Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t
továbbadja. Köszönjük.
========================================================================
A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban,
a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában!

A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus
formában terjeszti Isten Igéjét.


A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása
------------------------------------------------

Célkitűzés
----------
     A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy
mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus
egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka
támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást
és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését,
terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen
rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi
intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot.

Állomány
--------
     Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi
és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás
(többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai
dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák,
szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok,
imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás-
könyvek, lexikonok, stb.

Irányítás, központ
------------------
Központ:  St. Stephen's Magyar R.C. Church
          223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA
              (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent
              István Magyar Római Katolikus egyházközség)

Levelezés: Felsôvályi Ákos
           322 Sylvan Road
           Bloomfield, NJ, 07003, USA
           Tel: (973)338-4736
           Fax: (973)778-4263
           e-mail: felsoval@email.njin.net

A Könyvtár használata, a könyvek formája
----------------------------------------
Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges
könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki
a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A
hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját
személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv
pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek
Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a
könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a
kikölcsönzött könyveket visszaadni!

     A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre:
1.   formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást
     (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára
     és
2.   a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának
     keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé
     mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy
     gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol
     azután szabadon alakíthatók).

A Könyvtárban található file-ok neve
------------------------------------
     Minden kiadvány négyféle file formában található meg a
Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó''
formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden
help file-hoz tartozik egy ikon file.
     Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a
verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének
kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát:
     txt: text file,
     zpt: sűrített text file,
     hlp: help file,
     zph: sűrített help file és
     ico: a Help file-hoz tartozó icon file.

     Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'')
négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH;
az ikon file pedig: VASKAL01.ICO.

     A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP
2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a
file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A
file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell
visszaállítani eredeti formájába. (Például a  "PKUNZIP  VASKAL01.ZPH"
utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.)

A file-ok felhasználási módjai
------------------------------
Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô
kétféle felhasználási mód lehetséges.

1. A text file felhasználása
Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó
betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése,
szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk
nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható),
akkor ebbôl a text file-ból könnyen  elô tudjuk állítani a nyomdakész
változatot.
     Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik,
     ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a
     formálást elkezdenünk.
     A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô
     idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két
     egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára
     vonatkozó megkötéseket késôbb).
     Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok
     választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést
     tartalmazza a Könyvtárról.
Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez
természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra.

2. A,,súgó'' file felhasználása
Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé
a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok
formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.)

     Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg
elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol''
gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a
szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste]
paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a
Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes
szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a
,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a
fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A
kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad]
viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát.

     A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a
,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg
formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg
betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra,
betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a
szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt
formátumot, és utána nyomtassunk.

     Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket
kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a
lépéseket).
1.   A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a
     VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk
     ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett
     letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor
     letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01"
     utasítással.)
2.   Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben
     kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű
     programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk
     végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután
     válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a
     menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be:
          Megnevezés:    Vasárnapi Kalauz
          Parancssor:    WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP
          Munkakönyvtár: C:\PAZMANY
     Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a
     C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t.

Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul,
és olvashatjuk a könyvet.

A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása:
A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és
,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt
gépeljük be:
          Megnevezés:    Pázmány Péter E-Könyvtár
Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt.

Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni?
-------------------------------------
     A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból
(lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a
postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük
el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak
megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség
megtérítésére.

A Könyvtár használatának jogi kérdései
--------------------------------------
     Az általános elvek a következôk:
1.   A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy
tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják
fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát:

     ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a
     magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.''

2.   Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is
ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a
kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár
fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül
egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a
Könyvtárat.

3.   Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy
kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás
feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára
átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira
használjuk föl.

Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak,
mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az
állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de
kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű
korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek
elektronikus változatáról szóló fejezetet!)

Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni?
----------------------------------------------------
     Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre
kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az
önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk.
      Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az
egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen
támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már
használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne.

Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni?

     A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való
bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással),
automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az
önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk:

1.   Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem
     esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár
     számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a
     Központtal.
2.   Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni.
     Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár
     állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról.
3.   A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással
     elkészítik a nyers szöveget.
4.   A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a
     könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô-
     formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai
     beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor
     az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie.
5.   Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka
     legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg
     helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó
     megállapodásokat (lásd a következô részt).
6.   A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak.
7.   A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet
     behelyezi a Könyvtár állományába.

Megkötések a szöveg formájára
-----------------------------
     Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket
tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy
semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a
billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A
szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani:
1.   Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt.
2.   Betűtípus: Arial, 10 pontos.
3.   Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül,
     felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül,
     gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül,
     idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként
     egyaránt).
4.   Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz
     1.27 cm távolságra kell  egymástól beállítani).
5.   Semmilyan más formálási kód nem megengedett.
6.   Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások
     száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file
     legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve.

Érdeklôdés/Javaslat
-------------------
     A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az
önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a
következô címeken lehet tájékoztatót kapni:

1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church
          223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA

2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net

3. elektronikus hálózat (World Wide Web):
   http://www.piar.hu/pazmany

Minôség -- állandó javítás
--------------------------
     A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és
újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két
karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden
tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A
levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új,
javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a
szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és
javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a
Könyvtárba, a régit töröljük.
     Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos
észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét
hálásan köszönjük.

A könyvtár mottója egy szentírási idézet
----------------------------------------
     Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem,
hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!
Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak
megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17)
========================================================================
========================================================================
,,Anima Una''-könyvek / 10-11

Magyar jezsuiták vallomásai
I--II.

Szerkesztette:
Szabó Ferenc S.J.


Lektorálták:
Bárdosy Éva
Gyorgyovich Miklós

A címlapot tervezte Miletics Katalin
Szent Ignác-érme fényképének felhasználásával:
Szokoly György

Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya
Budapest
1998



Tartalomjegyzék
========================================================================
Tartalomjegyzék


A könyv elektronikus változata

I. kötet (,,Anima Una''-könyvek 10. kötete)

Bevezetô  (Szabó Ferenc)

Dispersi, tamen congregati  (Jezsuita skolasztikusok 1957-ben)
Miklósházy Attila:       Önéletrajz
Hegyi János:             Néhány epizód az elmúlt ötven évbôl
Nemesszeghy Ervin:       A világ bármely táján...
Babos István:            Mozaik külföldi provinciánk életébôl
Béky Gellért:            ,,Ábel'' Japánban
Bencze István:           Visszaemlékezés
Cser László:             Nekrológ. Önéletrajz
F. Feigl Rudolf:         Kudarcok és eredmények az Istenért
Horváth Kálmán:          Visszaemlékezés
Jaschkó István:          Feljegyzések a kommunistákkal eltöltött
                         évekrôl Changyuanban (Tamingi misszió)
Jálics Ferenc:           Külföldön és mégis itthon
Juhász László:           Külföldi életem
Morel Gyula:             Visszaemlékezés a (nem csak geográfiailag)
                         görbe vonalakon írt egyenesre
Mustó Péter:             Visszatekintés szerzetesi életem negyven
                         külföldi évére
Muzslay István:          Elindultam szép hazámbul
Nagy Ferenc:             Templomról templomra
Nemes Ödön:              Hogyan születik, nevelkedik és dolgozik egy
                         japán misszionárius?
Szabó Ferenc:            A keresztény kultúra szolgálatában

Függelék
  II. János Pál pápa beszéde a 34. rendgyűlés résztvevôihez

II. kötet (,,Anima Una''-könyvek 11. kötete)

Bevezetô
Ádám János:              Sohasem hittem volna...
Békési István:           Magyar misszió Kanadában
Benkô Antal:             Ötven év után újra itthon
Bóday Jenô:              A Szeretet Társaságában
Csókay Károly:           Népmissziók Chilében
Deák Ferenc:             Emlékek a megtett útról
Hauser József:           Brazíliai kutatómunkám
Horváth Tibor:           Vallomás helyett. 20 éves az U.R.A.M.
Jaschkó Balázs:          Toronto felé
Nemeshegyi Péter:        Jézus társaként a nagyvilágban
Póta László:             Szolgálatról szolgálatra
Somfai Béla:             Negyed század Torontóban
Szabó László:            Magyar jezsuita a Közel-Keleten
Szebenyi Endre:          Menekülés
Vass György:             Hans im Glück
Weissmahr Béla:          A világ különbözô tájain

Függelék
  Ôrsy László -- Teológia és egyházjog. A Jurist című idôszaki
  kiadvány különszámának elôszava
  Molnár Antal: P. Lukács László
========================================================================
A könyv elektronikus változata


     Ez a program az azonos című kétkötetes könyv elektronikus
változata. A két könyv 1997-ban jelent meg a Jézus Társasága
Magyarországi Rendtartománya kiadásában, ISBN azonosítójuk 963 8014 13
x (I. kötet) és 963 8014 19 9 (II. kötet). Az elektronikus változat a
Jézus Társasága magyarországi tartományfônökének az engedélyével
készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus
Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a
Jézus Társasága Magyarországi Tartományáé.
========================================================================
Bevezetô I.


     A jezsuita Rendalkotmány szerint hivatásunk az, hogy a világ
bármely táján (in quavis mundi plaga) szolgáljuk az emberek üdvösségét
Isten nagyobb dicsôségére. Az itt közzétett ,, vallomások'' kitűnôen
illusztrálják, hogy a világ különbözô részeire szétszóródott magyar
jezsuiták miként teljesítették ezt a hivatásukat. Alig van jezsuita
rendtartomány, amelynek élete ilyen színes.
     Mostani kiadványunk (és majd egy következô kötet) kiegészíti az
,, Anima Una''-könyvek nyolcadik darabjaként 1995-ben megjelent
gyűjteményt:  Üldözött jezsuiták vallomásai. Ebben az itthon maradt
rendtestvérek vallottak a kommunista rendszerben átélt üldöztetésrôl,
börtönrôl, szerzetesi és apostoli helytállásukról.
     Most a provincia másik fele, azok, akik misszióba mentek, vagy
1948--49-ben, ill.  1956--57-ben nyugatra menekültek, számolnak be
külföldi éveikrôl.
     Nem önéletrajzot kértem most sem, hanem a külföldi nehézségek,
élmények, a tanítói vagy a lelkipásztori munka, a kutatás vagy a
missziós szolgálat leírását. Elnézést kérek azoktól, akiknek a
beszámolóját némileg megrövidítettem (éppen az 1956 elôtti
,,életrajzi'' részeket hagytam el), mivel aránytalanul hosszúra nyúlt
írásuk. Elsô helyen közöljük egy külföldre menekült
skolasztikuscsoport 1957-es írását, mivel közülünk többen így ítélték
meg 1956-ig a hazai szétszóratást. (Kiegészíti ezt a  vallomást P.
Pálos Antal  Viharon, vészen át című könyve, amely 1992-ben az ,,
Anima Una''-sorozat elsô kötete volt.) Következik püspökünk,
Miklósházy Attila vázlata, majd pedig három olyan írás (Hegyi János,
Nemesszeghy Ervin, Babos István), amelyek -- személyi vallomáson kívül
-- provinciánk külföldi szekciójának életére is fényt vetnek. Ezeket
az átfogóbb írásokat követi ábécé-rendben a többi  vallomás.
     Jóllehet a határidôt kétszer is meghosszabbítottam, 1996
októberéig csak az itt közölt írások érkeztek be. Remélhetôleg az
érdekfeszítô könyv olvasásakor felbuzdulnak azok is (mintegy negyvenen
vannak), akik nem válaszoltak kérésemre. Így majd megszülethet e
vallomások második kötete is.
     Hálás köszönetet mondok munkatársunknak, Gyorgyovich Miklósnak,
aki az egész kötetet gondozta, sajtó alá rendezte.

     1996. Mindenszentek

                                                       Szabó Ferenc SJ
========================================================================
Dispersi, tamen congregati (Jezsuita skolasztikusok 1957-ben)


     A gondviselô Isten kezét látjuk, sok más esemény mellett, abban
is, hogy a magyar provincia fiatalságának egy része nem tudott 1948--
49 folyamán külföldre jutni. Akik akkor kényszerítô körülmények miatt
Magyarországon maradtunk, a szerzetesrendek 1950-ben történt
feloszlatása után több mint hat évig diszperzióban éltünk. Most, hogy
a mi szétszóratásunk véget ért, szeretnénk összefoglalni, és
némiképpen rendszerezni azokat az élményeket és meglátásokat, amelyek
az elmúlt években kialakultak bennünk. Ezt az összefoglalást egyrészt
saját magunk számára készítettük el, nehogy újabb élmények hatására
elmosódjanak, -- másrészt fôleg a provincia régebben kijött tagjainak
szándékozunk elmondani ezeknek az éveknek a benyomásait.
     Azokat a tapasztalatokat igyekszünk rögzíteni, amelyeket
sajátosan a diszperziós életkörülmények között éspedig Magyarországon
szereztünk. Általában csak tények, adottságok, körülmények
megállapítására törekszünk, s azok esetleges általánosításától,
értékelésétôl eltekintünk; ez utóbbiakhoz nagyobb távlat s mások
segítsége, tekintélye szükséges. Nagyon valószínű, hogy az itt leírt
elgondolások egyike-másika hasonló formában jelentkezett már Európa
vagy a világ más táján is; rövid itt-tartózkodásunk alatt azonban még
nem állt módunkban azonosítani ezeket az irányzatokat. Mi tehát csak a
magyar viszonyok között meglátottakra szorítkozunk.
     A jó meglátás, ha valóban igazságot tartalmaz, természetszerűleg
megvalósítandó követelményt, konkrét tennivalókat is jelent. Ezt
azonban mindenki maga fogalmazza meg  magának, s elöljárói útmutatását
fogja követni.
     Éppen ezért, jóllehet  számos közös tapasztalatra tettünk szert,
egyénileg nagyon különbözôek lehetnek -- és lesznek is -- a
cselekedetek, amelyek azokból következnek.
     Ezt az összefoglalást azért szerkesztettük meg közösen, hogy a
benne foglaltaknak nagyobb súlyt adjunk, hogy jobban felfigyeljenek
rá, és jobban tekintetbe vegyék, mint egyetlen ember tanulmányát.
Szükséges ez továbbá azért is, hogy diszperziós életünk értelmérôl
egységes véleményt alkossunk, és lehetôleg egyet mondjunk mindnyájan
(cfr. Summarium  42.)
     A Magyarországon maradt atyáktól nem kaptunk megbízatást ilyen
tanulmány összeállítására, ezért csak a magunk nevében beszélhetünk.
Igen sok itt leírt gondolat azonban tôlük ered.
     Elôször diszperziós életünk körülményeit szeretnénk vázolni az
elmúlt hat év alatt (1951--1957) (I), majd csoportosítjuk
meglátásainkat az egyház helyzetével (II), a történeti eseményekkel
(III), az otthon maradt provincia helyzetével (IV), végül a lelki élet
jellegzetességeivel kapcsolatban (V).

                              I.

     Legtöbbünk számára a diszperzió azzal kezdôdött, hogy 1950
júniusában néhány rendházból (Szeged, Pécs, Budapest, Mária utca)
mindenkit több száz más szerzetessel együtt kényszertartózkodási
helyre, azaz néhány kijelölt nagyobb rendházba (jászberényi ferencesek
stb.) koncentráltak. Ezekrôl a helyekrôl a további deportálás veszélye
miatt egy-két héten belül elszöktünk, s túlnyomó részt illegalitásban,
személyi okmányok nélkül voltunk, amikor júliusban törvényerejű
rendelettel betiltották az összes szerzetesrend működését. A provincia
fiatalsága ekkor nagyjából három évfolyamból állott: akik akkor
fejezték be a noviciátust, akik akkor voltak az elsô év végén, és akik
az év ôszén kezdték volna meg a noviciátust, de már szorosabb
kapcsolatban állottak a Társasággal.
     Püspökökkel történt megbeszélések értelmében ôsszel mindannyian
egyházmegyei szemináriumba mehettünk, mégpedig az ô segítôkészségük
folytán egy-egy évfolyam ugyanabba a szemináriumba. Itt más szerzetes
skolasztikusokkal egyetemben papírforma szerint felvettek az
egyházmegyébe, de a kommunitás több vonatkozásban együtt maradt, s
rendi elöljáróink kapcsolatban voltak a szemináriumi elöljárókkal. A
bizonyos fokig megmaradt vita communis  különösen jelentôs volt azok
számára, akik a szemináriumban fejezhették be, vagy kezdhették meg a
noviciátust.
     Életmódunk, napirendünk azonos volt a többi kispapéval mind a
lelki dolgokra (napi fél óra közös meditáció a kápolnában, examen este
5--7 perc, közös puncta, házi exhortációk stb.), mind a tanulmányokra
vonatkozóan. Kétéves ott-tartózkodásunk alatt elvégeztük az
egyházmegyei teológiák kétéves filozófiai kurzusát, de az emellett
leadott több más tantárgy (biblikum, theologia, fundamentalis,
egyháztörténet stb.) és egyéb elfoglaltságok miatt ez a filozófiai
képzés -- a Társaság szempontjából -- nem lehetett kielégítô.
Öltözködés terén, egymás megszólításában és más külsôségekben is
teljesen a szemináriumok szokásaihoz alkalmazkodtunk.
     A szemináriumon belül nyílt dolog volt, hogy megmaradtunk
szerzetes hivatásunk mellett, s szorosabb kapcsolatot tartunk  fenn
egymással és rendi elöljáróinkkal. Csak néhány szeminarista vagy
ottani elöljáró rosszallotta ezt, ,,fôleg az utóbbit'', a többség
természetesnek tartotta. Így velük nem volt akadálya a jó viszonynak:
igen sok személyes baráti szál fűzött hozzájuk. Talán ez is
hozzájárult ahhoz, hogy néhányan közülük felvételüket kérték a
Társaságba.
     1952 nyarán az Állami Egyházügyi Hivatal intézkedésére az összes
volt szerzetest el kellett bocsátaniok a szemináriumból, s ekkor a
szent ruhákat kénytelen-kelletlen levetve, távol a szent falaktól,
megkezdôdött számunkra a szoros értelemben vett diszperzió.
     Az atyák és testvérek legnagyobb része már 1950 óta civil
foglalkozást űzött. Néhány rezidencia (Hódmezôvásárhely, Kispest) a
feloszlatás után mint egyházmegyei plébánia egy-másfél évig tovább
tartotta magát, késôbb azonban oda is világi papokat helyeztek;
körülbelül a szemináriumból való távozásunkkal egy idôben
elbocsátották azokat az atyákat is, akik mint spirituálisok vagy
tanárok működtek egyes szemináriumokban.
     Így 1952-ben már csak hat-nyolc atya végezhetett hivatalosan
(mint püspöktôl megbízott egyházmegyés plébános, adminisztrátor vagy
káplán az ország legkülönbözôbb helyein) papi munkát, és tíz-tizenötre
tehetô azoknak az atyáknak a száma, akik hivatalosan sekrestyések vagy
kántorok lettek, de emellett misézéssel, gyóntatással részt
vállalhattak a plébánia lelki gondozásában. Jelenleg is ez a helyzet.
Az egyház és az állam közötti megállapodások értelmében idôs
szerzetesek részére csekély állami juttatással néhány rendházat
szociális otthonná alakítottak át. A provincia körülbelül negyven idôs
tagja (köztük nyolc-tíz testvér) Pannonhalmán kapott otthont.
     Az atyák és testvérek a legkülönfélébb munkakörülmények közé
kerültek. Eleinte túlsúlyban volt a fizikai munka. Késôbb tanfolyamok
végzése, jobb utánanézés, stb. következtében többen találtak fizikai-
szellemi vagy tisztán szellemi munkát (szakmunkás, raktáros,
tisztviselô stb.). Megbízhatatlanság miatt aránylag kevesen tudtak
pedagógiai pályán elhelyezkedni. Néhány gimnáziumi tanár atya is csak
vidéki általános iskolában taníthatott. A testvérek általában saját
szakmájukban dolgoztak.
     Érdemes megjegyezni, hogy a szerzetesrendek feloszlatása után
néhány százra tehetô azoknak a papoknak a száma, akik -- akarva-
akaratlan, de kétségkívül nem a gondviselô Isten tervei ellenére --
most már hetedik éve dolgoznak, élnek nap mint nap teljesen együtt a
világiakkal. A mi elhelyezkedésünk is hasonló volt. Majdnem
mindnyájunknak sikerült Budapesten munkát találni, ami a  közösségi
élet szempontjából lett fontossá. Az elsô egy-két évben többen voltunk
fizikai munkások, késôbb már csak néhányan.  Elöljáróink utasítására
mindannyian megpróbálkoztunk valamelyik egyetemre vagy fôiskolára
bejutni. Ez a ,,rossz elôélet'' miatt általában azoknak nem sikerült,
akik már három-négy év óta novíciusok, illetve skolasztikusok voltak,
de könnyebben ment azok számára, akik csak nemrégen érettségiztek (s
csatlakoztak a Társasághoz). Mindenesetre az utóbbi években a
kommunitásnak több mint a fele egyetemre vagy fôiskolára járt. A
többiek foglalkozása segédmunkás, fűtô, villanyszerelô, szakmunkás,
technikus, mérnök, gimnáziumi vagy általános iskolai tanár, kórházi
műtôs, sekrestyés volt vagy alkalmazott egy szociális otthonban stb.
     A kommunitás többsége katona is volt. Az egyetemistákat
nyaranként hívták be egyhónapos kiképzôtáborokba (a tanév alatt az
egyetemeken elméleti katonai oktatás folyt); másoknak háromnapos
tartalékos kiképzésre vagy kétéves tényleges katonai szolgálatra
kellett bevonulniuk. Ez utóbbiak közül néhányan ,,megbízhatatlanság''
miatt nem fegyveres kiképzést kaptak, hanem mint munkaszolgálatosok
(muszosok) dolgoztak a katonai szolgálat ideje alatt. A katonaélet
(katonaprobáció) leghátrányosabb vonása az elszigeteltség volt; többen
heteken, hónapokon át nem tudtak misét hallgatni, szentségekhez
járulni vagy találkozni valakivel a Társaság tagjai közül. De a más,
hivatásunk külsô kereteitôl elütô életformába ez is beleillett. Sokan
igazán példásan értékelték és élték végig ezt a tapasztalatokban és az
embertársi szeretet gyakorlásában igen gazdag életet.
     Volt, aki munkahelyén teljesen inkognitóban tartotta magát,
másokról csak annyit sejtettek, hogy valamikor kispap volt. A
Társasághoz való tartozásunkról csak nagyon kevesen tudtak.
Kettesével, néhol hármasával laktunk albérleti szobákban, lehetôség
szerint közel egymáshoz. A háziak (fôbérlô) minden esetben tudták, kik
vagyunk. Az elsô évben általában egy skolasztikus és egy novícius
lakott együtt, s még külön el is neveztük az egyes házakat (albérleti
szobákat) Szent Józsefrôl, Szent Ignácról, Szent Alajosról, Ven. P.
Pióról, Beda Changról, XII. Piusról stb. Késôbb a novíciusok
összeköltöztek, mert ez megfelelôbbnek látszott.
     Minden házban napirend rögzítette legalább a felkelés, a lefekvés
és a fô étkezések idôpontját. Változatlanul kötelezôek maradt a napi
egyórás elmélkedés (rendkívüli körülmények közt engedélyt kaphattunk
félórás elmélkedésre) misehallgatás, esti negyedórás examen, negyedóra
lelki olvasás, rozárium, heti gyónás kijelölt gyóntatóknál, havi
rekollekciók, fogadalomújítás (triduummal, hibák feltárásával), rációk
az elöljáróknál, évi nyolcnapos lelkigyakorlat. Az elöljárónkat
megállapodás szerint rendszeres idôszakokban (hetenként, hónaponként)
kellett felkeresnünk, engedélyeket tôle kértünk, kiadásainkról neki
számoltunk el. Ezek az elôírások, mutatis mutandis, a testvérekre és
atyákra is vonatkoztak. A napi nyolc órát dolgozó atyáknak felmentésük
volt a breviárium végzése alól a hétköznapokra.
     Az újonnan jelentkezôk a noviciátus megkezdése elôtt sokszor egy
évnél is hosszabb ideig csak kandidátusok voltak, de többnyire már ez
alatt bekapcsolódtak a novíciusok közösségébe.
     A novíciusok az elôbb említett kötelezettségeken kívül végezték a
félórás esti elmélkedést (preces flexoriae), félóra lelki olvasást
(Rodericius), a Mindenszentek litániáját. Intenzívebb közösségi életet
éltek, magiszterükkel gyakrabban találkoztak, a lelki életrôl, a
konstitúciókról, stb. konferenciákat kaptak. A kapott fakultásoknak
megfelelôen többen ilyen körülmények között fejezhették be
fogadalomtétellel noviciátusukat.
     Elöljáróink nem tartották elégségesnek azt a filozófiai képzést,
amit a szemináriumban kaptunk, ezért a skolasztikusok elsô feladata az
egész (skolasztikus) filozófia átismétlése volt, és a szokásos vizsgák
letétele s Társaság atyái elôtt. A tanárokul kinevezett atyák
vezetésével végeztük az ismétlést -- egyénileg, vagy kisebb
csoportokban -- és két-három év alatt 1955-ig a skolasztikusoknak több
mint fele vizsgát tett külön az egyes tantárgyakból, majd de universa
philosophia (60 tétel). Akik egyetemre, vagy fôiskolára jártak,
általában késôbbre halaszthatták a filozófia ismétlését. Aki az
univerzumát letette, elkezdte a teol. fund. és moralis tanulását,
ugyancsak tanárok vezetésével.
     A skolasztikus kommunitáshoz tartozott még az a hat-hét idôsebb
teológus, akiket annak idején disszidálás közben elfogtak, és csak
1953 szeptemberében szabadultak ki a kistarcsai internálótáborból. Ôk
-- részben Budapesten, részben vidéken -- többnyire egyénileg végezték
tovább teológiai tanulmányaikat.
     Rendes munkanapon átlag másfél-két órát tudtunk tanulásra, vagy
idônként a tanárokkal való összejövetelre szánni.
     Az egyes közösségek (novíciusok, skolasztikusok, fráterek) közt -
- jórészt óvatossági  szempontok miatt -- megmaradt a szeparáció. A
közösségeken belül azonban gyakoriak voltak a vasárnapi kirándulások,
egyes házak közti összejövetelek, különösen nagyobb ünnepek
(Karácsony, Húsvét, jezsuita szentek. . .) valamint fogadalomújítás
alkalmával. Ilyen esetekben legtöbbször egy atya misét is mondott ott
a szobában.
     Keresetébôl mindenki meghatározott összeget a szokásos kiadások
(élelem, lakbér, ruhamosás, stb.) fedezésére fordíthatott, az ezen
felül keresett pénzbôl pedig vagy külön kért engedély alapján --
rendkívüli kiadásait fedezte (tüzelô, új cipô, ruha, stb.) vagy beadta
a közös kasszába. Legnagyobbrészt ez utóbbi összegbôl -- melybe az
atyák és testvérek fölös keresete is befutott, -- lehetett fedezni az
egyetemen vagy fôiskolán tanulók kiadásait is. Valamint rendszeres
támogatást küldeni a pannonhalmi öreg atyáknak.
     Délben üzemi étkezdében vagy egyetemi menzán, reggel és este
többnyire otthon étkeztünk. Az élelmiszerek beszerzése, ruha, cipô
javíttatása, takarítások, stb. általában a magunk anyagi
szükségleteirôl való önálló gondoskodás sokszor jelentôs idôt vett
igénybe.
     A közösség életét többször megzavarta egy-egy elöljáró vagy más
atyák letartóztatása. Ilyen esetekben is azonban néhány hét múlva
tudtuk, kik az új elöljárók, s mihez kell tartani magunkat.
     Egyházi körökben tudott tény volt, hogy a Társaság -- és még
néhány szerzetesrend -- fenntartotta szervezetét az illegalitásban is.
Jórészt a félelem és a sok más irányú gond magyarázza, hogy néha
elhúzódást, érdektelenséget tapasztalhattunk egyháziak részérôl.
Többek között: jóllehet 1952 óta ezen a téren enyhültek a körülmények,
a múlt év (1956) ôszéig csak igen kevesen tudtak visszajutni az
egyházmegyei szemináriumokba. Néhány püspök és pap azonban, ezzel
ellentétben, mindig nagy megértéssel volt a szerzetesrendek iránt, s
lehetôségei szerint segítette ôket.
     Az 1956-os októberi és novemberi események alakulására --
bármilyen fontosak is azok -- nem voltunk, nem is lehettünk közvetlen
befolyással. A provincia tagjai jelenleg nem közéleti személyiségek,
is politikai értelemben nincs módjuk hatni a közfelfogásra.
     Miközben tehát tartózkodtunk olyan szerepléstôl, amely nem
egyeztethetô össze állapotunkkal és hivatásunkkal, részt vettünk
viszont az azzal összeegyeztethetô (sôt beletartozó) dolgokban. Ez
utóbbiak között volt a szellemi-világnézeti munka (a Szentatya
megnyilatkozásainak propagálása), A Szív kiadása, a fellélegzô egyházi
élet szolgálata (pl. tanácsadás egyházi vezetôknek), önkéntes papi
szolgálat kórházakban, sebesültszállítás, élelmiszerellátás stb.
     Minthogy pedig az események következtében mód nyílt számunkra
átjönni a határon, és a Társaság valamelyik kollégiumában
tanulmányainkat, kiképzésünket befejezni, elöljáróink tanácsára
mintegy harmincan vállalkoztunk erre az útra.
     A provincia fiatalságából otthon maradt néhány idôsebb teológus
(közel a szenteléshez), páran az egyházmegyei szemináriumokban,
valamint azok a fiatalok (többnyire még gimnazisták vagy
egyetemisták), akik csak mostanában kerültek kapcsolatba a
Társasággal.
     A nyugati világ, de különösen a Társaság nyugodtabb
életkörülmények közt működô provinciái szeretettel fogadtak -- s ezzel
a mi diszperziónk véget is ért.
     Mindez kétségkívül nem oktalan események módjára történt. Az is
biztos, hogy Isten szándéka nem volt pusztán büntetés vagy alkalomadás
a vezeklésre, hiszen lényegében ugyanannyi és ugyanolyan testi-lelki
szenvedések vesznek körül a rendház falain kívül és belül is.
Figyelembe kell még vennünk, hogy egyformán diszpreziós életet éltünk:
felszentelt atyák, skolasztikusok és novíciusok. Az atyák számára a
disperzió életük értelmét jelenthette, hogy ezáltal papi működésük
hatókörét olyan rétegekre is kiterjeszthették, ahová enélkül nem
juthattak el; ránk ez nem állhatott, mert mi még csak készültünk a
papságra.
     Mi abban láttuk Isten szándékát, diszperziós életünk értelmét,
hogy olyan dolgokat lehetett és kellett meglátnunk, tapasztalnunk,
megtanulnunk, amelyeket enélkül -- vagyis a különben szokásos,
szabályszerű skolasztikus kiképzés keretei közt -- nem
tapasztalhattunk volna meg, vagy legalábbis nem olyan jól és
határozottan.

                              II.

     Az egyház helyzetével kapcsolatos, a magyarországi és hasonló
viszonyok közt, meglátásainkat így foglalhatjuk össze: az egyház
számára, feladatának teljesítésében, nagy segítséget, elônyt jelent,
ha minél jobban elhatárolja magát más vallásoktól; más szóval ha az
emberek elôtt még nyilvánvalóbbá teszi, hogy a katolikus egyház
egyáltalán nem csupán egy  vallás a többi között, hanem sui generis ,
az emberiség életének egészével kapcsolatban álló Istentôl alapított
(természetfeletti) szervezet.
     Részben a marxista propaganda, részben az elgépiesedett életmód,
részben pedig a sok felmerült probléma hatására ezekben az országokban
az emberek lelkülete erôsen eltolódott a racionalizmus irányába.
Vallás néven a közfelfogás összefoglal fétis-imádást, görög--római
mitológiát, buddhizmust, Jehova tanúit, katolikus egyházat, pravoszláv
egyházat, mohamedánokat stb.; ezért nem csoda, ha így általában
idegenkedik tôle. A vallást az emberek titokzatos szavak és
szertartások, díszes fôpapok és papok, elragadtatott látnokok, szent
szobrok, templomok, tömjénfüst, harangzúgás összességének gondolják.
És úgy látják, hogy az ilyen vallás távol áll az élettôl, annak
legfeljebb egy kis részletét képviseli.
     Sokak számára revelációként hatna, ha valaki megmagyarázná nekik
az egyház igazi mivoltát, katolikus jellegét, kapcsolatát az emberi
élet minden tevékenységével.
     Ez az elôbbiekben vázolt kisebb általános jellegű figyelés a
lelkipásztorkodás területén például azt jelenti, hogy a
szertartásokkal, templomi szokásokkal kapcsolatban a lehetô
legvilágosabban meg kell magyaráznunk az embereknek: jóllehet a
történelem folyamán kialakult szertartásaink több szempontból
hasonlítanak más vallások szertartásaihoz, hasonlíthatatlanul
fontosabb jelentést kapnak.
     Továbbá a mi szertartásaink -- legalábbis ahol ezeket ilyen
értelemben kifejlesztették -- képesek megszentelni egész életünket.
Igen jelentôsnek tartjuk tehát ilyen körülmények között azokat a
liturgikus mozgalmakat, amelyek a liturgiát mindenki -- a világiak
számára is könnyen érthetô, valóban felemelô, erôt adó, egész
életükben utat mutató, életszagú közösségi aktussá iparkodnak
fejleszteni.
     Ugyancsak fennáll bizonyos hasonlóság a papok társadalmi
helyzetében a katolikus egyház és más vallások közt (ószövetségi
papság, pogány római sacerdosok, pontifexek stb.). Azoknak, akik
emiatt idegenkednek az egyháztól, szintén meg kell magyarázni, hogy ez
történeti fejlôdés eredménye, nem végérvényes állapot, s jellege is
egészen más, mint azokban a vallásokban.
     Másrészrôl: reális a veszély -- éppen a fent említett hasonlóság
miatt --, hogy a papok mint papok külön társadalmi réteget alkotnak,
és mint egy ,,papi kaszt'' elzárkóznak, elszakadnak a többi embertôl.
Természetfeletti vonásoktól teljesen függetlenül, természetes
lelkiviláguk, gondolkodásmódjuk (még vicceik is) sajátosan
,,paposakká'' válhatnak, és elidegenedhetnek másoktól.
     A diszperzió alatt gyakran hallottunk ôszinte, nyílt véleményt
papokról. Sokszor igazat kellett adnunk nekik, és számunkra is
ellenszenvessé vált azoknak az egyháziaknak a magatartása, akik a
világtól, emberektôl, problémáiktól elszakadtak, viszonylag
dologtalanul, jól élnek, az embereket kegyesen lekezelik, sokat
beszélnek méltóságukról és jogaikról, de nagyon keveset
kötelességeikrôl.
     Körülményeink között láthattuk, hogy az emberek a teológiától,
filozófiától biztos és határozott feleleteket várnak jelen életük
problémáira, a most folyó történelem értelmére stb. nézve. Láthattuk,
hogy csak az hitelt érdemlô igazság az emberek elôtt, amelynek száz
százalékosan megfelel az élet ( hiszen a kommunizmus kiábrándította
ôket).
     Ilyen feladatokat viszont azok a papok -- atyák -- tudtak
eredményesebben megoldani, akiknek műveltsége nem volt elzárt, csupán
egyházi jellegű, kasztszerű műveltség, és akiket végsô soron ugyanazok
a kérdések foglalkoztatták, mint lelkük mélyén -- tudatosan, vagy
tudat alatt -- a körülöttük élô embereket; akik nem más problémákkal,
hanem ugyanazokkal, de mélyebben foglalkoztak. Mindenben teljesen és
megalkuvás nélkül az élet egzisztenciális igazságaihoz kell tartanunk
magunkat.
     Az egyházmegyei szemináriumokban töltött évek alatt
betekinthettünk egy kissé a papnevelés jelenlegi helyzetébe is.
     Az 1950--52-es években általában még jó volt a szellem a
szemináriumokban. Az állami szervek befolyása csak késôbb erôsödött
meg a békevikáriusok tevékenysége és az elöljárók, tanárok gyakori
leváltása által. Az eredmény: a tekintélytisztelet nagymértékű
hanyatlása. Sok esetben ugyanis a szeminaristák lelkiismereti
kötelességüknek tartották, hogy a békepap elöljáró intézkedéseit
kijátsszák, hogy ne engedelmeskedjenek. Így lassanként az a mentalitás
alakult ki, hogy például a szobatársamra jobban hallgathatok, hozzá
ôszintébb lehetek, mint XY elöljáróhoz.
     A tanulmányi színvonal szemináriumok szerint változott. Idôvel
azonban a középiskolai humán oktatás, elôképzés leromlása, valamint a
(szemináriumi) tanárok válogatása miatt általában hanyatlás
mutatkozott ezen a téren is. Kevés fiatal pap szerezte meg a
szemináriumokban a mai világban eredményes működéshez szükséges
filozófiai és teológiai képzettséget (az általános és általános
teológiai műveltségrôl nem is szólva). Sok esetben jellemzô a pozitív
tantárgyak (biblikus stb.) hangsúlyozása a spekulatív tárgyak
rovására. Ragaszkodnak egyes régi, klasszikus kiképzési formákhoz, az
azokkal együttjáró elmélyedés és intenzitás nélkül; foglalkoznak
viszonylag sok modern problémával (például a szociológia, lélektan,
természettudományok területén) kellô szaktudás és alaposság nélkül.
     Az intellektuális képzésnek elôbb említett néhány hiányosságától
függetlenül a fiatal papság körében van egy jó szellemű, komoly, sok
morális jó tulajdonsággal rendelkezô réteg, amelynek munkájától sokat
lehet várni. Segítik egymást a nehéz körülmények között,
összedolgoznak, egymásért veszélynek is kiteszik magukat -- kiveszôben
van köztük az invidia clericalis .
     Tekintve, hogy mint fiatal jezsuiták más szerzetesekkel együtt,
világi kispapok között, világi papok vezetésével -- éltünk, könnyen
megvalósulhatott a kispapegység, a késôbbi papegység csírája. Volt
alkalmunk meglátni és elismerni mások értékeit. Egyúttal arra is
rádöbbentünk, hogy a kényszerű összeköltözés elôtt mennyire nem
ismertük egymást -- kölcsönösen --, milyen keveset tudtunk papi
szemináriumok és más szerzetesrendek belsô életérôl, tanulmányi
módszereirôl, stb. Sôt voltak, akik elôzôleg még egyes szerzetes-
skolasztikátusok létezésérôl sem tudtak. A kölcsönös behatóbb
ismeretség és kommunikáció mindig elôfeltétele az eredményes
együttműködésnek.
     Mások értékeinek felismerése és elismerése a legkisebb mértékben
sem akadálya a mi saját értékeink fejlesztésének. A differenciálódás
bizonyos formában kötelességünk: a különbözô konstitúciók és jogi
elôírások rögzítik ezeket. Ezt a fajta eltérést, különbözést tehát
nekünk magunknak is tevékenyen akarnunk, megvalósítanunk kell.
Azáltal, hogy a többi szeminarista, mindig mint jezsuitákat kezelt és
beszélt rólunk, igen sok alkalmat adtak arra, hogy sajátos
hivatásunkat és helyzetünket az egyházban sokszor meggondoljuk,
tudatosítsuk. Ôk mintegy elvárták tôlünk, hogy (például a hosszabb
filozófiai-teológiai képzésben vagy a szülôkkel és rokonokkal való
viszony kérdésben) mindig jezsuita módon járjunk el, még akkor is, ha
ezáltal eltérünk mások szokásaitól.
     A személyes jó viszony, barátság keretein belül többnyire
ôszintén és kertelés nélkül megmondták nekünk azt is, hogy melyek azok
a tényezôk a jezsuita magatartásban -- és ezeket rajtunk is
észrevették --, amelyek elôttük ellenszenvessé tesznek. Mint mondták:
több szerénységgel, szolgálatkészséggel és ôszinte együttműködni
tudással kellett volna a közösség életébe belekapcsolódnunk. Ahol és
amennyiben ez megvolt, ott észrevettük az ennek hatására kialakult
megbecsülést.
     A katolikusok magatartása az egyház üldözôivel, ellenségeivel
szemben általában hôsies, keresztény lelkületrôl tesz bizonyságot.
Néhány esetben azonban látnunk kellett ezen a téren tökéletlenségeket
is: például amikor egy katolikus nem teljesen igazságos, becsületes a
marxista filozófusokkal vagy kommunista politikusokkal mint
ellenfelekkel, mert nem vesz annyi fáradságot, hogy ellenfelei
allításait, érvelését könyvekbôl vagy személyes találkozás útján
lehetôleg pontosan megismerje; amikor tagadja vagy nem veszi észre
azok tanításaiban, cselekedeteiben a sok embertelenség mellett még
mindig ott lévô mélyen emberi, sôt keresztény értékeket; amikor
egyszerűen szidja, átkozza a kommunistákat, akikért pedig elsôsorban
imádkoznia kellene, s akiket Isten számára megnyernie volna hivatása.

                             III.

     A történelmi, politikai eseményekre is, de még az egyház ottani
helyzetére is jelentôsek azok a meglátásaink, amelyekre a szovjet vagy
népidemokratikus kormányzási rendszer, valamint az egyházkormányzás
összehasonlítása alapján szert tehettünk.
     Diktatórikus rendszerben minden kezdeményezés felülrôl jön; úgy
látszik, mintha csak néhány vezetô ember gondolkodna, a többiek
szolgai módon átveszik ezeket a gondolatokat. A vezetôk mindig új és
új dolgokat ,,javasolnak'', ôk a haladásra, a mai életformához való
alkalmazkodásra törekednek, az egyes emberek gondolkodását megelôzve
véleményt alkotnak, hogy például a pártban vagy még nagyobb körben az
ô véleményük legyen az egységes nézet. A kezükben lévô (politikai)
hatalmat mint eszközt a legteljesebben kihasználják céljaik elérésére.
Ezekkel a módszerekkel sok eredményt tudtak elérni -- a történelembôl
ismert régebbi és újabb kori diktatórikus rendszerekhez hasonlóan. Az
eredmények mellett azonban igen sok értéket le is romboltak.
     Az egyház ugyan nem diktatórikus, hanem hierarchikus felépítésű,
mégis több oldalról elônyösnek látszik, ha a fentiekhez hasonló
módszerek (felülrôl jövô kezdeményezés stb.) megfelelô formában, de
határozottabban jelentkeznek az egyházban is. Lehetségesnek --
szükségesnek -- tartjuk az ember személyi méltóságát lealázó,
lealacsonyító módszerek nélkül az egyházon belüli gyors és egységes
állásfoglalás, valamint a papság, szerzetesrendek, egyházmegyék,
laikusok, egyesületek közti szoros együttműködés, az akcióegység
elérését éppen a hierarchikus tekintélynek a feltörekvô igényekkel
való találkozása által.
     Néhány tapasztalattal szeretnénk ezt megvilágítani, amely
esetekben éppen az elôbb leírt módszerek hiánya hátrányt jelentett.
Egyes egyházmegyékben például az esti szentmisék, az úgynevezett
liturgikus misék vagy a templomi és otthoni hitoktatás kérdésében a
kezdeményezés majdnem kizárólag csak alulról (a lelkipásztorkodó
papságtól, hitoktatóktól, hívôktôl) jött, és fölülrôl még a jóváhagyás
is csak igen nehezen, lassan született meg. Vagy míg az egyik
plébánián haladó és korszerű apostoli eszközökkel dolgoznak, addig az
esetleg szomszédos másik plébánián nem történik semmi, egyszerűen
azért, mert ott a plébános egy megcsontosodott öregúr. Vagy ha a
békemozgalom, a békepapság kérdésében ott Magyarországon adott idôben
felülrôl határozott véleményt diktálnak, nem állt volna elô a
véleményeknek, cselekedeteknek bizonytalansága és káros eltérése
egymástól ezen a téren.
     Egy igazi vezetésnek meg kell haladnia azt a szintet, amely
pusztán a kezdeményezések jóváhagyásában vagy elvetésében áll.
     A kommunizmussal kapcsolatban tapasztalhattuk, hogy az nagyon
összetett, nem egyszerű dolog. Ezért nem a leghelyesebb, ha akármit
csak úgy általában mondunk róla.
     Legalábbis meg kell különböztetnünk kommunista lelkületet,
kommunista filozófiát, marxizmust és kommunista politikai hatalmat
(mondjuk úgy: bolsevizmust). Ezek nem azonosak egymással.
     A gyökér, az eredet mindegyiknél a kommunista lelkület. Ez az
elnyomott vagy elnyomottnak érzett (anyagi-szellemi vagy erkölcsi)
proletárok, szegények lelkülete, dacos összefogás a rajtuk uralkodók
lerázására, megsemmisítésére. A maga nemében örök (pogány) emberi
adottság, sok értékes, de sok elvetendô vonással; többnyire a
legmélyebb erkölcsi problémák szintjén mozog, s ezért a kereszténység
nevelô erejének ezen a ponton van a legnagyobb szerepe.
     Egy ilyen ,,örök'' adottságot természetesen nem a legszabatosabb
eljárás a mindössze százéves kommunista jelzôvel jelölni. Más idôkben
máshogy hívták ôket; viszont jelen korunkban ôk nevezték és nevezik
saját magukat a kommunistáknak, ezért gyakorlatilag használhatjuk ezt
mi is. A kommunista szóhoz egyébként nem kommunista embernél
felesleges hangulati elemek is fűzôdnek, melyek akadályozzák a
tisztánlátást.
     Ez a lelkület, jelentkezett a múlt században fénykorába érkezett
(klasszikus) kapitalista társadalomban is, és létrehozta a kommunista
filozófiát, a marxizmust (vagy marxizmus-leninizmust), valamint ennek
a századnak elején a kommunista politikai hatalmat (Szovjetunió;
kommunista pártok világhálózata). Az elôbbi a polgári társadalom
filozófiájának, az utóbbi a kapitalista politikai hatalmak
ellenzôjeként lépett fel. A ,,kommunista lelkülettel'' ellentétben
ezek nem örök emberi jelenségek.
     Ezek szerint tehát különbséget kell tennünk az egyes kommunista
emberek között is, aszerint, hogy lelkületük, filozófiájuk vagy
párttagságuk, politikai szereplésük alapján nevezzük ôket
kommunistának. Ehhez járulnak még a térbeli és idôbeli különbségek.
Sok ma élô marxista filozófus már nem hasonlít egy ötven évvel ezelôtt
élt elôdjére, s mást jelent kommunista párttagnak lenni
Franciaországban, mint Magyarországon vagy a Szovjetunióban.
     A feléjük irányuló tevékenységünkben is más-más eszközöket kell
használnunk. Amint nem lehet politikai hatalommal megnevelni a
kommunista lelkületű embereket, éppen úgy nem lehet például
filozofálással megdönteni a Szovjetunió hatalmát.
     A múlt év (1956) októberi--novemberi eseményei idején
tapasztalhattuk azt is, hogy a kommunizmus válfajai adott esetben
egymás ellen harcoltak. Hamisítatlanul kommunista lelkületű emberek,
marxista közgazdászok is fellázadtak a politikai hatalom ellen. Ezeket
jó tudni; s ahol ez a szétválás nem világos, ahol a szovjet politikai
hatalom teljesen a maga számára igyekszik felhasználni, kisajátítani a
kommunista lelkületet és a marxizmust, ott mi magunk válasszuk szét,
az igazság és az igazságosság érdekében.
     Tanúi voltunk a múlt év magyarországi eseményeinek. Magyar
mivoltunktól függetlenül különös jelentôséget tulajdonítunk a
jelenlegi, kelet-európai eseményeknek (elsôsorban Lengyelországban,
Magyarországon, Jugoszláviában). Európai, keresztény kultúrával
rendelkezô, sokat szenvedett és sok félrevezetés után most új utakat
keresô társadalom él ott. A forradalmi események alatt megmutatkozó
eszményeik, idealizmusuk és bátorságuk, úgy gondoljuk, utat mutatnak
nemcsak a jövendô Magyarország, hanem az egész világ számára is.
     Ezek az új típusú emberek az egyházzal pillanatnyilag nem tudnak
mit kezdeni, de nem zárkóznak el tôle. Nemsokára nagy eredményeket
ígérô missziós területté fog válni Kelet-Európa.

                              IV.

     A diszperzióban élô provincia tevékenységével kapcsolatban sok
vonatkozásban tapasztaltuk a Társaság konstitúcióinak, szabályainak
széleskörű alkalmazhatóságát, rugalmasságát. Külsô körülmények nem
akadályozhatták meg, hogy a Társaság teljes jogú tagjai maradjunk, és
valódi -- nem csökkent értékű -- jezsuita életet éljünk. Sosem
kerültünk törvényen kívüli állapotba, sôt a jezsuita lelkiség egyes
vonásai még jobban ki tudtak fejlôdni ilyen körülmények között, mint
máskülönben. A Társaság erkölcsi tekintélye soha nem volt talán olyan
nagy Magyarországon, mint jelenleg. Ennek több oka van.
     A szerzetesrendek kemény kézzel történt betiltása és az  azt
követô erôsödô nyomás (Grôsz-per) hatására országszerte bizonytalanság
uralkodott abban a kérdésben, hogy az adott körülmények között lehet-e
továbbra is fenntartani a szerzetesrendek szervezetét. Még a provincia
páterei között is felmerült a gondolat, hogy nem kellene-e, néhány más
rendhez hasonlóan, nekik is ,,szélnek ereszteni'' az ifjúságot, vagy
egyszerűen világi papnak küldeni, vagy talán egy igen lerövidített,
gyors teológiai képzés után, akárcsak propter devotionem propriam,
pappá szenteltetni ôket. A provincia elöljárói azonban szinte
egyedülálló szilárdsággal, példaadó módon fenntartották illegálisan is
a Társaság szervezetét. Mindenkirôl gondoskodtak, mindenütt elöljárók
köré csoportosították a Provincia tagjait, az új jelentkezôket
továbbra is felvették, a novíciusokat adott idôben fogadalomhoz
bocsátották, a szemináriumokat elhagyni kényszerült skolasztikusokat
pedig a gyors kiképzés helyett a filozófia két-hároméves átismétlésére
utasították. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Társaság lett ezen a
téren a többi illegalitásban is megmaradt férfi és nôi szerzetesrend
példaképe, lelkesítôje.
     Köztudomású lett ugyancsak az a határozott és egységes álláspont,
amellyel minden jezsuita elutasította a békepapsággal s általában a
diktatórikus, egyházüldözô állami szervekkel való együttműködésnek még
a látszatát is. Tudnak az emberek arról a hôsiességrôl, amellyel
többen vállalták a börtönt, arról a hűségrôl, amellyel az atyák a
Szentszék és Mindszenty bíboros által követett egyházpolitikához
ragaszkodnak. A világi papság körében, sajnos, nem ilyen egységes az
álláspont az elôbb említett kérdésekkel kapcsolatban, de a
becsületesebb és értékesebb réteg (a papság többsége) nagyra értékeli
és sokban követi az atyák magatartását. (Ennek következtében több pap
kandidátusra számíthatunk a jövôben is.)
     Jelentôs tényezô még -- ebben közösek vagyunk a többi
diszperzióban élô szerzetessel -- a kereszténység tanításának életre
váltása is; az tudniillik, hogy az atyák végre nemcsak papolnak, hanem
meg is mutatják a híveknek, hogyan kell keresztény módon élni -- akár
súlyos nehézségek árán is.
     A Társaság tagjai nap mint nap nagy erkölcsi és kegyelmi tôkét
halmoznak fel, amelynek gyümölcsei valójában csak késôbb válnak majd
láthatóvá.
     Az atyákat eléggé kifárasztja a népi demokráciákban uralkodó
munkatempó, s a mindenkitôl megkövetelt heti negyvennyolc munkaóra
(évi két hét szabadsággal) -- különösen a fizikai munkában. Ehhez
járul még az illegalitásra jellemzô állandó figyelem, éberség,
elôvigyázatosság, amely ha éveken át tart, nagyon igénybe veszi az
ember idegzetét.
     Ennek ellenére tudnak apostoli munkákat végezni.
     Többnyire odahaza miséznek -- hajnalban, munkába állás elôtt vagy
este --, amelyen néha részt vesznek a háziak is. Általában néhány kis
csoporttal, valamint egyes emberekkel foglalkoznak, akikkel vagy
rendszeresen találkoznak, például gimnazista fiúk, egyetemisták, vagy
szükség esetén (gyónások, tanácskérések) ôk keresik fel az atyákat.
     Több megtérés, befolyásosabb emberek lelki vezetése az atyák
tevékenységéhez fűzôdik.
     A legjobb képzettségű atyák közül számosan majdnem kizárólag a
provincia fiatalságának nevelésével, oktatásával voltak és vannak
elfoglalva. Veszélyes, áldozatos fáradozásukért nagy hálával,
köszönettel tartozunk nekik mi is.
     Nem igaz az az elképzelés, amely szerint Kelet-Európában az
egyház (az Ecclesia Silentii, a hallgató egyház) életműködése csupán
szenvedések elviselésében és azok felajánlásában, valamiféle lelki
vegetációban állna. A provincia atyáihoz hasonlóan a többi szerzetes
és világi papok, bár nagy nehézségek közepette, mégis dolgoznak,
elôrehaladást, pozitív eredményeket tudnak felmutatni. Helyzetüket az
is nehezíti, hogy változásban levô, eddig még ki nem tapasztalt
életkörülmények között kell kialakítaniuk egy újarcú kereszténységet.
Munkájukban nem nélkülözhetik az egyház többi tagjának segítségét.
Éppen ezért nemcsak érdemes, (vagyis nem ablakon kidobott dolog),
hanem szükséges is segítenünk ôket. Az indító ok nem a közös
származás, s nem is csak az otthoni atyák személyes anyagi vagy
intellektuális szükségletein való segítés, hanem elsôsorban az, hogy
akár anyagiakban, akár könyvekben, folyóiratokban állnak küldeményeink
-- mindezt ôk apostoli célokra tudják felhasználni.
     Még otthon láthattuk, milyen nagy segítséget jelentettek a
jórészt mieinktôl kapott küldemények. Minél intézményesebben,
szervezettebben tudjuk ezt megoldani itt kint -- annál jobb. Vigyázni
kell azonban, hogy ez a magyar hatóságok elôtt rejtve maradjon, és ôk
ezt csupán egyes jó ismerôsök személyes, spontán akcióinak lássák.
     A közös megpróbáltatások nagyrészt eltüntették a szerzetesrendek
közt a káros, különválásra hajló lelkületet. A jövôben nagyon
eredményes összedolgozásra lehet számítani. (Ennek egyik -- igaz,
kényszerbôl született, mégis nagyon konkrét -- jele például a
Szolidaritás, egy államilag elismert kisipari szövetkezet, melyben
közel hatszáz apáca dolgozik -- kézi és gépi kötés, kézimunkák stb. --
közösen; és ezzel nemcsak saját egzisztenciájukat biztosítják
diszperziós életükben, hanem intézményesen tudják segíteni a szociális
otthonokban ugyancsak minden megkülönböztetés nélkül együtt élô öreg
apácákat is.)
     A diszperziónak természetesen vannak a szerzeteséletre nézve
hátrányos következményei is. Mindenekelôtt: fôleg az elsô idôkben
komoly nehézségek merültek fel a szegénység és engedelmesség, az
elöljárótól való függés megtartása terén; az elôírások, szabályok
megtartását majdnem kizárólag csak a lelkiismeret ellenôrzi, és a
szabad, önállóan irányított, kötöttségeket és önként vállalandó
áldozatokat elvetô élet mindennapos, azelôtt talán nem annyira éles,
kisértésével. Azonkívül a fizikai munka szinte szükségszerűen együtt
jár a kísértéssel a fizikai, szellemi eldurvulásra, elszegényedésre.
Végül bizonyos: inkább sok könyv olvasására, semmint elmélyedést
igénylô tudományos munkák végzésére alkalmasak a diszperziós
körülmények.

                              V.

     Sajátos hatást gyakorolhat a diszperziós élet lelkivilágunk
alakulására is. A legjelentôsebb volt talán az egyszerű emberekkel
való szolidaritás megélése.
     Egyszerű, rang nélküli emberekkel voltunk együtt mindkét
vonatkozásban: a társadalmi életben és az egyház életében is. A háború
utáni Magyarországon megszűntek a rangsorba állítható társadalmi
osztályok. Egyházi vonatkozásban pedig rang nélküli emberek a
világiak, akikkel ugyancsak szoros kapcsolatba kerültünk.
     Életmódunk in exterioribus  alig tért el más, hasonló
foglalkozású emberek életmódjától. Az eltérések is jórészt abban
állottak, hogy természetszerűen iparkodtunk klerikus mivoltunktól
függetlenül elôször becsületes, Isten és az egyház parancsait
megtartó, a maga állapotbeli kötelességeit minél tökéletesebben ellátó
világiak (laikusok) lenni -- ami, sajnos, sok helyen már ritka és
feltűnô jelenség volt. Szorosan vett papos vagy szerzetesi külsôségek
alig nyilvánultak meg életünkben. A szentmisét nem házikápolnában,
szentélybôl vagy sekrestyébôl hallgattuk, hanem mindennap a hívek közt
a templom hajójában. Nagyobb egyházi események, szertartások alatt is
a tömeg közt voltunk. Vasárnaponként hallgattuk a prédikációkat, és a
hívek oldaláról kapcsolódtunk bele, úgy ahogy lehetett, az úgynevezett
liturgikus misékbe. Saját magunkon tapasztalhattuk, mit jelent
,,egyszerű'' hívôként élni az egyházban.
     Az emberek velünk mint szaktársaikkal vagy barátaikkal ôszinték,
közvetlenek, fesztelenek voltak. Ahol laktunk, a háziaknál, a
szomszédoknál, a munkahelyen éveken át saját szemünkkel figyelhettük
az ô ügyes-bajos életüket. Ez a közvetlen, mély kapcsolat, fizikai
jelenlét -- elsôsorban az atyák esetében -- sok, eddig félreesô helyre
is eljuttatta az evangélium kovászát.
     A szolidaritás egység a jól rendezett sokaságban.  A mi
esetünkben egységen értjük azt, hogy végsô soron mint ember vállaljuk
a sorsközösséget minden emberrel, a szenvedô és nehéz sorban élô, az
életet sokszor céltalannak látó emberekkel is. Nem lehet más sorsunk,
mint az ô sorsuk, és más gondunk, mint az ô gondjuk. Közöttük, velük
egy életet élünk, gyerekkorunktól érettségiig, majd most a
diszperzióban. Errôl a közösségrôl -- nem az egyes személyekkel, hanem
így általában az egyszerű emberekkel -- nem feledkezhetünk meg soha;
hűnek kell maradnunk hozzájuk.
     Az egység azonban egy ,,sokaságban'', különbözôségek közt valósul
meg vagyis természetszerűleg megmaradnak a hivatás adta különbségek;
ezek biztosítják minden közösség organikus felépítését.
     Úgy tapasztaltuk továbbá, hogy ez a szolidáris életfelfogás
egyáltalán nem olyan magától értetôdôen alakul ki bennünk, és ha
állandóan nem fejlesztjük, erôsítjük, hamar ismét elhomályosodik.
Sokan a papok és szerzetesek közül hivatásuknak megfelelôen --
hosszabb vagy rövidebb ideig -- olyan életkörülmények közt dolgoznak,
ahol keveset érintkeznek világiakkal (tanulmányok végzése, tudományos
munka stb.); mások talán többekkel érintkeznek, de a találkozás kötött
módja, körülményei miatt az így szerzett ismeretek csak szűk körben
mozognak. Magasabb szempontoknak megfelelôen a szerzeteseknek
általában nincs anyagi gondjuk: élelmet, ruhát, cipôt, lakást stb. --
ha szegényesen is -- elöljáróik biztosítanak számukra.
     Ez utóbbiak miatt lélektanilag természetes, hogy sajátságos, erre
az életre jellemzô gondok, problémák veszik körül ôket, és bizonyos
mértékig érzéktelenné válnak mások (fôleg anyagi) gondjai iránt. (A
diszperzió elsô éveiben mi is kissé idegenül, értetlenül forgolódtunk
az emberek között.) Azonban, ha erre gondot fordítunk, nem veszítjük
el a szerzett jó tulajdonságokat.
     Mindannyiunk számára sok erôt adott, hivatásunkban kitartani
segített különösen néhány atyánktól és testvérüktôl  tapasztalt mély
emberi szeretet. Mindig változó életmódunkban nagy szerepet játszott
az interna caritatis et amoris lex ; és nagyon sokszor szükség volt
arra, hogy ez a szeretet teljes legyen, kiterjedjen a társ testi-lelki
ügyeire egyaránt. Vacsorakészítés, egymás vendéglátása, segítés
költözködésnél, átutazóknak helyet szorítani egy éjszakára a kis
szobában, élelmiszer, ruha beszerzése, másoknak is stb. Ezek sokszor
kicsiségek, s anyagi dolgok, mégis konkrét segítséget jelentettek az
illetônek, és igazi testvéri szeretetrôl, összetartásról tanúskodtak.
Ezek is hozzásegítettek az egymás közötti,  Társaságon belüli
szolidaritás komolyabb kifejlesztéséhez. Tanúsítják ezt például a
termékeny munkaközösségek is. Az összedolgozó, kollektív munkára képes
szellemet továbbra is ápolnunk kell.
     Különös hangsúllyal és gyakran figyelmeztettek elöljáróink a
természetes erények kifejlesztésére, gyakorlására.
     Sajátosan a diszperziós körülmények hozták magukkal, hogy
rendszeresen alkalmunk volt a körülöttünk élô világiak megfigyelésére.
Elôbb-utóbb meg kellett  látnunk, hogy közülük milyen sokan
gyakorolnak igen magas fokon egyes természetes erényeket:
fegyelmezettség, munkakészség, bajtársiasság, figyelmesség, nyíltság
és becsületesség, okos bátorság, higgadtság stb. A hétköznapi élet
kívülálló szemlélôje elôtt talán fel sem tűnnek ezek, vagy
kicsiségeknek látszanak. Ha azután ilyen alapon hasonlítunk össze --
mi vagy mások -- világiakat papokkal, szerzetesekkel, bizony több
egyházi nem kerülheti el a véleményt: jó pap, de rossz ember, vagy: jó
szerzetes, de rossz ember.
     Az emberekben az élet sok küzdelme ilyen említett jó
tulajdonságok kifejlôdését hozza; ezek nélkül nem tudnak eredményeket
elérni, nem tudják kötelességeiket teljesíteni. A klerikusok
életkörülményei -- különösen, ha fiatal koruk óta szemináriumokban
nevelkednek, sokszor nem teszik annyira természetszerűvé és
szükségessé, létkérdéssé az ilyen tulajdonságok megszerzését.
     Figyelmeztetést kaptunk még -- szóban is, a szemünk elôtt élô
emberek magatartása által is -- különösen a gyerekes gondatlanság
elvetésére, és a komoly életfelfogás erényének elsajátítására.
Legalább olyan komolyan kell életünket felfognunk, és ezt
viselkedésünkben kinyilvánítanunk, mint azt velünk egykorú, talán már
családos, önállóan élô világi fiatalemberek teszik.
     A szociális igazságtalanságok iránti érzékenység, a szolidáris
(organikus) lelkiség, a fiatalos rugalmasság és tanulékonyság
erényének gyakorlására is sok motívumot kaptunk.
     Lelki életünknek a körülményekhez való alkalmazkodásában sokan
segítségre találtak az imaapostolságban. Különösen két tulajdonsága
miatt: egyrészt használható és könnyen alkalmazható módszer ad arra,
hogyan irányíthatom minden tevékenységemet az Isten felé
(contemplativus in actione ; erre a sokféle tennivaló, kényszerű jövés-
menés miatt nagyon is szükség volt), másrészrôl igazi szolidáris,
másokkal közösséget vállaló, értük áldozatot hozó lelkületre nevel. Az
imaapostolság  szintjén egyek vagyunk: klerikusok és laikusok.
     Minthogy külsô körülményeinkben (ruhánk, lakásunk,
viselkedésmódunk) a szemináriumi és a civil élet folyamán mindig újabb
változások állottak be, egyre inkább arra kényszerültünk, hogy lelki
életünk gyakorlatait ne nagyon kössük össze környezetünk változó
dolgaival, habár ezek segítségünkre lehetnek. Például: akit csak a
reverenda viselése tesz komollyá, az könnyen elkanászodik, ha hosszabb
ideig reverenda nélkül kell járnia; aki buzgóságát elsôsorban a
szobájában maga köré rakosgatott szentképekbôl meríti, az szórakozott,
levert és dezolált lesz, ha olyan lakásban kell majd laknia, ahol
fontos szempontok miatt el kell tüntetni minden vallásos jellegű
művészi alkotást; aki a szentmisét csak templomi oltáron, szabályos
paramentumba öltözött pappal stb. tudja elképzelni, az mindvégig
kényelmetlenül fogja érezni magát, és nem találja meg a kapcsolatot
Istennel egy olyan szentmise alatt, amelyet egy ötödik emeleti
szobában, az asztalon -- talán csak talpas üvegpohárból és
kistányérral mutat be a pap, tisztességes civil ruhában, néhány
körülötte térdelô ember jelenlétében.
     A tapasztalatok szoktattak rá, hogy ne tulajdonítsunk szentséget,
ex opere operato  ható kegyelmi erôket, különös természetfeletti vagy
akár természetes hatásokat olyan tárgyaknak, épületeknek, ruháknak,
mozdulatoknak, szavaknak, szövegeknek, nyelveknek, társadalmi
szokásoknak, amelyeknél ezek helytálló filozófiai vagy teológiai
érveléssel nem igazolhatók. Ilyen módon kellett megközelítenünk azt a
Szent Pál által említett szabadságot, amely valóban tudja, mi a jó,
vagy rossz dolog, de mindig tekintettel van a körülötte élô emberekre,
nehogy megbotránkoztassa ôket (Róm 14; 1Kor 9).
     Végül még a következôt szeretnénk rögzíteni: amint egész
diszperziónkról, úgy annak befejezôdésérôl és az utána elkezdôdött
(mostani) életünkrôl is hisszük, hogy a gondviselô Isten akarata
szerint történt és történik. Ezzel az írásunkkal diszperziós
tapasztalatainkat, meglátásainkat akarjuk határozott formában
beleépíteni életünkbe, de hasonlóképpen tovább akarunk tanulni,
tapasztalni, és tapasztalatainkat asszimilálni jelen és jövendô
életkörülményeinkben is.
========================================================================
Miklósházy Attila: Önéletrajz


     Rendkívüli élményt jelentett 1956 ôszén, amikor nyolc évvel az
érettségim után, egynéhány alkalommal ismét iskolapadban ültem.
Elöljáróim ugyanis jónak látták, hogy egy esetleges egyetemi
fölvételre való kilátás érdekében hivatalos állami érettségit
szerezzek. Kérvényemet benyújtottam az egyik budapesti gimnázium
igazgatóságánál, és felvettek magántanulónak úgy, hogy csak év végén
az érettségi vizsgálaton tartoztam megjelenni. Az érdekesség kedvéért
néhányszor beültem a VIII. (most IV.) osztályba, hogy tapasztalatot
szerezzek a népi demokratikus rendszer pedagógiai progressziójáról. Az
osztályban körülbelül negyvenen voltak, fele fiú, fele lány. Rövidesen
befogadtak maguk közé, bár eleinte kissé tartózkodóan viselkedtek, de
amikor több srácot ,,kihúztam a slamasztikából'' latinórán, súgás és
egyéb puskák révén, rögtön megvolt a barátság. Az egész osztályról az
volt a benyomásom, hogy sokkal gyerekesebbek, mint mi voltunk annak
idején. Szinte semmi komoly gondolat nem foglalkoztatta ôket, a
tanulás sem, legfeljebb a sport, a tánc meg a szépségverseny. A diákok
vallásos érdeklôdését a rövid idô miatt nem tudtam kipuhatolni, de
annyit észrevettem, hogy rendkívül ügyesen elrejtik az iskolában
érzéseiket és gondolataikat. A szolidaritásban nagy áldozatokra is
képesek. Amint késôbb értesültem, ,,osztálytársaim'' közül jó néhány
elesett a forradalomban; nem egyet én magam kötöztem be, amikor súlyos
sérülésekkel behozták kórházunkba.
     És ezzel elértünk az utolsó állomáshoz: a forradalmi idôkhöz.
Október 23-án éppen szabadnapos voltam, de a kollégám megkért, hogy
helyettesítsem, mert neki mint vezetô pártfunkcionáriusnak ott kellett
lennie a Petôfi-kör aznapi gyűlésén, ahol a terv szerint az orvos-
szakszervezet embertelen vezetôit akarták kizárni a további
tevékenységbôl. Délben már a medikusok és a többi egyetemisták pirosló
arccal és piros-fehér-zöld zászlókkal, széles sorokban vonultak föl a
Bem tér felé, és kórházunk párttitkára, akivel aznap éppen együtt
ebédeltem, remegô hangon kérdezte, hogy mi van a városban.
Megnyugtattuk, hogy akinek tiszta a lelkiismerete, annak nincs mitôl
félnie. Délután már a villamosok is leálltak, mert lehetetlen volt
közlekedni a nagy embertömeg miatt. A gyárakból, hivatalokból kijövô
emberek ezúttal mentek nem haza, hanem mind a Duna-partra, a Bem térre
és a Petôfi térre tartottak. Éppen egy sürgôs esetet operáltunk,
amikor hírül hozták, milyen szörnyű és oktalan beszédet mondott Gerô a
rádióban. Este háromnegyed tízkor megjött a kollégám, és beszámolt
nemcsak a Petôfi-köri viharos gyűlésrôl, hanem a város hangulatáról
is. Mivel a váltás megérkezett, átöltöztem, és éppen hazafelé
indultam. Kiléptem a kórház kapuján, egy teherautó éppen akkor állt
meg, s két egyetemista sietôs mozdulatokkal leemelte a kocsiról S.
Elemér tizennyolc éves csepeli munkást, akit a Rádiónál az ávósok
hasba lôttek. Kezembe adták a halottsápadt fiút, s már rohantak is
tovább, mivel -- mondták -- még igen sok sebesült van. Ezzel
elkezdôdött számunkra a kimerítô, sokszor fájdalmas, de nagyon
lelkesítô, szakadatlan munka. E pillanattól kezdve exodusom napjáig
csupán három-négy alkalommal tudtam pár órára elhagyni a kórházat a
sok elfoglaltság miatt.
     Alig értünk be a műtôbe az elsô sebesülttel, már újabb autók
érkeztek, és hozták egyre-másra a fiúkat, tüdô-, has-, kar-,
láblövéssel. Néhány óra leforgása alatt már halottjaink is voltak,
olyanok is, akiknek még a nevüket sem tudtuk, hiszen munkaruhájukban
nem hordtak igazolványt. Az éjszaka sötétjében a gépfegyver- és
puskaropogás egyre erôsödött, embertömegek harsogták: ,,Ruszki, mars
ki!''; ,,Vesszen Gerô!'', amelynek félelmetes hatását csak az tudja
megérteni, aki tizenkét évig terrorban élt. A sebesültek egyre
szaporodtak, szinte kivétel nélkül tizenöt--huszonöt év közötti
külvárosi munkások, egyetemisták, akadt közöttük lány is. És ez így
ment négy napon keresztül, megállás nélkül, éjjel-nappal. Közben
jöttek a könnyebb sérültek is; akinek csak egy-egy ujját roncsolta
szét a golyó, kezelés után rögtön fogta fegyverét és ment tovább. És
itt mindegyikükrôl hôskölteményt lehetne mondani. A kórház szinte
állandóan tűzben volt, mégis sikerült elegendô vért beszereznünk. A
szabadságharcos fiúk egy-egy harci szünetben bejöttek, hogy a
kivérzetteknek saját vérükkel biztosítsák az életet. A kórház
ellátásáról nem kellett ezekben a napokban gondoskodni: a környezô
falvak önként annyi élelmet szállítottak hozzánk, hogy egy hétig
libasültet ettünk. Megható volt odaadásuk, hiszen orosz tankok
tüzelése közben kellett mindezt Pestre hozniok. Azt mondták, megéri
nekik, ha egyszer szabad lesz az ország.
     A harc második napján két huszonhárom éves egyetemista súlyos
sérülésekkel feküdt a műtôasztalon. Az egyik papot kért. A kórház
körül akkor dúlt a leghevesebb harc. Telefonáltam a közeli plébániára;
az idôsebb papok lehetetlennek tartották a kórház megközelítését, de
volt ott egy fiatal káplán, aki tíz percen belül ott volt az Úr
Jézussal. Hogyan jött át a tűzvonalon, azt ô maga sem tudta. Mindkét
hôst ellátta; mindkettô röviddel azután megható halállal búcsúzott el
az élettôl. Még aznap bejött a kórházba háztól-házig bujkálva P.
Mizsef, aki ettôl kezdve egész decemberig ott lakott az én ügyeletes
szobámban, és szinte hivatalos kórházi lelkésznek minôsült. Rengeteg
dolga volt. Szinte szünet nélkül gyóntatott, áldoztatott, keresztelt,
esketett és nagyon sokat temetett is. Nekünk pedig minden nap volt
szentmisénk: hol a műtôben, hol pedig a pincében. Az elsô ünnepélyes
nagymisét november 1-én, Mindenszentek ünnepének estéjén, a kórház
szinte valamennyi dolgozójának jelenlétében mondta a kultúrteremben,
örömtôl és szabadságtól csillogó szemek áradatában. Amikor pedig egy
lélegzetvételnyi szabad ideje volt, azt a fiúk között töltötte.
Segített a legpiszkosabb munkákban is, hisz ebben az idôben minden
segítség elkelt a kórházakban. A fiúk, a sebesültek nagyon
megszerették, nemcsak a személyt, hanem a papot, az Egyház gondoskodó
szeretetét is általa. November 4-én a szentmisét ismét ágyútűzben
tartottuk. A túlerô elkezdte véres harcát a maroknyi hôsi sereg ellen.
Nagyon aktuális volt az aznapi perikópa; nagyon elkelt az Úr Jézus
biztatása a csüggedôknek: Mit féltek kicsinyhitűek? -- A vész oda
fajult, hogy a sebesülteket le kellett szállítani a pincébe, és ott
kellett operálni is. A sebesültek ezután még nagyobb számban érkeztek,
és még súlyosabbak, mert az oroszok ezúttal már dum-dum lövedékeket is
használtak.
     Jó egyheti tusa után gyôzött az önkény, de a remény még nem halt
ki a szívekbôl. ,,Aki ma kétségbeesik, az nem magyar!'' -- volt a
jelszó. Megalakultak a forradalmi tanácsok mindenfelé, és egy
szabadabb légkör szelét lehetett érezni, noha ott ültek a nyakunkon a
páncélosok. A kórházban engem is beválasztottak a forradalmi tanácsba,
amelynek feladata volt a régi vezetôk helyett továbbvinni a kórház
ügyeit, és a múlt hibáit kiküszöbölve új életet kezdeni. Rövidesen
azonban ennek is vége szakadt. A kormány betiltotta a forradalmi
tanácsokat, és lassan minden kezdett visszasüllyedni a régi mederbe.
     Egész idô alatt eszem ágában sem volt, hogy disszidáláson
gondolkozzam. Annyira éreztem, hogy ennek az országnak most szüksége
van munkáskezekre, annyira sajnáltam otthagyni a betegágyakon azt a
sok fiatal hôst gyógyíthatatlan súlyos bajaikkal, hogy amikor szabad
választást engedtek elöljáróink, én az otthonmaradás mellett
döntöttem. Idôvel azonban elöljáróink magatartása is megváltozott, és
az én belátásom is. Megpróbáltam lehetôségek után nézni. Három
sikertelen kezdeményezés után végre negyedszerre sikerült eljutnom a
határig a Gondviselés sorozatos és kézzelfogható ôrködése mellett.
Mikulás estéjén pillantottam meg elôször a piros-fehér-piros
határzászlót. Itt jó hasznát vettem földrajzi ismereteimnek, ugyanis a
reménytelennek látszó helyzetbôl a Sarkcsillag utáni tájékozódás
mentett ki, s így a helyes irányt meglelve, a már-már kétségbeesett
embereket sikerrel el tudtam vezetni a legközelebbi osztrák faluba.A
Fertô tavon átkelve Apetlon osztrák falucskába érkeztem, ahonnan
autóbusszal rögtön elvittek a Linz mellett fekvô Wells város menekült
táborába (Flüchtlingslager, Lichtenegg). Itt egy kilencven tagú
férficsoportnak lettem demokratikusan megválasztott parancsnoka, s
közben a helybeli magyar plébánosnak, Mácsadi Istvánnak igyekeztem
segíteni a pasztorációs és karitatív munkákban. Felejthetetlen
karácsonyestét töltöttünk együtt a fiúkkal: kilencven tüzeslelkű,
többnyire bárdolatlan, de jószívű, a szolidáris harc hevében
összeforrt magyar ünnepelte hazájától távol a kis Jézus születését.
December 26-án vonattal Salzburgon és Klagenfurton át Sankt Andrä-ba
mentünk. Itt gyülekeztek ugyanis a menekült magyar skolasztikusok,
vagy harmincan. 1957. január 7-én Bécsbe mentünk és a lainzi
Exerzitienhausban laktunk körülbelül két--három hétig, míg sikerült a
német beutazási engedélyt megszerezni. Ugyanis P. Varga
provinciálisunk oda diszponált a filozófiai tanulmányok befejezésére.
Vonattal Münchenbe utaztunk, s így érkeztünk meg a pullachi
Berchmannskollegba, ahol akkor P. Hegyi János volt a skolasztikusok
minisztere. Öten voltunk ott magyarok: Tegyey Gábor, Pécsi László,
Boór János, Sárdy Péter és jómagam.
     Tegyey, Pécsi és én júniusban sikeresen letettük az universa
vizsgát, és Neuhäuser müncheni segédpüspöktôl június 15-én megkaptuk a
tonzúrát, majd június 16-án a négy kisebb rendet is. A vizsga után
mindnyájan az innsbrucki Zenzenhofra mentünk nyaralni, majd
augusztusban a kalksburgi kollégiumba küldött az osztrák provinciális,
P. A. Pinsker.
     1957--1959: Kalksburgban én az elsô évben a VI. Abteilungnak
lettem a magisztere, Tegyey az Oberabteilungé, Pécsi a kicsikhez lett
beosztva, míg Szabó Janó zeneprefektus lett. 1957 nyarán a magyaroknak
P. Cser-Palkovits tartott lelkigyakorlatot. Az elsô év folyamán Pécsi
Laci elkerült Kalksburgból, és késôbb a Társaságot is elhagyta. 1958
nyarát ismét az innsbrucki Zenzenhofon töltöttük; P. Croce adott itt
lelkigyakorlatot. Közben Salzburgban  egyhetes pedagóguskonferencián
is részt vettünk. Az 1958--59-es tanévben én maradtam egyedül magyar
Kalksburgban az Oberabteilung vezetésére.  (Tegyey Frankfurtba ment
teológiára, Szabó Janó pedig Innsbruckba.) 1959 nyara ismét
Zenzenhofon  talált. Jó hegymászásokat sikerült rendezni ez
alkalommal. P. Hugo Rahner lelkigyakorlatát végeztem, P. András Imre
szentelésén és elsômiséjén is ott voltam (július 26.).  1959.
augusztus 2-án utaztam el Bécsbôl, mert P. provinciális úgy
rendelkezett, hogy ôsszel a kanadai Torontóban kezdjem el a teológiai
tanulmányokat. Bécsbôl vonattal Rómába utaztam, itt néhány napot
töltöttem, s így sikerült XXIII. János pápa audienciáján is
megjelennem. Augusztus 7-én indult az Irpinia nevű olasz hajó
Nápolyból Kanadába, s ez vitt minket (Somfai Bélát, Marosfalvy Lacit
és Hegyi Marcit) át az Atlanti óceánon. Az út két hétig tartott.
Augusztus 20-án érkeztünk meg Quebec Citybe és másnap Montrealba, ahol
sikerült találkoznunk az Immaculée Conception College-ban P.
Borbéllyal és P. Fodor Pállal. Még aznap vonattal Torontóba mentünk,
ahol Ádám János várt, aki akkor már harmadéves teológus volt.
     1959--1963: Négy év teológiát végeztem a Regis College-ban.
Elôször a kollégium a 403 Wellington St. alatt volt, de 1961
márciusában új épületbe költöztünk: 3425 Bayview Avenue, Willowdale. A
teológia második évében én voltam a teológusok bidellusa. A második év
végén sikerült elérnem, hogy a papságra engedjenek, mivel elôzôleg már
végeztem Budapesten némi teológiai tanulmányokat. Így 1961. június 16-
-17--18-án James MacGuigan torontói érsek, bíboros, alszerpappá-
szerpappá, pappá szentelt a Saint Joseph nôvérek anyaházának
kápolnájában, mivel a mi kápolnánk akkor még nem volt készen. Elsô
szentmisémet a hamiltoni Szent István templomban mondtam, P. Solymár
plébános és Várhelyi Imre asszisztálásával, P. Borbély mondta a
szentbeszédet. Nyáron a muszkokai jezsuita villában töltöttem néhány
hetet, majd a midlandi Vértanúk kegyhelyen segítettem. A teológia
harmadik  és negyedik évében mint pap sokfelé jártam kisegítésre: a
magyar plébániákra Torontóban, Hamiltonban, Courtlandon és Londonban;
angol plébániákon: Bracebridge, Richmond Hill, Oshawa, Stayber,
Brentwood, Thornhill, Keswick, Transfiguration, Oak Ridges stb.
Pappászentelésem óta rendszeresen jártam a Saint Joseph nôvérek
anyaházába a kápláni teendôk ellátására, úgyszintén gyakran szolgáltam
a Loretto Abbey-ben, az uxbridge-i javítóintézetben, a Sunnybrook
Hospitalban, a Camp Border-i katonai táborban, a kiwani fiútáborban,
az Our Lady of Mercy Hospitalban és a Martyrs’ Shrine-en. 1963
nagyhetét és húsvétját az észak-torontói Nakine indián falujában
töltöttem. 1962 nyarán érkezett tanárnak Torontóba P. Horváth Tibor
is. 1962-ben Várhelyi Imrét, 1963-ban Hegyi Marcit szentelték pappá.
     1963--1964: Miután a nyáron kéthónapos francia kurzust végeztem a
quebec-i Laval egyetemen, szeptemberben a montreali Loyola College-ba
érkeztem teológiát tanítani. Idôközben ugyanis a kanadai angol
provinciához kerültem, ide helyezett P. G. George provinciális.
Teológiai antropológiát és liturgiát tanítottam. Közben gyakran
segítettem ki plébániákon: St. Catherine of Siena, St. Barbara,
Transfiguration, Lachine, St. Gabriel, St. Willibrord, Loyola, St.
Ignatius, Canisius, St. Malachi, St. Rita, St. Clement, St. Monica,
St. Augustine, Resurrection, LeRoux School Marymount, S. Heart
Convent, Benedictine Sisters. 1964 húsvétján Lyon Mountains NY,
plébániáján segítettem. Év közben jártam a montreali ökumenikus
találkozókra, sôt elôadást tartottam a United Church Synodusán is a
II. vatikáni zsinat egyházról szóló dokumentumáról. 1964 nyarán a
Fordham egyetemen vettem részt egy egyhetes konferencián a
lelkigyakorlatokról, utána pedig a Port-Arthur-i St. Andrew plébánián
segítettem, s közben indián településeit látogattam, McKenzie és Loon
Lake.
     1964. augusztus 17-én vonultam be St. Jerome-ba a harmadik
probációra, melyet P. Jean Laramée vezetése alatt végeztem. Ez év
alatt is többször segítettem ki plébániákon: St. Francis Borgia, St.
Malachy, Transfiguration, St. Ignatius, Annunciation, Deux Montagnes,
St. Thomas More, St. Marcell. St. Jean Brebeuf stb. Egész évben
Rosemere-ben a Mille Isles középiskola lelkésze is voltam. A Christ
Church anglikán katedrálisban prédikáltam a keresztségrôl. A kórház-
probációt február hónapban végeztem a montreali St. Mary kórházban.
Többfelé tartottam lelkigyakorlatot.
     A harmadik probáció június 9-én fejezôdött be. Június 18. és 27.
között még nyolcnapos lelkigyakorlatot tartottam huszonyolc Sacré
Coeur-nôvérnek Halifaxban. Júliusban még be kellett ugranom
Montrealban P. Gelineu-t helyettesíteni egy kateketikai kurzuson.
Utána még néhány hetet a Martyrs’ Shrine-on segítettem.
     1965--1967: 1965. július 30-án ültem a Carmania hajóra
Montrealban, hogy Európába utazzam a biennium végzésére. Le Havre után
Párizsban töltöttem néhány napot, majd Lourdes-ba mentem zarándokolni.
Innen vonattal Marseilles--Genova--Milánó következett, majd az olasz
skolasztikusok villájában Bormióban töltöttem egy hónapot
olasztanulással. Innen Firenzébe mentem további két hétre
olasztanulásra, majd szeptember 18-án vonultam be a Collegio
Bellarminóba. Itt csak P. Rényes Antal volt a magyarok közül akkor,
viszont Rómában több magyar is volt, például P. Alszeghy a
Gregoriánán, akinek óráját hallgattam is, és aki késôbb vizsgáztatott.
A II. vatikáni zsinatnak éppen ekkor volt az utolsó ülésszaka;
sikerült több közös eseményen részt vennem, így ott voltam a zsinat
záróünnepén is. A biennium tartama alatt rendszeresen miséztem a
közeli S. Maria in Aquiro plébániatemplomban, és állandó gyóntatója
voltam a Somaschi atyák által vezetett fiú árvaháznak.  Kisegítettem
más plébániákon is: S. Pudenziana, San Alessio, St. Leo in Panisperna,
S. Pio X. 1966. március 27-én Bécsben rekollekciós napot tartottam a
bécsi magyaroknak. Júniusban elvégeztem lelkigyakorlatomata Villa
Cavalettin, majd július 11. és augusztus 11. között P. Orbánt
helyettesítettem a vatikáni rádiónál. 1966. augusztus 15-én a Gesů-ban
ad aram S. Ignatii  P. Arrupe kezébe letehettem az ünnepélyes
fogadalmakat. Szeptember 2.--7. között részt vettem az elsô magyar
jezsuita találkozón Münchenben a Katholische Akademie épületében.
Szeptember 8-tól október 7-ig Édesanyám látogatott meg; vele utaztam
végig a Wien--Venezia--Roma--Napoli--Capri--Roma--Firenze--Innsbruck--
Salzburg--Wien vonalat.
     A biennium második évében alkalmam volt részt venni a vatikáni
Pill-Commission ülésein, ahol fordítani kellett az elhangzott
beszédeket és hozzászólásokat. 1966 karácsonyán az Appenninekben levô
Castel Viscardo olasz falucskában segítettem a beteges plébánosnak.
1967 júniusában húgomnak sikerült kijönni látogatóba Bécsbe, s ott
töltöttem vele három napot. Ezen a nyáron San Pastore-ben végeztem
lelkigyakorlataimat, ahol egy kisebb magyar találkozó is volt. Közben
természetesen már lázasan dolgoztam disszertációmon P. Louis Ligier
vezetésével. P. Varga Andor -- aki ebben az idôben a jezsuita kúrián
volt asszisztens -- gyengéden sürgette a munkát, jóllehet olykor
együtt strandoltunk a tengerparton. 1967 szeptemberében az ausztriai
Walpersdorfban nyolcnapos lelkigyakorlatot tartottam a Népleányoknak.
A disszertációm 1967 karácsonyára készen is lett, de nem tudtam
megvárni a defensiót, mert januárban már tanítanom kellett a torontói
Regis College-ban. Így 1967. december 26-án Nápolyban felszálltam a
Michelangelo nevű olasz hajóra és január elején szerencsésen
megérkeztem Halifaxba, ahonnan Montreálon keresztül végre megérkeztem
Torontóba.
     1967--1974: A Regis College teológiai fakultásán dogmatikát és
liturgikát tanítottam. 1968 júniusában Rómába mentem disszertációm
megvédésére, (részben) sikerült ki is nyomtatni. Júliusban nyolcnapos
lelkigyakorlatot tartottam a Szt. Mária nôvéreknek Charlottetownban,
PEI. Év közben több alkalommal adtam két-háromnapos rekollekciókat
különbözô szerzetesközösségeknek. 1968--1971 között a ház konzultora
voltam, ugyanakkor a segítôtestvérek spirituálisa is. A magyar
provinciának pedig 1968--1977 között voltam province-konzultora. 1969-
tôl kezdve a tanítás az egyetemi kampuson folyt, mivel fakultásunk
része lett a Toronto School of Theology-nak.
     1974--1984: A University of St. Michael’s College meghívására az
ô teológiai fakultásuk tagja lettem, s ettôl kezdve ott tanítottam
szisztematikus teológiát és liturgikát. Az 1977--1980-as és 1982--1983-
as években a fakultás dékánja voltam. 1978--1980 között a TST
teológiai tagozatának voltam vezetôje. 1977--1984 között a USMC
doktori és magiszteri kandidátusainak voltam igazgatója. A tíz év
alatt tizennégy magiszteri és öt doktori disszertációt irányítottam.
(Az extracurriculáris, lelkipásztori stb. tevékenységekre vonatkozó
adatokat lásd egy másik beszámolóban).
     1984--1989: 1984 júliusától a torontói érsek, E. Carter bíboros,
a Szent Ágoston egyházmegyeközi szeminárium dékánjává nevezett ki. Oda
is kellett költöznöm, de továbbra is az egyetemi kampuson tanítottam
megszokott kurzusaimat.
     1989. augusztus 12-én, nagy meglepetésemre, a szentatya
kinevezett a külföldön élô (emigráns) magyarok püspökévé; Castelminore
titulusára. Püspökké szentelésem a torontói Szent Mihály katedrálisban
volt 1989. november 4-én. Carter bíboros szentelt püspökké, Kada Lajos
c. érsek és Amrozic Alajos torontói koadjutor-érsek segédletével.
Püspöki jelmondatom: ,,Cor unum et anima una''.
     Azóta gondozom a világon szétszórt magyarokat (a Kárpát-medence
kivételével). Feladatom assistentia spiritualis, tehát joghatóságom
nincsen (sem jövedelmem), így hát továbbra is folytatom a tanítást,
hogy legyen mibôl megélnem és lelkipásztori útjaimat fedeznem. Püspöki
tevékenységemrôl évente beszámolok a Provinciánk Hírei  hasábjain.
========================================================================
Hegyi János: Néhány epizód az elmúlt ötven évbôl


     Pécsett, 1946 júniusában történt. A neves jezsuita intézményben,
a Pius Kollégiumban működtem mint prefektus. Huszonhat éves kezdô
voltam. Az orosz hadsereg már vagy egy éve ,,felszabadított''
bennünket. A rákövetkezô hónapok tele voltak zavarral,
bizonytalansággal. De a sok bizonytalanság után lassan ismét megindult
az élet. Csökkentett létszámú diáksággal mi is megkezdtük már a
tanítást, nevelést. Ebben a helyzetben történt, hogy egy szép napon az
intézet rektora, P. Hemm János magához hívatott. Mentem is hozzá, s
útközben törtem a fejemet, vajon milyen rossz fát tettem a tűzre.
Kissé szorongó érzéssel kopogtam ajtaján, ám miután beléptem, mindjárt
meg is nyugodtam, mert örömmel fogadott, s jókedvűen közölte velem:
,,Gratulálok! A provinciális Rómába küldi, hogy ott teológiát
tanuljon.'' Csodálkozva bámultam rá, mert hiszen még álmomban sem
gondoltam soha arra, hogy valaha is elhagyjam hazámat. Hamarosan
felocsúdtam, s természetesen nagyon örültem ennek a döntésnek, amely
életem eddigi menetét teljesen megváltoztatta -- már ami a külsô
körülményeket illeti. Ez ötven évvel ezelôtt történt.
     Ezek után hozzáfogtam az utazási elôkészületekhez. Mindenekelôtt
tanulni kezdtem egy kicsit olaszul. Útlevelet, vízumot kellett
szereznem. Mindez aránylag simán ment. Csak az orosz megszálló hatalom
közegei utasították vissza kiutazási kérelmemet. Így akarva, nem
akarva másik két rendtársammal ,,feketén'' vágtam a határnak úgy
szeptember közepe táján. Abban az idôben még nem létezett a késôbbi
hírhedt ,,vasfüggöny''. Egy határmenti falu plébánosánál kopogtattunk,
aki aztán szívesen és örömmel átkísért bennünket kollégájához az
osztrák oldalra. Ô is örömmel fogadott minket, s elsô kérdése így
hangzott: ,,Hát ebédeztek már, fiaim?'' Nemleges válaszunkra
kijelentette: ,,Ma szilvás gombóc van!'' Jól be is pakoltunk. Akkor
ettem utoljára szilvás gombócot. De jól is esett. Isten áldja meg azt
a jó plébános urat, akinek már a nevére sem emlékszem.
     Ettôl a pillanattól kezdve úgy éreztem, mintha angyalok vittek
volna a tenyerükön. S ezt azóta is hányszor, de hányszor tapasztaltam!
A legkülönbözôbb országokban, a legkülönbözôbb, nemegyszer nehéz
körülmények között sikerült megállnom a helyemet. Mintha valamely
titokzatos erô fogta volna meg a kezemet,  s mindig kihúzott a
kátyúból.
     Néhány napi várakozás után Bécsen keresztül eljutottunk
Innsbruckba. Ezen az úton csak az Enns folyó, illetôleg az ott
végrehajtott orosz katonai ellenôrzés volt nagy akadály. De ezen is
átvergôdtünk szerencsésen, s egy ôszi reggelen, nagy álmosan
megérkeztünk Innsbruckba. Meresztgettük szemünket a Nordkette havas
vonulatára. Mint afféle jó kisalföldi gyerek nem akartam elhinni, hogy
ilyen hegyek is létezhetnek.
     A jezsuiták barátságosan fogadtak bennünket -- kivéve a rektort.
A jó páter úgy megijedt tôlünk, hogy azonnal kijelentette: ,,Menjenek
vissza!'' Úgy látszik, a háború utáni nehéz körülmények ijesztették
meg. Abban az idôben nagyon nehezen ment az élelmezés, az ellátás.
Persze hogy nem mentünk vissza, hiszen ezt ô sem gondolta komolyan. --
Évekkel késôbb én voltam a rektor Pullachban, s a jó páterünk az
alattvalóm. Ô talán már el is felejtette az egész eseményt, s én se
hoztam soha szóba. Nagyon jól kijöttünk egymással. Innsbruckban aztán
kissé elhúzódott a várakozás, míg végre megkaptuk az olasz beutazási
engedélyt, s elindulhattunk Róma felé.
     Az út elég körülményes volt. A háborús események következtében a
vasúti hálózat is sokat szenvedett, s így csak kerülôkkel, körülbelül
másfél napos vonatozással érkeztünk meg az Örök Városba. Holt
fáradtan, szakadó esôben gyalogoltunk új otthonunk, a Gesů irányába.
Utunk a Traianus-oszlop mellett vezetett. Rosszkedvűen néztem fel rá,
s úgy csöndesen dünnyögtem magamban: ,,Hát ez az a híres emlékmű?''
Olyan barátságtalanul, szürkén meredt föl az esôs égbe!
     A Gesůban kedvesen fogadtak az olasz páterek. Kaptam egy szobát,
amely persze jó olasz szokás szerint fűtetlen volt. A berendezés is
roppant egyszerű: egy vaságy, egy asztal, egy szék és egy kis
könyvespolc. No meg egy vizeskancsó és mosdótál meg néhány vaskampó a
falon, amelyre felakaszthattam kabátomat, ruhámat. Az ellátás is
hasonló stílusú volt: alumínium tányérból ettük a mindennapi pastát.
De mindez nem zavart engem. Örültem az új, egyszerű életstílusnak. Az
esônek is vége szakadt. Lassan fölfedeztem ennek a csodálatos városnak
nem  egy szépségét is. Nagy benyomást tett rám, hogy szinte
kézzelfoghatólag élhettem meg az Egyház univerzális jellegét, hiszen a
Gregoriana Egyetem növendékei a szó legszorosabb értelmében az egész
világról sereglettek össze. A kiváló tanári kar is nemzetközi:
spanyol, német, amerikai, holland, belga, francia, olasz tanárok
vezettek be bennünket a teológia rejtelmeibe. Két nagyszerű magyar
tanárom is volt: P. Alszeghy és P. Mócsy. A tanítás nyelve a kor
szokásainak megfelelôen latin volt. Munka akadt bôven, de valóban
szívesen és örömmel tanultam ott négy éven keresztül 1950-ig.
     Egyik januári reggelen arra ébredek, hogy szokatlanul világos
van. Elaludtam volna? Nem. De amint kinéztem az ablakon, mindjárt
láttam a magyarázatot: vastag hó feküdt az ablakom elôtti pálmákon, az
egész kert fehér volt. Ez ugyan ritkán történik meg Rómában, de azért
idônként elôfordul. S a hó három napig nem is olvadt el. Nagy, hosszú
jégcsapok lógtak a szökôkúton. Szóval valódi tél volt. Normális
körülmények között nem ijedünk meg egy kis téltôl. De egy fűtetlen
szobában, melynek kôpadlózata van, s egyszárnyú ablakai nem is zárnak
rendesen. . . szóval ettôl kezdve ugyancsak vártuk a tavaszt. Fôleg
szegény brazil rendtársaim, akik életükben elôször láttak havat.
Elôször nagy lelkesedéssel szaladtak ki a kertbe, de lelkesedésük
hamar lelohadt. E hideg tapasztalat után kijelentették: ,,ezt nem
lehet kibírni'' -- s attól kezdve ebéd után mindjárt ágyba bújtak.
     Olasz rendtársaim hamarosan felfedezték, hogy tudok hegedülni.
Akkor még valóban elég jól tudtam. Egy-kettôre kerítettek számomra egy
hangszert, s attól kezdve fölléptettek. Nemegyszer elvittek olasz
családokhoz is, s így némi bepillantást kaptam az igazi olasz életbe.
Felejthetetlen marad számomra egy ilyen délutáni látogatás. A
háziasszony konzervatóriumi tanárnô, kiváló zongorista volt. A
hallgatóság is mind zeneértô és zenekedvelô, akik ugyancsak élvezték a
szépet. Már jó ideje játszottunk különbözô klasszikus és modern
szerzeményeket, mikor is a háziasszony ajánlatára egy kis teaszünetet
tartottunk. Kedvesen kínált engem is süteménnyel. Illedelmesen vettem
is egy darabot, s jóízűen elfogyasztottam. További kínálásra, mint
afféle jólnevelt magyar, köszönettel nemmel válaszoltam -- abban a
reményben, hogy mint Magyarországon szokás, majd csak erôlteti még. De
nem erôltette! Nem próbált rábeszélni. Így hát hoppon maradtam. Ekkor
döbbentem rá igazán, hogy más világban vagyok, s hogy mit is jelent a
mondás: ahány ház, annyi szokás. Általában hosszú külföldi
tartózkodásomnak egyik legértékesebb tapasztalata: az emberi életet
különbözô formákban, különbözô szokásokban, különbözô kultúrákban, a
legkülönbözôbb stílusokban lehet megvalósítani. S egészen fölösleges
arról vitatkozni, melyik a jobb; mert a maga nemében mindegyik jó!
     1949. július 9-én történt életem egyik legfontosabb eseménye:
Mgr. Traglia, akkori római segédpüspök (késôbbi bíboros) társaimmal
együtt pappá szentelt. Másnap, július 10-én ünnepeltem elsô
szentmisémet Szent Ignác sírjánál a Gesůban. A nap örömeibe üröm is
keveredett: szüleim, rokonaim, barátaim nagy része csak távolból
örülhetett velem. A Rákosi-éra idején mégcsak álmodni sem mertek
arról, hogy Magyarországról Rómába jöjjenek.
     A papszentelés alaposan megváltoztatta életemet. Most már nemcsak
tanuló rendtag, amolyan egyetemista voltam, hanem Krisztus papja. Az ô
megbízásából, az ô erejével hirdethettem az evangéliumot, és
segíthettem sok embernek. Ez utóbbi fôleg a gyóntatószékben történt.
Rendszeresen gyóntattam egyik római plébániánkon és a fiatalok
börtönében. Itt történt egyszer, hogy egy fiatal hívem a gyónása után
örömmel közölte velem: ,,Holnap szabadulok. Megint hazamehetek.''
Gratuláltam neki, vele örültem, s adtam neki biztatást meg jó
tanácsokat. Egy héttel késôbb ott ülök a gyóntatószékben, s látom ám,
hogy fiatal barátom megint ott térdel. ,,Hát mi az? Nem engedtek
szabadon?'' ,,De igen. De hát megint elcsíptek'' --  válaszolta
szomorúan.
     Addigi aránylag nyugodt életemet az 1949-i drámai fejlemények
ugyancsak összezavarták. Addig abban a tudatban tanultam és dolgoztam,
hogy hamarosan visszatérhetek Magyarországra, s ott mint fiatal
jezsuita beállhatok az otthoni munkákba. Sajnos, nem így történt. 1949
karácsonya körül jött a döbbenetes hír, hogy a Rákosi-kormány
Mindszenty bíboros urat elfogatta, s pert indítottak ellene. Megindult
a nyílt egyházüldözés. Több szerzetesrend működését betiltották, így a
jezsuitákét is. Házainkat, iskoláinkat elkobozták, intézményeinket
megsemmisítették, sok kedves rendtársamat internálták, vagy mint
gonosztevôket börtönbe vetették. Ilyen körülmények között a rendi
vezetôség úgy határozott, hogy a fiatal, még tanulmányaikat végzô
rendtagok hagyják el az országot, és külföldi fôiskolákon folytassák
tanulmányaikat. Valóban sikerült szép számú fiatalnak ez a menekülés,
és Chieriben (Észak-Olaszországban) találtak elsô otthonra. Ilyen
adottságok közt számomra is lehetetlenné vált a hazatérés, s teológiai
tanulmányaim befejeztéig Rómában maradtam.
     1950. június elsô napjaiban újabb meglepetés ért. A külföldön élô
rendtagok provinciálisa, P. Reisz Elemér közölte velem, hogy utolsó
vizsgám után menjek a délnémet provincia kollégiumába, St. Blasienbe,
s egy évig legyek ott nevelô. Nagyot néztem erre a rendelkezésre, mert
hiszen még arról sem volt fogalmam, hol is lehet ez a St. Blasien, nem
is beszélve arról, hogy némettudásom bizony nagyon gyatra volt.
Mindezek ellenére örömmel fogadtam elöljáróm intézkedését, és
elkezdtem a készülôdést az útra. Ez bizony körülményes volt. Magyar
útlevelem már régen lejárt, s meghosszabításáról szó sem lehetett. Mit
csináljak? Végül is sikerült a híres P. Tacchi-Venturi segítségével
egy úgynevezett  Nansen-Passt kapnom, amellyel aztán be is engedtek
Németországba. St. Blasient is megtaláltam valahol a Fekete-erdôben. S
1950. július 31-én, Szent Ignác ünnepén érkeztem a volt bencés apátság
hatalmas épületébe. A német atyák kedvesen fogadtak, s lelkemre
kötötték, hogy csak gyakoroljam azt a német nyelvet, mert
szeptemberben már jönnek a gyerekek. Hát jöttek is! Ötszáz bentlakója
volt akkor az internátusnak, s közülük egyetlen egy se tudott
magyarul. Még szerencse, hogy prefektustársaim közt volt egy magyar is
P. Juhász személyében, aki sok mindenben támogatott. Német társaim is
hamarosan megszerettek. Így aztán a kezdeti nehézségek után jól
beleéltem magamat az új helyzetbe, és hasznos munkát végeztem. A
gyerekek is mind jobban megkedveltek, jóllehet szigorú és következetes
voltam velük. Észrevették, hogy jóakarat vezet, meg hogy segítem ôket,
ahol csak lehet. Közbe-közbe rendeztünk szép kirándulásokat meg
ünnepeket. Hegedűmmel is nemegyszer nagy sikert arattam. Kivéve
egyetlen alkalmat, amikor is egy nagyon tehetséges fiúval egy Bartók-
duettet merészkedtem egy ünnepségen eljátszani. Véleményem szerint jól
játszottunk, s a hallgatóság egy része lelkesen tapsolt is, de a
nagyobb rész kinevetett bennünket. Bartók ,,disszonáns'' muzsikája
teljesen idegen volt a fülüknek.
     Télen többször is igen sok hó esett, s ilyenkor sízni mentem a
fiúkkal. Helyesebben szólva ôk síztek, én meg igyekeztem az életemet
menteni a Feldberg síkos lejtôin. Ebbéli törekvésem sikerrel is járt!
Így telt az idô. Az egy évbôl kettô lett, míg 1952  júniusában P.
Reisz Belgiumba küldött az úgynevezett harmadik probációra.
     Ez a probáció Wépionban történt, Namur közelében. Ez az év az
imádság, az elmélyülés ideje volt egy tapasztalt, idôsebb belga
atyának, P. Dirxnek a vezetése alatt. Elvégeztük a harminc napos
lelkigyakorlatot; sokat foglalkoztunk a rend alapszabályaival; magunk
is igyekeztünk lelkigyakorlatokat összeállítani. Ez utóbbinak
hamarosan nagy hasznát láttam apostoli körutaimon.
     Az ötvenes évek elején még nagyon sok magyar háborús menekült
tengôdött Németország különbözô menekülttáboraiban. Ezeknek igyekeztem
egy társammal közösen lelki vigaszt és erôsítést adni. Ezeken az
utakon sok szép élményben volt részem. Csak egyszer döbbentem meg
kegyetlenül, mikor is egy egyszerű, öreg tót bácsika azzal jött oda
hozzám, hogy magyarul akar nálam gyónni. Németül alig pötyögött
valamit, magyarul meg semmit sem tudott. S jóllehet szlovák lelkész is
volt a közelben, magyarul akart gyónni. ,,Én csak magyarul tudok
gyónni'' -- hozta nagy nehezen a tudomásomra. Kiderült, hogy
kisgyerekkorára kis felvidéki falujában magyar volt a plébánosa.
Magyarul verte bele a kis tót nebulókba a gyónási imákat meg a
bűnöket. Így barátunk még öregségére is csak magyarul tudott gyónni.
Anyanyelvén azonban nem. Ez az élmény  valóban megdöbbentett! Hát így
bántunk mi kisebbségeinkkel az elsô világháború elôtt?
     Egyébként az apostoli körút nem volt nagyon kényelmes. Több ezer
kilométert tettünk meg autóstoppal. Vonatra nem volt pénzünk. Mindig
akadtak azonban jóakaratú, barátságos emberek, akik fölszedtek
bennünket az út szélérôl. Így kitűzött célunkat mindig el is értük.
Csak egy alkalommal jártam meg! Már hazafele tartottam Belgium
irányába, mikor Worms közelében az az ötletem támadt, hogy ottlakó
ismerôseimet meglátogassam. Örömmel fogadtak, megvendégeltek, szállást
is adtak. Természetesen elmeséltem azt is, hogy mi úton vagyok, s
gyanútlanul azt is elmondtam, hogy már több mint egy hónapja
autóstoppal járom az országot. Másnap reggel jómódú gyáros ismerôsöm
kivitt autóján a vasúti állomásra, s egy elsô osztályú jegyet nyomott
a kezembe Namurig. Ez volt apostoli körutam legunalmasabb szakasza.
     A harmadik probáció befejeztével Leuvenbe kerültem, hogy az
egyetemen filozófiából doktoráljak. Kiváló tanáraim voltak. Többek
közt Van Stenbergen, Mansion, De Raeymaeker. Ez utóbbinál írtam
doktori dolgozatomat Die Bedeutung des Seins bei den klassischen
Kommentatoren des heiligen Thomas von Aquin  címmel.
     Leuvenben foglalkozhattam az ottani magyar egyetemistákkal is. A
háború utáni években néhány magyar jezsuita és bencés magyar
diákotthont alapított ott ,,Home Cardinal Mindszenty'' néven. Ennek az
intézménynek a vezetését a következô biztató szavakkal bízta rám
provinciálisom, P. Reisz: ,,Kedves atya, a maga feladata lesz, hogy
ezt a diákotthont feloszlassa. Nincs már utánpótlás, és pénz sincs
rá!'' -- Mind a mai napig büszke vagyok arra, hogy ,,engedetlen''
voltam, s nem oszlattam fel a Home-ot. Nagy kár lett volna. Abban az
idôben tizenkét-tizenöt lakója volt az otthonnak. Csupa tehetséges
menekült magyar diák. Általában kiváló eredménnyel végezték
tanulmányaikat, s késôbb nem egy egyetemi tanár, sôt nemzetközi
vonatkozásban is jelentôs személy került ki közülük. A belga civil és
egyházi hatóságok is becsültek és támogattak bennünket, s nemegyszer
nyilvánosan is úgy nyilatkoztak, hogy az összes leuveni egyetemista
diákcsoport között a magyar a legkiválóbb.
     1955 tavaszán meghívást kaptam a német jezsuiták filozófiai
fôiskolájára Pullachba (München mellett), hogy mint fiatal, kezdô
tanár filozófiát tanítsak. Örömmel vállalkoztam az új feladatra, annál
is inkább, mert diákjaimat és az otthont rábízhattam kiváló magyar
rendtársamra, P. Muzslayra. Ô is szívesen vállalkozott erre a munkára,
továbbfejlesztette az intézményt, és még ma is vezeti nagy odaadással
negyven év óta.
     1955 májusában tehát elbúcsúztam Leuventôl, és átköltöztem
Pullachba, ahol tizenegy évet dolgoztam.
     A pullachi filozófiai fôiskolát 1925 körül építette az akkori
müncheni provinciális, a késôbbi bíboros, P. Bea. A hallgatók
elsôsorban német nyelvterületrôl verbuválódtak: fiatal német, osztrák
és svájci rendtagok. De voltak minden évben egyéb országokból is. Nem
egy amerikai, kanadai, indiai, indonéz, belga, máltai, dán, belga volt
a hallgatóim között. Az 1956-os forradalom után néhány fiatal magyar
rendtársam is csatlakozott hozzájuk. Jól képzett s részben Európa-hírű
tanárok tanították a fiatalságot. Örömmel befogadtak maguk közé, s már
ôsszel meg is kezdtem a logika, ontológia és a középkori
filozófiatörténet tanítását. Ezek a szakok feleltek meg legjobban
képzettségemnek. Nagy lendülettel és szorgalommal készültem
elôadásaimra, s azt hiszem, szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy
megálltam a helyemet.
     Nyugodt tanári munkámat, sajnos, hamarosan megzavarta egy
váratlan esemény. Kiváló rektorunk, P. Georg Trapp hirtelen meghalt.
1957 nyarán engem neveztek ki utódjául. Nem szívesen vállalkoztam rá,
hiszen én voltam a tanári kar legfiatalabb tagja, s akkor még nem is
német állampolgár. (Az állampolgárságot csak pár hónappal késôbb
kaptam meg.) De mivel elöljáróim kitartottak elhatározásuk mellett,
beadtam derekamat, s nekiálltam az új feladatnak. Erôfeszítésemet az
adottságoknak megfelelôen két irányba kellett összpontosítanom.
     A fiatalok nevelése, irányítása állt az elsô helyen.
Tisztességes, jellemes, képzett jezsuitákat akartam nevelni, ezért
elég szigorú voltam hozzájuk. Megköveteltem a rendet, a fegyelmet, a
szorgalmas tanulást; s ha valamelyik nem mutatott hajlandóságot
ilyesmire, hamarosan kitettem a szűrét. Ugyanakkor igyekeztem megértô
is lenni. Szép nyári vakációkat rendeztünk a hegyekben. Házunk
kertjében úszómedencét is építettem. Az uszoda építése különben szinte
egy  fillérbe se került. Építész barátom készítette ingyen a terveket.
A földmunkákat egy másik barátom közbenjárására az amerikai hadsereg
pionierjai végezték el. Hatalmas gépekkel két óra alatt kiásták a
megfelelô nagyságú gödröt. Különbözô jótevôktôl kaptam cementet,
anyagot a vasszerkezethez stb. A munkások bérét állami segélybôl
fizettük ki. Úgyhogy a végén csak arra kellett figyelnem, nehogy még
nyerészkedjünk az építkezésen.
     Másik nem könnyű feladat volt a nagy ház renoválása. A hatalmas
épület a háborús években sokat szenvedett. Legfôbb ideje volt, hogy
megint rendet teremtsünk. Hála Istennek, nagyon jó munkatársaim
voltak; a szükséges pénzt is sikerült nehéz küzdelmek után
megszerezni, s így évrôl évre következetesen tudtunk elôrehaladni a
helyreállítási munkálatokban. Hogy csak egy-két példát említsek: új
fűtôberendezés, folyóvíz beszerelése a szobákba, az egész épület
bevakolása, festése, a tetôzet rendbehozatala és még sok egyéb kisebb-
nagyobb újítás. Több mint nyolc éven keresztül a tanítás, nevelô és
irányító feladat mellett állandóan még azt is kellett tennem, amit
sohasem tanultam: tárgyalások szakemberekkel, jótevôkkel,
politikusokkal, tervezések, számítások, anyagi ügyek intézése. Azt is
sikerült elintézni, hogy a bajor államtól állandó jellegű évi
támogatást kapjunk. (Ezt a nem csekély összegű segélyt még mindig
kapja a fôiskola.) Ugyanakkor ezekben az években a müncheni
provinciális tanácsadója is voltam, ami ugyancsak sok munkával járt.
Éveken keresztül kellett mindettôl függetlenül egy nagy alapítványnak
az ügyeit intéznem -- ezt meg P. Generálisunk varrta a nyakamba. Mikor
1961 nyarán az akkori müncheni provinciális, P. Stricker meghalt,
hónapokon át nekem kellett a délnémet provinciát is irányítanom, míg
kinevezték az utódját.
     Ilyen körülmények között érthetô, hogy tudományos munkával,
kutatással nem nagyon tudtam foglalkozni. Hiányzott rá az idô, az erô
meg a nyugalom. Ezért ôszintén örültem, mikor 1965-ben leváltottak a
rektori feladatokról, s egyben búcsút mondhattam a filozófiának is.
Magam is éreztem, hogy elvesztettem a kapcsolatot az elmúlt hosszú
évek tudományos fejlôdésétôl.
     Szívesen mentem tehát 1965 ôszén Rómába, hogy ott a  híres Német-
Magyar Kollégiumban mint lelki vezetô működjek. Abban az idôben alig
volt két-három magyar növendék az intézetben, annál több német,
osztrák s egy-két luxemburgi meg svéd. Az új munka tetszett; Rómában
is otthonosan éreztem magamat. De már 1968-ban az akkori magyar
provinciális, P. Héjja újabb kinevezéssel lepett meg: a nyugat-európai
országokban szétszórt magyar jezsuitáknak lettem az elöljárója, és
vissza kellett térnem Münchenbe. Eleinte nem értettem az egész
változást. A Nyugat-Európában élô magyar atyáknak és testvéreknek
eddig sem volt külön elöljárójuk. A New Yorkban székelô provinciális
irányította ôket. Mire is jó tehát itt egy külön elöljáró? Nagyon
gyorsan beláttam, hogy talán nem is annyira a nyugat-európaiak
igénylik az elöljárót, mint inkább az otthon, Magyarországon sínylôdô
atyáknak és testvéreknek lehetek talán segítôjük és támogatójuk ügyes-
bajos dolgaikban. Ha helyzetükön nem tudtam is lényegesen változtatni,
legalább anyagi támogatással akartam rajtuk némileg segíteni.
Alapítottam tehát erre a célra egy kis központi pénztárat. Ebbôl a
pénzbôl aztán tudtam többeknek segíteni, fôleg, ha az otthoni
provinciális, P. Kollár is úgy látta ezt jónak. Így többeknek küldtem
rendszeresen havi támogatást, amolyan nyugdíjat. (Késôbb tudtam meg,
hogy többen, mint a jó P. Mócsy is, nem a saját szükségleteikre adták
ki a kapott összeget, hanem azzal sokgyermekes szegény családokat
támogattak!) Másoknak lakásvételben, renoválásban tudtam így segíteni.
Nem is tudom hány autót vásároltam az évek folyamán, fôleg olyanok
számára, akik otthon lelkipásztorkodással foglalkoztak, s így sokat
kellett úton lenniük. Mindezt az anyagi támogatást a leghivatalosabb
formában, az IKKÁ-n keresztül bonyolítottam le, mert senkit sem
akartam otthoni barátaim közül kellemetlen helyzetbe hozni. Ennek a
segítô tevékenységnek köszönhetô, hogy sok régi meglazult kapcsolat
megint fölelevenedett. Az otthoniak is megtapasztalták, hogy a
,,külföldiek'' nem feledkeztek meg róluk.
     A hazai segítés gondolata aztán hamarosan lelki, szellemi téren
is megvalósult. Már hosszú évek óta szerkesztett P. Ôry Miklós egy
folyóiratot Papi Egység  címmel a nyugaton szétszórt magyar papság
lelki támogatására. P. András, P. Morel, P. Szabó Ferenc és
természetesen Ôry atya tervébôl született meg az ötlet, hogy ezt a
folyóiratot úgy kell átalakítani, hogy a kommunista hatóságok is
beengedjék az országba. Így jött létre a Szolgálat , amely nagyon sok
jó magyar papnak, plébánosnak adott lelki táplálékot nemcsak otthon,
hanem Bácskában és Erdélyben, sôt még a Felvidéken is. Késôbb aztán jó
könyvmellékletekkel még erôsítettük ezt a hazai missziót.
     1968-tól 1988-ig rendszeresen képviseltem a magyar provinciát az
úgynevezett közép-európai jezsuita asszisztenciának a gyűlésein.
Ezekben az években hét provinciális vett részt ezeken a gyűléseken: a
nyugatnémet, a délnémet, a keletnémet, az osztrák, a svájci, a holland
és a magyar. Nemegyszer jelen volt P. Generális is, fôleg ha Rómában
tartottuk gyűlésünket. A megbeszélések helye állandóan változott
Stockholmtól Rómáig, Hágától Bécsig. Egyszer még Magyarországra is
átugrottunk. Sok szempontból érdekesek és hasznosak voltak számomra
ezek a találkozások, amelyek rendszerint három napig tartottak.
Nemcsak a személyi kapcsolatok kiépítése miatt, hanem fôleg azért,
mert így a kollégák tudatában ébren tudtam tartani a tényt, hogy mi
magyarok is létezünk.
     1967-ben megszerveztem P. Héjja megbízásából az elsô magyar
jezsuita találkozót Münchenben. Olyan nagy volt a sikere, hogy ettôl
kezdve minden harmadik évben összejöttünk a világ legkülönbözôbb
részeirôl (Késôbb az amerikai és kanadai rendtagok számára Torontóban
is szerveztünk hasonló találkozókat.) Ezek a háromnapos találkozók
nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy egységünket, összetartozásunkat meg
tudtuk ôrizni. Rendszerint voltak elôadások, megbeszélések, viták
kiváló, hozzáértô szakemberek vezetésével. Ilyen szempontból fôleg P.
Ôrynek köszönhetünk sokat. De aztán volt kedélyes része a
találkozásoknak tarka estékkel, nótázással, kirándulásokkal. Minden
alkalommal meghívott és megvendégelt bennünket egy német jó barátom,
Herr Schröder. S mikor meghalt, fiai is folytatták ezt a kedves
,,tradíciót''.
     Mindez a tevékenység nem töltött ki teljesen, így örömmel
fogadtam a müncheni provinciálisnak az ajánlatát, és elvállaltam egy
nagy lelkigyakorlatos-háznak a ,,Schloß Fürstenried''-nek a vezetését.
Ez az épület München déli határán fekszik. 1720 körül vadászkastélynak
építették a bajor királyok. Az elsô világháború után megvásárolta a
müncheni egyházmegye, s átalakíttatta lelkigyakorlatos-ház céljaira.
Nyugodt vidéken fekszik, szép parkja van. Könnyen megközelíthetô
autóval, földalattival, meg autóbusszal is. Szóval ideális hely a
belsô nyugalom, az elmélyülés ápolására. Maga az épület, sajnos, elég
rozoga állapotban volt, mikor átvettem. A 250 év és a második
világháború alaposan megtépázta. Azzal fogadtak a nôvérek, hogy a régi
falépcsô nyikorog, egy-két ablak nem zár rendesen. Alig voltam ott pár
hetet, meg kellett állapítanom, hogy bizony itt sokkal nagyobb bajok
vannak, és alapos orvoslásra van szükség. Nem sokat teketóriáztam.
Beszámoltam az egyházmegye vezetôségének, elsôsorban Döpfner bíboros
úrnak a való helyzetrôl, és sikerült is ôket megnyernem elképzelésem
megvalósításához. A régi épületet teljesen renováltuk, modernizáltuk.
Öt új épületet is építettünk. Négy évig tartott a nagy munka, s a
rákövetkezô évek bebizonyították, hogy nagyon jól sikerült. Alapvetô
gondolatom az volt, hogy egyszerre és egymás mellett több csoport
végezhessen lelkigyakorlatot anélkül, hogy egymást zavarnák. Ezt
sikerült is elérni. Hat csoportot tudtam egyszerre fogadni. A hat
épület közül egyet fiatal családoknak rendeztünk be, akik
kisgyerekeiket is magukkal hozhatták. A gyerekek számára külön kis
óvodát is építettünk. Minden szobában van zuhany és WC. Szép kápolna,
két ebédlô, modern konyha, egy egész sor kisebb-nagyobb elôadóterem
teszi lehetôvé a sokrétű munkát.
     1988-ig vezettem ezt az intézményt. Hálával és köszönettel
gondolok vissza munkatársaimra, különösen a hét-nyolc apácára az
,,Isteni Szeretet Leányainak'' rendjébôl. (Otthon soproni apácáknak
neveztük ôket.) Nagy önzetlenséggel és lelkiismeretesen látták el a
konyhát, a ház rendbentartását és sok más egyéb munkát. Az ô
jelenlétük és imájuk sokat hozzájárult abban, hogy a házban lelki
atmoszféra uralkodott. Ez a légkör sokat segített ahhoz, hogy szép
eredménnyel tudtunk dolgozni. Egy alkalommal például háromnapos
ökumenikus megbeszélés folyt a házban. A világ minden részébôl jöttek
bíborosok, pátriárkák, püspökök. A tárgyalások befejeztével egyik
bíboros külön kiemelte, hogy a ház lelkülete sokban hozzájárult ahhoz,
hogy minden katolikus--ortodox ellentét ellenére is békében és nagy
jóakarattal, testvériesen tudtak egymással beszélni.
     A ház vezetése mellett magam is vezettem lelkigyakorlatokat.
Elôbb különbözô csoportoknak. Késôbb azonban mindinkább áttértem az
eredeti Szt. Ignác-i módszerre, és mindig több és több egyéni
irányított lelkigyakorlatot adtam, elég gyakran harminc napon
keresztül is.  Az érdeklôdés állandóan növekedett, úgyhogy a végén már
alig gyôztem. Egész sereg egyetemista fiatal végezte el így ezt a
kemény harminc napot. De voltak tanárok, mérnökök, bírák,
pszichológusok is közöttük. Ebbôl a tevékenységbôl magam is sok
hasznot és örömet merítettem.
     1977-ben újabb terhet kellett a meglévôk mellé magamra vállalnom:
P. Arrupe generális kinevezett a külföldön élô magyar atyák és
testvérek -- az úgynevezett 2. sectio -- provinciálisává. 1986-ig
végeztem ezt a feladatot. Nem volt mindig könnyű, fôleg a nagy
szétszórtság miatt. A lehetôségek szerint igyekeztem kapcsolatot
tartani a mieinkkel. S hála Istennek, talán nem egynek segíteni is
tudtam. Kiváló munkatársaim sokat segítettek. Fôleg P. Babos, P.
Weissmahr, P. Jaschkó, késôbb P. Nemesszeghy és P. Somfai. Arra
törekedtünk, hogy a provincia fennmaradjon. Ezért igyekeztem
mindenekelôtt arra, hogy külföldön egy kis önálló magyar noviciátust
hozzunk létre. Némi küzdelem után ez sikerült, és megindulhatott a
Szt. Imre Noviciátus Torontóban P. Nemesszeghy  vezetésével. Ezekben
az években jutott több partnerünk arra a meggyôzôdésre, hogy otthon
nagy szükség lenne egy modern teológiára. Elsôsorban P. Alszeghynek,
P. Weissmahrnak és P. Szabó Ferencnek köszönhetô, hogy létrejött egy a
modern kor igényeinek megfelelô monográfiasorozat Teológiai
Kiskönyvtár  címen. A zsinat utáni években sok magyar papnak tett ez
jó szolgálatot.
     1978 júliusában Lékai bíboros úr meghívta generálisunkat, P.
Arrupét magyarországi látogatásra. A történelem folyamán ez volt az
elsô eset, hogy egy jezsuita generális Magyarországra látogatott. Az
akkori asszisztens, P. Schasching s jómagam kísértük az útra.
Repülôvel megérkezve Ferihegyre autóval vittek bennünket mondván, hogy
mi az állam vendégei vagyunk, egy fogadóterembe, ahol nagy
csodálkozásomra egy egész sor kiváló, szeretett és rég nem látott
magyar rendtársam (az akkori hivatalos felfogás szerint olyan igazi
,,börtöntöltelék'') várt ránk. Többek között P. Pálos, P. Mócsy, P.
Süle, P. Kollár és még jó néhányan. A háttérben volt az ÁEH-tól is
valaki, de az illetô nagyon csendesen viselkedett. Annál nagyobb
örömmel üdvözöltek bennünket rendtársaink, akikkel aztán egy jó
félórát el is beszélgethettünk. Esztergomban aztán a bíboros nagy
örömmel és szeretettel fogadott minket, és mindent megtett, hogy ott-
tartózkodásunk idején jól érezzük magunkat. A program persze elô volt
készítve. Közös istentisztelet, beszélgetések a mieinkkel, az ilyenkor
szokásos bankett, látogatás az elnökhelyettesnél, Aczél Györgynél, aki
egy személyben pártideológus is volt. Nagy tisztelettel fogadta P.
Arrupét, és a félórás fogadásból két óra lett, úgy belejöttek a
beszédbe. A vita hevében egyszer csak pártideológus úr óvatlanul ezt a
kijelentést tette: ,,Én mindennap csak azért imádkozom, hogy az Egyház
értse meg: mi kommunisták csak jót akarunk''.
     Mire P. Arrupe nagy szemekkel nézett rá, s kérdezte: ,,Ugyan
kihez imádkozik, elnök úr?'' Persze erre a kérdésre nem kapott
választ. Mire így folytatta: ,,Lássa, én is imádkozom mindennap az élô
Istenhez, s kérem, hogy a kommunisták belássák: az Egyház nem
politikát akar csinálni, hanem az Evangéliumot hirdetni.'' Ennek a
beszélgetésnek a gyümölcse volt többek közt, hogy Leányfalun egy
lelkigyakorlatos-ház épülhetett, ahol aztán már a jezsuita atyáink is
adhattak lelkigyakorlatokat. Jómagam is adtam ott már nem egy kurzust.
     Ez után a látogatás után egy jó, mondhatnám baráti viszony
alakult a bíboros úr között és köztem. Nem múlt el év, hogy ne lett
volna többször is vendégem Fürstenriedben. Mindinkább megtanultam én
is becsülni ôt, amennyiben módomban állt szívesen álltam szolgálatára.
Így amikor 1983-ban a 33. rendi nagygyűlés új generálist választott P.
Kolvenbach személyében, azonnal megtettem mindent, hogy új
generálisunkat megismertessem Lékai bíborossal. Meg is hívta a
generális egy vacsorára. A bíboros úr szóval tartott bennünket egész
este. Rendkívül érdekes és kedélyes társalgó volt. Így nagyon jól
érezte magát a kis társaság.  A vacsora végén P. Kolvenbach azzal
akart kedveskedni, hogy egészen öreg tokaji borral kínál meg
bennünket. De ez félresikerült! -- Az öreg tokaji olyan volt mint az
ecet! -- Ennek ellenére jókedvűek maradtunk, s a bíboros úr esztergomi
látogatásra hívta meg az új generálist. Ennek a meghívásnak P.
Kolvenbach eleget is tett, s ezen az útján is kísérhettem. Így baráti
viszonyunk még jobban elmélyült.
     Így érthetô, hogy amikor 1986 júliusában Lékai bíboros váratlanul
meghalt, jelen akartam lenni a temetésén. P. András vitt autón.
Hegyeshalomra érkezve hosszú várakozás után megkaptuk útlevelünket, és
mehettünk tovább a vámvizsgálatra. Jött a kiskatona, és komoly arccal
kérdezte: ,,Hová mennek az urak''.
     ,,Esztergomba, a bíboros úr temetésére'' -- válaszoltam neki.
,,Mondhatom akkor, hogy fôtisztelendô urak?'' -- kérdezte tovább.
,,Hát, ha akarja. Mi katolikus papok vagyunk.'' Erre felragyogott az
arca. ,,Dicsértessék a Jézus Krisztus!'' -- köszöntött bennünket nagy
örömmel. Magam se tudom, hány határon mentem át életem folyamán, de
még sehol sem köszöntöttek ilyen szépen. Nem volt ott mindenki
kommunista!
     Sok idôt és energiát fordítottam kedvenc tervem megvalósítására:
szerettem volna elérni, hogy néhány bácskai származású rendtársam
letelepedhessen Bácskában, s így létrejöjjön egy kis magyar rendház a
határ közelében. Ha már a kommunista Magyarországon nem lehetett saját
házunk, legalább a közelben legyünk jelen. Sajnos, erôlködésem nem
vezetett eredményre. Csak évekkel késôbb sikerült Bánátban egy kis
plébániát elvállalnunk.
     1988-ban már majdnem húsz éve vezettem a fürstenriedi
lelkigyakorlatos-házat. Legfôbb ideje volt, hogy egy fiatalabb ember
vegye át vezetést. Megkértem tehát a müncheni provinciálist, hogy
váltson le. Ez nagy örömömre meg is történt. Sokan nem értették, hogy
miért léptem vissza, hiszen ,,minden olyan jól megy''. Én azonban
kitartottam elhatározásom mellett, mert meg vagyok gyôzôdve arról:
idejében kell lelépni, s nem kell megvárni, hogy a dolgok rosszul
menjenek. Azóta egyik müncheni rendházunkban élek, s
lelkigyakorlatokat adok Fürstenriedben, de még többet másutt.
     Az 1989-es változások az én életemet is érintették egy kissé.
Ebben az évben a magyar jezsuita provincia is kezdett életre kelni. P.
Provinciálisnak, Morlinnak egyik legelsô tevékenysége volt, hogy
noviciátust nyitott Hódmezôvásárhelyen. Helyhiány miatt az ottani
plébánia volt az egyetlen lehetôség erre a célra. A noviciátus
vezetésével P. Pálost bízta meg, aki ezt a feladatot kétségtelenül
nagyszerűen oldotta meg -- de sajnos hamarosan kidôlt betegség
következtében. Mint szükségmegoldást engem kért fel P. Morlin, hogy
legalább néhány hónapig vegyem át a vezetést. Szívesen mentem.
Ottlétem alatt nem tudtam eleget csodálni otthoni atyáink és
testvéreink szorgalmát, a hôsiességig menô önzetlenséget,
szolgálatkészséget. Igazi jezsuiták voltak a javából! Annál nagyobb
volt a csalódásom a rám bízott fiatal novíciusokkal. Bizonyára több
oka is lehetett ennek, de én az egyik fô okot abban láttam, és látom
ma is, hogy nem találtam meg a helyes hangot velük. Valahogy idegen
voltam számukra, és ôk is az én számomra. Életem egyik legnehezebb
szakasza az a négy hónap volt. Értettem ôket, s mégse értettük
egymást. Csalódottan érkeztem vissza Münchenbe a négy hónap után.
Segíteni akartam, de nem sikerült. Be kellett látnom, hogy én otthon
már idegen vagyok.
     Mindezek ellenére itteni lehetôségeim szerint igyekszem hazafelé
segíteni, s talán nem is egészen eredménytelenül.
========================================================================
Nemesszeghy Ervin: A világ  bármely  táján. . .


     Alkotmányunk gyakran idézett szavai, hogy hivatásunk a világ
bármely táján  élni, ahol azt az Isten nagyobb dicsôsége és az emberek
üdve kívánja. (Vö. Constitutiones  304). Életemben különösen
magvalósult, hogy a világ sok helyén jártam, három országnak
(Magyarországnak, Nagy-Britanniának és Kanadának) vagyok a polgára --
bár mielôtt a Jézus Társaságába léptem volna, sohasem mentem
külföldre.

           Külföldre menekülés (1956. december 10.)

     1956. október 23-án negyven fokos lázzal feküdtem a VII.
kerületben lévô Bíró Lajos utcai lakásomon. Az erôs influenzát pár
nappal elôbb kaptam, és az orvos nagy adag penicillin injekciókkal
próbálta a szövôdményeket megakadályozni. De ilyen betegen is teljesen
tudatában voltam, hogy milyen történelmi jelentôségű esemény zajlik,
amikor éjjelenként hallottam lövéseket, a géppuskasorozatok kattogását
és a kézigránátok robbanását. Nehéz leírni azt a lélektani hatást,
melyet mindnyájan éreztünk, a lelkesedést, amikor a lehetetlen
megtörtént: egy rabságban élô nemzetet megcsapta a szabadság elsô
szele, és tanúi lehettünk annak a hôsiességnek, melyet a
szabadságharcosok tanúsítottak, sokszor életükkel fizetve
nagylelkűségükért. Számomra a legérthetetlenebb volt, hogy egy állig
felfegyverzett rendôrállamban, melyet szovjet csapatok tartottak
megszállva, ilyen forradalom megtörténhetett, sôt elôször úgy nézett
ki, hogy eléri célját. Felemelô volt látni, milyen egységes lett
nemzetünk. A falvakból élelmiszer érkezett, a kórházak orvosai és
ápolói éjt nappallá téve ápolták a sebesülteket, akármelyik oldalon
harcoltak is. A betört kirakatok ellenére nem fosztották ki az
üzletekbôl az árukat. Az ország egy emberként mutatta meg, hogy meg
akar szabadulni bilincseitôl, magához vonzva sokszor azokat is, akik
eddig a rabságot szolgálták.
     Amikor új szovjet csapatok érkeztek 1956. november elsô
napjaiban, a szabadságharcosok nem tudtak ellenállni a túlerônek, a
forradalom leverése csak idô kérdése volt. Sokan a menekülést
választották. Becslések szerint körülbelül 200 ezer magyar hagyta el
hazáját, hogy új hazát keressen. Elöljáróink újból biztattak, hogy
távozzunk külföldre, hogy a rendi képzést megkaphassuk. Magam egy
másik skolasztikussal, Boór Jánossal indultam Nyugat felé vonattal.
Jánosnak volt egy egyetemi évfolyamtársa, aki Sárváron lakott. Ô is
velünk jött azért, hogyha valamilyen probléma adódik, szülei lakásán
megszállhatunk. Amikor Sárvár felé közeledtünk, olyan sok katona
szállt fel a vonatunkra, hogy félve az igazoltatásoktól elhatároztuk,
hogy Sárváron megállunk. Közben írtunk P. Rozmánnak, aki nem messze
Szombathelytôl egy kis faluban lakott, hogy segítsen bennünket
külföldre. Ô azt írta vissza, hogy jelenleg nem segíthet, de amint
tud, kapcsolatba lép velünk. Amikor még december elején sem kaptunk
választ, elvesztettük türelmünket és elhatároztuk, hogy én visszatérek
Budapestre, és más kapcsolatokat keresek külföldre távozásunkhoz.
Sikerült is egy megbízható család nevét és címét megszerezni, akik
Sopronban laktak, és e cím birtokában újra Sárvárra utaztam.
Meglepetésemre Boór Jánost már nem találtam ott. Közben ugyanis
megérkezett P. Rozmán, és Jánost szerencsésen külföldre segítette. Így
egyedül utaztam Sárvárról Sopronba. A soproni állomás elôtt a
szemafornál motorvonatunk megállt, és ez állítólagosan azt jelentette,
hogy igazoltatás van az állomáson. Így én leszálltam, de
csodálkozásomra az utasok egyharmada szintén leszállt. Már erôsen
sötétedett, mikor megtaláltam azt a címet, ahol a megbízható család
lakott. Nehezen engedtek be, de mikor egy-két közösen ismert jezsuita
atya nevét említettem, elhitték, hogy jezsuita skolasztikus vagyok.
Éjjelre szállást adtak, de kijelentették, hogy ôk segíteni nem
tudnak, legfeljebb elvezetnek egy közeli kis falu plébánosához, akit
személyesen ismernek. Ezt meg is tették, a plébános viszont ugyancsak
azt mondta, hogy nem tud segíteni, de este elvezet egy családhoz, ahol
a családfô 500 forintért vállal külföldre segítést. Amint
besötétedett, átmentünk a szóban forgó házhoz. A családfô kivezetett a
faluból, megmutatta az irányt, és azt mondta, hogy jól betájolva
magam, menjek egyenesen a földeken keresztül. Ha mozgást észlelek,
hasaljak le a földre, és csak akkor folytassam utamat, ha megint
minden csendes lesz. Ha szerencsém van, akkor két óra gyaloglás után
már Ausztriában kell lennem. Imádkozva folytattam utamat. Igen szép
éjjel volt. A hold ki-kibújt a felhôk közül. A távolból néhány lámpa
világított, mely segített ahhoz, hogy tartsam az irányt. Különös zavar
nélkül értem el a határt, amit abból vettem észre , hogy megláttam a
határt ôrzô tornyokat. Óvatosan haladtam elôre, amikor két határôr
erôs lámpával rám világított. Gyorsan elrejtôztem a bokrok között, egy
nagyobb fa törzse mellé álltam. De a katonák megtaláltak. Két
géppisztollyal felfegyverzett magyar határôrrel találtam szemben
magam, akik elvették igazolványaimat, és mögöttem lépkedve kísértek az
ôrház felé. Ekkor egy belsô indításra azt mondtam, hogy van pénzem, és
mind odaadom nekik, ha elengednek. Elôször egyáltalán nem reagáltak
indítványomra, de fél perc múlva hallottam, hogy az egyik katona súgva
megkérdezi a másikat: ,,Van itt a közelben most más határôr?'' -- Mire
a másik azt mondta: ,,nincs!'' Erre megállítottak, és megkérdezték,
hogy miért akarok külföldre menni? Megmondtam, hogy olyan
tanulmányokat akarok végezni, melyet Magyarországon nem végezhetek.
Megkérdezték, vissza akarok-e térni Magyarországra? Mondtam, hogy nem.
Erre azt mondták: rendben van, de majd ôk kísérnek a határhoz. Így az
ellenkezô irányba kezdtünk masírozni, még mindig én elöl, és ôk
mögöttem, géppuskával. Egy kilométeren belül elértük a határt, átadtam
nekik a pénzemet. Egyik azzal vigasztalt, hogy Ausztriában ezt úgysem
használhatnám. Visszaadták igazolványaimat, majd jó szerencsét
kívántak, és megindultam egy közelben lévô osztrák falu felé, melynek
lámpái már jól látszottak. Eszembe jutott, hogy most könnyen
lepuffanthatnak, de ez nem történt meg. Így beérve a faluba,
megkerestem a plébánost, aki tudott egy kicsit magyarul, és
Innsbruckban tanult a jezsuitáknál. Így sok közös jezsuita ismerôst
találtunk. Éjjelre szép szobát kaptam, majd hajnalban, úgy emlékszem
fél hatkor ,,Rorate'' misén vettem részt, és hálát adtam a jó Istennek
a szerencsés szökésért. A templom tele volt, és csodálkozásomra az
egész templomközösség hangosan imádkozta a rózsafüzért. (Persze ez még
a II. vatikáni zsinat liturgiareformja elôtt volt.) Még jobban
meglepett, hogy a misén részt vevôk közül mindössze a misézô pap és én
járultunk a szentáldozáshoz.
     Mise után reggeli következett, majd a plébános pénzt adott
kölcsön, hogy Bécsbe utazhassam, sôt felírta a jezsuita központ címét,
hogy azt könnyen megtalálhassam.
     A késô délelôtti órákban érkeztem Bécsbe 1956. december 11-én.
Csodálkozva láttam az akkor még szinte újnak tűnô Südbahnhofot (Déli
pályaudvart), a szép nyugati autókat, a rendezettséget, a szép
templomokat. Attól féltem, ha bevonulok egy jezsuita házba, talán nem
lesz alkalmam megtekinteni ezeket a szép templomokat. Így vettem egy
várostérképet, és mielôtt a provinciálisi központba bementem volna,
négy-öt szép templomot meglátogattam, és imádkoztam magamért,
külföldre menekült jezsuita társaimért, az otthonmaradottakért és
magyar hazánkért.
     A délutáni órákban érkeztem a jezsuita központba, és P. Pinsker,
az akkori provinciális azonnal nagy szeretettel fogadott. Örömmel
hallottam, hogy skolasztikus társaim -- köztük Boór János is --
szerencsésen megérkeztek, és várják diszpozíciójukat.

         Teológiai tanulmányok Angliában (1957--1960)

     P. Varga Andor a külföldön élô magyar jezsuiták provinciálisa
engem Angliába szánt. De a papírokra még várni kellett, így P. Pinsker
több társammal együtt St. Andräbe küldött egy-két hónapra. Nagyon
élveztem az utazást a szép osztrák hegyek között, és igen szép
élményekkel gazdagodva utaztam Babos Pistával 1957 februárjában
Angliába.
     Angliában elôször nem volt könnyű. A nyelvet nem beszéltem, és
féléves késéssel kapcsolódtam bele a tanévbe. Angliában nagyon sok
minden másként ment, mint Magyarországon. Az autók az utak baloldalán
hajtottak, és ezért a kormánykerekük a járművek jobb oldalán
helyezkedett el. A villanykapcsolók fordítva működtek: felkapcsolásra
elaludtak, lekapcsolásra felgyulladtak. A villanykörtéket nem
csavarmenettel kellett a lámpába helyezni, hanem be kellett kattintani
és elfordítani. De ezek csupán lényegtelen külsôségek. Sokkal
fontosabb, hogy mások voltak a szokások, a jogrendszer, más dolgokat
tartottak fontosnak, mint nálunk. Ez a másság természetesen a
szerzeteséletbe is beszűrôdött. Mindez elôször nagy bizonytalanságot
okozott, ugyanakkor igen érdekes volt megfigyelni. A sportolásra igen
nagy súlyt fektettek. Nemcsak futballozásra, hanem teniszre, rögbyre,
krikettre, úszásra, golfra és télen korcsolyázásra volt lehetôség.
     A teologátusunk (Heythrop College) Oxfordtól északra, körülbelül
harminc kilométer távolságra volt igen szép helyen, lankás dombok
között, hatalmas területen. A kaputól a házig három km volt a
távolság, de ha valaki a kis erdôkkel és két tóval, illetve patakkal
tarkított területet körbe akarta gyalogolni, az több óráig tartott. A
teológusok több kis kunyhót építettek, melyekben délután csoportonként
teáztak. Én a ,,golf-hut''-ba (golfkunyhóba) jártam teázni, mert
golfozni is tanultam, és akik a golfpályát használták, gondozniuk is
kellett azt, és a ,,golf-hut''-ba jártak. A teakészítésnek egész
rítusa volt. A forrásvizet fel kellett forralni, a teáskannát
elômelegíteni, például tíz személyre 10 + 1 púpozott kiskanál teát
kellett a 3-5 liter űrtartalmú teáskannába tenni, majd a forrásban
lévô vízzel leönteni. A teát a nyílt kandallónál sütött kétszersülttel
ettük, vajjal és lekvárral. Ha maradt tea, akár egy liter vagy még
több, akkor is ki kellett önteni. Legegyszerűbb volt teával oltani a
tüzet, amikor a teázásunk befejezôdött. A tea, amelyet használtak, nem
a nálunk szokásos orosz tea, hanem az indiai tea volt, mely nem
festette olyan sötétre a vizet, mint az orosz tea, de elég erôs volt
ahhoz, hogy egy kis tejjel igyuk. Nagyon kevesen édesítették a teát
cukorral, mert az elnyomja a tea ízét. Én is leszoktam a tea, majd
késôbb a kávé cukrozásáról.
     A tanulmányi rendszer is más volt. Az elôadások zömmel délelôtt
voltak, majd ebéd után több órás szünet következett, amelyet
sportolással, munkával és teázással töltöttünk. Délután öt órakor volt
megint egy vagy két elôadás. A vacsorát elég késôn, ha jól emlékszem
háromnnegyed nyolckor ettük. Vacsora után papucsban kellett járni a
házban. Rekreációt (közös társalgást) csak a déli étkezés után
tartottunk. Az étel nem volt nagyon ízletes, de rengeteg evôeszközt
használtunk. Fôétkezéskor mindig négy tányért terítettünk fel, egy
levesestányért, egy tányért a második fogáshoz, egy harmadikat az
édességhez és egy kistányért, erre tette az ember a kenyeret és a
vajat, melyet a kenyérre kentünk. (Nagy neveletlenségnek számított, ha
valaki a kenyerét vagy a gyümölcsöt nem a kistányérra helyezte, vagy
nem a megfelelô evôeszközöket használta.) A leveshez különös kanalat
kellett használni, melynek lapátja kerek volt. Emellett volt egy másik
kanál az édességhez, egy villa az édességhez, egy a második fogáshoz,
végül két kés, egyik a második fogáshoz, egy kisebb kés a kis
tányérhoz, hogy a vajat a kenyérre lehessen kenni, és a gyümölcsöt
felvágni. Érdekes szokás volt Angliában, hogy a második fogásnál,
amikor az ember a kést és villát együtt használja, a villa domború és
nem homorú oldalára helyezi az ételt. Nagyobb ünnepeken legalább három
poharat terítettek fel: egy vizespoharat, egy borospoharat és egy
likôröspoharat, amelybe vagy sherryt vagy brandyt  vagy édes likôrt
szolgáltak fel. Talán a legjobb szokás volt, hogy a tányérokat
melegítették és így a meleg étel nem hűlt ki evés közben.
     Sokáig idôztem ezeknél a mindennapi szokásoknál, melyek ugyan
önmagunkban nem lényegesek, mégis nagymértékben meghatározzák az
emberek életmódját. A teologátus helyileg együtt volt a
filozofátussal, de az akkori szokások szerint elkülönítve éltünk, és
csak nagyobb ünnepeken rekreáltunk együtt. A filozófia- és
teológiatanárok azonban mindig egy közösséget alkottak. Összesen több
mint százan voltunk a tanárokkal együtt.

        Papszentelés és harmadik probáció  (1960--1961)

     Lassan megszoktam az angol életmódot, és egy év után már jól ki
tudtam fejezni magam angolul. P. Brinkman, az angol provincia
tanulmányi felügyelôje (studium prefektus) lépéseket tett, hogy az
angol provinciában dolgozzam (applicatus) mint filozófiatanár, aki a
természettudományokban is jártas. Az akkori magyar provinciális, P.
Varga Andor ebbe könnyen beleegyezett, mert ekkor már az angol
provincia fedezte tanulmányi költségeimet. Az angol provinciához való
applikációm nem jelentette azt, hogy magyarokkal nem foglalkozhattam.
Már 1958 nyarán kaptam egy motorkerékpárt, mellyel szabad idômben
látogathattam a magyar menekülteket, és tanáccsal és ügyeik
intézésével segíthettem ôket. Késôbb, mikor 1959 nyarán pappá
szenteltek, ezek a látogatások magyarul mondott szentmisékkel is
összekapcsolódtak.
     Heythrop College területileg a birminghami egyházmegyéhez
tartozott, így a birminghami püspök szentelt pappá tizenkét más
szentelendôvel, akik között többen voltak spanyolok, dél-amerikaiak,
egy kubai és egy francia kanadai. A püspök nagyon szeretett úszni, és
mesélték, hogy évekkel azelôtt, meghívták uszodánk megáldására.
Püspöki ruháját fürdôruhára húzta, és miután a liturgikus
cselekményeket elvégezte, levetette püspöki ruháját, titkárának adta,
és beugrott a vízbe, többször végigúszva az uszoda hosszát. A
körülállók  nagy tapssal jutalmazták a püspök meglepô kezdeményezését.
     A papszentelés után még egy negyedik év teológiát végeztünk, mely
fôként a teológiai licenciátusi dolgozat megírására, valamint a grádus-
vizsgára való felkészülésre szolgált. Ez utóbbi egy két órán át tartó
vizsga volt négy professzor és egy vizsgabizottsági-elnök elôtt. Az
elsô órában az egész filozófiából, a másodikban az egész
szisztematikus teológiából történt a vizsgáztatás. Ez abban az idôben
azért volt fontos, mert csak azok lehettek négy fogadalmas
professzusok (a 4. fogadalom a pápának szóló engedelmességi fogadalom
a három szerzetesi fogadalom mellett), akik e vizsgán a közepesnél
jobb eredményt értek el.
     A vizsgáztatásnál nem volt elég tudni az anyagot, hanem a
professzorok ellenvetésére is válaszolni kellett. Fontos volt, hogy az
ellenvetések tüzében a vizsgázó ne veszítse el a fejét, és ne mondjon
ostobaságot. Ha a vizsgázó ügyes volt, úgy tudta irányítani a vizsgát,
hogy kevés tudással is elhúzhatta az idôt úgy, hogy az egy
professzornak kijutó idô közben lejárt. Úgy hiszem, ekkor hallottam a
következô viccet:
     ,,Egy vizsgázó olyan vizsgatételt húz, melyrôl nem sokat tud.
Szerencsére a professzor azt mondja neki: Ne fejtse ki a tételt, és a
Szentírásból se bizonyítsa, hanem mindjárt próbálja az egyházatyák
tanításából igazolni. A vizsgázó erre nyugodtan azt mondja: ,,Az
egyházatyák általában azt tanítják, amit a vizsgatétel állít''. --
Melyik egyházatya?
     A vizsgázó ezt nem tudja, de azt sejti, hogy Szent Ágoston
majdnem mindent tanított, amit a többiek. Ezért rávágja: Például Szent
Ágoston. -- Helyes -- mondja a professzor --, de Szent Ágoston melyik
művében van errôl szó? -- A legfontosabb művében -- mondja a felelô. -
- De melyik Szent Ágoston legfontosabb műve? -- kérdezi tovább a
professzor. -- Hogy melyik Szent Ágoston legfontosabb műve -- mondja
büszkén a vizsgázó -- az vitatott kérdés.
     Természetesen ez csak vicc. Valójában sokan elbuktak ezeken a
grádus-vizsgákon, és nem lehettek négyfogadalmas professzusok. Nekem
szerencsém volt, sikerült a grádus-vizsgám.
     Manapság ezt a szigorú vizsgát mással lehet pótolni. Ha valakinek
van doktorátusa vagy licenciátusa teológiából, már nem kell ezt az
általános vizsgát letennie. Sôt, ha egyikkel sem rendelkezik, de
kitűnô szónok, író vagy lelkipásztor, már ez is pótolhatja a fent
említett vizsgát, és lehet négyfogadalmas professzus.

                   Harmadik probáció  (1961)

     Német nyelvterületre kértem magam a terciára (harmadik
probációra), így kerültem az ausztriai St. Andräba, Karinthiába, nem
messze Klagenfurttól az 1960/61 tanévre. Huszonegynéhányan voltunk
terciások, hét német, három osztrák, két olasz, két spanyol, két
portugál, két belga, két svájci, két holland, két amerikai és két
magyar. Az amerikaiak között volt John O’Malley, aki késôbb jó nevű
egyháztörténész lett, és nemrég írt egy sikeres könyvet az elsô
jezsuitákról (First Jesuits ), melyben megcáfolja azt a véleményt,
hogy az elsô jezsuitáknak a 16. században az lett volna az
életprogramjuk, hogy a reformáció ellenharcosai legyenek. Egykorú
történeti forrásokból igazolja, hogy az elsô jezsuiták nem ezért
éltek, hanem azért, hogy az embereket Istenhez vezessék.
     A terciában újból elvégeztük a harminc napos lelkigyakorlatot,
átismételtük Jézus Társasága Alkotmányának egyes részleteit,
tanulmányoztuk a jezsuita rendtörténetet, de ugyanakkor a német nyelv
tanulása mellett már ki-kiküldtek a környék falvaiba misézni és
prédikálni. Egy ilyen kis faluban történt, hogy egy körülbelül hatéves
kislány jött hozzám és szégyenkezve mondta: ,,Megakadályoztam a
gyermekáldást!'' ,,Mit csináltál?'' -- kérdeztem. Amikor újból
megismételte szavait, megkérdeztem: ,,Meg tudnád mondani, hogyan
csináltad?'' Erre egyszerű szavakkal elmesélte, hogy édesanyja minden
este, lefekvés elôtt egy kis keresztet rajzol homlokára, és így ad
gyermekeinek áldást. De az egyik napon elszaladt, és így
magakadályozta a gyermekáldást.
     Visszatérve Angliába 1961 nyarán két nyolcnapos lelkigyakorlatot
kellett adnom nôvéreknek Sheffieldben. Bár az angol nyelvet még nem
beszéltem könnyen, mindkét lelkigyakorlat igen jól sikerült, és késôbb
is, amikor tanítottam, a vakációkban sok lelkigyakorlatot adtam
nemcsak Angliában, hanem Írországban, Belgiumban, Gibraltárban,
Svédországban, majd késôbb Kanadában, Kaliforniában, Trinidadban, s
késôbb Magyarországon is. Ezek a lelkigyakorlatok engem is segítettek
a jó Isten felé, és sok olyan lelki barátot nyertem általuk, akikkel
évekkel a lelkigyakorlat után is leveleztem, akik még mindig
imádkoznak értem, és akikrôl még mindig megemlékezem imáimban és
szentmiséimben.

              Kutatómunka Oxfordban (1962--1966)

     Elöljáróim úgy gondolták, hogy magyarországi tanulmányaimat ki
kell egészítenem oxfordi tanulmányokkal, ha tanár akarok lenni
Angliában. Így kerültem Oxfordba, a Campion Hallba. Alacsony
hômérsékletű fizikából kezdtem kutatómunkát. Egy paramagnetikus
sókristály, a cerium-magnézium-nitrát kristály mágneses tulajdonságait
vizsgáltam 0.01 Kelvin (abszolút) hômérsékleten. Ha az abszolút zéró
hôfokot --273 Celsiusnak vesszük, akkor e skálán --272.99 C° fokon
folytattam a vizsgálatokat, és végeztem a méréseket. Ilyen hideg
hômérséklet az egész világegyetemben spontán módon nem fordul elô. Egy
nagy kísérleti berendezést kellett megterveznem és megépítenem. Több
mint egy évig készült. A cérium-magnézium-nitrát kristályt sűrített
oldatból több hónapon keresztül magam növesztettem állandó pince
hômérsékleten, majd megfelelô alakúra csiszolva helyeztem bele a
kísérleti berendezésbe. A kristály köré olyan tekercset kellett
készítenem, mely alacsony hômérsékleten szupravezetô lesz, azaz
elveszti ellenállását, és így nem okoz felmelegedést. Minden
elektromosságot vezetô fém, akár a réz vagy az ezüst is bizonyos
ellenállással rendelkezik (ha nem szupravezetô), és ezáltal az
áramvezetés bizonyos felmelegedéssel jár. Azon az abszolút zéró közeli
hômérsékleten olyan zavaró hatásokat is ki kellett zárni, melyre az
ember különben nem gondol. Például ha egy teherautó elment a
laboratóriumunk elôtt, számunkra ugyan észrevétlenül, de megremegtette
a laboratórium épületét. Ez a remegés elég volt ahhoz, hogy a lehűtött
vizsgálandó anyagot felmelegítse és a számításokat megzavarja. Ezt a
zavaró hatást úgy lehetett kiküszöbölni, hogy az egész kísérleti
berendezést egy hatalmas, fél tonna súlyú cementtömbre helyeztük, az
pedig rugókon nyugodott.
     Amikor a kísérleti berendezés sok hónapos munka után elkészült,
kezdôdhetett a kísérlet. Elôször a vizsgált kristályt le kellett
hűteni, több lépésben. Az elsô lépés a folyékony levegôvel történt
hűtés volt. A folyékony levegôt a termoszhoz hasonló vödrökben
cipeltük fel a kísérleti szobába. Ha az ember egy pillanatra bedugta
az ujját a folyékony levegôbe, égés érzést okozott, bár valójában a
folyékony levegô a maga --200 C° fokos hômérsékletével fagyasztott. Ha
egy vékony gumicsövet az ember folyékony levegôben megfagyasztott, az
teljesen elvesztette rugalmasságát, és úgy ketté lehetett törni, mint
egy száraz fapálcikát. Ezután következett második lépésként a
folyékony hidrogénnel való hűtés. A hidrogén veszélyes volt, mert
levegôvel (oxigénnel) keveredve robbanó gázt alkot, és így tűzveszélyt
jelent.
     Harmadik lépésként folyékony héliumot használtunk hűtésre, mely a
leghidegebb anyag a világon: --269 C° hômérsékletű. Ha ezt
nagyteljesítményű légpumpával erôsen párologtatjuk, a hômérséklet --
272 C° fokra száll le. Ezután már csak mágneses hűtést lehet
alkalmazni. A vizsgálandó anyagot egy hatalmas tekercs középtengelyébe
helyezzük, és több ezer amperes áramot engedünk a tekercsbe. Az erôs
mágnes hôt termel, de a hôt a --272 C° fokos héliumgázzal elvezetjük,
majd erôs légüres teret létesítünk a vizsgált anyag körül, és a
mágneses teret zéróra redukáljuk. Ez hôelnyeléssel jár. Mivel a
vizsgált anyag el van szigetelve a környezettôl, így mintegy magától
veszi el a hôt, s a hômérséklet 1 Kelvin  század, illetve ezred fokra
esik. Ekkor kell a mágneses méréseket elvégezni. Erre körülbelül tíz
perc áll rendelkezésre, mert a vizsgált anyag állandóan melegszik, de
ezt számítással korrigálni lehet. Egy-egy kísérlet, a hűtéssel együtt
körülbelül hét-nyolc óráig tartott. A mágneses hűtésnél annyi áramot
használtunk, hogy csak éjjel dolgozhattunk, mert különben az
elektromos hálózat Oxfordban nem bírta volna a nagy megterhelést. Ez
azt jelentette, hogy sokszor egész éjjel a laboratóriumban dolgoztam,
és csak reggelre értem haza a Campion Hallba. Ekkor legtöbbször
azonnal miséztem, majd pár órát aludtam.
     Szerzetes elöljáróm nem nagyon örült, hogy sokszor egész éjjel
házon kívül tartózkodtam, de elég széleslátókörű volt ahhoz, hogy
belátta, ez nem az én hibám. Ô is és mások is sokszor kérdezték, mire
való ez az egész kísérletezés? Mi a haszna? Bár ezek a kérdések
természetesek, mégis rávilágítanak arra a problémára, melyet a
természettudósok sokszor tapasztalnak a mindennapi emberekkel szemben.
A természettudós elsôsorban nem hasznot akar húzni a tudásából.
Természetesen ezt a tudást sokszor lehet úgy alkalmazni, hogy abból
hasznos technológia legyen. Albert Einstein semmilyen hasznot nem
akart húzni relativitáselméletébôl. Pedig ezen elmélet nélkül az
atomfizika és modern asztronómia nem tudott volna kifejlôdni. Az
atomreaktorok, melyek a fejlett országok elektromos áramtermelésének
egy jelentôs százalékát termelik, nem valósulhattak volna meg a
relativitáselmélet nélkül.
     Az alacsonyhômérsékletű fizika, a természettudományoknak egyik új
ága felhívja a figyelmünket arra, hogy az anyag tulajdonságai az
abszolút zéró közeli hômérsékleten gyökeresen megváltoznak. Hogy ezt
megmagyarázzuk, olyan átfogó fizikai elméletre lenne szükségünk, mely
még nem létezik. Ehhez azonban apró, fáradságos tudományos munkára van
szükség, mely egy-egy kis mozaikdarabját alkotja azoknak az
eredményeknek, melyekbôl majd kialakulhat egy általános fizikai
elmélet, melynek nyilván lesznek gyakorlati és igen hasznos
alkalmazásai. Nyilvánvaló, hogy nem véletlenül választottam a cerium-
magnézium-nitrát kristály mágneses tulajdonságainak vizsgálatát. Ennek
a kristálynak ugyanis fontos szerepe van az alacsonyhômérsékletű
vizsgálatoknál. De ezt megmagyarázni elöljárómnak igen nehéz lett
volna, mert úgysem értette volna meg. Ennek ellenére elöljáróim
részérôl mindig nagy bizalmat éreztem. A jezsuita rend hagyományában
még mindig erôsen él, hogy tagjait jól kiképezi nemcsak a filozófiában
és teológiában, hanem a ,,profán'' tudományokban is. Számomra azért is
érdekes volt ez a tudományos munka, mert megmutatta, hogy ehhez mennyi
erkölcsi tartás kell, ôszinteség, becsületesség, elkötelezettség,
türelem, kitartás, a valóság elfogadása, azaz alázatosság. Kapcsolatom
a kollégákkal, akikkel dolgoztam, számomra szintén igen hasznos volt.
Természetesen sokan közülük ateisták vagy agnosztikusok voltak, de ez
baráti kapcsolatunkat nem zavarta. Sok olyan természetes erényt,
értéket fedeztem fel bennük, melyeket sokszor keresztényekben sem
tapasztaltam, ugyanakkor imádkoztam értük, hogy egyszer a hit
ajándékát is elnyerjék.
     Oxfordi tanulmányaimat egy fél évre meg kellett szakítanom, mert
a Heythrop College egyik filozófiatanára szabbatikumra ment, és ôt
kellett helyettesítenem. Három tárgyat tanítottam: klasszikus logikát
latinul, matematikai logikát és ,,Questiones physicae''-t angolul.
1966 ôszén pedig befejezve oxfordi tanulmányaimat Heythropba kerültem
tanárnak. Még elôtte, 1965. augusztus 15-én 4 fogadalmas professziót
tettem.

      Tanárkodás Heythropban, majd Londonban (1966--1978)

     Tanárkodásomat a II. vatikáni zsinat befejezése után kezdtem.
Számomra a zsinat óriási élmény volt. A katolikus sajtóban figyeltük
az eseményeket. Sokan örültünk az ,,ablaknyitásnak''. Ugyanakkor sok
idôsebb jezsuita testvérem sanda szemmel nézte a zsinat határozatait,
és úgy vélte, hogy ezek egyike-másika tönkreteszi majd az Egyházat.
Ekkor hallottam azt a viccet, hogy egy pap szakácsnôt keresett a
plébániájára, és az egyik újságba a következô hirdetést tette:
,,Katolikus plébániára vallásos, fôzni jól tudó 25--35 év közötti,
szabadállapotú házvezetônôt keresek. Esetleg házasság is szóba jöhet,
ha a II. vatikáni zsinat sikeres lesz.''
     Az ilyen tréfa is rámutat arra, hogy sokan féltek a zsinat után
megengedett fegyelmi lazulástól, a szerzetesi és papi ruha reformja
által bevezetett elvilágiasodástól, a liturgiában a latin nyelv
elhagyásától stb. Hogy ez a félelem nem volt teljesen alaptalan, azt a
papi és szerzetesi hivatások rohamos zuhanása, a papi és szerzetesi
hivatást elhagyók erôs növekedése mutatta. Tény volt az is, hogy
szélsôséges vélemények alakultak ki, melyek megosztották nemcsak a
szerzetesi közösségeket, hanem a katolikus Egyház hívô közösségét is.
Magam részérôl igyekeztem egyik szélsôséges csoporthoz sem tartozni,
és ôszintén hittem abban, hogy az Egyházat a Szentlélek vezeti, tehát
minden nehézség ellenére az Egyház megtalálja a két szélsôség között
az egyensúlyt, és végül is az igazság és a jó gyôzedelmeskedik.
     A tanítványaimmal való kapcsolatom is ilyen irányban alakult.
Ôket inkább barátaimnak tekintettem, mint alárendeltjeimnek, velük
együtt sportoltam, véleményüket meghallgattam, de azért a tananyagot
megköveteltem.
     Bár a Heythrop College a római Gergely Egyetemhez volt
affiliálva, filozófiai és teológiai fakultásokkal rendelkezett, így
nemcsak bakkalaureátust, licenciátust és doktori fokozatokat adhatott,
-- mégis felmerült a kérdés, nem kellene-e egy angliai egyetem
keretében tanítani. Ez már azért is jó volna, mert így tanítványaink
államilag elismert fokozatokat kapnának, és esetleg jó hatással
lennénk a szekuláris egyetemre. Gazdaságilag is szükségesnek látszott
az ilyen csatlakozás, mert a Heythrop College fenntartása nagyon
megdrágult. Valójában a tanári testületet megosztotta ez a terv:
közösségünknek körülbelül a fele erôsen pártolta a világi egyetemmel
való egységet, a másik fele éppen olyan erôsen ellenezte. Véleményem
szerint itt egy rejtett ideológiai harc zajlott az úgynevezett
progresszívek és konzervatívak között. Az elôbbiek az Egyház
szekularizációját elônyösnek látták, az utóbbiak hátrányosnak. Végül
az elöljárók döntöttek: kollégiumunk a londoni egyetem keretébe került
1970 ôszétôl. Sajnos a gazdasági elônyre számítók tévedtek. London
központjában egy megfelelô épület bérlése igen drága volt. A tanulóink
kaptak ösztöndíjat, de a tanárok fizetését az egyetem nem
biztosította. A jezsuita tanárok természetesen ingyen tanítottak,
illetve csak papíron volt fizetésük. De a nem jezsuita tanárokat
fizetni kellett, és ez igen sokba került. Az egyetemmel jó volt a
kapcsolatunk; a londoni egyetem tanárai lettünk, de túl nagy befolyást
egy ilyen hatalmas intézményre nem gyakorolhattunk. 1970-ben a londoni
egyetemen tanulók száma körülbelül nyolcvan ezer volt. Alkalmazkodni
kellett a londoni egyetem szabályaihoz. Így nem vehettünk fel bárkit
tanárnak. Amikor megüresedett a filozófiát tanító tanár helye,
újságban kellett pályázatot hirdetni a tanári állásra, és egy
kinevezett bizottság döntötte el, hogy ki fog kollégiumunkban
tanítani. A meghirdetett állásra hetvenen jelentkeztek, sokan
Amerikából és Kanadából. Végül is a bizottság egy kanadai születésű és
ott végzett fiatalasszonyt vett fel, aki nem volt katolikus, sôt
vallásos sem. További probléma volt, hogy sok világi egyetemistát is
tanítottunk, közöttük csinos lányokat, és nem volt ritkaság, hogy több
skolasztikusunk olyan szoros barátságot kötött a lányokkal, amely nem
volt összeegyeztethetô a jezsuita hivatással, s végül is elhagyták a
Társaságot.
     Egészében azonban több elônye volt a világi egyetemhez való
beépülésünknek, mint hátránya, bár ez a kérdés sok jezsuita számára
még mindig vitatott kérdés marad.
     Kulturálisan számomra nagy elônyt jelentett a londoni élet.
Közelünkben volt legalább huszonöt színház, ötven filmszínház és több
tucat koncertterem, ahová idônként ingyenjegyeket kaptunk és
barátainktól meghívásokat. Ekkor szerettem meg a klasszikus zenét.
Elôször Beethoven muzsikája vonzott, szimfóniáit, hegedűversenyét,
zongoraműveit többször végighallgattam. Mozart zenéje kezdettôl fogva
vonzott. Schubert fülbemászó dallamait is nagyon megszerettem. Händel
méltóságos zenéje már azért is tetszett, mert ô is Angliában
telepedett le. Az angol állampolgárságot már oxfordi tanulmányaim
alatt megszereztem az angol provinciális kívánságára. Végül is Johann
S. Bach zenéje lett a kedvencem. Egy szerzetesnôvér tanácsára vettem
99 pennyért egy furulyát, és a klasszikus zene legismertebb dallamait
megtanultam lejátszani. Ekkor már igen szerettem a ,,vörös pap'',
Vivaldi muzsikáját is, ugyancsak Albinoni, Corelli és más klasszikus
olasz zeneszerzôk zenéjét.
     Tanártársaim közül F. Coploston gyakorolta rám talán a legnagyobb
hatást. Kilenckötetes filozófiatörténeti munkája szinte egyedülálló az
angol irodalomban. Hihetetlen jó emlékezôtehetsége volt; szobájában
sok könyvet tartott, de amit egyszer elolvasott, megmaradt
emlékezetében. Ugyanakkor nagyon érthetôen és világosan tudta
összefoglalni nehezen érthetô filozófusok elméleteit is. Ha volt egy
félórája, leült asztalához, és kézírással körmölte legújabb könyvének
szövegét. Rendkívül udvarias, kedves, kellemes ember volt, jellegzetes
száraz humorral. Különösen akkor lett kedélyes és beszédes, miután
torkát egy pohár whiskyvel megnedvesítette. 1970--75 között
kollégiumunk elnöke is volt. Azután nyugdíjba ment, de még sokfelé
hívták elôadásokat tartani. Különösen Honoluluba szeretett járni
tanítani. Már túl volt a hetvenedik évén mikor megtanult oroszul, hogy
az orosz gondolkodókat eredetiben olvashassa. Több díszdoktorátust
kapott, de legjobban becsülte, hogy a Brit Akadémia tagjává
választották. Több mint nyolcvanéves korában halt meg, miután megírta
emlékiratait a tôle szokásos száraz humorral.
     Egy magyar tanárkollégám is volt: Vass Gyuri, aki szisztematikus
teológiát tanított. Kevesen tudták róla, hogy irodalmilag igen művelt
ember volt, sôt verseket is írt. T. S. Eliot, a Nobel-díjas angol
költô Four Quartet jét olyan jól lefordította magyarra, hogy e
fordításnál még jobbat nem olvastam, bár Vass István és más műfordítók
is próbálkoztak e költemény-négyes magyarra fordításával. Vass
Gyurival magyar lelkipásztori munkát is végeztünk. Öt miseközpontba,
Birmingham, Bristol, Leicester, Derby és Reading városokba jártunk
misézni és magyarokat látogatni. Sok szép és hosszantartó barátságra
találtunk. Ezeket az idegenbe szakadt hazánkfiait, úgy hiszem, valóban
önzetlenül segítettük. Természetesen ez a 250 magyar család, akiket
minden évben meglátogattunk, szintén segített minket, hogy ne járjunk
a ,,fellegekben'', hanem megismerjük az emberi élet valóságát, annak
minden terhével, tragédiájával együtt. Vass Gyuri 1974 ôszén
Innsbruckban kapott professzori állást, így azután a magyarokat
egyedül pasztoráltam. Az Ostpriesterhilfe a magyar pasztoráció
rendelkezésére bocsátott egy bogárhátú VW-t, mellyel évente körülbelül
harmincezer kilométert utaztunk.
     Anglia igazán szép ország. Rendkívül változatos, hosszabb
tengerparttal, mint India. A sok esô miatt sok a fa, zöld a vegetáció,
változatos a táj, gyönyörű kis falvak vannak, rendezett, tiszta
utakkal, hívogató vendéglôkkel. Ha Angliában nem lenne annyira
kiszámíthatatlan és nedves a klíma, igazán nem kellene az embereknek
külföldre utazni vakációra.
     Angliában az egyetemen nem kellett szükségszerűen doktorátust
szerezni ahhoz, hogy valaki taníthasson. Sôt az igazán tehetséges
professzorok azzal büszkélkedtek, hogy nekik nincs szükségük a
doktorátusra, mint amerikai és német kollegáiknak; publikációik eléggé
bizonyítják képességeiket; én magam mégis azt mondtam, hogy ,,biztos,
ami biztos'', meg akarom szerezni az oxfordi fokozatom (B.Sc.& M.Sc)
mellé a doktorátust. Elöljáróim ezt nagylelkűen megengedték. Így a
Bedford College-ban elkezdtem újabb tanulmányaimat. A nem klasszikus
logikai rendszerek, mint például Heyting intuicionista logikája,
illetve Johannson minimális logikája érdekelt, valamint ennek viszonya
a klasszikus logikához. Ezen rendszerek, legalábbis elsô látszatra
csak ,,tagadást'' tartalmazó axiómáknál különböztek, így a doktori
disszertációm témájául a következô címet választottam: On the notion a
negation in non-classical propositional logics.  Ehhez a munkához sok
matematikai felkészülés is kellett, de egy év után már értem el új
eredményeket, melyek igen használhatók voltak gyakorlatilag is. Két év
alatt azonban nem sikerült tetô alá hoznom a doktorátust, így azt a
tanítás mellett tovább folytattam, és csak késôbb fejeztem be.
     Angliában a már fent említett kezdeti nehézségek után igen jól
éreztem magam, és úgy gondoltam, hogy majd mint a londoni egyetem
tanára megyek nyugdíjba. Így elég váratlanul ért magyar
provinciálisom, P. Hegyi János kérdése, elvállalnám-e a Kanadában
tervezett magyar noviciátus vezetését, mint novíciusmester. Rövid
gondolkodás és imában való megfontolás után úgy döntöttem, hogy igen.

           Novíciusmesterként Kanadában (1978-1990)

     1978. szeptember 19-én érkeztem Torontóba Nagy Ernô
novíciusjelölttel. A másik novíciusjelölt P. Kozma György nem jöhetett
velünk, mert Innsbruckban doktorátusát fejezte be. Késôbb csatlakozott
hozzánk.
     Elôször a torontói magyar plébánián laktunk a Spadina és a Dundas
sarkán, mert a noviciátus otthona a 94 Lyndhurst Avenue-n még nem volt
kész. Naponta jártunk ide dolgozni, hogy felújítsuk a házat. A legtöbb
helyiségben nemcsak a tapétát kellett kicserélni, hanem a vakolatot
is. Én is részt vettem a fizikai munkában, mert úgy éreztem, nem
kívánhatom meg a novíciusaimtól azt, amit én nem vagyok hajlandó
megtenni. 1978. október 5-én már annyira haladtunk a ház javításában,
hogy odaköltöztünk, és hivatalosan is megkezdtük a noviciátust e
napon. Elôször csak négyen laktunk ebben a családi házban: én mint
novíciusmester és helyi elöljáró, Póta László testvér mint minister és
a fent említett két novícius.
     A napot közös reggeli imával kezdtük, majd szentmisét tartottunk
a kápolnában. Mise után reggeliztünk,majd egyórás elmélkedés
következett, utána tanulmányi idô. Ebéd elôtt 3/4 12-kor volt
lelkiismeret-vizsgálat, 12 órakor lunch (kis ebéd), közös mosogatás,
pihenés, majd opera manualia , mely elôször fôleg a ház javítása,
takarítása volt, késôbb kerti munka vagy bármi más szükséges fizikai
munka. Délután öt órakor konferenciát tartottunk, mely elôször a Szent
Ignác-i lelkiséget, imamódokat, majd késôbb az Alkotmányunkat és a
rendtörténetet ismertette. Este hat órakor vacsoráztunk, majd közösen
mosogattunk. Vacsora után ún. rekreáció volt egy órán át, amikor is
beszélgettünk, pingpongoztunk vagy más társasjátékot játszottunk.
Ezután mindenki visszavonult a szobájába olvasni, dolgozni. Este tíz
órakor megnéztük  tévében a híreket, majd elmélkedési pontok és examen
következett. Lámpaoltás este tizenegy órakor volt. A lelki beszámoló a
novíciusmesterrel elôször két hetente, majd havonta volt. Szentgyónást
lehetett a lelki beszámoló után azonnal végezni, vagy más alkalmas
idôben. Szombatonként kitakarítottuk a házat, utána kirándultunk vagy
futballoztunk. Igazán vidáman éltünk.
     1978 decemberében Sóti János, aki Bácskában született, kezdte meg
noviciátusát. 1979 januárjában pedig Fülöp József. Ma mindketten
plébánosok: János Bánátban, Józsi Kanadában.
     Elöljáróink a noviciátus helyéül Torontót választották, mert
Torontóban és annak környékén sok magyar bevándorló volt, akik,
reméltük, támogatják ezt az intézményt. Ez valóban így is volt. A
kezdeti idôszak után jótevôink adományaiból működtetni tudtuk a
noviciátust. A noviciátus vezetése mellett többször hívtak
lelkigyakorlatot adni Kanadában és azon kívül is.
     1982-ben a Kanadában élô magyar jezsuiták elöljárója lettem, 1986-
ban pedig a külföldön élô magyar jezsuiták elöljárója provinciálisi
hatáskörrel. Ebben az idôben jött hozzám egy idôsebb atya és mondotta:
,,Tudod, Rómában igen bölcsek ám. Ha egy nagyobb elöljárót kineveznek,
vigyáznak, hogy az illetô ne legyen makk egészséges, mert akkor nem
érti meg a gyengélkedôket és betegeket. Ügyelnek arra is, hogy ne
legyen nagyon okos, mert akkor nem érti meg a kevésbé okosakat, és ne
legyen nagyon szent  sem, mert akkor nem érti meg a kevésbé
szenteket.'' Ez az atya akkor még nem tudta, hogy már ki vagyok
nevezve nagyobb elöljárónak.

   A külföldön élô magyar jezsuiták elöljárója (1986--1990)

     A novíciusmesteri feladatot nem volt könnyű egyeztetni új
megbízatásommal. A novíciusmesternek ugyanis a noviciátusban kell
tartózkodnia, a provinciálisnak pedig vizitálni kell a provincia
tagjait. A külföldi tagozatnak (Sectio 2) akkor több mint száz tagja
volt, és több mint húsz országban szétszórva éltek. Ha nem minden
évben is, de legalább minden két-három esztendôben meg kellett ôket
látogatnom. Több ilyen út maradt számomra emlékezetes. Egyik télen egy
körutat tettem a déli féltekén. Gépem Torontóból Chicagón keresztül
indult San Franciscóba. Ott kellett az Ausztráliába induló gépre
átszállnom. De Chicagóban hóvihar volt, és technikai okokból egy kis
géppel mehettünk csak. A gép nem tudott leszállás nélkül San
Franciscóig repülni, így Salt Lake Cityben üzemanyagért leszállt.
Azonban olyan hideg volt, hogy szárnyain a pára megjegesedett, ezért
meg kellett várni, amíg kémiai vegyszerekkel leolvasztják a jeget a
gép testérôl. San Franciscóban szerencsére még elértük a csatlakozást.
Nagyon csúnya, szeles idô volt, így a gép az erôs ellenszélben csak
lassan haladt elôre. Hawaiiba éjfél után értünk. Mindenkit
kiszállítottak, mert a gépet takarították és üzemanyaggal látták el.
Nekem erôs fejfájásom keletkezett valószínűleg a sok frontátvonulás
hatására. Szerencsére késôbb sikerült a gépen egy vagy két órát
aludnom, s mire felébredtem, gyönyörű felhôk felett repültünk a
felkelô nap sugarában. Gyorsan felkeltem, a mosdóban
megborotválkoztam, megmosakodtam, majd a breviáriumot imádkoztam.
Nemsokára az idôzóna napi határán ,,egy napot'' ugorhattunk a
kalendáriumban. A késô délelôtti órákban ért a gép Sydney-be, mely a
világ egyik legszebb nagyvárosa. (A többi ezért a címért vetekedô
nagyváros: Rio de Janeiro, Hongkong, Vancouver és San Francisco.
Természetesen sokféle szempontból lehet egy város szépségét megítélni.
Ha fekvése szempontjából nézzük, akkor valószínű, hogy Vancouver viszi
el a pálmát. Utazásaim folyamán a fenti városok mindegyikébe
eljutottam.)  Sydney-ben át kellett szállnom egy másik gépre, mely
Melbourne-be ment. Úgy emlékszem, egy órán belül odaértünk. A
repülôtéren várt már engem Varga Zoltán atya, aki akkor már több mint
harminc éve dolgozott ott mint a magyar kormány lelkésze. Szép autója
volt, de feltűnt, hogy a kormánykerék az autó jobb oldalán van, mert
Ausztráliában is, éppúgy mint Angliában az út bal oldalán hajtanak, és
ilyen kormány elhelyezéssel könnyebb a vezetônek elôzni. Nagy hôség
volt, közel harminc fok. Azonnal elvitt a jezsuiták egyik házába, ahol
ô is lakott, pár órát pihentem, majd a magyar házba mentünk, és a
szokásos bemutatkozások után asztalitenisz játékba fogtunk.
     Körülbelül egy hétig voltam Ausztráliában és sok mindent láttam.
Onnan Dél-Amerikába kellett volna mennem. De mivel a menettérti jegyek
akkor olcsóbbak voltak, mint a csak egyirányúak, és én a legolcsóbban
akartam utazni, vissza kellett térnem Los Angelesbe, majd onnan másnap
ment a gép Buenos Airesbe. A gép délben indult, és csak egyszer állt
meg Mexico Cityben, mely a világ legnépesebb városa, körülbelül
húszmillió lakossal. Már a levegôben érezhetô volt a hatalmas szmog,
melybe a város burkolódzott, de így is látható volt a rengeteg autó a
széles utakon és az épületek roppant tömege. A gép este öt óra felé
indult tovább és reggel hat óra tájban ért Buenos Airesbe. (Ennél
hosszabb utat leszállás nélkül csak egyszer tettem, mikor P. Ladányit
látogatva Hongkongból Vancouverbe repültem.) Ott P. Pesti József várt
a repülôtéren. Azonnal lehetett érezni, hogy az ország nem áll jól
gazdaságilag: az autók nagy része régi, sôt ócska volt, soknak nem
működött a hangtompítója, sűrű kipufogó gázt eregettek. A
provinciálisi kúrián kaptam szobát, de annyira zajos volt (utcára
nézett), hogy alig tudtam aludni. P. socius egyszer körbevitt a
városban, és megmutatta azt az épületet, ahol P. Jálics be volt zárva,
és ahol nagyon megkínozták, mert tévesen úgy vélték, hogy a
felkelôkkel együtt dolgozik.
     Argentínából Dél-Brazíliába mentem, hogy P. Hausert
meglátogassam. Brazília nagy hatást tett rám. Van benne valami
lenyűgözô. Szinte érezni lehet ott a lüktetô életet. A százhatvan
milliós népességű ország lakosságának nagy része huszonöt évesnél
fiatalabb. Egyszer délben bementünk egy étterembe, mely közel akkora
volt mint a Budapesti Sportcsarnok. Szépen felöltözött pincérek
tucatjai szaladgáltak kardra fűzött, nyárson sült marhahúsokkal, és
annyiszor és annyit vágtak le belôlük, amennyit a vendég kért.
Hatalmas svéd-asztalok voltak köretekkel és salátákkal megrakva. Élô
zenekar szolgáltott zenét,  igazi pezsgô dél-amerikai dallamokat
játszottak. Minden tiszta volt, és az ár a kanadai árakhoz viszonyítva
rendkívül olcsó. Természetesen láttam nyomortanyákat is, ahol az
emberek a szemétbôl kiszedett papírt mossák, mert ezt a papírt a
lapnyomdák visszavásárolják. A város elôkelô negyedében olyan házak
vannak, melyek palotáknak számíthatnának. A szegénység és gazdagság,
az erény és a bűn, az emberi siker és sikertelenség egymás mellett
látható ebben a tüneményes és ugyanakkor lehangoló világban. A
járművek több mint háromnegyed részét ipari alkohollal hajtják, melyet
egy bizonyos növénybôl nyernek. A benzinkutaknál nagyrészt ennek az
árusítása történik, és alkoholszag terjeng a benzinkutak körül.
Brazíliában minden nagyméretű. Az egyetem, ahol P. Hauser tanított (és
akit mint provinciális látogattam) hatalmas, modern épületeivel több
mint százezer egyetemi hallgatót fogad be. Egyedül a laposférgek aprók
(P. Hauser a laposférgek szakértôje), de ezek osztódással szaporodnak,
és így tömegük állandóan nô, sôt felvetik a filozófiai kérdést, hogy
így örök életűek-e, vagy pedig az osztódáskor a ,,szülôféreg''
kimúlik, és új egyedek keletkeznek.
     P. Hauser Dódika igazi karakter. Egy hatalmas repülôgép roncsának
részét ôrzi szobájában. A repülôgépet neki sikerült tönkretennie. Mint
a repülôsök lelkésze századosi rangot kapott, és ô is megtanult
repülôt vezetni. Egy alkalommal nem a repülôtérre, hanem a mellette
lévô szántóföldre szállt le, a gép felfordult és összetörött. Dódika
azóta is nagyon büszke tettére, mert mint mondotta, Brazília
takarékoskodásból elavult és kimustrált gépeket vett Kanadától, ideje
tehát, hogy mielôbb kiálljanak a forgalomból.
     Dél-Brazíliában erôs a német befolyás, mert sok német ajkú
telepedett le ott. A délbrazil jezsuiták kétharmada beszél németül.
     Dél-Brazíliából Săo Paulo és New York érintésével tértem vissza
Kanadába.

                             * * *

     Másik emlékezetes utazásom Japánba, Tajvanba, a Fülöp-szigetekre
és Hongkongba vitt. A távol-keleti kultúráknak megvan a maguk varázsa
és visszás oldala. Japánban megcsodáltam a földalattin és vonaton
utazók fegyelmezettségét és jólöltözöttségét, a vonatok pontosságát, a
pályaudvarok és repülôterek szervezettségét, az emberek udvariasságát.
A nyelv igen nehéz, de állítólag a magyarok valamivel gyorsabban
tanulják, mert van valami hasonlóság a két nyelv között. A kínai nyelv
még nehezebb, és sok a különféle nyelvjárás. Ez Tajvanban különösen is
megmutatkozik. Az ott élô idôs atyák közül az egyik, akit éppen úgy,
mint minden magyar jezsuitát, a Kínában lévô tamingi jezsuita
misszióból űztek el, elárulta nekem, hogy a kínai nyelv annyira nehéz,
hogy külföldiek csak egy bizonyos szinten tudják beszélni, és
kiejtésükbôl azonnal megállapítják a bennszülött kínaiak, hogy
külföldiek. Írásuk, mely tulajdonképpen a képírásnak egy fajtája,
pedig annyira nehéz, hogy a kínaiak nagy többsége is csak igen
hiányosan ismeri. A másik érdekes dolog, amit ugyanez az atya mondott,
hogy a magyar jezsuitáknak Tamingban, ahol szigorú szerzetesi
közösségben kellett élniük, igen nehezen bírták a közösségi életet.
Többen idegösszeroppanást kaptak, egyesek pedig megbolondultak. Amikor
Tajvanban szétszórták ôket, akkor közülük szinte mindenki nagyot
alkotott: P. Ladányi világhírű Kína-szakértô lett, P. Jaschkó István
hátramaradott gyermekeknek olyan gondozó intézetet létesített, mely
elérte, sôt talán meg is haladta a hasonló nyugat-európai és amerikai
intézmények színvonalát. P. Vajda folytatta P. Zsámár munkáját: magyar-
-kínai szótárt készített, F. Bencze műbútorasztalosi műhelyében
nemcsak vallásos szobrok ezreit, a tajvani katolikus templomok fából
készült oltárait, padjait és faberendezéseit készítette el, hanem
kinevelt egy asztalosmesteri gárdát, melynek nagy része katolikus
lett. P. Maron a tajvani ifjúsággal foglalkozott nagy sikerrel,
Gömöri Pál testvér meghonosította Tajvanban a kecskeméti barackot és
különféle más magyar gyümölcsfákat. Beszélik róla, hogy még Kínában
sebészektôl megtanulta a golyva-operáció csínját-bínját, és amikor nem
volt orvos, kecskeméti bicskájával operálta a golyvákat. Orvosság
hiányában pedig sokszor gyógyított ,,tej-injekcióval''. Ez abból állt,
hogy a betegnek forralt tehén- vagy kecsketejet injekciózott az
izmába, mely nagyon erôs lázat okozott. A magas lázzal azután a
szervezet sok betegséget kidobott magából. Vigyázni kellett, hogy a
betegnek jó legyen a szíve, mert a magas láz káros különben a
szívműködésre. P. Rab a lelkigyakorlatok adásában tűnt ki;  F.
Császár, a szentéletű jezsuita testvér pedig a szegényeknek adta és
küldte az orvosságokat nemcsak Tajvanba, hanem Afrikába és más
országokba is.
     Tajvanból a Fülöp-szigetekre repültem. Az út csak jó egy órát
tartott. Közben láttam, hogy egyeseknek kis kártyákat osztogat a
légikisasszony azzal, hogy töltsék ki. Megkérdeztem, hogy nekem mint
kanadai állampolgárnak is meg kell-e tennem. Ô rendkívül udvariasan
azt mondta, hogy nem. Ám amikor a repülôtérre megérkeztünk, az
útlevélvizsgálatnál tôlem is kérték a kis lapot. Elmondtam, mi
történt. Sajnálkoztak, de azt mondták, hogy ez állami rendelkezés, és
enélkül nem mehetek keresztül az útlevélvizsgálaton. Kértem egy
kártyát, de éppen kifogyott. Elküldtek egy irodába, de ott nem volt
senki, mikor mégis megjelent valaki, azt mondta, hogy sajnos neki
sincs, és egy másik helyre küldött. Elôször ott sem kaptam semmit, de
azután végre mégis elôkerült egy megfelelô formula, és így körülbelül
egy órás késéssel jutottam ki a repülôtér csarnokába, ahol P. Papilla
már várt. Éppen el akart menni, mert azt hitte, hogy már nem jövök.
Mondtam neki, hogy a légikisasszony udvariassága, aki nem akart nekem
ellentmondani, okozta a kellemetlenséget. Különben is észrevettem,
hogy Keleten más az ,,igazság'' fogalma, mint nálunk vagy Nyugaton.
Ott inkább a szubjektív ,,harmónia'' a legfontosabb elem, nem az
objektív igazság. Keleten az emberek inkább azt mondják, amit a
társalgó fél hallani szeretne. A légikisasszony is úgy érzékelte, hogy
én azt szeretném hallani, hogy kanadai útlevéllel rendelkezôknek nem
kell olyan kártyát kitölteni. Ezért nekem adott igazat. Az már más
kérdés, hogy ezzel kellemetlenséget okozott.
     A Fülöp-szigetek csodálatosan szép országa, több ezer szigeten
fekszik. Manilának is gyönyörű tengeri öble van. Ugyanakkor nagy a
szegénység, sôt a nyomor, egy kis réteg pedig igen gazdag. A gazdag
rétegben sok a kínai, akik ügyes üzletemberek, ,,kelet zsidóságának''
is nevezik ôket. Ott hallottam a következô tréfás mondást: ,,Egy
örmény felér három zsidó üzletemberrel, egy kínai felér három
örménnyel''.
     P. Papilla egy jezsuita iskolában volt lelkivezetô és nyugdíjas
tanár. Már több mint nyolcvan éves volt, rendkívül barátságosan
fogadott, és készségesen állt rendelkezésemre városnézésben és minden
másban. Elvitt a noviciátusba, ahol igen sok novícius volt.
Csodálkozva hallottam, hogy az évenkénti körülbelül kétszáz
jelentkezôbôl legfeljebb ötvenet vesznek fel, és prenoviciátus is van,
mert a novíciusok egy része nem eléggé képzett. A Fülöp-szigeteken él
még egy másik jezsuita, P. Kráhl, aki Cebu szigetén dolgozik.
Repülôvel körülbelül egy óráig tart az utazás. De órákkal elôbb ki
kellett menni a repülôtérre, nagy a tömeg, a tolongás; a gép is
teljesen tele volt, késve indult és így késve érkezett. De P. Kráhl
türelmesen várt egy autóval és sofôrjével, mert ô már betegsége miatt
nem tudott autót vezetni. Cebuban láthatóan még nagyobb a szegénység,
mint Manilában. P. Kráhl hôsiesen segíti ôket orvossággal és más
adományokkal. Elvitt egy nyomortelepre, ahol együtt miséztünk.
Mondotta, hogy ide turisták nem merik betenni lábukat, de ôt és
vendégeit nem bántják.
     A misézéshez használt víz valószínűleg fertôzött volt, mert olyan
hasmenést kaptam tôle, melyet leírni lehetetlen. Másnap utaztam
Hongkongba, és ez volt talán a legkellemetlenebb repülôutam. A
részleteket az olvasó képzeletére bízom.
     Jezsuita társaim közül többen említették nekem, milyen szerencsés
vagyok, hogy oly sokat utazhatom. Természetes, hogy az utazásnak
vannak igen értékes és örömteli élményei: például mikor egy afrikai
diplomata felesége a brüsszeli repülôtéren megkérdezte, hogy római
katolikus pap vagyok-e, és utána szép gyónást végzett. Vagy amikor
valaki elmondta élettörténetét olyan bizalommal, mintha nemcsak
elôször, hanem utoljára látna az életben. Gyerekekkel és csomagokkal
küszködô édesanyáknak általában mindig felajánlottam a segítségemet,
akik azt legtöbbször el is fogadták. A mai kor sok szempontból annyira
személytelen, hogy az ilyen utazáskor már a fizikai közelség is
érezteti, hogy egy nagy emberi családnak vagyunk a tagjai. Az utazás
idôt ad a több imára, elmélkedésre és olykor a munkára is.
Természetesen az utazás egyben fárasztó is, a ,,jet lay''-eket
mindjobban megéreztem és érdekes módon, utazás után sokszor nem is az
elsô, hanem a második nap, illetve éjjel volt a legkellemetlenebb.
Utazás közben szinte sohasem tudtam aludni. Még a noviciátusban
hallottam a tréfát, hogy egy jó jezsuitának ,,teve-térdének'' kell
lenni, hogy sokat tudjon térdelni, ,,öszvér-hátának'', hogy a terheket
kitartóan tudja cipelni, ,,disznó-gyomrának'', hogy bármilyen ételt
meg tudjon enni, és  végül ,,pléh-pofájának'', hogy a sértéseket
könnyen el tudja viselni. Ez a tréfa tapasztalatom szerint nem
alaptalan.

Visszatérés Magyarországra tartományfônöki küldetésben (1990--1996)

     Ôszintén szólva Magyarországra visszatérni semmi kedvem nem volt.
Kanadában jól éreztem magam, és sok lehetôség nyílt
lelkipásztorkodásra is, hiszen 1990-ben még mindig öt plébániát
(Toronto, Montreal, Hamilton, Courtland & Vancouver) gondoztunk. Abban
is nagyon reménykedtem, hogy P. Hegyi János lesz P. Morlin utóda, mert
tudtam, hogy provinciánk tagjainak bizalmát élvezi. De amikor P.
Generálistól megérkezett a megbízatás, hogy még 1990 ôszén át kell
vennem az egyesített magyar provincia (a magyarországi és külföldi
tagozat) vezetését, nem sokat teketóriáztam, hanem megkezdtem az
elôkészületeket: elvégeztem a nyolcnapos évi lelkigyakorlatomat,
beadtam a kérvényt a magyar útlevélre és elbúcsúztam Kanadában élô
jezsuita társaimtól és világi barátaimtól. A csomagolás nem okozott
gondot, mert elhatároztam, hogy mindössze két utazótáskával és egy
kézitáskával utazom. Ebbe kellett, hogy beleférjen minden ruhám,
könyvem, jegyzeteim, személyes holmim. Nagy örömömre, még maradt is
hely a táskáimban.
     Münchenben pár napra megálltam, hogy P. Hegyi Jánossal
beszélgetést folytassak, majd 1990 szeptemberében Budapestre érkeztem,
és a Radvány utcai házban kaptam szobát. Itt egy hónapot töltöttem
tájékozódással, mert 1990. október 18-án, a kanadai vértanúk ünnepén
kezdtem meg provinciálisi munkámat. Két nagy problémával találtam
magamat szemben. Egyrészt provinciánk tagjai elöregedtek, és ez
magával hozta az öregedéssel járó betegségeket, bajokat, de fôleg az
erô hiányát; másrészt provinciánk még meglehetôsen szét volt szórva.
Sokan egymástól külön, egyedül éltek, külön lakásban. Házaink nem
voltak olyan nagy számban, hogy mindenki szerzetesházban lakhatott
volna. Mária utcai központunk felújítás alatt állt P. Kelényi
felügyelete alatt, de ne feledjük, hogy a régi jezsuita központi ház
csak egy kis részét kaptuk vissza. E két fô probléma megoldása
érdekében vissza kellett hívni a külföldön élô, még munkabíró magyar
jezsuitákat, és  rendházakat kellett létesíteni. Az elôbbi törekvésem
sikeresnek mondható, mivel  a fordulat évétôl (1989) a mai napig
huszonöt jezsuita tért haza, és provinciánk munkájának jelentôs részét
szép eredménnyel végzik. Nincs szándékomban felsorolni a hazatért
jezsuiták nevét, csak egyiküket-másikukat említem: P. Sajgó Szabolcs,
aki jelenleg a Dobogókôi Manréza kulturális és lelki központunkat
vezeti, P. Nemeshegyi Péter a Faludi Akadémia igazgatója,
fáradhatatlan elôadó, lelkivezetô és író; P. Szabó Ferenc, a Távlatok
fôszerkesztôje, termékeny író, P. Ádám János socius [1996 óta ô a
provinciális], a Juniorátus vezetôje; P. Eördögh András a Sodrás utcai
házak felújítója és részben építôje; P. Weissmahr Béla novíciusmester
(1994-ig) és fôiskolai tanár a Szegedi Hittudományi Fôiskolán; P.
Somfai Béla morális teológiai professzor, P. Horváth Tibor a miskolci
Fényi Gyula jezsuita gimnázium igazgatója, P. Róna Gábor, kalocsai
templomunk igazgatója, P. Csókay Károly a miskolci gimnáziumhoz
tartozó Isteni Ige templom plébánosa. Nem utolsósorban említést kell
tennünk a két külföldrôl visszatért segítôtestvérünkrôl, F. Póta
Lászlóról és F. Mécs Lászlóról, akik rengeteget dolgoztak és dolgoznak
provinciánkban.
     A külföldiek hazatérésével természetesen kialakult egy bizonyos
feszültség a külföldrôl hazatértek és az itthonmaradottak között. A
külföldiek túl magabiztosaknak és a szekuláris szellemtôl
befolyásoltaknak tűntek fel az itthonmaradottaknak, az utóbbiak pedig
túl konzervatívnak, klerikálisnak, az Egyház újabb, a II. vatikáni
zsinat óta történt fejlôdését nem befogadóknak tűntek az elôbbieknek.
Magam részérôl ezeket a feszültségeket megpróbáltam áthidalni, az
ellentétben álló feleket kibékíteni. Úgy érzem, hogy Isten kegyelmével
ez nagyrészt sikerült is.
     A második említett problémát, szerzetesházak létesítésével
próbáltam megoldani. Ebbôl a szempontból legértékesebb házunk a Sodrás
utcában lévô Faludi Ház és a hozzá kapcsolódó Szent Imre Ház. Igen
nagy értéket képvisel a dobogókôi Manréza is, mely most már
deficitmentesen működik, ha a beruházásokat nem számítjuk a kiadások
közé. Szegeden felújítottuk a Szent József templomhoz kapcsolódó
lelkészlakást, melyet Bús Páter Háznak neveztünk el. Miskolcon most
épül egy kis rendházunk, mely a gimnáziumot szolgáló hatvan személyes
kollégiumhoz kapcsolódik.
     Visszaigényelt ingatlanainkkal rengeteg adminisztrációs és
részben jogi nehézségek adódtak. Eddig pusztán a dobogókôi Manrézát
sikerült csereingatlanként megkapnunk, valamint a szegedi
lelkészlakást. Továbbra is nagy probléma az elöregedés.
Provinciálisságom alatt összesen harmincnyolc magyar jezsuita hunyt
el. Közülük négyen már  a Távol-Keleten lévô provinciákhoz tartoztak.
     Isten legnagyobb áldásának tartom, hogy küld hozzánk fiatalokat.
Jelenleg tizenkét novíciusunk van, nyolc elsôéves, négy másodéves. A
jövô tanévre esélyeink szintén jók: már több mint egy tucat kandidátus
jelentkezett. Így lehet, hogy szeptemberre már húsz novíciusunk lesz.
     Apostoli munkáinknál kialakult a fontossági sorrend.
Legfontosabbnak a lelki megújulás t tartjuk, melyet lelkigyakorlatok,
triduumok, lelki napok és más lelki mozgalmak vezetésével próbálunk
elérni. Második helyen áll a tömegkommunikációs eszközök általi
apostolság  (sajtó, rádió, televízió etc.), mellyel reméljük, hogy
megszólíthatjuk az Istentôl és Egyháztól elidegenedetteket is. Ehhez
az apostolkodáshoz kapcsolódik a Faludi Akadémia munkája, mely a hazai
értelmiséget igyekszik magához vonzani, illetve a keresztény
értelmiség kinevelését tűzte ki célul. Harmadik helyen áll a tanítás,
nevelés  középiskolai és fôiskolai szinten. Talán ide sorolhatjuk a
tudományos  munkát, melyet fôleg a külföldön dolgozó magyar rendtársak
végeznek. Negyedik helyen áll a hagyományos lelkipásztorkodás ,
amelyben elsôsorban az ifjúsággal szeretnénk foglalkozni.
     Mindezeken a munkákon csak akkor lesz Isten áldása, ha lesz egy
,,kegyelmi háttér'', azaz ha sokan imádkoznak apostolkodásunk lelki
sikeréért, szenvedésüket, betegségüket és minden áldozatukat erre a
célra ajánlva.

                            Utószó
          Vallomás Isten nagyságáról és szeretetérôl

     Amit eddig írtam, életem inkább külsô keretét mutatja. Joggal
mondhatja valaki, hogy a legfontosabb kimaradt: Istennel való bensô
szeretetkapcsolatom és ennek fejlôdése.
     Ezt próbálom most röviden pótolni. Mivel a hiteles keresztény
szeretetkapcsolatnak mindig van emberi vetülete, szólok azokról a
személyes emberi szeretetkapcsolatokról is, melyek által Isten
szeretete hozzám eljutott.
     Családi háttér:  Isten egyik legnagyobb áldásának tartom, hogy
sokgyermekes, egészséges, szeretô családba születtem. Négyen voltunk
testvérek. Én voltam a harmadik fiú. Utánam, nyolc éves szünet után
megszületett a húgom is. Apám katonatiszt volt. A pécsi Zrínyi Miklós
hadapródiskolában tanított matematikát. Vallásosnak nem volt mondható,
de idônként elment a templomba. A század elején uralkodó pozitivizmus,
és ennek hatására bizonyos agnoszticizmus erôsen befolyásolta.
Emlékszem egy családi vitára, mely Isten létérôl vagy valamilyen
tulajdonságáról szólt. Amikor a vita hevessé kezdett válni, apám mind
szótlanabb lett, majd bejelentette: ,,Beszéljünk már olyasvalamirôl,
amirôl tudunk értelmesen szólni, például mi lesz holnap az ebéd?''
Ugyanakkor édesapám magas erkölcsi érzékkel rendelkezett. Minden
igazságtalanság, embertelenség felháborította. Éppen ezért náciellenes
és kommunistaellenes volt. Sokat olvasott, rengeteg könyvet vett, sok
folyóiratot és újságot járatott. Ô maga is közzétett egy
verseskötetet, mely a kommunizmus idején a tiltott könyvek listájára
került. Ezenkívül jól festett, majd késôbb sokat fényképezett. A
filmeket maga hívta elô, sôt az elôhívót is ô készítette, maga másolta
és nagyította a fényképeket, s erre minket is megtanított. Naplót írt,
és már hét éves korunktól velünk is íratott naplót. Ugyanettôl a
kortól kezdve megtanított minket sakkozni. Sokat mentünk kirándulni,
sétálni. A család számára fontosabb volt állásnál, minden másnál. Ha
rosszak voltunk, megbüntetett, de a büntetések is legtöbbször a mi
javunkat szolgálták, például ,,tessék megtanulni tíz német szót''.
Állítólag én kiskoromban nagyon élénk, mozgékony és csintalan gyermek
voltam. Mindenhova felmásztam, leestem (öt éves koromig a térdem
állandóan sebes volt, mert még mielôtt begyógyulhatott volna, újból
estem), a játékokat szétszedtem. Emlékszem, egyszer apám így korholt:
,,Fiam a te mottód ez lehetne: »rontani, bontani, törni-zúzni«''.
     Apám szeretett otthon a családban lenni és a kertben dolgozni. A
gyümölcsfákat és a szôlôt ô maga rendelte, ültette, metszette és
gondozta. A kerti munkába mi is besegítettünk. Sôt késôbb mindhárom
fiú, 3 külön részt kaptunk a kertbôl, melyeken mi gazdálkodhattunk,
veteményeztünk, a termékeket vagy a családnak, vagy boltokban
eladhattuk, és a pénz miénk lehetett. Amikor húgom megszületett, ôrá
is sokat kellett vigyázni, játszani vele.
     Ha édesapánk gondoskodott értelmi nevelésünkrôl, édesanyánk  a
még fontosabb érzelmi biztonságot adta meg: nagyon szeretett
mindnyájunkat.  Ez különösen kitűnt akkor, amikor betegek voltunk.
Sokszor ült az ágyunk mellett, virrasztott és mindent megtett, hogy
meggyógyuljunk. Igen buzgó, külsôségekben is vallásos asszony volt.
Gondoskodott vallásos nevelésünkrôl. Emlékszem, egyik adventben minden
nap velünk jött a Rorate misére. Az ô áldozatos szeretete egészen
különös módon nyilvánult meg a háború után, amikor apánk négy és fél
évre orosz hadifogságba került. Csak azért, hogy ne nélkülözzünk,
kosztos diákokat fogadott, és az egész család abból az élelembôl élt,
amelyet a kosztos diákok szülei hoztak. Édesanyám szeretett
zongorázni, és jól énekelt. A zene szeretetét már kiskoromban tôle
tanultam.
     Ha nem kifejezetten és tudatosan is, édesanyám szeretete olyan
befolyást gyakorolt rám, mely elôsegítette papi és szerzetesi
hivatásomat. Az ô áldozatos szeretete megmutatta, hogy érdemes teljes
elkötelezettséget vállalni a jó Isten felé. Számomra nem volt nehéz
elfogadni egy olyan Istent, aki maga a Szeretet. De amikor
elhatároztam, hogy jezsuita szerzetespap leszek, még édesanyámnak sem
volt ezt könnyű elfogadni. Napokig sírt, és nem volt hajlandó aláírni
az akkor még kötelezô engedélyt, hogy bevonulhassak a noviciátusba.
Apám akkor hadifogságban volt, de amikor 1949 ôszén hazakerült,
megpróbált rávenni, hogy hagyjam el a noviciátust.
     Szüleimnek, különösen édesanyámnak köszönhetem, hogy már kora
gyermekkoromtól élô kapcsolatom volt a jó Istennel. Esténként
imádkoztam, és természetesen rendszeresen jártam misére. A jó Istennel
már mint kisgyermek beszélgettem. Emlékszem, hatéves lehettem, amikor
egyszer kaptam pár fillért cukorra. De én úgy határoztam, hogy azt a
jó Istennek adom: becsúsztattam a filléreket a szekrény alá és meg
voltam gyôzôdve, hogy a jó Isten majd azokat onnan elviszi. Egy nap
után nagy meglepetéssel vettem észre, hogy a pénz még mindig a
szekrény alatt van. Már nem emlékszem, mit csináltam a pénzzel, de úgy
hiszem, hogy mégis cukrot vettem rajta és megettem. Ha a jó Istennek
nem kell a cukor, ,,akkor magára vessen''.
     A Pius gimnáziumban bizonyára hatással voltak rám a jezsuita
tanárok. Valahogy megéreztem, hogy ôk értünk élnek: minket tanítanak,
velünk kirándulnak, sokszor velünk játszanak. Mindent szívesen
fogadtam. Sportolni különösen szerettem. Tizennégy éves koromban
azután teljesen elkapott a diákszerelem. Senki se mondja, hogy ez nem
komoly dolog! Megírtam életem elsô versét. Szerelmesvers volt. Nem
volt irodalmi alkotás, de Márti számára és számomra rendkívüli
jelentôséggel bírt. Órákig ácsorogtam és vártam rá, csak azért, hogy
pár percig beszélgethessek vele. Együtt mentünk kerékpározni, fürdeni
és szánkózni. Mindez persze tanulmányi eredményemre nem volt jó
hatással: még egy elégséges is bekerült a bizonyítványomba: Egyik
jezsuita tanárom ezt így konstatálta: ,,Fiam, mi van teveled? Úgy mész
le a tanulmányi eredményedben, mint a tehén farka''. A diákszerelem
nem tartott soká. Jött a háború a maga tragédiáival. De Mártira
idônként még mindig gondolok, és imádkozom érte. Tragikus halála után
édesanyja egy csomó fényképet küldött róla, mutatva, hogy az ô
véleménye szerint is ez a kapcsolat jelentékeny volt.
     Nagy lelki élmény volt számomra Budapest ostromának átvészelése.
Apai nagyapám házában, Budán éltük át. A sok éhezés, az állandó
életveszély engem egészen közel vitt a jó Istenhez!
     A budapesti ostrom után visszatértünk pécsi otthonunkba, de
családfô nélkül nehéz volt az élet. Instruálással és nyáron testi
munkával (fakitermelés) részt vehettem a család anyagi fenntartásában.
Ez sokat segített, hogy ne hiábavalósággal töltsem idômet. Igen
sajnálom a mai fiatalokat, akiknek nincs alkalmuk arra, hogy
személyiségük a felelôs munka és erôfeszítés során kifejlôdjék.
Sokszor belsô elégedetlenségük vandalizmusba és agresszióba csap át,
vagy pedig a kábítószerek rabjai lesznek.
     Napi áldozó csak 1948-ban lettem, amikor már orvostanhallgató
voltam. Ezt egy érdekes ,,Isten-élmény'' elôzte meg. Éjszaka álmomban
nagy fényességet láttam, és bensô hangot hallottam: ,,Én annyira
szerettelek, hogy az Eucharisztiában magamat adtam Neked, és Te arra
sem méltatod ezt az adományt, hogy azt naponta elfogadd a
szentáldozásban.'' Ez az egyszerű élmény óriási hatással volt rám.
Másnap délelôtt már áldoztam, és napi áldozó lettem. Ekkor már sokszor
végeztem szentséglátogatást is. Ha egy templom elôtt vitt az utam,
sokszor betértem, és rövid szentséglátogatást végeztem.
     A noviciátusban természetesen még inkább elmélyült az
Oltáriszentség iránti tiszteletem. Az elsô háromnapos lelkigyakorlat,
melyet P. Tomka tartott, nagy hatással volt rám, sok vigasszal. A
harmincnapos lelkigyakorlatban viszont lelkileg sokat szenvedtem.
Lelki aggályok gyötörtek semmiségekért, és úgy hittem, hogy
elkárhozom. P. Kovács a novíciusmester ügyesen oszlatta el
aggályaimat: kinevetett, de ezt olyan szeretettel és ôszintén tette,
hogy minden érvnél jobban meggyôzött, nincs miért aggódnom. Sokkal
komolyabb volt a szintén alaptalan hiedelem, hogy a harminc napos
lelkigyakorlat végére megbolondulok. Nagy fejfájások gyötörtek,
valószínűleg autoszuggesztiós beképzelés miatt. Itt már P. Kovács sem
tudott segíteni, sôt kilátásba helyezte, hogy hazaküld, mert a
harmincnapos lelkigyakorlatot minden jezsuitának el kell végezni.
Végül is ezen a problémán úgy vágtam keresztül magamat, hogy
elfogadtam: megbolondulok,  ha Isten is úgy akarja. Ez megtörte a
makacs képzelôdést, és túljutottam ezen a buktatón. Még most is hálás
vagyok a jó Istennek, hogy ezt a tapasztalatot megengedte, és a bajon
átsegített. Hálás vagyok azért, mert ez a kísértés nagyobb odaadást
váltott ki bennem a szerzetesi hivatás iránt, és ettôl kezdve komoly
hivatáskrízisem a mai napig sem volt. Ugyanakkor nagyban elôsegítette,
hogy másokat jobban megértsek, ha hasonló problémával küszködnek.
     Nagy lelki élmény volt számomra a szétszóratás. A nehéz
körülmények között ugyanis szinte kényszerítve voltunk, hogy
hivatásunkat komolyan vegyük. Ebben nagy segítségünkre volt az akkori
elöljárók gondoskodása rólunk, mely mind az anyagiakat, mind a
lelkieket magába foglalta.
     A külföldi kultúrsokkról már szóltam. Ez természetesen a
lelkiséget is érintette, mely abban  nyilvánult meg, hogy elôször
erôsen negatív benyomás érte az embert: itt nem veszik komolyan a
lelki életet! Csak késôbb döbbentem rá, hogy mennyi pozitívumot kaptam
lelkileg is, amikor külföldre kerültem. Új megvilágításba, szélesebb
perspektívába kerültek a lelki kérdések is.
     Pappá szentelésem nem önmagában, hanem állandó feladataimban és
következményeiben sok kegyelem forrása volt. Az elsô papi munka, a
lelkigyakorlatok elsô adása, melyet számtalan követett, sok örömnek
volt forrása.
     Igen sajnáltam, hogy szüleim nem lehettek jelen papszentelésemen
1959-ben. De 1965-ben már Ausztriában találkozhattunk. Késôbb pedig
mint turista többször jártam Magyarországon, és tartottam családi
misét elôször szüleim otthonában, majd késôbb templomokban is.
     Lelkileg sokat lendített rajtam, hogy 1978-ban kineveztek
novíciusmesternek. A lelkigyakorlatokat, rendalkotmányunkat és
rendtörténetünket így jobban megismertem, és személyes kapcsolatba
kerültem sok amerikai és több kanadai novíciusmesterrel. Kanadában
kedveltem meg az éjjeli egy órás elmélkedést a nagy lelkigyakorlatok
alatt, valamint a szerzetesi szegénység, helyesebben egyszerű
életstílus gyakorlati szeretetét. Ettôl az idôtôl kezdve komolyan
törekedtem személyi használatban lévô könyveimet, ruháimat tudatosan
csökkenteni. Így, amikor 1990-ben Magyarországra kerültem, a
költözködés nem okozott gondot.
     Egész szerzetesi életem alatt óriási lelki hasznot húztam abból a
magatartásból, melyet Szent Ignác a Lelkigyakorlatok ban az
alázatosság harmadik fokának  nevez. Ennek lényege, hogy ha
választanom kell két egymást kizáró lehetôség között, és Isten
dicsôsége egyenlônek tűnik számomra, bármelyik lehetôséget választom,
akkor is inkább választom a szegényebb, a több gyalázatot és
megaláztatást nyújtó lehetôséget Krisztus iránti szeretetbôl, aki
értünk vállalta a szegénységet, a gyalázatot és a keresztet. Ezt úgy
próbáltam gyakorolni, hogyha valamilyen kellemetlenség, bántás és
fájdalom ért, a kápolnába mentem és a jó Istennek hálát adtam. Az Ô
Szeretetének fényében az én bajom legtöbbször jelentéktelenné vált.
     Ôszintén mondhatom, az Úr Jézus százszoros evangéliumi ígéretét
egész életemben megtapasztalhattam. Még földi szempontból is
százszorosan többet kaptam, mint amennyit elhagytam.
     Végül meg szeretném köszönni a jó Istennek, hogy egész életem
folyamán sok jó barátot adott, akik megosztották velem örömeiket és
bajaikat, reményeiket és aggodalmaikat, akik sokszor megvendégeltek,
akikkel sok vidám órát töltöttem együtt, akik imáikkal és
áldozataikkal támogattak, és akik szívesen fogadták az én imáimat is.
     Egyedül azt sajnálom, hogy olyan késôn, csak tizenkilenc éves
koromban lett mély lelki kapcsolatom a jó Istennel, aki maga a
Szeretet, és azt is, hogy nem voltam türelmesebb, megértôbb,
segítôkészebb, megbocsátóbb embertársaimmal. De ez sem veszi el lelki
békémet, mert bízom Isten végtelen irgalmában és a Mennyei Atya
végtelen Szeretetében.
     Befejezésül ide kívánkozik egy részlet Szent Ágoston
vallomásaiból, melyet magam fordítottam:

  ,,Késôn szerettelek meg, ó Szépség, mindig régi és mindig új!
  Késôn szerettelek meg;
  És valójában te bennem voltál, és én kívüled, és így kerestelek;
  És mint idétlen futottam a szépség olyan formái után, melyeket Te
     teremtettél,
  Te velem voltál, és én nem voltam Veled, mert azok a dolgok,
     amelyeknek egyetlen
  rendeltetésük az, hogy Benned legyenek, visszatartottak Tôled. Te
     hívtál; Te  kiáltottál; és keresztültörted süketségemet.
  Te fényt gyújtottál; Te ragyogtál; és elűzted vakságomat.
  Te jó illat lettél; és belélegeztelek és sóhajtva vágytam Utánad.
  Megízleltelek, és most éhezlek és szomjazlak.
  Megérintettél; és lángol a szívem ölelésedtôl.''

     Hiányos lenne ez a beszámoló, ha nem említeném a Szűzanyát, akit
egész életemben bensôleg és mélyen tiszteltem. Biztos vagyok abban,
hogy közbenjáró szerepe által része van szerzetespapi hivatásomban. Az
Ô segítségét, támogatását egész életemen keresztül éreztem. Továbbra
is kérem, hogy imádkozzon értem most és halálom óráján. Ámen.

                          A. M. D. G.
========================================================================
Babos István: Mozaik külföldi provinciánk életébôl


     Vannak események az ember életében, amelyeknek a fontossága
állandóan növekszik. Ennek egyszerű oka az esemény meghatározó ereje.
Kezdetben talán nem is volt olyan jelentôs az az esemény, de mivel
irányt adott életünknek, ezért szinte a természetfölötti világ
megnyilvánulásának tekintjük. Velem 1944 ôszén történt ilyesmi.
     A front átvonulása kiszorított bennünket a rendes kerékvágásból,
az otthonunkból. ,,Ideiglenesen'' -- akkor minden ugyancsak ideiglenes
volt -- egy idôs néni kis házában húzódtunk meg. Helyszűke miatt
szüleink elhatározták, hogy átköltözünk a szomszéd községbe, ahol
szüleink jó barátja, a plébános, már régebben felajánlotta, hogy
szükség esetén befogad bennünket. Az összes földi ingóságunkat
felraktuk a lovas kocsira, erre ült föl a család, a szüleink és kilenc
csemetéjük a pár hetestôl a tizenhét évesig. Gyí, Mirkó -- szólította
öcsém a kedvenc lovát -- és nekivágtunk a sártengernek. Nem jutottunk
messzire, de nem a sár állított meg. Egy orosz katona kifogta Mirkót,
csak úgy a szôrén, mint valaha az ôsei, felugrott rá és elvágtatott. A
megmaradt ló igyekezett, de a nagy kátyúban, amelyet a zsíros és
tapadós baranyai föld készít az ôszi esôzések alatt, kevésnek
mutatkozott az igyekezet -- mégis haladtunk. Elhagyva a falu házait
mocsaras részhez értünk, amely nyaranta egészen száraz volt.
Kaszálónak használták. A legmélyebb pontján folydogált egy kis ér,
amely csak ôsszel  és tavasszal szolgált rá a folyó névre. Ez a nyáron
erecske, ôsszel folyó választotta el a két falut egymástól. Fahíd
kötötte össze a mocsaras részen keresztülhaladó utakat, és ez
biztosította az állandó közlekedést. A fahídról már csak múlt idôben
lehetett beszélni. A támadó vagy az üldözô hadfél felrobbantotta, apró
darabjai láthatatlanul messze repültek. Édesapám szemügyre vette a
terepet le- és felfelé. A hídtól távolabbi, keskenyebb részre
mutatott, hogy ott talán sikerül átmenni. A kocsit megkönnyítve a
rajta ülôktôl és a mozgathatóbb tárgyaktól, nekiindultunk. Öcsém
vezette a lovat, mi meg, akik tudtunk, igyekeztünk segíteni. Itt még
nehezebben lehetett haladni, mint az úton lévô sárban. A kocsi
egyszerűen megfeneklett az ingoványos talajon. Se elôre, se hátra. A
ló is ideges lett, így kifogtuk, és öcsém átvezette a túlsó partra.
     Édesapám úgy döntött, hogy aki csak tud, begyalogol a faluba. Én
ottmaradtam a kocsinál a két legkisebb testvéremmel. A terv az volt,
hogy a faluból hoznak egy hosszabb kötelet, egyik végét hozzáerôsítjük
a kocsihoz, míg a másik végét a lovon levô szerszámhoz csatolt
hámfához. A ló a szárazabb talajon jobban tud kapaszkodni, és így
talán sikerül megmenteni egyre fogyatkozó ingóságainkat. A menet,
batyukkal a háton, libasorban tartott a falu felé, én meg betakartam a
kocsiderékban alvó két kicsit. Fejükön anyánk varrta meleg sapka volt,
amely védte a fülüket is, és csak kicsattanóan piros arcocskájuk
látszott, meg a behunyt szemük. Az egész vidéket belepte a csönd. Nem
akartam megzavarni, ezért óvatos léptekkel mentem a rét szélére és
leültem egy kéve kukoricaszárra. Tekintetem a kocsiban alvó kicsinyek
és a falu között mozgott, remélve, hogy édesapámék visszajönnek,
mielôtt felébrednek a kicsik.
     Ebbe a csendbe süvített bele egy puskagolyó, majd egy sorozat. A
mellettem levô botolt fűzfa, amely olyan volt, mint egy régi mozsár,
oldalán széles repedéssel, lett az én fedezékem. Egy pillanat alatt a
korhadt fűzfa belsejében voltam, ahonnan láthattam a kicsiket, és
reméltem, hogy ôket a vastag palló, engem meg a fűzfa kérge megvéd a
golyóktól. Közben meg-megremegtem, amint új sorozatokkal pásztázták a
kukoricatáblát. Biztos, halálos veszélynek kitéve roppant világosan
gondolkodik az ember. A lövöldözés talán egy percig se tartott. Hiába
vártam a következô sorozatot. Visszatért a csend.
     Eszembe jutott, hogy papnak készülök. Sok minden vonzott a papság
felé, közöttük az is, hogy szülôfalumban a papnak majdnem olyan szép
lovai voltak, mint a legnagyobb gazdáknak. Mit ér minden anyagi elôny?
Otthonunkból kitaszítva, mint a csiga, amelynek hátán a háza, kebelén
kenyere; nincstelenek lettünk. Körülményeink megváltoztak, de mi
éltünk. Érdemes-e anyagi elônyökért könyökölni? Olyasmire fordítani
életünk energiáját, amely pillanatok alatt elveszhet? Nem sokkal
azelôtt kezdtem olvasni a Jezsuita arcélek et. Elmegyek jezsuitának,
lett egyre erôsebb bennem az elhatározás. 1946 ôszén nem mentem vissza
a pécsi egyházmegyei kisszemináriumba. Átmentem a Piusba, a
jezsuitákhoz. Nem bántam volna, ha azonnal pappá szentelnek.
     A mentôosztag közben megérkezett, a terv sikerült. A faluba menet
szállingózni kezdett a hó, és mi azon derültünk, hogy vízzé válik az
alvók meleg arcán.

                       Közelebb a célhoz

     A jezsuita és papi élet útjában sok emelkedô, olykor
áthidalhatatlannak látszó szakadék volt a második világháború után. Az
1956-ban felcsillant remények hamar szertefoszlottak.
Villanyszerelôsködjek vagy házimunkás legyek? Megélhetésemet úgy-ahogy
biztosítaná akár az egyik, akár a másik. De én pap szeretnék lenni
Jézus Társaságában. Ezt csak úgy tudom elérni, ha útilaput kötök a
talpamra. Nem volt könnyű a döntés. A nyugati tanulmányi rendszer
toronymagasnak tűnt a szememben, és a pár német szón kívül egész
modern nyelvismeretem arra korlátozódott, hogy tudtam az angolok,
franciák létezésérôl. (A középiskolában latint és görögöt tanultam.)
Végül is nekivágtam az útnak és 1957. január 5-én húztam meg a
régimódi csengôt a bécsi jezsuitáknál.
     A sok néma gyakorlás után végre kinyögtem: ,,Ich bin Stefan
Babos.'' A kapus testvér, mintha törzstagot üdvözölne, mondta:
,,Willkommen'' és nyitotta az ajtót. A kedves ,,Isten hozott'' mindig
felmelegíti az embert, de engem most egészen tűzbe hozott: ,,itthon
vagyok, ez az én otthonom hathavi száműzetés után.''
     A papság elérhetôsége Jézus Társaságában -- egyszerre az álomból
valóság lett. Egy héttel megérkezésem után levelet kaptam P. Varga
Andortól, aki közölte, hogy Angliában kapott számomra helyet. Kérte,
hogy Nemesszeghy Ervinnel együtt induljunk útnak. Jó lesz tehát
kihasználni az idôt, s amíg a papírjainkat beszerezzük, megtanulunk
pár angol szót. Német--angol szótárt kaptunk, mert a magyar--angolt az
elôttünk kijött magyarok mind felvásárolták. Behunyt szemmel nyitottam
ki a szótárt és vakon rámutattam az elsô angol szóra. A cikláment
választottam ki, amely angolul és németül is ,,magyarul'' hangzik.
     Megérkezve a jezsuita skolasztikátusba, nagy örömömre az akkori
egyházi univerzális nyelv, a latin segített ki. Az angolok legtöbbje a
teológia elôtt Oxfordban tanult, így járatosak voltak a latinban. A
spanyolok nyelve, fôleg az írásos forma, nagyon közel van a latinhoz.
A halott nyelv szavai megteltek élettel: a panis  kenyér lett, a liber
könyv, és séta helyett ambulare  mentem. Az intézet rektora
megkérdezte, mit szeretnék: csatlakozni a második évet végzô
teológusokhoz, remélve, hogy utolérem ôket az év végéig, vagy
angoltanulással tölteni az esztendô elsô felét, és csak októberben
kezdeni a második évet. Válaszom -- folytatni a második évet --
meglepte a rektort. De nem vonta vissza a felkínált választás
lehetôségét. Kérte, menjek el a dékánhoz, és beszéljem meg vele
tanulmányi tervemet.
     A dékán kezében ott volt elvégzett tanulmányaim listája, és egy
másik lista azokról a tárgyakról, amelyek még hiányoztak az én
esetemben. Úgy rémlik, hogy tíz--tizenkét vizsgát kellett sikeresen
letennem, hogy 1958 nyarán szenteljenek. Szerencsémre, nem kellett
minden tárgyat lehallgatnom. Magánúton készített elô a szaktanár, és
amikor mindketten úgy éreztük, van remény arra, hogy átmegyek a
vizsgán, a dékán jóváhagyta az idôt, ha szükség volt rá, kinevezte a
vizsgabizottságot. Tanáraim igen segítôkészek voltak. Soha annyit nem
vizsgáztam, mint 1957 januárjától 1958 júliusáig. Minden hónapra
jutott egy vizsga, és készen voltam, legalábbis amikor a szenteléshez
szükséges tanulmányaimat illette. 1958. július 31-én pappá szenteltek.
A nagy örömömet nagy bánat keresztezte -- szüleimmel és testvéreimmel
nem tudtam megosztani örömömet. Ôk csak lélekben voltak jelen az én
nagy örömünnepemen.
     Még a szentelés elôtt, úgy májusban meglátogatott a P.
Provinciális, P. Varga Andor és megkérdezte, mihez is lenne kedvem,
milyen munkakört szeretnék betölteni. A nálam szokásos sietséggel,
gyorsasággal és határozottsággal válaszoltam: bármit szívesen teszek,
csak tanítani nem szeretnék. Andor, aki késôbb a legjobb barátom lett,
az ô szokásos bölcsességével elengedte a füle mellett a választ. De
megjegyezte, hogy a tanári pálya nagyon elônyös a magunkfajta
menekülteknek: biztonságot nyújt, lehetôvé teszi a tanításban használt
nyelv tökéletes elsajátítását, és ha alkalom nyílik rá, jó alapul
szolgálhat más területeken végzett munkákhoz. A szabálynak megfelelôen
igyekeztem mindezt elfogadni, és lassan megbarátkoztam a tanársággal.
Úgy képzeltem, hogy leporolom a majdnem elfelejtett német tudásomat,
elvégzem a harmadik próbaévet Németországban, és ezzel elôkészülök
arra, hogy valamelyik középiskolában majd németet tanítsak. Andornak
is megírtam ezt az elképzelést, amelyet ô helyeselt, bár nem
különösebben lelkesedett érte. Ekkor már fölszentelt papként a
negyedik év teológiát végeztem, így aktuálissá vált a döntés jövômet
illetôen. Már a következô levelében azt kérdezte, mit szólnék ahhoz,
ha elmennék Torontóba a magyar plébániára káplánnak. Nem emlékszem
válaszlevelem szövegére, de tudom, hogy nagy lelkesedéssel
vállalkoztam erre. Közben Clevelandben kért  nekem helyet, hogy ott
elvégezzem a harmadik próbaévet, és már az év nagyböjtjén Torontóban
legyek, majd a próbaév végeztével oda menjek lelkipásztornak.
     Megérkezésem után meglátogattam a hamiltoni, courtlandi
plébániákat. Egyik este Hamiltonból Toronto felé haladva néztem -- már
amennyire ez lehetséges, amikor a kormány az ember kezében van --
amint a nap elbúcsúzik a várostól és a tótól. Szép benyomás ez a
városról, amely maga nem jelent számomra sokat. Ha áthelyeznének,
elmennék, és annyi maradna emlékeimben, hogy szép város Toronto,
fôleg, amikor a nap elbúcsúzik tôle. Egy évvel késôbb ugyanezen az
úton haladva egészen más gondolatok viharzottak bennem. Telefonált
ugyanis P. Varga, és kérte, hogy menjek New Yorkba, ahol az ô titkára
lennék, és amellett teológiát tanítanék. Idôközben én is gondolkodtam
a tanításról. Rájöttem, hogy a torontói magyar pasztoráció pár év
múlva lassacskán elenyészik. Mihelyt jobban megtanulnak a hívek
angolul, átmennek a helyi plébániára, nem lesz ott szükség négy magyar
papra. És kit fognak meneszteni? Engem, a legfiatalabbat. Megírtam ezt
P. Vargának, aki azt válaszolta, hogy csak dolgozzam bele magam a
mostani feladatomba, és egy-két év után újra beszélhetünk a tervrôl.
Még egy évet se kellett várni, mert úgy adódott, hogy P. Vargának
kellett egy angolul beszélô titkár, aki megfelelô fokozattal
rendelkezik, hogy teológiát tanítson az egyetemen. Telefonon
tárgyaltunk és P. Varga buzdított, hogy vállaljam az új beosztást,
megemlítette, hogy én úgyis gondolkodtam a tanárságról. 1961-et
írtunk. Öt évvel a ,,ciklámen fokozat'', és a ,,bármit, csak tanítani
nem'' magatartás után, megérkeztem New Yorkba, ahol Andor várt rám. A
repülôtérrôl az egyetemre menet megemlítettem, hogy a két évet
guggolva is kibírom. Azt gondoltam, csak két évrôl van szó, és megyek
vissza Torontóba. Toronto ekkor már nem csak egy szép város volt
számomra. Tetszett a rendezettsége, tisztasága, a fekvése, fôképp,
amikor a nap búcsúzott tôle, de ennél erôsebb volt az a száz meg száz
szál, amely már az ottani hívekhez kötött. Fôként az ifjúsággal
foglakoztam a cserkészetben és a szombati magyar iskolában. Tartottam
elôadásokat felnôtteknek teológiai témákról, ünnepeltem a liturgiát és
kiszolgáltattam a szentségeket a keresztségtôl a szentkenetig. Igen
megszerettem Torontót, és kedvemre való volt a lelkipásztori munka.
Nem volt könnyű lebontani az alig felvert sátramat, és egészen új
helyen új munkába kezdeni.

                       A nagy kísértés!

     New Yorkról sokat lehet írni és sokat is írtak. Én egy
hasonlattal szemléltetem kapcsolatomat a városhoz: olyan, mint a
kábítószeres ragaszkodása a droghoz. Sosem használtam kábítószert, de
találkoztam olyanokkal, akik elkezdték, és rabjai lettek az egyre
erôsebb és éppen ezért egyre pusztítóbb drogoknak. Eleinte majdnem
kellemetlen ízű a kábítószer, de valamilyen kényszer, pszichológiai
nyomás sodorja a személyt a kábítószer felé, mígnem egy napon arra
ébred, hogy elképzelhetetlennek tartja az életet drog nélkül. Nagyon
átvitt értelemben ilyen New York. Elsô benyomásra zajos, piszkos,
rohanó, tülekedô város. Aztán felfedezi az ember a szívét és lelkét,
kulturális életét, az ott élô emberek sokféleségét és nagylelkűségét,
a sokféleségbôl kialakított egységet, intézményeinek az egész világra
gyakorolt befolyását, és akkor úgy tűnhet, hogy New Yorkon kívül nem
lehet és nem is érdemes élni. Rám a legerôsebb vonzást az egyetemi
ifjúság gyakorolta, akiket harminchárom éven át tanítottam abban az
idôben, amikor lelkesedtek és hamarosan sírtak John F. Kennedyért,
amikor ezrével csatlakoztak a Peace-Corp hoz: a világ legeldugottabb
sarkaiban akartak egy jobb és igazságosabb világot teremteni; amikor
elhatározták, hogy az igazságosság megteremtése új struktúrákat
követel, és ezért megtámadták az igazságtalanságot védô és állandósító
intézményeket; Selmában nemet mondtak a faji megkülönböztetésnek,
ellenezték a vietnami háborút, külön foglalkoztak a gettók
fiataljaival, igyekeztek a szegények sorsát úgy alakítani, hogy
másokért élô, másokat, fôképp a rászorultakat segítô emberekké
legyenek.
     Az álom nem lett valósággá. A hozzáállásban elôfordultak
túlzások, és visszaélések. Sok esetben az igazságtalanság és az azt
védô intézmények megmaradtak. Ez mind igaz. És az is igaz, hogy
tanulságos, életre szóló és kiható idô volt ez. Érdekes volt New
Yorkban élni.

           A tanítás a legmegfelelôbb számunkra. . .

     azt mondta, ha nem pontosan ezekkel a szavakkal is. P. Varga,
amikor a jövô lehetôségeirôl beszélgettünk. Az öt éve kimondott
szentenciám most  a szemembe nevetett. 1961 szeptemberében elsô
alkalommal igyekeztem egy amerikai iskola osztályterme felé, ahova
soha sem jártam diákként, de most tanárként léptem be. Diákjaim
másodévesek voltak a kollégiumi fokon. A középiskolából négyéves
bakkalaureátusi fokozatot nyújtó úgynevezett  kollégiumban kezdik
felsôbb tanulmányaikat a diákok. Az elsôévesek még félénkek, a harmad-
negyedévesek egyre komolyodnak, mert érettebbek, és már állás után
néznek. A másodévesek beavatottak, mindenre van idejük, amelybôl a
legkevesebbet fordítják tanulásra és a legtöbbet szórakozásra és
csínyekre. Nem látták rajtam, hogy a térdeim remegnek -- a katedra
zárt volt elöl -- de egész megjelenésem, a hangom és félszeg
gesztusaim jelezték az osztálynak: könnyű préda leszek. Hagyjuk,
fusson egy kicsit. P. Varga volt a mentorom. Elmondott egy-két szokást
meg fogást a tanítás technikájáról és a fegyelmezésrôl. Az egyik ezek
közül az órákról való ,,elmaradás'' volt. Minden diák a félévig tartó
kurzusban annyi órát mulaszthatott, mindezt igazolás nélkül, ahányszor
hetenként találkoztak. Így, ha valaki jól gazdálkodott a
,,mulasztható'' órákkal, hamarabb elmehetett vakációra, vagy késôbb
jöhetett vissza. Nos, ha valaki nem viselkedett megfelelôen az
osztályban, akkor a tanár kiküldhette, és amikor majdnem kívül volt,
bejelentette, hogy ezzel elveszített egy nagy kincset, igazolás nélkül
mulasztható órát. Egy alkalommal én is alkalmaztam ezt a büntetést, de
a fegyver visszafelé sült el. Már vagy kéthónapos pedagógiai
gyakorlatom volt, amikor az egyik diák, Tóninak hívták, elhatározta,
hogy levizsgáztat fegyelmezésbôl. A kotlós csibéit hívó hangját
utánozta úgy, hogy egyetlen arcizma se mozdult meg. Tudomásom volt eme
híres trükkjérôl, és a hang is az ô irányából, az osztály közepébôl
jött -- a legutolsó sorból. ,,Tóni, hagyd abba'' -- kísérleteztem a
párbeszéddel. Felháborodott hangon felelte: ,,Semmit se tettem''.
Elsiklottam a válasz fölött, és tovább folytattam az elôadást. Két
perc se telt el, amikor ugyanabból a forrásból hallottam a csibéit
hívó tyúkanyót. ,,Tóni, hagyd abba.'' Az ô tagadó válaszára
megjegyeztem, és ezzel a legnagyobb pedagógiai ballépést követtem el:
én egy másik földrészen végeztem iskoláimat, és onnan hoztam egy pár
trükköt, amelyet kipróbálhatok rajtad. Az üres fenyegetés a
legbiztosabb út a tanár tekintélyének lerombolására. Ekkor még azok
is, akik esetleg lélekben másutt jártak, mind a harminc vagy harmincöt
tanuló felfigyelt, és feszülten várták a párbaj lefolyását. Nem
hinném, hogy egyikük is a tanárra tette volna a pénzét. Ekkor jutott
eszembe a kizárás, és felszólítottam Tónit, hogy hagyja el a termet.
Erre ô visszavágott: én tisztességesen megfizettem a tandíjat, tehát
jogom van arra, hogy itt legyek. Igen, motyogtam én, de nincs jogod az
elôadást megzavarni. Ezzel elmulasztottam az egyetlen használható
fegyelmezési eszközt, a kizárást. Tóni gyôzött az elsô félidôben.
Gyôzelmi mámorában harmadszor is hívta a csibéket. Belsô katlanomban a
méreg, amelyet a tehetetlenség fűtött, elérte forráspontját. A hátam
mögött lévô tábla vályújába nyúltam, felvettem egy darab krétát, és
úgy ültömbôl párbajozó társam felé dobtam, és … pontosan eltaláltam a
homlokát. Erre ô felugrott, az ajtó felé igyekezett. Én is felálltam,
és a két padsor között elálltam útját. A nálam másfél fejjel magasabb
,,szobor'' szemei rámmeredtek lefelé, míg az én ugyancsak haragos
szemeim felfelé meredtek. Lassan, mély meggyôzôdéssel azt mondtam:
,,Ülj le! Mert ha nem, összetöröm a csontjaidat''. Hogy félreértés ne
essék, megemeltem a térdem és utánoztam a térdén faágat törô ember
gesztusát… Az osztály feszülten figyelt, és amikor Tóni sarkonfordult
és leült, nagy sóhajt lehetett hallani. Ezt kihasználva, most már mint
edzett pedagógus mentem vissza a katedrára és folytattam az órát.
Megtanultam, hogy a következetesség alap-beállítottság a nevelésben,
és csak azzal szabad fenyegetni ôket, amelyet meg is tesz az ember.
Ezt igazolta a következô napokban szállingózó hír … ,,Vigyázz azzal a
kis ördögfiókával, mert beváltja az ígéretét.'' Amikor egy-egy új
szemeszter megkezdôdött, vártam, hogy valaki, valamely módon zavarni
fogja az órát. Csodálkozva megálltam, és valahogy ilyenformán oktattam
ki a bűnöst: ,,Nem értem a magatartásodat. Szüleid nagy fáradsággal
szedték össze a pénzt, remélem te is besegítettél, hogy az én leszűrt
bölcsességemet magadévá tegyed. Hogyan juthat eszedbe bármi más az óra
alatt? Itt nem tilos beszélni, sôt a legnagyobb örömmel kérjük a
hozzászólásaitokat. Itt mindenki hozzászólhat -- az én engedélyemmel
mindenki kifejtheti a véleményét''.
     Tóniról még csak egy mondatot. Megkapta a diplomáját. Nem sokkal
utána megnôsült. Én adtam ôket össze.
     Mégegy elevenen bennem élô élményrôl szeretnék szólni. A vietnami
háború ellen tüntettek, mert ez a minden hivatalosnak, bármilyen
tekintélynek ellentmondó szellem kötelességének tartotta a
protestálást. Volt egy vörös hajú fiú az osztályban, aki igen komolyan
vette ezt a ,,kötelességét''. Kérdései, hozzászólásai éretlenek
voltak, az osztály viszont elvárta, hogy ellenvéleményt mondjon
mindenrôl. Vártam a jó alkalmat, hogy legyalogosítsam. Rudolf Otto The
Idea of the Holy  című, vallásos élményrôl szóló könyvével
foglalkoztunk. Még mielôtt befejeztem volna a magyarázatot, barátunk
meszelt a kezével, hogy kifejtse véleményét.
     Nagy hangon, amely a meggyôzôdést és tudást volt hivatva
helyettesíteni, kijelentette, hogy a nyugati világban nem beszélhetünk
vallásos élményrôl, itt nem gyakorolják a jógát, így nem fejlôdhet ki
a vallásos élmény. Megkérdeztem, jól értettem-e ôt? ,,A vallásos
élmény -- szerinted -- össze van kapcsolva a jóga gyakorlattal?
Gyakorlat híján, nem beszélhetünk vallásos élményrôl?'' ,,Pontosan ezt
mondom, és ezt az álláspontot védem'' -- felelte.
     Én meg ujjaimat összekulcsolva vánkost formáltam a homlokomnak,
majd két könyökömmel a katedrán kialakítottam a jóga-háromszöget,
fejre álltam az alig másfél négyzetméternyi felületen, és
kijelentettem, hogy nem tapasztalok semmiféle vallásos élményt. Az
esetnek híre ment azon a vidéken. Ellenlábasom nyomtalanul eltűnt.

                 Az egyetemen tanító jezsuiták

     Két nagy félelmem volt, és ha a papság lehetôsége nem csillan meg
elôttem, a nyelvtudás hiánya és a nyugati egyetemek képzelt magas
színvonala majdnem visszatartott volna a távozástól. Angolul
megtanultam és -- noha magyarosan --, de érthetôen beszéltem.
Szerettem volna tökéletesíteni a kiejtésemet. Eszedbe ne jusson --
mondta egyik kollégám --, itt a legtöbbünk ôse a tenger másik
oldaláról jött, ezért tisztelettel néznek azokra, akik  magyarosan,
olaszosan, az amerikaitól eltérôen beszélik az angolt. Ez
megnyugtatóan hangozhat, de a nyelv nálam a mai napig bujócskát
játszik. Ha magyarul írok vagy homíliát készítek elô, úgy érzem, hogy
ezt angolul sokkal jobban ki tudnám fejezni. Azonban, ha angolul kell
szólnom vagy írnom, csodálatosan szép magyar mondatok délibábjai
lebegnek elôttem.
     Amely az egyetemi nívót illeti, a kérdésrôl nem olvastam
statisztikát vagy tanulmányt. Vannak jó és kevésbé jó tanárok
mindenütt. Sôt, az egyetemeken általában a tanárok nagyobb hányada nem
világhírű. De ott is találkozhat a tanulni vágyó kiváló szakemberrel.
Nem tudnék a kérdésrôl véleményt mondani. Inkább pár mondatban
megemlékezem arról az egyetemhez kapcsolódó jezsuita közösségrôl,
amelyben harminchárom évig éltem.

          Az egyetemmel kapcsolatos jezsuita közösség

     A közösséget mérete egyedülállóvá tette. Ennél több jezsuita csak
a tanulmányi házakban volt együtt. Volt idô, amikor százhatvanan éltek
az egyetemhez kapcsolódó fordhami közösségben. A nagy közösség elônyét
így fogalmazta meg egyikünk kissé cinikusan, de találóan: ,,A kis
közösségben oda vagy kötve pár bogaras emberhez, a nagy közösségben a
hasonló bogarúak egymásra találnak.''
     Minden sorrend nélkül felsorolok egy-két olyan szokást, amely
kellemessé tette a közösségi életet.
     A közösség úgy állott az egyén mögött, mint egy élô enciklopédia.
Bármilyen kérdés merült föl, volt valaki, aki szakszerű választ tudott
adni. Ez segített abban, hogy gazdagabb hátteret biztosítson a tanár
saját magának, és így érdekesebbé tegye elôadásait. Íratlan szabály
volt, hogy a rekreációban kerülni kell az úgynevezett ,,shop talk''-
ot, vagyis a foglalkozással kapcsolatos témákat.
     A rekreáció az esti étkezés elôtt és után történt. Kisebb
csoportokba verôdve beszélgettünk, vagy kettesével-hármasával sétálni
mentünk, a hatvanas évek elején az egyetemet körülvevô kerítésen kívül
a városba is. De a hetvenes évek után visszahúzódtunk a parkba, mert a
környéket elérte a nagyvárosok betegsége: a lakosság menekülése és
ennek következtében a rombolás és romlás.
     A várostól körülbelül ötvenöt kilométerre volt egy nyolc holdnyi
terület három épülettel, lakószobákkal (farmnak titulálták), ahová
nyáron fel lehetett menni vakációzni, és év közben is nyitva volt
péntektôl vasárnapig. Otthon a hirdetôtáblán volt egy elôre nyomtatott
cédula, amelyre fel lehetett iratkozni. Az elsô jelentkezô volt a
sofôr, és ô állapította meg az indulás idejét. Fent a farmon mindenki
maga vetette meg az ágyát, és maga gondoskodott reggelijérôl s déli
kosztjáról. Félkész fôznivalót a jégszekrényben tárolt a farm
minisztere. Az esti fôétkezés közös volt. Napközben, ha valaki sétálni
akart, beszólt a közös terembe: akar-e valaki sétálni? Ha volt
jelentkezô, elmentek, ha nem, akkor nem szívesen vették az unszolást.
Nem szerették az agyonszervezést, fôleg nem a szabadidôt illetôen.
     Ez a mások szabadságát tisztelô magatartás nagy hatással volt
ránk, magyarokra. Volt idô, amikor hatan, sôt heten voltunk Fordhamon.
Szinte minden héten összejöttünk P. Ádám szobájában magyar
rekreációra. Ez ellen senki nem protestált. A rektor, akinek a szobája
ugyanazon a folyosón volt, megjegyezte: ,,örülök, hogy ilyen szépen
összetartotok''. Számunkra ezek a rekreációk felüdülést jelentettek,
pótolták az otthont az idegen világban, és évekig a magyar kommunitás
egy-egy tagja volt a tartományfônök vagy észak-amerikai szuperior, aki
kikérhette a csoport véleményét vagy tanácsát.
     Az átutazó magyarokat szívesen látták mind a magyar, mind az
amerikai közösség tagjai. A fordhamiak egészen természetesnek vették,
hogy egy asztalt lefoglaltunk és ott magyarul beszéltünk. Akkori
anyagi helyzetünket tekintve nem kis segítség volt, hogy a mieinktôl,
még hosszabb tartózkodás esetén sem kértek fizetséget. A fordhami
közösség kellemes, nyitott és nagylelkű volt. A magyarokat, amint ezt
sokan megtapasztalták, különös szeretettel és megbecsüléssel vették
körül.

           A provincia helyzete -- ahogyan én látom

     A tanításon kívül titkár voltam a provinciális mellett, s ez
magába foglalta a ökonómusi feladatot, hétvégeken pedig felüdülésként
kisegítettem egy plébánián. Elôtte soha nem titkárkodtam, a pénzrôl
meg annyit tudtam, hogy még Amerikában sem nô a fákon, meg azt, hogy
kétszer kettô négy, és soha nem több.
     Mint titkár, az elsô leckét hamarosan megtanultam. P. Varga
átadott három levelet, hogy válaszoljam meg azokat. Kiemelte, hogy nem
sürgôs. Ez úgy délelôtt tízkor történt. A nem sürgôs megjegyzést én
komolyan vettem. Délután kettô felé bekopogott P. Varga, és amint
meglátta a válaszolatlan leveleket az asztalomon, felmarkolta ôket, és
megjegyezte: ,,Látom, nincs ideje megválaszolni, majd én elintézem az
egészet''. Ebbôl az esetbôl megtanultam, hogy a ,,nem sürgôs'' annyit
jelent, hogy azonnal.
     Az ökonómusnak volt egy kis acél ládája, abban egy csekk-könyv és
pár dollár. Itt pedig az volt az elsô lecke, amelyet megtanultam, hogy
hiába van csekk-könyv, az fedezet nélkül fabatkát sem ér. Külön
kimutatást vezettünk a kiadásokról, nehogy többet adjunk ki, mint
amennyit betettünk. Egyetlen kereseti forrásunk a jezsuita közösségtôl
évi ezer dollár volt, és a hétvégi plébániai kisegítésért kaptunk
akkoriban harminc dollárt. Csak a legszükségesebbet lehetett
megvásárolni. Nagyon elôre nem tekingethettünk, mert a fedezet igen
gyér volt.
     Volt egy külön könyvecske Intenciók  címmel. Ebben vezettük a
Rómából kapott intenciók elosztását. Az intenciók foglalták el az
egyik oldalt, a másikon azt láthattuk, hogy az elmondott intenciók
mennyivel viszik le tartozásunkat a kúriánál. Úgy emlékszem, hogy
kilencven ezer dollár volt az adósságunk a hatvanas évek elején.
Nagyon nagy összegnek tűnt ez nekem, és érthetetlen volt számomra,
hogy ahelyett, hogy az adósságunkat visszatörlesztettük volna,
összekuporgatott pénzünket újabb befektetésbe helyeztük. Mindez
logikus lett, mihelyt jobban megismertem P. Varga -- ha szabad így
mondani -- gazdálkodási filozófiáját.
     Ez idôben fôleg két csoport foglalkoztatta: a dél-amerikaiak,
akiket az elôzô provinciális odarendelt azzal a föltétellel, hogy
annyi évet dolgoznak az ottani provinciában, ahány évig taníttatták
ôket. Ezután újabb szerzôdés kötését helyezték kilátásba. Ez idô tájt
aktuális lett az új megegyezés. Többen nem érezték jól magukat. P.
Varga ezért igyekezett ôket kihozni Dél-Amerikából. A másik csoportot
az 56-ban kimenekültek alkották. Befejezték a teológiát, és készek
voltak munkába állni. Mint már említettem, P. Varga meg volt gyôzôdve
arról, hogy a tanítás, amelyet ô maga nagyon szeretett, a
legmegfelelôbb munka a menekült magyar jezsuitáknak. Ez nem zárta ki
más munkák vállalását, de kezdetnek jónak tűnt, mert alkalmat adott
arra, hogy a nyelvbe jól belejöjjenek. Ezt követôen, ha alkalom
kínálkozik, beállhatnak majd a tanárok más, esetleg igen fontos
munkába. Ô ebben a keretben gondolkodott. Megvalósításához két dolog
kellett: elsôsorban jó kiképzés, és amely ennek gondos feltétele: pénz
a taníttatáshoz. Amely a képzést illeti, nem volt  a Társaságban még
egy olyan provincia, ahol annyian rendelkeznek akadémiai fokozattal,
mint ez idô tájt a magyar provinciában. A taníttatáshoz tehát pénz
kellett. Ezért kezdte befektetni kis összekuporgatott pénzünket, hogy
elsôsorban a taníttatást biztosítsa. (A kúriától kapott kölcsön
kamatmentes volt, és nem volt idôhöz kötve.) Az anyagi alap
fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni.
     Volt, hogy valaki elkezdett tanítani azzal a feltétellel, hogy
majd nyaranként megszerezi a hiányzó pontszámot (credit), és ezt
követôen kap egy szabad évet, hogy befejezze a dolgozatát, vagy
elkészüljön a záróvizsgára. Amikor arra került a sor, hogy kiáll az
illetô a munkából és tanul, nem egy esetben az iskola igazgatója vagy
annak a területnek a provinciálisa, ahol dolgozott, nem akarta engedni
ôt, mert nagyon szükség volt rá. Keret híján majd a következô évben
mehet, amikor jobb anyagi helyzetben lesz az iskola, és még más
hasonló okok miatt. Az ilyen esetekben P. Varga megírta, hogy vegyenek
föl egy világit, de a magyar rendtag menjen az egyetemre, és ha
tényleg nem tudják fedezni a költségeit, akkor a magyar provincia
fedezi azt. Szinte minden alkalommal jött a válasz: ,,egyetemi
költségeit fedezzük, fejezze be tanulmányait, visszavárjuk, amint
végzett.''
     Ez a szoros financiális helyzet megkötötte P. Varga kezét. Nem
volt módja új munkák kezdésére. Több terv mozgott a felszínen, amelyek
sok lelki gyümölcsöt  ígértek: a párizsi misszió átvétele, egy
kollégium alapítása Európa északi részén, esetleg egy kis központi ház
megszervezése, amely esetleg hazafelé kacsingat, és sok más igen jó
terv. Sajnos, az anyagi gondok megakadályozták azok kivitelezését.
Ezen a ponton többen eltértek P. Varga filozófiájától, és keményen
kritizálták. Kitartott elgondolása mellett. Ô volt az a provinciális,
aki mindenkit, akit csak lehetett, taníttatott, és egy kis anyagi
alapot akart teremteni a provinciának. Mindkettônek jó hasznát vette
és veszi az újonnan megszervezett provincia.
     P. Héjja Gyula, a következô provinciális már fiatal korában
elérte az embereknél szokásos harmadik kort. Az ifjúkor, középkor után
egy-kettôre a ,,jaj-de-jól-nézel-ki-kor''-t. Súlyos cukorbaja
nehézkessé tette számára a mozgást, és nem volt annyi energiája,
amennyire szüksége lett volna a nagy tervek kivitelezéséhez. Prófétai
jellegű tette volt az elsô magyar találkozó összehívása Münchenben a
Bayerische Akademie épületében. Amikor megléptünk 1950-ben
Jászberénybôl, szervezônk azt kérte, hogy hétfôn délben jelenjünk meg
a Múzeumkertben. Ne szóljunk egymáshoz, ne csoportosuljunk, csak
vegyük észre egymást. Felszabadító volt az érzés: mindannyian ott
voltunk Pesten, senki se bukott le. Rég nem látott, sôt eddig
ismeretlen provinciabeliekkel találkoztunk. Megvagyunk, élünk vagy
valamely hasonló örömteli érzés akarta magával ragadni a müncheni
találkozó résztvevôit. Sajnos, nem tudott mindenkit a hatalmába
keríteni, mert hasonló vagy talán még nagyobb erôvel érzôdött az
ellentét az európaiak és az Újvilágban élôk között. Ennek ellenére a
találkozónak nagy sikere volt, és sok eredményt hozott. Az elsô olyan
jól sikerült, hogy minden harmadik évben megismételtük, sôt Kanadában
is bevezették. Az elsô találkozón született meg a Teológiai
Kiskönyvtár terve, ismertté lettek a különbözô emberek karizmái stb.
Mindez P. Héjjának köszönhetô, aki összehívta és megszervezte az elsô
európai találkozót.
     P. Ádám János követte P. Héjját a provinciális tisztjében. Az
elsô találkozókon egymást követték a beszámolók, rendszerint egy-egy
embernek a munkájáról. Minden esetben látni lehetett, milyen óriási
erôfeszítésbe és anyagi áldozatba került a szóban forgó munka
folytatása. (Szolgálat , UKI stb.) Ezeket az egyének által folytatott,
sokszor csak a rendes munkaidô után végzett és az otthoni egyház
szempontjából igen fontos munkákat P. Ádám a provincia ernyôje alá
igyekezett gyűjteni, s amennyire lehetett, anyagilag segíteni. De még
ennek híján is, az erkölcsi támogatás igen sokat jelentett a munkák
végzôinek.
     A másik terv, amelyre sok energiát fordított, a noviciátus
megszervezése. Erre az alapra épített P. Hegyi János, akinek sikerült
megszereznie az engedélyt a noviciátus megnyitására. P. Ádám
munkássága igen eredményes volt nemcsak a munkák, hanem a provincia
tagjainak egyesítésében is. Szolidabb anyagi alapunk megengedte, hogy
Európából az Újvilágba látogatott egy-egy magyar jezsuita, aki
kisegített a plébániákon, nagyböjtben lelkigyakorlatokat adott, és
ezáltal jobban megismerkedtek az európaiak az észak-amerikai magyar
pasztorációval, és felújították a rendtagok közötti régi barátságot,
vagy találkoztak az új tagokkal. P. Varga László nagyon sajnálta, hogy
nem hamarabb hívták át, hogy megszervezhesse az ifjúsági pasztorációt.

                  Magyar noviciátus külföldön

     Nemcsak a provinciális lett új, hanem a kormányzási központ is
megváltozott. huszonkét évig a Fordhamon volt a magyar provinciális.
Most átköltözött a München melletti  Fürstenriedbe. A változásról így
ír a Cor Unum  138. száma: ,,Yonkersben szoktuk tartani találkozóinkat
egyes kiemelkedô alkalmakkor. Ilyet rendeztünk Emmauszként április 25-
én is, melyre szellemes Szuperiorunk a következô meghívót küldte a
tagoknak: Kedves N. Egy kékes-piros aranyszínű tűzgolyó, mint régen az
Angyal, szállt Európa felé március 25-én. Ez jelezte, hogy a
provinciálisi joghatóság New Yorkból Münchenbe ment. Ezt a történelmi
eseményt, és a provinciálisi joghatóság március 25. elôtti hordozóját
és jelenlegi viselôjét szeretnénk megünnepelni: megköszönni az
elôbbinek áldozatos és fáradhatatlan munkáját, és kifejezni ôszinte
jókívánságainkat a jelenlegi hivatalviselônek. Emellett a Testvérek
életében itt-ott kiemelkedô mérföldkövek arra késztetnek, hogy álljunk
meg egy szóra a nagy rohanásban, és konstatáljuk az igazságot: Andor,
Gyulus és János olyanok, mint a jó borok… Egyre jobbak lesznek a
korral.''
     Merész, fontos és nagy jelentôségű volt, hogy P. Ádám mint
provinciális ellátogatott Magyarországra. P. Kollár,  az atyák és
testvérek szívélyesen és örömmel fogadták. Ez volt az elsô alkalom,
hogy a kinti tartomány vezetôje közvetlenül megismerkedett a magyar
valósággal. Még a látogatás elôtt P. Ádám meg volt gyôzôdve arról,
hogy nekünk magyar noviciátus kell. Ezt a meggyôzôdését csak növelte
és erôsítette az itthoni látogatás. Nyugaton akadt egy-egy novícius,
de azok vagy elkallódtak vagy beleolvadtak abba a provinciába, ahol a
noviciátust végezték. Azért, hogy megmaradjanak magyar környezetben,
nevelni kell ôket. Elôször Bácska felé tekintettünk. Apró részletekre
nem emlékszem. De tudom, több alkalommal tárgyalt P. Ádám az akkori
horvát provinciálissal, eredménytelenül. Ezek után érlelôdött meg az
az elhatározás, hogy az egyik népesebb magyar plébániához közel legyen
a noviciátus. Kisebb plébániák is szívesen látták volna -- P. Orbán
szavaival élve -- ,,az új hajtást a régi törzsön'', és a nagyvároson
kívül olcsóbb lett volna mind az épület, mind a noviciátus
fenntartása. Ennek ellenére a választás Torontóra esett, ahol sok
magyar él, és virágzó az ottani Szent Erzsébet egyházközség. (Ide
kívánkozik az ôszinte köszönet a torontói, kanadai, amerikai és
európai magyaroknak és más nemzeteknek a noviciátus nagylelkű
támogatásáért.) A kanadai angol nyelvű provincia, mint mindig, most is
támogatta a tervet. Az ellenállás nem várt helyrôl, P. Arrupétôl, az
általános rendfônöktôl jött. Véleménye szerint -- és ô tapasztalatból
beszélt, mert novíciusmester volt Japánban -- a novíciusok egymást
nevelik, ezért fontos, hogy többen legyenek. Egy-két novícius esetében
ez lehetetlen, ezért ellenezte a nagyon kislétszámú noviciátust.
     P. Ádám a szokásos hat év helyett tíz évig volt tartományfônök
(1968--1977). Ez idô alatt P. Hegyi, a késôbbi provinciális, európai
szuperior volt. Ismerte a noviciátussal kapcsolatos terveket és nem
tartotta ôket kivitelezhetônek. Mint provinciális mégis teljesen a
terv mögé állt: meggyôzte a római illetékeseket annak
szükségességérôl, nagy gonddal kiválasztotta a novíciusmestert,
megkérte a torontói ház lakóit és P. Eördöghöt mint szakembert, hogy
keressenek megfelelô házat Torontóban. Nagy lelkesedéssel tettek
eleget ennek a kérésnek. 1978 ôszén megnyílt a noviciátus P.
Nemesszeghy Ervin novíciusmester, Póta László testvér miniszter és
három novícius részvételével.
     A nagytalálkozó és a noviciátus megnyitása frissítôleg hatott a
provinciára, mint a trombitaszó a fáradtan menetelô katonákra.
Felébresztette a szétszórtság által lassan (legalábbis egyesekben)
kialvó tartományi öntudatot, összetartozást és a felelôsséget a
provinciáért és a magyarországi egyházért.
     Az új provinciális, P. Hegyi karizmája megfelelt a
követelményeknek. Józan, világos látású, határozott, kevés szóval vagy
sorral sokat mondó, ugyanakkor nyitott és kedves személyisége áldás
volt a provinciának és az egyháznak. Több alkalommal hazalátogatott,
tárgyalt a római és otthoni egyházi vezetôkkel, anyagi segítséget
szerzett. Ki ne emlékezne rá mint házigazdára? A provincia tagjai, az
otthonról érkezô egyre több vendég -- fôként papok -- a
legszívélyesebb fogadtatásban részesültek nála.
     A külföldi provinciálisok sorát P. Nemesszeghy Ervin zárta le. Rá
nehezedett a provincia két ágának egyesítése. Az ô kormányzása alatt
messzebb kerültem a központtól, 1991 óta az egészségem is egyre
gyöngült, ezért inkább a tanításra és az írásra összpontosítottam. A
provincia két szárnyának egyesítésére, remélem, majd  egy jobban
informált személy reflektál.

                    Honvágy? Hova? Mi után?

     Amikor írni kezdtem ezeket a sorokat, megkérdezem testvéreimet,
panaszkodtam-e sok nekik írt levelemben valamely miatt, és említettem-
e a honvágyat? Soha, volt a kategorikus válasz a legkisebbtôl, aki a
család íródeákja volt. Ez nem jelenti azt, hogy nem fájt a távolság.
Fájt, hogy szüleim és testvéreim csak lélekben tudtak résztvenni
örömömben, és az én jelenlétemet a karácsonyfa alatt nekik is csak egy
fénykép és egy tôlem küldött magnószalag jelezte. Én úgy érzem, soha
nem szakadtam el hazulról. Ez a haza jelenti a családi köteléket,
amely közöttünk igen erôs volt míg éltek a szüleink, és még most is
összetart, annak ellenére, hogy eléggé szétszóródtunk; jelenti a
falut, ahol nevelôdtünk, a jó barátokat, az emlékeket, az egész hazai
magyar valóságot. Ez hívott vissza. Ide jöttem vissza nagy örömmel
nyaranként, majd 1994-ben végleg. Mint jeleztem az elején, a papság
elérése Jézus Társaságában volt kimenetelem célja.
     Kinti életem miatt sem panaszkodtam. Voltak az utamon meredek
kapaszkodók, de azok mindenütt megvannak. A munkám kielégített, sôt
többnyire élveztem beosztásomat. Sok jó barátom lett a jezsuiták és a
civilek között. Látogatóba szívesen visszamennék, és biztosan minden
percem le lenne foglalva. (A mozgás inkább onnan idefelé irányul.)
Honvágyat érzek talán új hazám iránt? Nem. Jó volt, szép és
tanulságos. Nemcsak a kényszer nyomására, ha fiatal lennék, önként is
kimennék nyelvet tanulni, világot látni, minél több embert megismerni.
De én itt vagyok otthon. Az itteni talajban vannak a gyökereim.
Hazajöttem, hogy amíg fogyó erôim engedik, itt építsem az Isten
országát, és ezzel fejezzem ki hálámat az elôbbi nemzedéknek.
========================================================================
Béky Gellért: Ábel Japánban


     Hihetetlen, de igaz: elôször Japánban olvastam Tamási Áron
fenyôillatú remekművét, az Ábel Japánban -t. Mégpedig Hirosimában, az
atombomba szomorú hírű városában.
     Már az is regénybe illô, ahogyan Japánba jutottam. Japánról
elôször az üllôi elemi iskolában hallottam, Medve tanító úr szájából.
Így hívták a tanítónkat. Az elsô osztályban tanított. Kis, köpcös
ember volt, nem úgy, mint a fia, aki nagytermetű volt. Azt csak
,,Kismedvé''-nek hívtuk.
     Nos,  ,,Nagymedve'' tanító bácsi sokszor mesélt nekünk Japánról.
Az elsô világháborúban orosz fogságba esett. Szibériába vitték. Onnan
aztán többedmagával szépen megszökött, és Japánon keresztül hazajött
Magyarországra.
     Második értesülésemet a Felkelô Nap Országáról már az Áldor Imre
szerkesztette Képes Családi Lapok -ból szereztem, szintén Üllôn. (A
kevésbé értesültek számára csak úgy mellesleg megemlítem, miszerint
Üllôn nem a kovács üllôjét kell érteni, amelyet kalapáccsal vernek,
hanem Árpád fiát, Üllôt. Az Árpád családnak arrafelé voltak a
szállásterületei, ami az egyéb helynevekbôl is kitűnik. A mai
magyarság Üllôt jobbára az Üllôi útról vagy Kosztolányi ízes-dallamos
versébôl, az Üllôi úti fák -ból ismeri. Ennyi elég is szülôfalumról.)
De térjünk vissza a Képes Családi Lapokhoz . Mindmáig talány számomra,
hogy került ez a nagy terjedelmű lap a mi üllôi házunkba. Lehet, hogy
édesanyám akkor még élô, pesti bátyja adta nekem egy ottani
látogatásunk alkalmával. Ne gondolja azonban senki, hogy én ebbôl az
otromba képeslapból vettem Japánra vonatkozó ismereteimet. Mindössze
a ,,Bengô meg én'' című kalandsorozatban került valahogy a Bengô meg
én  Japánba. A szövegre már nem emlékszem, csak a színes képek
ragadták meg kíváncsi fantáziámat.
     Ezzel aztán el is felejtettem Japánt jó két évtizedre. Már
javában bent bolyongtunk, tévelyegtünk a skolasztikus filozófia odvas
berkeiben Szegeden, amikor elolvastam Kodolányi Szuómi, a csend
országa  című könyvét. Mire azonnal nagy vágy kerekedett bennem
megnézni ezt a csupa tó, csupa erdô országot. Annál is inkább, mivel a
finnek rokonaink. A bökkenô csak ott volt, hogy nem voltak jezsuiták
Finnországban. Hát akkor el kellene menni, gondoltam magamban. Az
egyik szegedi jezsuita említette, hogy az elsô világháború után szó
volt arról, hogy esetleg magyar jezsuiták telepednek oda. A tervbôl
azonban nem lett semmi. Így hát csak álom maradt a finn misszió.
Finnország helyett Németország hívott meg bennünket, magyar
jezsuitákat. A németek Hitler alatt elvesztették iskoláikat. A háború
után az új kormány visszaadta nekik a büreni és a Sankt Blasien-i
gimnáziumukat. Igen ám, de emberük nem volt hozzá elég. Ekkor
hallották, hogy a kommunisták a magyar jezsuitáktól is elvették
iskoláikat. Nincs iskola, de van ember. Azonnal kérték Rómán keresztül
a magyar rendtartományt, nem küldenének-e nekik fiatalokat újonnan
visszakapott iskoláikba. Így kerültem Németországba, a Sankt Blasien-i
kollégiumba.
     Életemben nem álmodtam arról, hogy én valaha is Németországba
fogok menni. S hogy Németországból meg éppen Hollandiába! Mert
hároméves németországi tartózkodás után Hollandiába küldtek
teológiára. Hollandiáról még gyerekfüllel hallottam beszélni. A nagyok
gyakran emlegettek valami lányt, nem messze tôlünk, akit a háború
utáni nagy ínségben Hollandiába küldtek ki, hogy legalább
tisztességesen ehessen a nagylelkű hollandusok jóvoltából. Nos, ez a
lánygyerek épségben visszajött szüleihez, Üllôre. Jó sokáig ô volt a
beszédtéma a Vörösmarty utcában.
     S lám, most én vagyok Hollandiában! Négy teljes évet töltöttem
ott. A szenteléskor se szülô, se jó barát nem lehetett jelen, mivel
otthon még a ,,nagy'' Sztálin elvtárs árnyéka terpeszkedett a magyar
valóság felett. Annyi mindenesetre nyilvánvaló volt: haza nem
mehetünk. Hát akkor mi lesz velünk? Épp akkor volt a maastrichti
teológián két fiatal jezsuita Japánból. Együtt tanultunk. Az egyik
brazíliai német, a másik meg spanyol volt. Ôk állandóan Japánról
beszélgettek. Engem különösebben nem érdekelt a dolog, s talán el is
felejtettem volna az egészet, ha nem jön váratlanul egy levél Rómából,
a jezsuita generális (általános fônök) tollából. A levél olyan
önkénteseket toborzó levélféle volt: ,,aki hajlandó elmenni a japán
misszióba, írjon nekem a saját tartományfônökén keresztül.'' Nem sokat
töprengtem: írtam P. Reisznek, hogy én szívesen megyek. P. Reisz, nagy
misszióbarát lévén, azonnal továbbította levelemet Rómába, s nemsokára
jött is az igenlô válasz: mehet.
     2. Már minden megvolt: a készség, az  engedély, s a teológia is
szépen véget ért, mikor hívat a holland tartományfônök, s kérdezi:
lenne-e kedvem elmenni Indonéziába? Onnan a gyarmatból önállóvá lett
hatalmas ország szépen kitiltotta a volt gyarmatosító hollandokat. Épp
felállítottak ott egy teológiai fôiskolát az indonéziai (jávai)
jezsuiták számára, oda kellene tanár. A hollandok ugyanis nem
kívánatos elemeknek számítottak (egy ideig). Minket,  magyarokat
könnyebben elfogadnának. Ne féljek, ô majd beszél a magyar
tartományfônökkel, biztosan beleegyezik, hiszen a hollandok már épp
elég magyart tartottak el és képeztek ki (ingyen), ennyit igazán
megtehet nekik stb. Erre aztán nem volt mit válaszolni.
     Ám épp akkortájt kezdett lejárni menekült-útlevelem, amelyet
annak idején Németországban kaptam, Freiburgban, alighogy odaérkeztem.
Egy dán kisasszony fogadott, folyékonyan beszélt magyarul. Elárulta,
hogy Erdélyben született, ott tanult meg magyarul, s ezért hozzá
küldték a magyar menekülteket. Akkor az volt a szabály, hogy az az
ország, ahol lakik az illetô, megújíthatja a lejárt útlevelet. Én
azonban Japánba akartam menni, s Japán nem állított ki ilyen
útlevelet. Se Németország, mert onnan meg el akartam menni. Szóval
bajban voltam. Hollandiából vissza kellett mennem Németországba (a
kiállító országba). Az útlevélosztályon hirtelen egy asszony intett
nekem (négy évvel elôtte ugyanez az asszony szerzett nekem olcsón
diákjegyet, mikor a teológiára mentem Hollandiába), s kérdezte, mi a
nehézség. Mondtam, az útlevéllel van baj. Elvette az útlevelemet, s
alig félóra alatt vissza is hozta: egy évre meg volt hosszabbítva!
Máig bánom, miért nem kérdeztem meg, kivel is van dolgom. Se a nevét,
se a címét nem tudom, így még a hálámat se tudom neki kifejezni.
     Ámde ezzel a rövid lejáratú útlevéllel nem lehetett az
úgynevezett harmadik probációra elmenni Angliába, ahová P. Reisz akart
küldeni, mielôtt Japánba megyek. Mindössze két hónapra mentem tehát
oda angolt tanulni. Mondták, hogy Távol-Keleten az angol az egyetlen
idegen nyelv, ezt mindenképpen illik elsajátítani. Alig volt vége a
vizsgáknak, azonnal indultam Angliába (egy szó nem sok, annyit se
tudtam angolul),  s két gyorstalpaló angoltanfolyam után (összesen hat
hét) Franciaországon át Japánba indultam. Marseille-ben szálltam
hajóra. Az említett körülmények miatt se megfelelô ruhám, se pénzem
nem volt. Az egyik venezuelai jezsuita kollégám édesanyja adott annyi
dollárt, amennyi a hajójegy felére volt elegendô. A többit a holland
provincia fizette. Hogy Japánba és nem Indonéziába mentem, annak az
említett útlevél-bonyodalom és Róma döntése volt az oka. Róma úgy
döntött, hogy Japánba, s ne Indonéziába menjek. Ebbe a holland
tartományfônök is belenyugodott. S mikor a bonni japán nagykövetségen
bemutattam az egy évre meghosszabbított menekültútlevelemet, a
nagykövet rögtön rámondta: nem akadály. S mielôtt kértem volna, már
bele is nyomta a japán vízumot, amely három éves tartózkodásra
jogosított fel. Ilyet csak a misszionáriusok kapnak Japánban. A követ
felesége, mint késôbb megtudtam, katolikus volt.
     Annyira gyorsan ment minden, hogy mire fölocsúdtam, már ott
úszott velem a Vietnam (ez volt a francia hajó neve) a Földközi-
tengeren. Szicília partjai párás ködben úsztak az egyre távolodó
messzeségben. Képzeletem meghosszabbította a látókör peremét: át
Olaszországon, a balkáni hegyeken keresztül Magyarországig. Szinte
kétségbeesett szívvel néztem az egyre távolodó partokat. A hajó
megállás nélkül szelte a ,,Mare Nostrum'' hullámait, s mire a Szuezi-
csatornából is kievickéltünk, és a Vörös-tenger ólomszínű,
parázsforró, sivatag övezte vizébe értünk, kezdett minden valótlanná,
álomszerű bizonytalansággá foszlani: Európa, Magyarország. Ami
elôttünk volt, még bizonytalanabb, még ködösebb színekben csillámlott
félôs szemeimben.
     Óriási hullámveréseken nyögött, repült fáradhatatlanul a Vietnam.
Az Indiai-óceán, majd az Egyenlítô mozdulatlan, forróvizű,
sokcsillagos tengerei. Egy álló hónapig csak víz és víz meg víz. Néha
egy-egy kikötô, új meg új ország, nép pazar benyomása, szokatlan
élményei. Hongkongban a jó P. Ladányi fogadott bennünket (Marseille-
bôl még egy japán jezsuita jött velem, argentin születésű japán,
tanulmányait külföldön végezte, s most jött vissza Japánba,
Írországból.) Hongkongtól kezdve már a tájfunos szelek ringatták
ugyancsak erôsen a közben emberben, rakományban megkönnyebbült hajót.
S Hongkongban ért az elsô nagy meglepetés: egyszer csak elém toppant a
fedélzeten Horváth kópé! [Horváth Sándor magyar jezsuita (1924--1987),
misszionárius Japánban. (Szerk.)] Azt tudtam, hogy ô is Japánba
készül, de mikor, hogyan, azt nem. Ô egy olasz hajóval indult, s mivel
hajója csak Hongkongig jött, át kellett szállnia. S éppen a mi
hajónkra szállt. Mindketten örültünk a nem várt szerencsének. Így
aztán hármasban értünk Jokohamába, a nagy japán kikötôbe, Tókió
tôszomszédságában, szeptember 30-án, késô  délután.
     3. A nyelviskola minisztere, egy spanyol páter várt a kikötôben.
Ugyancsak csodálkozott láttunkra. Neki azt mondták, hogy egy japán
páter fog ezzel a hajóval érkezni, s íme nem egy, de három vendég is
mosolygott rá megkönnyebbülten a hosszú, tengeribetegen átvészelt út
után. Nem értette, de ,,ha már itt vagyunk, hát megyünk, hely van elég
az autóban''.
     A nyelviskola akkor Jokoszukában, a japán tengerészet volt
épületeiben működött. A háború után a japán állam ezt adta a
jezsuitáknak a gimnázium számára. Viharvert, csúnya, vasbeton
épületekbôl állott az egész. Egyik részében a nyelviskola volt
elszállásolva.
     Épp vacsoráztak, mikor odaértünk. Csendben, pálcikákkal. Ha jól
emlékszem, péntek volt aznap. Nagy volt a meglepetés jöttünkre. Egyet
vártak, s hárman jöttek. A rektor, kicsi, temperamentumos, morgós
spanyol páter ott a helyszínen, mindenki elôtt spanyolos kiejtéssel
angolul nekünk szegezte a kérdést (mármint nekem és Kópénak): van
engedélyük Japánba jönni? Mi csak ámultunk-bámultunk ezen a furcsa
kérdésen. Hát jönnek jezsuiták csak úgy, engedély nélkül ilyen
messzire? Hát hogyne lenne! Az itteni provinciálisnak írtunk, s ô
válaszolt: csak jöjjenek minél hamarabb, várjuk. ,,Én semmirôl se
tudok -- mondja a rektor.  -- Most csak pihenjék ki magukat, s majd
holnap elmennek Tókióba, s beszéljék meg a provinciálissal a dolgot.''
     No, ez aztán szép fogadtatás; ennyi hercehurca, kaland,
egyhónapos hajóút, tengeribetegség után kalandoroknak néznek
bennünket! Mit volt mit tenni, szépen elvonultunk szobánkba (amelyet
csak most kezdtek elkészíteni): dohos, penészszagú, vasbeton, csupasz
szoba, elnyűtt, sírszagú öreg szúnyogháló az ágy fölött. Szerencsére
annyira el voltam fáradva, hogy hamarosan elaludtam. Másnap azután
vonatra ültünk, s az argentin japán páterrel felmentünk Tókióba.
Körülbelül másfél óra személyvonattal. Életemben elôször vonatoztam
Japánban. A provinciálist (azaz viceprovinciálist) otthon találtuk.
Tulajdonképpen ô csak P. Arrupét helyettesítette, aki a világot járta,
ki tudja hányadszor, hogy pénzt kunyeráljon a japán misszió, fôleg a
tókiói egyetemünk számára. Láttunkra a fejére ütött: ,,Elfejtettem
értesíteni a nyelviskola rektorát jöttükrôl''. S kivette a fiókból a
levelünket. ,,Itt vannak, egészen megfeledkeztem róluk. Bocsássanak
meg!''
     Délután tanúi lehettünk a tömeglélektannak. A rektort mintha
kicserélték volna! ,,Isten hozta magukat! Már azt hittük, nem jön az
idén senki Japánba, s íme ketten is jöttek egyszerre. Milyen
szerencse, mekkora áldás!'' Egyszerre becsületünk lett a kommunitás
elôtt is, majdnem a tenyerükön hordoztak bennünket. Nem is az
emberekkel volt a baj. Visszamenve az említett sírszagú szobámba,
alighogy bebújtam az ágyba, éreztem, hogy valami megcsípett. Két
,,mukade'' (páncélos-testű, százlábúféle) volt az ágyamban.
Szerencsére még fiatalok lehettek. A nagy példányok szúrása nagyon
fáj, és magas lázat is okozhat. De ezek is elegek voltak mutatónak.
Máskor meg hirtelen rezegni kezdett minden körülöttem. Senki se
mondta, de ösztönösen éreztem: földrengés! S láttam, hallottam: erre
is, arra is szaladnak a népek kifelé. Erre én is kezdtem szaladni a
kijárat felé. De a szokatlan házban nem ismervén jól a járást,
kificamítottam a bokámat. Valamiben megbotlottam. Nagyobb baj azonban
nem lett a földrengésbôl. Utána ment minden a megszokott
kerékvágásban.
     4. Nyelviskolai élményeim egyike a reggeli piaci ácsorgás volt.
Nem mintha én ácsorogtam volna, hanem a környékbeli népek jöttek össze
a közeli téren. Pontosan úgy, ahogy az Úr Jézus példabeszédében
olvassuk: arra várva, ki fogja ôket felfogadni egynapi munkára. Akkor
még  a nagy állomások elôtti tereken, fôleg nyáron, sok embert
lehetett látni, akik ott a szabadban töltötték az éjszakát, mert nem
volt hova menniük.
     Egyszer meg az egyik spanyol kollégámmal kimentünk a környékre
sétálni. Kis dombocskák között lapultak az apró japán faházak.
Fölmentünk az egyik ilyen dombos úton. A fák alatt valami buddhista
oltárocska, olyan, a betlehemi játékokból ismert, miniatűr
templomocska álmodott a jámbor hívek ájtatosságáról. Társam hirtelen
körülnézett, majd suttogva hozzám szólt: nincs itt senki, nem látnak
bennünket, ne rontsuk össze ezt a bálványimádó helyet? Komolyan
mondta. Alig bírtam lecsillapítani konkvisztádoros buzgóságát. Ma már
nevetünk az ilyen szeleburdi, fanatikus magatartásmódon. Ma az
ökumenizmus korában vagyunk, a katolikusok és a buddhisták
párbeszédének vagyunk a tanúi.
     Egy alkalommal az egyik jezsuita segítôtestvérrel sétálgattunk a
közelben. Nem annyira séta, mint a japán nyelvgyakorlás volt a célunk.
A testvér nagyon áldozatosan szegôdött egy-egy külföldihez, és
segített neki a japán nyelv kiejtésében. Feltett egy kérdést japánul:
hogy van az édesanyja? Nem a legjobban, válaszoltam neki. A szíve
gyenge.  Japánul a szív ,,kokoro''. Azaz: a japánnak két szava is van:
ha orvoshoz megy, akkor ,,sinzó''-t mond. Ez a biológiai, hússzív. S
csak az. Ha a szellemi, lelki értelemben vett szívrôl beszél, akkor a
,,kokoro''-t használják. A kettônek semmi köze sincs egymáshoz.
Híveink se igen értik, miért éppen a testi szív annak a szellemi,
lelki értelemben vett ,,Szívnek'' a kifejezôje. Nos, az illetô
kérdésre én a rossz szóval találtam válaszolni. ,,Haha no kokoro wa
warui'', mondtam. A japán megállt és hitetlenül, megbotránkozva nézett
rám. Még egyszer feltette ugyanazt a kérdést. Én félve megismételtem a
választ: ugyan mi a nem jó benne? Végre ô jött rá a hibára: nem a
,,kokoro''-ról van szó, hanem a ,,sinzó''-ról. Jót nevettünk ezen az
epizódon. A japánban a szív és a szív nem azonos. Ezért van itt nagy
becsülete a Jézus szívének. Az ábrázolással van a baj. Kelet és
Nyugat, két kultúrvilág. Sok ilyen példát lehetne még felhozni erre a
lelki élet és a teológia világából (például az istenfogalom, a személy
stb.).
     Én alig fél évig voltam a nyelviskolában. Mint pap érkeztem
Japánba, így hamar kitettek onnan. A mise akkor még latinul folyt,
tehát misézni akárhol lehetett. Elküldtek a tókiói fiatal jezsuiták
(filozófusnövendékek) közé: nekik kellett miséznem. Épp kezdôdött a
nyári szünet. A fiatalság is elment a hegyekbe vakációzni, a Fudzsi
mellé. Engem küldtek el, hogy misézzek nekik, s felügyeljek rájuk.
Éktelen melegek voltak akkor a fôváros környékén. De hirtelen eszembe
jutott, hogy Tókió környékén tíz s egynéhány millió ember él, s mind
úgy izzad, mint én. Ha ôk kibírják ezt a nyarat, nekem is ki kell
bírnom. Ettôl egyre hűvösebbnek tűnt a japán nyár.
     A vakáció végén vissza akartam menni a nyelviskolába, de nem
fogadtak vissza. Maradjak ott, ahol vagyok. Tanulni egyedül is lehet,
mondták. Jött hozzám idônként egy fiatal nyelvtanár (késôbb belépett a
Társaságba), s azzal gyakoroltuk a japán nyelv fortélyos
sajátosságait. Közben megbetegedett a tókiói egyetemünk egyik fiatal
tanára (német jezsuita), s engem küldtek oda helyettesíteni ôt. Néhány
hónapig tanítottam németet az egyetemen. Jobban ment, mint gondoltam.
Az egyik japán rendtársam nagylelkűen segített az órák
elôkészítésében. Mellettem volt a szobája, s ô még nem volt
felszentelve. Azóta is legjobb barátom itt Japánban. Volt rektor,
novíciusmester. Jelenleg szabbatikumban van a hirosimai
gimnáziumunkban.
     Tókiói szereplésem nem tartott sokáig. Talán egy jó fél év volt
csupán. Nem maradt meg sok az  emlékezetemben, csak a gyakori
földrengések (majd minden hónapban egyszer) és a fiatalokkal eltöltött
kellemes órák, fôleg kirándulások a környékre.
     5. Egyszer csak hívat P. Arrupe, az akkori provinciális.
,,Magának  tulajdonképpen a terciába (harmadik év noviciátus) kellene
mennie. De már úgyis elkésett két évet a Japánba jövetel miatt, még
egy év nem lesz sok, menjen el Hirosimába. Ott most kezdjük el a
juniorátust, kellene egy páter oda. Egy év az egész, azután
elvégezheti a terciát.'' P. Arrupe híres volt mosolyáról, és arról,
hogy mindig csak kért, nem parancsolt. Fiatal japánjaink meg is
jegyezték: ,,Az az ember. »veszélyes«, annyira udvarias,
szeretetreméltó, hogy nem lehet neki nemet mondani.'' Másvalaki meg
ezt mondta: ôt iskolába küldte P. Arrupe tanítani. Ô naivul
megkérdezte: ,,Páter, ez csak kérés vagy parancs?'' Mire P. Arrupe
mosolyogva: ,,Csak kérem; én nem szeretek parancsolni.'' S ha
megtagadom? ,,Akkor megparancsolom'' -- nevetett P. Arrupe. Nekem nem
volt ilyen nehézségem akkor, örömmel mentem Hirosimába. Útközben még
havas volt a táj. Március elején értem oda, a noviciátusba. Mivel a
juniorátus kezdetéig még volt egy egész hónap, elküldött az ottani
rektor Hamadába, a Japán-tenger mellé, az egyik pátert helyettesíteni.
     Annyira megszerettem a hamadai kis missziósállomást, hogy
képzeletben már ilyen helyre gondoltam magamat az egyéves latintanítás
után a juniorátusban. Ám ebbôl nem lett semmi. Letelt az egy év
(amelyre P. Arrupe kért), elvégeztem a harmadik probációt is
Hirosimában. Utána aztán azt mondja P. Arrupe (persze ellenállhatatlan
mosolygással): ,,Már beleszokott a latintanításba, maradjon hát végleg
itt a juniorátusban.'' S lett az ígért egy évbôl összesen kilenc év!
Akkor már én kértem P. Arrupét, adjon valami más beosztást: erre
ijedten azt mondja: ,,Ugyan, Béky atya, könyörüljön meg rajtam! Ha
maga elmegy innen, nem lesz utódja. Senki se akar a juniorátusba
jönni!'' Azóta is csupa olyan munkákban dolgoztam, amelyekre nem volt
versenytárs. Mindenki húzódozott, menekült tôlük. Elôször latint,
görögöt tanítottam a fiatal japán jezsuitáknak, megtoldva a nyugati
kultúra történelmével. Ezt is P. Arrupe varrta a nyakamba: ,,Kell ez
ahhoz, hogy jobban megértsék a kereszténységet'' -- mondta. Késôbb (P.
Arrupe akkor már általános rendfônök volt Rómában) az új oszakai kis
katolikus egyetemre (Eicsi=Sapientia) kerültem.  A lelkiség
történetét, késôbb teológiát kellett tanítanom. Egyik tantárgyat se én
választottam. S lassan már négy-öt különbözô tantárgyat is kellett
tanítanom. Erre az egyetemre se pályáztak a jezsuiták. Egyházi egyetem
volt, az oszakai egyházmegye kezdeményezte. Míg a tókiói a jezsuitáké
volt, s szinte az egész világról összegyűjtött pénzekbôl tartották
fenn és építették ki, addig az oszakai egyetem csak japán alkotás,
külföldi támogatás nélkül.  Mindössze a tanárok közt van sok külföldi,
fôleg szerzetesek. Az ô fizetésük egy részét az egyetemnek kellett
visszaadni, támogatásképpen. Viszont a Sophia is ugyanezt tette az ott
tanító jezsuitákkal.
     Így lett belôlem tanár Japánban, vérbeli misszionárius helyett.
Tanítottam a hirosimai zeneiskolánkon (ma már egyetem) az esti
tanfolyamon felnôtteknek (Szentírás); néhány évig a hirosimai Notre
Dame nôvérek lánykollégiumában filozófiát, majd késôbb Kóbéban a
ferences nôvérek (lány)-egyetemén vallást. Legtovább az említett
oszakai egyházmegyés egyetemen maradtam, lassan már a harmincadik év
felé közeledek ottani tanári pályámon.
     Se álomban, se ébren nem vágytam a tanári pályára. Nem vagyok se
tudós-, se tanártípus. S mégis annak tettek meg az elöljárók, meg a
körülmények. Egy jó hatása azért mégis volt ennek a furcsa pályának:
növendékeimmel versenyt futva tanultam görögül (amit régen Szegeden
két-három év alatt tanultam meg, hamar elfelejtettem), s alaposan
beleolvastam magam az európai kultúrával, a keresztény lelkiséggel,
valamint a teológiával és Szentírás-tudománnyal kapcsolatos
kérdésekbe, anyagba. Valósággal faltam az idevágó könyveket. Ebben
nagy segítségemre volt az oszakai katolikus egyetem gazdag könyvtára,
valamint a kóbei rendház kis könyvtára, amelyet én fejlesztettem
tovább, mikor megtettek könyvtárosnak.
     6. Hirosimában kilenc évet töltöttem. Onnan mentem Európába. A
magyar rendtartomány hívott, csalogatott el innen Japánból, hogy
segítsek a Szolgálat  szerkesztôinek (akkor P. Ôry volt a felelôs
szerkesztô). De alighogy odaértem Ausztriába, máris rábeszéltek, hogy
ha már itt vagyok, szerezzek magamnak valamilyen doktorátust. Így
kerültem Innsbruckba, a jezsuiták ódon, régi egyetemére. Lehetett
volna teológiai doktorátust is szerezni, de ehhez három év és két
külön vizsga (egyházjog és egyháztörténelem) kellett volna. A
filozófiai doktorátust két év alatt meg lehetett kapni. Én ezt
választottam. Le is doktoráltam a kínai Lao-Ce Taó járól írt
dolgozatommal. Szerencsémre Innsbruckban remek könyvtárat találtam,
rengeteg kínai vonatkozású könyvvel. A nyári vakációban elengedtek
Franciaországba, ahol a jezsuiták chantillyi híres könyvtárát is
átböngésztem a kínai filozófiával kapcsolatos irodalomban. Ott is
feltűnôen sok művet találtam. Japánból meg az ottani provinciális
révén kaptam néhány alapmunkát Lao-Cerôl, japánul. Lao-Ce egyébként
eredetiben is megvolt, s így a japán szöveggel a kézben nagyjából
átfésültem a kínai szöveget. Ha a kiejtést nem értettem is, az
értelemmel meglehetôsen tisztában voltam. P. Arrupe egyszer
Innsbruckba is ellátogatott. Kértem tôle, engedjen vissza Japánba.
Szívesen beleegyezett, s két év múlva újra Japánban voltam. Ez
alkalommal azonban nem Hirosima, hanem a Japán közepén fekvô nagy
kikötôváros, Kobe lett munkám színhelye. Japánba visszaérve ugyanis az
akkori tartományfônök, P. Martini rám bízta a választást (életemben
elôször): mehetek a tókiói egyetemünkre, a misszióba (a hirosimai
egyházmegye) vagy Kobéba. Rövid habozás után Kobét választottam. Ennek
pedig fô oka az ottani rendház zuhanya volt! Hirosimában is volt
zuhanyozó a juniorátusban, ahol laktam, de csak gyéren, vékonyan folyt
belôle a víz. A rokkói rezidenciánk (Kobé) zuhanya azonban  bôségesen,
dúsan árasztotta a vizet a tenyérnyi rózsából. Csak aki átélt már
egynéhány forró, párás  japán nyarat, tudja, milyen áldás az ilyen
zuhanyzó a nyári napokban.
     Kobéban, az elsô évben nem sok munkám lévén, elolvastam minden
fellelhetô könyvet az úgynevezett ,,keresztény japán századdal''
kapcsolatban (1550--1650). Épp akkortájt jelent meg az Endó Súszaku
bestsellere, a Csinmoku  (Csend), Ez éppen errôl a korról szólt, és
erôsen foglalkoztatta a kedélyeket. Olvastam és jegyzeteltem. Ennek
nagyon jó hasznát vettem késôbb az Eicsi Egyetemen. Egy év múlva
ugyanis már ott tanítottam: a püspök titkára írt a rektoromnak.
Hallotta, van itt egy frissen doktorált fiatal jezsuita, engedje el
hozzánk tanítani. Így jutottam be erre az egyetemre. Tôlünk alig
félórára vonaton.
     Nemsokára kezdett kialakulni a napirendem: tanítás az egyetemen
(a lelkiség története, teológia), kisegítés az aránylag nagy
plébánián, és lelkigyakorlatok. A lelkigyakorlatos munkával még
Hirosimában megismerkedtem: gyakran hívtak missziós állomásokra,
zárdákba egy-három napos és nyolc napos lelkigyakorlatra. Kóbéban
aztán még több alkalom nyílt a lelkigyakorlatos munkára. Adventben,
nagyböjtben az oszakai, kiotói egyházmegye plébániáin tartottam sok
lelkigyakorlatot híveknek; idônként  három-napos életrendezô, életcélt
keresô, hivatásélesztô lelkigyakorlatokra  hívtak. A legtöbb
lelkigyakorlatot azonban japán szerzetesnôvéreknek adtam nyolc és
harminc napos lelkigyakorlatok formájában. A harmincnaposakat nagyon
megszerettem. Öröm volt látni, milyen buzgón végzik a japán nôvérek
ezeket a lelkigyakorlatokat. A csendet nem kell külön erôszakolni.
Szeretnek imádkozni, a hallgatás se nehéz nekik. Ám a papoknál már
nehezebb. Papoknak, férfi szerzeteseknek is adtam jócskán
lelkigyakorlatot (bár jóval kevesebbet), némi tapasztalatom van e
téren is. Összesen talán kétszáz körül lehet az ilyen egyhetes
lelkigyakorlatoknak a száma. A harmincnapos lelkigyakorlatok száma is
hamarosan eléri a negyvenet.
     Ezeknek a lelkigyakorlatoknak két hatása is volt. Az egyik:
rajtuk keresztül alkalmam volt megismerni a japán szerzetesnôvéreket.
Körülbelül hatezer japán nôvér van az országban. Óriási arányszám az
alig négyszázezer katolikushoz viszonyítva. Ezeknek a nôvéreknek nagy
része iskolákban, óvodákban, kórházakban, mozgássérültek otthonában,
öregek közt, vagy plébániai munkában dolgozik. Általuk sikerült
bepillantani a kis japán egyház mindennapi életébe is. Sok
intézményüket megismertem. Óriási munkát végeznek. Ôk a japán egyház
tartópillérei. S az ilyen lelkigyakorlatok elvittek majd egész
Japánba. Az elmúlt évtizedek alatt volt módom megismerni a japán
szigetvilágot, a városokat, a vidéket. A földrajz gyerekkorom óta
érdekelt. Ami a papságot, a férfi szerzetesrendeket illeti, már nem
vagyok olyan biztos. A hirosimai, oszakai, kiotói egyházmegyéket jól
ismerem, a többivel nemigen találkozom. Lelkigyakorlatos munkám révén
leginkább Oszaka-Kobe-Kiotó, Tókió, Hirosima és Nagaszaki környékét
ismerem a legjobban, a többi egyházmegyét csak felületesen.
     7. A kis japán egyház erején felüli munkát végez. Csak egyetembôl
tizennégy van. Az óvodáknak, napközi otthonoknak, középiskoláknak,
egyéb szociális intézményeknek se szeri, se száma. Katolikus kórház is
van néhány. Azonkívül rengeteg a katolikus sajtótermék (könyvek,
folyóiratok). S lehet válogatni a sok lelkigyakorlatos-házban.
Nemrégen közölt az itteni katolikus hetilap egy ismertetôt a nyilvános
lelkigyakorlatos-házakról; huszonnégyet sorolt fel. Ezenkívül több
rendnek, kongregációnak van saját lelkigyakorlatos-háza. Nekünk
jezsuitáknak négy lelkigyakorlatos-házunk van (Tókió, Kamakura,
Hirosima, Nagaszaki).
     Huszonhárom éves kobei tartózkodásom jó bevezetés volt a japán
egyház életébe és működésébe. Innen kerültem vissza Hirosimába, az
ottani lelkigyakorlatos-házunkba. A ház eredetileg noviciátusnak épült
japán stílusban, átélte az atombombát: az ablakok kitörtek, a
mennyezet megsérült, de az épület nem dôlt össze. Ma is ezt
használjuk. A kápolna gyékényes, négy nagy oszloppal. Olyan, mint egy
buddhista templom, mondják a hívek. Huszonnyolc szobánk van benne. A
noviciátus itt van mellettünk. Ha kevés a lelkigyakorlatozó, a
noviciátusban van a reggeli mise, mind a novíciusok, mind a
lelkigyakorlatozók épülésére. Évente körülbelül ezer a
lelkigyakorlatozók, idejárók száma. Ez kevésnek tűnhet, hiszen a
hirosimai egyházmegyében kevés a katolikus és a katolikus intézmény.
Nagaszakiban, Tókióban ennek legalább a négyszerese, ötszöröse keresi
fel a lelkigyakorlatos-házainkat.
     Mivel az oszakai egyetemet nem engedik abbahagyni, havonta
kétszer innen Hirosimából járok oda tanítani. Az óraszám ugyanannyi,
mint régen volt, csak összevonva tartom ôket. Oszaka kb. harminc km-re
van innen, a Hikari (szuperexpressz) egy óra negyvenöt perc alatt
teszi meg. Maradék idômet lelkigyakorlatokkal, kisegítéssel (a közeli
plébániákon, a noviciátusban) töltöm. Gyakran járok kórházba
beteglátogatásra. Így ismerem már az itteni kórházak egy részét.
Japánban sok a kórház.
     Nagyjából ez a munkám, így élek Japánban. A nyelvet már
megszoktam, hisz negyven év óta minden japánul folyik (tanítás,
prédikálás, beszélgetés, sôt az írás is). Az idôjárást és a japán
ételeket nehéz megszokni, legalábbis nekem. Fiatalabb koromban fel se
vettem, de  minél idôsebb az ember, annál nagyobb penitencia
mindkettô. A japán mentalitás, gondolkodás mindvégig talány maradt.
Bármennyire érti, megszokta már az ember, mégis bizonyos értelemben
mindig kívülállónak számít a külföldi. A japán művelt nép. Több mint
ezeréves kultúra, finom, kiművelt szépérzék, hihetetlen nemzeti
öntudat, rendkívüli udvariasság, csodálatos önuralom jellemzi. Van egy
csodálatos tulajdonságuk: gyorsan átvesznek, lemásolnak, magukévá
tesznek mindent, ami új, külföldi, s ugyanakkor megmaradnak
tökéletesen japánnak. Itt békés összhangban él együtt az archaikus
japán hagyomány a legmodernebb technikával; a külföldi és az ôsi
japán. Ebben egyek a japánok. El se lehetne képzelni, hogy egyik japán
külföldi segítségét kérné a másik japán ellen. (Mi magyarok pont az
ellenkezôje vagyunk.) Óriási tudásszomj, tanulásvágy jellemzi
legtöbbjüket. A japánoknak is van bôségesen hibájuk. Ebben nem
különböznek egy nemzettôl se. De sok olyan jeles tulajdonságuk van, --
amelyekbôl fôleg mi magyarok -- tanulhatnánk.
     Minket, magyarokat ismernek is meg nem is. A japán rádiónak van
egy adója (FM), amely jobbára zenét közvetít. Itt sok szó esik rólunk,
magyarokról is. Olykor majd minden nap. Az Esterházy név ismerôs a
zenekedvelôk köreiben. Bartók, Liszt szintén. De körülbelül ez minden.
A legtöbbnek fogalma sincs arról, kik s mik vagyunk. Csodálkozva
hallják, hogy van magyar nyelv is. Milyen nyelven beszélnek
Magyarországon? Ez gyakori kérdés. A többi külföldi sokszor még
tájékozatlanabb: van aki, azt hiszi, Magyarországon németül beszélnek.
Vagy hogy a magyar nyelv szláv nyelv. Hívattak egyszer, hogy van itt
valaki, valami cseh vagy lengyel, beszéljek vele, ,,hisz a magyarok is
ezt a nyelvet beszélik.'' A spanyoloknak meg a magyar cigányt jelent,
stb. stb.
     A zene, a magyar szentek, a sport s újabban a ,,sikeres magyar
gazdasági rendszer'' révén többen is elismeréssel szólnak rólunk.
Fôleg az utóbbi tévítélet elég gyakori. Magyarországon megy még a
legjobban minden a nagy felfordulásban ott Kelet-Európában, mondják.
Jelenleg az amerikaiak mellett talán a japánok utaznak a legtöbbet a
világban. Európába is rengetegen járnak minden évben. Magyarországra
csak elvétve jutnak el, bár újabban egyre-másra jelennek meg ajánlatok
egy-egy ausztriai--cseh--magyar turistaútra. Nemrégen Budapestrôl
találtam egy egész oldalas beszámolót az egyik legnagyobb japán
napilap vasárnapi számában. De ezek még kivételszámba mennek. Az idén
jelent meg az új, négykötetesnek tervezett Nagy Katolikus Enciklopédia
elsô kötete. Ebben majd részletesen is lesz szó a magyar egyházról,
talán a harmadik kötetben. Velem íratták meg. Ezt a Nagy Katolikus
Lexikont a mi P. Nemeshegyink kezdte el, mikor még itt volt Japánban.
A Tókiói Sophia Egyetem gondozásában jelenik meg.
     8. Ezzel nagyjából mindent elmondtam, amit az én japáni
életemrôl, munkámról el lehet mondani. 40 év sok idô. Kész csoda, hogy
még tudok magyarul. Hisz mióta Magyarországról eljöttem, idestova fél
évszázada, kb. negyven éve egyedül vagyok magyar a sok idegen között.
Az egész környéken egy szál magyar sincs. Néha-néha, évente egyszer-
kétszer ha volt eddig alkalmam egy pár órácskát valakivel magyarul
elbeszélgetni. De örömmel tapasztaltam hazai látogatásaim alkalmával
(legutóbb 1995 telén), hogy hamar belejövök a magyarba. Azt nem lehet
elfelejteni. Szerencsére a japán nyelvtan hasonlít a magyarhoz, s így
nem rontja a nyelvérzéket, mint például a német vagy az angol.
     Sokszor volt már honvágyam. A japánok, akármilyen kedvesek és
udvariasak is, sohasem fogadják be igazán a külföldit. Híveink még
hagyján; a papság, az intelligencia már nehezebb dió. Ha hazamennék,
azt nem azért tenném, mert kiábrándultam Japánból, egyáltalán nem,
hanem fôleg azért, mert a japán egyház elég erôs ahhoz, hogy megálljon
a maga lábán külföldi misszionáriusok nélkül is (ha igaz, hogy a
Szentlélek is működik az itteni egyházában), és mivel otthon talán még
nagyobb szükség van a papokra, mint itt. Emberileg szólva a japán
misszió, ha valami csoda nem történik, megállt. Nem fejlôdik. Hiába a
rengeteg anyagi befektetés, új intézmények, iskolák, a sok
sajtótermék, a számtalan japán nôvér és pap: egyre kevesebb a
keresztségek száma, s egyre kevesebb a fiatal a templomokban. Mégis
fiatal élni akarás, csupa kezdeményezés, kábító statisztika jellemzi
ezt a még félmillió lelket se számláló ,,kis nyájat''. S ebbôl is csak
a jó harmada jár rendszeresen templomba.
     Annál több az egyházzal szimpatizálók száma. Állítólag több
millió. Nagyon sok japán házban ott van a Szentírás . Arra a kérdésre
meg, hogy ha mindenképpen vallást kellene választania, milyen vallást
választana, minden harmadik-negyedik ember azt felelte, hogy a
kereszténységet! De ezek a ,,ha''--lehetôségek az álmok világába
tartoznak.
     A japán misszió szép is, néha élvezetes is, vigasztaló. Fôleg
akkor, ha nem kötjük magunkat szemmel látható, tapasztalható
statisztikában kifejezhetô eredményekhez. Vagyis: természetfeletti
szemmel nézve ,,normális''. De így talán csak kevesen tudják nézni.
Sokakat megnyugtat a pillanatnyi technikai-kulturális kielégülés,
kirándulások, szép fényképek, társadalmi események (együtt étkezés,
együtt levés, barátkozás stb). S ez talán az itteni misszió egyik
varázsa és nagy kísértése. Az aktivitás, mozgás, tervezés, mindig
valami újat tenni, kezdeményezni, egyszóval állandóan mozogni, mutatni
valamit. A mélymunka már nem olyan vonzó, nem olyan látványos. De ez
így van mindenütt, gondolom.
     9. Nem bántam meg, hogy Japánba jöttem. Számomra sokat jelentett,
sokat kaptam, sokat tanultam, amit otthon is lehetne gyümölcsöztetni.
De  már talán eljárt az idô fölöttünk. Legfeljebb az írásban hagyott
élmények, tapasztalatok, emlékek hatnak, kamatoznak majd a jövôben.
Mindig szerettem (volna) írni. Régen nagyon nehéz, körülményes és
drága vállalkozás volt valamit magyarul megjelentetni. Japánul
könnyebb lett volna, de hiába tud az ember japánul beszélni, sose
tudja magát úgy kifejezni, mint magyarul. Megértetni magát az embernek
könnyű, igazán kifejezni magát talán sose lehet. Legalább is nekem.
Fiatal koromban nagyon csodálkoztam egy német páter mondásán. Tókiói
egyetemünkön tanított, nagyon okos, szeretetre méltó ember volt. Csak
legyintett, mikor mondtam neki, hogy szeretnék majd valamikor japánul
írni. ,,Kárbaveszett fáradság'' -- mondta. Ez külföldinek sose fog
sikerülni. Nemigen hittem neki. Majd én megmutatom, hogy lehet. Most,
több mint harminc év után, mikor egy tucat könyvet, számtalan cikket
megírtam magyarul, németül, angolul és japánul, teljesen igazat adok
neki. Sokszor dicsérnek (maguk a japánok), milyen jól tudok japánul;
sokszor csakugyan mintha jobban ki tudnám magamat fejezni japánul,
mint akár magyarul. S mégis igaza volt annak a német páternek. Szívbôl
igazat adok neki. Ez is egyik itteni élményem.
     Sokszor úgy érzem magamat itt Japánban, mint ahogy Ábel érezte
magát a ,,rengetegben''. Vagy még inkább, ahogy Mikes Kelemen
Rodostóban. Miért jöttem tehát Japánba? Véletlen? Kalandvágy? Biztosan
se egyik, se a másik. Néha tréfásan szoktam mondani: én Marxnak és a
magyar kommunistáknak köszönhetem, hogy itt vagyok. Nélkülük nem
lennének magyar misszionárius jezsuiták  Japánban. Akaratlanul is
hozzájárult a kommunizmus Isten országának a terjesztéséhez,
legalábbis itt a Távol-Keleten. Meg szerte a nagyvilágban. Tehát a
Gondviselés műve.
     Végeredményben mindegy, hol van az ember. Istené a föld és ami
rajta van. Lakhat valaki magyar földön egész életében anélkül, hogy
gondja lenne a hazára, a magyar nyelvre, történelemre. És élhet valaki
külföldön magyar szívvel. Én azt hiszem, ehhez a fajtához tartozom.
Legalábbis vágyban és gondolatban.
     Nagy, hosszú, kanyargós út volt bizony az üllôi, homokbuckás,
ezüstjegenyés határtól az Alpokon át a lapos Hollandiáig. Majd onnan a
haragos hullámú Indiai-óceánon keresztül a tájfunos, földrengéses,
cseresznyevirágos Japánig.
     Az emberi élet hasonlít a folyókhoz: azok se tudják, hogy merre,
miképpen fognak a tengerig elérni. Az Amazonas nem messze a tengertôl
buggyan ki az Andok lábánál, mégse a közeli Csendes-óceánba folyik,
hanem az ellenkezô partokat mosó, távoli Atlanti-óceánba. A Nílus se
gondolta volna, hogy Közép-Afrika zöld berkeibôl a világ
legfélelmetesebb, legforróbb sivatagán át fogja majd elérni éppen a
Földközi-tengert. De úgy jó és szép, ahogy van. Ilyen a magyar
jezsuitasors is. Jó volt, szép volt, mert így volt. Lehetett volna
másképp is. Ez azonban már nem áll a mi hatalmunkban. Tehát legyen
áldott mindenért az Úr neve. Ámen.
========================================================================
Bencze István: Visszaemlékezés


     Öregségem ellenére megpróbálok életjelet adni magamról. Jelenleg
kilencvenéves vagyok. Az utolsó két évben nagyon megrokkantam. Nehezen
látok és hallok, azaz az öregség minden áldásában bôvelkedem. A jó
Istennek legyen hála! Ezen kívül az utolsó években nagyon feledékeny
lettem. Félek, hogy írásom hézagos lesz, és átfésülésre szorul.
     1928-ban kerültem a Manrézába (Zugliget), amikor a novíciusok még
Érden voltak. De P. Vukov úgy intézkedett, hogy menjek egyenest az új
házba, a Manrézába, s így én lettem ott az elsô aspiráns. A novíciusok
csak két hét múlva érkeztek meg Érdrôl.
     Egyszer nagyon megbetegedtem, de jó katolikus lévén, megfogadtam,
ha meggyógyulok, akkor a misszióba kéredzkedem. Még nem tudtam, hogy
melyik szerzetbe lépjek. Nálunk P. Figula volt az esperes, P. Lovas
pedig a plébános (kik mindketten jezsuiták lettek). Tôlük kértem
útbaigazítást. P. Figula azt mondta: Pista, ha katona akarsz lenni,
légy huszár, ha pedig szerzetes, akkor légy jezsuita. Így kerültem a
jezsuitákhoz.
     Mivel asztalos voltam, P. Vukov azt mondta, csak akkor mehetek a
misszióba, amikor a Manréza már be lesz bútorozva. Nagy szerencsém
volt, hogy jól megtanultam a műszaki rajzot, amely otthon és késôbb is
nagy segítségemre volt. Késôbb több asztalos szakmájú aspiráns jött,
és így a munka szépen haladt elôre, de így is nyolc évre volt szükség,
hogy mindent elkészítsünk. Csak ezután lehetett szó a misszióról.
     1936-ban küldték Kínába a legnagyobb csoportot: négy
skolasztikust (Havas, Jaschkó, Maron, Papilla) és két segítô testvért:
F. Ácsbolt és csekélységemet. Mikor megérkeztünk Tamingba, nagyon jó
volt a helyzet, de a következô évben jöttek a japánok, akik
elfoglalták a városokat, kívül pedig a vörösök és a rablók
garázdálkodtak. P. Szarvas volt a superior és P. Németh a ház rectora,
buzgó és szent ember. A japánok éjjel foglalták el a várost. A
missziós központban körülbelül ezer menekült szorongott. P. Németh
félt, hogy sokat közülük meggyilkolnak, ezért kiment az északi kapuhoz
egy katekistával és kérte az ezredest, hogy mentsék meg ezeket az
embereket, akik keresztények és menekültek. A japán nem sokat értett
belôle, és mivel P. Némethnek nem volt szakálla, azt hitte, hogy
protestáns pásztor. Letérdeltette, és le akarta lôni. Mikor meglátta
kezében a breviáriumot, kikapta a kezébôl és megértette, hogy
katolikus pap.
     A páter az idegsokk miatt csaknem elvesztette az egyensúlyát,
amikor fel akart állni, és a japán segítette fel, mire a páter
meghívta a tiszteket egy kis villásreggelire. A japánok ,,bomlottak''
Ácsbolt testvér paradicsomos rántottájáért, és kiírták a külsô kapura,
hogy a katonák ne zaklassák a missziót. Ez látszólag úgy festett, hogy
lepaktálunk az ellenséggel, de a nép nem bánta, mert tudták, hogy P.
Németh mentette meg az életüket.
     A japánok nyolc évig voltak Kínában. Többnyire a városokban
laktak, és a nép nagyon tudta bôszíteni ôket. Éjjel felszedték a
vasúti síneket, a nagy utakat aláaknázták. Azért, ha a japánok
kimentek, mindig egy-egy ökrösszekeret kényszerítettek maguk elôtt
menni, és azok robbantották fel az aknákat.
     A hithirdetô munka nagyon megnehezült, mert a japánok azt hitték,
hogy a kínaiakkal vagyunk, a vörösök pedig azt, hogy a japánokkal
barátkozunk.  Nekünk több bajunk volt a vörösökkel, mint a japánokkal.
A vörösök mindent ,,kikölcsönöztek''. A motorbicikliket Herhold
testvér úgy mentette meg, hogy kivett belôlük valamit, így nem
lehetett elindítani ôket. A bicikliket elvitték, és mikor elromlottak,
akkor visszahozták javítani. Sok mindent elvittek, úgy hogy kettesben
P. Maronnal, aki a házgondnok volt, éjjelenként egyik helyrôl a
másikra dugdostuk a holmikat, hogy megmentsük ôket. De minden
hiábavaló volt, mert már régen elhatározták, hogy a missziót népítélet
által teszik tönkre. A helybeliek nem akartak kötélnek állni. Végül a
falukból hoztak be száz suhancot, akik betanított vétkekkel vádolták a
missziót. Ez akkor történt, amikor a japánok és utánuk a központi
csapatok elhagyták a várost. Hadd idézzem P. Maront:
     ,,1946. szeptember 28-án éjjel, úgy 11 óra körül a folyosón
lépések zajára lettem figyelmes, melyet dühös dörömbölés követett az
ajtómon. A néphadsereg fegyveres katonái  felszólítottak, hogy
kövessem ôket. Semmit sem vihettem magammal a rajtam lévô ruhámon
kívül. A kapuban egy másik csoport Msgr. Szarvast vette körül. Ezután
elvittek bennünket egy városon kívüli faluba (Nan-liu-csoang), ott egy
hevenyészett börtönbe tuszkoltak be minket, ahol csak egy arasznyi
széles pad volt. Ezekre kuporodtunk rá, és azon morfondíroztunk, hogy
mit jelentsen ez, míg el nem nyomott bennünket az álom.
     Másnap a csôcselék zajára ébredtünk fel, mely a ház elôtti téren
gyülekezett. A téren félkörben a kommunista bírák foglaltak helyet az
asztalok mögött, elôttünk meg a tömeg, köztük pedig a vádlottak, ti.
mi ketten, szemközt a néppel.
     Elôször Msgr. Szarvast intézték el. Két egymásra tett asztalra
állították, hogy kiemelkedjék a nép felett. A betanított tanúk olyan
vádakat hoztak fel, amelyek az elôttünk ott dolgozó francia atyákat
illették. Voltak olyan vádak, amelyekre Msgr. azt felelte, hogy akkor
még nem voltam Kínában, vagy hogy akkor még meg sem születtem. . .  Ez
még jobban felbôszítette ôket. Husángokkal ütéseket mértek rá. Az
ütések következtében Msgr. háromszor leesett az asztalokról, és
elájult, de mindannyiszor fellocsolták. Mikor a fejére mért csapást
kezével ki akarta védeni, a jobb kezén a gyűrűs ujja kificamodott, és
a kézfej felé állt ki. Iszonyú kínjai voltak, de arra még volt ereje,
mikor rám került a sor, hogy kijelentse, hogy én az ô alattvalója
vagyok, azt csináltam, amit nekem mondott . . . így akart megmenteni,
hogy ne jussak ugyanolyan sorsra, mint ô.
     Ezután jöttem én. Elôször leráncigálták rólam a kínai kaftánt,
mondván, hogy nem vagyok méltó kínai ruhában járni. Ez volt a
szerencsém, ugyanis szombaton este még nem volt idôm megfürödni, és
ruhát váltani. A nadrágom ülepén egy nagy hasadás tátongott a mögöttem
ülô bírák általános derűjére. De ezt is Msgr. ellen fordították: »Lám,
ilyen ruhában járnak az alattvalói, ô pedig selyembe és bársonyba
öltözködik«. Msgr. ugyanis már elôkészítette a ruháit a vasárnapi
nagymisére, és mikor elfogták, azokat húzta fel.
     Az egyedüli vád ellenem az volt, hogy házgondnok és a pénzügyek
intézôje lévén, eltitkoltam, hogy a missziónak mennyi földje van. Erre
csak azt feleltem: »Ti mértétek föl a földet, és én azt jelentettem
be, amit nekem mondtatok.« Erre általános röhej tört ki, és ezzel be
is volt fejezve az én ügyem.
     A népítéletet öthetes börtön követte két másik földesúrral
együtt, akiket szintén a néptörvényszék elé állítottak. Egy olyan kis
szobában voltunk összezsúfolva, hogy ha valamelyikünk meg akart
fordulni a másik oldalára, akkor az egész bandának meg kellett
fordulni, mert a földre szórt szalmán aludtunk és csak  egy paplan
volt fölöttünk.''
           (Formózai Magyar Jezsuiták  73. sz. 11. oldal: Népítélet ).

                             * * *

     Nekem az volt a bajom, hogy jó asztalos voltam, és mikor
megérkeztem, egy kényelmes széket készítettem a püspök úrnak. Erre a
többi atyák is kértek ilyen székeket. A mandarin, meglátva a székeket,
szintén kért, meg a japánok is, akik jól fizettek, de a vörösök nem.
Láttuk, hogy a vörösök mellett nem lesz maradásunk, és elhatároztuk,
hogy a gépeket szétosztjuk az asztalos tanoncoknak, de a vörösök már
leltárt készítettek mindenrôl, követelték, hogy a gépeket hozassuk
vissza, különben minket is a néptörvényszék elé állítanak. Erre P.
Superior (P. Takács) elszöktetett minket. Én F. Herholddal, egy kínai
skolasztikussal (Li Chin-seng a jelenlegi Tajvan délvidékének
superiorja) elôbb nyugatra, majd délre menekültünk. Ez nem volt
könnyű, mert a missziót száz méterenként vörös katonák vették körül.
Mivel  januárban éjjel nagyon hideg volt, a faraktár faanyagát
tüzelték, és így nem volt könnyű kilopódzni a misszióból. Egy ügyes
asztalosunk talált rá módot, hogy kisegítsen bennünket. Kért egy üveg
bort és cigarettát, meghívott egy csoportot egy kis papramorgóra, így
elterelôdött az ôrök figyelme rólunk, s kereket oldhattunk.
     Egész  éjjel nyolcvan kilométert tettünk meg úttalan utakon és
szántásokon keresztül, míg meg nem érkeztünk egy olasz misszióba. Én
csak egy kínai ruhapapucsot viseltem, és a lábam teljesen feltört. Egy
hétig nem tudtam járni. Innét Msgr. Meagen SVD vitt el bennünket Hsin-
Hsiangba, az ô központjukba, ahol kapva-kaptak utánunk. F. Herholdot
mechanikusként, F. Lindenbergert (aki szintén megérkezett) kertészként
alkalmazták; én pedig a kórházban segítettem egy német páternek
orvosságokat készíteni. Ez az orvos megtanított, hogyan lehet vizet
találni a talajban egy Y alakú vesszôvel. Ezzel a módszerrel több
misszióban találtam vizet a kútásóknak. Itt csak pár hétig
tartózkodtunk, mert a kanadai püspök (Msgr. Coté SJ) elkért minket az
ô missziójába, ahol F. Herhold mint lakatos és gépész, F. Lindenberger
mint kertész működött, én pedig mint építész segédkeztem. Itt elôször
a nôvéreknek építettünk egy házat, majd egy iskolát, de mivel a
vörösök már közel jártak, Msgr. azt mondta, ne rakjuk fel a padlókat,
mert a vörösök úgyis elviszik.
     Közben a vörösök bementek Pekingbe, mire a skolasztikusokat
áttelepítették a Fülöp-szigetekre. Nemsokára F.Herhold és F.
Lindenberger is megérkezett. F. Herhold berendezte a házat, F.
Lindenberger konyhakertészettel és baromfitenyésztéssel szerzett nagy
érdemeket.
     Öt évig voltam a Fülöp-szigeteken. Munkám mellett éjjelente
angolul tanultam az éjjeliôröktôl. Közben a szeminaristákat pappá
szentelték, és Kínából egymás után érkeztek a kiutasított jezsuiták és
Hsinchu környékén telepedtek le. Msgr. Fahy eljött Manilába és elkért
engem Tajvanba.
     Huszonhárom évet töltöttem Hsinchuban. Nagy asztalosgyárat
nyitottam, és itt készítettük a gombamód növekvô missziós központoknak
a bútorokat (sôt még külföldre is szállítottunk). Ez felkeltette
egyesek irigységét, és amikor ellátogattam Magyarországra, bepereltek,
hogy iparengedély nélkül dolgozunk és adómentesen. Mikor
visszaérkeztem, bemutattam az iparengedélyt és az egyházi munkák
számára szóló adómentességet. A kormány elveszítette volna a
tekintélyét, kértek, hogy ne indítsunk ellenvádat. Az elöljárók úgy
ítélték, hogy a pereskedés csak rossz vért szülne, azt ajánlották,
hogy építsük le a nagyarányú gyárat, és az embereim mint
magánvállalkozók vigyék tovább az üzemet.
     Így kerültem Tajpejbe 1971-ben, és távolból irányítottam az
embereimet. Ezután inkább nagyobb építkezéseken dolgoztam mint
felügyelô, és így nagy tapasztalatra tettem szert az anyagokat és
árakat illetôen és sok pénzt takarítottam meg az építkezéseken. Így
Peikangban, Kaoshiungban és fôleg Tajpejben a Fujen egyetem
építkezéseinél nagy szolgálatokat tettem.
     A magyar misszionáriusok egyike sem hozott szégyent a Társaságra
és a magyarokra. Jól megálltuk a helyünket mindenütt. Az atyák
neveltjei a Nagy-Kínából itt Tajvanon magas hivatalokat töltenek be.
Shan kuo-hsi a püspöki konferencia elnöke. Hsü Khö-cshö a jezsuita
novíciusmester. Yin Molin jelenleg a phutsö-i kerület esperese. Miao
Hoaj-chu Tou-Lioban segédpüspök. . .,  hogy csak néhányukat említsem.
A pátereket nem lehet egy-két szóval méltatni. Róluk majd bôvebb
beszámoló készül. De amikor a magyarokat említik leginkább a
segítôtestvérek nevét emlegetik: Császár, Gömöri, Herhold,
Lindenberger . . . valamennyien a segítôtestvérek mintaképei. Most már
csak hárman vagyunk maradék magyarok Tajvanon, Kráhl és Papilla pedig
a Fülöp-szigeteken. P. Jaschkó az értelmi fogyatékos gyermekek
segítségére irányuló művek megalapítója a szigeten. Nehézkesen jár egy
autókarambol áldozataként. P. Maron, noha még fiatalnak látszik, már
nyolcvanöt éves. Jómagam a kilencvenediket taposom, és már csak a
behívót várom.
========================================================================
Cser László: Nekrológ. Önéletrajz


     A magam nekrológját csak azért írom meg, hogy megkönnyítsem azok
dolgát, akik esetleg kénytelenek lesznek írni rólam valamit, halálom
után.
     Én az emberi életet -- a magamét is -- hármas fázisban,
hullámzásban látom. Az elsô az az idô, amikor már létezünk Isten
gondolatában és amikor szüleink akaratából, anyánk méhében élünk,
fejlôdünk, a világra születünk. Errôl az idôrôl semmit sem tudunk
öntudatunk idejéig, pedig mennyi mindent hozunk a világra magunkban!
Isten akaratát, életünket, szüleink és ôseink rejtett, titkos
örökségét --, amelyrôl semmit sem tudunk.
     A második idôszaka életünknek, a második hullámzás az az idô,
mely ,,vándorlásunk'' ideje az öntudat elsô jelentkezésétôl végig az
Úton, mely életünk ,,beteljesedésének'' keresése, fűszerezése, vágya,
kiharcolása. Ha szerencsések voltunk, kereszténységünk, Krisztusba-
keresztelôdésünk, az ô Igéje, Teste és Vére, az Egyháza (a hívôk
közössége Jézus kiterjesztett misztikus testében) kísérônk volt ebben
a keresésben és harcban. Öntudatos életem leglényegesebb élménye ez a
,,krisztusi élet'' körülöttem, bennem.
     A harmadik korszak vagy hullámzás az, amikor véget ér vándorutunk
és szembenézünk a halállal. Meggyôzôdésem, hogy a halálom teológiai
pillanata hasonló Krisztus kereszthalálához, el kell fogadnom a halált
és abban a pillanatban, mikor elfogadtam és ,,meghaltam'', életem
szüntelen útitársa, irányítója, üdvözítôje, Krisztus fog elôttem
állni, kiben ráismerek életem egész útjára, értelmére és vele, benne,
az ô kíséretében lépek az Örök Szülô, az Atya színe elé, bizalommal és
örömmel, hogy éltem harmadik és végsô áramlását és hullámzását
Istenben éljem, örökké. Ez az én hitem és hitvallásom. Nem tudom,
milyen lesz ez a halál utáni élet, de azt tudom, hogy ahogy életem
Isten akaratában indult, az ô jelenlétében fejlôdött, esett el, állt
talpra és ért a halálig (kereszthalálig) utána benne talált otthont,
támadt fel és él -- ô tudja, hogy milyenféle életet. Ez a lényege
életemnek.
                             * * *
     Már a filozófiai tanulmányok elsô éveiben felszólítást kaptunk
Somogyi Jenôtôl, akkori provinciálisunktól, hogy jelentkezzenek azok,
akik a kínai missziókba éreznek hivatást. Ez a misszió Észak-Kína
Hopei  tartományának déli csücskén terült el. Franciák alapították a
missziót majdnem százötven évvel korábban. A területet kiépítették,
ami annyit jelent, hogy templomokat emeltek, egyházközségeket
szerveztek. Túl nagy területet vállaltak, így hát négy részre
osztották Missziójukat. Egy része önálló kínai püspökséggé vált, egy
részét megtartották maguknak, egy részét az osztrák jezsuitáknak
adták, és egy részét -- a legjobban kiépítettet -- fölajánlották a
magyar jezsuita provinciának. A magyarok örömmel vállalkoztak a
föladatra. Szarvas Atya, aki már a kínai missziókban élt (a délebbi
Anhoei Provincia spanyol jezsuita missziójának tagjaként) Tamingba, a
misszió központjába utazott. Mikor én jelentkeztem, vagy tíz
felszentelt atya és öt testvér dolgozott már ebben a kínai misszióban,
két nyugalomba vonult francia atyával, akik ott maradtak meghalni,
ahol életük legjavát a lelkek üdvéért végigdolgozták.
                             * * *
     Kína elôször gimnazista koromban lépett intenzíven életembe.
Kapcsolatot kerestünk a Tamingi Magyar Misszióval, azok atyái
válaszoltak levelünkre, kértünk tôlük kiállítási anyagot és Papilla
Lajos rendtársammal, akkori jó barátommal, P. Tüll Alajos irányítása
alatt olyan kínai kiállítást rendeztünk, hogy az túlkívánkozott a
gimnázium határain. Meghívtuk a város (Pécs) lakóit és a kínai
kiállítás nagy sikert aratott. Papilla Lajos elôttem volt
tanulmányokban -- rendi tanulmányokban is, -- így elôttem utazott
Kínába is. Én olvasni kezdtem Kínáról. Az volt az érzésem, hogy ha már
azt a titokzatos nyelvet nem tanulhatom is meg Magyarországon,
legalább tudni akarok errôl a csodálatos világról lehetôleg mindent.
Amit magyar nyelvű könyvek csak ajánlottak, mindent végigolvastam.
Somogyi provinciálisunk (akit rajongva tiszteltem és szerettem mint
hittanárt diákkoromban) csak egy kérdést tett föl: miután édesapám
meghalt, nem fog-e túlságosan fájni anyámnak, hogy oly messze utazom.
Anyám felelt. És ez a felelet több mint jámborkodás, ez a felelet az
élô hit, a valóság, az igazság örök anyai felelete: ,,Ha odavágyol és
ott vagy boldog, amiért te ott boldog vagy, az engem is boldoggá
tesz.'' Nyár végén kellett volna indulnunk, de a Csendes-óceán vizei
nyugtalanná váltak -- 1939-et írtunk -- és három hónapra Szegeden
elkezdtem teológiai tanulmányaimat Rab Pali osztálytársammal, aki
ugyancsak kérte Kínát, és Császár testvérrel, aki nagy hozzáértésű
órásmester volt, s késôbb ezermesterré vált Kínában, többek között
kitűnô betegápolóvá.
                             * * *
     Végre Triesztbe vonatoztunk, és ott a ,,Conte Rosso'' olasz
hajóra szálltunk; lelkiatyám, Kardas József biztatott, hogy élvezzem
ki ezt a ,,nászutat''. Bölcs lelkivezetôm tanácsát meg is fogadtam. Ez
az út Trieszten, Brindisin, Ádenen, a Szuezi-csatornán, Singapore-on
(Maláj-szigetek-en) át Hongkongig és Sanghajig, álmaim utazásának
bizonyult. Szerettem utazni -- és ez az út igazolta, hogy mennyire.
Nem utazás-e az emberi élet? Én lassú ütemben, nemcsak végigdolgoztam,
de végig is utaztam az egész földkerekséget. Ha el kell hagynom, nem
lesz túl nagy fájdalom, láttam, végigjártam nagy részét. Ezt a
harmincnapos hajóutat megírtam anyámnak, aki rossz utazó volt, és azt
válaszolta Sanghajba, hogy leírásom a Hongkong elôtti tájfunról
annyira eleven, hogy levelem olvasása közben rosszul lett. Sanghajban
végül is második nagy szerelmem (az elsô és döntô a Szent Ignác-i
lelkigyakorlatok Jézusa) -- Kína karjaiba estem. Helyén mondom, nem én
szerettem meg tudatosan, inkább Kína ölelt karjaiba -- éreztem, hogy
szeret, tudtam, tapasztaltam, hogy szeret. Talán túlzásnak tűnik, hogy
tízéves kínai életem folyamán tanultam igazán meg mindazt, amit tudok?
                             * * *
     Elsô lényeges és döntô kínai élményem nem is annyira Kína maga,
mint a Pekingi Chabanel nyelviskola nemzetközi jezsuita együttese
volt. Vagy tizenhat nemzetiségű jezsuita fiatalság gyűlt itt össze --
nagyon primitív körülmények között --, hogy elsajátítsa a mandarin
nyelvet, tanuljon, amennyit csak lehet, kínai illemtant, mozgást,
történelmet, lelkiséget, hely- és emberismeretet. Amerikaiak,
kanadaiak, franciák, németek, belgák, írek, angolok, skótok, Latin-
Amerika különféle spanyoljai, spanyolországi spanyolok, mexikóiak
közösségében elôször érintett az az emberi alapélmény, hogy oly közel
vagyunk mi emberek egymáshoz, ha lenne türelmünk megismerni,
meghallgatni, megérteni egymást, csodálatos világot lehetne teremteni
a földön, -- hiszen minden nép, minden nemzetiség, minden nyelv,
kultúra, minden népi lélek csak többlet, adakozás, gazdagodás az
emberiség össznépességéhez és összlelkiségéhez. Miguel Pardinas,
mexikói testvérem, a vértanú P. Pr ministránsgyereke egykor, Gordon,
californiai pajtásom, humorod, és melegséged! Cifuentes, chilei
barátom, Couton, párizsi testvérem és ti annyian, akikkel együtt éltem
a világ egyik legcsodálatosabb városában, Pekingben, majd Sanghajban,
ebben a nemzetközi nagyvilágban. Ó Peking, szerelmes Városom, Téged
úgy szerettelek, mint Tolna-Tamásit, a szülôfalumat, mint Budapestet,
novícius és filozófus életem városát. -- Ó Peking! Könyvet írtam
Pekingi séták  címen, igyekezve tárgyilagos lenni. Azt mondják, hogy a
könyvem könyvsiker volt 1940-ben -- én csak öt év múlva kaptam egy
késôi példányt belôle. Peking! Tanáraim a titokzatos kínai nyelv
elemeivel, majd irodalmával ismertettek -- milyen büszke voltam, hogy
egyetemet végzett buddhista nyelvtanítóm Li-Tei-Pei, Po-Chyi és a
többi nagy Tang-kori költôk olvasása közben elképedve nézett rám:
,,Maga néha nem érti a legegyszerűbb napi szólás-mondásokat, és íme
megérti a legbonyolultabb, legmesteribb költôket!'' Mire én szerényen
és kínaiul azt válaszoltam, hogy ,,Nagyrabecsült tanár uram, a költôk
-- a világ bármilyen nyelvű költôi az én nyelvemet beszélik, így hát a
halhatatlan és örök értékű Li Pei és Po Chü-yi, Tu Fu és s többiek
is.''
                             * * *
     Kétéves nyelvtanulmány után a Tamingi Magyar Missziók elöljárói -
- próbára -- elemisták hitoktatására, majd középiskolások és
szeminaristák tanítására jelöltek ki. Édes kis kínai elemistáim! Ar-
siao, aki (hatéves lehetett és csak szüleit-testvéreit hallgatta
eddig, és igyekezett megérteni az én kínai hangsúlyomat) egy katekézis
reggelén fölállt, jelentkezett és bejelentette, hogy: éhes. A konyhába
küldtem, hogy kérjen egy momot (kínai gôzölt cipót.) Visszajött az
osztályhoz a momóval, minden osztálytársa irigységére végre
elmajszolta, és akkor fölállt, jelentkezett és szólt: szomjas vagyok.
Visszaküldtem a konyhába. Egy kancsó teával tért vissza. Mindenki
irigységére azt szürcsölte, míg el nem fogyott. Akkor fölállt,
jelentkezett és így szólt: a klozetra kell mennem! És már szaladt is.
És én kezdô misszionárius, hitoktató, az égnek dobtam kezeimet és a
kis elemisták derűje közben így fordultam az Ég Urához (Thien Chu)
,,Add, Tien Chu, hogy ezeknek a gyerekeknek ne csak testi, de lelki
igényük is legyen!''
                             * * *
     Teológiát Sanghajban tanultam. Nemzetközi jezsuita fiatalság vett
körül és nemzetközi jezsuita tanári kar. Az olvasónak emlékezetébe
idézem, hogy ez a japán megszállás ideje, Kína Mandzsúriától Sanghajig
a megszálló japán csapatok kezében volt. Így amerikai, kanadai
kollégáink ,,ellenséges állam polgárainak'' számítottak. Minden reggel
sorba kellett állniok az udvaron, vagy rossz idô esetén a folyosón,
névsorolvasásra. Csak külön engedéllyel hagyhatták el a teológiai
épület és az azt környezô kert területét. Érdemes itt megjegyezni,
hogy egyszer, karácsony elôtt, a névsorolvasáskor egyik amerikai
kollégám (Gordon) elôlépett, és játékbabákat ajánlott föl az ellenôrzô
japán tisztnek, mondván: ,,Mi keresztények a szeretet ünnepére
készülünk, Krisztus születésnapjára, Karácsonyra. Ilyenkor szokás
közöttünk ajándékokat adni azoknak, akik közel állnak hozzánk. Fogadja
a csoportunk nevében szeretettel ezeket az ajándékokat, amelyeket
gyerekeinek küldünk.'' A japán tiszt könnyekre fakadt, és akadozva
tiltakozott, hogy nem szabad elfogadnia semmit sem az ,,ellenségtôl''.
De könnyek között kérdezte francia elöljáróinkat is: ,,Hogyan lehet
az, hogy itt németek és franciák, amerikaiak és olaszok, magyar
,,axis''-beliek együtt élnek, és úgy látszik, megférnek egymással?'' A
fônök megnyugtatta, hogy bár egy nagy európai térképen zászlókkal
jelezzük a hadállásokat, franciák és németek, amerikaiak és magyarok,
olaszok, testvéri együttérzésben megvagyunk egymással. Ez
elképesztette a japán tisztet.
                             * * *
     Nem volt könnyű tanulni ezekben a napokban. Az ebédlô nem sok
változatosságot nyújtott: többnyire kínai nudlit ettünk vagy rizst,
mind a kettô tele volt elhalt, apró, fehér kukacokkal. Amerikai és
kanadai barátaink, (a legnagyobb húsevôk) rohamosan fogytak, a
villanyt csak két órára gyújtották föl esténként, napközben télen
fűtés nélkül dideregtünk,  nyáron a szúnyogok csipkedtek bennünket.
(Maláriát okozó szúnyogok, melyek csípésétôl nem egy kollégám meg is
kapta a betegséget.) Voltak rendtársak, akik tífusszal, voltak, akik
kolerával kerültek kórházba, voltak, akik csak ,,gyengélkedtek'', és
támolyogtak az elégtelen koszt miatt. (Én Kanadába kerültemkor majd
összes fogamat elvesztettem: a fogorvos, elképedve kérdezte: honnan
jött Atya, hogy ennyire rosszul táplált? Súlyos ínysorvadása van!
     Vagy tizenkettôt közülünk, már harmadéves teológusokat tiencsini
francia missziónkba küldtek. Itt szentelt pappá bennünket Chu püspök,
a tiencsini kínai egyházmegye püspöke.
                             * * *
     Büszke vagyok erre a szentelési ünnepre. Nemcsak, mert Krisztus
papjává szentelt az egyházmegye püspöke, hanem külsô körülményeire is.
Lelkigyakorlatot végeztünk a szentelés elôtt, ahogy az nálunk szokás.
A püspök a nyolcnapos lelkigyakorlat végén, a szentelésünk elôtti
estén átüzent, nem bizonyos, hogy pappá szentelhet bennünket másnap
reggel. Ahogy mi is hallhatjuk, háború dúl a fejünk fölött: a kínai
gerillacsapatok a megszálló japán csapatra lôdöznek ágyúval,
géppuskával a fejünk fölött. A misszió egy részét megszállták a
japánok, és a jól szervezett gerillák idônként támadásba mentek
ellenük. Mégis másnap reggel, Jézus Szíve Ünnepe, 1945. június 8-án
spanyol, osztrák és magyar kollégáimmal pappá szentelt. Nem
nyomtattunk értesítôket, a legnagyobb titokban történt szentelésünk.
Éppen a mise közepénél tartottunk, mikor egy japán tiszt besurrant a
sekrestyeajtón át, kezében fényképezôgéppel. Fölvételeket készített.
Szentelésünk után gratulált nekünk és ígérte, hogy ,,most mindjárt
elôhívom a képeket és hozok másolatokat, hogy szüleiknek és
barátaiknak elküldhessék''. Katolikus volt ez a japán tiszt, és örömet
akart szerezni nekünk. De a képeket sohasem kaptuk meg. Erôdítményük
felé lovagolva, lelôtték a gerillák.
                             * * *
     Chu püspököt sokszor elkísértem apostoli útjára, mint felszentelt
pap. Megállt valahol, én továbbmentem, hogy a kommunisták által
megszállt területek pap nélkül maradt híveit szolgáljuk. Közös
utazásaink idején közelebbrôl megismertem, megszerettem és mélységesen
tiszteltem. Nem is csodálkoztam azon, hogy mikor minket,
,,külföldieket'' kiutasítottak a missziókból, ô a tiencsini francia
misszió területén maradt, öreg kora ellenére egy talicskára
gyümölcsöt, fôzeléket rakott, és mint egyszerű parasztember járta a
vidéket, mint egyszerű ,,fôzelékárus'' látogatta híveit, gyóntatott,
misézett nekik, áldoztatta, eskette, bérmálta ôket. Művelt ember volt,
a kínai kultúra és a francia műveltség teljes birtokosa, de élete
Krisztus Országának terjesztése és amennyire tôle telt, szolgálata
volt. Tudom, hogy már régóta halott, börtönben pusztult el: Édes, jó
Püspök Atyám, aki Egyházunk papjává szenteltél, nyújtsd kezed  a Mi
Urunk felé, és kérd (míg az Ô áldását kéred, add a Te áldásod is),
hogy méltó papja legyek Istennek, míg csak élek!
                             * * *
     Élményeim valóságos zuhatagát árasztottam ebben az idôben
hazafelé. A Magyar Rádióban vagy hat cikkemet olvasták be. Márai
Sándornak írtam egy hosszú irodalmi levelet a kínai költészetrôl. A
Pesti Hírlapban válaszolt egy egész oldalon Pekingi levél  címmel. A
Szív  újság szüntelenül hozta kínai cikkeimet. Kézirathalmazokat
küldtem haza a Fehér Fonál t, elmélkedô reflexiókat Jelenvalók és
Vrökkévalók  címen, ami meg is jelent a Korda Kiadónál, aztán Kína
irodalma  című kéziratos könyvemet, mely beszámolt az egész kínai
irodalomról, belefoglalva a fiatal kommunista irodalmat is, nemcsak
elméletben, de fordításos illusztrációkkal is. Mint annyi más
kéziratom, ez sem jelent meg nyomtatott könyvként, csak itt-ott
Kanadában, Amerikában, magyar újságokban látott apró részletekben
napvilágot.
                             * * *
     Vizsgázni Sanghajba utaztunk a negyedik teológiai év végén. 1946-
ot írtunk. Vizsgáim sikeresen folytak le. Amikor a mi kis magyar
csoportunk letérdelt a nemzetközi jezsuita csoport elé az ebédlôben,
és bocsánatot kértünk rossz példánkért, és kértük nemzetközi jezsuita
testvéreink imáját, alig maradt szem szárazon. Sanghaj körül ez idôben
aránylagos nyugalom volt. De mi a ,,végek'' felé utaztunk, a már
kommunisták által megszállt Kína északi részébe.
     Bár egy évet mint ,,harmadik probációs'', ami egyenlô egy
tízhónapos noviciátussal, az anhewi-i Wuhuban, a spanyol misszióban
töltöttem, utána tízhónapos új ,,noviciátussal'' három évig dolgoztam
mint misszionárius a ,,nyugtalanság földjén'' -- a japánoktól
elhagyott, a bennszülött kínai kommunistáktól megszállt tamingi
misszióban. Ennek a három évnek elsô részét -- úgy ahogy átéltem --
leírtam Egy év a javából  címmel. Ezt a kéziratot részben le is
közölte a clevelandi Magyar Katolikusok Vasárnapja  című heti újság.
                             * * *
     Izgalmas, érdekes élet volt ez! A japánok leszerelése és
elvonulása Hsienhsienben ért még, ahol éjszaka a gerillák átvették az
elhagyott épületeket és másnap már az ,,Új Kína'' nézett szembe
velünk. Tamingi missziónkból egy Chien-Chuang nevű faluközpontba
küldtek elöljáróim, ahol Nagy Kálmán rendtársammal vezettük és
igyekeztünk ellátni ezt a vagy huszonnyolc kis faluból álló missziós
egységet. Nagy Kálmán jogi doktorátussal lépett a noviciátusba,
szigorú ember volt, lelkiismeretes, betűtartó, humortalan és rendkívül
áldozatkész. Az életét adta a misszióknak, de valahogy nem tudott
fölmelegedni sem rendtársaival, sem a kínaiakkal. Már az év végén az
amúgy is nehéz és megerôltetô helyzetben idegzete összeroppant, súlyos
üldöztetési mániában szenvedett. Én a vidéket jártam, Kálmán a
központban élt. Katekistámmal, egy kellemes modorú (melyik kínai nem
kellemes modorú?) fiatalemberrel jártuk a falvakat. Esténként értünk
oda, vacsorával vártak híveink, gyóntattam, beszélgettem az odasereglô
emberekkel éjfélig, hajnalban már felkeltünk, jöttek az asszonyok,
gyerekek, gyóntattam, beszélgettem velük, miséztem, áldoztattam,
hosszan prédikáltam nekik, utána kereszteltem, néha eskettem;
betegeket látogattam, hitújoncokkal foglalkoztam. Délután aztán búcsút
mondtunk a falu keresztény csoportjának, és mentünk tovább, egy másik
faluba. Eleinte kápolnákban jöttünk össze, és a kis vályog,
földtöméses  épület oldalához ragasztott kis szobában pihentem-
aludtam, de aztán az új rendszer, a népi demokrácia kisajátította
ezeket a kis épületeket és családoknál bújtunk meg. Sötétedéssel
érkeztünk, világosodás elôtt miséztem, a nappalt a lapos tetôn, vagy
egy homályos szoba mélyén töltöttem, hogy ne is lássanak azok, akik
esetleg bajt hoznának hűséges keresztényeinkre. Mégis volt bajuk elég.
Minket is megadóztattak a központunkban, mert egyetlen fejôs-
kecskénket ,,luxusnak'' minôsítették, pedig a kecsketejet trachoma
(szembetegség) elleni injekcióra használtuk híveinket pedig
,,felírták'', a ,,különadóval'' sanyargatták, mondván, ha van
felesleges idejük templomozni, akkor jómódúak kell hogy legyenek.
Helyzetünk egyre tarthatatlanabbá vált. Eljött az az idô, amikor
egyenkint látogatva faluimat, el kellett búcsúznom népemtôl. Biztattam
ôket, hogy imádkozni jöjjenek egybe, énekeljék a mise-énekeket,
olvassák az evangéliumot, támogassák, tartsák egybe kis közösségüket
akkor is, ha már nem lesz ,,misszionárius'' és hivatalos katekista
közöttük. Sok könnyes szem kísért ezeken az utakon. Az idô el is
érkezett. Jóindulatú pártbeli emberek figyelmeztettek, hogy
elfogatásunkat megszavazták a pártgyűlésen. De, ha eltűnünk, nem
fognak visszacipelni. A keresztény falvak vezetôi is azt ajánlották,
jobb, ha visszahúzódunk egy idôre, hiszen a falvak keresztény
családjainak sok bajt okozhat jelenlétünk. A végsô válasz tamingi
(központi) elöljárónktól jött meg, aki, miután Nagy Kálmán kollégámat
már hetekkel elôbb elkísérték biztonságosabb vidékre, engem is a
központba rendelt.
                             * * *
     Ekkor az én kerületemben már a missziónk épületének felét
megszállták a népi demokrácia emberei. Napi misémet megzavarták,
cigarettázva körülvettek, gúnyoltak népem elôtt ,,babonás hitemért''.
Egy délután -- a templomajtót zárva tartottam -- elôrángattak és
követelték, hogy nyissam ki az ajtót, gyűlést fognak tartani a
templomban. Tiltakoztam. Azzal érveltem, hogy vallásszabadságot hirdet
a népi demokrácia kormánya is. Erre betörték az ajtót, bevonultak a
templomba, és mivel velük mentem én is, vezetôjük a revolverét a
bordáimhoz nyomta, és ezt sziszegte felém: ,,Igen, vallásszabadság
van, de nálunk a fegyver.'' Eközben egy fiatal kommunista lány a
gyóntatószékbe ült és hangos jókedvvel invitálta a katonákat és
civileket körülötte, hogy: Gyertek gyónni, de nekem, én is kíváncsi
vagyok ronda bűneitekre!''
     Voltak akik sajnáltak, éjszaka belopakodtak a szobámba, gyóntak,
rózsafüzért imádkoztak velem, és biztattak, hogy kövessem elöljáróim
utasítását, mert nem érdemes börtönben ülnöm, csak azért, mert nem
akarok elmenni. Másnap reggel katekistám könnyezve jött be hozzám:
kerékpárunkat elvették, s mert tiltakozott, összeverték. ,,Sebaj
mondtam neki --, szabadok lettünk minden földi gazdagságtól.'' Nemcsak
a kerékpárokat ,,kérték kölcsön'', még könyveimet, ruhám legjavát és
egyetlen bôrcipômet is ,,elkölcsönözték''. Így hát szabadon és terhek
nélkül gyalogoltunk negyvenöt li-t, (körülbelül 22 kilométert)
missziónk tamingi központjába.
                             * * *
     Ott nagy fölfordulás fogadott. A ,,Püspök Urat'' -- ahogy a
jezsuita Apostoli Prefektust, Szarvas Miklóst nevezték papjai és hívei
-- elfogták, meghurcolták, népbíróság elé állították, megvádolták
mindenféle bűnténnyel, az asztalról, melyre fölállították az
ítélkezôk, lelökték, egyik ujja eltört, börtönben sínylôdött,  a
missziót mindenféle váddal ,,kártérítésre'' ítélték: a misszió szélén
a fák olyan magasra nôttek, hogy árnyékot vetettek a szomszédok
termôföldjére és az árnyékban nem nôhetett jó gabona, ez ötven év
leforgása alatt ennyi és ennyi kárt jelentett, és így tovább… Abban
reménykedtek talán, hogy rengeteg pénze van a missziónak? Mikor
kiderült, hogy nincs, lefoglalták és elcipelték a püspöki ház, a
szeminárium, a rendház, az elemi és középiskola, a műhelyek
fölszerelését és berendezését. Már elôbb a ,,nemzeti hadsereg''
bombázása alaposan megviselte az épületeket, most aztán téli hidegben,
ablaktalan, bútortalan szobákban dideregtünk.
     Nem sokáig. Kiutasítottak bennünket. Én még a kiutasítás elôtt
kerültem el Tamingból. Híre jött, hogy a kalocsai nôvéreket, akik
iskolákban tanítottak, az árvaházat és az aggok menházát vezették,
népbíróság elé akarják állítani. Takács János elöljáróm engem bízott
meg azzal, hogy a tizenegy nôvért, pirkadás elôtt az én
misszióstelepemen átcsempészve olyan területre vezessem, ahol nem
irheti már bántódás ôket. Átüzentem a nôvéreknek, hogy öltözzenek
kínai asszonyoknak és legyenek készek éjfél utánra, hogy hajnalhasadás
elôtt már jól mögöttünk hagyhassuk Taming városát. Csak a
legszükségesebb holmit hozzák magukkal -- kértem --, mert legalább
húsz kilométert gyalog kell megtenniük csomagostul, és utána legalább
nyolcvan kilométert ugyancsak gyalogosan. Sem a kedvesnôvérek, sem én
nem tudtuk nevetésünket visszatartani, amikor egymásra néztünk hajnal
elôtti találkozásunkkor. Én kínai szalmakalapommal, vékony háziszôttes
kínai szabású ingemben, nadrágomban amolyan földmívesnek néztem ki a
vidékrôl,  ôk pedig derék kínai lányoknak-asszonyoknak, a környék
legegyszerűbb viseletében.
                             * * *
     Utunk napokig tartott és fárasztó volt. Az én központomban
kifogtuk egyetlen szamarunkat, mely az ôrletô malom kôlapját forgatta,
egy hívem kölcsönadta tehenét és erre a furcsa fogatra -- csacsi és
tehén által húzott kétkerekű kordéra -- tették holmijukat a nôvérek és
idônként, ha egyikük másikuk nagyon elfáradt, felült a kordéra egy
idôre pihenni. Napok múlva értük el a ,,szabad'' területet. Kimerülten
érkeztünk az ottani apácák rendházához, akik csak ideiglenesen tudtak
helyet adni a nôvéreknek. Reménytelen helyzetemben futárt küldtem
Migen püspökhöz Jangchowba, hogy itt vagyok tizenegy nôvérrel, el
tudná-e helyezni ôket missziójában legalább ideiglenesen. Már másnap
hajnalban nagy hanggal vert föl álmomból egy civil ruhás, rövid
bajszos, középkorú ember, aki azt állította, hogy ô Migen püspök,
kezet rázott velem, pénzt nyomott a markomba és azt mondta, hogy
ültessem a nôvéreket vonatra, ad nekik helyet, ha akarnak, munkát is,
és máris amerikai dzsipjére ugorva elszáguldott.
                             * * *
     Migen püspök Chicagóban született, az SVD Missziós Társulat tagja
lett, majd a misszió püspöke. Hallatlan energiával, egyszerűséggel és
szeretettel vezette misszióját. Egyszer hírét vette, hogy egyik papja
beteg, s bár tudta, hogy a fronton kell átmennie, vonakodás nélkül
azonnal beteg papjához autózott. Útközben végig gépfegyverezték
dzsipjét, de beteg rendtársát a misszió központjában elhelyezett
kórházba hozta. Sokszor láttam rossz ruhában templomát takarítani, és
sokszor misét pontifikálni püspöki díszben. Kérésére egy idôre
missziójában maradtam. Karácsonykor kiküldött egy olyan környékre,
ahol, mint mondta, három éve nem volt mise. Boldogan mentem, bár
csúnya mód meg voltam hűlve. Három misét mondtam az ablaktalan,
jéghideg templomban. Magam sem emlékeztem mit prédikáltam, s a láz hol
izzasztott, hol meg a hideg rázott. A harmadik mise után egy idôsebb
helyi kínai ember kérte, hogy kereszteljem meg: tízévi habozás után a
szentbeszédem meggyôzte, hogy Krisztushoz kell térnie. Talán életem
leggyengébb szentbeszéde volt ez. És -- talán a leghatásosabb.
                             * * *
     Tamingi magyar jezsuita missziónk sorsa megpecsételôdött. Az
összes atyát kiutasították. Néhány bennszülött kínai pap megkísérelte
az ottmaradást, egy részük börtönbe került, más részük késôbb
kimenekült. Kisszeminaristáinkat és iskoláink tanítóit, akik
kimenekültek, segíteni akartuk. Így hát menekülttábort állítottunk föl
Migen püspök területén és az Amerikai Vöröskereszt útján gabonát,
pénzt szereztünk talpra állításuk érdekében. Egy ilyen út egészen
Sanghajig vitt, tél idején, esôben-hóban üldögéltünk egy lapos,
fedetlen vagon peremén kapaszkodva, hogy az összepréselt tömeg le ne
lökjön bennünket. Katekistám, aki utánam jött és kiásta elrejtett
kézirataimat és írógépemet -- humorérzéke sokat segített ebben az
utazásban. Szeminaristáinkat Pekingben telepítettük le. Ide hívott
Koch István elöljáróm az én feladatom volt az élelem beszerzése.
Fillérekbe került az egyszerű koszt, de fillérünk is alig akadt. Azért
életben maradtunk, soványak voltunk is mindahányan.
                             * * *
     Pekingbôl, ,,a te édes Pekinged''-bôl, ahogy kollégáim
tréfálkoztak velem; kerültem a város elfoglalása után Tiencsinbe a
jezsuita egyetemre tanítani. Végigéltem Peking kiéheztetését, a
nemzeti hadsereg elmenekülését, a kommunista hadsereg megszállását --
az utcán álltam a város népe között, mikor Mao Ce-tung a városba
lépett, végigvonult kíséretével az utcákon. Tiencsin még füstölgött,
mikor odaértem. Álmom és vágyam az volt, hogy ott végleg megtelepszem.
Elôadásaim bevezetések voltak az újságírásba, riportozásba és
bevezetést adtam kedvenc témámról, az összehasonlító irodalomról.
Mindezt természetesen kínai nyelven, hiszen hallgatóim között alig
akadt, aki angolul vagy franciául beszélt volna. Nagyon boldog voltam
tiencsini hat hónapom idején. Ám a népi kormány lefoglalta az
egyetemet, a külföldi, különösen jezsuita francia tanárokat nem
engedte tanítani, és lassanként az én helyzetem is tarthatatlanná
vált. Végül is megkaptam kiutasításomat. Ezzel egy idôben Koch István
elöljáróm Pekingbôl üzent, hogy látogassam meg. Alig kaptam engedélyt
a nem több mint háromórás vonatútra. Igazoltattak a fölszállás elôtt,
a vonaton, Pekingben, és csak órákat kaptam rendtársaim látogatására.
Koch atya elbúcsúzott tôlem és bejelentette, hogy Amerikába kell
utaznom, majd -- mondta --, onnan ahogy tud, segít nekünk. Nem
valószínű, hogy sokáig maradhatunk Kínában. -- Igaza volt. Rövidesen
az összes külföldi misszionárius elhagyta Kínát. Egy részük már elôbb
is.
     Mikor én nehéz szívvel egy kis gôzösre szálltam Tiencsin
kikötôjében egy osztrák és egy kanadai rendtársammal, 1949 nyara volt.
A kis gôzös keservesen vitt bennünket, a födélzeten gyékénydarabokon
üldögélô tömeget, Hongkongba. Ott három napot töltöttem, kölcsönt
vettem föl repülôjegyemre és végül is hosszú-hosszú repülôúton:
Manilla, Waek, Midway, Honolulu, San Francisco állomásokkal
megérkeztem -- keresztülvonatozva egész Amerikát -- New Yorkba, majd
Bostonba, ahol Raile Jakab atya várt. Várt, mert találkozásunk napján
így szólt hozzám: ,,Copfos kínai, viszlek Torontóba, ott leszel.'' És
vitt Torontóba, Kanadába.
     Bár új szakasza ,,pitymallott'' életemnek, Kínát ez az új élet
nem temette el. Úgy éreztem és úgy érzem ma is, hogy amit tanultam,
amit igazán meg tanultam az Életrôl, azt Kína adta nekem.
                             * * *
     Nemcsak az én csodálatos Pekingem kínai irodalma, művészete,
műveltsége tanított, de városok, falvak népe, kulik, földművesek,
öreg, vak emberek, tanítók, tisztviselôk, írástudók és írástudatlanok,
olyanok is, akiken alig látszott, hogy egy ötezer éves kultúra
örökösei, mégis magukban hordták az arányérzéket, tudták és élték,
hogy a természet nagy, az ember kicsiny, mint a taoizmus által
inspirált tájképeken, ahol a hegy nagy, a patak boldogan futja útját,
és valahol egy kis pont: ember vándorol bottal a kezében. Vándor az
ember a földön, jön és átmegy rajta az élet és az ô életen, de míg
vándorútja tart, az Ég Templomkupolája alatt él, a szent, szép és
nagyon valóságos dolgok veszik körül, és meg kell tanulnunk hálásnak
lenni elsôsorban szüleinknek, akik az életet közvetítették nekünk, meg
kell tanulnunk élni testvéreink, barátaink, az emberek közösségében.
Kínában élve szinte Krisztus Evangéliumát látja az ember a
megvalósulás felé törekedni alázattal, egyszerűen és ôszinte
emberséget kínálva hozzá. Pekingben a császárság korában az Ég Fia, a
császár minden évben kivonult az Ég Templomához, mely kerek márvány
porond szövedéke -- az Ég Templomának mennyezete a Peking fölötti
mindig-kék-ég. A császár böjt és vezeklés után egyedül föllépett a
lépcsôkön a fehérmárvány platform legfelsôbb lapjára és ott kenyér és
bor áldozatot mutatott be az Ég Urának. Összekötötte -- legalábbis
törekedett összekötni -- az Eget a Földdel, mint a görögök Apollón-
istensége, aki szerette az embereket -- a kínai császár, bár sohasem
sikerült egyiknek sem, mint a Megváltó Jézus Krisztus az Atyaisten és
az emberek közössége közé akart állni, hogy az  embereket Istenhez
emelje és az Istent lehozza embertársainak. Kínában tanultam meg
Tertullianus igazságát is, hogy az ember természete szerint
keresztény. Olyan eldugott belsô-kínai falvakban, ahol én voltam az
elsô fehér vagy nyugati ember, akit láttak, a Tízparancsolat éppúgy
ott élt a gyermekek és felnôttek lelkében, mint a gyermekkori és
felnôtt korú keresztény katekizmus leckéiben. Nem, Kína soha sem
vetett ki magából, Kína nagy szerelmeim közötti nagy szerelem --
szerettük, becsültük, tiszteltük és nyugodtan, hosszan tűrôen, derűsen
ismerkedtünk egymással. Kínától és népétôl amíg élek semmi és senki el
nem szakíthat: ott lettem egészen emberré és ott igazán kereszténnyé.
                             * * *
     A kínai ember -- a régi kínai ember -- úgy érezte, hogy az ember
kicsiny, a természet nagy. Meg kell hát tanulnunk a nagy mester, a
természet tanítását. Élni kell hatalma alatt, nem hadakozni ellene.
Így egyén, család, születés, egészség, betegség, fiatalság, öregség,
élet és halál mindig egyensúlyban áll a békés, alázatos, nyugodt,
türelmes emberben, aki örül, hogy él, sóhajtva mosolyog, ha szenved,
mosolyogva sóhajt és nyugodtan hal meg, tudva, hogy a Nagy Természet
rendje ez. Nem kevés fejcsóválást okozott éveken át az a
megállapításom Kanadában és Amerikában, hogy a japán háború és a
kommunista átalakulás súlyos tíz évében kevesebb panaszkodó kínaival
találkoztam, mint Kanadában és Amerikában egy hét leforgása alatt.
Civilizációnk errefelé, igen magas. Kultúránk? Lelki kultúránk?
Életbölcsességünk? -- az már más kérdés. Hiszem, remélem és imádkozom
azért, hogy Kína súlyos válságain át megtalálja korszerű egyensúlyát
és remélem, hogy nemcsak a hibákat, a nyugtalanságot és a
boldogtalanság forrásait tanulja el a nyugati civilizációtól.
                             * * *
     Huszonnégy éves koromban utaztam Kínába, harmincnégy éves
koromban szakadtam el onnan. Elsô állomáshelyem Toronto, Ontario,
Kanada volt. Békési István vezette a plébániát, de az idô tájt
betegeskedett és segítségre volt szüksége. Fél évig loholtam Békési
Pista mellett, aki gyors mozgásával nemcsak a torontói magyarok életét
pezsdítette fel, de bejártuk a nagyobb környéket is. Prédikáltunk,
miséztünk, gyóntattunk, lelkigyakorlatokat adtunk, kulturális
egyesületeket szerveztünk és vezettünk. A Spedina és Dundas-sarki
Szent Erzsébet magyar templom sekrestyéjében éltünk. Bár kaphattunk
szobát a jezsuita szemináriumban is, alig használtuk ki ezt az
alkalmat. Egyszerűen nem volt idônk alvásra, rendszeres étkezésre.
Híre jött, hogy a dél-ontariói dohányvidéken mozgolódás történt az
irányban, hogy magyar papot szerezzenek lelki gondozásukra. Bakos
György volt a lelke ennek a mozgalomnak. Kapcsolatot szerzett Mária
testvérhez, aki a Szociális Testvérek fônöknôje volt Hamiltonban. Úgy
alakult a helyzet, hogy három népmissziót hirdettünk meg: Delhiben,
Tillsonburgban és Langtonban. Ez körülbelül nyolcvan mérföldes
területet jelentett, és úgy gondoltuk, hogy sok magyarnak adunk
alkalmat, hogy találkozhasson velünk. Békési betegeskedése miatt mind
a három misszió rám jutott. Hatalmas, megrendítô élmény volt mind a
három. A magyarok legnagyobb része ezen a vidéken megszállt
területekrôl kiszorult zsellérnép volt. A hit szunnyadozott bennük, de
idegen környezetben, idegen nyelven nem érezték magukat otthon a
kanadai templomokban és nem is jártak oda.
     Gazdaságukat szépen kiépítették, szinte mindnyájan -- több mint
nyolcszáz család -- dohánytermelést folytattak. Száz-százötven holdas
birtokaikon aszerint, hogy mennyi termelési engedélyt tudtak szerezni,
tíz-húsz hold virginiai dohányt ültettek. Ez úgy történt, hogy elôször
melegházban palántáztak, majd a nyár elején kiültették a palántát a
nyílt, megmunkált földekbe és nyár végén jött a ,,levéltörés'', melyre
tíz-tizenöt munkást fogadtak föl. A munkások a távolabbi környékrôl,
sôt Kanada francia részérôl, Montreal felôl, Québecbôl sereglettek
oda. A letört dohányleveleket csomóba kötve mesterségesen fűtött
szárítókba akasztották, száradás után meggôzölték, hogy a levél ne
törjön, és nagy bálákba kötözve készítették elô eladásra. Kanadai,
amerikai dohánycégek emberei jöttek a Dohányvidékre megbecsülni az
egyes földek dohányának értékét, és mindjárt árajánlatot is adtak.
Idegesítô idô volt ez. Ekkor dôlt el, hogy a rengeteg befektetés, a
,,látástól vakulásig munka'', a bajlódás a sokszor fegyelmezetlen
munkásokkal milyen eredményt hozott. Néha sok volt az esô, néha túl
kevés, néha idô elôtt jött a fagy -- sok izgalmon ment át ez a nép,
mire a dohánycégek megvették és kifi- zették verejtékük árát.
                             * * *
     Természetesen más nemzetiségűek is foglalkoztak
dohánytermeléssel, nem csak a magyarok. A belgák elôbb érkeztek,
többen is voltak. Voltak német, szláv csoportok is. Delhi volt a
központja ennek a nemzetiségi világnak. Állt ott Belga Ház, Német Ház,
és a lelkigyakorlatok idején már Magyar Ház is. Oda hirdettünk
gyűlést. Vagy ezer lélek jelent meg ezen az összejövetelen. A
templomépítés igénye és reménye oly forró volt, hogy azt mondtam
nekik: ha ennek a lelkesedésnek fele igaz, itt a környéken rövidesen
lesz magyar templom. Lett is. Az öreg püspök szívesen beleegyezett
kérésünkbe, ám rövidesen meghalt; utódja, Cody püspök pedig melegszívű
barátja lett a magyaroknak. Engedélyt kaptunk, hogy nézzük ki a helyet
és tervezzünk, építsünk. ,,Idônként jelentse nekem vagy a kancelláriai
hivatalnak, hogy miként állnak'' -- mondta nekem mosolyogva Cody
püspök egy ebéden, ahol csak ketten voltunk. Majdnem jezsuita lettem
én is, folytatta: ,,magánkönyvtáram csupa jezsuita íróból áll. Hogyne
bíznék a jezsuitákban!'' És bízott is bennem. Ez a bizalom serkentôbb
és sürgetôbb volt, mint a felügyelet és ellenôrzés lett volna. Bakos
György öröme nem ismert határt. Életének célját látta abban, hogy itt
virágzó magyar templomi élet szülessen. Kiválasztottunk egy
elhanyagolt régi tehén-farmot, mely százharminc holdas területen két
nagy pajtát, egy tűrhetô állapotban levô házat és egy kis
százötvenéves házacskát ölelt körül. Míg tárgyalások folytak
mérnökökkel, míg a pénzgyűjtés megszervezôdött és megindult,
vasárnaponként hol Delhiben, hol Langtonban, hol Tillsonburgban, néha-
néha Radney-ben miséztem. A delhi-i plébános meghívott, és plébániáján
éltem egy évig mint vendég.
                             * * *
     A templom tervét leskicceltem és kész tervvel ültem össze az
építômérnökkel. Leegyszerűsített romaneszk stílust választottam, mert
az volt a legkevésbé költséges és mégis ,,templomi'' jellegű. Tornyot
állítottunk a templomhoz simulva, magas tornyot, mert tudtam, hogy
magyarjaim látni akarják a lapos vidékrôl templomukat, és ha
megkondultak a harangok, azok hangja így messzebb szállt. A mérnök
magasolta a tornyot, de beleegyezett. A templomépítés megindult.
Karácsonyra már álltak a falak, és a tetôt is felhúzták. Elsô
karácsonyi éjféli misénken a kezünk a kehelyhez fagyott, de a népem
könnye is arcukhoz. Kevés ilyen megrázóan megható élménynek voltam
tanúja életemben.
     A templom belsô részét magam terveztem. Montrealban rendeltem meg
a padokat, áldoztató rácsot, egy helyi belga asztalos építette meg a
hatalmas faoltárt és két magyar művésznô, a Poczek testvérek festették
meg tojástemperával a fôoltár mögötti hatalmas tryptichon képeit.
Középen a Hegyi beszéd  jelenete uralta a teret, de ember nagyságú
Jézussal, körötte tizenkét apostolával és nagy csoport hallgatósággal.
A képen minden egyes személy szimbolikusan jelezte a Hegyi beszéd
fôbb jelentôségű üzenetét. Kétoldalt kisebb mezôben Szent Péter, az
egyház elsô feje állt, majd a másik oldalon Szent László király, a
rendkívüli idôk rendkívüli szentje. A templomot az ô pártfogása alá
helyeztük, már csak azért is, mert volt már Dél-Ontarióban Szent
István, Szent Margit és Szent Erzsébet templom, továbbá Szent László
ünnepe június végére esik, amikor a dohánymunka szünetel, és ez az idô
alkalmas ,,búcsúra''. Jól választottunk, már a kezdet kezdetén
legalább ötezer ember jött össze a courtlandi búcsúra.
                             * * *
     A templom fölszentelése után egy kicsit rendbehozva az öreg-öreg
épületet, lent irodát, fönt hálót rendezve be, kiköltöztem Delhibôl és
Courtlandon plébánoskodtam. Mária nôvér kijárt Hamiltonból segíteni,
Bakos György tervezett, sürgetett, cselekedett körülöttem, sikerült
kapnom két szociális testvért, akik a nagyobb házat foglalták el --
egyikük a konyhát vezette, Magdolna nôvér pedig az egyházközségi
munkában segített. Nagy erôvel és türelmetlen lelkesedéssel dobtam
magam a templomépítés idején és utána is a lelki munkába. Lassanként
egyre többen jöttek rendszeresen vasárnaponként; megindultak az
egyházközségi szervezetek, rendszeres gyűlések, temetô terv, iskola
terv, öregotthon terve merült föl, új plébánia gondolata, amely ellen
egyelôre tiltakoztam, nehogy az legyen a látszata, mintha mi papok a
kényelmet keresnénk. Segítôt is kaptam Ugrin Béla rendtársam
személyében. Adósságunk csökkent, már majdnem kifizettük a
templomépítés költségét. Grottát emeltünk nyári összejövetelek idején
szabadtéri misére, rendbehoztunk egy nyitott pajtát, mely alatt
szórakozni, vacsorázni és táncösszejöveteleket lehetett rendezni.
Jártam a környéket, egyre nagyobb sugárban. Fárasztóak voltak ezek a
félnapos utak. Ha ebédre állítottam be, jól megetettek és biztattak:
,,Hát csak nem hagy az Atya itt bennünket vacsora elôtt!'' Konyhánkat
minden jóval ellátták jó magyarjaim. Csirke, tojás, friss fôzelék,
sertés-, marhahús olyan tömegben jött konyhámra, hogy nemegyszer
Hamiltonba kellett küldenünk a nôvérekhez, nehogy ránkromoljon a sok
étel. Egyszer tizenkét élô csirkét kaptam és az autó csomagtartójába
tettem azokat. Hazaérve elfelejtkeztem róluk és csak másnap jutott
eszembe a tizenkét élô csirke. Hamiltonba vágtattam velük, a
csomagtartó kulcsát az egyik nôvér kezébe nyomtam, mondván: nem akarom
látni, mi történt szegény csirkékkel. Még élt mind, de tisztogatásra
több idôt fordított a kedvesnôvér, mint a csirkék kiemelésére.
     Ez idô tájt Reisz Elemér volt a provinciálisunk. Hamiltonban
székelt. Egyre több rendtárs jött át Európából. Varga Andor, aki a
provinciális titkára volt és filozófiát tanított a torontói jezsuita
szemináriumban a New York-i Fordham egyetemre költözött tanárnak.
Békési István szabadon mozgó amerikai misszionárius lett. Én egyre
nagyobb kimerültséget éreztem. Gyűlések, hosszú esti összejövetelek
után hányigerem volt, sokszor álmatlanul hánykolódtam. Sokat
dohányoztam, de az erôsen ivásra szokott magyarok között semmi szeszes
italt nem ittam. Formózában nyugtalankodtak odatelepedett kollégáim,
hogy nem segítem eléggé ôket.
                             * * *
     Fizetésünk Kanadában alacsony volt. Reisz atya megkérdezett, nem
volna-e kedvem helyet változtatni. Beleegyeztem. Cody püspök behívott
magához, ellenkezett: ,,Nem hagyhatja itt élete fontos művét! Milyen
garanciát kapok, hogy utódja helyt áll?'' Megnyugtattam, hogy majd
kiheverem az elszakadás fájdalmait, és utódom Ugrin Béla lesz, aki még
friss és erôs, és többet tud majd dolgozni mint én, egyre fáradtabb
magamvonszolásával. A püspök eljött búcsúztatásomra és én nekiindultam
széles Amerikának missziókat, lelkigyakorlatokat adni.
                             * * *
     Körülbelül öt évet éltem a Courtland-környéki magyar dohányosok
lelkigondozásában.
     Már majd huszonöt éve, hogy a dohányvidéki magyarok ismeretségébe
kerültem. Kemény, szívós, becsületes népnek ismertem meg ôket. A maguk
erejébôl, munkájából és eszességébôl lettek azok, amik ma: jómódú,
megbecsült gazdaemberek Dél-Ontárióban. Most már a templom mögötti
temetô száz és száz sírhelyet mutat. Egykori munkatársaim, a kezdôk
egyre többen lépnek ki a templomajtón, és feküsznek le pihenni
sírjukba. Gyerekeik, unokáik lépnek majd helyükbe, de ez más világ
lesz már, nem a ,,honfoglalók'' elsô, nehéz küzdelme, hanem a
feloldódott, könnyebb, általánosabb kanadai életbe integrált
életforma. Nem olyan zárt, küzdelmes és magyar, mint a sírbaszállô
szülôk és nagyszülôk élete volt.
                             * * *
     Amerikába visszaköltözve Clevelandben telepedtem meg néhány
hónapra, majd missziókat adtam McKeesporton, Pennsylvaniában,
Detroitban, Pert Amboyban (New Jersey) és Youngstownban. Itt ért utol
a McKeesport-i szlovák származású plébános és kérve kért, hogy
segítsem ki, mert hívei nagy része magyar, s ô még a Miatyánkot sem
képes helyes kiejtéssel megtanulni. Tíz hónapot töltöttem
McKeesporton. Utána majdnem egy évet Pittsburgh-ben olasz származású
hívek között. Itt újra betegeskedni kezdtem, súlyos gyomorfájdalmak
gyötörtek. Orvosom azt állította, hogy meghűlésem a gyomromra ment.
Varga Andor, aki akkor már provinciálisunk volt, hallva
betegeskedésemrôl fölajánlotta, hogy helyet szerez számomra New York
államban, Manhassetben, Long Islanden, ahol jezsuita közösség él. Itt
majd rendbejövök; és innen majd meglátom, hogyan tájékozódom tovább.
Békési Pista eljött hozzám, hogy elkísérjen. Én vezettem az autót, de
nem voltam bizonyos abban, hogy a több száz mérföldes utat legyengült
állapotomban végig tudom hajtani. Mire Manhassetbe értünk, esteledett.
Én ,,rendházat'' vártam, és íme egy hatalmas kôkastély állt elôttünk.
Már azon voltunk, hogy továbbhajtunk, de gondoltuk, nem árt
megkérdezni, merre fekszik a jezsuita rendház. Biztosítottak a
gyönyörű bronzkapu mögött, hogy helyben vagyunk, várnak.
     A régi Brady kastély, amelyet ez a dúsgazdag család az amerikai
jezsuitáknak ajándékozott, a hovatartozásom központja immár több mint
húsz éve. Az elsô félévben állandóan ott laktam, onnan jártam a
környékbeli amerikai egyházközségekhez kisegíteni: misézni, gyóntatni,
prédikálni, temetni. Aztán a közeli Garden City-ben (valóban Kertváros-
ban!) szolgáltam a templomot négy évig. Onnan Long Island sziget
északi részén Northporton éltem hat éven át. Most, e sorok írása már
hatodik évemben talál St. Jamesben, e sziget északi oldalán, közel a
tengerhez.
                             * * *
     Ettôl kezdve magyar kapcsolataim az írásra szorítkoztak. Már
kisgimnazista koromban írogattam. Filozófus koromban két kisregényt és
egy verseskönyvet adtam ki. A katolikus missziókba és A Szív be
gyakran küldtem cikkeket. Kínában végignaplóztam összes élményemet,
vagy legalábbis élményeim legnagyobb részét. Kanadában kéziratos,
litografált verseskönyvet adtam barátaim kezébe, majd válogatásban
Amerikában nyomtatásban jelent meg az itteni A Szív  kiadásában
Radányi Rókus osztálytársam, a lap szerkesztôjének keze alatt három
versesfüzetem: Belsô Kaland,  Hullámokon és Téli Ösvény  címen. Ebben
az idôben Ausztriában kinyomtatták egy kis kötetben Útközben  című
elmélkedés-sorozatomat. A Magyarok  Vasárnapj át, a Torontóban kiadott
Magyar  Élet et, több európai újságot szinte tömtem cikkekkel,
elbeszélésekkel, reflexiókkal. Írásaim legjellemzôbb címe talán az a
sorozat, amelyet A Szív  hozott Jegyzetek az életrôl  címmel. Mindig
az élmény vezette tollam, mindig az életrôl írtam, úgy ahogy az Élet,
(az isteni, emberi) érintett.
     Végeredményben, ha visszanéznék életem hatvan évén,
vándorembernek érzem magamat, utasnak, aki nemcsak beutazta, de
végiglakta a földkerekséget és eközben az ,,utazás'' közben a lélek
útját, a szellem útját utazta, az emberi élet magamnak kijutott élmény-
világát utaztam.
                             * * *
     Majd minden nyáron két-három hétre elutaztam valahová. Egyszer,
Kínából kijövet végigvonatoztam Amerikát, egyszer New Yorkból Los
Angelesig hajtottam autón, egyszer New Yorktól, Kanada északkeleti
pontjaitól végighajtottam Kanada északi részein, többször voltam
Olaszországban, jártam Görögországban, Egyiptomban, a Szentföldön,
Mexikóban, Dél-Amerikában (Venezuelában). Lelkészkedtem a Carib-
szigeteket végigcirkáló kirándulóhajón, végigtúráztam Franciaországot,
éltem egy barátaimtól fölajánlott lakásban három hétig Svájcban.
Szerettem ezeket az utazásokat, ha ismerôsökkel, jó barátokkal vagy
egyedül utaztam. Portugáliát és Dél-Spanyolországot egészen egyedül
jártam keresztül-kasul. Útirajzokat írtam majd minden utazásomról.
                             * * *
     Még egyfajta utazásról számolhatok be. Utaztam az egészség és
utaztam a betegség világában. Mikor Manhassetbôl kezdtem kijárni
segíteni amerikai paptársaimnak a környéken, Brooklynba hívtak, ahol
nyolc hónapig segítettem ki. Ez az idô a magyar 56-os események ideje
volt. Camp Killnerbe, a környékbeli katonai táborba harmincötezer
magyar menekült érkezett, köztük unokaöcsém családjával együtt.
Kijártam a menekülttáborba, dolgoztam a plébánián és egy vasárnap ebéd
után, mert fáradtnak éreztem magamat, ledôltem ágyamra pihenni. Mély
álomból szörnyű gyomorgörcsökre ébredtem. Alig tudtam levánszorogni az
emeletrôl, hogy plébánosomnak jelentsem bajomat. Amikor rám nézett,
arcáról láttam, mennyire beteg lehetek. Orvost hívtunk, aki
gyomorátfúródásra gyanakodott, de nem volt biztos a diagnózisban, így
nem adhatott fájdalomcsillapítót. Felhívtam magyar barátaimat --
akikhez hivatalos lettem volna vacsorára --, hogy nem mehetek, inkább
ôk jöjjenek, és vigyenek kórházba. Míg útban voltak értem, fölhívtam
egy magyar orvos barátomat, aki a roslyni kórházban dolgozott. Ô
biztosított, hogy mindent elôkészít, operáló orvost, műtétes ápolókat,
ha szükség lenne rájuk. Barátaim autójukba segítettek, és
összeszorított fogakkal, a fájdalomtól az ájulás határán értünk
egyórás autóút után a kórházba. Vért vettek tôlem mindjárt ott az
autóban és rövidesen kiderült, hogy gyomorátszakadásom van, és sürgôs
műtétet kell, hogy végezzenek rajtam. Orvos barátom megkérdezte,
szeretnék-e beszélni egy paptársammal. Annyira rosszul áll az ügyem? -
- kérdeztem a fájdalomcsillapítók hatása alatt lassanként
fájdalommentesen. Nézd, mondta, lehet, hogy az átfúródás már a
délelôtti órákban történt. Most már elmúlt este tíz óra. Reméljük,
hogy nem kapott mérgezést a szervezeted.
                             * * *
     Gyomromat mint egy lyukas harisnyát bestoppolták -- mondta késôbb
a műtétet végzô orvos. A hatodik napon már rendházamban lábadoztam.
Egy hónap múlva munkába álltam. Elôször eddigi, brooklyni helyemen,
majd Garden Cityben, késôbb Northporton. Ott újra gyomorvérzést kaptam
karácsonytájt. Orvosom műtétet ajánlott, én kértem, várjuk meg
,,diétázásom'' eredményét. Két hónap múlva a röntgen nyomát sem
mutatta duodenális fekélyemnek.
     Két és fél évvel ezelôtt, Anyám halálának idején hirtelen rosszul
lettem, és orvosom kórházba küldött. Ott két hétig olyan állapotban
feküdtem, hogy számos látogatóm nem hitte volna, hogy valaha is a
magam lábán lépek ki a kórházból. Az orvosok nemcsak duodenális, de
gyomorfekélyt is találtak bennem. Két hét múlva kiengedtek a kórházból
azzal, hogy három hónapos, erôs diétázás után véleményt mondanak.
Elmúlt a három hónap. A röntgenfelvételek semmi javulást nem mutattak,
pedig abbahagytam a  dohányzást, és pontosan betartottam a diétát.
Megoperáltak, kivették a fél gyomromat. Egy hét után már a plébánián
voltam és egy hónapra rá munkában. Erre a műtétre szükségem lett volna
talán már tíz éve, vagy még elôbb. A gyomorfekély titokzatos betegség.
Kezdôdhet hirtelenül, fejlôdhet lassan. Van,  aki már gyermekkorában
gyomorfekélyes, csak nem tud róla. Két éve történt mindez -- az elmúlt
két évben egészségileg oly jól éreztem magam, mint soha azelôtt az
elmúlt években.
                             * * *
     Az elmúlt félévben vagy nyolcvan elmélkedô imát írtam össze.
Felnôni Benned!  címmel kezdte közölni ezeket az imákat A Szív .
Bielick Jóskának, a havi folyóirat szerkesztôjének azt írtam, hogy
ezek az imák az én ritmusomat, életstílusomat, legjobban megtalált
egyéniségemet fejezik ki. A hosszú sorozatból, mely lüktetô-élô, Isten
felé mosolygó-kiáltó-kérô-repesô életem üteme, hadd állítom ide a
Fölajánlás  című ritmikus verset, mint életem lényegének kifejezését:

          ,,A tudós tudományát ajánlja neked,
     az anya gyermekeit, a férj a munkát
     a családért, -- mindenki azt, ami kedves,
     a lényeget, élete súlyát, a vezetô elvet,
     az igazságot, úgy ahogy éli. Mit
     ajánljak én Teneked? Lábad elé fektetem
     az életemet! Lépj rá, emeld föl, mosolyogd
     meg, csóváld a fejed, szeresd, vonj
     vállat, de fogadj el! Amit adhatok,
     ennyi csupán, ez vagyok én, fogadd el
     az életemet. A jóját meg a rosszát,
     közönyét, melegét, hidegét, kedvét,
     vágyát, a szomorúságát, a kacaját meg
     a könnyét, örömét meg a gondját.
     Örömöm, gondom, kacajom, könnyem,
     vigaszom, igazam, bizodalmam, Isten!
     Ajánlja magát Teneked gyermekségében
     a gyermek, erejében az erôs, hitében
     a hívô, -- mindent úgy adjon-ajánljon
     neked a néped, ahogyan ajándékod-magja
     (kegyelmed) benne fogamzott, nôtt, érett
     termett. Íme én az életemet, e rövidke,
     hosszú kalandot, kegyednek vékonyka
     ezüst fonalát, a milliószor milliónyi
     rezgést tefeléd, ezt az örökös emberi
     sóhajt színed elôtt, ezt a felhajtást,
     örömet benned, a nyűgös, kelletlen
     szófogadást, meg a sok-sok ,,igent'',
     én ezt teszem lábad elé. Lépj rá,
     vagy emeld a Szívedhez!
                             * * *
     Ahogy végignézek életem hatvan évén, úgy látom magamat, mint
vándort. Vándora voltam a földnek. Ismerkedtem vele mint ember,
végigutaztam, végigéltem. Találkoztam ezer és ezer emberrel, különféle
fajtájú, kultúrájú, nyelvű emberrel és nem tudnék egyet sem, akit ne
ismertem volna testvérnek. Hálás vagyok az én jó Istenemnek, aki
vándornak hívott és megmutatta, hogy ember és ember között különbség
alig van -- mindenki az Ô gyermeke.
     Mélységesen magyarnak érzem magam. De nincs részem a politikai
magyarságban. Várom, remélem és imádkozom azért, hogy egy napon
megszülessen az a magyar gyerek, aki, ha felnô, a maga lelkébôl,
magyar élményeibôl megírja a nagy Magyar Misztikát -- a magyar nép
életét Istenben, Isten életét a Magyar Nép életében. Aki majd
megmutatja a maga népének és az egész világnak, hogy a Magyar Nép
krisztusi nép -- élete, harca, igéje, hivatása, szenvedése, keresztre
veretése, reménye a föltámadásban: Krisztus életének mintája és mása a
világ népeinek színe elôtt a Földön.
                             * * *
     Miért folytassam? Alkonyodik, közeleg az este. Az én estém is,
amikor (remélem) mosolyogva fordítom életem elhunyó gyertyafényét az
én örök és végtelenül nagy szerelmem: Jézus Krisztus felé. Félénken,
alázattal, de bizalommal és örömmel várom, hogy színe elé érjek.
Holtomban, a nagy pillanatban, amikor szemtôl-szembe leszek vele, majd
megvallom gyenge, de mélységes és igaz szerelmem neki. Az Útitársnak,
a Vezetônek, a Biztatónak, Vigasztalónak, Titokzatos Testvérnek.
Becéztél, vezettél, szerettél -- itt vagyok készen átlépni a küszöböt,
mely olyan, mint a Te Keresztrefeszítésed! Fogj föl, mert ez túl sok,
összeomlottam, mögöttem minden sötét, elôttem minden túl fényes.
Vezess át az Új Életbe, kérem és szeretem azt, ha a Te Házad. Vezesd
mindazt, aki most hal meg, a mi egész testvércsoportunkat életünk Örök
Szülôjéhez, Istenhez. Már nem aggódunk, már örülünk, mi már
megérkeztünk veled, Jézus, Haza.''
========================================================================
F. Feigl Rudolf: Kudarcok és eredmények Istenért


     A  szökés 1949 márciusában kezdôdött. Vonat alatt, minden lehetô
módon Ausztria felé. Vezetôkkel. Egyik nap Horváth Tibor azt a hírt
hozta Budapestrôl, hogy két skolácot kiszedtek a vonat alól, és
elvitték ôket az Andrássy út 60 alá, ahol kikényszerítették belôlük,
hogy mi megy ott Szegeden. . . Ekkor P. Rektor eltűnt, mi pedig
házkutatást vártunk. A skolácok a határról a vezetôjükkel
visszaküldték bejelentôszelvényüket Budapestre, amelyet Horváth Tibor
hozott le nekem Szegedre. Én gyűjtögettem ôket, mert a kijelentôkhöz
azt is csatolni kellett. Nem tudtam, mitévô legyek. Az összes
bejelentôszelvényeket egy patent befôttesüvegbe tettem, malaclopó
alatt elvittem a Bús Páter utcai házunkba, és a pincében elástam. A
házkutatás elmaradt. Körülbelül három hétre rá négy skolác katonai
behívót kapott, amelyet odaadtak nekem, hogy intézzem el. Azt mondtam,
írják rá, ,,elköltözött, vissza a feladónak'', és dobják be a
postaládába. Mivel senki sem vállalkozott erre, én írtam rá, és én
dobtam a postaládába. Igen ám, de ezek még be voltak jelentve a
kollégiumba. Kiástam a bejelentôszelvényeket, kikerestem az övéket, és
kijelentettem ôket, hamis címekre, mert ôk már túl voltak a határon.
Helyettük persze, én írtam alá. Mivel ez sikerült, megpróbáltam minden
második nap kettôt kijelenteni, nem mint jezsuitát, hanem mint
fôiskolai hallgatót. Az utolsó kettônél megkérdezte a rendôr:
,,Tisztelendô úr, kijelentés lesz vagy bejelentés?'' Mondtam neki,
hogy kijelentés. Akkor ô azt mondta, tessék akkor befáradni az
ôrmester bajtárshoz a másik szobába. Rosszat sejtettem! Az ôrmester
bajtárs elôtt volt egy hosszú lista, hol azt nézte, hol a kijelentôt.
Ezután azt mondta: ,,Evvel a kijelentôvel fel kell mennie a
rendôrpalotába.'' Megkérdeztem tôle, miért kell nekem oda menni,
hiszen ott nem intéznek kijelentést és bejelentést, csak az ôrsökön.
Azt mondta: ,,Ez a parancs!'' Ezután dolgom végezetlen, visszamentem a
rendházba. A skolácok közül csak az egyetlen ,,stabilt'' találtam
otthon, aki nem akart kiszökni. Megkértem, jöjjön el velem a
rendôrségre. Ha ottfognak, vigye haza a hírt a miniszternek. Csizma
megígérte, hogy eljön. Abban egyeztünk meg, hogy 11 óra 45 perckor
indulunk a rendházból. Szombat volt, és tudtam, hogy a rendôrségen 12-
kor fejezôdik be a hivatal, és ha utolsó percben érek oda, már nem
fognak különösebbet csinálni. . . 11.45-kor mindenütt kerestem a
Csizmát, de sehol nem találtam. Végre megtaláltam az egyik eldugott
kis szobában. Mondtam neki, hát jöjjön, mert elkésünk. Magába
roskadva, azt válaszolta: ,,Hallja, én nem megyek. . .'' Így egyedül
indultam el. A rendôrpalotába érve pont 12 óra volt, megszólalt a
csöngô és a hivatalokból kitódultak a tisztviselôk. Én pedig velük
szemben felrohantam a lépcsôn, be a nyilvántartási irodába, ahol csak
egy altisztet találtam. Mondtam neki, hogy az ôrmester bajtárs ide
küldött ezekkel a kijelentôkkel. Azt mondta, itt nem intéznek
kijelentéseket, csak az ôrsökön. Én is úgy tudtam, mondtam neki.
Mutassa azt a kijelentôt, mondta ô. Nézegette ôket, s azt mondta: ez
pedig jól van kitöltve. Én is úgy tudom, mondtam én -- nézze, akármi
történik is, maga bizonyítani tudja, hogy én itt voltam a palotában .
. . Ebben megegyeztünk, és visszamentem a rendházba. Akkoriban a
magyar kormány rendeletet hozott, hogy a rendôrségi nyilvántartó könyv
vezetôje köteles a rendôrségen jelenteni, ha valaki két hétnél tovább
nem jelenik meg a lakásán . . .  Ha elmulasztja, az háromévi
börtönbüntetést vonhat magára.
     A ,,felszabadulás'' elôtt a nagykapornaki birtokunk jövedelmébôl
tartották fenn a szegedi filozófiát és teológiát. A háború után azt a
birtokot elvették, de a Nagy Imre-kormány kötelezte magát, hogy a
tanárokat ôk fizetik, és a tanulókat is segítik. Minden második héten
rendszeresen meg is érkezett a postai pénzes utalvány mindenki
számára, amelyet odaadtak nekem, aláírtam ôket, és kimentem a postára,
beváltottam, és hazavittem a pénzt. A mieink már régen Ausztriában
voltak, és még mindig jött a pénz. A kollégiumnak soha nem volt annyi
pénze, mint akkor. Hogy vissza ne kérhessék, P. Minister befektette a
Szent József-kápolnába. Addig a kórus fából volt, és ezt
megcsináltatta betonból. . . Nem tudták, hogyan állítsák le a pénzt.
Valahogy késôbb sikerült ,,a hátsó ajtón keresztül'' leállítani.
     Közben pedig P. Németh Bélát kinevezték vicerektornak. P.
Provinciálist, P. Tüllt, száműzték Mezôkövesdre, ahol házi ôrizetben
volt. A mieink bemehettek hozzá, de ô nem hagyhatta el a házat. Május
végén, 1949-ben a szegedi vicerektor is elment konzultusra
Mezôkövesdre, és beszámolt a szegedi helyzetrôl. Az én viselt
dolgaimat is elmondta. A provinciális P. Németh Béla által csak annyit
üzent nekem: ,,menjek a többiek után. . .'' Ez úgy ért, mint a
villámcsapás. . . Azon tűnôdtem, hogy el kell hagynom Magyarországot.
Legmerészebb álmaimban sem mertem arra gondolni, hogy nekem ki kell
szökni az országból. . . Szép lassan mindent felszámoltam. A
közellátásból is mindenkit kijelentettem, az élelmiszerjegyeket
visszaadtam. . .  A testvérek közül senki sem vállalta, hogy átvegye
tôlem a ,,piszkos'' dolgokat. A végén sok rábeszélés után, Kálmán
Sanyi átvette, azzal a kikötéssel, ha valami baj lesz, azt mondhassa,
hogy mindent Feigl csinált. Ebben megegyeztünk.
     Mivel engem különösen figyeltek, -- nap nap után mentem a városba
-- hová megyek, kivel találkozom, nem mertem vonattal elhagyni
Szegedet. Egy autó érkezett Budapestrôl egyik délelôtt, és beállt a
kollégium udvarára. A kijárati ajtókat figyelték, de este tíz óra után
az ökörkapunál már nem ólálkodott senki. Egyik testvér kinyitotta a
kaput, kinézett, engem pedig beültettek az autóba, és óvatosan, lassan
megindult velem Budapestre, a noviciátusba. Hajnali egy órakor
érkeztünk oda. Bezörgettem a portásnak (Magócsinak), hogy engedjen be.
Mivel a rektornál voltak a kapukulcsok, fel kellett ôt költeni. . .
Nagy nehezen bekerültem a házba. Mivel a noviciátus minden szobája
foglalt volt, a betegszobákba is benyitottunk, de mindegyikben
találtunk valakit. A ,,Kaszap-szobába'' is benyitottunk. Három ágy
volt a szobában, de kettôben Keresztény és Viola feküdt, akik aznap
szabadultak a börtönbôl, mert annak idején a határon elkapták ôket.
Így a ,,Kaszap-ágyban'' aludtam egy éjszakát. Többeket is elkaptak a
határon, akiket félévi börtön után Kistarcsára internáltak.
     Szegedet azzal a mesével hagytam el, hogy a noviciátusba kaptam
dispozíciót. . .  Mivel nem volt út kifelé, ezért három hétig a
noviciátusban rostokoltam. Csütörtöki nap villanap volt, s elmentünk
hármasban kirándulni. Este nyolc elôtt értünk vissza (vacsorára).
Hazaérve mondták, itt volt P. Socius (P. Pálos), és keresett.
Meghagyta, hogy még aznap, akármilyen késôn is, menjek be hozzá a
pesti házba. Tíz órára oda is értem. Ô azt mondta: ,,Feigl, van út,
vasárnap indulás, a Müller Szepi is magával megy.'' Mindent
elmagyarázott, adott egy borítékot (a vezetônknek). Nézzem meg a vonat
menetrendjét, és azzal a vonattal menjünk, amelyik este 9 órakor
Hegykôn van. Ott vár a vezetô. Mielôtt elindultunk volna, egy napra
hazalátogattam. Sok kérdéssel zaklattak, mert anyámnak Szegedrôl
egymás után küldtem csomagokat. Én nem árultam el semmit. Mondtam,
hamarosan mindent megtudnak. . . Vasárnap délután indultunk a pesti
házból. Elôször még letérdeltünk az úti Boldogasszony képe elôtt, és
imádkoztunk, hogy utunk sikerüljön. Civilben mentünk, mintha nem
ismernénk egymást, de figyeltük egymást. Sopronig váltottunk jegyet.
Szepivel vagy vagonba szálltam, ô az egyik oldalán, én a másikon, és
próbáltunk úgy ülni, hogy lássuk egymást. Gyôrben átszálltunk a
soproni vonatra, mely minden nagy fánál megállt. Errefelé most utaztam
elôször. Gyôr külvárosi állomásán határôrök szálltak fel ugyanabba a
vagonba, és körülülték Szepit. És láttam, hogy beszélget a katonákkal.
Úgy látszik, az ô magyar beszédje svábosan hangzott, és a katonák nem
sejtették, hogy mi járatban van. Egyik helyen felszállt egy kócos,
piros hajú hölgy, és velem szemben foglalt helyett. A Ludas Matyiba
temetkeztem, hogy ne kelljen vele szóba állni. Egyik helyen megindult
a vonat, megkérdezi tôlem a hölgyike, melyik állomást hagytuk el.
Mondtam neki, én nem figyelem az állomásokat, nekem Sopronig szól a
jegyem. Megkérdezte még, milyen állomás következik. Erre nem tudtam
válaszolni, de ô ott leszállt. Mi Szepivel Sopron elôtt, Hegykôn
szálltunk le a vonatról, mert azon az állomáson nem volt rendôr, és
vezetônk is ott várt bennünket. A határôrök is ugyanott szálltak le,
elôzékenyek voltunk, elôre engedtük ôket. Csak mi ketten voltunk
civilek, akik ott szálltak le a vonatról. Senki más nem volt az
állomáson, csak a mi ismeretlen vezetônk, biciklivel. Ez volt a jel,
hogy biciklivel vár bennünket egy középkorú férfi. Ô szép lassan
elindult biciklivel egy csapáson, és mi gyalog utánamentünk. A
kiserdôben megvárt bennünket. Bemutatkoztunk egymásnak. Erdôkerülô
volt, aki naponta látta, hogyan készül a vasfüggöny. . .  Látta, mikor
aláaknázták. . .  Elmesélte, hogy néhány héttel ezelôtt bevitték a
rendôrségre, alaposan megverték és azzal vádolták, hogy pénzért
átcsempész embereket a határon. Ô mindvégig tagadta. Elengedték! De
figyelték. . . Vasárnap lévén, szép ruhában volt. Elôször elment az
egyik kocsmába, utána a másikba, azután kijött az állomásra. ,,Maguk
menjenek most be a kiserdôbe, és várjanak 11 óráig. Én most újra
elmegyek az egyik kocsmába, majd a másikba, aztán otthon felöltözöm a
rossz ruhába, és kijövök magukért.'' Esett az esô, sártenger lett az
egész határban. ,,Ha ugyanazt a madárfüttyöt hallják egy ideig,
jöjjenek ki az útra. Én elkísérem magukat egy kunyhóig, ott vár az
apósom és a 18 éves rokonom. Azok fogják magukat átkísérni a határon,
egészen a Fertô-tó töltéséig. Most adok magának egy jelet, amelyet
ezek kérni fognak, mielôtt elválnak. (Egy nagy pitykegomb volt a jel.)
Ôk nem tudják, mi a jel. Ha ezt visszaadják nekem, akkor tudni fogom,
hogy odaát vannak Ausztriában, és akkor kifizetem ôket. Én pedig
visszamegyek a faluba, átöltözködöm a szép ruhába, és újra elmegyek a
két kocsmába, hogy lássanak.''
     Négyesben, sárban, esôben megindultunk a határ felé. Bôrig áztunk
(nyár volt, 1949. július 18.) De az esô volt a szerencsénk, mert
különben holdvilág lett volna. Hajnali kettô körül értünk a
,,vasfüggönyhöz'', amely alá volt aknázva. Egy nagy kanális medrében
mentünk, ahol nem volt akna, csak fent a két parton. A 18 éves fiú
elsônek vergôdött át a vasfüggönyön, utána Szepi, ezután az após. A
két utóbbi bent vergôdött a vasfüggönyben, én még magyar földön
álltam, amikor nagy robbanás hallatszott. Én azt hittem, hogy lôttek,
amikor a fiú megszólalt, és azt mondta. Itt fent, a parton robbant egy
akna, amely vékony dróttal volt összekötve. Ha valaki rálép, vagy a
kabátgombja beleakad, és megrántja, akkor robban. Mi a szórás alatt
voltunk, és így nem történt bajunk. Most iparkodjunk, mert a
robbanásra jönnek a katonák, esetleg kutyákat is hoznak . . . Én is
belevetettem magamat a vasfüggönybe. Ruha szakadt, bôr megkarcolódott,
de hamarosan túl voltunk a határon. A töltésen a vezetôk kérték a
jelet, amelyet átadtam. Ezután megadták az utasítást. A töltésen
menjünk vagy három kilométert, ott lesz egy átjáró, ott forduljunk
balra. Körülbelül egy kilométer után várjunk, amíg kezd világosodni.
Fogunk látni egy majort, oda be ne menjünk. . . Látjuk majd két falu
templomának tornyát. Az egyik közelebb van, és lapos, oda be ne
menjünk, mert ott oroszok vannak. A távolabbi falu tornya hegyes.
Arrafelé tartsunk. Toronyiránt mentünk, sárosan, rongyos ruhában. A
plébániát kerestük. Korán reggel volt, még mindenki aludt. De a
szakácsnô kijött az ajtóhoz, és azt mondta: ,,Foglaljanak helyet a
szaletliben, a plébános itt fog elmenni elôttünk a templomba
misézni.'' Mi ott rögtön elaludtunk. Harangszóra ébredtünk. Mise után
sikerült a plébánossal beszélni. Nagyon kedves és segítôkész volt.
Megtisztálkodtunk, reggelit kaptunk, osztrák pénzt adott, és délután a
postakocsival, amely ponyvával le volt takarva, vittek minket St.
Martinba, az autóbusz megállóhoz, ahonnan autóbusz vitt minket Bécsbe.
Bécs határában megállt az autóbusz, és egy orosz katona érkezett egy
osztrákkal. Az osztrák feljött az autóbuszba, az orosz várt az
ajtóban. Az osztrák elkiáltotta magát: ,,Bitte die Ausweis!''. . .
Forróság futott végig a hátamon, hogy a végén még visszakerülünk
Budapestre. Egy üres papírlapot vettem elô, hogy az utasok lássák, az
én kezemben is van valami. Az autóbusz végében ültünk. Az osztrák
katona mindenkinek megnézte az Ausweisét. Hozzánk érve azt súgtam
neki, ,,Entschuldigen Sie, wir sind Flüchtlingen. . .'' Nem szólt
semmit, csak tovább nézte a fényképes igazolványokat. Nem szólt az
orosznak. Azt hiszem, soha nem imádkoztunk úgy, mint akkor . . .
     Megérkeztünk Bécsbe, de még az orosz zónában voltunk. Taxit
fogadtunk, és így kerültünk át az amerikai zónába, a Canisius Haus-ba.
Ott jelentkeztünk. A minister hozta a magyar provincia katalógusát, és
megkérdezte tôlünk, mi a nevünk és a ruhaszámunk. Mindenre korrektül
válaszoltunk, és így beengedtek a házba. . . Megtudták, hogy mind a
ketten szabók vagyunk. Beengedtek minket az ottani szabóságba, mert az
ottani szabó testvér meghalt. Elsô dolgunk az volt, hogy egy használt
talárist néztünk ki magunknak, kitisztítottuk, megjavítottuk,
kivasaltuk, és már így jelentünk meg az ebédlôben és a kápolnában. . .
Nagyon épültek rajtunk.
     Késôbb megjött P. Fejér, Keresztény Gyuszival és Violával, akiket
azelôtt elfogtak a határon. Késôbb megérkeztek a novíciusok is, akik a
Szent Szaniszló kápolnában tették le elsô szerzetesi fogadalmukat. A
skolasztikusoknak P. Szentiványi volt a superiorjuk. Szepi és én
,,szabadonfutók'' voltunk (nem volt superiorunk).  Az egyik osztrák
testvér elvitt minket Schönbrunnba, a királyi nyaralót megnézni.
Gyönyörű volt. Visszaérve meséltem a novíciusoknak, hogy milyen szép
volt Schönbrunn. Kértek, mutassam meg nekik is Schönbrunnt. P.
Szentiványi engedélyével hatan el is mentünk, civilben. Megcsodáltuk!
A gyönyörű parkban sétálva magyarul beszéltünk. Ez volt a vesztünk!
Utánunk jött egy rendôr, aki megkérdezte tôlünk: ,,Sind Sie
Auslander?'' Azt válaszoltam: ,,Ja.'' (A skolácok nem tudtak németül,
csak én.) ,,Haben Sie Papieren?'' -- kérdezte. ,,Nein'' --
válaszoltam. ,,Dann kommen Sie mit mir . . . !'' Keresztény és Viola
már tudták, hogy ez mit jelent . . . Ôk már egyszer keresztülestek egy
ilyenen . . . Bekísért minket az ôrszobába. Kikérdezés . . .
jegyzôkönyv . . .  felhívták a jezsuitákat, azok igazolták, hogy mi is
azok vagyunk.
     Egy éjszakát a rendôrpalotában töltöttünk. Másnap a Canisius Haus
minisztere jött értünk autóval. Az osztrákok dühösek voltak ránk, és
azt mondták: ,,Die Ungarn müssen gehen . . .'' Ôk kerestek kiutat az
orosz zónából. Mivel tudtam németül, öt skolácot bíztak rám. Mariazell
felé szöktünk át az orosz zónából a francia zónába. Mariazellben
aludtunk, és a következô napon autóbusszal mentünk Sankt Andräba, a
noviciátusba. Körülbelül egy hét múlva indultunk tizennégyen
Innsbruckba, ahol a Zenzenhofon rostokoltunk négy hónapot . . . Nem
volt útlevelünk. Gara testvér Bécsbôl írt nekem egy elkeseredett
levelet Innsbruckba, hogy minden magyar jezsuita elhagyta Bécset, és
ôt egyedül otthagyták. Ô is velünk szeretne menni Olaszországba. Erre
én elmentem a Sillgasséba, a kollégium rektorához, és elmondtam neki,
hogy szeretnék visszamenni Bécsbe, Gara testvért kiszöktetni az orosz
zónából. Azt mondta: ,,In Gottes will sind Sie froh, das schon einmal
heraus sind from das Hölle. . .'' Elmondtam neki elképzelésemet. Van
itt egy Mülner nevű teológus, aki hasonlít rám. Kölcsönkérném tôle az
igazolványát (fényképes Ausweis-t), talárisban utaznék. . . Végre
megengedte. A zónahatáron két orosz katona szállt fel a vonatra, akik
mindenkit igazoltattak. . . Szívem a torkomban dobogott.
     Végre megérkeztem Bécsbe. Elmentem a Provinciálishoz és azt
mondtam neki, hogy eljöttem Garáért. Azt válaszolta: ,,A Gara nem
mehet, mert a lainz-i ház garanciát vállalt a rendôrségen, hogy Gara
testvér nem fogja illegálisan elhagyni Bécset. Erre azt mondtam neki,
hogy addig nem hagyom el Bécset, amíg Garát ki nem viszem az orosz
zónából. Erre ô azt felelte, hogy menjek ki Lainzba, és ott beszéljek
a superiorral. Kimentem. A superiorral beszéltem, ô is azt mondta,
amit a Provinciális, hogy Gara nem mehet, mert a garancia köti ôket.
Közben Garával is találkoztam, és mondtam neki, hogy ôérte jöttem, és
minden lehetôt megteszek, hogy ôt is levigyem Innsbruckba. A superior
elküldött egy Brudert a rendôrkapitányhoz, hogy megérdeklôdje Gara
helyzetét. Azzal jött vissza, hogy Gara nem mehet, mert köti a
garancia. Mondtam: én is szeretnék azzal a rendôrkapitánnyal beszélni.
Tudtam, hogy a rendôrkapitány nagy jótevôje a lainz-i lelkigyakorlatos
háznak, és szereti a jezsuitákat. Neki mindent el lehet mondani. Ebéd
után mondtam Garának, vegyen fel talárist, kimegyünk a
rendôrkapitányságra. A kapitány nagyon kedvesen fogadott. Elmondtam
neki, hogy Garát el akarom vinni Innsbruckba, de valami garancia köti
ôt a lainz-i házhoz. Ô azt mondta, hogy semmiféle garanciáról nem tud.
Nagyon megköszöntem, és elhagytuk a rendôrséget . . . Kiderült, hogy
az osztrákok csak egy ingyen munkást akartak Garában, azért volt a
garancia-mese. Megmondtam a superiornak: ,,Garancia nincsen, és holnap
utazunk.'' Gara nem akarta elhinni. Mondtam neki, csomagoljon, másnap
reggel eljövök érte. A Provinciálisnak is megmondtam: garancia
nincsen, holnap utazunk. A Provinciális nem akarta elhinni. Megvettem
a jegyeket, Garának is szereztem egy  Ausweis-t, és a következô napon
utaztunk Innsbruckba. Az orosz zóna-határon ugyanott szöktünk át, mint
elôször, Mariazell felé. Onnan autóbusszal Bruckba, majd vonattal az
Alpok lábánál végig Innsbruckba.
     Éjfél után érkeztünk Innsbruckba. Keresztény és Viola vártak az
állomáson azzal a hírrel, hogy P. Legeza megérkezett Zenzenhofra, és
még ma át akar szökni Olaszországba, mert Chieriben várják ôt, hogy
filozófiát tanítson a mieinknek. Engem választott útitársnak, mert én
tudok németül. Aznap reggel találkoztam P. Legezával, és neki is
megmondtam, várjon egy napot, akkor elmegyek vele. Nekem még aznap le
kellett mennem a városba, Mülnernek visszavinni az igazolványt, és a
rektornál jelenteni, hogy a veszedelmes missziót teljesítettem.
     P. Legeza kötötte az ebet a karóhoz, még aznap indulni akart a
Brenneren át Olaszországba. Ha én nem megyek, akkor Müller Szepit
viszi magával. Ez lett a veszte.  Elindultak aznap este. A határig
vonattal mentek. P. Fejér elmondta P. Legezának, hogy fent a Brenneren
a vonat irányában menjen még vagy kétszáz métert, keresztezze a
síneket balra és menjen át a völgyön és a völgy túlsó oldala már
Olaszország. Ô már egyszer megtette az utat. Este értek oda a
vonattal. Szepinek nem mondták el az útirányt. Csak P. Legeza tudta.
Szepi elbeszélése szerint, amikor a vonattal megérkeztek, P. Legeza a
sínek mentén visszafelé ment, Szepi követte. Ott felmentek a hegyre,
talárisban, félcipôvel, éjjel. P. Legeza elôl, Szepi utána. A sötétben
alig látták egymást. Egyszer Szepi nagy sikoltást hallott, P. Legeza
lezuhant a szakadékba. Szepi dermedten megállt, és szólítja az Atyát,
de választ nem kapott. Szepi ott töltötte a hegyen az éjszakát, és
amikor kezdett világosodni, lemászott a hegyrôl és a reggeli vonattal
visszajött Zenzenhofra, jelentette a tragédiát. Szepi egészen ki volt
borulva, alig tudta elmondani, mi történt.
     Szóltak a kollégium miniszterének, aki autóval feljött
Zenzenhofra, felszedte Szepit és P. Németh Bélát, fölmentek a
Brennerre, és ott a katonai ôrsön jelentették a tragédiát. Szepi
zavarában nem tudta megmondani, melyik hegyre mentek fel. A katonák
elmentek a keresésére. Aznap nem találták. A mieink pedig dolguk
végezetlenül jöttek vissza Zenzenhofra. Másnap reggel P. Ruff és én
(mi tudtunk németül) vonattal felmentünk a Brennerre, a határôrséghez.
Ott azt mondták: már két katona elment keresésére, akik dél felé
visszajönnek. Tehát vártunk. Visszajöttek a katonák, és jelentették,
hogy megtalálták. A két katona, P. Ruff és én felmentünk a vízmosásos
szakadékba, ahol megláttuk P. Legezát holtan. Innsbruckban temették el
a jezsuiták kriptájába. Ôvele megtelt a kripta.
     Január elején szereztek vöröskeresztes útlevelet, és Svájcon
keresztül utaztunk Olaszországba, Chieribe, a többiekhez. Majdnem két
évet töltöttünk a Villa Luiginában az olaszok villájában. Gyönyörű
helyen voltunk: dombtetôn egy háromemeletes épület, teraszos tetôvel,
ahonnan messze el lehetett látni.
     Elsô nyáron hat hétre elutaztunk St. Remibe, az Alpokba,
vakációzni. Ez volt életem egyik legszebb vakációja. Aránylag olcsón
béreltünk egy elhagyott hotelt. Onnan jártuk az Alpokat. A hotel
mellett folyt egy tiszta, jéghideg vízű patak. Legnevezetesebb
kirándulásunk a Grand Saint Bernát-hágó volt a bernáthegyi kutyákkal
és a szerzetesi kolostorral, amely most múzeumként szolgál. A közelben
van a hármas határhegy. Keleten Svájc, északnyugaton Franciaország,
délen Olaszország. Ott áll egy háromsarkú kô, amely jelzi a három
országot.
     Olaszországban bejártuk Milánót, Genovát és Torinót.
     1951-ben feloszlott a kommunitás. A teológusok Chieriben maradtak
P. Fábrival, a filozófusok átköltöztek Belgiumba, Louvainba,
Eegenhovenba. A testvérek is odamentek. Olaszországban volt egy nagy
Fordunk, azt is elvittük Belgiumba. Öten utaztunk benne. P. Németh
Béla, P. Baják, Nagy-Pál László és én. Ritz testvér volt a sofôr.
     Franciaországon keresztül utaztunk. Megálltunk Lyonban, Paray-le-
Monialban. Párizsban egynéhány napot töltöttünk. Megnéztük az arsi
plébános kis templomát. A végén megnéztük a reimsi székesegyházat,
ahol valamikor francia királyt koronáztak. Nyolc napig utaztunk, mire
végre megérkeztünk Belgiumba. Sok szépet láttunk!
     Meg kell még említenem, Párizsban, kint Versaillesban laktunk,
ahol a királyi palota is pompázik. Ott van kiállítva az a vasúti
kocsi, amelyben Trianonban aláírták azt a bizonyos ,,békeszerzôdést''.

                            Belgium

     Itt jóval kevesebb napsütést láttunk, mint Olaszországban. Esôs,
párás az idôjárás. Eddig Szegedtôl Belgiumig nagyon jól éreztem
magamat. Boldog voltam, és elégedett. Mindenki szeretett, és meg volt
elégedve velem. Mindenkin segítettem, szolgálatkész voltam. Eddig
nyolc jezsuita provinciában jártam és találkoztam a testvérekkel.
Mindenütt elégedetlenséget és óriási megkülönböztetést találtam az
atyák és a testvérek között. A testvérek szabályait háromszáz évvel
ezelôtt írták, amikor még mindenütt rabszolgavilág volt, és a
testvérek szabályai ezt tükrözték. Tipikus kasztrendszer uralkodott a
Társaságban, ami engem nagyon bántott. Amikor egy-egy provinciában
megjelentem, a testvérekhez vittek. Azoknak elsô kérdése az volt,
milyen nálatok a testvérek helyzete? Imádságban sokszor foglalkoztam
ezzel a kérdéssel, és olyan inspirációt kaptam, amelynek nem tudtam
ellenállni. Jött a provinciális vizitációjának ideje. Próbáltam
ôszinte lenni az elöljárómhoz. Feltártam neki a testvér-problémákat,
és azok orvoslását kértem. Azt mondta: ,,Én vagyok a provinciális, én
tudom és ismerem a problémákat, nem maga.'' Mondtam neki: ,,Atya
sohasem ment át azokon a problémákon, amelyeken a testvérek
átmennek.''  Egybôl kidobott! De azért nem adtam fel a reményt.
     A következô évben a ház rektora, P. Németh Béla tartott
vizitációt P. Provinciális helyett. Tizenegy óra hosszat beszélgettem
vele a problémákról. Nem értette. Én csupán segíteni szerettem volna,
ezért mindent bevetettem. Tapasztalatomat, népszerűségemet, tudásomat,
szeretetemet. Mindhiába. A provinciális és a rektor is ellenem volt.
Elmentem a spirituálishoz. Ô azzal fogadott: ,,Hallom testvér, hogy
problémái vannak.'' (Úgy látszik a rektor beszámolt neki.) Mondtam,
nekem személy szerint nincsenek problémáim. A testvéreknek vannak
problémáik. ,,Melyek azok a problémák?'' -- kérdezte ô. Kezdem neki
mondani. Erre dühös lett, és azt mondta: ,,Tudja, mit mond Szent Pál:
A rabszolga maradjon rabszolga.''  Mondtam neki, ezt ô kétezer évvel
ezelôtt mondta. És otthagytam ôt. Az olvasó képzeletére bízom, mi ment
végbe bennem. Az Úr Jézust is szidalmazták és leköpdösték. Ez volt az
én keresztutam.  De nem adtam fel a reményt. A keresztút után majd
csak jön a feltámadás. Imádkozni nem tudtam, csak ültem a kápolnában,
mint egy holdkóros. Visszaemlékeztem arra, amikor indítást éreztem
ennek a lavinának megkezdésére. Akkor én vállaltam ennek minden
következményét. Most Uram, itt állok egyedül. Adj erôt, hogy össze ne
roppanjak, és véghez tudjam vinni a Te akaratodat. Ekkor
kristályosodott ki bennem ez a kis imádság, ami angolul így hangzik:
     ,,Your will be done, Lord, in whatever work I may be. Your will
be done Lord, even when Your purpose is hard to see. Your will be done
Lord, no matter what the cost to me.''
     Magyarul: ,,Legyen meg a te akaratod, Uram, bármily munkát kell
végeznem. Legyen meg a te akaratod, Uram, akkor is, ha nehéz meglátnom
annak célját. Legyen meg a te akaratod, Uram, bármibe kerüljön is az
nekem.''
     A lelki szenvedés sokszor nagyobb tud lenni, mint a fizikai. A
szenvedés tisztítja a szeretetet.
     Könnyű a szenvedésrôl szépen elmélkedni, könyvbôl megtanulni, de
amikor a szenvedés gyakorlatilag érinti az embert, tapasztalatból
tudja, hogy milyen az. Amikor valakinek a lelkében orkánok tombolnak,
villámok cikáznak, dörög az ég és azt hiszi, az egész világ összedôl.
Ilyenkor az ember Istenbe vetett hite az, amely kitartásra ösztönzi.
Your will be done, Lord. Ezt a lelki folyamatot sokszor nem is lehet
szavakkal megfogalmazni, kifejezni. Ezt át kell élni. Az ilyenek
könnyebben megértik Krisztus és mások szenvedését.
     Ebben a lelkiállapotban sokszor szerettem volna megszabadulni
mindentôl. Elmenekülni, elfelejteni mindent, de képtelen voltam rá.
Your will be done, Lord, even when Your purpose is hard to see. A
problémák elôl nem elmenekülni kell, hanem szembe kell nézni velük, és
meg kell oldani azokat.
     Minden szeretetemet másokra pazaroltam, tudva azt, amit teszek,
azt Istennek teszem.
     Mindezt elfogadtam Isten kezébôl. Biztos voltam benne, Aki
elkezdte ezt bennem, az be is fogja fejezni. P. Héjja, akit diákkora
óta ismerek, Wepionban végezte harmadik probációját. Egyszer eljött
hozzánk Eegenhovenbe látogatóba. Elmeséltem neki, hogyan jártam. Az
elöljárók és a spirituális is ellenem vannak, noha biztos vagyok
benne, hogy Isten elôtt igazam van. Ô azt mondta: három hét múlva
befejezem a probációt és Rómába kerülök, az írók házába. Írja le
mindazt, amit elmondott, és küldje el nekem Rómába. Én majd tudni
fogom, hogyan juttassam el magasabb elöljárókhoz. Ez 1953-ban volt.
     Az egészet levél formájában írtam. Éjjelente írtam, mert nappal
más munkám volt. Négy hét alatt elkészült. Ebben megírtam: Paphiány
van az Egyházban? Miért? A munkásifjúságot kizárták a klérusból. Az Úr
Jézus szegény munkásifjú volt. És ezek a munkásifjúságból kikerült
papok hiányoznak az Egyházból. Az egyházi vezetôk tanulmányozták ugyan
a kérdést, de nem értették meg! És így ezen a téren nem történt semmi.
     Példának hoztam fel a századforduló körül a pápák által kiadott
Rerum novarum  és Quadragesimo anno  k. enciklikákat. Magyarországon
gyönyörű elôadásokat tartottak róla, idézték az enciklikákat, de nem
tettek érdekükben semmit. A végén az ördög elvitte az egészet. (Az
egyházi vagyont, földbirtokokat stb.)
     Valami hasonló ment végbe a munkások ,,tanulmányozásával'' is,
amely a kommunizmusba torkollott.
     Isten nem ver bottal! Isten nem küld hivatásokat sem? Nem, mert
ezt a mentalitást az Isten is csak kihalással tudja orvosolni. Az
elöljárók nem értették meg a kor szavát.
     A levélben párhuzamot vontam a Társaságban uralkodó szellemrôl,
mentalitásról. Az atyák és testvérek viszonyáról, és ennek orvoslását
kértem. A testvérek szabályait kritizáltam. Lehet, hogy ez a szabály
jó volt háromszáz évvel ezelôtt, amikor még erôsen dühöngött a
rabszolgavilág, és a testvérek sem írni, sem olvasni nem tudtak, s még
hittant sem tanultak. A testvérek szabályai ezt a szellemet lehelték,
amelyet 1953-ban már nem lehetett volna alkalmazni.
     Persze ezt mind részletesen írtam le.
     Ahogyan az egyháziak nem értették meg a munkáskérdést, ugyanúgy a
mi atyáink sem értették a testvérkérdést. Mindig a ,,szent''
szabályokra hivatkoztak.
     Probléma volt, hogyan küldjem el a levelet? Ha beadom a
rektornak, a levél nem fog elmenni. Így tehát a minisztertôl kértem
pénzt, és ajánlva adtam fel Rómába.

                      A keresztrefeszítés

     Néhány hétre rá hívatott a rektor. Elmentem hozzá, és asztalán
láttam a levelet, amelyet én Rómába, P. Héjjának küldtem. Kérdezte
tôlem, hogy mi ez? Azt feleltem rá, egy levél. De mi van a levélben? -
- kérdezte. ,,Atya bizonyára tudja, mert a levél fel van bontva, és
gondolom, elolvasta.'' ,,Beszéljen róla!'' -- mondta ô. Amire azt
válaszoltam: ,,Atya, tizenegy óra hosszáig beszéltünk róla (két napon
keresztül) és Atya nem értett meg. Én nem vagyok hajlandó többet
beszélni róla.'' Mivel kényszerített rá, azt mondtam: ,,Gyónási
titoktartás mellett hajlandó vagyok ezt újra átbeszélni.'' Erre ô
szabadkozott, ez nem gyónási téma. ,,Akkor sajnálom, kérem vissza a
levelet, mert ezt nem Atyának írtam.'' Nem adta vissza a levelet, mert
ez kell az archívumba.
     Másnap jött a rektor, és rámtámadt azzal, hogy úgy látszik, én is
úgy akarom csinálni, mint Luther és Kálvin. ,,Nagyon téved Atya, mert
én jobban szeretem az Egyházat és a Társaságot, minthogy olyat
tegyek.''  Akkor beszéljek róla. Mondtam, csak gyónási titoktartás
mellett. Végre megígérte. Újra egy egész napon át beszéltem róla, de
most sem értett meg.
     Néhány hét múlva újra jött hozzám a rektor és azt mondta: ô nem
fog gyónási titkot tartani, csak levéltitkot. ,,Ezt ígérte Atya, lelke
rajta!'' -- mondtam neki. Csak levéltitkot tartott!
     Információban mindent megírt Rómába, hogy én lázadó vagyok, és a
szent szabályok ellen vagyok, stb.
     Közben történt, hogy a ház spirituálisát leváltották. P. Héjja
jött helyébe. Tehát nem ment Rómába, és ezért jött vissza a levél.
Mikor megérkezett, elmondtam neki, hogyan jártam. Ô sajnálta, hogy nem
szólt, de idô elôtt nem mondhatta meg, hogy ô lesz az új spirituálisa
az eegenhoveni magyar kommunitásnak. Szerencsére a levélbôl több
(négy) példány készült. Így adtam neki is egy példányt olvasásra. Azt
mondta, mind igaz, amit írtam, de csak az elöljárókon keresztül lehet
valami eredményt elérni.
     Nagy nehezen rászántam magamat, hogy P. Reisznek mint
Provinciálisnak is küldjek egy példányt kísérôlevéllel. Nem sok
eredményt vártam tôle. Úgy is lett! Olyan dörgedelmes levelet kaptam
tôle, amilyet, gondolom, kevesen kaptak elöljárójuktól. Hogy én a
szent szabályok ellen vagyok, és hogy ennek nem lesz jó vége stb. Én
levélben megnyugtattam, hogy csak segíteni szerettem volna.
     1954-et írtunk, amikor az eegenhoveni magyar jezsuita közösség
szétoszlott a világ minden tájára. Fôleg Chilébe készültek. (A
filozófusok befejezték tanulmányaikat.) P. Németh Bélát és engem
visszahelyeztek Ausztriába. Mindenkinek megvolt már az útlevele és
vízuma. Még utoljára az egész kommunitás Namurben elvégezte a
nyolcnapos lelkigyakorlatot. Lelkigyakorlat közben hivatott a rektor,
átadott nekem egy levelet a Provinciálistól. Nem tudtam elképzelni,
mit írhat benne. Olvasom a levelet, amelyben írja, ne menjek
Ausztriába, hanem készítsem elô utamat Kanadába, Hamiltonba, ahol neki
megbízható segédkezet nyújthatnék. Mint derült égbôl a mennykô, úgy
ért az egész. Nem elég, hogy Magyarországot elhagytam, még Európát is
el kell hagynom.
     Mindezt a jó Isten kezébôl fogadtam. Ô tudja, mit  miért tesz, ha
én nem értem is.
     Ebben az idôben nem volt spirituális, aki segíteni tudott volna.
Egyedül az Isten és én. Ô mindent megmutatott nekem az eseményekben,
és én magamévá tettem.
     Gara testvért átkísértem Németországba, Frankfurtba. Egy éjszakát
Kölnben töltöttünk, és reggel ,,kölni vízben'' mosakodtunk. Két hétig
voltam Frankfurtban, és Kassel környékén felkerestem Keresztanyámat.
     Visszautaztam Belgiumba, ahol a vallon jezsuitáknál laktam, és
kezdtem hozzá az átköltözéshez. 1954. november 18-án indultam
Brüsszelbôl autóbusszal Le Havre-ba, ahonnan délután indult egy ezer
személyes hajó Kanadába (Cunard Line). Kilencszázan voltunk a hajón.
Egy kettes kabinban egyedül voltam. Ki lehetett nézni a kerek ablakon.
Tíz kanadai dollárt kaptam az útra. Elsô éjjel nagy mulatság volt,
dínom-dánom. Néhány magyar is utazott a hajón. Az egyik Izraelbôl
jött. A következô napon felmentünk a hajó fedélzetére, és
gyönyörködtünk a tenger vizében. Halványan még láttuk Anglia partjait
is. Negyed napra már alig jöttek az étkezdébe. Mindenki beteg volt. A
következô napokban már csak hatan-nyolcan jártunk enni. A hajó tetejét
hermetikusan lezárták, ugyanis olyan vihart kaptunk, hogy hajónk mint
egy gyufaszál dôlt elôre, hátra, jobbra, balra. Kúszott le a
hullámvölgybe, és a másik hullám átcsapott rajta. Így mentünk három
napig. Nyolc nap alatt kellett volna átérni, de csak a kilencedik
napon értünk Kanadába, Québec városába, ahol P. Csilla várt rám.
Belgiumból az egész kápolnafölszerelést az oltárképpel együtt elhoztam
egy hatalmas ládában. Még a szabósági varrógépet is áthoztam.
     Vonattal mentünk P. Csillával Montrealba, ahol két napot
töltöttem. Ezután vonattal Torontóba, ahol szintén két napig voltam.
P. Horányit ,,tanító bácsinak'' szólítottam (már a noviciátusban így
hívtuk). Ezt kikérte magának.
     Végre megérkeztem  rendeltetési helyemre, Hamiltonba. P. Szeder
és P. Reisz vártak már rám. P. Provinciális nagy ovációval fogadott,
és azt mondta: most pedig le fog menni a konyhába dolgozni. Egyik
ámulatból a másikba estem. P. Provinciális nagyon jól tudta, hogy nem
bírom a konyhát. Ez lett a büntetésem azért, mert ki mertem nyitni a
számat. P. Szeder elmagyarázta további teendôimet: a ház takarítása, a
kert, a sekrestye és az oltárok rendben tartása, díszítése, a templom
és a hall takarítása, no meg a bevásárlás, mosás és vasalás. Ez rendes
körülmények között két embernek a munkája szokott lenni. Azt sem
tudtam, hol kezdjem. Éjt nappallá téve dolgoztam, és nagyon
belefáradtam. A lelki dolgokra nem maradt idôm. Kértem, hogy angolul
tanulhassak. P. Provinciális erre azt válaszolta: ,,Egy testvérnek
arra nincs szüksége.''
     Teljes lelki sötétség borított el, de bíztam Istenben. Végeztem
munkámat, mint egy rabszolga. A plébánosnak pedig szüksége volt arra,
hogy valakin levezesse feszültségét, és így körülbelül minden második
héten egyszer rámförmedt, ordított, mint egy sakál. Soha semmivel sem
volt megelégedve. Én mindig ,,rosszul'' csináltam mindent. Sokszor úgy
éreztem magamat, mint egy eltaposott féreg. A testvérnek sohasem volt
szabad panaszkodnia. Nem is volt kinek. Spirituális nem volt, csak
egyedül Isten és én.
     Ez így ment három évig. És a testvér érezze jól magát. Sokszor
gondolkoztam azon, hogy ezek okos és tanult embereknek tartják
magukat, de halvány fogalmuk sincs arról, hogy egy ember rendes
körülmények között mennyi munkát tud elvégezni. Sokszor naponta 16-17
órát dolgoztam, hogy minden meglegyen. Minden úgy rám nehezedett, hogy
gyomorfekélyt kaptam, idegi alapon. Öt napig kórházban feküdtem, ahol
kivizsgáltak.
     Ha mindezt ellenségektôl kaptam volna, könnyebben elviseltem
volna. De saját rendem tagjaitól -- ez nagyon bántott.
     P. Provinciálisnak néha megemlítettem ezt a lehetetlen állapotot,
mire ô azt mondta: ,,Úgy látszik, a testvér nincsen megelégedve.'' Nem
tudom, ha neki kellett volna azt csinálnia, amit én csináltam, ô meg
lett volna-e elégedve?
     Sokszor inkább szerettem volna meghalni, mint élni. Közben az
egyedüllét is gyötört.
     Négy évig voltam Hamiltonban. Megfigyeltem, hogyan foglalkozik a
fiatalokkal a ,,lôcsfalvi pap'' és a nôvér. Összehozták a fiatalokat,
minden héten volt gyűlésük, de mind kevesebben és kevesebben jöttek.
Két hónap múlva már egy sem jött. Ezt idônként megismételték, és
mindig ugyanúgy jártak. Szerettem volna tudni, mi ennek az oka. (Akkor
testvérnek még nem volt szabad a fiatalokkal foglalkoznia.) Sokszor
beszélgettem a fiatalokkal, hogy megtudjam tôlük az okát ennek a nem-
érdeklôdésnek. Mi az, amit nem szeretnek? Mi az, ami visszatartja
ôket? Egy idô múlva összeraktam a  ,,puzzle''-t, és megkaptam a képet.
Régies mentalitásunk az oka. Mi nem vonzzuk, hanem taszítjuk a
fiatalokat. Persze errôl nem mertem beszélni. Egyszer már megégettem
magamat.
     Hamiltonban tettem le utolsó fogadalmamat, 1956. február 2-án,
miután egy év öt hónappal elhalasztották. Ekkor már P. Varga Andor
volt a provinciális. Azt mondtam neki, hogy ha rendes idôben nem
érdemeltem meg, akkor most sem, mert még most is az vagyok, aki akkor
voltam.  Én semmit sem változtam. Február másodika hétköznapra eset.
Az idôsebb asszonyok arról beszéltek: ,,menjünk el erre a misére, mert
a testvért most fogják szentté avatni.''
     Három és fél év után P. Varga leváltotta a plébánost, és így
valamivel javult a helyzetem, de munkaköröm megmaradt, kivéve a
templom és a hall takarítását, azt már más csinálta. Négyhetes angol
tanfolyamra is mehettem.
     Négy évi ottlétem után P. Provinciális azt mondta, hogy áthelyez
Courtlandra, mert fr. Póta jön Kanadába, és neki még nincs utolsó
fogadalma. Hamiltonban én már ,,megtörtem az ugart''. Felvetôdött
bennem a kérdés: vajon Courtlandon is ugart kell törnöm? És kellett,
de még milyet!

                           Courtland

     1958 ôszén kerültem Courtlandra. Elôtte hat hetet töltöttem a
guelphi angol noviciátusban.
     Courtlandi beosztásom: fôzés, sekrestyési teendôk, bevásárlás,
fűnyírás, takarítás, mosás és a temetôben a sírok kimérése, eladása.
Késôbb irodai munkát is végeztem. A koszt nagyon hitvány volt, mert a
plébános minden centet a fogához vert. Napi 75 centet kaptam
személyenként, és meghagyta, hogy a maradék pénzbôl a konyhát
szereljem fel edényekkel. Itt megtanultam, hogy tanult emberek sokszor
milyen ostobák tudnak lenni. Ott nap-nap után veszekedések voltak,
sokszor minden ok nélkül. Courtlandon hárman voltunk: a plébános, a
káplán és én, meg a sister, aki nem a plébánián lakott. Sokszor a
farmokról hoztam ennivalót. Amikor Courtlandra kerültem, az új
plébániaépület még nem volt egészen kész. Sokat festettem, függönyöket
szereltem, a kertbe 120 talicska termôföldet hoztam, fákat és
virágokat ültettem stb.
     Itt a következô káplánnal, P. Eördöghgel éjjel-nappal
,,rabszolga''-munkát végeztünk, házilag szigeteltük a falakat és a
padlót, és akkor kaptak faburkolatot a falak. A padlót pedig
szônyegeztük.
     Courtland Dél-Ontarióban fekszik, közel az Erie-tóhoz.
Tanyaközpont. (Itt van a világ közepe, mondták a magyarok.)
Dohányvidék. Már többször faluvá akarták nyilvánítani, de a lakosság
(körülbelül háromszáz lélek) ellenállt, mert akkor felemelik az adót.
Noha Middleton járásnak itt van a központja. Van postahivatala,
vasútállomása (itt csak tehervonat megy), gabonaraktára,
műtrágyagyára, iskolája, üzletei és öt különbözô temploma.
     Itt a farmokról járnak vasárnaponként autóval a templomba. A
farmokon túlnyomórészt dohányt termeltek, de sok minden mást is.
     Ez volt ekkortájt Ontario tartomány egyik leggazdagabb vidéke. A
környékbeli magyarok itt építették fel templomukat, a Szent László
templomot. (St. Ladislaus Church). Ebben Bakos Györgynek volt
oroszlánrésze. Két dohányfarmja volt, sokat áldozott és dolgozott a
templomért. Nagy volt a templom  területe (két farm, tehenészet).
     Tizenöt évig dolgoztam itt. Ez idô alatt sokat fejlôdött az
egyházközség. A templom mögött magyar temetôt létesítettek, a templom
mellé sóhajok hídjával összekötött új plébániát építettek, a templom
másik oldalán iskolát létesítettek, új rendházat építettek a szociális
nôvérek számára (S.S.S.), akik az iskolában tanítottak. A templom
színes ablakokat kapott. A terület egy részébôl házhelyeket
(subdivision) csináltak. Az 56-os forradalom után sok magyar fiatal
érkezett a környékre, akiknek futballpályát csináltak stb. Mindezt
Bakos György indítványozta.
     Az egyházközség is nagyon szépen működött. A Nôszövetség nagy
vacsorákat, bálokat rendezett a templom alatti díszteremben. Minden
évben megrendezték a Szent László-búcsút, amelyre Dél-Ontario
magyarsága megmozdult.
     Akkoriban körülbelül kétezer magyar fordult meg Courtlandon. Ez
volt Dél-Ontario magyarságának legnagyobb találkozója. A szentmisét a
szabadban tartották, mert a templom kicsinek bizonyult. Késôbb a
temetô elôtt, egy Fatima kegyhelyet (grottát) létesítettek. Errôl
nevezték el az iskolát: ,,Our Lady of Fatima School''-nak.
     Az egész egyházközség dolgozott. Sütöttek, fôztek, ebédet és
vacsorát. Hatalmas sátrat béreltek, amely alatt asztalok és székek
voltak felállítva, és délután ott volt a műsor is, és a búcsú-király
és -királynô koronázása. Én mindebben besegítettem.
     Októberben volt a Simcoe fair (vásár), amely hat napig tartott.
Az egyházközségnek ott volt egy magyar konyhája, sátor alatt. Simcoe
körülbelül húsz kilométerre van Courtlandtól. Ez a megye székhelye.
Itt rendezik meg Dél-Ontario gazdasági kiállítását.  A konyhába és az
étterembe mindent Courtlandról kellett vinni. Nagy volt a hurcolkodás,
oda és vissza.
     Én voltam a pénztáros és a kifutófiú. A courtlandi templom
halljában fôzték meg a kiállításon árusított ételeket. Délelôtt 10-tôl
este 11-ig, hat napon át mindig ugyanazt, tyúkleves, rántott csirke,
töltött káposzta, almás pite és kávé. Este 11 után megszámoltuk a
pénzt, és én ,,eltűntem'' vele Courtlandra. Sokszor hajnali 1-kor
értem haza. Másnap elölrôl kezdtem. Szívesen csináltam ezt, mert akkor
nem kellett fôznöm, noha ez fárasztó munka volt.
     Az olvasóban talán felmerül a kérdés: miért kellett mindezt
csinálni? Itt Kanadában a templomnak csak annyi pénze van, ameny- nyit
a hívek összeadnak és rendezvényekbôl bejön. Akkoriban a templomnak
még adóssága volt. A hívek szerették templomukat, és munkájukkal
segítették.
     1959-ben kezdtem ministránsokkal foglalkozni. Elôször magyar
gyerekekkel. Késôbb a nem magyar iskolás gyerekeket is bevontam. A
templom területi plébánia lett, és így az iskolás gyerekek szülei is
idetartoztak. Ettôl fogva a magyar templomban angol mise is volt.
     Felhasználtam hamiltoni tapasztalataimat, és nem a régi módszert
alkalmaztam. Idôvel átálltam a fiatalok gondolkozásmódjára, az ô
mentalitásukat követtem. Tudtam nyelvükön beszélni, és így megnyertem
ôket. Meghívtam ôket, és ez imponált nekik. Az Úr Jézus is meghívta
apostolait. Örültek, hogy a Brother (testvér) szóba állt velük.
Vezetôséget választottak maguk közül. Minden harmadik héten vasárnap
összejöttek gyűlésre. Utána sötétedésig fociztak, vagy baseballt
játszottak. Persze közben egy üveg üdítôt is kaptak. A végén jó
részüket én vittem haza autóval. Minden évben egyszer kirándulni
mentünk Sand Hillre. Hét-nyolc papát beszerveztem autóstul, akik
vigyáztak a gyerekekre, és megsütötték a hot dogot.  Pontozás is volt.
Fürödtünk a tóban, mindenféle játékok voltak. A végén díjkiosztás.
Persze mindenki kapott valamit.
     A mieinktôl rengeteg kritikát kaptam, sokszor akadályoztak, és az
irigység ördöge is beleszólt. Ôk tanultak voltak, és nekik nem
sikerült. Én nem tanultam, és nekem mégis sikerült.  Nem könyvekbôl
tanultam, maga az élet tanított.
     Egyik évben levelet kaptam P. Provinciálistól New Yorkból,
amelyben megírta, hogy Rómába készül a 32. általános rendgyűlésre, és
tudja, hogy én foglalkoztam valamikor a testvér-problémákkal. Írjam le
neki, és azt is, hogy milyen megoldást gondolok. Röviden válaszoltam
neki, hogy amit annak idején megírtam, keresse meg az archívumban.
Postafordultával válaszolt, hogy én akkor csak a problémákról szóltam,
a megoldásról csak keveset. Megírtam neki, hogy a testvérszabályokat
el kell törölni, mert azok még a rabszolgavilágból valók. A
testvéreknek ma már vannak iskoláik, hittant is tanultak. A
szeparációt is el kell törölni. Minden olyasmit, ami megkülönböztetést
foglal magába. Az atyák sok olyan munkát végeznek, amihez nem
feltétlenül szükséges, hogy felszentelt papok legyenek. Miért ne
tudnák azokat a testvérek csinálni? Miért nem lehet a testvéreket is
taníttatni? (Azt mondják erre: ha taníttatnák ôket, akkor miután
kitanultak, elhagynák a Társaságot.) Kérdezem: az atyáknál és a
skolasztikusoknál nem áll fenn ez? Hányan elhagyták a Társaságot!
Teremtsenek olyan atmoszférát, hogy a testvér jól érezze magát, és
akkor nem fog olyan sok elmenni.
     P. Varga hazajött az általános rendgyűlésrôl, és azt mondta
nekem: ,,You got it!'' Eltörölték a testvérszabályokat. Deo Gratias! A
testvérek is harmadik probációba mennek, utolsó fogadalmuk elôtt. Ha
akarom, én is elvégezhetem újra a nagy lelkigyakorlatot. Kértem, hogy
az egész probációt elvégezhessem, hogy végre újra egy kommunitásba
kerüljek, mert nagyon egyedül érzem magamat. Azt mondta, nem lehet,
mert nekem már megvan az utolsó fogadalmam.
     Körülbelül egy-két hónapra rá meglátogatott minket P. Van Gestel
asszisztens. Én engedtem be az ajtón, bemutatkoztam, mire ô azt
mondta: ,,You are the Feigl! I never met you, but I know you very
well.'' Ôt kértem, hogy engedje meg, hogy az egész probációt
elvégezhessem. Mindig egyedül vagyok, négy évet Hamiltonban, és most
már négy éve itt vagyok. Szeretnék újra egy ideig kommunitásban élni,
és az angol nyelvet gyakorolni. Megadta az engedélyt! Így 1962.
szeptember 1-én elutaztam Clevelandbe, probációba. Nagyon boldog
voltam! Végre kiszabadultam ebbôl a lehetetlen helyzetbôl. Négy
hónapig voltam ott, és nagyon jól éreztem magamat. Amikor társaim
kitalálták, hogy nekem már megvan az utolsó fogadalmam, azt mondták,
úgy látszik, kém vagyok közöttük. Huszonegyen voltunk együtt,
különbözô USA-beli provinciákból. Számomra a harmadik probáció oázis
volt a nagy lelki sivatagban.
     Karácsonyra újra visszajöttem Courtlandra, és folytatódott
minden.
     Az itt dolgozó nôvért valamilyen oknál fogva elvitték
Courtlandról. Ômiatta volt a sok veszekedés köztünk. Az elsô káplán
hallgatásba burkolódzott, a másik itt kapott ,,missziós hivatást'', a
harmadik utódlási joggal érkezett ide, és jaj volt neki, amiért a
plébánost ,,kitúrta''.
     Nôvér nem volt, és így rám szakadt az irodai munka is. Éjt
nappallá téve dolgoztam, hogy minden meglegyen. Persze semmi sem volt
jó.  A nôvért siratta.
     Az egyházközségben kicsit, nagyot, mindenkit ismertem. Közben P.
Héjja lett a provinciális, aki elhelyezte a plébánost, engem pedig
felmentett a fôzés és takarítás alól. Egy idôsebb magyar asszony járt
be, aki ezeket a munkákat elvégezte. És én végre felszabadultam életem
legnagyobb és legfájdalmasabb keresztjétôl és büntetésétôl. Deo
Gratias! Azután szűnt meg bennem a lelki sötétség. Tizenhárom éven
keresztül nem volt más imám, mint amelyet a szenvedés  ,,préselt  ki''
belôlem: Your will be done, Lord.
     Ettôl fogva nem féltem senkitôl és semmitôl, olyan
felszabadultnak éreztem magamat. Újra örülni tudtam mindennek.
Tizenhárom év alatt Isten megmutatott nekem mindent. Nem könyvekbôl
tanultam, hanem Isten tanított. Az ördög sokszor meg akarta ezt
akadályozni, de Isten tovább tanított. Ettôl kezdve tudtam a
fiataloknak lelkivezetést adni, mindenkinek olyat, amilyenre szüksége
volt. Lelki tanácsot adtam, amellyel kihoztam egyeseket szörnyű
lelkiállapotukból. Azóta is meglátom, hogy a fiatalnak milyen lelki
táplálékra van szüksége.
     Kikerülve ebbôl a lelki állapotból, másképp láttam mindent.
Visszanézve, ez alatt az idô alatt Isten sok mindenre megtanított.
Mindenen átvezetett, és megmutatott sok mindent a lelki életben, amit
könyvekbôl nem lehet megtanulni. Senki sem értett meg. Mindent
Istennel beszéltem meg. Ô tartott meg szolgálatában. Emberileg ezt nem
lehetett volna kibírni. Nagyon erôs a hitem, hogy aki eddig vezetett,
ezután is vezetni fog. Your will be done, Lord.
     Sokszor szerettem volna szabadulni mindettôl, de nem tudtam.
Annak idején mindent vállaltam Istenért, és most itt vagyok, Uram!
     Ezután többet tudtam dolgozni a fiatalokkal. A ministráns klubban
negyvennyolcan voltak. Ez volt a legnagyobb létszám. Persze problémák
ezután is akadtak bôven. Az egyik káplán megszökött egy nôvel. Úgy
láttam, semmi hite sem volt. De a Társaság kitaníttatta egyetemi
tanárnak, méghozzá a párizsi egyetemen.
     Ezután én járhattam esténként a rózsafüzér csoportokhoz imádkozni
(hét csoport volt). Az új plébános mindig felhívta a családot, hogy
ott vagyok-e még. A családokban azt a benyomást keltette, hogy bennem
nem lehet megbízni, engem ellenôrizni kell. Mindez a régi testvér-
szabályok eredménye. Az egyik káplán megmagyarázta nekem, hogy én nem
tartozom közéjük (mármint az atyák közé), mert mi papi rend vagyunk,
és én nem vagyok az, ,,te a püspöktôl nem kaptál hatalmat semmire''.
Mondtam neki, engem is ugyanaz a Provinciális helyezett ide, mint ôt,
és így én is ugyanolyan tagja vagyok a Társaságnak, mint ô, de nekik
négyes fogadalmuk van, nekem viszont csak három.  ,,A tévé sem a tiéd,
hanem a miénk'' (mármint az atyáké) mondta. Fél évig nem néztem a
tévét. Mindez akkor, amikor amúgy is annyira egyedül éreztem magamat.
,,Your will be done, Lord.'' Sok-sok megaláztatás és megkülönböztetés
ért. ,,Your will be done, Lord.''
     Ezt is túléltem! Ezt a plébánost idô elôtt kellett leváltani.
     1973-at írtunk, P. Ádám János volt a provinciális. Nyáron
vizitációra jött, és többek között azt mondta nekem: mi volna, ha
engem Torontóba helyezne, ott még több fiatal van. És F. Pótát
helyezné ide helyemre? ,,Részemrôl nincs nagyobb nehézség'',
válaszoltam. Rövidesen megkaptam a hivatalos áthelyezést Torontóba.
Amikor a courtlandi hívek ezt megtudták, az egész egyházközség
megmozdult és tiltakozott ellene. Írtak a Provinciálisnak, és kérték,
hogy hagyjon itt, de a Provinciális hajthatatlan maradt. Erre
aláírásokat gyűjtöttek, és elküldték Rómába a P. Generálisnak. Hiába
próbáltam csitítani ôket, hogy egy fiatalabb Brothert kapnak. Ôk csak
háborogtak. P. Provinciális azt mondta, a cserének meg kell történnie.
Pont. Szeptember 1-én vettem a sátorfámat, és autóval elindultam
Torontóba, F. Póta pedig Courtlandra.

                            Toronto

     Ott hallottam, hogy ott ugyanúgy ragaszkodtak az ô testvérükhöz.
Toronto nagy városában úgy éreztem magamat, mint a falusi gyerek
Pesten. Courtlandon szerettem a csendet, a jó levegôt, és mindenkit
ismertem. Toronto zajos város, rossz a levegôje, és nem ismerek
senkit. Ha hívekkel találkoztam, azok átnéztek rajtam, éreztették
velem, hogy nem kellek. Alig állt velem szóba valaki. Honvágyat
éreztem Courtland után. A ministránsok felére csökkentek. Csupán heten
maradtak, azok is gyanakodva néztek rám. Ez az ellenállás körülbelül
fél évig tartott. Sokszor sírni szerettem volna.
     Az itteni plébános, P. Király arra kért, szervezzem meg itt is a
ministráns klubot. Különösen azokat a fiúkat szedjem össze, akik nem
cserkészek. A hét meglévô, ,,középkorú'' ministránshoz (12-14 évesek)
toboroztam még hét kis ministránst, és karácsony elôtt összehoztam
ôket egy megbeszélésre. Mivel tudtam a nyelvükön beszélni, rögtön
megnyertem ôket. Mondtam nekik, jó volna ministráns klubot alapítani,
ahogy Courtlandon is. Nagy volt a lelkesedés. Mindjárt megválasztották
a vezetôséget. Elnököt, alelnököt, titkárt, pénztárost (pénz akkor még
nem volt) és két tanácsost. Tizennégyen voltak együtt, hat nagyot
beválasztottak a vezetôségbe. Mondtam nekik, most már csak tagokat
kell toborozni. Pár hét múlva már huszonöten voltunk. Minden hónapban
volt gyűlésünk. Fél év múlva már hatvanan voltunk. Mindenki felfigyelt
ránk. Ekkor kezdett felengedni a velem szembeni fagyos ellenállás.
Persze sok-sok kritikát kaptam: ,,a mi idônkben nem így volt''. Azt
elfelejtették, hogy az harminc-ötven évvel ezelôtt volt. Azóta sok
minden megváltozott. Akkor a fiatalokkal való foglalkozásban diktatúra
és tekintélyuralom volt. Az ,,okosak'' akkor íróasztal mellett szépen
megírták az alapszabályokat, és ebbe szorították bele a fiatalokat.
Ezek közül sokan sohasem foglalkoztak fiatalokkal, de ôk voltak a
,,tudósok''. Honnan tudom? Én is akkor voltam fiatal! Én mindig
nyitott szemmel és nyitott füllel jártam! Túl sok volt az elmélet,
amit a gyakorlatban nem lehetett megvalósítani. A mai fiatalok úgy
érzik, hogy ez már csak az öregek nosztalgiája.
     Ez a múlté! Ez nem vonzza a mai fiatalokat, hanem taszítja ôket.
Az épületet is lentrôl fölfelé építik, és így maradandó lesz, nem
pedig fentrôl lefelé. A mai fiataloknál is ugyanez a helyzet. Lentrôl
kell felfelé építeni. Demokratikusan kell vezetni ôket. Ezt nem lehet
könyvekbôl tanulni, megfigyelésbôl, hozzáértésbôl, tapasztalatból
lehet csak elsajátítani. Fôleg mentalitást kell váltani , és sok
áldozatot kell hozni értük, sok-sok szeretettel.
     Ekkortájt kaptam meg az engedélyt, hogy misék alatt
áldoztathatok.
     1984-ben itt járt Torontóban II. János Pál pápa. A pápai misén én
is áldoztattam. A kelyhet (alumínium kupa), amibôl áldoztattam, utána
megkaptam ajándékba.
     A pápa a katedrálisban találkozott a papsággal és a
szerzetesekkel. Mivel a pad szélén ültem, az a kitüntetés ért, hogy
kezet foghattam a pápával. Ô kezet fogott mindenkivel, aki a pad
szélén ült.
     1986-ban féléves szabbaticalt (szabadságot) kaptam. Sok mindent
ajánlottak, hogy mit csináljak ez idô alatt. Gondoltam egy nagyot!
Mivel hallottam, hogy Tajvanban a torontói ministráns klub mintájára
szintén összeszedték a gyerekeket, elmegyek, meglátogatom ôket. Ha már
Ázsiában vagyok, meglátogatom volt novíciustársaimat. P. Provinciális
megadta rá az engedélyt. Vancouverben megnéztem az Expót, onnan
Tokióba röpültem. P. Bihari várt a repülôtéren. A jezsuita
szemináriumban találkoztam Pepi bával, (P. Nemeshegyi Péterrel). A
következô napon vonatra tettek, és elutaztam a hegyekbe, a japán
mártírok kegyhelyére, ahol a Kópé várt rám (P. Horváth Sándor). Ott a
következô napon, május 1-én ünnepelték a mártírokat. A kis templom
körül gyülekeztek a környék katolikusai, körülbelül háromszázötvenen.
A püspök is ott volt. Körmenetben átvonultunk a mártírok sírjához,
ahol misét mondtak. Hirosimából a jezsuita novíciusok is ott voltak,
akikkel két napra rá elutaztam Hirosimába a noviciátusba. Ott
találkoztam P. Nemes Ödönnel. Megnéztem a ,,tett színhelyét''. Most
egy szép park, a ,,békepark'' áll a helyén. Már csak a park melletti
múzeumban lehet látni az atombomba pusztítását. Csak egyetlen kiégett
épületet hagytak meg emléknek. Nagaszakiban ugyanúgy van. Útközben
megmutatták a helyet, ahol Xavéri Szent Ferenc meghalt. Nagaszakiban
van egy katolikus templom, amelyet a mártírok tiszteletére építettek,
és elôtte van azoknak a mártíroknak az emlékműve, akiket
keresztrefeszítettek.
     Tokióból átröpültem Tajvanba, ahol F. Bencze várt a repülôtéren.
Három hetet töltöttem ott. P. Jaschkó István megmutatta intézményeit.
Négy napig San Paulus jezsuita püspöknek voltam a vendége. (Ôt régóta
ismerem.) Egy bérmaútjára kísértem el ôt. Az egész szigetet keresztül-
kasul bejártam. Pagodákat és a ,,poklot'' is láttam.
     Innen átröpültem a Fülöp-szigetekre. Manilában meglátogattam P.
Papillát, Cebu Cityben P. Kráhlt. Soha sehol olyan nyomort nem láttam,
mint ott.
     Átröpültem Hongkongba, ahol meglátogattam P. Ladányit. Több
szigeten jártam. Egyik szigeten sincsenek szállítási eszközök, hogy ne
szennyezzék a levegôt. Ott mindenki gyalog vagy biciklivel jár. Ott
van a jezsuita noviciátus is.
     Átröpültem Rómába is, majd Ausztriába és Németországba, ahol
részt vettem a magyar jezsuita összejövetelen, és végül
Magyarországra. Rómában elvégeztem a nyolcnapos lelkigyakorlatot a
Germanicum villájában, ahol F. Vogl volt a szakács. Onnan
visszarepültem Torontóba. Azóta újra itt dolgozom a magyar Szent
Erzsébet templomnál.
     Életemben sok szépet láttam és tanultam. Kétheti zarándoklaton a
Szentföldön jártam. Másik kétheti zarándoklaton pedig Olaszországban
Milánótól-Rómáig néztünk meg sok-sok ferences szentélyt.
     Köszönöm a Társaságnak, hogy ezeket az utakat megtehettem.
     Visszatérve a ministránsokhoz, a vezetôség nagyon aktív volt.
Összeállítottuk az egész évi programot. A gyerekek úgy érezték, hogy
ez a klub az övék. Mindenkinek volt beleszólása, elgondolása. A végén
kikristályosodott a program. Elôször is játékokat vettünk (pingpongot,
sakkot és sok mást). Honnan volt rá pénz? A plébános és a szülôk
összefogásából. Egy évben egyszer, húsvét után egyik vasárnap a
ministránsok miséje volt, amikor minden ministránst berendeltem egy
misére. Minden gyerek beöltözött piros talárba és fehér ingbe, így
vonultak be a templomba, ahol fenntartott helyünk volt. A nagyok
ministráltak, a többiek a padokban ültek. Ez volt az elsô bemutatkozás
a hívek elôtt. P. Király misézett és beszélt. Többek között azt
mondta: ,,Nem tudom, kit dicsérjek meg jobban, a szülôket, akik
elhozták fiaikat, vagy a ministránsokat vagy a testvért, aki
megszervezte ôket?'' A ruhákat részben a szülôkkel vetettem meg. A
szülôk boldogok voltak, hogy fiaikat az oltár mellett látták. Ennek a
csoportnak hihetetlen vonzereje volt.
     Közben P. Király meghalt. Halálos ágyán kétszer is nagyon a
lelkemre kötötte, hogy bármi történjen is, a ministránsokat soha el ne
hagyjam. P. Jaschko lett a plébános. Két évre rá százhuszonöt
beiratkozott tagja volt a klubnak. Ebben az évben hívtuk meg a közös
áldozáshoz Ambrozic segédpüspököt. Ez az eredmény részben a szülôknek
is köszönhetô, akik hajlandók voltak huszonöt-harminc kilométerrôl is
elhozni fiaikat a magyar templomba. Én minden gyereket személyesen
hívtam meg, személyes kapcsolatot teremtettem velük. Elmélkedéseimben
mindig kontempláltam, és azt láttam, hogy az Úr Jézus meghívta
apostolait, személyes kapcsolatot teremtett velük. Én az Ô példáját
követtem, és ezt siker koronázta. Volt olyan magyar család, akik csak
karácsonykor és húsvétkor jöttek a magyar templomba. Ezeknek a fiait
is meghívtam ministrálni, és ôk otthon a szülôktôl kikönyörögték, hogy
vasárnaponként a magyar templomba vigyék ôket, mert ministrálni
akarnak. Így lettek a szülôk vasárnapi templomba járók. Volt olyan,
aki vezetô szerepet vállalt az egyházközségben.
     A karácsonyi partira magyar Mikulás is jön a ministránsokhoz, aki
elmondja az egész évben történt jó és rossz dolgokat, és buzdítja
ôket, hogy a következô évben iparkodjanak jobbak lenni, és kiosztja
nekik az ajándékot. Ezen kívül még karácsonyi és húsvéti ajándékot is
kapnak. Gyűlés után mindenki kap egy vagy két szelet pizzát és egy
Coca-Colát.
     Egy évben egyszer a szigetre (amely az Ontario tóban van)
kirándultunk egy napra, ahová játékokat, ennivalót, nyereményeket
vittünk. Persze egynéhány szülô segített.
     Eddig aránylag simán ment minden. Az ördög nem nézhette ezt
sokáig, ô is beleszólt.
     Közben a nagy ministránsok is felnôttek. 16--18 évesek lettek. Az
az ötletük támadt, hogy egy ifjúsági táncot, ,,diszkót'' kellene
rendezni a templom alatti díszteremben, amilyet október 27-ére
hirdettek meg. A plébános egy kissé vonakodott, mert mit mondanak majd
a magyarok. A végén mégis megengedte. Úgy hirdették, óvatosan, hogy
ifjúsági összejövetel lesz. A fiúk mindenfelé kiküldték a meghívókat,
Hamiltontól Oshawáig. Plakátokat készítettek, amelyeket a magyar
üzletekbe vittek. Szóval, mindenfelé meg volt hirdetve. Ez három-négy
héttel a tánc elôtt történt.
     Ezután elmentem az angol jezsuitákhoz, ahol elvégeztem a
nyolcnapos lelkigyakorlatomat. Hazajövök Torontóba, és azzal fogadnak,
keresett egy magyar ember, aki sürgôsen beszélni akar velem. Megadta a
telefonszámát. Felhívom, és azt mondja nekem, hogy ezt a táncot el
kell halasztani, ô megfizeti az eddigi költségeket. Kérdezem tôle,
hogy miért kell elhalasztani? Már mindenfelé meg van hirdetve. Azt
mondta azért, mert évfordulója van annak, amikor 1956-ban százával
feküdtek holtan az ilyen fiatalok Budapest utcáin, akkor mi táncot
hirdetünk. Ha megnézzük a magyar történelmet, akkor sohasem lenne
szabad táncot rendezni, mert az év minden napjára esne évforduló,
amikor a harctereken magyar fiatalok feküdtek halva. Ezt megértettem
volna akkor, ha október 23-án vagy november 4-én rendeznénk. Ô azzal
fenyegetôzött, hogy ha meg merjük tartani, akkor magyar újságában
cikket ír ellenünk.
     Erre a klub vezetôségét összehívtam egy villámgyűlésre. Ôk már
tudtak a dologról. Az egyik vezetôségi tag annál az embernél
dolgozott, aki megfenyegetett bennünket. Meghánytuk-vetettük a
problémát. Ha lemondjuk, az nagy felsülés lesz. Ez volt az elsô
nyilvános rendezvényünk. Szavazásra vittük a dolgot. Öten úgy
szavaztak, hogy meg kell tartani, lesz, ami lesz, egy ellene
szavazott. Én az öt mellé álltam, és megtartottuk a táncot nagy-nagy
sikerrel. A szülôk hot dogot árultak, a gyerekek táncoltak. Nagyon jó
volt a hangulat. Ekkor szervezôdött meg az ifjúsági klub.
     A következô héten dörgedelmes cikk jelent meg az újságban, hogy
mi mire tanítjuk a gyerekeket: hullagyalázást követtünk el stb. A
magyar rádiótól (amely akkoriban egyházellenes volt) szintén
megfenyegettek, hogy a következô adásban kipellengéreznek minket, ezt
a bandát fel kell robbantani. Mondtam, hogy a robbantásnál én is ott
leszek, és megakadályozom. Ezeket a telefonokat vasárnap kaptam. Még
aznap levelet írtam a szülôknek, hogy csütörtök este szülôi
értekezletre hívom ôket, mert a klubot támadás érte. Harminckét szülô
jött el, a plébános is ott volt. Akkor már az ifjúsági klubról volt
szó. Elôadtam az ifjúsági klub célját. Az volt a kérdés: folytassuk-e
az ifjúsági klubot vagy sem. Harminc szülô mellette volt, és
helyeselte. Egy szülô, aki megfenyegetett minket, szintén jelen volt,
de erre nem tudott mit mondani, mindenesetre elmaradt a szombati
rádióban való robbantás.
     Itt Torontóban volt egy bizonyos ,,rózsaszínű'' kör, amely meg
akarta akadályozni, hogy a Szent Erzsébet Egyházközségnek legyen
ifjúsági klubja. Ezután a fiatalok még jobban összetartottak.
     A klub létszáma növekedett. A vezetôség dolgozott. A tagok
többsége nem volt ministráns. Ez problémát okozott. Fiúk, lányok
együtt voltak. Sok-sok kritikát kaptunk. Talán volt is rá ok. Még az
atyák is ellene voltak az elnöknek, mert nem a legjobb példát mutatta.
Én azt mondtam, mindenki angol szövetbôl készült öltönyt szeretne, de
csak csalánszövetem van. Ebbôl kell kihozni a legjobbat, amit lehet,
nincs más. Mondtam, hogy Szent Ignác tanácsát követem. Az ô ajtajukon
megyek be, és a végén az én ajtómon jövök ki. Ez nem megy máról
holnapra. Akkora nyomás volt rajtam, hogy az elnököt lemondattam, és
új választást kértem.
     Néhány évvel késôbb, amikor a volt nagy ministránsok lettek
többségben, megváltozott a szellem. Minden évben a nagy ministránsok
belenôttek az ifjúsági klubba. Ekkor jöttem ki az én ajtómon, és ekkor
lehetett ,,angol szövetbôl'' öltönyt csinálni, mert volt hozzá
,,anyag''.
     Ha az elején azzal kezdtem volna, hogy lelkigyakorlatra megyünk,
nem lett  volna az ifjúsági klubból semmi.
     Sokszor úgy néztek rám a mieink, mint tyúk a piros kukoricára.
     P. Jaschko kezdeményezésére megpróbáltunk egy ministráns tábort
szervezni a Loyola Parkban. Elôször csak egy négynaposat, ami elég jól
sikerült. Utána való években hétnaposat rendeztünk. Egyik tavaszi
gyűlésen javasolták, hogy kéthetes legyen a tábor. Minden argumentumot
felhoztam ellene, de hiába. Ôk kórusban kiabálták: two weeks, two
weeks, two weeks. Az utolsó argumentumot is felhoztam ellene, vajon én
fogom-e bírni idegekkel. Erre nagy nevetés volt, és tovább kiabáltak:
two weeks, two weeks. Kompromisszumot kötöttünk, hogy egyikünknek se
legyen igaza. Tíz napban egyeztünk meg.
     Sokszor elgondolkoztam azon, van-e annak értelme és eredménye,
hogy én olyan sok áldozatot hozok a magyar fiatalokért? Hogy annyi
problémával és nehézséggel küzdök értük? Amikor az ifjúsági klubban a
nagy ministránsok domináltak, ôk voltak a hangadók és ezáltal jó
szellem uralkodott, akkor bizonyosodott be, hogy érdemes volt értük
annyi áldozatot hozni.
     Én, Isten segítsége, kegyelme nélkül nem tudtam volna mindezt
megcsinálni. Deo Gratias !
     Itt Kanadában a templom alatt van egy díszterem, ahol sok-sok
rendezvényt csinálnak a hívek, és ezek jövedelmébôl segítik a
templomot. A plébános indítványozta, hogy a Nôszövetségtôl mi,
fiatalok vegyük át a Farsangi bál rendezését, és a tiszta jövedelem
legyen a ministráns és az ifjúsági klubé, amelyet egész éven át
valamilyen formában rájuk költünk. A sorsjegy is hoz valami
jövedelmet, és így nincsen anyagi gondunk. Még a szegedi Szent József
templom fiataljait is segítjük.

                     Az új magyar templom

     A régi templom a belvárosban volt. Nagy utcai forgalom,
villamoscsilingelés vette körül.  A nyolcvanas évek elején Hong-
kongból érkezô kínaiak felvásárolták a környéket. Azon vettük észre
magunkat, hogy magyar templomunk ott áll a China Town közepén. A
kínaiak elfoglalták a környezô utcák parkolóhelyeit. Mikor a magyarok
vasárnaponként templomba jöttek, nem találtak parkolóhelyet, és sokan
elmaradtak a templomból. Akkor merült fel a kérdés, nem kellene-e a
templomot eladni, és máshová költözni. A plébános, nagyon okosan,
felterjesztette ezt a kérést az egyházmegyének, ahol örömmel fogadták
a tervet. Sok huzavona után eladták a templomot a kínaiaknak. De még
nem tudtuk, hová fogunk menni. A plébánosnak sok álmatlan éjszakája
volt. Végre megoldódott a probléma, új templomot építenek. Csak az
volt a kérdés, milyet. Az épületügyi bizottság gyűlésezett:
meghatározta, hogy szép nagy tetôt kapjon az épület, és torony álljon
a bejárat felett. Én feltettem a kérdést, hogy az öreg generáció, vagy
a következô generáció számára akarnak-e templomot építeni. Meghányták
vetették a kérdést, és abban állapodtak meg, hogy a következô
generáció számára. Akkor a fiatalokat is meg kell kérdezni, hogy ôk
milyet szeretnének, mert ha ôk szeretik, tovább fogják vinni, de ha
nem szeretik, a templom kihal.
     A következô vasárnap volt egy ifjúsági klub gyűlés, amelyen
negyvenketten  jelentek meg. Többek között feltettem a kérdést: ha
valamikor új templomot építünk, ôk milyent szeretnének? Negyvenegyen
szép, modern templomot akartak, egy ellene szavazott. A következô
épületügyi bizottsági gyűlésen beszámoltam, milyen temp- lomot akarnak
a fiatalok. Így született meg a modern templom gondolata.
     A következô gyűlésre a mérnök hozta az új templom tervét,
oszlopokkal. Kézrôl kézre adták, megnézték, és bólogattak. A temp-
lomban az oszlopok nem nagyon tetszettek, de a mérnök azt állította,
hogy a tetôt valaminek tartania kell. A végén hozzám is odakerült a
terv. Nézem a tervet, hát két oszlop ott áll elöl a padsor szélén. Azt
el kellene onnan tenni, mert elcsúfítja a templomot. ,,Én vagyok a
mérnök, és annak ott kell lennie'' -- állította a mérnök. Azt mondtam
neki: ,,Ha te vagy a mérnök, akkor azt a két oszlopot el tudod
tenni.'' Erre dühös lett, és elrobogott. Legközelebb hozta az új
tervet, és az oszlopokat hátrébb vitte és széjjelebb tette. Két ajtót
is kiharcoltam nála, hogy a házból lehessen a garázsba és az ifjúsági
központba menni. Azt mondta a mérnök, hogy tűzrendészeti szem- pontból
oda nem szabad ajtókat tenni. Mondtam neki, sok házat láttam, ahol a
házból lehet a garázsba menni. Így született meg a két vasajtó.
     Százhuszonöt kocsi számára van parkolóhelyünk, amely sokszor
kicsinek bizonyul.
     Szép, szolid, modern az új templomunk, mindenki szereti. Szép
színes ablakai vannak. Mindez Fr. Jaschkónak az érdeme, aki nagyon
sokat tett érte.
     A plébánia és a lakórész össze van építve a templommal és az
ifjúsági központtal. Szép nagy udvarunk van piros téglával kirakva. A
hívek templomból jövet ott álldogálnak és beszélgetnek.
     Sok fiatalja van az egyházközségnek. Van magyar iskola több mint
kétszáz növendékkel, van fiú és leánycserkészet, ifjúsági klub,
ministráns klub és Pax Romana csoport. Továbbá van férfi társulat,
házasok klubja, nôszövetség, Mária-kongregáció és színtársulat. Ezeket
a magyar jezsuiták vezetik. Van még egy hitelszövetkezet is. Van
egyházközségi tanács, pénzügyi és liturgikus bizottsággal, jól működô
karitásszal, amely minden magyar menekültön segít. Minden csoportról
külön regényt lehetne írni.
     Az ifjúsági klub minden évben három kirándulást rendez
autóbusszal: karácsony elôtt Hamiltonba, a St. Elizabeth Villába, ahol
sok magyar is van. Karácsonyi énekeket énekelünk nekik, és megkínáljuk
ôket a fiatalok által hozott süteménnyel. Így kívánunk nekik boldog
karácsonyi ünnepeket és boldog újévet. Az ottani magyarok többször
kifejezték örömüket, hogy a torontói magyar fiatalok nem feledkeznek
meg róluk. Télen síkirándulásra megyünk, nyáron pedig Wet and Wilde-
ba, ahol hullámfürdô és vízicsúszdák vannak.
     A nôszövetség csigát készít eladásra, a házasok süteményvásárt
csinálnak, és hurkát, kolbászt árulnak. Szüreti, szilveszteri és
tavaszi bált rendeznek. A férfi társulat kirándulásokat szervez és
disznótoros vacsorát rendez. A színtársulat néha lángost süt, amelyet
misék után árulnak. A karitász néha ebédet árul misék után. És egy
évben egyszer van a két napig tartó bazár, amelyet közösen rendez a
nôszövetség és a házasok klubja. Novemberben van a templom búcsúja, a
Szent Erzsébet díszvacsora, amikor minden egyes csoport borítékot ad a
plébánosnak: egész évi munkájuk ,,eredményét''. Így segítik a magyar
templom fenntartását.
     Én minden csoportot segítek.
     Itt egy évben több vacsorával egybekötött bálon veszek részt,
mint civil koromban összesen.
     Én vagyok a ház minisztere, a bevásárló (az ügynökökkel én
tárgyalok, szaladj ide, szaladj oda, hol a bankba, hol a boltba, hol a
családokhoz). Az alkalmazottakat is én irányítom, és két ifjúsági
csoportot vezetek.
     Kicsiben megmutattam, hogyan lehet a mai (mindenkori) fiatalokat
megszervezni és foglalkozni velük.

                    Ifjúsági lelkigyakorlat

     Sok fiataloknak adott lelkigyakorlaton vettem részt, és ôszintén
szólva többször csalódtam, mert nem azt adták, amire a fiataloknak
szükségük lett volna. Most már harmincnyolc éve annak, hogy
fiatalokkal foglalkozom, és állandóan a fiatalok pulzusán tartom a
kezemet. Ismerem ôket kívül-belül. Írtam egy ifjúsági
lelkigyakorlatot.
     Egyik évben, jobb híján én adtam a fiatalok Szent Ignác-i
lelkigyakorlatát. Tizenhatan voltak együtt. A végén mind a tizenhat
zokszó nélkül elvégezte gyónását. Más alkalmakkor csak ketten-hárman
gyóntak. Próbáltam az ô nyelvükön beszélni. Sok-sok általuk ismert
példával világítottam meg a dolgokat. Az egész lelkigyakorlatot az a
gondolat szôtte át, hogy Isten mennyire szereti ôket.
     P. Bálint meghallgatta a lelkigyakorlatot. Szerette és jóváhagyta
mindazt, amit mondtam.
     Az az érzésem, hogy a mieink sok-sok energiát fektetnek bele a
lelkivezetésbe, de kevés eredményt érnek el. Néha kevesebb energiával
sokkal több eredményt lehetne elérni.
     A szeretet nyelvét mindenki megérti.

               Tapasztalatom a spirituálisokról

     Több mint ötven éve vagyok a Társaságban, és azt figyeltem meg,
hogy nincsenek igazi jó spirituálisok -- tisztelet a kivételnek --,
akik a fiatalokat minden buktatón keresztül lelkileg tudnák vezetni.
     Nem veszik észre, hogy a fiataloknak milyen lelki ,,diétára''
volna szükségük, hogy lelkileg rendbe jöjjenek.
     Mindenkit lelki ,,töltött káposztával'' traktáltak, mert nekik
csak az volt. Jó a káposzta, de a lelki beteg nem tudja
,,megemészteni'', hanem még betegebbé teszi ôt. Nem veszik észre, hogy
a fiataloknak lelki ,,tejbepapira'', azaz szeretetre és megértésre van
szükségük, hogy lelkileg rendbe jöjjenek, és utána a ,,káposztát'' is
meg tudják emészteni.
     Valahogy úgy nézett ki, hogy a múltban legtöbbször olyanokat
tettek meg spirituálisoknak, akiket másra nem tudtak használni.
     A lelkivezetést nem lehet teljes egészében az iskolában
megtanulni.
     A lelkivezetett észreveszi azt, ha a spirituális csupán felmondja
a leckét, amelyet az iskolában tanult, és vagy megtalálja vele lelki
,,diagnózisát'' vagy sem. Mindenkinek más-más a lelki problémája, és a
spirituálisnak a neki megfelelô ,,lelki-diétát'' kellene adnia, hogy
egyenesbe hozza vezetettjeit. Ha valaki ezt nem kapja meg, legtöbbször
lelkileg tönkremegy.
     Mindezt sok-sok szeretettel írtam, Isten nagyobb dicsôségére.

                         Toronto, Szent Erzsébet-templom, 1996 nyarán.
========================================================================
Horváth Kálmán: Visszaemlékezés


                   Elindultam szép hazámbul

     P. Borbély István provinciális 1948 tavaszán a szokásos évi
látogatása alkalmával azt mondta nekem: ,,Szerettem volna magát is
külföldi teológiára küldeni; jelenleg nincs szabad helyünk sehol sem,
de a legközelebbi ajánlatot maga kapja meg!''
     Ez csak októberben következett be: addigra megkezdtem Szegeden a
teológiát. Megéltem a rendház nagyobbik részének lefoglalását is --
amikor egy iparostanonc csoport betört a házba, s követelte a felének
kiürítését. Mondanom sem kell, hogy a házban deportációs helyzet állt
elô. Mi rektorunkkal, a jó P. Fábryval keményen álltuk a sarat.
     Ilyen körülmények között talált bennünket P. Borbély üzenete:
Hollandiából két teológus és két filozófus számára érkezett meghívó. A
két teológus F. Muzslay és én voltunk. F. Muzslay azonnal Pestre
utazott, hogy elindítsa az útlevélkérelmet. Egy hónap múlva jött meg a
válasz: a magyar hatóságok megadták az útlevelet, de közben jött egy
olyan intézkedés, hogy külföldre készülô fôiskolásoknak külön engedély
kell a megszálló orosz hatóságoktól is, és mi papnövendékek ezt úgysem
kapjuk meg -- tették hozzá. ,,A határ még nyitva, induljanak el minél
elôbb, és a másik oldalon majd szereznek útlevelet'' -- biztattak
bennünket.
     Ezeknek megfelelôen kezdtük szervezni utunkat soproni közvetlen,
illetve közvetett ismerôseink által.
     A határt 1948. december elsején léptük át, még aznap este
bemutatkoztunk az akkori osztrák provinciálisnak, aki óvott bennünket
attól, hogy az utcán mutatkozzunk, kérte, készüljünk fel arra, hogy
mielôbb Klagenfurtba, illetve Sankt Andräba az ottani noviciátusba
utazzunk, és ott várjuk ki, amíg megkapjuk a holland beutazó vízumot,
majd pedig szerezzünk valamilyen módon útlevelet.
     A várakozás igen hosszúra nyúlt, és a provinciális atya jónak
látta, hogy Innsbruckba utazzunk, és iratkozzunk be az egyetemre, hogy
legalább a tanév második felét megmentsük.
     Innsbruckba érkezett meg vízumunk, és miután a svájci
vöröskereszttôl útlevelet is kaptunk, elindultunk Hollandia felé.
Útipénzünk nem volt, a holland határtól, Vennlótól Maastrichtig
jegyünk sem, de azután útközben minden megoldódott.
     Talán utunk lezárásaként egy kedves osztrák emlékrôl hadd
szóljak: Klagenfurtban a rendôrségen kellett bejelentkeznünk, hogy
megkapjuk az elsô külföldi személyi igazolványt. A tisztviselô ezt
mondta bevezetésképpen: ,,Tudják-e, hogy egy új rendelet értelmében
elôször minden új jelentkezô menekültnek nyolcnapos vizsgálati
fogságot kell leülniük?'' Erre így reagáltam: ,,Akkor hát induljunk a
börtönbe, hogy mielôbb túlessünk rajta!'' Erre a tisztviselô így
szólt: ,, Beírom, hogy maguk a nyolc napot már leülték, és most
azonnal megkapják az igazolványt.'' Ebben a sokat emlegetett osztrák
sógorság kedves megnyilatkozását ismertük fel.
     Hollandiába 1949. február 15-én érkeztünk meg: a kis cellát
feldíszítették az elsô holland jácintokkal; este baráti fogadást adtak
a teológustársak. Ezzel mindjárt beleláttunk az egészséges holland
életbe, amely a késôbbi tapasztalatok alapján  az egész provinciára
jellemzônek bizonyult. Ami akkor még jellemezte a holland jezsuiták
életét: a közösségi munka és erôs részvétel az úgynevezett  szociális
kérdésekben.

           Találkozás az elsô magyarral Hollandiában

     Pár héttel megérkezésünk után váratlan látogató érkezett hozzánk
Mgr. Knebel Miklós, krisztinavárosi plébános  személyében.
Gyermekakció szervezése ügyében járt Hollandiában, Maastricht
környékén is, és értesült a maastrichti fiatal magyar jezsuitákról.
Eljött meglátogatni  minket. Alig pár nappal késôbb kaptuk a
döbbenetes hírt: Mgr. Knebel egy közel templomban prédikált, rosszul
lett, és mire a szószékrôl lehozták, már meghalt. Temetésre meghívást
kaptunk, de anélkül is elmentünk volna. A temetésére utazva a buszon
magyarul beszélgettünk. Hirtelen asszonyi sikoltást hallottunk: ,,Jaj,
Istenem, maguk is magyarok!'' Ô, majd férje lettek elsô ismerôseink
Hollandiában. A férj bányászként jött el Magyarországról, és ott
építettek egy olyan szép és kedves otthont, amellyel elérték
kiutazásuk célját.
     Az elsô találkozás után meghívtak bennünket, magyar teológusokat.
Általuk találtunk kapcsolatot a holland Limburgban élô magyarokkal.
Legtöbbjük bányász volt. Egyszerű, jószívű magyarok.  Köztük aztán
hamarosan megindult a magyar iskola, a magyar ünnepélyek szervezése. A
munkát F. Muzslay kezdte meg, és folytatta a teológiája végéig, 1952-
ig.

                     . . .majd Belgiumban

     Idôközben meghallottuk, hogy a belgiumi Limburg tartományban is
élnek magyarok, nagyobb részben ugyancsak bányászok, és hogy az egyik
családban van egy fiatal pap is, aki már Belgiumban fejezte be
tanulmányait.
     Egyik szép és meleg nyári napon F. Muzslayval elindultunk
magyarokat felfedezni Belgiumba. Könnyen megtaláltuk a nevezett
családot. Hamarosan ott is elindult a magyar iskola, ünnepélyek
rendezése, majd a családok meglátogatása. Ezt a területet magam láttam
el. Amikor 1951-ben pappá szenteltek Maastrichtban, meghatóan
felvonultak az eisdeni magyar bányászok az ünnepségre, és szerveztek
nekem egy szép újmisét, többek között igazi, magyar ruhás, bô gatyás
felvonulással, amely valószínűleg az utolsó volt a magyar életben. Az
újmisérôl távol lévô családom helyett körülbelül 160 vendég ült az
ünnepi asztal körül, szívükben boldog örömmel.

                 Tágul ismertségem Belgiumban

     1951. december végén P. Reisz Elemér ellátogatott hozzánk,
külföldre szakadt jezsuitákhoz Maastrichtba. Szívét igen nagy probléma
nyomta. Egy fiatal filozófusokból álló közösség érkezett a belgiumi
Leuvenbe: fiatalok, jó étvágyúak, de a külföldi magyar jezsuita
pénztár üres, talán még annál is üresebb. ,,Maguk már legalább papok.
Nem tudnának a Provincia megsegítésére valamit elindítani? Most ebben
az esetben nem a tanulmány a legfontosabb, hanem a túlélés.''
     Megfelelô információk megszerzése után elindítottuk a
Maastrichtból szervezett koldulási akciót mindkét országban. Elôször a
plébánosokat kellett felkeresni, hogy engedélyt adjanak egy vasárnapi
prédikációra, amelyben beszélhetünk a magyar egyházi helyzet
alakulásáról, a külföldre került kispapokról és kérjük a segítségüket.
A prédikáció után a szónok körbement a templomban -- ha nem a
kalapjával is, hanem valamiféle persellyel, és alázatosan kopogtatott
a jó flamand/holland szívek ajtaján. Az eredmény mindig a csoda
határát közelítette meg. Boldogan értesítettük a jó P. Reiszt, hogy
most már a mák is biztosítva van a csíktésztára.

            Munka az Oostpriester hulp -- keretében

     1952 nyarán a belgiumi Leuvenbe költöztem át, hogy az ottani
egyetemen elvégezzem kiegészítô tanulmányaimat. Hamarosan -- augusztus
közepén -- kapcsolatba kerültem az észak-németországi menekültek
megsegítésére indított szervezettel: az Oostpriesterhulp-pel. A
szervezet elindítója P. Werenfrid van Straaten tongerlói premontrei
atya volt. Az ô munkatársaként tevékenykedtem jó pár éven keresztül
ebben a szervezetben.

               Néhány szó a jószívű flamandokról

     Belgium német megszállás alatt volt a háború befejeztéig. Érthetô
lett volna minden keserűség a nép lelkében. És P. Werenfrid itt
indította el kolduló akcióját az Észak-Németországba érkezett német
menekültek megsegítésére. Igaz, a páter jó szónok volt, de ez
önmagában kevés lett volna, ha a lakosságnak nincs érzô szíve a
hallott szavak megértéséhez.
     Pénzt, élelmet, ruházatot adott a nép oly hatalmas méretekben,
hogy raktárakat kellett bérelni addigra, amíg az adományokat
átszállították Németországba. De ennél is több történt. Egy jellemzô
eset, mely a páterrel történt: kis vidéki városban egy este szomorú
arccal, magához hívta ôt egy házaspár,  szoba sarkában felhalmozott
ruhaheggyel fogadták. ,,Atya, ott, ahol a csomagokat látja, abban a
sarokban lôtték agyon, szemünk láttára egyetlen fiunkat. Az ott mind
az ô ruhája volt. Most kérjük, vigyen el mindent német menekültjei
számára!'' Ha valami kereszténység, akkor ez az volt. Meggyôzôdésem,
hogy a háború utáni megbékélés P. Werenfrid akciója által indult meg
Európában.
     Ennek az embernek lettem én a munkatársa. A legtöbbször két
egymás melletti templomot kaptunk a szervezôktôl. Az elsô két beszéd
után templomot cseréltünk. Vasárnap két-három beszédet is mondtam. Így
folytattam három éven át leuveni tanulmányaimat. Mind a kettô szép
sikerrel végzôdött.
     A flamand nép nagy szívjósága egy életre szóló optimizmust adott
nekem: az ember végeredményben mégis csak jó -- gondoltam. A flamand
nép arany szívű, nagy magyarbarát: ami már az elsô háború utáni
gyermekakcióknál megmutatkozott, ez folytatódott a második világháború
után is és ,,Stefán''-nak a történetében nyert rövid, de annál
meghatóbb összefoglalást: Magyarországról Belgiumba biciklin elinduló
Regôczi Istvánból papot neveltek, akit az egész ország emlegetett, és
amikor kolduló körutamat végeztem különbözô városokban és falvakban,
az elsô, aki által ismeretségeket lehetett kötni: Stefán emléke volt.

                       Szűk lett Európa?

     1955-ben diplomáztam a leuveni egyetemen (marxizmusból is, de nem
úgy ám!). Elôtte az akkori provinciális is, P. Varga Andor SJ azt
mondta nekem: ha valaki, maga Belgiumban marad. Ismeri mind a két
nyelvet, szociális munkája révén igen sok ismerôse, jó barátja van.
Ezt mind meg kell ôrizni. Aztán jelentkezett a jezsuita katona-élet:
három hónapon belül belga Kongóban landolt a gép, az akkori
fôvárosban, Leopoldville-ben. Mert ott volt szükség épp olyan diplomás
emberre, mint amilyen én voltam.
     <ŰTEfWeight=4;Track=10;NormSp=862;MinSp=862;>Idegen világ volt
Afrika. Harmincöt éves koromban, ha  nem ment is könnyedén a
beilleszkedés, azért ment. Nemcsak a nagy meleg volt néha szinte
kibírhatatlan, hanem az ennek kapcsán oly gyakran vissza-visszatérô
malária is. A legfontosabb a túlélés volt, (az volt ott a jelszó), és
a túlélés több alkalommal is sikerült. (A reggeli elmélkedés alatt a
kertben sétálgatva hányszor véltem úgy, hogy közeledô vonat
zakatolását hallom. Most, most, már nem sokáig tart a fejfájás, mert
jön a vonat. És a vonat elhaladt, fejem is a helyén maradt, és 1957-
ben vissza is került egy darabban Európába.)
     A tanári munka mellett elindult a misszióban az úgynevezett
családi mozgalom. Egy belga scheutista missziós atya indította el a
fôvárosban, én pedig az iskolavárosban Kisantuban. A cél ezzel az
volt, hogy közös megbeszélésekkel továbbképezzük azokat, akik mögött
már van megfelelô tanulmány (érettségi, fôiskolai diploma). Mint
fiatal házaspárok jöttek össze egymás lakásán, hogy velünk különféle
kérdéseket megbeszéljenek. Ezek a kéthetenként tartott összejövetelek
igen sokat segítettek nekem, hogy közelebb juthassak a bennszülött
lelkekhez.
     Ez a közelebbi megismerkedés egy ponton azután csôdöt mondott.
Egy alkalommal déli sétámról érkeztem haza. Ragyogó szemű néger fickó
állt az ajtómban, aki, hogy észrevett engem, boldog örömmel jött felém
egy lefedett lábossal. Amikor a fedôt ugyanolyan boldogan levette a
kis edénykérôl, láttam hogy teli van egymással viaskodó arasznyi
nagyságú fekete hernyóval. A legény várakozóan nézett rám, és várta,
hogy legalább udvariasságból . . . , de ez nem sikerült. Igaz ugyan,
hogy beteg sem lettem a látványtól. ,,Fiacskám, --  mondtam neki -- ma
már reggeliztem, de ha holnap találkozunk . . .'', és másnap nem
mertem elhagyni szobámat, mert biztos voltam benne, hogy a hűséges,
jószívű legényke ott ül valamelyik bokor alatt, és vár a pillanatra,
amikor a páter éhesen megjelenik. . . Szóval, ez ügyben teljes
kudarcot értem meg.

                  Afrikában voltam próféta is

     1956. november elsején váratlanul meglátogatott püspök atyánk.
Flamand származású volt, de mivel Pozsonyban tanult filozófiát,  pár
szót tudott magyarul is, például  ,,Éljen a császár és  király!''
Aztán elmondotta, ha jól emlékszem I. Ferenc József az ô ott
tartózkodása éveiben meglátogatta Pozsony városát, és a nép akkor
üdvözölte ôt a fent idézett szavakkal.
     A püspök atya így kezdte a beszélgetést: ,,gratulálok, atya,
Magyarország fölszabadult, az oroszok kivonultak. Maga jövôre úgyis
készül haza Európába, mehet majd egyenesen Magyarországra. Ezt
válaszoltam: ,,Ez lehetetlen, püspök atya; az orosz nem engedheti ki
kezei közül Magyarországot, ha ezt teszi, vége az egész szovjet
birodalomnak.'' Sajnos, szavaim prófétainak bizonyultak, ám ugyanakkor
kialakult bennem a meggyôzôdés: a forradalomban a magyarok vesztesek
lettek, de a szovjet elvesztette ezzel Afrikát, és talán az egész
világot.
     Egyik növendékem a forradalmi napokban jött hozzám, amint
valamennyien szinte félóránként jöttek, és kérdezte, van-e jó hír
Magyarországról? S mikor hallották, hogy nincs, a válaszuk ez volt:
mennyire kell vigyáznunk, hogy amikor az egyik (belga)
kolonializmustól meg akarunk szabadulni, nehogy egy másikba essünk,
melytôl aztán nem tudunk megszabadulni. Ez a növendék bizonyára nem az
egyetlen volt, az aki ilyen módon reflektált a magyar szabadságharcra.

                 Afrikában is voltak magyarok

     Miért ne lettek volna éppen ott? Egyik kedves magyar, akivel
késôbb igaz barátságba kerültem, Taxner Lajos orvos volt. Miután
megismerkedtünk, szinte állandó vendége lettem ennek a nemes lelkű
erdélyi származású református orvosnak. Más magyarok is voltak ott
hosszabb-rövidebb ideig a fôvárosban, akikkel mindig volt lehetôségem
baráti találkozóra, amikor Leopoldvillébe utaztam. Késôbb
együttműködésünkre is sor került.
     1956 decemberében jött az elsô jelentés arról, hogy 56-os magyar
menekülteket szállító gép Leopoldvillében landol, és megfelelô
fogadást kellene elôkészíteni a magyar hôsök számára. Amikor az elsô
gép megérkezett, kivonultak a szervezô magyarbarát belgák, a néhány
magyar, és én is meghatódott szívvel készültem köszöntô beszédemre.
Amikor a géprôl megindult a tömeg lefelé, lehetett az arcokon látni,
hogy nemcsak forradalmi hôsökrôl van szó. Ugyanakkor itt mindjárt meg
kell jegyezni, hogy igen sok szeretetreméltó magyarral és magyar
családdal találkoztunk. De errôl majd késôbb, a Dél-Afrikáról szóló
részben.
     Innen is köszönöm mindazoknak a munkáját, akik a legjobb
szándékkal szervezték meg a magyarok fogadását -- több repülôgép is
érkezett késôbb -- s annyi figyelmességet tanúsítottak akkor és
késôbb, a további átutazók fogadásakor is.

          A magyarok nyomában le egészen Dél-Afrikáig

     Dél-Afrika körülbelül ezerötszáz magyar menekültet fogadott be,
ôket repülôgépen szállították le, és az akkori szokásoknak megfelelôen
a gépek Leopoldvillében landoltak üzemanyag felvétele végett.
     Szerzôdésszerű tanári megbízatásom 1957-ben lejárt, készültem
vissza Belgiumba, hogy elvégezzem az úgynevezett  harmadik probációt.
Gondoltam egy merészet, és ismeretlenül levelet írtam a johannesburgi
püspök úrnak jelezve, hogy az oda érkezô magyarokkal hogyan
találkoztam belga Kongóban, és amennyiben nem lenne Johannesburgban
magyar pap az odaérkezôk megsegítésére, Európába való visszatérésem
elôtt, 1957 nyarán szívesen töltök két hónapot Dél-Afrikában, és ahol
lehet, meglátogatom az odaérkezô magyarokat.
     Baráti hangú válasz a püspök úrtól: ,,Igen szívesen látom,
szállást és ellátást is biztosítok, de az utat megfizetni nem tudom.''
     Itt jött segítségemre kongói tanárságom: a repülôn jogom volt
elsô osztályon utazni. A fôiskola rektorának sikerült ezt
másodosztályú jegyre átíratni, és a különbség elég volt a dél-afrikai
út kiadásainak fedezésére.
     1957. június elején érkeztem Johannesburgba. Az ott már téli
idônek számított. A kongói harmincnégy fokos meleg után körülbelül hét
fokos ,,szörnyű hideg'' fogadott. A repülôtéren néhány magyar család
és a  püspök titkára várt.  A püspök úr maga éppen Írországban volt
vakáción.
     A program: magyar szentmisék Johannesburgban, Pretoriában és
Durbanban. Itt legyen szabad arra mutatnom, hogy amíg a szentmisét
mondtam Pretoriában például egy nagy teremben, a szomszédos
futballpályán magyar nyelven beszélô csapat játszott. Még szerencse,
hogy a közeli szentmise szép magyar énekekkel nem zavarta meg a
futballjátékot.
     A vallásos program megszervezésében a helyi, már korábban
érkezett magyarok részt vettek.
     Elsô helyen emlékezem meg Gyuri bácsiról és aranyos feleségérôl.
Jugoszláviai származásúak voltak, ott jómódúak, menekültek. Angolul
már jól tudtak, mind a ketten zsidó származású katolikusok, de a
legjavából. Ezt megmutatta az odaérkezô magyarokon, és rajtam is
segítô magatartásuk.
     Meg kell emlékeznem Józsefrôl. A szegedi szabómesternek szép
kocsija volt. Fiatalon hagyta el Magyarországot, majd lekerült Dél-
Afrikába. Elmondta, hogy szabadkôműves. Ô vitt a magyarokhoz
kocsijával. Ahová lehetett beszólt: Itt a páter, ekkor és ekkor lesz
szentmise, elôtte gyónási alkalom. Ez a József vitt le Durbanba is.
Útközben mindenfélérôl beszélgettünk. Mondta, hogy ô már nyugdíjas.
Kérdésemre, hogy mibôl él s tartja el a szép kocsit, azt válaszolta,
hogy majd Durbanban megtudom. Amikor a város közelébe érkeztünk,
rámutatott egy tizenegy emeletes bérházra: abból élek, hogy havonta
beszedem a lakbért. Íme, egy igazi jellemes, dolgos és becsületes
magyar iparos, aki kikerült a nagyvilágba.
     Ismét egy másik eset: meghívott egy család ebédre. Budapesten jól
menô pamutgyáruk volt. Ahogy megérkeztek Dél-Afrikába, a jó mama
azonnal elkezdett  szôni-fonni egy körülbelül kávédaráló nagyságú kis
készüléken. Így elôkészítve pár év múlva megnyitották afrikai
gyárukat. Mélyen vallásos családról van szó, ahol a jelek szerint a
hagyományt csorbítatlanul folytatta a következô generáció is.
     No, találkoztam más felfogású magyarokkal is. ,,Ez se jó, meg az
se jó, és mily kevés ,,fizetést kapunk'' -- mondták. ,,Hát kerestek-e
legalább annyit, mint otthon annak idején?'' Erre felkacag a társaság:
,,Ó, a tízszeresét is!'' ,,No, fiúk, -- mondom -- akkor, pofa be, vagy
térjetek szépen vissza.''

                Tanulmányút az érseki sofôrrel

     Durbanban a plébánián laktam, de igen gyorsan kapcsolatot
találtam az ottani érsek atyával, Mgr. Hurley-vel. Fölajánlotta, hogy
egy vasárnap délután körbeautózhatok vele a városban. Menet közben
mesélt az élményeirôl. Addigra már képet alkottam magamnak a
mindennapi élet tapasztalataiból, a négerek megalázó, embertelen
diszkriminációjáról.
     Vonaton, villamoson külön kocsi állt a fehérek, illetve a négerek
rendelkezésére; a hivatalokban külön bejáraton közlekedtek a színesek,
és így tovább. 1957-ben a feszültség már igen nagy volt. Az akkori
johannesburgi püspöki helynök egy alkalommal így nyilatkozott elôttem:
ha egyszer a feketék kerülnek többségbe, a tengerbe hajtják a
fehéreket. Hogy ez mégsem következett be, a Gondviselés nagy csodája.
     Ebben a faji megkülönböztetésben igen nagy élményt jelentett
nekem egy a püspöki székesegyházban mondott elsô pénteki szentmisém,
ahol néger és színes, a legkülönfélébb változatban a fehérek között és
velük együtt jött az áldoztató rácshoz. Nagyon megható volt.

                      Hazafelé Belgiumba

     Dél-Afrikából a belga kongói Katangán keresztül utaztam vissza
Belgiumba. Katangában még módom volt meglátogatni a hétszáz méter
mélységben lévô rézbányákat, majd Ruanda Burundiban is megfordultam,
ahol ma olyan sok a szörnyűség és embertelenség.
     Néhány napon át a flamand atyák vendége voltam Bukavuban, és
onnan repültem vissza Belgiumba.
     Az úgynevezett  harmadik probáció várt rám Wépionban, a Namur
közelében fekvô városkában. A rendi szabályoknak megfelelôen
elvégeztem körülbelül harmincadmagammal együtt a harmincnapos
lelkigyakorlatot, majd utána követtem a probáció programját, de úgy,
hogy lassan-lassan belekerültem az 1956 után Belgiumba érkezett
menekült magyarok problémáiba. Sokszor kértek fel segíteni, nem is
mindig lelki ügyekben, hanem közvetítésre olyan dolgokban, melyekhez
nekik ,,joguk volt''. Ezek a tapasztalatok mély belátást engedtek a
menekült ember problémáiba.
     A probáció befejezése után az akkori P. Provinciális arra kért,
hogy vegyem át átmenetileg a leuveni magyar kollégium vezetését, hogy
az addigi vezetô, P. Muzslay is elvégezhesse a harmadik probációt.
     A leuveni kisegítésbôl két év lett. Erre az idôre esett a Magyar
Pax Romana elindítása. 1959 végére hívtam meg Leuvenbe az akkor
elérhetô európai diák-lelkipásztorokat és a legtöbb egyetemi
központból néhány diákot, és háromnapos megbeszélés után eldöntötték a
Magyar Pax Romana elindítását. Ez a szervezet az évek folyamán igen
fontos szervvé vált az európai egyetemisták körében. A leuveni után a
következô úgynevezett  kongresszus Oslóban, volt 1959 utolsó
napjaiban.

                            Oslóban

     Nagy élményt jelentett számomra az 1958. december végi oslói
utazás.
     1958 októberében látogatóba jött Leuvenbe az oslói püspök úr
küldöttje, aki egy svájci karitász-megbeszélésen értesült arról, hogy
Belgiumban vannak magyar jezsuiták.
     Így azon az októberi napon váratlanul megjelent Leuvenben a
brüsszeli karitász egyik nagy magyar-szimpatizáns munkatársnôjével. Az
volt a célja, hogy 1958 karácsonyára találjon egy magyar papot, aki
felmenne Oslóba karácsonyi szentmisét mondani a Norvégiába érkezett
magyarok számára.
     Akkor Belgiumban hárman voltunk magyar páterek: a boldog emlékű
P. Varga László, P. Muzslay és én. Elindult a labda körbedobálása: ki
menjen Oslóba? P. Varga döntötte el a kérdést az idôsebb jogán. Rám
mutatott, és így szólt: ,,Hát akkor fiam, menjen fel maga.'' A téli
hideg és sötétség kilátásával Laci bácsi nem szívesen indult volna el
egy északi túrára. Vonattal az út hosszú volt és kényelmetlen,
repülôvel pedig Laci bácsi nem szívesen utazott. Amikor aztán egyszer
mégis felment Oslóba, a diákok megkérdezték tôle, hogy miért nem jött
repülôvel; az ôt jellemzô szellemességgel csak ennyit mondott: ,,Azért
fiaim, mert a repülôgép alatt nincsenek sínek.''
     1958. december 15-én érkeztem meg Norvégiába, ahol karácsonyi
ünnepségeket tartottam a trondheimi és oslói magyarok számára.
Mindnyájunk számára feledhetetlen élményt jelentett ez. Észak örökös
jegén találkoztam egy maroknyi magyarral, ahová majdnem közvetlenül a
forró szerecsen homokról érkeztem meg.
     Az oslói püspök úr luxemburgi származású volt, engem azonnal
marasztalni kezdett: legyek a magyarok lelkipásztora Norvégiában.
,,Eddig nem volt szabad jezsuitának az országba hivatalosan betenni a
lábát, most szabad, de most meg nem találok senkit. Maradjon itt'' --
mondta a püspök úr. Ezt válaszoltam: ,,Tetszik tudni, hogy elöljáróim
Rómában laknak.''
     Így kezdôdött el a levelezés Rómával, mígnem többször talál-
koztam P. Swainnel, aki akkor a rendfônöki munkát végezte a nagyon
beteg P. Janssenss generális atya mellett.
     A jezsuiták az 1814-es norvég alkotmány értelmében Norvégiából ki
voltak tiltva. Ha egy jezsuita rövid látogatásra bejött az országba,
és jezsuita voltát bevallotta, naponta kellett a rendôrségen
jelentkeznie, s arról szó sem lehetett, hogy letelepedési és
munkavállalási engedélyt kapjon a hatóságoktól -- míg 1956
novemberében a norvég parlament hosszú és bonyodalmas viták után
megszüntette az úgynevezett  ,,jezsuita paragrafust''.
     Volt valami izgalmas abban, hogy ha már így alakult a magyar
jezsuiták helyzete Magyarországon, a szétszóratásnak legyen mégis
annyi eredménye, hogy ôk lesznek azok, akik elsôként kapnak
letelepedési és munkavállalási engedélyt Norvégiában, és talán általuk
a rend meg tud majd telepedni az országban.
     Importált vikingként érkeztem az országba 1960 októberében.
Átvettem a magyar lelkipásztorkodást, az ország tizenhárom helyére
szétszóródott magyarok között. Ezek a területek Oslótól és olykor
egymástól is sokszor négyszáz--hatszáz kilométerre estek. A norvég
hatóságok annyit megtettek, hogy az 1956 után érkezett magyar
katolikusokat lehetôleg olyan városok közelében helyezték el, ahol
volt katolikus templom.
     Ilyen körülmények között a rendszeres lelkipásztorkodás
egyszerűen lehetetlen volt. A csoportok számának arányában azt a
megoldást választottam, hogy évenként párszor meglátogattam az egy
helyen élôket, éspedig úgy, hogy a szentmise elôtt érkeztem néhány
nappal, és utána is ott maradtam még egy ideig, hogy minél több
családot, kórházban fekvô beteget, és adott esetben valahol börtönben
pihenô honfitársamat meglátogassam. A gyerekek hitoktatását, vagy
például bérmálkozásra való elôkészítésüket a helyi plébánosra kellett
bíznom. Nekem maradt a keresztelés, esetleg az esketés, majd pedig a
temetés.
     Feletteseimtôl egy évre kaptam próbaidôt, mondván, hogy azután
majd meglátjuk.
     Az egy év alatt világossá vált, hogy egy ember a rá váró sok
munkát nem bírja, és megélni sem tud. Így érkezett meg 1961-ben P.
Teres Gusztáv Oslóba. Egy nôvérek által vezetett klinika mellett
kaptunk újonnan épített  lakást, a magyarokat felváltva látogattuk,
így felváltva el tudtuk  közben látni a klinikán ránk váró papi
munkákat is.
     1961 ôszén elindult a norvég és a nemzetközi szervek segítségével
az Oslói Magyar Otthon. Ennek mindennapi vezetôje lettem. Hiszen
kezdetben minden nap nyitva állt, hogy fogadja az ott élô magyar
fiatalokat. Késôbb már csak hetenként, majd csak havonta egyszer volt
nyitva. Fiataljaink ugyanis lassan bevégezve tanulmá- nyaikat, nôsülni
kezdtek, és akkor már nem volt szükség a hazai szellemet sugárzó
otthonra.
     Ebben az otthonban P. Teres gyűjtötte össze a fiatalabbját az
ifjúságnak -- cserkészmunkára és hitoktatásra -- éveken át.
     Munkáimat egyre gyakrabban egészítette ki a svédországi kisegítés
is, amikor az ottani  magyarok saját pap nélkül maradtak. Igen sokszor
megvalósulni láttam elhatározásomat, melyet akkor tettem, amikor
értesültem a hazai rendtagok internálásáról 1950-ben. Fiatal
teológusként ebben az idôben úgy határoztam, hogy amennyi- ben rajtam
múlik, a munkavállalásban sohasem engedek döntô szerepet annak, hogy
melyik munka jár nagyobb kényelemmel. Fiatalos lelkesedésemben örömmel
gondoltam erre többek között akkor, amikor egy kemény téli idôben
idôsebb házaspár meglátogatására indultam. Valahol a hegyekben az
autóbusztól a család házáig derékig érô hóban kellett utat taposnom.
     1967-ben érkezett egy harmadik társunk, Sárosi József, az
írországi teológiáról, majd pedig a negyedik páter, Szentiványi Dezsô,
a godesbergi jezsuita gimnázium nyugalmazott tanára 1973-ban. Így
négyen lettünk ,,honalapítók''. P. generális megadta akkor a statio
nevet a négy atya kis közösségének. Ez aztán késôbb visszaépült. Újabb
hivatásokat már nem lehetett kapni, a meglévôk pedig elöregedtek.
     A magyar munka mellett a püspökség is adott szép és bizalmat
jelentô megbízásokat. Éveken át voltam például a püspök úr helynöke a
Norvégiában dolgozó nôvér-közösségek számára, majd pedig ugyanilyen
megbízatást kaptam mint a bevándorlók püspöki helynöke.

    Az oslói statio kisugárzása a skandináv határokon túlra

     1970-ben ötvenéves lettem. Ajándékba kanadai lelkigyakorlat
tartására való meghívást kaptam. Egy hónapot vett igénybe az öt
csoport és kétszáz résztvevô számára tervezett munka. Ezt a programot
azután 1976-ban megismételtem, de közben többször is meglátogattam a
kanadai rendtársakat. Ilyenkor a vakáción kívül lelkipásztori
kisegítést is végeztem.
     1973-ban volt a szabadkai székesegyház kétszáz éves jubileuma. Az
akkori püspök úr nyolc-nyolc napos lelkigyakorlatot szervezett azokban
a plébániákban, amelyek az idôk folyamán a szabadkai plébániából
szakadtak ki. Nekem a szabadkai nagytemplom és a palicsi plébánia
jutott.
     Ez a lelkigyakorlat adott alkalmat arra, hogy a belgrádi magyar
követségen átutazó vízumot kérjek Magyarországra. Meg is kaptam. Így
1973 decemberében huszonötéves külföldi élet után huszonhat órát
tölthettem otthon, a szülôi házban. Jezsuitákkal ebben az idôben még
nem lehetett találkozni ilyen sebtében szervezett rövid látogatás
keretében.
     Viszont 1973 után sok-sok kedves kapcsolatom maradt meg az akkori
jugoszláviai magyarokkal és magyar papokkal.
     Ezután több nyáron Belgrádban töltöttem vakációmat,
vasárnaponként elvégeztem a magyar és francia nyelvű miséket, hét
közben szabad voltam. Idômet magyar plébániák látogatására használtam
fel, legtöbbször a jóságos Huzsvár László plébános vendégeként, az ô
társaságában hivatalos útjai alkalmával.
     Még egy nevezetes utat meg kell említenem: 1967-ben norvég
állampolgár lettem. Most már mint importált viking ,,norvég''
jezsuita, útlevelet is kaptam és nagy örömömben elhatároztam, hogy
emlékezetes vakációra indulok. Norvégiában akkoriban igencsak divat
volt a kombinált Isztambul--Rhodos nyári utazás. Isztambuli
tartózkodásom alatt egészen váratlanul találkoztam Athenagorasz
pátriárkával. Egy forró nyári délután, eléggé szellôs nyári öltözetben
kerestem fel a patriarkátus templomát. Délutáni ájtatosság idején
értem oda. Öltözetemre való tekintettel elsôként hagytam el a
templomot, de úgy, hogy a templomtér egyik sarkából még egyszer
megláthassam a pátriárkát.
     Az ájtatosság befejezése után elsôként a pátriárka hagyta el a
templomot, és ahogy meglátta az udvar sarkában megbúvó szerzetest,
egyenesen felé -- felém -- tartott. Zavartan bemutatkozva csak ennyit
mondtam: ,,norvég turista vagyok''. Ô tovább kérdezett: meddig maradok
Isztambulban? Mondtam: Holnap indulunk tovább. Igen sajnálom --
nyugtázta ô, holnapra szívesen meghívtam volna ebédre. Aztán pár
barátságos szó után elváltunk egymástól.

                 Így lettem norvég állampolgár

     1960 ôszén érkeztem meg Norvégiába. Ekkor még nem volt semmiféle
nemzeti útlevelem, csak az úgynevezett  ,,menekültügyi''. Vártam a
pillanatot, amikor végre nemzeti útlevéllel utazhatok ki a
nagyvilágba. Az elôkészületeket 1966 ôszén kellett megtenni. Keresni
kellett egy született norvégot, aki a minisztériumnak ajánlást és
garanciát ad, hogy megbízható vagyok, és megérdemlem az
állampolgárságot.
     Felkerestem egyik kedves ismerôsömet, támogatómat, aki a magyar
ifjúsági szervezetet támogatta, a norvég ifjúsági szervezet vezetô
lelkészét e szavakkal: ,,Te Dalus -- ez volt a beceneve -- nem volnék
jezsuita, ha most nem tôled, a lutheránus paptól kérném, hogy légy
ajánló pártfogóm a minisztériumnál.'' ,,Hol a papírod? -- kérdezte --
azonnal alá is írom.''
     Következett a kérvény megírása az állampolgárság elnyeréséért.
Egy magas miniszteriális tisztviselô -- aki addigra, mondhatom baráti
lelkülettel támogatta az »új jezsuita« norvégiai munkáját -- egy nap
magához hívatott, leültetett, és így szólt: ,,csak néhány kérdésre
kérek választ, a többi az én dolgom.'' Amikor munkájának a végére ért,
felolvasta a szöveget, majd azt kérdezte: ,,Meg vagy elégedve?''
,,Szép szöveg'' -- válaszoltam. ,,Hát ez a kérvényed. Remélem, majd
hivatalos helyen el is fogadják, annál is inkább, mert annak a
bizottságnak, amelyik dönt az állampolgári kérvényekrôl, én vagyok az
elnöke.'' Meghatott ennyi jóság az elsô, bár csak importált norvég
jezsuita iránt.

Néhány szó a lutheránus világba költözött elsô jezsuita gyakorlati
                        ökumenizmusáról

     Otthon katolikus világban nôttem fel. Elsô tapasztalataim nem
katolikusokkal az Ormánságból valók. Norvégia kilencvenkilenc
százalékban protestáns állam, nagy többségben evangélikusokkal. 1960-
ban mindössze ötezer katolikus élt Norvégiában, s ennek is húsz
százaléka odamenekült magyar volt.
     Amikor másodmagammal a grefseni katolikus klinikán kaptam állandó
lakást, hallottuk, hogy szemben, az utca túlsó oldalán lakik a helyi
evangélikus plébános. Az elsô karácsonyra elküldtük jókívánságainkat,
röviden bemutatkoztunk. Semmi választ nem kaptunk. A következô
húsvétra megismételtük jókívánságainkat, és erre igen barátságos
választ kaptunk. Ez felbátorított bennünket, hogy egy ,,magyaros''
vacsorára meghívjuk az evangélikus plébánost feleségével egyetemben.
Az este igen kellemes hangulatban telt el.
     Másnap délben, amint felszálltam a házunk elôtt a villamosra,
hangos asszonykoszorút találtam ott, köztük az elôzô napi vendéget is,
a tiszteletesnét. Közelítettem a csoporthoz, hogy üdvözöljem ôt. A
tiszteletesné kedvesen fogadta köszönésemet, és barátnôinek így
mutatott be: ,,Bemutatom önöknek páter Horváthot, a mi jezsuitánkat.''
Egy induló fiatal páter számára ennél nagyobb siker még csak nem is
remélhetô.
     Késôbb, már az ismert jó barát lelkész utódjával tartottuk meg az
elsô ökumenikus istentiszteletet egy vasárnap este. Ezen nôvéreink és
híveink a latin glóriát énekelték el és a Salve Reginát, míg az ünnepi
szentbeszédet én mondtam, igencsak meghatódott lélekkel. Késôbb Teres
még ünnepélyesebb jellegű ökumenikus istentiszteletet tartott a város
közepén levô egyik evangélikus templomban.

                Amire szívesen gondolok vissza

     1989 óta mint az elsô nyugdíjas norvég jezsuita már a koppenhágai
jezsuita rendházból idézem meg a váratlanul jött, de sok szép élményt
magával hozó huszonkilenc Norvégiában eltöltött évet. Ha nem volt is
kényelmes, de szép volt, tartalmas, amit örömmel kezdenék el újra.
Íme, egy kis magyar jezsuita történelem a nagyvilágban szétszórt
magyarok között. Istennek legyen hála!
========================================================================
Jaschkó István: Feljegyzések a kommunistákkal eltöltött évekrôl
Changyuanban (tamingi misszió)


                Miért utasítottak ki bennünket?

     Nyilvánvalóan hitünkért, mert katolikus papok vagyunk. De a
kormány mindenáron azon volt, hogy más színezetet adjon, és fönntartsa
a vallásszabadság látszatát. Elôször is, az ateista kommunizmusban nem
lehet helye a vallásnak, csak az átmeneti kezdeti idôben. Az ágensek
többször kijelentették, nekünk mennünk kell, mert elveik szerint: a
közömbösöket át kell nevelni; a feléjük fordulókat felkarolni; az
ellenkezôket és vezetôket letörni. Mi a harmadik kategóriába
tartozunk, tehát vesznünk kell; még ha baráti államhoz tartozunk is, a
népnek nagy hasznára voltunk a kórházzal, és soha senki kifogást nem
emelt ellenünk.É
     s ha nincsen elfogadható ürügy? Akkor teremteni kell. Ez nincs
ellentétben az igazsággal. Az ô lelkiismeretüket nem lehet a miénkhez
mérni. Objektíve teljesen romlottak már, magukat az emberi fogalmakat
hamisították meg. Relativisták. Amit mi hazugságnak mondunk, azt ôk
elvhűségnek tartják és hirdetik a pártban. Mindenki saját
álláspontjából lát és ítél mindent. Ami a kapitalistáknak bűn, az a
kommunisták esetében erény lehet. Fô, hogy a közvélemény legalább a
látszat szerint elfogadja. Ezért szükséges az óriási propaganda és
szervezés.
     Rólunk a priori kijelentették, hogy imperialisták vagyunk. És ezt
hirdették az iskolákban, gyűléseken, szervezetekben, a helyi rádióban,
hangosbemondón, mindenütt ez hangzott el, mielôtt velünk is szóba
álltak volna. Miután a közvéleményt  valahogy megdolgozták, keresték a
közvetlen okot is, hogy belénk kössenek. Augusztus végén nem volt
pénzem a személyzet kifizetésére (másra alig használtunk pénzt, hiszen
már mindent magunk termeltünk), a huichangokkal (népnevelôk) és a
templomba járó keresztényekkel  megbeszélve eladtam két fát az
udvarból. Ez volt az elsô ürügy. Titokban ügynököket küldtek a
keresztények közé: a páter már készül menni, eladja a fákat, házat, ne
engedjétek a ti dolgaitokat, gyorsan válasszatok egy-egy képviselôt és
az menjen be a városba. Ki legyen a képviselô? Mielôtt a megzavart jó
keresztények, szegény falusi nép egy szót szólhatott volna, az
ügynökök már elôre is toltak egy-két régi aposztatát. Akarjátok ôt?
Egy másik ilyen rávágta: igen. Rendben van. Ô lesz a képviselô, a
közösség akarta, demokratikus választással. Így szedtek össze tíz-
tizenkét képviselôt. Minket elôbb a megyeházára hívtak, azután
többször a népügyi osztályra; szeptember 7-én ,,megtochangoltak''. Én
visszautasítottam a vádakat, az adminisztráció az én dolgom,
aposztatáknak nincs szavuk. Ôk ugyan az eladott fákat visszahozatták,
de a végén ismét visszaküldték; belátva, hogy ez még látszatra sem
elég ok.
     Másnap egy tizennégy éves fiút küldtek a kertbe, hogy várjon rám.
Kérdeztem, mit akar? Annyit  mondott, hogy zöldségkereskedô, és
elment. Szeptember 8-án délután a nagyanyja, egy rossz hírű perszóna
azzal állított oda, hogy elvertem a fiút, telekiabálta az utcát és a
törvényszéken is feljelentett. Ezután következett a processzus, nappal
és egész éjjeleken át tartó kihallgatások, rendôri felügyelet; a
városban katonasággal meghurcoltatás, a rádióban a gyalázás, a népség
-- mind pogányok, de  túlnyomó részük még ekkor is igazán jóakarónk,
de tehetetlen az izgatókkal szemben -- ellenünk való felvonulása.
Szóval hírnevünk teljes tönkretétele. Bizonyíték a vádra nem volt. Nem
is kell, ,,egy kommunista nem hazudik'' -- mondták a bíróságon.
Viszont az egyedüli szemtanút, a kertészt, egyetlen egyszer sem
engedték oda a kihallgatásomra, otthon ôrizgették; hogy senkivel se
beszélhessen, három napig a kerületi hatóságnál ,,preparálták'', hogy
valljon ellenem, mégsem vallotta, hogy a fiút én megvertem.  Még ha
megölik is, akkor sem  -- mondta. Ennek ellenére  az ügynökök mégis
elhíresztelték a keresztények között, hogy vallott, most  jöhetnek
engem vádolni. De mivel nem jöttek,  újra a ,,képviselôkhöz''
folyamodtak. Kijelentették, hogy ezer keresztény van ellenem, akik nem
ismerik el, hogy én a papjuk vagyok, mint ahogy én sem ismertem el,
hogy ôk képviselôk és keresztények. Megszegtem papi kötelességemet
azzal is, hogy nem jártam ki missiózni, nem gyóntattam meg ôket,
imperialista vagyok, tehát nem fogadnak el többé vezetônek, ôk majd a
szakadár püspöktôl kérnek más papot, aki hazafi és haladó
gondolkodású.
     Ez a processzus két hónapig tartott. Engem tartottak felelôs
vezetônek, ezért P. Takácsot meghagyták egyelôre, hogy misézzen a
keresztényeknek, hogy a szabadság látszatát fenntartsák. P. Takács
persze jól felhasználta ezt az idôt a keresztények erôsítésére,
fellebbezéseket írtak a nyilvános törvényszegés, igazságtalanság és
elnyomás miatt a legfelsôbb kormányhoz, a központi nôegylethez, a
svájci, cseh és magyar külképviselethez. Mindent megtettek az igazság
nevében, amit csak lehetett. Az igazi keresztények képviselôje maga
utazott fel Pekingbe és beszélt a kormánnyal. Minden hiába, hiszen
felülrôl jött az egész. A helyi rendôrfônök az ellenôrzô bizottság
akciójára még dühödtében fordult ellenünk. De a keresztényekre, úgy
látszik, jó hatással volt, nem merték oly nyilvánvalóan folytatni az
elnyomást, a keresztények bebörtönzését, ütlegelését. De nem tudták,
honnan jönnek az ,,i-kienek'', ki küldi ôket? Engem mindinkább
szigorított vizsgálat alá vetettek, mindent elvittek a szobámból.
Kezdetben a jó házi embereimnek még sikerült a leveleket átcsempészni,
egy-egy könyvet bejuttatni. De késôbb se ceruzám, se papírom nem volt,
négyszer tartottak razziát a szobámban és a testemen. A megfúrt falat
is felfedezték. Teljesen lehetetlenné vált a kommunikáció. Végül P.
Takács is gyanús lett, ôt is lefogták, nem mehetett át többé a
templomba. Készítették az ô útját is. Ezután már két imperialistát
gyaláztak a rádióban.
     November elsô péntekjén volt az utolsó mise híveink számára.
Aznap megnyílt a városban egy a misszionáriusokat és az egyház
működését gyalázó kiállítás, melyet helyrôl-helyre vittek az ügynökök,
hogy közvetlenül elôkészítsék a misszionáriusok kiűzését. Kaifeng,
Sinsiang, Puyang után most hozzánk került. Tudtuk, mit jelent ez. A
rádió is hirdette. A pernek hamar vége lesz. Berendelték az összes
keresztényt a vidékrôl. Nem tudjuk, mennyien jöhettek. Az ágensek
ezernél többet mondtak nekünk, hogy megijedjünk. De facto minket
egyszer sem mertek a népgyűlés elé vinni. Híveink hűek maradtak
mindvégig. Mi mindig csak azt a tíz-tizenkét embert láttuk, akiket
lepénzeltek, leitattak-etettek; 10-12 éve lemaradt aposztaták, nem is
ismertük ôket.
     A közvetlen vádak a gyermekverésen, azaz a kínai nemzet
megbecstelenítésén és az emberi jogok megsértésének bűntényén kívül
mind politikai jellegűek voltak.
     1. A földreform idején egy mindenébôl kifosztott hetven éves öreg
katekistának (Kao Lo-yung) 1947-ben alamizsnát adtam. Tehát a
földreformot megakadályoztam, befolyásoltam. Nota bene: a kifosztottak
nyilvános bűnösöknek számítottak, velük nem volt szabad érintkezni, ha
koldultak, csak egy fél momot volt szabad adni, és azt is az utcára
dobva, mint egy kutyának.
     2. Buzgó keresztényeket visszatartottam attól, hogy a kommunista
pártba lépjenek. Tehát megakadályoztam a párt fejlôdését.
     3. A szakadár és aposztata keresztényeket nem gyóntattam meg,
pedig ôk az igazi hazafiak (tsikifenz). Tehát a hazafias mozgalom
ellen vagyok, akadályoztam azt.
     4. Állítottam, hogy az egyházban az ateisták nem lehetnek a hívôk
vezetôi. Szerintük az egyház a kormány alá tartozik, mint a nép egyik
szociális megnyilatkozása, szerve.
     5. Egy kereszténynek azt tanácsoltam,  ne menjen állami
tanítónak, ha lehet, keressen más foglalkozást az aposztázia veszélye
miatt. Tehát megbontottam az állam és a nép egységét.
     6. Bizalmas beszélgetésben lebecsültem a vörös hadiflottát, és
túlbecsültem a nacionalistákat, hogy megvédik Formózát. Pedig az öt
szigetbôl már hármat meghódítottak, és csak kettô volt még hátra.
     7. Rosszul nyilatkoztam a kollektív gabonaeladásról és -vételrôl.
     8. Keresztény hadifoglyoknak titokban ruhát és pénzt adtam 1948-
ban.
     9. Egy keresztény fiúnak, akit a faluja katonának jelölt ki,
munkát adtam, és így megakadályoztam a vörös hadsereg kifejlôdését.
     Ezeket a tényeket elismertem. A bűnöket, amelyek ezekbôl
fakadtak, ôk következtették ki. Mikor hivatkoztam a törvényben
biztosított személyi, szólás- és gondolatszabadságra (ugyan a legújabb
kiadású törvénykönyvben az utóbbi már nem szerepel), megmagyarázták,
hogy a szólásszabadság azt jelenti, hogy a kormány véleményét,
mozgalmait tehetem magamévá, dicsérhetem, de semmi esetre sem
nyilatkozhatok ellene, ez imperialista felfogás volna.
     A rendôrség a kihallgatáson végül azt is kijelentette, hogy a
befolyásunk a népre túl nagy, de ôk majd gondoskodni fognak arról,
hogy a keresztények öntudatra ébredjenek és fölszabaduljanak.
     Az elôbbi okokról ôk is érezték, hogy mégsem elegendôek
kiűzetésünkre a külföld elôtt, azért a régi receptet is elôvették,
amelyet Mgr Lischerongnál és Fr. Gömörinél is alkalmaztak: mutassuk
fel  eredeti határátlépési engedélyünket, amellyel jöttünk. Ha nincs
meg, a törvény 3-dik és 16-ik rendelkezése szerint nincs jogunk a
kormány védelmére. Ezt azután elmagyarázták a fogdmegeknek és a
,,képviselôknek'' is: nincs emberi jogunk, nem számítunk embernek
Kínában, úgy bánhatnak velünk, mint a kutyával, vagy még rosszabbul.
És ôk kitűnô tanítványok voltak. Minden így is történt. A jókat nem
engedték hozzánk, hogy védjenek, de ezeknek a rendôrség éjjel ajtót
nyitott, s mint a rablók jöttek, ellopták az órámat, és ami még
értékesebbnek látszott, és megkezdôdött a püfölés, rúgás, köpés az
arcba, téglaélen térdelés, kinyújtott kar stb. Igen hálás voltam a jó
Istennek, és nekik e kis ajándékokért, és megtapasztaltam, nem is
olyan kibírhatatlan, nem kell félni tôlük. Kétszer jöttek éjjel és
egyszer nappal. Átvezettek a kommunista pártiskolába, ahol ugyanolyan
módon a vétkeim aláírását követelték. Leginkább a kínai gyerekverés
vádja volt számukra fontos, mert a kiállításon a fényképem is
szerepelt a gyerek fényképe mellett, amint aláírom és elismerem ezt a
vádat. De senki sem hitte el azok közül, akik ismertek engem, sem a
városban, sem a vidéken, viszont  mindenütt másutt is propagálták. Ha
ez nem igaz, akkor a többi kiállítási anyag sem igaz. Valóban mind
csalás volt. Még a fényképem is, egy jegyzôkönyv aláírásakor titokban
fényképeztek le, amikor golyószórós fegyveresekkel voltam körülvéve, a
gyerekkel sem elôtte, sem utána nem találkoztam. Tehát, ha megöltök,
akkor se írhatok alá ilyen hazug vádat. Nem mentek semmire;
fenyegettek nyilvános gyűléssel, de nem mertek a nép elé vinni. A mi
pártunk túl erôs volt, még nem romlottak le a hívek eléggé számukra,
még nem volt elég ,,öntudatuk''. A pártnak kettôs célja volt; az elsô
is a legfontosabb a hívek megrontása, hogy teljesen, még a vallási
életben is alárendeljék magukat a kormánynak, puszta eszközzé
legyenek, mint a többiek. Ebben álltunk mi az útjukban.  Számtalanszor
hangsúlyozták, hogy a kormány nem utasít ki senkit, ha megtartja a
törvényeket. A piszkos munkát másokkal végeztették. A saját embereitek
(a reformált ke- resztények!) fognak kidobni titeket -- mondták.
     Láttam, minél tovább húzzuk, annál többet kell szenvedniük a
keresztényeknek: mind többet és többet akarnak közülük szorosabban
bekapcsolni az organizációba, s az ezzel járó emberileg biztos
romlásuk is bekövetkezik; bár  egyesek hôsi példát is adhatnak és
adtak is.
     A szomszéd egyházmegye (Tsaochowfu) európai misszionáriusai
valószínűleg ezért távoztak elôbb, mikor már tarthatatlannak látták a
helyzetüket: a keresztények megkímélése végett. Viszont ott volt már
elegendô kínai papság. Mi nem tudtunk tanácskozni sem egymással, sem
az elöljárókkal. Utasításunk az volt, maradjunk, ameddig tudunk.
Korábban megkérdeztem egyszer az elöljárótól, maradhatok-e a börtönben
inkább, ha már definitív küldenek -- hiszen mindnyájan szívesen
maradunk még ily körülmények közt is a híveinkkel állomásunkon.
Negatív választ kaptam, a jó Isten akaratát kövessük, ne a miénket.
Most még a börtönben sem maradhattunk.
     Az állam -- névleg -- levette rólunk a kezét. (De azért kétféle
ôrség is volt a szobánk elôtt, a kommunista párté és a rendôrségé.)
Az ágensek a jelenlétünk miatt mindinkább és egyre intenzívebben
megdolgozták a híveket. De kijelentettük, hogy még így sem mehetünk el
önként. A Szentatya rendelkezhetik velünk, más senki. Erre külön
bizottság jött és kijelentette, hogy igenis a kormány küld el.
Ôszerintük a hatalom a népnél van. Ha a népnek nem kellünk, a nép ad
át a kormánynak, így mennünk kell; akár akarunk, akár nem. A
gyerekverés vádját is megváltoztatták, eszerint a gyerek csak megijedt
(nem ,,ta'', hanem ,,hsia''). A ,,nép'' tehát átadott az államnak,
ezért mennünk kell. Reményünk már csak az, hogy a jó Isten a rosszból
is jót tud kihozni, és visszamarad titokban egy kínai D. atya.

              Hét évi pasztorácó a vörös Kínában

     1947. július közepén kaptam megbízást Chengchowban, ahol még
akkor a nacionalisták voltak, hogy értesítsem a vörös Kínában Mgr.
Lischerongot: a Szentszék a tamingi missziót egyházmegyei rangra
emelte, és ô lett az elsô püspöke mint apostoli kormányzó. A
kommunizmus akkor éppen véres periódusát élte. A párt a falvak
legelvetemültebb embereit tette meg vezetôkül: ,,forradalmat nem lehet
glaszékesztyűben csinálni'' (Sztálin). Mikor uralmukat már
megszilárdították -- ezek nagy részüket maga a párt is kivetette
magából, szidták is a pártot, hogy még a saját embereiket, akiknek
uralmukat köszönhették is, becsapják. -- De akkor ôk kitűnô
hóhérszolgálatot tettek, megfélemlítették a lakosságot. Elég volt a
kan-pu egy szava, hogy valakit vagyonvesztésre ítéljen a népbíróság,
vagy hogy lábait két lóhoz kötve széjjelrepesszék, vagy felhúzzák
kezénél vagy lábánál fogva a ,,Wang-Csang-T’ai''-ra (ahonnan nézheti,
jön-e  Csang-Kaj-Sek a megszabadítására), és ismét levessék a földre;
hogy összezúzza testét. Útközben minden faluban félelmetesen
rámmeredtek ezek az emelvények, mint bitófák. Titokban akartam utazni.
De félúton a vörösök elfogtak. Az utakon mindenütt népôrség, a
falvakban az iskolás gyerekek igazoltattak mindenkit. Nekem volt egy
igazolványom, hogy  mint a Cath. Wallfahrt altitkára, orvosságot
viszek a puyangi kórház számára. Gyanúsnak találtak, ôrséget adtak
mellém, és a központi vörös kormányhoz akartak küldeni. Útközben mégis
sikerült találkoznom pár percre a mieinkkel, és feladatomat
teljesíteni Puyangban, majd egy hirtelen jött vihar alkalmával
kikerülnöm fogságukból.
     Augusztus elején Changyangba kerültem egy kínai páter, D. Chang
mellé káplánnak. A vörösök már tartották a vidéket, csak a városban
volt még egy erôs, nacionalista hadtest. A kínai páter a vörösök miatt
csak ritkán és kevés helyre mehetett, az európaitól nem tartottak
annyira. Én állandóan a vidéket jártam, miként egykor Yu-kiangcsaiban.
Nekem nem ártottak és megszoktam, hogy egyszer-egyszer egy-egy golyó
repül át a fejem fölött. Mindig annak a falunak emberei kísértek, ahol
misézni szándékoztam, ôk a terepen otthon voltak, ismertek mindenkit,
minden utat, könnyű volt elbújni vagy igazolni magunkat. A
legboldogabb idô volt. Minden nap másutt voltam. A hívôk ki voltak
éhezve lelkileg, két-három év óta nem volt miséjük. A várost a vörösök
kétszer támadták meg. Másodszor éppen karácsony napján: elfoglalták és
kifosztották. Erre én is bejöttem. A megélhetésünk is kérdéses volt és
más módot kellett keresni a pasztorációra. Most én maradtam bent és D.
Chang tudott könnyebben kint mozogni. Egy kis dispensairet nyitottam.
Az egyedülit a városban, mert a többi orvos elmenekült.
     1948 tavaszán D. Changot a vörösök elfogták. A börtönben tífuszt
kapott. Hazakerült halálos betegen, de a szent kenet után jobban lett,
csak egy darabig  munkaképtelen volt. Újra én jártam ki este a
vidékre, reggel a mise után visszajöttem a dispenserbe. Az orvosságok
nagy részét is magunk gyártottuk, kínai gyógyfüvekbôl európai
receptre. Így olcsó, hatásos volt; kezdetben nagyon megfelelt. Csak
idôm nem jutott mindenre.
     Az 1948-as év ôszén D. Chang északra került és P. Takács jött
helyette mint vidéki plébános, én a városban és a dispenserben
dolgoztam. Új lendületet kapott az egész missziós kerület. A vörösök
még el voltak foglalva az elsô szervezéssel és a dél felé eltolódott
polgárháborúval. Egyelôre szabad kezet engedtek nekünk, amit fel is
használtunk. Az évek óta munkanélküli hitoktatónôk és katekéták most
mind munkát kaptak. Harminc, majd ötvennél több régi és újonnan
megnyílt kereszténység kezdôdött. Új hitélet. Kevés volt a képzett
hitoktatónk. De a tapasztalat szerint a hit nem igazán a tudástól
függ. Minden buzgó keresztényt, özvegyasszonyt, aki csak képes volt
rá, tudta az imákat, a katekizmust; egy kis Szentírást, munkába
állítottunk. A legnagyobb hasznunk saját magunknak volt belôle;
elmélyítették hitünket. Egészen olyan volt, mint egy név nélküli Actio
Catholica vagy a Mária légió.(Ez volt a szerencsénk, ezért tudtuk
késôbb oly sokáig a hívek közt maradni az üldözésben).
     Pénzre volt szükség. A katekétisták fizetése is óriási összeg
volt. El voltunk vágva a külvilágtól a háború miatt, kívülrôl nem
jöhetett semmilyen segítség. A jó Isten gondoskodott. A missziós munka
növekedésével növekedett a jövedelmünk is a dispenserbôl. Sohasem volt
anyagiakban hiányunk, de nem is gazdagodtunk meg, mindent azonnal
kiadtunk. A kis dispenserbôl vidéki viszonylatban nagy kórház lett. A
legjobb idôszakban hét betegkezelô (quasi doktor) és négy kaifengi
providance-i kínai nôvér (Providance Sister) segített. Naponta
körülbelül hetven--nyolcvan bentlakó beteg volt, és százötven-kétszáz
bejáró. Legjobban a szemészetet keresték, a belgyógyászatot és a Kala-
Azar-kezelést. Akkor egyedül mi tudtuk kezelni ezt az oly végzetes 90
%-ban halálos és elterjedt trópusi betegséget.
     Késôbb más kórházak is nyíltak, de a hírnevünk már megvolt és a
legfôbb haszna, hogy akkor létjogosultságot adott nekünk az új
kommunista államban, és csendesen lefedte az éppen olyan kiterjedt
pasztorációs munkánkat. A keresztények betegkezelésre jöttek, de a
hátsó ajtón a kápolnába mentek. A hatóság mindig ott találta a
misszionáriust a betegekkel elfoglalva, de P. Takács ugyanakkor
feltűnés nélkül lelkipásztorkodott.
     Mikor az ellenôrzés szigorúbb lett, P. Takács csak éjjel
járhatott ki, kevesebb pénzre volt szükség, kevesebb is jött be. Hogy
az irigységet és gyanút elkerüljük, 1951-tôl mi is azon voltunk, hogy
csökkentsük a kórházi munkát a városban. Három vidéki dispensaire-t
szerveztünk hat alkalmazottunk számára. Ez  szociális segítség is
volt. Önállósítottuk ôket. A városban csak két nôvér és két
betegkezelô maradt. Orvossággal mi láttuk el a vidéket hitelben,
utánfizetéssel. Egy év múlva a ,,reformmozgalom'' beszüntette a
kórházat, hogy elvegye a misszió segítésének ezt a lehetôségét. Nem
volt szabad gyógyítanunk, így nem volt anyagi forrásunk, és a
keresztények sem jöhetnek. Mi is változtattunk a jelszón. Eddig
igyekeztünk titokban pasztorálni. Az elsô mozgalom után épp a nyílt
vallásszabadságot követelték ki a hívek az általuk magyarázott törvény
szerint. A vasár- és ünnepnapokra (elsô péntekre és szombatra is)
százával jöttek nyíltan a hívek. Azelôtt alig mertünk hangosan
imádkozni, mert a szomszédság a községháza és a népkatonaság
gyűléshelye volt. Most esti iskolákba hívtuk össze a gyerekeket,
énektôl, katekizmustól hangzott az utca, és nem szólhattak rá semmit.
     A vörösök ki akartak éheztetni minket az elsô ,,reformmozgalom''
után, hogy magunktól menjünk el. De a hívek nagylelkűségébôl, és a
megmentett orvosságok eladásából meg tudtunk élni és folytattuk a
missziós munkát. Eleinte felváltva hoztak ételt számunkra, hogy
megszégyenítsék a vörösöket. Késôbb egy kötélverô üzemmel
kísérleteztünk, hogy  kézimunka címén maradhassunk ott meg. De három
hónap múlva be kellett szüntetni. Nem adtak iparengedélyt. Végül
visszaváltottuk a tíz mu (kevesebb, mint két magyar hold) földünket,
és azon dolgoztunk. Ez ellen nem lehetett kifogás. A kertben zöldséget
termeltünk. És a tisztelendô nôvérek a műtô helyett nap-nap után a
spenótot készítették elô a piacra. Ez megint a pasztoráció leplezésére
is szolgált. Én a kertben, a földön, P. Takács az Úr szôlôjében
dolgozhatott. Teljesen nyíltan mégsem lehetett a hívekkel oly
mértékben foglalkozni.
     Az elsô ,,reformmozgalom'' nemcsak nekünk jelentett anyagi
problémákat, hanem fôként az intelligensebb városi híveknek, akik a
,,vallásszabadságukat'' is kivívták. A legtöbbjét hitoktatónak
alkalmaztuk 1952 elôtt. De vidéken iskolanyitásról szó sem lehetett.
Ott nem burkolt egyházüldözés volt a kan-puk részérôl. A városban is
csak a látszat kedvéért engedtek egyben-másban, amit mi igyekeztünk
jól kihasználni. Ez a helyzet teremtette meg a mi karitász-
buzgalmunkat és a kooperációt. Nem elég a hit védelme. Annyira vagyunk
keresztények, amennyi szeretet és segítôkészség van bennünk egymás
iránt. Elhelyeztünk egy gyűjtôládát a templomban. Ez is segített
valamit. Fôképp a szegények alamizsnáinak összegyűjtésére, hogy ne
szégyelljenek keveset adni, ha többre nem telik, és hogy feltűnés
nélkül is adhassanak vagy restituálhassanak. Ennek bevételét a
gyorssegélyekre használták (mi páterek igyekeztünk nem beavatkozni,
csak a végsô ellenôrzés volt a mi feladatunk). A nôk számára volt egy
fonó-szövô-szövetkezet. Minden családnak volt pár mu földje, de kevés
volt az állami művelésre. Közösen vettünk igás állatot, használtuk a
szerszámokat, együtt szántottunk-vetettünk-arattunk. Persze sok
probléma, nehézség volt. De ez jó volt az öntudatos erénygyakorlásra.
A megbeszélések a keresztényeket mindennap összehozták esti imára is.
Kis alamizsnákat nem adtunk, de igyekeztünk valami állandó munkához
segíteni a rászorulókat. Többen kis tôkével ôrléshez kezdtek, mások
egy tésztagyúró gépet vettek közösen, vagy kis üzletet nyitottak közös
tôkével. És a jó Isten megáldotta ôket. A szociális kapcsolat volt az
egyik legjobb támaszunk a kommunistákkal szemben. Egy szív, egy lélek
voltunk mindnyájan, amennyire emberi gyengeségünktôl csak tellett.

                         Egyházüldözés

     Changyuant kétszer -- 1945-ben, majd 1947-ben -- foglalták el a
vörösök, s mind a kétszer kifosztották. Kegyetlenségüket mérsékelte
részben egy puyangi növendékünk, aki akkor a katonaságnál vezetô
szerepet vitt, és kiűzetésünkkor a város mandarinja volt. Az ágensek
többszörös indítványára sem engedett minket a köznép elôtt
,,tochangolni''. Kezdetben irányunkban mérsékeltebbek voltak, mint a
protestánsokkal szemben. Az ô istentiszteleteiket állandóan zavarták.
     A protestáns pásztor azonnal eltávozott. Mi egy percre se hagytuk
el a missziót. Mikor már megszervezték a lakosságot, mi igyekeztünk
külsôleg nem  misszionáriusok szerepelni a ,,vallási kasztban'', hanem
a ,,kereskedô világhoz'' tartozó orvosi szabadpályán lévôkként. Egész
a ,,reformmozgalomig'' a misszió léte mint olyan ,,titokban maradt’’,
nem jártunk gyűlésekre, csak mint ke- reskedôk, a kórház is
magántulajdonnak volt feltüntetve, csak a helyiséget kértük a
missziótól. Ezt persze a mozgalomban már nem ismerték el, de öt éven
át ez a formula jó szolgálatot tett, sok kellemetlenségtôl megóvott,
lelassította akciójukat. A kommunisták elve, hogy lassan haladnak
mindaddig, míg teljesen nem biztosak embereikben és a gyôzelmükben.
Ezért látszik úgy, hogy mindig gyôznek; igen, ha már mindent
aláaknáztak, de ezt meg lehet akadályozni, vagy le lehet lassítani, s
akkor ôk lépnek vissza.
     Nagy elônyünk volt az is, hogy a városban nem volt egy
,,földbirtokos'' tichu sem, hanem mind közepes vagyonú vagy szegény só-
seprô, kisiparos, napszámos volt. A keresztények nagy része együtt a
déli utcában lakott, és az ottani közösség jelentékenyebb részt
alkotta, a pogány hatóságoknak is számolni kellett velük és a
választásokon  az intelligensebb keresztények fontosabb szerepet
kaptak. És nem volt ellenségeskedés a pogány szomszédokkal, kivéve egy-
két kommunistáknak hízelgô kan-put.
     Az elsô ellenségeskedés akkor mutatkozott, mikor 1950 elején egy
késôn jövô beteget, aki saját hibájából nem volt bejelentve,  az
éjszakai razzián a rendôrség elfogta a kórházban. Zokon vették, hogy
mi közvetlenül fordultunk a rendôrséghez, és nem a községi elöljáróság
útján, pedig ôk az elsô fórum.Ú
     jabb alkalom kínálkozott az üldözésünkre, mikor az egyik
betegkezelô fiatal ,,orvosnô’’ ,,hirtelen betegségben'' három-négy
napon belül meghalt. Minden szervezet bizottságot küldött, hogy
megvizsgálja a halál körülményeit, és lehetôleg botrány-pert indítson
ellenünk. A jó Isten nem engedte meg hírnevünk ilyen meghurcoltatását.
A szomszéd Kaifengben egy igen szent életű misszionárius ezt is
elszenvedte; ráfogták, hogy egy süketnéma árva lánytól gyermeke
született. A gyermeket is megmutatták, lefényképezték az egész
,,családot'' nagy népgyűlés keretében. A páternek fej-biccentéssel
kellett mindent bevallania. Hátulról a fejére ütöttek, a feje
megbiccent: íme, bevallotta. Az újságban már csak e két szó állott.
     A tulajdonképpeni üldözés három mozgalommal volt kapcsolatban ( a
kommunista párt naptárában minduntalan mozgalmak vannak elôjegyezve:
három hónap, vagy hat hónap alatt el kell érni a célt; ez alatt
minden szervezetüket, minden erejüket erre összpontosítják, majd jön a
következô mozgalom).
     Az elsô ,,yün-tung'' 1951 februárjában kezdôdött: a
,,reformmozgalom'', a hármas függetlenségi elv megvalósítása a
katolikus egyházban is. A protestáns vezetôkkel együtt a mandarin
gyűlésre hívott minket is, és megbízott, hogy mi hívjuk össze a
híveket egy közös gyűlésre, amikor a kormány kifejti elveit. A
protestánsok rögtön elfogadták. Nekünk  lelkiismereti kételyünk volt,
nem kooperáció-e ez? Végül mégis úgy döntöttünk, jobb, ha mi hívjuk
össze a jókat, és nem engedjük, hogy amazok a rosszakat használják ki
ellenünk. Pontos instrukciókat adtunk a körülbelül harminc
kiküldöttnek. Minket nem engedtek erre a gyűlésre. A több napos
kurzust a mieink szépen meghallgatták, s amikor az aláírásra került a
sor, hogy csatlakozhassanak a mozgalomhoz (függetlenség az idegen
imperialisták szellemi és anyagi vezetésétôl: autonóm gazdaság), a
protestánsok mindent rögtön helyeseltek és aláírtak, a mieink azonban
megtagadtak minden közösséget egy ilyen egyházzal, és senki sem írta
alá a kiáltványt, és a tervezett felvonuláson sem vettek részt. Kitört
a botrány. Eddig még kommunistáknak nem volt részük ilyen
visszautasításban. Rájöttek, hogy rosszul számítottak, a közvélemény
még nem elég ,,érett’’ a számukra, puhításra szorul még.
     A puhítás vidéken kezdôdött. Mindjobban megszorították az
imaiskolákat, végül már sehol sem lehetett közösen  imádkozni
nyilvános helyen. Elszedték a kan-puk a keresztényektôl a
szentképeket, naptárt, érmeket. Egyik igen intelligens, buzgó
keresztényünket más ürüggyel fogtak el: ha csatlakozik a mozgalomhoz,
,,nagy ember'' lesz, ha nem, nem kerül ki a börtönbôl. Ez a han-miaói
keresztény, aki valamikor kisszeminarista volt, inkább választotta a
börtönt, a kényszermunkát, és még mindig ott van, nem került ki, de
nem tagadta meg a szent, közös egyházat.  P. Zsámár egy volt
katekistáját ürügyet keresve elfogták, és ugyanezt az ajánlatot kapta,
de ô is visszautasította. A következô évben került csak ki a
börtönbôl, és a legnagyobb büntetések elvállalására kötelezte magát,
arra az esetre, ha valakinek is említi, hogy miért lett elfogva. Az
idô lejárt, újabb mozgalmi munkát irányoztak elô; a miénket
elvégezetlenül elnapolták.
     Decemberben az újságok újra a ,,reformmozgalmat'' vették elô.
Pontos utasítást adtak a kan-puknak, hogyan kell elôkészíteni, mert
egész Kínában mindenütt nagy ellenérzést, ellenkezést váltott ki a
keresztényekbôl. Mi az újságcikkek kapcsán a keresztény vezetôkkel
ismét megbeszéltük a teendôket. Nem kellett sokáig várnunk, a yün-tung
ismét megkezdôdött. Ôk vezetôt kerestek azzal az ürüggyel, hogy valaki
összeírja nekik a keresztények névsorát. Senki nem vállalta el. Akkor
kategóriákba osztották a keresztényeket buzgóságuk foka szerint.
Nagyon ügyesen az új keresztényekkel, a lanyhákkal, az aposztatákkal
kezdték titkos összejöveteleiket, amelyekrôl a többieknek nem volt
szabad tudniuk. Régi aposztatákat küldtek azzal a megbízatással, hogy
megtérést színleljenek, hallgassák ki a prédikációkat, a jók egymás
közti beszélgetéseit. Sikerült így nekik két aposztatát, egy lanyha és
két-három új keresztényt megszerezni. Ezzel alkották meg a
,,reformelôkészítô bizottságot''. De a jó keresztények közvéleménye
annyira ellene volt, hogy az újkeresztények is mind visszajöttek, és
ôk sem mertek nagyobb akcióba kezdeni. A mozgalmat ismét elnapolták.
     1952 februárjában kezdôdött egy másik mozgalom az ,,öt anti'',
amely nem volt más, mint (a birtokosok ,,földreformja'' után) a
kereskedôk ,,reformja'', tocsangja, most tôlük vették el, vagy
megszorították a magánvagyonukat, áru-, anyag-, adócsalás vagy
megvesztegetés és gazdasági államtitkok elárulása címén.
     Ezzel kapcsolatban nekünk, kereskedôknek, akik orvosságot is
árultunk a kórházban, két hónapon keresztül napi négy órát kellett
gyűlésekre,  cégünk kereskedôinek a tocsangjaira járnunk.
Végeláthatatlan hazudozás, megfélemlítés, nyomorúság volt ez. A
nagyobb és vagyonosabb cégeket teljesen tönkre kellett tenni, a
kiskereskedôket átszervezni, vagy úgy megszorítani, hogy maguktól
feladják az önálló életet. A nagykereskedôk viszont nem zárhatták be
az üzletet, míg mindent ki nem préseltek belôlük, és akkor
fizetésképtelenek lévén, mindenük az államé lett, és még hálával
tartoztak az államnak, mert ,,megmentette'' ôket. Hálájukat munkával
illett leróni. Mindenkinek önként be kellett vallania minden
,,bűnét'', de valójában mindenkinek kiosztották, mit és mennyit
valljon be; s akkor kezdôdtek az alkudozások. Végül természetesen
mindig a kan-pu gyôzött.
     Mi a második legnagyobb cég voltunk és a legtöbb adót fizettük,
pedig akkor már vidéken önállósult dispenserekbe küldtük a hat
betegkezelô ,,doktorunkat''. Az adófizetés közös megbeszélés alapján
történt. Minden negyedévben az egy céhbeliek -- és egymásra irigykedôk
-- összejöttek és licitáltak, hogy a másik fizessen több adót, ne ô.
Az adóhivatal az egyes céhekre rótta ki az adót, amelyet egymás között
kellett fölosztani. A mi kórházunk ment a legjobban, nekünk volt a
,,doktorok'' közt a legtöbb irigyünk, tetejébe még külföldiek és
keresztények is voltunk, tehát fizetnünk kellett, ameny- nyit csak
ránk róttak. Fillérre mindent ki is fizettünk, hiába próbáltunk
tiltakozni. A mi tocsangunkban még a rendes adón felül száz millió
dolláron felüli ,,adócsalást'' kellett volna bevallanunk.
Természetesen ezt nem tehettem meg. Nemcsak azért, mert ha az egész
missziót eladtam volna, az sem lett volna elég a ,,jóvátételre’’, de
mert a törvényes adót megfizettem, az ilyen hazudozást pedig én nem
fogadhatom el. A kórházunk sorsa el volt intézve. De a vörösöknek
nemcsak ez kellett. A hírnevünk és a keresztények ellenünk fordítása
még fontosabb volt számukra. Amit ôk elhatároztak, azt el nem hagyták,
még ha egy idôre a nehézségek miatt el is halasztották. Újabb anyagot
gyűjtöttek, preparálták a közvéleményt.
     Hozzánk ezután többször jöttek látogatóba kan-puk. Bizalmasan meg
is mondták: fegyvereket, rádiót keresnek, kértek, hogy segítsek nekik
felszerelni az áramot . . . Hogy nem értek hozzá, meg hogy nincs is
nekünk?  Ôk hallották, hogy van, Ma shenfunak (P. Zsámár, az elôdöm)
is volt stb. Május elején éjjel razziát, a szokottnál alaposabb
házkutatást tartottak. Ugyanakkor a vendéglôben egy mindennel megkent
keresztényt is elfogtak, aki elôtte való este jött, és minket is
meglátogatott. Nálunk nem találtak semmit, az illetôt pedig a
vendéglôben elfogták. A templom látogatásra is új rendszabályokat
akartak hozni, hogy ne akadályozza a termelést. Aki templomba akart
menni, annak elôbb engedélyt kellett kérnie minden egyes alkalommal a
községi elöljárótól. Vasárnap -- éppen virágvasárnap volt -- mise
elôtt a rendôrség négy óra hosszat az új házassági törvényeket, az
elválás módját stb. magyarázta a kapunál, hogy senki ki ne mehessen.
     Végül kitört a teljes vihar. ,,Ütött az imperialisták  utolsó
órája'' -- írták ki a fekete táblára a községházán. Az utcákat
plakátokkal ragasztották tele. Nagy népgyűléseket tartottak az
imperialisták, azaz miellenünk. A színházban karikatúrákon mutatták
be, hogy mi a párt és a nép ellen dolgozunk például gyóntatáskor, a
kórházban. . . A diákokkal felvonulásokat tartottak (mintegy fél évig
minden nap, eleinte többször is; már mindenki unta, a pogányok is, és
világos volt, hogy haszon nincs belôle) dobszó, jelszavak, ,,bűneink''
állandó elismétlése. Eleinte az udvarunkba is bejöttek a csoportok,
gyerekek. Akkor még szabadok voltunk, a litániájuk elharsogása után
kedvesen elbeszélgettünk a néppel, mint máskor is szoktuk. Sokan
sajnálkozásukat fejezték ki. Ez még dühösebbé tette a kan-put. ,,Nem
így kell tocsangolni''; és utána nem engedték be ôket, csak az utcákon
és kapunk elôtt kellett harsogniuk.
     Május 24-én gyűlésre hívták a keresztényeket. Mintegy húszan
jöttek össze harminc felfegyverezett kan-pu kíséretében. Puccsal
hirtelen bizottság alakult. A keresztények még azt sem tudták, mirôl
van szó, a kormány máris elôretolta betanított embereit. Akkor a jók
még nem ismerjék az ellenállás módját. A ,,Reform-bizottság'' a
rendôrség és a többi kan-pu kíséretében bennünket a szobánkba
internált. A látszat az volt, ami de facto is, hogy ez a kormány
rendelete volt. Csak késôbb, mikor ez a mozgalom is kudarcot vallott,
jelentette ki a kormány, hogy ô errôl nem is tudott. Mi nem
mozdulhattunk. A keresztényeket éppígy izolálták egymástól, és
mindenáron azt akarták, hogy nevüket adják a reformmozgalomhoz.
Tudták, hogy ez nem igaz dolog. Mégis kétheti huza-vona, fenyegetések,
több keresztény elfogása után azzal a feltétellel, hogy a reform csak
politikai és, hogy a vallási, egyházi életet teljesen érintetlenül
hagyja, fogadták el en bloc. Kimondhatatlanul fájdalmas csalódás volt
ez számunkra, mikor láttuk az ablakunkból, hogy a jók, sôt  a legjobb
emberem, tanítványom, a kórház bejelentett igazgatója, akinek minden
anyagi információja megvolt, és irányította az orvosságraktár
elrejtését, most velük tart; átpártolt. Egyedüli reményem az maradt,
hogy mivel éppenséggel mindenki, még a legjobbak is reformisták
lettek, tehát biztos, hogy nem azok, csak becsapták ôket.
     Tényleg, amint késôbb az indoktrinációnál a papokat és az
egyházat kezdték támadni az igazi reformisták -- összesen négy-öt
aposztata a kan-puk irányításával -- egy új keresztény kivételével
mindnyájan visszajöttek, de még ô is  jóakarattal maradt meg
irántunk, és nem segítette ôket többé. A jók erôs protestálás után
jöttek vissza. Akkor már kissé irányítani is tudtuk ôket, jó házi
embereink révén leveleket csempészhettünk ki. . .
     Számukra külön kurzust tartottak, hogy megnyerjék ôket. De épp az
ellenkezôjét érték el. Megtanulták a kommunista kifejezésmódokat,
saját elveikkel és szavaikkal cáfolták  meg a reformistákat. Ez a
kurzus lett késôbb is nagy erônk, tizenkét kommunista képzésen
átesett, kitűnô keresztény vezetôket adott, akik végül nyolc hónap
alatt annyit protestáltak, agitáltak, mígnem a kormány is belátta,
hogy a közvélemény elôtt elvesztette a csatát. Keresztény nôk külön is
felvonultak, követelték, hogy engedjenek misézni bennünket. A
felügyelet lazább lett, a hívek lopva szentáldozásra jöttek. Egyszer
már nem is eléggé lopva. Akkor annyira összevesztünk az ôrökkel, hogy
utána eltűntek, és mi szabadok lettünk. A kórházat kezdetben a
,,reformisták'' vették át. A nôvérek nem kooperáltak. Az igazgató
látszólag velük tartott, de nem árult el mindent, és a végén
megbuktatta a kórházat a mi javunkra. Kimondhatatlanul boldogan
ünnepeltük az 1952 karácsonyát. A rossz idô ellenére is ,,teltház'',
illetve udvar volt, utána egy agapé, az élmények kicserélésére. Másfél
éven át óvatosan ugyan, de a misszión belül szabadon pasztorálhattunk.
Ezzel akarta kimutatni a kormány, kényszerítve a hívôk magatartásától,
hogy legalább a városban és az udvarunkban ,,vallásszabadság'' van.
     Kezdettôl fogva nagyon ügyeltünk a teljes szeparációra a
reformistákkal. Könnyű volt, mert csak kevesen voltak. Senki sem
beszélt velük, mint vitandusokkal. Akik pedig nevüket adták, mint
kvázi-aposztaták, elôbb két tanú elôtt elmondták a hitvallást,
nyilvános penitenciával fogadtuk csak vissza. Igyekeztünk minél
gyorsabban rekonciliálni ôket, így a mi frontunk állandóan nagy
lendülettel növekedett, nem hagytunk ki senkit és senki sem akart
szégyenben maradni. Az a néhány megtévedt is, akik a nagy kórházban .
. . a reformtól anyagi hasznot remélt, reményében igen csalódott. Amit
lehetett, már elôbb megmentettünk, elrejtettünk.  A többibôl sem
osztottak semmit, mert a legszűkebb bizottság igyekezett hamarosan
mindent elherdálni. Körülbelül húsz millió wan veszteség volt így.
     1954 február végén újabb mozgalom kezdôdött. Húsznál több kan-pu
mindennap kivonult családlátogatásra, vagy a mezôn csatla- kozott a
keresztényekhez, látszatra segítettek vizet hordani, csépelni, késôbb
minden munkánál dicsértek, hízelegtek, megalázták magukat a szívbôl
megvetett keresztények elôtt, csakhogy megnyerjék ôket ellenünk. ,,A
kormány nem fog kiűzni titeket -- mondták nekünk  --, saját
keresztényeitek fognak elűzni''.
     Ez volt az új politika. De a hívek annál szorosabban kapcsolódtak
hozzánk, jöttek az esti imára, kilencedet végeztek Beda Csanghoz és
minden pártfogóhoz. A kan-puk újabb erôsítést kaptak Puyangból,
Kaifengbôl. Most már a reformot nem is említették. Már csak
,,antiimperialista és hazafias mozgalom'' volt a jelszó. Biztosították
ôket, hogy nem a mi kiűzésünket akarják. Hazudtak mindig, ahogy
kellett. Mihozzánk be se néztek, hogy mutassák a szabadságot.
Vesztegetéshez, pénzhez folyamodtak. Senki sem fogadta el, és azonnal
hírül adták, hogy elveszíttessék velük az arcukat. Következett a
börtön. A Caritas pénztárosát, gondolták, hogy a mi pénztárosunkat is
egy jelentéktelen ürüggyel nyilvános gyűlésen vasra verték -- a
legmegszégyenítôbb módon --, és kényszermunkára vitték. Mindenki
tudta, hogy miért: mert keresztény. Azok ex lex már elôbb, a kórházi
segéderôimnek is megmondták, hogy ezért nem adnak nekik engedélyt az
önállósításra. Most is inszinuálták a kan-puk: ha vall ellenem, rögtön
kiszabadul. Nem vádolt, és még most is börtönben van. Gyűlésre hívták
a keresztényeket egy másik helyen. Gyalázni kezdték az egyházat,
minket. Az egyik keresztény protestált és tüntetôleg kiment, a többi
keresztény mind követte. A népôrséggel el akarták állni az útjukat, de
azok sem mertek a keresztényekkel szembeszállni. Másnap éjjel a
vezetônket összekötözve a rendôrségre vitték. Még most sem került ki,
és amint hírlik, éheztetik, kínozzák.
     Az utolsó három hónap propagandáját alig tudom leírni. Engem még
szeptemberben lefogtak. Ez a house-arrest (házi ôrizet) sokkal
szigorúbb volt, mint 1952-ben a nyolc hónap. Most nem ôriztek a
reformisták, csak a rendôrség és a párt emberei. Négyszer kutatták át
a szobát, ruháimat és vitték el, amit kezdetben még becsempészett
hűséges öreg szakácsom: a Szentírást, ostyát, misebort. De a jó Isten
mégis megmutatta irgalmasságát. Az egyik ôr többször bejárt a
szobámba. Kezdetben, hogy felülvizsgáljon, néha az egész éjjelen át
tartó kihallgatások után, hogy nappal ne aludhassak a szabály szerint.
De lassanként jó barátok lettünk. Elmondta fájdalmát, a háborúban egy
megtorláskor a nemzetiek apját, anyját elevenen elásták, ô egyedül
maradt; kommunista lett, megsebesült; most van kis családja, a
rendôrséghez került, de nem léptetik elô, mert soha sem járt iskolába.
Tehát még elég romlatlan -- gondoltam. Tényleg, bár szigorú volt a
lényeges elôírásoknál, de igen tisztességesen bánt velünk. Ô maga
csempészte vissza a misebort, ostyát, s nagy vigasztalásomra volt,
hogy egyszer sem kellett elhagynom a szentmisét. Éjjel, mikor az ôrök
aludtak titokban, üvegpohárral, felhasználva minden rendkívüli
engedélyünket, miséztem. Az igazi kínai nép mindig jó volt hozzánk. A
Gondviselés (és talán az értük mondott imák is) intézkedett, hogy ez
az ôr volt az egyik, aki a kiűzetésünkkor is kísért, nagyon
megkönnyítette utazásunkat Kínán át, és mikor egy másik ôr ellopta
dolgaimat, ô visszaszerezte nekem; szívesen hallgatta a beszélgetésbe
beleszôtt katekizmus-magyarázatot is. A jó Isten vissza fogja fizetni
a jóságát.
     Elfogatásom után a keresztények elleni utolsó, leghevesebb
támadás következett. Gyűlések, tocsang, k’ung-su, ebédeltetések és
itatások, rendôrségi fenyegetések és a helyi rádió állandó hazudozása,
rágalmai ellenünk és a keresztény vezetôk ellen. Vidéken a kan-puk
voltak beszervezve, hogy a gyűlésekre kényszerítsék a híveket,
hazafias jelszóval. Mégsem mertek a nép elé vinni minket. November 19-
én szinte kiloptak a városból. Még akkor is attól tartottak, hogy
,,lázadás lesz a nép között''. Közvetlenül az indulás elôtt mondták
meg csak, hogy el kell hagynom Kínát. Öt percem sem volt a
csomagolásra, azt is hangos kiáltozással kényszerítettem ki, hogy a
tisztelendô nôvéreket értesíthessem, és legalább a breviáriumokat
elvihessem. Féltek, hogy felzavarom éjjel az utcát, ezért a
rendôrtiszt jött velem, és keltette fel a  nôvéreket, pár szót
válthattunk, szekérre ültettek, a fejünket paplannal kellett
betakarni. Mikor megvirradt, megvártuk messze kint az autót, hogy a
vonatra, majd Chengchowba, az új Honan városba jussunk. Ott még
egyszer igen csúnyán bánt velünk a rendôrség, újra elvett dolgainkból,
és csúnyán becsmérelt.
     Ez az út hét napig tartott Changyuanból. Chengchowtól már csak a
kalauzok és a vasúti csendôrség ügyelt ránk, és végre beszélhettünk
egymással P. Takáccsal hosszú hónapok után. Harmadosztályú
személykocsiba kaptunk jegyet, s hozzá tíz want (nem egészen három
amerikai dollár), hogy átutazzuk fél Kínát. A saját pénzünket mind
otthagytuk, vagy elvették, ami maradt.
     Sinsiangban még egy keresztény Hoa Hsienbôl észrevett, rögtön
jött, segíteni akart, és kevésen múlott, hogy a rendôrséggel nem gyűlt
meg a baja. Hankowban egy fiatalember óvatosan körülnézett: ,,Tu es
pater?'' És: ,,en solus?'' -- mondta halk hangon. Egy kisszeminarista
volt, most a szemináriumon kívül. Búcsúzott az utolsó európai
pátertôl. Náluk már senki sincs. De ígérte, hogy hűek maradnak, míg
visszajövünk. Az ô hívei és kínai papjaik  gyönyörű tanúságot tettek a
hitrôl.
     A határon a vörös csendôr udvarias volt. Kínát kis folyó
választja el az angol gyarmattól. Elkísért a hídig. Ott elvette minden
igazolványunkat és várta, hogy átvesznek-e minket az angolok. A
nevünket kérdezték. Mi is vártunk. Végre integettek a híd másik
oldalán, jöhetünk a szabad földre, a határon Mao nagy képe nem néz
többé ránk. A határôrségen már tudtak rólunk. A háromezer kiűzött
misszionárius nagy része itt ment át, és listát vezettek azokról is,
akik még a vasfüggöny mögött vannak (már csak ötvenkilencrôl tudnak
egész Kínában, akiknek nagy része most börtönben van). A lehetô
legszívesebben fogadtak, sörrel, csokoládéval traktáltak, amit már tíz
éve nem láttunk. Ha ez általános krisztusi szeretet volna mindenki
iránt, nem volna kommunizmusnak helye a világon.
     1954. november 25-én szomorúan hagytuk el Kínát, kényszerbôl,
kitoloncolva, de vigasztalódva gondoltunk keresztényeink hűségére, jó
példájára. Nem veszett kárba a munkánk és a jótevôk imái sem. Az
elvetett búzaszem nô a saját erejébôl. Háromezer keresztény tartozott
hozzánk, mikor átvettük a plébániát. Mióta P. Takács jött, ötezerre
növekedett, pedig mi három-négy éve ki se mozdulhattunk. Minden vasár-
és ünnepnap ôk jöttek, hogy a szentségekhez járulhassanak. Egy
hetvenhat éves öreg biciklit vett és megtanult kerékpározni, hogy a
vasárnapi misét a harminc li távolság miatt el ne mulassza. Mikor már
éjjel se mehetett ki P. Takács, se a katekisták, a szüzek és a
hitoktató özvegyasszonyok egymás közt felosztották a keresztényeket,
többen harisnyakötô gépet is vettek. Rokonlátogatás, kisipar és
kereskedés címén látogatták és buzdították a híveket, készítették elô
a szentségekhez. Mikor a Szent Kozma és Damján Kórház működött. A
keresztények a kórház címén jöttek be sokan. Fedezte a pasztorációt és
az óriási anyagi kiadást a tíz-tizenkét kateketista és harminc--
negyven táku és özvegyasszony fizetését. De fizetés nélkül is szépen
dolgoztak, még tavaly is százhúsz felnôtt keresztelést készítettek
elô.
     Az admodum R. P. Generalis kívánja, hogy a Kínából kijövôk írják
meg ,,per longum et latum'' élményeiket. Ennek akartam eleget tenni
úgy, ahogy épp jöttek össze-vissza a gondolataim, minden javítás és
stilizálás nélkül, melyek bennem megértek. Bocsánatot kérek kedves a
testvérektôl, akik majd olvassák ezeket az oldalakat.

     Hongkong, 1954. december 8.
========================================================================
Jálics Ferenc: Külföldön és mégis itthon


     Éppen a zugligeti noviciátusban tartózkodtam, amikor 1949
júliusában P. Kovács Jenô novíciusmester közölte velünk P. Generális
felhívását Rómából, hogy a politikai helyzet miatt hagyjuk el
Magyarországot. Kezünkben volt a döntés: megyünk-e vagy sem. Aki
elhagyja az országot -- szólt a felhívás -- valószínűleg sohasem jöhet
vissza. Aki viszont nem megy el, sohasem fogják pappá szentelni. A
döntés nem volt könnyű, de a jezsuita képzés rendje szerint hosszú
tanulmányi évek álltak elôttem, ezért úgy láttam, jobb, ha megyek.
     A Fertôtó keleti oldalán gyalogoltam tizenketted-magammal
északnak vezetôinkkel, akik aknák közt, keskeny kitaposott ösvényen
vezettek a határon túlra. Bécsben tettük le fogadalmunkat. Minthogy a
háborúban is Nyugaton szolgáltam, 1949. augusztus 15-én másodszor
hagytam el az édes anyaföldet. Ekkor tizenkét évi tanulás kezdôdött el
számomra.

                        Tanulmányi évek

     Az elsô két évet Pullachban, München közelében töltöttem.
Németet, latint, görögöt, német irodalmat és történelmet tanultam.
Akkor bizony hosszúnak tűnt ez az idô. A latint annyira
elsajátítottam, hogy teológiából és filozófiából a fontosabb
vizsgáimat ezen a nyelven tettem le. Késôbb, mint egyetemi tanár még
elôadásokat is tartottam latinul, szabadon. Akkor még ez volt az
egyház nyelve. Németül annyira megtanultam, hogy mikor huszonöt év
múlva visszatértem Németországba, különösebb nyelvtanulás nélkül
elkezdhettem dolgozni. Ezen kívül ekkor fedeztem fel költôi
képességeimet is, amelyet késôbb írásaimban kamatoztattam.
     Ezt követôen három évig filozófiát tanultam a Leuven melletti
Eegenhovenben, Belgiumban. Emlékszem, amikor megérkeztem, egy belga
páter kedvesen megfogta a csomagomat, hogy segítsen, és én még annyit
sem tudtam franciául, hogy megköszönjem neki fáradozását. Filozófiát
szívesen tanultam. Keveset olvastam, de amit átdolgoztam, az mélyen
belémvésôdött. Fôleg a skolasztikus filozófia, Aquinói Szent Tamás
Summa theologica -ja, a neoskolasztikusok, az egzisztencialisták és a
fenomenológusok hagytak bennem mély nyomokat. Bár sosem foglalkoztam
velük késôbb, elôadásaimnak és írásaimnak érezhetôen világos, egyszerű
és filozófiailag megalapozott hátteret biztosítottak. A három év
leteltével kértem, hogy japán misszióba mehessek, amely akkor a háború
után nagy lendülettel indult újra. Meg is kaptam rá az engedélyt, de
kevéssel indulásom elôtt tervem mégis meghiúsult.
     A következô két évben mint nevelô dolgoztam Mons-ban egy délbelga
gimnáziumban és internátusban. Nem volt könnyű, mert a kemény
fegyelmezés és a még keményebb büntetés nem az én kenyerem. De azért
becsülettel ezt is leszolgáltam.
     A második mons-i évben levelet kaptam P. Provinciálistól,
amelyben azt kérdezte, nem akarok-e Chilébe menni. Szívesen elfogadtam
ajánlatát és 1956 augusztusában Barcelonából tizenhét napi hajóút után
megérkeztem Buenos Airesbe, onnan pedig vonattal Santiagóba, Chile
fôvárosába. A jezsuiták nagyon kedvesen fogadtak. Akkor jártam
életemben elôször Európán kívül. Elsô megrázó élményem a gazdagok és a
szegények közötti különbség volt. Azonnal elkezdtem spanyolul tanulni,
és hat hónapig mást sem csináltam. A görögöt, latint és a japán
misszió miatt elkezdett angolt beleszámítva ez már a hetedik nyelv
volt, amelynek nekikezdtem. A szükség vitt rá, mert igazán nem
kedveltem a nyelvtanulást.
     Erre az idôre estek a budapesti 56-os események. Mondanom sem
kell, mekkora izgalommal követtem az eseményeket napról napra.
December közepén levelet kaptam anyámtól, melyben mentegetôzik, hogy
ôk jó magyarok és ne ítéljem el ôket, hanem legyek megértéssel
irántuk. Sehogyan sem értettem a levél tartalmát. Sosem gondoltam,
hogy ne lettek volna jó hazafiak. Még egyszer elolvastam a levelet,
aztán még egyszer. Csóváltam a fejemet, és még mindig nem értettem.
Ahogy forgatom a kezemben, hát egyszer csak észreveszem, hogy Bécsben
adták fel. Anyám nyolc testvéremmel átlépte a határt. Három hét múlva
már Amerikában voltak, és új életet kezdtek.
     1957 márciusában kezdtem meg négyéves teológiai tanulmányaimat
Buenos Aires mellett, Argentínában. A tanulásban töltött évek közt
ezek voltak a legszebbek. Teljes odaadással mélyedtem el a
kinyilatkoztatás megismerésében. A kéthetes kirándulásokon és
hegymászáson kívül még a nyarat is Szent Pál leveleinek
tanulmányozásával, Emil Mersch Krisztus misztikus  test ének
teológiájával és egyéb teológiai irodalommal töltöttem. Ezek az
olvasmányok elmélyítették személyes hitemet és már akkor tudtam, hogy
papi életem lelke lesznek.
     Tanulmányaim koronája a papszentelés volt. Azóta is szívvel-
lélekkel pap vagyok. A szentelésemre és újmisémre -- melyre 1959
decemberében került sor -- váratlan ajándékot kaptam. Akkoriban anyám
és testvéreim még alig két éve voltak Amerikában. A nyelvtanulás
mellett keményen kellett dolgozniuk, és még a betevô falatra is alig
jutott. Nem is gondolhattak arra, hogy valaki is eljusson Dél-
Amerikába. Anyám elment a plébániájára és szentmisét mondatott a
szentelésem napjára. A fiatal káplán, aki fogadta, megkérdezte, milyen
szándékra kívánja a misét felajánlani. Anyám azt válaszolta, hogy ezen
a napon fogják a fiát Argentínában pappá szentelni. A fiatal pap
csodálkozva kérdezte, hogy akkor miért nem utazik oda. Arról még
álmodni sem merek, mondta anyám, mert bár keményen küzdünk, mégis a
létminimum alatt élünk. A káplán erre azt felelte, hogy ez így nincs
rendben, és hogy anyámnak okvetlenül oda kell utaznia. Ha nincs pénze,
akkor ô maga fogja fedezni az útiköltséget. A következô héten megint
találkozott anyámmal és megkérdezte, beszerezte-e a szükséges
papírokat. Nem -- válaszolta anyám --, mert nem vette komolyan az
ígéretet. De a pap csak sürgette anyámat, hogy váltsa ki az útlevelet.
Így szinte teljesen váratlanul, több mint tíz év távollét után a
szentelésem elôtt két nappal megérkezett Buenos Airesbe. Nagy volt
mindkettônk öröme. Két hétig maradt nálam, és ez alatt az idô alatt
nem fogytunk ki az elmúlt majdnem tizenegy év eseményeinek az
elbeszélésébôl.
     A papszentelés mind a mai napig életem egyik legfontosabb
eseménye.
     A teológia után egy évet töltöttem az úgynevezett harmadik
probációban. Ennek célja a spirituális továbbképzés. Ezen kívül
tanulmányoztam Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvét, és cikkeket is
írtam róla. Tanulmányaim végén 1962 elején elöljáróm kérésére
elkezdtem dogmatikát tanítani Buenos Airesben, ahol a teológiát is
végeztem.

Teológiai tanárként és a jezsuita növendékek spirituálisaként. . .

     kezdôdött jezsuita életem második szakasza. Bár nem az én ötletem
volt, hogy teológiát tanítsak -- én ugyanis inkább a chilei
szegényekhez akartam menni --, mégis örültem a feladatnak, és
tizennégy évig szívvel-lélekkel tanár voltam.
     Az volt a vágyam, hogy inkább lelkipásztorokat és ne tudósokat
képezzek ki. Ezért megpróbáltam mindent az élettapasztalat
szempontjából nézni. Elôadásaimat mindig szabadon, papír nélkül
tartottam. Jól kidolgoztam ôket, de azután a gondolatmenetet és az
adatokat kívülrôl megtanulva mindig szabadon, felolvasás nélkül
beszéltem. Fontos volt a hallgatókkal való kapcsolatom, és az arcukról
olvastam le reakcióikat. A teológusokat megtanítottam a
csoportmunkára, és olyan feladatokat adtam nekik, amelyben együtt
kellett tanulniuk. Hosszú évekig tanítottam fundamentális teológiát. A
hallgatókat csoportokba osztottam, és hétfôtôl szombatig minden
délelôtt két csoportot fogadtam. Elmondattam velük hitélményeiket, és
saját megtapasztalásuk révén mutattam be nekik, hogy mit tanít az
egyház a hitrôl. Az egyház tanítását mint saját hitük magyarázatát
fedezték fel.
     Nagyon segített a teológia tanításában, hogy alig pár hónappal
elsô elôadásaim után többen kérték, hogy legyek a lelkivezetôjük.
Ekkor elöljáróim felmentettek a ház anyagi ügyeinek intézése alól, és
felkértek, hogy a tanítás mellett legyek spirituális is. Így a
hallgatók lelki életét és intellektuális fejlôdését jól össze tudtam
kapcsolni.
     Ez a tizennégy év tapasztalatokban rendkívül gazdag volt. A
teológiai tanulmányok mellett megismerkedtem a freudi
pszichoanalízissel, Charles Rogers kliensközpontú pszichológiájával, a
csoportdinamikával, a magam módján az asztrológiával is, azon kívül a
dél-amerikai népek helyzetével és mozgalmaikkal, illetve a
felszabadulás teológiájával. Akarva-akaratlan meg kellett ismerkednem
a Dél-Amerikára annyira jellegzetes okkult jelenségekkel, a
spiritizmussal, jövôbelátással, gyógyításokkal, sôt még az
elátkozással is. Ezáltal nagyon világossá vált elôttem a vallás és az
ilyen okkult törekvések közti határ. Mindezeken keresztül megtanultam
mindenkit megérteni, senkit el nem ítélni, nem félni a másként
gondolkodóktól, és mégis az egyenes úton maradni, valamint másokat is
erre segíteni.
     Erre az idôre esik tízhónapos észak-amerikai és európai utazásom.
Tizenhét év után ekkor láttam újra testvéreimet. Amikor a clevelandi
repülôtéren feleségükkel és gyerekeikkel több mint tizenöten vártak,
bizony csak négyet vagy ötöt ismertem közülük. Legkisebb öcsém négy
éves volt, amikor elmentem hazulról, és huszonegy, amikor újra láttam.
E tízhónapos út során több mint tíz jezsuita skolasztikátust és
fôiskolát látogattam meg. A zsinat utáni forrongásban és válságban
voltak mindnyájan. Sokat tanultam tôlük saját argentin helyzetünk
orvoslására.
     Az elsô tanítási évek után tanítottam még a fôvárosi Katolikus
Egyetemen és a jezsuita Salvador Egyetemen is Buenos Airesben.
     Ez alatt a tizennégy év alatt jelent meg elsô négy könyvem.
Mindegyik közvetlen tapasztalatból született. Csak akkor írtam, ha
valami mondanivalóm volt. Ezt olvasóim is értékelték, mert huszonhét
évvel elsô könyvem után még mindig újra és újra kiadják ôket.
     Az egyház és a papság mély válságot élt át ebben az idôben.
Rengetegen hagytak fel a hit szolgálatával. Az imaéletet elavultnak
tartották, és megváltást sokan csak a politikai változásoktól vártak.
A fiatalok közül már szinte senki sem imádkozta a breviáriumot. Ekkor
három jezsuita barátommal, egy világi pappal és egy pszichológussal
csoportot alakítottunk, és éveken keresztül minden héten egy estét
együtt töltöttünk, hogy olyan imamódot találjunk ki, amely a modern
életnek megfelel. Voltunk a trappistáknál, bencéseknél, hogy az ô
imaéletükben is elmélyedjünk. Könyvekbôl megismerkedtünk a jógával.
Próbáltunk kapcsolatot teremteni a zen filozófiájával. Ez idô tájt
kezdtük el barátaimmal a Jézus-imát. Úgy éreztük, ez lesz az út,
amelyet kerestünk.
     Egyre inkább megismertem a dél-amerikai népek törekvéseit és
nyomorúságát. Argentínában polgárháború volt. Kubában kiképzett
gerillák az elnyomott szegények sorsával érvelve sok egyetemistát
hódítottak meg, és fegyvereztek fel. Több, egyetemen tanító
rendtársammal együtt, elöljáróink hozzájárulásával kiköltöztünk egy
nyomortelepre, hogy erôszak nélküli magatartásunkkal bizonyítsuk: a
nincstelenek is emberek, és rajtuk szeretettel is lehet segíteni.
Közöttük nagyon mély hitet éltem meg. Sokan nyomorukban is mély
szeretetrôl és odaadásról tettek tanúságot. Számos egyetemista is
kijött hozzánk, hogy heti pár órát foglalkozzanak az elhagyatottakkal.
     Lassan azonban sötét felhôk gyűltek a fejünk fölé. Ezekrôl még
most, húsz év múltán is nehezen tudok írni. Egy napon, egyházi
körökbôl származó feljelentés alapján, rendtársammal együtt, aki
velünk lakott a nyomortelepen mint kommunista gerillákat elhurcoltak
bennünket. Eszembe jutott Keresztes Szent János, akit saját rendtársai
börtönöztek be.
     Öt hónapig ôriztek bennünket teljes titoktartással egy
magánházban, bekötött szemmel, összekötött kézzel és lábbal. Az a
különítmény, mely bennünket is elhurcolt, a tengerész altisztek
kiképzô iskolájának egy csoportja volt. Mint a késôbbi bírósági
eljárások során kiderült, összesen hatezer embert hurcoltak el, akik
közül csak mi ketten maradtunk életben. A többieket vagy agyonlôtték,
vagy repülôgéprôl élve a tengerbe dobták. Öt hónap múlva, hogy ne
tudjuk, honnan jövünk vissza, elaltattak bennünket, helikopteren
kivittek egy mocsaras vidékre és a földre fektettek. Ott ébredtünk
fel. Az ország helyzete még nagyon zavaros volt, ezért mindenki azt
tanácsolta, hogy amíg a helyzet nem csillapodik, menjünk külföldre,
nehogy a katonák azon félelmükben, hogy valamit is elárulunk abból,
amit az elhurcolás alatt átéltünk, mégiscsak lelôjenek az utcán.
Akkoriban legalább öt-hat embert gyilkoltak meg naponta nyilvánosan az
utcán.
     Két hónappal kiszabadulásunk elôtt egy magas rangú katonatiszt
azt a félhivatalos kijelentést tette, hogy engem és társamat augusztus
22-én kivégeztek. Errôl Észak-Amerikában a Vöröskereszten keresztül
testvéreimet és anyámat is értesítették. Gyászmisét is mondattak
értem. Így mikor kiszabadultam, bizonyításképpen odarepültem és
megmutattam, hogy még élek. Több mint egy évig voltam Észak-
Amerikában. Mivel az argentin helyzet még egy év múlva sem javult,
elöljáróim Németországba küldtek.

                       Lelkigyakorlatok

     Amikor a müncheni repülôtéren földet értem, megkezdôdött jezsuita
életem harmadik és leggyümölcsözôbb szakasza. Még mielôtt megérkeztem,
a német provinciális megkérdezte, milyen munkát vállalnék szívesen.
Elsô helyen az egyetemi lelkipásztorkodást, másodikon lelkigyakorlatok
adását ajánlottam fel. Bölcsen azt felelte, ne hamarkodjuk el a
döntést, elôbb érkezzek meg, és a helyszínen nézzem meg, hogyan is
folynak ezek a tevékenységek Németországban. Csak miután
megismerkedtem a helyzettel, tegyem meg neki végleges ajánlatomat. Így
több városban is alkalmam nyílt megismerni ezeket az apostoli
munkákat.
     A tapasztaltak alapján, fôleg a korom miatt (ötvenéves voltam
akkor), megfordítottam a sorrendet, és elsô helyen a lelkigyakorlatok
adását ajánlottam. Ezt a P. Provinciális el is fogadta, és
lakóhelyemnek a nürnbergi noviciátust jelölte ki. Hét évig laktam ott,
nagyon megszerettem ezt a közösséget, pár hónap múlva már otthon
éreztem magam. A nürnbergi hét évet csak kétszer szakítottam meg,
amikor is a harmadik probációt kellett Berlinben vezetnem.
     A lelkigyakorlatok adása nem volt új dolog számomra. A jezsuita
rendben mindenki évente nyolc napra visszavonul. Így mielôtt
Németországba érkeztem, már több mint harmincszor végeztem
lelkigyakorlatot.
     Teológiai tanulmányaim alatt magam is megtanultam Szent Ignác-i
lelkigyakorlatokat adni. Elôször nem csoportban, hanem csak egyes
embereknek, pontosan úgy, ahogy lelkigyakorlatos könyv azt leírja.
Annak idején, az ötvenes évek végén Argentínában sok fiatalembert
küldtek a skolasztikátusunkba, ahol teológiát tanultam, hogy
háromnapos lelkigyakorlatot végezzenek. Nekünk teológusoknak egyet-
egyet kellett vállalnunk, és egy tapasztalt, idôsebb rendtársunk
vezetése alatt a lelkigyakorlatozót vezetnünk. Négyszer naponta
felkerestük az illetôt, meghallgattuk szándékát és minden búját-baját.
Ezután lelkiállapotának megfelelô elmélkedést adtunk neki. A következô
beszélgetésben kérdeznünk kellett, hogy miként sikerült a feladott
elmélkedés, és a felelet alapján vezettük tovább. Minden este
bementünk idôsebb rendtársunkhoz, és beszámoltunk arról, hogyan ment
az illetônek az elmélkedés, aztán megbeszéltük, hogyan folytassuk a
vezetést. Nekem nagyon tetszett ez a munka. A szükségesnél több
lelkigyakorlatot vállaltam, és tanúja voltam, milyen mély átalakuláson
mentek keresztül ezek a fiatalemberek.
     A teológia után fiatal papként, késôbb tanári működésem alatt
végig, amikor csak tehettem, fôleg a nyári szünetekben vezettem
csoportokat a csendbe. Mielôtt Németországban ez lett volna a fô
feladatom, már több mint száz, nagyrészt hat-nyolc napos
lelkigyakorlat tapasztalata állt mögöttem.
     De nemcsak szám szerint nézhettem komoly tapasztalatra vissza.
Papok, apácák és az egyetemi ifjúság több évtizedes lelki vezetése is
sok emberismeretet és élettapasztalatot nyújtott.
     Lelkigyakorlataimat az elmélkedô, megfontoló ima tanításából
lassan a kontemplatív imamód tanítására fejlesztettem. Nem elôadásokat
tartottam ezeken a napokon, mint annak idején még szokás volt. Sokszor
ötven vagy hatvan személynek kellett egyszerre lelki napokat adni.
Tehát nem prédikáltam, hanem a nagy létszám ellenére megpróbáltam
mindenkit személyesen vezetni.
     Emlékszem az egyik csoportomra, amelyben több mint hatvanan
voltak, de a második nap végére már mindenkit nevén szólítottam, és
személyesen vezettem.
     Elôtte Argentínában számos szerzetesnôvérnek adtam
lelkigyakorlatokat. Minthogy teológiai tanár voltam, a nôvérek
elöljárói majd minden alkalommal arra kértek, ne tartsak túl elvont
teológiai elôadásokat, hiszen több írni-olvasni nem tudó apáca is van
közöttük, aki nem értené magasröptű eszmefuttatásomat. Épp ezekkel az
egyszerű szerzetesnôvérekkel sosem volt bajom. Sokakat meghallgattam
és észrevettem, hogy ôk jutottak imájukban a legmélyebbre. Nekik nem
kellett sokat magyaráznom, mert az Isten jelenlétében éltek. Sokat
tanultam tôlük, és próbáltam a többieket is erre az egyszerű útra
vezetni. Nem sok elôadást tartottam, nem sok szöveg hangzott el a
lelkigyakorlataimon, hanem arra tanítottam ôket, hogyan jutnak el
ahhoz az egyszerű imához, melyet az egyház úgy határoz meg, hogy
szeretetteljes nézés Istenre. Hamar ráeszméltem arra is, hogy Szent
Ignác a lelkigyakorlatos könyvében is erre akar vezetni. Csakhogy neki
mindenkire tekintettel kellett lennie, ezért csak könyve végén tárta
fel ezt az utat.
     Ennek az egyszerű személôdô imára való vezetésnek már
Argentínában is hihetetlen sikere volt, és újítás számba ment, pedig
teljesen a lelkigyakorlatos könyv szellemét követte. Már Dél-
Amerikában is több százan számoltak be arról, hogy életük gyökeresen
megváltozott e szemlélôdô lelkigyakorlatok által. Már akkor úgy
éreztem, hogy többet segítek az embereknek, és több teológiát tanítok
a lelkigyakorlatok által, mint az egyetemi katedráról. Ez a
magyarázata annak, hogy sokak meglepetésére foglalkozásom és tanári
tapasztalatom ellenére Németországban nem a katedrára kívánkoztam,
hanem a lelkigyakorlatok adása által egyszerű papi munkát vállaltam.
     A lelki napok általában úgy zajlanak, egy csoport elhatározza,
hogy lelkigyakorlatot fog végezni. Kiválasztanak idôpontot, az
idôtartamot, választanak egy megfelelô házat és amikor mindez megvan,
felkérnek valakit, aki elvállalja a lelkigyakorlat vezetését. Neki
tehát nem kell a szervezéssel törôdnie. Így kértek fel engem is évrôl
évre, és kis piros autómmal jártam az országot. Hét év alatt ötven
különbözô házban adtam közel százötven lelkigyakorlatot.
     A negyedik évben történt valami, ami munkámban jelentôs
fordulatot hozott. Kaptam egy levelet, melyben valaki írta, hogy
hallotta egy barátjától, milyen lelkigyakorlatot adtam és ô is
szeretne ilyenen részt venni. Ez azért volt szokatlan, mert addig csak
csoportok kértek lelkigyakorlatot. Egyre több ilyen levelet kaptam,
ezért kénytelen voltam én magam a lelkigyakorlatot megszervezni, az
idôpontot kitűzni, házat keresni, mindenkit az odautazásról, az árról
értesíteni és így tovább. Ez több munkát jelentett ugyan, de az volt a
nagy elônye, hogy akik egyenként jelentkeztek, jóval nagyobb odaadást
tanúsítottak, mint a csoportok egyes tagjai. A csoportokban
legtöbbször akadt egy-kettô, akik csak a többiek kedvéért vettek
részt, és ezek bizony nagyon fékezték a lelkigyakorlatok menetét. Ezen
kívül nagyon eltérô emberekhez kellett egyszerre szólnom. Ezzel
szemben az általam szervezett és egyenként jelentkezôkbôl
összeállított lelkigyakorlatok tíznaposak és intenzívebbek voltak.
     Csoportjaim száma évenként mértani arányban növekedett: az elsô
évben kettô, a következôben négy, majd nyolc. Ekkor merült fel bennem
a kérdés, nem volna-e célszerűbb, ha nekem lenne egy házam, ahol a
lelkigyakorlatozókat fogadhatom.
     Nagyon szép ötlet volt, de az ilyen lelkigyakorlatos házak mind
nagy deficittel dolgoznak, és külsô pénzbeli segítség nélkül nem
tudnak életben maradni. Nekem pedig semmi reményem sem volt anyagi
támogatásra. Németországban a keresetek meglehetôsen magasak, így
nyolc-tíz alkalmazott fizetésének elôteremtésére még álmomban sem
mertem gondolni.
     Azt terveztem, hogy önkéntesekkel fogom a házat ellátni. Akkor
már sokan jöttek hozzám évente lelkigyakorlatra. Néhány fiatalt
megkérdeztem, nem jönnének-e el egész évre. Napi négy óra szemlélôdô
imára adnék lehetôséget a megfelelô vezetés mellett, és ennek fejében
négy órát dolgoznának a házimunkában. Háromnak tetszett a gondolat, és
elfogadták az ajánlatot. Úgy terveztem, hogy minden lelkigyakorlatozó
segít majd egy órát. A jó kezdeti kilátások ellenére félelemmel
gondoltam arra, vajon akadnak-e egy év múlva más önkéntesek, akik
tôlük átveszik a munkát? Nem maradt más hátra, mint az isteni
Gondviselésre bízni a jövôt.
     Miután gazdasági szakemberek segítségével hihetôvé tettem
elöljáróimnak, hogy ez a merész vállalkozás nem lehetetlen, megkaptam
rá a jóváhagyást. Egy rendtársam közvetítésével jutányos áron
kibéreltem a bambergi egyházmegyétôl egy házat, mely már évek óta
teljesen üresen állt. 1984. december elsején költöztünk tehát Griesbe,
és másodikán már meg is kezdtük itt az elsô lelkigyakorlatot.
     A kezdeményezést nagy sikerrel áldotta meg a Jóisten. Adósságba
eddig nem keveredtem, és az önkéntesek sem hiányoztak, sôt számuk már
az elsô évek után hatra szaporodott. Ennél többet már a hely szűke
miatt sem tudnék felvenni.
     A lelkigyakorlatok végzésére eddig mindig sokan jelentkeztek, így
propagandára sem volt szükség. A lelkigyakorlatok idôpontját nem
hozzuk nyilvánosságra, így lehetôség nyílik arra is, hogy az egyenként
jelentkezôkbôl válogathassak. Lelkigyakorlataim szokatlanul hosszúak.
Ezzel elkerülöm azt, hogy valaki csak azért jöjjön, mert évente
csendes napokat kell végeznie.
     A lelkigyakorlatozók száma évrôl évre nôtt. Az elsô évben
kettôszáz alatt volt. Azóta ez a szám ötszázra emelkedett.
     Az évek folyamán sok pap és teológiát tanult világi vette át
tôlem a személôdô imamódot. Több mint ötvenen kezdtek el azóta
ugyanolyan lelkigyakorlatokat adni, vagy imacsoportokat vezetni. Sôt
már öt házat is alapítottak Gries mintájára.
     Négy év alatt aprólékos munkával megírtam harmincéves
tapasztalatomat a szemlélôdô lelkigyakorlatok adásáról, és 1994-ben
megjelent legfontosabb könyvem Szemlélôdô lelkigyakorlatok  címmel.
Két és fél év alatt négy nyelven nyolc kiadást ért meg. Azóta már
készül az angol fordítás is.
     Nagy öröm számomra, hogy nemcsak én tudok Magyarországon is
elvétve lelkigyakorlatokat tartani, hanem többen, fôleg fiatal
rendtestvéreim is átveszik tôlem ezt az Istenhez vezetô munkát, és
rendszeresen tartanak szemlélôdô napokat.
     Nagy hálával gondolok mindazokra, akik hozzásegítettek ahhoz,
hogy annyi ezer embert a legközvetlenebb úton vezethetek a feltámadt
Krisztus jelenléte felé. Ez a hála szüleimtôl, barátaimtól kiterjed
lelkivezetôimre, a jezsuita rendre és az egész egyházra.
     Sok hibát követtem el ezek alatt az évek alatt. A legtöbb talán
abból származott, hogy az egész egyházat akartam megreformálni. Ebbôl
sok éles kritika és agresszív viselkedés származott. Azóta lemondtam
arról, hogy a hibákat és fogyatékosságokat megváltoztassam. Ez akkor a
legnehezebb, amikor mások, szegények vagy tehetetlenek szenvednek az
igazságtalanságok és az egyházban is gyakori önzô viselkedés miatt.
Amikor utolsó argentin éveim alatt személyes üldözésre is sor került,
ki akartam lépni a jezsuita rendbôl. Ellenkezések és gáncsoskodások
nem hiányoztak a negyvennyolc külföldön töltött évembôl, de ezeket is
csak azért ajándékozta Isten, hogy a legrövidebb úton vezessen a
célhoz.
     Azt is elmondhatom, hogy külföldi tartózkodásom elsô hét
tanulmányi évét leszámítva, melyek alatt nagy elszigeteltségben éltem
az ország lakosaitól, mindenütt otthon éreztem magam.

     Gries, 1996 májusában
========================================================================
Juhász László: Külföldi életem


                   Nyugat-Európa 1948--1956

     Külföldre 1948 ôszén szakadtam. Mégis 1944-gyel kezdem idegenbe
tévelyedett kalandjaim leírását, mert abban az évben vált idegenné
saját hazám is.

                         Fölszabadulás

     Karácsony szent estéje. Ilyenkor még a legnyugtalanabb földi
zarándok számára is oly édes az otthon. Az elsô megszálló csapat
keleti ravaszsággal északon tört át a Dunán és ferde ölelésben támadta
meg a várost. Az élosztag éppen zugligeti noviciátusunkat és
lelkigyakorlatos házunkat szemelte ki hadiszállásnak. Mint egy gonosz
varázsló vesszôjének mozdulatára, épületünk az egész országgal együtt
egy csapásra katonai barakká züllött. Minket pedig, jezsuitákat,
népellenséggé nyilvánítottak saját édes anyaföldünkön.
     Elöljáróink, hogy a rendi fiatalságot megmentsék, a kalocsai
kollégiumunkba rendeltek. Így hát Szent János evangélista ünnepén
harmincadmagammal fölpattantam az apostolok lovára. Batyuval a
hátunkon, de még tiszta reverendában ballagott libasorunk a két
történelmi ellenség, a német és a tatár ágyúinak ütemére.
     ,,Szent Kleofás! Milyen karaván..'' -- csodálkozhatott az
irodalomban műveltebbje Budakeszitôl Kalocsáig. Jó magyar népünk
azonban oláh cigány külsônk ellenére is, mint jó ismerôsöket fogadott
és vagy kéthetes vándorlásunk alatt mindig akadt valami, ha csak sült
krumpli is, amivel megmerevedett ujjainkat élesztgettük, vagy tétlen
gyomrunkat foglalkoztattuk.
     Ilyen alkalommal kaptunk két bevezetô leckét a keresztény
teológiába. Az elsô úgy történt, hogy egy borongós havas-esôs napon
egy holland katona csatlakozott hozzánk. Fogolytáborból szökött, és
Pestre igyekezett hazája legközelebbi konzulátusára. Egy ideig hát
velünk koplalt, didergett és velünk szaggatta egyenruháját, amikor
,,davaj, igyi szuda'' jelszóval robotra hajszoltak a katonák. Egy
reggel jó hírre ébredtünk a menhelyünkön: a hatóságok valami oklevelet
nyomtak a kezünkbe, amellyel mintha az egész jezsuita
rendtartományunknak mondták volna: ,,menj Isten hírével, minek állsz
itt hiába?'' Amint fölkerekedtünk, az utca másik oldalán egy aranyos
néni a jó hírre egy-egy  pohár tejet és egy puha cipókarajt nyújtott.
Ahogy majszoltuk, az egyik társunk fölkiáltott, hol van a hollandus?!
Csak áteredt a sáros utcán és lelkes arccal ajánlotta fel a saját
porcióját a burkusunknak. Ezzel ugyan társunk gyomra üresen maradt, de
a meleg tej nem egyikünk bensejét égette keserű szemrehányással:
kellett ez nektek? Csak egyetlen irgalmas szamaritánus akadt a levita
jelöltek életszentségre törekvô hadában?!
     A másik teológiai leckét Dunaföldváron kaptuk. Ott már a keleti
katonáknak sikerült megszervezniük a fölszabadulást, és minket
pereputtyostul a piactér egyik házának pincéjébe zártak. Már
készültünk a sötét éhhalálra, amikor egyik jámbor társunk fölkiáltott:
Testvérek, itt az idô, próbáljuk ki a csalatkozhatatlan bizalmi imát
Isten segítségében! Erre egy másik fiatal megkezdte elsô teológiai
disputáját: Ugyan Testvér, az imával nem lehet próbálkozni. Azt vagy a
Szentlélek sugalmazta, és akkor rendíthetetlen, vagy csak saját
önzésünk, akkor pedig még az ima nevet sem érdemli meg. Kipróbálni a
bizalmat Istenben annyi, mint pókerezni Isten és az ördög kevert
paklijával! A vita vége az lett, hogy a magyar polgári parancsnok, aki
véletlenül éppen az én Laci nagybátyám volt, közbenjárt értünk. Mire
kiengedtek, a városházán egy nagy szalonnás, konzerv-húsos,
puhakenyeres reggeli várt mind a harmincunkat. Nagyanyám pedig, aki
már nyolcvan éve lakott a jó földváriakkal, meghatott könnyes szemmel
intett: ,,Fiacskám, ne tömd magad any- nyira, mert megfulladsz!''

                    Németország 1948--1951

     Ez a bôség jellemezte aztán egész külföldi életemet. Az Úr
elhalmozott, ha nem is természetes, de kegyelmi adományaival olyan
mértékben, hogy még idôm sem volt fohászkodni értük. Csak most, hogy
seregszemlét tartok felettük, jut eszembe az Úr szava: a ti mennyei
Atyátok tudja, mire van szükségetek, mielôtt kérnétek. . .
     Az elsô ilyen kegyelmi intézkedése a Gondviselésnek az volt, hogy
Szegeden töltött hároméves bölcseleti tanulmányaim után 1948-ban az
elöljárók Németországba rendeltek nevelôi munkára a gimnáziumi
bennlakók mellé. A dolog úgy történt, hogy Rákosiék nyomására éppen
akkor vette el az állam a magyar rendtartomány kalocsai és pécsi
középiskoláit. Ezzel szemben a fiatal német jezsuiták száma a
háborúban erôsen megcsappant, és így nekik jól jött, hogy a magyar
rendi fiatalság munka nélkül maradt. Ôk aztán nagylelkűen
felajánlották, hogy kenyeret adnak a kezünkbe. Ám többedmagam számára
a háromévi nevelôi tevékenység sokkal többet jelentett, mint a heti
Wurst vagy Knödel a tányérunkon. Itt tanultunk meg saját lábunkon
állni, jóllehet lépéseink még jó ideig ingadozók és határozatlanok
voltak. Fôként pedig  akkor tanultunk meg egy idegen nemzetet még
levertségében és szégyenében is becsülni. Közülünk, magyar fiatalok
közül, akik St. Blasienben, Bad-Godesbergben vagy Bürenben dolgoztunk,
egyikünket sem vitt volna rá a lélek, hogy azt vágjuk a német
kartársak szemébe, amit egy neves holland professzor mondott a háború
végével: ,,Maguk csak kujtorogjanak vissza barlangjukba és nyaldossák
sebüket, mint a haldokló oroszlán!'' Azok, akik közelrôl látták, hogy
a német nép micsoda erôfeszítéssel és hittel állt újra talpra anélkül,
hogy szolgaian pocskondiázta vagy mentegette  volna múltját, sokat
tanulhatott Adenauer népétôl. Intelligencia, becsületes munka, hit a
Gondviselésben, nemcsak ellenállhatatlan az ellenséges környezetben,
hanem lelki megnyugvást és megelégedettséget teremt a reménytelenség
és kétségbeesés helyébe.
     Persze mi ezt akkor még nem láttuk, amikor Krisztus Király
vasárnapja elôtti pénteken áteveztem egy társammal a Fertô tavon
Ausztriába. Az útlevelet ugyanis megtagadták tôlem a hatóságok. Így
aztán, hogy négy megszálló nemzet egyik zónájából a másikba
juthassunk, különbözô meséket kellett kitalálni, miért és hogyan
jöttünk. Hosszú ideig furdalt a lelkiismeret ezekért a füllentésekért.
Csak késôbb, amikor erkölcstanból tettem le a szigorlatot Leuvenben,
akkor jutott eszembe a dilemma megoldása: senki sem hazudik, ha olyan
valakinek ad kitérô választ, akinek nincs semmi joga megtudni az
igazságot. Különösképpen akkor nem, amikor az igazságot ártatlanok
ellen fel lehet használni. Azóta is föl-fölfortyan jezsuita vérem,
amikor gondolkodó emberekre rá akarják kényszeríteni a janzenista vagy
kanti puritánságot.
     Sankt Blasien, egy kis üdülô a Feketeerdôben, volt az elsô tanúja
apostoli szárnybontogatásomnak. Azonban nem mindenki értékelte
fennkölt szándékaimat. Amint ugyanis átvettem nyolcvan kis gézengúz
gondozását, akiket az ország mind a négy tájáról a többnyire
reményvesztett szülôk nagylelkűen a jezsuitákra bíztak, nem egy
félreértés akadt közöttünk. A kezdeti idôben, ahogy csak német szóra
nyitogattam félve remegô ajkam, történt velem e sajnálatos eset. Egy
este, amikor az óriási hálóteremben vigyáztam a közbiztonságra, egy
ágyúlövéshez hasonló durranást hallottam. Kitört belôlem a leventéknél
tanult fegyelem, és elharsogtam magam, hogy ki volt az? Tüte, szólt
komolyan egy nagyreményű ifjú. Erre én szikrázó szemmel parancsoltam:
Tüte, in die Ecke! -- Persze nem kapcsoltam rögtön, hogy a Tüte
zacskót jelent, és azt küldtem a sarokba, nem pedig a kis gonosztevôt.
Évekig ezen nevetett az egész német rendtartomány. Pedig igazán nem
volt semmi joguk panasz- kodni a magyarokra. Intézetünket egy ôsrégi
bencés kolostorban helyezték el, amelyet már a kilencszázas években
látogattak portyázó ôseink. De semmi kárt nem tettek a keresztény
nevelésben, hacsak azzal nem, hogy itt is, mint a közeli Sankt
Gallenben rossz példát nem adtak a jámbor barátoknak, amikor
búcsúzásul ,,magnum áldomást'' ittak a kolostor könnyen csábítható
elemeivel együtt. Hitler tanulhatott volna emberséget Ugor
ivadékaitól. Ô a Harmadik Birodalmából száműzte a jezsuitákat, hogy
letörje Sankt Blasien szellemét. Mi magyarok, csak az ékes
Hochdeutschot törtük sajnálatos eredménnyel és azt is csak eleinte.
Mert amikor sok év múltával meglátogattam Münchenben járva egy volt
német társamat, bevallotta,  kissé aggódott, amikor vagy három hónapig
megérkezésem után nagyokat hallgattam az asztal mellett. De amikor
végre kinyitottam számat, tökéletes németség áradt belôle.
     Személyes büszkeségemet St. Blasienben az a körülmény képezte,
hogy senki, se német, se magyar nem tartott ki három teljes évig. Hogy
én kibírtam, az az isteni kegyelmen kívül annak köszönhetô, hogy a
magyar virtus jól keringett bennem: agy, szív, kéz, láb mind kapott
eleget belôle és így az egész szamártestvér, a testem, kibírta a
hajszát reggel öttôl este tízig; a tanteremtôl a játszótérig, a mise-
felügyelettôl a sí-instruktorságig, a völgytôl a hegytetôig, az
ebédlôtôl a háború utáni szükségböjtig stb. De be kell vallanom, hogy
egyszer, amikor a fiatalos lelkesedés az energiámmal együtt fogyott
belôlem, elmentem a rektorhoz, hogy engedélyt kérjek, hogy egy
félórára napközben lehajthassam a fejemet. Erre föltolta az orrán a
pápaszemét, és nagyszigorúan rám pirított: ,,Hát akkor mikor akar majd
dolgozni?!'' Azóta sikerült megbocsátanom tűnô szellemének. Még a
legmegátalkodottabb német Arbeitspferdek között is ô kocogott a ménes
élén. De végül is megkaptam a megszolgált jutalmat, amikor elhagytam
Németországot, 1951-ben. Kezembe nyomtak egy kofferre való használt
ruhát, cipôt, könyvet, hogy bízvást léphessek a huszadik század
második felébe.

              Belgium és Spanyolország 1951--1956

     Elsô lépéseim nem voltak méltóságteljesek. Frankfurtban, ahol a
D. P. (Displaced Person) útlevelemért folyamodtam, a vasútállomástól a
jezsuita fôiskoláig cipeltem a bôröndöt, mert Sankt Blasien komolyan
vette a szegénységi fogadalmat: pénz nélkül bocsátotta útra a rendi
fiatalságot. Szánalomból egy úr felajánlotta a villamosköltséget a
gyermekképű Hochwürdennek. Udvariasan, de kellô öntudattal utasítottam
vissza az adományt. Rajtam ugyan nem tesznek túl tizenhatodik századi
ôseim a szegénység terén!
     Végre Leuvenbe érve letelepedtem nagyhírű kollégiumunkban,
amelynek ilyen jó hangzású címe volt: Faculté St. Albert de Louvain.
Gyönyörű park, jó tanárok, elégséges könyvtár és egy csupasz kápolna
fogadott. Az utóbbi talán azért volt megfosztva minden szenttôl, mert
erre volt szülôföldje a két híres eretneknek: Janseniusnak és
Bajusnak. Rigorista szellemük még mindig komplikálta a szerzetesek
életét. De az imazsámoly rajtuk is túltett a bűnbánatban és
vezeklésben. Tulajdonképpen széknek, és ha az ember megfordította,
térdeplônek szánták. Az eredmény: sem ülni, sem térdepelni nem
lehetett rajta.
     Teológiai tanárainkra csak a legnagyobb tisztelettel tudok
visszaemlékezni. Az öregebbeknek, Charlesnak, Maleveznek, Levie-nek
már akkor európai híre volt, de a fiatalabbak is szorosan követték
ôket. Ezzel szemben a házi filozófiát Maréchal ,,transcendentalis
tomizmusa'' uralta. Én ezt inkább egy félresikeredett idealizmusnak
tartottam, de nagy bölcsen hallgattam, amikor fölmerült az utód-
tanárok kétes tétele a ,,természetfölöttinek a természetes
megkívánásáról''. Nálunk nagyobb embereknek törött bele a bicskájuk,
amikor logikai bakugrásokkal próbálták elkerülni a pelagianizmust, de
fönntartani a természetnek a természetfölöttire irányuló sóvárgását.
     Az elsô évem a teológián csak közepes eredménnyel végzôdött. Idô
kellett hozzá, hogy belejöjjek a franciába, no meg, hogy idegeimet is
fölhangoljam az intellektuális munkára, miután a kis német gézengúzok
három évig tépték-szaggatták azokat.
     Az óriási kollégiumban nagy volt a fegyelem. A jó, szigorú és
méltóságteljes P. Rector erôsen vigyázott, hogy -- többek között --
mindenki szorosan megtartsa a Silentium Sacrumot. Egyik évben a
feltámadási szertartás után a belga tartományfônök is eljött a
rekreációba, ahol fogadtuk ôt az impozáns tartású Pčre recteurrel az
élünkön. A provinciális atya aztán próbálta oldani a nagyheti
ünnepélyességet, és tréfálkozva megkérdezte egy angyali arcú
ifjonctól,  mit szólna, ha a P. Rector (akinek neve éppen Victor volt)
fecsegésen kapná a Silentium Sacrumban. Feleletül kibuggyant számon a
húsvéti himnusz utolsó sora: ,,Tu nobis victor rex, miserere!'' Csak
tíz év múlva nyertem vissza a jó P. rector kegyét, amikor betegágyánál
meglátogattam. Persze akkorra már nevem is elfelejtette.
     Egy nemzetközi közösségben, ahol vagy tízfajta    náció ifjúsága
lakik együtt, bizony nehéz találni olyan bennszülött francia ajkút,
aki hajlandó velünk, idegenekkel, szóba állni. Buzgó ember lévén,
amikor egy belga arra kért, hogy az üdülés idején társalogjak vele,
mert jól meg akar tanulni németül, arra gondoltam, hogy majd hálából a
francia nyelv mélyebb sajátságaiba fog bevezetni. Az eredmény az lett,
hogy ô ugyan szépen belejött a német társalgásba velem, de az én
franciám továbbra is könyvízű maradt. Hiába, mi magyarok sohasem
voltunk jó üzletemberek.
     A szentelésem után egy flamand középiskola és egy aranyos jó
család hívott meg egy magyar újmisést, közös ünneplésre.
Nagylelkűségük, vendégszeretetük csodálatos volt. A bökkenô csak akkor
vált nyilvánvalóvá, amikor az, aki keserves munkával a magyarok elsô
miséjét rendezte, nem olyan valakit küldött hozzájuk, aki Hollandiában
végezte a teológiát, és így értette volna a flamand nyelvet, hanem
engem szemelt ki. Így hát memorizáltam nagy szorgalmasan több flamand
beszédet anélkül, hogy értettem volna, mit mondok, és az ünnepi
asztalnál nagyban bólogattam, amikor csak szóltak hozzám. Szóval
nyugat-európai módon viselkedtem. De  mondhatom, hogy krónikus
zavarban voltam napokig tartó ünnepeltetésemen. Ekkor emlékeztem
vissza az Úr szavára az Elsô Bűnözôhöz: ,,Homlokod verejtékével eszed
majd kenyered'' -- vagy a kalácsod.
     Végre elkövetkezett a válás a szelíden hömpölygô belga tájtól, a
szorgalmas tanyasiaktól, a tiszta kis városoktól, amelyeknek lakói még
az utcajárdát is naponta sikálják, és az egész meghitt családi
kultúrától, amely rajta hagyta bélyegét a királyi udvartól a politikán
keresztül az intellektuális életig mindenen. Legalábbis ez volt
akkoriban.
     Párizsban, a fény városában csak úgy ittam magamba az újdonságot,
a meglepôt és a lelkesedést. A franciák politikai ingája köztudomásúan
mindig két véglet között mozog: a forradalom  és a császári vagy
nagyúri rend között. Amikor ott voltam, éppen De Gaulle fintorgatta
orrát a fülbemászó Marseillaise éneklése közben. Nemhiába, hogy a
franciák találták ki a merev princípiumokra épített hintapolitikát!
     Valamelyik délután egy kultúrára éhes barátommal elhatároztuk,
hogy a Comédie Française-ben megnézzük Moličre Tartuffe -jét. Az egész
színház egy apáca vezénylete alatt erjedô bakfis lánykákon és kettônk
kivételével üres volt. A jegyünk emeleti pá- holyba szólt, amely egy
tucatmagával együtt négyüléses fogda-cellához hasonlított. Csak az
elsô két székrôl lehetett látni, a második sorból se látni, se hallani
nem lehetett. A műsor megkezdtével barátommal a nagy sötétben az elsô
sorba csúsztunk. Egy percre rá jött a jegykezelô hajdú, hogy bennünket
a hátsó két székre utal a sorsunk. Hiába tiltakoztunk, hogy az egész
színház üres, a színpadot meg a művészeket csak képzeletünkben
élvezhetjük, ô csak ragasz- kodott az elôíráshoz. Alázattal hajtottuk
le keleti kobakunkat. Hiába, a franciák még a bürokráciában is elsôk a
világon.
     Lourdes-ban egy napig voltam csak, de többet tanultam ez alatt,
mint párizsi tartózkodásom két hete alatt. E pireneusi városkában
napról-napra megismétlôdik a katolikus egyház húsz évszázados csodája,
hogy miképpen lehet fönntartani a kereszténység mindig üde és  fiatal
szellemét egy bábeli nyelveken szavaló, profithajhászó, könyöklô,
vagyis mindig nevelésre szoruló világban. Moličre megnevettetheti,
Napóleon leigázhatja, a Moulin Rouge pedig züllesztheti a világot, de
csak az egyház tud letérdepelni a fagyott földre, mint a kis
Bernadette, hogy az élô vizek forrását föltárja mindazok számára, akik
törôdnek.
     Spanyolország Európa másik világa. Majdnem azt mondottam, hogy a
másvilága. A spanyolok abban különböznek a többi nemzettôl, hogy egy
helyett két védôszentjük van. A compostellai Szent Jakab apostol, és a
manchai Don Quijote. Egymásközt ugyan szépen megférnek, de mindkettô
kész bármely pillanatban az egész világgal szembeszállni.
     Ez annyira igaz, hogy a lakosságot két kategóriába lehet sorolni.
Az egyik az ünnepélyességében is mindig alázatos, talpig keresztény
középkori zarándok. Országuk tiszteletreméltó hagyománnyal terhes,
otthonuk egyszerű, de ragyogóan tiszta, fejüket magasan tartják, de
nem gôgbôl, hanem azért, mert csak fennkölt gondolatokkal foglal-
koznak. Templomaik, palotáik barokk vers a lélek tekervényes, de
mindig gyôzedelmes kapaszkodásáról a Kármel hegyére.
     A másik, a délibábok hôse, csak a lovagi erény szolgája.
Becsület, tisztesség, de ugyanakkor valami sajnálatos nevetségesség
sugárzik róla. Bármely pillanatban páncélos éhhalál fenyegeti csupa-
csont paripáján, hacsak nem volna mellette tömzsi, hű cselédje, aki
figyelmeztesse az óriások  szélmalomkerékbe tört tehetetlenségére.
Hogy miképpen forrhat a lovag és apródja egy testbe és lélekbe, azt
csak a tikkadt, szárazság-verte spanyol talaj tudná elárulni.
     Egy évig idôztem Spanyolhonban, hogy a jezsuita nevelés utolsó
évében, a harmadik probációban a rend még egyszer megvizsgálja
hivatásunk komolyságát. Így hát Gandiába utaztam, ahol a 16. században
egy angol király, késôbb jezsuita generális és szent tartotta udvarát,
a Palacio del Santo Duque-ban. Ha valaki fényűzô, kacsalábon forgó
várnak képzelné, nagyot csalódna. A középkori várak általában fél falu
népének, katonáknak, családjuknak, a közigazgatásnak adtak helyet. A
vár urának lakosztálya talán fényűzônek tetszhetett régen, de manapság
egy középosztálybeli családnak nagyobb a kényelme, mint neki volt.
     De bármiképpen is legyen, kivéve a háborús idôket, én nem
szenvedtem fizikailag annyit, mint a Szent Fejedelem Palotájában.
Elôször is fűtést ott nem ismernek, téli zúzmarát annál inkább. A
reggeli száraz kenyér és egy barnás-fekete folyadék. A földekrôl az
ebédre hazasietô népség ugyan elfogyasztja a maga borral öntözött hal
és rizs porcióját, de csak azért, hogy kötelességtudón rögtön
beledôljön a keményfa-matracos sziesztába.
     A próbaévet P. Segarra vezette. Még mindig csak a legnagyobb
szeretettel tudok rágondolni. Képzeljenek el olvasóim egy talpig
úriembert, akit az isteni kegyelem alázatos, bölcs, jó humorú szentté
faragott, és akkor talán nem lesznek messze a valóságtól.
     Az elsô apostoli munkám Fontilles-be, a jezsuiták irányítása
alatt álló lepratelepre vitt. Ott a legelsô dolog, ami feltűnt, az
volt, hogy a nagykiterjedésű telepet széltében-hosszában marcona
bunkerek vették körül, melyek lôrése mind a telepre nézett. Világos,
hogy nem a telepet védték valami külsô támadás ellen. Az igazgató
aztán megmagyarázta ezt a furcsa körülményt. Amikor a köztársaságiak a
polgárháború alatt átvették az egyháztól a kórházat, a betegek
föllázadtak és csak fegyverrel tudta a katonaság  visszaparancsolni
ôket. Így építették föl aztán a betegek ,,védelmi'' bunkereit. Itt is
bebizonyosodott hát a régi mondás: a legjobb védelem a támadás.
     Egy napon beteglátogató körutam alkalmával az egyik épületbôl
rettenetes kísértet lépett ki. Arcáról és karjáról a betegség minden
húst és izmot lerohasztott, és szeme-orra sírgödreibôl mint talajtűz
lobogott felém a gyűlölet: ,,Mit keres maga itten?! Paposdit akar
játszani velünk? Vagy élvezni a más szerencsétlenségét?! Menjen a . .
.'' Jó lecke volt. Mit keresek itten én, jezsuita pap ötödmagammal?!
Talán azt, hogy egy vádbeszédbe foglalva halljam mindazt, amit egy
Isten ellen föllázadt szenvedô emberiség csak kitalált?!
     Akkor nem tudtam felelni a vádbeszédre, csak késôbb eszméltem rá,
mit is kellene mondani azoknak, akik sokszor saját hibájukon kívül
fizikailag összeroncsolva, szellemileg megbénítva Isten és az egyház
ellen emelik a félhalottak önmarcangoló vádját. Már a Biblia  legelsô
lapjain ott áll a felelet, hogy amikor Isten befejezte teremtô nagy
művét, és végignézett a mindenségen, úgy találta, hogy mindez jó. Jó,
mert Isten jósága húzódik meg benne, mert Isten mindent a létbe
szeretett. Minden jó, csupán azért, mert van. Hiszen az isteni jóság
is így nyilatkoztatta ki önmagát Mózesnek a pusztában: Én vagyok az,
aki Van. Isten szeret bennünket, nem valami jó tulajdonságunk miatt,
hanem csupán azért, mert létezünk. Valahogy úgy, mint a kertész ülteti
és öntözi a legszerényebb virágot is szárazság idején. Ez a felelet
sugárzik Teréz anya arcáról, amikor gondozza Calcutta
legelhagyatottabb népét: Szeret az Isten, mert vagy, roppant kevés az,
ami vagy!
     Egy végsô megjegyzés a spanyol jellemre: P. Segarra búcsúzásul
tudatta velem, hogy egy nagylelkű barátja fölajánlotta a szükséges
költségeket, hogy meglátogathassam az ország szépségérôl leghíresebb
városait: Granadát, Toledót, Avilát. A Gondviselés így gondoskodott,
hogy egy hazájából kiutasított személy (D. P.) érezze magát kicsit
közelebb, legalább térben és idôben ahhoz, aki maga a Szépség.
     Barcelonában aztán misszionáriustársaimmal együtt hajóra keltünk
Dél-Amerika felé.

                            AMERIKA

                 Chile és Argentína 1956--1968

     Buenos Airesben léptünk szárazföldre, és onnan harmadnapra
vasútra ültem, hogy Chilébe utazzam, végsô célpontomhoz. Leg- alábbis
azt hittem akkor, hogy ott fognak nyugodni hamvaim, hacsak
Magyarországon idôközben nem történik valami kedvezô változás. E hit
mindkét része beteljesült.  A hamvaimat majdnem otthagytam, mielôtt új
hazámat megismerhettem volna. A vonatunk ugyanis, amely a világ egyik
legmagasabb hágóján szelte át az Andokot Argentína és Chile között,
valószínűleg annyira ,,fellelkesült'' a lejtôn gurulva, hogy
kisiklott. Az ijedtségen kívül senkinek sem történt semmi baja, és egy
félnapos késéssel bedöcögtünk Santiagóba. Innen aztán a körülbelül
harminc kilométerre fekvô Padre Hurtadóba irányított a jezsuita fogadó
bizottság. Padre Hurtado kis falu, amely nevét a negyvenes évek végén
meghalt nagy jezsuita  szociális apostoltól nyerte. Ott minden az ô
nevéhez fűzôdik: iskolák, plébánia, betegrendelô, lelkigyakorlatos ház
és a rendi szeminárium, ahol nekem is tanítanom kellett. El is kezdtem
pár hét múlva a munkám: latint, görögöt, németet és franciát
tanítottam. Aki ezeket a sorokat olvassa, talán büszkén fogja dicsérni
a magyarok nyelvi bravúrját. Az igazság azonban az, hogy engem, a
nagyon közepes nyelvtehetségű embert a Gondviselés próbára akart
tenni,  tudom-e gyakorolni a híres jezsuita erényt, az
engedelmességet. Igaz ugyan, hogy latinomat az alapos magyar
gimnáziumi közoktatásnak köszönhetem. De a görög tudásom, amelyet egy
gyorstalpaló (kéthónapos) tanfolyamon Szegeden egyik legjobb tanárom,
a piarista P. Révai gyömöszölt belém, az évek múltával szinte teljesen
elmosódott emlékezetemben. Sebaj, a magyar virtus átsegített a
kisebbrendűség tudatán, és én buzgón tanítgattam négy idegen nyelvet
egy ötödiken, tört, dadogó spanyolsággal.
     Plébánosunk fôleg a száz mérföldnyire fekvô indián rezervációban
szokta kifejteni apostoli buzgóságának színe-javát, és így a kiterjedt
plébánia gondozása is rám hárult. A chilei nép nagylelkűségére és
udvariasságára vall, hogy engem a ,,gringó'' padrecitót is éppen olyan
áhítattal hallgattak, mint honfitársaikat. Szorgalmasan róttam
vasárnaponként a kiterjedt tanyavilágot, hol autón, hol lóháton, hol
csak az apostolok lován. De bármilyen hajmeresztô kötelességeim
voltak, a Gondviselés kegyelmével megtoldogatta-foltozgatta romlásnak
induló természetes adottságaimat, és amikor tíz év múlva el kellett
búcsúznom ifjú küzdelmeim színhelyétôl, senki sem mondhatta, hogy
kisiklott volna vonatom, amint az érkezésemkor történt.
     Szóval hamvaimat nem hagytam Chilében, sôt majdhogy vissza nem
indultam Magyarországra. Pár héttel érkezésem után ugyanis, 56-ban
kitört a magyar szabadságharc. Ez a pár nap volt talán addigi életem
legnagyobb megpróbáltatása. Nem mintha egy pillanatra is kétségem lett
volna, hogy le fognak verni bennünket. De akkor eszméltem rá, hogy
pesszimizmusra hajló realista életszemléletemet általában megerôsítik
az események. Pedig be szeretne a magamfajta magyar legalább itt-ott
tévedni!
     Már hat éve tanítgattam a rendi fiatalságot és köztük nem utolsó
sorban magamat, amikor nagy változás állott be életemben. A zsinat
kezdetével a latin és görög nyelvvel szemben az ellenszenv csak
növekedett, és  elöljáróim elhatározták, hogy nem kell ezeknek a
,,halott'' nyelveknek olyan jelentôséget tulajdonítani, mint a múltban
(elfeledve, hogy a legrégibb keresztény források majd egész
teljességében ezeken a nyelveken íródtak). Ugyanakkor Buenos-Aires-i
fôiskolánkon, ahol négy dél-amerikai rendtartomány és hat egyházmegye
fiatalsága tanult, elveszített egy bölcselettanárt. Erre nagy sebtében
engem neveztek ki utódjának.
     A megtisztelô meghívásnak csak félig örültem. Föl is hoztam  az
illetékeseknek, hogy az ottani fôiskolánk pápai egyetem, és ahhoz,
hogy ott tanítsak, legalábbis egy doktorátusra volna szükségem.
Különben sem szeretném életem másik felét is műkedvelôként kezdeni,
mint az elsôt. De ugyanakkor szomorúság töltött el látva, hogy az
egyház ilyen könnyen hajítja a tengerbe még az olyan kedves terheit
is, mint a klasszikus nyelveket.
     Éppen akkor tértem vissza egy rövid vakációról tanítványaimmal,
amelyen a fô szórakozásunk volt horgászni a Csendes-óceánban. Még most
is emlékszem, hogy a tengerre boruló sötétségen keresztül hogyan tört
meg a távoli Andok havas csúcsain a leáldozó nap utolsó sugara. Ekkor
az egyik tanítványom, a megalázott latin szív szomorúságával kezdte
szavalni: ,,Vides ut alta stet nive candidum Soracte?!'' A latin és
görög volt és ma is az: kultúránk alapja. Úgy látszik az emberiség
valami mással (ugyan mivel?) akar kulturálódni a huszonegyedik
században. Én, félénk ember lévén, csak magamban mertem suttogni:
,,Videant Consules''!
     Száz szónak is egy a vége, csomagolnom kellett, hogy megkezdjem
életem -- már ki tudja hányadik -- legboldogabb szakaszát. Rómában, a
Gergely Egyetem Bellarmino nevű kollégiumában. Csak röviden említem e
két évet. Még kisgimnazista koromban olvastam P. Bangha Róma lelke
című könyvét, amely nagyban hozzájárult jezsuita hivatásomhoz. Szinte
mindennap, amikor a város a szieszta nemzeti rítusát ünnepelte,
kimentem keresni ezt a lelket a dicsôséges romok, pazar templomok és
paloták között, a katakombákban és múzeumokban. De ezt a lelket csak
Firenzében találtam meg. Ott, a Föld legklasszikusabb városában
értettem meg a keresztény kultúra két alapkövének, az Igazságnak és a
Szépségnek vonzalmát az emberi lélekre. Addig, amíg lesznek
keresztények, akik érzik és tudják, hogy a kettô ikertestvér, és hogy
azok az isteni jóság szülöttei, addig nincsen veszély. Papi nyelvre
fordítva: igazság a tanításban, szépség a liturgiában. De jaj nekünk,
ha akármelyiket is elfeledjük, mert akkor elvesztünk valamit az Isten
teljességébôl!
     Doktori tanulmányom Platón Isten-fogalmáról szólt. Megvédése után
tudatták velem, hogy kaptam egy ösztöndíjat a németországi Freiburg
egyetemére. Még ma is szörnyülködve gondolok vissza válaszomra:
,,Köszönöm, de engem elöljáróim sürgôs munkával várnak Buenos
Airesben.'' Hiába hangsúlyozta a német követség tisztviselôje, hogy ôk
megfizetik a repülô költséget oda-vissza, én mint egy csökönyös öszvér
csak kitartottam elsô válaszom mellett.
     Igaz volt azonban, hogy türelmetlenül várták az új tanárt. Még
két évig tanítottam és lelkipásztorkodtam Dél-Amerikában. Éppen ekkor
volt a Collegio Maximo aranykora. A hallgatók nagy száma, folyóiratunk
sikere, az óriási épület és a jól karbantartott park Argentína
ismertebb intézményei közé sorolt bennünket. A zsinat utáni belsô
erjedés azonban egy csapásra véget vetett a virágzásnak.
Szeminaristáink csapatostól hagyták el hivatásukat. Az argentin
rendtartomány egész fiatalságát, körülbelül száz bölcseleti és
teológiai hallgatót veszített el.
     De hála Istennek, én már nem értem meg ezt a szerencsétlenséget a
helyszínen. Fönt Északon új feladatok vártak.

                    Egyesült Államok, 1968

     Még 1962-ben bátyám, aki Kaliforniában élt, kihozatta szegény
özvegy Anyámat. De 1968-ban súlyos szívbaja kiújult, és orvosai nagyon
borúlátó véleményt adtak. Anyám azonban nem mehetett vissza
Magyarországra, ahol minden vagyonát, köztük a nyugdíját is
elveszítette. Így hát támaszra volt szüksége. Ehhez járult még, hogy
elöljáróim New Yorkban közelebb akarták hozni egymáshoz a négy égtáj
felé szétszórt magyar rendtagokat. Így kerültem én a New York állami
Buffalo Canisius Kollégiumába, ahol csak doktorátussal rendelkezô
embereket fogadtak be.
     De alighogy megkaptam új munkámat, a tanítás kezdete után két
hétre bátyám meghalt. Anyámat ekkor Buffalóba telepítettem át, és egy
kis lakást béreltem neki a kollégium mellett.
     Még ma is csodálkozva tudok csak visszaemlékezni elsô észak-
amerikai éveimre. Íme egy negyvenkettedik évén túli ember, akinek
angol tudománya háromhónapos gyorstalpalás eredménye. Suszterem két
kis amerikai novícius volt. . . Mivel hónapokat kellett bátyám és
anyám ápolására meg egy kanadai magyar plébánián kisegítésre
fordítani, még ennek a háromhónapos nyelvtanfolyamnak a tudománya is
félig elpárolgott a fejembôl. Szegény anyám még tíz évig
magatehetetlenül huszonnégy órás ápolásra szorult. Amennyi idôm csak
volt az órák között, azt  igyekeztem vele tölteni. Késôbb azonban
fogadtam valakit melléje.
     Mindezekhez járult egy ismeretlen kultúra, bölcseleti irányok,
teljes óraszám (heti 12--14 óra), százon felüli hallgatói létszám, és
az állami egyetemen való káplánkodás a dél-amerikai diákok mellett.
Így nem csoda, hogy néha panaszkodtam, mint az egyszeri gyerek, aki
egy igazi paripát kért karácsonyra, de egy hintalóval kellett beérnie:
,,Apám, én nem ilyen lovat akartam!''
     Még azt is meg kell említenem, hogy a tanítási módszer a sok
évközi vizsgával vagy tesztekkel, állandó bizottsági ülésekkel, sokkal
több munkát igényelt a tanár és a diákság részérôl, mint az európai
rendszer. Azóta, hogy kibírtam ezt a hajszát, a szentírási Habakuk-
mítosz nem tűnt mesének. A Gondviselés, mint a prófétát, engem is
hajamnál fogva repített egyik csatatérrôl a másikra, ám ennek
következtében ki is hullott minden hajszála, de sebaj, én is
elmondhattam Cyranóval, hogy ,,tisztán megôriztem bokrétás sisakom''.
     Mi újat mondhatok az Egyesült Államokról? Inkább egy nevezetes
balfogásomat idézem föl. Pár évvel ezelôtt egy fiatal belga
házaspárral találkoztam. Beszélgetésünk Olaszországba és Belgiumba
vitt az emlékezet szárnyán. Áradoztam is nekik mindkét ország
szépségérôl, amelyet -- nem valami eredeti meglátással -- abban véltem
meglelni, hogy ott az ember megkérdezte, hogy nem áll-e ugyanez
Amerikáról. Feleletem az európaiak fennhéjázó nagyképűségét majmolta:
Ó, ha valaki egyetlenegy amerikai várost ismer, akkor mindet ismeri,
annyira egyhangúak. Amint késôbb kiderült, a feleség amerikai volt.
     Még most is, évtizedek után, szégyellem magam, de nem azért, hogy
megsértettem az udvariasság alaptörvényét, hanem inkább azért, mert
ítéletem rosszindulatú lekicsinylése volt egy csodálatra méltó
országnak. Amerika természeti szépségeirôl mindenki hallott. De
kevésbé ismeretesek a csinos és meghitt New-England-i falvak és
városok, a déli államok népies építészete, a missziós templomok pazar,
de mégis mértéket tartó belsô kiképzése, vagy a modern nagyvárosok
architekturális merészsége. Washington neoklasszikus középületei
akármelyik európai fôvároséival versenyezhet. Ha valaki New York
szépségében akar gyönyörködni, keljen át a Hudson torkolatán és a New
Jersey-i Exchange Place-rôl nézze az emberi képzelet legmerészebb
álmait, a felhôkarcolókat, hidakat, tengerjáró hajókat.
     Ha valaki a képzôművészetet szereti, tanuljon az amerikai
múzeumoktól; ha a zenét kedveli, nem kerülheti el az amerikai
operákat, zenekarokat. Hozzáadhatjuk mindehhez az amerikaiak munkáját
a természettudományokban, technikában, közgazdaság-politikában stb.
     Mindezeket számba véve, még sok európai fogja szájbigy-gyesztve
lekicsinyelni ezt az országot: ,,Könnyű nekik, a pénz  mindenható.''
Az európaiak csak azt felejtik el, hogy ôk a pénz és alkotás
egyenletében az amerikaiakkal felvehetik a versenyt. Firenze fôleg
bankárjainak köszönheti, hogy művészeivel, gondol- kodóival a világ
szíve volt egy ideig. Hasonlóképpen a német, francia, angol polgári
kultúra nagyban a kereskedelemnek és az iparnak köszönheti
felsôbbrendűségét a múltban.
     Igaz, hogy Amerika kultúráját európai -- nem utolsósorban magyar
-- bevándorlók teremtették meg. De miért a sok bevándorló? Mert az
amerikai géniusz megálmodott egy szabad népet, amely akadálytalanul
fejtheti ki tehetségét. Európa érdeme ebben inkább az, hogy csodálatra
méltó szorgalommal szült milliókat, akik  lábukkal szavaztak az
Újvilágra, hogy megvalósíthassák a szegények és elnyomottak álmát kis
családjuk egyszerű, de zavartalan boldogságáról.

                             * * *

     Így hát én még tanítgatok, írogatok és lelkipásztorkodom, hogy
erôm töredezô tégláival hozzájáruljak az ország óriásokhoz méltó
épületéhez. Pedig már hét éve, hogy elért a nyugalomba vonulás ideje.
Talán az egyik oka ennek az, hogy amikor elképzelem magamat, amint  a
karosszékben élvezem, hogy túléltem hasznosságomat, nem tudom e képet
komolyan venni. Ugyanakkor az elégedetlenség érzése is rémít, mennyire
rossz mása életem külsô története az ifjonc álmainak, aki voltam. Így
hát e szerény verssel fejezem be összekapkodott önéletrajzomat,
remélve, hogy a képet, amelyet rajzoltam nyugalmazott úri önmagamról,
a Gondviselés sötétkamráiban irgalmas kezek majd retusálják.

     Nem fénykép a teste

     Nem néztek rám csodálattal?
     Miért is bámulni a félvakot:
     pápaszemem vastag korongján
     lelkemnek fénye nem ragyog.
     Homlokomnak barázdáin
     új eszmék csírája ha kel,
     éveimnek vad viharja
     gyönge gyökerét tépi fel.
     Bágyadt ajkam ha szóra nyílik
     csak unott hangokat piheg,
     ifjú harsonák zsivajában
     magát-szégyellve hallgat el.
     Karom megernyedt két szíjával
     csak múltamnak rongyát ölelem
     e nyűtt ruhának foszlott zsebébôl
     lyukas krajcárok gurulnak el.
     Három földrészek taposója,
     lábam már csak párnán pihen,
     felmondja sokszor tucatnyi évek
     tekergését, s nyugdíjba megy.
     Lelkem hű képe sose volt testem,
     mindig csak falazta életem
     s ha testvér bukkant rá, kopott téglái
     figyelmét undorral űzte el.
     De majd, ha egyszer bátran, késsel
     szívem a Bíró hasítja fel,
     egy kisebbfajta igazgyöngyöt
     talál elrejtve . . . Úgy legyen!
========================================================================
Morel Gyula: Visszaemlékezés a (nem csak geográfiailag) görbe
vonalakon írt egyenesre


                          1949--1952

     Miután hónapokon át törtük a fejünket, hogy milyen úton-módon
tudnánk a legkevesebb kockázattal külföldre menekülni (például
tehénbôrbe bújva szelíden átlegelni a határon), elöljáróink és más jó
barátok segítségével sikerült átkúsznunk a vasfüggöny egy kivágott
résén, és így kiszabadultunk az éppen súlyos izoláltságra ítélt
hazából. Másfél éven át filozófiát és olasz nyelvet tanultunk Észak-
Olaszországban. Noha pénzhiány miatt nem juthattunk el Rómába (ez
keserű csalódás volt), sokat gazdagodtunk: egy társadalom sajátos
kultúráját takarékosan élve is lehet mélyen ,,tüdôre szívni''.
     A filozófiai tanulmányok harmadik évét már Leuvenben végeztük.
Oda az út Párizson át vezet. Ismét valós szegénységünk kényszerített
minket arra, hogy csak röviden tartózkodjunk az izgalmas
világvárosban. Mivel az elôírt lelkigyakorlatokat nem hagyhattuk el,
az éjszakákat rövidítettük. . . Leuvenben Maréchal filozófiáját és a
francia nyelvet tanultuk, személyesen találkoztunk Étienne Gilsonnal,
Gabriel Marcellal és más kiválóságokkal, és kezdett érlelôdni bennünk
a tudat, hogy az igazság felé több út is vezet. . .

                          1952--1954

     Két évig körülbelül kétszáz müncheni gyereket kellett Saint-
Exupéry értelmében megszelídítenem (könnyű volt) és nevelgetnem (ez
már nehezebb volt), mint a német jezsuita fônök oldalkocsija. Ez a
férfiú az elsô évben egy hosszan tartó háborús katonaszolgálatot
teljesített, nyers, szűkszavú, Pázmányéhoz hasonló stílusban beszélô
ember volt -- a gyerekek rajongtak érte. A második évben egy háborút
nem ismert, csiszolt, de ellentmondást nem tűrô logikájú, patinás
nyelvezetű, igazi ,,régi vágású úriember'' vette át a vezetést. Sok
gyerek nem bírta ki a lelki Kneipp-kúrát, és kilépett a csoportból. A
többi pedig kérdezgetett engem, hogy ,,az elsô vagy a második volt-e
az igazi?'' Legalább öten közülük jezsuiták lettek, és maradtak
mindmáig. Valószínűnek tartom, hogy, ha csak tudat alatt is, a széles
fesztáv élménye felkeltette bennük az érdeklôdést az iránt a
szerzetesi közösség iránt, amely képes mindkét szélsôséges stílusnak
otthona lenni.

                          1954--1958

     Az annak idején négyéves teológiai tanulmányokat a francia
jezsuiták fôiskoláján végeztem a belgiumi Enghien községben. (Amikor a
rendet betiltották Franciaországban, a champagne-i és a toulouse-i
rendtartományok tanulói számára Dél-Belgiumban vettek egy nagyon
romantikus, nem sokkal a vízözön után épített nagy házat.) Legtöbb
tanárunk jónevű szakember volt, és megszerettette velünk a teológiai
kategóriákban való gondolkodást, noha a Humani generis  kezdetű pápai
megnyilatkozás fékezô hatása még érezhetô volt a francia jezsuita
teológusok között. Henri de Lubac olyan komolyan vette a Rómában
kimondott tanítási tilalmat, hogy még csak látogatóba sem jött a
fôiskola épületébe. Mi zarándokoltunk hozzá Párizsba szellemi
töltekezésre --, akkor még alig remélhettük, hogy néhány év múlva
rehabilitálni fogják, az innsbrucki egyetemen díszdoktorátust és
Rómában bíborosi kalapot adnak neki a teológia tudományában szerzett
érdemeiért.
     1957: Pappá szentelésem éve. A barátságos enghieni házból
átköltöztünk a jezsuiták rendelkezésére bocsátott Rotschild-kastélyba
Chantilly községben. Az utolsó év teológiai tanulmányai alatt már ki-
kijártam a környék plébániáira kisegíteni, és szereztem elsô
élményeimet a ,,France, pays de mission''<ŰFFranciaország missziós
ország?  Henri Godin francia munkáspap 1943-ban kiadott híres
könyvének címe, amely a háború utáni években jelszó lett.> megdöbbentô
tényérôl: a kereszténység igenis ki tud pusztulni hatalmas
területeken, de úgy, hogy írmagja sem marad -- ha a hívôk lelki
gondozása anakronisztikus stílusban történik. Csak egy példa:
Gyertyaszentelô Boldogasszony ünnepén francia templomban miséztem, de
a plébános ,,prédikált'' -- egyetlen témája az volt, hogy mi mindenre
jók a gyertyák, amelyeket a templom kijáratánál vásárolni lehet. . .
     Itt beszámolok egy sötét emlékrôl, mely talán jól illusztrálja az
egyébként oly biztonságos és barátságos demokratikus jogállamokban sem
ritkán tapasztalt idegengyűlöletet vagy megvetést egyes
,,bennszülöttek'' részérôl. Belga jótevôk anyagi segítségével
édesanyám kiutazhatott néhány napra Belgiumba, hogy elsô misémen részt
vehessen. A menekültek számára mindig más utazási dokumentumok akkori
változatával, úgynevezett konvenciós útlevéllel utaztam. Határátlépési
engedélyt kértem és kaptam az NSZK követségén egyszeri be- és
kilépésre. Édesanyámat elhoztam Kölntôl Enghienig. A határon a katona
figyelmeztetett, hogy felesleges volt határátlépési engedélyt
pecsételtetnem útlevelembe. Megköszöntem az információt. Hasonló
jelenet a visszaúton. A következô útra ezért már határátlépési
engedély nélkül indultam. Beléptünk az NSZK-ba: a határôr megnézte
útlevelemet (határátlépési engedély nélkül), megköszönte és
visszaadta. A német--osztrák határon megismétlôdött a jelenet. Bécsben
elbúcsúztam édesanyámtól. A Belgiumba visszavezetô úton egyik
rendtársam idôs szüleit kísértem. A bácsi annyira beteg volt, hogy
hordágyon szállították a vonaton is. Németül és franciául tudó
tolmácsra is nagy szükségük volt. Passaunál azonban éjfél tájban a
német határôr elvette útlevelemet, és kényszerített, hogy a határtól
visszautazzak Passauig, és ott határátlépési engedélyt szerezzek.
Hiába volt minden érvelés a néhány nappal azelôtti tapasztalataimmal,
hiába minden könyörgés kísérôim állapotára hivatkozva, az ôr
könyörtelen maradt. Visszavergôdtem Passauba, s a német követség elôtt
sétálva vártam a hivatali órák kezdetét. Az elsô megérkezô
hivatalnokot megkértem, adjon gyorsan határátlépési engedélyt, hogy
legalább a következô vonatot még elérjem. Kedvesen iparkodott, és
közölte, hogy arra nekem nincs szükségem. Mikor elmondtam neki
éjszakai kalandomat, annyira szégyellte az ügyet, hogy privát autóján
vitt ki a pályaudvarra.
     Késôbb utazó ,,sorstársaim'' érdekében fel akartam jelenteni a
határôrt. Ám megtudtam a következôket: az úgynevezett  konvenciós
útlevélhez valóban nem kellett határátlépési engedély Nyugat-
Európában. De ugyanakkor az 1956-os menekült tömegek utazásainak
valamelyes kanalizálására a magyar menekültek számára kötelezôvé
tették a határátlépési engedélyt. A konvenciós útlevélben nem
szerepelt állampolgárságunk: ezért kaptam az elsô négy információt.
Sajnos azonban benne szerepelt a születésem helye: Budapest. A
passaui, valószínűleg erôsen antiklerikális és/vagy idegengyűlölô
határôr tehát nem tett mást, mint hátrányomra interpretálta a jogi
adottságokat.
     Hasonló élményekben nem mindennap volt részünk. De például a
tartózkodási engedélyek meghosszabbítására a legegyszerűbb
vendégmunkásokkal sorba állva nemegyszer saját bôrünkön is éreztük,
hogyan bánnak a hatóságok a nem kívánatos külföldi elemekkel. Hát még
amikor az eleinte mindenütt fennálló hiányok a nyelvtudásban még
jobban elmélyítették bennünk az otthontalanság élményét . . .
                          1958--1959

     A hosszú tanulmányi évek után a jezsuiták egy ,,harmadik
noviciátusi évet'' végeznek, az úgynevezett  harmadik probációt. Én
ezt a tíz hónapot a karintiai Sankt Andrä im Lavanttal községben
töltöttem el. A tucatnyi országból jövô harminc év körüli jezsuitákat
a hatvankilenc éves holland jezsuita, Peter Heymeijer vezette az
ignáci lelkiség útjain -- valóban vezette, mert az öregúr mindig
néhány lépéssel elôttünk járt nyíltságban, modern teológiában, a II.
vatikáni zsinat szellemének elôvételezésében. Szép volt megélni, hogy
az ,,öreg ember nem szükségszerűen vénember''. Erôs kontrasztot
képezett vele ósdi rendházunk, és néhány beleillô rendtársunk -- mi
Lavanttal helyett csak Neandertalról beszéltünk, és belga kollégáink
bensôséges  áhítattal  imádkozták:  ,,. . . post hoc exilium
     Ostende . . .''[*] A szellemi miliôre találóan alkalmazható volt
Jókai Mór És mégis mozog a föld  című regényének elôszavából a
következô megállapítás: ,,Eppur si muove! Mikor Galilei ezt az
emlékezetes mondást tevé, megdobbantá lábával a földet; éppen csak ezt
a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a
Dunáig kikerekítve fekszik; az egész föld mozdult, hanem ez az egy
darab állva maradt.'' -- Azóta a rendházat eladták, ügyesen
modernizálták és berendezték öregotthonnak. . .
                          1959--1962

     A bécsi egyetemen szociológiát tanultam, és kiépítettem András
Imre rendtársam segítségével a Magyar Egyházszociológiai Intézetet,
mely ma Bécsben és Budapesten működik.  Takarékossági okokból a
pressbaumi Sacré Coeur apácáknál, majd a bécsi kapucinusoknál laktam,
és önkénytelenül is figyelgettem életmódjukat, örülve annak, hogy
egyházunkban nagyon különbözô mentalitásokra találhat mindenki, aki
keresi a megismerést, és akinek érthetôvé lehet tenni a rendi
sajátosságokat.
     Disszertációmat August Maria Knoll egyetemi tanár irányítása
alatt írtam. Ez a jóságos szívű, háromgyermekes apa két véglet
keveréke volt. Jámborsága novíciusokat is megszégyeníthetett volna:
lakása bejáratánál örökmécses égett a Jézus Szíve-kép elôtt, minden
hónapra védôszentet választott, diákjainak ôrangyalaihoz imádkozott.
De amikor az egyház hibáit ostorozta, akkor voltaire-i színvonalra
váltott. Ötletes, szellemes ember volt, sokat lehetett tanulni tôle.
Egyik egyetemi elôadását így kezdte: ,,Hölgyeim és Uraim, felfedeztem
a legújabb osztrák családtípust: a motorizált egykutyás családot.'' --
Nem sokkal halála elôtt megkért, hogy olvassam el a skolasztikus
természettörvényrôl írt könyvének kéziratát, és mondjam meg, hol
ütköznek megfogalmazásai a hivatalos egyházi fölfogásba. Két listát
írtam össze: egyet az ütközésekrôl, egyet pedig a súlyos ütközésekrôl.
Amikor fölolvastam neki megjegyzéseimet, mindegyikre így reagált:
,,Dehát kedves Kolléga, ezen nem változtathatok, mert hiszen éppen
ezért írtam a könyvet!'' A művet csak azért nem tették az akkor még
létezô ,,Tiltott Könyvek Jegyzékére'', mert a szerzô már halálos beteg
volt. . .
     A Magyar Egyházszociológiai Intézet azzal a céllal alakult meg,
hogy ,,a magyar egyház a magyar társadalomban'' téma körül minden
lehetô adatot gyűjtsön, mintegy mozaikképpé egyesítsen, az összképet
összegezze, magyarázza, és így javaslatokat gyárthasson mindazok
számára, akik ,,Krisztus testének építésén'' dolgoznak. Hátterét egy
bizonyos ,,holisztikai hivatás'' képezi, vagy másként kifejezve az
összefoglaló, az egészet áttekintô szemléletmód fontosságának tudata.
A tudományok persze csak éppen az ellenkezô irányban képesek a
haladást szolgálni, tudniillik specializálódás által. Ám van egy
tudomány, amely egy bizonyos értelemben az összefüggô rendszerek és
szerkezetek tanulmányozására specializálódott, és ez a tudomány a
szociológia. Ezért gondoltuk, hogy a magyar katolikus egyház (többé-
kevésbé ismert, vagy csak tudományos módszerekkel felfedezhetô)
gondjainak megoldásához a társadalomtudományok eszközeivel is jó lenne
hozzájárulni. Mindenki tudja, mennyire fontos a specialisták és a
konkrét speciális területeken dolgozó papok és hívôk tevékenysége. De
talán éppen az ô munkájukat lehet eredményesebbé tenni a megfelelô
viszonylatok és strukturális egymásrautaltságok megvilágításával.
Ezért kísérelte meg és próbálja ma is az intézet a magyar társadalmi
és kulturális változásokat az egyház feladatainak a szemszögébôl
feltérképezni és elemezni, a sok adat és szociológiai tanulmány
anyagából egyfajta ,,meta-kiértékelést'' létrehozni. Ezért tekinti
feladatának az intézet az egyházi kommunikáció állandó
megkérdôjelezését, hogy anakronisztikus, izoláltságot tápláló
,,tolvajnyelv'' helyett a ,,kívülállók'' számára is érthetô és
rokonszenves, szavahihetôséget és autenticitást árasztó stílus
hordozza az evangéliumi üzenetet. Ezért keres új szervezési és
szervezeti megoldásokat, intézményesítési formákat, hogy a magyar
mentalitástól idegen germán típusú tervezés helyett a magyar
valóságnak megfelelô ekvivalenseket tudjon felkínálni az illetékesek
számára. Az egyházüldözés évtizedei után Magyarországon sok minden
romba dôlt. Együttjár-e ezzel a katasztrófával az a remény, hogy --
hasonlóképpen, mint a második világháborúban lebombázott városok
keskeny utcáit, végre a modern követelményeknek megfelelôen ki
lehetett szélesíteni, a lebombázott üzemekben az elavult berendezés
helyébe a legmodernebb gépeket lehetett beállítani, úgy -- az egyház
számára is új lehetôségek nyílnak a sok szenvedés után?
     Az intézet működése az elmúlt három évtizedben András Imre
rendtársam nevéhez fűzôdik, aki 1960 óta munkatársam, 1962 óta az
intézet vezetôje. Én közös döntésünk következtében Bécsbôl Münchenbe
költöztem, és ott egy fiókintézetet alapítottam, hogy anyagi
bázisunkat és kapcsolatainkat kiszélesítsük, majd 1967-ben az
innsbrucki egyetemre kerültem. A Magyar Egyházszociológiai Intézet
ettôl kezdve mindinkább egyszemélyes vagy legalábbis egyközpontú
üzemmé vált, melynek tevékenysége mégsem jelentéktelen. Publikációs
listáján mintegy ötven könyv vagy könyvformátumú sokszorosított
kutatási beszámoló, közel kétszáz -- folyóiratokban vagy újságokban
megjelent -- cikk és körülbelül negyven magyar, német és angol nyelvű
sajtótájékoztató szerepel. András Imre számos elôadásban,
háttérinformációs beszélgetésben, disz- szertációs tanácsadásban is
terjesztette a magyar egyház és társadalom objektív ismeretét. A
müncheni fióküzemet feloszlattuk, helyette most a bécsi iroda mellett
Budapesten telepedett le az intézet, melyet Kerkai Jenôrôl, a kiváló
társadalomtudós és szervezô rendtársunkról neveztünk el, aki a magyar
parasztság tömegeit mozgatta meg, és aki az egyházi birtokok és a
földosztás kérdésében szembe mert szállni az akkori magyar püspöki kar
szinte egyhangú véleményével. A két helyen egy célt szolgáló intézmény
dokumentációs gyűjteménye négyezer könyvbôl, háromezerötszáz
mikrofilmbôl, hatvan térképbôl és ezer évfolyam folyóiratból, illetve
újságból áll, évi költségvetésünk messze a félmillió osztrák schilling
alatt mozog.

                          1962--1967

     A közbeesô öt év müncheni leányvállalat-kísérlete viszonylag
eredményesnek bizonyult. Sok utánjárással sikerült elérni, hogy komoly
pénzbeli támogatást kaptunk részben a német püspöki kartól, részben
pedig Nordrhein-Westphalen munkaügyi minisztériumából, és sikerült új
kapcsolatokat szerezni. Az érsekségtôl teljes kápláni fizetést kaptam
azzal a megbízással, hogy munkaidôm felét a Magyar Egyházsszociológiai
Intézet további kifejlesztésére és annak keretén belül céljának
megfelelô tanulmányok megszervezésére és végrehajtására fordítsam,
másik felét pedig a Münchenben és környékén élô magyar egyetemisták és
értelmiségiek szolgálatába állítsam. Matematikailag és geometriailag
paradox módon persze mindkét félidôs munka több lett, mint munkaidôm
fele.
     Részben intellektuális, részben pedig politikai szempontból
München elég különös lelkigondozási feladatot jelentett. Elsôsorban a
Szabad Európa Rádió ottléte következtében átlagon felüli arányban volt
a magyarok között (akkoriban kb. ötezer kartotékunk volt azokról,
akiket el tudtunk valamilyen módon érni) a képzett és magasan képzett
ember: írók, művészek, politikusok, szakemberek, de a volt
katonatisztek, jobb- és baloldali mozgalmak központjai, valamint a
Nyugat-Németországban élô magyarok fôlelkésze, késôbb az európai
menekültek római képviselôje is ott telepedett meg. Kényes, de szép
feladat volt segíteni az egyházközség kibontakozásában, az elsô
menekültek számára nagyon szükséges, de a hatvanas években már
funkcionálisnak nem nevezhetô formák és keretek idôszerűvé való
átalakításában, a magyar Pax Romana Mozgalom szolgálatában, sok öröm
és szomorúság, eredmény és sikertelenség kísérte az egyes személyekkel
kialakult papi és baráti kapcsolataimat.
     Erre az idôszakra esik életem egyik érdekes élménye. Mint egy
vallásszociológiai folyóirat munkatársa, a sajtó képviseletében részt
vehettem a II. vatikáni zsinat egy teljes napján. Már a bazilika
bejárata elôtt meglegyintett az új és régi idôk összecsapásának a
szele: véletlenül éppen az orrom elôtt tépkedte ki Felici érsek, a
zsinat fôtitkára egy ,,lázadó'' zsinati teológus kezébôl a röplapokat,
amelyekkel az illetô a többi résztvevôt informálni akarta. Izgalmamban
túlságosan korán érkeztem a templomba -- de nem bántam meg. Mélyen
megfogott a látvány, ahogy bíborosok és püspökök hosszú sorban álltak
a gyóntatószékek elôtt. Természetes, hogy értelmes hitoktatás
következtében minden gyereknek tudnia kell, hogy a papok és püspökök
is bűnös emberek. De ezt sokan mégsem tudják élményszerűen magukévá
tenni, különben nem horkannánk föl, ha valaki a klérus tagjainak (még
csak nem is a bűneit, hanem) a hibáit kritikának veti alá. A zsinati
résztvevôk hozzászólásai és az azokra következô szavazások nem voltak
túlságosan érdekfeszítôk: a zsinat a vége felé járt, és a fontos
döntések már elôtte megtörténtek. Viszont nagyon kedves, nagyon emberi
élményt jelentett az egyik szünetben a Bar Jona[**] felkeresése (így
nevezték evangéliumi szellemességgel a sekrestyében berendezett
kávézót): a zsinati bíborosok és püspökök ugyanúgy tülekedtek egy
üdítô italért vagy kávéért, mint minden normális ember . . .

                          1967--1996

     Ennek a huszonkilenc éves idôszaknak a hivatalos vége 1996.
szeptember 30. aktív tanári pályám utolsó napja. Nem azért írom ide a
pontos dátumot, mintha úgy várnék a nyugdíjas idôre, mint a rabok,
számolva a napokat, hiszen munkámat (a vizsgáztatáson és néhány
lelketlen adminisztratív kötelezettségen kívül) nagyon szerettem, és
szakmámban tovább szándékozom tevékenykedni, amíg egészségem
megengedi. De úgy vélem, ez az utolsó többé-kevésbé fontos forduló a
halálom végsô állomása elôtt a Gondviseléstôl sok girbe-gurba úton
leírt egyenesen.
     Jogosan felmerül a kérdés: mi értelme van annak, hogy valaki pap
és szerzetes lesz, életének jelentôs részét mégis egy profán tudomány
ápolásának és tanításának szolgálatába állítja? Annál is fontosabb
erre magyarázatot keresni, hiszen nagyon sok jezsuita tette ezt, és
teszi ma is, gimnáziumokban és egyetemeken, például matematikára vagy
fizikára szakosodva. Közülük néhány világhírre tett szert, mint
például Pierre Teilhard de Chardin a paleontológiában, Matteo Ricci,
Hell Miksa és Johann Adam Schall az asztronómiában, Menyhárt László a
biológiában és még sokan mások.
     A kettôs hivatás legitimációját elsôsorban abban látom, hogy az
egyház életében és a teológiában jelen kell lennie az összes
tudományok sajátos perspektíváinak, mert mindkettô számára
létfontosságú a valóság, éspedig a teljes valóság feltétel nélküli
elismerése, azon tények ismerete és internalizálása, amelyekkel a
különbözô tudományágak foglalkoznak. Ám ma még ezt a közvetítô
szerepet szinte kizárólag csak azok képesek betölteni, akik egyházi
hivatalt viselnek. Saját tapasztalatból tudom, hogy sok helyen
képviseltem a társadalomtudományi szempontokat, ahol úgynevezett
laikust be sem engedtek volna, és sok esetben kértek meg olyan
kutatásokra és szakvéleményezésekre, amelyekre civilt nem kértek volna
meg. Másodsorban fontosnak látom a profán tudományokba mindazt
belevinni, a szakemberek elôtt képviselni, amit hitünk és teológiánk
hozzá tud adni a végsô fokon egy és oszthatatlan teljes valóság profán
szemszögéhez. A vallásszociológiában például, amellyel az általános
szociológiában betöltött központi szerepe miatt szinte mind- egyik
szociológus foglalkozott, rendkívül fontos, hogy a scientific
community  meglehetôsen zárt körében teológiailag képzett és a
közvetlen lelki gondozásban tapasztalatokat szerzett szociológusok is
jelen legyenek. Mindkét érv a mai idôkre vonatkozik. A hívôk ,,királyi
papságának'' és felelôs együttműködésük szükségességének
komolyanvétele remélhetôleg ezen a téren is gyökeres változásokat fog
hozni. Örülnék, ha kettôs hivatásommal ezen a téren a történelem
utolsó mohikánjai közé tartoznék. Megvalósítása amúgy sem volt
számomra könnyű feladat. Meg kellett kísérelnem az egész személyt
illetô papi és szerzetesi szerepbe a szociológus foglalkozását
integrálni anélkül, hogy az utóbbi elveszítse egyedülálló esélyét, a
különbözô meggyôzôdések, világnézetek és ideológiák állandó harcától
tisztes távolságban az objektív felismerések érveivel a jobb megoldás
létrejöttét elôsegíteni. De azt is meg kellett kísérelnem, hogy a
szociológiai elemzéssel, vagyis a ,,ki-ábrándítás'', a ,,le-leplezés''
tudományával egzisztenciális otthonomat, annak javítása és
tökéletesítése érdekében, kíméletlenül megkérdôjelezzem anélkül, hogy
azt puszta társadalmi jelenséggé degradálnám. -- Ha a feladatot nem
sikerült is úgy megoldanom, hogy abban akár saját belsô világom, akár
a gondolkodási és magatartási ,,játékszabályokat'' felállító
mindenkori, idôben és térben sajátosan meghatározott környezetem
mindig maradéktalanul kiismerte volna magát, a papi, szerzetesi és
szociológus hivatás kölcsönös megtermékenyítésének kísérlete rendkívül
vonzó feladatot jelentett számomra.
     Mindez a 325. születésnapját ünneplô innsbrucki egyetemen
játszódott le. Ez a ma hét karral rendelkezô öreg fôiskola korát
meghazudtoló frissességgel teremtett új meg új keretet
tevékenységemnek. 1967-ben 6736 diák járt oda, 1994-ben már majdnem
négyszer annyi (25085). Akkor a jog- és államtudományi karon működtem,
amely 1976-ban két karra osztódott, azóta a társadalom- és
gazdaságtudományi karon van tanszékem, mely 1971-ig a gazdaság- és
társadalompolitika nevű intézethez tartozott, mielôtt megszületett a
mai Szociológiai Intézet. Amikor Innsbruckba kerültem, 1046 diák
tanult társadalom- és gazdaságtudományokat, 1994-ben már majdnem
meghétszerezôdött a számuk (7183). Ezek a változások ugyanúgy
befolyásolták munkám mikéntjét, mint az idôközben bekövetkezett
törvényváltozások -- leggyökeresebben valószínűleg az új osztrák
egyetemi szervezeti törvény, amelynek következtében például egy
kivétellel minden egyetemi tanácsban és bizottságban a tanárok
kisebbségben vannak. (Az egyetlen kivétel: az úgynevezett  tanári
kúria, amely csak professzorokból áll.) Az 1968-ban kitört
diákforradalom egész Nyugat-Európában elért, ha nem is ennyire
radikális, de jelentôs demokratizálódási eredményeket. Ausztriában,
párosulva az akkori, szociológiát végzett illetékes miniszternônk
szándékával, szakmám nem várt felértékeléséhez is vezetett. Ennek rám
vonatkozó következménye az volt, hogy a saját karomon kívül
rendszeresen tanítanom kellett a teológiai, jogi és építészeti karon
is. Amikor dékánnak választottak, elértem ,,akadémiai üresjáratom
csúcsát'' (így keverte össze szeren- csétlenül egy rektornak
megválasztott meghatott kollégám a ,,Lehrtätigkeit'' és ,,Laufbahn''
szavakat  ''Lehrlauf'' kifejezéssé). Rengeteg személyes élményembôl
kettôre emlékezem a legszívesebben. Az egyik az a tény, hogy
kétszeresen megosztott életmódomat kollégáim, munkatársaim és diákjaim
egészen ritka kivételektôl eltekintve elfogadták és tiszteletben
tartották: a magyar és osztrák világban működô jezsuita papot és
szociológust. A másik munkatársaim ajándéka hatvanadik
születésnapomra:  egy könyv, amelyet közösen írtak többé-kevésbé
egyéni szociológiai rendszeremrôl -- bátran és nyíltan kritizálva is
annak gyengéit.
     Menet közben kialakultak (nemegyszer szakadékok felett vezetô)
kutatói és tanári pályám lényeges pillérei. -- A sok egymás mellett
létezô szociológiai paradigmában (magatartáselmélet, strukturalizmus,
rendszerelmélet, fenomenológia stb.) megpróbáltam ,,rendet
teremteni''. Úgy vélem, hogy mindegyik elméletcsalád magját egy
,,bázisparadigma'' képezi, mely az emberektôl emberek számára alkotott
normatív rendszerek vizsgálatában áll. Hiszen mindegyik a maga módján
az idôben és térben tipikus jelenségek tanulmányozására fordítja
szellemi potenciájának legjavát. -- A szociológia empírikus
módszereivel kapcsolatban célom volt tanítvá- nyaimban szinte a
lelkesedésig menô értékelés -- és a szigorúan kritikus gyanakvás
beállítottságát kifejleszteni: a természettudomá- nyos biztosság és
bizonyíthatóság komoly értéket jelent, de csak amennyiben megbízható
és felhasználási céljának megfelelô.
     Diákkorom óta dolgoztam a szociológiai alapfogalmak
rendszerezésén. Saját érdekemben is kerestem ennek a fiatal
tudománynak olyan definícióját, amely egyrészt a legtöbb szociológus
többé-kevésbé kimondott felfogásának megfelel, másrészt áttekinthetô
összefüggésbe képes rendezni a tudomány legközpontibb témáit. Ezen a
vonalon is a ,,rend'' fogalmához jutottam el. Mindaz a tipikusnak,
viszonylag egyöntetűnek mondható jelenség, amelyet természettudományos
módon nem tudunk megmagyarázni, emberek között érvényes gondolkodási,
magatartási, ízlésbeli vagy érzelmi szabályokra vezethetô vissza: a
tipikus barokk, a tipikus középosztálybeli, a tipikus tanári, a
tipikus falusi stb. magatartás egy-egy tipikus kultúra jellegzetes,
idôrôl idôre változó függvénye. Erre az elgondolásra támaszkodva lehet
véleményem szerint pontosabban meghatározni a szociológus
,,állásnak'', foglalkozásnak, munkakörnek az igazi,
ellenszolgáltatásra feljogosító, társadalmilag nélkülözhetetlen
funkcióját.
     Ha a szociológia központi témája a ,,rend'', vagyis a
szabályozottság, akkor nagyon fontos azt is kimutatni, hogy ugyanez a
tudomány képes lényeges értelemben igazolni az emberi szabadság
tényét, hiszen nincs minden szabályozva, hiszen az ember maga a
szabályok szerzôje, hiszen a szabályoktól eltérôen is képes
cselekedni, és hiszen sok értékes szabadságát éppen szabályok
indukálják és védik, megtiltva mindenkinek, hogy ezt a szabadságát
megcsorbítsa.
     A szociológia egyik felfedezése, hogy az emberiség egyetlen
társadalmi ,,konstansa'' az, hogy társadalmi ,,konstans'' sehol sem
található. Ezért kell nagyon komolyan venni, és a fiatalokkal mielôbb
megértetni, hogy mindaz a rengeteg társadalmi változás, amelyet a
történelem felmutat, nonkonformista magatartással kezdôdött, tehát nem
csak a demokratikus politikai szerkezet követelménye, hogy uniformista
kötelezô elôírások helyett pluralista kínálatot vezessünk be
mindenütt, ahol ez kár nélkül lehetséges. Ezzel a tétellel szorosan
összefügg a szociológia kényes, de hasznos funkciója minden relatív
relativitásának kimutatása, és ezzel az abszolút abszolútságának a
megvilágítása által. Konkrétan kifejezve: a szociológia
fôfoglalkozásként kutatja az egy idôben egymás mellett élô kultúrák,
érték- és normarendszerek úgymond ,,laterális'' és mindenegyes
kultúra, érték- és normarendszer idôbeni, úgymond ,,temporális''
viszonylagosságát. Ebbôl a ténybôl minden becsületesen gondolkodó
ember levezetheti az ember abszolút kötelezettségét a relatív iránt.
Egyikünk sem várhatja meg, milyen felfedezéseket, meglátásokat, új
lehetôségeket hoz például majd a harmadik évezred: kötelességünk
legjobb tudásunk és jól képzett lelkiismeretünk szerint tenni a mai
kötelességünket. Ide tartozik logikusan a fáradhatatlan törekvés a ma
lényeges és a ma másodrangú ügyek megkülönböztetésére, és ezzel a
fantázia jogos felszabadítása merész újítások megtervezésére is.
     Az emberiség fejlôdésének mai fázisában kialakult a tudat, hogy a
társadalomban élô személy érett nagykorúságra csak akkor jut el, ha
egyidôben birtokolja az alkalmazkodás és az ellenállás képességét.
Hiszen ha nem tud alkalmazkodni, akkor legfeljebb valamiféle holdlakó
lehet, de nem a konkrét világunkban érettnek mondható felnôtt; ha
pedig csak alkalmazkodni tud, akkor a jól olajozott gép
tulajdonságaival rendelkezik, a szabad, kreatív, felelôs, önálló
személyiség torzképeként. Konkrét esetekben persze vagy az egyik vagy
a másik képesség kerül bevetésre. A helyes döntéshez szükséges,
szociológiailag fontos ismérvek összefoglalhatók -- nevezzük így -- a
,,puskapor-teóriában''. Mindenki a maga társadalmi környezetében
(csoportjában, szervezetében, egyházában stb.) meghatározott
mennyiségű ,,puskaporral'' rendelkezik, azaz potenciája -- melyet
adott célok érdekében fel tud használni -- pozíciójában, hivatásának
szükségességében, pénzében, hatalmában, tekintélyében,
közkedveltségében stb. rejlik. Ennek a hatóerônek a nagysága
természetesen változó, végsô soron és alapvetôen attól függ, milyen
mértékben alkalmazkodik az egyén társadalmi egységének
játékszabályaihoz, normatív elvárásaihoz, parancsoló igényeihez.
Minden az érvényben levô normákkal szembeni erôbevetés, tehát az adott
körülmények között deviáns, eltérô magatartás felemészt valamennyit az
aktuális puskapormennyiségbôl, vagyis ,,kerül valamibe'' a
szociológiailag jól meghatározható társas emberi dimenzióban. A
cselekvés mérlegelésén múlik, hogy egy különösen fontosnak tartott cél
szolgálatában valaki egyszerre ellövi-e egész puskaporát (vagyis
inkább a halált vagy a teljes izoláltság quasi-halálát választja),
vagy pedig megpróbál az alkalmazkodással és ellenállással úgy
gazdálkodni, hogy megfelelô hatásfokú puskapor birtokában maradjon, ha
még fontosabb erôbevetésre kerül sor. Csak a maradéktalan ôszinteség
ítélôszéke elôtt dönthetô el, mennyiben szerepel a puskaporral való
gazdálkodásban önámítás, gyávaság vagy kényelemszeretet, mennyiben
pedig bölcs felelôsségvállalás, önfegyelem, megfelelô értékrend és
helyes beosztás.
     A csoportok, szervezetek, intézmények életének és -- többé vagy
kevésbé eredményes -- működésének tanulmányozása egyenes úton vezet a
kommunikáció témájához. Az ezoterikus ,,tolvajnyelv'' használata
jelentôsen képes ugyan erôsíteni a csoport tagjaiban az összetartozás
tudatát (a ,,nyelvében él a nemzet'' analógiájára), de minden kétséget
kizáróan izoláltságot eredményez. Amelyik közösség feladatának érzi,
hogy a ,,külvilágból'' új tagokat toborozzon, és minél több kívülálló
felé bizonyos értékeket közvetítsen, feltétlenül két nyelv
kidolgozására és használatára van kötelezve, hasonlóan a jó orvoshoz,
aki képes tudományát és kollégáival a közösséget szaknyelven ápolni,
de paciensét ettôl megkímélve a számára érthetô nyelven világosítja
fel arról, mit kell tennie, hogy egészségét megtarthassa vagy
visszanyerhesse. Nem kell hosszan magyarázni, hogy ezek a tények az
egyházi hivatalok hordozóit, a teológusokat és a vallásszociológusokat
súlyos döntések és feladatok elé állítják azokban a társadalmakban,
amelyekben az analfabetizmus csak kivételesen fordul elô. Ugyanez a
vezérmotívum kíséri a vallásszociológust szakmailag jól megalapozható
igényéhez, mely a hit, a vallás, az egyház és a teológia fogalmak
minél világosabb megkülönböztetésére irányul. A hit végsô fokon a
kegyelem és a szabadság számunkra racionálisan nem teljesen
megmagyarázható titka arra nézve, ami engem feltétlenül illet, amihez
feltétlenül közöm van, ami engem végsô értelemben érint, ami
feltétlenül az én ügyem, ami minden körülmények között rám vonatkozik.
A vallás ennek csak idôben és térben változó, emberi képességektôl,
hajlamoktól, ízléstôl, társadalmi körülményektôl befolyásolt
kifejezési formája. Legalábbis fontosnak látszik a két fogalmat így
definiálni, hogy az emberi kifejezôdési formák változása vagy a
csalódás azokban, ne rántsa magával a hitet a semmibe. Hasonló okokból
fontos a hitet hordozó és elôsegítô egyház fogalmát is elválasztani a
hit fogalmától, hogy az elôbbinek közismert történelmisége és
túlságosan is emberi mivolta minél kevésbé nehezítse meg az utóbbihoz
való hűséget. Végül gyakorlati szempontból kell törekednünk a hit és a
hittudomány, vagyis a teológia összekeverésére, mert sok kutatásból
tudjuk, meny- nyi kárt okoz a hitoktatás, a hithirdetés
behelyettesítése a (teológiát tanultak számára sokkal könnyebb)
teológiai tudományos ismeretek viszonylag leegyszerűsített
közvetítésével.
     Az utóbbi elemekre röviden rámutatva ismét visszatértem kettôs
hivatásomhoz. Soraimat személyes vallomással szeretném zárni. Nem volt
könnyű számomra a szociológia ösvényén sok kedves, megszokott és
megszeretett elgondolástól, valamint magatartási formától eltávolodni,
részben járatlan utakon új irányok felé tartani, múltat, jelent és
jövôt kompromisszumok árán egy identitásban megtartani. De mindezt egy
jobb jövô iránti hivatástudatból és szívesen tettem. És továbbra is
abszolút kötelességemnek tartom erôim relatív kereteiben dolgozni a
szociológus és a hívô közösségét szeretô ember paradox feladatán:
elôretolni a kocsit, amelyben magam is ülök. . .

* Szójáték. A Salve Regina  kezdetű Mária-antifóna egyik sorának
  tulajdonképpeni értelme: ,,nekünk e számkivetés után mutasd meg''
  (ti. Fiadat, Jézust). Az ostende  szó ugyanúgy hangzik, mint a
  flamand kikötôváros Oostende neve. Jelentése ilyen összefüggésben:
  ,,nekünk e számkivetés után jön Oostende'' (ahol hajóra szállhatunk
  Amerika felé, hazafelé; ez nem csupán a belga, hanem az amerikai
  jezsuiták ,,áhítatos imája'' is volt).

**A Máté-evangélium (16,17) arámul tartalmazza Jézusnak Péterhez
  intézett megszólítását (Bar Jona, Jónás fia). A zsinat alatt a
  Szent Péter-bazilikában két ,,Bar Jona'' biztosította a püspökök
  egységét: a pápa (Jónás fiának utóda) meg a bár (kávéval és
  üdítôvel, csevegési lehetôséggel)…
========================================================================
Mustó Péter: Visszatekintés szerzetesi életem negyven külföldi évére


          Mint a magyar jezsuita rendtartomány tagja

     Azon kevés magyar jezsuiták  közé tartozom, akik a noviciátust
egy idegen provinciában végezték. Hogy a Jézus Társasága
rendtartományokra van osztva, és én a magyar provinciához tartozom,
azt csak több hónapi noviciátus után vettem meglepôdve tudomásul. Csak
azért lettem magyar jezsuita, mert belépésem elôtt egy magyar papnál
érdeklôdtem, és Reisz atya címére írtam a felvétel ügyében. De ettôl
kezdve a felvételizés már a délnémeteknél történt, ahova ô irányított
engem.
     Belépésem elôtt csak két magyar jezsuitát ismertem: Ugrin Bélát
és Hegyi Jánost. Jánossal a kapcsolatot mindig fenntartottam, és
számomra a magyar provinciához való tartozást jelképezte. Ôt
rendszeresen meglátogattam Münchenben. Még mielôtt rektor lett volna
Pullachban, egy látogatásom alkalmával mondta nekem: ô nem egy
provinciába, hanem a Jézus Társaságába lépett be. Többek között ez a
szava is fontos lett az életemben.
     Magyar jezsuitákkal egy közösségben belépésem után hét évvel
késôbb éltem együtt, amikor Varga Andor provinciális Frankfurtba
küldött teológiára, hogy ott magyarokat is ismerjek meg. Sankt
Georgenben abban az idôben többek között Gara József asztalos testvér
élt, akinek a személyén keresztül a testvérek iránti tiszteletem és
szeretetem csak növekedett, Fábry atya, Kókai Lajos, Szilas Laci,
akivel hetente legalább egyszer szenvedélyesen bridzseztünk, és aki
késôbb újmisém szónoka lett.
     A Magyarországon élô jezsuiták közül Domanits testvérrel voltam
kapcsolatban. Többször felkerestem Mohai úti lakásán, általában egy
Magyarországra vagy Erdélybe látogató német ifjúsági csoport
kíséretében.
     Gyerekkoromban évekig éltem Németországban magyar menekültek
táboraiban. Így a magyarok szokásait, és a németekét is, lassan
megismertem. A magyar táborokban a veszekedések, pártos- kodások
visszataszítóak voltak. Emiatt én a magyar emigránsoktól
világéletemben idegenkedtem. Horváth Kálmán és Szabó Feri szerettek
volna késôbb a külföldön élô magyarok lelkipásztorkodásába bevonni, de
fiatalkori emlékeim és egy bizonyos bezártságtól való félelem mindig
visszatartott engem ettôl a lépéstôl.
     A külföldön élô magyar provinciálisokat legfeljebb háromévenként
egyszer láttam, amikor Föld körüli útjukat járták, hogy a világ
legkülönbözôbb részein élô rájuk bízott rendtársaikat is
vizitálhassák. Idejük percre be volt osztva, és persze igyekeztek
tovább. Egy ilyen látogatás alkalmával megkérdeztem Varga Andortól,
hogy tanulmányaim befejeztével mit is csinálok én majd. Azt
válaszolta, csak tanuljak továbbra is. Ez a válasz engem egyáltalán
nem nyugtatott meg.
     A harmadik probáció alatt, Franciaországban kaptam meg Varga
Andor magyar provinciális levelét Amerikából, hogy az USÁ-ba akar
engem küldeni egy középiskolába, francia nyelvtanárnak. Megkérdeztem
tôle -- szintén levélben --, kötelezô-e Amerikába mennem. Azt
válaszolta, hogy nem, de akkor magam keressek munkahelyet magamnak.
Erre volt novíciusmesteremhez, a dél-német provinciálishoz fordultam,
aki a tanulóifjúságot bízta rám Münchenben, vagyis az ifjúsági Mária
Kongregáció prézese lettem. Így kerültem vissza a délnémet
provinciába.
     Ettôl kezdve mindig más nemzetiségű rendtartományhoz kap-
csolódtam, vagyis magyar vagyok, de munkám német, illetve késôbb
kolumbiai joghatóság alá tartozott.

                          Belsô világ

     A  délnémet noviciátusban  már háború utáni, de még zsinat elôtti
légkör uralkodott. Mi már nem korbácsoltuk magunkat nyilvánosan,
ahogyan azt a spanyol skolasztikátusokban még az ötvenes évek végén is
tették. Nekünk már csak ajánlották, bár nagy nyomatékkal, az
önkorbácsolást és a cilicium (szeges drót) viselését. Egy könyvet
kellett a hálószoba ajtaja elé tennem, s akkor ott zavartalanul, más
jelenléte nélkül korbácsolhattam magam. A reggeli órás elmélkedést még
közösen végeztük, mindenki a maga íróasztala elôtt térdelve a kis
zsámolyon. Az íróasztalra támaszkodni nem volt tilos. Az egyenes
hátgerinctartásra Szent Alajos emlékeztetett bennünket. Csak
évtizedekkel késôbb ismertem fel, hogy a zsámolykán ülni biztosabban
lehet, mint térdelni, és hogy az egyenes hátgerinc nem aszketikus
gyakorlat, hanem az imában a belsô tartásnak a következménye, illetve
kezdôknél a belsô tartás keresése.
     Novíciusmesterem jó szándékú jezsuita volt, sem több, sem
kevesebb. Ha nem tévedek, arra hagyatkozott, hogy az ordo solitus, a
megszokott és félórákra beosztott pontos napirend megteszi a hatását,
és ez alakítja majd ki a jó szerzetest. Hogy nekem a noviciátusban
depresszióm volt, azt vagy nem vette észre, vagy nem tartotta
szokatlannak egy jezsuitánál, esetleg nem tudott vele mit kezdeni.
Elmélkedési óráim tele voltak szórakozottságokkal, szexuális képekkel,
zaklatottsággal vagy álmossággal. Ô ezekrôl talán nem is tudott, vagy
természetesnek tartotta, vagy bölcs volt, és bízott abban, hogy nekem
is, mint annyi másnak, hosszú küzdelmek árán kell majd eligazodnom
bensô világomban. Harminc év kellett ahhoz, hogy az imám, bensô
világom bajaira figyelmet, irányítást és reménységet kapjak. Pedig
gyerekkoromban sokat kerestem a csendet, hogy imádkozzam.

                   Idegen nyelv -- idegenség

     Iskolás koromban nem szívesen tanultam idegen nyelveket. A
matematikát szerettem, abban az iskola legjobbja voltam, de késôbb
sosem használtam. A jezsuitáknál idegen nyelvekre lett szükségem. A
német noviciátus után a filozófiát Franciaországban tanultam. Ott egy
évig tartott, míg az asztali olvasmányt meg tudtam érteni, amely az
étkezés egész idejét kitöltötte délben is,  este is.
     Tehetetlen kisgyereknek érzed magad, csak nagyon nehezen tudod
megértetni magad, és látod, milyen türelmetlenek lesznek
beszélgetôtársaid, amikor nyögdécselsz, és mégsem tudod kifejezni
magad. De nemcsak a nyelv idegen, hanem a gesztusok, a szokások is;
nem tudod, mit szabad, és mit nem. Különösen a koszt ijesztett meg
Valsban az elsô hetekben. Amikor elôször tettek elém olajbogyót,  csak
erôlködve tudtam lenyelni. Megfogadtam minden alkalommal, hogy egyet
megeszem belôlük. Évekkel késôbb csemegeként élveztem.
     Nyelvi sikerem elsô ízben a latinnal volt: mivel franciául nem
tudtam még magam kellôképpen kifejezni az elsô szemeszterben, de a
filozófiát értettem, és nagyon megszerettem, az írásbeli vizsgáimat
latinul írtam. Francia társaim majdnem hasra vágódtak elôttem. Ott már
akkor, jóval a zsinat elôtt, az anyanyelven folyt a tanítás, és ôk a
középiskoláikban sem tanultak sok latint. Én viszont a gimnáziumban a
latint azért annyira megtanultam, hogy késôbb minden új nyelvet a
latin nyelvtanhoz hasonlítgatva sajátítottam el. A noviciátusban pedig
a rekreáción kívül latinul kellett beszélnünk.
     Idegenben általában mindenki elôbb a külföldiekkel keres
kapcsolatot. Ezzel enyhíti azt a kellemetlen érzését, hogy semmiben
sem ismeri ki magát. Bennük sorstársat fedez fel, kiöntheti a magában
felgyülemlett keserűséget, és szabadon ócsárolhatja az idegent és a
befogadó ország szörnyűséges szokásait, mert egy és ugyanazon dolgon
gyötrôdnek.
     Elôször Franciaországban  fájt bennem nemzetem szent igazságaival
szemben a közömbösség. De én is közömbös voltam a franciák nemzeti
sérelmeivel szemben. Megdöbbenéssel láttam, amint tíz évvel a második
világháború után egy német katonai sisak hisztérikus rohamot váltott
ki egy jezsuita testvérbôl. Annyira gyűlölték a németeket. Ami nekem
közömbös, francia rendtársaimnak szent és sérthetetlen lehetett. Ezt
csak lassan ismertem fel. Például, akkor amikor már mint a jezsuita
kollégium prefektusa egy viccet engedtem meg magamnak a franciák
megfutamodásáról a hitleri hadsereg elôl. Egy fiatal tanár egész
életre emlékezetesen adta tudomásomra, hogy ilyenen nem nevetünk.
Idegenben a szent és a tabu is más, mint otthon.
     Öt év alatt nemcsak az olajbogyót, az articsókát, a sajtot meg a
vörösbort szerettem meg, hanem nagyon sok irodalmat olvastam, és
kezdtem otthon érezni magam Franciaországban.

        Egy nyelvet nem lehet csak szótárból megtanulni

     Ezt az igazságot sok évvel késôbb Kolumbiában az utcagyerekektôl
és az utcai árusoktól tanultam meg. Bogotában az elsô két évben nagyon
sok ,,szívességet'', vagyis szolgálatot tettem azoknak az
utcagyerekeknek, akik az ô számukra szervezett ,,program'' egyik
intézetének (ahol munkatárs voltam) bejáratánál arra vártak, hogy ôket
is vegyék fel oda. Éjjel-nappal a járdán aludtak, vagy lopni mentek,
verekedtek, vagy felnôtteket rémisztgettek. Mivel tudták, hogy bent
dolgozom, és pap vagyok, ezenkívül még figyelemmel és érdeklôdéssel
fordultam feléjük, s nem féltem tôlük, sok mindenre megkértek: sebeik
vagy betegségeik orvoslására, eltűnt társuknak a megkeresésére,
üzenetet vinni egy bent dolgozó nevelônek stb. Mivel nem tudtam aznap
minden kívánságukat teljesíteni, többször megtörtént, hogy azt
válaszoltam: ,,holnap elintézem.'' Meglepett, hogy ilyen esetben
mindig milyen csalódottan távoztak el tôlem. Nem értettem. Jobban oda
kellett hát figyelnem, mi is történik. A következô megfigyelés
segített:
     Egy másik helyzet, amelyben szintén nem ismertem ki magam, és ez
nagyon zavart, az utcai árusokkal volt, mert mindig rám rohantak, és
próbáltak meggyôzni, hogy vásároljak náluk. De minél inkább
erôsködtem, hogy nincs szükségem az áruikra, és semmit sem akarok
venni, annál erôszakosabban viselkedtek velem szemben. Egy idô után
elkezdtem töprengeni azon, mit is mond egy kolumbiai, amivel le tudja
rázni magáról az utcai kereskedôket. Egyszer csak felvillant bennem:
,,holnap!'' Mintha egy kolumbiai ilyen helyzetben mindig azt mondaná:
majd holnap.
     Azonnal elmentem San Vittorinóra, a legközelebbi nagy utcai
vásártérre, és amikor az eladók rám rontottak és megnyomorgattak,
annyit mondtam, hogy majd visszajövök holnap, mintha varázsszót
ejtettem volna ki, szó nélkül azonnal visszavonultak, és többet nem
törôdtek velem. Megértettem: a ,,holnap'' ,,nem''-et, a ,,nem'' pedig
alkudozást jelent. De ez nincs benne egy szótárban sem. Akkor már
megértettem az utcagyerek csalódottságát is, amikor tôlem azt
hallotta, hogy ,,holnap''.

                   Katalán nemzeti fájdalom

     A kasztíliaiak nyelvét, amelyet mi spanyolnak nevezünk, már
Valsban, filozofálás közben kezdtem tanulni önszántamból. Többször
átmentem Spanyolországba, s egynéhány nyári hetet töltöttem a San
Cugat-i jezsuita skolasztikátusban, hogy a spanyolt gya- koroljam.
Franco idejében volt ez, és a katalánok még nem beszélhettek
anyanyelvükön. Olyan volt ez, mintha Erdélybe mennék magyarok közé
románul tanulni. A helyzet fonákságát akkor még nem fogtam fel.
     Egy rekreáció alatt rendtársaim hosszan meséltek nekem a spanyol
polgárháborúról. Ahogy véget ért a beszélgetés, egy katalán magához
hívott a szobájába, és ott négyszemközt öntötte ki elôttem szívét,
tele nemzeti fájdalmakkal. Tôle egy egészen más verziót kaptam arról,
mi is történt náluk 1936 és 1939 között. Kinek volt igaza? Mindkét fél
sebet ütött a másikon, még a jezsuita skolasztikátuson belül is.
     Az érzelmi töltöttségű intoleráns nemzeti hangnemet és
viselkedést mind kevésbé tudtam elviselni. Kezdtem rájönni, hogy
emberi együttélés csak akkor sikerülhet öldöklés nélkül, ha
megpróbáljuk megismerni, megszeretni és tiszteletben tartani másokban
a másságot. Akkor még nem sejtettem, hogy egyszer majd Dél-Amerikába
kerülök, ahol még sokféle más idegenséggel, faji és társadalmi
sérelmekkel találkozom. Nem tudtam, hogy még évtizedek múlva is
mennyire nehezemre esik majd Isten arcát keresni mások ,,más''-
ságában, abban, ami számomra szokatlan, sôt visszataszító vagy
undorító.

                    A ,,más''-t megszeretni

     Kezdtem tudatosan keresni a ,,más''-ságot, már Münchenben, a
tizenkét évig tartó ifjúsági lelkészségem idején is. A München-
Schwabing-i középiskolás fiatalok sok lehetôséget adtak arra, hogy a
számomra újat, nyugtalanítót, ijesztôt ne tartsam távol magamtól,
hanem próbáljam azt magamhoz közel engedni, benne a valóságot és a
szépet felderíteni. Ez a beatzene korszaka volt. Az elektronikus
zenéért rajongó ifjúság világa, és nemsokkal késôbb a kábítószert
fogyasztó gyerekek és felnôttek közvetlen közelembe kerültek. Nem
moralizáló apostol, hanem megértô barát próbáltam lenni, ott is, ahol
nem tudtam, hogy jó vagy rossz, ártalmatlan vagy káros dolgok
történnek. A szülôk elôbb nem bíztak nevelési módszeremben, de évek
múlva ôk jöttek hozzám, hogy szóljak én a gyerekeikhez, mert bennem
megbíztak, és hallgattak rám.
     1968 forradalmi szellemét nemcsak a fiataljaimon keresztül, hanem
a müncheni egyetemen belül ismertem meg. Szociálpedagógiára iratkoztam
be. Az önkormányzat, a nem tekintélyelv alapján felépülô társadalom,
az egyes személy felértékelése, a jómódúvá vált Nyugat szociális
érzékenysége nemcsak fogalmak voltak immár számomra, hanem egy új út
keresése a mindennapi életben. A rám bízott tanulóifjúság lelkesedett
egy emberségesebb társadalom kialakulásáért. A középiskolás fiatalok
központjába beengedtük a munkásfiatalokat is, és helyet adtunk a
törvénnyel összeütközôk számára is. A börtön világa is közelebb került
hozzám.
     Az új utak keresése konfliktusokat váltott ki. Tizenkét év után a
müncheni egyházmegye elbocsátott mint ifjúsági lelkészt. Mintha a
világ összeomlott volna felettem. Menekülni akartam, a világ végére
elmenni. Így kerültem elôször Dél-Amerikába.
     1977--78-ban egy évig voltam úton Mexikó és Bolívia között. Ott
egy teljesen új és más világgal találkoztam. Minden érdekelt.
Bogotában nem ijedtem meg a koszos utcagyerekek és utcanôk, szemtelen,
fegyelmezetlen, megbízhatatlan viselkedésétôl, sem pedig a rendôrök és
katonák erôszakosságától. A legkétesebb panziókban szálltam meg, a
legolcsóbb közlekedési eszközökre szálltam fel, sokszor teherautók
szállítmányain fekve. Egy hátizsákkal, benne egy váltás ruhával,
azokat látogattam meg, akik keresztény hitüktôl indíttatva az
igazságosságot próbálták megvalósítani. Isten arcát, a lét arcának
minden ráncát, fény- és árnyoldalát próbáltam ott felfedezni.
     Amikor tizenhárom hónapi utazás után a német provinciális
hívására hazafelé Caracasból New Yorkba repültem, hogy Fordhamon
dolgozó magyar rendtársaimat meglátogassam, volt provinciálisom, Varga
Andor levetett ruhámat azonnal a szemétbe dobta. De ez engem nem
zavart. Továbbra is elszánt maradtam, hogy az emberi valóság számomra
ismeretlen és elrejtett zugait jobban felfedezhessem.
     Berlinben, 1979-ben felkerestem a magukat homoszexuálisnak valló
papok és evangélikus lelkészek találkozóit. Kétszer vagy háromszor
vettem részt megbeszéléseiken. Elmentem a homoszexuálisok kávéházi
ismerkedô helyére, sôt még az uszodájukban is voltam egyszer.
Felkerestem egy pornográfia miatt többször elítélt embert.
     Ebben az idôben próbáltam ki a kábítószert is. Egy volt müncheni
diákom, aki nagy tapasztalatokkal rendelkezett ezen a téren, de a
kábítószer sohasem vált szenvedélyévé, utasításokat adott nekem a
hallucinogén szerek kipróbálásához. Három vagy négy alkalom elég volt
nekem. De kerestem az idegen ízeket is, különösképpen a törökök
városnegyedében Berlinben. Ekkor már a német jezsuita munkáspapok
közösségéhez tartoztam.

                       Papok és munkások

     A munkáspapok iránti érdeklôdésem és vonzódásom francia
rendtársaim körében keletkezett. Az ötvenes évek közepén, amikor Róma
a papoknak megtiltotta, hogy kétkezi munkát végezzenek teljes
műszakban, közöttünk nagyon sok vita volt errôl a kérdésrôl.
Franciaországban a második világháború végétôl kezdve sok pap,
szerzetes és szerzetesnô ment el gyárba dolgozni, és a fiatal
papnövendékek körében nagy volt a vonzódás a munkáspapi életmód iránt.
Ennek több oka volt.
     Az egyik okát P. Henri Godin könyve, a Franciaország, missziós
terület?  nevezte meg: egész vidékek és néprétegek
elkereszténytelenedése. Az ipari fejlôdés kivonta az emberek tömegeit
abból a falusi életközösségbôl, ahol a papnak megvolt a biztos
szerepe, hatalma és mondanivalója. Az új, proletár életformában, a
szegény városnegyedekben és az alantas munka tapasztalatai között a
papnak nem volt szerepe. Hagyományos mondanivalója egy másik világhoz,
egy elmúlt világhoz tartozott.
     Maguk a papok és szerzetesek is megváltoztak: iskolázottságuk és
életvitelük közelebb vitte ôket a középosztály nyelvéhez és
tapasztalataihoz. Észrevétlenül szakadék, idegenség keletkezett a
klérus és a tömegek között. Az egyház irányító szerepe lehetetlenné
vált a magukat keresô új társadalmi osztályoknál. A hívek egyszerűen
kivándoroltak a klérus hatáskörébôl és a templomokból.
     Ez az elidegenedés az egyháztól sok keresztényt mélységesen
megdöbbentett. Sokan az újraközeledés különbözô formáit kezdték
keresni. Felismerték, hogy közösen érthetô nyelv csak ott lehet, ahol
azonos élettapasztalatok vannak.
     Papok és szerzetesnôk gyári munkát vállaltak, és az egyszerű
városnegyedekbe költöztek, sorsközösséget vállalva az egyszerű
néprétegekkel, hogy megosszák az emberek mindennapi élettapasztalatát,
és megtalálhassák a szavakat szomszédaik szívéhez.
     A francia Charles de Foucauld a század elején szeretett volna
olyan szerzetesrendet alapítani, amelynek tagjai nem nagyobb
közösségben élnek, mint egy család, és a saját kezük munkájával és
verejtékével keresik meg a mindennapi kenyerüket, szemben a nagy és
gazdag kolostorok életével a lakótelepeken kívül.
     Ez Názáret lelkiségének felfedezése volt. Jézus életének
legnagyobb részét kisiparosi munkával töltöttel. Ennek a harminc évnek
tehát jelentôsége kell, hogy legyen az apostolai számára, ha Jézus
ennyi idôt szánt rá.
     Francia rendtársaim, akikkel az ötvenes évek közepén filozófiát
tanultam, és a Társaságban maradtak, majdnem kivétel nélkül
munkáspapokként egészen kis közösségekben, egyszerű városnegyedben
élték le az életüket. A jezsuita munkásmisszióhoz megvan ma is a
kapcsolatom, és egymáshoz tartozónak érezzük magunkat, bár magam csak
egy évig voltam munkáspap.
     Berlinben 1978-ban alakult meg a mindeddig egyetlen német
jezsuita munkáspap-kommunitás. Hárman voltunk. Én akkor jöttem vissza
elsô dél-amerikai tartózkodásomból, két német rendtársam pedig
Franciaországból tért haza, ahol kisközösségi tapasztalatokat
szereztek, és gyárban dolgoztak, az egyik mint esztergályos, a másik
mint segédmunkás.
     Elôbb egy munkásszállóban laktunk. Aztán a város
legelhagyatottabb részén béreltünk lakást, a Berlini Fal egyik
zugában, ahol a múlt század végén az ipari munkások nyomorogtak. Most
ott, Berlin Kreuzbergben nagyrészt török vendégmunkások élnek. Rajtuk
kívül csak néhány idealista fiatal német költözött még oda, akik egy
igazságos társadalomról álmodtak, meg idôsek, akik elmulasztották még
idôben elhagyni a pusztulásnak indult városnegyedet.
     Nyugat-Berlin falakkal körülvett sziget volt, ahol a bezártság
érzése sokakban elviselhetetlenné vált. Ezért abban az idôben kevés
épkézláb német élt ott. Akik voltak, azok sem ott laktak, ahol mi. A
nyugatnémet városok elegánsan felújított arculatából semmi sem volt a
mi környékünkön.
     Aztán munkát kerestem: kórházban, a kertészetnél vagy a
vendéglátóiparban. Újsághirdetéseket olvastam, és jártam a várost.
Szörnyű volt. Megalázó volt magamat eladni olyanoknak, akik lenéztek,
és látszott rajtuk, hogy még ha kellenék is, akkor is csak
szívességbôl alkalmaznának. Általában alkoholistának néztek, aki most
jött ki a börtönbôl. Nem is tudtam mindennap útra kelni. Pedig a
Suscipét én is elmondtam a nagy lelkigyakorlat alatt. Csak
tisztelettel tudok olyanokra nézni, akiknek az élet a munka keresést
juttatta osztályrészül.
     Végül is mosogató lettem a belváros egyik nagy vendéglôjében. Ott
csak külföldiek dolgoztak, olyanok, akik nem tudtak németül, sokszor a
papírjaik sem voltak rendben, és teljesen ki voltak szolgáltatva a
munkaadónak, mind a munkaidôt, mind pedig a fizetést illetôen:
törökök, ázsiaiak, jugoszlávok. Hogy mit éreztünk? Nem tudom.
Fizikailag hihetetlen fáradtságot. Sosem hittem volna, hogy a fizikai
munka számomra annyira fárasztó lehet, és hogy ennyire rosszul
fizetnek meg érte.
     Mi történt a lelkemben? Loptam. Életemben elôször loptam. Amit
csak el tudtam csenni. Sótartót, poharat, valami élelmiszert. Nem
mintha szükségem lett volna arra, hogy lopjak. Nem eltervezve,
szándékosan, hanem belülrôl hajtott valami. Sportból.
     Miután otthagytam a berlini vendéglô mosogatótermét, soha többé
nem történt ez meg velem, de azóta másképpen nézek magamra és a
tolvajokra is. Azt kérdezem: mi történhetett vele és benne, hogy lop
vagy hazudik? Bogotában ezt a kérdést nagyon sokszor tettem fel
magamnak, és a válaszok is megrendítôek voltak.
     Testi fogyatékosságaim közé tartozik kancsalságom. Zavart fiatal
koromban, de soha senki nem bántott emiatt. A berlini vendéglôben
történt meg elôször életemben, hogy valaki kicsúfolt szemem ferdesége
miatt. Egy török lány volt, aki velem mosogatott. Ha elment mellettem,
rám vigyorgott, és ,,kancsal''-nak szólított. Érzékenyen érintett. Egy
ideig tűrtem, aztán legközelebb a törökökre használt német csúfnévvel
illettem: ,,Kanacke!'' Rém dühös lett. Rákérdeztem: bosszant? Engem
is, ha kancsalnak nevezel. Attól kezdve nem volt bajom vele. Éreztem,
hogy meg tudom szeretni új világomat, de valami vonzott belülrôl
vissza Dél-Amerikába.

                          Ádám és Éva

     Jézus Evangéliumával sosem volt bajom. Az egyház praxisával és
tanításával többször viaskodtam. Itt van egy példa: filozófiai
tanulmányaim idején az egyház tanítása még éles ellentétben állt a
fejlôdéstan (evolúció) tudományos hipotézisével. Az embert és az
állatokat Isten külön-külön személyesen teremtette -- így áll a Bibliá
ban.
     Aki tehát Darwinnal együtt azt tartja, hogy az ember az állatból
fejlôdött volna ki, az a Szentírás ban kinyilatkoztatott isteni
tekintélynek mond ellent. Ha elfogadod a fejlôdés hipotézisét, nincs
ke- resztény hited. Én azonban mindenképpen valószínűbbnek tartottam a
fejlôdés lehetôségét, és nem tudtam elképzelni, hogy Isten két kezével
agyagból formálta volna ôseimet. Ezek szerint a hitem és keresztény
mivoltom forgott kockán. De én szerettem volna hívô keresztény
maradni.
     Kozmológiatanárom Teilhard de Chardin tanítványa volt, akinek a
könyvei még akkor nem jelenhettek meg, és írásai csak kéz alatt
forogtak a francia jezsuiták köreiben. Mikor aztán elolvashattam 1960-
ban Teilhard fô művét, az Emberi jelenség et, amelyben kifejti, hogy a
fejlôdés hipotézise a tudományban nem mond ellent a keresztény hitnek,
hihetetlen nagy kô esett le a szívemrôl. Maradhatok hívô keresztény
akkor is, ha nem tudom elhinni, hogy Ádám és Éva a semmibôl lettek
egyszerre, hanem hihetôbbnek tartom, hogy Isten az élôlények
fejlôdésén keresztül teremtette meg ôket.
     Öt évvel késôbb a II. vatikáni zsinat mintegy rehabilitálta
Teilhard-t; eszméibôl sokat átvett a Gaudium et spes  konstitúció. Így
megmaradhattam én is az egyház tagja. Fellélegeztem. Ekkor értettem
meg, hogy nyomás alatt voltam elôtte, és szabadságra vágytam. Világos
lett elôttem, hogy hitem és elkötelezettségem Istennel a katolikus
egyház keretein belül nem jelenti az értelmem megtagadását. Szabad
keresnem hitem értelmességét.

     Aggiornamento -- zsinat -- ecclesia semper reformanda

     XXIII.János pápa és a zsinat több felszabadító élménnyel
gazdagított engem. Aggiornamento = legyen az egyház tanítása és nyelve
érthetô, a názáreti örömhír felismerhetô korunk embere számára --
tisztuljon meg az egyház mindattól, ami benne gát és akadály, hogy
feladatának ma is megfeleljen.
     A II. vatikáni zsinat ideje alatt Frankfurtban a teológián
voltam. Tanáraim nagy része mint a német püspökök szakértôi  vettek
részt a zsinaton. A szüneti idôszakokban visszajöttek hozzánk, nem
gyôztük hallgatni beszámolóikat. Lelkesedve, felszabadulva ittuk
szavaikat. Hitünk az egyházban megerôsödött és éreztük, hogy most már
büszkék lehetünk vallásunkra még az egyházon kívüliek elôtt is.
     Fontos lett számomra Rahnernek az a szava, hogy ,, a zsinat nem
hozott új dogmát, mert a püspökök többsége már tudatában volt annak, -
- amire régebbi idôkben nem figyeltek fel --, hogy nincs egy olyan
mondat -- a dogma pedig egy mondat --, amely minden nyelven, minden
kultúrában és minden korban félreérthetetlenül  egy és ugyanazt
jelentené''. Az igazságot egyetlen  általános értelmű mondatban nem
tudjuk rögzíteni. Az igazsághoz csak közelíthetünk.
     A zsinatot figyelve láttam, hogy maguk a püspökök is keresik az
igazságot. Ôk is küzdenek azért, hogy az evangélium tanítását a mai
kor embere számára érthetô nyelven és jelekben tudják tovább- adni.
Maguk a püspökök sem voltak mindenben egy véleményen. Tehát akkor én
is kereshetem hitünk igazságainak legkifejezôbb módját.
     Ekkor figyeltem fel elôször Latin-Amerikára püspökein ke-
resztül. Meglepetésünkre többségük a nyílt gondolkodású püspökökkel
együttérzett és szavazott. Ôk is az egyház megújulásának szóvivôi
voltak. Felismerték és bevallották kontinensük, a katolikus kontinens
bűneit, így a faji és szociális igazságtalanságokat is, amiért az
egyház is felelôs.
     Röviddel a zsinat megnyitása elôtt kezdte a német püspöki kar
megszervezni nemzetközi segélyszolgálatait. A zsinat szüneti
idôszakaiban a latin-amerikai püspökök szinte kivétel nélkül jártak
Németországban anyagi segítségért, de információs körutat is tettek.
Ezek a személyes találkozások és beszámolók bennünk, jezsuita
skolasztikusokban, de a nyugatnémet egyházi és világi közvéleményben
is eleven benyomást keltettek a dél-amerikai helyzetrôl.
     A zsinat nemcsak jót hozott nekem. De ezt nem azonnal vettem
észre. Évek múlva egy hittantanár az angolkisasszonyok müncheni
gimnáziumában nyíltan óvta a nôvéreket azoktól a papoktól, akik a
zsinat idején tanulták a teológiát. Engem 1963-ban szenteltek. Így a
veszélyesek közé tartozom, bár erre csak késôbb jöttem rá. Akkor még
lelkesedtem, mint pünkösdkor az apostolok.

                  Az egyház az én erôs váram?

     XXIII. János pápa aggiornamentóra szólító felhívása szívügyemmé
vált. A mindig újra megújítandó egyháznak megújítói közé szerettem
volna tartozni, hogy korunk embere is megszerethesse az egyházat.
Mindent kipróbáltam, hogy a mise, a szertartások, az imák, a teológiai
nyelv átláthatók, megérthetôk lehessenek a résztvevôk számára.
     A müncheni érsekség ifjúsági lelkészeinek egy találkozóján -- ez
már több évvel a zsinat után volt -- Döpfner bíboros ránk ripakodott:
,,A misével pedig nem experimentálunk!'' Egyik kollégám megjegyezte:
,,A húszas és harmincas években papok és hívek kis csoportokban
sokszor titokban és a hivatalos római elôírásokat elhagyva ünnepelték
az Eucharisztiát. A zsinat ezeknek a kísérleteknek az eredményeit
jóváhagyta, sôt liturgia-reformként általános törvénnyé tette.'' A
bíboros válasza: ,,De azok felelôsségük tudatában levô emberek
voltak.''
     Ebbôl azt a következtetést vontam le, hogy ha felelôsségem
tudatában és a szertartáson részt vevôk nagyobb lelki épülése
érdekében változtatok az elôírt formákon, akkor  megtehetem.
Liturgiánkat a fiatalokkal való hosszú beszélgetések alatt készítettük
elô minden alkalommal. Mindent megtettünk, hogy a mise rutinná ne
váljon, hitünk hiteles kifejezése legyen. Persze kísérleteink nem
mindig sikerültek, és rá kellett jönnöm, hogy ami a tanulóifjúságnak
lelki élmény volt, az a munkásfiataloknak unalmas szószátyárság
lehetett. De hibáinkból is próbáltunk tanulni.
     Egy idô után azonban lelkem mélyén egy kép jelentkezett, nagyon
mélyrôl, amely az egyházhoz való viszonyomat ábrázolta: egy várban
vagyok, amely az egyház, biztonságban és jól érzem magam, de egyszer
csak felfigyeltem arra, hogy falai is vannak. Megpróbáltam átnézni
felettük. Észrevettem, hogy a vár falain túl is élnek emberek, azok
sem mind rosszabbak, mint mi, azoktól is tanulhatnánk, és azok is
tanulhatnának az egyháztól. Ezért többekkel együtt elkezdtem lebontani
a vár falait, hogy kapcsolat jöhessen létre a váron kívül és a váron
belül élôk között.
     De amíg én minden erômmel azon fáradoztam, hogy a két külön
világban élôk találkozhassanak egymással, azalatt mások elkezdtek újra
falakat építeni az egyház számára, s már úgy, hogy én mindenképpen a
falakon kívül rekedjek.
     Egy nem megkeresztelt barátommal, akinek a gyerekeit én
kereszteltem, megosztottam aggodalmamat: kérdésessé kezd válni a
helyzetem az egyházon belül, mert ott mind többen károsnak tartanak
engem az egyház számára. Ezt válaszolta: ,,Maradj te az egyházban,
mert addig nekem is van benne helyem.'' Így váltam én az egyház
peremén lévôk apostolává.
     Az egyház és köztem kialakult viszonyról bennem keletkezett
képnek még volt valódi folytatása. Ez Bogotában történt tíz évvel
késôbb. Msgr. Romerónak, a meggyilkolt El Salvador-i érseknek halála
évfordulójáról emlékeztünk meg. Mind a szociális igazságosság mellett
elkötelezett nôk és férfiak, világiak és egyháziak csoportja voltunk.
Keresztutat végeztünk a Bogota melletti hegyen lévô Monserrate
nevezetű Mária-kegyhelyre. Ezrével mennek oda az emberek a városból
vasárnaponként. A mezítlábas, térden csúszó, imádkozó zarándokok
között és az utcai árusok tömege mellett mi is mentünk összeszedetten
felfelé, és tizennégy stációnál megállva imádkoztunk Kolumbiáért és a
világon mindenhol igazságtalanságot elszenvedô embertársainkért, kérve
a megölt érsek közbenjárását.
     Fent a hegyen szerettünk volna a templomban misézni. Nagy tömeg
volt. A zarándokok lelki igényeit szolgáló atyák minden félórában más
csoportnak miséztek egész délelôtt. A templom igazgatójától mi azt az
utasítást kaptuk, hogy várjuk meg a misék végét, és akkor mi is
bemehetünk a templomba. A szabadban együtt imádkoztunk és énekeltünk,
várva a templomba való bebocsátás idejét. De mikor az utolsó mise után
mi is be akartunk menni, az Isten háza be volt rekesztve belülrôl. Ki
lettünk zárva. A zarándokokat ellátó paptársaink szemében mi nem
voltunk eléggé megbízható keresztények, hogy az ô templomukban az
Eucharisztiát megünnepelhettük volna. Monserrate kegytemplomában a
valóságban is beigazolódott, amit a bensômben egy képben már régóta
láttam.
     Érdekes,  én sosem féltem attól, hogy a pokol kapui valaha is
erôt vehetnének az egyházon. Talán azért, mert nem egy intézményben,
hanem a szentek közösségében és a Szentlélek működésében hittem, és
teljes bizalmam volt benne. Azt vallottam mindig,  hogy az egyház
problémái, mint például a paphiány, üldözések stb., lehetôségek arra,
hogy a Szentlélek megújítsa az egyházat mint intézményt. Latin-
Amerikába is ez a remény vitt. Az egyházért aggódó embereket és
azokat, akik az egyházat hatalom megszerzésével próbálják megvédeni,
nem tudtam megérteni.

                       Jezsuita társaim

     A jezsuitákhoz a viszonyom jó maradt akkor is, amikor az
egyházból kirekesztve éreztem magam. Különösen Arrupe általános
rendfônököm -- akivel sosem találkoztam személyesen -- azt az érzést
táplálta bennem, hogy amíg ô generális, addig nekem is van helyem a
Jézus Társaságban.
     Tudtam azt is, hogy nagyon sok más jezsuita társamra számíthatok,
és bennük megbízhatok. Erôs támaszt jelentett számomra a hozzájuk való
tartozás, különösen Dél-Amerikában, és talán akkor leginkább, amikor
egyedül laktam Bogotában egy szegény városnegyedben. Becsültem
feletteseimben, hogy nekem mindig idôt engedtek, és ki tudták várni,
amíg fejlôdésemben tovább értem, és hálás voltam a rendemnek, hogy
olyan sok szabadságot és lehetôséget kaptam általa.
     A barátság jezsuiták között mégsem könnyű. A szerzetesi ideál
annyira magasan, szinte elérhetetlenül lebeg sok rendtag
elképzelésében, hogy úgy érzi, nem felel meg ennek a tökéletességi
elvárásnak. Ezért sosem engedheti el magát teljesen társai közt. Ez a
feszültség a mély barátságot gátolja. Bennem is volt ebbôl a tartóz-
kodásból, de bizalmamat sosem vette el a jezsuitáktól.
     Néha egyoldalú volt ez a bizalom részemrôl. Voltak rendtársaim és
feletteseim, akik érthetô módon kételkedtek bennem. Például a
kolumbiai provinciális egyszer magához hívatott, és azt kérdezte
tôlem, hogy ha a rendházon kívül akarok élni, akkor miért nem kérek
engedélyt Rómától, hogy ,,extra domum'' élhessek -- ami sokszor az
elsô lépés a rendbôl való kilépés felé. Megkérdeztem, hogy érdekli-e,
miért is élek én az egyszerű emberek között egyedül. Becsületére
legyen mondva ennek a provinciálisnak; figyelmesen meghallgatott.
Utána felállt, megölelt, és azt mondta, hogy a kérdést tanulmá- nyozni
fogja. Meg is tette.
     Egy év múlva levelet kaptam tôle, hogy Róma meghallgatása után
kivételesen megengedi, hogy továbbra is ott lakjam, ahol vagyok. Öt
évvel késôbb, amikor elbúcsúztam tôle, azt mondta: ,,Tudod milyen
bizalmatlan voltam hozzád, de most utódomnak írásban hagyom, hogy
hozzánk akármikor visszajöhetsz, nem áll fenn ellened semmi.'' Szép
volt tôle.

                   Bomlasztás vagy átmentés?

     A latin attól kezdve nem volt  az egyház hivatalos nyelve többé,
amikor XXIII. János pápa körlevélben sürgette, hogy a papneveldékben a
kispapok tanuljanak meg végre latinul. Ez a pápai levél egy korszak
végét jelezte.
     Ez történt a magázással is a Jézus Társaságban. Mikor beléptem a
rendbe, még természetes volt mindenki számára, hogy jezsuita a
jezsuitát csak magázhatja. Még édestestvérek egymás közt is így volt,
ha mind a ketten jezsuiták lettek. Én a tegezés kezdeményezôi közé
tartoztam, már Franciaországban. Aki engem visszategezett, azzal
tegezô viszonyban maradtam. Ha a másik továbbra is magázott engem, én
is visszatértem a magázáshoz. Valamilyen egyenrangúságot kerestem
rendtársaim között. Elöljárót tegezni eleinte kicsit nehezemre esett.
A patriarkális társadalom végét véltem közeledni, és megsejtettem,
hogy a szerepek újrarendezôdnek a családokon és a közösségeken belül.
Ezáltal megváltoznak az emberi kapcsolatok egymás között. Egy
közösségen belül a szerepeket újra meg kell határozni.
     1961-ben a délnémet provinciális hivatalos körlevélben
tudomásunkra adta, hogy a Társaságon belül a magázás kötelezô, a
tegezés tiltott. Az elöljáró erélyes hangú rendreutasítása persze nem
a közénk belopakodó tegezôdésnek a továbbterjedését akadályozta, hanem
nyilvánvalóvá tette, hogy a magázás kiment a szokásból a jezsuitáknál,
és azóta sem tért  vissza.
     Ez történt az egyházi egyenruhával, a szakállal, a liturgiával.
Bomlasztottunk, vagy megpróbáltuk bensô hitünket átmenteni egy
megváltozott világba? Ez történt a történelem folyamán újra meg újra.
Csak ott maradt a kereszténység élô és dinamikus, ahol a bensô hit és
az új kultúra köntösében is kifejezésre juthatott. Ott pedig, ahol
csökönyösen ragaszkodtak a bensô hit külsô megnyilatkozásaihoz, ott a
megváltozott kultúrkör emberei már képtelenek voltak a régi
szokásokban életerôt adó hit forrását felismerni. A zsinat után
megpróbáltuk hitünket átmenteni egy gyökeresen megváltozott
társadalomba, mely nemzetek, kultúrák és vallások határain átgázolva
egyetemes emberivé próbál alakulni.
     Ebbôl a visszatekintésbôl sok fontos dolgot kihagytam: leginkább
azt, ami lelkem rezdülései közt nagyobb szeméremérzetet vált ki
bennem; és rengeteg dél-amerikai élményt, amelyrôl beszámolni nem a
szemérem, hanem a hely rövidsége gátol.

     1996 Pünkösdjén.
========================================================================
Muzslay István: Elindultam szép hazámbul . . .


                        Világgá mentem

     Az egyházi iskolák államosítását 1948 nyarán még Kalocsán éltem
meg, ahol nevelôtanár voltam a jezsuiták kollégiumában. Röviddel
ezelôtt a rendôrséggel is meggyűlt a bajom. Íme a híres eset!
     Május közepén az érettségizôk ballagásán búcsúbeszédet tartó
diákunk váratlanul eltűnt. Hamarosan megtudtuk, hogy a rendôrség vitte
el. Egész éjszaka fogva tartották. Diáktársai állandóan figyelték az
épületet, és készek voltak arra is, hogy megakadályozzák elhurcolását.
A rektor engem bízott meg azzal, hogy próbáljam kiszabadítani. . .
Bementem a rendôrségre, ahol az elôadó elvtárs fogadott. Hogy
megnyerjem a bizalmát, elmondtam neki, hogy filozófiai
szakdolgozatomat Marxról készítettem; az eredeti német kiadás alapján
átkínlódtam magam még A tôkén  is. Fellelkesedett:
     -- Maga a mi emberünk! Álljon közénk! Tanár lesz a pártiskolán! .
. . Mosolyogtam: -- Majd jól megfontolom a dolgot -- feleltem neki.
Megtudtam,  miért fogták le a fiút, és miért akarnak ellene vádat
emelni: -- Azt merte mondani, hogy apokaliptikus idôket élünk. . . Egy
jó órába tellett, amíg sikerült az elvtárssal megértetnem,  mi is az
az apokalipszis. A fiú kiszabadult.
     Elhatároztuk, nem vállalunk munkát az államosított iskolában. A
közben már kinevezett új igazgatónak, aki addig tornatanár volt, a
kollégium rektora még fegyelmit is adott. Mint tartalékos tiszt részt
vett volna az újvidéki mészárlásokban, és a kommunisták már régóta
kezükben tartották a szerencsétlent. Én szerettem és sajnáltam
szegényt.
     Nyár elején elöljáróim Szegedre irányítottak. Ott tudtam meg,
hogy tanulmányaim folytatására Hollandiába küldenek. Hollandiába, a
tulipánok meg a szélmalmok országába? Hogyan juthatnék én el oda?
Ahhoz útlevél és még vízum is kell! Hogyan szerzem én azt meg?
     Felmentem Pestre, és nagy merészen beállítottam a holland
követségre. Barátságosan fogadtak, de hát útlevél nélkül nem tehettek
semmit. A nyugodtan pipázó titkár úr végül csendesen megjegyezte:  --
Próbálja meg bécsi követségünkön. . . Legszívesebben azonnal
nekimentem volna a határnak. De hát elöljáróim azt a parancsot adták,
hogy kérjek útlevelet. Nincs mese! Nálunk az engedelmesség az egyik
legfôbb szabály. Nem láttam sok értelmét, de szót fogadtam. Ez volt a
jó.
     Az útlevélhez szükséges igazolásokat beszereztem a szülôfalumban.
Az édesanyám, testvéreim és barátaim mind úgy tudták, hogy útlevéllel
mentem Hollandiába. A késôbbi zaklatások során ezt állították is. Csak
az egykori jó tanító bácsim gyaníthatott valamit. A búcsúzáskor még
utánam is szólt: -- Nehogy nekimenj a határnak, mert fenéken lônek!
     Hosszú hónapokon át türelmesen vártam. Minden héten fürödtem és
csónakáztam a Tiszában. Sokat jártam a Móra Ferenc Múzeumba is, hogy a
könyvtárban dolgozzam egy témán: Jézus a magyar irodalomban. Október
végén hívatott a rendôrség. Az útlevélrôl szó sem lehet. Az országban
már nagyban folyt a Mindszenty-ellenes kampány, de elôször a
jezsuitákkal akartak leszámolni.
     A szegedi technikum felbôszített fiatalsága az egyik estén
megrohamozta a kollégiumunkat. Elöljáróink megtiltottak minden
ellenállást. A felsô emeletre szorítottak minket. Szigorúan ôriztek
minden kijáratot. Se ki, se be! Nekem mégis szerencsém lett. . .
     Másnap este bejött hozzám az iskola egyik tanára, dorogi
származású, régi jó barátom. Kíséretében észrevétlenül elhagytam a
házat. Isten áldja meg haló poraiban! A sötétség leple alatt
kijutottam az állomásra, és elértem az éjszakai vonatot. . . Indulás
Nyugat felé! Gyôrben leszálltam a vonatról. Inamba szállt a bátorság.
. . Bementem a bencések templomába (valamikor a jezsuiták építették),
leültem bal oldalon az utolsó padra, és újra átgondoltam az életemet,
terveimet és a jövô minden bizonytalanságát. Végre döntöttem:
     -- Nincs megállás! Neki a határnak! Az Isten is úgy akarja! Ha
Isten velem, ki ellenem?
     Útban a gyôri állomásra szembe találtam magam egy volt
diáktársammal. A Kis-alföld  szerkesztôje volt és a Mindszenty-kampány
egyik hírhedt nagymestere. . . (Késôbb észre tért, és a magyaróvári
ávóslaktanyánál esett el.) Hirtelen beugrottam az egyik kapu alá. Nem
vett észre. Nyugodtan mehettem tovább. Egy kiskocs- mába is betértem.
Két deci jó bor felvillanyozott. A soproni vonatra szálltam fel. Közel
a határzóna. Már elôre gyanítottam, hogy a vonat tele lesz
fogdmegekkel. Így is volt. Hamarosan bejött a kocsiba egy furcsa
fiatalember. Azonnal észrevettem, hogy csak tetteti a részegséget és
hôbörög: -- Megyek a Juliskámhoz Szombathelyre. . .
     Velem szemben foglalt helyet. Én meg csak ültem egy brosúrával a
kezemben. A szerzôjére és a címére még mindig emlékszem: Kalinin
Dialektikus történelmi materializmus  című műve.  Elmerültem a
fércmunka tanulmányozásában. A fiatalember egyszer csak rám kiált: --
Hová megy?  Pillanatok alatt megéreztem, hogy a válaszom döntô
jelentôségű a további sorsomra nézve. Közben kegyetlenül zakatolt a
szívem. Szerencsére nyugodt maradtam, és mosolyogva feleltem: -- A
Mariskámhoz megyek Sopronba. Ezután már nem is zaklatott. Nem
gyanított semmit.
     Megérkezünk Sopronba, és kinézek a vonat ablakán. Látom, hogy az
utasok csak két rendôrsor között haladva hagyhatják el az állomás
épületét. Egyiküket-másikukat igazoltatják. . . Mitévô legyek?
Utolsónak maradok, hogy közben jól megfontoljam a tennivalót.
Fohászkodom egyet a Szűzanyához, az én ,,Mariskámhoz'' is. . .
     Odalépek az elsô rendôrhöz. Cigarettát nyújtok neki, és tüzet
kérek. Gyanútlanul elfogadja, és tüzet is ad. Az ötlet bevált! Az
elvtársai valószínűleg azt hitték, hogy barátok vagy legalábbis
ismerôsök vagyunk. A rendôrsor feloszlott, és lassan kiballagtam az
állomás épületébôl. . .
     Egy kedves néni adott szállást. Még mindig emlékszem a nevére:
Mayer Hermina. Kis bôráru üzlete volt a belvárosban, öccse jezsuita
kispap. Jól esett a szeretete. A jó Isten azóta már bôven
megjutalmazta. Másnap utánanéztem a határátlépési lehetôségeknek.
     Elôször is beállítottam a belvárosi plébániára. A jó öreg
prelátus olyan lett, mint az ôszirózsa, amikor elmondtam, ki vagyok,
és mi járatban jöttem hozzá. Nem is mondott szinte semmit. Megértettem
szorult helyzetét, és meg is bántam, hogy hozzá fordultam. Azt ugyan
mondta, hogy imádkozik értem. Mit is tehetett volna jobbat?
     Aztán bementem a templomba imádkozni, és újra megfontolni
mindent. Egy kedves öreg sekrestyés szorgoskodott a padok között.
Megszólítottam, és tanácsot kértem tôle. Ô sem mondott sokat, de azt
igen, hogy menjek el az apácákhoz. Isten áldja meg a tanácsáért!
     Peregrina nôvér az Isteni Megváltó Leányai Társaságából gyorsan
megszervezte menekülésemet a Fertô tó partján. Az isteni Gondviselés
szerepét töltötte be az életemben. Az utolsó pillanatban Horváth
Kálmán rendtársam is csatlakozott hozzám, és bajtársam lett a
számkivetés elsô éveiben. Vele együtt mentem tovább az éjszakában
messze-messze bujdosásba, ismeretlen új világba, ahová a jó Isten
vezetett.
     A tarisznyámban nem volt más, mint a Szentírás , német szótár meg
két szál kolbász egy darab kenyérrel. Kalinin brosúráját betapostam a
Hanság sarába. . .

                        Az ,,Alföldön''

     Csak pár hónapot töltöttem Ausztriában. Még zónákra volt osztva,
és mindenütt találkoztam oroszokkal is. Féltem tôlük. Nem is
jelentkeztem be sehol az osztrák hatóságoknál. Tirol a franciák
felügyelete alatt állt. Ott már szabadabban éreztem magam. Az
egyetemre is bejártam, és megmásztam az Innsbruck körüli hegyeket.
     Az állomásmisszió kedvesnôvére segítségével sikerült útlevelet
kapnom a Nemzetközi Vöröskereszttôl. Az egyik osztrák rendtársam még
,,laisser-passer''-t is kért számomra a francia parancsnokságtól.
Azzal aztán beengedtek a franciák németországi zónájába is. Az
innsbrucki holland konzul vízumot is nyomott az útlevelembe. Utam
ugyanis hozzájuk vezetett, a tulipánok és a szélmalmok hazájába. . .
     Hollandia igazi neve tulajdonképpen ,,Alföld'' (Nederland).
Hollandia csak két tartománya az országnak: Dél- és Észak-Hollandia,
amelyek a történelmi fejlôdés és az ország állammá szervezôdése során
központjává váltak ennek az ,,Alföldnek''. Városaiknak (Amszterdam,
Hága, Haarlem, Rotterdam stb.) mindig jelentôs volt a politikai
szerepük, és kiterjedtebb joggal rendelkeztek, mint Európa  más
országaiban a feudális renddel vagy az abszolút monarchiákkal
jogaikért küszködô városok.
     Nem is mertem volna soha egy brabanti, limburgi vagy fôleg fríz
polgárnak azt mondani, hogy ô holland, hiszen nem az, hanem
,,alföldi'' (Nederlander).
     S bár a hollandok is ,,alföldiek'', a magatartásuk azonban más,
mint a többié, túlságosan is kiegyensúlyozott, zárkózott és száraz. A
holland igazi énjét nemigen ismerheted meg. Mintha fátylat hordana.
Százával voltak köztük ismerôseim, de barátom egy sem. Annyira
torokhangon, fontoskodva és affektálva beszélnek, hogy mindig
idegesített. Mintha a hátgerincemen zongoráztak volna.
     A holland ,,alföldiek'' többsége protestáns, egy része a puritán
fajtából. Az én idômben, az ötvenes évek elején nem is volt tanácsos
vasárnap átkerekezni egy ilyen falun. Bicikliddel együtt betaszítottak
volna a kanálisba. . . Nem is illô istentisztelet idején
körbecsörtetni a templomokban, legyenek bár művészeti szempontból
mégannyira érdekesek is. A bámészkodó idegen egyhamar a rövidebbet
húzhatja. A vasárnap szent. . .
     A déli tartományok ,,alföldijei'' nagy többségben katolikusok.
Sokkal nyitottabb, vidámabb és barátságosabb emberek, mint a
hollandok. Köztük már egy-két jó barátot is találtam. A kiejtésükön
érezhetô ugyan a holland hatás, de van benne egy kis melódia is. Az ô
nyelvüket tanultam meg én is.
     A két világháború között a szegény magyar családok gyermekei
náluk találtak otthonra és szeretô gondoskodásra, miként Belgiumban is
a  katolikus flamand családoknál. Maastricht polgármesterének tizenkét
gyereke volt. A második világháború után két kis magyar árvát mégis
befogadott, és minden lehetôséget megadott nekik is, mint a saját
csemetéinek. Ha a felesége a gyereksereg élén biciklivel kihajtott az
utcára, leállt az egész forgalom.
     Ebben az országban rend van. Minden kimért és rendezett.
Mindennek megvan a maga helye. Vigyázz, nehogy más lábára lépj! A
házak sokszor egyformák. Típusházak. Az utcák tiszták, szépek, mint
valamikor a magyar falvak voltak vasárnap.
     Az ,,alföldi'' utakon szinte lehetetlen eltévedni, mivel minden
pontosan jelezve van. Pedig az autósok tudják, milyen jó néha
eltévedni! Keresve a helyes utat olyan vidéket is megismerhet az
ember, amilyet különben sohasem láthatna. . .
     Az ,,alföldi'' jóakaratú és szorgalmas munkás nép.
Perfekcionisták. Mennyire büszkék a hazai termékeikre! Amikor még
náluk éltem, akkor kezdték gyártani a kis DAF-kocsijukat, amelyet a
világ legjobb kocsijának tartottak. Nem is volt rossz a maga nemében.
De mertem volna csak egy szót is mondani ellene!
     Megcsodáltam szívós, kitartó és szorgalmas munkájukat. Évszázadok
óta résen állnak, hogy biztosítsák országukat a tengeráradás veszélye
ellen. Vannak olyan területek is, amelyek öt méterrel a tenger színe
alatt fekszenek. Magam is tanúja voltam annak a rettenetes
pusztításnak, amelyet 1953 telén Zeelandban a gátszakadás okozott.
Ezrével pusztult ott ember és állat. Engedélyt kaptam, hogy
behatolhassak az árterületre. Sohasem felejtem el, amit ott láttam. .
.
     Ez a természeti katasztrófa ösztönözte a kormányt a Delta-terv
kidolgozására, hogy mindörökre megvédjék ezt a területet. A történelem
legnagyobb méretű gátépítésével négy mély tengeröblöt zártak el a
nyílt tengertôl. 1980-ban készült el teljesen ez a roppant mű,
amellyel a tengertôl való védelem mellett új földterületeket is
nyertek a mezôgazdaság számára.
     Milyen hihetetlen munka volt már a húszas években a zárógát
megépítése az Amszterdam fölötti tengerrészen. Norvégiából
szállították a követ, mivel nekik nincs. A lezárt tengeröböl sós vize
lassan megédesedett; több mint százezer hektárnyi területet
szárítottak ki, és mintagazdaságok százaival telepítették be. Csaknem
minden nyaramat ott töltöttem, hogy tanulmányozzam a parasztgazdaságok
nagyszerű munkáját, miközben sokszor arra gondoltam, hogy a magyar
falusi legényeknek is hasznos kutatási terület lehetne.
     Különben az ,,alföldiek'' ma is nagyszerűen gazdálkodnak. Az
atomiparban, a kôolaj-feldolgozásban, a vegyiparban és
elektrotechnikában a világ elsô tíz-tizenöt országa között foglalnak
helyet, a mezôgazdaságban pedig több termékben elsôk a világon. A
konjunktúra minden hullámzása ellenére a gazdaságuk ma is stabil és a
pénzük értékálló.
     Tanulmányaim idején hat esztendôt töltöttem az ,,Alföldön''.
Sokat tanultam tôlük, fôleg nyugodt, kiegyensúlyozott gondolkodást,
munkaszeretetet és kitartást. Meg is szerettem ôket? . . . Ezt nem
merném állítani. Becsülöm az ,,alföldieket'', és hálás vagyok nekik.

                 Az Isten magyarnak teremtett

     Tanulmányaim vége felé az ,,alföldi'' jezsuiták fônöke magához
hívatott Hágába. Nem is sejtettem, hogy miért. Vele nem volt soha
bajom. Nemigen tettem én soha rossz fát a tűzre, minek izguljak?  Már
tavasz volt, és mindenütt virágzott a tulipán. A tulipánmezôk
szépsége, a legelészô fekete-fehér tehenek serege megnyugtatott.
     Feltűnôen kedvesen fogadott. Még szivarral is megkínált. Aztán
elmondta, hogy Indonéziában mindig furcsa szemmel nézik ôket. Csak egy-
két évvel ezelôtt adták át a hatalmat a jávaiaknak, akik még mindig
ellenszenvet mutatnak az egykori gyarmatosítóikkal szemben. Az
intézményeik folyamatos létének biztosítására pár évre más jezsuita
tartományokból szeretne atyákat verbuválni. Örülne, ha tanári állást
vállalnék a Kereskedelmi Fôiskolájukon Dzsakartában.
     Nagyot szívtam a szivaromon, és közben gondolkoztam: -- ,,Kérhet
ugyan, de nem parancsolhat. . . Náluk csak vendég vagyok. . . Az én
parancsnokom most gúzsba kötve raboskodik valahol egy magyar
börtönben. . .'' Végül csak ennyit mondtam: -- Majd jól megfontolom a
dolgot.
     Sohasem voltam híve a ,,hamar''-nak, mert abban egy betűje sincs
a ,,jó''-nak. . .
     A pünkösdi ünnepekre átmentem Belgiumba. Arra gondoltam, hogy
meglátogatom Varga László atyát, és tanácsot kérek tôle. Már kisdiák
koromban hatása alá kerültem, hálás voltam neki, és nagyon szerettem.
Társadalmi etikát tanított akkor Leuvenben. Figyelmesen meghallgatott,
és aztán így szólt: -- ,,Az Isten minket magyarnak teremtett, és ez
nem volt véletlen. Mielôtt Indonéziába menne, fontolja meg, hogy nem
találna-e olyan munkát, amellyel szolgálatot tehetne a magyar
népnek.''
     Utána lassan beballagtam a város központjába, miközben
fontolgattam Varga atya szavait. Döntô jelentôségük lett egész
életemre nézve. Mélyen bevésôdtek lelkembe. A magyar nép szolgálata
életem céljává vált. . .
     A város fôterén feltűnt egy vörös hajú, sovány, nyúlánk
fiatalember, klottgatyában, saruban, kis szatyorral a kezében.
Megszólítottam. Kiderült, hogy magyar. . . ,,Hová mész, pajtás?''
kérdeztem tôle. ,,Kajáért megyek az apácákhoz'', felelte a legény.
Aztán elmondta, hogy tizenketten vannak a városban, az egyetemen
tanulnak, és a kolostorokban koldulják össze az ebédjüket. Hegyi János
jezsuita atya törôdik velük. Ô is az egyetemen tanul.
     Melléje szegôdtem. Megállt egy zárda kapuja alatt a koldusok
között, és türelmesen várt, amíg megjelent egy apáca és neki is tett
valamit a szatyrába. Elérzékenyültem és döntöttem: Nem megyek én
Indonéziába, velük maradok, és szolgálom a magyar népet. Az Isten is
így akarta.
     Alig másfél évre rá hirtelen megmozdult a magyar világ: 1956.
október 23.
     Az év végén már kilencvenöt magyar diák tanult Leuvenben. Az 1957-
-58-as tanévre már százhatvannégy magyar fiatalt írattam be az
egyetemre. Ebbôl száztizenketten megszerezték a diplomát. Volt még egy
nyugati egyetem, ahol ennyi 56-os magyar fiatal ilyen eredményt ért
el? Nem tudom, de nem hiszem. És utánuk még hányan a következô
évtizedek során egészen a mai napig!
     Mert már akkor álmodoztam arról, hogy egyszer talán úgy alakul a
világ, hogy Magyarországról nemcsak menekültek jöhetnek az
egyetemünkre. Ezért tettem meg mindent azért, hogy felépítsem a Magyar
Kollégiumot és a Közép-Európai Kutatóintézetet. Hála Istennek, ez az
álmom is megvalósult már a nyolcvanas évek derekán.
     Nem vártam meg a rendszerváltozást, hanem meglátogattam az
egyházi iskolák igazgatóit, és kértem ôket, hogy a legjobb volt
diákjaik közül ajánljanak nekem olyanokat, akiknek lehetôséget adnék
az egyetemi továbbképzésre. Mindeddig több mint száz olyan diplomás
járt itt a leuveni egyetemen, aki a ,,klerikális'' múltja miatt
azelôtt még álmodni sem mert arról, hogy egy nyugati egyetem küszöbét
átlépje.
     Nem csalódtam bennük, sôt örültem nekik. Maximálisan kihasználták
a lehetôségeket, öregbítették nevünket a leuveni egyetemen, és otthon
is a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális élet különbözô
területein értékes szolgálatot végeznek népünk javára.

                Nemcsak kenyérrel él az ember,

     de azzal is. . . Munkáim anyagi alapjainak elôteremtéséhez volt
diákjaimra sohasem számítottam. Szétszóródtak a nagyvilágban. Az
otthon élôk maguk is gondokkal küszködnek. Öt ujjamon megszámolhatom
azokat, akik közülük anyagilag is segítettek. Nem haragszom a
többiekre, megértem ôket. Mindegyikük a nincstelenségbôl indult el,
hogy felépítse a családi fészkét. Mihelyt módja volt rá, segíteni
kezdte otthon szülôföldjén szeretteit, úgy, mint én is.
     Az utolsó esztendôkben minden tanév végén kiszámítottam, mennyi
az, ami az új tanév megindításához nélkülözhetetlen. A többit mind
hazavittem, hogy szétosszam a rászorulók között. Fôleg a szegény
diákok támogatása volt mindig a szívügyem. Én is az voltam valamikor,
és hálás voltam minden fillér ajándékért.
     Miután a jezsuita rend mindenestôl erre a munkára szentelt,
munkáim alapja elsôsorban a saját tanári fizetésem és késôbb a
nyugdíjam volt. A legfôbb anyagi forrást azonban nem ez, hanem belga,
holland és luxemburgi barátaim áldozatos szeretete képezte a mai
napig. Sohasem csalódtam ebben. Mindaz, amit a hosszú évtizedek során
a magyar ifjúságért tettem, tulajdonképpen a keresztény szeretet és
áldozatkészség csodája.

     Hála legyen az Istennek!
========================================================================
Nagy Ferenc: Templomról templomra


     Fôállású lelkipásztor csak ritkán és rövid idôszakaszokra voltam.
Inkább teológiatanítással, rádiós munkával, lapszerkesztéssel
foglalkoztam és foglalkozom. Így írásom címe nem a tennivalóim, hanem
a szerzetespapi ambícióim és örömeim súlypontját fejezi ki. Azok a
templomok pedig, amelyekhez visszaemlékezéseimet kap- csolom, nem
egyformán jellemzik külföldi életem egymást követô szakaszait.

                            Krónika

     1958--1960: Maastricht (Hollandia), Sint-Servaas
     1958. augusztus 22-én ebben a majdnem ezeréves román bazilikában
szentelt pappá Lemmens püspök. (Elôttem közel tíz magyar jezsuita
szentelôdött ugyanott, csaknem mind ugyanattól a püspöktôl.) Már
elôzôleg gyakran látogattuk a bazilikát holland rendtársainkkal --
hárman voltunk magyarok --, mint ahogy még gyakrabban a város még
régebbi Mária-templomát. Szentelésem után a Szervác-templomban csak
egy-két alkalommal mondtam vasárnapi misét, és a hatalmas belsô térség
bátortalanítóan hatott rám. Kétéves hollandiai papi munkám során, a
magyar menekültek nyomában járva, elég sok városba és városkába
jutottam el, és templomokban, kápolnákban, családlátogatások során
pasztoráltam ôket. Pár hónapig lelkésze voltam az egész országban
szétszórt pár ezer katolikus magyarnak.

     1961--1964: Róma, S. Pio X
     Három tanulmányi évet töltöttem az Örök Városban; akkor folyt az
egyetemes zsinat. Más római templomokban és rendházakban folytatott
pasztoráció mellett az említett új alapítású plébániatemplomba, az
elôkelô Parioli negyedbe egy éven át jártam gyóntatni. Ez
vasárnaponként négy óra megszakítás nélküli olasz nyelvű odafigyelést
és párbeszédet jelentett.

     1964--1969: Montréal, St. Grégoire-le-Grand és Magyarok
Nagyasszonya
     Jó öt éven keresztül erkölcsteológiát tanítottam francia
Kanadában. Külföldi életem egyetlen olyan szakasza volt ez, amikor
gyakran napokon vagy heteken át nem váltottam magyar szót senkivel. A
jelentôs magyar közösség plébániáján, amely szerviták, majd jezsuiták
vezetése alatt állt, cserkészekkel, kis tanulmányi csoportokkal
foglalkoztam, nagyböjti beszédeket tartottam. Jelentôsen többet
pasztoráltam egy francia plébánián, ahova több éven át jártam
vasárnapi misézésre és gyóntatásra. Mint már Rómában, Montréalban is
felejthetetlen (de természetesen rég megszűnt) kapcsolatok alakultak
ki ,,bennszülöttekkel''. Francia Montréalhoz kapcsolódnak a liturgikus
reform elsô nagy élményei is: experimentális misézések a megújított
rítus szerint, gitáros misék sok fiatal és kevésbé fiatal
résztvevôvel, nôi ministránsok.

     1970--1971: Leuven, a magyar kollégium kápolnája
     Nem egészen kétéves belgiumi ténykedésem nem csupán a jeles
egyetemi város magyar diákotthonához, hanem több más város (fôleg
Charleroi) alkalmi magyar misézôhelyeihez is kapcsolódott.

     1972--1980: Róma, S. Lucia
     A Vatikáni Rádió magyar tagozatán dolgoztam, és könyvkiadói
vállalkozásokba kapcsolódtam be. Pár héttel Rómába érkezésem után
gyóntatni kezdtem a Szent Lúcia-plébánián, és ezt folytattam második
római tartózkodásom végéig. Egy-egy személy révén számos olasz
családdal is intenzív kapcsolatba kerültem; látogattam és segítettem
ôket, és sokat kaptam tôlük. Két vagy három alkalommal összeszámoltam
a gyónásokat, és az összkép a következô: ezek néha hatvan-hetvenre
emelkedtek (ilyenkor túlmentek a vasárnap délelôtti misék idején), és
sose maradtak huszonöt-harminc alatt.

     1980--1989: Hamilton (Ontario), Szent István-plébánia és Toronto
     A Szív  című havilap szerkesztése lett a következô munkám. A
hamiltoni magyar plébánián, majd a Szent Erzsébet Otthonban, végül
ismét a plébánián éltem. Mind a két helyen intenzív pasztorációt is
folytattam: napi misézés, betegellátás, gyóntatás, keresztelés,
esketés, családlátogatás, cserkészkedés, plébániai rendezvények.
Utolsó ontariói éveimet Torontóban éltem; ott többfelé (a városon
kívül is) végeztem kisegítô lelkipásztorkodást.

     1989--1992: Bécs, Stephansdom és Deutschordenkirche
     A német lovagrend temploma a vasár- és ünnepnapi magyar misék
színhelye, és számomra leginkább gyóntatást jelentett. A bécsi
fôszékesegyház pedig a jól megszervezett, több nyelven folyó
gyóntatási programjába vett fel heti két órára; németül, magyarul,
angolul, olaszul, franciául gyóntattam. Tulajdonképpeni bécsi
feladatom a Szolgálat,  majd a Távlatok  szerkesztése volt.

                           Epizódok

     E vázlatos történeti áttekintés után részletesebben elbeszélek
néhány apróságot.
     -- Pár héttel a szentelésem után, P. Király István újmisés
,,diakónusommal'' találkozva, lelkesen újságoltam neki: papságom annyi
örömet szerzett már eddig, hogy csupán ezért is megérte pappá lenni.
Bölcsen elmosolyodva jegyezte meg: hála Istennek, hogy így van, bár
arról még nem sok fogalmam lehet, hogy a papság mennyi szeretô
szolgálat és öröm forrása lesz. Ha ma egy újmisés hasonlót mondana
nekem, én is nagyon bölcsen és vidáman elmosolyodnék. -- Újmisémet
egyébként egy flamand falucskában ünnepelte velem az egész közösség.
Örökbefogadóim huszonöt éven át szeretô és nagylelkű jótevôim voltak.
,,Testvérkém'', Marina kisiskolásként szavalt az ünnepségen. Az én
hanyagságomból már egy ideje nem állok kapcsolatban vele és
családjával. Régebbi találkozásainknak egy sajátos élményét
jelentette, hogy benyomást kaptam a flamand nyelvhasználat rohamos
fejlôdésének egy-két érdekességérôl.
     -- A Szent X. Piuszban a legkorábbi vasárnapi misére sok
háztartási alkalmazott járt. Egyik vasárnapon, amikorra politikai
választások estek, egy nagylány gyónás közben azt kérdezte: bűn-e a
keresztény Demokráciára szavazni? Annyira már értettem az olasz
életet, hogy tudtam: a kérdést komolyan kell vennem, és néhány
útbaigazítással megnyugtatóan válaszolnom. Azért hozom fel ezt az
apróságot, mert a feltett kérdés tartalma is, formája is nagyon
jellemzô a harmoncöt évvel ezelôtti olasz mentalitásra, Don Camillo
világára.
     -- Rómában a négy-hat órás megszakítatlan olasz gyóntatás
hullámzó ritmusban hozta rám az átmeneti fáradtságot; ilyenkor nagyon
nehéz volt összeszednem magam, hogy tudjak odafigyelni és értelmesen
szólni. Egy ilyen pillanatban a gyónóm azzal válaszolt: óvónô vagyok,
a kisgyerekeknek szoktam ilyen banális dolgokat mondani. Bocsánatot
kértem, és gyorsan megadtam a feloldozást. Egy-két napig csüggedten
azt fontolgattam, hogy abbahagyom a rendszeres gyóntatást; végül ezt
mégsem tettem. Aztán észrevettem, hogy gyónóm is visszatért. Pár hónap
múlva bejelentette: családjával együtt más városba költözik; szeretne
kézfogással elbúcsúzni tôlem, nyissam ki a gyóntatószék ajtaját. A
kölcsönös megbecsülés vidámságával búcsúztunk, egy szóval sem utalva a
történtekre.
     -- A helyi papsággal fôleg Kanadában és Ausztriában kerültem
szorosabb (bár nem igazán szoros) kapcsolatba. Külön szeretném
kiemelni a montréali Nagy Szent Gergely-plébánia három papját, kanadai
magyar rendtársaimon kívül a Kanadában dolgozó magyar papok
összességét, rendszeres gyűléseit és az ausztriai magyar papok gyakori
találkozóit.
     -- Egy nálam pár évvel fiatalabb tanárnônek Rómában a hetvenes
években nyolc évig gyóntatója voltam. Szüleivel a Prati (,,rétek'')
nevű városrészben lakott, a Szent Lúcia-plébánia területén. Anyja is
nálam gyónt. Még a nyolcvanas és kilencvenes években is, amikor már
lakáshoz kötött beteg volt, római látogatásaim során eljártam hozzájuk
misézni; a mama azóta meghalt. Amikor 1980-ban Rómából Hamiltonba
indultam, egy magyar rendtársam kísért ki a repülôhöz. A repülôtéri
autóbuszba beszállt a tanárnô is. Magyar barátom a repülôtérre érve
tapintatosan rögtön elbúcsúzott. A hölgy szomorúan jegyezte meg: csak
most tudatosítja, mennyire kötôdött hozzám, milyen fájdalmas elválni.
Azzal próbáltam vigasztalni: ezentúl is sokszor és sok szeretettel
gondolok a Pratira. Mire ô: ,,Padre, ci saranno altri prati con altri
fiori.'' (Atya, lesznek majd más rétek más virágokkal.)
     -- Isten úgy intézi, hogy számos ember is -- felelôs elöljáró,
barát (esetleg gondot jelentô személy) -- tevékeny részt kapjon abban
az embert, szerzetest, lelkipásztort formáló munkában, amelynek
szálait végeredményben Ô maga tartja kezében. Nagyon konkrét
utalásokat itt nem teszek, mert hiszen életútjaink összeszövôdése
ilyen személyekkel ma is tart; csak annyit jegyzek meg, hogy fôleg
négy-öt rendtársamtól kaptam sokat, valamint két nálam idôsebb
hölgytôl. Ez utóbbiakkal harminc éve ismerjük egymást, és kapcsolatunk
jórészt beletartozik a ,,Templomról templomra'' összefüggésbe.
(Egyikükkel négy ország azonos városaiban, másikukkal két világrész
három világvárosában éltünk azonos idôszakokban, hosszabb-rövidebb
ideig, ,,templomosan''. Ez utóbbi szóval azt akarom  jelezni, hogy
kapcsolatunk jelentôs mértekben egyházi közösségben folyt.) Hasonló
összefüggésbe foglalható a külföldi (nevezetesen római és hamiltoni)
munkatársaimmal való kapcsolatom is.
     -- Hosszú ideje készül (és sose fog elkészülni) egy lelkiségi
jellegű ,,nagy'' művem kézirata. Elôszavában többek között ez áll:
Művemet jótevôimnek ajánlom (emléküknek szentelem), ,,nem utolsósorban
azoknak, akik alamizsnájukkal hozzájárulnak szerzetesi és papi életem
fenntartásához, miközben hosszú-hosszú órákat ennek a műnek
kigondolására, átimádkozására, leírására, folytonos csiszolására
szentelek''. Ez az így kifejezett köszönet nem kizárólag ugyan, de
leginkább mégis a hamiltoni magyar közösségnek szól; akkor is
fogalmazódott meg, amikor körükben éltem.
     1992 augusztusában azzal a tudattal költöztem vissza magyar
hazámba -- folytatni folyóirat-szerkesztôi munkámat --, hogy itt is
épült egy-két olyan templom, amelynek átmeneti, kisegítô szolgálatára
örök terveiben az Úr Isten engem is kiszemelt.
========================================================================
Nemes Ödön: Hogyan születik, nevelkedik és dolgozik egy japán
misszionárius?


     Japánba 1949. augusztus 27-én érkeztem. Ha a propelleres
repülôgép nem romlik el Manilában, talán éppen Xavéri Szent Ferenc
Japánba érkezésének (1549. augusztus 15.) négyszáz éves fordulóján
léptem volna elôször japán földre. Huszonhárom éves voltam akkor.

                 A fogantatástól a születésig

     Amikor beléptem Jézus Társaságába munkáspap akartam lenni, hogy a
testi munka megosztásával sorsközösséget vállaljak a nehéz körülmények
között dolgozó emberekkel. Jezsuita és papi hivatásomat munkások
között kaptam, ezért szerettem volna velük tölteni életemet. A
szegényekkel való együttérzés háromévi jezsuita életem alatt azonban
misszionáriusi hivatássá változott. Világossá lett elôttem, hogy a nem
keresztény japánok még nehezebb körülmények között élnek, mint az
Istent ismerô keresztény munkások. Ha valaki Magyarországon komolyan
érdeklôdik Krisztus után, vannak elegen, akik segíteni tudják. De ahol
kevés a keresztény vagy nincs, ott nem így van. Azt gondoltam, ha
egyetlen japánnak is sikerül megvinnem az evangéliumot, a jóhírt,
megéri a fáradságot. De bevallom, hogy vonzott a kalandokkal teli
úttörô élet is.
     Az is megfordult a fejemben, hogy én azért vagyok keresztény,
mert voltak emberek, akik otthagyták hazájukat, és eljöttek
Magyarországra minket megtéríteni. Nagylelkűségüket csak hasonló
nagylelkűséggel lehet meghálálni, azzal, hogy én is továbbviszem Jézus
örömhírét azoknak, akik még nem hallották. Késôbbi misszionárius-
életem nagy boldogsága volt, hogy sok japán életében láttam Isten
kegyelmének munkáját, az örömhírt megélô élet gyümölcseit. Csodálatos
élmény, ahogyan egy nem hívôbôl hívô keresztény ember születik.
     Lassan arra is rájöttem, hogy a misszionáriusi élet még
radikálisabb Krisztus-követésre adhat alkalmat. Novíciuskoromban, a
háború nehéz napjaiban többször megtapasztaltam, mekkora boldogság
életemet csak Jézusra építeni. De felmerült bennem a kérdés: meg lehet-
e ezt tapasztalni akkor is, ha elhagyom hazámat, kultúrámat, fölégetek
magam mögött minden földi biztonságot, és csak Istenre támaszkodva
próbálok élni? Jézus valóban tökéletes boldogságot nyújtó élettársam
tud lenni a messzi Japánban is? Ha igen, akkor másoknak is mondhatom,
hogy Krisztus útja az igazi boldogság felé vezetô út. Errôl akartam
meggyôzôdni, ezért kértem, hogy küldjenek Japánba.
     Hosszú évek múltán most már tapasztalatból mondom az itthoni
kispapoknak, hogy érdemes Jézusra építeni életüket. Ô igazán boldoggá
tud tenni mindenkit, aki komolyan elkötelezi magát iránta és az Isten
országa iránt. A Vele való személyes, mély kapcsolat minden más
kapcsolatot felülmúlóan értékes, és értelmet ad az életnek. Ez a
tapasztalat misszionáriusi életem legnagyobb ajándéka. Jézus
százszorosan kárpótolt mindenért, amirôl lemondtam. S bár én akartam
az evangélium jóhírével megajándékozni a japánokat -- ôszintén
mondhatom --, inkább én ajándékozódtam meg általuk.
     Idáig azonban hosszú út vezetett. Mindenekelôtt teljesen újjá
kellett születnem. Mint minden születés, ez sem történt vajúdás
nélkül.

                   A misszionárius születése

     A japán misszionárius kétéves nyelviskolában ,,születik''. Több
mint harminc fiatal jezsuita, körülbelül tíz különféle nemzet fiai
tanulták együtt a nyelvet. Én voltam az egyedüli magyar. Német
közöttünk nem volt, angolul még nem tudtam, így eleinte csak latinul
érthettem szót azokkal, akik hajlandók voltak ,,deákul'' megszólalni.
     A kezdet igen nehéz volt. A nyelvtanulás nehézségeire nem
számítottam. Számomra a japán már az ötödik idegen nyelv volt. Azt
gondoltam könnyen megbirkózom vele. De nagyot tévedtem. A japánul
tanulás ugyanis nem csak szavak, jelek és a különleges nyelvtan
elsajátítását jelenti. Meg kellett tanulnom japánul érezni,
viselkedni. Ez nekem körülbelül azt jelentette, hogy férfi létemre
máról holnapra egyre azon kell gondolkodnom, hogy egy nô ilyenkor
hogyan viselkedne, mit érezne, és hogyan fejezné ki érzéseit,
gondolatait. Az európai kultúrában felnôtt ember legfontosabb értéke
az igazság, míg egy japánnál mindent felülmúló érték a harmónia. Egész
gondolkodásmódom, kommunikáló képességem, sôt értékrendem gyökeres
átalakítására volt szükség ahhoz, hogy beilleszkedhessem a japánok
világába.
     A nehézségeket csak fokozta, hogy a japánt angolul tanították,
amelyet ugyancsak alig értettem. Minden héten vizsgázni kellett,
fordítani angolt japánra, és fordítva. Nekem elôször azt kellett
kisütnöm, hogy mit is jelenthet az az angol mondat magyarul, és csak
azután tudtam nekilátni, hogy leírjam valamiképpen japánul, kínai
jelekkel. A szótárak a japán nyelvet angolul magyarázták. Így nekem
saját szótáramat kellett megírnom, négy oszlopban: a kínai jelet,
annak japán kiejtését, angol értelmét és végül a magyar jelentését.
Három ismeretlen és egy ismert. Holott egy ismeretlen és egy ismert a
nyelvtanulás normális rendje.
     Ahhoz, hogy lépést tudjak tartani társaimmal, igen sokat kellett
tanulnom. A napi tizenkétórás órás memorizálás is kevésnek bizonyult
az egyre bonyolultabbá váló anyag elsajátításához. Helyzetemet még
súlyosbította a teljesen új környezet, a nagy meleg és a nedves klíma.

                     A születés fájdalmai

     Az elsô két hónap után rám szakadt a ,,kultúrsokk''. Ez a szó
akkor még nem is létezett. Nem tudtam mi a bajom, csak azt éreztem,
hogy rövidesen megbolondulok. Eszembe jutott, hogy egy nagynéném
elmegyógyintézetben halt meg. Gondoltam, rövidesen odakerülök én is.
Az azonban meg sem fordult a fejemben, hogy otthagyjam Japánt.
     Ebben a nehéz helyzetben igen nagy segítségemre volt a japán
misszió történetének tanulmányozása. A 16. és 17. században sok
jezsuita halt vértanúhalált a japán misszióért. Tudták, hogy biztos
halál vár rájuk, mégis vállalkoztak arra, hogy titokban belopakodjanak
a pap nélkül maradt japán keresztények közé. Azt gondoltam, a
megbolondulás lesz az én vértanúságom.
     Amikor a legkeservesebb napokat éltem, elgondolkoztam azokról a
jezsuitákról is, akik hosszú éveket töltöttek koncentrációs
táborokban. Tôlük hallottam, hogy ott csak az marad meg ép ésszel, aki
értéket tud találni a koncentrációs tábori életben is, és azért az
értékért szabadon vállalja az ottlétet. Világosan láttam, hogy nekem
is értelmet kell találnom abban, hogy rövidesen megbolondulok. Arra
gondoltam, hogy sokkal esztelenebb dolgok miatt is bolondulnak meg
emberek. Én legalább próbáltam valamit tenni Japánért. Ha ezért
roppanok össze, az nem is olyan nagy szégyen. Elkezdtem komolyan
imádkozni, gondolkozni és nap mint nap leírtam, hogy milyen értéket
találtam a Japánért való megbolondulásban. Pár nap múlva világossá
lett, mit kell tennem. Elmentem kis kápolnánkba, amely a háború alatt
a japán tengeralattjárók központjának egyik terme volt. Letérdeltem az
Oltáriszentség elôtt és Isten kegyelmével szabadon elhatároztam, hogy
ha Isten is úgy akarja, szívesen megbolondulok a japánok megtéréséért.
Felajánlottam az életemet, értelmemet, mindenemet erre a célra.
Vannak, akik sokkal szomorúbb okok miatt bolondulnak meg: drogoznak,
isznak, kicsapongó életet élnek. Én viszont Krisztusért, az Ô japán
népéért bolondulok meg.
     Amikor ezt ki tudtam mondani, teljesen megkönnyebbültem és nagy
béke költözött szívembe: ,,Úgyis megbolondulok, most már nem kell
semmitôl sem félnem!'' Tudtam, hogy a megbolondulásnál nagyobb
nehézséggel biztosan nem kell már szembenéznem. Ha fáradt vagyok, ha
nehéz, ha keserves, nem számít, úgyis megbolondulok. Ezt az utat pedig
szabadon, örömmel és szeretettel választottam.
     Ez a felajánlás alapozta meg életemet Japánban. Attól kezdve már
nem voltak különösebb problémáim sem Japánnal, sem a nyelvtanulással.
Éreztem, hogy sikerül belegyökereznem a japán kultúrába, és könnyebb
lett a mindennapi nehézségek elviselése.
     Lassan az angolt is kezdtem megérteni. Már nem volt szükség a
magyar jelentés kikeresésére. A napi tizenkét óra memorizálás
megmaradt, de már az sem számított, mert más már nem történhetik, mint
az, hogy belebolondulok.
     Meg vagyok gyôzôdve, hogy ezekben a szenvedésekben ,,születtem''
meg ,,japánná''. Negyvennégy évi misszionáriusi életemben többé semmi
nehézségem nem volt Japánnal, egyszer sem gondoltam arra, hogy
elhagyjam.

                        Elsô munkaköröm

     A nyelviskola elvégzése után azt reméltem, hogy Tokió
szegénynegyedében dolgozhatom. Csalódtam. Éppen azt a beosztást kaptam
-- középiskolai angoltanár --, amit kértem, hogy ne adjanak. Mikor az
igazgatót figyelmeztettem, hogy nem tudok annyira angolul, hogy
tanítani tudnám, csak annyit mondott: ,,Tanítás közben lehet azt
legjobban megtanulni.'' Ekkor megint segített a szabad elhatározással
vállalt ,,bolondság''. Elkezdtem tanítani egy olyan nyelvet, amelyet
alig ismertem. Csak az segített, hogy próbáltam egy leckével a fiúk
elôtt haladni. Lassan megértettem, hogy nem is olyan buta dolog a
tanárkodás. Mivel japánból kellett angolra fordítani, megadódott a
lehetôség, hogy mindkét nyelvet jobban megtanuljam.
     Hetvenöt tizenkétéves fiút tanítottam angolra és háromszáz fiúra
kellett felvigyáznom napközben. Ôk gyakran jót nevettek furcsa japán
beszédemen. (Ezt felnôtt japánok nem tették volna meg.) Meg is kértem
ôket, hogy javítsák ki hibáimat és tanítsanak meg olyan kifejezésekre,
amelyeket még nem tudok. Ôk ezt boldogan tették, mert mindig adtam egy-
egy külföldi bélyeget azoknak, akik segítettek. Úgy éreztem, hogy
inkább ôk tanítottak és neveltek engem, mint én ôket.
     Tanítványaim szülei és az iskola ötven japán tanára révén
betekintést nyertem a japán társadalomba. Ekkor döbbentem rá, hogy a
nyelvtanulás csak az elsô lépés volt Japán felé. Ahhoz, hogy Japánban
valamit tenni tudjak, az élethez való egész hozzáállásomat is át kell
alakítanom. Ez az ,,átnevelôdés'' egy külföldinek természetesen soha
nem sikerül százszázalékosan. Hosszú évek után is mindig éreztem, hogy
a japánok szemében azért mindig külföldi maradok. Csak az igazán mély
baráti kapcsolatokban oldódnak fel ezek a távolságok, mert ott mély,
meghitt szinten folyik a kommunikálás.

                 Elfogadni a japánok másságát

     Miért okozott annyi gondot a japán életmódba való belegyökerezés?
Legegyszerűbben így mondanám: a japánok ízig-vérig mások, mint a
magyarok. Ezt a radikális másságot egy példával szeretném
érzékeltetni.
     Japánban a tulajdonképpeni kommunikálás nem szavakkal történik. A
szavaknak itt másodrendű szerepük van. Arra valók, hogy harmonikus
légkört teremtsenek, hogy ugyanazon a ,,hullámhosszon'' legyünk. Ezt
úgy érhetem el, hogy lehetôleg azt mondom, amit úgy vélek, hogy a
másik hallani szeretne vagy meghallgatom azt, amit ô nekem elmondani
szeretne. Csak arról beszélünk, ami elômozdítja közöttünk a harmóniát.
Ez mindennél, még az igazságnál is sokkal fontosabb. Mindent, ami
feszültséget, kellemetlenséget okozna, amennyire csak lehet,
elkerüljük.
     Az ilyen módon létrejött harmonikus légkör olyan szinten hoz
kapcsolatba egymással, hogy intuitív módon megérezzük, felfogjuk az
egymás szavai mögött rejlô gondolatokat, érzéseket, kívánságokat. A
japánok számára a nyelv nem arra való, hogy valamit bebizonyítsanak,
megmagyarázzanak, kifejtsenek. Amit argumentumokkal kell bizonyítani,
az már nekik eleve gyanús. Ami fontos és értékes, azt -- szerintük --
intuícióval kell megragadni.
     Az ilyen síkon történô kommunikációt a külföldieknek nehéz
elsajátítani. Hosszú idô kell hozzá. Ha igazán szeretem a japánokat,
ha örömmel vállalok sorsközösséget velük, és próbálok mindent
megosztani velük, lassan, évek alatt, bizonyos mértékig bele sikerül
tanulnom ebbe a japán stílusú kommunikációba.
     Vannak, akik a ,,japán mosolyt'', a mindent igenlô beszédmódot
színészkedésnek tartják. Én nem így látom. Ôk kellemessé akarják tenni
egymás életet. Japán a szégyen-kultúra országa. A szégyen pedig
elsôsorban abban áll, hogy valakinek kellemetlenséget okozok. Ilyet
soha sem szabad tenni, mert leszámítva a családi és baráti
kapcsolatokat, nincsen megbocsátás. Tehát mindig nagyon kell vigyázni,
hogy ne legyenek ellentétek, vitatkozások, feszültségek vagy akármi,
ami megbontaná a harmóniát. Egy olyan kultúrában, ahol nincsenek
abszolútumok, nincsen istenhit, nem ismeretes a keresztény felebaráti-
és ellenségszeretet, csak így lehet széppé és elviselhetôvé tenni az
életet.
     Ez a japán életszemlélet természetesen háttérbe szorítja a
személyt és fontosabbá teszi a közösséget. A japán nyelv nem ismeri a
,,személy'' szót, ami azt mutatja, hogy az ô gondolkodásmódjukban a
személy nem nagy érték. De mi, nyugatiak, sokat tanulhatnánk a
japánoktól a közösség nagyrabecsülése, a harmónia elômozdítása és a
természettel való egybeolvadás tekintetében.
     Ez a kis kitérô megérteti talán, mi szükséges ahhoz, hogy
,,megszülessen'' egy japán misszionárius, és milyen utakat kell
járnia, ha fel akar nôni  mint a japán nép tagja.
     Elsô munkaterületem, a középiskolai tanárság csak egy évig
tartott, de elegendô volt ahhoz, hogy szívem mélyébôl megszeressem a
japánokat. Ez azért volt lehetséges, mert munkatársaim, tanítvá  nyaim
és a szülôk is a szívükbe fogadtak.

                   Megint egy más kultúrába

     Nehéz volt megválnom Japántól, de csak így tudtam folytatni
tanulmányaimat a jezsuita papi élet érdekében. Akkor még jezsuita
teológia Japánban nem volt. Elöljáróim Kanadába küldtek, mert ott
kaptunk egy ingyen helyet. Ez is az Isten gondviselô műve volt, mert a
négy év alatt állandóan volt kapcsolatom japánokkal. A több száz
torontói idôsebb japán nem tudott angolul. Igen örültek, hogy valaki
japánul tanítja nekik a hittant. Én meg boldogan voltam közöttük. Így
nem felejtettem el a keservesen megtanult nyelvet.
     1955-ben, a harmadév elvégzése után pappá szenteltek.
     Kanada után még egy év tanulás és a papi életre való gyakorlati
elôkészület következett az Egyesült Államokban. Itt is sok japánnal
találkoztam.
     Tanulmányaim befejeztével örömmel siettem vissza Japánba. Az
ötévi távollét miatt azonban -- annak ellenére, hogy ez idô alatt is
állandóan kapcsolatban voltam japánokkal -- nem volt könnyű
visszazökkennem a japán kultúrába.

                       Ismét tanárkodás

     Papi életemet ugyancsak középiskolai tanárkodással kezdtem.
Tizenkét éven át két jezsuita fiúiskolában tanítottam angolt,
erkölcstant és -- azoknak a fiúknak és szülôknek, akik kérték --
katekizmust is. Iskoláinkban csak délután, órák után tanítottunk
katekizmust, és csak azoknak a diákoknak, akik szüleiktôl írásos
beleegyezést hoztak. A középiskolai tanulmány hat évig tartott. Egy-
egy évfolyamon  körülbelül százötven fiú tanult. Minden évfolyamnak
volt egy jezsuita tanára -- amolyan évfolyamfelelôs -- aki a hat éven
keresztül végig gondjukat viselte, és kapcsolatot tartott szüleikkel
is.
     Az én idômben a diákok 70--80 százaléka kérte, hogy megismerhesse
a kereszténységet. Ezek 20, néha 30 %-a a hatévi középiskola alatt
kérte a keresztséget, néha szüleikkel, fôleg édesanyjukkal és
testvéreikkel együtt. Amint Japán kezdett jómódú lenni és
elanyagiasodott, csökkent a hittanulók és a keresztelések száma.
     Iskoláink célja azonban elsôsorban nem a katolikusok számának
gyarapítása volt, hanem a keresztény szellemben való nevelés,
talajkészítés az evangélium befogadására. Az iskola szellemét a
jezsuita és a katolikus civil tanárok jelenléte és a rendszeres
keresztény erkölcsoktatás építette ki. A nem keresztény tanárok és
diákok is szívesen közreműködtek ennek a szellemnek a kialakításában.
Keresztényellenes magatartással nem találkoztam.
     A diákok és családjuk, akik hat éven keresztül kapcsolatban
voltak velünk, megszerették és becsülték a kereszténységet akkor is,
ha nem kötelezték el magukat. Bár a százhuszonöt millió japán közül a
keresztények száma még az 1%-ot sem éri el, a kereszténység jól
ismert, tiszteltben álló vallás és világnézet. Sokan úgy vélik, hogy
kb. 20 millió japán szimpatizál velünk, és a kereszténységet tartja a
legjobb vallásnak.
     Tizenkét évi középiskolai tanári életemnek voltak nehézségei is.
Az iskola magas akadémiai színvonalának megtartásáért sokat kellett
dolgoznia diáknak, tanárnak egyaránt. Többször megesett, hogy
háromszáz felsôs diákot tanítottam. Ez állandó dolgozatjavítást
jelentett. Az osztályozás igen nehezemre esett. Embereket számokkal
értékelni súlyos teher volt számomra. Amikor olvastam és javítottam a
vizsgalapok százait hosszú órákon keresztül, folyton imádkoztam a
diákokért, akiknek jegyet kellett adnom, különben nem ment a munka.
     Az iskolaévek alatt a hittanuló csoportok és a katolikus
diákokból szervezett kisközösségek éltettek engem, mert éreztem, hogy
többre vágynak. Gyakran hívtam ôket hosszabb-rövidebb lelkigya-
korlatokra, és akik óhajtották, rendszeres lelkivezetést kaptak. Papi
hivatások és példaadó laikus apostolok születtek ezekbôl a
kisközösségekbôl.
     Ötven--hatvan édesanya is rendszeresen jött Szentírás -órákra.
Több éven keresztül olvastuk, megbeszéltük, próbáltuk életünkbe
|ltetni Szent Lukács evangéliumát. Azért Lukácsét, mert ô a
pogányságból megtértek számára írta evangéliumát. A Szentírás -órákra
készített és azokon jól átbeszélt magyarázatokat késôbb könyvbe
foglaltam. Ez a három kötetes Mi és a Szentírás  című Lukácsevangélium-
magyarázat több kiadást ért meg, mert sokan használták szentírás-
csoportokban is, egyedül is.

            Miért lesz valaki keresztény Japánban?

     Egy japán megkeresztelkedése elsôsorban Isten kegyelmének a
csodája. Az emberi szempontok a keresztényekkel való személyes
kapcsolaton alapulnak. Legtöbbször az történik, hogy egy nem
keresztény japán közelebbi kapcsolatba kerül egy kereszténnyel, akinek
az élete megtetszik neki, mert észreveszi, hogy az különféle
nehézségek ellenére is igazán boldog. Felébred benne a vágy, hogy ô is
ilyenné legyen.
     Fiatal pap koromban még olyan volt a helyzet, hogy azt, aki
kereszténnyé lett, a családból és bizonyos mértékben a társadalomból
is kiközösítették, vagy legalábbis ferde szemmel néztek rá. Ahogy az
évek múltak, egyre csökkent az elôítélet a keresztényekkel szemben.
Ennek fô oka a sok katolikus óvoda, közép- és felsô iskola, valamint
az egyház komoly szociális tevékenysége. A kis katolikus egyház
valóban kiállt a szegények, elnyomottak és kisemmizettek mellett. Erre
a becsületesen gondolkodó japánok felfigyeltek, és Japán jövôjét
többen a keresztény alapelveken felépült társadalomban látták.

                        A japán egyház

     A katolikusok elenyészô kisebbségben vannak Japánban, de a
számukat sokszorosan meghaladó befolyást gyakorolnak a japán
társadalomra. Az 1991. évi adtatok szerint: Japánban 16 egyházmegye,
812 templom volt. 1807 pap, 7383 szerzetesnô és 388 szerzetes
segítôtestvér dolgozott, összesen 431633 katolikus és 125 millió nem
katolikus szolgálatában. Hogy milyen szellemben történjék ez a
szolgálat, azt a papok, szerzetesek és hívôk képviselôinek
összejövetele 1984-ben világosan megfogalmazta.  A püspöki kar ennek
az összejövetelnek javaslatait elfogadva, így határozta meg a japán
egyház feladatát:
     ,,Mi, katolikusok, mindegyikünk egyenként és közösségileg is,
misszionáriusok vagyunk. Azoknak, akik még nem ismerik Krisztus
jóhírét, és még nem veszik körül az Úr asztalát velünk együtt,
mindenképpen meg akarjuk hirdetni hitünk örömét. Szeretnénk minél több
embert elvezetni a keresztséghez, és velük együtt Jézus Krisztussal
közreműködni az emberi nem megváltásáért.''
     ,,Igaz, hogy a japán társadalomban és kultúrában láthatóak az
evangélium csírái, de azért még sok az olyan ember Japánban, akiket
igen nehéz helyzetbe kényszerítenek, elnyomnak, igazságtalanul
megkülönböztetnek. Mi, katolikusok mindnyájan, ezekkel az emberekkel
együtt akarjunk dolgozni azon, hogy az evangélium csírái szárba
szökkenjenek és jó gyümölcsöt teremjenek a japán társadalom számára.
Minden embert tisztelünk és fontosnak tartunk, és az evangélium
szellemében velük közreműködve hozzá akarunk járulni a japán
társadalom átalakításához. Ennek megvalósításához minden
egyházmegyének és egyházközségnek missziós közösséggé kell fejlôdnie,
minden szerzetesrendnek, minden iskolának és intézménynek
kézzelfoghatóan közre kell működnie ebben az evangelizációban.''
     Milyen jó lenne, ha az egyházban mindenütt ilyen közös
elhatározás születne!
     Nekem különösen is tetszett ez a program, mert engem éppen ilyen
vágyak vezettek Japánba. A középiskolában is, és késôbb az egyetemen
is, mindig kerestem a kapcsolatot a kiszorítottakkal, az
elfelejtettekkel, azokkal, akiknek különösen is nehéz az élet.

                      Elöljárói munkakör

     Tanárságom tizenkettedik évétôl egyre inkább éreztem, hogy minden
erômet a papi munkának szeretném szentelni. Kértem, adják meg a
lehetôséget, hogy kispapokkal foglalkozzam mint lelkivezetô, esetleg
mint a katekétika tanára. Kérésem olyan formában teljesült, hogy
kineveztek a tokiói jezsuita szeminárium elöljárójának. Ez erôimet
felülmúló munkakör volt. Felelôsséget vállalni több mint ötven
jezsuita egyetemi tanárért és kispapért, akiknek nagyobb része fiatal
japán vagy fiatal misszionárius, nem volt könnyű feladat. Közösségi
összejöveteleinken sokat gondolkodtunk a II. vatikáni zsinat
kívánságai szerinti nevelési elvek gyakorlatba ültetésérôl. Mindez a
hatvanas évek vége felé történt, amikor Japánban is sok volt az
egyetemisták között a zavargás és fejetlenség.
     Ebben a munkakörben gyakran tapasztaltam meg tehetetlenségemet,
gyengeségemet. Egyik nap ima közben rádöbbentem, hogy társaimért és
Japánért talán éppen azzal tudok valamit tenni, hogy szenvedek értük.
Ebben találtam vigasztalást, ebbôl merítettem erôt.
     Mivel nehéz volt a papságra készülôk elöljárójának lenni,
megpróbáltam összehívni a környékbeli többi szerzetesi és egyházmegyei
szemináriumok elöljáróit, akik -- gondoltam -- ugyanezt tapasztalják.
Mindegyikük szívesen fogadta a meghívást, és rövidesen tizenkét fôbôl
álló elöljárói közösség született. Sokat segítettünk egymáson imával
és tapasztalataink megosztásával.
     Az is nagy segítség volt számomra, hogy részt vehettem Rómában a
jezsuita elöljárók részére megszervezett kollokviumon. Húsz év után
elôször jutottam vissza Európába. Érdekes élmény volt. Különösen hálás
voltam azért, hogy Jézus Társasága ennyire megsegít abban, hogy jól
végezzem elöljárói feladatomat. Az elöljáróképzôre sok országból
jöttek. A római Jezsuita Központból és több országból összehívott
szakértôk segítségével lassan világossá lett, mi is tulajdonképpen az
elöljáró feladata. Az itt szerzett ismeretek és tapasztalatok, a fent
említett japán elöljárói közösségen keresztül kapott segítség és az
évek folyamán szerzett tapasztalataim alapozták meg az elöljáró
feladatairól írt könyvem anyagát. Japán elöljárók hosszú éveken át
használták -- és gondolom most is használják -- ezt a könyvet.
     Késôbbi életemben gyakorlattá vált, hogy amikor egy-egy
munkakörben elég tapasztalatot szereztem, ezeket könyv formájában
foglaltam össze. Ez nekem segítség volt ahhoz, hogy visszatekintsek
tapasztalataimra, de -- úgy láttam -- hasznosak voltak mások számára
is, mert nem elvont fogalmakon, hanem gyakorlati tapasztalatokon
alapultak.

          Szerzetes- és papnevelôket képzô intézetben

     Szemináriumi megbízatásom lejártával a jezsuita japán
nyelviskolánkban tanuló új misszionáriusok lelkivezetôjének neveztek
ki. Ebben a munkakörben is szembesültem felkészületlen voltommal.
Jószándék és érdeklôdés nem elég ahhoz, hogy komoly lelkivezetést
lehessen végezni. Igen jókor jött tehát, hogy -- mivel tanulmányaim
befejezése óta már tizenhét év múlt el --, lehetôséget kaptam egyévi
tanulásra, felfrissülésre. Felvételt nyertem az amerikai jezsuiták
vezetése alatt álló St. Louise-i szerzetes- és papnevelôket képzô
intézetbe (Institute of Religious Formation). Itt egy éves programon
vettem részt, melyet a világ különbözô részeirôl összejött negyven
novíciusmester, novíciamesternô és szemináriumi spirituális részére
szerveztek meg. Az egész év fô témája a keresztény értékek és a
szerzetesi karizmák továbbadása és a lelkivezetés volt. Az elméleti és
a sokoldalú gyakorlati kiképzés nagyon érdekes és hasznos volt
számomra. Különféle közös munkák, megbeszélések segítettek életem új
irányításában. A II. vatikáni zsinat szellemének gyakorlatba
ültetésével itt találkoztam elôször.
     Az év folyamán mindegyikünknek volt személyes lelkivezetôje.
Felbecsülhetetlenül sokat kaptam lelkivezetômtôl. A program végén a
spanyolországi Manrézában végeztünk harminc napos személyesen kísért
lelkigyakorlatot. Ez is igazi megújulás volt számomra.
     A szünidôben és évközben is alkalom adódott a személyesen kísért
lelkigyakorlat-adás különbözô módszereinek tanulmányozására.
Lelkivezetôm elvállalta, hogy az ô szupervíziója alatt több ilyen
lelkigyakorlatot adhassak. Késôbb pedig a kanadai jezsuita
lelkigyakorlatos központban, Guelph-ben, kísérôk közösségével adhattam
több személyesen kísért lelkigyakorlatot. Ezek a tapasztalatok
megalapozták jezsuita papi életem legfontosabb munkaterületét, a
személyesen kísért lelkigyakorlat adást. Ettôl fogva, kevés
kivétellel, csak ebben a formában adtam a Szent Ignác-i
lelkigyakorlatokat.

               Sokoldalú misszionáriusi munkakör

     a) Lelkigyakorlatok
     Japánba való visszatérésem után úgy gyümölcsöztettem amerikai
tapasztalataimat, hogy elôször megalapítottam a novíciusmesterek és -
mesternôk közösségét a lelkivezetés és a személyesen kísért
lelkigyakorlat adás céljából. Több szerzetes és késôbb laikus
lelkigyakorlat-kísérôt képeztem ki. Sokaknak adtunk együtt három-,
nyolc- és harmincnapos lelkigyakorlatot. Ugyancsak velük szerveztünk
hosszú éveken keresztül, évente kétszer, hivatástisztázó
lelkigyakorlatot fiatalok részére. A résztvevôk közül sokan ezen
lelkigyakorlatok alatt kitisztult hivatástudattal döntöttek a házas
vagy a papi, szerzetesi életforma mellett.
     b) Katolikus házastársakkal való közreműködés
     Az egy éves amerikai tartózkodásom alatt gazdag tapasztalatot
szereztem a keresztény házastársi kapcsolat elmélyítésére megalapított
Marriage Encounter (Házas Hétvégek) mozgalommal kapcsolatban is. A II.
vatikáni zsinat gyakorlati megvalósításának egyik legjobb példáját
tapasztaltam meg benne. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy
Japánban is meggyökereztessem. Eleinte ez sok nehézséget jelentett,
mert a japánok nem szívesen beszélnek, még egymás között sem, a férj-
feleség kapcsolatáról. Azok a házaspárok, akik eljöttek a negyvennégy
órás hétvégi tapasztalatra, megértették, hogy a keresztény házastársi
kapcsolat nemcsak a család, de az egyház és a társadalom alapjául is
szolgál. A találkozók révén a résztvevôk házastársi kapcsolata
megszilárdult, és igazán életadóvá lett ,,befelé'', a család életében
és ,,kifelé'' a társadalomban is. Közülük többen szívesen működtek
közre velem különféle apostoli munkákban.
     A Házas Hétvégek mozgalomban való közel húszévi részvételem alatt
a házaspároktól mérhetetlen sok szeretetet kaptam, és tôlük rengeteget
tanultam. Nemcsak a laikusokkal való közreműködést illetôen, de
Jézussal való személyes kapcsolatom elmélyítésére vonatkozóan is.
Röviden így tudnám összefoglalni a közöttük nyert tapasztalataimat.
Megtanultam, hogy :
     --  mi akadályozza és mi segíti elô mély emberi kapcsolatok
kiépítését;
     -- miért fontos az értelmi, akarati és érzelmi síkon való
kommunikálás megkülönböztetése, kifejlesztése és elmélyítése;
     -- hogyan lehet felismerni a különbséget az érzések kifejezése és
az ítélkezés között; miért fontos e kettôt megkülönböztetni; miért
szükséges ezt a különbséget szem elôtt tartani a mélyebb kommunikálás
terén;
     -- mi szükséges ahhoz, hogy igazi dialógus jöjjön lére,
folytatódjon és elmélyüljön két ember között;
     -- hogyan lehet a dialógust elindítani és gyakorolni családokban
és kisközösségekben;
     -- miben áll az igazi szeretet, bizalom, megbocsátás és az élet
sebeinek kölcsönös gyógyítása;
     -- hogyan és miben tud a házasság és a papság szentsége
együttműködni az Isten Szíve szerinti társadalom felépítésében;
     -- hogyan tud egy pap egyenrangú viszonyban dolgozni
házaspárokkal az egyház és a világ megújulásán;
     -- mi a pap szerepe a házastársak kisközösségében.
     Lehet, hogy kívülállóknak ez a néhány félmondat elvontnak tűnik.
Számomra azonban ezek a meglátások és tapasztalatok világos,
gyakorlati lépéseket jelentettek az emberi kapcsolatok kiépítésében és
az apostoli munkatársakkal való együttműködésben, s misszionáriusi és
apostoli életem irányításában igen nagy segítségemre voltak. A
házastársakkal való együttdolgozás megtanított arra, hogy ameny-nyire
csak lehetséges, semmit se tegyek egyedül. Mindent munkatársakkal
együtt tervezzek, velük egyenrangú viszonyban hozzak döntéseket, és
hajtsam végre azokat. A kivitelezésben is világos legyen, hogy
apostolkodásunk közösségi munka. Így minden, amit végeztünk sokkal
gazdagabbá és termékenyebbé is lett, mert szeretetkapcsolatunk
önmagában is tanúságtétel volt a nem keresztények elôtt.
     c) Nem keresztény házastársak mozgalma
     A katolikus házastársak mozgalmából született meg a nem
keresztény házaspárok kapcsolatát elmélyítô mozgalom. Ennek elindítása
több mint kétévi kemény munkát jelentett. A keresztény házastársaknak
szóló anyagot ugyanis át kellett dolgozni a keresztény fogalmakat nem
ismerôk számára. Ezt a munkát több katolikus házaspárral együtt
végeztük. Minden katolikus fogalmat és értéket megpróbáltunk
szakkifejezések nélkül megvilágítani. Munka közben döbbentünk rá, hogy
az igazi szeretetkapcsolaton keresztül mennyi keresztény értékre rá
lehet világítani, hogy szeretetben élô emberekkel mennyire könnyű
megkedveltetni ezeket az értékeket, és elfogadtatni minden kényszer és
rábeszélés nélkül. Azok közül, akik részt vettek ezeken a házas-
hétvégi tapasztalatokon, sokan kérték a keresztséget.
     d) Nem keresztény jegyespárok
     Mint már elôbb is említettem, Japánban sok a kereszténységgel
szimpatizáló, fôleg a fiatalok között. Iskoláink és egyetemeink révén
sok olyan fiatallal kerültünk kapcsolatba, akik nem tartották
kielégítônek a sintó házassági ceremóniákat. Fôleg azért, mert
távolabbi rokonaikat és barátaikat nem engedték be a szertartás
helyére, de azért is, mert a régi ceremóniák elôírásai, szavai,
gesztusai nem szóltak eléggé a fiatalok szívéhez.
     A fiatalok óhajait jól ismertük, láttuk, hogy nagy lehetôség
nyílik a nem keresztényekkel való kapcsolatra. Az is tudtuk, hogy sok
fiatal igen komolyan veszi a házasságra való elôkészületet, mert jó és
igazán boldog házasságot akar kötni. Ezért több paptársammal és
katolikus házaspárral együtt kidolgoztunk egy öthónapos házassági
elôkészítô programot a következô célkitűzéssel:
     1. -- Az öt hónapig tartó heti másfél órás program a jegyespár
kapcsolatának elmélyítését szolgálja.
     2. -- Megismerteti a keresztény házasélet alapvetô elveit.
     3. -- Nem a keresztségre való elôkészületet célozza, hanem
keresztény alapokra épülô házastársi kapcsolat kialakítására
törekszik.
     4. -- Felkínálja szakértôk és idôsebb házaspárok tapasztalatait a
közös megbeszéléseken keresztül.
     5. -- A házasságra készülôket segíti rádöbbeni Isten létére,
amennyire lehet megismerteti velük Jézus Krisztust és értékrendjét.
     6. -- Mélyebb közösségi kapcsolatot próbál kialakítani, hogy a
párok késôbb is segíteni tudják egymást.
     7. -- Az egyes jegyespárokkal elôkészítjük és személyessé tesszük
az esküvôi ceremóniát.
     Misszionáriusi életem egyik legmélyebb és legtermékenyebb munkája
volt ez a nem keresztény jegyespárokkal való foglalkozás. Éveken
keresztül egyfolytában jött egyik csoport a másik után. Minden
csoportban volt legalább húsz-huszonkét pár. Néha egyidejűleg két
csoportot is kellett vezetni. Az egyes csoportokat két-két tapasztalt
házaspárral együtt vezettük.
     Meghitt, közvetlen légkör alakult ki a csoportban, mindenki
szabadnak érezte magát, mondhatott, amit akart. Ahogy a hetek múltak,
egyre jobban megismertük egymást és észrevehetôen közelebb kerültünk a
keresztény értékrendhez. Gyakran elcsodálkoztam, hogy a fiatalok
mennyire becsületesen betartják ígéretüket. Legtöbben mind a húsz
alkalommal, mindketten eljöttek. Sokan messzi távolságból, több órai
vonatozást vállalva.
     A jegyespárok érezték, hogy a program segíti ôket egymás
megismerésében és közös értékrendjük kialakításában. A házasságra
készülést életük egyik legfontosabb idôszakának tekintették. Szívük
tele volt szeretettel, és becsületesen készültek a komolyan
megalapozott házaséletre, ezért igen fogékonyak voltak. Érzékeny
szívükbe mélyen belegyökerezett a krisztusi szeretet. Kevesen lettek
keresztények, de mindegyikük közelebb került Istenhez, jobban
megismerték Krisztust, mélyebb lett szeretetkapcsolatuk.
     A nem keresztény jegyespárokat házasságra elôkészítô program
anyagát több évi tapasztalat után könyv formájában is megjelentettem,
hogy segíthessem azokat -- sok ilyen jegyespárról szereztem tudomást -
- akik nem tudtak eljönni a Tokióban tartott szemináriumokra.
Gyulafehérváron magyarra is lefordítottam ezt az anyagot. Ennek
alapján tanítottam a kispapokat arra, hogyan lehet segíteni a mélyebb
emberi kapcsolatok kiépítését. A kolozsvári egyetemistákkal is
végigvettük ezt az anyagot egyik tanév folyamán.
     e) Házasság elôtt álló fiatalok mozgalma
     A katolikus házaspárok kapcsolatát elmélyítô ,,Házas Hétvégek''
mozgalomból született meg a ,,Choice'' (választás) nevű mozgalom a
fiatalok kapcsolatainak elmélyítésére. Ez is hétvégi negyvennégy órás
összejöveteleken alapszik. A résztvevôk -- húsz-harminc fiatal fiú és
lány -- elôször két házaspár, három fiatal és egy katolikus pap
tapasztalatait hallgatja meg a különféle emberi kapcsolatokról. A
hallottakkal kapcsolatos saját tapasztalataikat a fiatalok ezután kis
és nagy csoportokban osztják meg, és irányítást kapnak kapcsolataik
elmélyítéséhez. A mozgalom célja nem a fiatalok összeismertetése volt,
de több fiatal ezeken az összejöveteleken találta meg élete párját. Az
összejöveteleken nem keresztények is részt vettek. Ezeknek nagyobb
része kereszténnyé lett.
     A fentebbi négy mozgalommal közel húsz évig voltam kapcsolatban.
Tudatosan törekedtem arra, hogy mindig képezzek az egyes mozgalmaknak
elkötelezett papokat és laikusokat is, akiknek átengedtem a vezetôi
szerepet. Pár év után nekem már csak a háttérbôl kellett segítettem
ôket. Ezek voltak misszionáriusi életem igazán boldog évei.

                 Krisztusi Élet-Közösség (KÉK)

     1976-ban a Szent Ignác-i lelkiséget élô laikusok mozgalmának (KÉK
= Krisztusi Élet-Közösség, Japánban CLC = Christian Life Community)
vezetôi megkértek, hogy legyek egyházi asszisztensük. Nehéz volt
számomra még egy mozgalomért felelôsségét vállalni, de
tartományfônököm meggyôzött arról, hogy mennyire fontos a Szent Ignác-
i szellemben élô laikusok alapos kiképzése és a velük való
együttműködés.
     Japánban körülbelül harminc ilyen kisközösség működött az ország
különbözô részein, mindegyikben öt-hat személy, általában hasonló
életállapotúak és nagyjából azonos korosztályhoz tartozók. Voltak
fiatalok, akik keresték életcéljukat, új házasok, akik próbálták
megalapozni közös értékrendjüket, nyugdíjasok, akik életük
összefoglalására készültek. Minden KÉK közösség a maga plébániáján,
munkahelyén vagy egyetemi közösségében fejtett ki komoly apostoli
munkát.
     Az én feladatom a japán kisközösségek egymással és a KÉK
világközösséggel való kapcsolatának mélyítése, az egyházzal való jó
viszony fenntartása, a közösségek vezetôinek és fôleg a személyesen
kísért lelkigyakorlatokat adók kiképzése, és a KÉK-kiadványok
szerkesztésének irányítása volt.
     Több mint húsz évig voltam kapcsolatban ezzel a lelkiségi
mozgalommal. Számomra is nagyon gazdagító volt. Mindig otthon éreztem
magamat közöttük, mert befogadtak mint egyenrangú idôsebb testvérüket.
Mély testvéri kapcsolatban voltam az ország vezetô közösségével és a
saját kisközösségemmel is. Velük együtt sok új apostoli, missziós
lehetôséget próbáltunk ki és valósítottunk meg.
     Az egyik ilyen kezdeményezés a fiatalok részére szervezett
,,tapasztalatszerzô túra'' volt a Fülöp-szigetekre. Nyomortelepek,
lepratelepek, szegény falusi közösségek és gazdag egyházközösségek
szerepeltek a programban. Beszéltünk idôsebbekkel, akik átélték a
japán megszállást, és elmondták szomorú élményeiket a japán
fiataloknak. Találkoztunk kereskedôkkel, akik beszéltek nekünk a japán
kereskedôk és vállalatok tevékenységérôl a Fülöp-szigeteken. Az itt
szerzett élmények nyomán a tizennégy fiatal közül nyolc szerzetesi
vagy papi pályát választott.
     Hasonló ,,tapasztalatszerzô túrákat'' Japánban is szerveztünk.
Évente egy-egy vasárnap reggel kis csoportokban meglátogattuk azokat a
tokiói városrészeket, ahol nagy mulatozás volt az elôzô éjszaka, és
láttuk, milyen és mennyi szemetet dobnak ki. Egy-egy ilyen napon
meglátogattuk a nyomorban élô embereket és a dúsgazdagok üzleteit és
lakhelyeit is. Így próbáltuk megtapasztalni azt, amire a japán
püspökök felhívták figyelmünket. Ezek a tapasztalatok mind a
fiataloknak, mind az idôsebbeknek  sokat segítettek az evangéliumi
értékek felfedezésében és továbbadásában.
     A KÉK természeténél fogva nem individualista, ,,csak befelé''
forduló mozgalom. Szent Ignác-i lelkisége arra irányul, hogy
átalakítsa a társadalmat Isten Szíve szerintivé. A ,,tapasztalatszerzô
túrák'' élményei indítottak arra, hogy a szentmise szociális
vonatkozásait mélyebben tanulmányozzuk, és egymást segítve, Jézus
eredeti szándéka szerint éljük meg a szentmisét mindennapi életünkben.
Több KÉK közösségben különféle gyakorlatokat végeztünk erre
vonatkozóan, és tapasztalatainkat rendszeresen megosztottuk egymással.
Ebbôl a közös keresésbôl született meg egy könyvem, amelynek címét
magyarra így fordítanám: A társadalmi életünk mindennapjaiban megélt
szentmise . A könyv bevezetôjében II. János Pál pápa szavaira
hivatkozom: ,,A szentmise a legfontosabb szociális tevékenység.'' Ez a
könyv több kiadásban jelent meg. Úgy vélem, valamelyest segített a
japán egyháznak  kilábalni az individualista lelkiségbôl.
     A személyesen kísért Szent Ignác-i lelkigyakorlatok
tapasztalatait is elkezdtem könyvbe foglalni. Ezt azért láttam
fontosnak, mert nagyon sok japánnak -- idô és pénz hiányában -- nem
adódik meg a lehetôség a teljes harminc napos Szent Ignác-i
lelkigyakorlat elvégzésére. Szent Ignác korában is voltak, akik nem
vonultak el harminc napig egy csendes helyre lelkigyakorlatozni, hanem
elvégezték ugyanazt a lelkigyakorlatot a mindennapi életben. Több évi
tapasztalatomat dolgoztam fel ebben a könyvemben, amely- ben
irányítást kap mind a lelkigyakorlatozó, mind a kísérô. Ezáltal
sikerült sokaknak lehetôséget adni, hogy elvégezzék a teljes Szent
Ignác-i lelkigyakorlatot, és még több kísérôt kiképezni az ország
különbözô részeibôl. Ennek az Imádkozni az életet  című könyvnek az
ötödik kötetét Japánban tartózkodásom utolsó napjaiban fejeztem be.

                 Japánban töltött utolsó éveim

     Az utolsó hét évben misszionáriusi életem külsô körülményei
nagyot változtak. Három éven át gondolkoztam, terveztem és imádkoztam,
hogy hogyan tudnék közelebb kerülni Japán szegényeihez és
kitaszítottjaihoz. Elsô próbálkozásom alkoholista nôk intézetében
vállalt lelkivezetôi munka volt. Itt fôleg a nehéz helyzetben lévô
nôkkel foglalkozó AA-vezetôk (AA = Anonim Alkoholisták) támasza
akartam lenni. Közöttük megtaláltam az alkoholisták szenvedéseivel és
ôszinte törekvéseivel együttérzô Krisztust, és észrevettem, hogy
mennyi szeretettel gondoskodik a társadalom peremére szorult nôkrôl
is. Világossá lett elôttem, hogy csak azok az alkoholisták tudnak új
éltet kezdeni, akik beismerik, hogy saját erejükbôl nem képesek talpra
állni, és szükségük van a ,,Magasabb Erô ''  támogatására. ( A nem
keresztény japánok így nevezték a természetfeletti erôt, Istent.)
Láttam, hogy mennyire szükséges az alkoholistáknak a kisközösség, ahol
megértésre találnak, elbeszélhetik örömeiket, fájdalmaikat és ahol
erôt tudnak kapni az újrakezdéshez.
     Az Anoním Alkoholisták elfogadtak munkatársuknak, de tudatára
ébredtem annak, hogy alkoholistákat csak kigyógyult alkoholisták
tudnak igazán segíteni.
     A szegényekkel és kitaszítottakkal való sorsközösség iránti
fiatalkori vágyam továbbra sem hagyott nyugodni. Más lehetôségeket
kerestem. Vágyamat megosztottam hasonló gondolkozású jezsuita
társaimmal. Egy spanyol és egy amerikai paptársammal nemsokára
elhatároztuk, hogy kiköltözünk Tokió legszegényebb negyedébe.
Elöljáróink elfogadták tervünket, és hatvanéves koromban új életet
kezdtem társaimmal ott, ahol úgy gondoltuk, hogy legközelebb tudunk
lenni a társadalom peremére szorultakhoz. Két jezsuita testvérem
egyetemi tanárkodása mellett foglalkozott a környék szegényeivel,
egyikük a külföldi munkásokat vette gondjaiba, másikuk a környékbeli
iskolásokat gyűjtötte össze és segítette tanulmányi elômenetelükben.
Én a KÉK mozgalom irányításával párhuzamosan, fogyatékos gyerekek
szüleivel és a gyűjtôfogház rabjaival foglalkoztam. Ezek voltak
Japánban töltött utolsó éveim legszebb emlékei.
     Egy nem keresztény szülô számára igen nagy tragédia, ha
fogyatékos gyermeke születik. Japán a ,,szégyen-kultúra'' országa. A
legtöbb szülô megbélyegzônek, szégyennek tekinti a fogyatékos
gyereket. Rokonaik is mind azzal vádolják ôket, hogy valami rosszat
követtek el, és annak büntetéseként született ilyen gyerekük. Egyik fô
törekvésem az volt, hogy meggyôzzem ezeket a szülôket arról, hogy nem
minden szenvedés büntetés, Jézus Krisztus szenvedése sem volt az.
Próbáltam velük együtt felfedezni a fogyatékos gyerek értékét a család
és a társadalom számára. Minden évben sikerült összehozni a különösen
is érdeklôdô szülôkbôl egy kisközösséget. Ezekkel eljutottunk addig,
hogy értéket és értelmet találtak abban, hogy értelmi fogyatékos
gyereket nevelnek. Sikerült felfedezniük, hogy ez mennyire fontos
testvéreik, rokonaik és az egész társadalom számára. A gyakori közös
megosztások közben igen sokat tanultam tôlük a szenvedés értelmérôl.
Sokan a szülôk és nevelôk közül közelebb kerültek a kereszténységhez
is. Néhány keresztelésre is sor került körükbôl.
     Sok szép élményre tettem szert a gyűjtôfogház rabjai között is.
Itt is kisközösségeket hoztam össze, akik ebédszünetüket áldozták fel
hat-hat hónapon keresztül minden második héten azért, hogy értelmet
találjanak a rácsok mögötti életben. A képzés végén sokan mondták:
,,Itt találtam meg az igazi szabadság értelmét.'' ,,Tudom, miért
vagyok itt, más életet fogok kezdeni.'' A rabokkal személyesen is
sokat beszélgettem. Igazán ôszinték voltak, már nem volt semmi
titkolnivalójuk, még egymás elôtt sem. Ôszinteségük, nyíltságuk
közelebb hozta ôket Istenhez.

                       Japánból Erdélybe

     1986-ban ,,véglegesítettem'' Japánhoz tartozásomat: japán
állampolgár lettem. Meg voltam gyôzôdve arról, hogy egész életemet ott
fogom leélni. Negyvennégy év alatt sohasem gondoltam arra, hogy
elhagyjam szeretett Japánomat.
     1993-ban újabb szabbatikumot (hétévenkénti pár hónapos
kikapcsolódás a szokásos munkakörbôl felfrissülés, tanulás,
tapasztaltszerzés céljából) kaptam. Elindultam szétnézni a kommunizmus
szorításából felszabadult országokban élô magyarok között. Különösen
Kárpátaljára és Erdélybe vágytam, mert nagyon érdekelt a nehéz
körülmények között élô magyarok sorsa.
     Nagyhéten érkeztem Budapestre. A helyi tartományfônök elmondta,
hogy levelet kapott a gyulafehérvári érsektôl, aki jezsuitát kért
lelkivezetônek a szemináriumába. A tartományfônök engem is
megkérdezett: nem mennék-e el. ,,Én semmiképpen sem akarom otthagyni
Japánt -- feleltem --, és különben is idôs vagyok.'' Kértem, hogy
küldjön fiatalabbat. Azt nem mondhattam, hogy nem értek a
lelkivezetéshez, mert Japánban elég sok tapasztalatra tettem szert
ebben. Ô azt válaszolta, hogy természetesen nem akar Japán elhagyására
kényszeríteni, de mást nem talált, és én a hatvanhét évemmel a
fiatalabbak közé tartozom. Ezzel nagyon elgondolkoztatott. Elkezdtem
komolyan imádkozni, gondolkozni az ajánlatról.
     Két hónapi komoly ima és gondolkodás után mentem el Erdélybe,
beszéltem az érsek úrral, láttam az ottani helyzetet és értesültem
arról, hogy nemcsak az érsek úr, hanem a szeminaristák is nagyon
akarnak egy jezsuita spirituálist. Ez késztetett arra, hogy elkezdjem
a végleges lelkek megkülönböztetését: kérjem-e vagy ne Erdélybe való
áthelyezésemet? Ima közben három döntô indítékot láttam meg: Erdélyben
még több alkalmam lesz a szegénység, a gyengeség és a megaláztatások
megtapasztalására. Ezek pedig Jézusnak nagyon fontos értékek.
Világosan láttam, hogy a kérés elfogadása közelebb tud vinni Jézushoz.
     Japán elöljárómnak azonnal elküldtem a lelkek
megkülönböztetésérôl szóló írásomat, még innen, Erdélybôl, és kértem,
hogy ô is fontolja meg imádságban, és kérdezze meg mások véleményét
is. Amikor megkapta levelemet, éppen indulóban volt az általános
rendfônökkel való találkozásra Indonéziába. Neki is elmondta
áthelyezésem lehetôségét. Hazaérve beszélt a tokiói érsekkel is,
akinek intézetében dolgoztam, összehívta jezsuita közösségemet
közvetlen elöljárómmal együtt, megkérdezte négy tanácsadóját.
Mindenkinek az volt a véleménye, hogy érdemes megpróbálni elôször egy
esztendôre.
     Erdélybe menetelem tervét megosztottam japán barátaimmal és
munkatársaimmal. Meglepett, hogy bár elválásunk gondolata mély
fájdalmat okozott nekik, egy kivételével, mindenki belátta, hogy
Erdélyben még nagyobb szükség van munkámra. Egyetlen jó barátom, a nem
keresztény kezelôorvosom tiltakozott hevesen. Négy hónappal
ideérkezésem után, egyik volt munkatársamtól hozott levelet a posta
Japánból. Egy újságcikk is volt a borítékban. Rólam szólt. Meglepve
fedeztem fel, hogy az orvos barátom írta. Az állt benne, hogy büszke
barátjára, aki hajlandó volt elmenni egy olyan messzi országba
másokért dolgozni. A cikk küldôje mit sem sejtett arról, hogy a szerzô
az én barátom, és mekkora örömet jelentett nekem megtudni, hogy már ô
is másként vélekedik.
     Az egy év letelte után elöljáróim és a kispapok véleményét
kikérve, még két évre meghosszabbítottam szemináriumi munkámat.
     Nem volt könnyű a japán kultúrából az erdélyi kultúrába való
átmenet, de a kispapokért érdemes volt megtenni. Az Erdélyben töltött
évek új színekkel egészítették ki életemet.

     Gyulafehérvár, 1996. január 27.
========================================================================
Szabó Ferenc: A keresztény kultúra szolgálatában


              Menekülés Ausztriába -- Sankt Andrä

     Negyven évvel ezelôtt, 1956. november 1-én  a Szentkirályi
utcából kimentem a Kálvin térre; egy felfordított villamosra mésszel
ráírták: ,,Mindszenty visszajött.'' Úgy tudtuk, az orosz csapatokat
kivonták hazánkból, gyôztünk! Mert amikor a bölcsészkartól (a
piaristák volt épületébôl) a körúton vonultunk a Bem-szobor felé,
elsôsorban ezt kiabáltuk: ,,Ruszkik haza!'' Most nem idézem fel 56
nagyszerű, majd gyászos napjait. November 4-én visszatértek a
megszálló csapatok, szétlôtték Budapestet, vérbe fojtották a
szabadságharcot. Sajnos, ismét visszatért a zsarnokság, amelyrôl
Illyés Gyula ,,egy mondatban'' mindent elmondott.
     November 23-án a Szentkirályi utcai házunkban együtt volt egy
jezsuita csoport. A börtönbôl nemrég szabadult P. Pálos, néhány
novícius és Pécsi Laci is odavetôdött. Miután közösen megállapítottuk,
hogy ,,nincsen remény'', azt javasoltam, hogy lemegyek Zalába
szüleimhez, körülnézek, hogy vajon a határsávban már erôs-e az
ellenôrzés. (Szerencsére, a határnál az aknákat felszedték az enyhülés
idején, és még nem rakták vissza.) P. Pálos beleegyezett. Akkor már
más fiatal társaim is szökésre készültek az elöljárók óhajára.
     Szerencsétlenségemre Pécsi is velem jött. Nem részletezem lassú
utunkat a vonaton Kelenföldrôl Nagykanizsán és Zalaszentivánon át
mentünk. Szentivánról Egerszeg felé gyalogoltunk este, amikor elkaptak
bennünket a rendôrök, és kocsijukon bevittek a városba. Szerencsénk
volt, mert az oroszok igazoltattak a város kapujában. A rendôrségen
Pécsi felbôszítette a vallató tisztet, amikor arra a kérdésére, hogy
ha ô kalocsai, miért jött ide Zalába, ezt válaszolta: ,,Mert az
oroszok viszik ki a fiatalokat az Alföldrôl.'' Oldalba böktem, hogy
hallgasson. Majd kivágtam magam: ,,Nézze, Uram, negyedéves egyetemista
vagyok, francia szakos. Ha helyreáll a rend, Párizsba küldenek
továbbtanulni; csak nem kockáztatom most még az életemet is a
határon!'' Mire a tiszt elengedett bennünket azzal a fenyegetéssel:
jaj nekünk, ha a határnál elkapnak bennünket!
     Nem részletezem utunkat Zalalövôn--Ôriszentpéteren--Farkaslakán
át Ausztriába.
     Amikor hosszasan bolyongtunk a Jugoszlávia közelében fekvô
erdôségben és állandóan lövéseket hallottunk, Pécsi vissza akart
fordulni. Mire én: ,,Te mehetsz, de én még ma meg akarok érkezni
Ausztriába.'' Háromszor csaknem a határôrök karjába estünk. Késôbb
csatlakozott hozzánk három eltévedt disszidáló fiú is. Reggel 4-kor
indultunk Ôriszentpéterrôl (rokonaimtól) és este nyolckor érkeztünk
meg egy kis osztrák faluba. A falu szélén álló feszület elé térdeltünk
a hóba, hogy hálát adjunk Istennek a sikeres szökésért. Berchmans
Szent János napja volt.
     Az elsô és utolsó étkezésünk (vacsoránk) a menekülttáborban
(Jennersdorfban) babfôzelék volt. Jeleztük a felelôsöknek, hogy mi
ketten jezsuiták vagyunk. Értesítette a plébániát, és csakhamar eljött
értünk a káplán. A plébánián megfürödtünk; másnap reggel vonaton
Bécsbe utaztunk. Ott a jezsuita provincialátuson már várt bennünket P.
Varga Andor rendelkezése: azok a novíciusok, akik még nem tették le a
fogadalmat, fél évet a Sankt Andräi noviciátusban töltenek, hogy
kicsit megszokják a ,,közösségi életet''. . .  Így kerültem a Lavant-
völgyi Sankt Andräba, ahol mintegy tucat magyar jezsuita gyűlt össze.
     Amikor mostanában, Rómába menet vagy onnan jövet, elsuhanok az
azóta megépült karintiai autópályán, és lent a völgyben megpillantom a
Loretokirche kettôs tornyát (ez is a jezsuitákhoz tartozott, ide
jártunk a terciásokkal májusi ájtatosságra), arra gondolok, mennyire
sötétnek láttuk 1956 végén a magyar jövôt. Még harminc évvel késôbb
sem gondoltuk, hogy 1989--90-ben bekövetkezik a csoda: összeomlik a
kommunizmus, és mi felszabadulunk.
     Sank Andräban elvégeztük a harmincnapos lelkigyakorlatot (P. Cser-
Palkovits vezetésével), és január 29-én letettük elsô fogadalmainkat.
Hat osztrák novícius volt ott, amikor mi magyarok egy tucatnyian
kikötöttünk. Egy kis életet hoztunk (a forradalomból jöttünk) közéjük.
Legjobban a villanapot szerettük a Kollegben. Sportoltunk
(röplabdáztunk, fociztunk), ott kinn jobb volt a koszt is. Néha
kirándultunk az Alpokba. Németh Jóska terciás, párszor beszélt kinti
tanulmányairól. (Egyébként szeparáció volt a terciások és a novíciusok
között.) Nyáron eljött oda pihenni Rómából P. Lukács László. Vele is
kirándultunk. A reverendát csak a városkát elhagyva, a Koralpe tövében
vethettük le. Nagyon szűk látókörű volt akkor a vezetés az öreg P.
Beck rektor és novíciusmester, meg a vörös Fischer szócius alatt. . .
Errôl ennyit. Augusztus 20 körül hagytam el a noviciátust, hogy
Bécsbôl Leuven-Louvain-be utazzam filozófiára.

                   Tanulmányi évek Leuvenben

     Mivel Budapesten francia--magyar szakos tanárnak készültem mint
zugnovícius, P. Varga Andor megkérdezte: akarom-e folytatni a francia
irodalmat a Sorbonne-on? Mire én határozottan azt válaszoltam, hogy
teológiát akarok tanulni. Ha lehet, küldjön a franciákhoz Forvičre-be.
Ám akkor az 1950-es Humani generis  enciklika utáni években, Róma még
nem akarta, hogy az ,,új teológiával'' megfertôzzék a fiatalokat,
ezért a franciául tanító vallonokhoz, Eegenhoven-Leuvenbe küldött
elöljáróm. Beôthy Tamással és Sárosi Jóskával indultunk Bécsen és
Frankfurton át Maastrichtba, hogy ott részt vegyünk P. Matyasovich
szentelésén (augusztus 22). Onnan aztán két rendtársam Írország felé
indult, én pedig átmentem Belgiumba.
     Amikor megérkeztem, hallottam, hogy P. Varga László csomagol. A
vallonok kitették a szűrét. P. Maertens (egészségi okokból) visszajött
Afrikából, és most már nem volt szükség a magyar szociológusra. . .
Segítettem csomagolni Laci bácsinak, aki fel-alá járkált a szobában,
és bosszankodott a vallonok szemtelensége miatt. . . Többet nem is
tette be a lábát a vallonokhoz; amikor néhány évi müncheni munka után
visszajött Brüsszelbe, a flamandoknál kért lakást, a Gesůban.
Eegenhovenben maradt még a régi tanári karból Fejér József atya, aki
bizony magányos volt, és gyakran hívott rekreációra. Megérkezett már
Somogyi Szilárd. Vele és Beôthyvel együtt laktunk a Szentkirályi
utcában 1953 és 56 között. Szegény Szityi, már akkor szenvedett,
csípôjében fájdalmai voltak. Emlékszem a szomorú 1956-os Szentestére.
A belgáknál böjt és szilencium volt. Elsô karácsonyomat töltöttem
idegenben. Átmentem Szityihez panaszkodni, de ô fel-alá járkált,
fájlalva lábát; neki is szüksége volt vigasztalásra. Hat hónap múlva
elvitte a rák.
     Eegenhovenben csak két év filozófiát kellett végeznem, mivel
Egerben és Szombathelyen a szemináriumban már tanultam egy-egy évet.
Szabadon járhattam a kurzusokra. P. Izaye-t, aki Bergson-kedvelô volt
(természetesen, Maréchal volt a fômester a fakultáson), rávettem, hogy
tartson szemináriumot Teilhard de Chardin-rôl. Teilhard művei akkor
még tiltottak voltak a skolasztikátusokban, ugyanakkor világszerte
egyre inkább nôtt népszerűsége Az emberi jelenség  1957-es közzététele
után. (Sokszorosított írásai már évek óta kézrôl kézre jártak.) Izaye
vonakodott, de aztán kötélnek állt. Négyen vagy öten elemeztük vele Az
emberi jelenség et. Én Teilhard (fenomenológiai) módszerérôl  írtam
filozófiai licenciátusomat. Késôbb is sokat foglalkoztam Teilhard
eszmevilágával, cikkeket írtam róla különbözô folyóiratokban. A
Katolikus  Szemlé ben elsônek mutattam be magyaroknak magyarul
Teilhard evolucionizmusát. Segített a helyes megértésben Henri de
Lubac  fontos műve Teilhard eszmevilágáról, amely a zsinat elején
jelent meg. Amikor Párizsban megismerkedtem Rezek Román bencéssel,
neki is lelkesedve beszéltem Teilhard-ról: hogy ilyen fontos ô a
marxistákkal folytatott párbeszédben stb. Mikor másodszor
találkoztunk, Rezek már lefordította Az isteni miliô t, Teilhard
lelkiségi könyvét. Együtt néztük át fordítását, majd -- hosszú
levelezés után -- Török Jenôvel adattuk ki Bécsben. (A Benne élünk
címet és javasoltam.) Írtam hozzá egy kis bevezetôt, amely egy külön
kék füzetben jelent meg. (Egyébként késôbbi Teilhard-tanulmányaimról
részletesen beszámoltam a Vallomások Teilhard- ról szóló
gyűjtôkötetben, amelyet Golen Károllyal szerkesztettünk, és Rómában
adtam ki.)
     De még az eegenhoveni tanulmányokról néhány bekezdés.
Filozófiából Lalaye teodíceáját hallgattam. Maréchal transzcendentális
módszerét követte. De -- Kanton túl -- számolt az egzisztencializmus
és a marxizmus ellenvetéseivel is. Ed. Boné biológiát tanított,
Teilhard híve és személyes ismerôse volt. Paleontológiai kérdésekbe ô
vezetett be. Szerettem R. Troisfontaines-t, aki kétkötetes monográfiát
írt Gabriel Marcelrôl, és megismertetett bennünket a keresztény
egzisztencialista eszmevilágával. Megemlítem az esztétika-kurzust,
amely talán a legjobban tetszett. Egy flamand jezsuita járt át hozzánk
Heverlébôl. Külön érdekesség, hogy jó barátja volt Ingmar Bergman
filmrendezônek. Levetítette és magyarázta a svéd rendezô addig
megjelent valamennyi filmjét. Ô vezetett be a filmesztétikába. P.
Fejér is ott tanított filozófiát. A hagyományos skolasztikát adta elô;
egyszer elmentem az órájára, de amikor láttam, hogy lerajzolja az esse-
t és az essentiá- t, többé nem látogattam óráit, azonban sokat
rekreáltunk együtt.
     Két év filozófia után nem mentem magisztériumba, hanem -- egy pár
hónapos pullachi pihenés után (ahol Weissmahr Bécivel létkérdésekrôl
eszmélôdtünk) -- mindjárt kezdtem a teológiát. Ez a négy év a már
meghirdetett és jórészt lezajló II. vatikáni zsinat idejére esett.
Érdekes volt látni, hogyan változtak meg tanáraink az enyhülô,
szabadabb légkörben. P. Hayen annak idején a Humani generis  után ne
doceatot  kapott, ô volt Maréchal és Blondel fô követôje; rajtuk
keresztül értelmezte át Szent Tamást. A teológia alatt egy ideig
lelkiatyám volt. (Késôbb a harmadik probációban instruktorom.) P.
Dejaifve egyháztana már a zsinatit képviselte. Carpentier erkölcstana
is a szeretetre, ,,Krisztus törvényére'' összpontosult. Dumont
dogmatikája mérsékelten haladó volt, Faux hittraktátusa a modern
apologetikát követte. Galot krisztológiát adott elô: mérsékelten
modern volt. Az ô vezetésével tartottunk ünnepélyes disputát a
kenózisról; ezen én voltam a defendens. Biblikumot Matagne és Levie
tanított. Legjobban szerettem L. Malevez-t, aki akkor már nemzetközi
tekintély volt; jól ismerte a modern protestáns teológiát. Többek
között szentségtant adott elô. Nála írtam teológiai licenciátusomat
Karl Rahner halálteológiájáról. Rahner eszméivel már akkor
megismerkedtem Heverlében, mert a flamandok meghívták vendégelôadónak.
A zsinat megnyitása elôtt már leadta fôbb tételeit, például az anonim
keresztényekrôl. (Pár évvel késôbb a magyar Pax Romana-kongresszusra
is meghívtuk. Emlékszem, ebédnél Henri de Lubac surnaturel jérôl
beszélgettünk: ô németül, én franciául, de megértettük egymást.)
Ugyancsak a teológia elején bejártam a leuveni katolikus egyetemre,
hogy Paul Ricoeur elôadásait hallgassam. Freudról és az értelmezésrôl
beszélt nagyon világosan. Jó bevezetés volt a hermeneutikába.
     Sokat vitatkoztam skolasztikustársaimmal Maréchalról és
Blondelrôl, akiknek művein átrágtam magam. Ez még a filozófia elsô
évében történt. Késôbb már nagy hasznát vettem nekik, akár Henri de
Lubac Isten útjain  című művét elemeztem, akár Rahnerrôl készítettem
licenciátusomat. Még a teológia elsô éveiben írtam egy hosszabb
dolgozatot Az élô Isten felé  címmel, ahol tisztáztam magam elôtt is
azokat a kérdéseket, amelyekrôl még pesti egyetemista koromban
vitatkoztam marxistákkal, ateistákkal. E tanulmányból aztán többet
átvettem Világnézetek harca  című, elsô tanulmánykötetembe, amely
Muzslay anyagi segítségével jelenhetett meg. P. Varga Andor
provinciális maga cenzúrázta és javasolta kiadásra. (Másodszor Mai
írók és gondolkodók  címmel jelent meg.)
     P. Muzslayhoz és Horváthhoz bejártam a leuveni kollégiumba, ahol
sok 56-os diák lakott. Egy irodalmi lapot is indítottunk Virrasztók
címmel.  Itt megjelent néhány írásom, többek között Camus-ról szóló
elsô tanulmányom is. Muzslay felvett engem is az egyetemista
ösztöndíjasok listájára, és így fizette a vallonoknál
,,tartásdíjamat''. A kollégiumból elhoztam Prohászka összes műveit, és
újraolvastam legjavát. ,,Újra'', mert már felsôs gimnazista koromban
sokat olvastam tôle. (Zalaegerszegen ferences lelkiatyám kölcsönözte a
köteteket suba alatt, hiszen Prohászka kommunista ,,indexen'' volt.)
Írtam egy nagyobb tanulmányt Prohászka idôszerűségérôl, amelyet
elôször P. Rezek jelentetett meg (1965-ben) az Ahogy lehet -ben.
(Most, hogy itthon újra Prohászka-kutatással foglalkozom, még jobban
látom, mennyire megelôzte korát és a II. vatikáni zsinatot a fehérvári
püspök.)
     Elôadásokat is tartottam Európa-szerte. Például Hollandiában a
Mikes Kelemen-körben vagy Londonban Babitsról. Továbbá bekapcsolódtam
a Pax Romana mozgalomba; a Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalom (KMEM)
megalakuló ülésén is részt vettem Leuvenben. P. Horváth indította el a
mozgalmat, amelynek késôbb pár évig (Békés Gellért elôtt) lelkésze is
voltam. Többször tartottam elôadást az évenként (húsvét hetében)
megrendezett kongresszuson. A Róma mellettit az Albánói tó melletti
jezsuita lelkigyakorlatos központban, jórészt magam szerveztem.
     De megint elôreszaladtam. Még Eegenhovenben vagyunk. P. Malevez
javaslatára a belga rendtartomány meghívott teológiatanárnak.
Eldöntött tény volt, hogy a teológia és a tercia után Párizsba megyek
doktorálni, hogy azután visszatérjek a vallonok fakultására tanárnak.
A magyar provincia átengedett.
     A teológián együtt voltunk P. Violával és Zámbóval (pár évig még
Párizsban is). Mindketten késôbb elhagyták a Társaságot. Zámbóval
együtt szenteltek pappá Brüsszelben 1962. augusztus 6-án. Másnap P.
Muzslay kollégiumában mutattam be az elsô szentmisémet. Utána még
abban az  örömben volt részem, hogy telefonon beszélhettem édesapámmal
és öcsémékkel. (Zalaegerszeg és Eegenhoven között jött létre a
kapcsolat.)
     Szentelésem után már némi lelkipásztori munkát is végeztem a
nagyobb ünnepek körül (például Ličge-ben és Charleroi-ban). A negyedik
teológiai év után letettem az ún. de universa- t: két órán keresztül
négy tanár faggatott latinul az egész filozófiából és teológiából. Ezt
követte a Namur melletti Wépionban a harmadik próbaév P. Hayen
vezetésével. Meghívta a francia Delchard-t és Roustagnot, akik a
konstitúciókat magyarázták. Sokat olvastam még teológiai-lelkiségi
műveket, újra megvizsgáltam hittel kapcsolatos nehézségeimet. Ismét
sor került itt a harmincnapos lelkigyakorlatra. Újra elekciót
végeztem, és a kegyelem segítségével ismét elköteleztem magam Krisztus
és az egyház szolgálatára. Voltam Brüsszelben kórházprobáción is.
(Akkor gyilkolták meg Kennedyt.) E probáció mély benyomást tett rám.
Nem annyira az ágytálak elhordása vagy a betegek lemosása, hanem a
haldoklók és halottak látványa. Amikor egyszer a nôvérrel levittünk
liften egy holttestet a pincébe a többihez, rettenetes rémület vett
erôt rajtam. Akkor azt mondtam a nôvérnek, bármit megteszek, de ne
kívánja, hogy a halottakat levigyem.
     Szentelésem után mint negyedéves teológus, majd terciás koromban
már el-eljártam lelkipásztorkodni is, belgák és magyarok közé. Egyszer
kaptam egy meghívást P. Horváthtól Oslóból. Menjek, tartsak
lelkigyakorlatot az ottani magyaroknak. Megyek P. Hayenhez, közlöm
vele a meghívást, engedélyt kérek. Mire ô: ,,François, látom, hogy nem
vagy nagy indifferens!'' Mire én: ,,Hát persze, hogy nem; még nem
jártam Skandináviában, szívesen megyek.'' Erre ô: ,, Írj P.
Horváthnak, és kérdezd meg tôle,  valóban szükség van-e rád?''
Megtettem. Megjött a gyors válasz: ,,Mondd meg annak az ostoba
instruktornak, hogy én nem vagyok hülye; ha nem lenne rád szükség, nem
hívtalak volna. . .''
     Szóval elmentem Oslóba. Utána még kétszer jártam ott is,
Stockholmban is. (Ma már csak délre, Róma felé kívánkozom. Mediterrán
lettem. . .)

                           Párizsban

     A doktorátus elkészítésére tehát Párizsba kerültem. Chantilly-ben
laktam (Párizstól északra fél óra vonaton): A híres Rotschild-
kastélyban volt a francia skolasztikátus, kiváló könyvtárral. A
Katolikus Egyetemen, az Institut Catholique-on szereztem doktorátust.
Az elsô évben fel kellett vennem kötelezô órákat, szemináriumokat.
Eljártam a Sorbonne-ra is, ahol többek között O. Cullmann krisztológia-
kurzusát hallgattam. Az Institut Catholique-on legkedvesebb tanárom a
domonkos Chenu volt, aki Aquinói Szent Tamást újraértelmezte. A
jezsuita Marlé pedig Bultmann teológiájával ismertetett meg. Amikor
már eldöntöttem, hogy Szent Ambrus krisztológiájáról írom a tézisemet,
felvettem a kapcsolatot a belga jezsuitával, P. Henryval, aki
Párizsban és Amerikában is tanított. Neves Plotin-szakértô volt.
Vállalta, hogy patrónusom lesz. Amikor idônként Párizsba jött, átnézte
addigi fogalmazványomat, bírálta, tanácsokat adott. Chantilly-ben is
segítettek az atyák. Például az Ágoston-szakértô, a kedves Solignac.
P. Derville pedig, aki Dictionnaire de Spiritualité  fôszerkesztôje
volt, átjavította franciámat.
     Az elsô évben, mikor kötelezô kurzusaim voltak, egy-egy éjszakát
Párizsban töltöttem. A Rue d’Assasban laktam és a Rue de Grenelle-en
étkeztem. Akkor készült ott doktorátusára P. Kolvenbach és P. Borgomeo
is (ez utóbbi a Vatikáni Rádió igazgatója lett). Mi néha elmentünk
moziba, színházba, de P. Kolvenbach otthon maradt, tanult, hívságos
dolgokra nem pazarolta idejét. Amikor generálissá választották,
összefutottunk a római Kúria elôtt. Gratuláltam neki: ,,Ki hitte
volna, hogy generális lesz! Én csak egyszerű katona maradtam!'' Mire ô
(mindig magázott mindenkit): ,,De ön sok könyvet írt már. . .''
     Párizsban ismerkedtem meg Henri de Lubac atyával. Jó barátok
lettünk. Elôször engedélyt kértem tôle, hogy az egyházról szóló
könyveibôl egy magyar válogatást készítsek. A Rue de Grenelle-ben
többször találkoztunk. Majd késôbb Rómában is, amikor eljárt a
Nemzetközi  Teológiai Bizottság üléseire. Egyszer késôbb Párizsban a
Rue de Sčvres-ben kerestem fel, hogy a Mérleg- nek interjút készítsek
vele. Nem szerette ezt a műfajt, nem állt kötélnek. Viszont kölcsön
adta két napra háromkötetes, még akkor kiadatlan Mémoires -
gyűjteményét. (Azt mondta: ,,Senkinek sem adtam kölcsön, még Hans Urs
von Balthasarnak sem, aki talán a gépírótól szerezte meg. . .  De
mivel maga barátom, hát odaadom olvasásra.'') Éjjel-nappal azt
olvastam, majd saját kezébe adtam vissza. Amikor bíboros lett, akkor
is átjött a római Kúriáról az Írók Házába: együtt ebédeltünk és
kávéztunk.
     A második párizsi évben az egyetemisták körében lelkészkedtem s
Centre Richelieu-ben. Lustiger, a jelenlegi bíboros érsek volt az
egyetemi lelkészek fônöke. Általában harminc--ötven egyetemista jött
egy-egy csoportba. Hetenként (csütörtökön) tartottuk az összejövetelt
ott a Latin Negyedben, a  tövében. Szentírás t olvastam és rövid
elmélkedést tartottam, majd valaki a csoportból elôzetes megbeszélés
szerint elôadást tartott a témáról, például Dosztojevszkij hite vagy a
nô a társadalomban. . . Néha házibulit rendeztek barátaim egy-egy név-
vagy születésnap alkalmával. Péguy nyomán tavasszal elzarándokoltunk
Chartres-ba. Sok szép élményem maradt az egyetemista
lelkipásztorkodásból. Amikor az 1968-as májusi események után újra
Párizsban jártam, már nem találtam barátaimat. . .
     Még a téziseimet készítettem, amikor P. Orbán meghívására 1965
nyarán egy hónapot Rómában töltöttem. Helyettesítettem ôt a Rádiónál,
mert P. Szabó János tragikus halála után egyedül maradt. Tetszett az
Örök Város, tetszett a munka. Így aztán P. Orbánnak nem volt nehéz
meggyôznie, hogy Belgium helyett menjek Rómába. Magyar provinciálisom
visszakért a belgáktól. . .
     1966. december derekán megvédtem doktori disszertációmat. A zsüri
tagjai voltak: P. Henry, P. Daniélou és az exegéta Feuillet. Bejött az
Institut rektora is, Mgr. Hauptmann, aki elolvasta tézisemet. Dicsérte
témaválasztásomat (A teremtô Krisztus Szent Ambrusnál).  Ô maga a
zsinaton részt vett annak a csoportnak a munkájában, amely a Gaudium
et spes  tervezetét vitatta meg. Akkor sürgették, hogy -- az
egyházatyákat is kiaknázva -- ki kell dolgozni a földi valóságok
teológiáját, Krisztus szerepét a két teremtésben, amirôl az én disz-
szertációm szól. Késôbb P. de Lubactól és P. Chenutôl is elismerô
leveleket kaptam. Disszertációm franciául már Rómában jelent meg 1968-
ban az Augustinianumnál. Meglehetôsen jó visszhangja volt az Ambrus-
kutatók körében.

          A hazafelé  irányuló  munkák megszervezése

     Itt egy kis kitérôt  teszek, hogy röviden bemutassam, hogyan
indult el a ,,magyar opusok'' szervezése, tehát a hazafelé irányuló
,,kiegészítô funkció''. 1966. szeptember 1-én, az elsô müncheni
jezsuita találkozón vetette fel P. Héjja viceprovinciális ezt a
kérdést: van-e külföldi magyar provinciának létjogosultsága? Hogy ne
csak papíron létezzék, sorsközösséget kell vállalnunk az otthoniakkal,
segítenünk kell ôket anyagilag és lelkileg-szellemileg. Kezdtük
tudatosítani a magyar jezsuiták sorsközösségét, közös felelôsségét.
Felmerült egy ,,koordinátor'' kinevezésének a gondolata, aki
összehangolná a Magyarország felé irányuló munkákat, akciókat. Itt
hangzott el Boros Laci azóta sokat emlegetett három I-je: információ:
vagyis rendszeresen tájékozódni a magyar helyzetrôl; infiltráció:
,,lefölözve'' a kintiek munkáit, szellemi támogatást nyújtani már
mostantól kezdve a hazaiaknak; institutum: közös intézet valahol
(talán a határ közelében. . .)
     A ,,koordinálás''-ból született meg a ,,commissio de
ministeriis''. 1967. augusztus 30--31-én Dürrnbergben (Salzburg
mellett) P. Hegyi János ,,koordinátor'' és P. Matyasovich
,,prokurátor'', valamint egy munkacsoport: András, Horváth K., Morel,
Muzslay, Ôry és Szabó F. megbeszélést tartottak, hogy tisztázzák az
elvi szempontokat. Az elôre elkészített elgondolásokat P. Morel
összegezte a következô jelmondatokban:
     1) Kiegészítô funkciót végezni a magyar egyház javára. A ,,magyar
egyház'' elsôsorban a magyarországi  egyház, ennek javát akarjuk
szolgálni. Munkánk csak kiegészítô lehet, mivel az ottani fejlôdés
jórészt kívül esik hatókörünkön. Funkcióvá kell fejlesztenünk
tevékenységünket: szerves részévé kell tenni a magyar egyház életének.
     2) Az európai magyar jezsuitáknak egységes, speciálisan magyar
programot.
     Azért beszéltünk elsôsorban ,,európai'' jezsuitákról, mivel itt
voltak az otthoniakat segítô, a ,,hazamenô'' kezdeményezések (Vatikáni
Rádió, Magyar Papi Egység , amely 1969-ben Szolgálat tá alakult át,
Egyházszociológiai Intézet, a Leuveni magyar kollégium, kapcsolat a
turistákkal). Természetesen nem feledtük az amerikai plébániákat, az
ottani cserkészetet, A Szívet . . . De akkor ezek elsôsorban az
emigrációt szolgálták. (Igaz, az anyagi alapokat jórészt az amerikaiak
teremtették meg.)
     3) Meg kell határozni a gyakorlati lépéseket: hogyan segítheti a
külföldi magyar provincia a magyar egyházat?
     4) Jogi síkon létezô provinciából funkcionálisan létezô
provinciát kell fejleszteni.
     Ezután P. Hegyi vezetésével (aki európai szuperior lett)
rendszeresítettük a kommissziós munkamegbeszéléseket, fejlesztettük az
,,opusokat''. . .
     A Magyar Papi Egység  átalakítását, profilváltoztatását 1968.
augusztus 23-án Innsbruckban tárgyaltuk meg. (Résztvevôk: P. Ôry,
Marosi L. -- Az egyedüli nem jezsuita --, András, Morel, Szabó F.,
Weissmahr.) A Szolgálat  címben késôbb egyeztünk meg. Figyelembe véve
a magyar folyóiratokat, megfontoltuk sajátos profilját: továbbra is a
lelkiség/lelkipásztorkodás, zsinati tanítás terjesztése a fô cél. A
,,Tanulmányok'' rovat (amelynek szervezését én magam vállaltam) egy-
egy központi témakörrel foglalkozik, ezután ,,Az egyház szava'',
,,Eszmék és események'', ,,Könyvszemle'' és ,,Halottaink'' rovatok
következnek. Közös megegyezéssel elhagytuk a ,,Hazai helyzet'' című
rovatot, amely erôsen politizált, szidta az otthoni rendszert. Mivel a
lapot haza akarjuk küldeni, vigyázni kell más rovatoknál is, nehogy
belekössenek a hatóságok. Az Ostpriesterhilfe elfogadta a változtatást
és jelentôsebb támogatást ígért.
     Az 1969-ben indult  Szolgálat  egyre több világihoz is eljutott,
ezért arra is ügyeltünk, hogy nekik is nyújtsunk lelki--szellemi
táplálékot a zsinat szellemében. Az elsô számból kísérletképpen  csak
százhúsz darabot küldtünk Magyarországra, de egy év múlva az 5. szám
már nyolcszor akkora példányszámban jutott haza. Hogy
helyettesíthetetlen missziót töltött be a lap, azt a számtalan
visszhang igazolta. A folyóirat egy idô után rendszeresen adott ki
könyvmellékletet is, részben fordításokat. A szerkesztést, levelezést,
könyvkiadást néhány év múlva Kardos Klára ,,bulldózer-buzgalma'' vitte
elôre. Hihetetlen munkabírással, intelligenciával és nyelvtudással fô-
fô munkatársunk lett. Lassan-lassan elfogadta a zsinati nyitást is.
(Mert kezdetben meglehetôsen konzervatív volt, mint lelkiatyja, Kardas
atya, akivel aztán -- fülem hallatára  -- szembeszállt egy klagenfurti
találkozásunk alkalmával.)
     Amikor az 1989--90-es fordulat után elhatároztuk a hazatérést és
az újabb profilváltoztatást, tehát a Távlatok  elindítását, azért is
én lettem a folyóirat fôszerkesztôje, mivel a Távlatok  a  Szolgálat
utódja, és ez utóbbinál beletanultam a lapszerkesztésbe.
     De már elôreszaladtam. Most a Vatikáni Rádiónál eltöltött
huszonöt évrôl számolok be; mert ez volt a fô munkám, a  Szolgálat -
szerkesztés és a könyvkiadás pedig a második feladat.

                Huszonöt év a Vatikáni Rádiónál

     A doktorátus után 1966 karácsonya elôtt érkeztem meg Rómába, az
Írók Házába, ahol a rádiósok és a rendtörténészek laknak. 1967. január
1-én kezdtem meg a rádiós munkát P. Orbán szárnyai alatt. Amikor 1972-
ben felmentését kérte, hogy utána Torontóban lelkipásztori munkát
végezhessen, büszkén emlegette, hogy huszonegy évet ,,lehúzott'' a
Vatikáni Rádió szolgálatában. A legizgalmasabb a II. vatikáni zsinat
ideje volt (1962--1965). Akkor nem gondoltam, hogy megdöntöm Orbán
rekordját: én negyed századon át szolgáltam a Pápa Rádióját.
     A Pápa Rádiója elsôsorban szentszéki híreket, a Szentatya
tevékenységérôl szóló beszámolókat sugárzott. Ezenkívül egyik fô
feladatunknak tekintettük a II. vatikáni zsinat tanításának
megismertetését. (Ez annál is inkább sürgetô volt, mert az összes
zsinati dokumentumot egy kötetben csak tíz évvel a zsinat befejezése
után jelentethette meg a Szent István Társulat.) Több sorozatot adtam
tehát a zsinati tanításról, továbbá a hit és a hitetlenség
problémáiról, az új exegézisrôl, krisztológiai és antropológiai
kérdésekrôl. Cikkeimben pedig fôként magyar és francia írók
istenkeresésével foglal- koztam.
     Általában a rádiós sorozatok és  könyv alakban való
megjelentetésük ,,támogatták'' egymást. Könyvakciónk nélkül bizonyára
nem lett volna olyan sikere adásainknak; a rádió pedig ,,reklámozta''
a könyveket. Megemlítem itt néhány könyvemet: Távlatok  (1970), Isten
barátai  (1969), Az ember világa  (1974), Párbeszéd a hitrôl  (1975),
A szeretet hullámhosszán  (1977), Jézus Krisztus megközelítése
(1978), Jelek az éjszakában  (1983, versek is), Lélekben és igazságban
(1986), Az emmauszi úton  (1987), Szomjúság-forrás  (1989, versek is),
Napfogyatkozás  (1991). Ezeket mind Rómában adtam ki; egyesek két
kiadást is megértek. A felsorolás nem teljes. Gyakorlatilag minden
évben megjelent egy-egy kötetem.
     Mint már említettem, a  Szolgálat  társszerkesztôje lettem 1969-
ben P. Ôry mellett. Míg Kardos Klára ki nem jött Klagenfurtba, a
tanulmányok rovat megszervezése jelentôs feladat volt számomra.
Kezdettôl fogva fômunkatársa voltam a Mérleg nek, továbbá idôvel P.
Békés Gellért mellett a római Katolikus  Szemlé nek is legtöbbet író
szerzôje lettem. Miután megismerkedtem (1965-ben Párizsban) Rónay
György íróval, a Vigilia  fôszerkesztôjével, hazai kapcsolataim is
szaporodtak. Orbán Miklós tanácsára Rónayt meghívtam Rómába, hogy
tartson elôadásokat a Vatikáni Rádióban Keresztény életérzés a mai
magyar irodalomban  címmel. Pilinszky is ott jártakor három elôadásban
megszólalt.
     Interjút készítettem Weöres Sándorral  és másokkal. Egyre több
hazai fôpásztor is megszólalt. Idôvel Rónay cikkeket kért tôlem a
Vigilia  számára. Amikor már mint belga állampolgár (vízummal)
hazalátogathattam, mindig felkerestem az írót a Rózsadombon vagy
Szárszón. Ugyanígy Dienes Valériát is, akivel szintén Párizsban
ismerkedtem meg, és akivel Babitsról, Bergsonról, Teilhard-ról
társalogtunk.
     A magyar értelmiség színe-javával kerültem kapcsolatba Szônyi
Zsuzsánál és Triznya Matyinál a ,,Triznya-kocsmában'', ahol hetenként
összejöttek  római magyarok (Békés G. és én törzstagok voltunk) és
hazulról, illetve külföldrôl érkezett írók, művészek, politikusok,
filmesek. A ,,kocsma'' nemcsak kellemes szórakozás volt, (Szônyi
Zsuzsa rakott krumplija párját ritkította!), hanem termékeny
eszmecserékre került sor, jobban megismerhettem a hazai kulturális
helyzetet. (E kapcsolataimnak máig hasznát veszem.)
     A rádió mellett némi ,,lelkipásztori'' munkát is végeztem: Európa-
szerte elôadásokat, lelkigyakorlatokat tartottam magyaroknak. Egyszer
magyar papoknak is. Két hónapra átrepültem az Újvilágba is (1978.
január--február.). Hamiltonban három lelkigyakorlatot adtam Mária
nôvérnél, egy lelkigyakorlatot Torontóban a népleányoknak, elôadást
tartottam Torontóban és Montrealban. Torontóban Horváth Tiborral
átjavítottuk a készülô Teológiai Kiskönyvtár köteteit. Ugyanígy
Washingtonban Ôrsy Lacival az övét (az egyházjogról), amelyet angolból
fordítottak magyarra. New Yorkban nagyon kedvesen fogadott  a Fordham
magyar csapata. Varga Andor felvitt egy felhôkarcolóra, Babos Pista
Bielecknél nagyon jó rakott káposztát fôzött a magyar összejövetelre.
. .  Hamiltonból Bóday kis Volkswagenjén (hóviharban!) elvitt a
Niagara-vízeséshez, Máté Jóska a torontói toronyba kísért fel.
Látogattam a magyar plébániákat. Egyszer Beôthy Tamás volt a sofôröm,
aki magokat és sajtot evett, helyette én megettem a hurkát a
vendégszeretô magyaroknál. Akkor halt meg a jó P. Király, akit még
Belgiumból ismertem. Részt vettem a temetésén. Szép volt ez az út, de
nem kívánkozom vissza az Újvilágba. Mediterrán lettem Rómában.
     Távollétemben P. Békési  segített a rádiónál Kordia nôvérnek és
Ipacs Katinak. Egyébként nyaranként többen kisegítettek: Babos Pista,
aki az elsô percben a bemutatkozáskor fejre állt, Marosfalvy és mások.
Most visszatérek könyvakcióinkra.
     Rómában P. Alszeghy, P. Nagy és Weissmahr közreműködésével
megjelentettük a Teológiai kiskönyvtár- sorozatot. Mint jeleztem,
Boros Laci ötlete volt, hogy addig is, míg hazamehetünk, ,,fölözzük
le'' kint kutató-tanító atyáink munkáját és küldjük haza. Jezsuiták
mellett más rendekhez tartozók is szerepelnek a sorozat szerzôi
között, amelyet késôbb -- Cserháti püspök szorgalmazására -- újra
kiadott a Szent István Társulat hat kötetben (Teológiai vázlatok
címmel). E sorozat kifejezetten teológiai köteteit most újra kiadtuk
az Agapénál Teológiai zsebkönyvek  címmel. Én magam a Teológiai
kiskönyvtár- sorozatban Henri de Lubac és Congar, illetve K. Rahner
portréköteteit írtam; most pedig, Kereszty Rókus Krisztus a helyett, a
Jézus Krisztus  című kötetet.
     Ugyancsak a Vatikáni Rádiónál nagy vállalkozásunk volt a Xavier
Léon-Dufour-féle Biblikus Teológiai Szótár.  Többen fordítottuk; a
szerkesztésben az oroszlánrészt P. Nagy Ferenc vállalta. Puskely
Máriával szerkesztettünk egy bibliai bevezetést, illetve antológiát
Ábrahámtól Jézusig  címmel. Ennek is, meg késôbbi Életadó Lélek  című
hittani bevezetésemnek is nagy sikere lett itthon (az idôrendi
táblázatokkal). Nemrég P. András elkészített egy felmérést az elmúlt
fél évszázadban kiadott magyar nyelvű katolikus könyvekrôl. Ebbôl
kitűnik, hogy egy idôszakban Rómában és Bécsben több katolikus könyvet
adtunk ki, mint Magyarországon. Valóban ,,kiegészítô funkciót''
töltöttünk be ezen a téren is. Természetesen, külföldi segélyek
(például Ostpriesterhilfe, Entr’ Aide d’Eglise) nélkül nem tudtuk
volna fedezni a nyomda- és postaköltséget. (A könyveket jórészt
egyenként postáztuk. Sokat segített ebben a jó Ritz testvér.)
     Jelentôsnek tartom Pázmány-kutatásomat.  Amikor P. Ôry egészsége
(szíve) gyengült, felajánlkoztam, hogy segítem tetô alá hozni
harmincéves Pázmány-kutatását. Eljártam Klagenfurtba, egyszer két
hetet is töltöttem ott, hogy megismerjem dokumentációját. Együtt
szerkesztettük (Kardos Klára is segített) a Szent István Társulatnál
megjelent háromkötetes Pázmány-antológiát. Körülbelül százoldalas
bevezetônkbe bedolgoztuk az újabb kutatásokat. Szerettük volna együtt
elkészíteni Pázmány gráci éveinek monográfiáját. De ezt Miklós már nem
érte meg. A Pázmány kilépésére vonatkozó dokumentációt, valamint a
kegyelemvita és a cenzúra bonyodalmait P. Lukács László segítségével
már magam dolgoztam fel (megjelentek a Pázmány Péter emlékezete  című,
általam Rómában kiadott kötetben). Késôbb pedig A teológus Pázmány
című monográfiában elemeztem, helyeztem el a teológiatörténetben
Pázmány gráci teológia-kurzusait, az úgynevezett  Theologia
scholastica -t.
     Ötvenéves koromban vers- és műfordításkötettel is jelentkeztem:
Ôszi ámulat  volt a címe verseskötetemnek, amelyet még néhány követett
(egészen a már Budapesten megjelent válogatásig: Szomjazod, hogy
szomjúhozzalak ). Interjúimban (rádióban, tévében, lapokban) gyakran
elmondtam, hogy már 1950-ben Pécsett verseltem, és Harsányi Lajos,
majd Tűz Tamás nagyon biztatott a folytatásra. Miután hivatalosan
examináltak Pécsett (Csávossy, Szörényi, Somogyi, Pálos), P. Pálos,
akkor rektor (késôbb provinciális) azt tanácsolta, hagyjak fel a
költészettel. Nem is írtam hosszú évekig verset. 1981-ben anyám
leánykori fényképét nézve tört fel a vulkán. Egy év alatt egy kötetnyi
vers és műfordítás született. Késôbb P. Pálos értékelte
költeményeimet, többször is kifejezte tetszését, és megjegyezte:
,,Most már ne emlegesd, hogy eltiltottalak a költészettôl!''
     Könyveket és verseket fordítottam franciából (Henri de Lubac  az
Egyházról, Varillon Isten alázata és szenvedése; Valéry--Claudel--
Emmanuel-fordítások: Szavak forrása csend  stb.) Elindítottam Rómában
(majd Budapesten  a Szent István Társulat átvette) a Mai írók és
gondolkodók  sorozatot (szövegválogatások bevezetésemmel: Mauriac,
Marcel, Urs von Balthasar, Varillon, Schneider, Emmanuel).
     Itt jegyzem meg, hogy most a nyáron a Tokaji Írótáborban Hubay
Miklós, a magyar PEN Club elnöke átnyújtotta e fordításaim és
ismertetéseim elismeréseként az Illyés Gyula-díjat. Korábban, 1991-ben
pedig Andrásfalvy Bertalan művelôdési miniszter a ,,Pro Cultura
Hungarica'' kitüntetéssel ismerte el rádiós tevékenységemet,
könyvakcióm révén tett szolgálataimat a keresztény és magyar kultúra
terjesztésében.
     Mindez nemcsak személyemnek, hanem a jezsuitáknak és a magyar
rendtartománynak is szól. Tény az, hogy hosszú éveken át külföldrôl
többet tehettünk a hazaiak szellemi megsegítéséért, mintha itthon
maradtunk volna. Persze, a hazaiak szenvedése, ,,passzivitása''
ugyanúgy Krisztus Misztikus Testét építette.
     Hazajöttem 1992-ben. Bécsbôl hazaköltözött a Távlatok . A  Faludi
Házban szerkesztjük P. Nagy Ferenccel és három világi munkatárssal. A
Szív  és a Faludi Akadémia is itt kapott otthont. Jó lenne, ha
megvalósítanánk a Boros Laci által megálmodott nagy I-t, a központi
Intézetet, együttműködve, egymást segítve, közösen tervezve, hogy
hathatósabban szolgáljuk az új evangelizálást Magyarországon.
     Annakidején Leuvenben Vietnamba akartam menni misszióba. Most hát
itt van az én Vietnamom, itt kell teljesítenem küldetésemet. Istennek
legyen hála külföldi harminchat évemért!

     1996. Mindenszentek
========================================================================
II. János pál pápa beszéde a 34. Rendgyűlés résztvevôihez


                                                       1995. január 5.

Jézus Társaságának szeretett küldöttei!

       1.   Az  Eucharisztia  megülésével,  mely  alatt  a  Szentlélek
támogatását    kértétek,    ma    reggel    megkezdtétek     általános
rendgyűléseteket. Munkátok a következô hetekben fog folytatódni.
Rendgyűléseteknek kezdetén a pápával is óhajtottatok találkozni,  hogy
kifejezzétek a Péter utódja iránti hűségnek azt a sajátos  karizmáját,
melynek  Szent Ignác szerint jellemeznie kell Jézus Társaságát.  Amint
azt  Rendtartományotok  mondja, ti a pápától vártok  ,,küldetéseket'',
,,hogy  Urunkat Istenünket és az Apostoli Szentszéket mindenben jobban
szolgáljátok.'' Alapítótok és elsô társai nyomán ti ezzel a római pápa
szolgálata  iránti  hűség gesztusával kijelentitek,  hogy  a  Társaság
teljesen  és  minden  fenntartás  nélkül  az  Egyházhoz  tartozik,  az
Egyházban létezik és az Egyházért dolgozik.
      Kedves  szerzetesek,  nagy  örömmel köszöntelek  benneteket,  és
mindenek   elôtt  általános  rendfônökötökhöz,  Peter-Hans  Kolvenbach
atyához intézem szavaimat. Megköszönöm neki a mindnyájatok nevében  az
imént  kifejezett érzelmeket. Az általános rendfônök mellett köszöntöm
általános  tanácsosait és a 223 küldöttet, akik az egész  világon  élô
jezsuiták   képviseletében   tanúságot  tesznek   Jézus   Társaságának
életerejérôl és gyümölcsözô munkájáról mindazon különbözô helyzetek és
problémák közepette, melyekkel szembesültök.
      2. Általános rendgyűlésetek bizonyára megérti a jelen történelmi
pillanat  különleges  fontosságát,  hiszen  rendgyűlésetek  lényegesen
annak   a   sajátos  közreműködésnek  felfedezésére  irányul,   melyre
Társaságotok  az új evangelizációban hivatott a 3. keresztény  évezred
küszöbén,   valamint   Jézus   Társaságának   belsô   szervezetét   és
jogrendszerét  kívánja  korszerűsíteni, hogy  mindig  hűségesebben  és
hatékonyabban szolgálja az Egyházat.
     Szeretnék megfontolásaitok számára néhány nektek bizonyára nem új
vonatkoztatási  pontot  elôadni, hogy  jobban  tudjátok  elvégezni  az
elôttetek  álló feladatot. Biztos vagyok, hogy ezek a pontok segítenek
benneteket, hogy gondosabban megfogalmazzátok közreműködéseteket a mai
világban történô egyházi evangelizáló küldetésben, különös tekintettel
a  kétezredik  év  nagy jubileumára, melyben a híveknek  a  Szentlélek
működése iránti nyitottsága révén ,,a keresztény élet új tavasza'' fog
megnyilvánulni.
      3.  Mindenek  elôtt Jézus Társasága arra hivatott,  hogy  minden
kétértelműség  és  habozás  nélkül újra  megerôsítse  Istenhez  vezetô
sajátos  útját,  melyet Szent Ignác vázolt a Formula  Institutiban:  a
karizmátok  iránti  szeretô  hűség  lesz  megújult  hatékonyságotoknak
biztos  forrása.  Isten szolgája, VI. Pál ezt idézte a  32.  általános
rendgyűlés  tagjainak emlékébe, mondván: ,,Van erôteljesen  megrajzolt
lelkiségtek,  minden kétséget kizáró önazonosságotok és  sok  százados
megerôsítésetek.  Ezek  a  történelem kohóján  átment  azon  módszerek
érvényességén alapszanak, melyek Szent Ignác erôteljes szellemiségének
nyomát  most  is  viselik. Ezért abszolút semmi szükség  kételkednetek
abban  a  tényben,  hogy  az  eddig  követett  út  iránti  és  sajátos
karizmátok  iránti  mélyebb elkötelezettség  lesz  lelki  és  apostoli
termékenységeteknek  megújult  forrása.''  VI.  Pál  pápa  hozzátette:
,,Mindnyájunknak ébernek kell lennie, nehogy a szükséges alkalmazkodás
a  Formula  Institutiban leírt jezsuita szerep alapvetô  identitásának
vagy  lényeges sajátosságának kárára történjék. Ezt a formulában leírt
jezsuita  identitást  úgy  kell  értelmezni,  ahogy  a  történelem  és
Rendetek   sajátos   lelkisége  elénk   tárja,   és   ahogy   napjaink
szükségleteinek helyes értelmezése most is megkívánni látszik.  Ezt  a
jezsuita képet nem szabad megváltoztatni, nem szabad eltorzítani.''
      Bátran legyetek tehát Szent Ignácnak egyre igazibb fiai, éljétek
teljesen eredeti ihletésteket és karizmátokat századunknak ezen utolsó
napjaiban,    mélyítsétek   el   Jézus   Társasága    iránti    teljes
elkötelezettségeteket.  Karizmátok  arra   hív,   hogy   Istennek   és
akaratának elsôbbségérôl tanúskodjatok. ,,Ad maiorem dei gloriam'':  a
szerzetesi  életnek,  az  apostolkodásnak,  a  kultúra  világa  iránti
elkötelezettségnek,  a  szociális  munkának  és  a  szegényekkel  való
törôdésnek  egyetlen  célja legyen mindig  az  Úr  nagyobb  dicsôsége.
Mindez  világosan  a  lelkiség és az imádság  elsôbbségére  mutat:  ha
ezeket  elhanyagolnátok, elárulnátok azt az adományt,  melyet  létetek
kell hogy jelentsen az Egyház és a világ számára.
      4.  A  3.  évezred  fényében  történô  új  evangelizáció  iránti
elkötelezettség  ezen az igényes lelki és aszketikus alapon  nyugszik.
Ez  legyen minden apostoli tevékenységeteknek alapja. Ez mindenekelôtt
megkívánja,  hogy  az  Úr  által Egyházának  adott  következô  parancs
teljesítésére  újult  erôvel  szenteljétek  magatokat:  ,,Menjetek  el
szerte   az   egész   világba,  hirdessétek  az  evangéliumot   minden
teremtménynek!''  (Mk  16,15) Krisztusnak  ez  a  parancsa  az  Egyház
küldetésének lényeges eleme.
      A  Jézus  Társasága  ,,fôképp arra a  célra  alapíttatott,  hogy
különösképpen  a  hit védelmére és terjesztésére  törekedjék''.  Ez  a
társaság  Szent Ignác és szeretett társa, Xavéri Szent Ferenc példáját
követve  létének  minden  pillanatában,  vértanúinak  a  vérével   is,
lényegesen  közreműködött  a világ számos  táján  az  Egyház  missziós
feladatának megvalósításában.
      Biztos  vagyok benne, hogy ez az általános rendgyűlés  megfelelô
figyelmet   fordít  apostolkodásotoknak  erre  az  alapvetô   elemére.
Manapság,   amint   jól   tudjátok,  új   nacionalizmusok,   radikális
ideológiák, vallási szinkretizmus, Krisztus misztériumára és  üdvözítô
művére   vonatkozó  bizonyos  teológiai  magyarázatok,  az  evangélium
inkultúrációjának  szükségessége és az abban foglalt  tanítás  egysége
közötti  egyensúly megtalálásának nehézsége, valamint  más  politikai,
szociológiai  és  vallási körülmények számos országban  veszélyeztetik
jelenléteteknek és evangéliumi működésteknek alapjait. Minden nehézség
ellenére   biztatom  az  egész  Társaságot,  hogy   Isten   Országának
távlatában   folytassa  kitartóan  az  evangélium  hirdetésére   szóló
küldetését.
       5.   Az   evangelizálás  feladata  azt  is  megköveteli,   hogy
nagylelkűbben   áldozzuk   fel  magunkat  minden   keresztény   teljes
egységének elômozdítása érdekében. Nemrég közzétett, Tertio  millennio
adveniente   kezdetű   apostoli  levelemben  hangoztattam   valamennyi
keresztény  egységének mindenek fölötti fontosságát.: ,,A  3.  évezred
közeledtével   az  Egyház  e  különleges  pillanat  egyik   legbuzgóbb
kéréseként  könyörög  az  Úrhoz,  hogy  minden  felekezethez   tartozó
keresztény   közötti   egység   növekedjék,   és   a   teljes   egység
megvalósításához  vezessen.''  Az  egész  Egyháznak   ebben   a   nagy
erôfeszítésében  a  Társaságnak élen  kell  járnia.  A  Társaság  arra
hivatott,  hogy  az individualizmusra, függetlenségre, parallelizmusra
indító  minden  kísértésnek  ellenállva a testvéri  egyetértés  és  az
Egyházon belüli összhang fényes tanúbizonyságát nyújtsa.
      Jól  ismertek azok az energiák, melyekkel a Társaság  az  Egyház
életének  minden terén közreműködik. Ezzel kapcsolatban arra buzdítlak
benneteket,  hogy  tartsátok  meg  az  egyetemes  Egyház  szolgálatára
irányuló   karizmátok   alapvetô   sajátosságát.   Gyôzzétek   le    a
provincializmus, regionalizmus vagy izolacionizmus minden  kísértését,
mely    veszélybe   hozná   a   Társaságtok   egyes   nemzetközi    és
rendtartományközi  műveinek létét, melyek igen fontosak  az  egyetemes
Egyház és a helyi egyházak számára. Felhasználva ezt az alkalmat,  meg
szeretném  köszönni a Társaságnak a Pápai Gergely Egyetemen,  a  Pápai
Biblikus  Intézetben, a Pápai Keleti Intézetben és a Vatikáni Rádióban
végzett   munkáját.  Másrészt  azokon  a  helyeken,  ahol  munkáitokat
végzitek,   tiszteletteljesen   együtt   kell   működnötök    püspökök
lelkipásztori terveivel, tanításuk és a reájuk bízott helyi közösségek
gondozása terén.
      Hasonló  belsô hozzáállásnak kell ihletnie a jezsuiták teológiai
kutatásait,   melyeket   a   hit  szellemétôl   éltetve   az   egyházi
tanítóhivatal  iránti  alázatos hűséggel  végeznek.  Mit  szóljunk  az
ifjabb  nemzedéket  képzô  tanításról?  Ez  a  kiképzés  adja  meg   a
tanulóknak a katolikus tan világos, szolid és organikus ismeretét,  és
képesítse ôket a kötelezô tételek, a szabadon vitatható tételek és  az
elfogadhatatlan tételek megkülönböztetésére.
      6.  Ezeknek  a  pontoknak alapján az általános rendgyűléseteknek
elôkészítése során a 3. évezred számára a következô fontos  elsôbbségi
feladat  emelkedett ki: a mások felé irányuló missziós munka, valamint
egy  oly egyházi, közösségi dinamizmus elômozdítása, mely kiterjed  az
ökumenizmusra,  irányítja a vallások közötti dialógust,  és  ihleti  a
szeretet  kultúrájának  alapjait  képezô  emberi  jogok  és   a   béke
szolgálatát.
      Világos,  hogy senki sem képes a világ sebeinek és szakadásainak
gyógyítására,  ha  nem kötelezi el magát teljesen az  Egyházon  belüli
közösségi  kapcsolat  szolgálatára. Ezért nagyon nagy  figyelmet  kell
fordítanunk  arra,  hogy  ne zavarjuk meg a híveket  megkérdôjelezhetô
tanok,  a  hitre és erkölcsökre vonatkozó egyházi tanítástól világosan
eltérô  iratok vagy beszédek, vagy pedig a közösséget sértô viselkedés
által. Ezzel kapcsolatban köszönetet szeretnék mondani az Úrnak  azért
a jóért, amit ti, jezsuiták visztek végbe az egész világon azzal, hogy
szavaitokkal  és életetekkel terjesztetitek az üdvösség  evangéliumát.
Buzdítlak benneteket, kedves testvérek, hogy folytassátok ezt az utat,
gyôzzetek  le  minden  nehézséget, és támaszkodjatok  állandóan  Isten
segítségére,  valamint  az Apostoli Szentszék  támogatására,  mely  az
emberi  történelemnek  ebben a szakaszában sokat  vár  tôletek.  Ez  a
történelmi szakasz zavaros ugyan, de Isten gondviselésnek köszönhetôen
gazdag apostoli és missziós lehetôségekben.
      7.  Itt a pillanat az új evangelizálásra, mely a Társaságtól egy
megújult  és  ,,odaadásában, módszereiben  és  kifejezéseiben''  egyre
konkrétabb apostoli elkötelezettséget követel meg.
      Ennek  az elkötelezettségnek a gyökere elsôsorban az Úrba vetett
hit,  aki  hűségesen tudja támogatni a Társaságot a jelenkornak  nehéz
pillanataiban  is,  hogy szüntelenül nagylelkűen  dolgozzék  az  Isten
Országának  növekedéséért  ,,nyilvános  tanítás,  elôadások  és  Isten
igéjének  minden  más  szolgálata,  valamint  a  lelkigyakorlatok,   a
gyermekek   és   tanulatlanok  keresztény  hitoktatása,   valamint   a
gyóntatással   és  más  szentségek  kiszolgáltatásával  a   keresztény
híveknek nyújtott lelki vigasztalás által.'' Ez a Társaság valóban  az
Úr  Jézus Társasága, és az Úré mindaz a jó, amit a Társaság a  kultúra
szolgálatában,  fôképp az egyetemi világban, az  ifjúság  nevelésében,
annyi  pap,  szerzetes, apáca és laikus lelki támogatásban végez.  Nem
kevésbé  láthatjuk  az isteni kegyelem gyümölcseit  a  plébániákon,  a
szociális központokban, a tömegkommunikációs eszközök világában  folyó
munkáitok   terén,  valamint  az  emberek  szenvedésének  enyhítéséért
dolgozó számos központotok munkáiban.
      Mindez a gazdagság az új evangelizáció dinamizmusának része; nem
emberi számításra vagy kifinomított stratégiákra támaszkodik, hanem az
elsô   evangéliumhirdetôvel,  Krisztussal  való   alázatos   és   bízó
viszonyra:   ,,Az   új  evangelizálás  apostoli  energiája   az   elsô
evangéliumhirdetôvel, Krisztussal való radikális egységbôl születik.
      Hitünk  inkultúrációjának  helyes formáinak  megtalálása,  és  a
keresztény  élet  gyümölcseként világszerte  számos  országban  nagyon
szükséges igazságosság, béke és szolidaritás érdekében minden apostoli
erôfeszítésünket  az emberiség Megváltójának, Krisztusnak  hirdetésére
kell összpontosítanunk.
      Nagyon  is  igaz,  hogy a Társaság mélyen  elkötelezte  magát  a
szociális  munkára és az emberiség legkisebbjeinek szolgálatára.  Hogy
is   történhetett  volna  másképp?  Hogyan  is  törekedhetnék   valaki
mindenben Isten nagyobb dicsôségére, ha elfelejti, hogy Szent  Ireneus
szavaival  élve  ,,az élô ember az Isten dicsôsége''?  Azonban  ezt  a
küldetést   sohasem   szabad  elválasztani  az   Egyház   evangelizáló
küldetésének   szolgálatának   teljességétôl.   Az   Egyház   ugyanis,
természetfölötti hivatásunk miatt, felelôs minden ember  és  az  egész
ember üdvösségéért.
       Kedves  testvérek,  ez  alatt  az  általános  rendgyűlés  alatt
megkülönböztetô     megfontolásokat     kell     végeznetek,      hogy
apostolkodásotokat   tökéletesen   áttetszô   evangelizálásra    szóló
küldetésként   fogalmazzátok   meg   egyre   pontosabban.   Ennek   az
evangelizálásnak sajátossága legyen Isten jelenlétének mély megérzése,
az  Egyház  iránti  és ,,az Egyház útját'' képezô minden  egyes  ember
iránti  szeretet,  hivatástok  kegyelmének  felismerése  és  az  Isten
irgalma iránti hűségbôl születô öröm.
      8.  Alapvetôen szükséges, hogy ilyen aszketikus és lelkipásztori
feladatok    számára    képezzetek   jövendô    apostolokat.    Mindig
hangoztatnotok  kell  a  Társaság  professzusainak  szolid  és  hosszú
kiképzését. Alapítótok kifejezetten hangsúlyozta, hogy alapos kiképzés
nélkül  senkit  sem szabad professzióhoz engedni. VI.  Pál  elismerte,
hogy  ,,a legnehezebb és legszélsôségesebb terepeken is, az ideológiák
keresztútjain  is, mindenütt, ahol szemben találták magukat  az  ember
legmélyebb  vágyai  és  az  evangélium  örök  üzenete,  ott  voltak  a
frontvonalban  a  jezsuiták''. Minthogy ez most is  igaz,  nem  szabad
,,engednetek annak a könnyen támadó kísértésnek, hogy gyöngítsék ezt a
kiképzést,  mely  oly  nagy súlyt helyez minden  elemére,  az  emberi,
lelki, tanulmányi, fegyelmi és lelkipásztori szempontra''.
      Jól  ismerem a nagy erôfeszítést, melyet arra fordítottak,  hogy
megfeleljetek  ezeknek  az elvárásoknak. E téren  ki  óhajtom  fejezni
nagyrabecsülésemet a testvérek kiképzésének javítása érdekében a Jézus
Társaságában  történt  számos  erôfeszítés  iránt.  Ezek  a  testvérek
rendetek életének és apostolkodásának pótolhatatlan tagjai.
      9.  Kedves jezsuiták, az Istennek szentelt életet és megszentelt
személyeknek  az Egyházban és a világban végzendô küldetését  vizsgáló
legutóbbi   püspöki   szinódus  sürgôs   felhívást   intézett   minden
szerzeteshez,   hogy   az   új  evangelizálás  szolgálatában   azáltal
teljesítik  prófétai  küldetésüket,  hogy  életmódjukkal,  munkáikkal,
imáikkal,   és   tiszta,   szegény  és  engedelmes   Urunk   radikális
követelésével  látható  és  világos  tanúbizonyságot  tesznek.  Ez   a
felhívás  formálja és kísérje most kezdôdô munkáitokat, és  vezesse  a
végzendô  döntéseket.  Legyetek  mélyen  meggyôzôdve  arról,  hogy  az
Egyháznak szüksége van a ti hathatós közreműködésetekre, hogy Krisztus
evangéliumát egyre hathatósabban hirdessük korunk embereinek.
      Szűz  Mária,  aki  alapítótokat támogatta  és  megvilágosította,
segítsen benneteket, hogy ,,mindig szemetek elôtt tartsátok Istent  és
ennek a Rendnek természetét''.
      Valamennyi  nagylelkű tervetek támogatásaként kérem  az  Istent,
hogy  mindnyájatoknak bôséges égi kegyelmeket adjon, és  szívbôl  adom
rátok Jézus Társaságának minden tagjára különös apostoli áldásomat.
========================================================================
Bevezetô II.


     A  jórészt 1948/49-ben és 1956/57-ben külföldre menekült magyar
jezsuiták ,,vallomásainak'' I. kötete 1997-ben jelent meg. Idôközben
beérkeztek e II. kötet írásai. A személyes ,,vallomásokat''
betűrendben közöljük; a függelékben pedig a súlyos beteg Lukács László
életművét, valamint a nagyon elfoglalt Ôrsy László tudományos
munkásságát mutatja be egy-egy tanulmány.
     Az egyes írások különbözô hosszúságúak. Általában nem
rövidítettünk, még abban az esetben sem, ha valaki teljes önéletrajzot
küldött be. (Ti. a kérés az volt, hogy ki-ki külföldi életének és
tevékenységének fontosabb mozzanatait, legdöntôbb élményeit mondja
el.) A stíluson sem változtattunk, kivéve a legszükségesebb
simításokat, illetve az érvényes helyesírás követését.
     Amint az elôzô könyvben is jeleztem, az ,,Anima Una''-sorozat
néhány korábbi kötete az itthon maradt, üldözött vagy bebörtönzött
jezsuiták életét mutatja be (Pálos A.: ,,Viharon, vészen át'';
Üldözött jezsuiták vallomásai). Az itthoni és a külföldi
szétszóratásban élô, dolgozó magyar jezsuiták együtt adják a magyar
rendtartomány teljes képét.
     A századunkban elhunyt atyáknak és testvéreknek is szenteltünk
már két kötetet (Kortárs magyar jezsuiták 1--2). Tervezünk még egy
harmadikat is, hiszen sok többé-kevésbé neves rendtársunk még nem
szerepel ezekben a kötetekben.
     Köszönetet mondok mindazoknak, akik e könyv kiadásának
elôkészítésében részt vettek.

     Budapest, 1998. március 15.

                                                       Szabó Ferenc SJ
========================================================================
Ádám János: Sohasem hittem volna...


                           A kaland

                       Így kezdôdött...

     Amikor én már Szegeden filozófiát tanultam -- 1949 február
közepén --, és amikor a kommunisták már kiutasítottak bennünket az
Alojsianum fôépületébôl, az esti rekreációban megjelent P. Fábry
Antal, a kollégium akkori rektora. Éppen a provincia-konzultusról tért
vissza Szegedre és közölte velünk, hogy P. Provinciális, Tüll Alajos
úgy látja, semmi biztosíték nincs arra, hogy a rend fiataljai a
papsághoz vezetô tanulmányaikat Magyarországon folytatni tudják és
eljuthatnak a papszentelésig. Ezért megengedi, hogy külföldre
távozzanak. A Társaság mindenben segíti e cél elérését, de senkit nem
kötelez erre a vállalkozásra. A rektor felsorolt három vagy négy
lehetôséget a kiszökésre, köztük azt is, hogy az Orient-express alatt
is ki lehet menni. Ezt a lehetôséget volt diákjaink fedezték föl, akik
a Keleti pályaudvaron dolgoztak, és, ha jól tudom, Hauser Dódin
keresztül közölték a rendi elöljárókkal. Amikor P. Fábry ecsetelte ezt
a szökési módot, magamban megjegyeztem, aki így próbál kiszökni, az
bolond. Egy héten belül viszont, két másik vállalkozó után, én is ott
voltam a vonat alatt. Nem volt vesztegetni való idônk. Amikor P. Fábry
megkérdezett, hogy hajlandó vagyok-e erre az útra, gondolkodás nélkül
azt mondtam: igen. Még a mai napig sem tudom, hogy miért és hogyan,
mert én természetemnél fogva óvatos duhaj vagyok.

                         A vonat alatt

     Természetesen senkinek nem volt szabad tudni szándékomról,
szüleimnek és egyéb családtagoknak sem. Másnap felutaztam Budapestre,
bejelentkeztem a Manrézába, Noviciátusunkba. Ott fölszereltek kék
vasutas munkaruhával, meleg holmival és két napra rá, február 21-én
bementem pesti házunkba. A Jézus Szíve templomban részt vettem a
szentmisén, utána kimentem a Keleti pályaudvarra. Már várt rám az
egyik volt diákunk. Kivitt a rendezô pályaudvarra, megmutatta a
vagont, amely alá be kellett szállnom. Egyszerű fekvôhely volt, egy
acélláda, amelyben talán transzformátor volt, függött le a vagon
padlójáról. A vagon alja és a láda teteje között volt kb. 80 cm-nyi
szabad hely, oda kellett bebújnom. Ma már ez nem sikerülne. Amint
elhelyezkedtem, a lábamhoz betett egy deszkát, hogy védjen a szél
csapásától. Háton feküdtem, s a hely olyan szűk volt, hogy nem tudtam
megfordulni. Ez délelôtt 11 óra körül lehetett. Rá egy órára
behúzatták a szerelvényt a Keleti pályaudvar induló csarnokába és
vártam az indulásra. Közben a vagon mellett fel-alá sétált egy fiatal
jezsuita, s az Inigo című jezsuita indulót fütyülte. Lassan telt az
idô, de végre elindult a vonat. A vonatvezetô minden állomáson
hangosan bejelentette, hány utas van a szerelvényen. Én magamban
mindig hozzátettem: ,,plusz egy!'' Linzig kellett kibírnom, mert az
volt az elsô város az orosz zónán kívül.

                      Váratlan kalauz...

     Hajnali 5 órára érkeztünk Linzbe, amely az Enns folyó túlpartján
fekszik. Amikor a vonat átment a hídon, tudtam, hogy közeleg a
kiszállás ideje. Az út 18 óráig tartott, fagyasztó hidegben. Amikor
Linzben megállt a vonat, nem tudtam, mennyi ideig áll ott a vonat,
igyekeztem hát gyorsan kiszállni. Ez nehezen ment, mert úgy
beszorultam, hogy nem tudtam kicsúszni fekhelyemrôl. Addig küszködtem
és kapálóztam, míg egyszer csak a sínek között, a földön találtam
magam. Akkor döbbentem rá, hogy nem tudok lábra állni, mert a lábam
teljesen el van zsibbadva és meg is fagyott. Ahogy ott feküdtem a
sínek között, eszembe jutott, hogy ez nem jó hely, mert ha a vonat
elindul, akkor hiába jöttem el idáig. Így hát kikúsztam a vonat alól,
és a szerelvény mellett próbáltam a vérkeringést megindítani a
lábamban. Amint ez sikerült -- szerencsére még éjszakai sötétség volt,
és így nem vettek észre -- lábra álltam, s elindultam az ,,Ausgang''
felé. Kormosan, vasutas ruhában jelentem meg, és amikor az ott álló
munkásokra ráköszöntem, hogy ,,Guten Morgen'', figyelembe sem vettek.
Az állomás épületén kívül elkezdtem bolyongani a hajnali sötétségben,
mert fogalmam sem volt,  hol van a jezsuiták háza. A címet, Domgasse
3, tudtam, csak azt nem mondta meg senki, hogyan kell odamenni.
Kérdezôsködni nem mertem, mert attól tartottam, hogy jó magyaros
akcentusomról rájönnek, hogy nem vagyok ,,eredeti'' linzi. Fáradt is
voltam, fáztam is. Elkezdtem imádkozni, azt lehetett magyarul is.
Szent Józsefhez fordultam, s mondtam, hogy neki van gyakorlata a
menekülésben; minden nagyobb zökkenô nélkül elvitte a Szent Családot
Egyiptomba meg vissza. Kértem hát, vezessen engem a Domgasse 3-ba. Mit
ad Isten, rövid idôn belül odajött hozzám egy öreg bácsi és
megkérdezte, hova akarok menni. Mondtam, hogy: Domgasse 3. Intett,
hogy kövessem. Szó nélkül ment elôttem, és egyszer csak a jezsuita
templomban találtam magam. A bácsi eltűnt. Csoda? Lehet, nem tudom.
Rövid hálaadás után, becsöngettem a rendház portáján, kijött egy
testvér, dadogtam valamit németül, de ô teketóriázás nélkül csak
annyit mondott: ,,Wir wissen es schon''. Megkapták ugyanis a
táviratot, amelyet P. Kovács Jenô küldött, hogy a reggeli vonattal
,,csomag'' érkezik. Akkor még jó pár kilóval könnyebb volt az a
,,csomag'', mint ma. Jó meleg fürdô után egyszerű reggelit kaptam, egy
darab fekete kenyeret és valami fekete vizet, amit kávénak hívtak.
Jobban esett, mint ma egy cappuccino. Reggeli után ágyba dugtak, hogy
aludjam ki magam. Így kezdôdött 45 évig tartó ,,számkivetésem''.

                          Felkészülés
                      Meghiúsult álmok...

                           Innsbruck

     Aludtam, s mikor felébredtem, a két már ott lévô társammal,
Vicsay Emillel és Sadovszki Ottóval (ôk azóta már rég elhagyták a
Társaságot) elkezdtünk álmodni a jövôrôl. Azt képzeltük és reméltük,
hogy szétnézünk a nagyvilágban, különbözô fôiskolákon és jezsuita
egyetemeken, hogy ott tanuljunk, messze hazánktól. Nem így lett. Egy
egyhetes linzi tartózkodás után hamisított francia utazási
dokumentumokkal elküldtek bennünket Innsbruckba, Tirol fôvárosába. A
jezsuita kollégium villáján, Zenzenhofon rendeztek be számunkra egy
,,gyűjtôtábort''. Szépszámú kis közösség gyűlt ott össze, menekült
fiatal magyar jezsuitákból. P. Borbély István provinciális, aki
szintén külföldre kényszerült, a kollégiumban lakott; sociusa P.
Hitter József pedig Zenzenhofon volt velünk és próbált bennünket
gondjaiba venni. Hamarosan hozzáláttunk filozófiát tanulni. Addigra
egy-két magyar tanár is érkezett. Idônként bejártunk a kollégiumba
elôadásokra. Akkor hallgattam néhány hétig P. Karl Rahnert. Megmondom
ôszintén, nem sokat értettem elôadásából, és nemcsak a nyelvi nehézség
miatt.

                            Chieri

     Tavasz folyamán jött a hír, hogy álmunk, hogy szétszóródunk a
nagyvilágban, nem valósulhat meg. Megdöbbentô volt a hír, hogy az
egész társaságot áthelyezik Észak-Olaszországba. Turin mellett egy kis
városban rendeznek be számunkra magyar skolasztikátust. Sokan
,,kétségbe estünk'' s nem volt a legjobb véleményünk a római elöljárók
ítélôképességérôl és döntésérôl. Július vége felé aztán
felkerekedtünk, s az egész társaság vonaton elindult Chieribe. Svájcon
keresztül vitt az utunk, s ott az egyik városban hosszabban
tartózkodott a vonatunk, kiszállhattunk. A peronon svájci jezsuiták
vártak bennünket. Mindenki kapott egy tábla svájci csokoládét. Azt
hiszem, életemben akkor láttam elôször igazi svájci csokoládét,
majdnem elsírtam magam örömömben, beletettem a drága, de édes kincset
a zakóm belsô zsebébe. A júliusi hôségben úgy beleolvadt a
tejcsokoládé a zsebbe, hogy csak késsel lehetett kivakarni, és a
csokoládé ilyen formában élvezhetetlen volt. Mi ebbôl a tanulság? Amit
ma megehetsz, ne halaszd holnapra. (Az orvosok nem szeretik ezt az
adagiumot). Végre megérkeztünk Turinba, ahol az olasz provinciális és
még néhány más olasz atya tárt karokkal és még szélesebb mosollyal
várt bennünket. Az érkezés részleteire már nem emlékszem és arra sem,
hogy jutottunk el Chieribe, de arra igen, hogy a Casa S. Antonióban, a
provincia teológiai fôiskolájának nyaralójában, a Villa Luiginán
kaptunk szállást, s azt neveztük otthonunknak két éven keresztül.
          A berendezkedés után megkezdôdtek az elôadások, mind a
filozófusoknak, mind a teológusoknak. A teológusok gyakran bejártak a
városban lévô Casa S. Antonióba, mi pedig otthon a Luiginában
tanulgattunk. Akkor persze még latinul ment az elôadás, s a tankönyvek
is latinul íródtak. Életünk színes volt, ez alatt a két év alatt, s
azt hiszem, ennek a két évnek köszönhetjük, hogy összekovácsolódtunk,
hogy lett egy külföldi magyar provincia, amely nem szakadt el az
anyaországtól. Sôt, felkészült a ,,hazajövetelre''. Chieriben indult
el a ,,COR UNUM'', a Provinciánk Hírei, amely erôs kapocsnak bizonyult
a szétszórt magyar jezsuiták között. Emlékszem az elsô szám
sokszorosítására a kis spirituszos masinánkkal, P. Fehér József
vezetésével. Áldott legyen emléke! Úgy látszik a rómaiak mégsem voltak
olyan buták, mint mi fiatal bölcsek gondoltuk, vagy talán az Isten tud
görbe sorokon is egyenesen írni. Tekintve, hogy e kötet szerkesztôje
határt szabott írásaink terjedelmének, a Chieri-i kalandokról nem
tudok többet írni.

                    Egyetemi tanulmányok...
                            München

     1951-ben letettem a filozófiai tanulmányaim záróvizsgáját és P.
Reisz Elemér, az akkori vice-provinciális utasítására elmentem
Németországba, hogy megkezdjem a magisztériumomat, az afféle gyakorló
évet a filozófia és teológia tanulmányok között. A Fekete-erdôben
fekvô Sankt Blasienbe kerültem egy híres jezsuita kollégiumba (9
osztályos középiskola), s ott voltam internátusi nevelô egy iskolaéven
át. Ezt követôen Leuvenbe kerültem a Katolikus Egyetemre, ahol három
szemeszteren át pszichológiát és pedagógiát hallgattam. Nem nagyon
feküdt nekem az ottani behaviorista irányzat, kértem P. Provinciálist,
hogy Münchenben tanulhassak tovább. Az engedélyt meg is kaptam. 1957
júliusában megszereztem a filozófiai doktorátust a Ludwig Maximilian
Universitäten. A doktorrá avatás estéjén egy baráti családhoz voltam
hivatalos vacsorára, és ,,Herr Doktor'' megszólítással fogadtak.
Körülnéztem, kihez beszélnek ezek? De aztán rájöttem, hogy rólam van
szó. Ettôl függetlenül a doktori címet nemigen használom. Számomra az
S.J. sokkal többet jelent.

                      Mellékfoglalkozások

     Müncheni tanulmányaim alatt volt két mellékfoglalkozásom is: a
Szent Mihály templomunkban, amely a város központjában fekszik, a
ministránsok prefektusa voltam. A templom híres volt és még most is
az, a jó prédikációkról, jó gyóntatókról, gyönyörű zenéjérôl és a
liturgiák szépségérôl. A ministránsok csodálatra méltó
fegyelmezettséggel mozogtak az oltár körül. A másik
mellékfoglalkozásom az 56-os menekült ,,egyetemisták'' gondozása volt,
a Katolikus Karitász egyik Otthonában, Lindauban, a Bodeni-tó partján.
Több mint három hónapot töltöttem velük az Otthon igazgatójaként.
Németre tanítottam és felkészítettem ôket az ,,emigráns élet''
nehézségeire. Legtöbben ezek közül a lindaui tartózkodás után
Münchenben telepedtek le, és ott is állandóan jártak hozzám tanácsért
és segítségért. Így a disszertációm lassan készült, talán még most is
azt írnám, ha P. Augustin Rösch, a rendház akkori elöljáróra le nem
hord és sürget, hogy fejezzem be a disszertációt.
     Doktorátusi tanulmányaim vége felé a német jezsuiták tekintélyes
lapjának, a Stimmen der Zeit-nek szerkesztôje azzal a kéréssel fordult
a magyar provinciálishoz, hogy pappá szentelésem után (még csak ekkor
kezdtem a teológiát) adjon engem a Stimmen-nek, hogy a folyóirat
számára írjak nevelési témákról. P. Varga Andor bele is egyezett volna
azzal a feltétellel, hogy akkor a német provinciák fizessék teológiai
tanulmányaimat. Erre ôk akkor nem voltak hajlandóak vagy képesek, és
így P. Varga engem Torontóba küldött, mert ott a kanadai jezsuiták
ingyen befogadtak, eltartottak és taníttattak. A magyar provincia
ugyanis olyan szegény volt, hogy a provinciálisnak alig volt pénze
bélyegre. Tekintve, hogy én Münchenben nagyon jól éreztem magam,
megvallom ôszintén, magamban szidtam a provinciális kopasz fejét, mert
nem dühöngött bennem az a híres jezsuita ,,indifferentia''. Így hát
július végén hajóra szálltam, és a többi kivándorlóval együtt
elindultam Kanada felé. Egy szót sem tudtam angolul. Québecben
szálltam partra, s vonattal indultam Torontóba. Ezzel megkezdôdött
életem 37 évig tartó észak-amerikai szakasza.

                       Az új világban...
                            Toronto

     Toronto három okból kedves nekem. A kanadai jezsuiták jósága és
kedvessége velem és a többi magyarral szemben; ott szenteltek pappá;
és az ottani Szent Erzsébet magyar plébánián kapcsolódtam bele a
Külföldi Magyar Cserkészet munkájába. Papszentelésemrôl csak annyit
jegyzek meg, hogy azon is voltak váratlan események. Abban az idôben a
jezsuiták három nap alatt vették fel az egyházi rend szentségét. Az
elsô nap kaptuk  a szubdiakonátust, a következô nap a diakonátust,
harmadnapra pedig a presbiterátust. A papszentelés az ember életében
az esküvôhöz hasonlítható. Az érzelmek tombolnak. Ott voltak a szülôk,
rokonok, ünnepi a hangulat. Úgy látszik, az a tény, hogy nekem senkim
sem volt ott, érzelmileg annyira kimerített, hogy a diakónusszentelés
után elájultam a kápolnában. Mindenki megdöbbent, hivatáskrízisrôl meg
egyebekrôl beszéltek. A rektor, egy józan ír származású jezsuita,
átlátta a helyzetet s utasította a skolasztikusokat, hogy vigyenek a
szobámba és fektessenek ágyba. Utána megjelent ô maga, egy jó pohár
skót whiskyvel. Nem beszélt sokat, csak annyit mondott: ,,Idd meg és
aludj!'' Az engedelmesség nagyon könnyűnek tűnt. Másnap pappá
szenteltek. 37 éve történt. Istennek legyen hála!

                           Cleveland

     A teológia befejezése után következett jezsuita életem
legnehezebb éve, a harmadik probáció Clevelandben. De azt is kibírtam.
A harmadik probáció célja az, hogy a tanulmányaikat elvégzô és a
munkába állás elôtt álló fiatal jezsuiták újra elvégezzék a 30 napos
lelkigyakorlatot, komolyabban belépjenek az ima iskolájába és jobban
megismerkedjenek a rend alkotmányával és történelmével. Nem ezek a
célkitűzések és gyakorlatok tették nehézzé ezt az évet, hanem a
probációs mester vélt vagy valódi szűklátókörűsége. Szent ember volt
egyébként, de valahogy nem arra a munkára teremtôdött. Meg is mondta
ôszintén, amikor panaszkodtunk: ,,Nézzétek, én nem kértem ezt a
munkát, teszek, amit tudok''. Ezt valóban megtette, és ezért még ma is
tisztelettel és szeretettel gondolok rá.

                       Az Úr szôlôjében
                New York -- Fordham University

     1962 augusztusában New Yorkba kellett utaznom, hogy az akkori
külföldi magyar provinciális asszisztense legyek. S amellett, hogy meg
is éljek valamibôl, a Fordham Egyetemen kellett nevelésfilozófiát és
neveléstörténetet tanítanom. Az amerikai egyetemek felépítése
különbözik az európai egyetemekétôl. fakultásokból, hanem
posztgraduális  departementekbôl professzionális iskolákból állnak. A
School of Education (,,Neveléstudományi Intézet'') egyike volt ezeknek
a professzionális iskoláknak. Ebben voltam én 3 évig a posztgraduális
nevelésfilozófiai tanszék vezetôje. Az ottani szereplés nem tartott
sokáig, mert az iskola új dékánt kapott, aki elhatározta, hogy nincs
szükség nevelésfilozófiára, mert az nem praktikus. Ekkor próbált a
Fordham Egyetem egy köztiszteletben álló Katolikus Egyetembôl ,,nagy''
egyetemmé válni, és ennek elérésére elsôsorban a szakképesítést vették
figyelembe a felveendô tanárok és adminisztrátorok esetében, és
nemigen törôdtek az illetô világnézeti beállítottságával. Mint ahogy
nem lehet jezsuita iskolát jezsuiták nélkül vezetni, úgy nem lehet
Katolikus Egyetemet sem meggyôzôdéses katolikus tanárok és
adminisztrátorok nélkül szervezni. Ekkor kerültek le a feszületek az
osztálytermek falairól. Az Egyetem ugyanis elfogadott állami anyagi
támogatást, és annak fejében le kellett mondania a katolikus
,,külsôségekrôl''. A külsôségek eltűnése természetesen az évek
folyamán lényegesebb beállítottságok és irányulások eltűnésére is
vezetett. Amikor a Fordhamre kerültem, kb. 130 jezsuita volt a
közösségben. Persze ezek közül voltak már nyugdíjasok is, de a nagy
többség még aktívan részt vett az Egyetem életében. Amikor 32 év után
elhagytam az Egyetemet, már csak talán 25--30 ember volt aktív tanár
vagy adminisztrátor. A hallgatók száma kb. 13 000. A szekularizáció
erôsen éreztette hatását az Egyetem életében, a tanárok és diákok
hozzáállásában. Miután a nevelésfilozófiát eltörölték, általános
filozófiát, fôképp etikát és logikát tanítottam, és volt egy
közkedvelt kurzusom, amelynek azt a címet adtam, hogy ,,On being
human''. Magyarra így fordíthatnám: Mit jelent embernek lenni? Erre a
kérdésre kerestük a választ, interdiszciplinális módon. Hogyan
válaszolt erre a kérdésre az Ószövetség, a görög és római filozófia,
valamint a keresztény középkor. A választ filozófiai művekben,
művészeti és irodalmi alkotásokban kerestük. Magam is nagyon élveztem
ezt a kurzust. Az is igaz, hogy én minden kurzusomat élveztem, mert
nagyon szerettem tanítani, fiatalokkal foglalkozni.
     Az Egyetemen sok egyetemi tisztséget is kellett viselnem. Hosszú
éveken át beválasztottak az egyetemi szenátusba, a kollégiumi tanácsba
és sok jelentôs egyetemi bizottság tagságába. Három évig tanszékvezetô
is voltam a ,,Humanites division''-ban. Hallgatóim megbecsültek és
többen közülük még most is tartják velem a kapcsolatot. Ugyanez
mondható el a kollégáimról is. Meg kell azonban jegyeznem, hogy én az
egyetemen is inkább papnak, mint professzornak éreztem magam. A
professzorság jó lehetôséget adott papságom megélésére is.
     A tanítás mellett sokat lelkipásztorkodtam, sok hallgató járt
hozzám lelkivezetésre, éveken át gyóntattam az egyetemi templomban,
eskettem többüket. Az egyetemi irodámban egy nagy falrész tele volt
esküvôi képekkel. Mikor az új hallgatók elôször meglátták és
megkérdezték, ,,hát ez meg mi?'', lakonikusan csak annyit válaszoltam:
a sirató fal...
     Sohasem hittem volna, hogy tanár lesz belôlem. Fiatal jezsuita
koromban sohasem akartam tanár lenni, az évek folyamán rájöttem, alig
van hatásosabb jezsuita munka, mint a tanítás. Nehéz munka, de igazi
mélyszántás. Persze a termés csak késôbb érik be...

                       Lelkipásztorkodás
                            Wantagh
     Ez vezet el fordhami életem másik dimenziójához, részéhez, a
kifejezett lelkipásztorkodáshoz. Egész fordhami tartózkodásom alatt,
32 éven át, amikor New Yorkban tartózkodtam, minden hétvégén kijártam
egy amerikai plébániára, Long Islandra, a Wantagh nevű kisvárosba. Az
egyházközség Chantal Szent Franciskáról van elnevezve. Ezek az évek s
ez a munka életem nagyon szép szakasza. Általában péntek délután
mentem ki a plébániára (kb. egy óra vonatút), és vasárnap délután 2
óra felé indultam vissza a Fordhamre. Minden hétvégen legalább 2 misét
mondtam, prédikáltam, minden misén áldoztattam (szombat-vasárnap volt
8 mise) és minden mise elôtt és után télen-nyáron üdvözöltem a híveket
a templomajtóban.
     Ezt a plébániát igazán családomnak éreztem, és szinte inkább
otthon éreztem magam ott, mint a Fordhamen. Ott a diákok négy évenként
változtak, Wantaghban pedig generációkat láttam felnôni. Generációkat,
akik életében jelentôs szerepet játszottam mint pap, és ôk is jelentôs
szerepet játszottak az én életemben. Különösen a tizenévesekkel
foglalkoztam, azokon keresztül, persze, megismertem családjaikat is.
Magyarországon az emberek sok rosszat mondanak és gondolnak
Amerikáról; ezek nem ismerték az én Wantagh-i híveimet, akik
melegszívű, szeretô, egyházhű és nagylelkű emberek voltak.
     Egyházhűségük és mély hitük nemcsak a vasárnapi misére járásban
mutatkozott meg. Nagyon sokan vettek részt az egyházközség hétköznapi
munkáiban is: beteglátogatás, szegények gondozása, az egyedülálló
öregek látogatása, számukra való bevásárlás, takarítás, önkéntes és
ingyenes hitoktatás a nem katolikus iskolába járó gyerekek számára,
keresztségre, bérmálásra, házassága való elôkészítés, a gyászolók
felkarolása, segítés a temetés rendezésében, stb. stb. Nyugodtan
elmondhatom, hogy az az egyházközség valódi szeretetközösség volt. A
papok a laikusokat nagykorú keresztényeknek, egyenértékű munkatársnak
tekintették.

                            A pofon

     Azt hiszem, Wantaghban alakult ki a szokásom, hogy a fiatalokat
arcon legyintettem, ebbôl lett a ,,szeretetpofon''. Ez  különös
kapcsolatot hozott létre a pofozott és a pofozó között. A fiatalok
sorba álltak, mielôtt bementek a templomba a ,,pofonért''. Ha valakit
kihagytam, bánatos szemmel jött: ,,Mi bajod velem, miért nem adtál
pofont?'' Egy új plébános jött az egyházközségbe, nálam jóval
fiatalabb ember, és látta, hogy a fiatalok hogy reagálnak a pofonra,
erre ô is megpróbálta. De egybôl leállították: ,,Nono! ezt csak az
Ádám atyának szabad!'' Tavaly a Mária utcában mondtam gyászmisét
Bodnár Gáborért, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség vezetôjéért, aki
annak szíve és motorja volt. A mise után üdvözöltem a megjelent
külföldi magyar cserkészeket és adogattam nekik a pofonokat.
Egyszercsak odaállt elém egy 75 éves öreg barátom, toppantott egyet a
lábával és azt mondta: ,,Én sohasem kaptam pofont, most kérek!''

                          Plébánosok

     A Wantagh-i plébánián négy plébános alatt szolgáltam egymás után,
kettô meghalt közülük ottlétem idején, egy elhagyta a papságot és
megnôsült, a negyediket pedig elhelyezték egy nehezebb helyre, de
viccesen mondta, hogy örül, hogy ,,élve került ki a kezembôl''. Ott
láttam,  milyen meghatározó szerepe van a plébánosnak, az egyházközség
és a plébánián dolgozó papok közösségében. Öt pap volt a plébánián
állandó jelleggel, s a plébánostól függôen a papok igazi
szeretetközösséget, mondhatnám családot alkottak, illetve magányos
agglegényekké váltak, akik szinte alig kommunikáltak egymással. Ennek
megfelelôen változott az egyházközség képe is. Nagyon szerettem
kijárni a plébániára ,,paposkodni'', de az adminisztrációs munkától,
amellyel az egyházközség vezetése jár, irtóztam, és hálás voltam a
Gondviselésnek, hogy nekem azzal nem kellett foglal- koznom.

                          Cserkészet

     1957-ben kapcsolódtam be a Külföldi Magyar Cserkészszövetség
munkájába, és ez képezi külföldi életem harmadik jelentôs részét.
Cserkész vagyok, mióta az eszemet tudom. A pécsi Piusban -- ahova
nyolc évig jártam -- rajvezetôként fejeztem be pályafutásomat.
Jezsuita életem elsô 12 évében nem volt alkalmam cserkészettel
foglalkozni, de Torontóba kerülve azonnal bekapcsolódtam a Szent
Erzsébet egyházközség 20. számú Árpád vezér cserkészcsapat munkájába.
Csapatatyaként szerepeltem, nem vállaltam kimondottan vezetôi munkát.
Engem mindig az ember érdekelt. A cserkészetben kitűnô eszközt láttam
az emberré nevelésre s a magyarságban való megtartásra.

                        Emberebb ember

     Még rendtársaim között is akadtak, akik csóválták fejüket, hogy
miért foglalkozom ilyen profán társasággal, s miért nem fordítom
energiámat valami vallásos ifjúsági egyesület fellendítésére. Erre
többrétű válaszom volt és van. Elôször is a cserkészet nevelési
módszerét kitűnônek tartom, nem szavakkal, hanem az élettel nevel. Az
igaz, hogy a cserkészet természeténél fogva nem hitbuzgalmi egyesület,
s nem vállalhatja a rábízott fiatalok vallási, erkölcsi nevelésének e
g é s z  feladatát. A valláserkölcsi nevelés elsôsorban a szülôi ház,
az egyházak és a hitoktatók feladata. Tekintve azonban, hogy a
cserkészet, fôképp a magyar cserkészet, az ,,emberebb ember''
kialakítását választotta feladatául, a fiatalok valláserkölcsi
nevelésébôl is ki kell vennie a részét. Ahol ezt elhanyagolják, ott
nem cserkészettel állunk szemben, még akkor sem, ha a vezetôk és
fiatalok cserkészjelvényt és egyenruhát viselnek.
     Tapasztalatom szerint, sok, talán a legtöbb mai fiatal -- s ez
all a fiatal cserkészvezetôkre is -- nem ,,vallásos'', még kevésbé
,,egyházias'' a szó szoros értelmében. Jézus pedig ezekért is meghalt,
s nekünk hozzájuk is van küldetésünk, nemcsak a ministránsainkhoz. Nem
is beszélve arról, hogy sem a ministrálás, sem a templomba járás nem
hiteles ismérve a valódi vallásosságnak, az Isten- és
emberszeretetnek. A hitélet komolyságának ugyanis szerintem nem a
templomba járás a legjobb mércéje. Bár elvárható lenne, hogy akik
templomba járnak, emberségesebb krisztusi emberek legyenek, de ez
sajnos nincs minden esetben így. Templomba lehet ugyanis nagyon önzô
okokból is járni. Gondoljunk csak a pénzváltókra, a kereskedôkre, a
nyerészkedôkre, akiket Jézus Urunk kiűzött a templomból. A hitélet
valódisága és mértéke a hétköznapokban történô Istenhez való
odafordulásban, emberszeretetben, megértésben, megbocsátásban,
segítôkészségben, igazságosságban, becsületességben, egyszerű emberi
tisztességben nyilvánul meg.
     Ha ezt komolyan vesszük, akkor egybôl látjuk, mi mindent tehet a
cserkészet a vallásos nevelés terén, ha komolyan veszi a
cserkésztörvényeket. Sokak számára ez talán minimalizmusnak, ,,csak''
elôevangelizálásnak látszik. Ha így van is, az sem baj, mert a
kegyelem feltételezi a természetet. Szerintem azonban ez
evangelizálás, mert Istenhez vezet. Ubi caritas et amor, Deus ibi est.
Szerintem a cserkészet kiváló lelkipásztori lehetôséget ad a papnak a
fiatalokhoz való közeledésre. Ezért jártam én a világot, és töltöttem
sok-sok hetet cserkésztáborban. Ott sokkal megközelíthetôbbek voltak a
fiatalok, mint a templomban. Sajnos erre sok egyházi személy még nem
ébredt rá.
     Ahogy jártam a világot, itt is, ott is hallom a fiatal
cserkészvezetôktôl, hogy az egyházközség helységeibe nem engedik be
ôket, mert zajosak, vagy mert sokba kerül a villany és a fűtés, vagy
mert nem azt csinálják, amit a plébános akar, vagy mert nem tartják
ôket elég katolikusnak vagy vallásosnak, stb... Ja kérem, ha nem
engedjük ôket magunkhoz szôröstül-bôröstül, ôk sem jönnek hozzánk
lelkestül. Vannak helyek, ahol befogadják ugyan a cserkészeket, de
annak megvan az ára: kötelezô cserkészmise egyenruhában, mert olyan
szépen néz ki, kötelezô ministrálás, hittanra járás, stb. Egy ilyen
helyzetben szenvedô kamasz így fejezte ki érzelmeit: A pap megvásárolt
bennünket, úgy érzem magam, mint egy... Ne essék félreértés, nem
vagyok a cserkészmise, ministrálás, és hittan ellen. Sôt! Csak azt nem
hiszem, hogy a cserkészotthonnal való zsarolás célravezetô a hitre
való nevelésben. Adja Isten, hogy ezek és hasonló esetek
Magyarországon kivételszámba menjenek.
     Csak egy dolgot szeretnék még hangsúlyozni az ifjúsággal való
foglalkozással kapcsolatban: Meg kell tanulnunk azt a nyelvet, amelyet
a fiatalok megértenek, olyan szavakat kell használnunk, amelyek
Krisztus örömhírét a szívükbe viszik. Ma sokat beszélnek az
igehirdetés inkulturációjáról. Ez a Szentatya által meghirdetett új
evangelizálás titka. Krisztus örömhírét kell hirdetnünk a posztmodern
világban. A fiatalok is egy ilyen világban élnek, sôt ôk ebbe
születtek bele. Nem tudunk velük beszélni, ha az általunk használt
vallásos nyelvezet teljesen idegen számukra. Csak ha saját
istenélményünket és istenfelfogásunkat értelmesen tudjuk
megfogalmazni, mondhatunk nekik olyat, ami számukra is értelmesnek
tűnik. Egy olyan világban, ahol a gyermekek az ún. vallásos szavakat a
káromkodás kontextusában hallják elôször, a kegyes szavak és jámbor
klisék ideje elmúlt. A közös emberi élményekben való osztozkodás,
amelynek kiváltságos tere a cserkésztábor és kirándulás, az
emberközelség teszi lehetôvé a lelkipásztor számára, hogy megtalálja
és hirdesse azt az Igét, aki értünk emberré lett.

                       Magyarabb magyar

     A cserkészet az emberségben való nevelésen túl, sokat tett a
magyarság megtartásáért is, ami külföldön nagyon fontos. Sajnálattal
mondom, néha úgy érzem, hogy a kinti cserkészekben erôsebb a
magyarságtudat és a magyar értékek, hagyományok ápolása, mint sok
itthoni fiatalban. Volt azonban egy irányzat a külföldi cserkészetben,
amely talán nem elvben, de a gyakorlatban túlzottan nagy hangsúlyt
fektetett a magyarság-nevelésre s nem eleget az emberebb ember
kialakításra. Ezzel ez irányzattal mindvégig harcoltam, de sohasem
kételkedtem az irányzat képviselôinek jóakaratában. Csatakiáltásaimat,
két nappal hazaköltözésem elôtt utolsó Pisztráng levelemben foglaltam
össze. A Pisztráng leveleket a Pisztráng ôrs tagjai számára írtam. A
nevet Mécs László ,,A pisztrángok példája'' c. verse inspirálta. A
Pisztráng ôrs azoknak a szellemi összefogása, akik ôszintén hisznek a
cserkésztörvények érvényességében, komolyan igyekeznek saját életüket
azok szerint élni, és külön ígéretet tesznek, hogy a cserkészeten
belül mindenütt szembeszállnak a rosszal, az árral szembe úsznak, és
igyekeznek másokat is magukkal ragadni. Az ígéretet mindenki Istennek
és önmagának teszi.

                        A ,,Pogányok''

     Egy májusvégi kerületi akadályverseny adott erre alkalmat. Az
akadályverseny keretmeséje Herczeg Ferenc Pogányok c. regénye volt. Ez
lett az alábbi levélrészlet háttere.

     Olyan témáról írok, ami azóta foglalkoztat, amióta bekapcsolódtam
a KMCSSZ munkájába 37 évvel ezelôtt. Kezdettôl fogva az volt a
benyomásom, hogy külföldi cserkészetünkben sok cserkész és vezetô
számára, az ,,emberebb ember és magyarabb magyar'' jelszavunk második
fele, legalábbis a gyakorlatban, fontosabbnak tűnik az elsônél.
Gyakran nem is a magyarság volt a fontos, hanem a ,,magyarkodás'', ami
szerintem nem más, mint szellemi önkielégítés, öncélú, a magyar nép
sorsát kevéssé érintô magatartás. Voltak, akik szinte kizárólagosan a
magyar népi értékek ápolását, a magyarságismeret gyarapítását
szorgalmazták. Ne értsetek félre, mindezt én is fontosnak tartom, de
csak ennyi -- nem elég: Mit ér a magyar, ha gazember? Csak az lehet
magyarabb magyar, aki emberebb ember is. Az igazi emberség útját
viszont az emberré lett Isten, Jézus Krisztus mutatja meg, mégis, a
kereszténység csak külcsín sok magyar életében. Ezt a magatartást
művészi éleslátással rajzolta meg Herczeg Ferenc Pogányok című
regényében, amely az idei központi akadályverseny keretmeséjét is
képezte. Megütötte fülemet, amikor a verseny kezdetén így biztatták a
fiatalokat: ,,Legyetek olyanok, mint Alpár!''
     Alpár személyiségében van valami fönséges, lenyűgözô vonás:
korlátlan, a saját erejében bízó, a szabadságát mindennél többre tartó
ember. A pogány besenyô Alpár vezér és a keresztény Márton kanonok
önbirkózásában Alpár teríti földre Mártont s elhagyja a
kereszténységet, hátat fordít a megváltó, igazi szabadságot hozó
Jézusnak. Enged a puszta csábításának (a puszta a Bibliában mindig a
kísértés vagy/és az Istennel való találkozás helye) ,,...mióta újból
hallom a szél zengését, a szabad pusztai szélét, mely egykor atyám
sátorpalotájának ponyváját dagasztotta és harci paripám sörényével
játszott: azóta bezárultak fölöttem a mennyország kapui... A feszület
elôtt térdepelek és egyre hallom a nádasok zúgását. Zsolozsmát
énekelek, közben pedig besenyô harci dalok járnak az eszemben,
amelyekrôl azt hittem, hogy régen elfelejtettem. És hiába igyekszik a
lelkem az ég felé, mindig visszacsap és mélyen a puszta fölött
kalandozik, a puszta fölött, mint borús idôben a fecske.'' Elhagyja a
kolostort, visszatér a pusztába, ahol rátalál Saruzádra, az
ösztönösség megtestesítôjére, aki végül is életére tör.
     Az akadályversenyen úgy találtam, hogy sokan Alpárral éreztek,
nagyon is megértették s talán jóvá is hagyták Márton vereségét. Sajnos
sok magyarra is áll Herczeg Ferenc jellemzése: ,,nem is volt valami
vakbuzgó keresztény hitük.'' A magyarságot létük lényegéhez tartozónak
érzik, a kereszténységük viszont csak külcsín, vékony zománc, ami
könnyen lepattan róluk. A kereszténységet rájuk erôltetettnek érezik,
mintha kopjanyéllel kergették volna ôket a keresztvíz alá. Pedig a
magyarság és kereszténység nem képeznek ellentétes pólusokat. A
keresztény magyarság az igazi, mert nemzeti. Emlékeztek Illyés Gyula
figyelmeztetésére? ,,A nemzeti jogot véd, a nacionalista jogot sért.''
Igenis értékeljük és ápoljuk nemzeti és népi értékeinket, de ne
csináljunk belôlük bálványt! A bálvány istenpótlék, az igaz, az éltetô
Isten helyébe lép. Nekünk cserkészvezetôknek azon kell lennünk, hogy
cserkészeinkben a magyarabb magyarság az emberebb emberséggel
párosuljon. Persze ennek elengedhetetlen feltétele, hogy a mi
kereszténységünk ne csak vékony zománc legyen, hanem életformáló
erô... Lesznek talán olyanok, akik e szavakat kemény beszédnek
tartják. Azt hiszem azonban, hogy most, amikor fölszámolom 45 éves
külföldi tartózkodásomat azért, hogy otthon magyar népem szolgálatába
álljak, jogom van kimondani ôket. Nézzétek csak meg, mit tesz a mai
világban a nemzeti, faji, törzsi elôítélet, gyűlölet: Bosznia, Ruanda,
Palesztina, stb., rombol, öl...

                          Az ,,Atya''

     Szerte a világon sok száz külföldi fiatal számára voltam az
,,atya'': Ausztráliában, Argentínában, Európa különbözô országaiban,
Kanadában és természetesen az Amerikai Egyesült Államokban. Mint
provinciálisnak sokat kellett utaznom, s ilyenkor a helybeli magyar
cserkészeket is meglátogattam, ,,pofoztam'', lelkigyakorlatot adtam,
stb. Cserkészeimhez intézett búcsúlevelemben így foglaltam össze
cserkésztevékenységemet:

     Harminchét évet dolgoztam a Külföldi Magyar Cserkészszövetségben.
A Vezetôk Lapját szerkesztettem 1971 óta, eddig éppen 80 számot adtam
nyomdába. 1981 óta írom évente kétszer a lelkipásztori körlevelemet s
néhány éve a Pisztráng leveleket. 1959 óta minden észak-amerikai
jubileumi táboron, tisztkonferencián és akadályversenyen jelen voltam,
a vk-táborokból csak egyet mulasztottam sérv operáció miatt. Európában
és Dél-Amerikában is több táboron vettem részt. A lelkigyakorlatokat,
gyónásokat, egyéni beszélgetéseket, cserkészesküvôket és keresztelôket
nem számoltam. A számok csak azért érdekesek, mert mutatják, hogy ti
voltatok felnôtt- és fôkép papi életem ,,fô-mellék foglakozása''.
Boldogan és hálával emlékszem vissza életem e szakaszára.

                             Búcsú

     Hazajövetelemkor legnehezebbnek a cserkészeimtôl való elválást
éreztem. Így búcsúztam tôlük:

     Búcsúznom kell tôletek. Mint már legtöbben tudjátok, 1994 július
elsô felében a magyar jezsuiták elöljárója kérésére véglegesen
visszaköltözöm Magyarországra, hogy a P. Provinciálist segítsem a
provinciai adminisztrációban és hogy a fiatal jezsuitákkal
foglalkozzam... Nagyon nehéz a sok barátot itthagyni. Nehéz
felszámolni a múltat és itthagyni a jelent, amikor a ,,jövô'' sem
nagyon biztató. Az a Magyarország, amit én 1949-ben elhagytam, nem
létezik már. Nem csak a városok és falvak képe, hanem az emberek
szíve, gondolkodása és egész lelkivilága is megváltozott. Én egy
egészen más világban éltem s nem lesz könnyű beleilleszkedni 67
évemmel az új világba. Itt Amerikában sokszor rosszul esett, ha
megmosolyogtak, amikor jó magyaros kiejtéssel ejtettem ki az angol
szavakat, otthon meg majd azért mulatnak rajtam, hogy amerikaiasan
beszélem a magyart. No de hát ezt is ki lehet majd bírni.
     Mindez nem jelenti azt, hogy el vagyok keseredve. Volt három
évem, hogy megemésszem az ügyet. P. Provinciális már három éve
említette, hogy számít rám az otthoni munkában. Az évek múlásával
egyre konkrétabbak lettek a hívások s én magam is egyre jobban
rádöbbentem a hihetetlen emberhiányra és arra, hogy magyar népünk
lelkileg mennyire leromlott. Errôl személyesen is meggyôzôdtem néhány
hete, húsvéti látogatásom alkalmával. Közben azt is megtapasztaltam,
hogy mennyi barátomnak kellett az elmúlt években megélhetés miatt
családostul máshova költözni, és itthagyni sok jó barátot. Nekik sem
volt könnyű! Meg hát az is eszembe jutott, hogy az embernek nincs
maradandó lakása ezen a földön, s a nagy, végsô elválást ilyen kisebb
elválásokkal kell elôkészíteni. Azonkívül jezsuita életem 48 évében
gyakran olvastam a szabályainkban, hogy a jezsuitának a világ bármely
táján oda kell mennie, ahova az Isten nagyobb dicsôsége és a lelkek
üdve hívja. Úgy látszik, engem most Magyarországra hív. Így hát amikor
az elmúlt november elején P. Provinciális konkrét kérésével álltam
szemben, habozás nélkül mondtam igent (úgy éreztem, lelkiismeretem ezt
kívánta). Ôszintén mondhatom, hogy békésen, nyugodtan, ha nem is
ujjongva, de a tôlem telhetô legnagyobb készséggel megyek s vállalom a
rám váró feladatokat. Nemet is mondhattam volna a provinciálisomnak,
de akkor hűtlen lettem volna önmagamhoz. Biztosan emlékeztek, hogy
amikor a magyarságnevelésrôl volt szó, mindig azt mondtam, hogy az
sohasem lehet öncélú, hanem mindig a magyar sorshoz való kapcsolódást
kell szolgálnia. Most, amikor népünknek rám van szüksége, hogy
mondhatnék nemet? Imádkozzatok, hogy bírjam erôvel és lelkesedéssel az
új munkát...
     A ,,külföldiek elhanyagolásával'' kapcsolatban pedig még csak ezt
szeretném mondani: Bízzatok bennem! Amennyire tôlem telik, nem fogom
engedni, hogy a külföldiek lelki gondozásának kérdése lekerüljön az
illetékesek napirendjérôl. -- Továbbá, ha lesz rá igény, hajlandó
vagyok a Pisztráng leveleket Magyarországról is küldeni és a VL-t
tovább szerkeszteni. Ha Isten is úgy akarja, visszajövök a jövô évi
jubileumi táborra is.
     Bármennyire is nehéz itthagyni benneteket, mégis bizakodással
nézem a külföldi magyar cserkészet jövôjét. Úgy érzem ugyanis, hogy
eddigi munkám nem volt hiába. Bár semmiképpen sem szeretném azt a
benyomást kelteni vagy erôsíteni, hogy csak én dolgoztam az említett
erkölcsi alap megteremtésén. A Szövetség  már Magyarországról hozta
azt magával (Sík-Teleki-Karácsonyi örökség), és voltak az emigrációban
is olyan idôsebb vezetôk, akik ôrizték a lángot. Az új talán az, hogy
egyre több fiatal vezetô ébred rá a 10 cserkésztörvény fontosságára, s
hogy azok komolyan vétele nélkül nincs cserkészet. A Pisztráng
lelkiség növekedése optimizmusom oka. Nagy örömömre szolgál, hogy
Bodnár Gábor-bá két ,,pisztráng''-nak tudta átadni a Szövetség
legfelsôbb vezetését. Az 1994-es Cserkésznaptár áprilisi oldala láttán
(Lendvai Imrével és Vajtay Pistivel vagyok lefényképezve) önkéntelenül
a bibliai öreg Simeon szavai jutottak eszembe: ,,Most bocsásd el Uram
szolgádat... hiszen meglátták szemeim, akit küldtél, az Üdvözítôt''.
Természetesen nem akarom sem Imrét, sem Pistát szentté avatni vagy
Megváltónak kikiáltani (annál jobban ismerem ôket), de azért nagyon
bízom bennük, hogy a jó úton fogják a Szövetséget vezetni. De nemcsak
ôk, hanem a többi Pisztrángok is Clevelandben, Hamiltonban,
Torontóban, Montrealban, Kaliforniában, Argentínában, Európában és más
városokban és földrészeken, akik felsorakoznak mögöttük. Persze mindez
nem oldja meg a lelki gondozás kérdését s arra sajnos pillanatnyilag
nem tudok megoldást ajánlani, mert többrôl lenne szó, mint a misék és
istentiszteletek megszervezésérôl. Imádkozni kell, ,,hogy küldjön az
Úr munkásokat az aratásába''. Nagy örömmel jelezhetem itt, hogy azóta
az Úristen meghallgatta a cserkészek imáját, mert tavaly utódomként
egy frissen pappá szentelt fiatal jezsuitát küldhettem Torontóba.
Örömmel és teljes bizalommal adtam át ,,köpenyemet'' Cabafi Csaba
testvéremnek. Az öreg Simeon imája még nagyobb hálával csurran ki
szívembôl...

                        A rendtartomány

     A fordhami tartózkodásom 32 évében a magyar rendtartomány
szolgálata mindig jelentôs szerepet játszott életemben. Mint már
említettem, a külföldi rendtartomány 1949 decemberében kezdett
alakulni, amikor P. Generális Reisz Elemér atyát nevezte ki
tartományfônöknek. Hatáskörébe akkor 55 pap, 62 tanuló-rendtag és 6
testvér, összesen 123 magyar jezsuita tartozott. Kifejezetten magyar
ház volt a Szegedi Bölcselet/Hittudományi Fôiskola jogutódja az Észak-
Olaszországi Chieriben 1949-tôl 1951-ig, majd Leuvenben 1951 és 1954
között. Itt összesen 40 személy élt. A többiek különbözô
rendtartományokban éltek és dolgoztak. P. Reiszet P. Varga Andor
követte tartományfônökként 1955-ben. Ô áttette a Provincia központját
New Yorkban a Fordham Egyetemre, ahol ekkor már tanított. 1962-tôl az
ô asszisztense és helyettese, rendi nyelven sociusa voltam 1965-ig,
amikor ôt megválasztották Generális Asz-szisztensnek, és átköltözött a
római központba. 1965-ben P. Generális Héjja Gyula atyát nevezte ki P.
Varga utódjául, aki mellett tovább dolgoztam sociusként. Sajnos a
provinciális teendôk és a tanítás annyira megterhelték P. Héjját, hogy
cukorbetegsége rosszabbodott és nem tudta tovább végezni
tartományfônöki teendôit.

                        Tartományfônök

     Utódjául P. Generális engem nevezett ki. Munkámban egy évig P.
Hegyi Márton, nyolc évig pedig P. Babos István -- akinek egy észak-
amerikai találkozón a ,,socius fidelissimus'' jelzôt adtam --
segítettek sociusként,  P. Radányi Rókus pedig tikárként. Az ô
segítségük nélkül nem tudtam volna a rám háruló feladatoknak még
ennyire sem megfelelni.
     1968. június 24-én vettem át a provinciális hivatalt. Néhány
hónapig e dátum elôtt már mint tartományfônök-helyettes vezettem a
Provinciát. 1969-ben 124 magyar jezsuita volt külföldön. Feladataim
közé tartozott a ,,cura personalis'', a személyes kapcsolattartás
provinciánk minden tagjával, azok beszámolójának meghallgatása és
küldetésük megerôsítése, munkaterületük kijelölése, a helyi
elöljárókkal való tárgyalás, különösen ahol nehézségek voltak,
valamint a Provinciánkhoz tartozás érzésének ápolása Provinciánk
szétszóratásban élô tagjaiban. Tekintve, hogy provinciánk tagjai több
mint húsz országban voltak szétszórva, ez sok utazással járt, és sok
idôt, energiát igényelt. Ez annál is nehezebb volt, mert
tartományfônöki feladataim mellett teljes idôben és óraszámban
tanítottam az egyetemen. A vizitációs utazásaimat félévi és nyári
szünetekre kellett terveznem. Csak példaként említem meg, hogy pl.
1969-ben május 27. és június 14. között a kanadai plébániáinkat
vizitáltam, június 15. és augusztus 14. között a következô európai és
közel-keleti városokban látogattam meg az ott dolgozó magyar
jezsuitákat: München, Mannheim, Frankfurt, Bad Godesberg, Köln,
Leuven, Brüsszel, Heythrop, Amsterdam, Oslo, Stockholm, Lübeck, Wien,
Klagenfurt, Innsbruck, Istambul, Bejrút, Róma. Ezután mentem
cserkésztáborba és szeptember elején kezdtem ismét tanítani. Ilyen
,,vakációt'' nem kívánok senkinek, aki pihenni akar. 1970-ben a Távol-
Kelet és Ausztrália került sorra. Dél-Amerikát is többször megjártam.
     A külföldi provincia létszáma fokozatosan csökkent, mert nem volt
utánpótlás. Az elhalálozás és kilépések száma pedig növekedett. Íme
egy kis ízelítô a létszámváltozásról az én hivatali idôm alatt. Az
évszámot követô szám a külföldi provincia létszámát, a zárójelben lévô
szám pedig a Magyarországon maradottak létszámát jelenti:  1969: 118
(150); 1970: 112 (148);  1972: 110 (129); 1973: 108 (121);  1975: 104
(120); 1976: 103 (112); 1978: 100 (106). Amikor 1990-ben a külföldi és
a magyarországi provincia egyesültek, külföldön 96, Magyarországon
pedig 68 rendtag élt.

                           Munkáink

     A hivatallal járó másik feladatom az volt, hogy a külföldön élô
magyarokkal foglalkozó és a Magyarországra irányuló munkáinkat
koordináljam. Ide tartoztak a kanadai plébániák: Toronto, Hamilton,
Courtland, Montreal, Vancouver, London és a New York államban levô
yonkersi Szent Margit templom. 1970-ben hét más országban 11 jezsuita
foglalkozott magyarok lelki gondozásával.
     Kifejezetten a rendtartomány munkájának számított a Vatikáni
Rádió magyar szekciójának ellátása a háború utáni elsô évek óta. Csak
néhány atya nevét említem meg ebben a vonatkozásban, akik az én
hivatali idôm alatt, hosszabb ideig dolgoztak a rádiónál: P. Orbán
Miklós 1951-tôl 1971-ig, P. Szabó Ferenc 1966-tól 1992-ig, és P. Nagy
Ferenc 1971-tôl 1980-ig.
     A Magyarországi Katolikus Egyház számára pótolhatatlan munkát
végzett a Magyar Egyházszociológiai Intézet, amelyet Morel Gyula
alapított 1958-ban. András Imre 1961-ben kapcsolódott be az intézet
munkájába.
     A külföldi magyar papságot fogta össze 1956-tól a Magyar Papi
Egység Mozgalom, melyben alapításától kezdve vezetô szerepet játszott
P. Ôry Miklós. Hasonló nevű folyóiratuk szép fejlôdésnek indult, és
fôleg a névváltoztatása után Szolgálat cím alatt a külföldi és otthoni
magyar papság, valamint a katolikus értelmiség fontos szellemi és
lelki tápláléka lett. 1992-ben ez a folyóirat Budapestre költözött és
Távlatok név alatt folytatta szolgálatát.
     A ,,Teológiai Kiskönyvtár'' sorozatot PP. Alszeghy Zoltán, Nagy
Ferenc, Szabó Ferenc és Weissmahr Béla szerkesztették. 35 kötete
hosszú évekig volt a papképzés és a továbbképzés alapja. Az utolsó
kötetek már tízezres példányszámban jelentek meg. A Magyar
Rendtartomány nemcsak a szervezést és a kiadást végezte, hanem 13
jezsuita szerzô 26 kötetet írt a sorozatban. Magyar nyelvű teológiai,
világnézeti és irodalmi műveivel kitűnt Szabó Ferenc, aki a Vatikáni
Rádióból aktívan részt vett nem csak a külföldi, hanem az itthoni
magyarság vallásos és kulturális életének elômozdításában. A magyar
nyelvű vallásos irodalmat gyarapította még Boros László és Ôrsy
László.
     A Közép-európai Kutató Intézetet 1962-ben a Leuveni Katolikus
Egyetem Közgazdaság és Társadalomtudományi tagozatán belül szervezte
meg P. Muzslay. Az intézet nem kizárólagosan magyar problémákkal
foglalkozott, de munkája elsôsorban hazafelé irányult, és P. Muzslay
cikkeivel és személyes kapcsolataival jelentôs befolyást gyakorolt a
magyar élet különbözô vonatkozásaira.
     A rendtartomány tagjai közül aránylag sokan dolgoztak nem
kifejezetten magyar munkákban, más provinciák keretében. De így is a
Jézus Társasága és az Egyház szolgálatában álltak. Teológiai,
filozófiai tárgyakat tanított 33 jezsuita különbözô országokban:
Egyesült Államok, Anglia, Argentína, Ausztria, Belgium, Brazília,
Japán, Kanada, Columbia, Libanon, Mexikó, Németország, Olaszország.
Profán tárgyakkal tízen foglalkoztak: Amerikai Egyesült Államok,
Ausztria, Belgium, Brazília. Középiskolában tanítottak tizenhárman:
Amerikai Egyesült Államok, Ausztria, Chile, Japán, Kanada,
Németország. Levéltári, történelmi tudományokkal, írással és folyóirat
szerkesztéssel foglalkoztak Rómában hatan. Katekétikai Intézetben
dolgozott Brüsszelben egy, és íróként szerepelt Svájcban és
Németországban egy. (Az imént megadott adatokat P. Szilas László,
rendünk történeti intézete igazgatójának, még nyilvánosságra nem
hozott dolgozatából vettem).

                         Bácska-Bánát

     A rendszeresen folyó munkáink mellett csak egy külön akciót
szeretnék megemlíteni: a bácska-bánáti missziót. Az akkor újvidéki
plébános, Msgr. Csipak ismételt sürgetésének engedve 1970-ben két
atyát, P. Békésit és P. Bódayt küldtem Bácskába és Bánátba az ottani
magyar plébániák missziózására és lelkigyakorlatok adására. A
következô elismerô szavakat kaptam, néhány hónap eltelte után, 1970.
nov. 30-i keltezéssel Msgr. Csipaktól:
     Szép ajándékot kaptunk. Nagyon hálásan köszönjük. Homlokukat
törölgetve szántogatnak P. Békési és P. Bóday jezsuita atyák. Nagyon
letapostuk mink ezt a talajt, hosszú idô a háború és az utána
következô megpróbáltatások sora. A talajunk egy kicsit ki is száradt
és csak az Isten kegyelmével lehet öntözgetni. Munkabírásban,
jóakaratban és imádságban nincs hiány, és még valami másban
bôvelkednek az atyák: nagyon szeretik a népünket! Szeretnek minket is,
minden magyar papot és embert. Azt majd az atyák írják meg, hogy itt
mit találtak, de mi nagyon boldogok vagyunk, hogy két ilyen aranyos
lelkű atyát kaptunk. Szerények, alázatosak, igénytelenek.

     P. Bóday pedig így írt nov. 11-én:

     ,,A papok itt nagyon jók, sokat szenvedtek, vagy tizenkettôt
kivégeztek. A magyar papok között nagyon bensôséges a kapcsolat.''

     P. Békési pedig ezt a jelentést küldte:
     Célunk az volt, hogy a zsinat szellemében megerôsítsük az ôsi
hitet, reményt ébresszünk, erôt és biztatást vigyünk a csüggedôknek.
Szépen jöttek a hívek, bár igaz, voltak helyek és voltak esetek,
amikor többeket szerettünk volna látni. Általában azt mondhatjuk, nem
volt eredménytelen a munkánk, amennyire azt emberi szem megítélheti.
Mindenütt éreztük mind a papok, mind a hívek szeretetét.

                          Törekvések

     Hivatali idôm alatt az eddig említett konkrét feladatokon kívül
néhány alapvetô kérdés is foglalkoztatott: a provincia egységének
elômozdítása, a provinciánk profiljának markánsabbá tétele, a rendi
utánpótlásról való gondoskodás, és apostoli munkáink anyagi alapjának
biztosítása.

                        E pluribus unum

     A provincia egységét nagy mértékben elômozdították a P. Héjja
által 1966-ban kezdeményezett háromévenként megrendezett magyar
jezsuita találkozók Münchenben és Torontóban. Az elsô müncheni
találkozón 62 külföldön élô magyar jezsuita jelent meg. Az akkor még
fiatal pap, most a külföldi magyarok püspöke, Miklósházy Attila így
kezdte az errôl a találkozóról írt beszámolóját: ,,Minden érettségi
találkozónak megvan a maga fűtött hangulata, s talán ez a
legértékesebb mozzanata, amikor a »tagok« egymásután érkeznek meg és
vágják hátba egymást: no öreg fiú, hát de megemberesedtél'' Valahogy
így volt ez velünk is ott Münchenben a Katholische Akademie halljában
szeptember 1-ének délutánján. Viszontláttunk olyan testvéreket,
akikkel közös lelkiség fűz össze, de akiket már vagy tíz vagy esetleg
húsz éve nem láttunk. Találkoztunk ismét olyanokkal, akikkel annak
idején ,,együtt hajigáltuk a kutyákat'', vagy akikre csodálattal
tekintettünk fel mint valami prófétákra. Egy asztalnál ültünk és
vitatkoztunk neves emberekkel, egyetemi tanárokkal, írókkal, vagy
lelkipásztori munkában magukat és másokat megszentelô testvérekkel,
akik ,,jelen vannak'' a mai modern élet pogány környezetében, s
nemcsak mentik a magyar életet, hanem tanúságot tesznek arról is, hogy
,,él magyar, áll Buda még!'' Alapjában véve hármas célt szolgáltak
ezek a találkozók. Az elsô és szerintem a legfontosabb, a
szeretetkapcsolat erôsítése a szétszórt provincia tagjai között;
másodszor, a tapasztalatok megosztása és az apostoli munkáinkhoz
szükséges öröm és bizalom gyarapítása; végül, Isten akaratának
keresése apostoli munkáink irányának megszabásában. Harminc év
távlatából megállapíthatjuk, hogy ezeknek a találkozóknak igen
jótékony hatásuk volt a magyar rendtartomány összekovácsoltsága
szempontjából.

                     A Provincia profilja

     Egy másik dolog, ami nagyon foglalkoztatott provinciálisságom
alatt, hogy kialakítsunk egy markánsabb profilt a külföldi provincia
számára. Vizitációs utaimon és New Yorkban is gyakran feltették nekem
a kérdést: Mi értelme van a külön magyar provinciának Nyugaton? Mi az,
ami igazolja egy külföldi magyar jezsuitákból összetett provincia
létezését, és van-e ebbôl az okból fakadó speciális küldetésünk? Miért
nem olvadunk be a helyi Provinciába, ahol élünk és Hasonló kérdésekkel
Provinciánk más tagjai is találkoztak. Válaszom rendszerint több
pontból állt, de mindig abból az alapvetô meggyôzôdésbôl fakadt, hogy
az isteni Gondviselésnek terve van velünk. Nem véletlen, hogy annyi
magyar jezsuita ,,külföldre'' szabadult. Körülményeink, az ,,idôk
jelei'' világosan elénk állították kötelezettségünket: az Isten magyar
népének szolgálata itt külföldön és odahaza. Az elmúlt 25 évben --
írtam 1974-ben -- a Gondviselés készített fel bennünket a feladatok
vállalására. A 49 és 56-os magyar exodus következtében a
segélynyújtásra képesek vagyunk, és Isten kegyelmével az elmúlt
években sokat is tettünk magyar népünkért. Szabad földön élünk ugyan,
de magyar népünk lelki ínségének szemlélésekor ígéretként buggyan ki
szívünkbôl a Zsoltáros szava: ,,Jeruzsálem, ha rólad elfeledkezem,
adassék feledésnek jobb kezem! ragadjon ínyemhez a nyelvem, ha rólad
nem emlékezem!'' (PS 136).
     Nem állítom, hogy ez volt a kizárólagos hivatásunk, hiszen a
Gondviselés sokunkat más munkaterületre vezetett, de meggyôzôdésem,
hogy mint Provinciának Isten-adta hivatásunk volt a magyar egyház
szolgálata is. Hivatásunk van, s ezt vállalnunk kell -- buzdítottam
rendtestvéreimet --, és e hivatás betöltéséhez az egész Provincia
összefogása és közreműködése szükséges. Éppen ezért egyik fô
igyekeztem volt, hogy a különbözô földrészeken és országokban élô
magyar jezsuitákat valamiképp közelebb hozzam egymáshoz. Úgy érzem,
igyekezetem nem volt teljesen hiába.
     Ennek a közös küldetésnek és ránk váró feladatnak való
megfelelésnek egyik feltétele volt, hogy alapvetô kérdésekben
megegyezzünk. Az 1971. évi találkozón például kulcskérdésnek látszott
az, hogy hogyan viszonyuljunk a politikai helyzethez külföldön és
Magyarországon. Meglehetôsen ellentétes nézetek hangzottak el,
amelyeket így foglalt össze még annak idején P. Babos István, az
akkori socius, a Provinciánk Híreiben:

     Talán három csoportba lehetne összefoglalni az elhangzott
véleményeket. a) Az elsô csoport abból indul ki, hogy a magyar valóság
otthoni valóság. Mielôtt valamit is tennénk, ezt kell megérteni. Húsz
éve nem volt semmi kapcsolatunk az otthoniakkal. Az utóbbi öt évben
egyre intenzívebb lett a kapcsolat. Ezeket a kapcsolatokat ki kell
használni, mert csak ez biztosítja a megértést. A fô probléma az, hogy
akik kapcsolatot tartanak, felvehetik az otthoni ,,realista'' hangot
és esetleg túlságosan alkalmazkodnak az otthoni stílushoz. A másik
oldalon vannak a radikálisok; külföldön élô magyarok, akik mindenben
ellenzik az otthoniakat. A realista a két csoport között ôrlôdik és
igyekszik megtalálni az egyensúlyt. Nem könnyű, de elengedhetetlen
feltétele annak, hogy a magyarságot segítsük. b) A második csoport
pozitív ellenzéknek nevezte magát. Nem ellenkezik az elsô csoport
véleményével. Talán azt lehetne mondani, hogy kritikusabb. Míg az elsô
csoport elsôdlegesen információt akar, azután gondolkodik a
cselekvésen, a második csoport a két mozzanatot egybefoglalva
megítéli, hogy mi a rossz és mi a jó. Nyíltan, világosan, minden
kendôzés nélkül elismeri a jót és elveti a rosszat. Vagy úgy is lehet
mondani, hogy egyetért a jóval és felhívja a figyelmet a rosszra és
elveti. c) A harmadik csoport elsôsorban a kinti magyarok, fôleg a
lelkipásztorok helyzetét fontolta meg. Szerintük nemcsak párbeszédrôl
vagy együttműködésrôl van szó. A közeledés célja az, hogy a papságot
vitorlájába fogja az otthoni rendszer. Ha a kinti lelkipásztorkodó
papság behódol, ezzel elveszti a hívek nagy többségének a bizalmát, és
a befogadó országok vezetôi és polgárai elôtt a hitelét. A vita
hosszúra nyúlt. Az elsô csoport arra építette tézisét, hogy a
,,közeledés'' folyamatában van és a közeledésé a jövô. Hirtelen
változásra senki sem számíthat. Ezért szükséges kompromisszumos
megoldásokat találnunk, amiben esetleg rövid lejáratú terveinket
megváltoztatjuk, hogy a megvalósítsuk. (Pl. Papi Lelkiség, Szolgálat.)
     A második  csoport elismerte, hogy nehéz megvalósítani a pozitív
ellenzéket. Minél ellenzékibb valaki, annál kevésbé lesz pozitív, és
minél pozitívabb, annál kevésbé ellenzéki. Ennek ellenére meg kell
kísérelni ezt az utat, tudva, hogy a maximumot nem tudjuk elérni, de
ennek ellenére el kell érnünk az optimumot.
     A harmadik csoport határozott állásfoglalása mellett
kardoskodott, mert soha még ilyen határozottan nem törekedtek a magyar
emigráció megbontására. Együtt kell éreznünk és együtt kell
cselekednünk. A vita során senki sem gyôzött. Nem is igyekeztek, mert
az egész megbeszélés célja ,,útkeresés'' volt, nem egy vélemény
ajánlása. Mindenki egyetértett abban hogy türelemmel kell lenni a
különbözô csoportoknak egymás iránt, tudva, hogy a magyarság szeretete
vezeti mindegyiket. Mind megegyeztek abban, hogy az egymással való
eszmecsere és állandó kapcsolat elengedhetetlen. Azt is ajánlották,
hogy a hazafelé irányuló munkák munkatársai ne egyedül döntsenek,
hanem valami bizottságot alkotva a több szem többet lát elve alapján.
Ugyanakkor a közös elhatározást közös kiállás követi.'' Akkor én az
hangoztattam, hogy nem tudunk mindenkinek a kedvére tenni. Így
támadások mindig érnek bennünket. Próbáljon mindenki okosan, a
körülményeknek megfelelôen eljárni. Egy kanadai magyar plébánián
dolgozó atyának esetleg máskép kell viselkednie, mint egy másiknak,
aki hazafelé irányuló munkákkal foglakozik.

                       Rendi utánpótlás

     A jövô iránti gond egyre inkább fókuszba hozta a rendi utánpótlás
kérdését annál is inkább, mert P. Generális egyik hozzám intézett
levelében nyomatékosan kifejezte ezzel kapcsolatos véleményét: ,,Ami
az utánpótlást illeti, nagyon is mellette vagyok és sürgetem, hogy a
magyar tartomány, fôként pedig ennek második tagozata, saját
utánpótlásáról gondoskodjék. Ezt világosan leszögeztem, amikor a
második tagozat eddigi 25 évérôl megemlékezve, a magyar tartományt
levelemmel felkerestem'' (74/8). Kevésbé világosan láttuk a feladat
gyakorlati megoldását, konkrétan a novíciusképzés kérdését. Egy
rendkívüli, kibôvített provincia-konzultuson foglakoztunk a
témakörrel. Négy alternatívát vizsgáltunk meg:
     1) A magyar provinciába felvett novíciusokat más provincia
noviciátusába küldjük kiképzésre, s alkalmi kapcsolatokat leszámítva
nem teszünk semmit, hogy ôket felkészítsük a ,,magyar misszióra''. Ez
volt eddigi eljárásmódunk. A jelenlevôk közül ezt senki sem tartotta
megfelelônek.
     2) A magyar provinciába felvett novíciusokat más provincia
noviciátusába küldjük általános jezsuita kiképzésre, de lesz egy
,,quasi novíciusmester'', a mi provinciánkból, aki rendszeresen
látogatja a mi novíciusainkat és bevezeti ôket a ,,magyar misszió''
problematikájába és fejleszti bennük a magyar apostoli hivatástudatot.
A novíciusok a szokásos ,,probációkat'' magyar munkákban és a magyar
atyák körében töltenék el, hogy ezáltal is elôsegítsük a magyar
provinciába való integrálásukat. A kibôvített konzultus tagjai közül
nyolcan szavaztak ezen megoldás mellett.
     3) A második pontban leírt novícius kiképzést alkalmazzuk azoknak
a magyar novíciusoknak az esetében, akik Nyugaton nôttek fel.
     4) A teljesen magyar környezetbôl jött novíciusok (Bácska, Bánát,
esetleg Magyarország) kiképzését pedig teljesen a magyar
novíciusmester vezesse, a második pontban említett próbák
beiktatásával.
     P. Generális a fent említett levelében azonban egy ötödik
megoldást ajánlott:

     Levelében már közölte, hogy a magyar noviciátus megszervezésében
milyen alternatívák jöhetnek szóba. Sorait nagy érdeklôdéssel
olvastam. Noha a végsô döntésre csak úgy kerülhet sor, ha már
csakugyan lesznek jelentkezôk. Teljesen helyeslem, hogy tartományuknak
saját újonckiképzése legyen. Úgy gondolom, hogy minden jelentkezô
hivatásukat arra kell késztetniük, hogy a magyar és nem más
noviciátusban kezdjék meg kiképeztetésüket. Természetesen az állandó
noviciátus megszervezésének feltételeit vállalni kell. Míg a dolgok
kialakulnak, a következôkre hívhatom fel a figyelmét: Az Egyetemes
Társaság tapasztalata újra és újra mutatja, a noviciátus teljes két
esztendô kell, hogy legyen. Ez azonban semmiképpen sem zárja ki annak
lehetôségét, hogy a noviciátus sajátos próbáira úgy kerüljön sor, hogy
a késôbbi munkaterület igényeit is számba veszik. Nem volna azonban
elég, hogy a novíciusok a rendi életbe való bevezetésük idejét,
nagyrészt (2/3) valami apostoli munkaterületen töltenék. Ez esetben
ugyanis nagy lenne annak veszélye, hogy legelsô kiképzésük csak
hiányos maradna.

     Bármennyire is igyekeztem, nekem nem sikerült az annyira
szükségesnek tartott magyar noviciátust létrehozni. Nagyon nagy örömre
szolgált azonban, hogy utódomnak P. Hegyi Jánosnak sikerült a
noviciátus alapításához szükséges engedélyt megszerezni és 1978
októberében a torontói noviciátust megnyitni. A sors iróniájához
tartozik, hogy amikor elôször fölvetettem a noviciátus gondolatát, P.
Hegyi teljes erejébôl ellenezte azt. Íme vannak még ma is
pálfordulások. A torontói noviciátus léte nagyon felfrissítette az
provincia életét. Új hajtás nôtt az öreg törzsön... Alleluja és
Istennek legyen érte hála.
     Bár a fentiekben hangsúlyoztam, hogy mi a ,,magyar misszió''
szolgálatára keresünk utánpótlást, azt nem kell kizárólagos értelemben
venni. Aki jezsuita lesz, az nem egy provinciába lép be, hanem a Jézus
Társaságába, s rendünk szellemében oda kell mennie, s ott kell
dogoznia, ahova az Isten akarata az elöljárón keresztül küldi.
     Néhány hónappal ezelôtt egy magyar közösségben örömmel
említettem, hogy fiataljaink között vannak, akik a missziókba
szeretnének menni. Valaki felszólalt: miért akarnak ezek misszióba
menni, amikor Magyarország is missziós terület lett. Erre csak annyit
mondtam, hogy ha a régi bencések is így gondolkodtak volna, akkor
Albert, Gellért, Mór és mások nem jöttek volna a pogány magyarok közé,
s mi talán még pogányabbak lennénk, mint amilyenek vagyunk.

                       Anyagi gondok...

     Amikor P. Varga Andor 1955-ben provinciális lett, még annyi pénz
sem volt a provinciakasszában, hogy bélyeget vegyen az egyre sokasodó
levelekre. Valami kölcsönt vett fel, és azután kezdte az embereinket
olyan helyre elhelyezni, ahol fizetést is kaptak, amit természetesen a
jezsuiták beadtak a közösbe. P. Varga és munkatársai mindennap
kijártak misézni apácakolostorokba, és a stipendiumok szintén a
provincia kasszájába kerültek. Hétvégeken pedig kijártak plébániákra
kisegíteni, s az abból származó alamizsna szintén javította a
provincia anyagi helyzetét. Természetesen koldultunk is
alapítványoktól, jobb módú ismerôsöktôl, hogy tudjuk fizetni a
provincia kiadásait. Szerencsénkre fiataljainkat sok provincia
befogadta, és ingyen adott szállást s taníttatta ôket, de a személyi
kiadásokat mégiscsak a magyar provinciának kellett fedezni.
     Amikor provinciális lettem, igen sok idôm ment a koldulásra, hogy
elôteremtsem a munkáink fenntartásához szükséges pénzt. Már akkor is
nagy gondot jelentett A Szív újság fenntartása. A hazafelé irányuló
munkáink, mint pl. a Szolgálat érdekében írtam az összes amerikai
püspöknek és különbözô szervezeteknek. Koldultunk a külföldi
magyaroktól is, de abban az idôben még nem túl nagy sikerrel. Amikor
elkezdôdött a noviciátusunk Torontóban, komoly segítséget kaptunk a
kanadai magyaroktól. 1972-ben elindítottuk a Barátainknak c. évenként
egyszer megjelenô értesítôt, hogy barátainkat tájékoztassuk
munkáinkról, és lelki, valamint anyagi támogatásukat kérjük. Éveken át
P. Babos István szerkesztette nagy odaadással és hozzáértéssel.
     Fiatal jezsuita koromban sohasem hittem volna, hogy nekem mint
jezsuitának valaha is pénzzel kell foglakoznom. Ez a sors iróniája.
Egyik okom, hogy jezsuita legyek, az volt, hogy ne kelljen anyagi
ügyekkel foglalkoznom, és 1962 óta egyik fôgondom mindig a koldulás
lett. Ez megint csak bizonyítja a régi igazságot, hogy a dolgok
sohasem úgy történnek, mint ahogy elképzeltük ôket.

                     Füstbe ment tervek...

     Nem szeretném azt a benyomást kelteni, mert nem lenne igaz, hogy
külföldi provinciánk életében minden sikerült. A szerkesztô által
megszabott szűk keret miatt csak egy esetet említek, ahol egy terv
dugába dôlt. Fôképp az európai jezsuiták között volt egy igény, hogy
legyen egy magyar ház, ahol a fontosabb emberek együtt laknának,
megterveznék a magyar jezsuita jövôt, és felkészülnének az új
honfoglalásra. Vagy, ahogy akkor mondták, valahol kellene egy központ,
ahol a magyar jezsuiták munkáit ,,lefölöznénk'' és hasznosíthatnánk az
otthoni magyarság részére. Ehhez az ötlethez kapcsolódott egyesek
részérôl, hogy esetleg egy magyar ház lehetne a központ, ahol
öregjeink is otthonra találnak.
     Még a ,,magyar ház'' gondolata is vörös posztó volt P. Varga
Andor számára. Reális ember lévén, rögtön átlátta, hogy milyen
költséges lenne ennek a háznak a berendezése és fenntartása. Nem
beszélve arról, hogy az agytröszt tagjai elvesztenék fizetésüket, de
legalábbis eltartásukat. Ismervén fajtáját és tudván, hogy ahol 4--5
magyar összehajol, ott legalább hat párt alakul, nem hitt a jogosan
megálmodott együttműködésben. Így az ô provinciálissága alatt nem is
foglalkoztak a magyar ház kérdésével. Az öregotthon gondolata sem vált
nagyon népszerűvé. A találkozón senki nem érezte magát öregnek.
     Amikor én lettem a provinciális, kedvezôbben tekintettem a magyar
ház gondolatára, nem annyira azért, hogy ott egy agytröszt dolgozzék,
hanem, hogy a már meglévô munkáinkat, A Szív-et, a Szolgálat-ot, és a
Magyar Egyházszociológiai Intézetet Bécsben egy fedél alá hozzuk. Úgy
gondoltam, hogy irodai gépek és munkatársak szempontjából
gazdaságosabb lenne munkáinkat egy helyen végezni. Azonkívül Bécs
közelsége a magyar határhoz csábítóan hatott az esetleges otthoni
kapcsolatok kiépítése szempontjából. Akadt volna egy jó objektum is,
elég kedvezô helyen és jutányos áron. Amikor azonban a terv
megvalósítására került volna sor, az egyik csoport kilépett belôle,
mert az egyik civil munkatárs nem akart Bécsbe költözni. Megint
megerôsödött az az érzésem, hogy a magyar provinciális olyan
sakktáblán játszik, amelyen a bábúk a sakktáblához vannak csavarozva.
Olykor sokkal nehezebb azt a híres jezsuita disponibilitást
gyakorolni, mint hirdetni.

                     Az Úti Boldogasszony

     Külföldi tartózkodásom idején, kedves emlékeim közé tartozott az
a kép, amely a budapesti Mária utcai templom fôbejárata mellett
látható. Sok ezret nyomtattam belôle színes nyomásban és terjesztettem
a külföldi magyarok és amerikai barátaim között. Amikor eskettem, az
Úti Boldogasszony bekeretezett képét adtam ajándékként.
Álmodozásaimban a tervezett torontói noviciátusban egy szép kis
beugrót gondoltam el, ahol díszhelyet kapott volna az a kegykép,
amelynek eredetije Olaszföldön van, a Madonna della Strada, magyarul
Úti Boldogasszony. Ez a kép régies festésmódjával a megkoronázott Szűz
Máriát ábrázolja a kisded Jézussal. Egy út mentén állították föl a
megfáradt vándorok vigasztalására, hogy ügyes-bajos dolgaikban a sietô
emberek egy pillanatra megálljanak, és a földi dolgok között
gondoljanak az égiekre is. Hogy a csüggedôk a hontalanok, a levertek
megvigasztalódjanak, ha ránéznek a képre. A kegykép elôtt milliók
haladtak el az elmúlt évszázadokban. Százezrek térdepeltek és
imádkoztak elôtte. Bűnösök, gyenge hitűek és szentek.
     A 12. század közepén egy gyönyörűen díszített kápolnát építettek
e kép számára. Loyolai Szent Ignác, a Jézus Társasága alapítója, nagy
áhítattal szokott a kép elôtt imádkozni. Annyira megszerette, hogy
amikor a jezsuita rend elsô temploma épülôben volt, megkérte az
illetékes plébánost, hogy adja neki a képet, hogy a jezsuiták
templomában elhelyezhessék. A pap elôször visszautasította Ignác
kérését, de aztán beadta a derekát, s nemcsak a képet, hanem a
kápolnát is a jezsuitáknak adta, sôt ô maga is felvételét kérte az új
rendbe, s belôle lett az elsô olasz jezsuita. III. Pál pápa
engedélyével a kegykép a Jézus Társasága birtokába ment át, s késôbb a
nagyobb Szent Márk templomban helyezték el. Amikor a 17. században,
Farnese Sándor kardinális felépítette a Jézus Társasága számára a
híres Gesu-templomot, a régi Szent Márk-templomot lebontották, és a
Madonna della Strada-képet átvitték a Gesuba, ahol a mai napig nagy
tiszteletnek örvend.
     Amikor Magyarországon a második világháború vége felé minden
összeomlóban volt, légiriadók, a bombázások idején, amikor a pincékbôl
és a romok alól éhezô szülôk és rémülettôl vacogó gyermekek a
napvilágra mertek bújni, hogy lássák, mi pusztult el, vagy hogy
mindhiába keressék azokat, akiket szétroncsolt az összeomlott házak
fala, a budapesti Jézus Szíve-templom mellett (Lôrinc-pap tér 1) egy
kép várta ôket. A Madonna della Strada magyaros változata. P. Reisz az
akkori házfônök úgy érezte, hogy a hontalan vándorló, romokból
kivergôdô, testileg és lelkileg agyongyötört embereknek szüksége lesz
a vigasztaló Boldogasszonyra. F e s z t y  M a s a  festôművésznô nem
végzett másolómunkát a híres olasz kegyképrôl, hanem vászonra vetette
a magyar lélek fájdalmát, a könnyezô szemeken is átmosolygó remény
érzését, és a Mária karján ülô Gyermek-Jézus alakjában megfestette a
jövô gyôzelmes ígéretét.
     A képben legszebb a két tekintet. Mária magyaros arcvonásai
csodálatos szépséget tükröznek. Nyílt és ôszinte barna szemeiben a
csodálatos, Istenbe vetett hit, mélységes áhítat, nyugodt
életbiztonság és az emberi gonoszságon érzett könnyes fájdalom
tükrözôdik. Karján Gyermeke azt a biztos és gyengéd nyugalmat mutatja,
amely annyira sajátja Jézusnak, a Megváltó Istennek. Gyermek, és ha
ránéz az ember tudja, hogy ez a Gyermek az egyetlen biztos sziklája az
életnek, akibe kapaszkodni lehet. Úgy éreztem, ez a mi Madonnánk. Úton
voltunk, Ô volt a kísérônk.
     Amikor az idegen elnyomás külföldre kényszerítette a virágzó
magyar jezsuita provincia fiataljait, hogy ott készüljünk fel a papi
szolgálatra, 1949-ben elzarándokoltunk Maria Waldrastra, az osztrák
Alpokban, Innsbruck közelében található Mária-kegyhelyre. Ott fiatal,
száműzött életünket a következô imával ajánlottuk Szűz Mária, az Úti
Boldogasszony oltalmába.

     SZŰZANYÁNK!  Felajánljuk magunkat, és mindenünket a Te kezed
által Istennek adjuk. Légy kegyes hozzánk most is és mutasd meg, hogy
elfogadtál minket gyermekeidnek. Adj kérünk tehát lelkiéletünkben
nagyvonalúságot, izzó hivatástudatot, Jézussal való bensô kapcsolatot,
katolikus lelkületet, Szent Ignác atyánk igazi szellemét, erôt a
szabálytartáshoz és ahhoz, hogy mindig meg tudjuk tenni, amit Jézus
kér. Adj szellemi életünkben tudományos lelkesedést, elmélyülést,
egyéniséget; azt, hogy mindig együtt tudjunk dolgozni és a jövô
szellemiségét kialakítani. Szociális életünkben, hogy egyéniségünket
és a közösséget összhangba tudjuk hozni, hogy minden nép közé be
tudjunk illeszkedni, hogy tudjunk tanulni a világjárásból, szeretetet
a szegények és nyomorultak iránt, és erôt, hogy minden akadályon
keresztül ki tudjuk alakítani az új szociális világot. Ezeket kérjük
Tôled mi, idegenbe szakadt fiaid, és ígérjük, hogy Hozzád, Jézushoz,
és a Társasághoz mindig hűek maradunk. Ámen. (Innsbruck, Maria
Waldrast, 1949. május 24.)

     P. Reisz Provinciális 1949-ben az Úti Boldogasszony oltalmába
ajánlotta a külföldre szakadt magyar jezsuitákat. 1974-ben a müncheni
találkozó záró szentmiséjén én megújítottam ezt a felajánlást, és
kértem a Boldogságos Szüzet, aki a magyarok Nagyasszonya is, hogy
amint a múltban, a jövôben is tartson meg bennünket anyai szeretetében
s vezessen bennünket azon az úton, ha göröngyös is az, amelyet Szent
Fia akarata jelölt ki számunkra.
     A Szűzanya azóta is számtalanszor megmutatta, hogy még senki sem
kérte segítségét hasztalanul, vagy távozott Tôle meghallgatatlanul.
Megóvott bennünket, és utat mutatott nekünk. Vizitációs utam után
mindig hálát adtam az Úristennek, hogy milyen jó állapotban volt
külföldi magyar provinciánk, és mennyi jót vitt végbe általunk
emberszeretô Istenünk.
     Egyik magyarországi látogatásom alkalmával jegyezte meg az egyik
atya, hogy aki nem mer sikerével dicsekedni, alázatosság hiányáról
tesz tanúságot. Azt hiszi ugyanis, hogy a siker saját törekvésének
eredménye, nem pedig Isten kegyelme. A hívô lélekbôl fakadó dicsekvés
a Mindenható dicsérete, aki gyarló emberi eszközökkel nagy dolgokat
tud végbevinni. Az Úr valóban jó volt hozzánk, munkatársul választott
bennünket, és a lelkek javára sok jót tett általunk. A világ 26
országában és a Társaság 27 provinciájában szolgáltuk Isten népét.
Életünk és működésünk a ,,Magnalia Dei'' hirdetôi. Ha visszanézek arra
a kilenc évre, amikor külföldön provinciális voltam, azt hiszem,
elmondhatom a költôvel: ,,jó mulatság, férfi munka volt''. Örömmel
végeztem, és hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy felhasznált az Egyház
és magyar népe javára. Voltak kritikusaim is, akik azt vetették
szememre, hogy nem fordítottam elég figyelmet, idôt és energiát a
provincia ügyeire. Az utolsó ítéleten -- gondolom -- ez is kiderül.
Bízom a jóságos Isten irgalmában.

                Az egész Társaság szolgálatában

     A Jézus Társasága felfogása szerint a tartományfônököknek a saját
rendtartományukért való felelôsségük mellett a P. Generálissal, a
Társaság legfôbb elöljárójával együtt részt kell vállalniuk az egész
Társaság szükségletei iránti felelôsségben is.  Ennek megfelelôen
többször volt alkalmam az egész Társaság ügyeivel foglalkozni. Közülük
csak kettôt említek meg:
     1972 decemberében Indiába kellett utaznom, hogy P. Pedro
Arrupéval, az akkori általános rendfônökkel és 15 másik
provinciálissal a szerzetesi, pontosabban a jezsuita szegénység
kérdésérôl tanácskozzunk Goában. A jezsuiták szegénysége bonyolult
kérdés, mert egyrészt munkájukhoz szükséges lehet a modern technika
minden vívmánya, ugyanakkor mint a szegény Jézus követôinek és a világ
szegényeivel szolidaritást vállalóknak egyéni és közösségi életüket az
egyszerűség és igénytelenség jegyében kell élni. Nehéz megtalálni a
kellô szintézist, s ennek megtalálása csak állandó lelkiismeret-
vizsgálat és megtérés eredménye lehet.
     Goai tartózkodásomnak egyik legemlékezetesebb élménye volt, hogy
számunkra kinyitották Xavéri Szent Ferenc szarkofágját, és egy napra
láthatóvá tették azt az üvegkoporsót, amelyben a nagy misszi-onárius
mumifikált teste nyugszik. Koncelebráltunk Xavér koporsója mellett, és
kértük magunk és provinciáink számára azt a kegyelmet, hogy Xavér
példájára mindig oda menjünk, ahová az Isten akarata hív bennünket.
     Goai tartózkodásom után meglátogattam Újdelhit és Bombayt is. Az
utóbbi városban megdöbbentett a szegények és kéregetôk tömege. Ez az
élmény jó lábjegyzete volt a goai megbeszélésnek.
                               *
     Egy másik esemény elsô provinciálisságom alatt, amelyen részt
vettem, és amely az egész Társaság szolgálatára irányult, a 32.
általános rendgyűlés volt. 1974. december 2-tôl 1975. március 7-ig
tartott.  Az általános rendgyűlés a Társaság egyetlen törvényhozó
testülete. Tagjai a provinciálisokon és a római központi vezetôkön
kívül a provinciák választott képviselôi. Emlékezetem szerint 263-an
voltunk. Azt hiszem, nem túlzok, amikor azt állítom, hogy ez a
rendgyűlés a modern idôk nehezebb rendgyűlései közé tartozott. Én
legalábbis nagyon nehéznek tartottam. Hároméves elôkészület után
gyűltünk össze. Tíz évvel a II. vatikáni zsinat után mind az Egyház,
mind a jezsuita rend krízisben volt. A megelôzô tíz évben 6000-rel
csökkent a jezsuiták száma, és a jelentkezôk száma is erôsen
megcsappant. A rendgyűlés ágendáját -- tekintve, hogy nem kellett
általános rendfônöket választani -- a rendtartományokból beérkezett
postulátumok, ,,törvényjavaslatok'' határozták meg. Négy fôtéma volt:
a Társaság adminisztrációs struktúráit úgy átalakítani, hogy a
szegénységet jobban megélhessük. Ezzel alapjában véve nem volt
probléma, mert ezt a dokumentumot nagyon jól elôkészítették a
szakértôk, s gyakorlatilag csak meg kellett szavazni. A másik három
téma azonban sokkal nehezebb volt. A jezsuiták önazonosságának modern
meghatározása, a hit és igazságosság szolgálatának mikéntje a
jezsuiták életében, és a híres negyedik fogadalom kiterjesztése minden
jezsuitára, más szóval a fokozatbeli megkülönböztetések eltörlése.
Mindegyik ügy önmagában is nagyon bonyolult, a rendgyűlésen belül is
voltak erôs nézeteltérések, s ráadásul a Vatikán is tudtunkra adta
álláspontját, amely -- legalábbis egy pontban -- erôsen különbözött a
rendgyűlés többségének a véleményétôl. Helyszűke miatt nem megyek bele
részletek taglalásába. A végeredmény mindenesetre az lett, hogy a
jezsuiták engedelmeskedtek a Szentatya kívánságának. Ezt a pápa joggal
elvárta, és el is várhatta.

                             Róma

     Provinciálisságom alatt évente legalább egyszer elmentem Rómába,
és ilyenkor rendszerint a Társaság központi házában kaptam szállást.
Majdnem mindig olyan szobába kerültem az 5. emeletre, ahol ablakommal
szemben volt a rendi központ kertjében álló hatalmas Jézus Szíve-
szobor, mely tárt karokkal nézett felém, és talpazata három oldalára
görögül, latinul és olaszul az volt írva: Én vagyok a te üdvösséged.
Ezt mindig biztató ómennek érzem. Ha a szobortól kicsit jobbra nézek,
a Szent Péter-bazilika kupolája tornyosodik elôttem, s ha egy kicsit
még jobbra fordítom fejemet, a Szentatya dolgozószobájának ablakai
tárulnak elém. Megállapítottam, ha hinni lehet az ablakfénynek, a
Szentatya késôbb megy aludni, mint én.
     Minden római tartózkodás alatt találkozom P. Generálissal.
Különösen meglep, hogy a jelenlegi Rendfônök atya, P. Kolvenbach
mennyire tájékozott provinciánk helyzetérôl, sôt még egyes
személyekrôl is. Amikor legutóbb nála voltam, ezzel a kérdéssel
fogadott: ,,Hogy van Bálint édesanyja?'' Elôször nem tudtam, mirôl
beszél, de aztán beviláglott, hogy egyik novíciusunk beteg
édesanyjáról van szó. Az édesanya betegségének híre Provinciánk
Híreiben jelent meg, amit rendszeresen elküldök Rómába. Úgy látszik,
egyik asszisztense, aki tud magyarul, lefordította neki németre a
magyar szöveget, így értesült a beteg édesanyáról.
     Rómában mindig ellátogatok a Szent Péter-bazilikába, és
végiglátogatom ,,pápáim''  sírjait. Azok az én pápáim, akik életem
folyamán ültek Szent Péter székében: XI. Pius, XII. Pius, XXIII.
János,  I. János Pál. Hosszabban szoktam idôzni az ,,ablaknyitogató''
XXIII. János és a ,,redônyt kicsit leeresztô'' VI. Pál sírjánál.
Leghosszabban azonban Szent Péter sírjánál imádkozom Jézus
szeretetéért, egyházhűségért és bátorságért mind magam, mind
provinciánk számára. Amikor legutóbb ott voltam, egy csoport olasz
egyetemista állt Szent Péter sírjánál, és határozott hangon imádkozták
az apostoli hitvallást. Én pedig értük imádkoztam, hogy ez a hitvallás
ne csak ajkukról hangozzék, hanem életükben is mutatkozzék. Imámban
felsorakoztattam melléjük az egész magyar népet, különösen a magyar
ifjúságot.
     Mindig meglep, hogy különbözô nemzetiségű emberek, jezsuiták is,
hogyan vélekednek a Szent Péter-bazilikáról. Vannak, akik kolosszális
nagyságát és ragyogó pompáját  összeegyeztethetetlennek érzik az
egyszerű Názáreti, az ács fia alázatával. Vannak, akik triumfalista
módon sütkéreznek a pompa ragyogásában. Én valahogy otthon érzem
magam. A pompa nem zavar, bár meglennék nélküle is, de hisz
Krisztusnak, a Világ Királyának és  az emberiség Megváltójának
dicsôségére épült, még akkor is, ha építtetésével a reneszánsz pápák
magukra is irányították a dicsôség reflektorát. Úgy érzem, hogy ez az
épület hozzátartozik Egyházam történetéhez, azon Egyházéhoz, amelyet
dicsôségében és bűnösségében igyekszem szeretni, mert az enyém.
     A Szent Péter-bazilikán kívül végig zarándoklom a jezsuita
,,kegyhelyeket'' is. Szent Ignác sírját és Xavér oltárát,
karereklyéjével a Társaság központi templomában, a Gesuban. Ott van az
Útmenti Boldogasszony eredeti képe is. Elmegyek a Gesu melletti
jezsuita kollégiumban található szobákba is, ahol Szent Ignác a
Rendalkotmányt írta, és adta vissza lelkét Teremtôjének. Meglátogatom
a fiatal jezsuita szentek sírját is: Szent Alajosét és Berchmans Szent
Jánosét a Szent Ignác-templomban. Ott nyugszik Bellarmin Szent Róbert
jezsuita egyháztanító is. Különös áhítattal zarándokolok el a S. And-
rea al Quirinale-templomba, amelyet Bernini épített Camillo Pamphilj
bíboros, X. Ince pápa unokaöccse megbízásából a Jézus Társasága
noviciátusa számára. Bernini, állítólag, ezzel a művével volt a
legjobban megelégedve, beleértve a Vatikáni Szent Péter tér
kolonádjait is. Itt nyugszik Kosztka Szent Szaniszló jezsuita
novícius, aki 18 éves korában lépett be az égi Jézus Társaságába.
Különös áhítatom oka az, hogy Szent Szaniszló története volt az elsô
jezsuita életrajz, amit gimnazista koromban olvastam. Azt hiszem,
ennek az olvasásnak köze van hivatásomhoz is, bár nem annyira
jámborsága, mint inkább vagánysága hatott meg. Megszökött bécsi
lakásáról, mert családja nagyon ellenezte szándékát, hogy jezsuita
legyen. Gyalog átkelt az Alpokon, hogy Rómában kérje felvételét a
Jézus Társaságába. Az életrajz hatására, családom nagy
megrökönyödésre, bérmanévként is Szaniszlót választottam 14 éves
koromban.
     Amikor Rómába megyek, mindig úgy érzem, hazamegyek a rokonokhoz.
Igaz, nem szeretnék állandóan Rómában élni, de a néhány napos vagy
hetes látogatás mindig jót tesz a szívemnek.

                       Útban hazafelé...

     1993 május végén kaptam egy levelet Weissmahr Bélától, aki akkor
a novíciusmester volt, hogy vállalnám-e a novíciusmesterséget, ha ô
egészségi okokból lemond errôl a hivatalról. Visszafaxoltam neki, hogy
ha egészsége nem bírja, mondjon le, de az utódkeresést hagyja a
tartományfônökre. Június 8-án kaptam egy faxot, most már a
tartományfônöktôl, hogy vállalnám-e a novíciusmesterséget. Nagyot
nyeltem, és június 9-én faxlevélben kértem, hogy adjon egy hetet, hogy
átgondoljam, átimádkozzam és tanácsot kérjek. Június 10-én megjött az
engedély. Gondolkodtam, imádkoztam, tanácsot kértem, s az egyöntetű
vélemény az volt, hogy ne vállaljam a novíciusmesterséget. Június 14-
én aztán elküldtem válaszomat ezzel a bevezetéssel:

     Június 8-i faxodra számítottam, de mégis nagyon fejbevágott.
Azóta eltelt néhány nap, sokat gondolkoztam és imádkoztam. A kezdeti
zavar elmúlt s meglehetôs békét érzek szívemben. Engedd meg, hogy
elmondjam, fôkép saját lelkiismeretem megnyugtatására, nem annyira
ellenvetéseimet, mint azokat a szempontokat, amelyek nyugtalanítanak s
amelyeket Neked is jó tudni végsô döntésed elôtt. Faxon küldöm a
levelet, mert ha levelem olvasása után úgy döntesz, hogy haza kell
menjek, azt nekem június vége elôtt be kell jelentenem az
egyetemnek...

     Tizenöt szempontot soroltam föl a P. Provinciális megfontolására.
Meg voltam gyôzôdve, hogy indokaimat nem veszi komolyan s hazarendel.
Lélekben felkészültem erre és nyugodt voltam. Másnap jött is a válasz,
s meglepetésemre elfogadta érveimet. Akkor meg bennem fordult meg a
borjú, hogy íme, kidolgoztam magamban ezt a szent indifferenciát, és
most mégsem kellek. Amint felocsúdtam csodálatomból, június 20-án meg
is írtam érzéseimet:

     Köszönöm gyors döntésedet a novíciusmesterség ügyében.
Meglepôdtem, mert úgy gondoltam, érveimet, a nehéz körülmények között,
nem fogod elég súlyosnak ítélni. Tôlem telhetôleg, már
,,belelkesítettem'' magam s kész voltam jólélekkel engedelmeskedni.
Azonban nem hiszek a véletlenekben, s így biztos vagyok, hogy
döntésednek lesz olyan értelme, amit egyelôre nem látunk.
     Ez csak a fôpróba volt...

     Amikor néhány hónap múlva személyesen is meglátogatott P.
Nemesszeghy, akit nem csak elöljárómnak, hanem barátomnak is
tekintettem, megsajnáltam. Elmondta az itteni helyzetet, hogy meny-
nyire nincs embere, és megmagyarázta, miért lenne rám szükség itthon.
Amikor aztán feltette a kérdést, hogy hazajönnék-e, habozás nélkül
válaszoltam: igen! Most itt vagyok. Úgy érzem Isten akaratából vagyok
itt, és a helyemen vagyok. Nincs ,,honvágyam'' Amerika után, ahol
pedig nagyon jól éreztem magam, és boldog voltam. Most itt vagyok
boldog, és hálát adok a Gondviselésnek, hogy 70 éves fejjel is tehetek
valamit Isten országáért és a magyar népért, akkor is ha nehéz.

                       A magyar misszió

     Münchenben, egyetemi éveim alatt sokat gyötört a missziós hivatás
gondolata. Kedvem ugyan nem volt hozzá, de az Isten hívásának sem
akartam ellenállni, ha valóban volt missziós hivatásom. 1954-ben P.
Karl Rahnernél végeztem az évi lelkigyakorlatomat Pullachon, és
tanácsát kértem, hogy mit tegyek. ,,Nézze'', mondta ô, ,,hazája úgy
sincs már, nyugodtan mehet misszióba''. Még ma sem értem ugyan a
felelet mögött rejlô teológiát, de még aznap megírtam a levelet a
,,colloquium tremendum'' szellemében és jelentkeztem a misszióba. P.
Provinciális Reisz szinte postafordultával válaszolt (ami ônála kisebb
csodának számított) s nagy örömmel a tajvani misszióba destinált. Én
ugyan nem osztottam örömét, de gondoltam, ,,Ádám, ha á-t mondtál, mond
ki a bé-t is.'' 1955. október 15-én Varga Andor lett a provinciális.
Október 24-én keltezett levelében röviden csak azt írta, hogy
felejtsem el a formózai missziót, rám a magyar misszióban lesz
szükség... Nem értettem, milyen magyar misszióról beszélt.
     Közel negyven évvel késôbb, 1994. július 10-én Varga Andor
meghalt, 12-én elindult Amerikában a jezsuita temetôbe, én pedig
Budapestre, a magyar misszióba. Sohase hittem volna...
========================================================================
Békési István: Magyar misszió Kanadában


                        Az indulás évei

     Bevezetésül meg kell említeni, hogy nem mi voltunk az úttörôk a
kanadai magyar lelkipásztorkodás terén. Nyugati ôstelepeken, ahová a
századfordulón jöttek ki a magyarok, évtizedek óta virágzó, komoly
egyházközségek dolgoztak a magyarság szolgálatában. Templomok épültek
Stockholmban, ,,Kaposvár''-on, Esterházyn, Vancouverben és
Winnipegben. Még Ontarióban sem mi voltunk az úttörôk. Mire
megjöttünk, már Buffalóval és Detroittal szemben, Wellandon, illetve
Windsorban is állt két kis zömök templom. Magyar ferencesek építették
mind a kettôt, mert innen akarták ellátni a lelkipásztori munkát.
Ezenkívül Ontariónak az észak-keleti csücskétôl nem messze,
Montréalban is -- amely Québec tartományához tartozik -- volt már egy
templom, és folyt a lelkipásztori munka.
     Ontario: ma Kanadának legjelentôsebb, legnagyobb, legnépesebb
provinciája. A magyar lelkipásztori ellátás nélkül is az volt már. Ide
hívott meg minket 1948-ban McGuigan torontói bíboros érsek, s akkor
kezdôdött a magyar jezsuiták kanadai lelkipásztori hivatalos
tevékenysége. A központ Toronto, a nagy világváros lett, innen áradt
szét a munkánk Hamiltonba, a dohányvidékre, Londonba, és a többi
környékre, ahol éppen lelkipásztori igény jelentkezett, s amit el
tudtunk látni.
     A torontói Szent Erzsébet egyházközség életérôl nagy monográfia
jelent meg, részletes történelmi beszámoló, dr. Kostya Sándor
szerkesztésében. Megtudható abból, hogy Torontóban  már régen
törekedtek összefogni a katolikus magyarokat. 1928 óta Katolikus
Klubba egyesültek. Lelkipásztoruk még nem volt. Mivel akkoriban a
szentmise még latin nyelven történt, a szemináriumban tanuló magyar
kispapok, Magyarországról jövô teológusok, Forgács László és Horváth
István magyar prédikációval segítették a híveket. Gyóntatni sokszor
jött le Montréalból Horváth Miklós, ottani minorita plébános. A
közösségben égett a buzgóság, a jó szándék, csak otthontalanok voltak
a torontói katolikus magyarok, nem volt templomuk. Hol itt, hol ott
kaptak misézôhelyet, általában nem a nekik legjobban megfelelô
idôpontban. Elôfordult, hogy privát lakást béreltek, vagy házat, s az
lett a központjuk, ott tartották a szentmisét is.
     Nehéz évek voltak ezek, a mély gazdasági válságnak az esztendei.
Nehezen éltek, sokan voltak munka nélkül. Sokszor a kis lakbért is
alig tudták megfizetni. Megtörtént, hogy kilakoltatták ôket, s az
utcán találták a bútorukat, a fölszerelésüket, s kereshettek új
helyet. Aztán a gazdasági világválság véget ért, megkezdôdött a
második világháború. Akkor könnyebb lett az élet, mindenki keresett,
mert munkaalkalom volt elég.
     Ekkoriban kaptak a magyarok is lelkipásztort, de nem magyart. Itt
született, ír-német ôsöktôl. Derék, belevaló, ügyes fiatal pap, akit
nem kellett ellátni, mert eredetileg kórházlelkész volt, ott
eltartották. Késôbb is a szüleinél lakott, ahol volt egy kis szobája,
így nem fizetett lakbért. Energiáját, munkáját a magyarok szolgálatába
fektette. Szervezésben ügyes volt, a szükséges dolgok  megszerzésében
páratlan készséggel rendelkezett, és sok jó ismerôst szerzett a
kórházi lelkipásztorkodás idején. Komoly segítséget kapott a
kanadaiaktól, és természetesen a magyarok részérôl is, amikor komolyan
tervezték, hogy templom kell a magyaroknak.

                     Van saját templomunk

     P. Austin Leo 1942-ben Nyugatról, Slachta Margit társaságából, a
Szociális Testvérektôl kért segítséget a munkájához. Gondviselésszerű
volt, hogy eljött Mária testvér, aki a szervezésben, a magyarok
összefogásában páratlan munkát végzett. Legalább 7-8 helyen az elsô
magyar misére ô készítette az oltárt.
     Elkezdôdött a családok látogatása, összefogása, amire már régen
megvolt az igény. Találtak a városban egy anglikán templomot  nagyon
jó helyen, villamosútvonal mellett. Így nagyon messzirôl el tudtak
jönni az emberek átszállás nélkül. McGuigan érsek megígérte: ha
összegyűjtik a vételárnak a felét, a másikat ô vállalja. A magyarok
nekiindultak Kanadában, de Amerikába is átmentek a virágzó magyar
egyházközségekhez, Clevelandba és máshova. Kaptak is segítséget.
     Az érsek állta a szavát. 1943-ban megvették a Szent Fülöp
anglikán templomot, és 1944. március 19-én McGuigan érsek -- akkor még
nem volt kardinális -- elmondta az elsô ünnepélyes misét a templomban,
és fölszentelte katolikus templommá.
     A szervezés, a gyűjtés, a koldulás, a kemény fizikai munka az új
templom rendbehozatalánál egyike azoknak a hôskölteményeknek,
amelyeket soha meg nem írtak, és meg nem írnak az indulások
történetérôl, pedig jó volna, ha tudnának róla.
     Volt már templomuk, saját lelkipásztoruk, szervezkedtek, nôi
egyesület alakult. Elindult a gyermekek hitoktatása. A templom alatti
kisteremben magyar iskolát is tartottak a kedvesnôvérek. Egyedül  csak
az volt fájdalmas, hogy nincsen magyarul tudó lelkipásztoruk. A
szervezô, indító ír-német plébános nagyon sok adottsággal
rendelkezett, de antitalentum volt a nyelvek vonalán.  Ennek megvolt a
lélektani oka, amit egyszer nekem bizalmasan el is mondott. A háborús,
nehéz években mint kisgyerek a német nagyszülôknél vakációzott,
dolgozott kint a tanyán. Édesanyja szüleitôl német nyelven tanult meg.
S mikor bejött egyszer a városba, az állomáson az ôt fogadó
édesanyjának németül köszönt: ,,Grüss Gott.'' Akkor volt tele Amerika
és Kanada a németgyűlölettel, és úgy ráförmedt valamelyik veterán
katona, hogy a páternak haláláig gátlása volt idegen szavak és nyelvek
megtanulására. Ez is történelem.

                       1947, a döntô év

     1947-ben három fontos dolog történt a torontói magyar
egyházközség életében. Az elôzô évben kardinálissá kinevezett
Mindszenty prímás meglátogatta a magyar Kanadát és Amerikát, járt
Torontóban is. Vele együtt kapta a bíborosi kalapot a torontói érsek
is, ismerték már egymást. Nagy lelkesedéssel fogadták, az ünneplés
nagyon szép és megható volt. A baj csak az lett, hogy a páter beszéde
nyomán kiderült, hogy nem tud magyarul, tíz éves lelkipásztori munka
után. Mindszenty bíboros az ô szokásos, keresetlen nyíltságával
megmondta neki: ,,Kedves fiam, nincs joga magyar lelkipásztornak
lenni, ha nem tudja megtanulni a nyelvüket.'' Elôször azt hittük, ez
csak egy kemény, fenyegetô szó, súlytalan megjegyzés; pedig sokkal
több volt.
     Abban az évben itt tanított Torontóban, a bazilita atyák híres
középkori intézetében Gábriel Asztrik premontrei kanonok, professzor.
Austin páter meghívta vasárnap magyar prédikációra. Örömmel hallgatták
persze a magyarok a szép magyar szentbeszédet, s majdnem minden
vasárnap családokhoz volt a professzor úr meghíva ebédre. Ô adta be
nekik azt a gondolatot, ami ott élt lelkük mélyén, hogy joguk van
magyar lelkipásztorhoz. Csak hol kapnak majd magyar papot?
     Végre 1948 ôszén megtörtént a csoda, s az oka nagyon egyszerű
volt. Az egyházközségben a fiatal házasok külön kis klubot akartak
alakítani. Meg is fogalmazták szépen az alapszabályukat. Ebben  az
szerepelt, hogy a pénzüket -- amit rendezvényekkel, vacsorákkal,
tánccal szereznek -- maguk kezelik, és egyben adják át évente egyszer
az egyházközségnek. Ebbe nem akart belemenni a lelkipásztor, aki
mindenképp azt gondolta, hogy a pénzkezelés egészen az ô joga, s abban
csak ô tud igazán okosan, helyesen gazdálkodni. Nem a fiatalok
szálltak szembe vele, hanem az idôsebb generáció. A szülôk és az
apósok, anyósok egy gyűlésen nagyon komolyan szembeszegültek a
páterral, úgyhogy ô sírva ment el, s másnap panaszkodott a
kardinálisnak, hogy a magyarokkal nem lehet mit kezdeni. A kardinális
a rá jellemzô higgadt, bölcs módon megnyugtatta, és behívatta Mária
testvért, hogy tudna-e magyar papot szerezni a torontói
egyházközségnek. Mária ismert minket, meg is mondotta a kardinálisnak,
hogy a bostoni provinciában van néhány magyar jezsuita. Az okos
fôpásztor nem nekünk írt, a jezsuitáknak, nem is a mi vezetônknek,
vagy Magyarországra az ottani elöljárónak, hanem a bostoni angol
provinciálisnak, hogy ô úgy tudja, vannak magyar jezsuiták a keze
alatt. Küldjön át egyet körülnézni, mit lehet Torontóban csinálni. Jön
Szent Erzsébet napja, a búcsú ideje, talán akkor jöjjön át egy páter,
és tartson egy missziót.
     P. Raile németet tanított a bostoni iskolában, P. Szeder missziós
munkát végzett, én voltam szabad. Fölhívtak Bostonba, és mondták, hogy
átmegyek Kanadába egy hónapra körülnézni. Akkor megkérdeztem az itt
már régen járatos P. Railét, hogy hogyan csomagoljak. Azt válaszolta:
,,Pista, mindent vigyen magával, nem jön onnan maga vissza!'' Pedig a
kardinális nem azt írta a levélben, hogy végleges papot kér, hanem egy
hónapra kér valakit, hogy mérje föl a helyzetet.

                     Megérkezés Torontóba

     Hogy miképpen hozott át a határon P. Austin lejárt magyar
útlevéllel, meg nem hosszabbított amerikai tartózkodási engedéllyel,
minden kanadai papír nélkül, az majdnem kész csoda. Valójában nem
csoda, mert a meghívólevél végére az okos kardinális odaírta, hogy
nagyon kéri a hatóságokat, segítsék a pátert átjutni a határon. Mikor
sötét estében jöttünk át a határon, és kitöltöttük a papírokat,
szerencsére fölhívták Torontót. Nagy volt a kardinális tekintélye még
abban az idôben, s így a központban azt a választ adták: ,,Üssenek be
három hónapot a páter útlevelébe, azalatt majd elintézzük az ügyét.''
November 17-én megérkeztünk Hamiltonba, mert Toronto már túl messze
lett volna. Másnap elmondtam az elsô itteni misémet, aztán P.
Austinnal meglátogattuk az épülô hamiltoni templomot. Mária testvér
tájékoztatott a torontói helyzetrôl.
     P. Austin 18-án délután letett a Krisztus Király jezsuita
filozófián-teológián, ahol a lakásom volt. Nem kerültem idegen helyre,
mert mikor teázás közben meghallották az atyák, hogy magyar vagyok,
valaki mindjárt megjegyezte: ,,Hogy tudnak azok a magyarok latinul!''
Ugyanis nem régen ért véget az általános rendgyűlés, ahol ô mint
kiküldött hallotta P. Borbély, P. Csávossy, P. Varga László beszédét:
micsoda gyönyörű magyar latinsággal beszéltek! Itthon voltam, megvolt
a becsületünk.

                 Ismerkedés a kanadai munkával

     Pénteken, 19-én elmondottam a reggeli szentmisét a templomban,
könnyezve jön be a sekrestyébe egy ember, s mondja, azért sír, mert ô
az egyházközség elnöke, és hál’ Istennek van magyar papjuk. Vasárnap,
21-én volt a hivatalos Szent Erzsébet-mise, azon prédikáltam. Szépen
megtelt a templom ünnepi közönséggel, 251-en voltunk a templomban.
Tudták, jön a magyar pap. Utána bankettet tartottunk, s a
vendégasztalnál ült két és fél magyar pap. Itt volt nyugatról Kulcsár
András plébános atya látogatóban, már kint született fiú. Eljött Estók
Mihály nyugaton belépett jezsuita, aki még teológus volt. Ezért
mondom, két és fél pap. S részt vett P. Austin, meg a jezsuita
provinciális, aki nekem elöljáróm, neki pedig lelkiatyja volt.
     Magyar ruhába öltözve szolgáltak az asszonyok, leányok. Föltűnt,
hogy bárkinek a nevét kérdeztük, mindenki Erzsébet volt. Így
válogatták ki a fô asztalnál szolgálókat, és a konyhában, a szakácsok
között is nagyon sok volt az Erzsébet. Ezzel is meg akartak minket
lepni, kedveskedni akartak.
     Attól kezdve karácsonyig vasárnapi prédikációkkal,
családlátogatásokkal próbáltam fölmérni a helyzetet. Ádventben eszembe
jutott a régi szép magyar szokás: szállást keres a szent család. Ennek
fölelevenítésére családoknál gyűltünk össze. A magyarok bokorban
laknak általában, itt is egy csoport, ott is egy csoport. Voltak
bácskai, hevesi, szabolcs-szatmári ismerôs családok, és egy-egy ilyen
ismeretségi kör,  8--10 család összegyűlt egy estére, a kis Jézus
fogadására. Elmondtuk az imákat, prédikáltam.  Már elsô alkalommal
feltűnt, hogy fönt csak asszonyok és gyermekek vannak; hol vannak a
férfiak? Ôk lent a pincében iszogatnak és kártyáznak. Na, mondom, ez
nem megy így! Az egész családnak jön ide a kis Jézus látogatóba.
Fölhívtuk ôket. Azon aztán még jobban meglepôdtek, mikor mondtam, hogy
most a miatyánkot a családfô mondja, az édesapa, az édesanya mondja az
Üdvözlégy Máriát. Így megszokták azt, hogy ez az ájtatosság közös
családi ájtatosság. Megismertem legalább 30--40 családot közelebbrôl,
s ôk is megismertek és megszerettek engem.
     Karácsony után két nappal mentem föl a kardinálishoz jelentkezni.
Latinul írtam meg neki a beszámolómat. Felolvastam a megszólítást,
hogy ,,eminentissime princeps'', mert ugye, ôk az egyház hercegei. Jót
mosolygott, bólogatott, és látom, hogy megnyertem a tetszését.
Végigolvasta a jelentést, ami ôszinte, egyenes volt. S akkor azt
mondotta fülem hallatára: ,,Father Leó, én mindig kerestem ide jó
magyar papot. Neked adok majd angol plébániát, tovább fogsz szervezni
és építeni. A father átveszi majd a magyar plébániát június elsején,
addig errôl kifelé ne beszéljetek.'' Akkor P. Austint kiküldte, és ott
fogott engem. ,,Father átveszi a plébániát!'' Erre megjegyeztem:
,,Kegyelmes uram, jól tudja, hogy én szerzetes vagyok, magam nem
rendelkezem.'' A válasza az volt, hogy azt ô nem kérdezi, az a kérdés,
én átveszem-e? ,,Átveszem --  mondom --, mert át kell venni.''
,,Akkor június elsején meglesz a csere.'' Különös Isten kegyelme,
áldása volt az, hogy nem kellett sokat beszélni a magyaroknak, akik
mindig azt várták, hogy mikor leszek már a plébános.
     Közben egy reggel a szeminárium rektora -- aki dogmát tanított --
behívat. Ágyban fekszik, és mondja: ,,Páter, tegnap elkezdtem a
dogmaórámat és beteg lettem. Úgy tudom, maga otthon tanított. Át tudná-
e venni az anyagot?'' Azt válaszoltam: át tudom venni. Mindig reggel 8-
tól 10-ig tartott az órám, és meg volt nyugtatva a magyar közönség,
hogy ebben a fél esztendôben a páter még tanít,  legyenek egy kicsit
nyugalommal. 1949. június elsején aztán hivatalosan átvettük a
plébániát.

                     Az elsô torontói évek

     Elkezdôdött a rendes plébániai munka. Keresztelések, esketések,
temetések, betegek látogatása. Vasárnapi szentmisék, ahol a
szentbeszédre nagyon vártak az emberek, hiszen éveken át ki voltak
éhezve, kevés magyar beszédet hallottak. Egyesületi vonalon működött a
C.Y.O., a fiatal katolikus csoportgyűlés, szerdánként fiúk-lányok
együtt. A Szociális Testvérek vezetése alatt megalakult a Mária
Kongregáció a nagyobb leányokból. A kurátorok testületével elég
gyakran üléseztünk. Létrejött a Szent Erzsébet Nôszövetség.
     A plébániai kereteken kívüli munkáknál ebben az idôben három
fontos dolog történt. Szoros kapcsolat kiépítése a katolikus
lelkipásztorok között, testvéri együttműködés a protestáns
csoportokkal, s a Kanadai Magyarok Szövetségének a megalakulása.
     Mindegyik helyen legfôbb munkánk volt az újonnan érkezett D.P.-k,
,,displaced persons'', menekülttábori emberek elhelyezése. Akkor más
világ volt, nem olyan, mint ma, amikor örömmel fogadják, fölkarolják
és anyagilag támogatják a bejötteket. Abban az idôben bizony eléggé
mostoha sorsuk  volt. Egy ellenséges, megvert országnak a gyermekei.
Sokszor náciknak, nyilasoknak nevezett emberek. Fô feladat volt a
lakás- és állásszerzés, a lelki tartás biztosítása. Odaszoktatás a
templomhoz. Ez a fajta munka lehetôséget adott arra, hogy gyakran
találkozzunk magyar papokkal. Nem voltunk sokan, de kialakult az a
testvéri közösség, kanadai papoknak az egyesülete, ami ma is tart.
Csak egy telefon kellett, s Montréalból, Wellandból, Windsorból jöttek
a lelkipásztorok megbeszélni a közös magyar ügyeket.  A magyar
ügyekben egyek voltunk a protestáns testvéregyházaknak a vezetôivel,
sokszor találkoztunk velük is. A baráti kapcsolat olyan jól kiépült
ott, hogy ma is mintaszerű Torontóban. Az ökumenikus
istentiszteletnek, a testvéri januári találkozónak, a lelkipásztorok
közötti évi négy-öt gyűlésnek a szép szokása megmaradt, és ma is él.
Ez lett lassanként a súlypontja, góca a kialakult Kanadai Magyarok
Szövetségének, mikor fölmerült a gondolat, hogy külsô szervezetet is
kell adni a kanadai magyaroknak. Addig csak próbálkozás volt többször
is, de nem lett életképes.
     Még abban az évben Torontóban összehívtuk az egyházközségek és a
különbözô társadalmi csoportok vezetôit, küldötteit. Jöttek
Calgarytól, Montréaltól kezdve egész Ontarióból. Szerencsére nagyon
jól sikerült az alakuló ülés, mert kimondtuk, hogy ki nem megyünk a
terembôl, amíg hivatalosan meg nem alakulunk. Mert többször nem küldik
el a delegáltakat az utiköltséget fizetô magyar csoportok, ha azt
mondjuk nekik, hogy elhatároztuk, hogy majd legközelebb határozunk
valamit. Estére megvolt az elnök, Böszörményi Nagy Béla, akkor itt
tanított a Zeneakadémián. A két protestáns társelnök mellett volt egy
választott titkárunk, a hallatlan szorgalmas, dolgos, szinte az
egészet mozgató Borsi Tivadar.
     Már tudtunk közösen fellépni, s akkor láttuk a hasznát, mikor Dél-
Amerikából akartak bejönni magyar újságírók, és a bevándorlási hivatal
elfogadta jótállónak a kanadai szövetséget. Bementünk, s elintézve az
ügyet, Vörösvári Istvánt és Kerecsendi Kis Mártont Buenos Airesbôl
fölhozattuk. Ma is áldhatja a torontói meg az egész szétszórt magyar
világ azt a munkát, amit ôk újságjaikon keresztül kifejtettek.
     Késôbb, 1956-ban még jobban kitűnt a kanadai Magyar Szövetség.
Mikor Ottawában bement az egyik montréali magyar csoport a
külügyminisztériumba, azt kérdezték: nincs a magyaroknak egy kanadai
egységes szervezetük? Mikor kiderült, hogy van, közölték, hogy azzal
akar a kormány tárgyalni. Magam is tanúja voltam sokszor, hogy
pontosan este kilenckor P. Simor, az akkori plébános hívta a
külügyminisztériumot, vagy azok hívták, és beszámoltak arról, hogy
hány ember érkezett, mi a tennivaló, mik a problémák, és mit tudnánk
tenni. Hiszen akkor már úgy álltak a régi magyarok, hogy az ausztriai
menekülttáborokba tolmácsképpen már olyan magyar embereket
küldhettünk, akik már itt voltak évek óta, és ismerték a helyzetet.
Áldás és kegyelem volt az is, hogy egy magyar emberrel is találkoztak
azok a menekültek, akiket ott átfésültek. S akkor döbbentünk rá
mindnyájan, mit jelent az, hogy az 56-ban jövô ezrek és tízezrek már
szervezeteket találtak. Legtöbb helyen magyar kultúrközpontokat, és
minden nagyobb helyen magyar templomot, lelkipásztort és testvéreket.
Itt ismerkedtek meg a többiekkel, vasárnapi istentisztelet vgy mise
után beszélgettek a régiek az újakkal. Sok ember talált munkaalkalmat,
volt, hogy már másnap reggel bevittek valakit a munkába. A régi
magyaroknak nagyon nagy becsülete volt minden munkahelyen, mert nagyon
jó munkások hírében álltak.
     Nagyon jó házasságok is alakultak e fiatalok között. A fiatal
könnyen mozog, ha volt vidéken egy-egy bál, szereplés, kocsiba ugrott
és átment. Egymással mulattak, találkoztak. A különbözô csoportok
sokszor színdarabot rendeztek, nagyon szerettek színházat játszani. A
darabbal végigházalták az összes magyar helyeket. A próbák nagyon
összeszoktatták a csoportokat.  Akkor még sokkal olcsóbb volt
mihozzánk jönni egy elôadásra 35 vagy 50 centért,  mint dollárokat
fizetve menni egy angol helyre, amit úgy sem értettek meg egészen. Így
alakult ki az az élet, amely még ma is virágzik.

                     Munka Torontón kívül

     A dohányvidék nagy és jómodú volt a magyar közösségek között, de
sokáig nem volt temploma. 1952-ben szentelték föl a nagyon szép Szent
László-templomot, névadója napján. Iskola is épült a templom mellé. A
Népleányok társaságának is van itt öregotthona, és itt található talán
a legszebb emigráns magyar temetô.
     Bakos György volt, aki az egészet megálmodta, és Mária
testvérrel, P. Cserrel elindították a megvalósulás útján. P. Cser
elôször angol plébánián lakott, majd kis régi házikóban, végül aztán ô
is kapott segítséget Magyarországról. Németországi útja után jött oda
Ugrin Béla, hozzánk pedig Torontóba Horányi Lajos atya, és ôk ketten
Torontóban, Vancouverben, a dohányvidéken nagyon szép lelkipásztori
munkát végeztek. P. Horányi munka közben kapott agyvérzést, s már
eltemettük. P. Ugrin hosszú courtlandi, majd vancouveri munka után
Hamiltonba jött az öregotthonba, de nyugdíjasként még kisegít.
     1951 februárjában átvettük Hamiltont, az ottani püspök kérésére.
P. Virág volt ott az elsô lelkipásztor, utána Fodor Pál jött. Legfôbb
káplánja volt Simor György, majd Töreki Ödön. Utánuk került a
hamiltoni plébánia is a mi vezetésünk alá. Oda érkeztek meg, és ott
telepedtek le elôször a Népleányok, a P. Bíró alapította Korda-
nôvérek. Onnan kerültek Torontóba, majd  késôbb a courtlandi
öregotthonba. Ott kezdte Erzsébet testvér -- aki ma fogalom -- a Szent
Erzsébet-öregotthont, amelybôl mára kinôtt majdnem egy város. Ennek
egy ,,leánya'' Pilisvörösvárott a szép nagy Szent Erzsébet-otthon. Ha
valahol kiteljesült a mustármagról szóló példabeszéd, az elvetett mag
miként kel ki és hoz termést, az hál’ Istennek az ô munkájukban -- és
a mi ottani munkánkban is -- szemmel láthatóan megvalósult.
     A Szociális Testvérek Társulata, fôleg Mária testvér vezetésével
úttörô volt a montréali szervezésnél. A dohányvidéket is ô járta
keresztül-kasul Bakos bácsival, hogy felmérjék, mekkora az igény.
Sokszor odaköltöztek a plébániákra, és dolgoztak mint munkatársak.
Lelkigyakorlatokat  tartottak Torontóban,  Hamiltonban, a
dohányvidéken is. Elôfordult, hogy egy darabig iskolában is
tanítottak, nagy sikerrel.
     A courtlandi szép magyar temetôben eddig tíz jezsuita pihen,
várva a föltámadást. Feltűnô, hogy fiatalon haltak meg, akik
lelkipásztorkodásban dolgoztak a plébániákon. Hat lelkipásztor közül
csak egy élte meg a hatvan évet. Az elöljárók és tanárok, mind a
négyen: P. Reisz, P. Hitter, P. Borbély, P. Virág megélték a
nyolcvanadik esztendôt.

                         A Szív újság

     Az elsô, torontói esztendôk munkájához tartozik A Szív újság
újraindítása az emigrációban. Az igény megvolt, és P. Zrínyi, aki
otthon is dolgozott A Szív körül, Kanadában tanult. A Szív Torontóban
indult, a Magyarországról eljött úgynevezett ,,Virág-leányok'' egy kis
nyomdájában nyomtatták, és P. Jaschkó és P. Bóday  voltak a fô
terjesztôk. S a magyarok körében nagyon szépen elterjedt. Fôleg az
öreg magyarok olvasták. Lelki táplálék, elmélkedések, szentek
tiszteletének elmélyítése mellett mindig várták P. Szeder zamatos kis
írását ,,A lôcsfalvi pap történetei''-rôl. Ezeket aztán külön kötetben
is kiadták. Egy idôben még naptárt is megjelentettek. Több mint húsz
esztendôn keresztül kanadai, illetve amerikai kiadásban P. Bieleck
szerkesztette sokáig, elôtte Radányi Rókus atya. A Szív újság aztán
visszaköltözött Magyarországra, ma is él és virágzik.  Ez a mustármag
is kikelt, otthon is terem.

                 Lelkigyakorlatok, népmissziók

     Majdnem minden plébánián tartottak lelkigyakorlatokat,
népmissziókat, s a mi atyáink segítettek, ahogy tudtak. Nyugat-Kanadát
elôször P. Raile, utána P. Fodor, majd késôbb P. Bóday ismételten
végigjárták, és a régi magyar telepeken nagy sikerű missziókat
tartottak. Sokszor ôk voltak az utolsók, mert azóta már nincsen igény
magyar misszióra. Az amerikai és kanadai plébániákon akkoriban szokás
volt a szentségimádási triduum, azokkal is sokat szerepeltek a mi
atyáink, itt is, és odaát is. P. Szeder, P. Békési, P. Havas nagyon
sok amerikai plébánián misszióztak. A magyar nôvércsoportok, a
Népleányok, Kordások, Szociális Testvérek, és késôbb a Kalocsai
Iskolanôvérek rendszeresen tartottak lelkigyakorlatot.
     A hamiltoni lelkigyakorlatos-házban minden nagyböjtben
csodálatosan fejlôdött a magyarok lelki élete. Amikor voltak még
fiatalok, az ifjú házasoknak is tartottak lelkigyakorlatot, amibôl
minden atya kivette a részét, így próbálták emelni a lelkiséget. A
wellandi  plébános éveken át triduumot és missziót tartatott velünk,
nagyböjt elsô hetében. Úgyszintén nagyon sokat dolgoztatott velünk a
boldogult windsori plébános, P. Gáspár.

                Lelkipásztori munkáim 1953 után

     1953--56 között Clevelandban voltam, késôbb Buffalóban. A fô
munkám a missziózás volt, és a plébánián tartottam szentségimádási
triduumokat, és magyar kedvesnôvéreknek lelkigyakorlatot. Néha vissza
tudtam jönni Kanadába, és besegítettem valamilyen munkába. 1959-ben
Ausztráliába kerültem, a sydneyi lelkipásztorkodásban segítettem P.
Fazekasnak, mert a nagy területen kevés volt egy ember. Innen kerültem
át 1959 ôszén Perthbe, Nyugat-Ausztráliába, és P. Forró ment helyettem
vissza Sydneybe. Feladatom rendes lelkipásztori munka volt: magyarok
ellátása, vidékeikre kiszállás karácsonykor, húsvétkor, utána Szent
Istvánkor. Kis fatelepeken és nagyobb helyeken meglátogattam a
magyarokat, és a lelket tartottam bennük, szentmisével, prédikációval,
gyóntatással és családi beszélgetésekkel.
     A Kínából kiutasított magyar kalocsai nôvérekbôl szép csoport
volt együtt Nyugat-Ausztráliában, akik áldozatosan dolgoztak, és
minden évben legalább egy vagy két nyolcnapos lelkigyakorlatot
igényeltek. S amíg ott voltam két évig, azt mindig szépen elvégeztük.
Nyáron tábort tartottunk a gyermekeknek, egy kis hittanoktatás is
volt. Én elláttam a szentmisét és az exhortációkat, oktatásokat, a
nôvérek segítettek. Fôleg azt tartottuk fontosnak, hogy a szülôknek is
legyen kicsit vakációjuk, amíg a gyermekek a táborban vannak.

                     Tanítás, szeminárium

     1962 januárjától átkerültem a melbourne-i egyházmegye
nagyszemináriumába, Werribee-be, ahol 140 kispapunk volt. Bölcseletet
tanítottam nekik, én voltam a prefektusuk. Közben besegítettem P.
Vargának a melbourne-i munkájába, beszédekkel, lelkigyakorlatokkal, s
egy hozzánk körülbelül 30 mérföldre levô gyárvárosba havonta elmentem
misézni a magyaroknak. Az alatt a nyolc év alatt, amíg a
szemináriumban voltam, rendszeresen jártam minden évben Adelaide-ba P.
Fazekas László meghívására, lelki napot tartani férfiaknak és
asszonyoknak.

                        Bácskai misszió

     1970 ôszén visszamentem Európába, mert alkalom adódott a Bácskába
bemenni, magyar missziót tartani. P. Bódayval négy éven át dolgoztunk:
ô két évig, én pedig négy évig. Az engedélyt a külföldi missziósnak --
amelyet a püspökök kieszközöltek Tito látogatása alkalmával a
Vatikánban -- hál’ Istennek, szépen megkerülték, mert egy emberrôl
volt szó egy esztendôre. Két évig ketten voltunk, a következô két
évben még én maradtam, tehát voltaképpen hat esztendô lett az egy
esztendôbôl. Azt hiszem, a bácskai, bánáti papság és hívek ma is
szeretettel emlegetik az ott töltött idônket. Mi is szeretettel
gondolunk rájuk. Az ottani Kalocsai nôvéreknek, valamint a papságnak
többször tartottunk lelkigyakorlatot mindketten, amibe bekapcsolódott
P. Ôry is Klagenfurtból. Ez a szép szokás, gondolom, utána is
megmaradt, mert több otthoni atya volt már a Bácskában, Bánátban
papoknak lelkigyakorlatot tartani.

                          Bajorország

     Mikor 1974. október 22-én kitiltottak két évre Jugoszláviából --
mondván, nekik az okot nem kell megmondani, mikor kérdeztem, miért --,
akkor Schrobenhausenben tartózkodtam, a Ward Mária nôvérek
iskolájában. Én voltam a misézô, a gyóntató, és ezért kaptam teljes
ellátást, szabadságot. Sokat dolgoztam a P. Ôry és Kardos Klára
szerkesztette Magyar Szentek Életé-ben, ,,Testvéreink a szentek''
címen. Onnan jártam az európai magyar lelkipásztoroknak kisegíteni egy-
egy triduummal, lelkigyakorlattal. Ismételten tartottam
lelkigyakorlatot Münchenben, Belgiumban.
     Magyarországra látogatva triduumokat tartottam; Pannonhalmán
lelkigyakorlatot a székesfehérvári egyházmegye papságának, Szakos
püspök úr kérésére.
     Mind a négy svájci magyar lelkipásztornak az állomását meg tudtam
látogatni, Zürichben, Baselben, Fribourg-ban és Genfben. Segítettem
nekik igény szerint.

                     Visszatérés Kanadába

     1977 nagyböjtjén visszajöttem Kanadába. Március 25-én érkeztem
Torontóba, s azóta is itt vagyok lelkipásztori beosztásban,
kisegítôként a plébánián. A szokásos munkák mellett tartottam
lelkigyakorlatokat szerte a földrészen, Los Angelestôl kezdve,
Vancouveren át Montréalig, férfiaknak és nôknek, civileknek és
szerzeteseknek. Jártam számtalan magyar lakta településen, ahol
valamit is segíteni lehetett.
     Az is beletartozik még a lelkipásztori munkálkodásomba, hogy
éveken át rendszeresen írtam A Szív újságba. Egy darabig a lelkiségi
irodalomban az elmélkedéseket, szentbeszédeket, illetve azoknak a
vázlatát én adtam.
     Szép torontói emlékem az is, mikor az itteni magyar vezetô
református lelkipásztor megkért egyszer, hogy ne csak az ökumenikus
istentisztelet keretében, hanem vasárnapi istentiszteleten is mondjak
nekik egy szentbeszédet. Aznap este én beszéltem az ünnepi
vacsorájukon is. Azzal is megtiszteltek, hogy amikor a jó nevű szónok,
Batai  László meghalt, a koporsójánál én mondhattam katolikus részrôl
a búcsúztatót és a szentbeszédet. Hálás vagyok érte.
     Tudjuk, sokszor szavunk pusztába kiáltó szó, és nem hull a mag jó
termôtalajba; de ahogy a magyarok Kanadában engem az aranymise és
gyémántmise alkalmából megünnepeltek és körülvettek szeretetükkel, azt
mutatja, hogy becsülték, értékelték a munkánkat, és nagyon sok mag jó
talajba hullott.
========================================================================
Benkô Antal: Ötven év után újra itthon


     Hetedikes gimnazista koromban döntöttem el, hogy Jézus közelebbi
követésére jezsuita leszek. Elhatározásomba lelkigyakorlatos
elmélkedéseim mellett latba esett pécsi Pius gimnáziumunk tanárainak
példája, valamint az a tudat is, hogy a jezsuiták missziós rend
tagjai. A magyar rendtartomány abban az idôben Kínában és
Törökországban fejtett ki missziós tevékenységet. Úgy láttam, hogy ha
már Jézus örömhírének szolgálatára szentelem magamat, akkor álljak
készen mindenfajta munkára és menjek oda, ahol erre nagyobb szükség
mutatkozik.
     1938-ban, érettségi után léptem be a jezsuita rendbe. Hamarosan
közöltem is elöljáróimmal, hogy szívesen mennék a kínai misszióba. A
háború miatt azonban errôl szó sem lehetett. Csak késôbb, nem várt
módon és formában valósult meg, hogy több mint 21 évet missziós
vidéknek számító országban működhettem.

                        Tanulmányi évek

     Az újoncéveket, a noviciátust a budapesti Manrézában, a
bölcseleti tanulmányokat pedig Kassán végeztem. 1944 szeptemberében
még megkezdtem a teológiát Szegeden, de október 8-án, két nappal az
oroszok bevonulása elôtt elöljáróink feloszlatták tanulmányi házunkat
és csak 1945 márciusában folytatódott a tanítás. 1946-ban annyira
rendezôdtek a viszonyok, hogy elöljáróink egyszerre 10 fiatal magyar
jezsuitát küldtek Rómába. A cél az volt, hogy minél elôbb szerezzük
meg a doktorátust, és térjünk haza, hogy itthon taníthassunk. Magyar
útlevelet ugyan kaptunk, de az akkor még nélkülözhetetlen orosz
kiutazási engedélyt nem sikerült megszerezni. Ezért szeptember közepén
kettesével, hármasával és különbözô helyeken ,,feketén'' léptük át a
határt. Engem P. Fejér József atya mellé osztottak be társnak. Utunk
elôször Bécsbe vezetett. Onnét már hivatalos utazási engedéllyel
mentünk Innsbruckba, ahol csaknem három héten át csodálhattuk a
vadregényes alpesi vidéket, miközben vártuk az olasz beutazási
vízumot. 1946 októberében mind a tízen szerencsésen eljutottunk
Rómába. 1947-ben az Örök Városban szenteltek pappá. 1948-ban két
rendtársunk, P. Vácz Jenô és P. Fejér József, akik már kiutazásunk
elôtt papok voltak, szaktanulmányaik befejezése után haza is jöttek. A
többieknek azonban még folytatniuk kellett tanulmányaikat. Rómában
jutott hozzám akkori elöljárónk, P. Borbély István tartományfônök
rendelete, hogy pszichológiát tanuljak. Én ugyan a filozófiát
szerettem jobban, egykori novíciustársam, a szintén Rómában tanuló, P.
Hegyi János pedig a pszichológiát, P. Borbély provinciális, mégis
engem küldött pszichológiára, P. Hegyit pedig filozófiára. Végsô
megokolása: a magyar provinciának sürgôsen szüksége van
pszichológiatanárra. Rendi fôiskolánk pszichológiatanára, P. Petz Ádám
ugyanis 1947-ben meghalt. Ezért kívánta P. Borbély, hogy aki a
külföldön tanulók közül elsônek fejezi be a teológiát, annak kell
pszichológiát tanulnia. P. Hegyit viszont nálam két évvel késôbb
szentelték, mivel ô Kassán végzett filozófiai tanulmányaink után két
éven át nevelô volt pécsi kollégiumunkban. Így lettem én pszichológus
és P. Hegyi filozófus.
     A teológia befejezése után szokásos rendi tanulmányév, az ún.
harmadik probáció elvégzésére 1948 nyarán Németországba küldtek, hogy
jártasabb legyek a német nyelvben. A terv szerint ugyanis 1949-tôl a
bonni egyetemen kellett volna pszichológiából megszereznem a
doktorátust. Abban az idôben Rómában nem létezett pszichológiai
szakoktatás. Mindszenty József bíboros hercegprímás bebörtönzésével és
elítélésével azonban nemcsak az országon belül változott meg a
katolikus egyház helyzete, hanem váratlan fordulatot vett a külföldön
élô magyar papok élete is. Szó sem lehetett arról, hogy hazatérjünk,
és gyakorlatilag minden kapcsolat megszakadt magyarországi
elöljáróinkkal. Leveleinket sokszor meg sem kapták,  ,,A kémkedés''
vádjának veszélye miatt nem lehetett érdemleges kérdésekrôl levelezni.
Így a külföldön maradt magyar jezsuiták irányítását P. van Gestel
holland atyára bízták. Ô azt tanácsolta, hogy ne Németországban
tanuljak pszichológiát, mivel 1949-ben még elég siralmas állapotok
uralkodtak Bonnban is, hanem menjek Belgiumba, Leuvenbe. Ez a döntés
nagyon hasznosnak bizonyult.
     A Leuveni Katolikus Egyetem Pszichológiai Intézetében világhírű
professzorok tanítottak, mint Albert Michotte és Joseph Nuttin.
Belgium újjáépítése erôs ütemben haladt elôre, már hozzáférhetô volt a
francia, a német és az angol nyelvű újabb szakirodalom. A leuveni
egyetem akkor még egyetlen egységet alkotott, bár már francia és
flamand nyelvű tagozatra volt felosztva. Én a francia nyelvű tagozatra
iratkoztam be, de flamand nyelvű rendházunkban laktam. Mivel a flamand
jezsuiták egyetemi fokozatok adására jogosult Filozófiai Fôiskoláján -
- kassai tanulmányaim elismertetése által és egy kiegészítô vizsga
letételével -- sikerült megszereznem a licenciátusi fokozatot, az
egyetemen több tárgy alól felmentést kaptam. Két év alatt letettem a
mintegy harminc elôírt vizsgát, a szakvizsgát és megírtam
szakdolgozatomat. Jó ideig mégsem láttam tisztán, hogy a pszichológia
melyik ágában mélyüljek el. Szakdolgozatom témája Szondi rendszere és
tesztje volt, mivel úgy láttam, hogy génteóriája alapjában véve egy
filozófiai problémát, az emberi szabadság kérdését is érinti. Száz,
intézetben lakó gyermek Szondi tesztjének vizsgálatán keresztül
kutattam, lehet-e közös, génekre épülô ösztöntörekvéseket találni a
barátok között. Doktori értekezésem témáját már a valláspszichológia
területérôl választottam, Joseph Nuttin professzor irányítása alatt.
1954 februárjában védtem meg a papságra készülôk pszichológiai
vizsgálatáról írt disszertációmat. Ez a munka, amely 1956-ban
megjelent a leuveni egyetem ,,Studia Psychologica'' sorozatában, majd
spanyol nyelvre is lefordítottak, megszabta késôbbi tevékenységem fôbb
területét:  vallás- és pasztorálpszichológia valamint a pszichológiai
tanácsadás (counselling). Ez utóbbiba szintén Nuttin professzor
vezetett be. 1950 és 53 között tanulmányaim mellett vezettem a -- két
évvel elôbb alapított és ma is fennálló -- leuveni Mindszenty
Kollégiumot, ahol abban az idôben kb. 20 menekült magyar egyetemista
talált otthonra.

                   Huszonegy év Brazíliában

     Tanulmányaim befejezése után hazatérésrôl szó sem lehetett.
Nyugat-Európában abban az idôben sok magyar pap élt, így ott sem volt
rám szükség. Ezért elöljáróim öt más magyar rendtársammal együtt[*]
Brazíliába küldtek, ahol 1975-ig maradtam. Így legalább annyiban
teljesült missziós vágyam, hogy évtizedeken át ebben a paphiánytól
szenvedô és fejlôdô országban dolgozhattam. Brazíliát és a brazilokat
nagyon megszerettem, és még ma is második hazámnak tekintem. A
hatalmas és természeti kincsekben igen gazdag ország területe kb.
kilencvenszer nagyobb, mint Magyarország; lakosainak száma 1954-ben 50
millió volt, ma pedig 150 millió. Vagyis az elmúlt negyven év alatt
megháromszorozódott! Társadalmi, kulturális és gazdasági téren is
óriási lépésekkel fejlôdött, jóllehet még ma is a fejlôdô országok
közé sorolják, mivel a nagyobb városoktól távol esô területeken a
lakosság nagy hányada nem tud írni és olvasni, az úthálózat még mindig
elégtelen, és bár a brazil nép alapjában véve békés, barátságos és
családszeretô, sok helyen napjainkban is a személyek megbecsülése
helyett az érdek és az erôszak uralkodik: elnyomják és kizsákmányolják
a szegényt.
     Három évig, 1954 és 56 között, a jezsuiták Közép-Brazíliai
Rendtartományának államilag is elismert Filozófiai Fôiskoláján, Nova
Friburgóban tanítottam filozófiai antropológiát és pszichológiát. Nova
Friburgo, akkoriban 70 000 lakosú kis város, Rio de Janeirótól mintegy
125 km-re fekszik északkeletre, 800 méterre a tenger színe felett,
helyenként 2000 méter magasba nyúló hegyek között. Svájci és német
telepesek alapították a 19. század elsô felében. A svájci kantonra
(Fribourg) emlékeztet a város neve: Nova (új) Friburgo. Az ötvenes
évek közepén a városba vezetô út még nem teljesen volt kikövezve. Az
autóbusz elvileg kb. 3 órát vett igénybe, ténylegesen azonban sokkal
több idôre volt szüksége. Ez történt velem is elsô brazíliai utazásom
során. Nagyszerdán érkeztem meg hajón Rio de Janeiróba, ahol három
napon át gyönyörködtem a világ legszebb városának csodálatos
fekvésében és trópusi szépségeiben. Nagyszombat délután 5 órakor
felültettek egy autóbuszra, és azt mondották: legyek nyugodt, este fél
kilenckor várnak a friburgói végállomáson. Ténylegesen húsvét
hajnalán, reggel két órakor értünk Nova Friburgóba, mivel az autóbusz
motorhiba miatt több kisebb helységben megállt és a végén elromlott;
várni kellett, míg egy másik érkezik. Az utasok nem háborogtak a
történtek miatt. Természetesen rám már senki sem várt. Portugálul egy
szót sem tudtam, de az autóbuszon szerencsére találtam valakit, aki --
mint a friburgói bevándorlók unokája tudott pár szót németül --
elirányított kollégiumunk felé. A portás sem csodálkozott, hogy ilyen
hajnali órában érkezem. Érdekes oldala is volt elsô brazíliai
utazásomnak. Az egyik kis faluban, ahol autóbuszunk vesztegelt, élôben
tapasztalhattam meg a brazil népszokások egyikét. A helység apraja-
nagyja ropta a fôtéren a ,,húsvéti alleluját'': a szambát! Azóta már
aszfaltút vezet Nova Friburgóba. Az idô Brazília belsô vidékein
azonban még ma sem pénz, hanem elasztikus tartozéka a mindennapi
életnek.
     Friburgói tartózkodásom alatt tanultam meg portugálul és
ismerkedtem a brazil valósággal. Alig tudtam pár értelmes mondatot
formálni, már is sürgettek, hogy álljak be a lelkipásztori munkába is.
Fél évi ott tartózkodásom után, a városka kórházában mondottam elsô
szentbeszédemet portugálul. Kiejtésem nagyon gyatra volt, rengeteg
hibát követtem el, de a nagyrészt egyszerű és szegény sorsban élô
betegek ôszintén örültek, hogy pap jött hozzájuk. Hálásak voltak
minden szóért, örömmel hallgatták az evangéliumi üzenetet, éheztek
Isten igéjére. Pár hét múlva kb. 20 km távolságra, hegyek között fekvô
tanyára vittek ki terepjáró teherautón, mivel köves út nem vezetett
arrafelé. Iskolának, középületnek se híre, se hamva a környéken.
Szórvány vidék, ahova évente a pap is csak kétszer, háromszor jut el.
Az oltárt egy fészer mellett állították fel. A nép lassan gyülekezett,
két óra múlva már több százan voltak. Amíg én gyóntattam, kísérôim
(gimnazista diákok) a gyermekeknek tanították a katekizmust. Erre
azonban a felnôtteknek is igen nagy szüksége lett volna. Gyóntatás
közben döbbentem rá, hogy az idôsebbek a Miatyánkot még tudták, az
Üdvözlégy Máriát azonban már nem mindenki. Azt is tudták, hogy az
áldozáskor nem csupán kenyeret, hanem Jézust veszik magukhoz, valamint
azt is, hogy elôtte meg kell gyónni bűneiket. Hitük a keresztény
tanítás alapelemeire szorítkozott. Itt értettem meg, hogy mit jelent a
paphiány, és hogy mennyire szükség van Dél-Amerikában az ún. egyházi
kisközösségekre, amelyekben a hitben kissé járatosabbak megosztják
azt, amivel rendelkeznek a még jobban rászorulókkal.
     A nagyobb brazil falvakban, városokban jobb a vallási helyzet,
mivel minden helységnek van legalább egy papja. A papok pedig
rendszeresen foglalkoznak világi munkatársaikkal, akik segítenek a
hitoktatásban, a különbözô katolikus csoportok, társulatok és
közösségek vezetésében. Igen sok, fôként spanyol és francia eredetű
újabb keletű lelkiségi mozgalom már a 40-es, 50-es években gyökeret
vert a brazil városokban. Rio de Janeiró-i működésem során be is
kapcsolódtam a Katolikus Egyetemi Ifjúság (a JUC), a Márialégió és a
Cursillo munkáiba, és 8 éven keresztül vezettem az Equipe Notre Dame
családmozgalom egyik csoportját. A lelki ínség, a pap és vezetô
nélküli nyáj szívszaggató helyzetét azonban brazíliai tartózkodásom
folyamán sokszor megtapasztaltam, még az utolsó években is. Így pl.
1974-ben, amikor évi szabadságomat az új fôvárostól, Brazíliától nem
messze, az Araguaia folyótól nyugatra fekvô Mato Grosso állam
Pantanalnak nevezett egyik vidékén tölthettem. A nagyon gyéren lakott
vidéken a hat hónapig tartó esôs évszak alatt a folyók kiáradnak, az
egész terület járhatatlanná válik, az állatállomány a halmokra,
dombokra menekül. Két-három hónap kell, amíg a víz visszatér a folyók
medrébe. Ezután lehet megközelíteni ,,toronyirányt'' -- mivel utak
nincsenek, a pantanalt, amely a halászok, vadászok paradicsoma. Folyói
tele vannak hallal (többek között rájákkal, piranhákkal és
kajmánokkal!) és állatvilága hihetetlenül gazdag (a pumának, hála
Isten, csak nyomait láttuk). Az egyik ilyen halászó csoporthoz tartozó
ismerôsöm hívott meg 12 tagú társaságukba, amely egy Tisza nagyságú
folyó, a Cristallino partján táborozott. Kiindulópontunk, a
legközelebbi 2--300 lakosú kis helység, mintegy 80 km távolságra
feküdt tôlünk. Sem az úton, sem a Cristallino partján nem találkoztunk
emberrel. A folyó vize tiszta volt, belôle ittunk. A teherautón
magunkkal vitt motorcsónakból azért néha láttunk a folyótól nem messze
felszálló füstöt, domboldalra épített kunyhót. Tehát elszórtan mégis
csak élnek emberek arrafelé.
     Egyik este férfi jelent meg táborhelyünkön, mivel ô is látta
csónakunkat. Feleségének valamilyen súlyos nôi baja van, mondotta.
Erre várt tôlünk orvosi tanácsot és orvosságot. Pontosan azonban nem
tudta megmondani, hogy felesége mitôl is szenved. Mivel nem volt
köztünk sem orvos, sem ilyen orvosság, azt ajánlottuk neki, hogy
jöjjön velünk a kis faluba, ahova másnap indultunk vissza; ott
keresünk orvost és gyógyszert. Másnap este azonban fájdalommal
állapítottuk meg, hogy a falunak nem volt sem orvosa, sem papja, sem
tanítója, csak ,,gyógyszerésze''. Azaz egy általános iskolát végzett
kiskereskedônek volt arra engedélye, hogy orvosságokat is áruljon. Az
ô segítségével próbáltuk megállapítani, hogy milyen bajtól is szenved
a férfi felesége, és milyen orvosság lehet hasznos számára. Az
orvosságot megvettük az asszonynak, és útnak indítottuk a szegény
embert, akinek 3 napot kellett gyalogolnia, hogy hazaérjen. Mi pedig
reméltük, hogy még életben találja feleségét, és az orvosság nem lesz
káros számára. Hozzávetôleg napjainkban is 10 millió ember él hasonló
körülmények között Brazíliának a városoktól távol esô vidékein.
     Friburgóban felhasználtam az idôt arra, hogy néhány cikket és
pszichológiai tanulmányt közöljek brazil folyóiratokban. Átírtam és
megjelentettem Szondiról írt szakdolgozatomat is. Ennek következtében
beigazolódott rajtam a portugál közmondás: a vakok országában a
félszemű a király. Akkoriban ugyanis Brazíliában legfeljebb egy tucat
embernek volt pszichológiai szakképzettsége. Doktori értekezésem és
Szondiról írt szakdolgozatom miatt 1956-ban meghívtak a Sao Paulo-i
Állami Egyetemre, amely Brazília legrangosabb felsôoktatási
intézménye, hogy vegyek részt az egyetem pszichológiai tanszékének
betöltésére pályázó jelöltek vizsgáztató bizottságában. Elôször
szabadkoztam: csak két éve doktoráltam, tehát magam is kezdô vagyok.
Azonban meggyôztek arról, hogy Brazíliában még csak gyerekcipôben jár
a pszichológiai oktatás, és már évek óta nem találtak a fonák, de
érvényben levô elôírások betűjének megfelelô más, alkalmas embert a
vizsgáztató bizottságba. Hamarosan megtapasztaltam, hogy felkérôimnek
igaza volt. A vizsgáztató bizottságban rajtam kívül volt egy
pszichiáter, egy büntetôjogász, egy pedagógus és egy biológus,  mind
egyetemi tanár, de egyedül én voltam szakképzett pszichológus.
     Brazília egyetemi életének megértéséhez tudni kell, hogy az
országban a 20. század elejéig a francia pozitivista tudós, Auguste
Comte szelleme uralkodott a kulturális életben. Ennek jegyében a
felsôfokú papnevelô intézeteken (szemináriumokon) kívül csak jogi,
orvosi, mérnöki és katonai ,,szakoktatás'' folyt. Az elsô egyetemet és
ennek keretében az elsô bölcsészkart 1921-ben állították fel. Érthetô
módon kezdetben a bölcsészkari tanszékeket -- a kevés külföldi vagy
külföldön tanult szakemberen kívül -- a már működô felsôfokú
szakiskolák végzettei töltötték be, akik magánúton vagy gyorstalpaló
tanfolyamokon szerezték meg a tanszékükhöz nélkülözhetetlen
alapismereteket.
     1957 elején a jezsuiták vezetésére bízott Rio de Janeiro-i
Katolikus Egyetemre hívtak meg pszichológiatanárnak. Az 1941-ben
alapított egyetemen Bölcsész, Jogtudományi és Mérnöki Kar működött. A
Bölcsész Kar keretében 1954-ben állította fel egy orvosból, jogászból
és volt papnövendékbôl álló bizottság az ország egyetlen, de alacsony
színvonalú, pszichológusokat képzô egyetemi szintű Pszichológiai
Intézetét. Ennek vezetését és átszervezését bízták rám. Kezdetben
csaknem minden szaktárgyat tanítottam. Továbbá vezettem a
Pszichológiai Tanácsadó Központot, amelyet az Intézeten belül
létesítettem, fôként a hallgatók gyakorlati képzése céljából. A
Pszichológiai Intézet volt fô munkahelyem 9 éven át. Emellett számos
elôadást, tanfolyamot tartottam Brazília más városaiban és több Dél-
és Közép-amerikai országban (Ecuadorban, Kolumbiában, Guatemalában és
Mexikóban). 1962-tôl részt vettem a brazíliai pszichológusok állami
képzésének és érdekképviseletének megszervezésében. Egyik fô
feladatomnak tartottam megfelelô szaktanárok képzését.
     Két epizód jól jellemzi, hogy milyen rohamos változásokon ment
keresztül a 60-as években a brazil egyetemi élet. 1964-ben
Argentínában, Mar del Plata városban részt vettem az Inter-Amerikai
Pszichológiai Társaság gyűlésén. A megbeszélések során egyik elôadó,
aki az Egyesült Államokban, Madison városban tanított, közölte, hogy
egyeteme segíteni akarja a latin-amerikai pszichológusok képzését:
ösztöndíjakat bocsát kezdô pszichológusok rendelkezésére; doktorátust
szerezhetnek a madisoni egyetemen, és utána visszatérhetnek hazájukba
tanítani. Az elôadás végén felkerestem az észak-amerikai tanárt, és
megkérdeztem, hogy a mi egyetemünk pszichológusai is szóba kerülhetnek-
e. Igen, felelte; annál is inkább, mert egyedül ön és az ön egyeteme
érdeklôdött az ösztöndíjak iránt! Vagyis abban az idôben még kevés
egyetemi vezetô vette észre Dél-Amerikában, mekkora jelentôsége van
annak, hogy a jövendô egyetemi tanárok szakterületükön a lehetô
legmagasabb szinten képezzék ki magukat, vegyenek részt rangos
kutatóintézetek munkáiban. Hála Istennek, két éven belül négy végzett
hallgatónk meg is kapta a kilátásba helyezett ösztöndíjakat. Közülük
hárman megszerezték a doktorátust pszichológiából, a negyedik pedig a
magiszteri fokozatot. Visszatértük után nagyot lendült a
pszichológusok képzése egyetemünkön.
     Brazíliában az egyetemek alapítását követô elsô évtizedekben igen
szigorú és szűkre szabott törvények, rendelkezések szabályozták az
egyetemi oktatást. Csak a hatvanas évek közepén vált lehetôvé bizonyos
fokú egyetemi autonómia. A Rio de Janeiro-i Katolikus Egyetem az elsôk
között élt ezzel a joggal. Fôként az Egyesült Államokban bevált
rendszert véve alapul átszerveztük az oktatást, és felállítottuk a
kutatóintézeteket. Ebben az idôben, 1964-tôl 1968-ig voltam a Bölcsész
Kar dékánja. Az átszervezés során, a II. vatikáni zsinat hatására
merült fel az igény, hogy mint katolikus egyetem állítsunk fel egy
lelkipásztori központot és egy teológiai intézetet. Amikor
befejezôdött egyetemünk reformja, készen állt a teológiai intézet
konkrét terve. A Rio de Janeiro-i bíboros érsek és a városban működô
szerzetesrendek elöljárói elhatározták, hogy az új teológiai intézetbe
küldik hallgatóikat és rendelkezésére bocsátják tanáraikat. Csak
hiányzott valaki, aki betöltené a dékáni posztot és megvalósítaná a
kivitelezést. Egyetemünkön ugyan már tanított három teológiai doktor,
de egyikük sem tudta vállalni az új feladatot. Egyikük nyugdíjazás
elôtt állt, a másik éppen akkor fejezte be tanulmányait Rómában, de
még nem védte meg doktori értekezését, a harmadik pedig a könyvtárt
irányította. Végül is az lett a megoldás, hogy a vallás- és a
pasztorálpszichológia tanítását áthelyeztük az új teológiai intézetbe,
és így lehetôség nyílt arra, hogy engem nevezzenek ki a Lelkipásztori
Központ és az új Teológiai Intézet igazgatójának, jóllehet nekem
teológiából csak licenciátusom van. Újabb és jó tanárok
közreműködésével a Teológiai Intézet színvonala annyira emelkedett,
hogy a Szentszék 1971-ben Pápai Teológiai Fakultásnak ismerte el.
     Az 1968-ban bevezetett reform után egyetemünk pár éven át
virágkorát élte. Helyszűke miatt csak tizenegyezer hallgató
látogathatta, de 22 intézetében, a különféle tagozatokon rangos
tanárok vezetése alatt lehetett magiszteri illetve doktori (Ph.D.)
fokozatot szerezni. 1972-ben azonban szervezési és anyagi problémák
miatt nehézségek merültek fel, és új rektort és helyettes-rektorokat
kellett kinevezni az egyetemre. Így lettem a tanszemélyzetért, a
tanulmányi és kutatási programokért felelôs akadémiai helyettes-
rektor. Hetente egy-két órát tanítottam, a többi idôt a tanítás és a
kutatás reálisabb alapokra történô átrendezésére kellett fordítanom. A
volt bölcsész- és jogi karból kialakított tagozatok munkáit elég jól
ismertem, de a mérnöki kar tanmenete, valamint a közben felállított új
intézetek (pl. a telekommunikációs, számítástechnikai, kémiai,
közgazdasági és menedzserképzô tagozat) működése, kutatási programja
szinte teljesen ismeretlen volt elôttem. A leépítések és átszervezések
megviseltek, annál is inkább, mert egy trópusi betegség (bélfertôzés)
következtében egészségem is megrendült. 1974-ben kértem a
felmentésemet, de a brazil elöljárók emberhiányra hivatkoztak. Bár
Brazíliát, az ifjúsági munkát és a tanítást nagyon szerettem, nem
láttam mást kiutat, mint hogy P. Ádám Jánoshoz forduljak, aki akkor a
külföldön élô magyar jezsuiták tartományfônöke volt: hívjon vissza
magyar munkákra. Ô ezt meg is tette, és 1975-ben egyelôre még
ideiglenes jelleggel -- Ausztriába, Klagenfurtba küldött P. Ôry Miklós
és Marosi László mellé, a Szolgálat folyóirat szerkesztôségébe. 1977-
ben és 1979-ben egy-egy szemesztert még tanítottam Rio de Janeiróban.
Láttam azonban, hogy a ,,kétlakiságot'' nem lehet sokáig folytatni.
Döntenem kellett, hogy teljes erôvel a tanári munkának szentelem-e
magamat, vagy végleg visszatérek a magyar rendtartomány keretébe. Ez
utóbbit választottam, mivel P. Ôry beteges volt, és mérsékelnie
kellett munkatempóját.

                   A Szolgálat szolgálatában

     A II. világháború felfordulásai közepette több száz magyar pap,
szerzetes és szerzetesnô is külföldre sodródott. Az ötvenhatos
forradalom leverése után sok államilag betiltott szerzetes közösség
tagja: pap, papnövendék, nôvér és jelölt szintén külföldre távozott,
hogy ott befejezhesse kiképzését és hivatásának élhessen. Számuk az
ötvenes évek végén csak Európában meghaladta a kétezret. Zömük
Ausztriában és Németországban tartózkodott. Életkora, a menekült
magyarok szolgálatát igénylô munkája és hasonló okok miatt igen sok
magyar pap és szerzetes csak lassan és nehezen tanulta meg a befogadó
ország nyelvét. Ennek következtében alig vagy egyáltalán nem tudott
bekapcsolódni a befogadó ország lelkipásztorkodásába. A nyelvi
akadályok miatt nem tudott innét erôt és támaszt meríteni saját lelki
haladása számára. Magyar nyelvű lelkiségi irodalom is nagyon gyéren
állt rendelkezésükre.
     1955 karácsonya elôtt P. Ôry Miklós SJ, innsbrucki egyetemi
tanársegéd, a volt tábori lelkész, nagyváradi egyházmegyés pap, Marosi
László sürgetésére 17 menekült magyar papnak tartott Innsbruckban
rekollekciót, lelki napot. Törekvésüket P. Hunya Dániel SJ, a szegedi
szeminárium spirituálisának, a Papi Lelkiség mozgalom és
kiadványsorozat alapítójának eszméi fűtötték. Mindketten P. Hunya
növendékei és lelkes követôi voltak, és már a harmincas évek végétôl
ismerték egymást. P. Hunya a testvéri szeretetben összefonódó,
munkáiban teljes értékű, rugalmas és életerôs magyar papság
kialakítását szorgalmazta. P. Ôry és Marosi László tudták, hogy a
külföldre szakadt magyarság lelki és nemzeti öntudatának megôrzése
jelentôs mértékben függ a papság és szerzetesség lelki életétôl. A
rekollekció során megszületett a Magyar Papi Egység (Unio Cleri
Hungarici) gondolata, hogy a magyar papok és szerzetesek egymásért
végzett napi imával, továbbá lelki napok, lelkigyakorlatok
szervezésével és kapcsolatuk erôsítését szorgalmazó körlevelekkel,
kiadványokkal támogassák egymást. Az elsô stencillel sokszorosított
kiadvány éppen az innsbrucki rekollekción elhangzott elmélkedéseket és
felhívásokat tartalmazta. Az 56-os menekültek megérkezésével csak
növekedett az igény megfelelô lelki táplálékra, de növekedett a
segélyszervek készsége is a menekültek támogatására. A menekült papok
segítésében fôleg a P. Werenfried van Straaten által vezetett
Ostpriesterhilfe tűnt ki. Támogatásukkal a Magyar Papi Egység
hamarosan negyedéves nyomtatott folyóirat formájában jelent meg. A két
kezdeményezô atya együttműködését megkönnyítette, hogy 1958-tól
ugyanabban az ausztriai tartományban éltek. P. Ôryt ekkor nevezték ki
a klagenfurti egyházmegyei szeminárium dogmatika tanárának. Marosi
atya pedig a háború befejezése óta a Klagenfurttól 75 km-re fekvô
karintiai Spittalban működött mint magyar lelkész.
     1969-tôl már a magyar állami hatóságok eltűrték, hogy a
folyóiratot,  Szolgálat néven, a papok és szerzetesek Magyarországon
is megkaphassák. A magyarországi olvasók tábora gyorsan növekedett,
egyre több világi hívô is kérte a folyóiratot, amelynek csaknem minden
számát egy könyvmelléklet is kísérte. Marosi atya szerepelt rajta
szerkesztôként és kiadóként, jóllehet a szerkesztést ténylegesen
mindig P. Ôry végezte, egy ideig P. Szabó Ferenc társszerkesztô
segítségével. P. Ôry lemondott neve feltüntetésérôl, mivel tudta, hogy
egy Magyarországon betiltott szerzetesrend tagjának neve vörös posztó
az ÁEH elôtt. 1970-tôl rendkívüli nagy segítséget kapott a Szolgálat
Kardos Klára tanárnô személyében, aki külföldi útja végén,
kifejezetten a Szolgálat segítésére maradt kinn Ausztriában. Kardos
Klára hivatalosan titkárnôként szerepelt a klagenfurti püspöki
irodában, de valójában a Szolgálat szerkesztôségének a lelke volt.
Nemcsak 7 nyelvrôl fordította hihetetlen gyorsasággal és szakszerűen a
cikkeket és könyveket, hanem maga is számtalan tanulmányt és több
könyvet írt a folyóirat számára, legtöbbször Sánta Máté írói álnéven.
Mivel P. Ôry egészsége egyre gyengült, jezsuita munkatársat is kért
maga mellé, hogy ezáltal is biztosítsa a Szolgálat fennmaradását. P.
Ôry Szegeden tanárom volt. Kérésére kerültem 1975-ben Klagenfurtba
mint a Szolgálat segédszerkesztôje. P. Ôry igen kedvesen fogadott, és
ügyelt arra, hogy egészségem minél elôbb helyreálljon. Egy év
leteltével már teljes bevetéssel tudtam dolgozni.
     Felhasználtam a klagenfurti nyugodtabb körülményeket arra, hogy a
folyóirat cikkein és könyvkiadványain keresztül pszichológiai
ismereteimet is kamatoztassam. Ekkor jelent meg a Teológiai
Kiskönyvtár sorozatban Bevezetés a valláspszichológiába c. munkám,
majd pedig P. Szentmártoni Mihály, bácskai származású jezsuita
pszichológussal írt két könyvünk a Prugg Kiadónál: Testvéreink
szolgálatában és A lelkiélet lélektanához. Az elsô bevezetés a
lelkipásztori tanácsadásba, és rövid összefoglalást nyújt a
pszichopatológiáról a lelkipásztorok számára. A második a vallási
életben jelentôs témákat tárgyal pszichológiai szemszögbôl, mint pl.
az imádság, pszichopatológia és életszentség, a lelkivezetés, a
gyónás.
     P. Ôry 1979-ben szívinfarktust kapott, majd szem- és bélműtéten
esett át; mindjobban kímélnie kellett magát. Egyre gyakrabban
helyettesítettem tehát lelkipásztori munkáiban is. 1981 márciusában
pedig, elég váratlanul, elhunyt Marosi atya. Az év végére jött ugyan
új kiadó, Hegyi György atya személyében, de megérkezéséig a kiadás,
adminisztrálás feladata rám hárult. Hetente három-négy napot is a
spittali irodában töltöttem.
     A Szolgálat-nak nem volt állandó és meghatározott bevétele;
segélyekbôl fedeztük a nyomdai és a postaköltségeket. P. Ôry örült is
annak, hogy -- amint ismételgette a Szolgálat-nak nem volt fix alapja,
hanem a Gondviselés jóvoltából élt évrôl évre. Mindig éppen annyira
jutott, hogy adósság nélkül zártuk az évet. A folyóirat nem tudott
tiszteletdíjat fizetni munkatársainak. Személyes kiadásaik fedezésére
P. Ôry mint teológiai tanár, Marosi atya pedig mint magyar lelkész az
egyházmegyétôl kapott fizetést. Mivel nekem nem volt külön státuszom
vagy megbízatásom a klagenfurti egyházmegyében, megélhetésemet
lelkigyakorlatok tartásával és lelkipásztori kisegítésekkel próbáltam
biztosítani. Ha egyik vagy másik plébános megbetegedett, vagy
halaszthatatlan elfoglaltsága miatt vasárnap nem tudta ellátni
lelkipásztori teendôit, a püspöki helynökség engem kért fel
helyettesítésre. Alkalmam nyílott tehát arra, hogy megismerjem
Karintia műkincsekben gazdag templomait, festôi fekvésű helységeit,
plébániáit, és betekintést nyertem az egyházmegye lelkipásztori
életébe. Sok örömöt találtam ebben a munkában, csak a téli hideget
viseltem nehezen. Pedig igen gyakran azzal vezetett be a távollevô
plébános nôvére vagy házvezetônôje a hetek óta fűtetlen vendégszobába,
hogy ,,Meglátja, hamarosan, jó meleg lesz ám, mert már egy órával
ezelôtt begyújtottam''. Ilyenkor már tudtam: felöltözve kell
lefeküdnöm, ha nem akarok egész éjjel dideregni. A magas hegyek között
fekvô régi plébániaépületek vendégszobáiban legalább 24 órára volt
szükség arra, a falak ne ontsák a fagyos hideget.
     A kisegítések során figyeltem fel az újkeletű szekták
tevékenységére, amelyek a nyugat-európai fiatalok körében már akkor
próbáltak terjeszkedni. Hogy megfelelô választ tudjak adni a szekták
által felvetett problémákra, igyekeztem felkeresni elôadásaikat,
rendezvényeiket (legalább is addig, amíg nem kellett belépési vagy
részvételi díjat fizetni) és gyűjtöttem kiadványaikat. A szektákról
szerzett ausztriai ismereteimet késôbb Rómában elmélyítettem és
kamatoztattam a Vatikáni Rádióban ,,Szekták? Új vallások?'' címmel
elhangzott magyar nyelvű sorozatban valamint a Hitvédelmi füzetek
című, Szegeden megjelent kiadványsorozatban.
     Klagenfurti tartózkodásom kezdetétôl részt vettem az egyházmegye
által fenntartott Lebensberatung (életviteli tanácsadó) munkáiban.
1977-ben pedig kiképeztem a karintiai Telefon-seelsorge (Telefon
lelkisegély) elsô munkatársait, és magam is hetente több órát
töltöttem ebben a telefonos lelkisegély szolgálatban. Így nem szakadt
meg teljesen a kapcsolatom a pszichológiával sem.
     P. Ôry Miklós 1984 februárjában bekövetkezett halála után vettem
át a Szolgálat szerkesztôségét. 1984 szeptember végén elhunyt Kardos
Klára is. 1984 februárjától 1986 tavaszáig mint karintiai magyar
lelkész és a Szolgálat szerkesztôje még Klagenfurtban dolgoztam.
Teleki Béla lett mellettem a segédszerkesztô, s mintegy fél éven
keresztül P. Hevenesi János SJ is kijött Ausztriába, hogy a könyvek
fordításában, kiadásában segítsen. 1986-ban az osztrák jezsuiták
emberhiány miatt megszüntették a klagenfurti rendházat. A klagenfurti
püspök szerette volna elérni, hogy a magyar jezsuiták és a spittali
magyar lelkész továbbra is az egyházmegyében maradjanak. Ennek
érdekében minden anyagi támogatást megígért. Mi mégis úgy láttuk, hogy
a rendházhoz kapcsolt templom lelkipásztori gondozása hosszú távon
megnehezíti a magyar katolikus egyház érdekében kifejtett munkáinkat,
és úgy döntöttünk, hogy átköltözünk Bécsbe, ahol nagyobb volt a magyar
katolikus közösség, több lehetôséget adva a magyarországi kapcsolatok
ápolására. P. András Imre SJ és Ujváry Julika, a Jézus Szíve
Társasághoz tartozó testvér (népleány) közreműködésével és Valentiny
Géza prelátus támogatásával, fôleg pedig az észak-amerikai magyar
jezsuiták anyagi segítségével sikerült megfelelô irodát szerezni
Bécsben, ahova 1986 tavaszán költözött át a Szolgálat szerkesztôsége
és kiadóhivatala. Az átköltözés és a munka bécsi megszervezése sok
fáradságba került. Bécsben még két évig vezettem a folyóirat és a vele
járó könyvek szerkesztését, de utána fiatalabb erô, Teleki Béla vette
át ezt a munkát.

               Új munkaterületek és végre itthon

     László István, burgenlandi püspök, már 1986-ban kérte P. Hegyi
Jánost, aki abban az idôben, a külföldön élô magyar jezsuiták
tartományfônöke volt: jelöljön ki valakit a magyar jezsuiták közül,
aki az egyházmegye Bécsben működô papnevelô intézetében
(szemináriumában) ellátja a lelki igazgató (spirituális) feladatát.
Mivel László püspök az elôzô évtizedek során rendkívül sokat segített
a magyar menekülteken és jelentékenyen támogatta a Szolgálat munkáit
is, P. Hegyi erkölcsi kötelességének érezte, hogy eleget tegyen a
kérésnek, és Teleki Bélát küldte a burgenlandi szemináriumba. Két év
múlva cseréltünk: Teleki vette át a Szolgálat szerkesztését, én pedig
1988 októberétôl 1992 nyaráig a burgenlandi egyházmegye
szemináriumának lelki igazgatójaként dolgoztam Bécsben. A munkát
szerettem, és a német nyelvvel is eléggé megbarátkoztam. A burgenlandi
szeminaristák között nem volt magyar ajkú. Közben felvettek két magyar
menekült diákot és egy felvidéki, Komáromból származó magyar fiút is,
de sajnos egyik sem tartott ki, egyikbôl sem lett pap.
     A kommunizmus bukása után jelentkeztem a magyar
tartományfônöknél: készen állok arra, hogy életem hátra levô évei
során Magyarországon dolgozzam. Elfogadta jelentkezésemet, de --
érthetô módon sürgôsebbnek tartotta, hogy minél többen és minél elôbb
térjenek haza a külföldön élô fiatalabb és teljesen munkaképes magyar
jezsuiták. Nem kívánta feladni azokat a külföldi munkahelyeket sem,
amelyek fontosak a magyar egyház szempontjából. Ilyen megfontolások
alapján arra kért a tartományfônök, hogy ne azonnal térjek vissza
Magyarországra, hanem vegyem át -- pár évre -- P. Szabó Ferenc helyét
a Vatikáni Rádiónál. Ôt bízták meg azzal, hogy a Szolgálat folyóirat
utódját, a Távlatok-at immár Magyarországon szerkessze és jelentesse
meg a körülmények által megkívánt módosításokkal.
     Mivel tudtam olaszul, átvettem P. Szabó helyét Rómában, és 1992
nyarától 1996 március közepéig a Vatikáni Rádió magyar tagozatát
vezettem. Ez a munkakör számomra nemcsak teljesen új, hanem nehéz
feladatot is jelentett mind korom, mind pedig hazámtól és a magyar
nyelvtôl való több évtizedes távollét miatt. A feladatot fôleg
munkatársaim áldozatos és hatékony együttműködésével tudtam
valamiképpen ellátni.
     Rádiós munkáim befejezése után négy hónapos szabbatikumot
(,,szabad évet'') kaptam, hogy pszichológiai ismereteimet
felfrissíthessem. Arra gondoltam ugyanis, hogy így jobban
gyümölcsöztethetem szakképzettségemet Magyarországon.
     1996 júliusában, 50 évi távollét után költöztem vissza
Magyarországra. Egy éven keresztül Budapesten, a Jézus Szíve-
templomban voltam kisegítô lelkipásztor, és ismerkedtem a magyar
helyzettel. Az 1996/97-es tanévben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem
Hittudományi Karán, valamint a Piarista Rend Fôiskoláján tanítottam
pszichológiát. Jelenleg pedig -- 1997 szeptemberétôl -- helyettesként
Pécsett, a Püspöki Papnevelô Intézetben vagyok lelki igazgató és
tanítok lelkipásztori pszichológiát a Hittudományi Fôiskolán.
Kéthetenként felutazom Pestre, mivel a Pázmány Péter Katolikus Egyetem
Hittudományi Karán is folytatom a tanítást. Isten segítségével tehát -
- legalábbis egyelôre -- nem unatkozom.

* Közülünk már csak  P. Hauser József  SJ működik Dél-Brazíliában,
  Săo Leopoldóban. A dél-brazil jezsuita rendtartomány vezetése alatt
  álló UNISINOS egyetem kiérdemesült biológiatanára. Ugyancsak a déli
  rendtartományban dolgozott  P. Kövecses Géza SJ, aki nagy
  megbecsülésnek örvendett a papnevelés terén kifejtett munkája
  miatt: pszichológiai tanulmányait kamatoztatta a lelkivezetésben.
  Még nem volt ötven éves, amikor elhunyt. Săo Leopoldóban temették
  el. Homoródi Ottó, aki a dél-brazil provinciában fejezte be a
  teológiát, rövid idô után visszatért Európába és elhagyta a rendet.
  -- A közép-brazil rendtartományban tanított filozófiát -- elôbb
  Nova Friburgóban, majd Săo Paulóban, végül pedig a Rio de Janeirói
  Katolikus Egyetemen --  P. Schwab András SJ-t Rio de Janeiróban
  temették el. P. Pesti József SJ szintén a közép-brazil
  rendtartományban kezdte meg dél-amerikai működését. Mivel egészsége
  nem bírta a brazil klímát, hamarosan Argentínába költözött, és ott
  halt meg 1997 decemberében. -- Pár évvel utánunk érkezett
  Brazíliába P. Ruff János SJ, aki szintén filozófiát tanított. Élete
  végén visszatért Németországba és Schrobenhausenben volt kórház-
  lelkész. Ott temették el.
========================================================================
Bóday Jenô: A Szeretet Társaságában


     Budapesten születtem, 1912. április 28-án. Édesapám, Bóday Jenô
postafôellenôr volt, 1881-ben született. (Apja Bóday Dániel, anyja
Pécsvárady Karolina.) Édesanyám Buda Lujza 1883-ban született. (Apja
Buda Lajos, anyja Peschl Magdolna.) Római katolikusnak kereszteltek az
erzsébetvárosi templomban.
     Az elsô elemit magánúton végeztem, ez már az 1919-es kommunizmus
idején volt. Emlékszem, hittanból nem lehetett vizsgázni. Az iskolából
hazajövet 1919-ben lelkesen énekeltem, hogy ,,Fel, fel ti rabjai a
földnek''. Amikor anyám  meghallotta, annyit mondott; ,,fiam, a dallam
nem rossz, de a szöveget hagyd el. A forradalom olyan, mint mikor a
botot megfordítják, ami lent van, az felkerül, ami fent van, lekerül,
de ami a terhet viseli, az középen van''.
     1920-ban, 8 éves koromban nagy élmény volt látni az Andrássy úton
a felvonuló felszabadító hadsereget, a fehér lovon ülô Horthy Miklós
kormányzót. Ebben az évben kikerültem Hollandiába, ahol a magyar
gyerekeket egy kis felerôsítésre holland családok fogadtak be.
     A negyedik elemi után gimnáziumba kellett volna járnom, de mivel
a nyáron édesanyámmal a Felvidéken voltunk, már nem jutottam be a
középiskolába, ezért az ötödik osztályba írattak. 1923-ban ünnepeltük
Petôfi születésének 100. évfordulóját. A márciusi ünnepélyen nekem
kellett elszavalni Petôfi versét: a ,,Kárpátoktól le az Al-Dunáig egy
bôsz üvöltés, egy vad zivatar, szétszórt hajával, véres homlokával,
áll a viharban, maga a magyar''.
     Szüleim a reálgimnáziumba írattak, mert nem akartam latinul
tanulni. Én nem akarok sem pap, sem orvos lenni, mondottam. De a
reáliskolát áthelyezték és délután helyett reggel 8-kor kezdôdtek az
órák, ráadásul  oda villamossal kellett volna mennem. Ez volt az oka,
hogy a közeli Szent István Gimnáziumba írattak be.
     Harmadikos voltam 1926-ban, mikor húgom iskolájában -- aki 1917.
január 1-én született és három hónapig szintén kint volt Belgiumban --
egy tanítónô bejelentette, hogy aki a belga szüleinek levelet akar
írni, az keresse fel ôt a lakásán. Édesanyámmal és húgommal én is
elmentem megíratni a belga levelet. Jenô, nem akarsz Belgiumba menni?
Nézett reám a tanítónô, de nem három hónapra, hanem 10 évre, ott
kitaníttatnak téged. Én lelkesen vállalkoztam rá, magam elôtt láttam a
biciklit, s a szüleim nem merték vállalni, hogy ebben
megakadályozzanak.
     Egypár fényképet adtunk a tanító néninek, az elküldötte a húgának
Belgiumba, aki a fényképekkel befogadó családot keresett.
     Mouscron városában volt egy püspöki gimnázium, ennek az
igazgatója,  Jozeph Morel abbé vállalta, hogy gondoskodik rólam. Így
történt, hogy 1926-ban, 14 éves koromban megérkeztem a kollégiumba.
     Volt ott már egy magyar kislány, a 8 éves Syeinhüber Kamilla. A
konyhát és a hálótermeket apácák gondozták. Azoknak az oltalmában volt
a kislány. Én is kaptam egy nôvér-mamát, aki gondoskodott rólam.
Észrevettem, hogy esténként a kislányt a kedvesnôvér, (aki gondját
viselte) bevezette az igazgató úrhoz. Érdeklôdtem, hogy miért, a
válasz az volt, hogy ilyenkor szokott Kamilla keresztecskét kapni a
homlokára. Másnap, mikor láttam, hogy kijött az igazgatótól, magam is
kopogtattam az ajtón, hogy keresztecskét kérjek. Ez bensôségesebbé
tette kapcsolatomat ,,nevelôapámmal''.
     Nehézséget okozott, hogy nem tudtam semmit franciául, németül
beszéltem valamit, hisz anyai nagyanyám csak németül tudott, és egy
házban laktunk a keresztapámmal, aki Bajorországból jött és
|zemvezetôként dolgozott a gumigyárban.
     Egy pár szónál többet ô sem tudott magyarul, mivel egy házban
laktunk, így elég jól megtanultam németül. Ez segítségemre is volt,
mert az egyik fôtisztelendô úr, aki felügyelô volt, és aki vállalta,
hogy megtanít franciául, szintén tudott németül.
     Az elsô évben, míg a gyerekek elôadáson voltak az osztályokban, a
felügyelô tanár úr velem foglalkozott. Egy évet töltöttem a
szobájában, míg a többi gyerekek az osztályokban voltak. Ô tanított
meg franciául. A második évben már rendes tanuló voltam.
     A gyerekek hamar megtudták, hogy németül is tudok, és ahogy én
mondtam: ,,Mein Onkel ist ein Deutcher'', németnek tekintettek.
,,Sálboschs Lelekeroste bist'' lett a nevem. Magyarul: ,,piszok német,
ronda vörös dög''. A játékból is kiestem, mert nem értettem, hogy
mikor kell futni, és itt ,,vaj és margarin'' lett a nevem, vagyis aki
nem számít. Ôszintén szólva ez lett a szerencsém. A szabadidômben,
mikor együtt kellett volna játszani a gyerekekkel, én félrevonultam a
kápolnába. Három imakönyvem volt; a Sík--Schütz imakönyv, egy Szent
József imakönyv és Popp Ede imakönyve a Gyermek Barátnál. Ezeket az
imakönyveket forgattam, így tanultam meg, hogy mennyire szeret minket
az Isten. Sajnálattal kellett megállapítanom, hogy ezt milyen kevesen
tudják. Minden reggel mentünk misére, és így napi áldozó is lettem. 16
éves koromban visszaemlékeztem arra, amit Máriaremetén hallottam a
mise után. A plébános atya kérte, hogy a híveim imádkozzanak
hivatásokért, mert kevés a pap.
     Alkura keltem a jó Istennel, pap leszek, mondottam, ha megadja,
hogy az apám, aki református volt, katolikussá lesz és egy bizonyos
családi ügy rendezôdik. 1930. december 3-án apám hirtelen meghalt.
     Temetésére Magyarországra jöttem, harminchat órát hozott a vonat,
a temetése napjának reggelén érkeztem haza.
     Karácsony után visszamentem Belgiumba, és magammal vittem a
húgomat, akit egy zárdában sikerült elhelyezni. Ott volt két évig,
megtanult franciául, ez lett a kenyere.
     1932-ben befejeztem tanulmányaimat és visszajöttem
Magyarországra.
     Bízva Isten irgalmában, hogy édesapámon könyörül, elmentem az
esztergomi konkurzusra, hogy felvételt nyerjek a szemináriumba. 70
jelentkezô volt és vagy 27-et vettek fel. Mind színjeles
érettségizetteket. Tôlem a magyar érettségit kérték, és ígérték, hogy
feltételesen felvesznek, de az érettségit meg kell szereznem.
     Hogy évet ne veszítsek 1932-ben beiratkoztam a Pázmány Péter
Tudományegyetem teológiai fakultására rendkívüli hallgatóként. Az évet
becsülettel elvégeztem, és levizsgáztam a megfelelô tárgyakból.
     1933 ôszén jelentkeztem a Verbôczi reálgimnáziumba, hogy letegyem
az érettségit. A feltétel az volt, hogy elôzôleg tegyem le a
különbözeti vizsgát a négy éves magyar anyagból, földrajzból, majd ezt
követôen a teljes írásbeli és szóbeli érettségit. Én mindent franciául
tanultam, így bizonyos kockázattal járt az érettségim. De átmentem a
felvételi vizsgákon, és sikerült az érettségit letenni jó eredménnyel,
egy hármasom volt fizikából. Közben Máriaremetén házat építettünk, ami
ugyancsak romantikus vállalkozás volt. 1934-ben jelentkeztem a
jezsuitáknál, ahová 10 napon belül felvettek.

                Jezsuita hivatásom kialakulása

     Még Belgiumban történt, hogy az egyik lelkigyakorlatot adó atya
ajánlotta, hogy mindenkinek legyen egy jelszava. Több ilyen jelszót
mondott, én azt választottam, hogy ,,Mindent Isten nagyobb
dicsôségére''. Ezt minden füzetemre és dolgozatom elejére felírtam
anélkül, hogy tudtam volna, kinek a jelszava ez.
     Volt a tanulmányi teremben egy szobor Berchmans Szent Jánosé, aki
az egyik közeli faluban született, és aki a kis dolgoknak volt a
művésze. Egy idôben szó volt arról, hogy barnabita leszek. Ez a rend
szeretett volna Magyarországon letelepedni. Szándékukban állt ott
működni, ahol nagyobb a szükség és a remény Isten dicsôségére valamit
tenni.
     Az ilyen ejtôernyôs alakulat, ez is nagyon tetszett. Fel is
vettek volna , de hat évet Rómában kellett volna tanulnom az érettségi
után.
     Édesanyám hallani sem akart arról, hogy hat évi távollét után
újabb hat évig külföldön éljek. Egy beszélgetés alkalmával a barnabita
rendfônök nagy elismeréssel nyilatkozott a jezsuita atyákról; ,,Oh les
Jésuites''. Utolsó éveimben kezembe került Mateo atyának ,,Trónra
emelés'' című munkája. Nagy tisztelettel voltam az Úr Jézus Szentséges
Szíve iránt.
     Egyetemista koromban tagja lettem a Mária Kongregációnak, amit P.
Tornyos jezsuita vezetett. Itt közvetlenebb kapcsolatba jutottam a
jezsuita atyákkal. Elismeréssel hallottam keresztanyámtól, hogy a
jezsuiták milyen jó gyóntatók. Magam is hozzájuk jártam egyetemista
koromban. Gyakran jártam a Jézus Szíve-templomban, és nagy benyomást
tett rám a Jézus Szíve-körmenet.
     Mindezek az élmények öntudatlanul is a jezsuita rend felé
vezettek. Mindezt csak belépésem után értettem meg. Itt vált elôttem
világossá, hogy a jó Isten már rég erre az útra készített elô.
     Az otthoni elválás nem volt könnyű. Özvegy édesanyám és 17 éves
húgom egyedül maradtak a máriaremetei új házunkban. Szegény anyám
többször meglátogatott a Manrézában és sírva kérdezte: ,,Édes fiam,
mikor jössz haza?'' A válaszom ez volt: ,,Édesanyám, itt az én helyem.
Amikor Jézus vitte a keresztet, az édesanyjának is nehéz volt!''
     A jó Isten megadta, hogy amikor édesanyám nehéz helyzetben volt,
valamiképpen mindig tudtam rajta segíteni. Többször megtapasztaltam,
hogy a jó Istent nagylelkűségben nem lehet felülmúlni. 1945
februárjában ott álltam szemben a Ferenc József híddal, magam sem
tudom, hogy kerültem oda, egyszer csak látom, hogy egy idôs asszony
húz egy négykerekű stráfkocsit, amit egy fiatal leány tol. Édesanyám
és a húgom volt. A karácsonyi idôre, amíg én az inas gyerekeket gyalog
elkísértem Gyôrig, édesanyámnak Pesten kerestem lakást. Most úton
voltak vissza Albertfalvára, a stráfkocsin szállították kis
motyójukat. Mondanom sem kell, hogy még nagy út állt elôttük és én
boldogan toltam a kiskocsit -- akkor még reverendában jártunk --,
egészen az otthonukig. 1952-ben sógoromat, húgomat és anyámat -- ekkor
mindketten anyámnál laktak --, kitelepítették Konyárra. Onnan írtak
nekem egy levelet Kanadába, a feladón ez állt: Mártírok útja. Egy
nyári konyhában kaptak helyet, ahol tehéntrágyával fűtöttek, amit a
mezôn kellett összeszedni. Kétségbeesett levelet kaptam anyámtól, nagy
ákom-bákom betűkkel; ,,Hiszek Istenben, hiszek az örök Hazában,
képeddel alszom és képeddel álmodom. Több csomag már nem kell.''
Mondanom sem kell, milyen mérhetetlen fájdalmat jelentett. Innen írta
anyám: ,,Ebben a kicsi faluban tanultam meg, milyen hatalmas az
Isten''.
     Édesanyámhoz mély kapcsolatok fűztek. Nehéz éveket éltünk, az
elsô háború befejezése után anyám sokat dolgozott, nôi szabó volt a
képesítése szerint. Nagyon ügyes volt, és sokat dolgozott. Emlékszem a
varrógépnek volt egy takarója, az volt rá varrva; ,,A munka nemesít''.
Mint gyerek elnéztem azt a takarót, nekem nemigen volt az ínyemre a
munka. De nézve a terítôt és látva anyám áldozatkész életét, be
kellett látnom, hogy van kapcsolat a vállalt munka és a lelki nemesség
között. Egy alkalommal, még  gyermekként elnéztem, mint varr az anyám,
közben látom, hogy egy-egy gombostűt beleszúr egy párnába,
érdeklôdéssel kérdeztem; ,,mit csinál, anyuka?'' ,,Tudod, fiam, én így
imádkozom a rózsafüzért, 10 gombostű egy tized''. Sokáig csak a
fájdalmas olvasót ismerte. Évekkel késôbb én tanítottam meg az
örvendetes és a dicsôséges titkokra. Sokat mesélt nekünk. Nagyon
gyakran kikérte a véleményemet. Ha jól láttam meg valamit, megdicsért,
ha tévedtem, kijavított. Ez arra késztetett, hogy figyelmes és
körültekintô legyek.
     Egy alkalommal együtt mentünk az utcán, és én anyámhoz fordultam;
,,Anyuka, kérdezze meg, hogy ez milyen utca!''. Rám nézett és
szokatlan keménységgel mondotta: ,,édes fiam nincs neked szád, nem
tudod te megkérdezni, te is olyan gyáva vagy mint a többi férfi? Gyáva
népnek nincs hazája''. Egy életre megjegyeztem.
     Egy alkalommal a domonkos atyáknál jártunk. Megjelentünk a
sekrestye ajtóban, az ablaknál ott állott Badalik Bertalan atya.
Körülötte a Margit-kör leányai. Az atya, aki különben rendkívül bájos
ember volt, úgy állott ott a csacsogó leányok között, mint egy
márványszobor. Amikor minket meglátott, felénk fordult barátságos
mosollyal, és kérdezte, hogy mit óhajtunk. Anyám mondta, hogy ,,Misét
szeretnénk szolgáltatni''. Erre az atya a csengôhöz nyúlt, rögtön jön
a testvér és elintézi, mondotta. Majd megkomolyodva ott állt a leányok
között. Mikor kijöttünk, ezt mondta anyám; ,,Láttad fiam ezt a papot,
milyen tartózkodó azokkal szemben, akik kedvesek hozzá, és milyen
kedves ahhoz, aki tartózkodó''. Ez  életre szóló tanulság volt a
számomra.
     A noviciátusban felismertem, hogy az Úristen valóban ide
vezetett. Húszan voltunk novíciusok, ezek között volt Kaszap István
is, aki mély benyomást tett rám. Különösen csodáltam
tornamutatványait.  Belgiumban, ahol a középiskoláimat végeztem,
ilyesmi nem volt. Egy ôrmester jött be idônként az iskolába,
tornagyakorlatokat diktált, azzal a megjegyzéssel, hogy ennek majd
hasznát veszik a katonaságnál. Majd kimentünk az udvarra, jól
megfuttatott bennünket, ez volt a torna. Volt ugyan az intézetnek egy
tornaterme bordásfallal, de azt soha nem használtuk testedzésre.
     Szomorúan érintett bennünket Kaszap István betegsége. Egyszer
meglátogattam ôt a kórházban, azon gondolkoztam, mivel fogom
megvigasztalni, de ô vigasztalt bennünket. Egy alkalommal, amikor a
kórházból hazalátogatott, együtt ültünk a padon. Elnéztem ezt a fiút,
aki atlétatermettel, legyôzhetetlennek látszó erôvel jött közénk, és
most szomorúan, megtörten ült ott a padon, de nem panaszkodott.
     Utoljára a Manréza kijáratánál láttam, amikor elhagyta az
intézetet. Mélységes benyomást tett rám, amit magammal vittem az
életbe.
     A noviciátus nagy élmény volt számomra. Csodálatos volt az a
testvéri közösség. Egyszer felmerült bennem az a gondolat, mit kell
nekünk egymásban szeretni. Úgy éreztem, hogy a helyes válasz: ,,Azt
kell egymásban szeretnünk, amit az Isten szeret bennünk, hogy
halhatatlan lelkünk van és az övéi vagyunk''.
     Tekintettel arra, hogy egy évet a Pázmány Tudományegyetemen
végeztem a noviciátus második évében, átkerültem a retorikára, ahol
szónoklástant tanultunk. Ekkor került hozzánk Endrôdy László P. Alaker
György helyére. P. Alakert Szegedre helyezték szónoklattan tanárnak P.
Bús helyére, aki Szegeden meghalt. Endrôdy László nagyon tehetséges és
nagyon lelkes tanár volt. Nagy érdeklôdéssel fordult Kaszap István
emlékeihez. Életében is találkozott vele, és életét olyannak találta,
amelyet érdemes írásban is megörökíteni. Belgiumban mondotta, ahol
elôzôleg tanult, az volt a szokás, hogy ha egy neves ember halt meg,
megírták az életrajzát, hogy így általa hivatásokat ébresszenek.
Kaszap István életét erre nagyon alkalmasnak találta. Szorgalmas
kutatómunkát végzett, és 1936-ban már megjelent a könyv. Kiadását nem
igen akarták vállalni, és így a Manréza házinyomdájában lett
kinyomtatva. Késôbb ez a könyv 100 000 példányban is megjelent.
Endrôdy Lászlónak az volt a meggyôzôdése, hogy Kaszap István olyan
valaki, mint Lisieux-i Kis Szent Teréz. És igaza volt.
     A következô évben, 1936 ôszén a filozófiára kerültem, amely akkor
Budapesten a Horánszky utcában volt. Élô, eleven közösségben éltünk.
     1938-ban volt az Eucharisztikus Kongresszus, tagjai lettünk az
énekkarnak és a rendezôségnek. Werner Alajos tanított minket
lélegezni. Jómagam csak torokból tudtam beszélni, ezért hamar
berekedtem, és rikácsoló lett a hangom.
     A déli rekreációban rendszeresen tartottunk szónoklat-próbákat,
,,tónust''. Én is részt vettem a gyakorlatokon. Így történt egyik
alkalommal, hogy megtaláltam a helyes beszédmódot. Azóta akár egy órát
is beszélek rikácsolás nélkül fejhangon.
     Nagyon tanulságos volt számomra ez a tapasztalat. Errôl a három
évrôl és az Eucharisztikus Kongresszus emlékérôl sokat tudnék írni.
Két mozzanatot szeretnék megemlíteni. Az egyik a nagy dunai
körmenettel kapcsolatos.  Rendezôk voltunk. Ekkor történt,  hogy a
vezetôség  P. Virággal felkerült a hajóra, amely az Oltáriszentséget
vitte. Én a parton maradtam. Mikor a hajó visszafelé jött, hogy ne
legyen torlódás a menetben, vettem a bátorságot, hogy a menetnek azt a
részét, amely a parton maradt, elindítsam és így amikor a hajó
megérkezett, torlódás nélkül felfejlôdhetett a menet.
     A másik eset a zárókörmenet alkalmával történt. Zuhogó esô
szakadt a nyakunkba. Úgy átáztam, hogy nem volt a testemen egy
tenyérnyi száraz hely. Csodálatos volt az emberek fegyelmezettsége.
Mindenki kitartott a menetben. A járdán is álltak emberek. Az egyik
fôherceg, aki katonaruhában volt, visszautasította az esernyôt. Katona
nem mehet esernyô alatt. Pacelli bíboros az Oltáriszentséget a
baldachin alatt vitte. Mikor a körmenet elért a Hôsök terére, a
bíboros felment az oltárhoz, ott áldást adott, és jött lefelé. Nekem
jutott az a szerep, hogy utat nyissak számára. Mikor leértünk a lépcsô
végére, alkalmam volt megcsókolni a kezét. Ezek az események nekem
élményt jelentettek, és hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy valamire
engem is felhasznált.

     1939 ôszén a magisztériumi év letöltésére a pécsi Pius
Gimnáziumba kerültem az igazgató úr irodájába. Ebben az évben
gyorsírást is kellett tanítanom a negyedik osztályban. P. Selmeczy
volt a fônököm, akinek a naptár elkészítésében is segédkeztem.
     Sok szép emlékkel gazdagodtam.
     1940 ôszén Szegedre kerültem a teológiára, itt négy évet
töltöttem. A harmadik év nyarán 1943. június 25-én pappá szenteltek a
szegedi Dómban.
     Ez volt Glattfelder püspök utolsó szentelése. Mint felszentelt
pap több alkalommal misét kellett mondanom a tanyákon. Újmisémet
június 27-én a budapesti Mária utcai Jézus Szíve templomban mutattam
be. Kézvezetôm P. Bôle Kornél domonkosrendi atya, az ünnepi szónok
pedig Varga László S.J. volt.
     Az újmisémen a pesti inasok közül is többen részt vettek, és
egyik közülük felment a szószékre, és onnan készített remek
felvételeket.
     A teológia harmadik évében felkerestem P. Borbély Istvánt, a
rektorunkat, azzal a kéréssel, hogy szeretnék a munkás ifjúság
lelkipásztora lenni.
     Belgiumban a tanulmányi éveim alatt megismerkedtem a JOC
munkásmozgalommal, és úgy éreztem, hogy az megfelelô munkakör lenne
számomra. Ebben az idôben Kerkai atya a KALOT vezetôje volt, P. Varga
László az EMSZO-ban dolgozott. P. Elzasser révén már filozófus
koromban megismerkedtem a KIOE-vel, amelynek Budapesten hat
tanoncotthona volt, és többen a központi tisztviselôk és iparosok
kongregációjából segítették a mozgalmat. P. Borbély helyeselte
elhatározásomat, és egy napi gondolkozás után megadta beleegyezését.
Így történt aztán, hogy én vezethettem a szegedi iparos ifjak
kongregációját, és bejáratos lettem ottani tanoncotthonba.
Licenciátusi dolgozatomnak a címe: Az ,,In Christo'' kifejezés
értelmezése Szent Pál írásaiban. A dolgozatommal nehezen készültem el,
és így eltolódott a grádus vizsgám, melyet a nagyvakáció alatt tettem
le egy erre összehívott bizottság elôtt.
     A következô években a munkásifjúság lelkipásztora lettem, és
beköltöztem a KIOE központjába, a Gát utcába.

       KIOE Katolikus Ifjú Munkások Országos Egyesülete

     Az  ,,O'' országost jelent, mert az országban mindenütt voltak
helyi egyesületei. Az ,,O'' azért is került a nevébe, mert volt egy
másik egyesület is, a KIE, Keresztyén Ifjúsági Egyesület, amely
protestáns volt. A munkás ifjúsági mozgalom Belgiumban  kezdôdött.
Josef Cardijn indította el 1906-ban, ô szegény munkás fia volt. Az
apja, aki írni-olvasni nem tudott, tüdôbajos lett. A 14 éves fiúnak
munkába kellett volna állnia. Sírt, mert pap szeretett volna lenni. Az
apja visszament a gyárba, de csak 4 évig bírta. A fiú apja halálos
ágyán megígérte, hogy egész életét a munkásifjúság felemelésére fogja
szentelni.
     1906-ban szentelték pappá. Belátta, hogy reverendában nem tud a
munkásifjúság körébe menni. Ekkor ráébredt, hogy a munkásifjúság
apostolai csak munkásifjak lehetnek. Foglalkozni kezdett négy-öt
fiúval. Létezett már ebben az idôben az Ozanám által létrehívott Páli
Szent Vince Társulat. Egyetemisták kettesével hetenként felkerestek
egy családot, beszélgettek velük és segítették ôket, ahogy tudták.
Havonta összejöttek és megbeszélték tapasztalataikat. Cardijn minden
csoporthoz beosztott egy-egy munkásfiút. A feladatuk az volt, hogy
figyeljék meg a körülményeket és értékeljék. Mikor összejöttek,
beszámoltak arról, amit láttak. Azt kiértékelték, és megbeszélték az
orvoslást. Így alakult ki a ,,Láss, ítélj, cselekedj''-módszer.
     Cardijn a fiúkat hatos, nyolcas csoportokba osztotta. Egyet
kiválasztott közülük, akivel külön is foglalkozott. Ez lett a
csoportvezetô.
     Megbeszélésre került egy szentírási rész: Mit mondott Jézus
hallgatóinak? Mit akar mondani nekünk? Mi volt a megfigyelés tárgya?
Mit láttak, mit tapasztaltak egy adott kérdésben. Mi ebben a jó, mi a
rossz? Kiértékelés. Ítélj! Mi az orvoslás? Mit kell cselekedni?
     A fiúk megtanultak logikusan gondolkozni, beszélgetni. Ezután
elmondották élményeiket. Mit láttak? Azt hogyan ítélték meg és mit
cselekedtek. Remek megfigyelôkké váltak, és ötletes megoldásokat
találtak. Ezekbôl a fiúkból lettek a legjobb üzletvezetôk,
csoportvezetôk, apostolok.
     Belgiumi diákéveimben ismertem meg a mozgalmat.
     1944 decemberében megtudtam, hogy az inasokat a tanoncotthonból
nyugatra viszik. Engedélyt kaptam, hogy elkísérhessem ôket. Gyalog
indultunk Gyôr felé, december 24-én érkeztünk Gyôrújfaluba, s egy
majorban kaptunk szállást. Itt töltöttük karácsony éjszakáját.
     A faluban nem volt pap, de volt egy nagyon szép templom. Itt
allomásoztunk, amíg az oroszok ide nem jöttek. Ez nagypénteken
történt. Addig én voltam a falu papja. Ezidôben történt, hogy két
aknára futott férfit szekérre tétettem. Zsámbékra vittük ôket az
orvoshoz, de nem tudtak rajtuk segíteni. Mindkettôt egyszerre
temettük.
     Az oroszok közeledtének hírére a leventék tovább mentek nyugatra.
Én maradtam Gyôrújfaluban. Ezidô alatt bejártam Gyôrbe Szeghy
kármelita atyához, aki a gyóntatóm volt. 1945 húsvétján
visszalátogattam, és elvégeztem a templomban a húsvéti szertartást.
     Visszatérve Budapestre a KIOE mozgalom feloszlatásáig a fiúkkal
dolgoztam. Jártam az országot, és képeztük az úttörôket. Miután ezt a
mozgalmat is betiltották, missziós beosztást kaptam.
     1946-ban a Rákosi-rezsim megszüntette ezt a mozgalmat, emiatt a
Mária utcába kerültem, népmisszionáriusi beosztást kaptam. Így
kerültem el Nyíregyházára, Hejôcsabára és több más helyre.
     1947-ben P. Borbély provinciális Kispestre helyezett
házgondnoknak, ahol egy évet töltöttem. P. Jámbor házfônöksége alatt,
ekkor építettük az új kultúrházat.
     1948-ban a Manrézába kerültem, hogy ott töltsem le a 3.
próbaévemet P. Csávossy vezetése alatt. Itt történt, hogy felkerestem
P. Dombi atyát, aki többször megjelent köztünk a Manrézában. Teológiai
éveim alatt kezembe került P. Jungmann könyve a Fró Botschaft, amely
hibáztatja a hitoktatási módszerünket, mondván, hogy túlságosan
statikus és nem fejezi ki  a kereszténység lényegének örömét és
dinamikáját.
     Ekkor elmentem P. Dombihoz, megmutattam Szent Pál-i dolgozatomat
és arra kértem, hogy a probáció után foglalkozzon velem egy évig.
     A nácik és a kommunisták célkitűzéseinek megfogalmazása célratörô
lendületet tartalmaz. Segítsen engem, hogy a kereszténység lényegét
Szent Pál gondolatai szerint szintén dinamikus módon fogalmazzuk meg.
P. Dombi válasza az volt, hogy amit egy emberrel tudok megtenni, azt
tízzel is megtehetem. Keressek még kilenc más tagot.
     Az ügy számára sikerült megnyernem Tamás Jánost, Rózsa Elemért,
Horváth Józsefet és volt novícius társamat, Bálint Józsefet.
     Ezzel magamat is beszámítva öten lettünk. P. Dombi leutazott
Mezôkövesdre, ahová P. Tüll provinciális internálva volt. Az eredmény
az lett, hogy miután Rómában elôterjesztették az ügyet, megalakult a
Biennium Operariorum. A harmadik próbaévem befejezése után
munkaközösségünk a pesti Házgyárban nyert elhelyezést. Az elsô három
hónapban a téma ,,A Szent Ignác-i lelkigyakorlatok és Aquinói Szent
Tamás választási módszere'' volt. Keményen folyt a munka, és minden
szombaton érdeklôdôk jelenlétében beszámolót tartottunk a heti
munkáról.
     1950-ben tartottam népmissziót Somoskôújfalun és Miskolc mellett
Hejôcsabán. Ezek már nehéz idôk voltak.
     1950 júniusában már kezdték összeszedni Dél-Magyarországon a
szerzeteseket. Elérkezett a Jézus Szíve-körmenet ideje. Du. 4 órakor
jött meg az engedély, hogy a körmenet csak a Mária utca és Horánszky
utca közötti épülettömböt kerülheti meg. Elôzô nap a házgondnok
mindnyájunknak bizonyos pénzösszeget adott rendelkezésünkre, és
szigorú parancs volt, hogy éjszakára a rendházat mindenki hagyja el,
kivéve a szolgálatot teljesítô személyeket. A körmenet befejezése után
jelentkeztem a házgondnoknál, P. Fricsynél, hogy elhagyom a házat.
Szándékomban volt egykori diákomnál, Esztergár Pálnál szállást venni.
P. Fricsy marasztalt, hogy maradjak a házban. Viszont a házfônök
utasítása szerint el kellett hagyni a házat. Villamosra szálltam, de
lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, visszamentem a rendházba, ahol
kértem egy szobakulcsot és egy törölközôt. Aznap éjjel ránk tört a
hatóság. Az én szobámon is zörögtek, még láttam az ablakon, ahogy a
rendôrök az átellenes folyosón viszik az atyákat. Engem is levittek az
ebédlôbe. Azon gondolkoztam, miért jöttem én ide vissza. Az ok ugyanis
az volt, hogy az elöljáró óhaja is parancs, ezért szálltam le a
villamosról és jöttem vissza. Eszembe jutott, hogy az Oltáriszentséget
este még felvitték a templomból az emeleti kápolnába. Engedélyt kértem
a szolgálatot teljesítô tiszttôl, hogy engedje meg, hogy felmehessek a
kápolnába, és magamhoz vehessem az Oltáriszentséget. Ezt a kérésemet
jóváhagyta, és egy katona kíséretében felmehettem a kápolnába. Mit
szól mindehhez? -- szóltam a katonához. ,,Maguk nem értették meg az
idôk szavát'' -- felelte. A kápolnában ott voltak a nagy cibóriumok
tele szentostyával. A katona sürgetésére egy korporáléba borítottam
ôket, és a keblemre rejtve jöttem le. Késôbb teherautóra szálltunk,
ott elmondottuk a Te Deumot és megáldoztunk.
     Az unokaöcsém az egyik ablakból figyelt minket, és felismert. Ô
értesítette édesanyámat és húgomat, hogy mi történt velem.

                          Tiszahomok

     A reggeli órákban érkeztünk meg Tiszahomokra. Itt iskolatestvérek
voltak árva gyerekekkel. Hamarosan megérkezett a helyi hatóság, hogy
megcsinálja a listát az újonnan érkezettekrôl.
     ,,Ez az alkalmas pillanat arra, hogy az ember lelépjen'' --
mondottam az egyik testvérnek. -- ,,Aki nincs az új listán, az nincs
sehol''. ,,Jöjjön!'' -- mondta a testvér. Én tiltakoztam, de végül
mégis mentem. Nálam volt a húgom lakáskulcsa. Ezt már elôzôleg
elvittem a plébánoshoz, aki aznap ment Pestre. Feladónak a Ferenc
körúti címet írtam. A testvér szavaitól szinte megbabonázva
nekiindultam a világnak. Hátra ne nézzen -- figyelmeztetett --, mert
az gyanússá teszi.
     A kukoricásban leültem egy ideig. ,,Ha most elfognak, a verést
felajánlom engesztelésül'', és mentem tovább. Az út mellett egy
szekeret láttam állni. Beszélgettek az árokban ülôkkel. Ahogy
közeledtem a kocsihoz, az elindult. Futottam. ,,Nem vennének fel a
kocsira?'' -- kérdeztem. ,,Szívesen'' -- volt a válasz. Tudnom
kellett, milyen emberek. Egy férfi volt és egy nô. ,,Én úgy gondolom -
- kezdtem a mondókámat --, hogy minden bajnak az okozói ezek a léhűtô
papok''. ,,A léhűtôk a községházán vannak -- mondta az asszony --, a
mi papunkat is már kétszer elvitték, de nem tudnak felhozni ellene
semmit''. A férfit is kérdezem: ,,Maga így gondolkozik?'', ,,Én is'',
felelte. ,,Nézzék, én katolikus pap vagyok, segítsenek rajtam!''.
Tekintetüket soha sem fogom elfelejteni. Amíg beszéltek, észrevettem,
az ülés alatt van egy csomag, CEJSZ féle textilanyag volt benne.
Kérdem, hogy mi ez? Nadrág, volt a válasz. Az asszony vette az urának.
Szerencsére volt nálam pénz. Bár már két hónapja próbál az urának
nadrágot szerezni, odaadta beszerzési áron. A bokorba ugrottam és
nadrágot cseréltem. Igazi papi nadrág volt, tele foltokkal, madarat
lehetett volna velem fogatni.
     Az asszony leszállt a kocsiról, ô is csak utas volt, mint én. A
kocsis elindult egy zegzugos úton aztán megállt egy fôútnál. Ezen
aztán menjen tovább, elér egy bakterházat. Ott kap egy szelvényt,
amivel az ott megálló vonaton jegyet kaphat. Alighogy leszálltam a
kocsiról, az egyik mellékútról a fôútra kanyarodik egy lovas kocsi, és
abba az irányba tart, amerre nekem is mennem kell. Utána futok,
felkéredzkedem. Ha -- mondja -- a vonatot el akarja érni, meg kell
csipkednem a lovakat. Elértem a vonatot, és este már Pesten voltam.
     Egy héttel elôzôleg egy asszony járt nálunk a rendházban és
mondta, hogy a férje a tisztviselôk kongregációjának volt a tagja, és
nekik van egy szobájuk, s ezt szívesen átadnák. Pár nappal késôbb arra
jártam, hogy megnézzem a lakást. Akkor említették, hogy van ott egy
férfi, aki Ausztriába tud egy biztos utat. Ahogy Pestre érkeztem,
felmentem hozzájuk, hogy megtudjam, elmentek-e már, és megnézzem a
felajánlott szobát. Még nem indultak el. Mi lenne, ha én is velük
mennék, de nincs pénzem. Az nem baj, mondották, egy pap mindig jó. A
meggondolásom ez volt. Úgy értesültem, hogy a rendi generális
asszisztensnek az volt a véleménye, hogy aki 40 év alatti és nincs
felelôsségteljes beosztása, menjen nyugatra. A fô szempont
elhatározásomban az volt; beszélek németül, franciául és valamit
angolul. El kell mondani Nyugaton, mi történt nálunk. Mindezt
elöljárói engedély nélkül tettem, nehogy kellemetlenséget okozzak
másnak, ha esetleg elfognak. Útnak indultam. Társaim tudták, hogy
megyek.
     Édesanyámtól búcsút akartam venni. Egy ismeretlen családnál
találkoztunk. Ô akkor Gárdonyban volt. A déli pályaudvarnál egy hölgy
várt rá, hogy taxival elhozza a találka helyére. Nagy bosszúságomra az
illetô elmondta édesanyámnak, hogy el akarom hagyni az országot. Nekem
nem lett volna ehhez bátorságom, de ez volt a jó. Anyám nem sírt: ,,én
úgy érzem -- mondotta, hogy neked jobb, hogyha mész''. Többen átjártak
a szobán -- ,,Nem tudják ezek az emberek, hogy mi utoljára látjuk
egymást ebben az életben?'' Szegény jó anyám igazat mondott.
     Mielôtt elindultunk, megkérdeztem a vezetôt, Lajost: ,,Járt már
ezen az úton''? Kellemetlen, ha a pilóta a levegôben vallja be, hogy
még nem járt ezen az úton. Ez volt Lajos esete. Egy család ígért neki
egy komoly összeget, ha elmegy Bécsig, onnan levelet ír és hazajön.
Ezzel igazolja, hogy talált egy biztos utat. Nem tudom, a társam mit
fizetett neki útban a szabadság felé.
     A kikötésem az volt, hogy olyan úton kell menni, ahol nincs sem
akna, se drótkötél, se más rendkívüli akadály. Elindultunk Fülek
irányába. A vonat elvitt egy határhoz közelesô faluba, ott megháltunk,
és másnap gyalog indultunk északnak. Pár hónappal elôbb missziót
tartottam egy határmenti faluban, Somoskôújfalun. A plébános mondta,
ez az országút egyben határ is, ide vezetett Lajos. Rögtön megismertem
a helyet, ahová jutottunk. Elindultunk nyugat felé, persze nem tudtuk,
hogy itt a határ kígyózó, hogy újra Magyarországon voltunk. Itt derült
ki, hogy Lajosnak ez volt az elsô útja. Egy országútra lyukadtunk ki,
amely észak felé haladt. Jobbra bozótos bokrok, balra egy hatalmas
mezô, északra az út mentén egy emeletes ház.
     Az épület úgy nézett ki, mint egy határátkelô épület, az is volt.
Lajos, mintha nem ismerte volna fel a helyzetet, a mezôn akart tovább
menni, bal felé. Én nagy elhatározással elindultam jobbra fel a
bozótba. Mikor már túl voltam az épület vonalán, ,,Lajost'' kiabáltam.
Szerencsére megtaláltuk egymást, forró percek voltak ezek.
Besötétedett, még egy ideig mentünk északra a bozótban. Nyár volt, nem
volt hideg, meg kellett várni a hajnalt. Aludtunk. Ahogy ránk
köszöntött a reggel, Lajos kiadta az utasítást: ô elôre megy, ha baj
van, kiabálni fog, mi meg meneküljünk, de hová? Egy idô múlva
visszajött, bekopogtatott egy házba, mesélte, és azok szerencsére
magyarok voltak. Menjünk a patak mentén, ez elvezet Fülekre. A patak
egy mély árok alján húzódott. Elindultunk, dél tájban egy országúthoz
értünk, amely keresztezte a patakot. Az úton egy fiú jött, ,,Honnan
jönnek?'' kiáltotta. Odaátról, felelte Lajos. Persze késôbb azzal
védekezett, hogy ez egy pusztának a neve. A fiú az állomásra sietett,
Fülek volt a célja. Hamar megegyeztünk. A harmadik útitárs vállalta,
hogy megy a fiúval a vonaton. Rájuk bíztuk a csomagjainkat. A fiú
elmondta, hogy neki vannak rokonai Füleken. Majd azt mondja nekik,
hogy én a tanítója vagyok, biciklivel jön a patak mentén és kiabál,
Jenô, Lajos és együtt megyünk vele Fülekre. Így is történt, ezeknél az
embereknél töltöttük az éjszakát Füleken.
     Vasárnapra virradt. Elmentem a templomba. Különleges élmény volt,
valahogy átéltem azt az élményt, ami azé a papé lehet, aki elhagyta a
papságot és most nem lehet, nem szabad neki misézni. A mise után két
apácát láttam kijönni a templomból. Az Isteni Szeretet Leányai voltak.
Megszólítottam ôket, de nem tudtak se németül, se magyarul. Visszaérve
a házba, a fiú ijedten mondta: itt az édesanyám, ô ismeri a tanítómat.
Beszélek az asszonnyal, engedje meg, hogy a fia elkísérjen a határig.
Aratás van, mondta, különben is ebben a férjem dönt, ô meg két
órányira van innen. És mi történik, mit tesz Isten, szokták a magyarok
mondani, délután váratlanul beállít az apa. Bevonulok vele a szobába.
Nézze uram, mondom neki, én egy katolikus pap vagyok, engedje meg,
hogy a fia segítsen. Nem ismerjük a szlovák nyelvet. Az apa azt
válaszolta, hogy induljanak el ma este, vasárnap van, sok az utas,
kevesebb az ellenôrzés. Így indultunk el aznap este. Irány
Nagyszombat.
     Nagyszombatba reggel érkeztünk meg. Az állomás elôtt volt egy
nagy rét.  Három útitársam egy padra ült, megszólítottam egy korosabb
nénit, aki szerencsémre magyar volt. Valahol meg kellett mosakodni,
meg enni is valamit. A jó asszony elvezetett a házához, a kert hátsó
végébe. A férj vasutas volt, és ôk is kitelepítésre voltak ítélve.
Náluk töltöttük a napot. Estefelé kimentünk az állomásra, hogy arra a
vonatra szálljunk, amely elvisz minket a Fájdalmas Szűzanya
kegyhelyére.
     Úgy egyeztünk meg, hogy a fiú, aki eddig velünk volt,
továbbutazik, mi meg leszállunk a búcsújáró helynél. Cigányok is
voltak velünk a vonaton, azok is búcsúba mentek, ez okozta a
félreértést. Velük együtt szálltunk le.
     Ahol a vonat megállt, puszta hely volt. Jobbra, balra egy-egy
falu. A muzsikus cigányok jobbra mentek. Egy szlovák fiatalember, aki
szintén ezzel a vonattal jött, látta zavarunkat, intett, hogy menjünk
vele. A szülei házához vezetett, akik tudtak magyarul. Befogadtak és
szállást adtak. Elsô dolgom volt reggel, hogy megérdeklôdjem, hol a
templom. A pap másik faluból járt oda és magyar volt. Kiderült, hogy
Komáromban végzett, és ismerte Cserepes Pétert és Ikvay Lászlót, így
igazolva voltam. Tôle kaptam meg a megfelelô útbaigazítást. Így
jutottunk el a búcsújáró helyre. Így jutottunk ki a Miava partjára.
Borzasztóan bántott, hogy nem tudtam szlovákul egy szót sem. Lajost
kérdeztem, ô tanított meg a dobre vecser köszönésre. Ezt tanulgattam
egész nap, és ez volt a szerencsém. Lajos elment, én ott ültem a patak
partján, és gyanakodva néztek felém. ,,Dobre vecser'', köszöntöttem
rájuk, visszaintve tovább mentek. Késôbb mondotta Lajos, hogy aki
jogtalan határátlépôt jelent fel, megkapja a följelentettnél talált
érték egyharmadát.
     Végre eljött az alkalmas idô, átkeltünk a patakon.
     Úgy gondoltuk, hogy Ausztriában vagyunk, barangolás és egy újabb
éjszaka után ismét egy folyó partjára értünk. Ez a Morva volt.
Kiabálást hallottunk a túlsó partról. Gyerekek fürödtek. Végre délután
5 felé menydörgött a vihar. A gyerekek elszállingóztak. Esô mégsem
lett. Elcsendesedett minden.
     Fejünk felett tartva dolgainkat, átkeltünk a folyón, mert az már
folyó volt.
     Esteledett, mire beértünk az osztrák faluba. Itt már tudtam
beszélni. Akit itt elfognak, mondották, visszadobják abba az országba,
ahonnan jött. Volt a családban két nagylány, abban állapodtunk meg,
hogy a lányok kijönnek velünk az állomásra, és ha karhatalom kérdez,
azt mondják, rokonok vagyunk. Reggel négykor felszálltunk a Bécsbe
menô vonatra. Itt szétvált a társaság, én eljutottam a jezsuita
központba. Innen segítettek aztán tovább.

                           Mariazell

     Bécsben a karitász révén kaptam egy kabátot, egy clevelandi cím
volt benne. Miután a jezsuita atyák meggyôzôdtek arról, hogy jezsuita
vagyok, útnak indítottak.
     Egy fiatal teológus lett az útitársam, aki szintén Rómába akart
menni. Felszállítottak minket a márizelli vonatra azzal az
utasítással, hogy az utolsó elôtti állomáson szálljunk le. Ott apácák
fognak várni, akik útbaigazítanak Mariazell felé. Úgy is történt. Az
apácákkal egy csomó gyerek volt, akiket kirándulni vittek. Ezekkel
mentünk mi is, míg aztán egy ponton útba irányítottak az erdôn
keresztül Mariazell felé, ôk pedig mentek a maguk útján.
     Nagy élmény volt számomra Mariazell. Édesanyám leánykorában járt
arra. Ha jól emlékszem, akkor még vonat sem volt. Hosszú gyalogutat
kellett tenniük. Nagy élmény volt látni a gyönyörű templomot, a
bejárat elôtt Nagy Lajos király szobrát. Ez már amerikai terület volt,
itt már nem kellett félni, hogy hogyan tovább. Már nem emlékszem
hogyan, de eljutottam Innsbruckba, a jezsuita atyák rendházába. Az
egyik atya említette, hogy rövidesen megy Velencébe. Rávettem,  vigye
magával a kabátomat, amit Bécsben kaptam, és én majd igyekszem eljutni
Velencébe, hogy azt átvegyem. Jogcímet láttam erre abban, hogy
életemben egyszer Velencébe is eljussak.

                          A Brenneren

     Insbruckban az egyik jezsuita atya vállalta, hogy felvisz a
Brennerre, ahol egy vendégfogadó volt és a közelében egy kápolna. Ez
mind osztrák területen. Szombaton reggel értünk fel, és ajánlották,
inkább vasárnap lépjem át a határt, mert a határôrök is ünnepelnek.
Még szombaton felmentem megnézni a határátkelés helyét, hogy
megfelelôen tájékozódjam. A kápolnába is el tudtam jutni, ahol
vasárnap reggel miséztem. Onnan azután neki a határnak. Szerencse,
hogy szombaton már ott jártam, mert sűrű köd borította az egész
hegyet, és nem tudtam volna, hogy merre menjek, ha elôzôleg nem
tájékozódtam volna.
     A nagy igyekezetben a kis kabátom, amelyik a hátizsákomba volt
behúzva, kiesett, csak késôbb jöttem rá, de akkor már hiába kerestem.
Mégiscsak kiderült az idô és lefelé menet már tudtam tájékozódni.
Meredek volt az út. Elképzeltem: ha itt valaki elesik, ha kitöri a
lábát, ugyan ki fogja megtalálni. Talán a farkasok.
     Végre leértem a faluba, és ott megkerestem a plébániát. A pap nem
volt otthon. A gazdasszonya éppen fôzött, hát megkínált levessel.

                            Velence

     Hogy hogyan kerültem Velencébe? Vonattal. Felkerestem a
rendházat, hogy átvegyem a kabátomat. Nagy élmény volt a Szent Márk
tér és maga a város is. Itt találkoztam egy fiatal magyar pappal. A
szülei egy kis étkezdét vezettek. Nem voltam elveszve egészen. Innen
Firenzébe mentem, hogy egyszer azt is lássam. Csodálatos élmény volt.
     Valahogy aztán elkerültem Chieribe, ahol a magyar jezsuita
kispapok voltak elszállásolva. Egy kiránduláson is részt vettem közel
a Szent Bernát-hágóhoz. Az egyik atya arra akart rávenni, hogy menjek
Belgiumba, ahol ekkor volt a JOC Nemzetközi Kongresszusa, de nem
tudtam rászánni magamat, ennyi határátlépés után újra neki a
határoknak. Nem volt sem kedvem, sem bátorságom. De gyönyörű élmény
volt az Alpok.
     Chieriben megvártam a vatikáni útlevelet. Közben Bihari
testvérrel biciklis túrára indultunk. Lementünk Torinóba, megnéztük a
mindenkor segítô Szűz Mária templomát, és láthattam Szent István
király szobrát is. Mély benyomást tett rám az a hely, ahol Don
Boscónak az édesanyja élt. Megoldhatatlan talány számomra, hogy az a
jó asszony miért nem került eddig még a boldogok sorába.
     Végre megkaptam az útlevelet, és hivatalos okmánnyal felszerelve
útnak indulhattam. Mikor Magyarországot elhagytam, azzal próbáltam
igazolni lépésemet, hogy szószólója leszek a magyar helyzetnek. Most
nyitva állt elôttem az út. Mivel arra is engedélyt kaptam, hogy
hajóval szelhessem át az óceánt, Liverpoolba kellett mennem, hogy ott
szálljak fel az Empress of Canada tengerjáró hajóra. Útba ejtettem
Párizst, ahol több napot töltöttem. Voltam a Munkás Papok
Központjában, találkoztam Anzel püspökkel, eljutottam a Jezsuita Írók
Házába, ahol az Études című folyóiratot szerkesztik. Mindenütt
elôadásokat tartottam a magyar helyzetrôl. A szerkesztôségben ott ült
hallgatóim között Teilhard de Chardin jezsuita atya. Eljutottam a
Lille-i szemináriumba ahol a kispapoknak tartottam elôadást, Lyonba,
ahol jezsuita teológusok voltak hallgatóim.
     Liverpoolban az Írók Házában kaptam szállást. Itt történt az az
érdekes eset, hogy új elöljárót kapott a ház, egy atyát, aki elôzôleg
hittant tanított az elemiben. Érdeklôdéssel kérdezték az újságírók,
hogyan fogadta az elôléptetést? A Jézus Társaságában -- mondotta az
atya -- nincs elôléptetés, csak szolgálat van.

                        Útban Kanadába

     Végre eljött a nap, és hajóra szállhattam. Felszálláskor
kérdezték, mennyi pénz van nálam. Mutattam a vatikáni útlevelet és
ôszintén megmondtam, hogy nincs egy vasam se. Nagyot néztek. A hajón
volt alkalmam misézni, még gyóntattam is. Volt két kanadai pap, akik
pártfogásukba vettek. Több magyarral találkoztam a hajón. Viharba is
kerültünk. Január hónapban keltünk át a tengeren.
     Végre megérkeztünk Haifába. Ott vonatra raktak bennünket Montreal
felé. Montrealba 1951. február 2-án érkeztem. Itt is akadt egy aki a
jezsuitáknál volt állásban. Megvacsoráztatott, ekkor ettem  életemben
elôször bífszteket. Montrealban a Bellarmin Kollégiumba kerültem, ahol
már magyar testvér is várt, a P. Zrínyi. Itt is érdeklôdéssel
hallgatták beszámolómat a magyar helyzetrôl. Egy-két nap után
Torontóba irányítottak.

                            Toronto

     Torontóban Szeder Mihály atya volt a Szent Erzsébet plébánia
igazgatója. Nem lévén plébániaépület, egy derék családnál kaptam egy
szobát. Innen jártam misézni. Rövidesen Courtlandra kerültem, ahol
Cser atya volt a plébános, akivel együtt voltunk a noviciátusban.
Nagyon jó volt vele újra találkozni. A templom éppen épülôben volt.
Itt ismerkedtem meg Lischerong atya emlékével, aki mielôtt Kínába ment
volna, végiglátogatta a magyar telepeseket, és missziókat tartott
nekik. Ô eszközölte ki a magyar püspököktôl, hogy Los Angelesbe
küldjenek papot, aki magyarul és németül is tud. Elmélázva gondoltam
erre az útra. Tapasztalva, hogy rendtársaim elônyben részesítik a
plébániai beosztást, az én vágyam az volt, hogy járjam azokat a
helyeket, ahol magyarok vannak, de nincs magyar papjuk. Ekkor kaptam
meg az utasítást, hogy menjek Saskatchewan tartományba. Az ottani
magyar pap keresett helyettest. Mondták neki, hogy kérjen segítséget a
jezsuitáktól. Így jutott el a kérés a magyar provinciálishoz. Boldogan
mentem.

                            Arburi

     Ez volt a magyar telepes helynek a neve. Egy volt a négy közül.
Az indián rezervátum egy téglalap alakú terület. Eköré voltak
telepítve a magyarok. A nyugati oldalán Mária völgy, délen Szent Anna,
keleten Szent József, még messzebb keletre Szent Erzsébet és a déli
részen a Szentháromság.
     A telepesek a múlt század végén a 80-as, 90-es években kerültek
ide. Sok élményem fűzôdik ehhez a helyhez. Magyarok a XIX. század
végén akkor kerültek ide, amikor a Transcanada vasutakat építették.
Szűzföldeket kaptak, tele kôvel, bokorral. Az ô ekéjük volt az elsô,
amely ezt a földet felszántotta. A Yalából jövô magyarok olyan helyet
választottak, ahol tó is van, erdô is van, és sík felület is van. Az
öreg Hordós bácsi 16 éves volt, amikor idekerült. Mesélte, hogy egy
fél évet indiánoknál szolgált, ahol egy borjút kapott szolgálatáért.
Megôrizték édes anyanyelvüket és ôseik hitét. Több alkalommal végeztem
itt lelkipásztori munkát. A központom a Szent Anna templom volt. Nagy
esemény volt, amikor itt megrendeztük a Szent Anna búcsút. Vagy 150
ember jött össze különbözô telepekrôl, és sikerült az asszonyokat
rávenni arra, hogy harapnivalót is készítsenek. A misét természetesen
a szabadban kellett megtartani. A rendezési napok alatt történt, hogy
ahogy ott álltam és agitáltam, egy 4 éves kislány kiszakította magát
anyja karjai közül és felém szaladt. Úgy éreztem, hogy a kis Jézus
ölel magához. Sokban segítettek a szociális testvérek, akik nyári
iskolát tartottak a gyerekek között, és elsôáldozásra készítették ôket
elô.
     Másodszor is visszakerültem ide, akkor egy dzsipet is adtak
rendelkezésemre, és azzal látogattam végig a farmokat. Mikor elôször
voltam ott, belátogattam a közeli Regina városba, hogy tiszteletemet
tegyem a jezsuita elöljáró elôtt.
     Volt ott egy kollégium középiskola, ahol az utolsó 4 osztályban
németet is tanítottak. Így történt aztán, hogy 1953-ban visszakerültem
németet tanítani.

                       Vissza Ontarióba.

     Új beosztásom a vidéken élô és plébániák szórásán kívül élô
magyarok felkeresése.
     Courtlandon az egyik dohánytermelô magyar megajándékozott egy
öreg kocsival, mert ô maga egy újat vett. Ez volt a Bakos bácsi
kocsija.
     Tehát Londontól  Niagarafallsig bejártam azokat a helyeket, ahol
tömegesen éltek magyarok. Legtöbb helyen telefonkönyvbôl írtam ki a
neveket, és mentem házról házra. A plébánosok szívesen fogadtak.
     Niagarafallson a karmelita atyáknak volt egy termük, ahol
vasárnaponként misét szoktak tartani. Ezt a termet 1951 karácsony
éjszakájára a magyarok rendelkezésére bocsátották.

                            Ontario

     Az éjféli misére összegyűlt vagy 50 magyar és mivel kihirdették,
angolok is jöttek vagy százan. Felcsendült a magyar ének, a mise
persze akkor még latinul folyt.
     Miután megtartottam a magyar beszédet, nem tudtam megállni, hogy
angolul is ne mondjak egy pár mondatot. Ez volt az elsô angol
szűzbeszédem. Voltak a hallgatóim közül, akik megkönnyezték
erôfeszítésemet.
     1953-ban új beosztást kaptam. A reginai kollégium német tanárt
kért. Akiket a tartományfônök kirendelt, nem akarták vállalni. Én
viszont örömmel mentem. Sajnáltam otthagyni a már beindított szórvány
munkát, de az volt a meggyôzôdésem, hogy a jó angol tudás feltétlenül
szükséges, olyan nyelv ez, mint a görög volt az apostolok idejében.
     Angolul pedig csak angol környezetben lehet megtanulni.

                        A kollégiumban

     Reginában szívesen fogadtak. Volt egy érdekes megjegyzése az
igazgatónak, ,,Kedves barátom, ha maga nem tud a tükör elé állni és
nem tud saját magán röhögni, maga itt meg fog bolondulni''. Nagyot
néztem rá, de be kellett látnom elég rövid idô alatt, hogy igaza volt.
Oda álltam a tükör elé, no, mondottam magamnak, kellett neked a
rohamsisak, te akartál ide jönni, akkor álld meg a helyed.
     Németet kellett tanítanom a két alsó fokon. A két felsô fokon P.
Piltölz német jezsuita atya tanított. Ez még csak ment valahogy, de
ókori és középkori történelmet is kellett tanítanom a 10. osztályban
(12 osztályos az iskola) 16 éves kamaszoknak, de itt is feltaláltam
magamat.
     Belgiumban, ahol középiskoláimat végeztem, voltak tanárok, akik a
kurzusokat egész egyszerűen diktálták. Ehhez a módszerhez folyamodtam
én is. Megcsináltam a kivonatot, amiben egy áldott jó atya segített,
aki minden nap foglalkozott velem egy fél órát. Az osztályban
kiszólítottam a legvagányabb fiút, kezébe adtam az általam készített
összefoglalást azzal a megbízatással, hogy diktálja. Jómagam pedig fel-
alá sétálva figyeltem, hogy mindenki írja-e. Ez napi három óra volt,
két német, egy történelem és mintha ez nem lett volna elég, a
stúdióteremben is felügyelni kellett az utolsó másfél óra alatt.
     Ez volt a legkeservesebb. A fiúk az elsô másfél óra alatt
megoldották feladataikat, és ezután a legtöbb számára eljött az unalom
ideje. Én is voltam bentlakó hasonló iskolarendszerben. Két hónap után
elvesztettem a türelmemet, és jól lehordtam a stúdium ideje alatt
unatkozó gyerekeket. Erre ez alól a beosztás alól felmentettek. Mikor
a kollégiumba mentem, az volt a reményem, hogy majd valaki foglalkozik
velem, és segít az angoltanulásban. Mindenkinek megvolt a maga dolga,
és a fiatalok menekültek tôlem. A tanárok között mégis akadt kettô,
aki a pártfogásába vett.
     Az egyik P. Kelly a déli és az esti szabadidô alatt, amikor
sétálni lehetett, maga mellé vett, és beszélgetve együtt töltöttük az
idôt. A másik tanár, P. Dejardien atya, jóindulatot mutatott irántam,
és meghozta azt az áldozatot, hogy 3 éven át minden nap fél órát velem
töltsön. Itt beszéltük meg az angol nyelv titkait.
     Eleinte úgy gondoltam, hogy egy év elég lesz, de aztán rájöttem,
hogy a második évre is szükség lesz, de lett belôle három.
     A második két esztendôben történelem helyett hittant kellett
tanítanom a német mellett. Ez már inkább kedvemre volt.
     A harmadik év végén -- ez már 1956 volt -- törekedtem a
tanárságtól megszabadulni. Ekkor P. Varga Andor, volt novíciustársam,
lett a tartományfônök.
     1956 nyarán Torontóba rendeltek. Itt kaptam egy autót, hogy
járjam a szórvány magyarokat és késôbb az újonnan érkezetteket szerte
Ontario tartományban.
     1958-ban kápláni beosztást kaptam a torontói plébánián. Elôször
próbálkoztam a fiatalokkal, de nagyon kevesen voltak és nagyon nehezen
elérhetôk. Volt az egyházközségben egy harminctagú Szent Név társulat
(Crédo): idôs bácsik csoportja. Elkezdtem járni a plébánia családjait,
és sikerült vagy harminc férfit a társulat számára megnyerni. Ezek
mind ,,új kanadások'' voltak. Megtartottuk az elsô tagavatási
ünnepséget, zászlót szereztünk.
     A hó elsô péntekén a hitbuzgalmi gyűlés a mise után. A második
héten, szerdai napon egy kisebb csoport számára vezetôképzôt
tartottam, a harmadik héten szerdai napon elôadóestet rendeztünk,
amelyre mindenki eljöhetett, a negyedik héten volt a fórum. Ezen
többen szerepeltek, volt, aki politikai összefoglalót tartott, volt,
aki egy könyvet ismertetett, és megbeszéltük az aktuális kérdéseket.
Ebben az idôben a férfiak nagy része munkás sorban próbálkozott
megélhetést teremteni. Szellemi megnyilatkozásra nemigen volt
alkalmuk. Erre akart alkalmat adni a fórum.
     A hó második vasárnapján volt a férfiak közös áldozása. Sok év
múlt el azóta. A Szent Név Társulat ma is szépen működik. Megtartják
az elsô pénteki hitbuzgalmi gyűlést és a negyedik hét vasárnapján a
fórumot.

                     I. rész 1960. Toronto

     Miután a Simor atya elment az Egyesült Államokba, Horányi Lajos
lett a torontói szuperior. Ekkor futott be a londoni püspöknek a
kérése, hogy egy jezsuita atya hat hónapra menjen Londonba, ahová több
,,újkanadás'' magyar érkezett és vidéken is több magyar farmer család
él. Ezeknek a lelki gondozására kértek papot. Mivel én már elôzôleg
jártam ezen a vidéken az 50-es évek elején, volt némi helyismeretem.
Így engem küldtek Londonba (Ontario).
     Örömmel vállaltam el a munkát és elindultam. Autó nem volt, amit
a rendelkezésemre bocsátottak volna. Megérkeztem Londonba. Az elsô
idôben Strathroyban kaptam szobát az ottani plébánián, környéken itt
is több magyar élt a farmokon, ez kb. 20 kilométerre volt Londontól.
     Az elsô idôkben mindig akadt valaki, aki elvitt oda, ahova menni
akartam. Késôbb egy holland garázsos felajánlott egy Volkswagent,
eléggé ütött-kopott állapotban, azzal a megjegyzéssel, hogy ne menjek
vele messzire, mert  esetleg nem tudok vele visszajönni. Megköszöntem
a kocsit, és arra törekedtem, hogy jó legyen a fék és biztos az elsô
két gumi. Így aztán könnyebben elláttam a feladatomat. Vasárnaponként
Strathroyban reggel 8-kor mondtam a misét, amelynek a végén szólhattam
a magyarokhoz, 11 órakor volt a mise a katolikus középiskola
kápolnájában, délután pedig valamelyik környéki templomban, ahol
összejöttek a magyarok. Arra törekedtem, hogy minél több embert
megismerjek, és azok is megismerjék egymást. Pártfogót is kerestem a
munkámhoz, Kaszap Istvánt. Ôt a noviciátusból ismertem, és személye
mélységes benyomást tett rám. Így fordultam hozzá: ,,Pistám, kössünk
szövetséget, te imádkozol, én pedig dolgozom''. Az elsô, alakuló
összejövetelen amely a lengyel templom alsó helyiségében történt,
megalakult a Kaszap István-kör. Solymár atya egy Kaszap-képet rajzolt,
ez került bemutatásra az alakuló összejövetelen.
     Az volt a tervünk, hogy ha sikerül templomot építeni egyszer,
annak Kaszap István lesz a védôszentje. Boldoggá avatása azonban egyre
késett, és a magyarok templomát Szent István királynak szentelték. Hat
hónapra mentem Londonba, de majdnem tíz évet töltöttem ott.
     1963-ban új helyet kellett keresni, ahol misét tarthattunk. A
havi teadélutánokat mindig más-más teremben kellett tartani.  Új
misézôhelyet kellett keresni. Ekkor történt, hogy a kancellár egy
barakképületet ajánlott fel. A már nem használt reptéren volt ez az
épület fémlemezbôl összeállítva, 9 méter széles és vagy húsz méter
hosszú. Megkaptuk az épületet, de le kellett bontani, el kellett
szállítani, és helyet találni, ahol azt felállíthatjuk.  Nem sikerült
helyet találnom. Mikor megint találkoztam a kancellárral, mondtam
neki, hogy hasonló az ô ajánlata ahhoz, mintha egy gombot ajánlana
azzal a meghagyással, hogy keressek hozzá egy kabátot. A felelet az
volt, hogy tud ô területet is adni, ahol felállíthatjuk.
     Így történt, hogy elfogadtuk az ajánlatot. Vagy heten kimentünk
az épülethez, amit nem volt nehéz szétszedni. Ezen a napon jött a
szomorú hír, hogy Kennedy elnököt  megölték. Szombaton este Erzsébet-
napi teaest volt betervezve. Mikor odaérkeztem, a kezdet elôtt
kértem, hogy ne legyen zenés tánc ez alkalommal. 1956-ban elvártuk,
hogy az emberek velünk érezzenek, most mi sem rendezhetünk mulatságot
ezen a gyásznapon. Az összegyűlt társaságnak elmondtam, hogy a
kancellár megfelelô területet jelölt ki a kápolnánk felállításához, és
maga a barakképület is megfelelô. Feltettem a kérdést: mennyivel
tudnak hozzájárulni a felépítéshez? Vagy húszan megajánlották a 20
dolláros hozzájárulást. Gondoltam egy másik húszat is össze tudok
szedni azok közül, akik nem voltak ott, így ez is csak 800 dollár.
     Most már csak építési engedélyt kellett szerezni és vállalkozót
találni, aki felállítja az épületet éspedig úgy, hogy alatta is legyen
egy helyiség. A kancellár segítségével mindez gyorsan sikerült, mert
az épületet még a tél beállta elôtt fel akartuk állítani; a téli nagy
hideg miatt földmunkálatot csak májusban lehet végezni. Mikor ez mind
megvolt, részt vettem egy jezsuita megbeszélésen, ahol erôsen nekem
támadtak, hogy, hogy merek én egy ilyen vállalkozásba belefogni az
elöljáróm tudta nélkül. Azzal kezdtem, hogy mindenért a kancellár a
felelôs. A gyűlést követô napon elmentem a kancellárhoz, és kértem,
hívja fel a vállalkozót, hogy lássuk a költségeket meg azt, hogy
hajlandó-e az egyházmegye a költségeket állni. Míg ô telefonált,
Kaszap István közbenjárásáért imádkoztam. A vállalkozó, Elis Dan a
munkája fejében járó költségeket 20 ezer dollárban állapította meg,
megemlítve, ha most nem kezdjük a munkát, csak májusban lehet róla
szó. A kancellár ismerte  a magyarok áldozatkészségét, azt mondta a
telefonban, mit tudjuk mi, hogy mi lesz májusban, indítsák el a
munkálatokat. Ezt a határozatot a püspök nevében tette, aki a
megbízottja volt. A püspök aznap éjjel gyomorvérzésben meghalt. Ha
másnap mentem volna, talán sohasem lett volna templomunk. Sok
munkával, a magyar férfiak közreműködésével, mert minden munkát, amit
csak lehetett, önkéntes munkaerôvel végeztünk el. Az anyagi felelôsség
bizonyos értelemben mégis a miénk lett. A püspökség felhatalmazott a
csekkek aláírására, és mikor Elis Dant ki kellett fizetni, az
egyházmegye fizette ugyan, de a csekket nekem kellett aláírni.
     Minden kiadást én fizettem, és mindig csekkel. Arra ügyeltem,
hogy soha semmit ne költsek feleslegesen, és mindig annyit ameny-nyire
fedezet van. Voltak, akiknek nem tetszett, hogy én vagyok az egyedüli
felelôs, és tudni szerették volna, mennyi pénz jött be, és mi volt a
kiadás. Erre nem tudtam felelni. Végül két mérnök hívô a napi munka
után megcsinálta a kimutatást. A templom alatti helyiség szolgált a
közös összejövetelekre, az egyik végében konyhát állítottunk fel,
másik végében színpadot öltözôvel.

                    A bácska-bánáti misszió

     1969-ben arról értesültünk, hogy P. Ádám provinciális, aki
édesapjával Jugoszláviában Szabadkán találkozott, érintkezésbe lépett
az ottani papokkal, megkérdezte ôket, mivel lehetnénk az ô
segítségükre. A válasz az volt, hogy 10 éve volt utoljára népmisszió a
Vajdaságban. Hálásan vennék, ha missziót tartó atyák jöhetnének.
     A két atya, aki szóba került, nem vállalta. Jómagam  már 10 éve
éltem Londonban. Népmissziót már Magyarországon is tartottam, itt
Kanadában (Hamiltonban), az Egyesült Államokban (Clevelandben a Margit-
templomban és a Szent Imrében). Örömmel vállalkoztam hát, feltéve,
hogy valaki folytatja a londoni munkámat. P. Provinciális az ajánlatot
elfogadta, engem fél évre Torontóba helyezett kápláni minôségben, hogy
készüljek fel a munkára, Londonba pedig P. Ugrint helyezte. Valami
azonban történt velem a készület alatt. Lehet, hogy az a gondolat
izgatott, hogy a vasfüggöny mögé megyek a kommunista rendszerbe.
Gyomorfekélyem lett. Torontói elöljáróm, P. Király értesítette Ádám
atyát, hogy az orvos nem ajánlja missziós küldetésemet. Én azonban
hallani sem akartam arról, hogy ne menjek. P. Király levelét P. Ádám
Ausztráliában kapta meg, és éppen augusztus 5-én.  P. Békésivel
sajnálattal közölte, hogy nincs kit küldjön. P. Békési, aki az angol
nyelvű szeminárium spirituálisa volt, így felelt: az ô munkakörét
bármelyik atya betöltheti, de magyar missziót csak magyarul tudó pap
tud végezni. Így történt, hogy mikor augusztus 24-én megérkeztem
Münchenbe, értesítettek, hogy P. Békési Cserháti püspök meghívására,
akivel együtt tanult Rómában, már Budapesten van az ünnepségeken.
     Békési atyával sosem voltam együtt, de tudtam, hogy egykorúak
vagyunk és hasonló beállítottságúak, és reménykedve néztem a közös
munka elé.
     Szabadkán Zvekanovics püspök atya szeretettel fogadott. A
hatóságoknál bejelentette a missziókat megemlítve, hogy Szent István
megkeresztelésének 1000. évfordulóját ünnepeljük. Csak azt kérdezték,
milyen szent a mi Szent Istvánunk. Az egész egyetemes egyház
megemlékezik róla az ünnepén, csakúgy, mint Cirillrôl és Metódról,
akiket pár évvel azelôtt ünnepeltek mint a szlávok apostolait.
     A munkához sikerült egy Volkswagent is szerezni, egy ottani pap
nevére, amit rendelkezésemre bocsátottak.
     A misszió jól elô volt készítve, az elsô sorozat kilenc hétig
tartott. A misszió mindig vasárnap este kezdôdött. Mikor bevonultunk a
templomba, magunkkal vittük a Szentírást és egy nagy Jézus Szíve-képet
-- amelyet Paládia nôvér (Szentgyörgyvári) kalocsai nôvér festett --
és a missziós keresztet.
     Minden nap három beszéd volt, reggel egy rövidebb, este a
nagybeszéd és utána az állapotbeli beszéd. Hétfôn a nôknek, kedden a
férfiaknak, szerdán a fiataloknak, sôt volt, amikor a házasok számára
is tartottunk ilyen megbeszélést csütörtök este. Pénteken volt a
kibékülés. Egyikünk tartotta a reggeli és az állapotbeli beszédet, a
másik az esti fôbeszédet egymást váltva. Ott, ahol két kisebb templom
volt, három-három beszédet mondott mindegyikünk. Ez kilenc hétig
tartott, az utolsó Zrenjaninban (Nagybecskereken). Itt én beszéltem,
de már csak egy beszédet, este. P. Békési a közeli, szaléziaiak által
vezetett plébánián tartotta beszédeit.
     Három hónap után vissza kellett térni ausztriai bázisunkhoz,
Klagenfurtba egy kis pihenésre.
     Ez a missziós munka 1971--72-ig tartott. A papok és hívek
mindenütt szeretettel fogadtak. Nagy segítségünkre volt az is, hogy
nekünk tulajdonképpen csak a beszédeket kellett tartani. A gyóntatást
a bácskai papok végezték. Így például Csantavéren a 200 fekvô beteget
saját otthonukban a káplánok gyóntatták meg.
     A bácskai kiinduló pontunk  a szabadkai püspöki palota volt. Itt
kaptunk szobát és itt volt módunkban a püspök atyával rendszeresen
találkozni és ha adódott valami, azt megbeszélni.
     1972-ben visszajöttem Kanadába, ahol a magyarok
megkeresztelkedésének ünneplése tovább folyt, és 8 napos missziókat
tartottam Vellandón, Torontóban, Hamiltonban.
     Eljutottam Saskatchewanba, Vancouverbe, érintettem San
Franciscót, ahol a bencés atyák vannak. Dallasban is megálltam a
cisztereknél. Az volt a gondolatom, hogy kellene egy könyvet kiadni a
,,Mit tett az Egyház a magyarságért és mit tett a magyarság az
Egyházért'' témáról. Ebbôl szerettem volna a szerzetesrendek
beszámolóját ismertetni és, hogy milyen történelmi szerepe volt
Magyarországnak mint védôbástyának.
     1972 végén visszakerültem Bácskába, ahol a püspök atya
megrendezte a nagy szabadkai missziót. Ez abból állt, hogy minden
szabadkai templomba két atya ment. Erre bencés atyákat és több
jezsuita atyát hívtak. Míg mi a város templomaiban tartottuk a
missziót, a környéken ugyanilyen módon horvát misszió volt. A második
héten mi magyarok mentünk a környékre, és a horvátok a szabadkai
templomokba. Ezzel befejezést nyert a bácskai misszió. Kiemelkedô volt
még a Lourdes-i kilenced Szabadkán. Az elsô évben Békési atya
tartotta, 1972-ben pedig én magam.
     Ezután egyedül folytattam tovább az utamat. Elôször Ausztriában,
Bécsben voltak lelki megújulási napok. Tekintettel arra, hogy az
Európában lelkipásztorkodó papok idônként háromnapos megbeszélésre
jöttek össze, alkalmam volt velük is találkozni. A következô években
megújulási hetet tartottam majdnem minden magyar lelkésznél. Ez abból
állt, hogy este valamelyik családnál összejöttek a környékbeli
magyarok. Ezeknek tartottam fél órás beszédet, és utána kérdéseikre
próbáltam felelni. Ezt nagyon szerették. Vasárnaponként pedig közös
szentmise és szentbeszéd volt. Nem tudnám felsorolni, hogy hány helyen
voltunk. Talán ennek a missziónak a legkiemelkedôbb pontja a Rómában
tartott Szent István-i magyar zarándoklat. Ez abban az évben történt,
amikor Kada Lajost érseki rangra emelte a Szentszék.
     Ezekben az években részt vettem a Pax Romana-gyűléseken. Az
ausztriai cserkésztáborokban jártam megújulást hirdetve, Ausztriában,
Németországban, Svájcban, Hollandiában, Svédországban, Norvégiában,
Belgiumban, ahol egy ideig Leuven volt a fôhadiszállásom.
     1976-ban vissza kellett jönnöm Európából Kanadába. Ennek két oka
is volt. Az egyik a 76 utáni évet Kanadában kellett tölteni, hogy az
ember elnyerje az öregségi nyugdíjat. A másik ok:  Solymár atya
Hamiltonban meghalt. Oda kellett mennem Eördögh atya segítségére, aki
egyedül volt, és egy nagy építkezést vezetett.
     1979-ben meghalt Bielek atya, aki A Szív újságot szerkesztette.
Helyébe Csongor Rajmund atyát helyezték Montrealból, az ô helyére
viszont engem, hogy legyen egy angolul beszélô pap. Deák Ferenc atya
és Csókay atya Chilébôl jöttek, jól beszéltek franciául és spanyolul.
     Montrealban kiegészítô szerepet töltöttem be. Lelkigyakorlatokat
tartottam különbözô magyar plébániákon.
     Itt is volt autóm. Ez alkalmat adott, hogy eljussak minden magyar
településre, és az Egyesült Államokban is több helyen tartottam
missziót.
     Montreal nagyon eleven, dinamikus közösség, két kiváló
lelkipásztorral, akik a plébánosi teendôk vállalásával egymást
váltották. Ez a kiegészítô szerepem lehetôvé tette azt is, hogy
többször megforduljak Magyarországon. Ide két ügy szolgálata vezetett.
1968-ban londoni tartózkodásom alatt elvégeztem a Cursillót, amelyet
híveim közül többen korábban már elvégeztek. Nem akartam, hogy
okosabbak legyenek papjuknál, mondhatom, hogy nagy hatással volt rám.
Az volt a meggyôzôdésem, hogy ez az a kurzus, amire nagy szükség van.
Európai utam alkalmából mindenütt érdeklôdtem azután, hogy van-e
magyar, aki ezt elvégezte? Talán egy ember volt, aki igennel felelt.
     Itt Montrealban az elsô évben már két férfi jelentkezett, akik a
Cursillón találkoztak. Egy egyetemi tanár, deRoth László és Glázer
János hittanár, akik egy katolikus középiskolában azzal keresték fel a
plébániát, hogy lehetne-e itt Cursillót szervezni. Rendkívül
megörültem, mert Cursillót civil elôadók nélkül nem lehet tartani. Az
elsô lépés az volt, hogy lefordítottuk az angol elôadási anyagot,
jómagam a papi elôadásokat, és biztattam az angolul tudó magyarokat,
férfiakat és nôket, hogy végezzék el a Cursillót. Ezt Csókay Károly
atya is megtette. Deák atya Chilében ismerte meg a mozgalmat, s
megvolt a gárda, és megtartottuk a montreali elsô magyar férfi és nôi
Cursillót. Késôbb a torontóiak, az ottawaiak, a hamiltoniak is
belekapcsolódtak. Új lelkiségi csoport működik ezeken a magyar
plébániákon.

                      Újra Magyarországon

     Elérkezett a fordulat éve. A 90-es évek elején meghívtak a
szegedi jezsuita templomba sorozatot tartani.
     Így történt, hogy Leányfalun is tartottam lelkigyakorlatokat, és
több magyar templomban háromnapos szentbeszéd-sorozatot.
     Felkerestem Székesfehérvárt, ahol Kaszap István tisztelôit
ismertem meg. Megkérdeztem, hogy ki intézi most a boldoggá avatási
ügyét. Szomorúan mondotta, nincs emberem. Ekkor ajánlottam, hogy
bízzon meg engem.
     Adott egy írást, amit aláírt és lepecsételt. Ezt késôbb
megmutattam a provinciálisomnak, P. Nemesszeghy atyának, aki maga is
aláírta a megbízatást és ellátta pecsétjével.
     Ekkor Rómához fordultam és tájékoztatást kértem az általános
postulátortól P. Molinári Páltól. A válasz az volt, kérdezzem meg a
püspököt, hajlandó-e engedélyezni egy újabb kihallgatást a Kaszap-
üggyel kapcsolatban. Az igenlô választ jelentettem a Postulaturán.
Erre kineveztek viceposztulátornak. A Gondviselés jött segítségemre
tájékozatlanságomban. Elôször Orosz István cseszneki plébánossal
találkoztam, akit lelkészi koromban ismertem meg. Ô egy fűzfôi
leányka, Bódi Magda boldoggá avatásával foglalkozott. Ô adott
gyakorlati tanácsokat. Késôbb Erdô Péter fôtisztelendô úrral
találkoztam, aki viszont egy latin könyvecskét adott, amely pontos
leírást adott a komisszióról és a kihallgatások levezetésérôl. Ennek
segítségével 1990. július 30-án megalakult a bizottság
Székesfehérvárott Takács segéd püspök úr elnökletével. Ebben az
esztendôben azonban csak egy kihallgatás történt. 1992-ben végigjártam
a tanúkat. Sok mindent felvettem hangszalagra, és arra biztattam ôket,
hogy tanúságtételüket foglalják írásba, és amikor a kihallgatásra
kerül a sor, hozzák el két példányban. Az egyiket adják a titkárnak, a
másikat olvassák fel. Ezzel elejét veszik annak, hogy vallomásukat ott
kelljen legépelni. Ezután következnek a bizottság kérdései, amelyeket
a rájuk adott válaszokkal együtt a jegyzônek le kell gépelnie. Ez nagy
mértékben elôsegítette a kihallgatást. Egy alkalommal 8 kihallgatás
volt egy napon. 1992 júniusában megvolt a záró gyűlés. Idôközben
értesültem, hogy a hivatalos latin, francia és olasz nyelv mellett
elfogadják az angol és spanyol nyelvet is. Így a vallomásokat angolra
fordítottam és hitelesítettem. Majd június 2-án 800 aláírással egy
albummal tele képekkel és okmányokkal mindent átadtunk Angelo Acerbi
nuncius úrnak, hogy továbbítsa Rómába. A püspök atya alkalmat adott,
hogy papjainak rekollekciót tartsak, egyet Fehérvárott és egyet
Budapesten. Itt ismertettem Kaszap István ügyének állását.
     1947-ben, amikor a Kaszap István-ügyet lezárták, a magyar anyagot
elküldték Rómába. Ezt ott egy hiteles fordító lefordította olaszra,
lett belôle 1000 oldal kézzel írott szöveg. 1994 októberében Rómán
keresztül jöttem haza Magyarországra. Rómában azt mondták nekem, hogy
magyar segítôre lenne szükségük. Október 8-án érkeztem meg Budapestre,
ahol arról értesültem, hogy a Sodrás utcai rendházat ezen a napon
(1992. október 8.) áldja meg a nuncius.
     Abban a meggyôzôdésben, hogy ott több jezsuita atyával fogok
találkozni, a helyszínre siettem. Tájékoztattam az atyákat arról, amit
nekem Rómában mondottak. Egy magyar segítôtárs kellene. Ahogy
elbúcsúztam az atyáktól, szembetaláltam magamat Nemeshegyi Péter
atyával, akirôl tudtam, hogy 1995. január 1-én Rómába megy két és fél
hónapra, mint delegátus a rendi nagygyűlésre. Ô nyelveket beszélô
ember. Rómában végzett, tud olaszul. ,,Kedves atyám'', fordultam
feléje, ,,ha be akarod aranyozni életedet, fogadd el Kaszap István
ügyének a továbbvitelét''. Az atya elfogadta és 1995-ben egy 150
oldalas angol szöveget nyújtott át a postulaturának. Tehát ez nagy
lökést adott az ügynek. 1997 áprilisában, mikor Rómában jártam, ott
feküdt a postulatura asztalán az egész anyag legépelve és útmutatóval
ellátva.
     A munka folyt tovább. 1997. december 17-én Paolo Molinali SJ és
Peter Gumpel SJ faxon arról értesítettek, hogy a positio elkészült, és
nyomdába adták. A kinyomtatott positiot átadják a szentté avatási
kongregációnak, és azok kiadják elôször egy teológus bizottságnak,
aztán egy bíborosi bizottságnak. Ha ezek mindent rendben találnak,
következik a Szentatya dekrétuma. Ezután vizsgálják felül a benyújtott
csodákat.

                           Kispesten

     1947--48-ban voltam elôször Kispesten gondnok.
     1990 óta visszajárok Magyarországra és a kispesti jezsuita
rendházban kaptam elhelyezést. Cukorbetegségem következtében 1992-ben
bevérzett a szemem, és azóta nem tudok olvasni. Lelkipásztori
munkámban ez csak részben akadályozott meg. Szentmisét így is tudok
bemutatni, ha van, aki felolvassa az olvasmányokat.
     A változó részeket magnó segítségével mondom.
     1997. augusztus 2-án kellett volna visszamennem Kanadába, de ez
másként alakult. Július 30-án szívinfarktust kaptam, és kórházba
szállítottak, majd a soproni szívszanatóriumba kerültem. Mivel
gyomorfájdalmakra panaszkodtam, gyomortükrözést végeztek. Kiderült,
hogy az egyik gyógyszer okozza a fájdalmakat, gyomorfekélyt
állapítottak meg. Emiatt a Kanadai utam kitolódott, és Kispesten
maradtam.
     Kanadai tartózkodásom alatt voltak nehéz pillanatok, amikor
tétován néztem magam elé, megkérdeztem magamtól, no és most mi lesz?
Emberileg szólva, nagyon sokszor voltam egyedül. Gyakran
visszaemlékeztem diák éveimre, mikor tanáraimnak megmondtam, hogy pap
szeretnék lenni. Az egyiknek a válasza az volt: ,,Fiam, gondolja meg,
a nô nem csak biológiai, de pszichológiai kiegészítôje is a
férfinak.'' A másik tanárom azt mondta: ,,A legnagyobb csalódást az
okozza a papnak, hogy sokszor azok, akiken legjobban szeretne
segíteni, ellene fordulnak''. Hálás vagyok, hogy ezt mondták akkor. A
válaszom az volt, hogy nem vagyok egyedül, mert Krisztus velem van.
Így volt ez egész életemen át, sosem voltam egyedül. Hálás vagyok a jó
Istennek, hogy papjai közé hívott, hogy hirdethettem az ô igéjét, és
sokaknak lehettem vigaszára és megerôsítô barát, anélkül, hogy ez
lekötöttséget jelentett volna.
     Részbeni vakságomat is áldásnak veszem. A Kaszap-ügy
szolgálatában ez lényeges pont volt, mert nem hiszem, hogy e nélkül
Nemeshegyi Péter atyát be tudtam volna kapcsolni az ügy szolgálatába.
     A jó Isten mindig segített, mindig akadtak áldozatos lelkek, akik
kisegítettek. Például az is, aki e sorokat gépeli. Csodálatos a
Gondviselés, aki a benne bízókat mindig megsegíti.
     Elvem az, hogy elég a napnak a maga baja, a holnap majd
gondoskodik magáról. Nem kesergek a múlton és nem tépelôdök a jövôrôl.
A jelenben, a mában élek, és próbálom megtenni azt, ami tôlem telik és
amit a jelen pillanata kíván. Mindig keresve mi az, amit Isten tôlem
elvár. Nem magamnak élek, az Úrnak iparkodom hűséges szolgája lenni,
szolgálni Ôt testvéreimben, ahogy azt a körülmények kívánják.

                         Deo gratias!

     Az ember sokszor arról, ami a szíve legmélyén van, nem beszél.
Arról írtam, hogy hogyan készített elô a jó Isten a jezsuita életre.
Itt szeretném kifejezni azt, ami magától értetôdô és amivel teli van a
szívem, milyen mérhetetlen hálával tartozom Jézus Társaságának,
elöljáróimnak és rendtársaimnak. Szent Ignác a Társaságot a szeretet
társaságának nevezte, és ezt hosszú szerzetesi életem alatt mindig
tapasztaltam. Hogy néha tövisekbe akadtam, az csak természetes.
,,Nincsen rózsa tövis nélkül'', mindenért és mindenkinek hála és
köszönet.
========================================================================
Csókay Károly: Népmissziók Chilében


     R. P. Reisz Elemér, a külföldön élô magyar jezsuiták
tartományfônöke 1950-ben vett föl a Jézus Társaságába, és a belgiumi
Arlon-i noviciátusba küldött. 1957-ben Spanyolországban pappá
szenteltek, és a Gondviselés, tartományfônököm által Dél-Amerikába,
Chilébe küldött missziós munkára. 1959--75 között szolgáltam ott. Ma
is hálát adok Istennek a hivatás kegyelméért és örülök, hogy Urunkat,
Jézust követve szolgálhatom az embereket és bennük eljövendô országát.
     A chilei missziós munkából szeretnék bemutatni néhány mozzanatot.
Abból, amikor népmisszionáriusként, a szegények között az ország déli
részén, majd Santiago egyik peremvárosában, a Poblacion Nogales
melletti Szent Jakab településen (Poblacion Santiago) végeztem
lelkipásztori munkát.
     Ezen a környéken is működött Chile nagy apostola, a most boldoggá
avatott Alberto Hurtado atya, róla is megemlékezem.
     Chilébôl tartományfônököm, R. P. Ádám János a montreali magyar
plébánia lelkipásztori szolgálatára hívott. Onnan, 1993
szeptemberében, R. P. Nemesszeghy Ervin tartományfônököm hívására
visszatértem Magyarországra. A budapesti Jézus Szíve templomban és
Kárpátalján is lelkipásztorkodtam. 1994 júliusa óta pedig a Miskolc-
Avas-déli plébánia lelkipásztori szolgálatában állok.

  Hithirdetés a bennszülöttek között -- népmissziók Chilében

     1959 végén érkeztem Chilébe. Tartományfônököm néhány hetes
santiagói tartózkodás után az ország délebbi részén fekvô nagyobb
városba küldött, Concepciónba, az ottani jezsuita rendházba, amely
kisebb lelkipásztori és népmissziós központ volt. Onnan mentek ki a
jezsuita atyák a különbözô helybéli lelkipásztori munkára és néhányan
a vidéki kisebb-nagyobb településekre vagy városokba, hogy ott
hirdessék Jézus Krisztust és megerôsítsék az embereket keresztény
hitükben és az Egyházhoz való tartozásban. Ez utóbbiak voltak a
népmissziók.
     Tekintve, hogy még nem ismertem a helyi viszonyokat, elöljáróm,
Manuel Fincheira SJ kezdetben lelkipásztori kisegítésre küldött más
plébániákra vagy gyóntatni más katolikus iskolákba. Késôbb hétvégi
lelkigyakorlatokat tartottam kisebb csoportoknak, és rendszeresen
kijártam misézni a különbözô szerzetesnôvérek közösségeihez,  ha meg
iskolájuk is volt, a tanulókhoz is. Jobban megismerve a körülményeket,
elöljáróm elküldött a kisebb falvakba népmissziót tartani. Errôl
számolok be most.
     Általában olyan helyekre hívtak missziózni, ahol nem volt pap, de
volt néhány keresztény család, akik törôdtek a többiekkel és azt
akarták, hogy ôk is halljanak valamit Jézus Krisztusról és
megerôsödjenek hitükben. Ezért hívták a hithirdetôt. A másik eset a
városi vagy falusi plébániák voltak, amikor a plébános hívott meg
népmisszióra, hogy föllendítse ezzel a hitéletet. Ezek a népmissziók
általában egyhetesek voltak: a hét folyamán  megvolt az aznap esti
összejövetel a templomban. Az elsô részében a hívek hosszabb
szentbeszédet hallgattak a keresztény hitrôl, akár Szent Ignác
lelkigyakorlatának elsô heti témáiról, akár a Hiszekegy fôbb
igazságairól. A másik részben a szentbeszédet sokszor a szentmise
közben tartottam általában a keresztény életformáról, a fôparancsról
vagy a tízparancsolatról. A kettô között gyóntatás volt. Napközben
igyekeztem minél több családot meglátogatni, elbeszélgetni velük,
látni, miben lehetek a segítségükre, mivel segíthetem elô, hogy a
szentségekhez járulhassanak.
     A vidéki kis falvakban, ahol nem volt pap, vagy a tanyavilágban,
a misszió programja annyiban különbözött az elôbbitôl, hogy ott elô
kellett készíteni a gyermekeket egy hét alatt elsôáldozásra, a
nagyobbakat a bérmálkozásra; párokat az esküvôre, illetve rendezni a
házasságokat. Érkezés után a meghívó családhoz mentem. Érdekes és
vigasztaló, hogy általában mindig voltak ilyen családok a
tanyavilágban, akik szívükön viselték környezetük evangelizálását,
készek voltak komoly áldozatot hozni a misszióval járó költségeket
viselve. Szállást és ellátást adtak a missziós atyának, még adományt
is. Másutt, egy nagyobb földbirtokon a tulajdonos hozatott missziós
papot. Hasonló helyzet volt a ,,Rucamanqui'' nevű nagy állami
birtokon, a hatvanas évek elején. A birtok területe kb. 20x42 km, az
egyik legnagyobb chilei állami bank tulajdona volt. Öt szekcióra
oszlott, egy-egy ispánnal az élén. A bank egyik igazgatója
valószínűleg vallásos, hívô keresztény, apostoli lelkületű volt.
Gondja volt rá, hogy évente egy misszionárius evangelizálja a földeken
dolgozókat.
     Mikor odaértem, keveset tudtam errôl. Az ispán, aki nem volt
különösebben vallásos, elszállásolt a gazdaság egyik vendégházában, és
gondoskodott ellátásomról. Azt mondta, az iskolában tarthatom az esti
összejöveteleket és a szentmisét is, és megengedte, hogy körüljárjak a
gazdaságban. Ezzel megkezdtem a missziós munkát. Az emberekhez el
kellett vinnem Krisztus jó hírét és egyházát, az embereket pedig
Krisztushoz. Tehát utánuk kellett mennem, hogy találkozzam velük,
megismerjem ôket. A szántóföldeken meg a kertgazdasági növények (bab,
borsó, sárgarépa stb.) között dolgozott javarészük. Öntözôcsatornákat
nyitogattak, folyatták a vizet a barázdákba, ahol a bab nôtt. Kimentem
a földekre, ott találkoztam a munkavezetôvel. Ô azt mondta, nem
alkalmas az emberekkel munka közben beszélni. Megkérdeztem erre, mikor
és hol szoktak ebédelni. Délelôtt tizenegy óra lehetett.
     -- Tizenkettôkor -- mondta és a közeli domboldalra mutatott. --
ott, azon a helyen. Oda is mentem, és üdvözöltem a munkásokat.
Bemutatkoztam, és kértem ôket, vegyenek részt a misszión, ezen a héten
minden este az iskolában, este hatkor. Lesz szentbeszéd, evangélium-
magyarázattal, utána szentmise.  Közben meghozták az ebédet. Mindenki
kapott egy barna, kerek kenyeret, negyed vagy fél kilónyit talán,
hozzá vizet és sült lisztet. Ezt fogyasztották a bögrébôl. Ez volt az
ebédjük. Miért nem esznek legalább egy tányér babfôzeléket? --
kérdeztem. -- Arra nem telik, a bab drága. -- És mennyi a fizetésük? -
- kérdeztem tovább. Kb. napi 5 kiló kenyér árát keresték meg egész
napi fáradságos munkával. És melléje cselédlakást, illetve cselédházat
kaptak. A szerencsésebbeknek kis háztáji föld is jutott, amin tudtak
valamit termelni és állatokat tartani.
     Elôttem volt hát a szigorú valóság: nehéz mezôgazdasági munka a
földeken napi 5 kiló kenyér áráért. Még egy tál babra sem telik nekik!
Kicsit elbeszélgettem velük. Elpanaszolták, milyen szegényesek a
házak, ahol laknak. Egyikük meg is hívott, mert a beteg nagyszülô
papot szeretne. El is mentem hozzájuk. Igen primitív körülmények
között éltek, fadeszkából ácsolt kamrában. A padló csak döngölt föld
volt. Az ágyban fekvô nagymama fölé hajoltam. Az esô -- Uram bocsá’ --
rácsorgott az ágyra, mert fölötte nem jó fából készült a tetô. Emiatt
szóltam is az ispánnak, és ô megígérte, hogy kijavítják. Ilyen
körülmények között érthetô, hogy az emberek elkívánkoztak a
tanyavilágból, jobb körülményekre vágyódtak. Igyekeztek a
nagyvárosokba vagy legalább külvárosokba jutni. A rádióhallgatásból
volt valamelyes képük a városi életrôl: ott van orvosi ellátás,
kórházak, iskolák is, és nem csurog be a víz. És valószínűleg a munkát
is jobban megfizetik. Megtapasztaltam ennek az ,,exodus ruralis''-nak
az okát, amely valósággal öntötte az embereket a városokba. De nem
szociológiai tanulmányútra jöttem ide, hanem Krisztus jó hírét
hirdetni, szentségeit kiszolgáltatni.
     Ezért most a teendôm az volt, hogy végiglátogassam valamennyi
elérhetô házat. Lakóikat meghívtam az esti missziós összejövetelre az
iskolába. Házról-házra mentem, kopogtattam, ajtót nyitottak és
meghallgattak. Rövid bemutatkozás után megkérdeztem, van-e elsôáldozó
korú vagy bérmálkozás elôtt álló gyermekük. Volt. Számukra másnap
délelôtt megkezdtem a hitoktatást az iskolában. Délután még folytattam
a családlátogatást, mert jó nagyok voltak a távolságok, lehetett
eleget gyalogolni. Estére már szépen összejöttek az emberek.
Megtartottam a felnôtt hitoktatást, ez volt a szentbeszéd elsô része.
Istenrôl, a mennyei Atyáról beszéltem. Azután gyóntatás következett.
Szépen jöttek. Utána szentmise. Mise után ismét gyóntatás, és
meghívtam a fiatalokat egy külön összejövetelre a másnapi szentmise
után.
     A hitoktatásra másnap mind megjöttek a gyerekek, kicsik és nagyok
vegyesen. Úgy, mint az iskolában is, mindenki együtt tanult. Kezdetben
én is együtt oktattam ôket, de láttam, hogy itt három csoportot kell
csinálni: kezdôkbôl, haladókból és a bérmálkozásra készülôkbôl.
Bizony, ez a reggeli három óra kemény munkát jelentett, de öröm volt
foglalkozni velük, mert odafigyeltek, hálás tanítványok voltak. A hét
végére viszonylag föl is készültek a szentségek vételére. A két utolsó
nap délután is jöttek oktatásra. A nagyobbak között két értelmes
kislányt találtam, akikre rábízhattam az elsô áldozók tanítását, így
az egész alapvetô dolgok, a Miatyánk, Üdvözlégy tanítására nem kellett
idôt fordítanom.
     Ezalatt kiderült, kinek kell rendezni a házasságát, kinek kell
egyáltalán egyházi házasságot kötnie. Délután hozzájuk is
ellátogattam, és elôkészítettem ôket, s a házasságkötésre szombat
délután (az utolsó elôtti napomon) sor került. Mikor kimentem egy-egy
ilyen tanyára, kezdetben nem túl lelkesen fogadtak. Nem tudtam, miért
húzódoznak annyira. Késôbb azután fölfedeztem két benzines hordót meg
egy üstöt, amelyben pálinkát fôztek, s az tiltott cselekmény. Attól
féltek, talán beárulom ôket. Mikor efelôl megnyugtattam ôket, és
beszélgettünk, ôk is belátták, hogy jobb lesz szentségi házasságban
élni.
     Ahogy múltak a napok, úgy növekedett a munka, mert egyre többen
akartak szentgyónáshoz járulni. Így az esti összejövetel elôtt, közben
és utána gyóntattam. Csak késô éjjel kerültem ágyba, kimerülten.
Vasárnap tartottuk a missziózárást, ünnepélyes szentmisével. Hála
Istennek, sokan ismerték a legfontosabb énekeket. A szentmise alatt
volt az elsô áldozás és a bérmálkozás is, amelyet a püspök úr
engedélyével szintén jómagam végeztem. Megható volt az egyszerű
tanyasi emberek áhítata.
     A szentmise befejeztével ünnepi ebéd, s utána egy kis missziós
mulatság várt, ahol egykettôre elfogyott a bor. Így a legények hozzám
jöttek borért, de nem tudtam adni nekik, és csoda sem telt tôlem.
Szeretettel elbúcsúztunk egymástól, felültem a szekérre, hogy
továbbmenjek a következô állami gazdasági szekcióba, a Rucamanqui 2-
be.
     Ott is az ispánhoz mentem elôször, aki valamivel vallásosabb
volt, mint a másik, és az irodaházban kaptam egy szobát. Az ispán
figyelmeztetett, itt nagyobbak a távolságok, bevitt az istállóba,
megmutatta a lovakat, és felajánlott egyet, hogy a hét folyamán azon
közlekedjem. A legények föl is nyergelték, s szóltak, hogy ez a kanca
igen gyors, legyek vele óvatos. Hálás voltam érte, mert megköny-
nyítette a  családlátogatásokat és az emberek összehívását az esti
misszióba. Odaértem egy házhoz, leugrottam a lóról, egy fához
kötöttem, bementem a családhoz, meghívtam ki-kit a megfelelô
hitoktatásra. Többé-kevésbé minden úgy történt, ahogyan az elsô
szekcióban, azzal a különbséggel, hogy az itteni ispán felesége
különösen vallásos volt, ezért minden este meg akart hívni vacsorára.
De ezt nem fogadhattam el, mivel  akkor számomra igazán dologidô volt:
mise és gyóntatás. A záró szentmisére itt nagyon szépen feldíszítették
az oltárt, hogy ünnepélyesebb legyen. Az ispán felesége is azt akarta,
hogy minél többen járuljanak szentáldozáshoz, ezért a családok
felkutatásában is segítségemre volt.
     Az ötödik szekcióba érve már elég fáradt voltam a megszakítás
nélküli munkától. Ott annyival könnyebb volt a dolgom, hogy a tanítónô
maga is vallásos lévén segítségemre volt a hitoktatásban.
     Egy-egy ilyen misszió utáni egyedül maradandó intézmény a
rózsafüzér társulat volt: a vallásosabb asszonyok rendszeresen
összejöttek a misszió után hetenként rózsafüzért imádkozni és
énekelni. Jó lett volna megfelelô imakönyveket adni nekik, de sajnos
erre nem volt lehetôségem. Megmaradt azonkívül a hitoktatás is.
Általában csak találtam valakit,asszonyt vagy lányt, aki szívesen
vállalkozott a gyermekek hitoktatására az iskolában, már ha az
igazgató vallásos volt. Ha nem, akkor más helyiséget kellett hozzá
keresni. De a Gondviselés segítségével mindig akadt legalább egy kamra
vagy üres lakóházrész.
     Sajnos, másutt elôfordult az is, hogy kevés látható eredménye
lett a missziózásnak. Általában a záró szentmise mindenütt szép és
lelkes volt, s több házasságot sikerült rendezni az elsôáldozásokon,
bérmálásokon kívül. De nem mindenütt sikerült a további hitoktatást
biztosítani. Már az is eredménynek számított, ha a tulajdonos vagy
megbízottja meghallgatott néhány szentbeszédet. Ilyenkor beszélhettem
a szociális igazságosságról mint a szeretet követelményérôl, és arról,
hogy a tehetôsebbnek kötelessége a rábízottak sorsával törôdni, és
lehetôleg javítani rajtuk. Ha tulajdonosról volt szó, az ilyen
szentbeszédek nem maradtak hatástalanok. Nem lehetett olcsó mulatság a
rájuk bízottak sorsának javítása, de bizonyára üdvösségükre szolgált.
     A megszervezett plébániákon való missziózás jobban keretek közé
szorult. Ott adva volt a szentmisék rendje, általában az esti
szentmiséhez kellett igazodni. Nagy segítséget jelentettek a meglévô
egyesületek; általában találkoztam velük, meghívták a missziós atyát
egy-egy beszélgetésre. Ez alkalmat adott az egyesületi élet
föllendítésére, elsôsorban lelkesítést, a hit megerôsítését várták
tôlem. És új tagok toborzására is jó alkalom volt a misszió. A
plébánosok mindig szívesen vették, ha programokat dolgoztunk ki az
egyesületek számára. A plébániai missziózás kevesebb családlátogatást
jelentett, de annál több szentgyónást.

                      Vágta az éjszakában

     Egyszer egy Rere nevű tanyaközpontban misszióztunk, a hét közepén
jártunk már. Túl a délelôtti hitoktatáson, a családlátogatáson, az
esti szentmisén,  a gyóntatás befejeztével nyugovóra tértem a
vendéglátó családnál. Egykettôre elaludtam. Úgy hajnali három óra felé
nyílik az ajtó, és hallom, amint ébresztgetnek: Atya, keljen föl
gyorsan, eljöttek magáért, egy beteghez kell mennie sürgôsen. Ugrok az
ágyból, kapom a ruhát, s az udvaron várt a házigazdám, Don Pedro két
emberrel.
     -- Atya, az egyik távoli tanyán nagy baj történt. Egy fiatalember
a halálán van, szüksége volna a betegek szentségére. Gyorsan vegye föl
a ponchómat -- a nyakamba tette a fekete ponchót --, hoztak magának
lovat, siessen!
     A betegellátó zacskót a nyakamba akasztva fölszálltam egy
sötétszínű lóra. A két férfi közrefogott, és kérdezték, tudok-e
vágtázni.
     -- Tudok, mehetünk. -- És megindultunk hárman, egymás mellett az
úton. A paripák egyre gyorsabban vágtattak, a ponchók csak úgy
lobogtak utánunk. Vagy tizenöt percen át lovagoltunk így vágtában, de
csendben, mert a földes út elnyelte a patkódübörgést.
     -- Messze van még? -- kérdeztem, de nem hallották, így csak
követtem ôket sebesen. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan is
lehet közlekedni lóháton. Oda kellett érnünk idôben, lassítottak,
beértünk egy kis faluba, a ház elôtt leszálltunk és kikötöttük a
lovakat. Az ajtó nyomban kinyílt, s egy férfi fogadott, szintén
sürgetve:
     -- Jöjjön gyorsan, Pista öcsém halálán van. Megmérgezték
valamivel, teli halálos görcsökkel, eszméletlen és rángatózik.
     Fölmentünk a felsô szobába,  ott dobálta magát -- kikötve is --
az ágyon egy fiatal férfi, dôlt róla az izzadság. Nagyon súlyosnak
látszott az állapota, odamentem hát hozzá, és körülbelül ezt mondtam:
-- Lelkiatya vagyok, kérd Isten irgalmát, ô megbocsát neked. Mondd
velem: Uram, Istenem, bocsásd meg minden vétkemet, irgalmazz nekem,
szegény bűnösnek! Jézusom, bízom benned. Uram, gyógyíts meg engem,
hogy visszatérhessek családomhoz, munkámhoz.
     Elôvettem a szent olajat és mondtam a szent kenet
kiszolgáltatásának szavait: E szent kenet által és nagy irgalmassága
szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével. Szabadítson
meg bűneidtôl, üdvözítsen téged, és erôsítsen meg jóságosan. Ámen.
     Közben megkentem a homlokát és kezét a szent olajjal. Csönd lett,
mintha kissé megnyugodott volna. Ott feküdt kiterítve az ágyon, mi
pedig elimádkoztuk a Miatyánkot, és áldásomat adtam rájuk. Még
odahajoltam a beteghez:
     -- Pista, bízzál az Úrban! Isten áldjon! -- Lassacskán kimentünk
a szobából. Lemenet a családtagok elmondták a baj okát: Pista
udvarolt, fél évig jártak együtt a lánnyal, de utána másikkal kezdett
járni. Ezért az elsô lány családja bosszút akart állni:  mérges
szárított bogarakat zúztak porrá, s az ételébe keverték. Ez súlyos
mérgezéssel jár, az idegrendszert támadja meg.
     Bizony, a falu erkölcse szigorú. Ha egy legény egyszer már járt
egy leánnyal, akkor nem szabad otthagynia, el kell vennie feleségül.
Ha mégis otthagyja, a leány családjának büntetése elôbb-utóbb utoléri.
Pistát is utolérte, s majdnem életébe került. Hallottam ugyanis, hogy
túlélte, megmenekült. Megdöbbentô, mennyire vigyáztak ebben a faluban
az erkölcsökre. Ha valaki már megölelt és megcsókolt egy leányt, azt a
kapcsolatot nem lehetett már megszakítani. Különben jön az
életveszélyes büntetés. Ez még valamiképpen a vadon törvénye.
     Azután hazakísértek. Akkor már nem vágtáztunk, lassúbb ütemben
mentünk. Elgondolkodtam, mennyire él a hit ezekben a jó
földművesekben, s milyen fontos volt nekik, hogy Pistához idôben
eljusson a pap, megadja neki a betegek szentségét, és feloldozza bűnei
alól. Megnyugodva és hálaadással tértem vissza nyugvóhelyemre.

               Egy plébániai közösség formálódik
                       és templomot épít

                         Hurtado atya

     Chile fôvárosának, Santiagónak a délnyugati részén fekvô egyik
peremvárosában történt. Ott működött Alberto Hurtado jezsuita atya,
akit az Anyaszentegyház 1996-ban boldoggá avatott. Volt miért.
Nemcsak, mert fölhívta a világ figyelmét doktori értekezésével, amikor
megkérdôjelezte a chilei kereszténységet ,,Chile missziós terület''
címmel. Nemcsak azért, mert megalapította a Mensaje (Üzenet) című havi
folyóiratot, amely megfelel a régi Magyar Kultúrá-nak, és ezzel a
keresztény szellemiséget közvetítette az olvasók számára. Még csak
azért sem, mert noviciátust és tanulmányi házat épített a jezsuitáknak
abban a Santiago közelében fekvô városkában, amely ma az ô nevét
viseli (Padre Hurtado).
     Boldoggá avatásának oka inkább talán abban keresendô, hogy
Urunknak Jézusnak barátja volt, és az Ô szeretetét sugározta
mindennapi életében. Különösképpen szívén viselte Chile szegényeinek
sorsát. A Szent Ignácról elnevezett kollégiumban tanított és
lelkivezetô volt. Vasárnapi szentbeszédeiben, a Szent Ignác templomban
hatékonyan fölhívta az ország befolyásos embereinek figyelmét arra,
hogy törôdni kell a szegényekkel. Maga is elöl járt tetteivel.
Éjjelente néhány barátjával kiment a külvárosi utcákba és összeszedte
a kóbor gyermekeket, otthont létesített számukra jótevôk segítségével
a Munkás Krisztus plébánia mellett. Ezt a plébániát az ô
szorgalmazására építették a General Velasquez utcán, a Poblacion
Nogales (Diófatelep) mellett, hogy a településen lakó szegény sorsú
embereknek is legyen temploma. Ugyanott menhelyet is létesített a
hajléktalanok és nincstelen számára, éjjeli szállást és egyszerű
táplálékot, valamint tisztálkodási lehetôséget biztosítva számukra.
Még munkalehetôséget is teremtett számukra; egy faipari üzemet
indított, amelyben a szükséglakások számára paneleket gyártottak. Így
kb. harminc embernek adtak munkát. Egy mozitermet is létesítettek a
környék lakosságának, intézetet az elhagyott gyermekeknek.
     Ezeknek az intézményeknek anyagi alapot azzal teremtett, hogy
jótevôket keresett, akik rendszeres adományaikkal fenntartották
azokat. Ô maga személyes kapcsolatban volt velük, és bevonta ôket az
intézmények vezetésébe, irányításába.
     A halál viszonylag fiatalon, 58 évesen érte utol, a fehérvérűség
jelentkezett szervezetében és gyorsan felôrölte. Életműve azonban
folytatódott, a Hogar de Cristo (Krisztus otthona) intézményei
fennmaradtak, a gyermekmenhelyek elterjedtek az ország nagyobb
városaiban, és továbbfejlôdtek, újabb munkatársak akadtak, akik
felelôsséggel vezették és fenntartották ôket. Ma is megvannak és
virágzóan működnek.

                    Hurtado atya nyomdokain
            a Munkás Jézus (Jesus obrero) plébánián

     A klasszikus plébániai apostoli tevékenység mellett valami új
volt a sok kis bibliakör létrehozása. Az akkori plébános, Ignacio
Vergara SJ -- a hatvanas évek vége felé járunk -- be akarta vonni a
híveket a Biblia kincsesházának megismerésébe, hogy ott a ma is élô
Krisztussal találkozzanak. Ezért rátermett és felelôs embereket
keresett és talált, majd fölkészítette ôket ilyen bibliakörök
összejöveteleinek vezetésére és összehozására. Az itt jelenlevôk
elmondhatták, mit jelent számukra a felolvasott szentírási rész, és
megtanulták egymást tisztelettel meghallgatni és értékelni. Az
összejövetelek kéthetenként voltak. Az elôzô héten Vergara atya a
vezetôkkel találkozott és fölkészítette ôket a következô heti
összejövetelre. Plébánosi működése alatt az utolsó években 42 ilyen
bibliakör működött már nála. Ignacio Vergara távozásával a bibliakörök
nem szűntek ugyan meg, de lendületük alábbhagyott.
     A másik újonnan szervezett plébánia a szomszédos Alessandri
lakótelepen működött Jaime Larrain SJ atya vezetésével. Neki is
sikerült apostoli lelkületű embereket találnia és jó
képviselôtestületet tudott létesíteni velük. A plébánián igazi lelki
közösség alakult ki, utána pedig templomot is építettek.
     A harmadik egység a Munkás Jézus plébánia szomszédságában az ún.
Diófa településen létesült. Ez a település 1940 után kezdett épülni a
város szélén. Valószínűleg sok diófa lehetett arrafelé, innen a neve.
Szegény sorsúak mentek oda lakni,  a város  csak a utcákat és a kis
házhelyeket jelölte ki. A közművesítés késôbbre maradt, az utcák
aszfaltozása viszont csak annak befejezése után következhetett volna,
így talán még ma sincs készen. Itt épült egy nagyobb kápolna, a
szomszédos katolikus iskolával együtt, amelynek a vezetését és
lelkipásztori szolgálatát  a Jesus Obrero plébániához tartozó jezsuita
atyák látták el.

              Egy ,,gombatelepülés'' keletkezése

     A ,,gombatelepülés'' jellemzô volt a hatvanas évek után keletkezô
peremvárosokra. Egyik napról a másikra keletkeztek, akár a gombák. Így
történt a Diófa település mellett is. Már nem volt hely az odaérkezô
családok vagy magányos személyek számára. Ezért a település mellett
kezdték felállítani kunyhóikat, és egyre többet, az idegen területen.
Hasonló problémák megelôzésére, az akkor működô Alessandri
miniszterelnök kormányának lakásügyi minisztériuma igyekezett újabb
településeket építeni. Így a Diófa település mellett is kb. 1400
favázas, sima palalemezekkel fedett kis ikerházat építeni egyenként
mintegy 50 négyzetméteres alapterülettel. Az igénylôknek, a megfelelô
pontszám elérésekor kiutalták ezeket egészen olcsó havibér fejében. Ez
volt az ún. Santiago település. A Diófa település mellett üresen
maradt egy utcasor, a meglévô kunyhókkal. Késôbb, az ún.
,,autokonstrukcióval'' a lakóknak saját munkával kellett fölépíteni
házaikat, elôre kidolgozott tervek szerint. A lakásügyi minisztérium
adta az építôanyagot, és tízes házcsoportokat építettek. A házcsoport
lakói közösen végezték ezt a munkát, egyik házat a másik után
építették meg szövetkezeti alapon, megfelelô irányítással. Az
építkezésben való részvétel kötelezô volt minden szomszéd számára,
legyen az családos férfi vagy egyedülálló nô.
     Ezen a településen kellett elkezdenem a lelkipásztori munkát, egy
keresztény közösség létrehozását. Kik voltak az új Santiago település
lakói? Hasonlóak a Diófa település lakóihoz: vidékrôl odavándorolt
férfiak és nôk, egyedülállók és házaspárok. Javarészük fiatalabb korú,
de voltak közöttük idôsebbek is gyermekeikkel együtt. Közös vonásuk az
volt, hogy valamivel tágabb látókör után vágyódtak, és vidékrôl
jöttek. Elindultak a nagyváros felé. Sokan egy rokonhoz kopogtattak
be, majd munkát kerestek. A negyvenes években még föl tudta venni a
nagyváros a bevándorló vidékieket, akik olcsó munkaerônek számítottak.
De mikor betelt a munkaerôpiac, -- a hatvanas évek vége felé --,
bizony csak a munkanélküli segély keserű kenyere maradt, az pedig csak
egy évig járt. Utána -- továbbra is munka hiányában -- rászorultak
mások könyöradományaira, koldusszegényen tengették életüket.
     Hogy miért hagyták ott a megszokott életformájukat? Talán az
akkoriban (ötvenes-hatvanas években) betörô televízió is hatással volt
rájuk. A városi élet reményteljesebbnek, érdekesebbnek mutatkozott. A
képernyôn rendes lakásokat, iskolákat, megfelelô egészségügyi
szolgáltatást, munkalehetôségeket és kulturális életet mutattak be.
Olykor a városi rokonok is hívogatták ôket munkalehetôségeket ajánlva.
Az újonnan érkezettek otthon  javarészt a mezôgazdaságban dolgoztak;
rosszul fizették ôket, a városi élet adottságai hiányoztak vidéken, és
a nálunk is ismert cselédsorban tengôdtek. Érthetô, ha jobb
életkörülményeket kívántak, különösképpen a fiatal házasok számítottak
az állam támogatására. Nem az erôteljes, ügyes emberek lettek ezeknek
a bádogvárosoknak a lakói. Azok vidéken is megtalálták a számításukat.
Az újonnan érkezettek nagy része szegény sorsú ember volt, akik
belefáradva a mezôgazdasági munka kilátástalanságába, könnyebb életet
keresett magának. Megérkezve a nagyvárosok peremére, bizony, nagyon
gyökértelenné váltak. Vallási szempontból is. Falun még csak eljártak
a templomba, bár nem mindig igazi meggyôzôdésbôl, hanem sokszor
társadalmi kényszer hatására.
     A nagyváros peremére érve, már nem is kerestek más plébániával
vagy keresztény közösséggel kapcsolatot, nem ünnepelték hát a
szentmisét. Isten a tudója, mennyire ünnepelték tudatosan valaha is.
Az biztos, hogy szinte valamennyien meg voltak keresztelve, sokan
elsôáldozók is voltak, néhányan bérmálkoztak is. Ha akadt egy jó
papjuk, személyesen kötôdtek hozzá, de mikor ez a kapcsolat
megszakadt, vallásosságuk megingott. Kétségtelen, voltak köztük igazán
hívô nagymamák, akik igyekeztek megtanítani unokáikat az imákra. A
fiatalabb házaspárok gondja inkább a megélhetésre irányult, és az
befolyásolta ôket a hely megválasztásában, hogy hol remélhettek anyagi
segélyt.

                   Külvárosi papok közössége

     Az esperesi kerület papjai rendszeresen összejöttek. Az esperes
ilyenkor egy-egy tanárt hívott meg a Katolikus Egyetem
teológiaszakáról vagy más ismert papi személyt, hogy továbbképzést,
útmutatást adjon a külvárosi papoknak. Mi, a három szomszédos jezsuita
plébánián szolgáló papok is összejártunk kéthetente, együtt
ebédeltünk, és megbeszéltük a gondjainkat. A hitoktatás, a szentségek
méltó kiszolgáltatása és elôkészítése, s a teológiai továbbképzés
állandó témáink voltak. Láttuk, hogy a nagy ínség közepette mégsem az
amerikai segély kiosztása a mi legnagyobb feladatunk. (Néhány
alkalommal ugyanis zsírt meg lisztet osztottunk szét a rászorulóknak.)

                 A lelkipásztori munka kezdete

     Mit tehettem ilyen környezetben? Elôször föl kellett térképeznem
a települést, azaz fölmérést készítenem, s közben hívogatni is a
lakókat a mi római katolikus közösségünkbe. Így több családdal
kölcsönösen megismerkedtünk. Egyik a másikhoz küldött is, de én
többnyire módszeresen végigjártam az egész utcát, s mindenhová
bekopogtattam. Így találkoztam egy férfival, aki egy nagy lakásépítô
vállalatnál dolgozott. Rajta keresztül a vállalatától kaptunk egy
erôsen igénybevett állapotú faházat. Építôanyag raktárnak használták,
de már szét volt szedve háromszor három méteres panelekre. Egy jólelkű
teherautósofôr elhozta nekünk. Még korábban az a vállalat, amelyik a
telep ikerházait építette, szintén jóindulatból kérésemre lebetonozott
egy 11x16 méteres területet a jövendô templom számára. Még azt is
megtették, hogy piros színű festéket kevertek a betonba, így piros
betonpadlónk lett mindenki nagy örömére. Hát ezen a cementfelületen
állítottuk föl a 6x9 méteres házat kápolnának,  egyszersmind közösségi
helyiségnek. A panelekbe ablakokat vágtunk, a homlokzat deszkáira
pedig felirat került: Jézus Krisztus él, köztünk van. Ez jelezte a
lakosság számára, hogy a faépület keresztény közösség befogadására
szolgál.
     A felméréssel lehetôvé vált a hitoktatás megszervezése, valamint
az elsô áldozásra és a bérmálásra való felkészítés, valamint képet
kaptunk a telep vallási hovatartozásáról. Ahogy bekopogtattam a
házakba, némelyek bizalmatlanul, néha félve, de általában mégis
szívesen fogadtak. Egy-két kivételtôl eltekintve, ahol szabályosan
kidobtak vagy megfenyegettek. Megkérdeztem ilyenkor, van-e elsôáldozó
korú gyermek a családban. Ezzel sok mindenre fény derült: mennyire
gyakorolják a vallásukat, az apa, anya nevét, a gyermekek nevét,
munkájukat, címüket. Ismertettem, mikor és hol lesz a hitoktatás,
szolgálataimat: a szentségek kiszolgáltatását, keresztelést,
bérmálást, betegek szentségét, a házasság rendezését és az ezzel
kapcsolatos dolgokat, s meghívtam ôket a vasárnapi szentmisékre és
fölajánlottam, vegyenek részt a közösség életében. Ez csaknem egy éves
munka volt, de hála Istennek, be tudtam fejezni idôben, és nyári
vakáció végén megkezdôdhetett a hitoktatás.

                       A katekista mamák

     A fölmérés után ismertek lettek a nevek, tudtam már, kiket lehet,
kell meghívni hittanra. Néhány apostoli lelkületű férfira és nôre is
rátaláltam. A férfiakat meghívtam, vegyenek részt a keresztelési
elôkészítôk számára rendezett tanfolyamon, amelyet a püspökség
szervezett. Négyen részt vettek rajta, s utána plébániánk apostoli
munkatársaivá lettek. Három alkalommal ôk beszéltek a szülôkkel, akik
gyermekeik számára a keresztséget kérték. Minden alkalommal más
beszélt a szülôkkel, általában a kápolnában vagy saját otthonukba
hívták meg a szülôket. A negyedik alkalom volt a papé. Ezeket a
módszereket az érsekség liturgikus bizottsága dolgozta ki.
     Az asszonyok között is találtam apostoli érdeklôdést és
készséget. Ôket megkértem, hogy legyenek katekista mamák. Nyolcan
vállalkoztak erre a feladatra, amelynek az a lényege, hogy a katekista
mama az iskolaév alatt gyűjtse össze hetente egyszer a környezetében,
szomszédságában lakó mamákat, és nekik mondja, magyarázza el a hétre
szóló hittan-anyagot, amit nekik kell megtanítaniuk elsô áldozó korú
gyermekeiknek. Errôl az anyagról minden mama kapott egy nyomtatott
oldalnyi szöveget, amelyet szintén az a liturgikus és kateketikai
bizottság dolgozott ki.  Nemcsak a gyermekeket tanítottuk ezáltal,
hanem az egész családot.
     A fölmérés közben megismerkedtem tizenéves fiatalokkal is, akiket
majd a bérmálási elôkészületre lehet vinni. Közöttük is akadt egy-két
nyíltszívű, lelkes és rátermett fiatal, akik munkatársaim lettek a
bérmálásra való elôkészítésben és az ifjúsági csoport létrehozásában.

             A fiatalok apostolai maguk a fiatalok

     Itt is az volt az elv és a lelkipásztori tapasztalat, hogy a
fiatalok legyenek a fiatalok apostolai. Egy fiatal sokkal érdekesebb
kortársa számára, mint egy idôsebb személy. Ezért Pablót elküldtem egy
bérmálásra elôkészítôk számára rendezett tanfolyamra. Utána ôrá bíztam
egy nyolctagú csoportot, természetesen kellô felügyelet mellett.
Megbíztam benne. Miután hat hónap alatt befejezte az oktatást, a nyolc
fiatalból öten vállalkoztak arra, hogy maguk is oktassanak
bérmálandókat. Ezzel a láncreakcióval indult be az ifjúsági munka a
telepen. Részt vettek az érsekség ifjúsági bizottsága által rendezett
megmozdulásokon, ahol még jobban belelkesedtek és sokat tanultak.
Belôlük nôtt ki a település katolikus ifjúsági csoportja, amit a
fiatalok megszerettek. Összetartottak, együtt apostolkodtak, és együtt
vettek részt azokon az egészséges szórakozásokon, amelyekre engem is
meghívtak. Hozzájuk tartozónak éreztem magam, egy kicsit megosztottam
az életüket. Volt köztük egy-két jó énekes és gitáros. Dolgozó
fiatalok voltak, ôk szebbé tették a vasárnapi szentmisét. A hívek
szerették ôket. Sokan házasságot kötöttek a csoporton belül egymással.

      Az egyházi hozzájárulásnak is van apostoli jellege

     Szintén a felmérés mutatta meg, kik lesznek alkalmasak az egyházi
hozzájárulás beszedésére. Ez is fontos csoport lett, mert készségesen
járták a nekik kiosztott házakat, hogy havonta beszedjék a hívek
adományait egyházközségünk fönntartására. Sokak számára ez volt a
kapcsolat a plébániánkkal. Templomba járni még alkalmatlannak találták
magukat, de akartak katolikus közösséget és a kápolnát, ezért havonta
hozzájárultak fenntartásához. Nem ment simán egészen ez sem. Általában
normálisan fogadták ôket, noha volt kivétel is, mert egy-két férj vagy
élettárs együgyűségében attól tartott, hogy asszonyát akarja
elszeretni a hozzájárulás beszedôje, s durva szavakkal kidobta.

                     Lelki töltôállomások

     Az emberek néha lelassulnak, nem látják a célt, erôt vesz rajtuk
a fáradtság, hiányzik a lelkesedés. Az egyházközségi munkában is
elôfordul ez. Észrevettem ezt a munkatársak között is. Újból és újból
lelkesíteni kellett ôket, s ez az én feladatom volt. Bizony néha magam
is lelkesítésre szorultam volna. Hiszen én csak buzdítottam az
embereket, de olyan jó lett volna, ha olyakor valaki engem is
buzdított, mozgatott volna. Lelki éretlenségem jele volt ez? Ha
visszagondolok rá, úgy látom, hogy igen. Valahogy meglazult a
személyes kapcsolat Jézussal. Ilyenkor meg kell húzni a csavarokat.
Többet kell imádkozni. Mert Urunkkal való személyes kapcsolatból
kellett, hogy táplálkozzon az egész lelkipásztori munka. Ezen a téren
nagy segítség és nélkülözhetetlen az évi nyolc napos lelkigyakorlat.
Ott mindig közelebb tudtam kerülni a mi Urunkhoz, Jézushoz, és
megújult erôvel láttam neki a lelkipásztori munkának. És éppígy
szükséges volt a testvérekkel való személyes kapcsolat is, hogy
valahogyan megérezzem bennük Jézus jelenlétét. Erre jók voltak a papi
rekollekciók az esperesi kerületben. Mi paptestvérek mégis segíthetjük
egymást, ha egy-egy problémát imádságos lélekkel megbeszéltünk. Ezt
revisio vitae-nek is mondtuk. Valaki fölvetette a problémát, utána
imádkoztunk, és ki-ki hozzászólt a Lélek indítása alapján. Sok
problémára ilyen ,,revisio vitae''-ben nyertünk világosságot és utat a
megoldás felé. Jó erôforrás volt az évi jezsuita találkozó is, amit a
Padre Hurtado városkában lévô noviciátusban szoktunk tartani. Volt ott
egy-két fejtágító elôadás, majd kis munkacsoportokra oszlottunk szét,
mindenki saját érdeklôdésének, illetve munkájának megfelelôen. A
kiscsoportban is megbeszéltük és megimádkoztuk gondjainkat, úgy
kerestük a fényt. Egymást sokszor sikerült ilyenkor átlendíteni a
holtponton.
     Sajnos a heti megbeszélések a közös asztal mellett nem nyújtottak
ilyen segítséget. Valószínűleg azért, mert ott hiányzott az imádságos
légkör. Inkább baráti  volt a légkör, csak a sürgôsebb gyakorlati
problémákra kerítettünk sort az asztalnál, s mindenki sietett, ment a
dolga után. Visszagondolva egyre inkább látom, mennyire fontos a lelki
feltöltôdés imádságos közösségi megbeszélések formájában, ahol az Úr
szemével igyekszünk látni és megfontolni az eseményeket és teendôket.
Ez volt számomra az igazi világosság és erôforrás a lelkipásztori
munkában. Minderre persze idôt kellett szánni. Egy-egy problémáról
néha akár egy óra hosszat is imádkoztunk és beszélgettünk. Ezért
került sor egy-egy délután során csak két-három problémára, de azok
esetében valóságos discretio spirituum-ot  valósítottunk meg.

Világiak bekapcsolása a szentségek felvételének elôkészítésébe

     A fölmérés során olyan személyeket találtam, akikbôl a Lélek
segítségével kinézhettem, hogy esetleg valami  lelki szolgálatra
alkalmasak lesznek például a házasságra elôkészítô csoportban. Három
ilyen házaspárt találtam, ôket is elküldtem egy tanfolyamra az
érsekség helyi szektorába. Beváltak, hála Istennek, és még otthonukat
is fölajánlották a házasságra elôkészítô kurzus céljára. Általában 4-5
jegyespárt szoktak elôkészíteni. Hol egyikük, hol másikuk otthonában.
Meg voltam elégedve a munkájukkal. A speciális témákra az esperesi
kerület központjába küldtem a jegyeseket, ott szakember tartott nekik
elôadást: orvos, pszichológus vagy gazdasági szakember. Mindig
legalább 20-25 jegyespár hallgatta ôket nagy figyelemmel.
     Találtam továbbá apostoli lelkületű, tettvágytól fűtött
személyeket, akik a keresztségi elôkészületek munkatársai lettek. Négy
alkalommal oktattuk a szülôket, ebbôl az egyik alkalom a papé volt.
Szektorunk vikáriusa, Mons. Fernando Ariztía, akkori segédpüspök,
elôkészítô tanfolyamot szervezett a részükre. Utána kezdték a munkát.
Nehezen ment. A szülôk a régi stílushoz ragaszkodva mindenképpen papot
akartak, nehezen fogadták el a világiakat. Végül is elfogadták, mert
nem volt más választásuk. Kezdetben abból állt az elôkészítés, hogy az
elôadók az érsekség által kiadott plakátokat magyarázták. Egy egyszerű
munkásembertôl nem lehet elvárni, hogy elôadást tartson a
keresztségrôl. A poszterek megmagyarázása viszont jól ment nekik.
Mégis sokat kellett lelkesíteni és biztatni ôket.

              Az apostoli szolgálatok megindulása

     Az iskolaévet szentmisével kezdtük, ahol a munkatársak ígéretet
tettek egy éves szolgálatra. Ez is kitartásra buzdította ôket. Ezek a
szolgálattevôk alkották a plébánia magját: katekisták, keresztelésre,
házasságra elôkészítôk, egyházi hozzájárulást beszedôk, ifjúsági
csoportvezetôk, mind megannyi tanúságtevô, akik hatékonyan
megjelenítették a közösséget. Szükség volt rájuk, mert a települések
jó része nemigen láthatott korábban keresztény közösséget, s nem
tudták, mit jelent kereszténynek lenni. Újonnan ideérkezett emberek
voltak, s a régi lakóhelyükön viszonylag kevesen voltak meggyôzôdéses
keresztények, inkább ún. búcsúra járó vallásosságuk volt. Részt vettek
a búcsú nagymiséjén és a körmeneten, ahol abban versengtek, ki vigye a
szentek szobrait. Ennél több csak keveseknek adatott. Mikor aztán
elhagyták falujukat, a faluval együtt a búcsús vallásosság is
megszűnt. ,,Új evangelizálni'' kellett ôket. Ezt tette P. Ignacio
Vergara SJ a bibliakörök elindításával, s ezek komoly evangelizáló
tényezôk voltak.

                  A pünkösdisták térhódítása

     Az említett bibliakörök szervezôje tehát egy karizmatikus ember
P. Ignacio Vergara volt. Személyesen ismerte az embereket, és
mindenkihez volt egy-két szava. Megtalálta a nép nyelvét, megszerették
hát az emberek. Utódja nem rendelkezett már ezekkel a jó
tulajdonságokkal. De ha akadt egy jó bibliakör vezetô, akkor ott
továbbra is összejöttek az emberek, összehozta ôket Isten szavának
szeretete. A Diófa településen nem igazán működtek a bibliakörök, az
új Santiago településen meg még kevésbé. Ezeken az új településeken
nem volt keresztény hagyomány. S látnunk kellett új vallási
felekezetek térhódítását. A szomszédos La Palma településen volt egy
kis szükségkápolna. Az Alessandri település plébánosa járt oda
misézni. Nos, szemtanúja voltam, hogy egy vasárnap a kápolna elôtti
kis téren megállt néhány pünkösdista, egy öt tagú csoport, és egymás
után jó hangosan elkezdtek prédikálni. Kinek? Az arra járó néhány
embernek, olykor csak a falaknak, de csak beszéltek és beszéltek. A
chileiek nagyon szeretnek beszélni, s a pünkösdista szekta lehetôséget
adott nekik a nyilvános beszédre. Sajnos, a mi liturgiánkban és
egyházi életünkben a hatvanas évekig a híveknek vajmi kevés adatott
arra, hogy nyilvánosan beszéljenek. Emiatt a felszínesebben vallásosak
közül sokan örömmel csatlakoztak a pünkösdistákhoz. Ott aztán
beszélhettek, szónokolhattak az utcákon. De a templomokban is. Egyszer
afféle járókelôként betértem a helyi pünkösdista templomba. Az
istentiszteletet vezetô lelkész felolvasott egy részt az
evangéliumból, majd ének következett, utána prédikáció. A szónok egyre
hangosabban beszélt, a hangulat egyre emelkedett. Felszólította az
embereket: tárjátok ki a kezeteket, feleljetek az Úrnak. Mondjátok:
Ámen, ámen. Most ismét fölemelt kézzel dicsôítsétek az Urat,
mondjátok: Dicsôség Istennek, Alleluja. Egyre hangosabban ismételték,
amíg hatalmas kiáltozássá nem változott az egész templom: ki állva, ki
térdepelve, kiterjesztett vagy összetett kezekkel érthetôen vagy
érthetetlen módon kiáltozta: Ámen, ámen, dicsôség, dicsôség, áldott az
Úr, alleluja. Én is ismételgettem: Áldott az Úr, alleluja, amíg végül
alábbhagyott az egész s ki-ki kiadta magából, ami a szívén volt.
Lassacskán elcsendesedtek, s a lelkész folytathatta beszédét, most már
szintén lassabb formában és tanító módon. Közben egy-egy vallásos,
karizmatikus éneket énekeltek.
     A pünkösdista istentisztelet elgondolkoztatott. Ennyi lelkes
résztvevô együtt! Hozzá még azok, akik a templomon kívüli kultikus
helyiségben tevékenykedtek. 1950-tôl kezdve hihetetlenül gyorsan nôtt
a számuk. Chile korábban tiszta katolikus országnak számított kb. 10
millió lakossal, de 1970-re a pünkösdisták száma már 800 ezer fölött
volt. Fájdalmasan érintett bennünket, katolikusokat, hogy a
peremvárosi településeken nem tudtuk kellô fölkészültséggel fogadni az
odaérkezôket. Csak néhány karizmatikus lelkipásztor akadt, aki készen
állt fogadásukra, de több kellett volna belôlük. Mi többnyire örültünk
annak, hogy a meglévô hívekkel foglalkozhattunk. Hogy valamelyest
kifejlesztettük közöttük a hitoktatás új módszerét a katekista mamák,
papák segítségével. Bizony, alázatosságra intett mindez: el kellett
fogadnunk, hogy nem egyedüli keresztények vagy istenhívôk vagyunk mi
katolikusok.
     Próbáltam a település katolikus lelkipásztoraként közeledni a
pünkösdistákhoz, de elzárkóztak. Kértem, vezessenek a pásztorukhoz, de
ôk haragudtak a katolikusokra. Többen közülük, pásztorok  is, úgy
nyilatkoztak, hogy a katolikusok akadályozták ôket a térítô munkában,
s most már csak azért nem teszik, mert képtelenek rá. Nem hittek a
jóhiszeműségünkben. Szomorú, de így igaz. Uram, Istenem, de messze
vagyunk Jézus Krisztus vágyától, hogy eggyé legyünk?!

                    Megújulásunk folyamata

     A fentiekben elmondottak is arra indították a katolikus egyházat,
hogy nagyon egyek legyünk, hogy éljük az evangéliumi testvériséget,
hogy tanúságtételünk ôszinte, hiteles és igazi legyen. Azt hiszem, a
zsinat után a római katolikus egyház mérföldes léptekkel haladt a
belsô tisztulás útján jelen évszázadunk elsô öt évtizedéhez képest.
Akkor bizony teljesen klerikális volt az egyház, s nem tudtuk
elfogadni, hogy rajtunk és a protestánsokon kívül másfajta
keresztények is létezhessenek. És a híveknek nagyon kevés szerepük
volt az egyház liturgiájában. Tisztelet a kivételnek, mert azok is
voltak. Már az elsô öt évtizedben is feltűntek olyan püspökök, mint
Don Manuel Larrain, aki kiváló szociális érzékenységgel és haladó
lelkipásztori kritériummal rendelkezett. Ôalatta dolgoztak ki egy a mi
KALOT Népfôiskoláinkhoz hasonló iskolarendszert a mezôgazdaságban
dolgozó fiatalok képzésére, de a KALOT mozgalmi jellege nélkül. Szépen
működött, vezetôje egy szintén Larrain nevű kanonok volt, aki nagyot
alkotott ezzel.

Egy katolikus keresztény közösség kialakulása a Santiago lakótelepen

     Térjünk vissza az új, 1400 lakást számláló Santiago, azaz Szent
Jakab településre. Már állt a mi kis fapanelekbôl összetákolt 6x9 m
alapterületű szükségkápolnánk. Tudtam, hogy itt egy keresztény
közösséget kell kialakítani. Ezért kerestem munkatársakat a fölmérés
során. Luis Hormazabal személyében a közösség dinamikus vezetôt
kapott, mert ô szívén viselte ezt a közösséget, és sokat tett a
növekedéséért is. Új tagokat keresett. Megalakult a Katolikus Férfiak
Társulata. Minden elsô vasárnap a szentmise után gyűlést tartottunk.
Ezt szeretetreggeli keretében végeztük úgy, hogy a kápolna átalakult
ebédlôvé, megreggeliztek, utána pedig megbeszélték közösségi ügyeiket.
     A közösség másik alapköve Don Enrique Godoy, mélyen hívô férfi és
felesége, Mercedes asszony volt. Náluk gyűltek össze a katekisták,
hetente egyszer, hogy megbeszéljék a hittananyag átadásának kérdéseit.
Sokat segített neki Mariette Verbeke belga missziós nôvér, aki nyitva
állt az új kezdeményezések elôtt, és erôs akarattal be is vezette ôket
a hitoktatásba.
     Don Enrique mindig szorgalmazta, hogy vezessük be a vizet a
kápolnába. Jó lett volna, de nem volt rá pénzünk. Végül is nagy
nehezen összehoztunk annyit, hogy Vízművek egy csapot és egy vízórát
szabályosan létesítsen a terület mentén. De nagy volt Don Enrique
öröme, mikor meglátta. Mondta is, most már komolyabb templom építésére
is lehet gondolni. El is mentem az érsekségre, a liturgikus osztályra,
ahol több sorozatterv létezett ilyen települések templomai számára.
Egyiket oda is adta az egyházmegye építésze ingyen. Az illetékes
vikárius, Don Fernando Ariztía biztatott ugyan az építkezésre, de
figyelmeztetett, hogy az érsekségnek nincs anyagi alapja hozzá. A terv
11x16 alapterületű épületre vonatkozott. Rákérdeztem a benne szereplô
vasszerkezetek árára, bizony elment tôle a kedvünk: semmi reményünk
volt arra, hogy ennyi pénzt elôteremtsünk. De azért a vasszerkezet
horgonycsavarait beletettük a vasbeton alapba. Rá lehetett volna tenni
a vasszerkezetet. Sokat beszélgettünk errôl a hívekkel.
     Elérkezett a mi májusi ájtatosságunknak megfelelô Mária-hónapi
ájtatosság ideje decemberben. Ezt a kápolnában tartottuk. Az egyik
építôvállalatnál dolgozó hívôhöz látogatóba jött egy apostoli
lelkületű építészmérnök, munkatársa ugyanannál a vállalatnál. Azért
jött, hogy a katolikus családmozgalmat terjessze. Carlos pedig
meghívta ôt a Mária-ájtatosságra és eljöttek a kápolnánkba.

Magyar kapcsolat: Várady Olga festôművész oltárképet fest nekünk

     Kápolnánk csupasz, nyersen összeszegezett, poros deszkái elég
barátságtalan hangulatot keltettek. Leválasztottunk egy panelnyi
méretű helyiséget (3x6 m) gyűlésteremnek. 1962-ben történt ez. Az
újságban olvastam egy helybéli festô, Várady Olga  kiállításáról.
Ilyen névvel csak magyar lehet valaki -- gondoltam, s egy délután
elmentem a kiállításra. Öltözékem nem vallott éppen gazdag emberre. A
kiállító terem a Banco de Chile épületében volt. Csak lézengtek a
látogatók, s láttam ott egy egyszerű ruhába öltözött hölgyet. Ön a
festôművész? -- kérdeztem spanyolul. Igen -- felelte. Ezután
bemutatkoztam és gratuláltam a szép festményekhez. Beszélgetni
kezdtünk, amelynek során az épülô kápolnát is megemlítettem. Erre azt
mondta: Elmegyek magukhoz, festek egy szép oltárképet. Nagyon
megköszöntem. Elmondta, milyen elôkészületekre van szüksége és
megbeszéltük, mikor jön ki a helyszínre. Amikor ez elérkezett, a
festônô munkaruhát öltött, és munkához látott. Szinte hihetetlen, de
alig egy óra múlva már kibontakozott elôttünk az elôkészített préselt
falemezen a kitárt karú Krisztus, amint mintha át akarná ölelni népét
mosolygós, bátorító tekintetével. Nem is tudtuk, hogyan köszönjük meg
munkáját, de ô csak imát kért. Ez a kép a rideg raktárhelyiséget
meleghangulatú kápolnává varázsolta a Szentlélek ihlette művésznô
jóvoltából. A kép mottója -- ,,Így szeressétek egymást'' -- templomunk
oltárképe alá is odakerült.
     A hívek megszerették a kis kápolnát. Többcélú helyiség lett
belôle. Itt tartottuk a különbözô összejöveteleket is. Az ifjúsági
csoportokét, a hittanos gyermekek havi összejöveteleit is, hogy
lássák: egy közösséghez tartozunk.

                  A templomépítés elôzményei.
                   Enrique Barrenechea terve

     Térjünk azonban vissza arra a májusi ájtatosságra, ahová Carlos
Hidalgo elhozta építészmérnök barátját, az apostoli lelkületű Enrique
Barrenecheát. Áhítatosan részt vett a szertartáson, utána
elbeszélgettünk. Ô a katolikus családmozgalom szervezésének ügyében
járt, mi meg elmondtuk neki nagy tervünket a templomépítésrôl. Azt is,
hogy nem tudjuk elôteremteni a vasszerkezet árát. Erre azt mondta,
majd tervezek egy olyan templomot, amelyet apránként fel tudtok
építeni, és úgy nem fog olyan sokba kerülni. Ezzel a mi reményeink
föléledtek, és ô se tért haza üres kézzel: néhány fiatal házaspárt be
tudott szervezni a családmozgalomba.

             Megindul a templomépítés kivitelezése

     Teltek a napok és hetek, és egyszer csakugyan megjelent közöttünk
Enrique egy köteg papírtekerccsel a kezében. Ez a templomunk terve
volt, mégpedig nem a vasszerkezetes sablonterv, hanem eredeti alkotás.
Téglából, vasbetonból és fából készült tetôszerkezet. Csak néztük, és
csodáltuk, s a hívek kimondták: ez egy szép modern stílusú templom.
Enrique örült, hogy tetszik a terve, és azt is megígérte, megszerzi a
városnál a szükséges engedélyeket hozzá. Két hét múlva ismét jött,
immár az engedélyek birtokában. Gyakorlati útmutatásokat is adott,
hogyan kezdjünk a kivitelezéshez: Elôször a vasbetonpillérek
vasszerkezetét csináljátok meg, utána állítsátok föl a földbe vájt
üregbe és betonba. Az volt a baj, hogy mi már leraktuk a betonba az
elôre gyártott vasszerkezet horgonycsavarjait. -- Hát azokat bizony
szét kell verni. -- Hogyan? -- Hát vésôvel és kalapáccsal. -- Itt már
lelohadt a lelkesedés. A hívek -- egyszerű munkásemberek -- jól
tudták, mit jelent szétverni egy vasbetontömböt. Ennyiben maradtunk.
Majd, ha meglesz, és állnak a vasak, szóljatok és újra kijövök --
mondotta Enrique. Közben keresünk egy statikust is, de addig el lehet
kezdeni.
     Erre vagy két héttel a Diófa település plébánia faházában együtt
voltunk, s R. P. Seguera SJ, a provinciális volt a látogatónk. Közben
Don Enrique Barrenechea is megjött, hogy átadjon egy-két iratot az
engedélyezéshez. A P. Provinciális érdeklôdéssel megnézte a tervet,
tetszett neki, és közösségi munkára bátorított. Megmutattuk a tervet a
segédpüspöknek is: az ô tetszését is megnyerte, de hozzátette, ránk
hárul a finanszírozás.
     Hát nekiláttunk kalapáccsal, vésôvel a betontömbbôl kiszedni a
horgonycsavarokat. Kínszenvedés volt, és nem haladtunk. Dolgozott a
telepen egy vállalkozó, akinek volt légkalapácsa és kompresszora.
Kölcsönkértük, ô rendelkezésünkre is bocsátotta ezeket az eszközöket,
így másfél óra alatt mind a tíz horgonycsavar kint volt, s a
betontömböket is szétvertük. Micsoda megkönnyebbülés! Ezután az
épületvasakat, elkészítettük az oszlopok vasszerkezetét, a megfelelô
helyre helyeztük, csak körül kellett már betonozni. Álltak a hat méter
magas vaskötegek, amikor szóltunk Enriquének, hogy adjon további
útmutatást. Most már emelhetitek a téglafalakat a vaskötegek között
egész az ablakok magasságáig. Neki is álltunk, a hívek önkéntes
munkájával persze. Jó volt ez a közös munka: összehozta az embereket.
Amikor álltak a falak, abba kellett hagyni, mert elfogyott a pénzünk.
Épp akkor volt a sorshúzás a lottón, s az egyik katekista mama férje
nyert valamit. A fônyeremény egy nyolcadát. Abból új házat épített, de
a templomnak is juttatott annyit, hogy folytathattuk a munkát. Az
ablakok fölötti betonkoszorú ráhúzásánál tartottunk. Mindenféle
használt, másodosztályú, bontási  faanyaggal dolgoztunk. Egy kôműves
mester vezette a munkát, akit szerényen fizettünk. Megvolt a zsaluzás
a vesbeton-koszorúnál. Nem értettem hozzá, nem is vettem észre, hogy a
zsaluvonal nem mindenhol egyenes. A beton viszont a zsaluzás vonalát
követi. Jött a betonozás. Szegények voltunk, az úttesten kevertük a
betont, onnan pedig vödrökben, kézi csigával húztuk föl hat méter
magasba. Szép közös munkával megtöltöttük a betonkoszorút. A magasabb
oldalon volt igazán kemény ez a munka.

                      Akadályok leküzdése

     Semmi sem megy olyan könnyen. Az elsô terven lévô
vasbetonpillérek állását a statikus mérnök, Lederer András
honfitársunk módosította. Statikailag nem volt megfelelô, s két nagy
támasztópillért kellett bekapcsolni elöl és hátul. Ez plusz munkát
jelentett, ki kellett vésni a pilléreket elöl és hátul, egészen a
vasakig, és bekapcsolni a négy támasztópillér vasszerkezetét. Nehéz és
fáradságos munka volt, ami pár hónap késést jelentett. A hívekkel
dolgoztam  nehogy kedvüket veszítsék. S ezután jöhetett a tetô-
szerkezet elkészítése.
     Modern réteges deszkákból készült szerkezet volt, a tizenhárom
méteres tartókat be kellett emelni a koszorúra. Darunk nem volt, csak
egy kölcsön-csigánk, azzal dolgoztunk. Hála a Gondviselésnek, nem
sérült meg senki, amikor a csigát tartó két gerenda közül eltört az
egyik, és leszakadt az egész mindenség... Újból neki kellett fogni,
amíg végül fent voltak a tartóelemek és közöttük a merevítôk a tervek
szerint.

       A santiagói magyar kolónia segítségünkre sietett

     Újabb anyagi gondok. Ezúttal Andayné asszony, Mariann segített a
folytatáshoz. A helybeli santiagói kis magyar közösségnek is én voltam
a papja, kéthetenként magyarul miséztem nekik. Így tudtam megôrizni
anyanyelvemet és magyarságtudatomat. A mise után általában
összejöttünk ebédelni az egyetlen santiagói magyar vendéglôben, Tóth
bácsinál. Itt ismertem meg Anday Andornét, egy bányatulajdonos
vzvegyét. Mariann asszonynak megvolt a lehetôsége, hogy anyagi
segítséget nyújtson a templom tetôszerkezetének elkészítéséhez. Mikor
húsz évi külföldi missziós munka után elôször hazamehettem, s a gépem
több órát várakozott Zürichben, bementem a zürichi kórházba, és
meglátogattam ott Mariann asszony édesanyját, akit még Santiagóból
ismertem. Súlyos betegen (rákban szenvedett) feküdt a kórházban, és
örömmel fogadta a betegek szentségét, hogy azzal megerôsítve induljon
a jó Istennel való találkozásra. Jóságos  néni volt.
     Az anyagi segítséggel meg tudtuk venni a tetôhöz szükséges
anyagokat, így három hónap múltán el is készült a templom sok
viszontagság után. A templomépítéskor szerzett tapasztalataim is
megerôsítették, mennyi rokon vonás van a chilei és a magyar nép
között. Nemcsak, hogy mindkét nép szereti a bort meg a mulatságot, és
mindkettô gazdag folklórral rendelkezik, hanem az is, hogy mindkettô
gazdag szalmaláng típusú emberekben. Kezdetben az egész közösség csupa
lelkesedés volt, és mindenki megígérte a közreműködést, végül mégis
csak öten fejeztük be a templomépítést. Ez nekem reggeltôl-estig tartó
munkába került, amit bizony a lelkipásztorkodástól kellett elvennem.
Jó volt-e, hogy belevágtam ebbe a munkába, amely három évre
meglehetôsen lekötött. Nehéz erre válaszolni, úgy éreztem, hogy megvan
hozzá az adottságom, a templomra pedig szükség van. Legyen hát Isten
dicsôségére és közösségünk szolgálatára!

          Mit jelent a templom egy közösség életében?

     Milyen szolgálatot jelent egy templom? Elôször is van hol
összejönni, és van, ami fölhívja a környék figyelmét arra, hogy itt
jelen van egy római katolikus közösség, azaz Jézus Krisztus egyháza,
ugyanaz az egyház, amelybe akkor kapcsolódtak bele, amikor falujukban
megkeresztelkedtek. Fontos volt ez, amikor szaporodtak a másvallású
közösségek. templomunk szilárd támpontot is jelenthetett sokak
számára. Az emberek láthatták, hogy szolgálatukra épült a templom,
ahol Isten igéjét hallgatták és a szentségeket fölvehették. Más
szolgálatokra is vállalkozott a katolikus közösség a templom által.
Igazi többcélú épület lett belôle, mondanám ,,a szükség törvényt
bont'' felkiáltással. Az idôsek klubja az altemplomban tartotta
összejöveteleit, mert máshol nem volt hely. A település lakásai nagyon
szűkek voltak, a gyerekek nemigen tudtak otthon tanulni, ezért
elöljáróm, P. Santiago Marshall SJ javaslatára esténként átrendeztük a
templomot könyvtárrá. Kinyitható asztalokat készítettünk, amelyeken
kényelmesen tanulhattak a fiatalok, néhány nagyobb felügyelete
mellett. Délutánonként az anyaközpontok találkozója volt a templom:
itt jöttek össze az édesanyák különféle tanfolyamok elvégzésére,
egymás kölcsönös segítésére.
     Mindehhez mellékhelyiségekre is szükség volt, amit szintén
megépítettünk az eredeti tervek szerint, egy külön kis házban, a
templom közvetlen közelében, stílusegységben. A csatornázás nehéz
munka volt, nekünk kellett kiásni a két méter mély árkot egészen a
fôcsatornáig vagy negyven méter hosszúságban.
     Alig fejeztük be a mellékhelyiségek építését, amelyhez anyagi
segítséget kaptunk a püspökségtôl, újabb baleset történt. Egy iparos
legény magának követelte a vízszerelési munkát, s még szerszámainkat
is el akarta tulajdonítani. Szóváltás közepette a szemembe vágott.
Ütése elroncsolta a szemizmokat, s emiatt így, sérült, bekötött
szemmel kellett elbúcsúznom a hívektôl, amikor tartományfônököm új
beosztást adott.
     A helyzet azt kívánta, hogy Montrealba menjek Deák Ferenc SJ
paptestvéremmel együtt. Deák atya az antofagastai Katolikus Egyetemnek
a tanára és lelki igazgatója volt. Készségesen és lelkesen
vállalkoztunk az újabb feladatra, a montreali magyar közösség
szolgálatára.
     A hívek roppantul fájlalták azt a balesetet. Mivel a szemizmok
nem működtek rendesen az egyik szememen, tehát duplán láttam, például
egyszerre két holdat az égen. A két szem nem volt szinkronban. Ma már
ez rendbe jött, hála Istennek: A búcsúztatás megható volt, híveim
kimutatták szeretetüket. Nem is érdemeltem ennyit, úgy érzem.
Tapasztalatot szereztem arról, hogy a szeretet ingyenes adomány. Urunk
végtelenül jóságos, és jóságát a híveken keresztül mutatja ki.

                    A chilei nép befogadott

     A chilei nép befogadott, egy voltam közülük. Igaz, megosztottam
életüket, hasonló körülmények között éltem, rendelkezésükre  álltam.
Megosztottam gondjaikat. A fiatalokét is, ezért ôk is elfogadtak, de
ehhez az ô életüket is meg kellett osztani. Szívesen közreműködtek a
templomépítésben, és együtt dolgoztunk. Mikor meghívtak
szórakozásaikra, ott is velük kellett lennem mint egynek közülük,
mindig egészséges környezetben, s úgy, hogy a jogos tiszteletet
megadták nekem. A családi ünnep náluk mindig társadalmi megmozdulás,
nem hiányozhattam azokról sem. Munkatársaimat, akik közreműködtek a
plébániai munkában, rendszeresen meglátogattam, hogy megbeszéljem
velük gondjaikat és a teendôket. Közeli baráti kapcsolatba kerültem
velük, ismertem szerény életkörülményeiket, a mindennapi szegénységet.
     Érdekes, hogy az értelmiségi réteg másként viselkedett.  Ôk is
szeretettel fogadtak, be is fogadtak, de közöttük valahogy mindig
megmaradtam külföldinek, és kedvesen ugyan, de nekem  is kijárt a
külföldiekre használt ,,gringó'' csúfnév. Ôk is, rendtársaim is
értékelték a munkámat. Hála Istennek, szeretetteljes rendi közösségben
éltem, rendtársaimra mindig fel tudtam nézni. Kiváló emberek voltak,
mindnyájan törekedtünk valódi közösségi életre, egymás gyarlóságait
elfogadva, egymást kölcsönösen segítve. Ki-ki végezte a maga munkáját,
s mikor este fáradtan hazatértünk, nem volt sok lehetôség a
beszélgetésre. P. Santiago Marshall SJ, akkori elöljáróm korábban a
felsôvárosi, nagyon híres jezsuita gimnáziumnak volt az igazgatója,
majd munkáspappá lett. Csupaszív ember volt, és a szegény nép sorsát
jobbá akarta tenni. José Arteaga akkor az egyetemen tanult teológiát,
de velünk lakott, közösségünkhöz tartozott, és az értelem fényével
mindig utat tudott mutatni. Gonzalo Larrain SJ a Diófa település
plébánosa volt; benne is jó barátot ismertem meg. Rendszeresen
tartottuk a közösségi megbeszéléseket, amelyeken a településen
szolgálatot teljesítô nôvérek is részt vettek. Értékes volt a
jelenlétük, közösségünk általuk még teljesebbé vált. Még a világi
munkatársakról is kellene beszélnem, de csak Marta Alvarezt említem,
aki saját vagyonából vásárolt egy területet a tengerparttól néhány
kilométernyire. Ô szervezte ott minden nyáron nyolcvan család
nyaraltatását. Minden helybéli család nyaralhatott két hétig egy kis
3x3 m-es kunyhóban, nagyon szerény körülmények között, olcsón, de
vidám légkörben, közös konyhával, nagyon eredeti megoldásokkal.
     Hála legyen az Úrnak, hogy a lelkipásztori munkába be tudtam
épülni. Nem ment mindig simán és egyforma lelkesedéssel. Az odaadó
munka mindig küzdelmes. Újból és újból el kellett kezdeni a
hétköznapokat, és nehéz volt sokszor megérinteni a lelkeket. A
mindennapi élet gondjaiban elkérgesedtek, elzárkóztak. Az volt az
érzésem, süket fülekre találok. Nyomasztó volt a környezô szegénység
és munkanélküliség. De még ebben a környezetben is sok egyszerű, de
nagylelkű emberre találtam, akikkel együtt elôbbre tudtuk vinni Isten
kegyelmével az Úr országának ügyét.
========================================================================
Deák Ferenc: Emlékek a megtett útról


     Az idô és a helyi emlékek fölidézésekor hálát adok Urunknak, aki
meghívott Társaságába. Vele jártam meg a hosszú utat: a ,,világ
végére''. Ennek az útleírásnak külsô eseményeibôl áll itt néhány
szakasz.

                            Szeged

     A filozófia harmadik évében, 1948-ban, novemberben a
noviciátusban éjjeli házkutatást végzett a rendôrség, és másnap
történt a ,,megszállás''. Lefoglalták a fôépület alsó részét, a
nagytermeket. Összeszorulva, állandó zaklatásnak kitéve, mégis tovább
folytattuk a tanulást. P. Generális óhajára elöljáróink a menekülés
önkéntes vállalását tanácsolták, mivel a külföldre jutás hivatalos
formában lehetetlenné vált. Az egyik lehetôség a vonat alatti kijutás
volt, én arra jelentkeztem. Amikor sorra kerültem volna, a P. Rektor
megkérdezte a méreteimet, és sajnálattal közölte, hogy ez nem fog
menni, mivel nem férek be a dobozba. Így más megoldást kellett
találnom: egy pap ismerôsömhöz mentem a nyugati határzónába, két hetes
befogadást kérve, hogy ,,pihenjek, és fölkészülhessek a filozófia
vizsgára''. Megértéssel és szeretettel fogadott. Sopronban talált
kapcsolaton keresztül elôkészítettem a menekülést. Megyer József
filozófus társammal együtt Fertôrákos mellett sikerült március 19-én
átbújni a drótkerítésen... majd sokféle kalandos és izgalmas élmény
után megérkeztünk bécsi rendházunkba. Ott elôbb ,,leigazoltattak'',
majd segítettek iratokat beszerezni a továbbutazáshoz, Innsbruckba,
ahol az egyetemen folytattuk a tanulást, és valóban levizsgáztunk
filozófiából.

                       Missziós hivatás

     Hivatásom fejlôdésének több szakaszában már elôbb fölmerült a
misszió vonzó távlata. Ami a noviciátus alatt, mint lelkiségi
megajánlás szerepelt, a filozófia éveiben érlelôdött, és most a
menekülés után nyílt lehetôséggé vált. A magyar provincia kínai
misszióját a Mao-féle invázió felszámolta. Ekkor hallottam arról a
kezdeményezésrôl, amelyben P. Generális az európai tartományokhoz
fordult, hogy felerôsítse a japán missziót. Amikor ezzel a
lehetôséggel foglalkoztam és jelentkeztem, már túljelentkezés
mutatkozott a magyar tartományba tartozó testvérek részérôl. Van
Gestel asszisztens atya ajánlotta, hogy fejezzem be Európában a
tanulmányaimat, hogy utána mégis megkapjam a küldetést.

                           Feldkirch

     A magisztériumot Feldkirchben, a Stella Matutina kollégiumban
végeztem (1949--52) svájci jezsuita testvérekkel együtt, akik
akkortájt még nem dolgozhattak hivatalosan saját országukban. A német
nyelv alapjait már a középiskolában megtanultam, de az élô, beszélt
nyelv más, különösen a svájci és a tiroli vagy vorarlbergi tájszólás.
De megértést és segítséget kaptam rendtársaimtól is, a növendékektôl
is, úgy hogy nyelvi nehézségeim egyre csökkentek.
     A magisztérium harmadik évében P. Reisz provinciálisunk jelezte
szándékát, hogy Rómába fog küldeni a teológiára. Olaszt már a
gimnáziumban tanultam, így a magisztériumi tennivalók mellett olaszul
is tanulgattam, (kiszótároztam és így elolvastam Guareschi ,,Don
Camillo'' című könyvét.) P. Provinciális újabb látogatásakor
gondterhelt arccal tájékoztatott a menekült fiatalok taníttatásáról,
hogy Rómában mennyire költségesek a tanulmányok, s hogy ebben a
szorult helyzetben a champagne-i provinciálistól kapott egy ajánlatot
három magyar jezsuita teológus befogadására Enghienben. Ezért tôlem
azt az ,,áldozatot'' kérte, mondjak le a római tervrôl, noha ô
megígérte, és én bizonyára szívesen mennék Rómába... Kicsit humoros
volt az a fejlemény, hogy  megköszöntem a cserét mondván, hogy a
francia nyelv elônyösebb lesz majd a misszió számára, mint az olasz
lett volna, és szívesebben is megyek francia teológiára, mint olaszra:
P. Provinciális ráncai kisimultak és jókora mosoly jelent meg az
arcán.

                            Enghien

     1952 augusztusában Németh Józseffel együtt megérkeztünk a
belgiumi Enghienbe. Franciául két szót tudtunk: ,,bonjour'' és
,,merci''. Így az állomáson minket fogadó rendtárs testvérrel latinul
próbáltunk beszélni, kevés sikerrel. Éppen ott volt a champagne-i
provinciális náluk, a bidellus tehát bemutatott bennünket neki és a
rektor atyának, akik éppen mosogattak az ebéd után. Nagyon kedvesen
fogadtak minket. Az egyik toulouse-i teológustársam tanított
franciára. Két hónap alatt sokat haladtam, de az elsô hónapokban
keveset értettem az elôadások alatt, viszont a tanárok mindig elôre
kiadták nekünk az elôadások összefoglalását, vagyis a teológia
tanulása a nyelvtanulással együtt csak mendegélt kezdetben. Kettônkön
kívül Ballay László is velünk tanult, már  a harmadik éven akkor.
Újabb magyar jezsuiták érkeztek késôbb Enghienbe: Boros László,
Keresztény (Morel) Gyula. Francia rendtestvéreink szinte mind
háborúviselt emberek voltak: hadifogoly-, kényszermunka- és
koncentrációs táborbeli élményekkel. Tanáraink kitűnôen felkészült
tudással és közvetlen stílusban már a jövendô vatikáni zsinat
távlataiban tanítottak. Az öreg kolostor egyszerű berendezése, a
szerény életstílus és a komoly tanulás légkörében szerzetestestvéri és
baráti kapcsolatok szövôdtek köztünk: évfolyamunkban harmincan
voltunk. A tanulás mellett sportoltunk is, évente ellátogattunk a
Leuven melletti Eegenhovenbe a belga teológiára: röplabda vagy
focimérkôzésre, ôk szintén el- eljöttek hozzánk. A francia jezsuiták,
elöljárók, tanárok, öreg és fiatal rendtársak nagyon épületesek
voltak: talán kevesebb formalizmus, de mély lelkiség és közvetlen
emberség jellemezte ôket. Teológus társaink többsége a champagne-i és
toulouse-i franciák voltak, de olaszok, németek, spanyolok, belgák,
hollandok, szlovákok, brazilok, észak-amerikaiak, indiaiak,
madagaszkáriak, svájciak is. Többen már az indiai, japán és a
madagaszkári missziókban végezték a magisztériumokat, nyelvtanulás
végett. Különösen összebarátkoztam a madagaszkári missziós
testvérekkel. A második évben elôterjesztettem P. Provinciálisnak a
kérésem, hogy a madagaszkári misszióba szeretnék menni. Hamarosan
megjött a válasz: P. Generális a dél-amerikai missziókat szándékozik
fölerôsíteni, így erre készüljek föl. A nyári szünetben már
Barcelonában tanultam spanyolul, ugyanakkor franciára tanítottam
kedves katalán tanítómat... Ott ismerkedtem meg a spanyol polgárháború
szomorú és hôsies emlékeivel és rendtársaimmal, akik ígérték, hogy
készek Magyarországra jönni misszióba, ha ismét lehetséges lesz...

                       Belgiumi jótevôk

     A harmadik teológia év elején levelet kaptam Horváth Kálmán
atyától, ô kapcsolatot tartott belga jótevôinkkel, akik nagylelkűen
segítették, hogy tanulóink tanulmányi költségeit fedezni tudjuk.
Kérte, én is működjek közre. Hamarosan fölkeresett levelével egy belga
kereskedô, Antoine Bovit, és megkért, fogadjam el megajánlását:
helyettesíteni szeretné a szüleimet, akik közelgô szentelésemen
valószínűleg nem lehetnek jelen. Meghívott Ostendébe, és kérte,
küldjek elôbb egy fényképet, hogy fölismerjen róla az állomáson.
Valóban, föl is ismert. De hamarosan fölfedeztem, más célja is volt a
fényképpel. Ugyanis otthonába érkezve, megmutatta asztalán a
nyomtatvány halmazt, rajtuk kinyomtatott fényképemmel és rövid flamand
szöveggel: ,,Kedves barátom, ha osztozni kíván örömömben, amellyel
elvállaltam ennek a kispapnak a nevelési költségeit, akkor töltse ki a
levágandó és visszaküldendô szelvényt feltüntetve rajta, mennyivel tud
hozzájárulni''. Nyolcvan személy küldött rendszeresen adományt, ami
két szeminarista tartásdíját is meghaladó összeget tett ki.
     A papszentelés alkalmával több magyar rendtestvérünk is velünk
volt, de ott voltak a belga jótevôink is. Az újmise Ostendében a Bovit
család plébániáján volt: Muzslay atya prédikált flamandul, az ostendei
városi kórus énekelt, az ünnepi banketten majd százan vettek részt, a
jótevôk szeretetével és örömével.
     Éveken át tartottam a kapcsolatot a Bovit családdal, sôt, haláluk
után a fogadott lányukkal is, aki kicsi korában ,,mon grand frere''-
nek nevezett, gyermekei pedig  ,,oncle Francois''-nak. Papi és
szerzetesi hivatásom nagy hátvédje és támasza a jótevôk imája és
áldozata, egyben sürgetô emlékeztetés és kihívás is a hűségre és a
teljes bevetésre. Hálás köszönet a Bovit családnak és annyi más
jótevônek!

                       Küldetés Chilébe

     Közvetlenül a szentelés elôtt táviratot kaptam a chilei
provinciálistól: gratulált a szenteléshez és jelezte, hogy a negyedik
teológiai év után vár Chilébe. Ismét egy hónapot  töltöttem
Spanyolországban nyelvtanulás céljából. 1956 nyarán indultam Jálics
Ferenccel, aki Belgiumban fejezte be magisztériumát. Megérkezve
Barcelonába, elzarándokoltunk Monserratba és Manrézába, és a szent
helyek ihletésével indultunk a nagy hajóútra: ,,Dél keresztje'' felé.
Számomra roppant nagy élmény volt ez a kéthetes tengeri utazás, majd
Buenos Airesbôl a repülés Chilébe. Megérkezésünkkor a P.
Viceprovinciális fogadott és egy kedves fiatal jezsuita, akit mintha
már láttam volna. Hamarosan megállapítottuk az elôzményeket: ô a
belga, én a francia teológus-találkozó röplabda csapatában játszottam,
ellenfelek voltunk hát akkor, most viszont egy csapatban fogunk
játszani.
     Chilérôl nagyon keveset tudtam elôzetesen. Még a noviciátusban
asztali olvasmányként szerepelt Bangha-Nyisztor: Dél keresztje alatt
című könyve, majd a teológián Fejtô: Dél-Amerika porondra lép című
tanulmánya, amelyben a legrokonszenvesebb országként Chilét mutatta
be. Miért? Mert ez az ország egyedülálló. Egy legendával illusztrálta:
amikor Isten megteremtette a világot, és elosztotta a földrészek
sajátosságait, mindenbôl maradt egy kevés: erdô, mezô, folyó, hegy,
völgy;  mindenfajta gyümölcsbôl és termékbôl is: Mit csináljon vele
hát? A világ végére szórta, s abból lett Chile. Egy hosszú, hernyóhoz
hasonló jelenség a térképen. Egy chilei író, Subercasseaux könyvének
címe szerint Chile ,,Bolondos földrajz'' (Una loca geografía). Északon
kétezer kilométeres sávban sivatag: abszolút sivatag. Késôbb
Antofagastában kilenc éven át három alkalommal tapasztaltam meg, hogy
,,tíz percen keresztül csöpögött az esô''. Közép-Chile viszont
termékeny, öntözött édenkert, délebbre meg egyre nedvesebb,
szubtrópusi erdôkkel, még délebbre pedig a patagóniai szeles
sivataggal, tovább a déli sarkig a jeges világgal. Négyezer-ötszáz
kilométer hosszúságban mossa tenger a partját és asztalt terít a
halászoknak igen gazdag faunájából. A hegyekben értékes réz, vas, kén
és más ércek lelôhelyei találhatók. Az ôslakosság keményen ellenállt a
spanyol hódítóknak, de késôbb vegyült velük, olyan chilei család
szinte nincs is, amelyikben ne lenne indián vér. Sok bevándorlás is
történt: a déli részt németek tették lakhatóvá, a pékek  szinte olasz
származásúak, a vaskereskedôk meg spanyolok; a szövôipar arabok
kezében van, a bankvilág angol és amerikai érdekeltség. A nagyvárosok
európai jellegűek, de a vidék a földesúr--zsellér stílusában
érintkezik. A városokba egyre többen tömörülnek: nyomortelepek a
perifériákon. A lakosság katolikusnak mondja magát, de megjelent egy
sajátosan chilei vallás is megjelent, a ,,canutos'' -- pünkösdista
jellegű szekta, amelynek állítólag a múlt században egy kilépett
jezsuita testvér volt az alapítója. Népi vallásosság ez, csendes
fanatizmussal: az üres utcán is prédikálnak... józanok, ami Chilében
nagy szó, ahol jó bor terem, ahol nemzeti ünnepen lerészegedni nem
számít bűnnek a népi lekiismeret szerint...

                         Beilleszkedés

     Most, helyben tehát az elôzô részismereteim egyre gyarapodtak új
elemekkel, konkrétabbá váltak a személyes tapasztalatok segítségével.
Elôször a noviciátus-juniorátus házba mentem gyakorolni a nyelvet. P.
Alberto Hurtado szelleme érezhetô volt: a magam korú generáció
többsége az ô lelkigyakorlatain és lelkivezetésén fedezte föl
hivatását, a helység is az ô nevét viseli. Megismertem az ô nagy művét
is, a Krisztus otthonát, a kóbor gyerekek számára épült intézményt,
valamint azt a nyomortelepi plébániát is, amelyet ô épített. A
szentéletű jezsuitát nemrégen avatták boldoggá. Kedves, barátságos
kapcsolatok alakultak a rendtársakkal. Ahogyan haladtam a nyelvvel,
úgy vehettem egyre inkább részt a papi szolgálatokban: elôször
miséztem (latinul),  miközben egy fiatal jezsuita tanuló spanyolul
magyarázta a szent szövegeket és prédikált. Majd így tovább lépésrôl-
lépésre: elôbb a kollégiumunk gyermekmiséjén, majd más plébániákon
gyóntattam.
     1956 október végén hozzánk is -- a világ végére -- eljutott a
magyarországi forradalom híre. A rövidhullámú adón éjjelente
hallgattuk a jelentéseket. Örömünk egyre növekedett. A fôvárosban élô
kis magyar csoport hálaadó istentiszteletet szervezett november 4-re.
Megérkezve az ottani magyar lelkész fogadott. Kitörô örömmel siettem
feléje, hogy üdvözöljem, de megdöbbenve vettem észre, hogy valami nagy
tragédia történhetett. Amikor megölelt, zokogva csak ennyit mondott:
az oroszok lövik Pestet... a szabadságharcunk elveszett. Távol a
hazától, együtt sírtunk nemzetünk sorsán.
     Az év végi vizsgaidôben vizsgabizottsági tagként ,,szerepeltem'',
majd egy külvárosi plébánián helyettesítettem a nyári vakáció alatt
(január-február hónapokban). Az új iskolaévre (március elején) Chillán
nevű városba küldtek: franciát tanítani és a diák-lelkiatyai feladat
ellátására. Tanítványaim eleven fickók voltak, és bizony sok alkalmat
adott nekik a kacagásra spanyol nyelvtudásom. De változtattam a
helyzeten: az nevethetett ki jogosan, aki fölírta a tévedést és a
helyes formát is, hogy abból én okuljak. A vihogás egyre kevesebb
lett...
     Augusztusban már a harmadik probációra mentem Kolumbiába,
Medellín mellett, az örök tavasz klímájában, bensôséges, hangulatos
légkörben, több dél-amerikai jezsuitával együtt  végeztem ezt a
lelkiségi évet, a Társaság nagy ajándékát. Alkalmi szolgálatokra a
környezô plébániákra is kimentünk, majd egy egész hónap lett belôle.
Kezdô papi életem legmélyebb élményeivel gazdagodtam, és épültem a
hívek buzgóságán.
     Chilébe visszatérve ismét Chillánban működtem kollégiumunkban. A
nyári szünetben P. Lavín, a helyettes provinciális hivatott és
közölte, hogy rektornak neveztek  ki a chilláni kollégiumba.
Meglepetésemben megdöbbentem, majd kértem, hogy a kinevezés maradjon
titokban, mert fellebbezni szándékozom P. Generálisnál. Két álmatlan
éjszaka, majd a lelkigyakorlat kegyelmi légkörében kiérlelt
,,megkülönböztetés'' után megírtam P. Generálisnak azokat a
szempontokat, amelyek a kinevezés ellen szóltak, és kértem, hogy nem-
elöljárói minôségben dolgozhassak. Távirat-válasza a kinevezés
kivitelezését tartalmazta. Rektori feladatként a tanítás szintjének
emelését, fegyelmi reformot és a tanárok fizetésének javítását kaptam.
Nem volt könnyű egyik sem. Jezsuita életem legnehezebb éve volt az.
Noha a jelzett feladatokból többek is megoldódtak, az év végén ismét
komoly megfontolás után megismételtem a kérésemet, amelyet P.
Generális elfogadott.

        Öregdiákként az egyetemen: Valparaiso, 1960--67

     A noviciátus-juniorátusban a miniszteri és adminisztrációs
feladatokat kaptam. Ez az év pihenés volt! Jólelkű, lelkes
segítôtestvérekkel öröm volt a munka! De nem sokáig, mert P.
Provinciális ismét hivatott. A jövôvel kapcsolatban elôterjesztettem
kérésemet, hogy Alberto Hurtado művében dolgozhassak. P. Provinciális
vezette akkor ezt az otthont. A kérést kedvesen fogadta, viszont
jelezte, hogy ez az intézmény már rendelkezik elegendô jezsuita
személyzettel, viszont nagy a hiány kollégiumainkban. Erre szán tehát,
és avégett, hogy Chilében érvényes diplomám legyen, elküld a
valparaisói egyetemre, ahol, mint mondta, játszva megszerzem a
diplomát. Így a francia nyelv-irodalom és pedagógia fakultásra
iratkoztam be. Furcsa volt 35 évesen fiatalok között egyetemre járni,
de hamarosan bekapcsolódtam az egyetem ifjúsági szervezetébe, a
rezidencia templomi szolgálataiba. Egy árvaházban vasárnaponként
szentmisét vállaltam, és az egyetemen gyóntattam. A második évtôl
fogva az egyetem gyakorló gimnáziumában franciát tanítottam, az
egyetem diáklelkészeként, francia tanársegédként és a valláskultúra
tanáraként működtem a tanulás mellett.

                   Egy népmisszió emlékeibôl

     A harmadik év vizsgaidôszakában elöljáróm sajátos kérdéssel állt
elô: Milyenek az évközi dolgozataim eredményei? Azért kérdezte ezt,
mert szükség volna egy jezsuitára a püspökség által szervezett
népmisszióba, egy távoli vidékre... És ha az évi dolgozataim jók,  az
utolsó pedig rossz, az átlageredmény mégis megengedné, hogy ne
veszítsek évet... Így vettem részt abban a szépen megtervezett nagy
misszióban, amely nagyobb örömöt jelentett, mint a tanulás és a
vizsgázás.
     Három hétig tartott a misszió: egy tanyavilágban, ahol a
földbirtokos másnaponként rendelkezésre bocsátott egy tehergépkocsit
összeszedni azokat a tanyasiakat, akik el akartak jönni a központba
szentbeszédre, az esti órában. Napközben családokat látogattam, a nagy
távolságok miatt lovagolva... Mivel nagyon jámbor lovat kaptam, sok
idôt vesztegettem; kértem tehát egy tüzesebbet. Ezzel félidôbe került
megtenni ugyanazt a távolságot. A nagy földbirtok összes tanyáit
bejártam. Nagyon kedves embereket és szívélyes fogadtatást találtam
mindenütt. A földbirtokos is kedves volt, de kicsit ferde szemmel
nézte a püspökség által elôre megszervezett missziós módszert,
különösen azt, hogy a missziós atya nem az ô kastélyában, hanem
különbözô zselléreknél lakott, váltakozva. Nyilván sajnálta  a
misszionáriust a kényelmetlenség miatt, nem utolsósorban a bolhák
miatt, amibôl bôven akadt az egyszerű szobácskákban. Mint volt
jezsuita diák bizalommal beszélt hozzám, sôt jó tanácsokat is adott
arra vonatkozóan, hogy mit prédikáljak. ,,Hogy az emberek dolgozzanak,
s ne lopjanak és hogy ne paráználkodjanak.'' Azt mondtam neki, jöjjön
el ô is a szentbeszédekre, mert ott szó lesz mindezekrôl is, talán még
neki is hasznos lehet, hiszen Isten parancsai mindenkire vonatkoznak.
És megkérdeztem: Azt értem, hogy Önnek hasznos, ha az emberek
dolgoznak, hisz több lesz a nyereség, azt is, hogy jobb, ha nem
lopnak, hiszen ki máséból lopnának, mint a tulajdonoséból, de mi
haszna származik abból, ha nem paráználkodnak? A válasz az ô
szempontjából logikus volt: neki kell a fennálló törvények alapján az
alkalmazottak számára családi pótlékot fizetni, s ezt az adóban
számolja el az év végén. De ha túl sok a kifizetett gyermektartási
illeték, akkor nehezebben tudja elszámolni az árvízkárosulást, a
szárazsági károkat vagy mindkettôt. Becsületére legyen mondva,
rendesen eljött a szentbeszédekre. És végül azt mondta, hogy ez a
misszió többe került neki, mint a többi. Miért? -- kérdeztem, hiszen
egy fillért se kellett nekem fizetnie. Hát azért, mert ezután meg
fogja adni az alkalmazottak számára a törvény által elôírt minimális
bért. És templomot is akar építeni. Mivel ismertem a terepet,
megkérdezte: hol lenne jó templomot építeni? Mutatott egy területet.
Nem adtam választ. Amikor tovább unszolt, csak azt mondtam:
gondolkodjon, tetszenék-e Istennek, hogy neki házat épít, ráadásul
szépet, miközben az öntözôcsatorna mellett putriban laknak az ô
gyermekei. Vakarta a füle tövét, amíg azt mondta: így még többe kerül
ez a misszió, mert akkor elôbb házakat fog építeni a putrik helyébe.
Eljönnék-e jövôre házszentelésre? Örömmel -- válaszoltam. Még
megkérdezte, hogy a zsellérek sokat panaszkodtak-e rá? E kényes kérdés
elôl nehéz volt kitérni: De ôszintén fogadta a véleményeket, s azok,
gondolom, üdvösségére szolgálhatnak. Megkérdeztem hát, mennyit költött
az utolsó öt évben a mezôgazdasági gépekre. Ennek utána nézhetne. És
az is hasznos lenne talán, ha a munkások érdekelve volnának abban,
hogy jobban vigyázzanak a gépekre. Megoszthatná velük az így
megtakarított összeget. A kisbárány veszteség hány százalékos is volt?
Ha a pásztorok jobban óvnák ôket a vadállatoktól, nem lehetne azt a
hasznot is megosztani velük vajon? A gondolat tetszett neki. A misszió
után meghívott a házába: találok még ott másik öt földesurat, az ô
barátait. Kérte, adjam elô nekik is ezeket az ajánlataimat, mert ezt ô
már megbeszélte a munkásaival. Így kezdôdött el ezekkel az urakkal az
a két éven át tartó havi összejövetel, ahol a misszió jó feltételei
megvalósításáról esett szó. A zsellérek házain egyre több rókabôr
jelent meg, mert a zsellérek vadászták a rókát: így kevesebb lett a
kisbárány veszteség. Hasonló eredményt értek el a gépek ügyében is.
Amikor a mérleget megcsinálták, mindenki örült. És ekkor jött a
meglepetés: a munkások nem vették föl a nekik járó részt, hanem
öltözôket építettek a fiataloknak, akik vasárnap a labdát rúgták...
Erre azután a földesurak se vették föl a nekik járó hasznot, hanem
abból fizették a tanítót, aki vasárnap délutánonként a felnôtteket
írni-olvasni tanította.
     A tanári diplomamunkát Antoine de Saint-Exupéry lelki
fejlôdésérôl írtam. A sikeres vizsgák után az egyetemen tanítottam. P.
Provinciális kivonta az egyetemrôl a jezsuita tanárokat, és az egyetem
vezetését a püspökség folytatta. Az új rektor (az egyik lelkiségi
csoportom tagja) ajánlotta, hogy szerzôdésileg kötelezzem el magam az
egyetemnek. Ez tárgytalanná vált, mert a kivonás után P. Provinciális
a jezsuiták által alapított és vezetett Északi Egyetemre,
Antofagastába küldött 1967-ben.

                          Antofagasta

     A sivatagvilágban, Antofagastában, az Északi Egyetem szép
jezsuita kezdeményezés volt. Már tíz éve működött: a lelkes  alapítók
tanító- és tanárképzôt nyitottak, valamint kémia, építész- és
elektronikus mérnöki fakultásokat, a zóna kulturális és technikai
igényének megfelelôen.  fiatalsága hetvenöt százalékban
munkáscsaládokból jött, az atacamai fennsík bányavidékén dolgozó
családokból. Megérkezésemkor már tapasztaltható volt az egyetemen
képzett tanárok és mérnökök üdvös hatása. Az ott képzett tanárok
felkészülésük alatt is a sivatagban élô gyermekek világát tartották
szem elôtt sajátos pedagógiai módszerekkel. A népbôl képzett tanítók
tanították saját népüket, és egyre kevesebb tanító jött a déli
zónából, ahonnan legtöbben fegyelmi okok miatt kerültek oda annak
elôtte. Nagyfokú fejlôdés mutatkozott  az egész zónában.
     Továbbra is tartottam a kapcsolatot a valparaisói ifjúsági
szervezetekkel, és így egyetemünk vezetésre alkalmas fiataljait a
valparaisóiakkal együtt vezetôképzô táborokba vittem. Nyaranta már
Valparaisóból is mentünk az egyetemistákkal önkéntes munkára a távol
esô vidékekre iskolát építeni és népnevelô szociális munkára. Ezt
Antofagastában is folytattuk. Ezek a munkatáborok sokat jelentettek az
elesett népeknek, de talán még hasznosabbak voltak maguknak az
egyetemistáknak: tapasztalatokat gyűjtöttek, a munka által
elkötelezték magukat, hogy késôbb még hatékonyabban tudjanak népükért
dolgozni.
     A Jó Pásztor-nôvérek menhelyet vezettek, és ôk voltak a nôi
börtön felügyelôi is: nekik miséztem reggelenként. A tanítás, az
egyetemi lelkészség, az egyetemi  közösséggel együtt élve sokrétű
kapcsolat alakult ki: lassacskán otthonossá tette az egyébként oly
sivár és zord sivatagi város életét.
     Az 1969--70-es iskolaévre a francia kulturális küldöttség
ösztöndíjával egy év szombatévet kaptam Párizsban, ahol a Sorbonne és
az Institut Catholique egyetemeken a szakterületen és a teológiában
továbbképzést kaptam. A tanulás mellett egyik rendtársam
közvetítésével két csoporthoz kerültem lelkiatyának a Miasszonyunk-
lelkiséghez tartozó családmozgalom keretein belül.

                         Feszültségek

     Tapasztalatokkal és teológiai ismeretekkel fölfrissülten tértem
vissza Chilébe. Az egyetemem érezhetô feszültség volt. Már az elôzô
években is tükrözte az európai egyetemek hangulatát a reformmozgalom
egyetemünkön. A szeptemberi választáson Allende és vele a baloldal
került hatalomra. Az új politikai helyzet az egyetem életét nagyon
befolyásolta. Egyetemünk a szélsôséges baloldal ,,érdekszférájaként''
az akadémiai tevékenységet alárendelte a mozgalmi érdekeknek. Az új
politikai vezetôség feloszlatta a ,,vallás-kultúra'' tanszéket, így
egy darabig csak franciát taníthattam. De szabadon választható
kurzusokat hirdettem a ,,hivatásbeli erkölcs'' témában. A belsô
feszültségek, a szélsôséges csoportok zavarai, a sztrájkmozgalmak
akadályozták az egyetemi életet, és szélsôséges irányba terelték. Nagy
nyomorban élt az egész vidék, hiszen a teherautósok sztrájkja miatt a
vidék nem kapott utánpótlást. Szörnyű infláció, polgárháborús helyzet
alakult ki. Erre jött még  a katonai puccs 1973. szeptember 11-én,
amely a maga módján csinált rendet.
     Már korábban is kisegítettem lelkészként a nôi börtönben. Az
egyik rendtársam vállalta a férfi börtön lelkészi feladatát, de a
tapasztaltak miatt idegösszeroppanást kapott. Így azután a férfi
börtönt is látogattam, ahol sok egyetemista is le volt tartóztatva.
     Az egyetem katona-inventor-rektort kapott. Ô kért meg, hogy a
feldúlt egyetemen -- a sok letartóztatás miatt félelemtôl rettegô
emberek, új hatalmaskodók, valós- és rémhírek világában -- segítsek
békét teremteni. Becsületesen megígérte, hogy kényes helyzetben
számíthatok rá. Így is történt: megvédte egy diákunkat, akit
,,tévedésbôl'' megkínoztak, és kieszközölte, hogy külföldre
távozhasson. Két alkalommal letartóztattak. A kihallgatás durva
hangnemben folyt, de nem bántalmaztak. Mindkét esetben a kihallgatás
után szabadon bocsátottak, bocsánatot kérve, a hamis feljelentés
tisztázása után. A helyi püspök segítségével kijártuk, hogy két húsz
évre elítélt egyetemista megkapta a ,,számkivetés'' módosítást, ami
annyit jelentett, hogy repülôjegyet kaptak, és családostul Európába
,,menekülhettek''.
     Az egyetemen lassan megindult az akadémiai munka, de sok volt a
nyitott seb: letartóztatások, börtön, félelem, ellenségeskedés,
bizalmatlanság... A vallás-kultúra tanszék újraindításán is dolgoztam,
és e mostoha légkörbe is megpróbáltunk szeretetet, reményt,
békességet, bizalmat vinni.

                        Búcsú Chilétôl

     1974 végén meghívást kaptam Montrealba. P. Provinciális eljött
Chilébe, és az ottani elöljárókkal megbeszélte visszahívásunkat a
magyar rendtartomány munkáira. Több magyar jezsuita dolgozott
Chilében; utolsóként Csókay Károly és én. Így távozásunkkal nem maradt
magyar jezsuita Chilében. 1975 végén búcsúztunk el. Szívünkben majd
két évtized mély élményeit hordoztuk, azokat a személyeket, akikkel és
akikért együtt dolgoztunk Isten kegyelmébôl ,,dél keresztje'' alatt.
     Utazásunk érdekes volt: ôsszel indultunk Chilébôl Bolíviába, ahol
tél volt éppen. La Pazból a Titicaca mellett a magas fennsíkon át két
napos utazással rozoga autóbuszon jutottunk el Cuzcóba, ahol
megcsodáltuk a kolónia alatt épült templomokat, és elmentünk a Machu-
Picchu nemrég fölfedezett romjaihoz. Limába, majd onnan Miamiba
repültünk, majd autóbuszon New Yorkba érkeztünk. Miamiban nyár volt,
New Yorkban pedig tavaszodott éppen május elején. Ismét autóbuszon
Torontóba mentünk. Itt angol kurzusra iratkoztunk be, majd két hetes
vakáció után augusztus 1-jén átvettük a montreali Magyarok
Nagyasszonya egyházközség lelkipásztori szolgálatát: P. Chilla Rajmund
mint plébános, Csókay Károly és én mint káplánok.

                           Kanadában

     Az új helyzet, a megváltozott körülmények új beilleszkedést,
alkalmazkodást és kihívásokat jelentettek. Az átállás az egyetemi
lelkipásztorkodásról a nemzetiségi magyar plébánia papi
tevékenységeire nem is volt nehéz. Más területen viszont azóta is
fennáll az a paradox helyzet, hogy a szabadság és a bôség fejlett
országában feszélyezve érzem magam. Fiatal éveimben megtapasztaltam a
szegénységet, és részem volt nélkülözésben is, de emiatt nem voltam
sosem boldogtalan. Jezsuita szerzetesi életstílusunk lelkiségi igénye
a szerény életmód a helyi viszonyok szerint, és az eszközök cél
szerinti fölhasználása. Itt viszont még ma sem gyógyultam ki abból a
kulturális sokkból, amely kezdettôl fogva érint -- a fogyasztói
társadalom szabadossága, engedékenysége, élvezethajszolása és a
mértéktelen pocsékolás láttán. Kontraszt-tapasztalat élt bennem,
hiszen Magyarországon a kommunista államkapitalizmus szipolyozta ki
népünket, üldözte rendtestvéreinket, elnyomta az egyházat, Chilében
pedig katonai diktatúra miatt nyomorgott a szegény nép.
Rendtestvéreimmel, a magyarországiakkal és a chileiekkel is
kapcsolatunk volt a Provinciánk Hírei révén, így tudtuk követni a
fejleményeket. Amint múltak az évek, örömmel láttuk az otthoni
változásokat, a kommunista rendszer felbomlását és a vallásszabadság
lehetôségeit, amelyeket az otthoni jezsuiták felhasználhattak, immár
börtönveszély nélkül. Chile is fejlôdött a megbékélés irányában, és az
új hivatások egyre reményteljesebb keresztény jövôt ígérnek. Új
küldetésem ide szól: Isten montreali népét szolgálni és keresztény
közösséget építeni.

              Montreal: egy nemzetiségi plébánia

     Az észak-amerikai és kanadai magyar bevándorlókról több komoly
tanulmány jelent meg. Mindegyik hangsúlyozza a keresztény közösségek
és plébánia jelentôségét. A templom története (katolikus vagy
református egyaránt) tükrözi a magyar bevándorlók életét.
     Montrealba az elsô világháború után jöttek magyar bevándorlók
nagyobb számban, korábban csak szórványosan. A múlt század bevándorlói
inkább nyugatra mentek, és ott jelentôs magyar közösségek alakultak
meg. A montreali bevándorlók a háború utáni elszakított területekrôl
jöttek  vagy az otthoni általános szegénység miatt. Itt becsületes
munkával megalapozták anyagi helyzetüket, és mielôtt még saját házuk
vételére gondoltak volna, összeálltak templomot építeni. Tudtak
áldozatot hozni egyházukért nemcsak pénzzel, hanem önkéntes munkával
és közreműködéssel is. Különféle egyesületek alakultak és egymással
versenyeztek a plébánia segítésében, a templomadósság törlesztésében.
A templom lett a bevándorlók vallási és társadalmi életének központja,
magyarságuk megôrzésének legfôbb tényezôje. A katolikus és református
egyházak keresztény közösségei mind megannyi ,,magyar végvár'' is:
magyar iskolákat, ifjúsági és felnôtt szervezeteket, kulturális
egyesületeket, népi tánccsoportokat tartanak fenn. Lelkipásztorokat a
magyar egyház adott, kivéve Henri Gaboury plébánost, aki francia lévén
annyira megtanult elég érthetôen tudott. Legtovább Horváth Miklós
erdélyi minorita atya működött a plébánián: 24 éven át.
     A következô bevándorlási hullám Montrealba a második világháború
után érkezett: azok jöttek, akiket a háború sodort el a hazájukból
vagy a kommunista üldözések miatt menekültek el. Az ,,öregkanadások''
kedvesen fogadták az újbevándorlókat; a plébánia élete is
megelevenedett.
     A harmadik nagy bevándorlási hullám az ötvenhatos forradalom
menekültjeibôl tevôdött össze. A régi templom kicsinek bizonyult. Új
templomunkat Hajdúsik Tarzicius szervita atya vezetésével 1963-ban
építették. A második és harmadik csoport politikai okokból vándorolt
be. Keresztény közösségünk kezdetben egységes arca megszűnt.
Csoportokra  szakadt: a bevándorlási hullámok szerint, sôt azokon
belül is. Az öregkanadásokat ,,bezzeg-kanadásoknak''  hívták az újak,
mert gyakran hallhatták, hogy ,,bezzeg'' milyen nehéz volt akkoriban,
nem úgy, mint most. Ôket nem fogadták be, ôk nem kaptak társadalmi
segélyt stb. A politikai és társadalmi hovatartozás megosztó hatással
volt. A társadalmi egyesületekben különösen érezhetô volt a
feszültség, sôt, egyházközségünk életét is nemegyszer megzavarta.
     A nyolcvanas évek közepén szórványosan újabb ,,menekültek''
jöttek; plébániánk is közreműködött sokak szponzorálásával. Rajtuk már
érzôdött az otthoni kommunizmus negatív hatása: közülük kevesen
közeledtek templomunk felé.
     Chilla Rajmund plébánossága (1975--79) a fellendülés korszaka
volt. Sokan ismét bekapcsolódtak a plébánia életébe: olyanok is, akik
elôbb eltávolodtak, bármely okból. Csókay atya a cserkészcsapatokkal
foglalkozott, én pedig a hétvégi magyar iskolával. Lelkes közreműködôk
segítségével pezsdülô élet folyt. Híveink és egyesületeink áldozatai
megengedték, hogy 1978-ban adósságlevelet égethettünk, tizenöt évvel a
templomszentelés után. Egyedülálló volt az Montrealban, hogy egy kis
közösség ilyen nagy áldozatra képes. 1979-ben P. Chilla, az ô
készséges jezsuita magatartásával A Szív lelkiségi folyóirat
szerkesztését vállalta, az elhunyt korábbi szerkesztô után. Így
kerültem én sorra plébánosnak. Mivel az ifjúságnak nem volt megfelelô
iskolai és szervezeti helyisége, ifjúsági otthont kellett építeni.
Politikai válság (Québec elszakadási veszélye), félelem az újabb
adósságtól és más egyéni ellentétek élezték ki a tervvel kapcsolatban
a helyzetet. De amikor a québec-i kormány és a központi kormány is
jelentôsen hozzájárult a tervünkhöz, lassan elcsitult az ellenkezés és
1984-ben, rekordidô alatt megépült az ifjúsági otthon. Szép összefogás
eredménye volt az ugyancsak, hogy a kölcsönt öt év alatt megint
kifizettük. P. Csókay plébánossága alatt közösségünk lelkiélete
föllendült a Megújulási mozgalom meghonosításával. Híveink kis
csoportokban összegyűltek a lelkiségi program megbeszélésére, imára.
Laikus testvéreink vetették el a magot, és hatásuk más plébániákra is
eljutott. Így ezekkel is lelki kapcsolatba kerültünk, nemcsak
Kanadában, hanem az anyaországban is.

                        A Magyar Otthon

     Mint lelkipásztorok gyakran látogatjuk híveinket. Életközelségben
megtapasztaljuk örömeiket, szenvedéseiket és egyéb szükségleteiket is.
Egyre többen maradtak egyedül, elszigetelve, nyugdíjas helyzetben,
környezetükkel nehezen kapcsolatot teremtve, hiszen sokan nem tanulták
meg az itteni nyelvet. Még P. Chilla plébánossága idején jóravaló
magyarok indítottak meg egy nagyszerű kezdeményezést: otthont építeni
a rászorulóknak! A katolikus és református egyházak lelkipásztorai,
egyesületi vezetôk, valamint áldozatkész egyének összeadták
szakképzettségüket, üzleti és szervezési tapasztalataikat, politikai
összeköttetéseiket. Így épült meg kedvezô államkölcsönnel a száz
lakást magába foglaló elsô fázis, majd néhány évvel késôbb a második:
nyolcvan lakással, végül pedig a bizonyos gondozásra is szoruló, de
önálló idôsek számára a harmadik fázis. Ha valaki a montreali magyarok
létesítményeit meg akarja ismerni, az összképhez -- a templomok, a
társadalmi klubok mellett -- a Magyar Otthon is beletartozik a magyar
összefogás gyümölcsként. Ez büszkeségünk, mert több mint kétszáz
embernek nyújt otthont tisztességes lakásokban. Az állami hatóságok
nagy megbecsülést tanúsítanak a magyar közösség iránt; a Magyar Otthon
is becsületet szerzett magyar névnek.

                 Egyházközségünk élete, jövôje

     Plébániánknak mint keresztény közösségnek a rendeltetése
elsôsorban a lelkiélet fejlesztése. Érdemes megfigyelni a tényt, hogy
azok, akik keresztény életüket a közösségbe való bekapcsolódásban
ilik, sikeresebben állják meg a helyüket az élet egyéb területén is: a
családi, a társadalmi életben, a munka és az erkölcs terén is. Az
itteni társadalmi és hivatásbeli élet minden rétegében találunk kiváló
magyarokat. Nyilvánvaló, hogy a kivándorlás nagy lelki
megrázkódtatással is jár -- amit ,,emigritisz'' betegségnek
mondhatunk. Közösségünkben is tapasztalhatók bizonyos feszültségek, de
hosszú távon nem fenyeget a negatív magatartás, noha kísért az
egyesületesdi veszélye, különösen ott, ahol hiányzik a lelkiségi alap.
     Legelkötelezettebb keresztény testvéreink és egyesületeink a
montreali magyarság legfôbb közreműködôi. Közösségi ebédeket,
ünnepélyeket, majálisokat szerveznek. Nemzeti ünnepeinket együtt
ünnepeljük a református testvérekkel és azokkal is, akik számára a
keresztény élet ismeretlen, de magyar érzületűek. Közösségünk sajátos
tevékenységeivel nem zárkózik el az itteni társadalomtól sem. Nem
vagyunk gettó. Ünnepélyeinkre az itteni politikai hatóságok is
szívesen eljönnek. A helyi püspökség megkülönböztetett figyelemmel és
közreműködô készséggel viseltetik plébániánk iránt,
kezdeményezéseinket példaképnek állítja mások elé. Híveink
áldozatkészsége valóban példás: a szegény özvegyek centjei és a jobb
módúak adományai is ezt mutatják: adományunkat az Isten látja, a jobb
kéz nem ismeri azt, amit a bal ad... Ezért is volt rajtunk Isten
áldása, hisz tudtunk templomot, ifjúsági otthont építeni, biztosítani
a plébánia és az ifjúsági egyesületek pénzszükségleteit. A
nagylelkűségbôl jutott az óhazának is különféle segélyakciók
formájában. Fôgondunk a papi utánpótlás, mert mióta Magyarország
fölszabadult a kommunista egyházüldözés alól, a jezsuita engedelmesség
P. Csókayt is Magyarországra vitte. Miskolcra, ahol az
elkereszténytelenedett országrészben dolgozik nagy lelkesedéssel. Így
egyedül maradtam ismét plébánosi felelôsséggel. Az évek múlnak,
gondoskodni kell jövendô lelkipásztorról. Ezért a szándékért nemcsak
imádkozunk, de készek vagyunk anyagi áldozatra is: vállalni a
kispapnevelés költségeit. Így reméljük, hogy kapunk fiatal
lelkipásztort. Elôre tekintve látunk nehézségeket is: a második és
harmadik generáció nem beszéli a magyart, nem érti a szentbeszédeket
sem. Fiatal, az itteni nyelvet beszélô lelkipásztorokra van szükség! A
beolvadás tényezôjével számolunk: a fiatalabb generáció gyakran
elköltözik a munkalehetôségek szerint, és nem kapcsolódik be nagyobb
számban a közösségbe. Viszont az a hívô közösség, amely annyi
áldozatot hozott, összetart és reményt nyújt arra nézve, hogy az
egyházközség továbbra is élni fog.

     Amikor idejöttünk, az akkori 1975-ös felmérés alapján 10--15 évre
becsülték a plébánia jövôjét: a beolvadási és elhalálozási
statisztikára hivatkozva. Azóta eltelt huszonkettô. Úgy látom, most is
meg lehet saccolni ennyire a plébánia jövôjét. A jövô Isten kezében
van. Ránk az a feladat hárul, hogy kövessük a Lélek indításait, és
keressük az Isten országát és igazságosságát, a többi pedig hozzá
adatik.
========================================================================
Hauser József: Brazíliai kutatómunkám


                      1. Curriculum vitae

     Baranya megyében, Sellyén születtem 1920. január 31-én. Édesapám
iparos volt, bádogos, üzeme elég jól ment, több segéddel dolgozott.
Elemi iskoláimat, öt osztályt Sellyén végeztem az ottani katolikus
elemi iskolában.
     1931-ben kezdtem el a gimnáziumot Pécsett a Piusban, az elsô
osztályban mint externista. Rokonomnál laktam. A második osztályban
már bentlakó voltam. (Ignacianum) Tanulmányi eredményeim eleinte jók
voltak. Az ötödik osztálytól kezdve a jegyeim nagyon leromlottak. Nem
volt jó bizonyítványom. A hetedik és a nyolcadik osztályokat ismét
externistaként végeztem, miközben ugyanannál a rokon családnál laktam.
     Az érettségi után felvételemet kértem a Társaságba. R. P. Somogyi
Jenô, akkori provinciális, aki fiatalabb koromban Pécsett rektorom
volt, fölvett. Így 1939. augusztus 15-én megkezdtem a Manrézában a
noviciátust. Nem voltam ,,imago boni novicii'', de a két év elmúltával
letehettem az elsô fogadalmakat. A fogadalmak után P. Szabó József
vezetése alatt végeztem az akkoriban szokásos retorikát.
     Filozófiai tanulmányaimat Kassán kezdtem, mert a visszacsatolás
után ott lett megnyitva a filozófia. Ekkor már háborús, zavaros idôket
éltünk. A filozófia második éve után mindannyiunknak el kellett hagyni
Kassát, a filozófiát a pécsi Pius kollégiumban folytattuk P. Hemm
János volt novíciusmester, akkori pécsi rektor jóvoltából.
     Az universavizsga után csoportunk nagy része elkezdte Szegeden a
teológiát. Én az egyetemi tanulmányokra kaptam dispozíciót.
Természetrajz-kémia szakra jelöltek ki. Mivel azonban megérkezésünkkor
a beiratkozási idôszak már lezárult, prof. Ábrahám Ambrus ciszterci
egyetemi tanár, az akkori dékán jóvoltából rendkívüli látogathattam
elôadásokat. Látva a papucsállatok iránti érdeklôdésemet, egy idô
múlva maga mellé vett segítségnek.
     Ugyanebben az idôben másik dispozíciót is kaptam R. P. Borbély
István provinciálistól: Kalocsára kellett mennem, mivel az egyik
magiszternek (Tanyi) politikai okokból el kellett onnan tűnnie. Az ô
munkáját vettem át: énektanár lettem. A tanulmányi programot P. Pethô
igazgató lelkes beleegyezésével kissé megváltoztattam. Énektanári
munkámon kívül a kollégium áramfejlesztô gépeit is kezeltem.
     A második évben P. Pozsárko rendelkezése szerint még át kellett
vennem a felsô szakasz vezetését. Mint szakaszmagiszternek nem volt
sikerem, s ez akkor mutatkozott  fôként meg, amikor P. Szörényi Gábor
a következô évben visszavette a munkáját.
     A három évnyi magiszteri idô elmúltával a tartományfônök atya úgy
rendelkezett, hogy a budapesti Pázmány Péter Egyetemen folytassam a
megkezdett tanulmányokat. A Mária utcai rendházban laktam. Az egyetem
az elsô  évben jól ment, de a következô évben ,,ideológiai okokból'',
,,helyhiány''-ra hivatkozva nem vettek föl a kémia gyakorlatokra. Így
ezeket a tanulmányokat abba kellett hagynom, és P. Reisz Elemérnek
segítettem a missziókban.
     Így érkezett el az az idô, amikor a vonat alatt sikerült
többedmagammal Ausztriába kijutnom. Az elsô heteket a Zenzenhofon
töltöttem a többiekkel együtt, ám hamarosan megnyílt a lehetôség, hogy
a feldkirchi Stella Matutinába mehessek segédprefektusnak. Ez jó
alkalom volt arra is, hogy a gyerekektôl elsajátítsam a német nyelvet,
amelyre azért volt szükségem, hogy Innsbruckban folytathassam
tanulmányaimat. 1951-ben jutottam Innsbruckba. Minden erômet a
tanulásra fordítottam. Így 1953 elején letehettem az elsô doktorátust
skolasztikus filozófiából az Institutum Philosophicum Oenipontanum
ottani szakán. Ugyanebben az évben, az év vége felé megszereztem a
második doktorátust az Állami egyetemen biológiából, prof. dr. Otto
Steinbock vezetésével. Prof. Steinbock asszisztensi feladattal bízott
meg. 1954 elején letettem a magántanári colloquium doctum-ot.
     Ebben az évben indultak el a tárgyalások, és kaptam hivatalos
meghívást a brazil provinciálistól, melléje P. Reisz magyar
provinciális beleegyezését.
     1954. július 31-én Szent Ignác napján érkeztem repülôgéppel Rio
de Janeiróba, ahol P. Schwab András (Poldi)  meg egy brazil páter
vártak. Néhány napos riói és Sao Paulo-i tartózkodás után érkeztem meg
Porto Alegrébe, ahonnan a tartomány akkori prokurátora vitt el Sao
Leopoldóba. Itt kezdtem el brazíliai életemet az akkor Collegio Cristo
Rei-nek nevezett intézményben.
     Eleinte csak a brazil skolasztikusoknak adtam elô biológiát és
kozmológiát, ezalatt befejeztem a teológiából azt, ami innsbruck-i
tanulmányaimból még hátra volt.
     1955. június 21-én, Szent Alajos ünnepén szentelt pappá a Porto
Alegre-i érsek, Dom Vincente Scherer. Ez volt és ez marad életem
legfontosabb napja.
     A harmadik probáció után Sao Leopoldba rendeltek azzal a
megbízással, hogy szervezzem meg a természetrajzi fakultás oktatását a
semmibôl. Isten segítségével mégis sikerült úgy, hogy három-négy éven
belül a mi fakultásunkat Brazília egyik legjobbjának ismerték el. Hét
éven keresztül voltam e fakultás igazgatója, az utánam következô
vezetô  bennszülött brazil lett.
     Eleinte igen magas óraszámmal kellett dolgoznom. A fakultás nagy
anyagi nehézségekkel küszködött, sok volt a rögtönzés. Némi
megkönnyebbülést jelentett, amikor 1958-tól kezdve brazíliai
stipendiumot kaptam. Még ma is megvan, csak némileg nôtt az összege.
Ezzel sem az egyetem, sem a rend nem rendelkezhet, ezzel a Nemzeti
Kutató Tanács elôtt kell számot adnom (CNPq). Egy darabig ennek az
állami szervnek regionális igazgatója voltam.
     Már az elsô évektôl kezdve sok meghívásom volt külföldi
egyetemekre. Így Bécsben tartottam vendégelôadást négy hetes kurzus
formájában. Utána mindjárt Santo Domingóba hívtak az Universidade
Autonoma-ra. Ez az Amerikák legelsô egyeteme, ma is igen magas a
színvonala. Itt három szemeszteren át tanítottam szövettant, anatómiát
és embriológiát. Utána egy évet Németországban, Saarbrückenben
töltöttem. Ezután Göttingen, Frankfurt, Freiburg, Innsbruck
következtek: öt éven át összehasonlító (állati) anatómiát és
hisztológiát adtam elô. Szerencse, hogy amikor nálunk, Brazíliában a
nagy (nyári) szünet van, ott éppen ezekben a hónapokban volt a téli
szemeszter, mert így veszteség nélkül pendlizhettem az egyik
féltekérôl a másikra.
     Több kitüntetést kaptam. Az elsôt Venezuelában: Caracasban. Utána
az innsbruck-i egyetem ezüstérmét kaptam nemzetközi munkám
elismeréseképp, majd 1995-ben aranyérmet kaptam Japánban, Hiroshakiban
egy nemzetközi kongresszuson bemutatott munkám elismeréseként.
     Tény, hogy nemzetközileg ismert és elismert vagyok, és ennek az
az oka, hogy olyan a szakterületem, ahol igen kevesen vannak. Egyik
nemzetközi kongresszusról a másikra hívnak. Tavalyelôtt Ausztráliába
kellett volna mennem Dél-Amerika koordinátoraként, de ezen már nem
tudtam részt venni sajnos, mert orvosaim nem engedték a hosszú
repülôutat. Mégis birtokomban van egy 2000-re szóló meghívás
Barcelonába, egy ottani nemzetközi kongresszus különleges
elôadójaként.
     Nem maradhat ki ebbôl a felsorolásból az a tény, hogy 1958-tól
1981-ig a Brazil Légierôk káplánja voltam. Eleinte csak kisegítôként,
késôbb rendszeres szolgálatot láttam el. Még a kötelezô
pilótakiképzésen is átestem, hogy egyedül mehessek olyan helyekre,
ahol hónapokon keresztül nem látnának papot másképp. Ami engem illet,
azért vállaltam ezt a munkát, mert itt fiatal férfiak lelkipásztori
szolgálatát láthattam el: ez egyébként ritkán adatik meg papoknak.  A
tiszteknek imponált, hogy olyan káplánjuk van, aki ,,civilben''
egyetemi tanár.
     Amióta korom miatt el kellett hagynom a Légierôt, hogy ne
maradjak egészen papi munka nélkül, egy jezsuita plébánosnak segítek
vasárnaponként. Ôrá  húsz ezer lélek van rábízva, hogy öt kápolnában
gondoskodjék róluk.
     Az egyetemen már csak oktatómunkát végzek. Pillanatnyilag egy
olyan kísérleten dolgozom, amelynek sok köze lehet a rák
keletkezéséhez. A kutatómunkán kívül posztgraduális kurzusokon
elôadóként is dolgozom.

2. Kutatómunkám  (levél 1995. május 19-i keltezéssel P. Nemesszeghy
                           Ervinnek)

     Mindenekelôtt hálás köszönetet mondok az imákért, amelyeket,
gondolom, ez év január 31-én végeztetek  értem, amikor betöltöttem 75.
életévemet. Hála legyen az Istennek és a Társaságnak, hogy bár
tekergôs utakon, de eljutottam idáig. Bár nem úgy, mint korábban, de
tudok dolgozni, még ha olykor igen erôs depressziót kell is
leküzdenem.
     Már nem tanítok az egyetemi alapkurzusban, csak a master-i és a
doktori posztgraduális képzésben veszek részt elôadóként. Fômunkám a
laposférgek kutatása. Eddig és egyelôre a laposférgek
kutatóintézetének igazgatója vagyok. Ezt az intézetet én hoztam létre,
és azóta is vezetem, bár egyetemünk legmagasabb jezsuita vezetôi nem
sokra becsülik működésemet. Édeskevés támogatást kapok az egyetemtôl.
Ha más forrásaim nem volnának, nem tudnánk dolgozni.
     Hála Istennek, már ismerem az utódomat, aki frissen doktorált
Tübingenben. Igen tehetséges fiatalasszony. Éppen bevezetem a bokros
és tüskés teendôkbe, mert amint megtanulta, neki kell csinálnia.
Mindenesetre nyugodtan adom át neki az intézet vezetését.
     Röviden (?) ismertetem a munkát, amit ez az intézet végez, már
csak azért is, hogy megokoljam, miért veszôdöm a laposférgekkel,
amikor sokkal fontosabb papi munka is akadna a favelláiról híres
Brazíliában.
     Egy idôben hasonló kutatást Japánban végeznek a laposférgekkel,
de Németországban, Ausztriában, Magyarországon, Olaszországban,
Spanyolországban, Hollandiában, Belgiumban, Angliában, Kanadában, az
USÁ-ban és Ausztráliában is vannak csoportok, amelyek  szintén
laposférgek kutatására vesztegetik az idejüket. Itt, Brazíliában a
negyvenes és ötvenes években volt Sao Paulóban egy csoport Marcus
professzor vezetésével, amely világhírre tett szert, persze csak
szakmai körökben. De csak volt ilyen csoport, mert Marcus professzor
halála után team-je irányítás híján feloszlott, és a munkatársai más
zoológiai területekre mentek át.
     Ma rendszeres munkát csak a mi egyetemünk, pontosabban az  én
intézetem végez. Nincsenek tankönyvek sem, amelyek az itteni állatokat
leírnák, sem tanárok, még kevésbé a diákok számára. Az egyetemeken
európai, amerikai, japán kutatók portugálra fordított munkáiból
tanítanak, de ezekben csak az ottani területeken ismert állatok
leírásai találhatók.
     Emiatt van, hogy most kutatómunkám mellett egy az itteni
állatokat leíró tankönyvet készítek a Brazil Nemzeti Kutatási Tanács
(Conselho Nacional de Pesquisas) megbízásából. Ennek az állami
intézménynek regionális igazgatója voltam (Ezt közölte Hegyi Marci a
Cor Unumban úgy, hogy én egy brazil pecaklub igazgatója vagyok). Ehhez
a munkához sok alapozás szükséges, amelyet az intézet tagjai végeznek.
     Az elsô feladat a patakokban élô állatok begyűjtése. Intézetem
tagjai végzik ezt is, nekem személyesen már csak korom miatt is igen
nehéz lenne, bár sokszor megyek velük azért gyűjteni, fôként akkor,
amikor a csoport nagyobb része kezdôkbôl áll. Ez a gyűjtés amellett,
hogy a mi munkánkhoz nélkülözhetetlen, a biogeográfiához is szükséges,
mégpedig nemzetközi értéke van. A nemzetközi irodalom ugyanis
mindössze három brazíliai fajt ismer. Mi már hét új fajt találtunk, s
ezek leírásra várnak, no meg természetesen publikálásra is bizonyos
nemzetközi folyóiratokban. (Kár, hogy nem vagyok harminc évvel
fiatalabb.)
     Azonkívül, hogy mi a begyűjtött anyagot további tanulmányokra
használjuk fel, ennek ökológiai jelentôsége is van. Az állatkák nagy
része ugyanis kiváló bioindikátor: sokkal érzékenyebbek, mint a modern
elektronikus készülékek. Az ezáltal  a vizek minôségében elért
eredményeket közöljük a környék hatóságaival, azok pedig a
lakossággal. Ez amiatt fontos, mert a szétszórtan élô telepesek
számára ezek a patakok jelentik az egyetlen vízforrást saját maguk és
állataik számára. Az állatok megvizsgálása alapján lehet a pollúció
minôségére és fokára következtetni. A mi intézetünk sajnos nem tud
vízanalízist végezni, mivel hiányzik az ehhez szükséges szakember és
laboratóriumi felszerelés.
     A munka következô fázisa az állatok szétválogatása. Elôször is
fajok szerint, a már ismert és az eddig ismeretlen,  le nem írt
fajokra. Szétválasztjuk továbbá a már kifejlett és a fiatal
(juvenilis) formájú állatokat. A fiatalokat megfelelô kultúrtankokban
hagyjuk kifejlôdni. Speciális gondozást kapnak a sérülésekkel
begyűjtött állatok. Úgy tűnik, hogy a sérülések helyérôl és
minôségébôl tudunk a szeny-nyezôdés minôségére és fokára
következtetni. Utána szétválasztjuk azokat az állatokat, amelyeket
anatómiai vizsgálatra szemeltünk ki. Ez a mikroszkópikus -anatómiai
vizsgálat a fajok végsô taxanómiai maghatározásához szükséges. Ôket
tehát külön kezelésnek vetjük alá, s ez a munka következô fázisa.
     Ez abban áll (mondaná Feri bácsi, ha még élne), hogy az
állatokat, vagy egy részüket speciális folyadékba tesszük, amitôl
azonnal elpusztulnak. Ezt a fázist rögzítésnek vagy fixálásnak
nevezzük. Ennek a munkafázisnak az a célja, hogy az állat szerveit,
szöveteit, sejtjeit az élôhöz  leginkább hasonló állapotban rögzítsük,
nehogy a bomlás megváltoztassa a szervek és szövetek szerkezetét,
alakját.
     A következô fázis a rögzítô folyadék eltávolítása az
objektumokból vagyis a kimosás. Ez a kimosás aszerint, hogy mi volt a
rögzítô összetétele, vagy vízzel vagy megfelelô töménységű alkohollal
történik. Utána ezt a mosófolyadékot is gondosan el kell távolítani az
objektumból.
     A következô fázis a víz elvonása: a mosóvízé és a szövetekben
természetszerűen tárolt vízé is. (Mint tudjuk, az élô szervezetek
hetven százaléka víz.) Ezt a fázist dehidratációnak nevezzük. Ez a
dehidratáció általában alkoholsorozattal történik. Vannak modern
módszerek is persze, amelyek lehetôvé teszik a vizes állapotban való
beágyazást. Elôször alacsony koncentrációjú alkoholba tesszük, utána
10 százalékos emelkedéssel mindig töményebbe, míg végül  abszolút
alkoholba, azaz 100 százalékos alkoholba helyezzük az állatokat vagy
részeiket. Ily módon az alkohol elfoglalja a sejtek között a víz
helyét és lehetôvé teszi, hogy a beágyazó anyag behatoljon a szövetek
közé.
     Még egy fázis hátra van azonban elôtte. Az objektumokat egy újabb
folyadékkal kell átitatni, s az keveredik az alkohollal, és az
objektumot áttetszôvé teszi. Ennek a folyamatnak a neve szaknyelven
diafanizálás.
     A diafanizáló folyadék keveredik a meleg (60 fokos) beágyazó
anyaggal, ami többnyire parafin vagy annak újabb változata, így ez a
beágyazó anyag behatol a szövetek közé, átitatja az egész objektumot.
Végül a meleg, folyékony állapotú beágyazó folyadékot egy erre
alkalmas formába kiöntjük, a beágyazó anyagba beletesszük az
objektumot, megfelelô helyzetbe hozzuk egy elômelegített tűvel, majd
hagyjuk a folyadékot kihűlni és megkeményedni.
     Ebben az állapotban az objektumokat egy speciális készülékkel, a
mikrotommal finom lapokra vágjuk.
     Miután sikerült a metszeteket egyenként vagy szalagban
elkészíteni, kényes fázis következik: a parafinba beágyazott metszetek
kiterjesztése langyos víz felett. Ezek így kisimulva ráragadnak a
speciális üveglemezre (tárgylemez), és teljes megszáradásuk után (kb.
40--45 fokon történik) következik a preparátumok megfestése a célnak
megfelelô festékkel.
     A festéskor az üveglemezeket rajtuk a metszetekkel megfelelô
üvegben a megfelelô festékoldatba tesszük, miután elôbb a parafint
kioldottuk a metszetekbôl. Magának a festésnek a leírása ugyancsak túl
messzire vezetne. Mindenesetre senki se gondolja, hogy a kutató kézzel
végzi a festést. A szövetek színezôdése kémiai reakcióhoz hasonló
folyamat, és arra szolgál, hogy a különbözô szöveteket más és más, de
mindig tipikus színben ábrázolja. Ma már vannak speciális
mikroszkópok, amelyek bizonyos szöveteket, például sejtmagokat festés
nélkül is láthatóvá tesznek.
     Ezzel befejezôdött az elôkészítô munka. Ezt követi most az igazi
kutatómunka, vagyis a metszetek  mikroszkopikus vizsgálata. Az
elôkészítô munkákat laborasszisztensek végzik ma már, de bizony,
valamikor mindent nekem kellett csinálnom, amíg megfelelô
munkatársakat ki nem képeztem. A mikroszkopikus megfigyelés és a
fényképezés kizárólag az én feladatom. Intézetemnek nagyon jó
fotóberendezése van (természetesen én vettem, s nem az egyetem).
     Van még egy nagyon fontos munkám: a regeneráció kutatás. Ha a
regeneráció szót halljuk, a laikus általában arra gondol, hogy ha egy
gilisztát ketté vágunk, akkor abból kettô fejlôdik ki (!). Ez persze
nem így van, mert csak az a darab, amelyiken a fej volt, fejleszt
magának csenevész farkat, a hátsó rész pedig elhal. A planáriák
regenerációja kissé másképpen fest. Egy 20 mm nagyságú állatot 25-30
darabra vagdoshatunk, s mindegyik darabból egész állat fejlôdik,
persze arányosan kisebb alakban. Ezek a regeneránsok az elsô idôben a
juvenilis (fiatal) állatokhoz hasonlítanak.
     A nemzetközi szakirodalom eddig (1994-ig) csak két regenerációs
típust ismert. A harmadik típust én adtam elô Japánban a hiroshaki
nemzetközi kongresszuson. (ezért kaptam a már említett aranyérmet.)
Itt találkoztam hosszú idô után a Sodrás utcai ház elöljárójával. A
kongresszus után ugyanis a Sophia Egyetem rezidenciájában laktam, mert
várnom kellett, amíg helyet kapok a repülôgépen. Ezen a kongresszuson
adtam elô a szexualizálás útján létrejövô regenerációt, amelyet
hormonális regenerációnak neveztem. A kiindulás aszexuális
példányokkal történik. Rendszeres állapotú kultúrákban az állatokat
borjúmáj darabokkal etetjük. Ezekben az állatokban nemi szerveknek
nyoma sincsen. Ismételt osztódás után regenerálták magukat. Egyetlen
kis darabból, amely véletlenül egy másik regenerációs munkából
megmaradt, több mint kétezer állat fejlôdött ki, s mindegyik
aszexuális volt. Belôlük válogattam ki húsz darabot, és
megváltoztattam az étrendjüket: borjúmáj helyett ivarérett, másik
fajhoz tartozó összevagdalt darabokat kaptak enni, amit igen szívesen
fogadtak. Ezáltal a nemi szerveket nélkülözô állatok nemi hormonhoz
jutottak, és lassan ugyan, de kifejlôdtek a nemi szerveik. A
szexualizálás tökéletes volt, mert két állatnál a kopulációs aktust
meg tudtuk figyelni. Nemzetközi viszonylatban tehát mi voltunk az
elsôk, akiknek sikerült élô ,,babyket'' nyerni ezekbôl az állatokból.
A kísérletet nem ismételtem meg, mivel az egész processzus több mint
egy évig tart. Valószínű, hogy a kollégákat is ez a hosszú várakozási
idô riasztja el a kísérletektôl. (...)
     A mai napon, amikor ezeket a sorokat kis hordozható
számítógépemmel írom, eltávozott tôlünk a superiorunk, hogy az Anyák
napját a mi Anyánkkal együtt odafent ünnepelje. Elkéstek a
kezelésével, eleinte csak teákkal kezelte magát, mikor az orvos
sürgetésére kórházba ment kivizsgálásra.  A tomográfia azonnali
műtétet javasolt, de a bélrák már öt limphacsomót megtámadott. Sem az
ismételt operáció, sem a besugárzás, sem a kemoterápia nem segített
már rajta.
     Anélkül, hogy biztosnak tartanám a hasonlatot, izgat az a
gondolat, miért ne lehetne rákkutatás céljaira ezeket a kis állatokat
felhasználni. Ki tudja, hogy a planáriák regenerációs képessége és az
azt követô jelenségek nem adnának-e lehetôséget, hogy rák
problémájához közelebb jussunk? Nem állítok többet, mint azt, hogy
hátha... s ebbe talán érdemes volna belekapaszkodni.
     Végül magamról is akarok valamit írni, bár tudom, hogy ez végleg
senkit nem érdekel. Szégyellem magam, hogy nem tudok már úgy dolgozni,
mint azelôtt. Nem annyira fizikai nehézség miatt, bár az is fennáll,
hanem fôként, mert nincs kedvem semmihez. Még kidolgozom azokat az
elôadásokat, amelyeket Ausztráliában a nemzetközi kongresszuson fogok
elôadni. Arra még el kell mennem. Visszafelé jó volna egy-két hetet
otthon tölteni nálatok, ha befogadtok a Rozsdás (?) utcai házba.
Valamikor, a régi emlékek miatt a Mária utcában szerettem volna lakni,
de mikor tavalyelôtt ott voltam, láttam a helyzetet, és belátom, ott
lehetetlen lenne idôznöm. Akik ott laknak, nyakig vannak munkával. A
Sodrás utcában meg talán a novácok néha tudnának nekem némi
irodalommal  segíteni úgy, hogy elhozzák az Egyetemi könyvtárból vagy
a planária intézetbôl. Jóban vagyok az ottani igazgatóval, Csaba
György professzorral, bár nála dolgozni helyhiány miatt nem lehet,
legföljebb irodalmat kaphatnék tôle.
     Nem tudod sem elgondolni, még kevésbé megérteni, mennyire
szeretnék a nagytalálkozón részt venni, találkozni, megismerni a
fiataljainkat, és újra látni azokat a véneket, akiket negyven éve nem
láttam. Érzelmileg nagyon szeretnék elmenni, de ez idén teljesen
lehetetlen. Nem pénzkérdés, azt össze tudnám szedni, csak az
érthetetlen a braziloknak, hogy én ,,minden évben'' Európába utazzam.
Amikor Leányfalura mentem, azt is rossz néven vették, pedig azt
összekötöttem egy finnországi nemzetközi kongresszus elôkészítésével.
Mivel 1996-ban el kell mennem Ausztráliába, semmiképp nem értenék meg,
hogyan is mehetnék az idén is ,,egy találkozóra''. Tehát csak annyit
tudok közölni, hogy sajnos, fájó szívvel, de a józan ész szerint
semmiképpen se tudok ott lenni. Azt az 1996-os utazást úgy intézem,
hogy a Lufthansával egyenesen Ausztráliába megyek. Brisbane városban
van jezsuita ház. Tudnál-e az ottani provinciálisnak beajánlani és
megkérdezni, melyik házban kaphatnék esetleg szállást, amelyik az
egyetem közelében van. Attila püspök atyánk azt írta levelében, hogy
ebben a városban nincs magyar pap. Ki tudja, ha a magyar közösséget
érdekelné, ünnepelhetnénk velük magyarul is a szentmisét a kongresszus
alatt vagy utána.
     Azt is megírom neked, hogy igen szeretnék Magyarországra menni,
de ez minden józan ésszel teljesen ellenkezik. Elôször is ti nem
tudnátok velem mit kezdeni, másodszor én nem tudnék mit csinálni, ami
hasznos is volna. Itt viszont, bár a brazilok egy része utál, mert
nagyobb sikereim voltak, mint nekik, de még van mit csinálnom.
Harmadszor építem föl az intézetet, ahol eddig igazgatóként dolgoztam.
Eddig a régi épületben voltunk elhelyezve, s már-már minden
szempontból rendesen kiépült, ám most kitalálták, hogy az intézet
költözzék át a Campusra, ahol megint szükségmegoldások várnak ránk. A
költözést -- bár az utódom már betanul -- még nekem kell
végrehajtanom.
========================================================================
Horváth Tibor: Vallomás helyett. 20 éves az U.R.A.M.


                    1. Egy nevezetes dátum

     Az Ultimate Reality and Meaning, Interdisciplinary Studies in the
Philosophy of Understanding angol nyelvű folyóirat elsô száma 1978
tavaszán jelent meg. Azóta rendszeresen jelenik meg évente négyszer
amerikai, afrikai, ázsiai és európai egyetemi könyvtárak folyóiratai
között. Ez évben a húszadik kötet kerül kiadásra, melynek egyik száma
,,Central European Ideas on Ultimate Reality and Meaning'' ausztriai,
cseh, magyar, lengyel, román, székely, szerb és ukrán tanulmánnyal.

                  2. Mit jelent az U.R.A.M.?

     A Ultimate Reality and Meaning rövidítése nem véletlenül U.R.A.M.
Nem volt kis meglepetés a Regis College tanulói között, amikor 1983.
november 19-én, Fülöp József szentelésén  mise alatt énekben,
szentbeszédben tanáruk URAM folyóiratát hallották emlegetni. Valóban a
hármas meghatározás, mely az emberiség történelem folyamán a végsô
valóságról és értelemrôl alkotta fogalmak kutatását szolgálja, találó
Jézus Krisztusra.
     Ultimate reality and meaning elôször az, amire mindent
visszavezetünk, hozzá minden mást viszonyítunk, amit viszont semmi
másra nem vezetünk többé vissza és nem is viszonyítjuk semmi máshoz.
Ez az ontológiai leírás. A másik episztemológiai. E szerint egy
hermeneutikus magyarázó axióma, amely mindent magyaráz, mindennek
értelmet ad, amelyet semmi egyéb feltevésnek nem rendelünk alá. A
harmadik etikai: ezt legfôbb értékként fogalmazzuk meg, amelyért
képesek vagyunk mindent feláldozni, de amit semmi áron sem akarunk
elveszíteni (lásd ,,Megértés hermeneutikája'' Magyar Filozófiai
Szemle, 38 /1994/ 553--561). Ennek alapján minden végsô valóság és
értelem fogalom egy kezdetleges, rejtett (implicit) krisztológia,
melynek kibontása, kifejlesztése a teológia, illetve a hitközlés
feladata. És mivel életproblémáinak megválaszolására minden ember
alakít magának egy ilyen fogalmat, minden ezirányú kérdésben és
válaszban Istenbôl -- aki ezt a kérdést minden ember lelkében ébreszti
és megválaszolásában segédkezik -- lesünk el valamit. Ezért minden
ember Isten valamelyes tanúságtétele és kinyilatkoztatása. És amikor
az emberiség kezdete óta ,,az embereket végiglátogatjuk kérdésünkkel,
s ôket végighallgatjuk, tulajdonképpen Isten szavát és Isten
kinyilatkoztatását gyűjtögetjük, mint Bartók Béla a 'jövô zenéjét' az
egyszerű népdalokban. Amikor ezen interjúnkkal végigjárjuk a
történelmet, azért tesszük, mert szeretnénk összegyűjteni minden
jelet, minden levelet, amelyet szeretett Istenünk számunkra addig is
adott, míg ôt halálunk után színrôl színre látjuk, s amikor kutatásunk
értékét és gyarlóságát egyszerre látja be a feltámadt ember.'' (,,A
tudományok és az ember világának értelme és valósága.'' Magyar
Filozófiai Szemle, 36 /1992/ 7--8).
     Ez a kutatás teológiai értéke, melyet Pedro Arrupe, a Társaság
generálisa, az elsô terv bemutatásakor 1967-ben felismert, és annak
megvalósítására buzdított nem csak szóval, de pénzzel is. Így tett P.
Arrupe után a pápa delegátusa, P. Dezza és a jelenlegi generális, P.
Kolvenbach is. Legyen szabad itt egy kis epizódot megemlítenem, mely
1983. április  22-én, Szűz Mária, a Jézus Társasága édesanyjának
ünnepén történt. Abban az idôben is, mint többször máskor, súlyos
anyagi gondok szorongattak. A reggeli szentmisében az áldozás utáni
könyörgés angol szövegében kértem az Urat, hogy ,,mi, akik Máriát
áldottnak mondjuk, megtapasztalhassuk közbenjárásának erejét.'' ,,My
Lord, let me experience the power of her intercession'' --
ismételgettem. Aznap valamivel késôbb a postával érkezett nekem egy
levél a Borgo S. Spirito, 5 szám alól. Kinyitom a levelet, és benne
egy indigóba rejtett kilencezer dolláros csekket találok P. Dezza
levelével. Azon a felejthetetlen napon valóban megtapasztaltam Szűz
Mária közbenjárásának ,,hatalmát.''
     A munka hitbuzgalmi jellegét a Torontói Egyetemi Nyomda
vezetôsége is hamar felismerte. mikor az elsô szám kéziratával
megjelentem náluk, néhány nap múlva visszaküldték a kéziratot mondván,
hogy a tanulmányok tudományos jellege ugyan nem kétséges, ám a
vállalkozás célját -- hogy a tudománnyal foglalkozó szakemberek
figyelmét a végsô valóság felé fordítsam -- nem tartják a nyomda
küldetésének. Megjegyzendô azonban, hogy két év múlva 1978-ban
mégiscsak elvállalták a folyóiratot. Azokban az években ugyanis, fôleg
Polányi Mihály, a Personal Knowledge neves szerzôje, az U.R.A.M.-
journal egyik elsô társszerkesztôje (sajnos meghalt mielôtt az elsô
szám megjelent), és Kuhn S. Thomas, The Structure of Scientific
Revolutions című könyve folytán az olyan tudományágak, mint az
antropológia, pszichológia, filozófia, fizika és egyéb
természettudományok is, melyek kezdetben hidegen fogadták kérdésünket,
foglalkozni kezdtek a közvetlen tapasztalatot meghaladó világegyetem
és emberi élet végsô kérdéseivel. A kétévente Torontóban megtartott
U.R.A.M. konferenciákon számtan, fizika és egyéb természettudományok
rendszeresen szerepelnek. Minden tudományban ugyanis van egy végsô
axióma, melyet egy tudomány változtathat, de fel nem adhat, mert akkor
megszűnne az lenni, ami. Mi pedig a tudományok szakterületi végsô
valóságfogalmát Krisztus világba testesülése miatt nem mellôzhetjük az
U.R.A.M.-kutatásban.
     A teológián kívül egyéb értéke is van a munkának. Így például a
tudományok és a tudományos módszerek számára kutatásunk egy új kérdést
tesz fel, mely a régi kérdéseket és módszereket próbára teszi.  Nem
egy szakember, mikor kérdésünkkel végignézi jegyzeteit, csodálkozva
fedezi fel, hogy kutatásának tárgya megnyílik, és meny-nyi mindent
feltételez és állít a végsô valóságról. Kutatásunk segítségére van a
tudományoknak azért is, mert nem csak a keleti és nyugati, de azonos
szakon belül alakult különbözô iskolákat, eltérô felfogású tudósokat
hoz közelebb egymáshoz. Megértik különbségük okát, és élnek az
alkalommal, hogy egymást tanítsák, egymástól tanuljanak és egymást
igazán megbecsüljék.
     Hasonlóképpen kultúrák, vallások, egyházak veszik észre, hogy
lényeges különbségük nem a külsô, felszínes magatartásban, szokásban,
szertartásban és tanokban, hanem a végsô valóság meglátásában van.
Éppen e sajátos meglátásnak köszöni mindegyik egyedi létét és
hivatását. Minket pedig emlékeztet arra, hogy közreműködésük nélkül az
U.R.A.M.-fogalom nem lehet teljes.
     Kutatásunk segíti az egyént is ,,saját titkának megértésében,
amennyiben  minden egyedisége és eredetisége éppen a végsô valóság
sajátos és egyéni megfogalmazásán múlik. Ez az a pont, amelyben mind
egyek vagyunk, és ugyanakkor különbözôk is.
     Végül pedig, de nem utolsó sorban, kutatjuk minden tudás és
nevelés alapkérdését, tudniillik hogy mi a megértés? Mi történt velem
akkor, amikor azt mondom: ,,értem''? Honnan van az, hogy amit nem
értettem tegnap, azt megértem ma? Mi a különbség tegnap és ma mögött?
Ezt a problémát sejteti a folyóirat alcíme: Interdisciplinary Studies
in the Philosophy of Understanding (A megértés filozófiájának
interdiszciplináris tanulmányozása). Alcímre azért is volt szükség,
hogy a könyvtáros tudja, hogy milyen kategóriába sorozza be az
U.R.A.M. folyóiratot.

                         3. A történet

     Húszadik évfordulóját ünnepli a folyóirat, ám az U.R.A.M. -
kutatás már a harmincadikat. A folyóirat megjelenését tíz évig tartó
munka elôzte meg. A kutatás gondolata 1967-ben merült fel elôször és
kezdôdött el. Egy százoldalas sokszorosított Encyclopedia of Human
Ideas on Ultimate Reality and Meaning című füzetet küldtem szét száz
szakembernek. Volt közöttük antropológus, pszichológus, szociológus,
filozófus, teológus, művész és természettudós. A visszhang nemcsak
bátorító, de segítô is volt. Több hibát kijavítva, számos új ötlettel
gazdagítva az 1967-es címszótár hat ezerre emelkedett. 1969-ben a
Revue de l'Université d'Ottawa folyóiratban megjelent egy tervezetet
bemutató esszé. A vele együtt beterjesztett többezres címszó
kinyomtatására a szerkesztô már nem vállalkozott. A címszók
közzététele pedig fontos volt, mert minden szövegnél világosabban
jelezte, hogy mi az új enciklopédiakutatás területe. Hamarosan ez is
megtörtént.
     Egy szép napos délelôtt Ádám János, mint a külföldön élô magyar
jezsuiták provinciálisa, vizitálta a kanadai jezsuiták teologátusát, a
torontói Regis College-ben tartózkodó magyar jezsuitákat. Az épületbôl
a Bayview Avenue-re vezetô úton sétálva adtam elô Jánosnak lelki,
szellemi és anyagi gondjaimat. ,,Mennyi pénz kell a kinyomtatáshoz?''
-- kérdezte. ,,1400 kanadai dollár'' -- mondtam. ,,A magyar provincia
ad hétszázat, a Regist pedig megkérem, adja meg a másik hétszázat,''
hangzott a válasz. És ezzel az U.R.A.M.  belépett a könyvkiadás
világába. Ahogy Ádám János nélkül valószínűleg nincs Teológiai Kis
Könyvtár és noviciátus sem Torontóban, úgy nem lett volna U.R.A.M.
sem. A hármat így együtt többször említettem Jánosnak, de nem mindig
jutott eszembe egy a másik kettôbôl. Ebbôl látszik, hogy mennyire egy-
ügyű vagyok sok esetben.

A 166 oldalas ,,Encyclopedia of Human Ideas on Ultimate Reality and
                          Meaning.''

     A Plan and List of Topics for a New Encyclopedia 1970-ben jelent
meg Torontóban a Regis College neve alatt. A könyv még ma is
tetszetôs. Ami nem is csoda, hiszen Nagy Ferenc S.J. rendezte sajtó
alá. Feri akkor Leuvenben lakott, és a mérsékelt áron dolgozó ferences
nyomdával kinyomatta a könyvet. Kedves emlékeim közé tartozik, amikor
három évvel azelôtt, az 1967-es Montreáli Világkiállításon, az Expón,
Ferivel együtt látogattuk az afrikai és ázsiai pavilonokat afrikai és
ázsiai egyetemi tanárok címét gyűjtögetve. Az Enciklopédia-terv
ugyanis már akkor Afrika és Ázsia ezer különbözô nyelvű népét tüntette
fel. Egy személy és még inkább egy nép a végsô valóságról és a létezés
értelmérôl alkotott fogalmát saját nyelvén keresztül lehet legjobban
megközelíteni. Ezért az U.R.A.M.-kutatásban a nyelvek tanulmányozása
különleges fontosságú, mint ahogy ezt a mai filozófia is belátja.
     A Leuvenben nyomtatott és postázott könyv eredményeként
Angliából, Afrikából, Ausztráliából, Csehszlovákiából, Chilébôl, az
Egyesült Államokból, Franciaországból, Hollandiából, Indiából,
Iránból, Japánból, Kanadából, Máltából, Mexikóból, Németországból,
Olaszországból, Spanyolországból, Jugoszláviából mintegy 125 egyetemi
tanár jelentkezett egy vagy két téma kidolgozására. E 125 egyetemi
tanárból alakult meg az ,,Institute for Encyclopedia of Human Ideas on
Ultimate Reality and Meaning.'' Tagja csak egyetemi tanár, vagy
elismert tudós kutató lehetett. 1972-ben jelent meg a Newsletter of
the Institute for Encyclopedia of Human Ideas on Ultimate Reality and
Meaning, mely 1976-ig az U.R.A.M.-enciklopédia, illetve U.R.A.M.-
folyóirat elôkészítését szolgálta. A Newsletter tette lehetôvé, hogy
1978-ban, mikor a folyóirat elsô száma megjelent, három évre szolgáló
kézirat álljon rendelkezésünkre. 1981-ben rendeztük meg az elsô
kétévente megtartandó U.R.A.M.- konferenciát. A konferencia célja a
már kidolgozott témák megvitatása és újabb témák kidolgozása volt. A
kétévenkénti konferenciák, a szakemberek és a szerkesztôség
megvitatott tanulmányai biztosították a folyóirat rendszeres
megjelenését és tudományos jellegét. A nemzetközi konferenciát mindig
Torontóban tartottuk. Ezenkívül volt regionális U.R.A.M.-konferencia
is. Három Belgiumban, a Leuveni Katolikus Egyetemen és egy
Magyarországon, Dobogókôn, 1996-ban.
     Hogy egyetemi tanárok és tudósok mellett mások is
belekapcsolódhassanak az U.R.A.M.-vállalkozásba, a spanyolországi
Jacques M. Pinto ajánlatára 1972-ben megalakult az ,,Association of
Concern for Ultimate Reality and Meaning,'' mely anyagi támogatással
is biztosította az ,,Institute for Encyclopedia of Human Ideas on
Ultimate Reality and Meaning'' munkáját. 1976. október 28-i dátummal
az Association Kanadában elismert és bejegyzett jótékony célú
intézmény lett, és adómentességi elismervényt adhatott. Az
adómentesítô jogot 1982-ben az Amerikai Egyesült Államok is elismerte.
Az Egyesület Torontóban évente jótékony célú vacsorát rendezett az
U.R.A.M.-folyóirat megsegítésére. Vacsorák keretében rendezte meg az
,,Academic Disciplines and Corporate Business Series'' elôadásait,
melyen neves üzletemberek fejtegették, hogy mi a pénz világát mozgató
U.R.A.M.-fogalom.
     Már 1972-ben világos lett, hogy a tervezett történeti idôrendben
már majd hétezer tanulmányt igénylô Enciklopédiát belátható idôn belül
nem lehet megszerkeszteni. Kivitelezése olyan arányú pénz és
munkabefektetést követelt, amelyre nem volt módunk. Ehhez járult még
az a nehézség is, mely a kutatás velejárója lett. Itt ugyanis nem csak
egy általános enciklopédiacikkrôl volt szó. A címszók szakértôi nem
könnyen értették meg, mi az, és hogyan kell egy korszak, nép, illetve
személy történelmi hagyományai és írásai mögött rejlô feltevéseket,
indító okokat kibontani és elemezni. A már elkészült vázlatokat sem
lehetett sokáig kinyomatlanul asztalon hagyni: kell egy folyóirat,
mely a már megírt tanulmányokat közzéteszi kritikus kiértékelésre. A
folyóirat lehetôséget tud adni a tervben nem említett új témák
bevetésére és módszertani kérdések megtárgyalására is. És végül
kialakítja a kutató szakemberek egy csoportját, akik a meglátást és
tervet magukévá teszik, annak kivitelezésén fáradoznak egy dinamikus
baráti, magas nívójú légkörben, mely a végsô valóság és értelem egyre
mélyebb tanulmányozását elômozdítja.
     Ezzel a tervnek négy fázisa lett. 1) A terv feltérképezése; 2) az
Ultimate Reality and Meaning folyóirat szerkesztése; 3) az
enciklopédia kiadása, 4) az enciklopédiában közzétett anyag
szisztematikus tanulmányozása és megfogalmazása annak a dinamikus
erônek, mely kezdettôl fogva hajtotta az emberiséget a kérdés
megválaszolására, hogy mi az az egész, mely minket az életbe
beleágyazott és létünknek értelmet ad. Röviden, mi az emberi fejlôdés
útja, és a haladás struktúrája.
     1972. február 17-én dr. Edmund Immergut, a Gordon and Breach
Science Publishers elnökhelyettese hívott fel New Yorkból. Március 26-
án már el is jött Torontóba, és megtárgyaltuk az U.R.A.M.-folyóirat és
-enciklopédia kiadását. Az elsô szerzôdést 1972. augusztus 18-án írtuk
alá. A folyóirat címe: ,,Alpha--Omega --Journal of Human Ideas on
Ultimate Reality and Meaning'' volt. És ezzel el is indult a cím
körüli vita. Az ,,Alpha--Omega'' címet már más folyóirat használta.
Mr. Gordonnak nem tetszett az Ultimate Reality and Meaning. Helyette
az ,,A Record of Human Experience and Beliefs'' címet akarta.
Szerintem ez nem fejezte ki a terv lényegét. A szó ,,Beliefs''
hiedelmet sugall. Jóllehet a kutatás közvetlen feladata nem a végsô
valóság és értelem, hanem az arról alkotott emberi fogalom volt, a
fogalom mégis több, mint a hiedelem. A fogalomnak van valós értéke. A
nominalizmus -- mely szerint a fogalom csak jel valós tartalom nélkül
-- és a realizmus -- mely szerint a fogalom egyértelműen egy a
gondolaton kívülálló valóságot  jelent -- között foglal helyet a
konceptualizmus. Eszerint, ha nem is teljesen egyértelműen, a valóság
mégis egy bizonyos mértékben megjelenik a fogalomban. Öntelt, merész
állítás lenne azt mondani, hogy mi emberek közvetlenül felfogjuk a
végsô valóságot. Számunkra az csak fogalmon keresztül közelíthetô meg,
amennyiben a végsô valóság és értelem gondolata felmerül minden
emberben, és válasz keresésre ösztönöz bennünket minden értelmi
tevékenységben. Ám ez a fogalom emberi fogalom, és nem érintjük az
isteni kinyilatkoztatásban közölt isteni fogalom dogmatikai
problémáját. Az isteni kinyilatkoztatást az embernek meg kell értenie,
ezért minden kinyilatkoztatásban van emberi fogalom, és ez mint emberi
fogalom a mi emberi kutatásunk területe. A fogalomnak és a fogalmat
kifejezô szónak meg van a jelentôsége, tehát nem mindegy, hogy mi a
címe egy folyóiratnak.
     A megbeszélés és vita végén kompromisszumként a következô címben
egyeztünk meg: Ultimate Reality and Meaning. A Record of Human
Experience and Beliefs. Editor, Tibor Horvath, Associoate Editors,
Rubin Gotesky, a The Philosophy Forum szerkesztôje, Michael Polanyi --
világhírű természettudós -- és Sol Tax -- a Current Anthropology
szerkesztôje volt egy 36 tagú szerkesztôbizottsággal. Ezzel indult el
egy elôfizetésre felszólító szórólap.
     Az elsô szám kefelevonata elkészült, mikor 1976. július 27-én a
Gordon and Breach könyvkiadó vállalat Edward J. Ryan, a New York-i
,,bankruptcy'' bírónál fizetésképtelenséget (bankruptcy) jelentett be.
Ez nem likvidálást jelentett, hanem a vállalat átrendezését és
felmentést sok ,,felesleges'' adósságtól. Ilyenkor ugyanis a biztosító
vállalatoknak, melyek már jelentôs összeget halmoztak fel a
bebiztosítottaktól, kell kifizetni a fizetésképtelennek ítélt vállalat
adósságait.
     Az átrendezés eredményeként a Gordon and Breach csak az
enciklopédia kiadását vállalta a folyóirat nélkül. Mivel módszertani
okokból ebben az idôben a folyóirat nélkülözhetetlen elôkészületnek
látszott az enciklopédia kiadásához, a szerzôdés felbontását kértem. A
kiadó nem volt hajlandó ezt elfogadni. Perelni kellett Edward J. Ryan
bírónál. Szerencsére a szerzôdés nem említette az enciklopédiát, így
világossá vált, hogy nem én, hanem a Gordon and Breach a
szerzôdésbontó.
     Mivel a hollandiai Van Gorcum már elôzôleg érdeklôdött, hozzá
fordultam, amint azt ár fentebb említettem. A folyóirat elindulásához
hasznos lett volna a Gordon and Breach-hez addig befutott elôfizetôk
névsora. Ennek kiadását a Gordon and Breach megtagadta. Újra Edward J.
Ryan bíróhoz kellett fordulnom. mivel ekkor már biztosítva volt a
folyóirat kiadása, a bíró felszólította a Gordon and Breach-et az
elôfizetôk neveinek és címeinek átadására. Ötven nevet és címet kaptam
meg azzal a megjegyzéssel, hogy a többit nem tudják kiadni, mert a
gépíró egy helytelen billentyű érintésével a többi címét akaratlanul
letörölte. Ez ellen tovább fellebbezni nem volt érdemes.
     1978-ban megindult a folyóirat kiadása. Minden cikk felett van
egy szám, mely az öt kötetes enciklopédia fejezetcímeire utal. 1.
Archeológia és Afrika, Amerika, Ausztrália megkülönböztetéssel; 2. A
Krisztus elôtti idôszak, kezdve a 30. századtól az elsôig; 3. Krisztus
utáni idôszak az elsôtôl a 19. századig;… 4. Huszadik század: 1)
személyek, 2) művészet, 3) országok, 4) vallások, 5) tudományok, 6)
kor, állapot, foglalkozások, 7) rendszerek. A cikkeket két rovat
követi: egyik a már közölt tanulmányok kritikus elemzése -- ez azért
fontos, mert egy szerzô végsô valóság- és értelemfogalma könnyen
befolyásolhatja témája végsô valóság- és értelemfogalom-értelmezését -
-, a másik pedig a módszertani kérdések és a viták rovata.
     1984. november 29-én merült fel a Magyar Egyháztörténeti
Enciklopédia gondolata, mely U.R.A.M.-terv és módszer alkalmazása a
magyar egyház történetére. A terv érdeklôdésre talált és öt év múlva
megjelent a Magyar Egyháztörténeti Vázlatok. Essays in Church History
in Hungary elsô kötete. 1997-ig hét kötet került napvilágra több mint
húsz METEM könyvvel. Amíg nyolc év alatt a METEM 20 könyvet adott ki,
addig az U.R.A.M.-nak 1997-ig csak két monográfiája jelent meg:
American Philpsopher’ Ideas of Ultimate Christ as Ultimate Reality and
Meaning. A Contribution to the Hermeneutics of Counciliar Theology. A
METEM sikere a METEM Vázlatok szerkesztôjének, dr. Zombori Istvánnak
tudható be.
     1985-ben dr. L. Gilbert, az Argonne National L. Laboratory,
Chicago fizikusa indítványára megalakult az ,,International Society
for the Study of  Human Ideas on Ultimate Reality and Meaning''
tudományos társaság, mely kétévente tartja gyűlését az U.R.A.M.-
kongresszus alatt.
     1994-tôl kezdve két volt jezsuita tanítványom, dr. John F. Perry
és William M. Addley vette át az U.R.A.M.-folyóirat szerkesztését és
az Association of Concern for Ultimate Reality and Meaning egyesület
irányítását. Így lett lehetséges, hogy két évre Miskolcra költözhettem
a Fényi Gyula Miskolci Jezsuita Gimnázium elindítására. Visszatértem
után is  ôk folytatják a szerkesztést és az egyesület vezetését.

                          4. Elôzmény

     Jóllehet az U.R.A.M. gondolata 1966-ban merült fel, elôzménye
azonban 1949-ig vezethetô vissza. Abban az évben hagytam el
Magyarországot, és csak tizenhárom év elteltével, 1962. július 31-én,
Szent Ignác ünnepén érkeztem meg Torontóba. Közben Ausztriában,
Olaszországban, Németországban, Belgiumban, Spanyolországban éltem
hosszabb ideig. Jezsuita közösségben élve mindenütt otthon voltam, és
az ország népét megszerettem. Úgy véltem, hogy megértettem ôket, és
helyeselni tudtam gondolkozásmódjukat. Ám amikor egyik országból a
másikba kerültem, a már elfogadott feltevések, evidenciák magától
értetôdô világa máról holnapra érvényét veszítette. Új világba
kerültem, újabb feltevésekkel, értékekkel, mely nem mindig becsülte
meg elôbbi ,,otthonomat''. Nem tetszett, ahogy például a belgák a
spanyolokról,  a spanyolok a belgákról beszéltek. Rosszul esett, hogy
janzenistának tartottak, mert Leuvenben tanultam, és politess
francaise-nek tekintették, ha kedves akartam lenni másokhoz.
     De az új nyelvben megint volt egy ,,igazság'', amelyben, vagy
amelyen keresztül a nép evidenciája megint evidens lett, szokásaik,
életmódjuk logikus, érthetô volt. Valamiképpen mindegyik nyelv egy
kulcs volt, helyesebben egy szempont, egy világosság, melynek fényében
a végsô valóság és értelem eddig nem látott arculata felcsillant. És
ezen keresztül az új ország is érték lett, vonzó érték, mely nélkül
talán az emberi élet nem lehet teljes. Úgy éreztem, hogy mintha a
különbözô országok nyelvében vagy nyelvén keresztül az Isten is eddig
nem látott képben jelenne meg. Ami nem is csoda, hiszen Ô teremtette
ôket, éspedig ôket is az Ô képére és hasonlatosságára. Ha már életünk
Isten keresése, itt a földön ez az ember keresése, minden ember
keresése hívô vagy hitetlen, fehér vagy fekete, élô vagy halott. Az én
Istenem az osztrákok, az olaszok, a németek, a belgák, a spanyolok,
továbbá a kanadaiak, az amerikaiak Istene is, és jól esett Istent új
nyelven dicsérni.
     Így történt, hogy mikor 1962-ben megérkeztem Torontóba, az
U.R.A.M.-kutatás addigi utazásom folytatása lett, nemcsak térben, de
idôben, nemcsak közösségben, de minden emberben is, akik írásaikban
megjelentek látóhatáromon. És ezt a látókört minden tanulmány, minden
új téma tágítja és egyben vezet Jézus Krisztushoz. Jézus Krisztus az
egyetlen végsô valóság és értelem, a végsô igazi URAM, aki magában
Istent és embert, minden embert egyesített megtestesülése, halála és
feltámadása által. Benne lesz minden U.R.A.M.-fogalom igaz valóság.
Így az U.R.A.M.-kutatása Szent Ignác Isten-keresése minden népben és
minden emberben, Isten és minden nép s ember felfedezése Jézus
Krisztusban.

                          5. Zárószó

     U.R.A.M., METEM, Miskolci Jezsuita Gimnázium  csak úgy lett
lehetséges, hogy külön-külön mindegyiket majd ezer ember támogatta,
segítette. Ôk és rajtuk kívül sok-sok ember -- Magyarországon,
Ausztriában, Olaszországban, Németországban, Belgiumban,
Spanyolországban, Kanadában, az Egyesült Államokban, sôt azon túl is
számos más országban is -- nagy hálára kötelez. Érdememen felül
segítettek, kapcsolódtak bele egy feladatba. Miséimben sokszor
emlékezem meg róluk, és kérem, hogy az Isten fizessen meg nekik, mivel
én jóságukat nem érdemeltem meg és viszonozni sem vagyok képes.
     Az emigrációs élet különösen alkalmas volt arra, hogy megéljem
másraszorultságomat. 1962-ben érkeztem meg Torontóba, és még abban az
iskolaévben kellett tanítanom. Nem németül, nem spanyolul vagy
franciául, de angolul, amit csak római bienniumom második évében
kezdtem tanulni. Nyelvtudásuk miatt diákjaim fölényben voltak. Ki
voltam szolgáltatva nekik, mint ahogy ôk is nekem. Egy lettem közülük.
Ôk is, én is egyszerre voltunk tanárok és diákok. Mindegyikünknek
haszna volt belôle, de egymásraszorultságunkban volt egy önzetlen
szabadság is. Vállaltuk, és az eredmény közös lett. Egy úton jártunk,
mert a kihívás olyan hangot ütött meg, mely mindegyikünkben
visszhangra talált, és tettre késztetett.
     Ilyen értelemben köszönöm német, kanadai rendtársaimnak, hogy egy
német és hat angol nyelven írt könyvem stílusát csiszolgatták.
Köszönöm John E. Hatcher és Partick M. McCorkell jezsuita atyáknak egy
hároméves program és a Builders of the New Earth című tankönyv
megírását az amerikai indián diakónusjelöltek számára.  Szabó Ferenc
magyar rendtársamnak, hogy két kis magyar könyvem nyelvét olvashatóvá
tette. Az észak-amerikai természettudománnyal foglalkozó jezsuitáknak,
hogy az Association of North American Jesuit Scientists -t életre
tudtuk hívni. Kardos Illés atyának, hogy Szűz Mária tiszteletére
Fatimában engesztelô keresztutat építtetett kis kápolnával abban a
reményben, hogy Magyarország felszabadul. Dr. Benyik György
szentírástanárnak, a Szegedi Bibliakommentárok valamint a Szegedi
Biblikus Konferenciák megrendezését. Vida Tivadar atyának, hogy Szent
Tamás Summa Theologiae-je magyar fordítását elindította. Dr. Diós
Istvánnak a Magyar Katolikus Lexikon szerkesztését, mely reményt ad
arra, hogy a magyar egyháztörténészek és biblikus munkaközösségek
mellett a magyar dogma és morálistanárok, kánonjogászok, filozófusok
is gyakorlati teológiatanárok egyesülete is egyre életerôsebb lesz. A
METEM-tagoknak a magyar egyháztörténeti kutatás elindítását és
támogatását. Dr. Seregély Istvánnak és Miskolc városának, hogy a Fényi
Gyula Jezsuita Gimnázium megnyílt. Végül a magyar jezsuita
provinciának és vele a jezsuita rendnek, mely lehetôvé tette, hogy az
emigrációban is mindig és mindenütt otthon éreztem magam.
     Mindennek eredményét nemcsak a kiadványokban, épületben és
művekben kell keresnünk, hanem elsôsorban abban, hogy egymást
segítettük, hogy szakmáinkban egyre járatosabb emberek, egyre
,,műveltebb emberfôk'' lettünk. Munkáinkban egyre inkább
megtapasztaltuk egymásrautaltságunkat. Mindegyikünk tanított és
mindegyikünk tanult. Egyszerre voltunk tanárok és tanulók. Igaz volt
megint, hogy ,,mindegyikünknek haszna volt belôle, de egymásra-
szorultságunkban volt önzetlen szabadság is.''
     A tudomány elvont fogalom. Értéke az emberekben van, és bennük
hazánk boldogabb jövôje.
========================================================================
Jaschkó Balázs: Toronto felé


     Három kellemetlen pillanatot kellett átélnem, amikor Ausztriába
szöktem 1949-ben: 1. amikor a csempész elkérte tôlem a ,,viteldíjat'',
mielôtt még a határhoz értünk volna (most már ki vagyok szolgáltatva
neki -- gondoltam); 2. amikor a szökés éjszakáján nem túl távolról
kutyaugatás állított meg (most jönnek értem a fogdmegek -- gondoltam);
3. amikor végre a bécsi autóbuszra ültem, s felszállt két orosz katona
(vége a szökésnek -- gondoltam).
     Mégis sikerült Innsbruckba kerülnöm, s onnét a jezsuita villába,
Zenzenhofra. Itt gyűjtöttek össze minket, magyar jezsuita
papnövendékeket, testvéreket. Itt fejeztük be az 1948--49-es
iskolaévet, itt vizsgáztunk saját tanárainknál. Rektorunk, P. Fábry is
megérkezett és tartotta bennünk a lelket; vitt alpesi kirándulásokra,
viccelt velünk, látszott, hogy szívügye a mi sorsunk. Nem csoda, hisz
ô segített, hogy kiszökhessünk és folytathassuk a filozófiát, a
teológiát.
     Bécsben még csak hamis személyazonosságival láttak el az osztrák
jezsuiták, itt már  megkaptuk a hivatalos nemzetközi IRO-utazási
igazolványt. Nagy meglepetés volt számunkra, amikor egy nagy csomag
(használt) ruhanemű érkezett valahonnét Amerikából. Kellett ez, hiszen
egyikünknek sem volt váltóruhája, és a nyár folyamán indultunk
Olaszországba, új tanulmányi házunkba, az északi Turin melletti
Chieribe. Casa San Antonio, az olasz teológia adott nekünk otthont
átengedve vidéki villájukat, a Villa Luiginát.
     Visszatekintve: olyanok lehettünk, mint az elkényeztetett
gyerekek, akik álmodoznak valamirôl, s ha nem kapják meg, letörnek.
Legfôbb jezsuita elöljárónk helyettese jött hozzánk Rómából, hogy
meghallgasson és bátorítson bennünket. Mi azt véltük, hogy rávehetjük
ôt, ne tartsanak minket együtt, hanem mehessünk más és más nemzet
tanulmányi házába -- szóval lássunk világot. Ô viszont ezzel üdvözölt:
,,Ecco la vostra casa!'' Itt kell maradnunk. Pedig áldozatosak voltak
az olaszok, szép volt a környezet, kiruccantunk Milánóba, Genuába is,
a nyári vakációt a Nagy-Szent Bernát-hágónál töltöttük, megvolt
mindenünk... Ki tudja, ha vágyunkat követhettük volna szétszórtak
volna bennünket, megmaradtunk volna magyarnak?
     A filozófia helyben tartotta az elôadásokat, a teológia pedig
naponta legyalogolt a városkába, Chieribe, és az olaszok elôadásain
vett részt. Nem mindenkinek volt könnyű ez a megoldás, de egyikünk se
adta fel hivatását a nehézségek miatt! Én magam felhasználtam a napi
gyaloglást, és minden reggel megtanultam egy-egy mesét könyv nélkül --
olasz nyelven. Így aztán elég hamar tudtam is gagyogni ,,italiano''.
Az olaszoknál nem egy furcsasághoz hozzá kellett szoknunk: a saláta
keserűen lett elkészítve; ha gesztenyét adtak fel, a fele pondrós
volt; a bor kegyetlenül savanyú; mindenki egyszerre beszélt a
rekreációban; történetmondásnál nem a német pontosság volt a lényeg.
Egy azonban biztos: jószívűek voltak, jókedvűek és szerettek énekelni,
viccelôdni.
     A harmadik teológiai év végén szenteltek pappá. Az ottani szokás
szerint az elsô idôben csak férfiak gyóntatására volt engedélyem a
városban. Legelsô gyónóm mégis egy fiatal hölgy volt. Búcsúra mentem
egy egész faluval: fel a magas hegyre. Indulás este 9-kor, érkezés
reggel 5-kor, közben állandó imádkozás, éneklés. Fönt aztán a plébános
megkért, hogy én is gyóntassak... a ,,gyóntatószék'' egy bokor volt, s
az elsô gyónóm nem férfi.
     1951 nyarán a filozófia átköltözött Belgiumba, négy teológus
pedig, beleértve magamat is, Casa San Antonióban folytatta kurzusait.
Nem volt könnyű! Most reflektálhattam arra, hogy nyelvismeret
hiányában milyen nehéz lett volna külföldi szétszóródásban tanulni!
     A következô évben új nehézség elôtt álltam: Angliában végeztem a
harmadik próbaévet, és most egy másik új nyelven, angolul. Emlékszem,
milyen büszke voltam az elsô önállóan és tökéletesen szerkesztett
angol mondatomra: ,,The grass is green'' (A fű zöld). Az angol attól
fogva egész életemben elkísért.
     Rövid két évig Kanadában éltem (Hamilton, Montreal), aztán jött
egy 15 éves amerikai tartózkodás (1955--1970) Jersey Cityben (N. J.),
a New York-i jezsuita provincia kitűnô középiskolájában, a St. Peter’s
Preparatory Schoolban. Nagy öröm volt számomra, hogy tanár lehettem,
hiszen a Jézus Társaságba való belépésem elôtt már majdnem
beiratkoztam a budapesti egyetemre. De az elején nem volt könnyű! Azt
hallottam, hogy az amerikai jezsuita kollégák szívesen segítenek, ha
kérik ôket, de ezen a vonalon maguktól nem kezdeményeznek; megtanultam
megbecsülni másokat, másoknak a munkáját, még ha nem is egyezik az én
elgondolásommal. Késôbb ez a tulajdonságom sok ellentétet feloldott,
amikor a tanárság után magyar jezsuita környezetbe kerültem Kanadában,
és jezsuita elöljárói megbízatást is kaptam.
     Külföldön egy tanárnak kétszeresen jónak és hasznosnak kell
lennie! Legalábbis én így képzeltem el. Ezért a latin, a hittan és a
francia mellett elvállaltam az osztályon kívüli munkákat: volt sakk-,
lovagló-, francia-, síklubom; vezettem két szakosztályt: audio-
vizuálisat és a modern nyelvekét. Szakmámban, franciában továbbképzôre
mentem 5 nyáron át a québec-i Laval-egyetemre, megszerezve Magna cum
Laude kitüntetéssel a M. A. fokozatot (Maitre des Arts) francia nyelv
és irodalomban; angol kurzusokat vettem fel, melyekre szükség volt az
állami tanári diplomához; nyári intenzív orosz nyelvkurzusra jártam,
és az iskolában nem kötelezô tantárgyként bevezettem az oroszt.
     Úgy éreztem, hogy sok mindenre kell vállalkoznom, hogy
megmaradhassak és magyar provinciánknak segíthessek. Reggelente -- ha
erre szükség volt -- kimentem misézni a város templomaiba; hétvégeken
kisegítettem a St. Mary’s templomot Patersonban (10 éven át), majd a
Szent Istvánt Passaic-on (5 éven át).
     Magyar rendtársaimmal egyszer-egyszer találkoztam. Döntô volt az
1969-es karácsonyi találkozó a New York-i Shrub Oak-on. Az akkori
provinciális, P. Ádám beszámolt a kanadai magyar jezsuita
plébániákról, és hogy mennyire paphiányban szenvednek. Ez kérésnek és
egyben ajánlatnak tűnt számomra, úgyhogy jelentkeztem ilyen munkára,
hiszen franciatanárt könnyebb találni, mint jezsuitát, aki magyar is
meg pap is.
     1970  kezdve beosztásom a torontói Szent Erzsébet-templomhoz
szól. Elôbb mint káplán, s aztán mint plébános. Jezsuita vonalon meg
azzal bíztak meg, hogy elöljáró legyek. Csodálatosan változatos ez az
egyházközségi apostolság. És idôt igénylô! Az eredmény sokkal
gyorsabban mutatkozik meg itt, mint a tanári életben! Viszont, aki
ifjúsággal tud és akar foglalkozni, annak ez aranybánya! Az
egyházközségi munka azonban nemcsak prédikáció, lelkigyakorlatok,
gyóntatás, temetés, keresztelés és esküvô, ezek elôkészítése és
lefolytatása, hanem jelenlét a sok kiscsoportban. Férfitársulat,
Nôszövetség, Házasok Klubja, Kongregáció, Pax Romana, Cursillo,
Cserkészet, Ministráns Klub, Ifjúsági Klub, Magyar Iskola,
táborozások; aztán az egyházközségi munkaszervezetek: Egyházközségi
Tanács, Pénzügyi Tanács, Karitász Bizottság, Pasztorális Bizottság,
Vigalmi Bizottság, Ifjúsági Bizottság, Tájékoztató Bizottság,
Épületügyi Bizottság. Igazán egy egyházközségi munka annyi, mint
mindenkinek mindenévé lenni, és bizonyos értelemben hagyni, hogy
szétszedjék az embert, másokért éljünk, kihasználjanak minket. Az
egyházközségi apostolkodásnak jövôje van!
========================================================================
Nemeshegyi Péter: Jézus társaként a nagyvilágban


                           Viharban

     Viharfelhôk gyülekeztek 1948 ôszén a magyar keresztények, fôként
a szerzetesek feje fölött. Rákosiék átvették a hatalmat, és nekiláttak
az ateista, kommunista diktatúra fölállításához. A jezsuiták
kiváltsága, hogy az egyház ellenségei elôször rajtuk szoktak ütni. Így
történt ez 1948-ban Magyarországon is. Én akkor a szegedi rendházban
laktam harmadéves filozófiahallgatóként. Nagy szerzetesi közösség
voltunk. Lehettünk vagy hetvenen, nagyrészt fiatalok. Nem csoda, hogy
a kommunistáknak idegeire mentek a fekete papi reverendában a rendház
kapuján ki-be járó ,,titokzatos'' jezsuiták, az egyház ,,fekete
serege''. Volt egy gyümölcsösünk a város szélén, ahová hetenként
egyszer  pihenni jártunk. Egy szép napon a kert falával szemben, a
Tisza gátján megjelent egy otromba betűkkel pingált felirat: ,,Veszeng
a belsô bitangók''. A pingáló hadilábon állt a helyesírással. Nyilván
azt akarta írni: ,,Vesszenek a belsô bitangok!'' Ezek voltunk mi,
jezsuiták.
     Nemsokára jött egy éjféli rendôrségi razzia. Döngtek a csizmák a
folyosón, végigjárták a szobákat és mindenkit igazoltattak. Sejtettük
már, hogy jön a baj. Jött is. November elején, az egyik este nagy
lárma hallatszott a portáról: többszáz fiatalember nyüzsgött ott;
betörték a kaput, és ,,űzzük ki innen a népbutítókat!'' --
kiáltásokkal, ordítozással betódultak csendes rendházunkba. Késôbb
kiderültek az elôzmények: A kommunista párt kisajátította a szegedi
tanoncotthont pártháznak, a tanoncokat pedig más fiatalokkal
megerôsítve utasította, hogy rohamozzák meg és foglalják el a
jezsuiták házát. A szerzetesrendek működését betiltó és minden házukat
elkobzó rendelet még nem volt érvényben akkor. Tehát törvénytelen volt
a házfoglalás, mi viszont védtelenek voltunk. Hisz az egész roham a
rendôrség jóváhagyásával történt.
     A zavaros helyzetben rektorunk, P. Fábry Antal kiadta a
parancsot: ,,Nem tudjuk, mi lesz, de mindenki gyűljön össze a
kápolnában.'' Össze is gyűltünk. Kitettük az Oltáriszentséget, és
mialatt folyt a fiatalok rohangászása és kiabálása a folyosókon, mi
imádkoztunk. Végül egy Prohászka Ottokár szövegére szerzett
szenténeket énekeltünk:

     Hiszek a Szent Szívben
     és szeretetében.
     Hiszek a lelkeknek szent közösségében.
     Hiszek a szeretet végsô gyôzelmében. Amen.

     Nagy meggyôzôdéssel énekeltük ezt, bár nyilvánvaló volt, hogy
akkor éppen nem a szeretet, hanem a gyűlölet és az erôszak
gyôzedelmeskedik. De tudtuk, hogy nem az az erôs, aki adja, hanem aki
állja.
     Az az éjszaka nagy feszültségben, a rektorunk és a betolakodók
vezetôsége közötti tárgyalásban telt el. A betolakodók nem hagyták el
házunkat. Reggel összeverôdött egy csoport kommunista diák és egy
csoport jezsuita filozófiahallgató a folyosón, és megindult közöttünk
a világnézeti vita. A kommunisták világnézetét egy orvostanhallgató
képviselte, a jezsuiták pedig engem noszogattak elôre szóvivônek. A
lélek létérôl folyt a vita. Az orvostanhallgató kereken tagadta. Mi
filozófiatanulók, P. Lányi Ede vezetésével a marxizmus-leninizmus
különbözô kérdéseirôl írtuk szakdolgozatunkat. Így szerzett ismereteim
alapján tettem föl neki a fogós kérdést:
     -- Ön tehát azt állítja, hogy az agysejtek fizikai működésével
tökéletesen meg lehet magyarázni a gondolatot?
     -- Természetesen! -- volt a magabiztos válasz.
     Mire én ártatlan képpel így folytattam:
     -- Ezek szerint Ön ellentmond Engels felfogásának, amely szerint
az agy fizikai működésébôl nem magyarázható meg a gondolat születése,
mert akkor mennyiségi változás minôségi változásba történô
átcsapásáról volna szó. Jól értettem?
     Vitapartnerem erre ijedten elhallgatott. Hátulról megszólalt a
csoportvezetôjük: ,,Mindenki menjen a földszintre. Mozgalmi dalokat
fogunk énekelni.''
     A társaság elvonult, mi pedig kuncogtunk.
     Ez a ,,gyôzelem'' természetesen nem változtatott a sorsunkon. Az
ügynek az lett a vége, hogy -- törvényes alap hiányában -- a
kommunisták beleegyeztek egy kompromisszumba: kisajátítják  a rendház
alsó emeleteit tanoncotthonnak, nekünk meghagyják a felsô emeletet és
az egyik melléképületet; a kertet pedig közösen használhatjuk. Tudtuk
persze, hogy ez is csak ideig-óráig maradhat így, mert sorsunk meg van
pecsételve. Ez abból is kiviláglott, hogy egy-két nappal a megegyezés
után a tanoncok bedrótozták a kertbe vezetô kapunkat, nehogy
,,megfertôzzük ott a munkásifjúságot''.
     Római vezetôségünk ekkor tanácsolta az itteni elöljáróknak, hogy
rendünk fiatalságát próbálják külföldre szöktetni: azokat a
fiatalokat, akinek számára a rendi kiképzést nem tudják Magyarországon
biztosítani. Szegeden P. Fábry Antal vette kezébe a szökések
szervezését. Egyre csökkent a házban tartózkodó fiatalok száma, úgy
hogy egyik rendtársunknak az lett a feladata, hogy esténként
fölkattintsa az üres szobákban a villanyt, azt a látszatot keltve,
hogy a szobák lakottak.
     Jómagam negyedik nekifutásra vergôdtem át 1949 április végén
Mándy Pali rendtársammal a már drótsövénnyel elzárt, de még nem
aknásított osztrák-magyar határon. Az egyik rendtársunk rokona egy
Fertô tó melletti faluban lakott. Ô jött szekérrel elénk a vasútra.
Lefeküdtünk a szekér aljára, pokrócokat terítettek ránk, azokra
kosarakat, amelyekben kiscsirkék voltak. Így jutottunk el
háborítatlanul a házukig. A padláson elbújva vártuk meg az estét, s
akkor elvezettek a határig.
     Ott sem voltunk azonban még biztonságban, mert Ausztria keleti
része még orosz megszállás alatt állt akkor. A kedves apetloni
plébános tanácsára autóbusszal mentünk Bécsig. Bécs határában volt az
oroszok ellenôrzô állomása, de az orosz ôr intett, hogy a busz mehet
tovább. A kalauz, aki persze azonnal kitalálta, hogy menekültek
vagyunk, biztatóan ránk kacsintott, amint átjutottunk a veszélyes
ponton.
     Innen kezdve a bécsi jezsuiták vettek szárnyaik alá minket, s
nekik már nagy tapasztalatuk volt magyar rendtársaik
továbbszöktetésében. Nemsokára kaptam jóvoltukból egy hamis osztrák
személyazonossági igazolványt. Az én fényképem volt benne, s ez igen
biztató volt, ám észre kellett vennem, hogy a pecséttel, sajnos, baj
volt. Háromnegyed része az okmányt, egynegyed része a fényképet
takarta. Az én igazolványom  pecsétjén látható kétfejű sasnak azonban
két farka is volt, de csak egy szárnya! A hamisító rosszul pecsételte
oda a hiányzó pecsétrészletet az utólag beillesztett fényképemre.
Igyekeztem dörzsöléssel, nyállal elmosódottabbá tenni, és mégis nagy
szívdobogással nyújtottam oda a fiatal orosz katonának, mikor éjszakai
gyorsvonatunk  elérte a megszállási zóna határát az Enns folyónál.
Nagy szerencsémre éppen csak belepillantott, és szó nélkül visszaadta.
Óriási kô esett le a szívemrôl, mikor vonatunk átdübörgött az Enns
folyó hídján. Végre szabad földön! Nagy pszichikai nyomás alatt éltem
ezekben a hónapokban. Ezt igazán akkor vettem észre, mikor már
szerencsésen Innsbruckba értem. Már régen biztonságban érezhettem
volna magam, de mégis hónapokon keresztül minden éjjel azt álmodtam,
hogy megint Magyarországon vagyok, és szöknöm kell.
     Az új helyzetben mégis gyorsan föltaláltam magam. Fiatalok
voltunk! Május volt: gyönyörűek voltak a Szent Jakab templomban a
májusi litániák. Méltóságteljesek a Norkette hatalmas hegyei. A
fáradhatatlan Fábry atya szervezésében néhányszor kirándultunk a
hegyekbe. Felejthetetlen élmények voltak ezek a kirándulások!
     Az évfolyamomat a Sillgasse-i rendházba zsúfolták -- négyünket
egy-egy ki szobába, minthogy -- tipikusan jezsuita módon --,
disszidálás ide vagy oda, behajtották rajtunk az egyórás filozófia
záróvizsgát. Magoltunk, s közben azon gondolkodtunk, hogyan is alakul
ezentúl jezsuita életünk. A mi évfolyamunkban kezdettôl fogva nagy
volt a missziós lelkesedés, s ezt a neves jezsuita teológus, Jean
Daniélu írásai is szították. Ô azt hangoztatta, hogy századunkban a
missziók új korszakába léptünk: már nem akarjuk exportálni az európai
kultúrát, hanem párbeszédet folytatva kívánunk találkozni minden
kultúrával, minden vallással, és így minden népnek a maga sajátos
módján kívánjuk hirdetni mindenki Üdvözítôjét, Jézus Krisztust.
     Én két érdeklôdési terület között ingadoztam. Nagyon vonzott a
missziós munka a P. Daniélu által képviselt szellemben; de mélyen
érintett a szociális kérdés is, hiszen a háború utáni társadalmi
átalakulások Magyarországon erôsen tudatosították bennünk az elôzô
,,úri világ'' fonákságait és a régi rendhez kötôdô egyház
mulasztásait. A két terület között nem tudtam választani.
     Szerencsémre a híres P. Daniélu akkor éppen innsbrucki
rendházunkban tartózkodott. Bátran fölkerestem a szobájában, és
elôadtam neki a dilemmát. Válasza ez volt: ,,Mindkét kérdés igen
fontos. A szociális kérdéssel azonban már sok jezsuita foglalkozik, az
új felfogás szerinti missziós munkára viszont csak kevesen figyeltek
föl. Ha mindkét terület érdekel, azt ajánlom, az utóbbira szenteld az
életed.''
     Ezzel számomra eldôlt a kérdés. Az is bátorított, hogy mint
magyar ,,Kelet népéhez''  tartozom, és így -- reméltem -- jól bele
tudok illeszkedni a keletiek világába. Két másik évfolyamtársammal
együtt levelet írtunk tehát Jézus Társasága általános rendfônökének,
P. Janssensnek és jelentkeztünk a japán misszióra. Ugyanis épp
akkoriban közölte a rendfônök az egész Társasággal, hogy bármely
rendtartományhoz tartozó jezsuita jelentkezhet közvetlenül nála a
japán misszióba. Izgatottan vártuk a választ. Az nemsokára meg is
érkezett. P. Jenssen elfogadta mindhármunk jelentkezését. Ketten, P.
Nemes Ödön és én életünk javarészét valóban Japánban töltöttük el.
Harmadik társunk, sajnos, Japánba érkezése után nem sokkal, elhagyta a
Társaságot. Nemes Ödi azt az utasítást kapta, hogy azonnal induljon
Japánba nyelvet tanulni, én pedig azt az ígéretet, hogy késôbb oda
fognak küldeni, de elôbb menjek Rómába elvégezni a teológiát. Úgy is
lett.

                          Római évek

     Az Innsbruckban összesereglett magyar jezsuita fiatalság 1949
nyarán átköltözött az olaszországi Chieribe, ahol az ottani jezsuiták
szép villájában kaptunk elhelyezést. Fiatalos lelkesedéssel élveztük a
számunkra egészen újszerű, de szimpatikus olasz világot. A magyarok
zöme több évig ott maradt, és folytatta tanulmányait, én pedig az ôsz
elején egyedül elindultam Róma felé. Útközben megálltam Firenzében,
Sienában, Pisában, Assisiben; ittam magamban az olasz táj és művészet
szépségeit, bámultam a csodás történelmi emlékeket, mosolyogtam a
,,csacska'' olasz nép vidám, hangos életstílusán. Estefelé járt,
amikor vonatom már Róma közelében robogott a sötétben. Róma határában,
a La Storta kápolnában hallotta meg annak idején Loyolai Szent Ignác
Isten szavát: ,,Rómában kegyes leszek hozzátok''. A robogó vonatban én
is ezt ismételgettem magamban: ,,Istenem, légy kegyes hozzám
Rómában!''
     Kegyes is volt hozzám az Isten. Összesen hat szép esztendôt
töltöttem az örök városban. Érdekelt a teológia, élveztem a Gergely
Egyetem diákságának nemzetközi társaságát, festôi köpenyembe, a
mentellóba burkolózva jártam Róma utcáit, tereit, a vizsgákra a Foro
Romano márványtömbjein ülve készültem, imádkozgattam Szent Ignác
dolgozószobájában és Xavéri Szent Ferenc karereklyéjének oltára elôtt.
Ablakomból egyszerre lehetett látni a tizenötödik századbeli Palazzo
Veneziát, a tizenkilencedik századi csúf Vittorio Emmanuele
emlékművet, a középkori Torre di Milizia tornyot, mellette pedig az
elsô századból származó oszlopot. Húsz évszázad egy pillantásra!
     Az olasz rendtársakkal nagyon jól kijöttem. Mind szimpatikusak
voltak nekem. Az egyik nyári vakációban elmentem Belgiumba, hogy
néhány hétig az ottani szénbányákban dolgozva megtapasztaljam a
munkáséletet. A csütörtöki szabadnapokon pedig kijártam a Quadraro
nevű nyomornegyedbe, ahol a régi római vízvezeték árkádjai alatt
tákolt viskókban laktak a szegények. A gyerekeknek katekizmust kellett
volna tanítanom, de oly rakoncátlanok voltak, hogy mindig csak focizás
lett belôle. Mégis jól összebarátkoztam az ottaniakkal, olyannyira,
hogy az elsô misémet, a primíciát egy apácák által számukra vezetett
ottani óvodában tartottam. Jöttek a misére Jézus kedvencei, a
szegények: öregek, fiatalok, férfiak, nôk, gyerekek egyaránt. A mise
után -- olasz módra -- leültettek egy székre az oltár elé, és elém
járult mindenki, hogy megcsókolja frissen fölkent papi tenyeremet. A
mamák által fölemelt pöttömkék csattanós, szaftos puszija volt a
legkedvesebb. Éreztem, hogy elfogadtak, és hogy közéjük tartozom.
     A jó Isten római kegyei között az 1952. július 13-án történt
papszentelés volt a legnagyobb. Attól kezdve eltörölhetetlenül és
visszavonhatatlanul Jézus küldetésében járhattam a világot.
     A szentelésem elôtti estén az egyik fiatal olasz jezsuita pap az
ajtómba dugott egy levelet. Ez állt benne:
     ,,Holnap Krisztus  papja leszel. Tudom, hogy Magyarországról
rokonaid, barátaid közül senki nem lehet jelen. Ezért szerettelek
volna egy kis ajándékkal megörvendeztetni. Minthogy pénzem nincs, egy
tanácsot adok szentelési ajándékul: Papi életed során sok ember sok
mindenre meg fog kérni. Mondj igent mindig minden kérésre. Ha valami
ok miatt ez lehetetlen volna, néha nemet is mondhatsz. De nemet csak
szívfájdalommal mondj, és egyébként egész életed legyen mindig
egyetlen ‘igen’!''
     A papszentelés elôestéjén talán lágyabb minden ember szíve.
Mindenesetre ez a tanács mélyen bevésôdött emlékezetembe, és --
amennyire csak lehetett -- igyekeztem is követni életemben. Emiatt
talán szétdarabolódott ez az élet. De nem baj. A jó Isten majd
összerakja.
     A papszentelés után még egy évig folytatódott a teológia
tanulása. Ez volt a legélvezetesebb esztendôm. Lassan az egész
hitrendszer szintézisbe kezdett rendezôdni. A kétórás teológiai
záróvizsga és egy kölni nyári tartózkodás után útra keltem Nagy-
Britannia felé, ahol a harmadik próbaév várt rám és P. Szabó Lászlóra,
a késôbbi bejrúti szentírástanárra. P. Helsham volt az instruktorunk.
Csodálatos ember volt. Nem látszott rajta semmi különös, de csak úgy
áradt belôle a béke. Csak akkor értettem meg a titkát, amikor néhány
évvel késôbb a halálhírét közlô emlékfüzetet olvastam. Ebben egyik
barátjának a következô szavai álltak: ,,Ez az ember egész életében
egyetlen önzô dolgot sem cselekedett. Sohasem gondolt magára, ezért
mindig volt ideje másokkal törôdni, mégpedig egész szívébôl.'' Ez volt
az ô titka tehát. Életem egyik nagy jótevôjének tartom.
     A harmadik próbaév helyszíne a Saint Beuno’s College volt
Walesben. Itt végezte teológiai tanulmányait és írta legszebb verseit
Gerard Manley Hopkins. Azokat olvasgattam, mialatt gyönyörködtem a
csodás walesi tájban, hallgattam a madarak énekét, és kóstolgattam az
angolok számomra idegen, mégis sok értéket rejtô világát.
     A próbaév elteltével újra Rómába vezetett az utam, hogy
teológiából doktoráljak. Két szép esztendô következett. P. Alszeghy
Zoltánt kértem meg, hogy irányítsa szakdolgozatomat. A téma lassan
alakult ki: végül kikötöttem Órigenésznél, és kidolgoztam felfogását
az Atyaisten jóságáról. Szerencsém volt, mert Órigenész teológiája
voltaképpen agathológia, vagyis jóságtudomány. Nagyon megszerettem ezt
a szimpatikus, bölcs és annyit rágalmazott embert. Saját teológiai
felfogásomra is döntô befolyást gyakorolt az ô meggyôzôdése Isten
csodálatos jóságáról.
     A doktori cím elnyerése végett a szakdolgozatot ki is kellett
nyomtatni. Ez költséges volt, ám sem a magyar, sem a japán
rendtartománynak nem volt akkoriban pénze. Végül, hosszú utánjárással,
P. Henri de Lubac és más francia jezsuiták segítségével, francia
nyelven írt könyvemet ingyen kiadta a Declée kiadó; sôt, még
tiszteletdíjat is fizetett érte. A nyomtatás 1960-ban történt, s akkor
már javában Tokióban tanárkodtam; ezért egy Tokio, 1960 jelzésű rövid
elôszót fűztem hozzá. Ennek azután az lett a következménye, hogy
néhány könyvismertetésben, recenzióban így dicsértek meg: japán
létemre igen szép teljesítmény ez a francia nyelven írt könyv az ókori
görög teológusról. A tudós bírálóban a Nemeshegyi és a Tokió együtt
nyilván ezt a képzetet szülte.
     A Japánba utazásomkor is úgy ügyeskedtem, hogy senkinek ne
kerüljön egy fillérjébe sem. Ingyen jeggyel indultam neki egy olasz
hajón a nagyvilágnak.

                       Útban Kelet felé

     Hajóutam ötven napig tartott. Port Szaíd, Aden, Karachi. Bombay,
Colombo, Szingapúr és Hong Kong kikötôiben állt meg a hajónk, míg
végül befutottam Yokohama kikötôjébe. Utazásom folyamán elém tárult az
óriási ázsiai világ. Hány millió ember, mennyiféle arcszín, hány
vallás, mekkora és mennyi szegénység! Európa milyen icipici csücske
csak a világnak! Mert ott vannak hozzá képest Ázsia milliárdjai.
Lenyűgözô volt e tapasztalat.
     Azt is szép volt megélni, hogy mindenütt, ahol csak partra
szálltam, jelen volt a katolikus egyház is. Az elsô Európán kívüli
élményem különösen meglepett. Az egyiptomi Port Szaíd utcáin jártam a
turbános, fezes egyiptomiak tömegében abban a reményben, hogy valahol
katolikus templomra találok. Nemsokára föl is fedeztem egy
templomszerű épületet, és örömömre -- bejáratánál egy ferences
barátot. Olaszul köszöntöttem. Mondtam, hogy Japánba tartó
misszionárius vagyok, és kértem, mutassa meg a templomot. Szívélyesen
elcsevegtünk olaszul. A barát jól beszélte a nyelvet, de a kiejtése
nem volt igazán olaszos. Ezért búcsúzáskor megkérdeztem: ,,Kedves
atya, úgy veszem észre, hogy ön nem született olasz. Milyen
nemzetiségű hát?'' ,,Sono ungherese'' (magyar vagyok) -- válaszolta
meglepetésemre. Persze nagyon megörültünk egymásnak. Szóval, nemcsak
katolikusok, hanem magyarok is vannak mindenütt!
     A többi kikötôben azután újabb és újabb élmények vártak rám: pl.
az ádeni keleti bazár nyüzsgô, kiabáló, alkudozó árusaival. Karachiban
a kajüt-társam, egy szakállas olasz domonkos kiszállt, és utána egy
ottani muzulmán költözött mellém, aki tört angolsággal arról akart
meggyôzni, hogy Jézus nem halt meg, hanem egyenesen fölment az égbe --
amint az a Koránban olvasható. Bombayben a nagy jezsuita egyetemen
szálltam meg, és bámultam a sötét bôrű, finom arcú indiai diákokat,
amint az egyetem kápolnájában mind jöttek áldozni a reggeli misén.
Persze az utcákon találkoztam hinduista vallásos körmenetekkel is, és
azokból is megéreztem e nép mély vallásosságát, akiknek egész élete a
Transzcendencia körül forog.
     Colombóban a legmegkapóbb élményem az ottani Páduai Szent Antal-
templomnál volt. A templomot nem keresztény koldusok serege vette
körül, és amikor egyiküknek adtam néhány fillért, húsz--harminc
sovány, kérô kéz nyúlt felém, akiken fájó szívvel már nem tudtam
segíteni.
     Hong Kongban másik hajóra szálltam át. P. Ladányi László
rendtársam várt, és intézett el mindent nagyszerűen. Ott láttam
elôször bambuszligeteket, amelyek késôbb Japánban jól ismert társaimmá
lettek. Hong Kongban Ázsia másik óriási országát, Kínát éreztem a
közelemben. A papneveldében laktam, és örömmel néztem a vidáman focizó
kínai kispapokat. Kevésbé kellemes volt az a szokásuk, hogy szabad
idejükben az egymáshoz  igen közel elhelyezett öt--hat harmóniumon
egyszerre kornyikáltak. Egyet is nehéz volt hallgatni, de hat
egyszerre ugyancsak sok volt a ,,jóból''.
     Hong Kongból észak felé haladt a hajó; kezdett hűvösödni a
trópusi melegek után. 1956. október 6-án futottam be Yokohama
kikötôjébe, ahol már várt rám Béky Gellért és még egynéhány jezsuita.
Így kezdôdött el életem harminchét esztendeig tartó szakasza a Felkelô
Nap országában.

                  Tanítás a Sophia Egyetemen

     Japáni tevékenységeim emlékezetemben egybefolynak. Nem tudnám
idôrendbe rakni ôket. Inkább munkaterületekre osztva próbálok néhány
dolgot leírni ottani tevékenységeimbôl.
     Hivatalos fôfoglalkozásom az volt, hogy a Sophia Egyetemen a
teológia tanára voltam. Ezt az egyetemet X. Pius parancsára a
jezsuiták alapították 1911-ben. A háború alatt a militaristák nyomása
alatt nagy nehézségekkel küzdött, a háború után azonban az új, japán
alkotmány teljes vallásszabadságot biztosított, és így a Sophia
Egyetem is hatalmas fejlôdésnek indult. Jelenleg hét kara és kb. 11
000 hallgatója van. A hallgatók túlnyomó része természetesen nem
keresztény. Japán egyik legnagyobb egyetemévé vált. A felvételi
vizsgán minden évben kb. húszszoros a túljelentkezés.
     Japánba érkezésemkor állították föl a hittudományi kart mint
államilag és egyházilag elismert ,,facultas theologica''-t. Nekem
azonnal meg kellett kezdenem a tanítást, mégpedig, az akkor egyházi
elôírások szerint latinul. A hallgatók mind kispapok voltak:
jezsuiták, köztük sok külföldi és válogatott egyházmegyei
szeminaristák. Szegény japánoknak kín volt a latin, de hát hol volt
még akkor a II. vatikáni zsinat nyitása a kultúrák felé! A
misszionálás még európaiasítást, sôt, latinosítást jelentett. Én
mindenesetre teljes erôvel megkezdtem a japán nyelv tanulását.
     Sikerült elkerülnöm a nyelviskolát -- ahol külföldiekkel lettem
volna együtt -- és magántanítóktól valamint japán növendékeimtôl
tanultam. Jól ment, mert a japán nyelv szerkezete nagyon hasonlít a
magyaréhoz. A Japánban működô valamennyi magyar misszionáriusnak az
volt a híre, hogy jól beszélik a nyelvet, és gondolkodásmódjuk,
beszédmódjuk megfelel a japánokénak. Ôk nem szeretik az összetett
mondatokat, az elvont fogalmakat, a logikai levezetéseket. Képekben és
érzelmeikkel gondolkodnak. Nem szívlelik a bonyolultságot, a pátoszt.
Szeretnek nagyokat nevetni. Nagyon fontos az empátia. Ezért igyekeztem
mindig bensô kapcsolatban lenni hallgatóimmal, és ez legtöbbször
sikerült.
     Amikor a II. vatikáni zsinat nyomán át lehetett térni mindenben a
helyi nyelvre, természetesen japánul tanítottam a teológia
legkülönbözôbb tárgyait: a dogmatikus traktátusokat, a teológia
történetét, a fundamentális teológiát, a patrisztikát stb. A zsinat
nyomán megnyitottuk a teológiai kart laikusok számára is. Egyre több
szerzetes- és apácarend küldte növendékeit hozzánk, úgyhogy szép és
értékes munkát lehetett végezni. A licenciátusi és doktorátusi
dolgozatok vezetése is örömömre szolgált.
     Voltak persze nehézségek is. A  zsinat utáni zavargások
megbolygatták a Japánban működô jezsuitákat is. Sok papnövendék
kilépett, sôt, még tanáraink közül is négy filozófia- egy
teológiatanár elhagyta rendünket és a papságot.
     Két ízben voltam a teológiai kar dékánja: elôször hat évig,
azután pedig négy évig, és ezalatt nehéz átrendezéseket kellett
végrehajtani. A második dékáni periódusomra esett az a nagy
diákfelfordulás, amely -- Amerika és Európa nyomán -- végigsöpört
Japánon is. Mivel a mi egyetemünk közel volt a parlamenthez,
szélsôséges diákcsoportok hatalmukba akarták keríteni. Elfoglalták az
épületek egy részét, naponta tartottak rohamsisakos felvonulásokat,
ütlegelték a tanárokat. Végül be kellett hívni a rendôrséget, és fél
évre bezárni az egyetemet. Ezalatt csak a teológiai kar működött
tovább. Utána lassan elcsitultak a kedélyek, és az utóbbi években a
diákok hangulata teljesen megváltozott: már nem érdekli ôket a
politika, hanem az életet élvezik.
     A teológiai karon való működésem mellett az egyetemen fölállított
Keresztény Kultúra Intézetnek az igazgatója voltam, ahol diákjaink más
érdeklôdôk számára elôadásokat tartottunk a kereszténység különbözô
kérdéseirôl. Ezeknek is jó volt a visszhangjuk.
     P. Litványi (Lidoni) György volt az elsô magyar jezsuita, aki
ezen az egyetemen működött. Latint és francia zenét tanított. Amikor
nyugdíjba vonult, arra gondoltam, kár lenne, ha a zene egészen
kimaradna az egyetemi programokból. Ezért, minthogy muzsikus családból
származom, nagy bátran meghirdettem egy szabadon választható kurzust
Mozart zenéjérôl. A kurzus abból állt, hogy együtt hallgattuk Mozart
zeneműveit, némi magyarázatot fűztem hozzájuk, a diákok pedig
dolgozatot írtak. A téma általában ez volt: Mit mond nekem Mozart
zenéje. Ez a kurzus rendkívül népszerű lett. Volt, hogy ezren is
jelentkeztek rá, ezért a következô évtôl kezdve sorsolással kellett
kiválasztani annyi diákot a jelentkezôk közül, hogy még beférjenek a
nagy tanterembe. Így is voltak vagy négyszázan. Jót tett ez a zene a
fiataloknak. Közülük sokan klasszikus zenét még sosem élveztek. Most
pedig fölfedezték Mozart zenéjének csodálatos szépségét. Megragadta
ôket ez a zene. Megérezték benne Mozart istenhitét, emberszeretetét,
derűjét, könnyeit, Istenben bízó megvigasztalódását.
     Még egy munkámról kell beszámolnom, amelyre sok idôm ment rá. Az
új Katolikus Lexikon szerkesztésének munkája volt ez. A teológiai kar
dékánjaként részt kellett vennem az egyetem fejlesztési programjának
kidolgozásában, és többek között azt javasoltam, fogjunk bele egy új
Katolikus Lexikon kiadásába. Egyetemünk már a háború alatt
megjelentetett egy ötkötetes japán nyelvű Katolikus Lexikont. Ez
akkoriban nagy teljesítménynek számított. De japán katolikus
szakemberek hiányában a szerkesztôk akkor a cikkek túlnyomó
többségének megírására külföldi tudósokat kértek föl. Az ô cikkeiket
fordították le japán nyelvre magas képzettségű, de a kereszténységben
meglehetôsen járatlan japánok. A katolikus egyháznak a II. vatikáni
zsinat által megvalósított megújulása miatt pedig a Lexikon cikkeinek
nagy része amúgy is elavult.
     Megkezdtük tehát az új lexikon elôkészítését. Volt
szerkesztôbizottság, szakterületek megbízottjai, állandó munkatársak,
és sok száz megbízott cikkíró. Lehetôleg japán szakemberekkel
dolgoztunk, de a világ egyes országainak katolicizmusát tárgyaló
cikkek megírására az illetô országokban élô szakembereket kértünk fel.
A külföldiek által írt cikkeket természetesen le kellett még fordítani
japánra, és a fordítás pontosságát is ellenôrizni. Az új lexikont is
hatalmas, négy-öt kötetes műnek terveztük. Engem neveztek ki
fôszerkesztônek. A munka lassan haladt elôre; a cikkírók nem tartották
a határidôket, az egyes munkatársak között hiányzott a harmónia. Sok
idôt töltöttem a Lexikon irodájában, gyűltek a kézirathegyek, és igen
örültem, mikor az egyetem szabályzatában  elôírt kort elérvén, a
fôszerkesztôi posztot átadhattam egy igen okos japán jezsuitának,
Sunicsi Takajanaginak (akit az idén nevezett ki a pápa a Nemzetközi
Teológiai Bizottság tagjává).
     Tavalyelôtt végre megjelent a Lexikon elsô kötete, nagyon szép
kiállításban. A második kötet megjelenését idénre ígérik. Örülök, hogy
közreműködhettem ebben a nagy műben, bár fáradságos munka, és sok
idôbe kerül.
     Szimbolikus cselekménynek éreztem, hogy amikor lábcsonttörés
miatt még két mankóval jártam, és a lift nem működött, hát mankósan
küzdöttem föl magam a Lexikon szerkesztôi irodába, a tizenharmadik
emeletre. Nem volt épp könnyű, de fölértem. Ugyanilyen nehéz
vajúdással járt ez a lexikon maga is, de úgy látszik, végül mégis a
világra jön.
     Amikor 1993-ban hetven éves lettem, a Sophia Egyetem kivételt nem
ismerô szabálya szerint abba kellett hagynom a tanítást is. Ez éppen
megfelelô alakalom volt arra, hogy könnyebben tegyek eleget a
Magyarországról érkezô, egyre sürgetôbb kéréseknek, hogy térjek vissza
régi, kedves hazámba, és itt dolgozzam tovább, amíg Isten erôt ad
hozzá.

                   Egyéb teológiai kurzusok

     A Sophia Egyetemen adott óráimon kívül még számos más formában is
folytattam teológiai oktatást Japánban. Egy Heidrich nevű, igen buzgó
német jezsuita szervezett meg egyetemünkön külön nyári és téli
kurzusokat hitoktatók és más érdeklôdôk teológiai képzésére. Heidrich
atyával mindig jó barátságban voltam. Ô kért fel e kurzusokon történô
tanításra. Hasonló tárgyakat tanítottam, mint az egyetem rendes
kurzusain, de az elôadásokat vagy este vagy a nyári szünetben
tartottuk, és a hallgatóság sokkal sokszínűbb volt, mint az egyetem
diáksága. Egyhetes ,,nyári egyetemeket'' is szerveztünk e kurzus
keretében vidéki érdeklôdôk számára, és én mindig az elôadók között
voltam.
     Egy másik teológiai kurzust a japán apácafônöknôk kezdeményeztek
a különbözô szerzetesrendekhez tartozó nôvérek számára. Fôként a II.
vatikáni zsinat után volt jelentôsége ezeknek a tanfolyamoknak, mert
már a zsinat tanításai alapján mélyíthették el ismereteiket az apácák,
a fiatalok és az öregek egyaránt. E kurzus évtizedeken át működött,
még ma is működik.
     A tokiói ferenceseknek van egy teológiai fôiskolájuk saját
kispapjaik és még néhány más rend kispapjai számára. Én mindig nagyon
jóban voltam a ferencesekkel. Jezsuita rendtársaim közül néhányan
ugrattak is néha azzal, hogy ferencesnek kellett volna mennem. Tény,
hogy Assisi Szent Ferenc lelkisége igen közel áll hozzám. Így nem
csoda, hogy a ferences elöljáróság fölkért, hogy én is tanítsak
fôiskolájukon. Jól esett hetenként egyszer elvillamosozni hozzájuk,
tanítani, együtt ebédelni, tányérokat mosogatni, és ferences levegôt
szívni.
     Japánban szépen virágzik az ökumenizmus. Ennek egyik jele volt,
hogy egy protestáns lelkészképzô fôiskolán fölkértek óraadó tanárnak.
Az elôadásokat estefelé tartják, hogy olyanok is részt vehessenek
rajtuk, akik napközben dolgoznak, és közben fel akarnak készülni a
lelkészi pályára. Több éven keresztül a keresztény hit lényegérôl és a
II. vatikáni zsinat tanításáról beszéltem itt. Nagyon szépen
befogadtak, olyannyira, hogy egyszer az iskola karácsonyi
istentiszteletén engem kértek fel az ünnepi beszéd megtartására.
     Több éven keresztül Kiotóban is szerveztek apácák számára nyári
teológiai kurzusokat. Itt is tanítottam, és közben volt idôm
körülsétálgatni ennek a gyönyörű városnak az utcáin, nézegetni a
buddhista, sintoista szentélyeket, megcsodálni a templomkerteket,
megfürödni azok mélységes békéjében. Kiotót szerencsére megkímélték az
amerikai bombázók, úgy hogy ma is az ezerkétszáz éves múlt ezer
szépsége köszönti ott a látogatót.

                       Lelkigyakorlatok

     Japánban nagyon hamar belejöttem a lelkigyakorlat-adásba. Évente
átlagosan tízegynéhány három, öt vagy hét napos  lelkigyakorlatot
vezettem a legkülönbözôbb csoportok számára. Szinte valamennyi
egyházmegye papságának adtam lelkigyakorlatot. Rengeteg volt az apáca-
lelkigyakorlat. Férfi szerzetesrendek (trappisták, karmeliták,
ferencesek, domonkosok, missziós társulati atyák) is kértek
lelkigyakorlat-vezetést. Ehhez jöttek még a templomi és ifjúsági
lelkigyakorlatok.
     Minden lelkigyakorlat nagy élményt jelentett számomra is. Például
az öt karmelita apácakolostorban adott lelkigyakorlatok
felejthetetlenek voltak. Az apácák szinte valamennyien japánok. Jó
részük felnôtt korban lett keresztény. Minden enyhítés nélkül élik a
karmeliták szegény, dolgos, önmegtagadó, imádságos életét. Ugyanakkor
pedig teli vannak vidámsággal. Én szerettem derűt vinni
lelkigyakorlatos beszédeimbe, hát sokszor nagy volt a hahotázás. Arról
szinte nem is kell beszélni, hogy miközben ôk böjtöltek, nekem mindig
a legjobb falatokat készítették, és arról is gondoskodtak, legyen
mivel ,,megöntözni'' a sok finomságot.
     A szemlélôdô rendek közül a trappista nôvéreknek, vizitációs
nôvéreknek, a Szent Vért imádó nôvéreknek és a passzionista nôvéreknek
adtam lelkigyakorlatot. A tevékeny rendek nevét meg nem is tudnám
felsorolni. Hokkaidótól le egészen Okinaváig bejártam így egész
Japánt, és beszéltem Isten jóságáról és Jézus szeretetérôl.
     Az apáca lelkigyakorlatok közben lehetôleg minden résztvevôvel
személyesen is beszélgettem, s ilyenkor sokszor megkértem ôket,
mondják el, hogyan lettek apácák. Gyönyörű történeteket hallottam.
Olykor, amikor egyedül ôk voltak keresztények a családban, kemény
harcot kellett vívniuk a szülôkkel a hivatásért. Volt, hogy a feldúlt
anya késsel fenyegette lányát: megöli, ha nem hagy föl a szándékával!
Máskor kitagadással, minden kapcsolat megszakításával fenyegetôztek.
Minthogy a japánok természetesen szeretik szüleiket, az ilyen
küzdelmek nagy lelki szenvedésekkel jártak. Annál szebb és
örvendetesebb volt, hogy az idôsebb apácák viszont sokszor arról
számoltak be, hogy szerzetbe lépésüket ellenzô szüleik az évek során
mégis arra a belátásra jutottak, hogy apácalányuk választott mégis a
legjobban, és ô lett minden gyermekük közül a legboldogabb. Ez nem egy
esetben oda vezetett, hogy a szülôk halála elôtt az ôket  meglátogató
apácalányukat arra kérték, keresztelje meg ôket. Isten kegyelmének
működése szinte kézzel fogható volt ezekben az esetekben.
     Meg szeretném említeni külön a néhány napos iskolai
lelkigyakorlatokat. Japánban körülbelül százhúsz szerzetesek és apácák
által alapított és vezetett iskola létezik. Ezeknek a növendékei
túlnyomórészt nem keresztények. Évente szoktak azonban számukra is egy-
két lelkinapot rendezni. Ezeknek vezetésére sokszor hívtak engem. Jó
volt látni magam elôtt annyi (nyolcszáz, ezer) fekete hajú japán fiút
vagy leányt, akiknek Istenrôl, a szeretetrôl, és mindarról
beszélhettem, ami igazán fontos az életben. Egyszer a Sacré Coeur-
apácák kobei iskolájának felsô osztálya számára éppen akkor tartottam
három napos lelkigyakorlatot, amikor csonttörés miatt gipszben volt a
lábam. Mankóval mentem az oltárhoz és az elôadóasztalhoz, ám annál
nagyobb volt a lánykák szimpátiája. Úgy látszik, az ilyen iskolások
esetében többnyire megtaláltam a hangot: a magyar és a japán szív
egybecsengett az Istenben.

                Konferenciabeszédek, elôadások

     Nevem a kis négyszázezer fônyi japán katolikus közösségben
mindenütt ismerôs lett, ezért gyakran kaptam fölkéréseket konferenciák
tartására is. Például a katolikus iskolákban alkalmazott új tanárok
számára beszéltem a keresztény nevelés történetérôl és a krisztusi
humanizmusról, egyházi iskolák tanári karának tartottam világnézeti és
pedagógiai elôadásokat, beszéltem a ferencesek által rendezett Szent
Ferenc jubileumi ünnepségeken, a szaléziak által rendezett Cimatti-
emlékünnepen, az iskolák által szervezett számos szülôi értekezleten,
a Nanzán katolikus egyetem diákjainak karácsonyi ünnepélyén, a YMCA
összejövetelein, katolikus továbbképzô kurzusokon stb.
     Nagyon sokat kihagyva szeretnék megemlékezni utolsó japáni
elôadásomról. Ez Hirosimában hangzott el. A címe ez volt: A szeretet
muzsikusa -- Mozart. Hirosimai barátaim és a jezsuiták által vezetett
ottani zeneakadémia néhány tanára szervezte meg az elôadást. Bátran
kibéreltek egy hatalmas elôadótermet. Mikor az elôadás elôtt
megszemléltem, meg is ijedtem tôle: Nem lesz ebbôl rettenetes
ráfizetés? Ám az elôadás kezdetekor kétezer fônyi közönség töltötte
meg a termet. Az est elsô része hangverseny volt: énekesek, hegedű- és
zongoraművészek adták elô Mozart műveit. A második részét pedig az én
másfél órás elôadásom képezte. Ebbe is bele voltak illesztve az
elôadásban említett Mozart-zeneművek hangszalagra rögzített részletei.
A hallgatóság véget nem érô tapssal honorálta az elôadást.

                          Ökumenizmus

     Édesapám katolikus, édesanyám unitárius volt. Vallásos
nevelésemet anyámtól kaptam, aki -- nagyon lojálisan -- katolikusnak
nevelt. A gimnáziumot a Fasori Evangélikus Fôgimnáziumban végeztem. A
Damjanich utcai Regnum Marianumban voltam cserkész és kongregantista.
Nagyon öntudatos, harcias katolikus lett belôlem, mégis, valahol tudat
alatt, anyám istenhite és jósága, evangélikus tanáraim becsületessége
is embersége tiszteletet és szimpátiát oltott belém a nem katolikus
keresztények iránt. Így, amikor a II. vatikáni zsinattal a katolikus
egyház teljes határozottsággal az ökumenizmus útjára lépett, én is
egész természetesen, nagy lelkesedéssel álltam munkába.
     Japánban a katolikusok és protestánsok közötti viszonyt nem
terhelik fájdalmas történelmi emlékek. Viszont annál fájóbb az a tény,
hogy mi európaiak Jézus egyházát, az Ô ,,varratlan köntösét'' bűnösen
szétszaggattuk. A Krisztust hittel követni akaró japánokat így az elé
a természetellenes helyzet elé állítjuk, hogy a megosztott keresztény
felekezetek közül válasszon egyet magának. Én, fejemet mélyen
meghajtva, mindig bocsánatot kértem japán hallgatóimtól ezért az
általunk, európaiak által okozott botrányért, és ennek enyhítése
végett igyekeztem elômozdítani az ökumenikus közeledést.
     Kezdettôl fogva aktív igazgatósági tagja voltam a japán
Keresztény Tudományos Társaságnak. A tagok túlnyomó többsége japán
protestáns tudósember. Én mindenkivel jóban voltam, s ennek az lett a
következménye, hogy amikor a Sophia Egyetem vállalta hat évre a
társaság irodai munkáit, én lettem -- mint senior egyetemi tanár --
néhány évre a társaság elnöke. Külföldivel még ilyen nem történt még
Japánban. Ezenkívül sokszor tartottam ökumenikus összejöveteleken és
protestáns lelkészek továbbképzô tanfolyamain elôadásokat a katolikus
egyház ökumenikus elkötelezettségérôl és a katolikus ökumenizmus
alapelveirôl. Hivatalosan kinevezett tagja voltam az anglikán-
katolikus párbeszédcsoportnak is.
     Legszebb ökumenikus munkám a japán közös bibliafordítás
megalkotásához fűzôdik. Miután a II. vatikáni zsinat kimondta annak
lehetôségét, hogy katolikusok és más keresztény felekezetek közösen
készítsenek és adjanak ki bibliafordításokat, az egész világon
elindult ilyen fordítások készítése. A franciák kezdték, sok más
ország keresztényei folytatták. Japánban a protestáns Bibliatársulat
indítványozta a katolikus püspöki karnak, hogy kapcsolódjunk bele
tervezett új,  japán bibliafordításukba. A püspökök erre egy bizottság
kinevezését javasolták, hogy az vizsgálja meg a vállalkozás
lehetôségét. Én is  e bizottság tagja lettem. Négyszer üléseztünk, és
egyértelmű válaszunk ez lett: Japánban szükséges és lehetséges  a
közös katolikus-protestáns bibliafordítás.
     E válasz sajátos logikán alapult. Abban nem voltunk biztosak,
hogy emberi erôvel lehetséges lesz-e, az ilyen fordítás elé tornyosuló
rengeteg elôítéletet és akadályt elhárítani. Abban azonban biztosak
voltunk, hogy a közös bibliafordítás szükséges! Hiszen hogyan
állhatunk a százhúsz millió japán elé állítván, hogy a kereszténység a
szeretet vallása, ám közben valójában annyira utáljuk egymást, hogy
még közös forrásunkat, a Bibliát sem tudjuk együtt lefordítani
japánra. A Krisztus-akarta hithirdetéshez tehát szükséges a közös
Biblia, ezért hitünk alapján bizonyosak voltunk abban, hogy Krisztus
kegyelmével lehetôvé is fogja tenni minden nehézség ellenére.
     Nem is csalatkoztunk. Tíz tagú katolikus-protestáns végrehajtó
bizottság irányította e nagy vállalkozást; annak egyik tagjává engem
neveztek ki a püspökök.
     Többszáz munkatárs közreműködésével tizennyolc évig dolgoztunk a
feladaton. Jómagam, külföldi lévén, nem a fordítás munkáját végeztem,
de minden szövegtervezetet át kellett néznem, és összevetve ôket a
legjobb európai bibliafordításokkal sok ezer javítást ajánlottam.
Ezeknek jelentôs részét el is fogadták a fordítók.
     Dogmatikus nehézségek a fordítás során nem jelentkeztek. Annál
nagyobb nehézséget okozott az, hogy a Bibliában elôforduló
személyneveket a katolikusok és a protestánsok másképpen ejtették ki
és írták is át japán betűkkel. Még Jézus nevét is kétféleképpen
ejtették ki. Végül, mégiscsak, hosszú és fáradságos munka
gyümölcseként megjelent a szép japán közös és teljes Biblia.
Megjelenése után két évvel már egy millió példány kelt el belôle; a
katolikus püspökök pedig e fordítást vették be a liturgikus
szövegekbe. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy e szép műben nekem is
részem lehetett.

                        Könyvek, cikkek

     Aránylag könnyen megtanultam japánul beszélni, ám annál  nehezebb
volt az írás megtanulása. A japánok a kínaiaktól vették át az
írásjeleket. Ezek, tudvalevôleg, nem hangokat fejeznek ki, hanem
dolgokat rajzolnak le stilizáltan. Van belôlük vagy 40 000. Ennyi
jelet persze senki nem ismer, de a mindennapi íráshoz-olvasáshoz is
szüksége van belôlük néhány ezerre mindenkinek. Így hát belefogtam én
is ezek megtanulásába. El is rontottam velük a szememet. De megérte!
Ugyanis, nemsokára nekifogtam a könyvírásnak és fordítási munkák
irányításának is. A Sophia Egyetem teológiai karán indított Katolikus
Tanulmányok című, félévenként megjelenô folyóiratnak a szerkesztôje
lettem. Francia és német teológiai művek fordításának sorozatát
indítottam meg (kb. 10 kötet jelent meg belôlük); nyolc kötetben
kiadtam a Concilium folyóirat válogatott cikkeit; megindítottam és
irányítottam az egyházatyák szövegeinek japán fordítását: tizenöt
kötet jelent meg Ágoston, Ambrus, Órigenész, Ciprián, Nagy Szent
Gergely, Prudentius, Possidius, Atanáz és Didümosz műveivel. A
fordításokat fiatal japán szakemberek végezték, de valamennyi
fordítást velük együtt lelkiismeretesen lektoráltam és korrigáltam. Én
korrigáltam az Imaórák liturgiájában lévô valamennyi ,,második
olvasmány'' fordítását is, mégpedig az eredeti nyelvű szövegek
alapján.
     Lassan azután belekezdtem saját műveim írásába is. Írásaimat
mindig átnézettem japán munkatársakkal, mert tökéletességre sosem
vittem az írott japánt. Huszonnyolc könyvem jelent meg japánul:
teológiai szakkönyvek, lelkiségi művek, hatkötetes bevezetô sorozat a
kereszténységbe, kateketikai művek; még ifjúsági háborús élményeim
leírása és egy gyermekmese is megjelent. Könyveim közül többet
lefordítottak koreaira.
     Japánban sok katolikus folyóirat jelenik meg. Azok szerkesztôi
állandóan ostromoltak cikkekért, úgy hogy százszámra írtam cikkeket a
legkülönbözôbb témákról. A legtöbbször valamilyen mélyen emberi
élménybôl indultam ki, és azt igyekeztem az isteni kinyilatkoztatás
alapján krisztusian elmélyíteni.
     Emellett egyre sűrűbben kértek föl a klagenfurti Szolgálat
folyóirat szerkesztôi magyar cikkek írására. A Rómában magyarul
kiadott Teológiai Kiskönyvtár számára pedig négy kis dogmatikai
könyvet kellett írnom. Így magyarul sem felejtettem el, és e könyvek
révén Magyarországon is lassacskán ismertté vált a nevem.
     Legsikeresebb könyvem megírását P. Ádám János fölkérésének
köszönhetem. A külföldön élô magyar jezsuiták elöljárójaként megkért,
írjam meg röviden: ,,Mi a kereszténység?'' Erre azért van szükség --
magyarázta --, hogy a hazai papok azoknak az embereknek a kezébe
adhassanak valamit, akik meg akarják kereszteltetni a gyermekeiket,
netán templomi esküvôt akarnak, de kiderül róluk, hogy szinte semmit
nem tudnak a kereszténységrôl. Nekiültem, és szinte egy nekifutásra
megszületett az a kis könyv. Késôbb hasonló tartalommal japánul is
megírtam ugyanezt. A  magyar kiadás számtalan, illetve kideríthetetlen
számú kiadást ért meg (tényleg nem tudom, hogy hányat, mert
rendszerint senki nem szólt nekem, ha utánnyomást készített belôle);
azt tudom, hogy japánul tizennyolc kiadása volt, és még idén is
szükségessé vált egy következô. A könyvecskét lefordították koreaira,
németre, angolra. Pedig hát nincsen benne semmi különös. De igyekeztem
szívbôl megírni, és talán erre visszhangzik az emberek szíve. Hiszen
ugyanaz a Szentlélek súgja mindegyikünknek lényegében ugyanazt a
nagyon egyszerű dolgot, hogy jó az Isten, és hogy jónak lenni jó.
     Nagyon kedves könyvem még az a bizonyos gyermekmese: ,,Ermi
furulyája''. Ez a könyv hirtelen támadt ihlet hatására született.
Egybefolynak benne gyermekkori élményeim, japán népmese-motívumok,
Mozart Varázsfuvolája és persze teológiai alapfelfogásom. Elalvás
elôtt többször átgondoltam az egészet, utána egyhuzamban német nyelven
papírra vetettem. A könyv meg is jelent egy német kiadónál, de nem
volt sikere. Talán azért, mert csúnyák voltak az illusztrációi, és a
kiadó bután belejavított, pontosabban belerontott a szövegbe. Késôbb,
egy gyermekkönyveket író japán apácával együttműködve japánul is
megjelentettem a mesét. Azt már szívesebben fogadták. Japánból
koreaira is lefordították, és remélem, hogy ott is van sikere. Végül
az áldott jó Kardos Klára lefordította németbôl magyarra is. A magyar
szöveg elôször A Szívben jelent meg folytatásokban, végül könyv
formájában igen szép illusztrációkkal. Elkészült egy angol fordítás
is, jelenleg annak a kiadójával tárgyalok.
     A német könyvet Peter Alma írói álnéven írtam. (Azért Alma, mert
családunk nemesi elôneve ,,Jabukai'', ez szerbül almát jelent és egy
bánáti falu neve.)
     Amikor a yokohamai püspök jóvoltából vele együtt
magánkihallgatáson voltam II. János Pál pápánál, dedikálva
átnyújtottam neki a német kiadást. Néhány hétre rá megérkezett a
tokiói jezsuitákhoz egy Peter Almának címzett vatikáni levél. A
jezsuiták nagy nehezen rájöttek, hogy rólam van szó, és így eljutott
hozzám a levél. A pápa magántitkára írta, és arról értesített, hogy a
pápa átlapozta a könyvemet, tetszett neki, és azt kívánja, hogy írjak
több ilyen ,,szeretethimnuszt'' még.
     A mese témája tényleg a szeretet, az igazi, a jézusi szeretet,
amely gyengének látszik, de mindennél erôsebb. Egyetlen szentírási
idézet van benne csupán (Aki kardot ránt, kard által vész el); a mese
utolsó mondata pedig a II. vatikáni zsinat ,,megmarad a szeretet és
annak műve''  szavai nyomán állítja: ,,Nem haltak meg! Mert aki
szeret, örökké él.'' Szívesen követném a pápa buzdítását, és írnék még
több ilyen könyvet, de olyan ihletre, amelybôl az Ermi megszületett,
eddig hiába vártam. Talán még eljön egyszer az az ihletett pillanat.

                Nemzetközi Teológiai Bizottság

     Ezerkilencszázhatvankilenc nyarán felhívott telefonon a
tartományfônököm, Ildebrando Martini: ,,Kaptál egy kinevezést,
mégpedig igen magas helyrôl!''
     Mi lehet az vajon? -- gondoltam. Hát az volt, hogy VI. Pál pápa
kinevezett öt évre a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjává. E
bizottság létrehozását a II. vatikáni zsinat indítványozta. Ezzel
akarták biztosítani, hogy a Vatikán által kiadott dokumentumokban ne
csak az állandóan Rómában élô teológusok véleménye tükrözôdjék, hanem
a világegyház felfogása is. A zsinat kívánságait hűségesen teljesíteni
törekvô VI. Pál a világ püspöki karainak megkérdezése után ki is
nevezte ezt a harminc tagú bizottságot. A csoport valóban nemzetközi
volt. Tagjainak nagy része világhírű teológus. Ott ült a tanácskozó
asztal körül Hans Urs von Balthasar, Louis Bouyer, Yves Congar, Joseph
Feiner, Bernard Lonergan, Henri de Lubac, Karl Rahner, Joseph
Ratzinger, Rudolf, Heinz Schürmann, Cipriano Vagaggini és mások. Én
valószínűleg a japán püspökök ajánlására csöppentem bele ebbe az
illusztris társaságba, hogy legyen ott valaki Ázsiából is.
     Az évenként tartott egyhetes tanácskozások igen érdekesek voltak.
A bizottság kidolgozott néhány jól megfogalmazott nyilatkozatot,
amelyeket közzé is tett. A zsinat által óhajtott célt azonban nem érte
el, mert továbbra is a Rómában tartózkodó tanácsadók befolyásolták a
vatikáni megnyilatkozásokat. A bizottság nyilatkozatai csak egy hang
lettek a többi között. Karl Rahner meg is unta a tagságot, és
lemondott.
     Számomra mégis nagy élmény volt e nagy teológusokkal együtt
lenni. A véletlen úgy hozta, hogy mindig a kiváló francia domonkos,
Yves Congar mellett ültem. A húszadik század egyik legnagyobb
keresztény gondolkodójának tartom ôt, és emellett sokat szenvedett,
mély hitű, hagyományhű, mégis bátran nyitott katolikusnak. A
bizottságon elnöklô Seper bíboros mindig ugyanabban a sorrendbe kérte
föl az asztal körül ülôket a véleménynyilvánításra, így rám mindig
közvetlenül Congar elôtt került sor. Minthogy én Congar legtöbb
könyvét olvastam, és nézeteivel nagyon is egyetértettem, válaszaim
legtöbbször az ô nézeteit tükrözték. Vagyis a mindig utánam felszólaló
Congar általában így kezdte mondanivalóját: ,,Teljesen egyetértek
azzal, amit éppen most mondott Nemeshegyi atya''. Világos, hogy
egyetértett vele! Mégis kedves volt tôle, hogy ily módon jóváhagyta
annak a kis teológuskának a szavait, aki én voltam és vagyok.
     A bizottsági működésem öt esztendeje alatt kiadott legjobb
nyilatkozat a hit egységérôl és a teológiák sokféleségérôl szól. Azt
fejtegeti, hogy az egyetlen katolikus hit keretén belül különbözô
teológiai magyarázatok létezése természetes és kívánatos. E
nyilatkozat kilencedik pontját én fogalmaztam: leírom hát ide a magyar
fordítását.
     ,,A keresztény hit egyetemes és misszionárius jellege miatt az
Isten által kinyilatkoztatott eseményeket és szavakat minden egyes
emberi kultúrán belül újra át kell gondolni, újra kell megfogalmazni
és új módon kell életre váltani. Csak így adhatnak e kinyilatkoztatott
események szavak valós választ a minden ember szívében gyökerezô
kérdésekre, és csak így tudják Isten népének imáit, istentiszteletét
és mindennapi életét ihletni. Krisztus evangéliuma így elvezet minden
kultúrát teljességéhez, és ugyanakkor kreatív kritikának veti alá azt.
Lelkipásztoraik vezetésével a keresztény hit megtestesülésének e nehéz
feladatát végzô helyi egyházaknak mindig meg kell ôrizniük a múlt és
jelen egyetemes egyházával való folytonosságot és közösséget.
Erôfeszítéseikkel  hozzájárulnak a keresztény élet elmélyítéséhez és a
teológiai gondolkodás haladásához az egész egyházban, és elvezetik az
emberi nemet annak különbözôségeit teljesen megôrizve az Isten-akarta
egységhez.''
     A nyilatkozatot közzétevô német könyvben e pontot ázsiai
példákkal szemléltetô értekezésem is megjelent, melyben az akkor még
alig használt ,,inkulturáció'' szóval fejeztem ki a fenti pontban
mondottakat.
     Eredeti álmom a kereszténység és a nagy keleti hagyományok
találkozása volt. Sikerült-e elôsegítenem vajon japáni munkám révén?
Erre itt kívánok kitérni.
     Megérkezésem után mindjárt belekezdtem a buddhizmus
tanulmányozásába, de nemsokára rájöttem, hogy egy élet minden
energiája kellene ahhoz, hogy igazán behatoljak e nagy vallás óriási
világába. Egyre szaporodó munkáim mellett -- amelyek nevezetes
,,igen''-t mondó természetem miatt állandóan gyarapodtak -- erre nem
maradt volna idô. Ezért inkább arra törekedtem, hogy a kereszténység
(krisztusiság) lényegét, minden nyugati skolasztikus filozófiai
páncéltól megszabadítva, a maga frissességében mutassam be mindenkinek
szóban és írásban. Órigenész és a görög egyházatyák világával való
lelki  rokonságom segített ebben. Azt reméltem, hogy az ilyen
kereszténységet magukba szívó japán tanítványaim fogják majd magát az
inkulturációt fokozatosan megvalósítani. Mindig azt mondtam nekik:
,,Legyetek száz százalékosan Jézus tanítványai, száz százalékosan
japánok és száz százalékig modern emberek. Akkor életetek és
gondolkodásotok mások számára is vonzó lesz, és új utakat
nyithattok.'' Úgy látom, e reményeim kezdenek valóra válni. Hogy az
elvetett mag mikor szökik virágba, és mikor hoz termést, azt a jó,
bölcs és türelmes Istenre bízom.

                       Korea és Vietnam

     Korea egy ugrásnyira van Japántól. Még csak rövid ideje
tartózkodtam Japánban, amikor a dél-koreai Vaegvan-i bencés apátságtól
érkezett,  hogy latin nyelven tudó jezsuita lelkigyakorlat-vezetôt
keresnek. Én vállalkoztam rá, mert nekem a latin nyelvű elôadás nem
jelentett nehézséget. Akkor voltam elôször Koreában. Még nagyon
meglátszottak a háború nyomai és a nagy szegénység. Hallgatóim német
és koreai bencések voltak, akik tényleg jól értettek latinul.
Megcsodáltam a német atyákat: közülük többen részt vettek a koreai
háború alatt a hírhedt ,,halálmenetben'': a visszavonuló észak-
koreaiak tömegeket hurcoltak magukkal a fagyos télben. Jó részük
útközben hullott el. Néhány életben maradt bencés valahogyan
elvergôdött Németországba, és utána ismét jelentkezett koreai munkára,
bár az állig fölfegyverzett diktatórikus Észak-Korea még most is ott
leselkedik a tôszomszédságában. Ehhez kellett aztán bátorság!
     Koreai működésem késôbb tovább folytatódott: a szöuli egyházmegye
papjainak és a párizsi Missziós Társaság atyáinak tartottam
lelkigyakorlatot; majd a kvangdzsui szeminárium kispapjainak, és a
szöuli jezsuita egyetem nagytermében egybegyűlt háromszáz apácának
adtam lelkiségi kurzust. A puszani egyházmegyével különösen jó
viszonyban voltam: kétszer is tartottam konferencia-sorozatot az
ottani papoknak és híveknek.
     Korea tudvalevôleg sokáig a japán gyarmati uralom alatt állt.
Akkor mindenkinek meg kellett tanulnia japánul. Miután a japánok
kivonultak, persze, már senki sem akart japánul tudni. Én japánul
beszéltem. Hallgatóságomban az idôsebbek ezt megértették, a fiatalok
pedig nem. Ôk kis rádiókat tartottak kezükben, és szinkron tolmácsolás
útján értették meg a beszédet. Minthogy a japán és a koreai nyelv
mondatszerkezete hasonló, a tolmácsolás könnyen ment. Az volt a
mulatságos, hogy amikor valami tréfás dolgot mondtam, a hallgatóság
két ütemben nevetett: elôször a japánul értôk, néhány másodperc múlva
a tolmácsolásra várók. Megszerettem a koreai egyházat, annak apostoli
lelkületét és nagylelkűségét. Ott most orkánként fú a Szentlélek. Ha
így megy tovább, néhány évtizeden belül Dél-Korea keresztény ország
lesz.
     Koreánál jóval messzebb van Japántól Vietnam. Amikor egyszer a
Fülöp-szigeteken egy jezsuita pedagógiai összejövetelen vettem részt,
találkoztam Raviolo atyával, a vietnami Da Latban működô egyetemi
rangú szeminárium rektorával. Mondta, hogy zsúfoltan teli van a
hatalmas papnevelde, de nincs elég tanáruk. A tanítás franciául
folyik, mert a püspökök azokat a válogatott kispapokat küldik minden
egyházmegyébôl Da Latba, akik jól tudnak franciául. Föllelkesített ez
a lehetôség, és ajánlkoztam, hogy a Japánban szokásos több mint
egyhónapos tavaszi szünidô alatt tömbösített kurzusokat vállalok
náluk.
     Négy ízben voltam Da Latban, és felejthetetlen emlékeim maradtak
róla. Vietnam éghajlata szubtrópusi, de minthogy Da Lat fennsíkon
fekszik, ott kellemes a hômérséklet. Akkoriban más országokban sokszor
elégedetlenkedtek a kispapok a szemináriumi neveléssel. Itt Da Latban
viszont minden növendék meg volt elégedve vele, és szívbôl szerették a
tanárokat. A pápa és a vietnami püspöki kar kérésére indította el
Jézus Társasága ezt a szemináriumot. Két magyar is működött benne: P.
Krahl József, az egyháztörténelem  tanáraként Herhold testvér, minden
ügyek ezermester intézôjeként. A kispapok fele Észak-Vietnamból a
kommunizmus elôl menekülô családok gyermeke volt, a másik fele dél-
vietnami volt. Gyönyörűen énekeltek a misén, lelkesen hallgatták az
órákat, virgoncul sportoltak délutánonként, buzgón apostolkodtak a
környéken vasárnaponként. Én már akkor sejtettem, hogy nehezebb sorsuk
lesz, mert elôre láttam a háború végét. Mennyire elárulta a nyugat --
a keresztények is! -- ezt a szegény népet! Dehogy akartak ôk
kommunista uralom alatt élni. Ezt azzal is bizonyították, hogy amikor
szárazföldön már nem volt hová menekülniük a kommunisták elôl,
csónakokra szállva  vágtak neki az óceánnak. Csak Isten a tudója,
mennyien vesztek oda.
     A kommunisták hatalomátvétele után nemsokára elkobozták a da lati
szemináriumot. A gyönyörű épület most teljesen leromlott állapotban
van. A végzett papnövendékek csak nagyon nehezen kapnak a hatóságoktól
papszentelési engedélyt. A katolikusokat hátrányosan megkülönböztetik.
De nem kell ôket félteni. Évszázadok óta hozzászoktak a vietnami
keresztények az üldözésekhez és a vértanúsághoz. Ônáluk is be fog
bizonyosodni, hogy nem az az erôs, aki adja, hanem aki állja.
     Sokszor gondolok az én kedves mosolygós vietnami diákjaimra és
imádkozom értük.

               Küldtek, hogy hirdessem Krisztust

     A misszionárius hithirdetô. Mégis sokáig úgy véltem, hogy az én
feladatom a kispapok hithirdetôvé képzése, amelyhez a tanárnak állandó
teológiai továbbtanulásra van szüksége. Emellett arra törekedtem, hogy
jó teológiai könyvekkel segítsem a hithirdetést. A zsinat után tagja
lettem egy felnôtt katekizmus szerkesztésére kinevezett bizottságnak,
majd e katekizmus megjelenése után japánul és angolul írt könyvekkel
valamint sok elôadással igyekeztem annak használatát segíteni. Néha
valamely okból kapcsolatba kerültem olyan nem keresztényekkel, akik
szerettek volna megkeresztelkedni. Ilyenkor egyénileg fölkészítettem
ôket a keresztségre. De nem akartam saját katekumen-csoport vezetését
vállalni.
     Egy napon azonban egy idôs jezsuita atya, Karl Reiff megkérdezte:
,,Te annyit beszélsz és írsz a nem keresztények hitoktatásáról. Miért
nem vállalsz egy ilyen csoportot?'' Azzal mentegetôztem, hogy egy
teológia tanárnak minden idejében teológiát kell tanulnia. Alig két
héttel ez után a beszélgetés után P. Reiff hirtelen meghalt. Ekkor én
úgy éreztem, hogy elôzô beszélgetésünk mintegy az atya végrendeletének
számít. Megkérdeztem tehát a Tokió közepén lévô jezsuita Szent Ignác
plébánia plébánosát, nincs-e szabad ketekumen-csoportja, amelyet
elvállalhatnék. ,,Éppen jókor mondod -- válaszolta. -- Az egyik atya,
aki eddig szombat délután tartotta elôadásait, nem tudja ezeket
folytatni. A helyébe léphetnél.''
     Így kezdôdött az én közvetlen hithirdetôi működésem, s ez
tizenegy évig tartott. Elkészítettünk egy évi programot: Bevezetés a
hitbe címmel. Minden szombatnak megjelöltük a témáját. Három másik
nevezetes napot is feltüntettünk. Az elsôn az újkori keresztelési
liturgia szerint a jelentkezôket fölvettük a katekumenátusba; a
másodikon azokat, akik a Szentlélek kegyelmébôl eljutottak a hitre és
kérték a keresztséget, megkentük a katekumenek olajával; a harmadik
pedig magának a keresztelésnek a napja volt. Mindez egy ívnyi lapon
elfért: kinyomtattuk több ezer példányban és  a hívek mindenfelé
osztogatták.
     Eleinte húszan-harmincan jöttek, de a számuk állandóan
növekedett, úgy, hogy az elôadásokat át kellett helyezni egy nagyobb
terembe. Végül már több mint százan voltak jelen minden héten.
Keresztény csak akkor jöhetett az elôadásra, ha hozott magával
legalább egy nem keresztény ismerôst, barátot. Több mint egy óra
hosszat beszéltem Istenrôl, Jézusról, hitrôl, szeretetrôl, reményrôl
és mindarról, amit egy Jézus tanítványává válni akaró embernek tudnia
kell. Elôadásom után a jelenlévôk közül azok, akik akarták, elmondták
a benyomásaikat. Utána azt ajánlottam, hogy mindenki menjen a plébánia
templomba esti misére. Hiszen a hitoktatásból csak akkor lesz valami,
ha a hallgatók elkezdenek imádkozni. A mise után azokkal, akiknek még
volt idejük, elmentünk egy közeli, olcsó kínai vendéglôbe, és
sörözgetve megvacsoráztunk. Vacsora közben sorban mindenki elmondta
legújabb élményeit, megosztotta problémáit. Igyekeztem mindenkire
nagyon odafigyelni, ezért bizony lassan ment az étkezés. De mindenki
jól érezte magát.
     Mindig meghatódtam, amikor egy-egy ember feliratkozott a
keresztségre. Egyenként és személyesen beszélgettem mindnyájukkal, és
amikor láttam, hogy van hitük, igent mondtam a kérelmükre. Ezt mindig
kitörô örömmel fogadták. Azután eljött az a nap is, a keresztség
napja. Ott álltak elôttem húszan, harmincan a keresztségre várók.
Férfiak és nôk, nagymamák és kamasz fiúk, egyetemi tanárok és
munkásemberek, meglett özvegyek és rózsabimbóként bimbózó leánykák,
férj és feleség, anya és gyermekei. Egyenként léptek elém, és feleltek
a három kérdésre:
     Hiszel-e az Atyában, mennynek és földnek teremtôjében?
     Hiszel-e Jézus Krisztusban, az Ô halálában és feltámadásában?
     Hiszel-e a Szentlélekben, hiszed-e az egyházat, az örök életet?

     A válasz mindig az volt: hiszek, hiszek, hiszek. Az egyik
mosolyogva, a másik könnyes szemmel, a harmadik elfogódottan,
meghatottan suttogva, a negyedik hitvalló módjára szinte kiáltva --
mindegyik a maga módján megvallotta hitét: hiszek, hiszek, hiszek. A
Szentlélek csodája ez. És azután végigcsorgott homlokukon bôségesen a
keresztvíz.
     Hatalmas élmény az ember számára a felnôtt korban fölvett
keresztség. Élete itt új értelmet kap, új irányba fordul. Mintegy
négyszáz olyan ,,gyermekem'' van Japánban, akik számára engem használt
föl Isten, hogy vízbôl és Szentlélekbôl megszülessenek az Ô
gyermekeiként.
     Felelôsnekés ezért minden évben karácsonykor leveletírok
mindegyiküknek és örömmel olvasom válaszaikat.
     Rengeteg szép élményt tudnék elmondani ezekrôl a gyermekeimrôl.
Csak kettôt szeretnék elmesélni most: egy szomorút meg egy vidámat.
     Megkereszteltem egy ötven egynéhány éves festôművészt. Életvidám,
energikus ember volt. Mindjárt igen aktív szerepet vállalt a plébániai
életben. Karácsonykor  hatalmas művészi betlehemet tervezett és
készített el a templomban. Keresztsége után kb. egy évvel súlyos
baleset érte ezt a művészt. Leesett egy magas állványról, és oly
szerencsétlenül ütötte meg a nyakcsigolyáját, hogy nyakától lefelé
egész teste teljesen megbénult. Gyakran meglátogattam betegágyán, a
plébániáról hetenként vittük neki az Oltáriszentséget. Zokszó nélkül,
békésen viselte szenvedéseit. Egy évvel a baleset után elkezdett a
szájával képeket festeni. Felesége segített neki. Ezek a képei még
sokkal szebbek, mint régebbi alkotásai. Máriát, Jézust, gyermekeket
japán stílusban fest: és képeibôl csupa derű, csupa kedvesség árad.
Tavalyelôtt meglátogattam, két óra hosszat beszélt szakadatlanul,
csillogó szemmel, nevetgélve. Csak egyszer lábadt könnybe a szeme,
amikor azt mondta: de szeretnék még egyszer abba a templomba eljutni,
ahol megkeresztelkedtem. De abból már nem lesz semmi...
     Milyen csodálatos is az Isten megerôsítô kegyelme! Mindent, de
mindent el lehet viselni a segítségével.
     Ez volt az elsô történet. A második pedig a következô. Egy fiatal
jegyespár is járt minden szombaton katekéziseimre. Az év elteltével a
menyasszony jelentkezett nálam, hogy szeretne megkeresztelkedni. ,,No,
és a kedves vôlegényed?'' -- kérdeztem.  ,,Ô még nincsen annyira --
válaszolta --, de nagyon helyesli, hogy én megkeresztelkedem, és atyát
kérjük arra is, hogy tartsa meg az esküvônket.''  Úgy is lett. Szépen
megesküdtek. Irántam való szimpátiából Budapestre mentek nászútra.
Eltelt így egy esztendô, és egyszer csak megjelenik nálam a fiatal
férj. ,,Atya -- kezdi --, én most olyan boldog vagyok! A feleségem
szeretete engem nagyon boldoggá tesz. A feleségem keresztény, tehát
hiszi, hogy ez a szeretet örökké megmarad. Nem szünteti meg a halál
sem. Hát, atya, ezt már én is szeretném hinni -- sôt, már hiszem is!
Tessék engem is megkeresztelni!'' Úgy is tettem. Most boldogan élik
házaséletüket. Már itthon voltam, Magyarországon, amikor értesítettek,
hogy az elsô gyermekük megszületett, és mindjárt meg is keresztelték.
Tavalyelôtt rövid látogatásra Japánba mentem, és találkoztam velük is.
A fiatal apa büszkén mutatta a karján ülô lánykáját. ,,Írtam, hogy
megkereszteltük. De azért atya is áldja meg ôt még egyszer!''
Megtettem ezt is boldogan. Azután megsúgta: ,,A második is útban van
már! Még benne van a mamában, de ôt is tessék megáldani!''
Megáldottam. Ha így megy tovább, a világ végéig egész regiment
keresztény lesz belôlük.

                             * * *

     Pappá szentelésem után egy hónappal Rómában magához hivatott a
rektor.
     ,,Kedves atya -- mondta --, frascati lelkigyakorlatos házunkba
harminc fiú érkezett háromnapos lelkigyakorlatra, de elfelejtettek
lelkigyakorlat-vezetô atyát hívni. Nagy bajban vannak. Elvállalná-e a
lelkigyakorlatuk vezetését?'' Egy frissen szentelt papnak nem kell
ilyet kétszer mondani. ,,Szívesen'' -- válaszoltam, és elkezdtem
teljes gôzzel, éjszakai virrasztással fölkészülni a lelkigyakorlatos
beszédekre, hiszen ilyet azelôtt sosem csináltam.
     A dolog szépen alakult. A második napon jöttek a fiúk gyónni. A
papnak nem szabad beszélnie a szentgyónásról, de annyit talán
elmondhatok, hogy az egyik fiúnak nagy-nagy kô nyomta a szívét. A jó
Isten segített, és sikerült egy szép gyónással mindent megoldani. Ô
sírt, én is könnyeztem. Végre szerencsésen befejezôdött a
lelkigyakorlat. A fiúk félkörben álltak a ház kapuja elôtt, hogy
elbúcsúzzanak tôlem. Olasz szokás, hogy ilyenkor ,,éljent'' kiáltanak
a lelkigyakorlat vezetônek, egyvalaki vezényletével. A csoport
vezetôje ezért megkérdezte:
     ,,Ki kiáltja elsônek  az ‘Evviva il padre’-t, amire majd
válaszolunk?'' Alig ejtette ki a szavakat, amikor az a fiú, aki attól
a nagy kôtôl szabadult meg a lelkigyakorlat alatt, már kiáltotta is:
,,Én, én, én!'' Utána valóban éljenzett is: ,,Evviva il padre!'' A
többiek visszhangozták: ,,Evviva, evviva, evviva!'' Majd táskájukat
lóbálva, lelkileg megmosakodva, vígan indultak lefelé a lejtôn. Én
utánuk néztem, de eszembe jutott, hogy még nem imádkoztam el a mai
zsolozsmát. Betértem hát a házi kápolnába, és felütöttem az imádságos
könyvet. A soros zsoltár így kezdôdött: ,,Misericordias Domini in
aeternum cantabo''. (Az Úr irgalmát örökké éneklem.)
     Erre úgy meghatódtam, hogy jó sokáig nem tudtam folytatni a
zsoltározást. Igen, örökké énekelem az Úr irgalmát azért a jóért, amit
ezzel a fiúval meg a többivel tehettem Isten eszközeként. Még ha
holnap meghalnék is, ezért az egyért már érdemes volt megszületni,
élni, szenvedni, tanulni, küszködni...
     Most, életem végéhez közeledve ugyanezt mondom megsokszorozva. Az
Isten irgalmas jóságában felhasznált eszközeként, hogy az Ô szeretetét
hirdessem, az Ô életét osztogassam. Legyen neki hála! Hála örökké és
mindenért!

     Budapest, 1998. január
========================================================================
Póta László: Szolgálatról szolgálatra


     Mezôkövesden születtem, 1931. október 31-én. Szüleim egyszerű,
szorgalmas emberek voltak. Heten voltunk testvérek: egy lány és hat
fiú. Szüleink békés családi életet biztosítottak számunkra.
     A jezsuitákat kicsi koromtól ismerem, az ô templomukban voltam
elsôáldozó és Deák Bárdos atya ifjúsági csapatának tagja. 1947
decemberében kerültem a Manrézába mint alkalmazott: a lelkigyakorlatos
házban dolgoztam. 1949. február 2-ától egy évig jelöltidôs voltam,
majd 1950. február 2-án öltöztem be.
     A Manréza államosítása után Szegedre kerültem, majd onnan
Jászberénybe (kényszertartózkodás). Kb. 2 hónapig voltunk ott a
rendtársakkal, majd együtt megszöktünk. A mezôkövesdi rendôrség
jóvoltából rendes bejelentôt kaptam szüleim címére.
     1950 augusztusában a csepeli Rákosi Műveknél dolgoztam a
nagykalapács üzemben. Onnan elöljáróim behívtak a Mária utcába
sekrestyésnek. P. Luzsénszky volt a templom igazgatója. Szeptemberben
kinevezték Draskovics Károly békepapot igazgatónak. Atyáink siettek
még megcsinálni az SJ Directoriumot az öreg Gestettner gépen. Azután a
Népleányok csinálták, majd elvitték magukhoz a gépet. Jött a hatóság
ellenôrizni a stencilezôt. Mivel törvényellenes volt a gép
helycseréje, és én tudtam róla, ezért 1951. szeptember 14-én
letartóztattak. Bevittek a központi kapitányságra két hétre. Kétszer 4
órás kihallgatáson vettem részt. A második alkalommal 14 detektív
faggatott. Istennek hála, hagytam ôket beszélni. A második pincében
volt egy fapriccs és semmi más, ez lett az enyém. Reggelente 10 órakor
kaptunk feketekávét fél szelet kenyérrel, valamint ebédre 3 deciliter
levest, fél szelet kenyérrel. Két hét után átvittek a Markóba. Itt
néhány kihallgatás után meghozták az ítéletet: bűnpártolás és
feljelentés elmulasztása, a bűntény nem bizonyítható, de
feltételezhetô. Hat hónapot kaptam.
     A Markóból 1951 decemberében a Móri Állami Gazdaságba vittek. 120-
an voltunk, négy láncra fűzve. Többnyire kulákok és köztörvényesek.
Krumplit ástunk fagyban-hóban. Január második felében átvittek az
inotai erôműhöz. 6000 rab volt ott, az ország különbözô részeirôl. Az
építkezésen dolgoztam. Innen 1952. február 15-én szabadultam.
     Szabadulásom után Pálos atya Mezôkövesdre küldött nyolcnapos
lelkigyakorlatra Keszeg atyához. 1952. március 2-án fogadalmaztam
Pálos atya kezébe az Egyetemi templom Remete Szent Pál
mellékoltáránál.
     Négy hónapja dolgoztam a kávégyárban, amikor behívtak
munkaszolgálatosnak. 1952. június 26-án vittek Miskolcra, ahol egy
építkezésen dolgoztam. Onnan a badacsonytomaji kôbányába kerültem
három hónapra. Innen Szentkirályszabadjára vittek, majd talán négy hét
elteltével Tatabányára, ahol kb. nyolc hónapig dolgoztam a hatos
aknában. Ezután a komlói bányába kerültem, ahol a tizedik szinten
dolgoztam, azaz mintegy ötszáz méter mélyen. 1954 októberében
szabadultam.
     Szabadulásom után a kispesti Károly Kórházba jelentkeztem. Itt
húsfeldolgozóként dolgoztam. Közben levizsgáztam mint szakács. 1956.
december 1-én hagytam el az országot: sikerült Bécsbe eljutnom. A
Canisiusgasse l6. alatt voltam két hétig, majd áthelyeztek Lainzbe a
lelkigyakorlatos házba. Itt három hónapot töltöttem. Innen Sankt
Andräba mentünk, ahol harmincnapos lelkigyakorlatot végeztem P. Cser
Palkovits vezetésével -- harminckét magyar novíciussal együtt. 1968.
október 1-ig itt dolgoztam mint szakács; 80--90 emberre fôztem.
     1958. október 2-án indultam el Kanada felé. Bécsbôl Amszterdamba
huszonnégy órát vonatoztam, ahol P. Radányi várt. Két nap után
átmentem Rotterdamba. A Zuiderkrac nevű hajón utaztam tovább. A hajó
nem volt nagy. Az ôszi hajózás nem volt viharmentes. 10--12-en
összeverôdtünk magyarok. Volt olyan, hogy a vihar miatt hajónk
lehorgonyzott a nyílt tengeren. Így nyolc helyett tíz napig tartott az
út. Elôször Québecnél kötöttünk ki, majd másnap reggel megérkeztünk
Montrealba. Mivel Fodor atya már kórházban volt, egy magyar diák várt
a kikötôben. Még aznap délután vonattal Torontóba utaztam, ahol Bóday
és Kiss atya vártak rám. Torontóban két napot idôztem, majd Bóday atya
átvitt Hamiltonba. Ekkor Békési és Bielek atya voltak ott. Beosztásom
sekrestyés és bevásárló lett. Én voltam a ministránsok vezetôje is.
Mindeközben igyekeztem elsajátítani az angol nyelvet.
     1961. október 3-án probáció El Pasoban (elsô magyar testvér
probáció). Ez négy hónapig tartott. Huszonkilencen végeztünk amerikai
rendtársakkal, egyedül voltam magyar. Ez óriási elôrehaladási
lehetôséget nyújtott az angol nyelv elsajátításában.
     1962. február 15-én New-Yorkba repültem három napra. Az ottani
magyar atyákkal és a szigetváros nevezetességeivel ismerkedtem. New-
Yorkból visszatérve Torontóba helyeztek 1962 nyarán. Beosztásom
sekrestyés, bevásárló és a ministránsok vezetôje lett. Rövidesen
Bielek atya követett Torontóba, és rám bízta a magyar iskolát.
Akkoriban 65--70 gyerek tanult önkéntes tanítókkal. Két évig dolgoztam
a cserkészekkel, de az iskola létszáma egyre nagyobb lett, és így a
munkám megszaporodása miatt több idôt kellett szentelnem az iskolának.
(Az iskola pl. szombaton 9--12-ig tartott; azok a gyerekek, akik
katolikus iskolába jártak, ott tanultak hittant is, akik pedig állami
iskolába, azok nálunk maradtak délutánra hittanra. Az évek folyamán a
létszám elérte a 360 fôt.) Az egyházi élet nem csupán vallási, hanem
intenzív, nemzetiségi összefogó erôt is biztosított. A szombati iskola
tantárgya kizárólag a magyarság ismerete, magyar írás--olvasás,
történelem, földrajz, néprajz, népviselet, népi szokások, irodalom,
versek, népdalok és énekek. Évente két programot (színdarabot)
rendeztünk: karácsonykor és anyáknapján.
     1973-ban áthelyeztek Courtlandbe a Szent László Plébániára
(dohányvidék; Dél-Ontario). A plébános P. Chilla és P. Beôthy voltak.
Beosztásom ismét sekrestyés és bevásárló lett. Ugyancsak iparkodtam
magyar iskolát toborozni, bár a fiatalok a városba mentek, így csak
csekély létszámot tudtam összehozni. Feladatom a kórházak, otthonok
látogatásával, és az elsô pénteki áldoztatással bôvült. A courtlandi
búcsú mindig nagy összejövetel volt a dél-ontarioi magyarság részére,
többezer vendég részvételével.
     Újabb állomáshelyem Torontóban a Szent Imre Noviciátus lett
(1978). Miután megkaptuk az engedélyt Rómából, beindult a noviciátus
P. Nemesszeghy vezetésével. Én a ház minisztere lettem. Megbízást
kaptam az akkor vásárolt öregház berendezésére, amely teljesen
lerobbant állapotban volt: üresen állt, a falakon hatalmas lyukak
díszelegtek. Amikor közöltem a courtlandi hívekkel, hogy szívesen
fogadok mindent -- bútort, ágyneműt és minden egyebet, ami egy ház
fölszereléséhez szükséges --, örömmel tapasztaltam nagylelkűségüket.
Öt hálószobát, kápolnát, nappalit, ebédlôt, konyhát szereltem fel.
Csak öt ágyat kellett vennem, a többi felszerelés mind adományból
származott. Hogy hányszor fordultam autóval Courtland és Toronto
között, azt nem tudom. A noviciátus üzemeltetése az elsô három évben a
rend kiadása volt. Soha nem kértünk semmit, csak tájékoztattuk a
híveket helyzetünkrôl. Jótevôink szívügyüknek tekintették az
utánpótlást olyannyira, hogy nemcsak elláttam a ház teljes kiadását,
de még a rendi számlára is át tudtam utalni.
     1978-tól -- miközben elláttam a noviciátust -- nyolc évig
dolgoztam idegbetegekkel és új bevándorlókkal.
     Két illetve három élményem: 1974-ben szabbatikum, négy hét
magyarországi látogatás, majd két hét Rómában. Onnan vissza Torontóba
két napra, azután Los Angelesbe. Itt finomítottam az angoltudásomat,
és gépírást is tanultam. Egyik cserkészem jóvoltából a karácsonyi
szünetben elmentünk San Franciscóba három napra, majd Sacramentóba és
a Yosemite Nemzeti Parkba. Azon a vidéken az óceánban fürödni,
sportolni lehet, a hegytetôn pedig síelni. Ottjártunkkor az óriás
mamutfenyôk ágait vastagon borította a hó, és az autók hóláncos
kerékkel közlekedtek. Az út kb. 600 km volt. A óceán mellett húzódó
hegy másik oldalán óriás területen narancsligetek voltak. December 31-
én tértünk vissza Los Angelesbe, és egy jót pihentünk. Reggeli után
átmentünk Pasadenába, ahol csodálatos rózsaparádét láttunk. Ez volt
egyik legkedvesebb emlékem és karácsonyi élményem.
     A második szabbatikum alatt eljutottam Jeruzsálembe (1988-ban).
Itt a világ legkülönbözôbb részérôl jöttünk össze atyák, nôvérek és öt
testvér. Tizenhárom tantárggyal foglalkoztunk, és minden szerdán
különféle helyszíneket kerestünk fel. Így sikerült megismerni Izraelt,
valamint osztálytársaim missziósmunkáját és egyéb munkáit is. Örömmel
gyarapítottam ismereteimet mások példáiból épülve.
========================================================================
Somfai Béla: Negyed század Torontóban


     A forradalom napjaiban P. Kovács Jenô, aki akkor hivatalosan is
átvette a novíciusok vezetését, közölte velünk, hogy a kialakult
helyzetben a Társaság nem tudja biztosítani szentelésünket
Magyarországon. P. Generális kívánságára külföldre kell távoznunk.
Mintegy harminc, a képzés különbözô stádiumában lévô skolasztikus és
novícius hagyta el Magyarországot 1956 telén. P. Kovács velem azt is
közölte, hogy a provinciális engedélyezte a fogadalomtételt. Kívánatos
lenne azonban, hogy az azt megelôzô lelkigyakorlatot nyugodtabb
körülmények között Ausztriában végezzem el. Ezt a döntést meg kellett
mondanom az osztrák provinciálisnak.
     December 10-én ketten indultunk el a Keleti pályaudvarról. Társam
az utolsó pillanatban meggondolta magát, mondván hogy P. Rozmán
segítségében jobban bízik. Két héttel késôbb érkezett meg Sankt
Andräba, meglehetôsen kalandos út után. Hegykônél léptem át a
csatornát és ezzel a magyar határt. Az osztrák oldalon eltévedtünk.
Egy rövid idôre azonban kiderült az ég, és tüzérbemérôi tapasztalataim
utolsó felhasználásával megállapítottam, hogy kelet felé haladunk. Az
északi sarkcsillag nem hazudott, reggel kiderült, hogy csak néhány
száz méter választott el bennünket a határtól. Az appletoni plébános
segítségével még aznap Bécsbe mentem. Érkezésemrôl telefonon értesülve
már vártak az állomáson. Másnap átadtam a provinciálisnak P. Kovács
üzenetét, de ott már várt bennünket a Generális elôzetes döntése:
,,saltem annum canonicum repetant''.
     Néhány nappal késôbb a menekült magyar jezsuiták
gyülekezôhelyére, Sankt Andräba érkeztem. A noviciátust december 21-én
kezdtük meg, illetve folytattuk, jó néhányan. Az osztrák novíciusok
hirtelen kisebbségbe kerültek. Lényeges része volt ennek a
harmincnapos lelkigyakorlat, amit P. Cser Palkovics adott. A kanonikus
évet sikerült lealkudnunk hat hónapra, és 1957. június 29-én, öt évvel
a belépésem után és a noviciátusnak való harmadik nekirugaszkodással
letettem az elsô fogadalmakat ötödik novíciusmesterem, P. Johannes
Beck kezébe, aki a háború vége felé egy ideig a Társaság általános
helynöke volt a németek  által megszállt területeken. A következô év
ôszén Rómába kerültem harmadmagammal, ahol a filozófiai licenciátus
megszerzése két évet vett igénybe. Itt ismerkedtünk meg neves
jezsuiták, O’Farrel, Dezza, De Finance, Arno és mások tolmácsolásában
a modern katolikus filozófiával. A II. vatikáni zsinatot megelôzô évek
ellentmondásos klerikális életét is megismertem Rómában. Átéltem
XXIII. János pápa megválasztásának izgalmait is, és a zsinat
összehívásának bejelentését. A Gesuban olasz filozófusok közösségében
éltünk, így elsô kézbôl ismerkedtünk meg az olasz gondolkodásmóddal, a
római világtól azonban meglehetôsen el voltunk zárva. A nyelv is jól
ránk ragadt. Papként még Torontóban is használtam jó ideig, mivel ott
a háború után nagyon sok olasz emigráns telepedett meg.
     1959-ben Torontóba küldtek teológiára, a Regis College-ba. Ez a
neve az angol-kanadai provincia szemináriumának és fakultásának. Öten
szálltunk hajóra Nápolyban. Az elsô világháború idején épült hajó két
hét alatt kelt át velünk az óceánon, és aug. 20-án Kanada földjére
léptünk Québec City-ben. Kezünkbe nyomtak egy kis kártyát. Ez volt az
egyetlen személyazonossági igazolvány az állampolgárság megszerzéséig.
A College egy meglehetôsen elhanyagolt régi épületben volt az akkor
még nagyon forgalmas vasútállomás szomszédságában. Noha közel feküdt a
város központjához, az egyik eléggé szegény és elhanyagolt negyede
volt  Torontónak. A háború után érkezett kül- és belföldi emigránsok
ezen a környéken találták meg elsô letelepedési helyüket. Mindössze
három rövid utcasarok választott  el bennünket a magyar jezsuita
plébániától. Nem voltunk teljesen ismeretlenek a kanadai jezsuiták
között sem. P. Varga Andor és Békési korábban, P. Borbély és P.
Horváth pedig a mi idônkben tanított ott. Elôttünk három magyar
skolasztikus is tanult már Torontóban. Öten kezdtük meg a teológiát,
én immár harmadszor. Minden területen voltak kiváló tanáraink, akik
valójában már a II. vatikáni zsinat teológiájával ismertettek meg
bennünket. Elôzô tanulmányaink figyelembevételével, de a
szemináriumban eltöltendô négy éves követelmény megrövidítése nélkül a
második év végén kettônket felszenteltek. (Akkoriban még bôven voltak
papok.) A negyedik évben egyetlen kurzust sem kellett már hallgatnom,
csak a licenciára és a Társaságban elôírt vizsgákra készültem. A
szabadon maradt idô egy  jó részét hétvégi és nyári lelkipásztori
munkával töltöttem, többnyire olasz plébániákon és a kanadai jezsuita
vértanúk közeli zarándokhelyén. A harmadik probációt Cleveland-ben
végeztem P. Henry Birkenhauer irányításával. A hagyományos jezsuita
formációból bizony sok mindent át kellett értékelnem azért, hogy a
Társaság lelkiségét a zsinati teológia szellemében újra magamévá
tehessem. Itt éledt föl bennem újra az ismétlések miatt alaposan
lecsökkent érdeklôdés is a teológia iránt. College (fôiskolai) szintű
teológia tanítására kértem lehetôséget. A provinciák között elôzôleg
kötött megegyezés értelmében azonban középiskolai tanításra szántak.
     Montrealba kerültem, ahol a Loyola High Schoolban kezdtem hittant
és matematikát tanítani minden elôkészület nélkül. Két évig tartott ez
a megbízatás. Közben a québeci ,,quiet revolution'' egyre erôsebb
lendületet vett. Egyházi berkeken belül pedig betetôzték az
átalakulást a zsinat okozta változások, különösen a liturgikus
reformok elegendô elôkészület nélküli bevezetése. Amikor  egyik napról
a másikra érvénybe léptek az új liturgikus szabályok, az egyik világi
tanártársam szerint  néhány hétig én voltam az egyetlen pap, aki
tudta, mit kell csinálni az oltárnál. Persze önmagában is nehéz
feladat volt az elôkészület nélküli tanítás. A Loyola High School
egyetemi campuson van ma is. Az egyetemisták nyugtalansága átragadt a
mi diákjainkra is. A hittanórákon minden kérdésessé vált. A tanári
karban és a jezsuita közösségen belül az ,,új'' és a ,,régi''
ellentétei egyre élesebbé váltak. A 31. általános rendi gyűlés után
megindult  a fiatalabb jezsuita generációk távozása is. A francia-
kanadai provincia egyik évrôl a másikra föladott több olyan apostoli
munkát is, melybôl korábban sok hivatást kaptak. Kiválóan képzett
fiatal papjaik közül nem kevesen szekuláris munkakörben igyekeztek új
apostoli lehetôségeket teremteni. Ez az igyekezet nem ritkán a kilépés
elsô stádiumának a szerepét töltötte be csupán. Érdekes idôket éltünk.
Közben nagyon sokat tanultam diákjainktól. Az akkor még kétnyelvű
québeci kultúra megismerésén kívül betekintést adtak a családi
életükbe, személyes problémáikba, terveikbe, egyszóval lehetôvé tették
számomra a kanadai világ alapos megismerését. Mindezek és különösen a
hittanórák kihívásai olyan kérdések forrásaivá váltak, amelyekre a
négy éves torontói program nem  nagyon készített elô.
     Két év leteltével megismételtem korábbi kérelmemet, és a kanadai
provinciálistól meg is kaptam az engedélyt a teológiai doktorátus
megszerzésére. Mivel egyetemi és nem szemináriumi munkára akartam
felkészülni, a kanadai egyetem ígérkezett a legelônyösebbnek. Ezért
mentem Ottawába, ahol a teológiai program az Ottawai Egyetem és a
katolikus Szent Pál Egyetem egyházi  és állami fokozatok megszerzését
tette lehetôvé. A kötelezô kurzusok lehallgatása után visszakerültem
egy évre a Loyola College-ba teológiát tanítani, ahol az még kötelezô
tárgy volt, de már elvesztette a hallgatók többségének érdeklôdését.
Eleinte minden elôadás kemény küzdelmet jelentett. A zsinat sürgette
az erkölcsteológia megújulását, de aránylag keveset foglalkozott
erkölcsi témákkal. Nyitott mezôny volt még az erkölcstan a hatvanas
évek közepén, és a gyorsan változó világ ellenére is, vagy éppen
azért,  kevesen mutattak érdeklôdést iránta. Az év elteltével
visszatértem Ottawába, letettem az összefoglaló vizsgát, és az ottani
követelményeknek megfelelôen az egész fakultás elôtt kifejtettem
tézisem témáját, bizonyítva, hogy érdemes a kérdéssel foglalkozni, és
fel vagyok készülve annak kidolgozására. Közben a Regis College
erkölcstan- tanárát kinevezték provinciálisnak. 1969 ôszén helyére
kellett lépnem, mivel a Rómában kiképzett utódja egy félév után
feladta az akkorra már nagyon is lázongó jezsuita skolasztikusokkal
folytatott meddô küzdelmét. Ezzel új fejezet kezdôdött életemben.
     Megérkezésem évében, 1969-ben alakult meg a Toronto School of
Theology három katolikus két anglikán és két protestáns teológiai
fakultás szövetségébôl. Ha jól emlékszem, csaknem négyszáz hallgató és
hatvan-hetven tanár részvételével ez egészen egyedülálló kezdeményezés
volt, és maradt a mai napig is. A zsinat utáni optimizmus tette
lehetôvé, hogy a felekezeti különbségek áthidalásával közös
tanszékeket, azonos felvételi és graduációs követelményeket, közös
órarendet és lényegében közös programot hozzunk létre azzal a céllal,
hogy a felekezetek leendô lelkészeit és hitoktatóit az ökumenizmus
szellemében készítsük elô munkájukra. Saját hagyományaikon kívül már
az alapfokú képzésben meg kell ismerkedniük más közösségek teológiai
hagyományával is. Talán ennél is fontosabbá vált a személyes kapcsolat
és barátság, amely az addig ellenségesen, vagy legalább is
bizalmatlanul szembenálló közösségek leendô vezetôit lassan
összekötötte. Körülbelül tizenöt évvel késôbb az  intézmény a torontói
egyetem szerves részévé vált.  Ma kilencszáz hallgatója és száznál
több tanára van a szövetségnek és Észak-Amerika egyik legismertebb
,,divinity school''-jává nôtt. Ma már a világnyelveken megjelenô
minden jelentôs keresztény teológiai munka megtalálható az egyetemmel
létrejött financiális együttműködés segítségével létrehozott közös
gyűjteményben. Akadémiai jelentôségén kívül az intézménynek
meghatározó hatása van a kanadai egyház életére is. Fontos azt is
megjegyezni, hogy mindez a Szentszék tudtával történt. Róma részérôl
a mai napig sem emeltek semmi kifogást az ökumenikus együttműködés
ellen, pedig Regis College pápai fakultás is. Egyedül az egyházmegyei
szemináriumnak vannak bizonyos fönntartásai, nem a protestáns
teológusokkal való együttműködéssel, hanem a másik két katolikus
fakultás ,,liberális'' teológiai irányzatával szemben.
     Ebben az érdekes és akadémiailag nagyon is gazdag környezetben
dolgoztam huszonöt évig. Az együttműködéssel komplikálttá vált
adminisztrációban is bôven kivettem a részemet. A nagy létszámú
fakultás lehetôvé tette a szakterületeken belüli specializálódást is.
Én bioetikára és modern katolikus auktorokra specializálódtam. Három
szabbatikus évet töltöttem bioetikai kutatóközpontokban. Az egyetemmel
való együttműködés is szükségessé tette a specializálódást, mivel csak
olyan tanárok vehetnek részt a magasabb fokú képzésben, akik a saját
területükön publikációs tevékenységükkel ismertekké válnak a kanadai
akadémiai életben. Kapcsolatba kerültem a kanadai katolikus
kórházrendszerrel is. Ennek eredményeként a torontói katolikus
kórházakban indult meg Kanadában elôször a klinikai szintű etikai
konzultáció, amit egyik tanítványom munkája tett sikeressé és Észak-
Amerikában elismertté.
     A nyolcvanas években több nyáron is Magyarországon tartózkodtam.
1989-ben Leányfalun adtam lelkigyakorlatokat, a következô nyáron az
újonnan alakult betegápoló rend tagjainak tanítottam erkölcstant, és
tartottam papi rekollekciót több helyen is. Személyes tapasztalatokat
gyűjthettem a ,,rendszerváltozásról''. Két évvel késôbb a szegedi
hittudományi fôiskolán kezdtem tanítani, elôször évente egy-egy
szemesztert, 1994-tôl kettôt. Most már csak a nyarakat töltöm
Torontóban az itt el nem érhetô irodalom feldolgozására és a ,,magyar
valóságból'' való kikapcsolódásra. Szegeden nagyon sokoldalú és
érdekes feladattal találtam magamat szembe. A fôiskola a harmincas
években meghiúsult igyekezetek újraélesztésével igyekszik minden
lehetô módon kiépíteni kapcsolatait az újra kialakuló egyetemi
tömörüléssel. Ezért vállaltam tanítást az orvosegyetemen és a jogi
fakultáson  és ezért veszek részt a fôiskola és az egyetem
közreműködésével létrejövô vallástudományi tanszék megszervezésében.
Két évig tartottam egy szemináriumot a Semmelweis Egyetemen is, a
keresztény szemléletű bioetika ismertebbé tétele céljából. Szerintem
sürgetôen fontos feladat az, hogy lebontsuk azt az intellektuális
gettót, amibe a múlt rendszer bezárta a keresztény teológiát, és ami a
nyolcvanas évek során olyan kísértôen kényelmessé vált a gettóba
zártak számára. A külföldrôl hazatértek kiválóan fel vannak készülve
erre. Interdiszciplináris képzettség birtokában ennek megvalósítását
tartom a magam esetében a legfontosabb pasztorális feladatnak is.
========================================================================
Szabó László: Magyar jezsuita a Közel-Keleten


     Jezsuita életem nagyobb része két ,,földindulás'' között folyt
le. Elôször a zugligeti Manrézában éltem meg 1944 karácsonyán Budapest
ostromának kezdetét Kajdi Ferenc és Laskay-Róth Antal atyák eltűnése,
majd kivégzése idején. Sokkal késôbb pedig Bejrútban viseltem el a
hosszas libanoni belháborút (1975--1991), amelynek folyamán hét itteni
jezsuita különbözô körülmények között szenvedett erôszakos halált.
Nekem csak a szobámat és személyes tárgyaimat szaggatta szét egy
gránátrobbanás. Háry János mondta, hogy ,,csak nem kell odaállni,
ahová éppen golyóbis esik''. Persze hálát adok a Gondviselésnek, hogy
mindezt nemcsak túlélve, de nagyobb testi-lelki sérülés nélkül
vállalhattam.
     A kezdetekhez visszakanyarodva, az én külföldi kiküldetésem 1946
ôszén kezdôdött. A három László (Ballay, Ôrsy, Szabó) elôbb csak úgy
gyalogosan hagyta el hazánkat, majd a Bécsben szerzett francia
menlevéllel lépte át az ausztriai demarkációs vonalat Oberenns
állomásnál. Ekkor fedeztem fel, hogy a magyar népmeséinkben innen van
az a bizonyos ,,óperenciás tenger'' a kalandozások korszakából.
Hosszas innsbrucki, illetve zenzenhofi veszteglés után éppen a Jézus
Társaság általános rendgyűlése idején érkeztünk Rómába. Mivel én
Kardas és Vendel atyák biztatására már novícius korom óta az akkor
megtervezett törökországi misszióra ajánlottam fel magamat, Borbély
István provinciálisunk hamarosan át is adott a szintén Rómában
tartózkodó közel-keleti provinciálisnak. További tanulmányaimat ô maga
vállalta is, és így e sorok megírásakor éppen ötvenedik éve függök
ettôl a rendtartományunktól.
     A rendi filozófia római befejezése után két éven át Libanonban és
részben Törökországban tanultam a keleti nyelveket, ami bizony nem
volt túl izgalmas. A török persze könnyebben ment, mint az arab. Úti
okmányaimmal meg folyvást baj volt, amíg jóval késôbb meg nem kaptam a
libanoni állampolgárságot. Fôleg azonban a magyar kapcsolatok
hiányoztak nagyon. A közel-keleti provinciális jóvoltából végre az
eegenhoveni teológián (Leuvenben) magyar rendtársak közé kerülhettem
négy évre. Idôvel oda költözött Chieribôl a magyar skolasztikus
közösség is egy különálló épületbe, amit akkoriban ,,anyaház'' címen
tiszteltünk. Persze oda hívtak meg elsô misét celebrálni. A kézvezetô
Németh Béla volt, Varga Laci bácsi pedig felejthetetlen homíliát
mondott az ô erôteljes stílusában. Az viszont nagyon bántott, hogy
édes szüleim akkor és még éveken keresztül nem vehettek részt
szentmiséimben, bizony csak  húsz év múltán láthattak viszont.
     A teológia évei után Angliában végzett tercia-probációban
Nemeshegyi Péter társa lettem, utána meg Rómába kerültem a Pápai
Biblikus Intézetbe. Közben sajnos füstbe ment a törökországi misszió
terve. A közel-keleti provincia azonban továbbra is számot tartott
rám, most már szentírástanári minôségben. 1957 ôsze óta megszakítás
nélkül a bejrúti Szent József Egyetemi Kommunitásban munkálkodom. Itt
is vannak problémák, de Istennek hála, mindig megvolt a kölcsönös
bizalom. Elôször csak egyetemünk teológiai karán adtam elô bibliai
egzegézist, aztán az új vallástudományi intézetben is, majd a kaszliki
rítusközi pápai karon és a harisszai görögkatolikus fôiskolán. Vagyis
idôvel igénybe vettek mindenfelé, ahol csak folyik a Szentírás
tanítása. Eközben sokat dolgoztam a sokrétű keleti papság lelki és
szellemi megújulásáért, akkor még békés és bizakodó ökumenikus
légkörben. Idônként a szomszédos Szíriában is, fôleg papoknak,
püspököknek tartok lelkigyakorlatot, tanulmányi kurzusokat. Nemcsak
jezsuitának, de magyarnak lenni is lelkipásztori elôny, akit az
érdekellentétek sodrában mindig pártatlannak ismernek el.
     Magyar pasztorációra nincs mód Libanonban, ahová csak alkalmilag
jön egy-két magyar. Az itt lakókat az ujjaimon számolhatom meg...
Egyszer viszont a magyar Pax Romana hívott meg Németországba bibliai
elôadást tartani, más alkalommal az ún. zsinati kurzust adtam a
külföldi magyar papoknak Fürstenriedben. 1981-ben vatikáni
támogatással Esztergomban vezettem a hazai papság egy része számára
bibliai kurzust, ami nekem akkor nagy élményt jelentett. Ezért is
hálát adok az Úrnak.
     Mint ismeretes, Libanonban 1975 tavaszától kezdve kisebb-nagyobb
megszakításokkal súlyos belháború dúlt. Ez a kis ország,
Magyarországnak kb. egykilenced része, nem volt képes beilleszteni az
ide száműzött palesztinai tömegeket. A libanoni népcsoportok érzékeny
egyensúlya így felbomlott, és hosszasan fegyveres összetűzéseket
váltott ki. Ez ugyan csak részben hasonlítható az egykori Jugoszlávia
válságához, mert Libanonban mégis helyreállt az egységes állam. De
mennyi szenvedés árán! Alig akad olyan család vagy szerzetesrend,
amely ne vesztette volna el valamelyik tagját.
     Idôközben többször jártam hazánkban, elôször libanoni útlevéllel,
késôbb már magyarral. 1989-ben otthon voltam a rendszerváltás idején.
Ott kaptam meg generális atyánk üzenetét további küldetésemre
vonatkozólag. Persze nem volt könnyű visszautazni, hiszen Ciprus-
szigetén százával tülekedtek a libanoniak, hogy valamiképpen helyet
kapjanak a repülôgép helyett egy kis hajón. Az elôzô évben Nemesszeghy
Ervin provinciálisunk is ilyen hajóval látogatott meg bennünket.
Ezúttal azonban a csekély 16 kilométeres átkelés 16 óráig tartott,
mert így játszotta ki a kapitány a háborús blokádot. Ha ennivaló nem
is maradt  a fedélzeten, ivóvíz azért még volt. Mire Bejrútba
érkeztem, szobámat már szépen rendbe hozták, miután távollétemben egy
belövés szilánkjai feldúlták. Az egész városrészbôl hoztak ruhákat és
más holmikat. Sokan azt hajtogatták, hogy amíg szeretjük egymást, a jó
Isten nem hagy elpusztulni. A háborúzás viszont még további két évig
tartott. Így hát a törökországi misszió emlékei számomra a múlt ködébe
vesznek, mert most már a megtizedelt keleti keresztények jövôjéért
vagyok itt elkötelezve. Nyugdíjkorhatárról nincs szó a
szentírástanítás vonalán sem, annál is inkább, mivel kiszemelt
utódomat elvitték Aleppóba kald rítusú püspöknek.
     A libanoni keresztény társadalom lelki megújulása a
megpróbáltatások után nagyjából csak 1995 körül kapott lendületet.
Ekkor volt Rómában az általános püspöki szinódus Libanonnal foglalkozó
több hetes gyűlése. Most meg 1997-ben várjuk a szentatya látogatását a
szinódus zárószavának meghirdetésére. A pápa tömör megfogalmazása
szerint ez a még vergôdô Libanon valóságos üzenet a nagyvilágnak. Azt
üzeni, hogy lehetséges az emberek között párbeszéd, és hogy
mindannyiunkban megvan a pluralisztikus együttélés képessége. A zsinat
alkalmazása most fárasztó, de izgalmas többletmunkát ad
mindannyiunknak, fôleg a papi továbbképzés terén. Isten adja, hogy
bírjuk erôvel és lélekkel.

     Bejrút, 1997 húsvét hetében
========================================================================
Szebenyi Endre: Menekülés


     Délután három óra volt, 1947. január 10-e, Vilmos püspök napja.
Tizennyolc éves voltam. A kis, ovális asztalomnál ültem az ablak
elôtt, és tanulásra készültem. Az volt a tervem, hogy az érettségi
után az orvosi egyetemre iratkozom be, és sebész leszek. Enyhe, téli
nap volt, és a hópelyhek ezüst cseppekké olvadtak, mihelyt
megérintették az ablak üvegét, majd kristálytiszta erekben szaladtak
le rajta. Az a gondolatom támadt, hogy pap leszek. Ez a gondolat
teljesen új volt számomra, de mégis valahogy magától értetôdô. Jó volt
rá gondolni. Valahonnan belülrôl jött ez a gondolat, és betöltött a jó
Isten jelenlétével olyan módon, amit még eddig soha nem tapasztaltam.
Ez az élmény velem volt egész délután. Estefelé már tudtam, úgy leszek
pap, hogy jezsuita leszek. A jó Isten nagyon közel volt hozzám ezekben
a napokban. Amikor kimentem a kis kertünkbe és fölnéztem az égre, az
alacsony, szürke téli felhôkre, Isten ott volt. És ott volt lelkemben
is. A napok múltak, és én egy tiszta és gyöngéd, de ünnepélyes
fontosság tengerében úsztam. Az éjszaka óráiban sokszor összetettem a
kezemet, és fejemet fölemelve a párnáról imádkoztam szavak nélkül. Ez
így tartott csaknem egy hónapig.
     Eddig minderrôl egy szót sem szóltam senkinek sem, de rövidesen
úgy éreztem, jó lenne, ha valakivel mindezt megbeszélhetném.
Meglátogattam jezsuita nagybátyámat, aki akkor Budapesten volt. Amikor
megmondtam neki, hogy jezsuita akarok lenni, ô sem nem buzdított, sem
nem ellenezte. Csak egyszerűen azt tanácsolta, hogy amikor a
szentmisére megyek és a pap fölemeli az Oltáriszentséget, kérjem a jó
Istent, hogy az ô akarata legyen meg. Ezt megtettem, amikor csak
alkalmam nyílt rá.
     Február elején megmondtam édesanyámnak és édesapámnak, mit
határoztam el. És ekkor jött a baj. Édesanyám nagyon nehezen fogadta,
amit mondtam, amikor ráébredt arra, hogy én komolyan beszélek. Ô
észrevette, hogy velem valami történt az elmúlt hónapban, de azt
gondolta, hogy szerelmes lettem. Azután sírni kezdett, és kérte, ne
tegyem ezt, mert a jezsuiták hidegek és kegyetlenek, és összetörik
majd a szívemet. Késôbb aztán haragudott Istenre, mert úgy érezte,
hogy Isten elvesz engem tôle, és mindezt ilyen váratlanul. Az mondta,
hogy Isten kegyetlen. Mindez mélyen fájt nekem, mert édesanyámat
nagyon szerettem. A legnehezebb pillanatokban kimentem a kertbe és
fölnéztem az égre, hogy közelebb lehessek a jó Istenhez, és
megoszthassam vele könnyeimet. Ilyenkor a jó Isten mindig gyengéd
bizalommal töltött el, és megerôsített.
     A családom többi tagjai különféle módon reagáltak
elhatározásomra. Édesanyám kérte ôket, hogy beszéljenek velem, és
térítsenek észre. Bátyám hosszú sétára vitt, és próbálta bizonyítani a
logika teljes világosságával, hogy amit tervezek, az gyakorlatilag nem
nagyon jó. Én meghallgattam az érveket, de valahogy mindezek erôtlenek
voltak, összehasonlítva azzal, ami bennem volt. Elmondtam neki
mindazt, amit tapasztaltam és annak szükségét, hogy kövessem a jó
Isten hívását. Rövidesen bátyám kifogyott az érvekbôl, és nagyon
csöndes lett. Úgy éreztem, megértett engem. Mikor hazaértünk, édesapám
akart velem beszélni. Ott dolgozott az asztalnál valami papírokon,
amit az irodából hozott haza. Én leültem a közelében. Szívott egyet a
cigarettáján, és letette a hamutartóra. Azt kérdezte tôlem nagyon
egyszerűen: ,,Te tényleg nagyon szeretnéd ezt megtenni, igaz?'' Azt
feleltem: ,,Nagyon.'' Erre válaszolta: ,,Akkor ennyi nekem elég.''
     Röviddel ezután megvolt írásban a szülôi engedély, és ezzel
elmentem a Manrézába, a jezsuita noviciátusba, a novíciusmesterhez, P.
Kovács Jenôhöz. A noviciátus szép, nagy épület volt Buda délnyugati
szélén egy gyönyörű völgyben. P. Kovács nem nagyon biztatott. Úgy
vélte, túl sovány vagyok, és lehet, hogy nem elég egészséges ahhoz,
hogy novícius legyek. De nemet nem mondott, és ennyi akkor elég volt,
mert bennem a legkisebb kétség sem volt arra nézve, hogy befogadnak.
     Eljött június és az érettségi vizsga. Minden jól sikerült. P.
Kovács végre elfogadta jelentkezésemet azzal a föltétellel, hogy ha
megbetegszem, el fog küldeni. Édesanyám beletörôdött, hogy elôbb
hagyom el a családot, mint a jóval idôsebb bátyám.
     Végre elérkezett augusztus 15-e, a belépés napja. Édesanyám egy
bôröndbe csomagolta mindazt, ami kellett, és az egész család elkísért
a Manrézába. Az ajtóban megcsókoltam szüleimet és bátyámat, és a nagy,
nehéz ajtó becsukódott mögöttem. Szokatlan és új élet kezdôdött
számomra.
     A noviciátus második évének vége felé, Mindszenty látogatott meg
minket. A reggeli mise keretében hosszú beszédet mondott. Nem
emlékszem a beszéd tartalmára, csak arra, ahogyan beszélt: lassan,
minden szót gondosan kimondva. Röviddel Mindszenty látogatása után P.
Kovács, mert tudta, hogy jól rajzolok, adott nekem egy lepecsételt
igazolványt. Úgyszintén adott anyagot és eszközöket is, és kérte, hogy
csináljak egy pecsétet, ami az igazolványon lévô pecsétnek pontos
másolata. Napokig dolgoztam rajta. Láttam, hogy egy hajszálnyi törés
vonala szalad át pár betűn. Ezt is szépen lemásoltam. Amikor a pecsét
elkészült, P. Kovács megköszönte munkámat, de nem szólt semmit arról,
miért kellett a pecsét.
     Röviddel ezután személyesen akart beszélni minden novíciussal.
Azok, akik elôttem kerültek sorra, nem mondtak semmit arról, mirôl
volt szó. Amikor én következtem, P. Kovács egyszerűen két választható
lehetôséget tett elém. Azt mondotta, biztos forrásból tudja, hogy az
egyházra rövidesen kemény üldözés vár, és a Jézus Társaságot majd
elnyomják. Nem akar parancsot adni, hanem azt kívánja, hogy én
válasszak. Választhatom azt, hogy külföldre menekülök a vasfüggönyön
át. Vagy választhatom azt, hogy itt maradok Magyarországon. Ha az
elsôt választom, sok veszélynek teszem ki magamat, de ha sikerül
kijutni külföldre, egy ottani jezsuita skolasztikátusban befejezhetem
tanulmányaimat, és pappá tudnak szentelni a Jézus Társaságban. Ha a
másik lehetôséget választom, akkor nem leszek annyi veszélynek kitéve,
de sokáig nem lesz alkalmam arra, hogy pappá szenteljenek, és lehet az
is, hogy sohasem lesz belôlem pap. Nem akart azonnali választ, hanem
arra kért, imádságban fontoljam meg a két lehetôséget, és adjak
választ neki pár napon belül. Arra is kért, hogy errôl ne szóljak
senkinek, sem a noviciátusban lévôknek, sem külsôknek, a szülôknek,
rokonoknak és más látogatóknak se. A legkisebb indiszkréció ezzel az
üggyel kapcsolatban sok kárt okozhat, és életveszélyt jelenthet azok
számára, akiket a legjobban szeretünk. Míg ô beszélt, én már tudtam,
mit kell tennem, mert az én elsô számú hivatásom az volt, hogy pap
legyek. De azért vártam egy napot, hogy megadjam válaszomat. A
következô napon bekopogtam a szobájába megint, és megmondtam, hogy
szeretnék külföldre menni, folytatni a tanulmányaimat, mert szeretnék
pap lenni a Társaságban. P. Kovács azt mondta, ez rendben van, ô majd
mindenrôl gondoskodik, és megint kért, errôl ne beszéljek senkinek
sem.
     Augusztus elsô tíz napjában P. Kovács egy csoport novíciust,
közük engem is, vonattal Kalocsára küldött. Késôbb úgy véltem, mindez
valószínűleg azért történt, hogy megzavarjuk azokat, akik talán
figyelnek minket. Amikor visszajöttünk Kalocsáról, nem mentünk vissza
a noviciátusba, hanem pár napot a lelkigyakorlatos ház különféle
részein töltöttünk. Én egy szalmazsákon aludtam az elôadó terem
színpadán, a függöny mögött. P. Kovács többször benézett. Egyik este
azt mondta, hogy ô mindenrôl gondoskodott, 14-én korán reggel indulok
külföldre. Ez a következô hétfô volt.
     Közben megjött a hétvége, és szüleim jöttek látogatni. Tele
voltam aggódással, és nehéz volt nem mondani semmit sem szüleimnek az
utazásról. De minden jól ment. Úgy beszélgettem velük, mintha semmi
sem történnék. Legalábbis én úgy gondoltam. Amikor a látogatásnak vége
lett és a szüleim elmenôben voltak, édesapám megfordult és visszajött
hozzám. Rám nézett és azt mondta: ,,Tehát, ez az utolsó alkalom, hogy
téged látlak.'' Meglepôdtem, és egy szót sem tudtam szólni. Szerettem
volna megölelni édesapámat és elmondani neki mindent, de nem lehetett
a veszély miatt. Mint mindig, édesapám szavak nélkül is megértett
engem. Megérintette a kezemet, és visszament édesanyámhoz. Hallottam,
úgy szól hozzá, mintha semmi sem történt volna.
     Augusztus 13-án délután P. Kovács behívott a szobájába, és adott
egy csomagot, amiben civil ruhák voltak. Úgyszintén adott egy
igazolványt, amin az én nevem volt, és le volt pecsételve azzal a
pecséttel, amelyet egyszer én készítettem. Azt mondta, hogy másnap
korán reggel fogok indulni. Ô majd fölébreszt 4 óra 30-kor. Öltözzek
gyorsan, és úton kell lennem 5 órakor. Mondta, hogy menjek villamossal
a Nyugati-pályaudvarig, és ott az 5 óra 45-ös vonattal Gyôrbe. Adott
pénzt a villamosra és jegyet a vonatra. Azt is mondotta, hogy a gyôri
állomáson keressem azt az embert, akinek a fején vadászkalap van, a
karimában fácántollal. Ô fog vezetni a további úton. Ez éjjel nem
aludtam jól.
     Másnap, mihelyt P. Kovács fölébresztett, gyorsan fölvettem a
civil ruhát és hamarjában megreggeliztem. A civil ruha barna színű
volt, és volt hozzá egy barna sapka. A zsebemben volt a villamospénz
és a vasútjegy. A ház oldalajtaján kiléptem az utcára. Nem kellett
sokáig várni a villamosra, és húsz perc múlva a vasútállomáson voltam.
A vonat már ott várt. Fölszálltam, és leültem egy ablak mellé. Úgy
tettem, mintha aludnék. A vonat pontosan megindult, és ez volt az elsô
alkalom, amikor körülnéztem. Azonnal fölismertem két másik novíciust,
ott ültek a kocsiban, távol egymástól.
     Az utazás Gyôrig eseménytelen volt. Az volt a gondom, hogyan
találom meg a vadászkalapos vezetôt, de ô talált meg engem, mihelyt
leszálltam a vonatról. Elôször is: nem volt vadászkalapja; másodszor
pedig összeszedett minket a tömegbôl minden habozás nélkül. Arra
gondoltam, vajon mennyire nyilvánvaló neki az, hogy mi civil ruhába
öltözött novíciusok vagyunk? Azután egy csoportban fölrakott minket a
Hegykôbe menô vonatra. Körülbelül heten vagy nyolcan voltunk összesen.
Vonatjegyet adott nekünk, és mondta, ha valaki kérdezné, kik vagyunk,
válaszoljuk azt, hogy  Gyôrben voltunk a focimeccsen, és megyünk haza
Hegykôre. Egypár adatot is adott nekünk, hogy kik játszottak és mi
volt az eredmény. Pár órán belül Hegykôre érkeztünk. Hegykô  kicsiny
falu, közel az osztrák határhoz és a vasfüggönyhöz. Senki sem törôdött
velünk. Mikor a kalauz a jegyeket kezelte, rám nézett, de nem szól
semmit. Amikor leszálltunk a vonatról, a vezetônk elirányított minket
egy falun kívüli nagy pajta szénapadlására. Azt mondta nekünk, nagyon
csöndben legyünk, mert a tulajdonos nem tudja, hogy mi ott vagyunk.
Gondoltam, ez nagyon biztonságos megoldás az ô számára, mert mi nem
tudjuk, hogy ô kicsoda, a tulajdonosok nem tudják, mi kik vagyunk, és
nekünk fogalmunk sincsen arról, mit hogyan, és mikor teszünk.
     Késôbb, estefelé egy második csoport novícius érkezett meg a
pajta szénapadlására, közöttük volt P. Szentivány is. Ezzel körülbelül
tizenketten lettünk. A vezetônk láttam, mennyire félünk és aggódunk,
és elkezdett magyarázni: ,,Ne féljenek. Engem elfogtak az ávósok, és
vsszevissza vertek. A fejem ekkorára dagadt (mutatta a két kezével),
és mégsem mondtam nekik semmit sem.'' Valahogyan  nem nagyon
vigasztalt ez minket. Eljött az éjszaka, és mi ott aludtunk a
szénában, elrejtve.
     Másnap korán reggel, augusztus 15-én, a Szűzanya ünnepén
énekszóra ébredtem. A szénapadlás padlójában volt egy kis hasadás, és
amint néztem, mi van lent, egy fiatal lányt láttam. Ruhája egyszerű
népviselet volt, és egy hímzett kendô a fején. Ott ült a kis faszéken,
és fejte az egyik tehenet. Amint dolgozott, egy gyönyörű Mária éneket
énekelt a Szűzanya tiszteletére. Amint ezt hallgattam, erô és bátorság
töltött el.
     Egész nap várakoztunk a harmadik csoportra. Sem nem ettünk, sem
nem ittunk. Lassan beesteledett. Hatalmas nyári vihar tört ki. Erôsen
esett az esô, alaposan villámlott és dörgött. Vezetônk végre megjött,
és nagyon izgatottan mondta: ,,Azonnal el kell indulnunk, mert a
harmadik csoportot elkapták a rendôrök, és egészen biztos, hogy már
keresnek minket is.'' Így a vihar és az éjszaka sötétjében elindultunk
a vasfüggöny felé. A vezetônél volt egy erôs lámpa. A terv az volt, ha
találkozunk valakivel, annak a szemébe fog világítani, mi meg fussunk
minden irányban. Aztán pedig igyekezzünk Pestre visszajutni. Egy malom
felé megyünk, mondotta a vezetô. Ha lámpa ég a malom ablakában, akkor
minden rendben van. Ott majd átad minket egy másik vezetônek, aki majd
átvisz a határon. De ha a lámpa nem ég a malom ablakában, akkor az
üzletnek vége, mi szóródjunk szét, és menjünk vissza Pestre.
Szerencsére nem találkoztunk senkivel sem, és amikor odaértünk a
malomhoz, égett a lámpa az ablakban.
     Egy új ember vett minket át. Nagy csöndben követtük ôt. Egyórás
gyaloglás után egy erdô szélére érkeztünk. Még nagyon esett az esô, de
nem messze láttam egy erôs fényt, ami forgott körbe és körbe. Egy
villám fényénél láttam, hogy a fény egy kis házikó tetején van, az
pedig egy fából készült ôrtorony tetején épült. Amint közelebb
jutottunk, láttam, hogy egész sor ilyen ôrtorony van elôttünk. Az erdô
a tornyok elôtt és után valami 500 méteres sávon ki volt vágva.
Vezetônk mondotta, hogy nagy csöndben, hason csúszva kell mennünk két
torony között egészen a sáv másik oldaláig, szinkronban a lámpák
forgásával, hogy így mindig sötétben maradjunk. Mindannyian
átjutottunk. Ezután jött a dolog nehezebb része. A sáv túloldalán a
Fertô-tó keskenyebb részéhez jutottunk el. A vízen át tüskés drótból
épített akadály vonult elôttünk, ameddig csak láttunk a villámok
fényében. Sohasem képzeltem el a vasfüggönyt ilyen fizikai
valóságként. A drótok össze-vissza mentek mindenfelé valami 10 méter
magasságig, és 15--20 méter vastagságban. Kézigránátok lógtak
mindenütt a drótokon. A vezetônk megnyugtatott, ne aggódjunk, mert ô
elôzô nap este a drótok alatt a vízben az összes gránátot és aknát
leszedte, ahol úgyszintén vágott egy utat a számunkra. ,,Vegyenek egy
nagy lélegzetet, mondta, és ússzanak a víz alatt úgy húsz métert a
másik partig. Ott van egy füves, nádas rész. Ott várjanak csöndben,
amíg mindenki átjut.'' Amikor rám került a sor (a harmadik voltam),
nagy lélegzetet vettem, és elkezdtem úszni a víz alatt. A szememet
nyitva tartottam, és a villámok fényében láttam, hogy körülöttem
mindenütt drótok és gránátok vannak. Csak elôttem volt üres az út.
Szerencsésen eljutottam a vasfüggöny mögötti partra, és a nádasban
csatlakoztam a már ott levôkhöz.  Mind a tizenketten átjutottunk.
Vezetônk volt az utolsó. Kezet fogott velünk, és gratulált, mert
szerencsésen Ausztriába jutottunk. Legyenek nagyon óvatosak, mondotta,
mert itt mi még az orosz zónában vagyunk. Megmutatta milyen irányban
kell mennünk körülbelül egy órát. Ott majd találnak egy szôlôst,
mondotta. Várjanak ott, amíg az elsô fény megjelenik a keleti égen.
Akkor majd látnak a látóhatáron két templomtornyot, az egyik hagyma
alakú, a másik pedig keskeny. Menjenek a hagymás templomhoz, mert ott
a plébános már várja magukat. Ne menjenek a másik faluba, mert ott
orosz katonák vannak. Azután jó szerencsét kívánt, és eltűnt a
sötétben.
     Csöndben megindultunk a megadott irányban. Vizesek voltunk,
éhesek, fáradtak, szomjasak, és még alaposan féltünk is, most mi lesz.
Gyalogoltunk egy órát, és aztán még egy órát, de szôlôst sehol sem
találtunk. Közben megállt az esô, és megjelent a ragyogóan világos
telehold. Végre, még egy félórás gyaloglás után, megékeztünk egy
szôlôsbe. Ott megálltunk, leültünk, és vártuk a hajnalt. A levegô
egészen meleg volt, és a ruháim is megszáradtak, de alvásról szó sem
lehetett. Szúnyogok ezrei támadtak meg és csíptek könyörtelenül. Egy
kis idô múlva a szúnyogok hirtelen eltűntek és a keleti ég kezdett
kivilágosodni. Nemsokára láttuk a két templomtornyot, és megindultunk
a hagymás torony felé. Amikor odaértünk, a plébános nagyon meg volt
lepve, mert három táviratot is küldött P. Kovácsnak, amiben kérte,
hogy ne jöjjünk, mert az egész területet több ezer orosz katona lepte
el, és hadgyakorlatot tartanak. Nagyon csodálkozott azon, hogy mi,
tizenketten mindezen csak egyszerűen keresztül mentünk a telehold
fényében. Nem maradhatnak itt, mondotta, azonnal el kell indulniuk
Bécsbe. Egy nyitott teherautón tejeskannák mögé rejtett minket. Az
autóvezetô, aki tudott egy kicsit magyarul, mondotta, maradjanak
csöndben, és ne álljanak föl. Én magukat a bécsi jezsuita házba
viszem.
     Körülbelül egy órán át szép sebességgel haladtunk, amikor várt
ránk a baj. Barikád zárta le az utat elôttünk. Minden kocsit
leállított egy orosz katona. Megvizsgálta a személyigazolványokat és
benézett az autókba. Autóvezetônk mondta, legyünk csendben, és
hagyjunk rá mindent. A sorompótól egy kis távolságra megállt, kiszállt
a teherautóból, és megvizsgálta a kerekeket. Ezalatt az összes autó
elôttünk már elment, és az orosz katona türelmetlenül integetett, hogy
jöjjünk már. Vezetônk visszaintett, fölszállt a teherautóba és
megindult. Mind gyorsabban és gyorsabban mentünk. Amikor a barikádhoz
értünk, már nagyon sebesen haladtunk. A katona félreugrott, a fából
készül akadály össze-vissza tört. Pont úgy ment minden, mint valami
moziban. A legutolsó, amit a tejeskannák közül láttam, a katona volt:
ott térdelt az út közepén és lôtt utánunk. Az út akkor fordult, és nem
láttam ôt többé.
     Amikor a bécsi jezsuita házba értünk, P. Rector mondotta, hogy a
rendôrök már ott voltak, kerestek minket. Tekintve, hogy bármelyik
pillanatban visszajöhetnek, nekünk azonnal menni kell. Elkísért minket
a vasútállomásra, vett nekünk jegyet, és fölrakott minket egy hat vagy
hét kocsiból álló villamos vasútra. Mindannyiunknak szerzett egy
könyvet vagy újságot, és mondotta: ,,Olvassanak, ne beszéljenek!''
Hagyják el a vonatot az amerikai zóna elôtti állomáson, menjenek az
állomás közelében lévô árvaházhoz mindjárt a templom mellett. Az
állomásról már látják majd a templom tornyát. A kis vonat a
leggyönyörűbb vidékeken ment át. Vízesések és erdôk mellett,
viaduktokon át. Mindig magasabbra és magasabbra jutottunk a hegyekben.
Azt is megtette a kis vonat, hogy alagúton keresztül bement a hegybe,
és bent megfordult és pár méterrel a bemenô hely fölött kijött,
mindezt csak azért, hogy magasságot nyerjen. A veszélyérzés még nagyon
is ott volt bennem, és nem tudtam mindezt a szépet értékelni.
Közeledett az állomás, ahol majd el kell hagynunk a vonatot. Kimentem
a kocsiból a folyosóra, és próbáltam az ajtót kinyitni. Be volt zárva.
Megijedtem, mert arra gondoltam, hogy talán bezárták az ajtókat, mert
közeledünk az amerikai zónához, és majd átvizsgálnak mindenkit a
vasúton még a zónahatár elôtt. De amikor a vonat lelassított,
hallottam egy kattanást, és az ajtót ki tudtam nyitni. Megértettem
akkor, hogy ez csak valami biztonsági intézkedés volt.
     Leszálltunk a vonatról. Láttam a templomtornyot, és megindultam
feléje. Utam egy fegyveres orosz katona elôtt vezetett el. Én csak
mentem, külsôleg nyugodtan, de belül tele félelemmel. Az árvaházban
már vártak minket, és azonnal elindultunk a hegyekbe. Valami harminc
kisgyerek fogta a kezünket. Úgy látszott, mintha mi vezetnénk ôket, de
ôk voltak a vezetôk. Félórán belül elvezettek minket az erdôben a
hegyoldali úton egy sorompós kapuhoz. Mutogattak a kapu másik
oldalára, és németül mondták: amerikai zóna, amerikai zóna.
Megköszöntük a segítséget, és átléptünk a zónahatáron. Onnan az út
lefelé vezetett Mariazellbe. Nem tudom leírni azt az érzést, ami
betöltött, amint mentünk le a hegyrôl az amerikai zónában. Minden
aggódás és félelem leolvadt rólam, és a szabadság érzésnek valami
érinthetô fizikai formája töltött el. Augusztus 16-a volt, késô
délután, amikor egy szálló szobájában a jó Istennek hálát adtunk.
Ekkor jutottunk az elsô tál ételhez és pohár vízhez a budapesti
lelkigyakorlatos házban két nappal azelôtt elfogyasztott reggeli óta.
P. Szentivány küldött képeslapot P. Kovácsnak a megbeszélt szöveggel
Mariazellbôl. Így ô is megtudta, hogy megérkeztünk.

     Sok évvel ezután, 1961-ben, három évvel édesapám halála után
lehetôvé vált, hogy édesanyám meglátogasson Angliában, és ott lehessen
a pappá szentelésemen. Nagyon jó volt ôt megint látni. Gyógyító volt
számomra látni a kimondhatatlan örömöt arcán, amikor a szentelés után
az elsô áldást adtam neki. Az ô öröme engem is betöltött.
     Megint több évvel ezután, a nyolcvanas évek elején, lehetôségem
volt arra, hogy hazamenjek, és meglátogassam bátyámat és feleségét.
     Ekkorra már édesanyám is meghalt. Édesapám mellé temették el.
Kimentem a temetôbe, és imádkoztam szüleimért. Amint ott álltam a
sírjuk elôtt, a jó Isten nagy ajándékot adott. Úgy éreztem, édesanyám
és édesapám ott voltak velem, átölelték egymást és engem, több
szeretettel, mint megérthetô volt számomra. Eltöltöttek az ô saját
biztonságuk, békéjük, és örömük kincseivel.
========================================================================
Vass György: Hans im Glück


     Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesterlegény.
Hansnak, azaz Jancsikának hívták. Úgy vélte, eleget szolgált
mesterének. Így egy szép napon eléje állt és kérte, hogy hosszú évek
után vehesse batyuját, és hazavándorolhasson jó anyjának falujába,
ahonnan egyszer elindult. Mestere nemcsak, hogy elengedte, hanem
hűséges szolgálatáért meg is jutalmazta. Egy akkora darab aranyat
adott neki, mint amekkora az ô feje volt. Jancsika ezt aztán szépen be
is bugyolálta keszkenôjébe, és útnak indult. -- Útközben egyszer csak
találkozott egy hetyke lovassal. Ejnye, mondta magában, milyen jó
lenne utamat lóháton folytatni, és nem cipelni a hátamon ezt a súlyos
aranyat. A lovas meg is szólította: Hé te! Hova ballagsz így
gyalogosan? Nem mehetek másképp, mondta Jancsika, mert ezt a nehéz
darab aranyat kell hazacipelnem. Tudod mit? -- mondta a lovas --
cseréljünk. Én neked adom a lovamat, te meg add nekem azt a nagy darab
aranyat, amit alig bírsz el! Szívesen, mondta Jancsika. A lovas
felsegítette a nyeregbe és még arra is megtanította, hogyan kell lovát
megsiettetni. Jancsika erre boldogan lovagolt tovább hazafelé. Hogy
útját megrövidítse, megszaladtatta paripáját. De az öreg lovacska
kivetette ôt a nyeregbôl, és Jancsika ott feküdt az út mentén az
árokban, lova pedig elszaladt volna, ha nem állítja meg egy arra járó
parasztember, aki éppen tehenét vitte a legelôre. Erre Jancsika
valahogy összeszedte fájó tagjait, felállt és megszólította a
parasztembert: A lovaglás nem éppen tréfa, különösen ha egy ilyen
rakoncátlan öreg kancára ül az emberfia. Nem is ülök én többet lóra,
nehogy végül is nyakamat törjem. Milyen jó is neked: tehénkéd
nyugodtan ballag utánad, és bizonyára minden nap bôségesen ellát
tejjel, vajjal és sajttal. Mit nem adnék azért, ha egy ilyen tehenem
lenne! -- Erre a aztán a parasztember ismét csak cserét ajánlott neki:
legyen tiéd a tehén, enyim pedig a paripád. Megörült Jancsika a
szerencsés cserének, és boldogan vezette tehenét a hazafelé vezetô
úton. -- A mese még tovább is fűzôdik. Az egyik csere a másikat
követi: a tehenet, amely öreg lévén nem adott se tejet se vajat,
elcserélte egy hízlalt disznóra, a hízlalt disznót egy megtömött
libára -- végül is találkozott egy köszörűs mesterrel. Ez vidáman
forgatta kerekét, és boldogan énekelt. Ejnye, mondotta Jancsika (aki
immáron minden pénzén és útravaló eledelén túladott), de jó dolgod van
neked mester, ha ily vígan énekelsz. Így is van, mondta a köszörűs,
jól megy a mesterségem. Ha tarsolyomba nyúlok, mindig zörög benne egy
kis pénzfióka. De te honnan vetted azt a szép tömött kacsát --
kérdezte tovább a köszörűs. Erre Jancsika elmondta csereberéinek
történetét. A mesterember jót mulatott rajta, és azt mondta
Jancsikának, hogy van ám neki egy vagy két felesleges köve, még ha nem
is a legjobbak. Elkezdheted vele a mesterséget -- fűzte hozzá --, és
te is olyan boldog leszel, mint én. No, gondolta Jancsika, én aztán
igazán szerencsés ember vagyok, hamarosan nekem is csak a tarsolyomba
kell nyúlnom, és lesz elegendô pénzem, és én is olyan boldogan
danolhatok, mint ez a köszörűs mester. Így odaadta libáját, hátára
vette a köszörűköveket, s vidáman dalolva megindult hazafelé. -- Az út
azonban hosszú volt, a meleg nap szomjassá tette. Meglátott egy út
menti kutat, odament és köszörűköveit gondosan a kút szélére tette,
nehogy bajba keveredjenek. Amint élvezte az üdítô vizet, megcsúszott a
kút peremén, és a két kô, amelyet a köszörűsmestertôl kapott, a mélybe
zuhant. Mikor Jancsika a kútban elmerülni látta a követeket, örömében
felkiáltott, letérdelt és hálát adott az Istennek azért a
szerencséért, amelyben ôt részesítette: a jó Isten megszabadította ôt
utolsó terhétôl is anélkül, hogy bárki is vádolhatná ügyetlenségéért.
,,Olyan szerencsés ember, mint én, aligha van a földön.'' -- Boldog
szívvel és immár minden teher nélkül felugrott és dalolva indult, most
már véglegesen, hazafelé. Hans im Glück -- magyarul: Szerencsés
Jancsika

     Ha már felkértetek arra, hogy írjak valamit külföldön élt
kalandos életemrôl, ezt a mesét fogadjátok bemutatkozásul. Mert
írásomban eleitôl végig a szerencsérôl lesz szó; amelyet -- olvasóim
közül a jámborabbak -- Gondviselésnek is érthetnek. Én maradok a
szerencse mellett, amely életemben ferences lelkiatyám barna nagyszélű
kalapjától, mondjuk, a wellsi szívsebész késéig terjed. (Persze Wells
alatt nem azt az országot értem, ahonnan Arany János bárdjai jönnek,
hanem egy kis felsô-ausztriai városkát, amelynek kórházában
ottfeledkezett egy világ-, azaz országhírűvé vált szívsebész.)

                         Margit körút

     De kezdjük a mesét annál a kalapnál, ahonnan ez indult. A Margit
(néhai Mártírok útja) körúttal kell kezdenem mondókámat. Ötvenegy
évvel ezelôtt volt egy ember, aki ugyan feltette magában, hogy Isten
kegyelmébôl papi pályára lép, de nem tudta elhatározni ennek
módozatát. Bizonytalanságában gyötrôdött, az idô pedig haladt 1946
ôsze felé, amikor minden rendes helyen megindul a következô évi munka.
Jó emlékű P. Szabó Szerén O.F.M. lelkiatyám megunta gyötrôdésemet.
Megszokott vagányságával elôhalászta nagykarimájú barna kalapját (amit
életemben egyszer sem láttam a fején), és megparancsolta, hogy egy kis
cédulácskára írjam fel a lehetôségeket: vagyis azoknak a
rendalapítóknak a nevét, ahova vonzódnék -- hozzátéve még egy
egyházmegyei szemináriumot is. Azt eleve kizárta, hogy ebbe Szent
Ferenc is bekerüljön. Ha valahova nem vagy való, mondta, akkor a
ferencesek közé biztosan nem! (Igaza volt.) Megtörtént a sorshúzás, és
lám Loyolai Szent Ignác nevét húztam. A következô lépés világos volt.
Kivillamosoztam a Manrézába (úgy emlékszem, egymillió adópengôs
szakaszjeggyel). A ház elôtt a kertben ott breviáriumozott Kovács
páter. Mikor köszöntöttem, még befejezte a megkezdett zsoltárt, és
minden bevezetés nélkül megkérdezte: ,,No, jön a rendbe jelentkezni?''
Eltalálta.
     Tehát itt kezdôdött a szerencsék sorozata. Mert, annak ellenére,
hogy nem én, hanem a véletlen döntött a társaság mellett, e lépésemet
soha sem bántam meg (remélem mások sem!). Végül is Mátyás apostol is
sorshúzással került a tizenkettô közé. A véletlent néha Szentléleknek
is nevezhetjük.

                           Ausztria

     Noviciátusom még Budapesten bonyolódott le, de amint megkezdtük
Szegeden a filozófiát 1948-ban, beborult az ég: drága jó
elöljáróinknak eszébe jutott, hogy a római rendfônök a tanuló
rendtársakat külföldre szánta, ha Magyarországon nem fejezhetik be
tanulmányaikat. Megindult a nagyarányú szöktetések sorozata, amirôl
már többen beszámoltak.
     Szökésem történetével nem untatom az olvasót. Csak azt szeretném
megjegyezni, hogy akkor is a Hans im Glück kísért utamon, és
felcseréltemhazácskámat nagyvilággal (?). Szerencsém volt, hogy
Nemesszeghy Elemérrel szökhettem, aki lélekjelenlétével többször
kihúzott a csávából. Szerencsénk volt, hogy a határ déli részén
szöktünk az áldott jó Láng testvér segítségével: a másik oldalon olyan
keskeny volt az orosz zóna, hogy utunkat gyalog is megtehettük. Ez
szükségesnek is bizonyult. Mert amikor Güssingben autóbuszra
szálltunk, hamarosan jött egy nem várt ellenôrzés. Útitársaink ijedten
keresték papírjaikat. Nálam csak keresztlevelem volt. A határ ott volt
két lépésre, láthattuk a tornyokat. Erre Elemér (közismerten Örezs)
plépofával felállt, és odasúgta az osztrák zsandárnak: Wir sind
ungarische Jesuiten. A csendôr utat engedett, és az orosz katona
udvariasan visszalépett a busz lépcsôjérôl. Hagyta, hogy a két
klerikusnak látszó fiatalember nyugodtan sétáljon a határ felé -- azaz
a következô utcáig, ahol uzsgyi, berohantunk az erdôbe, és ott
folytattuk utunkat gyalogosan.
     Végül is a két kimerült vándor Fürstenfeldbe érkezett (angol
zóna), szájukban még a búcsú íze. Itt jelentkeztünk a fôplébánián. Nem
mertem még németül beszélni, hanem elôvettem kulináris latinságomat,
amelyet még Gyenis atya vert belénk a Noviciátusban. Mondhatom, ezt
jobban beszéltem, mint az ottani papok. De itt is szerencsénk volt.
Elküldtek a SVD rendházába, ahol éppen P. Ôry testvére volt a
házfônök. Utunk aztán Grazon, Sankt Andrän (osztrák noviciátus)
keresztül vezetett Innsbruckba. Megkezdôdött ’nyugati’ életünk: mazel
tov!
     Mi volt a benyomásom az úgynevezett nyugatról? Nem voltam
meghatva. Az osztrák noviciátusban éppen úgy folyt az élet, mint
otthon. Az elsô három évem a rendben szűk esztendô volt. Itt se
lehetett másképp. Emlékszem, a noviciátus ebédlôjében egyszer igazi
osztrák gombóc volt ebédre. A kiszolgáló novícius ujjaival mutatta,
hogy kettôt vehetünk. Udvariasan vettem én is egyet. Alig tudtam
lenyomni. Mire a felszolgáló újfent megjelent, és ujjával ismét kettôt
mutat. Na, gondoltam, ha minôségben nem is, de mennyiségben megelôzték
az otthoniakat.
     Ez a mennyiség persze Innsbruckban -- ahol a kollégium
villaházában, Zenzenhofon gyűjtötték össze a megérkezett magyar
skolácokat -- már nem volt jellemzô. Ott inkább az volt a baj, hogy
amint többen megérkeztek, az átlag mennyiséget felöntötték vízzel;
egészen addig, amíg P. van Gestel (alias van Gestapo), a német
asszisztens -- zsebében pénzzel -- meg nem érkezett. Attól kezdve nem
panaszkodhattunk.
     A zenzenhofi siránkozás akkor kezdôdött, amikor beállított P.
Fábry, szegedi rektorunk, a szökések fômestere. Addig éltük életünket:
esténként meghallgattuk az újonnan érkezettek kalandjait, nappal meg
lassan rájöttünk arra, hogy a budai dombocskák (ahonnan származom)
alacsonyabbak, mint a Hafelekar. De Fábry atyával bevonult Zenzenhofra
a csendhallgatás és a vizsgáinkra való készület. Az innsbrucki
kollégiumba nem volt szabad bemennünk, hogy ne idegesítsük az ottani
atyákat. Az osztrák sógorok féltek, hogy ez a sok magyar skolasztikus
a nyakukon marad. Nem is oda mentünk vizsgakészületünkben, hanem a
teológiai fakultás épületébe, ahol P. Santeler készített elô bennünket
a vizsgákra. Meg is álltuk a sarat! Szerencse, hogy akkor még nem
közölték velünk az eredményt. Csak azt tudtam meg, hogy ragyogóan (?)
átestem az elsô év filozófiai anyagán és folytathatom a második évvel.
     Azaz mégse. Ember tervez (reméltem, hogy valahol máshol Európában
fogom élvezni a ,,nyugat vendégszeretetét''), de a római elöljárók
végeztek. Az egész magyar társaság útilaput kapott a lábára, és egy
meglehetôsen bonyolult utazás után a felsô-olaszországi Chieriben
landoltunk. Remek fogadtatás: nehéz, hosszú út után kismillió olasz
jezsuitával kellett ölelkeznünk, egy szót se értve dallamos
beszédükbôl. Csak a belekevert latinból tudtuk meg, hogy rólunk van
szó: Flores martyrum-nak neveztek minket, jóllehet én még sohasem
ireztem magam virágnak.

                            Chieri

     A kollégium villaházában indult el új életünk. Fábry atyánk egy
kis Magyarországot varázsolt az ún. Villa Luiginán. Közös jelszónk
volt: lappangunk; egy ige, amit remekül lehet olaszul ragozni
(Lappanghiamo -- lappangano). Itt aztán hamarosan megtudtuk, hogy elsô
évünket meg kell ismételnünk. Nem azért, mintha Innsbruckban
megbuktunk volna, hanem azért, mert kihagyódott életünkbôl az ún.
juniorátus. Ez nem más, a rossz nyelvek szerint, mint alkalom arra,
hogy a noviciátusban felszedett félszegségbôl kinôjünk, és
elôkészüljünk a hosszanti tanulmányokra. Sajnos azonban elöljáróinknak
nem volt emberük, aki a juniorátusban szokásos tárgyakat tanítsa.
Ezért zseniális ötletük támadt: igazi juniorátus helyett
megismételtették velünk a filozófia elsô évének anyagát! Innen eredt a
Jingle Bells dallamára a Chieri-i csasztuska:

     ,,Újra kezdheti, hogyha beleunt
     hátra van még egy vagy két év
     Újgimnázium
     Ujujuj, ujujuj, Újgimnázium
     Holtunk után három évig
     magánstudium

     Van ebben a csasztuskában egy rész, amely rám vonatkozik.
Valahogy így hangzik:
     Csendbe csak csendbe csak
     különben kikap
     Jelszavunk, hogy holtig tanul
     minden jámbor pap

     Mert úgy volt, hogy valaki szöges bakanccsal lerohant a lépcsôn,
ami viszont Fábry atyának az idegeire ment. Ezért az illetônek
egyszer, tetejétôl az aljáig, fel kellett mosnia a lépcsôházat. Ezt
aztán késôbb egy mikulási goutében el is játszottuk. A színpadon
megjelent Morel (akkor még Keresztény) Gyuszi, és kézállásban átment a
színen. ,,Hát ez a bácsi mit csinál?'' ,,Fél, hogy fel kell mosnia a
lépcsôházat.''
     Szerencsénk volt, hogy jó humorral tudtuk viselni az egyesület
által koncentrációs tábornak csúfolt Luiginát. Sôt nekem abban is
szerencsém volt, hogy késôbb hivatkozhattam négyéves filozófiai
műveltségemre. Igaz, hogy ezt továbbra is ,,peripatetikusan'' fejeztem
be, mert két év után Chieriben megszűnt az élet: a filozófusokat
Leuvenbe rendelték, de a teológusok P. Fábry szárnyai alatt továbbra
is a chieri-i kollégiumban maradtak. Ahogy fogadtak, ahhoz hasonlón
búcsúztattak is bennünket. Ennek hangulatát az ottani olasz teológusok
énekelték meg (úgy emlékszem, a fiatal P. Martini, a mostani milánói
bíboros is közöttük volt). Miután fájdalmasan bejelentették, hogy a
magyarok nagy része távozik, rögtön hozzáfűzték:  Ma padre Fáábry chi
non va via  o o mamma mia, oo mamma mia!

                            Leuven

     Hans im Glück, szerencsés Jancsika tovább folytatta útját, újra
hazát és nyelvet cserélt. Ennek a háttere az lehetett, hogy a rómaiak
megunták a magyar skolácok tartásdíját fizetni. Kinevezték P. Reiszet
a külföldiek tartományfônökének, és egyetlen nagy feladattal bízták
meg, amelyet a Summarium Constitutionum a második szabályában foglal
össze: ostiatim mendicare et vitam agere in quavis mundi plaga --
immár a nagyvilágban neki kellett összekoldulni fenntartásunkat. De
azért kitartottak az eredeti illúzió mellett, és a fiatal magyarokat
együtt tartották. Általános rendfônökünk ugyanis abban bízott, hogy
Ausztria felszabadulása után az oroszok Magyarországról is lemondanak,
és hazamehetünk. Hogy ez a felfogás mennyire naiv volt, azt az 1950--
1989-ig tartó hidegháború határozta meg. Így Leuvenben is nagyjából
együttmaradtunk.
     Belgiumban érdekes körülmények közé érkeztünk. Egy pár évvel 1952
elôtt P. Generálisnak személyesen kellett megjelennie saját hazájában,
hogy kibogozza egymásból a vallon és flamand jezsuitákat. Mire mi
odaértünk, Leuvenben, illetve közvetlen környékén már két jezsuita
teológiai és filozófiai fôiskola létezett. Ez a megosztódás tükrözte
az ország hangulatát. Ezt abból tapasztaltuk, hogy Leuven városában a
flamandok kerültek túlsúlyba, és ennek következtében áthúzták az utcák
francia elnevezését. Pár év múlva a francia nyelvű szekció ki is
költözött a városból Louvain la Neuve-be, ahova magukkal vitték a
világhírű könyvtár minden páratlan számú (!) példányát.
     Belgiumi rendtársaink sem voltak sokkal jobbak. A vallonok
megengedték, hogy a francia nyelvű fôiskola, Eegenhoven, kertjében a
flamandok -- hogy hetenkénti pihenônapjaikat városon kívül töltsék --
egy kis villaházat megtartsanak. Ez volt a magyar kommunitás
szerencséje. Mert ezt a villaházat kaptuk meg új otthonunknak. Mikor
megérkeztünk, át kellett alakítanunk a házat a mi szükségleteinkre.
Két nagy terem volt benne és összesen három vagy négy szoba. A
nagytermekbe Gara mester vezetésével alkóvokat építettünk (a
papundekli falak nem értek a plafonig), és az elsô emeleten egy kis
kápolnát. Így a tanév elsô felében hallgatók és asztalosinasok voltunk
egyszerre. Emlékszem, az overallra húztuk a talárist, amikor ékes
francia nyelven tartott elôadásainkra átmentünk a fôépületbe. Otthon
mindenkinek megvolt a -- maga ügyessége mértékében kiszabott --
asztalosmunkája. Én voltam a ,,hivatalos tehénkedô'', vagyis az volt a
feladatom, hogy a lefűrészelendô vagy meggyalulandó deszkákra üljek.
Másra nem voltam jó.
     Azonban a leuveni élet jó cserét hozott életünkbe. Elôször
tapasztaltuk, hogy a filozófia egész értelmes szakma. A szellemi élet
sokkal intenzívebb volt, mint amikor otthonról eleresztett tanáraink
próbáltak ennek berkeibe beavatni bennünket. Ha visszatekintek,
azalatt az egy év alatt szellemileg sokkal többet kaptam, mint az
elôzô háromban. Megismerkedtünk a tomizmus maréchali irányzatával.
Igaz, hogy Szegedrôl való távozásunk alkalmával a jó Lányi atya óvott
minket mindenféle tomizmustól (!), de én a leuvenit mégis
megszerettem. Csak évek után, amikor ,,elrontott'' az angol filozófia,
kérdôjeleztem meg az ott tanultakat. Ez alatt az év alatt
kristályosodott  ki bennem a filozófiai hajlam, amit ugyan már
Szegeden is elkezdtem művelni. Ennek eredményeként, azt hiszem, Reisz
atya egy jól sikerült licenciátusi vizsga után filozófiára szánt, és
az év vége után helyet szerzett a leuveni házban, ahol a jezsuita
doktorandusok laktak.
     No, de ismét: ember tervez és az elöljárók végeznek.
Németországban, Sankt Blasienben, szükség volt nevelôkre, azaz
prefektusokra. Ezért aztán el kellett búcsúznom ettôl a (fél)francia
világtól, Hans im Glück újfent csereberélt. Akkor ugyan bánta a
cserét, mert részint családi örökségbôl, részint pedig háborús
tapasztalataiból származóan kimondott antipátiával rendelkezett eme
néppel szemben. Német földre lépve el is határozta, hogy mihelyt az
elsô német fickó idétlenkedik, ezt ki is mutatja. Persze ebbôl nem
lett semmi. Megkezdôdött az új élet Sankt Blasienben.

                         Sankt Blasien

     Elôdjeim közül már többen is leírták az ottani nagy kollégiumot.
Akkor még igen primitív volt ott minden. Legalábbis összehasonlítva a
mostani Blasiennel. A fiúk (mert lányok még akkor nem voltak) ötszázan
voltak valami nyolc prefektussal. Nagy hálótermekben aludtak, amelyek
sarkában felépített alkóvban laktak nevelôik, akiknek saját szobájuk
nem volt, de annál többet szaladgáltak reggeltôl estig. Mekkora öröm
volt esténként, amikor a lurkókat végre ágyba raktuk, és
összeülhettünk. Ennek következtében nem sok idô maradt alvásra. Ezt az
álmatlanságot én úgy próbáltam orvosolni, hogy a rövid délelôtti
idôben kölcsönkértem tanártársaim szobáját, hogy kialudjam magamat.
Így ragadt rám blasieni becenevem: Vass Ansztázios. Érthetô, hiszen
amikor a kölykök megkezdték délutánjukat -- én éppen felkelôben
voltam.
     De Jancsika újfent szerencsésnek nevezhette magát: belejött abba
a kutya németbe, amelybôl negyedikes korában meg akarták buktatni. Mi
több: ha nincs az a két év Németországban, aligha vállalhatta volna
jóval késôbb az innsbrucki tanszéket. Amennyire lehetett, megszerettem
a németeket. Megbízható fajta, még ha nincs is humorérzékük. Sokat és
eredményesen dolgoznak, és kb. abban az idôben, amikor közöttük éltem,
történt a német Wirtschaftswunder. Valóban, újfent, a semmibôl elôállt
egy gazdag ország, amelyet a háború után a szövetségesek teljesen le
akartak építeni. Ez a gazdasági csoda aztán meg is látszott
diákjainkon. Legtöbbje újgazdag  jött, azaz ezekbôl küldték ôket a
jezsuiták szárnyai alá, mert otthon nem volt rájuk idô.
     De ezeket a fiúkat is megszerettem. Nyolcvan 12 és 13 év közötti
lurkóra kellett felügyelnem, és néha papát játszanom. Vagyis inkább
mamát, mert német prefektustársam, P. Rupp ôrmesteri fegyelmet
tartott, míg én lehettem nagyvonalú. Talán szerettek is valamelyest.
Sôt, még prefektustársaimmal is megbarátkoztam, annak ellenére, hogy
németek voltak az istenadták. Fô prefektusunk P. Moll, aki a háborúban
a katonai rendôrségnél nevelkedett, testesítette meg ezt a típust.
Reggelenként, amint megszabadultunk a fiúktól, együtt reggelizett a
prefektustársaság. P. Molltól majdnem minden reggel egy fél tucat
szabványcetlit kaptunk, különbözô utasításokkal; pl.: a hálóban csöpög
a csapból a víz; miért volt Meyer a délelôtti iskolaidôben az
internátusban? Miért maradt ki a sorból Müller, úton az ebédlô felé?
(Mert ugye a szilenciumban a fiatal németek hármas sorokban masíroztak
a vályú felé.) Utána aztán ott volt a jellegzetes német mondat: Bitte
Rückmeldung. Egyszer aztán P. Moll megunta a sok szabványcetli napi
kiállítását. Nyomtatott magának egy összefoglalót, amin minden
lehetôség rajta volt, és neki csak alá kellett húznia az éppen
megfelelôt. Ezt az új módszert Futuribilienzettel-nek becéztük, és nem
lennék meglepve, ha Molly atyánk ezeknek duplumjait rendszeresen
katalogizálta volna. Német volt az istenadta. Társaim, velem egyidôs
vagy egy kicsit öregebb tagok, megélték a háborút, és ha ittak egy
kicsit, ez volt legkedvesebb témájuk. Élményeik érdekesek voltak, de
az lett igazán érdekes, amikor két év múlva hasonló kollégák közé
kerültem a front másik oldaláról, Angliában. Ahogy otthon mondanák:
mecsoda különbség! A vesztes keserű ízű, és a gyôztes sportos emlékei!
     Mert a szerencsés Jancsika innen is tovább vándorolt. Teológiai
tanulmányaim álltak elôttem, és valahogy ügyeskednem kellett, nehogy
odakerüljek, ahova nem kívánkoztam. Érthetô módon ezek közé tartozott
a frankfurti fôiskolánk, amelynek még most is Wissen-schaftskaserne a
beceneve. Spanyolországba se nagyon húzott a szívem, pedig ott, úgy
emlékszem, volt a magyarok számára egy ingyen hely. A francia Enghien
már le volt foglalva, pedig oda szívesen mentem volna. Így aztán
elrebegtem Reisz atyának, hogy angol nyelvterületre szeretnék menni,
hiszen egészen jól tudok angolul. Hans im Glück: azt hiszem, akkor már
kellett a magyar provinciában az angoltudás. Reisz atya ezért
megpróbált elhelyezni Írországban, Dublinban. Szerencsémre ott nem
volt hely, és így kénytelen volt Dublin helyett Nagy-Britanniába,
Oxford küldeni, hogy a teológiai tudományokba az ottani jezsuiták
avassanak be. A csere boldoggá tett: igen szívesen mentem abba az
országba, amelynek gyôzelméért a háborúban annyit izgultam. Elôttem a
partraszállás, amit szerencsére Hitler elmulasztott.

                       Heythrop College

     Amikor már jócskán letelepedtem az ánglusok szigetén, egy jó
barátom, Cs. Szabó László (akivel együtt dolgoztunk a BBC magyar
szekciójában) kifejtette nekem, hogy az angolok egészen más majomtól
származnak, mint mi magyarok. Kár, hogy ezt nem tudtam, amikor
beléptem a szigetországba. Mert itt valóban minden valahogy más volt.
Még a társaságban is.
     Az angol jezsuiták például egész más egyenruhát hordtak: papi
civilt, mély kolláréval, amelyre pedig egy kabátszerű, ujjatlan
köntöst tettek, illetve az ujjak két szárnyként lógtak le a köntös
oldalán. De ez mind csak külsôség. Az angol provincia akkor érte el
számában a tetôpontot. A hivatások legnagyobb része a sok kollégiumból
jött, vagy elvétve az igen sok jezsuita plébániáról. Akkor ez érthetô
volt, hiszen csak a múlt század közepén törölték el Nagy-Britanniában
a katolikus ellenes törvényeket (addig elvben minden katolikus papot
kivégezhettek, amint ez VIII. Henrik és I. Erzsébet korában dívott).
Ezekben az elnyomó idôkben a jezsuiták vidékre húzódtak vissza --
rendszerint valami katolikusnak maradt nemesi családok védelme alatt.
Ezeken a helyeken az enyhülô üldözés idejében egy-egy kis
plébániaszerű központokat létesítettek, melyek aztán megmaradtak az
1815-ös emancipáció után is. Az iskolákat, amelyeket a megmaradt
katolikus ifjúság számára külföldön alapítottak, lassan átültették a
szigetre. Rendszerint vidéken, eldugott helyen. A XIX. században
egymás nyíltak meg a katolikus iskolák, a jezsuitáké is.
Fôiskolájukat, mint a többi kollégiumot, eldugták vidékre, hiszen ôk
is még a lappangás állapotában -- mint mi Chieriben -- élték katolikus
mivoltukat egy túlnyomóan anglikán (de nem protestáns!) országban. Úgy
hírlik, hogy valamelyik általános rendfônök Rómából rájuk parancsolt,
hogy teológusaikat végre egy városba helyezzék (mert az elsô
teologátus Walesben volt, szinte minden nagyobb várostól tisztes
távolságban). Ezt meg is tették, és boldogan jelentették, hogy
fiataljaik Oxfordshirebe költöznek. A rendfônök valószínűleg magára
Oxfordra gondolt, míg meg nem tudta, hogy az új fôiskola 15 mile-re
van északra a híres egyetemi várostól. Sejtem, hogy erre felszökött
ereiben az adrenalin. Nekem is, mihelyst megérkeztem.
     1954-ben történt partraszállásom. Egy-két nap Londonországban,
majd Oxfordban (Campion Hall: az egyetemen végzô jezsuiták lakhelye),
ahonnan aztán felhívtam Heythropot, bejelenve érkezésemet. Autóbusszal
mentem kb. 12 mile-t egy Enstone nevű faluig, ahol egy angol testvér
autóval várt rám. Egy perc alatt a kollégium területén voltunk, a
házhoz felvezetô úton, a drive-on, és mentünk, mentünk megállás nélkül
3 egész mérföldet, miközben mindig erôsebben szorult össze szívecském,
emlékezvén a Chieri nevezetű KZ-ben töltött éveimre.
     Itt nem várt olaszos fogadtatás, ahogy Chieriben tapasztaltuk. De
azért angol kollégáim mégis egészen kedvesek voltak. Mivel én voltam
az elsô magyar Heythropban (azt hiszem, P. Tüll volt valamikor
elôttem), felvágtak Magyarországról szóló történelmi ismereteikkel,
amely ôket Mindszentyre és Puskásra (!) emlékeztette. Ez utóbbi
felidézhette bennük azt a futballcsapatot, amely egy évvel érkezésem
elôtt angol pályán 6:3-ra verte meg nemzeti csapatukat. Így Puskás
kapitány neve éppen úgy belegyökerezett brit fejükbe, mint Mindszenty
kardinálisé. Talán nem is ismertek más nevet a magyar történelembôl.
     Miután letelepedtem, lassan megismertem angol kollégáim
lelkivilágát. Általában csendesszavúak (ami igen eltért a német
ôrmesterstílustól), és idegenekkel nem nagyon barátkozók. Vagyis
mondjuk így, nagyon sok idôbe tellett, míg kollégáim George-nak
kezdtek szólítani. Addig Mr. Vass voltam, ahogy ott a még fel nem
szentelt skolasztikusokat nevezik. De amikor elkezdôdött a
keresztnéven szólítás, tudtam, hogy elfogadtak, sôt a maguk módján
barátságba is kerültünk, ami még máig is tart.
     Nem úgy volt, mint Leuvenben; mert itt aztán nem nagyon találtam
zsongó szellemi életet. Valljuk be, kényelmesen éltek. Délelôtt
elôadások, amelyek elôtt -- ugye -- el kell olvasni Times-t vagy a
Daily Telegraph-ot (ez szent kötelesség). Lunch után, azt hiszem
mindenki, eltűnt a kollégium nagy parkjában. Én azokkal mentem, akik a
golfpályát tartották karban. Utána aztán ki-ki igyekezett a maga
clubjába délutáni teára. (Club alatt a parkban felépített kis
kunyhókat értem, ahol különben a villanapokat is töltöttük.) Tea után
aztán kötelezô volt a fürdés, nehogy szagunk legyen az esti elôadáson
(!) és az azt követô dinneren. Az esti idôben aztán csak a túlbuzgók
dolgoztak. Nem sok idô jutott tanulásra, legalábbis azoknak, akik
ehhez a napirendhez ragaszkodtak. Viszont egy nagyszerű intézményük
volt az ún. dies studii -- elôadások nélkül. Anglia egyik legnagyobb
teológiai könyvtárában, ha valaki akart, nagyon sokat tanulhatott. Én
ezt aztán jól ki is használtam.
     Visszanézve a heythropi idôkre, azt hiszem mondhatom, hogy a
Társaságban az ott töltött elsô két év a legboldogabb éveim közé
számít. (Igaz, hogy ezt nem szabadna mondanom. P. Kardas, szegedi
spirituálisunk, talán megróna érte. Úgy hírlik, Szegeden valaki a
kollégák panaszkodott  neki a lelkivezetés idején, hogy igencsak
boldogtalan. Mire Kardas: ,,Izéba is'', hát azért jött a Társaságba,
hogy boldog legyen?). Mindehhez hozzájárult az is, hogy második
évemben ott kezdte teológiáját Nemesszeghy Elemér (alias Örezs),
akivel igencsak összekötött a sors, hiszen már szökésünktôl kezdve jó
barátok lettünk. (A mi idônkben egy ilyen kapcsolatot amicitia
particularisnak neveztek. Az újabb divat az elôbbit elfeledve, a
rendtagokat ,,barátoknak az Úrban'' nevezi. Tempora mutantur...) Ugyan
harmadik évemet megzavarta a magyar forradalom, ami önmagában is
izgalmas volt, de annál jobban örültem, hogy két új magyar
csatlakozott a heythropi klubba: Babos Pista és Elemér öccse, Ervin,
akivel egészen Innsbruckba való áthelyezésemig együtt viseltük a
magyar bujdosók terheit. De ez akkor még messze volt. 1956/57 azért
bizonyult nehéznek, mert annyi év után szembe kellett néznem
hazámfiaival: több mint egy hónapig tolmácsoltam a magyar
menekülttáborokban. A baj az volt, hogy a menekültek java hamarosan
megtalálta a maga életét, ránk csak  az alja maradt. Egyik
osztálytársam, aki szintén a menekültek között élt egy darabig, azt
mondta, halvány segédfogalma sem volt arról, hogy ilyen típusok is
léteztek hazánkban. Mikor végre, majdnem húsz év után
,,haza''látogattam, ilyen emberekkel is találkoztam.
     Különben ugyanebben az évben szenteltek pappá. Szentelésemre --
csodák csodája -- kiengedték édesanyámat is, aki aztán többször
meglátogatott Angliában, majd Innsbruckban is. Nagy örömömre 1957-ben,
anélkül, hogy erre térítgettem volna, evangélikus hitrôl konvertált.
Pappá szentelésem óta 40 év telt el. Eleinte furcsa volt ez a
változás. Akkoriban olvastam egy amerikai pap írását ,,Everybody Calls
me Father'' -- és valóban az akkori angolszász világban ez így is
volt. Társaim, akikkel hosszú órákon keresztül jártunk a golflabda
után (mert, ugye, a golf nem más, mint egy elrontott séta), minden
formaság nélkül George-nak szólítottak. Most hirtelen Father lettem.
Eleinte végigfutott a hátamon a hideg, de aztán lassan megszoktam a
papi renddel járó másállapotomat. Egészen a zsinat utáni idôkig,
amikor ez a formalitás ugyancsak megváltozott. Jobb így, ahogy most
van.
     Még szentelésem elôtt egy kis változás történt életemben. Újfent
Hans im Glück. Az angol provincia átvett és meghívott, mint késôbbi
teológiatanárt. Ez feltételezte a kollégium szellemi életének
fejlôdését is. Új tanulmányi fônököt kaptunk, P. Brinkman személyében,
aki azzal, hogy több (fôként belga) tanárt hívott Heythropba
vendégelôadónak, és mindig több kapcsolatot vett fel az oxfordiakkal,
alaposan emelte Heythrop szellemi nívóját. Szerette volna, hogy a
vidéki úriemberekbôl valóban teológusok legyenek. Az én meghívásom is
ennek a programnak köszönhetô. A meghívás teológiára szólt, jóllehet
eddig filozófiára készültem. Visszatekintve, ez is szerencsés volt,
pedig akkor megijedtem tôle, és alkudni kezdtem. Végül is, abban
állapodtunk meg, hogy fôként azokat a teológiai ágakat fogom tanítani,
amik a filozófia határán mozognak, sôt átvehetem a természetes
istentan elmélyítô kurzusát a filozófiai karon. Akkor azonban az alku
még csak a medve bôrére ment, mert a medvének még egy-két akadályt le
kellett küzdenie.
     Elôttem voltak még végsô szigorlataim, az úgynevezett grádus
vizsga, ami meglehetôs befolyással volt arra, hogy milyen társadalmi
rétegbe kerülök a Társaságban. (Hála Istennek, ma már ez nem így
fest!) No, meg el kellett végeznem a harmadik próbaévet. A vizsga
sikeres volt, és -- visszatekintve -- a harmadik próbaév is. Így aztán
újra útilapu volt a lábamon, és elindultam a wellsi [!] bárdok országa
felé, ahova az angol provinciában a harmadik probációsokat küldik.

                    Saint Beuno-tól Rómáig

     St. Beuno’s College, az angol provinciának valamikor teologátusa,
akkor már csak az öreg rendtagoknak, valamint a fiatal probációsoknak
volt otthona. Ez utóbbiak itt teljes tíz hónapot róttak le (nem úgy,
mint most) ebben az elkülönítôben. De itt is szerencsém volt. Akkor
nevezték ki az új terciás mestert, az instruktort, egy végtelenül
szent, de szimpatikus és különc ember személyében, akit mindannyian
igen nagyra becsültünk. Az öreg atyák, akik a ház másik kommunitását
képviselték, meg is jegyezték maguk között (ahogy valaki hallotta):
,,Valami nem stimmel ezzel az új instruktorral. A terciások nagyon
boldog benyomást keltenek.'' Hát azok is voltunk. Elôdjérôl, aki
szintén a házban lakott, mesélik, hogy amikor a probációsok
kiverekedték tôle, hogy a katolikus sajtóhoz hozzájussanak, megengedte
a két katolikus újság közül az egyik, a legkonzervatívabb olvasását.
(Mert ugye,  harmadik probációban nem illik újságot olvasni!) Mikor
pedig a tagok képviselôje kérte, hogy a másikat is olvashassák, a
felelet ez volt: ,,You can’t have everything'' ,,Mindent azért nem
kaphattok meg!''
     Szobám az épület toronyszerű részében volt, és ha véletlenül szép
volt az idô, szemlélhettem az ír tengerben lenyugvó napot. Ez meg is
ihletett annyira, hogy még verset is írtam róla. Azelôtt is verseltem,
de itt jött rám igazán ez a betegség, amit aztán öregebb fejjel fel is
adtam. Nem tudom, hogy van a többi jezsuita költô ezzel, de nekem
mindig akkor jött a verselési ihlet, amikor egy kicsit szerelmes
voltam -- még ha csak egy tájba is. Ehhez az állapothoz viszont a
nagyvilágnak semmi köze -- magánügy. Ezért nem óhajtottam soha
versikéimet nyilvánosságra hozni.
     Annál inkább szerettem volna még a harmadik probációban
megindítani írói mivoltomat. Boros Laci segítségével (akivel a
noviciátus óta egészen haláláig szoros barátságban voltam) felfedeztem
Teilhard de Chardint. Akkor még csak kéziratban adtuk egymásnak
írásait. Én a lelkiségét dolgoztam ki a Milieu Divin alapján. A
harmadik probációban nem engedték, hogy közöljem. (Ott is, miként úgy
látszik, most a magyar provinciában, szigorú volt a cenzúra.) Csak két
év után jelent meg német és angol nyelven. Jólesett, amikor de Lubac
atya gratuláló levelet írt. Ilyesmit azóta se kaptam rendtársaimtól --
nálunk nem szokás egymást dicsérni, de kritizálni annál inkább
ildomos.
     1959 kora nyarán aztán vége lett a probációnak. Hans im Glück
útja Róma felé vezetett. Még nem tudta, hogy ott mily cserelehetôség
ajánlkozik. De feltöltve a harmadik probációban felszedett kegyelmi
energiával, nekilendült az útnak.

                             Róma

     Bevallom ôszintén, nem lettem, és még most sem vagyok az örök
város rajongója. Kérem, senki se haragudjon ezért. A szigorúan két
évet, amit ott töltöttem, János pápa zsinatára való lázas készülôdés
foglalta le. Félreértések elkerülése végett: a készülôdést én csak
kívülrôl szemléltem. A rómaiak, mindenki tudja, be voltak ijedve.
Gyorsan összehívtak egy Róma egyházmegyei szinódust, hogy ez mintaképe
legyen a majd meginduló vatikáni zsinatnak. Parturiuntur montes et
nascitur ridiculus mus. Az a baj, hogy e nevetséges egérkének
(ridiculus mus) a levét a római klerikusok itták meg. Elôíratott újból
a papi kalap viselete (amit még Fejér atyánk ,,pökedelem-kalapnak''
nevezett el) -- bár ezt az idegenek közül kevesen hordták. De nekik is
magukkal kellett hordaniuk legalább egy kalapszimbólumot. A szinódus
rendelkezése szerint klerikusok még paróchiális moziba se járhattak.
Éppen úgy, mint az ostiai tengerpart, felfüggesztés terhe mellett,
tiltva lett légyen. Maradt hát az undorító látvány: a klerikusoknak
rendezett mozielôadásokról kitóduló különbözô korú csuhások, akik így
tömegben egészen gyerekesen viselkedtek. Hogy aztán ez a római
szinódus mennyire lett a vatikáni zsinat példaképe, azt döntse el a
kedves olvasó. Én már akkor eldöntöttem és lélekben túlléptem a
klerikális Rómán.
     Doktori disszertációmra központosítottam minden energiámat, és
amint csak az egyetemi munka engedte, rohantam vissza új hazámba, a
szigetországba. Ott, Rómában, kerültem mindent, ami a klerikális és
triumfalisztikus egyházra emlékeztetett. Szerettem bosszantani
kollégáimat. Pl. egy délutáni séta után: ,,Emberek, ma délután
felfedeztem Rómában egy templomot'' -- ??? -- ,,Igen, a via Veneto
elején egy kis kápolnát. És ha hiszitek, ha nem, ott még imádkozókat
is láttam!'' De mondhatom, a latin Róma és emlékei lenyűgözôek voltak.
Akkor azt a merész kijelentést is megkockáztattam, hogy valamikor
azért majd szeretnék visszatérni Rómába -- lehetôleg protestáns
turistaként. Ez persze csak  meglehetôsen rossz tréfa volt, már csak
azért is, mert szándékom (hála az égnek) nem így telt be.
     Róma iránti ellenszenvem ellenére valahogyan mégis elkészült a
disszertációm, amelyért átböngésztem az egész Szent Tamást, hogy
megállapítsam, milyen módszerrel használja teológiai írásaiban a
Szentírást. A tézist, egy kis késéssel, megvédtem -- és uzsgyi
véglegesen vissza Nagy-Britanniába. Római tartózkodásomat szívesen
cseréltem fel az új életformámra: a teológiai tanárságra.

                Oxford megyétôl Londonyországig

     Szerencsés Jancsika életének további szakasza, ami ugyan majdnem
olyan sokáig tartott, mint korábbi élete Magyarországon, vagy
ismeretes, vagy ha nem, annyira unalmas, hogy alig érdemes a provincia
annaleseibe feljegyezni.
     Már 1961 januárjában mint újdonsült Doctor Divinitatis (ahogy
Oxfordban mondják) megkezdtem a tanítást. Elsô órámat, amelyet a
házasság teológiájáról tartottam az ún. nagy-dogmásoknak, még most sem
felejtettem el. Az órahallgatás akkor még kötelezô volt. Be is
csôdültek elsô órámra a tagok -- lehetôleg a hátsó sorokba. Elôttük
egy nagy rakás könyv, emögött -- ahogy azt hallgatókoromból ismertem -
- egy izgalmas detektívregény (angolul bloods vagy whodonit) vagy jobb
esetben, valami vizsgakészületi anyag. Mondhatom, felemelô volt.
Tanárságom utolsó elôadásáig bosszantott a hallgatók mindig csökkenô
száma, vagy ha azt láttam, hogy mással foglalkoznak: sosem tudtam
megszokni, hogy ez utóbbiakat egy egész órán át zavarnom kellett. Az
idôk folyamán azonban beláttam, hogy ez hivatásunkkal járó handicap,
és megtanultam örülni annak, ha valaki igazán érdeklôdést mutatott.
     Ezzel nem akarom angol teológusaim jóhírét elrontani. Amikor
elkezdtem a tanítást, ezek a szerencsétlenek már majdnem mind átlépték
harmincadik életévüket, két év noviciátus, három év filozófia, két év
pedagógia, sokaknál három-négy év egyetem Oxfordban vagy Londonban,
plusz két-három, sôt négy év valamelyik kollégiumban -- és aztán
vissza Heythropba, amelynek nívójától, összehasonlítva a londoni vagy
oxfordi egyetemmel, már eleve borzadtak. De ahogy ôk kibírták a négy
évet, nekem is ki kell bírni eme lelkesítô foglalkozást legalább
életem végéig!
     Heythrop parkjában volt a környékbeli jezsuiták temetôje. Most is
emlékszem rá, annyira jellegzetesen angol volt. Ôk nem ismerik a
sírhantot: gyönyörűen gondozott pázsit, szürke kôszarkofágokkal. Az én
idômben el is temettünk egypár kollégát, s így kb. ki tudtam
számítani, hogy az én sírkövem merrefelé lesz. De hát nem így lett,
mert Hans im Glück-nek  tovább kellett vándorolnia. Heythrop Kollégium
Oxford megyei nyugalmát, a kellemes gentry életet golffal, tenisszel
és krikettel, a nyugodt tanulmányokat Anglia legjobb teológiai
könyvtárában fel kellett cserélnie a világváros lüktetô életével, és
egy nagy világegyetem szervezettségével.
     Mindezért a II. vatikáni zsinat volt felelôs. Ez dobta ugyanis
köztudatba az ökuménét -- nemcsak nekünk, hanem más vallású (fôképp
anglikán) testvéreinknek is. Így megtörtént Nagy-Britanniában a csoda:
a reformáció óta elôször egy állami egyetem egy katolikus kollégiumot
is meghívott kebelére. Már a zsinat elején kezdtük Heythropot
átszervezni: szerettünk volna végre Angliában elindítani egy katolikus
egyetemet, amely legalábbis a teológiával kapcsolatos tárgyakban a
többi egyetemmel versenyképes lenne. Ezt az ,,egyetemet'' Oxford
megyében terveztük, Heythropban. A parkban volt elég hely
(természetesen a golf és a krikettpályán kívül) más szerzetesek,
egyházmegyés szeminaristák lakhelyére. Az építkezések meg is
kezdôdtek. Egy ilyen kollégium fel is épült, és egyik-másiknak már
megásták alapjait -- és akkor beállt a válság. Nem kell többé
katolikus egyetem (ami úgyis csak a római Gergely Egyetem függeléke
lett volna), hanem fogadjuk el az állami egyetem hívását: Oxford,
Manchester vagy London fogadta volna be fôiskolánkat a többi, az
egyetemet összetevô kollégiumokkal egyenlô rangban. Mi Londont
választottuk, és 1970-ben elhagytuk szép Oxford megyét London kellôs
közepéért. Sem én, sem angliai kollégáim nem bántuk meg ezt a lépést,
ki tudja nem lett volna-e jobb Magyarországon is így, amikor az Eötvös
hívása ellenére kierôszakoltatott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem.
Chi lo sa. (Jó lenne, ha még mindig Heytrhopban  lennénk teológusok,
és P. Ôrsy még biflázná az angol jogot Oxfordban. Akkor ugyanis mindig
azt mondtuk magunk között: ,,Sebaj, az Ôrsy majd megmagyarázza''. Ô
talán ezt is meg tudná magyarázni.)
     Új kollégiumunkat a Holy Child apácáktól béreltük, és szorosan
együttműködtünk a King’s College anglikán teológiai karával.
Mondhatom, hamarosan a katolikus Heythrop College minden szempontból
vezetô szerepbe jutott. De valójában ennek a teljes kibontakozásnak
már nem voltam tanúja. Hat év londoni tanítás, kutatás, írogatás után
Hans im Glück újfent döntés elôtt állott. Innsbruckban megürült egy
tanszék az én szakmámban. A híres P. Rahner utódját, itt nem
részletezendô okokból, kimarta az akkori innsbrucki püspök, és
dogmatikus kollégája nyugalomba vonult. A jezsuita fakultás ott állt
megfürödve. Igazában senki sem kényszerített arra, hogy elfogadjam a
meghívásukat. Viszont az én státuszom Heythropban szinte feleslegesnek
tűnt. Ugyan a londoni egyetem átvett, mint rendes tanárt, de
kollégiumunkban hárman voltunk a dogmatikának megfelelô Christian
Doctrine szakra (ami ott másodrangú volt). Sôt, két fiatalt képeztek
ez alatt az idô alatt ugyanerre a szakra. Innsbruckban pedig senki.
Így hát egyéves huzavona után, megfontolva az innsbrucki állás anyagi
elônyeit is (állami fizetés, asszisztens és titkár stb. stb.),
elfogadtam a hívást. Így került szerencsés Jancsika újfent Közép-
Európába, nem messze egykori hazájától.
     Mert minden látszat ellenére átköltözésem szerencsés volt. Bár
eleinte nem úgy nézett ki: a világvárosból egy kis provinciális faluba
(ami ugyan Európa szívében fekszik): a brit világpolgárok körébôl a
közép-európai kispolgárság klasszikus hazájába, és így tovább. De ezt
a cserét sem bántam meg. Soha nem tudtam, illetve nem is akartam
beleilleszkedni új provinciámba -- elég volt nekem az angol, ahol
mégis legalább három jezsuita generáció kiképzéséhez én is valamit
hozzáadtam. Innsbruck túl nagy volt ahhoz, hogy hasonló benyomásaim
legyenek: a jezsuita skolasztikusok száma elenyészô.  Nos, meg aztán
mindig jobban fejlôdött az Anima Una meg a Cor unum egysége a magyar
otthoni és a külföldi jezsuiták között -- ez jobban érdekelt, mint az
osztrák provincia. A régi szimbiózisban 1907 elôtt úgyis a
nagyprovincia keleti fele volt inkább életképes (kérdezzétek meg
Szilas Lacit!)
     Mindezek ellenére egyre jobban éreztem itt magamat. Amíg
egészségem bírta, lelkesen jártam a nagy hegyeket. Elég sok kapcsolat
alakult ki az itteni papsággal, a kis létszámú szeminaristával,
akiknek többször adtam lelkigyakorlatot, sôt azokkal a teológusokkal,
akik az egyházmegye szemináriumát elhagyták, de tudatosan egyházi
pályán maradtak. Sejtem, hogy nem az itteni klérus kezében van az
egyházmegye jövôje, hanem ezek a fiatal, lelkes, nyílt, egyházhű, de
laikus keresztények fogják az itteni egyházat a jövô felé terelni.
     Heythrop--London--Innsbruck. Tulajdonképpen mindenütt ugyan- azt
csináltam. Tanultam és tanítottam, kutattam és írtam -- még ha
aránylag keveset is. Volt egy pár jó ötletem, ami egyeseknek tetszett
is. Nekifogtam, és immár 25 éve próbálom Karl Rahner teológiáját egy
angolszász közönség elôtt ismertetni. (Amikor elkezdtem, óva intettek
attól, hogy errôl Pannonhalmán élô pátereinknek beszámoljak. A már
említett P. Kardas szemében Rahner volt a fôeretnek a katolikus egyház
kebelén), hogy azután kizsigerelhessem vagy behelyettesítsem saját
korlátolt bölcsességemmel. Az ebbôl való negyedik kötetet most adtam
le 1997-ben, az utolsó pedig majdnem kész. Sôt, talán az a tréfás
mondás is beválik, amit akkor mondott egy angol kollégám, amikor az
elsô kötet megjelent Understanding Karl Rahner cím alatt: ,,Lesz majd
idô, amikor valami fiatal teológus megírja az Understanding George
Vass-t.'' Igaza volt, sokszor én sem értem magamat. De mit tesz Isten,
a minap jelentkezik egy fiatal teológus a Fülöp-szigetekrôl, aki az én
Rahner-kritikámat akarja feldolgozni (és valószínűleg kritizálni):
talán ô majd megérteti velem azt, amit írtam. Ha könyvem nem is lett
nagy siker, valami mégiscsak vigasztal: a következô évek tudományos
munkáinak lábjegyzeteiben megemlített irományom fogja nevemet halálom
után egy darabig megôrizni. Nekünk, akik a tudományos életre
ítéltettünk Jézus szent társaságában, ez az egyetlen emberi ambíciónk:
lábjegyzetként tovább  élni.
     Hosszanti iratomnak majdnem végére értem, de talán még valami
hiányzik. Magyar kollégáim, akik mint én, a bujdosók kenyerét ették,
ha nem is mind, beszámoltak csodálatos apostoli tevékenységükrôl.
Hálát adtam a jó Istennek érte, illetve értük. Én megközelítôen sem
tudok hasonlót felmutatni. Igaz, hogy jártuk annak idején N. Ervinnel
az angliai magyarokat, kiegészítve Msgr. Ispánki, az ottani magyar
lelkész fáradalmait. Ô ott egyedül volt egész  Nagy-Britanniára. kint
élô magyar papok erre nem vállalkoztak, hiszen ott nem fizette meg
ôket senki. Így mi megtettük, amit megtehettünk. De úgy érzem, ez sem
volt igazán apostoli munka, hiszen nem volt ránk szüksége igazán az
ottani magyaroknak. Egyszerűbb munkásemberekbôl álltak a kis magyar
közösségek. Tagjai fôképp csak azért jöttek a kéthavi magyar misére,
mert hát megszerették a ,,fiatal'' tisztelendô urakat (Ispánki volt az
öregúr). Egyszer meg is mondták úgy mise elôtti vagy utána
poharazgatás közben: ,,Gyertek  le egyszer (mert minden férfivel
tegezôdtünk) soron kívül Birminghambe. Disznót ölünk -- Nem fontos az
a mise.'' De azért tisztességbôl majdnem mind ott volt. Talán ragadt
rájuk valami. Ha együtt voltunk Ervinnel minden kiszállásunk
fáradalmát azzal abreagáltuk, hogy visszafelé az autóban ülve
rázendítettünk a magyar himnuszra ,,megbűnhôdte már e nép...''
     Szép lenne, ha mint oly sokan jezsuita kollégáim közül,
beszámolhatnék sikeres lelkigyakorlataimról -- vagyis azokról, amiket
életemben vezettem. Itt be kell vallanom, hogy soha nem tudtam a Szent
Ignác-i lelkigyakorlatok rajongója lenni. Ez persze nem a szent
alapítónk hibája, hanem az enyém. Vagy talán azoké a lelkigyakorlat-
mestereké, akik nekünk a  noviciátustól kezdve végig kiképzésünkön
keresztül a lelkigyakorlatokat ,,prédikálták''. Tudom, már Angliából
is, és fôként Jálics Feritôl, hogy ez a hozzáállás immár nem divat. De
amikor elkezdtem nôvér közösségeknek lelkigyakorlatokat adni, ijedten
tapasztaltam, hogy mennyi kárt okoztak elôdeim, akik nekik a Szent
Ignác-i lelkigyakorlatokat prédikálták. Errôl a gyóntatószékben
gyôzôdtem meg, és utána csak nagyon félve nyúltam Ignác atyánk
lelkigyakorlatos könyvecskéjéhez. Immár elértem a nyugdíjas,
emeritusi, éveimet. Talán még lesz idôm arra, hogy ezt a hiányt
pótoljam, amit már régen meg kellett volna tennem. De arra kérném a
társaságot, hogy csak a lelkigyakorlatokra kiképzett jezsuitákat
engedjenek az ájtatos vagy érdeklôdô publikummal foglalkozni.
     Talán maradt még egy téma, amit meg kellene említenem. A
szerencse úgy hozta, hogy a betegségekbôl ne maradjak ki. Ha
szerencsés Jancsikának nem jutott ki az üldöztetés, a börtön, a
disperzió és egyéb kegyelmi csapásokból, hát miért ne küldjünk egy kis
betegséget a nyakára? Az utóbbi tizenöt év alatt ez meg is történt. De
végül, minek részletezzem, hogy mi minden ért -- ez a világ
legunalmasabb témája. Majd egyszer elmondom barátaimnak az immár
tradícióvá vált karácsonyi levelemben. Ezt most csak azért hoztam elô,
mert valahogy be kell fejeznem eme hosszú írást. Ugyanis az elején azt
mondtam, hogy Hans im Glück szerencséjének sorozata egy nagykarimájú
ferences kalaptól a wellsi szívsebész késéig tart. 1997 márciusában
négy új bypasszt kaptam szívem mellé. Manapság ez már rutinműtét, de
valahogy mégis pontot tett eddigi vándorlásaimra. Ne kérdezzétek,
hogyan. Végeredményben mindig a halál felé vagy ennek közelében élünk,
de egy ilyen operáció alkalmával kifejezetten. Szerencsés Jancsika
barangolásaiból, a sok-sok csereberébôl egyszer fel kell állítanunk az
egyenletet.
     Ahogy a mesében a csereberék sorozata mindig lejjebb szállt az
értékskálán, míg a végsô csere a semmiben oldódott fel, annál inkább
fokozódott szerencsés Jancsika öröme. Magyar nyelvét elcserélte ugyan
egy jó pár másikkal, minek következtében már egyiken sem tud
tisztességesen sem írni, sem beszélni, még magyarul sem. Hazáját ugyan
a trikolort lobogtatva elhagyta, helyette két újabb nemzet adott neki
útlevelet. Amikor ötven éves lettem, valaki egy üvegfestményt
ajándékozott szobám falára három állampolgárságom ábrázolására. Ugyan
ott van középen az Árpádok négy folyója a hármas halommal (ami már nem
magyar!), de körül van véve az egyesült királyság három oroszlánjával,
valamint arany lantjával és természetesen az osztrákok sasával, amely
béklyói láncát éppen ketté törte. Nos, amikor egy német kollégámnak
ezt büszkén megmutattam, megjegyezte: ,,Ez ugyan csodálatos, de
valójában hazád (eine Heimat) már nincsen.'' Igaza volt.

     Azaz mégsem. Hans im Glück, üres kézzel, immár minden teher
nélkül és vígan folytathatja vándorútjának hátralévô éveit igazi
hazája felé.
========================================================================
Weissmahr Béla: A világ különbözô tájain


     A magyar--osztrák határt P. Rozmán János segítségével 1956.
november 25-én léptem át Nagy Ferivel és a piarista Mustos Pistával
együtt. Csak sokkal késôbb tudtam meg, hogy P. Rozmánt amiatt, hogy
magyar skolasztikusokat átsegített a határon, három hónapra lecsukták.
     Bécsbôl Nagy Feri és én megírtuk P. Varga Andornak, hogy eddig
milyen tanulmányokat végeztünk, majd az osztrák provinciális, P.
Pinsker, Sankt Andräba küldött minket, ahol a kiszökött magyar
skolasztikusok gyülekeztek. Itt kaptuk meg már december elején a
levelet, hogy P. Matyasovich és mi ketten Maastrichtba megyünk
teológiára. Erre a hírre a Sankt Andräban a terciáját végzô négy
holland páter nagyon belelkesedett, és rögtön meg is kínáltak
cigarettával mondván, aki Hollandiában nem dohányzik, az kirekeszti
magát a kommunitásból. El is szívtam életem két elsô cigarettáját és
nagyon rosszul aludtam. (Hollandiában eleinte valóban
,,kötelességbôl'' dohányoztam egy kicsit, amíg rá nem jöttem, vannak
hollandok is, akik nem szívnak; erre én is abbahagytam ezt az
aszkétikus gyakorlatot.) December 13-án érkeztünk meg hárman
Hollandiába, és 15-én már a maastrichti teológián voltunk.

                           Hollandia

     A szegedi két év szeminárium, a disperzióban letett ,,de universa
philosophia'' és a két év budapesti Hittudományi Akadémián elvégzett
tanulmányaim alapján a másodév teológiára kerültem. Eleinte kicsit
sajnáltam,  miért nem kerültem angol vagy francia nyelvterületre, és
hogy miért kell ezek helyett (melyekbôl már tudtam valamit) a
hollandot megtanulnom, de ezen nagyon hamar túltettem magamat. Most
pedig áldom a Gondviselést, hogy ez így alakult. A maastrichti
teológián megismerkedtem számomra újfajta gondolkodásmóddal. Szegeden,
majd a disperzióban és a budapesti Akadémián is teljesen az
újskolasztika szellemi légkörében mozogtam. Ennek világos,
fegyelmezett fogalomrendszere tetszett ugyan nekem, de azért már akkor
éreztem, hogy a világos fogalmak sokszor inkább elkendôzik, mint
megoldják a problémákat. A maastrichti teológia spekulatív traktátusai
(fôképpen P. Felix Malmbergnek a teóriája az egyházon belüli reális
egységünkrôl Krisztussal, az ô spekulatív krisztológiája, a
hitaktusról szóló traktátusa, azután P. Piet Smuldersnek teremtés- és
kegyelemtana) számomra elôször hallatlan kihívást jelentettek, mivel
ezeket a gondolatokat nem tudtam az addig ismert keretben elhelyezni.
Hamar észrevettem, hogy ezek mögött egy számomra ismeretlen filozófiai
gondolkodás áll. Ezért azután évfolyamtársaimtól elkértem a nijmegeni
Berchmaniánumban tanított filozófiának a jegyzeteit, melyek egy új
világot nyitottak meg számomra. Amit megismertem, az egy hegeli
inspirációjú skolasztikus filozófia volt. Ez a filozófia, véleményem
szerint, sokkal jobb volt, mint az, amit akkoriban Pullachban
tanítottak. De a holland jezsuita professzorok -- sajnos -- nem voltak
olyan szorgalmasak, mint német kollégáik (de Vries, Lotz és Brugger),
csak nagyon keveset publikáltak, és ezért gondolataik nem váltak
ismertté. E mögött a filozófiai gondolkodás mögött egy zseniális ember
állt, P. Piet de Bruin, aki 1929-tôl 1935-ig tanított a holland
jezsuiták nijmegeni filozófiáján, és akit 1935-ben (mivel akkoriban
túl modernnek találták) eltiltottak a tanítástól. Gaston Fessarddal
együtt azok közé tartozott, akik jól ismerték a német idealizmust,
fôképpen azonban Hegelt. Amit a leuveni jezsuiták (Pierre Scheuer --
aki 14 évi tanítás után szintén ,,ne doceat''-ot kapott -- és az ô
művét folytatva Joseph Maréchal) Kantra (és Fichtére) vonatkozóan
megtettek, azt tette meg P. de Bruin Hegellel. Miután ôt eltiltották a
filozófiatanítástól a szociológiába dolgozta be magát, és ezen a téren
hollandul írt néhány jelentôsebb művet. Amikor Maastrichtba érkeztem,
P. de Bruin ott volt a tanárok között mint akkoriban már emeritált
professzor, aki elôzôleg néhány éven át a morálisnak a ,,de iustitia''
részét tanította. Az elôbb leírt összefüggéseket akkor még nem
ismertem, és ezért, no meg azért is, mert holland tudásom eleinte
gyatra volt, nem kerestem fel ôt. A történet azonban ott folytatódik,
hogy P. de Bruint 35-ben ugyan eltiltották a tanítástól, de a hat év
tanítási ideje alatt volt néhány nagyon tehetséges tanítványa (ezek
közé tartozott P. Martinus van der Bercken, akivel Indonéziában
ismerkedtem meg, és akitôl információim jó része származik), akik a
háború után tanárok lettek a nijmegeni jezsuita filozófián, és akik
gondolatait valamennyire kidolgozták és rendszerbe öntötték. -- Még
egy másik -- szerintem -- igen jentôs filozófusról kell beszámolnom,
akinek írásaival szintén Maastrichtban ismerkedtem meg, és akit a
holland--flamand nyelvterületen kívül szinte egyáltalán nem ismernek,
és ez a flamand domonkos D.M. de Petter, aki Schillebeeckxnek volt a
tanára. Nem nagyszámú, de igen eredeti írásai számomra nagy
inspirációt jelentettek. Amikor halála után kiadták
metafizikajegyzeteit, már Münchenben voltam, és ezekbôl is sokat
okultam.
     Jövendô sorsom alakulása szempontjából fontosak voltak 1957
júniusában letett dogmatika és morális vizsgáim. Mivel Budapesten
Takács József professzornál megszoktam, hogy az anyagot meg kell
tanulni, azért tisztességesen elôkészültem ezekre a vizsgákra. Mivel
akkoriban még jól tudtam latinul, hollandul pedig még csak döcögve,
azért a vizsga ideje alatt folyékonyan beszéltem, és így nagyon jó
vizsgaeredményt értem el. Ez a tanárokat nagyon meglepte. E meglepetés
megértéséhez tudni kell, hogy a kb. 70 jezsuita teológus között Nagy
Feri és én a legfiatalabbak között voltunk, tekintve, hogy az ott
tanuló jezsuiták többsége tanári szakot végzett, mielôtt teológiára
került volna, és így idôsek és a tanulásban kifáradtak voltak, minek
következtében vizsgaeredményeik nem voltak túlságosan jók. -- A
vizsgaeredményeim alapján ajánlották azután az ottani tanárok, hogy a
teológia befejezése után valamelyik skolasztikátusban tanítsak. Ennek
az ajánlásnak a konkretizálását az 1957-ben megtartott 30. általános
rendi gyűlés hozta meg. P. Kester, a röviddel azelôtt megalakult
indonéz viceprovincia provinciálisa ott találkozott P. Varga Andorral
és megkérte ôt, hogy nem tudna-e valakit a sebtében felállítandó
yogyakartai jezsuita teológiára tanárként adni. P. Varga Andor rám
gondolt, és amikor az általános rendi gyűlés után hazafelé tartott,
meglátogatott Maastrichtban, és megkérdezett engem ebben az ügyben. Én
szívesen beleegyeztem. Indonéziában ugyanis az volt a probléma, hogy
holland misszionáriusokat már nem engedtek be, mivel Szukarno
összeveszett a holland kormánnyal. Ô tulajdonképpen minden holland
állampolgárt ki-utasított, kivéve a misszionáriusokat. Ezekkel szemben
ugyanis nagyon jóindulatú volt, tekintve, hogy amikor ôt mint a
függetlenségi mozgalom egyik vezérét a 20-as és 30-as években a
holland gyarmati kormányzat újra meg újra a távoli szigetekre
internálta, a misszionáriusok sok mindenben segítették. Akkoriban
azonban még nagyon sok holland skolasztikus volt Indonéziában, aki még
nem végzett teológiát. Ezeknek megvolt a tartózkodási engedélyük, de
elvesztették volna, ha négy évre visszatérnek Hollandiába a
teológiára. Ezért volt szükség arra, hogy egy jezsuita teológiát
szervezzenek meg Indonéziában. Nekem akkor volt egy a genfi
menekültügyi egyezmény alapján kiállított, két évre érvényes ún.
konvenciós útlevelem, melyre a teológia befejezése elôtt vagy két
hónappal megkaptam az indonéz vízumot.
     De ezzel kicsit elôreszaladtam az események elbeszélésében. Nagy
Ferivel együtt 1958. augusztus 22-én az akkor már nyugalmazott
roermondi püspök Msgr. Lemmens 17 másik társunkkal együtt pappá
szentelt. Mint pap a villanapokon és vasárnapokon a hollandiai
magyarok pasztorálásába P. Radányi Rókus fôlelkészségsége alatt kicsit
belekóstoltam. 1959 júniusában megvolt a grádusvizsga. Az indonéz
vízum birtokában elindultam Sankt Andrä felé úgy, hogy közben a
frankfurti teológián és a pullachi filozófián meglátogattam az ott
tanuló magyar skolasztikusokat. A terv ugyanis az volt, hogy Sankt
Andräban az ottani instruktor, P. Heymeijer vezetésével elvégzem a
nagylelkigyakorlatot, majd a terciát Indonéziában folytatom. A
nagylelkigyakorlat még a régi stílusban folyt le, instruktorunk napi
négy punktát adott. A harmincnapos lelkigyakorlat befejezése után
leutaztam Rómába, ott bemutattak P. Janssens generálisnak, és onnét
november 16-án este a SAS egyik négymotoros gépén elrepültem
Jakartába. A repülôút akkor még 31 óráig tartott.

                           Indonézia

     Indonéziában Közép-Jávára a Semarangtól mintegy 15 km távolságban
fekvô Giri-Sontába, az ottani noviciátusba kerültem, ahol Msgr. Petrus
Willekens vezetésével mint egyedüli terciása folytattam a terciámat.
Msgr. Willekensrôl mindenképpen meg kell emlékeznem. Amikor
megismertem, 78 éves volt, de még minden nehézség nélkül megmászta a
közelben fekvô majdnem 2000 méter magas Ungaran hegyet. Eredetileg
tudományos  munkára szánták, de  azután egész életében elöljáró volt.
Novíciusmester, a provinciális szóciusa, majd a maastrichti teológia
rektora lett, és 1926-ban P. Ledochowski elküldte vizitátornak Jávára.
Ezután még hat helyen volt vizitátor, többek között 1929-ben a magyar
provinciában is. Még jól emlékezett P. Csávossyra, P. Bíróra, P.
Banghára és az akkor még skolasztikus Fr. Mócsyra is. 1934-ben
kinevezték jakartai (akkor még batáviai) apostoli adminisztrátornak és
püspökké szentelték. Neki is volt köszönhetô az, hogy 1940-ben, tehát
még Japán hadbalépése elôtt, az elsô jávait, a jezsuita P.
Soegiopranotot Semarang püspökévé szentelték. A japán megszállás
alatt, amikor az összes hollandot internálták, ôt is internálni
akarták, de fellépésével olyan hatást tett az érte jövô japán tisztre,
hogy az dolgavégezetlenül távozott, és végül ô és a tikára voltak az
egyedüli holland nemzetiségűek, akiket nem csuktak táborokba. Ezekben
az években (1942-tôl 1945-ig) a jakartai bennszülött katolikusok
lelkipásztori ellátását egyedül végezte. 1952-ben átadta a jakartai
püspökséget egy jávai jezsuitának és visszavonult Giri-Sontába, ahol a
terciások instruktora lett. Mindennap tartott nekem egy instrukciót.
Ez eleinte kicsit formálisan ment, de azután kérdéseket tettem fel, és
meséltettem hosszú életének tapasztalatairól. Nagyon sokat tanultam
tôle. A tercia közben elkezdtem egy kicsit az indonéz nyelv tanulását,
de leginkább a dogmatanításra készültem, azaz elkezdtem gyártani
jövendô krisztológiai kurzusomat latinul. A noviciátusban ott voltak a
juniorok is, köztük Julius Darmoatmodjo, aki késôbb provinciális és
elôbb semarangi majd néhány éve jakartai bíboros érsek lett.
     1960 szeptember elején elkezdtem tanítani dogmatikát. A
tanítványaimnak legalább a fele vagy idôsebb vagy legalább egyidôs
volt velem. A többség holland és német skolasztikus volt, akik
többnyire három év magisztériumot végeztek, mely alatt megtanultak
jávaiul és indonézül. Volt egy Fülöp-szigeti skolasztikus is, aki nem
tudott hollandul, és így latinul kellett tanítanom. Ez akkor még jól
ment. Közben kidolgoztam a ,,Tractatus de Verbo Incarnato Redemptore''
kurzust. Amikor az unio hypostatica spekulatív kidolgozásához értem,
volt egy meglátásom, amely azóta is alapvetô számomra. Rájöttem arra,
amit az egész filozófiai tradícióban így kimondva nem találtam meg,
hogy tudniillik a sokszerűség, illetve pontosabban, az egyéni másságon
alapuló különbség, az egységgel, azonossággal, identitással
egyenértékű tökéletesség. Karl Rahner és mások ugyan alapelvként
kimondják, hogy ,,minél nagyobb az egység, annál nagyobb a
különbözôség'', de ezt  nem fejtették ki szisztematikusan. Mivel ezt a
platóni, s fôképp az arisztotelészi alapokon filozofáló skolasztika
nem tudta, azért volt annyi nehézségük a Szentháromsággal és
khalkedoni dogmával.
     A 61--62-es tanévben kaptam egy év idôt, hogy megtanuljam az
indonéz nyelvet. Ennek az idônek jó részét Semarangban töltöttem, ahol
beültem a jezsuita gimnázium indonéz nyelvóráira, és közben Kebon
Dalemban, a kínai negyed plébániáján laktam, ahol a leányiskola
növendékei voltak  beszélgetô partnereim. A 62-es tanév végén
visszatértem Yogjába és 62 szeptemberétôl kezdve a jezsuita
teológiával párhuzamosan a szemináriumban is tanítottam most már nem
latinul, hanem indonézül dogmatikát. Akkor éppen fundamentális
teológia volt soron, melybôl nekem a ,,de revelatione'' és a
fundamentális egyháztan jutott. A dogmatika heti nyolc órában ment
akkor a jezsuita teológiákon, ennek fele, heti négy óra volt az enyém,
míg a dogmatika (és fundamentális) négy éves váltókurzus másik felét a
fentebb már említett P. van den Bercken tanította. Nálam húsz évvel
volt idôsebb, P. de Bruin tanítványa és nagyon éles eszű ember volt.
Mielôtt beszállt volna a dogmatanításba filozófiát tanított.
Bienniumot ugyan soha nem végzett, de a modern gondolkodásban és a
skolasztikus hagyományban jól kiismerte magát. A könyvtárunk a
körülményekhez képest igen jó volt, és P. van den Bercken nagy
szorgalmával a folyóiratok tartalmát is kicédulázta, úgyhogy az akkori
modern irodalom közvetlenül rendelkezésünkre állt. Személye és tudása
számomra nagy segítséget jelentett. A következô 1963--64-es tanév
annyiban volt számomra fontos, hogy  a ,,de Deo creante'' tanítása
kapcsán megismertem Karl Rahnernak a szellemi lélek létrejöttének
magyarázatára kialakított elméletét az ,,önfelülmúlásról'', melyet
azután a késôbbiek folyamán több szempontból továbbfejlesztettem és a
csoda spekulatív magyarázatára alkalmazva hasznosítottam. E tanév
második részében a ,,de Deo consummatore'' traktátus, vagyis az
eszkatológia volt a témám.
     A 64--65-ös tanév volt az egyetlen alkalom, mikor nem kellett
egészen új anyagot elôkészítenem, mivel újra a krisztológia-mariológia
volt soron. Itt megemlítem még, hogy az egész idô alatt, amíg Yogjában
tanítottam egyben skolasztikus miniszter is voltam, ami nemcsak azért
volt eleinte nehéz, mivel a skolasztikusok velem szinte egyidôsek
voltak, hanem azért is, mivel az akkori rektor P. Paul Pollmann (egy
jóságos, de minden jósága mellett szigorú holland jezsuita)
beállítottsága olyan volt, hogy mindenkinek, aki valamilyen különleges
engedélyért ment hozzá, elôször nemet mondott. Én pedig, és ezt
hamarosan mindenki tudta, általában elôször minden engedélykérésre
igent mondtam, és csak utána jutott eszembe, hogy a rektor ezt
valószínűleg nem engedte volna meg. Így adódtak néha konfliktusok, de
P. Pollmann sohasem vonatta vissza velem az ilyen engedélyeket.
     Itt a következô események megértése szempontjából ki kell térnem
az akkor politikai helyzetre. Ebben az idôben Szukarnó konfliktusa a
hollandokkal mindinkább kiélezôdött. Álláspontja az volt, és ebben az
indonézek egyetértettek vele, hogy Indonézia joggal igényt tart az
egész volt holland gyarmatbirodalomra Szumátra északi csücskétôl
egészen az Ausztráliához tartozó Kelet-Új-Guineáig. A hágai
konferencia 1950-ben, mely Indonézia függetlenségét kimondta, Nyugat-
Új-Guinea hovatartozandóságának kérdését azonban függôben hagyta,
mivel akkor erre nézve a holland és az indonéz delegáció nem tudott
megegyezni. A hollandok részben presztízs- okokból és arra hivatkozva,
hogy Nyugat-Új-Guinea déli részében a holland fennhatóság a második
világháború alatt sem szűnt meg, mivel a japánok oda már nem jutottak
el, ezt a területet nem akarták Indonéziának átadni. Ezért Szukarnó a
Szovjetunió segítségével és az ország gazdasági teherbírásának
figyelembe nem vételével (aminek szörnyű infláció lett a
következménye) nagyarányú fegyverkezésbe kezdett. 1964-ben fegyveres
konfliktusra is sor került. Ebben a  konfliktusban ugyan a holland
tengerészet maradt a gyôztes, de utána a hollandok (amerikai nyomásra)
mégis átadták Nyugat-Új-Guineát (indonéz nevén Irian-Baratot)
Indonéziának. Ennek a konfliktusnak nagy haszonélvezôje az indonéz
kommunista párt volt. A függetlenség megszerzése után a kommunistákkal
szemben nagy volt a bizalmatlanság, részben mivel a függetlenségi harc
idején egyszer hátba támadták a nacionalistákat, részben mivel a
muzulmánok, akik (legalább papírforma szerint) az indonéz lakosság 80%-
át alkotják, nemigen hitték el, hogy a kommunisták ôszintén elfogadták
volna az indonéz állam öt alapelvét (az ún. Panca Silát), melynek elsô
pontja az istenhit megvallása. De a politikai fejlemények kapcsán a
párt annyira felerôsödött, hogy a kommunista blokkon kívül a
legnagyobb párttagsággal rendelkezô párttá vált, és sokfelé
befurakodott, többek között az indonéz légierôk tisztikarába.
Szukarnót is, aki kivételes tehetségű politikai egyensúlyozó művész
volt, mindjobban behálózták, noha ô azt hitte, hogy kezében tartja
ôket. Jómagam, ismerve a kommunista szövetkezési politika trükkjeit,
nagyon veszélyesnek tartottam a helyzetet, amit azonban a jávaiak, sôt
a holland misszionáriusok többsége sem vett tudomásul. Egyetlenegy
jezsuita látta világosan a veszélyt, mégpedig P. ,,Joopie'' Beek, aki
akkor a Mária Kongregáció vezetôjeként a fiatal katolikus értelmiséget
szervezte országszerte. Emlékszem rá, hogy 1964 karácsonyán az éjféli
mise elôtt sétálni voltam az akkor másodéves teológus Soerodibrotoval,
aki késôbb indonéz provinciális és a 80-as évek legvégén délkelet-
ázsiai asszisztens lett. Azt mondtam neki, hogy véleményem szerint ez
a kommunista hatalomátvétel elôtt az utolsó szabad karácsonyunk. Nem
hitte el, de egy hajszálon múlt, hogy nem lett igazam.
     A 65--66-os tanévben a szentségtant kellett tanítani. Az elsô
félévben rám az eukarisztiáról szóló traktátus jutott. Ezt nagy
igyekezettel kezdtem kidolgozni, és végeredményben, úgy vélem, hogy az
egyik legjobban sikerült kurzusom volt. Ha lenne idôm, még most is
érdemesnek tartanám elkészíteni a latin szöveg német vagy magyar
fordítását, mert azt hiszem, hogy még mindig van benne olyasmi, ami
újszerűen hatna. Éppen ezen a szövegen dolgoztam, amikor 1965. október
1-én délelôtt bejön hozzám a ház minisztere, P. van Heusden és
megkérdezi, hogy hallottam-e, mi történt. Hát én nem hallottam semmit.
Erre elmondja, hogy a rádió szerint Jakartában egy ,,Gerakan Tigapuluh
September'', azaz ,,Szeptember Harmincadiki Mozgalom'' nevezetű
csoport, melynek a vezetôje egy Untung nevezetű ezredes, aki Szukarnó
elnök testôrdandárjának parancsnoka, úgy látszik, átvette a hatalmat.
De hogy ezek kik, azt senki sem tudja. -- Azután hamar kiderült a
következô: Szeptember harmincadikáról október elsejére virradó éjszaka
egy, a nevezett ezredes vezetése alatt álló katonai különítmény az
indonéz szárazföldi haderô egész vezérkarát, hat tábornokot,
elhurcolta a légierôk Jakarta melletti támaszpontjára és ott
meggyilkolta ôket. Pontosabban, a ténylegesen elhurcolt és meggyilkolt
vezérkari fônök utáni két legfontosabb embert nem sikerült elfogniuk.
Ezek egyike Szuhartó tábornok, a mostani elnök, és akkoriban a
stratégiai tartalék parancsnoka volt, aki éppen nem volt otthon, mivel
a gurujánál meditált. Az hamarosan kiderült, hogy a puccs mögött a
kommunisták állnak. Szukarnó elnök azonban nem volt hajlandó lépéseket
tenni ellenük. A hadsereg viszont hamarosan kiderítette, hova is
vitték a tábornokokat. Erre a Szuhartó parancsnoksága alatt álló
ejtôernyôsök megszállták a Halim repülôteret, és kihúzták egy kútból a
tábornokok holttestét. Egy nagy temetés keretében Jakarta egész
lakosságát mozgósították, úgyhogy a kommunistáknak a népharag elôl
menekülniük kellett. A párt fôtitkára is Közép-Jávára ment, ahol a
pártnak erôs bázisa volt kivételesen még a szárazföldi haderôn belül
is. Ezekben a napokban Yogjakarta katonai parancsnokát, egy ezredest,
és szárnysegédét, egy fôhadnagyot, szintén meggyilkoltak. Hogy a dolog
nem fajult tovább, ami számunkra végzetes lett volna, az a jakartai
eseményeknek volt köszönhetô; mindenki várta, hogy hogyan dôl el a
fôvárosban a hatalmi harc. A légierô és a szárazföldi haderô szemben
álltak egymással, de Jakartában a légierônek már nem volt esélye. A
haderô vezetése Szukarnótól a kommunista párt betiltását követelte, de
az elnök, akinek személye ekkor még szent és sérthetetlen volt, ebbe
nem ment bele. Október végén az ejtôernyôsök Közép-Jáván is
megjelentek, mire azok, akik a yogjai parancsnok és adjutánsának
meggyilkolásában részt vettek, elmenekültek. Mivel Szukarnó a
kommunistákat még mindig védte, a hadsereg a párt felszámolását a maga
kezébe vette. Itt értettem meg, hogy mi a fanatikus iszlám. A
mozlimokat, akiket a megelôzô esztendôkben a kommunisták sokszor
megfélemlítettek, fellázította és támogatta, hogy a falujukban élô
párttagokat gyűjtsék össze és adják át nekik. Ezek jó részét
meggyilkolták, másokat távoli szigeteken létesített táborokban
gyűjtötték össze. Hogy ennek a népirtásnak mennyi áldozata volt, azt
senki sem tudja. A becslések legalább százezertôl félmillióig
terjednek.
     Mindezek mellett a teológiatanítás ment tovább. 1966-ban már
kezdett idôszerűvé válni, hogy Európába visszatérve végre
ledoktoráljak teológiából, mert hiszen eddig csak a Maastrichtban
megszerzett teológiai licenciátus alapján tanítottam. Ez azért vált
akkor lehetségessé, mivel P. Tom Jacobs Rómában készen lett a
disszertációjával, és így volt, aki leváltson. Ekkor azonban kiderült,
hogy semmiféle dokumentumom sincsen, amivel utazni lehetne. Az a
konvenciós útlevél ugyanis, mellyel Indonéziába jöttem, két év
elteltével lejárt. Ennek ellenére az indonéz hatóságok évenként
meghosszabbították tartózkodási engedélyemet. Megpróbáltam egy hasonló
konvenciós útlevelet az indonéz államtól szerezni, de ez nem volt
lehetséges, sôt ekkor derült ki, hogy a tartózkodási engedélyem
évenkénti meghosszabbítása félreértésen alapult. Ekkor a generálisi
kúria segített ki ebbôl a helyzetbôl. Szereztek nekem egy vatikáni
útlevelet, és ezt P. Dargan, az akkori asszisztens egy látogatása
alkalmával 1967 legelején elhozta nekem.
     Mielôtt azonban a több mint hétéves indonéziai tartózkodásomról
szóló beszámolót lezárnám, még néhány megjegyzést kell tennem. -- Papi
munkát a tanítás mellett végeztem ugyan, de csak bizonyos
korlátozásokkal. Ennek oka az volt, hogy csak indonézül tudtam, de
jávaiul nem. Ezért a falvakba nem tudtam kijárni. Miután indonézül
megtanultam, rendszeresen miséztem és prédikáltam is. 1962 júliusától
volt egy gyóntatószékem a Szent Ignác Kollégium melletti templomban,
ahol ki volt írva, hogy a páter csak indonézül gyóntat. Így azután
szombatonként és vasárnap rendszeresen gyóntattam néhány órát, fôként
tanuló ifjúságot. Mert Yogja egyetemi és fôiskolai város volt, ahol
sok volt a fiatal. Ez volt egyébként a nagy élményem: egy fiatal és
dinamikus keresztény közösség. A templomok tele voltak fiatalokkal,
akik vallási életüket komolyan vették. Senkinek sem volt
egyházkomplexusa, hanem örültek annak, hogy keresztények és erre
büszkék voltak. Az sem bántott senkit, hogy kisebbségben vannak, mert
hiszen a keresztények száma egyre nôtt. Sokan jártak hitoktatásra és
karácsony, de fôként húsvét elôtt minden plébánián nagy számban volt
felnôttkeresztség. Ezeknek nagy része a középiskolás korú fiatalok
közül került ki. A szülôk, ha maguk nem is lettek keresztények,
nemigen ellenezték, hogy fiuk vagy lányuk megkeresztelkedjen. Mivel a
katolikus iskoláknak jó nevük volt, és mivel valóban jó kiképzést
adtak, azért a képzett emberek között a katolikusok számaránya jóval
meghaladta az összlakossághoz viszonyított átlagot. -- A szép élmények
közé tartoztak még a kirándulások, fôként a nagyvakációk a
skolasztikusokkal. Jáva tele van néhány működô és sok már nem működô
vulkánnal. Ez utóbbiakra minden különösebb hegymászási technika nélkül
fel lehet jutni. Így még én is feljutottam egyszer a 3200 méter magas
Kelet-Jáván fekvô Lawura. Még indonéz nyelvtanulási évem kezdetén,
1961 augusztus 2-án egy csoport német és holland skolasztikussal
megmásztuk a Giri Sontától messze fekvô 3000 méteres Merbabút, melynek
csúcsáról belenéztünk a tôle délre, Yogjától viszont északra fekvô,
nála csak valamivel alacsonyabb Merápinak, Közép-Jáva e működô
vulkánjának a kráterébe. Ez a kirándulás azért maradt meg pontosan az
emlékezetemben, mivel a visszaúton egy olyan szituációba kerültünk,
hogy egy erdôtűz majdnem bekerített minket. -- Az ottani jezsuita
kommunitásban is nagyon jól éreztem magamat. A páterek közösségében
akkor még teljesen a holland nyelv dominált, a jávai páterek is
folyékonyan beszélték a holland nyelvet.  Sokszor ugyan nagyon feszült
és fáradt voltam. Meg kellett tapasztalnom, hogy a megfeszített munka
a trópusok alatt nem egyszerű dolog. Az utolsó két év kivételével
évente legalább egy-két hetet voltam kórházban. Ebben volt vérhas is,
és tífuszgyanú is, de többnyire csak általános kimerültség miatt. Az
általában új anyag kidolgozása sok munkámba került. Ettôl eltekintve,
azok a dolgok, amikre rájöttem, nagyon foglalkoztattak. Az egység és
sokaság, meg az evolúció megértésével kapcsolatos kérdések kidolgozása
a magam számára sok idômet és energiámat foglalta le. Az ,,immediatus
interventus divinus'', vagyis Isten úgynevezett közvetlen beavatkozása
a világ folyásába kérdésével kapcsolatban még Indonéziában kidolgoztam
egy hosszabb német nyelvű tanulmányt, melyben a disszertációm
alapgondolatai már megvoltak.

                             Róma

     Indonéziát 1967. február 24-én hagytam el. A repülôút Rómáig
ekkor csak 16 órát vett igénybe. Azért mentem Rómába, mert akkoriban
ikertestvérem ott élt, akit 1948 óta nem láttam. A Germanicumban
laktam, ahol P. Csele, a ház minisztere és P. Hegyi János, mint
spirituális, nagyon szívélyesen fogadott. Innét Németországon
keresztül Hollandiába utaztam. Jálics Feri ekkor Európában járt, és
amikor Belgiumban tartózkodott, meglátogattam Leuvenben, ahol (épp a
hatnapos izraeli egyiptomi háború idején) nagyokat sétálva
beszélgettünk mindarról, amit 1949 óta átéltünk. Ezt követôen a nyáron
egy hónapot töltöttem Heythropban (Vass Gyurka és Ervin társaságában),
majd pedig augusztus folyamán Dublinban egyhónapos angol nyelvkurzust
végeztem. Szeptember elején leutaztam Rómába, hogy a Bellarminóban
elkezdjem a bienniumot.
     Mivel a témám, az isteni működés a világ evolutív fejlôdésében és
a csodában, a ,,de Deo creante''  traktátushoz tartozott, amit a
Gregoriánán P. Alszeghy tanított, ôt választottam disszertációm
vezetôjének. Az alapgondolatom, melyet Karl Rahnernél és másoknál is
megtaláltam, az volt, hogy Isten a teremtett világon belül minden
esetben ,,per causas secundas'', azaz teremtményi erôk közvetítésével
tevékenykedik, ami azonban nem zárja ki az isteni működés
közvetlenségét. kiindulva evolúció folyamán létrejövô léttöbbletet
(elsôsorban az emberi lélek megjelenését az anyagi fejôdés kapcsán) és
a csoda esetében megnyilvánuló új valóságot a teremtmény lehetôségéhez
tartozó önfelülmúlással magyaráztam. Amikor néhány hónap múlva azonban
ezeket a gondolatokat elôadtam P. Alszeghynek, akkor --
megdöbbenésemre -- kiderült, hogy számára ezek a gondolatok
elfogadhatatlanok. Krisztus feltámadását emlegette, melyben szerinte
semmiféle teremtményi ok nem működhetett közre. Ezenkívül még az volt
az ellenvetése, hogy ilyen filozófiai spekulációval megterhelt
disszertáció módszertanilag problematikus, mivel egy teológiai
disszertációban nem lehet csak úgy mellesleg ennyi filozófiai
elôfeltevést tisztázni. Egy ideig tanácstalan voltam; még azt is
megpróbáltam, hogy máshoz menjek a disszertációm témájával. Így
érdeklôdtem P. Dhanisnál is, de hamar beláttam, hogy ez nem fog menni.
Azért azután P. Alszeghyvel végül abban egyeztem meg, hogy írok egy
hosszabb filozófiai dolgozatot, melyben ezeket a elôfeltevéseket
tisztázom, és ha ez annyira van, hogy valahol megjelenhet, akkor erre
hivatkozva tovább dolgozhatok. Ezért azután, miután egy évet a
Bellarminóban töltöttem, 1968 nyarán átköltöztem Pullachba, hogy ott
ezt a filozófiai tanulmányt megírjam. Írtam is ott egy több mint 50
oldalas dolgozatot, melynek már a hossza is eléggé illuzórikussá tette
a megjelentetést. Közben azonban, mivel 1969 januárjában a vatikáni
útlevelem lejáróban volt, Rómába kellett utaznom. A Bellarminóban
akkor éppen nem volt hely, ezért a Germanicumban kértem szállást,
abban a reményben, hogy a meghosszabbítást napok alatt elintézhetem.
Ekkor azonban az történt, hogy a vatikáni útlevelemet nemcsak, hogy
nem hosszabbították meg, hanem egyszerűen bevonták. Ez nemcsak engem
érintett, hanem -- akkor Benelli államtitkár intézkedésére -- az
elôzôleg a szovjet blokkból származó misszionáriusoknak kiadott
tulajdonképpeni diplomáciai státust jelentô útleveleket általánosan
visszavonták. Így azután a Germanico-Hungaricumban ragadtam. Idôvel a
generálisi kúria  segítségével kaptam egy olasz ,,Titolo di Viaggio''-
t, azaz egy az olaszországi tartózkodási engedélyem alapján kiállított
állampolgárság nélküli utazási igazolványt, mellyel Európán belül
általában lehetett utazni, de mindig mindenhová vízum kellett.
     Mivel filozófiai feljegyzéseim jó része egyelôre Pullachban
maradt, azért nekiláttam annak, hogy disszertációm történeti anyagát
pontosan összeállítsam. Mikor ez együtt volt, az eredményt bemutattam,
P. Alszeghynek, aki ezen az alapon kezdett fantáziát látni a dologban.
Mindenesetre beleegyezett, hogy tovább dolgozzam. Ebben az idôben P.
Schasching, a Germanicum akkori rektora, a teológus repetítor
posztjára keresett valakit. Tekintve, hogy én kéznél voltam, ezt a
következô évre szívesen elvállaltam. A repetítor feladata régebben az
volt a Germanicumban, hogy a Gregoriánán leadott fôtárgyakat a
növendékekkel otthon átismételje. Az én idômben viszont már egy heti
kétórás szemináriumszerű foglalkozást jelentett. Ezt vezetni a
többéves yogjai tanítás után számomra nem volt nehéz. -- Ugyanakkor
kiélezôdött számomra egy konfliktus, mely már régebb óta élt bennem.
Egyrészt mind erôsebb lett bennem a meggyôzôdés, hogy vannak a
teológia szempontjából jelentôs filozófiai meglátásaim, melyeket, úgy
éreztem, kötelességem kidolgozni, másrészt pedig tisztában voltam
azzal, hogy Indonéziában számítanak rám, és hogy a yogjai teológiának
valóban szüksége van tanárra. Az világos volt számomra, hogy abban az
esetben, ha visszatérek Indonéziába teológiát tanítani, akkor ezeket a
spekulatív jellegű gondolatokat nemcsak azért nem tudom kifejleszteni,
mivel ott ezekre nemigen van közvetlenül szükség, hanem fôként azért
nem, mivel ha hollandul, magyarul vagy indonézül meg is tudnám
fogalmazni gondolataimat, ezeket senki sem fogja olvasni. Ebbe a
feszültségbe belejátszott az is, hogy állandóan megmaradt a kétségem,
vajon nem képzelôdöm-e, vajon nem becsülöm-e túl magamat, amikor azt
gondolom, hogy ezek a felismerések olyan fontosak, noha újra és újra
meglepôdtem, amikor meg kellett állapítanom: egyes megoldhatatlannak
számító kérdésekre azt hiszem, hogy tudom a választ. Számomra az
indonéz provincia iránti lojalitás követelménye még összefonódott az
Indonéziában megtapasztalt nagyfokú fáradtság  kérdésével is, meg
azzal, hogy mindenféle útlevél hiányában amúgy sem tudtam, mit is
tegyek. Többektôl kértem tanácsot, de ez nem oldotta meg a dolgokat.
Végül is P. Ádám János elsô provinciálisi vizitációja alkalmával dôlt
el, hogy visszakerülök a magyar provinciába. Itt jegyzem meg, hogy
amikor 1964. augusztus 15-én letettem az utolsó fogadalmakat, nem
lettem átírva az indonéz provinciába, mivel a provinciálisok közötti
megegyezés eleve úgy szólt, hogy a magyar provincia igényt tart rám,
ha valamikor lehetôség lenne a visszatérésre Magyarországra. Az
azonban, hogy a disszertációm befejezése után hova kerülök, ekkor még
nyitva maradt.
     Mint teológus repetítor nem voltam nagyon elfoglalva, és így
tovább tudtam dolgozni a tézisemen. P. Alszeghy ugyan továbbra sem
értett vele egyet, de a második vatikáni zsinat utáni teológiai
pluralizmus jegyében elfogadta, sôt értékelte. Közben filozófiai
tanárokat kerestek Pullachba. P. Walter Brugger helyére kellett
valaki, aki ott ,,theologia naturalis''-t tanítson. Mivel engem ott
már valamennyire ismertek, és tudták, hogy ilyen irányban dolgozom,
megkérdezték, elfogadnám-e ezt a meghívást. Nem volt nehéz igent
mondanom. Ennek közvetlen következménye az volt, hogy a 70-71-es
tanévben a Germanicumban a filozófia repetítora lettem. Erre egyébként
azért is szükség volt, mert ,,elôdömet'', P. Nico Sprokelt, egy velem
együtt szentelt holland pátert, aki már hosszú idô óta filozófiai
disszertációján dolgozott, tehermentesíteni kellett, hogy tézisét
végre befejezhesse. 1971 tavaszán magam is készen lettem a
disszertációmmal, mely késôbb Gottes Wirken in der Welt. Ein
Diskussionsbeitrag zur Frage der Evolution und des Wunders címmel
jelent meg a ,,Frankfurter Theologische Studien'' köteteként. Ekkor
már arra számítottam, hogy nyáron átköltözhetek Németországba. Ez
azonban elhúzódott. Ennek egyik oka az volt, hogy a pullachi
filozófiai fôiskola éppen ekkor költözött Münchenbe, és ott egy új
épületben kezdett el működni úgy, hogy külsô hallgatók számára is
látogatható volt. A fô ok azonban abban állt, hogy problémák adódtak,
mivel nem akarták megadni nekem a németországi állandó tartózkodási
engedélyt azzal a megokolással, hogy Németország nem bevándorlási
állam. Végül P. Kreuser összeköttetései révén ez elintézôdött, és az
olasz ,,Titolo di Viaggio'' helyett kaptam egy német ,,Fremdenpass''-
t. Így Németországban maradhattam, és 1971 ôszén elkezdtem filozófiai
istentant tanítani Münchenben.

                            München

     Az 1972/73-as tanévtôl kezdve átvettem a metafizika tanítását is.
Elôzôleg ugyanis néhány éven keresztül P. Coreth járt át Innsbruckból
Münchenbe metafizikát tanítani, de mivel ôt 1972-ben kinevezték
osztrák provinciálisnak, ezt már nem tudta folytatni. Így azután sok
éven keresztül két fôtárgyat taníthattam. Tanítás közben számomra
hamarosan világossá vált, hogy sok mindent pótolnom kell. Az alapvetô
elméleti kérdésekre nézve, melyeken már azelôtt sokat gondolkodtam,
általában megvolt a kialakult felfogásom, és ezt határozottan
képviselni is tudtam, de a filozófiatörténeti tájékozottság
szempontjából tudásom nagyon gyatra volt. Arra eddig soha nem volt
alkalmam, hogy a nagy filozófusok szövegeibe  belemélyedjek. Hiszen a
hivatalos filozófiai képzettségem csak a szegedi szeminárium
filozófiakurzusai voltak, megfejelve két tárggyal, amit
kiegészítésképpen Budapesten kellett hallgatnom. A hiányok pótlása
azonban igen lassan ment, mivel munkastílusom mindig is lassú és
piszmogó volt. A hiányok pótlásának lassúságába belejátszott az is,
hogy a 70-es években a vakációk alatt elég sok lelkigyakorlatot adtam,
fôként nôvéreknek, fiatal jezsuitáknak és papnövendékeknek. Ezzel
együtt kialakult az is, hogy a skolasztikusok közül és azok közül,
akik nálam végeztek lelkigyakorlatot, mind többen hozzám jártak
lelkivezetésre.  Amikor a disszertációm az evolúcióról meg a csodáról
megjelent, többfelé meghívtak elôadásokra ezekrôl a témákról, és az
idôk folyamán ezekrôl a kérdésekrôl vagy hat-hét cikket is írtam.
Számomra fôképpen az a hosszú értekezés volt fontos, amelyben
kidolgoztam a csodafelfogásom alkalmazását Jézus Krisztus
feltámadására. Ez 1978-ban az innsbrucki ZKTh-ban jelent meg ,,Kann
Gott die Auferstehung Jesu durch innerweltliche Kräfte bewirkt
haben?'' címmel. Ekkoriban írtam meg a Teológiai Kiskönyvtár számára a
Bevezetés az ismeretelméletbe című könyvecskét, majd 1979-ben az Isten
léte és mivolta címűt. Amikor 1977 márciusában P. Hegyi János lett a
külföldi magyar provincia provinciálisa, engem vett maga mellé
szóciusként. Ez is esetenként aránylag sok idôt követelô
elfoglaltságot jelentett. Önmagában véve ezek mind fontos feladatok
voltak, de ezeknek volt köszönhetô, hogy a 80-as évek közepéig
eltartott, amíg el mertem mondani, hogy már van valamelyest komolyan
vehetô filozófiai műveltségem.
     A müncheni fôiskola fiatalabb tanárainak egy csoportjából
kialakult egy öt-hat fôs ,,klub'', akik a szemeszter folyamán kb.
havonta összejöttünk egy kis bor és sósperec mellett. Én kezdettôl
fogva beletartoztam, egyébként voltak, akik kiváltak vagy csatlakoztak
hozzánk. A programhoz mindig hozzátartozott egy kis lelkizés, majd
valamilyen nemfilozófikus téma megbeszélése, illetve információk
kicserélése. Egy ilyen összejövetel alkalmával merült fel az ötlet
valamikor a 80-as évek elején, hogy azt, amit mint szisztematikus
filozófiát tanítunk, könyv alakban ki kellene adni. A szervezést a
könyvtár vezetôje, Julius Oswald, vállalta. Elôször a Herder kiadóhoz
fordult, de az nem mutatott érdeklôdést, viszont a Kohlhammer kiadó a
zsebkönyv sorozatába nagy örömmel bevette. Így indult el a ,,Grundkurs
Philosophie'' kiadása, mely számára a TKK-ban megjelent istentan német
változataként megírtam a Philosophische Gotteslehre és utána az
Ontologie című kötetkéket. Ezeket lefordították spanyolra, és az
istentanom megjelent olaszul is. Érdekességként megemlítem, hogy az
Ontologie kínai nyelvű kiadása is eljutott hozzám, melyrôl azonban a
kiadó nem is tudott. Ebben egyébként csak a nevemet és a német címet
tudtam elolvasni. -- Még egy dologról be kell számolnom, ami a
müncheni kommunitásban az én nevemet viselte, ez pedig a ,,Béla-
Bande''. Nem is tudom, hogy pontosan mikor is indult ez el, de
gondolom, hogy a hetvenes évek közepén. Tekintve, hogy egyikünk sem
tanított már hagyományos skolasztikus filozófiát, meg kellett
állapítanom, nem nagyon tudjuk egymásról, hogy mi is az, amit
tanítványainknak elôadunk. Errôl legfeljebb egy testületi vizsga
alkalmával hallottunk valamit. Ezért azt indítványoztam, hogy
szemeszterenként legalább kétszer rendezzünk összejöveteleket,
melyekben egymás elôtt kifejtjük egy-egy fontosabbnak tartott
tételünket. Mivel ezeket az összejöveteleket én szerveztem, azért
ragadt rá a ,,Béla-Bande'' elnevezés. Ezeken sokszor parázs vita
alakult ki, és az elôadót általában jól kikészítették. De azért sokat
lehetett ebbôl tanulni. Miután 1990-ben Magyarországra kerültem,
Harald Schöndorf egy ideig még továbbvezette ezt a szokást, de úgy
tudom, azóta megszűnt.
     Említettem, hogy a lelkigyakorlatok adását csak Indonéziából való
visszatérésem után kezdtem el. A tercia alatt ugyan intenzíven
foglalkoztam a lelkigyakorlatos könyvvel, de ott eleinte a
nyelvtudásom hiányosságai és késôbb az egyéb elfoglaltságok
akadályozták meg, hogy ebbe belekezdjek. Viszont 1968-tól kezdve a
szemeszterszünetekben rendszeresen adtam lelkigyakorlatokat, és ezt a
munkát nagyon megszerettem. A lelkigyakorlatokat jó ideig a
hagyományos formában adtam, napi legalább három punktával. Csak arra
vigyáztam, hogy félóránál többet ne igen beszéljek. Amikor Jálics Feri
1977-ben Németországba került, vele is, de másokkal is többször
beszélgettem a személyesen irányított lelkigyakorlat-adás módszerérôl,
olvastam is ilyen írásokat, és így mindig inkább ebbe az irányba
fejlesztettem a gyakorlatomat. Ha egy nagyobb csoport nôvérnek adtam
lelkigyakorlatokat, akkor az idôsebbeknek még elôadásokat tartottam,
de azokat, akik igényelték, egyénileg vezettem. Ezeket a
tapasztalatokat a hozzám járó skolasztikusok és nôvérek lelki
irányításában is hasznosítottam. Ebben az idôben a saját imaéletem is
átalakult, eltolódott az affektív ima irányába. Többször készültem
végezzek egy tíz napos kontemplatív lelkigyakorlatot, de erre csak
1986 márciusában került sor. Eleinte nagyon nehezen ment. Az elsô hat
nap csupa kínlódás és értetlenség volt. Utána azonban olyan mély és
döntô élményekben volt részem, hogy emlékeimben vissza kellett mennem
1945 decemberéig, illetve a tercia alatti nagylelkigyakorlat egy
fázisáig ahhoz, hogy életemben erre valamiképpen hasonló élményre
találjak. 1945 decemberében 16 éves koromban ugyanis életem elsô
háromnapos zárt lelkigyakorlata végén a Manrézában néhány napon
keresztül a kontemplatív ima állapotába kerültem. Hogy ez micsoda,
arról persze akkor fogalmam sem volt, azt azonban tudom, hogy ez volt
jezsuita hivatásom kiindulópontja. -- A következô években többször
végeztem Griesben lelkigyakorlatot. Ez az átalakulás a magam
imagyakorlatában kihatott a lelkigyakorlat-adásomra is. A
legérdekesebb tapasztalatom az volt, hogy ettôl kezdve szinte semmit
sem kellett készülnöm a lelkigyakorlat-adásra. Azonkívül azokat,
akiknek erre igényük volt, be tudtam vezetni az egyszerű jelenléti ima
gyakorlatába. -- 1988 októberében  meghívtak, hogy a budapesti
Központi Szeminárium növendékeinek adjak lelkigyakorlatot. Ez volt az
elsô alkalom, hogy külföldi jezsuita mehetett oda lelkigyakorlatot
adni. Itt fôképpen a görög kispapok számára, de a reakciókból ítélve
mások számára is nagy élmény volt, hogy különbözô imamódokat mutattam
be nekik, és hogy megtanítottam ôket a Jézus-imára.
     Egy bizonyos elfoglaltságot a Mérleg-gel és a  Szolgálat-tal való
kapcsolatom is jelentett. Mindkettônek mintegy belsô cenzora voltam.
Ez azt jelentette, hogy a kéziratokat mindig megkaptam, és elvileg
mindent el kellett volna olvasnom. Erre azonban soha nem volt elegendô
idôm. Viszont, ha volt valami, ami problematikusnak látszott, akkor
azt elolvastam, és megtettem az erre vonatkozó megjegyzéseimet.
Fôképpen Kardos Klára számára, akinek munkatempóját és odaadását
ôszintén csodáltam, és aki, magából kiindulva, azt hitte, én valóban
mindent elolvasok, volt ez megnyugtató. A Szolgálat-nak néha cikkeket
is írtam.
     A 80-as évek vége felé úgy látszott, lassan eljutok oda, hogy
képes leszek egy nagyobb összefüggô filozófiai munkát, pontosabban egy
átfogó metafizikát írni. Ekkor már komolyan foglalkoztam Hegellel. A
nálam jóval fiatalabb, de a tárgyat igen jól ismerô Josef Schmidt-tel
együtt éveken keresztül szemináriumi foglalkozás keretében átvettük
mondatról mondatra a nagy hegeli Logikát. Azonkívül a sokat vitatott
,,végsô megalapozás'' kérdésébe is komolyan beledolgoztam magamat. Úgy
éreztem, hogy a modern filozófiai gondolkodást meghatározó, véleményem
szerint nagyon káros általános relativizmussal szemben, mely a mi
köreinkben is erôsen éreztette, illetve érezteti hatását, van
mondanivalóm, amit mindenképpen közzé kell tennem. Meg voltam és meg
vagyok arról gyôzôdve, hogy a metafizikai gondolkodás megalapozása
nélkül a hitünk számára legalapvetôbb kérdésekrôl, az Istenrôl, a
személyi lét örök érvényességérôl, a szabadságról, az erkölcsi lét
objektív valóságáról, nem tudunk a kérdezô embereknek racionálisan
kielégítô válaszokat adni. Egyúttal a tanítás közben, a fiatalok
állandó kérdéseinek kitéve úgy tapasztaltam, hogy erre képes vagyok.
Azzal persze tisztában vagyok, hogy a metafizika szó lejáratott. Ezért
egyszer felötlött bennem a gondolat, hogy írnom kellene egy tanulmányt
,,A metafizika félreértése'' címmel. A cím tudatosan kétértelmű. Mert
annak, hogy a metafizikát sokan a legkülönbözôbb módon félreértik,
hogy  merev, minden fejlôdést kizáró gondolatrendszerként értelmezik,
hogy fogalmi költészetként vagy az emberi elme nagyzolásaként tartják
számon, az oka sajnos abban van, hogy a metafizi- ka nagyon sok
esetben önmagát is félreértette; pontosabban, hogy sokan a metafizikát
művelô filozófusok közül nem (vagy legalábbis nem eléggé) voltak
tisztában a metafizikai gondolkodás, illetve a metafizikai tételeket
megfogalmazó beszéd sajátosságaival. Ilyen értelemben komolyan kell
venni az analitikus filozófia részérôl elôhozott ellenvetéseket,
persze anélkül, hogy az ezek gondolkodását még mindig meghatározó
egyoldalúan empirista beállítottságot átvennénk. Mert meggyôzôdésem
szerint a filozófiának legfontosabb feladata ma is és a jövôben is a
metafizikai kérdés megválaszolása, vagyis az, hogy az értelem számára
meggyôzô választ adjon arra kérdésre: mi a valóság  végsô soron?
Válaszként erre a kérdésre, úgy vélem, kimutatható, hogy ez a
szellemi, a személyes lét, melyet minden megismerésünk kapcsán
önmagunkban, igaz ugyan, hogy csak háttérileg, megtapasztalunk. Ahhoz
persze, hogy ez a válasz csak valamennyire is elfogadhatónak tűnjön,
ki kell tudni mutatni, hogy a szokásos ellentétpárok, az azonosság és
különbözôség, a nyugalom és a mozgás, az önmagában álló valóság és a
reláció és ennek következtében az anyag és a szellem a véges valóság
birodalmában nem zárják ki egymást, és azt is, hogy a valóság
alapvetôen dinamikus, vagyis, hogy valóban minden egy abszolút cél
felé halad.

                             1989

     A fordulat évének nyarán két papi lelkigyakorlatot adtam
Leányfalun. Ebben az idôben az utánpótlás megszervezése volt az egyik
legsürgôsebb feladat. Makkos Márián ekkor már volt néhány kandidátus.
Egyben megindultak a megfontolások arra nézve, hogy ha Magyarországon
ismét megnyílhat a noviciátus, akkor ki jöjjön vissza nyugatról, hogy
a rákövetkezô évben átvegye a novíciusmester feladatát. Azt tudtam,
hogy az én nevem is szóba került, de azt is tudtam, hogy elsô helyen
Miklósházy Attilára gondoltak. A két papi lelkigyakorlat között
azonban megjött a hír: Attilát kinevezték a külföldi magyarok
püspökének. Ettôl kezdve meg voltam gyôzôdve, hogy nekem kell
novíciusmesternek lennem. Törtem a fejemet, hogy ezt hogyan lehetne a
müncheni tanítással kombinálni. A megoldás nem volt nehéz. Az
istentant ekkor már nem tanítottam, tehát csak a metafizika tanítását
kellett megoldani. Ezt addig két szemeszteren keresztül heti két
órában adtam le. De a tanrend átszervezhetô úgy, hogy egy
szemeszterben heti négy óra alatt elvégzem az eddigi anyagot. Mivel a
nyári szemeszter Münchenben május elsejétôl július végéig tart, azért
úgy gondoltam, hogy a nyáron ott tanítok, míg ezalatt a három hónap
alatt a novíciusok probációba mehetnek és vakációzhatnak, és akkor
augusztusban megint találkozhatunk. P. Morlinnal, aki mint
magyarországi provinciális már 1989 szeptemberében Hódmezôvásárhelyen
elindította a noviciátust, ebben egyeztünk meg.
     Így kerültem 1990 augusztus végén Hódmezôvásárhelyre, ahol P.
Alszeghytôl vettem át a noviciátus vezetését. Azzal tökéletesen
tisztában voltam, hogy ez a feladat nem igazán nekem való. A
lelkivezetést ugyan szívesen csináltam, de felelôs nevelônek nem
vagyok jó; az emberismeretem a közepesnél rosszabb, azonkívül nem
vagyok eléggé határozott és következetes. Számomra mindig nagyon nagy
megterhelést jelentett, ha valakit el kellett küldenem. A filozófia
tanítását Szegeden már Hódmezôvásárhelyrôl elkezdtem. Ennek lett az
eredménye, hogy Turay Frédi a szegedi szeminárium rektora, mikor
visszakapta azt a részt, melyben az orvostudományi egyetem kollégiuma
volt, annak elsô emeletét felajánlotta a noviciátus részére. 1991-ben
be is költöztünk ide, és azóta is ott van a noviciátus. A filozófiai
istentanon és az ontológián kívül Szegeden az ismeretelméletet is
rendszeresen tanítom, továbbá kezdetben az etika, most pedig az
antropológia tanítását is átvettem. 1993 februárjában éppen egy a
novíciusokkal együtt végzett griesi lelkigyakorlat alatt komoly
szívgörcseim voltak, úgyhogy kórházba vittek. Egy késôbbi Münchenben
végzett vizsgálat megállapította, hogy egy szívkoszorúér-dilatációra
van szükség. Ekkor kértem leváltásomat mint novíciusmester. Egy
következô vizsgálat kimutatta, hogy egy ,,by-pass'' műtétet kell
végezni. Ez meg is történt 1993. december 15-én Augsburgban. 1994
szeptemberében visszatértem Münchenbe tanítani úgy, hogy a szemeszter
szünetekben Szegeden is tanítottam. 1996-ban azonban, amikor arról
volt szó, hogy Hofher Józsi, aki szemináriumi spirituális volt 1994-
tôl kezdve, ezenkívül még a noviciátusban szócius is legyen,
felajánlkoztam, hogy néhány évre átveszem a spirituálisi feladatot.
Jelenleg ez a fôfoglalkozásom a tanítás mellett. Azt azonban, hogy a
metafizikai felismeréseimet részletesebben kidolgozzam, még mindig
feladatomnak érzem.
========================================================================
Ôrsy László -- Teológia és egyházjog. A Jurist című idôszaki kiadvány
különszámának elôszava


     Hetvenötödik születésnapja alkalmából, a The Jurist  folyóirat e
különkiadásával adózik P. Ôrsy László személyének. Ôrsy az Amerikai
Katolikus Egyetemen az egyházjog kiérdemesült professzora, elismert
szerzô és elôadó. E kiadás célja, hogy felvázolja P. Ôrsy saját
munkáinak néhány központi témáját. Föltérképezi a jog és a teológia
viszonyát, különös figyelmet szentelve az Ôrsy írásaiban megszokott
értékközpontú tudományos megközelítésnek.
     Ôrsy László Pusztaegresen született 1921. július 30-án. A Jézus
Társaságába Magyarországon lépett be 1943. augusztus 14-én. 1951.
augusztus 15-én Leuvenben szentelték pappá, és 1960. augusztus 15-én
tette le az utolsó fogadalmat. A római Gergely Egyetemen tanult
filozófiát, ahol 1948-ban licenciátust szerzett, majd a leuveni Szent
Albert Teológiai Fôiskolára járt, ahol 1952-ben teológiai licenciátust
nyert. 1957-ben doktorált kánonjogból a Gergely Egyetemen.
Disszertációjának címe: A papi rend és a püspöki rend közti különbség
Gratian Dekrétumában. jogtudományi  tanulmányokat folytatott
Oxfordban, ahol 1963-ban világi jogból szerzett M. A. fokozatot.
     Dr. Ôrsy 1960-tól 1966-ig a Gergely Egyetem egyházjogi
professzoraként szolgált. Egy évvel késôbb (1966--67) az Amerikai
Katolikus Egyetem vizitáló egyházjog professzoraként csatlakozott a
New York-i Fordham Egyetem teológiai fakultásához, ahol 1974-ig
szolgált. 1968-tól 1971-ig volt a Fordham teológiai tanszékének
vezetôje. Az 1971--72-es tanévben vizitáló professzor (visiting
scholar) volt a Berkeley-i Posztgraduális Teológiai Intézetnél. 1974-
ben csatlakozott az Amerikai Katolikus Egyetem egyházjogi tanszékének
fakultásához, ahol 1991-es nyugdíjazásáig szolgált, s akkor a
Professor Emeritus címet adományozták neki.
     Ôrsy tudományos téren továbbra is aktív. Még amikor az Amerikai
Katolikus Egyetem fakultásán teljesített szolgálatot, vizitáló
professzor volt a washingtoni Georgetown Egyetem Jogi Központjában
(1981--82) és a fribourgi egyetemen, Svájcban (1982). 1991 óta
vizitáló professzor a római Keleti Intézetnél és a washingtoni
Georgetown Egyetem Jogi Központjában.
     E történeti vázlat csak keretként szolgál, mert P. Ôrsy tanári
apostolkodása a mentori és az elôadói szolgálatban egyaránt, a
vezetésben és a vizsgáztatásban szintén egyaránt állt és áll ma is. A
kutatói kérdések, a filozófiai és teológiai távlatok, a más tudományok
látókör-szélesítô alkalmazása, valamint Ôrsy személyes lelkesedése és
szellemessége új perspektívákat nyitott a diákok elôtt az egyházjog
területén. szavai sokakat vonzanak az egyházjog tanulmányozására és az
egyházjogi szolgálatnak szentelt életre.
     Ôrsy kutatói érdeklôdésének nagyobbik részét a teológia és a jog
viszonya köti le. Bibliográfiájában az elsô tétel Jacques Ellul egyik
könyvének recenziója. Az illetô könyv a jog teológiai alapjaival
foglalkozik. Ôrsy számos cikket is írt a teológia és a jog
viszonyáról. Ezek többek között: Orbis in Urbe (1964), The Jurist
(1964, 1990), The Furrow (1965), Studia Canonica (1979), Theological
Studies (1989), Origins (1993); 1992-ben egy nagyobb munkát adatott
ki, címe: Theology and Canon Law: New Horizons for Legislation and
Interpretation. Ezt a témát sok más könyve és cikke is vizsgálja
különbözô oldalakról.
     Rokon témák is helyet kapnak írásaiban: tanulmányok a jog
elméletének és értelmezésének kérdéseirôl, és számos munka az egyházi
alkotmányjogról, és különbözô, az egyház tanító hivatalát érintô
tanulmányok. A megszentelô hivatallal kapcsolatos kérdések terén is
sokat tett, különösen a bűnbánat, a papság és a házasság szentségeivel
foglalkozott. Dr. Ôrsy ökumenikus érdeklôdése több olyan tanulmányt
hozott létre, amely a vegyes vallású házasságokkal foglalkozik.
     Ôrsy, hogy a megszentelt élet tapasztalatát és odaadását megossza
másokkal, olyan könyveket és cikkeket is írt, amelyekben a mai
szerzeteséletet vizsgálja különbözô szempontok szerint. E tekintetben
személyes apostoli vezetése és tanácsai is kiegészítették cikkeit és
elôadásait. Gazdagította írásait a Jézus Társasága életében való
részvétele, másrészt viszont saját tapasztalatai és meglátásai is
hozzájárultak a jezsuita élethez.
     Az itt következô bibliográfia részletesebb képet ad Ôrsy széles
érdeklôdésérôl és munkájának különbözô irányú kiterjedéseirôl. Amit a
címek csak kissé adnak vissza, az írásainak az olvasókra gyakorolt
hatása. Olyan gondolatok használata, mint a ,,horizont'' vagy a
,,magfogalom'', a kérdések szerepével kapcsolatos személyes fölfogása,
olyan perspektívát teremtett, amely eredeti és egyszersmind
felvillanyozó az egyházjog tanulmányozására. Ôrsy fontos közvetítô a
kánonjog és a teológia között, olyan személy, akihez gyakran fordulnak
teológusok egy kérdés egyházjogi távlatait vizsgálva, és akihez
egyházjogászok is fordulnak ugyanazon kérdés teológiai oldalával
kapcsolatban.
     A The Jurist e számához hozzájáruló szerzôk, Ôrsy gazdag
örökségével keresnek együtthangzást a maguk sajátos módján. Az
értékeknek  a jogban való szerepét, valamint a teológia és a jog
közötti kapcsolatot vizsgálja különféle távlatokból Pree, Wijlens,
Selling és McIntye. A történelmi kérdéseket, amelyek a bennük foglalt
értékek keresését is tartalmazzák, Erdô, Gallagher és Lynch
tárgyalják. Az egyházi élettel összefüggô kérdések Mringi és Blyskal
írásaiban kerülnek terítékre, míg a megszentelt élettel kapcsolatos
specializált tanulmányok McDermott, Holland és Kaptijn tollából
származnak.
     Az egyház  tanító hivataláról írt tanulmányok Sullivantól
származnak, valamint az ökumenizmusra való különleges figyelemmel
O’Hara-tól, Huelstôl, Greentôl és Fahey-tól. A szentségi jogot érintô
kérdéseket Hurley, McManus, Pfnaisch és Johnson vizsgálják, míg
Morrisey egy világi javakra vonatkozó  kérdésben nyilatkozik. Végül
Provost vet fel néhány implikációt kánonjogászok számára a harmadik
évezred jubileumi megünneplésére való elôkészület kapcsán.
     Ezek a tanulmányok rengeteg ajánlást kaptak különféle szerzôktôl.
Néhányan Ôrsy László osztálytársai voltak, mások tanár kollégáitól,
megint mások diákjaitól vagy tisztelôitôl származnak. A tanulmányok az
érdeklôdés és a fölfedezés szellemében kerülnek terítékre, amely Ôrsy
munkájának sajátossága, és mindegyik megkísérli a maga módján
megvizsgálni az értékek jogra való alkalmazását. Mindezt azért, hogy
ez új meglátásokkal új horizontot nyisson azok számára, akik Ôrsy
szavaival  élve ,,boldogok, hogy kérdezhetnek''.

                                                      James H. Provost
                                                            szerkesztô
========================================================================
Molnár Antal: P. Lukács László


     Ha egy történész, bárhol a világon, csaknem 20.000 oldalnyi
forráspublikációt tesz közzé igen magas színvonalon -- az nem csak
hazája historiográfiájának válik rendkívüli jelentôségű alakjává,
hanem munkássága a nemzetközi történetírásban is megkerülhetetlen
mérföldkô marad. S ha mindez olyan korszakban történik, amikor az
adott részdiszciplína (koraújkori katolikus egyháztörténet) művelése
az adott országban teljesen lehetetlenné válik, akkor a fenti
megállapítások  még inkább érvényesek. Esetünkben pontosan ez a
helyzet: 1948 után Magyarországon a katolikus egyháztörténet-írás
tulajdonképpen megszűnt. S míg művelôdés- társadalom- vagy éppen
kormányzattörténet ürügye alatt középkortörténészeink egyháztörténeti
témákkal is foglalkoztak, addig a katolicizmus története évtizedeken
át szinte tabutéma maradt a gazdaságtörténeti problémákra és
függetlenségi harcaink históriájára koncentráló koraújkori
kutatásokban. Érthetô okokból a hivatalos ideológia sokkal inkább
megtűrte -- ha nem is támogatta -- a protestáns egyháztörténetet, s a
katolikus egyház (kiváltképp a jezsuiták) csakis az elnyomó Habsburg
hatalom és a retrográd eszmék kiszolgálóiként tűnhettek fel az
általában forrásidegen és igen egyoldalú történeti munkákban.
     1948: kulcsfontosságú év a magyar történettudomány történetében.
Az ekkor történt változások évtizedekre meghatározták a hazai
történetírás irányát, amely többek között az egyháztörténeti kutatások
végét jelentette. A politikai változások miatt pontosan ebben az évben
kezdte meg egy 38 éves magyar jezsuita középiskolai tanár történeti
kutatómunkáját Rómában: Lukács Lászlónak hívták. Az egybeesés nem
véletlen, de mégis szimbolikus jelentôségű. Volt olyan magyar pap-
történész, aki a stafétabotot átvette itthon elhallgattatott
kollégáitól, s a munkát a történelemadta kitűnô lehetôséget felismerve
folytatta és folytatja hihetetlen munkabírással majd félévszázada. A
magyar szakmai köztudat az 1960-as évek végén figyelt fel a külvilág
zajától visszavonulva dolgozó jezsuita történész munkásságára, az 1970-
es évektôl kezdve egyre intenzívebbé váltak a hazai történészek
látogatásai, az 1980-as években ez már igazi munkakapcsolatokat is
jelentett. Páter Lukács hatalmas életműve és szeretetreméltó lénye nem
ismeretlen tehát a történész szakmában, munkásságáról és a hazai
historiográfia szempontjából igen fontos római magyar jezsuita
történészműhely működésérôl azonban összefoglaló ismertetés mindmáig
nem jelent meg, sôt P. Lukács több kiadványáról még recenziót sem
olvashatunk itthoni folyóiratainkban. Írásommal ezt a hiányt
igyekeztem pótolni.[1]
     Lukács László 1910. október 27-én született Mecenzéfen (Abaúj-
Torna vm.) Lukács Gyula géplakatos és Bisztike Matild második
gyermekeként. Gyermekkorát Kápolnásnyéken (Fejér vm.) töltötte, ahol
édesapja édesanyjuk halála (1918) után egyedül nevelte a három
testvért. P. Lukács ebbôl a Fejér megyei kis faluból hozta magával a
természet és a mezei munka szeretetét, amely a római évek alatt is
elkísérte, s a rendház kertjének művelése, parkjának rendben tartása
évtizedeken át egyik legfontosabb kikapcsolódását jelentette. Az apa a
nehéz körülmények  ellenére gondoskodott a jó képességű fiú
taníttatásáról: 1921-tôl Szekszárdon, majd a jezsuiták híres pécsi
Pius-gimnáziumában végezte középiskolai tanulmányait. Érettségi után
egy ideig dolgozott, majd 1931. szeptember 9-én felvételt nyert a
jezsuita rendbe. Ettôl kezdve 15 éven keresztül tanult, így készülve a
jezsuita paptanári hivatására. 1932--33-ban novícius a budapesti
Manrézában, majd retorikát hallgatott ugyanott. 1935-tôl 1937-ig
Szegeden és Budapesten filozófiát, majd (egyévi diákotthoni
prefektusság után a Piusban) Szegeden négy éven át teológiát tanult a
rendi fôiskolán. Közben 1941. június 22-én szentelte pappá a szegedi
fogadalmi templomban Glattfelder Gyula csanádi püspök. Egy év harmadik
probáció után 1943-tól 1946-ig a szegedi egyetem történelem--földrajz
szakán végzett tanulmányokat. Elsô tudományos munkája a Hermann
Egyedhez írt doktori értekezése[2], amelyben rendtörténeti források
alapján vázolta egy alig ismert XVIII. századi jezsuita hitszónok,
Szabó István pályáját, s a Budapesti Egyetemi Könyvtár egy kéziratos
anonim prédikációskötetérôl megállapította, hogy az Szabó István
ünnepi beszédeit tartalmazza. 1947-ben  került Kalocsára, a rend
gimnáziumába, hogy a felkészülés hosszú évei után végre szeretett
jezsuita tanárainak nyomdokaiba léphessen.
     A történelem azonban közbeszólt. Egy tanévet taníthatott, amikor
1948 ôszén élete teljesen váratlan fordulatot vett. Ebben az évben a
rend hazai vezetôi ugyanis már világosan látták, hogy a politikai
helyzet miatt magyarországi működésük hamarosan ellehetetlenül. Ezért
1948 ôszén P. Borbély István tartományfônök elkezdte a fiatalabb
rendtagokat külföldre küldeni. A jezsuiták (köztük igen sok növendék)
külföldre szökése egészen 1949 nyaráig folytatódott, s ennek során a
határokon kívül élô rendtagok száma majd 150-re gyarapodott. A
nagyszabású akció kockázatosságát jelzi, hogy 14 rendtagot fogtak el a
magyar hatóságok, akik tiltott határátlépés kísérletéért súlyos
börtönbüntetetést szenvedtek. Ennek a veszélyes ,,értékmentô'' rendi
politikának köszönhetô, hogy P. Lukácsot, a fiatal történelemtanárt,
1948 ôszén tartományfônöke Rómába küldte.  November 5-én indult
Budapestrôl P. Héjja Gyula társaságában a veszélyes útra, s nem
mindennapi kalandok és súlyos megpróbáltatások után november 21-én
értek Rómába.
     Az Örök Városban a rend központjában, a kúrián kapott szállást és
munkát: a jezsuita rend római levéltárának lett P. Josef Teschitel
levéltár-igazgató mellett másodlevéltárosa. Ezzel a már 38 éves
jezsuita szerzetes életében gyökeresen új korszak kezdôdött: a
fájdalmasan megszakadt rövid tanárkodás után a rendi történetírás
legfontosabb forrásôrzô intézményében dolgozhatott. P. Lukács igen
nagy érdeme, hogy ezt a páratlan lehetôséget felismerte, és a
kezdetektôl fogva igen céltudatosan fáradozott rendi megbízatásai
mellett a magyar vonatkozású források összegyűjtésén és közzétételén,
valamint, látva saját erôinek végességét, munkatársak szervezésén
Rómában és Magyarországon egyaránt. Nem ô volt az elsô a XX. századi
magyar jezsuiták közül, aki nagyszabású forrásgyűjtést végzett, hiszen
a századelôn P.  Szittyay Dénes több száz kötetre valót másolt hazai
és külföldi levéltárakban[3], s a két háború között P. Gyenis András
szervezett munkaközösséget a jezsuita források közlésére és
feldolgozására[4]. Azonban eredményességben, céltudatosságban és
színvonalban P. Lukács valamennyi elôdjét felülmúlta.
     1948-tól nyolc éven át dolgozott a rendi levéltárban, s ezalatt
páratlan anyagismeretre tett szert. A rendezés és a kutatók
kiszolgálása mellett igen hamar hozzálátott a magyar vonatkozású
források másolásához. ,,Én itt tartózkodásom elsô percétôl erkölcsi
kötelességemnek tekintettem, hogy minden szabadidômet erre szenteljem.
Sok minden mellett az a tény, hogy Rómában lehetek huzamosabb ideig,
és hogy a Társaság levéltárába szabad bejárásom van, elemi erôvel
kényszerít erre a munkára. Vétek volna ezt az egészen kivételes
alkalmat fel nem használni.'' Ezeket a gondolatokat 1952 januárjában
írta P. Reisz Elemér viceprovinciálishoz címzett levelében. Az érdemi
anyaggyűjtést alapos tájékozódás után 1950-ben kezdte el. Elôször csak
az elsô nagyszombati alapítás történetét kívánta feldolgozni, de
rövidesen gyűjtését az egész XVI. századi hungarika anyagra
kiterjesztette. Fáradhatatlanul másolta levéltáruk dokumentumait, 1951
szeptemberétôl kezdve pedig hozzálátott a Vatikáni Levéltár anyagának
átfésüléséhez. A munka méreteit látva érlelôdött meg benne a
felismerés, hogy munkatársak nélkül egymaga alig tudja befejezni a
munkát. Mivel ezekben az években viszonylag sok magyar jezsuita élt
külföldön, ezért a rendi vezetés is könnyű szívvel bocsátott
munkaerôket az eredményesen dolgozó történész rendelkezésére.
     Elsô munkatársnak a Chieriben teológiai tanulmányait végzô Polgár
Lászlót szemelte ki. Polgár 1950 elején kereste fel ôt levélben, s
Szántó Istvánról írandó diplomamunkájához kért segítséget. Ez adta az
ötletet P. Lukácsnak, hogy a végzôs teológus-hallgatót a
történészmunka ügyének megnyerje. A következô évben személyesen is
felkereste Chieriben, beszélgetéseik eredményeképpen született meg a
jezsuita rend magyarországi történetének feldolgozására vonatkozó
tervük. Ôk ketten az anyaggyűjtés és elôkészítés munkáját vállalták,
amely alapján egy jó tollú  történész megfelelô színvonalú szintézist
tud majd készíteni. Az ,,Archivum Historicum Provinciae Hungariae
S.J.'', vagyis egy történeti apparátus összeállítása több
részfeladatot tartalmazott. Elôször is össze kell gyűjteni a levéltári
dokumentumokat és azokat közzé kell tenni. Ezzel párhuzamosan szükség
van a rendi névtárak alapján egy életrajzi repertórium
összeállítására, a magyar jezsuiták műveinek, illetve a rendrôl szóló
magyar vonatkozású munkák teljes bibliográfiájára, végül az egyetemes
rendtörténeti Synopsis[5] mintájára egy magyar kronológia megírására.
P. Polgár 1954-ben tudott munkához látni, az éves egyetemes
rendtörténeti bibliográfia összeállítása és a történeti intézet
könyvtárának vezetése mellett ô is csak fél munkaidôben
foglalkozhatott a magyar rendtörténettel. Mivel  P. Lukács a XVI.
századi anyagot ekkorra már jórészt összegyűjtötte, így P. Polgár a
XVII. század elejére vonatkozó levéltári anyaggyűjtést és a magyar
rendtörténeti bibliográfia összeállítását kapta feladatul. P. Lukács
bôvíteni kívánta munkaközösségüket, így megpróbálta P. Aratót és P.
Bieleket is bevonni, akik azonban más rendi elfoglaltságaik miatt erre
nem tudtak vállalkozni. Az Ausztriában élô P. Ôry Miklós kezdettôl
fogva ,,kültagnak'' számított, s maradandó értékű Pázmány-kutatásaival
valóban nagy szolgálatot tett a magyar történetírásnak. Hasznos
munkatársat nyertek a magyar páterek P. Szilas László személyében. Ô
is -- miként annakidején P. Polgár -- disszertáció-ügyben vette fel P.
Lukáccsal a kapcsolatot 1953-ban. Témájához (Alfonso Carillo erdélyi
tevékenysége) 1954-ben személyesen végzett anyaggyűjtést P. Lukács
útmutatásai alapján. Tanulmányainak befejeztével 1963-ban került a
rend történeti intézetébe (Institutum Historicum Societatis Jesu),
ahol fontos megbízatások után 1994-ben annak igazgatója lett. Itt kell
végül szólni P. Fejér Józsefrôl, aki rövid eegenhoveni tanárság után
1958-ban kapott diszpozíciót a jezsuiták római levéltárába, s legendás
anyagismeretével és szolgálatkészségével évtizedekig segítette P.
Lukács és minden ott dolgozó magyar kutató munkáját.
     P. Lukács és P. Polgár hangyaszorgalommal végzett munkájának
hamarosan meglett az eredménye. 1955-re P. Polgár elkészült a magyar
rendtörténeti bibliográfiával, amelyet két év múlva sikerült
publikálni[6], 1956-ban pedig kiadásra készen állt az összegyűjtött
forrásanyag XVI. századi része. Ekkor a történeti intézet vezetôsége
felajánlotta a magyar forrásoknak az intézet sorozatában (Monumenta
Historica Societatis Jesu) való közzétételét. Az 1957-es
igazgatóváltás azonban ezeket a terveket keresztülhúzta, tehát más
megoldás után kellett nézni. A két történész végül kénytelen volt
gyűjtését különféle adományokból összegyűlt pénzbôl, ún. rotaprint
eljárással, kötetenként 100-100 példányban kiadni[7]. Az anyagi alapok
bizonytalansága a közzétételt igen lelassította: a három kötetet nyolc
év alatt sikerült csak publikálni. Az elsô két kötet még kettejük neve
alatt jelent meg, míg a harmadikat már csak P. Lukács neve jegyezte,
P. Polgárt ugyanis a provinciális 1963-ban a bibliográfiai munka miatt
felmentette a magyar rendtörténeti kutatások alól. A magyar
forráskiadványok rövid bemutatására alább még visszatérek.
     A magyar történeti kutatások mellett Lukács László kezdettôl
fogva érdeklôdéssel fordult a rend pedagógiai tevékenységének múltja
felé. Elsô kutatási területe a jezsuitáknak a papnevelésben betöltött
szerepe volt. Ennek vizsgálata során jutott el Giovanni Delfino bécsi
nuncius és Antonio Possevino jezsuita diplomata ez irányú
szervezôtevékenységének felismeréséhez. Elsô tanulmányában a Habsburg
Birodalomban felállított három pápai szeminárium (Bécs: 1574; Prága:
1576; Graz: 1577.) alapításának körülményeit tanulmányozta kiadatlan
vatikáni források alapján és rámutatott Delfino bécsi nuncius
kiemelkedô szerepére az intézménytípus meggyökereztetésében.[8]
Következô, hasonlóképpen igen alapos írásában Antonio Possevino
diplomáciai utazásai során megfogalmazott és megvalósított szeminárium-
terveit veszi sorra svédországi utazásától (1578) az olmützi és
braunsbergi alapításokon (1579) át a vilniusi és kolozsvári pápai
szemináriumok létrehozásáig (1583--1584).[9]
     Elsô írásai rögtön felhívták rá a szakemberek és a történeti
intézet  vezetôinek a figyelmét. Ennek köszönhette, hogy 1956-ban igen
komoly megbízást kapott, amely egész késôbbi tudományos munkájára
nézve meghatározó jelentôségűnek bizonyult. Ebben az évben alakult meg
ugyanis egy nemzetközi szaktekintélyekbôl álló bizottság, amelynek
feladata a jezsuita oktatásügy alapdokumentumának, a Ratio
studiorumnak az új kritikai kiadása lett volna. A bizottság elnöke
Miguel Batllori, a történeti intézet akkori igazgatója, tagjai pedig
Ricardo García Villoslada és François Dainville, a jezsuita oktatásügy
két kiváló ismerôje voltak. Rajtuk kívül szükség volt még valakire,
aki a levéltári munkát végzi el -- erre a feladatra jelölték ki a rend
vezetôi P. Lukácsot. Ez a gyakorlatban azt is jelentette, hogy a
Kúriáról átköltözhetett az írók házába, (ahol ma is lakik), s ezután
kizárólag a történészmunkának szentelhette az idejét. A feladat nem
volt könnyű: a bizottság ugyanis gyakorlatilag nem működött, így a
levéltári munkával megbízott P. Lukács kénytelen volt teljesen
egyedül, minden segítség és támasz nélkül hozzákezdeni a hatalmas
vállalkozáshoz. Rövidesen ráébredt arra, hogy a Ratio studiorum
megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a végleges változat
megfogalmazását (1599) megelôzô félszázados elôkészítô munka
feltárása. Ezért módszeresen összegyűjtött és kiadott minden olyan
dokumentumot, amely a XVI. századi jezsuita oktatásügyet
érintette.[10] A hatalmas anyag alapján az évek során tisztázni tudta
a jezsuita oktatási rendszer kialakulásának alapkérdéseit, így
hétkötetes forrásközlésével és tanulmányaival az európai
neveléstörténeti szakirodalom egyik klasszikusává vált.
     Elsô ez irányú publikációja a Francisco Borgia rendfônök idején
P. Geronimo Nadal által összeállított Ratio studiorum szövegkiadása és
ismertetése volt.[11] Ez az iskolai szabályzat különösen is nagy
jelentôségű, mivel az egyes iskolák rendszabályai és tanrendje után ez
az elsô általános érvényű elôírás a jezsuita tanintézetek számára.
Rendkívül fontos az ezt követôen napvilágot látott tanulmánya a
jezsuita kollégiumoknak mint renden kívüli fiatalokat képzô
tanintézeteknek a létrejöttérôl.[12] Ebben az írásában tárta fel azt a
folyamatot, ahogyan maga a rendalapító Szent Ignác, majd késôbb utódai
szembesülve a kor kihívásával egyre nagyobb teret engedtek az
általános oktató-nevelô munkának a rend össztevékenységén belül. Szent
Ignác kezdetben elzárkózott a képzés elôtt álló jelöltek felvételétôl
és különösen az iskolai tanítástól. Késôbb ezen az elképzelésén
kénytelen volt változtatni, mivel a jelentkezôk közt kevés megfelelôen
képzett és lelkileg alkalmas felnôtt akadt. A Jézus Társaságába
felvett fiatalok számára szükséges volt a régi egyetemek mellé (régi
értelemben vett) kollégiumok felállítása, ahol a skolasztikusok
nyugodtan foglalkozhattak tanulmányaikkal (Párizs, Coimbra, Padova,
Leuven, Köln stb.). Idôvel az elôadások egy részét is ezekben a
kollégiumokban hallgathatták a növendékek, hogy ezáltal a tanulmányi
idô lerövidüljön. A rendalapító a skolasztikusok számának rohamos
növekedésével szeretett volna a fiatal rendtagok képzésére
kollégiumokat alapítani, azonban ehhez nem talált anyagi jótevôket.
Emellett a német és indiai tapasztalatok azt mutatták, hogy az iskolai
tanítás egyúttal kitűnô missziós eszköz is. A szükségletek és
tapasztalatok alapján a fiatal rend végül nem tért ki a kihívás elôl:
1548-ban a szicíliai Messinában megnyílt az elsô új típusú kollégium,
az ún. ,,collegium externorum'', amely több mint 200 renden kívüli
fiatal számára biztosított tanulási lehetôséget. Ezzel indult el a
jezsuita iskolák diadalútja, amelyeket maga Szent Ignác is igen
fontosnak tartott. A rendalapító halála után azonban a Társaságon
belül komoly viták keletkeztek az iskolák sorsa felôl. A rendtagok egy
része (elsôsorban a spanyolok) az új típusú kollégiumokban a rendi
alkotmánytól való eltérést láttak, és ezek óriási sikere miatt a másik
rendháztípus, a ,,domus professa'' elhalásától tartottak. Ez utóbbiban
négyfogadalmas rendtagok éltek és apostoli munkát végeztek, kizárólag
adományokból tartották fenn magukat. Mivel a kollégiumok ezzel szemben
komoly alapítványi tôkével rendelkeztek, ezért a két intézmény körüli
viták egy új ,,szegénység-vitát'' is eredményeztek. A kor
követelményei azonban egyértelműen a kollégiumoknak kedveztek: Szent
Ignác halálakor 56 kollégiummal szemben mindössze 2 ,,domus professa''
állt, s ez az arány késôbb sem javult. A kérdés csak a 6. általános
rendi gyűlésen (1608) nyert végsô megoldást, amely hozzájárult a
,,collegium externorum''-ok felállításához, s csupán annyit kötött ki,
hogy jövedelmükbôl néhány jezsuita növendék ellátását biztosítsák.
     A fent ismertetett tanulmány csak egyik eredménye Lukács László
pedagógiatörténeti munkásságának. A szívós munkával összegyűjtött hét
kötetnyi forrásanyag alapján gyakorlatilag a jezsuita oktatásügy elsô
fél évszázadának szinte minden részlete ismertté vált. A források
alapján kirajzolódnak az olvasó szeme elôtt a rend vezetôinek tanügyi
elképzelései, az elegendô számú és képzett tanárok hiányából fakadó
nehézségek, a konviktusok körüli bonyodalmak, a papnevelésben vállalt
munka kezdetei, az északi pápai szemináriumok létrejötte, a ,,minta-
kollégium'', a Collegio Romano és társainak szabályzatai és
tanrendjei, a helyi eredmények és tapasztalatok, stb. Az utolsó három
kötet képet ad arról a hatalmas munkáról, során a Társaság pedagógiai
szakemberei megalkották a Ratio studiorum végleges (1599) változatát.
Az elsô változat ugyanis már 1586-ra elkészült, amelyet az összes
provinciának megküldtek véleményezésre. Ennek szövegét 1591-ben a
rendi és iskolai tisztségek, megbízatások szerint szabály-csoportokra
tagolva tették közzé (az 1586-os változat tananyag szerint haladt). Az
új változat hasonló revíziók és véleményezés után 1599-ben nyerte el
végleges formáját. Az utolsó kötet emellett felvázolja a Ratio
studiorummal kapcsolatos késôbbi rendi határozatokat és a helyi
adaptáció kérdéseit (1616-ig). Nem szabad elfelejtkeznünk a
forráskiadás mintaszerűségérôl sem, amely méltán sorakozik a nagy
hagyományú ,,Monumenta''-sorozat többi kötete mellé. Nem csak a
filológiai pontosságú szövegközlést kell itt említenünk, hanem az igen
világos latinsággal megfogalmazott bevezetéseket és regesztákat, a
minden apró részletre kiterjedô tárgyi és szövegkritikai jegyzeteket
és a mintaszerű mutatókat is.[13]
     A ,,Monumenta Paedagogica'' közzététele mellett P. Lukács 1965-
ben újabb fontos rendi megbízást kapott: tagja lett annak a hat tagú
bizottságnak, amelynek feladata volt az ún. ,,gradus-kérdés''
tanulmányozása és a Congregatio Generalisra (1965--1966) való
elôterjesztése. A Jézus Társaságában ugyanis a kezdetektôl fogva három
különbözô fokozat (gradus) létezett a rendtagok számára: teljes jogú
rendtagoknak (professi) azok számítottak, akik letehették a hármas
szerzetesi fogadalmuk (szegénység, tisztaság, engedelmesség) mellé a
negyediket (engedelmesség a pápának) is; a kisebb képzettségű papok
számára hozta létre az alapító a coadjutor spiritualis fokozatot,
amelynek birtokosai -- mint nevük is mutatja -- a négyfogadalmas
rendtársaikat segítették (általában a gyakorlati lelkipásztorkodás
területén) s ugyanakkor a vezetô funkciókból és a döntéshozatalból ki
voltak zárva; a harmadik fokozat (coadjutor temporalis) a más
szerzetekben is ismert segítôtestvéreket illette meg. A negyedik
fogadalmat azok tehették le, akik elegendô (sufficiens) teológiai
képzettséggel rendelkeztek, míg a coadjutor spirituálisok számára a
grammatika mellett elegendô volt némi jártasság a kazuisztikában. P.
Lukács egy teljes éven át tanulmányozta a jezsuita papok közötti
különbségtétel történetét, s kutatásai a gradus-rendszer
anakronisztikus voltát mutatták ki.[14] A különbségtétel a XVI.
közepén Itáliában -- tekintve az egyházi oktatás és a papság
képzettségének igen alacsony színvonalát -- teljesen ésszerű volt,
hiszen valóban kevés jelentkezô rendelkezett elegendô teológiai
képzéssel. A század végére és különösen a XVII. század elejére azonban
az egyházi viszonyok megváltoztak, s a rend papjainak egyre nagyobb
része végzett hosszabb-rövidebb teológiai kurzust. Ennek ellenére
arányaiban egyre kevesebben kapták meg a negyedik fogadalom
lehetôségét. A tanulmány kimutatta, hogy ez a tendencia elsôsorban P.
Geronimo Nadal és híveinek tevékenységéhez köthetô, akik az elegendô
jártasság helyett a kiemelkedô (conspicuus) teológiai tudás
szükségességét hangsúlyozták. Ez a tendencia a XVII. század folyamán
fordult meg, és a régi Társaság utolsó rendfônökének kormányzása
idején már a papok 95%-a letehette negyedik fogadalmát. Annál
érdekesebb, hogy a rend visszaállítása (1814) után a diszkriminatív
szellem újra felerôsödött, s a XX. század közepén a jezsuita papság
kétharmadának kellett beérnie a coadjutor spiritualis fokozattal. P.
Lukács alapvetô, a jezsuita rend aktuális problémáira is választ
keresô írása -- érthetô okokból -- csak 1773-ig követi nyomon az
eseményeket, mondanivalója (az értelmetlenné vált diszkrimináció
eltörlésének szükségessége) azonban így is teljesen nyilvánvaló. A
kérdéssel foglalkozó bizottság nem minden tagja osztotta P. Lukács
nézeteit, így már a cikk megjelentetése sem ment egykönnyen, s a
commissio végül a megkülönböztetés megtartása mellett foglalt állást.
Ennek következtében a kérdést sem a 31. (1965--1966), sem a 32. (1974-
-1975) általános rendi gyűlés nem oldotta meg véglegesen.
     A rendi megbízások mellett Lukács László nem mondott le a magyar
vonatkozású források gyűjtésérôl sem. Ezek közzétételére 1967-ben
váratlanul új lehetôség nyílott. A történeti intézet vezetôsége újból
felajánlotta a magyar forráskiadvány felvételét a ,,Monumenta''
sorozatba. Ez a ,,Documenta Romana...'' anyagának kiegészített
újraközlését s az 1586 utáni anyag publikálását jelentette. Az új
sorozat elsô kötete 1969-ben látott napvilágot, az utolsó (a negyedik)
1987-ben.[15] Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Monumenta Antiquae
Hungariae négy vaskos kötete gyakorlatilag átírta a XVI. század
második felének művelôdéstörténetérôl alkotott képünket azáltal, hogy
feltárta annak katolikus komponensét is. A római egyházi levéltárak,
elsôsorban a jezsuiták archívuma és a vatikáni levéltár mellett magyar
vonatkozású dokumentumokat (összesen 1529-et) közöl még bécsi,
müncheni, kölni, wolfenbütteli, milánói, pozsonyi és természetesen
magyarországi forrásgyűjtô intézményekbôl. A kötetek súlypontja az
elsô nagyszombati kollégium, az erdélyi kollégiumok, a znióváraljai és
sellyei rendház, a Collegium Hungaricum (1580-tól Germanicum et
Hungaricum) történetének dokumentumain van, s ezeken keresztül a
magyarországi katolikus megújulás elsô korszakát mutatják be.
Részleteiben ismerhetjük meg Oláh Miklós esztergomi érsek és
Draskovich György gyôri püspök reformtevékenységét, Báthory István és
Báthory Zsigmond erdélyi fejedelmek egyházpolitikáját, Antonio
Possevino és Alfonso Carillo erdélyi tevékenységét, Szántó István
fáradozásait a magyar katolikus egyház talpra állítása érdekében stb.
A szorosan vett katolikus egyháztörténeti adatok mellett a
dokumentumok számos új irodalomtörténeti, művészettörténeti, történeti
néprajzi vagy éppen gazdaság-, társadalom- és politikatörténeti
adattal gazdagítják ismereteinket. Elég legyen itt csupán a
magyarországi protestantizmus múltjára vonatkozó új információkat
említeni, hiszen a jezsuiták levelei, beszámolói sok esetben közölnek
eddig ismeretlen adatokat protestáns prédikátorokról és egyházi
intézményekrôl.
     A magyar jezsuitákról készítendô proszopográfiai adatgyűjtést P.
Lukács már az elsô forráskiadási tervekbe felvette. Ennek
összeállítása ugyanis nélkülözhetetlen volt a rendtörténeti
forrásokban való eligazodáshoz. A jezsuita rend ebbôl a szempontból is
igen szerencsés forrásadottságokkal rendelkezik: a kezdetektôl a
feloszlatásig szinte hiánytalanul fennmaradtak a rend ausztriai
rendtartományának  (ide tartoztak a magyar rendházak is) névtárai. A
rendi katalógusoknak összesen négy típusa létezik. Az elsô az
úgynevezett catalogus brevis, amely évente tájékoztat az egyes
rendházak személyi állományáról. Emellett  három évente került
összeállításra a catalogus triennalis, amelynek három része van: az
elsô tájékoztat a rendtagok személyi adatairól és addigi
pályafutásáról, a második a személyek képességeit és tulajdonságait
értékeli, a harmadik pedig a rendházak anyagi helyzetérôl informál.
Mivel a catalogus triennalisok igen terjedelmesek és természetüknél
fogva sok ismétlôdést tartalmaznak, kiadásukról eleve le kellett
mondani. Az éves névtárak publikációja viszont nem tűnt lehetetlen
vállalkozásnak, ugyanakkor az egyes rendtagokról készítendô curriculum
vitae lehetôséget nyújtott a triennalisok legfontosabbnak tartott
adatainak feldolgozására is. P. Lukács 1978 és 1995 között tette közzé
a rend osztrák rendtartományának éves katalógusait tizenegy
kötetben,[16] mellette három kötetben publikálta provincia tagjainak
(kb. 20000 személy) életrajzi adattárát[17]. A katalógus-kötetek
évenként közlik a rendházak személyi a más provinciákban tartózkodó,
az elbocsátott és elhunyt rendtagokat. Az elsô két kötet a
,,Monumenta'' sorozaton belül látott napvilágot, ezek végén ott
találjuk a bennük szereplô rendtagok életrajzi adatait is, így ezek a
személyek a háromkötetes életrajzi lexikonban már nem szerepelnek. A
többi kötet sokszorosítva és sajnos, igen kis példányszámban jelent
meg. Az összesen tizennégy kötetes munka nem csak rendtörténeti
szempontból óriási jelentôségű: nincs ugyanis még egy olyan kora
újkori társadalmi csoport Magyarországon, amelyrôl ilyen színvonalú,
teljesnek mondható proszopográfiai adattár állna rendelkezésre. A
katalógus-kötetek kiaknázása és felhasználása még nem történt meg,
pedig a rendtagok életrajzi adatain túl számos egyéb szempontból is
elemezhetôk az ott összegyűjtött adatok. Egyrészt kitűnô lehetôséget
nyújtanak egy szerzetesrend és egy értelmiségi csoport proszopográfiai
és szociológiai vizsgálatára. Másrészt alapul szolgálnak az egyes
rendházak lelkipásztori és kulturális tevékenységének feltárásához,
hiszen a rendtagok beosztásából megismerjük az iskola volumenét és az
egyes intézmények (könyvtár, gyógyszertár, nyomda stb.) működését. Az
egyháztörténet szempontjából nagyon fontosak a hitszónokokra vonatkozó
információk (pl. milyen nyelven prédikált), a népmisszionáriusok
adatai (a rendház vidéki kisugárzása) és a vallásos társulatokat
érintô közlések. Mivel a kötetek az összes magyar (és osztrák) rendház
adatait hozzák, így lehetôséget kínálnak az összehasonlító elemzésre
és a fentebb említett egyház- és művelôdéstörténeti problémák átfogó
bemutatására.
     Az 1960-as évek végétôl egyre több hazai történész figyelt fel
Lukács László munkásságára. Míg az 1950-es években csak két itthon élô
rendtárssal, P. Holovics Flóriánnal és P. Petruch Antallal állt
szakmai kapcsolatban, a politikai enyhülés a magyarországi kapcsolatok
felélesztését is magával hozta. 1968-ban járt elôször újra itthon, s
Rómában is egyre több magyar kutató kereste fel, hogy munkájához
segítséget és eligazítást kapjon tôle. P. Lukács és P. Fejér
anyagismerete és segítôkészsége hamarosan legendás hírűvé vált szakmai
körökben. Hosszú lenne felsorolni mindazokat, akik az elmúlt
évtizedekben kapcsolatban álltak vele és segítségét igénybe vették.
Csupán néhány név ízelítôül: Benda Kálmán, Holl Béla, Jakó Zsigmond,
Klaniczay Tibor, Mészáros István, Staud Géza, stb. De nem csak
elismert tudósoknak, akadémikusoknak állt rendelkezésére, hanem a
hozzá forduló kezdôket éppoly (ha nem még nagyobb) szeretettel
támogatta elsô szárnypróbálgatásaik során. Hihetetlen segítôkészségét,
a más munkája iránti empátiáját, odafigyelését e sorok írójának is
számtalanszor volt alkalma megtapasztalni itthon és Rómában egyaránt.
     A szakmai kapcsolatokból az 1980-as évek elejére igazi tudományos
együttműködés született. 1982-ben keresték fel a szegedi egyetem
fiatal irodalomtörténészei, és P. Lukács kezdeményezésére rövid idôn
belül munkatársi gárda szervezôdött a magyar vonatkozású jezsuita
források kiadásának folytatására. A közös munka elsô eredménye 1987-
ben született meg: Balázs Mihály és Monok István kiadásában látott
napvilágot az északi pápai szemináriumok magyar hallgatóinak
névsora.[18] A következô fontos lépést a hódoltsági és erdélyi
jezsuita missziók forrásainak publikálásának megkezdése
jelentette.[19] A kötet anyaga a hazai történészszakma számára szinte
ismeretlen világot tett hozzáférhetôvé. A jezsuita missziós
dokumentumok nem csak a misszió megszervezésének, működésének,
művelôdési kisugárzásának és politikai kapcsolatainak történetét
mutatják be, hanem felbecsülhetetlen értékű forrásai a hódoltsági
népiségtörténetnek, a népi kultúra és népi vallásosság múltjának is. A
kötet ékes bizonysága annak, hogy a hódoltság történetének kutatása
milyen bôséges anyagot nyerhet az egyházi forrásokból. A szegedi
kapcsolat lehetôséget kínál tehát a lukácsi életmű magyarországi
folytatására. Ennek bizonyítéka a felsoroltak mellett a Monumenta
Antiquae Hungariae sorozat közelmúltban megjelent ötödik kötete (1601-
-1607), amely immár részben a szegedi munkatársak fáradozásait
dicséri.[20] P. Lukácsnak egykori Alma Materéhez, a szegedi egyetemhez
fűzôdô szoros kapcsolatát  egy igen magas hivatalos elismerés, a
díszdoktorrá való avatás (1988) tette még meghittebbé. A doktorrá-
avatási ünnepségen felolvasott, s késôbb a források közlésével
kiegészítve könyv alakban is napvilágot látott elôadása egy történeti
közhelyet cáfol meg.[21] Dokumentumok hosszú sorával bizonyítja, hogy
a magyar jezsuiták nem a Habsburgok iránti feltétlen hűségük miatt
maradtak meg az osztrák rendtartomány keretében, hanem szándékuk
ellenére a politikai helyzet miatt nem engedték meg a rendfônökök a
magyarországi rendházak leválását. A rendtartományi gyűlések aktáinak
és a hosszú tervezeteknek a segítségével ismerhetjük meg azt a kemény
küzdelmet, amelyet a magyar rendtagok folytattak (sikertelenül) az
önálló magyar provincia megteremtéséért.
     Itt kell megemlíteni az 1985-ben franciául, 1987-ben átdolgozva
magyarul napvilágot látott alapvetô Pázmány-tanulmányt.[22] P. Lukács
már elsô magyar vonatkozású tanulmányait is egy XVI--XVII. századi
nagy magyar jezsuitáról, Káldi Györgyrôl írta, ahol az életrajz több
fontos állomásának bemutatása mellett bebizonyította, hogy Káldi nem
használta fel Szántó István Biblia-fordítását saját fordításához.[23]
Most ismét egy homályos probléma megvilágítása érdekében látott
munkához. Az írás kiadatlan források alapján tisztázza a késôbbi
bíboros prímás életrajzának kevéssé ismert vagy éppen ismeretlen
részleteit. Elemzi Pázmány nehézségeit grazi tanársága és
magyarországi missziós küldetése alatt a rendi cenzúrával, bizonyítja
a Pázmány-ellenes rágalmak hamis voltát, bemutatja  Forgách Ferenc
esztergomi érsek mellett töltött éveinek több fontos részletét, végül
érseki kinevezésének körülményeit. A tanulmány végén a szerzô rámutat,
hogy Pázmány nem csak lélekben, hanem jogilag is jezsuita maradt
haláláig.
     Az 1989-es év nagyon fontos változást hozott a magyar
rendtartomány életében: a jezsuita rend ismét működési engedélyt
kapott Magyarországon. Az újrakezdés nehéz munkájából P. Lukács is ki
akarta venni a részét. Hazajött és hozzáfogott a megmaradt és
szétszóródott levéltári és könyvtári anyag összegyűjtéséhez és
rendszerezéséhez. A magyar provincia központjában, a részben
visszakapott pesti rendházban 1991-tôl kezdve négy nyáron át dolgozott
idôs kora ellenére fiatalokat is megszégyenítô munkabírással. Az ô
munkájának eredménye a szépen rendezett könyvtár és levéltár.
Ugyanakkor a tudományos munkát sem szakította félbe. A rendezési
munkák mellett hozzálátott a jezsuita rendtörténetírás egyik nagy
adósságának törlesztéséhez: Anton Socher XVIII. századi osztrák
jezsuita történetíró munkájának kéziratban maradt második részének
sajtó alá rendezéséhez. Az elsô kötet 1740-ben látott napvilágot a
rend megalapításának bicentenáriumára.[24] A második kötetbôl
mindössze egyetlen kéziratos példány maradt fenn Pannonhalmán a
Paintner-gyűjteményben.[25] A kéziratot P. Petruch gépelte át, ennek a
majd 900 oldalnyi gépiratnak az eredetivel való összeolvasását végezte
el P. Lukács, amelynek eredményeképp a szöveg (a szükséges
jegyzetanyag összeállítása után) sajtóra  kész állapotban van.
     A Rómában töltött téli hónapok sem teltek munka nélkül, P. Lukács
a tôle megszokott rendkívüli szorgalommal  készítette elô új
forráskiadványát. A rend római levéltárában az egyes provinciák anyaga
mindig a rendfônöknek az adott rendtartományhoz írt leveleinek
másolatát tartalmazó regisztrumkötetekkel kezdôdik. Az osztrák
rendtartomány esetében a regisztrumok (a félköteteket is számítva) 23
kötetet tesznek ki, anyaguk 1573 és 1757 között teljesnek
mondható.[26] Nem szorul különösebb bizonyításra ezen forrás
jelentôsége, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy 1600 után a
beérkezô leveleket (igen kevés kivételtôl eltekintve) kiselejtezték. A
rendfônök válaszlevelei a rendtartomány történetének mintegy a vázát
adják,  személyi ügyektôl kezdve a rendházak alapításán,
missziószervezésen, iskolaügyön át az egyházpolitikáig vagy a rendi
cenzúráig minden fontos gyakorlati problémát érintenek. P. Lukács a
jezsuita generálisok válaszleveleinek magyar vonatkozású részeit
másolta le, amely munkához az óriási türelem mellett igen komoly
paleográfiai felkészültség is szükséges, mivel a sok javítás és a
fogalmazvány-jelleg miatt a regisztrumok olvasása rendkívül nehéz.
     P. Lukács László idén 87 éves. Kevés tudósnak adatik meg, hogy
elkezdett nagyszabású vállalkozásait teljesen befejezheti és életműve
lezárt egészet alkot. Neki ez megadatott, hiszen valamennyi nagy
sorozatát be tudta fejezni. Ennek ellenére 1997 áprilisában
bekövetkezett súlyos betegségéig fáradhatatlanul dolgozott. P. Lukács
kétségtelenül jelenség a magyar történetírásban. Nem történésznek,
hanem tanárnak készült, a történelem viharai miatt mégis histórikus
lett, azok között is az egyik legkitűnôbb. Páratlan életművet
alkotott, amelyhez foghatót a jövô történészgenerációi valószínűleg
nem fognak már létrehozni. Tudása mellett szeretetreméltó
egyéniségével, derűjével és szolgálatkészségével mind a rendben, mind
a szakmában osztatlan szeretetet és megbecsülést vívott ki magának.
Munkáját ugyanakkor sohasem csak szaktudománynak tekintette, hanem
intellektuális missziónak, tulajdonképpen egy sajátos, de igen fontos
lelkipásztori munkának. A Társaság iránti szeretetet csendesen és
észrevétlenül tudta belopni munkatársai szívébe. ,,Propagandája''
annyira diszkrét és figyelmes volt, hogy világi történészkollégái
szinte öntudatlanul váltak a jezsuita rend tisztelôivé és barátaivá.
Ezért Páter Lukács életművének publikációi mellett hasonlóképp aere
perennius része a fiatalabb történésznemzedékekben továbbélô
szellemisége.

Jegyzetek

  1. Az eddig megjelent rövidebb méltatások közül a leghasználhatóbb a
     Balázs Mihály által összeállított életrajz és az azt követô
     bibliográfia. In: Lukács László: A független magyar jezsuita
     rendtartomány kérdése és az osztrák abszolutizmus. Szeged, 1989.
     132--137. p.  Az életrajzi adatokat a személyes beszélgetések
     mellett a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának
     Levéltárának anyaga, továbbá az Országos Széchényi Könyvtár
     Kézirattárában  elhelyezett Lukács László -- hagyaték (OSZKK
     Fond 366) alapján állítottam össze. Itt mondok köszönetet
     Dr. Fülep Katalinnak, az OSZKK  tudományos fômunkatársának, a
     hagyaték rendezôjének és gondozójának munkám  során nyújtott
     önzetlen segítségéért.  A továbbiakban csak bibliográfiai
     jegyzeteket alkalmazok.
  2. Szabó István S.I. élete és szónoki munkái (1695--1753). Szeged,
     1946. Kézirat.
  3. Szittyay Dénes forrásmásolatait a Jézus Társasága Magyarországi
     Rendtartományának Levéltára, a Magyar Tudományos Akadémia
     Kézirattára (Ms 23--30) és a Dunamelléki Református Egyházkerület
     Levéltára (C 82/1--18.) ôrzik.
  4. Ennek a munkának az eredménye a Jezsuita Történeti Évkönyv három és
     a  Kiadványok Jézustársasága magyarországi történetéhez 38 kötete.
  5. Synopsis historiae Societatis Jesu. Lovanii 1950.
  6. Ladislaus Polgár S.I. : Bibliographia de historia Societatis Iesu
     in regnis olim corona hungarica unitis (1560--1773). Subsidia ad
     historiam S.I. vol. 2. Romae 1957. 184 p.
  7. Documenta romana historiae Societatis Iesu in regnis olim corona
     hungarica unitis. Vol. I. (1550--1570), Romae 1959. 400 p.;  vol.
     II. (1571--1580), Romae 1965. 549 p.;  vol. III. (1581--1586),
     Romae 1967. 696 p.
  8. Die Gründung des Wiener Päpstlichen Seminars und der Nuntius
     Giovanni Delfino (1573--1577). = Archivum Historicum Societatis
     Iesu (a továbbiakban: AHSI) 23 (1954) 35--75. p.
  9. Die nordischen päpstlichen Seminarien und P. Possevino
     (1577--1587). = AHSI 24 (1955) 33--94. p.
 10. Monumenta Paedagogica Societatis Iesu. Vol. I. (1540--1556), Romae
     1965. 683 p. (Monumenta Historica Societatis Iesu  -- a
     továbbiakban: MHSI- 92); vol. II. (1557--1572), Romae 1974. 1037 p.
     (MHSI 107); vol. III. (1557--1572), Romae 1974. 694 p. (MHSI 108);
     vol. IV. (1573--1580), Romae 1981. 887 p. (MHSI 124); vol. V.
     (1586, 1591, 1599), Romae 1986. 470 p. (MHSI 129); vol. VI.
     (1582--1587), Romae 1992. 533 p. (MHSI 140); vol. VII.
     (1588--1616), Romae 1992. 712 p. (MHSI 141).
 11. De prima Societatis Ratione studiorum sancto Francisco Borgia
     praeposito generali constituta (1565--1569). = AHSI 27 (1958)
     209--232. p.
 12. De origine collegiorum externorum deque controversiis circa eorum
     paupertatem obortis (1539--1608). = AHSI 29 (1960) 189--245. p., 30
     (1961) 3--89. p. Ez a tanulmány szolgált alapul 1991-ben, a
     jezsuita rend pedagógiai tevékenységérôl rendezett messinai
     történészkonferencián tartott elôadásának: L’origine dei collegi e
     l’insegnamento pubblico nella storia pedagogica della Compagnia di
     Gesů. = F. Guerello -- P. Schiavone (a cura di): La Pedagogia della
     Compagnia di Gesů. Atti del Convegno Internazionale Messina 14--16
     novembre 1991. Messina, 1992. 109--126. p.
 13. P. Lukács pedagógiatörténeti munkásságának eredményei szervesen
     beépültek a szélesebb olvasóközönségnek szánt összefoglalásokba és
     lexikonokba. Ehhez ô maga is hozzájárult közeli munkatársával, P.
     Mario Colpóval közösen írott szócikkeivel: Compagnia di Gesů =
     Enciclopedia Pedagogica II. Brescia, 1989. 2812--2826. c.; Ignazio
     di Loyola = Enciclopedia Pedagogica III. Brescia, 1989. 5904--5912.
     c.; Ratio studiorum = Enciclopedia Pedagogica V. Brescia, 1992.
     9808--9816. c.
 14. De graduum diversitate inter sacerdotes in Societate Iesu. =  AHSI
     37 (1968) 237--316. p.
 15. Monumenta Antiquae Hungariae. Vol. I. (1570--1579), Romae 1969.
     1041 p. (MHSI 101); vol. II. (1580--1586), Romae 1976. 1072 p.
     (MHSI 112); vol. III. (1587--1592), Romae 1981. 915 p. (MHSI 121);
     vol. IV. (1593--1600), Romae 1987. 616 p. (MHSI 131).
 16. Catalogi personarum et officiorum Provincae Austriae Societatis
     Iesu. Vol. I. (1551--1600), Romae 1978. 828 p. (MHSI 117); vol. II.
     (1601--1640), Romae 1982. 800 p. (MHSI 125); vol. III.
     (1641--1665), Romae 1990. 855 p.; vol. IV. (1666--1683), Romae
     1990. 834 p.; vol. V. (1684--1699), Romae 1990. 844 p.; vol. VI.
     (1700--1717), Romae 1993. 903 p.; vol. VII. (1718--1733), Romae
     1993. 891 p.; vol. VIII. (1734--1747), Romae 1994. 865 p.; vol. IX.
     (1748--1760), Romae 1994. 898 p.; vol. X. (1761--1769), Romae 1995.
     652 p.; vol. XI. (1770-- 1773 et index), Romae 1995. 335 p.
 17. Catalogus generalis seu Nomenclator biographicus personarum
     Provinciae Austriae Societatis Iesu (1551--1773). Pars I. (A--H),
     Romae 1987. 624 p.; pars II. (I--Q), Romae 1988. 625--1316. p.;
     pars III. (R--Z), Romae 1988. 1317--1916. p.; a jezsuita névtárak
     szerkezetének  kialakulását külön tanulmányban tisztázta: Le
     catalogue-modčle du Pere Laínez (1545). = AHSI 26 (1957) 57--66 p.
 18. Balázs Mihály,  Monok István: Pápai szemináriumok magyarországi
     alumnusai. Adalék a jezsuita iskoláztatás kezdeteihez. Szeged,
     1990. 75 p. (Peregrinatio Hungarorum 7.)
 19. Balázs Mihály, Fricsy Ádám, Lukács László, Monok István: Erdélyi és
     hódoltsági jezsuita missziók. Vol. I/1. (1609--1616), Szeged, 1990.
     255 p.; vol. II/2. (1617--1625), Szeged, 1990. 256--551. p.
     (Adattár XVI--XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez
     26/1-2.)
 20. Jezsuita Okmánytár. I/1-2. Erdélyt és Magyarországot érintô iratok
     1601--1606. Sajtó alá rendezte: Balázs Mihály, Kruppa Tamás, Lázár
     István Dávid, Lukács László. Szeged, 1995. (Adattár XVI--XVIII.
     századi szellemi mozgalmaink történetéhez 34.)
 21. A független magyar jezsuita rendtartomány kérdése és az osztrák
     abszolutizmus (1649--1773). Szeged, 1989. 139 p. (Adattár XVI--
     XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 25).
 22. Autour de la nomination de Péter Pázmány au sičge primatial
     d'Esztergom (1614--1616) -- Pázmány est-il resté jésuite aprčs sa
     nomination? (Szabó Ferenccel közösen) = AHSI 54 (1985) 77--148.
     p.; Jezsuita maradt-e Pázmány mint érsek? In: Pázmány emlékezete
     halálának 350. évfordulóján.  Szerk.: Lukács László és Szabó
     Ferenc. Róma, 1987. 197--267. p.
 23. Káldi György, a bibliafordító. = Katolikus Szemle 7 (1955)
     129--133.  p.; Újabb adatok Káldi Bibliafordításának történetéhez.
     In: Káldi György Társaság Civitas Dei évkönyve 1 (1956) 7--24. p.
 24. Antonius Socher S.I.: Historia Provinciae Austriae Societatis Iesu.
     Pars prima. Ab exordio Societatis eiusdem ad annum Christi 1590.
     Viennae 1740. 440 p.
 25. Antonius Socher S.I.: Historia Societatis Iesu Provinciae Austriae.
     Pars secunda. Ab anno 1591 in annum 1619. 595 p. Kézirat.
     Pannonhalmi Fôapátsági Könyvtár, 118. C. 28.
 26. Jelzetük: Archivum Romanum Societatis Iesu, Austria vol. 1--14.