Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Milánói Jakab: Stimulus amoris. A szeretet zsarátnoka Fordította: P. Gál Gedeon, O.F.M. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Bevezetés Ima I. Miként válhatunk mindig tökéletesebbé és Isten elôtt kedvesebbé? II. Milyen csodálatos, hogy még olyanok is óhajtoznak a földiek után, akik már élvezik az Istent. III. Hogyan kell elnyomnunk a kísértést, amelyet az isteni elôrerendelés illetve elôretudás támaszt a lélekben? IV. Hogyan juthatunk a szemlélôdés nyugalmára? V. A kevélység ellen. VI. A kísértések haszna. VII. Gondolataink helyes irányítása. VIII. Miként részegül meg a szemlélôdô lélek a Teremtô szeretetétôl? IX. Hányféleképpen ittasul meg a lélek elragadtatás elôtt? X. Lángoljunk Isten ügyéért! XI. A szemlélôdô lélek nem ítél el másokat kiütközô gyöngeségek miatt. XII. Mily kevés az igazán engedelmes ember! XIII. A test panasza Krisztus ellen. XIV. Szívesen elmélkedjünk Krisztus kínszenvedésérôl? XV. Nagypénteki elmélkedés. XVI. A szemlélôdô lélek senkit sem tart magánál tökéletesebbnek. XVII. Hogyan gyújtsuk ki szívünkben az Isten iránt való szeretet tüzét. XVIII. Önmagunk gyűlöletérôl és Isten szeretetérôl. XIX. A dicsôséges Istenhez-hasonulás módja. XX. Készségesen adjuk át szívünket Istennek. XXI. Felebarátjainkhoz való viszonyunk. XXII. Mindig helyesen gondolkodjunk, beszéljünk és cselekedjünk. XXIII. Hogyan lehetünk rövid idô alatt tökéletesek? Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1941-ben jelent meg a Kapisztrán Szent Jánosról Nevezett Ferences Tartományfônökség kiadásában Budapesten. A könyvet Péter Júlia OFS vitte számítógépbe. ======================================================================== Elôszó A középkor áhítatos lelkének remeke ez a könyv. Sokáig Szent Bonaventúra művének tartották. A kéziratos hagyaték felkutatása nyomán kiderült, hogy Milánói Jakab testvér a szerzôje. Jakab testvér életébôl csak egy adatot ôrizett meg a kéziratok záró szövege: hittudományt tanított Milánóban, a ferencesek tanulmányi házában. Egyéniségére azonban annál gazdagabb fényt vett Stimulus amoris, A szeretet zsarátnoka című műve. Benne imádkozik ebben a műben az Isten közelségébe emelkedett lélek vágyódása a keresztény tökéletességre, alázatos önmegvetése, hiánytalan odaadása, elragadtatásos szemlélôdése és ujjongó szeretete. Hangulata is rendkívül változatos. Az egyik oldalon oktat, rendszerez, a másikon imádkozik vagy az Isten iránt való szeretet bôségétôl megittasodik, néha érzéseinek áramában csaknem elalél a lelki gyönyörűségtôl. A nehéz kérdéseket szellemes párbeszédben oldja meg: a lélek beszél Istenhez, Szűz Máriához, önmagához, vagy épen a kísértôhöz, keserűen panaszkodik a testünk Krisztus ellen, a nagypénteki elmélkedés pedig a lelki élet irodalmának egyik legfölségesebb alkotása. Jakab testvér Szent Bonaventúra tanítványa. Némely helyen szó szerint, másütt gondolatmenetében követi mesterét. Tanítása pedig mindenkiben a misztika fejedelmének halhatatlan hagyatéka. Ezért is sorolták könyvét Szent Bonaventúra művei közé. Csak módszerérôl és nyelvébôl gyanították egyesek, hogy nem Bonaventúra írásával van dolguk. A kiváló spanyol dominikánus, Granadai Lajos, Szent Ágoston elmélkedései, Szalézi Szent Ferenc pedig a misztika irodalom legnagyobb alkotásai mellé állította. A Stimulus amoris, A szeretet zsarátnoka című mű több változatban, átírásban került forgalomba a kéziratos idôkben. Az olaszországi Quaracchiban dolgozó s a középkori ferences írók műveinek felkutatásán és kiadásán fáradó tudományos intézet ferences atyái a hiteles kéziratok alapján állították össze Jakab testvér jeles munkáját (Bibliotheca Franciscana Ascetica Medii Aevi, tomus IV, Ad Claras Aquas 1905). Fordításunk ezt a szöveget ültette át szépséges nyelvünkre. Bárcsak sokan olvasnák ezt az értékes könyvet, s megismernék, mekkora boldogságban úszik az Istenhez emelkedô lélek, s mily gazdag világot rejteget megszentelôdésünk Jézus Krisztus kegyelmében. Gyöngyös, 1941. Szent Ferenc Atyánk ünnepén, -- a szerkesztôbizottság: P. Schrotty Pál, P. Szedô Dénes, P. Dám Ince, O. F. M. ======================================================================== Bevezetés ,,Hozzád emelem lelkemet, Istenem'',[1] és bizalmam a Te kegyes jóságodba vetem. Csalogatsz csodálatos édességednek kellemes illatával és magadhoz vonzol lángoló szeretetednek törhetetlen bilincsével. Az igazság Napjának ragyogása és világosságának fénye ingerel, azért ,,hozzád emelem szememet, ki az égben lakozol''[2] és mohón keresem szeretô tekintetednek csábító szépségét. Nyugtalan a lelkem, mert nem tudom, van-e valami bennem --, méltatlan szolgában --, ami neked tetszenék. Nem tudom, mit kell tennem, hogy neked jobban tetszem, és oly hatalmas Urat, mint Te, méltón szolgálhassak. Azért, hogy a Te tiszteletedet emeljem és barátom kérésének is eleget tegyek, belsô buzgóságtól kényszerítve e néhány elmélkedésben bátorkodom valamelyest kifejteni, hogy az embereknek mily buzgósággal kell keresniük Téged, hogyan találhatnak meg, mi módon tudnak hozzád járulni és téged szorosan átölelni. - Bár ezekben az elmélkedésekben különbözô húrok szólalnak meg, a tiszta szívű olvasó lelkében mégis egy dallamba olvadnak. Ha sok és különféle tárgyról szólnak is az egyes fejezetek, mégis egyet céloznak: az Isten dicsôségét a lélek tökéletességében. Ha egyebet is találnál benne, kedves olvasóm, ne akadj fenn rajta, hanem javítsd ki kegyesen, mert nem gonoszságból, hanem együgyűségbôl származott. Különféle szabályokat találsz itt az elôhaladásra; s mindez azért van, hogy az anyag és módszer változatossága az olvasó unalmát enyhítse, és lelke a különféle sugarak világánál, a táplálék változatossága és a sokféle dolog tarkasága révén biztosabban emelkedjék az égiekhez. Te pedig János testvérem, kit Euchrisznak (azaz szeretetre méltónak) hívnak, fogadd tôlem, Gáncsoskodónak (Jakabnak) nevezett méltatlan testvéredtôl e művecskét, amelyet alázatos szeretettel és szeretô alázattal már gyakran kértél tôlem. Ne gúnyold ki együgyűségemet, inkább fogadd s örvendj velem, mint az édesanya mulat botladozó, tipegô gyermekén. Tudom, ugyanis, hogy szereted a mesterkéletlenséget, természetességet és a parasztos étkeket is jóízűen és mohó étvággyal fogyasztod. -- Kielégíthetetlen ugyanis a vágyad, és kapva-kapsz az ajándékok után. Nyisd ki, tehát szíved kapuját, és ha még oly nyersek is, sajátítsd el az alább írottakat. Frissen tartják és megôrzik majd benned az életerôt, mert az életfájáról vettem ôket. Vigyázz, nehogy a tudomány fája elvonjon ettôl az ételtôl és szégyenszemre mezítelenül jelenj meg Krisztus elôtt, és az ízetlen dolgokat ízleteseknek, az ízleteseket ízetleneknek lássad. Az ájtatos lélek megtalálja e könyvben az élet, az imádság és az elmélkedés módját. Aki már tökéletes, az a nehézségek vállalására, az ellenség megtámadására, és a magasságok megközelítésére buzdul. Az igaz kiemelkedik a földi dolgok alacsonyságából, összeszedetté válik és gyönyörűséggel szárnyal a magasságok felé. Aki tehát tökéletes akar lenni, olvasva el és váltsa is életre, amiket alább a Megfeszített kegyelmének segítségével leírtam. ======================================================================== Ima Legédesebb Uram Jézus Krisztusom, szögezd át lelkem legmélyét szeretetednek édes és üdvösséges sebével. Segítsd meg szívemet igazi, testvéri és apostoli szeretettel, hogy egyedül Irántad való szeretettôl és vágyódástól égjen, epedjen és olvadozzék a lelkem. Sóvárogva vágyakozzék szentélyedbe, kívánjon feloszlani és Veled lenni[3]. Add, hogy lelkem csak téged, az örökélet égbôl szállott kenyerét, éhezzen, hisz Te az angyalok étke, az igaz lelkek enyhülése és a mi mindennapi életünkhöz szükséges kenyerünk vagy; Benned minden kellem, minden íz és az édességnek minden gyönyörűsége megvan[4]. Téged, az angyalok tekintete óhajtva keres, lelkem is mindig csak Téged éhezzen és csak Belôled táplálkozzék a szívem és illatodnak kelleme töltse be teljesen a lelkem. Folyton csak Téged szomjazzon, az élet és bölcsesség kútfejét, a tudomány és örök fény forrását, az Isten háza gazdag gyönyörűségének patakzó kútfejét: Mindig csak Hozzád törtessen, Téged keressen és Reád találjon,[5] Feléd tartson és Hozzád eljusson, Rólad elmélkedjék, Rólad beszéljen és mindent a Te drága neved dicséretére és dicsôsségére cselekedjék. Mindezt pedig végezze alázatos figyelemmel, szeretettôl áthatott örömmel, könnyedséggel, jó eredménnyel, türelemmel, békével, egyre fokozódó sikerrel és mindhalálig tartó állhatatossággal. Mindenkor csak Te légy mindenben mindenem, reményem, bizodalmam és gazdagságom. Add, Uram, hogy lelkem élvezetes gyönyörűséget, örvendetes vidámságot, pihenést és békés nyugalmat találjon Benned. Te légy szívem édessége, túláradó gyönyörűsége, élete, üdülése és szerelme. Te légy gondolataim tárgya, életem fenntartója és várakozásom betöltôje. Adj menedéket, segítséget, kitartást és bölcsességet, Te légy birtokom és kincsem, elmém és szívem megingathatatlan szilárdsággal csak Benned verjen gyökeret. Ámen. ======================================================================== I. Miként válhatunk mindig tökéletesebbé és Isten elôtt kedvesebbé? 1. Mindenek elôtt arra legyen gondunk, hogy magunkat a leghitványabbnak és Isten minden jótéteményére méltatlannak tartsuk. Ne önmagunknak, hanem egyedül Istennek óhajtsunk tetszeni, másoktól pedig ne azt kívánjuk, hogy alázatosnak, hanem inkább azt, hogy haszontalannak tekintsenek. Isten végtelen kegyességének tudjuk be, hogy ily értéktelen sarat, -- aki mindenben állhatatlan, csak a mérhetetlen Fölség megbántásában nem, -- szolgájává, sôt mi több, fiává méltóztatik fogadni. Ne azt tartsd nagy dolognak, hogy Istennek szolgálsz, hanem azt, hogy Ô ilyen gyarló és szánandó szolgát is kegyébe fogad! 2. Ne a büntetés, hanem a bűn miatt bánkódjunk. Csak a bűn, a bűnre- vivô alkalom és a jó kerékkötôje miatt szomorkodjunk, minden egyéb szorongattatásnak, jogtalanságnak és csapásnak pedig örvendjünk. Az ilyenek okozóit szívbôl szeressük és külön is imádkozzunk értük. Istennek pedig adjunk hálát a megpróbáltatásokért és tartsuk magunkat képtelennek ily nagy jótétemény megköszönésére, ,,mert az Úr azt feddi és fenyíti, akit szeret'',[1] és éppen a megpróbáltatások sürgetnek minket az Istenhez-térésre. 3. Szeressük a szegénységet és viseljünk el minden nélkülözést Krisztusért. A földi javakból, a legszükségesebbeken kívül, semmit se követeljünk, még csak ne is kívánjunk, hanem arra legyen gondunk, hogy Krisztushoz, a mi fejünkhöz[2] a szegénységben és a testi vigasztalások megvetésében mind hasonlóbbá váljunk. Azt tartsuk a legnagyobb kegynek, hogy a ,,királyok Királya s az urak Ura''[3] ily haszontalan szolgát magához emel és az ocsmány sarat saját szépségébe öltözteti. Ezért mennél jobban bôvelkedünk földiekben és testi vigasztalásokban, annál bensôségesebben és mélyebben szomorkodjunk, mert eltávolodtunk a krisztusi mintától. 4. Az Isten akaratával egyezô dolgokban szívesebben alkalmazkodjunk mások akaratához, mint a magunkéhoz. A jó és közömbös dolgokban inkább teljesítsük a mások akaratát, mint a magunkét. Sôt, igyekezzünk a magunk akaratát a külsô cselekedetekben megtagadni, és a megengedett dolgokban is igazodjunk figyelmesen mások tetszéséhez. Ha ez mindenki iránt kötelességünk, mennyivel inkább azok iránt, akiknek szívvel-lélekkel engedelmeskedni tartozunk. Bármit parancsoljanak, -- a bűn kivételével --, akár szóban, vagy csak jellel is, mindahhoz a legjobb tehetségünk és a siker reményében kell hozzálátnunk. 5. Ne vessük meg a szenvedôket, inkább segítsük. Senkit se vessünk meg, még a legszerencsétlenebbeket sem, hanem szeressük valamennyit résztvevô anyai szeretettel, mint ahogy az édesanya szereti egyetlen fiát. Bajukat tekintsük sajátunknak és ha tehetjük, úgy szolgáljunk nekik, mint önmagunknak. Bár a részvéttôl áthatott szolgálatban anyai szívvel kell velük bánnunk, mégis úgy tiszteljük mindnyáját, mintha urunk és atyánk lenne. 6. Ne ítéljünk el senkit, inkább sajnáljuk a bűnösöket. Ne törjünk pálcát a bűnös fölött, mert nem tudhatjuk, hogy az isteni kegyelem mit művel a lélekben. Ha pedig valakinek bűnössége nyilvánvalóvá lett elôttünk, jobban fájlaljuk azt, mintha saját testüket ezer halállal sújtanák. Fontoljuk meg, hogy a lélek még halálos sebével is értékesebb, mint az ég és föld együttvéve. Ezért nagyobb éberséggel kell felebarátom lelkét óvnom és visszatartanom a bűntôl, érte imádkoznom, ôt buzdítanom és neki jó példát adom, mint saját testemet a haláltól féltenem. 7. Éppúgy örüljünk más javán, mint a sajátunkon. Szeressük felebarátunk javát, és úgy örüljünk mindenki sikerének -- fôként, ha az lelki, vagy lelkiekre vezet, -- mint ahogy az édesanya örül fia boldogságának. Ezért segítsünk másokat a jó elérésében, illetve továbbfejlesztésében, és több jót tételezzünk fel felebarátunkról, mint amennyit látunk. Ugyancsak együtt kell örvendenünk felebarátunkkal a földi javakon is. 8. Istent szeressük önmagáért, minden egyebet Istenért. Istenen kívül semmit se szeressünk, vagy ha szeretjük, hát Istenért szeressük és mindenben ôszintén, megalkuvás nélkül csak az Istent szeressük. Valakinek csekélyke szentsége vagy nagy gazdagságra rá ne szedjen arra, hogy ôt különlegesen kedveljük, hanem szeressünk mindenkit egyetemesen, tiszta szeretettel. Mindenkit Istennel hozzuk kapcsolatba, de szeressük jobban a jobb embereket. A jótéteményeket úgy viszonozzuk, hogy jótevôink, rokonaink, fôként pedig szüleink üdvösségét különösképpen is Istennek ajánljuk. 9. Mindig Isten lakjék szívünkben. Bármit tegyünk, és bármilyen ügyekkel bajlódjunk is, Isten szívünkben tartózkodjék, és mind ténylegesen, mind állapotszerűen mindenben csak az Ô dicsôségét keressük. De fôként arra törekedjünk, hogy az így jelenlévô Istent éppúgy megértsük, mintha a maga lényegében szemlélnôk. Így féljük, tiszteljük és lángoló szeretettel törtessünk feléje. Élvezzük, ahogyan földi vándor csak képes, és egyedül benne találjunk megnyugvást. 10. Gyakran idézzük emlékezetünkbe a Teremtô jótéteményeit. Hogy az eddig mondottakat elérhessük, vegyük fontolóra Isten legnagyobb jótéteményeit. De amennyire képesek vagyunk, emlékezzünk meg a többi megszámlálhatatlan jótéteményrôl is, fôként arról, hogy saját képére alkotott, természetünkbe öltözött és meghalt értünk, s így a földi életben ételünk, a dicsôség honában pedig jutalmunk lett. Mivel még tulajdonképpen nem birtokolhatjuk, tekintsünk legalább a keresztfára, s úgy szenvedjünk vele, mintha minden sebét saját testünkön viselnôk. Fôként azt sajnáljuk, hogy oly sok ember meghiúsítja ezt a mérhetetlen nagy jótéteményt. Szemléljük Ôt végül, amint az oltáron ,,minden íznek édességét magában rejtve''[4] ételként és italként szolgálja fel magát nekünk, és míg benne gyönyörittas szívvel elmerülünk, kiáltsuk: Uram, Jézus Krisztus, ,,élet kenyere''[5], úgy táplálj, hogy rajtad kívül már semmit se éhezzem; úgy részegíts,[6] hogy rajtad kívül már semmit se szomjazzam. Tartsd fogva, Uram, értelmemet, nehogy a föld árnyéka elfödje elôled, az igazság valódi Napja elôl[7]. Az Istenanyának pedig megadunk minden tôlünk várható tiszteletet, s így imádkozunk: Legédesebb Jézusom, engedd kegyesen, hogy én, a bűnösök utolsója, Anyádat méltón tiszteljem. Te pedig, legkegyesebb Úrnôm, eszközöld ki nekem, méltatlan bűnösnek, hogy téged tökéletesen szolgáljalak, neked minden idôben tiszta lélekkel engedelmeskedjem, és kegyességednek mindig ájtatos szívvel hódoljak. Ámen. Imádság a szenvedô Jézushoz. Uram, Jézus Krisztus, sebesítsd meg szívemet sebeiddel, részegítsd meg lelkemet véreddel, hogy bármerre fordulok is, mindig a te megfeszített képedbe ütközzem, és mindent, amire tekintek, véredtôl lássak pirosnak. Így majd feléd irányzott lelkem rajtad kívül semmit se talál, és sebeidnél egyebet sehol sem lát. Abban találjam vigasztalásomat, ó, Uram, hogy veled együtt kapok sebeket; bensôséges fájdalmat pedig az okozzon, hogy nem te töltöd be lelkemet. Ne nyugodjék meg a szívem, jó Jézusom, míg téged, életem központját meg nem talál; nálad térjen nyugovóra, s nálad érjen végcélba minden vágya. Ámen. ======================================================================== II. Milyen csodálatos, hogy még olyanok is óhajtoznak a földiek után, akik már élvezik az Istent. Szerfölött csodálatos, -- s még csodálatosabb volna, ha nem csodálkoznánk rajta --, hogy miként távolodhat el Istentôl még az az ember is, aki már egyszer megízlelte az édességét. Hogyan nem felejt el mindent, még az evést és alvást is, a gyönyörűség mámorában! És ha valami mást eléje tesznek, hogyan tud abban mást, mint az Istent látni s az Ô mérhetetlen édességét élvezni. Hiszen tudja, hogy Ô mindenben jelen van és Ôt mindenben fellelhetjük, így tehát mindenben megnyugodhat a lelkünk. ,,Ó, mily jó az Isten Izraelhez, azokhoz, kik igaz szívűek!''[1] ,,Be jó, be kegyes a szellemed, Uram,''[2] bennük! Ó, mily nagy keserűségnek, mekkora szomorúságnak és aggodalomnak kell betöltenie azt a lelket, amely csak egy pillanatra is nélkülözni kénytelen ily nagy édességet. ======================================================================== III. Hogyan kell elnyomnunk a kísértést, amelyet az isteni elôrerendelés illetve elôretudás támaszt a lélekben?[1] Ha az ördög az Isten elôrerendelésérôl vagy elôretudásáról valami nyugtalanító gondolatot lop a lelkedbe, így felelj neki: Bármi történjék is velem, annyi biztos, hogy te elkárhoztál, de ha elôre tudnám is, hogy kárhozat lesz a részem és halálom után nem élvezhetem az Istent, akkor is minden erômbôl azon lennék, hogy legalább itt e jelen életben vele legyek, s amennyire tudom, birtokoljam, nehogy mind a két életben nélkülöznöm kelljen ilyen mérhetetlen jót. Minden percet felhasználok tehát ezután arra, hogy azt, akitôl a jövôben örök nyomorúságot kellene kapnom, itt e földön a lehetôség szerint tökéletesen élvezzem s benne boldogan gyönyörködjem. Nemde nagy örültség lenne, ha tudva, hogy egykor örök tűzben kell gyötrôdnöm, már most átadnám magam az ellenségnek és az ördöggel kezdenék pajtáskodni? Nem lesz majd elég a jövendô nyomorúság? Miért tegyem magam szerencsétlenné idô elôtt? Inkább még a mennyország várományosainál is jobban átadom magam Istennek, úgy, hogy mindenem, szívem, nyelvem, és valamennyi testrészem állandóan csak neki szolgáljon. Így legalább, ameddig és amennyire tehetem, birtokban tartom a legfôbb Jót. A világiak, mivel nagyböjtben húsfélét nem ehetnek, húshagyókor akarnak benne bôvelkedni, ha valaki biztosan tudná, hogy el kell kárhoznia, annak az Istennel kellene így cselekednie. Fôként az tenne így, aki már megízlelte, ,,mily édes az Úr''[2]; annak szemében ugyanis minden egyéb élvezet hitvány salaknak tűnik fel. De bármily biztos legyek is afelôl, hogy az Isten elôre tudja kárhozatomat, azt is tudom, hogy Ô nem tagadhatja meg önmagát. Átölelem tehát egész lelkemmel és magamhoz szorítom erôsen, s ,,hacsak meg nem áld, el nem engedem, ha feljön is a hajnal.''[3] De ha megáldott, még akkor sem bocsátom el, és így nélkülem nem tud visszatérni. Ebben a pontban ugyanis szabad erôszakoskodnom vele, hiszen maga pártfogolja azokat, akik ,,erôszakkal ragadják el a mennyek országát.''[4] Vagy tudom már, mit tegyek! Elrejtôzöm sebeinek nyílásában, és ott nyugodtan meghúzódom. Önmagán kívül meg nem találhat, ki pedig nem űzhet, mivel kijelentette: ,,Aki hozzám jön, bizonyára nem dobom ki.''[5] Így, ha magát is nem akarja megbüntetni, engem sem ítélhet el. Vagy pedig leborulok Édesanyjának lábához, és emlékezetébe idézem, hogy a bűnösök miatt lett Isten anyjává. Megkérem, esdje ki bűneim bocsánatát. Nem űzhet el, hisz’ ôt mindenki a kegyesség forrásának mondja. Az irgalmatlanság ismeretlen elôtte, és semmit sem tud megtagadni a szenvedôtôl. Nem hiszem, hogy éppen miattam változtatná meg eddigi szokását. Ezért Mária résztvevô szívével -- ha szabad azt mondanom -- Fiát is megelôzve siet nyomorúságom segítségére, és egyetlen Fiát hamarosan kiengeszteli helyettem. Így három menedékem is van, s ez mint valami ,,hármas kötél, el nem szakad egyhamar.''[6] Ha pedig Isten rendelése folytán az örök hazában az angyalokkal kapom ki osztályrészemet, akkor már most is angyali s nem emberi életet kell élnem. Egészen át kell magam adnom annak, aki jutalmul önmagát készítette nekem; elégedjem meg vele és ne kívánjak egyebet. Mert igazságos az Úr, és ha mást keresnék, rajta kívül, méltán megneheztelhetne rám, és az elôbb még jóságos tekintetét haragosan és mtélet-mondón fordítaná felém. Tehát végül így hallgattasd el a sátánt: Bármi történjék is velem a jövôben, én kitartok az Isten szolgálatában. De jaj neked! Te nem vagy képes szolgálni oly hatalmas Úrnak, s édes jelenlétét sem élvezheted többé! ======================================================================== IV. Hogyan juthatunk a szemlélôdés nyugalmára?[1] Ha a szemlélôdés nyugalmát meg akarod szerezni, ezt a három dolgot vésd mélyen szívedbe: Soha ne bántsd meg Teremtôdet; magad és mások bűneit pedig, amelyek naponként sértik Fölségét, sirasd meg naponként részvéttel, mély fájdalommal és sűrű könnyhullatással. Ezek fontolgatása közben inkább bánkódni, mint örülni kívánj, hiszen nem a vígság, hanem a szomorúság földjén élünk. Nagy dolog, ugyanis, hogy Istent, akit bűneinkkel oly súlyosan megbántottunk, egész életünkön át könnyek között engesztelhetjük. Éppen az legyen földi életünk vigasztalása, hogy megsirathatjuk a magunk és felebarátjaink gonoszságát. A kegyelmes Isten majd letörli könnyeinket és keserűségbe merült lelkünket ujjongó örömmel tölti el. Miként a laza szôlôvesszô vize a nap hevétôl borrá forr, úgy válik a töredelmes lélek könnye is a vígság borává a szeretet hevében. Nem illenék, hogy az Úr a maga drága ajándékaival olyan lélekben szálljon meg, amelyet az engesztelô könnyek árja még nem mosott tisztára. Igyekezz továbbá Krisztus szenvedését átélni és mindig szívedben viselni. Mert ha nem szenvedünk vele együtt, örömében sem lesz részünk. Ha már gyötrelmeit jól átelmélkedted s oldalába mélyen behatoltál, akkor nemsokára szívét is eléred. Ó, boldog szív, amely ilyen édesen simulsz Krisztus szívéhez, ,,balkeze a fejed alatt és jobbjával átölel.''[2] Beszéld el, boldog szív, milyen gyönyört érzel. Ne titkold el, kérlek, mily örömben úszol! -- De ha jól látom, mégsem hallasz, mert a gyönyörűség elnyelte szívedet. Már elfeledkeztél börtönben sínylôdô tolmácsodról. Amint látom, úgy elragadott az élvezet, hogy már se látsz, se hallasz. -- Aki nem ezen az ajtón át akarja megközelíteni a szemlélôdés édességét, az tolvajnak és rablónak tekintse magát![3] Végül ne kívánj Istenen kívül semmi egyebet. Ha mégis volna valamid rajta kívül, akár felajánlottak egyet-mást, akár láttál vagy hallottál valamit, annyit se törôdj vele, mint a falevéllel. Istenben gyökereztesd meg lelkedet és csak vele egyesülj. Akkor füledben majd az ô szavának dallama cseng, feltárja elôtted bölcsességének kincseit és mézédes csókkal halmoz el. A mérhetetlen édességtôl nem tudsz megállni lábadon, de ô karjával átölel s a gyönyörűség tenyerében ringat. Ó, boldog lélek, hová mentél? miért hagytál minket ily nagy keserűségben? Add tudtunkra kérlek, meg vagy-e elégedve ily nagy jóval, vagy azt óhajtod, hogy rád ruházzunk valamit a mi kiváltságainkból? De azt hiszem, hogy nem kiváltságokban, hanem szennyben bôvelkedünk. Mit adhatnánk mi neked? Boldogságodban a mi legnagyobb értékeinket sem méltatod figyelemre. Miért veted meg ennyire, amit mi szeretünk? -- De amint látom, nem is beszélsz velünk, mert elragadott Szerelmesed. Ó, kimondhatatlan szeretet! Mely ennyire céljához forrasztja a szívet. Mily jóságos a Teremtô! Mily drága ajándékkal látogatja meg azokat, akik kizárólag Ôt szeretik! ======================================================================== V. A kevélység ellen.[1] Ó, Lucifer gôgös követôje! Mondd csak, istennek hiszed tán magad, s nem tudod, hogy minden Istentôl van? Mert ha valamit magadénak vallasz, Istennek mondod magad. De nézz csak jobban a dolog mélyébe, mindjárt belátod esztelenségedet. Nem ostobaság-e más dolgával büszkélkedni? Minthogy tehát minden az Istentôl van, dicsekvéseddel ostobaságodról teszel tanúságot; ha pedig ezt se látod be, akkor vak is vagy. Halld tehát, esztelen! Ha kevélykedni akarsz, ostobának látszani pedig nem akarsz, akkor zárd ki, ami nem a tiéd, és a többivel dicsekedj. Persze, ha mindezt kizárod, semmid sem marad. Tehát ha hazudni nem akarsz, akkor csak semmiségeddel dicsekedjél! Vegyük csak különösebben szemügyre az Isten szemében kedvessé-tevô kegyelmeket.[2] Ezekkel nem kérkedhetsz, mert nem tudod, megvannak-e benned; sôt, ha kérkednél velük, már el is veszíted azokat. Tegyük fel, hogy megvannak; lássuk azonban, miként használod azokat? Te hűtlen szolga, Urunk árulója, önmagadat is meggyalázod! Isten a megszentelô kegyelmet mint hófehér köntöst adta reád, és te folyton beszennyezed bűneid mocskával. Te erre azt feleled: én ezután nem akarok magammal dicsekedni, azt azonban megkívánom, hogy az emberek becsüljenek! Te gonosz rabló, hallgass csak ide! Nem dôreség-e, ha Uradtól, aki mindent túláradó bôkezűséggel osztogat, ellopod azt, amire legféltékenyebb; fôként, ha tudod, hogy ezt nem tűrheti, mert jogait sérti. Pedig milyen ostoba vagy, ha az emberek dicséretét keresed! Azért hát háríts csak minden dicséretet és dicséretre méltó dolgot az Istenre, Ô mindent önmagáért alkotott.[3] Ami pedig téged illet, gondold meg, hogy azért teremtett és váltott meg, hogy ne te, hanem Ô dicsôíttessék meg cselekedeteiben. Tehát akkor teljesíted hűségesen Urad akaratát, ha a megtiszteltetést elhárítod magadtól és csak az Ô dicsôítésében leled kedvedet. Minél inkább magasztalják Istent, annál inkább fokozódjék örömed. Magad is azon légy minden erôdbôl, hogy szívvel-lélekkel, szóval és cselekedettel csak Istent dicsérd most és minden idôben. Ha igazán szeretnéd Uradat, dicsôségének növelése érdekében lemondanál minden élvezetrôl, megtiszteltetésrôl, még testi egészségedrôl is, és mindezek helyett szívesebben elviselnéd, hogy a keserűség kenyerével tápláljanak, szemétnek tekintsenek, sôt mint haladékot utálattal megvessenek, és mint poshadt sarat, lábbal tiporjanak: mindkét esetben egy lenne a jutalmad. Abban kellene legfôbb örömünket lelnünk, hogy Isten kegyesen elfogadja tôlünk a dicséret adóját, s mi nyomorúságunkban mégis folyton az ellenkezôn fáradozunk. De mily kimondhatatlanul szeretetreméltó vagy, kegyes Megváltóm, hogy segítségünkre sietsz szánandó helyzetünkben! Ki tudná elbeszélni irgalmadat? Óh ember, burkolózz be irgalmassága palástjába, s a hálaszó sohase némuljon el ajkadon. Mit adtam én neked, Uram, hogy gôgös önhittségem ellenére is ily jóságosan bánsz velem? Honnan az a nagy kegyelem, hogy csak egy pillanatra is megtűrsz közeledben. Hisz nem ezt, hanem a poklot érdemeltem, Uram, de még ott sem vagyok méltó arra, hogy teremtményednek nevezz. Mivel viszonozzam mérhetetlen jóságodat? Mit adhatnék ennyi jótéteményért, ha bűneimért sem tudok eleget tenni. Hogyan tudnám jóságodat viszonozni, hisz úgysem adhatnék egyebet, csak azt, ami már úgyis a tied. Tudom, mit tegyek. Karjaidba vetem magam teljesen és féltô tisztelettel hódolok Felségednek. Ha elfogadsz, mindörökre hűséges szolgád leszek. Bár ez kevés, mégis jóváhagyod, mert amit tehettem, megtettem. Az lesz majd boldogságom netovábbja, ha egykor udvarodban lakhatom.[4] Ó, mily édes lesz jelenléted, én legnagyobb kincsem! Nem nyugszom, míg édes álomba nem ringat ölelô karod. Akkor majd a gyönyörűség árjába merülten ,,csodálkozom és kitágul szívem'',[5] édességeddel úgy betellek, hogy csak Reád gondolok. Mostantól fogva már csak arra kérlek, szeretett Uram, hogy ne engedj át soha önnön szeszélyemnek, mert tönkre teszem és elfecsérlem drága ajándékaidat. Amint adod, úgy ôrizd is meg bennem adományodat, hogy ezáltal is tisztelet, dicsôség legyen nevednek most és mindörökké. Ámen. ======================================================================== VI. A kísértések haszna. Mily csodálatosan kegyes vagy, fölséges Istenem! Kísértéseket bocsátasz reánk, de nem azért, hogy elessünk, hanem azért, hogy félelmünkben Hozzád, legerôsebb mentsvárunkba fussunk. Így tesz az édesanya is, ha át akarja ölelni messze tipegô kicsikéjét; megijeszti, de tüstént kitárja karját és átöleli keblére menekülô kisfiát. Boldog mosollyal nyom csókot homlokára, s babusgatva inti: maradj velem mindig, nehogy bajod essék; végül pedig emlôit nyújtja vigasztalására. Ó, boldog kísértés! Isten Fiának karjába űzöd az embert. Mily jóságos vagy, Uram! Megengeded, hogy mindenünnen zaklassanak, de ugyanakkor szívedben nyitsz nekünk vigasztaló, üdvös menedéket. Embertestvérem! ne sokat csodálkozz kísértéseiden, hanem fuss íziben Istenhez, és ha meg akarsz szabadulni a kísértésektôl, telepedj le az Úr lábához, mert különben könnyen bűnbe, sôt kárhozatba eshetsz. Ha pedig már úgy eltávolodtál Istentôl, hogy nem tudsz visszatérni hozzá, fuss teljes bizalommal Krisztushoz; Ô közelebb van hozzád. Rejtôzz el oldalának sebébe, köpenye alá,[1] s ne félj, mert itt nem talál meg ellenséged. Sohase téveszd szem elôl, hogy Isten barátságát úgy nyerheted meg legkönnyebben, ha Krisztus sebeit viseled szívedben s vérének harmatát lelkeden. Ha így jelensz meg az Úr elôtt, majd gondjaiba vesz és úgy tekint reád, mint az édesatya egyszülött fiára. Menj tehát Krisztushoz, és kérjed könyörögve, hogy újítsa meg karjaidban sebeit s vérével fesse pirosra a lelked. Így, vérének bíborruhájában, bátran beléphetsz a Király udvarába. Forgasd elmédben naponként Megváltód sebeit, meglásd, menedéket s vigaszt találsz bennük. Hidd el, ha ezekkel pecsételed le szíved ajtaját, hiába zörget rajta a sátán. Vakmerôség volna, a bűneink okozta sebeket bűneiddel újra felszaggatnod. Ha a részvét és tisztelet sem tud visszatartani a bűntôl, legalább a kilátásba helyezett büntetés súlyossága térítsen észre. Ha pedig gonoszságaiddal már Krisztus haragját is magadra vontad, fuss a bűnösök menedékéhez, Máriához, és sírva kérjed segítségét. Ha állhatatos leszel, biztosan meghallgat, s megadja mindazt, amire lelkednek szüksége van. Hisz ifjúkora óta vele növekedett a részvét,[2] és reá bízta Isten a szenvedôk ügyét; ô pedig válogatás nélkül mindenki iránt szeretettel gyakorolja hivatalát. Ha mégsem vigasztalód, tudd meg, hogy szeretetbôl teszi ezt veled az Isten. Azt akarja ugyanis, hogy megismerd bűneid mélységét és tudatára ébredj nyomorúságodnak. Úgy fogadd tehát, mint Isten ajándékát. Isten elôtt, ugyanis, visszatetszik az igaz voltukban tetszelgôk bizalmaskodása. Azt akarja, hogy még a legnagyobbak is csak nyomorúságuk tudatában, bűnbánó szívvel és tisztelettôl áthatott félelemmel közelítsenek hozzá. Ne feledjük, hogy nagy kegyelem ám az is, ha a végén Isten messzirôl reánk tekint. Azért tehát Isten nagyságát szívbôl magasztald s ismerd be semmiségedet, és mondjad: Uram, nemcsak arra nem vagyok méltó, hogy bejöjj hajlékomba,[3] hanem még arra sem, hogy valamiképp is közeledjem hozzád. Elég nekem, ha kegyes szemeddel távolról reám tekintesz. Biztosítalak, ha állhatatosan így cselekszel, nemcsak reád tekint, hanem még szíve titkait is feltárja elôtted. Kívánom, hogy valóban így intézzen, aki mindörökké áldott. Ámen. ======================================================================== VII. Gondolataink helyes irányítása. Ha helyes irányba akarod terelni gondolataidat, gondolj mindig Istenre és az Ô jelenlétére. Lebegjen lelki szemed elôtt állandóan a Megfeszített képe, Ô Isten létére kínhalált halt érted. Végül gondolj gyakran és illô tisztelettel a szomorúak vigasztalójára, az Isten Anyjára is. Ha így cselekszel, Isten tölti be szívedet és jelenlétének tudata magadba térít, mert egyrészt az Ô csodálatos nagyságát, másrészt pedig a te nyomorúságodat juttatja eszedbe. Nem gyôzöl majd csodálkozni azon, miként tűrhet meg színe elôtt ilyen aljas teremtményt. Hálatelt szívvel mondj tehát köszönetet Istennek ezért és minden egyéb ajándékért, s közben folyton nagyobbakra vágyva ébren ôrizd a meglevô kincset. Ha pedig gyarlóságból vagy valami külsô elfoglaltság folytán elkalandoznál Istentôl, azonnal helyezkedj újra jelenlétébe. Ha így cselekszel, meglátod, milyen hamar sikert aratsz. Bármint álljon mások ügye, ami téged illet, légy meggyôzôdve, hogy semmi, a bűnösök utolsója vagy, akinek nem lehet más feladata, mint hogy bocsánatért esedezzen Istenhez a maga és mások bűneiért. Ebben a pontban következôképen irányítsd gondolkodásodat: Hidd el, hogy még a legelvetemültebb bűnös is gyakran visszatér szívében Istenhez, és ilyenkor mélyebb és hódolóbb odaadással, töredelmesebb szívvel és alázatosabb lélekkel simul hozzá, mint te. Ha nem tudsz ôszinte szívvel így gondolkodni, tudd meg, hogy kevély vagy. Ez pedig untig elég ahhoz, hogy ne helyezhesd magad más bűnösök fölé. A bölcsek véleménye szerint mindenki rendelkezik olyan jó, illetve rossz tulajdonsággal, ami másokban nem található meg hasonló fokban. Bátran föltételezheted, hogy a kevélység bűnében felülmúlsz másokat, és éppen e miatt nem tudod belátni gonoszságodat. Ha pedig így áll a dolog, elég okod van arra, hogy mindenkinél alábbvalónak tartsd magad. Fölfuvalkodottságod azonban, bizonyára ilyesmiket sugall majd neked: Hogyan lehetnék én még a pogányoknál is alávalóbb, hisz´ ezek még Istent sem ismerik? De figyelj csak ide, te elvakult! Ismered az Istent, azt is tudod, hogy megváltott drága vérével, és te mégis ellene lázadsz kevélységeddel! Hát nem nagyobb bűn ez, mintha nem ismernéd? Mert ugyebár, aki világosabban ismeri a tilalmat és mégis megszegi azt, az súlyosabban vétkezik, mint aki mit sem tud a tilalomról? Ne keress hát kibúvót, esztelen, hanem ismerd el teljes szívedbôl nyomorúságodat. Ha ilyeneket fontolgatva az a gondolat súlyosodnék lelkedre, hogy már az Isten is elfordult tôled, űzd el, és ne foglalkozz vele. Félj, de annál inkább magasztald Isten jóságát, bízzál Krisztus sebeiben és a Szűzanya kegyességében. Oly mérhetetlen ugyanis, az Isten irgalmassága, hogy ha a te lelkedet terhelné mindaz a bűn, amit az emberek valaha elkövettek, vagy ezután elkövetnek, még azt is felülmúlná irgalma, és ha hozzá térnél, kegyes bôkezűségében mindezt megbocsátaná. Ha az iránt támadna kételyed, kétségtelenül van okod félelemre. De vigyázz! egyik részre se dönts föltétlen bizonyossággal,[1] hanem munkálkodj hűségesen és bízzál az irgalmas Istenben. Ha így cselekszel, és úgy látod, hogy mindenünnen a bűnök éjszakája veti reád árnyát, fájdalmadban majd az irgalom forrásához hajtod homlokod, fény gyullad a sötétségben[2], és az Isten jóságos édessége felemel az égiek szemléletére. Ott a boldogság tengerében elmondhatod a prófétával: Az éj napfényre hozza gyönyörűségemet.[3] ======================================================================== VIII. Miként részegül meg a szemlélôdô lélek a Teremtô szeretetétôl? Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Mennyire megfoghatatlanok az Ô ítéletei és felkutathatatlanok az Ô útjai![1] Ki mehet fel az Úr hegyére, vagy ki állhat meg az Ô szent helyén?[2] de aki fel akar menni, milyen úton fog felmenni, hiszen kikutathatatlanok az Ô útjai? Figyelj csak Szerelmesedre, választott lélek, és örvendj. Akkor fogsz felmenni az Úr hegyére, amikor a föntebb írottak komoly gyakorlásában már oly közel jutottál Istenhez, hogy kívüle semmire sem tudsz gondolni keserűség nélkül, és szívesebben hagynád elszakítani lelkedet testedtôl, mint a róla való elmélkedéstôl. Mikor már úgy látod, hogy még magadat sem szereted, hanem csak Ôt, sôt úgy eltelsz szeretettel, hogy valósággal szeretetté válsz, figyelj csak, majd meglátod, mi vár reád. Szerelmesedtôl már nem szakadhatsz el. De Ô rövid idôre kivonja magát gondolatvilágodból, s megtörôdött szíved másfelé kezd csatangolni. Mikor azonban látod, hogy akit annyira szeretsz, eltávozott, mohó vággyal indulsz keresésére. Felszólítod a teremtményeket, hogy vezessenek Szerelmesed nyomára, mert ellankadsz a szeretettôl.[3] Hogy milyen zokogással, sűrű könnyhullatással és szorongással futsz majd Szerelmesed után szinte kimondhatatlan. De mily csodálatos a szeretet részegséggel! Észre sem veszed, hogy amikor keresed, már meg is találtad éppen azzal, hogy keresed. Mit gondolsz, szeretô lélek, mit tesz majd Szerelmesed? Vajon tovább is rejtôzködhetik? Nem! Édességes Vôlegényed hamarosan újra mutatkozik. Te pedig féltô tisztelettel bár, de égô hévvel átöleled, hisz oly sóvárgón kereste a lelked. -- Meglásd, mily bôséges vigasztalásban lesz részed. De halld csak, Urunk kedvese! Mihelyt biztonságba helyezkedsz, újra eltávozik tôled, te pedig még az elôbbinél is nagyobb hévvel törtetsz utána. Mit mondjak még? Ezt mindaddig ismétli, amíg gondoskodásodban minden gyanússá nem válik elôtted, és föl nem hagysz biztonságoddal. De halljad csak, boldog lélek, hogyan bánik veled Szerelmesed! Mihelyt nyugalomra térsz vele, legédesebb borával kezd itatni. Az édesség felkelti vágyadat, Ô meg még bôvebben ad innod; ha tovább is könyörögsz, jóságában még bôvebben kiszolgál. Mit mondjak? Nem tudsz kielégülni, míg csak meg nem ittasulsz a borfürdôben. A gyakori és túlságos ittasultság után pedig majd megtudod, hogy Isten engedelme folytán álom vagy elragadtatás következik-e.[4] Szinte hihetetlen bôkezűséggel halmoz el az Úr! Arról azonban soha se feledkezz meg, hogy te, a leghitványabb, ilyen nagy kegyre teljességgel alkalmatlan vagy, és szerfölött nagy kegyelemnek tartsd már azt is, ha súlyos büntetésekkel még itt a földön eltörli bűneidet Az, aki dicséretreméltó és dicsôséges mindörökkön örökké! Alleluja. ======================================================================== IX. Hányféleképpen ittasul meg a lélek elragadtatás elôtt? Mivel a föntiekben arról volt szó, hogy az ember isteni hatásra megittasulhat, most, hogy lelked még magasabbra szárnyaljon, meg akarom veled ismertetni e részegségnek fajait. Értsd meg tehát, hogy a szemlélôdô ember, noha sok egyéb lelki vigasztalásban is részesül, a keveseknek osztályrészül jutó álom és elragadtatás elôtt mégis csak kétféle mámort tapasztalhat. Az elsô ismertetô jele: túláradó szívbéli öröm és heves lelki ujjongás. Ez utóbbi sok sírás, Krisztus szenvedéseinek részvéttôl áthatott átélése, vagy az Isten iránt való szeretet forró lángolása következtében mintegy új isteni besugárzásként árad a lélekbe. A szívet betöltô vidámság oly bôséges, hogy még a testre is kiárad és azzal is érezteti Isten kegyességét. Az ember szerfölött nagy jókedvében, mint valami részeg, futkos nyugtalanul és Alkotója iránt való nagy szeretetében minden teremtményt átölel. Elhiheted, hogy ilyenkor a földiekkel mit se gondol, s mindent hiábavalóságnak tekint. A szemlélôdés nyugalmában az Istennel való bensôséges érintés révén létrejött mámor nagy édessége a szívbôl még a tagokra is kiárad, s ilyenkor az ember szinte kívül-belül mézzel-folyónak érzi magát. Azonban míg az elôbbi részegségben a vidámság miatt nem talált nyugalmat, ennél a túláradó gyönyörűség éppen ezt teremti meg. Ez, hacsak a túlfeszítés folytán kábultságba nem megy át, nem szünteti meg egészen az egyes érzékek használatát, de a részeg féktelen szabadságát sem engedi meg. Ilyenkor úgy látod, mintha minden Isten édességében úsznék. Jóllehet az elôbbinek sajátsága az öröm, ez utóbbié pedig az édesség, mégis bizonyos, hogy az is érez édességet és ez sem nélkülözi az örömöt. A lelki vidámság részegsége miatt nem kell félnünk, hanem inkább örülnünk. A szív csodálatos édességét azonban tanácsosabb bizalmatlanul fogadni, mert olykor a világosság angyalának képében az ördög is szokott hasonló dolgokat elôidézni.[1] Szeretné ugyanis, ha az ember elbizakodva valaminek tartaná magát és az édességek nyugodt élvezete közben megfeledkeznék Istenrôl. Ezt azért engedi meg az Úr, mert néha egyes szemlélôdôk nagyra vannak szentségükkel, másokat megvetnek és Isten közelében érzik magukat, holott kevélységük miatt messze távolodtak tôle. Ezért az ördögnek, a kevélység atyjának megvan az a hatalma, hogy ilyen ínyencségekkel rászedesse ôket. Igyekezz tehát ilyen alkalmakkor szívvel-lélekkel Istenbe temetkezni, s ha már gyönyörködnöd kell, hát egyedül csak benne gyönyörködjél. Ekkor, ha Istentôl van, fokozódik, ha pedig az ördögtôl, megszűnik vagy legalább enyhül. Ha valamikor Isten a magad és mások bűne miatt érzett keserűségedet ilyen vigasztalással akarná megédesíteni, adj hálát érte teljes szívedbôl. Az elbizakodottságtól azonban még mindig félned kell. Szíved megalázására jó lesz fontolóra venned: hátha csekélyke, de tôled nagyra tartott jótetteid jutalmaként adja Isten ezt az édességet, mivel az örök jutalomra úgy sem tart méltónak. Félô az is, hogy az az édes bor még lázas lelkednek halál-veszélyt jelent, mert esetleg kevélységre adhat alkalmat. Épp azért míg a nyomorúság völgyében élünk, inkább kívánjunk bűneinkért Krisztussal a kereszten függeni, mint veszedelmes élvezetekben dúskálni. Amint nap-nap után, folyton vétkezünk, úgy kellene bűneinkért a büntetést óhajtanunk. Azt kellene kívánnunk, hogy a magunk és mások szemében mindenkinél hitványabbaknak látszunk, amint tényleg Isten leghitványabb szolgái is vagyunk. Mivel pedig Isten dicsôségére születtünk, illenék, hogy magunk és mások cselekedetei aszerint nyerjék meg tetszésünket, illetve nemtetszésünket, amint Isten dicsôségét vagy annak ellenkezôjét célozzák. A közömbös dolgokkal nem kellene törôdnünk, ha nem volnánk kötelesek mindenben Isten dicsôségét keresni. Amit adjon meg nekünk, aki mindörökre áldott. Ámen. ======================================================================== X. Lángoljunk Isten ügyéért! Vedd eszedbe ember, hogy mit tett érted Istened! A saját képére alkotott, a teremtés koronájává tett, felvette természetedet és megváltott bűneidtôl. Azonkívül nemcsak a jelen életben táplál szent testével, hanem az örök boldogságban is magát ígéri jutalmul; továbbá fenntart és kegyelmet ad. Mindezt a maga dicsôségére! Ha ezt megfontolnád, bizonyára megfeledkeznél magadról s akadálytalanul csak feléje törtetnél és dicsôséféért epednél. Vigasztalás vagy üldöztetés, jogtalanság vagy megtiszteltetés semmivé törpülne elôtted, és mindenben csak a Teremtô dicséretét és magasztalását keresnéd. Ha az Isten dicsôségérôl és lelked üdvösségérôl van szó, ne törôdj a nehézségekkel, hanem láss hozzá lángoló lélekkel és várd ki a sikert. Ha igazán szeretnéd Teremtôdet, semmit sem tartanál érte terhesnek és nehéznek, hanem mindent könnyűnek, szeretetreméltónak, élvezetesnek és édesnek. Mindent szívesen megtennél érte, és még akkor is azt hinnéd, hogy semmit sem tettél, vagy éppen vétettél. Ebbôl kifolyólag gyűlöletessé és tűrhetetlenné válnál önmagad elôtt, és minden erôdbôl törekednél ezután még többet, vagy legalább tökéletesebben dolgozni. Méltatlan szolgálatodért és mulasztásaidért pedig bánatos szégyenkezéssel súlyos büntetést szabnál magadra. Mit mondjak még? Minél tökéletesebb leszel, annál jobban szégyenkezel és bánkódsz gyarlóságod miatt, és szereteted tüzében folyton nagyobb vállalkozásokba kezdesz. Isten ügyéért égô buzgóságodnak semmi sem lesz elég: minél többet teszel, annál éhesebb leszel. Mily csodálatos a szeretet heve! Szétárad, és végül vég nélkül való jutalommá válik. Biztos vagyok benne, hogy buzogni fog szívedben a szeretet tüze, gyűlöletes lesz számodra az álom, és mindaz, ami csak egy pillanatra is elvon az Isten-szolgálattól. Magadat mégis lanyhának találod, másokat pedig készségesnek látsz; az elôbbin szomorkodsz, az utóbbin pedig örülni fogsz. ,,Az ember szíve fölfuvalkodik, de Isten fölülkerekedik.''[1] Míg ugyanis szíved kicsinyes és evilági lesz, addig a csekély és könnyű szolgálatot nagy és súlyos tehernek érzed, és amit egy közönséges barátodért szívesen megteszel, azt az Istenért csak vonakodva leszel hajlandó elvégezni. Így, ami édes és szeretetreméltó, azt keserűnek, ami keserű, azt édesnek ítéled. A beteg szem, mivel nem bírja elviselni az Igazság Napjának fényét, inkább sötétben jár. Dicsekedni fogsz bűneiddel, és nem tudod, hogy az ördögök meg majd veled dicsekednek. Lustaságból karba teszed kezedet, és a dicsôség nyarán majd koldulni kényszerülsz.''[2] Jaj neked, ha már az állatok színvonalát sem éred el![3] Legalább olyan lennél, mint a barmok, amelyek viselik gazdájuk terheit. Ezeket nem vádolhatod bűnrôl, te azonban gonoszságokban bôvelkedsz. Ha tehát az Isten szolgálatára már nem mozdul sem a kezed, sem a lábad, nincs más hátra, minthogy kivetessél a külsô sötétségre;[4] amitôl ôrizzen meg minket Az, akinek irgalma betölti az egész világot. Ámen. ======================================================================== XI. A szemlélôdô lélek nem ítél el másokat kiütközô gyöngeségeik miatt. Mikor az ördög, a gonoszság atyja, látja, hogy a szemlélôdô lelkek oda emelkednek lélekben, ahonnan ôt kevélysége miatt kivetették, minden módon magával akarja ôket rántani a pokolba. Mivel azonban nyíltan nem diadalmaskodhat felettük, titokban akarja rászedni ôket. A különféle gonoszságok mellett fôként elbizakodottságra és mások elítélésére csábítja ôket, s hivatkozik az Apostolra: A lelki ember mindent megítél.[1] Ó, mily szörnyű e titkon lappangó halál! Elűzi a lélektôl a felfuvalkodottságot utáló Istent, tönkre teszi a testvéri szeretetet, a bíborban neveltekkel szemétdombot öleltet,[2] a lelki örömöt jóravaló restségre változtatja, és aminek Isten dicsôségét kellene céloznia, azt az ördög kezére játssza. Hát azért száltál föl, ó ember, a szemlélôdés magaslatára, hogy nagyobbat zuhanj? Mert ha másokat elítélsz, az lesz a sorsod. Foglald el tehát lélekben a legutolsó helyet,[3] akkor majd nem lesz honnan leesned; ajánld fel cselekedeteidet Istennek, és mindent felajánlottál. Figyelj reám és tanuld meg most, -- te, a szemlélôdés édességének élvezôje, -- hogy Isten a dicsôségre alkotott teremtmények között miként osztja el ajándékait. Mindenkit másban részesít; részben azért, hogy ne egy, hanem sokféle módon magasztalják, részben pedig azért, hogy gazdagsága feltárásával sokféle anyagot nyújtson nekünk nagysága dicsôítésére. Elôször is gondolj arra, hogy az Isten, mint jó családatya, háztartása elrendezésekor számba veszi fiai képességét, okosságát és jóságát, és eszerint osztja el közöttük a hivatalokat és méltóságokat. Neked, szemlélôdônek, az jusson eszedbe mindenek elôtt, hogy a kegyes Isten, a te jóságos Atyád, ismerve teljes tehetetlenségedet, nem akart veszedelmes, nehéz és bonyolult feladatokkal megbízni, azért kegyességében, mint afféle beteget, a szemlélôdés nyugalmával vigasztal. Másokat viszont, akik az erényekben már mélyen meggyökereztek és a szeretet tüzében égnek, veszedelmes és nehéz pontokra állított. Természetesen nekik is megadja munkájukban a vigasztalást, munka után pedig a békés nyugalmat. Mikor tehát lelkiekben buzgólkodsz, míg mások egyebekben foglalatoskodnak, ne ítéld el ôket, hanem e munkamegosztásban is ismerd fel a kegyes Isten bölcsességét. Másokat erôsnek, magadat pedig gyöngének tekintsd. Hogy is tarthatnád magad erôsnek, mikor nagy gyengeségedben még a puha ágyban, vagyis a szemlélôdés édességében sem tudsz kitartani, hanem széltôl hányatott nádként ide-oda ingadozol? Mit tennél akkor, ha egyik kezeddel építened, a másikkal pedig harcolnod[4] kellene? Alighanem elhagyna a bátorságod! Dicsérd tehát Uradat Istenedet, amiért az élet viszontagságos küzdelmeit a hatalmasokra, a tudományok művelését az okosakra, a földi javak szétosztását pedig a kegyes szívű emberekre bízta. Téged pihenni hagyott a szemlélôdés csendjében, nehogy kimerülj. Egyszerűséged megôrzése végett nem áldott megtudni vágyó elmésséggel, végül pedig szegénységre s a világ megvetésére hívott, nehogy rossz sáfár legyél. Ne dicsekedj tehát, hanem alázd meg magad. Felebarátjaid fölött ne ítélkezz, inkább magasztald ôket. Azoktól sem tagadd meg ezt, akiket tétlenkedni látsz. Tartsd ôket bölcs és becsületes embereknek, akik a tolvajoktól való félelmükben elrejtik szerzett kincsüket, azért rejtekben munkálkodnak, a nyilvánosság elôtt pedig nyugton maradnak. Vagy gondold azt, hogy az, aki a szeleknek súlyt adott,[5] nyilvános, de csekély értékű dolgokban megtűri fogyatkozásukat, nehogy az Úr nagy ajándékai miatt kevélység szállja meg ôket. Mindazonáltal, ha mégis veszélyesnek látod helyzetüket, imádkozz értük, és ha lehet, csalogasd ôket a nyugalmi imára. Vezess vissza mindent a Teremtô dicséretére. Erre segít a következô gyakorlat, amelynél azonban Isten segítségével jobbat is találhatsz. A magas világi és egyházi méltóságokat tekintsd úgy, mint az Isten dicsérendô nagyságának és hatalmának megnyilvánulásait. A tudósok munkájában pedig, akik a Teremtô és teremtmények rejtett titkait is felkutatják és az utolsó szóig rendszerbe foglalják, lásd és magasztald az Isten bölcsségét. Az anyagiakkal küszködôket úgy tekintsd, mint akik révén Isten körültekintô okossága gondoskodik a szemlélôdôk szükségleteirôl. A szeretet gyakorlói juttassák eszedbe Isten túláradó jóságát. A bíráskodók az ítéletére, a büntetést osztók igazságosságára figyelmeztessenek. A szigorúak emlékeztessenek az isteni Igazságosság szigorúságára, a vádlók és vizsgálóbírók látása pedig a jövendô ítéletre. Ha enyhe bírókat látsz, magasztald bennük az Isten irgalmát. Ha meleged van, gondolj a mennyei Atya égô szeretetére, amelyet Fia megtestesülésében és kereszthalálában tanúsított irántunk; ha fázol, vágyakozzál a nyomorúság tüzébôl az örökélet enyhítô vizére. Ily módon mindent visszavezethetsz a Teremtô dicséretére és magasztalására. Ne is legyen olyan teremtmény, amelyben ne a Teremtôt tisztelnéd. Már csak azért az egyért is megérdemlik a teremtmények csodálatodat, mert az Isten az, aki megalkotta és fönntartja ôket. Ilyenformán Alkotójuk nevét hirdetik. E néhány példát azért hoztam fel, hogy megmutassam neked a magasabb tökéletesség útját, és rávezesselek arra a tapintatos, megkülönböztetô ítéletre, amelyre az apostol buzdít, akit azonban te félreértettél. Szent Pál ugyanis semmiképpen sem akarja a lelki embereket mások elítélésére sarkalni, hiszen világosan kimondja: ,,Ne ítéljetek idô elôtt'',[6] vagy máshol: ,,Ki vagy te, hogy kárhoztasd a más szolgáját?''[7] ellenkezôleg azt mondja, hogy a testi ember nem érti meg a teremtmények igazi értékét,[8] a lelki szemekkel látók azonban jobban felfogják. Alkoss tehát ezután is ítéletet minden teremtményrôl, de ítéleted ne álljon másból, mint az Isten bennük megnyilvánuló hatalmának, bölcsségének és jóságának felfedezésébôl. Így mindenek Alkotóját magasztalod bennük. Ha valakit teljes bizonyossággal, vagy legalább is nagy valószínűséggel bűnösnek ismersz, légy óvatos, és se ne ítéld el, se ne dicsérd, hanem mutass visszatetszést a bűn iránt és részvétet a bűnös iránt. Adj hálát Istennek, aki nem engedte, hogy még súlyosabban vétkezzék, vagy hogy te kövesd el az ô vétkét. Légy meggyôzôdve, ha nem vigyázna reád az Isten, te még súlyosabb és ocsmányabb bűnökbe esnél. Esedezve kérjed az Urat, hogy emelje ki ôt és minden bűnöst a bűn sarából, téged pedig óvjon meg minden gonosztól. Ha ugyanis nem érzel részvétet bűnös felebarátjaid iránt, megkeményedik szíved a jóra, és talán fék nélkül rohansz majd a bűnök útján. Mert aki imával és esedezésekkel nem támogatja testvérét az Úrnál, -- noha megtehetné, -- meggyôzôdésem szerint, azt hamarosan elhagyja az Isten. Most már könnyen elképzelheted, mily messze távolodik az Úr azoktól, akik együtt gúnyolódnak a gyalázkodókkal és együtt tapsolnak a többi bűnösökkel, ami által pártolják ôket. Alkalomadtán tehát intsd meg a bűnöst, vagy ha ez úgysem használna, legalább tekinteted szomorúságával indítsd valamelyest bánkódásra. Ne aggasszon az illetô nagysága, mert csak az a nagy, aki közel van Istenhez, -- minél közelebb van hozzá, annál nagyobb. A dolgok rendjének bűnös felforgatása volna az, ha félnénk és nagyra tartanók a sátán csatlósát, s megvetnôk az Isten fogadott fiát, az örök haza zálogának birtokosát! Valóban, ez lenne a legnagyobb ôrültség, amitôl mentsen meg bennünket a mennyei Atya bölcsessége. Ámen. ======================================================================== XII. Mily kevés az igazán engedelmes ember! Ki adhat fejemnek vizet és szememnek könnyforrást,[1] hogy sírhassak a tökéletes lelkek csekély száma miatt? Mert a föld, noha az Isten igéje és Krisztus példája öntözi, mégis csak tövist és bojtorjánt terem gyümölcs helyett.[2] Valóban, minél drágább az elveszett kincs, annál nagyobb a szív keserűsége. De hogy a sok közül legalább néhányat lássunk, tárgyaljunk elôször a szerzetesi élet alapjáról, az engedelmességrôl. Íme, nézz csak szét magad körül, találsz-e csak néhányat is, aki tökéletesen engedelmeskedik? Azt hiszem, nagyon keveset, vagy talán egyet sem. Csodálatos dolog, hogy -- bár a szerzetesrendek és szerzetesek folyton szaporodnak --, tökéletes engedelmességet csak ritkán találunk. Hiába! Bár megsokasodott a nép, nincs öröm lelkében![3] Mondd csak, ki akar ma az elöljáróknak engedelmeskedni? Nemde inkább azt akarjuk, hogy az elöljáró szolgáljon minekünk? Nem akarunk alkalmazkodni akaratához, mégis megkívánjuk, hogy mindenben a mi akaratunk szerint járjon el. Ha pedig valamiben hiányt szenvedünk, már jobban zúgolódunk ellenük, mint az urak cselédjeik ellen. Egyáltalán nem kíméljük nyelvünk fullánkját. Még szégyenletesebb, hogy ami különben kedvünkre volna, elöljáróink parancsa miatt azt is meggyűlöljük. Már nem akaratuk teljesítésén és magunk tökéletesebb megtagadásán jártatjuk eszünket, hanem inkább azon, hogy miként álljunk ellen, ha nem rendelkeznek tetszésünk szerint, vagy valami színlelt mentség segítségével, miként bújjunk ki parancsaik alól. Folyton azt kutatjuk, hogy mily körülmények között és mely pontokban nem tartozunk engedelmeskedni. De jaj nekünk! Lucifert utánozzuk, aki inkább akart uralkodni, mint szolgálni. Félô, hogy mi is az ô sorsában osztozunk. Mennyire megszégyenít bennünket a szenvedô Krisztus, aki mindhalálig engedelmes volt érettünk! Tökéletesen kiüresítette magát,[4] és lemondott mindarról, amit az emberi akarat kívánni szokott. Ôt utánozzák atyáink, akik elöljáró létükre is az alattvalók alattvalóivá tették magukat. Abban lelték kedvüket, ami tulajdon akaratukkal ellenkezett, és édes gyönyörűséggel engedelmeskedtek még azokban a dolgokban is, amelyek a külsô ember megszégyenítését, megszomorítását és kiüresítését célozták. Nem azt méricskélték, mi jobb, biztosabb, dicséretesebb --, mint némelyek teszik közülünk a szabadulás reményében --, hanem mindenben szent buzgalommal teljesítették az elöljárók tetszését, bármilyen nehezek vagy jelentéktelenek voltak is -; föltéve természetesen, hogy nem ellenkezett Isten akaratával. Oly nagyra becsülték az engedelmességet, hogy ha kellett, akár a vízen is átmentek vagy oroszlánokat fogtak. Az a szerzetes is bízott az engedelmesség voltában, aki apátja parancsára fáradságos munkával száraz fát öntözött egész éven át.[5] Isten azzal mutatta meg az engedelmesség fönségét, hogy a holt és száraz fa, az engedelmeskedô érdeme jutalmául, gyümölcsöt termett. Mit dicsekszünk tehát engedelmességünkkel? Miért nem szégyenkezünk inkább kevélységünk miatt? Vajon nevezhet-e bennünket valaki apostoli férfiaknak? Félek, hogy még a keresztény nevet sem érdemeljünk meg, s inkább Lucifer követôinek vagy ördöngösöknek nevezhetnének bennünket. Mert vajon keresztény-e az, aki éppen az ellenkezôjét cselekszi annak, amit Krisztus cselekedett? Krisztus, az Isten Fia, bár embersége szerint is teljes volt mindenben kegyelemmel, tudománnyal és lelki boldogsággal, mégis engedelmeskedett Józsefnek és Máriának.[6] Sôt az adópénz megfizetésében még az ördög csatlósainak akaratát is teljesítette.[7] Mi pedig, -- holtak csontjaival telt s fehérre meszelt sírok, -- úgy akarunk feltűnni külsôleg az emberek szemében, mintha meghaltunk volna a világnak, holott bensônkben, a kevélység eledelén még mindig a világnak éldegéltünk. A szent engedelmesség rovására azt hangoztatjuk, hogy nem szolgaságra, hanem szabadságra vagyunk hivatva.[8] Elfeledjük, hogy Istennek szolgálni annyi, mint uralkodni, s minél készségesebben vesszük magunkra az engedelmesség igáját, annál nagyobb megtiszteltetésre tesszük magunkat méltókká. Az engedelmesség nemcsak az örök életben tesz bennünket királyokká, hanem már itt a földön is. Az eredeti állapot visszaállításával függetlenít a teremtmények befolyása alól, és csak akkor engedi meg lelkünk hullámzását, ha az az Isten dicsôségére szolgál. Javunkra fordítja megpróbáltatásainkat és haladó testünkben olyan Isten dicsôségét szomjazó és munkáló angyali életet teremt, amely egy pillanatra sem lesz hűtlen Ura szolgálatában. Mily csodálatos erény! Megváltónk szolgálatában elfeledteti velünk önmagunkat, s ezáltal, -- bár még testben a földön járunk, -- lélekben már az égiek közt tanyázunk! Miért zúgolódnál hát az engedelmesség miatt? Hiszen, amikor az apostol azt mondja, hogy nem szolgaságra vagyunk hivatva,[9] csak a szolgai félelem kiváltotta engedelmességtôl óv. Eszménye tehát nem az önfejűség, hanem a fiúi szeretetbôl fakadó szabad engedelmesség. Az Úr nem tetszés szerint való cselekvést ír elô követôjének, hanem: ,,Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye fel keresztjét és kövessen engem.''[10]) Ez az engedelmesség, amelyet az ó- és újszövetségi szentírás egyaránt dicsôít. Ha helyes nagyravágyás lakoznék szívedben, szívesen szolgálnál Istennek és helyetteseinek, s méltóságodon alul valónak tartanád nemes lelked alávetését egyéb teremtménynek. Csodálatos ugyanis, hogy míg az ember szégyell szolgálni Isten helyetteseinek, nem röstelli elfecsérelni drága idejét egyéb, hitvány és semmit érô teremtmények szolgálatában. Azért az okos ember, eddigi lázadó életének láttára, ezután mindenben megtagadja akaratát. Menekül önmagától, s ha Isten dicsôsége úgy kívánja, még azt is eltűri, hogy mindenki lábbal tiporja. E lelkületet adja meg nekünk Az, aki Atyjának engedelmeskedve kereszthalált halt érettünk. Ámen. ======================================================================== XIII. A test panasza Krisztus ellen. Nézd csak, mint panaszkodik a test a szemlélôdés magaslatára emelkedett lélek, illetve a lelket felemelô Krisztus ellen. A test panasza: Istenem, igazságos és végtelen irgalmú Atyám! Mérd fel kérlek igazságoddal a rajtam esett sérelmet és irgalmaddal szánj meg engem. Bölcs és erôs Fiad ugyanis megkörnyékezett bölcsességével, erejével pedig erôszakot követett el rajtam.[1] Fiad, a végtelen Bölcsesség, az enyémhez hasonló testbe rejtezett, azután pedig kimondhatatlan alázattal és túláradó jósággal belopózott hozzám. Mindenkinél alázatosabb és megvetettebb volt. Magára vette terheinket, hordozta gyöngeségeinket, míg végül mérhetetlen szenvedések között a kereszten kínhalált szenvedett. Szeretetének jeleként megnyitotta oldalát és onnan árasztja reánk a szentségi kegyelmeket. Még tovább ment! Testét ételül, vérét italul adta, önmagát jutalmul ígérte, azoknak pedig, akik parancsaidat teljesítik, anyjának és testvérének[2] hívta. Mindezek betetôzéseként pedig e földi élet határain túl, az örök hazában, felövezvén magát, asztalodhoz ültet és szolgál nekünk.[3] Mindezekkel, és egyebekkel, amelyeket nem tudok, de nem is vagyok képes elsorolni, a nekem rendelt lelket egészen magához csalogatta. Ezenkívül belépett még legbensôbb szentélyébe is, és kedveskedéseivel úgy befonta, hogy reám már nem is gondol, hanem inkább sanyargat, megvet, bántalmaz és semmibe vesz. Ami még rosszabb, ezekre áhítozik; szereti és különös imáiba foglalja azokat, akik velem ilyeneket cselekszenek. -- Halálig gyötrôdöm, és nem törôdik velem, a mocsárban fetrengek, ô pedig ujjong vesztemen. De miért növeli fájdalmamat és miért kívánja gyötrôdésemet? Ami ôneki dicsôség, az úgy látom, nekem csak jogtalanságot, szégyent és minden elképzelhetô szenvedést jelent. Míg engem a keserűség tengerében hagy, addig ô maga Fiaddal idôzik, ôt követi, testét eszi és vérét issza. Most vele látom a kis jászolban, majd a Szent Szűz ölelô karjaiban. Mindig csak szent Fiaddal látom. Vele szomjazik és éhezik, elviseli gyalázatát és sebeit. Vele szomorkodik és vele vigad az égben. Együtt járnak-kelnek, el sem tud lenni már nélküle. Mit mondjak hát, Atyám, Fiadról, aki a lelkemet így lerészegítette szeretetével és elidegenítette tôlem? Ha rablást követett el, adasd vissza, kérlek, mert szerintem nem kis dolog egy lélek elrablása. Miért szereti e lélek csak a te Fiadat, miért gyűlöl engem, és miért hagy el minden egyebet? Fiad szerelme egészen elnyelte, rajta kívül már se nem lát, se nem hall, se nem ízlel, se nem szagol semmit. Mindig karjaiban pihen, és részegülten élvezi boldogító édességét. Nem csodálkozom azon, hogy lelkem Fiadhoz tapad, mert kônél keményebbnek, vasnál érzéketlenebbnek kellene lennie, ha annyi jótétemény láttára is másként cselekednék. Hol van oly kemény vas, mely a szeretet ily forró tüzétôl viasz módjára fel ne olvadna? Azért jóságos Atyám, nem is panaszkodom én a lélekre, amit tennie kellett, hanem inkább Fiadra, aki jótéteményeivel ôt magához láncolta, engem pedig a nyomorban hagyott. Mivel teremtményem vagy, irgalmasan szolgálok neked igazságot. Te, bár a lélek szolgája vagy, mégis mindig uralkodni akartál. Helytelenül cselekedtél, mert a lelket a magad, nem pedig az én szolgálatomra sarkaltad. Minden rosszra hajlamossá tetted, s bár képmását viselte, mégis az ördög szolgálatára állítottad. Rút és undok vadállathoz tetted hasonlóvá és úgy eltorzítottad, hogy nem ismertem fel benne teremtményemet. Azért kellett Fiamnak testet öltenie, hogy szeretetemnek s szeretetének megnyerje a lelket. Mivel pedig a lélek a test rabságában halott volt, Fiamnak meg kellett halnia, hogy életre támassza. Tehát nincs itt szó rászedésrôl vagy csalásról, hanem kimondhatatlan felmagasztalásról. Mivel te, amióta csak befogadtad, mindig gonoszul bántál lelkeddel, Fiam pedig szeretetében önmagát adta érette, a tökéletes igazságosság azt követelné, hogy teljesen neki adjam át a lelket, te pedig mindenki gyalázatára egyedül maradj. Azonban mivel nemcsak igazságot, hanem irgalmasságot is kértél, azt akarom, hogy a lélek gyönyörűsége olykor-olykor reád is kiáradjon. Ezen felül pedig az örök életben gazdagon megjutalmazlak, és ha mostantól kezdve mindenben engedelmeskedsz a léleknek, nemcsak a pokoltól, hanem a tisztítótűztôl is megkíméllek, én, aki élek mindörökkön örökké. ======================================================================== XIV. Szívesen elmélkedjünk Krisztus kínszenvedésérôl?[1] Gyűljetek egybe mindenünnen,[2] és csodáljátok az Istennek reátok kiáradó nagy szeretetét, és azt az elvakult gonoszságot, amellyel azt viszonozzátok. Ha ugyanis az Isten Fia elválaszthatatlanul egyesült az emberi természettel, mennyivel szívesebben kellene nekünk ôvele egyesülnünk? Ha oly lángoló szeretettel egyesült velünk, porból és hamuból gyúrt emberekkel, hogyan kellene nekünk megnyitnunk szívünket befogadására? Mily esztelen sok lélek, ehelyett inkább a szeméthez tapad! Az Ige nem azért lett testté, hogy testünkhöz tapadjunk, hanem azért, hogy -- miként Ô testben élve testét megtörte és keresztre szögezte, lelkével pedig a földiek helyett az Istennél idôzött, -- úgy a mi lelkünk is, a test sanyargatása révén az égiekhez emelkedjék. Ó, mily vak is az ember! Minden idejét testére és annak szükségleteire fordítja, hasonlíthatatlanul nemesebb lelkét pedig elhanyagolja és semmibe veszi. Se nem táplálja, se nem nyugtatja meg a Legfôbb Jó keblén, holott ezt mindennél könnyebben és édesebb gyönyörűséggel tehetné. Az Isten ugyanis mindenütt felajánlja magát az embernek, és Fia halálán kívül, semmi ellenértéket nem kíván. A földi dolgok azonban folyton kicsúsznak kezünk közül, birtoklásuk pedig rengeteg gonddal, munkával és szorongással van egybekötve. Legföljebb az bírja teljesen a földet, aki mindent megvet. Még csodálatosabb, hogy az a lélek cselekszik így, akit a test nem kényszerít, csak esetleg kissé elhajlít. Míg a testnek és kívánságainak önként veti alá magát, Istennek -- jóllehet javára szolgálna, -- se buzdítás, se ajándék, se sugallat hatására nem akar engedelmeskedni. Pedig ha nem lenne gonoszabb valamennyi állatnál, Istent, -- hasonmását, -- mindenek felett kellene szeretnie. Ha tehát testet szeretsz, Krisztus testén kívül egyebet ne szeress, mert ez áldoztatott fel érted és az egész emberi nemért a kereszt oltárán. Forgasd hát folyton szívedben szenvedését, ez majd felemeli értelmed, és megmondja, miként kell gondolkodnod, érezned és cselekedned. Feltüzel a szenvedések elviselésére, megtanít elviselni, sôt kívánni a szenvedést és megvetetést. Ó, kívánatos szenvedés, ó, csodálatos halál! A halál élet, a sebek gyógyítanak, a vér fehérre mos, a szenvedés gyönyört okoz, az oldalak megnyitása pedig -- szívet szívvel egyesít! De még tovább is csodálkozhatsz, mert az elsötétült nap jobban világít, mint máskor, a kioltott tűz jobban lángol, a gyalázatos halál pedig dicsôséget ad. -- Ó, mily bámulatra méltó, hogy a kereszten szomjazó Krisztus ittasít meg minket, s mezítelensége az erények ruháját adja reánk. Kereszthez szögezett keze felold, átvert lába talpra állít, elszálló lelke életet lehel, amikor pedig leszáll a fáról, a mennybe mutat utat. Ó, szeretetreméltó szenvedés! Angyalivá, sôt valósággal istenivé változtatod a rólad elmélkedô lelket! Mert ez az elmélkedés úgy elmerít Krisztus szenvedéseiben, hogy Istenen és Üdvözítônk szenvedésén kívül már semmi egyebet nem látunk. Amikor a lélek fel akarja venni Ura keresztjét, az, aki ujjain hordja az eget és a földet, szívébe rejtôzik és elvisel helyette minden terhet. Ha töviskoronájára vágyik, a dicsôség reménye koronázza; ha lemeztelenítését kívánja szenvedni, a szeretet tüzével övezi fel az Úr; ha ecetet óhajt ízlelni, a gyönyörűség borával részegíti le; ha kigúnyoltatását akarja magára venni, angyalok tiszteletében s a Szent Szűz anyai ölelésében lesz része. Ha Krisztussal akar szomorkodni, örvendeni fog, ha vele akar megostoroztatni, vigasztalást talál, ha szenvedni óhajt a szenvedôvel, boldogság tölti el szívét, ha vele akar függeni a keresztfán, Krisztus ôt is magához szorítja édes öleléssel, s ha halálfélelmében ô is le akarja hajtani fejét, Krisztus édes csókja éri homlokát. Ó, szeretetreméltó, ó, gyönyörűséges halál! Miért nem én voltam a kereszt, akkor Üdvözítônk kezét s lábát hozzám szegezték volna! Megmondtam volna Arimatheai Józsefnek: Ne vedd el tôlem ôt, hanem temess el vele együtt, mert nem akarok többé elszakadni tôle. De ha már ezt nem tehetem meg testemmel, megteszem legalább szívemmel. Jó vele lennem; azért benne akarok készíteni három hajlékot:[3] egyet kezében, egyet lábában, egy állandót pedig oldalában; ott akarok nyugodni és aludni, enni, inni, olvasni és imádkozni. Ott szólok szívéhez,[4] és megnyerem, amit kérek. Így Édesanyám nyomába lépek, az ô lelkét Fia szenvedésének tôre járta át. Ezután már nyugodtan beszélgethetek vele, kérésemet biztosan meghallgatja, hiszen én is viselem Fia sebeit. De nemcsak a kereszten mutatkozom ám elôtte, hanem kisdedként a jászolba is belefekszem, hogy isteni Fiával együtt engem is tápláljon tejével. Ó, Uramnak, Jézus Krisztusomnak drága sebei! Amikor nyitott szemmel beléptem rajtatok, úgy megtelt a szemem vérrel, hogy semmi egyebet nem láttam, csak tapogatózva tudtam eljutni a szeretet legbensôbb tűzhelyére: lángjai mindenünnen átöleltek, és vissza sem tudtam térni. Azért most ott lakom, kenyerét eszem, borát iszom, és oly gyönyörben fürdök, hogy nem is tudom elmondani. Jézus pedig, aki egykor a bűnösökért a Szent Szűz méhében lakott, most engem visel keble mélyén. Csak attól félek, hogy eljön a születés ideje, s el kell hagynom édes lakhelyem. Mindenesetre, ha világra hoz, akkor is úgy bánik velem, mint az édesanya: tejével táplál, dajkál, csókjával vigasztal és oltalmat nyújt minden veszély ellen. Különben is mindig nyitva vannak sebei, s én újra beléphetek; meg is teszem mindaddig, míg csak vele egészen eggyé nem olvadok. Ó, mily vakok vagytok, Ádám fiai! Hát nem tudtok e sebeken át Krisztusba olvadni? Szakadatlan erôlködtök, holott nyitva áll a nyugalom ajtaja! Nem tudjátok talán, hogy Krisztus az üdvözültek öröme? Mit késlekedtek hát? Testének nyílásán át beléphetek a boldogság helyére! A lándzsa áttörte az angyalok örömének kapuját, s ti mégis elmentek mellette? Vagy azt hiszitek, hogy a jelen életben nem pihenhet el Krisztusban a lélek, s azért addig vártok, míg feloszlik testetek? Hidd el nekem, ember, ha belépsz e szűk nyílásokon át, nemcsak a lelked, hanem a tested is nyugalmat és csodás boldogságot talál. Mert ami testi, vagy testire törekszik, az e sebek kapujában olyan szellemivé válik, hogy az r édességén kívül minden egyebet semminek tekint. Sôt, ha a lelket az engedelmesség vagy egyéb hasznos foglalkozás netalán elszólítaná onnan. A test a gyönyör miatt akkor is maradni kíván. Ha ilyen édességet élvez a test, elképzelheted, mit érez a lélek: e nyíláson át összeforrott Krisztus szívével. Kifejezni, természetesen, nem tudom, tapasztald meg, és te is megtudod. Íme, az illatos gyógyszerekkel teli gyógyszertár tárva-nyitva áll! Lépj be hát a sebek ablakán, és végy magadhoz gyógyító, helyreállító, óvó és fenntartó gyógyszereket. Megtalálod valamennyit; olyan drága gyôzelmes olajt vehetsz, amilyet csak kívánsz. Ha enyhet adó édes kenôcsöket is akarsz, ismét csak e sebekbe igyekezz belépni. Íme, nyitva a paradicsom kapuja! Longínusz lándzsája eltávolította az angyal villogó pallosát.[5] Íme, az élet átfúrt törzsű s ágú fája: ha vágyaid letéve nem lépsz be üregébe lábbal s szívvel, nem élvezheted gyümölcsét. Íme, nyitva áll az Isten édes bölcsességének kincsesháza: lépj be a sebek ajtaján, s meg fogod ismerni gyönyörűségét. Ó, boldog a lándzsa s a szögek: méltók voltak ilyen ajtók megnyitására! Ha én lettem volna e lándzsa, nem távoztam volna el Krisztus oldalából, hanem azt mondottam volna: Ez lesz a nyugvóhelyem mindörökre, itt lesz a lakásom, mert ezt szeretem.[6] Ó, balga és késedelmes szívűek,[7] miért kerestek hiábavalóságokat helytelen s veszélyes utakon? Inkább lépjetek be a sebek nyílt kapuján, s megtaláljátok az örök fényben tündöklô Istennek Fiát! Lelkem, Isten képmása, miért késlekedsz még? Íme, érted megsebzett édes Vôlegényed már a dicsôsség fényében vár reád, hogy karjába zárjon s elhalmozzon édes csókjaival. Mégsem sietsz hozzá? Túláradó szeretetében megnyitotta oldalát, hogy neked adhassa szívét;[8] átverette kezét, lábát, hogy hozzátérve kezed kézsebébe, lábad lábsebébe mélyeszd, s így egészen eggyé forrjatok. Kérlek tehát, az apostol tanácsa szerint mindent megvizsgálván, ezt is tapasztald ki, s ha jónak látod el se távozz onnan többé. Biztosra veszem, ha belekóstolsz, rajta, kívül mindent keserűnek érzel. Belépésed után szeretnéd eltorlaszolni a sebek nyílását, hogy ki se jöhess többé. Csodálni fogod a magad és mások eddigi vakságát, és a tapasztalt boldogságtól lángra gyúlt szíved a szó szoros értelmében ki kíván törni. testedbôl, hogy valósággal is Krisztus sebeiben lakjék. Nem is csoda, hisz gyönyörittas szenvedélye csak oda vonzza. Nézd e sebeket! Megsebesítik a sziklaszíveket, lángra gyújtják a jéggé fagyott lelkeket, és felolvasztják a páncélkebleket a szeretet tüzében! Ó, életünk édes reménysége! Ha Urunk kínszenvedésének átelmélkedése nyomán eljutottál a tôlem jelzett, vagy azt még felülmúló boldogságra, vigyázz, ne földi élvezetekért elmélkedjél, hanem mindenben Teremtôd mérhetetlen jóságát és szeretetét dicsôítsd. Mondd el gyakran a következô imádságot: Uram, Szentséges Atyám! bôkezűségedre, Fiadnak értem elszenvedett halálára, Szűzanyám kiváló szentségére, Szent Ferenc és minden szentek érdemére kérlek, add meg nekem, minden jótéteményre méltatlan bűnösnek, hogy egyedül csak téged szeresselek lángoló szeretettel, epedve szomjazzam dicsôségedet, és Fiad szenvedésének jótéteményét mindig szívemben viseljem. Magamat illetôleg pedig lássam be nyomorúságomat, és ne kívánjanak egyebet, mint hogy lábbal tiporjanak és megvessenek. Ne hasson rám senki rajtad kívül; ne szomorítson meg semmi a bűnön kívül. Ámen. ======================================================================== XV. Nagypénteki elmélkedés. ,,Jézus keresztje mellett állá az Ô anyja.''[1] Hol állsz Anyám? Nemde a kereszt mellett? Én mégis azt merem állítani, hogy a kereszten függesz Fiaddal együtt. Csak az a különbség, hogy ô testben, te pedig lélekben. A sebek, amelyek szétszórtan éktelenítik testét, mind együtt vannak szívedben. Igen, Anyám, ott döfték át lándzsával, verték át szögekkel, koronázták tövissel és itatták ecetes epével kigúnyolt és gyalázatokkal tetézett szívedet. Ó, Anyám! miért áldoztad fel magad értünk? Nem lett volna elég Fiad szenvedése a te felfeszíttetésed nélkül is? Ó, szeretô szív, miért váltál a fájdalom tengerévé? Ha szívedre tekintek, már nem szívet, hanem csak keserű mirhát és epét látok. Keresem az Isten Anyját, de csak korbácsokat és sebeket találok, mert egészen ezek borítják. Miért cselekedted ezt, miért tetted a szentség edényét a büntetés poharává? Miért nem vagy egyedül szobádban, miért mentél a Kálvária hegyére? Hisz nem szoktál te ilyen látványosságok után kapni. Hát nem tartott vissza a szűzi szemérem, vagy az asszonyi félelem? Nem rettentett vissza az utálatos gaztett, az ocsmány hely, a nagy tömeg, a bűn utálata, vagy az eszeveszett horda ördögi lármája? Mindezeket te nem láttad, jó Anyám, mert fájdalmas szíved egészen elmerült egyetlen szerelmes Fiad gyötrelmében s halálos sebében. Nem a tömeget nézted te, hanem a sebeket, nem a tömeg szorítását, hanem Fiad átszúrását, nem a lármát, hanem a kékséget, nem a félelmet, hanem a fájdalmat! Térj vissza, Anyánk, elôbbi helyedre, nehogy a megvert pásztorral téged is elveszítsünk. Mért veszítsük el egyszerre mindkét vezérünket? Nem szoktak asszonyokat ilyen halálra ítélni, s nem is terád szabták ezt a büntetést. Azt hiszem, meg sem hallasz, eltöltött a keserűség,[2] s szívedet elnyelte Fiad szenvedése. Mily csodálatos! Egészen elmerültél Krisztus sebében, a megfeszített Krisztus pedig egészen benne van szíved belsejében. Miként lehet a tartalmazó a tartalomban? Ó, ember, ha ezt meg akarod érteni, sebesítsd meg szívedet! A szögek és lándzsa nyí1ásán át majd belép az igazság is hozzád, mert bezárt szívbe nem hatolhat be az igazság napjának fénye. Azért, fájdalmas Anyánk, sebesítsd meg szívünket, s újítsd meg benne Fiad szenvedését. Megsebzett szívedet forraszd a miénkhez, hogy Fiaddal együtt mi is átveressünk. Ó, miért nem lehet enyém e szív, hogy mindig láthatnálak Fiaddal átszegezve! De ha már nem akarod nekem adni sem felfeszített Fiadat, sem megsebzett szívedet, kérlek, add nekem legalább Fiad sebeit s a gyalázatot, kigúnyolást, megvetést és mindazt, amit veled együtt érzett s szenvedett. Melyik anya nem sietne a maga és fia terheit a szolga vállára rakni? De ha már úgy megittasodtál tôluk, hogy sem magadtól, sem Fiadtól nem akarod elszakítani ôket, legalább engedj részt vennem a gyalázatok és sebek viselésében, hogy vigasztalástokra én is társatok legyek a szenvedésben. Mily boldog lennék, ha sebeiteket én is viselhetném! Mi lehetne drágább mint Fiad átszúrt testével s a te nyitott szíveddel egyesült szívem? Nemde a te szíved tele van kegyelemmel? S ha nyitott, akkor ugyebár, ez a kegyelem átárad a hozzá forrott szívre is? Ha pedig Fiad a szentek dicsôsége annak a. dicsôségednek édessége nem ömlik-e a vele egybekötött szívre is? Világos, hogy így van, nem is lehet másként, csak attól félek, hogy -- bár közel hisszük magunkat -- még nagyon messze vagyunk e szent valóságtól. Mondd, Anyám, miért nem adod meg amit kérek? Ha megbántottalak, büntetésül sebesítsd meg szívemet; ha pedig jól szolgáltam neked, akkor jutalmul adj nekem sebeket. Hol van kegyes irgalmasságod? Miért vagy kegyetlen irántam, hisz mindig jóságos voltál? Miért vagy fukar most, hisz mindig bôkezűen adakoztál? Nem kérek tôled sem napot, sem csillagokat, hanem csak sebeket. Miért takarékoskodsz annyira velük? Vagy, vedd el tôlem testi életemet, vagy sebezd meg szívemet! A gyalázat és szégyen pírja lepi el arcomat, ha téged s Fiadat sebekkel borítva, magamat, hitvány szolgát pedig sértetlenül látom. Tudom, már mit teszek! Szűnni nem akaró kiáltozás és könnyek között lábadhoz vetem magam, és addig könyörgöm, míg terhedre nem leszek. Akkor, vagy teljesítsd kérésemet vagy veréssel távolítasz el. Én azonban megállok, és felfogom csapásaidat míg csak csupa seb nem lesz testem. Ha pedig verés helyett kedvesen bánsz velem, akkor maguk a kedvességek sebzik meg szívemet szereteted nyilaival. -- Ha viszont szóba sem állsz velem, akkor a nagy fájdalom és szomorúság üt ki rajtam sebeket, s így sebek nélkül semmiképpen sem távozom el tôled. Ámen. Ezért a kegyelemért imádkozzál, s ezt kívánd magadnak és felebarátodnak. Testvéred elôrehaladásának pedig örülj akkor is, ha magad nem haladsz. Ha szomorkodnál miatta, ezzel az egy bűnnel hármas gonoszságot követtél el egyszerre. Elôször gyűlölöd Isten dicsôségét, amely annak jótetteibôl fakad. Másodszor megveted Krisztus szenvedését, noha annak célja éppen erényes életünk felvirágoztatása. Harmadszor lábbal tiprod a felebaráti szeretet parancsát, amely elôírja, hogy szeresd felebarátodat mint tenmagadat, és tartsd tiszteletben javait, miként sajátodat. Tehát szeresd és mozdítsd elô szorgalmasan felebarátod javát, fôként lelki, de szükség esetén anyagi téren is. Akkor majd az Úr is ellátja lelki szükségleteidet, végül is pedig fölhív az égi hazába, hová vezessen el minket Az, aki elszenvedte értünk a kereszt gyalázatát. Ámen. ======================================================================== XVI. A szemlélôdô lélek senkit sem tart magánál tökéletesebbnek. Mikor az ôsellenség már mások elítélésére sem tudja rávenni a szemlélôdôket, legalább azt akarja velük elhitetni, hogy ôk, akik oly sok jócselekedetben bôvelkednek, tökéletesebbek azoknál, akik külsô munka, virrasztás, böjt és nyugalmi ima helyett látszólag tétlenkednek, vagy olyan dolgokkal foglalatoskodnak, amelyekben a tökéletesek valamikor vétettek. Ó, mily sötét veszedelem külsôbôl ítélni meg az emberek belsejét! A lelki épülethez nem annyira testi, mint lelki munkára van szükség. Sôt, a testi a lelki nélkül nem is kedves Isten elôtt, a lelki azonban testi nélkül is tetszik az Úrnak, s ami az egyiknek gyakran ártalmára van, az a másiknak hasznos lehet. Miként az ember-arcok, úgy az életmódok és utak is különböznek. Azért mikor másokat dicséretreméltó cselekedeteid utánzásában hanyagoknak! Látsz, gondold azt, hogy titokban, vagy legalább szívük szentélyében ôk is kiváló dolgokat művelnek. Mivel pedig Isten, szívük szentsége miatt már úgyis különösképpen szereti ôket, nem rak vállukra még külsô munkákat is, nehogy a kettôs teher alatt összeroskadjanak. Az effajta kísértés elűzésére gondold meg elôször, hogy a király fiai napi kenyerüket nem mindennapi munkával szokták megszerezni, hiszen a király gazdagságából nagyobb munka nélkül is kiváló ellátásban, részesülhetnek. Így van ez szó szerint a lelki életben is. Az egyiknek valamely ájtatosság elvégzése vagy a belsô áhítat felkeltése nagy munkába kerülhet, míg a másik éppúgy, vagy még jobban elvégzi ezt lelkének egyszerű Istenhez-emelésével is. Másodszor azt is vedd fontolóra, hogy hátha, az, amit te ismételten nekilendülô munkáddal el akarsz érni, másokban már réges-rég meggyökeredzett. A lelki hatások pedig talán azért nem látszanak meg rajtuk úgy, mint rajtad, mert csak, az új lelki édesség idéz elô változást. Mivel azonban ôk már rég megváltoztak, az ilyesmi nem idéz elô rajtuk látható változást, csak tökéletesíti és megôrzi erényeiket. Ha pedig a szeretet hevétôl valósággal felolvadsz, ne gondold magad tökéletesebbnek azoknál, akiken nem látsz hasonló jelenségeket. Mert miként az anyagi nap, szintúgy az igazság Napja is igen különbözô hatásokat idéz elô melegével. Egyeseket szeretetének hevével úgy felolvaszt, hogy tagjaikat is alig bírják mozgatni, másokból viszont kiszárítja nemcsak a bűn vizenyôsségét, hanem még a bűn nyomainak nedvét is. Ezzel úgy megerôsödnek a jóban és a. kísértések leküzdésében, hogy már semmi sem választja el ôket Isten szeretetétôl. Vannak, akik külsôleg-belsôleg valósággal édesre érlelôdnek. Eltűnik lelkük fanyarsága, s úgy tetszik, mintha már nem is a földön, hanem az égben laknának. Ismét mások, mint a fák növekednek, s bár édességeket nem élveznek, Isten szemében mégis napról-napra nagyobbak lesznek. Olyanok is vannak természetesen, akik elrothadnak --, ezek a rosszak. Ha tehát a kegyelemnek e gyümölcsei közül egyet-mást tapasztalsz lelki életedben, fel kell tételezned, hogy ilyen, vagy még kiválóbb ajándékkal testvéreidet is megáldotta Isten. Mert ha nem is olvad fel a szeretet kohójában olyan gyorsan, mint te, de ehelyett esetleg erôsödik, érik és növekszik a jóban, ez pedig talán még többet ér. Az is lehet, hogy míg olvadozni látszol éppen elernyedsz, azért ilyesmik miatt senkit se ítélj magadnál tökéletlenebbnek, hanem inkább azon légy, hogy elérd az ô színvonalukat. Ugye, milyen nevetséges lenne, ha a nap hevétôl olvadozó viasz azt mondaná a többi teremtményeknek: ti nem élvezitek a nap melegét vagy legalább is nem olyan fokban, mint én. Mert ha a fát és gyümölcseit nem is olvasztja fel a nap, mégis több áldásban részesíti ôket, mint a viaszt. Még más módon is leszerelheted az effajta kísértést. Nézd csak az Isten természetes jótéteményeit. Ugye, valamennyi teremtmény részesedik bennük, de mind más-más szempontból. Így van az az értelmes teremtményekkel is a természetfeletti rendben: a. kegyelem ugyanis tökéletesíti a természetet. A lelki javaknak e különféleségét sejteti az apostol is a korinthusiakhoz írt levelében, amikor azt mondja:[1] ,,Azt szeretném, hogy mindnyájan olyanok legyetek, mint én magam, -- s hozzáteszi: de kinek-kinek saját ajándéka van Istentôl, és pedig az egyiknek így, a másiknak meg amúgy.'' S ha így áll a dolog, miért ne élhetnének mások más lelki életet, mint te!? Egyeseket ugyanis a nyugalom, másokat pedig a munka vezet Istenhez, és akárhányszor megesik, hogy az az értékesebb, amit mi kevesebbre becsültünk. Ne tarts tehát magadnál tökéletlenebbnek valakit, csak azért, mert nem azt teszi, amit te. Ha testvéredet mások társaságában látod, míg te a magányban vagy, gondold azt, hogy mivel ô az Isten s ember iránt való szeretetben tökéletesebb, az Úr testvérei társaságában éppúgy vele van, mint a magányban. Te ellenben, gyarlóságod következtében alig tudsz érintkezni felebarátjaiddal anélkül, hogy meg ne sértsd ôket, Istenhez pedig talán sohase volnál képes tökéletesen felemelkedni, ha nem különülnél el testvéreidtôl. Ez, persze, tökéletlenség. Bezzeg, az angyalok épp oly tökéletes szeretettel szolgálják az Istent, mikor bennünket ôriznek, mint mikor az égben idôznek. Nem azért mondom ezt, mintha tökéletesen utánozhatnók ôket már a földön, -- hiszen vándorok vagyunk --, de azért valamiképpen, mégis nyomukba léphetünk. Azt is feltételezheted, hogy már a külsô világtól egészen elszakadva, lelkünk mérhetetlen Istenbe-törése testüket feloszlással vagy végsô elgyengüléssel fenyegeti. Ezért, -- egyrészt, hogy teljesen el ne ernyedjenek, másrészt, hogy szentségük napfényre ne jöjjön, -- Isten dicsôségére és felebarátjaik vigasztalására olykor-olykor társalgásba elegyednek. Ezért esztelenség volna testvéreinket bármilyen tréfáért elítélni vagy tökéletlennek tartani. Sokan vannak ám olyanok, akik külsôleg igen becsületeseknek látszanak, holott lelkük mélyén kevés jót művelnek, vagy ami még rosszabb, embertársaik elôtt a szentség illatát árasztják, lelkük pedig telve van mindenféle utálatossággal. Jaj nekik, mert már elvették színlelt szentségük jutalmát.[2] Viszont olyanokban sincs hiány, akik az emberek szemében szerteleneknek vagy éppen bűnösöknek tűnnek fel, holott Isten barátai, és szívükben mennyországot hordanak.[3] Nem akarom azonban ezzel kétségbe vonni, hogy a külsô viselkedés legtöbbször a belsôt tükrözi. Éppen azért, mivel sem ezt, sem az ellenkezôjét el nem dönthetjük, tartsunk csak mindenkit Isten gyermekének és magunknál szentebbnek, hacsak az ellenkezôjérôl kézzelfoghatóan meg nem gyôzôdünk; mert ha felebarátjaink jósága és szentsége bizonytalan is, a mi sok vétkünk és gyarlóságunk biztos. Nem vitathatjuk el nagy elbizakodottság nélkül senkitôl sem az isteni kegyelem áldását azért, mert nem minden tette nyeri meg tetszésünket. Nem esztelenség-e az Isten tetszését a magunkéhoz mérni? Pedig ezt tesszük, amikor valami nekünk visszatetszô dologról azt gondoljuk, hogy az Istennek sem tetszik. Amikor azt látod, hogy egyesek a külsôséges dolgokba merülnek, gondolj arra, hogy ezzel is a Teremtôt dicsôítik, s így kerülô úton jobban megközelítik Istent, mint te egyenes irányban. Talán lángoló szeretetükben az egyes teremtményekben igyekeznek fellelni az Istent, akirôl elismerik, hogy mindenben szerfölött dicséretes, kívánatos és szeretetre méltó. Boldogságos öröm tölti el lelküket, ha látják, mint ragyog fel Isten csodálatos hatalma; bölcsessége és jósága még a leghitványabb teremtményekbôl is. Ezért foglalkoznak velük oly szívesen; megtehetik; nem úgy, mint mi, akiknek minden megárt. -- Lehet, hogy mi tétleneknek gondolnók ôket. Kimondhatatlan lelki boldogságba úsznak, jóllehet ezt bölcsen eltitkolják az emberek elôtt. Vagy talán alávalóknak tekintik magukat, s azért nem mernek állandóan az Isten fönséges tekintete elôtt buzgólkodni. Hitvány tevékenységbe merülve, Ôt csak szívükben tisztelik, de mégis úgy, hogy olykor közelebbrôl is szemléljék. Azért örvendenek együtt oly gyakran az emberekkel, mert gyarlóságuk tudatában boldogok, ha Isten fiainak hitt felebarátjaikkal bizalmasan társaloghatnak. Erre ellenvetheted, hogy akkor is a jobbakkal kellene együtt lenniük. Elfelejted, hogy talán azokat hiszik jobbaknak, akik kevésbé fitogtatják szentségüket; vagy mivel a jók viselkedésétôl életük sokban különbözik, méltatlanoknak tartják magukat társaságukra. Úgy vélik, elég nekik, ha Isten azon fiaival barátkoznak, akiket valamelyest utánozni is képesek. Tudjátok ugyanis, hogy könnyebb elôre haladni, ha példaképek mutatják az utat. Az sincs végül kizárva, hogy azért akarnak együtt lenni a kevésbé tökéletesekkel, nehogy kiderüljön a jó szándékuk. Megtörténhetik, hogy Isten azért enged egyeseket külsô ügyekbe bonyolódni, mert így nagyobb áldozatok árán juthatnak el hozzá. Márpedig dicséretesebb dolog Istent munka és küzdelem közepette megközelíteni, mint a remeték magányában. Kétségtelenül nagyobb az érdeme annak aki a gyakorlati élet küzdôterén is épp oly tökéletesen tudja szeretni Istent, mint egy remete. Tudvalevô, hogy nagyobb akadály legyôzésére nagyobb szeretetre van szükség, s minél gyakrabban és kitartóbban gyakoroljuk a szeretet cselekedeteit, annál jobban növekszik lelkünk szeretettôl való telítettsége, mivel viszont együtt jár a jutalom növekedése is. Tehát míg te veszteségünk miatt sajnálkozol, ôk kincseket gyűjtenek. Most az örök haza legkisebb polgárainak hiszed ôket, s ha te is oda jutsz, azt veszed észre, hogy messze túlszárnyalnak. Vigyázz, nehogy míg ôket alázatosságuk az égig magasztalja, téged kevélységgel a pokolba taszítson! Ôk bizonyára többre becsülik, hogy úgy szolgálják Istent, amint éppen erejük engedi, mintha hozzád hasonlóan magasra vágyakoznának és azután szárnyszegetten a földre hullanának. Nagyon helytelennek tartják, ha valaki oly hatalmas Úrnak tökéletlenül szolgál. Minél csekélyebb dolgokat visznek végbe a nyilvánosság elôtt, annál nagyobb tetteket művelnek szívük rejtekén. Munkásságuk kiterjed mind a földiekre, mind az égiekre, hogy az emberi nem ellenségét ebben is, abban is leküzdjék, s ezzel érdemüket megkettôzzék. Bár te tökéletleneknek látod ôket, mégis meglehet, hogy egyetlen belsô felbuzdulással több érdemet szereznek, mint te minden cselekedeteddel. Mivel mindezt nem tudhatod, azért ne nézd le felebarátodat, hanem köszönd meg Istennek, hogy téged is befogadott azok társaságába, akiknek érdemébôl lelki életet élsz, vagy ha nem élsz, talán élni fogsz. -- Ezeket pedig az ördögi kísértések leküzdése céljából mondottam. Jóllehet a fent említettek elôfordulnak, és felebarátjaink megítélésében azok szerint kell eljárnunk, szerény véleményem szerint mégis kedvesebb Isten elôtt a szemlélôdô, mint a tevékeny élet; jobban tetszik neki a magány, mint a társaság; jobban az összeszedettség, mint a szétszórtság. Azért inkább a szemlélôdô életet kell választanunk, noha a másikat is Isten szolgálatába lehet állítanunk, amint a bölcsek meg is teszik. Ha célt akarunk érni, akkor azokat az eszközöket ragadjuk meg, amelyek hamarabb hozzásegítenek, s inkább válasszuk a célt, mint az eszközöket. S ha így áll a dolog, meglehet, hogy néha a gyakorlati emberek múlják felül szeretetben és érdemben a szemlélôdôket, néha meg fordítva. Hasonló eset állhat fenn a remete és társas életet élôk, az összeszedettek és a szétszórtak között is. Bármely csoportba tartozzunk is tehát egyénileg, csak az a fô, hogy Istennek tesszünk, mert sajnos, ha még oly sok ember él is a földön, csak kevesen érdemlik ki az Ô tetszését. Azért az volna a kötelességünk, hogy könnyes szemmel kérjük mindennap az Istent, fogadjon minket kedvébe és ôrizzen meg mindhalálig kegyelmében. Amit adjon meg nekünk, Az, aki megtestesült és kínhalált halt érettünk. Ámen. ======================================================================== XVII. Hogyan gyújtsuk ki szívünkben az Isten iránt való szeretet tüzét. Mivel a szemlélôdô léleknek mind nagyobb és nagyobb istenszeretetre kell törekednie, azért -- bár botladozva -- erre is adok néhány utasítást. Elôször is nem szabad elfeledned, hogy Isten iránt való szeretetre semmi sem lelkesít fel jobban, mint ha emlékezetedbe idézed mérhetetlen jótéteményeit. Irántad való kimondhatatlan bôkezűségének fontolgatása révén belátod, mennyire szeretet. S mi indítana inkább szeretetre, mint az, hogy szeretnek? Még a legkegyetlenebb emberek is szeretik azokat, akik szeretik ôket,[1] csak az ördög kísértése folytán éppen Teremtôjükkel szemben hanyagolják el e kötelességüket. Gondolhatod tehát, amelyiket akarod: Teremtôdben megtalálod szereteted tárgyát. A következôképpen kell eljárnod. Állj, -- ne csak képzeletben, hanem a valóságban is, -- Istened elé. Megteheted, mert ahol jelen van, épp úgy van jelen, mint a magasságos égben. Azután vedd fontolóra, hogy nem a magadé, hanem az övé vagy. Erôsen hiszem, hogy bármit kérsz üdvösségedre, -- s nem vesztedre, -- megadja neked. Így majd kigyullad szereteted lángja. Hogyne szeretnéd azt, akié vagy, és aki mindent kész megadni neked. Ugye, azt is szereted, aki adott valamit. Hát akkor hogyne szeretnéd azt, aki mindent, sôt tennenmagadat adta neked? Ha tehát szereted magadat, miért nem szereted azt, aki alkotott? Szereted azt az énedet, aki lerombolta és még folyton rombolja lelked templomát, és azt, aki téged létrehozott, újraépített és ma életben tart, nem szeretnéd? Mondd az Úrnak: Uram, teremtményed vagyok, nem tagadhatod meg magad tôlem. Mielôtt tovább mennél, jól fontold meg és itasd át szeretettel, amit most mondtál. Mert aki egyszer jól meggondolta, hogy Isten, legfôbb Jó, az angyalok öröme, az üdvözültek jutalma, tôlünk kimondhatatlanul gyarló, romlott és bűnös emberektôl nem tagadhatja meg magát, ha hozzáfordulunk és kérjük, -- az. mindent feledve tüstént az Isten kezébe dobja magát, ne csak részben, hanem egészben. Ezt kívánta tôlünk, mikor azt mondta: ,,kérjetek és adatik nektek.''[2] Miért küszködünk még, mit bíbelôdünk a semmivel, amikor a mindenek Teremtôje is a miénk lehetne? Mit keresünk még, s miért küszködünk e nyomorral teli életért, mikor könnyen elnyerhetünk minden jót. Én Uram, én Istenem! nem vagyunk-e veled szemben igazságtalanok, amikor ily szívesen nekünk adod magadat? Hiszen neked semmit sem használ, ha mi birtokolunk, s Te szeretetbôl mégis gyönyörűségednek mondod ha velünk lehetsz.[3] Ezért szeretsz annyira, hogy ha kérünk, szívesebben nekünk adod magadat, mint azt, amit kérünk? Hej! nem is kell már nekem ezután semmi sem, csak Istenem az enyém lehessen! Fölékesítem magam ékszerekkel[4] és bevezetem ôt szívem titkos kamrájába, s ezután már vele pihenek. Jól tudom, hogy Ô sem kíván egyebet, hisz ezért állt ajtóm elôtt, és ezért kopogott. Mennyire sajnálom, hogy oly sokáig nélkülöztem társaságát! Azt mondom tehát neki: tudom, hogy jobban szeretsz, mint én magamat, nem is törôdöm eztán magammal, hanem elmerülök édes gyönyörűségeidben, viselj ezután te gondot reám. Nem figyelhetek ugyanis egyszerre magamra is, meg tereád is. Azért orvosold gyöngeségemet, én meg majd édességedet élvezem. Noha én szerfölött sokat nyerek veled, te semmit sem nyersz velem; mégis szívesebben vagy velem, szívesebben ôrzöl és támogatsz, mint amilyen készséggel én veled idôzöm és élvezem jóságodat. Hogy lehet ez? Azt hiszem, úgy, hogy én gyűlölöm magam, te pedig szeretsz engem. Uram, ha fel akarnám sorolni szereteted jeleit, lehetetlenségre vállalkoznám, mert ,,szóljak bár az emberek és az angyalok nyelvén,''[5] mégsem tudnám szavakba önteni sem a természet, sem a kegyelem, sem a dicsôség jótéteményeit. Azért ezekrôl nem is szólok, csak Fiadra emlékezem. Ó Atyám, mennyire szerethetted az, embert, ha azt akartad, hogy az ember Istennek, az Isten pedig embernek hivassék! Mi egyebet tehettél volna még vele azon túl, hogy elválaszthatatlanul egyesítetted magaddal? Mit mondjunk a nôi nemrôl? Azt akartad, hogy egyszülött Fiad tôle szülessék, és a Szűz fiának neveztessék. Igen, Uram, azzal, hogy Fiad emberré és asszony gyermekévé, lett, mindkét nemet felmagasztaltad. A szeretetnek ilyen bizonyítékát még az angyalok sem élvezték: ,,Mert semmiképpen sem az angyalokat karolta tel, hanem Ábrahám ivadékait''.[6] Csodálatos, hogy nem szakad meg szívünk szereteted nagyságától! Mi lett volna természetesebb, mint hogy bűnbeesésünk után azonnal a pokolba taszíts, és helyettünk valami nemesebb teremtménynek adj életet? S te bukásunkból kegyesen felemeltél, s még inkább felmagasztaltál. Hogyan? Hát a bűn talán magasztalást érdemel? Semmi esetre sem! De hogy még jobban el ne távolodjunk tôled, az emberi természetet egyesítetted az istenivel. Csodálatos a te szereteted, Istenem, mert még gyűlölôidet is szereted és támogatod. Hát ha annyira szeretsz, holott semmik sem vagyunk, Téged, aki a jóság teljessége vagy, miért nem szeretünk? Hogy nem olvad fel szívünk a szeretet hévében, amikor rólad elmélkedünk! Hisz te is azt akarod, hogy megrészegüljünk s a szeretet bilincsével hozzád láncoltassunk. Istenem, ha ennyire méltattad az embert, hogy vágyódhat szíve mégis más után? Istenem, hogy minket felmagasztalj, gyermekké lettél, hogy bűn okozta állatiságunkból mennyeivé alakíts, a jászolban állatok közt születtél. Amily csodálatos jóságod tengere, oly utálatos szemünk vaksága s szívünk fagyossága. Szívem, miért nem olvadsz fel ilyen forróságban? Hej! ha még így sem leszünk az Istené, nem tudom, hogyan leszünk máskülönben. Mit mondjak még? Krisztus, az üldözöttek menedéke, Egyiptomba menekült. Vajon te Uram, aki mindenütt jelen vagy, kényszerültél futni? Egész biztosan nem, hisz kezedben van minden ellenséged. Azért tetted ezt, hogy szenvedéseddel kimutasd irántam való szeretetedet, s hogy az üldözésben is hozzád meneküljek. Én Istenem! látom már, hogy egészen az enyém vagy, s nem akarsz egyebet, mint hogy én is egészen a tiéd legyek. Folytassam még tovább is? Elhallgatom szeretô életed folyását, csak az arculütéseket és leköpéseket idézem emlékezetembe. A szeretetnek ily megnyilvánulását emberi szív felérni képtelen. Uram, ha egyebet nem tettél volna értem e gyalázatok elviselésén kívül már akkor is lángoló szeretetre kellene gyulladnom. Ki nagyobb, mint az Isten, s ki hitványabb, mint a bűnös? S te, Istenem, mégis elszenvedted a bűnösökért, hogy a bűnösök leköpjenek és kigúnyoljanak. Hogy tűrhetted el, hogy az a teremtmény, akit bármely pillanatban elpusztíthatsz, ilyen gyalázatot kövessen el rajtad? Vrdöngôsnek mondottak, s te jóságosan válaszoltál. Ez mutatja irántunk éreztetett határtalan szeretetedet! Minden gyalázatot szívesen elviseltél, mert nagyon szerettél! Szívem, te kônél keményebb szív, mért nem gyulladsz lángra a szeretet tüzétôl? A melegtôl megolvadt kô érccé változik,[7] te pedig ilyen melegben is változatlan maradsz? Bárcsak kôbôl lennél, ne húsból! Nem csodálatos, hogy a húsból való szív keményebb és érzéketlenebb, mint a kô? Nem mondhatta-e az Úr, hogy elveszi a kô-szívet és hús-szívet ad nekünk?[8] De ha a kôszív hamarább átalakul, mint a húsból való, akkor vegye el ezt, és adjon kôszívet. Bizony, szégyellhetnénk magunkat! Ó, te gonosz, te hitvány, te hűtlen szív, miért gyűlölöd magad? Ahelyett, hogy gyötröd és emészted magad, miért nem szereted inkább azt, aki téged oly nagyon szeret? Kegyetlen vagy, s jobban szereted a halált, mint az életet! Miért nem engeded be, az ajtódon kopogtatót? Kövek és élettelen dolgok, sírjatok szívem esztelenségén! Uram, ha gyűlölnél is, szeretnem kellene téged, mert Istenem és egyetlen menedékem vagy.[9] Hát még ha így szeretsz és ennyi kegyelmet adsz! Irántam való szeretetedben úgy tűnsz fel, mintha magadat gyűlölnéd. Nemde, te mindennek bírája, elítéltettél, rút és kínos halált szenvedtél? Istenem, mit kellett, vagy lehetett volna még tenned értem? Ha egy egyszerű földműves hozott volna értem ilyen áldozatot, azt is, örökké szeretnem kellene, s téged, Istenemet, ne szeresselek? Egyetlen tekinteted is megrészegíthetett volna, hát még kiömlô véred, szenvedésed és halálod!? Persze, egész lényemet akartad, hiszen, te is teljesen nekem, adtad magadat. Ki kívánta ezt tôled, Uram? Mi gondod volt ily hitvány teremtményre? Egyedül csak jóságod és mérhetetlen szereteted kívánhatta tôled ezt az áldozatot! Ha meg akartál váltani másképeit is megválthattál volna, mégis így cselekedtél, hogy annál jobban felgyullaszd szívünket. Ó, szívem szerelme, lelkem édes boldogsága, keblem égô lángolása, szemem fénye és világa, fülem édes dallama! Ó, illatozó ostya, mézédes vérital, lelkem, életem és táplálékom, sugalmazóm és ujjongó örömöm, miért nem válok én is szeretetté benned? Bárcsak minden, még a gondolat is szeretetté válna bennem, hogy édes szerelmed rabbá tenne és tôrbe ejtene. Mindenünnen szereteted illata leng felém, s én nem tudom, mi a szeretet. Ó, jaj, érzéketlen vagyok, a teremtmények hiú gonoszsága nagyobb hatással van reám, mint Megváltóm Jósága. Szívesebben szagolom a szemétdomb bűzét, mint Üdvözítôm szeretetének illatát. Ó, mennyire szeretted az embert Istenem! Nem volt elég, hogy a kereszten kínhalált szenvedtél, még az alvilágba is leszállottál, hogy magaddal vidd a jámborok lelkét az égbe. Nem küldhettél volna le egy angyalt értük? Miért akarsz mindig és mindenütt, az emberekkel lenni? Jól tudod, hogy milyen gyarlók, s te mégis így szereted ôket? Még feltámadásod után is negyven napig velük maradtál,[10]) és békét kívánva, megdicsôült testedet foghatóvá tetted számukra. Még az sem volt elég, hogy értük keresztre feszíttettél és megmentetted ôket a pokoltól. -- Szereteted, arra kényszerít, hogy örökké velük maradj. Úgy látszik, elfeledted, hogy mily hálátlansággal viszonoztuk szenvedésed jótéteményét. T. i., még választottaid is hitetlenkedtek. Csodálatos szereteted nem engedi, hogy árván hagyj bennünket. Még mennybemeneteled elôtt hatalmat adtál nekünk, hogy amikor akarunk, oltárainkra hívhassunk. Akkor adtad át nekik e hatalmat, amikor meghalni készültél, nehogy féljenek elveszítésedtôl. Miért tetted ezt, amikor úgyis el akartad küldeni a Szentlelket? Bizonyára azért, hogy testedbe testesüljünk, és véred italától részegen, veled egy szívvé s lélekké forradjunk. Véredet inni, nemde, annyi mint lelkünket lelkeddel egyesíteni? S te, Istenem, csak ezt akartad, erre vágyakoztál, ezt készítetted elô oly hosszú idôn át, s gyermekségedtôl fogva ezen fáradoztál. Ezt add meg mindnyájunknak, aki irántunk való szeretetbôl véredet ontottad. Ámen. ======================================================================== XVIII. Önmagunk gyűlöletérôl és Isten szeretetérôl. Minél jobban szeretjük önmagunkat, annál kevésbé szeretjük Istent. Azért, hogy tökéletesen szerethessük, elôbb meg kell tanulnunk tökéletesen gyűlölni magunkat. Önmagadat pedig akkor gyűlölöd tökéletesen, ôszintén óhajtod, hogy nyomorultnak tartsanak, lábbal tapossanak, megkorbácsoljanak kidobjanak. Ha mindezt békével és vidám szívvel viseled, se gyalázatokra magad valóban méltónak tartod, akkor valóban gyűlölöd magad. Azért mondom ezt, mert sokan vannak, akik csak azért kívánják a nehézséget, hogy elviselésével kiérdemeljék az emberek dicséretét. Ezek nem gyűlölik, hanem szeretik magukat, és már ezen a világon elvették jutalmukat. Ha azonban a fentebb említett igazságtalanságokon kívül még magadtól is irtózol, s mindenben csak Istent keresed s az oktalan teremtményektôl sem fogadsz el egyebet, mint keserűséget és zaklatást, akkor tökéletesen gyűlölöd magad. A tökéletességnek e magas fokára azonban csak állhatatos és szívbôl fakadó imádság vezet. Buzdításul és elôkészületül jól lesz megfontolnod a következôket: Mindenek elôtt nem szabad elfeledned, hogy bűnben születtél s ettôl csak a Krisztus oldalából áradó újjászületés, vize mosott fehérre. Amióta azonban szabad akaratoddal élsz, az elsô megtisztulás kegyelmét feledve, s a mindenütt jelen lévô Isten megsértésével mit sem törôdve, folyton vétkezel, s ezzel olyan súlyos sebet ejtesz lelkeden, amilyenre még legkegyetlenebb ellenséged sem volna képes. Mégsem gyűlölnéd magad? Ugye, te is gyűlölöd a rosszat, a káros és ártalmas dolgokat? De mondd csak, van-e rosszabb valami, mint a legfôbb Jó megvetése? Van-e veszedelmesebb, mint félredobni Krisztus vérének orvosságát? Van-e ártalmasabb, mint a lelki öngyilkosság? Te pedig ezt cselekedted magaddal, nagyobb mértékben, semmint fölfoghatnád! Hidd el, hogy a külsô kellemetlenségek elzárják a teremtményekhez vezetô tévutak kapuját, és így arra kényszerítenek, hogy a fölséges Istenen kívül, semmiben sem találj nyugalmat. Ki ne gyűlölné annak a kapunak felnyitóját, amely elvezet Istentôl? Pedig ezt a kaput nyitod ki, valahányszor Istentôl a szemétdombra vágyakozol s futsz a szenvedéstôl. Vedd fontolóra, hogy tisztelet és szeretet csak Istent illeti mind önmagában, mind teremtményeiben. Azért, ha ôt igazán szereted, borzadva hárítasz el magadtól minden megtiszteltetést. Hogyne félnék magamnak tulajdonítani azt, ami Istené? Inkább, az ellenkezôjét választom, nehogy a középúttól a bűnbe csússzam. Ó, ha tudnák az emberek, milyen üdvösek a külsô szenvedések! Megismertetik velünk szánalmas nyomorúságunkat, ez pedig elvezet bennünket Isten ismeretére. Sôt, minél inkább belátjuk hitványságunkat, annál tökéletesebbek leszünk az isteni Fölség szemléletében. Van-e hasznosabb dolog, mint megalázódni, s így felmagasztaltatni az égig? Nem bölcs ember tehát az, aki fut a megvetés és bántalmak elôl. Ó, ember, ha félsz a bántalmaktól, amelyekkel a világ fiai sújtanak, mi lesz veled, ha majd az Isten büntet? Ha ettôl remegsz, akkor a bajokat szeretni fogod, mert az örök haza boldogságába vezetnek, a világ vigasztalásai ellenben a bukás és büntetés felé egyengetik útadat. A megtiszteltetés ugyanis megfertôzi és elrútítja a lelket, az üldöztetés azonban lemossa róla a bűn szeplôjét vagy szennyét, s ezzel elôkészíti a boldog Isten-látásra. Tehát csak azok nem akarnak szenvedni, akik nem óhajtanak az égbe szállni, s ott téged, Istenem, meglátni. Hogyan lehetne, Uram, igazi barátod az, aki a nehézségeket képtelen elviselni? A valódi barátság ugyanis nem a világ tapsa és vigasztalásai között ismerszik meg. Ha így volna, kevés rossz ember lenne, mert alig akadnak akik ne óhajtanák a vigasztalást. Azok a te fiaid, akiket nem szűnsz meg fenyíteni, hiszen mindig ezekkel idôzöl. Aki tehát kebel- barát és kedves fiúként az Úrral akar lakni, az a helyett, hogy megvetné, inkább szereti e látogatásokat. A megpróbáltatás mindig a jobbra, a nagyobbra ösztönöz, felvezet a tökéletesség hegyére és megízleltetik velünk az égiek szemléletét Megtanít együtt szenvedni a szenvedôkkel. Hogyan is tudnánk együtt érezni szenvedô embertársainkkal, ha magunk sohasem tapasztaltuk volna, mi a szenvedés? Ezért írja Szent Pál a zsidókhoz: ,,Nem olyan fôpapunk van, aki nem tudna részvéttel lenni gyöngeségeink iránt,''[1] és pedig azért, mert saját testében tapasztalta azokat. -- S akikkel nem szenvedünk együtt, hogyan fogunk majd azokkal együtt uralkodni,[2] s akikkel nem érzünk együtt, hogyan lehetünk azoknak tagjai? Ha pedig mint tagok elhaltunk és kiszáradtunk, nincs más hátra, mint hogy letörjenek. Vagy mondd csak, tudnál együtt érezni Krisztussal, a mi fejünkkel, ha nem szenvednél? Ha pedig a szenvedésben nem követnéd, miben hasonlítanál hozzá? Egyedül ennek a gondolatnak elégnek kellene lennie arra, hogy mohó vágyat ébresszen benned a szenvedés után, mert amilyen káros és halált hozó reád nézve, ha Üdvözítôd szenvedéseit hálátlan lélekkel lerázod válladról, épp oly jó és üdvös, ha azokat szívesen viseled. Így pedig csak az cselekedhetik, akinek sok jogtalanság jut osztályrészül. Ha ugyanis együtt akarunk uralkodni Krisztussal az égben, már itt a földön is hasonlóknak kell hozzá lennünk, természetesen nem a vigasztalásban és megtiszteltetésben, hanem a szenvedésben. Ugye, milyen visszatetszô lenne ha te, a por és hamu, mindenki elôtt becsületnek és megtiszteltetésnek óhajtanál örvendeni, míg a megváltásodért testbe öltözött Isten Fiát jogtalanul gyalázzák és rútul kivégzik bűneidért? Te sárember! te követtél és követsz még ma is el igazságtalanságot vele szemben, s Ô vádló és bíró létére mégis magára mond ítéletet. Ne vond hát ki magad a büntetés alól, hanem állj megtört szívvel az éretted sújtott Krisztus-arc elé, s kérj részt szenvedéseibôl. Nyugodt lehetsz, hogy nem rak válladra oly keserű terheket, mint amilyeneket Ô viselt, mert nem akar büntetni azért a bűnért, amiért Ô már egyszer eleget tett. -- Ellenkezôleg, amit eddig megaláztatásnak hittél, az becsületedre válik, az üldöztetést vigasztalásnak, a kárt pedig nyereségnek fogod tekintetni. Minél nagyobb a megaláztatás, annál nagyobb megtiszteltetésben lesz részed, minél kevesebb az üldöztetés és keserűség, annál édesebb vigasztalást nyersz, s ha végül érte mindent elveszítesz, Ô maga lesz mindent pótló osztályrészed. Ellenben ha megtiszteltetés, vigasz és földi javak után futsz, megaláztatást és keserű szegénységet kell szenvedned. Ha Isten helyett a világot vagy magadat szereted, szomorúságot, sôt halált hozol fejedre, ha pedig magadat gyűlölöd s Istent szereted, Ô lesz bôséges jutalmad, s minél tökéletesebben szereted, annál teljesebben birtokolod. Ó, balgatag emberek! Miért nem fordítjátok ide szemeteket, ha meg akartok borzadni magatoktól és minden más teremtménytôl? Ha majd bírjátok az Istent, s ha lelketek csak benne lel nyugalmat, akkor mindent, még saját halandó testeteket is olybá vennétek, mintha szemetet vagy egyéb utálatos tárgyat távolítana el szemetek elôl. Amint örültök, ha más is utálja azt, amit ti megvették, hasonlóképen ujjongtok akkor is, ha valaki titeket megvetve, jogtalanságokat és gyalázatos dolgokat szór szóval vagy tettel reátok. Szerencsétlenség el nem szomoríthat, vigasz és megtiszteltetés félre nem vezethet, mert nem ezekben, hanem a küzdelemben és szenvedésben találjátok boldogságotokat. Legalább is így volna ez rendjén. Ki ne örülne, ha a tévedések homályából az igazság fényébe vezetnék? Van-e igazság Istenen, kívül? Nincs! Tehát mindent ami nem Isten vagy nem hozzávezet, meg kell vetni. Rajta tehát, ne szomjazd a magad dicsôségét, hanem csak Istenét, gyűlöld magad és szeresd a megaláztatásokat, meglásd, így teljesen elzárod az ördög útját. A tudósok véleménye szerint minden bűn forrása a szeretet vagy a félelem, ez utóbbinak oka pedig az önszeretet. -- Miként vihet bűnre a félelem, ha a szenvedést és megaláztatást, amitôl félni szoktak az emberek, szívbôl kívánod? Ugye, semmiképpen sem? Épp ily kevéssé sodorhat bűnbe az önszeretet is, ha csak Istent szereted és magadat tökéletesen gyűlölöd. Ez az út hamarosan elvezet az életszentség csúcsára, s ha valaha a sátán csatlósa voltál is, még nagy lehetsz az Isten országában. Egy percig se késlekedj tehát e lelki tökéletesség útjára lépni. Azt hiszed talán, hogy Isten megtagadná e kiváló ajándékát tôled? Biztosítlak, hogy nem; a legszívesebben megadja. Nem mondom ugyan, hogy szenvedést bocsát rád, -- ezt nem mindenkinek adja meg, -- de beléd oltja a szenvedés után való vágyat, s ez elég neked, bár tökéletesebb lenne vágyódni is meg szenvedni is. Ha méltó leszel reá, talán majd azt is megadja. Ne mentegesd magad azzal, hogy gyenge vagy az életszentség követelte munka elvégzésére. -- A kizárólagos Isten-szeretet épp úgy, mint az önmegvetés, nem testi egészséget vagy külsô munkát, hanem inkább testi- lelki nyugalmat követel; ebben a szív szabadon szárnyalhat. Mondom, nincs szükség sok külsô munkára, mert az akadályozza a belsô ember összeszedettségét. A szeretetgyakorlatok azonban üdvösek, csak az a fô, hogy a lélek munka közben is megôrizze nyugalmát. A szív kötelessége, hogy a földiektôl tökéletesen elforduljon és a mennyei dolgok szemléletére emelkedjék. A léleknek itt meg kell nyugodnia, mert Isten nagyon utálja az olyanok eljárását, akik Ôt megízlelték, de mintha nem elégednének meg vele, nyugtalanul tovaröppennek, ismét a sárban vájkálnak, s azután így szennyesen próbálják Ôt újra átölelni. Persze, ezt egy egyszerű jobbággyal sem mernôk megtenni, Istennel szemben azonban -- mintha Ôt kevesebbre becsülnôk, -- még ennyi tiszteletet sem tanúsítunk, s a végén még azt kívánjuk, hogy teljesítse minden kívánságunkat. Természetesen, ilyen úton nem juthatsz hozzá. Ha azonban tisztelettel közeledel felé, nem fog visszautasítani, csak nyugodj meg keblén, s kérd buzgón, hogy ne is engedjen többé elkalandozni. Ha így cselekszel, biztosítlak, hogy az örök világosság fényénél felismered nyomorúságodat s magadat gyűlölöd, a világot megveted, a szeretet bilincsével Istenhez kapcsolódsz, és csak az Ô jóságát élvezed. -- Így engedje Az, aki mindörökké áldott. Ámen. ======================================================================== XIX. A dicsôséges Istenhez-hasonulás módja. ,,Ó, mily csodálatos a Fölséges jobbjának változása!''[1] Amilyen csodálatos volna, ha egy ember valami rút szemetet a világ gyönyörévé és díszévé változtatna, vagy érte megvásárolná a világ feletti hatalmat, úgy hogy a földiekben mint császár, a lelkiekben pedig mint pápa minden ellenállás nélkül uralkodnék, s azonkívül az égnek, földnek, idôjárásnak, és csillagoknak, sôt még a gonoszlelkeknek is parancsolna; élôk meghalnának, halottak feltámadnának és betegek meggyógyulnának egy szavára, ezenfelül Istenen kívül minden örömöt és gazdagságot birtokolna, sôt létrehozhatna, -- éppen ilyen vagy talán még sokkal csodálatosabb, szeretetreméltóbb és dicsôségesebb, ha az ember Istenhez hasonul. Összehasonlíthatatlanul nagyobb ugyanis a különbség az ember és az Isten között, mint leghitványabb teremtmény és együttvéve minden egyéb között, amit Isten önmagán kívül létre hozhat. Az ember pedig istenivé változik, ha mindent megvet, önmagát gyűlöli és szívvel-lélekkel egyedül csak Ôt szereti, vele törôdik s nem kíván egyebet, mint hogy minden lélek magasztalja Urát és Istenét. Ó, kívánatos átváltozás! Ez az ember a bűnvágta sebeket Krisztus sebeivé változtatta, lelke rútságát Isten jóságával, hitványságát fönségével, gonoszságát irgalmával, szíve keserűségét pedig édességével cserélte fel. -- Egészen az Istené, s csak utána eped. Szíve Istenben, Isten pedig szívében lakik; elhagyta önmagát, Istenbe költözött, s az Ô lelkének erejével hadakozik saját énjével, mint valami kegyetlen ellenséggel. Ha ilyen gyümölcsei vannak ennek az átalakulásnak, akkor te, hitvány és hűtlen rabszolga, te, haszontalan teremtmény, miért késlekedsz? Vigyázz azonban, nehogy lanyhán, érzéketlen, nehéz és kétkedô szívvel fogj hozzá, mert ennek a hasznos édes és nemes célnak elérése megérdemli, hogy a határtalan szeretet égô lelkesedésével törjünk feléje. Ha pedig már magad elhagyásával Istenbe találtál, ôrizkedj attól, nehogy valamiképp ismét rajta kívül találd magadat. -- Ha pedig ez gyengeségbôl vagy hanyagságból mégis megesett; sírva fuss ismét szárnyai alá, s kérd esedezve, hogy fogadja irgalmába újra, szökevény szolgáját. Egyben pedig fogadd meg erôsen, hogy soha többé el nem hagyod. Nem ajánlom azonban, hogy külön bűn terhe alatt kötelezd magad erre, hiszen gyarlók és állhatatlanok vagyunk. De ha ezerszer elhagyod is, ugyanannyiszor térj vissza hozzá. E fejezet tanúságaként pedig jegyezd meg magadnak: nem egyesülhet tokéletesen Istennel az, akinek szíve a teremtményekhez húz, vagy a földi dolgok foglya. ======================================================================== XX. Készségesen adjuk át szívünket Istennek. Ó, Uram, nekem adtad magadat és cserébe szívemet kérted. De mi az, a te fölséges nagyságodhoz képest? Ha nagyobb szívem volna, mint valamennyi emberi és angyali szív együttvéve, s egyszerre több anyagi és szellemi lény férne belé, mint amit a kristályos ég befogadni képes, azt is mindenestül neked adnám. De még ez is csak igen parányi ajándék, majdnem semmi lenne. Annál készségesebben nyújtom át s teszem le kezedbe ezt a kicsi kis szívszikrát! Ha kegyesen elfogadod, mindennél többre értékelném. Milyen ostoba is lennék, ha másnak adnám, mikor az Isten kéri tôlem. Még csak azt sem akarom ezentúl, Uram, hogy az én keblemben maradjon; pihenjen csak benned, hisz´ úgyis a magad dicsôségére teremtetted. Jobb helye van ott, az isteni méltóság, a mérhetetlen jóság örök örömében, mintha ott marad az én törékeny, bűnös testemben. Ó, szemlélôdô lélek, ha ide kívánkozol, epedô szívvel s föltétlen bizalommal könyörögj Istenhez, s Ô teljesíti szíved vágyát, és nem tagadja meg ajkad óhajtását, hanem boldogító áldással[1] tölti be lelkedet, eléd siet, s drágaköves koszorúként önmagával díszíti lelkedet[2]. Szabály: nem találhatja meg tökéletesen Istent az, aki önmagát még nem veszítette el teljesen. ======================================================================== XXI. Felebarátjainkhoz való viszonyunk. Felebarátjaid iránt az a kötelességed, hogy valamennyit tekintsd úgy, mint tenmagadat. Ha ezt jól szívedbe vésed, úgy kívánod majd javukat, mint a sajátodat, örök üdvösségüket pedig, mintha csak a tiédrôl volna szó, aggódó imával és buzdításokkal igyekszel elômozdítani. Mikor jót mondanak vagy cselekszenek, úgy örvendezel, mintha magad mondtad vagy cselekedted volna, ha pedig bűnbe vagy egyéb lelki bajba esnek, velük szomorkodsz, s amennyire rajtad áll, azon munkálkodsz, hogy a rossztól elforduljanak és a jó útra térjenek. Ha testi szenvedés gyötri ôket, a nagyobb jutalom reményében még odaadóbban szolgálsz nekik, mint hasonló esetben magadnak. Ha pedig szóval vagy tettel megbántanak, éppoly kevéssé törôdj vele, mintha te magad mondottad vagy tetted volna magadnak; inkább örülnöd kell, mert így nagyobb érdemeket szerezhetsz. Amikor meg te beszélsz vagy teszel valami jót, éppúgy ne kérkedjél vele, mintha más tette vagy mondta volna; s ha valami külsô hibát követsz el elôttük, azt is vedd úgy, mintha senki sem látta volna rajtad kívül. Abból, hogy mindenkiben önmagadat látod, még egy nagy lelki haszon is származik. Nem lesznek külön barátaid, mert mindenkit egyformán szeretsz, s nem a barátság vagy ismeretség, hanem legfeljebb tökéletességünk szerint osztályozod ôket. Ne is ejtsen ámulatba bármilyen jó, hanem csak az Isten, akár önmagában, akár mint mindnyájunk jótevôjét nézed. Azért mégis többet imádkozhatunk azokért, akiknek több hálával tartozunk; de nem úgy, hogy másokat mellôzzünk. -- Magadnak csak annyit tarts fenn, hogy magad és mások bűneit sajátodnak tekintsd, értük bocsánatot kérj Istentôl; így sohasem feledkezel el hitványságodról. Ne mond: hogyan szemlélhetem minden emberben magamat? A tökéletes szeretet, amely velük egységbe fűz, megtanít erre is. Akinek szívében az Isten-szeretet már oly mély gyökereket eresztett, hogy önmagában is, másokban is csak Ôt keresi, annak ez az elsô tekintetre érthetôvé és könnyűvé válik. Az Isten- és ember-szeretet legfôbb szabálya, hogy mindenben csak Isten dicsôségét szomjazzuk. ======================================================================== XXII. Mindig helyesen gondolkodjunk, beszéljünk és cselekedjünk. Isten szolgájának mindig úgy kellene gondolkodnia, beszélnie és cselekednie, mintha Istent színrôl-színre látná. Mert kétségtelen, hogy Isten itt is éppolyan közel van hozzánk, és éppúgy lát bennünket, mintha a mennyben lennénk a Boldogságos Szűz lábánál, -- csak itt nincs reánk olyan hatással. Noha nem látjuk, mégis tudjuk, hogy mellettünk, sôt szívünkben lakik, s ezért csak úgy szabad gondolkodnunk, beszélnünk és cselekednünk, mintha mindig látnánk. A császár szolgája, ha nem látja Urát, de tudja, hogy az látja ôt, éppúgy, vagy még jobban fél, mintha ôt is látná. A szolgák nem azért félnek, mert látják Urukat, hanem azért, mert az látja ôket. Bezzeg nem félnének, ha tudnák, hogy sem nem látja, sem nem tudja, mit csinálnak. Azonban ha tudnák, hogy ôket látják, s ôk nem láthatnak, annál inkább remegnének. Mennyivel nagyobb félelemmel, áhítatos tisztelettel, szeretettel és bűnbánattal kell megállnunk Isten elôtt: Ô velünk van, bennünk lakik és látja minden lépésünket! Csodálatos, hogy ilyen parányi szikra, mint az én szívem, nem merül el teljesen az isteni jóság mérhetetlen tengerében, s Ura szeretetétôl megittasultan nem gyullad lángra! Ez is megtörténnék, ha hozzá érintenôk szívünket. Senki sem kételkedik abban, hogy minél inkább közeledik egy szív e jóság tengeréhez, annál jobb és tökéletesebb lesz. Aki pedig mindent feledve, teljes erejébôl hozzá tapad és benne megpihen, az az édességben elmerül, s egy pillanat alatt tökéletessé változik. Vigasz és szenvedés, gyalázat és dicsôség, hízelgés és megvetés neki már mit sem jelent, csak Istenre hallgat s az ô dicsôségét szomjazza. Több joggal mondhatjuk beérkezett birtokosnak, mint vándornak, mert már nem nyomorult, hanem boldog, nem ember, hanem angyal, nem bűnös, hanem szent. Ha ide akarsz jutni, tartsd szem elôtt e rövid kis szabályt: aki hamarosan tökéletessé akar lenni, az egyáltalán ne bízzék erényességében, hanem bizalmával teljes szívvel vesse magát a végtelen irgalom kezébe s minden erejébôl csak az Ô dicsôségén munkálkodjék. Ez a magatartás, amint föntebb mondtuk, Isten egyik legnagyobb ajándéka, s aki birtokolja, az az Istennek mondjon érte hálát. Legyen meggyôzôdve, hogy a maga erejébôl erre képtelen lenne, inkább az örök halál tüzébe vinné az útja. ======================================================================== XXIII. Hogyan legyünk rövid idô alatt tökéletesek? Aki a szemlélôdés útján fel akar jutni Isten hegyének csúcsára, útközben ne pihenjen, hanem folyton-folyvást felfelé szárnyaljon. E kapaszkodón ugyanis a meg nem nyugvás jelenti a pihenést, s aki pihenni akar, elfárad és veszít erejébôl, sôt olykor az is megesik, hogy nagy kimerültsége folytán már egyáltalán nem tud feljebb jutni. Mikor földi hegyre mászunk, gyönge testünk idônként pihenni kíván, de ha szellemi kapaszkodóról van szó, lelkünknek épp az ellenkezôjére van szüksége, ,,mert a lélek kész''[1]. Ha fáradni kezd, menjen gyorsabban és fusson erôteljesebben, akkor majd ereje megújul és magasabbra vágyik, útját könnyebbnek találja, több gyönyörűséget, kedvet és kellemet talál a menésben, nyugalom helyett a megnyugvást választja.. Ki kételkedik abban, hogy szellemi lelkünk annál szellemibb, élénkebb és erôsebb, minél közelebb jut a teremtetlen Szellemhez? Ennek az örök tűznek közelsége lángra gyújtja, lelkesíti s a bűnben elfecsérelt erejét újra visszaadja. A legfôbb Jó felé közeledtében, minél fényesebben ragyog szemébe az Isten, annál inkább siet epedôn vágyódva a vele való édes és bensôséges összeolvadás után. Azért oktalanok és a szemlélôdésben járatlanok azok, akik leülnek erôt gyűjteni. Legyenek meggyôzôdve, hogy többet veszítenek, mint nyernek, mert a szemlélôdô lélek, míg határozottan fut, jól érzi magát, ha pedig megpihen, végleg kimerül. Tehát nincs más hátra, mint a Boldogságos Szűzzel sietve menni fel a hegyek közé[2]. Ha valaki ezt nem éri fel ésszel, és mindenképpen meg akar pihenni, a nélkül azonban, hogy a feljutás vágyáról letenne, az legalább utánozza a földi hegymászókat. Ezek ugyanis, ha elfáradnak az út közepén, ott helyben telepszenek le, és nem szállnak le a völgybe pihenni, hisz akkor sohasem érnének a csúcsra, s mindenki a világ bolondjának tekintené ôket. Épp így járnak azok is, akik egy ideig több-kevesebb elôrehaladást tesznek ugyan a szemlélôdésben, de mihelyt megunják a küzdelmet, visszatérnek pihenni elôbbi állapotukba; oda, ahonnan elindultak. Azt hiszik, hogy a bűnök és hiúságok völgyében, vagy a tökéletlenségek útján nyernek majd új erôt a felemelkedésre. Szegények, nem tudják, hogy még oda is alig tudnak felvánszorogni, ahonnan visszatértek. Azt hiszem, ez az oka, hogy ma olyan kevesen érik el a szemlélôdés csúcsát. Mert, aki ma felkapaszkodik, amennyire tud, s azután nem tér vissza, hanem ott pihen meg, ahová feljutott, és holnap innen indul még magasabbra, ahol megpihen ugyan, de azután ismét emelkedik, -- nagyobb elôrehaladást tesz a tökéletesedés útján egy hónap alatt, mint tenne ötven év alatt, ha folyton visszatérne oda, ahonnan elindult. Azt hiszem, az ilyen hamarosan a tökéletesség állapotába jut, s Isten elôtt dicsôvé, az egész mennyei udvar elôtt pedig kedvessé válik. Ha félnél a hegytetôn, menekülj Krisztus oldalsebébe. Ha pedig visszahúz a völgy, ahol nevelkedtél, és így nem is akarod megtenni, amire buzdítottalak, akkor szállj le legalább a saját és embertársaid nyomorúságának völgyébe, az alázat és részvét útjára, s ott Isten irgalmáért esedezz és sirasd meg a magad és mások bűneit. Erre adjon erôt, aki mindörökké áldott. Ámen. ======================================================================== Jegyzetek Elôszó 1) Zsolt. 24, 2. 2) Zsolt. 122, 1. 3) V. ö.: Zsolt. 83, 3; Fil. 1, 23. 4) V. ö.: Bölcs. 16, 20, és 21. 5) Ez a könyörgés lényegében megtalálható Szent Bonaventúra Soliloquium c. műve 1. fejezetének 18. pontjában is. 1. fejezet 1) Péld. 3, 12. 2) A hívek Krisztussal egy közös, ú. n. titokzatos testet alkotnak. E test feje Krisztus, tagjai pedig a hívek. 3) I. Tim. 6, 15. 4) V. ö.: Bölcs. 16, 20. 5) Ján. 6, 48. 6) A lelki élet irodalmában, s ebben a műben is többször elôfordul a lélek megrészegítésének, az Isten-szeretettôl való bódultságának fogalma. Isten szeretete oly hévvel lángol fel a lélekben, hogy az értelmi tevékenységet bizonyos tekintetben háttérbe szorítja, s az érzések ujjongásának vagy ép a lelki gyönyör túláradásának ad helyet. 7) Máté 4, 2. 2. fejezet 1) Zsolt. 72, 1. 2) Bölcs. 12, 1. 3. fejezet 1) Isten mindent tud, tehát azt is tudja, hogy üdvözölök-e vagy elkárhozom. De nem Isten elôre-tudása miatt jutok a mennyországba vagy a pokolba, hanem azért, mert cselekedeteim miatt, amelyeket hasonlóképpen elôre lát, üdvösségre vagy kárhozatra tart érdemesnek. Tehát nem kénye-kedve szerint dönt kiválasztásom illetve elvetésem felôl, érdemeimre való tekintet nélkül, mint Kálvin tanítja. Ilyenformán semmi okunk sincs a kétségbeesésre. 2) Zsolt. 33, 9. 3) Gen. 32, 26. 4) Máté 11, 12. 5) Ján. 6, 37. 6) Préd. 42, 12. 4. fejezet 1) Megkülönböztetünk szerzett és belénk öntött szemlélôdést. Az elôbbi az Istenre vagy a természetfeletti igazságokra irányított szeretô tekintet, mely Isten kegyelmének és saját tevékenységünknek közös eredménye; az utóbbi különös kegyelem, melyben Isten hatalmába ejti a lelket és különféle természetfölötti megvilágosításoknak és érzelmeknek teszi boldog részesévé. 2) Én. é. 2, 6. A latin szöveg folytatása ugyancsak az Én. é. 3, 4-re utal: recte tunc cum sponso sponsa in cubiculum collocatur. 3) V. ö.: Ján. 10, 11. 5. fejezet 1) V. ö.: Szent Bonaventúra: De perfectione vitae ad sorores, c. 2. 2) Kedvessé-tevô kegyelem, Isten olyan természetfeletti lelki ajándéka, mely egyéni megszentelôdésünket munkálja. 3) Péld. 16, 4. 4) Ruth. 3. Az eredetiben a következô mondat után ez áll: Accedam cum silentio et discooperiam pedes tuos, ut me digneris advenam tibi in matrimonium copulare. 5) Iz. 60, 5. 6. fejezet 1) II. Kir. 17, 19. 2) Jób. 31, 18. 3) Máté 8, 8. 7. fejezet 1) Isten kinyilatkoztatása nélkül senki sem tudhatja föltétlen bizonysággal (certitudo metaphysica), hogy a kegyelem állapotában van-e vagy sem. De az emberileg megszerezhetô, erkölcsi bizonyosság tökéletesen elég lelkünk megnyugtatására. 2) Iz. 58, 10. 3) Zsolt. 138, 11. 8. fejezet 1) Róm. 11, 33. 2) Zsolt. 23, 3. 3) V. ö.: Én. é. 2, 5. 5, 17. 4) Mikor a lélek csodálkozó szeretettel szemléli Istent, úgy elmerülhet benne, hogy önkívületi állapotba esik. Ennek az állapotnak legalsó foka a lelki álom, valami gyönyörtetô aléltság; erôsebb foka az elragadtatás, mely ellenállhatatlan erôvel köti Istenhez a lelket, úgy, hogy még a fölébredés után is undorodik a teremtményektôl. V. ö. Tanquerey-Czumbel, A tökéletes élet. 1458- 1459. 9. fejezet 1) II. Kor. 11, 14. 10. fejezet 1) Zsolt. 63, 7. 2) V. ö.: Péld. 19, 24. 20, 4. 3) V. ö.: Zsolt. 48, 21. 4) Máté 22, 13. 11. fejezet 1) I. Kor. 2, 15. 2) Jer. sir. 4, 5. 3) Luk. 14, 10. 4) V. ö.: II. Ezdr. 4, 17. 5) Job. 28, 25. 6) I. Kor. 4, 5. 7) Rom. 14, 4. 8) V. ö.: I. Kor. 2, 14. 12. fejezet 1) Jer. 9, 1. 2) Gen. 3, 18. 3) Iz. 9, 3. 4) V.ö.: Fil. 2, 7. 8. 5) Libr. V. De vita s. patrum, 14, 17, 4. és 3. 6) Luk. 2, 51. 7) Máté 17, 23. kk. és 23, 27. 8) Gal. 5, 13. 9) V. ö. Gal. 4, 31. és Ef. 6, 5. kk. 10) Máté 16, 24. 13. fejezet 1) Utolérhetetlen bájjal szólaltattja meg szerzônk az evangéliumi és a szemlélôdô élet terhe alatt sanyargó testünket. A testnek tűrnie, szenvednie kell a lélek üdvösségéért ebben az életben. 2) Máté 12, 50. 3) Luk. 12, 37. 14. fejezet 1) V. ö. Szent Bonaventúra: De perfectione vitae ad sorores, 6. és Lignum vitae. 2) Ezek. 39, 17. 3) V. ö. Máté 17, 4. 4) Oz. 2, 14, és Luk. 2, 25. 5) V. ö. Gen. 3. 24. 6) Zsolt. 131, 14. 7) V. ö. Luk. 24, 25. és I. Tesz. 5, 21. 8) V. ö. Soliloquium. c. 1, n. 39. 15. fejezet 1) Ján. 19, 25. 2) V. ö. Jer. sir. 1, 20. 16. fejezet 1) I. Kor. 7, 7. 2) Máté 6, 16. 3) Fil. 3, 20. 17. fejezet 1) V. ö. Péld. 8, 17. 2) Ján. 16, 24. 3) V. ö. Péld. 8, 31. 4) Iz. 61, 10. 5) I. Kor. 13, 1. 6) Zsid. 2, 16. 7) Job. 28, 2: v. ö. Bonav. Lignum vitae és Vitis mystica, 15. 8) Ezek. 11, 9. 9) Zsolt. 17, 2. és 8. 10) V. ö. Csel. 1, 3. és Luk. 24, 36. 18. fejezet 1) Zsid. 4, 15. 2) II. Tim. 2, 12. 19. fejezet 1) Zsolt. 76, 11. 20. fejezet 1) Zsolt. 20, 2. és 3. 2) Iz. 61, 10. 23. fejezet 1) Máté 26, 41. 2) Luk. 1, 39.