Kérjük, az itt következô részt (311 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (201)338-4736 Fax: (201)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt, 2. betűtípus: Arial, 10 pontos, 3. alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt), 4. tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani), 5. semmilyan más formálási kód nem megengedett. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.hungary.com/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Nemeshegyi Péter Mi a kereszténység? Ebben a pár oldalban megpróbáltam röviden leírni: mi nekem a kereszténység. Remélem, hogy mások számára is érthetô és szívhez szóló lesz. Szerzôi jog (copyright): Nemeshegyi Péter ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus kiadása Bevezetés 1. ,,Jézus, akit Krisztusnak hívnak'' A zsidó nép hite és várakozása Izrael társadalma Jézus korában Jézus tanítása Jézus viselkedése Az Atyaisten szíve Jézus csodái Jézus és tanítványai Fel, Jeruzsálembe Szenvedés és halál Feltámadás A Szentlélek eljövetele Jézus, az Isten egyszülött Fia Szentháromság Megváltás 2. ,,Isten házanépe'' Jézus él bennünk Hit Szeretet Remény Egyház Szenthagyomány és Szentírás Az apostolok és utódaik Minden keresztény hivatása ,,Hogy mindnyájan eggyé legyenek'' 3. ,,Élô vizek forrásai'' A szentségek lényege Keresztség Bérmálás Eukarisztia (Oltáriszentség) Bűnbánat szentsége Betegek kenete Papszentelés Házasság Élet Istennel, élet az emberekkel 4. ,,Én élek, és ti is élni fogtok'' Van jövô Feltámadunk! Élet vagy halál A mi reményünk Reményünk csillaga, Mária ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Az itt található elektronikus változat a könyv harmadik, javított kiadása alapján készült, ami az Agapé, Ferences Nyomda és Könyvkiadó és a Távlatok szerkesztôsége együttes munkája volt. A könyv ezen elektronikus kiadását a Jezsuita rend magyarországi tartományfônöke engedélyezte 1996-ban. A szerzôi jog (copyright) a szerzôjé, Nemeshegyi Péteré. ======================================================================== Bevezetés Kétezer éve létezik a világon kereszténység. Találunk ma keresztényeket a világnak csaknem minden országában. Nemcsak Európa városaiban, falvaiban hívja a harang vasárnaponként a keresztény hívôket istentiszteletre; nemcsak Észak-Amerika, Dél-Amerika, Ausztrália zsúfolt templomaiban száll az ima Krisztus által az Atyaistenhez, hanem ma már Afrika lakosságának negyven százaléka is keresztény, és számuk évenként több mint tízmillióval gyarapodik, Ázsia embertengerében pedig szintén ott találjuk mindenütt a kis buzgó keresztény közösségeket. Az öt világrészen mindenütt vannak keresztények, akik hisznek az Isten szeretetében, hálát adnak jóságáért, és igyekeznek úgy élni, úgy halni, ahogy Jézus tette, Jézus mondotta. Persze mind tudja valamennyire, hogy mi a kereszténység. És mégis: újra meg újra fel kell tenni a kérdést: mi is a kereszténység lényege? Mit jelent az számomra, hogy kereszténynek vallom magamat? Mert a kereszténység ugyan olyan egyszerű, hogy egy gyermek is megértheti azt, ami benne a legfontosabb, de egyben olyan végtelenül mély, hogy a legnagyobb tudósok és szentek sem képesek arra, hogy kimerítsék titkát. A kereszténységet minden kornak, minden embernek újra fel kell fedeznie a saját maga számára. Induljunk hát neki Isten segítségével együtt ennek a felfedezô útnak! Magyar nyelven a ,,kereszténység'' szó hasonlít a ,,kereszt'' szóhoz. Ezért sokan azt hiszik, hogy a kereszténység a keresztet nagyra tartó vallást jelent. Persze igaz, hogy a keresztények nagyon nagyra tartják a keresztfát, amelyen Jézus szenvedett. De a magyar ,,keresztény'' szó mégsem a ,,kereszt'' szóból származik, hanem a ,,christianus'' szónak magyaros kiejtése. Ez pedig azt jelenti, hogy ,,krisztusi''. Már az apostolok korában így hívták Jézus Krisztus követôit, amint arról az Apostolok Cselekedeteinek könyve beszámol (11,26). Ez az elnevezés nagyon találó, és rávezet bennünket a kereszténység lényegére, amely nem más, mint éppen Jézus Krisztus. Ha tudni akarjuk, mi a kereszténység, azt kell felkutatnunk, kicsoda Jézus Krisztus, mért nevezik Jézust Krisztusnak, mit tett Jézus Krisztus, mi történt Jézus Krisztussal. ======================================================================== 1. ,,Jézus, akit Krisztusnak hívnak'' A zsidó nép hite és várakozása Jézus, a názáreti Mária fia, közel kétezer évvel ezelôtt élt és működött Palesztinában, azon a területen, amelyet ma jórészt Izrael állam foglal el. Az ország lakosságának többsége akkor is a zsidó néphez tartozott. Jézus idejében a római birodalom fennhatósága alatt állott a Földközi-tenger egész környéke és így Palesztina is. A görögök, rómaiak érezték, hogy ennek a népnek a hite más, mint az akkori világ mindenféle babonával kevert sokistenhite vérszegény valláselméletei. Izrael Istene élô Isten. Egyetlen, fenséges Úr. Mindenható erejével teremti és kormányozza az egész mindenséget. Az ô lehelete minden élet forrása. Sem szobor, sem kép nem ábrázolhatja, annyira felette áll minden emberi szónak és képzeletnek. És mégis, ez a titokzatos, fenséges Isten nincs távol az emberektôl. Szeme rajtuk pihen, szíve értük dobog. Parancsa az, hogy jók legyünk, hogy szent akaratát teljesítsük. Haragra lobban, ha bűneink ocsmánysága fertôzi meg a jónak teremtett világot, ha az emberek elhagyják ôt, az ,,élô vizek forrását'' (Jeremiás 2,13), és egymást tépik, egymást marcangolják. Büntetését a megátalkodott gonosz el nem kerülheti, de irgalma nem ismer határt, és újra meg újra megbocsát a megtérô bűnösnek. Ez az Isten ôseinknek kinyilatkoztatta magát -- hirdették a zsidók. Szavát intézte hozzájuk, szövetséget kötött ôsünkkel, Ábrahámmal, szövetséget kötött választottja, Mózes által az egész nemzettel. Megígérte, hogy ô lesz a mi Istenünk; megköveteli tôlünk, hogy mi csak az ô népe legyünk. Leheletét árasztotta választott prófétáira, Izajásra, Jeremiásra, Ezekielre és annyi másra; ôáltaluk az Isten hatalmas szava szól hozzánk: ,,Legyetek szentek, mert én Szent vagyok!'' (Leviták 11,45). Hűséges az Isten: megtartja szövetségét. Sôt eljön az idô, amikor új, még nagyszerűbb szövetséget köt velünk: szívünk mélyébe vési törvényét (Jeremiás 31,31--33), lelkünk mélyébe önti Szentlelkét (Ezekiel 36,27). Elküldi akkor majd választottját, aki maga lesz a megtestesült szövetség (Izajás 42,6), és saját életét áldozza fel, hogy megmentsen bűneinktôl. Ô lesz az Isten és az ember végsô találkozópontja: nemcsak izraeliták szabadítója, hanem minden nemzetet beragyogó fényesség (Izajás 42,6). Eljön majd a nap, amikor új eget és új földet teremt az Isten (Izajás 65,17); öröklétre talál majd abban minden az Istennel egybeforrott élet. Mert Isten ,,nem leli örömét az élôk pusztulásában, hisz mindent azért teremtett, hogy éljen'' (Bölcsesség könyve 1,13--14). Ez volt a zsidók hite. Ez a láthatatlan Isten, az ígéret Istene volt nekik a legélôbb valóság. Különös ez az Isten, aki annyira felülmúl minden emberi képzeletet, és mégis annyira emberi. Manapság sokan úgy vélekednek, hogy tudatlan emberek gondolták ki az Istent a maguk ,,képére és hasonlatosságára''. Nem inkább fordítva áll a dolog? Nem az-e inkább az igazság, hogy Isten teremtette az embert a maga képére és hasonlatosságára, amint a Biblia legelsô könyve, a Teremtés könyve mondja (1,26)? Ezért ég minden ember lelke mélyén az értelem lángja, amely képes felfedezni és megragadni az igazságot; ezért rejtôzködik minden ember szíve mélyén a vágyakozás a jóságra, amely -- akárhogy fojtja is el ezerszer a szenvedély és az önzés -- mégis mindig csak azt súgja: ,,Légy jó mindhalálig'', ezért tud az ember önzetlenül szeretni, és a szeretetért életét áldozni; ezért kifürkészhetetlen titok minden ember léte, amit sem maga, sem mások soha ki nem meríthetnek. Igen, az Isten képmása az ember, ezért szól az Isten emberi szóval az emberhez, és ezért lehet emberi szóval beszélni az Istenrôl. Persze ugyanakkor tudjuk, hogy az Istenrôl szóló emberi szó, bármennyire fönséges is, csak gyerekdadogás, éppen csak hogy megsejteti a mindent felülmúló Isten létének titoktengerét. ,,Valóban rejtôzködô Isten vagy te, Izrael Istene és Szabadítója'' -- kiáltotta már Izajás (45,15). ,,Ó, Uram, arcod keresem, arcod ne rejtsd el tôlem'' -- zengi a zsoltár (28,9). ,,Azért rejtôzött el az Isten, hogy keressük -- magyarázza Szent Ágoston. -- És azért végtelen az Isten, hogy örökké tovább keressük, akkor is, ha már megleltük.'' ======================================================================== Izrael társadalma Jézus korában Izrael népe tudta, hogy élete ennek az Istennek színe elôtt folyik. Ilyen nép fia volt Jézus. Az ô számára, még inkább, mint bárki másnak, ez az Isten volt minden. És mégis: rövid néhány évi nyilvános működés révén halálos összeütközésbe került az akkori zsidó társadalom minden csoportjával. Hogy megértsük Jézust, tudnunk kell, miért és hogyan történt ez. A Jézus életét elbeszélô írások: az evangéliumok és egyéb történeti források élénk képet adnak nekünk az akkori társadalomról. Az országban a legmagasabb hatalom képviselôje Jeruzsálemben Pilátus volt, északon Galileában pedig -- ahol Jézus életének legnagyobb része lefolyt -- az ifjabb Heródes. Pilátus, a római helytartó, ,,felvilágosult'' kételkedô: neki a politikai hatalom kézben tartása és a pénzgyűjtés az egyetlen valódi érték. Heródes, a kéjenc és ravasz keleti zsarnok Róma kegyébôl élôsködik a népen, és nyom el minden bírálatot. Ott volt aztán Jeruzsálemben a fôpapság: gazdag papi családok sarjai. Ôk voltak a jeruzsálemi ,,nagytanács'' legfontosabb tagjai. Joghatóságukat a rómaiak engedélyével gyakorolták. Nekik csak arra volt gondjuk, hogy a jeruzsálemi templomban szabályszerűen folyjanak le az imák és az áldozati szertartások, a nép pedig pontosan teljesítse külsô vallási kötelességeit, és fizesse a templomadót. Ott voltak továbbá a farizeusok, egy többezer fôt számláló vallási párt. Ôk a mózesi törvény aprólékos elôírásainak pontos megtartására fordították minden figyelmüket és erejüket, el voltak telve saját buzgóságuk tudatával, és végtelenül megvetettek mindenkit, aki nem úgy élt és gondolkodott, mint ôk. Ott volt azután a forradalmi párt, akik már gyűjtötték a fegyvereket a Róma elleni szabadságharcra, és vadul gyűlölték nemcsak a római elnyomókat, hanem azokat a zsidókat is, akik megalkudtak velük. Ott voltak, mint mindenütt, a gazdagok, akiknek mindene a pénz; élvezték a vagyont, sütkéreztek a gazdagság nyújtotta biztonságérzetben, és mit sem törôdtek a szegények nyomorával, sôt -- mint ahogy a római hatóságok megbízásából az adókat busás ráadással behajtó vámszedôk tették -- kiszipolyozták ôket. Ott volt a szegény emberek serege: parasztok, halászok, kis mesteremberek, akiknek minden gondja volt a betevô falat, s nyomorúságukban tejjel-mézzel folyó meseországról álmodoztak. Ott voltak végül a legnyomorultabbak: az özvegyek, árvák, vakok, bénák, leprások, betegek. Velük aztán szinte senki sem törôdött; ott tengették nyomorult életüket a társadalom peremén. Az Izrael Istenében való hit úgy-ahogy összetartotta ezt a népet, de ez az Isten Jézus fellépése idején (azaz kb. idôszámításunk kezdetén) valahogy messze került az emberektôl. Mintha csak -- amint Pilátus és Heródes sikerei mutatták -- mit sem ártana, ha nem törôdünk vele: Mintha csak, amint a papok mondták, csupán az áldozati szertartások pontos megtartása érdekelné. Mintha csak, amint a farizeusok tartották, csupán a szombati nyugalom aprólékos elôírásainak megvalósítását követelné, az elôírt imaidôk megtartását, egyes ételektôl való tartózkodást, rojtos ruha viselését, gyakori kézmosást és hasonlókat. Mintha csak, ahogy a forradalmi párt gondolta, gyűlöletet parancsolna. Mintha csak a gazdagok pártján állna, hisz azoknak mindenük megvan. Mintha csak elfelejtette volna a szegényeket, akiknek csak azt ismételgetik a farizeusok, hogy milyen átkozott bűnösök, mert nem teljesítik a mózesi törvényt. Mintha csak haragudnék a betegekre, leprásokra, hiszen az ilyen nyomorúság csak istenverés lehet... Igen, Jézus idejében (és, valljuk be, ma is) messzinek-messzinek tűnt az Isten. Még az a gondolat is átvillanhatott egyesek fején, hogy talán nem is létezik. ======================================================================== Jézus tanítása Egy ilyen társadalomban hangzott fel egyszerre csak egy egészen új hang: ,,Beteljesedett az idô. Közel van az Isten országa!'' (Mk 1,15) [A négy evangéliumból vett idézeteket szokásos rövidítésükkel jelöljük. Mt=Máté, Mk=Márk, Lk=Lukács, Jn=János evangéliuma.] Jézus egész fellépése egyetlen nagy kiáltás volt: ,,Az Isten küldött engem. Most, hogy itt vagyok közöttetek, veletek van az Isten!'' Jézusnak mindene az Isten. De éppen ezért mindene az ember is -- valamennyi ember, kivétel nélkül. Jézusnak minden ember fontos, végtelenül fontos. Akármilyen kicsiny, szegény, tudatlan, gyenge, elesett is. Fontosabb minden szertartásnál, törvénynél, szokásnál, elôírásnál. ,,A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért'' - - kiáltja (Mk 2,27). Mennyire megdöbbentek, mennyire megbotránkoztak ezen a kijelentésen a farizeusok! Amikor betegeket hoznak hozzá, Jézus szombaton is meggyógyítja ôket, bár ezt a farizeusok törvénymagyarázata tiltotta. Mért ne szabadna szombaton ,,jót tenni, életet menteni''? (Mk 3,4) Hogyan is hagyhatnánk egy embert még egy nappal tovább szenvedni csak azért, mert szombat van? Az ószövetségi Szentírásban foglalt törvényeket nem veti meg, de nem tekinti betű szerinti elôírásaikat a legfôbb szabálynak, Isten végsô szavának. Például a megengedett és tiltott eledelekrôl szóló elôírások Jézus számára nem Isten végsô szava: ,,Ami kívülrôl kerül be az emberbe, nem szennyezheti be, mert nem hatol a szívébe, hanem csak a gyomrába... De belülrôl, az ember szívébôl származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülrôl származik, és tisztátalanná teszi az embert'' (Mk 7,18--23). Minden az ember ,,szívén'' múlik. Akkor ,,tiszta'' ez a szív, ha szeret: szereti az Istent minden erejével, és úgy szereti embertársát, mint önmagát (Mk 12,30). Ez az ,,embertárs'' pedig nemcsak a jó barát, szomszéd, honfitárs, hanem kivétel nélkül minden ember. Felejthetetlen szavakkal ecsetelte ezt Jézus az ,,irgalmas szamaritánus'' példabeszédében (Lk 10,30--37). Egy szentírástudós megkérdezte: ,,Kit tekintsek embertársamnak?'' Ez a tudós saját magát teszi központtá, és csak az a problémája, milyen tágra húzza maga köré az ,,embertársakat'' magában foglaló kört. Jézus válasza egy történet. Ott fekszik az út mentén egy sebesült, kirabolt ember. Arra megy egy jeruzsálemi pap, utána egy templomszolga, de rá se hederítenek a szerencsétlenre. Végül arra jön egy szamaritánus (vagyis a zsidókkal állandó ellenségeskedésben élô Szamaria tartományból származó idegen), és megesik a szíve a nyomorulton. Megszakítja útját, kimossa, bekötözi az összevert ember sebeit, felülteti szamarára, elviszi egy fogadóba, és saját költségén ápoltatja. Jézus kérdéssel zárja példabeszédét: ,,Mit gondolsz, e három közül ki lett a rablók kezébe került férfinak embertársává?'' -- ,,Az, aki jóságosan viselkedett iránta'' -- felelte helyesen a tudós. Mire Jézus így folytatta: ,,Menj, és tégy te is hasonlóképpen!'' Nem méricskélni kell, ki számíthat még ,,embertársunknak.'' Minden ember, de fôképp a szegény, nyomorult, megsebzett, törôdött, baráti szívünkre és testvéri segítségünkre szoruló ember léte számunkra isteni parancs: Viselkedj velem embertársként! Légy igazi embertársammá! Szeress, ahogy magadat szoktad szeretni! Tartsd fontosnak boldogságomat, akár a magadét! ,,Úgy szeresd embertársadat, mint saját magadat!'' -- Jézus élete végén még egy lépéssel tovább megy: ,,Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket'' (Jn 13,34). Ez Jézus új parancsa, mindent magában foglaló egyetlen parancsa. Jézus jobban szeretett minket, mint saját életét. Csak másokért élt, és másokért halt meg. Szeretni, ahogy ô szeretett -- ez Jézus parancsa, ez az Isten akarata. És ha az emberek ezzel a paranccsal nem törôdnek, akkor hiába minden pompás vallási szertartás: ,,Ha ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár elôtt, s menj, elôbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza, és ajánld fel ajándékodat'' (Mt 5,23--24). Szeretet nélkül nem kell az Istennek áldozat, imádság. Lehet az akár nap mint nap a jeruzsálemi templomban forgolódó pap: ha nincs benne szeretet, elrettentô példája csupán, hogy milyen az az ember, aki nem ismeri Isten szívét. Mekkora szálka lehetett Jézusnak ez az állásfoglalása a hatalmát féltô jeruzsálemi papság szemében! De Jézus nem törôdik azzal, ha mások megütköznek szavain. Annak a társadalomnak, amely erénynek tartotta, hogy Isten nevében gyűlölje a gonoszokat, odavágja a tűzcsóváként égetô szót: ,,Szeresd ellenségedet!'' Ebben a pontban nem ismer megalkuvást: ,,Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal. Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha arcul üt valaki, tartsd neki oda a másik arcodat is. Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is. Mindenkinek, aki kér tôled, adj, és aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd vissza. Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak. Mert ha csak azokat szeretitek, akik benneteket is szeretnek, milyen hálát várhattok érte az Istentôl? Hisz azokat, akik ôket szeretik, a bűnösök is szeretik. Mert ha azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, milyen hálára számíthattok? Hisz így a bűnösök is tesznek jót. Ha csak a visszafizetés reményében adtok kölcsönt, milyen hálát várhattok érte? A bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanazt visszakapják. Szeressétek inkább ellenségeiteket; tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, a Magasságosnak lesztek a fiai, hisz ô is jó a hálátlanokhoz és a gonoszakhoz. Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas'' (Lk 6,27--36). Mennyire rossz néven vehették Jézus e szavait a forradalmi párt tagjai! Ha eleinte úgy gondolták, hogy Jézus, az elnyomottak barátja, az ô mozgalmuk vezére lesz, most alaposan kiábrándultak: az ellenség szeretetét hirdetô vezér alatt hogy is lehetne gyilkos háborúba kezdeni? ======================================================================== Jézus viselkedése Jézus szeretete nem ismer korlátot, de a legnagyobb jósággal mégis a szegények, elnyomottak, megvetettek, elhagyottak, betegek, kivetettek iránt viselkedik. Mikor egy leprás, hallva csodatevô hírérôl, hozzá jön, és gyógyulásért esedezik, megesik a szíve rajta: kinyújtja kezét, megérinti a fekélyes embert, mit sem törôdve azzal, hogy ez a törvény szerint tilos, és egyetlen szavával meggyógyítja (Mk 1,40--42). Talán elôször életében érintette ennek a társadalomból kivetett embernek homlokát egy meleg, testvéri kéz; talán elôször tapasztalta meg, hogy van valaki, aki szereti és törôdik vele; talán elôször olvasta ki Jézus szemébôl, hogy az Isten még ôt is szereti. Ugyanilyen szeretetet tanúsít mindenki iránt, aki gyenge, elesett. Nem bánja, ha egy rossz hírben álló asszony bűnbánó könnyeivel áztatja lábát, és hajával törülgeti (Lk 7,38). Egy asztalhoz ül a bűnösnek tekintett, megvetett vámszedôkkel (Mt 9,11). És amikor az álszent farizeusok ezt kifogásolják, keményen szemükbe vágja: ,,A vámosok és a cédák megelôznek az Isten országában'' (Mt 21,31). Mert Jézus tudott kemény is lenni: kemény az önteltekkel, gôgösökkel, másokkal nem törôdôkkel, másokat bántókkal, lenézôkkel, megvetôkkel. A gazdagokat sem nem irigyli, sem nem gyűlöli, inkább sajnálja. Esztelenek! Vagyont vagyonra halmoznak, és azt mondogatják maguknak: pénzed van, egyél, igyál, élvezd az életet! Jaj, pedig még az éjjel rajtuk üt a halál, és számadást követel tôlük az Isten! (Lk 12,16--21) Kárba vész ekkor minden, amit gyűjtöttek, és a pénzisten, akinek Isten helyett szolgáltak, cserben hagyja ôket (Lk 16,13). Szerencsétlen, akinek nincs szeme a háza küszöbén fekvô koldus meglátására! Hiába jár bíborban és patyolatban, hiába tart dús lakomát mindennap: egyenes úton a pokolba jut, és jajgatás lesz mindennek a vége (Lk 16,19--31). Hogy szisszenhettek föl a gazdagok, amikor Jézusnak ez a tanítása a fülükbe jutott! Jézus a szegényeknek hirdette Isten országának örömhírét (Mt 11,5); a szegényekért, ,,kicsinyekért'' él; övék szíve, ideje, ereje, mindene. Nincs még saját háza, lakása, párnája sem; mindent ingyen ad, és mindenét odaadja. Tudja, hogy az emberek nem szentek, a szegény emberek sem; de ô nem ítélkezni jött, hanem bűnbánatot hirdetni és bűnbocsánatot osztani (Mt 9,13). Jézus az az ember, aki nem magáért, hanem másokért él, akinek minden ember barát, minden ember páratlan, felcserélhetetlen kincs. ======================================================================== Az Atyaisten szíve Miért volt ez így? Miért viselkedett így Jézus? Azért, mert ô ismerte az Atyaisten szívét! Jézus ismeri, tudja, éli: az Atyaisten korlátot nem ismerô, végtelen szeretet. Az ég és föld Ura és Teremtôje (Mt 11,25), király és bíró (Mt 18,23), mindent lát és mindent tud (Mt 6,6): De mindezen felül legalapvetôbb tulajdonsága az, hogy jó (Mk 10,18). Jézus Istene jó Isten. Ô öltözteti díszbe a mezei virágot (Mt 6,28--30), ô látja el eleséggel a madárkákat (Mt 6,26). Gondviselô Isten: hajunknak egy hulló szála feljegyzett bú nála (Lk 12,6--7). Jézusnak az isteni irgalomról szóló három híres példabeszéde az Atya e jóságának ecsetelése. Az Atyaisten az a jó pásztor, aki keresi, kutatja elveszett bárányát, és amikor megtalálta, örömében vállára veszi, hazasiet vele, s összehívja barátait, szomszédait, hogy osztozzanak örömében (Lk 15,1--7). János evangéliumában Jézus önmagát mondja jó pásztornak; ebben is képmása az Atyának! Az Atyaistent példázza az a jó gazdasszony, aki felsepri szobájának minden zegét- zugát, hogy megtalálja az elgurult ezüstpénzt; és mikor meglelte, összehívja barátnôit, hogy kibeszélhesse örömét, amelytôl szíve repes (Lk 15,8--10). Fôkképpen pedig ô az az édesapa, aki nap mint nap epedve várja tékozló fiának hazatértét, és amikor toprongyosan megjön a kudarcot vallott ifjonc, nyakába borul, megcsókolja, végig sem hallgatja mondókáját, hanem mindjárt nagy ünnepet csap: ,,Vigadjunk, hisz fiam halott volt, és életre kelt, elveszett, és megkerült'' (Lk 15,11--32). Ilyennek ismeri Jézus az Istent. Az ilyen Isten szívével forrt eggyé szíve. Életének egyetlen célja és értelme: megtenni ennek az Istennek akaratát (Jn 4,34). Az Isten akarata pedig ez: szeretni, ahogy ô szeret. Nem akarja, hogy a kicsinyek közül csak egy is elvesszen (Mt 18,14). Jézus szemében minden embert az Atyaisten végtelen szeretete vesz körül, ezért olyan végtelenül fontos neki; ezért nem hagyja közömbösen egy sem; ezért nem firtatja elôbb, érdemes- e szeretetére és bizalmára, hanem szeret -- pazarlóan, korlátlanul, határtalanul, úgy, ahogy az Isten. Az örömhír pedig, amit az embereknek hirdet, ez: Isten veletek van, legyetek hát ti is ôvele. A jó Isten fiaivá fogad, legyetek jó gyermekei. A jó Isten megbocsát, bocsássatok hát meg ti is egymásnak. Fogadjátok be az Isten országát, mint fölbecsülhetetlen kincset (Mt 13,44). Fogadjátok el az Isten szeretetét, olyan bizalommal, olyan természetesen, mint ahogy a gyermek fogadja szülei szeretetét (Mk 10,15). Bízzatok benne, mert ô biztosan meghallgatja fiainak állhatatos imáját (Mt 6,8; 7,7-11). Nem azt akarja evvel mondani Jézus, hogy a hívôknek csak egyet kell szólniuk, és az Isten elhárít életükbôl minden bajt és veszedelmet. Ellenkezôleg: Isten országának fiai nap mint nap keresztet hordoznak (Mt 5,10--12; Lk 9,23); üldözik, börtönbe vetik, sôt még meg is ölik ôket (Lk 21,12--17). De csodálatosképpen, amikor Jézus így megjósolja tanítványai szenvedéseit, hozzáteszi: ,,Nem vész el egy hajszál sem fejetekrôl'' (Lk 21,17). Megölnek talán, de ez annyi kárt sem jelent nektek, mint ha egy hajszál hullana le fejetekrôl! Miért? Mert az embernek csak egy a szükséges (Lk 10,42), és ezt az egyet senki és semmi el nem ragadhatja tôle, hacsak maga oktalanul el nem veti. Az ember számára csak egy szerencsétlenség létezik: ha nem hisz az Isten szeretetében, és nem akar osztozni ebben a szeretetben; ha hazugul önmagát teszi meg a világmindenség központjává, és mindent a maga érdekei szerint ítél meg és cselekszik; ha önmagának él és nem a szeretetnek. Az ilyen ember élô halott. Mert csak a szeretet örök élet. És ez a szeretet hitbôl fakad. Abból a hitbôl, hogy ,,szeretet az Isten, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad'' -- ahogyan késôbb Jézus legkedvesebb apostola, János, elsô levelében megfogalmazta (4,16). ======================================================================== Jézus csodái Jézus fellépése eleinte nagy visszhangot keltett. ,,Úgy tanít, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók’’ -- mondogatták az emberek (Mt 7,29; Mk 1,22). A tömeget fôképp csodálatos gyógyításai vonzották. Az evangéliumok sok ilyenrôl számolnak be. A csodában kételkedô mai emberek gyakran kétségbe vonják ezeknek a tudósításoknak a hitelességét. De ezek a szemtanúk leírásain alapuló történetek annyira egybeszövôdtek Jézus életének egész lefolyásával, hogy nem lehet onnan kitörülni ôket. Jézus csodái okozták kezdeti sikerét (Mk 1,45); ellenségei ezek miatt mondták, hogy az ördöggel cimborál (Mk 3,22); amikor eldöntötték, hogy végeznek vele, egyik fôokuk az volt, hogy ,,nagyon sok csodát tesz'' (Jn 11,47--50). Jézus csodái: jelek. A csoda, az eget meghasítani látszó villámhoz hasonlóan, egy pillanatra megmutatja, hogy Isten az élet Ura, hogy az életadó Úr erôsebb a halálnál és annak minden elôfutárjánál, hogy ô jó, hallja szavunkat, és közel van hozzánk. Jele annak, hogy itt az Isten országa, és felhívás, hogy feltétlen hittel vessük bele magunkat a minket hívô Isten karjába. Csak úgy van értelme, ha -- mint minden jel -- túlmutat saját magán. A betegek, akiket Jézus meggyógyított, késôbb megint csak megbetegedtek és meghaltak; az emberek, akiket csodálatosan szaporított kenyérrel táplált, másnapra megint megéheztek; a halottak, akiket feltámasztott, csak halandó életüket folytatták tovább néhány évig, egy ismét bekövetkezô biztos halál napjáig. A csoda, ha nem volna jel, értelmetlen próbálkozás lenne egy rosszul sikerült világ megjavítására. De a csoda jel: meghívás, hogy higgyünk a Jézus által hozzánk intézett isteni szónak: ,,Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog'' (Jn 11,25). Élni fog: nemcsak néhány évig a földön, hanem az Istennel, örökké. Ha az Isten nap mint nap csodákkal halmozná el az embereket, lehetetlenné tenné számukra az ígéretében bízó hitet és az önzetlen, önfeláldozó szeretetet. Az ilyen Isten hívôjévé lenni nem lenne más, mint önzô önérdek hajszolása. Ez pedig halált jelent, örök halált --, mert örök életre csak a szeretet vezet el. Ezért feddi meg Jézus a tömeget, amikor a csodás kenyérszaporítás után hozzá sereglenek, hogy új csodákat követeljenek: ,,Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok (vagyis a csodában megláttátok a jelet), hanem mert ettetek a kenyérbôl, és jóllaktatok'' (Jn 6,26). Jézus azt szeretné, hogy a jel láttára a tömeg higgyen. Higgye, hogy ôbenne eljött az Isten országa, nyomába szegôdjék, és a hit, remény és szeretet útján eljusson vele az Atya országába. De a nép csak evilági kenyeret követel, és amikor látja, hogy Jézus, bár megmutatta, hogy képes csodát tenni, nem ismétli meg naponként csodáit, haragra gerjed, és elhagyja ezt a számukra hasznavehetetlen prófétát (Jn 6,60.66). Így a vezetô réteg egyre fokozódó ellenségeskedése és a tömeg elhidegülése folytán Jézus követôi leapadtak tanítványainak kis csoportjára. ======================================================================== Jézus és tanítványai Jézus ezeket a tanítványokat maga választotta. Legtöbbjük egyszerű galileai halászember volt. Elhagyták mindenüket, úgy követték ôt. Tizenkettôt közülük külön kiválasztott, hogy mindig vele legyenek (Mk 3,13--15). Idônként szétküldte ôket, hogy ôk is hirdessék Isten országának eljövetelét: ezért hívták ôket ,,küldöttnek'', görögül: ,,apostol''-nak. Visszatértük után megint magánál tartotta ôket, és velük együtt rótta Izrael országának poros útjait. A tizenkét apostol közül a két testvér, János és Jakab mellett fôképp Péter alakja tűnik ki. Ennek a Simon nevű halásznak maga Jézus adta a Péter, vagyis ,,Kôszikla'' nevet. Egyszer, mikor éppen úton voltak, megkérdezte a tanítványokat: ,,Kinek tartanak engem az emberek?'' (Mt 16,13). Válaszképpen a tanítványok vidáman számoltak be mindenféle mendemondáról. De egyszer csak Jézus nekik szegezi a kérdést: ,,Hát ti mit mondtok, ki vagyok?'' Erre elakadt a tanítványok torkán a szó. Érezték, hogy nagy pillanat ez: a hitvallás vagy hittagadás pillanata. Eljön ez a pillanat valamilyen formában minden ember életében. Elfogadja-e vagy sem, hogy ebben a názáreti Jézusban dôl el mindenki sorsa, az övé is? A megdöbbent tanítványok közül ekkor elôlépett Péter, és megszólalt: ,,Te vagy Krisztus, az élô Isten Fia'' (Mt 16,16). ,,Krisztus'' görögül azt jelenti: ,,Felkent''. A zsidó ,,Messiás'' szó fordítása ez. Ezt a nevet adták az akkori zsidók annak a Szabadítónak, akit mint az új szövetség megkötôjét és a világ fényességét várták. Péter tehát megvallotta: Jézus, ez a szegény, félreismert, már-már mindenkitôl elhagyott mester, maga Izrael várva várt szabadítója, sôt az Istennek szent Fia. Talán Péter maga sem értette meg még akkor ennek a hitvallásnak egész mélységét. De Jézus megdicséri: ,,Boldog vagy, Simon, mert Atyám nyilatkoztatta ki ezt neked. Én is mondom neked: Péter (Kôszikla) vagy, erre a sziklára építem egyházamat'' (gyülekezetemet) (Mt 16, 18). ======================================================================== Fel, Jeruzsálembe Hatalmas kijelentés volt ez. Eddig Izrael népe tekintette önmagát az ,,Isten gyülekezetének''. De most Jézus egy új ,,gyülekezet'', az ô gyülekezetének születését jövendöli meg. Egyelôre azonban még semmi kilátás nem mutatkozott erre. Ellenkezôleg: az akkori társadalom vezetôi már elhatározták, hogy ezt a kényelmetlen názáreti prófétát végleg elteszik láb alól. A farizeus párt mint a mózesi törvény megszegôjét tartotta halálra méltónak; a jeruzsálemi fôpapság az istentiszteleti szertartások pontos megtartásán és a papság feltétlen tekintélyén alapuló társadalmi rend veszélyeztetôjeként akarta ártalmatlanná tenni; Heródes pedig, aki már Keresztelô Jánost is kivégeztette, mert bírálni merte (Mk 6,17--29), a semmi emberi hatalomtól nem félô, csak az Istenre támaszkodó Jézus függetlenségét érezte veszélynek. Jézus szembe került az akkori gazdagokkal, hatalmasokkal, a törvény és a szokások hatalmával. Ilyen hatalmas ellenséggel szemben nincs más támasza, mint csak mély, egyéni kapcsolata Istennel, akit ,,Atyám''-nak nevez. ,,Abba'', vagyis ,,édesapám'' -- ezzel a bizalmas szóval szólítja, amikor imádkozik hozzá, így nevezi, ha beszél róla. Tudja, hogy ô ennek az Atyának ,,szeretett Fia'' (Mt 4,17). ,,Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja'' (Mt 11,27). Jézusnak ilyen szavai feltárják lelkének legmélyebb rétegeit. De az ilyen kijelentések a farizeusok és többi ellensége számára tűrhetetlenek voltak. ,,Mivé teszed magadat?'' -- vágják a szemébe (Jn 8,53). Jézus helyzete mind válságosabbra fordult. Persze elrejtôzködhetett volna az apostolok kis csoportjával valahol az arábiai sivatagban, vagy vándorolhatott volna az Izrael országán kívül esô területeken, ahogy egy ideig tette is (Mk 7,24). De ezzel megtagadta volna hivatását. Jézus nem egy kis választott csoport kedvéért küldetett Atyjától: Izrael egész népének, sôt az egész világnak kell meghirdetnie, megmutatnia, hogy csakugyan eljött az Isten országa. Ezért megy fel még egyszer, utoljára Jeruzsálembe, éspedig éppen a pászkaünnepekre, a zsidó húsvétra, amikor milliószámra gyűltek össze a zarándokok a szent városban. Tudta jól, mi vár rá, amikor belép ellenségei fellegvárába. Tudta, hogy ô meg nem alkudhat; tudta, hogy nem fog megfutamodni; tudta, hogy csodatevô hatalmát nem fogja használni saját életének megvédésére (Jézus a saját maga javára soha csodát nem tett, mindig csak a mások javára). Így tehát biztos, hogy életét veszik. Mégis felmegy Jeruzsálembe. Szavának az emberek nem hittek: most élete áldozatával hirdeti még egyszer, amit egész élete jelentett: eljött az Isten kegyelmének országa; szeretet az Isten, és aki kitart a szeretetben, az Istenben él, és az Isten ôbenne. Mikor bevonult Jeruzsálembe, egy pillanatra föllángolt a tömeg régi lelkesedése (Mt 21,8--11). De Jézus nem használja fel a tömeg megmozdulását arra, hogy ellenségei fölé kerekedjék. Egyre inkább összeszűkül körülötte a cselszövés hálója. Apostolainak egyike, Júdás vállalkozik arra, hogy ügyesen a hatóságok kezére játssza. Talán azért lett áruló ez a Júdás, mert ô is, mint annyian mások, Jézusban a rómaiak elleni felkelés vezérét várta, és csalatkozott reményében. ======================================================================== Szenvedés és halál Jézus ekkor még egyszer, utoljára közös vacsorát tart apostolainak kis csoportjával. Ezen a búcsúvacsorán egy végtelenül egyszerű és egyben csodálatos szertartással fejezi ki létének, hivatásának egész lényegét. Kenyeret vesz kezébe, megtöri és odanyújtja tanítványainak e szavakkal: ,,Vegyétek és egyétek, ez az én testem, amely értetek adatik.'' A vacsora végén kezébe vesz egy borral telt kelyhet, és szintén odanyújtja tanítványainak: ,,Igyatok ebbôl mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségé, amelyet sokakért kiontanak. Ezt tegyétek az én emlékezetemre'' (Mk 14,22--24; Lk 22,17- -20; Szent Pál elsô levele a korintusi híveknek 11,24--25). Az új szövetség, amelyrôl a próféták beszéltek, íme, most valósul meg. Jézus maga az újszövetség megtestesítôje; életének áldozata révén teremtôdik meg Isten és az emberek között az örök béke és egység. Vacsora után kimentek egy Getszemáni nevű kertbe. Ott a sötétben elfogta Jézust a halálfélelem. Térdre roskadva könyörög az Istenhez: ,,Abba, Atyám! Te mindent megtehetsz. Vedd el tôlem ezt a kelyhet (ti. a szenvedéseket). De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te'' (Mk 14,36). Jézus átment mindenen, amin ember csak átmehet, a legborzasztóbb halálfélelem tusáján is: De a legmélyebb gyötrelembôl is csak ez a szó fakad ajkán: ,,Atyám, legyen meg a te akaratod!'' Alighogy befejezte imáját, megjelent Júdás egy csoport rendôrrel és katonával. Elfogják, megkötözik, és a papi fôtanács elé vezetik. Jézus pere az igazságszolgáltatás megcsúfolása. Már a tárgyalás kezdete elôtt meghozták a bírák a halálos ítéletet (Jn 11,50). Mégis ebben a rút perben volt egy nagyszerű pillanat. A tárgyalást vezetô fôpap, Kaifás, Jézusnak szegezi a kérdést: ,,Te vagy-e a Messiás, az áldott Isten fia?'' Erre Jézus, aki összekötött kezekkel, arcán ütések nyomával áll ott 71 bírája elôtt, teljes nyugalommal így felel: ,,Én vagyok. Látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a Mindenható hatalmának jobbján, és eljön az ég felhôin'' (Mk 14,61--62). Még eddig sohasem tett nyilvánosan ilyen kijelentést. Most, hogy eljött az ,,órája'', nem akar koholt vádak miatt meghalni: megmondja nyíltan, kicsoda és mi a hivatása; hadd legyen ez az oka ítéletének. Fel is kiált azonnal a fôpap: ,,Káromkodott!'' Ez a véresre vert rab nemcsak azt meri állítani, hogy ô Izrael szabadítója, hanem ember létére egyenrangúnak mondja magát a felséges Istennel! Hogy az égben valaki Isten trónusán, az ô jobbján foglaljon helyet! Micsoda vakmerôség! Általános a felháborodás: ,,Méltó a halálra!'' -- recseg a kiáltás. A halálos ítélethozatal jogát a római hatóságok Jeruzsálemben fenntartották maguknak. Így a fôtanács Jézust a római helytartó, Pilátus elé vezetteti, hogy kieszközölje tôle ezt az ítéletet. A fô vádpont itt, teljesen alaptalanul, politikai lázítás volt (Lk 23,2). Pilátus eleinte nem akar halálos ítéletet hozni, mert Jézust ártatlannak tartja. De mikor látja, hogy az ítélet megtagadása politikai pályafutásának hátrányára válnék, némi huzavona után enged, és kimondja az ítéletet: keresztre feszítés. Jézust a katonák és szolgák összeverik, leköpdösik, megkorbácsolják, és végül a Jeruzsálem melletti Golgota (Kálvária) dombon keresztre szögezik. Három óráig kínlódott Jézus a keresztfán. Mintha minden emberi gonoszság rászakadt volna, hogy összetörje. Az Isten pedig hallgat, nem lép közbe, elrejti arcát. Micsoda kísértés volt ez! Nyilvános működése kezdetén a Szentírás szerint megkísértette az ördög azzal, hogy fordítsa a maga hasznára csodatevô hatalmát, fitogtassa az emberek elôtt kiváltságait, törjön földi hatalomra (Mt 4,1-11). Jézus ezt az emberek részérôl is ismételten megújuló kísértést a leghatározottabban visszautasította; szegényen, szelíden, alázatosan élt, csak az Isten akaratának, az Isten tiszta szeretetének tükreként. De most egészen más oldalról, sokkal borzasztóbb, kettôs kísértés támadja meg. Azt hirdette: ,,Szeresd ellenségedet'' -- és ellenségei most a legcsúfondárosabb és legkínosabb módon veszik el életét: hogyan lehet hát az ilyen ellenséget szeretni? Mindig az Isten iránti feltétlen bizalmat hirdette, és teljes odaadással teljesítette akaratát -- és ez az Isten most hagyja, hogy kivégezzék, az ujját sem mozdítja szabadítására: hogyan lehet hát bízni az ilyen Istenben? Ez volt a kettôs kísértés, amely Jézusra támadt utolsó óráiban. És Jézus válasza? ,,Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek'' -- ez elsô szava a kereszten (Lk 23,34), egyben válasz az elsô kísértésre. Még most is szeret, bíráit is, hóhérait is, mindenkit, mindvégig. Szeret és megbocsát. ,,Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért'' -- mondta (Jn 14,13). És most életét adja minden emberért; neki minden ember: barát, azok is, akik elárulják, gyűlölik, elvetik. Utolsó szavával pedig Istenhez fordul a kereszten, akitôl oly elhagyatottnak érezte magát: ,,Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet'' (Lk 23,46). Ez a válasza a második kísértésre. Hívô bizalommal, fiúi engedelmességgel hajtja le fejét, és leheli ki lelkét. Jézus egész élete az Isten és emberek iránti szeretet himnusza; halála pedig e kettôs szeretet csúcspontja. Ezért tárja fel halála tökéletesen az Isten szeretetét. Itt tárult fel véglegesen, milyen ,,az élô Isten Fia'': önfeledô, önátadó, bízó, mindent az Atya kezébôl elfogadó, mindent az Atyának visszaadó, az Atya szeretô szívével teljesen egybeforrott végtelen jóság. Megérezte ezt a keresztnél ôrködô római százados is. Jézus halála pillanatában megdöbbenve kiáltott fel: ,,Ez az ember valóban Isten Fia volt'' (Mk 15,39). A tanítványok szemében azonban Jézus szégyenletes halála csak azt jelentette, hogy mindennek vége. Lám, nem tudta saját magát megmenteni. És Isten sem mentette meg a haláltól. Tévedés volt hát minden? Ilyen gondolatok jártak a rémült tanítványok fejében. Félelmükben szétfutottak vagy elbújtak. Úgy látszott, hogy Jézus mozgalma teljes kudarcba fulladt. ======================================================================== Feltámadás És ekkor történt valami: valami, amirôl az újszövetségi Szentírás minden lapja tanúskodik, és ami a kereszténység világmozgalmának születését okozta. Jézus halála után harmadnapon, mikor szoros tanítványi köre rettegve, remegve ott gubbasztott egy zárt szobában, egyszer csak azt veszik észre, hogy Jézus ott áll közöttük. ,,Békesség nektek!'' -- hangzik szava. ,,Ne féljetek, én vagyok!'' (Lk 24,36--39; Jn 20,19--23). A tanítványok eleinte azt sem tudták, hová legyenek az ijedtségtôl, meglepetéstôl. De végül is betöltötte szívüket a bizonyosság: Jézus feltámadt! Jézus él! A feltámadását sejtetô elsô jel az volt, hogy amikor néhány asszony húsvét reggelén sírját ment látogatni, a sírt üresen találták. Ez a hír nem gyôzte meg a tanítványokat, sôt még nagyobb zavarba ejtette ôket (Lk 24,22--23). De miután ,,sokféleképpen bebizonyította nekik, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról'', mint az Apostolok Cselekedeteinek könyve elbeszéli (1,3), végül is betöltötte szívüket a rendületlen hit: ,,Krisztus feltámadt a halálból, elsôként a halottak közül'' (Pál elsô levele a korintusiaknak 15,20). Ezért nyílt szívükben a tántoríthatatlan remény virága: ,,Krisztus mindent életre kelt'' (uo. 22). Nemcsak ô, hanem mi is, akik benne hiszünk és remélünk, akik véle szeretünk, bízva várjuk feltámadásunkat. Szent Pál említett levele alig 25 évvel íródott a húsvéti események után. Benne beszámol a szemtanúk: Péter, Jakab, valamennyi apostol, ötszáz tanítvány -- Pál maga találkozott és hosszasan beszélgetett ezekkel a szemtanúkkal (Galatáknak írt levél 1,18) -- és a saját maga élményeirôl (15. fejezet.) Ez a beszámoló még ma is megérezteti az olvasóval az elsô keresztények repesô szívét: az a Jézus, aki vesztesnek látszott, az igazi gyôzô: Isten feltámasztotta a halottak közül. Jézus valóban a várva várt Krisztus, a Szabadító, a Messiás. Ô az Úr, hatalmasabb a legnagyobb úrnál, a halálnál is. Él az Atyaistennél, és ugyanakkor láthatatlanul, de valóságosan velünk van mindennap a világ végéig (Mt 28,20). Jézus feltámadása a keresztény hit alaptétele. Ez a feltámadás egészen más jelentôségű, mint például az, amikor Jézus barátját, Lázárt negyednapra feltámasztotta sírjából (Jn 11,11--45). Lázár csak halandó életét folytathatta tovább néhány évig. De a feltámadt Jézus ,,többé nem hal meg, a halál nem lesz többé úrrá rajta'' (Rómaiaknak 6,9). Jézus feltámadása Isten végleges gyôzelme a halál felett. Isten nem a halál barátja, hanem az életé. Nem azért teremtette a világot, hogy mindaz a szép és jó, ami benne terem, végül is porrá váljék. Nincs szebb és jobb, mint a szeretet, azért a szeretet és minden alkotása örökké él. Jézus halálában a szeretet a csúcsfokát érte el. Ha van Isten, ha az Isten szeretet, ha ô küldte Jézust és méltó Jézus bizalmára, akkor Jézus halála nem lehet bukás és vég, hanem csak örök élet kezdete. ,,Itt hagyom a világot, és visszatérek az Atyához'' (Jn 16,28) -- e szavakkal fejezi ki egyszer Jézus halálát és feltámadását. Vissza az Atyához! Az Atya pedig minden élet forrása. A Szentírás szerint Jézus testileg támadt fel. Azonban ugyanakkor hangoztatja a Szentírás, hogy a feltámadt test tulajdonságai egészen mások, mint a halandó emberi testé (1. korintusi levél 15,35--49). A feltámadt testre már nem érvényesek a tér és az idô törvényei: Jézus zárt ajtós szobában jelenik meg, egy pillanat alatt eltűnik stb. Ezért térhez és idôhöz kötött képzelôtehetségünkkel a feltámadt test mivoltát elgondolni sem tudjuk. A Jézus testi feltámadásáról szóló hit mindenekfelett azért fontos, mert világosan kifejezi a következô alapvetô igazságot: a keresztfán meghalt Jézus és a feltámadt Krisztus egy és ugyanaz. Az a názáreti Jézus, aki mint a tiszta Isten- és emberszeretet megtestesítôje járt itt a földön és halt meg, az él most örökké, mint feltámadott Úr Krisztus. Szeretete, amely egész életén át növekedett és halála pillanatában érte el teljességét, mindörökre virraszt fölöttünk. A test az emberek közötti érintkezés eszköze. Tehát a testben történt feltámadás azt is jelenti, hogy Jézus láthatatlanul, de valóságosan, állandó kapcsolatban van velünk. Nincs már magányos ember, mert a feltámadt Krisztus minden ember vándorlásának útitársa. Jézus feltámadása által a történelem elvben már elérkezett végpontjára. Így a feltámadt Krisztusba vetett hit fényében megértjük az egész történelem értelmét: mindennek az a célja, hogy Jézus által, a Szentlélek erejébôl, minden ember szabadon és szívbôl higgyen Isten jóságának és éljen szeretetének. Így lesz végül ,,Isten minden mindenben'' (1. korintusi levél 15,28), a szeretet minden mindenben. ======================================================================== A Szentlélek eljövetele A Szentléleknek ezt az erejét kezdték érezni a tanítványok Jézus feltámadásának napjától kezdve. A Szentlélek nem öltött testet, mint Jézus, azért még nehezebben tudunk fogalmat alkotni róla. A Szentírás, szokása szerint, képekkel, mély szimbólumokkal érezteti meg kilétét. Például azt mondja, hogy ô az Isten lehelete. Az ószövetség prófétái megjövendölték, hogy ez a Lehelet fog lakozni teljes bôségben az Üdvözítôben (Izajás 11,2), és betölti az újszövetség népének minden tagját (Joel 3,1--5). Húsvét estéjén a feltámadt Jézus rálehel tanítványaira, és így szól: ,,Vegyétek a Szentlelket'' (Jn 20,22). Ötven napra rá, pünkösdkor, újból tapasztalják a tanítványok, hogy elárasztja ôket a Szentlélek isteni ereje. A Lélektôl ösztönözve, túláradó örömmel lépnek elôször a nyilvánosság elé, és hirdetik: ,,Jézust feltámasztotta az Isten, ennek mi mind tanúi vagyunk'' (Apostolok Cselekedetei 2,32). Tudja meg hát mindenki ,,teljes bizonyossággal, hogy az Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Messiássá tette'' (uo. 36). Ezzel a hitvallással indultak neki Jézus tanítványai a világnak. Ezért szenvedtek vértanúhalált. Ezzel térítették meg végül is a római birodalom népeit. Ezt az örömhírt viszik ma is Krisztus hírnökei a világ minden országába. Krisztus feltámadt: nem búcsú a vég, hanem találkozás; nem hervadás, hanem virágba szökés; nem halál, hanem élet, diadalmas élet. ======================================================================== Jézus, az Isten egyszülött Fia Jézus feltámadása fényében értették meg végre a tanítványok világosan azt is, ki is ô voltaképpen. Már földi működése idején is sejtették szavaiból és viselkedésébôl, hogy ô fölülmúl minden eddigi prófétát, és az Istennel egészen egyedülálló fiúi viszonyban áll. Ha nem így volna, hogyan jelenthetné éppen az ô eljövetele az idôk teljességét, az Isten országának kezdetét? Ha nem így volna, hogyan módosíthatná Isten törvényét, hogyan bocsáthatná meg az emberek bűneit? De teljes világossággal csak a feltámadás élményében nyílt meg elôttünk Jézus létének titka: az a Jézus, aki mint feltámadott Úr az Atya jobbján ül, aki mint örök közbenjáró kapcsolja össze a világot Istennel, akivel egyesülve magával Istennel leszünk eggyé, aki mint saját leheletét adja nekünk a Szentlelket -- nem lehet puszta ember, nem lehet puszta teremtmény. Jézus kétségkívül ember: anyától született, gyermekbôl férfivá növekedett, örült és szomorkodott, dolgozott és elfáradt, volt, hogy haragtól szikrázott a szeme, volt, hogy kimondhatatlan szeretettel pihent meg az embereken, olykor kitörô öröm vett rajta erôt, máskor kiverte testét a félelem hideg verítéke. Úgy élt, úgy halt meg, mint valóságos ember, és mint ember támadt fel, hogy emberként éljen örökké. De ez a Jézus nem csak ember: léte ugyanakkor isteni is. Olyan Krisztus, mint egy híd, mely egybekapcsol Istent és embert. Isten is meg ember is; ezért az egyetlen közvetítô (1. levél Timóteusnak 2,5). Nem azonos az Atyaistennel: hiszen az Atya ,,szeretett Fiam''-nak szólítja (Mk 1,11), ô pedig ,,Atyám''-nak nevezi. De az ô léte is isteni, tehát ô is Isten. Éspedig nemcsak földi pályafutása végén lett Istenné, hanem kezdettôl fogva az. Pál, János és a többi ôskeresztény hithirdetô az Isten Igéjérôl, Bölcsességérôl, Erejérôl szóló ószövetségi tanítás felhasználásával így fejezték ki ezt az igazságot: Az Atyaistennel együtt kezdettôl fogva, örökké létezik az isteni Ige. Ez az Ige az Atya egyszülött Fia, az Atyától öröktôl fogva származó és hozzá örökké visszaáradó isteni Bölcsesség (Jn 1,1--3; Pál levele a filippieknek 2,6; a kolosszeieknek 2,15--20). Ez az Ige Isten, mint az Atya, mert az Atya egész istenségét neki adva ,,szüli''. Ez az Ige lett érettünk és a mi üdvösségünkért emberré (megtestesülés) (Jn 1,14). Isten tehát saját örök, egyszülött Fiát küldte el hozzánk, hogy emberi élet formájában élje meg az istenfiúság lényegét: mindent az Atyától kapni, mindent az Atyának visszaadni. ======================================================================== Szentháromság Ez a mélységes és titokzatos igazság egészen új ismeretet ad nekünk az Istenrôl: egy az Isten, de nem magányos. Az Isten léte: örök szeretetáram, szeretetkapcsolat az Atya és Fiú között. Az Atya mindenét odaadva szüli Fiát, a Fiú mindenét visszaadva szereti Atyját. A Szentlélek pedig e kölcsönös önátadás gyümölcse és formája: isteni szeretetkapocs. Ezt az igazságot nevezzük a Szentháromság titkának: egy az Isten, de léte három személy viszonyából áll. Az elsô személy az Atya, minden jóság forrása; a második a Fiú, az Atya jóságának tökéletes képmása; a harmadik a Szentlélek, az Atya és Fiú szeretetkapcsolata. A Fiúisten megtestesülése és a Szentlélek küldése által mi emberek az Isteni Szentháromság életében részesülünk. Jézus testvérei leszünk, akikben maga Jézus él, és akiket Jézus leheleteként a Szentlélek éltet, az Atyaisten fiaivá fogad, így kiáltjuk a szívünk mélyén lakozó Szentlélek sugalmazására: ,,Miatyánk!'' ======================================================================== Megváltás A Szentlélektôl megvilágosított keresztényeknek ez a hite új fényt vet Jézus halálára is. Nem volt ez a halál véletlen balszerencse vagy történelmi szükségszerűség következménye, hanem az Isten örök szeretetének tökéletes megnyilatkozása. ,,Úgy szerette Isten a világot -- tanította maga Jézus --, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen'' (Jn 3,16). ,,Isten saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta'' (Rómaiakhoz 8,32), ,,amikor még bűnösök voltunk'' (5,8). A sötétség minden hatalma rávetette magát erre a Jézusra, hogy kioltsa benne a szeretet lángját. De amint a bűn minden faja -- a jeruzsálemi hatóságok önzése, érdekhajhászása, önteltsége, gôgje, Pilátus érdeklesô gyávasága, Júdás árulása, az apostolok megfutamodása, a csôcselék durvasága, a pribékek kegyetlensége -- határtalan szenvedés formájában testébe és lelkébe vájt, az ôbenne mind szeretetté, egyre nagyobb szeretetté, mindent megbocsátó végtelen szeretetté változott. Gyilkosaiért imádkozó, szeretetbôl halálba menô ember: ez az a létforma, amelyben az Isten Fia alakot ölt a teremtett világban, és így mintegy tükörképként kifejezi és a világba oltja az Atyaisten határtalan jóságát. Isten a bűnt gyűlöli, mert ellenkezik lényegével, és mert tönkreteszi az embert. De ebben a bűnös világban ott áll a bűnösök kezétôl szétmarcangolt, mégis értük imádkozó és ôket szeretô Isten Fia. Ez a Jézus, mint az egész emberiség képviselôje, tökéletes szövetségkötô az Atyával szemben; ôbenne talál az Isten végre méltó választ hívására. Ezért Isten az egész emberiséget az értünk élô, haló, értünk feltámadt Krisztuson keresztül nézi. Azért küldte el Fiát, azért akarja, hogy csak az igazságnak és szeretetnek éljen -- ami Jézust végül is elkerülhetetlenül a keresztre juttatta --, azért támasztotta fel, hogy így ôrajta keresztül nézhessen mindig ránk, Fia testvéreire. A meghalt és feltámadt Jézuson át leheli belénk Szentlelkét, hogy mint friss szél, elfújja lelkünkbôl a bűn sűrű ködét, és elárassza szeretetének napjával. Így lesz Jézus szenvedése és halála mintegy váltópénz, amellyel Isten a bűn rabságából kivált, és saját tulajdonává tesz (Péter elsô levele 1,18; 2,9). Tulajdonjoga jeleként pedig ránk üti a Szentlélek pecsétjét (Pál levele az efezusiakhoz 7,12). Jézus egész élete út számunkra. Út az Atyához, út az élethez, út egymáshoz. Jézus jár elôl, mi követjük. Halála és feltámadása az a lendítô erô, amely minket elindít és mozgásban tart mindvégig: ,,Krisztus szeretete ösztönöz minket... Ô azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és föltámadt'' (2. korintusi levél 5,14--15). ======================================================================== 2. ,,Isten házanépe'' Jézus él bennünk Jézus meghalt, feltámadt, és elküldte Szentlelkét, hogy ,,Isten szétszórt fiait egybegyűjtse'' (Jn 11,52). Ezt a megbízatást adja a feltámadt Úr apostolainak is: ,,Menjetek, tegyétek tanítványommá mind a népeket... S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig'' (Mt 28,19- -20). Ugyanezért imádkozott Jézus Atyjához az utolsó vacsorán: ,,De nemcsak értük (a tanítványokért) könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám, bennem vagy s én benned, úgy legyenek ôk is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem... Én bennük, te bennem, hogy így ôk is teljesen egy legyenek'' (Jn 17,20--23). ,,Én bennük'' -- a feltámadott Jézus él mibennünk, és eltölt Szentlelkével. Ez az a felbecsülhetetlen kegyelem, amelyet Isten ad az újszövetség híveinek: önmagát adja. Így leszünk az Isten házanépévé, az Atya gyermekeivé, Jézus testvéreivé és testének tagjaivá, a Szentlélek élô templomává. A Krisztus és a Szentlélek által belénk oltott új élet megnyilvánulása bennünk a hit, a szeretet és a remény. ======================================================================== Hit A keresztény hit személyes viszony az Istennel. ,,Istenem, én hiszek tebenned, ráhagyatkozom jóságodra, ráhagyatkozom szavadra'' -- ez a hívô ember alapbeállítottsága. ,,Megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket, és hittünk benne'' -- mondja elsô levelében Szent János (4,16). Maga Isten szól hozzánk Jézus szava, élete, halála, feltámadása által: ,,Ember, hidd el, hogy veled vagyok, hogy fontos vagy nekem. Hidd el, hogy ha rám teszed életedet, az nem vész kárba. Hidd el, hogy én vagyok az örök szeretet. Hiszed-e?'' Aki erre a hívásra igennel felel, annak van hite. Isten szavára, hűségére építi egész életét; Isten kezébe teszi le halálát. Nem elvont elméletek elfogadása a hit, hanem életformáló elhatározás. Csak olyan ember képes erre az elhatározásra, akinek a szíve mélyén felcsillan a Szentlélek fénye, és felismerteti a keresztre feszített Jézus vérbe borult arcán az Isten diadalmas szeretetének ragyogását (2. korintusi levél 4,6). Csak az az ember tud bekapcsolódni minden idôk keresztényei hitvallásának kórusába, akinek lelke húrjait a Szentlélek ráhangolta az Isten zenéjére. Nem ember műve az, hogy az evangélium szava az emberszív mélyéig hatoljon, hanem Istené, aki ,,megnyitja szívünket'' (Apostolok Cselekedetei 16,14). Ez a kegyelem pedig vajmi nehezen férkôzik be az öntelt, magabiztos, dicsôséghajhászó, haszonlesô, tudálékos ember szívébe. Azokat árasztja el a Szentlélek, akik vágyakoznak az igazságra, ,,éhezik és szomjazzák'' (Mt 5,6). ,,Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza'' -- mondja Jézus. -- Mindenki, aki hallgat az Atyára, és tanul tôle, hozzám jön'' (Jn 6,44--45). Így tehát a hit Isten kegyelmi ajándéka. De egyben az ember legszemélyesebb elhatározása is. Sem csodák ezrei, sem a Szentlélek sugalmazása nem kényszeríti az embert az istenhitre. Ezek a jelek beláttatják ugyan ez elfogulatlan emberrel, hogy ésszerű elfogadni Jézust, mint Isten kinyilatkoztatóját, de valóban hinni csak az fog, aki elszánja magát, hogy belevesse önmagát Isten feléje nyújtott karjába. Ezért van kitéve állandóan kisértésnek a hit; hiszen annyi minden történik a világon, ami mintha cáfolná az Isten jóságát. De akit ,,Krisztus magához ragadott'' (Filippieknek írt levele 3,12), aki belekapaszkodott Krisztus kezébe, azt semmi erô onnan el nem szakíthatja. ,,Hiszek Jézus Szívében. Hiszek az Atyaisten szeretetében. Hiszek a szeretet végsô gyôzelmében. Történjék bármi, én hiszek!'' -- ez volt mindig, ez ma is az igazi keresztények rendíthetetlen hitvallása. ,,Én hiszek'' -- de nemcsak én! Pétertôl, Páltól kezdve a világ végéig a földi zarándokutat járó számtalan keresztény testvérrel együtt: mi hiszünk! Ez a ,,mi'' ott lüktet az öt világrészen sok milliónyi hittestvérünk lelkében. ,,Mi hiszünk'' az egy Istenben, az egy Krisztusban, az egy Szentlélekben. Együtt állunk az Isten hűségének szikláján; együtt leltük meg minden valóság értelmének kulcsát. Mert Isten szava, amelyet hittel elfogadunk, nem a valóságtól elvonatkoztatott, összefüggéstelen tételek sorozata: szerves egész az, amelynek gyújtópontja fényt vet minden valóságra. Hitünknek ezt a gyújtópontját különbözô szavakkal fejezhetjük ki, de ezek lényegében mind egyet jelentenek. Jézus így mondta: ,,Eljött az Isten országa''. Pál így mondta: ,,Urunk Jézus vétkeinkért halált szenvedett, és megigazulásunkért feltámadt'' (Római levél 4,25). János így mondta: ,,Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad. Nem esik ítélet alá, hanem már át is ment a halálból az életre'' (János 1. levele 4,16; János evangéliuma 5,24). A földkerekség püspökeinek nagy gyűlése, a második vatikáni zsinat így mondta: ,,Velünk van az Isten. Kiszabadít a bűn és halál sötétségébôl, és feltámaszt az örök életre.'' Az ôsegyház korából származó hitvallás -- mai nyelvre átírva -- így mondja: ,,Hiszek a mindenható Atyaistenben, mindenek teremtôjében. Hiszek Jézus Krisztusban, az ô Fiában, a mi Urunkban, aki érettünk emberré lett, meghalt, feltámadt. Hiszek a Szentlélekben. Hiszem, hogy van anyaszentegyház, bűnbocsánat, feltámadás, örök élet.'' Vagy így is mondhatjuk: ,,Az Atyaisten, amikor elküldi Fiát, Jézus Krisztust és a Szentlelket, önmagát adja nekünk, hogy higgyünk szeretetében, szeressünk, ahogy ô szeret, és így a Szentlélektôl vezetve, Jézus által eljussunk az isteni örök életre.'' ======================================================================== Szeretet Az olyan ember szívében, aki ezt teljes meggyôzôdéssel hiszi, a hit természetes következményeként kisarjad a szeretet hajtása. Már Szent Pál megmondta a galatáknak: ,,Csak a szeretet tetteivel járó hit számít'' (5,6). A hitbôl fakadó igazi szeretet: ez minden. Hogy mi az igazi szeretet, azt szóval elmagyarázni alig lehet; aki megtapasztalja, az érti csak. Ha valaki azt kérdezi, mi a szeretet, legjobb talán így válaszolni neki: ,,Nézz Jézusra. Nézz az ô életére, halálára. Az, amit ott látsz, az a szeretet!'' Az igazi szeretet egybeforrás a végtelenül szeretô Isten szívével. ,,Ha az Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást'' -- mondja Jézus szeretett tanítványa (János 1. levele 3,11). Szeretnünk, nem üres szóval, hanem tettel, szívbôl, igazán, készen még arra is, hogy életünket áldozzuk embertársunkért. Az igazi szeretet nem zár ki senkit, ellenséget sem. Szenved ugyan a rossz emberek rosszasága miatt, de mégsem gyűlöli ôket, hanem jó hozzájuk, boldogságukra törekszik. Ember a maga erejébôl el nem juthat ilyen feltétlen szeretetre. Akkor fogunk igazán szeretni, ha a Szentlélektôl vezetve hisszük, hogy Jézus ,,szeretett engem, és feláldozta magát értem'' (Galatáknak 2,20), hogy ugyanígy szereti valamennyi embertársamat is, ezért tehát minden ember ,,testvérem, akiért Krisztus meghalt'' (1. korintusi levél 8,11). Akkor fogunk igazán szeretni, ha ,,a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete'' (Rómaiaknak 5,5). Az olyan ember, akiben nem él Krisztus és a Szentlélek, irigykedik, gyűlölködik, bosszút forral, örül mások kárán, verseng, másokat érdekei és élvezetei eszközéül használ, másokat eltiporva törekszik fölfelé, nem látja meg a könnyet a másik ember szemében, mit sem törôdik más bajával; még jó, hogyha csak szemet szemért, fogat fogért követel, és nem üti agyon azt, aki kiverte a fogát, vagy kivájta a szemét. Szeretni, ahogy Jézus szeretett, csak akkor kezd lehetségessé válni, ha mind mélyebben és mélyebben átjárja egész lényünket a Szentlélek. Senki sem írta le jobban ezt a szeretetet, mint Szent Pál a korintusiaknak írt elsô levél híres szeretethimnuszában: A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély, nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel... mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. (13,4--7) ,,A Lélek gyümölcse a szeretet és öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás'' (Galatáknak 5,22). Az igazi szeretet tehát magában foglalja az Isten valamennyi parancsának örömteli megtartását. Jól mondja Pál: ,,Ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, a másét ne kívánd, s ami egyéb parancs még van, mind ebben az egyben foglaltatik: Szeresd embertársadat, mint saját magadat'' (Rómaiaknak 13,9). Isten tízparancsolatának foglalata nem egyéb, mint a szeretet és a belôle fakadó élet. Nincs erôsebb kötelék a szeretetnél; és mégsem bilincs. Nincs feltétlenebb szolgálat, mint amelyet a szeretet parancsol; és mégis: a szeretet szabadság. Nincs nagyobb szenvedés, mint amibe a szeretet sodorja az embert; és mégis a szeretet a legnagyobb öröm. Nincs, ami védtelenebbé teszi az embert, mint a szeretet, és mégis ez a legnagyobb erô. Csak a szeretet számít, mert a szeretet örök. ======================================================================== Remény A keresztény remény nem egyéb, mint meggyôzôdés arról, hogy a szeretet örök. Alapja hitünk Isten szeretetében és Krisztus feltámadásában. Mert az Isten szeretet, és mert Krisztus feltámadt, azért tudjuk, hogy semmi kárba nem vesz, hogy már itt megkezdôdik az örök élet, hogy erôsebb a halálnál a szeretet. Tudjuk, hogy a hűséges Isten majd új eget és új földet teremt; ott beérik minden gyümölcs, amelyet a Szentlélek napja érlelt. Tudjuk, hogy amikor az igazságért, igazságosságért, szabadságért, szeretetért élünk, dolgozunk, küszködünk itt a földön, titokzatos módon az Isten eljövendô örök országában megvalósuló testvéri közösséget készítjük elô. Tudjuk, hogy velünk van az Isten, és általunk építi a teremtett világot a beteljesülés felé. Hisszük, hogy életünkben, halálunkban az Istené vagyunk, és hogy akik az Istenben szeretjük egymást, ha meghalunk is, élni fogunk. Ez a mi reményünk, és ez ,,a remény nem csal meg'' (Rómaiaknak 5,5), mert alapja az Isten hűsége, Krisztus feltámadása és a Szentlélek isteni ereje. Olyan ez a remény, mint egy kis mécses lángocskája, amelyet a Szentlélek olaja táplál. Rátör mindenfelôl a világűrt betöltô sötétség, mégsem tudja eloltani. Mert ha óriásinak is tűnik a sötétség, elég, hogy egy kis lángocska a közelébe érjen, és máris kitűnik: a sötétség semmi, erôsebb a fény! Csodálatos láng ez a remény, amelyet ezer kiábrándulás, csalódás sem tud kioltani. Hatalmas erô kell, hogy éltesse és táplálja a századokon át: Isten Lelkének ereje. ======================================================================== Egyház Hit, remény, szeretet: együtt hinni, egymás szeretetén felgyúlva mindenkit szeretni, remélni, hogy együtt elérkezünk az Atya házába: ez az Isten házanépének krisztusi életformája. A kereszténység kezdetétôl fogva az apostolok hithirdetésének eredményeképpen ilyen közösségek alakultak meg mindenfelé. Ezek a közösségek ,,Krisztus gyülekezetének'' (görögül: ,,ekklészia'', ennek magyar fordítása az ,,Egyház'' szó) nevezték magukat. Krisztus gyülekezete, az Egyház tehát nem más, mint a Krisztusban hívô embereknek a Szentlélektôl éltetett közössége. Feje Krisztus, a hívek pedig a fôhöz kapcsolt tagjai Krisztus testének (1. korintusi levél 12,13). Mindegyiket a maga módján vezeti az egy Szentlélek, a közösség alapvetô köteléke. Az Egyház Isten új népe. Már nem egy népfaj a választott nép, mint az ószövetség korában volt, hanem a világ minden népfajából egybegyűlt hívôk serege. Krisztus megváltásának és a Szentlélek kegyelmének köszönhetô ez. Valamennyi tagja Istennek szabad fia, keresztény méltóságukban egyenlôek Isten elôtt. Alkotmánya a krisztusi parancs: ,,Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.'' Ez az egy Egyház terjed el az egész földtekén, és valósul meg mindenütt, ahol keresztények gyűlnek össze, hogy meghallgassák az Isten igéjét, megüljék Krisztus emlékünnepét, együtt vallják meg hitüket, ápolják szeretetüket, szítsák fel reményüket. Bármilyen kicsiny és szegényes is az ilyen gyülekezet, megvalósul benne az Isten Szentegyháza, jelen van maga Krisztus, hiszen ô mondta: ,,Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük'' (Mt 18,20). ======================================================================== Szenthagyomány és Szentírás A krisztusi evangélium hirdetése gyűjti össze az embereket az Egyházba: ezért fordított kezdettôl fogva az Egyház nagy gondot a reá bízott krisztusi tanítás sértetlen megôrzésére és továbbadására (Pál 1. levele Timóteusnak 6,20). Így száll tovább nemzedékrôl nemzedékre az Egyházban az ,,apostoli hagyomány''. Ez a hagyomány Jézusból forrásozik, apostolainak tanításán alapszik, és az Egyházat éltetô Szentlélek oltalma alatt hömpölyög tovább hatalmas folyamként a századokon át. Kifejezôje az Egyház egész élete, tanítása, imája. Azonban Isten úgy kívánta, hogy ne csak élô szóban, hanem írásban is meg legyen örökítve a krisztusi evangélium, örömhír lényege. Ezért ösztönzött néhány kiválasztott embert arra, hogy a Szentlélek sugalmazása szerint írásba foglalják. Az így született írásokat nevezzük ,,újszövetségi szentírásnak'', ,,újszövetségnek''. Már a zsidó népnek volt egy könyvgyűjteménye, amelyet ,,szentírás''-nak nevezett, az Isten Lelkétôl sugalmazott írásnak tartott, és feltétlen tekintélyként fogadott el. Jézus maga is a Szentlélektôl sugalmazott műnek tekintette (Mt 22,43; Lk 22,37). De szerinte ez még nem Isten végsô szava az emberiséghez. Ezért sok minden, ami ebben olvasható, még nem tökéletes, és csak ideiglenes érvényű. Sôt Jézus szerint találunk benne olyan részeket is, amelyek az emberek ,,szívének keménységét'' tükrözik (Mt 19,8). Ezért is állítja szembe saját tanítását a ,,régieknek'' adott parancsokkal (Mt 5,21--42). Így hát a Jézusban megvalósult ,,új szövetség'' fényében a mózesi szövetség ,,ószövetséggé'' lesz, és az azt tartalmazó szentírás ,,ószövetségi szentírás''-sá (2. korintusi levél 3, 14). Isten végsô szava a megtestesült Ige: Jézus Krisztus (Zsidókhoz írt levél 1,1). Ezért a róla szóló újszövetségi szentírás az egész szentírás csúcspontja és értelmezésének kulcsa. Az egyetemes Egyház a Szentlélektôl vezetve fölismerte, melyek azok a könyvek, amelyek ezt alkotják: a négy evangélium, az Apostolok Cselekedeteinek könyve, huszonegy apostoli levél, -- nagyobbrészt Szent Páltól, -- és a Jelenések Könyve. Amint a jófülű zeneértô mindjárt felismeri egy nagy zeneszerzô művét, úgy a Szentlélektôl éleshallóvá tett Egyház felismerte ezekben a könyvekben isteni Jegyesének hangját. A teljes Szentírás a keresztény Egyház felbecsülhetetlen kincse. Kétezer éve számtalanszor másolták le, nyomtatták ki, fordították le a világ minden nyelvére. Ma is a legolvasottabb könyv a világon. Még a nagy többségében nem keresztény Japánban is évente több, mint három millió példányt vásárolnak az emberek. Évezredekkel ezelôtt íródott, mégis mindig friss és új. Ma is számtalan ember földi vándorlásának lámpása, örömének forrása. Persze, a Szentírás nem természettudományi vagy történelmi szakkönyv, hanem vallásos irat. Ami az evilági tudományokat illeti, a Szentírás emberi szerzôi koruk felfogása szerint gondolkodtak és írtak. De az Istennel való találkozásra és üdvösségre nézve teljesen megbízható vezérfonal. Általa ma is Isten szól gyermekeihez, Krisztus beszél testvéreivel. Benne megtalálja ma is minden ember az örök életre vezetô hit, remény és szeretet útját. ======================================================================== Az apostolok és utódaik Az Egyház Krisztus akaratából még egy biztosítékot kapott, hogy a világ végéig megôrizze Krisztus evangéliumát, és élményszerűen találkozni tudjon Vele. Ez a biztosíték: az apostolok és utódaik. Jézus maga nem írt könyvet, hogy megörökítse tanítását az utókor számára, hanem maga köré gyűjtött egy csoport tanítványt, hogy tanúi legyenek életének, halálának, feltámadásának. Ezeket a tanítványokat küldi szét az egész világra, mint megbízottjait: ,,Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én titeket'' (Jn 20,21). ,,Aki titeket hallgat, engem hallgat'' (Lk 10,16). Megbízza ôket, hogy tanítsanak minden népet (Mt 28,20). A feltámadt Úr Krisztus megbízatásában indult neki a világnak a tizenkét apostol és azok, akiket -- mint Szent Pált -- a feltámadt Úr erre kiszemelt. Hirdették az evangéliumot, a krisztusi örömhírt, ,,nem mint emberi tanítást, hanem mint az Isten szavát'' (1. levél a tesszalonikaiakhoz 2,13). Amikor pedig megalakultak a hívôközösségek, az apostolok mint jó pásztorok oktatták, vezetgették ôket az üdvösség útján (Jn 21,15--17). A Krisztustól eredô apostoli megbízatás tehát az Egyház lényegéhez tartozik, és a világ végéig folytatódnia kell. Ezért gondoskodtak az apostolok munkatársakról és utódokról. Kezdetben nem volt még egységes szóhasználat az ilyen apostolutódok megjelölésére. De már a második századtól kezdve az apostolok hivatalának örököseit mindenütt ,,püspök''-nek (episzkoposz), a segítôjükként működôket pedig ,,pap''-nak (preszbiter) nevezték. Feladatuk: hirdetni minden embernek Krisztus evangéliumát, jó pásztorként összetartani és vezérelni a híveket, Krisztus nevében bemutatni a szentmisét és kiszolgáltatni a szentségeket. A Szentírás szerint az ilyen apostolmunkatársak, apostolutódok hivatalba iktatása kézfeltétellel történik (2. levél Timóteusnak 1,6). Ezáltal kapják azt a kegyelmi segítséget, amely hivatásuk méltó betöltéséhez szükséges. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a püspökök, papok ne volnának gyarló emberek --, nagyon is azok. De Krisztus mégis rájuk bízta szavát, jó pásztori szívét, testét, bocsánatát. Ezt hordozzák a papok a századokon át; így lehetôvé teszik minden embernek, hogy élményszerűen találkozhassék Krisztussal, és így megtapasztalja, hogy üdvösségünk Krisztus kegyelmi adománya. A krisztusi megbízatás alapján az Egyházat vezetô férfiak között különös hivatás jutott Szent Péternek és utódainak. Pétert jelölte ki Jézus azzá a ,,sziklává'', amelyre Egyházát építi; ôt tette meg Isten országának kulcsárává, és megígérte neki, hogy amit megköt a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit felold a földön, fel lesz oldva a mennyben is (Mt 16, 18--19). Feltámadása után pedig ôt bízta meg azzal, hogy legeltesse juhait és bárányait (Jn 21,15--17). Péter pünkösd napján -- mint az apostolok szószólója -- elsônek hirdeti Krisztus feltámadásának örömhírét (Apostolok Cselekedetei 2,14--36). Buzgó apostoli tevékenység után végül Rómában szenved vértanúhalált. Mint ahogy a maradandó sziklaalap összetartja az egész épületet, úgy kell megmaradnia a péteri hivatásnak is az Egyházban, hogy Krisztus erejében részesülve a világ végéig ôrzôje legyen az Egyház egységének és hite szilárdságának. Ezért hitte már az ókor egyháza, hogy a péteri hivatás nem ért véget Szent Péter halálával. Hivatalának örökösei a római pápák, annak a városnak püspökei, ahol utolsó éveiben vezette az Egyházat. Krisztus a világ végéig hathatósan támogatja küldötteit, és a krisztusi új szövetséget Isten feltétlen hűsége ôrzi. Ezért biztosak lehetünk, hogy amikor az egész világ püspöki testülete vagy a pápa, mint e testület feje, ünnepélyesen kihirdet egy hittételt (dogmát), akkor ez feltétlenül igaz. Természetesen nem saját fejük után teszik ezt, hanem a Krisztusban végpontjához érkezett isteni kinyilatkoztatás alapján. Az ilyen ünnepélyes hittétel-kihirdetés nagyon ritka; leginkább olyankor történik, amikor valami veszedelmes tévtanítás elhárítása miatt elkerülhetetlenül szükséges. Azt is tudjuk, hogy a pápának és a vele egységben lévô püspöki testületnek ez a csalatkozhatatlansága csak a hit és erkölcs területére vonatkozik, nem pedig tudományos vagy közéleti dolgokra. A jó katolikus mindenesetre kegyelettel, szeretettel hallgat a Szentatyának és püspökének megnyilvánulásaira. De az Egyház mindennapi életében ezeknél a rendkívüli eseményeknél nagyobb szerepet játszik a püspökök, papok vasárnapi prédikációja, hitoktatása, lelkivezetése stb. Ilyen feladatok ellátásakor persze kitűnnek a papok emberi gyarlóságai és korlátai is; mégis: amit az egész Egyház pásztorai egy szívvel, egy lélekkel mint a krisztusi evangélium lényegét hirdetnek az egész világon, az -- a Szentlélek jóvoltából -- ma is hűségesen közvetíti nekünk Krisztus szavát. A múltban pápák, püspökök, papok nem egyszer -- Krisztus intése (Mt 20,25--28) ellenére -- életmódjukban és viselkedésükben túlságosan utánozták e világ hatalmasainak és gazdagjainak életét. De napjainkban az isteni gondviselés intézkedése és a Szentlélek ösztönzése arra vezeti az Egyház vezetôit, hogy mindinkább megszívleljék, amit már az elsô pápa, Szent Péter mondott az akkori papságnak: ,,Legeltessétek az Istennek rátok bízott nyáját, viseljétek gondját, ne kényszerbôl, hanem önként, az Isten szándéka szerint; ne haszonlesésbôl, hanem buzgóságból. Ne uraskodjatok a választottak fölött, hanem legyetek a nyájnak példaképei'' (Péter 1. levele 5,2--3). Manapság a világ legtöbb országában a papi hivatás vállalása már nem anyagi elônyökkel, világi hatalommal jár, hanem készség Krisztus keresztjének hordozására, az Isten országáért és annak igazságáért (Mt 6,33). Nem könnyű hivatás ma a papi, de érdemes ráadni egy egész életet. Aki úgy érzi, hogy Krisztus erre hívja, tegye csak rá bátran kezét az eke szarvára, vissza ne nézzen (Lk 9,22), és nyomja bele az ekét az Úr szántójába: örök termést érlel munkájával aranykalászba az aratás Ura (Mt 9,38). ======================================================================== Minden keresztény hivatása Az Egyház hivatásának betöltéséhez feltétlenül szükség van papokra. De ez távolról sem jelenti azt, hogy a többi kereszténynek ne volna szerepe. Ellenkezôleg: Isten egész házanépe, mint az örök haza felé vándorló nép, Krisztus küldetésében jár a földön. Püspököknek, papoknak hivatásbeli kötelességük az evangélium hirdetése. De ugyanakkor minden keresztény, aki rátalált Isten országának kincsére, akit eltöltött ennek a fölfedezésnek öröme, aki tudja, milyen ,,drága kincs a hit, tűrni és remélni megtanít'' (Arany János: Fiamnak), milyen drága kincs a szeretet, amely kiszabadít önzésünk börtönébôl, és életet teremt magunkban is, másokban is --, az ilyen ember nem állhatja, hogy ne mondja el ezt a fölfedezését másoknak is, ne osztozzék örömében másokkal is. Mély, élô hitbôl és szeretetbôl fakadó egyetlen ôszinte tett vagy szó sokszor sokkal nagyobb hatással van az emberekre, mint a legszebb templomi prédikáció. ,,Ti vagytok a világ világossága -- mondja Jézus minden tanítványának. -- Világítson hát a ti világosságtok az embereknek!'' (Mt 5,14--16). Nem kell ehhez különös képzettség vagy sok tudomány, hanem csak hit, ôszinteség, önzetlen szeretet. Hány gyermeknek tanította már meg az igazi hitet édesapjának imára kulcsolt keze; hány gyermekbe oltotta az igazi szeretetet édesanyjának határt nem ismerô jósága; hány ember jutott már el egy hívô jó barát szívének melegén át a megtérés kegyelméhez! Az ókori római birodalomban a kereszténység nem annyira hivatásos hithirdetôk prédikációjával vonzotta magához az embereket, hanem inkább az egyszerű keresztény hívôk életének példájával. A velük való érintkezés volt az oka annak, hogy a keresztény hit futótűzként terjedt. Az akkori romlott, céljavesztett társadalomban feltűnt, hogy azoknak az üldözött keresztényeknek van valami kincsük, amelyért készek meghalni, és ezért tudnak örömmel és hálával élni. Feltűnt, hogy a tülekedô önzés társadalmában ezek a keresztények szeretik egymást, segítenek egymáson, és jót tesznek azokkal is, akik nem tartoznak közéjük. Megérezték az emberek, hogy ezeknek van egy olyan reményük, amely erôsebb minden földi hatalomnál, és nem torpan meg a halál elôtt sem. A római ôskeresztény temetôk, az úgynevezett katakombák görbe betűs sírfeliratai még ma is éreztetik velünk ezeknek a híveknek érzésvilágát: ,,Édes feleségem, Dulciana, te élsz!'' -- mondja egy felirat. Milyen egyszerű szó, de legyôzhetetlen energia dobog benne. Új világ nyílt meg itt a hit, a remény, az öröm, a béke világa. Ami a legjobban vonzotta az akkori embereket a kereszténységhez, az kétségtelenül a keresztények meleg, gyakorlatias, testvéri szeretete volt. ,,Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt'' -- mondta Jézus (Jn 13,35). ,,A sok hívô mind egy szív, egy lélek volt'' -- mondja a jeruzsálemi egyházról az Apostolok Cselekedeteinek könyve (4,32). Napjainkban, amikor az emberek mindig magányosabban érzik magukat a gépektôl és hivataloktól kormányzott társadalomban, szükséges, hogy a keresztények élô közösségeket alkossanak. Olyan közösségeket, amelynek tagjai ismerik egymást, megbecsülik egymást, támogatják egymást, bocsánatot kérnek egymástól és megbocsátanak egymásnak. Az ilyen egységnek nem csupán valami emberi barátság vagy nyájasság az alapja, hanem az a tény, hogy mindnyájan az egy Isten gyermekei, az egy Krisztusnak tagjai, az egy Szentlélek adományainak letéteményesei vagyunk. Ezek az adományok sokfélék. Az Isten az embereket egyénenként teremtette, a Szentlélek egyénenként vezeti, nem lehet egy kaptafára húzni ôket. Az Isten virágoskertjében ezerfajta virág nyílik, a szelíd kis búzavirágtól egészen a pirosan lángoló pünkösdi rózsáig; és az Istennek kedves valamennyi, valamennyinek örül, valamennyit ápolgatja. Az olyan ember, akinek a szíve ráhangolódott az Isten szívére, ugyanígy érez. Neki nem fáj, ha az embereknek más a természetük, mint az övé, ha mások a képességeik, más az érdeklôdésük, más a gondolkodásmódjuk. Nem akarja ráerôszakolni a maga felfogását másokra, örül az emberek sokféleségének, amely Isten kimeríthetetlen bôségét tükrözi. Csak arra van gondja, hogy a különbség ne okozzon elkülönülést, az egyéniség ne váltson ki összeütközést, a tehetség ne torkolljék gôgbe, a képességek és hivatások különbözôsége ne eredményezzen felsôbbrendűségi és alsóbbrendűségi érzeteket. ,,Ne oltsátok ki a Lelket! -- buzdította már Pál tesszalonikai híveit. -- Vizsgáljatok felül mindent; a jót tartsátok meg'' (1. tesszalonikai levél 5,19--21 ). Ahogy a jó pap elômozdítja híveinek minden tevékenységét, minden jó hajtást ápoló gonddal nevel, a mindig fiatal Szentlélek minden megmozdulására éles szemmel figyel, úgy a jó hívek is arra törekszenek, hogy Krisztus testének minden tagja a többi taggal való kölcsönös szolgálat és egység viszonyában fejlôdjék, és így ,,növekedjék Krisztus teste'' (Efezusiaknak 4,16). ======================================================================== ,,Hogy mindnyájan eggyé legyenek'' ,,Atyám, tartsd meg ôket a te nevedben, melyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi'' -- így imádkozik Jézus tanítványaiért (Jn 17,11). ,,Egy az Úr (Krisztus), egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten, mindnyájunk Atyja'' (Efezusiaknak 4,6). ,,Mi mindnyájan egy Szentlélekben egy testté lettünk'' (1. korintusi levél 12,13). ,,Mert egy a Kenyér (az Oltáriszentség), mi sokan egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérbôl eszünk'' (uo. 10,17) -- így írja le Pál az egyházat. Isten akaratából, Jézus szándéka szerint, az egy Isten, egy Krisztus, egy Szentlélek, egy hit, egy keresztség, egy Oltáriszentség meg a kölcsönös szeretet által Krisztus valamennyi tanítványának egységet kell alkotnia, az egy krisztusi világegyház egységét. De sajnos keresztény emberek bűnei miatt Krisztus tanítványainak egysége megbomlott. Az Egyház történelmének elsô évezredében -- kisebb helyi szakadásoktól eltekintve -- az egész kereszténység egy egyházat képezett. Minthogy ez az egész akkor ismert világon elterjedt, görög szóval ,,katolikus'' (vagyis: egyetemes) egyháznak nevezték. A 11. században azonban a görög kultúrájú keleti és a latin kultúrájú nyugati egyház között, fôképpen kulturális és politikai okokból, szakadás történt, amelyet máig sem sikerült orvosolni. A 16. században azután a középkori egyházban elharapódzó visszaélések miatt az úgynevezett reformáció mozgalma söpört végig Európán. Minthogy a reformátorok hevükben túlzásba mentek, és a katolikus egyház lényegéhez tartozó pontokat (pl. a püspöki és papi rend meg a pápa szerepét, a gyónást, a szentmisét stb.) is elvetettek, ez is egyházszakadáshoz vezetett: a katolikus egyházzal is, meg egymással is szemben álló protestáns egyházak keletkezéséhez. Nincs értelme manapság azt firtatni, hogy ezekben a sajnálatos eseményekben kit terhel a nagyobb felelôsség. Hibák mindkét félnél bôségesen történtek. A fontos az, hogy ezeket a múltban elkövetett hibákat nem szabad a mai keresztényeknek felrónunk. Ezért a katolikus hívô például az olyan keresztényt, aki jóhiszeműen egy protestáns egyházban vette fel a keresztséget, ismerte meg Krisztust, olvassa a Bibliát és törekszik hittel, reménnyel, szeretettel keresztényien élni, nem ellenségnek vagy vetélytársnak tekinti, hanem Krisztusban szeretett testvérnek. Igaz, hogy a katolikusok meggyôzôdése szerint a protestáns egyházak tanításában, szervezetében és vallásgyakorlataiban hiányok vannak, de sokkal több és fontosabb az, ami összeköt, mint az, ami elválaszt. Hiszen a protestáns testvérek is, meg mi is Krisztusban hiszünk, Krisztus nyomában járunk. Ezért törekszik ma az Egyház a Szentlélek sugalmazására, hogy begyógyítsa a szakadás sebeit, és minden keresztény Krisztus akarata szerint újra egy legyen (ökumenikus mozgalom). Ezt az egységet persze nem megalkuvások árán lehet megvalósítani, hanem úgy, hogy valamennyi keresztény csoport az egymás iránti megértô szeretet szellemében törekszik minél hűségesebben megvalósítani Krisztus evangéliumát, amely, hála Istennek, mindnyájunk közös forrása. Ha a keresztények önzetlen szeretettel követik a Szentlélek vonzását, akkor fokozatosan ismét közelebb kerülnek egymáshoz, és egy napon azon veszik észre magukat, hogy az igazság napsugara meg a szeretet meleg fuvallata megolvasztotta azokat a hatalmas jégfalakat, amelyeket elôítéletek, makacsság, megnemértés, harag, keserűség, közöny építettek közéjük. Így lesz Krisztus teste, az Egyház, mindinkább eggyé, és növekszik a beteljesedés felé. Ennek az egységnek és növekedésnek kiapadhatatlan forrása az Egyház istentisztelete (liturgiája), amelyben a Szentlélek erejével az egész keresztény közösség folytatja Krisztus imádságát a világ végéig. Ennek az istentiszteletnek központját alkotják az úgynevezett ,,szentségek'', mindenekelôtt pedig a szentmise. ======================================================================== 3. ,,Élô vizek forrásai'' A szentségek lényege János evangéliuma szerint Jézus egy nagy jeruzsálemi ünnepi gyülekezet alkalmával így kiáltott: ,,Aki szomjazik, jöjjön hozzám! Aki hisz bennem, igyék! Ahogy az Írás mondja: Az ô szívébôl élô vizek forrásai fakadnak'' (Jn 7,37--38). János maga fűzi Jézus szavaihoz a következô magyarázatot: ,,Ezt a Lélekrôl mondta, amelyben a benne hívôk részesülnek.'' Az ,,élô víz'': a Szentlélek, akit Krisztus ad híveinek halála és feltámadása által. Az pedig, akinek a szíve ennek az élô víznek forrása, maga Jézus (lásd még Jn 19,34; 4,14). A megtestesült Istenfiában, Jézusban az Isten megbocsátó, éltetô szeretete vett fel emberi formát. Akik Jézussal találkoztak, az Isten szeretetével találkoztak; akinek Jézus megbocsátott, azoknak Isten bocsátott meg; a betegeket, halottakat érintésére átjárta az Isten életadó ereje. Így lett kortársainak a vele való találkozás Isten kegyelmét és jóságát kifejezô jellé, azt közvetítô isteni tetté és emberi élménnyé. Jézus halála és feltámadása után visszatért Atyjához. Láthatatlanul velünk van ugyan, de mi, akik még nem értük meg a feltámadást, látható, hallható, tapasztalható módon nem tudunk találkozni vele. Pedig ez a találkozás számunkra is szükséges, hogy kapcsolatba kerülhessünk Isten szeretetével. Ezért Jézus módot talált arra, hogy számunkra is megvalósuljon, az ô új, feltámadott létéhez illôen, a vele való érzékelhetô találkozás. Apostolaira bízott szavai által ô szól hozzánk; a Szentírásban ô van velünk; az egész Egyházban az ô kegyelemközvetítô szerepe válik érzékelhetôvé. De úgy akarta, hogy ennek az Egyháznak legfontosabb életmegnyilvánulásaiban még közvetlenebbül ô maga találkozzék velünk. Ezek az életmegnyilvánulások a szentségek. Hét szentséget ôriz a katolikus Egyház mint drága krisztusi örökséget. Mindegyiknek alapeleme egy jelképes cselekmény: megmosnak, kéz érinti fejünket, közös lakomán veszünk részt stb. Ôsi jelképek ezek, és hasonló formában más vallásokban is megtalálhatók. De a kereszténység esetében ehhez hozzájárul egy szó, egy kijelentés, amely az evangélium alapján áll, vagy közvetlenül abból származik. Ez a szó meghatározza a jelképek értelmét, és összekapcsolja a jelképes cselekvést Krisztus üdvözítô tettével. Ezért ezek a cselekmények nemcsak emberi szertartások, hanem bennük maga a feltámadott Úr jön találkozásunkra mint az élô vizek (a Szentlélek!) forrása. Jézus a szentségek által folytatja művét: egybegyűjti Istennek szétszórt gyermekeit, egybeforrasztja ôket saját magával, szabad utat nyit számukra az Atyához (Efezusiaknak 2,18). A szentségeket Jézus nevében az Egyház megbízottjai szolgáltatják ki. A szentségek révén születik meg és növekszik bennünk Jézus élete; bennük adja nekünk Krisztus a Szentlelket, aki képessé tesz a hitbôl, reménybôl, szeretetbôl fakadó életre. Minthogy azonban az Isten senkit sem kényszerít, azért a szentségek hatása sem olyan, mint egy önműködô gépezeté. Az ember mindig csak felelni tud Istennek, aki a mélyértelmű szentségi szertartás által (ezeket az Egyház anyai bölcsessége a századok folyamán csodálatosan kidolgozta és mindig megújítja) és ugyanakkor bensôleg a Szentlélek ereje által hívja, vonzza a krisztusi életre. De az ember feladata, hogy feleletet adjon, ezt senki helyette el nem végezheti. Úgy van ez, mint a kisbabánál. Anyja becézése, mosolya, lelke mélyéig ható szeretetárama veszi körül, míg végre ô is visszamosolyog anyjára. Ez a mosoly kétségtelenül a kisbaba saját mosolya, de ugyanakkor a határt nem ismerô anyai szeretet gyümölcse: ha nem lenne édesanyja, soha nem születne mosoly a gyermek arcán. És még az csodálatos, hogy aki legjobban örül ennek a mosolynak, az éppen az édesanya. Így van ez az Istennel is. Nem hiába mondják, hogy az anyaszív: ablak, amelyen keresztül az Isten szívére látunk. Amikor egy ember Krisztus hívásának engedelmeskedve a szentségekhez járul, ezzel nyilvánosan megvallja, hogy hisz (Rómaiaknak 10,9--10). Szívbéli hit nélkül, puszta formaságból vagy képmutatásból fölvett szentség nem szolgál üdvösségünkre. Az egész újszövetségi Szentírás hangoztatja, hogy a hit minden üdvösség alapja. Amikor hisz az ember, feladja a gôgös önteltség álláspontját, és ráhagyatkozik Isten megbocsátó szeretetére, akkor nyílik meg a szíve az istenfiúság kegyelmének befogadására. Ô és az egész Egyház a szentségekkel fejezi ki, mélyíti el hitét, imádását és merít új erôt a krisztusi életre. ======================================================================== Keresztség Az elsô szentség a keresztség. Jézus rendelte el ezt a szentséget feltámadása után: ,,Menjetek, tegyétek tanítványaimmá mind a népeket. Kereszteljétek meg ôket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében'' (Mt 28,19). Jézus e parancsa szerint a keresztségkor a pap (vagy szükség esetén helyette bárki) vízzel mos meg bennünket (kereszt alakban egy kis vizet csorgat a homlokunkra) a következô szavak kíséretében: ,,...(a keresztelendô neve), én megkeresztellek téged az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.'' Ahogy a jelképes cselekedet mutatja, a keresztség alapvetô értelme az, hogy az Atyaisten, Krisztus és a Szentlélek által megtisztít bűneinktôl (Apostolok Cselekedetei 2,38). Az emberi történelemben kezdettôl fogva az emberi bűn lavinája hömpölyög. A Szentírás szerint már az elsô emberek bűnbe estek, és a lefelé csuszamlás magával ragad mindenkit (eredeti bűn). Ezzel a zuhanással sodródik a bűnök elkövetése felé minden ember, hacsak egy nagyobb erô ki nem rántja. Ez a nagyobb erô az Isten Szentlelke. Ezért a keresztség lényeges kegyelme egyben a Szentlélek belénk áradása, hogy lelkünk legmélyén a hit és szeretet állandó forrásává váljék (Jn 3,5; Titusznak írt levél 3,5). Az istenfiúság Lelkét csak az birtokolhatja, aki eggyé lett Krisztussal, az Isten egyszülött Fiával. Ezért a keresztség egyesít Krisztussal (Galatáknak 3,27), és elmerít halálába és feltámadásába (Rómaiaknak 6,3--5; Kolosszeieknek 2,12). Minthogy pedig a Szentlélek az Egyház éltetô lelke, Krisztus pedig az Egyház Feje, ezért a keresztség az embert az Egyház tagjává teszi, és Krisztus tanítványainak elôjogaiban és kötelességeiben részesíti. A keresztség döntô pillanat az ember életében: itt születik újra Isten gyermekévé, itt válik Krisztus testének tagjává, itt szentelôdik a Szentlélek élô templomává, itt ragadja ki Isten ,,a sötétség hatalmából, és helyezi át szeretett Fia országába'' (Kolosszeieknek 1,13). Itt mond ellen az ember az ördögnek és kísértéseinek; itt vallja meg hitét az üdvözítô Istenben. (Ezt a keresztségi fogadásunkat idônként meg szoktuk újítani. Nagyszombaton, húsvétra készülôben ezt közösen tesszük az istentiszteleten.) Itt fogadja be az egyházközösség új tagját az Úr asztalához meghívott testvérként. Különösen a missziós országokban felejthetetlen ez az élmény, ahol az emberek jórésze felnôtt korában talál rá Krisztusra, és kapja meg a keresztséget. Igaz, a jó Isten kegyelmének titokzatos működése folytán azok számára is lehetséges a megtérés és üdvözülés, akik saját hibájukon kívül nem vehették fel a keresztség szentségét. Az üdvösség Isten akarta útja azonban az, hogy az emberek a keresztség által belépjenek Isten házanépének közösségébe, és Krisztus munkatársaiként életükkel, példájukkal, szavukkal, imájukkal munkálkodjanak minden ember üdvösségén és az Isten országának építésén. Minthogy ennyire fontos a keresztség, ôsrégi szokás az Egyházban, hogy keresztény szülôk röviddel a születés után megkereszteltetik gyermekeiket. Természetesen a csecsemô még nem képes hinni, remélni, szeretni. De ahogy a felnôtteknél is az Isten kegyelmének sugara megelôzi az ember válaszát, úgy árasztja el Isten a keresztség által a gyermek lelkének mélyét megszentelô kegyelmével. Az Egyház hitére támaszkodva kérjük neki ezt a kegyelmet. Igaz marad azonban, hogy amikor a gyermek felcseperedik, kell, hogy maga is tudatosan higgyen, reméljen, szeressen. Ezért keresztel az Egyház csak olyan gyermekeket, akiknek keresztény nevelése biztosítva van. Amikor a felnövekedô gyerek szüleitôl, keresztszüleitôl, nevelôitôl, papjaitól hallja Krisztus evangéliumát, az szívében már ott lakó Szentlélek segíti, hogy ezt a tanítást higgye, megértse, kövesse. Jézus már vonzza ezt a gyermeket, mint ahogy hajdan a galileai gyerekeket vonzotta, akik utána szaladtak, ott sündörögtek körülötte, úgyhogy csak egyet kellett közülük megfognia, középre állítania és megölelnie, hogy szívünkbe csöppentse felejthetetlen mondását: ,,Bizony, mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába'' (Mt 18,2--3). Az isteni élet azáltal valósul meg bennünk, hogy 1) az Isten Krisztus miatt megbocsátja, eltörli bűneinket, 2) egyszülött Fia, a feltámadt Krisztus testének tagjaivá és így saját fiaivá tesz, és 3) nekünk adja az ô és Fia Szentlelkét, hogy az bennünk hívô szeretet forrásává váljék. Ez a hármas valóság oszthatatlan egységet alkot. Ezért a keresztség, a bérmálás és az eukarisztia (oltáriszentség) szorosan összefügg. A keresztség sajátos gyümölcse, mint láttuk, bűneink lemosása; a bérmálásé a Szentlélek belénk áradása; az eukarisztiáé a Krisztussal való személyes egyesülés. De az isteni élet egysége miatt az elôbb felvett szentség a késôbb felvettnek hatását is mintegy elôvételezi. Így a keresztség már a Szentlelket is megadja, és Krisztussal is egyesít. ======================================================================== Bérmálás A bérmálás azután kifejezetten a Szentlélekkel való élô egység szentsége. Úgy történik, hogy a püspök (vagy különleges megbízatás alapján a pap) fejünkre teszi kezét, szent olajjal megjelöli homlokunkat, és a Szentlélek adásáért imádkozik. A kézfeltétel is, az olajjal való megkenés is azt mutatja, hogy a hívô a Szentlélek erejében részesül, és így hivatást is kap. Mintegy Krisztus keze pihen meg fején: ,,Menj, szeress, ahogy én szeretlek. Légy tanúja annak, hogy szeretet az Isten.'' A szent olaj is a Krisztus hivatásában való részesedés jele. A ,,kenet'', amely Jézust tette ,,felkentté'' (,,Krisztussá''), nem földi olaj, hanem maga a Szentlélek: ,,Az Úr lelke van rajtam, mert fölkent engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek'' -- idézi Jézus Izajás próféta szavát (Lk 4,18). Így leszünk mi is a Szentlélek által Krisztus evangéliumának tanúi: hitünk, türelmünk, szeretetünk, csendes örömünk bizonyíték arra, hogy Krisztus megváltotta a világot. ======================================================================== Eukarisztia (Oltáriszentség) Az utolsó vacsorán, mint már láttuk, Jézus kenyeret és borral telt kelyhet vett kezébe, azt saját odaadott, feláldozott testének és vérének mondta, szétosztotta tanítványai között, és meghagyta, hogy ezt cselekedjék az ô ,,emlékezetére''. Kétezer éve hűségesen követi az Egyház Jézusnak e parancsát. Az afrikai ôserdôk lombfedeles kápolnáitól az alaszkai jégmezôk fehér templomáig, a római, kölni, párizsi óriás székesegyházaktól az Andeszek fennsíkjának szegényes imaházáig szerte a világon, nap mint nap több mint négyszázezerszer ismétlik el Krisztus papjai az Úr Jézus szavait, részesül millió és millió hívô Krisztus testében és vérében. ,,Az Úr vacsorája'', ahogy Szent Pál ezt a lakomát nevezi (1. levél a korintusiaknak 11,20), a ,,mise'' (a latin ,,missa'' szóból), ahogy a középkortól kezdve mi katolikusok szoktuk mondani, a keresztény élet központja és forrása. Benne hagyta ránk Jézus szíve egész melegével legnagyobb ajándékát. Mindenható isteni szavával -- amelyet az ô nyomán és az ô megbízásából most papjai ejtenek ki -- átváltoztatja a kenyér és bor lényegét saját testévé és vérévé, vagyis önmagává, hogy így táplálékunk legyen, és az ô életáldozata eggyé forrjon a mi életünkkel. Igaz, az oltáron szemünk csak kenyeret és bort lát, de hitünk, amellyel feltétlenül bízunk Jézus szavának igazságában, megérteti velünk, hogy ez most már maga az értünk meghalt és feltámadt Úr Krisztus. Ahogy az eledel a saját létének árán táplálja mások életét, úgy Jézus, aki élt-halt érettünk, ételünkké, italunkká teszi magát, hogy teljesen egybeforrjunk ôvele és ôbenne egymással. De míg a közönséges kenyér annak az embernék testévé változik, aki megette, addig az ,,égbôl szállott szent kenyér'' önmagává változtatja át azt az embert, aki hittel és szeretettel magához veszi. A szentmisén tehát maga Jézus jelenik meg közöttünk a Szentlélek ereje által, az életadó halált jelentô kenyér és bor színe alatt, belevonva a résztvevôket halálába és feltámadásába. Világosan megmondják ezt Jézus szavai: a kenyér színe (vagyis az, amit látunk) ,,odaadott testet'', a bor színe ,,kiontott vért'' fejez ki. De nem pusztulásba vezetô halál jele ez: a kenyér és bor étel és ital, és így élet forrása. A misén emlékezik meg az Egyház errôl a csodálatos titokról, hálát adva érte (maga az ,,eukarisztia'' szó ,,hálaadást'' jelent). A feltámadt és megdicsôült Úr természetesen már nem hal meg; de minden misén újra a mi áldozatunk lesz Krisztus egyetlen életáldozata, és bôségesen részesíti megváltása gyümölcseiben nemcsak a jelenlevôket, hanem az egész Egyházat és különösen azokat, akikrôl megemlékezünk. Jézus jön hozzánk a szentáldozáskor, hogy a mi életünk folyócskája egybefolyjon isteni létének folyamával, hogy valósággal és mindörökké bennünk maradjon (Jn 6,56). Így részesülünk Isten életében: ,,Engem az élô Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik'' (Jn 6,57). Az ôsegyházban kezdettôl fogva bevett szokás volt, hogy az Úr feltámadásának napján, vagyis vasárnap a hívek mind egybegyűltek szentmisére, és magukhoz vették az Úr testét és vérét. Késôbb az Egyház a vasárnapi misén való részvételt és a húsvéti szentáldozást egyházi törvénnyel is elôírta. De az olyan keresztény, aki felfogta hitének értelmét és Krisztus kegyelmének nagyságát, nem terhes kötelességnek, hanem féltett elôjognak, kitüntetésnek fogja tekinteni, hogy minél gyakrabban részt vehet Krisztus családjának e lakomáján. Maga Jézus hívja meg ide testvéreit, és önmagát adja táplálékul, hogy örök életünk legyen: ,,Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, s föltámasztom az utolsó napon'' (Jn 6,54). ======================================================================== Bűnbánat szentsége Ez a szentség Jézus húsvéti ajándéka számunkra. Az elsô húsvét estéjén mondta a feltámadt Jézus tanítványainak: ,,Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad'' (Jn 20,23). A szeretet még távolról sem hatja át szívünk-lelkünk minden porcikáját, ezért nincs olyan ember, aki sokszor ne vétkeznék ,,gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással'', ahogy a szentmise elején a közös bűnvallomásban soroljuk. ,,Sokban vétünk mindnyájan'' -- mondja a Szentírás (Jakab levele 3,2). Amíg azonban az ember nem veti el gyökeresen az Isten szeretetét, bűnei nem űzik ki belôle az istenfiúság Lelkét. Az ilyen bűnöket ,,bocsánatos bűnnek'' szokták nevezni, és senki sem mentes teljesen tôlük. De van azután olyan gondolat, szó, cselekedet vagy mulasztás is, amely teljes öntudattal egy lényeges ponton elveti Isten akaratát, és gyökeres ellentétben áll az Isten és emberek iránti szeretettel. Ilyenkor az ember gyökeresen elveti a jót, és látszólagos elônyei miatt tudatosan a rosszat választja (,,halálos bűn''). Ilyen a hitét komolyan vevô keresztény életében nem szokott elôfordulni, és semmi esetre sem mindennapi jelenség. Azonban, sajnos, az ember gyarlósága miatt megeshetik az ilyen szerencsétlenség is. Az ilyen emberre áll Szent Pál szava, amellyel a bűnöket könnyen vevô korintusi híveket intette: ,,Ne ámítsátok magatokat! Nem tudjátok, hogy a gonoszoknak nem lesz részük Isten országában?'' (1. korintusi levél 6,9). Minden remény elveszett hát az ilyen szerencsétlen számára? Hála Istennek, nem! Mert az Atyaisten irgalma és Krisztus kegyelme nem ismer határt. Továbbra is hívja, várja, keresi az eltévedt bárányt. De ahhoz, hogy az ember újra bocsánatot nyerjen, feltétlenül szükséges, hogy szívbôl megbánja bűnét, jóvátegye, amennyire lehet, az okozott kárt, megvallja az Egyház képviselôje, a pap elôtt bűnét (gyónás), és kérje, hogy az a Krisztustól kapott meghatalmazás alapján megadja neki a feloldozást. Ha ezt megkapta, újra az Úr asztalához járulhat, mint az Egyház teljes jogú tagja, hiszen szívében újra ott lakozik az a szeretet, amelynek kifejezôje az Úr vacsorája. A bűnbánat szentségéhez járulni (gyónni) csak akkor szigorú értelemben vett kötelesség, ha valakinek lelkét halálos bűn nyomja. De nagyon tanácsos ezzel a szentséggel élni a többi bűn elleni küzdelem eszközeként is. Hasznunkra vannak azok a jó tanácsok is, amelyeket a gyóntatóatyától (lelkivezetôtôl) kapunk. Az ember számára az a legveszedelmesebb, ha elhiteti magával, hogy a rossz: jó, hogy a bún: természetes, hogy a lanyhaság: józanság, hogy a közönyösség: okosság. Életbevágóan fontos, hogy belássuk: a rossz az rossz! Akkor is, ha én tettem. Rossz, de bocsánatot nyerhet! A gyóntatószék szinte az egyetlen hely, ahol az emberek nem erényeiket fitogtatják, nem mentegetik magukat, hanem azt mondják el, hogy mi rosszat tettek. Így mutatják ki, hogy ezt igazi hivatásukkal összeférhetetlen dolognak tekintik, és szeretnének megszabadulni tôle. A jó gyónás találkozás Krisztus irgalmával, és igaz öröm forrása. Bocsánatot kapva, megtisztulva újra nekiindulunk az útnak, Jézus nyomában. Csak egyet nem szabad sohasem elfelejtenünk: Isten bocsánatának feltétele az egymásnak való megbocsátás. Jézus ezt ismételten hangoztatta: ,,Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket'' (Mt 6,15). Az Istennel kötendô béke feltétele és egyben eredménye az emberékkel való kibékülés, ,,hetvenhétszer'' is (Mt 18,22). Csak az lesz irgalmas mások iránt, aki tudja, mennyire rászorul ô maga is Isten irgalmára. Csak az tud igazán megbocsátani ,,az ellenünk vétkezôknek'', aki mindennap imádkozza: ,,Bocsásd meg a mi vétkeinket''. ======================================================================== Betegek kenete A bűnbánat szentségéhez némileg hasonló még egy szentség: a betegek kenete. Errôl a szentségrôl Szent Jakab levele szól: ,,Beteg valamelyiktek? Hívassa el az egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitbôl fakadó ima megszabadítja a betegeket, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követ el, bocsánatot nyer'' (5,14--15). Ez által a szentség által segíti Krisztus beteg testvéreit, hogy a betegség keresztjét az ô keresztjével egyesítve hordozzák, a feltámadt Krisztus erejével gyôzedelmeskedjenek a betegségbôl származó csüggedés, félelem, hitben való ingadozás kísértésén, és végül eljussanak az örök életre. Ha Isten is úgy akarja, a szentség néha még a betegség gyógyulását is elôsegíti. Már csak ezért sem helyes az a felfogás, hogy csak a halál küszöbén álló embereknek való. Ezért is nevezi ma az Egyház ezt a szentséget nem utolsó kenetnek, hanem betegek kenetének. Sôt öregek is fölvehetik, ha különben egészségesek is, hiszen az ô számukra már a dolgok rendjénél fogva közeli a halál. Ha a gyógyulás nem következik is be, a szentség segít, hogy a beteg Krisztus örömével és békéjével fogadja el szenvedéseit, egybekapcsolva Krisztus megváltó szenvedésével. Magáévá teszi az ilyen beteg Szent Pál szavait: ,,Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedésébôl hiányzik, testének, az Egyháznak javára'' (Kolosszeieknek 1,24). Ami Krisztus szenvedésébôl ,,hiányzik'', az nem az ô része, hanem a mi részünk. Amikor mi Krisztus lelkületével kivesszük a mi részünket is, akkor lesz mindent átfogóvá Krisztus keresztje, és teljesedik be általa a feltámadás. ======================================================================== Papszentelés Van végül két olyan szentség, amely sajátos élethivatásra képesít. Egyik a püspök- és papszentelés szentsége. Amint már mondottuk, a püspök kézfeltétele és imája által Krisztus fogad be egy új tagot apostolainak testületébe, részesíti az apostolok hivatásában (igehirdetés, az egyházközség irányítása, misézés és a többi szentség kiszolgáltatása), és megerôsíti a hivatása méltó végzéséhez szükséges kegyelmekkel. ======================================================================== Házasság A másik ilyen szentség a házasság. Ebben Krisztus arra segíti a házasulandókat, hogy házaséletüket a hit és szeretet gyakorlati megvalósításaként éljék. ,,Holtomiglan, holtodiglan'' hűséget esküdni egymásnak és ezt az esküt örömmel megtartani csak akkor lehet, ha az esküvônél maga Isten a tanú, aki a benne bízó hitvestársakat soha el nem hagyja, hanem kegyelmének erejével segíti. Így lesz egymás iránti szeretetük annak a szeretetnek mása, amellyel Krisztus szereti Egyházát (Efezusiaknak 5,25--33). A házasság szentségét a vôlegény és a menyasszony szolgáltatja ki egymásnak: kettôjük ,,igen''-je az a jelképes cselekmény, amellyel Krisztus kegyelmét közvetítik egymásnak, hogy ezentúl a krisztusi szeretetet az egymás iránti és gyermekeik iránti szeretet formájában éljék meg. Közös hiten és mindennapos közös imán alapszik az ilyen házasélet. Áldozatos ez az élet, de boldog, mert forrása feltétlen bizalom Isten és egymás iránt. A család az Egyház eleven sejtje, legkisebb, de legfontosabb egysége. ======================================================================== Élet Istennel, élet az emberekkel Hét szentség: élô vizek hétszeres forrása! Krisztus tettei ezek, amelyekkel minden egyes embert megragad, és magához vonz, hogy nyomában járjunk a szeretet ösvényein Isten felé, embertársaink felé. Ha valaki gyakran járul ugyan a szentségekhez, de nem szereti embertársait szóval és tettel, szívbôl és igazán, nem igyekszik Krisztus nyomában járni, annak élete hazugság és képmutatás. Jól megmondta már Szent János: ,,Ha valaki azt állítja, hogy 'Szeretem az Istent', de testvérét gyűlöli, hazudik. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát'' (1. levele 4,20). Hogyan is szerethetné, ha nem fontos neki az ember, aki pedig olyan fontos Istennek! A szentségek kegyelem forrásai, de egyben küldetést is szabnak ránk, mert minden kegyelem küldetéssel jár. A szentségekbôl táplálkozó élet -- oszthatatlan egységben -- élet az Istennel, élet az emberekkel. Élet az Istennel: vagyis imádság. Jézus sokat imádkozott. Ô tanított meg arra, hogy az imában ne körmönfont szép szavakat sorakoztassunk, hanem úgy szóljunk az Istenhez, mint gyermek édesanyjához. (,,Miatyánk'', Mt 6,9--13). Nem kell itt sok magyarázkodás: Isten úgyis tudja, mire van szükségünk (Mt 6,7--8,32). De Jézus ebbôl a ténybôl nem azt a következtetést vonja le, hogy fölösleges az ima, hanem ellenkezôleg azt, hogy állandóan imádkozzunk (Lk 18,1). Az imádság lehet istendicséret, hálaadás, sokszor kérés, hiszen mindenben Istenre szorulunk; de az igazi kérô ima nem szab feltételeket az Istennek, nem követelôzik, hanem belesimul az Isten kezébe: ,,Legyen meg a te akaratod!'' A reggeli és esti ima a keresztények régi szép szokása, amely -- ha nem válik puszta formasággá -- keretet és irányt ad egész életünknek. Nem ajánlható eléggé a családban fôleg a közös esti ima. De az ilyen rövidke imák végzése csak kezdete az ima nagy, mély világába való behatolásnak. Az jutott el ennek a világnak titkos mélységeibe, akinek tudata küszöbén állandóan ott a hívô, szeretô odafordulás Istenhez. Isten mindig velünk van, és gondol ránk. Nem természetes-e, ha mi is vele vagyunk, és rá gondolunk? Akinek második természetévé vált, hogy így Istennel van, az ô jelenlétében él, annak nô igazán oly nagyra a szíve, hogy belefér minden ember. Mert a keresztény élet egyben élet az emberekkel, az emberekért. Nem magunkért, hanem másokért. Férj a feleségért, feleség a férjért, szülôk gyermekeikért, orvos a betegekért, mindnyájan az igazságon és szereteten alapuló társadalom építése által embertársainkért, különösen pedig a szenvedôkért, szegényekért, elnyomottakért. ,,Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek'' -- mondja majd Jézus az utolsó ítéleten (Mt 25,40). Amit csak magunkért tettünk, azt hát magunkért tettük, és ezzel vége. De amit másokért tettünk, azt Krisztusért tettük, és így az örök élet magját hintettük. Mert ,,a szeretet és alkotása örökké megmarad'' -- mondja a második vatikáni zsinat egyik híres határozata (Az egyház a mai világban 39. pont). Ez a mi reményünk. ======================================================================== 4. ,,Én élek, és ti is élni fogtok'' Van jövô ,,Én élek, és ti is élni fogtok'' (Jn 14,19). A halálba induló Jézusnak e diadalmas biztonságtól ragyogó szava nagyszerűen fejezi ki a keresztény remény lényegét. Nincs olyan félelmetes hatalom e világon, mint a halál, minden élôlény végzete. Nemcsak egyénenként vár minden növényre, állatra, emberre elkerülhetetlenül, hanem -- a természettudomány bizonyos elméletei szerint -- a naprendszer elöregedésével a föld is egyszer majd lakhatatlanná válik: sivár, hallgatag jégmezôk világa lesz, az emberi nemet és minden földi alkotását befedô halotti lepel, hacsak addig a nap felrobbanása vagy valami más katasztrófa lángba nem borítja az egész földtekét. Pedig az ember szíve örökkévalóságra vágyik. Elviselhetetlen gondolat egy szeretô szívnek, hogy az apa, anya, férj, feleség, gyermek, barát, akinek szemében olyan mélységek csillogtak, akinek szívében akkora jóság lángolt, akinek léte olyan fontos, olyan pótolhatatlan, olyan páratlan volt, nyomtalanul eltűnjék, porrá váljék. Tűrhetetlen gondolat az embernek, hogy mindazt, amit alkot, végül is csak megeszi a rozsda, belepi a por, szétbomlasztja az enyészet; hogy az egész emberiség, amelyért annyi munka, annyi fáradság, annyi áldozat halmozódott évezredeken át, végül is nyomtalanul eltűnik, mint egy kis hullámfodor, amely elsimul, ha eláll a szél. Hát igazán csak vak atomok értelmetlen sürgés-forgásába való visszahullás az a jövô, amely ránk vár? És még ha tudnánk is, hogy más naprendszerek más bolygóin a földhöz hasonlóan újra élet fejlôdik: mi haszna, ha valamennyi újból visszahull a káoszba, és elölrôl kezdôdik az egész értelmetlen körforgás? Az olyan fejlôdés, amely nem ér el valamilyen célhoz, épp olyan értelmetlen, mint egy út, amely sehova sem vezet. Az emberszívet az ilyen értelmetlenség nem képes kielégíteni. És mégis úgy látszik: a halál uralma ennek ad igazat. E ponton mennydörög bele az emberiség történelmébe Jézus szava: ,,Én élek, és ti is élni fogtok!'' Nem halálra teremtette Isten a világot, hanem életre. Halálon át kibontakozó életre! Isten, az örökké élô Isten vár a világ vándorútjának a végén, ahogy ô áll az elején is, és kíséri vándortársként teremtményeit. Ô ,,az Elsô és Utolsó, a Kezdet és a Vég'' (Jelenések könyve 1,8). Ô a mindent éltetô élet forrása. És Fia meg a Szentlélek küldetése által már most örökké megmaradó életet nevel az emberekben. ,,Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre'' -- mondja Jézus (Jn 11,26). ,,Aki hisz bennem'', aki nyomomban jár, akinek szívében az én szívem dobog, annak a szívverése is megáll ugyan majd egy nap, annak a teste is porrá lesz, de mégis: ez az ember él, velem, bennem, általam, a halálon túl élô életemmel él! ,,Én vagyok a feltámadás és az élet. Én föltámasztom ôt az utolsó napon'' (Jn 11,25; 6,54). Ez Jézus örömhíre. Mint ahogy hajdani tanítványait, úgy bennünket is kérdez: ,,Hiszed ezt?'' (Jn 11,26). És millió keresztény feleli: ,,Igen, Uram, hisszük, hogy te vagy a feltámadás, te vagy az élet. Aki tebenned bízik, el nem enyészik örökké!'' ======================================================================== Feltámadunk! Amikor Jézus a jövendô örök életrôl szól, a ,,feltámasztás'' szót használja. Ezért mondjuk az apostoli hitvallásban: ,,Hiszem a testnek feltámadását''. Már szó volt arról, hogy a feltámadott test gyökeresen különbözik mostani testünktôl. Nem rabja már tér és idô evilági korlátainak, hanem a Szentlélek szabadságában részesül. Testnek mondjuk, mert ahogy földi testünk lelkünk kifejezôje és egymással való érintkezésünk eszköze, úgy a feltámadottak világában is lesz emberek közössége, tudunk egymásról, együtt örülünk, együtt áldjuk majd Isten jóságát. De ,,szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik ôt szeretik'' (1. korintusi levél 2,9). Aki csak parányi, kemény, barna cseresznyemagot látott, el tudná-e képzelni az abból sarjadó, csipkés, hófehér virágfelhôbe burkolózó cseresznyefa csodáját? Aki csak lomhán mászkáló szôrös hernyót látott, el tudná-e képzelni az abból kikelô pillangó szivárványos libbenését? Így és még sokkal inkább nem tudja elképzelni az, aki még meg nem tapasztalta, milyen az az ország, amelyet az Atya készített ,,áldottainak'' a világ kezdete óta (Mt 25,34). Szentéletű keresztények halálakor tükrözôdik néha elcsodálkozó szemükben, földöntúli mosolyukban egy villanásnyira ez a világ. A mennyországot elképzelni nem lehet, mégis az ad értelmet életünk minden percének. Mert létezik egy ilyen ,,otthon'', amelynek elkészítésére Jézus ment el elôttünk (Jn 14,2), azért van életünk vándorútjának értelme. Mert van egy ilyen csűr, ahová begyűjtik az Isten gabonáját (Mt 13,30), azért van értelme a magvetô és az arató munkájának. Semmi kárba nem vész, amit a Szentlélek éltet. Mert Jézus szíve, minden szív központja, erôsebb a halálnál. Ezért az, amit a szeretet alkot: örök. ======================================================================== Élet vagy halál Ez rendíthetetlen reményünk. De egyben intés is minden ember számára. Ahol van krisztusi szeretet, ott örök élet van, de ahol nincs szeretet, ott már megkezdôdött a halál, éspedig, hacsak meg nem térünk, az örök halál, a kárhozat. Az ember nem csupán megszabott, szükségszerű természettörvények szülötte, hanem szabad elhatározással önmagát formáló értelmes teremtmény. Természetének lényege éppen az, hogy képes megismerni az igazat, képes szabadon választani a jót, és ezáltal teremtôen alakítani saját létét. Ha ôszintén törekszik felismerni és befogadni az igazságot, ha akarja a jót választani és élni, akkor Isten képmására alkotott ember lesz belôle. De ha az igazság helyett a maga érdekeit hajhássza, a jó helyett a maga hasznát keresi, akkor ellentétbe kerül saját legmélyebb rendeltetésével, szétmarcangolja magában az igaz és jó Isten képmását. Krisztus szava, példája, élete, halála, feltámadása, a Szentlélek eljövetele és kegyelmi működése mind azt a célt szolgálja, hogy az ember a hit és szeretet útján eljusson az igazság ismeretére (1. levél Timóteusnak 2,4) és a jóság megvalósítására. De Isten az embereket nem kényszeríti, mert kényszerűségbôl szeretni nem lehet. A hit és szeretet az ember alapvetô választásának eredménye. Ez a választás lelkünknek oly mély rétegében történik, hogy szinte az ember maga sem tudja szemügyre venni. Mégis ez a választás irányítja egész életét: vagy a jóság, szabadság Isten felé, vagy az önérdek, szenvedélyek az ösztönök felé. E világon sokszor úgy látszik, hogy aki a jót választja, pórul jár, és a furfangosak, erôszakosak, lelkiismeretlenek diadalmaskodnak. De ez csak látszat. Mert van Isten. Az ember léte a halállal nem szűnik meg, hanem olyan állapotba jut, amelyben már nem lehetséges alapbeállítottságunk gyökeres megváltoztatása. Az lesz az ember örökké, amivé ebben az életben tette magát: vagy az Atya, Fiú és Szentlélek szeretetben élô gyermekévé, vagy a mindenkitôl elszigetelt önzés megkövesedett önellentmondásává. Ezt az állapotot nevezzük pokolnak: a csak az Istennel, csak a szeretettel boldog ember örökre elutasítja magától az Istent, elveti a szeretetet, és így a saját maga okozta örök boldogtalanság martalékává lesz. Jézus az ,,út, igazság és élet'' (Jn 14,6) újra és újra óva intett ettôl a veszélytôl (Mt 24,36--51). Azért szenvedett érettünk kínhalált, hogy ráébresszen a bűn borzalmas romboló hatására, és kimentsen belôle. ======================================================================== A mi reményünk Ez a gondolat talán félelemmel tölt el bennünket. Valóban, Szent Pál is arra buzdít, hogy ,,félve-remegve munkáljátok üdvösségteket'' (Filippieknek 2,12). Mégis kétezer év keresztény millióinak élete bizonyítja, hogy a keresztény ember alapvetô érzelmi beállítottsága nem a félelem, hanem az öröm, hála és remény. ,,Ha Isten velünk, ki ellenünk? -- kiáltja Pál. -- Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétôl?'' (Rómaiaknak 8,31--39). Szent János pedig kifejezetten így ír: ,,A szeretetben nincs félelem, a tökéletes szeretet kizárja a félelmet'' (1. levele 4,18--19). Békét, az ô békéjét hagyta ránk Jézus (Jn 14,27). Örömöt, az ô örömét adta nekünk (Jn 16,22). Senki tôlünk azt el nem veheti. Már az Isten útját járjuk, már az ô házanépe vagyunk, már az ô asztalához telepedünk, már az ô életét éljük, már az ô szemével, a hit szemével nézzük, az ô szívével, a szeretet szívével öleljük át a világot. ,,Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem'' (Galatáknak 2,20). Bennünk él az Isten és mi ôbenne, most és mindörökké. Igaz, nagyon is érezzük még hitünk ingatagságát, szeretetünk lanyhaságát, reményünk lohadozását. De tudjuk, hogy az Isten, jó Atyánk, ,,aki megkezdte bennünk a jót, Krisztus Jézus napjára (vagyis az utolsó ítélet napjára) be is fejezi'' (Filippieknek 1,6). Halálunk pillanatában sokszor bizony még nincs készen ez a mű, ezért van szükség tisztítóhelyre. ,,Helynek'' nevezzük, de inkább állapot, folyamat: Isten leolvasztja szívünkrôl a salakot, amelyet az életben nem sikerült teljesen levetnünk. A mennyország lényeges boldogsága a szeretet: Ezért az olyan ember, akinek nem mindene a szeretet, nem érett meg arra, hogy a mennyországban jól érezze magát. Szívének érnie, tisztulnia kell, és ez bizony nem megy szenvedés nélkül. De a tisztulás állapotában lévô elhunytak nem vesztik el kapcsolatukat Krisztus Egyházával; ezért tudjuk mi is segíteni ôket imáinkkal, szentmiséinkkel, áldozatainkkal. ,,Hiszem a szentek egyességét'' -- mondjuk az apostoli hitvallásban. Az ég szentjei, a földi egyház hívei és a tisztítóhely lelkei egy nagy közösséget alkotnak, amelynek központja Krisztus, kapcsolata a Szentlélek, és tagjai kéz a kézben, egymásért közbenjárva, egymást segítve haladnak a világ boldog jövôje felé. Mert a világnak van jövôje, és ez a jövô örök, mert a világ útja Istenbe torkollik. Jézus megígérte: ,,Újra eljövök'' (Jn 14,3). Jön, nap mint nap, kegyelmének láthatatlan ösztönzéseivel, a szentségek jeleiben, segítségünket váró embertársainkban. De lesz még egy eljövetele, amely berekeszti az emberiség évezredes vándorútját. Ez az utolsó ítélet (Mt 25,31--46). Senki sem tudja, mikor jön el ez a nap, ez az óra, csak az Atya (Mt 24,36). De mi ezt a napot várjuk: reménykedve várjuk Megváltónknak, Jézus Krisztusnak dicsôséges eljöttét. Új ég lesz akkor és új föld (Jelenések könyve 21,1), és még a természet is osztozik Isten fiainak dicsôséges szabadságában (Rómaiaknak 8,20--21). Mi pedig, az Isten végtelen kegyelmébôl, a Fiúistennel színrôl színre látjuk az Atyát, a Szentlélekkel egyesülve szeretjük az Atyát és ôbenne mindent. Így lesz az Isten mindenben mindenné (1. korintusi levél 15,28), a szeretet mindenben mindenné. ,,Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön'' (1. levél Timóteusnak 2,4). Vannak-e emberek, akik haláluk pillanatáig ellenállnak ennek az isteni akaratnak, és örökre elvetik a szeretetet? Errôl mi nem mondhatunk ítéletet. De remélhetjük, Istennel együtt remélhetjük, hogy legalább végsô pillanatban mindenki bűnbánó szívvel a feléje sietô Isten karjaiba veti magát. Nem állíthatjuk bizonyosan, hogy így lesz, de remélhetjük, hogy így lesz, és buzgón imádkozhatunk, hogy így legyen. ======================================================================== Reményünk csillaga, Mária Mint a reménység gyönyörű képét állítja elénk Isten szent Fiának anyját, az emberi nem legszebb virágát, Máriát. Isten választotta ki ezt a leányt; létének elsô pillanatától kezdve elárasztotta kegyelmével (szeplôtelen fogantatás), és kiszemelte a megtestesült Istenfia, Jézus anyjává. Nem emberi apától született Jézus; így mutatta meg az Isten, hogy bár Jézus valóságos ember, nem az emberek önerejének alkotása, hanem az ô szeretetének ajándéka. Úgy volt az rendjén, hogy Jézus az ,,édesatyám'' szóval csak az ô mennyei Atyját szólíthassa. Minthogy ,,Istennél semmi sem lehetetlen'' (Lk 1,36), a Szentlélek csodálatos ereje teszi szűzen anyává Máriát. Csak az Isten számára nyíló szűz virág -- az anyaszív melegével szeretô édesanya: ez a két csodálatos szépség lett eggyé a Szűzanyában. És Mária hisz az Istennek (Lk 1,45). ,,Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek hát be rajtam szavaid'' -- feleli az Isten küldötte angyalnak (Lk 1,38). Ott áll Mária édes fia keresztfájánál: ô az egyetlen, aki még akkor is, ott is hisz benne (Jn 19,25--27). De ott van az apostolok között is pünkösd napján, amikor mindnyájukat új lángtengerrel tölti el a Szentlélek (Apostolok Cselekedetei 1,14; 2,1). Mikor pedig véget ért csendes, szerény, feltűnés nélküli földi élete, szent Fia magához vette a mennyországba, hogy osztozzék feltámadásában. (Ezeket a titkokat foglaljuk össze az Üdvözlégy régi szép imádságában, és ezekrôl gondolkodunk a szentolvasóimádságban). Mária az Isten szeretetétôl elárasztott, a Krisztustól megváltott, a Szentlélektôl betöltött ember tökéletes példája, az Egyház legtökéletesebb tagja és mintaképe. A mennyországban sem tétlen: anyai szívébe zárja nemcsak Jézust, hanem valamennyiünket, Jézus testvéreit; gyermekei vagyunk valamennyien, imádkozik értünk szüntelenül, ,,most és halálunk óráján''. A mi Istenünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak anyja, Boldogasszony Anyánk, régi nagy patrónánk, az Isten szeretetének és Jézus szívének tükre! Az ô anyai szíve mutatja meg nekünk ugyanazt, amit Jézus egész élete, halála, feltámadása is hirdetett: ,,Az Isten jó, és irgalma örökké tart'' (118. zsoltár). A kereszténység: hinni ezt, és ebbôl a hitbôl élni most és mindörökké.