Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Msgr. Mészáros Tibor Akit övéi be nem fogadtak Mindszenty bíboros titkárának visszaemlékezései Valériának, a bázeli temetôben nyugvó édesanyámnak emlékére M. A. T. Második, javított kiadás Sajtó alá rendezte: Hetényi Varga Károly Lektorálta: Dr. Rónai Béla Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetés Elsô rész I. Nagy hegyek vonzásában II. Egymást neveltük III. Kettôs világban IV. Kétszer kettô miért négy? V. ,, Meg kô juo vernyi űket'' VI. Utam a nagyvilágban VII. Kôszegi diákévek VIII. Két konkurzuson IX. Egy év Insbruckban X. Pappá szentelnek XI. Hazatérés XII. Veszprémi évek -- A nyilasok fogságában XIII. Újabb elfogatásom elôzményei XIV. A katonapolitikai osztályon XV. A szovjeteknél XVI. Ítélet Badenben XVII. A neunjircheni álom XVIII. Lembergbôl Szibériába XIX. Ozerlag pokla XX. Egy álom megvalósul XXI. Újra Felsôpatyon XXII. A Széher úti papi kórházban XXIII. A forradalom napjai XXIV. Mivé lett a magyar nemzet? Második rész: A bíboros szolgálatában I. ,,Nézd azt, ami jó!'' II. Viszontlátás -- negyedszázad után III. Titkári, irodalmi életem IV. A prímás egy napja a Pázmáneumban V. Hogyan lettem monsignore? VI. Mindszenty legitimizmusa VII. Eltávolítása az érseki méltóságból VIII. A bíborossal a nagyvilágban IX. Az elbocsátás X. A halott bíboros XI. Temetés Mariazellben XII. Felsôpatyi harangok XIII. Egy meghiúsult kísérlet XIV. Templom a bíboros emlékére XV. Bázeli hétköznapok Lábjegyzetek Képek jegyzéke Msgr. Tibor Mészáros: Von den Seinen nicht aufgenommen ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv ezen második kiadása 1997-ben jelent meg a Pro Domo kiadó gondozásában az ISBN 963-650-863-1 azonosítóval. Az elektronikus változat Hetényi Varga Károly engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog Hetényi Varga Károlyé. A program tartalmazza a könyv képanyagát alacsony, képernyô felbontásban. A program csak 256 színű képernyôbeállítás mellett tudja a képeket hitelesen mutatni, ha ennél kevesebb szín van definiálva, a képek torzítva jelennek meg. Ebben az esetben állítsa át a képernyôt legalább 256 színre és indítsa újra a programot. ======================================================================== Bevezetés Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. (Jn 1,11) Ma, amikor a világ minden tájáról nagy igyekezettel gyűjtik az adatokat Mindszenty József bíboros boldoggá avatási peréhez, elgondolkoztató, hogy ezidáig senki sem kereste meg az érsek személyi titkárát, aki szinte reggeltôl estig szoros munkatársa, mondhatni mindenese volt a prímásnak utolsó éveiben. Meglepôen gazdag irat- és képanyag állna a posztulátor és a szakértôk rendelkezésére. Vajon miért éppen ôt kerülték el az illetékesek? Miért éppen az ô neve marad ki mindenünnen, ha a Nagy Fôpapot emlegetik? Miért van az, hogy miként az elmúlt négy évtizedben nem illett beszélni a prímásról, most ugyanúgy nem illik beszélni titkáráról? Azért, mert valahányszor Mészáros Tibor megszólal, összekuszálja köreinket, zavarba ejt bennünket, valakit egy kicsit mindig megkarcol, elrontja jókedvünket. Bár ô maga csupa derű és mosoly, mégis észreveszi a dolgoknak nemcsak színét, hanem visszáját is. De ha csak észrevenné! Ahol tudja, szóvá is teszi, és megpróbálja helyreigazítani. Nem is mindig a legudvariasabban. Ezért van kirekesztve, némaságra ítélve Mészáros Tibor és hagyatéka, ezért nincsenek hatalmasságok, akik ôt szívesen befogadnák csarnokaikba, ahol ô amúgy is idegenül mozogna. És ki szereti a játékrontókat? Annál inkább befogadják ôt azok, akiknek nem lehet elrontani játékaikat. Mert nincs nekik. Befogadják a lelki szegények, azok, akiket ma is üldöznek az igazságért, akikkel nem áll szóba semmiféle hatalom, akik árván dideregnek a világban, mert nem találnak sehol igazi otthonra, de akik az érdes külsô mögött is megérzik a másikban a szív melegét. Mészáros atyát befogadják az egyszerű, szegény kisemberek, akikkel egész életében jót tett. Visszaemlékezéseiben ilyesmirôl keveset beszél. Hallgatott azokról a szellemi alkotásokról is, amelyek az ô anyagi támogatása nélkül aligha jelenhettek volna meg a hazai könyvpiacon.[1] Nagy szavak és értekezések helyett egész életében csak osztogatta mindenét: ruháját, lábbelijét, összekuporgatott pénzét azoknak, akik környezetében erre rászorultak. Hogy Mészáros Tibor foglya volt a nácik zsoldjában álló nyilasoknak, a háború után pedig szovjet büntetôtáborban raboskodott, errôl a hetvenes évek végén szereztem tudomást, amikor anyagot gyűjtöttem Akiket üldöztek az igazságért című könyvemhez. Mivel 1982-ben egy nyugati utamról visszatérve büntetésbôl megvonták útlevelemet, elsônek feleségem és két fiam vette föl vele a személyes kapcsolatot Bázelben, 1984-ben. Miután visszakaptam az útlevelet, 1986-ban megkérdeztem tôle levélben, fogadna-e, ha egy németországi adatgyűjtô körutam végén személyesen fölkeresném, hogy a Gulagon töltött éveirôl följegyzéseket készíthessek. Beleegyezett. Megbeszéltük az idôpontokat, kiváltottam a Svájcba érvényes vízumot. Amikor németországi tartózkodásom a végéhez közeledett, Bonnból telefonon akartam neki jelezni, hogy számíthat közeli érkezésemre. De a vonal másik végén mindig a Claraspital egyik ápolónôje vette föl a kagylót, és szüntelenül ezt ismételgette: Mészáros atya enyhébb agyvérzésen esett át, s bár kisétálhat a kórházból, látogatót nem fogad. Engem se. Mégis leautóztam Bázelbe, és néhány napra a jezsuiták Byfangweg 6. szám alatti rendházában szálltam meg. Amikor az atyák megtudták szándékomat, felvilágosítottak, hogy reménytelen vállalkozás Mészáros atyával találkozni, ha ô nem óhajtja. Jobb lesz, ha tervemrôl végleg lemondok. Némi tépelôdés után elfogadtam a páterek tanácsát, és dolgom végezetlen hazaindultam. A városból kifelé jövet a nemzetközi pályaudvartól nem messze egy közlekedési lámpánál pirosat kaptam, várakoznom kellett. Ahogy figyelem a lámpákat, látom, hogy egy oszlopon nyíl mutat jobbra, rajta a felírás: Kleinriehenstrasse, Claraspital. Hm, talán mégse kellene most hallgatnom a vendégszeretô jezsuiták tanácsára. Jobbra indexeltem, s befordultam a Kleinriehenstrasséba. A kórház portásának odaadtam névjegyemet, s megkértem, küldje fel Mészáros atya szobájába, jeléül annak, hogy magyarországi vendége mégis megérkezett. Egy jó órai várakozás után csak arra kértem a portást, kérdezné meg telefonon monsignore Mészárost, megkapta-e egyáltalán névjegyemet, s tud-e arról, hogy magyar vendége itt lenn rostokol a kórház elôcsarnokában. A válasz hamar megérkezett: -- Mészáros lelkész úr tudja, hogy ön itt van, de nem fogadja. Türelmem fogytán volt. Ezer kilométert utazom, és innen a kapuból forduljak vissza? Micsoda dolog ez? Egy óvatlan pillanatban, amikor a portás nem figyelt oda, beugrottam a liftbe, és fölmentem a nem tudom már hányadik emeletre. Mészáros atya szobájához érve az ajtón öklömnyi betűkkel ez állt kiírva: A páter nem fogad senkit! Bekopogok, semmi válasz. Halkan benyitok. Monsignore Mészáros, akit eddig csak képrôl ismertem, felém háttal ül az asztalnál, feltehetôleg ír. Csendesen köszönök magyarul Dicsértessékkel. Tibor atya feláll az asztaltól, megfordul és rám förmed: -- Nem megüzentem, hogy nem fogadom? Miért jött ide? Mit lehet erre válaszolni. -- Azért, hogy ne másoktól, hanem Fôtisztelendô Úr saját szájából halljam az elutasítást. -- Hát akkor hallja meg! De mit akar tôlem? -- váltott szelídebbre a hangja. Hogyha most arra kérem, mondja el szibériai fogságának hosszú történetét, veszve vagyok. -- Csak öt percet kérek az életébôl. Ezért jöttem Magyarországról. -- Jó, rendben van. Kap öt percet, de semmivel se többet. Nézni fogom az órámat. Foglaljon helyet! -- És valóban megnézte a karóráját. Ekkor már tudtam, hogy nyert ügyem van. Amikor több mint egy órai jegyzetelés után láttam Mészáros atya fáradtságát, magam javasoltam egy kis szünetet. A legszívélyesebb barátságban váltunk el. Lekísért a bejáratig. Megkértük a portást, kattintsa el a fényképezôgépet, amint egymásba karolunk. Búcsúzáskor a lelkére kötöttem: ne halogassa, minél elôbb fogjon hozzá, írja meg fordulatokban gazdag életének történetét. Ha pedig az írás fárasztaná, hangszalagra is mondhatja visszaemlékezéseit. Nyomatékosan hangsúlyoztam, mily nagy hasznára válik egyházunknak, ha emlékeit, élményeit, tapasztalatait megosztja a nyilvánossággal. Nem ígért semmit. Kissé elgondolkodott, majd amikor kezet fogtunk, egy százfrankost nyomott zakóm felsô zsebébe. Csaknem tíz év múlva levelet kaptam tôle: fizeti a repülôjegyet, mielôbb jöjjek Bázelbe, mert a visszaemlékezések elkészültek. Hozzam feleségemet is, hogy legyen, aki ellátja a háztartást. Az volna a kérése, közösen nézzük végig a szöveget, beszéljük meg a részleteket, és vállaljam a kézirat hazai kiadásának nyomdai elôkészítését. Nem hagyományos papi pályával találkoztam, rendhagyó visszaemlékezés jutott kezembe. Három hétig dolgoztunk a szövegen. A kéziratból nemcsak Mészáros Tibor alakja, szenvedéstörténete kerül a nyilvánosság elé. Megismerkedhetünk a mártír bíborosnak sokunk számára eddig talán ismeretlen arcvonásaival. Nem csupán kiemelkedô jellemével, de apróbb emberi gyengéivel is. Ez azonban egy pillanatra se homályosíthatja el a száműzött, megalázott magyar fôpapról kialakított eszményképünket. Átnézhettem a páratlanul gazdag Mindszenty-dokumentációt, aminôt bizonyára csak Mészáros atya mondhat magáénak. A kommunista diktatúra évtizedeiben Mindszenty József nevét a hierarchián belül is csak elmarasztaló jelzôk kíséretében lehetett nyilvánosan kiejteni. A túlbuzgók odáig mentek, hogy -- nyíltan, szóban és írásban, a sajtó nyilvánossága elôtt -- Mindszenty bíboros ,,konokságát'' okolták mindazon bajokért, veszteségért, amelyet az egyháznak el kellett szenvednie a kommunista hatalombitorlóktól. Aki az elmarasztaló eposzi jelzôk használatára nem volt hajlandó, inkább hallgatott. Azokban a sötét évtizedekben Magyarország száműzött hercegprímásáról csak rosszat lehetett mondani. Ezzel szemben ma kizárólag csak az elônyös jellemvonásairól beszélnek. Általában éppen azok, akik annak idején megtagadták ôt. Vajon a halott bíborosnak nem az a híve tetszenék-e jobban, akinek volt bátorsága a sötétség éveiben nyíltan megvallani ôt, miközben mindenki csak ítélkezni tudott fölötte? És vajon nem kedvesebb-e neki az a méltatója, aki ma arról mer beszélni, hogy a bíboros is ember volt, és minden erkölcsi nagysága mellett akadtak apróbb gyengéi, amelyek azonban semmiképp se halványíthatják el a róla alkotott ideánkat, csupán emberközelbe hozzák ôt? Vajon nem azt példázza-e Mindszenty bíboros egykori titkárának visszaemlékezése, hogy mindannyiunknak küzdenünk kell kisebb-nagyobb emberi gyengeségekkel, hibákkal, s hogy mindannyian emberek vagyunk, nem pedig született hôsök, mártírok, szentek? Nem arra figyelmeztet-e bennünket az érsek bizalmasa, hogy a hôsöknek és mártíroknak is csaknem életük utolsó percéig kell küzdeniük a bennük szunnyadó esendôségek ellen? Ez a küzdelem azonban nem von le semmit emberi nagyságukból. Sôt: fölemeli ôket. Éppen azért, aki hátsó gondolat nélkül tiszteli a halott bíboros emlékét, Mészáros atya visszaemlékezéseinek elolvasása után még inkább fogja ôt tisztelni és szeretni. Az ítélet próbáját már kiállt esztergomi fôpapnak minden bizonnyal kedvesebbek a mindenkor ôszinte igazmondók, mint azok, akik a politikai széljárás szerint tisztelik vagy nem tisztelik halhatatlan emlékét. Mészáros Tibor visszaemlékezéseinek éppen ez az egyik legnagyobb értéke: föltárja elôttünk a huszadik század legnagyobb mártírjának hétköznapjait. A hajdani titkár vállalja az ódiumot. Úgy véli: tartozik a magyar egyháztörténelemnek azzal, hogy bemutatja szeretett gazdáját a maga teljes, sokszínű valóságában. Vajon megértjük-e ôt, a hűséges titkárt? Vajon meg tudjuk-e bocsátani neki sokszor kemény nyíltságát? Nem várja el tôlünk. Visszaemlékezéseit nem önigazolásnak szánta. A saját jó hírnevével sem törôdik. Nem hallgatja el a számára megalázó részleteket, átmeneti eltaszítottságát sem. A valóságot akarja feltárni részrehajlás nélkül. Akkor is, ha néha bántóan fáj nekünk, vagy ha nem is mindenben értünk vele egyet. Vajon nem ezzel a nyers ôszinteségével tesz igaz szolgálatot egyházának és a halott bíboros emlékének? Mindezt már az olvasónak kell eldöntenie. Pécsvárad, 1996. december 24-én. Hetényi Varga Károly ======================================================================== Nagy hegyek vonzásában Conclusit enim Deus omnia in incredulitate, ut omnium misereatur. Isten ugyanis mindent a hitetlenségbe zárt, hogy mindenkin megkönyörüljön. (Róm 11,32) Nem siettem emlékezésem leírásával és kiadásával. Nem akartam szenzációt kelteni, mintha valami újról lenne szó. Aki csak akarta, és tudott észlelni, otthon is leolvashatta az emberek arcáról, mi a kommunizmus. A felnôttek, a szülôk, a neveléssel foglalkozók, de az egész magyar társadalom a saját szemével láthatta, milyen rombolást hajtanak végre a nép lelkében. Ennek a mérhetetlen erkölcsi eldurvulásnak csak kezdeti következményeinél tartunk. Mindszenty bíboros nem szűnt meg elfogatása napjáig ezt hirdetni. Sokan azt hiszik, elég nem hinni, és Isten máris nem létezik. Az idô, a mi idônk az Isten idôtlenségében zajlódik le. Függetlenül attól, hogy mi azt hogyan képzeljük el. Amikor tombolt körülöttem az emberi vadság, kegyetlenség, elszabadultság, akkor éreztem a legjobban, hogy életem, létem, minden mozdulatom Benne és Belôle van. Hol van születésem helye? Önálló faluként ma már nem létezik. Több községet összevontak, és most Rábapatynak hívják. Ennek egy része Felsôpaty, de temploma, fekvése és ôsisége miatt megmaradt központnak. Felsôpaty hét kilométerre fekszik Sárvártól északra, és három kilométerre nyugatra az északkelet felé, Gyôr felé folyó Rábától. Ez a három kilométer valamikor árterület lehetett a folyó és a falu között, mert ott voltak a ,,jó'' földek. Maga Felsôpaty kavicsos talajú pár méteres emelkedésen fekszik, és nyugatra a falutól terültek el a kavicsos vagy agyagos ,,rossz'' földek. A jó és a rossz fogalma így bele volt írva származásom helyébe, az ottani emberek mindennapi tudatába és beszédébe. Felsôpaty Árpád-kori település lehetett, sôt eredetileg valószínű római. Az alsópatyi és a felsôpatyi temetôvel szemben, a sopron-sárvári országút túlsó oldalán fekvô nagy ,,kövécsgödörben'' ugyanis római eredetű amforákat találtak. Hogy ezek hol vannak, nem tudom. A hagyomány szerint a felsôpatyi templom tornya Nagy Lajos korabeli. Felsôpatyon laktak az ilyen magyar nevű családok, mint a Kissek, Vidák, Nagyok, Fodorok, Szalayak, Szélessyek. A két utóbbit kivéve mind ,,evangélikusok'', nyakasok, mind jobbmódúak és zárkózottak. A katolikus családokhoz mindig be lehetett menni nyitott kapun az udvarra és a konyhára egy ,,aggyonisten'' köszöntéssel. ,,Amazoknál'' a magas, az idôtôl kékesszürkévé vált és kiszáradt kapun be kellett zörgetni, és belül legtöbbször harapós kutya ugatott. Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban egyetlen egyszer is behívtak volna engem ezeknek a családoknak a háziasszonyai egy darab libazsíros kenyér majszolására a konyhára. Tartózkodók voltak, és házuk táján ridegebb hangulat uralkodott, mint a szegényebb katolikusoknál. Jobbmódúak is voltak, mint a ,,kátolikusok'', és ezt nem egyszer mint érvet kijátszották a ,,református'' hit igazsága mellett. Mindezeket a tényeket senki nem vette rossz néven. Ez így volt, a falu láthatatlan jellemvonása, amit mindenki tudomásul vett, és jó szomszédok maradtak a ,,kátolikusok'' és az ,,evangyélikusok''. Egymást segítették, támogatták. Mindenki tudta, hogy sem a katolikus egyházat, sem az evangélikusságot nem Fôsôpatyon találták ki. Igazodjanak el rajta a kitalálóik. Mindez persze nem jelentett közömbösséget. A húszas, harmincas években a vegyes vallású falvakban ádáz harc dúlt a vegyes házasságok miatt. Mindkét fél így akarta biztosítani fönnmaradását, társadalmi súlyát és lehetôleg szaporodását. Örök példa marad számomra a Boros Bela (így: Bela és nem Béla, mert a nadrágos, az úri Bélák voltak Bélák, a paraszt Béla az csak Bela volt) meg a Sípos Lina története. Egy csomó Boros-gyerek nyüzsgött a katolikus Boroséknál a falu déli csücskén, a templom háta mögött. Mind jól megtermett legények, ezért a Boros név már fogalom volt a faluban. Elég szegények, de nem koldusszegények. A protestáns jómódú Síposéknak egyetlen leányuk volt, a fekete, a szépnek tartott Lina. Katolikusok közbotránkozására Bela evangélikus templomban esküdött Linával. Így házassága katolikus szempontból érvénytelen volt. Persze Borosék korábban sem voltak templomba járó emberek. A hit nem nagy szerepet játszott náluk. Így a Sípos-birtok megért egy evangélikus, de katolikus szempontból érvénytelen házasságot. Ez a húszas években történt, de Boros Béla és Sípos Lina esete, házassága, telke mint különös, sokak számára megoldatlan probléma nehezedett a falu nyugati oldalának közepére. Gyerekük nem lett, és ez egy kicsit mindkét vallásfelekezetet megvigasztalta. A portájukra alig láttam valakit bemenni, vagy onnét kijönni. Különös csend és nyugalom honolt körülötte. Mint elemi iskolás gyerek valahányszor elhúztam a házuk elôtt, megkérdeztem magamtól, vajon szívükben hogyan viselik sorsukat? Lina telivér fiatalasszony volt. Bélát kicsit megértettem. Persze nem igaz minden esetben, hogy a vegyes házasságok miatti ellentétek megakadályozták volna az élet természetes folyását. Elsô fokú unokanôvérem Vali, anyám keresztlánya már a harminc felé járt, és még nem ment vagy nem tudott férjhez menni. Igaz, egy kicsit nagyszájú és magabiztos volt. Akadt neki egy megfelelô, de protestáns kérôje. Anyja, Mária, a keresztanyám tanácsot kért Kovács József akkori felsôpatyi plébánostól. A vôlegény ugyanis nem volt hajlandó katolikus templomban esküdni. A plébános azt tanácsolta neki, hagyja a lányát, Valit, hozzámenni. ,,A házasság mint természetes igény és követelmény megelôzi a vallás pozitív törvényét'' -- mondta neki a plébános, de arra kérte, hogy ezt ne kürtölje világgá. Szóval emberséges embereknél nem mentek embertelenül a dolgok. A falu húsz százaléka evangélikus volt. Gyerekeik a rábabogyoszlói evangélikus elemi iskolába jártak. Mi, felsô- és alsópatyiak a felsôpatyi katolikusba. Felsôpatyon két közepes nagyságú, párszázholdas nagybirtok volt: egyik, a Szigethy-birtok evangélikus kézben. A Szigethy uraság maga gazdálkodott. A másik, a Bacsák-birtok, amelyet a Végh család bérelt. Véghék katolikusok voltak. Kegyurak vasárnaponként szentmise alatt az áldoztató rács és az oltár közötti kegyúri padban ültek. Volt a faluban két vegyeskereskedés, a Hangya meg a zsidó Wéber családé. Rajtuk kívül két kovács, egy szabó, két asztalos, négy tanító az elemiben és két korcsma. Egyik, a Mészáros-korcsma a miénk volt, a falun kívül, félúton Felsôpaty és Rábakövesd között, a postaút mellett. Szomszédság nem volt, hanem köröskörül mezô, és a postaút másik oldalán, ameddig a szem ellátott, mezôk, kis erdôk terültek el. Szép idôben lehetett látni a ,,kűszög''-i, a kôszegi hegyeket, az osztrák Alpok Kisalföldre terjedô nyúlványait, sôt az ausztriai Raxot és Schneeberget is. Ezt azért említem, mert amióta az eszemet tudom, számomra ezek mögött a sötétkék, feketésszürke hegyek között aszerint ahogy az idôjárás változott, rejtôzött a világ, a nagyvilág. Órákon át bámultam a hegyek felé. Próbáltam megfejteni, aztán megismerni a mögöttük rejlô nagyvilágot -- minden ismeretlenségével és varázsával, amit akkor elképzeltem. Ma sokszor kérdezem magamat: most már tudod, mi van a nagy hegyek mögött. Nem volt kár álmodni a nagyvilágról, hisz most már ismered? Válasz nincs. Vagy talán szégyellem a választ, szégyellem azt mondani, hogy nem érte meg? Azért említem ezeket a kôszegi hegyeket, mert valószínű, minden emberéletnek megvannak a maga hegyei, házai, körvonalai, amelyek mögött megsejt valamit, a nagyot, az ismeretlent. Azok se bánkódjanak, akik az élet kegyébôl vagy mostohaságából soha nem jutottak el a nagy hegyek mögé. Mindenütt, a hegyek mögött és a hegyek elôtt is ott van a nagy Élet, csak ki kell nyitnunk a szemünket. Anyám, Dombos Valéria, az 1919-es kommün alatt volt velem áldott állapotban. A kommün bukása után tizenkét napra születtem, 1919 augusztus 12-én. Anyámnak, ha összeszámlálom, nyolc terhessége volt. Én voltam a hatodik. Ketten csecsemôkorban meghaltak. Már akkor is le akarták beszélni, rokonok, szomszédok, sógornôk, hogy annyi gyerek után engem is kihordjon, de hű maradt önmagához, lelkiismeretéhez. Tanácsokkal, hogyan tegyen el, ellátták bôven. Ôtôle tudom. Ennek köszönhetem, hogy életemnek a fogamzáson és pár hónapos anyaméhbeli léten túl is folytatása lett. Mindig is éreztem a legnehezebb és magamat a legfölöslegesebbnek érzett órámban is, hogy engem valaki erôsen akar, mellettem van. Melyek az elsô világos emlékeim? Anyámat a mosókonyhában látom, a mosóteknô fölé hajolva, piszkosszürke ráncos szoknyában, amely rezgett mozdulataitól. Arcát, mivel erôsen a teknô fölé hajolt, nem láttam. Apám, Mészáros József vendéglôs ott állt mögötte. Mint kisgyermek éreztem, hogy van valami közük egymáshoz. Mintha beléptemkor apám a súrolódeszkával -- nem tudom, honnét vette hirtelen -- anyámat hátul megütötte volna. Olyan rosszul lettem tôle, és annyira nem tartottam lehetségesnek, hogy mind a mai napig mint valami lehetetlen képet száműztem lelkembôl. Láttam? Nem láttam? A jó Isten tudja. A lelki szorongás bennem volt és maradt. Anyám észrevette zavaromat. Magához vont. Szoknyájának lúg- és szennyesruha szaga még mindig az orromban van. Anyámnak világos, kékesszürke, nagyon szép szeme volt. Haragosan csak a gonoszságra és rosszaságra reagált, különben mindig a jót kutatóan kedves kifejezésű volt. ======================================================================== Egymást neveltük Ettôl az elsô, tudatos gyermekélményemtôl kezdve tudtam apám és anyám kapcsolatáról, bár anyám sohasem panaszkodott apámra. Tűrt és viselte sorsát. Apám 1927-ben bekövetkezett elég hirtelen haláláig nem is láttam soha, hogy a gyengédség legkisebb jelét kimutatták volna egymás iránt. Talán ezt a kor is hozta magával. Idevág még két élményem, mindkettôjükkel kapcsolatban külön-külön. Vidéken, paraszti környezetben élvén mindenrôl nyíltan és természetesen beszéltek: életrôl, halálról, szerelemrôl, az élet kezdetérôl és végérôl. Valójában mindez állatban-emberben gyermeki szemünk elôtt játszódott le. A mosókonyhai jelenet után nagy tanácstalanság lett úrrá bennem. Mi is vagyok? Miért is vagyok? Persze, ha nem is olyan világosan, de ez a tanácstalanság, tele értetlenséggel és csodálkozással az életrôl, életem része maradt mind a mai napig. Hogy az anyámtól, belôle vagyok, ettôl az asszonytól, eltöltött bizalommal, vonzalommal iránta. Egynek, rokonnak éreztem magam az asszonnyal, s valamiképpen nagyon homályosan féltem is, hogy ismét meg kell járni majd ezt az utat. Az asszonyban anyát láttam, életforrást. Persze sokan voltunk. Hat gyerek. József 1912-ben, Attila 1914-ben, László 1915-ben, Mária Terézia 1917-ben, én, Tibor 19-ben és István öcsém 26-ban született. Hosszú idôt venne igénybe bemutatásuk. Valamiképpen egymást neveltük az egymással folytatott harcban a mindennapi kis elônyökért, az igazi vagy vélt hátrányokat érezve. Apám 1878-ban született. Pesten és Ruszton szabadult a vendéglôs szakmában. Egészsége gyenge volt. Nem is vitték el katonának az elsô világháborúban. Rendszeretô, talán túl rendszeretô és komótos ember volt. Mészáros és hentes mesterlevelet is szerzett. Láttam húst kimérni. De trancsírozni és a hentességgel együtt járó nehéz munkát végezni azonban alig láttam. Szerette a nyugalmat, kényelmet, mosolygós ember volt. Egyszer nem toltam be az ágy alá a sámlit használat után -- erre visszakiabált a nagy kert leghátsó, nem kis távolságra lévô végébôl. Szó nélkül mutatott a sámlira. Megértettem, de különösnek találtam, hogy egy ilyen a kicsiség miatt ennyire felháborodott. A sámlit betoltam, és kimentem. Ha volt is ellentét szüleim között, mert volt, a gyermekek elôtt nem mutatták. Anyám mindig talált munkát. Olyannyira, mintha saját szemeivel látta volna, mennyire befejezetlen a világ, mennyi minden tennivaló van még a legszerényebb háztartásban is. Ez a felismerés hajtotta. Apám az ellenkezôje volt. Megelégedett azzal, amit megtett, és kipihenhette magát. Lelki nyugalommal töltögette a délelôtti órákban cigarettáit, mialatt anyám azt se tudta, hol áll a feje a sok munkától. Ebbôl feszültség támadt, amit kisgyerekként is éreztem. Apám tanult embereket akart gyerekeibôl nevelni. A tudás, világlátás, iskolázottság volt az álma. Még nem jártam elemi iskolába, amikor Józsefet és Attilát beíratta a szombathelyi gimnáziumba. Felsôpaty 27 kilométerre van Szombathelytôl, közvetlen vasúti összeköttetés nélkül. Reggel négy órakor keltették a két gyereket. Meleg dunyhába rakták ôket a lovaskocsira, és apám hajtotta a lovakat a 7 kilométer távolságra lévô sárvári állomásra. Onnét mentek vonaton Szombathelyre 8 órára az iskolába. Délután a 3 órás vonattal jöttek haza, fáradtan, elcsigázottan. A Sárvár környéki falvakban nem volt villany. Gyertyával, petróleummal világítottak. Téli estéken 4-5 órától kezdve csendben kellett maradnom, ,,mert a gyerekek tanulnak!'' -- volt a jelszó. Persze nehezen álltam meg zavarkodás nélkül. Jóska is, Attila is gondterhelt arccal tanultak. Nem értettem, miért. Sajnáltam is, irigyeltem is ôket. Engem izgattak a nyitott könyvek, bennük a számok és a betűk. Egy rejtelmes világ volt, és alig vártam, hogy megtanuljak olvasni. Végre 1925-ben mehettem a felsôpatyi ,,Róm. Kath. Elemi Iskola'' elsô osztályába. Végre megtanulom a betűket, megtanulok olvasni. Szinte égtem a vágytól. Szép, nagy ábécés könyve volt mindenkinek a nagylétszámú osztályban, csak nekem nem. Kétszer-háromszor is elfelejtette apám megvenni a könyvet Sárváron. Bennem mindig egy világ dôlt össze, amikor könyv nélkül érkezett haza. Addig a szomszéd könyvébe kellett pislognom. Mikor aztán végre megkaptam ábécés könyvemet -- úgy október végén --, valahogy nem örültem neki. Elsô 10- 20 lapját már ismertem. Elmúlt a varázsa. Németh Józsefné Sali Erzsébet volt a tanító nénim. Kövérkés, jóságos kinézetű asszony volt -- az anyát láttuk benne. Kisgyerekként nem fogtam fel, mennyire éles, magabiztos hangon beszélt, de érezhettem, mert még ma is taszít, ha egy nô éles hangon és hangosan beszél. Ilyenkor mindig rá gondolok. A gyors felfogású gyerekek közé számítottak, de azok, akik még gyorsabbak voltak, kisebbségi érzéssel töltöttek el. Önbizalmamat nem fokozták: inkább meghagytak az újra meg újra bámészkodó magatartásomban. A nagy fáradsággal járó iskoláztatás persze csôdöt mondott. Jóska elkerült Lébénybe a hentes és mészáros mesterség elsajátítására. Attila és Laci a gimnázium helyett Sárvárra kezdett járni a polgári iskolába. Képzelem, milyen csalódás lehetett ez apám számára. A nagy tanultság álmából csak az alacsonyabb színvonalú polgári iskolába járás maradt, az is gyalog. De apám nem adta fel álmait. Magam hallottam, milyen lelkesen tervezte, hogy Laciból nemzetközileg elismert híres fôszakács lesz, ,,mert nagy úr egy olyan szakács''. Szüleimnek nagy érdemük, hogy a nevelésben egymást nem zavarták. Nem beszéltek egymás ellen, és amit az egyik mondott, a másik helyben hagyta. Különben is inkább egymást neveltük, semmint a szüleink bennünket. Ha kicsinységek miatt nézeteltérés, veszekedés támadt, és a panaszos anyámnál keresett orvoslást, neki elsô szava ez volt: -- Elôször azt mondd el, amit te csináltál, mielôtt veszekedésre került a sor! Nagy hímelés-hámolás után a panaszos visszakerült saját szívének és lelkiismeretének bírósága elé. A másik szava az volt: -- Ha tudtok veszekedni, tudjatok békét is kötni! -- Nem emlékszem, hogy szüleink a saját munkájukon kívül velünk sokat foglalkoztak volna. Mindenkinek megvolt a maga tennivalója. Apámat sohasem láttam igazán imádkozni. Talán elsô áldozásomkor láttam elôször és utoljára a templomban. Anyám minden este, minden reggel imádkozott velünk. Úgyszintén evés elôtt és után. Az alapimádságokat nem az iskolában, hanem otthon, anyánk ajkáról tanultuk meg, és mondtuk vele együtt. Talán másodikos elemi iskolás voltam, mikor elsô áldozó lehettem. Az elôkészítés mintaszerű volt. Amit akkor gyónási elôkészítésként bűnrôl, bűnbánatról hallottam, soha nem kellett kétségbe vonnom, helyesbítenem. A halálos bűn három ,,kellékét'' világosan megmagyarázták: tudva, akarva, súlyos ügyben, ha lelkiismeretünk ellen cselekszünk, halálos bűnt követünk el -- ami annyit jelent, hogy kizárjuk magunkat az Isten közvetlen barátságából. Vagyis, ha Istenrôl nem akarunk tudni, és nélküle akarunk élni, ez a pokol az ember számára. A bocsánatos bűnök a lelkiismeret elhanyagolásának következményei. Ma is csak nehezen tudom megérteni, hogy sok felnôtt katolikus miért olyan ellenszenvvel beszél mindarról, ami az elsô szentáldozással és az arra való elôkészülettel együttjárt. Még ma is emlékszem, hogy a plébános mosolyogva magyarázta el nekünk, miszerint ô sem, a pápa sem ért többet az Oltáriszentségbôl, mint azt, hogy az átváltozás után az ostya már nem kenyér, hanem ami kenyér volt, Krisztus valóságos teste. Ez a hitünk lényege. Soha senki sem akkor, sem késôbb nekem nem állította, hogy ami ezen túl van, több volna, mint gyatra emberi magyarázat. Hogy hinni kegyelem hiányában nehéz, megértettem, s tudtam, hogy az alapállítás egyszerű, becsületes és világos. Számtanfüzetbôl kiszakított kockás lapon írtam le elôször ,,bűneimet'' a konyha ablakmélyedésében. Egy kicsit vágyódva gondolok vissza ezekre az apró-cseprô hibákra, amelyeket bűnszámba vettem. Milyen boldog lehetne az emberiség, ha olyan érzékeny volna a lelkiismerete, mint egy hétéves, elôször gyónó gyermeknek! Pontosan emlékszem ennek az ablakmélyedésnek a hangulatára. Belôle a ház elôtt vezetô postaútra láttam rá ölnyi vastagságú akácfák törzsei között. Borús, tavaszi idô volt. A festetlen ablakráma még izzadta a téli, télutói nedvességet. Agyonázott a papírom a nedves foltoktól, és korhadt faszag terjengett körülöttem. Ez még undorítóbbá tette ezt a hibákkal terhelt emberi életet. Örültem, amikor végre zsebre vághattam a gyónási cédulámat, és ezzel mintha eltüntethettem volna a lelkiismeretvizsgálás, az írás és a korhadó faszag minden kellemetlenségét. Persze gyónásnál nem kerülhetett sor a cédula fölolvasására, mert a gyónás az oltár háta mögött, egy szó szerint értendô lyukban zajlott le, ahol a por és szellôzetlenség szaga terjengett. Csak markomban szorongattam a gondosan megírt gyónási cédulámat, és elmondtam, amire emlékeztem. Tudtam a hitoktatásból, hogy a jó Istent nem kell semmi felôl, bűneink felôl sem fölvilágosítani, és hogy a lényeg a bocsánat elnyerésére, a szeretet érzésébôl származó igaz bánat. Elsô szentgyónásomhoz semmit hozzáadni, belôle semmit elvenni nem tudnék anélkül, hogy meg ne hamisítanám vigasztaló, örvendetes tényét. Édesapámat nem láttam soha templomba menni, szentáldozáshoz járulni. Elsô szentáldozásom napján sem. Ez borzasztóan hiányzott nekem. Áldozócsütörtök volt, ragyogó, szép idôvel. Bár elôkészítettek bennünket, hogy a kenyérnek külsô, látható és ízlelhetô jelei megmaradnak, tehát az édes Jézusból semmit sem fogunk érezni, mégis küszködött az íznélküliség a hittel, illetve az érzékelés hiányával. Még most is emlékszem édesanyám boldog arcára, amikor a napsugaras idôben otthon az udvaron felidéztük a templomi ünnepség szépségeit. Apám derűs arcára is emlékszem. ======================================================================== Kettôs világban A káplánok általában vidám és lelkes emberek voltak. A hitoktatásban és az életben, iskolán kívül egyaránt. Elsô plébánosomról, Eberhardt Istvánról nem sok jót mondhatok. Hunyorgó nézésű, kékszemű, nagy, hájas fejű és nagy hasú ember volt. Beszédében indulatos és fölfortyanós természetű. Igazán kedvesen mosolyogni sohasem láttam. Egyszerű, falusi embereket sohasem láttam a plébániára bemenni, vagy onnét kijönni. Csak az intelligencia -- tanítók, jegyzôk -- járt össze. Külsô magatartásban sem láttam sohasem, hogy egy egyszerű földmíves parasztemberrel vagy parasztasszonnyal az intelligencia közül valaki egyenrangú félként tárgyalt volna. Mindig volt valami alázatos félszegség az egyszerű emberben. A plébános gazdálkodott, de nem volt földmíves. A plébániához 40-50 hold jó föld tartozott, meg egy egész kis marhagulya, amelyben minden állat, mint egyedüli jelenség a faluban, fehér-fekete színű volt. Eberhardt plébánost a faluban fukar embernek tartották, s ezt a falusi ember nehezen bocsájtotta meg. Bizonyítékot erre fölhozni nem tudok, csak azt, hogy vallásos magatartásom ellenére soha még egy reggeli kávéra sem hívott meg. A gimnáziumi nyári szünetekben minden reggel ott voltam, és sokszor ministráltam a 8 órás szentmisén. Soha egy jó szót nem szólt hozzám. Mikor jeles érettségivel 1937-ben hazajöttem, és köztudomású volt, hogy teológiára készülök, azt sem mondta, bikmakk. Keresztülnézett rajtam. Talán irigy volt rám? Hivatásomról, annak mivoltáról egy szót sem váltott velem. Szakácsnéja volt a Marcsa, a Németh Erzsébet tanító néni húga. A faluban mindenki az ágyasának tartotta. Ezért Marcsa a faluban annyit is jelentett: Marcsája lenni valakinek annyi, mint szeretôje lenni. A templomban a padokat a szú ette lyukassá, meg a szekrényt is a sekrestyében. A miseruhák és az albák gyertyafoltosak voltak. Igazán kimosva sohasem láttam ôket. A templom négyszöges kôpadlóját ritkán és gyatrán mosták fel. Számomra is érthetetlen, hogy miként tudtam ezt elviselni anélkül, hogy hátat fordítottam volna a templomnak és a plébánosának. A késôbbiekben is, ha ilyesmirôl vagy más papi botrányokról esett szó, szegény anyám csak azt szokta mondani: -- Édes fiam, ne azt nézd, ami hibás vagy rossz, hanem azt, ami helyénvaló és jó. Eberhardt plébános régimódian, hosszan és unalmasan prédikált. Ezt hallottam a felnôttektôl, de én szorgalmasan végighallgattam, és igyekeztem a jót észben tartani. Király helyett például kerált mondott. Attila és Laci testvéreim mindig lemaradtak templomba menet a faluvégi tónál játszó fiataloknál, különösen, ha a tó be volt fagyva, és csúszkálni lehetett. A templomból jövet aztán igyekeztek elcsípni. El kellett mondanom, mi volt az ,,evangélium'' és mit ,,prédikált'' a plébános az otthoni beszámoló végett. Nem vagyok árulkodós természetű. Testvéreim megbízhattak bennem. Hosszú évek után aztán mégiscsak rühellette a plébános a templom elhanyagolt, esôfoltos belsô állapotát. Mint mondták, Eberhardt plébános saját költségére kifestette a templomot belül. Sajnos, édeskés színekkel. A szentély boltívét például égszínkékre festették csillagokkal megtüzdelve. Hamarosan ki is fakultak a színek. A hit, az imádság szelleme, a vallásos érzület valahogy úgy élt az emberek lelkében, mint parázs a hamu alatt. Nehéz idôkben, különösen amikor az egyház köntöse színét veszti, szavahihetôsége szétmállik, elerôtlenedik, az Istenbe vetett élô hit visszahúzódik a lelkek legbensejébe: kitűnik lényege, tudniillik az, hogy az Isten ajándéka és ô a megtartója, nem az emberi igyekezet. Csak így tudom megmagyarázni, hogy szülôfalumban, Felsôpatyon a hit átvészelte e mostoha idôket. Csak csodálkozni tudok, hogy ennyi, az egyház és hit ellen szóló tanúbizonyságok ellenére sem csökkent bennem az egyház szeretete. Anyám imádsága melengette láthatatlanul. Eberhardt plébános végrendeletében negyvenezer pengôt -- ami a két háború közti ugyanazon svájci franknak felelt meg -- hagyott házvezetônôjére, a Marcsára. Ebbôl építtette ô Felsôpatyon a plébánialak tôszomszédságában a falunak elsô, modern értelemben vett villáját. Ezt is átvészelte a hit Isten segítségével és a nép kimondhatatlan tűrôképességével. A külsô Mészáros-házban, ahol a vendéglônk volt, Eberhardt plébános egyszer fordult meg. Nem voltam otthon. A kiskapuhoz érkezve jött éppen ki azon: mozgásán, sietségén látni véltem, hogy örül, hogy megszabadulhat ebbôl a sokgyermekes, élet- meg emberszagú házból. Szüleim zavart tekintettel kísérték a kiskapuig. Eberhardt plébános nem érezte magát otthon a saját egyszerű, földhöz és gondokhoz ragadt hívei között. A néhány tanult, nadrágos, az intelligenciához számító embernek és családjának körében érezte magát egy kicsit otthonosabban. Felsôpatyon két falu volt: a kilencvenkilenc százalékot kitevô föld- és emberszagú nép meg az a pár magát úrnak képzelô ember. A nép valahogy hagyta magára kényszeríteni ezt a kettôs világot. Néhanapján háborgott ellene és miatta, de tenni nem tett semmit. Egy nehezen leírható, különös tehetetlenség uralkodott a lelkek mélyén. Egypáran urak voltak, a többiek csak ,,pógárok'' vagy az egyszerűség kedvéért ,,parasztok''. A Mészáros korcsmárosék sem úrnak, sem parasztnak nem számítottak, vagyis mindkettônek. Az uraknak parasztok voltunk, a parasztoknak meg urak. Családunk nem felsôpatyi származású volt. Anyám családja, a Dombosok Maglócáról, a Hanságból származtak. A Dombos-kúria Maglóca egyetlen dombján a Szentháromság szoborral szemben állt, ott, ahol a kereszt alakú falu két keresztutcája összeér. Tudtommal Maglócát sem tatár, sem török soha meg nem szállta. A Hanság közepén feküdt. Besenyô fajtának tartották magukat. Dombos dédnagyapám az 1700-as évek végérôl szóló keresztlevelét szinte keresgélés nélkül találhattam meg. Apámék ládonyiak voltak. Apámnak Csöngén, Ölbôn volt egymás után korcsmája. Felsôpatyra a Mészáros- nagyszülôk által megszerzett 54 holdas jóföldű birtok hozta családunkat. Egyébként a Mészáros nagyszülôknek jó érzékük lehetett a birtokszerzéshez és a birtok megtartásához, hisz jobbágyi-kisnemesi sorból kikerülve még a 19. század végén 54 holdas birtokot és két répcemalmot[2] szereztek -- a geresdit és a vámoscsaládit -- utódaik számára. Patyhoz visszatérve sem urak, sem parasztok nem voltunk. Vagy mindkettô. Ennek a levét mi, kisgyerekek ittuk meg. Bennünket senki sem fogadott be. ======================================================================== Kétszer kettô miért négy? A Németh tanító (Erzsébet, elsô tanító nénim férje) mindig parasztos tájszólással mondta ki a nevemet, ha felelni hívott fel egy kis gúnnyal a hangjában: -- Na, Minszáros (Mészáros helyett), mondd meg nekem, hogy... Persze legtöbbször tudtam, amit kérdezett, és ilyenkor gúnyos hangjának vége szakadt. Ahol tudott, persze ,,lebôgetett''. Hogy számtanért soha nem lelkesedtem, nem lettem magabiztos tanuló, neki ,,köszönhetem''. Az egyszeregy tanulásakor már az összeadásnál azt találtam mondani, hogy nem értem, kétszer kettô miért négy. Még emlékszem az osztályba szemléltetésül behozott négy almára. -- Hát nem látod, hogy a kettô meg kettô az négy alma? -- kérdezte. -- De látom -- feleltem. -- És még sem érted? -- Nem -- mondtam én. -- Nem értem, hogy miért négy! -- tettem hozzá. -- Akkor buta vagy, fiam. Soha nem lesz belôled jó számtanos -- mondta ki az ítéletet. Szégyelltem magamat. Az osztály röhögött. Hogy számtanban buta vagyok, az megmaradt bennem egy életre. Tizenkét év telt bele, mire rájöttem innsbrucki filozófia szemesztereim alatt, hogy a 2 x 2 = 4 miértje utáni kérdezôsködésem nem butaság volt. Ellenkezôleg. A kanti magától értetôdés, az evidencia miértje utáni kérdése volt, ami felelet nélkül az emberi elme alaptitkába torkollik. Így voltam a nyelvtannal is. A gimnázium elsô osztályában a nyelvtani alapismeretek hiánya miatt kínlódtam. Még elemi iskola után sem volt fogalmam az alany, állítmány, jelzô stb. lényegérôl. Az is lehet, hogy mi, falusi gyerekek késôn érôk, lassan fejlôdôk voltunk. Tanítóink, ha akarták volna sem tudták volna megmagyarázni az alany vagy az állítmány nyelvtani lényegét. Késôbb az vigasztalt egy keveset, hogy amerikai egyetemi társaink, velünk egykorúak, amerikai high school végzettséggel még az egyetemen sem értették a mondat részeinek elméleti jelentôségét. Egy részük csak a szavakat ismerte. Persze ez sovány vigasz. ======================================================================== ,,Meg kô juo vernyi űket'' Visszatérve ahhoz a tényhez és következményeihez, hogy mi, Mészáros- gyerekek sem uraknak, sem parasztoknak nem számítottunk, meg is ittuk a levét. Nemcsak hogy nem fogadtak el minket egyenrangúnak, hanem ami életem elsô rejtélye maradt, minden ok nélkül szinte gyűlöltek bennünket. Alábbvalóbbaknak vagy feljebbvalóknak tartottak bennünket? Nem tudom eldönteni. Ez elég ok volt a gyűlöletre. Apámat, bár a pár holdas örökrészén gazdálkodott, soha ganajos szekéren ülni nem láttam. Neki is ,,pógárok'', illetve parasztok voltak a felsôpatyiak. Már otthon tiltották, az iskolában még inkább a ,,vazsi'' tájszólást, a gimnáziumról nem is beszélve. ,,Parasztosan'', ,,falusiasan'', ,,fôsôpatyiasan'' nem volt szabad beszélni, pedig bármennyire tiltották, az volt a nép édes anyanyelve. Belémoltották ennek a nyelvnek a lenézését. Álljon itt egy pár kifejezés, ma már általam is visszasóvárgott "kóstolónak". Há mísz = Hová mész? E vóát Sárvárrá = El volt Sárvárra. Ére-óra jártam meékse láttam = Erre-arra jártam, mégse láttam. A ,,vazsi'' tájszólás, valószínű, falvanként változott -- egy más magyar nyelv volt, mint az irodalmi, a ,,pesti''. Bár gyerekkorunk óta tiltották, irtották belôlünk, olyannyira, hogy ma már alig tudnám folyékonyan, hiba ,,neékü'' (nélkül) beszélni, mégis anyanyelvemnek tudom, mert ennek az áramában nôttem fel, ezek a hangok ütötték meg elôször értelmet adóan a fülemet. Ami után ma -- csaknem nyolcvan évi távollét után -- sóvárgok, hogy ismét halljam, nem azt az úri, a ,,pesti'', hanem azt a ,,fôsôpatyi'' beszédet,... ha még megvan, és hangzik, amilyen régen volt. Nem tudom. Pedig ez a paraszti beszéd lenne igazán ereje a népnek, nem a rákényszerített, magyar hangzása ellenére is idegen, pesti nyelv. Ok nélkül gyűlöltek bennünket, legalábbis így véltük, paraszti elemi iskolás társaink. Ahol tudtak, kinevettek, kigúnyoltak, és tettlegességre vetemedtek ellenünk. ,,Meg kô juo vernyi űket'' (meg kell jól verni ôket), ezeket a se urakat, se parasztokat. Csupa félelembôl a kertek alatt jártam haza délben az iskolából. Furkós botokkal fölszerelve leselkedtek rám. Még máig is emlékszem, mikor egyszer a Rába felé vivô úton a kertünkbe vezetô ösvénynél féltucatnyian hirtelen körülvettek, rámrohantak, ütöttek-vertek, ahol értek, és én futottam, rohantam a földeken át a kertünkbe. Véresen érkeztem haza déli harangszó táján. Anyám a konyhában ,,mácsikot'' gyúrt és vagdalt. Sírtam és reméltem, hogy anyám felém jön, vigasztal, lemos, beköt. Mindezekbôl semmi. Anyám alig nézett rám, csak azt mondta szemrehányóan: -- Már megint rosszalkodtál? Mit csináltál? Próbáltam elmondani, de nem tudtam megértetni pár ügyes szóval ennek az ok nélküli gyűlöletnek az eredetét. Hát csendesen sirdogáltam és hallgattam. Éreztem, hogy anyám tudja, mi miért történik velem, és hallgatásának, a segítség késleltetésének oka más, mint a szívtelenség. Negyedóra múlva nekiállt kimosni a sebemet és csak annyit mondott: -- Hát, fiam, itt jön ki a rosszaság! Ez az élet! Nem mondta, kinek a rosszasága, az enyém-e vagy másoké... De megállapításában ,,ez az élet'', benne volt a fölszólítás, készüljek fel arra, ami van, nem pedig egy álomvilágra. Még ma is hálás vagyok ezért a bánásmódjáért. A mindennapi esti imádsághoz hozzátartozott az Apostoli hitvallás, a Tízparancsolat, az élôkért és halottakért való ima. Az utolsó Miatyánkot anyám mindig így vezette be: ,,Imádkozzunk azokért, akikrôl soha senki meg nem emlékezik'' Ez a ,,soha senki'' elvitt engem a világ végére. A világ összeállt egy nagy egységbe. Nem maradt rajta rés, ahol az ember kieshetett volna. Mindig vártam erre az utolsó Miatyánkra, arra, hogy a ,,soha senki'' ne hiányozzék. Apai nagyanyámnak, akit Czethofer Juliannának hívtak, és Lózsról származott, el kellett mondani még minden este azt a hat alapigazságot is, ami nélkül nem lehet üdvözülni. 1) Egy Isten van. 2) Isten jó és igazságos. A jókat megjutalmazza, a gonoszokat megbünteti. 3) Istenben három személy van: Atya, Fiú és Szentlélek. 4) A második isteni személy érettünk emberré lett, és kínhalált szenvedett. 5) Az ember lelke halhatatlan. 6) Isten kegyelme nélkül senki nem üdvözülhet. Ez a hat alapigazság mindig eligazított az élet nehéz helyzeteiben, az emberekkel való vitáimban. A gyakorlatban hasznosabbak voltak, mint a magas teológiai tudomány. Az embereket megfigyelvén észrevettem, hogy aki a hat közül legalább egyet is fenntartás nélkül elfogadott, az más, az különb, az megbízhatóbb ember, mint aki mindezeket kétségbe vonta. 1924-ben halt meg apai nagyapám, Mészáros János. Szép szál, nagybajuszú ember volt, és keveset beszélt. Ötéves sem voltam. Halálos betegségében ugyanabban a szobában háltam, amelyikben ô. Csendesen viselkedett. A párna alól figyeltem mindig, mit csinál. Egyszer fölkelt szükséglete végzésére, és térdig érô, hátul nyitott hálóingje nyakánál fennakadt. Ott állt elôttem meztelenül a hatalmas nemiszervével, és tétovázott. Még sohasem láttam férfit mezítelenül. Csak bámultam. Hát ez az ember -- gondoltam magamban, és mind a mai napig valahányszor az emberrôl beszélnek, az ember mibenlétérôl, mindig a mezítelen nagyapámra gondolok. Apámnak volt egy velem egyidôs, törvénytelen lánya. Erôs Annának hívták. Az anyját is. Születésem évében nálunk szolgált. Cselédlány volt. Nekem soha senki sem mondta ezt, csak iskolai suttogásokból és leányviháncolásokból következtettem erre a tényre. Hisz egyidôs lévén velem egy osztályba járt, és miután a bizonyosság bennem megerôsödött, észrevettem, láttam a hasonlóságot közte, közöttem és leánytestvérem között. Vonásai valamivel erôsebbek, durvábbak -- ez nem jelent erkölcsi minôsítést! -- voltak, mint Máriáé, leánytestvéremé, akit csak Micinek szólítottunk. Úgy látszik, ez annak idején szokás volt, hogy a hallgatás leplét borítsák az ilyen ,,nemkívánatos'' eseményekre. Akkoriban nem is sokat törôdtem vele, csak idôvel döbbentem rá, hogy szegény anyámnak a hat gyerek mellett mennyit kellett szenvednie apám ilyen tettei miatt. Soha semmiféle szemrehányást nem tett fülünk hallatára apámnak. Halála után, ha róla esett szó, mindig elhangzott a következô: Szegény apátok! -- Ebben minden benne volt. Apám 1927. január végén tüdôgyulladást kapott. Még elhajtott lovaskocsin nagymamához a geresdi malomba. Miután hazajött, hamarosan, február 2-án meghalt. Emlékszem édesanyám fájdalomtól földúlt arcára és a mi hatunkra, gyerekekre, hangos siránkozásunkra. Anyám hívta a plébánost, de az csak a halál beállta után tudta föladni neki a szentkenet szentségét. Drága jó bátyám, Attila mondta el nekem, hogy apám halála órájában édesanyámnak azt suttogta: -- Valéria, hogyan hagylak itt benneteket? Egy ilyen egyszerű kérdô mondattal rendbe lehet hozni az életet Isten kegyelmébôl! Apám halála után az élet és a létfenntartás egész gondja negyvenötéves anyám nyakába szakadt. Éjt nappallá téve dolgozott, és arra emlékszem, hogy sokat sírt. Mielôtt minket fölkeltett, már megetette az állatokat, mert háziállatai mindig voltak. Megmosdatott, felöltöztetett bennünket, és elmondta velünk a rövid reggeli imádságot. Közben kiszolgálta a korán a vendéglôbe érkezô kocsisokat, akik a sárvári vásárra menô útról betértek egy kupica pálinkára, és elküldött bennünket a templomba, iskolába. József bátyám kitanulta Lébényben a hentes és mészáros mesterséget, és ott is maradt dolgozni. Attila bátyám a sárvári négy polgári után jobb híján, de nem szívesen, felvetette magát a Veszprém melletti jutasi -- amit akkor barokkosan szépítô nyelven hívtak így -- altisztnevelô intézetbe. Ott képezték ki a hivatásos hadsereg altisztjeit. Ha megjött vakációra, soha nem panaszkodott: művészi, érzékeny lélek volt. Szívét a költészet és festészet vonzotta. Csak most értem, miért nézett pár napi vakációs otthonlét után oly szomorúan maga körül: szótlanul, szeretettel. Már belelátott egy kicsit a világba, és látta, milyen helyzetben van anyánk a hat gyerekkel, akik közül még egy sem küzdött meg igazán az élettel. Apai nagyanyám, született Czethofer Julianna azok közé az asszonyok közé tartozott, akik a gyeplôt sohasem adják ki a kezükbôl. Míg élt apám, ôt és családját, tehát minket azzal tartott kezében, hogy gyermekeinek, köztük lányainak: Ilonka és Anna nénénknek férjhezmenetele után Rumban és Vámos-családon átadta a nekik járó vagyonrészt, ha jól tudom földben, pénzben és malomtulajdonban. János fia eltűnt az I. világháborúban az orosz fronton. Özvegye, született Soós Mária két gyermekével a felsôpatyi ház felét kapta és lakta. A másik felét pedig mi. Kifizetetlen maradt Antal, a legfiatalabb fiú és apám, József. Ha nem is tudatosan, de asszonyi ösztönnel, amely erôsebb minden tudatos, világosan megfogalmazott gondolatnál vagy érvnél, ezt a két fiát vetette hatalma alá, és nem is engedte ki ôket haláluk, illetve halála órájáig. Antal leérettségizett. Belépett a gyôri kisszemináriumba. Papnak készült. Valószínű, hogy ebben több szerepe volt Julianna nagyanyámnak, mint neki, mert a háború kellôs közepén, 1915-ben kilépett a gyôri szemináriumból. Hadi érettségivel mint karpaszományos hadapród az orosz frontra került, és hamarosan fogságba esett. Ott maradt hat évig. Szibériában tűnt el bátyja, János. Ott raboskodott ô is, míg 1921-ben Japánon keresztül haza nem jött. Majdnem orosz mágnásasszonyt hozott haza feleségül. Antal bácsi elbeszélése szerint csak az utolsó pillanatban tudta magát kiszabadítani karjai közül, közvetlen a hajóra szállás elôtt. Akkor még nem tudtam, hogy egy újabb világháború után nekem is Szibéria lesz az osztályrészem. Antal hazatérte után elvégezte a soproni erdészeti fôiskolát. Feleségül vette Tanzer Vilmát, a locsmándi (Lutzmannsburg) határszéli malomtulajdonosnak az Antalnál tizenöt évvel fiatalabb lányát. Vilma néni erôs akaratú, rátarti, becsvágyó, kíváncsi és féltékenykedô, nekem akkor magas és sudár termetűnek látszó asszony volt. Ô vagy a többi sógornô tanácsolta anyámnak, hogy ne hozzon annyi gyereket a világra, hisz lehet ,,azon'' segíteni. Nem tudom, mit, csak azt tudom, hogy tanácsolták neki, tegyen valamit a gyermekáldás ellen. Kivéve Födelmes Anna nénit -- a vámoscsaládi molnár feleségét -- mindenütt csak egy-két gyerek született. Antalnak és Vilmának két lánya volt, Duci és Mimi. Vilma féltékeny volt anyám öt fiára és egy lányára. Ha nagynéha látogatóba mentünk hozzá, mindenrôl kifaggatott bennünket: mit esztek, honnét van a ruhátok, mit csinál anyátok? Mária nôvéremet kislány korában a meztelenségig végigkutatta, mit hord, milyen ruhában jár. Juliana nagyanyám, aki mellesleg szólva valójában nem volt rossz szívű asszony, és nagyon vallásos is volt, két fiát, Józsefet és Antalt tartotta a markában azzal, hogy a felsôpatyi fél házát és az osztás után megmaradt egyik birtokrészt -- nem tudom pontosan, hány hold föld, de jó földek voltak -- egyszer egyiknek, másszor a másiknak ígérte. Apám 1927-ben történt halála után mi, Valéria és gyerekei voltunk soron, hogy osztozkodási és mindent, mindenkit magához láncoló ösztönét kiélje. Szülôházam, a külsô Mészáros-ház két családnak mindig szűk volt. Anyám a Szemes-házat akarta megvenni a Kulcsár-telek szomszédságában, amely kôbôl volt. Nagyanyám, Julianna a valamivel nagyobb telekkel rendelkezô Fülöp jegyzô házát, amelynek csak döngölt falai voltak, nedvesebb is volt, rosszabb tetôvel. Pontosan nem tudom, a vétel hogyan történt. A Fülöp jegyzô házát vették meg, amelynek tágasabb udvarát egy puszpángsövény[3] választotta ketté. Anyám sohasem szerette ezt a házat, nagyanyám erôszakolta rá. Azt szokta mondani, ha ínséges lett az élet: -- Most aztán beleülhettek a puspángokba! Ezzel azt akarta mondani: Most aztán uraskodhattok szegénységben! A nálam két évvel idôsebb nôvéremmel, Máriával nôttem föl. Korban ô állott hozzám legközelebb. Ô gyorsabb, fürgébb, ügyesebb volt. Öt fiútestvér között nôtt fel, megtanult azok módján viselkedni. Nála ismertem föl a nôi természet gyakorlati számítókészségét úgyszólván mindenben, és egyúttal kiszámíthatatlanságát. Minden, a legcsekélyebb apró elônyért is, amit ô nekem véleménye szerint nyújtott, a legrövidebb idôn belül komoly ellenszolgáltatást kért. És ezt nemcsak úgy szépen, óvatosan, módjával, hanem azonnal, követelôleg. -- Ha nem adod, vége közöttünk mindennek, örök harag! -- így fogalmazta meg követeléseit. Legtöbbször engedtem neki, ami csak fokozta magabiztosságát, öntudatát. Bár testileg-lelkileg közel voltunk egymáshoz, tisztán éltük le gyermekéveinket. Sokszor ültünk valahol a fűben, a kertben, az árokparton, a fölöttünk elhúzó napsütötte felhôk alatt, és elgondolkodtunk azon, milyen is lehet a végtelen Isten?... ha már ez a világ is olyan nagy és szép. Aztán nagyobbacskára nôve mégis úgy éreztem, hogy Mária vallásossága mindinkább gyengült. Átvette a falusi intelligencia vallásra, hitre, egyházra és papokra vonatkozó csipkelôdô szavait, kifejezéseit. A korcsmában hallott durva beszédmodor elvette vallásos érzését. Ilyennek is maradt mind a mai napig. Minden, amit vele kapcsolatban átéltem, óvatosságot ébresztett bennem a nôi nemmel szemben. Mérhetetlen számító természete valahogy taszítólag hatott rám. Sohasem keltett különösebb megrendülést a tôle való búcsúzkodás, elválás. Mindez azonban csak elôjátéka volt annak, amit a Milossal éltem át. Milos egy közönséges tehén volt. Apám 1927-ben bekövetkezett halála után lassanként az egyetlen állat az istállónkban. Nyolc-kilencéves fiúcska voltam. Iskolaszünetben a Milost kellett legeltetnem és ôriznem. Forró júliusi napok voltak. A határ megtelt a vetések és legelôk illatával. A velem egykorúak hajtották a szelíd himbálózással lépkedô teheneket tízesével-húszasával a Pereszteg-patakocska melletti legelôre. Én csak az egy tehén, a Milos után bandukoltam, vagy inkább rohantam, mert Milos ideges, gyorsjárású tehén volt. A Pereszteg partján terült el az aránylag hosszú, de széltében keskeny méretű legelônk, amely a parttól emelkedett fölfelé --, s ahogy emelkedett, úgy gyengült a legelô minôsége. Ez is bosszantotta a Milost, mert nem gyôztem a szomszéd rétekrôl visszaterelni. Természetesen mindig a jobb füvet kereste. Úgyszólván nem volt egy nyugodt pillanatom. Irigykedve néztem a velem egykorú bojtárgyerekeket. Nyájuk közelében lekuporodva játszottak, szórakoztak. Úgy látszott, szinte gond nélkül ôrizték a teheneket. Néha gyűlöltem még a legyek zümmögését is. Állatok közelében tele volt velük a határ. De mindez csak a kezdet volt. Milos mind idegesebbé vált. A végén már nem gyôztem visszahajkurászni a saját legelônkre. Elsô alkalommal nem tudtam mire vélni a dolgot. Gondoltam, rossz napja van. Állat, megbocsájtottam neki, és úgy törôdtem vele, mintha a saját magam jóllakásáról lett volna szó. Úgy 11 óra tájban aztán láttam, hogy Milos szinte egész testében remeg: farkát ferdén-hetykén fölkunkorítja, a fejét féloldalra vágja, füleit billegeti, tekintete vadul a messzeségbe mered, pár pillanatig így marad, majd mint egy ôrült kaparni kezd, tekintete vad lángokat lövell, és egyszer csak nekiiramodik hazafelé a mezônek. Árkon-bokron, vetéseken, kerteken, mindenen keresztül galoppba lendült mindig egyforma tartásban: fejét félre fölvágva, farka a levegôben, tôgyének a csöcsei jobbról-balról nekivágódtak a hasának. Én meg bôgve futottam utána, messze lemaradva tôle. Igazi látványosság a mezôn dolgozó rengeteg embernek: nevettek, gúnyolódtak rajtam, hogy íme, ez a gyerek egy tehénnel sem bír, míg a többiek egész tehéncsordát ôriznek. A Vas megyei parasztember csípôs, maró gúnyával öntöttek le futtomban is. Hazaérve a ,,kövécsdombon'' át szégyenkeztem. Anyám mosolygott, nem rótt meg, nem tett gúnyos megjegyzést. Mintha sajnált volna. -- Ez a Milos tehén, fiam, egy kicsit bolond, hisztérika. Elôször ütötte meg ez a szó a fülemet. A Milos tehén viselkedését szinte öntudatlanul is kapcsolatba hoztam Mária nôvérem sokszor tapasztalt magatartásával és sok leány iskolatársaiméval még az elemiben. Csak a közelmúlt években döbbentem rá, hogy ez mennyire befolyásolt engem a nôkkel szembeni magatartásomban. Vajon nem ez volt- e a gyökere az aránylag könnyen magamra vállalt papi nôtlenségnek? Nem tudom, csak kérdezem magamtól. Anyám odavolt a mezei munkáért és az állattenyésztésért; apám szinte gyűlölte a falusi életet. Ha csak tehette, bement Szombathelyre. Városi vendéglôrôl és nem falusi kocsmáról álmodott. Mire befejeztem az elemi iskola négy osztályát 1929-ben, már két éve a temetôben nyugodott. ======================================================================== Utam a nagyvilágba Anyám hat gyerekének sorsába az egész, sokszor nem éppen jóindulatú rokonság is beleszólt. Anyám mesterembereket és parasztokat akart belôlünk nevelni, de mindannyiunk szíve a városi élet felé húzott. A kérdés az volt: taníttassanak bennünket vagy ne? Ha iskoláztatásra kerülne sor, mibôl fizetjük majd? Végül is nagy örömömre az iskoláztatás mellett döntöttek. Mindig szóban forgott mint nagy összeg, ,,az ökrök ára''. Kilencezer pengôért adták el a két szép hízlalt ökröt, és ebbôl kellett futnia az iskoláztatás kiadásaira az elkövetkezô években. Anyám otthon maradt Felsôpatyon a vendéglôben, mi pedig, László, Mária és én apai nagyanyámmal, az intrikus Czethofer Juliannával 1929 szeptember elsô napjaiban költöztünk Kôszegre tanulni. Bátyámat, Lacit tanítóképzôbe íratták be, nôvéremet, Micit a domonkos nôvérek polgári iskolájába, engem pedig a Ferenc József Magyar Királyi Bencés Fôgimnáziumba. ,,Fölutazásunk'' Kôszegre leírhatatlanul romantikus volt. Elôször is nekünk, testvéreknek kellett fölszednünk a tíz-tizenöt zsák krumplit, a ,,Ritó''-ban. Így hívták vasiasan a Rétalját, ahol a falu Rába felôli oldalán a legzsírosabb termôföldek voltak. Szedtük a krumplit, hancúroztunk. Nem tudom leírni azt az örömet, amelyet a tanulás melletti családi döntés után éreztem. Gimnazista leszek, latinul tanulok, nem lesz többé tehénôrzés, viaskodás a Milossal. Megszabadulok a falu ásatag, egyhangú világától. Meglátom, mi van a nagy hegyek lábánál, vagy talán azt is, ami azokon túl van: a mennyországban éreztem magamat. Az 1929-es gazdasági válsággal a magyar falvakban növekedett a szegénység és az ínség. Idôközben csak egy gebeszámba menô ló maradt az istállóban, a Szellô. Fehérderes, nagycsontú, herélt csôdör volt. Szinte tudatában volt korának és rozzant állapotának. Esze, nem pedig ereje szerint dolgozott és húzott. A háztól elmenôben állandóan hátrafelé pislogott, hogy nem csattan-e hátán az ostor. Mielôtt még csattant volna, nagyot rántott a kocsin. Bármilyen messze volt is, tudta, hogy hazafelé, az istálló felé megyünk, állandóan nyargalt biztatás nélkül is. Meg sem lehetett állítani. Hogyan is ment Felsôpatyról három testvér nagymamájukkal Kôszegre tanulni? Elôször is fölkarfázták az oldalas parasztszekér két szélét körülbelül két méter magasra, és utána megrakták a kocsit jó félévre szóló élelmiszerrel. Alulra kerültek a krumplis zsákok, aztán a lisztes zsákok, közbe a zsírosbödön, a konyhafölszerelés, legfölülre kerültek a szalmazsákok és az ágynemű. Hogy senki se lássa ezt a kezdetleges hurcolkodást, az éjszaka beálltával indultunk útnak. A Szellô lépésben bandukolt. Mi, hárman testvérek legfölül a szalmazsákokon feküdtünk, jó melegen az ágyneműben, és csodáltuk a csillagos szeptemberi eget. A lehetô és lehetetlen kérdéseken rágódtunk: mi van a csillagokban? S a csillagokon túl? -- s közben észre sem vettük a szegénységnél is nagyobb nyomorúságunkat. Így telt az egész éjszaka a Felsôpaty-Kôszeg negyven kilométeres szakaszán Ölbôn, Váton, Acsádon keresztül. ======================================================================== Kôszegi diákévek Csak Laci bátyám, aki már Kôszegen végezte a polgári iskola két felsô osztályát és Antal bácsinál, a város erdômérnökénél volt, lakott, szállt le a kocsi párnái közül, mert szégyellte volna, ha valaki ismerôs meglátja. Napsütéses, szeptemberi reggel döcögtünk végig a kôszegi Király úton valamelyik hátsó udvarban lévô egyszobás lakásunkig. Elôször jártam aszfaltos, kövezett utcán életemben, és csodálkozva hallgattam a fiákeres lovak patáinak egyforma, ütemes csattogását az aszfalton. Mindez nyomorúságos volt, de nem vettük észre, mert ilyen volt az akkori átlagos magyar élet. Szegény anyám, aki az elemi hat osztályában megtanult írni és olvasni, vitt engem beíratni a gimnáziumba. Bár akkor nem vettem észre, mert magammal voltam elfoglalva, de bizonyára még nálam is jobban izgult. Arra emlékszem, hogy azt mondta: -- Jegyezz meg magadnak mindent, mert ez az elsô és utolsó alkalom, hogy téged valaki elkísér beíratni. Így is lett, és így lettem én szegény falusi édesanyám szavára felnôtt diák. Még mindig az orromban van a magas és széles iskolafolyosók kátrányszaga. Ezzel kezelték ugyanis a tantermek padlózatát. Ez terjengett keveredve a siheder serdülôk szagával. Szülôfalumban sem a plébános, sem a tanítók közül senki nekem Isten hozzádot nem mondott, semmi jót nem kívánt. Inkább mintha irigyelték volna a továbbtanulási lehetôségemet. Ezt annak idején magától értetôdônek vettem. Ilyen volt a falu légköre. A gimnáziumban még jobban, mint eddig, elôtűntek a társadalmi osztálykülönbségek. A bencés tanárok egy része, különösen a fiatalabbja, a középosztálybeli, a jobban öltözött diákokat másképp kezelte, mint a magamfajta paraszt származású falusi gyerekeket. Még ezek között is sokszor látható különbséget tettek a gazdag parasztok és a szegényebb földmíves vagy a kisvárosi alkalmazottak gyermekei között. Két éven át egy és ugyanazt a bársonynadrágot hordtam hétköznap, ünnepnap. Ahogy nôttem, feszült rajtam, vásott, kopott, zsíros lett. Odahaza emiatt soha nem panaszkodtam, és Isten különös kegyelme révén soha nem is szégyelltem magamat benne. Csak vasárnaponként állapítottam meg félénk tekintettel az új ruhák, amikben a többiek jártak, és bársonynadrágom közti különbséget. Mindig riasztó volt az úri gyerekek magabiztos, nagyszájú fellépése az iskolaév elsô heteiben. Úgy beszéltek, mintha már mindent tudtak és megtapasztaltak volna. Ismerték a tanárokat név szerint, jó és rossz tulajdonságaikat, mert tehetôs családjuk a tanárokat már vendégül látta. Igen sokszor aztán hamarosan fordult a kocka. Az elsô negyedévi vagy félévi értesítô jegyeibôl aztán kitűnt, hogy többen közülük tehetségtelen tanulók. Olyan esetre nem emlékszem, hogy a tehetôsek gyerekei osztályozáskor kedvezôbb elbánásban részesültek volna. Annyira igazságtalanul mégsem mentek a dolgok! Mindig voltak szerzetes paptanáraim közül olyanok, akik közepes tanulmányaim és szegényes külsôm ellenére -- vagy talán éppen amiatt! - - felkaroltak, és szeretetüket irántam kimutatták. Ezek közül meg kell említenem Csernák Szaniszló történelemtanáromat, aki a közepesnél jobb emlékezôtehetségemet mindig felhasználta, hogy feleltessen, és tudjak is. Az évszámokat könnyen észben tartottam. A jó Isten áldja meg érte! A gimnáziumban, különösen az idegen nyelvekben, a latinban és a németben hamarosan kitűnt az elemi iskolai tanulmányaim fogyatékossága. Tízéves voltam. A nálunk egy-két évvel idôsebbek mind jobbak voltak felfogás dolgában. Emlékszem, milyen nehéz volt számomra a fônevek és melléknevek nyelvtani nemének megértése és alkalmazása. A magyarban voltaképpen nincs formai vagy nyelvtani nem, csak jelentésbeli. Élôlények megnevezésében más szót használ hím- vagy nônemű lény megjelölésére, de a formai egyeztetés ismeretlen. Mivel még nem pubertáltam, nem tudtam felfogni a nemnek mint nyelvtani fogalomnak és formának az érvényességét minden szóra. Csak lassan jöttem rá, és fogadtam el a jogosultságát. Sokat kínlódtam a gimnázium elsô három osztályában. Otthon senki nem segített. A harmadik osztályban bizonyítványom tele volt hármas jegyekkel. Anyám sírt. Minden inkább érdekelt, mint a tanulás. Hajszálon múlott, hogy nem hagytam abba. A vallás a lelki és szellemi dolgok mindig érdekeltek. Szorgalmasan ministráltam, de ugyanakkor heves, indulatos, veszekedôs típusú gyerek voltam. Sokszor szememre is hányták osztálytársaim, hogy miként egyeztetem össze verekedôs mivoltomat jámborságommal. Nem tudtam rá válaszolni. A harmadik gimnáziumban osztályfônököm Kovács Tóbiás bencés szerzetes volt. Bármilyen kora reggeli órára keresett ministránst -- kirándulás idején néhány tanár reggel 4-kor misézett! --, mindig jelentkeztem, és pontosan megjelentem, pedig húsz percre laktam a bencés templomtól. Az 1932. év ôszén egy borús, komor reggelen fázósan ültem a bársony rövid nadrágomban a hideg iskolapadban. Mindjárt a reggel 8 órai becsöngetés után volt a latin- vagy magyaróra. Kovács Tóbiás osztályfônök ott állt teljes nagyságában a szorongó osztály elôtt. Egyszer csak hallom, hogy hív. -- Mészáros Tibor! Zavaromban ülve maradtam. -- Állj fel! -- hangzott jobbról is, balról is a felszólítás. Remegve álltam fel. Az osztály elcsendesült, mert szokatlan volt ez az óra eleji felszólítás. A feszült figyelemben megmerevedett osztály elôtt engem kihívóan nézve a következôket mondta: -- Te, Mészáros, ma éjjel veled álmodtam. Loptál. A rendôrség letartóztatott, és börtönbe ültetett. Hát, vigyázz magadra! Mély csönd volt az osztályban. Kôvé meredtem a szégyentôl. Figyelmeztetô, szinte kárörvendô mosollyal nézett rám, és azt mondta: -- Leülhetsz! Szerettem volna a föld alá bújni. Forróság öntött el. Úgy éreztem, hogy nincs többé keresnivalóm ezen a földön. Ennyi volt az egész jelenet. Errôl soha senkivel sem az iskolában, sem az iskolán kívül nem beszéltem. De ezek a döbbenetes szavak kísértek hónapokon át. Amennyire tudtam, kifelé igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Tóbiás szerzetes osztályfônököm maradt a harmadik év végéig. Én szorgalmasan ministráltam neki korai miséin azontúl is. Kiment Afrikába a Szent-Otíliai német apátság missziójába misszionáriusnak, de hamarosan visszajött. A nagy szál, egyenes tartású embert 1945-ben Pápán a nagytemplomban láttam, mikor Mindszenty József veszprémi püspököt érseki kinevezése elôtt bérmáláson mint titkár kísértem. Tóbiás magába roskadva ült diákjai mellett egy hosszú templomi pad szélén. Szerettem volna vele beszélni. Szertartásbeli teendôim megakadályoztak. Talán nem is emlékezett rám. Az elviselt jogtalanságokra való visszaemlékezés mindig fájó érzést váltott ki belôlem. Az örökkévalóságban -- remélem -- magyarázkodás nélkül foghatok vele kezet. Az esemény talán egyben segített is: könnyebben tartottam magamat bűnös embernek, mint mások. -- Hátha valóban tudnál lopni-rabolni és börtönsorsra jutni? -- kérdeztem magamtól. Az utóbbiból aztán eléggé ki is jutott. A negyedik gimnáziumi évem folyamán, 1933-ban aztán lassan nagy változás ment végbe bennem. Miután pubertáltam, elmúltak a nehézségeim a nyelv nemi formáival. Az emberszeretô és bennünket inkább bíztató mint korholó tanáraim, Barcza Leánder, Czingráber Péter lelkesítettek bennünket a tudás iránt. Szívesen tanultam. Különösen Czingráber Péter bencés tanárom lelkesedése ragadott meg. Mint akkor diáknyelven mondták, ,,erôs kettes'' tanuló lettem, és az év végi bizonyítványomban csak egy pár kettes görbéllett. A többi mind egyes volt. Legfôbb ideje volt, hogy így történjék. A kôszegi Király úti kis háztartást fel kellett számolni. Odahaza Felsôpatyon legidôsebb bátyám, József, miután megszerezte a hentes és vendéglátó ipari képesítést, átvette a felsôpatyi vendéglôt. A harmincadik évén túl volt. A folyton intrikáló Mészáros nagymamát elzavarta, és egyedül maradván asszonyra volt szüksége. Úgy határoztak, hogy édesmama hazamegy, Józseffel együtt vezeti a vendéglôt, s lesz központja a családnak. A Mészáros nagymamának, a Czethofer Juliannának aztán szomorúságra fordult a sorsa. Visszavonult abba a falun kívüli fél házrészbe, amelyet a hozzá tartozó pár hold földdel mindig másnak ígért oda -- egyszer apámnak, másszor az Antal fiának, bár minden a nagyanyám nevére volt íratva. Miután oda visszavonult, mindezt Antalnak ígérte, vagy talán az ô nevére is íratta. Ez utóbbit nem tudom, hogy s mint s mikor történt. Abban a fél házban élte le életének utolsó éveit egyedüllétben, mindinkább magára maradva, végül is ellátatlanul, mint mondták volt, ,,saját piszkában''. Jó anyám segített neki néha, hogy tisztába tehesse magát, de elzárkózott elôlünk. Sem menye, a János felesége, Soós Mária, aki a ház egybeépült másik felében lakott, sem Antal családja, amely a fél házrészt és a földeket örökölte, nem törôdtek vele, nem néztek utána. A puszta emlékezés is nyomasztott, amikor ezekre a dolgokra gondoltam, és nyomaszt a mai napig is. Jaj a magára maradottnak! Mária nôvérem elvégezte 1933 júniusában a négy polgárit a kôszegi dömés apácáknál. László bátyám befejezte a négy év tanítóképzôt. Neki még egy éve volt hátra. Én magam mögött hagytam a négy gimnáziumi osztályt. Mária hazament Felsôpatyra anyámnak és József bátyámnak segíteni. László folytatja majd a tanítóképzôt Kôszegen. Mi lesz velem? Mindenképpen tanulni akartam. Így vetôdött fel a papi kisszeminárium gondolata, ahol a gimnáziumi felsô osztályosok az érettségire és alaposabb lelki neveléssel, ha arra kedvük és hivatásuk volt, a teológiára készültek elô. A hitbeli vallásos élmények mindig mélyen hatottak rám. Az imádság és a csendes szentmisék áhítatát mindig szerettem. ======================================================================== Két konkurzuson Anyámmal elutaztam Gyôrbe vonaton. Részt vettem a konkurzuson. Így hívták a felvételi vizsgát. Bizonyítványom jó volt. Mindenre jól feleltem, de megkérdezték tôlem, hogy rokona vagyok-e annak a Mészáros Antalnak, aki az elsô háború kezdetén Gyôrben szeminarista volt, és 1915-ben kilépett. Mondtam, hogy unokaöccse vagyok. A vizsgáztatók sokat mondóan egymásra néztek. Csak emiatt, vagy valami más okból, nem tudom, de nem vettek föl. Július eleje volt. Az idô sürgetett. Napokon át úgy látszott, hogy az én továbbtanulásom kútba esett. Nem tudom, honnét, de megtudtam, hogy Veszprémben késôbb van a konkurzus. Veszprémre soha nem gondoltam -- már a név is olyan idegen volt nekem. Pénz az útra meg a szállásra nem volt. Két nap múlva menni kellett volna. Hogyan jussak el Veszprémbe? Felötlött a kerékpár gondolata. Volt hatunknak otthon egy nehéz, vastagkerekű kerékpárunk. Felváltva használtuk. Állandóan javítani kellett. Folyton kilyukadt. Tizennégy éves voltam: befelé sokkal érettebb, mint kifelé. Egyedül, kerékpáron nem vághatok neki az útnak. Szomszédunk volt a Fodor László. Hallgatag embernek ismerték. Részt vett az elsô világháborúban, de nem sokat beszélt róla. Mindenki bölcs, megfontolt embernek tartotta. Kisgazda volt. Rendben tartotta a házatáját. Erôsen ,,evangyélikus''-nak tartották a faluban, titokban ,,kommunistának'', pedig szótlan volt, de egész lénye sugározta annak a társadalmi rendszernek az elítélését, amelyben a két háború között éltünk. Édesanyám, a szíve mélyén hívô, vallásos asszony, sokra tartotta a ,,Fodor szomszédot'' (csak így hívta). Mindketten, mint némán küzdôk és szenvedôk, megértették egymást. Persze a Fodor szomszéd lelke legmélyén kommunista volt. Az elsô világháborús és az azutáni oroszországi tartózkodása idejébôl hozta ezt magával. Talán részt vett ott a vörösök oldalán a fehérek elleni harcban. Az a fajta ember volt, aki csendben, szó nélkül várja, hogy eljöjjön az ô ideje. Persze a földi álmok, miután egyszer megvalósultak, sohasem olyan szépek, mint megálmodva. Így vált számára az 1945-ös fordulat és a kommunisták által diktált földiek köztulajdonba vétele nagy csalódássá. Ô lett a nagy, köztulajdonba vett Szigethy-istállóban a téeszcsé tehenésze. Ilyen minôségben találkoztam vele 1956 nyarán, miután 8 évig én is megjártam az orosz kommunizmus poklát, sötét otthonának lakószobájában. Nem kérdezett semmit, majdnem némán néztünk egymásra... Mintha irigyelt volna. Ezt olvastam ki tekintetébôl. Aztán hamarosan, 1956 után, egy hajnalon Fodor szomszédot a Szigethy-istállóban a marhák faránál találták meg szívszélhűdéstôl, holtan összerogyva. Mint anyám, én is rokonnak éreztem a Fodor szomszédot -- életét, örök hallgatásba burkolt sorsát. A kevés szó embere volt. Csendben álmodott éveken át a kommunizmusról, csendben csalódott. -- Én nem így gondoltam -- mondta volt nekem az 1956-os nyári találkozáskor. Isten nyugosztalja szegény Fodor szomszédot. Egyszer majd találkozom vele. 1933 júliusában tehát legnagyobb gondom volt: hogyan tudnék továbbtanulni érettségiig? Így történt, hogy elkértük Fodor szomszéd majdnem új, szép kerékpárját, és László bátyámmal nekiindultunk az ismeretlen Veszprémnek. Jánosházán keresztül kerekeztünk. Szép, esôs nyári idô volt. Megáztunk, megszáradtunk, ahogy a természet akarta. Azt ettük, amit magunkkal hoztunk. Valahol Devecserben egy szénapajtában aludtunk meg. A Márkó nevű falut elhagyva a hosszú egyenes útszakaszon tűnt fel a veszprémi székesegyház kettôs tornya. Nem akartam hinni, hogy valami végleges felé kerékpározok. Az út postaút volt. Nem aszfaltos, csak töményen kavicsozott, tele mély, vízzel telt kátyúkkal. Félénken néztem a kettôs torony irányába. Fogalmam sem volt, hogy pap akarok-e lenni vagy sem. Nem is akartam, és tizennégy éves fejjel el sem tudtam dönteni. Vitt az élet a következô állomás felé, amelyet az érettségi jelentett. A konkurzusi vizsga napja a nagyszemináriumban elsô péntekre esett. Kisdiákkorom óta már Kôszegen is az iskolába menetel közben benéztem a bencés templomba rövid imádságra és imádásra. Reggelitôl jövet az utam a székesegyház elôtt vitt el. Önkéntelenül is bementem. Az Oltáriszentség, lévén elsô péntek, ki volt téve. Letérdeltem. Sajgott bennem lépésem egész fájdalmas volta. Nem határoztam el magam, hogy pap legyek, és megyek felvétetni magamat a kisszemináriumba, amely aztán a papság felé vezet. ,,Szereted az egyházat, a hitet, az imádságot, Krisztust -- mondtam magamnak -- de mindez nem elég ok arra, hogy pap legyél.'' Magamba roskadva térdeltem a leghátsó kemény padban. Eszembe jutott, hogy a jelentkezôknek csak kis hányadát veszik fel. A többit elutasítják. Ez adta az imádságomnak a váratlan fordulatot. ,,Jézusom, ha nem akarod, hogy pap legyek, tedd, hogy a felvételi vizsga ne sikerüljön, és ne vegyenek fel!'' Ezzel hagytam el a székesegyházat. Mentem. Vizsgáztam. A vizsga sikerült. Fölvettek. Tovább nem gondolkodtam, mert okvetlenül érettségizni akartam. 1933. szeptember 6-án rakták fel a fonottkosárszerű, de négyszögletes csomagomat a legszükségesebb holmimmal parasztszekerünkre. A nagycsontú, herélt, fehérszürke Szellô lovunk volt befogva. Tulajdonsága volt -- kora miatt megokosodott! -- , hogy hazulról elfelé még ostorral sem lehetett sietésre bírni. Bezzeg, bármilyen messze, akár 10-20 kilométerre voltunk is hazulról, mihelyt hazafelé fordult a kocsi rúdja, nyargalt, amennyire csak nagy lábai bírták. Félelmetesen nagy, de szelíd állat volt. Mikor felszálltam a kocsira, anyám ott állt az ülés mellett a lôcsnél -- könnyeit törölgette. Mikor már fenn ültem a búcsúzó ölelés után, csak annyit mondott könnyein keresztül: -- Fiam, ha nem akarsz pap lenni, szállj le a kocsiról! Akkor fel sem mértem, hogy mekkora erôfeszítésébe került e szavak kimondása. Hisz leszállhattam volna, és minden másképp történt volna az életemben. Ez a mondat volt az egyetlen, amellyel egyenesen arra célzott, hogy szeretné, ha pap lennék. Sem elôtte, sem utána nekem errôl a kívánságáról nem szólt. Fájt a sírása. Nem értettem meg egészen, csak arra gondoltam, hogy hiszen azon az elsô pénteken a veszprémi katedrálisban az Oltáriszentség elôtt térdelve Istenre bíztam felvételemet a szemináriumba. Ma tudom, hogy az Oltáriszentség elôtti imám tartalmát és tényét a Nagy Valaki sugallta. Gyerek voltam. Ami elhatározásom egyértelműségét jelentette volna, annak szükségességét eltoltam magamtól, és ennek a késôbbiek folyamán meg is ittam a levét. Az 1933-37-es évek folyamán a veszprémi kisszeminárium növendéke voltam. Reverendában jártunk. A lelki nevelés határozta meg a napirendet. Mindennap reggel fél hatkor keltünk. Hat órakor fél órás elmélkedés elôzte meg a mindennapi szentmisét. A nagy szeminárium ebédlôjében étkeztünk. Minden délután ebéd után másfél-két órás séta volt párosával. Az iskolai órarend betartásán kívül minden idô a tanulmányokba való elmélyülést szolgálta ebéd elôtt, vacsora elôtt rövid szentséglátogatással a házi kápolnában. Lefekvés elôtt rövid, elmélkedési pontokat -- ,,punctá''-nak mondták -- kaptunk a másnapi elmélkedésre. A kisszeminárium élete erôsen fegyelmezett élet volt. Csak az érezhette jól magát benne, aki annak alávetette magát. A növendékek a gimnáziumi tanulmányokat illetôen általában a legjobbak voltak -- figyelmesebbek, odaadóbbak, igen sokszor lelkiismeretesebbek. A többieket iskola után elkapta az élet, a lakás, a kosztolás gondja, néha a leányismeretségek. A kisszemináriumban háromfajta diák volt. Akik tudták, hogy nem akarnak papok lenni, akik papok akartak lenni és a bizonytalankodók. Hogy ki melyik csoportnak a tagja, arról ritkán esett szó, de mindenki sejtette a másikról, hogy hova is tartozik. Mindenki magában hordozta a problémáját. Az élet realista. Csak azt tűri meg az ember szívében, aminek kézzelfogható tartalma, megvalósíthatósága létezik. Leginkább azok szenvedtek, akik bizonytalankodtak. Ezekhez tartoztam én is. A tudásszomj élt bennem. A vallásos, metafizikai meggondolások hatottak rám. Emiatt a fegyelmet, rendtartást könnyen viseltem. A jövô felôl nem aggódtam. Mutatkoztak azonban a férfivá válásom külsô és belsô jelei, vonzódásom a nôi nemhez, és ez sok nehéz órát szerzett. Hatottak rám kinnlakó osztálytársaim igazi vagy vélt szerelmi kalandjai, bár azt is láttam, hogy a nemi önkiélésbe süllyedt társaim fáradtak, fakó arcszínűek, valamiképpen nyeglék voltak. Ez mindig figyelmeztetett a nemi túltengés káros voltára, és önkéntelenül visszatartott attól, hogy elragadtassam magamat. Hatodikos gimnazista lehettem, mikor elôször egy Kovács Felicia nevű leányba beleszerettem. Felsôpatyon volt rokonainál a nyári szünetben. Néhányszor megöleltem és megcsókoltam -- nagyon kevésszer! -- és egymás szerelmes, szemtôl-szembe való megbámulásánál több közöttünk nem történt. Édesanyám mindezt látta, tudomásul vette. Soha egy szót sem ejtett emiatt. Ha Felicia nyárvégi hazamenetele után -- valahol egy Szombathely környéki faluban lakott -- nekem levelet írt, édesanyám szó nélkül, felbontatlanul odatette, ahol a posta szokott lenni, a konyhában a tányérok közé a polcra. Igen meglepett édesanyám e jóindulatú érdektelensége, és fokozta bennem a szerelem és a házasság felsôbb, más szemszögbôl való megbírálását. A szerelmes levelekben -- a magaméiban és a kapottakban -- feltűnt az emberi nyelvnek szegényes kifejezési ismétlôdése. Mindig ugyanazt mondják, írják egymásnak a szerelmesek. A test izgalma ugyanaz. Az önkiszolgáltatottság érzése fogott el a levelek olvasása, az izgalom órái után. Bátyáimnál láttam, ha szerelmesek voltak, mennyi semmitmondó izgalommal járt hevültségük, lelkesedésük. Mindez segített, hogy a beleszerelmesedés -- persze csak gondolatban és érzésben! -- után minden lepergett rólam, mint a kacsáról a víz. Igaz az is, hogy nagyon hűséges maradtam a mindennapi szentmise látogatáshoz, a napi imához -- a lehetetlen Eberhardt plébános viselkedése ellenére! -- sôt, a naponkénti szentséglátogatáshoz is. A szentek életét, lelki könyveket elôszeretettel olvastam. A liberális, egyházellenes jákfai (szomszéd falunk volt) tanító, Földy Márton tanácsára és segítségével klasszikusokat is olvashattam. Ô kölcsönözte nekem a könyveket. Tizenhat éves lehettem. Ekkor a került kezembe Dosztojevszkij Bűn és bűnhôdés című regénye. Forró, júliusi nyár volt. A déli szél szárított, égetett mindent. Elhúzódva olvastam a hátsó szobában harminc-negyven oldalt. Utána minden alkalommal valahogy olyan kifejezhetetlen undor fogott el, hogy annál többet nem tudtam olvasni. Késôbb és késôbbi olvasáskor elemeztem ki magamban, hogy mi volt ez az akkor érzett undor. Dosztojevszkij annyira szétszedi elemezve az emberi érzésvilágot, és annyira vaskos színekkel írja le, tárja fel az emberi érzésvilág alacsonyságát és közönségességét, hogy más, mint undorérzés nem marad vissza. Minden olvasás után egy-két napig tartott, míg visszanyertem egyensúlyomat, és az ,,ember'' fölött érzett szomorúságomat le tudtam gyôzni. Ezenkívül közelrôl éltem át bátyáimmal kapcsolatban a szerelmesek társalgásának ürességét és tartalmatlanságát. Ez is okozhatta, hogy szeptemberben minden évben szívesen tértem vissza a kisszemináriumba könyveimhez, és ezzel ,,hivatásválasztásom'' elsô irányához, bár ez nem jelentette elhatározásom véglegességét. Akik nem akartak papok lenni, idôközben elhagyták az intézetet, vagy az érettségi után jelentették ki nemleges szándékukat. Senkit semmire nem kényszerítettek. Sokat köszönhetek Steixner Antal kisszemináriumi subregensnek, akinek ajtaja és szíve minden baráti beszélgetésre nyitva állt. Abban az idôben harmincegynéhány éves lehetett. Kedvessége, sugárzása segített elviselni a diákgondokkal megterhelt fiatal szív nyomasztó hangulatát. Egy-egy mondata elkísért egész életen át. A nyári szünet után nehezek voltak az ôszök. Borongós, ködös idôben róttuk párosával napi sétáink útjait. Utána stúdium volt. Ezalatt bementem hozzá. Hallgatni is jól lehetett vele. Nem volt kötelezô a beszéd, hogy miért is jött az ember. Ott állt irodája félhomályában íróasztala és cimbalma között. Cimbalmozott, és hallgatás közben néha ütôkéivel átfutott a húrokon: megrezdültek, borzongtak, aláfestették a szoba, az idôjárás hangulatát. Eszembe jutott, hogyan is fogom kibírni a hosszú papi életet nôtlenségben, magányban. Akkor arra gondoltam, hogy ô már nem fiatal -- pedig dehogynem volt az! Megkérdeztem, nem csendesülnek-e idôvel, korral a nemi élettel járó szenvedélyek, lángolások. Kimondtam a kérdést. Egy ideig hallgatott, hosszan, együttérzôen rámnézett, és csak annyit mondott: -- Tibikém, csak akkor, ha rád zárul a koporsó fedele! Ezzel készített elô a véget nem érô harcra. Ezzel a pár szóval ô nekem mindig segített, ha nehéznek és hosszúnak látszott a harc: csak a koporsó fedele vet véget neki. Meg kell még emlékeznem Révész Laci bácsiról -- mert csak így hívtuk -- aki osztályfônököm volt a gimnázium négy felsô évén át. Görög-latin szakos tanár volt. Soha könyvet nem láttam a kezében. Mindent kívülrôl tudott. Legszigorúbb szava az volt hozzánk, hogy ,,ha így viselkedtek, nem leszek én nektek Laci bácsi!'' Négy kettessel kerültem át a kôszegi bencés gimnáziumból a veszprémi piaristákhoz, tehát közepes tanulóként. Igaz, Kôszegen mindig nyomtak egy kicsit a tanárok, nem voltam középosztálybeli. Az elsô görögórán Laci bácsi azt mondta, miután megtanította a görög ábécét, és már tudtunk olvasni: -- Aki elôször tudja nekem felmondani a görög névelôk ragozását, jelentkezzék! -- Én jelentkeztem elsônek. Fújtam a névelôket elejétôl végig, hátulról vissza az elejéig. Laci bácsi megállt az osztály elôtt, és azt mondta: -- Na, fiaim, új csillagunk támadt! -- Ettôl kezdve érettségiig színjeles tanuló voltam. Mit tesz egy jókor mondott dicsérô szó!? A kisszemináriumból 1937-ben négyen érettségiztünk: Varga Karcsi, Novák Tóni, Almássy Gyurka és én. Almássy Gyurka természettudományi zseni volt. Sokra is vitte a budapesti tudományegyetemen. Varga Karcsit a Jankovich-grófok taníttatták a lakás és koszt szempontjából olcsó veszprémi kisszemináriumban. Szögletes vállú, inkább alacsony, tömzsi bakonyi fiú volt. Életem során az egyik legártatlanabb teremtés. Minden hátsó gondolat nélkül élte kispapi életét, és nem amiatt volt kisszemináriumi papnövendék, mert ott lakhatott és étkezhetett, mint azt annak idején sokan mondták. Szavaiban, állásfoglalásaiban tiszta, egyenes lelkű, kiismerhetô, és szintén a papi pályára készült. Valamilyen pályára készülni mindig kényszerzubbonyszerű vagy nagyzoló kifejezés volt szememben, és nem szerettem. Varga Karcsi nem papi pályára készült, hanem pap akart lenni. Már Innsbruckban voltam, amikor hallottam, hogy Varga Karcsi a veszprémi szemináriumban mint elsô éves hirtelen meghalt. Amint mondták, agyhártyagyulladásban. Ha valakirôl hiszem, hogy a mennyországban van, és Istent színrôl színre látja, az Varga Karcsi. Már azért is sajnálnék elkárhozni, mert Varga Karcsit soha többé nem látnám. A jó Isten bocsássa meg nekem ezt a gyatra emberi indokot. Már a halálhír vételekor éreztem, amit ma -- úgy tűnik -- tudok, hogy a jó Isten Varga Karcsit meg akarta kímélni a sokszor nagyon is elszürkülô plébánosi sorstól. Az ô esetére az alábbi sorok jobban illenek, mint bármelyik másikra: Az Úr Illésként elviszi mind, Kiket nagyon sújt és szeret: Tüzes, gyors szíveket ad nekik, Ezek a tüzes szekerek. (Ady Endre) Varga Karcsinak köszönhetem hogy nemcsak a négy kisszemináriumi évet tölthettem vele, hanem azt is hogy kitörölhetetlen emléke végigkísér egy egész életen. Várom a viszontlátást. Novák Tóni ciszterci szerzetes lett, a rendek feloszlatása után világi papi szolgálatban. Érzelmei és érzékszervei irányították. Lelkesedéseit, levertségeit ôszintén gondolta. Semmi hamis nem volt benne. Késôbb inni kezdett, és annak is lett az áldozata. Engem a holtak jobban elérnek, mint más halandót: Novák Tóni is köztük van. Almássy Gyurka számtanzseni volt. A jó és szokatlanul alacsony Tell matézistanárunk -- ezért járt nôiesen magas sarkú cipôben -- mindig Gyurkára pislogott a táblán végbemenô, hosszú levezetéseknél, vajon nincs-e benne hiba. Ha a tábla alján kitűnt, hogy valami hiba van a levezetésben, Gyurka csak rámutatott a teleírt tábla közepén egy mínuszra vagy pluszra, egyetlenegy számra, mondván: -- Tanár úr, onnan kezdve és amiatt hibás a levezetés! Nem emlékszem rá, hogy négy év alatt egyszer is elhibázta volna a baj okának felfedését. Apja elsô világháborús tiszt volt: az oroszoknál hadifogoly. Onnan hozta magával orosz nagyhercegnô feleségét, Gyurka anyját. Azután -- úgy tudom -- elváltak, és apja, várpalotai ügyvéd, a kisszeminárium olcsó tartásdíja segítségével oldotta meg fia iskoláztatásának kérdését. Gyurka egyenes ember volt. Tudós -- kételkedô típus. A hit nem buzgott benne, csak azt mondta, amit tudományosan bizonyítani tudott. Egy kicsit hideg észtípus volt. Mindhárman meghaltak. Volt velünk egy negyedik társunk is a kisszemináriumban, aki még az élôk sorában van: a zalakarosi Bazsó László. Irodalmi hajlamai ellenére higgadt, jóeszű és mindenben megfontolt fiatalember. Vele lettem volna a legszívesebben bensôséges baráti viszonyban, de ô nem volt barátkozó természetű. Elsôrangú íráskészség jellemezte. Mindig azt hittem, hogy regény- és novellaíró lesz belôle, és a végén bankár lett. Érettségink (1937) óta nem láttam. Mindig az volt az érzésem vele kapcsolatban, hogy papi hivatása van. Mégis jóval érettségi elôtt elhagyta a kisszemináriumot. Ma is emlékszem arra az ebéd elôtti pillanatra 1937 júniusában, amikor dr. Steixner Antal kisszemináriumi subregens végignézett rajtunk, négy érettségizôn -- Varga Karcsin, Novák Tónin, Almássy Gyurkán és rajtam. Akkor már világos volt, hogy a két elsô marad és Almássy nem megy teológiára. A végén rám nézett és azt kérdezte: -- Hát te, Tibor, mész, maradsz? Én pedig zavartan, de egyértelműen válaszoltam: -- Maradok. Ezt mondtam, de szívemben-lelkemben bizonytalan voltam. Hivatásérzetem emberi szempontból nem volt egyértelmű: kételkedtem magamban, hivatásomban pappá szentelésem órájáig 1943-ig. Vágyam volt tudni, látni. Ennek úgyszólván mindent alárendeltem. Papi hivatásomat is. A személyes életáldozat kérdése elôl kitértem. A tudás megszerzése, a világlátottság ténye sokkal fontosabb volt, mint minden más gyakorlati szempont, hogy tudniillik mit miért kell odaadnom, minek miért kell magamat alávetnem. Ezt a tényállást bensômben persze ilyen világosan nem láttam. Nem láthattam? Nem is akartam látni? Ki tudná megmondani? E tényállásnak konkrét kifejezôje volt az a vágyam, hogy ne otthoni, vidéki, tehát a veszprémi püspöki szemináriumban végezzem a teológiát, hanem valamilyen külföldi egyetemen. Szokás volt ugyanis, hogy a nagyon jó érdemjegyekkel érettségizett diákokat, akik papnak jelentkeztek, kiküldték Bécsbe, Innsbruckba vagy Rómába filozófiai-teológiai tanulmányaik elvégzésére. Ezzel a várakozással utaztam 1937 nyarának elején Veszprémbôl Felsôpatyra, mint jelesen érettségizett diák. A családban, környezetemben mindenki természetesnek vette, hogy ilyen jól végeztem a gimnáziumot. Erre a tényre egy szót sem vesztegettek. Egy kicsit bántott, de nem fájt nagyon. Egész nyáron vártam a veszprémi püspökség értesítését, hogy tanulmányaim folytatására kiküldenek külföldre. Elmúlt július, augusztus, szeptember eleje. Mindennap izgatottabb, levertebb lettem. Egy napon aztán megkapom írásbeli behívásomat a veszprémi szemináriumba. Egy világ dôlt bennem össze. Mitévô legyek? Órákon át ültem a hátsó udvarban a rozoga fűrészbakon. Azon töprengtem, hogy nem vonulok be, hanem valamiképpen kezembe veszem a sorsomat. Fogalmam sem volt, hogyan. Nem tudom, milyen szavakkal és érvekkel, de írtam dr. Steixner Antal kisszemináriumi régensemnek várakozásomról, állapotomról. A napok, az órák múltak. Rettenetesen kínlódtam. Magam is csodálkozom azonban azon, hogy soha egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy nem leszek, vagy ne legyek pap. Az Isten hívása működött bennem. Egy nappal azelôtt, mielôtt be kellett volna vonulnom a veszprémi nagyszemináriumba, püspöki leirat pár sorban értesített, hogy az egyházmegye kiküld Innsbruckba. Mivel külföldön soha nem jártam, a püspöki kiküldetés Oross Istvánhoz, egy mosonmagyaróvári fiatal paphoz utasított azzal, hogy ô majd eligazít engem. Innsbruckban a Canisianumban végzett. Egy éve szentelték pappá, és tanulmányai befejezésére most ôsszel visszamenôben volt Innsbruckba. Megyésem volt, ami azt jelentette, hogy veszprémi egyházmegyés pap volt. Jóska, legidôsebb bátyám hozta meg Szombathelyrôl az útlevelemet. Az útleveleket akkor még vármegyében állították ki. Nekem meg se kellett jelennem. Laci, harmadik idôsebb bátyám, aki akkor már Felsôszelestén tanító volt, adott 50 pengôt -- majdnem fele volt elsô hónapi fizetésének! -- és ezzel az 50 pengôvel indultam útnak az innsbrucki egyetemre. Ez volt az egyetlen pénz, amit hazulról kaptam egész késôbbi életemben. Az egyházmegye miseintenciókat vállalt, és ezzel fedezte tartásdíjamat és egyetemi költségeimet a Canisianumban. Pénzt úgyszólván sohasem láttam, míg meg nem kaptam elsô kápláni fizetésemet Fűzfôgyártelepen, az akkor már nem túl sokat érô 110 pengôt 1943-ban. ======================================================================== Egy év Innsbruckban Így indultam 50 pengôvel, nagyon kevés alsóneművel, amelybôl már kinôttem, és amelyet, mint mindig, magam csomagoltam be lapos, áttetszô fonott utazókosaramba. 1937 október elsô napjaiban indultam Felsôpatyról Innsbruckba. Az elsô utam idegenbe, a patyi láthatáron meghúzódó kék hegyek mögé, a nagyvilágba. Rettenetes izgalom vett erôt rajtam. Minden új volt. Mintha újra születtem volna. De bennem rítt a teljes emberi szegénység, amely halvány mása volt a külsô, pénzbeli és alsóneműbeli szegénységemnek. Nem töprengtem semmin. Csak el, ki a Vas megyei földhözragadtságból egy másik világba. Mosonmagyaróváron keresztül utaztam, ahol Oross István édesanyjánál szálltam meg egy éjszakára. Úgy bántak velem, mint a hímes tojással. Finoman, halkan, elnézôen. Mást, mint falusi értelemben illedelmesnek lenni, nem ismertem. Illedelmességgel és tisztelettel minden simán, zökkenômentesen megy az életben. Bécsen való átutazásunkkor megbámultam a várost, bár semmi más látnivaló nem volt, mint Budapesten. Képzeletemben a történelmi császárvárost itt kerestem, de nem találtam. Nem is volt módomban elmenni oda, ahol láthattam volna. Csalódva hallgattam a Délirôl a Nyugati pályaudvarra bennünket átzörgetô ócska, még háború korabeli villamost. Bécs után következik a reggeltôl késô délutánig tartó vonatozás Innsbruckba! -- gondoltam magamban. Micsoda világ lesz? A magam tapasztalatlan elképzelésében nem is csalódtam. Salzburgtól Innsbruckig felhôtlen, napsütéses délutánon valósággal csüngtem a vonatablaknál. Síkvidéki gyerek vagyok. Magas hegyeket sohasem láttam. Nem tudtam ôket elképzelni sem. Az égig nyúltak. Fényárban úsztak. Ami csillogni tudott, az mind csillogott: a sziklák, a rétek, a fenyvesek, a házak, a magasságok szélei! Így kerültem a nemzetközi teológiai konviktus, a Canisianum északi, naptalan szárnyának csak a legszükségesebbel berendezett egyik szobájába. A csalódás már az elsô este megkezdôdött. A szoba elôzô évi lakója, egy angol teológus, Francis O' Leary hamarosan érkezésem után jelentkezett, hogy el akarja vinni az év végén itthagyott holmijait. Kifogástalanul beszélt németül angol kiejtéssel, de én egy kukkot sem értettem belôle. A beszélgetést kézzel-lábbal folytattuk. Jelesen érettségiztem hét évi német tanulás után németbôl is, és nem voltam képes egy egyszerű német társalgást lefolytatni. Ez csalódás volt számomra, és nagyon megdöbbentett. A magyar gimnáziumi nyelvoktatás nyelvtani és elméleti volt -- nem fülbe és szájbavaló. Egy szemeszteren át borzasztóan küszködtem, csakhogy megértsem, amit az egyetemen, a házban, a társalgásban mondanak. Az elsô szemeszter végén németül vizsgáztam héberbôl. Ment, de az eredmény gyatra maradt. Szentelés elôtt álló, erôsebb teológustársam és megyésem, Szabadheg? Szabolcs vitt mint ,,újoncot'' bemutatni Hoffmann Mihály, akkor már nagyon koros régensnek. Szabolcs odasúgta belépés elôtt: -- Csókolj neki kezet. A többiektôl nem, de a magyaroktól elvárja! Az osztrák-magyar monarchia múltja elért és szépen átölelt 1937 októberében is. Az intézetben jóval többen voltunk, mint háromszázan a világ minden fajtájából. Megtapasztaltam ennek nagy nevelô erejét. Meg volt tiltva a kellemes, ismerôs társaság keresése. Ahogy a kápolnába értünk étkezés elôtti rövid szentségimádásra, ugyanabban a sorrendben kellett az ebédlôbe is menni, és ahogy adódott, egymás mellett helyet foglalni. Ez akadályozta meg a klikkek kialakulását -- Partikularfreundschaftnak hívták -- és elôsegítette a mindenkivel való érintkezés súrlódásmentes könnyedségét. A papnak erre nagy szüksége van. Sok étkezést átéltem amerikai, német vagy angol társaságban, teljes belsô zavarban, mert nem tudtam mit mondani sem nyelvileg, sem tartalmilag. Betegségrôl, politikáról, ételrôl tilos volt beszélni. Ez feszültséget okozhatott volna. Ilyen keresetlen sorrendben kellett étkezés után húsz percig kettesben a négyzetalakú oszlopos kerengôn sétálni, társalogni és kétszer egy héten délutánonként másfél órát egy, az elöljárók által megjelölt sétatárssal az intézeten kívül gyalogolni. Ezek a kitűzött -- gesteckt -- séták gyűlöletesek voltak, de mindenki engedelmeskedett. Megkívánták a rokonszenv és ellenszenv legyôzését. Csiszolták egymást a teológusok eszmecserével és alkalmazkodással. Sokat köszönhetek nekik. Nehéz társalgási helyzetben mindig erre gondolok. Mi, a magyarok nagy része, a legszegényebbek közé tartoztunk. Alig tudtunk magunknak fehérneműt és könyvet vásárolni. Könyörögnünk kellett az intézetnél, az ekonómusnál minden schillingért, aminek fejében aztán a veszprémi egyházmegye miséket mondatott az egyházmegye papjaival. Egyszer ingeket vettem, hogy legalább a hegyekbe kirándulhassak. A különben derék és bajtársias megyéstársam, Szabadheg? Szabolcs leteremtett a sárga földig, hogy milyen pazarló vagyok. Nyeltem nagyokat. Valamikor késô ôsszel megtörtént az elsô hegymászásom is a Brandjochra. Egy kicsit kiábrándító volt, mert közelrôl semmi sem olyan szép, mint messzirôl, de a hegymászás szenvedélye -- a legtöbb magyar honfitárssal ellentétben -- gyökeret vert bennem. Közben a történelem morajlott lábaink alatt. 1938 március közepén megtörtént az Anschluss. Elôtte a kanizianisták testületileg tüntettek az Anschluss ellen. Elôször voltam utcai tüntetésen. ,,Rot-weiß-rot, bin im Tod'' -- hangzott a szavalókórus és benne kinek-kinek gyönge hangja: olyan kicsinynek éreztem az embert! Az imádságot, az egyházat szerettem, a Canisianumot megszerettem. Éreztem, hogy papi hivatásom még mindig nincs tisztázva. Kedélyvilágom néha nagyon borús volt. Kételkedtem önmagamban. Északi fekvésű szobában laktam. Ablaka az innsbrucki kereskedelmi középiskola udvarára és sporttelepére nézett. Az Anschluss után minden reggel korán, egyidôben a mi felkelésünkkel, de sokszor már négykor, a hitlerifjúság fiai és lányai meneteltek, énekeltek a legnagyobb rendben és fegyelemben. Sokszor elnéztem ôket fél óráig is. Nem tagadható: önmagában lelkesítô látvány volt: ennyi fiatal ennyire együttérez! Vajon nem ott lenne-e a helyed, Tibor? -- kérdeztem magamban. De mindig felülkerekedett bennem a szellemiek szeretete, a hitigazságoknak belsô meggyôzô ereje, az egyház anyasága és ennek a világnak meg fényének múlandósága. Szépen visszatértem az ablaktól, a masírozó, éneklô fiatalok lelkesítô látványától a latin filozófiai könyveimhez és a Canisianum napirendjéhez. A Szentlélek megvilágosított, de még milyen messze voltam attól, hogy szívvel-lélekkel igent mondjak a papi hivatásra. Már az, hogy maradtam, és tovább folytattam, ez is nagy eredmény volt. Az egyetemi tanítás színvonala hamar föltárta a magyar középiskola sok kiválósága mellett annak hiányait is. A veszprémi piaristáknál, mint általában otthon, túl sokat ,,emléztünk'', ,,magoltunk''. Az elvont fogalmakkal való szabad bánásmód szinte ismeretlen volt -- legalábbis nekem. Az elôadás nyelvét, a latint, jól értettem, de az elvont fogalmakat nem. Például, ami a lovat lóvá teszi, az a ,,lóság''. Ezzel a kifejezéssel képtelen voltam bánni. Az elvont gondolkodásra való képtelenségem levert. Értelmetlennek éreztem a további ittlétemet. Abba akartam hagyni a további tanulást. Nehéz hónapok, hetek voltak. Csak nagy szellemi erôfeszítés árán gyôztem le az elkedvetlenedésemet. Egyrészt láttam, hogy e téren még nálam sokkal képzetlenebbek is vannak. Másrészt karácsony táján kinyílt az agyam, és megkedveltem az elvont gondolkodást. Az embert a körülmények, tapasztalatok és a türelem vezeti. 1938 nyári szünetérôl csak nagy nehezen tudtam visszavergôdni Magyarországról Innsbruckba. A hitleri birodalomban romlott az egyház és állam közti viszony. A Canisianum nemzetközi kollégium, egyharmadában angolszász, tüske volt a náci rendszer szemében. A jezsuiták neszét vették, hogy a párt éjjeli rajtaütéssel akarja az intézetet hatalmába keríteni. Gumibottal felszerelve, mint az intézet önkéntesei, éjfél elôtti és éjfél utáni váltással cirkáltunk az intézet kerítésén belül. Ki volt adva a parancs: nem provokálni, nem támadni, csak akkor ütni, ha ütnek. Ôrségváltáskor éjfél tájban édes kuglófot szolgáltak fel teával az önkénteseknek. A késôbbi küzdelmes évek során sohasem felejtettem el a tényt, hogy a jezsuiták nyomták kezembe a gumibotot. A jogos önvédelem jogával mindig éltem. Sok megaláztatástól óvott meg. A nácipárt is neszét vette az egész harci készenlétnek, és Martin Bormann aláírásával Berlin az állami teológiai fakultást és ezzel a Canisianumot 1938. november utolsó napjaiban feloszlatta. XII. Pius pápa ekkor pápai joghatóságú teológiai fakultást (egyetemet) hozott létre a Canisianumon belül. A jezsuiták kiügyeskedték, hogy a Canisianum, illetve a fakultás -- berendezésével és könyvtárával együtt -- vonaton elhagyhatja a birodalom területét, és a svájci szövetségi kormány tudta és beleegyezése nélkül Svájc Wallis kantonjának fôvárosába, Sionba (Sitten) áttelepedhessen. Bieler Viktor, sioni püspök valamikori kanizianistának és Pittelond Wallis kanton elnökének segítsége nélkül mindez lehetetlen lett volna. Hisz érvényben volt Svájcban a jezsuitákat kitiltó törvény. Így csempészték be a Canisianumot -- most már pápai egyetemi ranggal -- Svájcba. 1938 december 1-én érkeztünk Vispbe, mert Sionban a nekünk szánt ,,Ancien hospital'' épületét még nem tudták kiüríteni. A várakozási idôt kihasználták az évi lelkigyakorlat megtartására a Jodernheimben, amelynek mi voltunk az elsô haszonélvezôi. P. Hugo Rahner tartotta nekünk a lelkigyakorlatot. Szellemes ember volt. Két kijelentése elkísért életutamon: ,,Für das Reich Gottes muß man auch verledern können'', ami annyit jelent, hogy az Isten országáért az élet unalmas oldalait is el kell tudni viselni. Aztán, a mennybemenetel után az Úr visszaküldte tanítványait ebbe a világba. Ez a világ Isten világa. Nem szabad elmenekülni elôle. Sok kilátástalan órában, elviselhetetlen viszonyok között eszembe jutottak e mondatok. Hamar megtapasztaltam, mennyire igaza volt Innsbruckban Werner Adolf teológus társamnak, aki a tiroli hegyek feletti csodálkozásomra csak annyit válaszolt: -- Ezek csak olyan elôhegyek (Vorgebirge). Azt hittem, nagyzol, de ez a valóság! Az elsô naptól kezdve nem gyôztem csodálni a wallisi hegyek csúcsait. Voltak a Canisianumban önkormányzati tisztségek, amelyeket a növendékek maguk láttak el. Ilyen volt például a pedellusi tisztség. A pedellusnak kellett csengetnie a közös gyakorlatok jelzésére: étkezés, felkelés stb. Aztán volt a fôceremonárius (egy-két alceremonáriussal), aki a templomi liturgiáért volt felelôs. Már Innsbruckban -- a második év kezdetén -- alceremonárius lettem. Aztán volt egy szintén az elöljáróktól kinevezett eleganciamester: magister elegantiarum. Ennek feladata volt a jó, illetve rossz ízlésbôl, a kölcsönös nemtetszésbôl származó összeütközések elegyengetése. Ha egy növendéktársamnak a viselkedésében valami nekem nem tetszett vagy pláne sértô volt, nem volt szabad egyenesen hozzámennem és panaszt tennem. Ezt csak az eleganciamesteren keresztül tehettem, miután neki az ügyet elôadtam. Így vették elejét minden személyeskedô eljárásnak vagy összeütközésnek. Sionban aztán fôceremonárius és eleganciamester lettem egy személyben. Sok mindent, embereket, népeket tanultam megismerni és velük bánni, több-kevesebb sikerrel. Volt még a bolha (Floh) intézménye is. Bolha az lehetett, akinek versben, mimikában, gúnyban, szatirikus tehetsége volt. Ô -- például egy közös délutáni kirándulás keretében -- legtöbbször a Canisianumnak a városon kívül fekvô, pár órás sétával megközelíthetô gazdasági majorjában uzsonnával egybekötve -- mindent és mindenkit -- növendéktársat, egyetemi tanár elöljárót egyaránt -- kigúnyolhatott. Még ma is emlékszem két szellemességre. P. Franz Dander dogmatikatanár, alacsony, sovány, járása a nyúlé és a tengerészé egyben, kimondottan nem szép ember volt, óriási szétálló fülekkel: a ,,bolha'' kinevezte Tirol szárnyasoltárának. Több mint háromszáz diák harsogva nevetett. P. Dander maga is. Csodálatos szépen, érthetôen, egyszerűen beszélt latinul. Mikor beszélt, minden világos volt. Csak tanuláskor vette észre az ember, hogy a nyelvi egyszerű fogalmazás a problémát nem oldotta meg. A St. Andrä-i jezsuita rendházban ebédlômindenes volt. Alázatával mindenkit lefegyverzett és megnyert. Egy Litschy nevű svájcinak finomkodó, nôies járása volt annak méz volt a bokáiban. Gyakorlatban mutatták be, hogy az ember csak akkor teljes ember, ha saját magán is tud nevetni vagy másokat megnevettetni. Sionban egy más, kedvesebb, családiasabb Canisianumot ismertem meg. A több mint háromszázas létszám leapadt nyolcvan-kilencvenre. Ennek legtöbbje svájci és angol meg amerikai volt. Itt-ott akadt egy-egy kelet-európai, ázsiai vagy német. Közelebb kerültünk egymáshoz. Az érintkezés a professzorokkal közvetlenebb lett. Az elôadásokon sokszor felülkerekedett az oktatás helyett az eszmecsere, a vita. Minden héten egy hétköznapon az egyetemi oktatás szünetelt és a kora hajnali óráktól este hét óráig mindenki mehetett, kirándulhatott, hova csak akart. A sioni Canisianumnak két jellegzetessége volt: a családiasság és az egyénnel való fokozottabb törôdés. Elöljárók, professzorok egy asztalnál ugyanazt az ételt ették, mint mi, és velünk közvetlen érintkezésben voltak. Szinte éjjel-nappal a növendékek rendelkezésére álltak. Minden évben többször közös elmélkedés vagy egyéni megbeszélés keretében rámutattak a papi nôtlenség kemény követelményére és következményeire. Diákéveim és teológiai éveim alatt soha nem hallottam egy szót sem, amely a házasságot mint alacsonyabb rendű életformát állította volna be vagy lenézte volna. Minden alkalommal nyomatékosan rámutattak a papi nôtlenség vállalásának szabad mivoltára. A ma annyiszor elkoptatott kifejezés -- még teológiai egyetemi tanárok ajkán is -- a ,,kényszercölibátus'' ismeretlen fogalom volt. Aki el akart menni, elmehetett. Ezt nemes jóindulattal nézték és kezelték. Igen sokszor az útját is egyengették a világi élet nem könnyű kezdete felé. Mást nem láttam és nem tapasztaltam. Van persze a ,,kényszercölibátus''-nak egy másik, teljesen egyéni, szinte kibogozhatatlan oldala: ez a családi környezetnek szinte szó nélkül fenntartott nyomása, elvárása, hogy valaki pap legyen. Sokszor nem is kell, hogy a szülôk, nagyszülôk, nagybácsik, nagynénik nagyon vallásos és a hitben meggyökerezett emberek legyenek, mégis -- sôt éppen keserves, gyakran nem sikerült házasság miatt -- borzasztóan igénylik, hogy a családból valaki a lelki és lelkibb horizontok felé forduljon. Anyám mindig azt mondta: ,,Ha nem akarsz pap lenni, óvakodj attól, hogy akarj lenni!'' Engem tehát senki sem kényszerített, hogy pap legyek, de vannak az életnek váratlan és titkos kényszerűségei. Ha valaki sioni éveim alatt felvilágosított volna engem afelôl, hogy ki is vagyok, milyen a természetem, sok szenvedéstôl mentett volna meg. Határozott, energikus külsôm ellenére valójában határozatlan, bizonytalankodó természetem van. Nehezen vagy egyáltalán nem tudok dönteni. Mindig irigyeltem az egyértelmű hivatású emberektôl, hogy oly biztosan tudták, mik akarnak lenni, és mi a hivatásuk! Egész hatéves teológiai tanulmányaim alatt valósággal kínlódtam hivatásbeli határozatlanságom miatt. A döntés, amelyet -- ma már látom, habozó természetem miatt -- csak toltam magam elôtt, mázsás súllyal nehezedett rám. Képtelen voltam még csak sejteni is, hogy merre visz utam! Fiatal, lelkesedô és nosztalgikus lévén, néha-néha beleszerettem egy futólag megpillantott lénybe. 1939 nyarát egy kis hegyi falucskában töltöttem francia Szavojában. Már folyt a francia általános mozgósítás augusztus utolsó napjaiban, amikor a keskenyvágányú chamonix-i magas vasúton visszautazóban voltam Svájcba. Egy hirtelenszôke, angol hegymászó kislány szállt a kupéba hegymászó csákánnyal, kötéllel felszerelve. Olyan szép, természetes, nyílt tekintetű angolszász szépség volt, amibôl sok-sok ezren futnak ezen a földön. Mikor utunk Martigny-ban elvált -- ô Lausanne felé ment, én Sion felé -- nem tudtam szememet levenni róla: pillantásommal követtem, míg csak a tömeg engedte. Lángra lobbantam. Pár hétig szenvedtem, aztán elmúlt. Sionban töltöttem egyetemi éveimet. Háború volt. Magyarország is belépett. Így nyaranként nem mehettem haza, nehogy kikerüljek a frontra. A szubdiákonátust már nagy aggodalmak között vettem fel. Velejárt a papi zsolozsma naponkénti elmondásának és a papi nôtlenség vállalásának kötelezettsége. Ez azonban nem jelentette a véglegességet. Ettôl vissza lehetett lépni. Hát ebbe kapaszkodtam. Sokat imádkoztam, és kétségeim, legyek-e pap vagy sem, tovább tartottak. Most már tudom, amit akkor még nem tudtam, hogy a döntésképtelenség a természetembôl fakad. Így gyötrôdtem és gyötörtem magamat. 1942 nyarán lehetett egy forró július végi napon. Ebéd után szentségimádásra mentem a kápolnába. Ott volt a Canisianum akkor már visszalépett régense, Hoffmann Mihály jezsuita atya. Túl volt a hetvenen, negyven éven át papokat nevelt a világ majdnem minden országának. Elôttem lépett ki a kápolnaoltár fölötti oratóriumból. Megvárt a folyosón és megszólított. -- Jöjjön velem -- mondta kedvesen. -- Vajon mit akarhat tôlem? -- kérdeztem magamban. Követtem. Beléptünk a szobájába. Ô is helyet foglalt az íróasztalánál. Még a reverendája két szárnyát is egymásra csapta, mint aki fontosat akar mondani. -- Kedves barátom, csak azt akarom mondani, hogy egyedül maradtam. Latinul is hozzátette: solus derelictus sum, a zsoltáros szavával élve. Sicut passer solitarius in tecto -- mint a magányos veréb a háztetôn. Meglepôdtem. Ez az idôs, nemzetközileg is nagytekintélyű pap így föltárja elôttem papi magányosságát. Szavai belém vésôdtek, megmaradtak, láthatatlanul hatottak. A határozatlanságból származó szenvedés folytatódott. Ilyen körülmények között érkeztem el a papszentelést megelôzô lelkigyakorlatig. Nagy csodálkozásomra rektorom, Franz Lakner jezsuita, legutolsó gyóntatóm is egyben, azt mondta: ô engem nem küld semmiféle lelkigyakorlatra, hanem csináljak egy hétig, amit akarok. Így telt el a hét imádságban, sportot űzve. Kínlódásom elkísért a sioni székesegyház köveiig. Ott feküdtem 1943 június 27-én egy vasárnapi napon a telt székesegyházban a szentély ódonpiszkos kövein. A kórus és a nép zengte a Mindenszentek litániáját. Valósággal lázban égtem. Mintha nem is ezen a földön lettem volna. ======================================================================== Pappá szentelnek Mindenkit irigyeltem, aki nem az én helyzetemben volt. A végén nem gondolkoztam, megadtam magam a sorsomnak. Nem tudtam, mi történik velem -- mintha nem is ezen a világon lettem volna. Valami végbement bennem - - akarattal? -- akaratomon kívül? Magam sem tudom. Annyi idô után visszagondolva, és azóta papi hivatásomat soha kétségbe nem vonva, az az érzésem, hogy minden rendjén volt. Papszentelés után elkísértük a püspököt körmenetben a palotája elé, és ott hívott meg bennünket ebéd utáni kávéra. Meg is jelentünk. Ahogy kijött a kancellárjával az ebédlôjébôl, kitárta két karját és annyit mondott: -- Kedves Testvéreim a papi méltóságban, csak egy valamit akarok nektek mondani. Fülemet hegyeztem, mi is lesz ez az egyetlenegy. -- Azt kívánom, hogy minden éjszaka jól tudjanak aludni. Szavait lekicsinyelve még nem tudhattam, mennyire nekem való jókívánsággal küldött engem papi utamra a jó Bieler Victor, sioni szentelô püspököm. Aztán megtudtam. Abból a lekicsinylésbôl csodálkozás lett. 1948. április 27-én, egy keddi napon, este 8-kor fogtak el az ávós pribékek a veszprémi Hôsök kapuja alatt. Másfél órás várakozás után a veszprémi rendôrségrôl vittek fel Budapestre. Ott a katonapolitikai osztályon éjfélkor bedobtak egy pincelyukba. Nagylyukú, rácsos vaságy állt benne. Az ember feje majd átesett a rácson. Rám ordítottak: -- Feküdj! Ahogy voltam, elnyúltam a vaságyon. Ébresztôig aludtam. Késôbb is, szibériai éveim alatt, zsákszerűen tömegbe hányva, ahol kezek, lábak, ülepek a számat súrolták, hómezôkön, a jég hátán... mindig és mindenütt jól tudtam aludni. Így vált valóra szentelô püspököm kívánsága, mely elkísért mindenhova. ======================================================================== Hazatérés Czapik Gyula akkori veszprémi püspök 1943 szeptember elején táviratilag hazarendelt. Így vált lehetetlenné, hogy ledoktoráljak. Szeptember 8-án, azon a napon, amelyen Olaszország kilépett a háborúból, indultam útnak haza Észak-Olaszországon keresztül. Ahogy túlzsúfolt vonatunk futott keletnek, majd északnak, szinte egyidôben nyomultak elôre, és szállták meg az észak-olasz városok állomásait a német csapatok. A trieszti állomáson ember ember hátán feküdt, az állomásfônök szinte az üvegajtóhoz ragadt félelmében, mert a vágányok ütközôit az SS-ek megszállták, és néha lôttek. A partizánoktól különösen éjjel fenyegetett Horvátországon át értem Gyékényesre. Posztojnában -- akkor még olasz megszállta Posztojnában -- egy éjszaka vesztegeltünk körülzárva a partizánoktól. Az éjszaka sötétségében botorkálva a sínpárokon át én kunyeráltam egy eldugott vasúti ôrbódé német legénységétôl ennivalót a szerelvény éhezô gyermekutasainak. Valahol Zágráb és Gyékényes között a lerobbantott hídnál nekünk kellett minden cókmókkal egyik vonatból a másikba átcipekednünk. A határon a német Gestapo vizsgált át bennünket, és nem egy fiatalt visszatartott. Engem nagy habozás után átengedett. 1938 óta most, 1943 szeptemberében újra otthon! Milyen szegényes, lerongyolódott volt minden, pedig még a háború se ment át az országon! Itt jegyzem meg, hogy szegény édesanyám két fiat is adott az egyháznak, de egyikünknek sem tudott az elsô miséjén, primiciáján részt venni. Az enyém Sionban volt, István öcsémé valahol Ausztriában. Anyánkkal -- akkor még nem tudtam -- mi hatan gyermekek (öt fiú és egy lány) 1943 szeptember 12-én voltunk együtt utoljára. Ha jól emlékszem, két napra. Szeptember 12-én, amely vasárnapra esett, mondtam közönséges keretek között elsô szentmisémet otthon. Október 22-én, pénteken kellett új helyemet elfoglalnom mint káplán Fűzfôgyártelepen. Az ország legnagyobb lôporgyára, amelynek középkáder alkalmazottai akkor kényelmesnek számító bérházakban laktak, eléggé elkülönítve a munkásoktól, akik sok ezrével úgy jártak be a gyárba vidékrôl. Plébánosa Takáts Károly volt. Akkor 36 éves. Nekem öregnek tűnt. Háztartást nem vezetett, de teli éléskamrájába szabad bejárásom volt. Hozzám tartozott a két leányegyház, Litér és Vilonya, ahol vasárnaponként miséznem kellett, és hétköznapokon egy nap hitoktatni. Biciklivel jártam ki, akármilyen volt is az idôjárás. A plébános kezdettôl fogva átengedte nekem Fűzfôgyártelepen a vasárnapi prédikációt, amely azután a ,,vesztem'' okozta. A Hangya felett volt a kápláni szobám berendezés nélkül: egy ággyal, asztallal meg egy durva fapaddal, amelyet az elôszobából cipeltem be. Az elôszoba átjáróház volt a nagy terembe és a cserkészek hetenkénti gyülekezô helye. Lármájuktól, éneküktôl a késô esti órákig csak egy szimpla ajtó választott el. Minden szót hallottam. Fizetésem 110 pengô volt, ami akkor majdnem semmit sem ért. Amikor ezt Czapiknak elôhozták, azt válaszolta a pénzt egyáltalán nem megvetô fôpásztorom: -- Úgy prédikáljon a káplán, hogy az úriasszonyok ékszereiket rakják a lábához. Hideg, sült csirkecombon és mákos meg diósbeiglin éltem. Takáts Károly plébánosom nagyvonalú ember volt. Mivel átengedte nekem a vasárnapi prédikációkat, ebbôl keletkezett a következô konfliktus. Vasárnaponként a tízórai szentmise kezdetekor a gyár urai -- a legfelsôbb vezetôk feleségükkel -- a templom elôtti térrôl indultak a gyár lovashintóin hétvégi vadászatra. Zajosan, mit sem törôdve a templomba sietô gyári alkalmazottakkal és munkásokkal. December 5-e vasárnapra esett. Másnap, 6-án volt Miklós napja, Horthy Miklósnak is a nevenapja, állami szabadnap és ünnep. Késô este jöttem meg holtfáradtan a leányegyházakból. Takáts plébános megkért, hogy másnap, 6-án én mondjam a szentmisét és prédikáljak. Mindenki ott lesz: vezérigazgató, igazgatók és az egész vasárnapi vadásztársaság. Elôkészültem a prédikációmra, bár a gyatra fűtés miatt fáztam, a késô éjszakai órákban ágyban írtam le. Röviden összefoglalva így hangzott: Az oroszok a Kárpátokban vannak, és visszaverhetetlenül nyomulnak elôre. A munkásembertôl elvárják, hogy legyen becsületes, hozzon meg minden áldozatot. Az urak pedig vasárnapi kötelezô misehallgatás helyett a templom elôtti térrôl indulnak a gyár kocsijain vadászatra. Vajon kétféle törvény áll fenn: egyik az uraknak, a másik meg a munkásoknak, akiket lekommunistáznak? Másnap a templom tömve volt. Ott volt az egész vadásztársaság. Még prédikáció elôtt a kékrókabundás hölgyek is megérkeztek, és tolakodtak az elsô padokba. Ahogy beszéltem, egyre csendesebb lett a hallgatóság. A templom tele volt feszültséggel. Mise után Szabó Kornél vezérigazgató azonnal kérette a prédikációmat. Lesokszorosította, és elküldte a veszprémi püspökségre meg a székesfehérvári hadbíróságnak azzal, hogy ellenem kommunista izgatás miatt eljárást indítsanak. Hogy emiatt-e, vagy sem, nem tudom, de 1944. április 22-én a déli órákban kapok Veszprémbôl egy telefont. Szabadheg? Szabolcs szertartó hívott, hogy a legközelebbi busszal menjek Veszprémbe, mert a püspök kinevezett udvari káplánjának, köznyelven aulistájának. Március 19-én Hitler hadserege megszállta Magyarországot. Ha az ország eddig érdekbôl és más, jobb választás hiányában tette azt, amit a hitleri birodalom megkövetelt, ettôl kezdve Hitler az országot magyarországi csatlósai révén kénye-kedvére dirigálhatta. Mindszenty Józsefet röviddel e megszállás elôtt nevezte ki Róma veszprémi püspöknek Czapik Gyula helyére, aki a még gazdagabb egri érseki széket foglalta el. ======================================================================== Veszprémi évek -- A nyilasok fogságában A zalaegerszegi apátplébánost már régóta püspöknek szánták, de a Horthy-rendszer megakadályozta ezt királyhűsége miatt. Lelkipásztori munkájával bebizonyította rátermettségét. Így kerültem elôször közvetlen, személyes kapcsolatba egészen váratlanul a püspök Mindszenty Józseffel. Veszprémbe jöttömmel egy aulista fölös számú lett, mert hárman, Megyesi Schwarz Róbert kancellár, Szemes József püspöki titkár, akkor még palotagondnok és Szabadheg? Szabolcs, már bent voltak. Hogy miért, hamarosan látni fogjuk. Még aznap, ahogy a busszal Veszprémbe érkeztem, bevezettek hozzá. Csak annyit tudtam róla, hogy a zalaegerszegi plébánián kiválóan megállta a helyét. Azt is tudtam, hogy mint újonnan szentelt papnak elsô állomáshelye szülôfalum, Felsôpaty volt, közvetlen a születésem elôtti években, amikor ott egy köztiszteletben álló pap, Geisslinger volt a plébános. Hogy miért hívott magához, Felsôpaty miatt-e, fűzfôgyártelepi beszédem miatt-e, vagy csupán fiatalságom és külföldön végzett tanulmányaim miatt-e, ennek okát nem tudom. Kérdezhettem volna késôbb, de sohasem érdekelt. Kedvesen, de kimérten fogadott. Azt kérdezte, hányan vagyunk testvérek, és hogy mit csinálnak? Miután mindent elsoroltam, megnyugodni látszott, de ezt nem szavaiból vettem ki, hanem inkább az arcáról olvastam le. Az volt a benyomásom, hogy pontosan érzi, mi megy végbe bennem, de nem igyekszik szavakba önteni. Szófukar ember volt. Zalaegerszegi plébánossága idejébôl nem nagyon jó benyomása lehetett a veszprémi püspöki auláról. Ki akarta söpörni, és mindjárt bejelentette, hogy az ô embere Lékai László. Mindezt másodkézbôl tudom, Megyesi Schwartz Róbert kancellárnak a velünk való tárgyalásaiból. A kérdés az volt, ki megy majd külsô szolgálatra, és ki marad bent az aulában. Lékait elôször azonnal ki akarta nevezni kancellárnak. A kancellár erre az egész aula lemondását jelentette be. Mindszenty így válaszolt: -- Uraim, az ajtó nyitva áll! Inkább Megyesi Schwartz Róbert diplomáciájának, semmint Mindszenty engedékenységének volt köszönhetô, hogy az ajtó zárva maradt. Szemes József kikerült a Szent Margitról nevezett veszprémi új plébániára plébánosnak. Megyesi Schwartz kancellár maradt, és Lékai László lett a püspök titkára. Szabadheg? Szabolcs maradt püspöki szertartó és palotagondnok, mert Mindszenty szerette a rendezett háztartást, és hamarosan én lettem a püspöki levéltáros. Mindszenty mindenkit rangja említésével magázva szólított, csak engem Tiborozott és tegezett. A történelem ebbe hamarosan közbeleszólt, de ezen a beosztáson, míg Mindszenty Veszprémben volt, változás nem esett. Mindszenty jelentôs irodalmi alkotása volt Padányi Bíró Márton XVIII. századi veszprémi püspöknek az életrajza. Valójában Padányi Bíró Márton szervezte újjá a török uralom után romokban heverô egyházmegyét. Ez az alkotó püspök volt az eszményképe. A rövid háromnegyedéves veszprémi püspöksége idején csaknem száz új plébániát szervezett. Gyakran mondta: -- Azt a téglát, amelyet te saját magad nem raktál bele a templom falába, halálod után senki se rakja bele. Állandóan sürgetett. Mire valamit kimondott, már meg is kellett annak lennie. Saját magát és munkatársait sem kímélte. 1944 tavaszán és nyarán több ízben kísértem bérmaútjain. Azokon is állandóan szervezett. Tántoríthatatlanul. A bérmálás folyamán alaposan magára vette a plébánia látogatásának -- a visitatio canonica-nak -- a gondját. Mindig ô maga prédikált, sokszor délelôtt és délután is. Az anyakönyveket végigvizsgálta, és számon kérte minden elhunytnak a szentségekkel való ellátását vagy el nem látását. Feltette a kényes kérdéseket is: Miért maradt el? Miért halt meg ellátatlanul? Az ebéd utáni kávénál hamarosan felkelt, mert délután két órakor a plébánia híveivel körmenetben, rózsafüzért imádkozva vonult a temetôbe. Ott rövid ájtatosságot tartott, és szentbeszédet mondott a temetôk, a holtak tiszteletérôl. A temetôben tett egyszer engem próbára, Nemesszalókon. Csak az ebéd utáni kávézás közben mondta meg nekem, hogy a temetôben én tartsam a szentbeszédet. Igaz, ez 1945 ôszén volt. A temetôi szertartás után a lovashintóban csak annyit mondott: -- Tiburti, optimum erat! (Tibor, nagyon jó volt!) Minden temetôben, amikor a nép már széledôben volt, meglátogatta a papok és azok szüleinek a sírját. Egy ilyen alkalommal történt Lékai elbeszélése szerint, hogy lévén halottak napja, de vasárnap is, összetalálkozott egy jóvágású, középkorú parasztemberrel, aki ünnepien öltözve virágkoszorút hozott szülei sírjára. Köszöntötték egymást. Szót- szóra adtak. Bizony két órát kellett neki egy távoli községbôl gyalogolnia, míg ideért, mondta az ember. -- Hát misén voltál-e? -- kérdezte Mindszenty. -- Bizony nem voltam. A marhákat kellett megetetnem, meg hosszú az út. -- Dehát, fiam, szép, szép a halottak iránti kegyelet. De a szentmise még fontosabb. A parasztember megint csak megválaszolt, s Mindszenty sem hagyta abba a vasárnapi intelmet. A végén a jóember dühbe gurult, és magyarosan azt mondta: -- De engem az öspörös úr ne b...gasson e miatt a vasárnap miatt! Szegény József püspök úgy iszkolt el onnét, mintha puskából lôtték volna ki. Sokan tudtak elôdjének becsvágyáról, hiúságáról, pénz szeretetérôl. Ez volt az oka annak, hogy Veszprémbôl elment érseknek Egerbe. Ez még nem lett volna baj, csak elmenetelének a módja volt furcsa. Tudniillik minden ilyen püspökváltozás a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium II. ügyosztályán keresztül zajlott le, az úgynevezett VK-kettôn. Anyagi vonatkozásban ez az osztály volt az elôdje az Állami Egyházügyi Hivatalnak, amely által a kommunista kormány az egyházat terrorizálta. Mikor a püspök kilépett egy javadalomból, ,,leltároztak'', vagyis mint Czapik esetében is püspökség anyagi javait fölértékelték. A belépô püspöknek pedig átadták a megmaradt javakat, leértékelve. Ennek a következménye lett, hogy Mindszentynek, az új veszprémi püspöknek azonnal egymillió aranypengô tartozása lett Czapik egri érsekkel szemben. Mindszentynek, aki az anyagiakon nem csüngött -- mondhatni naiv volt -- meg volt kötve a keze. Mielôtt valamit is alkothatott volna, ki kellett volna fizetnie az egymillió aranypengôt Czapiknak. Mindszenty hallgatott, sopánkodott. Rabja volt az ezeréves rendszernek, még mielôtt a kommunisták vasra verték. A VK II. osztályának a fônöke pedig egyházi részrôl Beresztóczy Miklós volt. Ide vezethetô vissza Czapiknak is, Beresztóczynak is a botrányos békepapi szerepe. Mindezt az asztalnál fülelve csak lassan értettem meg. Mindszenty áldozata lett saját hűségének is. 1944 nyarán egész napokat töltöttünk a püspöki palota mély pincéjében. A légiriadók miatt reggel 8-9-kor megindult a népvándorlás bôröndökkel meg cókmókkal a pince felé. Nekem jutott az a feladat, hogy József püspököt figyelmeztessem: irány a pince. -- Ezt a kis kézitáskát is mindig hozd le a pincébe! -- szólt az utasítás. Szorgalmasan kísértem, és vittem a táskát napról napra. Igen könnyűnek találtam. Furdalt a kíváncsiság, mi is lehet benne. Egy óvatlan pillanatban a pincelépcsô fordulójánál kinyitottam. Benne volt a breviárium, egyetlen hosszú, fehér alsónadrág és tíz darab szivar. Semmi több! A szovjet hadsereg félelmetes biztonsággal nyomult elôre a Kárpátok terében. Mindenki ennek hatása alatt élt, érzett és gondolkozott. Zsákutcában volt a nemzet és ezzel minden tagja is. Ez a zsákutcai hangulat alakította az eseményeket. 1944 nyarán Mindszenty írásban tervet dolgozott ki a veszprémi egyházmegye püspöki nagybirtokának azonnali felosztására. A tervet felterjesztette hercegprímásnak Esztergomba és a kormánynak, de a válasz így hangzott: Nem ez volt az alapító szent királynak a szándéka! -- Ezt keserűen mondta el az asztalnál. Mindszenty József kissé hirtelen természetű volt, és néha nem volt alapos megfigyelô. 1944-ben légitámadás érte a Veszprém melletti repülôteret, azt hiszem, az oroszok részérôl. Néhányan meg is haltak. Ünnepélyes, nagy temetés volt, a katonaság kivonult, és Mindszenty püspököt hívták meg, hogy végezze a szertartást. El is ment, én voltam a kísérôje. Elvégezte a temetést, és a szertartás végén szó nélkül hazatért a repülôtérrôl. A jelenlevô katonaság részérôl azonban nagyon megbotránkoztak. Voltak köztük ugyanis magas beosztású tisztek is, de a távozáskor Mindszenty nem nyújtott kezet senkinek. Úgy emlékszem, ezt szóvá tettem neki: -- Excellenciás Uram! Ez nem volt szerencsés, így eljönni a temetésrôl. Meghökkenve nézett, és azt mondta: -- Németeknek nem adok kezet! -- Dehát ezek a magyar királyi hadsereg tisztjei voltak. -- mondtam neki. -- Hát nem németek? -- Nem németek, csak nekik is tányérsapkájuk volt. Ez a tányérsapka tévesztette meg ôt, ezért hitte azt, hogy német tisztek voltak, akiket ô nemigen kedvelt. Írásban fordult az akkor már nyilas kormányhoz, hogy szűnjék meg legalább a Dunántúlon a katonai ellenállás az emberéletek és a vagyontárgyak megkímélése végett. Ezt a beadványt aláírta Shvoy Lajos székesfehérvári püspök, Kelemen Krizosztom pannonhalmi fôapát és báró Apor Vilmos gyôri püspök. Minden tôle telhetôt megtett a zsidó életek megmentésére. Palotájába zsidókat fogadott be, megmentve ôket az elhurcolástól. 1944 július végén a vonat ablakából láttam, hogy a Budakalász melletti téglagyárban gyűjtötték össze a zsidókat, és vagonokba terelték. Magam is kigyalogoltam az állomásról ebbe a téglagyárba. Csendôrök és SS-ek ôrizték a téglagyárat, ahol ember ember hátán zsúfolódott össze. Az elhurcolt zsidók a szabad ég alatt tanyáztak. Mindenütt szörnyű bűz és piszok. Reverendában voltam. A tábor bejáratánál megrohantak a zsidók, azok, akik a táboron kívül még szabadon mozoghattak, és segíteni akartak hitsorsosaikon. Kezembe nyomtak egy csomó keresztlevelet. -- Ezek meg vannak keresztelve -- mondták. -- Hozzam ki ôket! -- A vasúti vágányon vagy harminc kis vagon állt, tömve elszállításra elôkészített zsidókkal. Férfiak, asszonyok, gyerekek áruként berakva a vagonokba. Mitsem törôdve az ôrséggel, amely puskatussal vissza akart engem tuszkolni, bementem a parancsnokhoz, egy magyar csendôralezredeshez, és rámutatva a kezemben lévô papírcsomóra, azt mondtam: -- Ezek meg vannak keresztelve, és mentesek az elhurcolás alól. Hol vannak? -- Keresse ôket, ha megtalálja! -- Erre végigfutottam a zsibongó vagonok mellett. Bekiáltottam a neveket. Tíz-tizenötöt összegyűjtöttem, és mondtam nekik, hogy kövessenek. -- Ha a kapuôrséghez érünk, szó nélkül jöjjenek utánam! -- mondtam nekik. Az ôrség annyira meg volt zavarodva, hogy vonakodva bár, de átengedtek. Rövid kapaszkodó után felértünk az országútra, ahol már vártak ránk az engem megbízó hozzátartozók. Alig értünk fel, ezek nekem estek, szidták-átkozták az egyházat. Nem szóltam semmit. Szó nélkül átadtam nekik a még fennmaradt keresztleveleket, és elmentem. Rettenetes indulat háborgott bennem. Megalázva éreztem magam. Közben a szovjet csapatok Apatinnál átkeltek a Dunán, és elkezdték a Dunántúl megszállását. Mindszenty püspök járta a kórházakat. Volt olyan kórterem, ahol csak egy alsónadrág függött az ajtónál. Ezt vették föl felváltva a sebesültek, ha ki akartak menni vécére. Ezt látva Mindszenty saját költségén a pesti jezsuiták révén alsónemű szállítmányokat vásárolt, és lehozatta Veszprémbe azzal a szándékkal, hogy kiossza. Mindez együttvéve: állásfoglalás Dunántúl bevonása ellen a kilátástalan harcba, alsóneművel való ,,feketézés'', németellenesség, mind ürügyül szolgált arra, hogy vádat emeljenek ellene. Így következett be -- Schiberna nyilas polgármester rendelkezésére -- a letartóztatása 1944. november 29-én, egy keddi napon. Vele együtt került börtönbe az egész szeminárium teológusaival és tanári karával, udvari papjai és Langmár Lipót kanonok. Voltunk csaknem harmincan. Hevenyében kiürítették a veszprémi vármegyei börtön köztörvényes részlegét, és ott helyeztek el bennünket. A börtön fôfolyosóján tovább folytak a szemináriumi elôadások. Még ma is hallom Rosta Ferenc ékes latinsággal tartott elôadását azon a börtönszagú folyosón. Az oroszok Veszprémig nyomultak elôre. A közeledô front ágyúzását, dörgését már itt lehetett hallani. Egyik óráról a másikra eleshetett a város. Ilyen körülmények között szentelte a püspök pappá a legidôsebb korosztályt. Megilletôdve, könnyel a szemében adta át a fiataloknak a papi hatalom jelvényét, a stólát, a manipulust, a kelyhet. A városban nagy volt a zűrzavar. Gépkocsik nem álltak rendelkezésre, hogy elszállíthassanak bennünket. Egyik este az a hír járta, hogy másnap kivégeznek mindannyiunkat. El is készültünk a végsôkre, nagy lelki nyugalommal. De az oroszokat visszanyomták a város alól, és minden elcsendesedett. Közvetlen karácsony elôtt aztán mégis sor került a veszprémi börtön kiürítésére. Csendôrôrizettel vittek bennünket autóbuszon a sopronkôhidai fegyházba, amely már tömve volt politikai foglyokkal. Valamiféle raktárat hirtelen átalakítottak szalmazsákokkal közös nagy cellává. Mikor Mindszenty püspöknek ágyat akartak hozni, visszautasította azzal, hogy ami papjainak jó, az neki is jó. Reggelenként, ha félórával késôbb volt az ébresztô, ez azt jelentette, hogy kivégzések történtek. Meg is jelent hamarosan a mi cellatermünkben a hóhér, egy honvéd tizedes, és vidáman számolt be a történtekrôl. Nem mulasztotta el megjegyezni, hogy ô bizony mindenkit felhúz, aki csak megérdemli. Karácsony és újév között bevittek bennünket az Isteni Megváltó Leányainak soproni zárdájába, illetve kereskedelmi iskolájába. Ez lett végsô internáló helyünk. December óta állt a front az Esztergom-Vértes- Balaton-Zala vonalán. A nyilas kormány Szombathelyen és Sopronban székelt. Buda védelme merevítette meg a frontot. A nyilas kormány -- úgy látszott -- nem tudott mit kezdeni velünk. Végül is január 20-a táján mindenkit szabadlábra helyeztek, kivéve Mindszentyt. Lékai, Szabadheg? és én szolgálattevésre továbbra is mellette maradtunk. Szabadheg?t és engem két ízben küldött el maga mellôl. Egyszer Veszprémbe, egyszer Esztergomba. Veszprémbe megtapasztalni, hogy mi a helyzet. A püspöki palotában volt beszállásolva a híres Richthofen repülôkötelék. Mindennap súlyos veszteségeik voltak. Nyomott hangulat uralkodott közöttük, amikor az ember négyszemközt beszélt velük. Emlékszem, egyikük azt mondta nekem: -- Azt hiszi, hogy olyan egyszerű mindennap egy bajtárs után a sírba nézni? Úgy látszik, részt kellett venniük egy-egy lezuhant vagy lelôtt bajtárs temetésén. Minden este parti volt. Ittak, ettek, dohányoztak: nem is tudták, mennyire sajnálatra méltók. Alig érkeztünk vissza Veszprémbôl -- beszámolva az ottani helyzetrôl --, máris indulnunk kellett Esztergomba Serédi hercegprímáshoz. Szálasi ugyanis mint nemzetvezetô magának igényelte a csupán a királynak kijáró fôkegyúri jogot. Mindszenty ebben az ügyben írt Serédinek, nehogy engedékenynek mutatkozzék. Ezeket az utakat csak nehezen lehetett megtenni. Közlekedési eszközök nem voltak: gyalog mentünk vagy alkalmi járműveken, lôszeres kocsikon vagy tankok tetején kapaszkodva- dideregve. Hisz minden közlekedés éjszaka zajlott le. Reverendában mentünk. Így a németek jobban megbíztak bennünk. Emlékezetes marad az esztergomi út. Komáromtól Tátig, 6 kilométerre Esztergomtól egy német tank tetején dideregtünk. A Duna északi partján mindenütt oroszok voltak. A déli parton olyan helyeken mentünk át, ahol az oroszok egyszer már megfordultak, de visszanyomták ôket. Mindenütt síri csend, kihaltság és pusztulás. Tátnál fordul az út északnak. Az úttal párhuzamosan futott az orosz front. Felkapaszkodtunk egy parasztszekérre. Az egész 6 kilométeren kocsi kocsi hátán torlódott, Sztalin-gyertyák világítottak, és az utat, noha tele volt menekülô kocsikkal, állandóan lôtték. Ahova a lövedék becsapódott, sikoltások hangzottak az éjszakában, jajgatás, könyörgô hangok. A találatot kapott kocsit az árokba taszították, és tovább ment félelmes lassúsággal, halálos csöndben ez a halálnak kiszolgáltatott tömeg. Végre feltűnt a hajnali szürkeségben a magyar Sion óriási méretű kupolája, mint az életnek a bizonyossága. Itt már elvonultak egyszer az oroszok. Mindenütt a rombolás, az ágyúzás nyomai és a szürke elhagyatottság. A hercegprímás a pincében feküdt. Ott fogadott bennünket. Elôadtuk élôszóval is jövetelünk célját, hogy Szálasi az egyház fôkegyura kíván lenni, és ezt meg kell akadályozni. A hercegprímás csak annyit mondott: -- Mit akar az a taknyos!? -- (Ha akkor ezt felelte az egyház a politikai hatalomnak, miért nem tudta, és miért nem ezt válaszolta késôbb a kommunista hatalombitorlóknak?) Visszatérve Sopronba dermedve vártuk mi és a Dunántúl egész nyugati fele a végsô orosz támadást. Március 4-én élte át Sopron a nagy, két óra hosszáig tartó szônyegbombázást. Késô éjszaka órákig jártam a bombázott területet, keresve a sebesülteket. Halottakat találtam minden lehetô és lehetetlen helyzetben. Egy parasztkocsi lovastul, kocsistul feldobva a telefondrótokra. Egy magyar katona egy bombatölcsér közepében, de úgy, hogy feje tetején állt: feje a válláig bent a tölcsér közepén és egész teste mereven az égnek meredt. A lovassági laktanya négyszögletes bejáratánál egy katona állt mozdulatlanul: a kapuôr vigyázállásban, több centiméteres porréteggel bevonva. Csak arról vettem észre, hogy él, hogy a ,,porréteg'' két ponton pislogott. Itt volt az egész bombázás alatt: a 6x4 méteres bejárati négyszögben, annak négy sarkán négy bombatölcsér volt. Csupán ennyit mondott: -- Csak arra emlékszem, hogy mindig a másik sarokba futottam! Még csak meg sem sebesült. Március 14-én egy német menetoszlopot bombáztak Fertôrákoson 14 kilométerre Sopron elôtt. Az Isteni Megváltó Leányai kereskedelmi iskolájába mint ideiglenes kórházba hozták a sebesülteket. Égett emberhússzag terjengett mindenütt. Egy a lágyékánál teljesen kiégett katonához léptem, és megpróbáltam elôkészíteni a nagy útra. Azzal utasított el, hogy az ô hite és vallása német, és rám nincs szüksége. Kálmán bácsit és feleségét együtt érte a bomba. Kálmán bácsi (soproni gimnáziumi igazgató) azonnal meghalt. Feleségének, Elzának a hátát mintha lenyúzták volna. Tüdejét, szívét lehetett látni, ahogy működik. Teljesen eszméleténél volt. Mindenre elkészült, és még élt másfél napot. Csak azt mondta mindig -- dehogy mondta, lehelte: -- Csak még egy kicsit szenvedni! A magyar kormány Sopronból menekült Nyugatra. Még a használt írótollakat is berakták a teherkocsikba. Reményi-Schneller pénzügyminiszter azt mondta utoljára: -- Menjünk el innét, das Vaterland ist sowieso gebasst. Hát ilyen cinikusak voltak. Csík Ferenc úszóbajnokot, aki a berlini olimpián a 100 méteres gyorsúszásban aranyérmet nyert, a Széchenyi- téren lepedôbe burkolva engedték le a sírba. Az Ikva hídján négy repülôezredes bombától találva napokig holtan feküdt. A halál, a szerencsétlenség, a háború is mindig hirtelen és váratlan. Nagypénteken Sopron külvárosában a délutáni órákban négy SS-katona jön felém. Kettônek be van fáslizva a feje, a két szélsô támogatja. A frontról jönnek. Milyen hosszú évekig tartott a háború, és mégis, mikor szemtôl- szemben áll az ember vele, akkor meglepetés, hihetetlen, az ember nem akar hinni a szemének. Az a hír járta, hogy az oroszok elôl a politikai foglyokat Nyugatra hurcolják. Mindszenty püspök soha semmitôl nem húzódozott. Egész lénye ellene mondott minden álcázásnak, mindennek, ami nem igazi. De hogy hazáján kívül vigyék, ez ellen egész lénye tiltakozott. Fel is készült minden kényszerkiürítés ellen, és beleegyezett, hogy ha kellene, hát elbújtassák. Elôször és utoljára láttam polgári ruhában. Olyan falusi kisgazdaszerű jelenségnek öltöztettük be. Ha keresték volna, azt mondtuk volna, nincsen itt. Hála Istennek, erre nem került sor. Március utolsó hetében, nagyhéten, Sopronban csend volt. A város felett ágyúzták egymást az oroszok és a németek. A zárda légoltalmi pincéjében több ezer ember volt. A bombázások alatt is többnyire itt tartózkodtak és hangosan imádkozták a ,,Most segíts meg Mária'' kezdetű imádságot. Hangosan, közösen. Bombabecsapódásoknál, amikor a falak és az épület alapjai inogtak, az imádság hangosabb, könyörgôbb lett, emelkedett, mintha föld verne hullámot az ég felé. A közös félelem hullámverése volt ez. Húsvét vasárnap. Reggeltájt a húsvéti misét mondtam a légoltalmi pince lakóinak. Éjjel egy óra tájban jelentek meg fenn a portán az elsô orosz katonák. Különben síri csönd volt. A Sanctus-t mondom, és kezdeni akarom a mise kánonját, amikor a pince ablakát berúgják, és fény ömlik be. Ebbôl a fénybôl csúszik le fentrôl, az utca szenes ablakából egy szovjet katona, és ránk irányított géppisztollyal, értetlenül néz erre a légoltalmi pincében összezsúfolódott tömegre. Látszik rajta, hogy nem tudja, mi történik itt. Rám bámul, és rám fogja a géppisztolyt. Dermedt hallgatás. Többen a hívek közül az elsô rémülettôl felocsúdva magyarul kiabálják: -- Szentmise! Pap! -- De a szovjet katona nem mozdul harcias állásából. Próbálom kezdeni a mise kánonját, aminél a pap felemeli két kezét (a megadásnak is ez a mozdulata!) és ekkor kiáltja valaki a hallgatóságból: -- Batyuska! Batyuska! -- ami népiesen papot jelent. Erre felderül a szovjet katona arca, és szabad kezével megvetôleg legyintve azt mondja: -- Echti batyuska! -- és macska ügyességgel tűnik el a rézsútos pincelecsúszón át. Ez volt az elsô szovjet orosz katona, akit életemben láttam. Hányat látok majd még?! Egy hétig vonultak a szovjet csapatok Sopronon át. Éjjel-nappal. Az emberek aléltan-dermedten a légoltalmi pincékben maradtak. A harmadik napon szótlanul bámultunk Lékai Lászlóval, akkor püspöki titkárral a pinceablakon át a szinte vég nélkül menetelô szovjet csapatokra. Én halkan megkérdeztem: -- Mit gondolsz, Laci? Ezek meddig maradnak itt? Hány hónapig? Erre ô ravasz mosolyával az arcán csak annyit mondott: -- A mi életünkben ezek ki nem mennek. -- Mennyire igazat adott neki az idô! Mindszenty püspök azonnal vissza akart indulni püspöki székvárosába, Veszprémbe. Nem lehetett. A vonatok nem közlekedtek. Az utazás késett. Mindszenty nyugtalankodott. Végre április 22-én be tudtunk szállni egy tehervagonba, amely tele volt utazó népséggel és orosz katonákkal. Szegény József püspök ott ült a marhavagonban összezsúfolva a sok emberrel. Arcára volt írva a várakozás, a feszültség, a gond. Én Nicktôl kezdve nem mentem velük. József püspök Lékai Lászlóval és Szabadheg? Szabolccsal utazott tovább. Celldömölk után Pápán leállt a vonat, és onnan lovaskocsin mentek tovább Farkasgyepűre. Nekem Szabolcs mondta el, hogy úgy húzták maguk mögött a puszta földön a hátizsákokat és batyukat. Sokszor a mezôn, a földeken át, mert velük szembe áramlott, vonult a szovjet katonaság. A földeket 20-30 méteres sávban a műúttól jobbra és balra a járművek és a menetelô csapatok letaposták, keményre döngölték. Így értek el Herendig, ahonnét szintén gyalog mentek tovább Veszprémbe. Nicktôl kezdve gyalog vágtam neki az útnak szülôfalum, Felsôpaty irányába. A tavasz ünnepi hangulata ült a tájon. Meghazudtolni látszott, hogy alig egy hónapja itt zajlott le a II. világháború egyik utolsó nagy csatája. Csak itt-ott domborodott egy-egy elesett katona sírja a zöldellô tájon. A fakereszteken ott lógtak a derékszíjak, a sírdombon a rohamsisakok. Vajon ki temette el ôket? Ki ácsolta a kereszteket az elesetteknek? Az orosz sírokon nem volt semmi. Tavaszi szellô hajtogatta a sarjadó gabona vetéseket. A harc rövid ideig tarthatott, mert a földek meg voltak munkálva. Felsôpatyon édesanyám szótlanul, sírva fogadott. Amíg pár napra elmenekült Acsádig, hogy aztán visszatérjen, addig mindent elvittek, kiraboltak a házból. A magyar katonaság fel akarta robbantani a házat, és csak jó édesanyám könyörgése tudta ezt megakadályozni. Ô mondta el nekem, hogy az acsádi légoltalmi pincében, amely tele volt menekültekkel, volt egy református pap is. Ez örömmel mesélte, hogy miután az oroszok bejöttek, és a kommunista párt átvette a hatalmat, a nagybirtokot, az egyházit is, felosztják, és ezzel megszűnik a római katolikus egyháznak a magyar népre való befolyása. Igen sokan voltak, akik nem látva a végsô következményeket, beleegyezésüket adták az országra zúduló szerencsétlenségbe. Pár nap múlva visszatértem Veszprémbe, ahol a nincstelenség fogadott. De Mindszenty nem nyugodott. Kôgl Lénárddal, hűséges számvevôjével összeeszkábáltatott egy parasztkocsit -- emlékszem, hogy gondot okozott a kocsirúd beszerzése -- és egy lóval megindult az egyházmegyéje látogatására. Szertartója, Szabadheg? Szabolcs kísérte, aki kocsisa, titkára és mindenese volt egyben. Az utakon özönlô katonasággal szemben -- Somogyot bolgár segédcsapatok tartották megszállva -- végigjárta az egyházmegyét a legeldugottabb plébániákig. A lovakat több ízben kifogták, elrekvirálták, és gyöngébb gebét adtak a helyükbe. A plébános igen sok helyen híveivel együtt még a légoltalmi óvóhelyeken tanyázott, amikor Mindszenty püspök már megjelent az óvóhely ajtajában. Könnyek között fogadták. Rendíthetetlen bátorság és a rábízott nyáj szeretete ösztökélték ezekre a tettekre. Május végén a szovjet hadsereg lefoglalta a püspöki palotát hadikórháznak. A püspök és kancelláriája a Simon-féle nagypréposti házba költözött. Az elsô pillanattól kezdve ôrt állítottak a palota bejáratához, és nem volt szabad semmit sem kivinni a palotából, sem oda bevinni. Az ôrt Borisznak hívták. Kievbôl származó, bajuszos obsitos volt. Mindszenty püspök kiadta nekem a parancsot, hogy mindent hordjak, illetve hordassak át a palotából a Simon-féle, volt nagypréposti házba. Hogy csináljam? Kicsi, egy-két decis üvegeket megtöltöttem pálinkával, és elsüllyesztettem a reverendám zsebjeibe. Valahányszor vittünk valamit a palotából, Borisznak a kezébe nyomtam egy-egy üvegecskét. Ami értékes bútordarab ma még a palotában van, az mind ezen a snapsz-kijáraton ment át és menekült meg a pusztulástól. A végén már nem is kellett snapszot adnom. Egyszerűen átengedett Borisz. A város tele volt csellengô szovjet sebesültekkel. A kórházban egyszerűbb törések esetén is az egész embert gipszbe rakták, hogy ne tudjon mozdulni. Így nem kellett rá vigyázni. Felsôruhát nem adtak nekik. Hosszú fehér gatyában és kórházi ingben mindenhova betolakodtak. A ferencesek templomában májusban ájtatosságok voltak. A templom tömve volt. Ezek az alsóneműbe öltözött lábadozó szovjet sebesültek nem tudtak bemenni. Az arcukat a templom üvegajtajára nyomták, és úgy bámultak a templom égô gyertyáinak fényébe. Mikor a templomi ájtatosságnak vége volt, de még sokan térdeltek a padokban, lassan, tétovázva bementek, elôre lépkedtek, normális erôsségű hangon beszéltek egymással. De amikor a templomi csendre felfigyeltek, maguk is megszeppentek hangosságuktól, és csak álltak dermedten az áldoztatórácsnál. Aztán egypáran hasra feküdtek a két padsor között, és mozdulatlanok maradtak. Egy idô múlva, de még 1945 nyár végén kiürítették a kórházat. A püspöki palota szabad lett. Padlása tele volt kórházi maradványokkal, amputált emberi végtagok halmazával és használt, de lefejtett gipszdarabokkal. Mindszenty lovaskocsival tovább járta a feldúlt plébániákat, és szünet nélkül dolgozott és dolgoztatott. Valamikor a nyár végén Kôgl Lénárdnak sikerült a roncsautókból egy épkézláb autót összeszerelni, és utána azon járt. A nyár folyamán váratlanul megérkezett Grôsz József kalocsai érsek Sághy Elek szombathelyi kanonokkal és gazdasági mindenesével. Autón jöttek, és valahol a Dunántúlon elgázoltak egy kövér disznót. Kifizették az árát, és felrakták a kocsira. Ettôl kezdve sugdolóztak arról, hogy Mindszenty püspöknek Róma felajánlotta az esztergomi érsekséget. Egyszer egy forró délutánon Mindszenty püspök kikocsikázott Gyulafirátótra, és -- amint mondták -- az ottani prépostplébánossal, Szentiványival megbeszélte, elfogadja-e vagy sem. A napok múltak. Nekem jutott az a feladat, hogy elkísérjem szeptember elsô felében a pápai esperesi kerületbe utolsó bérmaútjára. A nyárádi plébánián voltunk, amikor reggel bérmálásra készülvén nagy, magyar zászlós autó érkezett a plébánia udvarára. Honvéd egyenruhás altiszt a sofôrje, és kiszállt belôle Andrássy honvédszázados, hogy bejelentse Mindszenty püspöknek a vatikáni rádióban közölt érseki kinevezését. Megkértem a kapitányt: hadd jelentsem én neki a rádióhírt elsônek. Szívesen átengedte nekem ezt az elsôséget. Rettenetesen komoly arckifejezéssel vette tudomásul a hírt Mindszenty püspök, de önbecsülésében mintha nôni látszott volna. -- Jól van, fiam, induljunk bérmálásra! -- A bérmaút végén még elmentünk Csehimindszentre édesanyjához, aki a front átvonulása alatt a veszprémi püspökség arany vagy aranyozott kelyheit szoknyája alatt rejtegette a zabráló csapatok elôl. Édesanyja, Borbála asszony kedvesen fogadott bennünket. Még meg is rótta fiát, aki csak keveset evett, hogy immár nem szereti az ô kosztját. Kedves, vigasztaló szavakkal hárította el József fia a szemrehányást. Csehimindszentrôl Veszprémbe menet játszódott le Csipkerek táján a jelenet a zabráló oroszokkal. Messzirôl láttam, hogy kocsikat fosztogatnak az országút szélén. Talán ez volt a szerencsénk. A szovjet katona a géppisztolyával hadonászott, hogy álljunk le. Középen az út szabad volt. A honvéd sofôr lelassított, és mikor senki nem volt a kocsija elôtt, gázt adott. A kocsi megugrott. A szovjet katona vállra vetette a géppisztolyát, és sorozatot adott le a kocsi hátuljába. A hátsó bal ülésen voltam, és lebújtam az ülés elé. Mindszenty meg sem mozdult. Ült egyenesen, feszesen. Veszprémbe érve a vacsoránál csak annyit jegyzett meg: -- Azt vártam volna, hogy udvari papom (mármint én) a géppisztoly csöve és közém veti magát, de inkább leguggolt az ülés elé. Tréfásan mondta, nem szemrehányóan, bár nehéz volt szétválasztani kesernyés humorát a komoly megjegyzéstôl. 1945. október 6-án vonult be új székvárosába, Esztergomba. Többet én ôt nem láttam. Csak a beiktatási ebédnél, amire késôn érkeztem, találkoztam vele még egyszer. Legközelebb huszonhét év múlva 1972 májusában találkoztunk a bécsi Pázmáneumban. Mindszenty nem volt egyes emberekhez ragaszkodó egyéniség. Kimért gondolkodás jellemezte mindenkivel szemben. Hogy valakit is udvari papjaként és bizalmasaként magával vigyen Veszprémbôl Esztergomba, szóba sem került. Milyen messze állt tôle annak a valóraváltása, hogy inkább a püspöki irodaigazgatót, a kancellárját, minden régi, jól ismert alkalmazottját elküldi, de Lékai Lászlót behozza elsô emberének. Lékai kancellárságáról többé szó sem esett. A világ és az ô emberi élete objektív kötelezettségek körében forgott, és ehhez tartotta magát, nem pedig bármiféle rokonszenv vagy ellenszenv sokszor kibogozhatatlan hálózatának. Ô nem is ismert mást, mint egyedül hordozni az életet, annak minden feszültségét. Szerinte ami az ember objektív kötelességteljesítésén túl esik, az valamilyen formában megalkuvás és ezért kerülendô. Ez az egyenes gondolkodás volt az erejének, munkabírásának és az emberektôl való függetlenségének titka. Hite, hazaszeretete nem érzelmi alapokon nyugodott, hanem lelkiismeretének objektív beállítottságán. Akkor így láttam. Valójában mindannyian sajnáltuk, hogy elment, de ezt egyikünk sem mondta. Valami nagy mozgatóerô ment el Veszprémbôl. Ezt mindenki érezte. Nem is vártunk utódként hozzá hasonlót. A háború végén mi testvérek mind a hatan életben voltunk. Józsefet, a legidôsebbet és Istvánt, a legfiatalabbat 1945 nyarán fáradságos úton Felsô-Ausztriában felkerestem. Éjszaka úsztunk át Steyernél az Ennsen, az amerikai-orosz demarkációs vonalon lövöldözések közepette. Istvánt hazahoztam, hogy Szombathelyen leérettségizzék, ami meg is történt. József, akkor már 33 éves, a háborús összeomlás következtében emberileg is, anyagilag is nagyon szenvedett. A felsôpatyi vendéglô vezetésébe beállni nem volt sem kedve, sem ereje. Továbbtanulásról álmodott. Arról, hogy ô is leérettségizik, elvégzi a szemináriumot, és pap lesz. 1945 szeptemberében meglátogatott Veszprémben. Nem vettem észre, hogy szó szerint a ,,semmi'' ólálkodik hangulatában. Nem volt bizalma, bátorsága. Bármihez fogott volna -- továbbtanulás, vendéglôsség --, mindent elölrôl kellett volna kezdenie. Lágy szívű, ragaszkodó ember volt. Amíg nálam tartózkodott pár napig Veszprémben, éreztem, hogy személyében valaki borzasztóan kapaszkodik belém -- majdnem úgy, mint egy kisgyerek az anyjába. Kézzelfogható módon a hóna alá nyúlni nem tudtam. Vallásos volt. Meggyóntattam. Bűnbánatában nagy ártatlanságot éreztem. Bíztam benne, hogy a hit majd erôt ad neki az élete válságának legyôzéséhez. Nem úgy történt. 1945 október elsején táviratot kaptam Felsôpatyról: ,,Jóska meghalt. Gyere azonnal. Attila.'' Rosszat sejtettem, de nem mertem gondolni. Sárvárról gyalog mentem a hét kilométert haza. Az út a temetô mellett visz a faluba. Bementem a temetôbe. A sírásó az utolsó hantokat szórta ki a sírgödörbôl. Némán, szótlanul néztünk egymásra. Ebbôl a némaságból, szótlanságból sejlett fel bennem, hogy milyen tragédia történt. Hazaérve édesanyám és Attila szintén néma döbbenettel néztek rám. Szavaik: ,,Felakasztotta magát'' -- inkább kommentár volt, semmint híradás, mert megéreztem, mi is történt. Édesanyám sírt, de nekem nem jött könny a szemembe: sem most, sem a temetés alatt, sem azután vagy azóta sem. Az elsô pillanattól kezdve Isten könyörületességébe ajánlottam magamat, és ebben az állapotban megmaradtam mind a mai napig. Anyám sorsa mint édesanyáé jobban fájt, mint József bátyám sorsa. Szegény asszonynak még hosszú éveken át kellett egyedül élnie abban a házban, ahol végeredményben mégis csak ez a rettenetes esemény megtörtént. A jó Isten érthetetlenül (és meg nem érdemelten) nagy megnyugvást adott lelkembe József sorsát illetôen. A tisztítótűz nem maradhatott el életébôl, mert semmi tisztátalan be nem jut a mennyek országába, de annak mikéntje és meddigje az Úristen titka. Még ma is elôttem van arckifejezése, amint a koporsóban fekszik -- mintha valami különös dac lett volna benne! -- , de tud-e az ember más arcot ölteni az élet megoldhatatlanságával szemben? Jó anyámban feltört párszor a harag indulata szerencsétlen fia ellen -- szóban is, arckifejezésben is --, de ez is természetes, amikor édes gyermekét látja kilépni az elháríthatatlan életküzdelembôl. Isten legyen neki irgalmas! Mindszenty utódja Veszprémben Bánáss László, a debreceni Szvetits Leánygimnázium igazgatója lett, de nem mint püspök, hanem mint apostoli kormányzó. Kolozsvárról került Debrecenbe. Büszke volt kisebbségi múltjára, és mivel az akkori erôviszonyokat tekintve az egyházat eleve kisebbségnek taksálta, mindenki másnál hivatottabbnak érezte magát az egyház ügyének helyes képviseletére. Az új kormány Debrecenben alakult meg, és ô jóban volt a kormány tagjaival. Serédi halála után a kormány Gyöngyösi külügyminisztersége alatt három nevet terjesztett fel Rómába prímásságra. Az elsô helyen Bánáss neve állott. Csakhogy a felterjesztés Gyöngyösi külügyminiszter asztalfiókjában felejtôdött. Ezt Bánáss maga mondta el az asztalnál olyan hangsúllyal, mintha egyedül Gyöngyösi feledékenységének ,,köszönhetné'', hogy nem ô lett a prímás. Bánáss ezt nem mondta egyenesen, de ez volt elbeszélésének az értelme. Soha Mindszenty Józsefrôl elismerôleg nem szólt, sôt inkább kritikusan azt jósolva, hogy politikai vonalvezetése kudarcra van ítélve. Elejtett szavaiból mindig érezhetô volt, hogy Czapik egri érsekkel ért egyet. Czapikról ismeretes volt, hogy nagyon rossz néven vette személye mellôzését a prímási kinevezésnél. Tehát az annyira hangoztatott püspökkari konferencia egysége már a Mindszenty-per elôtt is repedezett. Bánáss állítólag nagy zeneértônek tartotta magát, bár nem volt különösebb zenei hallása, és nagyon tehetségtelen szónok volt. Elôször Szabadheg? Szabolcs házgondnok, azután ôt követve Lékai László püspöki titkár hagyták ott állásukat. Bizalmas beszélgetésben mindketten be is vallották, hogy ilyen gyenge utód alatt nem kívánnak központi szolgálatban maradni. Így lett Szabadheg? Szabolcsból külsôvati, Lékai Lászlóból balatonlellei plébános. Így lettem én 1948 aprilis elsején püspöki titkárnak kinevezve. Nem érdemeimért, vagy mert Bánáss püspök nagyon kedvelt volna, hanem sejtésem szerint -- de ez csak sejtés! -- nem akarta Mindszenty mindhárom emberét ejteni. Pedig Budapesten kormánykörökben már figyelmeztették, hogy asztalánál egy nagyon hangos, fiatal, ,,reakciós'' pap ül. Bánássnak, Czapiknak nagyon a begyében volt, hogy Mindszenty búcsújáró napjaira több tízezres tömegek vonulnak fel az ország minden részén. Egyszer Bánáss is tartott Mária-napokat Keszthelyen, ahol szép számban jelentek meg zarándokok. Bánáss az asztalnál megjegyezte: -- Nemcsak Mindszentyhez jönnek tömegek! Lékaival, aki akkor még titkár volt, beszéltem a keszthelyi plébánián a nagy tömegrôl, amely délután csak lézengett, nem tudott mit kezdeni magával. Bosszankodva mondta, hogy ennyien jönnek, és nem tudjuk ôket foglalkoztatni. ======================================================================== Újabb elfogatásom elôzményei Mi, udvari papok annak idején a veszprémi Károly-templomot láttuk el. Teljes erôvel dúlt a harc a kommunista párt és a polgári pártok között. A földosztás és a népnek szóló szép ígérgetések ellenére a kommunista párt 1945 nyarán csak 17 százalékot, 1947-ben pedig 21 százalékot kapott az országos szavazatokból. Ezután, mivel törvényes eszközökkel a hatalom megszerzése nem sikerült, kezdôdött az ország lakosságának a megfélemlítése emberek eltüntetésével, elhurcolásával. Sorjában tűntek el az emberek. Nem lehetett tudni, hova és merre. A lakosság félelemben élt. Rengetegen foglalkoztak a nyugatra menekülés gondolatával. Sokszor kellett ilyeneknek ajtót nyitnom. Kértek, segítsem ôket tovább. Ki tudja, kik voltak? Nem tudtam, de nem is akartam ellenôrizni. Ha én bezártam volna orruk elôtt az ajtót, bizonyára más lett volna a sorsom, mint Szibéria. Bánáss püspök egy nap azzal bízott meg, hogy menjek Budapestre, és egy bizonyos megjelölt helyrôl hozzam le teherautón a Madarász nevű papot Veszprémbe. Veszélyben van. Keresik az oroszok. Akkor még nem tudtam, hogy valójában Marina ungvári kanonokról van szó, aki a Horthy érában Kárpátalja kormánybiztosa volt. Ez a Madarász zalaudvarnoki plébános lett. Ott szép, új templomot építtetett. Onnan került át Balatonszentgyörgyre plébánosnak. Ebben a nyomott, emberveszejtô idôben végeztem püspöki titkári teendômet, és a vasárnapi prédikációmban a Károly-templomban nyíltan beszéltem arról, ami az országban folyt: emberek eltűnésérôl, elrablásáról és ismeretlen helyre való elhurcolásáról. Mindez együtt elôzménye és oka volt letartóztatásomnak, ami 1948. április 27-én, egy keddi napon este negyed kilenckor következett be. Annak idején nemcsak püspöki titkár voltam, hanem a Károly-templomnak az igazgatója is. Ott prédikáltam minden vasárnap. Olykor fölkerestem a kórházban egy bolgár sebészt, aki kommunista volt. Engem talán kedvelt, de mégis gyalázatosan viselkedett. Valószínűleg része volt letartóztatásomban is. A kórházban voltam betegeket látogatni, a templomból mentem oda. Egy szürke kabát volt rajtam a reverenda fölött. Hazafelé indultam. Este 8 óra körül járt az idô, amikor vacsoraidô volt a püspöki asztalnál. Ezért siettem, hogy odaérjek. Amikor a vármegyeház felé tartottam, a Plosszer sétányon Németh Zoltán rendôrszázados jött szembe velem. Ismertük egymást látásból. Amikor engem elkerült, megfordult, egészen közel jött a járdához, és nagyon megnézett, hogy én vagyok-e. Valahogy tudatta valakikkel, hogy én vagyok. Mentem tovább a városon keresztül. Ez egy keddi napon történt, április 27-én, a Rákóczi térnek a város felôli részén, ott, ahol fönt egy terasz volt betonnal elkerítve. Ismeretlenek szegôdtek mellém. Szinte észre sem vettem ôket. Azonnal közrevettek, szorosan körülálltak. Láttam, hogy a zsebükben is van valami. Természetesen pisztolyok voltak. Nem szóltak semmit, csak szinte rohanva vittek. Nem is kérdezték a nevemet, mert tudták, hogy én vagyok. Ez a Németh Zoltán már közölte velük, hogy most megyek fel a várba. Amikor közelebb értünk a várhoz, kihúztak a zsebükbôl egy csúnya barna cédulát, elémnyomták, Nem vettem a kezembe, csak ránéztem, láttam, hogy letartóztatási parancs. Tudtam, hogy mire megy ki a játék. Egy kicsit körülnéztem, nem volt ott senki. Amikor ez a két fogdmeg engem közrevett, és kísért felfelé, akkor a Rákóczi téren tartózkodó emberek, akik ismertek engem, mind eltűntek a ház bejáratánál. Senki sem akarta látni, mi történik velem. Aztán felmentünk a várba. A Hôsök kapuja alatt mentünk át. Ott mindjárt a kapu után balra volt egy kis utcaféle, benyíló a kanonoki házakba. Ezen a szűk helyen állt egy fekete Mercedes. Az egyik hirtelen kinyitotta az ajtaját, és betuszkoltak az autóba. Így történt a letartóztatásom. Az egésznek az volt az érdekessége, hogy a püspökség, úgy tudom, valakitôl kapott elôzôleg értesítést, hogy vigyázzak, mert valami készülôben van ellenem. De mivel a Károly-templomból elôbb a kórházba mentem, így nem tudtak értesíteni. Különben figyelmeztettek volna, hogy tűnjek el. Ezt nekem késôbb mondták meg. Azt is csak késôbb tudtam meg, hogy az elfogatásom után pár napra megjött a Belügyminisztériumból a római útlevelem is. Bánáss püspököt kellett volna kísérnem. Belöktek, berángattak a hátsó ülésre. Csaknem egy órát vigyáztak rám a veszprémi rendôrkapitányságon, és úgy fél 11 óra tájban a két fogdmeg között vittek Budapestre. Amint ki tudtam venni -- Budáról szerzett ismereteim alapján -- , a Szent Imre herceg útján (valamikori neve) az akkori Zalka Máté laktanyába vittek a katonapolitikai börtönbe. Meztelenre vetkôztettek. Zsebeimbôl mindent kiszedtek és elvettek. Az asztalon heverô rózsafüzéremet vissza akartam csenni, de a vetkôztetô rámförmedt: -- Hagyd ott az asztalon, csuhás! Neked arra már nem lesz szükséged! Tegeztek, és durva hangon Mészárosoztak. Ruháimat visszakaptam, és éjjel úgy fél 1 óra tájban belöktek egy üres cellába a pincében. Gyönge villanylámpa égett a plafonon. A piszkos, rácsozott kis ablak annyi fényt engedett be, hogy az éjszakát a nappaltól meg lehetett különböztetni. A szabad világ elôtt mégsem maradt titokban elhurcoltatásom. Hosszú évtizedek múlva került a kezembe az Ohio állambeli Toledó nevű, magyar nyelven megjelenô hetilap 1948. május 19-i száma, melyben Ilyen Magyarországon a személyi szabadság! címmel az alábbi tudósítás olvasható elfogatásomról: Fôtisztelendô Mészáros Tibort kinevezték veszprémi püspöki titkárnak április közepén. De azóta vele is sorsdöntô dolgok történtek. Április 27-én este félnyolc órakor ugyanis a veszprémi városháza mellett megállt egy rendôrségi autó. Az új püspöki titkárt beültették az autóba, és azóta senki sem tud róla semmit. Valószínű ôt is, mint a hasonlóképpen másokat is, a kommunisták gyűjtô fogházába, az Andrássy út 60-ba vitték. Esete nem egyedülálló, mert elôtte való éjjel meg Keresztes gyógyszerészt és feleségét vitte el a rendôrség. A városban úgy vélik, hogy a két letartóztatás összefügg egymással. Erôsen félô, hogy komoly dolgokról van szó. A város érthetô nagy izgalomban él... ======================================================================== A katonapolitikai osztályon A cellának betonpadozata volt, és egyetlen rozsdás vaságy állt benne. A fekvôhely sodronyának szemei akkorák voltak, hogy az ember feje éppen hogy át nem csúszott rajta. Így gondoskodtak az állandó ébrenlétrôl, illetve felébredésrôl. A cella hideg volt és nedves. Mindezt megállapítva, elnyújtózkodtam a vasrácson, fekete kalapomat a fény ellen az arcomra tettem és elaludtam, de sokszor felébredtem. Reggel 5-kor ébresztô volt baromi üvöltések közepette. Egy vizes, piszkos rongyot dobtak be. Nem tudtam, minek. Az ajtó kukucskálóján át az ôr rám ordított, hogy a ronggyal töröljem fel a betonpadlót. Miután ez is megtörtént, valami ételfélét toltak be a betonpadlóra a cellába. Nem tudtam megállapítani, mi van benne. Azon mód, ott maradt. Három napig hozzá se nyúltam a cementpadlón becsusszantott ételhez. De a harmadik napon már éreztem, hogy éhes vagyok. Savanyúkáposztát adtak be csajkában, persze kanál nélkül. Észre se vettem, hogy csupasz, mosdatlan ujjaimmal markoltam bele, és ettem azt a sós káposztát. Még a megmaradt levét is megittam. Elkezdôdött az éhezés, amely aztán hosszú éveken át tartott, és folyton erôsbödött. Fokairól majd a továbbiakban lesz szó. Kiszakítva munkámból, a mindennapi tennivalókból, az emberi társadalomból, szinte megsemmisítetten olyanná váltam, mint a földbôl gyökerestül kirángatott növény. Gyökerei vérzenek, senyvednek, nincs hová és mibe kapaszkodnia. A breváriumomat elkobozták: mérhetetlenül vágytam a szentmise, a zsoltárok után. Ebben a lelki-testi megnyomorítottságomban nem tudtam mást csinálni, mint vég nélkül mondani a rózsafűzért. Sokszor lelki fáradtságtól, a vaságy kemény, vágós szélén ülve gubbasztottam, mint egy csapdába esett állat, de eközben is fájtak az életbôl kirángatott gyökereim. Valamikor tíz nap elteltével kihallgatásra vittek egy éjszaka. Vad, vagány legények ingujjra vetkezve faggattak kilétem felôl: Mit dolgoztam? Kivel érintkeztem? Kik voltak a barátaim? Mivel valamirevaló, érdemi vádat ellenem felhozni nem tudtak: düh, harag, durvaság kitörései közepette mocskoltak, mint papot. Minden mozdulatuk fenyegetés volt. Hajnaltájt visszavittek a cellába. Mindennap hallottam a szomszéd cellákból, amint embereket, asszonyokat vertek, és azok pedig ordítottak. Aligha van fájdalmasabb érzés, mint ilyen ordításoknak a hallgatása. Az ember idegei a végsôkig feszülnek, megerednek a könnyei, és némán, hangtalanul éli át a másiknak, az ismeretlennek a szenvedését. Sokszor fél órákig is ordítottak a foglyok, és kérték, hogy szükségük végzésére kimehessenek, de nem engedték ki ôket. Reverendában voltam és egy galambszürke tavaszi kabátban. Míg a katonapolitikai börtönben tartottak -- két hónapig --, talán kétszer hajtottak ki a zuhany alá, hogy mosakodjam meg, de levetkôzni nem volt idô. Ott álltam pár pillanatig a zuhogó víz alatt, beletartottam a kezemet. Nedves lett a karom, amikor az arcomat akartam megmosni, de máris ordított a géppisztolyos ôr, hogy vissza a cellába. Ott álltam nedvesen a nyirkos cellában kétségbeesett szívvel. Napjaimat próbáltam beosztani imádságos és elmélkedési szakaszokba, de a megvalósításához már nem maradt erôm. Visszazuhantam az ágy szélén ülve valami félálomszerű, félig reménytelen gubbasztásba. Számítottam rá, hogy bíróság elé állítanak, valamiféle népbíróság elé, ahol 5-10 évi börtönre ítélnek valamilyen ürüggyel, csak azért, mert pap vagyok. Úgy május vége felé lehetett, amikor egy éjszaka felzavartak vaságyas fekhelyemrôl, és kihallgatásra vittek. Belökdöstek egy emeleti, magas, szárnyas ajtón, és még a lélegzetem is elállt, amikor a szobában fiatal orosz tisztet láttam meg, és hallottam oroszul beszélni. Mérhetetlen levertség és szomorúság vett rajtam erôt. Hát az oroszokat érdekli az én személyem? A tolmács egy elképzelhetetlenül ronda öregasszony volt, aki rosszindulatban sokszorosan túltett a fiatal szovjet tiszten. Kihallgatás közben egyszer csak felüt egy dossziét, és kihúz belôle egy nagy fényképet: Madarász (Marina) ungvári kanonoknak, Kárpátalja kormánybiztosának a fényképe volt, azé a Madarászé, akit igazi nevén Marinának hívnak, és akit én Budapestrôl Zalaudvarnokra vittem teherautón, hogy ebben az eldugott kis zalai faluban az ôt keresô szovjet biztonsági szervek elôl eltűnhessen. Megpillantván a képet, megdöbbentem. Tudtam, hogy elhangzik a kérdés, vajon ismerem-e. El is hangzott. Hazudni nem akartam, mert esetleg már elfogták, és a szomszéd szobában van. Szembesíthetnek. Azt mondtam: ismerem. Ez Madarász Gyula. -- Mikor látta utoljára? -- Pár hónappal ezelôtt. Elhangzott a logikus következô kérdés: -- Most hol van? -- Tudtommal Zalaudvarnokon -- feleltem, bár tudtam, hogy röviddel azelôtt áthelyezték Balatonszentgyörgyre. Egy kicsit köntörfalaztam, de mégis elárultam, illetve nyomra vezettem a szovjet pribékeket. Rettenetes szomorúság fogott el. Lelkemen szárad a sorsa. Heteken át gyötrôdtem emiatt. Közben áttettek egy másik cellába. Olyanba, amelyben legalább fapriccsek voltak. Megszabadultam a vaságytól. Közben elérkezett pünkösd. Megmondták elôre, hogy a szennyes ruhát ki lehet adni valahova budapesti ismerôsöknek. Egy kis ruha és élelmiszeres csomagot adtak be. Mindennap gyötört a szenvedés Madarász-Marina elárulása miatt. Közben egyedül maradtam a cellában, noha négypriccses volt. Csaknem négy hete nem fürödhettem, nem mosakodhattam. A fájdalom Madarász miatt oly nagy volt bennem, hogy amikor egy kis halomba szórtam a szennyesemet, akaratlanul is kezdtem a cellában kutatni: a priccsek alatt, a sarkok összegyűlt piszkában, és egyszer csak valami keményen akadt meg az ujjam: egy kicsiny darabka ceruza volt! Szinte megrendülve tartottam a kezemben: ebben a teljesen üres cellában íme egy darab ceruza! De mire írjam, amit írni akarok, és írnom kellene! Újra súlyos szomorúság kerített hatalmába. Pillantásom végül is levetett ingemre esett. Régimódi ing volt, a mellén hosszában egy kis visszahajtóka. Talán erre írhatnám az üzenetet. Elbújtam az alsó priccs sarkába, ahova nem lehetett jól belátni az ajtó nézôkéjébôl. A használt, kicsit zsíros ing szövetén alig fogott a ceruza. A visszahajtóka is alig fél centiméter széles. Végre hosszú fáradságos munka után elkészült a szöveg: Az oroszok mindent tudnak, Madarász meneküljön. Alig fejeztem be az írást, máris zörgettek. Vitték a szennyest. Ez volt 1948 június elején. Aztán semmit nem tudtam 1955 november végéig a leírt szöveg sorsáról. Magamban hordoztam hét hosszú évig Madarász kanonok sorsának bizonytalanságát, akinek az elfogatása talán az én hibám volt. 1955 november végén, amikor elôször járhattam Budapesten szabadon, elsô utam Mészáros Erneszta soproni származású irgalmas nôvérhez vezetett, akinek a börtönhöz közeli Szent Margit Gimnáziumba a szennyes ruhámat kiküldtem. Ô mondta el a következôt: Szennyesemet átvizsgálta vérnyomok után kutatva. Nem talált semmit. Mindent visszaszórt a nagy szennyeskosárba. Legfelül volt, anélkül, hogy látta volna, az ingem az üzenettel. Maga sem tudja, miért, még egyszer a kezébe vette. Újra átvizsgálta, és megtalálta a visszahajtókára körmölt sorokat. Azonnal lement Veszprémbe. A veszprémi nagy szemináriumból mindjárt leküldtek egy szeminaristát Balatonszentgyörgyre Madarászhoz. Így tudott nyugatra szökni.[4] Belsôleg a késôbbiekben sokáig nagyra voltam, hogy valamikor mennyit szenvedtem ezért a Madarászért. 1970-ben Amerikában István öcsém vitt el hozzá a jól, kényelmesen berendezett plébániájára. Nem szenvedett, bizonyos tekintetben fôúri módon élt. Olyan nagyon sokba nem vette, hogy én ôt annak idején megmentettem. Semmi hála nem látszott rajta. Akkor én is kicsit úgy éreztem, hogy ez szomorú. Elgondolkodtam rajta, és minél jobban összehasonlítottam a valóságokat, annál inkább láttam, hogy nem szomorú, mert az élet nehezén át nem ment ember miért változott volna meg. Mi miatt? Nem volt neki, szegénynek rá módja. Így semmi ellenérzésem nem támadt irányában. Nagyon rendesen fogadott, örült, hogy ott voltam, de csak annyira, mint egy régen nem látott embernek, akit ô valaha ismert. (Tudtommal 1977-ben Kanadában könyve jelent meg Ruténsors. Kárpátalja végzete címmel.) A természetes hálaérzés és a hitbôl fakadó hálaérzés között nagy különbség van. A különbség az, hogy ez az érzés az embernek a természetes velejárója, ami jön, ha rendesen belénk van nevelve. De az Istentôl kapott hálaérzés akkor is él és eleven, és kimutatja magát, amikor az embernek a természetes indulata nem aszerint buzog. Idôközben másokat is hoztak a cellába: feketézôket, volt katonatiszteket, Oroszországból hazatérô hadifoglyokat. Sohasem lehetett tudni, ki kicsoda, spicli-e, besúgó-e. Mivel tudták, hogy katolikus pap vagyok, elmaradhatatlan volt a vita a vallásról, az egyházról, a hitrôl. Emiatt sokszor feszültség támadt a cellában. Egy, a feketézés miatt becsukott fiatal pesti vagány mondta el, hogy ôt az oroszoknak már kiadták, de azok visszaküldték. Azt is ô mondta el, hogy az átadás legtöbbször éjféltájt megy végbe. Bennem élt a remény, hogy nem adnak ki az oroszoknak, de a szorongás is, hogy hátha megteszik. A szörnyű éjszakai kihallgatás az orosz tiszttel meg azzal a világronda tolmácsnôvel nem ment ki a fejembôl. Június közepe van. Egyedül vagyok a cellában késô éjszaka. Minden kis zörejt hallani. Lélegzet visszafojtva hallgatok, amint a magányos cella közepén térdelek, és hallgatózva is igyekszem imádkozni. Fent valahol durva hangok, káromkodásszerű kiabálások. Rádöbbenek, most viszik ôket az oroszok. Sejtésem megerôsödik. Félhangosan imádkozom, és e kétségbeejtô hangulat közepette válik bennem bizonyossá, hogy engem is kiadnak az oroszoknak. Megerednek a könnyeim, sírok mint egy gyermek. A külsô, kinti lárma elcsitul. Az utcáról motorberregés hallatszik. Majd az is megszűnik. Tovább sírok és imádkozom mind halkabban. Tusakodom magamban, de valahogy mégsem tiltakozom. Ettôl az éjszakai órától kezdve minden ágaskodott bennem egy esetleges kiadatás ellen, bár akkor már tudtam, hogy kiadnak. Lassan, folytonos ellenkezés közepette készített elô Isten arra, amire engem szánt. A hazai népbírósági tárgyalás lehetôsége elhalványult, szinte elenyészett. A kétségbeesés és megnyugvás közti várakozás állapotában éltem, amely csaknem két hétig tartott. Éhségérzetem erôsödött. Sokszor letargiába estem. Semmit nem érezni, és megmaradni: imádkozni és Istentôl segítséget várni! -- ezek a mondatok álltak idôtlen órám számlapjára írva. ======================================================================== A szovjeteknél Így érkezett el 1948. június 30-a, egy hétfôi nap. Éjjel 11 és 12 óra között kinyitották cellám ajtaját. Egyedül voltam benne. Szedjem a cuccot -- ordították. Más nem volt, mint egy vékony, szürke pokróc takaróm, amit pünkösd táján Erneszta nôvér adott be nékem. Fenn a portán aláírás ellenében visszaadták azt, amit elszedtek tôlem. A mintegy 600 forintom és a karórám nem volt a holmijaim között, de a breviáriumom és a rózsafüzérem igen. Nem törôdtem a hiányzókkal. Aláírtam. Két vaskos fogdmeg vitt ki a ház bejáratán keresztül az utcán berregô autóhoz. Több mint két hónapja nem szívtam utcai levegôt. Szinte elszédültem az elsô szippantásoktól. Elindultunk. Néztem, merre visznek. A Szabadság-hídon át mentünk. A két fogdmeg között a hátsó ülésen a hídon kihajolva -- dehogy kihajolva, csak a nyitott ablak felé hajolva -- akartam friss levegôt szívni, és erre az egyik fogdmeg durván megszólalt: -- Csak jól nézd meg, Mészáros, Budapestet, mert többé ebben az életben nem fogod látni! Magamban csak annyit mondtam: ,,Ezt te nem tudhatod!'' A Rákóczi úton haladt az autó a Keleti pályaudvar felé. Homlokzatán az óralapon a kismutató éppen akkor ugrott fél tizenkettô elôtt egy percrôl fél tizenkettôre, amikor rápillantottam. Akkor gondolni se mertem volna, hogy ez hét év múlva megismétlôdik. A Vilma királynô úton az akkori Gorkij fasor egy villaszerű épületébe vittek. Nagyfenekű nadrágos oroszok ,,fogadtak'', és a jellegzetes ugatásszerű katonai hanglejtéssel beszéltek. Minden piszkos és vécészagú volt. Levittek a pincébe. Belöktek egy ablaktalan cellába. Három lépés hosszú volt és egy lépés széles. A többi helyet priccs padlózat foglalta el, leterítve rothadó szalmával. A sarokban állt egy piszkos vödör vizeletnek és szükség esetén székletnek, mert napjában csak egyszer eresztettek ki bennünket vécére. Sűrű, a tüdôt fojtogató árnyékszéki levegô volt a cellában. Azt hittem, nem bírom ki egy óráig sem. Két ember feküdt a rothadt szalmán: Dimitri, egy elsô világháborús orosz menekült, pesti taxisofôr, és egy másik fiatal orosz, aki még nem volt harminc éves sem: Péternek hívták. Dimitri kicsit törve, Péter jól beszélt magyarul. Bemutatkoztam. Ôk is. Péter erre megszólított: -- Innét visszaút nincs. Huszonöt év Szibériát kapsz. Gyere, feküdj ide a szalmára! De várj! Látom, oda vagy az éhségtôl. Nesze, itt van egy darab kenyér. Elôbb edd ezt meg! Elôször volt a kezemben földfekete szovjet kenyér. Nagyon csodálkoztam Péter bôkezűségén, hisz ôk is éheztek. Szinte remegtem sorsom ilyenképpeni fordulatától. Ha a magyar katonapolitikai börtönben úgy éreztem magam, mint a földbôl kiszakított növény, amely minden gyökere vérzik, akkor mintha itt a sebeimre minden órában friss sót hintettek volna. Dimitrit is, mint sok mást, Nyugat-Európába menekült oroszt -- kezdték a többiekkel együtt Pesten, Bécsben összeszedni, hazaárulásért elítélni és szibériai táborokba vinni. Péter így mondta el élete történetét: A nagy államosítás végén született Moszkvában. A háború kitörésekor tizenhét éves volt. Családját, szüleit, akik jómódú kereskedôk voltak, Szibériába száműzték. Egyik nénje nevelte fel. A nagy éhínség idején a harmincas évek elején gyerekfejjel pár kiló krumplit lopott, mert éhes volt. Hét hónapi kényszermunkára ítélték. Nekem pontosan és szemléletesen leírta a tábort és életét, a drótsövényeket, az éjjel- nappali ôrséget, a munkabrigádok és brigádvezetôk igazságtalanságait. Mikorra kikerültem, már majdnem mindent tudtam. A jó Isten irgalmas volt hozzám. Péter által elôkészített a jövendôre. A szovjet-német háború kitörésekor 1941-ben Pétert, akinek családi neve Szideró volt, behívják. Pár hónapos kiképzés után mint gyalogos közkatonát Orsánál bevetik. Kétszer megsebesül. 1945-ben Prágába érkezik mint ,,lityinánt'', legalacsonyabb rendfokozatú tiszt, magyarul hadnagy. Innen kerül le Körmend tájára Zalalövôre, mint állományhelyi beszerzô tiszt. Megismerkedik Hadász Terkával, egy kisgazdának a lányával. Náluk lakik. Kitanulja a magyar falusi háztartás minden csínját-bínját. Megtanul rövid idô alatt magyarul, elsajátítja a magyar énekeket, és minden álma valahol magyar földön kisgazdának lenni -- és Hadász Terkát feleségül venni. Leveti hadnagyi tiszti ruháját és beáll parasztnak. Elsô meglátásból aprólékosan és színesen tudja ecsetelni a magyar falusi életet. Ami nekünk természetes, magától értetôdô volt, az ô leírásából úgy áradt, mint valami soha nem látott újdonság -- a kenyérsütéstôl elkezdve a vetésig, aratásig, az istállómunkáig. Sok nap kínját, keservét feledtette el velem. Szép hangja volt. Gyönyörűen énekelte a magyar dalokat. A II. világháborús katonadal utolsó verssora még mindig a fülemben cseng: "...a jó Istent kérje, hogy a fiát semmi baj ne érje odakint az orosz határszélen." Olyan hangsúllyal énekelte, mintha ô lett volna az a magyar, akinek édesanyja a fiáért esedez az Istenhez. A kihallgatások folytatódtak. Engem mindig éjszaka vittek fel. Egy ronda banya-tolmácsnôm volt, aki szintén elsô világháborús orosz menekült volt Budapesten. Vég nélkül tették fel a kérdéseket barátaim, ismerôseim tevékenysége felôl, és amikor már nem tudtak mit kérdezni, egyik éjszaka a kihallgató tiszt azt mondta: -- Pap vagy. A Vatikán embere. És mint ilyen, ellensége a kommunizmusnak és a Szovjetuniónak. Minden katolikus pap kém és a munkásosztály ellensége. Ettôl kezdve tudtam, hogy a sorsom meg van pecsételve. Imádkoztam és nagy belsô tiltakozás ellenére igyekeztem belenyugodni sorsomba: Nem nagy eredménnyel. Szideró Péter Zalalövôn magyar nevet vett fel. Kovács Sándornak hívták. Papírjai nem voltak. Hosszú ideig nem tudott személyazonossági igazolvány nélkül meglenni. Valaki azt tanácsolta neki, menjen fel Budapestre személyi iratok beszerzése végett. Bolgárkertésznek, illetve menekültnek adta ki magát a magyar belügyminisztériumban. A belügy együttműködött a szovjet megszálló csapatokkal, és így tudták a szovjetek a kezüket rátenni Péterre. Valami melankolikus hangsúllyal mondta ki álnevét, Kovács Sándort: mintha hajó után nézett volna, amely eltűnik a láthatáron. Egyik nap, július közepe táján, már reggel szólították kihallgatásra. Csak nagysokára jött vissza. Türelmetlen voltam. Vajon visszajön-e? Egyszer csak váratlanul belökték. Szó nélkül elnyúlt a priccs rossz szagú, rothadt szalmáján. Zokogott. Hosszú idô múlva megszólítom: -- Péter, mi van? Nem tud válaszolni. Nagy nehezen tudom kiszedni belôle, hogy a Terkát Zalalövôrôl felhozták szembesítésre. -- Köszöntötted? -- kérdeztem. -- Nem engedték meg! -- zokogta Péter. -- Nem beszéltél vele? -- Nem -- válaszolja. Mikor kissé lecsillapult, elmondta, hogy egy óvatlan pillanatban meg tudta kérdezni Terkától: -- Ha elítélnek, Terka, vársz-e rám? Többet nem beszélhetett, mert ráordítottak. Erre öt ujját mutatta: öt évig! Terka mind a tíz ujját mutatta, vagyis tíz évig. Péter húsz ujját mutatta: húsz évig? Erre fel Terka mindkét kezével szétterpesztett ujjakkal többször intett, vagyis mindig! Erre Péter újra eldôlt a rothadt szalmán, de a bal markát állandóan összeszorítva tartotta. Egy kis idô múlva megkérdezem: -- Mi van a markodban? Lassan kinyitotta. Egy kisméretű, félig érett nyárialma volt benne összeaprítva. Ezt hozta a kertbôl neki Terka, de a kihallgató tiszt az almát összevagdalta, nehogy valami méreg vagy éles szerszám legyen elrejtve benne. Hosszú közös hallgatással eltöltött órák következtek. Itt a szovjeteknél nappal is el lehetett dôlni a priccsen. A magyaroknál csak a fal mellett volt szabad ülni, és reggel 6-tól este 10-ig nem volt szabad a szemet lehunyni. Fejem felett a falsarokban volt egy pókháló. Kicsi, fekete, villogó szemű pók ült a közepén. Várta a legyeket, áldozatait, amelyeknek szárazra szívott tetemei a pókhálóban hevertek. Ha beszélgettem vele, csendes volt, nem lesett zsákmányra: szinte csak rám hallgatott. ,,Mi különbség van kettônk között?'' Te benn ülsz a hálód börtönében. Én is börtönben vagyok. Éhes vagy? Én is. Péter nem kapott vallásos nevelést. Istent semmiféle módon nem emlegette. A jó Isten engem jó alvással áldott meg. Mikor a többiek -- különösen a hitetlenek -- ôrültként kerengtek órákon át a börtöncellában, én aludtam vagy félálomban szenderegtem. Egy ilyen alvás közben valaki ráncigálja a lábamat. Péter áll elôttem lábtól. -- Mi van, Péter? -- kérdezem. -- Miért alszol? Gyere, kelj fel! Beszélj nekem Istenrôl meg Krisztusról! Miért halt meg a keresztfán? Te többet tudsz róla, mint én! Felkászálódtam, és álmosan, éhesen kezdtem neki magyarázni hitünk igazságait. Nagy figyelemmel hallgatta. Megnyugodott. Valamikor július vége felé Péter egyszer csak félrehúzott, már amennyire ezt a pár lépésnyi cellában tehette. Úgy beszélt hozzám, hogy Dimitri ne hallja. -- Hamarosan szétválasztanak bennünket. Én érzem. Én neked pontosan leírtam, hogy milyen a Szovjetunió, milyen a tábor, ahova kerülünk. Nekem csak egy kérésem van hozzád. A szovjet embereknek soha ne higgy, mert azoknak mind tele van szarva a feje. Elhallgatott. Én is hallgattam. ======================================================================== Ítélet Badenben Pár nap múlva reggel 2 óra tájban felzavartak, idegesen ordítva, hogy szedelôzködjem, bár nem volt mit összeszedni, és kihajtottak a cellából. Pétert soha többé nem láttam. Egy hónap óta elôször szippantottam friss, hajnali levegôt. Lezárt teherautóba tuszkoltak be, amely belül cellákra volt osztva, sima bádoggal kibélelve. Teljes sötétségben végigcsúsztattam az ujjamat a sima bádogon: mindenütt sima, hideg fém. Kissé megborzadtam. A cellák oly szűkek voltak, hogy csak állni lehetett bennük. A teherautó nekiindult. Fogózkodó lehetôség nélkül az ember ide-oda dülöngélt, vágódott, rázkódott. Egész éjszakán át így ment. Lassan hallani lehetett a hajnali forgalmat. Aztán minden elcsendesült. 1948. július 29-ét írtak ezen a napon. A bádog a júliusi nap hatására áttüzesedett. Égetett, ha hozzáértem. A levegô fojtó, forró lett. Nem tudtam mit csinálni. Kétségbeesésemben elkezdtem hangosan imádkozni azzal a kimondott szándékkal, hogy ,,Istenem, ne engedd, hogy beleôrüljek!'' Valahol Komárom táján kiengedtek bennünket egyenként vizelni egy mezei úton. Elôttünk tárult a zöld-kék Dunántúl teljes nyári pompájában. Majdnem meghasadt a szívem. Szédelegtem a friss levegôtôl meg az éhségtôl. Ebben a pléhdobozban állva zötyögtünk a teherautóban tovább. Délután 2 óra körül kerültem a badeni (bei Wien) 14-es zárkába. Itt mondták meg a zárkalakók, hogy hol vagyunk: a KGB egyik, az Európát megszálló szovjet hadsereg fôparancsnokságához beosztott börtönében. Itt is a már megszokott melódia: visszaút innen nincs, Szibériába kerülsz. Magyarok, osztrákok, szovjetek, mindenféle nemzetiségűek vegyesen voltunk. A déli vizes levest sem Pesten, sem itt nem kaptuk meg. Egész nap semmit sem ettünk. A badeni börtön valami polgári villa lehetett, mert az emeleti celláknak parkettás padlója volt. Egy csúnya, mosdatlan, alacsony fekete vödör állt az ajtó melletti sarokban a kis és nagy WC számára. A vödröt napjában csak egyszer volt szabad kiüríteni. Tartalma egész nap a cellában bűzlött. Csak a felsô ablakrész nem volt befalazva, de az üres ablakrész is be volt deszkázva, és a szűk résen egy diófa ágai látszottak. A WC vödrén kívül más berendezése nem volt a cellának. A foglyok a fal mellett a puszta padlón ültek reggel 5 órától este 10 óráig. Szemet lehunyni tilos volt. Mereven kellett az ajtón lévô 5 pengônyi nagyságú leselkedô lyukra nézni, különben az ajtón sűrűn be-benézô ôr ordított: -- Muzsik, mit alszol!? Végre este 10 órakor elhangzott az ôr kiáltása: -- Szpíty! Aludni! -- Ekkor szabad volt a padlón elnyújtani a várakozástól, a belsô gyötrôdéstôl elnyűtt testünket: úgy, ahogy voltunk, ruhástul, takaró, mindennemű ágybeli alkalmatosság nélkül. Ott feküdtünk egymás mellett elnyúlva a padlón álmatlanul, a véget nem érô nappali várakozástól. Nappal is csak halkan volt szabad beszélni, mint a halottas házban. A WC tartalmától bűzlô cellában tüdônk égett, és mintha mázsás súlyok nehezedtek volna mellünkre. Hűvös, sôt hideg augusztusi idô volt. A bedeszkázott ablakon szabadon járt a levegô. Éjszaka mindannyian dideregtünk. Augusztus 15-én fáztunk a legkegyetlenebbül. Meg kell jegyeznem, hogy a reggeli toalett abból állt, hogy az ajtón betettek egy fél vödör vizet. Ebbôl mindenki megmoshatta az arcát. Persze törölközô nem volt. Mire mindenki végzett az arcmosással, és kiöblítette a száját, a fél vödör víz el is fogyott. A mosdásra, a szájöblítésre használt víz mind a padlóra került. Részint lecsorgott, részint kiköptük. A padlón levô nagy tócsát a cellaügyeletesnek, aki minden héten változott, egy piszkos rongydarabbal el kellett kenni. Ezt nevezte az ôr padlómosásnak. Augusztus 15-én korán reggel ordítva -- mindig ordítottak! -- berohantak. Le kellett vetkôzni meztelenre. Bezsírosodott, bűzlô ruhadarabjainkat rá kellett aggatni egy ruhaakasztóra, és kivitték. Nem tudtuk, miért, hová. Az áprilisi elfogásom óta viselt fehér ingem a mosdatlan test zsírjától szürkévé vált, mállott, szétment, aztán hamarosan eltűnt. Semmivé vált. Csak most vettem észre. Voltunk vagy hatan a cellában. Anyaszült meztelenül. Kiéhezett, sovány testünk rettenetesen fázott. Szerettünk volna elbújni a föld alá szégyenünkben és a hideg elôl. Egyszer csak kivágódik a cella ajtaja, és ordítják, hogy davaj, davaj, ki a cellából, le a pincébe! Ott volt egy mosókonyhaféle helyiség. Mindenki kapott egy körülbelül három literes favödröt, félig töltve forró vízzel. Ebbôl arra következtettünk, hogy itt fürdésrôl, vagy inkább fürdetésrôl van szó. Egy óriási kádban jéghideg víz állt. Abból mindenki vehetett, amennyit csak akart. Szappan hiányában nekiláttunk a lehetetlen műveletnek. Elôször a felsô testét, aztán az alsó testét, végül a lábát mosta meg az ember. Volt, aki ebben a barnává vált vízben még a zsebkendôjét és a zokniját is kimosta. Még ma is elôttem van, amint egy magas, vékony termetű zsidó származású, bécsi fogolytárs, név szerint Rueff egy ujját mártogatja a vizes vödörbe, és nedves ujjával érintgeti az arcát, testét és lábszárait. Gazdag ember volt. Otthon biztosan mosdatták. A másik embertársunkról olvastuk le a saját gyalázatunkat. Vizesen, a szárítkozás lehetôsége nélkül hajtottak bennünket csordaként vissza, a jéghideg cellába, s ott, ilyen állapotban kanalaztuk ki egy lábmosó, ütött-kopott lavórból a déli levest. Hatan- heten ültünk a lavór körül a padlón, és szigorú egymásutánban kanalaztuk a levest. Öt-hat kanálnyi jutott mindenkinek. Ha krumplileves volt, mindig egy-két szemnyi krumplival kevesebb volt a lavórban, mint ahányan voltunk. Csendben félretoltuk a krumpliszemeket, és egymást noszogattuk, hogy a másik vegyen már egy szemet. Egy-ketten mindig krumpliszem nélkül maradtak, de megadták magukat a sorsuknak. Délután 3 óra tájban kaptuk vissza a fertôtlenített gönceinket. Beleégett a piszok, a kosz, és pokolian bűzlöttek, de örültünk, hogy felöltözve a velôkig ható didergés megszűnt. A legtöbben közülünk nem régóta voltak foglyok. Szenvedésük is friss volt. Legjobban az a kérdés kínozta ôket, miért kerültek ide. Még lelkileg nem vástak el a szenvedésben. Sokszor rá tudtam ôket venni, hogy velem együtt térdenállva elvégezzük az esti imát. Az ôrök a leslyukon át figyeltek bennünket. Hamarosan berontottak, és szigorúan megtiltották az ilyenfajta közös imádságot. Mindig csodálkoztam azon, hogy milyen könnyen adja fel az ember a vallásosságát, milyen könnyen hagyja abba lelki életének gyakorlását. Nyög a szabadságától való megfosztásának a súlya alatt. Aztán már nem térden állva, csak a fal mellett ülve, a lehetô legcsendesebben végeztük egy ideig az esti imádságot. De lassan, a buzgóság és önkéntesség hiányában ez is elmaradt. Hitrôl, Istenrôl, egyházról, ilyenekrôl mindig szívesen vitáztak fogolytársaim. Ami ritkán szolgált lelki épülésükre, sokkal inkább vallási kíváncsiskodás, az Isten elleni lázadás, ellenvetések, kétségek formájában való kiélése volt ez. Magam maradtam Istennel, hitemmel, Krisztussal való párbeszédemmel. Valamiképpen azért minden fogolynak a lelkében ott élt az Istenbe vetett bizalom. Sokszor anélkül, hogy ez tudatossá vált volna. A legtöbbjük puszta gyanú alapján került fogságba: ártatlanságuk tudata gyakran erôt adott nekik, olykor pedig még jobban elkeserítette ôket. Mindannyiunk lelkében élt az a szörnyű sejtelem, hogy innen nincs visszaút. Ennek a biztos tudatnak a lelki földolgozása hosszú idôbe telt. Az ember tusakodik saját sorsa ellen. Nekem négy évembe került, míg higgadtan, szinte keserűség és önmarcangolás nélkül tudomásul vettem helyzetemet. Volt a 14-es cellánkban többek között egy Sturm nevű osztrák. Mindenki tudta róla, hogy beszervezett besúgó. Szemébe is mondták. Nem is tagadta. Csodálkoztam azon, hogy a hosszú és tétlen börtönnapok folyamán ôvele ezt senki nem éreztette. Az emberben hatalmas a megbocsáthatatlanság érzése, de nagy benne a megértés is. A celláknak, a brigádoknak, a lágereknek általában a húsz százaléka fogolytársainak besúgója volt. A cella foglyainak összetétele mindig változott: Jöttek, mentek. Hová? Miért? Sohasem tudtuk. Sokan gyóntak nálam. Így egyszer egy magyar fogolytárs is. Zavarban volt, de aztán mégis bevallotta, hogy beszervezték ellenem besúgónak. Megkérdeztem tôle: -- És mit kaptál érte? -- Vajas kenyeret és egy tál lencsét! -- volt a válasza. -- Akkor minden rendben van -- mondtam neki. -- Átöleltem és feloldoztam. Egy német fogolytárs, név szerint Werner, foglalkozása szerint kereskedô, katolizálni akart. Az esti imádkozó csoportomhoz tartozott. Oktattam a katolikus hit igazságaira, de azt ajánlottam neki, hogy várjon, míg szabad lesz. Akkor majd megismerheti a katolikus egyház gyenge, emberi oldalait is. Ceruza, papír, könyv, mindennemű szellemi foglalkozással kapcsolatos eszköz meg volt tiltva. A 450 grammnyi napi kenyéradagból -- amely fekete volt, mint a föld és nyúlékony, mert nem volt átsütve -- élelmes fogolytársak sakkfigurákat formáltak, azokkal próbáltak játszani a padlón, de a figyelmes ajtókukucskálón át leselkedô ôrök már a második játszmánál dühödten, diadalmasan berontottak, és mindent elkoboztak. Az ördög kolostora szigorú kolostor. A kihallgatások mindig éjszaka folytak. Alig hangzott el a ,,lefeküdni'' kiáltás a lesôlyukon, éjféltájt felrántották az ajtót, mindenkinek fel kellett állnia egy sorban. Aztán mindenkitôl kérdezték végig személyi adtait. Másodszor újra kezdték, s amikor ahhoz értek, akit kihallgatásra akartak vinni, vége szakadt a név és a személyi adatok bemondásának. ,,Schagamarsch!'', mars elôre parancsszóra kivitték a cellából, és pár óra múlva hozták vissza. Ennek ellenére reggel 5-kor ébresztô volt, és este 10 óráig még a szemet behunyni is megtiltották. Ébresztô után betolták a félvödör vizet, azt mosdást utánozva kifröccsölték a padlóra, piszkos ronggyal szétkenték, beadták a mindenkinek kijáró 450 grammnyi kenyéradagot, és betolták az átlátszó vízlevest az ütött-kopott mosdótálban. Sorjában mindenki ráült a vécés vödörre, hogy elvégezze szükségletét. Mindenki elôtt. Ing- és kabátszélünket tépdestük le, hogy legyen mivel kitörölni a fenekünket. Aztán megkezdôdött a véget nem érô nap szembehunyás nélkül, magunk elé bámulva. A témákból az ember hamar kifogy. Az ember megismétli önmagát, és unja a másikat hallgatni. Az ember valami másra van teremtve, nem önmagáért meg egymásért. Istenhit és istenvárás nélkül értelmetlenné válik az élet. Ezt tapasztaltuk meg egymáson. A 450 grammnyi napi kenyéradag, a reggeli és a déli vízleves, valamint az esti csésze tea mellé mindennap járt minden fogolynak 14 gramm cukor. Az körülbelül két szem kockacukornak felel meg. Néha megkaptuk. A legtöbbször nem. Ha kiadták, akkor sem kocka alakban, hanem szemcsés, vagy egyenesen porcukor formájában. Azt is vászon zacskóban, amit elosztás után vissza kellett adni. Hogyan lehet elosztani egy zacskó porcukrot mérôeszköz nélkül tucatnyi embernek? Egy ideig használtunk egy üres gyufás skatulyát, amelyet megtűrtek a cellában. Választottunk magunk közül egy cukorelosztót. Elôször egy németet, aztán egy oroszt. Legtöbbünk a kabátja vagy az inge sarkát tartotta oda, hogy arra öntsék a csipetnyi kupacot. Mindenkinek türelmesen várnia kellett, hogy szemmérték szerint meggyôzôdhessék a kupacok egyformaságáról. Csak ez után a nyilvános ellenôrzés után volt szabad a cukrot szájba venni. Mégis mindig zúgolódás támadt, hogy a cukorelosztó magának többet vesz. Leváltottuk mind a kettôt. Végül engem mint papot választottak meg abban a reményben, hogy megbízható cukorelosztó leszek. Törtem a fejemet, hogyan csináljam. Végre rájöttem. Mindenkinek igyekeztem egyforma kupacot a kabátja, az inge sarkába potyogtatni. Magamnak pedig szemmel láthatólag egy kisebb kupacot adtam. Mindenki meg volt elégedve. Hát ez az ember! Valamikor szeptember végén egy éjjel kihallgatás közben, amikor mindig ugyanazokat a banális kérdéseket tették fel -- az ember undorodott már saját fajtájától és saját magától! -- elém tettek egy vaskos jegyzôkönyvet, hogy írjam alá. Abba beletekinteni, vagy pláne elolvasni oroszul, szó sem lehetett róla. Az aláírást megtagadtam. Rendben van -- mondta a kihallgató, és az ôrrel elvezettetett. Nem a cellába, hanem a pincében lévô állófülkébe, amelynek cementpadlóján egy nagy nyílás volt. Ezen a nyíláson folyt keresztül a nagy börtön összes WC-ürüléke. Csak a talpalatnyi sarok cementjén bírtam valahogy állni, amely a közepén levô lefolyó felé lejtett. Így is csak nagy erôfeszítéssel tudtam elkerülni, hogy a WC lefolyóba ne csússzam bele. Itt álltam egy nap, egy éjszaka, két nap, két éjszaka, három nap, három éjszaka. Élelem, ital nélkül. Csak össze ne essek, bele ne essek az emberi ürülékbe! -- ez volt minden gondom. A lábaim égtek, mint a tüzes fáklyák és feldagadtak. A felületesen befestett ajtófélfába valamilyen szerszámmal valamelyik elôdöm bekarcolta Dante poklának feliratát: -- Voi chi entrate qui, lasciate ogni speranza! Ki itt belépsz, hagyj föl minden reménnyel! Mikor a harmadik napon váratlanul kinyílt elôttem a rozoga faajtó, valósággal kiestem rajta. Tántorogva mentem az ôr elôtt, aki felvitt ugyanabba a szobába, ugyanahhoz a kihallgató tiszthez, aki valamilyen ázsiai kalmük fajta lehetett. Közönyösen fogadott, és a székre mutatott. Nem láttam semmit. Saját magamat, ügyemet is elfelejtettem. Csak egy vágyam volt: ülni, leülni, leroskadni valahová! Szó nélkül tolta elém a jegyzôkönyvem paksamétáját, én meg szó nélkül aláírtam. Nem tudtam, ma sem tudom, mi állt benne. Visszakísértek a cellámba. Egykedvűen bámultam a világba. Így teltek a hetek, hónapok. A fűtetlen cellákban rettenetesen fáztunk, amint az októberi nap eltűnt. Az ablak rézsutjaiban látható néhány diófaág mutatta a napsütés gyengülését, majd eltűnését. A diófaágak decemberben megderesedtek. Gyakorlatilag éjjel-nappal a szabadban tanyáztunk. Legtöbbünkön csak egy szétmállott ing volt. Az éhség fokozta a fázást, a fázás fokozta az éhségérzetet. Igyekeztem a fogolytársaimban az Istenben való bizalmat felkelteni, a meglévô bizalmat fenntartani és erôsíteni. A túl nagy és a véget elôre nem látható szenvedés azonban megöl az emberben minden fogékonyságot a hit iránt. Az Istenbe vetett bizalom helyett az Isten elleni lázadás, szemrehányás férkôzik az emberek szívébe. A kérdés, miért is engedi meg Isten a teremtmény szenvedését, inkább ne teremtette volna, tápláló erô nélküli mindennapi élménnyé válik, amely inkább mérgez, mint gyógyít. Csak az emberi érvek ellen szegülô hit és imádság képes az emberben fenntartani az életbe vetett bizalmat, reményt. Tizenötünket egy kalap alá vettek. Mi voltunk a Harangozó-csoport. Benne két pap: Harangozó és én, aztán a katonatisztek, érettségizô diákok, munkások. Legtöbbünket a ,,kommunizmus elvetésével'' vádoltak. Senki közülünk a jegyzôkönyvébe, a vádiratába be nem tekinthetett. Az aláírást a lekülönbözôbb kínzásokkal csikarták ki. Ügyvédrôl szó sem esett. A Muhin ôrnagy elnökletével összeült bíróság -- Fjodorovics alezredes, Korcsagin hadnagy jegyzôkönyvvezetô segédletével és Kökörcsin kárpátaljai ukrán-magyar katona tolmácsolásával, (aki nagyon rosszul beszélt magyarul) -- december 9-én, 10-én és 11-én három napig banális kérdésekkel kínzott bennünket. Ellenvetésemre, hogy a párizsi békeszerzôdés értelmében a megszálló hatalmaknak tilos megszállott országok polgárait külföldre hurcolni és ôket bíróilag elítélni, Muhin azt válaszolta: Szagyisz! -- ami annyit jelentett, üljél le. A tizenöt kiéhezett középkorú és fiatal, lerongyolódott ember szomorú látvány lehetett. Hosszan, kényelmesen és kéjelegve tárgyalták az ügyünket. Különösen hosszan tárgyalták ebédre távozásukat vagy onnan visszajöttüket. Tudták, hogy ki vagyunk éhezve. A végén, 1948. december 11-én a késô esti órákban kihirdették az ítéletet. A tizenötbôl tizenhárom 25 évi lágerban eltöltendô kényszermunkát kapott, kettô 15 évet. Levittek bennünket, nem a cellába, hanem valahova a pincébe, egy olyan helyiségbe, amelyben tócsákban állt a víz, és az ablaktalan helyiségben a cella négy sarkán négy nagy lyuk tátongott, amelyen a patkányok lestek mozdulatlanul felénk. A kétségbeejtô helyzetben egymást bátorítottuk, legtöbbször lehetetlen dolgokkal. Ebben a patkányos pincében töltöttünk el egy éjszakát. A patkányok szaladgáltak rajtunk. Másnap, december 12-én felvittek egy zárt udvarba. Hátul összekötözték a kezünket, és egy teherautóra felszórtak bennünket, mint egy-egy liszteszsákot egymás hegyére-hátára. Leterítettek bennünket egy ponyvával. Négy géppisztolyos ôr helyet foglalt a teherautó négy sarkában. Így vittek bennünket fél órán át. Hogy merre? Nem tudtuk. ======================================================================== A neunkircheni álom Megálltak egy nagy vaskapu elôtt. Lerángattak bennünket. Levették kezünkrôl a béklyókat. Börtöncellába kerültünk. Itt tudtuk meg, hogy Neunkirchenben vagyunk. A börtönt Hitler idejében építették. Padlós cellák voltak benne, kis mennyezet alatti ablakokkal. Hiányzott a vécés vödör. Megkönnyebbülve láttuk, hogy rendes ülôkés WC volt, önműködô vízöblítéssel. Itt állomásoztunk 1948. december 12-étôl 1949. május 30- ig. Persze szétosztva különbözô cellákba. A fogolytársak nagyobbik része orosz volt és nem politikai, hanem legtöbbje közbűntényes. Könyörtelen lények voltak a szovjet fogolytársak. Rendes beszéd vagy beszédbeli érintkezés úgyszólván nem is létezett. Minden szavukat kölcsönösen kétségbe vonták, és állandóan a hazugság vádjával gyanúsították, provokálták egymást. A kevés jobb érzésű elkülönült, halk szavú lett. A folyton vádaskodók, gyanúsítók, a minden szót kétségbe vonók állandóan áldozatot kerestek. Csak lassan vettem észre, hogy a cella lakói két táborra szakadtak: A mindent fel- és kiforgatók meg a csendesek táborára. Olyannyira elkülönültek, hogy szinte egymás fizikai jelenlétét sem bírták elviselni. Érezte az ember a gonosz lélek jelenlétét. Ez a nyomasztó légkör kegyetlenebb börtön volt, mint a vasrácsos cella. Kiszolgáltatva érezte magát az ember a gonosznak. A naponkénti öt percnyi séta ellenére az embernek rátelepedett a mellére valami fizikai nyomás, amit le akart magáról hengeríteni. A másfél szoba nagyságú cellában harminc-negyvenen voltunk. Egymás lábát tapostuk. A puszta cellapadlón aludtunk, és majdnem minden este veszekedés, sôt verekedés támadt, mert nem volt hova elnyúlni. Erre az ügyeletes ôr, aki a nézôkén keresztül figyelte a helyzetet, nagy kulcscsörömpöléssel berontott, és mindenkit a cella egyik felébe parancsolt. A szabad részen, úgy ahogy adódott, mindenkinek oldalvást kellett lefeküdnie, mint a heringek a konzerves dobozban. Egy fogoly még állt, mert az ajtó nyitva volt. Oda kellett feküdnie, miután bezárták az ajtót. -- Ha kimegyek -- mondta az ôr --, te itt fekszel le, átkozott fasiszta, antikommunista, háborús izgató. A Szovjetunióban mindenkinek van helye. Az éjszaka folyamán mindenki egyszerre fordul![5] Éjszaka bejöttek, és parancsszóra mindenkinek egyszerre kellett a másik oldalára fordulnia. Fel kellett állni, és végigmentek rajtunk kutatva, nézgelôdve. Így találta meg az ôr egy éjszaka a padlón maradt rózsafüzéremet, amelyet még Badenben az átszálláskor magamhoz tudtam csenni anélkül, hogy észrevették volna. A tavaszi breviáriumomat azonban elkobozták, mondván, hogy finom, famentes papírja alkalmas cigarettapapírnak. Majd a szívem szakadt meg. Most is, amikor az ôr vigyorogva felszedte a padlóról a rózsafüzéremet, amelyet félálomban elfelejtettem zsebredugni. Úgy tetszett, Isten még jobban eltaszított magától. Eltörôdött tagjainkat újra egymáshoz szorítva, leraktuk a padlóra. Az éhségen túl most már a szívem is sajgott. Nem tudtam mit gondolni sorsom felôl. Napokon-heteken át viaskodtam a sorsommal, az Isten angyalával, újra meg újra kérdezve magamat, hogy vajon Isten segítségével nincs-e innen kiút, szabadulás. E gondolatokkal küszködve és néha egy kis idôre megadva magamat a sorsomnak, egy éjszaka 1949 kora tavaszán a következô álmot láttam. Elôre bocsátom, hogy az elôbb említett belsô tusakodás nyomán nem álmomban, ébren a következô fogadalmat tettem. Ha élve megszabadulok, életem hátralévô folyamán öt napon minden évben úgy fogok böjtölni-éhezni, mint itt a fogságban. Böjtölni fogok az elfogatásom évfordulóján (1948. április 27-én), az oroszoknak való kiadatásom napján ( 1948. június 30-án), a Budapestrôl Badenbe való elszállításom napján (1948. júl. 27-én), elítélésem napján ( 1948. december. 11-én) és majd a szabadulásom évfordulóján. Álmomban a következôt láttam: ôsz van, nyílt vasúti teherkocsin visznek bennünket a nagy ukrán síkságon a Kárpátok felé. Civilek vannak velünk, az állomásokon élelmiszereket árulnak, a vonat zakatol, mintha ma is hallanám. Felsorolom magamban a megfogadott böjti napokat. Igen ám, de az ötödikre, szabadulásom napjára nem emlékszem. Elfelejtettem? Melyik napon szabadultam? Nem tudom. Felébredtem, de csak félig-meddig, s elaludtam, és tovább álmodtam. Kétségbeesetten találgattam szabadulásom napját. De hiába. Már azon voltam, hogy abbahagyom, amikor tíz centiméternyi magas, nyomtatott, nagybetűkkel -- ezüstösek voltak! -- ott állt elôttem a dátum: SZEPTEMBER 8. Egy kicsit csalódva néztem, mert évszám nem állt a dátum elôtt. Annyira bevésôdött az emlékezetembe, hogy reggel az egész álmot elmondtam Harangozó Ferenc fogolytársamnak. Évszám hiányában legyintettem az egészre. Többet alig gondoltam rá az évek folyamán, de az álom bevésôdött emlékezetembe, és benne is maradt. Az éhségnek, mint emberi szükséglet kielégítésének nincs határa, csak idôlegesen, aztán újra jelentkezik. Vannak különbözô fokozatai: a legalsó fokozat az élet megszűnése, a halál. Elfogatásom elsô napjaiban észre sem vettem, hogy nem ettem. Aztán pár nap múlva szinte öntudatlanul puszta ujjaimmal tömtem evôeszköz hiányában a savanyúkáposztát a számba. Amit az ember a gyomrában érez, az étvágy: a gyomor üressége, kongása az egészség jele. Szépen lassan szétterjed az emberben ez az üresség, ha heteken-hónapokon át nincs jóllakás; ez még mindig csak kívánság az evés után, de nem éhezés. Aztán lassan, nagyon lassan elkezdôdik az emberben valami égés. A gyomortól felfelé húzódik a has tájára. Onnan a mellkasba. A mellkasból a nyak tájára, onnan az állkapocsba, onnan az ember arcába és végül a halántékba. Az arcizmok beesnek. Az ember, ha akar, sem tud többé mosolyogni. Mogorva, ellenségessé válik tekintete. Arcának ez a tehetetlenségi állapota kényszerként telepszik az ember kedélyére: tudja, hogy többé nem olyan, mint a többi normális ember. Aztán lassan felnyomul az égés érzése a halántékba, az agyba. Nem képes többé másra gondolni, mint a kenyérre, az evésre. Tuk-tuk-tuk, zakatol a halántéka. Rettenetes, megalázó állapot. Mindenki kapott naponta 425 gramm kenyeret, 14 gramm cukrot, amely körülbelül két szem kockacukornak felelt meg. Reggel és délben híg vízlevest adtak, amiben egy-két káposztalevélen kívül semmi sem volt. És este egy csésze forró, íztelen teát. A kenyér fekete, összesült massza volt, sokszor tele fűrészporral. Az éhes ínynek kis képzelettel úgy ízlett, mintha csokoládé lett volna. Mindez elég volt az éhség kínjainak meghosszabbítására, de jóllakásra nem. Minden a padlón játszódott le: odatolták be a leveseket, a teás poharakat, a ,,pajkákat'', a kenyéradagokat. Volt, aki -- legtöbben -- a kenyéradagot reggel azonnal elfogyasztotta. Volt, aki az ingébôl kihúzott cérnával vékony, szinte átlátszó szeletekre vágta, és nagyon lassan, hogy minél tovább tartson, a cellában kerengve, apró morzsákként nyelte le. Kín volt nézni. Volt, aki a pajkát kettétörte, egyik felét reggel ette meg, a másikat este a teával. Ez a módszer hôsies önuralmat követelt. Azonkívül a cellában mindenki tudta, hogy van még kenyér. Mivel az agy csak azt kalapálta: kenyér, kenyér... mindenki a kettétört kenyérnek arra felére gondolt, ami még estig megtakarítva a cellában volt. Este teánál a kenyértulajdonosok valósággal szégyenkezve ették meg a saját keservesen megtakarított, estére még jobban összement fél adagjukat. A kenyérfelezôk és megtakarítók közé tartozott Harangozó Ferenc pap rabtársam is. Ahogy betolták a padlón a teáspoharakat, mindenki rohant, hogy kezébe, két kezébe vegyen egy-egy poharat, amely a forró teával egy kis meleget kölcsönzött a testünknek. Az éhség ugyanis égés belül és fázás kívül. Normális hômérséklet esetén is didereg az ember. Harangozó Ferenc mellém húzódott, mert érezte, hogy én nem irigylem az összeszáradt féladag kenyerét, és így ,,biztonságban'' van, legalábbis érzelmileg a kenyér elfogyasztása közben. Rá sem néztem, hogy nyugodtan ehesse meg a kínosan megspórolt kenyerét. Egyszerre mintha villámütés ért volna -- éreztem, hogy valami rendkívüli fog történni -- rápillantottam. Szinte eltorzult az arca az erôfeszítéstôl, és ebben a pillanatban az összeszáradt féladag kenyerét kettétörve, valamit dadogva a felét nekem adta. Adni csak az ad, aki a saját szubsztanciáját adja. Elfogadtam, mert nagy eseménynek lehettem tanúja. Harangozó Ferenccel együtt olvastuk végig Puskin klasszikus regényét, ,,A kapitány lányá''-t. Nem tudom, hogyan került a cellába. Harangozónak horvát volt az anyanyelve, és ennélfogva nagyon alaposan megmagyarázta a szláv szavak eredetét, együvétartozását, kapcsolatait, szerkezeteit. Az elsô fejezetnek az olasz mottója -- azt hiszem, Petrarcától való -- szinte elmélkedési, imádkozási témámmá vált, mert jelenemre és jövômre rávilágított. Így szólt: Sotto i giorni nubilosi e brevi, Nasce ma gente a cui l morir non dole. Ködös és rövid napokon egy olyan nép születik, amelynek a halál nem fáj. -- Olasz szerzô hogyan tudta finom, költôi érzékenységével és egyszerű szavakkal papírra vetni az egész, rettenetes orosz valóságot? Egy szép napon se szó, se beszéd, nyolcunkat kiszállítottak a cellából, és egy másikba zártak. A változásnak büntetés jellege volt, mert számunkra megszűnt a napi séta. A cella csak akkora volt, hogy éppen elfértünk benne. Ha a fal mellett szemben ültünk, lábujjaink összeértek a közepén. Este, ha lefeküdtünk, a cella megtelt emberi testtel. Kint szép tavaszi napok lehettek, mert virradattól napnyugtáig, sôt a sötétség beálltáig, az ablakokon tükrözôdött az ég kéksége: elôször sötét fekete kékséggel, aztán kivilágosulóval és újra vissza a fekete csillagos éjszakába. Ezeken a változó kék árnyalatokon át szemléltük a világot, sorsunkat, és igyekeztünk feldúlt lelkünknek nyugalmat találni. A legtöbbször némán, valami mélybe bújó hallgatással. Velünk raboskodott egy Nyikoláj nevű orosz kapitány. Hallgatag, nagy, szélesvállú ember volt. Élô tilalomfa. A csoporthoz tartozott egy Hans Schenk nevű bánáti német fiú is. Hirtelen lelkesedô ember volt, szenvedélyes. Rendezett, bánáti viszonyok között nôtt fel. Vallásos szülei voltak, és jó édesanyja lehetett. Talán indulatos természete sodorta az SS-hez, mint annyi sok kortársát. Csúnya betegséget is szerzett a háborúban, de csak nekem árulta el. Nálam rendszeresen gyónt egy sarokban, suttogva. A délutáni 5 órai tea beadásától este 10 óráig hosszú volt az idô. Majdnem mindig hallgatással telt, amely néha vigasztalt, néha fojtogatott. Ebbe a nehéz csöndbe muzsikált bele Hans Schenk finom tenor hangja. Édesanyja bölcsôdalát énekelte: Ob früh oder spät, dein Schatz von dir geht deine Mutter bleibt immer bei dir. Sie teilet ihr Herz, sie heilet deinen Schmerz, sie will keinen Dank dafür. Scheint egy(!) Juwele vom Himmel zu Dir Ihr Mutterherz bleibt immer nur bei dir. Schliesst sie zur Ruh Ihre Augen dann zu, Ihre Sorge, die letzte, bist du. Magyarul valahogy így hangzana: Ha késôn, ha korán Galambod elhágy, Ki veled marad végig, Az édesanyád. Megosztja szívét, Gyógyítja keservét, Cserébe semmit nem kér. Ha remény csillan Az égbôl feléd A szíve csak marad a tiéd. Miután szemét behunyta, Az utolsó, te vagy csupán a gondja. A kis cella robbanásig tele volt emberi érzelemmel. Pillanatnyi csönd után Nyikoláj halkan, fojtott hangon csak annyit mondott: -- Hans, noch einmal! Hans, még egyszer! Ami a fogoly lelkében végbemegy, leírhatatlan. Elérhetetlen távolságra van a szabadságtól. Mert maga a fogoly döbbenetes tömeg, olyan mint a sziklafal a hegyekben. 1949. május 30-án áldozócsütörtök volt. Hajnalban zavartak fel bennünket. Kiosztották a reggeli levest. Ez volt a jele annak, hogy etappra megyünk. A börtönt zaj, csörtetés töltötte be. Végre a mi cellánk is sorra került. A nagy kapun betolatott egy nyitott teherkocsi. Minket gúzsba kötöttek. Kezünket hátra, bokánkat meg össze. Aztán felszórtak bennünket, mint a lisztes zsákokat a nyílt teherkocsira. Egymás hegyén-hátán feküdtünk. Leborítottak ponyvával, hogy ne lássuk merre visznek. A város mögöttünk maradt. Szabad mezôn állt meg a teherkocsi, tolóajtós vasúti teherkocsik mellett. Mint élettelen zsákokat húzkodtak bennünket a fegyveres ôrök a teherkocsiról a vasúti kocsiba. Ennek tolóajtajától a vasúti kocsi mindkét felét lentrôl csukló vastagságú rácsok zárták el. Ezen a csuklóvastagságú vasrácson -- vadállatnak való nyílás volt -- nekünk hernyóként kellett bemásznunk, mert meg voltunk kötözve. A vasúti kocsi mindkét oldala fel volt osztva, és így négy részleg volt: mindegyik részlegben csak ülni vagy nehezen guggolni lehetett. Az alsóból a felsôbe a kerek nyíláson csak nehezen lehetett felhúzódzkodni. Így feküdtünk megkötözve, zsákként, míg végre levették rólunk a béklyókat. A két tolóajtó között két ágy a két fegyveres ôrnek, akik szabadon mozoghattak, éjjel-nappal szemmel tartva bennünket. A felsô rekeszbeliek engedéllyel leszállhattak az alsó rekeszbe, mert a vagon alján egy kis kerek lyukat vágtak ki vécének. Az öregek órákon keresztül sírtak, mert ebben a kényelmetlen helyzetben nem tudták elvégezni a szükségletüket. Egy életre szóló megalázottság, düh gyülemlett fel az emberben. Így vittek bennünket öt napig Magyarországon keresztül a Kárpátokon át Lembergbe. Remegve, fázva, dermedve hallgattuk a magyar vasutasok magyar beszédét. Június 29-éig a lembergi szétosztó táborban tartottak bennünket. Az egykori osztrák-magyar lovassági laktanya volt a tábor. Több tízezren voltunk. Európa és a Szovjetunió minden népe képviselve volt. Mindenütt ugyanazokat a pontosan kimért éhségadagokat kaptuk. A szovjetunióbeliek családjuktól kaphattak szeretet csomagokat, néha tiszta fehérneműt; volt nekik megtakarított cókmókjuk. Az etappra menôket összegyűjtötték egy nagy terembe. Lehettünk vagy ezernégyszázan. Ebben a nagy tömegben perceken belül egymásra talált az a vékony bűnözôréteg, amely fosztogatni és basáskodni kezdett az ôrök szeme láttára. Egyszerű ukrán parasztemberek kénytelenek voltak odaadni a hazai csomagokból megtakarított kenyeret, szalonnadarabokat, ruhaféléket. A külsô nagy nyomorúságot tetézte az útirány bizonytalansága és fogolytársaink kegyetlensége Ez maga volt a kétségbeesés. Ha van, ilyen lehet a hangulat az égi elosztó helyeken, amikor lassan, de biztosan földereng az ember lelkében a szeszélyes teremtménynek való kiszolgáltatottság érzése. A tekintetekben kihunytak a fények. ======================================================================== Lembergbôl Szibériába Június utolsó napján vagonba tereltek bennünket. Senki sem tudta biztosan, hová visz az utunk. Valahova Kelet-Szibéria felé. Ott állt a csaknem húsz vagonos szerelvény valahol Lemberg külterületén. A szerelvény valósággal be volt fonva szöges dróttal. Minden vagonon, a két végén faállványokon géppisztolyos ôr strázsált. Így kerültem egy negyven tonnás teherkocsiba. Egyik felében ötven magyar, a másik felében ötven ukrán. A két ôrrel együtt összesen százketten szoroskodtunk a vagonban. A tolóajtók közötti rész szabad volt. Két emberderéknyi magasságú hordó állt ott. Az egyikben tiszta víz, minden merítô eszköz nélkül. A másik üres volt vécének. Mivel az oldala túl magas volt, az embernek valósággal fel kellett kapaszkodnia a hordó szélére és mutatványnak is beillô egyensúlyozással végeznie kis és nagy szükségletét. Az idôsebbeket támogatni kellett. Naponta egyszer adtak híg levest. Egy piszkos lópokrócba reggel beszórtak száz darab kôkeménnyé száradt kenyérszeletet és egy pár darab kilós nagyságú nyers halat. Foggal-körömmel szedtük szét százkét porcióra. Mind a kenyérszeletek, mind a hal ott hevertek az emberi vizelettôl nedves vagonpadlón. Mint mondtam, az emberek a szenvedés kezdetén még kutatják a szenvedés okát. Magukba szállnak, bűnbánati hangulat vesz rajtuk erôt, Isten és a hit kérdései iránt fogékonyabbak, nyitottabbá válnak. Ezért tudtam az ötven magyarral két héten át reggel és este közösen imádkozni, vasárnap szóbeli istentiszteletet tartani prédikációval. Még a közönyös lelkűek is részt vettek benne. Két hét elteltével lohadni kezdett a buzgóságuk. A harmadik héten már alig tudtam rávenni ôket a közös imádságra. Ha a vonat állt, abba kellett hagynom a közös éneket, prédikációt, nehogy az ôrséget ingereljük. Nem is kell mondanom, mennyire el voltunk törôdve testileg-lelkileg. Az elsô éjszaka Lemberg után, alig hogy egy kicsit elszundítottunk, szörnyű dörömbölésre riadtunk. Késôbb láttuk, hogy fakalapáccsal verik a vagonok oldalát, az embervadászatra beidomított kutyák vadul ugatnak. A dörömbölés mindig közelebbrôl hallatszott. Végre megzördült a tolóajtó. Lent a vagon mellett katonák, kutyák álltak. Izgatottan kiabáltak, ugattak. Egy katona felugrott a vagonba, és azt ordította: -- Felkelni, felkelni! Alig ocsúdtunk fel, amikor láttuk, hogy mindenkit a vagon egyik sarkába parancsolnak, lökdösnek a vagont két részre választó vastag dorong alatt. Félmeztelenül a hôség miatt bújtunk át a dorong alatt és egymásra borulva -- háttal az ordító katonának -- szorongtunk a vagon sötét sarkának fordulva. Nem tudtuk mire vélni a dolgot. Mi készül? Kivégzés talán? Azután egyenként át kellett bújnunk a dorong alatt, és a katona megszámolt bennünket. Még ma is hallom, amint az utolsó átbújónál a katona diadalmasan, hangosan ordítja: szto dva, százkettô! Július 1-jétôl július 17-éig (ez egy vasárnap volt!) minden éjszaka ilyen riasztással háromszor-négyszer számoltak át bennünket, hogy megvagyunk-e. Novoszibirszkben szigorú ôrizet alatt lefürdettek valamennyiünket egy városi, fából épült fürdôházban. Közülünk, magyarok közül körülbelül húszat átraktak Krasznojarszkba. A Jeniszejen át a magas észak felé, Norilszkba irányítottak. Soha többé nem láttuk ôket, csak 1955-ben Nyíregyházán, amikor újra elôbújtunk a nagy negyven tonnás szovjet vagonok mélyérôl. A tizenhét napos út tehervagonban, az éhséget csak fokozó, minimális ellátás, az éjszakai többszöri átszámolás, a rajtunk bűzlô ruhánk teljesen közönyössé tették az embert. Minden mindegy volt számunkra. Július 17-én hajnalban, szürkületkor, lerugdostak bennünket a vagonokból. Mint élettelen darabok, úgy estünk a pályatestre. Nem állhattunk fel, csak guggolni volt szabad. A Moszkvától számolt 4357-es kilométerkônél pottyantam a pályatest szélén szürkületben világító gyalogösvényre. Néztem, néztem a szürkésfehér ösvényt, mintha meg akartam volna bizonyosodni afelôl, hogy létezem. Eszembe jutott Herkules harca Anteusszal, az óriással. Ez emberkoponyákkal fedte be a templomot, és bárkivel harcolt, mindig gyôzött, ha testével a földet érintette. Herkules úgy végzett vele, hogy a levegôben fojtotta meg. A földdel való érintéstôl mindig új erôre kapott. Tibor -- mondtam csendben magamnak -- az anyaföld szült, hordozott. Ez is föld itt, még ha többezer kilométeres távolságra is az otthontól. Ugyanaz a föld. Meg fog tartani. Mérhetetlen bizonyosság támadt bennem, hogy átvészelem. ======================================================================== Ozerlag pokla Így értünk Tajsetba. De csak késôbb tudtuk meg, hol is vagyunk. A mintegy ezer fôs tömeget -- fele férfi, fele asszony -- káromkodások, ütlegelések közepette indították útnak bokáig érô, ragadós sárban. Befűzetlen cipônk ott ragadt a latyakban. Megállni nem lehetett. Mezítláb cuppogtunk tovább a hideg, fekete sárban. A mellettem lépkedô Hangya Jánost, akinek magyar tiszti köpeny volt a vállán, ok és magyarázat nélkül véresre verték. A világ legszelídebb embere volt. Tűrte zokszó nélkül. A masírozó, ezres, fekete fogolytömeg fölött kezdett az ég pirkadni, majd vörösödni, szinte lángolni. Életem egyik legszebb napfelkeltéje volt! Bámultunk a nap és a fény színjátékába, és szinte elfelejteni látszottunk a sáros földet és nyomorát. Alig vettük észre, hogy felül szögesdróttal, fapalánkkal körülvett tábor elé értünk. A fapalánkok mögül érthetetlen, állati ordítozást hallottunk. Mintha valakit vagy valakiket nyúztak volna. Még a szívverésünk is elállt, legalább fél órán át vesztegeltünk ott. Végre kinyíltak a kapuszárnyak, és a rejtély megoldódott. Japán hadifoglyok masíroztak el elôttünk fegyelmezett rendben munkára, és japánul tiroli dalt énekeltek: Zu Mantua in Banden der treue Hofer war... Nem akartam hinni a fülemnek. Minket is hamarosan leszámoltak, és a japánokéval szomszédos táborkapun át a tajseti elosztótáborba kerültünk. Elkezdôdött a 25 éves kényszermunka ... Harangozó Ferenc pap fogolytársam tífuszba esett, és egy zörgôs egyfogatú lovaskocsira dobva elvitték valahová. Ki tudja, hová? Aki a nagy fakapun át eltűnt, sohasem tudtuk meg, mi történt vele. Egy napon használt, piszkos, vattával bélelt kiskabátba, úgynevezett pufajkába és nadrágba öltöztettek bennünket. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, hisz forró nyár volt. Azt mondták, a talpfákhoz megyünk. Másnap oda is vittek bennünket, egy vasúti rakodóhelyre. Másfél embernyi magasságban, falként álltak a frissen bekátrányozott, ki nem száradt talpfák a vasúti sínek mellett. A talpfából felhalmozott két fal közé betűzött a júliusi nap. Le voltunk gyengülve, éhségtôl elkínzottan arra akartak a brigádvezetôk bennünket kényszeríteni, hogy egy ember egy talpfát vigyen a halomból a vagonba. Be is mutatták, hogy kell egy-egy talpfát egyik végénél felemelni, a vállat alácsúsztatva félmerôlegesen feltámasztani, aztán a vállra billenteni, és rohanva a vagonba cipelni. Egy-egy talpfa 80-100 kilós lehetett. Kegyesen megengedték, hogy ketten vigyünk egy talpfát. A forró, nyári meleg ellenére használt, rongyos kesztyűket is adtak. Sem a kesztyűk, sem a vattával bélelt ruhák nem segítettek rajtunk, mert a talpfákat a térdkaláccsal kellett billenteni, a vállon át kellett ölelni, az arcunkhoz szorítani, és futva vinni az üres vagon felé. Az érintés, a nagy nyomás következtében kesztyűn, pufajkán keresztül átpréselôdött a friss, folyékony kátrány, és mire beesteledett, égési sebeket okozott. Mintha lánggal sütögették volna az ember combját, vállát, arcát és kezét. Mindezekre az ember véget nem érô nyöszörgéssel tudott reagálni egész éjszakán át, egy emberekkel túlzsúfolt barakkban, ahol a poloskák, mint esôcseppek hullottak ránk egész éjszaka. Ha lesepertem vagy összenyomtam a poloskákat, bűzlöttem az idegen vértôl. A kétségbeesésig undorító volt. Orvosság nélkül se védekezés se enyhülés nem volt. Szinte öntudatlanul nyöszörögtem egész éjszaka. Reggel pedig ismét hajrá a talpfákra! Egy hétig tartott ez a talpfa pokol. Szeptember közepén etappra kerültünk, de még augusztus végén megéltük, hogy a tajseti elosztótáborban szép napos idôben beszámoltak körülbelül ötven szép, fiatal litván leányt, 14-20 évre ítélték ôket ,,ellenforradalmi magatartás'' miatt. A tábor ,,elôkelôi'', a szintén elítélt brigádvezetôk, szakácsok, borbélyok, ott mustrálgatták a szerencsétlen lányokat, és gondolatban válogattak maguknak közülük. Az 51-es táborba vittek bennünket. Ez mintegy 50 kilométerre volt a tajseti elosztó tábortól. Rettenetes éhség gyötört mindenkit. Nem igazi munkatábor volt, hanem ez is amolyan elosztó, várakozóféle. Csak a fiatal és munkaerôs korosztálybelieket vitték ki a táboron kívül, hogy primitív szánokon fát hozzanak az ôserdôbôl a konyha és a lakóbarakk fűtésére. Egy késô ôszi napon riadószerűen visszaparancsoltak bennünket az elôzô táborba. Egy fogoly megszökött. Izgultunk, hogy sikeres lett légyen a vállalkozása, de a bizonytalanság nem sokáig tartott. Erôsen besötétedôben volt, amikor mindenkit, aki csak mozogni tudott, kirendeltek a ,,Linyejká''-ra, a tábort átszelô útra. Egy meggörnyedt, félholtra vert, nyöszörgô embert hajtottak el a kiterelt tömeg mellett. A legundorítóbb az volt, hogy a fogolytársak jó része gúnyolódott, kárörvendezett a szerencsétlen emberen. Nem is annyira a félholtra verten, hanem azért, mert jó fiúknak akartak feltűnni a lágervezetôség szemében. Velünk egy táborban volt Roman Scheffcsuk lembergi görögkatolikus pap is. Ô megsúgta, hogy misézik. Hogy hol és milyen körülmények között, arról nem beszélt. 1949. december 19-én valaki felkeltett. A lábamat rázta, mert a felsô priccsen feküdtem. A sötétben nyomta a kezembe az Oltáriszentséget kis ostya formájában és egy szem szôlôszemet. Hogy a szôlôszem csak jelképes volt-e, vagy a szent vért jelentette, soha nem tudtam meg. Nem akartam és nem mertem megkérdezni. Január folyamán jó pár százunkat felvittek az 55-ös felsô táborba. Az 51-est és az 55-öst a vasútvonal választotta el. Az 55-ös még rosszabb állapotban volt, mint az 51-es. Düledezôfélben levô barakkok. A WC- gödrök megteltek emberi ürülékkel. A barakk tövében a sima vizelôhely jégpályává, majd a mennyiség nôttén mind meredekebb jégdombbá változott. 40-50 fokos hidegek jártak. Néhányunkat egy üveg nélküli ablak alá nyomtak, éjjel-nappal a rettenetes hidegben. A két fekvôhelynyi priccsen hárman osztoztunk: Pongrácz Lóránt, Kézdi Béla és jómagam. Esténként levetkôztünk anyaszült meztelenre, gönceink felét alánk raktuk, a másik felével ,,takaróztunk''. A csontig lesoványodott meztelen testünk volt a melegítô kályhánk. Ilyen helyzetben tartottam hármunknak lelkigyakorlatot. Senki sem zavart bennünket, csak a szomszédos priccsek lakói csodálkoztak, hogy mit lehet éjnek éjszakáján annyit beszélni. Végre eljött a nagy etapp ideje. 1949. február 22-én vagonba tereltek bennünket, körülbelül ezrünket. Hamvazószerdán, 23-án érkeztünk a 171- es kilométerkôhöz (Tajsettól számítva) a nagy hidegben. A fűtetlen vagon kínszenvedés volt. A vasúti töltéstôl felhajtották a tömeget a 150 méterre levô 22-es tábor bejáratához. Onnan számoltak le bennünket nagy komótosan. Tehették. Az ôrség tetôtôl talpig bárányprémbe volt öltözve. Mi, didergô foglyok nem számítottunk. A Szovjetunióban a szenvedô ember nem ember. Futva léptük át a tábor bejáratát, és rohantunk a cuccal a kezünkben az embermagasságnyi hóval belepett barakkok felé. A barakkokban honfoglalásszerű hangulat uralkodott. Verekedtek, szitkozódtak. Mindenki magának akarta a legjobb helyet a priccsen megkaparintani. A legjobb helynek az számított, amely ,,messze volt az ajtótól'', a ,,felsô priccsen'', ,,a kályhával szemben''. Elôször tűnt fel nekem, hogy senki sem vitatta el tôlem ezt a jó helyet fönt a kályhával szemben. Megkérdeztem egy fogolytársamat, minek tulajdoníthatom ezt a tényt. Erre mosolyogva csak annyit mondott: -- Nézd meg az arckifejezésedet valamelyik ablaktükörben! Meg is néztem és megdöbbentem. Arcom izmai feszültek voltak, és volt valami keserű, fenyegetô a vonásaimban. Megváltoztam. Még azok se mertek megszólítani, akik esetleg szerették volna a helyemet. Szovjetté vált az arckifejezésem. Hát itt voltam végre, amitôl annyira féltem, szovjet rabként, munkatáborban, Szibériában. Kezdôdhet a robot, az éhezés, folytatódhat a szenvedés, aminek talán ezen a földön számomra sohasem lesz vége... Reálisan csak így lehetett gondolkodni. Persze a jó hely birtoklásának -- messze az ajtótól, a felsô priccsen, a kályhával szemben -- hamarosan vége szakadt. Húsz- huszonötös létszámú brigádokba osztottak bennünket, és az egy brigádbelieknek össze kellett költözniük. A brigádvezetôk politikailag megbízható személynek számítottak. Többnyire hajcsár lelkületű fogolytársak voltak. Megbízhatóságukat a tábor politikai tisztjei állapították meg. Egy húsz-huszonötös létszámú brigádban általában négy- öt besúgó volt, akik egymásról nem tudták, hogy azok. Rendszeresen jelentették, amit a brigádban beszéltek, és a mondottakat kartotékozták. Ha a büntetés lejárta után ismét bíróság elé kerültek, ami igen gyakran megtörtént, a rendszerellenes kifakadásokat mint vádat használták fel az illetô fogoly ellen. Ha az egész embertelen rendszert bíráltam, elôtte mindig hangosan felszólítottam a besúgókat, el ne felejtsék jelenteni a politikai tisztnek az általam mondottakat. Egyszer hangosan kifakadtam Sztálin személye ellen, és az orosz brigádvezetôm, Petroff hívatott és kért, hogy jelenlétében ilyent ne tegyek, mert jelentenie kell. Különben hallgatag, rendes ember volt. A tábor hivatalos nyelve orosz, de minden brigádban beszéltek öt-hat nyelvet:, a japántól, a kínaitól a németig. Az igazság kedvéért meg kell említenem, hogy brigádvezetôim között több nemzetiségbôl valók voltak, közöttük két nagyorosz: Petroff és Ivanoff. Ha visszatekintve szabadon választhatnék közülük, ma is ezt a két nagyoroszt választanám. Nyugodtak, higgadtak voltak. Nem hajtottak. Tudták, hogy a normát teljesíteni nem lehet, és becsületes munkával abban a rendszerben jóllakni nem lehet. Az egyik szelíden, szinte atyailag mondta: -- Gyerekek! Egész nap mozogjatok! Az én dolgom, amikor este a teljesített normát felírom, megnyomni a ceruzát! Végtelenül jólesett ez az emberséges hang az elkínzott embereknek! A sokezer napból, amit a táborban töltöttem, csak egy napot szeretnék leírni. Mert az egyik nap olyan volt, mint a másik. Kora hajnalban, 5 órakor ütötték a vasat. Ez volt az ébresztô. Valahol a tábor sarkában volt felakasztva egy 2-3 méteres vasúti sín, amit egy másik vasdarabbal ütöttek.. Rémítôen kongott a hidegben, mert a sátán sem tud valamiféle harangszerszám nélkül meglenni. Két télen át a priccsek deszkáin feküdtünk, csak azután kaptunk szalmazsákot, amiket egyszer az erdôbe menetkor megtölthettünk száraz falevéllel. A csípôcsontjaink megfeketedtek a deszkán fekvéstôl, és rettenetesen fájtak. Csak az éhség, fáradtság, nyomorúság érzésétôl elzsibbadva tudtunk elaludni. Gondolatban sokszor megirigyeltem a felsôpatyi tehénistállókat, mert ott mindennap friss szalma volt a frissen lekefélt tehenek alatt. Irigykedve gondoltam ezekre a tehenekre, amelyek a jó meleg istállóban békésen emésztenek. A vasúti sín kongatása után megmozdultak a holtnak látszó barakkok. Nyüzsgött a nép a fél, sôt egész sötétségben. Mindenki kereste a cipôjét, csizmáját, ,,valenkijét'' (kemény télre való szôrcsizma). Káromkodtak minden nyelven, szidták ezt a kegyetlen világot édesanyjuktól elkezdve, hogy miért is szülte ôket, Szibéria földjéig és a kommunizmusig. Mindent elátkoztak. Akik csendben láttak neki, hogy felöltözzenek és elviseljék az elviselhetetlent, azoknak legtöbbje imádkozott. Utána kiözönlött a nép brigádonként a hideg téli éjszakában az ,,ebédlô'' felé. Ez nem volt más, mint egy fűtetlen hodály fapadokkal és asztalokkal. Apró ablakain, a belülsô ablakszemeken 2-3 centiméteres jégréteg árasztotta a hideget. Az ebédlô hodályban sötét volt: csak egy-két tányéron égtek zsírba lógó kanócok. A reggeli után rohanás vissza a barakkba, mert 7 órakor már kint kellett sorakozni a ,,linyejkán''. ,,Linyejka'', mint mondtam, a széles, a táboron végighúzódó földes út volt, a tábor kapujáig. Kora ôsztôl késô tavaszig mindez sötétségben zajlott le. 40-50 fokos hidegben. Mindenki rohant vissza a barakkba, hogy még egy kis emberistálló meleget szívjon magába, és hogy rongyos gönceit magára szedje. A munkában elhasznált ,,buslat''-ot, egy combközépig érô steppelt kabátot. És ha valaki meghalt, fabuslatot (koporsót) kapott. Ezt a ruhadarabot sokszor csak drótokkal lehetett elôl összefogni. A 400-500 fôs emberoszlop brigádonként felsorakozva gôzölgött a fagyasztó hidegben párává vált lélegzetektôl. Azután kezdôdött a ,,smon'', a testi vizsgálat. Ki kellett nyitni abban a rettenetes hidegben a buslatot, kabátot, az inget, nadrágot a meztelen testig, és az ôrök végigtapogatták az embert, hogy nincs-e a fogolynál kés, kenyér, só vagy olyasvalami, ami a munkahelyrôl való szökést elôsegítené. A fogoly a meggémberedett ujjaival alig tudott újra begombolkozni vagy inkább bekötölôdzködni. Legtöbbször egymásnak kellett segítenünk. Sok egyszerű, vallásos ember volt közöttünk. Ismerték az ortodox liturgiát. Mikor hosszú várakozás, topogás után jól összefázva kinyíltak elôl a nagy vaspántos fakapuk, legtöbbször végigmorajlott a tömegen: -- Ribjátá, cárszkije várotá! -- ami felidézve a liturgia fényes, aranyos, oltár elôtti kapuit értelem szerint annyit jelentett: Gyerekek, a mennyország kapui! Ötösével -- pro pityorkam -- számolták ki a nagy kapun a brigádokat, mert Oroszországban mindent ötösével számolnak. Az ôrök -- a KGB elit csapatai -- meleg, téli, fehér bundába öltözve, ujjuk az élesre töltött géppisztoly ravaszán, kezükben rángatóztak az embervadászásra beidomított vérebek -- körülvették az egy munkahelyre szánt brigádokat, és az ôrparancsnok megkezdte a névsorolvasást. Mindenkinek hangosan, szinte teli torokkal kellett üvöltenie személyi adatait, és pár lépéssel elôbbre menni. -- Mészáros! -- kiabálta az ôr, és nekem oroszul kellett válaszolnom: -- Jelen! Tibor, József fia, született 1919-ben. Elítélve 25 évi kényszermunkára az 56-os büntetôcikkely 1. paragrafusa alapján, (hazaárulás és társadalombomlasztás címén). Szabadulok 1973-ban. Miután mindenkinek a nevét felolvasták, az ôrparancsnok harsány hangon elkiabálta a parancsot, amit az orosz foglyok hívô része ,,reggeli imának'' csúfolt. -- Figyelem, foglyok! Menet közben nem elmaradozni, kezeket hátratenni, nem beszélgetni, menethelyet nem cserélni. A menetbôl ugrás elôre, szökellés hátra, sorból balra vagy jobbra kilépni szökésnek számít, és az ôrség a fegyverét használja, figyelmeztetés nélkül. Világos? -- kérdezte, és ha a fogolysereg nem elég hangosan ordította, hogy ,,világos'', még egyszer kérdezte: Tehát világos? Míg csak a foglyok nem ordították elég hangosan a jéghideg sötét éjszakában: -- Világos! -- oroszul: Jásznó! -- Menet, indulj! -- hangzott a vezényszó. A téli havon, szôrcsizmában halálos csöndben megindult a menet. Télen csak a lélegzetek párája kavargott a kétségbeesettek feje felett. A rövid nyáron pedig a moszkitók sötét felhôje lepte el a csapatot, és szívta a szerencsétlenek vérét. Arcon, kézen, lábszáron, ahova csak be tudtak férkôzni. Ezek a szibériai ,,moskák'' apró, kerek szúnyogok, de nem szúrtak, hanem fejtetôre állva kiharaptak egy darabka bôrt, és ezen a seben át itták az ember vérét. Hessegetésre sem távoztak, inkább hagyták magukat agyonütni. A csípés helyén seb maradt, és a bôr feldagadt. Június 13-a körül egy nap, egy órában jelentek meg, olyan mennyiségben, hogy ahol ember volt, ott elsötétült körülötte a világ. Ettôl kezdve mindenki ilyen sűrű, sötét, zümmögô moskafelhôben mozgott. Valamiféle szúnyogháló nélkül lehetetlen volt az embernek szabadban tartózkodnia. Az ôrségnek a szemet nyugtató, zöld színű hálót adtak, de nekünk, foglyoknak csak kórházi gézt, ami könnyen kiszakadt, kilyukadt, és mivel a fényt nem nyelte el, folyton bántotta a szemet. Jaj volt annak, aki megpróbált gézháló nélkül szabadban mozogni! Délutánra összecsípték a bestiák. Arca, szemei bedagadtak, mint vakot kellett a táborba vezetni este. Napokig tartott, mire visszanyerte látását. A párhetes júliusi-augusztusi hôségben, sokszor 40 fokos melegben vastag szövetű ruha hiányában a téli vattával bélelt ruhákat kellett felvenni, a nadrágszárakat a cipô magasságában lekötni, téli vastag kesztyűket húzni. Ebben a fullasztó, izzasztó öltözékben dolgoztunk egész nap. Ezzel védekeztünk a moskák ellen. Az ember sokszor lelkében az ôrültség határáig sodródott. Nappal a nagydolgát a fogoly nem tudta elvégezni, mert alul szétrágták a moskák. Várni kellett vele éjjel 11-12 óráig, amikor a moskaroham kissé elcsendesedett. Mikor délben a nagy fahordóból kimerték a merôkanálnyi vízlevest, a leves felszínén pillanatok alatt félujjnyi vastagságú moskaréteg képzôdött. Húsnak csúfoltuk és ettük. Minden negyedévben jött a komissija, az egészségügyi bizottság, legtöbbször egy testes, kövér orvos-ezredesnô vezetésével. Ennek a bizottságnak a feladata volt a munkaképesség megállapítása. Három kategória volt: az elsô, a második meg a betegállomány. A betegállományban levôket nem volt szabad munkára vinni. A másodosztálybelieket csak belsô tábori munkára lehetett alkalmazni. Az elsô osztályú munkaerôt brigádokba beosztva bármilyen munkára igénybe lehetett venni. Anyaszült meztelenül vonult a nép az orvos ezredesnô elé. Mindenkinek belemarkolt a fenekébe, combjába. Ha ott több volt, mint csont, ,,elsô kategória!'' -- hangzott a döntés. A bizottságtól mindenki úgy félt, mint a tűztôl. Ilyen bizottsági munka után állították össze az etáppokat, hogy az elsô osztálybeliek szigorúbb munkatáborba kerüljenek. Sokszor éjnek idején ráncigálták elô a barakk mélyérôl az etáppra kerülôket. Semmiféle emberi kapcsolatra, az összetartozás érzésére, amely a foglyok között kifejlôdhetett, nem voltak tekintettel. Embereket választottak el egymástól. Reggelre egy- egy kedves bajtárs nem volt a helyén. Eltűnt. Hogy hová, nem lehetett tudni. Többé sohasem láttuk. Minden táborban az erôszakosak, a kíméletlenek uralkodtak. A spiclik, a politikai tiszt bizalmasai, a leves- és kásakondérok fölött a konyhaszemélyzetet valóságos hierarchikus rendszerben uralták. A bűnözôk soraiból kerültek ki, s ôket tartották megbízhatónak. A tanult ember eleve megbízhatatlannak számított. A rettenetes klíma, a brutális munkakörülmények mellett a legtöbbet ettôl az embercsoporttól szenvedtünk, amelynek tagjait tábori nyelven blattnojoknak nevezték. Ezzel a bűnözô fajtával tele volt a Szovjetunió. Aki a gonoszat teszi, és meri tenni, az a felsôbbrendű, a bátor, a hôs ember. A többi csak alsóbbrendű szolgatípus. Arra való, hogy eltiporják. Hányszor hallottam a dicsekvô beszédet: -- Te csak egy embert öltél meg? Mit akarsz? Én hármat! A kommunista rendszer nemcsak egyszer veszi el a jómódúak vagyonát, hanem olyan irigyeknek neveli -- szinte azzá kényszeríti -- ôket, amely elnyom bennünk minden más érzést. A bizalmatlanság, a bizalmatlanságot kiváltó beszéd reggeltôl estig tartó téma volt a börtönben, a táborban. A szovjet ember nemcsak Istenben nem hisz, de embertársában sem. Ok nélkül gyűlöl, gyanúsít, ellentmond, nemcsak a kihallgatások során, hanem a mindennapi életben is. Értelmetlenül! Sokszor az volt az érzésem, hogy nem emberekkel van dolgom, hanem az ördögtôl magszállottakkal. Az ördögtôl megszállottság lehetôségét és valóságát a szovjet táborban tapasztaltak óta nem tudom elutasítani. Mindez fizikailag is áthatja a légkört. Atmoszférájának ez a legfôbb jellemzôje. Leírhatatlan üresség, hiábavalóság, undor és fojtogató elnyomás érzése nehezedik rá mindenre. Ezt akarták megvalósítani a szovjetek az egész világon. Hogyan bírja az ember elviselni ezt az éveken át tartó egyhangúságot? Minden átmenet nélkül nem volna rá képes, csak fokozatosan, szinte óráról órára. De megrázkódtatások nélkül így sem. Elviselhetetlen volt a táborban névtelenül elpusztulás gondolata. Pedig a rendszer ezt az érzést akarta napról napra belecsepegtetni az ember tudatába. Erre szolgált a fogoly kényszerítése, arra hogy mindennap, legalább egyszer, reggel -- sokszor kétszer is, még munka közben is vagy este -- a saját ítéletét deklamálja, és ezzel a saját kilátástalan helyzetét a világba üvöltse. Tausunájev, a 22-es tábor ezredparancsnoka bal kezében órával, jobb kezében kibiztosított revolverrel hajtotta a foglyokat, hogy rövid perceken belül kidöntsék az évszázados vörös fenyôket, miközben hangosan üvöltötte: -- Nekünk nincs szükségünk a ti munkátokra, csak arra, hogy szenvedjetek! A táborban az ôrökkel minden érintkezés tilos volt. Nekünk csak a számunkat mondták. Az én számom ZS 971 volt -- így kiabáltak ránk. A számunk öt helyen volt feltüntetve, magunknak kellett felvarrni. A nagykabáton, a munkás zubbonyon, a nadrágon a térd fölött, a hátamon és a sapkámon. A számokat ôk adták ki, nekünk kellett felvarrni, de nem adtak tűt meg cérnát. Az ôrökkel tilos volt beszélni, ha valamiért meg kellett ôket szólítani, úgy kellett mondani, hogy polgártárs, nem pedig elvtárs. Az ôrök között voltak, akik a saját apjukat kísérték ott, és nem szólhattak hozzá. A fiatal ôröket -- 18-20 évesek voltak -- elsôrendű felszereléssel, fehér bundával látták el. Minden héten legalább egyszer, ha nem kétszer politikailag megdolgozták ôket. Ilyenkor mindig fél órával késôbb indultunk munkára. Az ilyen politikai megdolgozások után nagyon lehetett érezni, hogy mindig vadabbak voltak. Mi csak rohadt fasiszták, háborús izgatók voltunk, meg kémek. Gyűlöltek bennünket. Mindezek miatt fölvetôdött az emberben a jövô kérdése, a kilátástalanság, amely végül is sötét kétségbeesésbe hajszolta. Minek éltem eddig? Miért akartam tanítani? Miért lettem pap? Hol van ebben a kegyetlen világban az Isten? Néha le akartam rázni magamról a hitet, a reményt, az imádságot, mint haszontalanságokat, és sokszor, éppen az ilyen órákban közeledtek felém fogolytársaim, váratlanul -- magyarok, németek, lengyelek, koreai katolikusok -- és kértek szelíden: -- Te pap vagy. Gyere, beszélj nekünk a jó Istenrôl, a Gondviselésrôl, a reményrôl! -- Sötét kétségbeesés érzésével a lelkemben mentem és beszéltem. Az Isten ilyen módon is tud az ember hóna alá nyúlni. Minden vallásos közösségi tevékenység, közös imádkozás, istentisztelet stb. tiltva volt. A sakktábla körül gyűltünk össze. Ketten játszottak, vagy úgy tettek, mintha játszanának, én meg szentbeszédet mondtam a sakktábla fölött. Az ügyeletes altiszt a barakkot körbejárván sokszor figyelt föl arra, miért csak egy ember beszél a sakkozók körében. Valamit mindig mondtam neki, és többé nem alkalmatlankodott. Sokkal nehezebb volt a szentmise tartása. Eleinte szó sem lehetett róla. Nem volt se bor, se lisztbôl sütött ostya. Aztán lassan-lassan mindent megszerveztem. A konyháról maréknyi lisztet szereztem, és az udvaron, nyílt tűzön, munka után pléhdarabon megsütöttem a vízzel kevert lisztet kôkemény ostyává. A szovjetunióbeliek kaphattak minden szent idôben csomagot. És tôlük, különösen a görögkatolikus ukránoktól, mert hozzátartozóik odahaza tudták, mire való, kaptam pár szem szárított szôlôt. Kis üvegbe raktam, vízzel leöntöttem, pár napig hagytam állni. A szôlôszemek megduzzadtak. Kipréseltem zsebkendôfélével, és hagytam pár napig ,,erjedni''. Ahogy én azt elképzeltem. Persze bor nem lett belôle, szôlôlé maradt. Az így elkészített ostyákat, a kis üveggel megtelt szôlôlét mindig dugdosnom kellett, mert munkából hazafelé jövet a százszázötven embernek, a barakk lakóinak, minden cókmókja a sáros udvaron vagy havon feküdt egy kupacban. ,,Smon'' volt, kutatás, nincs-e valakinek kése, éles szerszáma, élelemtartaléka szökés céljából. A gerendák, a fadarabok hasadékain mindig át tudtam menteni a smonon a szentmiséhez szükségeseket. Persze egy ilyen elôkészület a szentmisére hetekig, hónapokig eltartott. Aztán jött a nagy kérdés, hol mondjam a szentmisét. Mindenütt leskelôdnek, mindenütt vannak emberek. A Szűz Máriáról szóló latin misét még a börtönben beemléztem és tudtam. Nagy szerencsével találtam a konyha környékén egy rozsdás konzervdobozt kehelynek. Végülis a nagy latrina táján rátaláltam egy ember nem látogatta kis térre, télen a kicsákányozott emberürüléknek domb nagyságú halmaza mögött. Este 9 óra körül, amikor minden elcsendesedett, és mindent bezártak, szép halkan kiosontam a barakkból. Voltak ott hosszú, nyolcméteres latrinák, amiket télen kétszer is ki kellett csákányozni, mert az ürülék meg volt benne fagyva. Ezekben a latrinákban semmi se volt, csak egy széles deszka, ami a széles árkon végighúzódott. Ezen a deszkán úgy ültünk, mint a madarak, s végeztük dolgunkat mindenki elôtt. Amikor kicsákányozták a gödröket, a tartalmát, a fagyott ürüléket mint egy piramist felrakták. Negyven fokos hideg volt. Úgy gondoltam, ez jó hely lesz, ide nem jön senki. Mindig velem jött Balogh Ádám, ma is él még, katonatiszt volt. Asztal, szék nem volt, szó sem lehetett róla. Balogh Ádám kezébe nyomtam a kôkemény ostyákat, a kis üvegbôl beleöntöttem azt a kinyomott mazsolalevet, és így miséztem. Stercora mundi sumus[6] -- mondta Szent Pál magáról és keresztény híveirôl. Itt tudtam 10-15 percre nyugalmat találni. Sietnem kellett az ólálkodó ôrök miatt, a 20-25 fokos hideg miatt, hogy az a pár csepp szôlôlé meg ne fagyjon. Igen sokszor a mindig hűséges Balogh Ádám katonatiszt, fogolytárs volt a sekrestyés, ministráns és gyülekezet egyben. Két tenyere volt az oltár, sokszor kértem kínomban az Úr Jézust: -- Uram, Jézusom, ha eddig eljutottunk, most ne fagyj meg a konzerves dobozban! Újságpapír volt a szentségtartóm. A mellényzsebembe csúsztattam annyi konszekrált ostyát, ahány fogolytársnak volt szándékában áldozni. Legtöbbször este, szürkületben ment végbe mindez. A tábor elég kihalt volt. Közepén, a ,,linyejkán'' egyszer megállított egy különben jóindulatú ôr. -- Muzsik, mit csinálsz itt? Miért jársz erre? -- kérdezte gyanakodva. Csak most ne motozzon meg, kértem a jó Istent. Erôsen szemmel tartott, körülszaglászott mint a kutya, aztán elengedett. Érezte, hogy valami tilos van nálam. A különbözô barakkokban aztán szó nélkül átadtam az újságpapír darabkát, amiben az Eukarisztia volt csomagolva, az áldozni szándékozóknak. Hogyan viseltem el ezt a reménytelen helyzetet, a végeláthatatlan nyomorúságot? A legtöbb fogolytársnak rövid lejáratúak voltak a reményei. Karácsonyra, húsvétra, a következô évben hazamegyünk -- mondogatták. Sokszor szóltam ez ellen, persze hiába, sôt emiatt meg is haragudtak rám. Különösen nagy volt a remény a szentévi, az 1950-es hazamenetelben. Nehéz küzdelmeim voltak a kilátástalansággal. Anélkül, hogy tudtam volna emberileg, miért, a sorsom miatti kétségeim, sôt kétségbeeséseim közepette elhatároztam, hogy bármiféle kételyeim jönnének, az imádságot nem hagyom. 1952-t írtunk. A teljes nyomor, éhség, testi-lelki lerongyolódottság éve. Kora tavasz volt, kemény fagyokkal. Ruháinkat, amelyek amúgy is fogyatékosak voltak, átizzadtuk. Alig hagytuk abba a nehéz lapátolást, csákányozást, feszítô vassal a fagyott talaj döngölését, azonnal kôkeménnyé fagyott rajtunk a ruha. Különösen az esti, ötös sorbanállásnál hazamenetelkor. Új fűrésztelepet építettünk, körülbelül 10 kilométerre a tábortól. A reggeli kivonulás, az esti hazamenetel egy- egy óráig tartott. Ezt az idôt használtam fel a reggeli és esti imádságom végzésére. Ujjaimon számolva elmondtam a rózsafüzért, elmélkedtem, végeztem, és készültem a következô vasár- vagy ünnepnapi szentbeszédemre. Közben vagy egyenesen ennek idôt szentelve gyakoroltam a helyzetembe való lelki beilleszkedést. A fogság illúziókat teremt az emberben, mint említettem, rövid lejáratú remények formájában. Ötödik éve már, hogy kiszakítottak az életbôl. Elgondoltam magamban, mi minden történt öt év alatt. A lány már négy éve férjes asszony, az ötödikes gimnazista már leérettségizett, a lefogásomkor született kisgyermek már ötéves, hamarosan iskolába megy. Mi minden megváltozott azóta, és mennyire meg fog még változni! Képzeletemben követtem az idô múlását, változásait, mintegy felkészültem mindennap arra, hogy ne csodálkozzak, ha más világot találok majd, ha szabadulnék. A valóságnak megfelelô világban akartam maradni, mert oly sok kínt, reménykedést tapasztaltam magam körül. Ilyenfajta eszmélôdéseim során történt valami velem, ami döntô hatással volt további sorsomra és viselkedésemre. Minden megokolható indíték nélkül -- valamikor 1952 márciusában lehetett -- hirtelen feltettem magamnak a kérdést: És mi történt volna, ha téged elfogásod elôtt letartóztatásod veszélyérôl értesítenek -- késôbb tudtam meg, hogy csak kevésen múlott, hogy nem így történt! --, és elmenekülhettél volna Nyugatra? Most Ausztriában vagy Svájcban volnál ötödik éve plébános vagy káplán. Jólétben, papként dolgoznál, és csak arra kellene vigyáznod, hogy el ne hízd magadat. És ha most, ebben az órában választanod kellene, ha választhatnál, mit választanál? Magam is elcsodálkoztam a kérdés konkrét formáján, és még jobban elcsodálkoztam a villámszerű válaszon: Ezt választanám, ahol vagyok. Ezt a kínlódást, ezt az emberi mezítelenséget, amit sehol nem tudtam volna olyan alaposan, reálisan megtapasztalni, mint itt. Azt tudniillik, hogy mi is az ember, mennyire gyönge, önmagának, esendôségének kiszolgáltatott lény. Nagy megnyugvás költözött belém. Elfogadtam Isten kezébôl sorsomat. Belenyugodtam, és szabadnak éreztem magamat. A belsô szabadságnak ez az érzése aztán soha többé el nem hagyott. Az élet lényeges aktusa: az élet körülményeinek elfogadása. Mindezt annak köszönhettem, hogy megfogadtam, a legteljesebb reménytelenség ellenére, vagy annak közepette sem hagyom abba az imádságot. Az imádság segített Isten által visszatalálni magamhoz. Ez a megfontolás az imádság közepette történt. Ez élmény után kevéssé érdekelt a jövô, az, hogy mikor is szabadulok. Szavammal, példámmal sokkal jobban tudtam segíteni fogolytársaimon, noha külsôleg semmi sem változott. 1952-ben rettenetes hideg tél volt. Ezen a télen, február 2-án mínusz 63 fokot mértek. Mégis kihajtottak bennünket munkára. A levegô szinte csengett a kristállyá fagyott páracseppek egymáshoz verôdésétôl. Elôtte való hetekben egy orosz brigádvezetô megsértett egy középkorú, kínai fogolytársat. Azt nem tudom, hogy mivel. Ezekben a napokban ástak a régi latrina mellett egy újat, 2 méter mélyet. Ezt a gödröt finom hóréteg lepte be. A megsértett kínai ,,elvesztette az arcát'', vagyis önmaga elôtt lehetetlenné vált. Február 1-jén este a barakkon kívül maradt. Lement a gödör mélyére. Levetkôzött, fogolyruháját, cipôjét vánkosként a feje alá rakta, és anyaszült meztelenül oldalvást lefeküdt a hóra. A rettenetes hidegben csonttá fagyott, és reggel ott találtuk, szinte mosollyal az arcán -- holtan. Közel nyolcéves fogságom alatt ez volt az egyetlen öngyilkosság! És még egy! A táboron belül volt a földbeásott krumpliraktár. Egy szabados[7], név szerint Kuk, a kezelô fônöke. Ô volt a helyi párttitkár is. 1953. február végén a krumpliraktárban felakasztotta magát. Mándi Anna címét egy kárpátaljai görögkatolikus pap fogolytársamtól kaptam. A pap nevére már nem emlékszem. Mi Magyarországról nem, de a Szovjetunióból kaphattunk csomagot. A csomag átvétele elképzelhetetlen tortúra volt a fogoly számára. Amikor a küldemény a táborba megérkezett, egy táblára felírták a rabnak a nevét, hogy csomagja van. A fogolynak ezután el kellett menni az altiszthez, de ott voltak a tisztek is mindannyian. A csomagot ekkor mindenki elôtt felbontották. Legtöbbször dühösen. Összekeverték a dohányt a vajjal, a lekvárt a zsírral szándékosan. A szovjet tisztek pedig a legjobb dolgokat elvették maguknak. Ott, a fogoly szeme elôtt. Mi nem szólhattunk egy szót sem. Azt a keveset, ami maradt, elvihettük. Az ember bement a csomaggal a barakkba, ahol többen is voltak. Igen ám, de most mit csináljak vele? Magam egyem meg? Ehhez el kellett volna bújni valahova, mert ilyen éhes tömegben a többiek szeme láttára mégsem lakhatok jól. Kész szenvedés volt. A legtöbben úgy csináltuk, hogy azonnal meghívtuk barátainkat, és mindent elfogyasztottunk. Aztán amikor a másik kapott, ugyanezt csinálta. Egyszer írtam Mándi Annának, s ô küldött nekem Beregszászról csomagban egy szép kék színű tréningruhát. Ezt a ruhadarabot sohasem vettem föl, azonnal leadtam a raktárba, az biztos hely volt. Aztán egy napon a 22-es táborból áthelyeztek a 3-asra. Ez haláltábor volt. Az új tréningruhát azonban ide is magammal vittem. A 3-as táborból nem volt szabadulás, csak holtan lehetett elkerülni. Engem azért vittek oda, mert erôben voltam. Hogy honnan jött az erô, tudja csuda. Én olyan cinege gyerek voltam. A 3-as tábor a 22-esnél is szörnyűbb volt. Egész nap vagont rakodtunk, fűrészport vagy gôzfűrész alá rönköket. Lent dolgoztam sokáig a fűrészporos lyukban. Onnan kellett 3-4 méterrôl talicskával felhordani a fűrészport, majd elvinni 20-30 méterre, s ott kidönteni. Aztán amikor megjöttek a vagonok, éjjel is vagont raktunk, és reggel megint mentünk dolgozni. Az egyetlen egy hely volt ez a 3-as tábor, ahol megtörtént velem, hogy amikor este vagy reggel éhesen hazamentem, a fejem alá tettem a kenyeremet, és anélkül, hogy megettem volna, elaludtam. Reggel látom, hogy ott a kenyér. Azért tettem a fejem alá, hogy el ne lopják. A legtöbb rab ukrán volt, úgy tudom, katolikusok vagy görögkatolikusok. Innen meg kell szabadulnom valahogy, különben elpusztulok. Érteni kellett ahhoz, ha valakit le akartunk kenyerezni. Elmentem hát a tábori orvoshoz, és mondtam neki, hogy van nekem egy nagyon szép, kék színű trénerem, a Mándi Annáé. Úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Hallotta pedig, tudta ô jól pontosan, hogy mirôl van szó. Azt mondja: -- Hát hozd el! Igen, de hogyan vigyem el? Ha ezt véletlenül megtudják! Az borzasztó. Elvittem neki hát egy éjszaka sötétben a kék trénert. Ô is éppen olyan fogoly volt, mint én, csak ô orvos volt, és rajta múlott, hogy kit mikor írnak ki betegnek. Na, gondoltam, ez a tréningruha is odaveszett. Nem lett igazam. Az Isten megszégyenített. Eltelt egy héten három nap éjjeli munka, aztán nappali munka, teljesen ki voltunk borulva. Két- három hét múlva gondoltam, ej, én mégis elmegyek hozzá. Nehéz volt, mert éjjel is, nappal is együtt voltunk, mindenki mindent látott. Elmentem hát az orvoshoz, és kezdtem emlékeztetni. -- Igen, tudom, nem felejtettem el -- mondta. -- Csak menj dolgozni minden nap, majd én értesítelek. Úgy látszik, mindennap lázat írt fel nekem, mert aztán négy hét múlva, a tél kezdetén, már esett a hó, emlékszem havas volt a táj, történt valami. Hazajövök egyik este késôn a fűrészteleprôl, mondják ám, hogy menjek vissza a 22-esre, ahol ezelôtt voltam. Ott volt velünk az a rab is, aki engem kályhásnak tett meg. Aztán mint a villám, futott szét a brigádon, a barakkban, hogy a Mészáros visszamegy a 22-esre. Káromkodtak, szidtak, hogyan lehet az, hogy egy ilyen egészséges, jó munkaerô..., mert csak a félholtakat vitték el onnan. Gondoltam magamban, hogy itt nagy balhé lesz. Bebújtam a pokrócom alá, megettem a kenyeremet, és mondom magamban, hát akkor holnap megyek. Másnap reggel felsorakozunk, a brigádok már kimentek dolgozni. Voltunk vagy harmincan. Ott áll az összes tiszt, mind néznek bennünket. Látom, tanakodnak, amikor engem meglátnak, hogy ez miként lehet...! Úgy emlékszem az orvos intett nekem, hogy ne szóljak semmit, legyek csendben. Ahogy kiszámoltak minket ott a nagy kapun -- gúnyosan a mennyei kapunak neveztük --, én voltam az utolsó. Látom, néznek utánam a tisztek irigyen, és aztán elindultunk gyalog, kb. 12 kilométert. Voltunk vagy harmincan, mind magát vonszoló beteg. Én is úgy tettem, mintha igen beteg lennék. Így szabadultam meg a biztos pusztulástól. Amikor már itt voltam Svájcban, nem akartam megfeledkezni jótevômrôl. Elküldtem postán Mándi Anna címére borítékban 500 svájci frankot. Sohasem kapta meg. Ellopták. Vajon ki lehet Mándi Anna? Máig sem tudom. Csak annyit, hogy tréningruhája megmentette az életemet. A jó Isten áldja meg jóságát![8] 1953 március elején egy nap nem vittek ki bennünket munkára. Senki sem tudta, miért. Különös csend ült mindenen, az embereken, a tájon. A nap folyamán szárnyra kelt a hír, hogy ,,meghalt''. Hogy kicsoda, azt nem mondták. Csak másnap vált bizonyossá kimondás nélkül is, hogy Sztálin az, aki meghalt. A temetés óráiban a barakkokban maradhattunk, és rövid idôre fel kellett állnunk. Különös, hogy nem beszéltek róla, de valami könnyűség, megkönnyebbülés volt az emberek mozgásában, hangulatában, mintha az egész föld, a légkör valami lidércnyomástól szabadult volna meg. Megérdeklôdtem fogolytársaimtól, vajon ôk is érzik-e többezer kilométerre Moszkvától ezt a nagy, sóhajszerű fellélegzést, ami mindent, földet, levegôt, embereket áthat. Mindannyian igennel válaszoltak. 1953 tavaszán egy szép délután ,,kiszámoltak'' bennünket, vagy kétszáz rabot a 22-es táborból. Etappra megyünk, de nem mondták, hová. 1950 februárjától voltam ebben a 22-es táborban. Több mint három évig. A legteljesebb nyomor ellenére kicsit hozzánôtt a szívemhez. Ez az embernek a csodálatos rokonsága az édes anyafölddel. Legyen az bármilyen mostoha, kegyetlen, elutasító, az idô, a megszokás hozzáédesíti az ember szívéhez. A sötétedés óráiban hajtották a rab csoportot a mocsaras ôserdôn -- a tajgán -- keresztül, a fatörzsekbôl épített úton -- a lizsnyovkán -- nyugati irányba. Hamarosan a tábor után egy ôserdei tisztás mentén meneteltünk nyugatnak. Egyszer csak egy óriási, színes, zöld-piros égitest, akkora, mint egy félhold, húzott át az égen. Még a bennünket kísérô, kutyás ôrök is megálltak, hogy megbámulják. A rabmenet is leállt. Némán, csendben nézte az ôserdei tisztáson átnyilalló égi jelenséget. Nyugatról keletre vonult és eltűnt. Égi üdvözletnek vettem. A 22-es tábor a 171-es kilométer jelzésnél Tajsettôl számolva volt a legtávolabbi pont, ahol keleten tartózkodtam. Most már az irány nyugat. ,,Hazafelé'' megyünk. Igen sokunkon ez az érzés vett erôt. Egy éjszakai etapp után megérkeztünk a 33-as táborba. Ôserdei telepet építettünk: a szosznovije rodnyiki -- magyarul: az erdei fenyô -- forrásoknál. Elôször történt meg, hogy a napi munka végén az ôr, aki a kidöntött fenyô tuskóján állt, és aki elôtt sorakoznunk kellett, mert túl lassan gyülekeztünk, lelépve a fatuskóról, mérhetetlen megvetéssel a hangjában hangosan ezt mondta: -- Mikor lesz már vége ennek a gazemberségnek? Kagdá kancsájetccá eto blatstvó? -- A Sztálin halála elôtti években ilyen hangos megjegyzés elképzelhetetlen volt. 1953 végén óriási etappot állítottak össze. Lehettünk ezerötszázan. Mind férfiak. Két nap és két éjszaka után megérkeztünk az Irtis partján lévô Omszkban. Valahol szabad vidéken raktak ki bennünket, és indítottak útnak. Közel a táborhoz -- késôbb tudtuk meg, hogy a 4-es számú volt -- egy éles útfordulónál, az úttól balra nagy szöges dróttal bekerített térség terült el, rajta többszáz nô. Foglyok voltak. Amint megláttak bennünket, elkezdtek hangosan kiabálni: -- Fiúk! Fiúk! Ribjáta! Ribjáta! -- Pufajkájukat (vattás kiskabát), ruhadarabjaikat hajigálták az ég felé. Szinte üvöltöttek, és magukon kívül voltak. A nagy férfi fogolytömeg ugyancsak kiáltásokkal -- lányok, lányok, gyévuski, gyévuski! -- válaszolt nekik. Mintha forró áram ütötte volna meg a két csoportot. Ha nincsen köztünk a szögesdrót meg a géppisztolyos, kutyás ôrök, nekimentek volna egymásnak, és elképzelhetetlen orgiát csaptak volna. Micsoda felelôsséget raktak vállainkra évtizedeken át azok a kommunista hatalmasok, akik családokat, féfiakat, nôket erôszakkal szétválasztottak egymástól, és kiszolgáltatták ôket kielégítetlen, természetes szenvedélyeiknek!? Azon a pár száz méter távolságon tombolt körülöttem a megerôszakolt emberi természet, a férfi és a nô együvétartozásának érzése. Rendületlenül meneteltem batyummal a hátamon. Nem tudtam visszaszorítani a könnyeimet. Szibériában nôi elítéltekkel is együtt voltunk. Velük együtt tereltek be a fürdôbe anyaszült meztelenül. Azt se mondanám, hogy ez olyan borzasztó volt. A rendkívül legyengült szervezetnek teljesen mindegy volt, hogy férfi vagy nô áll mellette. Nem nézett már az ember sehová. Késôbb aztán szétválasztottak bennünket. Elôször is azért, mert sok gyermek született, és a szoptatási idôre a nôket mentesíteni kellett a munka alól. A másik ok a bűnözôk jelenléte volt. Ôk uralták a tábort, még az ôrséget is. Legtöbbje közönséges gyilkos volt, de a szovjet rendszer számára megbízható. Minket, értelmiségieket, különösen papokat alig vettek emberszámba. Mi álltunk legalul a ranglétrán. A brigadérosok és szakácsok a közönséges bűnözôk soraiból kerültek ki. Ott loptak, ahol tudtak. Mindig tudták, kinek milyen csomagja érkezik, mit lehet belôle kipréselni. Amikor mi megjöttünk hulla fáradtan, éhesen a munkából, és ledôltünk a szalmazsák nélküli priccsre, ôk ott kártyáztak, méghozzá asszonyért. Ellenállásról szó sem lehetett az asszonyok részérôl. Az omszki 4-es táborból építettünk az Irtis partján az amerikai Westinghouse cégtôl vásárolt tervek alapján hôerôművet. A tűzoltószertár és a központi irodaépület többemeletes házán dolgoztam mint kôműves és mint csemperakó. Sorsunkban valami változás volt készülôben. Nem tudtuk mi, de éreztük. Különben kemény, sanyarú és éhes telünk volt. ======================================================================== Egy álom megvalósul Innen kerültünk át 1954 végén a többszáz kilométerre délre esô Karaganda mellé Csurbajnurára, az 1-es táborba. Ide már mint nem-szovjet állampolgárokat gyűjtöttek össze bennünket. Távol-Kelettôl Európáig az összes nemzet képviselve volt itt. Sôt a cári Oroszország idegenbe menekült oroszai is. Valami új városfélét építettünk, de minden lazábbul ment, mint annak elôtte. Aki sztrájkolt és a munkahelyen lógott, de úgy tett, mintha dolgozna, nem tették zárkába féladag ételen, vízen és kenyéren. Csak megfenyegették. Én vékony farácsokra öntött gipszlemezgyártó lettem, de csak azért, mert az én lemezeim gondos gyártás után nem estek szét darabokra. Politikai tisztek jöttek be a lakóbarakkokba, és világnézeti vitákat kezdtek a foglyokkal. A kommunista rendszer felsôbbrendűségét vitatták meg, és igen sokszor nem tudtak válaszolni a kommunizmus embertelen és rabszolgatartó mivolta ellen felhozott érvekre. Az étkezés nem javult lényegesen, de lehetett már a kifizetett, csekély munkadíj fejében kiosztott néhány rubelért margarint venni, és azt a száraz, földfekete kenyérre kenni. Fogságom elejétôl, 1948-tól kezdve megfigyeltem az ember viszonyát a valláshoz. Eleinte, az elsô hónapokban, években lévén emberi sorsunk valóban kétségbeejtô, mindenkiben vagy majdnem mindenkiben felfakadt a vallásos érzés, az Istenhez való menekvés vágya. A badeni börtönben, 1948-ban még lehetett rendszeresen közös reggeli és esti imát mondani. Sôt úgy is, hogy a cella lakói mindnyájan körbe letérdepeltek, és félhangosan mondták, vagy hallgatták az imát. Egy napon berontott az ügyeletes, folyosói ôr, aki különben is minden 5 percben az 5 pengônyi nagyságú nézôkén bekukucskált, felzavarta a térdeplôket, és megtiltotta az ilyenfajta imádkozást. A százkét fônyi marhavagonban, amelyben Lembergbôl vittek bennünket (1949) három hétig Tajsetig, még mindennap reggel, este is imádkoztunk, vasárnap ,,száraz''[9] istentiszteleteket tartottunk prédikációval. Ott és akkor is tapasztaltam a készség, a buzgóság szinte napról napra érezhetô fogyatkozását. Az ember kézzelfogható Istent keres magának, aki neki szolgálatára van, és láthatólag, tapasztalhatólag megmenti a konkrét, mindennapi ínségébôl. Az evilági messiásvárás, amelynek a gyakorlat majdnem mindig ellentmond, örök problémája marad az embernek. Mindannyian 20-25 évre voltunk ítélve. A kivárhatatlanul hosszú idô rettenetesen nyomasztotta a lelkünket. Így lassan, de biztosan az ember kezdeti, friss vallásos érzése, Istenben vetett bizalma lefokozódik a találgatás sovány szintjére. Önmarcangoló kérdéseket, problémákat vet fel magában, és fokról fokra lefelé csúszva, elôször bátortalanul, aztán mindinkább nyíltan a csupán földi messiás várásból istenellenes pörlekedésbe süllyed. Isten lesz a fôvádlott és felelôs az evilági bajokért. Az imádság, a hit, a bizalom helyébe lép, ha öntudatlanul is, az ember saját sorsának központba való helyezése, kételyekbôl táplált önimádása. Kicsinyes, haszonlesô, irigy és önzô lesz. Az ember a maga okozta nyomorúságát nem tudja a hôn vágyott jólét rongyaival betakarni. Meztelen, lerongyolódott király lesz, aki gyűlöli saját magát és a saját emberi fajtáját. Ebben a Karaganda melletti 1-es táborban volt egy ebédlônek is használt kultúrbarakk. Az elfüggönyözött színpadon szoktam -- legtöbbször a korareggeli órákban -- szentmisét mondani. Eleinte voltak harmincan, majd tizenöten, tízen, mind kevesebben. Egy szép napon egyedül maradtam. Nem jött senki. Nagyon keserű érzés fogott el. Egy másik alkalommal a pár jelenlevô közül egy magyar fogolytárs idegesen, láthatólag elégedetlenül elrohant. Kíváncsi voltam viselkedésének okára. Nappal, négyszemközt megtudtam. Azt felelte: -- Nem bírom azt a poros, szürke környezetet benne a szentmisével! Az embereknek szükségük van ünnepélyességre. A mindennapiság könnyen agyonverheti az emberrel eggyé nem forrott vallásos érzést. Nem válaszoltam semmit. Ráhagytam. Fogságom kezdetén azért imádkoztam, ha kikerülök Szibériába vagy bárhová, sohase legyek pap nélkül. Az egész hét éven és hét hónapon át mindig volt pap a táborban. Orosz papok, litván papok, németek, de akadt magyar pap is. Harangozó Ferivel sokáig együtt raboskodtam. Együtt voltam még egy Szabó nevezetűvel[10] is, aztán egy református pappal talán Kárpátaljáról vagy a Dunántúlról. Aztán sok ukrán pappal. A munkatempó lelassult. A régi orosz közmondás szerint: A munka megáll ott, ahol a korbács! Ügyetlen vitákkal, kifelé nyájas, de befelé haragosan visszafojtott rábeszéléssel akarták a népet munkára ösztönözni. Ezekben az ügyetlen próbálkozásokban lehetett érezni a rendszer ólmosságát, emberi mozdíthatatlanságát. Éhséggel, kényszerrel kizsigerelt embertömeggel álltak szemben az ôrök és tehetetlenek voltak. Az orosz internáló táborban 1955-ig együtt raboskodtam Nagy Miklóssal. Pesti zsidó fiú volt. Elsôrendűen beszélt legalább egy tucat idegen nyelvet. Az 1956-os magyar forradalom után kijött, aztán elment Amerikába, és egyetemi tanár lett. Történelembôl. A 22-es táborban találkoztam vele, de úgy emlékszem, már a börtönben is együtt voltunk. A másik társa Gordai Ottó volt. Ô ott kint meghalt. Bekerült ugyanis az orvosi részlegbe, és drogokat szedett. Gordai és Nagy mindketten az amerikaiaknak kémkedtek, ténylegesen amerikai kémek voltak. Huszonegy évre ítélték ôket. Miklóssal jóban voltunk itt kint is. A táborban hôsiesen viselkedett. Egy alkalommal -- nem tudom, miért -- megtagadta a munkát. Elôttünk tiporták meg. Bíztattam: ,,Ne hagyd magad, Miklós!'' A többiek, a kommunista bérencek meg kiabáltak: ,,De igenis megérdemli, mert nem akar dolgozni!'' Utána szekérre dobták, vért köpött, vége volt szegénynek. Lovaskocsival kihozták hozzánk az ôserdôbe. Ott voltunk a tűz körül, mondtam neki, ,,Miklós, maradj itt a tűznél, melegítsd magad, nem kell dolgoznod.'' Igyekeztem mindig mellette állni, ahol tudtam, megvédtem a gonoszság ellen. Ezért vonzódott hozzám. Késôbb, már itt Nyugaton elmondta nekem, hogy ôbelôle sohasem lett volna egyetemi tanár, ha hitsorsosai nem segítették volna. Amikor Mindszenty bíboros mellett azt a bizonyos akciót csináltam, hogy odakötöztem magam sírjához, az egész Magyarország néma volt, hallgatott. Egyedül ô, a zsidó fiú volt az egyetlen, aki írt nekem Amerikából, és levélben köszönte meg, amit tettem. ,,Tibor, helyesen csináltad'', állt a levelében. 1955-öt írtunk. Valami várakozásféle érzôdött mindenen. Szeptember 27- én munkából hazajövet a tábori hangszóró magyar listát olvasott fel. Majdnem hiánytalanul felsorolták a magyar közösség tagjainak nevét. Közülük néhánynak, akik kimaradtak, elvesztek vagy elkeveredtek az aktái valahol Moszkvában. Foglyok voltak, de sehol sem tartották ôket nyilván. Nagy izgalom fogott el bennünket: Vajon merre visz az utunk? Nyugatnak? Moszkva irányába? Hazafelé? Mert úti célt nem mondtak. De valahogy mindenki érezte, hogy mégiscsak haza! Aznap este 10 óra tájban a priccsen hánykolódva jutott hirtelen eszembe, amit a neunkircheni börtönben álmodtam. Holnap elmész a tábori irodába, és megkérdezed a Moszkvából jött írás keltezési dátumát! -- mondtam magamnak. Alig vártam másnap a munka végét. Rohantam az irodába. Sötét este volt. Az ügyeletes tiszt szívesen fogadott. Mondom neki, mit akarok megtudni: a Moszkvából jött, nevemre szóló rendelkezés aláírásának keltezési napját. Mutatja: 1955. SZEPTEMBER 8. Szégyelltem magamat, hogy annakidején -- 1949-ben -- az álmot év híján lekicsinyeltem, semmibe vettem. Pedig csak hinnem kellett volna a nagy ezüstbetűkkel elôttem ragyogó szeptember 8-ban. Ki tudja, Isten milyen különös és jóságos irgalmassága takarta el szemem elôl az 1955-ös évet? Meg akart óvni a jövô megismerésének a gôgjétôl, vagy az emberi türelmetlenségbôl fakadó kétségbeeséstôl? Istenem, milyen nagy gonddal és jósággal vezérled az emberi sorsokat! Egészen laza ôrizet mellett kísértek több, mint húszunkat, magyarokat a karagandai állomásra. A táborkapun való kilépésnél ott állt az ôrséggel a század kapitánya, aki néhány héttel ezelôtt még szigorú lecsukással fenyegetett, ha továbbra is megtagadom a munkát, és élet- halál urának játszotta meg magát. Neki mondtam akkor, ha a jó Isten akarja, bármelyik nap a szeme elôtt hagyom el a tábort. Most ott állt az ôrség mögött, undorral és dühvel az arcán. Tekintetünk találkozott. Ennyi volt az egész. 1948 óta ismét elôször ültem személyvonaton. Úgyszólván nem is volt ôrizet. Firszov nevű fôhadnagyra bíztak bennünket. Engem bevitt a csoporttól az elsô osztályú utasok közé. Sült csirkével kínáltak az ott ülô civilek. Nem tudom minek és kinek képzelt engem Firszov, de az volt az érzésem, be akart mutatni az elsô osztályú szovjet utazóközönségnek. Már akkor -- 1955 ôszén vagyunk -- a legtöbben a kupéban nagyon érdeklôdni látszottak a világnézeti és politikai témák iránt. Mindannyian, hölgyek és urak láthatólag a szovjet nomenklatúra emlôin nevelôdtek: udvariasak, tartózkodóak, hallgatagok voltak. Hogy mit gondoltak, lehetetlen volt kitalálni. Kifejezéstelen ábrázattal, állhatatos hallgatagsággal ültek órákon át. Potymába érvén -- nagy gyűjtôtábor volt -- újra fegyveres ôrség vett bennünket körül, és kísért az alacsony fabarakkokból álló táborba. A Szovjetunió egész területérôl összevonták a magyar foglyokat, de ez csak kis hányada volt a táborba gyűjtötteknek. Viszontláttuk az 1948- ban velünk együtt elítélt és Krasznojarszkig együtt szállított fogolytársakat, akiket Norilszkba, a magas északra vittek. Csodálkoztam. Alig ismertem meg ôket. A férfikorban lévôk valahogy meg öregedtek, a fiatalok megemberesedtek. A táborban volt Szlipij, lembergi görögkatolikus érsek is. Egy szép napon meglátogattam. Bemutatkoztam. Persze hétévi kemény kényszermunka után melós kinézetem volt. Meghallgatott. Gyanakvóan figyelt. Láttam az arcán, hogy nem hitte, amit mondok. Sem szavahihetôségemet nem hangsúlyoztam, sem hitetlenkedését nem mérsékeltem. A szovjet rendszer gyanakváson és bizalmatlanságon épül fel. A rossznak a velejárója. Velünk voltak a II. világháború szovjet fogságba jutott magyar tábornokai is. Egy barakkban laktunk. Lehettek vagy tucatnyian. Az elmúlt éveket börtönben vagy táborban töltötték, de általános -- obscsij -- kényszermunkára ôket nem vitték. Kipihenteknek, vakációról szalasztottaknak látszottak. Egy nyelvet beszéltek a munkatáborból jöttekkel, de mintha két, különbözô nép jött volna össze. Elkülönültek. A munkástömeg, amelyben szintén voltak magas képzettségű és állású emberek, szinte elkerülték ôket, a tábornokok emezeket. Ezt nem lehet csak ,,fejlôdéssel'', a feudális rendszer kaszt rendszerével megmagyarázni, valami vészesen közösséget, nemzetet romboló úrhatnámság kell, hogy legyen az oka az egy nyelvet beszélôk megosztottságának. Ezt tapasztaltam a csaknem egyéves otthonlétem alatt szülôfalumban 1955-56-ban. A községi, járási, megyei tanács titkáráról -- válogatott kommunista káderek -- a falu szegény népe úgy beszélt, mint valamikor a két háború között a nép nyakán uralkodó járásbíróról, fô- meg alispánról meg grófról: ,,Azért jó ember a gróf úr!'' ,,Azért jó ember a titkár elvtárs!'' -- mondogatták. Csupán azért, mert az is, meg ez is a szegény embernek engedett lopni egy-egy zsák kukoricát vagy gabonát. Csak a gróf a lopást a gazdatisztjén keresztül engedte meg. Ez volt az egyedüli különbség. Ez nem grófi, gazdatiszti vagy kommunista korrupció volt, hanem magyar korrupció, de ezt a mi népünk sohasem hallotta szívesen. Ezért nem is mondták. Ugyanabból a háborúból, ugyanabból a fogságból jöttünk, ugyanazon haza felé tartottunk, de úgy tettünk, mintha nem ismernénk egymást. Milyen hosszú folyamat, amíg a sok emberbôl egy nép lesz, elviselik egymást, összeszoknak és vállalják a közös sorsot! November közepén bevagoníroztak bennünket, és elindítottak délkeletnek. Minden úgy volt, ahogy 1949-ben a neunkircheni börtönben megálmodtam a szeptember 8-i szabadulás dátumával. A ködös, nyirkos ukrán síkságon gördült a marhakocsis szerelvény nyitott ajtókkal. Közöttünk voltak fejkötôs ukrán asszonyok és lányok élelmiszeres kosaraikkal és fiatal kárpátaljai magyarok, akik a vörös hadseregbôl voltak hazatérôben. Egyszer csak halljuk, hogy ezek a fiatal magyarok hangosan énekelik a Horthy-korszak katonanótáját: ,,Horthy Miklós katonája vagyok ...'' Nem akartunk hinni a fülünknek. Végre felkaptatott a szerelvény a Kárpátokon, és megérkeztünk Csapra. Megszámoltak bennünket: Háromszázan voltunk magyarok. Sorba állva kékszínű nyomtatott cédulát adtak a kezünkbe, és a szovjet ôrség megkövetelte, hogy mindenki írja alá. Az állt rajta, hogy hadifogolyként voltunk a Szovjetunióban, és semmiféle követelésünk nincsen a Szovjetunióval szemben. Szemenszedett hazugság volt. Hazudnak utolsó leheletükig! -- gondoltam magamban. Vonakodtam aláírni. A hátam mögött álló és váró magyar fogolytársak szidtak és unszoltak, a szovjet ôrség fenyegetett: Ha nem írom alá, nem engednek tovább. -- Mit vacakolsz? Írd alá és kész! Se nem oszt, se nem szoroz! A himnusz éneklése közben gördültünk a határon át. -- Nyugi, nyugi! - - csitítgattak bennünket az ávósok. A hazaérkezettek kis részét Pestre és Szegedre börtönbe vitték. A többit kihallgatás után elengedték Budapestre vagy a szülôfalujába. Engem egy nyegle ávós hallgatott ki. Mint nyolc évvel ezelôtt, családi nevemmel tegezett. -- Na, te Mészáros, hogy kerültél ki Szibériába? -- szólt a kérdés. -- Nem rühelli ezt kérdezni? Hisz önök fogtak el, és adtak át civilként a szovjeteknek -- válaszoltam. -- Na, csak ne hangoskodjék! -- mondta szemtelenül. -- Mert visszaküldjük oda, ahonnan jött. -- Nyugodtan visszaküldhetnek. Én nem döglöttem meg ott nyolc évig, ezután is kibírom, de önök félnek oda kikerülni! -- válaszoltam. Hazatérési pontnak szülôfalumat, a Vas megyei Felsôpatyot választottam. Anyámat akartam mindenekelôtt látni. Vonaton Pestre érkezve villamosra szálltam a Keleti pályaudvar felé. Minden szegényesnek, nyomorúságosnak látszott. A villamoson nem lévén ülôhely, ledobtam a szibériás cuccomat a villamos közepére. A fiatal kalauznô szidni kezdett, hogy mit keresek a villamos közepén. Pufajka volt rajtam, nagy bozontos, szôrmesapka a fejemen. Az egész villamos láthatta, hogy nem vagyok pesti. Erre muszkául összeszidtam a kalauznôt az annyiszor hallott durva szavakkal, és szétvetett lábbal álltam a villamos közepén. Az utazóközönség csitította, nyugtatta a kalauznôt: -- Hagyja kérem! Nem látja, hogy kicsoda? -- Egy kicsit megnyugtatott, amikor ezt hallottam. Mégiscsak tudják Magyarországon, hogy ezek a szovjetek kicsodák?! Mikor a villamos elfordult a Rákóczi út egyenesébôl a körforgalomba, kipillantottam, a Keleti pályaudvar nagy óralapján a kismutató féltizenkettô elôtt egy percrôl a 30-ik percre ugrott. Úgy, mint 1948. június 30-án, amikor a szovjetekhez szállítottak. Megilletôdtem. Mintha semmi sem változott volna. A bátyámhoz, Attilához kopogtattam be, aki a Dózsa György úton lakott. Lakásukon letérdeltem gyerekeikkel, és hálát adtam az Istennek. ======================================================================== Újra Felsôpatyon Pár nap múlva indultam vonaton hazafelé Sárvárra. Ott tudtam meg, hogy a Sárvár és Hegyfalu közötti vicinális vasútvonalat fölszedték és megszüntették. Éjfélre járt az idô. Mit tehettem? Nekiindultam gyalog. A talpfákon lépkedtem. 1955. november 27-ét írtak. A köd olyan sűrű volt, hogy szitált. Így értem éjfél után Felsôpatyra. Kiszámoltam fogságban töltött idômet. Pontosan 7 év és 7 hónapja vitt az ávó Veszprémbôl Budapestre. Ha még egyszer -- Isten ne adja! -- elfognának, hátra van még 7 hét és 7 nap, hogy a hetes szám teljes legyen. Attilától megtudtam, hogy édesanyámat a vendéglô elkobzásakor kitették a lakásból. Dénesék laktak benne. Anyám a kenyérsütô kemence helyiségében lakott. A szobának deszkás, egyszerű ajtaja volt. Sehol nem zárt már fogságom elôtt sem. Ki-be járt a szél rajta. E felé az ajtó felé tartottam az éjszakai sűrű sötétségben. Sehol nem volt világosság. Kopogtattam. -- Ki az? -- hallatszott egy nagyon vékony hang. -- Én vagyok -- válaszoltam. Egy sikoltásszerű -- Jaj, Tibor! -- volt a felelet. Annyi idô után anyám a hangomról megismert, kinyitotta az ajtót. Egymás nyakába borultunk és sírtunk. Közben -- sötétség lévén a szobában -- sírás és ölelés közben, anyám folyton a szemüregeimet tapogatta. Nem tudtam, miért. Másnap mondták el, nem ô, hanem mások, hogy elfogásom után hamarosan tudtára adta a kommunista párt, hogy engem mindkét szememre megvakítottak. Még ezzel is gyötörni akarták anyám szívét. Mint vakot várt engem haza, és az ismerôsöknek mondogatta: -- Élnem kell, mert ha Tibor hazajön, ki fogja vezetgetni?! 1956. november végéig Felsôpatyon voltam. Azt megtiltották, hogy nyilvánosan misézhessek. Hajnalok hajnalán miséztem az üres templomban. Szibériai rabruhámban jártam, amit a kommunista párt a bizalmasain keresztül kifogásolt, és megüzente, hogy vessem le. Úgyszólván mindenki, még a legbuzgóbb papok is szememre hányták ellenállásomat. Értelmetlennek tartották, és kérve-kértek, jelentkezzem Veszprémben a püspöknél, egyházmegyémnél, meg persze a komcsi püspökségi megbízottnál, a ,,bajszos'' püspöknél.[11] Én ezt nem tettem, és a lábamat 1992. október 8-áig Veszprémbe be nem tettem. Sôt Erneszta nôvér -- szerzetes nôvér, soproni tanárnô a szürkék Szent Margit Gimnáziumában, Budán -- egyenesen butának minôsített szibériai fogságom miatt. Közben jó anyámmal dolgoztam a házunk végén elterülô kiskertben, meg a téeszcsétôl bérelt krumpliföldön. A ház elsô részét a lakással, a korcsma helyiséggel együtt elvették. Anyám kiköltözhetett a tyúkól melletti kenyérsütô konyhába. Szimpla, kiszáradt faajtaján szabad bejárása volt a szélnek, forróságnak, fagynak. Magyar Szibériába csöppentem Vas megye kellôs közepén. Csak szegény Valéria asszony, a rendületlen és megingathatatlan anyám feledtetett el velem minden leverô körülményt. Hát így élt szegény több mint hétévi szibériai fogságom alatt. Két keze munkájával szerezte meg télre-nyárra a mindennapiját, csakúgy mint apám 1927-ben bekövetkezett hirtelen halála óta és miatt mind a hat gyereke számára. A faluban éjjel-nappal mélységes csönd honolt. Mindenki csöndben, szótlanul húzta a tszcs igáját. Senki sem kérdezte, hol is voltam csaknem nyolc évig, mert nem láttak. Valahogy a szótlanságból is kilógott és nyilvánvaló volt mindaz, ami nyomasztott. Mint említettem, csak kora hajnalban volt szabad miséznem. Nem misézhettem ünnepnapon, hétköznap pedig a plébánia híveinek se és nappal sem. Egyetlen egyszer engedte meg a szegény Kovács József plébános, hogy a vasárnapi, esti misét a híveknek elmondhassam, de kérve kért, nehogy a börtönben sínylôdô Mindszenty prímásért imádkozzam. Úgyszólván nem volt pap ismerôsöm, aki ne könyörgött volna nekem, hogy menjek a püspökségre, és jelentkezzem szolgálattételre. Badalik püspök megértônek látszott, mert egyszeri levélváltás során egy szóval sem sürgette a Veszprémbe menetelemet. 1955-56 tele hó nélküli, száraz, hideg, kemény tél volt. Sokat fáztam, különösen a kora reggeli, magányos miséimen. Szibériai fogolypufajkámban jártam. A községi tanács elégedetlenkedett. Izent, miért nem vetem le azt a fogoly göncöt. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. ======================================================================== A Széher úti papi kórházban A tél végén a bal vállam lebénult. Beutaltak a Széher úti papi kórházba Budapestre. Pap nem mehetett máshová, csak ebbe a kórházba. A párt így jobban tudta ellenôrizni, kiben mi lakik. Egy Palcsi nevű egykori ferences nôvér volt a fônôvér és a fôbesúgó. Nem csinált ebbôl titkot. Kórtermünkben majdnem mind börtönviselt vagy munkájában üldözött pap feküdt. Elég nyíltan beszéltek, de a börtönt vagy Szibériát meg nem jártak mégis feltűnôen óvatosabbak voltak kifejezéseikben. Egyik reggel nagy garral bejött Palcsi nôvér, és figyelmeztetô, sôt parancsoló hangon kijelentette: -- Figyelmeztetem a tisztelendô urakat, hogy vigyázzanak arra, amit mondanak, mert különben a rendôrautó várja ôket a bejáratnál. Mindenki megértette és hallgatott. Czapik Gyula egri érseket Svájcból hazajöttömkor, 1943-ban mint veszprémi püspököt ismertem meg. A püspököket, miután alárendelték magukat a kommunista rendszernek, mint félôs kisgyereket idézték az Állami Egyházügyi Hivatalba ,,fejmosásra'' vagy valami egyházellenes intézkedés végrehajtására. Ez elôl bújtak el a Széher úti kórházba beteget jelentve. Ez köztudomású volt. Czapik veszprémi püspök volt, és 1943-44-ben ment el a nagyobb javadalmú Egerbe érseknek. A kultuszminisztérium segítségével hajtotta végre azt a trükköt, hogy a veszprémi egyházmegyébe belépésekor a püspökség javadalmát leltárilag leértékeltette, és kilépésekor, amikor Egerbe ment, felértékeltette. A különbséget az új veszprémi püspöknek, tehát Mindszentynek, mint új tulajdonosnak kellett kifizetnie a lelépô püspök, Czapik számára. Amíg ezt a különbséget, ami körülbelül egymillió pengô volt, Mindszenty Egernek ki nem fizette, nem rendelkezhetett a veszprémi püspökség bevételeivel. Mindez simán, suba alatt történt. Csak elejtett szavakból jöttem rá minderre, mert a kultuszminisztérium megbízottja, egy, sokszor két személy is, heteken keresztül a püspöki asztalnál vendégeskedett. Mindszenty püspök keze kötve volt. Semmit sem tehetett, pedig égett a tettvágytól. Csak az ebédnél, vacsoránál fricskázta a minisztériumiakat, akik mindent udvariasan, elegánsan elviseltek, és tovább lebzseltek. Ez a Czapik volt az, aki engem még tanulmányaim befejezése elôtt paphiány miatt Svájcból 1943-ban hazarendelt, és Fűzfôgyártelepre, a lôporgyárba, káplánnak küldött. Mikor a püspökség tudomására hoztam, hogy azért a havi 114 elértéktelenedett pengô nem elég egy pap földi és szellemi nívójának fenntartására, Czapik azt üzente vissza, prédikáljak úgy, hogy a fűzfôgyártelepi úriasszonyok arany ékszereiket a lábam elé tegyék. Ez 1943-ban történt. 1944-ben pedig Mindszenty püspökkel ülök egy asztalnál, mint udvari papja, és látom vergôdését Czapik egri érsek pénzhajhász karmai között. Szegény, nyomorúságos, ezeréves magyar történelem, amely félve, futva, menekülve a szakadék szélén játszódik le! Az orosz hernyótalpasok egy év múlva, 1945-ben mindent sárba tipornak. Aki lop vagy a másik kárára gazdagszik, az mind gyűlöli a megkárosítottat. Ez is hozzátartozik a tényhez, hogy Czapik vezetése alatt a püspöki kar kettészakadt. Viszolyogtak Mindszentytôl, aki buzgó pap és misszionárius típus volt. A Mindszenty ellen folyó aknamunkában a másik részes Bánáss László veszprémi püspök lesz. A Széher úti papi kórházban vagyunk. Czapik érsek gyakran bejött betegszobánkba malaclopójában, arany kereszttel a mellén. A féltucatnyi megviselt pap tisztelgett nála, amit láthatólag el is várt. Én soha kezet nem adtam neki, és az orra elôtt kimentem a szobából, amikor bejött. Pár nap múlva behozták a kórházba Badalik Bertalan domonkos szerzetest, az akkori veszprémi püspököt is. Tisztelegtem nála. Szívesen vette látogatásaimat betegszobájában. Ragaszkodott ahhoz, hogy reggelenként én jöjjek áldoztatni. Miután kiírtak a kórházból, bementem hozzá elbúcsúzni. -- Mielôtt elhagyom a kórházat, szeretnék valamit mondani püspök úrnak minden jövôbeni kellemetlenség elkerülése végett. Erre kinyújtózott az ágyon. Kezét összekulcsolta, és azt mondta: -- Beszélj, fiam! -- Elmondtam neki veszprémi egyházmegyei múltamat. Hogy Mindszentynek udvari papja, majd levéltárosa voltam. Utódjának, Bánáss Lászlónak titkára voltam. Mindszentyvel egy cellában töltöttem 1944-45-ben veszprémi, majd sopronkôhidai fogságát. Azután az ávó elfogott, elhurcoltak, 25 évi szibériai kényszermunkára ítéltek, és abból 7 év és 7 hónap után a hruscsovi enyhülés idején kerültem haza. Miután értesültem a püspöki kar és a papság egy részének behódolásáról, hazaszállításom után nem jelentkeztem Veszprémben szolgálatra. A kommunizmus mint eszme javíthatatlanul, önmagában gonosz, és a vele való mindennemű együttműködés is az. Ezért három dolgot a jövôben sem fogok megtenni: Nem veszek részt semmiféle papi mozgalomban, amely támogatja a kommunista párt eszméit. Ilyen irányú papi összejöveteleken meg nem jelenek. Semmiféle püspökkari körlevelet, amelybôl a legcsekélyebb, akárcsak hallgatólagos, beleegyezés is kiérzôdik a párt vonalával, a szószékrôl föl nem olvasok. Semmiféle püspöki kinevezést bármilyen egyházi funkcióra el nem fogadok, amelyhez hozzá lenne kötve a ,,bajuszos'' püspöknél tett látogatás kötelezettsége. Ezzel mondanivalómat befejeztem. Rövid hallgatás után Bertalan püspök azt felelte: -- Fiam, világos, amit mondtál. Én rajtad segíteni nem tudok. Adom áldásomat, menj békével! Így szakadtam el püspöki jóváhagyással a veszprémi magyar egyházmegyémtôl, illetve püspökömtôl, akinek engedelmességgel tartoztam. Azóta sem lépett velem senki onnan érintkezésbe. ======================================================================== A forradalom napjai Hazamentem a kórházból. Édesanyámmal készülôdtünk a télre. Egy forró nyári napon meglátogatott egy szibériai fogolytársam, Hász Hubi. Kemény kötésű fiatal, német hadiszolgálattal a múltjában. Keveset beszélt. -- Nekünk itt nincs mit keresnünk -- mondta. -- Gyere, Tibor, menjünk át a vasfüggönyön! -- Ráálltam arra, amit mondott. De szegény 72 éves édesanyám sorsa állandóan ott lebegett elôttem. Olyannyira, hogy nem is mertem neki megmondani, hova is készülök. Közel nyolc évig várt rám egyedül, és most így, köszönés nélkül elmenjek? És ha robban a vasfüggöny aknája, s elviszi a lábamat, mit mondok majd neki? Borzasztóan szenvedtem. Valamikor júliusban egyszer csak Szombathelyen, Búcsún túl alig pár száz méterrel az aknásított vasfüggöny elôterében találtam magamat egy kukoricásban. A levegô izzott és remegett a hôségtôl. Utolsó megbeszéléseink folytak : -- Hubi, én nem tudom vállalni a felelôséget... Anyámért, érted, magamért. Ne haragudj rám, Hubi! -- Nem haragszom. Megértem. De én megyek -- mondta. -- Nagy hallgatás következett, mintha minden elhallgatott volna ezen a földön. A kukoricás olyan volt, mint egy gôzfürdô. Habozni az utolsó pillanatig nagy kín. Minden megdermedt bennem. A percek végtelennek tűntek. Szólni sem mertünk. Ez az annyi közelharcban, kézitusában részt vett fiatalember finomlelkű volt. Otthon, Felsôpatyon, itt a kukoricásban az elején unszolt, hogy menjünk, aztán segített hallgatni. Nagy várta után felém fordult, mert addig mindig a vasfüggönyt fürkészte, és csak annyit mondott kezét nyújtva: -- Na, Tibor, Isten veled! -- A kukoricás zörgött. Én lesújtva ott maradtam. Hazamentem. Senkinek nem mondtam, hol jártam, édesanyámnak sem. Hubi szerencsésen átjutott az aknazáron. Telt-múlt az idô. Nem tudtam, mihez kezdjek. Minden mozdulattal csak a politikai megbízhatatlanságom kérdésével találtam volna szemben magamat. A magam módján ugyanúgy fogságban voltam, mint Szibériában. 1956. október 22-én, nem tudom miért, azt mondtam délben édesanyámnak, hogy délután a 2 órás vonattal elutazom Budapestre. -- Mit keresel Budapesten? Miért mész fel? -- kérdezte tôlem édesanyám. -- Nem tudom, miért. Felmegyek Attilához. -- Pesten élt családjával. Szokásom ellenére nem Fehérváron, hanem Gyôrön keresztül utaztam. Furcsa volt a hangulat. Az utasok mind nyíltan beszéltek. Mintha varázsütés érte volna az embereket. Másnap, október 23-án reggelre nyílt forrongás zajlott az utcán. Elindultam a városba, és -- hogy-hogy nem -- a rádió épületénél gyülekezô tömegben találtam magam. Valaki hangosan olvasta a nép követeléseit. A rádió épületébôl oszlásra szólították fel a tömeget. Erre még nagyobb zajongás támadt. Az épületbôl fegyverdörrenések hallatszottak. A körülöttem lévô fiatalok szinte önkívületben hajladozva keresték a földön az üres töltényhüvelyeket. Találtak is. Magasra emelve szinte ordították: -- Emberek, ezek lônek! Úgy kiabáltak, mint akik nem is akarták elhinni, hogy ez lehetséges. Ebben a pár szóban benne volt egy elnyomott népnek lelke legmélyébôl feltörô fájdalma és megalázottsága. Gyalog indultam el bátyám, Attila lakása felé. Akkor a Thököly úton laktak, pár száz méterre a városligeti Sztálin szobortól. Ott végignéztem a szobor ledöntését. Megrázó volt. Késô éjszaka tértem haza bátyám lakására. A következô napokban gyalog jártam végig a várost a forrongó tömegben elvegyülve. Meg-megálltam a hevenyében újságpapírral letakart, agyonlôtt fiatalok holtteste elôtt. Azokban az órákban hittük-reméltük, hogy a szovjet uralomnak vége. Másképp lett. Október utolsó napjaiban hazaindultam. Gyalogosan. Aggódtam édesanyámért, bár nem kellett volna. A vidéken mindenütt szovjet katonaság ellenôrizte az útkeresztezôdéseket. Magyar szabadságharcosokkal, munkásokkal jutottam el teherautón Jánosházáig. Onnan a vaksötét éjszakában gyalog mentem a 27 kilométerre fekvô szülôfalumba, Felsôpatyra. A vasi táj kihalt, alélt volt. Minden faluban férfiak, asszonyok vettek körül, és kíváncsiskodtak, mi van Budapesten. Mindenütt büszkén hirdettem: -- A kommunizmus megbukott. Hagyjátok el a kommunista pártot! Kezdjetek új életet! Szájtátva hallgattak. Mit értettek meg belôle, nem tudom. Éjszaka volt. Az arcokat nem láttam. Késô éjjel értem haza. Anyám megkönnyebbülve fogadott. A vidék hírek nélkül meg volt dermedve. Senki sem tudott semmit. November 4-én jelentette a külföldi rádió, hogy a szovjet tankok megkezdték a budapesti felkelés lehengerlését. Mindennap miséztem. A katolikus népiskola tanítói az iskolák államosításáig mind szorgalmas templombajárók voltak. Az elmúlt tíz év alatt viszont valamennyien kiszolgálták a pártot. Óvakodtak minden kapcsolattól az egyházzal, a templommal. A kántortanítók otthagyták az orgonát. Most egyik napról a másikra ismét kezdtek szentmisére járni és orgonálni. Nehezemre esett még csak látni is ôket a templomban. De ez az ember. Alkalmazkodik. Fél. Megbújik a vackában. A megkönnyebbülés hangulatát a faluban a nyomottságé váltotta fel. Úgy november 10-e óta esténként, éjjelenként megmozdult a táj. Batyus férfiak, asszonyok gyerekeket vonszolva kopogtattak be hozzánk, és kérdezôsködtek, merre is van innen a határ? Falum, Felsôpaty, körülbelül 40 kilométerre fekszik az osztrák határtól. Még hosszú út volt elôttük. Este 10 órától kezdve szinte nyüzsgött az országút, a mezô, a menekülô emberek áradatától. Kísérteties volt. Csak lassan ébredtem rá, hogy nemcsak a sötét éjszakában menekülôkrôl van szó, hanem rólam is, magamról is, anyámról is. Mi lesz velünk? Mit tegyünk? Napról napra aggódva figyeltem az utcát a kisablakon keresztül. Minduntalan ávós géppisztolyosok tűntek fel. Embereket igazoltattak vagy hajtottak: összeszedték a gyanúsakat. Ôrlôdtem. November 15-e tájt halotti csendben föltártam a helyzetemet, illetve helyzetünket édesanyámnak. -- Szedik össze a faluban az embereket. Én is sorra kerülök, ha itt maradok. Elvisznek. Megint börtön, talán bitó. Megint itt hagyjam édesanyámat magára, miután 7 évet és 7 hónapot várt rám? Azt sem tudta élek-e, halok-e... Szavaim el-elcsuklottak. Mély csend volt a konyhában. Anyám halottfehér volt. -- Fiam, cselekedj úgy, hogy az neked jó legyen. Mást nem mondott. Egyetlen sopánkodó szó sem hagyta el az ajkát, hisz kijelentésével mindent megmondott. Én sem faggattam többé. Halálos csendben teltek az órák. Még elmentem a falum plébánosához, Kovács Józsefhez. Feltártam neki a helyzetemet, és azt, hogy megyek nyugatra. Tömegek vonultak beesteledéskor a határban, a mezôkön. Batyuval a háton, kisgyerekkel a kézben. Mindez szinte hangtalanul folyt. November 17-én felöltöztem szibériai pufajkámba, és szó nélkül, elszoruló szívvel öleltem meg édesanyámat. Egy kevés forint volt a zsebemben, a kezemben semmi. Mintha kivégzésre mentem volna. Fölszálltam az esti vonatra. A vonat zsúfolva volt emberekkel: férfiakkal, asszonyokkal, kisgyerekekkel. Senki sem beszélt. Halálos csend nehezedett ránk. Mindenkinek a torkában vert a szíve. Csepregen mindenki eltűnt, mintha a föld nyelte volna el az utasokat. Egy parasztházba mentem be. A gazda nevére, amelyet elôzôleg megérdeklôdtem, már nem emlékszem. A család meg én is halkszavúak voltunk. -- Holnap velünk jön a szekéren. Kapát adok a kezébe. Mikor kiérünk a földünkre, nekilát dolgozni. Figyeljen rám. Mikor intek a fejemmel, leteszi a kapát, és elindul abba az irányba, amerre nézek. Valami kis vacsorát ettünk. Szótlanul. Aztán kiürítettem a zsebeimet. Még ma is látom az asztalra szórt a forintjaimat. -- A határ ki van zászlózva osztrák zászlókkal. Ha azokon túljutott, Nyugaton van. Másnap mindez így is történt. A csepregi magyar gazda intett. Letettem a kapát, és elindultam arra, amerre intett. Egy régóta elveszett ország idegen zászlókkal megtűzdelt határvonalán át ez a menekülés volt a szabadság. Egy kicsit összeszorult a szívem. Milyen koldus nép lettünk mi, magyarok! Odaát, a locsmándi Tauzer-malom tulajdonosai rokonaim voltak. Ôk öltöztettek át civil ruhába. A malomból hárman bandukoltunk valamilyen gyűjtôhelyre. Két fiatalember és én. Nagyon fiatalok voltak. Beszélgetés közben meg-megálltunk. Egyszer csak nekik szegeztem a kérdést: -- Tudjátok-e, hogy életetek legértékesebb része mögöttetek van? Megrökönyödve, értetlenül néztek rám, mintha idegen nyelven szóltam volna hozzájuk. -- Minden jólét és biztonság, ami ezután jön, nem ér föl azzal a szenvedéssel, amit eddig elviseltetek. -- Megértették, de nem szóltak semmit. ======================================================================== Mivé lett a magyar nemzet? A számkivetés túl erôs kifejezés. Rákényszerítettek a hazai körülmények, de magamtól is mentem. Aztán útközben vonaton Bécstôl a svájci határig, késôbb még inkább megismertem a menekülô magyar tömeg mentalitását, belsô világát. Hivatalosan menekülôknek számítottunk Svájcban, ahová irányt vettem, talán kissé eltúlozva ,,szabadságharcosoknak'' Freiheitskämpfereknek tartottak bennünket, pedig a tömeg egy része baloldali beállítottságú volt, sok ávós a feleségével, családjával. Akik nem ehhez a csoporthoz tartoztak, azok is 1956-ig a Rákosi érát inkább alkalmazkodással úszták meg, semmint saját bôrüket vitték volna vásárra, azaz szenvedéssel, börtönnel fizettek volna nyíltan vallott elveikért. Sokan így akartak megszabadulni a feleségüktôl. Sokrétegű tömeg volt, szétaprózódott, szóval hű képe az otthoni lelki-családi szétesettségnek. Hiába beszéltem a bennünket befogadó svájciaknak, hogy kik is vagyunk mi, magyar szabadságharcosok. Nem voltak képesek felfogni helyzetünket, mintha süketek lettek volna. Ezt az is okozhatta, hogy a népet a század elejétôl -- különösen a nagyobb városokban -- az egyszerű, munkás réteget alaposan beetették a kommunizmus, ,,cucilista'' csodamaszlagával. Aki nyitott szemmel járt, már akkor tapasztalhatta a közelgô fellazulást, ,,enyhülést''. Divat lett a kacérkodás a világot megváltoztató és megváltó marxizmussal. Az egyházban is. Így lettem 1957 elejétôl a menekült magyarok papja Bázelben. Munkám nagy része abból állt, hogy híveim komfortos életre vonatkozó követeléseinek megvalósítása érdekében futkostam. Szabadulni akartam ettôl. 1957-ben húsvét táján mentem le elôször Rómába. Harangozó Ferenc volt velem, Isten nyugosztalja szegényt. Meghívtak bennünket audienciára XII. Pius pápához. Mint Szibériából szabadult magyar papok újdonság számba mentünk a pápánál. Vezetgettek bennünket a sok termen keresztül, míg aztán odaértünk, ahol átöltöztem reverendába az audenciára. De valahogy nem volt kedvemre az a sok ceremónia. Mindig mosolyogtam. Azt mondja nekem Harangozó Feri: -- Te, Tibor, ne mosolyogj szüntelen! A pápa nem tett rám különös benyomást. Mindig magasnak fényképezték, de én összetöpörödöttnek láttam, kisebb volt, mint én. Szinte sírt elôttünk, mint egy gyermek: -- Mivé lett a magyar nemzet? Nagyon sajnált bennünket. Az ottani magyarok eszközölték ki a pápai kihallgatást: Magyari Gyula és Zágon József. Akkor négyen voltak a fejesek Rómában: Magyari, Zágon, Mester István meg Csertô Sándor, akit jól ismertem. Szegrôl-végrôl rokonom is, Zethoffernek hívták. Az egyik nagyanyám Zethoffer Julianna volt. Beszélgettünk a magyar békepapokról, mert akkor már javában folyt a békepapozás, meg püspöközés. Én egészen nyíltan szóltam. Erre ô felállt, és becsukott minden ajtót, ablakot. -- Ne beszélj olyan hangosan! Itt a falnak is füle van. El tudod képzelni, mi lenne, ha itt a kommunisták gyôznének? A bíborosok egymást taposnák Togliattinál, az olasz kommunista párt fôtitkáránál, hogy pártfogolja ôket a pápaválasztáson. Ez 1957-ben volt. Szicíliából visszatértemben Zágon hajólelkészt keresett egy hajóra, amely magyar menekülteket szállít Ausztráliába. Vállalkoztam rá. Ezerötszáz magyar menekült szorongott egy amerikai csapatszállító hajón, a ,,General Taylor''-on. A hajó tisztjei és legénysége két külön világ volt. Egy Fejér nevű amerikai tiszt volt a hajó kapitánya. Az ötvenhatos vagányok utálták Fejért és tisztjeit. Majdnem lázadás tört ki. A magyarok be akarták szórni a tengerbe amazokat. Csitítottam ôket, amiért meg is kaptam a sajátos magyar elismerést. Az utolsó napon, mikor már körülhajóztuk nyugat-kelet irányban az ausztrál kontinenst, egy vagány elém áll és azt mondja -- Tisztelendô Úr, meg kell mondjam, maga volt a legklasszabb gyerek az egész úton. Bázelba visszatérve hamarosan lemondtam lelkészi megbízatásomról, és lementem Genfbe az egyetemre. Havi száztíz frankot és ingyen lakást kaptam ösztöndíj gyanánt valamilyen diákalapból. Eleinte tolmácskodásra gondoltam, de késôbb korom miatt is -- már a negyvenediket tiportam -- elvégeztem a francia-német-orosz szakot. Közben Genf és környéke helyi lelkipásztorkodásában segédkeztem, már a jobb megélhetés végett is. Vasárnaponként a Genf melletti Versoix-ban prédikáltam ékes franciasággal, de vasi tájszólással vasárnaponként. Ott találkoztam néha Fáy Erzsébettel és társalkodó barátnôjével, Pallavicini Theodorával. Fáy Erzsébet Mies-ben lakott. Övé volt a Genfi tó partján a Genf és Lausanne közti tópart legnagyobb része évszázados palotával. Szoros ismeretségben volt Duncan Olivér nevű gazdag angol mágnással, és ez a Duncan ráhagyta a vagyonát. Ezt az ingatlant is. Ennek az ismeretségnek a hátterérôl közelebbit nem tudok, nem is firtattam. Duncan Olivér ekkor már meghalt. A két magyar hölgy vasárnaponként szentmisére járt. Úgy látszik, a Svájcban megszokottnál élénkebb ütemű prédikációimat szerették. Néha meglátogattam ôket. Fáy Erzsébet a Duncantól örökölt nagy vagyonát szerette volna jóra fordítani. De mire? Azt tanácsoltam neki, hogy fordítsa a Rómában építendô Szent István Zarándokházra. Ez a zarándokház, amely folytatása lenne az elsô szent király által épített zarándokháznak, megerôsítené a magyarság kapcsolatát a Szentszékkel. A római Magyar Intézet úgyis felesen egyházi és állami tulajdon, és az intézetben a hazai kommunista rendszer karöltve a békepapokkal érvényesíti egyházüldözô befolyását. Ezt a hátteret Zágon prelátustól tudtam. Rávettem Fáy Erzsébetet, hogy e célra ajánlja fel Duncan pénzét. Adott is egy millió frankot. Zágon prelátus aztán rábeszélt arra, hogy menjek el az Egyesült Államokba, és ,,prédikáljam össze'' az ottani magyar nyelvű plébániákon a római Szent István Zarándokházra a lehetô legnagyobb dollárösszeget. Zágon mindig pénzszűkében volt. Mindent a magam zsebébôl fizettem. Elôször voltam Amerikában. Utam 1967 tavaszán zajlott le. Elôször paptestvéremnél, István öcsémnél voltam csaknem egy hónapig, ahol az ô segítségével egy kevéssé kicsiszoltam az angol nyelvtudásomat. Gyatrán beszéltem angolul. Öcsém kocsiján tettem meg sok ezer kilométert. Zágon még ajánlólevelet sem tudott adni, mert az amerikai püspökök akkor már tiltották az Európából kezdeményezett egyházi jellegű koldulásokat. Csekély kivétellel az Amerikában működô magyar nyelvű papok legtöbbje ellenséges érzülettel fogadott, tisztelet a kivételnek. Sokan közülük Rómán keresztül érkeztek Amerikába, vagy helyesebben Rómából küldték ôket tovább éppen Zágon prelátus közreműködésével. Neki soha nem mondtam, de egyetlenegy sem beszélt róla rokonszenvvel. Az ottani ,,magyar'' plébániák harmadik-negyedik generációs magyar nyelvű hívei gyakorlatilag amerikai érzelműek. Elidegenedésükön -- nyelvtôl, hazától -- nem szabad csodálkozni. Két világháborúban harcoltak Amerikáért. Annak idején a feudális Magyarország nincstelen paraszttömegei vándoroltak ki. Hosszú évtizedekig senki feléjük se nézett, de az országcsonkítás után hirtelen felfedezte ôket az óhaza. Legtöbbször idegenben keservesen megszerzett dollárjaik miatt. Annak az évnek augusztus 20-án volt a Szent István Ház megépült elsô részlegének a fölszentelése. Confalioneri bíboros, Zágon vatikáni fônöke végezte. Sudár, magas ember volt. A bíborosi pirosban szinte festményként hatott. A szentmise után a bíboros kijött a kápolnából a magas lépcsôfeljárat elôterébe. Tűzött a nap. Alig hittem a szemeimnek. Az elôtérben állt a bíboros. Pillanatok alatt megtelt az elôtér, szinte csüngve a bíboroson a Rómában élô fôúri és úri emigránsokkal. Egymást taszigálták el a bíboros mellôl. Az egyszerű magyarok nagy része lent az udvaron állt, szemben a napsütötte elôtérrel. 30-40.000 dollárt hoztam magammal Amerikából. Senki azt sem mondta érte, hogy ,,Jónapot!'' Hála Istennek! Zágon marasztott. Legyek a ház igazgatója. Vonakodva elfogadtam. Ott voltam másfél évig. Nem csináltam mást, mint szaladgáltam a hivatalokba a pénzügyekkel kapcsolatos bírói zaklatások elhárítására. Zágon mellém állt. Segített. Hálás voltam neki. Közben szállingóztak otthonról a zarándokok Rómába. A békepapok és békepüspökök. Hazudnom kellett volna, hogy tisztelettel és szeretettel fogadom ôket. Inkább lemondtam az igazgatóságról. A fölmentési okiratból, amelyet Zágon írt, kitűnt, hogy a Vatikánban nem igazgató voltam, hanem csak gazdasági ügyintézô, ökonómus. Zágont kérdôre vontam, miért használta a világ szemében velem kapcsolatban az igazgatói címet. Elvörösödött. Nem hiszem, hogy szégyenbôl, inkább zavarában. Szólni nem szólt. Visszamentem Genfbe. A Szent Ferenc plébánián, a Carouge-ban vállaltam káplánságot. Itt Genfben kaptam meg a genfi, majd a svájci állampolgárságot. A világ közben nagyot fordult. A II. vatikáni zsinat után vagyunk. A papok tömegesen hagyják ott hivatásukat. Csupán a Szent Ferenc plébániáról Genfben négy fiatal pap hagy föl a papi munkával, és megnôsül. Világszerte százezrekre rúg a hivatásukat elhagyó papok száma. Csertô Sándor, a Seper bíboros vezette hitkongregáció alkalmazottja kezeli a laicizálások ügyét. Ômaga mondja nekem, hogy VI. Pál pápa ellenvetés és ellenkezés nélkül írja alá a papok világi státusba való helyezését. A történeti távlat hiányában nem is tudjuk még fölmérni mindennek a következményét. 1970 végén elmentem István öcsémhez Washingtonba. Egy kis örökimádó szerzetesnôvéri közösségnek volt a káplánja. Ott kezdtem alaposabban foglalkozni az angol nyelvvel. Onnan jöttem vissza Svájcba, 1971-72 fordulóján. Háromhónapos magányba vonultam vissza egy kis alpesi házba, a Zermatt fölötti Findelnbe. Onnan indultam 1972 tavaszán Mindszenty bíboroshoz Bécsbe. Semmi más szándékkal, csak azzal, hogy tiszteletemet tegyem. Nála ,,ragadtam'' halála órájáig. ======================================================================== ,,Nézd azt, ami jó!'' Tene ordinem rerum! Ügyelj a dolgok egymásutánjára! (Szent Ambrus: A misztériumokról) Mielôtt megkérdeznénk, ki a másik, meg kell kérdeznünk ki vagyok én. A félfeudális, barokk Magyarországon születtem, amely 1945 után összeomlott. Ezt az országot ismertem, ebben éltem. Minden, amit ott megtapasztaltam, zúgolódásra késztetett. 1927-tôl, édesapám halálától a második világháború kezdetéig a helyzet csak romlott. Egy ínséges, egy részében nyomorgó népen uralkodott az úri osztály, a földbirtokon és a születésen alapuló arisztokrácia. Ez az osztály és a beléje kapaszkodó hivatalnoksereg életmódja diktálta, miként kell gondolkodni. Mindezt sokan megírták elôttem. Fölösleges ismételni. Ez volt, ehhez kellett alkalmazkodni, ha az ember élni akart. Ennek a félfeudális rendszernek eszmei alapja lényegében a dicsôségesnek mondott, bár összeomlott múlt volt. Mondjuk meg ôszintén: a nyelven, a családon alapuló összetartozandóság érzése, a nemzeti érzés. A Trianonnal járó területi és népességi megcsonkítás könnyen kihasználható tény volt a nemzeti érzés felszítására, minduntalan emlegetésére. Ennek a szolgálatában állt a vallási érzés is. Persze anélkül, hogy a nép széles rétegeiben ez a vallásosság élô és éltetô erô lett volna. A megszokás nagy úr. Mindent elkoptat és túlél, úgyszólván mindent. Miután jelesen leérettségiztem, püspököm, a veszprémi dr. Rott Nándor külföldi tanulmányokra jelölt ki. Földműves rokonaim valamelyike annyit mondott: -- Tibor, menj csak el papnak! Én még egyet sem láttam az országúton éhenhalni. A gimnázium négy felsô osztályában (1933-1937), a kisszemináriumban papnövendék lévén a késô délelôtti tanítási órákon szédelegtem az éhségtôl. Soha eszembe nem jutott ezt az éhségbôl eredô kóválygásomat összefüggésbe hozni az ország szociális helyzetével. Háborogtam, de csak ott, ahol ennek semmi értelme és hatása sem volt. Különös lény az ember! Kámpelék a falu végén laktak. Jani fiúk leérettségizett. Utolsó fillérüket is rááldozták. Pesten az orvosi egyetemen tanult. Nyiszlett, kiélt arcú fiatalember volt. Még egyetemi tanulmányainak befejezése elôtt meghalt szifiliszben. De errôl senki sem beszélt. Édesanyám szerezte meg kéz alatt Kámpel Jani szűkmellű fekete zakóját. Nem tudom, nem a temetésére szánták-e. Nagy dolog volt abban az országos ruhátlanságban ez a nem passzoló zakó. Anyám utolsó filléreit áldozta rá. Abban ballagtam középosztálybeli társaimmal a veszprémi hôsök kapuja alatt. E kapu alól hurcolt el 1948-ban az államvédelmi hatóság, miután jól lekutyafasisztázott. Nagy kegynek számított, hogy gimnáziumi éveim alatt nem kellett hazautaznom Felsôpatyra, hanem fölmehettem Budára, karácsonyra és húsvétra Szabó György nevű rokonomhoz. Szabó György jóvágású maglócai parasztlegény volt. Felesége Dombos Mária, anyám nôvére révén rokonom. Fölvitte Isten a dolgát a rendôrségen a politikai csoportvezetôségig. Tizenöt éves fejjel kerestem a kiutat nyomorúságos társadalmi helyzetembôl. Megvettem a francia Figarót. Ugyanis önszorgalomból a görög mellett áttanulmányoztam az egész francia nyelvtant. Persze a Figaróból is csak szavakat értettem, mondatokat nem. Nagyszombaton találkoztam össze Kampel Janival. Húsvéti körmenet vonult az utcán. Ott az emeleti ablaknál tálalta föl nekem Jani, hogy a katolikus értelemben vett föltámadás csak a természet újraéledésének az ünneplése. Testi föltámadás nincs. Az alsópatyi cselédség nyomorát, hisz gyerekeikkel együtt jártam az elemiben, sajátmagam láttam. Becsület és tisztesség dolga volt az úri osztályhoz tartozni, a tekintély elôtt meghajolni. Hajlongás vagy legalább is hallgatólagos fejhajtás elemi érdek volt. Ez volt a magyar nép ,,jobboldala''. A magyar nép ,,baloldala'' is mindenütt jelen volt. Szokásos módon, úton-útfélen a vagyon, a birtok, az urak ellen ágált. Szabó Imre, a késôbbi szombathelyi kommunista képviselô, egyébként cselédember, a Mészáros korcsmának hitelben a legjobb ivója volt. Mikor az italozásból eredô adósság felgyülemlett, a Szigethy uraság gabonaraktárából éjjel lopott gabonával fizetett. Özvegy édesanyámnak jól jött a lopott gabona, hisz hat éhes gyerekének száját kellett betömnie. Sokszor hallottam kétségbeesett panaszát: -- Gyerekeim, csak egy sütetre való kenyérlisztem van! Mi lesz velünk? Egyébként ez a Szabó Imre a háború alatt katolikus imakönyveket árult Pesten. Javára legyen mondva, hogy 1945 után fölkereste édesanyámat, és megkérdezte: -- Mészárosné, hol vannak a gyerekei? Most tudnék rajtuk segíteni. Persze egy sem volt otthon. Mint katonákat kitelepítették ôket, vagy elmenekültek. Erre Szabó Imre csak azt felelte: -- A buták! A harmincas évek elején is, -- mint minden évben -- ellátogattam a hansági Maglócára a nyári vakációban. János bácsi, édesanyám nôtlen öccse gazdálkodott az ôsi birtokon. Ott mindig volt mit enni. Annak idején járta Bethlen István kormánya idejében a ,,bolettás'' világ. A kormány minden mázsa gabonáért nem pénzt adott, hanem pár pengô értékű nyomtatott bolettával fizetett. A bolettát másra nem lehetett használni, csak adófizetésre. Szegény János bácsi levertségében, dühében nekem tett szemrehányást amiatt, hogy ezért a bolettáért még egy pár cipôt sem lehet venni. Pattanásig feszült hangulat volt a csornai gabonapiacon. Morcos, sötét tekintetű parasztok álltak a gabonászsákoktól megkönnyített lovasszekerük mellett. Ezt aztán könnyű volt kihasználni a baloldali suttogó propagandának. Mindazt, amit olvastam, hallottam az orosz kommunizmus kegyetlen valóságáról -- Huszár Károly divatos képviselô beszámolói bejárták az országot -- nemhogy igaz volt, hanem messze elmaradt attól a valóságtól, amit a saját bôrömön tapasztaltam. Hozzá kell fűznöm azt is, hogy minden, amit láttam, hallottam, olvastam, az halvány fogalmát, érzékeltetését sem adta annak a szovjet valóságnak, amelyet 1948-1955 között magam megéltem és elszenvedtem. Itt kell szólanom életem legdrágább kincsérôl, amit csak kaphattam, a katolikus hitrôl, Isten ki nem érdemelt ajándékáról. Persze az élet hamar és alaposan szembesített a katolikus egyház emberi oldalaival is. Gyerekkorom plébánosa heves, vérmes, ellentmondást nem tűrô ember volt. Mint már említettem, a Marcsával élt együtt, aki nôtestvére volt annak a tanítónônek, aki engem az elemi iskola elsô osztályában tanított. Ezt mindenki tudta. A felsôpatyi polgárok el is néztek efölött. Azonban kevésbé néztek el a csaknem negyven holdas paraszti jóléte és a faluban a legkövérebb tehenei fölött. Még kevésbé fukarsága fölött. Halála után 40.000 pengôt hagyott Marcsára, aki a plébánia közvetlen tövében a falu legszebb házát építtette föl. Marcsa nôvére, vagyis a tanító nénim: Erzsébet, akinek a férje a R. K. ELEMI ISKOLA -- így állt írva az eresz alatti ablakpárkányon -- három tanítójának egyike volt. Sülve fôlve együtt voltak a plébánossal, mert ,,nagy katolikusoknak'' számítottak. A kommunizmusban be se merték tenni a lábukat a templomba. Igen sokszor ez volt a jobboldal vallásossága és egyházhűsége. Fabatkát sem ért. Említett plébánosom, bár egész nyáron, vakációm alatt még hétköznap is ministráltam, soha egy jó szót sem intézett hozzám. Hogylétemrôl, tanulmányi eredményeimrôl szó sem esett. Ez azonban csak a kezdet volt. Innét is, onnét is hallottam, hogy a papok ,,szögre akasztják reverendájukat''. Kôszegen a bencéseknél többek között a volt hittanárom hagyta el a rendet. Se szeri, se száma nem volt a botrányoknak. Tizenkét éves lehettem. Édesanyámmal mentem a kôszegi fôutcán. Éreztem, hogy félve ôrködik felettem. Az elégedetlenkedés, a botránkozás kibuggyant belôlem. Ô meg csak hallgatott, de szinte hallható volt a hallgatása. -- Mit szól mindehhez? -- tettem fel a kérdést. Elôször hallgatott, aztán csak annyit mondott: -- Tibor fiam, ne azt nézd, ami rossz! Nézd azt, ami jó! Egy szóval sem mondott többet. Szava megmaradt bennem, és él mind a mai napig. Azóta nem is tudok nagyon megbotránkozni emberi gyöngeségeken, hitványságokon, hátborzongató pálfordulásokon. Mint fiatal, sokszor föltettem magamban a kérdést, milyen irányba fordítsam az életemet. A szegények és eltiportak lázadása vonzott, de fülembe csengett az egyszerű parasztemberek megállapítása, mely mindig józan volt. Még 1924-ben is szállingóztak haza ott rekedt hadifoglyok Oroszországból az elsô világháború idejébôl. Emlékszem az egyikre. Összetódult a nép az utcán. Ott állt lesoványodva a szerencsétlen, és sorolta élményeit. Kezében tartott egy kis fekete valamit, amit kônek néztem, amit a markában tartva mutogatott és azt mondta: -- Hát ilyent eszik az orosz nép a kommunizmusban. Akkor vettem észre, hogy az a kis fekete valami egy darabka összeszáradt kenyér volt. Olyan, amilyent késôbb csaknem nyolc évig ettem, 1948-tól 1955 végéig elítélt kényszermunkásként. A nép tudta, hogy mi a kommunizmus. Számtalanszor hallottam kisfiúként egyszerű emberek ajkáról a leírását: -- Mi a kommunizmus? Ami a tied az az enyém is. Ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd. Milyen szűkszavú, tömör és találó meghatározás! Bár sokkal késôbb került a kezembe XI. Pius pápának a Divini Redemptoris kezdetű körlevele, az abban foglaltak -- hisz közkinccsé váltak -- mégis döntô hatással voltak rám. Achilles Ratti, azaz XI. Pius a Szovjetunióról rendelkezett tapasztalatokkal lengyelországi pápai legátussága korából. Szemtanúja volt a sztálini kolhozosítási folyamat következményeinek, a nagy ukrajnai éhínségnek. Ez a körlevél markánsan állapítja meg a kommunizmus lényegét: nemcsak az a rossz, amit a kommunisták akarva- nemakarva tesznek, hanem a kommunizmus eszméje egyszer s mindenkorra javíthatatlanul gonosz -- intrinsece mala idea -- maga az eszme gonosz. A kommunizmus más eszmékkel ellentétben mint eszme már magvában javíthatatlanul gonosz. A kommunizmus megfélemlítés, csalás, zsarolás, erôszak. Félremagyarázhatatlan hazugság. Tehát ennek az eszmének az alapján jó nem is történhetett. Ez volt a tapasztalatom gyerekkorom óta, s ezt az idô mindinkább igazolta. Az embernek eszközszerű használata és kihasználása valamilyen, még látszólag jónak a megvalósítására is, szenvedést okoz, kínba és kínzatásba torkollik. A harmincas évek magyar fiataljainak nem is volt választásuk a jobb- és a baloldal között. Persze nem mintha másutt a világon lett volna. Ezért esik olyan súlyosan latba a magyar fôpapok és karrierjébe törekvô papok mindennemű együttműködése a kommunista rendszerrel, még ha az a Vatikán ajánlására történt is. Tudták, vagy legalábbis tudniuk kellett volna, és mégis a javíthatatlanul rossznak az igájába hagyták befogni magukat. Nincs mentség számukra, csak az emberi megfélemlíthetôség, esendôség és gyöngeség. A hasznos idiótákat, a kommunizmust kereszténységgel átitatni akarókat csak felületességük és butaságuk menti. Az urak világától viszolyogtam. A bolsevista agitátoroknak igen sokszor arcukon ült a kegyetlenség, durvaság, a minden rosszra való készség. Közéjük beállni nem akartam. Csak a világ és az Isten között választhattam. És én választottam. Ezért lettem pap. Ilyen elôzmények után talán alaposabban meg kellett volna gondolnom, hogy elfogadjam-e a személyi titkári állást a bíboros oldalán. Habár a bíboros is, én is egyszerű, szegény, falusi családból származunk, belsô világunk, mentalitásunk bizonyos dolgokban mégis különbözött. Ezt azonban akkor még nem vettem észre. Amikor megtapasztaltam, már elkéstem ahhoz, hogy másként cselekedjem. ======================================================================== Viszontlátás -- negyedszázad után 1917-ben még nem voltam a világon. Mindszenty József mint Pehm káplán úr már akkor rótta az utat hetente többször a Felsôpaty és Jákfa között. Szorgalmasan misézett a jákfai leányegyházban. Családi házunk, a Mészáros-korcsma elôtt kellett elmennie. Mikor megszülettem, 1919-ben már mögötte volt elsô fogsága az 1919-es kommün alatt. A falumbeliek jól emlékeztek rá. Plébánosának, a Geisslingernek is jó híre maradt Felsôpatyon. Kikérdeztem a falumbelieket a káplán felôl. Csak annyit mondtak a Vas megyei parasztember humorával: -- Pehm káplán úr? Ô a padlásra járt nevetni. -- Többet nem mondtak. Vagyis tartózkodó, komoly ember volt. Második találkozásom Mindszenty Józseffel 1944 áprilisában történt. Akkor mint veszprémi püspök vett föl munkatársának. Harmadik találkozásunkra 1972 tavaszán került sor Bécsben. 1971 ôszén hallottam Washingtonban, hogy Mindszenty bíboros elhagyta Magyarországot, és Rómába megy. Tudtam, ha másért nem, illendôségbôl föl kell majd keresnem. Nem siettem vele, mint igen sokan mások. Húztam- halasztottam. Fog-e majd emlékezni a Veszprémben együtt töltött idônkre? Milyen Mindszentyvel találkozom majd? Súlyos börtönévek vannak mögötte, meg az amerikai követségen eltöltött tizenöt esztendô. Mögöttem pedig majdnem nyolc év szibériai kényszermunka. Megtaláljuk-e a közös hangot? Végre 1972 tavaszán rászántam magam, hogy meglátogatom. Jelentkeztem nála. Egy kis ideig csak néztük egymást. Nekem kicsordultak a könnyeim. Ô is meg volt indulva. Ikvay László munkásmozgalmi pap dolgozott mellette, de bennfentese, akivel bensôséges viszonyban volt, Vecsey József szombathelyi egyházmegyés pap látta el a titkári szolgálatot. Mindenben ôrá hallgatott. Elôször Vecsey beszélt rá, hogy maradjak mellette. A bíboros csak utána tette nékem az ajánlatot. Mert sok a munka, mint mondotta, nem maradnék-e mellette irodai és egyéb szolgálatra. Rövid habozás után elfogadtam. Nem volt semmi ambícióm, csak ennyi: Tibor, apád meghalt, alig voltál nyolcéves. Amit apádnak nem tudtál megtenni, most megteszed szolgálatból az idôs, sokat szenvedett hercegprímásnak. Másra nem gondoltam. Az európai nagy nyelveket bírtam, ha nem is tökéletesen. Ez a nyelvtudásom és látható ambíciónélküliségem voltak az okok, hogy a prímás is, Vecsey is marasztaltak. És én maradtam. ======================================================================== Titkári, irodai életem Így lettem Mindszenty bíboros elôszobázó, látogatóit fogadó titkára a bécsi magyar egyházi tulajdonban levô Pázmáneumban, az egykori papneveldében. A második emeletet foglalta el, ahonnan a rektor, Gianone Egon kiköltözött. Zágon József prelátus vatikáni alkalmazásban folytatta VI. Pál pápa megbízásából Budapesten is, Bécsben is a tárgyalásokat arról, hogy a bíboros milyen feltételekkel hagyhatja el az országot. Gianone Egon rektornak mitsem említve az ország elhagyásáról, Zágon József szó nélkül elkezdte a rektori lakosztály renoválását. Elôször csak néhány helyiségrôl volt szó. Ahogy a munkák haladtak, lassan tizennyolc helyiség jött szóba, gyakorlatilag az egész második emelet. A munkákért járó fizetség nagy huzavona után vita tárgya lett. Végül is a bécsi nunciatúra fizetett. Ez lett hálószobával, tágas irodával és fogadóteremmel, valamint ebédlôvel a prímás lakosztálya, amelynek elôterében nagy négyzetlap alakú elôszoba volt, lejárattal a második emeleti folyosóról. Ebbôl az elôszobából nyílt a szobányi nagy magánkápolna a folyosói bejárattól mindjárt balra. Az irodából vezetett egy ajtó egy ablaktalan, raktárszerű helyiségbe, amelyben csak egy ágynak és egy ruhásszekrénynek volt helye. Ez lett az én hálószobám. A konyhát egy Botlik Etelka nevű délvidéki sváb származású magyar asszony vezette. A konyha egy papnövendéknek szánt szoba volt, amelyet erre a célra alakítottak át. Messze volt a prímás lakosztályától. Az étkezéseken egy asztalnál a prímással részt vettek: Gianone Egon rektor, Vecsey József és jómagam meg gyakran az audiencián megjelent és meghívott vendégek. A prímás háztartásához tartozott még Pankotai Laura és Ádám Kolumba szociális testvérek. Mindketten Amerikából érkeztek. Ôk a bíboros testi egészségérôl gondoskodtak. Ugyancsak a Pázmáneumban élt egy harmadik szociális testvér, Palágyi Andrea, Palágyi Natáliának, az akkori szociális testvérek fônöknôjének leánytestvére, Mindszenty bíboros gépírónôje. A háztartáshoz tartozott még Makra Leila, a Délvidékrôl származó Maryknoll nôvér is. Leila nôvér évtizedekig Kínában működött mint missziós nôvér. Magas műveltségű, két nyelven (angol, magyar) beszélô szerzetesnô volt, aki vállalkozott Mindszenty emlékiratainak angolra fordítására. Kitűnôen tudott angolul, és sokat dolgozott. Mire az emlékiratok megjelentetésére sor került, környezetében mindenki megfeledkezett róla. Nagyon sajnáltam. Gyöngyszeme volt a prímás háztartásának, de alig vették észre. Visszament Amerikába, anyaházába, Maryknollba. Teljesen megvakult. Sokat szenvedett. Életem egyik legnemesebb emberalakja. Ebben a légkörben kezdtem el titkári teendôm végzését. Ezek közé tartozott a levelezés megfogalmazása és legépelése. A bíborossal kellett lennem óráról órára, útjain én kisértem. Végül mindenese lettem, ami azt jelentette, hogy a reggeli borotválástól az útimarsallságig, a sajtókonferenciák bevezetésétôl szentbeszédeinek lefordításáig minden rám hárult. A kezemben sokszor három bôrönddel. Kettô a prímásé volt, egy az enyém. E három bôröndön kívül feladatom volt a számtalan repülôtéri mozgólépcsôre való ráállás és idejében való lelépés róla. Kora miatt -- a nyolcvanadik éve határán járt -- a bíboros nem tudott nyugodtan a mozgólépcsôre lépni, illetve onnan lelépni, hanem mindkét lábbal egyszerre egy kis ugrással végezte. Sokszor az ôrangyal segített, hogy mindig sikerült mentôkocsi igénybevétele nélkül. Még ma is elôttem áll a nagy iroda polcok nélküli parasztszekrénye, amelyet kinyitva majd hanyatt estem. Derék magasságig tele volt megválaszolatlan levelekkel. Több hónapja élt már a prímás a Pázmáneumban. Mit csináltak eddig a mellette titkároskodó papok? Míg ezen gondolkodtam a fölhalmozott levelek szépen peregtek a lábam elé, mint az ôszi falevelek. A prímás reggel hétkor misézett a már említett magánkápolnában. Nem hagyhattam egyedül, ministráltam neki. Idômbôl azonban nem tellett két misére, arra, hogy én is misézhettem volna. Hamarosan úgy ministráltam neki, hogy mondtam csendben a szentmise szövegét, és így valójában együtt miséztem vele, azaz koncelebráltam. Efelôl azonban vele szóbeli megegyezésre jutni lehetetlen lett volna. Tudta nélkül csináltam. Utána rövid hálaadásomat elhagytam, de csak látszólag, mert a prímás miséjének a végén elég idôm volt a magam hálaadását elvégezni. Errôl sem szólhattam. Egyszer kissé szemrehányólag hibáztatott hálaadásom elmaradása miatt. Nem szóltam. Hagytam magamon a szemrehányás pecsétjét. Szentmise után kettesben reggeliztünk, szinte szótlanul. Keveset evett. Persze nem mindig tudtam megmondani, kik jönnek majd audienciára. Ez néha kissé bosszantotta. Aztán elvonult a dolgozószobájába, és sokszor Vecsey jött hozzá. A bíboros neki mondta el visszaemlékezéseit. Ô segített a könyv összeállításában. A bíborost kora miatt fárasztotta a huzamos, kitartó írás és a szellemi munkához elengedhetetlen koncentráció. Valósággal megszállottja volt a gondolatnak, hogy emlékirataival együtt egy magyar történelmet is ír, amelyben a világ elôtt föltárja a magyar nép szenvedéseit és a magyarsággal történt igazságtalanságokat. Csak az évek haladtával látta be ennek a tervnek a kivitelezhetetlenségét. Logikája alapjában véve helyes volt. Elérkezett az alkalmas idô, amikor az ô sorsán keresztül érdekelheti a világot a magyar nép ügye. Most kell kihasználni az alkalmat a nemzetközi vélemény befolyásolására, az emberiség szemének kinyitására. Soha ebben az ügyben nem mondtam ellent a bíborosnak, bár láttam a terv megvalósíthatatlanságát. Szándéka jó volt. Melyik öreg ember nem gondol arra, hogy ki tudja, mennyi ideje van még hátra. Egy kicsit elszörnyülködtem, amikor láttam a neki küldött, hozzá intézett rengeteg levelet. A világ minden tájára szétszóródott magyarok keseregtek a hôsies ellenállás elbukása és a kommunizmus becstelen gyôzelme miatt. A legtöbb levélre én fogalmaztam meg a választ. Helyben is hagyta. Saját fogalmazású leveleiben egyenes, szókimondó volt. (Ebben eredetileg hasonlítottunk egymásra.) Érzôdött hevessége. Csak nagy küzdelem árán tudtam rábírni, hogy hangnemet változtasson. Aztán, ha kényszeredetten is, engedett a stílus merevségébôl, de nagyon nehezen. (Akárcsak én a magaméból.) Ebéd után télen, nyáron sétáltam vele a Pázmáneum kertjében körülbelül húsz percet. Ha rossz idô volt, a kuglizó fedele alatt lépkedtünk. Szívesen beszélt zalaegerszegi plébánosságáról. Ízig-vérig lelkipásztor volt. A zalaegerszegi évek lelkipásztorkodása és iskolaalapításai derűvel és örömmel töltötték el. Soha semmiféle elbeszélésében sajátmagát, szerepét nem emelte ki. Soha, még véletlenül sem hallottam szájából egy önmagát dicsérô szót. Az általam ismert katolikus papok közül e tekintetben messze kimagasló kivétel volt. A sétákon sokszor beszélgettem vele kiadás elôtt álló emlékiratairól. Igyekeztem meggyôzni, hogy írja le belsô küzdelmeit is, amelyek esetleg lejátszódtak kihallgatásai, börtönévei folyamán, és amelyek szenvedéseinek emberi oldalát közelebb hozzák, érzékelhetôbbé teszik a mai ember számára. Azonban alaposan melléfogtam. A Zala megyei parasztgazda szemléletével válaszolt, aki halála órájáig azt hajtogatta, amikor örökösödésrôl, vagyonelosztásról volt szó: -- Én pedig meztelenre nem vetkôzöm le! Aránylag sokan jelentkeztek nála audienciára. Mindenkit fogadott. Mindenkivel elôzékeny, szerény, kedves volt. Többnyire a kihallgatás utáni vele való közös fényképezkedés volt a látogató számára a legfontosabb. Kevesen akadtak, akiknek nem a saját személyük, hanem csak a bíborosé volt fontos. Ez türelmetlenné tett engem. Ôt nem. Errôl beszélgetvén ô csak ennyit mondott: -- Szegény magyarok! Ki vannak éhezve az elismerésre. Mostoha sorsúak. -- Elszégyelltem magamat. Igaza volt. Sokszor jöttek ismeretlenek, legtöbbször a nagyvilágból. Hazulról kevesen. Vagy jöttek ugyan, de audienciára bemenni vonakodtak. Bár kíváncsiak voltak, de minden unszolás hiábavaló volt. Annak idején már bejártam a világot. Ismertem az embereket. Minden új audiencia elôtt jelentettem a személyt név szerint. -- Fiam, ki ez? -- kérdezte. Leírtam a benyomásomat olyan aprólékosan, ahogy megfigyelésem alapján tudtam. E leírásaimat soha nem kifogásolta, kétségbe nem vonta. Csak néha kérdezte tôlem: -- Tibor, te honnan tudod mindazt, amit nekem errôl az emberrôl mondtál? Zavarban voltam. Dicsekedni nem akartam. Legtöbbször csak annyit mondtam: -- Az arcára volt írva. Ilyen apró részletekbôl erôsödött meg bennem az, amit már veszprémi idômbôl is tudtam, tudniillik hogy a bíborosnak kiváló erkölcsi érzéke volt, de nem volt jó emberismerete. Tudta, mit akar. Annak mindent alárendelt. Ami azon túl van a világon, az számára vagy nincs, vagy nem szabad lennie. Pedig van, akár akarjuk, akár nem. Ha nem is mindenben, de sokszor apró, kis mindennapi dolgokban is. Szívesen hallgatta és hallotta, amit hallani akart. Amint hallottam, így befolyásolhatták -- szinte észrevétlenül -- bizonyos értelemben a kedvencek már fiatal éveinek plébánossága alatt. E gyöngéit Vecsey József is jól ismerte. Vecsey súlyos asztmás volt. Félt mindentôl, de azt hiszem, szeretett volna hôs lenni. Sokat dolgozott. Asztmás félelme, úgy vettem észre, idôvel rátelepedett a bíborosra is. A prímás ismerte a négyszázéves osztrák-magyar együttélés minden problémáját, szégyenteljes fejezeteit. Nyíltan beszélt róluk, és mégis legitimista maradt. Sokszor furcsállottam, de valójában ennek a titokzatos hűségnek a nyitjára rájönni nem tudtam. Ennek a hűségnek talán vallási gyökerei is voltak. Benne élt nemzeti kicsinységünk tudata és egyúttal a nagynak a vágyása is. Lángoló nemzetszeretete mellett soha nem hallottam szájából egyetlen kifejezést sem, amely ellentétbe helyezte volna katolikus hitével. Maga mondta el nekem, hogy püspöke mint kezdô teológust ki akarta küldeni ôt Bécsbe az egyetemre: -- Nézd, Tibor, elutasítottam, mert hallottam, hogy a bécsi egyetemen az elvilágiasodott, jozefinista teológia a hangadó. Ma megértem. Jobban, mint valaha. Elhatározásának hátránya az lett, hogy az idegen népeket, nyelveket csak könyvekbôl ismerte. És ez nem elég. Nem a betű, nem a hangjegy teszi a nyelvet, muzsikát, hanem a dallam. Az angol szótárat valósággal barna zsírosra gyűrte, de a szó kiejtésébôl hiányzott az a hanglejtés, amely varázsszerűen megüti a fület, érinti a kedélyt és megértet, közöl. Mindenki tapasztalhatja, hogy egyetlenegy rosszul kiejtett mondat, sôt csupán egyetlen szó, kizökkent a mondanivaló áramából. A hallgató a második mondatnál már oda se figyel. Más dolog szemmel olvasni, és más dolog hanggal közölni. Hiába magyaráztam a bíborosnak mindezt. Erôs akarata, sôt akaratossága, kora, méltósága, abból származó öntudata megakadályozták a nyelvtanuláshoz szükséges gyermekséget, mondhatnám csecsemôséget, a lágy odaadást, amely minden észlelésnek a feltétele. Mindezen változtatni nem tudtam. Sokszor megadtam magam a sorsomnak, de könyörögnöm kellett: -- Eminenciás Uram, ne tessék idegen nyelven szólni. Szívesen fordítok majd mindent, amit mondanak, és azt is, amit válaszolni akar. Láttam, fájt neki, de a beszéd, az adandó válaszok gyors egymásutánja nem adott idôt magyarázkodásra. Igen sokan, különösen az irigységre, féltékenységre hajlamos papi és világi személyek csak azt látták meg viselkedésemben, hogy a bíborost befolyásolni akarom.. Az olasz mentalitásban például ha valaki engem rászed, én vagyok a hibás, mert hagytam magam. Az angolszásznál ha engem elôször becsapnak, azé a szégyen, aki engem becsapott. Ha másodszor csap be, nekem kell szégyellnem magamat. Az ilyen lelkület persze a magyar ,,böcsületesség'' koponyájába nem fér bele, ha egyáltalán van ilyen becsületesség. Elámultam, amikor a sioni teológián Schönenberg jezsuita egyházjogász magyarázta nekünk: A törvény végrehajthatósága a törvény érvényességének a feltétele. Ha fizikai vagy erkölcsi erôvel a törvénynek nem tudsz érvényt szerezni, érvénytelen, nem számít. Ilyenekkel nem akartam bosszantani a bíborost. Hallgattam, hagytam. A déli népeknél -- az olaszoknál elsôsorban -- a remekül megfogalmazott és összeállított törvénykönyvet meg kell csodálni, mint Michelangelo festményét. XXIII. János pápa még velencei pátriárka korában mondta: Soha nem szabad olyant parancsolni, aminek elôre láthatólag nem engedelmeskednek. Hogy betartjuk-e vagy sem, az más kérdés. Ezért is van, hogy a Szentatya csak azt a csirkefogó államfôt nem fogadja, aki nem akar a színe elé járulni. Mindszenty mindezt tudomásul vette, mint az angol szótári szavakat, de -- hála Istennek! -- meg nem szívlelte. Hogy én a fent mondottakkal egyetértek-e vagy sem, az más lapra tartozik. Még két epizódot kell említenem, ami rávilágít a késôbb történendôkre is. Naponként jöttek idegenek, ismerôsök audienciára. Egymásnak adták a kilincset. Mindenkivel igyekeztem egyformán bánni. Ebben hibát követtem el. Egy napon férfihang jelentkezik telefonon, név szerinti bemutatkozás nélkül. Kérdem a nevét, nem mondja. Még egyszer. Harmadszor. A kérdéseim közbe szúrva szinte fenyegetô hangon mondja: -- Hát nem ismer meg? -- Nem. Végre kényszeredetten kinyögi: -- Gróf (vagy herceg?) Batthyány Iván vagyok. Egyik reggel, a reggelinél a bíboros arra intett, hogy bánjak vele barátságosabban. Batthyány Iván bevádolt nála tiszteletlenség miatt. Nem szóltam semmit. Éppen hogy csak tudomásul vettem. Egyszer a vele való beszélgetés során szóba került az is, hogy melyik elv tartja össze a társadalmat, az embereket. Rám nézett, és ellentmondást nem tűrô tekintettel, amit többen szúrósnak minôsítettek, így szólt. -- Fiam, a tekintélyelv. Késôbb ugyanilyen tekintettel néz majd rám VI. Pál, amikor személyesen kérem a bíboros követségében, hogy ne tegye le az esztergomi érseki székbôl. Ettôl kezdve, valószínű, arcomról is leolvasható lett, hogy nem teszek különbséget a nagy történelmi nevet hordozó személyek és a pór nép között. A másik epizód talán még jellemzôbb. Szép fekete öltönyben római kolláréval, fehér gallérral jártam körülötte mindennap. 1956 óta, Svájcba érkezésem óta ezt szoktam meg. 1948-ban fekete reverendában fogtak el engem, a csuhást az ávósok. Ôk rángatták le rólam a reverendiát, ahogy Vas megyében a nép nevezete a fekete talárt. Azután szovjet kényszermunkásként rongyokban jártam. Öt helyen magamnak kellett fölvarrnom a fogolyszámomat: a zubbonyom mellén a szívem fölött, a térdig érô vattás kabátomon, a buslaton, a sapkám homlokán meg a nadrágom térdhajlása fölött. Egy nap a bíboros kedvesen megszólított. -- Jó lenne, ha reverendában járnál. -- 1948 óta nem jártam reverendában -- válaszoltam. -- Itt nyugaton a papok nem járnak reverendában. Az csak a magyar egyházban volt szokás - - próbáltam mentegetôzni. Erre ô azt mondta: -- Tibor, ahol én vagyok, ott van a magyar egyház! -- Elhallgattam. Az ô költségére megcsináltattam a reverendát, és abban jártam. Lassacskán délutáni sétákon, asztali beszélgetéseken felidézte a börtönben és az amerikai követségen töltött éveinek élményeit. A börtönieket szemléletesen leírta visszaemlékezéseiben. Nekem azokról alig szólt. Annál többet az amerikai követségi éveirôl. Nagyon-nagyon keservesek voltak. Egy amerikai tengerészkatona állt a szolgálatára. Ô szolgálta föl az étkezéseket, és látta el testi szükségleteit. Az amerikai püspöki kar fizette ott-tartózkodásának költségeit. Név szerint Szabó János monsignore, south-bend-i második generációs magyar látta el szentmise intenciókkal. Mivel mindennap misézett, tekintélyes dollárösszeg gyűlt össze. Ezt a budapesti szegényeknek akarta kijuttatni, éspedig egy Tóth János nevű, Budapestrôl hozzájáró pap által. Persze a követség mindennemű érintkezést tiltott a külvilággal. Olyannyira, hogy a követ (vagy ügyvivô) maga jött tiltakozni a szobájába ez ellen a dollárakció ellen. Tél volt, égett a kályha. A bíboros a dollárköteggel a kezében a kályha elôtt azzal fenyegetôzött, hogy a köteget bedobja a tűzbe, ha nem küldheti ki a budapesti rászorulóknak. Erre a követ engedett. Stepinac, zágrábi érsekkel, akit Titó elítéltetett, követségi emberen keresztül állt kapcsolatban. Stepinacot falujába, családjához internálták már akkor. A bíboros ezúton kérdezte tôle, ha neki ilyen ajánlattal jönnének, mit csináljon. Elfogadja-e az ajánlatot, hogy Csehimindszentre internálják? Stepinac beszélte le errôl nagy nyomatékkal. Míg ô szülôfalujában volt, Titó politikai rendôrsége szó szerint szétrombolta a családot. A család egyik tagja megôrült. Mindezt nagy rettegéssel az arckifejezésében mondta el nekem. Egyébként a követség emberei nem ritkán éreztették vele, hogy gondot jelent számukra. Mikor Nixon elnök és VI. Pál pápa az ô megkérdezése nélkül elhatározták, hogy Magyarországról eltávolítják: egyik fontos ok volt jelenlétének a kényelmetlensége, mert a követség személyzete nem járhatott nyugodtan moziba, színházba, szórakozóhelyekre. Az ország politikai tájékozatlanságát mutatta, és ez, sajnos, a bíborosra is vonatkozott, hogy a népet már a század elejétôl és egyre erôsebben szédítették azzal, hogy az amerikai kapitalizmus ellensége a kommunizmusnak. Ezzel szemben nemcsak a Hitler ellen viselt háborúban, hanem szellemileg és katonailag is mindig szoros szövetségesek voltak. A hidegháború idején is! A szövetségesek a második világháborút sem Amerika vezetésével nyerték meg, hanem az a háttér hatalom gyôzött, amely ma hírközlô eszközökkel és pénzzel uralja a világot. A mai Magyarországon még inkább és szembeötlôbben, mint bárhol a világon. Bűneimen kívül semmit sem szégyellek a múltamból, csak azt, ha valaha is nyomorúságtól űzve földi hatalomba vetettem szabadulási reményemet. A Szentírás tanúbizonysága szerint ez súlyos vétség a mindenható és irgalmas Isten ellen. A bíboros számára minden fizikai és lelki fajdalmánál nagyobb volt az a szenvedés, amelyet a rendszernek behódoló püspökök és papok vagy világiak okoztak neki. Ezt saját szájából nem egyszer hallottam. Hamvainak hazaszállítási költségeit, a szenttéavatási eljárás költségeit is Mindszenty hagyatékából fedezik. Persze ebben a bíboros is hibás, mert csak a nagy történelmi nevek viselôiben látta a megbízhatóság zálogát. Hosszas gyôzködéssel tudtuk csak rávenni, hogy legalább egyszer látogassa meg a déli szárnyon fekvô szobából átalakított konyhát, és ezzel tisztelje meg Botlik Etelka szakácsnét. Az audienciákon kívül hölgyekkel szemben nagy félszegség volt benne. Így történt ez a konyhalátogatás alkalmával is. Alig volt bent, megáldotta a helyiséget és a szakácsnét, már fordult is kifelé. S mi történt aztán Londonban, amikor Heenan bíboros vendégei voltunk? Megérkezésünk estéjén Heenan Mindszenty bíborost elsônek a konyhájába kísérte, amelyet Dél-Afrikából visszajött domonkos nôvérek vezettek. -- Ôk tartanak el engem és vendégeimet -- mondta volt Heenan, és megáldotta a nôvéreket. Mosolyogtam. Mindszenty testileg-lelkileg nagyon tiszta ember volt, alaposan tisztálkodott, de a testi egészségbôl áradó jóérzést egy kicsit bűnösnek tartotta. Hawaiba érkezvén a repülôtéren ottani hölgyek vártak bennünket a szokásos virágkoszorúval, hogy azt a nyakunkba akasszák. Ezt a fogadtatást könnyed ölelés elôzte meg. A püspöki rezidenciába megérkezvén szó esett errôl is. A bíboros ekkor huncutul mosolyogva, megértôen hozzáfűzte: -- De a hölgy öreg volt! ======================================================================== A prímás egy napja a Pázmáneumban A prímás aránylag keveset aludt. Az éberség szinte természetének része volt. Ezt már veszprémi püspök korában is megfigyeltem. Ágyban fekve sohasem találtam. 1972 tavaszától, miután melléje kerültem, a reggeli tisztálkodási teendôket maga végezte. Csak valamikor 1973 derekán láttam, hogy napi borotválkozása ellenére, amit maga végzett, nincs jól megborotválva. Szóvá tettem. Nem minden ellenkezés nélkül egyezett bele végül, hogy villanyborotvát vegyek, és hogy én borotváljam. Különösen becsülte ezt útjain, amikor napirendünket az utazásokhoz kellett igazítani. Egyetlen egyszer sem sikerült nekem ôt akárcsak hálókabátban is meglepni. Mindig reverendában várt már rám szobájában. Láthatólag örült, ha frissen, vidáman érkeztem. A borotválkozással szükségképpen együttjáró kisebb mozdulatokat, amik nem ugyanazok voltak, mint amiket megszokott, hamar elfogadta. Hihetetlen, milyen gyorsan alkalmazkodott borotválásom módjához. Soha, egyetlen egyszer sem mutatkozott rajta semmiféle látható indulatosság. Többnyire nem beszélt. A művelet után én is hallgattam. Kimentem, és minden mást ezután maga csinált. A napi elmélkedés, tehát teljes csöndben az Isten titkaiba való elmerülés mindennapi szükséglete volt -- talán az egyetlen pihenôje a nap folyamán. Ez volt az Istent szeretô ember jellegzetes hallgatása, a lélek csendje. Mindszenty bíboros -- nem úgy, mint gondolhatná valaki, mert természeténél fogva cselekvô, aktív típus volt --, ki tudta kapcsolni életritmusából a világ lármáját. Ebbôl a mindennapjait uraló, türelmes külsô és belsô csendjébôl érthetô, hogy miért és hogyan tudta elviselni a börtön magányosságát és az amerikai követség nyomasztó társtalanságát. Még nekem is, akinek annyiszor ellenkeznem kellett vele, valóságos jótétemény volt puszta léte és hallgatása. A mindennapokban is érezhetô volt a ránehezedô súly, ami a napi tennivalók tudatából, különösen emlékiratainak megszerkesztésébôl és kiadásának kora miatt sürgetô gondjából származott. Csak az látta, aki nagyon ismerte. Ez a gond, bár emésztette, sohasem vált férfiatlan panaszkodássá, amit annyiszor tapasztaltam egyházi embereknél. Ha panasza volt, az az Isten iránti emberi elégtelenségébôl származott. Ez volt a reggeli hangulat jellemzôje. Így készült a reggeli, zavartalan csendbôl a szentmise bemutatására, ami neki minden mutatványos ájtatoskodás nélkül természetes volt. Ennek az aktív embernek eleme volt a világtól való elfordulás és az istenkeresés szinte minden órában. Pontossága sohasem volt kapkodás, idegesség. Így jelent meg minden reggel a hét óra tizenöt perckor kezdôdô szentmiséjére. Nagy külsô összeszedettsége ellenére sem volt magatartásában semmi jámborkodó vallási látványosság, pózolás. Szinte tapintani lehetett nála az Isten igájának föltűnés nélküli, nyugodt, természetes viselését, ami megnyugtatta az embert. Az elsô idôben, 1972-tôl, nem akartam zavarni, és ezért elôtte miséztem. Aztán külsô jelek nélkül, minden föltűnést kerülve koncelebráltam, együtt miséztem vele. Gondolom, ô észre sem vette. Hálaadása után nyugodtan, de nagy erôvel lendült neki az új napnak, hogy kicsit elô kellett készülnöm, mert a szentmise utáni reggelinél, amely igen sokszor már munkareggeli volt, felelnem kellett a levelezéssel összefüggô gyakorlati kérdéseire. Mit írtam, mit nem és miért nem egy-egy válaszlevélben. Késôbb vigyáztam az elôhozandó témákkal, mert ha valamirôl tűnôdve, bölcselkedve beszéltem, az mindig a cselekvés szükségességét váltotta ki belôle. -- Tibor, ha ezt mondod, akkor miért nem teszed? Önkímélésbôl is inkább kerültem ezt a beszélgetési fordulatot. Mindszenty nagyon mértéktartóan étkezett mind a mennyiséget, mind a minôséget tekintve. Annak, aki nem ismerte és olyan embereknek, akik derekasan ,,nekiláttak'' a telt tányér tartalmának elpusztításához, majdnem kényeskedônek látszhatott. Nagyon vigyázott arra, hogy a saját étkezésének rövid tartama, gyorsasága senkit ne siettessen az étkezés befejezésére. Nem emlékszem rá, hogy egyszer is vétett volna ez önmagától megkívánt szabály ellen. Nem uralta a vele együtt étkezôket. Talán egy szokása volt, amit még édesanyámtól -- mert ô is ezt tette -- ismertem, tudniillik. hogy már reggelinél fölsorolta az aznapi teendôket, olyannyira, hogy a melléje munkára beosztottnak már a reggelinél elment minden kedve a munkától, végeláthatatlan teendôk sokasága és nyilvánvaló befejezhetetlensége miatt. Édesanyám esetében a fölsorolás végén mindig jóízű nevetésben törtem ki, mire aztán ô is nevetett, de ezt Mindszentyvel nem tehettem. Nyeltem, és igent mondtam. Azt is mindig megkérdezte, hogy a tegnap kiosztott feladatokból mi van készen. Mi, a Veszprémben nála dolgozó aulisták (udvari papok) ,,gurkálásnak'' hívtuk ezt az egész nap tartó számonkérést. Mondhatom, nem volt kellemes, de az ügy megkívánta. Reggeli után visszavonult és dolgozott. Egy, másfél óra múlva jöttek az emberek audienciára. Próbáltam rövid beszélgetés során megállapítani az audienciára jelentkezôknek múltját, jelenét, ki- és milétét. Az illetôt bevezettem, röviden leírtam a bíborosnak a hallottakat, és visszavonultam. Már korábban jeleztem ezzel kapcsolatban emberismeretének hiányosságát, amirôl nem tehetett. Az embernek vagy megadatott vagy nem annak a gyors felismerése, hogy ki is az az ember, akivel szemben áll. Ha megvan, jó, ha nincs, nem hiba, csak hiány. Persze mindkettô fontos. Fôrangú emberek iránt mindig kimutatta nagyrabecsülését, ami társadalmilag kijárt nekik. Az egyszerű emberrel majdnem szinte mindig anyai gyengédséggel járt el. Mind a kettôben a lelki tartalmat nézte. Sokszor megható volt ezt látni. Amit hallottam már veszprémi idôm óta, a konyhájának minôségére sokat adott zalaegerszegi plébánossága alatt is -- annál inkább veszprémi püspök korában és most Bécsben. Akit csak tudott, meghívott ebédre. A meghívás indítéka mindig a következô két szempont volt: a meghívottal való személyes kapcsolat bensôsége és ettôl függetlenül az illetô társadalmi állása. Nagyon vigyázott arra, hogy az ebédre való meghívás se személyleértékelést, se pedig érdemtelenül való felértékelést ne jelentsen. Asztalbontás után, már veszprémi püspök kora óta, így Bécsben is szokása volt mondani kedves természetességgel: -- Kérem a kedves vendégeket egy kis szentségimádásra a kápolnába. Ezt annyira magától értetôdôen tette, hogy senki nem érezte kényszernek, és követte a kápolnába. Ezt tette mindenkivel, hívôvel, hitetlennel, buzgóval, lanyhával kivétel nélkül. Szó sem esett a ma divatos szabadságtisztelet megsértésérôl vagy vallási közömbösségbôl eredô finnyáskodásról. A szentséglátogatás után a kápolnaajtó elôtt búcsúzott a vendégektôl és visszavonult. Legtöbbször szivarozott, amit nyilvánosság elôtt ritkán tett meg. Hosszú ideig erre nem ügyeltem, csak késôbb vettem észre, hogy egy kicsit függött a szivarjától. Ez akkor tűn fel, amikor valahol a Pázmáneumon kívül ,,szerepeltünk'', és nem volt módja ebéd után szivarozásra visszavonulni. Türelmetlen, ideges lett. Más evilági dologtól függôséget nála nem észleltem. Egyszer szóvá is tettem neki a dohányzás ártalmasságát. -- Tibor, ezt csak azért mondod, mert nem vagy elég értelmes, hogy fölfogd, mennyire jó és élvezetes dolog a dohányzás! -- válaszolt tréfás hangsúllyal és mosollyal. Ebéd és a szivarozási szünet után azonnal séta következett a Pázmáneum köröskörül házakkal szorosan beépített kertjében. Esôs idôben a fedeles kuglipályán jártunk föl s alá. A kert magas téglafallal van körülvéve. Soha senki nem zavart bennünket. A beszélgetés nehezen indult. Börtön- és fogságélményeirôl alig esett szó. Úgyszólván csak a jelen és a jövô érdekelte. Valószínű, ez is tartotta meg olyan fiatalosnak. Ha mégis a múlt került szóba, ritkán vagy sohasem a közelmúltról, hanem mindig a távoli múltról beszélt. Abban sem volt semmi merengés, mélázás, csupán a távoli múltnak a tevôleges vonatkozása. Ebben is tartózkodott az önmagára való hivatkozástól, öntetszelgéstôl, a saját személyének legcsekélyebb kiemelésétôl. Tökéletes ellentéte volt annak, amit 1945-tôl 1948-ig utódjánál, Bánáss László veszprémi püspöknél asztali beszélgetések alkalmával tapasztaltam, akinek minden históriája, élménye egyértelműen a saját személyével kapcsolódott össze. A modern életben -- a tudománytól a szépirodalomig -- annyira divatos pszichologizálás, lélekboncolgatás Mindszentynél nem létezett. Nagy a gyanúm, hogy ez nem a természetes énjébôl származott, vagy csak részben. Inkább a hitbôl fakadó, üdvösségi okokból fakadt. Az ember saját érzéseiben való ,,turkálás'' valami jelentéktelen dolog. Szinte nincs értelme, sôt káros az ember üdvössége a szempontjából. Ezt a paysage interieur-t[12] kereste nála Serrou Róbert is, a Paris Match újságírója, aki 1973 nyarán Bécsben interjút készített vele, de nem találta. A séta vége felé, amelyet mindennap órarendszerű pontossággal, fejezett be, szinte látszott rajta, hogy a teendôk sürgetik. A séta tíz- húsz percig tartott. Fölment a dolgozószobájába, és hacsak valami váratlan audiencia vagy levélügy nem adódott, nem láttam vacsoráig. Fölvettem a futónadrágomat, mentem a kocsimhoz... Irány Grinzing, Kahlenberg és környéke! Alig múlt el nap, hogy a napi tíz-húsz kilométeremet le ne szaladtam volna. Így futás közben tudtam magamban megemészteni, illetve leülepedni hagyni a történteket. A bíborosnak soha nem mondtam, hogy ezt csinálom, nem is kérdezte. Biztosan tudott róla. Az irodai munka, mihelyt visszajöttem, tovább folytatódott. Ha a levélben nem volt fontos ügyrôl szó, szabad kezet adott arra, hogy mit írok és hogyan. Lassan gépeltem. Ez munkaidômet meghosszabbította. Munkámmal elmaradni nem akartam. Az egyszer mondottat vagy leírtat megváltoztatni nem volt hajlandó. Szerinte a kétszer vagy többször mondott, ismételt gondolat gyöngíti az állítás vagy tagadás erejét. Az ,,egyszer és nem többször'' összefüggött teljesen lelkialkatával, egyértelműségével, kivitelezési elszántságával, amihez végeredményben joga volt. Elejét akarta venni az emberi habozásoknak, kibúvóknak, kétségeskedéseknek. A zalai föld gyermeke volt, a vasival szomszédos. Ezt a lelkialkatot ismertem otthonról. Szegény édesanyámtól tanultam. Az egyszer kimondott szót, döntést nem ismételjük. Szent volt. A fontos ügyet tartalmazó levelekre majdnem mindig saját maga, sajátkezűleg válaszolt. Ezeket mindig nekem hozta legépelni. A leírtakat ismételve ugyan nem gyengítettem tartalmilag, de enyhébb kifejezéseket használtam, hogy ne érzôdjék akaratának az éle. Hegyes betűi mindent elárultak, egész belsô lelki világát. Magyarban egy-egy jól választott szóval -- beszédben és írásban egyaránt -- lerántotta a leplet minden hátsó gondolatról. Persze ez nem kellemes sem az olvasónak, sem a beszélô partnernek. Viszont nem mindenki egyforma. Sokszor hagytam helyet, hogy az üzenet vevôje kitérhessen, ha kevéssé is, a leszögezettség elôl. Elolvasta. Arcán láttam, nem tetszik neki. Számtalanszor próbáltam meggyôzni, hogy a modern ember nem szereti, ha elôre megszabják neki az irányt, a tennivalót, ezért hagyjunk neki mozgásteret. Igen sokszor hiába igyekeztem. Érthetôen, hisz legbensô énjérôl volt szó. Azon csodálkoztam, hogy egyáltalán meghallgatott. Veszprémi aulista koromban azonnal torkomra forrasztotta volna a szót. Mindkettônk mögött mégiscsak súlyos börtönévek voltak. Egy elszenvedett múlt mindig, ha észrevétlenül is, könnyíti a jelent. Ennek ellenére a megfogalmazási huzavona idôt vett igénybe. Tíz-tizenegy óra elôtt ritkán kerültem ágyba. 1972 ôszén értesült arról, hogy a Vatikán az ô tudomása és hozzájárulása nélkül abban is megegyezett a magyarországi kommunista kormányzattal, miszerint az országból való távozása után semmi olyat nem tesz és nem mond, mely zavarná a Vatikán és a magyar kommunisták között kialakult jó kapcsolatokat. A megállapodás tényét -- némi késéssel -- a Vatikán hozta tudomására. A bíboros ekkor tette elém az alábbi válaszának kézírásos vázlatát. Úgy adom közre, ahogy legépeltem: 1972. november 9. Ôeminenciája válasza: 1. Csak 1972. október 10-én tudtam meg a bécsi apostoli nunciustól, hogy a Szentszék 1971 nyarán megállapodott a bolsevista magyar kormánnyal, hogy én távozásom után semmi olyant nem teszek vagy mondok, ami sértené vagy zavarná a kommunisták és a Vatikán jóviszonyát. A szentszéki megbízott ezt az engem súlyosan érintô tényt 1971-ben a tárgyalások egész folyama alatt elhallgatta elôttem. 2. A tény ismerete után arra gondolok, hogy a szentszéki megbízott a megállapodásról azért hallgatott elôttem, mivel tudta -- s különben az egész világ tudta -- hogy én szenvedô népem körében Budapesten akartam meghalni. Feltételezem, hogy félt attól, hogy én -- megriadva a megállapodás tényétôl és tartalmától -- megalázkodva visszakérem magamat vendéglátóm jóindulatába, vagy más lépésre szánom el magam. 3. A vatikáni diplomácia, amely továbbra is titokban akarta tartani elôttem a megállapodás tényét, az 1971. december 14-iki levelet kézbesíttette ki nekem, hogy az ebben foglalt elôírásoknak engedelmeskedve szorítson rá a megállapodás megtartására. Mély fájdalommal tölt el még ma is, ha arra gondolok, hogy ennek a levélnek a kibocsátásához az egyház ellenségeitôl irányított sajtótámadás szolgált alapul, és ítélkeztek körlevelem fölött az én meghallgatásom nélkül. 4. Az említett 1971. dec. 14-iki levelet rideg és megalázó körülmények között juttatták el hozzám. De mégis késôbb üzenetekben és levélben enyhülést véltem felfedezni. Ez abból is látszott, hogy eleinte kérték a szentbeszédek szövegét (pl. a bambergi utam elôtt), amit késôbb már nem tettek meg. 5. Ha én személyi küldöttet kapok tárgyalásra, elvárhatom, hogy minden engem, jövômet érdeklô ügy ismertetésre kerüljön. Tárgyalás közben a kiküldött visszatért Rómába. Budapesten jelen volt vele Mns. Cheli, akinek velem okvetlenül közölnie kellett volna, hogy valami megállapodást kötött felôlem a bolsevikiekkel. Úgy, ahogyan közölni kellett volna velem az amerikaiak lépéseit is a Vatikánnál személyemmel kapcsolatban, hogy ennek a horderejével tisztában lehessek. Mikor tehát a személyi küldött megkapta Mns. Chelitôl a magyar kommunista regime követelését, ezt nekem be kellett volna mutatnia, mielôtt azt Rómába küldte vagy vitte. Ez sem történt meg. Errôl még csak említés sem történt, sôt az utólagos megküldés sem történt meg. Ennek megtörténte nélkül és a megállapodás további eltitkolásával kaptam a panaszokat, hogy ezt meg azt bolsevista részrôl nehezményezik. 6. A Szentatya szándékait a régi tisztelettel fogadom. Mégis meg kell mondanom, nem tudom alávetni magamat az öt negyed évig nem ismertetett, titokban tartott és az olyan ügyben és tárgyban kötött megállapodásnak, mint a keleti egyházpolitika, amelynek kárát tapasztalom. A velünk szemben álló tábor a szerzôdések hosszú sorát kötötte országokkal, világszervekkel és legújabban egyházunkkal is, de köztudomású, hogy egyetlen esetben sem teljesítette vállalt kötelezettségét, ha érdekeivel és ideológiai célkitűzéseivel ellenkezett. Otthon síri hallgatás van. Visszariadok attól, hogy én, aki szabad világban élek, ezt a síri hallgatást nyugodtan folytassam. Ez, gondolom, népem teljes letöréséhez vezetne. 7. Ezekre való tekintettel alázatosan kérem az 1971. dec. 14-i levélben elrendelt elôzetes cenzúra eltörlését is. Amikor a legépelt szöveget visszaadtam, a bíboros a 6. pont második mondatának egy részét, a 7. pontot pedig teljes egészében törölte. Fordítás, valamint a címzés és megszólítás rávezetése után a levél így ment el a Vatikánba.[13] Mindszenty bíborosnak sajátosan szép embersége volt. Mikor lekerült válláról a nap munkával megváltandó gondja, többé nem akarhatott sokat, mindent elintézni. Ezt a legjobban vacsora alatt érezhettem. Kedélyes, nyugodt volt, mindig kész egy-egy szellemes szójátékra. Néha -- bár ritkán -- a franciás ,,belsô táj'' is elôbukkant szavaiban. Ebben az idôben mondta el nekem a magyar történelem legmegrendítôbb fejezeteit a magyar urak embertelen basáskodásairól, egymással való kegyetlenkedéseirôl, a Habsburg-ház sok gyalázatos tetteirôl magyar földön. Ezt ôszintén tette, soha nem gyűlöletet szító hangon, mint általában a legádázabb ellenfeleirôl is csak sajnálattal, majdnem gonoszságuk miatt megilletôdô borzalommal beszélt. Mélységesen élte és atélte az Isten Fiának, Krisztus titokzatos testének, az egyháznak a valóságát. Emberi hangulatnak ott nem volt helye. Alázatosan átélt világa volt. Nemcsak mérséklettel evett, hanem finoman és szépen, esztétikusan! Soha nem rakta tele a tányérját. Soha nem tömte tele a száját. Soha nem válogatott. Soha nem volt az evéssel elfoglalva annyira, hogy az asztaltársakat figyelmen kívül hagyta volna. Csak a templomi liturgia - - a szentmise, a szentségek kiszolgáltatása -- illesztette bele olyan jólesôen az emberi közösségbe, mint az étkezés. Az asztalbontás tudatos, ünnepélyes cselekedet volt nála. Egyszerű, királyi kézmozdulattal, szinte kísérte az asztaltársaságot az éjszakai nyugodalomba. Este is elmaradhatatlan volt az asztaltársaság invitálása ,,egy kis szentségimádásra''. Azután soha hátat nem fordított az elmenôknek. Megvárta, míg ôk mentek el. Igen sokszor a vacsora és a szentségimádás utáni elbocsátáskor a nap nehezebbik része még hátra volt. Tudta, hogy az irodában vagyok, és hozta a megbeszélendô ügyeket, hogy minél elôbb válasz menjen a levélírónak. Majdnem mindig kifogásolta, ha a levél terjedelme túllépte a legszűkebb és legfontosabb közölnivalók határát. Eleinte huzakodtam vele, de késôbb beláttam, hogy nagyon sokszor igaza volt. A hosszú szöveg kedélyessé és pontatlanná teszi a mondanivalót, idôt-életet rabolt. Az idô tisztelete életeleme volt. A szerzetesi életnek ezt a sarkalatos elvét maradéktalanul magáévá tette és megvalósította. Ritkán mentem ágyba úgy, hogy nála ajtajának az alsó részén ne láttam volna fényt. Soha indulatos hangulatban lefekvés elôtt tôle el nem váltam, bármennyire heves is volt köztünk olykor a kölcsönös érvelés. Valószínűleg nagyon keveset aludt. Errôl és bárminemű egészségügyi dolgairól soha nem panaszkodott, nem beszélt. Egy alig elképzelhetô egyedüllétben viselte minden lelki és testi baját. Azért mindig örültem, ha vége szakadt egy-egy napnak. ======================================================================== Hogyan lettem monsignore? Azt is csak jóval késôbb tudtam meg, a fogság után, hogy megkaptam Rómából a monsignore címet. Ugyanis április 27-én tartóztattak le, és május 4-én kellett volna indulni a római útra Bánáss püspök kísérôjeként. Az egésznek az iróniája az, hogy elfogatásom után pár napra megjött a Belügyminisztériumból az útlevelem is. 1948 elején, mielôtt engem lefogtak, úgy hírlett, hogy Bánáss püspök kimegy Rómába, és én kísérem. De elutazik valahova üdülni Montánába is, mert akkor már felismerték a rákbetegségét. Úgy tervezte, hogy én kísérjem el erre az útjára. Ezt így tudtam. De azt már tudtomon kívül intézték Rómában, hogy Bánáss püspököt mégse egy egyszerű fekete pap kísérje, hanem a reverendája vörös gombokkal legyen kidíszítve, felcicomázva. Fölterjesztették Rómába monsignorevá való kinevezésemet. Dehát közben engem letartóztattak. Én egyáltalán nem is tudtam a fölterjesztésrôl, mivel a hátam mögött történt. Késôbb sem tudtam meg, mert aztán Szibéria következett 1955-ig. Amikor visszatértem Szibériából, meglátogattam Jásdon Megyesi Schwartz Róbertet, Mindszentynek és Bánássnak a kancellárját, akinek a szolgálati ideje alatt engem a közvetlen elfogásom elôtt Bánáss kinevezett püspöki titkárnak. Megérkezem Jásdra, a Bakonyba, Megyesi így fogad: -- Köszöntelek, Monsignore! -- Mi az, hogy monsignore? -- kérdeztem. -- Igen. Miután elfogtak, hamarosan megjött a kinevezésed. De ez csak kezdete a históriának. Én ezt a címet nem használtam. Amikor 1956-ban kikerültem Svájcba, itt néha az egyházközségnél aláírtam: msgr. Mészáros Tibor. Erre a svájciak azonnal utánanéztek az Annuario Pontificio-ban, és abban nem volt benne Msgr. Mészáros. Azt mondták rám, hogy hazudok. Erre írtam Megyesi Schwartznak, hogy küldje el nekem a kinevezésemet. Ott van a hivatalos okmány, hogy XII. Pius pápa kinevezett monsignorénak. Így próbáltam igazolni, hogy nem hazudtam, valóban monsignore vagyok. Írtam Rómába Mester Istvánnak meg Zágonnak. Ôk azt válaszolták, hogy az a kinevezés már nem érvényes, mert aki a pápa halála után nem újítja meg -- legalábbis akkor úgy volt --, annak a kinevezése nem érvényes. Tehát gyakorlatilag valóban nem vagyok monsignore. Aztán bele is nyugodtam. Sohasem írtam én msgr.-t, és nem is fogok írni, gondoltam magamban. De amikor Mindszenty bíboros mellé kerültem, egyszer elmeséltem neki ezt a históriát. Ô azonnal megírta latinul VI. Pálnak, hogy a Mészáros Tibor nyolc évig raboskodott Szibériában, és ô, Mindszenty kéri Mészáros Tibornak a monsignore cím érvényesítését. Postafordultával meg is jött a kinevezés. Rajta van az elsôn XII. Pius, a másodikon a VI. Pál neve. Megvannak mind az errôl tanúskodó eredeti okmányaim. Így neveztetett ki tehát a Mindszenty bíboros, és attól kezdve piros gombos reverendás ruhát is csináltatott nekem. Így kísértem ôt az utazásokon mint Msgr. Mészáros. Az msgr. cím semmiféle elônyökkel és kötelezettséggel nem jár, csak arra jogosít, hogy piros gombos reverendát viselhetek, és támadt egy csomó irigyem, akiknek ez nem adatott meg. Tulajdonképpen pápai káplánságot jelent, mert a monsignore általános fogalom. Van a káplánság, van a kamarásság és van a pápai trónállóság. Ez a három fok van. Mind a hármat monsignorenak mondják. ======================================================================== Mindszenty legitimizmusa Ezt a nép nyelvén királypártiságnak hívták. A benne rejtôzô latin szó a ,,lex'', ami törvényt jelent, jelzi a szó értelmét, ami magyarra lefordítva egy államközösség törvény megszegése nélküli állapota, más szóval a törvényes helyzet folytatólagossága. Ha valaki valamit megváltoztat, méghozzá erôszakkal, köteles bebizonyítani, hogy a törvény értelmében joga van hozzá. Az egyszerűség kedvéért hagyjuk most el a mondatokkal kapcsolatos tövises kérdéseket: Mi a jog? Mi a törvény? Honnét van kötelezô ereje. Mindszenty bíboros legitimista volt. Az elveszett elsô világháborút nem tartotta jogalapnak arra, hogy felelôsségre nem vonható, az emberi kiagyalásokból táplálkozó, a népet üres szólamokkal és ígérgetésekkel félrevezetô népámítók egy négyszázéves, törvényesnek számító államformát fölborítsanak. Tehát az, ami történt 1919-ben, és az, ami történt még erôszakosabban 1945-ben, nem volt törvényes. Csak ezt jelentette Mindszenty legitimizmusa. Mindkét esetben az erôszak tényei, súlyosabban, mint bármi más meggondolás, estek latba. De hallgatott. Különösen 1945 után nem akarta a bolsevista, harapásra és támadásra kész orosz medvét még jobban ingerelni. Az evangélium és a katolikus hit erejével próbálta megvédeni a magyar népet. Félelem és rettegés nélkül hirdette a magyar nép lelkében dermedten szunnyadó rettenetet. Megjósolta, de nem is jósolta, elôre megmondta a negyven évig tartó kommunizmus minden állati törvénytelenségét. De lássuk a tényeket! 1925-ben írattak be a felsôpatyi római katolikus elemi iskola elsô osztályába. Micsoda silány épület volt! De akkor majdnem minden iskola ilyen volt. Durva, kopott padok a tantermekben. Egy pár felsôpatyi és számos alsópatyi gyerek koptatta a padot; ezek többnyire az alsópatyi cselédnépségbôl -- bocsánat a kifejezésért! -- származtak. A IV. osztályban a középen függött a Keresztrefeszített, mellette jobbról volt gróf Zabolai Mikes János szombathelyi megyéspüspök fiatalkori arcképe. Rokonszenves arca volt. A pileolusa -- kerek, piros, fejcsúcsfedô -- alól kilógott divatos hajtincse, és szokás szerint vidáman nézett a világba. A kereszttôl balra függött Habsburg Ottó fényképe. Tíz év körüli lehetett, tengerészjellegű zubbonyban. E képek voltak elsô találkozásaim a püspökkel és a trónörökössel. Mindezek hátterérôl fogalmam sem volt. Mikor asztali beszélgetéseken a bíboros mellett ültem, magyarságszeretetébôl érezni lehetett, mennyire összeforrott nem is annyira a Habsburgokkal, hanem inkább Szent István országalapító és király eszméjével. Mindszenty bíboros reálisan gondolkodó ember volt. Esze is jól vágott. Tudatában volt népünk számbeli kicsinységének. Annál inkább javára kell írni, hogy a Szent István-i ország eszméjét soha, még az udvariasság ürügyével se rejtette véka alá. Kônig bécsi bíboroshoz, ha jól emlékszem rá, a három és fél év alatt, míg Bécsben vele voltam, egyetlen egyszer voltunk hivatalosak ebédre. Egy szlovák pap is jelen volt. Szlovákiáról esett szó. A Szlovákia szó után, ami a pap ajkáról hangzott el, hangosan hozzáfűzte: id est Hungaria, vagyis az Magyarország. Nem törôdött azzal, hogy megütközve és értetlenül néztek rá. A sajtókonferenciáknak se szeri, se száma nem volt. Minden városban, repülôtéren legtöbbször rögtön megérkezés után. A kérdezôk többsége ahhoz a fiatal nemzedékhez tartozott, amely a kommunizmust csak sajtóhíradókból ismerte, bôrén egyáltalán nem tapasztalta, és magába szívta már a szovjet propaganda szirénhangjait. Egyenesen szovjetbarátnak és a kommunizmussal rokoszenvezôknek mutatkoztak. Tapintatlanok, igen sokszor kérdéseikben kihívóak, szemtelenek, közönségesek voltak. Számtalanszor hozzá hasonlítva gyerekszámba menô újságírók eléje álltak, és azzal a jellegzetes lágy, ,,virágnemzedékes'' nyegle angolsággal -- a gyomrom forgott! -- azt kérdezték tôle: -- And now. Eminence, are you happy of being in America? És most, Eminenciád boldog, hogy Amerikában lehet? Szegény bíborosunknak kesernyés mosolyra torzult az arca. Elfordult. Hallgatott. A sok közül egy jellemzô interjúkérdés. Sidney-ben egy elegáns hotelben történt. Legalább három tucat újságíró volt jelen. Amikor már vége felé járt a kérdezgetés, valaki föltette a súlyosan gonoszkodó kérdést -- mert mindig a saját szavaival akarták megfogni, hogy ô reakciós, maradi ember, (szinte a könnyeim is kicsordultak szegény bíborosért.): -- És ha ma Eminenciád választhatna a Ferenc-József-i osztrák-magyar monarchia és Sztálin kommunizmusa vagy Hitler nemzeti szocializmusa között, melyiket választaná? A kérdés halálos csendben hangzott el. A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. A torkom is elszorult, vajon mit fog fônököm válaszolni: De ez a nyolcvanon túllevô magyar aggastyán bíboros semmi feszültséget sem látszott érezni, sem hangjában, sem mozdulataiban. Meggyôzôdéses hangon csak azt válaszolta: -- Hogy én ma melyiket választanám, nem tudom. Csak annyit tudok, hogy Ferenc József császár és király után nem maradtak vissza sem emberégetô kemencék, sem haláltáborok, ahol milliónyian pusztultak el. Remegô hangon fordítottam angolra válaszát, mintha saját véleményemet mondanám. Mélységes csönd uralkodott a teremben. Senki többet nem kérdezett, de láttam mozdulataikon, hogy mély hallgatásba merülve, szótlanul lépkednek ki a terembôl. Ô pedig fölkelt, mintha mi sem történt volna. Bármi jött utána, ezekért az interjúpillanatokért érdemes volt nekem Bécsben mellette és érte dolgozni. Mindszenty nem volt általános fogalmakon, elveken lovagló ember, teljes ellentéte az elvont német gondolkodásnak. Mi a teendô itt és most? Az volt a lényeges. Ismerte a négyszázéves osztrák-magyar történelem minden fájdalmát és keservét. Sem beszédeiben, sem gondolataiban át nem adta magát testetlen, vértelen eszméknek, elméleteknek. Isten ezt a keserves világot szerette és váltotta meg. Erre a gyakorlatiasságra álljon itt ez a példa. Többször, sokszor emlegette nekem, hogy Habsburg Ottó bár jól tud magyarul, de gyerekei már nem. Ottó legidôsebb lánya (nem vagyok benne biztos, Andreának hívják-e) tanult ugyan, de magyarul nem tudott úgy, ahogy kellene. Pénzt küldetett velem Ottó címére, hogy a lány iratkozzék be az egyetemre, és tanuljon meg rendesen magyarul. A Habsburgokkal való együttélés fájdalmas eseményei elevenen jelen voltak a bíborosban, de ô nem rágódott rajtuk. Különös keveréke volt ô a múlt ismeretének, az azzal való együttérzésnek és a nehézségeket nem ismerô, szinte számba sem vevô, jövô felé fordultságnak. Egy nagy politikai társulás, szövetség nélkül -- a Habsburg-monarchia nagyságát tekintve megfelelô volt erre a célra -- megesznek bennünket a marakodó kisnemzetek. Nekem ezt így nem mondta, de gondolatainak ez volt a lényege. E politikai felfogását soha föl nem hígította a vallással, a hittel, és bármennyire szilárdan magyar érzelmű volt, soha nem esett abba a kísértésbe, hogy a nemzeti érzést, nyelvet, kultúrát emelje az egyedül mérvadó elv rangjára. Los Angeles-i látogatásunk alatt megkörnyékezett egy Badinyi nevű Dél-Amerikában működô egyetemi tanár, hogy eszközöljem ki a bíborosnál számára az audienciát. Több napon át megjelent, gyôzködött velem, hogy elérje célját. A nép nyelvén ,,sumérkodott''. Magyar vallás alapításával bajmolódott. Mindszenty a legkisebb engedékenységet sem mutatta iránta. ======================================================================== Eltávolítása az érseki méltóságból Sok mindent, amit ebben a fejezetben írok, különösen a háttérbeli dolgokat, megbízható forrásból hallottam. Ahol fül- vagy szemtanú voltam, az kitűnik az elbeszélésbôl. Levéltárakhoz jutni, azokat tanulmányozni nem állt módomban. A Vatikán keleti politikájának szálai visszanyúlnak XII. Pius pápa és államtitkára, Montini -- a késôbbi VI. Pál -- ellenlábasságáig. Pacelli ismerte Európát a maga egészében, Montini gyerekkora óta francia nevelést, életszemléletet kapott. A francia szellemiség volt mindene. Montini még államtitkársága idején állítólag Pacelli háta mögött kereste Moszkvával, Sztálinnal a kapcsolatot. Montini ismeretes volt baloldali, francia rokonszenvérôl. ,,Leója'' (Leó: az a barátféle, aki sugallja a másiknak a rossz gondolatokat.) volt neki aztán a kaméleon természetű Casaroli, aki vatikáni ,,külügyminisztersége'' alatt teljhatalommal irányította a vatikáni külpolitikát. Sôt ezt az irányítást Casaroli nyugdíjba vonulásáig, egészen II. János Pál uralkodása elejéig nem adta ki a kezébôl. Casaroli mindenen rajta tartotta a kezét. A magyar kommunista rezsim összes vatikáni tárgyalófelei, Poggi, Cheli stb. Sodano bíboros, le egészen Acerbiig a mai magyar pápai nunciusig mind Casaroli kreatúrái. Ô rángatta ôket bábszínháza zsinórjain. A vatikáni politika gyökerei persze nemcsak személyi jellegűek, hanem a teológiai eszmeiségbôl is erednek. A csupán észokokra hivatkozó francia teológia -- Congar, Lubac, Daniélon, Teilhard de Chardin -- volt az új irány. Ennek következményeként a II. vatikáni zsinat ismeretes teológusai félretették a létokokon alapuló Szent Tamás-i teológiát. Megszüntették mint elvet, a természetesek és a természetfölöttinek a szembenállását és különbözôségét. Ebbôl következik, hogy természetfölötti nincs. Ez a világ felé fordulásnak a II. vatikáni zsinat értelmében sarkalatos pontja. Csupán ez a világ az Isten kegyelme. Ezzel egyszer és mindenkorra kizárjuk -- persze csak gondolatban -- a rossz, a bűn valóságát. Teilhard de Chardin szerint a rossz, a bűn csak növekedési zavar. Isten kegyelmérôl, bűnrôl, jóvátételrôl, megbocsátásról, bűnbánatról az egyházatyák értelmében szó sincsen. Casaroli a kommunizmussal való együttműködési politikájának legnagyobb sikere Magyarországon volt. Miután Wisinszky kardinális megtiltotta Casarolinak, hogy lábát betegye Varsóban az érseki palotába, a vatikáni diplomata ettôl kezdve Krakkó felé fordult. Ezen a nyomon lett Wojtyla lassan arra a szerepre fölkészítve, amelyet Casaroli szánt neki. Könnyen elképzelhetô, hogy Casaroli ,,csinált'' belôle pápát. Mindenesetre tudott dolog, hogy akkor, amikor krakkói éveiben csak kevesen kaptak nyugati útlevelet, Karol Wojtyla mindig kapott. Tudott dolog, hogy a krakkói püspök nemcsak a lublini katolikus egyetemen, hanem a varsói állami egyetemen is tanított vizsgáztatói joggal. Nem akarom Szentatyánk tekintélyét beárnyékolni, de ilyen nem létezett az egész kommunizmus uralta területen. Csak összehasonlításképpen jegyzem meg, s távol álljon tôlem minden alaptalan feltételezés, a legparányibb gyanúsítás az általam ma is nagyon tisztelt II. János Pál pápáról: de nem tudok egyetlenegy esetrôl sem, sem a magam életében, sem máséban, sem fogságban, sem ,,szabadon'', hogy bárki is a legcsekélyebb elônyt kapott volna valamilyen lelkiismereti ár nélkül. Nem találkoztam egyetlen esettel sem a kommunizmus idején, amikor a legkisebb eltűrt vagy nyújtott elôny ne lett volna a lelkiismeretbeli árral, annak elárulásával összekötve, hacsak egy darabka kenyérrel is. Mindig kellett valaminô engedményt tenni a kommunisták javára, ha bármilyen csekélyet is! Csak éppen Casaroli és kegyeltjei lettek volna kivételek? Csodálnám! Mégis szívbôl, ôszintén kívánom, ha utólag ez egyszer kellemesen kellene csalódnom! Márcsak a Szentatya miatt is! Wojtyla püspök Krakkóból állandóan járt nyugatra. Római útjain Bécset sem kerülhette el. És bizony egyszer sem látogatta meg a bécsi Pázmáneumban a hazájából száműzött magyar bíborost. Az esztergomi érseki székbôl való eltávolításának a messze múltbeli elôjátéka az 1945-ös érseki kinevezésének körülményei. Grôsz kalocsai érsek Sághy Elek szombathelyi kanonok, gazdasági fômegbízott kíséretében az 1945-ös nyár folyamán autón Veszprémbe érkezett. Számomra váratlanul. Mindszenty számára valószínű nem. Autóútjukon elgázoltak valahol a Balaton táján egy nagy kövér kocát. Nem sokat teketóriáztak. Kifizették a tulajdonosnak, és az autó csomagtartójában hozták magukkal. Jól jött ez abban az ínséges idôben. Sághy Lexi széles jókedvében nevetve mondta el a kocaügyet. Jó jel volt? Rossz jel volt? Csak a jósok tudták volna megmondani. Mindenesetre ezt suttogták. Errôl velem, a kis veszprémi udvari pappal nem tárgyaltak. Forró nyár volt az orosz megszállás elsô évében. Alig mentek el a vendégek, ha jól emlékszem, már másnap, vagy aznap Mindszenty püspök kiment a Veszprém melletti Gyulafirátótra Szentiványi préposthoz. Ôvele tárgyalta meg válaszának igenlô vagy nemleges voltát. Ennek volt egy késôbbi pikáns oldala is, amit Bánáss László veszprémi apostoli kormányzó (tehát akkor még nem püspök, ami roppant bántotta hiúságát és érzékenységét) szájából hallottam. Az oroszok bejövetele utáni idôben, 1945-ben az elsô kormány Debrecenben Bánáss László lakásán alakult meg. Az egész Rákosi garnitúrát személyesen ismerte. Bánáss nem is felejtette el Gyöngyösi János kisgazdapárti külügyminiszternél saját nevét a Rómába irányítandó esztergomi érsek és prímásjelöltek közé elsônek fölvétetni. Ha jól emlékszem rá, Bánáss volt az elsô helyen a három jelölt közül. Miután minden lezajlott, tehát Mindszenty kinevezése és beiktatása Esztergomban, Bánáss elmondta Veszprémben étkezés közben, hogy amikor Gyöngyösivel szóbekerült ez a jelöltlista, Gyöngyösi bevallotta: a Rómába terjesztendô listát az asztalfiókban felejtette. Mindezt Bánáss nem kis keserűséggel mondta el azzal a nem titkolt kritikával: Mennyire másként történik minden, ha ô lett volna az esztergomi prímás és nem Mindszenty! Ezt nem ezekkel a szavakkal mondta, de ez volt az értelme. Hozzá kell tennem, hogy sem Magyarországon, sem külföldön Mindszenty kíséretében nem találkoztam olyan magasrangú személlyel, aki nem szívesen vállalta volna a püspöki vagy más magasrangú beosztást, Mindszentyt kivéve. Semmilyen ilyen irányú becsvágyat nem fedeztem fel benne. S ez nagyon fontos tény! A késôbbiek során aztán Mindszenty volt az egyedüli, aki soha egyetlenegy szóval sem sajnáltatta magát a magára vett méltóság terhe alatt -- azok közül, akiket alaposan vagy futólag az öt földrészen megismertem. Nem önmagáért, Isten akaratából a népért volt az, ami volt. Erre célozhatott Debrecenben Bánáss László veszprémi püspökké szentelésekor szentbeszédében -- úgy emlékszem a Szent Anna templomban volt -- 1946 decemberében, egy kis szünet után, lassan hangsúlyozva a szertartás szavait a katolikusokkal és protestánsokkal zsúfolt templomban: -- Te pedig, László püspök, ne mondd soha a jót rossznak és a rosszat jónak! -- amit a magyar püspökök -- tisztelet a kivételnek! -- majdnem a mai napig ( -- igaz, a Vatikán jóváhagyásával -- ) tettek és tesznek. Ez nagyobb lélekrombolás volt és alaposabb, mint bármely marxista propaganda. Ide tartozik az is, hogy Mindszenty Veszprémbôl való távozása után a Mindszenty által kinevezett püspöki titkár, Lékai László, a késôbbi utódja, majd esztergomi érsek, azzal a megokolással hagyja el Bánáss László melletti aulai beosztását, ,,hogy én ilyen embernek nem szolgálok!''. Persze magánbeszélgetésben elhangzott szavak voltak. Apró, de jellemzô tény, hogy a kommunista kormánnyal folytatott tárgyalások során Casaroli vagy Rómából kiküldött tárgyalófelei a magyar békepüspökökkel és békepapokkal mindig tokaji aszút ittak. Miután errôl Mindszenty bíboros is értesült, asztalán tokaji palackbor többé soha nem volt látható. Egészen halála órájáig. Ennek ellenére elmondta egyszer nekem a kedves anekdotát, amit már gyerekkorában hallott, hogy miért a tokaji a legjobb bor a világon. Azért, mert egy nagyon régi úri pincében, ahol évtizedes borok voltak, eltörött egy tokaji aszú flaskó, és kifolyt a homokba. Aztán jöttek az egerek, és az egér belekóstolt a megmaradt tokajiba. Utána két lábra állt, és elkiáltotta magát: -- Hol az a macska! 1973 közepén Vecsey József és személyem kíséretében Mindszenty részt vett az augsburgi Szent Ulrik ünnepségeken. Késô délután érkeztünk. Úgy esett, hogy megérkezésünkkor senki sem fogadott bennünket. Nem tudtuk, hová menjünk. A püspökség egyik hosszú folyosóján találomra benyitottunk egy szobába. Mindszenty villámgyorsan látta, hogy egy tárgyalóasztal mellett körben ülnek a meghívottak: Casaroli, Benelli, Suenens bíborosok és még féltucatnyi egyházi méltóság. Mire fölocsúdtam volna, Mindszenty egy pillanat múlva üdvözlés nélkül kifordult a szobából, mintha darázs csípte volna meg. Az asztal körül ülôk kôvé meredten néztek ránk, illetve utánunk. Egy másik alkalommal repülôgéppel utaztunk valahova a bíborossal. Velünk volt Vecsey is. A buszra vártunk éppen, amely elvitt bennünket ki a repülôtérhez. Egyszer csak megbök engem Vecsey: -- Nézd, ki áll ott! Odanézek, hát látom ám, hogy olyan húsz-harminc méterre egy oszlop mögé húzódva ott áll a pécsi megyéspüspök. Nem szándékozott a közelünkbe jönni. Mint hallottam, késôbb éppen ô volt az egyik elsô, aki a bíboros szenttéavatását elôterjesztette. Akik pedig most Mindszenty bíboros szentté avatását oly nagy hévvel erôltetik, a legtöbbjénél valami nincs egészen rendben a múltjával. Elég, ha csupán Paskai bíboros úr nevét említem. Korábban nyilvánosan, ország-világ elôtt megtagadta mártír elôdjének egyházvezetését. Lélekben és emberi tartásban a két fôpap fényévnyi távolságban van egymástól. A rendszerváltozás éppen hogy lezajlott Magyarországon, amikor egy szép napon Paskai László a titkárával meg egy autóval megjelent Mariazellben. Bement a templomba, Hochreiter prior kísérte. Bent a templomban Paskai bíboros így tette föl a kérdést: -- Hol van az a Mindszenty? Mert hazaviszem. Rögtön akarta vinni. Hoztak egy autót is ehhez. Hochreiter prior aztán elmagyarázta neki, hogy az nem olyan egyszerű, azt meg kell szervezni stb. Paskai hagyta magát meggyôzni, elállt a tervétôl. Ezt a prior maga mondta el nekem. Kár, hogy késôbb nem állt ilyen keményen a sarkára... A napi, délutáni sétán, miután a küszöbön álló letételének híre terjedt, meg egyszer étkezésnél is, mondtam a bíborosnak, Vecsey is az asztalnál ült, hogy ,,Eminenciás Uram, ha ennek hozzánk is eljut a híre, akkor ezt a Vatikán meg is csinálja.'' Tekintetükkel és fejrázással kérdôjelezték az általam mondottakat. Igazában a bíboros nem ismerte a római reálpolitikát. Csonka Emil A száműzött bíboros-ban sokszor idézi az annyira hangzatos latin szólást: ,,Roma locuta, causa finita''. Róma szólt, az ügy be van fejezve, de egyszer sem a még ennél is sokkal régebbi latin mondást: ,,Romae omnia venalia sunt,'' (Rómában minden alku tárgya) Lehetetlen! -- mondta a bíboros, amikor azt mondtam: ,,Akkor meg is csinálja!'' Mindszenty nem az az ember volt, aki valamilyen ügyben ne cselekedett volna, és állásfoglalás, kezdeményezés nélkül várta volna a fejleményeket. Harangozó Ferenc fölkínálta, hogy unokaöcsém, Geosits István burgenlandi plébános közvetítésével levelet tud eljuttatni Lékai László veszprémi püspöknek. Mindszenty gyakorlati ember volt. Azonnal kapott rajta. Levelében kérte Lékait, ne fogadja el az esztergomi érsekséget. A kérés megindoklása pedig az volt, hogy a bíboros letételével szabad út nyílik a kommunista hatalomnak afelé, hogy kénye-kedve szerint járjon el a neki tetszô püspökök, plébánosok beiktatásával olyan helyre, amelyre csak akarja. Így lesz aztán megsemmisítve az egyház szabadsága. A levél Lékai asztalára került. De föl sem bontotta. Hanyagul otthagyta, és az egyenesen az ÁVH kezébe került. Errôl nekem maga Lékai beszélt. Mindszenty nem tudta, amit én már akkor tudtam: Casaroli tanácsára Lékai lélekben és meggyôzôdésében is átpártolt, s a lelkiismeretben is vállalt vatikáni egyezkedés mellé állt. Kinevezésének történetét maga Lékai mesélte el nekem személyesen, fürdônadrágban ülve a tengerparton. Mert hát megkérdeztem tôle: -- Laci, hogyan lettél te püspök ebben az érában? Lékai elmondta, hogy Casaroli fölkereste ôt balatonlellei plébániáján, és kijelentette: -- Ha nem tetszik eljárni a papi békegyűlésekre, nem tudunk magából püspököt csinálni. Tehát maga Casaroli bíztatta fel, hogy ebbe a békepapi gárdába belépjen. Aztán Lékai így folytatta nekem: -- Tibor, te ismersz engem, te tudod, hogy én nem akartam püspök lenni. Ezen megnyugodtam. Abban reménykedtem, ha ez a Laci esztergomi érsek lesz, majd a Pázmány-féle politikát folytatja. Még 500 frankot is vittem neki Rómába, amikor kinevezték veszprémi apostoli kormányzónak. Igen ám, de amikor legközelebb Bécsben járt, felhívott telefonon, és nevét ki sem ejtve találkozót kért velem a Pázmáneumon kívül. Egy külvárosi kolostorban találkoztunk, és késô éjszakáig beszélgettünk. Rögtön észrevettem, hogy hopplá, ebben az emberben ,,megfordult a borjú''. Nem gyôzte dicsérni a kommunista káderek békepapi gyűlésekre kiküldött elôadóit, hogy mennyire műveltek, informáltak. ,,Nem politikából csinálom azt, amit teszek, hanem meggyôzôdésbôl'' -- mondta egész nyíltan. Fenntartásaimmal, kritikámmal szemben hangoztatta: -- Te, ezek megváltoztak ám! Ezeknél a kommunistáknál van az új erô! És a békepapi gyűlések nívósak. Csalódottan láttam, hogy ez a Laci ,,megtért'' a kommunista oldalra. Nagyon szomorú voltam, mert bíztam benne. Lékai nagyon tehetséges volt, de az a típus, aki igazi kártyáit sohasem fedte fel, különösen olyannak nem, mint én. Tehetetlenül, szomorúan hallgattam, és elbúcsúztam tôle. Csonka Emil A száműzött bíboros-ban a letétel tényeit nagyon hűen és aprólékosan írja le, de a pápa és Mindszenty iránti tiszteletbôl nem mer és nem is akar ítélkezni. A pápával való személyes találkozásomkor döbbenek majd rá, hogy Mindszenty letételi ügyében a kocka már régen el volt vetve, éspedig nem Budapesten, nem is Washingtonban, ezek csak közrejátszottak, hanem a vatikáni államtitkárságon, a pápánál személyesen. Amit VI. Pál pápa 1971. október 23-án, a hajnali búcsúmise után (a bíboros aznap utazott Bécsbe!) a pápa magánkápolnájában Mindszentynek mond latinul: Te vagy és maradsz az esztergomi érsek és Magyarország prímása -- és amit ugyanazon szavakkal Zágonnak olaszul megerôsített -- ezek a kijelentések minden alapot nélkülözô üres ígérgetések (ígéretek) voltak. A pápa tudta ugyanis, mit fog tenni. Mindszentyt majd megfosztja esztergomi érseki székétôl. Hogy a pápa ezt a budapesti kommunista kormánynak megígérte-e Zágonon keresztül, vagy sem, annak semmi jelentôsége nincs. Az egész Magdolna-kápolnai jelenetnek olaszos, színházias körítése a pápai, bíborosi köpeny átadásával és jókívánatokkal, hogy a köpeny (mantelló) a hűvös országban védje meg a hidegtôl, a minden széltôl védett, olasz anyás úrifiúnak vergôdése a saját határozatlanságában és zavarában. Ez a valóság, a többi megokolt-megokolatlan mellébeszélés. Attól függ, melyik oldalára fordítom. Így tette oda a pápa a pontot a Vatikán keleti politikájának végére, amely még hosszú idôre megterheli a magyar egyházat. Szegény Mindszenty! A Szent János-torony kápolnájában elhangzott latin és ráduplázva olasz kijelentést nekem aztán magános sétákon a Pázmáneum kuglizójában sokszor, ha nem is gyakran, ismételgette. A mondat : Te vagy az esztergomi érsek és maradsz -- és annak semmissé nyilvánítása a letételkor: ez volt az utolsó koporsószög. Birtokomban van egy nyers fogalmazvány, melyet a bíboros gépeltetett velem, válaszul VI. Pál pápának minden bizonnyal 1973. december 8-án kelt levelére: Szentséges Atya! Nem tudom leírni, mennyire megrendített Szentséged levele. Harmadik elfogatásom 25. évfordulóján kaptam meg. Azok után, amik kijövetelem körül történtek és azon írásbeli és szóbeli biztosítékok után -- Tu es archiepiscopus Strigoniensis, Primas Hungariae --, amelyekkel egyedül voltam képes népem egyházhű fiai és lelkiismeretem elôtt a számkivetést vállalni, semmiképpen sem várhattam ilyen értesítést. A mai magyar regime a hűséges papokat félreállítja, élükön a prímással, és az ôt kiszolgáló lelkészeket használja fel az egyházi fegyelem és a hitélet szétzüllesztésére. Szentséged azt reméli, hogy az utód kinevezésével segíthet ezen a szomorú helyzeten. Meggyôzôdésem, hogy a jelen magyar helyzetben az én letételemmel Szentséged ezt a kitűzött célt nem érheti el. Mert hivalkodás nélkül állíthatom, inkább ismerem a magyar egyház helyzetét, tátongó halálos sebeit és igényeit, mint azok, akiknek információi Szentségedet erre a lépésre indították. Azok a sebek nem 1971-ben, hanem 1948. december 26-án lettek tátongók. Otthon és idekünn is csak nagyobb lesz a zavar, a bizalom pedig a Szentszékhez hű papokban és hívekben még jobban meg fog inogni. Szentséged dekrétumánál a lelkipásztori motíváció mellett a politikai vonatkozásoktól nem lehet eltekinteni. Nem kétséges, hogy az én letételemmel az istentelen és egyházüldözô regime régi vágya teljesül. Már 25 évvel ezelôtt szerették volna ezt elérni, s nem az egyház javára. A regimenek azért is szüksége van sürgôsen az én letételemre, hogy abban a hátrányos helyzetében, amely Emlékirataim megjelenésével a Mindszenty-ügyben jut, hivatkozhassék arra, a szerzôt idôközben a Vatikán is dezavuálta. Elmozdításom politikai vonatkozásai közé tartozik még többek közt az is, hogy a rendszer nemzetgyilkos. (Saját hivatalos statisztikájuk szerint a 10 milliós magyar élettestbôl 15 év alatt 3.150.000 magzatot irtottak ki. Ez népem egy harmada.) -- Az a másik áldozat, amelyet Szentséged most kíván tôlem, ezt a regimet támogassa? Én juttassam ezt a regimet belpolitikai és külpolitikai elônyösebb helyzetbe? Politikai vonatkozása az is az én elmozdításomnak, hogy a rendszer zsarolja a Szentszéket annak a kötelezvénynek alapján, amelynek létezésérôl csak 1972. október 10-én értesített a bécsi nuncius úr. A rendszer ezzel akart engem elnémíttatni, és most ezzel zsarolja ki az én elmozdításomat. (Több forrásból is jutottak el hozzám információk arról, hogyan folyik ez a zsarolás fôpapok befogásával is.) A döntés keserű emberi vonatkozása pedig az, hogy 85. évemben ér... Stepinác, Berán bíborosok érseki állásukban haltak meg. Én vagyok egyedül azzal büntetve, hogy állásomtól, hazámtól megfosztva, ország- világ elôtt megbélyegezve fejezzem be életemet. Ilyen súlyos lépéshez nem elég az informata conscientia, sem a levélváltás. Ide szabályszerű eljárás kell a vád közlésével, a vádlott és tanúi szabályszerű kihallgatásával, a bizonyítékok átvételével és átvizsgálásával, ítélethirdetéssel. Miután Szentségednek nemcsak az utolsó leveleit, hanem az elmúlt két évben keletkezett aktákat is gondosan átolvastam, átelmélkedtem, gyóntatóm tanácsát kikértem, és hat jelentôs papomat meghallgattam, akik velem együtt biztosra veszik, hogy a Szentséged szándékát megváltoztatja. Más esetben meggondolás tárgyává kellene tennem, hogy azt a bíbort, amelyet Szentséged második elôdje, boldogult emlékű XII. Pius azzal nyújtott át nekem, hogy én leszek az elsô, aki annak szimbólumát életemmel pecsételem meg, viselhetem-e tovább. Mikor már minden kötél szakadt, és belátta, bár túl késôn, hogy nincs befolyása a pápa tervbevett eljárására, akkor lettem csupán eszköz, utolsó szál cérna, amellyel persze hiába akarta megkötni a pápa kezét. Azok után, amik hamarosan bekövetkeztek, világos, hogy utolsó szál cérna voltam, ami hát elég, elég. Így mondta 1974 elsô napjaiban, magányos sétánkon a Pázmáneum kertjében, hogy menj hát fiam, Rómába, és próbáld lebeszélni a pápát a letételem helytelenségérôl. Napokról volt szó. Elô kellett készítenem a pápánál való megjelenésemet. Kônig, bécsi bíboroshoz mentem. Elôadtam, mit akarok. Felindulás nélkül hallgatott meg. Egész magatartásán látszott, hogy nem tette magáévá az ügyet. (Valahányszor, ekkor és korábban, ha Mindszenty ügyérôl vagy személyérôl volt szó, valóságos jégoszloppá vált tekintetében, szavaiban.) Szinte megszégyenítô volt számomra együttlátni ezt a hideg, alsó-ausztriai osztrákot a mi prímásunkkal, a jó ügyért mindig lelkesedô, szinte alázatos magyarral. Mintegy fényképe volt a közel 400 éves osztrák-magyar együttélésnek ez a kettôs. Az osztrák rideg, megfontolt számoló és számító, a magyar ütôkártya nélkül a kezében megalázkodó és heveskedôen szolgálatkész együtt. Kônig bíboros meghallgatott. Szó nélkül vette a telefont. Alig egy pár pillanat múltán ,,Kérem, tessék'' -- szóval intett a készülékhez. -- A Vatikánnal akarok beszélni -- mondom. Erre ô: -- Casaroli bíboros van a vonal végén. Fölvettem, köszöntöttem, és bemutatkoztam: -- Kérem, holnap repülök Rómába. Szeretnék a Szentatyánál kihallgatást kérni. -- Ne tessék jönni, mert a Szentatya nem fogadja ebben az ügyben -- mondta erélyes hangon. Erre fölemeltem a hangomat, és bosszúsan, méltatlankodva azt feleltem, egyáltalán nem meghunyászkodva: -- Ön dönti el, hogy egy másik bíboros titkárát a Szentatya nem fogadja? Vállalja ezért a felelôsséget? Mély hallgatás volt a válasz. Én sem szóltam. Kisvártatva: -- Tessék holnap jönni! Letettük a kagylót. Ezt a kihallgatást is úgyszólván ököllel kellett kiharcolnom. Másnap Rómába érkezve, az általános audiencia után bevezettek VI. Pál pápához. Szigorú arckifejezéssel fogadott. Elôadtam a mondanivalómat. Szava mézes-mázos volt. Mindig fiamnak szólított. ,,Tibor, el ne gyengülj, ne lágyulj el a sok fiam szóra''! -- biztattam magamat. Átadtam neki a Mindszenty által írt levelet, és szóban is elôadtam, hogy ne mozdítsa el az esztergomi érseki székbôl. A kinevezendô új esztergomi érsek még inkább a kommunista párt kezében lesz, és a magyar egyházzal a kommunista párt azt csinálja, amit akar. Sem az egyháznak, sem a magyar nemzetnek nem válik javára. Mindszenty bíboros kéri a Szentatyát, hogy ilyent, tudniillik a letételét a saját érdekében ne hajtsa végre, mert rossz fényt vetne rá. Láttam az egyáltalán nem biztató szempillantásában, hogy kôsziklának beszélek. Ebben az emberben csak a saját eszméi körül forgó kétségek vannak, ezek foglalják el, de a másikat önmagától elvonatkoztatva meghallgatni nem képes. Ebben talán egy kicsit rokona volt Mindszentynek. Annamarie Aebischer jutott eszembe, akivel egy iskolapadot koptattam a genfi egyetemen akkor, amikor VI. Pált megválasztották, és aki, amikor közösen néztük VI. Pál egész oldalas fényképét a Paris Match fedôlapján, csak annyit mondott: ,,Il a un regard ténébreux'' -- azaz ,,sötét tekintete van!'' Nagyon megütköztem ennek az olasz apának és svájci anyának a lányán és bántó megnyilatkozásán. VI. Pál egy szóval sem célzott az általam elôadott Mindszenty- érvekre. Elég gyorsan rátért, miután többször hallotta tôlem a ,,No, santo padre'' azaz ,,nem úgy van az, Szentatya'' kifejezést, fiacskázása ellenére, úgy látszik, kedvenc témájára példálózva az Úr Jézussal. Hogy az Úr idejében Zsidóország is idegen megszállás alatt sínylôdött, a népet elnyomták, de Krisztus ajkáról egy szó sem hangzott el a politikai, katonai fölszabadításról. Ami igaz ugyan, de eszmei érvényességében nem általánosítható minden népre és idôre. Ez volt ugyanis a pápának, Casarolinak, meg a magyar békepapoknak és püspököknek a vesszôparipája, hogy meg kell menteni a hívôket az üldözéstôl meg a szenvedéstôl, börtöntôl. Érvelésében benne volt a minden széltôl védett olasz, érzékeny úrigyereknek szenvedésiszonya a való élet sokszor annyira kegyetlen oldalaitól. Ôvele meg a II. vatikáni zsinat teológusaival kezdôdik a hitbôl származó áldozatkészség, a vértanúság leértékelése, vagy legalábbis elhallgatása. Ilyennek nyoma sincs a Szentírásban. Mindenki elpárolgott a terembôl. Casaroli a legsietôsebben, mindjárt az elején. Egyedül álltam a trónja elôtt védekezvén, nemet mondva érveire. Vajon nem mindig így volt a történelem folyamán? Szegény Mindszenty! Szegény magyar nép! Szegény Vas megyei magyar! Mindjobban elszomorodtam, mert láttam, hogy budapesti kommunista tárgyalófeleiben és Kádárban jobban bízik, mint Mindszentyben. Persze mindez leöntve a magyar bíboros nagyrabecsülésének szószával és a végnélküli fiacskázással. A végén elnémultam. Hallgattam. Talán ez is segített véget vetni ennek a hasztalan harcnak pápai áldással. Nem is emlékszem rá, mikor nyomták kezembe a szokásos és elengedhetetlen fényképeket. Soha azóta kezembe nem vettem azokat, csak most, Hetényi Varga Károly unszolására. Mester István szájából tudtam meg másnap, hogy az a hír keringett Vatikánban, miszerint ,,Járt itt egy magyar pap, aki a pápának csak nemet mondott.'' Nem dicséretes dolog sem a pápának, sem a nemet mondónak. Földúltan repültem Rómából másnap Bécsbe. Gyönyörű idô volt. Egy pillantással országrészeket lehetett szemügyre venni: az olasz csizmaszárat, Velencét, az Alpok égre függesztett láncát, és amit elôször és valószínű utoljára láthattam, a valamikori magyar Ôrségen keresztül nyújtózkodó elô-alpi szelíd völgyeket, tele fátyolozott köddel és azontúl a terpeszkedô kis Magyarország nagy síkságát. A pápai látogatás 1974. január elsô napjaiban, a Bécsbe való visszarepülés vízkereszt napján volt. Bécsben elôadtam az elôre látható kudarcot, ami talán még kudarc sem volt, csak egy parasztfigurának eltolási szándékkal való megérintése a sakktáblán. Hisz eleget mondtam a bíborosnak, hogy ha Rómából hírlik, akkor végre is hajtják a letételét. Mindszenty meglepôdés nélkül hallgatta úti beszámolómat. Nem volt idô gondolkodni. Elôttünk állt az amerikai körút, számos látogatás Németországban, az ausztráliai és Új-Zéland-i út, Hawaii-on keresztül. San-Francisco meglátogatása és a londoni út. Velem is megtárgyalta, hogy mit is tegyen, ha nyilvános lesz az esztergomi érseki székbôl való elmozdítása. A mondat kicsit nagyzás, mert a délutáni sétákon a Pázmáneum kertjében inkább magánmegfontolásainak voltam meghallgatója, sem mint tárgyalófele. Erôs indulat volt benne, hogyha megfosztják esztergomi érseki székétôl, ,,visszaadja a bíbort'' a pápának. Ha megteszi, a világot behálózó katolikus pápahűség szálai, amelyek elszakíthatatlannak látszanak, az ô személyét hitelt vesztetté, sôt további missziós munkáját lehetetlenné tennék, vagy legalábbis leértékelnék. Hisz a meglátogatandó bíborosok, püspökök bizalmatlanok lennének egy ilyen bíborját visszaszármaztató fôpappal szemben. Ezeket a megfontolásait megértettem, de nem tettem magamévá, mert módjában lett volna a bíbort visszaadni anélkül, hogy a pápának mint ilyennek méltóságát megkérdôjelezte volna. Ez azonban csak hosszú idô múltán hozta volna meg a gyümölcsét a katolikus és a magyar ügynek. Mindszenty azonban inkább a ,,jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok'' embere volt. Aztán a magam módján igyekeztem megbékéltetni jövendô sorsával is, ami nála süket fülekre talált. Tudniillik az egyházban ma is élô és érvényben lévô ,,hűbéri'' hűség gondolata persze megtámasztva a pusztán emberi és teológiai hűség gondolatával ôrá is állott. -- Eminenciád a pápa kezébôl fogadta el a bíborosi méltóságot, miért ne lenne joga a pápának elvenni is, amit adott? Láttam, nem nagyon tetszett neki, de nem szólt. A közvetlen érdek és meglátás fölülkerekedett benne, és a hűnek tartott papi tanácsával az ügyet megtárgyalván (Vecsey, Cser-Palkovics, Fábián Károly, Harangozó Feri, Ádám Gyurka elfogadja a megfosztást.) Engedelmeskedik. A napok múlnak. Tesszük a teendôket, mintha mi sem történt volna. 1974. február 5-én tudja meg a világ, hogy a pápa Mindszentyt megfosztotta esztergomi érseki székétôl. Az örökké habozó Montini pápa még egyszer hű maradt tépelôdô, senkit megbántani nem akaró és a végén mindenkit megbántó önmagához. Sajtóban ugyanis közkézen forgott a megfosztás álcázása azzal, hogy a bíboros lemondott. Csak Mindszenty erélyes cáfolata után kényszerült a pápa színt vallani a keleti politika értelmében: az egyház érdeke azt kívánja, hogy szakadjon vége a huzavonának a Mindszenty-ügyben. Mindszenty csendben távozzék nagy elismerések és nagyrabecsülések közepette. De az sem történt anélkül, hogy a Montini pápa Mindszenty harcát és személyes tanúságtételét ne rántotta volna le, kizárólag a Mindszenty ellen irányuló ,,személyes támadások'' vonalára, amely oka volt az áldatlan helyzetnek. Ezzel diplomáciai nyelven föloldozta a kommunista pártot a véres és kegyetlen egyházüldözés vádja alól. Hogyan is írja egy helyen Reinhold Schneider, a kiváló német költô és drámaíró Verhüllter Tag című könyvében: Die politische Macht wird die Kirche Jesu Christi niemals schützen, ohne sie zu missbrauchen. Die Kirche wird den Staat nie anerkennen, ohne die Botschaft abzuschwächen. (Insel Taschenbuch, 170. old.)Vagyis: A világi hatalom Jézus Krisztus egyházát soha nem fogja megvédeni anélkül, hogy azzal vissza ne élne. Az egyház az államot soha el nem ismeri anélkül, hogy tanítását ne gyengítse. Az egyházüldözés pedig folytatódott! Sajnos, durván. Kádár, a nemzet sok ezer gyilkosának egyike, a valósághoz hívebben fejezte ki a történteket, amikor diadalmasan kijelentette: -- A pápa kipenderítette Mindszentyt az esztergomi székbôl. Minden magyar egyházi és világi hatalmasság azon fáradozott, hogy Kádár ezt a gyalázatos mondatot kimondhassa. Ezzel szemben Mindszenty bíboros a megfosztás bejelentésének reggelén, velünk együtt szerényen reggelizve, csak ennyit mondott a magyar emberre annyira jellemzô szófukarsággal: -- Szegény pápa, mennyi baja van velem! Fültanú vagyok, és hálát adok az Istennek, hogy hallottam. ======================================================================== A bíborossal a nagyvilágban De hogy a dolognak tovább ne terjedjen a híre a nép közt, fenyegessük meg ôket, hogy többé senki emberfiának ne említsék ezt a nevet. (ApCsel 4,17) Ha valaki egy nyilvánvaló ténynek ellentmond, két mód van rá azt megakadályozni: vagy észérvekkel cáfolni a tényt, vagy megakadályozni bármily eszközzel, hogy arról beszéljenek. Harmadik út nincsen. Ezért van, hogy Krisztus elsô és utolsó meghagyása így szólt: ,,Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek'' (Mk 16,15). Ezt tudja mindenki. Amíg Mindszenty bíboros fogoly volt, nem jelentett problémát sem a világnak, sem az egyháznak. Erôszakkal akadályozták meg, hogy nyilvánosan beszéljen. Mihelyt nyilvánosan felléphetett, probléma lett, hogyan lehetne megakadályozni, hogy hirdesse az evangéliumot. A kommunista párt számára, miután kinyitotta a börtönajtót, erôszak alkalmazása többé nem jöhetett szóba. Elhallgattatását csak a Vatikánon keresztül tudta elérni azzal az üres, alaptalan politikai követeléssel, hogy a bíboros nyilvános fellépése, nyilatkozatai zavarják a kommunista állam és a Vatikán közötti jó viszonyt. ,,Márpedig mi, kommunisták, a Vatikánnal jóban akarunk lenni'' -- hazudták az elvtársak. A Vatikán lépre ment. Kénytelen-kelletlen, neki kellett átvenni a kommunista állam erôszakos vagy az amerikai követség politikai és lelkiismeretbeli nyomásának a szerepét, hogy tudniillik a bíboros maradjon néma. A Vatikán vállalta a szerepet. Erre szolgáltak a bíboros Rómába jövetelének a körülményei, miszerint elhelyezik a bíborost a ,,Szent János-torony'' aranykalitkájába, ahol szép szóval és tárgyalásokkal, mint remélték, megakadályozhatják, hogy nyilvánosság elé lépjen. Itt nem szólok az ügy erkölcsi oldaláról, hogy ez az ,,emberséges'', finom eljárás is mennyire ellentmond az ember mint szabad személy alapjogainak és Krisztus evangéliumának, amelynek fôkövetelménye ,,menjetek, hirdessétek az evangéliumot!'' Mindenesetre a Vatikán kijátszotta keleti politikájának ezt a kártyáját, amely minden vonatkozásban csôdöt mondott, kivéve az üldözésmentességet és a püspökvárak meg parókiák nyugodt, zavartalan légkörét. Az emberek elôtt megpróbálta ,,becsülettel'' az ,,illendô'' szájkosarat a bíboros szájára kötni. Ebben a szájkosár felkötésének a manôverben szerepet játszottak a Vatikánban élô és ott alkalmazott magyar származású papok is. Olyannyira, hogy msgr. Zágon halálának a hírére (halála Ausztriában következett be, miután hónapokig beszélni nem tudott), Casaroli bíboros vatikáni, biztonsági segédlettel Zágon Santa Maria Maggiore-i lakását végigkutatta. Az összes magánföljegyzéseit elkobozta, és zár alá helyezte. Az megint más kérdés, volt-e Zágonnak annyi civil kurázsija, hogy legalább a papírra rá merte bízni a tények leírását. Én kétlem. De milyen ,,nagy'' diplomáciai érzékkel kell annak rendelkeznie, aki rendôri segédlettel elsüllyeszti a tényekrôl szóló írásokat![14] E kérdésre csak Casaroli ôeminenciája tud válaszolni. Mindszenty bíboros is ismerte már régóta ennek ,,a vasat hidegen kétfelé verôk'' vatikáni, keleti politikáját, átlátta a helyzetet, és odébb állt a saját házába, a bécsi Pázmáneumba. Ettôl kezdve volt eltökélve minden vatikáni kérés, fenyegetés ellenére elmenni, és minden teremtménynek az egész világon hirdetni az evangéliumot. Mindszenty bíborosnak semmi más, sem politikai, sem még kevésbé szenzációt keltô szándéka a világjárásával nem volt. Lelkipásztori múltja és gazdag tapasztalata alapján tudta, hogy Krisztus történeti életének a tényeirôl akkor is beszélni kell, ha alkalmatlan, és senki el nem fogadja, sôt tagadja azokat. Minden más csak magyarázkodás, mellébeszélés vagy egyenesen rosszindulat vele szemben. Életének utolsó három évében minden szavát figyeltem. Még véletlenül sem mondott mást, hanem mindig csak ugyanazt a megokolást, hogy miért is vállalja magára 80 éves fejjel ezeket a fáradságos, kimerítô utakat. A magyaroknak és más nyelvűeknek tartott szentbeszédeiben soha megkínzásának, fogságának élményeirôl nem esett szó. Megvolt benne az a tartózkodó szemérmesség, ami a dunántúli meg a magyar embernek, különösen az egyszerűnek annyira jellemzôje. Bár lenne ebbôl több a világon! A szenzációéhség azonnal lecsökkenne. Tudta azt, hogy egy nyugodt, rendezett, nem idegesen kapkodó életnek semmire sincs annyira szüksége, mint a hit alapigazságainak megvallására és megélésére. Amellett látta, mert bizonyos mértékben maga is átélte, mennyire veszendôbe megy az egyén nyugodtsága, higgadtsága, ha kizökkentik megszokott környezetébôl. Ha igyekeztem, az ô kímélése végett, hogy késô éjszakai órákban véget vessek a nyilvános fogadásoknak -- hisz annyian jöttek, csupán azért, hogy vele fényképezkedhesenek vagy más hiúsági, szereplési okokból --, nyilvánosan soha le nem intett. Türelemmel várt, hogy a jelentkezôk hosszú sora véget érjen. Aztán négyszemközt mondta nekem: -- Látod, Tibor, szegény magyarok hányódnak ebben az idegen világban. Senki el nem ismeri ôket, pedig arra is szüksége van az embernek. Hát kitôl kapjanak jó szót, elismerést, ha nem tôlünk? Sokszor el is szégyelltem magamat, hogy ennek a majdnem húsz évvel idôsebb, annyit szenvedett bíborosnak kell engemet kioktatni ilyen elemi dolgokról. Igyekeztem aztán összeszedni magamat és türelmesebb lenni. Ezt a félelemnélküliséget lelkipásztori magatartásában már veszprémi püspök korában megfigyeltem. Találkozáskor vagy beszéd közben, alkalmas pillanatban, minden teketóriázás nélkül, sokszor váratlanul megkérdezte beszélô partnerét: -- Aztán a gróf úrnak a házassága rendben van? Vagy ha egyszerű emberrôl volt szó, attól is kedvesen megtudakolta, hogyan áll a házassága, a gyerekek meg vannak-e keresztelve, járnak-e templomba. Zalaegerszegi apátplébános korában járta a cigánytelepet. A cigány vajda nem volt megesküdve a templomban élettársával, Szelencével. -- Hát annak is itt lenne az ideje! -- mondotta volt. Erre a cigányvajda az urakat csépelte, akik még komiszabbul élnek, mint a cigányok. Erre az apátplébános: -- Persze csúnya dolog, mikor a cigányok uraskodnak, az urak meg ,,cigánykodnak''! (A cigánykodás szónak nem faji, hanem erkölcsi értelmet adott.) Alsó ajkát a felsôhöz szorította, és huncutul nevetett. Nem hagyta magát fontos kérdésekben lerázni, de beszélôtársát sem szorította sarokba. Módot adott neki a védekezésre. Egészen másképp volt olyan valakivel, akivel munkakapcsolatban állott. Akkor nem tűrte a kimagyarázkodást. Az egyházi élettel velejáró sakkhúzásokat figyelembe vette, mint szükséges rosszat, mert lehetetlen volt elkerülni. Nem tekintette lényegesnek. Ha lett volna emberi módja, érseki rangjáról letételére szíve szerint máskép reagált volna a nyilvánosság elôtt, mint tette, tudniillik csendes, szinte szótlan elfogadással. Ebben az esetben is úgy cselekedett, mint életében mindig tette, a missziós munka ügyét, annak kivitelezhetôségét tartotta szem elôtt a magyarok között világszerte és nem saját presztizsét. Ízig-vérig a lelkek pásztora volt, misszionárius. Tudta és látta a vatikáni belsô munkának a meddôségét, kúriai bíborosként vagy akár magasrangú személyiségként végezhetett volna a Vatikánban, bár ezt soha nem mondta. Hogy ezt a nyilvánosan is kimondhassa, ahhoz szükséges lett volna a világ dolgainak Isten ügye elé való helyezése. Amilyen töretlen becsülettel állta a börtönt, a sokszor vatikáni segédlettel is végrehajtott szárnyaszegettségét, saját személyével fizetve az ügyért az Isten országáért, ugyanolyan magától értetôdôen vette magára a világon szétszórt magyarok lelki gondozását. Ez pedig munka volt, kemény önmegtagadás. Ki mint él, úgy ítél másokról. Külön fejezetet kívánna levélváltása a Vatikánnal a külföldi menekült magyarok lelki gondozását illetôen. Külföldi joghatóságú magyar segédpüspököket akart, akik függetlenül a területhez kötött és ezzel a kommunista párt markában lévô hazai püspököktôl, hirdessék az evangéliumot. Mindez persze ellene mondott Casaroli bíboros ,,egyházmentô'', kétséges elveinek, amelyek szerint a kommunista párt jóindulatából kinevezett püspökök is megmentik az egyházat, pusztán fizikai jelenlétükkel. A hit megalkuvás nélküli megvallása, amely elsôsorban fémjelzôje a hit igazságának, csak másodlagos, és alku tárgya volt. Mindszenty bíborosnak szemére hányták, hogy külföldön, függetlenül a hazai területtôl joghatóságot akar birtokolni és gyakorolni. A szent és sérthetetlen területi elv, a PRINCIPIUM TERRITORIALITATIS, amelyre a római birodalom jelenleg ásataggá és idejétmúlttá vált rendszere épült, az egyházon is kolonc lett, és ezt nem akarták a Vatikánban észrevenni. Ezzel a váddal és konfliktussal a táskájában utazott a bíboros a nagyvilágban szétszórt népéhez. Így készítette elô szorgalmas és elôrelátó munkával, fölösleges és idôt rabló csatározások nélkül külföldi útjait. Az egyházmegyék püspökei karöltve a helyi magyar lelkészekkel hívták és állták az utazás költségeit. Fatimát kivéve, majdnem mindenhová csak egy személy kísérte. Nem világlátás volt útjainak a célja, hanem a szétszórtak és elesettek bátorítása a hit tanúságtételének erejével. A fent mondottakat nem tette vita tárgyává, nem politizált, tette, amit tennie kellett! Csendben, imádságban készült útjaira, szinte szó nélkül. Úgy, mint otthon Zalában készült az ember a mezôre szántani, vetni, aratni. Lassan minden az én nyakamba szakadt, amint az idô múlt, és vele az ô ideje is. Láttam, nincs jól megborotválva. Magam vállalkoztam rá. Készen lett a csomagolás. Rám hárult az utak elôkészítése, jegyváltás, az úton feszült figyelemmel mindennek a szemmeltartása, beszállás, kiszállás, a repülôtéri és egyéb sajtókonferenciákon, szentbeszédeinek, beszélgetéseinek tolmácsolása. A meglátogatott püspökök informátora voltam, akik aszerint mutatták ôt be híveiknek, ahogyan én bíborosunkat nekik leírtam. Egyszóval: kora reggeltôl késô éjszakáig talpon kellett lennem. Szó szerint mindenes lettem. Észre se vettem, mennyire kimerített mindez. Benne volt a börtön és a börtöni évek egész fölgyülemlett tettvágya. Maradék hátra lévô életében tenni akart. Érezte, hogy várja a világ. Egyetlen kérdése volt különbözô útjai elôtt: -- Vannak-e ott magyarok és hányan? Idetartozik semmi korlátot nem ismerô magyarságszeretete. Olyannyira, hogy rossz néven vette tôlem, ha bárhová mentem nem magyar célkitűzéssel. A világon mindenütt vártak a katolikus hit hirdetésére. Üzenete azonban mindig a kizárólagosan magyar vonatkozásokra szorítkozott. Ha sízni mentem, ha svájci ismerôseimet látogattam, vagy valahol plébánián kisegítettem, mindig el kellett titkolnom, hogy nem magyar ügyben járok. Ez a titkolózásom sokszor majdnem a hazugságig ment. Csak majdnem, sohase kimondottan. Napi teendôimet megszabta a halaszthatatlan, a szükséges. Legtöbbször már korán reggel ülve várt türelmesen, hogy megjelenjek a villanyborotvával. A napi programot jobban tudta, mint én. Föltett néhány célirányos kérdést, de a reggeli hallgatás szent volt. Ha még úton voltunk, nagy problémát jelentett, hogy csak egyedül voltam. Két, három bôröndöt is markolhattam egyszerre a kezemben, két válltáska, nem számítva a kisebb-nagyobb ajándékokat. Mindez nem lett volna nagy nehézség, de a lépcsôk, különösen a mozgólépcsôk, életveszélyt jelentettek a bíborosnak, meg nekem is. Minden cókmókot a kezemben tartva, ügyelnem kellett a lépéseire. Nem tudott nyugodtan ráállni a mozgólépcsôre. Mindig páros lábbal, kis ugrással került egy lépcsôfokra. Csak egyszer fordult elô, hogy megbillent hátrafelé. Szerencsére el tudtam kapni. Közben tartanom, helyeznem kellett a bôröndöket is. Valóságos egyensúlyozó mutatvány volt. Nagy nehezen elértem a bíborosnál, bár igazán meggyôzni soha nem sikerült, hogy egy nyelven se mondjon hosszabb szöveget, kivéve a latint, amit legtöbbször az európai püspökökön kívül úgysem igazából értett senki. Minden nyelvet könyvbôl tanult. Talán gyerekkora óta soha a nyelvet anyanyelveként beszélônek a hangsúlyát utánozva egyetlen szót ki nem ejtett. Tehát a nyelvet sem szerkezetileg, sem intonációját tekintve nem tudhatta. Sokat gyôzködtem vele emiatt. Láttam az arcán, hogy fájt neki, ha errôl szóltam. Az átkos magyar középiskolai nyelvtanítás volt az oka, amely csak szemmel és emlékezéssel történt. Az angol és a német kéziszótárainak lapjai barna-feketék voltak a sok fogdosástól. Mindig megrendülve néztem. Nem szóltam volna, de láttam az arcokon, hogy alig értik, amit mond. Nekem is egyszerűbb lett volna, ha tolmácsolhatok. Ô szenvedett. Én pedig megadtam magamat sorsomnak. Még szerencsém volt, hogy a hatvanas évek elején a genfi egyetemen a konzekutiv kurzust, azaz a szövegtolmácsolást elvégeztem, és mielôtt a bíboros mellé kerültem, elôtte egy évig Amerikában voltam. Soha nem jöttem zavarba a mondanivalómmal. Szinte állandóan beszédtolmácsi munkát végeztem a sajtókonferenciákon és a bíboros beszédeinek, prédikációinak angolra fordításával. A mondatról mondatra való fordítás nem jöhetett szóba. Így a beszéd alatt -- bár írási lehetôség nem volt -- igyekeztem emlékezetembe vésni a bíboros prédikációját mellette állva, aztán már lerövidítve elmondani a hallgatóságnak. Mondanom sem kell, hogy az idegfeszültség nagy volt bennem és utána a fáradtság, ami nagyon kedvezôtlenül befolyásolta a késô éjszakába nyúló tömegaudienciák irányításában. Bocsásd meg nekem, kedves József bíboros, ha türelmetlenségemmel rossz példát adtam Eminenciádnak és a környezetnek. Annál inkább, mert Eminenciád a nyilvánosság elôtt engem soha korholó szóval nem szégyenített meg. A nyolcvan évével Eminenciádban összehasonlíthatatlanul több lelki erô volt, mint bennem. De késô bánat, eb gondolat, -- mondták nálunk Vas megyében. A sajtókonferenciák kérdései kilencven százalékban olyan riporterektôl származtak, akiket az utolsó évek enyhülési, tehát többnyire a szovjet barátkozási politika befolyásolt. Szegény bíborosnak arra kellett felelnie, szinte kérdôre vonva, hogy megérte-e szenvedni egyház- és hithűségéért. Azt akarták kicsikarni belôle, hogy Vatikán- és Róma ellenes kijelentést tegyen, ami szenzációt jelentett, és így jól eladható lett volna. Hiába kérte az ember ôket, hogy ne ilyen értelemben fogalmazzák meg az adott válaszokat. Többségükben a másnapi sajtóban megjelent bíborosi nyilatkozatok a szenzációkeltés szándékával voltak megfogalmazva. Tisztelet a kivételnek, mert véglegesen mégsem lehet kimosni az ember agyát józanságából. Ott sétáltunk a nagy, New York-i felülrôl irányított hírszűrô központok elôtt, ahova a világból pillanatok alatt befut a hír, és pontos, érdekirányította szempontok szerint válogatva újra a rotációs nyomdagépekbe srófolják, és onnan minden nyelvű és rangú nép lelki világába annak elsötétítésére, félretájékoztatására. A világot a tôkebirtokos, nyomda- és tévéarisztokrácia uralja, mint régen a királyok. Csak a vak nem látja, vagy inkább nem akarja látni! A fárasztó prédikációk, szertartások, fogadások után, mihelyt lehetett, a bíboros nyugovóra tért. Persze számomra ez lehetetlen volt. A késô esti órákig ,,élveznem'' kellett a vendéglátó püspök, érsek vendégszeretetét, bár igen kellemes környezetben, el kell ismernem. J. W. Gleeson, adelaid-i érsektôl aztán megkérdeztem a fogadás másnapján, honnét vette azt a sok életrajzi adatot, amelyet az elôzô este a bíborost üdvözlô beszédébe beleszôtt, csak annyit mondott: ,,Öntôl, titkár úr!'' Valóban egy kedélyes, éjszakai együttlét folyamán ügyesen elmondatta velem mindazt, amit az üdvözlésnél elmondani szándékozott. Erre mondja az angol: ,,Ask a silly question and you will have a silly answer'' ,,Tégy föl egy oktalan kérdést, kapsz egy oktalan választ!'' Mindszenty bíboros nemcsak elôzékeny vendéglátó, hanem figyelmes vendég is volt. Kanadában, ha jól emlékszem, Québec-ben, a volt, de az eszméletlenségig lebénult bíboros társát, M. Roy-t is meglátogatta. A bíboros ott feküdt kiterítve, magáról mit sem tudva a bíborosi pileolussal a fején. Mihelyt azonban pileolusa a feje búbjáról lecsúszott, azonnal követelte, hogy újra a fejére tegyék. Enyhe tisztelettudó humorral mondta ezt el az akkori utódja. Ide kívánkozik a másik megfigyelésem is. Az öt földrészen sok püspöknél voltunk vendégek. Sokszor több napra is. Összehasonlítva a világi nagyokat ezekkel az egyházi méltóságokkal emberség, finomság, műveltség dolgában, meg kell, hogy mondjam: az egyháziak sokszor messze kimagaslottak a világiak közül. Világot járó körútainkon, bármilyen hosszú és fárasztó volt is a nap, ahol csak tehettem, lefekvés elôtt -- sokszor éjfél után -- fáradtan, álmosan, néha kapkodva, olykor összefüggéstelenül, minduntalan elszundítva és felébredve újra, csaknem minden este magnetofonszalagra mondtam a nap eseményeit. Lesz-e valaki, aki a vaskos dossziéknak gondját viseli, és az utókor számára földolgozza? Csak a jó Isten a megmondhatója. A sok nap közül találomra most álljon itt annak a napnak eseménye, melyrôl Perth Amboy-ban készítettem a feljegyzést 1974. május 16-án. A mai reggelt, bár nehezen, azzal kezdtem, hogy valamivel 6 óra után, -- ma 1/2 6-kor akartam kelni -- , az egyik biztonsági embert, egyet azok közül, akik ketten minden éjjel ôrködnek az elôszobában, megkértem, hogy vigyen ki innen Perth Amboy-ból a Sandy Hookra. Ez New Jersey államnak a legészakibb csúcsa, egy parti kiágazás körül, homokos félsziget. A nap már felkelt. Egy kárpátaljai második generációs fiatalember vitt ki. Egy gyereke van. Ahogy kiértünk, otthagytam, és csaknem két órán át kocogtam, futottam a tengerparton. Majdnem egészen addig a Sandy Hookig, addig a végsô pontig, ahol a part megint visszafordul. Sajnos nem maradt elég idô, és kénytelen voltam feladni. De így is lefutottam hét amerikai mérföldet. Hamar hazaértünk. Irtó rohanással tudtam csak pakolni. Elôször a magam csomagjait, aztán a bíborosét. Bácskay Béla megérkezett, és már tegnap este megjött Montreálból Barót István, aki szintén követ bennünket egész nap. Így indultunk el. Amíg pakoltam, megérkezett Jáni György is. Nagyvázsonyi szülôk gyermeke, akik mint svábok vándoroltak ki Amerikába. Másodgenerációs, de jól beszél magyarul, és nagyon lelkes ember. Nagyon szépen elô is készítette templomában a magyar misét. Mindent szép füzetben kinyomatott. [...] Így léptük át a folyót, és érkeztünk Eastonon át Allentownba. A püspök, Meshea József egy elűzött 69 éves, nagyon jóságos és nagyon autokratikus bácsi. Vaskézököllel tartja kezében az egyházmegyét. Titkára Jean Salzinger, magyar származású, de teljesen amerikai fiú. Éppen olyan akaratos, mint maga a püspök. Pártfogásba vettek bennünket Az elején semmit sem értettem, hogy miért van ez, csak lassan, a délután folyamán derült aztán ki, mirôl van szó. Megérkeztünk a püspöki rezidenciára. Nem régi püspökség, talán 15 éves. Kimentünk a verandára. A veranda ponyvaszerű vászonnal van bevonva, és árnyékot adott. Nagy hôség volt alatta. Ott szolgálták fel a különbözô italokat. A bíborossal latinul beszélgettek. Ott volt az egyházmegye összes magyar vagy magyar származású papja: Gili Feri, Frank Leons, a Vidóci, a May, aki sváb létére nem tud magyarul, de egy nagyrészt magyar egyházközségnek a plébánosa ide s tova húsz év óta. Valószínű az irish prelátusok igáját húzta egy életen át, abból ered a szívóssága. Aztán ott voltak egy páran elsô generációs magyarok, akik már nem tudtak magyarul beszélni. Ott volt Molnár István, aki rettenetesen elhízott. Magyarországról jött ki. Letenyén volt plébános, de teljesen lemondó és rezignált ember. Rány György lelkes sváb, allantowni, Szent István egyházközségbeli plébános. Utána ebéd. Nagyon kedvesen, fesztelenül folyt a társalgás. Meg kell hagyni, hogy a jó Meshea püspök igen kedélyes. A legnehezebb harc árán tudtam elérni, hogy legalább Harangozó Ferivel koncelebrálhattunk együtt. Ebéd után egy kicsit lepihentünk. Én, hála Istennek, a közel kétórás reggeli futás után jól aludtam. 4 órakor elindultunk New Hampton felé. Tizenöt mérföldre van innét. Elég hűvös volt a fogadtatás. Látszott a százötven magyarul beszélô családon, hogy ha nincs is gyónási lehetôsége, minden hónapban egyszer van egy magyar prédikációja, de nincsen igazi keresztény, magyar lelkű papja. Az a pár szentpéterfai család, akik harmincan vannak, azok énekeltek, azok feleltek. A többi, a közönség nagy része sült hal volt, bár azt mondták nekem, hogy mindannyian értenek ,,kérem szépen'' (mindig kéremszépeneztek a régen bevándorolt magyarok) magyarul, és ezért nem is kell lefordítani. Én azért megnyugodtam, és nem készültem a magyar beszéd angolra lefordítására, csak aztán mise után, amikor a prímás az egyházközségi teremben fogadta egyenként az embereket, és ott volt a News Clericnek az újságírója, akkor jön hozzám a titkár nagy rohanva, hogy szóba sem állok vele az abortusz ügyben stb. [...] Hát itt van a kutya elásva. Félnek a modern világtól, sokszor megégetik az ujjukat, nem tudnak alkalmazkodni, nem tudnak elbánni vele, inkább bezárkóznak, bekapszlizzák magukat, csakhogy ne kelljen a médiumokkal és lehetetlen modorú emberekkel megbirkózni. Volt még egy másik incidens is. Deréd János hozza a vándorzászlaját, ahová csak el tudják vinni. Mikor a prímás ott van, kitűzi a templomra. A püspök viszont leszedette. Aztán amikor már indultunk a szertartásra, megkértem a püspököt, engedje meg ennek az embernek, hogy a magyar zászlót legalább kitegye. Erre, habár kedvetlenül, de megengedte. Eljött a misének a vége. Az ének elég jól ment, a prímás magyarul misézett. Nem is volt túlságosan meleg sem. Mindenkit megáldoztatott. A mise végén pásztorbottal a kezében várta, hogy énekeljék a magyar himnuszt. Hát kérem, nincs Himnusz, mindenki aludt. Ekkor rázendített a kórus a Himnusz helyett arra az énekre, hogy ,,Nagyasszonyunk, hazánk reménye...'' Utána tudtam meg, hogy a püspök leintette a magyar himnuszt. Nagyon elszomorodtam ezen, és most kezdtem megérteni az itteni fogadásunknak a mikéntjét. Itt elegánsan mindenben dirigálnak bennünket. Az történik, amit akarnak, és így, ebben az aranykalitkában gondoskodnak arról, hogy minden csak az ô kényük-kedvük szerint történjék. Amikor aztán jöttünk vissza a misérôl, akkor a kocsimnál kikottyantották egymás között, a püspök és a titkára, hogy New Hamptonban három katolikus plébánia van. Tízezer lakosú község, s mind a három nem territoriális, tehát nacionális, nemzeti plébánia. De hozzátették maguk között angolul gyorsan, hogy minden csak angolul megy. Hát itt van a kutya elásva, így megy az egyház keretén belül, az egységesítés nevében itt is, így megy a kisebbségek, a nemzeti nyelvnek elnyomása, tönkretétele és kiirtása. Az egész mentalitás szörnyű, pedig még sok mindent meg lehetne menteni, ha jönne valaki. Bár a gyerekek közül úgyszólván senki sem tudott magyarul. Cserkészet nincs, a gyerekeik magyarul köszönteni sem tudták eminenciáját. Csak két kislány tanult meg könyv nélkül egy pár sort, de már válaszolni a magyar kérdésekre nem tudtak. A bíboros szentbeszédében a Magyarok Nagyasszonyáról beszélt, az élet szeretetérôl, és arról, hogy mondjunk igent az életre. Ez ellen van az abortusz, az öngyilkosság. Elég szép lekerekített prédikáció volt. Hazajöttünk, illetve vacsora volt a plébánián, a prímás a szélen ült. A jobbján May, az a sváb monsignore és balján a püspök. A püspöknek irtó jó étvágya van, sokat beszél, de elég szabadon, hisz azt mondják: Cicognaninak volt majd tizenöt éven keresztül a titkára. Jó hangulatban folyt le a vacsora, de nem a prímás számára, mert ô kelletlen és feszült volt. Harangozó Feri jött hozzám a vacsora elôtt, és azt mondta, a bíboros kissé keményen bánt a szentpéterfaiakkal, és ez rosszul esett nekik. Nem vette tekintetbe azt, hogy amíg a szerencsétlenek a század elején, a két világháború között és azután kijöttek, és itt dolgoztak abban a cementgyáros faluban, nem törôdött velük se az otthon, se a pap, se az egyház, se a kormány ,,kérem szépen''. Kénytelenek voltak, mivel ôk maguk nem tudtak angolul, gyerekeiknek biztosítani az angol nyelvtudást. Mivel nem gondoskodtak róluk, azért átélték ezt a sok, rengeteg mostohaságot, hazátlanságot, nehéz munkát végezve, és a bíboros megpirongatta ôket, hogy miért nem beszélnek a gyerekek magyarul. Ezt mondta nekem Feri a vacsora elôtt. Aztán elment a földijeihez vacsorázni, mert Harangozó Feri szentpéterfai származású volt. Vacsora után hazajöttünk, és bementünk a prímáshoz. Késôbb ô jött be hozzám, és beszélgetés közben megemlítettem neki, hogy talán nem kellett volna olyan keményen bánni az emberekkel. Elfogadta, bár nemigen tetszett neki. [...] Mondtam, hogyha fáradt, akkor inkább hagyjuk abba, de a hívek elôtt nem lehet ingerülten, ôket leteremtve beszélni. Ô csak jóságos lehet. Tágranyílt szemekkel nézett. Fáradt volt, mert hosszú ideig tartott minden. Szentmise után következett a hosszú vacsora. Nem volt kéznél a szivarja sem, és láttam, ez nagyon hiányzott neki. Amikor feszültség van benne, még jobban kívánja a szivart, és nehezebben tartja magát. Most megint éjjel 12 óra. Egy pár postát elintéztem. Ezt hozta hát a mai nap. Itt zúg a fülembe ez a légkondicionáló készülék, és lefekszem. Örülök, hogy vége van a napnak. A több órás repülôutakon a bíboros szerény volt. Nagyon keveset aludt. Ha az idôjárás a föl- és leszállásnál engedte, nem gyôztem csodálni ezt a titokzatos földet. Az is érdekelt, hol is vagyunk. Néhányszor próbáltam megláttatni a bíborossal egy számomra érdekes terepet, várost, erre ô csak azt mondta: -- Tibor, te ezt érted, én már nem! -- Sokszor adósa maradtam a válasszal, mert állandóan azt tudakolta, hogy abban a helységben, ahova most megyünk, hányan is vannak magyarok. Nagyon finom érzéke volt az Isten kiválasztásának ténye iránt: Nem véletlenül vagy önkényes elhatározásból vagyunk magyarok. A tényekhez ragaszkodnunk kell -- szokta volt mondani. Mérhetetlenül fájt neki népünk számbeli apadása. Mindig Széchenyivel példálózott, akinek Bécsben Hofbauer Szent Kelemen volt a gyóntatója. Neki panaszkodott a magyarság és hazája elesettségérôl. Szent Kelemen azt felelte neki: -- A hazán nem siránkozni kell, hanem cselekedni kell érte. Világjáró útjain egyszer megkérdezték a bíborost, mi ad neki erôt a gyalázkodások elviselésére, és minek alapján biztos abban, hogy a kommunizmus meg fog bukni. Egy nemzetközi sajtókonferencián hangzott el ez a kérdés. Ha jól emlékszem, még Amerikában. A maga természetes, nyugodt módján, mosolyogva csak ennyit mondott: -- Erôt és bizonyosságot csak abból merítek, hogy a kommunista rendszer embertelen, és ennek következtében természetellenes. Elôbb- utóbb meg kell tehát buknia. Az önmegváltás lidércfénye csalogatja az embert, hízeleg neki, és abban a tévhitben ringatja, hogy önerejébôl ki tudja magát vonszolni a saját maga által ásott verembôl. Ezt a rosszra hajló emberi természet az Isten elleni lázadás bűnével ásatta meg velünk. Minden katolikus kátéban olvasható. Amit tehát sok katolikus pap és számos püspök is szóban és írásban hirdetett, szajkózva a nem tudom hányadik pártbrossúra irományát, miszerint a kommunizmus eszméje jó, csak emberi tökéletlenség teszi lehetetlenné annak megvalósítását, ennek éppen az ellenkezôje igaz. A kommunizmus eszméje a legvelejében gonosz és rossz: e földön a megváltás hiányában nem korrigálható, ki nem javítható. Ami jó mégis történik a kommunizmusban, csak abból ered, hogy az ember a teljes gonoszságra képtelen. Akaratát az a kevéske, sokszor csalékony jó is mozgatja, amely a farkasbundában rejtôzik. Létünknek ezt az édességes ízét Isten nem vette el tôlünk. Jóságában meghagyta. Ezért mondta a teremtés minden napja után: ,,Isten látta, hogy ez jó.'' Aki Istenben nem hisz, hitét nem gyakorolja, az a lelkiismeretére rossz cselekedetei miatt hallgatni nem tud, és lassan a gonoszság taposómalmába szegôdik. Minden magyar, akár tudatosan, akár tudattalanul a kommunista párt munkatársa volt, amikor azt vallotta, hogy ,,inkább kocsit, mint kicsit'', vagy ha jóhiszeműleg akár egyszer is fejet hajtott a párt ,,vívmányai" elôtt. A bíboros így látta ezt. ======================================================================== Az elbocsátás Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. De köztetek ne így legyen. (Mt 20,25-26) Csaknem tíz év óta utazom minden évben, rendszerint március második felében Zürsbe, Ausztria egyik legnevezetesebb téli sportközpontjába. Ilyenkor napsütéses az idô. Az elôzô délután fölengedett, és másnap reggelre újra fagyott hófelületeken, a csonthavon könnyű a siklás. A test könnyebbé válik. Sízés a csonthavon a sízôk álma. A lechi plébános, mert a hely az ô plébániájához tartozik, hív meg télen a túl népes Zürsbe helyettesíteni. Az egyházi funkciók fejében mindent ingyen kapok: lakást, kosztot, a sífelvonók és kötélpályák használatát, sôt a síiskolának abba az osztályába mehetek, ahová akarok, illetve ahol bírom az iramot. E vakációzó népség között csak itt, a mindennapi sportüzemben érem el az embereket. A régiek ismernek, az újak megismernek, mert kézzel integetnek, vagy fejjel bólintanak felém, vagy köszöntenek, hogy mindenki hallja: ,,Adjon Isten, plébános úr!'' -- ,,Grüss Gott, Herr Pfarrer!'' Így kötöm össze a pihenést a munkával, hisz nem tudnám fizetni ennek az elegáns helynek a költségeit. Az idén ebbe a két hétbe esett a nagyhét is. A helybelieknek és a vendégeknek végeztem a nagyheti szertartásokat. A munkától, a sporttól fáradt voltam, de még a jólesés határáig. Érzem az ötven egynéhány évem súlyát. Nagypénteken este telefonáltam Bécsbe. A bíboros bizalmasa és mindenese vette fel a kagylót. Közöltem vele, hogy nem tudok húsvéthétfôn visszatérni Bécsbe. A zürsi oktatók kértek, hogy mondjak misét elhunytjaikért. Vállaltam. Ezért kértem a bizalmi embert, adja át a bíborosnak holnapi születésnapjára és holnaputánra, húsvétra jókívánságaimat, tiszteletem nyilvánítását. Mivel a bíboros bizalmasait egy kissé megbízhatatlannak ismertem, ezért Makra nôvért is kértem a telefonhoz. Neki hagytam meg ugyanezt, de kiegészítve azzal, hogy egyedül menjen be a bíboroshoz, és adja át neki a fenti üzenetet. Csak így voltam biztos, hogy el is ér hozzá. Húsvétvasárnap este hazajövet cédulát találok a zürsi szobám asztalán. Az állt rajta, hogy holnap reggel sürgôs táviratot kapok Bécsbôl. Egy kicsit meglepett a közlés. Kevés fontos és még kevesebb örömteli távirat adódik egy magányos ember életében. Ha rossz hír lenne, még mindig ráérek tudomásul venni. Húsvéthétfôn nem jött semmi, mert Ausztriában ünnepnap nem működik a posta. Este a negyedhatos mise elôtt az iskolaigazgató jött be a sekrestyébe. Jelezte, hogy hat és negyedhét között telefonon sürgôs táviratot mondanak be nekem az ô lakásán. Ez a keresés egy kicsit fölzaklatott, de uralkodtam magamon. A távirat így szólt: Msgr. Tibor Mészáros, Zürs. Der Kardinal wird Ihre Hilfsbereitschaft vorläufig nicht in Anspruch nehmen. Sekretariat. -- A bíboros egyelôre nem veszi igénybe segítôkészségét. Titkárság. Rögtön tudtam, hogy ez a bíboros egyik bizalmasának a műve. Mintha valaki váratlanul tarkón ütött volna, amelytôl egész testemben, agyamtól a lábam ujjáig lázszerű forróság futott végig. Szabadulni akartam tôle, de nem tudtam. Valahol a legbensômet, a láthatatlan és megfoghatatlan énemet találta az ütés. A sebemet kezelhetetlennek éreztem. Kezdtem magamat vizsgálni. Mit csinálhattam, amely ezt a távirati elbocsátást indokolhatná? Munkámat alaposan, talán túl alaposan végeztem, a bíborost híven szolgáltam. A sokat szenvedett embert láttam benne. Amit apámnak, aki nyolc éves koromban hirtelen meghalt, nem adhattam meg, most neki megadom. Ezzel a beállítottsággal álltam a szolgálatába, más nem érdekelt. Gyilkosságnak éreztem, ami történt. Hatására visszaidézôdnek az emberben saját életének állomásai, s mint menedékházak tünedeznek föl a kínzó tudat határán. Szülôfalum volt a bíboros elsô papi állomása. Akkor még nem is voltam a világon. 1944-ben elsônek vesz maga mellé mint udvari papját. Osztozom 1944-45-ös börtönében. Veszprémi püspök- utódjának titkára lettem. Innen vittek el a magyar kommunisták 1948- ban. Eltűnök, mintha meghaltam volna. Huszonkilenc éves voltam. Saját fajtám éjnek idején kiad a szovjet biztonsági szerveknek. Hét hónapig hallgatnak ki, és 25 évi kényszermunkára ítélnek. Szolzsenyicin Gulágjának hét évig lakója voltam. Végig részt vettem az 1956-os magyar fölkelésben Pesten. Azután Svájcba menekültem. 1970-ben lettem genfi állampolgár. Miután a bíboros Bécsben letelepedett, jelentkeztem nála tisztelettételre. Ez is csak 1972 márciusában történt. Magyarországra haza nem járok. Semmiféle kommunizmust ,,megértô'' hajlamaim nincsenek. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy pár héttel látogatásom után sajátkezű aláírásával meghívott az irodájába, hogy segítsek a levelezésében. Elfogadtam, bár föltételeimet, amik voltak, csak szórakozottam hallgatta meg. Kikötöttem, hogy inkább vasár- és ünnepnap is dolgozom, még késô éjszaka is, de minden második hónapban egyszer egy hétre vissza kell mennem Svájcba ismerôseimhez, barátaimhoz, hogy el ne felejtsenek, el ne idegenedjem tôlük. A bíboros és bizalmasa szórakozottan hallgatták végig mindezt. Hogy ezt írásba is foglalhattam volna, arról szó sem lehetett. Felségsértésszámba ment volna, ha ilyennel hozakodom elô. Nem tartozom egyetlen nyugati egyházmegyéhez sem, hanem a magyarországi veszprémihez. Nincs nyugdíjam. Ha egypár év múlva a bíboros lehunyja a szemét, az utcára kerülök. Ezt elôhoztam az elején, késôbb mind gyakrabban. Csak bólogattak, teljes érdektelenséggel. A szokásos módon megígértem, hogy a hivatali titkot megtartom, amíg szolgálatban vagyok. Esküt nem kért. Persze jelentkezésemet, meghívásomat, és azt, hogy mire kellek majd, a bíboros bizalmasa, eddigi titkára intézte. Ô is földije a bíborosnak. Azelôtt Lipicsnek hívták, de magyarosította a nevét. A bíborosnak plébános korában káplánja volt, késôbb Szombathelyen lett a szemináriumban prefektus. Mit mondhatnék el róla? Csak azt és annyit, amennyit rajtam kívül mindenki tud, hiszen halála után már nem védekezhet szegény. Állandóan a légzôszerveivel bajlódott, de hypochondriás természetű volt. Hosszú ideig meghasonlott, papi hivatásával is meghasonlott embernek tartották. Mielôtt még láttam volna, mondták volt nekem, hogy a papság otthagyásával fenyegetôzik. XXIII. János pápa koráig ez nagy szó volt. A bíborosnak és eszmerendszerének volt a rajongója kezdettôl fogva. Imádta benne azt, amire ô maga sohasem volt képes: a bátorságát, és hogy saját szenvedésével fizetett, ha kellett, azért, amiért kiállt. Az ötvenes évek elején, miután több szolgálatot tett a bíboros még élô és a börtönben fiát látogató édesanyjának, kiszökött nyugatra. Gyanakvó természetét ettôl kezdve mindinkább hatalmába kerítette a kommunistáktól való félelem. Munkába állásom után alig tudtam enyhíteni a helyzeten. Szerinte minden idegen, ismeretlen, aki a bíboroshoz akart bejutni, kommunista ügynök volt. Még ha így lett volna vagy lenne is, akinek ez az elsô gondolata, aki ebben a gyanúban, félelemben él, az üldözési mániában szenved, amelytôl nehezen tud szabadulni. Késôbb a bíboros e tekintetben hatásomra egy kissé megenyhült. Emberünk elôször a Szabad Európánál helyezkedett el, azután Brüsszelben és Rómában tartózkodott hosszabb-rövidebb ideig. Sehol igazában munkába nem állt. Csak azt tette, amihez kedvet érzett. Egy helyen sem tanulta meg igazán a nyelvet. Majd párizsi lelkész lett. Úgyszólván senkivel sem tudott kijönni, csak azzal, aki szó nélkül alávetette magát neki. Kétszer dicsekedett el a bíboros asztalánál hosszan és terjengôsen, hogy milyen sikeres volt párizsi lelkészkedése, hogy ezer frankot áldozott a misszióra saját zsebébôl, és hogyan tornászta föl a vasárnapi misehallgatók számát családlátogatással a kétszeresére. Öndicséretét ügyesen szôtte bele beszédébe, és kijátszotta a bíborosnak annyira kedves témáit -- mint az áldozatosság, a nehézségek elôl való meg nem hátrálás, lelkipásztori buzgóság, családlátogatás -- önmagára vonatkoztatva. A bíboros itta a szavait. A párizsiak beszélték el nekem késôbb, köztük pap is, hogy ez így nem volt igaz. A végén mindenki örült, amikor elment. Rejtély elôttem, hogy a bíboros, aki annyira kényes volt a szerénység látszatának megôrzésére, nem érezte ennek a gyatra öndicsôítésnek a bűzét. Idôközben Svájcban, ahol féltestvére élt, nyomdát szerzett. E nyomda üzemeltetésének biztosítása életének a csúcspontját jelentette. Állítólag mindezt azért tette, hogy az ott dolgozó másik testvérének, akinek valami lelki baja volt, biztosítsa jövôjét. Saját bevallása szerint képtelen együttdolgozni bárkivel. Aki közelébe kerül, azonnal magának dolgoztatja. A másiknak a munkáját nem képes érdem, fáradság, tehetség szerint becsülni. A másik embert csak a maga haszna szemszögébôl tudja nézni. Persze a szokásos magyarázatok, amelyek mindezt leplezik, mindig kéznél vannak. Mindent, amit tesz, a jó, a katolikus, a magyar ügyért teszi, a katolikus igazságért, az egyház érdekében. Az a (csetnik) partizán típus, aki inkább a fára kötözteti magát, és onnan ,,lô, gyilkol'': csak a porondra ne kelljen kiállnia. Szemrebbenés nélkül tagadja le azt, amit egy fél órával elôbb mondott, ha sarokba szorítják, ha érdeke úgy kívánja. Sokszor az volt az érzésem, nem is tudatosan teszi. Vele született jellemvonás, de ebben nem vagyok biztos. Ôsellensége msrg. dr. Zágon József prelátusnak Rómában. Mérhetetlenül bosszantotta, hogy noha ô nyomtatta a svájci nyomdájában a háromkötetes Mindszenty Okmánytárat, Zágon állt a Vatikán megbízásából a bíboros kijövetele körüli tárgyalások középpontjában. Mikor a bíboros elôször fogadta a Rómában élô magyar papokat, apácákat, világiakat a Magyar Házban lent a könyvtárban, végigment a sorfal elôtt, hogy mindenki üdvözölhesse. Mikor barátunkhoz ért -- volt káplánját, földijét, a leghűségesebb íródeákját -- egyszerűen nem ismerte meg. Meg kellett neki magyarázni, hogy kirôl van szó. Kollégám le volt forrázva. Msrg. Mesternek jelezte kétségbeesve, rémülten, hogy ôt bizonyosan valaki eláztatta a bíborosnál. Aztán mindenkit eltávolított a bíboros mellôl. Elôször a Rómában élô magyar papokban rendítette meg a bíboros bizalmát -- kivéve azokat, akik mint riválisai a bíboros körül úgysem jöhettek szóba, aztán 1971. október 23-a után Bécsben. Mindez világos lett elôttem, amikor már jóideje Bécsben dolgoztam. A világ, benne a magyar papok világa is két részre lett osztva: a hűségesekre és a hűtlenekre. A szétválasztás elve mindig ugyanaz volt. Emberünk úgy állította be az illetôt, mint aki hűtlenné vált a bíboroshoz, vagy mint olyant, aki nem végezte el a feladatát az emigrációban, vagy mint hazajárót, vagy mint aki a II. Vatikáni Zsinat szellemében tevékenykedik. Sokszor megkíséreltem áthangolni a bíborost. Óvatosan kellett beszélnem, mert ahelyett, hogy ôt ezzel vagy azzal a pappal szemben megenyhítettem volna, hallgatott, és én lettem a gyanús. Kevés esetet kivéve, majdnem mindig sikertelenül próbálkoztam. Egy dologban a bíborosnak és bizalmasának különösen könnyű volt meggyôzniük. Mindkettôjüknek mérhetetlenül fájt, hogy a bíboros, bár Nyugaton van, akkor még érintetlenül herceg- és érsekprímási mivoltában, de nem volt és ma sincs lelkipásztori, gyakorlati joghatósága, hatalma. A hatalomnélküliség a bíboros környezetének központi, nyomasztó sérelme volt. Minduntalan figyelmeztetnem kellett ôt, hogy ezt vagy azt nem lehet elvárni, követelni, legföljebb kérni; nem lehet megparancsolni, csak ajánlani. A bíboros dicséretére legyen mondva, ezt bár kelletlenül, de legtöbbször tudomásul vette. Mikor a joghatóság hiányával érveltem, amely az egyházi törvény értelmében különösen az esztergomi széktôl való megfosztása után állt fenn, akkor azt mondta, hogy neki a természetjog alapján van joghatósága a világon szétszórt magyarok fölött. Nem kérdeztem, nem firtattam, mit értett ezen. Sohasem felejtem el ennek a bizalmat élvezônek az arckifejezését egy mondatnál, amely e hatalomnélküliséggel kapcsolatban hangzott el. Amúgy is duzzadt arca még jobban kidagadt, szeme zavarosan csillogott, és benne volt egy ambiciózus élet egész sikertelensége, amint szenvedéllyel megjegyezte: -- Mégiscsak borzasztó, hogy nincs hatalom! Fölfigyeltem erre, és nagy szomorúság fogott el. Mi köze egy papi életnek a hatalom utáni epekedéshez? Vagy talán sok egyházinál ez a hatalomvágy a lelki és anyagi bírvágy folyománya? Sok jel mutat ebbe az irányba. Egyébként barátunk nemcsak a birtoklásvágy, de a fölfelé hajbókolás megszállottja is volt. Ha grófról vagy hasonló nagyságokról esett szó, még a hangja is megváltozott. Fontoskodóbb, komolyabb lett, ha gróf urat mondott a telefonban, hangja még orrhangúbbá, raccsolóbbá, remegôbbé és tiszteletteljesebbé vált. Ezt számtalanszor tapasztaltam. Csak azzal vádolom magamat, hogy egy kicsit sem csipkelôdtem vele emiatt. Ebben a tekintetben némi hasonlóság volt a bíboros és bizalmasa között, de a bíboros természetesen tette azt, amit emez mesterkélten. 1972 nyarán szokása volt bejönni az irodába, ugyanis onnan telefonált. Beszélgetés közben egyszer csak parancsolólag azt mondta nekem: -- Add ide a ceruzát! Adj egy darab papírt! Sokszor még ezt sem, hanem: -- Írd a telefonszámot! Diktálom! Közben minden ott feküdt elôtte, csak érte kellett volna nyúlnia. Hamarosan leszoktattam errôl a tempóról. Mikor ezt tettem, egész természetesnek látszott venni, mintha csak leintésemre várt volna. Másoknál tovább folytatta. 1975. január folyamán neki írásban, a bíborosnak háromszor szóban elôadtam, hogy a húsvét elôtti két héten, március 15-tôl március 31-ig nem leszek Bécsben. Emberünknek nem tetszett, de nyíltan nem berzenkedett. Az Életünk című kis havilapjának a nyomtatásával akarta magát kimenteni, hogy nem tud Bécsben lenni. A hónap végén nyomja. Ezek a napok azonban a nagyhét napjai voltak. Nem volt mentsége. Kényszeredetten, de megjelent március 17-én Bécsben. Így is kihagyta a március 16-i vasárnapot, amelyen egy bécsi magyar teológus látta el a szolgálatot. A müncheni magyar papokkal ment Tirolba földvásárlás ürügyén. A bíboros pénzét akarta menteni -- úgymond -- az infláció elôl. Ezek voltak az említett távirat elôzményei, a közelebbiek és a távolabbiak. Itt vagyok Zürsben. Egy párszavas elbocsátó távirattal ilyen a távolról nem lehet vitába szállni. Holnap, húsvéthétfôn, lejár a helyettesítésem. Enni sem tudtam. Élô halottnak éreztem magamat. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Elolvastam a napokban megjelent J. V. Kopp könyvét: Diese meinen letzten Tage. Egy jó nôvér küldte ide Zürsbe mindjárt az elsô napon. A könyv nem vigasztalt meg, nem nyugtatott meg, de egy kissé elviselhetôbbé tette a létet. Nem szűnt a forróság, hánykolódás. Egyetlen nyílt és mégis gyógyíthatatlan, minden érintésre fájdalmasan sajgó sebnek éreztem magamat. Mi történt? Nem kérdezik, hogy mit csináltam? Nem érdekli ôket, hogy van-e válaszom az esetleges vádakra? Igaz-e a vád? Kínosan forgatott egy láthatatlan kéz. Mintha minden megfulladt volna körülöttem és bennem. Kezem, lábam, szívem, gyomrom, az egész testem ki volt szolgáltatva láthatatlan, szűntelen és fájdalmas verésnek. A takaró, a vánkos, az ágy, a kis községházi szoba tüzelt és fagyasztott egyben. Alig tudtam gondolkodni. Csak foszlányokban... ôskor, barlangi ember, lebunkózás... a könyörtelenség érzése marcangolt. Egyik óráról a másikra kiteszik az embert a sivatagba, a semmibe, oda, ahol még gondolkodni sem tud. Nincs meghallgatás, nincs felmondási határidô, nincs felszámolás, hurcolkodás. Többet nem kellesz! Punktum! Sorra vettem lassú ocsúdással a szóba jöhetô vádakat. Nem találtam olyant, amellyel hivatali munkám terén vádolhatnának. Bűnei, mulasztásai, hanyagságai minden embernek vannak. Ezek nem lehetnek meghallgatás nélkül a vád és az ítélet indokai. Ilyen állapotban, kábultan, leverten tettem meg húsvétkedden a mintegy 600 kilométeres utat Bécsig. Mielôtt behajtottam a Pázmáneumba este félnyolc után, leállítottam a kocsimat a Zimmerman téren. Elimádkoztam egy rózsafüzért, hogy megnyugodjam, és minden indulattól megszabaduljak. Elhatároztam, hogy bizalmas tanácsadójának nevét nem említem semmiféle formában, bár tudtam, hogy ô dolgozta meg a bíborost, és hogy a távirat az ô műve. A bíboros környezetében senki sem szereti, csak a szemébe teszik neki a szépet, de tudja, hogy ki nem állhatják. Úgy is nehéz lehet élni: folytonosan összehasonlítva és mindig alul maradva. Féltek, irtóztak tôle. Föllélegeztek, ha végre elment Svájcba. Hosszú ideig ezt nehéz elviselni. Valahol ki kell neki törnie, bosszút kell állnia, be kell bizonyítania a világnak és önmagának, hogy a másik a gonosz. Harangozó Feri barátom mondta, hogy ahányszor csak itt hagyja Bécset, Münchenben mások elôtt szüntelenül engem szid és vádol. Este nyolc órakor kopogtattam be a bíboroshoz. Csak amikor fölnézett az íróasztalától, amely elôtt magába roskadva ült, vette észre, hogy én vagyok. Arca gyűrött volt, szürkésen, halálosan fehér. Ebben a pillanatban semmi jóságot nem fedeztem fel benne. Szemei eltűntek gyűrött arcában. Sohasem szívesen tettem, de kedvéért meg szoktam csókolni a gyűrűjét. Alig észrevehetô mozdulatán láttam, hogy nem szívesen hagyja. Amikor lehajoltam, már megbántam, de nem volt visszaút. Csak amikor egészen közel hajoltam, engedte meg az utolsó pillanatban. Szó nélkül, egy fejmozdulattal hellyel kínált. -- Megkaptam a táviratot és jöttem, hogy megtudjam, mi a távirat indítéka -- mondtam nyugodt hangon. -- Hol voltál? -- kérdezte olyan hangon, amely sírós is, inkvizítori is és halálosan fenyegetô is volt. -- Az elmúlt tizenhat nap alatt három napot Svájcban, a többit Zürsben helyettesítettem, amint Eminenciádnak jelentettem, mielôtt elmentem -- válaszoltam. -- Mit csináltál? -- kérdésének a hangsúlya olyan volt, mintha gyilkoltam volna. -- Helyettesítettem Zürsben, beleértve a nagyheti szertartásokat is. Csak a három napon Svájcban nem helyettesítettem -- volt a válaszom. -- Miért nem voltál a svájci plébánián? -- kérdezte ugyanolyan fenyegetô hangon. -- Mert csak három napig voltam Svájcban az oda- és visszautat beleértve, és sok volt az elintéznivalóm. Nekem tartanom kell Svájccal a kapcsolatokat. Ha Eminenciád nincs, az utcán találom magam itt Bécsben. Nincs otthonom, lakásom, egyházmegyém. Sehol sem vagyok, ha nincs jóakaróm. Eminenciád bizalmasának nem adom meg a pontos címemet, amikor elmegyek, mert nyugtalan, folyton zaklat minden lehetetlen üggyel. Nem érzem kötelességemnek, hogy mindent az orrára kössek. Én sem tudom, hogy ô hol van, ha elmegy több hétre. Minden helyet azonban, ahova mentem vagy megyek, címmel, telefonszámmal együtt megadtam Makra nôvérnek, azzal a kéréssel, hogy ha Eminenciádnak bármi kívánsága van, telefonáljon. Mielôtt elmentem, Eminenciádnak többször elmondtam, hogy meddig és miért megyek el. Nem volt ellenvetése. Egy szót sem tudott minderre felelni, pedig lassan, szinte szótagolva mondtam, hogy legyen ideje gondolkodni. Csak amikor azt említettem, hogy elutazásom elôtt mindezt jeleztem, suhant át az arcán az emlékezés, és annak halvány beismerése, hogy elfelejtette. Az utóbbi idôben vészesen feledékeny lett. -- A magyar lelkipásztorkodásban kellene dolgoznod, hisz annyi a munka -- mondta, és fejét gondterhelten az utca, azaz Bécs felé fordította, ahol körülbelül harmincezer magyar él, de felszínes az egyházi élet. Nem válaszoltam. Rövid hallgatás következett. -- Kivel találkoztál más világrészbôl? -- kérdezte ismét szörnyű vádló hangon. -- Senkivel -- válaszoltam, ami igaz is volt. Szó nélkül ült tovább. -- A progresszív papokkal tartasz -- folytatta a bíboros. -- Mit teszik ezen érteni? -- kérdeztem. -- Nem emlékszem olyan tényekre, amelyek ezt bizonyítanák. Progresszív papokkal nem járok, és nem barátkozom -- tettem hozzá. -- Igen, de András Imrénél vacsoráztál -- erôsítgette. (András Imre progresszívnak számító, akkor Bécsben működô jezsuita, szociológus.) -- Vele együtt, de nem nála. Erzsébet, Mária és Júlia nôvéreknél vacsoráztam, ahova András atya is hivatalos volt -- adtam meg a választ. (Erzsébet nôvér vezeti a bécsi magyar cserkészetet.) Ismét nem tudott mit válaszolni. -- Aztán nem végzed mise után a hálaadó imádságot -- folytatta a vádakat. -- Sokszor vannak Eminenciád miséjén áldást kérôk, ha nem is mindig. Eminenciád saját hálaadása után elvárja, hogy azonnal tájékoztassam pár szóval kilétükrôl. Ezt az informálódást kénytelen vagyok Eminenciád hálaadása alatt elvégezni. Ha nincsenek, akkor van más módom elvégezni a hálaadást. Különben is Eminenciád mindezt még soha nem vetette a szememre -- válaszoltam. Rühelltem, hogy én itt védekezésbôl a magam imaéletérôl adjak számot: hol, mikor, mennyit imádkozom. Mindig megbotránkoztam azon, ha egyházi személyek szemmel tartották egymást. De valamikor, nem is olyan régen, még ez volt az egyházi fegyelem egyik fontos kelléke. -- Elvégzem, ami a kötelességem -- válaszoltam röviden. -- Miért nem maradtál ott, ahol voltál? -- kérdezte síri hangon. (Csak másnap tudtam meg, hogy lett volna egy ilyen üzenete is Zürsbe, miszerint ne is jöjjek Bécsbe, hanem maradjak ott, ahol vagyok.) -- Nekem ezt senki nem mondta, de különben sem maradhattam volna. A helyettesítésem lejárt. Lakásom nincs másutt, csak itt. Hol maradhattam volna? Az utcán? A hotelben? Csak itt vagyok otthon. A bíboros úgy nézett rám, mint aki se lát, se hall, értetlenül, mintegy álomban, és nem képes felfogni, amit mondok. Szinte rosszul lettem ettôl a képtôl. Teljesen kiszolgáltatva éreztem magamat. -- Menj vissza oda, ahonnét jöttél! -- ismételte taszító ridegséggel. Egy kicsit elvesztettem a türelmemet, és valamivel hangosabban mondtam: -- Vége van ott a munkámnak. Nem mehetek. Mindenem itt van. Ha el akarok innen menni, hurcolkodnom kell. Helyet kell keresnem. Nem lehet innen csak úgy elmenni nyolcszáz kilométerre, vagy más országba -- mondtam kissé hevesen. -- Döntésem nem végleges. Majd késôbb értesítelek. Fontos, hogy most menj el -- folytatta. -- Nem lehetek sokáig bizonytalanságban. Milyen határidôn belül akarja Eminenciád döntésérôl a végleges választ megadni? -- kérdeztem. -- Nem tudom -- válaszolta közönnyel. Szinte jéggé dermedtem. Két jelenet villant át az agyamon. 1972 nyarán, mindjárt szolgálatom elején, séta közben beszélgettünk a nagy emberek jelentôségérôl és arról, hogy mi is a döntô az emberi történelemben. Amikor fölértünk, megállt nyitott dolgozószobája küszöbén, ujjával a kabátom gombját megérintve lassan, teljes meggyôzôdéssel ezt mondta: -- Csak a nagyok csinálják a történelmet, mozgatják az emberiség életét. A tömegnek, a kis embernek nincs jelentôsége. Ugyancsak 1972 nyarán történt, alig egy hétre rá, hogy Bécsbe érkeztem. Mióta a kommunisták elfogtak 1948-ban, azóta nem viseltem reverendát, legföljebb templomi funkcióknál. Nem is volt reverendám. Papi civilben jártam. Hamarosan követelte tôlem, hogy reverendában járjak. Mondtam neki, hogy nincs, és 1948 óta nem hordom. Nyugaton sem hordják, mint régen Magyarországon, vagy ma is otthon. Erre azt felelte szemrebbenés nélkül: -- Ahol én vagyok, ott van a magyar egyház! -- Eminenciás uram, tessék visszavonni a táviratot, mert semmiben sem tartom magam bűnösnek, vagy hűtlennek. Ha valami kívánsága van, teljesítem. Amit eddig nem kifogásolt, azért nem vagyok felelôs -- folytattam. -- Azt nem tehetem. Most menj aludni, pihenni, és holnap menj el! -- ismételte. -- Nincs hová -- választoltam. Erre nem szólt semmit. Kisvártatva még hozzátette: -- Minderrôl ne essék szó a házam népe körében. A nôvérek errôl ne tudjanak. Hogy ezt miként képzelte, nem tudom. Két hét óta várnak rám. Ismerik az életemet. Most rólam, felôlem, a sorsomról hirtelen ne tudjanak? Április elsején este 10 órakor így mentem ágyba. Valami keveset enyhült a feszültségem. Másnap reggel már félhétkor a bíboros bejött a szobámba, egészen az ágyamhoz. Kezében tartotta a bécsi Kathpress egy barna lapjának széltében levágott egyötödét, és annak a hátuljáról olvasta le döntését. Ott állt a mondanivalója ákombákom betűivel szélre és sarokba szorítva írva. Elnéztem görnyedt alakját. Mindig tiszteltem, de most tragikomikusnak találtam. Don Quijote jutott önkéntelenül eszembe. Odahajolt éjjeli lámpám fényéhez, mert ágyban könyökölve néztem mindezt. Olvasott, mint ahogy elsô elemi iskolás gyerek szokott türelmes, kioktató hangon. Eszerint a bizalmasa negyed nyolckor misézik az ô kápolnájában, aztán nyolc óra tizenötkor én misézek, de ne a negyedik emeleti kápolnában, mert az mozgást jelentene a házban, hanem itt lent az ô kápolnájában. -- Aztán a nôvérnek már szóltam, hogy hozza be ide az irodába a reggelit, és itt reggelizzél meg -- olvasta tovább az írását. Ezzel ki akarta zárni, hogy az ô asztalánál vagy a nôvérek ebédlôjében étkezzek. -- Kilenc órakor aztán utazzál el! -- tette hozzá. -- Nem tudok -- válaszoltam kíméletlenül. -- Miért nem? -- kérdezte. -- Mert nem tudom, hova menjek, és a holmijaim nélkül nem mehetek -- válaszoltam. -- Mennyi idôbe telne a hurcolkodásod? -- kérdezte. -- Legalább egy hétbe -- válaszoltam. -- Különben is engem az életben még sehonnan sem küldtek el. Ez kivégzés, letaglózás. Ne méltóztassék egy-két tanácsadóra hallgatni. Eminenciád ellen nem tettem semmit. Az ügyeiben, személyében hűen szolgáltam. Mivel érdemlem ezt? -- mondtam hangsúllyal. Furcsának találtam, hogy pár méterre az ebédlôi asztaltól egy irodai ajtó mögött étkezzem, mintha bélpoklos volnék. A manicheizmus szívósabb, mint a többezer éves kövek. Kezdte újra sorolni a tegnap esti vádakat, amelyeket mind megcáfoltam, és válaszolni vagy nem tudott, vagy nem akart. Ismét kitért arra, hogy mise után nem végeztem hálaadást. Nem állhattam meg szó nélkül, és így válaszoltam: -- Bocsásson meg, Eminenciád, de viszolygok attól, hogy legbelsôbb lelki ügyeimben így számon kérjenek. Eminenciád alaptalan vádjaival kényszerít, megmondom, hogy a rózsafüzért, a zsoltárokat szeretem, imádkozom, de nem járok éjjel-nappal a papi zsolozsmás könyvemmel a kezemben. Kiment. Nemsokára ismét visszajött. Odaadott egy borítékot. Benne volt a márciusi fizetésem. Ugyanazokat a dolgokat ismételgette, amiket elôször mondott. Kijelentettem, hogy ez kemény eljárás. Ott tétovázott a szobám közepén. Nem tudta, mit mondjon, mit csináljon, mit válaszoljon. Szó nélkül kiment a szobámból. Alig keltem fel, Kolumba nôvér megsúgta, hogy a bíboros már iderendelte Harangozó Ferenc barátomat Münchenbôl. Nyolc évig fogolytársam volt Szibériában. Jobb nem jutott nekik eszükbe. Tíz óra felé félénken jött be az irodába, szinte bocsánatkérôen. Megöleltem, bátorítottam, mert nem tudta, hogy arról van szó, nélkülem kell elkísérnie a bíborost a küszöbön álló venezuelai útra. A nôvérek elmondták, hogy a bíboros, valamint bizalmasa és Cser- Palkovits István egész húsvétvasárnap délután hangosan szóló rádió mellett tanácskoztak. Húsvétvasárnap tartottak nagypénteket fölöttem. Cs-P.-ról csak annyit, hogy a bíboros gyóntatója, mióta Bécsben van. Intranzigens, mindenkit letorkoló, kiegyensúlyozatlan ember hírében állt. Spirituális volt egy bécsi nôi zárdában. Korábban a Pázmáneumban ugyanezt a feladatot látta el, amikor az utolsó évfolyamok kerültek ki a papnevelés megszűnése elôtt. Akkor innen elbocsátották, mert lehetetlenné vált. Ezt csak hallottam. A Pázmáneum rektorának véleménye szerint Cs-P. a fanatizmus szélén járó ember. A nôvérek mondták, hogy a húsvétvasárnapi megbeszélés után valósággal táncolt örömében. A fatimai úton, ahová ô is elkísérte a bíborost, akaszkodott elôször belém, mert bizonyos katolikus búcsújárási praktikákat megkérdôjeleztem. Hacsak lehetett, kitértem az útjából, de nem mindig sikerült. Harangozó Ferenc barátom próbálta még egyszer meggyôzni a bíborost, de hiába. Szinte csak egyetlen érve volt, amely abban csúcsosodott, hogy ha á-t mondott bé-t is kell mondania. Nem vesztheti el a hitelét. Ferencnek is megismételte, hogy a döntés nem végleges. Az ilyen manôvereit ismertem annyira, hogy szó szerint vegyem, amit mond. A taktikája a következô: most menjek el azonnal, a bíboros április 9-én indul közel három hétre Dél-Amerikába, ez alatt az idô alatt az ô távollétében én elhurcolkodhatom, ha ,,okos'' vagyok. H. Ferenc nálam volt ebédig. Értetlenül, aztán mindinkább elutasító arckifejezéssel nézte, hogy miként rakja elém a tálcán Kolumba nôvér az ebédet pár lépésre az ebédlôi asztaltól, amely körül a bíboros bizalmasa, továbbá a rektor mint napi vendégek már gyülekeztek. A bíborost várták. -- Mire való ez a komédia? -- jegyezte meg H. Ferenc keserűen a tálcán lévô ebédemre mutatva. A rektor, aki a bíboros asztalánál állandó vendég volt, azt hiszem, látta a félig nyitott ajtón keresztül a hozzám betett tálcát, engem is megpillantott, akit nem látott két hét óta. Át sem szólt, be sem jött üdvözölni, mintha nem léteztem volna, mert a bíboros már vonult be az asztalhoz. Micsoda finom szimatú lény az ember! H. Ferenc délután még egyszer tárgyalt Mindszentyvel. Azt hiszem a pihenôje alatt vagy utána. Fölsorolta neki az érveket: én készítettem elô a három küszöbön álló külföldi utat Dél-Amerikába, Skandináviába és Franciaországba. A hirtelen elbocsátásból feltűnés és megütközés támadhatna. Az okokat, amelyekre a bíboros hivatkozott, megcáfoltam, és hajlandó vagyok a jogos kritikát elfogadni, a kifogásoltakon változtatni. Ferenc megnyúlt arccal mondta: -- Semmit se lehet tenni. Most azt hiszi, hogy nem engedhet. Habozónak tűnne fel önmaga és azok elôtt, akik tudnak a táviratról. -- Most bizonyos vagyok benne, hogy a folytonos ismételgetése annak, miszerint a döntés nem végleges, csak puszta halogatás. Nem hiszem, hogy itt van visszaút -- mondtam H. Ferencnek. -- Valóban így lehet, ahogy mondod -- válaszolta Ferenc megértô és beleegyezô tekintettel. Azonban mindenki, aki tudott az ügyrôl -- most elôttem Ferenc, majd egy hét múlva, amikor a bíboros bizalmasával már a venezuelai út tartama alatt a Pázmáneumban beszéltem -- folyton azt ismételgették, hogy várjak, ne hurcolkodjak. -- Csak azért nem hurcolkodom el, mert nem akarom a bíborosnak mint házigazdának a kívánságát megsérteni -- válaszoltam két különbözô alkalommal mindkettôjüknek. Nem tudtam, hová menjek. Ismerôsökhöz, barátokhoz nem akartam menni, mert kérdeznek, beszélnem kellene, de köt a diszkréció. Valahol azonban lennem kell. Így jött el 1975 április 2-ának az estéje. A bíboros esti misét mondott Boroska István Bécsben elhunyt magyar papért annak plébániáján. Megvártam, míg este 8 óra felé visszajött bizalmasának és a rektornak a kíséretében. Bementem hozzá. -- Holnap reggel korán indulok -- mondtam a bíborosnak. Lehajoltam, hogy megcsókoljam a gyűrűjét. Nem szívesen engedte. Láttam mozdulatán, de alávetettségemet elfogadta. A mindennapi kenyeret nehéz visszautasítani. -- Majd segítünk anyagiakban. Hírt adunk -- mondta anélkül, hogy rám nézett volna. Nem kérdezte, melyik égtáj felé megyek, hová, mi lesz a címem. Se köszönet, se Isten veled, se áldás, semmi. Április 3-án reggel, napkeltekor indultam a Bécstôl északra fekvô Waldviertelbe. Messernbe tartottam, ahol Kovács Jenô iskolatársam a plébános ezen a kis plébánián. Egy hétre szívesen lát, amint mondta. Elindulásom elôtt korán reggel mindhárom nôvér eljött a misémre a negyedik emeleti kápolnába. Most itt gördül a kocsim Horn felé. Valami fájdalmas és jólesô érzés szüremkedik az emberbe, amikor megtapasztalja a mások és saját életének szűkre szabott határait, korlátait, az ember semmisségét. Nyugodt, szabad vagyok. Kár befelé nézni és mérlegre akarván tenni az emberi hiábavalóságot és ürességet. Tekintetem az autó suhanásával együtt suhan, simogatja ezt a szép tájat: a szelíd vonulatokat, a barnássárga, megmunkált mezôket, a szegélyül ott álló erdôsorokat, a zöldbe boruló életet. A természet világa is tud csitítani, vigasztalni. Keletrôl, hátam mögül a kocsimba sütött a felkelô nap szelíd fénye, amely sugárzik jókra, gonoszokra egyaránt. Sokkal késôbb tudtam meg, de csak hallomásból, hogy a Grázban és környékén élô mágnások -- nem tudom, kik voltak -- feketítettek be a bíboros elôtt. Még azzal is megvádoltak, hogy szovjet KBG embere voltam. Közéjük tartozott-e Batthyány Iván és köre, nem tudom. A kérdés azonban felötlött bennem, emlékezve arra a bizonyos telefonbeszélgetésre, amikor hangjáról nem ismertem meg ôt. Lassan, nagyon lassan beláttam, hogy a leírt körülmények között bekövetkezett elbocsátásom szükséges volt ahhoz, hogy a történelem, a nevelésem, a saját múltam által rám cserepesedett pikkelyréteg leváljon rólam, a hályog lehulljon a szememrôl. ======================================================================== A halott bíboros A venezuelai utat én készítettem ugyan elô a legapróbb részletekig, Venezuelába mégis Harangozó Ferenc barátom kísérte el a bíborost. Kezdetben biztos voltam benne, hogy én leszek a kísérôje. A történtek után kijelentette, hogy Venezuelába valaki más megy vele. Mondtam, hogy ,,Jól van, kérem szépen!'' Mindenesetre nem mentem többet sem reggelizni, sem ebédelni, sem az irodába addig, amíg el nem indultak. Ismerôseim azt tanácsolták, hogy hagyjam az ügyet elcsendesedni, és amikor megjön Venezuelából, legyek ott. Így is tettem. Amíg mellette voltam, két és fél évig kísértem mindenhova, nem volt semmi baj, de Venezuelából borzasztóan összetörve érkezett haza. Kiújult a prosztatája, nem tudott vizelni, katétert kellett betenni. Láttam, hogy ez borzasztó megalázó volt számára. Ha szóba került, soha sem mondta ki a nevét. Csak így emlegette, hogy ,,ez a valami''. Amikor látták, hogy a katéterrel is súlyosbodott a helyzet, kórházba vitték. Már ismét vele voltam, amikor az Irgalmasok kórházában megtörtént a végsô nagy konzílium. Az orvosok nem bántak vele kíméletesen. Ott ült az ágyon, láttam az arcán, hogy ez neki nagyon megalázó. Arról volt szó, hogy operáljanak, vagy ne operáljanak. Ezt nagyon alázatosan, mélyen meghajolva közölték vele. Elmagyarázták, hogy a sikeres operáció után lehetséges a javulás. Végül is ô döntött, mint ahogy dönteni szokott fontos ügyekben: ,,Hát akkor legyen operáció.'' Ô döntötte el, minden befolyásolás nélkül. Én közben végeztem a munkámat az irodában, amíg ô bent volt a kórházban, de éreztem, hogy Vecsey, meg Cser-Palkovics, a gyóntatója, és még egypáran elég tartózkodóvá váltak velem szemben. Nem törôdtem ezzel, hanem tettem tovább a dolgomat. Mindennap én mentem hozzá, vittem az Oltáriszentséget, megáldoztattam. Mindig minden rendben volt vele. Éreztem, hogy szívesen fogadott. Az operáció elôtt felkészült a nagy útra, a gyóntatójával volt együtt. Abban az idôben nagy szerepet játszottak körülötte a Batthyányiak. Különösen az Iván. Ô járt hozzá. Ôk voltak elsôsorban a közelében. Azon a napon, 1975. május 6-án, amikor megoperálták, bent voltam mellette egészen negyed 2-ig. Nagyon hánykolódott. Rossz sejtelmeim voltak. Mivel már megéheztem, negyed 2-kor hazamentem ebédelni. Kisvártatva jött Vecsey, s mondta, hogy fél 2 körül meghalt a bíboros. Visszasiettem a betegszobába, amelyben meghalt. Egész délután Vecsey, Cser-Palkovics, Ádám Gyurka, Harangozó Feri, Fábián Karcsi, akik mind olyan tanácsadófélék voltak mellette, siettek a bíboros lakására, és keresték a testamentumát. Egész délután, majd este 9-ig egyedül ôriztem tetemét a kórházi szobában. Már senki sem törôdött vele. Ôk, a többiek futottak a Pázmáneumba. Mindszenty bíboros földi maradványait elvitték a patológiai intézetbe. Mentem utána egyedül a kocsimmal. A többieknek se híre se hamva. 1975. május 9-én, pénteken reggel fél 7-kor misézek. Laurával és Kolumbával indulok a bonctani intézetbe. Nagyon szép, száraz idô van. Két tagbaszakadt boncmester -- alig lehetnek huszonöt évesek -- fehér köpenyben bevezet bennünket egy nagyon magas, bútortalan, hűtôterembe. Egyik oldalon homályos üvegű ablakok, délre nézôk, keletre egy falnyi szélességű függöny. Északra fal, és délre óriási tolóajtó, amely odanyílik, ahol kedden éjjel a bíboros földi maradványait leadtuk. Késôbb tudtam meg, hogy ebben a patológiai intézetben sok az idegösszeroppanás, és Toddné mondja, hogy havi fizetésük mellett az itteni bonctani kiszolgáló személyzet egy-egy adag pálinkát kap, hogy lelkileg kibírja. A két fiatalemberen is meglátszik foglalkozásuk hatása. A terem közepén van egy sima hullatoló kocsi. Azon fekszik Mindszenty bíboros holtteste. Le van teljesen takarva egy kékes-barna lepedôvel vagy pokróccal, nem tudom minek nevezzem. Durva munkásruha-anyag. Nem is nagyon tiszta. Tapintásra nedvesnek, piszoktól vastagnak érzôdik. Egy pillanatra megriadnék, de nincs idôm, mert ki kell futnom. A terem levegôjét annyira átjárja a formalinszag, hogy nem tudok lélegezni. Ki kell gyorsan mennem kétszer is. Laura és Kolumba jól bírják. Egyszer sem jönnek ki. Mikor a két fiatal hullakezelô óriás látja a küszködésemet, valamilyen szellôztetô készüléket megindítanak. Pár perc múlva megkönnyebbül a légzésem. Az elsô pillanatban mindenki, -- még a két munkás is -- zavartan nézzük a leterítettet. A két nôvér az ablaknál áll. Nagyon kevesen látták a bíborost anyaszült meztelenül. Talán gyerekkora óta senki. Szemérmességérôl már írtam. A két munkás elôször a fejét takarta ki a melléig. Intek a nôvéreknek, hogy a hozott kegytárgyakat érintsék hozzá. Feje, nyaka, ott ahol a mellkasával összeér, csúful meg van duzzadva. Úgy néz ki, mintha valami miatt borzasztóan erôlködne. A rózsafüzérek, képek, érmék érintése után odaadjuk a ruhákat. Az érintéseket a testvérek tisztelettel, szeretettel végzik. Ôk az egyedüli jóság, emberség ebben a teremben. Leveszik róla azt a pokrócszerű terítôt. Itt fekszik elôttem: feje jobbra hátraesve (a vér helyébe Bendl professzor 7-8 liter formalint fecskendezett be, de belsô részeit nem vették ki), két keze a teste mellett fekszik, mintha csak odadobálták volna, két lába egymástól elállván, kisebb terpeszállásban. Most veszem csak észre, hogy ez a rettenetes formalinbűz a testébôl árad. Csúnya szürkéssárgának, néha feketésbarnának látszik az egész teste. Szörnyülködve fedeztem föl, ahogy szemügyre vettem a testet, milyen barbár módon bántak vele a konzerválási művelet során. Mindkét hónaljában és a karok hajlatában a formalin benyomására fölvágták. Ezeket a vágásokat oly gyatrán varrták össze, mint a varrni nem tudó szegény koldus, aki maga foltozza gönceit. A bôr össze van húzva durva öltésekkel és a varrás végén mély völgy tátong az összehúzott két bôrpart között. Minden formátlan lett rajta, kivéve a két lábfejét. Öltöztetésnél veszem észre, hogy valóságos formalintócsában fekszik: a takaróból, a tolóasztalról, mindenbôl csöpög a formalin, és amikor öltöztetésnél a lábszárát felemelik, ott, ahol feküdt, végig egy hosszú tócsa van, amelybe a fölemelt lábszárról csöpög a formalin. Micsoda slendrián munka! Visszagondolok arra, hogy Felsôpatyon anyám mindig ott volt, ha segíteni kellett a halott mosdatásánál és felöltöztetésénél, és milyen gonddal, tisztán szárazon végezte ezt a végtisztességet jelentô munkát! Vigyázva csinálták, még ha nem közeli jóbarát volt is, úgy, mintha újszülött gyerekkel tennék! Persze itt Bécsben ô is csak egy a sok közül. Verseny nélküli temetkezési vállalat működik: és ez vörös szocialista. A test iránti kegyeletrôl vallásos érzésrôl szó sem lehet. Kolumba testvér mondja ,,Hogy elcsúfították azokat a szép kezeket!'' Mennyire szemérmes volt, mennyire nem látta a testét senki: mivel érdemelte ki ezt a bánásmódot? Vagy ez is a halálnak a következménye, hogy így el kell csúfulnia? Hisz végeredményben amit most mint csúfságot észlelek rajta, semmi ahhoz képest, ami a sírban késôbb történik: az ember képének szétmállása és eltorzulása. Memento homo, quia pulvis es ... Emlékezzél ember, hogy por vagy és porrá leszel! A két tagbaszakadt hullaszállítóról meg kell hagynom, rendesen, tisztelettel bántak a holttesttel, ahhoz képest, hogy egész nap ezt csinálják, mert ez a mesterségük. A holttest elég lágy volt. Aránylag könnyen öltöztették. Mivel úgyszólván sohasem hordott hosszú alsónadrágot, hanem mindig rövidet viselt a reverenda alatt, most sem adattam rá hosszút, hanem úgy, ahogy szokott: rövid, fehér alsónadrág (különben feketét hordott), fehér ing, mandzsettával alsóing nélkül, fekete cipô, vállkendô nélkül hosszú, fehér alba, a cingulumot elfelejtették. Nem akartam ôket bosszantani, hát hagytam, hogy a New Brunswick-i katolikus magyar asszonyoktól kapott fehér-piros magyar mintás miseruhát adjuk rá, és szövetzsinóron a Dél-Amerikában kapott ezüstkeresztet, ami sajnos a miseruha alatt így nem látszott. A minta nélküli mitra, a fehér kerül a fejére és a durbani érseknek, Hurley-vel elcserélt a II. vatikáni zsinati, a pápától ajándékozott rézgyűrűt (-- tehát amit hordott, az a gyűrű a Hurley durbani érseknél maradt --) húzzuk az ujjára. Nehezen megy, mert az ujjai is dagadtak, és meg kell szappanozni. Aztán nehezen bár, de föl lehetett húzni. Közben kimegyek a szomszédos fölvételi helyiségbe, amellyel tegnap este ismerkedtem meg, amikor betekintettem. A nagy tolóajtókon át áramlik be a a reggeli napsugár, priccsszerű vagy kriptaszerű állványokon tucatnyi koporsó sorakozik balfelôl, benne a halottak. Kicsit beljebb a tolóajtóknál áll a fehér batiszttal kibélelt kettôs érckoporsó. Az alsó része csak feltehetôen kettôs, mert egyben van, ha kettôsnek látszik is. A két segédkezô kihozza a holttestet, amelyre idôközben föltették a fehér mitrát, és behelyezik a koporsóba, amely mély, szinte túl mély. A holttest eltűnik benne, mint valami üregben: még el sem porladt, és micsoda kevés az ember! Mélynek mély, de nem elég hosszú. A koporsó széle a mitra felét levágja , illetve lesúrolja a fejérôl, rá a homlokára, szemére, orrára. Kínos látvány. Mindenki megzavarodik. Rám néznek, mit csináljanak? Erre nem gondoltak, hogy a mitra 10-20-25 cm- rel meghosszabbítja az embert. A csúcsot a mitra feléig visszahajtottam, és az alsó fele alá csapattam. Így szűken belefért. Furcsán nézett ki, de nem volt más megoldás. Szegény, aki mindig annyira vigyázott, hogy szépen, rendesen, tisztességesen, méltóságteljesen nézzen ki, és nehogy külseje nevetséges, komikus legyen, most itt feküdt ,,lefejezett'' mitrával, aminél lehetetlenebb pozitúrát alig lehet elképzelni. Vecsey rendelte, és futkározott a koporsó után: egyetlen gondja volt, hogy a koporsó beleférjen a kripta üregébe -- egy sor telefonálás, tárgyalás volt Mariazellel -- csak arra nem gondolt, hogy a bíboros ornátusával belefér-e a koporsójába. (Mennyivel szebben hangzik tájszólásban, amikor nálunk a nép így mondja: a ,,koporsajába''.) Fehér szalaggal (háromszor keresztbefonva a testén) kötik át, hogy szállítás közben, szerencsétlenség esetén a test el ne mozduljon. Elôször fekete szalaggal akarták, de én tiltakoztam. Erre fehéret hoznak. Pár pillanatig ott állnak a művük elôtt: a mitra csúcsa visszahajtva, lefejezve, a miseruha a sok átkötözéstôl összegyűrve -- az egész egy nem gazdag ember szorosan összemadzagolt poggyászának benyomását teszi rám. De mit lehet tenni? Már a tervezésnek vége van. Még egy pillanatra elnézem ezt a begyömöszölt testet ennek a mély ládának az alján: gyűrött ruha, a benne elveszô test kiálló vagy sejtett részei merevek, a mitra hátrahajtott csúcsa, az igazában össze nem kulcsolt kezek, amelyek csak egymásra vannak rakva rendetlen összevisszaságban, a sietség, amivel mindezt csinálják, hogy minél elôbb eltüntessék a halottat, ezt az egyet a számtalan közül. Azok, akik körülötte sürögtek, bókoltak, félték, hízelegtek, sütkéreztek, sehol nincsenek -- a Batthányiak, Vecseyek, a saját gyóntatója Cser- Palkovits jezsuita -- csak a sok halottas fogdmeg szürke egyenruhában meg a két testvér, Laura és Kolumba, akik névtelenül körülötte minden az emberrel összefüggô elkerülhetetlen alantas munkát végezték és jómagam, akit hűtlenséggel vádolt a most távollevôk rágalmazása alapján -- vagyunk itt: a halál, a gyalázat, a rendetlenség, a fizikai és lelki összevisszaság nyomasztó hatása alatt. Ez a valóság, a többi csak szólam. Megpróbálok még ezekben a pillanatokban is imádkozni: Istennek, az emésztô természetnek ajánlani ezt a nehezen összeeszkábált életmaradványt, és csendben, a többiek számára láthatatlanul keresztet vetek reá, mielôtt a koporsó fedelét vigyázva ráteszik. Egy pillanatra minden megáll az agyamban: Gárdonyi szerint csak a teste, amit könnyű mondani, elgondolni jó emésztéssel, és ép aggyal. Itt ebben a pillanatban képtelen vagyok szétválasztani Mindszentyt attól, amit lassan sötétségbe borít az óvatosan ráeresztett ércfedél. Három szál rózsát akarok Merklnek, a bonctani intézet alkalmazottjának átadni, hogy tegye a koporsóba, de lebeszél. Ha szerves dolog kerül bele -- mondja ô --, párolog, és a körülbelül 20x20 centiméteres üvegablakot elhomályosítja. A három szál piros rózsát Frau Catharina Todd nyomta ma reggel elindulás elôtt a kezembe. Három különbözô személytôl származik. Kettô ismeretlen, a harmadik egy bécsi zsidó nôszövetségnek az elnöknôje. A födelet leforrasztják. Végignézem, ellenôrzöm -- szemmel és utána még az ujjammal is végigtapogatom, nehogy rés, nyílás maradjon. Batthyány Iván repülôvel lezuhant fia koporsóját nem forrasztották jól le, és Németújvárott a ferences kolostorban éveken át szenvedtek a barátok a lakószoba alatti kriptából kiáramló bűz miatt. Ez jár az agyamban, amikor még egyszer körülfutok az ujjammal a hegesztés ezüstcsíkján. A tervezettnél körülbelül 15 perccel korábban készültünk el. Kiosztom a borravalót, mindenkinek 100 shillinget adok -- a két tagbaszakadt fehérkabátos hullakezelônek és öltöztetônek is. Aztán kivonulunk. Félreállok Merkllel és a hullaszállítókkal. Mindenkinek reménytelenség ül az arcán. A halálról beszélgetünk, a test és a lélek szétválásáról: úgy néznek rám, mintha soha nem gondoltak volna arra, hogy valami más is van, marad az emberbôl, mint ami a koporsóba kerül. Szerintem nagyon kevés ember bizonyos a halál utáni személyes létezésben, még a vallásosan hívôk között is. ,,Une mauvaise passe''-nek tartják, kellemetlen ügynek, amin túl kell esni. Míg a hegesztés, ellenôrzés, a tolókocsin az autóba helyezés megtörténik, a koporsókban tárolt hullák el- vagy valami félreértés miatt visszaszállítása szakadatlanul folyik. A hullaszállítók teljes közönnyel és a dokkmunkások ridegségével hozzák-viszik a koporsókat. Az egyik mit sem törôdve velünk, az érckoporsóval ( a legtöbbje nem is tudja kirôl van szó!) hangosan bekiabálja a ,,halotti'' csöndbe: Sarg 32 retou! Aztán az egyik munkás hirtelen fölemeli a visszatolandó koporsó tetejét és a holttest fejénél kotorászva megelégedett arccal állapítja meg, hogy a ,,Sarg'' és benne a megboldogult valóban a 32-es. Közben végigmegyek az ,,üzemen''. Az egyes, vakító fénnyel megvilágított asztalon picassóian kificamodva, szétvagdalva fekszenek, meredeznek a holtak. Milyen kár, hogy a közönséget itt nem vezetik keresztül! Sok problémát, nyugtalanságot megoldana egy ilyen ,,életet'' szemléltetô látvány! Végre elindulunk. Délelôtt 9 óra körül jár az idô. Napos, szeles idô van. Tavasz. A napra sietnek az emberek. Gyerekek, lányok színes ruhái tünedeznek a sarkokon. Elfog a szomorúság: Mindszenty szinte sohase élte az utca emberének életét. Az élet színessége, napsugarassága hiányzott belôle: mintha nem is akarta volna! Csak a hitelveket hirdette, vallotta, vagy még inkább a magyar történelmi álmokat hajszolta. Bécs neki csak a magyar politika velejárója, függvénye, ellenfele volt, néha támasza, de csak kényszeredettségbôl. De azt, hogy Bécsnek önmagában is valami saját élete van, németül beszélôk, emberek lakják, arról nem vett tudomást. Számára mindez nem létezett. Holtteste a Joachimstaler-Platzon, Werkhardtstrassén, Gablenzgassén keresztül, átvágva a Gürtelen, a Neubaugürtelen továbbhaladva, a Nyugati pályaudvar elôtt gördül le a Mariahilfestrasséba, aztán jobbra a Wien Zeilék végén a Schwarzenberg téren ( -- a Karlsplatzon át -- ) balra, Seilerstätte, Weihburggasse, Lilienstrasse és a Szent István tornya alatti bejárathoz. Koporsója tovább gördül az emberek részvéte nélkül, vissza sem néznek: idegen holttest idegen városban! Milyen tragikus vége ez az osztrák-magyar kapcsolatnak! Mintegy utolsó pont a trianoni kifakult békeszerzôdés végén. Az utcán sorakozva várt a bécsi káptalan, Kônig bíboros, de nem a segédpüspökök. Zengnek-bongnak a harangok, de nem a Pummern. Az elsô és a hátsó padok közötti négyszögben négyszögletes szônyegen mellig érô katafalkon helyezik el a koporsót, amely nincs leterítve. Tetejére teszem a három szál piros rózsát, amit a koporsó lezárásánál visszautasítottak. Ott maradnak egészen másnapig. Taubinger László rendelte a nagy, majdnem mellig érô nemzetiszínű koszorút rózsákból, szegfűkbôl a Hűséges magyar néped felírással. Egy kis nézeteltérés támad, mert a katafalk elején akarják odatámasztva elhelyezni a koszorút. A temetkezési vállalat nem egyezik bele. Fektetve oldalt -- lábtól balra -- teszik, és mellette ég a Burg Kastl-i magyar gimnázium címeres gyertyája. A katafalk mellett hat szál gyertya ég. A koszorúkat a bejárattól jobbra fémállványokra aggatják, hogy a szalagfölírásokat jól el lehessen olvasni. Körülbelül ötször adnak képeket, rózsafüzért, hogy érintsem a koporsóhoz. Mihelyt mindez elrendezôdött, azonnal fölzúdulás támad: hol a bíborosi kalap, a címer, a zászló, a név és még ki tudja micsoda! Alig gyôzöm csitítani a lázongó magyarokat. A válaszom: a II. vatikáni zsinat értelmében nincsen temetési pompa! Morogva belenyugszanak. Állandóan jönnek a tiszteletüket leróni akaró hívek, de tolongásról, tömegrôl szó sincs. Vannak fiatalok is, de nem feltűnôen sokan. Az egyszerű magyar rétegbôl, különösen az ötvenhatos fiatalokból keveset látni. Majdnem egész nap ott térdelek, adok felvilágosítást a koporsó mellett: szemtanú vagyok. A jámbor fölnagyításoknak nem tudok hitelt adni. ======================================================================== Temetés Mariazellben Magyarországról hivatalosan senki sem jelent meg a temetésen. Rómából sem. Döpfner müncheni bíboros sok más, magasrangú egyházi méltósággal Németországból részt vett a temetésen és a temetés utáni fogadáson egy mariazelli vendéglôben. Ott volt Habsburg Ottó a feleségével, Reginával. Tartózkodó módon tettem a kötelességemet, mint házigazda. Kétszer-háromszor módomban volt még a bíboros életében szóvá tenni bizonytalan helyzetemet. Veszprémi egyházmegyés áldozópap vagyok, svájci állampolgár, teljes anyagi bizonytalanságban. Gazdám úgy tett, mintha mindezt nem hallotta volna. De mit is tehetett volna? Az egyetlen, Ottó felesége, Regina volt, aki azon a temetés utáni összejövetelen megállt, rám nézett, és igazi asszonyi, anyai gyöngédséggel megkérdezte: -- Hát magával most mi lesz? Mihez kezd? Annyira váratlanul ért a kérdés, válaszolni sem tudtam. Mérhetetlenül jólesett. Vecsey titkárt írásban emlékeztettem az elmaradt havi járandóságaimra. Néhányszor még a Pázmáneumban aludtam, aztán szedtem a sátorfámat, és visszajöttem Svájcba. A Spirig-családnál találtam menedéket. Aztán 1975 végén három hónapra lementem Spanyolországba a navarrai Pamplonába. Ott bifláztam a spanyolt reggeltôl estig. Szeretettel gondolok Nicolas Muruzabalra, a pamplonai Krisztus Király templom plébánosára, aki vendégül látott Isten nevében. Bármennyire is hallgattam róla, mindig rájöttek, hogy ki vagyok, illetve voltam. Az emberek a saját fontosságuk növelésére, jelesül az, hogy kik az ismerôseik, számon tartják ôket. Én viszont nem kívántam ezzel a minôsítéssel élni, hogy ,,Mindszenty bíboros volt titkára.'' És ez nagyjából sikerült is. Lassan, nagyon lassan lekopik az emberrôl az a címke, amit az élet ráragasztott. Nyugodtam mondhatom, megnyugvásomra. A bíboros temetése után, de még bécsi tartózkodásom utolsó napjaiban kaptam Both Pál dániai magyar lelkésztôl az alábbi sorokat: Mons. Mészáros Tibor titkár úrnak A-1090 Wien IX. / Boltzmanngasse 14. Kedves Jó Titkár Uram! Ma kaptam meg a szentképes csomagocskát. Hálásan köszönöm ezt, hogy annyi munkád közepett reám, ill. híveimre gondoltál. A jó Isten áldjon meg, és ezerszeresen fizesse neked vissza mindazt a jót, amit nekem a Pázmáneumban tettél. Felejthetetlen marad Mindszenty bíboros képe, amit a hitzingi temetôben láttam! A te munkád nem volt könnyű, de a jó Isten megjutalmazott azzal, hogy legalább három éven keresztül Magyarország utolsó hercegprímását szolgálhattad. S mint ilyen, belekerültél egy szent magyar püspök életébe. (Talán néha nehéz is volt ez, de megérte!) A jó Isten áldását kívánom további munkádra. Ha Dombos Tibor címét megkapom (eddig még nem sikerült ez), akkor azonnal értesítelek! Meleg, ôszinte papi szeretettel köszönt in corde Iesu: Both Pál. Koppenhága, 1975. VI. 13. ======================================================================== Felsôpatyi harangok A háború vége felé Veszprémbôl egyszer hazalátogattam, s otthon hallottam, hogy elvitték a harangokat szülôfalumból, Felsôpatyról. Ez már akkor történt, amikor a verebek is csiripelték, hogy a háborút elvesztettük. Népünknek persze nem volt beleszólása ebbe, miután évszázadok óta csorbították a falvak és városok önkormányzatát, lábbal tiporták jogait. Ami a kommunizmus alatt beteljesedett, csak átkos következménye volt a korlátlan szabadelvűségnek. A derék Császár Gyula, a mai felsôpatyi plébános említette levélben a harangok háború végi elkobzását. Levelének olvasásakor emlékezetembe idézôdött minden, ami szülôfalum harangszavával összefüggött. Minden szentmisére háromszor ,,csöndítettek''. Volt elsô, második csöndítés, a harmadik pedig a ,,beharangozás''. Mivel messze laktunk, a falu utolsó házától még 150 méterre, attól függôen, hogy melyik irányból fújt a szél, nem mindig hallottuk az elsô vagy a második csöndítést. Ilyenkor lélekszakadva futottam, loholtam, minden felém jövôt megkérdeztem, hányszor csöndítettek. -- Már csak a beharangozás van hátra -- hangzott legtöbbször a válasz. Uzsgyi neki! Még jobban futottam. Óra ugyanis nem volt otthon, csak egy légypiszkos, barnára fakult cifferblattú. Sose járt pontosan. Este is megszólaltatták a harangot. Ezt ,,kondításnak'' mondtuk. Az Úrangyalára szólt, mely az Angeluszból és a könyörgésbôl állott. Aztán egészen rövid szünet következett, és megszólalt a kisharang, vagyis a ,,lélekharang''. Erre imádkoztunk el egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet az elhunytakért. Volt aztán ,,lélekkondulás''. A Pereszteg patakocskán innen is jól lehetett hallani. Ez minden órában megszólalhatott, mert azt jelezte, hogy valaki meghalt a faluban. Ilyenkor a ,,népek'' felhagyták a munkát, a férfiak levették izzadt kalapjukat, letették a szerszámot, vagy rátámaszkodtak, és rövid imát mondtak. Aztán folyt a találgatás, vajon ki halt meg. Mindez a falu lakóinak szoros összetartozását jelezte. Ha idejében érkeztünk a templomba, láthattuk, hogy a gyermeksereg ott tolakodott a cintóriumban, amelyben a harangkötelek lelógtak apró nyílásokon. Persze a markos parasztgyerekek mindenkit félretoltak, és maguknak követelték a harangkötél ritmusos rángatásának jogát. A Nagy Lajos király korabeli torony alatti templombejárat tele volt zsibongó lurkóval. Mindig irigyeltem azokat, akik jól kiszámított rángatással a harangkötélbe kapaszkodva a cintórium boltíves tetejéig hagyták magukat fellódítani. Soknak, akik kisebb súlyúak voltak, a boltívbe koppant a fejük. A Németh suszter, aki sekrestyés is volt, vetett véget parancsszóval a harangozási hancúrozásnak. Mennyi jót, nemeset keltett szívemben a harangszó, míg el nem kerültem hazulról érettségi után az innsbrucki egyetemre! Így támadt bennem hálából a harangok ajándékozásának gondolata. Az örömbe azonban üröm is vegyült, ami késôbb, 1992-ben, a veszprémi templom szentelése után csöppent a szívembe, amikor esteli sötétedésben hazamentem a sírokat meglátogatni. A templom belterületén, amit élôsövény vesz körül, a déli oldalon van egy alacsony, szerény kôtábla, amin a II. világháborús halottak nevei vannak bevésve. Hét-nyolc név. Aztán kis közzel ott áll még két név: Wéber Pubi (már sajnos csak a becenevére emlékszem) s Wéber Zoli nevére. A zsidó szatócsnak voltak a fiai. Édesanyám mindig tisztelettel beszélt róluk. Olyannyira, hogy oda is szoktak a mi kocsmánkhoz. Édesanyánk nem tűrte meg még beszédben sem az olcsó megjegyzéseket a másvallásúakról. A zsidózást se szívelte. A Mészáros nénit szerették is. Nem egyszer kaptam rajta különösen a Pubit, amint a konyhából nyíló sötét éléskamrában az édesanyámtól kapott valamilyen ízletes, füstölt disznócsülkön vagy kolbászon lakmározott. Az ô vallásuk ezt tiltja. Édesanyám hallgatott az ügyrôl, mint a sír. Bizony mindketten, ô is, én is cinkosai lettünk a hallgatásban. Zoli púpos volt, de a kuglizóban jobban dobott bárkinél. Pubi jól megtermett, egy kicsit hízásra hajlamos. Mindketten húsz- harminc év között jártak. Barátkozni nem barátkoztunk, de sok mindent együtt tettünk meg. Szerettem Pubinak a Budapestrôl szóló leírásait hallgatni. A fôváros kényelmes életét jól tudta ecsetelni. Hogy a kávéval például együtt jár az újságolvasás ingyenes privilégiuma. Falun, az egyszerű nép körében kevés olvasnivaló akadt. Kisszeminarista voltam Veszprémben, és tudott dolog volt, hogy papnak készülök. Pubi folyton mondogatta: -- Tibor, mire te pap leszel, a papok kimennek a divatból. Talán egy ,,kicsit'' igazolta is ôt az élet. Aztán megfordult a fejemben az is, amit a faluban suttogtak. Eszerint az elsô kommün bukása után a Wéber szatócsot nagyon megverték, szeme is megsérült, és elvették a Ritóban, a Rétaljban lévô negyven holdját. Mély csönd volt abban az emberben, amikor 5 deka élesztôt kértem tôle. Szenvedése, bántódásai titokban maradtak elôttem. Szép kôházban laktak, nem döngöltben. Az úrnapi körmenet alatt minden ablakban, csakúgy, mint az evangélikusoknál, náluk is szép fehér gyertyák lobogtak az ünnephez illôen. Mit gondoltak magukban, nem tudhatom, de amennyire tudtak, beleilleszkedtek a falu szokásvilágába. 1944-ben az egész Wéber- családot elhurcolták. Mindegyikük odaveszett Auschwitzban. Két lányuk kivételével. Ôk a háború után visszatértek Felsôpatyba. Ott álltam alkonyatban, kôbe vésett neveik elôtt. Talán a harangzúgás is egybeforrasztott bennünket. Hiszen a kôszegi gimnázium diákseregének elmondott halottak napi prédikációja szép bencés latinsággal nekik is szólt: ,, Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango'' -- hívom az élôket, siratom a holtakat, megtöröm a villámokat. Azóta is kihallom minden harangszóból a hármas üzenetet. Lélekben visszaemlékeztem, hallottam a régvolt harangok zúgását. Imádkoztam Wéber Pubiért meg Wéber Zoliért is. A jóságos Isten tudja, miért és mennyire, de egybetartoztunk! 1988 áprilisában két harangot ajándékoztam a mai Rábapatynak. A harangokat Ôrbottyánban öntötték.[15] A nagyobbik 420, a kisebbik 250 kg-os lett. A nagy harangra a következô felírás került: Szent Tibor és Szent Valéria vértanúk tiszteletére, a II. világháború üldözötteinek és áldozatainak emlékére. Úgy értesültem, hogy az akkori hatalom urainak nem nagyon tetszett a szöveg. De mégis engedélyezték, mivel tudták, hogy fent a toronyban senki sem fogja majd olvasni. A kicsi harang felirata ez: Szent István király tiszteletére halálának 950. évfordulóján. Az új harangokat 1988. július 14-én ünnepélyes felvonulással vitték a falu határától a templomhoz. Felszentelésükre augusztus 13-án került sor. Az ünnepi szentmisét dr. Konkoly István megyéspüspök mutatta be. A mise kezdetén történt a harangok megáldása. A környék papjai és a falu elöljárósága is jelen volt. Mint Császár Gyula plébános errôl beszámolt, a megyéspüspök a harangok megáldásakor így szólt az egybegyűltekhez: -- Fôtisztelendô esperes úr, kedves paptestvérek és kedves hívek! Köszönöm a kedves fogadtatást és az üdvözlô szavakat. Nagy örömmel jöttem el hozzátok. Patyról eddig csak szépet és jót hallottam, hogy milyen buzgók a hívek a templomba járásban, komolyan gondoskodnak gyermekeik vallásos nevelésérôl, hittanra járatják ôket. A többi között ennek az áldozatkészségnek a bizonyítéka ez a harangszentelés. Ritka alkalom, hogy két harangot szentelhet a püspök. Igaz, hogy ennek az ünnepnek a szálai Svájcba vezetnek az ott élô paptestvérhez, hisz az ô ajándéka. De az ajándékozás is jó fényt vet a falura, plébániára, egyházközségre. Hiszen ha Mészáros Tibornak nem lettek volna szép emlékei, és nem értékelné az itthoni hitéletet, bizonyára nem határozta volna el magát erre a nemes ajándékozásra. Mindenesetre megkérem plébános urat, hogyha levelet ír Svájcba, és beszámol errôl a harangszentelésrôl, és még egyszer megköszöni a patyi hívek nevében az ajándékozónak ezt a nagylelkű, szép gesztusát, a hívek köszönetéhez, hálájához csatolja az egyházmegyének és püspökének háláját is. Kérem az Istent, hogy százszorosan fizessen meg mindenkinek áldozatos adományáért... A szentelés után a harangokat azonnal felhúzták a toronyba. A hívek ezalatt a rózsafüzért imádkozták és énekeltek. Ezután kezdôdött a szabadtéri szentmise. A mise végén már szóltak is az új harangok. Ha nem is lehettem jelen a harangszentelésen, rokonaim közül többen ott voltak, közöttük az azóta már elhunyt Attila testvérem és leánya, Titkos Domokosné. Értesülésem szerint a hazai sajtó nem emlékezett meg az eseményrôl. ======================================================================== Egy meghiúsult kísérlet A mariazelli búcsújáróhelyen a világ minden tájáról naponta odaérkezô százak és ezrek találkozhattak Mindszenty bíborosunk nevével és sírhelyével. A Mindszenty név mindenki számára élô jel és figyelmezetés volt, mit jelent az emberiség, az egyház és a vallás számára a kommunizmus. Mindig volt a sírjánál friss virág, mindennap látni lehetett a kápolna elôtt térdeplô imádkozókat. Nem biztos, hogy azok mind magyarok voltak. A bíboros szimbólumává, erôforrásává vált mindazoknak, akiket a diktatúra valamikor is üldözött, létében fenyegetett, akinek családját, életpályáját, egészségét, jövôjét tönkretette, vagyonából kiforgatta. Akik odahaza mertek nemet mondani az embertelenségre, akik megalkuvás helyett a nyílt vagy titkos ellenállást választották, akik a hazug, elnyomó rendszert nem voltak hajlandók kiszolgálni, és mindezekért börtönt, üldöztetést, megalázást szenvedtek, s nemritkán saját hittestvéreik között is szemlesütve kellett járniuk, itt az egész világ színe elôtt tisztelve és nagy becsben tartva találhattak egy rangos halottat, aki életében épp oly ,,meggondolatlan'', ,,hôzöngô", ,,fantaszta" volt, akárcsak ôk maguk. Mariazellben olyan fôpap sírjánál állhattak, aki például soha életében nem tette volna meg -- mint odahaza egy fôpásztor tette --, hogy ,,patkánypasztorációnak" nevezze azt, ha egy papja az állami tiltás ellenére titokban foglalkozik a rábízottak hitoktatásával, lelki vezetésével. Ki tudná megszámolni, hány megtört szív, megalázott lélek talált vigaszt a magyar hercegprímás sírjánál? A bíboros Mariazellben a világ szeme elôtt volt, holtában némán is figyelmeztette a világot: a történelem folyamán nincs még egy olyan isten- egyház- és emberellenes politikai rendszer, mind a kommunizmus. Most ott nyugszik mindenki elôl elrejtve az esztergomi bazilika altemplomában, mely állandóan le van zárva, csak külön kérésre nyitják ki. A megkínzott, száműzött, száműzetésében is megalázott bíboros lassanként nemcsak elrejtve, de elfeledve is lesz. Jobb ez így annak az egyházvezetésnek, amely soha megemlékezni nem mert Mindszenty Józsefrôl sem életében, sem halála után. Amikor egy pécsi egyházmegyés áldozópap (az 1956 miatt ártatlanul börtönviselt Horényi Kálmán) a bíboros halálakor nyilvános imát merészelt mondani vasárnap a templomban, püspöke már hétfôn magához hívatta, szigorú megrovásban részesítette, és Mindszenty bíboros személyérôl, tevékenységérôl a lehetô legelmarasztalóbban nyilatkozott. Mindezeket barátaim és jómagam elôre sejtettük. Éppen azért szerettük volna, ha egykori fônököm földi maradványai minél késôbb kerülnek Magyarországra. Olyan idôszakban, amikor egy hozzá méltóbb egyházvezetés fogadja hamvait. S oda, ahol szeretett hazájában az egész ország minden nehézség nélkül leróhatja tiszteletét mártírsorsú fôpásztorának sírja elôtt. Nem így sikerült. Mindszenty bíboros többször is mondta nekem az asztalnál, nem akarja, hogy hamvait addig hazavigyék, amíg akár csak egyetlen orosz katona van az országban. Nagyon jól emlékeztem fônökömnek ezekre a szavaira, mert többször és határozott formában megismételte. Amikor újságokból értesültem róla, hogy haza akarják vinni, elmentem Németországban a közjegyzôhöz, elmondtam, mi volt a bíboros végakarata, és kértem annak hitelesítését. Egy példánya ma is megvan Schlosser Béla barátomnál. Ennek birtokában 1991 tavaszán írtam Antall miniszterelnök úrnak, s kértem a terv elhalasztását. Hogy mennyire igazam lett, igazolja a legutóbbi választás eredménye. Hiszen lélekben visszajöttek az orosz csizmák. Mint hallom, a választások elôestéjén Paskai László még meg is látogatta lakásán a kommunista rendszert negyven évig hűségesen kiszolgáló Horn Gyulát. Ilyet Mindszenty bíboros soha életében nem tett volna. Róla ilyesmi elképzelhetetlen. Antall miniszterelnök és Pálos képviselô kezdetben mindent megígért, levélben meg is írták, hogy nem vesznek részt a temetésen. Késôbb azonban külsô nyomásra megegyeztek a pártok egymással, és együtt dolgoztak a hazavitel ügyében. Ekkor Schlosser Béla barátommal elhatároztuk, hogy felhívjuk a világ figyelmét, és megkíséreljük megakadályozni a hercegprímás hamvainak hazaszállítását. Vittem magammal Mariazellbe hangszórót is, hogy szükség esetén tudjak beszélni a tömegnek. Emlékszem, a nagymisén tele volt a templom. A kommunista gazdaságpolitika összeomlása után sokan és rendszeresen jöttek buszokkal a Muraközbôl, Csallóközbôl, Felvidékrôl és Erdélybôl. Én nem mondtam ki nyíltan, hogy meg akarjuk akadályozni a bíboros hazavitelét, de burkoltan beszéltem róla, mekkora megtiszteltetés az, hogy az egész monarchia itt imádkozhat a mártírsorsú magyar fôpap sírjánál. Most Esztergomba akarják vinni, s ott az altemplomban eldugják a világ szeme elôl. Kértem a hívôket, ne engedjék ki Mindszenty holttestét, akihez valóságos búcsújárás indult a föld minden részérôl. Rá kellett döbbennem, hogy a korábban Mindszentyvel szembenálló magyar egyházvezetés éppen ezt a búcsújárást akarta megszakítani. Hochreiter priorral közöltem, mi a bíboros utolsó akarata. Ekkor számolt be nekem a prior Paskai László korábbi látogatásáról. Arról, hogy az érsek egyszer már megpróbálta Mindszenty koporsóját hazavinni. Megérkeztek a Mindszenty Alapítvány tagjai: Harangozó Feri, Szôke János meg a Habsburgok. Elôadtuk kérésünket, hogy itt van Mindszenty végakarata közjegyzôileg hitelesítve, melynek értelmében addig ne vigyék ôt haza Magyarországra, amíg orosz csizma tapossa a magyar földet. Az írásra megjegyezte Habsburg Rudolf: -- Ezt mindenki mondhatja. -- Meg sem nézte a papírt, de még hozzáfűzte: -- Ja, kérem, az oroszok már nem azok, akik voltak. -- Herr Habsburg! Haben Sie Paszkievics vergessen? Habsburg úr, elfelejtette, ki volt Paszkievics?[16] Nagy csend következett. Mindenki megértette, csak Rudolf nem. Félhangosan megkérdezte mellette álló unokaöccsétôl, Mihálytól: -- Ki volt az a Paszkievics? Minden megjegyzés nélkül távoztak. Ekkor döntöttünk úgy, hogy odaláncoljuk magunkat. Schlosser Béla megvette a láncot. Elhatároztuk, hogy ott maradunk egész éjszaka, nem megyünk ki a templomból. A bíboros hamvait ôrzô kápolna elé tettük székünket, és a székkel együtt odaláncoltuk magunkat a rácshoz. Rengetegen jöttek hozzánk, kérdezték, kik vagyunk, mit akarunk. Nagyon sokan gyóntak nálam, köztük magyarok. Másnap ott miséztem leláncolva. Jött Hochreiter prior, könyörgött, ne csináljuk ezt, nem ez a bíboros szándéka, ô is nagyon jó embere volt a bíborosnak, jól tudhatom én is, hiszen találkoztunk Bécsben. Aztán odajött valami titkár-féle, hogy Hochreiter prior szívbajos, és bele fog ebbe halni. Mindenáron rá akartak beszélni, ostromoltak, hogy hagyjuk abba. Megmondtam, abbahagyom, ha elállnak a hazaviteltôl. Két éjszaka kitartottunk. Aztán mindenkit eltávolítottak a templomból, csak egy osztag rendôr maradt ott fegyveresen. Egy láncvágóval álltak körben. Habsburg Rudolf többször felszólított bennünket. Aztán megjelent Miklósházy, a magyar jezsuita püspök, Casaroli embere, és ô is kért, ne csináljam ezt, fogadjak neki szót, hiszen én, mint külföldön élô magyar pap, neki engedelmességgel tartozom. Ott voltak az újságírók és a filmesek. A Pesti Hírlap tudósítója is, aki minderrôl részletesen beszámolt lapjában. Két-három óra hosszat fenyegettek. Amikor látták, hogy semmire se mennek velünk, nagy csendesség támadt legalább negyedóráig. Ekkor hirtelen megrohantak a rendôrök, lefogtak bennünket, lefogták a kezünket. Mi dulakodtunk velük, védekeztünk. Ôk elvágták láncainkat, az oldalajtón kikísértek a templomból, és elvittek szálláshelyünkre, egy hotelbe. Ott ôriztek másnap reggelig. Ekkor jött a rendôrség, és felszólított bennünket, hogy el kell hagynunk Mariazell területét. Beszálltunk az autóba, és elmentünk. Negyven kilométer hosszan jöttek utánunk. Tisztában vagyok azzal, hogy tiltakozó akciónk sokak elôtt valószínűleg nem felel meg a kifinomult úri ízlésnek. Ma is vannak, akik kísérletünket naiv, gyerekes meggondolatlanságnak ítélik. Tôlük szívesen megkérdezném, mi jut eszükbe akkor, ha felidézik fôpásztoraink régebbi megnyilatkozásait, azét is, aki egy alkalommal olyképpen nyilatkozott, miszerint a magyarországi egyház leromlott állapotáért nem Rákosi vagy Kádár János a felelôs, hanem a ,,kompromisszumképtelen'' Mindszenty József. Dehát mondtak már a bíborosra (,,házon belül'') ennél sokkal igaztalanabb, súlyosabb vádakat is. Miért ne vállalhatnám azok mellett az én fejemre szórt jelzôket? ======================================================================== Templom a bíboros emlékére Mindszenty József még veszprémi püspök volt, amikor papok között szokta emlegetni az asztalnál, és késôbb többször nekem is mondta: -- Tudod, Tibor, azt a téglát, amit te magad nem tettél a templomnak vagy az iskolának a falába, azt utánad soha senki oda nem teszi. Szavai éltek bennem szüntelenül. Tudtam, mennyit kínlódott szegény bíboros amiatt, hogy a magyar egyháznak nem tud olyan nagy pénzösszegeket, alapítványokat hagyni, mint nagy elôdei. Mint például Széchenyi prímás meg a többi, magas nemességbôl származó püspök. A bíboros halála után többször fölkeresett itt Bázelben Wolf Lajos balatonalmádi lakos. Kôgl Lénárd kanonok küldte hozzám. Wolf Lajos elmondta, hogy Veszprémben, a Cholnoky lakótelepen a gyógyszertár melletti lakást alakították át kápolnává. 1989-ben az iskolaév kezdetekor a kis kápolna zsúfolásig megtelt, és a Veni Sancte alatt a szellôzetlen forró melegben több gyerek elájult. A városnak ez a része igen népes, és oda bizony templomot kellene építeni. Mindszenty szándékát és a Cholnoky-telepiek igényét összekötöttem, és elhatároztam, hogy a bíboros emlékére saját költségemen templomot építtetek a Cholnoky-telepi katolikus hívek részére. Hogy honnan volt erre pénzem? Egyszerű lelkész voltam. Amikor 1958- ban itt Bázelben lemondtam a menekülteket pasztoráló lelkészi állásomról, lementem Genfbe a protestáns egyetemre. Csudák csudájára az elsô levelemre a protestáns egyetemnek a magyar diákokat segítô szervezete, amelyet a nagyon rendes, minden lében kanál Moppert úr vezetett, azonnal azt válaszolta, hogy a Katolikus Egyetemi Otthonban (CUC) szerez nekem egy szobát, és amíg nyelvi tanulmányaimat végzem, minden hónapban ad 110 frankot. Ajánlatát örömest elfogadtam. Ebben a szobában laktam, és 110 frankot kaptam. Reggelizni alig reggeliztem, ebédre, vacsorára vajas kenyeret ettem. Gyakorlatilag éveken át vajas kenyéren éltem. Néha mást, kicsit jobbat is ettem. Ezenkívül minden pénzt megspóroltam. Legalább negyven-ötven elôadást tartottam szibériai rabságomról svájci plébániákon. Ismert lett a nevem. Meghívtak, beszélném el, hogyan éltem a szovjet munkatáborokban. Egy-egy ilyen elôadás után mindig kaptam 100-200 frankot. Elôfordult, hogy a hallgatóság között külön is gyűjtöttek részéremre. Mindezt félretettem. Nem tudhattam ugyanis, mit hoz a jövô. Gondoltam, idôvel jó lesz majd valamire. Éveken át, amíg Genfben laktam, pendliztem Olten (német Svájc) és Genf között. Egy barátomnak gyógyszertára, majd késôbb gyógyszergyára volt Oltenben. Ennél a barátomnál vállaltam, hogy a gyógyszeres fiolákra szükséges címkéket kinyomtatom. Kézzel megírtam, és volt egy szerkezet, amivel kinyomtattam. Havonta egyszer vagy többször is pár napot töltöttem ott, és ô adott nekem ezért 250 frankot. Ezt is félretettem. Amit csak valahol kaptam, azt mind megtakarítottam, végül tekintélyes összeg gyűlt össze. Ez a gyűjtögetés 1958-tól a hetvenes évekig tartott, amíg Mindszenty bíboroshoz kerültem titkárnak. A pénzt betettem a bankba, egy kicsit mindig növekedett, végül tekintélyes összeg gyűlt össze. Gondoltam, amíg élek, Mindszenty bíboros szándékára hivatkozva meleg kézzel odaadom: építsenek rajta templomot maguknak a Cholnoky-telepiek! A kommunizmus már a vége felé járt, de Mindszenty Józsefrôl hallgattak, mintha semmi jelentôsége se lett volna az ellenállásban. Az ô szándékát követve határoztam el magam, hogy a templomot megépíttetem emlékére. Ez meg is történt. A koplalásommal spórolt pénzemen. Amikor már álltak a falak, egy alkalommal látogatóban járt Kada érsek a veszprémi püspökségen. Szendi püspök kivitte ôt a Cholnoky-telepre, és úgy mutatta be neki a templomot, mint saját alkotását. De térjünk vissza a kezdetekhez. Kôgl Lénárdnak itt Bázelben a kezébe nyomtam minden nyugta nélkül a nagy összeget. Ô zsebre tette, és elment. Úgy tudom, a pénznek egy része el is veszett. Annak idején zajlott a rendszerváltozás, Kôgl a pénzt egy olcsó cégbe befektette, a cég pedig idôközben tönkrement. A Svájcban élô magyar barátom, Schlosser Béla elutazott Veszprémbe, megnézte az építkezést, és így nyilatkozott: -- Atyám! Az ottani építészeti vállalat munkásai, mesteremberei mind régi káderek, és nagyon pocsék munkát végeznek. Hát -- mint késôbb magam is láthattam -- valóban nem a legszebben falaztak. Arról, hogy a cég tönkrement, Kôgl Lénárd nekem soha nem beszélt. De észrevettem, hogy valami nincs rendjén. Amikor a templom falazata elkészült, bár a belsô berendezés még hiányzott, Lénárd sürgette, hogy föl kellene szentelni. Kérdeztem, hogy ki szentelné fel. Azt felelte, hogy a püspök ôt bízta meg ezzel. Gondoltam, tegye, de hozzá kell fűznöm, részemrôl nem volt egyenes eljárás, hogy el akartam kerülni a püspöki jóváhagyást. Tudniillik a templomot mindig az egyházmegyében építik. Ezért is bíztam meg Kôgl Lénárdot, Mindszenty püspök egykori számvevôjét, hogy elkerüljem a személyes ügyek intézését. Így ô mint veszprémi egyházmegyés pap intézte a püspöki jóváhagyásokat meg az engedélyezéseket, a szerzôdéseket az építkezésekhez. Igen hálás vagyok neki, hogy ô erre vállalkozott. Nála megfelelôbb embert erre a feladatra keresve sem találhattam volna. Amidôn szentelésre került a sor, telefonáltam neki Bázelbôl, hogy én nem tudok hazamenni, de magnószalagra mondok egy beszédet, azt elküldöm, és ez a beszéd hangozzék el a szenteléskor. A szalagot elküldtem. Lénárd csak hímelt-hámolt, hogy hát ,,ez nagyon kemény beszéd'' meg hogy ,,majd én összefoglalom a magam módján''. Én azonban nekiszegeztem telefonon a kérdést: -- Lejátszod a beszédemet vagy nem? Ezt válaszolta: -- Nem. -- Na, jól van, Lénárd, akkor holnap ott vagyok! 1956 óta elôször utaztam Magyarországra. Azóta sem jártam otthon. Veszprémben sem voltam 1948 óta. A városba be se tettem a lábamat, csak a Cholnoky-telepen voltam, ahol a templom épült. Felöltöttem a monsignore reverendámat és elindultam. Schlosser Béla az egész eseményt -- 1992. október 8-án -- videószalagra rögzítette. Összejöttek a környékbeli papok. Mondtam Lénárdnak: -- Te csak nyugodtan celebrálj, és amikor a prédikációra kerül a sor, lépj félre, mert én fogok beszélni. Így, parancsolólag mondtam neki. Nem mert semmit válaszolni, mert látta, hogy határozott vagyok. De azért ellenkeztek. Én is koncelebráltam. Lénárd körüljárt, fölszentelte a templomot, meghintette szentelt vízzel. Jelen volt a veszprémi békepapi gárdának jó része és Tóth László segédpüspök is. Szendi József megyéspüspök ezen a napon elment Fatimába zarándoklatra. Lénárd nagynehezen engedett. Az oltárnál nem hagytam magamat dirigálni. Egyszerűen odamentem, felolvastam az evangéliumot. Az evangélium elôtt Lénárd egy kicsit akadékoskodott. Mondott egy kis bevezetôt, és abban közölte, hogy itt van Mészáros Tibor, aki ôt bízta meg a szenteléssel, de Mészáros Tibornak a prédikációt itt a templomban a püspök megtiltotta. Amikor az evangéliumnak vége volt, elkezdtem prédikálni. A prédikációt szabadon mondtam, nem olvastam, de a szöveg ott volt a szemem elôtt, bele-belenéztem. Halálos csönd volt. -- Fôtisztelendô egyházi méltóságok, kedves oltártestvéreim, akik vettétek a fáradságot, hogy eljöttetek erre a templomszentelésre! Mindnyájotokat és a kedves híveket is köszöntöm! Nagyon nehéz volt nekem elhatározni magamat, amint Kôgl Lénárd kanonok bejelentette, hogy ezt az erôszakos tettet végbevigyem. De vállalva ennek minden ódiumát, úgy éreztem, hogy a szentmisén belül jogom van arra, hogy az Isten igéjét elôször én hirdessem. Kedves katolikus magyar testvéreim! Ma Magyarországon nehéz szólni, de nehéz hallgatni is! Nehéz szólni, mert a sebzett ember nehezen viseli el -- és a magyar nemzet ma sebzett! --, ha sebeirôl nem igazat mondanak. Nehéz hallgatni is, mert a gonoszság árja annyira elöntötte a világot, az országot, hogyha az emberek nem, a kövek fognak beszélni. Mint az evangéliumban. Ehhez pedig sok kô van itt a Bakony és Veszprém táján is! Talán még kérnünk is kellene a jó Istent, hogy meg ne szólaljanak! Mi lenne velünk, ha világgá kiáltanák a gonoszságot? A templom fölszentelése napján két kérdésre kell válaszolnunk, bár mindkettô kérdezés nélkül is feleletet követel. Az elsô: Honnan van ez a templom? A második: Minek ez a templom? Honnan van ez a templom? Hogy erre válaszolhassak, szabadjon elôször bemutatkoznom, már a fiatalabb nemzedék kedvéért is. Mindszenty József bíboros, egykor veszprémi püspök és esztergomi érsek utolsó, még élô titkára vagyok ezen a világon. Nevem Mészáros Tibor, Vas megyei születésű, közelebbrôl felsôpatyi, vagy ahogy mifelénk mondják, fôsôpatyi, veszprémi egyházmegyés pap. Mint Bánáss László korábbi veszprémi püspök titkárát fogtak el 1948. április 27-én, egy keddi napon a Hôsök tornya alatt itt, Veszprémben. Az elmúlt rendszer pribékjei, embervadászai tették. Akik magyarok és nem magyarok voltak. Németh Zoltán akkori rendôrtiszt hajkurászott utánam egész délután, míg nyomomra nem vezette ôket este negyed nyolckor. A szokásos kínzásos hónapok után -- ami a pribékek szertartása, ,,szentmiséje'' volt éveken át -- ezek a magyarok szolgáltattak ki egy éjjel a szovjeteknek, akik 25 évi kényszermunkára ítéltek. Ebbôl közel nyolc évet töltöttem Szibériában. Aránylag egészségesen itt vagyok Isten segítségével. 1956 októberében Budapesten voltam, s a forradalom leverése után Svájcba kerültem. Elhurcoltatásom óta mind a mai napig Veszprémben nem voltam. Magyarországon 56-ban jártam utoljára, a kor és egyéb körülmények akadályoztak abban, hogy hazatelepedhessek. 1972 elejétôl haláláig, 1975 májusáig Mindszenty József bíboros maga mellé vett. Így lettem halála órájáig úgyszólván mindenese: titkára, tolmácsa, útimarsallja és reggelenként még borbélya is. Missziós útjain bejártam vele a világot. Így a mindennapi élet közelségében is tanúja lehettem vértelen vértanúságának. 1948-tól 1971-ig, az ország elhagyásáig a rabság tétlenségére volt ítélve ô, aki égett a tettvágytól. Téglák helyett, a lelkekben szerette volna felépíteni az országot, adni szeretett volna hitének, szeretetének gazdagságából, és tétlenül kellett néznie saját népe lelki lerombolását, lezüllesztését, azt, aminek ma Magyarországon szemtanúi vagyunk, és el kell szenvednünk. Reggelinél, ebédnél, esténként minduntalan kitért több mint harmincéves lelkipásztori munkájára. Ilyen eszmecserék közben mondta nekem többször, hangja szinte remegett a megindultságtól: ,,Tibor, azt a téglát, amelyet életedben nem raktál a templom vagy az iskola falába, halálod után senki soha oda be nem teszi!'' Ez a mondata ég a szívemben, amióta meghalt, és ez indított arra, hogy külföldi éveim alatt a szó szerint összekuporgatott garasaimból Kôgl Lénárd kanonok hathatós közreműködésével ezt a templomot létrehozzuk. Anyám azt mondta mindig -- mi hatan voltunk testvérek, apa nélkül, mert korán elvesztettük, s ô két kezével gondozott, etetett minket --, hogy az embernek a hasával sok mindent meg lehet spórolni. S ez így igaz. Hálás vagyok mindenkinek itt, a tervezôknek, az építôknek. Bár elég meztelen még a templom, föl kell öltöztetni, s rátok vár a feladat, hogy szép legyen. Mert az egyház Krisztus menyasszonya. Hálás vagyok Kôgl Lénárd kanonoknak hogy a mai építési körülmények között ezt vállalta. Azért mégis kérlek benneteket, szívetekben kapcsoljátok ki a személyemet és Kôgl Lénárt kanonok személyét is, s úgy tekintsétek, hogy ezt a Cholnoky-lakótelepi templomot Veszprémben Mindszenty József bíboros, volt veszprémi püspök építtette Isten dicsôségére és a lelkek javára. A Szűzanya majd nem veszi rossz néven tôletek, ha gyermekeiteknek csak Mindszenty-templomról beszéltek. Hadd emlékeztessen ez a templom minden veszprémit és minden erre járót, hogy a meg nem alkuvás, az áldozatkészség, a saját magunk érdekinek háttérbe szorítása a keresztény élet, de minden emberi élet ereje és veleje is! A második kérdésre -- minek ez a templom? -- a válasz súlyos, de nem lehet kitérni elôle, mint a halál elôl sem. Nem csupán külsô események -- Trianon, kétszeri vesztes háború és fölszabad-dúlás[17] -- juttattak bennünket ebek harmincadjára, hogy szinte visszasüllyedtünk honfoglaláskori állapotokba, de saját kényelmünk, áldozatot nem vállalásunk és fôleg megalkuvásunk. Sokan lettek megnyomorítóink cinkosai. Ha kényszerbôl, ha fogcsikorgatva, ha meghunyászkodva vagy hallgatólagosan is, de a magyarok nagy része támogatta a Kommunista Pártnak nevezett nemzetközi bűnszövetkezetet. Mert az volt és az maradt. Hagytuk magunkat félrevezetni, becsapni. rászedni. Ez az ôsi magyar fátum, melynek áldozatai lettünk, s nemcsak mások, hanem a magunk fajtái miatt. Saját magukat dobták nem kevesen oda cédának, gyilkosnak, a szétdarabolt tízmilliós nemzettestbôl közel hatmillió magyar gyermeket mészároltunk le. Mindez némán, csendesen kezdôdött. Jól emlékszem a háború utáni évekre, amikor a párttitkárok mézesmázasan csak egy belépési nyilatkozatért, aláírásért könyörögtek, mert minden elnyomásnak, pusztításnak szabad cégjelzôvel kellett futnia. Így kívánták a behemót vörös basák. Így vittük magunkat a sírgödör szélére. Olcsó nemi élvezetbôl, a teli hasért, a múló kérdéses kényelméért! A posztért, a tisztért! Persze mindennek mögöttje és bezzegje is van. Békepapjaink, békepüspökeink féltek a börtöntôl, a kínzástól, a szenvedéstôl. Ahelyett, hogy ôk vonultak volna ki barokk palotáikból, a sok ezer szerzetesnôvért és szerzetest vetkôztették ki egyházi mivoltukból. A párt terrorja elôtt meghunyászkodtak, kezes bárányokká lettek, szenvedésmentes hitet hirdettek, szavahihetôségüket kiárusították. Mindebbôl és mindezekbôl tanulta és leste el igen sok fiatal a közönyt, a nemtörôdömséget, a léhaságot és az árulást. A kalandozó magyarság nem gyilkolt olyan könnyen ezer évvel ezelôtt se idehaza, se idegenben, mint ahogy ma Magyarországon ezt teszik. Elég elolvasni egy hazai lapot. Amit most mondok, nem mentségül szolgál, inkább súlyosbítja a helyzetet. De ezt minden magyar katolikusnak tudnia kell, ha tetszik, ha nem tetszik. A vatikáni keleti politika, élén Agostino Casaroli bíborossal -- aki gyakran megfordult Magyarországon, de egyszer sem tette be lábát sem Budapesten, sem Bécsben a magyar bíboroshoz -- nem kis szerepet játszott a mai magyar egyház helyzetének kialakításában. Ez a vatikáni politika okozta, hogy a magyar katolikus papok egy kisebb -- és a legjobban dotált -- része a párttal való szégyenteljes és nyílt együttműködésig csúszott le. Ennek a politikának sikerült juttatásokkal, párthű püspökök kinevezésével, elismerô kitüntetésekkel a magyar katolikus egyház felelôseit beterelni a párt hizlaldájába. Ezért együttesen a Vatikán és az itthoni vezetôk felelôsek, és ezt az együttes felelôsséget nem lehet, testvéreim, a pápa ünnepélyes fogadásával meg nem történtté tenni. Nem lehet! Ha valahol testületileg megjelennek, mint Mindszenty bíboros temetésén Esztergomban -- ezt a képernyôn láttam -- valóságos erdôt láthat az ember püspöksüvegekbôl. Ilyenkor joggal kérdezhetem: Van-e ebben a püspöksüveges rengetegben még ember is?[18] Mindezen változtatni kell! Ez beismerés, vezeklés nélkül nem megy! Mindannyiunk részérôl, kivétel nélkül! Mindszenty bíboros mindezt elôre látta, elôre megmondta. És mindezért a maga személyét vetette latba. A szeme és a szemünk elôtt végbement rombolás miatt többet szenvedett, sokkal többet szenvedett, mint minden magaláztatásért és mindenért az Andrássy úton. Proféciája beteljesedett, s most ne akarják kivonni magukat a felelôsség alól azok, akik palástja mögé bújnak, és hangosan magasztalják ôt. Szólaljanak meg ennek a templomnak a téglái, a kövei, de méginkább ébredjünk mi magunk mindannak tudatára, hogy mi történt velünk, és mit tettünk! Ne hagyjuk magunkat a farizeusok által elnémítani: Mester, intsd le tanítványaidat! Magyarok Nagyasszonya! Könyörülj szegény, bűnös magyar népeden! Te vagy egyedüli reménységünk! Ámen.[19] A szentelés után még beszéltem néhány ismerôs emberrel, de a Schall Tamás plébános által összehívott egyházközségi ebéden nem vettem részt. A monsignore ruhámból átöltöztem papi civilbe, és Kubinyi Ferenccel, valamint néhány ismerôssel, akik elkísértek, megebédeltünk. Ebéd után, a délutáni órákban elindultam Felsôpatyra, hogy meglátogassam családunk sírjait. Ez volt a templomom története. Azóta rendesen miséznek benne. Úgy hírlik, szépen be is rendezték. Ennek szívbôl örülök. A Mindszenty bíboros nevét és az adományozás tényét megörökítô emléktábla azonban -- mely az adományozás egyetlen feltétele volt részemrôl, s melyet 1990. október 17-én jegyzôkönyvben is rögzítettünk, -- ma (1996 nyarát írjuk) -- még sehol sem látható. ======================================================================== Bázeli hétköznapok Még genfi lakos voltam, amikor elôzetes írásbeli kérésemre a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1970. december 17-i dátummal, Losonczi Pál államelnök aláírásával a magyar állampolgárság kötelékébôl elbocsátott. Ezt megelôzôen már hivatalosan is svájci állampolgár voltam, de meg akartam szüntetni kettôs állampolgárságomat. Annak idején különös hírek keringtek mifelénk, bizonyára az NKVD terjesztette, miszerint nem lehetetlen Európa nyugati felének szovjet lerohanása. Jól emlékeztem azokra a fogolytársaimra, akiket a szovjet titkosszolgálat szedett össze az ország megszállása után nagyon rövid idô alatt. A harci alakulatokat követve hamarosan megjelent az NKVD, és szinte pontos lakcím szerint kész névsorok alapján fogdosta össze azokat, akik az 1917-es szovjet hatalomátvétel után, vagy a II. világháború éveiben menekültek Magyarországra. Nem kívántam a sorsukra jutni, ismét Szibériába kerülni. Bár ha a szovjethatalom nagyon akarta volna, magából Svájcból is kicsempészhetett volna, akár van állampolgárságom, akár nincs. Ôk nem ismertek lehetetlent. Nem én voltam az egyetlen, aki annak idején hasonló kérelmet nyújtott be az Elnöki Tanácshoz. A követségen kész formanyomtatványt kaptam huszönöt kérdéssel. A 19.-re, amely így hangzott: Mikor és milyen célból hagytam el Magyarország területét? -- ezt válaszoltam: 1956 végén politikai és világnézeti ellenállásból. A 25. kérdésnél indokolnom kellett kérelmemet. Íme a szó szerinti szöveg, amit erre válaszoltam: Az 1947. december 15-én megkötött orosz- magyar békeszerzôdés határozata ellenére (a határozat kimondta, hogy a megszálló hatalmaknak nincs joguk még a megszálló hadseregek ellen elkövetett bűntények miatt sem állampolgárokat idegen országba deportálni) a magyar katonapolitikai rendôrség elfogatásom után 2 hónappal (1948. július 30-án) jogtalanul és becstelenül kiszolgáltatott az orosz biztonsági szerveknek, ,,hogy többé ne lássam az országot.'' Ezekkel a szavakkal löktek be az orosz börtönpincébe. Csak a mai politikai rendszer akaratának teszek eleget, amikor ki akarom bontani magam nem a hovatartozandóság, hanem az állampolgárság jogi kötelékébôl. Véglegesen csak 1978 óta élek Bázelben, miután visszajöttem csaknem egy éves amerikai utamról. Amerikában István öcsémnek segítettem otthont építeni. Hazatérésem után Bázelben megkértek a Szent Klára kórházi lelkészség vezetésére. Ettôl kezdve hétköznapjaim a betegek látogatásával teltek. Ennek a kórháznak 1986-ig voltam lelkésze. Ekkor átkerültem a Hildegard-Hospizba. Reggelenként itt miséztem. Néhány ápoló szerzetes nôvér a Szent Klára kórházból átjárt miséimre, prédikációimra. Kórházlelkészként mindent elkövettem, hogy a szenvedôknek elvigyem Jézusunk vigasztaló szavát. Ahhoz viszont nem értettem, hogyan kell a gyógyíthatatlan, a halál elôtt álló betegeknek olyasmiket hazudni, hogy ,,fogunk mi még a nyáron lovagolni a tengerparton'' meg hasonlókat. A földi élettôl búcsúzóknak igyekeztem megkönnyíteni az elválást, de legalábbis felvillantani a gondolatot, hogy az örök élet küszöbén jó lenne visszapillantani és rendezni a földi élet dolgait. De vagy a megközelítési módot tévesztettem el, vagy az emberek változtak meg gyökeresen körülöttem, mert legtöbb betegem hallani sem akart semmiféle visszatekintésrôl, számvetésrôl. Egyikük-másikuk panaszt is tett ellenem a nôvéreknél, hogy én ôket ne emlékeztessem a túlvilági életre. Naiv voltam. Nem gondoltam arra, hogy egy kényelemben, gazdagságban és Isten nélkül eltelt élet végén szinte képtelenség valakivel elfogadtatni a közelgô számadás gondolatát. Hitünk vigaszát valójában csak a hívô lelkeknek tudtam maradék nélkül közvetíteni. A Thannerstrasse 5. szám alatti lakásomon ma is sok látogató fordul meg, akik a világ négy égtája felôl érkeznek. Magyarországról is jönnek vendégeim. Rendszeresen kapok híreket, újságokat hazámból. Minden érdekel, ami otthon történik. Hiába lettem véglegesen svájci állampolgár, s most már a megbukott szovjethatalom titkosszolgálatától sem kellene félnem, a lelkem mélyén kiirthatatlanul magyarnak érzem magam. Örülök mindannak, ami otthoni honfitársaimnak javára válik, s elcsüggeszt, ha látom, hogy ma is visszaélnek tájékozatlanságával vagy béketűrésével. Ezért ragadtam tollat, amikor 1991 nyarán II. János Pál pápa Magyarországra látogatott. Meg kellett írnom az egyházfônek, hogy ami ott vele történik, az óriási szemfényvesztés. Jól tudom én ma is, hogy a százezres hívô tömegek ôszinte lelkesedéssel fogadják Szent Péter földi utódját, de valahogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni a visszásságokat, amelyeket a hazai egyházvezetés gondosan elhallgat -- mind a mai napig. Ha már ország-világ elôtt ünnepélyesen vendéget fogadunk, nem lehetnek ugyanakkor rendezetlen számláink, takargatni való tartozásaink a gyengékkel, a kiszolgáltatottakkal, az általunk korábban megalázottakkal szemben. Ezért elhatároztam, hogy magyarországi látogatása elôtt nyílt levélben fordulok Krisztus földi helytartójához. Mélyen tisztelt Szentatya![20] Sajnálom, hogy a sajtó útján kell Ôszentségéhez fordulnom. Más módot nem találtam, hogy figyelmét fölkeltsem az alábbi súlyos tényekre. Mindszenty bíboros évtizedekig tartó szenvedésteli tanúbizonysága és halála óta különbözô írásbeli beadványok a magyar való helyzetet illetôen valahol mindig elsikkadtak. Remélem, hogy nem a vatikáni államtitkárságon. Ôszentsége a közeljövôben hazánkat látogatja. Szeretném emlékeztetni a magyar katolikus egyház közelmúltbeli és jelenlegi súlyos helyzetére. Errôl az illetékesek mélyen hallgatnak. A vatikáni keleti politika A. Casaroli bíboros eszmei szerzôsége és végrehajtása alatt óriási károkat okozott a magyar katolikusok lelkében és hitbeli készségében. E politikának sarkalatos elve volt, hogy mindenáron püspököket kell kreálni. Ez lenne aztán az egyház megmentése a kommunista állam halálos csapásai elôl. A kutya ebben a kis szóban és megvalósításában van elásva, hogy mindenáron. A kommunista párttal való szoros együttműködés és az ez által kompromittált békepapok püspöki kinevezése a hívekben az egyház szavahihetôségét nagy mértékben aláásta. A hivatalos egyház Casaroli bíboros utasítására a szenvedést, valójában Krisztus keresztjét mindenáron kerülô hitéletet hirdetett és gyakorolt. Ez Krisztus keresztjének kiüresítése és valójában Istennel való gúnyolódás. Ez volt Mindszenty bíboros legsúlyosabb keresztje és szenvedése. A vatikáni keleti politika nemcsak mellôzte, de a kibontakozás akadályának tartotta. Míg Ôszentsége a súlyosan kompromittált békepapokat és békepüspököket fontos helyeikrôl illetve székeikbôl el nem távolítja, Magyarországon javulás nem lesz. Itt az ideje, hogy a vatikáni keleti politika gennygócát magyar viszonylatban a Szentatya maga eltávolítsa. Erdélyben, Romániában a római katolikusok nagyobb részt magyarok. Számuk politika diktálta becslés miatt bizonytalan, 1.8 millióra tehetô. A Vatikán románt nevezett ki érseknek bukaresti székhellyel, mintha az ezeréves Gyulafehérvár, Alba Iulia püspöki székhely nem is létezne. Az újonnan kinevezett bukaresti érsek édeskeveset törôdik a csángó magyar kisebbség anyanyelven történô lelki gondozásával. Azonos a helyzet a Jugoszláviához tartozó Bácskában és Vajdaságban is. Nincs igazán magyar nyelvű püspökük.[21] Számuk többszázezerre rúg. Ugyanez a helyzet Felvidéken, Szlovákiában is. Az ott lakó 900 000 magyarnak, jórészt katolikusnak mind a mai napig nincs magyar származású és nyelvű fôpásztora. Ôszentséged mindenütt, ahol kisebbségek vannak -- lásd Litvániát, Fehéroroszországot, Ukrajnát -- , dicséretesen gondoskodik az amúgy is mostoha sorsban élôkrôl. Mi, magyarok 1000 év óta szlávoktól körülvéve küzdünk. Csak nem annak a ténynek tudható be elhanyagolt, mostoha kezelésünk, hogy nem vagyunk szlávok? Ôszentséged mint lengyel bárkinél a világon jobban tudja, hogy ezeket a sorozatos, hosszú idôn át tartó sérelmeket nem lehet véletlennek tulajdonítani. Vérzésünket az egyházhoz és népünkhöz való hűség okozza. A 40 évig tartó áldatlan kommunista, szovjet-orosz uralom és megszállás, a békepüspökök behódoló magatartása Magyarországot missziós területté tette. Ezért a felelôsség a vatikáni keleti politikájára is hárul. Itt az ideje beismerni és jóvátenni. Váltsa le a megbukott rendszerben kompromittált egyházi személyeket. Ôszentségednek Budapesten olyan rendôri, katonai díszôrség áll majd tisztelgô falat, amelynek tagjai közül nem kevés a kommunista rendôrség botozója és verôlegénye volt. Nem szabad a fônek e világ cézárjaival a tribünön parolázni, míg az arénában ütik-verik, nyúvasztják, bántalmazzák a hűségeseket. Ez folyt 40 évig A. Casaroli bíboros keleti politikája alatt. Sehol egy szót, hírt nem olvastunk, hogy Ôszentséged ezt legalább nem helyeselte volna. Ellenkezôleg, nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy ,,kiváló'' diplomáciáját meg ne dicsérte volna. A tízmilliós mai magyar nemzettesten a végrehajtott gyermekgyilkosságok száma túlhaladja a 4 milliót. Ez holokauszt! Ne ünnepeltesse magát Ôszentséged egy ilyen véres kulissza elôtt. A saját bűnei miatt elbátortalanodott magyar nép kéri Ôszentségedet, hogy tegyen meg mindent, ami hatalmában van, a föntebbi sérelmek orvoslására. Legalább Ôszentséged ne hagyjon bennünket cserben. Belsô és külsô bajok fojtogatnak bennünket. Szó szerint életért, igazságos bánásmódért esdünk Ôszentségednél. Bázel, 1991. augusztus 4. Schlosser Béla Msgr. Mészáros Tibor Mindszenty bíboros Mindszenty bíboros tisztelôi nevében utolsó személyi titkára Tisztában vagyok azzal, hogy ôszinte szókimondásommal, kíméletlen kritikámmal gyakran megsértem magasrangú egyházi vezetôk érzékenységét, és ezáltal odahaza szalonképtelenné válok. Nem találok más mentséget a magam számára, talán csak az igazságtalanságot nem tűrô, megalkuvásra, köpönyegforgatásra képtelen, heves természetemet. Ezért bocsánatot kérek mindazoktól, akiket bírálatommal megbántottam. Heves, szókimondó természetem mellé legyen szabad odaállítanom azt a típust, aki minden korban s minden hatalommal alkut köt, s ha a szükség (pontosabban: a saját kényelme és biztonsága) úgy kívánja, fehérnek nyilvánítja a feketét, feketének a fehéret. Ez a típus ma diadalt ül odahaza, ôk a népszerűek, az elfogadható, tárgyalópartnerek, a mindig szalonképesek. Velük szemben, úgy vélem, nyers ôszinteségemmel talán használok annyit egyházamnak, mint a hibák takargatásával, vagy ne adj Isten, a hibák erénnyé való felmagasztalásával. Vagy az elüresedett plébániaépületekért és az elnéptelenedett templomkért csupán az ateista- marxista propagandát kell okolnunk? Meg vagyok gyôzôdve, hogy eljön az idô -- én talán már nem érem meg - - amikor a történelem engem igazol. Mindszenty bíboros esetében ez az idôszak már bekövetkezett. De az sem bántana, ha személyemet örökre elhallgatnák, sohasem rehabilitálnák, s mindvégig szalonképtelen maradnék. A történelmi valóság ettôl még megmarad letagadhatatlan valóságnak. Lelkük rajta! Addig azonban, amíg Magyarországon Mindszenty bíboros sírja felett ünnepélyes szentmisét mondhat és egekig dicsérheti a mártír fôpapot az, aki azelôtt nemcsak hogy agyonhallgatta, de ha mégis szólni kellett róla, súlyosan elmarasztalta és leértékelte, -- addig nekem ott nincs keresnivalóm se testben se lélekben. Isten legyen nekik és a hozzájuk hasonlóknak irgalmas! Amióta az egyházba is betört a világhoz való hasonulás, a feminizmus és az ökumenizmus szelleme, lehet-e csodálkozni azon, hogy itt, Nyugaton is majdnem kinézik ebbôl a világból az embert, ha római gallérral jelenik meg az utcán. A szerzetes nôvérek legnagyobb része nem gyónik, mert ,,hogy jön egy férfi ahhoz, hogy én mint nô elmondjam neki bűneimet.'' A plébániai heti értesítôk tele vannak marxista- kommunista propagandával. Visszatérô témájuk a katolikus szentmise szükségtelensége. Szerintük elég a szóbeli istentisztelet. A protestantizmus diadala teljes. Legalábbis itt, Bázelben. A Szent Klára kórházban működtem még, amikor csaknem teljesen lebénultam. Capon Andrea doktor kisasszony érdeme, aki annak idején államvizsgázott, hogy nem vagyok tolószékben. Neki köszönhetem, hogy újra tudok járni, gondolkodni. Államvizsgái közepette három hónapon át mindennap jött a Klára-kórházba, és szinte kényszerített a mozgásra. 1996 júniusában -- miután ismét átestem egy könnyebb szívinfarktuson és agyvérzésen --, fájó szívvel meg kellett válnom a Hildegard- kórháztól is. Azóta a bázeli olasz templomban misézgetek, inkább koncelebrálok. Emlékeim nem fakulnak. Ha kinézek az ablakon, a bázeli városkép mögött olykor fel-felsejlik a hazai táj, a felsôpatyi utca, a kôszegi bencések gimnáziuma, majd Innsbruck és a veszprémi aula. Megelevenedik szemem elôtt a szibériai munkatábor minden reménytelen szenvedésével. Megjelenik a Pázmáneum, a hajlíthatatlan bíboros, akit gyengéinek ismeretében is mindig nagyon tudtam tisztelni, becsülni és szeretni. Ami közöttünk történt, annak nem ô volt az oka. A Mindenható megengedte, hogy miután közvetlen tanúja és szenvedô alanya voltam nyugtalan, vérzivataros történelmünk eseményeinek, visszaemlékezéseimmel most a krónikása is lehettem. Hogy ez utóbbi jól vagy rosszul sikeredett, már nem az én tisztem eldönteni. ======================================================================== Lábjegyzetek 1 Bôkezűen támogatta Mészáros atya többek között például a börtönviselt Ágotha Tivadar egykor veszprémi kispapnak a Márton Áron kiadónál Megalkuvás nélkül címmel megjelent visszaemlékezéseit, valamint Kósa Csaba ,,Alhattál-e kisfiam?'' c könyvét, mellyel a szerzô az ártatlanul kivégzett Mansfeld Péternek kíván emléket állítani. 2 Répce: kis réti folyócska, inkább patak a Kisalföldön 3 Sűrűn álló, apró, fényes levelű díszcserje, bukszus. Úri házaknál volt divatos. Parasztok udvarában ritkán fordult elô. 4 Dóber Viktor helytörténész, somogysárdi plébános közlése szerint Madarász Gyula 1948. jún. 20. és 27. között a svéd követség kocsiján menekült el a balatonszentgyörgyi plébániáról . (A szerk.) 5 A neunkircheni börtönviszonyokra emlékezik Mészáros Tibor rabtársa, Böröcz Sándor, 25 évre ítélt evangélikus lelkész Kiáltás a mélybôl c. könyvében: ,,Ott találkoztam dr. Harangozó Ferenc katolikus szerzetes-tanárral. Ô volt a szombathelyi Faludi Gimnázium helyettes igazgatója. Mészáros Tiborral, aki a veszprémi katolikus püspök titkára volt, szintén lelkész... Gyakorlatban ott valósult meg elôször -- azt hiszem -- a keresztyén közösség római katolikusok és protestánsok között. Két pokrócom még mindig megvolt. Egyik pokrócon feküdtünk, másikkal és Tibor reverendájával takaróztunk. Én voltam középen. Jóízűen nevettek, amikor mondtam: ,ugye, milyen szép lett volna, ha legalább elsô Lipót idejében is ezt tudták volna hitelôdeink csinálni?' És a három pap békésen pihent egymás mellett, mint három testvér. Álmunkat csak a rajtunk mászkáló poloskák zavarták.'' (I. m. 73-74. old. Ordass Lajos Baráti Kör, Bp., 1994. Harmadik kiadás.) 6 Stercora mundi sumus: szinte salakja lettünk ennek a világnak. (Pál, 1 Kor 4, 13.) 7 Szabados: büntetését letöltött rab, akinek -- bár a táboron kívül - - továbbra is Szibériában kellett maradnia. 8 Mándi Anna kilétét hosszas utánjárással, Bendász Dániel nagyszôlôsi görögkatolikus parochus segítségével 1996 ôszén sikerült kideríteni. Mándi Mihályné, leánykori nevén Temerô Anna 1900-ban született a Bereg megyei Mezô-kaszonyban, meghalt 1963-ban Beregszászon. Sándor nevű, Budapesten IV. éves orvostanhallgató fiát magyar származása miatt az oroszok 1944-ben Beregszászról elhurcolták, a lágerben pusztult el. ,,Az ötvenes évek elején nagymama megtudta -- írja Mándiné unokája, a Kárpátaljáról az anyaországba nemrégiben áttelepült dr. Tidir Antal --, hogy az elhurcolt papoknak lehet csomagot küldeni Szibériába. Nem tudom, honnan kapta nagymama Mészros Tibor címét. Talán az egyháztól vagy az ugyancsak elhurcolt beregszászi parochustól, Kampó Józseftôl. Ettôl a perctôl kezdve nagymama számára megváltozott az élet értelme. Elhatározta, lehet, bizonyára elveszett fia miatt is, hogy Mészáros Tibort fiának ismerje el. Így hát nem csak lelkileg, levelekkel, de csomagokkal segítve meg akarta menteni az ismeretlen, csak levélbôl ismert fiát a haláltól.'' (Dr. Tidir Antal levelébôl. Bácsalmás, 1996. nov. 21.) Mindezt Mészáros atya még nem tudhatta visszaemlékezéseinek megírásakor. 9 Száraz mise: kenyér és bor hiányában elmondott miseszöveg. 10 Talán Szabó András alsódomonyai görögkatolikus lelkész lehetett, akit 1950-ben 25 évi kényszermunkára ítéltek. 11 Bajuszos püspöknek hívták annak idején a püspöki hivatalba delegált kommunista pártmegbízottat. Mindent ellenôrzött, mindenre tôle kellett engedélyt kérni. A püspök helyett valójában ô gyakorolta a hatalmat az egyházmegyében. 12 Paysage interieur, bensô, bensôséges táj, tér, hangulat. 13 Mivel Csonka Emil A száműzött bíboros c. könyvében a dokumentumnak egy másik -- rövidebb -- változatát közli, könyvünkben közzétesszük a Mészáros titkár úr irataiban megôrzött fogalmazvány fénymásolatát. 14 Halála elôtt Zágon közölte a szalvatoriánus nôvérekkel, hogy ô mindent lejegyzett Mindszenty bíboros ügyével kapcsolatban, és ki fog majd derülni a teljes igazság. Úgy tűnik, Zágonnak ezekrôl a bizalmas feljegyzéseirôl más is tudott. Amikor a prelátus meghalt, halála után néhány órával megjelent lakásán több vatikáni altiszt kíséretében Casaroli bíboros, és minden papirost, amire kézzel vagy géppel írt szöveget találtak, magukkal vittek. Késôbb kiderült, hogy az iratok magyar vonatkozású részeit Mester ellenôrizte. Hogy ezek az iratok bekerültek-e a titkos levéltárba, vagy elégették ôket, máig is rejtély. (Mihályi Géza -- Róma -- közlése a könyv szerkesztôjének. Bázel, 1995. nov. 3.) 15 Császár Gyula rábapatyi plébános közlése szerint a két harang 19.000 svájci frankba került. 16 Paszkievics a cár tábornoka volt. A Szentszövetség értelmében Habsburg hívásra túlnyomó erôvel behatolt Erdélybe 1849-ben. Ez a hátbatámadás halálos döfést jelentett a magyar honvédség ellen. 17 A szerzô, Mészáros Tibor, ebben a formában (fölszabad-dúlás) fogalmazott -- írásban és szóval egyaránt. A hazai sajtó azonban a régi megszokott kommu-nista terminológiát (fölszabadulás) használta. 18 Amikor msgr. Mészáros Tibor ember-t keresett a testületben, minden bizonnyal olyan fôpásztorra gondolt, akinek, ha az egyház helyzete megkövetelte, volt bátorsága szembehelyezkedni a diktatúrával. Ezt megtette például a csanádi püspök akkor, amikor egyrészt nyíltan szembeszállt az Állami Egyházügyi Hivatal vezetôjével, másrészt nyilvánosan (az Új Ember katolikus hetilap címoldalán) bocsánatot kért a maga és elôdei nevében azoktól a bebörtönzött papjaitól, akiket meghurcoltatásuk után nem a nekik kijáró bánásmódban és megbecsülésben részesített. Gyulay Endre püspök úr magatartása elszigetelt jelenség maradt. 19 Az elhangzott szentbeszéd kissé rövidített változatát közli a Pesti Hirlap 1992. október 9-i száma. Az Új Ember nem tudósított a veszprémi templom felszentelésérôl. 20 Mészáros atya nyílt levelét a magyarországi ,,Érted vagyok'' c. katolikus folyóirat is közli az 1991. novemberi számának 19. oldalán. 21 Szabadkának és Nagybecskereknek már van magyar anyanyelvű fôpásztora. ======================================================================== Képek jegyzéke Kattintson a képre, hogy nagyobb méretben is láthassa! 1. Msgr. Mészáros Tibor, Mindszenty Józsefnek, Magyarország száműzött bíborosának utolsó személyi titkára 2. Ausztria német megszállása (Anschluss, 1938) után a svájci Sionba menekített inssbrucki Canisianum növendékei 1939-ben. Mészáros Tibor az elsô (ülô) sorban jobbról a harmadik. 3. A veszprémi nyilas fôispán, dr. Schiberna Ferenc által aláírt véghatározat, melynek alapján Mészáros Tibort rendôrségi ôrizet alá helyezték. Huszonhét -- fôleg kispap és szemináriumi elöljáró -- kapott 1944. november 30-án hasonló szövegű okmányt, mert erôszakkal akarta megakadályozni Mindszenty püspök letartóztatását, és elhurcolását. A veszprémi kispapok és tanáraik annak idején a börtönbe is követték fôpásztorukat. 4. Szabaduló levél a már szovjet megszállás alá került Sopron orosz városparancsnokától. Szövege: Igazolvány. Mészáros Tibor polgárra, papra szükség van. Útközben nem szabad föltartóztatni. Más munkára nem vihetô. Kérjük a hivatalos közegeket, segítsék munkájában. Sopron, 1945. IV. 16. Papp Kálmán, a püspök helyettese. (Olvashatatlan aláírás) városparancsnok. 5. Mészáros Tibor 1954-ben, az Omszk melletti 1. sz. munkatábor rabjaként -- kölcsönkért öltözetben 6. Rabtársai között 1954-ben az Omszk melletti 1. sz. táborban, ahol az amerikaiaktól megvásárolt Westinghaus hôerôművet építették. Fent, balról jobbra: Kézdivásárhelyi Béla fôszolgabíró (jelenleg Svédországban), Mészáros Tibor. Alsó sorban balról jobbra: egy koreai katolikus, Balogh Ádám fôhadnagy (jelenleg az ausztriai Bad Ischlben) 7. Mészáros Tibor 1954 nyarán a kazachsztáni Csurbáj-Nura 4. sz. táborának rabjaként -- kölcsönkért öltözetben 8. Ismét Európában, 1956 után 9. Mészáros Tibor visszaemlékezéseinek kézirata szerkesztés elôtt, eredeti formájában 10. Mindszenty bíboros 1972. november 9-én kelt válaszlevele VI. Pál pápának. Fogalmazvány Msgr. Mészáros Tibor irataiban. 11. XII. Pius pápa 1948. május 3-án monsignore címet adományoz Mészáros Tibornak. Amikor a kinevezési okirat Rómából megérkezett Veszprémbe, Mészáros atya már a szovjet KGB foglya, s kitüntetésérôl csak nyolc évi rabsága után értesül. 12. Mindszenty bíboros kérésére VI. Pál pápa 1972. november 11-én megerôsíti Mészáros atyát a monsignore cím viselésében. 13. Ahogy a bíborost kevesen látták. Pedig tudott mosolyogni is... 14. A száműzött bíboros és titkára 1973 februárjában 15. Mindszenty bíboros 1972. június 15-én meglátogatta a Burg Kastl-i magyar gimnáziumot. Balján Mészáros Tibor, kezében rózsafüzérrel 16. Mészáros Tibor hasztalan érvel VI. Pál pápánál Mindszenty bíboros fölmentése ellen. A kommunistáknak -- a magyar püspöki kar közreműködésével -- sikerült meggyôzniük a pápát: a prímásnak távoznia kell Esztergom érseki székébôl 17. Világ körüli úton a bíborossal. London, 1973 júliusa: Heenan westminsteri kardinális társaságában 18. Montreal, 1973. szeptember 19. Balról jobbra: Ispánki Béla, Mészáros Tibor, Mindszenty József és két montreáli magyar vezetô 19. Egy holland misszionárius kíséretében. New York, 1973. szeptember 29. 20. Hontalanná vált bíborosunk a világban szétszóródott magyar hívek között. Cleveland, 1974. május 26. 21. Sajtókonferencia 1974-ben Los Angelesben 22. Szentmise Melbourne-ben, 1974 ôszén 23. Mindszenty bíboros temetése Mariazellben. A menet élén piros színű stólával a vállán Mészáros Tibor. A mártír sorsú fôpap búcsúsztatására nem érkezett püspök Magyarországról 24. A Mészáros fivérek 1984-ben. Balról jobbra: Tibor, László, Attila, István 25. A Pázmáneum épülete Bécs IX. kerületében, a Bolzmanngasséban. Pázmány Péter alapította 1623-ban az esztergomi papnövendékek részére. 1971 októberétôl 1975. május 6-án bekövetkezett haláláig Mindszenty bíboros lakóhelye volt. 26. A két harang egyike, melyet Mészáros Tibor ajándékozott a rábapatyi templomnak 1988-ban 27. Az Új Magyarország 1996. július 8-i száma elsietettnek tartja Mindszenty hercegprímás hamvainak hazahozatalát. 28. A Mészáros Tibor adományából -- évtizedekig megtakarított pénzébôl -- épült Mindszenty-emléktemplom Veszprémben, a Cholnoky-telepen 29. A Mindszenty-emléktemplom szentélye 30. Könyvünk megjelenéséig a Mindszenty-emléktemplom falán -- sem kívül, sem belül -- nem helyeztek el emléktáblát, melyrôl megtudhatnánk az adományozó Mészáros Tibor és az építtetô Kôgl Lénárd nevét 31. Szentmisét mond utolsó hivatalos állomáshelyén, a bázeli Hildegard kórház kápolnájában 32. Mészáros atya bázeli lakásában. A képen látható lámpa valamikor Mindszenty bíboros asztalán állt. ======================================================================== Msgr. Tibor Mészáros: Von den Seinen nicht aufgenommen Tibor Mészáros wurde am 12. August 1919 in Felsôpaty/Ungarn geboren, einem Dörfchen in West-Transdanubien, als sechstes Kind seiner Familie. Obwohl sein Vater im Besitz einer kleinen Gaststätte war, hatte die Familie mit ständigen finanziellen Sorgen zu kämpfen. Nach den vier Klassen der Elementarschule wird der junge Tibor 1929 ins Benediktinergymnasium der Kleinstadt Kôszeg an der österreichischen Grenze, immatrikuliert. Seit 1933 -- er ist erst in der fünften Klasse des Gymnasiums -- befindet er sich schon im sog. Kleinseminarium der Diözese in Veszprém. Hier legt er sein Abitur 1937 mit ausgezeichnetem Ergebnis ab. Der Vorstand des Seminars schickt den begabten Seminaristen noch im gleichen Jahr nach Innsbruck, damit er dort seine theologischen Studien beginnt. Auf Grund des Beschlusses der Behörden des Dritten Reiches darf das Institut nach dem Anschluß im Jahre 1938 nicht mehr seine Tätigkeit fortsetzen, deshalb siedelten die Jesuiten die Universität nach Sion in der Schweiz über. Tibor Mészáros setzt hier seine Studien bis 1943 ohne Unterbrechung fort. Er wird am 27. Juni 1943 von Bischof Victor Bieler in der Kathedrale von Sion zum Priester geweiht. Ein weiteres Studium zum Erlangen des Doktorgrades wird ihm nicht mehr gewährt, er wird von seinem Diözesanbischof Gyula Czapik in seine Heimatdiözese ordiniert. Er bekommt im Gewerbegebiet Füzfô am Balaton eine Kaplanstelle. Kurz darauf, nach der deutschen Besatzung Ungarns im Frühjahr 1944, ordiniert ihn Bischof József Mindszenty in die Aula und ernannt ihn zu seinem Sekretär. Als im November 1944 die mit den Nazis kollaborierenden sog. Pfeilkreuzler Bischof Mindszenty verhafteten, wurden mit ihm die gegen die Verhaftung protestierenden Seminaristen und auch Tibor Mészáros verschleppt. Als die russischen Truppen immer näher rückten, wurden die Gefangenen nach Sopron an der Westgrenze des Landes gebracht. Pater Mészáros wurde mit seinen Mitgefangenen am Ostern 1945 befreit. József Mindszenty wurde im Herbst 1945 vom Papst Pius XII. zum Erzbischof von Esztergom ernannt, Tibor Mészáros bleibt aber in Veszprém und wird Sekretär des neuen Oberhirten Dr. László Bánáss. Zu dieser Zeit beginnt aber schon die geistige, wirtschaftliche und geistliche Unterjochung Ungarns: die bolschevistische Diktatur tritt alles mit Füßen, was christlich, katholisch und ungarisch ist. Tibor Mészáros schweigt nicht, in seinen Predigten verurteilt er den angehenden Terror, die nächtlichen Verschleppungen und hilft mit allen seinen Kräften denen, die vor dem Joch der sowjetischen Besatzung in den Westen fliehen wollen. Einer seiner Schützlinge ist der Domkapitular Dr. Gyula Madarász, aus der Stadt Ungvár im Subkarpatenland. Der russische Geheimdienst entdeckt aber diese Hilfsaktion vorzeitig. Am 27. April 1948, abends, unterwegs vom städtischen Krankenhaus zum Bischofspalast wird er vom kommunistischen Geheimdienst verhaftet und nach Budapest in die berüchtigte militärpolitische Abteilung überführt. Die seelen- und leibzermürbenden Verhöre verliefen meistens in der Nacht. Da er aber mit keinem konkreten Verbrechen beschuldigt werden kann, bleibt nur eine einzige Anklage: nämlich daß er Priester ist, ein ,,Spion des Vatikans und als solcher ein Feind des Kommunismus und der Sowjetunion. Jeder katholischer Priester ist Spion und Feind der Arbeiterklasse.'' Im Juni 1948 wurde er den sowjetischen Behörden übergegeben. Die KGB verschleppt ihn nach Baden bei Wien. Mit verschiedenen Folterungen und Verhungerung zwingt man ihn, ein unwahres, ihn belastendes Protokoll zu unterschreiben. Auf Grund dieses erpressten Geständnisses wird er im Dezember 1948 mit mehreren anderen Priestern zu 25 Jahre Zwangsarbeit verurteilt. Im Juni 1949 wird er im geschlossenen Viehwaggon über Lemberg nach Siberien deportiert. Unter erbärmlichen Umständen arbeitet er im Arbeitslager von Oserlag. Er besitzt keinen Namen mehr, nur noch eine Nummer: Zs-971. Der Lageroberst Tauschunajew trieb mit entschärfter Pistole die Häftlinge die jahrhunderte alten Lärchen in wenigen Minuten zu fällen, dabei schrie er: ,,-- Wir brauchen nicht eure Arbeit. Nur daß ihr leidet.'' Im Lager waren alle seelsorgliche Tätigkeiten strengstens verboten. Trotz dessen gelang es ihm, wenn auch heimlich und im engen Kreise, die Messe zu lesen. Im Jahre 1954 wird er im Arbeitslager Nr.1. bei Omsk gefangengehalten. Von hier wird er nach Tschurbajmur bei Karaganda überführt. Am 27. September 1955, als sie von der Arbeit zurückkommen, liest der Lagerleiter die Namen der Heimkehrenden vor, unter ihnen auch seinen Namen. Am 27. November 1955 spätabend kommt er in Felsôpaty und klopft an die Tür seiner verwitweten Mutter -- die als klassenfremder Kulak besiegelt aus ihrem Haus verbannt wurde und in einer Hütte auf die Rückkehr ihres Sohnes wartete und täglich um seine Befreiung betete. Die einheimischen Kommunisten krönten die Leiden der alleinstehenden Mutter mit einer falschen Nachricht, daß nämlich ihr Sohn bei den Verhören geblendet wurde. Nach seiner Heimkehr aus der achtjährigen Gefangenschaft fand Pater Mészáros anstelle der für das Kirchenvolk leidenden und ihm dienenden Hierarchie eine für ihre Existenz kämpfende opportunistische Kirchenführung. Dabei möchte er aber auch nach acht Jahre Gefangenschaft in Asien nicht mitmachen. Er will nicht sein Häftlingskleid ablegen und meldet sich auch bei den staatlichen Behörden für kirchliche Angelegenheiten nicht. Dadurch fällt er sowohl bei den kirchlichen als auch bei den staatlichen Behörden in Ungnade. Während den Ereignissen der ungarischen Revolution 1956 hält er sich gerade bei Verwandten in Budapest auf. Er schaut zu, wie das Rundfunkgebäude gestürmt und das Stalin-Denkmal gestürzt, und wie dann die Revolution niedergedrückt wird. Er rechnete damit, daß er erneut verhaftet wird, deshalb nimmt er von seiner Heimat Abschied. Er flieht nach Österreich, dann läßt er sich in der Schweiz nieder. Eine Zeitlang ist er Seelsorger der ungarischen Flüchtlinge. Zwischen 1958 und 1964 studiert er an der Universität in Genf. In den Jahren 1967/68 ist er Direktor des ungarischen Pilgerhauses in Rom. Nachdem es den Kommunisten 1972 mit Hilfe des Vatikans gelungen ist Kardinal Mindszenty aus dem Gebäude der amerikanischen Botschaft in den Westen zu verbannen, sucht ihn Tibor Mészáros im Wiener Pazmaneum auf. Nach langen Jahrzehnten bittet ihn der Kardinal wieder darum, daß er als Sekretär bei ihm arbeiten soll. Von dieser Zeit an wird er -- bis auf einigen Wochen -- bis zum Tod des Kardinals im Mai 1975 sein engster Mitarbeiter und Personalsekretär. In den Jahren 1976/77 leitet er eine Pfarrei in Basel. 1977/78 hält er sich in den Vereinigten Staaten bei seinem Bruder auf. 1978 kehrt er wieder in die Schweiz zurück und wird Krankenhausseelsorger des Claraspitals in Basel. Seit 1986 wurde er krankgeschrieben. Aus seinen Ersparnissen finanziert er einen Kirchenbau in Veszprém zum Gedenken des Kardinals Mindszenty, und stiftet seinem Heimatsort zwei Glocken -- sein Beitrag beträgt mehr als 300 Tausend Schweizerische Franken. Er trägt auch zu den Verlagskosten von mehreren ungarischen Büchern bei. Im Sommer 1996 erlitt er erneut einen Herzinfarkt und einen leichten Schlaganfall. Seitem liest er die Messen in der italienischen Kirche, meistens als Konzelebrant. (Varga Péter Pius)