Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Maróthy-Meizler Károly Az ismeretlen Mindszenty Életrajz és korrajz Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Mindszenty József hercegprímás szabadságharcos jelvénnyel 1. Elôszó 2. Ôszi vihar. Mindszentytôl a szabadságharcig 3. Négy hercegprímás (Prelúdium) 4. Mindszenty szülôföldje, származása 5. A családikör Mindszenten. Apja: a földműves 6. Katona vagy pap? Diákévek Szombathelyen 7. Krisztus bölcsességében és tudományában 8. Hôsök és szentek igézetében 9. 1917: Világomlásban kicsi fészek 10. 1919: Károlyi Mihály és Kun Béla fogságában 11. A megyeszékhely huszonhétéves plébánosa 12. A jó pásztor 13. Nyugati város napsütésben 14. Társadalomszervezô. Közösségi ember 15. És mint ember? 16. Hányódó hajón a liberalizmus és bolsevizmus között. Mindszenty szociális kereszténysége és katolikus önkritikája 17. Politikai pártja: a keresztény demokrácia 18. Együtt a néppel! Mindszenty földreformterve 19. Mindszenty apátúr és a nemzetiszocializmus. 1938: Elsô országos akciója 20. Mindszenty a tudós, az író és az országgyarapító 21. Krisztus a király! Mindszenty és a politika 22. A katolikus autonómia és egyházi vagyon 23. Mindszenty és a kormányhatalom a két világháború között 24. Híd felett kehely. Serédi -- Mindszenty belép a történelembe 25. 1944: A százszorszent Veszprémben 26. ,,Hunnia''. Mérlegen a trianoni kor 27. Mindszenty és a magyar államforma 28. Szivárványhíd Pannonhalma és Debrecen felett. Protestánsok -- katolikusok 29. Nincs az a hulló, égetô lávahamu... 30. Miért tartóztatták le Mindszentyt a nemzetiszocialisták? 31. Szabadulás -- örökös fegyházba 32. Epilógus Jegyzetek, életrajzi adatok, források ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1958-ban jelent meg Argentínában, Buenos Airesban, a Pannonia Kiadó gondozásában. Az elektronikus kiadás a szerzô örököseinek az engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra szabadon lehet használni a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár elôírásai szerint. Minden más jog a szerzô örököseié. A program nem tartalmazza a könyv képanyagát és a fejezeteket záró rajzokat. Az egyedüli kivétel az a kép, amely Mindszenty József hercegprímást 1956-ban, kiszabadulása után ábrázolja (a program csak legalább 256 szín beállítása mellett mutatja a képet torzításmentesen). ======================================================================== Elôszó Az 1956-os világhírű magyar szabadságharc kiszabadította a kommunisták örökös fogságából Mindszenty József bíborost. Ám a Szovjetunió tankhadosztályai tragikusan vérbe fojtották az ország függetlenségét, hercegprímását pedig arra kényszerítették, hogy egy követségen keressen menedéket. A nép nyakára ültetett terrorkormány egyik fô problémája: miképpen tudná kivonni magát e megfélemlíthetetlen férfiú ellenôrzése alól, hogyan tudná ôrhelyérôl eltávolítani. Erre vonatkozó hírek újra és újra körülfutják a világot. Ez az izgató, új helyzet s a szabadságharcra állandóan visszamutató mementó a hercegprímás személyét újra az érdeklôdés centrumába vonta és önkéntelenül felkelti mindenkiben iránta a közelebbi megismerés vágyát, felveti a kérdést: Ki volt ez az ember a bíborossága, a Moszkvával való harca elôtt? Hogyan fejlôdtek ki és miképpen jelentkeznek elôzô életében azok a jellemtulajdonságok, amelyek a világ elsô szabadsághôsévé emelték? Bár a Mindszentyvel foglalkozó irodalom már könyvtárnyi terjedelműre nôtt, de errôl nem beszél, inkább csak a kommunizmus elleni harcáról. Az így nyitva hagyott kérdésre: ki volt hercegprímássága elôtt e világhírű fôpap, ad feleletet ez a. könyv! Emelkedô életútját tárgyalja a paraszttarisznyától a mártír bíborig. Bemutatja származását, családi körében, diákként, teológusként, mint káplánt, tanárt, plébánost, szerkesztôt, tudóst, írót, társadalom- és karitász-szervezôt s mint püspököt. Szellemi fejlôdését, elôképeit, amelyek lelke élô szövetébe nemesedtek. Ismerteti a könyv fogságait, kemény harcait népéért: a marxizmus, a nemzetiszocializmus, a kormányhatalmak ellen. Történelmi, társadalmi és politikai hátteret fest Mindszenty egész élete mögé, hogy ebbôl annál élesebb kontúrokban emelkedjék ki. Így derül ki, hogy Mindszenty, már prímássága elôtt is, a legeredetibb, legmarkánsabb egyénisége korának. A könyv megírása elôtt egy elôkérdést kellett magamban tisztáznom: szabad-e analizálnom ezt a férfiút, aki már ,,életében lerázta, ami benne földi, éltetô eszmévé finomult s kinek nôttön-nô tiszta fénye?'' Nem profanizálás-e egy világszimbólummal a nyilvánosság elôtt megismételtetni pályafutását, kisebbszerű életét, visszaküldeni szerkesztônek, plébánosnak, diáknak? Szabad-e megbontani azt az ismert, tiszta képet, amely mögött körmenetekben sorakozik fel Nyugat? Embernek bemutatni az élô szentségtartót? Bíbor nélkül a nagy bíborost?! De ahogy együtt volt a könyv anyaga, ez az elôkérdés feloldódott: áttekintett életébôl láttam, hogy Mindszentyt bíbor nélkül bemutatni nem is lehet, mert bíborban született! Azt is láttam, hogy a bíborosnál több, nagyobb: Mindszenty, maga az ember! Láttam, hogy a régebbi korának megmutatása nélkül Mindszentyt még életében az elszobrosodás veszélye fenyegeti! Az egyoldalú beállítás csak a kommunizmus sárkányával viaskodó új Szent György- lovagot vetíti elénk, míg a másik kora: az ezerarcú magyar élet minden hús- és vérproblémáját tükrözi! A havasok hideg fenségébôl, ahova mi szürke embermilliók követni nem tudjuk, így a mindennapi élete tökéletes példáival leszáll közénk, gondjaink, szenvedéseink, hibáink, tökéletlenségeink közé. A világhôssel szemben a ,,kisember''-Mindszenty a mi külön lelkünkbôl-lelkedezett magyar specialitásunk is! Azt mutatja, hogy már otthon milyennek kellett volna lennünk, s hogy most hogy kellene élnünk. * * * Ernszt Sándor prelátustól a keresztényszocialista párt vezetôjétôl, mint a párt titkárja, 1918 utolsó napjaiban ezt az utasítást kaptam: -- Van Zalaegerszegen egy fiatal hittanár, ôt keresd jel legelôször! Mire lejutottam Zalába, a hittanár már fogságban volt. Amikor 1944 nagycsütörtökén a hittanárból lett püspöknél utolsó otthoni látogatásomat tettem, újra jogságban volt. Most, hogy e sorokat írom, a hittanár-hercegprímás újra fogoly. Mindszenty József egyetlen ember, akit a Károlyi-forradalom is, Kun Béla is, a nyilasok is, a második ,,proletárdiktatúra'' moszkvai helytartója, Rákosi, is letartóztat. Most újfajta börtönbe, követségi épületbe zárva, kívülrôl ôrzik, lesik Moszkva fegyveresei. Édesanyja már az ország minden fegyházát ismeri. Magyarország Nyugat és Kelet peremén a nagyállamok játékszere. Ennek a rendkívüli embernek pedig az a bűne, hogy hisz a nemzetek önrendelkezési jogában s ellenáll minden külföldrôl jövô, idegen erôszaknak. Népét meg akarja ôrizni ôsi erkölcseiben, régi szent királyának tanításában. Most a világ legértékesebb foglya, aki az 1956-os forradalom óta Moszkva egész kelet-európai hódoltságát veszélyezteti. A sorsa aggasztó, a ragadozó államszörny aligha engedi ki többé karmai közül. A felfegyverzett, farkasszemet nézô, kétfelé vált világ élet-halál kérdése a Kárpát-medencében e férfiú körül sarkosodik. E jelentéktelennek látszó nép fôpapja az utolsó kétezer év kultúreredményei védelmében, az emberiség legnagyobb drámáját írja életével. Történelmi pályajutása mindenképpen kortársai fölé ível, de a jövô kor fölé is, amely élete példája szerint nevelôdik át. Általa talán egy új Szent Ferenc hatáskibontakozása elôtt állunk. Új Madáchra vár, hogy az ember tragédiájának új színét alkossa meg Mindszentyrôl. Az emberek százmillióihoz nem a szellemóriások, hanem a jellemóriások állanak közel. Ezek maradnak minden korok minden emberének örök útitársai. Mindszenty ezeknél is több: titokzatos isteni világterv eszköze. A legvonzóbb, legizgalmasabb hôs, akinek életén át még a jövônk fátyola mögé is szeretnék bepillantani. Ennyit a könyv hôsérôl. Magáról a könyvrôl is valamit: Kronológiai elôadása Mindszenty hercegprímási kinevezésével, 1945 szeptemberével, zárul. Ezen a dátumon csak egyes kiemelt tárgykörök teljességéért, befejezéséért, kivételesen nyúl át. Kiemel problémákat, amelyeknek a jövôben is lesz jelentôségük. A tudományos kutatás szokott forrásait csak részben sikerült pótolnom. A könyv fogyatékosságaival szemben legyen szabad az emigráció könyvtárhiányára és a hazulról való adatbeszerzés lehetetlenségére rámutatnom. Viszont ötven szemtanú adatait dolgoztam jel, a magamé mellett. A trianoni kor rajza nem tetemrehívás, nélkülözhetetlen háttér festés Mindszenty mögé. A kora befolyása alól senki sem vonhatja ki magát. A hely, dátum, alkalom, környezet átszínezi a szót, a gondolatot és az ítéletet. Mindszenty leginkább feszül szembe kora szellemével. A könyv egyes fejezetei dialógok, gondolatláncok. Ezek korfestôk is. Mindszentet is jellemzik. Terjedôben van az a felfogás, hogy a kommunistákkal szemben vegyük védelmünkbe a két háborúköz Magyarországát, hibáival együtt. De meg a mindent megszépítô messzeség is átretusálja régi emlékképeinket, délibábba vonja a múltat. Mégsem hinném, hogy helyes lenne megalkudni az igazsággal. Hamis premisszákból hamis következtetéseket vonhatunk csak a jövôre is. Ellenségeink is ismerik rólunk a valót. Az otthoniak is. Elôttük még azt a látszatot keltenénk, hogy mi a régi világot akarjuk hazavinni. Mégis vigyázok arra, hogy ne késôn-okos, mai szemmel, a ma bírálatának szignatúráját nyomjam a múltra. Ezért a korrajzot idézetek hídpilléreire állítom, az idézeteket sokszor egyháziaktól szerkesztett lapokból veszem. Ezek frissen tapadnak a kor eseményeihez, közkontroll, kormányellenôrzés alatt jelentek meg, igazságukhoz szó sem férhet, Mindszenty szellemi vérképletének megfelelnek, az ô cikkei hasábjai mellôl valók. Még talán a könyv szerzôjérôl kell írnom. Mindszenty megyéjének, Zalának voltam keresztényszocialista párttitkárja, országgyűlési képviselôje, a Katolikus Népszövetség országos ügyésze, szerkesztôje, késôbb egy 1943-ban megszűnt szélsôjobboldali napilap fôszerkesztôje. Másfél évtizeden át Mindszenty munkatársa, késôbb, pár évig, politikai ellenfele, de mindig közvetlen szemtanúként, negyedszázadon át ismertem. Parlamenti beszédeimet 1945 márciusáig gyorsírók jegyezték, a kommunisták háborús bűnösként kértek ki hadifogságomból. Harcban és békében igyekeztem ember maradni. Cromwell Olivér, amikor Lelynek ült, ezt mondotta: -- Fess úgy, amilyen vagyok! Ha forradásaimat, ráncaimat elhagyod, egy shillinget sem fizetek! Mindszentynek ennél szigorúbb figyelmeztetését hallottam: e könyv írása közben. Kötelezettséget éreztem, hogy ,,hamisat ne állítsak, igazat mondani ne rettegjek''. Buenos Aires, 1958 hamvazószerdáján. M. M. K. ======================================================================== Ôszi vihar. Mindszentytôl a szabadságharcig ...Paizs és páncél az Úrnak hűsége. Ne félj a rémtôl, mely éjszaka jár... Ezrek hulljanak bár balod felôl És tízezrek jobb felôl: Baj meg nem érhet tégedet... Angyalaidnak parancsolt felôled, Hogy oltalmazzák minden utadat. Tenyerükön fognak hordozni téged, Kôbe ne üssed lábadat. Áspiskígyókon jársz s baziliszkuson majd, Oroszlánkölykeket tiporsz szét és sárkányokat... (90. Zsoltár) Az 1956-os ôszi magyar vihar fekete felhôi a látóhatár szélén gyülekeztek. Berlin és Poznan felôl villámok futottak át az égbolton. Moszkvából a 20. pártkongresszus desztálinizáló eseményei torlódtak Budapest fölé. Keletrôl a monszun, nyugatról az atlanti szelek, Róma felöl a fôn mérkôzött az ország felett, amely maga is tele volt az elkeseredettség robbanó légkörével. A lavinaszerűen növekvô ólomfelhôk egymásba omlottak, véres ciklonba robbantak ki. Felnyögött a magyar föld, az áradat elborította az országot... Ha keressük, hogy a külsô eseményhatásokon túl belülrôl milyen erôk segítették az örök magyar szabadságvágyat, akkor két szellemi mozgalomra találunk: Mindszenty József hercegprímás 1945-tôl 1948-ig támasztott vallási reneszánszára, mint alapmotívumra és a magyar írók közvetlenül ható ,,lázadására''. Ez a magyarság lelkében lezajlott két belsô forradalom elôzte meg a fegyveres felkelést. A vallás szent tüzet, amelyet az ország fôpapja gyújtott s amelyet Moszkva igyekezett hamvába hamvasztani, a tíz éves szenvedés felszította. A moszkvaiak börtönébe vetett hercegprímást már éppen a vörös néphadsereg katonái szabadították ki. Öt nap múlva a szovjet tankok után Budapestre újra benyomuló ÁVÓ-s osztagok legelôször Mindszentyt akarták letartóztatni, Kádárék állampolgárságától fosztották meg, kiszabadítóját, Pálinkás ôrnagyot, ítélet nélkül felakasztották. Mindszenty titkárát elfogták, ellene s a Központi Szeminárium papjai ellen újabb kirakatperre gyűjtik az adatokat, mert bizonyítani akarják, hogy a forradalom tényleges elôkészítésében magának a kardinálisnak volt fôszerepe. A szolgakormány így szeretné ôt a politikai menedékébôl kikérni, fegyházra vetni, vagy az ország elhagyására kényszeríteni. Ebben a legújabb kommunista vádban pontosan csak annyi igazság van, mint annak az embernek a vádjában, aki maga gyújtotta erdôtüzért a Napot okozza, amely az erdôt felnövelte. Mindszenty lelki újjáébresztése ôsi hitében erôsítette meg országát. 1948 karácsonyától kezdve a külvilágtól már úgy elszigetelték Rákosiék, hogy évekig ô maga sem tudta, az ország melyik fegyházának lakója, sôt még akkor is fogoly maradt, amikor Rákosi bukása után már a legtöbb politikai üldözött elôtt megnyíltak a börtönkapuk. A gyôztes forradalomhoz pártolt néphadsereg tankjai, katonái rohanják meg október 30-án Felsôpetényt, szabadítják ki egy sereg ÁVÓ-s karmából a prímást, hogy könnyel, virággal teli diadalúttal hozzák Budapestre. Mindszenty az ország lelki újjáépítését még fogsága elôtt befejezte: a vallás dogmáit szegezte szembe a sztálini dogmákkal, a kommunista könyveket kitiltja az iskolából. A szabadságharc most széttöri a kommunista dogmákat, elégeti könyveit. 1948-ban százezrek ütemesen üvöltöttek a rájuktukmált jelszót: Mindszenty túlhaladta korát! Államosítjuk az iskolát! Most a kor visszatért Mindszentyhez: a vörös Csepel elsô szabad ténye: visszaigényli az elorzott vallásos iskolát. ,,A hazugság hazugság marad, ha milliók hirdetik is!'' -- mondotta fogsága elôtt Mindszenty. ,,Hazugságországa helyett az igazság országát akarjuk!'' -- írja most a Néphadsereg című lap. A megtért kommunista költô a kardinális szavait énekeli: ... (Korbácsos Krisztus a földünk rójja) Inog már a Hazugság tornya, ... (Tollas Tibor) Mindszenty legelsô követelése volt 1945-ben a közkegyelem és megbékélés. 1955-ben a kommunista írók veszik át, hirdetik e tételeit. ,,A hitetlenség nem más, mint menekülés a felelôtlenségbe!'' -- mondotta akkor a prímás. Most feltámad a hit és felelôsségrevonás a tömegekben is. ,,Likvidáljuk a fekete reakciót!'' -- fenyegetett a Rákosi-Gerô-klikk 1948-ban a kardinális felé. Most a szabadságharc likvidálta a klikket. ,,Nem a párt a bíró, hanem Jézus Krisztus a bíró!'' Mindszenty e régebbi tételére a forradalom most válaszol: leleplezi a kirakatperek ördögi színjátékát, vádat emel a pártos bírák és miniszterek ellen. ,,Keresztény családok! A ti kötelességetek a kommunistává tett iskola helyett gyermekeiteket Krisztus hitében nevelni!'' -- hirdette a hercegprímás fogsága elôtt. Fogsága alatt eldôlt a harc a gyermek lelkéért a család és az ô gyôzelmével: a gyermek benzinesüvegekkel Moszkva tankjait égette ki. A szovjet propaganda milliókra kényszeríthette rá akaratát, csak a kardinálisra nem. A kommunista tömegek nagy vereségek után visszatértek az igazságaihoz. Egy évtized rabszolgasága kellett hozzá, hogy a kommunista nevelésű új generációba is beleégjenek ezek az igazságok. A szabadságharc másik, közvetlen elôkészítôjeként az írók ,,lázadása'' jelentkezett 1955-tôl: a kommunista írók szövetségének gyűlésein, lapjában, az Irodalmi Újságban és a Petôfi-körben. A költôk kezdetben a kommunizmus élharcosai, dicsôítôi, így felelôsei is voltak, most már ôk döbbentek rá legjobban, hogy a vak párthit, az idegen erôszak milyen mélységbe taszították a nemzetet. Elôször csak pártvonalon belül a Rajkot kivégzô Rákosi ellen lázadnak, majd az egész önkényuralom ellen, írásaikban egymás után cserélik fel a kommunista pártszempontokat etikai értékekkel: humánummal, igazsággal, szabadsággal, népérdekkel. Felfedezik az ember lelkét és táplálékát, a hitet. Felsorolják a hiányzó szabadságokat: a igazmondás, a bírálat, a nem-marxista gondolkodás, az emberiességért síkraszállás, az Isten mindenhatóságában való hit szabadságának a hiányát. (Háy Gyula) Lázadnak a mozgásban való korlátozottság, a titkos minôsítések, a családba is behatoló állami mindenhatóság ellen. (Fehér Klára) -- Szétkiáltják, hogy ez a rendszer: csalás, erôszak, de már: Ne félts engem, nem hál velem többé egy ágyban a rima, a mosolyát cserélgetô, elvriszáló Politika. Ne félts, oly gôgös lettem én, mint hajdan koldus piktorok, kik csak Isten és mű elôtt tanultak alázatot. Mert nincs alább! nem semmiért lázadt szivem, ha már fellázadott! (Zelk Zoltán) A kommunizmus élköltôi egymás után tartanak bűnbánatot, közgyónást, bátorságukban eljutnak az önfeláldozásig, csak ,,hitványak'' ne legyenek és kimondhassák, hogy moralitás nélkül, nemzeti értékek nélkül nem lehet igaz ügyet szolgálni (Zelk). Leleplezik a kommunista párt új arisztokratáit, akik ,,a fôhercegeknél is nagyobb kiváltságokkal különülnek el a néptôl'' (Máriássy). Az írók után már az élpolitikusok is bevallani kényszerülnek: a talpnyalást, a karrierizmust, a történelemhamisítást, a törvénytiprásokat. (Münnich Ferenc). A pártos líra ebben a lázadásában visszatér a keresztény martirológia hangjához: ... kötél sem fojtja el dalom, mert szerettünk, s gyümölcsös élet vár ránk az örök hajnalon. (Tollas Tibor) Már Krisztust, Szent Ferencet állítják verseikben mintaképül, a magyarok Nagyasszonyáról s a Pünkösdi Láng-ról írnak meghatóan szép himnuszokat: ,,Üdv néked, hétfájdalmú szív!'' -- ,,Virágcsengôk királynéja.'' -- ,,Csillagpályák asszonya, Mária''. -- ,,Könyörögj értünk, Boldogasszony!'' (A Csillag c. folyóiratban, Jobbágy Károly, Wermes Sándor. E rész idézetei: Report on Hungary, F. E. C. 1956. -- 4- 5, 9.) A kommunista költôknek ez a megtérése félreérthetetlenül beszél Mindszenty hatásáról, amelynek évszázadok óta nincs mása. Beszél a magyar nép e mesebeli királyfiáról, aki varázslatos erejével felkeltette álmából a tömegek hitét, kibontotta e hit hatalmas erôit, százezres, félmilliós tömegmegmozdulásokban keltette fel a lelki megújulást s bizonyította be, hogy e hit nagyobb erô a világbíró szovjet hadseregnél, a bábkormánynál, amely szintúgy mindent tehet a szuronyokkal, mint a régi tiránnusok, csak tartós uralmat nem tud rájuk építeni. Amikor a fôpapság, papság nagy része már börtönbe került s a ,,békepapok'' árnyéka borongott az egyház felett: akkor kapott az ellenállás legerôsebb utánpótlást a kommunista költôkben és magának a népnek a felkelésében. Mindszenty tanítása fogsága alatt érett be, végezte el körforgását a nemzetben: a népbôl felszívódott a kommunista szellemi emberekbe, az irodalomba s ezen keresztül ismét visszahatott a tömegekre. A magyar milliók hírét sem hallották Nonnátusz Rajmundnak, aki hajdan mások szabadulásáért önként ment a mórok fogságába s amikor itt sem szűnt meg téríteni, a mórok a szó szoros értelmében lakatot vertek a szájára, de még így is, most már borzalmas mártíri némaságával beszélt tovább Istenrôl. (Prohászka: Soliloquia) A magyarság mégis úgy látta, hogy a bebörtönzött, megkínzott, lakat alá tett fôpapja a fegyháza súlyos nyolc esztendeje alatt is tovább téríti népét hôsi példájával. A kommunista írók a szabadságharc alatt maguk mondják el megtérésük okát a külföldi publicisztáknak: oly fokban érezték a tömegek ellenséges gyűlöletét, hogy ez sodorta el ôket a kommunizmustól, ez kényszerítette ôket, hogy a nép lelkét, hitét keressék, eszerint írjanak. Így találkozott a hit és szellem világa s fonódott össze népünkben. Mindszenty imahadjárata így jutott el -- akarata nélkül -- a fegyveres gyôzelemig, így hatálytalanította Moszkva hatalmas propagandasugárzását és ajándékozta meg a világot azzal a tudattal: a kommunizmus legyôzhetô. Volt egy örökké felejthetetlen jelenete a magyar szabadságharcnak, amely megmutatta a lelkét és összefüggését a fôpapjával. Rákosiék 1946- ban Budapest egyik legszebb templomát, a Regnum Marianumot, bontatták le, hogy helyébe állíthassák Sztálin kolosszális méretű szobrát. Ugyanazok a munkások, akik felépítették e félelmetes jelképet, a szabadságharc legelsô lényeként leolvasztották talapzatáról a mamutszobrot, darabokra zúzták Sztálint és döntése közben százezer ember kiáltotta: -- A templomot akarjuk! A Regnum Marianumot akarjuk! Az ôszi vihar e villámfényénél látszott meg, hogy e pogány emlék lerombolása is, az egész szabadságharc is: Mindszenty küzdelmeinek, áldozatainak a koronája! * * * A gyôztes népfelkelés által hivatalába visszahelyezett hercegprímás tartózkodott minden politikumtól. Csak mikor már a szovjet tankok körülzárták Budapestet, elözönlötték az országot, függetlenségének tizenkét napjából már csak négy órája volt hátra, intézett rádiószózatot a nemzethez. Ebben az ország sorsdöntô helyzetét jól mérlegelte, ôszintén feltárta, mégis bizakodóan mutatott irány: Nyugatnak megköszönte részvétét, segítôszándékát. Fegyveres segélykérését Himnuszunk szavaiba rejtette: Isten, áldd meg a magyart... nyújts feléje védô kart, ha küzd ellenséggel. De mi -- folytatta a hercegprímás -- még e rendkívül súlyos helyzetünkben is reméljük, hogy nincs ellenségünk! Ezután a fejlôdés útjáról beszélt: a régi nacionalizmusokat át kell mindenütt értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé a harcok forrása országok között, hanem az igazságosság fundamentumán békés együttélés záloga. Kifejezte a nemzet szándékát, hogy barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kíván lenni az Egyesült Államokkal és az orosz birodalommal egyaránt. Jó szomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval, Belgráddal s a testvéri magatartást tanúsító Ausztriával. Majd így folytatta: -- Egész helyzetünket azonban az dönti el, hogy a kétszázmilliós orosz birodalomnak mi a szándéka határainkon belül lévô katonai erôivel. Rádiójelentések adták hírül, hogy ez a fegyveres erô növekszik. Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merült-e fel az orosz birodalom vezetôiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot, ôszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erôk mielôbbi kivonása az országunkból megtörténik. Belsô helyzetünket azonban az is válságossá teszi, hogy az elôbb mondottak miatt a munka, a termelés országosan megállt. Közvetlen éhínség fenyeget. Szabadságharcát egy csontig savanyított nemzet vívta; ezért a munkát, a termelést, a helyreállítási feladatok elvégzését mindenütt azonnal fel kell venni, saját összességünk, nemzetünk érdekében; a nemzet életének folytatásához szükségesen: haladéktalanul. Amikor ezt megtesszük, nem tévesztjük szem elôl a következôket: tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc. 1945-tôl, egy vesztett, számunkra céltalan háború után, erôszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a megtagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegeit ütik annak minden korszakára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el; az örökösök ne kívánjanak errôl még egy bizonyságot. Világraszóló, páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felôl. Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmilyen mellékcélra, illetéktelen elôny érdekében nem engedi elcsavarni, kihasználni. Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelynél minden párt indulhat. A választás történjék nemzetközi ellenôrzés mellett. Én pártokon kívül és állásom szerint felül is vagyok és maradok. Figyelmeztetek ebbôl a tisztembôl minden magyart: a gyönyörű egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásnak. Ennek az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás is ma másodrendű ügy; a nemzet léte, a mindennapi kenyér a mi gondunk. A bukott rendszer örököseinek eddigi leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelôsségre vonásoknak minden vonalon és pedig független és pártatlan bíróság utján kell bekövetkezniök. Magánbosszúkat el kell kerülni és ki kell küszöbölni. Ám hangsúlyoznom kell a tennivalók tárgyi foglalatát; jogállamban élô, osztály nélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztô, szociális érdekekbôl helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdonon álló, kizárólag kultúrnacionalista szellemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nép. Mint a magyar katolikus egyház feje viszont jelentem, hogy amint azt a püspöki kar 1945-ben közös körlevélben kijelentette, mi nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sôt az egészséges fejlôdést mindenben elômozdítjuk. Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú és nagy értékű intézményeinkrôl gondoskodni kell. Végezetül egy kérdés: mit gondolnak a bukott rendszer örökösei? Ha az általuk megbélyegzett elôdeik valláserkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elôl menekülni kényszerülnek? A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk. * * * A magyar szabadságharc a világtörténelem új fejezetét nyitja meg. A szovjet iga alatt nyögô népek számára epekeserű tanulságokat tartalmaznak azok a rádióüzenetek, amelyek a vérbe fojtott magyar forradalom után Budapestre befutottak: Az Egyesült Nemzetektôl: -- Mindent elkövetünk értetek és mindhalálig -- tanácskozunk! A ,,Nyugat'' ezt üzente: -- Akarjuk a rabnemzetek szabadságát. Enélkül gúnyszó a szabadság. Tiszteljük is a mártírokat, de mi inkább a szabadság fokozatos kifejlôdését mozdítjuk elô. A kisnemzeteknek különben sincsen függetlenségük. Világtervekbe vannak belesorolva és a sorból nem ugorhatnak ki. Világháború nincs Magyarországért, nincs a vasfüggöny- államokért, nincs Németországért sem! Mi nem kockáztatunk, hanem saját életünket prolongáljuk. Moszkva ezt írta tankjaira: -- Egyszer már felszabadítottunk benneteket! Vegyétek tudomásul a tényleges helyzetet, az erôt és a ,,békés együttlétezést''. A szatellitállamok kérdésében hajlíthatatlanok vagyunk. Tito, Gomulkáék átszóltak a határon: -- Moszkva meztelenre vetkôzött Budapesten. De ti is! Túl messze akartatok futni Moszkvától!! Az antibolsevizmus nincs engedélyezve számotokra! A mi szisztémánk Nyugatnak is kedvesebb. Varsó-Budapest- Belgrád tengely nemzetikommunizmusa súrlódást csökkentô átmenet a szembenálló két félteke között. Kínából az ötszáz milliók és Indiából a háromszáz milliók üzenete csak ennyi volt: -- Nem tudtuk, hogy felétek ez a koegzisztencia!'' A tíz napig szabad tízmillió magyar csak Nyugat felé válaszol: -- Szép, hogy megbélyegeztétek a Szovjetunió erôszakát. A bojkott, vagy a diplomáciai szakítás szebb lett volna! Nehéz tagadnunk, csalódtunk bennetek! A munkásaitok többet tettek értünk, mint kormányaitok: a szovjet hajókra kikötôitekben megtagadták az árufelrakást és felgyújtották a kommunista pártházaitokat, szerkesztôségeiteket. Nagy önzetlenség volt ez munkásaitoktól, mert saját kapitalista államuk iránt való ellenszenvüket és saját hatalmi vágyukat kellett legyôzniök. Mi tudjuk, hogy a világkommunizmus, mint gyôzelmes ideológia, Budapesten most halálos sebet kapott, de a csodatévô propaganda még a halottat is feltámaszthatja! Az idô, Európát kivéve, Moszkvának dolgozik! -- Ti a nagy francia forradalommal és az amerikai szabadságharccal emlegetitek együtt a mi harcunk hatását. Mégis tűritek, hogy országunk Moszkva támaszpontja és urániumtelepe maradjon. Igaz, hogy mi a tankok hernyótalpa alatt is gyôztünk. Sorsunk újra lehet éhbér, börtön, akasztófa, Szibéria, de aki magyar volt, ha kommunista, ha szocialista, ha keresztényszocialista, most egy lett. Húszezer ember kivételével egy lett. A kommunista párt az ÁVÓ-sokra olvadt le. Moszkva hűbéres államából csak a tankok maradtak. A proletárdiktatúra proletárok elleni diktatúra lett. -- Bennünket cserbehagytatok, de önmagatokat is! Hogy a kommunizmus nemcsak a mi bajunk, hanem az egész földkerekségé, azt Moszkva elég magasra írta a fejetek fölé: műholdakkal az univerzumba! -- Hogy kockázat és áldozat nélkül nincsen gyôzelem, azt pedig életével írta meg nektek az a csodálatos ember, aki Budapesten csak népével együtt akar szabad lenni. ======================================================================== Négy hercegprímás (Prelúdium) Ez Idôbôl maradjon meg az: Mégis voltunk itt némi jobbak, Kiket népünknek bűneiért Nemes túszokként ostoroztak Nemtelen, kínzó végzetek. (Ady: Örökkön így volt) Habent libri sua fata. A könyveknek is megvan a maguk sorsa. Hogy aztán e sorsban mennyi a ,,véletlen'', ezt nem könnyű kibogozni. Elôdeink, akiktôl származunk, a kultúra, a társadalom, a hely, amelybe beleszületünk, legalább annyira alakítják életünket, mint saját magunk. E könyvet felidézô okokban is mutatkozik ilyen fátumszerűség, amely azzal a tájjal látszik összefüggeni, ahol születtem. A keszthelyi gimnázium, amely rám sugározta szellemét, nevelte Deák Ferencet és Vaszary Kolost. Mint Zala keresztényszocialista titkára jártam, Ernszt Sándor kíséretében, Csernoch Jánosnál. Utóda: Serédi Justinián azért fogadott kitűntetô bizalommal, mert öreg tanárját, Koller apátot Zalaapátiban látogatván, közvetlenül ismerte meg a zalai nép politikai harcait s jómagamat. Végül Zala földje kapcsolt össze negyed századra a zalaegerszegi plébánossal, a késôbbi Mindszenty József bíborossal. A négy hercegprímás: Vaszary, Csernoch, Serédi, Mindszenty: négy korszak. Vaszary a szentistváni birodalom két utolsó évtizedét, Csernoch az elsô világháborút és az összeomlást jelenti. Serédi a trianoni két évtizedet. Mindszenty a második világháborús katasztrófából és a szovjet igából kinôtt vallási megújhodást és új magyar világmissziót. Vaszary és Csernoch a szabadelvűség és a marxizmus anyagi kultúrájának hamis fényjeleit látja, Serédi átmeneti, hanyatló korszak tanúja, Mindszenty alatt gyúlnak ki a lélek fényei, az anyagi kultúra romhalmaza alól, két évszázad után, feltör újra a diadalmas krisztusi világnézet. E négy történelmi név együtt az ezer éves ország legviharosabb, legnagyobb feszültségű hatvan esztendejét jelenti. E könyv Mindszenty életútját kíséri végig a hercegprímási székig. De több helyütt beszél Serédirôl is. Vaszaryról és Csernochról pedig legyen szabad e helyen elmondanom személyes emlékeimet. * * * Azt, hogy a püspökök között is van elsô, a hercegprímás, apámtól hallottam 1907-ben elôször. Keszthelyen, a Zámor nevű dűlôn mentünk át és közel a Balatonhoz három jegenyére mutatott, melyek összefonódó ágaikkal egymással szemben állottak. -- Tudod-e, ki született azoknak a fáknak a tövében? -- Nem én! -- Hercegprímásunk: Vaszary Kolos! Az apja itt volt szegény szűrszabó Keszthelyen. Látod-e a három fa körül azt a kis kertecskét? Az volt a földjük. Itt kapálgatott az édesanyja s itt szülte meg fiát... Megbámultam a három hatalmas jegenyét. Ez ám aztán a bölcsô! Aki ide születik, az csak magasra emelkedhetik. Kis kertek közt tücskök cirpeltek, méhek döngicséltek, a három dús nyárfa hárfázott a szélben, idecsobogott a Balaton hullámverése. Királyibb altatódalt száz hegedű pianója sem suttoghatott volna a szűrszabó fiának... Pár év múlva a gimnáziumban megkaptam Vaszary alapítványának stipendiumát. Újabb pár év múlva megláttam magát a prímást is. Keszthely város küldöttségével apám átment Füredre, engem is magával vitt. Az évben tanultuk Vaszary millenniumi beszédét. Elém képzeltem a nagy prímást, a tüzes szónokot. Bizony más volt. Fáradt, szomorú öregúr volt már. Visszafelé a vonaton hallottam, hogy Füredre nyugalomba vonult a prímás és hogy Tisza István mondatta le. 1915 ôszén hadbavonulásom elôtt pár nappal táviratot kaptam Berkes Ottótól, a premontrei igazgatótól: jöjj Vaszary temetésére! Másnap a keszthelyi templomban, Vaszary koszorúerdôtôl díszes ravatalánál, Kohl Medárd püspök kezembe adott egy bíborpárnát, tele a prímás kitüntetéseivel: -- Ezt te viszed fiam, a gyászkocsi elôtt. Tömött sorokban állott a nép a templomból a temetôig, végig a hosszú fôutcán. A kápolnában nyitott kripta várta a koporsót. Csendes ôszi nap volt, a Balatonról odahallatszott a hullámverés ritmusa. Messze a párázó napsütésben egy másik, gigantikus koporsó kéklett: a bazaltüveghegy, a kialudt vulkán, a Badacsony. Itt a közelben, a keszthelyi öböl másik partján pedig ott hullatta levelét az a három öreg jegenye, amelynek tövében a szegény szűrszabóné megszülte Magyarország milleniumi hercegprímását. Ilyen rövid egy nagy úr hosszú élete is. És koporsójával visszakanyarodik a bölcsôjéhez. Vaszary akarta így. Meghagyta, Keszthelyen temessék. De szebb is itt, mint az esztergomi bazilika hideg, sötét márványkriptái között. Felzúg ide a Kisbalaton rejtelmes nádtengere, a bakonyi hegyek rákönyökölnek a fényes víztükörre, Zalavár, Csobánc, Tátika idézi itt a múltat, a kék üveghegykoporsó mögül pedig minden hajnalban bíborban születik újjá az örök Fény... Délután elbúcsúztam Medárd püspöktôl, aki Esztergomból érkezett a temetés rendezésére s titkára volt Vaszarynak. A premontrei kolostor óboltívei alatt keresztet rajzolt homlokomra és messze nézve a múltba és sokat megérezve a jövôbôl, ezt mondotta: -- Most is, a jövôben is, szép, de terhes örökség lesz magyarnak, kereszténynek lenni... De sorsrendelés. Vállalni kell... Ha visszajössz a háborúból, látogass el Esztergomba... Terhes örökség? Akkor 1915-öt írtunk. Csak két évvel elôbb robbant Debrecenben a bomba, a görögkatolikus püspök három munkatársát ölte meg. A pánszláv és román irredenta küldötte ruténeket magyarosító püspöknek. S mirôl Medárd püspök nem beszélt, neki is majdnem életébe került ez az örökség: a liberalizmus gyűlölethulláma pedig Vaszary ellen zúdított gyilkos merényletet, amikor az egyházellenes törvényekkel szembeszállt s csak Medárd püspök önfeláldozó bátorsága mentette meg a prímás életét. -- Azon a helyen, ahol én állok, nem ismeretlenek a megpróbáltatások -- mondotta Vaszary harmadik utóda, Mindszenty bíboros 1948-ban, most már a marxizmus halálos gyűlöletorkánja közepette s röviddel az életfogytiglani fegyházbüntetése elôtt. * * * 1918! A Károlyi forradalommal szemben Prohászka Nemzetvédelmi Tanácsot alakít, ennek látható központja Budapesten a ferenciek templománál a keresztényszocialista szervezet. A frontról hazatérve ide jelentkeztem szolgálatra: a ,,terhes örökség'' legveszélyesebb civilfrontjára. Egyik ködös reggel, karácsony elôtt, Ernszt Sándor prelátus ezt mondotta: -- Most Csernochhoz kell mennem, Esztergomba. Ha akarsz jönni, útközben referálhatsz. A zsúfolt prímási aulában felvidéki, bánáti, erdélyi papok kértek utasítást Csernochtól. A szentistváni birodalom szétbomlóban, a részek leválóban voltak... A csehek, románok befelé lopakodtak. Budapest felelôtlen, kótyagos felforgatók kezén, ezek leszerelték a hadsereget, éppen most, amikor élet-halál kérdése. Egyetlen ép ideghálózat még a céltudatosan legyengített egyház. Más társadalmi erô nincs az összeroppanó állam mögött. Ó, hacsak egy fél prímási bandérium táboroznék is itt Párkány alatt, dehogy léphetné át egyetlen cseh, román katona is a Kárpátokat! Csernoch látja a nemzet katasztrófáját, legszívesebben átrohanna a Keresztény Múzeumba, felkötné Tömöri kardját... A kétméteres Szmrecsányi Györgyöt, az egri érsek öccsét, úgyis elôre küldte már pénzzel, szerelje fel az érsekújvári gazdákat és verje ki a prágaiakat. Szmrecsányi egy hirtelen teremtett népfelkeléssel fel is tartóztatta ôket hetekre. De aztán Pogány elvtársék Budapest felôl szétszórták a népfelkelést, utat nyitottak a cseheknek... Hirtelen megélénkült a prímási fogadóterem: zajongó nôcsoport élén, - - Bédi-Schwimmer Róza gesztikulált be, Károlyiék svájci követe. Most a radikális nôk küldöttségét vezeti a prímás elé. Ernszt -- éppen Csernoch kíséri ki szobájából -- meglepetten nézi Róza hangos csoportját. Odasúgja a prímásnak: -- Janó, ezek megesznek Téged! -- Ellenkezôleg! Háztűznézôbe jöttek! -- Hozzád? A prímási titkár már jelenti is Rózáékat, a forradalom e csudabogarait, e tragikus percek furcsa grimaszait. Róza memorandumot lobogtat kezében és darálja tartalmát: a háborúban elpusztult férfiak helyébe, pótlásképpen, engedje meg a prímás papjainak a nôsülést! Hosszú statisztikai adathalmazzal árasztja el a prímást. Már húsz perce beszél. A várakozók hosszú sora még. Csernoch végre is elkapja Róza egyik mondatát. Nagy diplomata: az ügy lényegét kerülve könnyeket elôcsaló, megható választ ad. Hirtelen meglátja a sarokban Szalay Mátyást, magához inti. Alacsony, ripacsos arcú, csúnya kis emberke fúrja elôre magát. Meglepetten nézem: ez volna a kitűnô költôpap? -- Íme, Szalay fôtisztelendô úr. Ô az egyetlen, aki papjaim közül nôsülni akar. Ha tetszik a hölgyeknek... A komoly, fényes fogadóteremben felderülnek az arcok. A prímás ismeri a radikálisokat: e súlyos szociáletikai és egyházi kérdés avatatlan felvetésével a nemiséget szeretnék becsempészni az egyházba. Tehát a radikálisok trójai falovát áttolja a könnyed, egyszerűbb elintézés, a tréfa terére. Szalay zavartan játszott cingulusával. -- Ezek az új radikális dolgok különben is a fôtisztelendô úrhoz tartoznak, mint a papi-tanács elnökéhez. Kérem a hölgyeket, vele tárgyalják meg a dolgot! -- és visszavonult... Bédi-Schwimmer Rózáéknak ez az esztergomi látogatása tipikusan hozzátartozott a vértelen, de országpusztító forradalomhoz. A népi demokrácia pálinkabűzös, géppisztolyos, zárdákba is betörô, második látogatása ugyanebben a teremben, Csernoch utódjának: Serédinek az életébe került. Rákosi martalócainak harmadik népi demokratikus látogatása: 1948 karácsonyán, ugyan e terembôl Serédi utódját: Mindszenty bíborost hurcolja el! Budapest és az államhatalom: a politikai viharok könnyebb játékszere. Még mindig erôsebb szikla az ôsi székhely, ahol az Egyház áll örök ôrhelyén. ======================================================================== Mindszenty szülôföldje, származása ,,Virágos kert vala híres Pannónia, Mely kertet öntözé híven Szűz Mária''... (Szent István királyról való ôsi ének) Irodalmunkban, történelmünkben, szellemiségünkben Mohács óta van és talán mindig is lesz: transzilvánizmus, amely Erdély földrajzi helyzetébôl, évszázados állami önállóságból folyik. Dunántúlunk külön államot sohasem képezett, sôt mindig inkább országcentrum volt, nem fejlôdött benne tartományi lokálpatriotizmus, mégis van pannonizmus, nyugatmagyar szellemiség. Azon a területen, amelyet a Duna és a Dráva körülfolyik. Ez az országrész a pannon ôslakóktól vett Pannónia néven négyszáz éven át a művelt, gazdag római világbirodalomnak volt a tartománya. De a történelme sokkal régibb! Mindszenty veszprémi püspöki palotája magas sziklákon épült, ablakai a szédítômély Séd völgyére néznek és e völgy falmeredek partjaiban, barlangjaiban a kôkorszak embere lakott. Szülôföldjéhez közel már háromezer év elôtt dolgoztak a bronzkor ötvösműhelyei és születtek városok. Pécs helye öt évezrede lakott. A kultúrát a változó, de folyamatosan itt élô lakosság a földdel együtt adja át egymásnak. Sôt a Krisztus elôtti évezrednek a folyó-, város- és tájnevei is átöröklôdnek: keltából latinra, avarra, végül magyarra. A Duna neve is kelta. Ez a táj a központja a nagy hun birodalomnak is. Nagy Károly híres keresztény császárságának pedig Ostmarkja. Még a népvándorlás vihara sem söpri el innét a kultúrát. E csodás természeti szépségekkel is gazdag táj ôsemberének emlékeit ekéje nyomán a magyar földműves gyűjti össze ritka kultúrérzékkel és viszi múzeumba, amely oly bôven van itt, hogy autóval egy óra alatt ötöt is találni. A magyarok honfoglalásakor is csak Pannónia lakott, az ország öthatoda lakatlan: hegy, ôserdô, mocsár. Itt már a magyarság teremtett kultúrát. Bámulatos vidék ez olyan mohó gyermekszemek, könyvetfaló gyermekagynak, minô Mindszentyé volt. Édesatyja tízéves korában magával viszi Vasvárra, a járásszékhelyre. A fiúcska az úttal párhuzamosan gyeppel takart földszalagot vett észre. -- Ott régen vasút lehetett! -- tanakodik Jóska. -- Az ám! Az a rómaiak országútja volt. A tájt, mikor Krisztus Urunk a földön járt. -- Hová vezetett ez az út? -- A Szentföld, Balkán, Pécs, Keszthely felôl jött és Szombathelyre, Bécsbe ment. Ekkor az ôszi vásárra tartottak, de a kisdiák otthagyta a vásár minden csodáját, besettenkedett a barátokhoz és könyvet kért Pannóniáról. Pár nap múlva pedig kis pajtásaival expedíciót szervezett: ásóval, kapával lebontották a földet a római útról. Az ,,archeológiai'' ásatásoknak hamar véget vetett a csordás hosszúszôrű pulija. De ettôl fogva olthatatlan vágyat érzett szülôföldje történelmének megismerése után. Az egyik öreg barát megmutatta neki Vasvár ôsi várfalait, amelyeknek alapjait még Szent István rakatta. Egyszer járt Szombathelyt is. Ez volt Pannónia székhelye és keresztény vértanúk földje. Az ôsegyház történelme beszél ott. Hát még amikor az ôsi múlt két arany folyama: a kereszténységé és a magyarságé találkozik, összeomlik! És e találkozás, a tizedik században, éppen az ô szülôföldjét hullámozza körül. E múlt varázsa egész életére foglyul ejti. Mint papnövendék és mint plébános éjszaka kinyitja könyveit és ezekbôl megindul feléje Pannónia történelmi szellemjárása. Még nem sejti, hogy ez lesz a végzete. Bár az a szerelmes sóvárgás, amellyel a Szentírás, a szentek élete, vagy a magyar múlt kötetei felé nyúl, az az áramütés, amelyet az ôsi emlékek láttán érez, az a szenvedélyes vágy: a megismerésben mindig gyökérig, forrásokig hatolni -- máris tisztázza önmaga elôtt: Pannónia ôsi hagyatékának, a magyar és keresztény hôsiességnek folytatására érdemes akár az életét is feltennie! Ô még nem tudhatta, de mi már láthatjuk abban a sorsszerűséget, amikor tízéves fejjel a kétezeréves római útra rálépett: azon az úton indult el, amely a huszadik század Rómájába vezet, hogy onnét bíborral, a vértanúság színével, térjen vissza... A kisfiú patakparti játékai közben tűnôdve nézi a gyorsan futó vizet és a kékellô hegykoszorút. Látja a Kisalföldet, ahol egykor a Pannon- tenger hullámzott. Egészen idáig nyúlnak messze nyugatról a jeges-havas Alpok elôhegyei. Onnét jönnek a hűvös szelek és a nagy esôk. Arra van a három országkapu, most három város áll a helyén: Sopron, Kôszeg, Szombathely. Ezeken át cserélt árut Ázsia, Kelet-Európa Nyugattal. A tanítója jutott eszébe, aki Vörösmartytól olvasott valamit a kelet és a nyugat között álló árva magyarról, aki testvértelen ága nemének. Késôbb, nagyobb diákkorában végigjárta a szombathelyi, soproni, keszthelyi múzeumokat, megtalálja a régi, római pogány istenségek szobortöredékeit, amfiteátrumok, kapitóliumok oszlopemlékeit, de Mitrás perzsa napisten szentélymaradványait is. Hallotta, hogy milyen drágán fizetett áruk voltak egész Európában a pannóniai kocsidíszek, ékszeresládikák és figurális díszek. Itt készültek Diokleciánus császár Nikodémiában talált díszkocsija díszei is. Itálián kívül itt és Rheimsben, Trierben találják csak meg az ôskeresztény katakombaművészet díszítési motívumait is. Szülôföldje közelében Krisztus-monogrammos kôoszlopok, szimbolikus állatrajzok, temetôkápolnák, teremtemplomok kerülnek elô. Mint teológus vizsgálja a kelta-római hatásokból képzôdô pannon művészetet. Ebbe vegyül bele késôbb a Szent István elôtti, római és bizánci eredetű keresztény művészet. De mind e hatásokat magába fogadja a pannon ôstalajból fakadó iráni eredetű kultúra, melynek bizonyságai az avar germán ékszerek híres fonatos díszítményei. Csak évtizedek múlva Esztergomban, mint prímás, látja meg a múzeumban az ókori mítosz ôrjöngô Menesz szobrát és már magyar, pogány hatással keveredô érdekes ótestamentumi jelenetet a királyi várpalota oszlopfején: Sámson harcát az oroszlánnal. Mindszenty a magyar Sion hegyén talált ôspogány és ótestamentumi hatást egyszerre mutató képben önkénytelenül is szimbólumot lát: a magyar szellemiség kifejezôinek, a hercegprímásoknak örök harcát a mindenkori pogánysággal. A népvándorlási és a magyar ôsemlékek között is ott találja a perzsa- kínai és ôs-szkíta hagyományokra utaló, az agancsát hátára hajtó, iramló szarvas rajzát, mely a mondai magyar aranyszarvast tárgyazza. * * * Zalaegerszegen 1937-ben, egy kereszténypárti gyűlés után, míg Mindszenty sűrű embergyűrű közepén még tanácsot, tájékoztatást osztogatott, nagy dolgozószobájában vártuk és könyvtárában szemelgettünk. Fejér György Codexe, Ipolyi mithologiája és Marosi- tanulmányok köteteit, s az apát úr ezekbe írt széljegyzeteit nézegettem. Friedrich István kikapja kezembôl Ipolyit, diadalmasan lobogtatja Ernszt Sándor prelátus felé: -- Sándor, Sándor, ez a ti bajotok, a múltban éltek... S mikor bejött Mindszenty, nem állhatta meg: -- Nos, apáturam, levizsgáztattad-e a földműveseket a Codex Diplomatikusból? -- Ellenkezôleg, ôk vizsgáztattak engem szövetkezettanból. -- Szép! De mondd, minek archeológia az egerszegi plébánosnak? -- Minek? A huszadik század némely kérdésére csak például a negyedik század kövei adnak választ!... Nem tagadom, magam is inkább Friedrichkel tartottam. Akkor és még egy évtizedig. Pontosan addig, míg nem olvastam 1947-ben a hercegprímás hetilapjának, az Új Embernek védekezését a szovjet tudomány ellenében. Ekkor már egészen mélyre tör a történelmi materializmus és kétezer év mélységeiben a magyar etnikum gyökereihez nyúl. A marxista tudósok -- Moszkva talpnyaló szolgálatában -- elmossák a magyar származástan, etnogenezis eddig tanította finnugor-török hatásait, ezek helyébe egyeduralkodóvá hamisítják a szláv hatásokat és a magyarságot egy jelentéktelen szláv törzs kultúrvazallusává igyekeznek lefokozni. Hóman börtönben, Szekfű éppen nagykövet Moszkvában. De hol vagytok ti fiatal historikusok, kikhez egykor annyi reménységet fűztünk? Nektek kéne megmondani, hogy az a morva-szlovén anonim szláv törzs, amelynek hatását úgy felhamisítja a szovjet tudós, beolvadt, felszívódott, sôt éppen ez volt az egyetlen szláv törzs ezer év során, amely beolvadt s ezt is éppen a magyar etnikum diadalmas ereje gyôzte le. Nem mondja ezt senki. De az apátúr mint prímás is elôszedi etnogenetikai tudását és a szovjet rabulisztikát ráállítja az igazság vonalára. Ahogy a német és orosz politikai befolyást távol tartja népétôl, az idegen tudományos teóriákat is. Visszautasítja, hogy műveltségünk nyugatról, a ,,kultúrlejtôn'' gurult volna ide a bécsi kapun át, de vissza ezt az elszlávosító törekvést is! A pannon mélyrétegekben csírázott ôsmagyar magból a kereszténység érlelt gazdag termést. A nemzet -- a vérségi és kultúrbeütéseken túl -- mégis csak szellemiség és lelkiség! És ennek függetlensége éppen oly fontos, mint a politikai függetlenség! * * * Mindszenty bölcsôje: a falu. Itt születik, az egyénisége itt kezd alakulni. E zárt közösségbe, szüleihez, mindig visszatér. Ôk mélyen gyökerezve, kimozdíthatatlanul élnek itt. Faluja minden lakóját, földjének minden barázdáját ismeri. Az evilági dolgokról való véleménye kialakításában döntô szerepe van a falunak. Számára ez az ok, a cél, indíték, kontroll, mérce, kánon. Gyökér: erôs, mély, eltéphetetlen. Biztonságot, alapot ad. Itt érik, kristályosodik ki a széles rokoni körben: a hamisság, önzés óceánjának e kis, különéletű, ôszinte, igaz szigetén. Amikor már megharcolta nagy harcát, a sötétség fiai foglyul ejtik, testi tortúrákon át lelkét is deformálni törekszenek, a moszkvaiak ,,néptörvényszékén'' összetörve, kifosztva, pár perccel ítélete elôtt, amelyrôl nem tudja, nem halálos lesz-e, az utolsó szó jogán ezt mondja: -- Nem volt és nincs bajom a magyar munkással, a magyar földművelô társadalommal, amelyhez családommal együtt tartozom! Nagyon sok rászórt vádpont közül külön csak ezzel foglalkozik, ez égeti, ezt akarja feloldani, lehetetlenné tenni, megsemmisíteni, hogy vétett volna a földművesek, munkások, a föld szociális rendje ellen. Ezt is csak a megkínzott ember magába roskadtságával teszi, erre még, de csakis erre, futja ereje. Amikor az apjától örökölt Pehm név helyett magyar nevet vett fel, a faluja nevét veszi, utal e faluval való rokonságára. Aláhúzza a származását. E falu: a forrás. Az ér, ahonnét elindul és ahonnan befut a nagy, szent óceánba. A szimbólum tökéletes: az ér valóban itt kanyarog a falu alatt és fürge hullámocskái a Zalán, a Balatonon, Dunán át eljutnak a tengerbe. Ady is Mindszenten született, de Érmindszenten, Szilágyban. Az ország sok Mindszentje megkülönböztetésül elônevet kap. A mi Mindszentünk így lesz Csehimindszent. Csehi önálló község, tôszomszéd, de semmi köze a prímáshoz. Ám Rákosi nem mulasztja el Csehit vonatkozásba hozni Mindszenty családi nevével: Pehmmel és kész ellene a vád, nem magyar, hanem csehnémet eredetű! Az persze nem zavarja ôt, hogy sem Mindszenten, sem Csehiben nem laktak sohasem se csehek, se németek. A falu neve az elsô falutulajdonos nagybirtokos nevét ôrzi, ahogy a környék többi falvai is: Kozmafa, Botkaháza, Dénesfa. Esetleg ezer év távoljából való. Az sem zavarja Rákosit, hogy Mindszenty ismert hosszú családfájában a Pehm név az egyetlen idegen. Maga Mindszent árpádkori, ôsmagyar település, amely ezer éven át családjaiban alig változott. De azért ez az egyetlen idegen Pehm név sem megvetendô! Rákosi biztosan királysága felét adná érte. Ez a Pehm- ôs Kiskomáromnak a töröktôl való visszafoglalásakor bátorságával tűntette ki magát és kapott nemességet. Amikor az idegen származás gyanúja ellen, perében, megemlíti ezt a nemességet, a kommunista lapok üvöltenek: még most is nemességével dicsekszik! A többi apai ôsei: Mátyás, Rigó, Molnár, Varga. Édesanyja rokonságában e nevek szerepelnek: Csáky, Szalay, Takács, Zrínyi, Szijjártó, Vass, Eöry- Szili. Két ôse negyvennyolcas honvédtiszt. Az egyik: Kemenes Ferenc a perlászi ütközet hôse. Amikor ez adatokat 1946-ban az Új Ember leközölte, a nevetséges vád elhallgatott. Évekig kutatták, helytállók-e. Végül is az adatokat a közzétevô cikkírónak, Nagy Miklós katolikus lelkésznek, három évi börtönnel ,,nyugtázták''. Odaültették a Mindszenty-perben ötödik számú vádlottnak. A törpetestű és törpelelkű államfô, Tildy Zoltán, kit népünk találóan nevezett el ,,palástos hóhér''-nak, volt mindig a legkérlelhetetlenebb fajvizsgáló. Dunántúlt svábbá gyalázta s csak ô, a viharsarki beseny- böszörmény-ivadék volt csak megbízható, törzsökös magyar és talán még: Rákosi-Róth és Gerô-Gross. Az igaz, hogy a török után Dél-Dunántúlon telepítettek svábokat, de Vas-Zalában a közel hétszáz községbôl öt sincs német és ezek neve is Németfalu, valamilyen elônévvel. Ezek mind távol vannak Mindszenttôl, mely körül szláv nevek sincsenek. Ellenkezôleg csupa ôsmagyar helynevekkel találkozunk. A szomszédos községek: Csipkerek. Pötyi, Endréd, Kisbér, Zalavég, Zalafô. A környék tele van egyszótagú, többnyire még ázsiai eredetű szavakkal, mint helységnevekkel: Bél, Bócz, Bôd, Bér, Cser, Kám, Kócs, Cséb, Csôsz, Fok, Ják, Gál, Kér, Bükk, Ôrs, Szög, Ukk, Und, Vörr, Vág, stb. E nevek igazolják, amit a történelem tanít, hogy Vast és Zalát közvetlenül a honfoglalás elsô éveiben szállták meg Bulcsú és Kál vezérek, akik legelsônek vették fel a kereszténységet is, Bizáncban, Szent István elôtt nyolcvan évvel. E két vezér nevét, nem messze Mindszenttôl, még ma is sok község ôrzi: Káld, Sajtoskál, Mindszentkál, Köveskál, Dióskál (Virág Benedek születési helye) Szentbékál. Bulcsú nevét egész közel: Bucsu, Bucsa. A hun király nevét viselô két község sincs messze: Budafa és Óbudavár. Igric, Iborfa és két Koppány is van a közelben. Ezerötven esztendô immár sok-sok generációjának élô folytonossága és dokumentációja von védôgyűrűt Mindszenty bíboros és községe ôsi magyarsága köré. Az 1941-es népszámlálás adatai is igazolják, hogy e táj mindmáig megôrizte érintetlen magyarságát. Mindszent Vas és Zala határán van, mindkét megye országhatárán némi vend-horvát szórvány él, de Vas 94, Zala 97,5%-ban magyar. Mindkét megye majd ugyanily arányban ôrizte meg Bulcsú és Kál vezérek vallását is. Rácáfol e táj statisztikája azokra is, akik a szaporább katolikusokat kultúrában hátrább állóknak tartják. Éppen ellenkezôleg látszik: az ország egész területén található száz százalékban írástudó öt falu közül négy: szomszédos Mindszenttel (Megyer, Ukk, Kisgamás, Kiscsôsz), közülök kettô tôszomszédja. Ez az öt község 98 százalékban katolikus. Az ország ötvennyolc legműveltebb, 98%- ban írni-olvasni tudó községbôl huszonegy található e két megyében, ezek közül a többség közvetlenül Mindszent körül sorakozik fel, egy: Alsóoszkó, pedig nyugati tôszomszédja. Mindszent: Vasvár és Zalaegerszeg között, kissé keletre fekszik, az elsôtôl lovaskocsival egy, a másodiktól két órányira. Csehiben 740, Mindszenten 943 a lélekszám. Mindszent egyetlen nagyobb utcából áll, amely a kis barokk templom körül terecskét képez. Ezen áll a hercegprímás kétszobás szülôháza, amely semmiben sem különbözik a falu többi házától. Olyan az udvara is, gazdasági épületei is. Mindszent, Szombathely, a diákvárosa, és Zalaegerszeg, a plébánosságának helye: ölelik át Mindszenty életének ötvenkét évét. Mégis központja a kisfalu és itt földi szerelme: édesanyja. Ôt utazza körül életével. Innét indul a gimnáziumba paraszttarisznyával, ide érkezik vissza bíborral. Püspöki székhelye: Veszprém 80, prímási székhelye: Esztergom 96 kilométerre van, édesanyjának nem kell messze utaznia fia után. Mindszenty élete kompasza ez: diákvárosa: nyugatra, apátsági székhelye: délre, püspöksége: keletre; Esztergom: északra fekszik a centrumtól, az édesanyjai szívtôl számítva. A prímás szülôföldje és félszázados élettere legôsibben magyar, legôsibben keresztény, népi műveltségben egyedülállóan kiemelkedô kultúrtája hazánknak. E legeredetibb mivoltában megôrzött népünk leggyönyörűbb virágba borulása pedig maga Mindszenty hercegprímás csodálatos egyénisége. ======================================================================== A családikör Mindszenten. Apja: a földműves ... s védd meg karszti földedet, Azt a sírodnak is kevés humuszt, Azt a pár négyzetméternyi földet S azt a fölséges isten-lábnyomot, Mit a lavina minden rohama Eltörölni még sohasem, tudott... De azt aztán foggal, tíz körömmel, Démoni dühvel és ôrült örömmel -- Ahogy lehet... (Reményik: Ahogy lehet) A hercegprímás 1892. március 29-én született. Szülei az elôzô évben kötöttek házasságot. Édesapja, Pehm János ekkor 23 éves, édesanyja, Kovács Borbála 17. A földműves család tizenöt holdon gazdálkodik, a három gyermekre már csak öt-öt hold jut. Ezek közül a két leánynak már tizennégy felé kell bontani a tíz holdat: az egyiknek hat, a másiknak nyolc gyermeke van. Így lesz a kisbirtokból törpebirtok, majd csak ,,nadrágszíj''-föld, földmorzsácska: kert, házhely. Hányszor megbeszélik ezt a nehéz kérdést otthon: a növekvô család és a fogyó föld kérdését. A népes családok s vastörvénye itt mégsem a gyermeket pusztítja, hanem a földet művelteti egyre nagyobb gonddal, hogy többet teremjen a sok éhes szájnak. E törvény intenzív gazdálkodásra, állattenyésztésre, kert- és szôlôkultúrára kényszerít. Elhagyni a földet nem lehet: kisebb hazaárulás számba menne ez e tájon, ahol öröklött regula az egyetlen költözés -- bele a földbe. A sok erdô, hegy és nagybirtok is összezsúfolja a népességet, a majorok szinte megfojtják: István, Rózsa, Dénedi, Rikárd, Margit, Tóth, Horváth majorok, Jelihálás, Pötyi, Endrédi, Vegedi, Kistilaj puszták, a Derczeg Vince, Botkaháza, Sárvölgy. Sok, nagyon sok! A Farkas- és az Erdôdy-erdô tizenhat falu határát vágja le! Hol marad itt föld a folyton növekvô népnek? Azt meg minden földműves ember látja, hogy a majorokban mily kevés ember él, egy faluhatár háromszor annyi embert is eltart. Aki innét, Mindszenty szülôportájáról, vele együtt nézi az életet, dehogy mer tiszta szívvel olyan bolondot mondani, hogy ô nagybirtokrendszert akar! Ô, aki saját vérei aggódásából, gondjából gyermekkora óta szenvedi a birtokeloszlás igazságtalanságát! Hát talán saját húgai családjától vegye el a földet, a tizennégy gyermektôl a tíz holdat és ajándékozza tán Eszterházynak?! De a magyar föld szent, maga a haza: moszkvai propagandát nem lehet vele játszani! Sem pártpolitikai csecsebecse, sem vásárfia, ajándék vagy jutalom pesti párttitkároknak! Egy ilyen kisközség: egyetlen nagy család. Nem osztály-, vagy szakszervezeti-összetartás ez, hanem testvéri kapocs. Születés, betegség, halál, lakodalom: az egész falu közös eseménye. Együtt lakik, dolgozik, egy a papja, a tanítója, temploma, iskolája. De egy az ítélete is. Egészséges, józan, igazságos. Ilyen helyen a falu vezetôje, a bíró: családfô, nemzetségfô is. Egy évtizednél tovább apja, Pehm János, volt Mindszent bírája. Egész nap gazdaságában fáradott, délben, este a falu dolgát intézte. Fia, a kis Jóska, órák hosszat elhallgatta apját, amint kiadta a parancsot a közmunkákban, útépítésben, amint kiáll a cselédekért, akik nem kapják meg rendesen bérüket, ahogy odamondogat a nagyobb gazdáknak is, ahogy megpártfogolja a gyámoltalanokat, az özvegyeket, árvákat, rendbeszedi a csôszöket, intézkedik a termés védelmérôl, adószedésrôl, kezeli a községi és a közbirtokossági vagyont. Községháza, jegyzô nincs Mindszenten, mindent a bíró intéz. A kis Jóska, itt anyja szoknyája mellôl hallgatja és kapja tôle a közélet elsô iskoláját. Áhítattal néz fel erre a kemény, de melegszívű, ôszinte, becsületes, sokat olvasott, széleslátókörű, fáradhatatlan, szorgalmas, áldozatkész emberre. Faluja ma is emlegeti, mint tanácsadó, segítô, józan gondolkozású vezetôjét, akihez még akkor is elsô sorban fordultak, amikor már letette a bíróságot. Igazságossága, fedhetetlensége, okossága miatt nemcsak falujában, de a környékén is köztiszteletben állott. A kis József gyermekévei itt teltek el közvetlen részeseként annak a kemény, szakadatlan munkának, amely a magyar földműves minden családtagjának örök sorsa. Mert még az ilyen kis legénykének is megvan a maga munkabeosztása: anyjának segít a baromfiudvarban, ôrzi a libákat, teheneket a legelôn, fát hord be a tűzhelyhez, krumplit ültet, gyomot tép, szüretelésnél, gyümölcsszedésnél segít, a lovakat vezeti szántásnál, elszalad a boltba és a maradék idejében iskolába is jár. Szülei igen nagy szeretettel foglalkoztak a kis nyiladozó elmécskéjével. Nem csatangol hétszám a kertek alatt, a mezôn, napközben is, hanem az iskolában, velük van. Este, ha a szomszédok átlátogatnak, a nagy tereferének nyitott füle és bámuló szeme a kisfiú. Hamar megismeri a falusi gyermek törvényét: amíg vendég van, nem szólhat, csak ha kérdezik. Szeretet és fegyelem neveli. Ellentmondást, nemtetszést, durcásságot nem ismer. Igaz, hogy szülei tudnak bánni vele, hamis, valótlan, illetlen szó nem hangzik el a házban. Szülei is kölcsönös szeretettel, tisztelettel, figyelemmel vannak egymás iránt. Még a parancsot is úgy kapja tôlük, hogy inkább engedélynek látszik s ô örömmel teljesíti. Az iskolában hallottakat este a családikör kiegészíti. Apja beszél neki a vasvári békérôl, amit itt a járásszékhelyen kötöttek, s amely kijátszotta a nemzetet. A negyvennyolcas szabadságharcról. Kossuth friss emlék, amikor Turinból meghozták, Mindszent koszorúját Nagykanizsán apja tette fel a gyászvonatra. Képe ott függ a falon, a feszülettôl és Szűz Mária képétôl balra, jobbra meg Deák Ferencé. A bíró tudja, hogy a tisztelet egyformán dukál mindkettônek. Téli estéken elmeséli Kinizsit, aki közel lakott ide, Hunyadit, Mátyást, a Zrínyieket, akik alatt ôsei is vitézkedtek. Anyja pedig varrogatás közben Jézusról, Máriáról, István és László szent királyokról és Szent Imrérôl regél. Ez az ô szülôi öröksége: anyja vallásos lelke és apja tudásszomja. A világ dolgaiban való tájékozódás, az emberekkel való bánni tudás művészetét, a közösségi élet kezdetleges elemeit is tôlük nyeri. Amikor anyja palatáblára rajzolja eléje a betűket, forradalmi változást hoz életébe és a legnagyobb izgalmat, az irodalom és tudomány csodás világát nyitotta meg számára, amelyért elhagyja szüleit, szülôföldjét is. Az a falusi ház, amely nagykorúságáig otthona volt s hova hercegprímásként is hazavágyott, semmiben sem különbözött a többitôl. E házak nem királyiak, szegény verejtékes munkásoké. Építésében, bútorzatában, méreteiben a legtökéletesebb igénytelenség, egyszerűség és a tisztaság a jellemzôje. Hivalkodásnak, fényűzésnek, de mégcsak a kényelemnek sincs itt nyoma. A földműves kemény életének volt ez illô kerete, de talán jelképe is. Szülôháza puritán egyszerűségét választotta életformájának. Hierarchiában, társadalmi állásában a legmagasabbra emelkedhetett, de személyi kényelmét, táplálkozását, ruházkodását igényesebbé nem tette. A mestergerenda réseiben tartott imakönyvek, a Szentírás és a Szentek Élete voltak a ház egyedüli díszei. De még az iskola épülete is csak azért nagyobb a többi falusi háznál, mert a ,,mester'' lakása is ott van. E kisközségek egytanítós iskoláiban, egyetlen tanteremben zsúfolódik össze a falu minden gyermeke, néha 80-90 is. A tanító párhuzamosan, egyszerre, oktatja az összes osztályokat, a kicsinyek betűket rajzolnak, a nagyok már alkotmányt tanulnak. De a mester itt egy egész életre osztályozott: a fiú értelmi és a szülôk anyagi képessége szerint döntötte el, hogy kivel érdemes többet foglalkoznia, mert -- ha lesz mibôl -- gimnáziumba megy a tanítványa. Rengeteg költség az, hogyan bírná az a pár hold! Megélhetésre sem elég. Ötévente ha egy indulhatott neki a városnak. Ez a szomorú szelekció évente ismétlôdô kulturális Mohács volt. Öt télen hordta hónalja alatt a kis Jóska is a vágott fát, az iskola nedves és rosszul fűthetô, a szél behordja a havat és ellopja a meleget. Kis csizmácskájáról lekotrogatta a havat, néha fülig havas lett, a suhancok belehempergették a hóba. De sohasem panaszolta be ôket, pedig hej, nem utolsó nevelôszerszám a mester somfája sem! Apja kis szánkót faragott neki: a Szeretôdomb oldalában, a peresztegi úton, befut vele a faluig. Hát még azon a furcsa fakorcsolyán, csak az éle vas, milyen finom futás esik a patakkiöntéseken. Adventben részt vesz a betlehemes játékokban. Édesanyja hosszú, fehér gyolcsinget ad rá, a ruhája fölé: ô az angyal, kis barátai a pásztorok, kifordított ködmenben, hosszú láncos botokkal, az egyik öregapó kenderszakállal és viszik a fából készült, gyertyákkal fényes kis kápolnácskát házról házra és énekelik zala-vasi kiejtéssel: Pásztorok, kellünk föl! Hamar indullunk el Böt-löhem városába, Rongyos istállócskába! Siessünk, ne késsünk, Hogy még ezen éjjel ott is lehessünk, S mi Urunknak tisztöletet tehessünk. Hát még a lucázás, meg aprószentekkor a korbácsolás! De meg maga a roráté is gyönyörűség. Dehogy maradna az ágyban. Édesanyja jól beköti a nagykendôbe, csak az orra látszik. Apja tapossa elôl a havat, lóbálja a viharlámpát, a vaksötétbôl csak a templom fénye szöremkedik át a havazáson. A szentesték is feledhetetlenek számára az éjféli misével és elôtte a vendéglátással, amikor még a mindig komoly apja is így kínálta a szomszédnak a bort: Elszáradt a szöllô fája, Huncutt a német fajtája! Nó még egyet -- igyunk rája! De még anyjának is jó kedve volt, így biztatta a komaurát: -- Ez a jó bor, tessék! Jézus dicsértessék! Jézus neve dicsértessék! Ilyenkor még Jóskának is kijutott a tréfából. Apja leckéztette: -- Hát azt Jóska, tudod-e, miért kell a földművesnek sokat dolgozni? És hogy éppen Szent Péter benne a hibás?! -- Szent Péter-e? szepegett a fiúcska. -- Azám biz a! Úgy történt, hogy Krisztus Urunk a szenvedôk ügyében fáradozott s a sok esenkedésének lett is láttatja, a jó Isten megengedte, hogy a boldogulásra eztán elég legyen két órai munka. Krisztus ki is adta a parancsot, hogy ezután csak öttôl hétig dolgozzanak. Péter sietett is tudósítani az embereket, de már az elsô magyar faluban elakadt a jó hírrel, mert az örvendô parasztok nagy áldomást tettek tiszteletére. Mikor aztán mégis elengedték, a következô faluban már nehéz fejjel, nem úgy hirdette ki Krisztus parancsát, hogy öttôl hétig, hanem hogy héttôl ötig kell dolgozni. Ezt nyögjük ma is! Most már tudod-e, Jóska? -- Ezt ne hidd el, Jóska, ezt csak a népek találták ki! -- intette anyja. Jóska még a kisiskolában ministrálgatott a plébános úrnak. Egyszer a keresztes vitézekrôl olvasott, akik pajzsukra Ave Mater Dei feliratot tették. Megkérdezte mit jelent ez. -- Üdvözlégy Isten Anyja! -- felelte a plébános. Ettôl kezdve ô is felrajzolta játékpajzsára a latin felírás három kezdô betűjét: A. M. D.-t. Ez idôtájt katonának készült. De anyja kiigazította: -- Katona leszel ám, de Gergely katonája! -- az ô vidékükön még élô Gergely-járásra célzott. Ugyanis az iskoláztatást elrendelô Nagy Szent Gergely tiszteletére, napján az iskolásfiúk kardot kötnek, csákót tesznek fejükre s úgy járják be a falut. Ám Mindszenty plébános korában sem felejtette el anyja szavait és Egerszeg környékén felújíttatja ezt a feledésbe menô kedves szokást. Igen nagy öröme tellett a búcsújárásban. A vasvári, sümegi, celli búcsú ritkán esett meg nélkülök. Plébános és hercegprímás korában is maga vezette a búcsúkra népét, nem egyszer 15-20 kilométert is meggyalogolva. Magyarsága, kereszténysége ebbe a faluba és családjába ereszti le gyökereit. Krisztus megismerése, Mária tisztelete, a magyar hôsiesség szelleme, a vallásos iskola szeretete örökre itt vésôdik a nyiladozó értelmébe. Amikor a moszkvaiak vértörvényszéke elôtt áll, az utolsó szó jogán ezt mondja: ...Félszázados adottságokkal állok itt; egy határozott neveléssel és alapelvekkel. Ez a nevelés és ezek az alapelvek ugyanúgy vannak beépítve egy emberi életbe, mint ahogy a földre rá van építve a vaspálya. Ez a vaspálya visz és megmagyaráz sok mindent... Ô élete e legválságosabb pillanatában falujára, a családi körére gondol, ahonnan az ô vaspályája elindult. Íme itt vannak a félszázados adottságok, a határozott nevelés, az alapelvek, a szellemisége vaspályája. Ide mutat vissza a családi tűzhelyre, amely a karaktert kiötvözi, örök példa és figyelmeztetés minden korok minden szülôinek: gyermeketek lelkét ti alakítjátok! Úgy vigyázzatok, úgy neveljetek! Esetleg tíz éves korában eldöntitek sorsát. * * * Fia születése után négy évvel: 1896-ban az ország ezeréves |nnepségeire felutazik apja Budapestre. Pár napot tölt fenn. Az a sok fény, pompa, bármily büszkeséggel töltse is el, nem való a szegény pórnak. Áradozva számol be feleségének, de nem hallgatja el azt sem, amit egy földije meglátogatásakor, egy külvárosi nyomortanyán látott. Az a varázslatos fejlôdés, amely amerikai tempóban építette ki a fôvárost, sok munkaalkalmat teremtett és a mezei munkások közül sokat szívott fel az építkezésekhez és a gyárakba. A drágaköves díszruhák, kardok, a káprázatos hintók és a belváros, a körutak ragyogása mellett az elôvárosok és külvárosok fekete nyomorúsága megdöbbentette. Két külön világ ez, mintha nem is egy országban volna! Hát még a vidék szörnyűséges elmaradottsága és úttalansága, sártengere. A nagy fellendülésbôl ugyan mi jutott ide? Nem is hallgathatta el véleményét: a felesége elôtt: -- Meglásd, Borcsa, jövôre megint több lesz az adónk! A falu népe bizony alaposan kimaradt a liberális konjunktúrából! Amerika a mezôgazdaság gépesítésével és olcsó szállítással betört Európába és a tízforintos búzát hatra morzsolta le. A magyar búza és bor itthon rekedt, a falu pedig jövedelmének majdnem felét elvesztette, míg terhei adóban, kamatban jóformán megnövekedtek. Népünk fôtápláléka a kenyér, lisztfogyasztásunk mégis majd a legutolsó helyre hanyatlik Európában. Csak állatkivitelünk emelkedik, haszna a kereskedelem kezén marad, viszont a hús itthon megdrágul, kiesik népünk szájából. A régi patriarchális viszony megszűnik a mezôgazdaságban, újonnan bevándorlott nagybérlôk kihasználják a földet és munkaerôt, a munkások száma csökken, az eltartottaké nô. A munkanélküliség lenyomja a béreket és a faluból menekülnek a városokba vagy Amerikába. Népbetegségek elviszik a falu gyermekeinek felét! A fiatal János gazda, prímásunk édesapja, megállapítja, hogy a jobbágyság alatt jobb dolga volt a népnek, kormánya elfeledkezett róla. Gazdatársaival megtanácskozza ezt. Úgy találják, hogy ha Szent István most feltámadna, nem ismerne az országra: a katonák német szóra sorakoznak, a pénz kétféle nyelvű, a gyepükön nincs vám, a király Bécsben lakik, a fôurak nem tartanak katonát, de a jobbágy katonáskodik és nyomorog. Hallgatja a kis Jóska, hogy nem tudják eldönteni, hol a baj. Nem tudnak rá választ adni. A tömegek nem ismerik fel sohasem saját helyzetüket, sem tudásuk, sem ítéletük nincs a helyes tájékozódáshoz. De ha volna is, a közvélemény hatása alatt állanak, amelyet legkevésbé alakít a falu. Aztán mégis kezébe kerül az Alkotmány című lap s abban Zichy Nándor és egy bizonyos Molnár János cikkeit, beszédeit olvassa. De nehéz elôször megérteni, hogyan beszélhetnek olyan szent dolog ellen, mint a szabadelvűség. Aztán sok-sok magyarázat után értette meg, hogy a szabadelvűség nem az a szabadság, amire a népnek van szüksége, ez inkább az urak, a tôkések szabadsága, amellyel elbánhatnak a néppel. Arra is rájött, hogy az állam és a nemzet nem egy, a kormány sem az állam és az adóztatás sem igazságos. Ha a gróftól földet vesznek, rögtön felmegy annak az adója. Nézte az adóíveket, a kataszteri becslést, milyen különbség, az ezer holdaknál és az öt-tíz holdaknál. Meg az is igaz, hogy miért szól bele az állam a házasságba, mikor ezt Krisztus, Szent István is a templomra bízta. Ha ezeket a liberális állam csinálja, akkor ô más államot akar. Egyszer azt olvasta, hogy Zichy Nándor és Molnár János Vasvárra jönnek gyűlésre. Áthajtott Csipkerekre a plébánoshoz, hogy kikérdezze alaposan, mit gondol felôlük. -- Mint Zrínyi, olyan hôs ez a Zichy is! -- magyarázta a plébános. Deák úgy hívta: a leggazdagabb magyar paraszt. Igaza volt, mert a császári önkény ellen támadván, megfosztották grófi, sôt nemesi rangjától, így paraszt lett. Börtönbe zárták. Most meg Európa legyôzhetetlen korszellemével, a liberalizmussal száll szembe. Pedig politikai orkán ez, mely elôtt fű, fa, bokor földig hajol. A civilizált népek hivatalos és kötelezô politikai formaruhája a liberalizmus, amely nélkül nem lehet fórumra sem lépni, ô pedig szinte papi ruhát ölt elveivel, szembe száll az egyházellenes javaslatokkal, bátran vállalja a politikai bélpoklosság bélyegét. A képviselôházban azt vágták a szemébe, hogy a ,,pápa uszályhordozójává aljasodott''. -- És mit tanít ez a bátor ember? -- Azt hirdeti, hogy a társadalom és az állam bajai a közerkölcs felforgatásából erednek és erkölcsi alapot sem szurony, sem erôszak nem ad, csak visszatérés Krisztushoz. A tôke szervezetten és tervszerűen fosztogathatja a tömegeket és munkásságot, ezt pedig az állam hit, szeretet és társulás nélkül, szervezetlenül hagyja. -- Akkor érdemes lesz bemenni Vasvárra és meghallgatni. -- Feltétlenül! János gazda összetoborozta barátait és öt kocsival mentek be Vasvárra. Megérte a fáradságot! Hazafelé meghányták-vetették azt, amit hallottak. Róluk beszélt, akik verejtékkel termelnek és vérükkel védik a hazát. Megegyeztek abban is, a párt neve is jó: Néppárt. S mivel a választás nem volt messze, elhatározták, hogy melléje állanak. Három jelölt is indult Vasvárott. Jánost az évben választották elôször bíróvá. A fôszolgabíró behivatta, hogy okosan beszéljen vele. A kormányjelölt érdekében. -- Nézze, itt a pénz, a zászló és a tollak. Mindszent községet maga vezeti be szavazni. Remélem fehér zászlóval jön annak jeléül, hogy tiszta kormánypárti a falu. Nehogy szégyent hozzon rám! -- Fôbíró úr, én ezt nem tehetem, néppárti vagyok. -- Micsoda? Néppárti? Bíró létére? Elment a jó dolga?! Ne beszéljen ostobaságokat! Vigye holmijait, ahogy mondtam! De János ott hagyott mindent, köszönt és ment. A fôbíró visszaparancsolta: -- Mi dolog ez? Nem érti, hogy hivatalos kötelességünk a kormányt támogatni, fel is esküdtünk neki! -- Megkövetem Fôbíró urat, én a törvényre esküdtem, nem a kormányra! -- Ne beszéljen! Azonnal felfüggesztem s nem lesz többet bíró! -- Szívesen veszem. -- Nézze, a kormány hatalmas, akire lecsap, az nem sok kenyeret eszik! -- Az lehet, hogy a Fôbíró úr kenyerét elveheti, de az enyémet aligha, míg két kezemmel dolgozni enged az Isten! -- aztán ott is hagyta a fôbírót. Ez azonnal telefonált a jegyzônek: -- Legyen gondja erre a szemtelen parasztra. Meg kell tanítani kesztyűbe dudálni. Költség nem számít, Mindszent tisztán jöjjön be! A bírót felfüggesztem, de magát is, ha nem így lesz! A jegyzô kezébe vette a falut. A pénz, bor, pörkölt és az adóintés megtette hatását. Még csak a bíró van hátra. A választás elôtti estén meglátogatja: -- Nézze, mit okoskodik. Nem is szavazhat, be sem engedi Vasvárra a fôbíró. -- Tudom, mit mond, jegyzô úr. Lefogatnak. Az sem baj! A meggyôzôdésemet még sem hagyom! Hiszen a jogomat adnám el, hogy sorsomba és népem sorsába beleszólhassak! A jegyzô dühösen távozott. János pedig, ahogy kifordult a jegyzô, befogta a lovakat. Kalapja és fia kalapja mellé tűzte a néppárt zöld tollát, fiát maga mellé ültette a kocsiba, kezébe adta a párt nemzetiszínű zászlaját, ezzel: -- Úgy markold meg, Jóska, hogy se ember, se vihar ki ne tépje a kezedbôl! Megértetted? Azonmód, még éjjel, áthajtott Oszkóra komájához. Reggel pedig behajtott Vasvárra, -- Jóska magasra tartotta és erôsen fogta a Néppárt zászlóját! -- és egyesegyedül Mindszentrôl, de leszavazott a pártjára! A csendôrök reggel négy órakor hiába keresték Mindszenten, a portáján. A kis Jóska pedig még akkor is jól fogta a nemzet zászlaját, amikor az ország elsô zászlósura lett: hercegprímás korában... ======================================================================== Katona vagy pap? Diákévek Szombathelyen Engedd, irgalmas Isten, hogy azokat, amik Neked kedvesek, hévvel kívánjam, ügyesen kutassam, valósággal megismerjem és tökéletesen megtegyem a Te neved magasztalására és dicsôségére. (Aquinói Szent Tamás imájából) János gazda Borbála asszonnyal és a gyermekkel kiment a ,,hegybe''. A falun túl, ahol a szántók már elfogynak és még nem kezdôdik az erdô, a hegy oldalában van a szôlô. Van vele elég fáradság tavasztól ôszig. Ilyenkor télen csak borért jönnek ki, meg hogy átnézzék az eltett almát, diót, szôlôt, nem romlik-e? A férfiak egy kis tereferére szoktak télen itt összeülni és hogy megkóstolják az újat meg az ót. Szép hely ez nagyon. Ahogy emelkedik az út, tágul a látóhatár és a présház meg a mellette épült szobácska ablakából már látni az egész vidéket: a két falut, Mindszentet és Csehit, a két templomot, a két patakot, amint Széplaknál összekígyózik, ott két malmot is hajt. A patak távolabb a Zalába fut. A Zala tavasszal kiönt a rétekre és egész tengert mutat. De látni körül a hegyeket is, sűrű erdôvel, szôlôkkel, völgyekben a szántókat és réteket, a bűbájos táj tele ligetekkel, bokrokkal. Már hazafelé készülôdtek, amikor beszólt a tanító: -- Hát Boriska lelkem, a Józsi felôl mit végeztek? -- Nehéz teher a gimnázium szegény embernek, mester úr! Nyolc esztendô! Bírjuk-e majd? -- Egy pár év múlva Józsi is belesegít, tanít más diákot. De úgy látszik, nehezen válik meg tôle? -- Nincs messze Szombathely. -- Ha már én nem tanulhattam, -- szól bele az apja, -- legalább ez el ne kallódjék. Majd csak összekuporgatjuk, ami telik szegénységünkbôl. De úgy-e, katona leszel? -- Kaszárnyába küldené a kis ártatlant? Templomba inkább! -- szól az anyja. -- Magyar tisztek vezessék a magyar legénységet! -- úgy-e mester úr? -- Meg hát egyetlen fiú! -- Hát te, Józsi, mi szeretnél lenni? Józsi apjára nézett, elpirult, anyjára nézett, még vörösebb lett. Ôk ezt már anyjával eldöntötték volna, mióta ministrálgat a plébános úrnak. De anyja meghagyta: ne haragítsd apádat, ne mondj neki ellent. -- Majd eldôl késôbb! -- segíti ki az anyja. De ô érezte, hogy a tanítójának felelnie kell. De, hogy apját ne haragítsa, mit is mondjon? Hirtelen mentô ötlete támad. Ki is vágja rögtön: -- Katonapap leszek! Ezt aztán mindnyájan megkacagták. -- Jól kivágtad magad, Józsi! -- így a tanító. -- A katonapap is csak pap! -- elégedetlenkedett apja. -- Dehogy, apjuk! Úgy lesz, ahogy maga akarja, -- csitította az anya. Aznap este még egyszer szóba került a dolog, otthon. Az apja sokat matatott a szekrény tetején, míg a porosodó újságok közül kiemelt egyet: -- Ezt olvasd el, Jóska! A dátuma: 1897.szeptember 21. Az elsô oldalon nagy cím: A német császár látogatása Budapesten: Jóska olvassa a lap beszámolóját az elôzônapi nagy eseményekrôl: a világ akkor leghatalmasabb uralkodója jött el Budapestre, a millenniumi ünnepségek utolsó aktusaként. A Ferenc József által tiszteletére adott udvari ebéden nemzetünket köszöntötte: ,,E nép hazaszeretete közmondásos. Nem habozott soha javát, életét feláldozni a kereszt védelmében... Zrínyi és Sziget: az ilyen nevek ma is feldobogtatják minden német ifjú szívét!'' -- Hallod, Jóska! Minden német ifjú szívét! Hát akkor a magyar ifjú szívével mit művelnek e nevek? Szégyellném, ha nem katona lennél! Az anya elkomorult. Úgy érezte, csatát veszít. Felkelt, a szekrényhez ment és az összerakott, levasalt lepedôk alól az ,,Alkotmány'' című lap egy példányát vette elô. 1896. május 4-rôl. -- Nekem is van újságom! Ezt neked tettem el, Jóska. Ez is a millenniumról szól. Olvasd, Jóska! Jóska olvassa: ,,Tegnap, május 3-án, a Mátyás templomban, fényes segédlettel tartotta az ország hálaadó istentiszteletét Vaszary Kolos hercegprímás. A királyi pártól kezdve mindenki állva hallgatta végig beszédét: -- Elhangzott a hálaének ajkainkról. Király és nemzet együttesen borult le elôtted: Mindenható Isten, kinek tekintete ronthat, és teremthet száz világot. Elôtted, örökkévaló, kinek szemében ezer év annyi, mint tegnap, Elôtted, jóságos Atyánk, ki bár vétkeink miatt büntetô kezeddel sújtottál, erényeinkért áldásoddal is boldogítottál... Ezer éves létünk határkövénél állunk, melynek egyik oldalán arany- és vér-betűkkel vannak felírva a múlt eseményei, a másik a beláthatatlan jövô számára üresen áll... Kard foglalta el, kereszt tartotta fönn e hazát...'' -- Látod, fiam, a kard! -- szólt az apja. -- Látod, fiam, a kereszt! -- szólt az anyja. Borbála asszony erôs akaratú, de urának ritkán mond ellent. Ám ami a fiát illeti, ez az ô ügye. Belsô ügye. Fogadalma: Jóskát -- Istennek szülte, a két lányt a hazának. Jóska tovább olvassa: ,,Vigyázzatok! A letűnt nemzetek legtöbbjének nem külellenség, hanem önfia vágta sebét!...'' Itt megállt Jóska. Mélyen megrendülve gondolkoztak el a mondat felett. ... S mintha e mondat villámfényével messze Budapesttôl, a Bakony legnyugatibb lejtôjén, egy kicsi faluban egy szegény paraszti család sorsa kapcsolódott volna bele a nemzet végzetes sorsába. -- Nem külellenség, hanem önfia! -- ismételte a fiú! -- Hiszen akkor inkább papra van szükség. Eldöntötte a kérdést! Ô maga, végleg. * * * A falusi fiút ötödik, hatodik elemi után szokták gimnáziumba vinni: Hadd erôsödjék még! De valójában a szülôknek kell erôsödniök -- anyagiakban. Nem kis gond az! Édesanyja már elôtte télen megkezdte a varrogatást, nyáron meg az élelmiszer-gyűjtést. Boldogasszonyra már három láda tellett meg. Vége az lett, hogy vonat helyett kocsival kellett menniök egész Szombathelyig. Anyja már elôre megegyezett a kosztosasszonnyal, amikor elôjegyeztette fiát a gimnáziumban. Terményben fizetnek mindent, így könnyebb. -- Ha nyolc évig akarsz itt maradni, nagyon becsüld meg magadat! -- simogatta meg fejét a premontrei gimnázium igazgatója. Jóskának tetszett a hatalmas, világos épület, a tágas, frissen festett termek, a ragyogó tisztaság, a rend és fegyelem. Kicsit szégyenkezve gondolt a mindszenti nedves, öreg kisiskolára. Úgy gondolta, hogy az az úri sors is, amelynek kapuja e gimnázium, olyan magasan áll a paraszti sors felett, mint e nagy középiskola a falusi felett. De ô nem sorsot változtatni jött ide, visszamegy ô falura, hogy nevelhesse, emelhesse, ha már lesz hozzá tudása, ereje. De meg itt soha eszébe nem juttatta senki, hogy honnét jött. Legfeljebb a saját ruhája, mely ha tiszta és rendes volt is, bizony elég szerény volt a társaiéhoz képest. Még se cserélte volna el, mert ennek megvolt az a szívbéli nagy kedvessége, hogy édesanyja vette. 1904-ben, a falusi gazdafiú a gimnáziumban ritka, mint a fehérholló. A földműves anyagi szintjénél csak társadalmi lenézettsége, osztálybecse volt alacsonyabb. Az ipari civilizáció, városaink gyors fejlôdése mellett a falu száz év elôtti elhagyatottságában maradt, por- és sártengerben. A liberális osztályértékelés, a sajtótól, színháztól, kabarétól irányítva lenézett, kinevetett, kifigurázott, önhibájából elmaradt réteget látott e legmagyarabb, leghűségesebb népességünkben. Valóban anyagi helyzeténél, kiszolgáltatottságánál fogva a föld örök robotosának látszott, jogtalan páriának. A falusi kisdiáknak osztálya lebecsültségével, kisebbrendűségi érzetével, a városi élet pallérozottságának hiányával és ezek nyomán jelentkezô félelemérzettel kellett helyét elfoglalnia a középiskola padjaiban. A mi Jóskánkat azonban nem ilyen fából faragták! A munkában edzett, napon barnult, izmos, nyúlánk fiúcska derült tekintetében, mosolygó nagy szemében anyja hite, szelídsége, türelme, finom lelkűsége mellett ott villogott apjának öntudata, önbizalma, megingathatatlan önállósága, határozott ítéletformálása is. Aki szeretettel közeledett hozzá, azzal szemben szolgálatkész, udvarias, de méltánytalanságot, lebecsülést nem tűrt. A premontrei atyákat olyanoknak találta, amilyennek a plébánosa leírta ôket, szigorúaknak, jóságosaknak. A kezdeti félelmét csendes öröm, megelégedettség váltotta fel. Hazaírt levelei megnyugtatták szüleit. Elsô éve a város csodáinak megismerése közben, nagyon gyorsan telt el. Szombathely ekkor negyvenezer lakosságú iskolaváros, nyugati kultúrcentrum. A város negyedei, terei, utcái vonzók, tele fával, parkkal, sétánnyal. A várost átszelô két patak, a Gyöngyös és Perint, festôi részleteket adnak. Legjobban mégis az öreg templomok és iskolaépületek érdekelték. A bazilikát kívülrôl meglepônek, belül fényűzônek találta: a fehérmárvány szentségházát, oltárképeit, mennyezetes trónszékét, kanonoki stallumait, meisseni porcellándíszeit. Honnét is sejtené a kisdiák, hogy negyven év múlva, a ,,felszabadítók'' bombái nyomán, e gyönyörű bazilika is füstölgô, fekete romhalmaz lesz és az újjáépült katedrálist ô szenteli fel -- mint Magyarország hercegprímása. Honnét is sejtené a kisdiák, hogy a gimnáziumának volt növendékei, negyven évfolyamból, az ország minden tájáról gyülekeznek majd össze, hogy a régi iskolájuk dísztermében meghallgassák az ô szavát, az akkori kor diákjaihoz: -- Csak az erôs és a tiszta marad gyôztes! Légy szemérmes, mint a szűzlány, de bátor, mint az oroszlán! Ilyen légy, magyar ifjúság! Ne hagyjátok el a Szűzanyát, ne engedjétek szétzúzni lelketek templomát, mert minden romba dôlhet, de a jog és igazság mindig diadalmaskodni fog! A hercegprímás negyven év bôséges élettapasztalatain át is visszanyúlt a maga diákkorára, dehogy mondaná, de mi már tudjuk, hogy ô volt ilyen erôs, tiszta, szemérmes és bátor, amilyennek Szent Imrét állítja például. Ô még egyik nyáron azért gyalogol végig a bűbájos Balaton mellett Veszprémig, hogy megnézze a helyét annak a Szentgyörgy- kápolnának, amelyben Imrének látomása volt és hallotta a szózatot, mely testi és lelki szüzességre szólítja fel. A jövô magyar diákja Veszprém után felkeres egy bakonyszéli kis falut, annak parasztházát is, ahol az egykori szombathelyi kisdiák világraszóló életútja kezdôdött... Megismerkedik Szily János nevével, akinek nagyszerű fellendülését köszönheti a város, ô építette a püspökvárat, szemináriumot s a könyvtárat is. A nagy püspök szobrának a leleplezése 1909-ben egyik jelentôs diákélménye volt. Sokat barangolt a déli városrészben, az iskolanegyedben, ahol a domonkosok és ferencesek ódon, háromszázéves klastromai és iskolái állanak. Anyja hiányát kitűnô vallástanárja pótolja, aki felismerte a mélyen vallásos fiú értékét az értelmiségi családok kevésbé buzgó fiai között. ,,Erre lehet építeni -- gondolta -- és rajta keresztül a jót széthullámoztatni''. A következô években már tanítványokat bíz rá, fôleg olyanokat, akiket nevelni is kell. Ettôl kezdve sportra, játékra csak annyi ideje marad, amennyit a tanrend kötelezôen elôír. A tanévvégek a jól végzett munka derűs nyugalmát hozták számára. Szent Norbertkor, a premontrei rendalapító ünnepén, kezdôdtek a vizsgák, ezek még fokozott munkát jelentettek: a tanítványai elôkészítését. Aztán vizsgák után Péterpálig, a ,,csavargó napok'' alatt összegyűjtötte nyári olvasmányait. Az évzáró ünnepély dicsôségének a napja volt. A díszterem nagy zöld terítôs konferencia asztalát félkörben a tanári kar ülte körül, vele szemben pedig a város ,,lelkes tanügybarátai'', volt tanítványok és szülôk sorakoztak, Mikes püspök is ritkán maradt el. Az igazgató beszámolt a tanév eseményeirôl és eredményeirôl. Kiosztotta az ösztöndíjakat, jutalmakat és az önképzôköri pályadíjakat. Amikor Jóska már ösztöndíjat, jutalmat és pályadíjat kettôt is nyert, s a harmadik jeligés levélbôl is az ô díjnyertes neve hullott ki, nagy taps fogadta, amint a díj átvételére az igazgató elé lépett. A szerény fiú számára ez a kiállás volt a legkellemetlenebb. Belepirult. Önálló, külön kis diákvilág volt a gimnázium önképzôköre, amelyben a jövô papjai, tanárai, ügyvédei, bírái elôadókészséget, öntevékenységet, közszereplést tanultak. Egy felügyelô tanár mellett a titkosan választott tisztikar önállóan vezette a kör szellemi, anyagi ügyeit. A kör üléseit irodalmi viták, szavalatok, nyilvános elôadások, színdarabok rendezése, bírálata, osztályozása, a viták szavazással való eldöntése tette élénkké és vonzóvá. Az ülések jegyzôkönyvei közel százéves diákemlékeket és tradíciókat ôriznek. Mindszentyt szellemi kiválósága, találó ítéletei, bírálatai igazságos és méltányos hangja népszerűvé, elismertté és a kör vezetôjévé tették. Ez idôbôl emlegetik egyik kis tréfáját: Volt a körben egy Gyulay Pál szigorúságát is lepipáló, bírálatával mindenkit ledorongoló ,,nyolcadász'', aki kegyetlen, gúnyos kritikájával valósággal elrettentette a kör tagjait. Semmiképpen sem tudták ártalmatlanná tenni. Egyszer azonban Mindszenty mint elnök egy tizenkét soros kis verset osztott ki neki bírálatra. Epeúrfi persze tönkresilányította az ismeretlen szerzôt, akinek bôrében senki sem szeretett volna lenni, amikor a jeligés levélbôl kihullik a ledorongolt új költô neve. Ám az elnök a felbontott borítékból -- általános derültség és tapsvihar közben -- - Petôfi Sándor nevét olvasta fel. Epeúrfi bordóvörösen bújt el az elôtte ülô feje mögött. Amint beszélték, a kegyetlen fickónak ezt a jó leckét maga Mindszenty adta Petôfi egy kevésbé ismert és címét megváltoztatott versének bírálatul osztásával. A léprement Epeúrfi pedig végre elhallgatott. A premontrei tanárok minden igyekezete az volt, hogy a kitűnô diákot megnyerjék rendjük tagjának. A nagytekintélyű, jómódú, tudós kanonokrend tagjának lenni gondtalan szép pozíciót jelentett. De tanárai rábeszélése elôl kitért. Amint késôbb a teológián kitér az elôl is, hogy külföldi egyetemre menjen, amelynek lehetôségével püspöke tüntette ki. Pedig a külföldi egyetem teológiai tanárságot és magasabb egyházi méltóságok kandidátusságát jelentette. Válasza mindkét esetben Így szólt: -- Én falusi pap akarok lenni! Semmi nagyravágyás nem volt a szívében. Az elhanyagolt, lenézett kisember lelkigondozása volt egyetlen ambíciója. De erre aztán úgy készült, mintha királyfiakat akarna nevelni. * * * Édesanyja elválaszthatatlan Mindszenty személyétôl: földi gondviselôje. Addig boldog, amíg fia tanul, hivatására készül, amíg mellette van, amíg vigyázhat reá, amíg közel van, könnyen felkeresheti, amíg rövid, hosszú vakációkon fia is visszatérhet hozzá. Háttérben működik, de messzirôl is mindenre gondol, pályáját elôkészíti, az akadályokat fáradhatatlan, szívós munkával elhárítja. Amíg tanul, tizenkét éven át, minden hónapban utazik Szombathelyre, kocsival, vonattal, télen-nyáron, cipeli a nagy csomagokat s helyezgeti a harmadik osztály csomagtartóiba, pad alá a ládácskát. Szombathelyen már várja fia és a másik gondozó, az egyszerű iparosasszony, aki kölcsönös megelégedettség mellett, szelíd egyetértésben szállás- és kosztadója a fiának. Ragyog a két asszony szeme, ha róla beszélnek: -- Tudja, Húgomasszony, Jóska a tizedik diákom már, de nem volt egyik sem ilyen komoly, rendtartó, kedves. Hiába küldöm játszani, sétálni, visszatér a könyvhöz. Csak most, mióta a rôfös fiát tanítja, mozog este egy órát: elsétálgat vele karonfogva Olad felé és vissza, közben elvégzik a tanulnivalót. Engem kétszer elvitt a múzeumba, megmagyarázta, mely korból valók és milyen épületekbôl a kövek. Azt tudtam, hogy drága város ez a Szombathely, de Józsi mondja, hogy szent város is. Szégyellem, hogy a város vértanúpüspökérôl, Kerényrôl, csak tôle hallok elôször. E város volt egykor a római Pannónia székhelye. Akkor a kormányzó lezáratta Kerényt, mert a pogány isteneknek nem áldozott: -- Az én hitem nem törik meg a kínokon és a halál félelme lelkemet nem zavarja meg! -- mondotta a püspök, akit a helytartó a rabszolgák halálával büntetett, malomkôvel a nyakában a megáradt Gyöngyösbe dobatta. Amikor kigyulladt arccal és elfényesedett szemmel ezt elmondotta, kérdeztem Jóskát, hogy lennél-e te is ilyen bátor? Tudja-e mit válaszolt? Hogy: sajnos a mi korunkban már nincs alkalmunk bebizonyítani azt, ha bármennyire szeretjük is az Istent! Vigyázzon rá, Húgomasszony, mert ez Krisztusért még tűzbe is megy. -- Hát aztán azt hiszi, hogy én visszatartanám? -- s a napbarnított, mosolygószemű falusi asszony szégyenkezve morzsolt össze egy hirtelen kicsordult könnyet. Fia nagy erôtartalékja édesanyja volt, mindig az ô szemével nézte önmagát. Édesanyja Istennek szánta, ô sem adhatta magát soha másnak. A nyolc esztendôt ugyanannál a kosztadó asszonynál töltötte ki. Anyja volt anyja helyett. Dehogy ment volna más, talán jobb helyre is. A megszokott mellett kitartani igazi magyar szokás. Zalaegerszegrôl huszonhét év után se kívánkozott el. Mint plébános elsô termésébôl szállásadónéját jutalmazza meg, halála után pedig a többi kosztosdiákkal misealapítványt létesít üdvéért. Amikor anyjával együtt elbúcsúzott a derék asszonytól, a szabónál télikabátot rendeltek Jóskának. Anyja jobb, a fia a legolcsóbb anyagból akarta. Anyja nem akart fiának ellentmondani, ráhagyta, de késôbb visszament, hogy mégis a jobb anyagból varrják. Ezért a kiadástöbbletért fia szemrehányást tett neki. Pázmány takarékosságát hozta fel például. Elmondta róla a következôket: Egy ízben két ferences barát várakozott palotájában alamizsnára. Végre megjelent a prímás. De ahogy kijött, a szobát megvilágító két gyertyához lépett, az egyiket eloltotta. Látván ezt a barátok, szó nélkül kifelé indultak. Pázmány visszahivatta ôket: -- Tévedtetek fiaim, ha a takarékosságomból keményszívűségemre következtettek! Éppen ezért tudok nektek adni, mert kicsinyben, nagyban takarékos vagyok! -- és gazdag alamizsnát adott nekik. -- Látja, Édesanyám -- folytatta a novicius, -- én is a szegények javára szeretnék ily takarékos lenni! Az anya és fia mit sem sejtettek abból, hogy a legnagyobb magyar prímást nemcsak takarékosságában, de székében is, sôt jelentôségében is követni fogja e földművesfiú. De még kevésbé hihették volna azt, hogy még e pázmányi takarékosság mellett is egykor üres lesz a prímás pénztára, de még a kamrája is és egy fejkendôs parasztasszony látja el még böjtös élelmével is... ======================================================================== Krisztus bölcsességében és tudományában Lemondásunk szent éneke Legyen az Úr dicsérete. (Az egyház reggeli imájából, a Prímából) Mindszenty gyermekkorának elsô példaképe: a szülôi, akik jellemének kezdeti és fô kialakulása idején nemcsak a maguk példás életével állanak mellette, de az ismeretségi köre szigorú kiválasztásával is csak a kedvezô hatásokat engedik hozzá jutni. Apjában, a bölcs, okos községi bíróban, legszembetűnôbb karaktervonásaként az igazságosságát csodálja meg, azt a részrehajlatlan, személyre, érdekre nem nézô ítélkezést, amely határozottságának és jellemszilárdságának a fundamentuma volt. Anyjában pedig az örök jóság és tevékeny szeretet megtestesülését látta. E két erénynek állandóan feléje hullámzó árja által oly boldogan töltekezett meg és oly szívesen engedte magát elragadtatni. Úgy látta, hogy a szeretetben, ennek Isten felé sugárzásában, a másik két isteni erény, a hit és remény is feloldódik, míg az igazságosság, mint a mindennapi élet leggyakorlatiasabbja, a többi sarkalatos erényt is dominálja. Mióta önnevelése, hittanára segítésével, tervszerűvé vált, a mindennapi életének kis próbáit, erénygyakorlatait az igazságosság és szeretet felé irányította és ezek jegyében oldotta meg. Ha késôbbi egész életét tekintjük is át, akkor is cselekedeteinek két fôrugóját ezekben találjuk meg. Az igazságossága tüzétôl lángol fel benne Krisztusnak, Egyházának, nemtének, a kereszténységnek, az üldözötteknek hôsi védelme. Szeretetébôl felfénylik a nehéz sorsban élô társadalmi rétegekkel való állandó és odaadó együttérzése, népet felemelô, nemzetépítô, mély szociális érzéke és szüntelen karitatív tevékenysége. Az igazság és szeretet glóriájában látja a világot és ez a látás hozatja vele egész élete áldozatát a maga népének és Közép-Európa népeinek a krisztusi életformájáért. Belsô élete e két nagy mozgatóerejét nyíltan is megvallotta és kifejezte, amikor ezt az örökölt és tovább nevelt két erényét hercegprímási jelmondatának egységébe foglalta: ,,Igazság és szeretet!'' Renan, aki tagadta Krisztus istenségét, de a vallást nélkülözhetetlennek tartotta és ezt az ellentmondást soha áthidalni nem tudta, azt mondja, hogy az ember értéke egyenes arányban áll azzal a vallásos érzéssel, amelyet elsô neveltetésekor kapott. A csehimindszenti paraszti család tűzhelye lángja, amely az igazságosság és szeretet fényében égett, szétsugárzik minden magyar családra, túl Trianonon, túl a Kárpátokon, az egész világra. Izaiás próféta ajkát Isten parázzsal tisztította meg. Mindszenty e két erény tüzében égeti el életét a krisztusi szolidaritásért, amely a kapitalizmus és kommunizmus között egyetlen járható útja a jövônek. E szolidaritást, szemben a gonoszság és gyűlölet világával, sóvárogják évszázadok: Egy új irány tört át a lelkeken... S uralkodjék igazság, szeretet. Hogy a legalsó pór is kunyhajában Mondhassa bizton: nem vagyok magam! Testvéreim vannak, számos milliók. Én védem ôket, ôk megvédenék engem. Nem félek tôled sors, bármit akarsz! (Vörösmarty: Gondolatok a könyvtárban) * * * Az elhívás Isten szolgálatára nem egyszerre, nem látomásszerűen jött, nem dörgés-villámlással, mint Saulé. Fokozatosan: kezdetben értelme növekedésével, késôbb olvasmányai, tanulmányai során, visszatérôleg. Ez is kegyelem kérdése, akár maga a hit. Mégis amint a szélvész zúdul a fiatal facsemetére és forgatja, földig hajlítja: így éri gyermekkora környezetében, Krisztus életpéldájának vihara. Elébe feszíti kis gyermekszíve húrjait és e hatás kipengeti rajtuk egy végig kegyelmi élet szimfóniáját. A szülôföldjének a pietászban gazdagsága, a kálvária stációi, képek, virágdíszes oltárok, az otthon egyszerű szentképei, az egyházi év ünnepsorozata, anyjának, tanítójának, papjának felvilágosításai: segítik a hívást. Tisztán hallotta hangját a ministrálásakor. A mise lépcsôimájának a refrénjét már megértette: Ad Deum, qui laetificat iuventutem meam. Az Istenhez jöttem, aki boldoggá teszi a fiatalságomat. Valóban boldog is volt s ebbôl virágzott ki a vágya: Hátha még az áldozatot is én mutathatnám be! Ha majd mögöttem csenget a ministráns s én mondom az Istent idézô szent szavakat: Hoc est enim corpus meum! Ez az én testem! És én oszthatom szét Krisztus élô testét az elesett, szegény nép között. Más vigasza aztán úgy sincs! A szentek, mártírok ôspéldája ez az áldozat, amely az Istené: az emberért, Alkotóé: a teremtményért, a Mindenség Uráé: a szolgájáért. Gondolatnak is fenséges, felemelô: feltárni, kibontani ezt a tévelygôk, fáradtak, terhelve lévôk elôtt, feléjük kiáltani az isteni hívó szót: Jöjj és kövess engem! A hívószót, amely forró és friss, mint a kenyér a sütôben és varázslatosán zeng a légben, mint egykor a teremtés pillanatában. A szó, amely istenéhessé, istenszomjassá tette a világot és értelmet adott életünknek, mely az örökélet, a szeretet és igazság csodáit oltotta belénk, és megmutatta a Szívet, mely úgy szerette az embereket! Amit a kisdiák rajongva érzett, azt a fôiskolán a tanárai, könyvei tudatosították, racionalizálták, elmélyítették. Nem! Nincs nagyobb boldogság, mint a népének, amelybôl vétetett és amelyért élni parancsoltatott, megmagyarázni az isteni törvényeket, a szentségeket, erényeket, fôigazságokat, az irgalmasság testi, lelki cselekedeteit, a Szentlélek hét ajándékát és a nyolc boldogságot. És megvédeni ôket a bűnöktôl! Hogy az ô népe ne a rablóvezért, Barabbást, hanem Krisztust válassza. Teljes csak így lehet az élete. Ezekhez kell hűnek lenni mind halálig, az utolsó csepp vérig, így érzi, így tudja, így fogadja, így teljesíti. Jutalma: az öröm a hívás felismeréséért. Ez a fôpályatest, fôsínpár, amelyre életét tudatosan ráállította. Amelyrôl nem beszélt, de amelyre mindig gondolt. A fôvonal, amely alatt a pályatest nem kanyarog, nyílegyenes, amelynek végén a kitárt karú, fényes arcú Krisztus vár, akinek egy csepp vére elég az egész világ válságául. És ettôl a pályatesttôl jobbra, balra viharos tenger, amelynek hullámain még Péter is süllyedni kezdett, amikor hite megingott. És boldogan hallja felhangzani a Prima himnuszát: Ragyogva fénylik már a Nap: Az Úrhoz szálljon énekünk!... * * * Otthon a mezôgazdasági munkában való segítésével, Szombathelyen tanév közben napi három órai tanításával megteremtette a tanulásához szükséges anyagiakat. 1912-ben leérettségizett és felkerült a hittudományi fôiskolára. Ezzel szülei terhei enyhültek, de maga is a szemináriumi élettel együttjáró egésznapi lekötöttség miatt tanítványokat nem vállalhatott, így osztatlan idejét fordíthatta tanulmányaira. Életének legnagyobb élménye volt a reverendába öltözése. Felelôsségérzete a tiszteletreméltó öltözékkel szemben kezdetben is teljes volt, de évrôl-évre még növekedett is. A rosszindulat néha egyéni büszkeséget és rátartiságot látott abban a tiszteletben, amelyet másoktól is megkívánt a krisztusszolgálat e külsô jelvényével szemben. Pedig ez csak aggódó féltése a papiságának. Valóban magatartása, viselkedése mindig méltóságteljes és tiszteletet parancsoló volt és reverendáját az apostoli palást rangjára tudta emelni. Professzorai majd mind ismerték még a gimnáziumból. Olyan presztizzsel érkezett, amit már könnyű volt gyarapítania. Mégis fiatal tanárai hamar inkább barátjukként szerették és inkább csak eligazításra szorítkoztak vele szemben, akinek felkészültsége, kiforrottsága már az elsô években feltűnt. Teológiai tanulmányai alatt legnagyobb hatással Rogács Ferenc tanára volt rá, kinek ragyogó lelkitulajdonai még a Mikes érsek figyelmes szelekciójával összeállított tanárikarban is kiváltak. Ez a nagy tudású, prohászkás lelkületű, modern tanár, lelkes, szerencsés modorú nevelô és példáséletű, aszkétikus férfiú felismerte Mindszenty képességeit és ambicionálta ezek kifejlesztését. Mindszenty pedig tiszteletével, elismerô hálájával viszonozta tanárja figyelmét. Felszentelése után is mint hálás, hű barátját és gyóntatóját sokszor kereste fel. De nem felejtette el e kiváló papot akkor sem, amikor prímás lett, elôterjesztésére a pápa a már pátriárkakorú Virág pécsi püspök mellé segédpüspökké nevezi ki és Mindszenty szenteli fel volt tanárát. A szemináriumból reverendában elsôéves teológusként elôször 1912 karácsonyán utazott haza szüleihez. A diákváros pályaudvara tele volt elutazó szülôkkel, tanulókkal, teológusokkal. A befutó budapesti vonatból kiszálló utasok közül pár vigéc, ügynök reverendások felé csipkedett: -- Nézzétek a fekete denevéreket! -- A csuhások miatt nincs fejlôdés az országban! -- A parasztot végleg elbutítják! Mindszenty arca tüzelt a felháborodástól és legszívesebben azonnal felelôsségre vonta volna ôket. De Rogács szavai jutottak eszébe: Mindent tűrni, csak botrányt ne! És legyôzte magát. A harmadosztályú fülkében aztán megbeszélték a dolgot: az akkor indult, szabadkôműves lapot, a Világot, amely a Huszadik Század, A Hét és a Nyugat mellett rendszeresen támadta az egyházakat s a tanítóságra vetette rá magát. A naturalisták, az impresszionisták és a szocialisták az irodalom és a sajtó közös frontját építették ki egyházellenes éllel. Az is igaz, hogy sok közöttük a tehetséges. Radikálisok és reformokat akarnak. De ami magyar és keresztény, azt megvetik, leszólják. Budapest csak nyelvében lett magyar, de nem lelkében. Hát még az új erkölcs, a dicsfénybe helyezett szexualitás! A színház- és kabaré-morál! Molnár Ferenc, Szomory, Bíró Lajos, Lengyel Menyhért! S ha mégcsak a fôvárosra izolálódnék e szellem! Az újmilliomos bôrgyáros és borkereskedô felvásárolja a vidéki lapokat és a tehetségesebb íróinkat. Az éhbéres kenyér Szegeden ugyanazon szerkesztôi asztalhoz kényszeríti egymásután Mikszáthot, Tömörkényit, majd Móra Ferencet. Ha kievickélnek a krajcáros vidéki gondokból a liberális Tiszák fullajtárjai lesznek. Mikszáth a keresztényellenes egyházpolitikai törvények támogatására megírja a Különös házasságát, és regénye összes szemenszedett történelmi hazugságaira írói kvalitásának hitelét üti és hihetetlen rombolást végez nem azzal, hogy papokat bűnbe plántál, hanem hogy minden papot, sôt az egyházat magát úri és papi szemétdombnak tünteti fel. S mily közeli, könnyű a szennyet az egyháziakról az egyház tanítására, a szentségekre is átvinni! -- Igen! És a ,,katolikus'' Gárdonyit olvastátok? -- veszi át a szót Mindszenty. -- Feketeszívű pápista pogányoknak és krisztustalan szívű népnek titulálja a papokat ,,Az a hatalmas harmadik''-ban[1] Mit várjunk akkor a napilapoktól? Ki áll ma a nemzeti hagyományok vonalán? Budapesten tán csak az Akadémia és a Kisfaludy társaság, de ezek is nyakig ülnek a liberális szószban. Prohászkát még levelezôtagnak sem veszik be! A kereszténység olyan nekik, mint az ördögnek a tömjénfüst! A sajtó pedig társadalmi revolúciót készít elô, de lesz még ebbôl politikai forradalom is! -- Ez a korszellem. Aki szembeszáll vele: maradi, ostoba, nevetséges. -- Csak Prohászkától félnek még. A szellemóriástól a törpék. Még szerencse, van kire felnéznünk! -- Vasvár! -- kiált a kalauz. Itt az ,,apostolok oszlása''. Erôs, nehéz parasztkocsik várják ôket és apáik, a csontos, izmos, barnasült földművesek, akik hosszú generációkban váltják egymást az ekeszarvánál, a harctereken és temetôkben, ôrzik az ôsi rögöt, az ôsi erkölcsöt és az ôsi templomot, melynek alapjait még az Árpádok alatt, vagy a rómaiak alatt rakták. A hegyek, vizek is ôrzik itt a múltat, az idôbôl, mikor Krisztus a földön járt, aki hitükben, legendáikban oly közel van hozzájuk, mintha átszegezett szent lábát itt mosta volna a Rábában, a Zalában. És nincs- e ott most is feszülete minden faluvégén? Keresztútnál? Onnét:''... A falu népét nézi csendesen, -- Amint ballagva munkából megyen. -- Az ôsi népet, mely az ôsi föld -- Zsellérje csak és várja az idôt. -- Mikor saját portáján úr leszen, -- Mikor az élet néki is terem --, ... A magyar Krisztus, a falusi szent, -- Hiszen nekik is megváltást izent.''[2] De az új fényes nagy eszmék a falura nem sok gyümölcsöt mosolyogtatnak. Szabadság? -- Megszokták már a függést, tűrést! Egyenlôség? Ez nincs! Se a világban, se falun. Testvériség? Ezt is csak maguk között érzik és gyakorolgatják. Szeretnének több földet, több jogot, jobb bánásmódot, jobb árakat és utakat. De ezekért sem adják cserébe semmiféle korszellemnek a lelküket, Krisztust, meg az iskolát. A falu és kisváros robotosai képezik zárt soraikkal az ô népét. Ezek adják Neki fiaikban pásztorait. ôk a hitfolytonosság. A világ felfordulhat, de ôk mezeikben és műhelyeikben -- az Ács Fiának nyugalmával -- dolgoznak tovább. Tudják, nekik mindig csak a szüntelen munka rendeltetett. Most is átveszik a fiúk ládáit, beemelik a kasba, megsuhintják az ostort a lovak felett, elindulnak falvaik kis házai felé. József elmondja apjának a szombathelyi incidenst. -- Sokféle népek vannak mostanában. Az ilyen nem a mi fajtánk... Hanem annak mégis örülök, hogy pap leszel... Ha majd itt falun összefogunk, mi leszünk az ország! Odacsördített a lovak felé, mintha gyorsabban szeretne már beleérni abba az idôbe. Nem gondolja, talán csak sejti, hogy abban a nagy ,,összefogásban'' majd az jár elôl, akit most kocsiján visz. Egy ilyen vezér vagy király félérôl álmodnak, aki vér a vérükbôl és ha magasra kerül is, mindig velük marad... Anyja még melegebben ölelte keblére, mint máskor. Jaj, mennyit is harcolt ezért a reverendáért! A falu tamáskodva figyelte ezt az igyekezetet. Amikor elôször készítette elô az elsô gimnáziumba a fiát, nem mondta senkinek! ...Amikor harmadév múlva eladták a két ökröt, kifogytak a pénzbôl, megbotránkozott a falu: ,,Ôk tudják, mire végzik. Majd megbánják!'' Most a gyôzelem örömével, büszkeségével csókolta meg fiát. Mégis, nagyobb boldogsággal azért, mert a régi fogadalmát látja teljesülôben... ======================================================================== Hôsök és szentek igézetében Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital, Sebemre ir és bánatomra dal, Tűzhely, amelyhez térni sohse késem, Márvány, amelybe álmaimat vésem, Át égen, földön, folyón, tengeren, Rögön, hanton, koporsófedelen: Szeretlek mindhalálig, nemzetem! (Reményik; Mindhalálig) Munkás életének külön jutalma, szívbéli gyönyörűsége volt mindig a könyv. Még késôbb is, mikor minden perce nehéz szellemi elfoglaltságban telt el, mindig megajándékozta magát egy negyedórával, amikor egy filozófiai, történelmi vagy szépirodalmi könyv után nyúlt. Ilyenkor sokszor órákkal is megtoldotta a negyedórát, éjjeli pihenése rovására. A szombathelyi pályaudvari inzultus sokat foglalkoztatta és egy hosszú tanulmánysorozatra ösztökélte. Kutatta, hogyan juthatott el eddig az egyházellenességig a világ, így kerültek sorra a racionalista bölcselôk, a francia forradalom, ennek magyarországi áthatásai, a Martinovics-összeesküvés, a liberalizmus, a nemzetiség ébredése, a nemzeti államok kialakulása, a mi nemzetiségeink, a francia, német és magyar kultúrharc. Az egyházpolitikai törvények, ezek hatása. Aztán átnyúlt egy másik problémakörre: közjogi kapcsolatunkra Ausztriával. A kiegyezés. A nagy triász: Széchenyi, Deák, Kossuth. Majd a politikai kérdések és az irodalom nagy könyvélményei, amelyekben ,,...újabb veszélyt hoz minden percenetet. Itt mosolygás sírással vegyül, -- Itt minden édes mérget rejt magában -- S gigászi harcot minden nyugalom''. Szülôföldjének háziköltôjét, Kemenesalja Berzsenyijét, kinek stílusa dinamikáját követendônek tartja és a bölcselô Arany Jánost ismét elôveszi. Szívéhez nôtt ez a katolikussá szeretett két protestáns. Újra gyönyörködik az irodalmivá emelt édes dunántúli nyelve varázsában Vörösmartynál, aki ,,Nyugat gazdag esôjében dús vegetációvá terem minden szépet, amire a magyar psziché képes'' (Szabó D.) De hát ezekrôl az édes emlôkrôl le kell szakadnia az epés újakért: itt sorakoznak már a Huszadik Század, a Figyelô, a Budapesti Szemle, a Nyugat. Elrémül, mily más világ ez. Közben nem is bírja másként: a most sarjadozó keresztény poétikát veszi elô, miszticizmus költôjét: Maeterlinket és a belga szimbolikust, aki a századvég jóságos, békés, szelíd papjairól, a Szűz naiv fiairól énekel, kik kék övegbura alatt élnek. Majd a szilaj papokról, akik ôserdôk iszonyából vagy sziklatömbökbôl harsannak a ködökbe. De annál boldogabban tér vissza a modern nagy lélekhalászához: Prohászkához, aki mélyre nyúl kora problémáiba és a polihisztor biztonságával egyedül áll a viharban és tartja Krisztus frontját minden világnézeti égtáj támadásai közepette. Dum spiro, spero! -- mondja együtt vele, de a reménye -- csak benne van. Egyszer megrendezte magának szülôföldje irodalmi hetét, látni akarta, hogy ez a vas-zalai táj, amely szentekben, hôsökben oly bô termést adott, hogyan tükrözôdik a magyar szellemiségben. Átvizsgálja akik itt éltek: Faludy Ferencet, Rájnis Józsefet, Sylvester Jánost, Szenczi Molnár Albertet, Tinódy Sebestyént, Magyary István prédikátor uramat, a forradalmi költôt: Bacsányi Jánost, a nemzeti ellenállás szent öregjét is tüzes ébresztôjét, Virág Benedeket. Mindkét Kisfaludyt, akiknek szülôföldje, Sümeg, a szomszéd járásban van, s akiket a helyi emlékek szinte a kortárs közelségébe vonnak. S amikor látja, hogy milyen bô e táj irodalmi termése, tovább kutat a most már elmélyülô lokálpatriotizmusa e vidék régmúltjában is. Mélységesen érdekli, hogy e föld fiai a változó korokban milyen karakterisztikumot mutatnak. Úgy látja, hogy az önfeláldozás, a vallásosság, a hazaszeretet ilyen minden generációban visszatérô mozgatóerôk, amelyek e táj és nép mély kultúrtalajából táplálkoznak. Ahogy a városok itt a régi római városokra, ezek latinfeliratos, díszesen faragott köveire épültek, a templomok a régiek alapjaira, a kultúrák is egymás fölé, sohasem üres, vadon földre. Csehimindszent a Bakonyalja, Kemeshát kis községe. Rámosolyognak a Somló, Ság és a tapolcavidék kialudt vulkánjai, a Badacsony, Csobánc, Szigliget. De a bükkös-makkos Bakony kanászokkal, betyárokkal teli romantikája már a múlté. Pár év csak és a Bakony sertés helyett bauxitot hízlal, alumíniumot gyárt, a tűzhányók bazaltja utat és házat épít, szene gépeket hajt, melegje hévvizeket táplál és tüzes borokat terem. Mégis ezek felszíni változások csak. A kultúrája és a népessége karakterében változatlan. A fiatal teológus az ôsi föld hôsi múltja igézetében él és a maga eleire gondol, akik a bátor önfeláldozás nagy családjának, a Zrínyieknek tisztjeiként ontották vérüket. Ezek utódjának folytatnia kell szellemiségüket. Vagy nem igaz, hogy: Csak sast nemzenek a sasok -- S nem szül gyáva nyulat Núbia párduca?! Hiába választják el évszázadok: Csáktornya, Zala oroszlánjainak fészke, ma is itt van tapintató közelségben. Apja is, ô is úgy érzi, hogy édesanyja Zrínyi-rokonságán és a Zrínyi-tiszti-ôsökön át beletartoznak ebbe a nemzetségbe. Szent számára ez a családi tradíció! Mindszenty pár év múlva Zalaegerszegen, nemes szimbólumként, lapkiadó társaságát és nyomdáját nevezi el a Zrínyiekrôl. Ebben az apokaliptikus korszakban kavarognak, felszín alatt dolgoznak a történelem csírái és a transzcendens erôk -- mint búvópatakok -- új generációk új személyiségeibe költöznek, átalakulnak, századok múltán újra hatnak. Szigetvári Zrínyi! Szent név Nyugat elôtt, de leggyűlöltebb a pogány török birodalomban. Egyetlen ember, aki miatt a magyar hódoltság még mindig kétséges. Kísérteties szavak ezek, amelyek mögött mintha nem is Zrínyi négyszázad elôtti sorsa folynék, hanem Mindszenty hercegprímásnak elsô élete. Akkor Szulejmán szultánnak hívták Sztálint, Szigetvárnak Esztergomot és a török világbirodalom hadicélja e kis magyar hangyaboly szétpiszkálása volt. S a hangyaboly megeszi a nagy császárt, Sziget utolsó ostrománál már halottan kötözik a lóra, mert másképp Sztambulig futna rettenetes hadserege. Fényes ígéretekkel, majd fenyegetésekkel környékezik. Zrínyi tudja a sorsát: hódolni, vagy halni! De tudja azt is, hogy Sziget Nyugat kulcsa! Döntése: védeni az utolsó csepp vérig! Amikor diákkorában, majd teológusként ezt olvassa, lehajtja fejét. Rá a könyvre és -- megcsókolja Zrínyi nevét, amint késôbb a misekönyvekben Jézusét. Kicsordult hozzá a könnye. Nem lehet egyezkedni a pogány sátánfiakkal! A krisztusi hitnek minden korban csak egy következménye lehet: kitartani az utolsó csepp vérig. ...Zrínyi levágott fejét a török nagyvezér elküldte a császár táborába, amely Gyôr alatt összetett kézzel nézte a halálharcot, (Ó, ti nyugatiak! Még hány korszakban és hány generációban veszitek a magyarság fejét magatok védelmére!) A dédunoka Zrínyi (1620--1662) Sziget helyett saját pénzén, itt Zalában, a Mura-Dráva torokban felépíti az Újvárat, Eszékig visszafoglalja az országot. Nyugat hálaadó körmeneteket tart, de Bécs alkuszik a törökkel és az elégedetlenkedôket: Zrínyi fivérét, rokonait, a Frangepánokat Nádasdyakat itt, Szombathely szomszédságában, Bécsújhely köves piacán lefejezteti. Zrínyiek drámáját újra meg újra átéli Mindszenty és ez az elôre megérzett elôdkomplexum karaktere kialakulásában domináló jellegű lesz. Mindszenty hercegprímás pásztorleveleiben és beszédeiben sokszor visszamutat az ôsök e hôsi áldozataira. Késôbb is, amikor az iskolákat védi: ,,Hitünk táplálja hazaszeretetünket, mert arra tanít, hogy a hazaszeretet Istentôl belénk oltott és Krisztustól megszentelt érzés és hogy a hazával szemben járó kötelességek Isten törvényeiben találnak megszentelést... A haza fennmaradását kívánjuk biztosítani, amikor ifjúságunkat vallásosan akarjuk nevelni, mert ...ha jó keresztényeknek neveljük ôket, akkor magyarok is jók lesznek.'' * * * Teológus korában részletesen tanulmányozza szülôföldjének, Pannóniának a magyarok elôtti hitéletét. Ezidôben két Szent Márton is születik és él Szombathelyen: az ifjabb mint Lusitánia (Portugália) apostola halt el 597-ben. Az idôsebb, a híresebb, a katona a hideg téli napon kardjával kettévágott, félköpenyébe burkolta be a didergô koldust. Mint a felebaráti szeretet ôsképét, Gallia megtérítôjét és a pogányok elleni harc szimbólumát ismeri az egész világ. Szent István is, amikor Koppányt legyôzte, Szent Márton zászlaját vitette maga elôtt. Pannonhalmán pedig bencés kolostort épített tiszteletére. Ezek a bencések tanították meg népünket Krisztusra, írásra, kultúrára és az európai földművelésre. A kolostornak Szent Istvántól kapott hetvenkét könyvébôl a századok során százezres könyvtár lett. Nincs minden tragikomédia nélkül az, hogy Mindszenty bebörtönzése után, 1949-ben, dunántúli riportjában azt írja a Szabad Nép, hogy a ,,kommunista párt falujáró tevékenységének kell kiszorítania Pannonhalma környékérôl a sötét babonát és rémhíreket''! E hegyi kolostor ormán Nagy Károly óta ott ragyogott a kereszt. A moszkvaiak most letörték és helyette a kivilágított vörös csillag rémítgeti e rettenetes kor magyar éjszakáit. Mindszenty, a fiatal teológus, Szombathelyrôl Szent Márton lába nyomában megy át ennek a kedves imádkozó helyére: Pannonhalmára. Amikor itt egy fiatal bencés tanár megmutatta a zarándokoknak az apátságnak Szent Istvántól származó alapítólevelét, legszívesebben térdre hullott volna a szent ereklye elôtt. Véletlen-e, vagy a magasabb erôk rendelése- e az, hogy a teológus és a bencés tanár pár percre itt megismerik egymást. Harminc év múlva ez a bencés tanár, Serédi hercegprímásként veszprémi püspökké szenteli a teológust, Mindszentyt. Nem sokkal rá a prímás meghal, hogy székébe lépjen a veszprémi püspök, s hogy a világ lélekzetvisszafojtott rettegései közepette tölthesse be azt a sorsot, amely részére rendeltetett. Pannonhalmán már magyar szentek emlékét is felidézheti, itt volt fôapát boldog Atanáz és a Szent Koronát kérô Asztrik apát. Itt tünteti ki Szent Imre léleklátó csókja barátját, a színmagyar boldog Mór pécsi püspököt, az elsô magyar írót. Aláírását ôrzi a tihanyi apátság 1055- ben kelt alapítólevele együtt Koppány bíró aláírásával, a lázadó Koppány már keresztény leszármazottjáéval. A teológus megcsodálja a negyedik század négy glóriás munkását, a négy pannóniai szent kôfaragót, akik megtagadták Eszkuláp szobrának elkészítését a pogány templom számára, inkább beleültek önként az ólomkoporsókba, hogy ezekbe zárva dobják ôket a folyóba. Bejegyzi e táj szentjei közé Cirill és Metód testvérpárt, akik Zalavárott alapítanak püspökséget és itt a pannonszlávok között alkotják meg görög betűkbôl a szláv cirill betűs írásmódot. De még egy, nekünk fontosabb kultúrhistóriai esemény: Kál és Bulcsú vezérek itt Zalavár körül ültetik át magyarra a keresztény hitéletre, az egyházra vonatkozó szláv szavakat. Jegyzi tovább: Skócia patrónája és nemzeti szentje, a ma is uralkodó angol király dinasztia ôsanyja, Szent István unokája: Szent Margit (+1093-ban) itt születik a rékavári kastélyban. Viszont Szombathelytôl két óra autóval a pozsonyi vár, ott születik Szent Ferenc nagy követôje, az Árpádház legnagyobb nôi szentje, az Egyháznak pedig legnagyobb szociális nôi szentje, a thüringiai fejedelem felesége: Nagy Szent Erzsébet (1207--31). A felebaráti szeretet és az önkéntes szegénység gyakorlásában senki sem hasonlítható hozzá. Rózsái csodás átváltozásáról ismeri a világ. II. Endre unokahúga: Boldog Ágnes, IV. Béla öt leánya közül három szent: Kinga lengyel, Jolanta pomerániai királyné és Margit a nyulak szigetének apácája. Nagy Szent Erzsébet leánya premontrei szűz, az utolsó árpádkirály III. Endre egyetlen ivadéka pedig: -- méltó befejezôje a szentek családjának -- szűz boldog Erzsébet. A fiatal teológus összegezi: Pannónia szentjei nem passzív pietikusok, hanem -- akár katonái -- hôsök. A pogányok ellen vértanúk, a társadalom közfelfogásával szemben szociális szentek. Kelet és Nyugat ütközési pontján Krisztus bátor ôrszemei. Mindszenty e búvárkodása legkevésbé volt múltba feledkezés, vagy éppen múltba menekülés. Ellenkezôleg: a kora problémáinak vizsgálatából kiindulva jut el a szentekig, hôsökig. Életproblémája -- akár Prohászkának és Bangha Bélának -- az egyház válsága volt. Visszafelé lapozva a történelemben megkeresi az okokat, amelyek ebbe a jelenbe vezettek. Az elsô világháború elôtti évtizedekben az egyéni boldogulásnak korlátlansága, az anyagi javak túlbecsülése, a kapitalista és szocialista életszemlélet egyforma anyagelvűsége nem ismer eszményekért való áldozatot, hôsi életformát. De még a történelmi múltunk tisztelete, a hazáért való önfeláldozás becsülése, amely Mindszentyt úgy rabul ejtette, hiányzik az új hangú új témájú irodalomból. Sôt elégedetlenséget szít a múlttal szemben. Népünket sem kíméli. Ady átveszi a lipótvárosi lekicsinylô, becsmérlô nézetet. (,,Piszkos, gatyás, szűkfejű, bamba nép!) Csak a proletár a minden! A földtôl, múlttól elszakadt forradalmár! Bár abban talán igaza van az új poézisnak, hogy radikális, csak ugyanakkor miért ad hangot az arany, a tôke elôtti hódolatnak és erkölcsisége miért az aszfalté?! Mindszenty most tanulja a morálist, a pásztorációt, retorikát, ezekhez hozzáadja történelmi tapasztalatait és eldönti: a papi funkciókban legfontosabb a prédikáció, ez ad eligazítást a társadalmi, eszmei káoszban, a hamis tanítások kavargásában, mikor új világnézetek viharai száraz avarként sodorják a lelkeket. Úgyis, már a szószék is egyre kisebb súlyú lesz, az elôadótermek, egyetemek katedrái, politikai gyűlések pódiumai lenyomják, eljelentéktelenítik. A hírlapok pedig naponta behatolnak a keresztény családokba és ott prédikálnak Krisztus ellen. Ami még fontosabb a szószéknél is, az a papság személyes példaadása, élete. Hiába szólnak Aranyszájú Szent János szájával is, ha az életük mást mond. A liberális erkölcsiség általános hatása alól nem minden pap tudta magát kivonni. Tehát Prohászkával megállapítja, hogy szent papok kellenek, mert a szószék: családok, tömegek, a nemzet ítélôszéke s csak az ítélkezhet a hívôk konszenzusával, aki maga feddhetetlen. A másik ítélôszékben, a gyóntatószékben is ez a helyzet. A köz- és magánerkölcs lazaságát csak az emberi lélek átnevelésével lehet megszüntetni, új embert csak új pap teremthet. Az egyháziakat is kikezdte a világias gondolkodás, a szabadelvű pap helyett krisztusi papokra van szükség. Sôt még ez sem elég! Nem csak a gyenge pap nyája züllik szét, de azé is, aki templomon kívül nem érez együtt híveivel. A templom már nem elég, a nép lelki, anyagi ügyeivel hétköznapokon, a munkahelyeiken, a fórumon mindenütt törôdni kell. Röviden, Prohászka szavával: szociális papok kellenek! Ô mindig ilyen hivatást érzett. Vannak, akik a sűrű tömjénfüstbe és az Úr fenséges, magasra tartott Teste mögé rejtôznek. A magasra tartott fejnek le kell hajolnia a köznapok szenvedôihez, elesettjeihez, az egyes ember szürke, nehéz életéhez is. A teológus a kor orvosait, a szent és szociális papokat kereste a múltban. És megtalálta a maga életeszményeit is. * * * Fôiskolai tanulmányaiból kiemeli és egész kis könyvtárt gyűjt össze Pázmány Péterrôl. A kort, elôtte Mohácsig, rajta keresztül vizsgálja. Mohács véres árnyéka mérhetetlenül hosszú, négy évszázadokon át napjainkig ér. Következményei még élnek: Ausztriával való kapcsolatunk, amelybe a török elôl menekültünk, csak tegnap szűnt meg. A közjogi közjátékunk, provizóriumunk 1919 óta ma is fennáll. De tragikusabb: a Mohács nyomában szaporodó nemzetiségek robbantják szét Trianonban az országot. Mohács él a nemzet vallási megosztottságában is. Szent István fôpapjai a nemzeti nagytemetôbe kerültek, az általa adott egyházi birtokok világi fôurak prédájaként viszályok szülôanyjává váltak. Az ötszáz éves egyház államvallási helyzetébôl az egyház és állam szétválasztásának légüres terébe pottyan, majd forradalmi, liberális áramlatok fagyzónáiba egészen napjainkig. Pázmányban nemcsak az ellenreformáció nagy prímását látja, hanem a viharos korszak fölé, az örök magyarságba emelkedô szellemóriást és a magyar sorsproblémákat megoldó, támadások örvénylésében helytálló nemzetvezért is. Pázmánytól és mögötte Bellarmintól, a Disputationes szerzôjétôl, megtanulja Mindszenty, hogy nem elég az egyház tanításába merülni, a gyôzelemhez az ellenfél fegyvereit is ismerni kell, hogy nem a tudás fitogtatása a cél, de az, hogy ,,az emberek akarata édesedjék a jóra'', hogy a néppel kell foglalkozni és hogy ,,nem a bölcs emberekhez, de a parasztságba sült emberek tompa és botor elméjéhez'' kell mérni a mondanivalókat. Mindszenty megerôsödik abban, hogy világos, tiszta zamatosan népi stílusát sohase cserélje fel mesterkélttel és finomkodóval. ,,Elég nyomorúság, hogy a keresztény vér, melyet a pogány ellen kellene tartani, egymással ontatik'' -- olvassa Pázmánynál. Jól megszívleli, és amikor utódja lesz prímásként, legelsô dolga kibékülést sürgetni a politikai ellenfelek között és amnesztiát, hogy a keresztény erôket az új pogányság ellen koncentrálhassák. Ahogyan Pázmány jóban van a protestáns Erdély fejedelmeivel, szövetkezik velük s megakadályozza, hogy a világi katolikus fôúr Eszterházy Miklós háborút viseljen ellenük, ugyanez a meleg testvéri szív dobog Mindszentyben is, boldogan látogat el a kálvinista Rómába, Debrecenbe. Még haragjuk is egyforma, amikor ellenfeleik magyarságukat merik kétségbe vonni, egyformán hivatkoznak régi magyar nemességükre. De egyek apostoli lelkületben, szónoki felkészültségükben, nagy tömegekre való hatásukban, kifejezô, pompás nyelvezetükben, intézményeket alapító, lázas tevékenységükben, ôszinte, kemény, nyílt kiállásukban. Legnehezebb idôkben kell egyházukat reorganizálni nagy körültekintéssel, tetterôvel. Pázmány 1630-ban proponálja a királynak a keresztény államok összefogását, a protestáns-katolikus ellentétek kiküszöbölését. Mindszentyt Moszkva vértörvényszéke vonja felelôsségre és bünteti a keresztény államok federációjának a tervéért. ======================================================================== 1917: Világomlásban kicsi fészek ,,Most konferenciáznak a nagy szélhámosok, hogy csírájában megöljek, mi újra él, mozog ... S míg lakomákon dôzsöl, ki milliókat ölt: vadócba, rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!'' (Mécs László) A huszadik század elsô évtizede alatt Európában átrendezôdnek az erôk. Anglia rendületlenül gyarmatosít, parlamenti váltógazdasága jól prosperál, a német ipari versenyre szlávbarát külpolitikával válaszol. Németországban II. Vilmos tengeri haderejét növeli, eltávolodik Oroszországtól, az Osztrák-Magyar Monarchiával szövetkezik. Franciaország szabadkôműves kormányzata XIII. Leó minden engedékenysége ellenére bezáratja a vallásos iskolákat és kolostorokat, a cári Oroszországgal katonai szövetséget köt. A cárt -- Japántól szenvedett veresége -- nyílt parasztlázadások után, látszatalkotmány bevezetésére kényszeríti. A török uralom alól felszabadult Balkán új függetlenségű államai türelmetlen nacionalizmusukkal tűzfészkei Európának. A perszonális unióban társunk, Ausztria, nem bír nemzetiségeivel, alkotmánya szükségparagrafusával kormányoz, államterülete széthullóban. Magyarországon az epigonok: a Tiszák, Wekerle, Bánffy nem építik tovább Deák kiegyezését. Végnélküli liberális uralmuk nem engedi felszínre a magyarság végzetes sorskérdéseit: a nemzetiségi, a szociális kérdést, a politikai és gazdasági demokráciát. Így jutottunk bele a század elsô évtizedébe, amelyet jól jellemez e négy sor: Ezüstösen hullt a tél zúzmarája, Öreg-apóként ült nagy trónusán Az agg király, mi kávéztunk Budán S a végtelen békére nyílt a pálya... (Kosztolányi: Szonett) Buda kávézott, Pest indusztriál-merkantil jellegű, idegen lelkű sajtója varázslatos hatalmában tartotta a közvéleményt és még az értelmiségünk is csak a -- kávésfindzsájáig látott. A zsákmányoló liberálkapitalizmus ugyan megleli a maga materiális foltját a marxista munkásságban, de mindkettô felett a sajtó s ebben egy gyökértelen forradalmi réteg veszi át az irányítást. Az új tôke felvásárolja, tárcájában összegyűjti az egész magyar sajtótradíciót. Az 1910-ben megindult Az Est cézárja, Miklós Andor megszerzi Deák Ferenc s Kemény Zsigmond lapját, a Pesti Naplót, késôbb a függetlenségi Holló Lajos és Lovászi Sándor lapját, a Magyarországot. Kossuth lapja címét a Légrádi család veszi cégérnek. A marxizmus magyarnyelvű lapját Mayer Rubsics Jakab, majd Weltner Jakab szerkeszti, a Magyar Hírlapot Fenyô Sándor, Márkus Miksa, a Budapesti Naplót Vészi József, Braun Sándor, a szabadkômíves Világot Purjesz Lajos. Az izraelita hitközségek lapalapítását: Az Újságot Ágai Adolf szerkeszti. A lapok a liberalizmus védelmét látják el, a háború végén innét lendülnek át a forradalom szolgálatába. Az egyházellenesség e szélviharában kicsi mécses a plébániákon is csak dugva olvasott, néppárti Alkotmány. Van még egy konzervatív, öregedô lap: Rákosi Jenôé, de ez a nemzetiségeink asszimilációjától remélt harminc millió magyar vágyálmának csillogtatásával belesegít a liberális félrevezetésébe. ,,Több magyar ugyan nem lett, de annál több vakult a magyarok közül.'' (Prohászka) Ez az a sajtófront, amelynek vissza kellene tartania az ezeréves országot legválságosabb éveiben a tragédiától! Ez az a sajtófront, amelyet figyelemmel kísér a teológus Mindszenty, naponta jegyzeteket készít róla. E sajtó készteti a ,,Vigyázzatok az újsággal'' című tanulmánya megírására, amelyért a kommunista vérbíróság harminc év múlva is felelôségre vonja. Akik tisztán látták két évtizeddel elôbb már a magyar sorsproblémákat s akik reformtörekvéseiket kellô idôben meghirdették, Zichy Nándor és Prohászka Ottokár, hiába kiáltják bele az országba, hogy minden embernek joga van munkához és kenyérhez s ha ezt nem biztosítjuk, megrendülnek a társadalom örök bázisai. De vannak föld- és nép-közelben protestáns vezetôk is, akik figyelmeztetnek a veszélyre. (Bernáth István, Buday Barna) ,,Tegnap jött egy idegen, megvette a földet. Nyomába jött más, aki hangzatos jelszavakkal megvette a népet. Holnap jöhet valaki néhány millióval, néhány revolverrel -- és megveszi a közvéleményt.''[3] Egy év múlva Károlyi Mihály és Kun Béla csakugyan így vette meg az országot. * * * ,,A liberalizmus világtörténeti missziója abban állt, hogy a kiváltságos társadalmat megtörje. Ám ...a szociális szabadság eszközlésében csütörtököt mondott és a monopóliumos társadalmat új alakban s vele a szolgaságot még rémesebb kiadásában léptette életbe!'' (Prohászka, 1896. A liberalizmus utópia.) Prohászka már a múlt század utolsó éveiben, Kelete-Európa prófétájaként, elôre látta a liberális államrend bukását és hirdette meg a harcot az új, szociális államért. IX. Pius (Syllabus) és XIII. Leó (a szocializmusról, szabadkôművességrôl, államok keresztény szervezésérôl, emberi szabadságról, keresztény demokráciáról) kiadott körlevelei által kezdeményezve, de mégis önállóan a kor kérdéseirôl új világképet elôször Prohászka Ottokár teológiai tanár, majd székesfehérvári püspök alakít ki. Mint minden emberi probléma nagymestere, izgalmas megoldásokban tudja szintézisbe hozni, összeegyeztetni a tudomány és a hit ôelôtte ellentétesnek kikiáltott tételeit. Az új világképet mint bölcselô, teológus és szociológus, de az összes tudományok biztoskezű kutatójaként is tudja megalapozni és mint a világ egyik legnagyobb szónoka varázslatos hatással tudja a hallgatóba átültetni. Zsenialitásával, a szó és toll egyedülálló művészetével, egyéniségének ellenállhatatlan erejével lenyűgözi kortársait és nem tudja magát hatása alól kivonni sem kora, sem az utókor. Nem könnyű eldönteni, hogy mint szónok, író, szociológus, bölcsész vagy próféta volt-e nagyobb, avagy egyéniségét magát, a szentéletű papot, a nagy gondolkodót, a tudóst, az államférfiút, az egyházfôt, a szellemi tekintély megtestesítôjét tiszteljük-e benne jobban? A szellemiség királyi fensége ragyogott homlokán, megjelenése, méltósága provokálta azt a gondolatot, hogy az ember valóban Isten képmása. Kelet-Európa a század elsô három évtizedében az ô felkészültségével is hangszerelésével harcol a tôke és marxizmus tüze között a krisztusi megoldásért. Megbélyegezte a ,,pénznek nemzetközi, ôrületes és teljesen amorális'' uralmát, megadta a diagnózist és az orvoslás módját. Az emigrációban közzétett, még a századfordulóban kelt római levelei igazolják, hogy a liberalizmus szellemétôl megrontott ,,világias és nagyúri'' klérust nem tartotta katolikusnak s ha hatalom van a kezében, a reformokat éppen az egyháziaknál kezdi. Ezek a szabadelvű aulikusok viszont két kisebb filozófiai művét a modernizmus vádjával indexre tudták helyeztetni a latin fordítás bonyolult terminus technikusainak félremagyarázható beállításával. Az egyház új közszellemétôl és a keresztény demokráciától egyformán rettegtek! Bár X. Pius késôbb sajátkezű soraival fényképét küldötte Prohászkának, ez az index joggal maradt örök sebe. A halála után széles társadalmi rétegekben megindult szenttéavatási mozgalom az egyháznak is, a magyarságnak is kárára maradt abban. Lehetséges, hogy a fajvédô és földreformos szent túlságosan intenzív hatást gyakorolt volna közéletünkre?! De talán most már, mikor próféciái és igazságai minden vonalon oly tragikusan derültek ki, talán nem lesz akadálya kanonizálásának. Emigrációnknak szép feladata volna ennek újrakérelmezése, éppen napjainkban, amikor születésének századik évfordulója amúgy is figyelmeztet e kötelességünkre. 1937-ben, amikor halála tízéves fordulóján, a székesfehérvári fogadalmi templomba átszállították, a természetfelettiség kitüntetésének félreismerhetetlen bizonysága máris méltóan tanúskodott mellette: a ,,napba öltözött embert'' balzsamozatlanul is teljes épségében és nemes szépségében találták kinyitott koporsójában! De akik ismerték, tudják, hogy már életében is homlokon jelölte ,,Isten a kiválasztottság fényes jegyeivel'' ôt, akinek írása is ,,fénybenúszó liliommezô, szónoklása pedig: csillagesô volt a sötétségben''. (Gárdonyi Géza.) Prohászka és Mindszenty, e két rendkívüli fôpap között, életkorban egy emberöltô: harmincnégy év áll. Amikor Mindszenty a gimnázium utolsó évében jutalmul kapja Prohászka A diadalmas világnézet c. könyvét, a szerzô 52, a diák 19 éves. Mindszenty ezután még két évtizeden át figyeli, olvassa minden írását. Szellemi fejlôdését végigkíséri e kivételes zseni átsugárzása. Ekkor már a materializmusnak harcképes ellenpólusa támadt a keresztény bölcseletben. A két világháború között a keresztény szellemiségnek jelentékeny tudósai, nevelôi, írói, szónokai, politikusai, akciói, szervezetei támadnak, de Prohászka folytatója, a milliókba átültetôje csak Mindszenty prímás lesz. A Gondviselés elküldötte Prohászkában prófétáját, a nemzetnek pedig öt évtizedet hagyott, hogy életét próféciáihoz igazítsa. S amit a nemzet nem reformált önmaga javára, azt külhatalom fegyveres ereje vitte keresztül a nemzet hátrányára. Igaz, hogy a pesti sajtó a koncentrált támadás tűzfüggönyét vonta Prohászka köré, tanítását a templomba internálta, a fórumra nem engedte ki. Mégis, úgy tűnik fel, hogy a keresztény értelmiség, amelynek tanítása szólt, ezt áldozatosabban tehette volna magáévá. Most bűnhôdik ezért. Helyébe a nemzet örök vastartaléka: a parasztság és munkásság lépett. Új prófétával az élen, aki vérébôl való vér. Ami Prohászkának három évtized alatt nem sikerülhetett, Mindszentynek, a sors súlyos kereke alatt, négy év alatt, igen: a nemzet egy lett a napszámostól a hercegprímásig. Prohászka zsenialitásában, hatásában is emberi, érthetô. Mindszenty hatása, eredménye oly teljes és általános, a kommunistákra is ható, hogy nem lehet egyedül az övé, természetfeletti erôk nélkül nem érthetô meg. Prohászka: Mert a világtörténeti káoszok felett a hitnek szeme mindig az Isten lelkét látja. Mindszenty: beleveti magát ebbe a világkáoszba, önmagát sem kímélve, a hit jelét magasra tartja. Prohászka: Ne féljünk az új idôktôl! -- A szegényeknek van igazuk, mert kifosztották ôket! Kevesen elrabolják milliók keresményét! (Modern szegénység, 1895!) Mindszenty: Ha ilyenek az új idôk, térjetek vissza a múlt erkölcseihez! Ha ki is fosztottak benneteket, ti ne bántsátok a másét! Prohászka: A papoknak a nép mellett a helyük! Mindszenty: A népnek az egyház és iskola mellett kell felsorakoznia! Prohászka: A lélek világa mellé oda kell tűzni a földi jólét méltányos igényeit! Mindszenty: A földi jólét semmi Krisztus nélkül! Mindkettô a materializmust vádolja, annak két formáját: a tôkés rendet az elsô, a bolsevizmust a második. Ugyanazt más fogalmazásban. Prohászka szociális ideológiájával a korszellem áramába viszi népét. Mindszenty a bolsevizálódás áramával szemben konzervál és a tömegek hibáival szemben mutat a tízparancsolatra. Mégis Prohászka a kezdet, a magvetés, csak a templomokat tölti meg. Mindszenty a befejezés, az aratás: kilép a templomból, övé az utca, a tér, a park, a hegyoldal, betölt minden teret, a hangja már nem éri el tömegei széleit! Prohászka, Banga, Tóth Tihamér, Serédi elmennek. Helyükbe egyedül lép Mindszenty, hogy hadirendbe szedje és imahadjárattal rohamra vezesse a fegyvertelen országot: a mozgó tankmezôk és az állig fegyverzett, ázsiai embercsordákkal szemben, oly idôben, amikor még a puszta gondolat is életveszélyes. De minél veszélyesebb, annál szükségesebb és hódítóbb a példaadás! Örök Prohászka, örök Mindszenty! Az egyik mégis gazdagabb a vér bíborával. E bíborban benne fénylik a ma világproblémája. Prohászka 1927-ben, az egyetemi templom szószékén összeroskadva hal meg. Éppen két évtized múlva, 1947-ben ledöntötték budapesti szobrát. Tízezrek zarándokoltak el a csonka szoborhoz. Mindszenty is megjelent a tömegben és ezt mondta: -- Prohászkát nem döntötték le, szelleme ezzel még csak emelkedett! Késôbb így folytatta: -- Prohászka, az ország tanítómestere, most is ott ragyog múlt jelen és jövô felett, ô volt arra küldve, hogy Krisztus megnyitott szívébôl a meleg szociális érzés tüzeit kigyújtsa az emberi szívekben. * * * Mindszenty utolsó két teológiai éve már az 1914-ben kitört elsô világháború alatt telt el. Szombathely tele hadikórházakkal, sebesültekkel, Mindszentrôl egyre több jóbarátja, osztálytársa haláláról értesül. Látja a falu hôsi kiállását, az ôsi virtus fellobogását, a város kezdôdô nyomorát, a kenyér, zsír, cukor drágul és eltűnik, a budapesti nagytôke felvásárolja, siberek, lánckereskedôk keze dolgozik. A hadiszállítók könnyű vagyonharácsolása élvezethajszolása, papírbakancs- és posztócsalók, a gyorsan, lelkiismeretlenül gazdagodó galíciai menekültek zúdulnak az országra. A nyomor kikezdi a közerkölcsöket. Megrendítô élmények egy felszentelése elôtt álló pap számára. Hadikórházakban a sebesülteket vigasztalja, ápolja, leveleket ír helyettük, elôkészíti ôket a szentségek felvételére. A spirituális is sokat foglalkozik az eseményekkel: a háborúról beszél, amely a béke szelíd emberében felveri az ôsvadságot. Választóvíz ez az emberi indulatok számára. Sokakat meg is térít. Mégis félelmetes és borzalmas a jövô. Hogy tisztító vihar lesz-e, vagy mindent elpusztító ciklon, talán az egyháziakon is függ, hogyan tudják irányítani a lelkeket. A nyomor, vér, békétlenség, fájdalom, halál csatornái nyíltak meg, de itthon is front van: az aggódóké, a gyászolóké, a szenvedôké. Az igazi pap nem várja, hanem megtalálja most a maga munkakörét és ellátja, ha kell napi huszonnégy órán át is... Az utolsó hetek mozgalmasak, izgalmasak voltak a teológián. Búcsú a diákvárosától, a fôiskolától, tanáraitól, pappászentelés, a püspök külön fogadása és végül a legfelemelôbb: újmiséje. Mindig úgy beszélték meg édesanyjával, hogy Mindszenten fogja elmondani. De most ez a háború fenekestôl felforgat mindent. Most nem illik elsô mise után olyan nagy ebédet adni, ahogyan az Mindszenten elkerülhetetlen. Hiszen nem lehet senkit sem kihagynia meghívásnál. Mindenki ismerôs, jóbarát, de nagyon költséges, újra szüleit terhelje még ezzel is? Ez nem lehet. Majd elmondja csendben Szombathelyen, szülei feljönnek ide. Meg is írta ezt, mint végleges elhatározását. Pedig szép lett volna abban a kis falusi templomban, amelyben keresztelték, annál az oltárnál, ahol ministrálgatott, szüleinek is ott lett volna igazán ünnep. De már itt is a válasz: életük legszebb napját nem tudják abban a közömbös városban tölteni, amikor Mindszenten együtt örül velük az egész falu. A hosszú és költséges tizenkét esztendô mennyi utazgatása, munkája, takarékoskodása, reménye, sóhaja torlódott bennük össze vágyakozva erre a napra! Nem, ezt az örömet nem szabad szüleitôl megtagadnia! Boldogan utazott le. Édesanyjának eszébe jutott fia elsô szombathelyi útja és az elôkészületei. Eltitkolta mindenki elôtt, de meglátta a postás a nagy készülôdést és ,,széltében-hosszában beszéli: Pehmék nagy fába vágták a fejszét! -- Az édesanya hallgat tizenkét éven át, járja a szombathelyi utat, hordja az ennivalót, pénzt a tanulásra. Tizenkét év után a primáciaebédre ugyanaz a postás hozza az üdvözlôleveleket és a sürgönyöket. Az édesanyja most elôször töri meg a hallgatást, megszólal csendesen: Látod, nem hiába vágtuk a fejszét a fába, a jó Isten megsegített.''[4] Végtelenül jellegzetes zala-vasi népi sajátság ez, amely Mindszenty karakterének is alapvonása: sohasem dicsekedni, szószátyárkodni, hanem hallgatag, szívós, ernyedetlen, évtizedes munkával kiművelni elôször az eredményt s ha már megvan, akkor is a legszerényebben közölni csak annyit: számon tartottam, hogy kételkedtél bennem, de Isten megengedte bebizonyítanom, hogy tévedtél. Másnap visszautazott Szombathelyre, összeszedett egy láda könyvet, elindult elsô állomáshelyére, hogy teljesedjék régi álma, a falusi papság. * * * Elsüllyedsz a sárban! -- mondták újmisés társai, amikor megtudták elsô beosztását: Felsôpatyot. Nagyon világias szempont! De meg sár minden faluban van. -- gondolta. Annál szebb, minél nehezebb a szolgálat. Többet törleszthetünk roppant adósságunkból! -- Katonák, hátra! Utolsó kocsik! -- kiabálta a kalauz. Vöröskeresztes vonatok robogtak el mellette. A kórházak öntötték a szabadságolt lábadozókat. Otthon, családi körben gyorsabban gyógyulnak. Mennyi béna, roncs van közöttük! Hát az a szegény ott!... Szalad is, hogy felsegítse a lépcsôkön. Két mankós. -- Erre jöjjön! Itt le is feküdhet, van hely. Egy állomáson szállnak le. A plébánia egyik falujában lakik. -- Tudok már járni, majd hazabaktatok! -- szabódott a kétmankós. De az új káplán maga mellé ültette a kocsiba s elôször ôt vitte haza. Bemutatkozott a plébánosának. Átbeszélték teendôit. Négy leányegyház. Mindszent is csak filia volt. Hozzáedzôdött a két órai gyalogláshoz, ha misére mentek. Most már tudja, mily nehéz a leányegyházak gondozása, amelyekben csak havonta van mise. Úgy látja, hogy ez az évszázados pásztoráció nagyon idejét múlta. Ekkor a régi országban, ötezer falu öt millió katolikusa élt misenélküli faluban. Városi ember nem tudja, mi ez. Némelyik még kényeskedik, ha a közeli templomok korán felharangozzák. Ezek szegények mennyi önkéntes, ingyenes napszámosmunkát, kocsifuvart, pénzbeli áldozatot vállalnak, hogy templomot építhessenek maguknak. Sok falu nem is bírja egyedül felépíteni, gyalogapostolai gyűjtik össze a pénzt szerte az országban. De minél szegényebb a falu, annál jobban kapaszkodik az Istenbe és a templomba. Csodálatos igénytelenségükben egyetlen igényük, hogy mielôbb templomuk legyen, istenszomj és kultúrszomj lobog nyomorúságukban... Jobb ezek között, mint városban. Ezek érintetlenek még a nagyváros romlottságától. Másnap megkezdte a hitoktatást és temetést a filiákban. Egy hét múlva átvette a falu két szövetkezetének a vezetését. Közel volt az ostfiasszonyfai fogolytábor. Az ôrök és a foglyok pásztorációja külön papot igényelt volna. Ez az én munkatöbbletem a háború terhébôl -- gondolta és nagy buzgalommal látta el a szokatlan munkakört. Este, amikor végre lepihent, majd kiesett a könyv a kezébôl a fáradságtól. Pedig a könyv dél-zalai specialitás volt: Szent Jeromosról! Zalai Stridóvár! Te láttad születni Krisztus után 340-ben az ókor legkiválóbb tudósát, a Szentírás művészi fordítóját, legfôbb korrektorát: Szent Jeromost. Vulgátáját ma is általánosan használja az Egyház! Itt függ az ebédlô falán Jeromos képe, Stidóvárról hozta plébánosa, ahol tisztelete még másfél évezred után is él. A szigorú életű Jeromos keményen megrótta az elvilágiasodott római papságot. Figyelemmel olvassa Jeromos írását a negyedik századi hunok hôsiességérôl. (Jeromos adatai vezetnek egy késôbbi Ungorda nevű hun-magyar király nyomaira 527 táján, kit egy Magyeri nevű hun-elômagyar király ölet meg kereszténysége miatt. (Papp Gy. A magyarság és bizánci kereszténység kezdetei, Nyíregyháza, 1938.) Itt ismerkedett meg gyakorlatban, közelebbrôl a földesurak kegyúri jogával, amelyet templomok, vagy egyházi javadalmas földek ajándékozásáért ellenszolgáltatásul kapnak. Ennek lényege a plébános kiválasztásának a joga. De nagy úr azért a kegyúr, mert tôle függ a templom restaurálása is. Le is vizitelt a kegyúrnál, de ôt magát a templomban egy vasárnap sem látta. Plébánosa pedig arról panaszkodott neki, hogy cselédjeit sem engedi misére, vasárnap is dolgoztatja ôket. -- De hát, plébános úr, miért nem jár el szigorúbban vele szemben? -- Voltam már szigorúbb is, de éppen ennek az eredménye, hogy most ô maga sem jár misére. -- Engedje meg, hogy én próbáljam ezt a dolgot elintézni. Az új káplán a következô szombaton alkonyattájt megjelent a kegyura kastélyának az udvarán egy nagy seprôvel. Körülnézett és hozzálátott a szombaton szokásos hétvégi takarításhoz. A cselédség csodálkozva és szégyenkezve nézte. Jelentették a furcsa esetet a kegyúrnak, aki sietve jött és tudakolta: -- Hát tisztelendô úr, mit csinál? -- Az Ön cselédeit szeretném kisegíteni munkájukban, hogy holnap idejük legyen misére jönni. A kegyúr nyelt egyet és bement. De másnap ô maga, családja és cselédei is mind egy szálig ott voltak a templomban. A prédikációt az új káplán tartotta és ez volt a tárgya: ünnepnap misét becsületesen hallgass![6] Plébánosa: Gleislinger Béla irodalmi műveltségű pap, falusi magányában tekintélyes könyvtárt gyűjt össze. Olvasmányait átbeszéli vele. Ô adja kezébe Gasparich Kilit, a negyvennyolcas szabadságharc katonapapjának életrajzát. A dél-zalai parasztfiú kilencven évvel elôbbi élete Mindszenty szülôföldje körül bonyolódik. A közeli Türjén káplán, Szombathelyen rajong érte a város, szegények, diákok istápolója. Egerszegen pedig, az ô késôbbi vármegyeházi nagytermében, mond tüzes beszédet a nemzetôrség megszervezéséért, Muraköznek Jellasichcsal szemben való megvédéséért. A szent tamási híres ütközetet ô vezeti kereszttel a kezében. A bécsi önkényuralom a budai Vérmezôn felakasztatja. -- Éljen a haza! -- kiáltotta a bitófa alatt is. A budaiak áttörték a katonai négyszöget és a rettenthetetlen páter kihűlô kezét csókolták... Mindszenty 1941-ben a horvát származású Gasparich hôsi szellemét idézi ugyanazon egerszegi gyűlésteremben és Muraköz visszacsatolási mozgalmát ezzel indítja el. * * * Egy borús, ködös, didergôs reggel beutazott Szombathelyre. Fekete zászló lengett a városházán. A rendôrtôl kérdezte, ki halt meg. -- A király! -- válaszolta. Futott a püspök napilapjához, a Vasvármegyéhez. -- Varga úr! Jöjjön be azonnal! Külön kiadás lesz. -- Hallotta Lékay szerkesztô hangját a telefonnál. -- Igaz? Hihetetlen! -- Várható volt, mégis meglepetés, örökéletűnek látszott. Országok és generációk születtek és haltak el élete alatt. -- Hatvannyolc évig uralkodott. Asztalon Ketterle udvari orvos jelentése: ,,A császár 1916. november 21-én 9 óra 5 perckor az Úrban elhunyt.'' -- Mi lesz most? -- Igen, félszáz millió ember kérdezi ezt Bosznia-Hercegovinától Galíciáig, Romániától Csehországig. Elsô évtizedeit már csak a könyvekbôl ismerjük, személyes élménye már nincs senkinek sem róluk. De a Népeimhez! a ,,mindent meggondoltam, megfontoltam'' plakátra annál inkább emlékszik mindenki. -- Károlyt, az új királyt, nem terheli a múlt. -- Fiatal ember, nagy változást hoz. -- De ezek vajon ellensúlyozzák-e a külsô erôket? -- Mielôbb béke! Ez menthet meg bennünket. Németország Bismarck után összeügyetlenkedte egy táborba az ellenségeit. Most mi fizetünk rá. A monarchia nem akarta a Balkánra beengedni az oroszt, Európát akartuk kímélni, most ô szorít bennünket két tűz közé az orosszal. Lékay összeállította a különkiadás táviratait. A fiatal káplán boldogan nézett körül a szerkesztôség két kicsi szobájában. Szeme megsimogatta a könyvtárt, a Vasvármegye bekötött évfolyamait. A két íróasztalt, ócska és kopott mindkettô, de magasabb a katedránál és szószéknél: Távolabb is és naponta is hallják a hangját. A szószéket a szerkesztô asztalaival kell megerôsíteni! Elôször gondolt arra, hogy a falu nem minden, papja szava egyedül gyenge. Még a templom harangjának érces szavát sem hallják már a harmadik falu határában. A hírlapok szava pedig egész országokat tölt be... A püspöke váratlanul és kéretlenül áthelyezte Zalaegerszegre. Méghozzá hittanárnak. Kinevezéséhez egy üzenetet is kapott püspökétôl: -- Gondolj arra, amit Krisztus Urunk a szorgalmas Mártának mondott, és ne dolgozz annyit! Pár nap múlva elhagyta Felsôpatyot, azt a Sárvár melletti, rábaparti sáros kicsi fészket, amely pályája elsô stációja volt. ======================================================================== 1919: Károlyi Mihály és Kun Béla fogságában Eszmét neveznek -- és a föld bitókkal fölfakad; Jövôt -- és viszik halni a gyenge fiúkat... Népjavát -- s a nép új nyomort lát... (Babits: 1919 július) Megelégedetten, boldogan teljesítette kötelességét falun: hetente kétszer is végigjárta a leányegyházak iskoláit, hittant tanított, prédikált, szentségeket szolgáltatott ki, szentmisét mondott, temetett, szövetkezetekkel bajlódott, betegeket látogatott. Még sokat olvasott és tanult is. Püspöke ismerte és figyelte: falun csak tettvágya, energiája volt lekötve, de sem széles érdeklôdési köre, sem magas intellektusa nem volt foglalkoztatva. Egy megyeszékhely gimnáziumában, a hittanári katedrán, inkább. Álmodni sem merte volna, hogy Egerszegre helyezze a püspök. Szülôfalujának ez a legközelebbi városa. Szinte otthon van szüleinél. Város, megyeszékhely! Gimnáziumi katedra! Érdekes új beosztás. Most huszonöt éves. Egészen közel a maga diákkorához. És tanítványaihoz is. Mégis fölényes szellemi képessége és nagy gyakorlata a tanításban áthidalja a kezdetet: a nyolc osztály, nyolc évfolyam nyolcféle oktatási anyagát és feladatát. A megye is igen érdekes, egész történelmi múzeum. Elsô székhelye a Kisbalaton és Zalatorok mocsaraiban könnyen védhetô Zalavár. Szent István legelsôk közt szervezte e megyét és alapította apátságát. Késôbb a nagy Kanizsay-nemzetség Kanizsáról, a Zrínyiek Csáktornyáról igazgatták a megyét. A török alatt húzódott a székhely Egerszegre. Deák Ferenc idején az ô kúriája, Kehidán, volt a megye. Vezérmegye volt akkor Zala, az ország Kehidára nézett. Örült, hogy a megyeszékhelyet most megismeri, de méginkább feladatának: a jövô magyar értelmiségét nevelheti. Egykettôre átállította magát új feladatkörére. Bölcseletet, fejlôdéstant, apologetikát tanult, a tudomány és hit vonatkozásait vizsgálta és elmélyedt Prohászka könyveiben. A Pázmány-alapította egyetemen ateista tanárok is tanítanak, így tanítványaik, a gimnáziumi tanárok egy része is az volt. Elôveszi a nagy nevelôket és fegyelmezôket. Loyolai Szent Ignácot. Néri Szent Fülöpöt, aki elôször szervez élharcos gárdát, katolikus elitet, mely síkra mer szállani hitéért. Prohászka pedig a közvetlen és korszerű magyar indítást adja. Két évet tölt a hittanári katedrán. Tanítványai mellé magához vonzza a háborúból megjötteket és így e két év elég ahhoz, hogy a megyeszékhelyrôl jelentékeny számú katolikus fiatalságot indítson útba Budapestre. Megszervezetten engedi el ôket. Kiválasztott egy tisztalelkű, nagytudású ifjút, Tatray Istvánt, akin keresztül késôbb is együtt tartja a zalai egyetemistákat. Sôt tanítványai országos mozgalmat indítanak meg: a keresztény egyetemisták elsô életerôs szervezetét: a keresztényszocialista fôiskolások Dunántúli Blokkját létesítik. Ez jelentékeny idôn át végtelenül sokoldalú társadalmi és szociális működést fejt ki. E szervezet földrajzi tájak és gimnáziumok szerint fogta össze az egyetemi ifjúságot s az otthon, a szülôföld összetartását, tradícióját és kontrollját vitte magával a fôvárosba. Ez az egészséges, tiszta lelkű vidék feltörése volt a Galilei-kör és más marxista ifjúsági egyesületekkel szemben. Ezek a zalai fiúk kezdeményezik a Károlyi- forradalommal és proletárdiktatúrával szembefeszülô országos mozgalmat, minden fôiskolást egyesítô Piros-Fehér-Zöld Blokkot. A Dunántúli Blokk és különféle alakulatai két évtizedig működnek. A tagok családjai is ismerik és segítik egymást. E szervezet alapgondolatát és elsô alakulatait Mindszenty építi ki. -- Átvette a falusi paptól a szegény diákot, végigkísérte figyelmével a középiskolán és átadta a fôvárosi szervezetnek, amelyben a régi tagok közben már pozícióba jutott értelmiségiekké válva várták és segítették lakás, koszt, menzahelyek, tankönyvek szerzésében. A ,,napokatevô'' diákok ingyen étkezôhelyeinek szervezett kiépítése nem maradt el a vidéki közép- és fôiskola-székhelyeken sem. Pénzkölcsönöket is folyósítottak, ezeket tanulmányaikat végezvén, az állásba jutottak fizettek vissza többszörösen az új diákok számára. Ezek a paraszti, munkás, kisiparosi rétegekbôl feltörekvô fiatalok nem tudták megfizetni a Szent Imre-kollégiumok magas díjait, de így egymást támogatva, hárman-négyen egy-egy hónaposszobában, napi egyszeri melegkoszton, avasodó szalonnán, tepertôn, instruálásokkal tengôdték át a pesti nehéz éveket. De ez a szeretet- és önsegélyhálózat jellemeket nevelt és olyan barátságokat teremtett, amelyek az iskolapadokban kezdôdtek és a temetôkben sem értek véget, még fiaikra is átöröklôdtek. Ezt a tájakra és családokra épített szervezési módot késôbb az Emerikána vette át, általánosította, de már kevesebb gyakorlatiassággal és a segítés sokkal kisebb intenzivitásával. A blokkisták összejövetelein késôbb -- az alapítóra emlékezvén -- ez volt a szokásos köszöntési mód: -- Mi újság Zalában? Mit csinál az apátúr? (Mindszenty). Együtt emlegetése a megyével tekintélyét, de az iránta való hálát és szeretetet is egyformán jelentette. Hittanári működésének e jelentôs eredményén túl több tanítványából nevelt papot, de e szervezetéhez tartozók felett is a lelkipásztori ébersége még távolból is ôrködött. Ez idejébôl emlékszem egy jellegzetes ítélkezésre egy volt tanártársával szemben, aki pedig nem volt más, mint a századelô legnagyobb magyar írója: Szabó Dezsô. Szabó pár évvel elôbb Zalában, a közeli Sümegen segédtanárkodott az állami reálban. A nagy botránkoztató egyszer egy nyolcéves szöszke parasztleányka nyakában egy Mária-érmet látva, nem állhatta szó nélkül: -- Te kislány, kit ábrázol ez? -- kérdezte. -- Szűz Máriát! -- volt a válasz. -- Hja, azt a zsidó asszonyt? -- mondta fitymálva. A kislány megdöbbenten nézett rá, majd könnybelábadt szemmel mondta: -- Nem zsidóasszony, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus édesanyja! Egy évtizeddel késôbb Szabó elmondotta nekem ezt. Hozzátette: -- Az a mélységes gyermeki hit, mely kiragyogott a sümegi kislányka könnyes-fényes szemébôl és durvaságom felett való hirtelen bánat: szíven ütöttek. Megsimogattam arcát és kérleltem: -- Ne sírj, kislányom! Jól mondottad: a mi Urunk édesanyja ô! Az esetnek mégis híre ment. Amikor az elsô proletárdiktatúra bukása utáni napokban, 1919 augusztusában, elvittem Szabó Dezsôt Keszthelyre, hogy az elôbb említett Dunántúli Blokk gyűlésén elôadást tartson, az egyik egyházi férfiú -- a sümegi incidensre hivatkozással -- tiltakozott elôadása ellen, majd engem bepanaszolt Mindszentynél. Mindszenty ezt kérdezte tôle: -- Fôtisztelendôséged olvasta Az elsodort falu-t? -- Még nem. -- Akkor szíveskedjék elolvasni, a sümegi esetet pedig elfelejteni! Szabó Dezsô, e nagy szellemi értékünk, nagyrabecsülte a katolicizmust. De Zala népének forró hite sem maradt hatás nélkül az erdélyi kálvinistára. Maga mondja, hogy 1919-ben nagy regényt készült írni a forradalmakról, de e balatonmenti falvak, ahol nyaralgatott, ,,megfogták a kezét és szelíd regényt bimbóztak ki belôle'', katolikus fôhôssel: a Csodálatos élet-et. * * * Az Alföldön nincsenek örök dolgok. Elfut a homok, városromok eltűnnek, vizek is változnak. A Dunántúl arcán nem hagynak ráncot az évezredek. Hegyek, vizek, városok itt voltak már Krisztus elôtt is. A római kori provincia neve, Pannónia, ma is él a nép ajkán. Mindszenty elsô miséjén is énekelték: Virágos kert vala -- Híres Pannónia. Zala és a Balaton e római tartomány kellôs közepén feküdt. Késôbb jöttek keletrôl vadász- és pásztor-népek, katonai és szervezeti fölényükkel hetek alatt meghódították az itt talált jámbor földműveseket. De aztán a föld és kultúrája ôket hódította meg. A hunok, avarok eltűntek, a magyarok megkapaszkodtak Krisztus keresztjében. Zala tájképi szépségekben dúsgazdag. A Balaton felett a Bakony, a tapolcai völgy tele bazalt vulkánokkal, a keszthelyi, egerszegi szôlôs, gyümölcsös, erdôs hegyek, a Zalafolyó völgye, a göcseji szelíd dombok, a muraközi lapály: szívet-lelket gyönyörködtetô, változatos, bűbájos tájak. Klímája is kedvezô: csapadéka bô, hôingadozása nem nagy. Az Atlanti óceánról jövô nyugati szelek mérséklik a klímát. Keletrôl a monszun, délrôl a fôn mérkôzik itt. Akárcsak most az ugyané három irányból jövô, háromféle szellemi hatás is mérkôzik itt: a nyugati kapitalista, a római keresztény és a moszkvai szovjet hatás. De így ütközik itt évszázadok óta e három égtáj-irány három kultúrhatása is: a germán, a latin és a szláv. De még a flórájában is megtalálható ez a hármasság: a balatoni hegyek napsugárzási többlete a borospincék déli fala elôtt Dél manduláját és fügéjét érleli, az északi oldalán az északi vidékek repkénye és vadborostyánja, a pince tetején pedig az orosz szteppék növénye, az árvalányhaj díszlik. Legkevesebb gondot és bajt eddig mindenesetre ez a florahármasság okozott. Az egerszegi új hittanárt közelebbrôl mégis az országhatár mentén húzódó három táj érdekelte: Ôrség, Hetes és Göcsej. Mindhárom ôsmagyar település, határôr-vidék a Rába és Mura kapui mellett. Ôshonos fenyô is maradt még itt. A lakosság is, a vizes völgyektôl védetten, megmaradt töröktôl-tatártól érintetlenül, ôsi művészettel, tájszólásokkal, szokásokkal. Élô néprajzi múzeum, nemzeti rezerváció ez a táj. Feszületein, ház-, kapu-díszítésein, hímzésein látszik, hogy a székellyel rokon törzs ez, a szentkirályok buzgó népe, de igaz gyönyörűsége és szemfénye a hittanárnak is, a késôbbi apátúrnak. Ezek védelmében ingerült és haragos a nyilasok ellen. A táj képe csak a legutóbb változott: telenôtt fúrótornyokkal. A folyékony arany innét Lispérôl, Budafáról csöveken fut szerte az országba. E három táj városa: Egerszeg. Csupa törpefalu ez mind. Az ôsi ,,szer''-ek és ,,szeg''-ek (pl. Cserzôszer) egy-egy családi bokra nôtt fel 5-800 lélekszámú faluvá. A lombok közé bújt csendes telepek a hegyek párkányairól mosolyognak le. És maga Zalaegerszeg? (Ez is ,,szeg''.) Bűbájos kis városka a hegyek tövében, a Zala síkján. Fásított széles utcáival, gondozott ligeteivel, virágos tereivel, házablakaiban díszlô virágokkal, derűslelkű, megelégedett lakosságot sejtet. Mindszenty elôbb is sokszor járt itt. Örömmel látja viszont az évszázados megyeházát. De most megnézi belül a Dorfmeister híres freskóit és a nagyterem históriai arcképeit. Aztán a három szobrát, amely jelképezi a város vallásosságát és hazafiságát: a Szentháromság, Deák Ferenc és Csányi László vértanú szobrát. A város kezdetben királyi birtok, majd a veszprémi káptalané, késôbb a híres-neves Kanizsai családé. A török alatt végvár. Vakációjában végigutazta a Balatont. De kár, hogy a nagy tó nem nyúlik Egerszegig! Megállt a keszthelyi mólón, nézte a hullámok játékát. Vitorlások futottak, vásznaik pattogtak a friss szélben. A hajó kirándulókat öntött partra, távol a kék vízén nehéz halászbárkák hálót vonszoltak. Füreden meglátogatta az ottani fiatal plébánost: Luttor Ferencet. Összemelegedtek. Többször találkoztak Egerszegen is. De aztán ismét csak évtizedek múlva: 1945-ben, Rómában. Luttor ekkor már a szentszék tanácsosa és élete legizgalmasabb napjait tölti egykori füredi látogatója várásában, a pápa titkárjának telefonja állandóan ômiatta cseng, mert az új bíborosok avatása már megkezdôdött és egyedül ô, Mindszenty József a magyar hercegprímás hiányzik. Lehet, hogy nem is engedik ki?! A diplomaták és régi bíborosok tisztelgô látogatása az új bíborosok lakásán már is megtörtént... Végre a harmadik napon jelenti a repülôtér, hogy egy amerikai katonai gép, két papi személlyel, átrepülte az Alpokat...[8] De most két fiatal pap még egyenlôre a füredi mólón búcsúzik. Szemük az ôsi tihanyi apátság templomtornyaira téved és azon mosolyognak, hogy kilencszáz évvel ezelôtt, amikor Endre király alapította az apátságot, a húsz ekényi földhöz, húsz vincellérhez, húsz katonához és tíz halászhoz adott még a barátoknak két tréfacsináló mestert is: mert a jó nevetés, jó egészség! Nyilván a mohácsi nagy siradalomba veszett oda a két tréfacsináló is. Azóta úgyis hiába mesterkednének. De meg újabban - - az 1917-es orosz egyházüldözés óta -- másféle mesterek szoktak buzgólkodni a papok jókedve körül: fegyházôrmesterek és ítéletvégrehajtó-mesterek. Mindszenty ezen mosolygott még a Kisfaludy-gôzösön is, mikor együtt ingott a hullámokkal s megpillantotta szemben Fonyóddal -- gondolatai illusztrációjaképpen -- a Badacsony tetején, a hatalmas kôkockákból emelt keresztet. Mintha a hitbuzgó vármegye égbenyúló szimbóluma lenne a Balaton végtelen tükre felett. Ranolder veszprémi püspök építtette és szentelte is fel. Felnézett a szelíd hegyekre, melyeket sötét erdôk zöldje koszorúzott, lábuknál szôlôk, présházak, vén borok, vén hordók csendes tanyái. Himfyt idézte. Ott írta a kereszt alatt a verseit. A lenyugvó Nap bearanyozta a vizet, aztán sötétkék lett, majd a holdfényben ezüstösen csillogott a tó. A sűrű Bakonyból és a sümegi erdôkbôl fúvó szél borzolta a vizet. Nézte a kicsi parti halászfalvakat, népeiket leparancsolták a vízrôl s súlyosan büntetik, ha egy-egy sügért, kárászt fognak. Kis nadrágszíj-földecskéjükbôl kell most élniök. Mégsem forradalmár e nép, mozgalmai is mindig a törvényes utat keresték. Itt a keleti vér és a kereszténység végleg és fátumszerűen olvadt össze. Nézte a várromokat. A török alatt nyugat végvárai voltak ezek. De még ma is kultúrdemarkációs vonalat adnak, ahol hosszan ült a török, ott káromkodós a nép. Tôle tanulták. Túl a várakon, északra már nem. * * * Mindszenty, a fiatal hittanár, naponta átfutja a lapokat, benéz a könyvkereskedésekbe, az új könyveket figyeli. Elborzad, hogy mennyi az Isten- és egyház-ellenes írás. Zalaegerszeg mellett, a hadifogolytáborban, tízezrek zsúfolódnak össze. Primitív barakkokban, gyenge koszton. Szíve, keze mindig tele, ha ezeket látogatja. Nagy kollekció ez: Oroszország, Szibéria, Balkán népeibôl. Segít a pasztorációjukban, falusi gazdákhoz munkára kiadásukban. Olvasnivalót szerez nekik, levelet ír helyettük, szentképeket visz. Kis könnyítésekkel igyekszik tűrhetôbbé tenni életüket. Ha már a mieinken nem segíthet, akik hullahegyekké torlaszolják magukat az Isonzónál. A nyugati fronton most kezdi meg diadalmas pályafutását az új harciszekér, a tank, és az új tömegirtó gáz. Könyvtárakban tervszerűen kutat Zala és Vas történelmi és irodalmi emlékei után. A földműves-ôsei láncolatán át gyökerezik a magyar földbe, tanulmányai, könyvei láncolatán át e föld történetébe. Földműves fia, de a föld fia is: ha ideje engedi, haza megy és segít családjának a sürgôs mezei munkákban. De a történelmet is úgy műveli, mint a földet. A múlt fia is. A népé is, amellyel egy, s amelyet mindig meghallgat és tanít. De tanul is tôle. De gyökerezik Krisztusban is, az ôsei hitében, amelyet megörökölt, de újra fel is épít magának, világnézetté és egyetlen földi és természetfeletti logikává. Látja a földet, ez adja az életet, ezer év óta tartja el ôseit, a szentkirály jobbágyait. De másik életüket Krisztus teste táplálja. A Föld, a Nép, a Múlt és Krisztus: e négy gyökér, e négy bázis itt az egerszegi tanárkodása alatt szilárdul egybe, kapcsolódik elszakíthatatlan egységbe: egy nagy misszió-felismerésben, küldetésmeglátásban. A négy gyökér tanulságai, igazságai fonódnak össze benne és formálják együtt életeszményeit. A szabadelvű és marxi ateizmus e korában e bázisokon kereste nemzete jövôjének az útját. Ezen az ôsmagyar, ôskeresztény tájon e gyökerek kapcsolatai is ôsiek voltak... Magyarország: a központi hatalmak kaszárnyája és gabonatára kimerülôben. IV. Károly egymásután hét békekísérletet kezdeményez. Magáévá teszi a néppárt választójogi reformját. Tisza István elutasította Rakovszky István javaslatát a hôsök választójogáról. A király kéziratban szólítja fel Tiszát új választójogi javaslat benyújtására. Károly Európa legfiatalabb miniszterelnökével, Eszterházy Móriccal kísérletezik. Károlyi Mihályék ragadják magukhoz a választójogi harcot. Pesten zsírtalan, hústalan napok, a cukor eltűnik, tüntetések, sztrájkok. A vidék csodálkozik a két új miniszteren: Vászonyi Vilmoson és Hazay Samun. A választójogi blokkban Jásziék és a szocialisták vezetnek. A csehek légiókat toboroznak a monarchia ellen. Masaryk ,,csehszlovák'' aspirációkkal házal Nyugaton. Itthon panamák, hadisegély-visszaélések és hadigazdagok bontogatják a társadalmi rendet. A fronton vereségek, ellenséges propaganda. Wilson üzen! Oroszországból a foglyok új pestist hurcolnak be: a bolsevizmust. A császár federatív állammá nyilvánítja Ausztriát. A pesti sajtó izgat és hatalomba iktatja a Nemzeti Tanácsot. Tiszát meggyilkolják. Károlyi miniszterelnök lesz. Akad egy ,,magyar'' hadügyminiszter, aki nem akar katonát látni és leszereli ôket. A nemzetiségeink és az anyaországaik bezzeg akarnak! Ôk éppen csak egy ilyen derék, jó pacifistára és elmebetegre várnak száz év óta. Besétálnak a fegyvertelen országba és szétrabolják. Megérkezik Kun Béla is, moszkvai pénzzel: Vörös Újság, Vörös Katona. Ezek az események olyan súllyal zuhognak a fiatal hittanárra, ô pedig úgy reagál ezekre, mintha egyedül neki kellene helytállania, összetartania a széthulló országot. Neki történelmi tanulmányain át személyes élménye és ügye Szent István birodalma és királysága. 1919. január 11-én pár tucat ember múzeumba helyezi az ezeréves államformát, a Szent Koronát, köztársaságot kényszerít a nemzetre. Kétségbeesetten figyeli az eseményeket és felkiált: -- Hiszen itt is minden bolsevista mintára megy! Vasárnapi prédikációjában nyíltan megkérdezi, hogy kinek volt ehhez joga, a nép és a törvényhozás beleegyezése nélkül? Talán egyetlen ember a vármegyében, aki a piszkos áradattal szemben mindig az élôvizek forrása felé úszik. Most is, késôbb is, ellenszegül minden rendszerváltozásnak, amely az ôsi alapról letér. 1919-ben Károlyi Mihályéknak szegül ellen. Ekkor béke kellett, mégha az ördög is hozza. A sajtó azt harsonázta, hogy a béke és boldogság kulcsa Károlyinál van. Az antant embere: a vesztes háború egyetlen gyôztese. Lábainál az ország. Hogy ezen ne múljék, mindenki esküt is tesz neki. Az egerszegi hittanár nem. Ez a hôs és aszkéta pap mindig meglátja a szakadékot, amely felé a nemzetet viszik, és a szakadék szélére áll élô tilalomfaként. Sohasem másokat, mindig önmagát áldozza fel. Azt sem mérlegeli: célt ér-e? De annak kell kiállania, akinél a hit: élet és cselekedet. A Károlyi-Berinkey-kormány letartóztatja Szurmay tábornokot, Szterényit és Mikes János szombathelyi püspököt. A zalai kormánybiztos, dr. Briglevics Károly, a miniszteri jóváhagyást várja Mindszenty letartóztatásához. A prédikációi annyira kihangsúlyozzák a múlt tiszteletét, hogy súlyos ítéletek voltak a haza és közerkölcs bomlasztóival szemben. A kormánybiztos válaszul népgyűlést tartott a piactéren, szemben a templommal és a plébániával, ô maga beszélt, és felemelt ököllel fenyegetett a templom felé: -- Vigyázzatok hecckáplánok, mert a népharag és a népkormány kérlelhetetlenül lesújt azokra, akik felkelést szítanak ellene! Az öklök nem félemlítették meg. Még szorgalmasabban járt a gazdakörbe, legényegyletbe, beszélt paptársaival, vidékkel, s megállapította, hogy párszáz marxistán kívül nincs talaja a kormánynak. Csak a sajtó szédítése támogatta, összeszedte a sajtóra vonatkozó jegyzeteit, hogy kiadja figyelmeztetésül. A kézirat elsô íveivel a nyomdászok szaladtak a fôispánhoz. Megírta, hogy a katolikus sajtóvállalat induló és megvásárolt lapját, a Déli Hírlapot, fegyveres matrózokkal elkommunizálták, hogy Pogány elvtárs feldúlja fegyvereseivel az Új Nemzedék, Új Lap, a Szív, Magyar Kultúra, katolikus lapok szerkesztôségeit. -- Meg kell állítani ezt az ôrületet! -- s amint meghallotta, hogy Mikest letartóztatták, nem töpreng. Felhívja Szombathelyt, felderíti, hogy melyik vonattal szállítják püspökét. Összetoborozza hű legényeit, és az egyik ôrháznál megállítja és megtámadja a vonatot, hogy kiszabadítsa Mikest. Letartóztatják, a budapesti gyűjtôfogházba viszik, majd amikor kitör a proletárdiktatúra, ez ügyének letárgyalására az illetékes szombathelyi néptörvényszékhez szállítatja át. Ez volt a szerencséje, így kerülte el Szamuellyt, a fôhóhért, aki akasztóvonatával Zalát is felkereste és Nagybakónak kisgazdái közül sokat felköttetett. Ügyének fôtárgyalását vádlott társai elôkerítéséig elnapolták. Így menekült meg a biztos halál elôl. Augusztus 3-án a gyôztes ellenforradalom kinyitotta börtöne ajtaját. Az egész Zalaegerszeg nagy boldogsággal fogadta a hôs hittanárt. Az elsô vasárnapi prédikációjában elmondotta, mit látott, hol volt: -- Börtönbôl jöttem, láttam a parlament mennyezetig vérrel befrecskelt pincéit, a vízvezeték csöveire akasztottakat, hallottam a teherautók motorjainak berregtetését a halálpincék elôtt, hogy a megkínzottak segélykérését ne hallják künn. Megnéztem testvéreimet a cellában, akiket a kínzók szakkifejezése szerint ,,félangolosra'' és ,,egész angolosra'' vertek. Hallottam új szótárukat ,,gajdeszbe küldeni'', ,,hidegre tenni'', ,,haza küldeni'' ,,fa alá állítani'' stb. Láttam Icigovics orosz hóhér kozákkését, amellyel egyetlen kanyarítással vette ki a ,,burzsuj'' szemét. Mert megcsonkították a kivégzettjeiket, hogy ezek orrával, fülével rémítsék foglyaikat. Az októberi forradalmárok börtöneiben ez még nem volt, csak amikor Kun Bélával megérkeztek az ázsiaiak, akik a pesti öröm- és hintás- legényeket megtanították szöget verni a köröm alá, a besózott élvenyúzásra, a kihúzott nyelvnek az orra szögelésére. Benézett börtönömbe Szamuelly, aki kézlegyintéssel intézett el húsz- harminc magyart. Láttam Korvin-Klein Ottót, a púpos gnómot, aki éjjel a Lánchídon lövette agyon és a Dunába szórta áldozatait. A vörös börtön kapuja a vörös pokolnak, amelyen át belátni a Szovjetbe. Most még a saját népüket gyúrják át ezekkel a fegyverekkel, kínzásokkal, gyilokkal, akasztófával, géppuskával. De meglátjátok, eljön az idô, amikor felrobbantják a világot és megkínozzák ezekkel az eszközökkel. Véres utópiát építenek a keresztény kultúra romjain. Az én szavam gyenge: Nyugat nem hallja meg. Talán megértenék Nyugat államférfiai is, ha a vörös börtönökön át néznének be ôk is a Szovjetbe! Így nekünk magyaroknak most még nem hisznek. Azt gondolják, miért fogjanak össze a Szovjet ellen, hiszen még nem az ô hazájukat gyújtogatja, csak a magyarokét! Nincs annyi eszük, mint a magyar parasztnak, aki a hetedik határból is hazaszalad tüzet oltani, ha meghallja a félrevert harangja szavát. De legalább ti higgyetek nekem! Te magyar értelmiség! Ne engedjétek el a földműves és a munkás kezét! A ti bűnötök lesz, ha magatoktól eltávolodni engeditek ôket. Magyar munkás, térj észre! Azt hitted, hogy láncaid helyébe az egész világot megnyered. Most láthattad, hogy nagyobb nyomort kaptál a proletárdiktatúrától és lelkiismeretfurdalást, hogy ezt a fúriát te segítetted. Földműves, te hű maradtál, földreformot kell kapnod, mert ez nem a vörösök találmánya, Prohászka indítványa, húsz év óta. És a te igazságod, magyar nép, Krisztus népe, légy egységes, egymás testvére, nagy megpróbáltatások elôtt állsz még! Megrendülve hallgatták beszédjét. Édesanyja a sekrestyében hozzásietett: -- Édes fiam! Mintha a válladat kissé ferdén tartanád? Nem történt veled valami? -- Semmi, Anyám, semmi. Ne mond senkinek, csak a lapocka és kulcscsontom törték el. De már összeforróban van... * * * Az elsô kommün emigránsai Bécsben és késôbb Amerikában rémmeséket terjesztettek a magyar klérus ellenforradalmi szerepérôl. Legutóbb ezeket a ,,tudományos'' szovjet folyóiratban, a Századunkban (43. évf. 1-4.) Balázs Béla újította fel. Nem állít kevesebbet, mint hogy a klérus egyes tagjai gyilkosságokban vettek részt. Ez a kommunisták hálája azért, mert -- ahogyan Mindszenty Zalában, a klérus az egész országban -- lefékezte a kitörô népharagot és a direktóriumok tagjait, éppen a plébánosok mentô vallomásai alapján, enyhén ítélték el, vagy felmentették. Göndör Ferenc nem átallotta megrágalmazni még a mártír bíborost sem. Pedig éppen Mindszenty nem engedte meg, hogy bárki saját ügye bírája legyen. A törvény útjára terelte azokat, akiknek a kommunista basáskodókkal szemben panaszuk volt. A zsidók és kommunisták elleni haragot fegyveres járôrökkel fékezte le. Az ún. ,,fehérterrornak'' nyoma sem volt az egész Zalában! Amikor a Somogyon átvonuló szegediek jelentkezésére kérdést intéztem Mindszentyhez telefonon, szüksége van-e karhatalomra, ezt válaszolta: -- Tudtommal rend és béke van az egész megyében. A rendet ezután is magunk tartjuk fenn! Valóban a megyében alakult falusi, iparos és tiszti századok példás rendet teremtettek. Briglevics, a Károlyi-kormány biztosa, a kommünben nem vállalt szerepet, így Mindszenty közbenjárására, rövidebb internálás után kiszabadult. Késôbb az egyik legderekasabb híve lett. Szent István napján a kommunizmus bukását -- jellemzô módon! -- egész Zalában tömegdemonstrációkká szélesedett egyházi körmenetekkel ünnepelte a lakosság. A zalaegerszegi hadifogolytábor 1918 végén kiürült. A hadifoglyok helyébe 1919-ben a társadalomra veszélyes kommunista agitátorok kerültek. Mindszenty szorgalmas látogatója lett a tábornak: gondozója és lelkivigasztalója a megtévedetteknek. A vesékbe látó emberismeretével hamar megállapította, kit érdemes pártfogolnia, ezek az ô kezességével hamar visszatérhettek családjaikhoz és áldották a fiatal papot, kinek megtérésüket és lelkiismeretük nyugalmát is köszönhették. ======================================================================== A megyeszékhely huszonhétéves plébánosa Mikor pedig Jézus a Galileai-tenger mellett járt, látott két testvért, Simont, ki Péternek hivatik és Andrást az ô testvérét, amint a hálót kivetették a tengerre, -- mert halászok voltak -- és mondá nekik: -- Jöjjetek utánam és én emberhalászokká teszlek titeket! (Mt 4,18-19) A két forradalom villámgyorsan kerítette hatalmába az országot: 1918. október 25-tôl, 1919. március 21-ig, öt hónap alatt. IV. Károly királytól Károlyi Mihályig, Kun Béláig, Szamuelly Tiborig. Az egésztôl a csonkaországig. A vidéknek mi köze sem volt hozzá. A munkásoknak se. Egy részük eszköz volt. ,,A kijátszott milliók fojtott dühe morajlott''. Amint e kor egyik publicistája írta, a két forradalomban ,,gyôzött a pesti vicc, a pesti kávéház, az óbudai matróz, a hírlapíró az Otthonból és a galileista diák.'' Nagy tanulságokat hordozott magában ez a nemzeti tragédia. Különösen a felelôsségérzettôl áthatott, lelkiismeretes, történelmi áttekintéssel is bíró emberekben. -- Mohács gyôzött! -- mondta a fiatal hittanár Egerszegen. Most is, mint akkor, széthullottak a nemzeti erôk és szemben álltak. Most a romokon is bizakodva össze kell gyűjteni erôket és felépíteni a társadalmat és az országot! Az új célokhoz új hatáskört is kapott. Huszonhét éves fejjel plébánosa lett Zalaegerszegnek, a megyeszékhelynek. Kinevezését csak azok találták meglepônek, akik nem ismerték, önfeláldozó bátorsága, nehéz idôkben férfias helytállása, okos mérséklete, vezetôképessége: egyedülálló volt. A közvéleménynek ez az általános és tárgyilagos ítélete fogságának ideje alatt, míg élete veszélyben forgott, rajongó szeretetté és féltô aggódássá változott. Kinevezését mindenki a maga örömeként, nyereségeként fogadta. Megelégedettség, biztonságérzés lett úrrá az emberekben: ez a nagy érték, kiváló jellem a mi tulajdonunk marad! Nem viszik el. Felpezsdíti ezt az álmos várost lelkiekben, kultúrában, de még fejlôdésében is! Az elôzô plébános, Legáth Kálmán, régimódi, idôs pap, akinek prédikációi és plébániavezetési módszere mögött már hiába tologatott nagy eseménykulisszákat a történelem, ezek nem tükrözôdtek az ô lélekvezetésében. A fáradt papok ,,békén élni mindenkivel'' stílusa nem egyszer inaktivitást takar s ezt a tespedés, lazaság, szétesés, az események csendes, ijedt szemlélése követi. Az üldözöttség liberális évtizedei félelemben nevelték papjainkat. De nincs tovább! Honesta mors turpi vita potior! Inkább dicsô halál, mint dicstelen élet! Ha a pogány Tacitus eljutott eddig, akkor nekünk, kiknek a becstelenség megvetéséért örök élet a jutalmunk, hogy szabadna félreállanunk? Mily boldog és megelégedett volt önmagával a börtönben. Megtette, ami kötelessége volt. Igaz, egyedül tette annyi közül. De valakinek el kell kezdenie. Mily mélységes, üdítô álmai voltak a kemény priccsen! Ha elveszik életét, eggyel több a hôsi áldozat! De ha nem, mennyi teendôje lesz, ha kiszabadul. A kényszermagányának e hónapjai termékenyek voltak: részletrôl-részletre átvette munkatervét. Bécsbe, vagy Szegedre szökik és a felszabadító nemzeti hadseregnek Kapisztránja lesz. Aztán Egerszegen az újság lesz az elsô. Hiába neveljük mi a fiatalságot Istennek, ha aztán kiengedjük a kezünkbôl és átadjuk a liberális vagy marxista sajtónak. Szépek, kellenek a katolikus körök, szervezetek is, de koronájuk: az újság. Krisztus propagandistájának lenni, rikkancsának, szerkesztôjének! Mindennap és mindenkinek figyelmét újra ôreá terelni! A napi események tükrében is ôt mutatni. Mennyi csoda ismétlôdik ma is. Ezeket nem harsonázza senki az emberek fülébe, amely tele van pillanatnyi értékű földi dolgokkal. Azzal foglalkozunk legkevesebbet, aki értelmet és örökcélt ajándékoz rövid életünknek. Lélektelenül, izgalommentesen, untan és langyosan beszélünk Krisztusról és nem tudjuk összerázkódtatni az embereket a világegyetem egyetlen és kolosszális Isten-drámájára! Mindennap csatát nyerni ô érte! Felfakasztani a hála és szeretet könnyeit Érte! A tömlöc sötétében átgondolta, hogy jutott el az ország a forradalomig: az irodalmon, sajtón át, Lenin nyílt dicséretén át! Tragédiánk magva, hogy nincs oly magyar értelmiségünk, amely idegen hatásoktól függetlenül vezetné a nemzetet. Deák irányát a liberális hurráhazafiság, a pesti sajtó sovinista versenye kisiklatta. A felületes asszimiláció a katolikus mérséklésben és a nemzetiségek iránt való figyelemben nemzetárulást látott. Bezzeg az orosz pánszlávügynök Kiriloff és Jorga professzor irredentája látta és Debrecenbe a görögkatolikus püspöknek küldött bombával honorálta a katolicizmus magyarosító működését! A pánszlávizmus és dakórománizmus céltudatosan, együtt tört Budapest felé. Az erdélyi román és szász takarékok kiárverezik a földet a magyar alól. Az erdélyi fejedelmek ivadékai, a magyar arisztokrácia románnak parcelláztatják földjüket! A székely pedig vándoroljon ki! Csak féléve -- a református konventben -- mondotta Tisza: a háborút ugyan elvesztettük, de van annyi érintetlen hadosztályunk, elálljuk a határokat s a madár sem repülhet be az országba! A sajtó szétfújta a hadosztályokat. A nemzeti tanács a románokat látta el fegyverrel és vonatot adott, hogy elszakadásukat kimondhassák! Ellenben a szerb értelmiség a paraszttal és királlyal együtt tervezi Jugoszláviát! A vezérkari tiszt diákkal, vasúti munkással együtt hajt végre merényletet. Ezek gyôznek, mi pusztulunk! No, de most aztán fel a munkára! Ha öt példányban lett volna, az is kevés lett volna. A háborús romokat eltakarítani, a forradalmak sebeit gyógyítani, Trianont -- a megyébôl is elvitték Muraközt -- reparálni. Hát még a legközvetlenebb munka: a korszerű pásztoráció megalapozása! Társadalomszervezés. Az újság is hirtelen a nyakába szakadt. Segített neki mindenben a forradalmak felett érzett általános megdöbbenés. A forradalmi garnitúra asszimilálhatatlan személyi összetétele ellenszenvet keltett, nemzeti öntudatot, szervezkedési vágyat s egy alulról jövô, spontán keresztény demokráciát hozott. Ezeket a feltörô népi indulatokat, hangulatokat ô fogta össze, gyűjtötte, válogatta és öntötte az alkotás formáiba. Ez a keresztény megújhodás legtöbb helyen futó hangulat, gyorsan leesô láz, kurzus maradt, melyet keserű kiábrándulás követett. Egerszegen nem! A pár száz ember s a moszkvai rubelek csinálta forradalom, az ország szétdúlása és kifosztása, az akasztóvonatok garázdálkodása, a notórius bűnözôk terroruralma, alkotmányunk felforgatása nem maradhatott ellenhatás nélkül. Mégis legjobban az döbbentette meg az országot, hogy a proletárnak nevezett diktatúra a vallás és egyházak likvidálását is elhatározta és megkezdte. Keresztülvitelével egy aposztata papot bízott meg, ez kiadta rendeleteit a szerzetesek, apácák elűzésére, iskoláikat, kórházaikat el kellett hagyniok. A szerzetesrendek Szent István óta földművelésre és kultúrára tanították a nemzetet, most feloszlatták, vagyonukat elvették, kenyértelenül utcára tették ôket. De a lelkészkedô papság sem járt jobban az egyházi vagyon elkommunizálása folytán. A hívek azonban, a háborús nyomor ellenére is, ellátták pásztoraikat, és olyan ragaszkodó hűséggel vontak védôgyűrűt egyházaik köré, hogy a tervbevett további lépéseket, a templomok bezárását, zenetermekké, színházakká alakítását az egész ország fenyegetô magatartása elhalasztatta. De a munkásság is érezte, hogy a nemzetellenes kalandjával, ha akaratlanul is, de hozzájárult az ország szétdarabolásához, saját munkaterületeinek az elvesztéséhez is. Ôszinte volt a vágya visszailleszkedni a többi társadalmi osztályba s velük a nemzetbe. A marxi kereteket tömegesen hagyták ott, a keresztényszocialista szakszervezetek pedig nem gyôzték regisztrálni az új tagokat: összlétszámuk 1919-ben egész közeljárt a kettôszázezerhez, míg a marxi keretekben csak 30.000 munkás maradt. Itt volt a pillanat, hogy a keresztény demokrácia a dolgozó tömegek megszervezésével történelmi szerepkört vállaljon! A keresztényszocializmus, az anyagelvű és forradalmi, marxi szocializmussal és a tôkésuralommal szemben, valláserkölcsi alapon oldja meg a társadalmi és politikai kérdéseket. Ketteler mainzi püspök már 1864-ben vallási kötelességnek ítéli a kapitalizmus elleni harcot. Angliában, Németországban is hamar alakulnak protestáns ker. szoc. szervezetek. Mégis Marx fellépésének jelentôségével csak XIII. Leó híres körlevele 1891-ben ért fel, amely a papságnak megparancsolja a munkások ügye mellé állást és keresztény állam alapelveit körvonalazza. Egyidejűleg már Prohászka Ottokár, elôtte Zichy Nándor kifejtik a keresztényszocialista államtant. E század elején Huszár Károly, Ernszt Sándor és Giesswein Sándor Néppártja a dolgozók társadalmának kiépítését követeli (munkásvédelmet, családibért, földreformot, titkos választást). Most 1919-ben e párt alakul át Keresztényszocialistává, és felduzzad annyira, hogy Friedrich Istvánnal és Huszárral az élen kormányt alakít. Ekkor és még egy évtizedig a keresztény egyházak papjai ezt a pártot támogatják, ez volt az egyházak politikai vetülete. Amikor 1918 végén Ernszt párttitkári megbízásomat aláírta, ezt mondotta: -- Van Zalaegerszegen egy fiatal hittanár, nála kezd a párt szervezését! Megnézett alaposan és kutatóan, bozontos szemöldöke alól, a sovány prelátus, aki a párt kasszáját, puritánságát és eszét ôrizte és e pillanatban a Károlyi-forradalom káoszában az új nemzeti állam tartópilléreit szerette volna leverni. A párt ekkor a Ferenciek háztömbjében volt és a Nemzeti Tanács, az ellensúly, csak pár lépés volt ide: az Astoriában tanyázott. Amikor nagy kerülôkkel levergôdtem Egerszegre, már nem volt ott a fiatal pap. Letartóztatták. Ez annyira megfélemlítette a várost, hogy a párt röplapjait, szervezését senki sem merte vállalni, így csak Kanizsán, Keszthelyen, Tapolcán jutottunk el a párt alakulógyűléséig s ezt verték szét a vörösök. A kommün bukása után 1919 augusztusában kerestem fel Mindszentyt a kereszténypárt központjának megbízásából, hogy vele a párt intencióit, szervezését megbeszéljem, kiadványait átadjam. Tôle viszont megkaptam akkor kiadott sajtókönyvét, melynek adatait népgyűléseken felhasználtam. Fogságáról beszélt, magam pedig Szegedre menekülésemrôl. Nem gondoltam, hogy ez az elsô találkozásunk negyedszázados kapcsolatot indít el. Mindenki természetesnek tartotta, hogy a kereszténypárt zalai elnöke ô lett. Mint a párt titkárja örömmel dolgoztam vele. Az akkor tartott elsô nemzetgyűlési titkos választások a megye minden kerületében a keresztény demokrácia teljes gyôzelmét eredményezték. * * * ,,Vigyázzatok az újsággal!'' Ez volt a címe Mindszenty elsô nagyobb tanulmányának. Kiszabadulása után, egy sajtógyűlésen, beszédben publikálta, majd könyvben is kiadta. A moszkvabérenc bábkormány Budapesten harminc év múlva, 1949-ben, mint prímást vonja érte felelôsségre. E könyv a pesti sajtó tükörképe 1910- 1918 évek között. Szorgalmas, lelkiismeretes munkával összegyűjtött pontos idézet- és adathalmaz. A könyv azt bizonyítja be, hogy ez a sajtó nyíltan hirdet istenkáromlást, erkölcstelenséget, hazafiatlanságot és egyházellenességet. Világos, egy hittanárnak kötelessége tanítványait, híveit figyelmeztetni, hogy az ilyen sajtó olvasásától tartózkodjanak. Az igaz, hogy a pesti sajtó mindenhatóságával szembehelyezkedni, megtorlását kihívni ôelôtte csak Prohászka, Bangha merte. Nyilván az sem tartóztatja vissza, ha elôrelátja, hogy egy emberöltô múlva egy magát bíróságnak álcázott banditacsoport könyve ,,tartalmát és szellemét fasiszta ízűnek, a demokrácia és szocializmus ellen gyűlöletre izgatónak'' fogja ítélni. De könyve mellé állították napilapját is és ezt is hasonló megállapítással tették ellene vád tárgyává. Ó, ezek a régi dolgok most oly kedvesen mosolyogtak a kardinálisra, fiatalságából egy kis derűt loptak ebbe az idegenszerű, ijesztô törvényszéki terembe, e vad arcok közé. Igen, az úgy volt, hogy szólt az alispán: ,,Nincs lapunk! A megszűnt kommunista lapnak maradt bôven papirosa. Indíts egy keresztény lapot!'' -- De hát az nem ilyen egyszerű! -- tiltakozott. Szervezni kell szerkesztôséget, elôfizetôket gyűjteni, hol a nyomda? stb. De aztán annyian sürgették. Akkor adta ki elöljáróban azt a sajtókönyvet. Aztán fejest ugrott az újságba. Tartott még egy sajtógyűlést, mert ha a rossz lapokat kiveszi hívei kezébôl, jót kell helyettük adni. Valóban a lelkipásztor indította azt a lapot, evilági célok nem vezették. De ha a sajtó állította szembe a tömegeket az egyházzal, ez vitte el ôket, akkor a sajtó hozza is vissza! A mindenható tôke mindenható eszköze volt a sajtó, s ,,ha vele szemben a kishalakat védeni akartuk, hogy be ne kapja ôket a nagy csuka, a liberális sajtó ránk kiabált, hogy ez sérti a csuka szabadságát!'' (Buday Barna) De most már többrôl volt szó, mint a kisember kenyerérôl, a -- lelkérôl! A liberálisok a templomon belül megtűrték az Istent. De a kommün most testközelbe hozta az orosz szovjet céljait és eszközeit. Kétségtelen: olyan ördögi hatalom ez, amely vagy maga pusztul el, vagy ô pusztítja el a világot. Az evangélium íme az elsô tűzvonalba került már. Nagyot nézne Eötvös József, aki a XIX. század uralkodó eszméirôl 1854-ben írva is már a kommunizmust tartotta a legnagyobb veszélynek, ha ma látná: az ,,eszme'' íme hol tart már! Abban igaza volt, hogy mérsékelni a veszélyt csak ,,az ellenkezô elvek hatalma által lehetséges''. Ô mindenesetre a leghatásosabb gyógyszerrel: Krisztussal oltja be népét a bolsevizmus ellen. Oltótű: a sajtó. De napilap? Naponta ölô gond! Milyen anyagi bázisa van egy kisvárosi napilapnak? Ezt kérdezte akkor a sajtógyűlésen. Közben arra gondolt, hogy a püspöki székhely lapját több száz plébánia elbírja, de egyetlen elbírja-e? A gyűlés hallgatósága nagyon lelkes volt, de ebbôl a lelkesedésbôl hány példány nyomdaszámláját tudja majd megfizetni? Aztán mégse várt tovább: alapított lapkiadó társaságot, kis nyomdát szereltet fel. Munkát szerez a nyomdának, hogy jövedelme legyen a lapra áldozni. Gondnak is, örömnek is végtelen, amikor kifutnak az elsô számok. Negyedszázadon át munkabírásának s jövedelmének nagy részét fordítja rá. Most felelôsségre vonják érte. Ezek más nyelven beszélnek, nem értik meg. Mondja, hogy a hatalmas zalaegerszegi templomba nem fértek be a hívek és ott csak hetente egyszer szólhatott hozzájuk? A lappal mindennap! Ez növelte híveit sok tízezerre? Nem furcsa-e, hogy mint plébánosnak huszonöt éven át volt napilapja, most mint prímásnak nincsen? Hogy megszokta az események napi ritmusát, a lelkiismeretes ôrködést! Most mikor az egész világ hallaná: néma. Nehéz álmaiban, nagy veszedelmekben érzett ilyen mázsás terhet a szívén, amikor ôrhelyén nem tudta kikiáltani a riadót. Most már negyedik éve szívén ez a nyomasztó teher! Most azok hatalmában van, akiktôl mindig óvta híveit. Dehát tett- e mást, mint elsôvonalbeli kötelességét? XIII. Leó az evangelizáció legfôbb eszközének mondja, X. Pius a védelem paizsának a sajtót, amely nélkül egészen hiába épülnek templomok és iskolák. Ketteler úgy vélekedik, hogy ha Szent Pál ma választana pályát, újságíró lenne. De biztos, hogy az újságírónál is több a lapkiadó, aki irányítja a hírlapírókat is. Mit is ér, ha mindenki tud írni és olvasni, de ítélôképességétôl, nagykorúságától megfosztja a sajtó, amely helyette gondolkodik, sugalmazása szerint alakítja át életét, rádiktál egy hamis, fordított értékskálát, amelyen a szexualitás és bűn áll elôl és az örök gondolatok sehol. Eszközembereinek halhatatlanságot oszt, másokat az elhallgatás összeesküvésével az ismeretlenségbe taszít, vagy erkölcsileg megsemmisít... Mindszenty sajtóteljesítménye valóban meglepô. A Zalamegyei Újság huszonöt éven át mindennap pontosan megjelent, egy tizenháromezer lakosságú városban. Pedig a magyar vasutak centrális kiépítettsége mellett a fôvárosi lapok elôbb érkeztek meg a megyékbe, mint a megyeszékhelyek lapjai. A negyventagú szerkesztôségekkel is bíró lapok érdekessége pedig vitán felül állott a legtöbbször egyetlen szerkesztôvel rendelkezô vidéki lappal szemben. S ha még egyedül lett volna a Zalamegyei Újság a megyében! Ám kormányszubvenciókból még két napilap is megjelent! Mindszenty nagy organizátori képességeit elôször mint szerkesztô-lapkiadó bizonyítja be! ======================================================================== A jó pásztor Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhaiért... A béres pedig elfut, mert béres, nem törôdik a juhokkal, ha jön a farkas. (Jn, 10,11-13) A napilapját is a lelkipásztor szerkesztette, az újság templomon kívüli szószéke volt. Nemcsak evilági dolgokban adott eligazítást, lelkiekben is. Mégis bármennyire a hírlapja terjeszti ki egy egész vármegyére lelkipásztori hatáskörét is, az újság semmiképpen sem pótolhatta sem hívei, sem a maga számára a templomot. Az irodalom, a betű nem jelenti a közvetlen kapcsolat melegét, magát az életet, a személyes megismerést és megismertetést, a négyszemközti bizalmasságot, az atya és gyermekei közötti kapcsolatot: a pásztor juhaira vigyázó áldozatos szeretetét. A szentségek kiszolgáltatása, a hívek tanítása, lelkiüdvük ápolása miatt a templomi szolgálat nélkülözhetetlen. Mindszenty sokféle szellemi képessége sokféle munkakörben tud kiválót teljesíteni, mégis centrális feladatának mindig a lelkipásztorságát tekintette. Huszonöt évet tölt az egerszegi parókián. E kor már a sajtóé. A pesti sajtó még papoknak is a szerencse vagy balsors, mely játszva emel és mosolyogva ver le. Semmi kapcsolata nincs e sajtóhoz: mégis lelkipásztori munkásságát országos körökben is ismerik. Egy emberöltô. Életének a java múlik el ebben a lelkipásztorkodásban, munkás, csendes, napsugaras évek ezek. Késôbbi évei már ország-világ figyelmének reflektortüzében telnek el. Évek, melyeket vállalnia kellett, mert képességei egyedül predesztinálták ezek betöltésére. De szíve, nyugalma, emberi boldogsága ott maradt az egerszegi plébánián, a híveivel való naponta érintkezés lélekközelségben és szülei szomszédságában. Ez az apostol, Anteusz, a magas sziklahegyen épült veszprémi várpalotában és a Magyar Sion ormán is úgy teljesítette kötelességét, ahogy emberi kvalitások csak az isteni kegyelem sugárzásában engedik teljesíteni. Úgy, hogy jellemnagyságának méretei a görög-római világban a mitológia istenei közé emelték volna. Mégis visszavágyott Egerszegre plébánosnak. Zsenialitása csak az egyházfejedelemségben teljesedhetett ki, de itt állandó volt hiányérzete, mert mindennap minden órájában nem lehetett hívei között. Az egyházfejedelmi szék -- érzése szerint -- kiemelte nyájából, magasan föléje. Nyájából, amelyet egyedeiben, sorsaiban, lelkeiben teljesen ismert mint családfô. Ezt a családfôséget nem pótolta a nemzetfôség. Hiányérzetét hatalmas tömegmozgalmakkal igyekezett kitölteni. Protestáns vidékeken is százezreket tudott vonzani megjelenése. Megtalálta velük mint hitszónok azonnal a kapcsolatot: csodálatos szeme egyetlen áramkörré zárta, hangja egyetlen családdá kötötte ezt a tengernyi embert is. Mégis ezek -- beszéde után -- százkilométerek távolságába folytak szét, szeretô, védô gondoskodásának köreibôl kihullottak. Az fájt neki, hogy a személyes kapcsolatát nem állandósíthatja, hogy autóba kell szállnia és vissza kell térnie palotájába, ahelyett hogy közéjük vegyülhetne és velük gyalogolhatna házacskájukig és ôrködô féltésével velük maradhatna. Hiszen a farkascsordák éjjel-nappal hihetetlen éhséggel és szívósággal loholnak a nyáj után! Az önmagával szemben roppant szigorú és érzékeny lelkiismerete rendkívüli felelôsségvállalásra késztette. Mindenki terhét hordozni akarta, még a szomszéd népekét is. Még Kárpátalja és Ukrajna püspökpótlása is szívén feküdt. Látta, hogy a felelôsség hiányzik korunkban legjobban. Ortega mondja, hogy a terror legpusztítóbb hatása az, hogy kizsigerzi a szellemi emberekbôl a felelôsségvállalást és az igazmondást. Nos, Mindszenty éppen e két erénybôl rendelkezett bôséges készletek felett s ezeket ráfeszítette kezdetben Zalára, majd Délkelet- Európa fölé. Kelet és Nyugat kapujában, ezer éves ôrhelyén, az emberiség és fajtája védelmében, mindenkinél elôbb és tisztábban ismerte fel az újpogány terror célját, módszereit, világveszedelmét és nem habozott önmagát elébevetni. De ez az áldozatkészsége is a jó pásztoré volt. * * * Mindszenty már a húszas évek elején, legelôször alakított egyházközséget Zalában. Elôször választat híveivel tanácsot, a jelölôlistát maga állítja össze a városa és a leányegyházak minden társadalmi rétegébôl. Legelôbb ez az egyházközség adóztatja meg önmagát. Errôl mint kísérletrôl emlékeznek meg kezdetben Dunántúlon. Csak akkor követik példáját, amikor már sikerét is látták. Ez az egyháziadó különösen nagy dolog volt akkor. Hát már a papok is adóztatnak! -- izgattak ellene. Ez Zalában különös veszélyt jelent. Hiszen még Deák Ferencet is megbuktatták a ,,nem adózunk!'' jelszóval. A megye is, város is sűrűn lakott és szegény. Mindszenty pedig sürgôsen és alaposan akarta pótolni a múlt minden mulasztását. Nagy építkezésekbe kezdetett a várossal, a katolikus körrel, az egyházközséggel. Ám a mezôgazdasági válság e vidék jövedelmét a felére csökkentette, a pénz eltűnt, az építkezések leálltak. 1930 körül nehéz évek voltak a fiatal plébános számára is. Akadtak, akik ezt politikailag szerették volna ellene kihasználni, hogy független, tartózkodó álláspontjáról elmozdíthassák híveivel együtt. De az elôrelátó, törhetetlen akarata, szuggesztív erejű férfiú ekkor már annyira kiépítette a lelkiek mellé társadalmi és gazdasági tekintélyét is, hogy a maga jövedelmeinek lekötésével, rövidlejáratú személyi kölcsönökkel folytatni tudta az építkezéseket és megmentette a helyzetet. Pár év múlva azok az ellenfelei is, akik szívesen gáncsolták volna el, megkönnyebülten ünnepelték híveivel együtt, mert álltak már a hatalmas, hasznos középületek, templomok, zárdák, iskolák, melyek Isten dicsôségének hirdetésén túl, anyagi elônyöket és gyarapodást jelentettek a városnak. Prédikációi nem missziós jellegűek, Zala mélyen vallásos, itt már a gyakorlati keresztényi életre nevelés a cél és ezért mindig határozott konkrét tételeket szokott fejtegetni és az ebbôl folyó teendôket sorolta fel. Így nagyon sokszor szólott a középosztály vezetô, példaadó feladatáról és a néppel szemben való felelôsségérôl. A nép azt teszi, amit ,,az uraktól'' lát, amit városban tapasztal. Ostorozta a társadalom fonákságait, az osztálykülönbségeket és osztályellentéteket, a divat szélsôségeit, a pazarlást, a dáridókat, a felesleges költekezést. Ezek mellé odaállította a falu és a városi proletárság nyomorát, a nagycsaládok nélkülözését. A szociális lelkiismeret felkeltése, a társadalmi kötelezettségek megmutatása, a közösségi munkába hívás, közdolgokban és karitászban való részvállaltatás: a konkrét célja. Nemcsak a lélek orvosa, de annak a társadalomnak is, amelyben a lélek él. Fel tudja idézni egyházközségével az ôsi hit kereteit, szavai nyomán híveiben felsír a vallás ókeresztényi közössége iránt való vágy, mégha a kinyilatkoztatás egyháza tiszta arcán látják is kiütközni a szociális bűnök szeplôit, mégha hiányzik is az apostolok korának testvéri egymás segítése. Nem ,,úri'' pap, aki uralkodni vágyik hívei felett, vér a vérükbôl, aki az ô bajaikat mondja. Nem kell itt senkinek sem szektába menekülnie, e vallásba burkolt forradalmi fészkekbe, híre sincs itt az arzén divatos tálalásának, a kapzsiság és földéhség e népes családokat végigmérgezô eszközének! Az egerszegi plébános fülbegyónással megmossa hívei lelkét minden évben, velük van minden bajukban, szeretô atyjuk közvetlen, bizalmat keltô, ôszinte, akihez érdemes fordulni, mert választ, megnyugtatást, kivezetô utat tud adni. Amikor megjelenik hívei felett a szószéken, szerénységében is királyi méltóság van, alázatosságában is tekintélytartás, egyszerűségében is erô. Nagy, átható tekintetű szeme szuggesztív, lebilincselô módon ejti foglyul hallgatóságát. Nemes test- és önérzetes fejtartása végig figyelmet parancsol. Hallgatói tömeglélektanát tökéletesen ismeri, mondanivalóit szigorú önkritikával eszerint méri ki. Nincs különösebb, hatásra pályázó hangjátéka. Hangja komoly, meleg tónusú, kellemes. Gesztussal ritkán hangsúlyoz. Szóvirágokat, pátoszt kerüli. Mégis színesek és tüzesek a mondatai, átizzik tôle maga is, hallgatósága is. A túl gyors, lehengerelô, magával ragadó, külsô hatásra számító stílussal szemben, amelyet a hallgatóság figyelemmel kísérni alig tud, az érthetôségre gondolt, az értelmet kisebb szünetekkel hangsúlyozta ki és tiszta kiejtéssel segítette. Így a gondolatokat nemcsak átvitte, de belevéste és rögzítette hallgatóiban. Beszéde szerkezetileg is világos, áttekintetô, ezt még ismétlô összefoglalással tette plasztikusabbá. Stílusa magyarosságával, zamatosságával és megvilágosító példáival, hasonlataival tette prédikációit élvezetessé és hatásossá. Az egyházi és nemzeti ünnepeken beszédei élményszerűek, lelkiörömet okozók voltak és egyben azt is dokumentálták, hogy minden tudományág iránt komoly érdeklôdést mutató, könyvtárát mindig búvárló, univerzális képességű és lenyűgözô tudású nagy lélek. Temploma két magas tornyú és terjedelmes méretű volt. A hívek számához és buzgóságához képest mégis kicsi. Addig is, míg új templomokkal segíthetett a térhiányon, szigorú templomi rend bevezetésére kényszerült, hogy lehetôleg senki se maradjon vasárnap mise nélkül. A híveket nemek és koruk szerint helyezte el, a gyermekeket és ifjakat legelôl. A mise fôrészei alatt a templomba már nem engedte meg a belépést. E nélkül a rend nélkül a zsúfoltság okozta tolongás és figyelmetlenség nem volt elkerülhetô. Évek során mindenki megszokta ezt, sôt a templomba jövô idegenek is alkalmazkodtak hozzá. Megtörtént mégis, hogy magának kellett e rendet megóvni. Emlegetik, hogy figyelmeztetett egy túldivatosan öltözött, ékszerekkel dúsan megrakott hölgyet is, aki széles mosolyával és még szélesebb florentin kalapjával lejtett be a templomba és ruhája mély kivágottságával, lengeségével, de szabálytalan helyfoglalásával is egyszerre hívta fel magára a figyelmet. A plébános éppen az irgalmasság testi cselekedetirôl, a szegények felruházásáról szólott, amikor észreveszi, hogy a nagy kalap négy férfifejet is eltakar. Egy pillanatra megáll és leeresztett csendes hangon mondja: -- Ügyeljünk a templom rendjére. Ön ruházza fel magát kabátjával és a túloldalon keressen helyet. A dáma annyira el volt önmagával foglalva, hogy csak a ráesô tekintetekbôl kapott észbe. De hátrafordult, mintha azt keresné, kinek szólt az intés. Most már türelmetlenebb figyelmeztetést kapott: -- Igen! Ön abban a nagy kalapban! A hölgy most már pirulva vette fel kabátját és ment át a túloldalra, a plébános pedig nyugodtan folytatta tételét a szegények felruházásáról. A leányegyházak, a filiák széles gyűrűje övezi Egerszeget. Ezek népe akkor látogatja a papját, amikor más dolga is van a városban. Hívei fogadásában különben sem tűzne ki hivatalos órákat. Soha senkit nem utasít el világi dolgaival sem, szívesen ad tanácsot. A falvak népében, ízes beszédjükben a szülei szava szól hozzá, gondjaikban az ô gondjaik. Temploma és mellette plébániája a város két fôutcája keresztezésében, a piac tôszomszédságában, a vármegyeház és a bíróságok között, falvaknak a pályaudvar felé esô útján, úgy épült, hogy az ügyes-bajos emberek alig kerülhették el. De papja is olyan volt, hogy még az ellenségeit is vonzotta. Rövidesen a legjelentékenyebb személy lett a megyeszékhelyen, akinek véleményét lelkiekben, világiakban, közügyekben, magándolgokban egyformán érdemes volt kikérni. Ezért legszívesebben az irodájába rögzítették volna, hogy mindig rendelkezésükre állhasson. Ám sokoldalú munkájával együtt járt a sok helyen való megjelenés, ilyenkor akik keresték, a templomban várakoztak. A templom mindig nyitva volt, megszokták, megszerették, hétköznap is sokan látogatták. Hívei nagy számát ösztönzi havi gyónásra. Jézus szíve különös tiszteletére. Az egyházi funkciókról és a templom látogatottsága mértékérôl korán kezd statisztikát vezetni, hogy az évenként jelentkezô különbségekrôl láthassa a teendôit. Már hajnalban beült a gyóntatószékbe, a jegyesek oktatását, az elsôáldozók tanítását, az oltáregyleti tagokkal való foglalkozást, a segélyosztást szívesen végezte maga is. A templom rendjéhez hasonló figyelemmel vette körül az utcán is az Oltáriszentséget, ha beteghez vitték. Ha ô maga ment a haldoklóhoz, a karinget a télikabátja fölé vette, hogy az utca járókelôi már messzirôl észrevehessék a Szentség közeledését és a kellô tiszteletet megadhassák. Csak nagyritkán fordult elô, hogy valakit figyelmeztetni kellett, egyébként mindenki térdenállva, várta be, míg mellette elhaladt. A szentséges körmeneteknél pedig a lehetô legmélyebb tiszteletet készítette elô az Oltáriszentség számára: iskolák igazgatóival, egyesületek vezetôivel és a rendôrséggel egyetértve. Ablakokban égô gyertyasorok, a házak elôtt zöld lomb-virág- és szônyegdíszítés, a lakosság sűrű sorfala és a katonaság arcvonala fogadta végig az útvonalon Krisztus királyt, utána pedig a világi hatóságok fejei mögött vonult az egész város templomi fegyelemben és rendben. Egy-egy ilyen ünnepi körmenet érzékeltette némiképpen, hogy a plébános mennyire Civitás Dei-vé, Isten városává tette Egerszeget. Fiatalon, a húszas évek elején, lett apáttá. Az iránta megnyilatkozó általános tisztelet a megszólításánál ,,Apát Úr''-at, a két szót összevonta eggyé és távollétében is mindenki így emlegette: az apátúr. Senkinek sem jutott eszébe csak apát-ot mondani, ha róla beszélt. De még a 1948-ban, az ellene indított rágalomhadjárat közepette a kommunista Szabad Nép is -- egerszegi idejérôl írva -- így emlegeti: az apátúr. Késôbb még prelátusi méltóságát is árnyékba borította ez a családiasan megszokott apátúr. A megyéje színmagyar: 97,5%-ban az, 1,8% horvát és 0,5% a német. Éppenígy egységes vallásilag is: 92,5%-ban katolikus, református 3%, evangélikus 2%, izraelita 2,5 %. Ez a trianoni megye. Az 1941-ben visszatért Muraköz teljesen katolikus, de 80%-ban horvát. Az értelmiség az apátúr napilapján kívül katolikus folyóiratokat olvas, így egyháza helyzetével, súlyával, közéleti jelentôségével tisztában van és együtt gondolkozik lelki vezetôivel. Az egyháziaknak és világiaknak ez a harmóniája mégis inkább az apátúr rendkívüli egyéniségén alapszik, aki vallási, közéleti tevékenységébe szívét, lelkét, egész magát beleadja. Ha irányít, szerkeszt, ha prédikál, világi beszédet mond, támogatást, alamizsnát oszt, sohasem az általa nyújtott szellemi vagy anyagi javak bôsége, gazdagsága biztosítja csak ezek igazi becsét, hanem az, hogy ezekkel egész lelkiségét veleadja. Ennek természetes következménye az, hogy híveitôl is ezt a teljes odaadást igényli egyházi és világi dolgokban. Alig is van langymeleg, közömbös híve, hatása alól senki sem, még ellenfelei sem vonhatják ki magukat. Sokaknak kényelmetlen is, hogy vallási dolgokban szabotálni, lazsálni vagy csak szundikálni sem lehet. Egerszegen tartozni kell valahová, valamilyen keretbe, aki kívül van, arról tudják, miért van kívül. Nem kell kartoték, személyi lap senkirôl. Személy szerint ismer mindenkit. Tudja, kinek mi a felfogása, hogy hozzá, mint szellemi iránytűhöz igazodik-e, általa tájékozódik-e, avagy ellene. Tudja, hogy ki mikor és hogyan tett eleget vallási kötelezettségeinek. Azt beszélték tréfásan, hogy az apátúr fejében fôkönyv van, abban minden egerszeginek külön számlája, ahol a tartozik- követel rovatok állandóan vezettetnek. Belelát a lélekbe is. Nem kell találkoznia, beszélnie a híveivel, elég messzirôl ránéznie az utcán Kalmár Elemér szatócsra, már tudja, hogy ennek alázatos köszönésében most bocsánatkérés és magyarázat van: -- Apátúr, nem tehettem mást! Be kellett lépnem a kormánypártba, hetente jöttek nyakamra a fináncok. Ô pedig a túloldalról szemrehányóan megdorgálta tekintetével, de azért tudomásul vette a botlást és meg is bocsátotta. Csak a vallási kötelmekben, parancsok teljesítésében, ezek nyilvános negligációjában nem ismert tréfát. A vasárnapi misét az uradalmi cselédtôl, az alispántól, vagy a hadsereg katonatisztjeitôl egyformán megkövetelte. Egy eset e sok közül: Az Arany Bárány a legnagyobb szálloda Zalaegerszegen és szemben van a plébániával. Hadgyakorlat volt a környéken, a fiatal tisztek világos reggelen túl mulattak az étteremben, éppen vasárnapra virradóan. A zajos dáridó a különben csendes Egerszegen feltűnést keltett, különösen amikor már az elsô misére is rég beharangoztak s az utcán is sokan jártak. Végre is az apátúr megsokallta a dolgot. Átment a Bárányba, rányitott a túlhangos mulatókra, ujjával feléjük fenyegetve, de szelíd korholó szavával így szólt: -- Fôhadnagy urak, hadnagy urak! Így aztán nem találkozhatunk a mai szentmisén! Egerszeg plébánosának nagy tekintélyét respektálták a fiatal tisztek. Fizettek, hazaszéledtek, valamit aludtak is, de a tizenegyórai misén a mulatozók mind egy szálig pontosan ott voltak. Mise után a rangidôs fôhadnagy ,,visszaadta'' a vizitet az apátúrnak emígy tréfásan: -- Apátúr, alázatosan jelentem, parancsára a tizenegyórai misén megjelent tizenkét tiszt: tíz katolikus és két protestáns... Ha valaki még sem üdvözült Egerszegrôl, annak aztán nem az apátúr volt az oka. Ô mindent elkövetett minden hívéért... Nemcsak az Arany Bárányba ment be hívei után, de a tömlöcbe is. Gyilkosság történt Egerszeg mellett. A csendôrök három gyanúsítottat szállítottak be a törvényszék fegyházába. Kihallgatásuk hetekig eredménytelen volt. Amikor a fegyházba bejáró káplántól értesült az esetrôl, engedélyt kért a három gyanúsítottal való beszélgetésre az ügyésztôl. Egy óra múlva visszament: -- Ügyész úr! Én holnap majd behozom a gyilkost. Délután telefonált plébánostársának a gyilkosság falujába. Másnap reggel a gyilkos jelentkezett az apátúrnál, aki bevitte az ügyészhez. De hozzá adta a túlnyomó enyhítô körülményeket is. * * * A gimnáziumi hittanársága idején kiépítette a szegénydiákok támogatását. Most mint plébános már több száz jómódú családot kért fel arra, hogy hetente egy-két napon át lássák el koszttal a rászorulókat. Elsôsorban a gyermektelen vagy egygyermekes családokat kérte fel. Ezeket nem engedte kitérni a szeretetnek ez adója elôl. Ezzel egyben a társadalmi és vagyoni kiegyenlítôdés elvét is szolgálta a sokgyermekes szegény családok javára. Ez az egész jótékonysági hálózata alaposan túllépte a szokásos alamizsnálkodás jelentéktelen módját. A szerves és rendszeres karitászát állandóan ellenôrizte mindkét oldalon: a ,,napokatevô'' diákoknál és a ,,napokatadó'' családoknál. A diákok, az ô 30-40 fia, kéthetente megjelent nála és kiosztotta közöttük a tanáraiktól idôközben beszerzett információi eredményét: a dicséretet, vagy a feddést. A vidéken távollévô családapákat helyettesítve átnézte ruházatukat, cipôjüket, a szükséghez mérten pótolta a hiányokat is. Evégbôl egy másik akciót szervezett: ezzel a kinôtt és már nem használt gyermekruhákat gyűjtette diákjai számára. Harmadik támogatása a tandíjmentesség és tandíjsegély volt. Ha nagyobb diákjainál nikotinos ujjakat fedezett fel, nem kerülték el feddését: -- Ha mások támogatását elfogadod, nem illik luxusdolgokra pénzt költened. Nem is egészséges. Szokjál le! Én sem dohányzom. Viszont meg is védte kisdiákjait. Sorba kérdezte ôket, hogy elegendô és ehetô-e kosztjuk, nem konyhában étkeznek-e. Mert nemcsak kosztot, de szeretetteljes bánásmódot, a családi élet melegét is biztosítani akarta számukra: tehát a családdal való együttétkezésüket is. Ha panaszt hallott, nem volt rest a város végére is elgyalogolni, hogy helyre igazítsa a dolgot: -- Ti a jövô magyarságát nevelitek. A diákok most fejlôdésükben egész életükre megsínylik a hiányos táplálkozást. Szeretettel azt adjátok, amit magatok esztek. Egyik diákjával, Egyed Pistával, történt meg, hogy a heti egy napi kosztjáért a maguk nem jól tanuló gyermekük instruálását követelték tôle. Az apátúr felkereste a családot: -- Hány órát tanított Egyed? -- Ötöt. -- Nos akkor fizessenek neki öt pengôt és önök többé nem kapnak diákot kosztra. Egy napokat adó családnak nézte csak el, hogy nem magukkal étkeztetik a két diákjukat, hanem a műhelyben. Ugyanis a család -- cukrász volt és fiúk hús helyett is -- tortát szeretett enni. Legtöbb diákja jeles vagy jórendű volt. De az egyszerűbb képességű, de igyekvô fiútól sem vonta meg támogatását. Szívéhez nôttek, szerette ôket, de szigorú volt hozzájuk. Nem egyszer megmondotta nekik, hogy ,,én éppen ilyen szegény földművesfiú voltam, mint ti! Iskolai bizonyítványaikat a kosztadóknál mindig bemutatta velük. A vizsgáikon részt vett. Az utolsó éves tanulókat maga látta el jótanácsokkal, gyakorlati példákkal az életre. De kioktatta ôket egyházuk, nemzetük iránt való kötelességeikrôl, a társadalom alapját képezô családról! ======================================================================== Nyugati város napsütésben Hiszek a szent Szívben És szeretetében, Hiszek híveknek szent közösségében, Hiszek a szeretet végsô gyôzelmében. (Prohászka) Budapest, Eger, Pécs és még egy-két város folytatott kísérleteket, hogy szegénygondozását a társadalommal együtt és intézményesen oldja meg. A fedezet túlnyomó részét mégis a fôváros és városok költségvetésébe tudták csak beleilleszteni. Ahol a városháza legkevesebb terhet vállalta és a társadalom a legtöbbet: az Zalaegerszeg volt. A támogatás mérve, terjedelme, a szeretet, a karitász palástjába betakart családok száma is és az adakozásban résztvevôk száma is itt volt a legnagyobb. És a támogatott itt érezte magát legkevésbé lealázó helyzetben. Az apátúrnak minden utcában volt ôrszeme, aki jelentette és számon tartotta a sokgyermekes, munkanélküli, beteg vagy elaggott, nyomorban lévô családokat. De jelentette a vadházasságokat, a vallástalan életűeket is. Nem volt olyan testi vagy lelki nyomorúság, amelyrôl az apátúrnak ne lett volna tudomása, s amelyet ne igyekezett volna orvosolni. Krisztus szeretete állandó szent türelmetlenségre és elégedetlenségre sarkallta. Missziós és szociális hiperagilitásra, túlteljesítményre. Nem írt könyvtárakba elsüllyedô és porosodó szociológiai elméleteket, de a gyakorlati krisztusi élet elsô gyorssegélyét eljuttatta mindenhova. A keresztény társadalom élô, mozgó, ható lelkiismerete volt. Egyetemes felelôsséget érzett minden teremtett emberi lényért, aki esperesi kerületében napvilágot látott. És ez a lelkiismeret nem sok idôt hagyott a meditálásra, azonnali segítséget serkentett ki mindenkibôl. Eszem-iszom és szórakozás céljából sohasem járt társaságba. Ha jómóduakat, gazdagokat látogatott, nem lakomára ment, hanem rövid vizitre, hogy valamely intézménye, szegényei, diákjai számára nyerje meg jóakaratukat. Az országban az ipari, feudális és az anonim nagytôkét nem tudták belehalászni a nyomor-enyhítésbe, áttörte a szociális hálót és zsugori, közömbös, részvétlen lelkével nézett el a nyomor tengere felett. Egerszegen azonban nem volt kibúvó. Ha zsörtölôdve, érzékenyedve és neheztelve is néha az apátúrra, de megtanulták tôle a keresztények egymás terhét hordozni. Ezidôben a fôvárosi plébániák a hívôk önként jelentkezô kis hányadának az adminisztrációjára szorítkoznak, a liberalizmus, marxizmus által szétszélesztett nyáj újra összeterelésére még nincs elég pap és idô. Az apátúr nem a hányadoknak és törtszámoknak a plébánosa, hanem a teljességé, az egészé. Nem is osztályoké, csoportoké, klikkeké. Minden rendű és rangú családé. Az ô értékrendszerében a lélek számít s ennek nincs se foglalkozása, se társadalmi helyzete. De vannak erényei és hibái. Ezek alapján osztályozza híveit, emeli közel magához, segíti be az egyházközségi, városi tanácsba, vagy a megyéhez. Nagy hálózat központja ô s ha végigmegy az utcán valóságos seregszemle az. Találkozik falusi, mezei, vincellér emberekkel, megyeháziakkal, városháziakkal, ipartestületiekkel, gazdaköriekkel, pénzügyigazgatóval, postással, piaci árussal, tanárral, nyugdíjassal, szocialistával. Ez mind az ô hívének vallja magát s neki mindezekre gondja van, mindezekért számadással tartozik. Ez mind tagja a nagy organizációnak, az élô szervezetnek, melynek központja Krisztus, egerszegi feje: az apátúr. De senki ne gondolja, hogy a legkisebb felekezeti psichózis is élne benne. Ellenkezôleg, patrónusa a felekezetközi békének. A protestánsokkal és az izraelitákkal egyformán szívélyes viszonyt tart fenn. Bár a kálvinisták és evangélikusok száma szórványnak is csekély, azon buzgólkodik, hogy mindkét egyház templomhoz jusson. * * * Világi szempontok nem feszélyezték, ha az egyház törvényeinek megtartásáról volt szó. Példa rá a következô eset: Mikes érsek bérmált Zalaegerszegen. A templom elôtti hatalmas tér zsúfolva volt bérmálandókkal és hozzátartozóikkal. Az érsek már közeledett szerpapjaival, az apátúr pedig elôtte rendezte a bérmálandók és bérmaszüleik sorait. Egyszerre csak megpillantja a város egyik gazdag kereskedôjét, a tömeg felett egy fejjel kimagasló férfiút egy kisfiú mögött: -- És ön, Sebestyén úr, milyen minôségben van jelen? -- Bérmaszülô vagyok, apátúr. -- Ehhez önnek nincs jogosultsága. Nem kötött egyházi házasságot. Keressen másik bérmaatyát a fiú számára! Sebestyén úr a maga kétméteres magasságában elpirult a rengeteg ember elôtt, a fiút a szomszédjára bízta és eltávozott. De azonnal ügyvédhez szaladt és megszégyenítésért beperelte az apáturat. A bíróság sem volt könnyű helyzetben. A panaszos a világi törvényeknek eleget tett a polgárházasság megkötésével, viszont a plébánosnak kötelessége az egyházi törvényekre ügyelnie. A per vége valamilyen salamoni ítélet lett -- jogilag. De hogy a vallás dolgában hiba nem eshetett Egerszegen, az is bizonyos! Nemcsak vasárnapi pap volt. A hat hétköznapon át is érdekelték hívei. Nem is hagyta magát megtéveszteni az ünneplôruhával együtt felöltött, csak vasárnapra szóló, szagosmisés külsôleges vallásossággal. Nem is szűnt meg ostorozni azokat, akik divatbemutatóra és barátnôik pukkasztására, új ruhával, új kalappal dicsekvésre használták fel a templomba járást. Lehet, hogy ezek kontrasztjaként öltözött oly szerényen. Hívei hétköznapjaiban is részt vett, minden keresztény családhoz tartozandónak érezte magát minden napon. Ezért sokszor látogatott el bejelentés nélkül híveihez, hogy munka közben, otthon is lássa ôket. Nem lepôdtek meg rajta, ha váratlanul betoppant. Igaz, hogy néha ilyenkor aztán érték meglepetések is. Egyik nagy híve volt Kaszaházán a püspöki birtok bérlôje: vitéz Jakabffy Antal. Amint egy ízben benyit házába, éktelen ordítást és sírást hal. Megismerte a kisebbik, ötéves fiú hangját. Ijedten siet beljebb, látja, hogy a fiúcska rázza ujját és bômbôl. -- Mi történt veled, te szegény? kérdezte részvéttel. -- A rosseb egye meg -- s még egy nagyon kacskaringósat káromkodott hozzá -- az ajtó becsípte az ujjamat! -- Hát te kitôl tanultad ezt a káromkodást, fiacskám? -- Kitôl-e? Hát édesapámtól! -- vágta ki büszkén. Az apátúr ment is már Jakabffy felé, aki a kertbôl közeledett. Visszafordította és a kert végében sétáltatta egy félórán át. De a béresek messzirôl is látták, hogy uruk milyen bíborvörös volt szégyenében az apátúr fejmosása miatt. Egerszegtôl nyugatra, Kaszaházán túl, a Zala folyó mellett van Neszele, ahova az öreg Vig bácsi papot kért. Az apátúr ismerte, maga ment, hogy ellássa utolsó útjára. A kis faluban éppen mezei munkájukról hazatérôben voltak a népek, megismerték kocsiját, letették szerszámaikat és begyülekeztek a haldokló udvarára, hogy egy Miatyánkkal hozzásegítsék az öreget az üdvösséghez. Az apátúr ellátván az öreget viatikummal dehogy ment volna még haza! Megimádkoztatta a falut a haldoklóért, majd pedig -- éppen keresztjáró nap lévén -- elimádkoztatta a Mindenszentek litániáját. És ha már itt van, ritkán jut ide, áthívta a gyermekeket az iskolába, rövid oktatást adott. A felnôtteket pedig sorban kikérdezte családi viszonyaik, gyermekeik, anyagi helyzetük felôl. Eléje került egy özvegyasszony három szép gyermekével. -- Mibôl élsz, leányom? -- Férjem után még a Deák uraság ad lakást, az aratókra fôzök és napszámba járok. -- Mikor halt el a férjed? -- nézi gyanúsan a két nagyobbtól szôkébb, legkisebb fiút. -- Három éve. -- Három éve? -- és ránézett az asszonyra, majd a kisfiúra ragyogó, meleg, kutató szemével. Az asszony elpirult, lesütötte a szemét. -- Nem sokáig gyászoltad szegényt! Ennek a legkisebbiknek az apjával szeretnék most azonnal beszélni. -- Családja van... -- szégyenkezik az asszony. -- Így nem maradhatsz, lányom! Feljegyezte nevét. Bizony csak éjfél felé került haza, de jókedvűen. Valamit megoldott. Az özvegyhez három hét múlva, vasárnap délben egy deres hajú vén és egy fiatal férfi kopogtat be. Illendôen bemutatkoztak s elbeszélgettek, majd az öreg kalapját fogta: -- Andráshidán lakik a lányom, meglátogatom. A fiamnak pedig még egy kis beszédje volna veled. Tavaly özvegyült meg... Péterpálkor az egerszegi templomban az apátúr stólájával összekötötte a két özvegy kezét. Az új menyecske nyugatról délkeleti faluba került és a három édes mellé még két mostohát kapott. * * * A búcsújárás ôsi szokását nem hagyja feledésbe menni az apátúr. Búcsúszentlászló, a jezsuiták kapornaki, a ferencesek sümegi és vasvári temploma évszázados búcsújáró helyek. Egerszegtôl nincsenek messze. Igaz, jókor kell kelni. A kényelmesek, lusták még a másik oldalukra fordulnak, mikor hallják a hajnali harangszót, amely a búcsúra indulókat gyűjti egybe. -- Mi az? Tűz van? Félreverik a harangokat? -- kérdezik az álmosak. -- Dehogy tűz. A sümegi búcsúra vezet bennünket az apátúr. Tüzes lelke ô az ilyen vallásos megmozdulásoknak. Még az öreg asszonyok is gyorsabban lépegetnek s nem maradnak le, ha ô velük van. Úgy megy minden, mint a karikacsapás. Rendezett, tömött sorok, olyan, akár a hadsereg. A friss szél vidáman pattogtatja a zászlókat. Templomi rend van itt is. Ének, olvasó és imák egész úton. Hátul hosszú kocsisor. Aki nem bírja a gyaloglást, az felül. Sokan indulnak, de sokan csatlakoznak útközben is. A falvak és templomok harangszóval köszöntik ôket, amíg átmennek a falun, zúg a harang. A templomoknál megállanak egy-egy fohászra. Itt csatlakoznak az új tömegek is. Sümeg környéke már feketedik a sokaságtól. Az útvonalak tele emberrel. Sorfalat állva várják az újabb processziókat. -- Most jönnek az egerszegiek! Ezek a legtömöttebb, legrendezettebb sorok! -- Az ott az apátúr! Mily szépen énekelnek! -- Egyházi zene- és énekkaruk van. Mert nagy énekverseny a búcsú. Ott a kántor mindenütt középen, körülötte a legjobb hangúak, akik felviszik, leviszik a hangjukat, ahogy illik. A zalaiak nagy találkozója a sümegi búcsú. Eljönnek a balatoniak, kanizsaiak vonattal, de a vasmegyeiek is sokan. A gyerekek a toronyból figyelik az érkezôket és jelentik ôket. Hát még aki a magas várba megy fel, az látja az összes égtájak felôl érkezôket. De hiába várnak még egy olyan processziót, mint az egerszegi. Az apátúr dicséretét mondják a zalai hívek. Ami igaz, az igaz, sokat foglalkozik híveivel. Szeretik is. Talán még püspöknek sem engednék el! Összeforrnak a szívek egyetlen nagy családdá a búcsújárás alatt. Tiszta szívvel, vidáman veszik útjukat hazafelé. A szegény ember nehéz sorsa is könnyebb lesz e szép ünneptôl... Hívei lelki üdve a legelsô az apátúr elôtt. Ezért minden kényelmetlenséget, kellemetlenséget is szívesen szenved el. Kerüljön bármilyen fonák helyzetbe is. Tekintélyére vigyáz, de ez is csak személyi és földi dolog a hívei üdvével szemben. Még életét is szívesen kockáztatja, ha kell. A húszas évek elején történt, hogy egy vadházasságról szerzett tudomást. Egyik utcaapostola jelentette, hogy Zalaegerszeg munkásnegyedében, az Olá-ban egy Budapesten tanult fiatal szocialista iparos visszaköltözött ide barátnôjével. Nincs szándékukban házasságot kötni, holott a leány már áldott állapotban van. Az apátúr levelet írt nekik. Majd egyik káplánját küldötte ki, de ez a kerítéssel körülvett házukat nem tudta megközelíteni, a csengetésre pedig semmi választ sem kapott. A szomszédok figyelmeztették ôket, hogy térjenek jobb belátásra, mert az apátúr nem tűr ilyesmit. -- Mi köze az apátúrnak, hogy én mit csinálok? Ha még egyszer ide küldi papját, hát majd beleeresztek egy-két sörétet. A barátságos invitálásra maga az apátúr jelent meg. Hiába csenget, zörget. A szomszédok kérve-kérik, hogy hagyja az istentelent, mert még csakugyan kilô a kerti házából. Az apátúr két széket kért a szomszédoktól, hogy ezek segítségével közelítse meg renitens hívét. Az egyikre rálépett, a másikat -- áthajolva a kerítésen -- a túloldalon engedte le. Elhűlve látták, hogy kopott reverendáját feltűrve átlép a magas kerítésen s a kerten át a házhoz megy, ott zörget s majd tíz perc után kidugja fejét a konok hívô: -- Mit akar az apátúr? -- Mi lesz a gyermekkel? Te bitang! A szomszédok szívszorongva lesték, mi történik. Az apátúr egy félóra múlva távozott, de már a kapun keresztül. A kapunál rászólt az ôt kísérô ,,bitangra'': -- Azt a két széket töröld le, vidd vissza Böékhez és -- köszönd meg! Holnap hétkor pedig pontosak legyetek! Egy hét múlva megáldotta házasságukat. Két hónap múlva pedig megkeresztelte a fiúcskát és maga lett a keresztapja... Nem félt a népszerűtlenségtôl sem. Az egyház jogát olyan nagy közösséggel szemben is, mint Zalaegerszeg városa, megvédelmezte. Bizonyítja ezt a temetô-ügy. A régi városi temetô már betelt. Újra volt szükség. A város adott területet, de ezt az egyház nevére csak úgy volt hajlandó átíratni, ha viszont a régi temetôt az egyház kebelezi rá a városra. Az apátúr nem járult hozzá. A régi temetôt nem adta, nem akarta, hogy a halottakat kitelepítsék belôle, de meg az volt az álláspontja, hogy a krisztusi egyháznak már eddig is sok jogát vették el, most már itt az ideje ezeket is visszaszerezni inkább, mintsem új jogfeladással tetézze a régieket. Beperelte a várost. Az ellenfelei persze igyekeztek kiélezni ellene a pert. A lakosság véleménye azonban az volt, hogy jól tette, ha beperelte a városházát, miért húztak ujjat vele! Még a húszas évek elején történt, hogy az államépítészeti hivatal egyik tisztviselôje, aki vallástalan és szabad életérôl volt ismert a városban, jóváhagyott egy tervet, amely férfi és nôi vegyes strandfürdô megnyitására vonatkozott. Mindszenty felkereste és figyelmeztette, hogy az ilyen strandfürdôk alkalmat adnak arra, hogy a gyermekek és a serdülôk megfigyeljék és eltanulják a felnôttek illetlen, helytelen viselkedését. A hivatalnok azonban hányivetin, nevetve válaszolt: -- A mai fiatalság már más! Nem kell nekünk vigyázni az erkölcseire, tud maga is vigyázni eléggé! -- Semmiképpen sem érthetek egyet önnel! -- válaszolta a plébános. -- Nem kell messze mennünk ellenpéldáért. Éppen tegnap viselkedett úgy a strandon az ön leánya, kicsi hiányzott ahhoz, hogy a megbotránkoztatott közönségtôl el ne vegye méltó büntetését. Úgy látszik, az alma nem esik messze a fájától!...[5] Ma is emlegetik, hogy az apátúr megneheztelt a Katolikus Legényegyletre is és évekig nem látogatta meg. Úgy találta, hogy a modern táncok lejtése közben a fiatalság túllépte azt a disztingvált magatartást, amelyre egy katolikus intézményben mindenkor kötelezve van. Neheztelése inkább káplánjának szólt, aki a köteles figyelmeztetést elmulasztotta, új káplánja késôbb visszaédesgette a Legényegyletbe, de az elsô látogatása elôtt nem mulasztotta el azt, hogy ,,fôpróbát'' ne tartson a táncoló fiataljaival és amikor már a disztingvált magatartásra kellôen kioktatta ôket, várta csak nyugodtan kissé szigorú principálisát. A fogamzást megakadályozó óvszerek hirdetéseit nemcsak erkölcstelennek tartotta, de a kereskedôket is felszólította, hogy ilyen plakátokat ne publikáljanak és ilyen árukat ne tartsanak. Minden kereskedô eleget is tett kérésének, kivéve egyet, aki pártállásánál fogva is a születésszabályozás híve volt és nem elôször szállott szembe vele. Ezúttal is kiragasztotta az ominózus szövegű hirdetését. De másnap reggel letépve találta. Háromszor ragasztotta ki, háromszor találta letépve. Negyednap hajnalban már figyelte, így látta, hogy az apátúr, amikor a plébánia földjére indult, botjával maga távolította el az óvszerhirdetését. Elgondolkodott az eset felett. Aznap már nem ragasztotta ki, késôbb se. Ha erôskezű, határozott volt hívei felé, még inkább az volt a saját házában, a plébánián, amely inkább kolostor volt és a szemináriumi élet folytatása a melléje beosztott fiatal papok számára. Akik szabadabb életre vágytak, nem maradtak Egerszegen. Legtöbbjük azonban boldogan vette, hogy az apátúr munkatársa lehetett. Nem engedte meg, hogy a maga böjtökkel teli, aszketikus kosztjában kövessék. Ruházatuk azonban alig különbözött az övétôl. A káplánok és hitoktatók anyagi dotációja végtelenül szerény volt. Zalában nem egyszer hat-nyolc filiát kellett ellátniok, sok cipôt, ruhát koptattak. Mégsem kopottas reverendáikat szégyellték, inkább azt, hogy szüleikre szorultak, apjuk télikabátját és anyjuk kötötte pulóvereket kellett hordaniuk. Ezen az apátúr sem segíthetett, ez országos rendezésre várt. De azt a többletmunkát, amelyet mellette kellett végezniük, boldogan és elégedetten teljesítették és szívesen választották ôt példaképüknek. A püspök is a felszentelt új papok kiválóbbját irányította Egerszegre. Utónevelést, egyetemes praxist és utána jobb elhelyezkedést kaptak. Esperesi kerületének papi gyűlésein, a koronákon rengeteg tapasztalati tudását közölte paptársaival a hívekkel való bánásmód, a személyes érintkezés, a családlátogatások fontossága terén. A nála bevált lelkigyakorlatokat, missziókat ajánlotta, figyelmeztetett a plébános éberségének jelentôségére a tömeghangulatok megfigyelésében, a keletkezô egyházellenes fókuszok eloszlatásában. Teljes ôszinteséggel hangsúlyozta, hogy qualis rex, talis grex (amilyen a pap, olyan a nyája). Az iskolán kívüli népművelést még az idevonatkozó kormányintézkedések elôtt, és ezeken túlmenôen, rendszeresen és kiváló hozzáértéssel gyakorolta. Az elôadókat nemcsak tanáccsal, de anyaggal is ellátta. Az elôadásokat a hallgatóság ügyesebb tagjainak bevonásával kultúrestélyekké bôvítette ki. A gyakorlati tudnivalókat helyezte elôtérbe és az életadta eseteket vette kiindulásnak. Nem egyszer ô maga is tartott elôadást az adók kiszámításáról, megfellebbezésérôl, a váltók veszélyérôl, kezelésükrôl, az adásvételi szerzôdések, végrendeletek érvényességérôl, a falun oly gyakori mesgyeperekrôl. Azon volt, hogy a felesleges és túl költséges pereskedésrôl leszoktassa híveit. Felokosította ôket, hogy a juss mindenáron való keresése nem szegény embernek való luxus. * * * Sokáig emlegették Mindszentyt mint a ,,Rongyos Gárda'' tábori lelkészét. 1939 tavaszán szerte az országban szabadcsapatok alakultak, hogy a kormány tartózkodó magatartásával szemben a nemzeti közvélemény sürgetésére közvetlen akciót kezdjenek a trianoni békediktátum ellen. 1920-ban már volt ilyen mozgalom. Akkor a társadalom spontán népfelkelése -- ugyancsak a kormánnyal szemben -- megvédte Sopront és környékét az ország testébôl való kiszakítás és Ausztriához való csatolás ellen. Ekkor a nép fegyveres ellenállása formális harcokkal űzte el a cseh pénzen és cseh fegyverekkel felszerelt osztrák csapatokat, nem engedte, hogy az ország kétharmadának idegen hatalmak számára történt szétosztogatása után még ezt az ôsi magyar területet is, népének megkérdezése nélkül áttolják egy másik államba. A fegyverrel kiverekedett népszavazást aztán kénytelen-kelletlen elfogadták a tájékozatlan és felelôtlen nagyhatalmak is, amelyek oly piramidális ostobasággal és öngyilkossággal bontották szét a Kárpát- medence ôsi egységét, Európa ezeréves keleti védôbástyáját és teremtettek nyitott kapukkal légüres teret az orosz terjeszkedés számára. 1920-ban Mindszenty széleskörű gyűjtési akciót indított és vezetett le a Sopront védô szabadcsapatok számára. Emberutánpótlás és élelemmel dúsan megrakott teherkocsik jelezték tevôleges részvételét a nép honvédelmében. 1939 tavaszán Csehszlovákia szétesése. Szlovákia és Kárpátalja függetlenségének kikiáltása küszöbön állott. Az államközi szerzôdésekkel kötött magyar kormány helyett most is népünk maga kezdeményezett mozgalmat az erôszakkal elszakított magyar területek visszaszerzésére. E partizán csapatokba legtöbb önkéntes jelentkezô Zalában és Pest megyében volt. Zalában az apátúr emelte ki a kis, helyi lelkesedéseket átfogó, a várost és vidéket egybeölelô társadalmi megmozdulássá. A jelentkezôk zömét ipari munkások és földművelôk tették ki. Rossz és kopott polgári ruházatuk után nevezték ôket találóan rongyos gárdának. Zalaegerszeg és Keszthely egy-egy századot állított ki. De hogy mennyire mélyen népi rétegeket érintett a mozgalom, bizonyítja az, hogy bányamunkások is egy külön századot alakítottak. Javarészük katonaviselt, háborútjárt kemény legény volt, akik most is életük feláldozásával vállalkoztak a betonerôdítményekkel végig teletűzdelt északi cseh határ átlépésére és az ottani magyarság fegyverbe állítására, a cseh hadsereg megtámadására, e területek szabadságának kivívására. Mindszenty legszívesebben maga is táborba szállott volna fiaival együtt. Mivel ezt mégsem tehette, arról gondoskodott, hogy lelkiekben és anyagiakban hiányt ne szenvedjenek. A zászlóalj parancsnokát dr. Árvay Lászlót, a tiszteket, legénységet kikérdezte felszerelésük felôl s ezek pótlására mindent elkövetett. Amikor pedig a zászlóalj indulása elkövetkezett, maga és káplánjai egész napon át gyóntatták a rongyos gárdát. A vonat indulásáig már nem volt idô az áldoztatás elvégzésére, úgy intézkedett, hogy a legközelebbi várakozási helyen kerüljön erre sor. De az egész napi gyóntatástól fáradtan is kikísérte fiait az állomásra és várta indulásukat. Majd mikor megtudta, hogy csak éjfélre indulnak, ezt mondotta: -- Ez nagyon jó! Akkor rögtön jövök vissza. Mindenki arra gondolt, hogy szerény vacsoráját ment elkölteni. Annál nagyobb volt meglepetésük, amikor nem sok idô múlva egy egész menetet láttak közeledni az állomás felé. Ministránsokkal, káplánjaival teljes papi ornátusban az Oltáriszentséggel és a hozzá csatlakozott lakossággal érkezett. A vasúti sín mellett kettôs rendekbe felállított egész zászlóaljat még megáldoztatta s mire végzett, éjféltájt, körülötte szorongott az egész város is, mely Mindszenty nélkül tudomást sem vett volna fiai harcba indulásáról. Így a hatalmas tömeg ovációja közepette, az apátúr lelki útravalójával és áldásával gördült ki a vonat a pályaudvarról. A rongyos gárda fiainak sok levele kereste fel hónapokon át. Féltô aggódása kísérte ôket veszedelmes vállalkozásukban: amikor átlépték éjjelente kisebb-nagyobb egységekben a határt, az ágyukkal, aknavetôkkel, gépfegyverekkel tömött acélbeton erôdláncot, amikor stratégiailag fontos terepeket derítettek fel és ilyen pontokat tettek hasznavehetetlenné s a magyar és szlovák lakosságra támaszkodva erdei harcokba bocsátkoztak a cseh hadsereggel. Nyugodtan mentek a hazáért a halálba is. Tudták, hogy tiszteletbeli tábori lelkészük, testi-lelki gondviselôjük nem feledkezik meg otthon maradt családjukról sem. E kis nyugati város ragyogott a szeretet napsütésében. ======================================================================== Társadalomszervezô. Közösségi ember Testvéreim! Ha egy a cél, Olyan mindegy: ki a vezér... Ôsszel megnépesül az ég, Magasan, zúgva száll az ék, A darvak éke egyszer itt, Máskor meg ott, megtörik. De helyre áll és ék marad A véghetetlen ég alatt. Az ékhetetlen ég alatt Vezérük az az ék-alak. Gondolatjuk az örök élet, Az hajtja ôket szállni délnek. Vissza is vezérli ôket, Ez vet rájuk gyönyörű féket. A sok darú egy orrt szegez És egyesült szárnnyal evez. S halad az éle, repül, mint egydalú Egethasitó, óriás darú... (Erdélyi József: Ék) Nemcsak azért, mert vezetôje volt a hívôk közösségének, hanem mert ifjúkora óta lelkében ilyennek alakította ki magát -- közösségi ember volt. E szó többet jelent a szociális embernél, aki állhat a közösségen kívül is. A közösségi ember azonban sorsközösséget jelent. Nála, aki mindenképpen föléje nôtt a közösségnek, önkéntes és szándékos volt az átlagemberrel egy sorban maradása. Ezt ki is fejezi, érzékelteti is: aszkétikus egyszerűséggel táplálkozik, szinte kopottan jár, télen sem fűttet -- hercegprímás korában sem. Amikor 1945-ben bíborossá szentelésére Rómába érkezik, az Alpok jégmezôi felett, kis katonai repülôgépen, hideg téli napon, amikor a legszegényebb olasz is petróleum-kályhája mellett melegedett, átfázottan sem engedte jéghideg szobáját befűttetni: -- Ha az ország otthon fázik, akkor a prímás se melegedjék! -- ezzel hárította el paptársai aggódó figyelmét, gondoskodását. Népével való belsô, mélyen testvéri sorsközösségét messze idegenben és egészsége veszélyeztetettségében sem tudta megtagadni. Hogy honnan vette ezt a népe sorsával mindenben való azonosulást? Hát vajon Mestere nem egy szegénysorsú ácsné méhében akart-e fogantatni?! Vajon nem a Mestere rendelte-e a szentmiseáldozatot, a hívek és pap közös áldozatának? Nem kell-e ebben a hívôknek is együttes közös énekkel, imával részt venniök? Vajon miért kellene ennek a közösségnek a templom kapujában megszűnnie?! Nem éppen szimbólum, jelkép-e a közös miseáldozat a közös munkára is gazdasági, szociális és közéleti téren? Lehet-e valaki csak a templomban Krisztus híve, az üzletében, munkahelyén, a városházán már nem? Elengedheti-e az egyház hívei kezét az életben? Nem az-e a teljesértékű hívô, aki mindig, mindenütt azonosítja magát az egyházával, nem ez-e az igazi közösségi ember, nem ez-e a versenyképes és egyedül gyôztes a kommunistával szemben is?! A kommunistával, aki tömegember és a materialista tömegben elveszíti a lelkét, míg a közösségi ember a magáé mellé újat is nyer, a hívôk közösségéét. Csak az ilyen ember tudja, hogy a közérdek elôbbre valóbb a magánérdeknél. Hogy az állam vezetôivel szemben engedelmességgel tartozik. Ezeknek pedig kötelességük a közjót megvalósítaniuk, a vallásszabadságot és többi szabadságjogokat biztosítaniuk, közerkölcsiséget, közéleti tisztaságot fenntartaniuk. Mindszenty bele is nevelôdött ebbe a közösségi életbe. Nem a fôvárosban születik, ahol a bérpalota pártája azt a szomszédját sem ismeri, akitôl egyetlen téglafal választja el. Ô a falu közösségét hozza magával Zalaegerszegre, Esztergomba, Budapestre is. A faluét, amelyet elemi csapások, a vihar, a jég, az aszály, az árvíz, a tűz, de nem utolsósorban a jobban átélt krisztusi hit és tradíció egyetlen családdá fognak össze. De sorsa is, körülményei is belenevelték a tömegekkel való együttérzésbe: a társadalmi problémákat nem másod-, harmadkézbôl, könyvbôl ismeri, bennük nôtt fel, a falusi élet egyszerűségében, a legnehezebb munka legkisebb munkaértékeredményében, a földtelenség feszültségében, a mezôgazdasági proletárság tragédiájában. Nem tud, nem is akar szabadulni a falu szemével látásától. Az egyik nagyobb ünnepen, kivételesen, ebédhez bort tesznek az asztalra. Meglátja és mondja: -- Ennek az egyetlen üveg bornak az áráért falun három gyermek kénytelen egész napon keresztül napszámban dolgozni! De az elsô proletárdiktatúra börtönéig mély impressziói is bár hittanárként, de egész fiatalon érik ahhoz, hogy sohase felejtse el ôket, sôt, hogy a szociális igazságosságot élete vezéreszméjévé tegye. Ezek a motívumok akadályozták meg, hogy például a világtól elvonulva, kolostorban, szerzetesként szolgálja az Urat, vagy hogy csak hívei vasárnapi lelkével törôdjék, ne mindennapi életével is. E motívumok sarkallták, hogy ne elégedjék meg hitbuzgalmi és kulturális tevékenységgel, hanem jelentôs és széleskörű társadalmi, egyesületi életet fejlesszen és hívei gazdasági tevékenységét is vezesse. Az ily irányú működésének az elvi alapját -- Prohászkával együtt -- abban látja, hogy sem a keresztény demokrácia, sem maga az egyház a gazdasági kultúráért és a dolgozó tömegek életnívójának az emeléséért nem exponálta magát oly mértékben, amellyel meggyôzhetné a tömegeket, hogy valóban értük dolgozik. Mindszenty az egyház elszántságát és bátor áldozatvállalását akarta pótolni negyedszázados plébánosi működése alatt. Látta, hogy a nagytôke a legdôrébb ellensége önmagának is, amikor nem részlelteti a tömegeket a magántulajdon megszerzésének lehetôségében, a magántulajdont nem engedi demokratizálni, a társadalmi rend alapjaivá kiszélesíteni. Ezért indít intenzív szövetkezeti mozgalmat, ily irányban neveli, tanítja, vezeti híveit. Az ô közgazdasági tevékenysége is olyan volt, mint nagy földiéé, Deák Ferencé, aki csak addig maradt az általa alapított közérdekű intézeteknél, amíg meg nem erôsödtek és osztalékot nem fizettek. Mindszenty munkáját is a legteljesebb önzetlenség jellemezte. Hitelszövetkezeteket és fogyasztási szövetkezeteket létesít és fejleszt. Vajat gyártó tejszövetkezetet hív életre. A Zalavármegyei Takarékot beköltöztette a plébánia épületébe, hogy könnyebben irányíthassa. Itt is, a hitelszövetkezetben is igen sok kisembert juttatott fedezetnélküli személyi hitelhez. Ezek a normális bankszabályok szerint sohasem juthattak volna pénzhez. Nemcsak maga túltevékeny, de azzal a képességgel bírt, hogy másokat is tudott ily tevékenységre ösztönözni. A fôispánon, alispánon, a megyegyűlésen, városházán keresztül nagyon sok útépítést mozgatott meg, iskolaépítést és tatarozást vitt dűlôre. Kézben tartotta a tanácson és képviselôtestületen keresztül a város vezetését és sikerült Egerszeget kiemelnie a régebbi poros-sáros elmaradottságából. Ugyanis a múlt században, a Délivasút nagykanizsa-soproni vonalának építésekor a városi tanács a csizmadiák és fuvarosok ellenzése folytán nem vállalta a vasúti pályaudvar költségeit, így a vasút távolabb fut, a város pedig fejlôdésében visszamaradt. A kislélekszámú (tizenháromezres) város különben is nehezen hordozta a megyeszékhely megkívánta terheket és valósággal roskadozott az adók alatt, így bizony az újabb terhek: a jelentékeny beruházások, építkezések nagy ellenkezésre találtak. Ezekhez jött még a húszas évek végén a mezôgazdasági árak katasztrofális esése. A mezei napszám 80 fillérre, a városi 90-re esett. A teljes pénztelenség az építkezések teljes leállását eredményezte. A munkanélküliek bandákba verôdve, gyalog csavarogták körbe az országot. Amikor az apátúr a befagyott építkezésekhez a város hozzájárulását kérte, ellenlábasai nem mulasztották el, hogy bírálatuk élét ne feléje irányozzák: -- Mi szükség van ily nehéz idôkben kolostorra, iskolára? Gyárat és bérházat építsen, akinek pénze van! -- Demagógia ez! -- válaszolt egy idôsebb munkás. -- Mi lenne azzal a százötven emberrel, aki még most dolgozik, ha az apátúr sem építene?! És újra kapott pénzt. Legelsôsorban azért, mert tudták róla, hogy minden pénzét ô is beleadja az építkezésekbe. Látták, hogy milyen szorgalmas, fáradhatatlan gazda, hogyan virágoztatta fel a plébánia birtokát, hogyan jár ki naponta Ságodra, hogy abból a négyszáz hold földbôl minél többet serkentsen ki -- közcélokra. Egész kis mintabirtokot csinált a régebben bérbeadott és elhanyagolt földekbôl. Húsztehenes tejgazdasága, nyolc igásfogata, kiváló állatállománya van és a nemesített kopasz, vörös búzát termeli. Mindenki alszik még a városban, a plébánián is, amikor az ô ablaka már világos és megy maga költeni kocsisát: -- Kelj fel, Zsiga, fogj be, Zsiga, kihajtunk Ságodra, megnézzük a földet! -- Nem egyszer hajnali kettôkor, háromkor. Az apátsági majorban a cselédek is csak akkor voltak felkelôben, amikor ô már ott volt. De legtöbbször hagyta aludni Zsigát is és kisétált gyalog. Csak ha igen sok dolga volt és télen, ha a hófúvás akadályozta, ment kocsin, szánon. Künn a majorban összegyűjtötte az ébredezô cselédeket az istállóban, együtt imádkozott velük és csak azután engedte ôket a munkájuk megkezdésére. Nemcsak a saját gazdatisztje volt, de nem egyszer elômunkása is. Ha az új fiatal cselédje nem jól fogta a kaszát, nem hajolt bele eléggé a lendületbe, vagy a trágyát nem jól teregette a földön, bizony kivette kezébôl a kaszát, a villát és megmutatta: -- Nézd, Pista, ezt én így csinálnám! Sokan kételkedve hallgatták, hogy késôbb is, bíboros hercegprímás korában is, meglátogatván édesanyját, segített családjának a sürgôs aratási munkákban. Az egerszegiek nem csodálkoztak. Természetesnek tartották. Meg tudták, hogy a két nôvére megözvegyült, a tizenhéttagú család férfi nélkül van. -- Hát Ságodon nem dolgozott elégszer? -- mondották. -- Intézônek, parasztnak is jobb, mint legtöbbje! Csak, hogyan bírja? Hiszen többet böjtöl, mint eszik! Nála tán a test is lélek? Mire megvirradt, már vissza is fordult a birtokról. A város napszámosai ilyenkor cihelôdtek. Siessünk, legalább lapát legyen a kezünkben, mert mindjárt itt lesz az apátúr Ságodról! -- Mert visszafelé meginspiciálta a városi közmunkákat, amikor a mérnök még az ágyában a másik oldalára fordult. Nyitott könyv volt az élete. Mindenki olvashatta, láthatta. Plébániája pedig mintha üvegfalakból lett volna, úgy ismerték az egész házat. Akár ôt magát. Senki elôtt sem volt titka. Mindenki bizalommal volt iránta. Vezetésének, irányításának ezért rendelték alá magukat világi dolgokban is. Ez az általa közdolgokban teremtett harmónia tette, hogy az ô idejében Egerszeg annyit fejlôdött, mintha püspöki székhelye lett volna. Az igaz, hogy az egerszegi templomban ott élt nagy építtetôjének, Padányi Biró Márton veszprémi püspöknek szelleme s csak a huszadik századbeli utódját várta, hogy felszabadítsa e szellem energiáit. Az apátúr aztán ki is szabadította. Nem volt annyi építkezés, de nem is lesz Egerszegen többet. Az apátúr támogatásával vagy sürgetésével került tetô alá a gazdakör székháza, a társadalombiztosító és a pénzügyigazgatóság palotája, a fiúpolgári. Sok más középület, mely kultúrcélokat szolgált, egyenesen az ô kezdeményezésére az ô vezetése alatt létesült: a katolikus legényegylet, a katolikus kultúrház színpaddal, tenisz- és jégpályákkal, A templomot restauráltatta, a plébánia nagy épületére emeletet húzott. A vasútállomással szemben, a volt vásártér helyén, dombon hatalmas zárdát emelt polgáriskola és tanítónôképzô számára és idetelepítette a Notredame-apácákat. Nagyobbrészben az általa vezetett gyűjtés, kisebb részben államsegély fedezte a költségeket. Az épület tetején kiállítási csarnokot létesített. Ebben helyezte el az ugyancsak általa kezdeményezett 1935. évi ,,Göcseji Hét'' nagy kézműipari, iparművészeti és mezôgazdasági, szôlészeti kiállítását. E kiállítással az annyira szívéhez nôtt zalai nép sokoldalú képességét, művészetét és szorgalmát akarta bemutatni a fôvárosból ,,filléres gyorsokkal'' érkezô és külföldi látogatóknak. Az elferdült közfelfogásunk szerint a népi szokásaihoz, ôsi viseletéhez, díszítéseihez, zamatos nyelvéhez ragaszkodó Göcsejhez tartozni nem volt dicsôség, elmaradottságot, lenézettséget jelentett. Úgyannyira, hogy a göcseji nép, amikor már a tájuk közepén jártál is, szégyenkezve tagadta le e tájához tartozását s minden faluban ugyanazt a választ kaptad: -- ,,Göcsej a szomszéd faluval kezdôdik, ez a falu még nem az!'' E kiállítással, ahogy lapja állandó nevelésével is, népünk öntudatát fokozta, régi szokásaihoz, megôrzött tiszta nyelvéhez való ragaszkodását megerôsítette. -- E kiállításra készült el Alsóerdôn a negyven méter magas kilátó is. Nehéz volna említés nélkül hagyni érdemeit a város egyéb közmunkáinak születésénél. Egerszeg e munkák által -- utak nyitása, kövezése, fásítása, parkok létesítése, virágok ültetése által, kanalizálással, vízrendezéssel -- jogosan keltette kis nyugati kultúrváros benyomását. Amikor hercegprímássága idején a kommunista sajtóhajsza megindult ellene, nem maradhatott ki ebbôl hosszú plébánossága színhelye, Egerszeg sem. Riporterek látogatják és leírják a várost, mint a papok, tisztviselôk, nyugdíjasok ,,úri'' városát. A propagandában volt igazságmag is: a város rendezett, tetszetôs képe. De papok, tisztviselôk, nyugdíjasok összlétszáma a lakosság hat százalékát sem tette ki, a többi 94 százalék iparos, munkás és földműves volt a plébánossága idejében is. A város nyugati részére, Andráshida felé épülô Ola nevű külvárosra, különös gondot fordított. Rendezetlen és szegény negyed volt ez: téglagyárak, műmalmok, vízimalmok, fűrésztelepek szerelô és kisipari műhelyek változtak itt düledezô viskókkal, munkáslakásokkal. Ide egy nagy templomot és kolostort épített, betelepítette a ferenceseket, ezek számára példaadó önzetlenséggel kettévágta a plébániája területét és átadta nekik ezzel a plébánosi jövedelme felét, hogy megélhessenek. Ezzel a nagy építkezéssel megindította Ola rendezését és csinosodását, de belekapcsolta a kultúrába is az eddig elhanyagolt lakosságát. Az apátúr egyesületei behálózták egész Egerszeget. Ahány okos nemzeti megmozdulás, vagy hasznos keresztényszellemű alakulás keletkezett Budapesten, ha az kapott visszhangot vidékrôl, az bizonyosan tôle jött. Pontos tájékoztatót kért, majd lemérte, hasznos-e, hiányt pótol-e, segítô-e? Utána meg is alakult a zalai fiók. Sôt komoly munkát is végzett. Minden ilyen egyesületének a központtal való kapcsolatát maga bonyolította le. Évenként párszor felutazott Budapestre, legtöbbször Huszár Mihály sárvári apáttal, képviselôvel együtt az egyetem utcai Erzsébet királynô szállóba, vagy a ferenciekhez szállott. Azután táskája borítékokba rakott elintézni valóit vette sorra. Az Országos Katolikus Szövetségben, késôbb a Katolikus Akcióban és a Katolikus Népszövetségben kezdte. Tagdíjakat, havi füzeteket, naptárakat számolt el, fizetett ki, hívei biztosítási kárköveteléseit sürgette, az ügyészekkel jogi tanácsokat, pereket beszélt meg, a titkároknak minisztériumi aktaszámokat adott át sürgetésre, műtrágyát rendelt, gépvásárlásokat bonyolított le, hasznosítva a hívei számára a Katolikus Népszövetség tömeges árubeszerzô akcióit s boldog volt, ha Így híveinek pár pengôt megtakaríthatott. A tömeg nemcsak gyakorlatias és hasznát nézô, de hálás és ragaszkodó is azzal szemben, aki gondol a gondjával. Amikor a Kereszténypárt és a Katolikus Népszövetség irodáit a ferenciek bazárjából tágabb helyiségekbe, Ernszt lakásához, a Központi Szemináriumhoz is közelebb, a Veress Pálné utca 9 alá költöztettem át, de ahol magam is laktam, még közvetlenbbül értesültem az apátúr itteni és otthoni tevékenykedésérôl, legtöbbször saját magától is. De tapasztaltam abból is, hogy látogatása a központi irodák álmos tempóját is felpezsdítette egy-két heti munkával. Az apátúr jól látta, hogy a sekrestye-katolicizmus hogyan veszítette el kapcsolatait a nép felé, az élettel és híveivel. Az élet sokszínű, sokoldalú. Az egyháznak is sok kezének kell lenni a vezetésre és a tömegekre vonzó, gyakorlatias példaadásra is, az elesettek és gyengék felkarolására is. Az apátúrnak igen nagyvonalú tervei voltak a Katolikus Népszövetség gazdasági osztályainak hitelszövetkezettel való kibôvítésére és egy általános szövetkezeti központtá kiépítésére. A vezérigazgató, Ernszt Sándor prelátus, a Kereszténypárt ügyvezetôje, túlságosan elfoglalt ember volt e terv kivitelezésre. Helyettese, Ötvös Lajos, passzivitása sem volt alkalmas, így többször tárgyalás alá került e könyv szerzôjének az a propozíciója, hogy Mindszenty apátúr vegye át e munkakört. Nagyon valószínű, hogy a magyar események is más fordulatot vehetnek, ha az ô képességeit országos pozícióban elôbb tudja kibontani. De az apátúr ezt nem vállalta: a pásztorációt nem hagyta el. Késôbb mint hercegprímásnak azonban elsô útja Budapesten a Katolikus Népszövetségbe vezet, hogy régi terveit vele megvalósítsa. Szerette volna, ha e népünk gondozását a múltban oly szépen teljesítô szövetség ismét betölti hivatását és eléri régi taglétszámát, a 340,000- et. A moszkvaiak azonban rátenyereltek a népünkre és a Katolikus Népszövetséggel való terveit is perében a vádpontok közé emelték. Napsugaras, meleg szektor volt egyesületei között a szociálismisszió társulat, amely a katolikus közművelôdést és a modern jótékonyságot mozdította elô. Prohászkának és Farkas Editnek ez az alapítása, késôbb pedig Slachta Margitnak a Szociális Testvérek társasága fogadalmat tett nôvérek vezetése alatt, igen sok világi tag számára: népgondozásban, kórház- és fogházmisszióban, a vallásos élet egyéb gyakorlati alkalmazásában találta meg a keresztény nô közéleti munkaideálját. Senki sem értékelte többre ezt az egész keresztény társadalomra kiáradó, áldásos tevékenységet, mint az apátúr. A missziótársulat helyi szervezeteit kiépíti, illetôleg támogatja. Kolping és Szabóky alapította legényegyletek is közel álltak szívéhez, továbbszervezésük, fejlesztésük, lendületbe hozásuk kedves feladatát képezte. A jezsuiták vezette Mária-kongregációkkal való kapcsolata az Egerszeghez közeli kapornaki kolostor páterjei által is teljes volt. Nem maradt el a katolikus nagygyűlések alkalmával a Szent István akadémia és Pázmány-egyesület üléseirôl sem, de meglátogatta a családi körben dolgozó nôk Zita-köreit, ezek központját a Katolikus Nôegyesületek Szövetségét is. Különös figyelmet és gondot fordított hívei két legnépesebb, legátfogóbb szervezetére: az ipartestületre és a gazdakörre. Nem csak ezek vezetôi, de tagjai is legközvetlenebb kapcsolatot tartottak az apátúrral, ô pedig mindkét közösséget, ezeknek vállalkozásait, termelô és értékesítô szövetkezeteit pénzintézeteinek hitelfolyósításaival, kedvezményes árubeszerzésekkel, támogató referenciákkal segítette. Így alakult ki a szellemi, egyházi és társadalmi vezetôpozíciója mellé még egy sajátos, érdekes irányító helyzete, a közgazdasági vezéregyénisége is, akinek kezében a termelés organizációinak szálai is összefutnak. Akik munkaenergiáját, sokoldalúságát, befolyását csak irigyelni tudták, azok nem mulasztották el kellô pillanatokban azzal vádolni, hogy túllépi a lelkipásztori tevékenység határvonalait. Pedig éppen fordítva volt igaz, e közgazdasági irányító tevékenysége terjesztette ki lelki befolyásának területeit is olyan csoportokra, amelyekhez egyébként nem férhetett volna hozzá. Amikor Mindszenty a plébános kikísérte a vasárnapi misérôl a templomból híveit, künn Mindszenty, a közösségi ember, még szorosabban fogta hívei kezét. Az életük száz meg száz vonalát-fonalát fonta és futtatta keresztül a plébánián, önmagán. A plébános és a közösségi ember együtt azt mutatta meg, hogy a templom és az élet elválaszthatatlan egység. A hercegprímás egerszegi huszonhét esztendejének ez a legnagyobb tanulsága! ======================================================================== És mint ember? Szenvedni annyi, mint diadalt aratni: Óh, hány éles vasnak kell rajtunk faragni, Míg méltók nem leszünk, hogy az Ég Királya Beállítson majdan szobros csarnokába... (Babits: Psyohoanalisis christiana) Milyen ember volt Mindszenty apátkorában? -- vetôdik fel önkéntelenül is a kérdés. Lehetett-e egyáltalán magánélete annak, aki egy megyeszékhely plébánosa már huszonhét éves korában és még napilapja által közel 400,000 fônyi lakosság lelkivezetôje is? Kétségtelen, hogy Zalaegerszegen az élete a közért való állandó áldozatkész, szakadatlan munka és folytonos példaadás. Magánéletét végleg egy kis faluban hagyta, Mindszenten. Szüleinél. Vágyik is utána. A diákévek boldog nyarai, a nyarak édes ,,semmittevései'', a dolce far nienték után. Amikor hajnalban kiment a pacsirta dalos mezôre aratni, kaszálni, szénát gyűjteni, délután pedig föl a hegyre, a szôlôbe, a csendes, nyugalmas présházban, vagy a diófa alatt, pillangók és méhek között, könyvet vehetett a kezébe. Azt olvashatta és addig, amíg akarta. Ezek a diákvakációk voltak a magánélete. De ezek végleg eltemetôdtek. A plébániát, a várost, a lapot már nem lehetett többé otthagyni. És Ságodot, a majort, a földeket talán igen? No, hiszen akkor jutna is maradna is valami, de mibôl építene, fejlesztene, mi jutna diákjainak és a szegényeknek? Mégis, néha elszökött Egerszegrôl. Egyszer Rómába. Egyszer Lourdes- ba. De ekkor is zarándoklatot vezetett. Éppen elég dolga volt vele, mégis szép, kellemes, üdítô kikapcsolódás volt. És semmi más? De igen, évente két napot szokott szüleinél tölteni. Legtöbbször karácsony és húsvét másnapján. A vasútállomástól télen a nehéz parasztszánnal szokott Mindszentre menni. A keményre fagyott nagy hóban nehezen törtek utat. A köd oszladozóban volt már, mikor leszállt a vonatról. Kékes füst terjengett az alacsony, hóba merült viskók kéményébôl. Suhogott, porzott a hó, csilingeltek a csengôk, párafelhôket fújtak és dobogtak a lovak. -- Süveges misénk lesz mama! -- szólt be a kútágas mellôl a faluszél öreg parasztja az ,,anyjuk''-nak. -- Meggyütt az apátúr! Az apátúrnak most is úgy repesett a szíve, mint harminc év elôtt, amikor mint kisdiák érkezett Szombathelyrôl. Igaz, most csak egy nap a világ. Amit itt tölthet az öregházban, szüleinél. Mégis boldogító tudat ez a változatlan fiúi érzés. A szerény karácsonyi ajándékok ott fekszenek lábánál a szalmában. Anyja ezeknek is az eligazítója. Ô tudja, ô közli, hol hiányzik a cipô, a ruha, a nagykendô a tizenhéttagú családban. Télikabátjával leteszi egy napra az egerszegi gondjait. A kedves arcok, a ház, a bútorok kioldják a régi karácsonyok emlékeit. Délelôtt mise. Az oltárnál, hol az elsô áldozatot mutatta be. Ünnepi ebéd együtt a nagy családdal. Alkonyattájt kalácsra, jószóra átjönnek a szomszédok, iskolatársak. Meg a panaszosok, akik tanácsot, segedelmet, támogatást kérnek. Este a család dolgait beszélik át. Hogy sikerült a vasvári vásár, milyenek voltak az állatárak, a bort hogyan veszik. Sorra kérdezi anyját, két nôvérét és ezek tizennégy gyermekét. Csillogószemű, ragyogóarcú fiúk, lányok. Kisebbje még az iskolában, nagyobbja már a gazdaságban. Ellenôrzi tanulásaikat, olvasmányaikat. Egyik alkalommal, viszonzásul a karácsonyi ajándékokért, vissza akarták prezentelni az apáturat ebédlô bútorokkal. Úgy gondolták, hogy a régi már nem illô az egyházi méltóságához. Alig tudta lebeszélni ôket: -- Az is fényűzés, ami van! Édesanyámék voltak a sümegi búcsún, látták ott a ferences kolostort. Széchenyi György prímás építette majd háromszáz év elôtt. Két millió forintot adott jótékony célokra. Akkor rengeteg pénz volt az! Ám magára nem költött semmit! Amikor gyôri püspökké nevezte ki a pápa, Veszprémbôl Gyôrig gyalog ment, egymagában. Senki sem ismerte fel a sáros, poros saruban, ruhában a hatalmas egyházfejedelmet. Sohasem vendégeskedett, de televolt prímási palotája búzával, árpával, borral: a szegények számára. A legegyszerűbb feketére festett deszkaasztala és a legdísztelenebb faszékei voltak. Hát akkor én, az egerszegi apát, ne érhetném be az én régi bútoraimmal? ... Itt elhallgatott az apátúr. Elnézte gôzölgô kávéját. Arra gondolt, hogy errôl a Széchenyi Györgyrôl alig tud valaki. Ellenben közvetlen elôdjét: Kollonichot agyonemlegetik. Hogy ,,koldussá, németté és katolikussá akarta tenni'' az országot. Si non evero, ben trovato! Ha nem is mondotta, lehet, hogy így akarta. Német volt! Az egyház ellenségei most Kollonichot szeretnék minden hercegprímásra ráolvasni! Mind azt akarjátok, amit Kollonich! Nagyon élhetetlenek vagyunk mi katolikusok! Nem tudunk Kollonichra Széchenyi Györggyel válaszolni? Pedig de sziklaember volt! Mindent elkövetett, hogy megmentse a bécsi kamarilla bosszújától a Wesselényi mozgalom szabadsághôseit. Kemény leveleiben óvta a királyt az erôszakos lépéstôl, Kollonich rendeleteit nem hajtotta végre, törvénytelennek bélyegezte, és ôt magát nyomorultnak. Mikor az új királyt, Józsefet megkoronázta, azzal üdvözölte, hogy boldog, mivel Ince (Innocencius: ártatlan) pápa idején ártatlan uralkodót ültethet a trónra! (Akin már nincs a Wesselényiek vére![7]) Az apátúr gôzölgô kávéját nézte és összeráncolta homlokát. Úgy érezte, hogy neki még sok baja lesz ezzel a Kollonichcsal. Csak arra nem gondolt, hogy prímási székében neki is kemény leveleket kell írnia a kormányhoz és éppen a közkegyelemért és az alkotmány védelmében, mint Széchenyi prímás tette... Mindszentynek mint embernek legállandóbb és legkarakterisztikusabb vonásai ezek voltak: A soha meg nem törhetô akaratereje. Akaratzseni! Rendíthetetlen és megfélemlíthetetlen kiállása a jó ügy mellett. Halált megvetô bátorsága. Villámgyors appercipiáló-, gondolattársító-, elhatározó- és cselekvôképessége. Ernyedetlen aktivitása, amely nem engedte, hogy akár hallgatással, akár cselekedettel mulasztást kövessen el. Amit hit, haza, népünk vagy bármely jó ügy érdekében állónak talált, azt -- a körülményekre és hátrányokra való tekintet nélkül! -- megcselekedte. Csak egy dolog elôzte ezt meg következetesen: elmélyedô ítélet és önkritika, ítélôképessége biztos, igazságos és befolyásolhatatlan. Ítéleteinek biztos bázisa az örökélet szempontja, a sub specie aeternitatis. Ezen túlmenôen ítéletei azért is meglepôk, mert egyszerre három síkban él és lát: a múltban, a jelenben és a jövôben. Egyszerre látja az okot, az okozatot és az eredményt. A kezdetet, a folytatást és a befejezôdést. Látása ezért mindig reális. Átfogó memorális készsége annyi tanulságot, rokonhelyzetképet halmoz fel a múltból, hogy szinte alig megtéveszthetô. Ezért nem téved a trianoni korszak magyar kormányainak megítélésében sem. Ezért nincs kétsége egyetlen pillanatra sem a tekintetben, hogy hercegprímás korában Moszkva taktikai mesterjátszmái a nemzet ellen hova lyukadnak ki. Mindig tudott türelmes, békés, engedékeny és elnézô lenni az emberi gyarlóságokkal szemben, de soha, egy pillanatra sem tudott a kompromisszumok embere lenni, ha örök igazságokról volt szó. Híveivel lényegileg sohasem volt súrlódása, de a hatalom képviselôivel és ezek eszközembereivel szemben igen, ha ezek politikai szempontból hiába keresték barátságát és ezért igyekeztek tekintélyét és befolyását korlátozni. Ám ez sohasem sikerült. Élete nemcsak megtámadhatatlan, de kegyelemmel teljes is. Meggyôzôdésének határozottsága nem tette keménnyé sem magát, sem szavait. Állandó belsô, lelki izzását teljes külsô nyugalom takarta, ahogyan felelôsségtudatának -- ez is állandó karakterisz-tikuma! -- végtelen komolysága is felenyhült nyíltságában, közvetlenségében és békés derűjében. Ellentmondása sem apodiktikus, fölényeskedô vagy oktatóhangú, inkább emlékeztetô és rávezetô. Megelégedett a háttérbôl való, rejtett vezetéssel, viszont ha kockázatot kellett vállalni, akkor maga állt elô, mást nem küldött veszélybe. Semminek sem volt nagyobb ellensége, mint a féktelenségnek, zabolátlanságnak vagy a lazaságnak. Fegyelmet, rendet vitt a magánéletekbe és a közéletbe egyaránt. Ismerte saját értékét, mint minden nagy ember, de anélkül, hogy ezt bárkivel is éreztette volna. Az emberekkel való érintkezésben széles skálája volt. Osztálya és egyénisége szerint találta el mindenkivel szemben a legmegfelelôbb hangot. Emberismerete a gondolatok olvasásig terjedôen tökéletes. Egyénisége idegenek számára is tiszteletet parancsoló. Fiatal korában is van benne méltóságteljesség, biztonságérzet és határozott fellépés. Imre király jut eszünkbe, aki az ellene pártot ütô öccse táborába fegyvertelenül, egyedül ment át. Mi adta neki korona nélkül is ezt az öntudatot? Az, hogy mindig átérezte, hogy Isten követségében járt! Méltóságteljes nyugalma pedig egy gyökerű volt Deák Ferencével. Mindkettô a magyar parasztéból származik, ô közvetlenül örökölte apjától, a községi bírótól. Isten és anyja iránti szeretete oly nagy volt, hogy a saját önbecsülésén túl ez a szeretet is visszatartotta minden hibától. Nem a társadalmi etika feszélyezte, de a maga tisztaságérzete, amely még társaságban, vendégei elôtt, ebéd utáni fesztelen hangulatban sem lazult annyira sem, hogy egy-egy pajzán tréfát -- akár udvariasságból is! -- csak egy kis mosollyal is honorált volna! Epaminondasról azt tartották, hogy igazságszeretetébôl kifolyóan még tréfából sem hazudott. Mindszentyrôl ezt biztosan állíthatjuk. Amit ô írásaiban, szónoklataiban, életstílusában vagy egyszerű beszélgetésében exponált, kifejezett, annak önmagában túlbiztosított aranyfedezete volt. Sem a kisvárosi élet pora, sem a mindennapok felhôi, sem a megszokottság untsága, sem a közelség állandósága nem homályosították el nagy egyéniségét még huszonhét éven át hívei elôtt sem. Ha történt valami, ami közmegítélésre tartott igényt, a körkérdés Egerszegen ez volt: mit szól hozzá az apátúr? Az embereknek és eseményeknek a bírája volt, nem vádlottja. Igazságos és méltányos bírája, aki nem megszégyeníteni akart, csupán az isteni törvénynek eleget tenni. Serédiben hercegprímás korában is megmaradt a magyar egyetemi professzorokat, tudósokat annyira jellemzô fesztelensége, kedélyesség, amellyel könnyen hidalta át az ország elsô zászlósura, egyházi méltósága és egy másik értelmiségi magyar között levô különbséget még a trianoni neobarokk korban is és két-háromórás beszélgetést is szívesen folytat állandó derű és együttérzô helyeslések között. Viszont, aki az egerszegi öreg plébániaépület lépcsôjén felfelé lépegetett, hogy az apáturat meglátogassa, annak ugyancsak összeszedett gondolatokkal kellett mérlegelnie, hogy célja, szándéka és módja teljesen rendben van- e és mennyi idôt illik igénybevenni a nagyon elfoglalt férfiú perceibôl. Mindszenty már Egerszegen óvatos, elôrelátó kritikával szűrte át a társalgás témáját, kiemelte a várható ellenvéleményt, latolgatta a nehézségeket s csak akkor derült fel, ha nálánál még óvatosabb, körültekintôbb partnerre akadt. Vele szemben csatát nyerni csak az együttgondolkodás hosszú láncsora után, a kontroll és ellenkontroll Scilla és Charybdise között és csak komoly fejtörés mellett lehetett. De ez mindig csak a tisztázandó elvi kérdésre állott így, de sohasem a tôle kért és módjában álló dolgokra, amelyeket nem latolgatott, hanem készséggel teljesített. Kétségtelen, hogy Serédiben Róma, a vatikáni könyvtár és az egyházjog egzakt, tiszta derült világa kevesebb aggályt támasztott a magyar Sion ormán is, mint az egerszegi apátúrban az ô alkotásoktól, harcoktól, a szociális problémák életszagától terhes negyedszázada. De mit is kezdett volna az apátúr Serédi aggálytalan derűjével, amikor ennek napszívta bíborát, kopott hermelinjét magára öltötte és amikor a két háború közötti, trianoni Magyarország feudálkapitalista rendszere egész csôdtömegét, egy vesztett háború üszkös omladékai között, a bolsevista megszállás rém- és rom-országában kellett likvidálnia?! Azt a rendszert, amelyhez soha köze nem volt, sôt amellyel erôs harcban állott. Ennek funkcionáriusait most az emberiesség nevében a moszkvaiakkal szemben, még védenie is kellett! Ezzel magára rántotta a látszatot, melyet rögtön váddá szélesítettek ellene, hogy ô is a rendszerhez tartozott és ezt szeretné visszaállítani. A moszkvaiak ellen való nagy harcát elôcsatározások, elôellenségek nélkül nem tudta volna lefolytatni. A zalaegerszegi huszonhét esztendô gyakorlatot adott erre is. Itteni szelídebb ellenfelei biztosították ezt a praxist, így ezek szerepe -- az apátúr személyén át -- bizonyos jelentôséget nyer. Kik voltak ezek? Voltak amatôr ellenfelei és professzionista ellenségei. Az amatôrök néhány hívébôl, sôt egy-két paptársából állottak. Ezek azt kifogásolták vele szemben, hogy az erkölcsi és egyházi álláspont érvényesítésében túlbuzgó volt. Akik cselekedetein megütköztek, azok nem vették észre, hogy ezzel csak saját maguk elvilágiasodott álláspontja mellett tettek tanúságot. A céltudatos, rendszeres, következetes és áldozatos kereszténység nem lehet mindig mindenki elôtt szeretetreméltó. Sôt egyeseknek kényelmetlen. Az is, aki ilyet kíván tôlük. Paptársai között is akadt, aki sem életformáját, sem munkatempóját, sem eredményeit követni nem tudta, sôt ezeket provokációnak tartotta magával szemben. Más síkon mozogtak, akik hivatásuknál fogva kényszerültek vele szembehelyezkedni: egyik-másik fôispán, ezek szűkebb környezete, szerkesztôik, nyomdászuk, valamint a szociáldemokrata vezetôk. Ezeknél karrier- és kenyérkérdés volt az apátúrral szemben való harc. Ezekre talál az, amit Lady Macbeth mond férje ellenfeleire: nem akartak hamisan játszani és mégis nyerni akartak igaztalanul. Az apátúr nem úszott semmiféle politikai árral, mindegyikkel szemben fenntartotta elkülönültségét és szabad bírálatát. A kormányokkal és ezek zalai exponenseivel szemben is. Amíg Tarányi Ferenc, Deák Ferenc dédunokaöccse, volt a fôispán, a legteljesebb összhang volt közöttük, mert Tarányi konciliáns megyevezetése elfogulatlanul, érdektelenül törekedett a közjó megvalósítására. A késôbb némely fôispán politikai mindenhatóságának útjában állott a független és bírálatát gyakorló apát, akit igyekeztek is tekintélyében és befolyásában korlátozni. Személyes ellentét a megyeülések forró légkörében támadt csak, ezen kívül inkább eszközembereik által fejtettek ki hatást az apátúr ellen. A fôispánok szócsöve egy nem tehetségtelen fiatal újságíró, Szilveszter P. János a kormánylap, a Zalamegyei Hírlap szerkesztôje volt, aki lapjának állami szubvencióját, saját magának anyagi bázisát igyekezett túlbuzgón megszolgálni. Ravasz és körömfont támadásokba kezdett az apátúr ellen, ügyelve arra, hogy azért sajtóperre ne szolgáltasson okot. A pesti sajtó bôven adott példát az idevonatkozó ,,fejlett technika'' fogásaiból, hogyan lehet rágalmazó állítások nélkül is kikezdeni, fűrészelni, feketíteni, deminuálni. Ezek az igaztalan tekintélyrombolások méltán bántották és kedvtelenítették. Mégis szükségesek voltak: ezeken tanulta meg elviselni a késôbbi sokkal gonoszabb, mefisztói sajtóbetyárságokat, orvtámadásokat, ahogyan az egerszegi kis perei is preludiumai voltak a kommunisták által ellene indított hazug kirakatpernek. A másik szócsô dr. Jancsó Benedek kórházi fôorvos volt, aki tiszteletlenül és keményen bánt a kórházakban önzetlenül és önfeláldozóan dolgozó szerzetesnôkkel, akik az apátúr védelmét kérték. Egy ízben pedig kiderült istentelensége is, Krisztust gyalázta. Az ügy bíróság elé is került. Éppen így nem személyes természetű volt az az ellentéte, amely Szép József szállodással, egy kilépett pappal szemben amiatt támadt, hogy Szép a templom melletti éttermében konszumnôket alkalmazott. Ilyet egy volt pap mégsem tehet -- fakadt ki ellene az apátúr. Üzleti és világnézeti gyűlölködés vezette ellene Kakas Ágoston szociáldemokrata nyomdászt, akinél a kormánylap készült. A magyarországi szociáldemokrata párt nemcsak marxi alapon állott, de elvekben is közel érezte magát a szindikálizmusból fejlôdött bolsevizmushoz. Az elsô magyar kommün nemcsak szobrot emel a Forradalmi Káté szerzôjének, Bakunnak, aki az anarchista ,,tettek propagandáját'' tanítja, de véres emléket is emel uralmi terrorjában. A szociáldemokrata párt az elsô világháború végén, a legválságosabb pillanatban, forradalmasítja Budapestet és a hadsereget, utóbbit szétzülleszti, leszereli, kitárja az ország kapuit az utódállamok jelentéktelen csapatocskáinak, elôre szankcionálja az emberi értelmetlenség csimborasszóját, a Magyarországot szétdaraboló trianoni békediktátumot. Majd e párt 1919. március 21-én a budapesti gyűjtôfogház egyik cellájában az itt letartóztatásban levô, Moszkvából küldött kommunistákkal megegyezik a két párt teljes egyesülésében és abban, hogy ,,a proletárság diktatúráját a munkás-, a paraszt- és katona-tanácsok által gyakorolják, uralmuk biztosítására és az antant imperializmusa ellen pedig a legteljesebb, legbensôségesebb fegyveres és szellemi szövetséget kötik az oroszországi szovjetkormánnyal.'' E szerzôdést a szocialisták részérôl: Landler Jenô, Weltner Jakab, Kunfi Zsigmond, Pogány József, Haubrich József, a kommunisták részérôl: Kun Béla, Szántó Béla, Vágó Béla, Rabinovics József, Jancsik Ferenc, Vántus Károly, Clepkó Ede, Seidner Ernô írták alá. Ezt Mindszenty éppenúgy nem felejtette el soha a szocialistáknak, mint azt az erkölcsi s anyagi csôdöt sem, amelybe kormányzásukkal taszították a nemzetet. Sem azt, hogy a marxi alapról továbbra sem tértek le, holott látták, hogy teóriájukat az élet tökéletesen megcáfolta, a ,,billiomosok és koldusok'' társadalma nem akar kialakulni Marx jóslata szerint s félônek tartotta, hogy a jóslat kudarcát újabb forradalommal fogják ,,helyreigazítani''. Vélekedése nem is volt alaptalan! Hercegprímásságának legkeserűbb emlékei közé tartozott az, hogy lapja az ,,Új Ember'' az ô intenciói szerint körüludvarolta a szocialistákat csak azért, hogy ne vessék magukat a kommunisták karjaiba, mégis az egyház és maga a legvehemensebb támadásokat nem a kommunistáktól, hanem tôlük kapta. A magyar helyzet kulcsa az ô kezükben volt. Tudták, hogy a kommunista párt Moszkvát jelenti, ha az ország függetlenségét meg akarják óvni, nem velük, hanem a kisgazdákkal kell összefogniok. Mégis 1948-ban újra, akár 1919-ben, a közös marxi alap vonzásaképp, pártjuk önállóságát feladták, beleolvadtak a kommunista pártba, ezzel az országot is odalökték Moszkva zsákmányául. Mindszenty tudta jól, hogy az egyház sorsa és az övé is, akkor teljesedik be, amikor a két munkáspárt fúziója által Rákosi teljhatalomra tesz szert és felszabadul ideje az egyházzal való leszámolásra. Valóban: a két párt fúziójának napján, az elsô együttes ülésén már be is jelenti hadüzenetét az egyház felé! A magyar szocialista párt nem szül olyan típusú szocialistát, mint Renner az osztrák szövetségi elnök, akit a kereszténydemokrata párt választ meg államfônek, vagy mint Spaak Paul Henri, a belga államférfiú, a kommunizmus elleni államszövetségek és a kisnemzetek elôharcosa, vagy csak mint Herriot Edouard, vagy Cripps Sir Stafford is, akik óhajtják ugyan a szovjettel való jó viszonyt, de sohasem nemzetük veszélyére. Ám leginkább hiányzik a magyar szocialisták között a Bevin Ernest és Attlee Clement típusa, akikre a konzervatívok is nyugodtan bízzák a birodalom ügyei vitelét s akik különben is messze állanak Marxtól, Owent vallják mesterüknek. De mihelyt Moszkvával szemben gerincet lát némelyik marxistában, az ilyet azonnal és örömmel fogadja a bizalmába (Payer Károly), noha egész életét az ellenük való harcban töltötte el. Plébániája területén is az egyházellenesség fókusza a Zalaegerszegi Tornaegylet, amelyben a tagok nagyobb része szociáldemokrata volt s amelyet nemkeresztény kereskedôk patronáltak. Fôtámasza a marxizmusnak az építômunkás szervezet volt és ennek énekkara. Mivel az elsô kommün kommunistái is ide húzódtak be, de meg mivel ezek tagjai templomba nem jártak, az apátúrtól volt mit hallaniok mind a huszonhét éven át. De hogy mégis respektálták és elismeréssel voltak iránta, azt eléggé bizonyítja két legautentikusabb marxista nyilatkozata. Payer Károly három évtizeden át a szociáldemokrata párt fôtitkára ezt mondja: ,,Személyesen gyôzôdtem meg róla, hogy mindazok a rágalmak, amelyeket Mindszentyvel szemben felhoznak, közönséges és már eléggé ismert propaganda, amellyel egy ilyen elszánt embert próbáltak útjáról lekényszeríteni. Nemcsak a katolikusok, hanem minden felekezethez tartozó, de hazáját, szabadságát szeretô ember is tisztelettel adózik Mindszenty személyének.'' De még érdekesebb Dombay János v. nemzetgyűlési képviselô, a zalaegerszegi építômunkások vezetôjének nyilatkozata, aki személyes és világnézeti összeütközésekben, képviselôtestületi nyílt harcokban állott az apátúrral évtizedeken át. Ezt mondja ellenfelérôl: ,,Mindszenty egerszegi munkásságát tömören összefoglalva a legjobban úgy lehet jellemezni, hogy mint igazi pap teljesítette kötelességét. Tudom, hogy szegénysorsú családokat segített, az iskolában a szegény gyermekeket tandíjjal, élelmezéssel támogatta. Külön segítségére volt a szegénysorsú állás és kenyér nélkül lévôknek az elhelyezkedésben. Mindig a nyilasokkal szemben állott és a zsidóságot üldözésükkor segítette. A nyilasok, mint kemény ellenfelüket tartóztatták le.'' (Fáklya, szoc. dem. emigrációs lap, Belgium.) Íme az ellenségei fényes elégtételt adnak, ha késôn is, az általuk annyiszor és annyira megbántott apátúrnak. És ha a többiek szólhatnának, hasonlót mondhatnának. Nem kevésbé érdekes a Horthy baráti köréhez tartozó Teleki Tibor koronaôr fiának, Teleki Béla grófnak a nyilatkozata sem, aki 1936-tól 1944-ig fôispánja volt Zalának. Az ô beiktatása alkalmával tartott közgyűlési beszédemben kifogásoltam -- Mindszenty intenciói szerint -- kinevezését a katolikus Zala élére. A fenti kilenc év alatt a református fôispán így látta politikai ellenfelét, Mindszenty apáturat: -- Nem volt könnyű fôispánnak lenni, nekem mint református embernek, Zalában. Különösen nem Gyömörey és Tabódy fôispánok bukása után, legfôképpen azért, mert az ellenzék vezére Mindszenty apátúr volt. Én is sokszor találtam nála heves ellenállásra. Számon tartott és megbírált minden megyei és állami állásbetöltést, kinevezést. Nem egy ügyet inkább Szombathelyt a püspöknél magánál intéztem el, hogy kikerüljem a nálánál intranzigensebb helyettesét, Mindszenty apáturat. Politikai ellentéteink miatt nálam kezdetben tett magánlátogatásait megszüntette. Napilapjaink között heves viták folytak, talán szükséges rosszak voltak ezek akkor. Ez ellentétek állandó fennforgása mellett is nagyrabecsültem. Egyénisége -- közérdekű, magánjellegű érintkezések során egyformán -- szinte sugározta az abszolút intranzigenciát. Mint pap lelkes, buzgó, fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki, a reábízott papságot erôsen kézben tartotta. Nagy erôssége volt egyházának. A szociális működése: családok, öregek, szegények, diákok támogatásában, otthonok, kultúrintézmények emelésében utolérhetetlen volt. Szellemi képessége, műveltsége messze kimagaslott. Beszédei, elôadásai nem lekötötték, de magukkal ragadták a hallgatóságát. Rendkívülinek tartottuk szervezôképességét és tekintélyét is. Részt vett a vármegye ügyeiben szakszerűen és igen aktívan, sokszor támogatott is, bár egész idô alatt éreztem, hogy a fôispánságom nincsen ínyére. Megyegyűlési felszólalásai érdekesek, az építô munkát szolgálóak voltak. Izzó magyarságát mindig, de különösen Muraköz visszaszerzésekor kellett tapasztalnom. Ma mint prímásra és a magyar hôsi ellenállás vezérére legnagyobb bámulattal és Isten iránti hálával tudok csak gondolni. (Teleki Béla gróf, volt fôispán 1957. szept. 24-i levele a szerzôhöz.) A ,,vad'' kommunistákat, akik megbotránkoztatják híveit, maga keresi fel és igyekszik jobb belátásra bírni ôket. A veszélyeseket nem bízza közvetítôkre, sem káplánjaira, sem világi apostolaira. Sokat emlegetett esete volt a bikaerôs kovács meglátogatása: A munkásnegyedben, az Olában is legádázabb kommunistának tartották a P. kovácsot, a bivalyerôs, hatalmas, rabiátus embert, akivel mindenki csínján bánt és az útjából kitért. Akik nem ezt tették, pórul jártak. Mindszenty az utcaapostolaitól tudta, hogy állandó káromlásaival, egyházellenességével kovácsműhelye a vallástalanság legfôbb terjesztôje. Hiába óvták hívei, egy délelôtt csak felkereste és a legnagyobb lelkinyugalommal vágta a szemébe, hogy istentelen magatartása közbotrányt okoz és ezt tovább nem hajlandó tűrni: -- Te semmiházi, mit gondolsz, ki vagy te? -- folytatta szemben állva a vad emberrel. -- Miképpen mered te szidalmazni a hatalmas Istent, akinek egészségedet és bikaerôdet köszönheted?! -- hallatszott ki az apátúr szava a nyitott kovácsműhelybôl. A szomszéd házak asszonyai keresztet vetettek magukra: Istenem segíts! Jaj, ez szörnyű ember, még agyonsújtja azzal a nagy kalapáccsal! De a vasizmok leeresztették a kalapácsot. Kék zsebkendôjével megtörölte füstös, izzadt homlokát -- nagyobb meleget csinál az apátúr a fújtatónál is! -- belefújta az orrát is a zsebkendôbe, széthúzta bajuszát és odadörmögte a vén vörös medve: -- Elég lesz már, nó! Majd eztán jobban vigyázok a nyelvemre. -- Úgy, úgy eztán! És az eddigi? Azért ki áll helyt? Gyóntatószék kell neked! Vasárnap várlak, magam akarlak meggyóntatni! Bizony jó párszor kellett még az apátúrnak Olába kimennie, mire a bikaerôs vörös kovácsot elvezette az Úr elébe... * * * Kevesen hallottak a mosolygó Mindszentyrôl. Az ellenfelei szerették morózus, túl szigorú, kedélytelen embernek feltüntetni. Persze, mert minden ember azt az arcot kapta tôle, amelyet megérdemelt. Az bizonyos, hogy minden távolabb állott tôle, mint a képmutatás, vagy színészkedés. Ellenfelei sok kellemetlen napot szereztek számára, semmi oka sem volt rá, hogy a kötelezô udvariasságon túl nyájaskodjék velük. Kedvességét, nyílt, ôszinte barátságát, jókedvét fenntartotta munkatársai, belsô hívei számára, akikben teljesen megbízhatott. A katolikuskörben egyházi ének- és zenekart is szervezett. Ennek vegyeskara országos versenyeken is sok díjat nyert. Világi zenével, mű- és magyar-dalokkal is foglalkoztatta tagjait, akik között jól érezte magát. Órákon keresztül szeretettel és műélvezettel hallgatta ôket és a zene, dal szárnyán kiemelkedett lenyűgözô gondjaiból. Fesztelenül otthon érezte magát e körben, elbeszélgetett, eltréfálgatott, kibontotta aranyos kedélyét és jókedvét. Rengeteg történelmi anekdotát, adomát tudott és ezeket a beszélgetés témájához ügyesen kapcsolva, ritka szellemességgel adta elô. Tréfái is azonban mindig valami erkölcsi vagy szociális igazságot segítettek diadalra. Miben állott az ô boldogsága? Azok voltak az igazán vidám órái, ha segíthetett, asztalt teríthetett a szegényeknek, felruházhatta ôket, és ha templomba vihette az elbitangoltakat. Aki ad, Jézusért tegye, aki kap, ôt áldja -- szokta elhárítani a hálálkodásokat. Az élethez mindenkinek joga van. És az élet joga a legelsô. A gazdagok feleslege: a szegények öröksége. Ez a szociális igazság szeretetlánca Jézus körül. Ha egy szegény napszámos viskója leégett, gyűjtôívet adott a kezébe, megnyitotta az elsô adományával a gyűjtést, kezébe adott egy névsort, amelynek neveit végigjárhatta, telefonált a téglagyárosnak és a fakereskedônek hitelért számára és negyed év múlva állott az új házikó. Amikor elment felszentelni: mosolygott. Ô maga egyedül egy Szent Vince-konferencia volt. Tudta, hogy biztosan és gyorsan csak az van elintézve, amit ô maga végez el. Megbotránkozva olvassa a Katolikus Akció igazgatójának, Mihalovics Zsigmondnak a jelentését a fôvárosi nyomorról, a segélyezettek száma 104.313! S mily nyomorult alamizsnát kapnak! De többet nem kaphatnak, mert a miniszter törli! Boldog, hogy az ô Felügyeleti Hatósága az égben nem töröl, hanem hozzáad ahhoz, amit elô tud teremteni s megbocsát neki, ha a szegények érdekében kissé jobban adóztatja meg tehetôsebb híveit. Hiszen elsôsorban is magát adóztatja. A kamrájából is odaad mindent, akár a holnapi ebédet is. Ha adni tudott: mosolygott. 1937-ben az Egerszegen tartott kereszténypárti népgyűlés után az apátúr vendégül látta a Budapestrôl érkezett képviselôket. Az ebéd elég szerény volt. Friedrich a parlament viharmadara és fenegyereke tréfálkozva további fogásokat várt. Ernszt letorkollta. Amikor Mindszenty kiment, hogy befogasson, Farkas Tibor, aki a közeli Alsóbagodon lakott, legjobban ismerte a házigazdát, megszólalt: -- Azt az ebédet kóstolnátok, amit magának fôzet. Egész életét nagyböjtnek nézi. -- Hogy lakjam én jól, amikor annyian éheznek! -- szokta mondani, én pedig inkább a ,,Bárány''-ban eszem, mint nála. Bort sem iszik, mert a ,,török és a torok sok bajt okozott!'' -- mint mondja. Hát azt hallottátok-e? Egy új pénzügyi titkár jött ide, nem ismerte az apáturat és felemelte kétszáz pengôvel az adóját. A fellebbezését maga vitte be hozzá. -- Ki fizessen adót, ha már az apátúr is sokallja? Mi az a kétszáz pengô? -- Igen sok! -- aggodalmaskodott az apátúr. -- Kétszáz pengô: az éppen húsz szegényem évi tíz pengôs segélye! Hány tíz pengôt vállal ön ebbôl, kedves titkár úr? Mert a szegényeket nem rövidíthetjük meg! A titkár törölte az adóemelést. Mindszenty -- mosolygott. Az bizonyos, hogy az apátúr egészen ritka lelkiösszetételű férfiú. Igazi pap, modern mezôgazda, közgazda, lapszerkesztô, társadalomszervezô, tudós és középkori aszkéta, aki a saját személyére mit sem költ. Az egerszegiek azt állítják, hogy kopott télikabátját még teológus korában vette. Akkor biztosan fekete volt, azóta nap és esô zöldesbarnává fakította. Kalapja hatalmas, szegetlen és lógószélű, de kitűnô anyag lehet, mert vagy tizenöt évig nem cserélte fel és méghozzá többet van a kezében, mint a fején, hiszen az utcán mindenki üdvözli. Ha ez a kalap és ez a kabát maguktól járni tudtak volna, az apátúr nélkül is, mindenki rájuk ismert volna. Szerénység, egyszerűség, igénytelenség az élete. De vajon a barmok istállója, az ácsműhely, az utolsóvacsora, e primitív keretek, amelyekben az Istenember csodálatos élete és fensége rejtôzött, fényesebbek-e?! Vagy az oltáron az örök Láthatatlan Jelenlét nem fátyolozza-e magát a legegyszerűbb kenyér mögé? Mégis nem az egész világ megváltása fényeskedik-e drága tükrében?! Ha rátekint az Élet kenyerére, a misztériumok emberének gazdag érzésvilága, szimbólumainak nagyszerű zuhatagja zendül fel benne. Eltelik a Szent Lélek bô ajándékaival. A kegyelem: részesülés magából az Istenbôl! ,,Aki eszi az én testemet, az bennem marad és én ôbenne!'' Éjféli imák az oltár elôtt, a lelkigyakorlatok, a szigorú böjtök rátalálnak a test teljes legyűrésére, lelkét lemondással, önmegtartóztatásokkal, szenvedésekkel tudatosan alakítja és avatja abszolút úrrá a fizikuma felett. Tudja, hogy eljön az ô nagy próbája, mikor Antikrisztus misztikája még lelkéhez is hozzá akar férni, addigra fülét telíteni akarja az angyalok énekével, lelkét pedig eltorlaszolni a sötét szándékok elôl az áhítat, a hódolat ragyogó fényeivel, napsugarával, hogy hite már vakító fényes, teljes és szent bizonyság legyen s ha testét meg is törik, már ne ô, hanem Krisztus éljen benne tovább! ======================================================================== Hányódó hajón a liberalizmus és bolsevizmus között. Mindszenty szociális kereszténysége és katolikus önkritikája S meztelen önzés mindenek mögött? Egyéni önzés és családi önzés És ezerféle színű nemzeti -- Hát nem lehet a korhadó világot Testvér színekkel ékesíteni? (Reményik: Egymás mellett soha!) Mindszenty apátúr fellapozta Cortez Donoso-nak, a spanyol filozófusnak, 1850-ben írt nagy művét. Ennek csodálatos jóslatai nyolcvan év után, most századunk harmincas éveiben, kezdenek beteljesülni. Akkor, 1850-ben, a parlamentarizmus hajnalán, megmondja ennek gyors letűnését. Megjövendöli az orosz nemzet katasztrófáját és a szlávoktól kezdeményezett európai bolsevizmust! A liberalizmus csak addig él -- írja --, amíg a katolicizmus és szocializmus nyílt harcban nem találkoznak. -- Látja, káplán úr, -- mondja Mindszenty -- mindebben benne élünk már: a parlamentarizmust kiszorítja a tekintélyuralom. Az orosz kommunizmus is elônyomulóban van. A szocializmussal csak mi katolikusok harcolunk komolyan. Persze van átmenet is: amikor a letűnô liberalizmus és a feltámadó szocializmus két tűz közé szorítja az egyházat. -- De ha legalább közben megerôsödtünk volna! -- feleli Galambos káplán. Mily érdekes Salacz könyve[9]. Még a legbelsôbb egyházi dolgainkba is beleavatkozik a liberalizmus, sôt keze még a dogmánkig is elér! A budapesti kapitalista sajtó annyira impresszionálja még a püspöki karunkat is, hogy ez a vatikáni zsinaton, 1870-ben, egészen idôszerűtlennek tartja a pápai tévedésmentesség dogmáját és amikor hazajön, a parlament, a sajtó és a kormány támadásainak középpontjába kerül. Még a király is, a katolikus király, igaz, miniszterelnöki kezdeményezésre, de tetszvényjogával, a placetummal él, tilalmazza a egyház tanításának kihirdetését és eljárást indít a mégis kihirdetô püspökök ellen! Ellenben nem sokkal késôbb, 1895-ben, Bánffy miniszterelnök egész kormányával tiszteleg a Dohány utcai zsinagógában és meghallgatja a fôrabbi beszédét a zsidók egyenjogúsításáról, a recepcióról. -- De talán még nagyobb baj az, hogy a korszellem hatása alól még az egyháziak sem tudták kivonni magukat. Kifelé alkalmazkodtunk és csak befelé éltünk. Nyárspolgáriasodtunk, elgyávultunk, a hôsies áldozatvállalásról elfeledkeztünk. Bemenekültünk a templomba, a világi dolgokat teljesen másoknak hagytuk. Megnyugtattuk a lelkünket karitásszal és népkonyhákkal. Engedtük ránk borulni az opportunizmusnak azt a látszatát, hogy szentesítjük a szegénység állapotát és megnyugtatjuk, rendben tartjuk a proletárt, biztosítjuk a tôkésrend zavartalan emésztését. Valljuk be, hogy híveink nagyobb része valójában csak örömeinek élt és hitét nem váltotta tettekre. -- Dehát apáturam! Tehetünk mi papok többet? Dolgozhatunk-e lelkiismeretesebben? -- Ha magunkat nézzük, elégnek látszik, ha az eredményeinket nézzük, nagyon kevésnek! -- Én nem tartom kevésnek eredményeinket sem! -- Mert csak a jelent nézi s ennek relatív nyugalmát! Ám nem látjuk-e mégis a nyugati, a keresztény kultúra felbomlásának a jeleit, nem tűrjük-e a legnagyobb aposztáziákat, a tömeges hitehagyásokat is? A nagy megpróbáltatások idején teherbírásunk összeomlik! -- A Saar-vidék most lezajlott népszavazására[10] gondol apátúr? -- Nem erre. Bár ez is érdekes. Az eredménye az elsô pillanatra meglepô is. A saar-vidéki szavazók 82%-a katolikus, a szocialista emigránsok minden agitátora idemenekült Hitler elôl s mindent elkövettek, hogy ezt az utolsó német területet megvédjék a nácikhoz való csatlakozástól. Mégis a franciáktól lekontrolált eredmény szerint a szavazatok 90,5%-a Hitler Németországa mellé állott, oda, ahol pedig kultúrharc dúl, papokat csuknak be, katolikus sajtót, egyesületeket némítanak el. -- A papoknak nem volt könnyű dönteniök! -- Nehéz volt, de jól döntettek! A népszavazás örökre szólt, a kultúrharc, Hitler uralma pedig nem lesz hosszú életű. Krisztus sem tagadta meg Jeruzsálemet. De én a spanyol polgárháborús helyzetet[11] tartom tanulságosabbnak. -- Gondolja, apátúr, hogy az egyháziak is hibásak voltak? -- Bizonyára ôk is. Bár sok a mentségük: az utolsó százharminc évben egyházellenes uralom alatt állottak. Nyolcszáz évig muzulmánok alatt faji konglomerátummá váltak, a felsô rétegek a Bourbonok alatt elfranciásodtak, elszakadtak a néptôl. Egyenetlenség volt az egyházban is. A nép magára maradt, a tôke kizsákmányolta, és a liberális tôkésuralom televénye a marxizmusnak. A kartellek lefogták a kormány kezét, akár nálunk. Moszkva pedig ott termett agitátoraival, pénzével. Olvasta a spanyol püspöki kar pásztorlevelét? Borzalmas! Tizenhatezer pap, húszezer templom az áldozat! Háromszázezer embert végeztek ki a kommunisták! Hibák történtek az egyház részérôl is. A klérus helyzete nem volt kielégítô a fôpapokéval szemben. Ötvenezer szerzetes kénytelen volt a középosztály gyermekeit nevelni, pedig az ország fele analfabéta volt! De szerencsétlen volt a papság területi elosztása is: a nagyvárosok proletárjai is pap nélkül maradtak. -- Szóval akadt számukra is tanulság Spanyolországban? -- Bôven! Vegye csak elô Budapest Statisztikai Évkönyvét! Nem ott van. Balról fenn! Igen, azaz. Nézze az egyházi ügyeket! A Béke téri plébániához 27.382 hívô tartozik és csak két papja van. Tudja, hol van ez? A legszegényebb kerület: Angyalföld. A fôváros közel 600,000 katolikusára csak 111 pap esik. Több plébánián is van 25-27 ezer hívô 2- 3 pappal. A nemkatolikusok papellátása ötven százalékkal jobb! A hitoktatóknál még lesújtóbb a hátrányunk: 110.000 kálvinistának 213 hitoktatója van, hatszázezer katolikusnak csak 289! Minden ötezer kálvinistának van egy hitoktatója és húszezer katolikusnak ugyancsak egy van! -- Szóval átszervezésre van szükség! Apátúr már rég kettévágta plébániáját. De talán az egyházmegyéknél is baj van? Némelyik területében nem változott, de lakossága, hívei száma a tízszeresére nôtt. -- A khald keresztényekre[12] gondol? Százhatvanezren vannak és egy patriarcha, négy érsek és tíz püspök kormányozza ôket. Nálunk egy püspökhöz közel egy millió lélek tartozik! -- Nagy kár, hogy amikor legjobban kellene, nem születnek Pázmány Péterek! Az újszellemű pásztorizáció, amelyet apátúr bevezetett, elterjesztendô volna az egész országban. Igaz, hogy a személyi képességektôl függ minden. Elôttem Prohászka egyik nagy szentenciáját apátúr inkarnálja: A gondolatokból -- írja -- akkor válnak eszmények, amikor az érzelmek hevétôl kitűzésednek. Addig szürke gondolatok voltak, azontúl mint csillagok ragyognak. Ez az érzelmi hév ad nekik színt és súlyt. -- Az apátúr csakugyan csillagokká tudja tüzesíteni a kereszténység legegyszerűbb igazságait is. -- No, nincs igaza! A mi igazságainknak Krisztus adott örök fényt! -- Igaz, de az egyház gondja, hogy az égi jeleket olvasni is tudják az emberek, új idôk új embereket követelnek. Ha a hadseregekben fontos az erôskezű vezetés, hát Krisztus hadseregében még inkább! Az ezüst hajkoronák sztatikus, szilárd, csendes korokban stílszerű dekorációi az egyház örök konzervativizmusának, de az ilyen súlyos idôkben friss elhatározóképességre és acélos vezetésre vágyunk! -- Persze a tapasztalat, a bölcsesség és a megfontoltság is meglegyen a kemény kéz fejében!? Nem túl sokat követelünk-e vezetôinktôl? -- Az idôk ilyenek! Apáturam! Talán tiszteletlenség a káplárnak a tábornokról vélekedni, de csak arról volna szó, hogy az örök emberi sors, az elaggás, a mi generálisainkról is idôben állapíttassék meg. És még egy: aki messzebb lát elôre, az vezessen! Például Csernoch helyett -- Prohászka. Erre már nem válaszolt Mindszenty apátúr. Prohászka? Az más! Sokirányú elfoglaltsága rendszerezôvé tette. Napjának minden percét beosztotta, olvasmányait, tanulmányait, adatgyűjtéseit szisztematizálta. Problémakörönként csoportosította, így minden kérdés felôl mindig világos, tiszta képe volt. Fokozottan állt ez az egyház ügyeire nézve. Nem volt filozófus, misztikus, aki a lelke tükrében vizsgálta a világot, mint Prohászka s a Soliloquia-jában, naplójában, mondja el róla a véleményét. De az egyházzal összefüggô kérdésekrôl állandó, pontos feljegyzést vezetett. Napilapját olvasó egyháziak- világiak sokszor kértek tôle felvilágosítást. A papigyűléseken pedig összefoglalóan ismertette az egyházzal kapcsolatos eseményeket. Ezért a világ katolicizmusnak és a magyar egyháznak legkisebb híreit is élénk figyelemmel kíséri. Módfelett bántja, hogy a legnagyobb keresztény egyház hívôtábora: szervezetlen massza. Hiába teszi ki az ország kétharmadát, hiába alapozzák meg az egyházközségeket, országos viszonylatban kevés a súlya. Szomorúan állapította meg, hogy a kereszténypárt, amelynek a közéleti katolicizmust is kellene képviselnie, hanyatlóban van. Az országos Katolikus Szövetség kimerül az évente egyszer rendezett nagygyűlésekben. A Katolikus Népszövetség sem tud erôre kapni. Tanulmányozza a XII. Leótól kezdeményezett és XI. Pius által életre hívott Katolikus Akciót, s azt hitte, hogy ennek intézményes, országos kiépítése végre megoldja a katolikusság erôkoncentrációját. Éppen ideje a világiak tömörítésének, az egyházközségek fölé boltozat húzásának és a tisztán hitbuzgalmi terekrôl a társadalmi térre lépésüknek. Figyelte a német és olasz katolikus akciót, és fájlalta, hogy ez nálunk 1930-ban is csak a fôvárosban kezd kibontakozni. 1932-ben Mihalovich Zsigmond lesz a központi igazgatója, aki évente egységes problémakitűzéssel és jelmondatba foglalással egy-egy kérdéskörre tudja összevonni a katolikusság s általa a nemzet figyelmét. Szervezeteivel hitéleti, szociális, karitatív és kulturális tevékenységet kezdeményez, így is jelentékeny a haladás, bár az egyházmegyei központok a formális magalakuláson túl alig jutottak. Az október elsô hetében tartani szokott katolikus nagygyűlések után feltör a kritika és Mindszenty apátúr is úgy találja, hogy a drága belépôjegyek miatt éppen a tömegek hiányzanak s erôs vezetés és kellô öntudat hiánya folytán nem tudjuk kibontani erôinket. Abban is egyetért az egyik bírálóval, hogy ,,a katolicizmusnak az egyházon kívül való minden akciója megalkuvást jelent célkitűzésekben, taktikában, sajtóban, személyekben'' (Nyisztor, M. K. 1933. V. 20.) A gazdasági válságot erôsen érzi a megcsonkított, menekültekkel ellepett, nagyobb részben asszimilálatlan középosztállyal rendelkezô ország. Boldog volt, aki fôiskolai végzettséggel közrendôr, villamoskalauz lehetett, avagy fizetés nélkül, a jövô reményében munkahelyet kapott valahol. Keszthely már sírásónak is érettségizettet alkalmaz. A fôvárosnál megürült száz gyakornoki állásra ötvenezer pályázó nyújtja be alázatos instanciáját! Harminc éves fronttisztek szüleik nyakán élnek, vagy idegen légióba menekülnek. Lengyelországban, Ausztriában a nôi alkalmazottakat férjhez küldik, nálunk a méltóságos asszony állami állásban maradt. Elszomorodottan látja, hogy a kereszténynek nevezett társadalom csôdben áll. A fiatalság jórésze megelégelte a reménytelenséget. A külföldi társadalomszemléletek Keletrôl is, Nyugatról is átsüvítenek a kis ország felett. Mély szakadék tátong az apák, a pozíciókban ülôk és a fiúk, a kenyértelenek és éhbérért dolgozók között. 1932-ben egy csomó fôiskolai, sôt középiskolai diákot tartóztatnak le kommunista szervezkedés bűnével (köztük Rajkot). A hatalom kicsi és nagy részesei mélyen felháborodnak azon, hogy még utánuk is folyton születnek és sértôdött képpel fordítanak hátat a tolakodó fiatalságnak és álláshalmozással, szolgálatba visszatartással, jogosítványok igazságtalan, antiszociális szétosztásával mélyítik a nemzedékek közötti szakadékot. A külföldi államok leépítik a munkanélküliséget, a fiatalságot a hatalom részesévé teszik. Nálunk a háborús generáció is már cselekedeteket szeretne látni. Ifjúságunk figyeli a mulasztás és tehetetlenség eredményeit másutt is: a német katolikusok minden szervezettségük mellett sem tudták ellenfeleik a marxizmus és nácizmus erejét lemérni, felôrlôdtek közöttük. A francia katolicizmus elvesztette a munkásságot és a parasztságot is. ,,Nálunk egyre erôsebb lesz fiatalságunk forradalmi hangulata, amely a meglevô rend osztatlan gyűlöletébôl fakad. Amikor az események gyors iramot diktálnak a népeknek, akkor nem lehet megállni vagy fontolva lépegetni... a mulasztásokat nem lehet hôsiesen vállalt vértanúsággal jóvátenni!'' -- utal a spanyol forradalom tanulságaira Varga László, a kitűnô jezsuita 1937-ben.[13] Mindszenty apátúr látja, hogy a nemzedékcsere nagyon esedékes a katolikus fronton is, amely különben is ,,nélkülözi a társadalmi erôk mérlegelését és ezek szervezésének újszerű formáit.'' (Ijjas A. M. K. 1934.) Róma 1933-ban újabb figyelmeztetést ad: Katolikus Akció: a laikusoké, szervezésben és program keresztülvitelében saját hatáskörrel bírnak. A cél a hierarchia apostoli erejének a megerôsítése. 1937-ben a pápa mintha Budapest címére is adresszálná körlevelét. Találó igazságait nehéz meg nem hallani: A Krisztusban újjászületett ember csak a közösség szolgálatában lehet tökéletes... A most tomboló nyomornak oka a falánk uzsora. A szociális igazságosság minden embertôl megköveteli azt, ami nélkül a közjót biztosítani nem lehet. Nincs társadalmi béke addig, amíg a munka nem kap a családnak is elegendô, sôt szerény vagyon képzôdésére is elegendô részt a nemzeti jövedelembôl! A munkásosztály szabadságharcát a tehetôseknek kell támogatniok! Nem megakadályozniuk! A föld javait Isten az egész emberiségnek szánta és ez az elsôdleges cél akkor is fennáll, amikor ezek a javak mind magánkézbe kerültek: ezen változtatni kell! (Divini Redemtoris) 1936-ban a fiatalság katolikusan szelíd ,,forradalmi lépésre'' határozta el magát: a Pázmány Péter alapította egyetemen az egyetemi tanács akarata ellenére kifüggeszti a keresztet. Sôt a ,,keresztény megújhodás'' huszadik(!) esztendejében, 1940-ben, Meskó indítványára a parlament is kitűzi a keresztet. Sokkal többet ért volna, ha a Divini Redemptoris szellemében törvényeket hoz. Egyébként nyugodtan tehettük ki a keresztet: a kontinensen nincs többé liberalizmus és csak egy-két országban van marxizmus, az is ekkor visszavonulóban. A katolikus nagygyűléseken sok jóakarat és egymás-bíztatás sűrűsödik össze. De még ,,a témák korszerűtlenek, csak a falu van jelen, a munkás nincs, úri gyűlések, tömegmozdítás hiányzik, a >>nagyágyúk<< a kor béklyóiban küzdenek már'' (Nyisztor Z.) A reformgondolatnak, a Mindszentynek, országos vonatkozásban még nincs nyitott kapujuk. Ha igaz, hogy a vezéreket a tömegeket mozgató erô jellemzi, akkor a magyar katolicizmus ezidôben vezérek nélkül volt. Igaz, hogy az államhatalom csak a budapesti városházát és a budapesti karitászt engedte át a katolicizmusnak, tehát közéleti ereje korlátozott volt a rendszer abszolutisztikus törekvései folytán. De önmagán belül is bizonyos kényelemszeretet, kedvtelenség és fáradtság jelentkezett. Az egyház munkaköre bôvül -- mondják a papok -- a templomon kívüli feladat megnôtt: társadalomszervezés, irodalom, sajtó, művészet, szociális újjáépítés, közélet, munkásmozgalmak. Hogy tudnánk mi mind ezeket ellátni! -- De hol engedtek bennünket szóhoz, ti egyháziak? -- válaszolnak a világiak. Minden hatáskör nálatok van, ti intézkedtek, ti szelektáltok, nektek csak az udvarias, illedelmes tehetségtelenek kellenek, ti feleltek értük! Bangha Béla a katolikus szervezés nagy apostola élete utolsó éveiben egyre türelmetlenebbül sürgeti az egyházi köröket, hagyjanak fel az egyoldalú, csak közvetlen lelkipásztori és belsô adminisztráló munkákkal, mert közben mulasztásaikkal lehetôvé teszik, hogy az ellenség a templomon kívül rekedt tömegeket magához ragadja és megsemmisítô harcba vezényelje az egyház ellen. Megállapítja, hogy a katolikus teendôk nagyobbik felét: a családlátogatást, lelki elôkészítést, az adminisztrációt, egyházi vagyonkezelést a világiak is elintézhetnék. A világiak e munkáját szakszerű elôkészítés után hivatásszerűvé akarja tenni, ,,mert így meddôn, felhasználatlanul egy roppant hadsereg veszik kárban a világiakban''. Végre is a Katolikus Akció így ,,jelszó marad és exhortatív stádiumban marad'' (Bangha, 1939. M. K.) Mindszenty apátúrnak nincs szüksége arra, hogy az ekkor már húszéves egerszegi plébániavezetôi, szerkesztôi és társadalomszervezôi munkásságára másoktól várjon elismerô, megerôsítô nyilatkozatot. Amiket a katolikus teendôk körül folyó vita a folyóiratokban évrôl-évre felvet, azokat hosszú gyakorlatában pontról-pontra ismeri, a papikonferenciákon sokszor megbeszéli. Inkább a keserűség tör fel belôle, hogy miért késtek ezek a banghai bírálatok ennyit is. Az egyház hierarchikus felépítettségében az ô munkaköre Zala megyére korlátozott, a fôvárosban, más egyházmegye, a hercegprímás területén, hivalkodásnak tűnt volna fel a zalai esperes szereplése. A trianoni korszak a szabad bírálatnak nem kedvezett. De meg az egyházi fegyelemben a szabad bírálat a központban élô, egyházias lapok szerkesztôit illette, ezek közül is fôleg Bangha privilégiuma volt. Mindszentynek országos vonatkozásban csak a példaadás feladata maradt, ezt teljesítette is. Serédi egykori tanárát, a matuzsálemi kort élô Kroller Miksát, gyakran látogatta Zalaapátiban. Így közvetlenül ismerte Mindszenty apátúr rendkívüli munkálkodását s mihelyt a rezsim alkonyán, a politikai helyzet ezt megengedte, nem is késett Mindszentyt püspöki kinevezésre felterjeszteni. A magyar katolicizmusnak, de a nemzetnek is kimondhatatlan vesztesége volt az, hogy Mindszenty zsenialitását, áldozat- és tettrekészségét, mérhetetlen tapasztalatát és vezetôképességét oly sokáig kellett a magyar püspöki karnak nélkülöznie. Az egerszegi apátúr papi konferenciákon, koronákon, kisebb körben, de annál nagyobb intenzitással és hatással mutatott rá a katolikus kötelességekre. Nem mulasztja el a nagy angol pátert idézni: Az embereket elôbb az emberek fiaivá kell tennünk s csak azután fogjuk tudni ôket Isten fiaivá tenni! A tömegeket -- tette hozzá Mindszenty -- mindig az elsôdleges szükségleteik: a kenyér, ruha, lakás érdeklik, de ezek kielégítése után, mohón vetik rá magukat a lelki szükségleteikre is. Krisztus nem szociálpolitikát adni jött a földre, de tanításából a szociálpolitika feltétlenül következik. Azért rendelte az Egyházat, hogy minden kornak biztosítsa a korszerű apostolait. Krisztus ugyan él kétezer év után is a tanításában, sugalmazásában, kegyelmeiben, mégis szóval is beszélô, példát is adó, tömegeket mozdító és feléje terelô egyházi és világi apostolokat is kíván, akik tanítását átteszik minden kornak kulturális és gazdasági nyelveire is. Ha nem mi adunk vezetôket és vezéreket a tömegeknek, majd adnak ellenségeink, de akkor mi már nem csak földiekben, de lelkiekben is csatát veszítettünk. Az emberek mindenre feleletet és megoldást várnak, tehát teljes körképet, teljes világnézetet kívánnak. Katolikus akció? Milyen akcióképesség ez? Ígérünk csak és programot adunk, de elakadunk az elméletnél! -- kiált fel az apátúr. Pedig csak a tett ad hitelt minden teóriának. Aki nem bizonyít cselekedettel, az lemarad a tömegekért folyó harcban. Ezért kell nekünk híveinket a mindennapi dolgaikban segítenünk. Ha akarjuk, hogy misén ott legyenek, akarnunk kell az ehhez szükséges ruházkodást, lakást is számukra. Nem a kapitalistáknak, a szegényeknek hirdettetik az evangélium. Idézi a zalai föld 1500 éves szülöttjét, a stidóvári Szent Jeromost: Mit használ, ha templomaink szent ruhái drágakövektôl csillognak, Krisztus szegényei pedig éhhalállal küzdenek? Örök probléma ez, de legkevésbé intézôdik el azzal, hogy ,,mindig lesznek köztetek szegények''. Mert az arányszámtól, hogy öt, vagy kilencven százalék-e a szegény, függ a kereszténység és a világ sorsa. Az Egyház örök konzervativizmusánál fogva szívesen marad nyugalomban, vagy egyenletes mozgásban, míg más erôk nem kényszerítik a helyzete megváltoztatására. Newton törvénye, a vis inertiae, alatt áll, amelyet magyarul tehetetlenségi törvénynek hívunk. ,,A mindig lesznek szegények'' palástjába a tehetetlenség burkolódzik szívesen. Korunkban a cselekedet dominál a szó felett, az Egyházat szociális tanítása, kiállása, akciói után ítélik meg: a szocializmus századjában a gondolkodás súlypontja az evilági élet boldogságára tevôdött át. A szociális kérdés negligálása veszélyes! S tagadhatjuk-e, hogy a hit is szorosan összefügg a tevôleges szeretettel és a szociális igazsággal? Tagadhatjuk-e, hogy a tömegek aposztáziája késôn ösztökélt bennünket az zj szempontokra? Nem jártunk-e úgy, mint egykor a régmúltban, amikor a belsô megújulás csak akkor következett be, amikor a protestantizmus a kereszténység felét már elvitte?! A profán bölcselet és a nyomába kirobbanó forradalmak nem gyengítették-e le egyházunkat a mai napig sem kihevert csapásokkal?! De nem figyelmeztet-e bennünket még az ókori kinyilatkoztatás is, amelyet, az ószövetséget, oly meggondolatlanul vet el a német újhit Rosenberg[14]. Pedig még szociális vonatkozásban is példát mutató ma is sok tétele. Az ószövetség nemcsak az alamizsnálkodás kötelességét írja elô, de szinte rendezettebb szegényvédelmet teremtett, mint korunk: akkor a szegényeké volt az aratás után tarlón maradt kalász, a hullott szôlôgerezd, minden szántóföldnek a sarka és ezenfelül harmadévenként a tized! Az élvezethajhászokat, a fényűzôket, a túlzott vagyon halmozóit a próféták átka kísérte csakúgy, mint a szegények, árvák, özvegyek nyomorgatóit. Ötvenévenként visszaszállt az ôsi birtok a régi tulajdonoscsaládra, bárha az el is adta. A magánnagybirtok tehát akkor nem volt jogszerű! ,,Jaj nektek, akik házat házhoz raktok, szántóföldet szántóföldhöz, mígcsak hely vagyon! Talán bizony csak magatok laktok az országban?! -- fakad ki Izaiás (5,8) Mikeás szavai pedig egyenesen a modern kapitalizmusnak a munkások ellen való gazságait idézik: ,,Erôszakkal lehúzzátok róluk a bôrt és csontjaikról a húst!... Összetöritek népem csontjait!'' A munka méltóságát, a dolgozó baromként élô rabszolga megváltását az Istenbôl lett ácsmunkás hozta a földre. Anyjának, nevelôatyjának, munkatársainak a kétkezi dolgozók közül való kiválasztása, a maga dolgos élete, tanítása társadalmi forradalom volt. Az emberek és nemzetek egymás között való egyenlôségének gondolatát ô hozta, az istenfiúság által. És ez nemcsak eszmei, de gazdasági kiegyenlítést is jelent, hogy ne legyen teljes gondatlanság és nyomor, hanem amint írva vagyon: egyenlôség legyen! s kinek sok volt, nem bôvelkedett, és akinek kevés, nem szűkölködött (2Kor 8,14.15) Kora kizsákmányolóit, a népet csaló pénzváltókat, kufárokat korbácsot ragadva verte ki a templom elôcsarnokából. És a pápák megszűntek-e figyelmeztetni, majd egy század óta, a krisztusi szocializmusra? -- folytatta Mindszenty a papi konferencián. De arra is intettek, hogy a társadalmi és gazdasági rend csak erkölcsi bázison, a tartós béke pedig az összes népek szolidaritásán épülhet fel. Ha mégis terjed a krisztusellenes kommunizmus, azoknak a hibája, akik hivatva lettek volna a tömegmozgalmak vezetésére, ehelyett nem egyszer ezek kialakulását is akadályozták. Az is igaz, hogy a marxisták eszmei és gyakorlati gátlástalanságával szemben keresztényi lelkiismeretesség nehezen versenyez. Mégis a tömegaposztáziát mindenáron, kísérletek és kudarcok árán is meg kellett volna akadályozni, mert a véres forradalmakban önzô és önzetlen együtt pusztul! Nem volt-e elég figyelmeztetés XIII. Leó Rerum Novarumja már 1891- ben? A ,,társadalmi rendnek ez az aranybullája'' alapos és gyors reformokat kíván a ,,földi javaknak szörnyen aránytalan és igazságtalan elosztásában.'' Az állam köteles megvédeni a munkást, akinek nincsenek saját védôbástyái, mint a gazdagoknak. Kívánja a munkások és munkaadók szervezeteinek kiépítését és az ezek között felmerülô ellentéteknek tárgyalásokkal való kiküszöbölését. Szemben az annyit hangoztatott ,,magántulajdon szentségével'' megállapítja a pápa, hogy ennek a körülírása az állam feladata, de a tulajdon is és a jövedelem is szociális terhekkel korlátozott! A munkás bérérôl a család eltartásán felül még kisebb vagyon teremtésének is futnia kell. Ily reformok nélkül nincs, nem lehet nyugalma és békéje a társadalomnak. Könnyelműségnek nevezi az erôszakos és véres felfogatók törekvéseinek meg nem akadályozását és még inkább elítéli azt a ,,tunya gondatlanságot,'' amely bekötött szemmel tovább tűri azokat az állapotokat, amelyek elkeserítik a lelkeket és szállást csinálnak a társadalom felborítóinak. Fugit irreparabile tempus! Visszahozhatatlanul elfut az idô! Közel félszázad telt el a Rerum Novarum aranyigazságai óta. Legtöbb állam berendezkedett már e szociális vezérelvek alapján, mások a marxizmus, mások a demokrácia elvei szerint. De nálunk az ígéreteken túl alig történt több. Bangha szerint ez: ostobaság, gondolatszegénység, szűkmarkú önzés, csak a maga kényelmes emésztésével törôdô érzéktelenség és felelôtlenség! (M. K. 1936. jan. 5.) Csávossy pedig már azt mondja, hogy az új rend megengedett, szent erôszak nélkül nem teremthetô meg. (1935. febr. 20. M. K.) Lovera, a polgárháború alatt Barcelonából menekült kanonok, abban látja a kommunisták sikerének a titkát, hogy csaknem minden szociális vívmányt ôk harcoltak ki. Hát már nekünk magyaroknak a véres spanyol memento sem elegendô?! -- fakad ki Mindszenty apátúr a beszéde végén. Vajon nem veszítjük-e el gyűlölet és erôszak között egykor azt, amit a Krisztus szeretetébôl önként nem adtunk meg a tömegeknek? Ebben a nagy nyomorban a legkisebb segítség is reményt adna a millióknak. Most kell legalább önreform a katolikus fronton! A munkásság és parasztság fogja építeni is, vezetni is a magyar jövôt, az egyháznak velük kell lennie! ,,Pusztulnia kell az álkereszténységnek, amely csak égi kenyérrel akarja táplálni azt, akit a test éhsége gondolkozni sem enged'' -- igaza van Varga jezsuitának! (M. K. 1939. okt.) A mezei, városi munkásság és szegénység országos arányszámunkon felül tartozik hozzánk. A magyar proletariátus: katolikus. A megváltása elsôsorban katolikus feladat. Mégha semmi világi hatalom sincs is a kezünkben! A tömegeket hadirendbe állítani, és velük, valamint protestáns testvéreinkkel együtt kiharcolni az igazunkat, nemcsak lelkeik megmentését jelenti, de a magyar jövô biztosítását is! Bátor hit, határozottság és akaraterô! Ezt várják és ez után mennek a tömegek! ======================================================================== Politikai pártja: a keresztény demokrácia ... hogy egyenlôség legyen, amint írva vagyon: Akinek sok volt, nem bôvelkedett és akinek kevés, nem szűkölködött (2Kor 8,14-15) Mindszenty gyermekként, a csendôrök elôl Vasvárra menekülésük viharos éjjelén, édesatyjától egy nemzetiszínű zászlót kapott megôrzésre. Mindvégig hű maradt ehhez a zászlóhoz, amely a keresztény demokráciáé volt. Évtizedek során a párt neve is változott: 1919-ben néppártról keresztényszocialista pártra, majd keresztény egyesülésre, keresztény szociális és gazdasági pártra. Azonban a zászló, az eszme: a keresztény demokrácia ugyanaz maradt. Generációk haltak ki belôle és születtek bele. Egyszer, 1920-ban, rövid idôre, hatalomra került a párt. Négy évtizedet ellenzéken tölt, nehéz harcokban: a liberalizmus, a marxizmus és az államhatalom ellen. Mindszentynél, aki beleszületett a pártba, tradíció, apja öröksége, de maga meggyôzôdése is ez a politikai függetlenség, önálló véleményformálás. Akárhogyan nézzük is e pártot, sikereiben, kudarcaiban, erényeiben, mulasztásaiban, eszméiben, embereiben: e párt nélkül kietlen, vigasztalan lenne a magyar közélet. A közjogi harcokba, hatalmi tusákba merült többi pártok között egyetlen világnézeti párt volt szociális tartalommal. Akik a krisztusi egyházakhoz tartoztak, azok számára ez a párt jelentette a közéletet. Rajongtak érte és csalódtak benne, követték és cserbe hagyták, de irányadó volt számukra. A pártot néppárt néven Zichy Nándor 1892-ben alapította. Molnár Jánossal és Prohászka Ottokárral együtt vezette. Átfogó társadalompolitikai programja minden elesett osztályt védelmébe vett, földreformot és titkos választói jogot követelt. Amire az utóbbit elérte, négy évtized múltán, az öreg emberek betegségében, véredényelmeszedésében, kimúlóban volt. Akik a hatalom szerelmesei voltak, e párttól messze futottak. E párt nem törekedett kormányzásra, megelégedett azzal, hogy összegyűjtötte a keresztény politikai híveit, gyakoroltatta velük alkotmányos jogaikat, ellenôrizte a kormányokat s amennyire tehette, befolyásolta a törvényhozást a megkönnyítette az egyházaknak a kormányokkal való érintkezését. Így volt ez akkor is, amikor rövid kormányzás után, második vonalba jutott vissza. Sohasem volt osztálypárt, mindig kiegyenlítô szerepre, mérséklésre, békítésre törekedett. Lelkiismereti mozgalom maradt, éppen ezért tele gátlásokkal, akadályokkal, terhelésekkel a hatalomért való harcában. Egész élete alatt, 1892-tôl 1945-ig, az ország nyugati felétôl kapott tömegesebben mandátumokat: Dunántúltól, Nyugat-Felvidéktôl. Mindszenty szülôföldjén, működési területén, Zalában, Vasban állandóan. 1920-ban meghódítja magának a párt Budapestet, ez lesz a centruma, két évtizedig kormányozza a fôvárost a keresztény demokrácia lobogói alatt, amelyekhez az itteni titkos választójog mellett kitart hűen a munkás és kispolgár. Ez a fôvárosi pozícióját megtartó, alkotó húsz év bizonysága annak, hogy akik 1922-ben vidéktôl elorozták a titkos szavazást, a keresztény demokráciát fojtották el vele, hogy nevének átvételével visszacsempésszék a tôkésrend és egy szűk társadalmi osztály idejét múlt uralmát. Ezek felelôsségét az 1945-ben bekövetkezett tragikus letörésük sem oldja fel! A keresztény demokrácia zalai végvári kapitányát, Mindszenty apáturat közjogi hamiskodásokkal, politikai erôszakoskodásokkal sem félrevezetni, sem megfélemlíteni nem lehetett. Lelkiismerete mindenkinél élesebben tiltakozott a szabadságjogok ilyen elkezelése, népének kiskorúságban tartása ellen. Ez fordította el ôt a kormányhatalom uraitól kitartóan és engesztelhetetlenül a rendszer alkonyatáig. A párt elsô hadállásait 1892-ben a liberalizmus ellen építette ki. Ez a tény már akkor magára vonta a pesti sajtó pergôtüzét és ez alig is enyhült e sajtó fennállásáig 1939-ig, amikor is átalakuló közszellem és a sajtókamara létesítése hallgattatta el. A néppárt vidéki, agrárjellegű mozgalom volt, a kereszténypárt városokban érte el nagyobb eredményeit, ahol villamosjeggyel lehetett pártot szervezni. Ernszt szemináriumi lakásán, ágya alatt tartott öreg ládikóból -- ez volt a pártkassza! -- falura, a párt tulajdonképpeni bázisára, már nem futotta! Néha még a százpengôsök is hiányoztak egy- egy mandátum elnyeréséhez. A demokrácia drága a szegény világnézetnek. A ,,demokrácia'' még még drágább. A néppárt-kereszténypárt a krisztusi életeszményeket, nemzeti, keresztény öntudatot, puritánizmust, önzetlenséget és szociális gondolatot plántálta, erôsítette közéletünkben. Trianoni hanyatló korunkban a politika és társadalom élô lelkiismerete volt. Vass József társadalombiztosítási törvényei külföldet megelôzô példás, elônyös, eredményes megoldást hoztak, konszolidációnkhoz leginkább hozzájárultak. A keresztény demokrácia két szakasza: 1892-tôl 1918-ig a néppárti és 1919-tôl 1945-ig terjedô kereszténypárti szakasza, együtt félszázados élete, érdekes problémákat vet fel és old meg a jövô számára is. Így fôképpen a politika és az egyházak viszonyát mutatja be. A keresztény demokrácia offenzív szembefeszülés volt azzal a liberális és marxista közös állásponttal szemben, hogy a ,,vallás magánügy''. Ez a tétel késôbb a keresztény államiság ellenségei szájában harcos jelszóvá és akcióprogrammá erôsödött ilyen fogalmazásban: Szabad egyház a szabad államban! Világos, hogy akik hangoztatták és meg is valósították Európaszerte a századfordulón ezt a programot, azok legkevésbé törekedtek ideális hatáskör-szétválasztásra, mert a szabadság az egyháznak is érdeke, hanem éppen az egyházak közéleti befolyásának, sôt magának a hitéletnek a visszaszorítását rejtették a jelszó-hamisság mögé. A ,,szabad állam'' frázisa nekik az állam omnipotenciáját jelentette az ember minden joga, sôt élete felett is. Hogy ez marxista ellenhatásában végül is hova vezetett, azt a kommunista államok napjainkban alaposan dokumentálják. De nem lehet eléggé hangoztatni, hogy a kiindulás a szabadelvűségnek a tôkét felszabadító korlátlanságban már jelentkezett. A pápai körlevelek a múlt század végén már kárhoztatták a szabadelvűséget, így világos, hogy a liberális államokban kezdetben a harc csak a katolikus egyház ellen folyt, sôt ebben, érthetôen részt vettek a protestáns egyházak hű fiai is: részben még a történelmi, régi ellentétek miatt, részben pedig a szabadelvűséggel szemben fennálló eszmei szimpátiák következtében. Így történt nálunk is, s kezdetben a keresztény demokrácia pártba fejlôdésének védelmi jellege volt, a támadás iránya folytán pedig katolikus jellege is. A korszellem viharával szemben maga a kezdeményezés és az ideológiai kialakulás is jelentékeny energiákat kötött le katolikus részen. Ugyanekkor a szabadkômíves páholyokba tévedt katolikusok és kálvinista, kuruc Tiszák összeforrva a liberalizmusban, megegyeztek a katolikus császárral: átengedik neki a hadsereget, lemondanak a nemzeti követelésekrôl, hogy kiépíthessék a szabadelvű államot. A hithű katolikusok: Zichy Nándor börtönt ül és rangját, vagyonát veszíti negyvennyolcasságáért, Apponyi Albert és Ugron Gábor pedig kormányképtelenné teszik magukat a nemzeti követelések miatt. Mégis a néppártnak e kezdeti szakaszában is voltak protestáns hívei, képviselôi is. A legnagyobb publicisztánk, az evangélikus Kaás Ivor is hozzátartozott. A kereszténypárt pedig 1919-tôl majd másfél évtizeden át egyenesen a krisztusi egyházak híveinek közös politikai uniója volt. A budapesti városházán teljes harmóniában kormányoznak a protestáns püspökök, esperesek katolikus papokkal, pártvezérekkel. Hiányzott az együttműködés Tiszántúlon, ahol a liberális hatás legtovább tartotta magát. De ez érthetô is. Elég arra gondolnunk, hogy e liberális hatás, a miniszterelnökök ellenjegyzésével gyakorolt fôkegyúri jogon át, még a katolikus püspöki kar tagjainak a kiválasztásáig, Vatikánban való ,,bemutatásáig'' is elért. Apponyi mondja emlékirataiban, hogy az egyházi állások betöltésénél is érvényesültek pártszempontok, sôt csak a katolikus közvélemény megerôsödésével vált az lehetetlenné, -- írja, -- hogy a pártállás megmaradásának a szempontja mellett, ne teljesen kifogástalan személyeket helyezzenek egyházi állásokba. (Ennek figyelembevételével kell tehát megítélnünk a püspöki kart, Prohászka kritikáját és a kitartóan hangoztatott, de idejét múlt kívánságot a fôkegyúri jog változatlan visszaállítására!) Ha a szabadelvűség hatása ilyen mély volt katolikus részen, nem meglepô, ha a tiszántúli protestantizmus sem tudta magát alóla kivonni, s 1921-tôl a félliberális, de rendszerint egyházainkba tartozó kormányelnökökhöz való kapcsolatait nem lazította és csak kivételesen (Haendel Vilmos, Debrecen) csatlakozott a keresztény demokráciához. Viszont másutt, a fôvároson kívül is, megvolt ez az együttműködés, a Dunántúlon maradéktalanul. Nem kis része volt ebben Mindszentynek, az egerszegi plébánosnak, aki különös szeretettel fordult a protestáns egyházak felé, velük teljes kulturális és társadalmi kapcsolatokat épít ki. Hercegprímássága idején pedig -- idegen és pogány fegyveres diktatúra igájában --politika nélkül is megteremti a krisztusi és nemzeti eszmények közös szolgálatát, a keresztény-keresztyén demokrácia közös frontját. Apponyi Albert hosszú politikai tapasztalataira visszatekintve azt állítja,[13] hogy 1918 elôtt a protestánsok történelmi fejlôdésükbôl származó összetartása erôsebb, mint a politikai nézetük, míg a katolikusoknál teljesen hiányzik ez az összetartás s amennyiben megvan, inkább az államhatalomra támaszkodva fejlôdött ki bennük, tekintet nélkül arra, hogy ki van kormányon. Apponyinak ez a tétele változatlanul fennállott a katolikusokra nézve 1921-tôl továbbra is, míg a protestánsoknál a keresztény demokrácia vonzása a fentiek értelmében törte át e tételt. Ellenben a szabadkômívesség és szabadelvűség valamint a mögöttük meghúzódó tôke együtthatása erôkifejtésében korlátozóan kísérte végig a keresztény demokráciát. A magyarországi szabadkômívesség, a hazatért negyvennyolcas emigráció kihalása után, felforgató irányítása alá került. Ahogyan a párizsi Matin (1893) nyíltan dicsekedhetett azzal, hogy az egyházellenes törvények a páholyokból keltek életre, ahogy az olasz páholyok a pápaságot a saját földjén akarták megszégyeníteni, azonképpen volt döntô a páholyok szerepe a magyar katolicizmus megtörésében is. A magyar egyházpolitikai törvényeket szóról-szóra a páholyok dolgozták ki. Wekerlével, Kristóffyval és Károlyi Berinkey Dénes miniszterelnökével a páholyok az államhatalom teljességéhez jutottak hozzá. Hogy az országot Trianonba segítették, az csak egyik katasztrofális eredményük volt. A másik az volt, hogy a krisztusi egyházakat 1920-ig sikerrel állították szembe egymással. Az a szabadkômíves jelszó, hogy a pápa ,,befolyása a magyar államvezetés dolgaiban sérti szuverenitásunkat'' és a ,,külsô hatalom alatt álló (értsd: katolikus) politikusok megbízhatatlanok és hazafiatlanok'', sajnálatos módon, a régi ellentétek folytán, protestánsoknál is meghallgatásra talált. 1913-ban a magyarországi 91 páholy 6526 tagjából 86%, 1918-ban 102 páholy 7414 tagjából 95% volt nem keresztény, az 5 százalékot pedig túlnyomórészt a protestáns értelmiségiek tették ki. Nem kevesebb, mint 98 protestáns lelkész, 16 teológiai és 38 fôiskolai tanár, 5 szuperintendens püspök vitt szerepet a páholyokban, velük szemben csak két katolikus pap, csak pár éven át, és egy jogakadémiai tanár, aki ismert antiszemita lett a páholyban (Ágoston Péter).[14]'' A páholyokat feloszlató 1920 évi belügyminisztérium államtitkárja, a református Viczián István a szabadkômíves jegyzôkönyvek, iratok, lapok hivatalos vizsgálata alapján, ezekbôl vett idézetekkel bizonyítva, azt írja, hogy a ,,magyar szabadkômívesség végcélja az ateizmus és a kommunizmus volt s féktelen gyűlölettel tört az egyházak ellen. (Magyarság napilap, 1927. nov. 13.) Úgy látszik, hogy a szabadelvűség és a szabadkômívesség a páholyokban forrt össze a katolicizmus elleni éllel és ennek félreszorításával félszázadon át kormányzott. Az 1919-es megújhodás, a páholyok feloszlatása után, a fenti jelszavak némileg elhalkultak. Mégis még 1936-ban is ez a helyzet: ,,Elôny, ha valaki a katolikus világnézetét feladja, vagy nem hangoztatja, mert a katolikus gondolatnak még nincs meg a megfelelô helye a magyar közéletben. A társadalomgazdasági ereje kicsiny, az idegen kezekben levô tôke zsoldossá kényszeríti'' -- írja Egyed István, a budapesti tudományegyetem professzora (1936, febr. 20. M. K.), akit Mindszenty hercegprímás a Szent István Akadémia elnökévé választat 1946-ban. A liberalizmus budapesti bankpolitikája az erdélyi pénzintézeteken keresztül finanszírozza a magyarság ellen irányuló nemzetiségi telepítéseket, a kormányzati politikája 1917-re már három millió hold földet enged olyan külföldiek kezére, akik még a formai állampolgárság megszerzését sem tartják szükségesnek. Társadalompolitikája pedig a marxi szervezkedést olyan vezérkarral látta el, amely a gyenge ipari munkásságunkat az elsô kommün nemzetgyilkos kísérletébe sodorta. Ugyanez a liberalizmus a dolgozó magyar milliók anyagi és véráldozatát a háborúban a végsôkig meríti ki anélkül, hogy szociális (földreform) vagy politikai (választójog) reformokkal súlyos tartozásait kiegyenlítette volna. Az elsô kommün vezérkara ez volt: Kun Béla, Landler Jenô, Hamburger Jenô, Varga Jenô, Kunfi Zsigmond, Lukács György, Bokányi Dezsô, Szántó Béla, Szamuelly Tibor, Rónai Zoltán, Erdélyi Mór, Vágó Béla, Korvin Ottó, Pogány József, Bôhm Vilmos, Garbai. Ez a névsor mindent megmagyaráz az elsô kommünben is, de annak reakciójában is. A nemzet ezeréves történelme addig még nem ismert olyan indokolatlan vérengzést, aminôt Szamuelly, ez a ,,közbülsô lény a demagóg és a patkány között'' véghez vitt. Huszonöt város és falu ártatlan polgáraiból szedte áldozatait. Számtalan papot hurcoltat el. A megkínzott és szétszabdalt magyarságból az ezer éves kereszténységhez való ragaszkodás elementáris erôvel tört fel. A szabadelvűségnek és a marxizmusnak magában a népben jelentkezô ellenhatása teremtette meg egyik napról a másikra a keresztény demokráciát, amelynek összes ellenforradalmi tevékenysége az volt, hogy egypár tagja (Friedrich, Csilléry vezetésével) eltávolította a marxista Peidl-kormányt és átvette a hatalmat. A sokat emlegetett atrocitások (Siófok, Orgovány, Kecskemét. Britannia-szálló) az átmenet idejében, helyi, népi, kis jelentôségű leszámolások voltak, amelyeket az alakulásban levô keresztény demokrácia meg nem akadályozhatott, de amelyeket a kommunizmus százszor bűnösebb emigráltjai külföldön fantasztikusan felnagyítottak. Megtörténtüket mégis sajnálatosnak kell ítélnünk. A keresztény demokrácia eléggé nem méltányolt érdeme az 1920-ban a legszélesebb jogkörű, titkosan lefolytatott nemzetgyűlési választás. Alkotmányos életünknek e legkorrektebbül életre hívott népszavazása eddigi néppártnak, vezetô tagjaiban is, közvetlen jogutódját, a kereszténypártot bízta meg a kormányzással. Ez és az ugyancsak keresztényszellemű kisgazdapárt töltötték meg a nemzetgyűlés padsorait, ahova az 1918 elôtti pártok és a forradalmak pártjai még hírmondót sem tudtak küldeni. Ellenben annál nehezebb küzdelem folyt a ,,vörös rongyokba öltözött, bűnös fôváros'' -- Horthy bevonulásakor használt szavai -- városházája körül, amelyet Vázsonyi Vilmos kapitalista- virilista törzsfônökei és a ,,községi üzemek'' (fôvárosi közüzemek) marxistái tartottak megszállva. Itt a kulcspozícióktól kezdve az utcaseprôkig minden munkahelyet a ,,vakolók'' (szabadkômívesek) és a marxisták töltöttek be. A katolikus plébánosok kinevezését, ,,bemutatását'' végzô fôvárosi kegyúri bizottságot is a nem keresztény többségű közgyűlés küldte ki. Így pl. az izraelita hitközségnek több szava volt, mint a katolikus hívônek a saját lelkésze megválasztásánál. 1919-ben a szervezett munkás is elhagyta a marxizmus kereteit és tömegesen csatlakozott a keresztényszocialista szakszervezetekhez. Ezek taglétszáma 180.000-re ugrott. A keresztény demokráciát felkészületlenül érte a tömegek feléje özönlése, s ezeket, szuggesztív erejű vezérek híján, nem is tudta megôrizni. Egységét sem. A kereszténypárt és a Nagyatádi Szabó-féle kisgazdapárt koalíciós kormányzását Bethlen István feladja, belép a kisgazdapártba, magával viszi a kereszténypárt disszidens csoportját (Klebelsberg-Karafiáth stb.), ide olvasztja az 1918 elôtti liberális pártromokat és ennek a világnézeti egyvelegnek -- látja, hogy a tömegek mihez ragaszkodnak! -- ,,keresztény-keresztyén kisgazda-polgári és munkáspárt'' nevet ad. Kormányzati elveit a liberálkapitalizmustól veszi. Prohászka az elsô nemzetgyűlésen, 1920 és 1922 között, egy ideig az egyesült párt elnöke. Horthy két ízben is miniszterelnöknek szeretné megnyerni, de ô ezt visszarettenve a politikai életben tapasztaltaktól, elutasítja. Bethlen 1921. április 13-án alakít kormányt. Az ezt megelôzô tárgyalások alatt, nyilván e politikai fordulatra és a keresztény demokrácia cserbenhagyóira célozva írja Prohászka bizalmas naplójába (Soliloquiába) április 1-én a következôket: ,,A kisgazdák (ti. a párt) szemétdombján a kakasok verekednek s aztán szélkakasoknak mutatkoznak be ... A politika is erkölcs volna, de kevés van belôle benne...'' -- 1922. febr. 17-én ezt írja: ,,Hál Isten, megszabadultam a nemzetgyűléstôl. Ó istennô -- mondotta Demosthenes -- hogy a három legcsúnyább állatot választottad ki kedvenceddé: a baglyot, a kígyót s a demoszt[15]! Ez utóbbi egy dekadens piszkos társaság, konglomerát minden szenvedélybôl, butaságból és komikumból. De én demosz alatt nem is azokat a jóérzésű csizmásokat értem, hanem az uborkafára mászó akarnokokat.'' Így a keresztény demokrácia szembe találja magát, az elveket a hatalom elônyeire váltó, de azért magát továbbra is kereszténynek kendôzô profitkereszténység új érájával, amely a kisember tömegmozgalmát holtvágányra tolja, az egyházakkal való jóviszonyt buzgón ápolva, egy egészen szűk csoport antidemokratikus hatalmi tömbjét alakítja ki. Mindezt a látszatparlamentarizmus közjogi védôműivel veszi körül és ezek mögül negyedszázadon át teljes biztonsággal utasítja vissza a dolgozó milliók minden társadalmi és politikai reformtörekvését. E hatalmat kisajátító csoport történelmi felelôsségét csak kis részben enyhíti az az érdeme, hogy vesztett háború, két forradalom és országcsonkítás után, nehéz viszonyok között kellett rendet, nyugalmat teremtenie, konszolidálnia és termelnie. E hatalmi csoport elsô dolga volt, hogy 1922-ben elkobozza azt a széles körű és titkos választójogot, melyet a kereszténypárt 1920-ban hozott és helyette rendeletileg rákényszerítette a nemzetre a szűk körű és nyílt szavaztatást. A marxisták elhallgattatására és a látszatalkotmányosság fenntartására a pár törvényhatóságú városban és ipari kerületben meghagyja a titkos választást s így huszonöt mandátummal jutalmazta azt a szociáldemokráciát, amely 1918 októberében és 1919 márciusában két, hatásaiban szörnyű, forradalomba vitte a nemzetet. Viszont a nemzethű, hagyományápoló védtelen tömegek ellen választási tatárjárást vezetett, ezzel a keresztény demokrácia mandátum- többségét egyhatodára olvasztotta le. Másik fátumszerűség az volt, hogy a két nyugdíjas kapitány: a szabadkirályválasztó Gömbös és a legitimista Rakovszky szerencsétlen budaôrsi csatája (1921-ben) a magyar belpolitika firmamentumának sarkcsillagjává vált. Ettôl kezdve két évtizedig az egyházakat, pártokat, a honvédséget, a közigazgatást aszerint ítélték meg, jutalmazták és büntették, hogy az úgynevezett királynapok alatt a rendszer iránt való hűsége kielégítônek látszott-e, vagy sem. E közjogi ellentét súlyosan ártott a nemzetnek, de segített szétzilálni a keresztény demokráciát is. Ennek tömegei a nyílt szavazás kormánypressziója alatt eleve lemondottak a hatalomra jutás gyönyöreirôl, de függetlenségük megôrzésével, lelkiismeretük szerint, világnézetüket szolgálták. Bármennyire lássék is paradoxnak, a kereszténypárt, elvei iránt tartozó felelôsségének átélésében, még a tömegek olcsó megnyerésére sem pályázott, inkább átnevelésére, ami ugyan dicsérendô, de inkább hatalomra jutás utáni, nemzetpolitikai s nem pártpolitikai feladat. Így a párt országos viszonylatban ugyan nem tudta beváltani a hozzáfűzött reményeket, de a tömegeket a keresztény és nemzeti világnézetre hangolta, Budapesten pedig majd kétévtizedes irányító politikájával maradandó, korszakalkotó eredményeket ért el. Amennyire lakosságának összetétele megengedte, nemzeti fôvárost formált abból a Budapestbôl, amelyben az ország liberális, jórészt idegen eredetű polgárságának és marxista munkásságának több mint a fele zsúfolódott össze, ahol a nagytôke és gyáripar, a sajtó egész országra kiterjedô hatalmi hálózatának centrumai és fellegvárai tornyosultak. Ezzel az ezeréves keresztény nemzet legprimitívebb, legelemibb igényét juttatta érvényre, hogy végre is magas szellemű fôváros legyen. Amikor a kereszténypárt budapesti szervezeteinek, az úgynevezett keresztény községi pártnak vezérét, Wolff Károlyt, 1936 augusztusában eltemették, a párt már letűnôben volt, a régi néppárti csillagok leáldoztak, újak nem jöttek, az országos politika Bethlen, Gömbös nyomán, a teljesen felhígított szegedi gondolatnak kismagyar-szemléletű liberálnacionálizmusává vált egy vágányán futott. Mégis, vagy talán éppen ezért, Wolff Károly koporsójában a keresztény demokrácia százezres tömegeinek sorfala között vonult a farkasréti temetôbe. Ez a temetés megmutatta, hogy itt a fôvárosban, a liberális és marxista front kétirányú nyomása között, a keresztény polgár és munkás mégiscsak a saját védelmi hadirendjét látta a pártban és nem felejtette el, hogy mi volt itt 1919 elôtt és hogy a megújhodást kinek köszönhette. Az országos párt vezetôje Ernszt Sándor prelátus, eszméi hatás- zsugorodásával együtt vékonyodó szimbólum is: magas, szikár, aszkéta vonalazásával, puritánizmusával, takarékosságával emlékeztet. Mindszentyre, akivel különben is kongeniális lélek, de ennek bátorsága, aktivitása nélkül. Ernszt negyven évet harcolt a keresztény demokráciáért, de néppárti múltja tanulságaiból vont szkepticizmusa nem tette alkalmassá a diadalmas világnézet hódító vezérségére. Különben is a realitások embere lévén, nem voltak illúziói a választókerületek furcsa pártgeometriáját s a nyílt, befolyásolt szavaztatást megvalósító kormány mindenhatósággal szemben. Ezért igyekezett jó képet vágni paptársa, Vass József népjóléti miniszterségéhez, a kormánnyal való kollaborálásához, sôt a szükséghez képest, Vass hirtelen halála után, rövid idôre, székét is elfoglalta, hogy a takarékosságával rendbehozza a minisztériumot, de hogy ezután rögtön lemondjon. (1931). Elvált a kormányzati rendszertôl, amely a keresztény demokráciát presztízsébôl kiforgatta, erejében megtörte. A párt soraiból, e könyv szerzôjétôl, hangzik el az az interpelláció a korrupciómentes és titkos választás visszaállítása tárgyában, amelyre adott miniszterelnöki válasz megígéri, sôt teljesíti is a törvény -- de korrekciókkal teli! -- megszavazását. Itt is a csak közéleti etika szempontjai vezették a pártot, ô maga már nem látta elônyeit a titkos választásnak, mert tömegei -- annyi meddô várakozás után -- a szélsôjobbon kötöttek ki. A kereszténypárt képviselôinek foglalkozás szerint való megoszlása 1920 és 1939 között így alakult: pap 20-27%, szellemi szabadfoglalkozású: 20-28%, földbirtokos 7-27%, állami tisztviselô: 9- 17%, iparos-kereskedô: 5%, munkás: 3%. A németországi kereszténypártnál, a Centrumnál, sokkal egészségesebb volt a törvényhozók foglalkozási megoszlása: pap: 10-16%, munkás 16-25%, iparos: 7-12%[16]. Mindszenty egyáltalán nem helyeselte a papság ily mérvű részvételét a politikában. Egyedül 1920-ban támogatott papot mandátuma elnyerésében. Túri Bélát, ezt a kivételes képességű publicistát. Egyebekben mindig világiakat jelölt és segített mandátumhoz: negyedszázadon át. A magyar keresztény demokráciának külpolitikai elszigeteltsége is hátrányára volt, nemkülönben azok az alaptalan támadások, amelyek külföldrôl a numerus klauzus miatt érték. Az 1918-1919-es elvetélt forradalmak után, ezek reakciójaképpen, kibontakozott keresztény megújhodás a marxista és liberális Európában egyedülálló koreszmét fejleszt. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy csak félsikerekre tekinthet vissza. Viszont egy évtized múlva már a fasiszta államalakulatok fejlôdtek fel, ekkor a mi keresztény demokráciánk túl volt virágkorán. Ez a demokrácia kontinentális koreszmévé csak 1945 után lett, amikor viszont a szovjetorosz megszállás lehetetlenítette nálunk kibontakozását. A kommunisták fantasztikus propagandája azt állította, hogy a magyar kereszténypárt által elindított koreszme szülte a hitleri gázkamrákat. Átlátszó rabulisztika ez! Hitlernek annyi köze volt a keresztény demokráciához, hogy ennek németországi pártját, a Centrumot, egy évtizeddel elôbb már likvidálta és tekintélyuralmának korlátlanságával nyirbálta meg az egyházak örök céljainak szolgálatát is és egy nemzetiegyház-kísérletnek az eretnekségével múlt ki rendszere. A néppárt-kereszténypárt felôrlôdött küzdelmeiben, de hatása visszamaradt a lelkekben, a tömegekben. 1945-ben a moszkvaiak nem engedték indulni a magyar politikai jobboldalt, de ez pártkeretek nélkül is tudta feladatát: a hozzá legközelebbi kisgazdapártot támogatta s ez olyan kerületekben, ahol elôzetesen egyetlen mandátumot sem kapott, 50 (Budapest) 70, sôt 90%-os (Zala, Vas) eredményt ért el. Ez részben a keresztény demokrácia, részben a magyar nemzetiszocializmus (munkás kerületekben) hatáseredménye. A néppárt és kereszténypárt a keresztény-keresztyén hívek 10-15%-át tudta egyesíteni. Kivétel 1919-1922-ig terjedô idô, amikor a hívek 60%- a tartozott hozzá. Eredményei, hibái eszerint mérlegelendôk. Szegfű Gyula a kortárs szemével írt történelmet. Az 1945 utáni munkáiban Moszkva felé igazodott. Elôzetes műveinek ítéleteit azonban a nemzeti közvélemény túlnyomó részben elfogadta. 1934-ben újra kiadta a Három nemzedék c. munkáját és ebben lemérte (a Trianon óta c. új fejezetben) a negyedik nemzedéket is, amely szerinte ezt a rangot nem érdemli meg. De kiemel öt személyt e korból: Bethlent, a konszolidáció megteremtôjét. Prohászkát és Banghát a spiritualizmus, a keresztény reneszánsz ébresztôit. Ernszt Sándort, aki egy új politikai közszellem kialakítását kísérelte meg. Végül Apponyit, akinek páratlan szelleme kivételes rugalmasságot tanúsított egy új kor követelménye iránt. E nemzetirányító öt személy közül négy a keresztény demokrácia eszmekörét tanította. Az a sajnálatos, hogy a hatalom éppen az ötödik: Bethlen kezében volt. Összefoglalóul azt állapíthatjuk meg a magyar keresztény demokráciáról, hogy a kor ellenáramlatai, ellenfelei hatalmi túlsúlya, valamint saját maga szervezetlensége, személyi garnitúrájának hiányossága következtében feladatát, a magyar proletariátus megváltását, nem tudta megvalósítani, de a hagyományainkban való megôrzését, megszentelését jövôt alakító hatásával elôkészítette Mindszenty József hercegprímás, a nemzeti és vallási megújhodásunk vezéregyénisége számára. Általában a keresztény demokráciák pártjai hátrányban vannak azzal, hogy eszközeiket magasabb etikai szelekciónak kénytelenek alávetni és hogy működésüket feszélyezi az az aggodalom, nem ártanak-e azoknak a céloknak, amelyek védelmére vállalkoztak. Forradalmi idôkben nagy tempóveszteség az önmérséklet, egyensúlyozás, az ellenfél kímélése. Viszont e pártok eredményei utóhatásaikban maradandók, öröklôdôbbek. A két világháború között elpusztult keresztény demokráciák ma ismét virágoznak, kormányoznak. Nálunk 1945 után a történelmi Magyarországból kô-kövön nem maradt, de az egyházak, a legnagyobb elnyomásban is, csodálatos eredményeikrôl számolhatnak be. Ez eredmények jórészét 1892 is 1944 között a keresztény demokrácia készítette elô. ======================================================================== Együtt a néppel! Mindszenty földreformterve De hát nem volna itt már semmi ép? Az nem lehet! Van, igenis, a nép! A nemzet ôsfájának törzse még jó, Csak lombjait pusztítja ronda hernyó... Az ezeréves tölgy kihajt még újra, Egy fényesebb, dicsôbb nagy fordulóra... (Vajda János: Sodoma) Mindszenty nemcsak közdolgokban gyakorolta a ,,szoros igazszólást'', de magándolgokban is. Mégis ellenségei inkább a közügyekben gyakorolt nyílt bírálataiból támadtak. Úgynevezett ,,szép nagy panamák'' nem voltak Zalában. A megyeházán Deák Ferenc puritanizmusa még élô valóság volt. Ellenben a köz terhére történô baráti, rokoni, párt-juttatások, a sokba kerülô prokekciózások másutt a megyében nem voltak ritkák. Az apátúr számon tartotta és kiemelte a homályból a tisztesség látszatában tündöklô kis becstelenségeket is. A megtorlás Zalában sohasem maradt el. Így ez a közszellem, amely az ô nemes felfogásából áradt, áthatotta a megyét. Mindszenty a kereszténypárt megyei elnöke volt. A törvényhatósági választások már korábban titkosak voltak, mint az országgyűlési választások, ezért jelentékeny számban az ô pártja jutott be a megyegyűlésbe. Voltak kerületek, ahol ötszörösen több szavazatot kapott a kereszténypárt listája, mint a kormányhatalom pártja. Ez által új színt öltött a megyegyűlés: csizmás, tarisznyás kisgazdák, kopott ruhájú munkások, iparosok, tanítók tömött sorai szorongtak az apátúr széke mögött. Így legalább a nagyterem baloldala demokratikus volt, a jobboldal a kormány, a fôispán hű emberei, a tôlük függô viszonyban levôk: a földbirtokosok, intézôk, városi értelmiségiek és községi jegyzôk számára volt fenntartva. A megyegyűlés tagjainak fele a legtöbb adót fizetô ,,virilisekbôl'' állott, akiknek listáját a fôispán ellenôrizte, csak a tagok másik felét választotta a nép. Ezzel azután, valamint a hivatalbeliek szavazataival, mindenkor biztosítva volt a megyegyűlésen a fôispán többsége. De ez kellett is, mert a mindenkori új kormányt csak így tudta bizalmi határozattal üdvözöltetni. A megyegyűlés választotta meg az országgyűlés felsôházának egy hányadát is. A Béccsel, a császárral folytatott alkotmányos harcok idejébôl pedig megmaradt a megye alkotmányvédô szerepe is, amely most e korban a kormányhatalommal szemben bírálatban, az elégedetlenség kifejezésében, a jus murmurandiban, a morgás jogában jelentkezhetett. Viszont a fôispánoknak biztosított közgyűlési többség által a kormányok mindenkor nyugodtan számíthattak a megyék hódoló magatartására. Ezért volt igen nagy meglepetés, amikor 1935-ben, a második Gömbös- kormány bemutatkozása után, egyedül Zalában a megyegyűlés leszavazta a fôispán bizalmi indítványát. Az ellenindítványt -- Mindszenty apátúr tette. Ez úgy szólt, hogy a megye csak késôbb lehet bizalommal az új kormány iránt, működéséhez és eredményeihez képest, addig pedig legfeljebb bizakodással, azaz várakozással lehet iránta. Az ugyanazon tôbôl származó két szó lényeges különbséget jelentett. Az apátúr azzal indokolta meg indítványát, hogy a vármegye politikai függetlenségét és bírálati jogát adja fel az elôzetes bizalom nyilvánításával, minden kormánybemutatkozás után. De a lemondott Gömbös-kormány egyeduralmi, diktatúrás törekvéseivel, reformígéretei beváltatlanságával nem is szolgált rá a bizalomra. A váratlan ellenindítvány készületlenül találta a fôispánt, az általa sebtiben felállított szónokok pedig távolról sem közelítették meg az apátúr higgadt, okos, logikus indokolását, így történt, hogy a megyegyűlés leszavazta a fôispánt s jelentékeny többséggel Mindszenty indítványát fogadta el. Zala egyetlen megyeként nem szállított bizalmat. A határozatot a pesti ellenzéki lapok bôven tárgyalták, országos feltűnést okozott. Maga után is vonta a fôispán, Gyömörey György, felmentését. A megyegyűlés az elôre szétküldött alispáni jelentést tárgyalta le negyedévenként; ez alkalmat adott a vármegye adminisztrációja és egész helyzete felett való vitára. A világnézeti, nemzeti és kulturális ügyek elsô szónoka Mindszenty volt, aki tárgyilagosan, emelkedett szellemben világította meg álláspontját. Egy másik megyegyűlést is emlékezetessé tett 1939-ben, amikor a magyar kormány a kominternellenes egyezményhez való csatlakozásunk miatt megszakadt a diplomáciai kapcsolatunkat ismét helyreállította a Szovjettel. Ezt a lépést helytelenítette, mert a bolsevizmussal való kapcsolatunkon nem lehet Isten áldása. Felidézte beszédében a Szovjetnek Genfbe, a Népek Szövetségébe való meghívását, amely nagy részben Benes műve volt. A Szovjet szembenáll a keresztény Európával, elpusztítására tör akkor is, ha kifelé békés szándékot mutat. Naivitás az a feltevés, amivel Genfbe meghívták, hogy ott majd kényszeríteni lehet arra, felhagyjon további terjeszkedési vágyával és szabadságot adjon népeinek. Akik visszaemlékeznek Mindszenty e beszédére, immár közel húsz év után is, mind csodálattal emlegetik már akkor is meglévô csalatkozhatatlan tisztalátását a Szovjet terveivel szemben és azt, hogy a genfi meghívást, a koegzisztenciának ezt a katasztrofális elsô lépését is csak azóta bebizonyosodott érvekkel támadta. Az erkölcsi elvek felcsúfolásának nevezte a mi kapcsolatunk felvételét egy olyan állammal, amely templomokat rombol, állampolgárait tömegesen irtja ki, amely rabszolgamunkával dömpingeli az európai tisztes munkát és amely idegen államokban forradalmakat szít. A Szovjet nem tett le a pánszláv álmokról -- mondotta -- és csak az alkalmat várja, hogy átlépje a Kárpátokat is! Az a kormány, amely Budapestre ennek az államnak követeit várja, nem nevezheti magát sem kereszténynek, sem nemzetinek... Frenetikus taps szakította meg itt Mindszenty szavait és egy fôispáni figyelmeztetés: hogy az ország gazdasági helyzete kívánta e kapcsolatot és kérte a szónokot, hogy e kényszerhelyzetet ne használja ki. Ám a közgyűlés ezután is tüntetôen újabb és újabb tapsviharral húzta alá az apátúr szavait és a közhangulat ôszinte kifejezôjét melegen ünnepelte. Amikor hallgattam Mindszenty beszédeit Zala vármegye közgyűlési termében, e történelmi helyen, ahol nemcsak Deák Ferencnek a szónokló apátúrral szemben a falon függô arcképe figyelmeztetett a múltra, de a deáki tradíciókat átvevô szónok is, arra gondoltam, hogy mily szerencsés generáció volt a nagy triászé: Deák, Széchenyi, Kossuthé, amely innét, e terembôl Deák által elindított reformokat, ugyan véres szabadságharcon, az elnyomatás súlyos évtizedein át, de mégis megvalósította a nemzet függetlenségének kivívásával együtt. Ám mily szerencsétlen a két világháború közt élt, frontot járt reformgeneráció, amely a csak feudo-kapitalizmus belsô jármában is tehetetlenül, eredménytelenül vergôdött. Nem sokkal elôbb oszlatták fel Budapesten a Wesselényi Reformklubunkat és tagadták meg a Vigadóban tartott impozáns nagygyűlése után is a magyar értelmiség Reformnemzedékétôl alapszabályaink jóváhagyását! Most az emigrációból visszagondolva Deák Ferenc közgyűlési termére és zalai magányára, ahol az abszolutizmus éveit visszavonultan eltöltötte, várva a nemzet szebb jövôjét, úgy látom, hogy Mindszenty számára az ugyane közgyűlési terem tradícióiban eltöltött huszonhét évi várakozási idô is sorsszerű volt: itt tanulta meg Deák példájából a csendes, szívós munka nyugalmát, a szabadságjogokért való lankadatlan küzdelmet, a függetlensége megóvását, a helytállást, a hűséget népe és a magyar múlt iránt. De a deákferenci nagy elvet is: tűrni, sohasem lemondani, mert amit ,,erô és hatalom elvesz, azt idô és kedvezô szerencse ismét visszahozhatják; de amirôl a nemzet, félve a szenvedésektôl, önmaga lemondott, annak a visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges.'' Ennek a deáki mondatnak örök igazsága harcol tovább Mindszenty hercegprímás ellenállásában a moszkvaiak szégyenkormányával szemben. * * * Mindszenty 1948 karácsonyán történt letartóztatása után 24 nappal a kommunista kormány kiadja a ,,sárga-könyvet'', amelyben a bíboros sajátkezűleg írt rendôrségi vallomását közli. Vallomása összefoglaló, záró mondata ez: ,,Elismerem, hogy fiatal koromtól kezdve szembenállottam a magyar nép minden demokratikus megmozdulásával.'' Hogy ,,agymosás'' nélkül nem írhatta le ezt a valótlanságot, azt Zalában mindenki tudta, de az is, aki észrevette, hogy a fényképmásolati egy mondatban a huszonöt éven át lapszerkesztô Mindszenty öt helyesírási hibát ejt. Csak a kommunista vallatási módszer embertelensége írathatta ezt, hogy gyűlöletet keltsen népünkben szellemi vezetôje iránt, aki pedig azért nem ment külföldi egyetemre, mert népe falusi papja akart lenni, és aki közel három évtizeden át szociális missziót betöltve küzd népe igazságáért, aki a trianoni korszak liberál-kapitalista kormányzatával szemben valóságos népi ellenállási központ volt. Hadd mondjak el csak egy-két példát Mindszenty apátúrnak népünkért folytatott küzdelmérôl: 1933-ban eladásra került Festetics herceg sármelléki ezerötszáz holdja. A túlnépesedett és hitbizományokból fojtogatott vidék fellélegzett s pár nap alatt a birtokot környezô nyolc községbôl 560 kisgazda, törpebirtokos jelentkezett, hogy az O. K. H. (Országos Központi Hitelszövetkezet) közbenjöttével megvásárolja és maga között szétosztja a birtokot. Ez az igazán egészséges, szociális, produktív és fôleg legolcsóbb birtokpolitika! Az államnak egy fillérjébe sem kerül. A vevôk állattal, gazdasági eszközökkel, épületekkel rendelkeztek, csak az adásvételi szerzôdésre az állam pecsétjét kell ráütni és megoldódik egy vidék birtokpolitikája. Ám a herceg elutasította az 560 kisember készpénzfizetésre szóló, írásbeli ajánlatát és Ôrffy Imre ügyvéd, Tolna megyei földbirtokosnak, képviselônek adta el a birtokot. A kisemberek képviseletében e könyv szerzôje támadta meg a szerzôdést a megyénél. Kevés reménnyel, hiszen Festetics hatalma a kormányzóig ért, nemhogy a megyéig ne terjedt volna. Az 560 kisember reménye Mindszenty apátúrba kapaszkodott, aki végiginformálta a bizottság tagjait s ezek egyhangúan, most elôször, Festetics ellen döntöttek s megsemmisítették a szerzôdést, a kisemberek igényét ítélték jogosnak. Ôrffy azonban a római gyors elsôosztályán, kezében Ortega y Gasset ,,A tömegek lázadása'' című könyvét olvasva, amely ekkor a felsô tízezrünk csemegéje volt, nyugodtan vitte fellebbezését Budapestre, ô a magyar földre ezer éve várakozó, vérét, verejtékét rá mindig bôven hullató 560 derék magyar család igényében is az alsóbbrendű tömegember lázadását látta. De a ,,keresztény-keresztyén kisgazda stb.'' kormány is, a legkisgazdább Mayer János minisztere is megváltoztatták a megye döntését: második nagybirtokaként Ôrffynek juttatták ezt az 1500 holdat is. De ráduplázott erre még az O. K. H., amely állami támogatással kisemberek hitelellátására létesült. Az 560 törpebirtokos helyett Ôrffynek folyósította a föld vételárát állami, altruista kölcsönként. Az apátúr Farkas Tiborral interpelláltatott, a kisgazdákat deputációztatta. Hiába. A kormány megvédelmezte képviselôjét a tömegek lázadásával szemben. Önkényük leleplezése a néppel autonómiát játszatnak a megyénél, a városnál, a társadalombiztosítónál és a foglalkozási kamarákban. De a döntést mindig mindenütt maguknak tartják fenn! -- fakadt ki a legközelebbi megyegyűlésen az apátúr. Nem sokkal ezután Nyugat-Zalában, Lenti mellett egy grófi birtok nagybérlete járt le. Itt is jelentkezett tíz szomszédos község népe, hogy szövetkezetével bérbe vegye. Képviseletükben támogatásért újra csak az apátúrhoz fordultam. A bérletet most a Glázer uraság kapta meg. Újra nem a törpebirtokosok! A földművelésügyi minisztérium elôtt pedig mint a rendszer önfeledt, túl ôszinte jelképe állt az elsô kisgazdából lett miniszternek, nagyatádi Szabó Istvánnak a szobra azzal a domborművel, amely a kormány fejével, Bethlennel történt ,,történelmi'' kézfogását örökíti meg. A falu milliói pedig körülzokoghatták a magasra jutott egykori sorstársunk bronzemlékét. A Kossuth Lajos-tér másik felén, második szimbólumként akkortájt épült éppen a pesti szobrok királya, Tisza István ,,érdemei'' megörökítésére! A kommunisták ,,népellenes'' Mindszentyjét pedig újra meg újra a zalai szegénység sorsa foglalkoztatta: a zalai falvakban lejátszódó két véres adórebellió, 1933-ban és 1934-ben. Ez évek elôtt az agrártermékek ára majd a felére zuhant alá, az iparcikkek ára -- a kitűnô kartellpolitika folytán -- csupán 20%-kal. Ez az árkülönbség, az ún. agrárolló, szétnyírta a falusi kisember életét. Hogy ô maga nyomorgott és lerongyolódott, nem volt új katasztrófa, ezt már megszokta. Ám az adója és adósságainak terhe nem csökkent a felére, hanem mintha még nôtt volna. Mindennapos lett falun a licitálás és a transzferálás, a lefoglalt állatok elszállítása. Ez történt a búcsúszentlászlói plébánia egyik községében, az ôsi Gyülevészen: az utolsó tehenükhöz ragaszkodó zsellérek elkeseredésükben megtámadták a lefoglalt állataikat elszállító jegyzôt, embereit és kiverték a faluból. Nem sokkal késôbb ugyanez az adóháború nagyobb mértékben ismétlôdött egy zalai járásszékhelyen: Pacsán, ahova országosvásárra eladni hajtották a környék zselléreinél lefoglalt marhákat. A kárvallottak betódultak Pacsára s mikor látták, hogy pár pengôért kótyavetyélik teheneiket, félreverték a templom harangjait és a vásári néppel együtt megrohanták és kiszabadítani igyekeztek állataikat. A csendôrök sortüze, több halott és harminc sebesült dokumentálta az államhatalom és a nép tökéletes összhangját. Persze e két véres adóháború még a törvényszék elôtt is folytatódott. Kitör a forradalom! -- mondták a rendszer boncai -- s csak úgy akadályozhatjuk meg, ha példásan megbüntetjük a rendbontókat! Bizony úgy látszott, hogy a halottakban és sebesültekben vesztes nép még a tömlöcbe is tömegesen kerül. Ismét csak az apátúr támogatásában bízhattunk s mint mindkét ügy vádlottjainak védôje ezúttal teljes sikerrel fordultam hozzá: személyes összeköttetéseivel és lapjával jobb belátást tudott teremteni, súlyosabb büntetést csak öten, huszonöten pedig csak egy-egy évi börtönt kaptak, de a további tömegvádolás, amelyrôl elôször beszéltek, elmaradt. Ami itt Mindszenty megyéjében mégcsak a szegénység önvédelme, az a Tisza mellett már igyekszik szervezetten támadásba átmenni és nagyobb kenyérrôl álmodni. Ugyanezen idôben a szegedi törvényszék több mint száz embert sújt szigorú büntetésekkel az ,,állami rend felforgatására szövetkezés miatt. (Kaszáskeresztesek.) A pacsai véres vásár után a többi vásárokon a falu proletárjai már Moszkva felé sandítanak. Moszkva messze van és ügynökei szépeket mesélnek róla. Az elôzô kommün vezetôi is itt vannak még, most szocialistáknak álcázzák magukat, biztosítótársasági és gyári ügynökök, táskát vágnak a hónuk alá és -- övék az ország. Két havonta Bécsbe mennek ,,üzleti ügyben'' a szovjet követségre beszámolni és egy kis pénzért. Az apátúr tud róla, figyelmezteti az alispánt, de ez nem hozzá tartozik, ez politika, mert a választásoknál ezek a kommunista ügynökök szállítják a szocialistákat vidéken a kormány jelöltjének a támogatására s a választás, az nagyon fontos, kérlek... Mindszenty apátúr ezeket a választási komédiákat egyre szomorúbb szívvel nézi. Nemcsak a népet sajnálja, hiszen ezek a nyílt választások igazi hadjáratok a nép ellen, karhatalommal és a tôle szerzett hatalommal folytatják le ellene, de a vezetôk, az értelmiség súlyos felelôsségét is hangoztatja. Gömbös fizetett párttitkárok hálózatát szabadította a népre, Sztranyavszky pedig a választási törvénytelenségek özönét. Úgy érezte, hogy kötelessége az államhatalom visszaéléseivel szemben a népet és annak jelöltjeit lapjával, a Zalamegyei Újsággal támogatni, védeni. Ez a védelem az áldozatkészségének a legvégsô határáig ment el: különkiadások szerkesztését és kiadását engedélyezte újságjából a választások tartamára, ami azzal a komoly veszéllyel járt, hogy lapját betiltják. Lapját, minden örömét, melyre annyi munkát és pénzt áldozott! Így jutottam magam is hozzá Mindszenty apátúr bátor lapja különkiadásihoz. 1931-ben egyik ilyen külön kiadás kéziratában szedés elôtt ezt a kiemelt részt találja: ,,A Festetics hercegség a kommunistákkal, a katolikus papok szocialistákkal és nemkeresztényekkel fognak össze a dolgozó keresztény nép jelöltje ellen...'' -- Így volt ez? Hihetetlen! -- kérdezte és tűnôdött el felette. De soha egyetlen szót ki nem cenzúrázott volna ezekbôl a számára oly veszélyes különkiadásokból! Zala, Somogy és Vas egy évtizedig háborgott a választási visszaélések felett. 1931-ben Keszthelyen géppuskás karhatalom zavarta szét a kereszténypárt szavazóit, 1935-ben pedig ,,Sándor cár'', Sztranyavszky, parancsára a választási erôszakosságok csimborasszóját kényszerítették a keszthelyi kerületre. A kereszténypárt jelöltjét, e könyv szerzôjét, internálták, bizalmiait mind a negyvennégy községben, a választás napján hajnalban letartóztatták, karhatalommal és délelôtti zárórával közel tízezer kereszténypárti szavazót elnémítottak, viszont a ,,szavazatszedô bizottságok'' százával támasztották életre a csendes, virágos zalai temetôk halottjait és voksoltatták le ôket a hatalom pártja mellett. A tízezer élô és ötszáz halott szavazó petícióját ellenpetícióval akadályozták Sándor cárék és kétezer tanút jelentettek be arra, hogy a kereszténypárti jelölt a földműveseket, munkásokat izgatta az úriosztály, a nagybirtokosok és köztisztviselôk ellen, és még a Balatont is le akarta csapoltatni, hogy szétoszthassa. Az élôk és holtak nyugalmát végre is az alkotmánybíróság adta vissza. (Mert akkor még volt független bíróság Magyarországon, a tanácselnöki székekben nem moszkvabérencek, hanem Torzsay Biber Gyulák ültek, akik érvényt szereztek a törvénynek még a kormányhatalommal szemben is!) Mindszenty apátúr nem ijedt meg kétezer ellentanútól, a hamis vádaktól. Ellenkezôleg: lapjában, a Zalamegyei Újságban, elsô oldalon, hasábszám hozatta az ,,izgató'' megyegyűlési beszédeit, lapja különkiadásait pedig változatlan bátorsággal és áldozatkézséggel bocsátotta rendelkezésére: a petíció folyamata alatt is. A könyv szerzôjének be kell vallania, hogy Mindszenty e támogatása nélkül, egyedül, nem tudta volna a zalai tömegek igazságát kiharcolni. A megyeházán a választási iratokat, a halotti lajstromokat és minden segítséget a petíció sikeréhez általa kapott azonnal meg. Viszont ô volt az egyetlen, akit a bíróság nem nyugtatott meg. Túlságosan átélte népe sérelmét ahhoz, hogy valaha is elfelejthette volna az ilyen erôszakot. A választások elôtt és után a népre megfélemlítésül zúdított fôszolgabírói kihágási büntetések áradatát ismét csak ô segített másodfokon, a megyénél feltartóztatni. Azon sem lepôdött meg, amikor a veszprémi püspökség lapja 1936-ban úgy találta, hogy parlamenti beszédeim oly radikálisak, mint a szociáldemokrata képviselôké. Amikor e lapvéleményt a szeme elé tették, ezt mondotta: -- Az igazságért harcolni csak radikálisan lehet. A mi táborunkban túlontúl sok a konzervatív és maradi. Én örülök annak, hogy radikalizmusért sem kell a marxizmushoz fordulnunk. Hogy Zala vármegye megmaradt a nagy fiai: a Zrínyiek, Deák, Csányi László, Virág Benedek, Bacsányi János, Vaszary Kolos nemzeti és népi hagyományai mellett, s nem süllyedt bele a trianoni korszak politikai szolgalelkűségébe, ez azon a közszellemen múlott, amelyet Mindszenty apátúr igazságszeretete, puritanizmusa, népszeretete sugárzott szét. Ezért nem hitt senki Zalában a kommunisták sárgakönyvének, amelyben azt kellett írnia magáról Mindszentynek, hogy ,,fiatal korától szembenállott a magyar nép minden demokratikus megmozdulásával''. * * * Zichy Nándor és Prohászka a múlt század utolsó éveiben már kárhoztatták a magyar föld igazságtalan elosztását, s követelték a parasztság igényeinek kielégítését. A mindenen átgázoló szabadelvűség azonban 1917-re három millió hold földet engedett át idegen állampolgároknak és másik három milliót olyan bevándorolt idegeneknek, akik formailag felvették az állampolgárságot. Viszont pár év múlva a csonkaország közel három millió olyan koldusa tengette életét a mezôgazdaságban, akik ôseikkel már ezer éve vártak a földre. Mindszenty, a földműves fia, falujában, az egerszegi plébános pedig városa környékén, plébániája területén látta népünk földéhségét: Kaszaházán a szombathelyi püspökségnek, Nagy Lászlónak és Viasz Ferencnek volt nagybirtoka, Botfán a Keményuradalom, Csácsbozsokon papi erdôbirtok, a ságodi határban a Löwensteinuradalom, majd az Eitnereké. De az egész Zala is a birtok-aránytalanságok hazája: az Eszterházyak, Festeticsek, Somsichok, Széchenyiek, Batthyányiak nagybirtokai mellett a kis zsellérek egy-két holdacskái, nadrágszíj-parcellái szégyenkeztek. Tavasztól ôszig messze Fejér megyében dolgozott a fél falu, ahol még több volt a nagybirtok, de kevesebb az ember. Ha valaki, hát Mindszenty tisztán látta a földkérdést. Lemérte a Nagyatádi- Bethlen-féle tessék-lássék reformocskát, amely több zavart keltett, mint amennyi eredménye volt. Viszont nem táplált téves illúziókat sem, mint a vasárnapi falukutatók, akik azt hitték, hogy a magyar falu rögtön Eldorádó lesz, mihelyt eltűnik a nagybirtok. Mégis tisztában volt azzal, hogy a nagybirtok leépítése sürgôsen megoldandó kérdés; a földéhség kielégítése jogos kívánság, emeli a falu életszínvonalát, de a demokratizált magántulajdon, a minél több független, önálló gazda a társadalmi rendnek és a magyarság helytállásának is támogatója a Szovjetunió és a Német Birodalom árnyékában és ütközô területén. Ám még a Károlyi-forradalom és kommün elsô propaganda-földosztása után a keresztény demokrácia becsületbeli adósságának is látszott nem venni mindent vissza a földművestôl abból, amit a felforgatók -- hacsak átmenetileg a kolhozosításig is, -- de neki szántak. A keresztény közélet emberei, fôleg fiataljai semmiképpen sem tartotta elintézettnek a kérdést. Mindszenty sem. Amikor a Zalaegerszegrôl Budapestre származott fiatal értelmiségiek családi körükbe vissza-visszatértek, politikai terveiket átbeszélték az apátúrral. Fejük a már említett korán elhunyt fiatal tudós, a Dunántúli Blokk elnöke, Tátray István műegyetemi tanár volt, a földkérdés szakembere, akinek a tagosításról 1934-ben megjelent alapvetô, nagy munkája mindig iránymutató és hézagpótló mű marad. E szakmunka egyes kérdéseit is áttanácskozta Mindszentyvel, ennek kapcsán került megbeszélésük alá a magyar földkérdés rendezése is. A közösen elkészített birtokpolitikai tervüket még a húszas évek végén adták át Ernszt Sándornak. Késôbb Tátray megjelentette a Magyar Kultúrában (1936. ápr. 5.) Itt jelent meg pár hónappal késôbb az apátúr egy másik hívétôl, Perneczi Józseftôl is egy cikk, amelyen még szembetűnôbben látszik az ô sugalmazása. Mindkét cikk megjelentetése, helye, idôpontja, a Perneczi-féle cikk nyíltan kifejezett tendenciája, a két szerzô Mindszentyvel való jóviszonya semmi kétséget sem hagynak aziránt, hogy a két cikk mögött az ô irányító akaratát kell látnunk: a Perneczi-cikk az egyházi liturgiával való védekezésének módozatait tárja fel a magyar nemzetiszocialista mozgalommal szemben, a Tátray féle cikk pedig ,,szélkifogó'' földreformmal akarja elejét venni a mozgalom terjedésének. Ez a Mindszenty-Tátray féle birtokpolitikai terv az ötszáz holdon felüli birtokokat óhajtja igénybe venni a kisembereknek juttatásuk céljából. E terv számításait veszi alapul két évvel késôbb Imrédy miniszterelnök az ún. kaposvári programjában, a ,,birtokmegoszlás helyesebbítésére'' vonatkozó javaslatának is ez képezte alapját, amely ugyancsak az ötszáz holdon felüli birtokok igénybevételén nyugszik s amely miatt földkapitalistáink Imrédyt meg is buktatták. A terv végül is a soha végre nem hajtott Teleki-féle 1940. évi 4. t.c.-ben látott napvilágot, de Imrédy sorsát már figyelembe vevô további engedményekkel a nagybirtokosok felé. Ha ez a birtokreformterv az eredeti elgondolásában és a maga idejében megvalósul, 1945-ben Moszkvának és ügynökeinek ez a fontos szociálpolitikai kapaszkodója sincsen és népünk olyan osztatlan egységben tudja visszautasítani a külsô erôszakot, mint Finnország! A terv mottója: Prohászka örökszép gondolatából indul ki: ,,A haza földje nem portéka... Ebben nemcsak magvak gyökeresednek, hanem abból lelkek is nônek ki s akkor lesz hatalmas az ország, ha a kultúrája is ebbôl nô ki. Ezért kell a személytelen tôke helyett a munkásnépnek juttatni a földet, hogy nemzeti, szociális érték: haza legyen belôle.'' Ezután a pontos statisztikai adatokat közöl a földrôl és tulajdonosairól. Kiemeli a legkiáltóbb ellentétet, amely a két átlósan legszélsôbb kategóriában jelentkezik: az öt holdon aluli és az ötszáz holdon felüli gazdaságoknál. Elôzôben található az összes birtokosok 71.5%-a: 1,142,294 törpebirtokossal és 1,748,831 kat. hold föld tulajdonával, ez a művelhetô területek 11%-ának felel csak meg és tulajdonosonként 1.5 holdnyi birtoknagyság-átlagot jelent. Viszont az ötszáz holdon felüli gazdaságok száma: 3515, az összes gazdaságok 0.2%- a, de az összes föld 32.3%-át teszi ki: 5.153.499 kat. holddal. (Emiatt a 3515 család miatt ,,óvták meg'' a kormányaink ezt az ötmillió hold földet népünktôl, amelyet aztán Moszkva propagandából osztatott szét: 1945-ben). Erre a földre várt hétszázezer önálló keresô törpebirtokos, munkás és cseléd a trianoni 25 éven át, de erre várt az igazságosság elve és a megbillent társadalmi egyensúly is. E terv éppen a gazdasági és pénzügyi nehézségek miatt akkor pillanatnyilag csak kettômilliót akart kisgazdasággá alakítani és az önként eladásra kínált vagy adóhátralék fejében megszerezhetô további kb. egymillió holdat. A terv ezen kívül a telepítést mint országrendezést is ajánlja fôleg az Alföld néptelen területein. A tagosítással, azaz a kisbirtokok parcelláinak összevonása által a terméseredményeket húsz százalékkal lehet növelni. Ez 3.2 millió métermázsa terméstöbbletet jelent. Ez a Mindszenty-Tátray féle terv nemcsak a hercegprímás ellen szegezett azt a vádat teszi nevetségessé, hogy a földreform ellensége volt, hanem egyenesen az elôrelátó reformer nemzetpolitikus és országrendezô babérjával is méltán díszíti ôt fel. A kommunisták azonban éppen azzal a koholt váddal támadják szembe a hercegprímást, hogy az általuk kiosztott földeket vissza akarja venni a földhöz juttattaktól. 1948-ban, a döntés évében, a szabadságharcunk százéves jubileuma esztendejében, történelmi tragikomédiaként, lát hozzá a bérencek hada, hogy Moszkva parancsára még a szabadságjogok foszlányait is kitépjék a nemzet kezébôl. Az újév tizedik napján Rákosi beszéde az a rohamjel, amely megnyitja a központosított támadást a szabadság még épp utolsó bástyái, az egyházak s az ellenállás feje, Mindszenty ellen. -- ,,Biztosíthatunk minden dolgozó magyart, -- mondja Rákosi -- hogy nem ismerjük a tréfát az egyházzal szemben, amikor a földosztás eredményét, a földhöz juttatott 700.000 paraszt érdekeit kell megvédelmezni és 48-at a prímástól sem engedjük bemocskolni'' -- teszi hozzá, hogy kétség ne legyen benne, kit vett célba. Persze a vád teljesen hamis. Hiszen a püspöki kar pásztorleveleit hallotta és olvasta az egész ország. Az 1945. május 24-i pásztorlevél még azt is elismerte, hogy a földbirtokrendelet figyelmet kívánt tanúsítani az egyházzal szemben. Viszont nem hallgathatta el, hogy válságos helyzetbe került az egyház kormányzata, iskolái, székesegyházai súlyos terheivel, amelyekre immár nincs fedezete. Az is világos, hogy ôsi intézményei fenntartását híveitôl várja s erre kéri ôket. ,,Adja az Isten, -- írja a pásztorlevél -- hogy az új birtokosok boldogulása vigasztalja az Egyházat veszteségeiért és gondjaiért!'' A püspöki kar kötelességét teljesítette, amikor intézményei védelmében feljajdult és hívei felé fordult: ne hagyjátok e nagy kultúrkincseket elpusztulni, szegénységünkben támogassatok! Nem visszakívánta, de áldását adta a kiosztott földekre és az új birtokosokra! A prímás késôbb, 1945. október 18-án, a választási pásztorlevélben, újra megmondja, hogy ,,Nem a földbirtokreformot tesszük bírálat tárgyává, hanem a benne megnyilvánult bosszúálló szellemet''. Az államot is kötik az isteni és világi törvények, erre figyelmeztet a prímás. Még a kommunista állam sem élhet minden erkölcsi szabály nélkül! Magára a reformra csak azt a megjegyzést teszi még, hogy ,,végrehajtásában is nélkülözte a megfontoltságot s ennek az elsietett, szenvedéllyel fűtött munkának gazdasági következményeit sínyli... az ország.'' Ez is találó, minden szakembertôl hitelesített bírálat volt. De azok maguk is, akik végrehajtották, elismerték késôbb még nagyobb hibáit is. Világos azonban, hogy bírálni, támadni, sôt valótlant állítani is csak a kommunistáknak szabad, de a prímásnak még igazat mondani sem. Mégsem hallgatja el, hogy ,,a földosztásnál pártpolitika érvényesült, katonáink is kimaradtak a földosztásból''. Tehát nem visszavenni akarja a földet, hanem még reklamálja azoknak is, akik kimaradtak, a frontról, fogságból hazatért földműveseinknek! A prímás lapja ismételten foglalkozik a újgazdák helyzetével és jogos panaszaikra orvoslást kér. Igavonó állataik hiányzanak, felszereléseik is, hitelre szorulnak, a kapott terület nem biztosítja létminimumukat, szövetkezeteik politikamentes működése és szakképzésük sürgôsen biztosítandó. Sürgeti számukra a telekkönyvi átírást és átfogó jövedelempolitikai tervkészítését és figyelmeztet arra, hogy az 1920-as földreformban részesülteknek a 40%-a nem tudta megtartani a földjét. (Új Ember, 1947. aug. 3.) Veres Péter miniszter, az Országos Földhivatal elnöke, a földosztás legfôbb fórumának vezetôje, 1947-ben megjelent A paraszti jövendô c. könyvében rezignáltan vallja be, hogy ,,az agrártúlnépesedés a földreform után is megmaradt, a földreform nem hozhatott egészséges birtokelosztást. A törpebirtokosok száma óriási arányban megszaporodott s egy-egy ôstermelôre ma átlagosan csak 2,5 hold föld jut... így a parasztság nem tud kiemelkedni nyomorúságából''. Aki végezte a földosztást, utólagosan szaktanácsokkal vigasztalja a gazdákat: takarmánytermesztésre, állattenyésztésre áttérésben látja a paraszti jövôt. Kocsis Endre műegyetemi tanár kiszámítja, hogy a felosztott nagybirtok épületei 750 millió békepengô értékben pusztulóban vannak. Szabó Árpád földművelésügyi, Veres Péter honvédelmi miniszter és Donáth államtitkár közös beszámolójuk alkalmával (1947) elismerik, hogy a földosztó-bizottságoknak csak egyharmada végezte példásan a munkáját, de a többit azért nem vonhatják felelôsségre, mert akkor ,,meginogna a földreform szilárdságába vetett hit''. Elismerik azt is, hogy az uradalmi cselédek visszavágynak a régi nagybirtok kommenciójára. A kommunista lapok (Népszava, Igazság, Magyar Nemzet) egymás után leplezték le hosszú cikkeikben, névsorokban azokat a földműveléssel sohasem foglalkozott államtitkárokat, minisztereket, képviselôket, pártalkalmazottakat, akik önmagukat, barátaikat, sofôrjeiket lepték meg földajándékkal. Veres Péter maga is, minden párttisztviselôje is kapott földet, de a Mindszenty által reklamált katonák és a Felvidék kiutasított magyarjai nem! A kommunista kormány legesleghivatalosabb lapja, a Szabad Nép, 1947. máj. 25-iki számában Örkény István: A tardi helyzet 1947-ben c. cikkében helyszíni felvételt és összehasonlítást végez a Szabó Zoltán 1935-ben kiadott ugyane című, ismert könyve adataival. Azóta a tardi Kóburg-uradalmat felosztották 378 család között, minden sommás és cseléd gazda lett, mégis a ,,tardi helyzet alig változott -- írja a kommunista fôhivatalos. Tardon a megélhetés ma is zord és nehéz. A beszolgáltatás súlyos gond... Minden harmadik családnak boltban kell venni a lisztet... Az étrend ma is rossz... A tej föle nem a parasztoké még. Mezítláb marad a télen a gyermekek kisebbik fele. Ünneplôruhája harminc közül csak hatnak van...'' A hercegprímás kritikája tehát helytálló, sôt kíméletes, enyhe volt! ,,Elhamarkodott a reform és ennek meglesznek a gazdasági következményei.'' -- mondotta két évvel elôbb a prímás. Íme két év után már ôk is látják. De Mindszentyvel szemben ,,meg kell védelmezni'' a 700.000 parasztot még akkor is, ha valójában a földreformot csak ô akarja, hiszen nem másért igyekszik azt bírálatával javítani, lapjában az új gazdák megsegítését sürgeti. Meg kell védeni ôket Mindszentyvel szemben még akkor is, ha valójában éppen a kommunisták nem akarják, hogy sikerüljön a reform és boldoguljanak is az új gazdák, hiszen azért terhelik túl ôket adóval, hogy belekényszerítsék az állami gazdaságokba, szövetkezetekbe. A tervek erre már régen készek, a Szovjetunióban is így csinálták. De éppen ezt kell leplezni és errôl kell a figyelmet elterelni: erre jó az egyház és a prímás elleni hamis vád! A ,,földreform ellensége'' tehát az összes kommunistáknál hozzáértôbb szakembere és igaz barátja a reformnak, de az újgazdáknak is, akiket nem akart kolhozokba kényszeríteni. De persze még szívesebben segítette volna a kisgazdákat -- már húsz évvel elôbb: kölcsönnel, szerszámokkal, hasznos állatokkal, szövetkezeteikkel, úgy ahogy egykor, plébánossága alatt Tátrayval, a geodéziai tanszék fiatal tudósával együtt kitervezték... De most sem hallgatja el Rákosi hazugságait. A Szent István Akadémián (1948-ban) válaszol az igazságról mondott megdöbbentôen bátor beszédével: ,,Az igazság mindig igazság marad, ha idôlegesen itt-ott zsellér is a szerepe, ha a hangját elveszti is. De a hazugság hazugság marad, ha milliók hirdetik, milliók erôszakolják és százmilliók veszik is be. Lehet eszményesíteni minden kitűzött célt, de ha rothadt eszközöket használnak hozzá, a megvalósított cél is megrothad.'' Majd Niemöllert, a német evangélikus egyház fejét idézi, aki a nihilizmus veszélyérôl beszél, ,,mert már ugyan nincs Hitler, nincs háború sem, de az erôszak megmaradt és ez reménytelenségbe kergeti az embereket...'' ======================================================================== Mindszenty apátúr és a nemzeti szocializmus. 1938: Elsô országos akciója Testvér, ne kérdezd, ki volt a hibás, Fôúr, fôpap, jobbágy vagy köznemes? Mindenki bűnös volt és senkisem, Hidegen hirdették a csillagok: E nemzedéknek nincsen Kegyelem. (Reményik: Mohács után) A Mindszenty-problémáknak talán a legérdekesebbje az, hogy a huszadik század e legnagyobb magyarja milyen viszonyban állott a koreszmékkel, a fasizmussal, a nemzetiszocializmussal és ezek magyar gyakorlatával? Némi eligazítást eleve az a tény ad, hogy a moszkva-budapesti kommunista sajtónak és a Mindszenty ellen megrendezett bűnperkomédiának egyik vádpontja úgy szólt, hogy ,,könyvei, beszédei és lapja évtizedeken keresztül fasiszta jellegűek voltak''. Fenntartották ezt a vádat annak ellenére, hogy két évvel elôbb a magyar nemzetiszocialista kormány elsô teendôi közé tartozott Mindszenty letartóztatása, s annak ellenére, hogy ez a vád szembeszökôen ellenkezett egy vele szemben támasztott másik váddal, amely szerint túlkonzervatív, reakciós volt. A kommunista vádaknak persze mindig az ellenkezôje igaz: Mindszenty a nemzetiszocializmusnak legkitartóbb, legkomolyabb és legszemélyesebb ellenfele volt. Ebben a felfogásban kizárólag elvi szempontok vezették. Elsôsorban is a diktatúrákkal szemben érzett gyűlölete és a német nemzetiszocializmusnak egyházellenessége. Kezdettôl fogva legélesebb figyelemmel nézi a tekintélyi államok kialakulását. Nem tévesztik meg az egyházra nézve kedvezô események sem. Mussolini együttműködik az egyházzal, elrendeli a biblia tanítását az iskolában, megoldja az egyház és állam régi ellentétét, a lateráni egyezmény a pápát hálára kötelezi vele szemben. Korporációs államrendszere erôsen hasonlít ahhoz, amit a pápai körlevelek nyomán a katolikus szociológia is ajánl. A különbség mégis lényeges: a diktátor belekényszeríti rendi szervezetébe a tömegeket, a katolicizmus pedig szabad szervezeteket javasol. A kényszerítés már szolgaságot jelent. A szabadságot elég egyetlen ponton megtámadni és máris fékeveszett ôrület lehet belôle. Mindszenty szívesen elismerte a tengelyállamok szociálpolitikai, gazdasági és külpolitikai sikereit, sôt azt is, hogy a spanyol nemzeti forradalom gyôzelme sem következik be a tengely támogatása nélkül. Az antibolsevista front, Japán erôsödése a Szovjettel szemben, a Szovjet visszaszorítása az európai politikából, Csehország megszállása, majd a mi területi gyarapodásaink: külpolitikai hála érzetét kelthetik, de óvatosságát elaltatni a diktatúrákkal szemben nem tudják. Mussolini híres cikke nemrég még fontos szerepet szán Ausztria függetlenségének a Duna-medence élén, amelyre szerinte ,,ráfekszik a szláv ortodoxia és a német reformáció'', s íme máris eltűnt Ausztria. Európa a kisujját sem mozdította érte sem, a csehekért sem. Egerszegrôl, a nyugati határszélrôl azonban már tisztán hallani csendes éjeken a német repülôk zúgását. Túl közel jött Berlin! A maga diktatúrás példájával. Az igaz, hogy a kommunizmust felszámolta, de rögtön a saar-vidéki népszavazás után kiadott új jelszó: ,,Egy nép, egy birodalom, egy iskola!'' már hadüzenet volt a hitvallásos nevelés ellen. Az egyház politikai befolyása már a Centrumpárttal együtt eltűnt. Brünning, a katolikus kancellár száműzetésben. Elôdje Marx kancellár a Katolikus Népszövetséggel együtt a múlté. Beszüntettek minden vallásos egyesületet. Közel ötszáz katolikus napilapot tiltottak be, a püspökök még a nyomdáikat, sôt a postát sem használhatják. Mindszenty lemegy a nyomdájába és a déli munkaszünetben megsimogatja a szedôgépét, a tördelôasztalnál megigazítja a betűoszlopokat, a zsineget szorosabbra köti körülük, belejavít a kefelevonatokba, kontrollálja a laptükröt. Ô még bevetheti mindennap ólomkatonáit. Terjesztheti Krisztus szavait. Több mint tizenöt ezer példányban. A templomi szószék ugyan közvetlenebb, hatásosabb, személyibb kapcsolat, de sokkal korlátozottabb. Legfeljebb hetente pár ezer emberre hat. A lapja hatásegysége sokszorosan több naponta is: egy-egy példányt néha fél falu olvassa. Fagy, hôség és kényelem nem árt a lapnak, de a híveket visszatartja a templomból. Ez a kis vidéki lap is sok tucat prédikálószékkel felér! Vajon a magyar nemzetiszocialisták nem követik- e a német példát? Kiismerhetetlenségükkel fenyegetôk. Az elôképük mindenesetre elrémítô. A szerzetesek alaptalan botrányperei átlátszók: a kompromittált egyház helyébe egy nemzeti-szocialista ellenistent akarnak állítani, a régi császáristen példájára. Hitler elôtt világnézeti konglomerátum volt Németország: egyharmada katolikus, egyharmada nacionalista, egyharmada marxista. Ebbôl a három ellentétbôl akarnak egyet gyúrni vérségi alapon. A rigai Rosenberg[17] régi materialista könyvekbôl még összeszerkeszt hozzá egy világnézetpótlékot, egy félpogány nemzeti vallást. Könyve: a Der Mythus des XX. Jahrhunderts tankönyv és biblia lesz. A Heil! és Sieg! köszöntéseket nem gyakorolják-e máris a nyilasok? ,,Kitartás!''-sal és ,,Gyôzünk!''-kel? Ezzel nem szorítják-e ki az ôsi köszöntést: a Dicsértessék!-et? Nem így lesz-e eszmei vonatkozásokban is? Módszerekben is? Nem támadnak-e magyar majmolói a rosenbergi neowothanizmusnak? Nem halljuk-e máris az új Attila-kultuszt, az új elméletet, hogy a kereszténység felvételével kezdett korcsosulni a magyar, és hogy Szent István ,,kegyetlensége'' mily pusztító volt?! Vissza a turáni egyistenhitbe, a japán, a szumirakkád, ind vallásba! Az igaz, hogy a liberális lapok nagy botránkozása gyanús! Nem éppen ôk varrták-e a nyilasok cipôjébe az egész turánizmust? Neki pl. éppen ki kellett tiltania a templomból a zöldinget és körmenetekrôl elparancsolni ôket. Mégis a német politikai hullám ideáradásától semmi jót nem remélt. Igaz, hogy a nácizmusnak sok gazdasági és nemzeti eredménye, erkölcsi tisztogatása a destruálódott művészetekben, a pornográfia s a nagyvárosok szórakoztató ,,intézetei'' terén tagadhatatlan. A demokrácia közéleti fertôjét is felszámolta. De mindez: a szabadság elkobzása mellett történt. Viszont a nagyon kényes politikai ízlése semmi vonzódást nem érzett a francia ,,népfront'' kialakult magyar változata iránt sem. A magyar nemzetiszocializmus bekerítését és leszerelését nem várta attól a szövetkezéstôl, amelyben megfértek egymás mellett a marxisták a feudális nagyurakkal, az ipari liberál-kapitalisták a kisgazdapártiakkal és ezek a szabadkômívesekkel. Ismerte a népét, és tudta, hogy népe elôtt a levitézlett irányzatok tömegerôtlen összefogása se nem oszt, se nem szoroz. Viszont azt is látta, hogy világviszonylatban ugyanezek az erôk még döntô tényezôk, és hogy a tengely antikomminterjével szemben felzárkózó antifasiszta front jóval erôsebb, így feladatát abban ismerte fel, hogy megyéjét kereszténységében átmentse a nagy fegyveres erômérkôzés utánra. Ha marxizmus fenyegette volna ez idôben híveit, teljes fronttal feléjük fordult volna. De a marxizmus Zalában sohasem volt erôtényezô. Maga a kormányhatalom, a baloldal ellensúlyául, kezdetben engedte felfejlôdni a nyilasokat. Régi taktikája: a népi erôk egymással szemben való kijátszása. Az egyháziak, mivel a nyilas vezérek: Meskó, Festetics, Pálffy, Szálasi vallásosságát kétségbe vonni nem hallották, a jobboldali mozgalomban nem láttak közvetlen veszélyt. Czapik Gyulának az Egyházi Lapokban kifejtett álláspontja nyomán az a vélemény volt terjedôben, hogy világnézeti harcra elég ok nem látszik, tehát személyenként kell elbírálni a mozgalomhoz tartozók tevékenységét, akik a protestáns egyházak autonómiáiban különben is elég gyakran szerepeltek. A katolikus folyóiratok tárgyilagosan ismertették a mozgalmat, sôt néha a marxi és liberális vész-szirénázásban jelentkezô kéretlen ,,egyházvédelmet'' el is hárították. Mégis késôbb súrlódások jelentkeztek. A kétségtelenül proletármozgalom fiatalos hebehurgyasága, iskolázatlansága, fésületlensége, fôleg az egyházi körmeneteknek pártruhában való propagandisztikus felhasználása nem lehetett rokonszenves. A papság nagyobbik része forradalmiságát és antiszemitizmusát kifogásolta. Zala megye a törpe- és nagybirtok, a fôurak és proletárok hazája, a kastélyok és kunyhók, fény és árnyék megyéje: kínálta magát a nemzetiszocializmus számára. Egy fiatal, energikus, képzett gróf, pápai kamarás, nagynevű ôsök utóda, aki felhagyott társadalmi osztálya minden anakronisztikus életformájával és feleségül kisfaluja tanítónôjét veszi, Pálffy Fidél indítja meg a nemzetiszocialista mozgalmat a Dunántúlon, Zalában is. Meglátogatja Mindszentyt: -- Nem, apáturam, semmi szándékunk az egyház ellen bármit is tervezni. Programunk nem lépi túl a pápai szociális körlevelek kereteit. Radikális vagyok. Nem nézhetem tovább népem nyomorát. Nem kérem támogatását, csak jóindulatú semlegességét. -- Elhiszem, hogy gróf úr jót akar, de vajon emberei is megmaradnak-e az ön szándékai mellett? Akiket itt kiválasztott szervezôiül, ismerem, de nem tudom, van-e bennük elég felelôsségérzet? A tömegek, amelyeket elindítunk, nem mindig állanak meg a mi szavunkra! Magunkat idôhöz és körülményekhez szabni olyan bölcsesség, amellyel a tömegek sohasem rendelkeztek... A gróf elment, az alvezérek ott maradtak s nekiláttak a falvak megszervezésének. Fiatalok, vidámak, mozgékonyak voltak, bírták lábbal és tüdôvel azt a kétszáz községet, amely nagyívben körülvette Zalaegerszeget. Az új mozgalmat külsôségei, katonai formációi is segítették terjedni, de a fiatalság indulatos bátorsága, aggreszivitása, idealizmusa, önzetlensége, fáradhatatlansága, harcossága, gátlástalansága is lendítôereje. De leginkább mégis az segítette, hogy a hatalmi párt és a félellenzéki pártok már kevés bizalmat tudtak ébreszteni. A mozgalom elterjedése kétségtelenül érintette azt a messzeágazó kulturális és szociális munkaeredményt, amely Mindszenty másfél évtizedes működését máris kísérte. Az egymást váltó fôispánok felett is ô volt az állandó világnézeti vezetô. Ahogy a marxisták sem tudták személyes varázsa alól kivonni magukat, az új mozgalom sem tudta, sem akarta tekintélyét és tiszteletét csökkenteni. A vezetôk tanítványai, hívei voltak, társadalmi érintkezését sem szakíthatta meg egyelôre velük, mégis személyes inzultust látott abban, hogy falvaihoz hozzányúltak. Mintha minden munkáját jég verte volna el! Az új jelvény, új köszöntés, új szellem! Mintha ôsi kereszténységébôl forgatták volna ki a vidéket. Ez mindenkit mást elkedvetlenített volna, de az apátúr még buzgóbban látogatta falvait. Tapasztalta, hogy a külsôségek mily hatással vannak népünkre, ezért liturgikus ellenoffenzívába kezd: feleleveníti az egyház feledésbe menô régi népies szertartásait, szokásait, ünnepeit, azokat, amelyeknek a külsô hatáskeltés mellett belsô áhítatra és a hit elmélyítésére irányuló áldásait az egyház rég ismeri. Bevezeti, felújítja, ünnepiesebbé teszi a termés, az étel, bor, a munkaeszközök és a búza megszentelését. A szentmisében nemcsak a kántorral, de a néppel is énekelteti a feleleteket. Az ôsi keresztény és magyar egyházias szokásokat újrakezdi. Keresztelôkön, esketésekbe, körmenetekbe több fényt ad, elkezdi a búcsúkat ismét gyalogszerrel népszerűsíteni, az aratást misével vezeti be, ezen a kalászos, mezei virágos koszorút nagy ünnepélyességekkel helyezik el az oltár mellett. Az újkenyér ünnepekor és szüretkor karitatív gyűjtést javasol. A papigyűléseken ezeket megbeszéli, sôt ezekkel országos mozgósítást rendel el: egyik derék hívének, Perneczi József, pusztaválickai birtokosnak ily irányú cikket sugalmaz a Magyar Kultúra számára (1936. szept. 5.). Amit ô, a nyilas hívei miatt, maga nem mondhat el, azt vele íratja meg. Most még csak a nemzetiszocialistákkal szemben kell megvédenie népét, de az egerszegi plébánossága, esperessége, püspöki- biztossága jó hadgyakorlat Mindszenty, a hercegprímás számára, arra az idôre, amikor gondjai már országossá nônek. Ezeket a liturgikus hatásokat, ünnepélyeket, búcsúkat minden egyházmegyében, Budapesten is népszerűsíti, elterjeszti, százezrek tömegmozgalmává teszi, de most már a moszkvaiak hitetlensége és elnemzetietlenítése ellen. A bolsevizmus elleni kardját már ekkor itt Zalaegerszegen, egy évtizeddel elôbb, élesíti a nemzetiszocialistákon. Az egyház vezetésének nagy stratégiáját, magasabb művészetét, tömeglélektani tudományát esperességében, szerkesztôségében alapozza meg. Innét már kipróbált, bevált egyházkormányzati elveket visz magával Veszprémbe, Esztergomba, Budapestre. Mint hercegprímás 1947. augusztus 20-án nem kevesebb, mint félmillió hívôt vonultat fel a Hôsök terére, ahol a marxista kormány kiküldöttei elôtt -- a hatalmas tömeg tüntetô ünneplése közben -- hirdeti, hogy ,,a magyar állam alapja a keresztény világnézet és erkölcs''. Az ünnepség végén megkapó és Budapesten új szertartásra kerül sor. ,,A fôoltár elôtti asztalokra helyezték el az ipari és mezei munkások szerszámaikat, hogy az egyház megáldja. A felvonuló mezôgazdasági gépeket és járműveket nemzetiszín zászlók és virágerdôk borították. Budapest nagyobb templomaiban és az egész országban elvégezték az új szertartást: a szerszámok megáldását.'' (Új Ember, Harc az Antikrisztussal, 103.) Az ,,új szertartás'' befutotta országos körútját, pontosan úgy, ahogyan Perneczi József tollával, neve alatt az egerszegi plébános tizenegy évvel elôbb a Magyar Kultúrában, akkor még a nemzetiszocialistákkal szemben, liturgikus ellenoffenzívaként, javasolta és gyakorolni kezdte. De a koráramlatok, fôleg ha a gyakorlati megvalósításaik is eredményeseknek látszanak, nem állanak meg az országhatároknál. A liberalizmus és a szocializmus sem állott meg. -- ,,Magyarország nem korallsziget a Csendes-óceánon, ahova az európai gôzhajó füstje sem vetôdik, ahova az eszmék csírája a szél szárnyán el nem jut.'' Prohászka e hasonlata benne vibrált a harmincas évek társadalmi feszültségében, mert már ekkor feledésbe ment, hogy a korszellem keresztény gyökerű változata Budapestrôl indult útjára 1919-ben. Mindszenty apátúrnak akkor még két éve tellett el kemény védekezésben a magyar nemzetiszocializmussal szemben. Az 1936-os és 1937-es év. Az ország nyugatján ez van erôs terjedôben, sôt a fôvárosban is. A letűnôben levô marxizmus visszaszorul szakszervezetei mélyére és hogy mint ellensúly új erôre kapjon, a hatalom tűri még azt is, hogy az Alföldön a kubikusok, az aratók és a zsellérek felé nyúljon. De feléje kanyarodik a reményvesztett nacionalista fiatalság egy része is (a Bartha Miklós Társaság fele), míg a fô- és középiskolások között már kommunista sejtláncokat tartóztatnak le. De feltör közben a nemzedékek lappangó ellentéte is. A fômotiváció itt is a kenyérkérdés. Már 1928-ban 5252 fôiskolát végzett kényszerül fizikai munkára. Számuk folyton nô. A numerus klauzusz[18] sem segít. A csonkaországban összpontosult értelmiség eltorlaszol minden helyet a fiatalság elôl. Ezen túl a ,,történelmi osztály'' fikciójával is védekezô, hatalmat tartó csoport még tehetségellenes kiválasztást is végez, sôt az idôsek visszatartásával mesterségesen is duzzaszt. Prohászka, Ady, Szabó Dezsô szellemi sugárzásában, egészen új élménybenyomások alatt, háborús nélkülözések, családi és nemzeti tragédiák átélésében felnôtt nemzedék, a közelmúlt politikai képleteibôl kiábrándulva, hiába keresett közéleti eszményképet a fórum nagyjai között. Nem találtak gondolataik kifejezôire, akik megmondják, hogy a nemzeti jövedelem új elosztása nélkül nem lehet a magyar tömegekre tovább hatni és sorsuk megértése nélkül hiába való kísérlet a bennük szunnyadó erôt kibontani. Ez a generáció gazdasági és politikai demokráciát kívánt az alsóbb osztályok számára is, szemben a kevesek uralmával. Mindszenty szoros kapcsolatot tartott a zalai fiatalokkal, akik jelentékeny szerepet vittek a keresztény demokrácia utánpótlását biztosító Magyar Holnap Társaságban[19], ahonnét késôbb a közélet annyi irányába szélednek szét a sorsuk, végzetük hordozására ezek az akkor még harmincasok. Magam is tájékoztattam, de másoktól is tudta, hogy ez az értelmiségi frontgeneráció és kisemmizett milliók egymásra találnak a nemzetpolitika frontján és együtt akarják megalapozni az egészségesebb, osztálytalan magyar jövôt. Valamilyen változás elkerülhetetlennek látszott, a nemzetiszocialista elôretörés pedig feltartóztathatatlannak. Ekkor már a kereszténypárt alkonyodóban volt, a budapesti fôszervezet Wolff halála óta bomlóban. A leghűbb hívek átorientálódtak a nemzetiszocialistákhoz. A vidéki szervezetek már alig egy-két megyében állottak. 1937-ben a párt fiatal képviselôi csatlakozásra bírják a pártonkívülieket és a Friedrich-pártot, Csilléry a ,,kékkereszteseivel'' még egyszer megtöltötte a Vigadót, de a tömegeket visszahozni már nem sikerült. Mindszenty apátúr, a legkitartóbb végvári kapitánya a pártnak, 1937- ben meghívja a pártvezetôséget Zalaegerszegre, nagygyűlésre. Ezen már látta, hogy a párt búcsúzóban van. Az az ôszinte együttműködés, amelyben második évtizede már részem volt, kötelezett arra, informáljam a párt valódi helyzetérôl, s arról, hogy magam is kilépni szándékozom és a kisgazdapárt fiataljaival, a Matolcsy-Rakovszky csoporttal új pártot alapítani, amely középhelyet foglal el a kereszténypárt és a nemzetiszocialisták között. Mindszenty ekkor határozta el magát az elsô országos jellegű akciójára, 1938. április 19-re papiértekezletre hívja össze Dunántúl vezetô plébánosait. Egészen szokatlan dolgot kezdeményez. A püspökök is csak ritkán hívnak össze csak az egyházmegyéjükre terjedô zsinatot is. Ô mint plébános Dunántúl minden egyházmegyéje vezetô papját hívja meg. A teljesen bizalmas, zárt értekezletrôl akkor még tájékoztató hír sem jelent meg. A kommunisták mégis, tizenegy év múltán, nemcsak tudnak róla, de Mindszenty hercegprímást felelôsségre vonják e konferencia összehívásáért és határozatáért. Mindszenty e vád ellen sem védekezett, elismerte, ô hívta össze a tanácskozást, a határozatokat is, Nyisztor Zoltánnal, ô fogalmazta s ezek a nemzetiszocialista mozgalommal szemben a további támadások ideiglenes felfüggesztését tartalmazták. Mi indította ôt erre a kezdeményezésre? Ôt aki éppen leghevesebb harcban állott a mozgalommal kezdettôl fogva? A következôk: Az 1938-as év a nagy események és döntések éve. A külpolitikai feszültség végsôkig fokozódik. Schuschnig osztrák kancellár harca Ausztria függetlenségéért kudarcot vall, a két német állam egyesül hat héttel e papi konferencia elôtt: 1938. március 11-én a Dunántúl tôszomszédságába kerül a hitleri Németországnak, a magyar nemzetiszocializmus pedig a világ elsô hatalmának az áthatásába. Tehetett-e valamit a kancellárokat adó, a legnagyobb politikai hatalmat jelentô német katolicizmus is e korszellem ellen? Vagy Innitzer, a bécsi hercegprímás? Senki a kisujját sem mozdította Ausztriáért. Mit tehet a magyar katolicizmus teljes készületlenségében, egy lehanyatló, elaggott kis párttal a háta mögött? Négy éven át ki honorálta vajon az egyház egyedüli igyekezetét a magyar nemzetiszocializmus megállítására? A katolikus papok, fôleg ô maga, nem mentek-e máris tovább a kelleténél? Hol mutatkozott a többi egyházban ilyen ellenállás is? És hozott-e valami eredményt ez a harc? Ellenkezôleg, hátrányos volt a hitéletre! Azt a látszatot keltette, hogy az egyház ellene van a reformoknak, védi a liberál-kapitalista rendet, a magyar ,,népfrontot'', mely mögé a marxista a tôkéssel, mamutbirtokossal együtt bújik! Azokért tartsa a hátát az egyház, akik eddig nem szűntek meg támadni? Vagy azokért, akik valóban megakadályozták népünk felemelését? Ezen a fonák helyzeten változtatni kell! De 1938: Szent István halálának kilencszáz éves forduló éve is. Az Eucharisztikus Világkongresszus éve is. Lehet ezt az évet harcban tölteni? Nem kell-e minden keresztényt összefogni és nem nemzeti érdek- e Krisztus békéjében ünnepelni e nagy történelmi fordulót? Maga a hatalmi kormányrendszer is nem kereste-e a békés kibontakozást, amikor reformer miniszterelnököt hozott: Imrédyt, aki nem letörni akarja a népi mozgalmat, hanem csak a ,,szelet akarja kifogni a vitorlájából'', azaz részben megvalósítani a mozgalom elveit. És nem veszélyeztetjük-e külpolitikai érdekeinket egy ilyen harccal éppen most, amikor a trianoni békeparancs revíziójára van kilátás, Csehország körülkerítve Szlovákiát kénytelen karmaiból kiengedni?! Ezeket mind elmondhatta volna a hercegprímás a maga védelmére a fôtárgyalásán, de hallgatott. Inkább vállalta a fasisztákkal való idôleges megalkuvás vádját, semhogy egy papikonferenciát egy világpör vörös sugárfényében és propagandájában mutasson be. Vagy mondta volna meg, hogy tanácskozott Ernszt Sándorral is a konferencia elôtt, megnézte a párt üres termeit s látta, hogy az egyházak sem, a proletárok sem remélhetik innét már védelmüket? De azt sem akarta részletezni, hogy alapos és közvetlen információkat szerzett be az egyes nemzetiszocialista vezetôkrôl s csak amikor egyháziak sem tudtak róluk aggályt közölni, küldötte szét a konferencia meghívóit. Nem mondotta el azt sem, hogy ô indokolta meg a konferencián az összehívást: Európa és vele hazánk új viharzónába került, a fegyverkezés üteme, a feszültség növekedése új világháborút jósoltak. A spanyol polgárháborúba belesegítô nagyhatalmak tovább folytatják most már maguk között azt, amit ott megkezdték. Magyarországon a sikeres védekezés elôfeltétele: a nemzeti együttérzés hiányzik. A gazdasági és politikai rendszer visszafojtja a népi erôk kibontakozását. Esperesi kerületének falvaiban a gyermekek bort reggeliznek és puszta kenyeret ebédelnek, cipô, ruha nélkül iskolába sem tudnak járni. A legnehezebb munkát végzôk vacsorája bableves. Országos viszonylatban 1932 és 1935 között 77.700 gyermekkel születik kevesebb, mint az elôzô három évben, 509 községben semmi népszaporodás nincs. Idézi Perr Viktor paptársa cikkét[20]: 4.5 millió agrárnépességbôl 3 millió a kalóriaszükségletének kétharmadát, vitaminigényeinek pedig egyhetedét tudja csak fedezni! Holott az Írás szerint: Nektek adtam minden magot és gyümölcsöt eledelül és minden állatot. -- Kötelességünk keresni, hogy amit Isten adott, azt kiveszi el a néptôl? A leggazdagabb Dunántúlon 22, az Alföldön 8-10 fillér jut a keresetbôl egy-egy személy napi ellátására. Idézi ugyancsak 1936-ból Kiss István hittanár cikkét (M. K.-ból) a matyók népe éhbeteg, a halál oka 10%-ban a tbc. A mezôkövesdi mintajárásban az oltások reakciója ötven százalék. Citálja Gáspár Jánosnak, az antropológiai intézet igazgatójának az adatait[21]: Budapest katolikus népessége 1869-tôl 1930-ig 72,3%-ról 60,7 százalékra esett vissza, fôleg a középosztály gyermektelensége folytán, viszont 17%-kal magasabb az arányuk az analfabéták között, ahol viszont az izraeliták aránya kevesebb 40%-kal. A sok gyermek miatt elproletarizálódik a katolikusság. Gazdasági rendünk a katolikusban pusztítja a magyarságot, a tömegek lelkét pedig sivárrá, a hit befogadására alkalmatlanná teszi. Pedig nálunk még a püspök is falukutató! Shvoy, a fehérvári püspök (1935) szomorú bérmaútjain reklamálja[22] a hiányzó gyermekeket, leméri az igen magas gyermekhalálozást, követeli az állam sürgôs segítését. A kisgazdagyermekek 27,2%-a, a napszámosgyermekek 8,1%-a táplálkozott csak kielégítôen. Most Banghát idézi[23], aki az 1931-es választások után megállapítja, hogy a ,,szédületes nyomor és észbontóan nagy kenyértelenség miatt nô a szociáldemokrata szavazatok száma. A munkás mamutfizetéseket, álláshalmozásokat lát... Nagyszerű dolog a kulturális fölény, de elsô mégis a szociális egyensúly fölénye''. De elhallgathatjuk-e -- folytatta Mindszenty -- hercegprímásunknak még 1932-ben tett figyelmeztetését a politikai pártokhoz? Ô is megállapítja, hogy közéleti működésüket a közjó, a tisztesség és az elvhűség helyett gyakran egyéni érdekek irányítják. De késôbb is a prímás hányszor ostorozta a közéletünk szervilizmusát, szolgalelkűségét, amely minden bírálatnak és reformnak a megállítója volt! S vajon tárgyalták-e a hercegprímásunk hivatalosan elôterjesztett javaslatát, amely a liberális baklövést, a polgári házasságot, csak a katolikusoknál akarta revideálni, hogy legalább ôk élhessenek a maguk vallási törvényei szerint? Tárgyalták-e valaha a katolikus nagygyűlések erkölcs- és családvédô és általános reformprogramját? Az egyke ellen örökösödési törvényt, vagy telepítési, földbirtoktörvényt hoztak-e? A szakszervezetek és a munka szabadságát megvédték-e? A tôkeuzsora korlátozását, a munkás családi bérét, létminimumát és a pápai körlevelek többi reformját meghozták-e? A harmincötös választás elôtt a hercegprímás nem figyelmeztette-e ismét a nemzetet, hogy ,,érdekei nem az egyes akarnokok szeszélyeivel, hanem az Isten és az egyház elveivel azonosak[22]? ,,Lehet-e ennél élesebben kifejeznie a legfelelôsségesebb helynek, hogy a katolicizmus távol áll ettôl a politikai rendtôl, sôt nem különíti-e el magát még a kereszténypárttól is azzal a felhívásával, hogy a katolikus választók pártokon felülálló választási ligát alakítsanak? Hányszor jajdulnak fel folyóirataink a választási rendszer miatt, amely a rejtett ,,diktatúra demoralizáló eszköze, a jellemtelenségnek és elaljasodásnak valóságos iskolája, amely ellen a katolikus etika tiltakozik és a sikernek az ilyen eszközeit, a hatalmasok ilyen korrupcióját nem tűrheti''. (M. K. 1935. ápr.) De vajon -- folytatta Mindszenty -- a Gömbös-féle 95 pontos reformprogram, sofortprogram és tevékenységi naptár ígéret-zuhatagában is nem pusztult-e tovább a magyarság? Bennünket nem köt semmiféle politikai rendszer, de különösen nem vállalhatunk felelôsséget a közel két évtized mulasztásaiért! Nekünk már Szent Tamás megfogalmazta a szociális terhelésű közgazdálkodás etikáját, XIII. Leó pedig a krisztusi demokrácia elveit. Sôt azt se felejtsük el, hogy az Egyház oltárra emelte a kommunista ,,Utópia'' szerzôjét, Morus Tamást is, mert világos, hogy az ô könyve kommunizmusa és a szovjet kommunizmus igen távol vannak egymástól. Az egyháznak örök szempontjai vannak, nem egyetlen kormányzat védelme. A tömegek testi és lelki nyomora odakiáltatja minden állam felé: Instaurare omnia in Christo! Reformokat, Krisztus szerint! Forradalomra nem tüzelheti híveit, bár ahol a közjó igen nagy és közvetlen, tűrhetetlen veszélyben van, erre is jogot ad. Keresztény felelôsségünk ebben a korfordulóban nagyobb, mint valaha. E kor Szent Ágostonokat, Ferenceket, Szavonarolákat és Prohászkákat várt és Macchiavelliket, fékeveszett diktátorokat kapott. A közös lelkiismeretvizsgálatot nem mulaszthatjuk el a saját magunk politikai vetülete felett sem, mert a hercegprímásunk komoly intelmei, folyóirataink nyílt bírálatai a ,,rémületesen csôdbejutott közéleti katolicizmusnak'' is szóltak. (Ijjas) Szóltak a keresztény demokráciát rosszul képviselô vezéreknek is, akikben ,,nincs erô, bátorság, tisztánlátás, hogy a megváltó igét sikerre vigyék. Álmosan pepecselnek, ahol tettekre volna szükség... csak litániáznak, amikor életet kellene sugározniuk!'' (Bangha, 1935). Prohászka a magyar szociálpolitika útját negyven évvel ezelôtt már kijelölte és a lélek igényei mellé odatette a földi jólét méltányos igényeit is. ,,Földbôl haza -- mondja -- csak a dolgozó tömegek kezében lesz! Békesség a földön -- mondja -- földreform által! -- 1906-ban a munka Magyarországát hirdeti meg. Kérdezem, mennyit haladtunk harminc év alatt?! A munkás és kispolgári tömegek, amelyeknek hadirendbe szedése éppen evangéliumi feladat lett volna, a marxizmus nagy aposztáziája után, most másodszor is elhagyni készülnek bennünket, mert támadásainkból úgy látják, hogy jogos igényeik ellen vagyunk. Sem a kormányhatalom, sem a kereszténypárt újjászületését nem várhatjuk. Ha viszont támadjuk a magyar nemzetiszocializmust, híveink kérdésére rá kell mutatnunk arra a politikai irányra, amelyet követhetnek. De ilyet mutatni nem tudunk. Szent István évében keressük a békét és szüntessük be támadásainkat, kíséreljük meg a modus vivendit, helyezkedjünk a semlegesség álláspontjára a mozgalommal szemben, ellenben továbbra is keményen nyilatkozzunk az egyházat esetleg támadó személyekkel szemben. A vezetôk személyi adatairól beszerzett információim nem tartalmaznak nyugtalanító adatokat. De természetesen más lesz az álláspontom, ha ilyenek felmerülnek. Minden korszellemmel, amely Krisztus nélkül akar társadalmat, vagy államot formálni, szembefeszítjük rendíthetetlen hitünket: Krisztus a király! Újra trónjára ôt, melléje a családot, iskolát, a sajtót, a közéletet, a távoli és földi célok együttes szolgálatát! -- fejezte be beszédét Mindszenty prelátus. A papikonferencia mélyreható vita után elfogadta indítványát. Ezt közölték a klérussal, a katolikus folyóiratok pedig rövid idôre beszüntették támadásaikat. Elôbb szóltam a Mindszenty által sugalmazott Perneczi féle cikkrôl, amellyel 1936-ban riadóztatta az egyházat a nemzetiszocializmus ellen. Úgy érezte, hogy ô felelôs az e cikk nyomán országszerte megindult harcért. E hatást is akarta e konferenciával tompítani. A gyűlés különben is nélkülözhetetlen volt a klérus egyöntetű felfogásának kialakítására, a helyzet együttes lemérésére. Mindszenty e konferencián kezdeményezô, vezetô képességével, tájékozottságával, határozottságával egyformán kitűnt. Paptársai a közéletet tökéletesen ismerô lelkipásztorban Dunántúlnak kiváló irányítóját fedezték fel. Ô maga gyakorlatilag éppen nem élvezte e határozat eredményét, a nyugalmat. Lapja régebbi támadó cikkeinek sajtóperei mégcsak most bontakoztak ki. Az elsô nyilasvezérrôl, Festetics Sándor grófról, az enyingi földbirtokosról azt írta lapja, hogy Hitlertôl pénzt fogadott el a magyar mozgalom céljaira. Az egyik budapesti liberális lapból, ennek ,,fejlett technikája'' nélkül, átvett állításért, nem a liberális lapot, hanem ôt perelte Festetics. De ezidôben indított ellene sajtópert a másik nemzetiszocialista gróf, Pálffy Fidél is. Az általa proponált fegyvernyugvás tehát éppen a maga részére alig sikerült. Sôt egy év sem telt bele, az 1939-es országgyűlési választások hullámai Zalában egyenesen az ô személye körül csapnak össze. Semlegességét nem ôrizte meg, Zalaegerszegen kereszténypárti jelöltet állított Tassy Kristófban, a megyei listán pedig Eszterházy M.- bán. Magam az általam alapított Keresztény-nemzetiszocialista Párt listavezetôje voltam, de e listán indultak a Pálffy-nemzetiszocialista Eitnerek is, akik egyébként az apátúr hívei és tanítványai voltak. Az egyik Eitner Egerszegen is fellépett Tassyval szemben, így közel húszéves együttműködés után szembe kerültünk e választási küzdelemben. Mindszenty két évtizeden át változatlanul megôrzött közéleti súlyát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az ekkor még népszerűségében töretlen, külföldi vonatkozásaiban diadalmas koreszme harcos fiataljaival szemben egy hanyatló, sok csalódást keltett pártnak hirtelen elôrántott, ismeretlen újoncát, Tassyt, is gyôzelemre tudta segíteni a megyeszékhelyen, a megyei listán pedig a kereszténypárt másik, nem népszerű jelöltjét is. Pártja országszerte összesen elért kilenc mandátumából kettôt így ô maga biztosított. A kormánypárttal ekkor listát kapcsolt. Erre az indította, hogy Teleki Pál miniszterelnökben, a mögötte álló Imrédy Bélában és a zalai közös, kapcsolt listát vezetô Darányi volt miniszterelnökben a reformkonzervatív politika garanciáit látta. Ez a választás Darányi kormányelnöksége alatt hozott titkos választójogi törvény alapján, Zalában presszió nélkül folyt le és egyformán ötven-ötven ezer szavazatot eredményezett a Darányi által vezetett kormánypárti és kereszténypárti egyesített lista, valamint az általam vezetett lista számára. Más pártok nem is kaptak ekkor mandátumot Zalában. Sôt az egész Dunántúl is csak egy kisgazda és egy szociáldemokrata képviselôt választott. Dunántúlnak ezt a kilencvenszázalékos jobboldali többségét -- ennek fegyelmezettsége és Mindszenty választási pásztorlevele folytán -- 1945-ben majd teljes egészében az a kisgazdapárt örökölte, amely itt most 1939-ben egyetlen mandátumot kapott. Talán nem érdektelen megemlítenem, hogy Mindszenty e választási szembenállásunkat személyemre még nem terjesztette ki, mert ismerte intencióimat és mert tudta, hogy az egyháziaknak pártomban való működését Serédi hercegprímás is engedélyezte. Ellenben amikor 1941-ben fuzionáltam a többi nemzetiszocialistákkal, megszakította velem kapcsolatát. Sôt éles polémiába keveredtünk. Ugyanis lapja, a Zalamegyei Újság, a fúzió után sem szűnt meg támadni a nemzetiszocialistákat, így e támadások -- általánosításukkal -- engem is érintettek, ezeket napilapomban elhárítottam. Ettôl kezdve Mindszenty neheztelését annyira éreztette velem, hogy nemcsak a találkozási alkalmakat kerülte, de ha mégis szembekerültünk, ,,nem ismert meg''. A balatoni gyors étkezôkocsijában, hogy üdvözlésemet is elkerülje, következetesen az ablakon át kifelé, az elsuhanó tájra, szegezte tekintetét. Neheztelésével csak 1943-ban hagyott fel, amikor kis pártommal kiváltam a nemzetiszocialista blokkból. 1940-ben országos feltűnést keltett Mindszenty egerszegi nyomdája: a Zrínyi-nyomda által kiadott könyv, amely legtöbbet ártott a nemzetiszocialista mozgalomnak és népszerűségét eléggé megtépázta. A könyv címe: Zöld kommunizmus[24] volt. Az egész országban elterjesztették. A nyilas ellenes támadások e válogatott gyűjteményének a szerzôségét is Mindszentynek tulajdonították. Ezt a feltevést támogatta is az a tény, hogy a szerzôségérôl elterjedt hírt annak ellenére nem cáfolta meg, hogy a könyv híveinek negyven százalékát súlyosan irritálta. De a könyvet nemcsak nyomta, terjesztette is a Zrínyi-nyomda. A könyv élességét eléggé bizonyította az, hogy a terjesztését Zalaegerszegen egyetlen trafik merte vállalni, csak a plébániával szemben lévô. Az kétségtelen, hogy ilyen bátorságot, messzemenô, exponált harcikészséget még maga a kormányhatalom sem mutatott a mozgalommal szemben, annál kevésbé bárki egyházi vagy világi személy! A kommunista pártbíróságot a Zöld Kommunizmus című könyv nem érdekelte, ezt éppúgy elhallgatta, mint Mindszenty más harcait a nemzetiszocializmus ellen, ô maga pedig ezzel sem védekezett. Az 1939-es választások után meglátogatta Teleki Pál miniszterelnök és felkérte a ,,Nemzetpolitikai Szolgálat'' dunántúli vezetésére. E hálózat a pángermán törekvések áthatásának ellensúlyozására és a nemzetiszocialista mozgalom visszaszorítására létesült. Mindszenty ezúttal sem hallgatta el abbeli véleményét, hogy a legtökéletesebb ellensúly az volna, ha a kormány általános és gyökeres reformpolitika keretében a dolgozó tömegek színvonalát sürgôsen emelné! 1948 novemberében, letartóztatása elôtt egy hónappal, Rákosiék százhúsz titkos rendôrrel figyeltették Esztergomban. Amikor titkárja ezt jelentette, így válaszolt: -- Ezt én már Egerszegen megszoktam. Valóban figyeltették a kormányok, minden lépését ellenôriztették, telefonját lehallgatták. Legkisebb adat, makulácska egyéni életében, sokat ért volna nekik. 1930-ban tudomást szerzett arról, hogy a királyi család külföldön nagyon szerény anyagi körülmények között él. Arra gondolt, hogy gyűjtési akciót kezdeményez számukra, persze csak a tehetôsek körében. Mindössze három barátjával beszélt a dolgokról, az egyikkel telefonon. Másnap szokatlan érdeklôdést kellett tapasztalnia az ügy iránt a rendôrség részérôl. Harmadnap azt a hírt terjesztették el, hogy aranyakat akart az országból kicsempészni, autógumikban. A tervvel sürgôsen felhagyott. Ellenben most megkérte Telekit, hogy ezt a mégis csak szégyenteljes megfigyelést hagyassa abba. Teleki megígérte. A távozó miniszterelnököt ezzel ültette autójába: -- Kegyelmes uram, mit sem értek azzal a ,,Nemzetpolitikai Szolgálat''-tal, amelyik csak védekezô, negatív elôjelű. Legyen ez pozitív, segítô a nép irányában, akkor Tiétek az ország! ======================================================================== Mindszenty a tudós, az író és az országgyarapító Magas állványon nyitott Biblia -- Mögötte szikár gyertyaláng lobog ... Ketten vannak csak: a Könyv és a Fény -- Akit talán mindenki elhagyott. (Reményik: Világ világossága) Mindszentyt képességeinek sokoldalúsága, lelkének gazdagsága még az annyira zsúfolt munkaterületeirôl is idônként elragadja az irodalom, a tudomány világába és a nemzet nagy ügyei felé. Hogy a közéletnek ez az acélembere csupaszív és meleg érzés, azt nemcsak az egyház, a társadalom és a szegényvédelem szervezése közben tapasztalhatjuk, de ilyenkor is. A kutatót, az írót, az országgyarapítót is a szeretet vezeti. Szeretete az édesanyja, a magyar múlt és hazája iránt. Ahogyan Mária-tisztelete és édesanyja iránt való szeretete kétkötetes nagy mű írására inspirálta Mindszentyt, akképen egy kéznélfekvô indoka, a hála és tisztelet, íratja vele nagy történelmi munkáját is: A veszprémi egyházmegye múltjából címűt. Könyve közelebbrôl azzal a Padányi Biró Márton veszprémi püspökkel és korával foglalkozik, akinek bôkezűsége építette, a sok között, a zalaegerszegi impozáns, kéttornyú templomot is, amelynek negyedszázadon át Mindszenty a plébánosa. Minden plébános szívesen adózik talán egy-két újságcikkel vagy füzetecskével templomalapítója emlékének. De egészen egyedülálló eset az, hogy egy vidéki plébános hatalmas, ötszázoldalas művel majd egy évszázad történetét adja és közben mellesleg a budapesti tudományegyetem professzorainak megingathatatlannak vélt ítéleteit cáfolta meg (Marcalit, Ballagit) egy püspökrôl írt monográfiával. Ez kétségtelenül Mindszentyt karakterizáló cselekedet! Jelentéktelen motívumból egy egész korszak szellemtörténeti revízióját, teljesen új, gazdag, tökéletes képét adja. Emléknek szebbet és monumentálisabbat nehéz elképzelni. (E könyve Zalaegerszegen 1934-ben jelent meg a Zrínyi nyomda kiadásában). De e könyve fôalakja, Biró Márton püspök is, érdemes téma. Annyira kiváló férfiú, hogy Mindszenty példaképének tekinti, követi, teljes megértéséhez pedig egyik kulcs Biró Márton. Hatalmas építkezéseiben a közvetlen ösztönzést Bírónál találja; a végvári, határszéli magyarsággal való törôdése, de még a történelmi stúdiumai mögött is Biró áll. Ugyanis Biró historikusnak is híres. Könyvei: Firmamentum regnorum, Diploma securitatis, Regnum decoris, Infanteria, Comititia, stb. jelentôs történelmi forrásmunkák. Mindszenty történészeink felületesen alkotott képét teljesen megváltoztatja Bíróról, akit csak Enchiridion c. könyvébôl ismernek, amelyben kora egy idejét múlt elvét hangoztatja, amelyre meg is kapja a választ az abszolutizmustól -- könyve betiltásában. Mindszenty elégtételt szolgáltat Birónak az ,,egykönyvű'' bírálóival szemben. Alapos, nagyvonalú munkájában az alkotó fôpap teljes portréját adja. Biró a családfájukat vezérekig visszavivô szülôktôl, Padányban született, s 1737-ben negyvenéves korában lett veszprémi püspök. E könyv szerzôje Mindszentytôl hallotta elbeszélni egy ízben azt az anekdotaszerű esetet: hogyan lett papnövendék Biró. Mint egészen szegénysorsú tanuló ment el Veszprémbe konkurzusra, hogy felvétesse magát. De elutasították. Le is mondott a papi pályáról. Elkeseredésében mégis visszament és a vizsgaterem falára a következô verset rögtönözte: Martinus Biró, quamvis sit egentior Iro, Attamen egregio par cupit esse viro. (Biró Márton ugyan jóval szegényebb Irusnál[64], de arra vágyik, hogy egyenlô legyen a nemes emberrel.) Délután a termen végigmenô püspök észrevette a verset. Kerestette a fiút, s mikor nem találta, kocsiba fogatott és amerre távozott, utána hajtatott. Hajmáskérnél érte el. Visszavitte. Leghíresebb utóda lett: Dunántúl Pázmánya, aki öt megyére terjedô egyházmegyéjét a török utáni romjaiból újraépítette, papokkal látta el. Somogy megyében például egyetlen papot sem talált, amikor elsô vizitációjára ment. Mély szeretettel foglalkozott a legegyszerűbb néppel. De különösen kiemeli érdemei közül Mindszenty azt, hogy a horvátok felfelé szivárgását a Dunántúlon Bíró állította meg. Erélyesen szembe szállott a zágrábi érsekkel és ennek joghatósága alá került területek nagyrészét visszaszerezte a magyar püspökség számára. Azt mondja Mindszenty, ez olyan nagyjelentôségű tény volt, hogy ,,ha nincs Biró Márton, akkor nemcsak a Murát, de a Zalát is sírhatnók és az elevenbevágó vonal ott húzódna Zala és Vas határán és a szláv korridor is már befejezett tény volna''. Mindszenty mindenesetre átvállalta Biró gondját, a magyar végek ôrzésének szent feladatát. Mint esperes és püspöki-biztos különös figyelemmel támogatta a muramenti, elmagyartalanodásnak kitett kis falvakat. Mint püspök pedig, 1945 tavaszán alig szabadult ki nyilas fogságából, pár heti veszprémi tartózkodás után visszasietett a déli határszéli, drávamenti híveihez, a legelhagyatottabbakhoz, a vegyes lakosságú falvakba. ,,Folytatta a Dráva-vonal lelki és szellemi megerôsítését. Egyetlen útja alkalmával öt lelkészséget és néhány iskolát alapított. Pajták, magtárak, üres ispánlakások voltak az új alapítások elsô fészkei. Így sikerült neki nem egészen másfél év alatt tizenöt lelkészséget és tizennyolc új iskolát alapítania és újabb tizenkilenc lelkészségnek az alapját megvetnie. Mindez másfél éven belül, pedig ebbôl is négy hónapot a nyilasok fogságában töltött''[25]. Erre a lázas, nyugtalan alkotásra kezdettôl fogva dispozíciója volt. Mégis további ösztönzést kapott Biró Márton példájából, akirôl éppen ô derítette fel, hogy volt olyan esztendeje, amikor, saját pénzén hét templom építését fejezte be. E könyve írása közben mélyre hatolt a 18. századba. E kor és eszméi is kimutatható hatással voltak Mindszentyre. Persze átrostálta és aktualizálta az eszméket. Abban az értelemben, ahogyan Szalay László tanítja: a múltban kell megkeresnünk a nemzet jövôjének az útját. A történelmi útkeresésnek ez a vágya növelte naggyá benne a helyi motívum mustármagját: emléket állítani a templomát építô püspöknek. Mit talált a 18. századból tanulságosnak és részben hasznosíthatónak Mindszenty, a történetíró? Ilyeneket: a barokk-katolicizmus eszmevilágát, a racionalizmus[26] és a jozefinizmus[27] teljhatalma elleni küzdelmet, a keresztény egyházak egymásközötti és az államhoz való viszonyát és végül a népünk és a királyság kapcsolatát. E kor jellemzôje: a barokk és a racionalizmus furcsa összetétele. Azaz: forró hit és istentelenség. Ekkor Európa minden államában egyházüldözés van. A monarchiában persze protestánsellenes az irányzat, de a Ratio Educationis[28] már az egyház és állam szétválasztását tűzi ki célul. De nemcsak úgy, hogy az állam a papnevelésbe szól bele, de eltörli a szerzetesrendeket, korlátozza a búcsújárásokat, körmeneteket, maximálja az oltárokat, de még a pap konyhai evôeszközeinek a számát is. Imakönyveket nem engedélyez, az egyházellenes iratokat annál inkább, az egyházi vagyont elveszi. Szóval olyan kor ez, amelynek intézkedéseit 1948-ban a kommunista bábkormány egyszerűen lemásolhatta, ha nem volt elég találékony az egyházüldözésben. Az egerszegi plébános még nem tudta, hogy prímásként neki kell szembeszállnia kora jozefinizmusával és hogy Bécs helyett az ô idejében Moszkva lesz a világ közepe és hogy az egyháza és nemzete függetlenségét egyszerre kell megvédelmeznie, de feladatából húsz évvel elôbb, e könyve írása közben, alaposan elkészült. A bolsevizmus ördögi taktikája ezért nem találta készületlenül. Rákosiék mindenkit megtéveszthettek, de ôt nem. Ismerte a menetrendet a 18. század császári és forradalmi instruktoraitól. Viszont a barokk-kor katolikus államtanából is sok megragadta a lelkét. A Szentkorona pápai eredete, ôsi tana, Szent István országának felajánlása Máriának, Imréhez szóló Intelmei[29], a koronázási szertartások és eskü, az árpádházi szentek: a csodák világába emelik múltunkat. Éppen Biró Mártonnak a pozsonyi országgyűlésen elmondott híres egyházi beszéde a nyolc erény szimbólumával ékes palotához hasonlítja államunkat. Mindszenty hercegprímás sok beszéde foglalkozik nemzeti tragédiánk okaival és ezek között fôoknak látja vallástalanságunkat és erkölcseinek megromlását. Felemelkedésünk útját Istenhez való visszatérésben látja. Ezt a különben régebbi motívumot is ugyancsak a barokk pregnálta leginkább. De a népkirályság eszméjéhez is e kortól kap jelentôs benyomást. Mária Terézia a földesuraikkal szemben a jobbágyok mellé áll. ,,Nem akarok elkárhozni egy-két mágnás miatt!'' -- tör ki belôle az elkeseredés fôuraink embertelensége hallatára. Kihirdetteti a hadsereg tisztjei által, hogy a jobbágyok panaszaikat terjesszék közvetlenül hozzá! Mindszenty még élô hagyományként hallja öreg parasztok szájából a királynô dicséretét, aki személyesen fogadja a parasztvezéreket Zalából, Somogyból és orvosolta panaszaikat grófjaikkal, de még a nádorral szemben is. Kizsákmányolásukat megszüntette, terheiket mérsékelte. A trianoni korszak parasztnyomorában, a falu árvaságában, jogai kijátszottságában, adóterhei igazságtalanságában, kartellek és bankok garázdálkodásában nagyon is vágyott álom volt a szociális király, aki meghallgatja a parasztságot, sebeit begyógyítja, hogy sebein át ne vérezzék el a nemzet! De megállapítja e kor tanulságaként azt is, hogy a katolicizmus téves útját járták azok, akik támaszát az államban látják. Követendônek a protestáns egyházak független autonómiáiban a néppel összeforrt szervezési módot találja, s prímásként elsô teendôi közé sorolja a katolikus autonómia elômunkálatait és ennek követelését a katolikus sajtóval együtt terjeszti az egyházközségek országos nagygyűlése elé. Átveszi és tökéletessé fejleszti e kor egyházi ünnepségeinek, búcsúinak tömegmozgalmakká szervezését. A török után újra fellendülô búcsúhelyeinket ô is látogatja, személyes megjelenésével ugyan-e helyekre vonzza az orosz megszállás megpróbáltatásaiban Istenhez visszatért népet. E hitéleti demonstrációk a nemzet szabad lélekzetvételét is jelentették a szovjet elnyomás borzalmas éveiben. Amit tehát Mindszenty a historikus szemével a múltban észrevett, azt mint hercegprímás hitéletben, egyházkormányzatban, nemzete és az egyházak védelmében tökéletesen hasznosította. Névvel és név nélkül még több történelmi tanulmánya jelent meg. Pannónia római kori története, vagy a magyar aranykor, az Árpádok kora és a múlt századé, a liberalizmusé, különösen érdeklik. Sokan használják fel a történelmet mint segédtudományt. Politikus, államférfiú tanulságot, híres személyiségeket vagy önigazolást keres; egyházi vagy közéleti szónok témát, hasonlatot; publiciszta korfestô anyagot, világnézeti meghiteltetést, analógiát keres, vagy a még élô problémák okait. Mindszenty azonban nem ilyen kirándulást tett a históriába, ô az igazi tudós alaposságával, rendszerességével, nagyvonalúságával, lelkiismeretességével mélyül el a történelemben, amelyet valóban az élet tanítómesterének tart, s amely nélkül nincs meg a mélylátás, a perspektíva, a három sík: a múlt, a jelen és jövô. Ma már az egyes tudományágak is hatalmas mezôk, egy-egy emberélet csak egyes kis parcelláit tudja áttekinteni. Annál csodálatosabb, hogy Mindszenty plébánosi, esperesi, püspöki-biztosi, szerkesztôi és társadalomszervezôi munkája mellett, amely öt embernek is elég lett volna, ily nagyvonalú históriai művet tudott alkotni. Hogy milyen munkát végzett, errôl álljon itt könyve egyik szakbírálójának még 1934- bôl való véleménye: ,,Tíz évig gyűjtötte az ország összes levéltáraiban az anyagot, de a vatikáni és bécsi levéltárakban is... Monumentális mű... Hálás érte az elfogulatlan történetírás... Íme egy nagyszabású dokumentum a zsibbadt, álmos, lekicsinyelt 18. századból... Éppen ez a munka mutatja meg a liberális történetszemlélettel szemben, hogy hatalmas újjáépítô élet lüktetett e korban nemzeti, vallási, gazdasági és társadalmi téren egyaránt''. (Dr. Szeberényi László: Mindszenty J.: A veszprémi egyházmegye múltjából M. K. 1934. okt.) E könyvhez tartozik a következô kis apróság: A hatalmas mű megjelenése Zalában általános meglepetést, csodálatot és büszkeséget keltett. Mindenki sietett elolvasni és gratulálni. Majd mindenki talált jellembeli hasonlóságot Biró Márton püspök és Mindszenty között. ,,Két keményvágású, alkotó, pompás pap! -- mondogatták és hozzátették: ,,Meglássátok, hogy még utódja is lesz Birónak. Ennyi ésszel nem lehet Egerszegen meghalni! Elviszik innét. Talán épen Veszprémbe.'' Ez azonban már több volt, amit ellenfelei kibírtak. Úgysem nézték jószemmel a népszerűségét és a kormánytól való függetlenségét. Hogy tehát a könyve sikerét ellensúlyozzák, ezt indították el ellene: ,,Hiú vágyakozás iratta vele a könyvet. Szeretne Biró örökébe lépni. De hogy püspök lehessen, ahhoz okosabban kellene viselkednie a kormánnyal szemben!'' Mindszenty nem gondolt ilyesmire, sokkal jobban ismerte a helyzetét. Az államfô szívélyes viszonyt tartott fenn a Vatikánnal. Ô viszont az egyetlen plébános volt, aki kitért az államfô névnapján az ünnepi misék celebrálása elôl. Miatta ugyan nem fog Vatikán tengelyt akasztani Horthyval! Viszont a gyanúsítás és a hozzáfűzött csipkelôdés méltán bántotta. Annál nagyobb volt azonban Zala meglepetése, amikor az apátúr mégis püspök lett, méghozzá pontosan Biró Márton örökében! Akik történelmi műve megjelenésekor csipkelôdéseiket terjesztették az ô ,,hiú vágyakozásáról'', azok siettek legelôször gratulálni. De másfél év múltán nôtt csak igazán bámulatuk, amikor az egész Zala igaz örömére a magyar Sion ormára került. * * * Nagy történelmi művével egy idôben dolgozott egy másik, nem kevésbé monumentális alkotásán is: Az édesanya c. kétkötetes könyvén. Még diákkori, pályadíjnyertes kis munkájában foglalkozott elôször az édesanya magasztos hivatásával. Ettôl kezdve a témát érintô minden olvasmányából jegyzeteket készített és adatokat gyűjtött. Késôbb már rendszeresen kutatta hatalmas világirodalmi műveltségével és művészettörténeti jártasságával e tárgy anyagát. Így duzzadt fel a kis tanulmány terjedelmes, két kötetes remekművé, amely minden népnek és kornak anyatiszteletét, a világirodalom legszebb helyeit, a művészetek legnemesebb anya-tematikáját öleli fel. A könyv elgondolása maga nagystílű és eredeti. Alapeszméje: a szeretet, tisztelet és hála legmagasabb piedesztáljára emelni az édesanyát. Olyan mű ez, amely a legridegebb családokba is a keresztény tűzhelyek melegét tudja varázsolni. Amit szerkesztôi zsenialitásával kiválogat, azt írói kiválóságával dolgozza fel örökértékű anyaggá. Mindszenty fiúi hálájának örök emléke marad e két kötet. De bizonyítéka is, hogy egész életét betöltötte e szent érzés. Egyben apoteózisa Krisztus anyjának is. A kereszténység fölényes erkölcsi kultúrájának védelme ez a könyv, hiszen ez erkölcsi kultúra központja: az anya. A társadalom alapsejtje a család. Amilyen a család, olyan a társadalom, A krisztusi egyház az anya köré von glóriát, amikor a legmagasztosabb módon szentséggé emeli a házasságot. Ezzel az emberi szenvedélyek fölé emeli. De megszenteli a születendô gyermeket is, akinek biztos életkeretet ad. A liberális koreszme itt a házasság és az anyaság körül pusztított legtöbbet. A materializmus terjesztette élvezetvágy hozta a válást, az egykét, az erkölcsök süllyedését. Ezért szentel a házasságnak nagy figyelmet e könyvében is. Aggodalommal látja, hogy a magyar házassági törvény,[30] amely a válást behozta, csak ,,liberális presztízs és dactörvénynek'' bizonyult, mert ugyanazon miniszterelnöknek az aláírása, aki a törvényt hozta, áll az alatt a kormányjelentések alatt is, amelyek a válások rohamos emelkedésérôl panaszkodnak és megállapítják, hogy Magyarország vezet a szomorú válási statisztikában. (Nyirvári János: Hivatalos kritika a polgári házasságról M. K. 1936. jún.) Ezer házasságkötésre 43,7 bontás esik, Olaszországban 8,2, Angliában 2,7. Vagyis tizenhatszorosan több házasság hull szét nálunk. Ez az a nagy ,,nemzeti eredmény'', amiért Vaszary hercegprímás ellen merényletet kellett elkövetni, amiért a papokat kellett bebörtönözni és a katolicizmust pergôtűz alá kellett venni, hazafiatlannak bélyegezni! Mégis a negyven év óta csôdöt mondott törvény revíziójától, Serédi javaslatától, elzárkózik a most már magát kereszténynek nevezô kormány. Mindszenty e könyvében helyet ad a házassági törvényünk bírálatának is. Hogy ezzel mennyire a jövôbe látott, akkor bizonyult be, amikor a Moszkvából importált jelszó már azt hirdette Budapesten, hogy ,,gyermeket szülni asszonynak kötelesség, leánynak dicsôség!'' 1945-ben hercegprímási bírálatának teljes szigorával kénytelen megbélyegezni a ,,demokratikus'' kormány új házassági rendeletét, amelyet ledérnek nevez a könnyelmű házasságbontásért. A zalaegerszegi plébános e könyvérôl egyik akkori bírálója, 1940-ben ezt írta: ,,Ez a könyv már évek óta hódító úton van, s ami magyar munkánál ritkán következik be, immár harmadik kiadásban lát napvilágot. Annak idején a sajtó bôven foglalkozott vele, s most csak megismételhetnôk a dicséretét... A vallási élet, a történelem, a művészet, sôt a társadalomtudomány is erôsebben szóhoz jut. A könyv szempontjai szerint is és anyaga szerint is oly sokoldalú, hogy valósággal lexikonnak lehetne nevezni. Az illusztrációs anyaga is érdekes és művészileg összeválogatott.'' (M. K. 1940. dec. 20.) Az 1942-ben megjelent negyedik kiadása 1947 januárjában a ,,fasiszta antidemokratikus és szovjetellenes könyvek'' negyedik számú jegyzékében került feketelistára, azaz minden magán és közkönyvtárból elkobzandó és elégetendô. Egy év múlva pedig a hercegprímás ellen a ,,fôtárgyaláson'' ún. támogató vádpontok közé kerül, mert a ,,könyvben rágalmakat szórt és gyűlöletre izgató hangon írt a Szovjetunióról''. Az elnök még a könyvben felhasznált idézetek és források miatt is megállapítja a felelôsségét. Természetesen a szabadvilágban a nagyszerű munka csak most indult el az igazi hódítóútjára, amikor a világnyelvekre is egymásután fordítják le. Talán nem lesz felesleges, ha e nagy műbôl rövidke szemelvényt adok: ,,A szent kettôsség'' c. fejezetbôl: ,,A teremtésben Istennek legfenségesebb adományaként a házasság szent kettôssége tekintendô. Isten teremtô akarata elsônek az otthonra és családra gondolt. Az isteni terv megvalósításául adta a Teremtô az elsô embernek oldalára az elsô asszonyt, hogy ebben segítésére legyen. Férfinak és nônek teremtette ôket... Gyarapodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet és tegyétek engedelmesnek a magatok számára... Ó boldog mátkaság, amely valaha a Teremtés gyermekeinek édességül adatott! Zavaró felhôk nélkül indult meg az elsô emberpár szerelmének tavasza. Nem találtak semmi hibát egymásban. Két szív egymáshoz való vonzódása nem állt ellentétben Isten szándékával és rendelkezésével. Hiszen Isten volt az, aki mindkettôjüket egymáshoz vezette a paradicsomban. A világ népeinek élete csírázik bennük. Utánuk milliók és milliók érték meg az életnek ugyanazon tavaszát, amikor férfi és lány egymásra talál és egymásnak nyújtják kezüket az egész életre. Mindannyian Éva gyermekéi, az élôk elsô anyjának leszármazottai. Mindannyian Isten képére és hasonlatosságára teremttettek. Isten arca sugárzik bennük elhomályosíthatatlanul. De az életnek az elsô rügyfakadását megzavarta a bűn. Az elsô emberpárnak büntetésül el kellett hagynia a paradicsomot, de a megélt boldogság drága emlékéül magukkal vihettek valamit: a házassági kettôsséget. Ami törést e kristályüvegen a bűn okozott, Krisztus Urunk újra helyrehozta; sôt a házassági kettôsséget beletette a Szentségek aranykelyhébe is... A házasságot minden népnél magasabb, isteni erô szenteli meg és teszi szentséggé mindvégig. A néptani tudósok feljegyzései szerint, már a régi korban az istenek nevében köttetett a házasság. Nem emberek, hanem Isten, a Természet Alkotója maga és Krisztus, a Világ Megváltója, szilárdították meg törvényekkel a házasságot, mint bevehetetlen várat; erôssé tették és magukhoz emelték... Augustinus szerint három tényezô teszi belsôleg jóvá a házasságot: a hűség, a gyermek és a szentség. A hűség szent korlátot állít fel az ellen, hogy a szem és szívnek vágya ne kövessen más férfit vagy más nôt. A gyermek megkívánja, hogy szeretettel törôdjenek vele, gondosan táplálják és hitben neveljék. A szentség pedig a feloldathatatlanság ôrzôje. Mert Isten szeme elôtt köttetett meg a házasság köteléke.'' * * * Az országgyarapító Mindszentyrôl is kevesen hallottak még. Ez a jelzô talán meglepônek, túlértékelônek, hivalkodónak tűnik fel elôtted, Kedves Olvasó. Úgy hiszem, csak azért, mert Fôpapunk e nagyszerű ténye is ismeretlen Elôtted. Ha csak pár perc türelmet elôlegezel, látod, hogy e jelzô fedi a tényt, a zalaegerszegi plébános valóban megnövelte országunk területét, népességét. De meggyôzôdsz arról is, hogy ily irányú szent törekvésében tűnik ki leginkább alapvonása: történelmi szemléletében megacélozódott, izzó magyarsága, így derül ki az is, hogy a ,,históriában élô'' Mindszenty még a jelent is jobban ítélte meg, mint a csak ennek élô, de a posszibilitásokat aggódva figyelô politikusok... A zalaegerszegi esperesi, püspöki-biztosi működése alatt két nemzetiségi terület állt hatáskörében: a horvát és vend vidék. Ezek lakossága is, akár az egész Zala, katolikus. Nemcsak a magyarral egyformán, testvérként, szerette mindkét nemzetiséget, de elôzékenyen ügyelt a náluk, mint a kisebbségeknél általában, jelentkezô érzékenységre. Egerszegtôl nyugatra hetven törpe faluban, ôsmagyar szállásterületen, ôsmagyar helységnevekkel, él a keltaeredetű ôs nép: a vend. Dokumentumnép, bizonyság Isten, ember elôtt, hogy sohasem követeltünk egy néptôl sem beolvadást! A honfoglaláskor már ittlelt pár száz vendet ezerötven éven át ôrizgetjük és hogy rossz dolguk nem volt, bizonyítja az: számuk húszezerre szaporodott. Megtanultak magyarul. Amikor a szerb kéz a Balkánról, az irdatlan messzeségű Belgrádból, Horvátország teljes szélességén átnyúlva, 1919-ben fel akarta ,,szabadítani'' a ,,magyar járom'' alól ôket, fegyvert ragadtak és a muraszombati csatában formálisan megfutamították a megszállókat. A bornírt Trianon mégis, murántúli hídfôként Belgrádhoz csatolta. Jugoszlávia összeomlásakor boldogan tért vissza a terület és hogy az ôshazába illeszkedése ne rideg, formális legyen, hanem a régi fészek melegével teljes, arról Mindszenty gondoskodott. A Csonkazalának is maradt a Mura felett pár ezer horvátja. E területre igyekezett horvátul is tudó papot, tanítót juttatni, iskoláikat, templomaikat rendben tartani. A független Horvátország megalakulásakor, 1941-ben felszabadult a szerb hatalom alól Muraköz is. Ez honfoglalástól kezdve Zalához tartozott, sokáig a Csák-nemzetség (Csáktornya) fészke volt. A színmagyar vidék Itália felé a délkeleti fontos kaput ôrizte. A török elôl felmenekülô horvátok csak a 16. században kezdik ellepni. I. Zrínyi Miklós 1546-ban kapja meg Csáktornyát. Magyarországhoz tartozandósága sohasem volt vitás. 1941. április 16-án honvédségünk megszállta a szerbektôl kiürített Muraközt. Lakossága örömkönnyek közt fogadta katonáinkat. Késôbb Zágráb, a horvát emigrációval kötött félhivatalos megállapodásra hivatkozással, igényt jelentett be Muraközre. Kormányunk a horvátokkal való jóviszony érdekében nem is csatolta vissza az országhoz. Ám Mindszenty egy pillanatig sem engedte, hogy Muraköz népének megkérdezése és az alkotmányos tényezôk nélkül kötött egyezmény miatt az ország elveszítse ôsi területét és százezer lakosát. Leutazott Csáktornyára, a nép egyházi, világi vezetôivel tanácskozott s megindította mozgalmát a Muraköz visszacsatolására. Tekintélyével, hírlapjával e kérdésre koncentrálta a megye figyelmét, majd megyegyűlés elé vitte az ügyet. Itt élete egyik legszebb, leghatásosabb beszédét mondotta az ôsi terület védelmében: -- A hazaárulás nagy bűnét mulasztással is el lehet követni! Ha mi nem követeljük vissza murántúli ôsi jussunkat, majd bennünket megszégyenítve beszél helyettünk e föld maga és ezeréves történelme. Majd megszólalnak a Zrínyiek, akik e föld védelmében és szabadságunkért fegyverrel kezükben pusztultak ki, majd beszél a tisztán horvátszármazású Martinuzzi György, a nagy magyar államférfiú és bíboros, majd a közgyűlési terem falai visszhangozzák Gasparich Kilit száz év elôtt itt mondott szavait. Magyar ruhában, karddal oldalán, kereszttel kezében e teremben követelte a nemzetôrség megszervezését és Muraköz védelmét s horvát származása ellenére, horvát népfelkelés élén maga száll szembe Jellasichcsal és életét adja a magyar szabadságért. Elfeledhetjük-e valaha is, míg itt magyar él, szavait: ,,Aki hazáját szereti, Istent is szereti, aki hazáját elárulja, az Istent is megveti!'' -- Hát mi kevésbé ragaszkodnánk az ôsi haza épségéhez --folytatta Mindszenty, -- mint a horvát Varasd megye? Mert Muraköz ezer éves történelmünk során csak egyetlen egy ízben és csak tíz évig tartozott Horvátországhoz: Világos után a bécsi kamarilla, Jellasich áruló szolgálataiért, kapcsolta el tôlünk, Varasdhoz. Ám e derék horvát megye közgyűlése 1860-ban törvénytelennek nyilvánította ezt az intézkedést és saját maga visszaadta Zala megyének, így az országnak Muraközt! -- Horvát testvéreinknek mi a török elôl adtunk menedéket Muraközben, de ôk nem foglalták el soha tôlünk e területet. Sem a vendéglátás, sem az a tény, hogy békében és maguk kultúrájának megôrzésében egyenjogú testvéreinkként itt éltek, nem lehet jog az ezeréves haza megcsonkítására! Az ezer éves jog csak erôsebb, mint egy magánszerzôdés! Majd megbékélnek horvát testvéreink, ha rájönnek, hogy össze kell fognunk ismét a közös ellenség ellen! Mi magunk egy barázdáról sem mondhatunk le soha! Ha ôseink is így gondolkodtak volna, mi maradt volna nekünk Szent István birodalmából? Mi Zrínyiek ôsi fészkét sem hagyhatjuk! Mindenrôl alkudozhatunk, de hazánk szent földje felôl soha!... Az ôsi vármegye közgyűlése egyhangú határozatával kérte az országgyűléstôl és a kormánytól Muraköz visszacsatolását. A zalai gyűlés után a többi vármegyék is hasonló határozatot hoztak. Ám a minisztertanács még mindig vonakodott beterjeszteni a törvényjavaslatot. Mindszenty azonban ritkán szokott félúton megállani. Felutazott Budapestre és kihallgatásra jelentkezett a miniszterelnökségen. Bárdossy László kormányelnök fogadta. A félóránál tovább tartó audiencia alatt izgatott dialógus hangfoszlányai szüremkedtek ki a párnázott ajtón át. Bárdossy titkárja két ízben is benyitott, de a miniszterelnök kiküldötte. Mindszenty emelkedett szavai künn az elôteremben is érthetôk voltak: -- ...Benes ,,tanára'': Palaczky a magyarságot megmozdíthatatlan éknek nevezte az északi és déli szláv népek között. Ez az ék akadályozza a szláv faj világuralmának a kialakulását. Mi magunk faragjuk le ezt az éket? Köthet bennünket egy magánszerzôdés életfontosságú, ezeréves ügyeinkben? Miniszterelnök Úr! Vegye tudomásul, hogy egy magyar ember nem beszélhet így! Ez az utolsó mondat szinte pattogott. Rögtön utána kinyílt az ajtó, kilépett a haragosarcú Mindszenty, a nyitott ajtón túl, a háttérben, az íróasztalánál a bámuló miniszterelnök látszott. Majd Mindszenty kezétôl nagyot puffant az ajtó: bevágta maga után! Eltávozott. A kihallgatásra várakozó törvényhozók és fôtisztviselôk nézték az ajtót. Mintha sosem látták volna. Azt hitték, hogy ezt az ajtót nem lehet bevágni. Bárdossy zavart arccal jött ki: -- Furcsa ember ez a zalaegerszegi plébános! Elment? -- El. Visszahívjam? -- kérdezte Incze. -- Ne hívd vissza! Még gondolkodnom kell ezen... Gondolkodott. Pár nap múlva -- benyújtotta a törvényjavaslatot: Muraköz visszacsatolásáról. Az országgyűlés 1941. december 17-én ünnepélyesen és nagy tapsok között szavazta meg.[30a] * * * A horvát emigráció nemzetitanácsa a jövôbeli Horvátország északi határául Magyarország felé hajlandó elfogadni a Duna-Dráva vonalát, az ettôl északra esô területekrôl: Bácskáról, a baranyai háromszögrôl és a Vendvidékrôl javunkra lemond. De kéri Muraközt. A magyar emigráció nem érezheti magát hivatottnak arra, hogy döntsön ebben a kérdésben a magyar nép, Muraköz népe és Mindszenty nélkül! Mindszenty nélkül, aki 1941-ben ezt a kérdést már egyszer, egyedül eldöntötte... ======================================================================== Krisztus a király! Mindszenty és a politika Az ôsi jóslat itt betelt, Mit hű Dávid énekelt: ,,Az Úr -- halljátok, nemzetek! Kereszten trónol köztetek''. (Venantius Fortunatus 569-ben írt Fönnen lobog királyi jel c. himnuszából) Sokszor vitatott kérdés, hogy a fórumért, a közéletért, ennek irányításáért folytatott küzdelemben miért nem tud a katolicizmus hívei arányszámának megfelelôen érvényesülni? Miért van az, hogy a világkatolicizmus negyven államban képez többséget, mégiscsak egy- kettôben kormányoz? Bangha Béla, e tárgykör specialistája, az okokat a következôkben látja: Mert a katolicizmus másfélezer éven át a világi hatalom gyámkodásában élt. Mert a sok befelenézés, béke és nyugalom szeretete, passzív lelki munka, aszkétikus nevelés köti le. De azért az is igaz, hogy az egyház kétezer év alatt elintézményesedett. Papjai foglalkoztatási értékskálája megmerevedett, a megszokott kereteket tölti ki. Erôinek hatvan százalékát lelkipásztorkodásra, harminc százalékát nevelésre, tudományra, tizet karitatív, szociális munkára s csak egyetlenegy százalékot fordít a maga külsô védelmére, a sajtóra. Az ellenséges sajtóval, munkásmozgalmakkal, a közélet befolyásolásával, tehát módszeres egyházvédelemmel és propagandával alig foglalkozik. Mert árt az a csodálatos optimizmus, amely a fényes székesegyházi nagymisék füstfelhôibôl, orgonabúgásából az ünneplô arcokból árad. Így felejtik, hogy künn más a világ! Mert a sok befelenézés, béke és nyugalom szeretete passzív lelkisége puhányságot, vallási feminizmust terjeszt, elôbb vállalják a mártírságot is, mint a férfias harcot. (M. K. 1937 nov.) A katolicizmus közéleti gyengeségének ezek az okai. De hozzáfűzhetjük: a harctól való irtózásnak az is oka, hogy a közélet kiszabadította magát az erkölcs törvényeibôl, megengedi a rágalmazást és bűncselekmények valamennyiét. Ez a vad harcmodor pedig legkevésbé viselhetô el a lelkiéletet élôk számára. Nem kell törvény, karhatalom a közéletbôl való kirekesztésükhez, elég bôven a politikai és sajtóhajsza. Prohászka, a keresztény megújhodás prófétája, 1920-ban, pár hónap után elretten a parlamenttôl. Ezt írja naplójába: ,,Most hazugság uralkodik. Az újságírás is csupa hazugság... Lelkiismeretlen szószátyárság. Mi lesz a közönségbôl, amelyet ilyen moslékon tartanak?!''[31] Vass Józsefet megtörik a pletykák. Ernszt Sándort tapasztalatai passzívvá teszik. Seipel prelátust, Ausztria megmentôjét, a marxisták azzal mondatják le, hogy nevével kapcsolatosan tömegaposztáziára uszítanak. (,,Lépjetek ki a Seipel-egyházból!'') A párt- és klikk-érdek, az osztályérdek sem céljaiban, sem eszközeiben nem ismer kíméletet és korlátokat, mindig elônyben van azok felett, akik a magasabb erkölcsiséget, a közjót védik. A klikkérdek kíméletlenségével a közérdek színeibe tud öltözni és az igazi közjó emberét megszégyenítve száműzi a fórumról. Nem volna biztosabb fundamentuma a közösségi életnek Krisztus második fôtörvényénél: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! De ki tudja ezt a modern fórumon érvényesíteni, amelynek fôtörvénye éppen az önzés, gyűlöletkeltés, sôt a felebarát ,,likvidálása''?! Viszont az egyháznak sem lehet igazságaival --, mint elrejtendô kincsekkel, véka alá rejtett fénnyel -- bezárkózni templomaiba és éppen attól a fórumtól visszavonulni, amelyet igazságaival át akar formálni. Mi lett volna a világból, ha a múló politikai divatok mindegyikének behódol az egyház, avagy a tudomány, bölcselet tévelygései közepette nem tart ki örök igazságai mellett?! E roppant feladat, a fórum meghódítása az eszmeterjesztés összes modern eszközeivel, az igazság szünet nélkül és mindenütt való meghirdetésével, még megoldásra vár. De az egyház mindig igényelte a közélet irányításának a jogát. A pápai bullák az állam és egyház viszonyát, a korszellemek, politikai rendszerek bírálatát, a krisztusi állam alapelveit, a marxizmus kárhoztatását, a nevelés és az élet egyéb felmerült kérdéseit illetôleg mindig gyakorolták is a fórum irányítását. Ugyanezt a tájékoztatást kisebb területeken a püspöki pásztorlevelek látták el. Hogy Európa a világkultúra hordozója és központja, az a keresztény egyházak áldásos hatáseredménye. Az egyházak maguk a krisztusi célok szervezetei a lelkek földi országa számára, de az örök célok szolgálatára rendelve. A földi célokat az államok valósítják meg. Az örök és földi célok egymást kiegészítô feladatok. Az egyház és állam egymástól független, egymás mellé rendelt intézmények. Az egyházi tekintély és az ezzel együttműködô világi tekintély egyformán Istentôl van. Szent Pál ismert és sokat idézett államjogi felfogásában (Róm 13,1-7) kifejtett felsôbb hatalmasságok, fejedelmek, akiknek engedelmességgel tartozunk és adót fizetünk, az emberek örök céljait elômozdító vezetôk, nem pedig az ördög cimborái! A Krisztus-ellenes tekintélyhatalmat szolgáló egyházi férfiak minden idôben e szentpáli citátumot szokták szemforgató lélekkel felhasználni gyengeségük leplezésére olyankor, amikor világi hatalmak (gallikanizmus, jozefinizmus, kommunizmus) az egyházak kormányzói hatalmába belenyúlnak. Ezeknek a történelemben ismétlôdô állami önkényeskedéseknek megakadályozására mondja ki a vatikáni zsinat 1870-ben, hogy a kormányzói és tanítói hatalom a pápa kezében összpontosul és ezekben tévedésmentes.[32] Az ázsiai, afrikai, amerikai nagy kultúrák kimerültek, elmúltak, mert a keresztény erkölcsi értékek nem biztosították örökéletűségüket. Ezért kell mulandónak lenniök a materialista ,,kultúráknak'' is, amelyeket emberi gyarlóságok, szenvedélyek mozgatnak. Az anyagi elônyök féktelen vágya vagy kihasználása, a kizsákmányolás és az üzérkedés mindenkor szemben áll az emberszeretettel, igazságossággal és becsülettel, még ha azokat maga az állam gyakorolja is. Az egyház minden törekvése, amellyel a maga önállóságát, függetlenségét védi, egyúttal a szabadság, emberiesség érdekében, a zsarnokság ellen való küzdelmet is jelent. A legitim hatalom nem öncélú. Felismerhetô jele éppen az, hogy nincs más célja, mint az alattvalók szolgálata. A szervezett tôke és a szervezett munka egyformán lehet önjogait érvényesítô ragadozó vad: ,,Monopólium: magántôkének névtelenül összehalmozott despotizmusa a gazdasági élet demokratizálását is fenyegeti, mint a szervezett tömegek túlsúlya is, amelyek készek arra, hogy hatalmukat az igazságosság és mások jogának a sérelmére használják fel'', -- mondja XII. Pius 1945. márciusában. Világos, hogy az okos állam, amely romboló ösztönökkel szemben csak rendészeti, rendôri korlátokat tud állítani, segíti az egyházat, amely erre lelkiismereti, nevelési, világnézeti, morális, pozitív ellentételekkel is rendelkezik. Az istentagadó Renan azt mondja -- szemben a 18. századdal, már hitet keresve! -- mérhetetlen morális hanyatlás következnék be és valószínűleg értelmi hanyatlás is, ha a vallás eltűnnék a világról. Viszont az is világos, hogy a közjóra nem törekvô, csak azt szimuláló és érdekcsoportok által bérbevett államnak kényelmetlen, tehát távol tartandó, elhallgatandó az egyház ellenôrzô, figyelmeztetô szava. Az egyház kétezer éves közéleti irányító szerepe és a türelmetlen állami omnipotencia ellentéte kultúrharcra, vagy a kultúra erôszakos elnyomására vezet. Régebben az egyháziak hivatásukból folyóan, vagy mandátumuk alapján az országgyűlés tagjaiként részt vettek az állami akarat kialakításában, a törvények hozásában. Újabban az egyházaknak a befolyását azok a politikai pártok közvetítik, amelyek közéleti programjukat az evangélium tanításához szabják. E pártoknak feladata kivédeni az egyházat érô támadásokat, a nemzetek és osztályok közötti békét megóvni, az ellentéteket kiküszöbölni, Krisztus élete példáját és tanításának közéleti következményeit átvinni az állam életébe. E pártok célja általában a demokrácia krisztiána, a keresztény demokrácia megvalósítása. Viszont a vallást ellenfelei minél szűkebb térre szeretnék szorítani és végül annyira elsorvasztani, hogy likvidálható legyen. A frontális támadást megkerülô s már egy évszázados marxi jelszó az, hogy a ,,vallás magánügy''. Ezen a címen szeretnék száműzni a közéletbôl, iskolából. A legtöbb nyugati állam iskoláiból is e frázissal szorították ki a kötelezô vallásoktatást. E sokat vitatott kérdésre a legszellemesebb feleletet maga Mindszenty hercegprímás adta meg Pécsett 1946. október 20-án hatalmas tömegek percekig tartó tapsvihara és robajló éljenzése közepette a következôkben: ,,Az lehet magánügy, hogy felfelé, vagy lefelé fésüljük-e a hajunkat, húsevôk vagy növényevôk vagyunk-e, ez nem érinti a másik embert, a társadalmat. Ám már az sem magánügy, hogy kiskertemben 200 palántánál több-e a dohányom, s az sem, hogy vajon a cefrét kisüstön finánccal vagy anélkül akarjuk-e kifôzni. Gondolom, hogy a társadalomra az is jelentôs, hogy van-e Isten, halhatatlan lélek, a kettônek van-e kapcsolata? Van-e felebarát, vagy csak ordasok falkája vagyunk-e? A vallás körül hipokritaságnak nincs helye. A vallás vagy igaz, vagy nem. Ha nem igaz, akkor nem szabad megtűrni ...ki kell irtani, mint a morfiumot és a hamiskártyát. De ha igaz, akkor az igazságnak nyilvánossági jogot kell engedni az élet egész vonalán. Akik hűvösre akarják tenni, nem akarják, hogy a vallás tetteik tilalomfája, bűnös fejeik ítélôbírája legyen, ...Ahol a vallás magánügy, ott korrupcióba, bűnbe és kegyetlenségbe fullad az élet. A történelmet eleget forgattam, különösen érdekeltek azok a korok, amelyeknek a homlokzatára azt próbálták felírni: a vallás magánügy... Jézus Krisztus nem ismeri a vallást mint magánügyet. Nem csak templomokban hirdette az Evangéliumot, hanem utakon, hegyeken, tavon, falukon, városokon.'' E legnemesebb igazságokkal szégyenítette meg Rákosit, aki ôt a ,,fasizmus és reakció szervezett rohamcsapata'' vezéreként akarta megsemmisíteni, mert ,,zavarja az újjáépítést és a stabilizációt.'' Mindszenty bíboros viszont Prohászkával együtt vallotta az egyház és fórum elválaszthatatlan egységét. De a svájci református író is fején találta a szöget: Korunk politikája azért olyan embertelen, mert a keresztények távol tartják magukat a közélettôl és fordítva, a keresztény ember annál elevenebben éli majd hitét, minél inkább részt vesz a közéletben. (Theo Spörri) Hátha még a múltban a személyes üdv tana mellett többet foglalkoztak volna az egyházak a keresztény társadalomtan ismertetésével is. Bírálták az ellenséges irányzatokat, de elmulasztották a maguk igazságaira ráépíteni a társadalmat. A liberál-kapitalista államok csôdjét éppen a krisztusi elvekkel való szembehelyezkedésük idézte fel. A pápai körlevelek és protestáns hittudósok írásai eléggé figyelmeztettek a téves utakra. Sokszor halljuk, hogy a zúgolódók Isten felelôsségét emlegetik a világ szörnyű megpróbáltatásaiért. Ilyeneknek az volna kényelmesebb, ha a Gondviselés árvízzel, vagy atombombával likvidálná a veszedelmes irányzatokat és országokat. Elfelejtik, hogy a transzcendentális irányítás az emberi lelkeken keresztül állandóan tart, ha ezt mi magunk nem kapcsoljuk ki. Isten csak teremti a lelkeket, de nevelése a család, egyház, társadalom feladata. Az egyházi és szellemi vezetôk felelôssége sűrűsödik össze, ha nem tudják a krisztusi tanítással átsugározni a társadalmat. Viszont a szülôk és a társadalom a bűnös, ha a megvilágított utat nem követik. A keresztény bölcselet rég tisztázta már a szociáletika és szociálpolitika útjait. Prohászka 1894-ben meghirdette a keresztényszocializmus tételeit, földreformot, gazdasági és politikai demokráciát. Mégis voltak az ország vezetô pozícióiban is, akik negyven év múltán is csak demagógiát láttak a földreformban és elutasították. Szent István levágatta azok kezét, akik loptak. Kilencszáz év múlva a hatalom némely birtokosa egészen önmagáig hosszabbította meg azok kezét, akik milliók keresményét zsebelték be és segítették Istent kilopni a nyomorgó tömegek szívébôl. A magyar társadalomnak korlátolt volt a szabadakarata, de a hatalom birtokosainak volt szabadakaratuk, hogy a rosszabbik utat válasszák. A jövôre nézve: A felszabaduló Magyarország igazi ereje és alapzata a keresztény egyházak uniója volna. Ha ez nem valósulna meg, legalább a történelmi fejlôdés vonalába beleesô politikai, közéleti uniót kell továbbépíteni a kereszténydemokrácia számára. Mindszenty-Ordass-Ravasz hôsi ellenállásában ez már úgyis élô valósággá vált. A magyar állam külsô és belsô kiépítését, külpolitikai alátámasztását, gazdasági reorganizálását, a bolsevista hatások közömbösítését, esetleg további penetrációjának a megakadályozását a minden keresztény egyház híveire egyformán támaszkodó demokrácia tudja csak megvalósítani. Az egyházak áldásos működését fokozottabban kell biztosítani és elôsegíteni, mint az a két világháború között történt. A katolikus egyház a Krisztus Király-misébe beleénekli a ,,szeretet, az igazság és a béke birodalma'' után való vágyakozását. E vágyból valóság, Krisztus földi királysága, akkor lesz, ha minden híve szívében és ajkán egyszerre támad utána sóvárgás. És ez az idô talán közelebb van, mint reméljük! * * * Gyakran vitatott kérdés: egyháziak részt vehetnek-e a napi politikában, a pártküzdelmekben anélkül, hogy akár a hit, akár az egyház, akár a hívek kárát vallanák? Erre sokszor az egyházi férfiak felelete is ellentétes. Általános válasz ez lehet: a körülményektôl és a szóbanforgó személyektôl függ. A konkrét esetek elbírálása Magyarországon is a püspökök hatáskörébe tartozott. Papi személyek képviselôjelöltségük elôtt kötelesek voltak püspökük hozzájárulását kikérni, ha más egyházmegyében léptek fel, ennek püspöke beleegyezését is. Az 1920-as választásnál, elég világi jelölt hiányában, kívánatosnak látszott az egyháziak politikai szerepvállalása. Serédi, 1926-tól, már csak ritka, indokolt esetben adott engedélyt. Megtagadta paptól az engedélyt, ha világi, nem kifogásolható jelölt már volt a kerületben. (1935-ben Koudela Gézától e könyv szerzôjével szemben.) Viszont már megadott engedélyt nem vonta vissza a késôbb jelentkezô alkalmas világi ellenjelölt érdekében. (Kovács Sándortól, az A. C.[33] titkárától Hindy Zoltánnal szemben.) A püspöki kar nem favorizált egy pártot sem. A katolikus egyháziak szerepeltek a kereszténypárt, a kormánypárt és kisgazdapárt soraiban. A baloldali pártokban nem. Giesswein apó volt az utolsó liberális keresztényszocialista. A papképviselôk szigorú kontroll alatt állottak. Serédi Esztergom plébánosát egy kis Hont megyei porfészekbe helyezte át, mert nagyobb pártlakomákon vett részt plébániája területén. Az ország legjobb népszónoka, a katolicizmus egyik ígérete Budapestrôl, az A. C. titkárságától, egy alföldi kis helyre került s pár hónapos képviselôségére az élete is ráment. (Kovács Sándor) ,,Indokolatlanul pártot változtatott és ezzel a parlamentben botrányt provokált, -- mondotta Serédi egy alkalommal a Szerzônek, ez ügyrôl. Aki a politikát választotta, az a püspökségrôl önként és végleg lemondott. Vass József minisztersége sem Rómának, sem Serédinek nem volt ínyére. Hock János, a Károlyi-forradalom egyetlen papi szereplôje, visszatérvén az emigrációból, a törvényszék elôtt igazolta jóhiszeműségét, de egyházi rehabilitációt sohasem nyert. Az egyházak sohasem osztották azt a divatos felfogást, hogy van külön, enyhébb feltételű politikai becsület, ellenkezôleg azt tartották, hogy a politikai becsületnek, közjogi jellegénél fogva, szigorúbbnak kell lennie, de még rigorózusabban kell megítélni a pap közéleti működését. Mert az emberiesség, a szabadság, a szociális gondolat és ezek biztosítékai a közerkölcs, jog, kultúra: krisztusi ideálok ugyan és ezek lehetnek a politika céljai is, de a politika eszközeiben nagyon bűnös, a becstelenségek halmaza. Magában a hatalomvágyban eredendô bűn van. Az egyetemes egyházban az is egyetemes álláspont, hogy a pap politikai szereplése még olyan esetekben sem kívánatos, amikor ugyan szó sem férhet a pap feddhetetlenségéhez, sôt működése helyességéhez sem, de elég, ha a hívek egy részében visszatetszést kelt. Az Egyesült Államokban Coughlin atya párszáz hívôbôl álló egyházközségét rádió által harminc millió hívôre növelte, százötven titkárt alkalmazott és az egyházi tanítástól semmiben sem eltérve harcolt a marxizmus és a kapitalizmus ellen. Mégis püspöke véleményéhez kellett magát alkalmaznia és működését korlátoznia. A papképviselôk 99%-a nem esett kifogás alá. Áldozatos lelkű, kötelességteljesítô törvényhozók voltak. De az egyházi fegyelem önkéntelenül is konzervatívabbá tette ôket. Így abba a látszatba kerültek, hogy a hatalom szekértolói voltak. ,,A pap ne politizáljon!'' -- ,,A közéletben sár fröccsen a reverendára, a palástra!'' -- ezekkel a frázisokkal a marxisták és radikálisok szokták távol tartani a politikától kényelmetlen és felkészült ellenfeleiket. Mégis e kérdés zsinórmértékéül legmegnyugtatóbb módon Mindszenty negyedszázados plébánosi és késôbbi fôpásztori működését tekinthetjük. Ô mindig megtalálta a legtevékenyebb közéleti irányítása mellett is azt a módot, amellyel mégsem keveredett a napi politikába, ,,világi dolgokba'' és megmaradt mindig ,,Isten harcosának''. Két történelmi példa, két nagy kardinális elôdje állt mindig szeme elôtt: Martinuzzi[34] és Pázmány. Mindketten exponált állásukban, még exponáltabb körülmények között, rendkívül nehéz korszakokban, mindig a nemzet egyetemes érdekét szolgálták, de megmaradtak egyházuk, Krisztus jó katonájának is. Mégis Pázmány idôben és módszereiben is közelebbi példája inkább vonzotta, aki a király teljes bizalmában és rendkívüli kvalitásaival vállalkozhatott volna Richelieu[35] nagyvonalú politikai szerepére, de ezt elutasította magától. Mindszentynek Zala bármelyik mandátuma 1920-ban rendelkezésére állott, nálánál kevésbé tehetséges világiaknak engedte át ezeket. Pedig vitathatatlan képességével Vasshoz hasongyors politikai karriert futhatott volna be s talán történelmi lett volna így is szerepe, ha hajlik a megalkuvásra. Ámde 1945-ben hiányzott volna a nemzeti ellenállásunk vezére!! Sorsa a hajthatatlan igazságosságban, szociális érzésében, függetlenségében adva volt: szembe kellett kerülnie a másirányú trianoni kormányokkal, hogy a múlt terhe nélkül szállhasson szembe Moszkvával is. Nem hihetünk mást, mint hogy megérezte sorsát, ezért még kisértésbe sem jött soha, ha politikai szerepvállalásra kérték. Eleve elutasító volt válasza: ez világiak dolga! Én pap vagyok. Pártja vezetô papjaival szemben is fenntartotta ezt a véleményét. 1920-ban pártjának minden harmadik képviselôje egyházi férfiú volt. Ô azonban ebben a kérdésben tovább látott. Még Prohászka sem tudta megtagadni Székesfehérvár egyhangú kérését, elfogadta mandátumát. Igaz, hogy két éves politikai tapasztalatai után, rendkívül érzékeny lelkületével, annál határozottabban formálja ki ítéletét! ,,Dehonesztáló papnak a képviselôség. Nem illik a tógához, hát még az evangéliumhoz''. (Soliloquia, 1922. jan. 31.) Mindszenty az ország legifjabb plébánosaként is gyakorlatiasan, tisztán látott ebben a kétségtelenül bonyolult kérdésben. Pedig szokatlan agilitásánál fogva nem volt könnyű visszatartania magát a közélet közvetlen irányításától. Mégis elegendônek találta, ha a második vonalban, mint megyei pártvezetô, plébánosi teendôi közepette teljesíti annál intenzívebben kötelességét: a szószékrôl és a szerkesztôi asztaltól ad híveinek világnézeti, nemzetpolitikai irányítást. Itt is élesen különböztetett: mit mondhat el a templomban és mit csak a napilapjában. Alkalomszerűen, nemzeti ünnepeinken nem mulasztotta el, hogy az ezeréves magyar államformáról, elônyeirôl, szent tradícióiról ne szóljon, de a politikai legitimizmusról, ha szólt, csak lapja olvasói elôtt tette. A Krisztus-király gondolat szembefeszül azzal a korszellemmel, amely Krisztus hatását a társadalomra és az államra kétségbe vonja és elhárítja. Az Igazság Királya azonban teljes világnézet kialakítását, a távoli örök és földi célok együttes szolgálatát kívánja. Egy gazdaságilag szegény, proletár társadalomban a nyomor köti le a figyelmet, a vallás háttérbe kerül. Az egyházakra nem közömbös a tömegek erkölcsi és anyagi érdeke. Mindszenty apátúr úgy látta, hogy a kereszténypárt és a Katolikus Népszövetség is azért hanyatlott, mert nem fogta eléggé a tömegek kezét. Annál szorosabban fogta ô! Irányzata közéleti súlytalanodása, majd alkonya rengeteg gondot okozott számára. Egyre intenzívebb munkára ösztönözte magát. ,,Ellenségeink -- mondotta -- a mi igazságainkból és a mi mulasztásainkból élnek! A negatív, tilalmazó utasítások, de a lelkiismeretre való utalások, sôt még a szociális körlevelek is olyan általánosságok, amelyeknél ma több konkrétumot kell mondanunk és határozottabban kell vezetnünk. Világi dolgokban, taktikában, politikában megalkuvóbbak vagyunk.'' Szerfelett bántotta, hogy a keresztény mozgalmakat nem tudták korszerűsíteni és ezzel a már egy százada esedékes politikai és gazdasági demokratizálódásunkat megvalósítani. Ezen a téren gyakran voltak vitái a szkeptikus Ernszttel, kit a párt fiataljai Savanyú Sándornak emlegettek és akivel szemben Mindszenty apátúr is bizakodó volt egy átfogó, nagy társadalomszervezés sikere tekintetében. Úgy vélte, hogy a keresztény demokrácia ígéreteivel felajzott tömegeket nem hagyhatják továbbra is a tôkék igájában és évtizedek mozdulatlanságában. A keresztény fellobogás váltóit ugyan a személyeikben gyorsan letűnô politikusok zsirálták, de nem maradnak-e ezek kifizetetlenül végülis az egyház nyakán? Megérezte, hogy a mulasztásokért nemcsak az egyháznak, de személy szerint neki magának kell egykor helytállania. Ez a mindenki helyett átérzett felelôssége öleltette magához vele az egyházi, a társadalmi, közéleti, sôt közgazdasági munka minden szakaszát. Mintha minden szociális mulasztó, süketnéma és béna helyett neki kellene hallania, szólnia, cselekednie. Ezért nemegyszer hallottam tôle, hogy kezdeményezni, elôl járni a kötelességünk és nem hátul kullogni! A kereszténységnek újjá kell születnie és a proletárok új Civitas Dei- ét[36] kell kiépítenie. Még mielôtt utolér bennünket a korforduló és a töménytörténelem viharzónája. ,,Világok lázát mérik most a népek'', és akik nem járulnak hozzá a világok gyógyulásához, azok kizárják magukat a jövôbôl. Párttevékenysége senkinek sem volt szembetűnô, vagy bántó. A megyegyűlések elôtt, negyedévente nem mulasztotta el, hogy a párt bizottsági tagjaival ne tanácskozzék. Két évente tartott egy-egy népgyűlést. Választásokkor a háttérbôl irányította pártját. Más irányú, társadalmi tevékenysége sokkal jelentékenyebb lévén, ettôl a politikait alig is vették észre. A közért annyit dolgozott, hogy egyenesen hiányzott volna, ha éppen politikai irányítást nem ad híveinek. A kereszténypárt elvi alapjai adva voltak Krisztus élete példájában, a pápai szociális körlevelekben és Prohászka tanításában. Ezek az alapok radikálisak, szinte forradalmiak az 1921 után inaugurált politikai irányvonalhoz s a melléje igazodó társadalomhoz képest. Ám a gyakorlat messze járt az eszméktôl. A párt grófi-nagybirtokos szárnyával maga is belehajolt a rendszer liberál-feudális vonalába. Prohászka ezt legelôször, még 1920-ban, megállapítja. Ezt írja naplójába: ,,Keresztény kurzus'' kereszténység és keresztények nélkül! Ez a baj, hogy e hordónak nincs feneke; e pártnak nincs alap, szirt a lába alatt... tettekben nem vallják a kereszténységet.'' (Jún. 30.) Mindszentynek ugyanez volt a véleménye és a keresztényszocialistákkal, a szakszervezetekkel, a fiatalokkal ô is megmaradt változatlanul a reformok egyre erôsebb követelése mellett. A belsô kritika állandósul a pártban. A Magyar Kultúra mögött felsorakozó jezsuiták: Bangha, Csávossy, Nyisztor, Varga, Hitter, Kerkay, a hozzájuk csatlakozó világiak között az apátúr zalai fiataljai, a Magyar Holnaposok, a párttól egészen elfordult két folyóirat: a Korunk Szava, az Új kor: mind ellentmondanak a pártnak. Mindszenty sem a pártcentrum lapjában, a Túri Béla szerkesztette Katolikus Szemlében ír, hanem éppen a jezsuiták lapjában, a dunántúli papikonferenciát is 1938-ban Nyisztorral együtt irányítja. Nem ért egyet azokkal, akik abban bíznak, hogy majd Isten kegyelme kiegyenlíti a mulasztásainkat. Hogyne -- válaszolja -- Isten igazságos is és bünteti a mulasztókat''. Viszont megmarad a süllyedô hajón, az Ernszt halála után (1938) szétesô pártban is, mert nem lát jobbat. Mások mulasztásait fokozott munkával pótolni, az élet pulzusán tartani állandóan a kezét, teljes közéleti aktivitás, a népe millió baját magáévá tenni, keresni az égi és földi igazságot és ezért helytállani: ez Mindszenty politikai példaadása. Valójában nem is volt ez politika. Nemzetnevelés volt. Amiképpen napilapja irányzata is. A népbíróság elnöke 1949-ben Mindszenty fejére olvasott még egy politikai ,,bűnt'', azt hogy 1938. november 18-án ô javasolta a kivégzett Imrédy Béla zalaegerszegi díszpolgárrá választását. -- Ez így van. -- válaszolta Mindszenty. -- Ez azonban nem azt jelenti, hogy én Imrédy késôbbi politikáját helyeslem. Nem helyeslem. Mi indította Mindszentyt e javaslatára? Pacelli pápai államtitkár, a késôbbi XII. Pius, 1938. május 22-én indul el Rómából, hogy a budapesti Eucharisztikus Világkongresszust megnyissa. A magyar államfô nyolc nappal elôbb felmenti Darányit és kinevezi helyébe miniszterelnöknek Imrédyt. Némelyek szerint azért, hogy a protestáns államfô a kongresszus évére megszakítsa protestáns kormányfôi sorát, s hogy az 1936-ban tett vatikáni látogatása alkalmával még el nem ért fôkegyúri jogának teremtsen kedvezôbb szituációt. Mások szerint az államfô tanácsadója, Bethlen, úgy látta, hogy Darányi nem elég erôskezű a magyar nemzetiszocialistákkal szemben. Kétségtelen, hogy az Imrédy-kabinett a nemrég még éles ellentétben álló két hatalompolitikai csoportot: a konzervatív Bethlen és a haladóbb Gömbös híveit egyesítette a közös veszély ellen. Az is igaz, hogy Imrédy elsô intézkedése volt a közalkalmazottakat állásvesztés terhével kizárni az új népi mozgalomból, egyes vezetôit pedig internálni. Mint minden erôszak, ezek az intézkedések még Imrédy ellen hangolták Mindszentyt, ellenben a miniszterelnöki elsô beszédében szociális érzésű államférfiúnak mutatkozott. Ilyeneket mondott: ,,A vallás központja nemcsak az Isten, hanem a megváltandó emberiség is. Ha fényes dómokat emelünk, akkor a magyarokat is ki kell emelnünk az állatnak való odúikból. Ha égi kenyérre tartunk igényt, akkor a földi kenyeret ne merjük elvonni fajtánk szájából, különben kárhozatot eszünk magunknak.'' -- Leméri, hogy Trianon óta a reformok halogatásával húsz évet elveszítettünk! Ezek a radikális, az elôzô kormányokat elítélô mondatok eddig csak ellenzéki, vagy Mindszentyhez hasonló fiatal papi szájakból hangzottak el. Ugyanezek követelését most kormányprogramba vette: a munkások életszínvonalának emelése, termelôszövetkezetek kiépítése, családvédelmi, népgondozó szolgálat s közegészségügy fejlesztése, mezei munkások védelme stb. Mindezekhez még a kaposvári beszédben bejelenti a nagybirtokrendszer lebontását, minden ötszáz holdon fölüli birtok igénybevételével a Magyar Kultúrában közölt Mindszenty-Tátray-féle tervhez hasonlóan. Így azonban Imrédy már alaposan túllépte megbízói szándékait. Hiszen a kormányzó csak pár hónappal elôbb rádióbeszédben mondott ellen a birtokpolitikának. Imrédy ugyan a kormányzóval együtt tett kieli és berlini látogatása során a katonai egyezményt kérô Hitler által felajánlott Szlovákiát is visszautasítja, angolbarát nyilatkozatot is tesz, népszerűsége is nô a Felvidék visszaszerzése által: a feudo- liberális hatalomcsoportnál s a körülötte gyülekezô ,,népfront''-nál máris megbukott. Errôl szerzett tudomást Mindszenty, s úgy gondolta, hogy Imrédy távozásával a reformtervek is befagynak. Ezek érdekében támogatta meg a bukófélben lévô miniszterelnököt Zala székhelyének díszpolgárságával. A közéletünket ellenôrzô aktivitása fokozottabban, kötelességszerűbben nyilatkozik meg fôpásztorsága idejében. Fôpapi körlevelei érintik a nemzet minden sorskérdését. Úgy vélte, hogy az idegen megszállás által elnémított alkotmányos tényezôk helyett is neki kell szót emelnie minden magyar ügyben. Még mint püspököt letartóztatják, mert Dunántúl megmentéséért a harcok beszüntetését kéri. Elsô hercegprímási pásztorlevele a nemzet minden társadalmi osztályáról való egyetemes gondoskodását bizonyítja. Egy nappal késôbb pedig, 1945. október 18-án külön választási pásztorlevelet ad ki. Ebben anélkül, hogy bármelyik párt mellett állást foglalna, magas méltóságából folyó kötelességeképpen figyelmezteti az országot, hogy erkölcsi normák szerint ítélje meg a jelölteket és csak olyanra szavazzon, aki ,,az erkölcsi tisztaság, a jog, az igazság és a rend érdekében síkra mer szállani, s képes lesz küzdeni a jelenlegi szomorú állapotok visszaélései ellen.'' Ez a pásztorlevele el is döntötte a választás sorsát: abszolút többséget biztosított a polgári párt számára a marxista pártokkal szemben. Két évvel késôbb, 1947. augusztus 3-án a püspöki kar ugyancsak utal a hívek lelkiismereti kötelességére az új választások elôtt. E pásztorleveleket a kommunisták ellenük irányulóknak és politikai megnyilatkozásoknak tüntetik fel, holott ezek csupán az isteni törvényeknek a citálását, erkölcsi ítéleteknek a kijelentését tartalmazzák a nemzet és társadalom életére vonatkozólag. Vakmerô nyílt szókimondás, csodálatos bátorság jellemzi e pásztorleveleket! Véres következményeket gyűjt a fejére ezekkel: hiszen a legborzalmasabb rabszolgaállam tankcsordái közepette éppen ennek a barbár hadseregnek asszonygyalázó, vonatfosztogató, nemzetét kirabló ösztöneitôl, erkölcseitôl és bérenceitôl akarja óvni népét. Tisztában van azzal, hogy pásztorlevelei felett Moszkva máris ítélkezett és nincs messze az idô, amelyben kiemelik ôrhelyérôl durva kezek és halálba viszik. De addig teljesíti a primácia ezeréves kötelességét. A végig következetes életével pedig bizonyítja, hogy szószék és sajtó, templom és közélet, örök és eföldi célok szolgálata elválaszthatatlan egység! ======================================================================== A katolikus autonómia és az egyházi vagyon Ehhez Isten mindannyitoknak Vitathatatlan jogot ád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát. (Reményik: Templom és iskola) Mindszenty József bôséges tanulmányokat folytatott annak tisztázására, hogy mi okozza a magyar katolicizmusnak erôtlenebb helyzetét és renyheségét. A szabadelvűség hatásán túl a katolikus autonómia hiányában és az egyházi vagyon rendezetlenségében találta meg a további okokat. Látta, hogy míg a protestáns felekezetek a szabadelvű korszellemben is támogató szövetségesre találtak, az 1848 elôtti történelmi önkormányzataikban pedig a belsô erôik kifejtésére alkalmas egyházkereteket, addig a katolicizmusnak még védekezésre is képtelen helyzetét autonómiájának hiánya okozza, az ellene irányuló támadások felületét pedig növeli az egyházi vagyon korszerűtlen kezelési módja. Az önkormányzat, akár a protestánsoknál, minden katolikus hívônek egyházi ügyekben, fôleg az egyházi javak kormányzása és betöltése ügyében, gyakorolt önálló irányító tevékenységét jelenti. Ez rendezhette volna megnyugtatóan a javadalmak, püspökségek betöltésének kérdését, de az egyházi birtokok racionálisabb, központosított, ellenôrzöttebb kezelését is, a világiak bevonásával, minthogy erre nem minden egyházi férfiú volt alkalmas. Kívánatos volt a szántóföldek kiparcellázása, vagy bérlôszövetkezeti keretekben kisemberek kezére juttatása, erdôkre, vagy iparművekre átcserélése. Kezdetben Prohászka, késôbb a fôpapok többsége is kívánta ezt a rendezést. Mindszenty is végigtanulmányozta az akkor már nyolcvan éve folyó közdelmet a katolikus autonómiáért. E küzdelem kudarcában nemcsak a gyengeség okát, de jelét is látta. A protestáns egyházak autonómiái évszázadosak már és az lett volna természetes, hogy amikor éppen a debreceni református szuperintendencia kérésére hozott 1848. évi 20. törvény megszüntette a katolikus vallás államvallás jellegét, egyidejűleg intézkedik a protestáns vallásokkal való egyenjogúsítása felôl: az önkormányzatról. E törvényt 1848. március 30-án hozták. Egy hét múlva az országgyűlés tagjai kérték is már; rövid négy pontból álló petícióinkra Deák azonnal válaszolt és maga is rögtön kívánta tárgyalni a katolikus önkormányzat ügyét. Viszont Kossuth mint elkésettet elutasította. Ám ezek után másnap az újvidéki rácok által benyújtott tizenhat pontos, négyszer hosszabb, ugyancsak autonómiát kérô petíciót Kossuth letárgyaltatta, elfogadtatta, így süllyedt a kilencszázéves szentistváni egyház súlya kilenc nap alatt az államvallásból az újvidéki rácok mögé! Akkor ezt az evangélikus Kossuth haragjának magyarázták afelett, hogy Meszlényi Teréziával kötött vegyesházasságát a pestbelvárosi plébános a szokásos módon és nem ünnepélyesen vette tudomásul.[37] Mindszenty szomorúan állapította meg, hogy ez a kossuthi harag történelmi hátrányúvá súlyosodott: nyolcvan éven át petrifikálódott és kihatásában a mai napig nem oldódott fel. Amikor nagy földijének, Deák Ferencnek beszédeit olvassa, látja, hogy Deák nagy tekintélye 1868-ban kerek két évtizedre vissza tudja utasítani ugyan a Tisza Kálmán javasolta egyházellenes polgári házasságot, de a katolikus autonómia ügyét csak elômunkálni tudta, befejezni nem. Deák megalkotta egy világi többséggel bíró alkotmányozó gyülekezet szabályait, majd magának az autonómiának a statumait. Ezeknek és a király által megerôsített, püspöki kar által kidolgozott szabályoknak alapján, össze is ült az elsô katolikus kongresszus 1869-ben. Itt Deák kifejtette az autonómia képviseltetési elveit, majd utolsó nagy beszédét is errôl mondva, állapítja meg, hogy az önkormányzat a vallásszabadság gyakorolhatásához tartozó jog. Elválasztandónak ítéli az egyház és állam tulajdonát, de az egyházét nemcsak nem venné el, de elvételét károsnak tartaná. Deák halála után a másértelmű szabadelvűség félreállította a kérdést. Az autonómiához szükséges királyi jóváhagyást a miniszterelnökkel szemben sem Simor prímásnak 1871-ben, sem Vaszarynak 1902-ben nem sikerült biztosítania. Késôbb, 1911-ben Zichy János, 1917-ben Apponyi mozgalma is eredménytelen maradt. 1927-ben jellegzetes módon és sorsszerűen vetôdik fel az autonómia kérdése -- a Kossuth-szobor leleplezésekor. A liberális sajtó, nem ismervén a történelmi, 48-as elôzményt, megtámadta a katolikus egyházat, hogy a szoborról miért hiányzott az ô koszorúja, a protestánsoké mellôl? Czapik Gyula magyarázta meg, hogy a katolikus egyház nem koszorúz, csak temet, beszentel és imádkozik. Koszorúzást az önkormányzat végezné, akár a protestánsoknál, ha volna. De ez éppen Kossuth miatt hiányzik.[38] Mindszenty szomorúan látja, hogy 1929-ben a Serédi-Klebelsberg féle tárgyalások is csak egyházközségek szabályzatait eredményezték, és hogy az önkormányzat régi akadályai mellé most már felnyomul a király hiánya, a fôkegyúri jog[39] rendezetlensége is. Ahogyan a sokkal kisebb jelentôségű kérdést: a fôváros kegyúri bizottságának a plébánosi állásokra való bemutatási jogát reformálta az 1930. évi 18-ik törvény, a fôkegyúri jogot éppen az önkormányzattal kapcsolatosan, Rómával is egyetértôen kell törvényileg rendezni. A régi formájában amúgy sem tartható fenn. Reformja 1867 óta esedékes. Nincs beleillesztve az alkotmányos parlamentarizmusba, akárcsak a nádorság, nincs intézkedés az idôleges államforma változások esetére sem. A katolikus egyház nagyon nehezen nélkülözte önkormányzatát. Államvallási jellegével járt a Habsburgok sokszor kétes értékű támogatása, de ez megszűnt, az uralkodó indifferens lett, az állam pedig liberális eszmerendszerével élesen szembefordult vele. Saját híveit pedig az a racionalista közszellem választotta el tôle, amelynek céltáblája is éppen a dogmatikus vallás volt. Hierarchiájánál és konzervativizmusánál fogva a nagy francia forradalom óta nem mulasztották el ellenfelei úgy feltüntetni az egyházat, hogy az az abszolút monarchiák, önkényurak, arisztokraták, gazdagok szekértolója, asztaltársa, hatalmi részese, s így a haladás és a szegények ellensége. Az egyházellenes propaganda ügyesen használta fel e látszat táplálására az egyház szervezetét és a vagyonát. Az önkormányzat hiánya egy évszázadra vetette vissza ereje kifejtésében, fejlôdésében a katolicizmust, de ez a nemzet egyetemes érdekét is károsan befolyásolta. A protestáns egyházak demokratikus felépítésűek, a lelkészek és világiak paritásán alapulnak. A lelkészek választása folytán, a világiak vezetési túlsúlya jelentkezik, ezzel velejár meleg érdeklôdésük, azonosságérzésük és együttműködésük egyházukkal. Ez kifelé, befelé öntudatot, súlyt, erôkoncentrálódást, közéleti felkészültséget, sôt a többséget meghaladó politikai jelentôséget ad a számarányukban csak egyharmadot kitevô egyházaknak. Ezzel szemben a katolikus egyház, tekintélyi szervezetével, autoritatív elvével, lényege szerint is egyenlôtlen társaság: ,,pásztorokból és nyájból áll, a pásztoroké a jog és tekintély a végcél felé irányításra, a hívôk kötelessége, hogy engedjék magukat vezettetni'' (X. Piusz, 1906.) A papság külön szentséggel különül el és a kegyelemeszközöknek a hívek számára közvetítésével, bűneiket megbocsátó hatalommal. Az önkormányzat azonban a híveket jobban érdekeltté tenné az egyház ügyei iránt, megszüntetné azt a szomorú téves nézetet, hogy ,,az egyház csak a papok dolga''. Mindezek mellé még az is világosnak látszik, hogy a vagyoni kérdések korszerű megoldásához nem lehet nyúlni autonómia nélkül. Az egyházi vagyon is más színben áll közvélemény elôtt, ha felette a katolikusság egyeteme disponál, mintha csak a klérus, vagy fôpapság. A hierarchia legkevésbé tudta maga mögött vagyonkérdésben hívei többségét s maga is várta, hogy az autonómia átveszi tôle a kérdés ódiumát. A kormányok viszont szándékosan tolták ki a végtelenbe az ügy letárgyalását. A hívek vagyonra való tekintettel az egyházért kevesebb áldozatot hoztak, ez pedig intézményei fenntartása miatt, rászorult birtokai jövedelmére. De megmaradt e birtokok körül az animozitás azokból a korokból is, amelyekben királyaink méltatlan kegyenceiket ültették be magas egyházi javadalmakba. Ez idôk emlékeit az igazság és korszerűség meghamisításával hangulatkeltésre használják ki az egyház ellen a kultúrharc idején, a századfordulón, de a kommunisták is 1945 után, Mindszenty ellen. Különösen a letartóztatási évét: 1948-at, amely egyben 1848 centenáriumi éve is. Nyomdáját, lapját, papirosát elvették, cáfolni, felvilágosítani nem tud, így nyílt történelemhamisításokra is szabad a vásár. Hám János 1848 esztergomi érsekén át oldalnyi cikkekben ôt támadják s a ,,hierarchia rothadt épületét'', az egyházi rendet, a ,,fôpapi árnyakról és fekete reakciósakról'' Petôfi korcs versét idézik: ,,mint öltözetjük, lelkük oly setét, -- Ôk éjszakának gyermeki, -- Azért látjátok ôket mindenütt -- A szabadság, e napfény ellen küzdeni'. Persze az országnak azt már nem szabad megtudnia, hogy a bécsi önkény hány fôpapot ítélt el a 48-as szabadságharcban való részvétel miatt. Hogy a híres Lonovics József egri érseket megfosztották méltóságától és Ausztriába hurcolták, hogy Rudnyánszky besztercei püspököt nyolc évre, Bémer László váradi püspököt, Jekkelfalusy Vince püspököt és Róka József püspöki helynököt halálra ítélték és csak kegyelembôl kaptak húsz évi vason töltendô várfogságot. Horváth Mihály csanádi püspök, történetíró, a Kossuth-korány kultuszminisztere is csak külföldre meneküléssel mentette meg életét Haynau kötelétôl. Elhallgatják a moszkvaiak azt is, hogy 1848-at is az oroszok törték le. Félrevezetésül most lapjaik ezt harsonázzák: ,,Hol vannak a gazdag fôpapok, akik márványpalotákban laknak és aranyserlegbôl isszák a föld leghíresebb borát?! Nincs közöttük egy sem, aki a haza vérzô vitézeinek csak egy pohár vizet is nyújtson.'' (Szabad Nép, 1948. dec. 15.) Nincsenek ám, mert ugyanaz az orosz önkény hurcolta el ôket, amely most száz év multán az ország nyakára ültette Rákosit és bérenctársait. Éppen Mindszentyt gyalázva írják ezt, aki bort üvegpoharából sem iszik, nemhogy aranyserlegbôl innék, akinek a stoppolt reverendájához vajmi kevéssé illenék az aranyserleg és akit még szűkös élelmével is egy falusi parasztasszony -- az édesanyja -- lát el. A múltból ideidézett minden hamisságot ellene fordítanak, holott ország-világ tudja, hogy 1945-ben elvették az egyház minden birtokát. A múlt hazug árnyékával ôt feketítik. Az igaz, hogy egykor nagy volt ez a vagyon, de már 1848-ban az akkori földreformhoz odaadták a birtokok háromnegyedét, míg a világi magánbirtokok csak kétharmadát adták, vagy annyit se. E vagyon Trianon után így oszlott meg: érseki, püspöki földek: 337.826 kh., káptalani 294.187 kh. apátsági, prépostsági földek: 25.121 kh., székesegyházak papnöveldék: 35.195 kh., szerzetesrendek: 159.001 kh. Összesen 851.330 kh. Ebbôl az 1920--21-es földreform elvett több mint 30%-ot, így maradt 590.000 kh. körül. Ennek földbirtok politikai jelentôsége már nem sok volt. Fôleg, ha a vele szembenálló kulturális terheket és ebbôl a nemzetnek adott javakat is nézzük. Hiszen 1935-ben volt 1580 anyaegyház, 2669 leányegyház, ezekben 1101 plébános, 468 adminisztrátor, 845 segédlelkész, 2100 szerzetes tanár, 6677 szerzetesnô, egyéb hivatáskörben 1790 kat. pap. A bankok, gyárak, részvénytársaságok kezén is volt ennyi föld, a világi földbirtokosokról nem beszélve, s milyen nemzeti missziót szolgáltak az egyházzal szemben? Egyedül a szeszkartell urai tiszta jövedelme évenként megközelítette a 200 millió pengôt, míg az egyházi vagyoné 15 milliónál nem volt több. Ha az állam ezidôben szekularizál, kártalanításban és az egyháziak fizetésében jobban leterheli a kincstárt, mint mennyit jövedelmeztek volna e birtokok neki. (Pedig a szerzetestanárok csak 120, a káplánok 56 P. díjat kaptak havonta!) Mégis e kérdéskörök jelentôségét Prohászka a múlt század végén már látta és ha tôle függ, meg is oldja a többi kardinális problémával együtt. 1898 novemberében ezt írja Rómába: ,,Bennünket most többnyire az autonómia foglalkoztat, én már olvastam a tervezetet. Ez a minimum, amit követelhetünk. A kormány természetesen ezt sem fogja engedélyezni, senki sem mond le saját jószántából a hatalomról. Egyet nagyon hiányolok a tervezetben: az egyházi birtokok reformját; ez a gazdálkodás a végét járja... a közvélemény követeli, hogy a lelkiismereti kötelezettségek jogiakká váljanak és a hovafordításról törvényes intézkedés történjék''.[40] Prohászka 1917-ben a nagybirtokosok egyesületében, az O.M.G.E.-ben felveti és nélkülözhetetlenként követeli a gyors és radikális földreformot, önmaga pedig meg is kezdi azonnal tési birtokán a parcellázást. Ekörül persze nem volt semmi reklám, sôt elhallgatta a sajtó. De annál több volt késôbb, amikor Károlyi Mihály osztott földet Kálkápolnán, ám nem a magáéból, ahogyan a propaganda hazudta, s ahogy szép lett volna, hanem az egri káptalanéból! Prohászka pedig a kérdés három évtizedes mozdulatlansága miatt szándékosan engedi széthullani az amúgyis legszegényebb egyházmegye birtokait! Hagyatékában nem is marad más, mint szellemi művei kiadási joga, de ez is alaposan túlterhelten, és az az esernyô, amellyel egykor Fehérvárra érkezett. (Nôvérének Ernszt ad támogatást a hagyatéki perek zuhatagában.) Vass József sem hallgatja el véleményét: szívesebben látja a sokgyermekes családok kezén a földet, mint az öreg kanonokok kezén. Serédi is, javaslatai kudarca után is, foglalkozik az egyházi birtokokon létesítendô kisbérletekkel. Majd a kormánytól függetlenül ,,a 26. Országos Katolikus Nagygyűlés család- és gyermekvédelmi programjával kapcsolatosan a püspöki kar elhatározza, hogy privilégiumok nélkül és készségesen vesz részt a telepítésben az egyházi birtokokon, csak a sokgyermekes családok elsôségét köti ki. -- A nemkatolikus Bethlen a hitbizományi javaslat vitájában ismeri el, hogy a katolikus püspöki kar még régebben, az ô miniszterelnöksége alatt is, felajánlotta telepítésre birtokait.'' (M. K. 1936. márc. 5.) Nem változott meg e készsége azután sem, hogy az ,,Országos Református Lelkészegyesület hivatalos lapjában egy közlemény -- illetékes kormánykörök ígéretét sejtetve -- a református családoknak elônyt és kedvezményt helyez kilátásba az egri káptalan birtokán leendô letelepülésük esetére.'' (M. K. 1936. dec. 5. 297. l.) A püspöki kar nem kívánta az egyházi birtokokon sem korrigálni azt az aránytalanságot, hogy az ôstermelô keresôk országos átlagához képest a katolikus kevesebb 15.820 fôvel, a református több 9131 fôvel, a református ôstermelô önálló keresôkhöz képest aránylag a katolikus kevesebb 40.393 fôvel. Egyetlen kikötése nem felekezeti jellegű, hanem szociális volt: a sokgyermekes családok elônybe részesítése. Nehéz elfelejteni Mindszenty apátúrnak azt a nagy örömét, amikor 1932- ben a Wesselényi Reformklub katolikus tagjainak Serédi hercegprímáshoz intézett emlékiratát olvasta. Ez az O. K. H. közbejöttével és garanciájával óhajtotta az egyházi birtokokat földművesek bérlôszövetkezetének átadni. ,,Végre! -- mondotta. -- Bárcsak mielôbb megvalósulna! Nagy kô esnék le a szívemrôl! Hogy az egyháziakban nem hiányzott a jószándék a kérdés megoldására, igazolja, hogy már az elsô világháború végén a püspöki kar az összes parcellázható birtokai felét ajánlotta fel kárpótlás igénye nélkül földreform céljaira. Aczél József jászárokszállási plébános pedig, minden elôzetes tanulmányozás nélkül, túlszaporodott proletár hívei számára maga keres eladó birtokokat és ezeken maga bonyolítja le a telepítést. És ezek, a minisztérium szakembereinek sűrű fejcsóválásai közepette ugyan, de sikerültek is. Apponyi elmondja emlékirataiban, hogy 1875-ben az ô konzervatív pártját, a konzervatív és katolikus fogalmak összecserélése folytán, katolikusként támadták. Pulszky Ferenc azzal nyugtatta meg Apponyit, hogy nincs szükség az ô katolikus pártjára, mert ,,az egyházi javakat nekünk protestánsoknak eszünk ágában sincs elvenni, mert nekünk az a jobb, ha a ti püspökeitek gazdagok, mert amíg azok, addig nem csinálnak bajt''... A Trianon utáni kormányok is ilyen belsô, maguk számára levont, ki nem mondott következtetéssel hallgattak a katolikus önkormányzat felôl, bár ahogyan a még mindig egyházellenes liberális oldalon látták: ,,az új közoktatásügyi törvényben nyilatkozó szellem már nem látszik elzárkózni a katolikus autonómia gondolata elôl. (Új Idôk Lexikona, 1937!) Valójában azonban a trianoni korszak kormányrendszere féltékenyen vigyázott arra, hogy hatalomhordozó rétegeinek birtokállománya meg ne bontassék, ezért inkább tessék-lássék intézkedéseivel vállalta a földkérdés megoldatlanságának felelôsségét. Késôbb a tömegek maguk is reformálták életeszményeiket, egyházukat inkább szerették volna evangéliumi szegénységben látni. Ekkor ismét propaganda tüzébe került e vagyon. Kétségtelen Pluszkynak igaza volt! A katolicizmus e vagyon miatt sem tudott kirobbanó szociális aktivitással megtelni s nem tudta a maga proletár tömegeit elôrelendíteni a társadalmi kérdések komoly megoldására. 1952 végén a vatikáni rádió a magyar egyházi birtokokra is vonatkoztatható azt a közlést tette, hogy Magyarország felszabadulása esetén sem várja az Egyház azt, hogy a háború elôtti státusa minden tekintetben helyreállítassék. A magyar nép 1956 októberi dicsôséges forradalma által fogságából kiszabadított Mindszenty József hercegprímás nyilatkozatában csupán az egyház régebbi intézményeihez, iskoláihoz, nyomdáihoz, lapjaihoz való igényét jelentette be, de nem a földbirtokaihoz való igényét. Az emigráció marxistái nem mulasztották el, hogy a nyugati biztos fedezékükbôl ellenségesen el ne ferdítsék a Budapesten végig helytálló prímás szavait. Az emigráció egy katolikus mozgalma 1954-ben külön magyar hierarchia szervezésének engedélyezését kérte Rómától az öt világrészre széthullott magyarság egybefoglalására. E hierarchia mellé felépíthetô lenne a katolikus autonómia is. Mindkettô nélkülözhetetlenségét számtalan ok indokolja. A kettô együtt és a hasonló protestáns csúcsszervezetek a világmagyarság kulturális, de egyben kisegítô nemzeti organizációját is adnák. A 16. századból származó erdélyi katolikus státus, ennek jogutódja a Gyulafehérvári Egyházmegyei Tanács, valamint a francia Association Culturelles kánonjogi elismerése után egyházjogi akadályai nem lennének az emigrációban kialakítandó önkormányzatnak. Mindszenty hercegprímás 1947. október 7-én Budapesten háromezer egyházközség kiküldöttei elôtt javasolja a katolikus egyetem és napilap sürgôs kikövetelését és az autonómia kiépítését. ,,Remélem, hogy az ország katolicizmusát ilyen nagy számban és teljességben képviselô értekezlet mintegy elôkészítôje lesz a régóta várt katolikus autonómiának -- mondotta. Az ugyanaz nap tartott kongresszus százezrei pedig kitörô örömmel fogadták el javaslatait. (Új Ember, 1947. okt. 12.) ,,Az Egyház világi apostolok által lesz a társadalom életalakító tényezôje.'' Ha XII. Piusz e kijelentését magyar vonatkozásban alkalmazni és hasznosítani akarjuk, akkor ezt az apostoli egyházközségek és minden katolikus szervezet, egyesület fölé épített, minden katolikust képviselô, önkormányzattal tehetjük. Emigrációs közéleti nehézségeinkben pedig gondoljunk Mindszentyre, akire 1945-ben még e két megoldatlan problémakör sziklái is rázuhantak. Éppen reá, aki mindkettô ideális megoldását évtizedeken át kereste, sürgette. Népéért áldozott életének éppen olyan keserű próbája volt az egyházi vagyont, -- nemzeti és szociális célok szolgálata helyett, -- Moszkva propagandájának átengedni, ahogyan az volt a nemzetnek kilencvenkilenc éves nagy adósságát: az önkormányzatot reménytelenül még akkor is követelni, amikor már maga a nemzet is hiányzott. A magyar Kasszandra bűnhôdik a mulasztók helyett! De az a vigasztaló, hogy Mindszenty lelki nagysága még az ilyen feszültségeket is feloldja és az ilyen mulasztásokat is -- kegyelemmel -- nemzete és a krisztusi hit javára fordítja. ======================================================================== Mindszenty és a kormányhatalom a két világháború között Megalkuvás iránya most a kornak, Ábrándnál egy kis állás többet ér! Egy zsíros koncért százan marakodnak, Hogy egynek jusson minél több kenyér. Az igazságot, elvet megtagadják... (Reviczky Gyula: Március tizenötödikén) Zalaegerszeg fiatal plébánosának nem voltak egyéni nézôpontjai az 1919-ben újra kialakuló magyar államhatalom birtokosainak megítélésében. Ezekrôl egyformán vélekedett a megyéjével, amely a nemzetgyűlési választásokon minden kerületébôl kereszténypárti képviselôt küldött ki, több helyen az ô jelölése szerint. Azt is helyesnek tartotta, hogy pártja félretette a vallási szempontokat, és a református Horthy Miklóst választotta államfôvé a katolikus Apponyival szemben. Ez idôben nyoma sincs, oka sincs annak a hideg tartózkodásának, amelyet késôbb tanúsított az ideiglenesnek megválasztott államfô és kormányai iránt. Mi okozta ezt a változást? Majd egy évtizeden át kialakuló ítéletsorozata. Amin elsô ízben lepôdött meg és amit nem értett, az Friedrich István lemondott miniszterelnöknek a vád alá helyezése volt a Tisza-gyilkosság bűnperében. Amikor elégtételt kapott, meghívta Zalaegerszegre, és támogatta a kerület mandátumának elnyerésében. Tôle magától tudta meg, hogy a vád mögött politikai üldözés állott. Felfigyelt a közélet ilyen új módszereire. Zavarta a Népszava két szerkesztôjének eltűnési esete és a nyomozás sikertelensége. A marxista lap iránya provokáló volt szerinte is. Mégis elsô: a jogrend! Az úgynevezett királynapok alatt, 1921-ben, bár Egerszeg közel van Szombathelyhez, Mikesnek is kedves embere, kinél IV. Károly megszállt, nem ment hódolni. De nem lépett ki a kereszténypártból sem Rakovszky Istvánékkal, akik részt vettek a király hazatérési kísérletében. Anélkül, hogy nyíltan állást foglalt volna, elítélte azokat, akik a királyt tévesen tájékoztatták, de azokat is, akik testvérharc nélkül nem tudták megoldani a feszültséget. Siratta a halottakat, misét mondott értük és nemzeti szerencsétlenséget látott Budaôrsben, ahol a királynak felesküdött csapatok Horthyéval megütköztek. Bár az ütközet hullámverése Zalában hamar elcsendesedett, annál szomorúbban látta, hogy az országban messze kiható következménye fejlôdött. Alaptalannak és igazságtalannak találta azt, hogy a hatalom Mikes püspök szándéktalan vendéglátása miatt az egész klérust vádolja az államfôtôl való elfordulással. A bizalmatlanság nehéz ködét látta gyülekezni a keresztény demokrácia szakadékaiban. Fokozott tevékenységében talált vigaszt. A fiatal plébánosra az alkotó munka megnyugtató évei következtek. Tarányi fôispán és Bödy alispán minden közérdekű, kulturális, politikai kérdést megbeszélt vele. Kölcsönös megbecsülés, tisztelet, barátság és szoros együttműködés alakult ki közöttük. Ez a jóviszony azzal az elônnyel járt, hogy a közigazgatást, összes rendeleteivel, szabályaival, személyeivel, külsô-belsô titkaival tökéletesen megismerte. Viszont azzal a teherrel járt, hogy mindenki, egyházi, világi, értelmiségi, földműves az ô közbenjárását kérte a megyénél lévô ügyében. Még lapja olvasói is feljogosítottnak érezték magukat erre. Azt az országos kívánságot, hogy a közigazgatást ne csak elnyelje a kérvényeket, fellebbezéseket, de ezek sorsáról értesítse is az érdekelteket, legalább Zalában, Mindszenty hihetetlen agilitása és jószándéka megvalósította. Az ügyek iránt szinte naponként ismétlôdô érdeklôdése az egész vármegyeházát fokozott munkára serkentette, így az elsôszámú kontrollt nem is az alispánban, de benne látták. Viszont nem volt egyetlen ember az országban, aki a magyar vidék életét jobban ismerte volna. Ez idôben megszerzett élmény- és tapasztalattömege és érzékeny reagálása minden közügyre: segítik ôt mint hercegprímást abban, hogy most már az egész magyar társadalmat, az egész államvezetést kontrollálja. A magyar nép sorsával két évtizeden át szakadatlanul tartó foglalkozása, szomorú helyzetének megismerése, átérzése és e sorssal való azonosulása vált az egyetlen okává annak, hogy kezdetben bírálattal illesse a kormányt és késôbb elforduljon tôle. Mindent megkísérelt a fôispánokon, a zalai képviselôkön, fôleg Ernszt Sándoron keresztül, de közvetlenül az egyes miniszterekhez intézett emlékirataival is, hogy a politikai és gazdasági demokráciára való áttérésünket elôsegítse. De csalódása is egy volt népünkével, amely minden választással sorsa korszerű jobbra fordulását remélte és helyette földhöz ragadt elszegényedése állandósulását érte el. Kétségbeesetten tapasztalta, hogyan szakadnak el az államhatalom gyakorlóinak népi gyökerei évrôl-évre jobban és a helyi jelöltséggel parlamentbe kerülôk száma hogyan süllyed pár százalékra. Ezek helyébe a népre felülrôl kényszerített, hivatalos jelöltek mennyire nem népképviselôk többé, csupán a rendszer függôviszonyba került kiszolgálói. Megdöbben az 1920-as titkos választás után a Tiszák, Bánffyak korát visszaidézô, erôszakos ,,nyílt választás'' visszakényszerítésén, amelyre azt találják ki, hogy ,,ez illik népünk egyeneslelkűségéhez és nyíltságához!'' Külföld számára és csak nagyobb városokban kirakatozzák a titkos választást, de itt átlyuggatják a bolétákkal, a minden választót elôre lezaklatott nyílt ajánlási módszerrel. ,,Demokratikus'' és ,,szociális'' potemkin-falakat húznak fel, amelyek mögé elrejtik a jogfosztottságot, a szociális gondozatlanság hiányát. Tanítják, hirdetik, hogy ,,a választójog az állampolgároknak a közügyek intézésére befolyást biztosító jogosítványa'', ám éppen fordítva van: közhatalom befolyásolja az állampolgárokat. 1922-ben a kormány rendeletileg még szűkíti is a választójogot, e ,,jogától'' is megfoszt hatszázezer szavazót. A fôrendiházat némileg korszerűsítik felsôházzá, de így is megmaradt a vagyon, méltóságok, születési és pénzarisztokrácia érdekvédelmi szervezetének, ahova sem a törvényhatóságok, a fôispánok kezébe szelídített e testületek, sem a foglalkozási kamarák nem választhattak mást, mint aki a hatalom támogatására vállalkozott. Itt a dolgozó tömegek érdekeit Serédi hercegprímás, egy-két egyházi, világi tag igyekezett megvédeni. Mindszenty a plébániája ablakából nemcsak a zalai megyeházára lát rá, de az országházára is. A fôispánokat mint exponenseket, kormányaik szerint ítéli meg és politikai tetteik szerint. Ezért szavaztatja le a Gömbös-kormánynak bizalmat kérô Gyömöry Györgyöt, és alig másfél év múlva utódját Tabódy Tibort készteti lemondásra. Tabódyt, mint volt kereszténypárti képviselôt, bizalommal fogadta. Annál nagyobb volt csalódása, amikor ez az 1935-ös választásokat erôszakosan vezetô Sztranyavszky eszközéül adta oda magát. A közjogi visszaélésekben nem virtust, hanem erkölcsi defektust látott, úgy érezte, kötelessége a választási botrányok közepette a közhangulat lelki egyensúlyát megôrizni, ezért nyilvánosan hangsúlyozott ítélete megfelelôen szigorú volt és ezt szájról-szájra adták Zalában: -- Aki mandátumot oroz a néptôl, az bűnösebb, mint aki kilopja zsebedbôl az órát! Az óra sokkal kisebb érték a mandátumhoz képest! Tabódy is egy félév után befejezte karrierjét Zalában. Az apátúr még köszönését is alig fogadta. Az államháztartás költségvetését alaposabban tanulmányozza a törvényhozóknál is. A zalai képviselôkkel tiltakoztat a leplezett deficitekre felvett külföldi kölcsönök ellen, mert kamatterhei népünkre hullanak vissza. Megbotránkozik a luxuscikkek vásárlására külföldön elköltött sok millió felett és a gazdagjainak átlag 1929-31 között évente aranyban külföldön elszórakozott ötven-ötven milliók felett. Számon tartja, hogy Gömbös 1923-ban a bankoknak adott nemzeti ajándékok: a valorizálatlan állami hitelek és a megtorlás nélkül hagyott szabad pénzrontás miatt lép ki a kormánypártból és alapít Eckhardttal, Zsilinszkyvel fajvédôpártot. Késôbb az általa ismert Gaál Gaszton hagyja ott a képviselôház elnöki székét és a többségi pártot, vonul ellenzékbe a kartellek és bankok szabad fosztogatásai miatt. Az egerszegi apátúrnak határozottan más fogalmai vannak a keresztény demokráciáról, amelynek neve alá rejtik ezt a múlt századi kapitalista mohóságot. Bethlen 1931 Péterpálján lefolytatott választásoknál a kereszténypárt hetven jelöltjébôl tizennyolcat, a Gaál Gaszton száztíz kisgazdapárti jelöltjébôl tizenegyet enged csak mandátumhoz jutni s utána az ellene jelentkezô gyűlölethullámra hivatkozással lemond, hogy most már 1944-ig a háttérbôl, az államfô tanácsadójaként, intézze az ország sorsát. A hatalom külsô jelét, a miniszterelnökséget, azzal adja át Károlyi Gyulának, hogy erôs kézzel kormányozzon, mert ,,ez kell a népnek''. A felsôházban pedig már sarkantyút is ajánlgattak Károlyinak, mint még biztosabb kormányzati eszközt. Egyebekben a keresztény egyházak és a Bethlen-éra között a viszony udvarias és barátságos volt. Az egyházak tűrték a keresztény demokrácia letörését, színeinek kisajátítását és ezek mögött a liberalizmus újjáépítését. Mindszenty apátúr, aki az egyháziak közül a legbensôségesebb kapcsolatban állott mindig népünkkel, ennek a szemével nézett, ennek sorsában osztozott, ennek ítéletével ítélt, ennek védelmében helyezkedett szembe a kormányzati rendszerrel. Úgy találta, hogy a kisember a tôkével, a keresztényérzületű munkás a szakszervezetekkel és a tôkével szemben nincs oltalmazva. Bántotta a tôkének adott az a kedvezmény is, hogy a munkás sztrájkjogát a kormányhatalom nem ismerte el, sôt ósdi ipartörvényünkkel tilalmazta. Viszont az ipari tôke (a Gy. O. Sz.), a földtôke (az O. M. G. E.) és a pénztôke (a T. É. B. E.),[41] tehát a kapitalista munkaadók korlátlanul szervezkedhettek, sôt anyagi hatalmuknál fogva az államszerveket függô viszonyban tarthatták. Vakmerô szembefordulás ez a Rerum Novarum kifejezett parancsaival! Senki világosabban nem látta, mint az egerszegi apátúr, hogy a tôke a maga veszedelmére is halmozza jövedelmeit. Nálunk nincs semmi ellentét a három tôke urai között, mert csak a közös frontjuk tud ellenállani a feltörekvô tömegeknek. Szomorú példát lát a hitbizományok ,,korlátozásában''. Olvassa történelmi tanulmányai közben, hogy még 1790-ben, az ún. ,,kerületi ülésben'' kérték redukálásukat. Száz év múlva a liberális kor kétszeresére emeli számukat. Most a harmincas években, amikor végre a társadalom nyomása alatt reformjavaslatot hoznak, megállapítják, hogy a ,,nagybirtokosság állandósága nemzeti érdek''[42] és végül is megerôsítik a hitbizományokat. Ez 823.324 kat. hold föld mozdulatlanságát jelenti, amelybôl még bérlet is csak pár százalék jut a kisgazdának, de annál több a 328 nagybérlônek. A kartelleket kétszer is a törvényhozás elé idézi a közvélemény, de két törvény után is az ország változatlan vadászterülete marad az ipari tôkének, amely fantasztikus hatalommal rendelkezik, minisztereket hoz és elküld -- a választási pénzek mégsem csipkebokorban teremnek? -- mert amint az egyik keresztény folyóirat szerkesztôje, Nyisztor Zoltán, írja: az ipari tôke az óriási jövedelmébôl aranyköteleket fon és ezekkel szekeréhez láncolja a hatalom kezelôinek nagy részét is. És a pénztôke? Nem kell hozzá nagy lelemény, megtalálja a hatalom hátsó ajtói felé az utat fedezetlen hitelekkel, ingyen részvényekkel a zsebében. Külföldön mindenütt szigorú kontroll alá vonják a bankokráciát, hiszen a hitelellátás a legfontosabb nemzeti ügyek közé tartozik. A trianoni állam engedi, hogy a bankok hamis jogcímen uzsorakamatot szedhessenek, hogy a fedezetül lekötött házat, üzletet, földet potom áron elárverezzék. És még kegyes az a bank, amelyik a tulajdonától megfosztott kiárverezettnek bérbeadja a volt ingatlanát, hogy ez így most már bankrabszolgaságban robotoljon, amíg a bért pontosan fizeti. A tôkeháromság további közös eredménye: a galíciai lánckereskedô elbérelheti tízezer holdakban a földet a magyar földműves elôl s az állástalan agrárdiplomások helyett és mellôzésükkel kereskedôsegédet tehet gazdatisztjének. A gyárak kifizetik a havi 80 pengôket az Á. D. O. B.[43] által beutalt mérnököknek, de ezek a gyárba nem tehetik be a lábukat. A tôke címeres urai és új harácsolói egyformán sikoltanak alkotmánysértést, ha egy-egy csepp szociális olajat véletlenül tôlük akar ütni az állam óliberális mamutapparátusa erôsen rozsdásodó fogaskerekei közé. A államhatalom és tôke titkos kapcsolatát csak néha-néha világítja meg egy-egy interpelláció, sajtócikk, törvényszéki tárgyalás. Krausz Simon (Simi) bankár hamisbukási fôtárgyalásán a rendszer halott miniszterébe és öngyilkos államtitkárába kapaszkodik. ,,Milyen különös ez a rendszer, mely lelki és nemzeti megújhodás céljaival indul el s odáig jut, hogy kénytelen eltűrni magán árnyékát ennek a gazdasági és közéleti félvilágnak, szövetséget kötni a pénzváltóinak aranyával... Hát ilyen, ilyen titáni módon súlyos a Pénzváltók árnyéka a magyar élet felett?! (Ijjas A. M. K. 1934. júl. 5.) Képecske a harmincas évek elejérôl: Rég halott nagyjainknak még nincsen szobruk. Élô ,,nagy'' hivatalfônököt azonban szoborral lepik meg bizatinusai. A szobor nagynyilvánosságú leleplezése után pár hét múlva új leleplezés: súlyos panamavádakkal a nagy fônök ellen. A bizantinusok eltávolítják a szobrot -- éjjel, lopva. (M. K. 1933.) A parlamentarizmus mit sem ér politikai tisztesség nélkül. A pártok és hatalom mellett meghúzódó korrupció megöli a demokráciát. A mezôgazdasági állami hitellel való visszaélések, minisztereknek és hozzátartozóiknak adott köz- és magánjuttatások, állami, városi építési panamák miatt nem egyszer vetették fel a kormány felelôsségét: ,,Az államvezetôknek a közéletet kellene a tolvajlásoktól és rablásoktól megtisztítaniuk.'' (Bangha, M. K. 1936. jan. 5.) A puritán Gaál Gaszton mgy dicsérte a túl rövid ideig volt miniszterelnököt: -- Károlyi Gyula tisztességes ember! És ez nagy dolog, igen nagy dolog! Mégis, a közéleti korrupció nem magyar találmány. Nyugaton, Keleten elviszik elôlünk a pálmát. Csak az egerszegi apátúr sohasem tudja elfelejteni a nobile officium deákferenci magaslatait, a kehidai birtokot, amelyet a nemzet szolgálatára adott el, váltott fel forintosokra a haza bölcse. És még tisztelet adassék a téren a trianoni rendszernek. A népidemokrácia sok vezetôje 1945 óta nemes versenyben van egymással, hogy a köz- és magánvagyonból ki tud többet megkaparintani. Egyesegyedül Mindszenty mert pásztorleveleiben rájuk pirítani. De ez már késôbbi dolog. Egyelôre a zalai plébánián a nemzeti jövedelemelosztás aránytalanságait veti össze. A fény mély árnyékait, árnyékban népét vizsgálja. Kiemel egy iratcsomót. Ez a címe: Nyomorfront városban. Hozzá jegyez: Egy kis réteg gondtalanul vadászik, bridgel, állást halmoz, vicceket mond és kormányoz. Az árnyékos oldalon nagy tömegek munka nélkül, népkonyhákon, melegedôkben máról-holnapra tengetik életüket. Mihalovics Zsigmond, a Katolikus Akció igazgatója, évente könyvekben jelenti a nyomorfront állását. 1935-ben már valamivel jobb a helyzet: Budapesten már csak 104.313 embert segélyeztek, mind olyat, aki az ínségmunkát elvégezte. Igaz, hogy ebben a számban nincsenek benne azok, akiket nem segélyeztek, nincsenek benne az iskolásgyermekek, az anya- és csecsemôvédelem támogatottjai, a szükséglakások, szeretetotthonok, árvaházak gondozottjai. Ezek külön hadsereget tesznek ki a nyomorfronton. S mibôl áll az a segély? Megközelíti talán a nyugati országok munkanélküli segélyeit? Ettôl még felkophatik az álla annak a száznégyezernek! 18 napi kötelezô, elvégzett munka után kaptak összesen 8-8 pengôt és két-két húsutalványt. Ez a napi ebédjüket sem biztosította. Vacsora? Lakbér? Ruha? A nyomorfront tábornoka, Mihalovics, szégyenkezve jelenti, hogy csak ennyit tud adni. Egyik vidéki városban 130 család él havi öt pengôs kegydíjból. Még több él havi 15 pengôs rokkant-díjból és közsegélybôl. A hatóságok kilakoltatták Angyalföldön egy nyomortelep lakóit: a huszonöt család apró gyermekekkel, betegekkel, rozoga ágyaikkal, ládáikkal a közeli réten, Isten szabad ege alatt ütött tanyát. Valamennyien munka nélkül. A városházán és a vöröskeresztnél ezt a választ kapták: Most nyaralnak azok, akiknek intézkedési joguk van. (Migray, 1935. aug.) ,,A nyomor, a kenyértelenség észbontóan nagy. Tizenhét évig rendesen fizetô beteg családot, friss bérhátralék miatt, télvíz idején kilakoltattak. Kulturális fölény? Nem elôbbrevaló-e a szociális egyensúly fölénye?!'' (Bangha Béla, 1931. aug. 20.) Ezer pécsvidéki bányász önként lezárkózik a mély bányába, az élôk kriptájába, ott kenyéren és vizén koplalva sztrájkol, életveszedelemben, fullasztó levegôn, hogy kiverekedje a kicsivel nagyobb kenyeret. Kovács Alajos, a Statisztikai Hivatal fônöke is jelent: ,,Budapesten 1920-ban még a lakásoknak 60,7%-ában volt gyermek. 1930-ban már csak a lakások 51,1%-ában. A garzonlakások száma, amelyekben már konyha sincs, 1920-ban 16.258, tizenöt év alatt 28.715-re emelkedik. Budapesten a lakások többsége: egy szobás.'' A gyárakat nem kötelezik munkáslakások építésére. A városi házak bérjövedelmének fele adóba megy. A kisiparosság nemzeti tradíciókat hordozó réteg, az elsô kommün alatt ellenforradalmi centrumok az ipartestületek. Most adó-és a társadalombiztosító terhei alatt elszegényedik. A maga öregségi biztosítását nem tudja kiverekedni. 1935-ben az O. T. I.-választásoknál háromnegyed része -- elkeseredésében -- szociáldemokratákra szavaz. Az otthonmunkásokat senki nem védi, a kapitalizmus igazi rablóterületét adják. A háztartási alkalmazottak nyomora mellett kivirágzik a rejtett prostitúció. Diplomásokban az évi szükséglet: 400. Viszont végez az egyetemeken: 4000. Ezekhez jön a külföldön végzett zsidó, akinek testvéreinél természetes elôjoga van. A mérnök évekig vár, hogy bekerüljön egy lakatosmunkás helyére. A jogidoktor boldog, ha öt év után pótrendôr lesz. Az ifjúság problémáját két évtizedig nem veszik kézbe. A szellemi szükségmunkások kezdetben 100, késôbb 60, 40, P. havi fizetést ,,élveznek''. Ebbôl a cigarettapénzbôl 4000 diplomás élne, ha nagyobb részük nem csak félévre kapna alkalmazást. A fiatalság sorsa Adyt idézi: Batyum: a legsúlyosabb Nincsen, Utam: a nagy Nihil, a Semmi! A sorsom: menni, menni, menni! És megy: ,,Marseille-be indul az egyik: idegen légióba. A másik Bécsbe a kommunista agitátoriskolába. Ez is kenyér. A harmadikat az agg szülô tartja el. A negyedik -- öngyilkos lesz.'' (1933) Viszont az öreg köztisztviselôket kinyugdíjazzák havi 600 P.-vel, aztán szerzôdéssel tovább dolgoztatják még 400 P-vel. Így a fôvárosnál és a minisztériumokban. A méltóságos asszonyt kinevezik tanítónônek. A nyugdíjas még trafik- és moziengedélyt kap. Jövedelmébôl tíz rokkant megélhetne. Van olyan hadirokkant, aki havi egy pengôt kap, de ha két gyermeke is van, kétszer ötven fillérrel többet kap. Viszont Folkusházy Lajos Beszkárt vezérigazgató különbözô dotációkból, közpénzekbôl évi 136,000 pengôt gyűjt össze magának, tizenhatezerrel többet, mint az államfô tiszteletdíja. És ha még egy Folkusházy volna! A bank- és gyárigazgatók alaposan lepipálják Folkusházyt is. Viszont a kezdô magántisztviselônek havi negyven-ötven pengôt fizetnek. Zalaegerszegen Mindszenty apátúr pontosan regisztrál mindent a nyomorfrontról. Megállapítja, hogy a magyar sors a hatalmi rendszer mozdulatlanságot parancsoló kereteibe van beágyazva. A ,,non movere'' elve a saját táborunkba is gyôzött! Amikor ezt mondja, félretesz egy kimutatást a keresztény demokrácia képviselôinek személyi adatairól, ez bizonyítja, hogy a pártja fokozatosan kiöregedett. 1920-ban még a képviselôk többsége alatta volt a negyven éves korhatárnak, 1922-ben 42%, 1927-ben 17,7%, 1931-ben 7%, 1935-ben már egy képviselôje sem volt negyven év alatt.[44] A mandátumok száma is így csökkent! Elhagyták a pártot a munkás- és kispolgári tömegek. Feljegyzi tanulságképpen, hogy a világnézeti pártokban több állandóság, korszerűség van, a politika földrengései, a forradalmak, sem pusztítják el ôket, de a természetes elaggás ellen nincsenek beoltva, így jártak a németországi Centrum, az osztrák keresztényszocialisták, sôt még a szocialista pártok is. Az európai új mozgalmak, a fasizmus és kommunizmus egyik titka: bekapcsolták a fiatalságot. Talán túlságosan is. Talán a vesztük is ez lesz. De úgy sem lehet kezelni sem a fiatalságot, sem a tömegeket, ahogyan tesszük. A madridi filozófus Ortega y Gasset megállapítja (La Rebelión de las Masas), hogy a tömegek elérkeztek ahhoz, hogy a társadalom felett való uralmat átvegyék s ezzel eljött Európa döntô korszaka. Ám csak akkor figyelnek fel rá, mikor a spanyol polgár- és vallásháború véres illusztrációi és fantasztikus víziói döbbentik meg a világot. A tömegember az Antikrisztus csodáit produkálja Spanyolországban is, a Szovjetunióban is. Az orosz ,,eredményeket'' a svájci hírügynökség, a Kipa, pontos adatgyűjtése tárja fel 1932-ig: 67 püspök, 18.500 pap halt vértanúhalált a bolsevista kísérletben, 200 püspök fosztatott meg szabadságától és 27.000 pap. Bezártak 29.000 templomot. Értelmiségieket és ,,kulákokat'' millió számra végzik ki. Ezek mellé az adatok mellé odajegyzi egyik paptársa versét: A vörös malom felsziporkáz. Lángja égig ér! A garatból zuhog, zuhog, egyre zuhog a vér... Itáliában a fasizmus alkotó, építô korszakában már jubilál. Az egyház is megünnepli a Rómába vonulás évfordulóját. A pápa 1870, az egyházi állam elvétele óta a fasizmus alatt elôször nem tekinti magát fogolynak és jön ki a Vatikánból. Az állam viszont elismeri, hogy a nemzeti nevelés alapja és koronája a keresztény nevelés. Portugáliában Salazár korporációs államalkotmányát a népszavazás óriási többséggel fogadja el. Az egyház tanítása szerint hozza korszerű reformjait. Nem diktátor, a néppel idônként meghitelteti politikáját. Mindszenty gyakran álmodik egy magyar Salazárról. Egy idôben Imrédyt gondolja annak, majd Telekire gondol, aki kiadatja magyarul és elôszót ír Salazár beszédeihez. De aztán hamar látja, hogy Magyarországon a hatalom nem népi eredetű és nem szociális. Irigyli ezeket a fejlôdô nyugati demokráciákat, amelyek politikájukban, de kultúrájukban is egységesek. Nálunk mindkettô hiányzik. Bántotta, hogy a kulturális különbségeket még politikai síkra is áttolják. Mindszenty szerette az igazságot és egyformán mérte Egerszegen kálvinistának, katolikusnak. Ezért lepôdött meg, amikor azt kellett olvasnia, hogy a kálvinista képviselôknek a hatalom által a kormánypártba és a képviselôházba betámogatott aránya ötvenkét százalékkal múlja felül az országos arányukat. Viszont az ellenzéken és a párton kívülieknél, ahol csak az egyéni rátermettség támogatja be a képviselôt a hatalommal szemben, a kálvinisták kevesebben vannak negyvenkét százalékkal az országos arányuk alatt. Mert ha még itt is, ott is többen lennének, rátermettségüket igazolná, így a hatalom különös bizalmát látszik igazolni. Éppen olyan részrehajlást is, mint aminô a kerületek beosztásában mutatkozik: Dunántúl tizenhét legkatolikusabb kerülete olyan mamut nagyra, a Tiszántúl huszonkét legkálvinistább kerülete olyan pirinyóra sikerült a hatalom ollója alatt, hogy ez kerek ötszörösen több jogot és képviselôt ad a kálvinista vidék szavazójának.[45] Aggasztja, hogy a hatalom ilyen szembeötlô igazságtalansággal különböztet, ver éket a keresztény és keresztyén hívôk közé. De még ennél is jobban bántja, hogy népünk jogai a nyílt ,,szavaztatás'' boszorkánykonyhájában füstbe mennek és hogy amikor végre bevezetik a titkos választást, ezt annyi ajánlási és pénzbiztosítéki feltételhez kötik, hogy a széles és szegény társadalmi osztályok maguk közül képviselôt a törvény kiáltó kapitalisztikus követelményei miatt nem küldhetnek.[46] A falusi szegénység többszöri kijátszását látja az új törvényben. Amikor a könyv szerzôje Mindszenty elôtt kiszámította a törvény anyagi feltételeit, amelyek egy-egy pártnak mindenütt való jelöltállítása elé tornyosulnak, utánaszámolt és meglepetett ezt mondotta: -- Tíz millió pengô? Most értettem meg a kormány kartellpolitikáját! Könyvszekrényéhez ment, kiemelt egy vastag csomót gyűjteményébôl. Ez volt a címe: Nyomorfront falun. Fellapozta és e törvényrôl szóló friss jegyzetét odakapcsolta egy vörössel bekeretezett cikk mellé. Ezt a M. K.-ban (1937. máj. 20.) Muntyán István szegedi ítélôtábla tanácselnöke írta. Olvasom a rámázott részt: ,,A nyáron több mint kétezer tanút hallgattam ki... Ennyi koplalásban kiaszott-testű, fakó-arcú, rongyos embert még nem láttam... A dúsgazdag és a szegény Lázár között ma nagyobb az eltávolodás, mint valaha... Azt az egyetlen alkalmat, tudniillik a választást, amikor e nép jelt adhat magáról, ügyes manôverezéssel elsikkasztották elôle.'' Megnéztem a ,,Nyomorfront a falun'' csomó darabjai közül egyet- kettôt. A következôn ez állott: Van-e Isten az Égben? Hogy ilyesmit eltűr? -- mondja a négy gyermek anyja, akinek az éhségtôl nincs teje szoptatni és kínjában felvérzi az anyai keblet, éhségét csak sávos vérrel csillapíthatja a csecsemô... Csontra koplalt testek. Hetekig, majdnem hónapokig nincs meleg ételük. A népnyomornak a fullánkját csak a hit húzza még ki. -- írja Szeged környékérôl egy paptársa (M. K. 1936. okt. 20.) 1931-tôl hét szűk esztendô, kutyavilág volt falun. A sommások, aratók 5-6 havi kemény munka után 130-150 pengôt vittek haza. A gyermekek napi 12 fillérért gyomlálnak és szedik a répabogarat. A kiskorú cseléd 18 éves koráig a gazda házi fegyelme, fenyítése alatt áll, de az idôsebb is kénytelen tűrni. (Illyés Gy.: Puszták népe.) Az ,,agrárolló'' a falut nyírta, lerongyolta, éheztette. A mezei munkást karhatalommal kísérik munkahelyére. A lisztárban 67%, a kenyérárban 72% az állam közterhe. Az adó megeszi a kisembert; az élelmiszerét, amely megerôsödésére kellene, elviszik közteherben. ,,Szeghalom-újtelepen valamennyi új házhelyes átlagos évi bevétele 106,03 P., adója 17,33, így tiszta jövedelme 88,70 P. Sz. I. szeghalmi zsellér évi keresete volt 162 P., adója -- egyetlen szobáját bérbeadta -- 110,13 P. Ez 67%- os adónak felel meg!'' (Féja Géza: Viharsarok.) Hát még a közvetett adók: a fogyasztási, forgalmi adók, ezek valósággal gyermekeik száma szerint büntették a kispénzű embert, akárcsak a közüzemek nem progresszív árszabása. Ezekhez jött a kartellek túl magas haszonkulcsának igazságtalansága. Viszont a vállalatok, bankok hamis mérlegeik és az állammal való kapcsolataik folytán még a törvényesnél is alacsonyabban adóznak. Hol marad az adómentes létminimum? A kisipar termelési értékébôl 26%-ot vesz adóba az állam, a nagyiparnál csak 14,6-ot, Fellner Frigyes megállapítása szerint. A kisbirtok adóterhe sokkal nagyobb, mint a nagybirtoké. A nemzeti jövedelemelosztás felháborítóan igazságtalan. A mezôgazdasági munkás bérrabszolgaságban él, az iparinak csak valamivel van jobb dolga. Csak a mezôgazdaságban 800.000 nincstelen és 400.000 öt holdon aluli törpebirtokos, családtagokkal 3 millió koldust jelent ebben az idôben. Tardon egy földtelen sommásmunkás 1935-ben 102 P.-t keres évente, naponta 30 fillér átlagot, egy családtag számára napi 8 fillér jut, de ez is csak elvben, házjavítás, adósságtörlesztés is eszik. Aki 10 éve tartozik 1000 P.-vel, az 1600 P.-t fizetett kamatra. (A tardi helyzet) Így olvasom sorban az apátúr ,,Nyomorfront falun'' című gyűjteményét. Egy külön lapon csak két sor áll: ,,A hivatalosan felvett szociográfiai adatokat a kormány nem engedi közzé tenni: a puszta számok maguk is izgatnak.'' A csomó védôlapján, mottóként, négy sor állott Babitstól. Ezek: Az Antikrisztusok megsokasodtak; az ég illata elveszik e bűzben: Uram, aki vagy, adj jelet magadról, igazgasd tévedt ebeid szimatját! Ránéztem az apátúrra, majd újra a csomóra. Megértettem, azt a változást, amelyet ezek a nyomorfrontok, a népellenes, a liberális politika, a szociális igazságosság hiánya okozott benne: ezek állították szembe a hatalommal. Késôbb hallottam, hogy az egyik fôispánnak, aki ôt megnyerni igyekezett, ezt mondotta: -- Mindent javára írok a hatalomnak: a békeidôk mulasztásait, a háborúvesztésünket, a trianoni szétdaraboltságunkat, a világkrízist, mindent. De ha a hajónk kisebb lett és a vihar rozzanttá tépázta, akkor annál jobban kell vigyáznunk az egyensúlyára! Egy hajóban ülünk, együtt emelkedünk és süllyedünk népünkkel. Akik ezt ma még nem akarják belátni, azokat egykor, késôn majd a maguk szomorú sorsa fogja ezért vádolni! ======================================================================== Híd felett kehely. Serédi -- Mindszenty belép a történelembe Gyôzelemrôl énekeljen Napkelet és napnyugat, Millió szív összecsengjen, Magasztalja az Urat! Krisztus újra, földreszállott, Vándorlásunk társa lett: Mert szerette a világot, Kenyér színben rejtezett. Krisztus kenyér s bor színében Úr s király a föld felett. Forrassz eggyé békességben Minden népet s nemzetet! (A budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus himnusza) A pápa a 34. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust Budapestre hívta össze 1938-ban, Szent István halálának 900 éves fordulóján. Ez az idô már a második világháború elôestélye. A távoli világrészekbôl alig is mernek elindulni a glóbusz puskaporos hordója: Európa felé. Budapest most a világfeszültség hullámaiból kiemelkedô Ararát, XI. Piusz is ide küldi rádióüzenete békegalambját. Figyelmezteti az emberiséget, hogy lelkét óvja meg a megzavarodástól és elhomályosodástól. Valóban ez a világ utolsó békés találkozása! A vihar kitörôben. Nyugaton már villámlik. A magyar katolicizmus kitesz magáért: a nemzetközi elôkészítést és irányítást is ô végzi. Nemcsak a technikait, de a szellemit is. Még azok számára is, akik nem tudnak idejönni, de lélekben együtt akarnak imádkozni a kongresszussal, szétküldik az öt világrészbe Bangha latin nyelvű gondolatirányító vezérfonalát. A két évi elôkészítés tökéletes tervszerűséget, rendet, fegyelmet ad a különbözô világrészekbôl ideáramló negyvenhat nemzet fiainak, valamint az országból felzúduló százezreknek. Trianon óta elôször jönnek nagyobb tömegek az utódállamokból is. A világ szeme rajtunk, szerte külföldön budapesti napokat rendeznek. Most látják, hogy nemcsak a cigány, a puszta, a csikósok népe vagyunk, de ez a romantikus, hôs nép mélyen vallásos kultúrnép is. De befelé, a magyar lélekre is nagy hatása van a kongresszusnak. Most tör fel az igazi kereszténység, nem a politikai értelemben vett, elhasznált fogalmú, hanem az elsôdleges, valóságos, szentistváni kereszténység. Ez maga a nemzet, a teljes erejében. Ilyen gigantikus vallásos demonstrációt még nem látott a magyar soha, mióta él. Ez a századok viharaiban elveszett, Trianonban megtépázott nemzeti és keresztényi önbizalmát is visszaadja. Felejthetetlen, nagyszerű élmény is volt, amikor a pápa legátusa, Pacelli államtitkár, aki maga is hamarosan XII. Pius pápaként trónra lép, a millenniumi emlékműnél a magyar királyok szoborsorfala között közeledett a hatalmas kongresszusi fôoltárhoz, hogy tizenöt bíboros és négyszáz püspök lila koszorújában mondja el a szentmisét öt kontinens kiküldötteinek, ötvenezer gyermek kórusa zeng az Eucharisztiának s annak a félmillió embernek, aki a téren szorong. A hercegprímás az államfô és az egész kormány jelenlétében ajánlja fel az országot Jézus szívének. Fennen lobognak a Szent Szív-zászlók, amelyeket a spanyol nemzeti csapatok is elôl vittek harcaikban az istentelen kommunisták ellen. Ó, bár áldást hozna ránk is az új jelvény! -- sóhajtja Mindszenty prelátus úr a tömegben, zalai hívei sorfala elôtt. Megmagyarázza, hogy a szív: Krisztus szellemében való lelki és társadalmi megújhodás jelvénye. Nehéz megmondani, hogy melyik is volt megragadóbb élmény: ez-e, vagy az a csodálatos májusi éjfél, amikor kettôszázezer férfi térdelt az oltár körül, az Égi Kenyér elé. Avagy Dunán a kivilágított hajókaraván felvonulása, elôl a vezérhajón a villogó fénykereszttel és az Eucharisztiával. Budapest, a Duna királynôje, vakító fényárban. Gyöngysorai, a lámpasorok, messze felkígyóztak a budai hegyekbe. Mindszenty elbűvölve nézi a pompás látványt. Szembe vele a királyi vár, kupoláján a Szent Korona mása, a Halászbástya fényes kôcsipkéi fölött ragyog a koronázó templom tornya. Balra a Gellérthegyen a Vértanú szobra fénykereszttel a kezében hajlik szédítô magasságban a Duna fölé. Csak alatta a sziklák oly feketék, vadak az éjben. S mintha vörös foltokat látna rajtuk, Gellért vérét. A nagy fényárban vissza-visszatér a szeme a vad sziklára és víziója is visszatér: a vérvörös foltok. Jobbra a parlament kupolái, tornyai. Emlékszik az elsô kommün egy plakátjára, amely a vérvörösbe mártott parlamentet ábrázolta. Hátha újra vérbe mártják? Áll megrendülten a királyi vár, a parlament és a Gellért feketevéres sziklái háromszögében. Amikor ôt 1919-ben letartóztatták, a parlament pincéit kínzókamrákká rendezték be. A Szovjet most is tele ilyenekkel. Spanyolország is tele volt. Ez a kor vértanúkra éhes! -- mondja félhangosan. Hívei ijedten néznek rá. Nem értik, miért mondja. A tűzijáték ezüst fényárjában ragyog a Citadella, ô mégis egy vérvörös csillagot lát felette kigyúlni... A világkongresszus jelképe minden elôkészítô nyomtatványán, plakátján rajta volt: a folyó két partját összekötô híd felett: kehely. A folyó: a Duna, a két part: Pest és Buda. A híd: a Lánchíd. Felette ragyogott a kehely. A jelkép rajza ezt ábrázolta. De a világhelyzetet is jelentette. A két part: a kettéváló világ, amely felett még ott a híd, a Béke Királyának hídja. A partokról és a hajókról most még felzúg az ének: Forrassz eggyé békességben minden népet, nemzetet! De mi lesz holnap? Borzalmas látomása van! Folyóba zuhannak a hidak, és eltűnik a kehely! A Lánchíd is lezuhan, a két part ölelô karja már nem ér össze a rohanó ár felett. Ami itt most fény, ragyogás, az fekete rom, véres omladék lesz: A Vár, Pest, Buda, a Sziget, minden. A világ két partja felett sem feszül ív többé! Ott sincs kehely... Pacelli államtitkár tíz év múlva mint XII. Piusz, megrendítô rádiószózatot intéz Magyarország népéhez, felidézi a Világkongresszus emlékét, személyes emlékeit is Budapestrôl, ahol megismerte a magyarságot. Kéri, hogy ôrizze meg ezernyi megpróbáltatásai közepette Szent István hitét, az Eucharisztia tiszteletét. Áldását küldi az egész magyar népre, különösen pedig ,,szeretett kedves fiúnkra, Magyarország bíboros hercegprímására, Mindszenty Józsefre.'' Ez a rádiószózat 1948-ban volt. Ekkor már nemcsak a Gellérthegy sziklái voltak véresek. A parlament is ismét vérbe mártott. Mindszenty is elindult Gellért vértanú útján... 1938: a Világkongresszus éve. 1948: Mindszenty letartóztatásának éve. Mind a kétszer rajtunk a világ szeme. Aztán nyolc év múlva ismét: 1956- ban a magyar nép megrázó, drámai szabadságharcának évében. A Vértanú szenvedésébôl kisarjadt népe világdicsô hôsi tette. * * * Csernoch János prímás 1927-ben halt meg. A két idôs érsek: Szmrecsányi és Zichy, valamint a kormány jelöltje, Glattfelder mellôzésével XI. Pius a maga jelöltjét ülteti a hercegprímási székbe: Serédi Justiniánt. A római egyetem fiatal tudós tanárát otthon nem ismeri senki. Nyaranta, csak vakációra járt haza Pannonhalmára. (Csernoch elôdje is ilyen meglepetés volt: Vaszary, a másik bencés.) Serédit a pápa barátságával tisztelte meg, és mint az egyházi törvénytár (Codex Juris Canonici) és ennek forrásai (a Fontes) tizennégy kötetének fômunkatársát megörökítteti Gasparri, az egyházkormányzó híres államtitkár mellett a kódex kihirdetését ábrázoló nagy vatikáni festményen. A Pozsony megyei, deáki szegény cserepesmester nyolcadik gyermekét képességei a soha el nem múló, isteni egyház szellemi vezérei közé rangosították. Itthon errôl sem tudnak. Sôt a liberális lapok támadják kinevezését. Csak akkor hallgatnak el, amikor a világhíres oxfordi egyetem diszdoktorságát ajánlja fel neki és a nyolc nyelven beszélô prímás angol székfoglalóját a londoni lapok bô terjedelemben közlik. A tudomány fejedelmi és egyháza prímási székében is megmaradt puritán szerzetesnek. Egyszer a harmincas évek végén júniusban fogadott. Lángoló nap perzselte az árnyéktalan dunaparti palotáját. Az egyházi birtokoknak bérlôszövetkezetek kezére juttatásáról szóló elôterjesztésemet hallgatta meg. (Nem rajta múlott, hogy csak terv maradt.) Utána kedélyes diskurzusra marasztalt. Így megkérdeztem, hol tölti nyarait? Csak nem e kibírhatatlan napsütésben? -- Tíz évig itt töltöttem. Higgye el, nem volt könnyű. Strandra nem járhatok, hogy másnap fürdôruhában fotóriporterek áldozataként lássam meg magam, ellenséges kommentárokkal kísért szöveggel, a pesti lapok képes mellékletében. De most építtetek egy kis vadászházat a süttôi erdôben. Az építész megkérdezte, hogy a vadászomnak építtetem-e? Magamnak -- mondtam, -- a vadászomnak nagyobb szoba jár, mert családos. Nekem elég a régi szerzetesi regula szerint épített cella, melynek nem szabad nagyobbnak lennie, csak akkorának, hogy a szerzetes lábával az ajtót, kezével az ablakot elérhesse... A sírban kisebb hely is elég lesz... -- Eminenciád a szerzetesi szerénységben is követi bencés egyházjogász elôdjét: Damianoi Szent Pétert. Azt irattá sírkövére: Amíg élsz, gondolj a halálra, s akkor mindig élni fogsz! -- Látja, a régi bencések szellemesebbek voltak. -- hárította el az összehasonlításban rejlô dicséretet... Most, hogy a hercegprímás erdei szűk remetecellájáról Írok, amelynek kisebbnek kellett lennie a vadászáénál, önkéntelenül is a mai kommunista vezérek rózsadombi, svábhegyi fényes kéjlakaira gondolok, amelyeket ÁVÓ-s tisztek ôriznek és arra a még a Balaton vizébe is mélyen bevezetett szöges drótakadályokra, amelyekkel elkülönítik magukat a ,,megváltott'' proletár elvtársaiktól, nehogy ezek meg nem engedett közelségben uszkálásukkal zavarják országló fenségeiket! Serédinek nem volt könnyű dolga, amikor elfoglalta a primáciát. A két béke-prímás: Csernoch és Vaszary idejébôl még itt maradtak közéletünkben a liberalizmus ôsemberei. A felsôházunknak már két ivtizede elnöke Wlassich Gyula, aki 1892-ben az egyházellenes javaslatoknak elôadója, a hírhedt Bánffy-kormánynak pedig közoktatásügyi minisztere. 1918-ban ô mondatja le a királyt, most a kormányzóságban a saját ténye folytatását és igazolását látja. A Tudományos Akadémián Berzeviczky elnököt látogatja meg: az egyházellenes javaslatok államtitkárját, a késôbbi Tisza-minisztert. A kultuszminisztériumot most Klebelsberg vezeti, aki elhagyta a kereszténypártot és annak a Bethlennek liberalizmusát vállalta, aki Tisza legszűkebb környezetéhez tartozott. Hogy beteljék a pohár: még a kereszténypárt elnökeként is egy Tisza-kultuszminisztert talál: Zichy Jánost. A múlt árnyékai a jelenen, akadályai az új idôk kiteljesedésének. Áttörhetetlen falanxja ez a békevilág öregjeinek, akik nem engedik megszületni az új szellemet. Ezek az adottságok elkedvetlenítik. Nem udvarol a sajtónak, ez pedig végig a hallgatás hidegségét vonja köréje. A katolikus fronton kész kereteket talál, melyek átépítéséhez még hiányzik az új személyi garnitúra. Semmi titkot nem csinál abból, a kereszténypárttal és két katolikus napilappal elégedetlen. Sokkal jobban szociális érzésű. Alig viszi keresztül Vass az ipari munkásság biztosításáról szóló törvényt, súlyosan zavarja igazságérzetét, hogy a kormány a mezôgazdasági munkások másfélmilliós tömegét, sokkal nagyobb nyomorával kirekeszti a gondoskodásából. Nem fél a kudarctól, sem a múlt árnyékaitól, prímássága elsô félévében javaslatot terjeszt elô, országos határozatot hozat a két Házzal, kötelezteti a kormányt, hogy terjesszen be javaslatot a mezôgazdasági munkások öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági kötelezô biztosítására. A kormány ezt a sürgôs határozatot egy évtizednél tovább fumigálja! Ez letöri Serédi további szociálpolitikai kezdeményezését. S mikor végre is megvalósítják indítványát, ez megcsúfolása lesz a szándékának és a szociális etikának: a munkás negyvenhét évig teljesített legnehezebb mezei munka után, -- ha még él! -- csak valamivel kap többet, mint havi öt pengôt! E kudarca után már csak a házassági törvény revízióját kérte, siker nélkül. Mégsem kedvtelenedett el. Egyházi funkciói mellett is szakított idôt, hogy külföldi diplomatákkal, követekkel tárgyaljon és szimpátiát keltsen ügyeink iránt. Viszont nem hallgatta el befelé véleményét közéletünk hibái felôl. Közerkölcsiségünk és parlamentarizmusunk szigorú bírálója volt, majd pedig kemény megrovója, amikor a zsidótörvényekben a természeti törvények megsértését tapasztalta. Pásztorlevelei ez idôben a világi hatalommal és a közhangulattal szembefordulásának örök dokumentumai maradnak. Mindszentynek pedig módot adnak arra, hogy az idôk fordulatával, ezekbôl vett idézetekkel, siessen most már az üldözött keresztény tömegeink védelmére. Közvetlenül tapasztalhattam az elnyomott, saját szervezkedésében végig akadályozott tömegeink sorsa iránt érzett változatlanul meleg érdeklôdését. A belügyminisztérium által feloszlatott és forradalminak tartott Wesselényi Reformklub szociális terveivel is szívesen és visszatérôen foglalkozott. Szívügye volt a keresztény felekezetek békéje. Egyszer hivatkozott a katolikus többség jogaira, de szavait elferdítették. Ezután már csak egy tréfába öltöztetett szemrehányásáról tudunk. Gömbössel szemben engedte ezt meg magának, akit a közvélemény protestáns kurzus folytatásával gyanúsított. Gömbös látogatóban volt Esztergomban. Hóman, a kultuszminiszter, mutatta be neki a szentistváni bazilika és vár ásatásait. Gömbös a magyar múlt köveinél elragadtatásában lelkes mgéreteket tett az ásatások folytatására. Serédi ebéd utáni tréfás hangulatban köszönte meg az ígéreteket és kedélyesen hozzáfűzte még ezt: Ha már ennyire benne van a miniszterelnök úr az ígéretekben, legyen szabad még kérni valamit, ígérje meg azt is, hogy a következô prímás, az utódom is még katolikus lesz.[47] A korának ez az egyik legnagyobb tudósa a legszeretetreméltóbb, legközvetlenebb jószívű ember volt. Legszerényebb is. ,,Elég neked az én kegyelmem, mert az erô az erôtlenségben fejlik ki.'' Pannonhalmi Szent Mártonnak e mondatával hárítja el sikereit és csak ennyit fűz hozzá jelmondatként: Non recuso laborem! Nem riadok vissza a munkától. 1944. július 29-én az emberi jogok védelmében a kormányhoz intézett fôpásztori szavával figyelmeztetett arra, hogy az államhatalmat csak az Isten törvényeivel összhangban gyakorolhatja, ô és a püspöki kar megállítják a deportálásokat és ezzel kettôszázezer zsidó menekül meg. Nem járt azonban sikerrel Budapest és Esztergom nyílt várossá nyílváníttatása, a háborútól mentesítése, pedig mintha csak megérezte volna, hogy a legelkeseredettebb harcok éppen e két városban zajlanak le s maga is áldozatuk lesz. Serédi dühöngô harcok közepette adja ki bátorhangú, utolsó pásztorlevelét 1945. március 15-én. Papjai lelkére köti, hogy a nehéz idôkben fokozottabban legyenek a szenvedô hívek szolgálatára. ,,Senkise hagyja magát félrevezetni -- írja -- üres szavak által, különösen most, amikor a ,,hamisság és arcátlan hazugság szelleme látszik eluralkodni az egész világ felett''. Ekkor már egészen legyengült, beteg. A nagy rendszerezô elmének ebben a megható hattyúdalában már benne vibrál a szüntelen aknamoraj, ágyú és bomba-dörrenés, asszonyi sikoly. Esztergom a harcok alatt háromszor cserél gazdát! -- Élete nagyobbik részében a tudomány és lelkivilág nagy szellemeivel konverzált hűs könyvtárak csendjén és szűk szerzetesi cellák magányában, mégis itt a magyar egyház élén a közélet minden rezdülését pontosan regisztrálta, és a magyarságot hozzáigazítani igyekezett az isteni törvényekhez. De ez az ôrült háború a szentbenedeki béke jámbor szerzetesét megrendíti. Az örök igazságok nagy kutatója elôtt borzalmak látványa ez! A Vatikán csendjére, a pápára, a Fontes-re, Gasparrira gondol s arra, hogy talán mégsem kellett volna elfogadnia az érsekséget. Kikristályosodott bölcsességedre most már a hazádnak van szüksége! -- hallotta újra a pápa szavait. Alig is voltam otthon a hazámban! -- védekezett. Csak az elsô világháború végén jöhetett haza katonapáternek. Érdekes volt, hogy éppen ide, Esztergomba osztották be, a fogolytáborba. A hazatérô foglyokat gyógyította az ázsiai pestisbôl, a bolsevizmusból. Furcsa volt, kilenc év múlva, a tábor barakkszobája helyett a prímási palotában lakni. Most idáig folyt már a vörös ár. Érezte, hogy nem éli túl. De nem ment kórházba! Nem települt nyugatra. Mindenki menekülhet, a kormány, az országgyűlés, a katona is, de neki maradnia kell. Ezer éve állnak itt ôrt a prímások a fôbazilika tövében. Elküldte az autókat, ne zaklassák vele. A bazilika marad, a prímás marad, ha életébe kerül is. A láz kimerítette. Asztalnál karjára billent fejjel elalélt. Magához tért, majd álomba szédült. Deákiban volt és anyja ápolta. Hét testvére állta körül. Aztán a pozsonyi gimnázium és Pannonhalma képei zsúfolódtak elébe. Az ajtó csukódására felrezzent: -- Betörtek a vörösök az apácákhoz! -- jelentette titkárja. -- Rögtön megyek! Telefonáljál! A titkár visszajött. A hercegprímást elôrebiccent fejjel találta az asztal felett. Nagycsütörtökön délután kettôkor. 1945-ben. Félholtan is kitartott ôrhelyén utolsó pillanatáig ... * * * Mindszenty észrevétlenül érkezett. A tengelyhatalmak még védték Európát, de a nyugati hatalmak már bombaszônyegeiket kiteregették az ázsiai bolsevizmus tankcsordái elé. A végzet közeledett, ô pedig elindult feléje a nyugati kis határvárosból, plébániájából keletebbre, püspöki székhelyére: Veszprémbe. 1944. március 29-én érkezett meg kinevezése. Ekkor Magyarország már benne állott a nagy belpolitikai változásokban és a külpolitika, a háborúvég, katasztrófájának szörnyű balsejtelmeiben élt. A nemzeti tragédia elôestélyén semmiképpen sem látszott különösebb eseményeknek az, hogy a pápa új püspököt adott az ôsi Veszprémnek. Csak akik ismerték, azok tudták, hogy ennek a püspöknek csillagfényben ragyog a homloka és hogy vele a jövô embere lépett be a történelembe. A zalaegerszegi plébános rendkívüli buzgósága nem kerülte el a pápai nuncius figyelmét. Látta, hogy a kormányhatalom befolyásának elhárításában, a hívek és maga függetlenségének megôrzésében, az egyház tekintélyének megóvásában, a híveknek szeretô édesatyjukként való gondozásában senki sem excellált annyira, mint a napilapot is szerkesztô és társadalmat is átszervezô apát, aki nemcsak a céltudatos, szívós, kemény munka embere, de önálló és bátor is. Vértanúságra is termett kristályjellem, akinek a trianoni neobarokk, hanyatló kor nem volt igazi arénája. E kor még a kompromisszumoké és nem a mártírokra szomjazó drámai helyzeteké. E kor hiába kiált: Vértanút Vértanút!... De hol nô a pálma? Fejünkre tikkadt az idôk Szaharája. (Babits) Hanem a most kezdôdô korszakban a tikkadt levegôt nagy viharok kavarják, bôven nô a pálma és a vér sem hullik hiába. Ez a vérzivataros kor a Mindszenty-jellemek acélfürdôje. A rendkívüli ember érkezését mégis rendkívüli események elôzik meg. A trianoni korszak államfôje és a Vatikán között szívélyes viszony alakult ki az elmúlt két évtized alatt. Ez még kordiálisabb lesz Pacelli budapesti legációja, kellemes személyes impressziói nyomán s a gyorsan bekövetkezett pápai trónralépése után. Ha a Vatikán nem is honorálhatta a magyar államfô fôkegyúri jogát, annyi regárddal mégis tartozott neki, hogy egy elôtte persona nongratát nem nevez ki püspökké. Nem kellett, hogy a kormányzó személyesen közölje a nunciussal értesüléseit a renitens apátról, az országban egyedülálló, tudott dolog volt, hogy az államfô nevenapján a hivatalos istentiszteletek személyes celebrálása elôl lehetôleg kitért Mindszenty, s ha ezt már semmiképpen sem tehette, akkor is a mise végén nem az államfôért imádkozott, hanem az ország jövôjéért. Most azonban a világesemények s az ezekbe kapcsolódó magyar sors elôhívták az egerszegi prelátust. Meginog, majd külerôk megdöntik Horthy negyedszázados kormányzását. Serédi hercegprímás vad hordák barbár támadásai közepette ôrhelyén hal meg. Az országvezetés e két tradicionális méltóságának kell megürülnie, hogy az egerszegi plébános tizenhét hónap leforgása alatt püspökként, majd hercegprímásként, ha nem is formailag, de lényegileg, kezébe fogja a forradalmi események és idegenmegszállás alatt népünk lelki és társadalmi vezetését. A püspöki kinevezése elôtt ez történt: Olaszország átállása a nyugati hatalmak mellé, Mussolini letartóztatása arra ösztönzi Hitlert, hogy legalább Budapest kiugrását akadályozza meg. Horthyt magához hívja, hogy távollétében megszállja az országot. Horthy 1944. március 17-én indul el a klessheimi tanácskozásra s még ennek tartama alatt megkapja a Bécs mellett összevont tizenegy német hadosztály a parancsot az országba nyomulására. A Gestapo elmenekíti Kállay miniszterelnököt, letartóztatja Keresztes-Fischer belügyminisztert és számos törvényhozót. Az új kormány megalakításával Horthy a berlini követet, Sztójayt bízza meg, de maga is lemondani készül. E fordulat után nyolc napra máris megtörténik Mindszenty kinevezése. A következô évben már a hercegprímásságot nyeri el. E kétszeres kiválasztásban a kegyelem tényének és Mindszenty képességei felismerésének együttes jelét kell látnunk. Az idôsebb püspökök és érsekek mellôzésével korban is, rangban is legfiatalabbként lesz prímássá. E tökéletes kiválasztás az új prímás működésének rendkívüli sikereiben, történelmet irányító jelentôségében gyorsan igazolódott. ,,De hogy történt az egerszegi plébánosnak a veszprémi püspökségbe való távozása? Erre a kérdésre az apátúr egyik egyszerűbb híve ezt a meglepô választ adta: -- Az apátúr az elôtte való délutánon nagyon megázott. Hadiszövetbôl való műrostos reverendája összement. Ugyancsak neki kellett látni, hogy más napra rendbe hozzák... Mégis csak igaza volt ennek az egyszerű embernek. Nem a búcsúzás ünnepies külsôségei fontosak, hanem hogy egyetlen reverendát vitt magával meg a breviáriumot. Csak szegény embernek van érzéke az ilyen megfigyelésekre. Ám ô is sietett hozzátenni az egerszegi ember önérzetével, ne gondoljam, mintha az egerszegi plébánia ágrólszakadt lenne. Volt az apátúrnak majorja, dehát mindent szétosztott maga körül.''[48] ======================================================================== 1944: A százszorszent Veszprémben Könnyű selyem mitrát és arany gyűrűt viselni, de rettenetes beszámolni egy püspökségrôl az élôk és holtak legfôbb Bírájánál! (Szent Adalbert, Szent István lelkiatyja) 1944 április elején volt Mindszenty püspökszentelése. A német megszállás elsô heteiben. De a szovjet csapatok is már egyre közelebb értek a Kárpátokhoz. Mindenki érezte, hogy a két roppant erô élethalálharca a magyar Alföldön lesz. A bizonytalan, sötét sors köde ült a lelkeken. Serédi két püspöktársával végezte a felszentelést. A szertartás után a szelíd szerzetes-prímás az új püspök felé fordulva mondotta: -- Krisztus zászlóvivôje, a tizenkettôk utóda és az igazság felkent bajnoka lettél. A háború és hazugság e szörnyű korszakában a templomba menekül az igazság és vágyunk a kor után, amelyben az igazság és béke válthat ismét csókot. A próféták jövendölték a Messiásról, hogy kiirtja a harciszereket. Krisztus meg is törte erejüket a szeretet és igazságosság törvényével, de az emberi önzés újra-újraépíti ôket. Az emberek között az egyenetlenségnek, nemzetek között a háborúknak alapja: az igazságtalanság. A társadalom és az emberiség békéjének alapja az igazság, az igazság alapja Isten. Tôled nem veszi el az igazságot senki sem, sem erôszakkal, sem dicsérettel. Te nem mondod soha a jót rossznak, a rosszat jónak, a fényt árnyéknak és az árnyékot fénynek... Két év múlva, amikor Debrecenben már Mindszenty a veszprémi püspökségben utódjává szenteli Bánást, így köszönti: Veszprémben majd a magyar szentek lábanyomába lépsz. Amikor nem rég én is ezekbe a lábnyomokba léptem, úgy éreztem, hogy ezek a lábnyomok beleégnek a lelkembe és a lelkiismeretembe süvítenek és kiáltanak bele. Így érezte. Rásúlyosodott az apostolutódság felelôssége. Meg a nehéz idôké. Mily szép volna itt békében alkotni! Neki, aki a veszprémi egyházmegye múltját hatalmas kötetben megírta. Most is napokra varázsa alatt tartotta a múlt, Veszprém, amely maga a megelevenedett história és természetben álló múzeum. Ezt a vidéket könyve írása közben nagyon megszerette. Ugyan mi is lehetett volna nagyobb öröm számára, mint ideköltözni tanulmányai, álmai színhelyére. Szent István ôsi egyházmegyéjébe, várába, a székesegyház mellé, amelynek csúcsíves szentélye még a tizenharmadik századból való, oda a Gizella-kápolna tövébe, amelynek altemplomában István és Imre imádkoztak. Itt tanította, bérmálta Imrét Szent Adalbert, a magyarok, lengyelek, csehek apostola, kinek emlékére szenteltette István az elsô esztergomi bazilikát. Itt hal el a Bakonyban vadkannal küzdve a szűz királyfi, és sírja itt borul a csodák nyíló rózsáiba... Nem állhatta, hogy egy negyedórára be ne nézzen a múzeumba, amely a római-pannon kultúra legszebb emlékeivel van tele. Itt ezek a híres balácai falfestmények az ôskeresztény katakombaművészet motívumait, táncoló, lebegô alakok, puttók, szüretjelenetek képeit ôrzik. Elkomorodva gondol ezekrôl szent Rutuluszra, Veszprém vértanújára. Ennek a meredek utcákkal teli, hegyen-völgyön épült festôi városnak műemlékekben való gazdagságában, mint csodás káprázatban, megbűvölten fürdette meg a lelkét. Honfoglaláskor ide a Séd folyótól és patakoktól körülölelt dolomithegy tövébe, a Buchim és Kasza völgyébe telepedett Öcséb és Öcse törzse. Veszprém maga István rokonának külvárosa: Jutas pedig Árpád negyedik gyermekének a nevét ôrzi. Kinézett a rezidenciája ablakán. A Bakony szele simogatta homlokát. Gellértre, a szentre gondolt, aki hét évig remeteként él, böjtöl, imádkozik itt a hegyek között, ôz és farkas együtt kísérik útjain. Másik hét évig neveli Veszprémben Imrét. Végigkíséri a szent életét Bakonybélbe, a kelenhegyi vértanúságba. Úgy érzi, olyan idôk jönnek, hogy az ô testét is sziklák, vagy golyók sebzik. Felkísért benne két pogány magyar emlék: a békési Vata úré, aki Gellértet ölte meg és Koppányé, a somogyi úré, aki e város alatt tört Istvánra. Ma még nagyobb s idegen pogány veszély közelít... A Balaton kékjében csillog a Nap. Tihany kolostora mély árnyékokat vet a vízre. Itt Veszprémben az elsô, ott az utolsó király emléke: IV. Károly tihanyi fogsága után emelt kálvária. Térben mily közel, idôben az egész magyar történelem van köztük. Az elsônek itt állanak most is jobbágyfalvai: Királyszentistván, Bakonyszentkirály, Szentkirályszabadja. Az utolsónak szegény a hagyatéka: a kálvária. A királyok is elszegényednek. Most a püspökökön a sor. De csak a nép el ne szegényedjék! A vár déli részén régi ôrtorony. Agg püspöki helynöke üdvözlô beszédében ezt úgy idézte, mint a város jelképét. De nem a püspökségéé inkább? Nem innét indul-e ki István nagy államalapítása? Közjogaink alapvetése, az ezer éves útmutatás? 1009-ben e várost teszi a királyné székhelyévé és azóta kötelessége, joga e hely püspökének a királyné megkoronázása. A kegyesrendiek gimnáziuma elôtt, Bacsányi[49] emléktáblájánál megállott. Itt tanult a forradalmi költô. Ha most feltámadnál, ugyancsak csodálkoznál! Akik ellen írtad tüzes versedet, Bastille ostromára, az uralkodók, már nincsenek! De a nemzetek új ,,kelepcében'', új ,,rabságban nyögnek''. Új cézárok alatt. Bacsányiról a zseniális, forradalmár pap, az erkölcsi nihilbe süllyedt Martinovics[50] jutott eszébe. Nem jellemzô-e, hogy 1919-ben a kommunisták tisztelik hôsükként? Viszont mi, mai katolikusok nem vagyunk-e túl konzervatívok, a jelen nagy átalakulásaira tudunk-e elég befolyással lenni? Megkereszteltük-e a szocializmust és az államot? Nagygyűléseink nemcsak a látványosság és retorika arénái voltak-e és kiszűrtünk-e elég konkrétumot és akciót a magyar jövô kialakítására? Visszatértek régi, egerszegi problémái. Most több ideje, eszköze lenne a kezdeményezésre. Le is ment már a Dráva mellé, hogy iskolákat, templomokat építsen. De aztán látta a háborúsvilág nyomorúságát és a jövô bizonytalanságát hívei szemében, újra itt a nemzet tragédiája! 1919 augusztusától éppen negyedszázad tellett el. Ennyit kaptunk a sorstól a múlt mulasztásainak pótlására. A trianoni sebek behegesztésére. Az osztályokra, érdekcsoportokra szakadt nemzet testvéri összehangolására. Az ôsi magyar erôk felszabadítására, kiteljesítésére. A falu és munkás felemelésére. Egy olyan ország megalapozására, amelyhez a Részek és népek visszakívánkoznak. Az ,,Elsodort faluval''[51] kezdtük, és most elsodort nemzetként végezzük. Lemértük a ,,Három nemzedéket''[52], de nem tudtuk kiformálni a magunkét, a negyediket. A múltat nem engedtük meghalni, a jövôt nem engedtük megszületni. Bevezettük egy új kor szellemét, de önmagunkat ehhez átformálni nem tudtuk. Álmokban, lírában irredentáztunk, gyakorlatban távolabb löktük az ôsi határokat. Katolikus passzivitás, te is hibás vagy! Hol maradt bátor hadba szállásod a dolgozó tömegekért?! Széchenyi mardosó önvádja gyötörte, noha jól tudta, hogy esti lelkiismeretvizsgálatainál szándékos mulasztással sohasem tudta magát vádolni. No mégcsak az kellene! Nem azért jár-e ,,nagyobb tisztelet a papnak, mert az nemcsak a maga terhét viseli, de a népét is''!? Annak a Szent Istvánnak a szavai ezek, akinek Krisztusban nemesedett, fenséges, ôsmagyar arcát a felesége, Gizella, a német császár szentéletű nôvére, ebben a városban hímeztette a koronázási palástra. Itt véste István fia szívébe: Tartsd meg a hazai hagyományokat, ezek nélkül itt senki sem uralkodhatik. A Nap eltűnôben volt a hegyek mögött. Lenézett a patakpartra, meredek, szédítômély völgyekre, melyek barlangjaiban itt élt már a kô- és bronz kor embere is. Tekintete a vár fokán, a lépcsôs Bástyakilátóra, annak az Árpádok alatt faragott köveire esett. E kövek az alkonyaiban színes virágfejeknek tetszettek, melyek a szent magyar múltat illatozták. Kiemelte a könyvtárból Szent István legendáját. Olvassa benne, hogy István Krisztust viselte minden tettében s mindenkor úgy cselekedett, mintha Isten ítélôszéke elôtt állana. Mikor novicius korában elôször olvasta ezt, szinte évekre eltűnt arcáról a mosoly, szent komolyság váltotta fel. Mintha ettôl kezdve sorsát elôre tudta volna. Valóban ez a sors benne is fogantatott elhatározásai szilárdságában, jellemének keménységében, akaratának hajlíthatatlanságában. Átment a palota keleti szárnyára. Elnézett Kádárta, Várpalota felé. Szeme a Szent Benedek hegyét keresi. Lábánál még ott vannak romjai annak a domonkos kolostornak, amelyben a szent királyleány, Margit töltötte gyermekkorát. Az új püspök lehajtotta fejét: címerén és jelmondatán gondolkozott. No, ez itt nem nehéz: a kövek között szimbólumvirágok bimbóznak. És dönt is legott: címere pajzs mezejébe Árpádházi Szent Margitot tette, a püspöki kalap szalagjára pedig jelmondatul ezt: Pannonia Sacra! E két szó összeköti ennek a földnek két örök kultúráját: a rómait és a magyart, de kitűzi a célt is: ismét szentté varázsolni e földet, mint az Árpádok alatt volt. Mily véresen aktuális ez a jelszó most, amikor a verhetetlennek hitt német hadsereg özönlik vissza a Szovjetunióból és hömpölyög utána a régi cárok hódítási vágyát vörös színekben megvalósító borzasztó hadsereg. Tankcsapatait a vadon ôsi, nyers, pogány önzésének motorjai hajtják, de a zászlai a szocializmust hazudjak. Ez a félelmetes erô legyôzi a világot! Vajon meg tudja-e védelmezni a várost? A székesegyházat, a templomokat, kolostorokat, iskolákat, papnöveldét, Biró Márton könyvtárát? Hatalmas egyházi tartományát, gondjaira bízott majd egy millió lelket? Meg tudja-e ôrizni ôket hitükben s elôbbre tudja-e vinni ôket a Pannonia Sacra felé? Vajon mit rejt a jövô? E székében elôdeihez fordult, hogy segítsék imáikkal. A hatalmas Rozgonyihoz, a szakállas Újlaki herceghez, Pál püspökhöz, aki a pálosok statutumait írta, Szalaházi Tamáshoz, Acsády Ádámhoz, aki a pozsonyi országgyűlésen úgy megszégyenítette az egri érseket, mert ez két német szót mondott. Rollerhez, aki e palotát építette és ebben elsô vendége tizenkét szegény ember volt, akiken a lábmosás szertartását végezte el 1772 nagycsütörtökén. Kórházat, árvaházat, gabonatárat épít a szegényeknek. Aztán a zárdák nagy alapítójához, Ranolderhez fordul. Kopácsihoz, aki innét ment prímásnak. Közvetlen elôdeire gondol: a szelíd Rott Nándorra, Czapikra, aki most egri érsek, Tóth Tihamérra, akinek húsz gyönyörű kötete világirodalmi esemény, a földkerekség fiatalságát tizenhat nyelven neveli. Mindszenty kilencvenharmadik utóda volt Veszprém elsô püspökének, Szent Gellértnek. E történelmi városban kétszeresen érezte fôpapsága súlyát. A pápára gondolt, aki ide állította. Az elsô pápára is, Péter apostolra, akit Jézus háromszor kérdezett meg egymásután, szereti-e ôt, mert rendíthetetlen, önfeláldozó szeretet nélkül a kísértések perceiben elhajlik tôle és hivatásától, amelyre kijelölte. Mély imába merült a kegyelemért, hogy szeretete mindvégig állhatatos maradjon. Veni Sancte Spiritus! Jöjj és adj lelkiismeretes, jó lelket, önfegyelmet! Erôs lelket adj, Creator Spiritus! Imádságos lelket, hogy elmerüljek Benned! Érzékenyet, hogy a leheletnyi sugallatodat is felfoghassam! Spiritus Rector! Neveld lelkemet és töltsd meg kegyelmed árjával! Mint elsô pünkösdkor elsô apostolaidat! Az apostolutódság rendkívüli terhe alatt térdre omlott. Ezután már az élet nagy kérdéseire neki kell a hivatalos feleletet megadnia. Ezután nem újságcikkeket ír, de pásztorleveleket, amelyek kötelezô erejűek. Zsinati tag, aki dogmákat alkot és Krisztus tanítását formába önti népe és kora számára. A keresztény kultúra hivatalos ôre, nemzete lelkének gondozója, a magyar tradíciók hordozója, törvények alkotója, népe felelôse, a társadalmi, karitatív munka irányítója. A papi megszentelô hatalom teljessége, a hívek, papok szentelése, a kormányzás és tanítás joga, kötelessége: mind az övé! Ennyi felelôsséget hordozni nem lehet kegyelem nélkül! Veni Sancte Spiritus!... Püspöksége rövid, viharos volt. Mindössze tizenhét hónapot tölt az egyházmegye élén, ebbôl is több mint négy hónapot fogságban. 1944. március 29-én értesül kinevezésérôl, 1945. szeptemberében pedig már hercegprímássá emeli a pápa. 1944. november 29-én letartóztatják és 1945. áprilisában szabadul a nemzetiszocialisták fogságából, Sopronból, hogy a szovjetorosz ázsiai barbár csapatok igája alá térjen vissza Veszprémbe. Bemegy börtönébe mint jelentôs birtokokkal rendelkezô egyházfejedelem, kijön mint súlyos anyagi terhekkel küzdô szegény püspök, akinek ötszázötven papjáról, hatszáz iskolájáról kell gondoskodnia: fedezet nélkül! A debreceni szatellit-kormány egyházellenes éllel rendeletileg osztja ki az egyházi földeket. Maga miatt ugyan nem siratja, a börtönében már látta, hogy a püspöki kinevezése pillanatában felvázolt tervei kútba estek. Akkor azt hitte, hogy igazi alkotó, építô korszaka most következett el, új templomok, plébániák, iskolák emelkednek keze nyomán, a filiák új pasztorálását vezeti be, bányákat, gyárakat, munkástelepeket külön oktatott, képezett munkáspapokkal látja el, intenzív sajtószolgálatot teremt és átszervezi a városok hitéletét. Tisztán látta, hogy a lélekvezetés régi formái reformokra szorulnak, a tömeghatások legújabb eszközeibôl mindent fel kell használnia, a társadalmi, egyesületi szervezést rendszerezni, országosan szinkronizálni kell s katolikus autonómiával intézményesen egységesíteni. A katolicizmust mint kultúrtényezôt, mint közéletet alakítót is, ki kell emelni a mostani szűk keretekbôl és legalább meg kell közelíteni azt az erôkifejtést, amelyet a nemzet joggal igényelhet tôle. Azt a politikai katolicizmust, amely régóta haldoklásban volt, nem siratta, mert látta már kizöldülni az új népi vetést, az 1935-ben Szeged központtal kibomló agrárifjúsági mozgalmat, amely pár év múlva százezer tagot toboroz, kétezer legényagitátort képez és húszezer népfôiskolást nevel. A fiatal jezsuiták és világi vezetôk a mozgalom erôhatásait befelé sugároztatják: átfogó szövetkezeti- és átképzôhálózattal valósítják meg a magárahagyott falu önsegélyét. De ott volt az ipari munkásság számára az Emszo is (egyházközségek munkás szakosztálya). Ez a megakadt, lendületét vesztett keresztényszocialista szakszervezetek és Katolikus Népszövetség munkáját akarta felfokozni. Ezek mellett a Credók, a Szívgárdák, a férfiligák, kongregációk, a katolikus akció bíztató kezdései mind-mind csak a koordináló, összehangoló erôt várták. Körmünkre égett kötelesség kimenteni a keresztény eszmekört a politikai jelszavak világából és országépítô tényezôvé transzformálni. Fel kell végre számolni, a szociális problémák elsô vonalba helyezésével, az egyházak konzervativizmusának örök vádját. Vissza kell rántani az országot is, Európát is, a névleges kereszténység, a szinte álkereszténység, egy új janzenizmus felé fordulásából. Szent Ciprián kartágói püspök írásaira gondolt, azokról szóló írásaira, akiknek hitét a földi javak nyomják el, ejtik tôrbe, akik vagyonuk bilincseiben vergôdnek s ezért már a rájuk váró ütközet elôtt megadják magukat. Meg kell menteni a kereszténységet ettôl a szégyentôl! Hogy mi lesz ezekkel a régi tervekkel, az már bizonytalannak látszik. Ki tudja, mit hoz a háború vége. Földrajzi és politikai helyzetünk egyformán lehetetlenné teszi védekezésünket. Ezt már Teleki Pál öngyilkossága is eléggé szétkiáltotta. Nehéz a jövôrôl ítélni, mikor a jelen eseményeit sem ismerjük. A külföldi híreket a kormány átszűri, cenzúrázza. De különben is alig lehet a hírek ténymagját kihámozni a propagandahéjból. Hogy mi a valóság, mi a hírverés, azt a törvényhozás tagjai éppoly kevéssé tudják, mint más. Az országgyűlés külügyi bizottságaiban a kormány bizalmas tájékoztatásai sem nélkülözik a propagandisztikus beállítást. Megütközött rajta, amikor hallotta, hogy Észak-Amerikával való hadiállapotba lépésünk következményeit csak abban látták tréfásan a miniszterek, hogy ,,mozgósítani fogjuk az atlanti- óceáni hadiflottánkat''. Nemsokára kiderültek a ránk szomorúbb következmények: városaink földig bombázása. Serédi ugyan felhasználta külföldi összeköttetéseit, Vatikánt, a diplomáciai testület iránta tanúsított rendkívüli tiszteletét nemzete érdekében arra, hogy például az angolok hadüzenetét késleltesse és hogy az Egyesült Államoknak küldött hadüzenetünk borzalmas konzekvenciáit elhárítsa. Kétségtelen, hogy Serédi a kormány tagjainál sokkal élesebben látta a háborúba avatkozás veszedelmét, viszont talán közvetlenül nem érezte azt a pressziót, amelyet reánk a harmadik birodalom gyakorolt. Az államfô elôtt is nem egyszer kifejezte tiltakozását a hadiállapotba lépésünk ellen. Végtelenül szomorúnak látszik, hogy e világ összeköttetésekkel rendelkezô legnagyobb nemzetközi tekintélyünknek sem engedtek semmi befolyást oly fontos nemzeti akarat elhatározásra, mint a hadüzenet. Viszont Serédi mégsem mulasztotta el kihangsúlyozni a nyugati hatalmak követei elôtt a kormány kényszerhelyzetét. Serédi idevonatkozó tárgyalásait, diplomáciai lépéseit dokumentumszerűen mint utódja, Mindszenty publikálja 1945-ben. Horthy 1944. október 15-i fegyverszüneti hadparancsa mindenkit készületlenül talált, zűrzavart okozott. De Mindszenty sem ismert más kiutat, kímélni a magyarságot, megóvni azt, ami maradt az országból, a Pannonia Sacrát. Emlékiratot szerkeszt a vele mindig szembenálló irányzat kormányához. Átnyúl az állam hatáskörébe, de nem ártva, sôt az isteni, természeti jogok, az emberi életek védelmében. Az állam börtönbe veti. Vértanúi sors: övéiért harcikocsik elé állani a hadak útján. ======================================================================== ,,Hunnia''. Mérlegen a trianoni kor ,,A kiváltságos osztályok népei mondjak: -- Dolgom jól van s ezért hála az egeknek, népem is boldog!'' (Széchenyi: Hunnia) (Az apostolok két kései magyar utóda megbeszéli az ország közelmúltját és mérlegeli a jövôjét. Idô: 1944. április 21. Egy hónappal a német megszállás után és hat hónappal a Szovjetunió csapatainak bevonulása elôtt. A letűnôben levô trianoni korszak és a keletrôl közelgô szovjetcsillagos új kor között, az ország sorsának rövid közjátékában. Hely: az érseki palota könyvtára. A két fôpap a trianoni korszak dokumentumtára elôtt áll. A hatalmas asztalon katalógusok, indexek, kihúzott fiókok, iratrendezô dobozok, dossziék, térképek, grafikonok. Dr. Czapik Lajos érseket a dokumentár rendezése közben lepte meg látogatásával az új veszprémi püspök: Mindszenty József. Czapik, ez a villámgyors észjárású, frissmozgású, modern fôpap a budapesti szerkesztôségébôl áthozott magángyűjteményét: kézikönyvtárát, újság-, folyóirat-, kézirattárát most egyesíti az érseki dokumentumtárral. De Mindszenty is szakmabeli. Mindketten negyedszázadot töltöttek szerkesztôi asztal mellett. Tömegek irányításában. Az érseki titkár idônként friss lapokkal, postával és feketekávéval jön be. Tárgyalásuk már a késô estébe nyúlik bele.) Czapik: Azt hiszem, már le is zárhatjuk a trianoni kort. Helyesebben a németek lezárták. Ha most a mérlegét elkészítjük, leverô egyenleget kapunk, önmagának élt e kor, nem illeszkedett bele a nemzet fejlôdésébe. Nem a jövônek dolgozott. A magyarságot nemcsak Trianonban osztották szét! Mi magunk is tovább osztottuk: társadalmi, vagyoni és kulturális rétegekre. Mindszenty: Valóban! Amikor Felvidék visszatért, akkor láttuk, mennyivel elôbbre volt e rész a társadalom felépítettségében. Nem ismert tagozódást: értelmisége, parasztsága, munkássága kulturális, gazdasági és népi egységet jelentett, az osztálytalan magyarságot. Czapik: Azt, mit a Csonkaországban egyedül csak Te teremtettél meg Zalaegerszegen! Másutt megmaradt a kasztok hálózatának egy sajátos kormányzati szisztéma vezetése alatt. Ennek értékrendszerében az egyes társadalmi osztályoknak, foglalkozási ágaknak és érdekcsoportoknak pontosan annyi súlyt tulajdonítottak, amennyit ezek hatalmuk megerôsítésében számukra jelentettek. A tömegek azért nem ponderáltak elôttük. Mindszenty: Pedig korforduló ez, amely évszázadokra dönti el az emberiség sorsát. Hogy merre: ez még bizonytalan. De az már nyilvánvaló, hogy az individualizmusnak hátat fordítottunk és arccal a szolidarizmus felé fordulunk. Bizonyára olvastad Szekfű 1941-ben kiadott gyűjteményes kötetét: a Mi a magyar-t? Megállapítja, hogy míg az egész világ demokratizálódott és minden nép összefogja erôit s az Il Principe-t[53] felülmúló reálizmussal várja a krízis megoldását, a mi vezetô rétegünk ezalatt a saját gondolkozására akarja nevelni a népet és nincs érzéke a történeti és régi népi kultúránk egyesítése iránt, ami pedig a jövônek egyetlen szellemi alapja. Czapik: összefogni a népi erôket? Ugyan! Még az értelmiségre sem volt szükség, addig jutottunk, hogy ,,elég az egy okos ember is az országban''! Mindszenty: Igen, ez a jelszó-politika végzetessé vált. A húszas évek elején a kialudt, hideg, rozsdás tűzhelyek mellett elképedéssel hallgatta az ország az ún. ,,kandalló-elméletet'', amely mellett nyugodtan lehet ülni, szinte összetett kézzel, mert ,,az idô nekünk dolgozik!'' Nekünk magyaroknak! Deák forgott mauzóleumában jelszava szerencsétlen felhasználása miatt! Mert a körülöttünk élô népek viszont foggal és körömmel segítettek az idônek! Késôbb jött a lelkiismeret- altató bölcsôdal arról, hogy ,,a Csonkaország nem hozhat reformokat az egész számára!'' Mert ,,minden reformmal csak eltávolodunk a régi közös alapról és az elszakított magyaroktól.'' Következô jelszó lett: ,,,Nincs ugrás a természetben! Fontolva kell haladni! Meg kell növelnünk elôször a népünket! Kultúrpolitika és szakképzés kell és azután a reform!'' Különben is ,,jó lesz vigyázni azzal a sok bírálgatással'' -- intettek a kormányzati bölcsek -- mert ,,amit ti itt ma mondotok, azt Prága, Belgrád és Bukarest parlamentjeiben már holnap a fejünkre olvassák''. Ahogy pedig beleértünk a háborús idôk zónájába, Így alakult a Pató Pálok jelszava: ,,Háború alatt a termelést nem lehet zavarni -- még reformokkal sem!'' És a politikai mozdulatlanságnak ezek az önigazolgató frázisai egymást váltakozva végigérték az egész trianoni korszakot. Czapik: Pedig a haladásra, a kor igényeinek felismerésére, ezer és ezer jel íródott a baltazári lakomák falaira. Hogy tenni is kéne már valamit és hogy népünk erôsítése nélkül elpusztulunk. Ezt érezte a hatalom is, de önvédelmének reflexmozdulata újra és újra szájába adta a korszak vezérszólamát, hogy ,,igaz, kéne ez is, az is, de most nem idôszerű!'' Ezt aztán még kiegészítették azzal, hogy ,,népünk még nem érett meg arra, hogy maga intézze sorsát, titkos választással, önkormányzattal.'' Mindszenty: E korszak még politikája védôszólamainak kitalálásában sem volt leleményes! Biztosan tudod, hogy ezt a ,,nem érett még a nép'' elhárító frázist is a Széchenyi-Deák-Kossuth kora, a reformkorszak ellenzôinek ajkáról kölcsönözték és nem átallották a bécsi udvarnak ezt a találmányát száz év múlva felhasználni! Czapik: Szóról-szóra így van. Tudom, hogy mire gondolsz! (Kiemel a könyvtárából egy nagy formátumú könyvet, ez a címe: Parlament Debrecenben. Papp Dénes, Lipcse 1870. Fellapozza a 126. oldalt és a 1848--1849-es szabadságharc alatt Debrecenbe menekült országgyűlés naplójából, 1849. február 26-i ülésben, Halász Boldizsár követ szavait olvassa:) ,,Az indítvány elvét, a felelôsséget, senki sem támadja nyíltan, hanem azt mondják, hogy most nincs ideje ennek és ennek, hanem majd máskor. Azt szokták hajdan mondani, hogy a népnek ne adjuk meg a jogait most, hanem akkor, amidôn megérett azokra, holott annak ideje mindenkor jelen van, a nép mindenkor érett a jogai gyakorlatára''. -- Hallod-e ezt? Tehát már 1849-ben Halász követ is már hajdan mondott-nak nevezi ezt a frázist! Mindszenty: Hogyne! De még régebben is ismert volt ez. Már 1832-ben Széchenyi is védekezik ellene a Stádium-ában. Itt van kéznél?... Igen? Köszönöm. Ez az. Nézd itt, a 109. oldalon írja: ,,Van egy fajta ember,... amely úgy tartja embertársát örök árnyék alatt, mint a kóró a mezei virágot, azt meri állítani, hogy a szántóvetô nem érett meg arra, hogy saját tulajdont bírjon.'' Czapik: Hát azt tudod-e, hogy Macaulay az angol hisztorikus is válaszol erre az európai elterjedettségű frázisra 1840 körül. Ezt olvastam tôle valahol: Sok politikus mint magától értetôdô igazságot hirdeti, hogy egy nép sem lehet szabad, mielôtt nem tanult meg élni is a szabadsággal. Ez méltó párja -- mondja tovább Macaulay -- az anekdotának arról a bolondról, aki elhatározta, hogy nem megy a vízbe addig, amíg meg nem tanult úszni. Mindszenty: Ismerem ezt a legjobb visszavágást. Nálunk az úgynevezett ,,konszolidáció'' körül viruló hatalmi csoport, a húszas években, állott a Széchenyi által emlegetett ,,kóró-emberek''-bôl, akik a magyar népmilliókat tartották árnyék alatt. Még szerencse, hogy Széchenyi elôbb adta ki száz évvel könyveit. Itt is ír meglepô dolgokat: (olvassa:) ,,Kilenc millió hű jobbágy és jó katona, minden terhek türelmes viselôje, amelynek oly nagy része a magyarság utolsó záloga, reménye, fenntartója... Hunnia e szolgalakosait az emberiség örök jogaiban iktassuk!'' No és ez? ,,Hunnia minden lakosának polgári létet adni -- ím ez az, amit teljes meggyôzôdésem szerint honunkra nézve nemcsak nem tartok idô elôttinek, sôt szinte már idô utáninak mondok.'' (Stádium, 38.) Czapik: Igen, dörzsöljük meg a szemünket és szégyenkezzünk a magunk korszakán! Széchenyi 1832-ben írta ezt s a rádiókor magyarját e száz év elôtt is már megvetett hamiskodásokkal tartották bűvölet alatt! De ha nem tudták hatalmasaink ébresztôórájukat Széchenyihez igazítani, legalább néztek volna körül saját koruk világában. Bizonyára nem kerülte el figyelmedet Rudai tanulmánya: A parlamentáris államok társadalmairól 1935-39 között. Érdekes, tanulságos összeállítás: A földkerekség ötszáz millió embere vetette el a parlamenti kormányzás elvét és vezette be helyette a kommunista vagy fasiszta diktatúrát. Parlamentáris államban csak 427 millió ember maradt, ennek is 16,9%-a baloldali, 2,1%-a jobboldali forradalmat kíván, 70,6%-a pedig reformokat. Mi pedig egyedül maradtunk a száz év elôtt is avult politika mellett. Mindszenty: Még szomorúbb az a tény, hogy a monopolisztikus államrendszerüket krisztusi és nemzeti demokráciának kendôzték, holott öncélúságuk kevés szociáletikát ismert. Süketté és vakká tették magukat minden pápai körlevéllel és hercegprímási figyelmeztetéssel szemben. A keresztény bölcselôk és a pápák nem gyôzik óvni az államhatalmak birtokosait, hogy ha nem a közjót és szociális igazságot valósítják meg: anarchiába döntik az emberiséget és e javak védelme egyedül az egyházra marad. XI. Pius 1931-ben a társadalmi rend megújításáról szóló bullája nem találó-e a mi rendszerünkre is? ,,Legszomorúbb az államfönség megalázása -- írja --, melynek pártatlanul minden érdekharctól távol, egyedül a közjóra és az igazságosságra irányulva, mint királynônek és a legfôbb bírónak magas trónon kellene ülnie s önös érdekek akarattalan, megláncolt rabszolgája lett.'' Tömörebb, találóbb kép ez mindennél! A magyar államfönség is rabszolgasorsba jutott, a tôke és önérdek igájába. A számlát pedig majd az egyháznak nyújtják be Moszkva eljövendô zsoldosai! Czapik: Még a tôkekumuláció igazi hazájában, az Egyesült Államokban is ráncba szedte Roosevelt, állami ellenôrzés alá vette a kapitalizmust, morált diktált a termelésnek, és új, igazságosabb jövedelemelosztást sürgetett. Ahogy a pápa mondja: sohase is volt korlátlan magántulajdon és minden vagyon -- a család megélhetésén túl - - szociális terhelésű és mások életjogaitól korlátozott. És legkevésbé szabad politikai hatalomra felhasználni és még kevésbé szociális, gazdasági és politikai rabság teremtésére! Mindszenty: Ez az! Népünk az 1920-as széleskörű, titkos választásokban teljes bizalommal kínálta magát bázisul a keresztény megújhodáshoz. Miért kellett visszakényszeríteni a háború elôtti végzetes szabadelvűséget és az anakronisztikus osztályfelfogást? Az egyházak pedig itt maradtak a lejáratott keresztény politikai jelszavak árnyékában, tekintélyükben és értékelésükben híveik elôtt devalválódva! Czapik: A kormányhatalom kedvenc hivalkodása alkotmányunkat hasonlónak tüntette fel az angol alkotmánnyal. A történelmi hasonlóságok valóban adva vannak a vérszerzôdésben és az aranybullában, de a két állam parlamentáris rendszere és szelleme között annál szembetűnôbb különbségek állanak fenn. Az angol parlament két pártú, egészséges váltógazdasága, választójogi és közéleti korrektsége igazán csak képmutatással emlegethetô együtt a mi szerencsétlen áldemokratikus szisztémánkkal. Mindszenty: A becsületes, tisztaszívű, hívô népünket választási erôszakkal megfélemlítették, ígéretekkel szembetükrözték és a kaszturalom sárgarezét a ,,történelmi vezetôosztály'' aranyfüstjével futtatva sózták a nyakába, amikor népünk maga volt a színarany és nemzetfenntartó osztály ezer éven át! A hatalmi rendszert a nemzettel azonosították, aki az elôzô ellen foglalt állást, azt az utóbbiból is, a közbecsülésbôl is kitessékelték. Ezt a közszellemet a hatalom hálózatával, sajtójával szuggerálta és csak az szállhatott szembe vele, akinek hasonló propagandaszervezete volt. Sem a társadalom, sem az egyházak ilyennel nem rendelkeztek. Pedig maga az államfô nem indult rosszul. A ,,szegedi program'' demokratikus volt. A háttérben meghúzódó kamarilla hangolta az államfôt a reformok ellen és szeparálta népünktôl. A kamarilla fokozta le Gömbös nemzeti munkatervét álmoskönyvvé, ez fogta le Imrédy nagyobb vonalú terveit, ez tiltotta be Teleki Pál kultuszminiszternek egyetemi professzortársaival együtt rendezett híres Táj- és Népkutató kiállítását 1938-ban, amelynek térképei, grafikonjai túl szemléltetôen beszéltek a föld-, a pénz- és ipari-kapitalizmus hálózatáról, amelyben népünk fogva van. A kamarilla állott az államfô látszólag egyéni ténye: az 1938-as emlékezetes rádiószózata mögött, amelyben eleve hiábavalónak bélyegez minden földreformtörekvést, mondván, úgy sincs elég föld ahhoz, hogy minden igénylônek jusson, tehát kár bármit kezdeményezni e téren. Ezzel a magyar államfô rákényszerített népünk természetes erôsödési, fejlôdési vágyára egy régen elvetett, óliberális elvet. Csak Tisza István utasította vissza ily merevséggel az agrárszocialista felforgatással szemben támasztott prohászkai elvet: földbe gyökereztetni a földtelen szegénységet. ,,A világ rendje az, -- írta Tisza 1897-ben, -- hogy nem juthat minden embernek ingó és ingatlan tôke, ezen nem változtathatunk!'' De mégis valamit csak haladott a világ, egy és más csak történt azóta negyven év alatt? Kelet-Európában húsz évvel ezelôtt általános földreform volt! Az orosz bolsevizmus, a háborúvég forradalmai, a nemzetiszocializmus! Színtiszta anakronizmus volt ez a beszéd, de a sokat emlegetett reformkonzervativizmusnak is kiáltó cáfolata! Mintha csak Széchenyi gúnyszavait hallottam volna: ,,Ettem, ittam... ezért mindenki megelégedhetik, zúgolódásra legkisebb józan ok sincsen!'' A latifundiumok és kastélyok állanak, mezôgazdaság három millió szegénye tehát légy boldog! Czapik: A népével szemben az államfô jogait halmozták. Az államfô törvényes, illetôleg tényleg gyakorolt jogai: a miniszterek kiválasztásának, elejtésének korlátlan joga, a vétójog, a házfeloszlatás joga, valamint az a törvény, amely szerint az államfô még alkotmánysértés esetén sem vonható felelôsségre, továbbá a választójogi korrektivumok, a felsôház és képviselôház személyi összetételére gyakorolt tényleges befolyás: lényegesen túllépték minden alkotmányosan uralkodó király jogkörét. Ferenc József hiába dezignálta Kuen Héderváryt és Fehérváryt is hiába nevezte ki, a parlament visszautasította mind a kettôt, más miniszterelnököt kellett kineveznie. A kormányzóság többszörös alkotmányjogi ,,túlbiztosítást'' épített ki s ez a gyakorlatban korlátlan hatalmat jelentett, és azt, hogy sem az államfô, sem a kormánya az állampolgárok által nem volt felcserélhetô. Ez az alkotmány nem volt örvendetes. De az sem, hogy most egy külhatalom cserélte ki kormányunkat. Mit gondolsz, nem inkább magának az államfônek kellett volna-e lemondania és külföldre távoznia a német megszállás ellen való tiltakozásul?! Mindszenty: Ez hatásosabb lett volna! Ám nem lett volna következetes a hatalmi bázisok gondos kiépítése után. Tudod, amikor egy-egy új hatalompolitikai törvény megszületett, mindig Benczúr Gyula híres képe jutott eszembe: lefestette Tisza Kálmánt díszmagyarban, egy karosszékben ülve. A régi műcsarnokban kiállított képet Andrássy Gyula elôtt dicsérgették barátai: -- Igen jellemzô a tekintete! -- Hát még a fejtartása! -- Sôt még a ruha színezése is! Andrássy nagy komolyan ezt mondja: -- Tévedtek! Én egészen mást tartok jellemzônek! -- Ugyan mit? -- Azt, hogy -- milyen erôsen fogja a széket! Azt hiszem, -- folytatta Mindszenty -- a trianoni kormányzati rendszerünk legjellemzôbb sajátsága is ez volt. Czapik: A hatalom a leghiúbb, legféltékenyebb asszony, csak a maga biztonságával törôdik. Mindszenty: A rezsimet a hatalom megtartásának okossága vezette abban is, hogy az egyházak szabadságát nem korlátozta, sôt működésüket támogatta. Az a nevelés, amelyet népünknek adott, a maga módján nemzeti volt, noha nem sok vonzást tudott gyakorolni elszakított véreinkre. Antibolsevista közszellemet teremtett, bár ezt nem alapozta meg a dolgozó millióknak az osztálytalan nemzetbe való felemelésével. Az ipari-munkás szociális biztosítását jól megoldotta. Nemzeti hadsereget és vitézi szellemet hozott, kultúránkat intézményesen továbbépítette, de nem tette népivé. Vallási, nemzeti tradícióinkat ápolta. Czapik: Viszont a rendszerváltozást követelôk számára megnyíltak az internálótáborok. A sajtót a betiltás fegyverével drasztikusan kezelték, elôírták a cikkek szedésénél használandó betűtípust és a tördelés módját is. Ferenc József jutott eszembe, aki alatt volt sajtószabadság. Mikszáth egyszer, 1886-ban, azt ígérte az egyik cikkében a Pesti Hírlapban, hogy ír nyári úti leveleket a király nyaralóhelyérôl, Ischlbôl, ha ott lesz a király. ,,De addig kóboroltam másutt, -- írta már Ischlbôl, -- hogy mire ideérkeztem, elkéstem, nem találtam itt a magyar királyt, csak az osztrák császárt.'' Hozzáfűzte: ,,ugye, tudják, hogy miért mondom? A Jánszky-ügy miatt.''[54] Mivel a király és a császár egy személy volt, nem kevesebbet mondott, mint azt, hogy két évtizeddel a koronázás után: ,,nem vagy a királyunk, eb ura fakó, ha nem viselkedsz a magyar királyhoz méltóan!'' Nó hiszen írt volna valami hasonlót csak 1920 és 1944 között! Mindszenty: Én mindenesetre sajnálom azt a pár reverendát és palástot, amelyet az egyházak kölcsönadtak a hatalomnak a múlt negyedszázad alatt. Majd meglátod, hogy milyen vádakat kerekítenek ebbôl a mi fejünkre, ha egy ellenkezô irányzat kerül felül. Czapik: Egyformán látjuk a közelmúltat. Te nem csak most és négyszemközt gyakoroltál bírálatot, hanem a negyedszázadon át mindig újságodban, társadalmi és politikai irányításaidban is. Bevallom, hogy én rugalmasabb és simulékonyabb voltam. Nem gyűjtöttem annyi fedezetet a jövô számára. Te rendíthetetlen és szilárd voltál a múlt hatalmasságaival szemben, bizonyosan ez leszel a jövôben is. Súlyosabb, de a nemzetre nézve fontosabb, talán döntô is lesz magatartásod. Apokaliptikus idôknek nézünk elébe. Gondolj a Szovjet egyházüldözéseire! Gondolj Katynra. Mindszenty: Mélyen megrendítettek az újvidéki borzalmak is! Szabad ilyesmiknek megtörténniük? Úgy aggódom, hogy zsidó munkaszolgálatosokkal szemben is eldurvul majd a bánásmód! Most elrendelték a zsidók összeírását. Nyilván gettóba kerülnek. A sárga csillag után ez következik. Igaz, hogy gyakran nem volt szerencsés, néha provokatív volt a viselkedésük. Félek, hogy az idegen megszállással és példákkal hozzánk is bevonul az embertelenség. Mindez visszahull a magyarságra! A védtelen városok bombázása az egyik oldalon, a másikon meg ez a zsidóügy... Balsejtelmeim rettegéssel töltenek el! A háborúvég e szörnyűségei. A pápa és Serédi hiába tiltakoznak. Az állam azt hiszi, hogy túlteheti magát Isten törvényein és az ember természeti jogain. Egyik fél sem akar a porondon maradni, tehát az emberiesség marad ott! Csak már vége lenne ennek az ôrületnek! Azt hiszem, helyes volna, ha a püspöki kar sürgetné az azonnali békekötést. Hivassuk össze a felsôház külügyi bizottságát! A kérvényt elkészítettem, óhajtod aláírni? Czapik: Készséggel! Érseki titkár: Kegyelmes Atyáim, éjfél van! Mindszenty: Imádkozzunk a hazáért! A hôsi halottakért és fronton küzdô testvéreinkért! Az egri székesegyház toronyórájának mélyen búgó harangja tizenkétszer kondult... * * * Nemsokára e beszélgetés után feltárultak Mindszenty elôtt a borzalmak világának a kapui: a ,,keresztény'' nyugat szövetségesének, a ,,dicsôséges és gyôzelmes'' szovjet hadseregnek becstelen, véres, ázsiai szörnyűségei és a moszkvai kommunista ügynökök kormányzati módszerei. Távol áll tôle, hogy ezek elé tárja a két világháború közötti magyar kormányokkal szemben való viaskodásait s hogy a múlt bírálatából gyűjtsön súlyt szavának, tekintélyt ítéleteinek. Dehogy szolgáltatna adatokat a bosszúállás amúgyis fékevesztett fúriái számára! Ellenkezôleg, a hibás, de magyar múltat a moszkvai ügynökök elé nem tartozandónak ítéli. Az ô számukra tartja fenn bírálatát. Sôt megtalálja a mentôszavakat a trianoni korszak vezetô értelmisége számára, amikor ezek között a ,,háborús-bűnösség'' túlságosan átlátszó ürügyén nagy irtást rendeznek. Rákosiék megrökönyödésére egyenesen kirántja alóluk a bírói emelvényük erkölcsi alapzatát, amikor ezek a kultúrnyugattal együtt, utólagosan hozott, visszafelé ható büntetôszabályokkal, a törvényesség látszatával gyilkolják a magyar értelmiség és jobboldali munkásság színejavát. Még a perek kezdetén, 1945-ben, megállapítja ország-világ elôtt, hogy ,,mi nem kívánkoztunk a háború után; földrajzi helyzetünk, a történelmi balszerencse, a háború logikája szántott végig rajtunk!'' Sôt ez alól az ázsiai megszállás alól, érthetôen, visszakívánkozik az összehasonlíthatatlanul emberies, régi értelemben vett európai, kultúr Horthy-rezsimbe. Még prímási székfoglaló beszédében, 1945. október 7-én sem tudja eltitkolni az új helyzet felett érzett kétségbeesését. Ezt mondja: ,,Közjogi örvényben élünk, a jogfolytonosságnak összes erôs fonalai és finom erezetei látszólag elszakadtak. Hiányzik nem egy alkotmányos tényezônk... Ma elôttünk riadó vak mélység örvénylik fel... elszakadtak a partok!'' Pár nap múlva, október 17-én kiadott elsô prímási pásztorlevelében már a régi rend híveit üldözô, általánosító, kollektív megtorlás ellen kel ki és az emberi jogokat fennen hirdetô demokráciától igazságot, emberséges, keresztényi bánásmódot követel legalább azok számára, akiknek szerepe bizonyos egyesületekben és pártokban csak névleges volt. Másnap, október 18-án kiadott választási pásztorlevelében régebbi magyar viszonyokról szólva, bírálata nem konkrét és nem súlyos: a múltat ,,könnyelműnek, elhibázottnak és vétkesnek'' jellemzi. Világos, hogy a kommunisták ellen harcolva, teljesen nem mellôzheti a múlt megítélését sem. De ezt is eléggé feloldja, sôt elmossa: ,,A keresztény választó nem adhatja szavazatát olyan irányzatra, amely újabb elnyomást, újabb erôszakos uralmat... követ. Éppen elég szégyen volt az országra, hogy egy évvel ezelôtt, az akkori vezetôk gyengeségébôl, tág teret engedtünk idegen megszálló erôszakoskodásának.'' Két és félév alatt semmi más zokszava nincs a múltra, nem ad lovat a kommunista perek ügyészei alá. Csak amikor a perek már lefolytak, amikor már Moszkvával szemben kell védenie a keresztény közélet elveit, gyakorol a három utolsó évtized felett erkölcsi bírálatot, de ennek éle is persze Moszkva bérencei felé fordul. 1947. december 11-én a Szent István Társulat közgyűlésén a ,,nemzeti élet eligazításaként'', ,,gyógyítási céllal'' és ,,idôszerűen'' állapítja meg, hogy az emberi tetteknek nemcsak személyi jellegük, értelmük és terhük van, hanem társadalmi is. A felelôsség mérlegére helyezi hazánk három évtizedének (1917--1947 közötti) közéletét. Ez idôrôl, tehát a trianoni korszakról is, ezt állapítja meg: ,,Immár három évtizede elburjánzott hazánkban -- kevésbé tudatosan, inkább a helyzethez igazodó könnyedségbôl -- a gyakorlati emberi felelôtlenség. Az állami és társadalmi életnek vannak olyan alapjai, amelyeknek az épségérôl nem mondhatunk le, hacsak nem helyezkedünk az anarchia álláspontjára. Ilyenek: az erkölcs, a törvény, az eskü, a család, a házasság, a kötelességteljesítés, az igazság és szeretet, a béke. Ha ezeknek a történelmi sorsát nézzük a mai nemzedék életében, sajnos egyikét sem találjuk épnek és szilárdnak.'' (Új Ember, 1947. december 15.) Ez Mindszenty hercegprímásnak filozófiai nyugalommal megállapított, összefoglaló, nyilvánosan is kifejezett ítélete a trianoni korszakunkról. ======================================================================== Mindszenty és a magyar államforma Ah, hol vagy magyarok Tündöklô csillaga, Ki voltál valaha Országunk istápja?! Hol vagy István Király? Téged magyar kíván. Gyászos öltözetben Teelôtted sírván. Rólad emlékezvén Csordulnak könnyei, Búval harmatoznak Szomorú mezei... (István királyról való ôsi ének) A zalai miliô felfokozta Mindszentynek a történelemmel szemben való rendkívüli érzékenységét. Csányi Lászlónak, a 48-as szabadságharc kivégzett miniszterének, Egerszeg szülöttének a szobra, a zalai táblabírónak, Deák Ferencnek itt lezajlott egész élete és szobra visszatérô mindennapos indítékként figyelmeztette a szabadságharcunkra és a kiegyezésre. Históriánk e két döntô eseménye, e két történelmi személy emlékein át, perszonális élményévé szövôdött. Mint plébánosnak prédikációs példatárában legelôl tündöklött e két név. Az egyik mártír hôse a szabadságnak, a másik üldözöttje, de végül gyôzelmes megsemmisítôje az önkényuralomnak s a magyar alkotmányosság európa hírű helyreállítója. E két sziklaszilárd férfiú emléke elmélyítette Mindszentynek a velük mindenben rokon lelkivonásait. Csányi szobrának érckeménysége, Deák arcának szigorúan is barátságos komolysága, puritánizmusa, alkotmánytisztelete odarögzôdött az egerszegi apátúr lelkiképére is. Deák családjában az övével közös Zrínyi-emléket talál. Deák ôse, Deák Balázs, a szigetvári Zrínyivel halt hôsi halált. A húszas években naponta találkozik Deák dédunokaöccsével, Tarányi Ferenccel,[55] aki a kereszténypárt fôispánja Zalában. Ez Deák nôvérének és annak az Osztenhuber-Tarányinak az unokája, akit Deák annyit emleget leveleiben kedves sógornak és hű barátnak. Amikor Mindszenty Tarányi látogatására Sümeg mellé, a százados fákkal körülvett nyirlaki kastélyba utazik, Deák-birtokra megy. Itt Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza emlékei között megtalálja a fiatal Deák képét: fehér mellényben, fekete zsinóros attilában és Deák bútorai közé ültetik le. Éppen neki érdekes az is, hogy e birtok egykor azé a Verancsics családé volt, amelybôl a híres kancellár és hercegprímás is származott. Ez a Tarányi nem méltatlan Deák-leszármazott. Az ô fôispánsága és Bödy alispánsága idején, e két szociálisérzésű idôsebb barátjával, akik azonban világnézeti vezetését szívesen vették, együtt irányította a megyét. Ez idôben igazságosság, méltányosság és befolyásolhatatlan közérdek, népi érdek hatotta át a közigazgatást. Mindszenty Deák unokaöccsén át még személyes kapcsolatba is jutott azzal a gigantikus szellemi örökséggel, amelyet Deák jelentett Zalának. Könyvtárába gyűjtötte a reá vonatkozó irodalmat és elmerült a Cincinnatushoz, Washingtonhoz, Bismarckhoz, Garibaldihoz és nálunk Hunyadihoz hasonló és hasonlított monumentális egyénisége és jellemnagysága csodálatában. Jólesôen olvasta róla a világ minden tájának elismerô méltatását, de -- ellenére a közmondásnak, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában, -- ô úgy látta, hogy Deák mégis leglenyűgözôbb a zalai vármegyeház tövébôl nézve, ahogyan a fejedelmi folyam nagysága a forrásával való összevetésébôl tűnik ki leginkább. A zalai vármegyeház, ahonnan Deák indult és a templom, ahonnét Mindszenty indult, száz lépésre sincs egymástól. A párhuzamba állítójuk úgy hiszi, hogy nincsen nagyobb távolság az emberi nagyság ama csúcsai között sem, ahova mindketten felérkeztek. Ugyanaz a föld, nép, Nap termette, ugyanaz a szókincs, nyelvjárás, levegô, ugyanaz a pannon-magyar szellemiség, ugyanazok a princípiumok, sôt ugyanazok a jellemsajátságok éltették ôket. Mindkettô népe ôsi tradícióit, köztisztességét, közbátorságát, közbiztonságát, alkotmányát, szabadságát, függetlenségét védi egy külföldi nagyhatalom és ennek belföldi szoldateszkájával szemben. A nemzeti ügy elbukása után nem menekülnek. Kossuth ezt mondja: Rettenetesen fog szenvedni a nemzet a bosszúállás nyomán, de kibírja. Deák és Mindszenty 96 év távolságából is együtt mondják: Nem hagyhatjuk magára a nemzetet. Ha kibírjuk, együtt bírjuk ki! Sôt: pusztuljunk mi, de a nemzetnek élnie kell! A nemzetért mindent kockáztathatunk, de magát a nemzetet semmiért sem kockáztathatjuk! Szabad szólás, szabad sajtó, emberi jogok! -- mondja Deák 1840-ben, Mindszenty 1947-ben. Népük egyetlen nagy család számukra, amelybe származásuknál fogva, de lelkük szerint is, beletartoznak. Nem a hatalmat keresik, szolgálni akarnak és felemelni népüket. ,,Honszeretet és önérdek'' -- énekli Arany a Széchenyi-ódában. Nálunk nincs önérdek: csak önfeláldozás van. Önzés, nagyravágyás nélkül való honfierények hôsei. Szerénységük nem tettetett. Szívbôl jövô. Nem vádaskodnak, legfeljebb önmagukra. Nem pártemberek, de pártjuk az egész ország. Reformok emberei: szabad nép, szabad föld, igazságos teherviselés, jogokban osztozkodás a néppel. De irtóznak az anarchiától. Deák 1848. március 31-én mondja: Az országgyűlés most részeg! Kossuthot figyelmezteti, hogy a francia ügynök, kivel tárgyal, Bécs kéme. Fedezi Kossuthot roppant népszerűségével, vele tart a forradalomban. De 1867- ben, két évtized kitartása után, kiegyez, hogy egy nagyhatalom biztonságát élvezhesse a magyarság és közben biztos keretek között megoldhassa nemzetiségi problémáit. Ezért ad ,,fehér lapot'' a horvátoknak és népi jogokat minden nemzetiségnek, hogy ezek önként, jobbsorsukat találva Szent István országában, ne engedjenek a határontúl csábításainak, ahogy Svájc három népe sem enged. Amit a maga népe számára követel Bécstôl, azt nem tagadja meg a nemzetiségektôl sem. Csak a primus inter pares, az egyenlôk között elsô szerepét akarja fenntartani a magyarságnak. Deák megszavazza a Nemzeti Színház államsegélyét, de ugyanilyen államsegélyt indítványoz az újvidéki szerb nemzeti színház számára is! Mindszentyt ugyanez a méltányosság vezeti az üldözésbe került nemzetiségeinkkel szemben: 1944-ben a zsidósággal és 1946-ban a svábsággal szemben. Mindkét esetben népszerűségét teszi kockára. De ugyanilyen figyelmet gyakorol esperesként és püspökként a vendek és a horvátok felé is. Tudja, ha a Tiszák végrehajtják Deák tökéletes nemzetiségi törvényét, nem kerülünk abba a helyzetbe, hogy nemzetiségeink ellenségeinkké váljanak. Tudja, hogy ez nem liberalizmus Deáknál, de keresztény szolidaritás, istengyermekei testvériség, a keresztény etika értékskáláján a Szentségek és a három isteni erény után közvetlenül következô fô- vagy sarkalatos erénynek: az okosságnak és igazságosságnak következménye. Meggyôzôdése Mindszentynek, hogy megtakaríthattuk volna az 1849-et, Debrecent, Világost, Aradot és az abszolutizmus két borzalmas évtizedét! Amikor a negyvennyolcas szabadságharc százéves évfordulója bekövetkezik és Rákosiék nem átallják ezt a kommunista uralmuk történelmi elôképeként kisajátítani, Mindszenty lapja jubileumi évkönyvében visszautasítja a történelmünket megbecstelenítô moszkvai okvetlenkedést. Rákosi elkoboztatja az évkönyvet, a lapot betiltja és népgyűlésen pedig nyílt hadüzenetet küld a prímásnak: vagy megtér Moszkva mellé, vagy likvidálja. Megtalálta ehhez a most már nemzetiszín ürügyet is: a ,,prímás megsértette negyvennyolc szellemét.'' Pedig Mindszenty csak azt az ítéletet mondotta ki amely Trianon szomorú tanulságai fényénél kiderült és amely eldöntötte a Széchenyi- Kossuth, Deák-Kossuth vitát is. Kossuthnak keserű tanulság volt: fegyverrel verni le a nemzetiségeket és utána évtizedek múlva visszakanyarodni, a Duna-konfederációba beinvitálni ôket! Még keserűbb volt belelátni a Turinban nála járó szerb küldöttség tervébe, ebben észrevenni az országcsonkítás szándékát, és erre ismét kossuthi választ adni: ,,Akkor a kard döntsön közöttünk!'' Ez az, amit Deák nem akart soha! Széchenyivel együtt veti el Deák mindig az erôszakos megoldást. Kossuth kisebb alkalomkor is válaszol így: ,,Lövetek!'' Széchenyi egy ilyen alkalomkor írja naplójába róla: ,,Marat!''[56] E kérdéseket még Zalaegerszegen, Deák pátriájában tisztázza maga elôtt az apátúr. Ha Deák törvényére és szellemére épülnek évtizedeink, Magyarország épen kerül ki az elsô világháborúból. Bezzeg beérnénk most, Trianon után, a Kárpát-medence primus inter pares szerepével! Most, amikor a nemzetiségeinkkel gyarapodott szomszédállamok acélgyűrűje roppantja össze országcsonkunkat is! 1722-ben a rendek felajánlották a nôi ág örökösödését a Habsburgháznak ,,contra vim externam'' a külsô erôszak ellen való védelem miatt. Most Ázsia már nem a kapunk elôtt topog, de benne áll a Kárpát-medencében, hiszen Csehszlovákia nem más, mint Moszkva hídfôje! Nem kellene-e ellene legalább a Szent Korona népeit újra összegyűjteni és federációvá összeragasztani? -- tanakodik az apátúr. Azt mondják, az államférfiú nem érheti túl korát. 1918-ban megszűnt az Osztrák-Magyar Monarchia, ezzel megszűnt a haza bölcsének bölcsessége is. Valóban 1918-ban Ausztria köztársaság lett, sôt elvitte nyugati határszélünket is. Fraknói püspök, történész 1920-ban az országgyűléshez intézett nyílt levelében Ausztriával való kapcsolatunkat eltemeti és olasz uralkodóházból való királyt ajánl. Apponyi Albert, aki Apponyi Györgynek, a király 1848 elôtti kancellárjának fia, 1920-ban, az emlékiratai elsô kötetében megállapítja, hogy Ferenc József a magyar népképviselettel szemben érvényesítette hatalmát a nemzeti bank, az osztrák ipart segítô magas vámtarifa és az okkupáció kérdésében. Emiatt, valamint amiatt, hogy a hatvanhetes politika kétértelműsége és hozzátapadó kontraszelekció a nemzet erkölcsi erejének megrontásához és így a Károlyi-forradalomhoz vezetett: levonja a következtetést -- vissza kell térnünk a szabad királyválasztásra. Viszont emlékiratai második kötetében revideál és újra hajlik Ausztriával való kapcsolatunk felvételére. Bevallom, hogy a húszas években valami érthetetlen makacsságot láttam abban, hogy Mindszenty Fraknóy és az általa nagyrabecsült Apponyi vélekedése után is változatlanul kitartott Deák ósdinak látszó konstrukciója mellett. Apponyi iratai elsô kötete után ezt mondotta egyik beszélgetésünk során: -- Államférfiaink, politikusaink tisztánlátását gyakran zavarja az az árnyék, amelyet saját maguk vetnek az eseményekre. Nekünk a Kárpát- medencét kitöltô és még nyugat felé is kapaszkodó valami megoldásra mindig szükségünk lesz. Ez nem vámtarifa kérdése, hanem a történelem tanította életfeltétel. Apponyi második kötete után sem volt véleményében önhittség, a legszerényebben ebben foglalta össze ítéletét: Mindent megérünk és mindennek az ellenkezôjét is. A negyedszázadossá kövült közjogi provizóriumunk, Gömbös sokat emlegetett öncélúsági elve és a külsô események elfeledtették velünk Deák konstrukcióját. Magam is csak akkor gondoltam ismét rá, amikor már a Tiszánál száguldoztak a szovjet hadsereg tankjai. Az államférfiú maga elenyészhet, de szolgálhat örök eszményeket, igazságokat, amelyek tovább élnek. Innét az emigrációból még jobban látjuk, hogy Deák ötven évre biztosította Közép-Európa békéjét s alkotását Nyugat tájékozatlanjai felrobbanthatták, de Deák műve helyén káosz maradt: a kettészakadt földkerekség ütközôpontja, amelyben élete árán is ismét magyar védi Nyugatot és a zalai táblabíró után most a zalai plébános, a világpanteonba jutott Mindszenty néz szembe népe élén a szovjet tankokkal és egy új deáki államfederációval akarja terjeszkedésüket megállítani. Deák 1867-ben roppant bölcsességével, tudásával gyôz Bécs felett. 1947-ben Mindszenty már csak roppant hittel, mártírsággal tud gyôzni Moszkva felett. Furcsák ezek a nyugati magyarok: a haza bölcse se magában bízik: a liberalizmus hitetlenségében is édesanyjától kapott Mária-érmet hord a nyakában fekete szalagon haláláig; a másik pedig imahadjárattal visel hadat az állig felfegyverzett világbolsevizmus ellen. * * * 1938 februárjának egyik vasárnap estéjén Balatonszentgyörgyön, a befutó római gyorson együtt kerestünk helyet Mindszenty apátúrral. Egy félfülkében egyedül találtuk a betegen délrôl jövô Ernszt Sándort. Hozzá szálltunk be. A kereszténypárt ôsz vezére utolsó vatikáni látogatásáról érkezett. Az apátúr Egerszegrôl, magam a kerületembôl, Keszthelyrôl. Fáradtan, panasznapom és gyűléseim után, félálomban hallgattam Ernszt és Mindszenty egész Budapestig tartó diskurzusát a magyar királyságról. Én a párt keresztényszocialista szárnyához tartoztam, amelynek a jelszava a királykérdéssel szemben a kenyérkérdés volt. Ebben az ellenségesen ható beállításban a fiatalok igazságtalan ingerültsége jelentkezett az ,,öregekkel'' szemben, akik a párt régi tömeg- és mandátum-állományát nem tudták megôrizni. De a királykérdés ekkor már a politikai életben csak kihűlt emlék volt: merô elmélet a kormányzóság stabilitása mellett. Most mégis érdekes, szuggesztív volt ez a párbeszéd, mert a kérdés históriai fejezeteit, mint színes, éles filmkockákat feszítette elém: évszázadok mélyérôl. Így lett világos elôttem, hogy a gyakorlati politika értéksorozatában a napi kérdések elôbbre állanak a nemzet hosszútávlatú, fontosabb kérdéseinél. Ernszt és Mindszenty dialógusát így rekonstruálom: Mindszenty: Új érsek volt Pázmány 1618-ban, amikor a Habsburgok örökösödési jogát a magyar trónra elfogadta és a nemzettel is elfogadtatta. A keleti magyar, a váradi alispán fia, hidegen mérlegelt: a királyban segítséget keresett a török ellen. Elôtte állt Mohács és a kettôs királyválasztás minden szomorú eseménye. Mit látott Pázmány 1618- ban? A trónért való versengés felszabadította a fôurak kapzsiságát és busásan fizettették meg magukat, támogatásukat a két ellenkirállyal: birtokokban és a jobbágyok terhére adott jogokban. Pázmány látta, hogy a magyarságnak soha többé helyre nem hozható tragédiája Mohács: a királyi hatalom hanyatlásából és ennek folytán a parasztság védtelenségébôl keletkezett. Elég Hunyadi nándorfehérvári gyôzelmét szembeállítani Moháccsal. Nándornál még az önkéntes keresztes vitézeknek és a parasztságnak a saját szabadságát is védô hôsiessége gyôzött. Mátyás is a legértékesebb osztályként védte a parasztot, gömöri és kolozsvári igazságtevései máig is forrásai parasztságunk királyhűségének. Utána a lehanyatló királyi hatalom nem tudta védeni ôket, a földesurak elnyomták s amikor a török ellen fegyvert adtak a kezébe, ezt urai ellen fordította. A Dózsa-lázadást követô megtorló bosszú, a parasztok költözködési jogának az elkobzása, a feneketlen gyűlölet és vak osztályharc, ezek mellett a hatalomra éhes pártok tusája: vad örvényként sodorják a nemzetet Mohács pusztulásába. A király gyengesége, a fôúri vetélkedés odáig süllyesztették a helyzetet, hogy a királynak a konyhájára sem volt pénze, nemhogy a török ellen hadserege lett volna. Ezóta él népünk száján a történelmi ítélet: erôs király: erôs parasztság: erôs ország. A nemesi kiváltságok és a paraszti elnyomás három évszázadra érvénybe maradt törvénykönyvének, a Hármas-könyvnek a szerzôje: Werbôczy nem a török ellen, hanem a pórok leverésében és a felvidéki bányászsztrájk letörésében vitézkedett és országbírói székében a peres felek, a pártvezéri tisztében az ellenkirályok kétoldali megvesztegetéseibôl szerez magának hatalmas birtokokat. Ilyen alantas motívumok indítják útjukra a nemzetet évszázadokra megosztó pártharcokat. Közben a török megszállás csak egy keskeny, védhetetlen országszalagot hagyott nyugaton. Ebben a külsô helyzetben a belsô bajok, a megosztottság érlelték meg Pázmányban az örökös királyság gondolatát. Ernszt: No és talán nem éppen ilyen szomorú az, hogy Rákóczinak a szabadság mellett a jobbágyság felemeléséért is kibontott zászlaja a nagymajtényi síkon olyan kompromisszumokba, alkuba hullik bele, amelyet sem a császár, sem Rákóczi nem akart, csak a rendek, s amely alku az ô jogaikat biztosította a jobbágyság terhére! Mindszenty: A 18. század jogtudósai már elôírják az államnak a minimális emberi jogok biztosítását, a jura connátákat, az illô megélhetés biztosítását minden ember számára. Mária Terézia ezeknek a természeti jogoknak a védelmére kel és odáig megy, hogy revízió alá veszi a rendi kiváltságokat védô koronázási esküjét és az eskünek e kitételét: ,,a nemzet hagyományos jó szokásait megtartja''. Úgy ítéli, hogy a rendi jogok nagy része ellenkezik a nép vele született jogaival, így nem jó, hanem rossz szokásnak minôsül, tehát nem kell megtartania. Meg is védte a jobbágyságot a földesurával szemben! Ernszt: Igen! Ezek miatt a történelmi élményhagyományok miatt ragyog ma is elhomályosíthatatlanul Szent Koronánk fénye a tiszta paraszti szemekben. Mindszenty: Sôt minden magyar és társnépeinek szívében, hitében! Hiszen Szent István Krisztus földi helytartójától nyeri a Szent Koronát, ezt csodás események veszik körül, a Korona felajánlása által lesz Isten anyja az ország Pátronája. István fiához intézett intelmei a keresztény állam alaptörvényeivé lesznek. Az Árpád-ház szentjeinek hosszú sora növeli a Korona fényét. A koronázás, a hitlevél, az eskü szent szertartás, ezek nélkül nem király a király! Ernszt: Ezek a fiatalok -- bökött felém tréfálkozva -- azt hiszik, hogy a Szent Korona valami Habsburg-dolog, pedig messze felette áll az uralkodóházak felett, még az Árpád-ház, sôt a nemzet felett is. Mindszenty: Kossuth amikor 1867-ben nyugati támogatással új szabadságharc lehetôségét látta felvirradni, bankjegyeket nyomatott, de a koronás, angyalos címerrel, mert -- amint megindokolta a császár által ellene indított perben -- a koronás címer nem a királyé, hanem a nemzeté. Élô szimbólum, amely összesíti a nemzet minden tagját. De összefogja Szent István birodalmát, egyenlô országait, népeit jelenti: e népek szuverenitását, függetlenségét és jogai összességét is. Népünkben és társnépeinkben is él az ezer éves együvé tartozásunk, közös történelmünk, sorsunk tudata. Ezzel szemben futó percek gyökértelen, szerencsétlen kísérletei voltak a respublikás törekvések. Persze a huszadik század új tartalmat, új alkotmányt, új hitlevelet ad a Szent Korona számára. Ha a szociális igazság és a népjogok fényébe állítjuk a Koronát, ez a Kárpát-medence új évezredét fogja bevilágítani. Ernszt: Egy törpe kisebbség szeretné csak vallási ereklyévé, emlékké lefokozni, hogy élô múltja nagy értékeitôl fossza meg a nemzetet. Mindszenty: Azt mondják, hogy az a törpe, aki az óriás vállára áll, tovább láthat az óriásnál. Mi is tovább látunk Kossuthnál a halála óta eltelt negyven évvel, Trianonnal. Érvei ma már nem meggyôzôk a respublika mellett. Hogy a királyság költséges, felesleges és hogy ellenkezik a szabadsággal? De nem éppen így tévedett-e Kossuth a nemzetiségi kérdésben is? Hogy a köztársaság demokratikusabb? Nem fordult-e ez nálunk Károlyi után az ochlokráciába, a csôcselékuralomba? Vagy ez a demokrácia valóban demokrácia-e? Nem plutokrácia-e, a pénzuralma-e inkább? Nem bankvezérek, kartellfônökök és szabadkômíves páholyok diktátorsága-e inkább? -- Az igaz, hogy 1914-ben még csak három köztársaság volt Európában és ma kevesebb a királyság. De az új köztársaságokban nem virágzott-e ki egy új államforma: a tekintélyuralom, a Führerstaat, az alkotmányos despotizmus? Ahol az államfô minden hatalmat összegyűjt magának és egy új pártelittel, az új timokráciával személyes uralmat gyakorol? Minden királyénál nagyobbat! Maróthy: Szabad a fôpapok vitájába egy szegény laikusnak beleszólni? Ernszt: Persze, a Führerstaatra felébredtél? Nos? Maróthy: Csak ennyit: Ha a kormányzás jó, akkor senki sem kifogásolja az államformát. Az államforma csak külsô megnyilvánulása az államnak, csak héj, melynél fontosabb a mag: a belsô, a tartalmi működése, a kormányzás formája. Wilson, amikor átjött Európába, meglepôdött, hogy itt mily kevés hatalma van a királyoknak. Az ismert szólásmód szerint Anglia köztársaság -- királlyal az élén. Az alkotmányos király különben is -- Thiers szerint -- csak uralkodik, de nem kormányoz. Az államforma mint elmélet, mint bölcseleti kérdés sohasem lesz eldönthetô. Annál inkább tradíció és nemzeti kultúra kérdése marad mindig. Mindszenty: Valóban, új törvénye van a királyoknak is már: nem szabad tévedniök. Aki téved: lemond. 1937-ben VIII. Edward is ezért mondott le. És hogy ne tévedjenek, tartózkodjanak a tévedés alkalmaitól: minél kevesebbet éljenek a jogaikkal! Az angol királyról azt tartják, az a joga csak, hogy mások tanácsot kérhessenek tôle, ô pedig intéssel, bátorítással szolgálhat. Nemde köztársaság volt az ólomkamrákkal, kínzóeszközökkel kormányzó Velence is, de a mindig demokratikus Svájc is? Vajon nem gyakorol-e kormányzónk most is több jogot, mint az angol király? Mert ez IV. Vilmos óta nem él e vétójoggal. A francia köztársaság elnöke pedig MacMahon óta nem él az országgyűlés feloszlatási jogával, úgy látszik, hogy az államformák régi bírálatai: az arisztoteleszi, a montesquieu-i vagy a kossuthi egyformán idôszerűtlenek. Hát teóriákért aztán igazán nem érdemes a mi misztikus történelmi erôt sugárzó Szent Koronánkat félretenni! Ebben méltán hisz a nemzet túlnyomó többsége. Ernszt: Hisz, mert a monarchiákban erkölcsi és metafizikai erôt tételezünk fel, a respublikában pedig csak jogi konstrukciót látunk. Mindszenty: Persze az államforma kérdésénél társadalmi, érzelmi, gazdasági, világnézeti szempontok is felmerülhetnek, sôt még felekezeti szempontok is, habár ezek érvényesítésének inkább van helye a kormányzati funkciókban, ahogyan ezt tapasztalhattuk is 1867-tôl 1944- ig. Az államformáról vallott felfogásban inkább a nemzet egységének kell kifejezôdnie, ahogy az jelentkezik a Skandináv-államokban és Angliában még a marxisták s munkáspártok részérôl is. Ernszt: Nálunk az 1918-as év nem az államforma, de még az uralkodóház krízise sem volt, hanem a kettôs monarchiáé. IV. Károly a demokratikus népkirály típusa, aki a parlament szűkmarkú többségével szemben is kívánt reformokat. Két évi trónörökössége alatt nem nevelhették félre és amikor egy hatvannyolc évig uralkodó nyolcvanhétéves elôd széthullóban levô birodalmát huszonnyolc éves fejjel átvette, volt bátorsága új emberekkel, új módszerekkel kormányoztatni. A háború kellôs közepén, a nemzetiségek évszázados törekvéseinek végcéljában, e végcélnak az ellenséges hatalmak által való kihasználásában, alig is tehetett valamit a rendelkezésére álló két év alatt. A csehek már végigkilincselték a Nyugatot azzal, hogy a ,,Habsburgok zsarnokok, a monarchia a népek börtöne, segítsetek szétzúzni''! Megtett mindent a birodalma háborúból való kiragadására és a belsô reformok keresztülvitelére. Mindszenty: Benesék Prágában még a trónunk romjaitól is reszkettek! Nem szomorú-e, hogy a csehek kezdeményezte külhatalmi kényszer alatt kellett hoznunk detronizációs törvény.[57] Nem szomorú-e, hogy a nemzeti függetlenségünk hiányát kénytelenek voltunk elismerni s belefoglalni ebbe a törvénybe és ezt az elismerést csak annyival enyhítettük, hogy egy mondatban kifejezhettük óhajunkat: ,,Magyarország a királyság ôsi államformájához a jövôben is ragaszkodni kíván.'' Hozzánk méltó válasz a cseheknek és e szégyentörvényre csak egy lehet: erôs magyar királyság! Ernszt: Kossuth is keserű csalódások után jött rá arra, hogy kisebb rossz a Monarchia, mintha a nemzetiségek elviszik az országot. ,,Béccsel nagyobb a territórium és kevesebb a diszmembráció''[58] -- írta. Hátha még megéri a Benesnek is kiszolgáltatott trianoni törpeségünket! Szívesen tette volna maga a király fejére a Szent Koronát, amely mégis csak a Kárpátoktól az Adriáig fényeskedett minden népeknek. Mindszenty: Fog is fényeskedni a népek korszerű federációja felett!... A kalauz: Kelenföld következik. Szabad segítenem a poggyászt? * * * Ma már alig rúghat két tucatra azoknak a száma, akik még emlékeznek Mindszenty egy érdekes és jellegzetes népi akciójára, amely a királyság visszaállítását célozta. Igazi kilátástalan, amolyan deákferenci ,,süker reménye nélküli'' dolog volt ez, de ôt annál inkább jellemzô bátor kiállás, egyéni kezdeményezés, mint annyiszor máskor: egyes egyedül az egész uralmi rendszer felfogása ellen. No az bizonyos, hogy állásfoglalásait legkevésbé szokta a konjunktúrához mérni! Amikor ez történt, 1942-ôt írtunk. Az elôzô év még a hitleri Németország fényes harctéri gyôzelmeinek büszke éve. Horthy, a magyar államfô, is hatalma és dicsôsége csúcspontján: Felvidék, Kárpátalja, Erdély után Délvidék is visszatért. Benne éltünk a ,,mindent vissza!'' elragadtatásában. Ez év elején zajlott le az államfô fiának ,,közfelkiáltással'' kormányzóhelyettessé történt megválasztása is. Az idô így semmiképpen sem látszott kedvezônek a királyság visszaállításának a felvetésére, amely a kormányzó kétévtizedes, most már dicsôségessé vált államfôségét kívánta -- ha a jövôben is -- mégis csak érinteni. De az akciója könnyen félremagyarázható volt az Ausztriával való kapcsolatunk újrarendezésére is, ami pedig az Ostmarkként bekebelezett államrész által már a Harmadik Birodalom érdekeit is sértette, ôt azonban az ilyen éppen nem kicsi nehézségek sem tartották vissza. Sôt meglepô, hogy azokat az eseményeket, amelyek még pillanatnyilag mindenkit megnyugtatnak és örömmel töltenek el, ô egyszerűen átlépi, túlhaladja és mint egy történelempolitikai érzékeny szeizmográf, belejelez a jövôbe és a két év múlva csakugyan bekövetkezô államrengést, államfôváltozást, Horthy lemondását, az alkotmányjogi vákuumot elôrelátja és ezt szeretné az ôsi magyar alkotmányosság szellemében, a királysághoz való visszatérésünk elôkészítésével megelôzni, elkerülni. Mindszenty ekkor az ország 1600 plébániája közül csak az egyiknek vezetôje, nem törvényhozó, csupán a félszázezerre rugó értelmiségünknek egyik tagja s mégis csak egyedül benne támad felvillanó elôrelátás, szorongó aggódás és tettrekészség: rendezni alkotmányjogi káoszunkat, betömni a közjogi réseket, elôre tatarozni az öreg államhajót a közelgô világviharok elôtt! Olyan mint egy szent próféta, akinek ki kell kiáltania a nemzet veszélyét, ha utána tengerbe vagy börtönbe vetik is. Célja a törvény szerint fennálló, de csak elméleti királyság állapotából a tényleges királyságra való visszatérésnek az elôkészítése. Hiszen az ideiglenesség már huszonkét éve(!) áll fenn, sôt éppen az imént nyert megerôsítést a kormányzóhelyettességgel. Ideje tehát gondoskodni arról, hogyan lábalunk ki ebbôl az egyre súlyosbodó államjogi rendezetlenségbôl. Sokan mások is aggódtak emiatt, de aggodalmukat kifejezni még az államférfiak is rejtetten merték. Teleki Pál, a történelmi összefüggéseket vizsgáló tudós, hosszú éjszakákat töpreng át efelett s -- nagyon lehet, hogy Mindszenty tanácsára -- a nádorság visszaállításáról tervez törvényjavaslatot, de errôl akkor még a kormány tagjai sem tudnak. Bárdossy László, egyik legképzettebb feje korának, volt miniszterelnök, ugyane kérdés tragikus veszélyére egy mélyenszántó történelmi tanulmánnyal hívja fel a nemzet figyelmét s ebben a Trianon utánihoz annyira hasonló Mohács utáni állapotokat, a kettôs királyválasztás megosztottságát megdöbbentô élességgel vetíti az új végzete felé haladó ország elé. De aki aggodalmát akcióvá merte kibontani, az csak Mindszenty volt. Talán annak a rendkívüli megérzésébôl is, hogy nemcsak a nemzetre veszélyes ez az alkotmánytalanság, de az ô személyes terhévé is válik és pár év múlva lényegesen hozzájárul életfogytig tartó fegyházra keltetéséhez. Érdekes az is, hogy e mozgalmában sem az úgynevezett legitimistákkal, sem a kisgazdapárttal, sem a liberálispárttal nem működött együtt, holott e két párt ekkor már szintén a királyság tényleges visszaállítása mellett volt. A pártokkal azért nem kollaborált, mert ezek összeköttetésben állottak a szociáldemokratákkal, ezek pedig a földalatti kommunistákkal. Inkább változatlanul megmaradt a pár képviselôre zsugorodott kereszténypárt keretében. Népi mozgalmat kezdeményezett, újat és nem mások árnyékával takartat. Dunántúl legszélesebb és legszegényebb néposztályaiban: a parasztság, mezôgazdasági és ipari munkásság körében gyűjtetett embereivel aláírásokat és szerveztetett tömegeket a királyságra való visszatérésünk érdekében. Ez az ügy váratlanul, meglepetésszerűen merült fel a képviselôház külügyi bizottsága elôtt, ennek zárt ülésében. Azért itt, mert kényes bel- és külpolitikai vonatkozásai miatt a parlament nyilvánossága elé nem kerülhetett. Az ülésen Baky László alföldi nemzetiszocialista képviselô kérdéssel fordult a kormányelnökhöz: -- Van-e tudomása miniszterelnök úrnak arról, hogy Mindszenty József zalaegerszegi prelátus éppen most találja alkalmasnak az idôt arra, hogy az államfô magas személyével szemben, aki két évtizedes eredményes országlásával a nemzet legteljesebb háláját érdemelte ki, mozgalmat kezdeményezzen és ezzel súlyos idôkben megzavarja a belpolitikai békét, sôt esetleg külpolitikai bonyodalmakat idézzen fel egy velünk szövetséges nagyhatalommal szemben. Mit óhajt tenni ez ügyben a miniszterelnök úr? A kérdésrôl elôzetesen senki sem tudott, általános érdeklôdést keltett, mindenki kíváncsian fordult a kérdezett felé. Kállay ezt a választ adta: -- Ez a mozgalom a prelátus úr egyéni vállakózása. Nem látom olyan jelentôségűnek, hogy a kormány intézkedését vonná maga után. Ez helytállónak látszott. De meg már a budaôrsi csatahelyet is rég felszántották. Az államfô pozíciója évrôl-évre szilárdabbá vált. Ellenben annál fontosabb volt az, hogy Dunántúlon valaki ellensúlyozza a nemzetiszocialistákat. Okos a népi mozgalmakat egymással semlegesíteni. Ha kellemetlen és kényes is a dolog, s ha a kormányzó dinasztikus törekvései ellen is van, de egy fecske nem csinál tavaszt és egy prelátust internálni még sem lehet. Nem sokkal ezelôtt történt, hogy Wirth Károly nemzetiszocialista képviselô szervezetével a kormányzó Gödöllô felé futó autóját tervezte feltartóztatni, ôt elfogni és rezsimváltozásra akarta kényszeríteni. Most fegyházban van társaival együtt. Mindszenty azonban távol állott minden törvénytelenségtôl. Lehetséges, hogy Bakynak interpellációjával éppen az volt a célja, hogy enyhítse a Wirth-ügyet. Magam a külügyi bizottság tagjaként hallgattam a vitát. A mozgalmat persze a hatóságok igyekeztek minél kisebb mederbe szorítani. Ám Mindszenty mégis elérte vele célját: az alkotmányjogi rendezetlenségre felhívta a figyelmet, a nemzetiszocializmustól a királyság felé fordította a zalai szegénység egy részét, s bebizonyította, hogy az ôsi államformának mély gyökerei népünkbôl kiirthatatlanok. Egyébként a kormányzóság huszonöt éve alatt ez volt egyetlen megmozdulása a királyság érdekében, ez is a legdemokratikusabb formában, a legnagyobb nyilvánosság elôtt történt nemcsak a törvények tiszteletében, de éppen ezek realizálása szellemében, a jövô biztosítására. Amikor három év múlva, 1945 végén, a kommunisták törnek az ôsi államformára, kemény ellenállást tanúsít a prímási székbôl. Tudja, hogy a királyság eltörlése csak a kezdet és in principiis obstat! Kezdetben kell ellenállani. * * * A szentistváni örökség kereszténységéhez és magyarságához 1945-ben még nem mertek hozzányúlni a moszkvai ügynökök. Elôször csak a királyságot akarták lebontani, a történelmi gyökereket elvágni. Rákosiék elsô erôpróbának szánták az idegen államforma, a köztársaság keresztülerôszakolását. ,,Elôször a Korona hullt le, aztán a Hatalom, aztán a Kettôs Kereszt, aztán a Jog!'' (Reményik) Mindszenty próbálja szervezni az ellenerôket, 1945 novemberében mint prímás fogadja az államfôt helyettesítô háromtagú nemzeti fôtanács tagját, Varga Bélát és a miniszterelnököt Tildy Zoltánt. Varga katolikus, Tildy református lelkész. Mindszentynek megfogadják, hogy kitartanak a királyság mellett. Tildy becsvágyó és hiú, Rákosi, a fôkomisszár megígéri neki a köztársaság elnöki székét, a karriervadász boldogan kap utána, Horthy örökébe még Moszkva kegyébôl is! Hogy csak kétéves lesz a királysága, utána Rákosi elhajítja, lecsukatja, erre nem gondol. Mindszenty azonban figyeli és figyelmezteti Tildyt, átiratot intéz hozzá, óvást emel a köztársaság ellen. Átirata másolatát megküldi Vargának is hivatalosan. Bizalmasan pedig figyelmezteti ígéretére: ,,a közéletben az elvekért való kiállás szükséges!'' De Tildy elvitte a többségi pártot, amely a Mindszenty-irányította nemzettôl abszolút többséget kapott. A prímás újra egyedül maradt az ôsi királyság védelmében. Rákosi halálbüntetést hozat azokra, akik a kilencszázötven éves államformához, a királysághoz ragaszkodnak. Biztosra veszi, hogy e törvény mellé vádat is tud hamisítani a prímás ellen. De diplomatikusabbnak is véli elleplezni azt a szembenállást, amely a krisztusi hit és a bolsevizmus között van, áttolni egy másik ellentétpár mögé: a ,,reakció és haladás'', a ,,királyság és köztársaság'' mögé. Rákosi tudja, mit csinál, ô is ,,történelmi'' nyomokon halad. Az elsô világháború alatt az antant riadót fújt a császárok frontja ellen: Vilmos, Ferenc József, a szultán (ô a keletrómai császár) ellen, akik ,,népeiket nemzetiségi és szociális elnyomásban tartó zsarnokok.'' Most Rákosi, Moszkva porkolábja, Mindszentyt festi a császár színére, a fekete-sárga színekre, a színeket tényleg ki is fejezi, a kirakatperérôl kiadott két könyv fedôlapját feketére és sárgára készítteti, élclapjaiban ilyen színű képekben, zászlókkal rajzoltatja. A vádlottak padjára Mindszenty mellé ültetné legszívesebben Habsburg Ottót és Trumant is, de legalább, aki kéznél van, Eszterházyt, a nagybirtokost, aki ,,visszaveszi a paraszttól a földet.'' A hazai protestánsok számára magyarellenes Kollonits Lipótnak öltözteti be a prímást és Rómával szeretné Moszkva mellé ijeszteni ôket. A munkást pedig azzal rémíti, hogy ,,az egyház a kapitalizmus védôformációja.'' A vádak zuhatagját nyitja meg ellene, bizonyítékokat hamisít, biztosra megy, mert a ,,beismerést'' moszkvai mintára úgyis kipréselik, így tálalhatják lapjai Mindszenty ,,vallomását'': ,,A magyar köztársaságnak amerikai segítséggel való megdöntését terveztem. Ennek érdekében követtem el mindent külföldön és itthon: a köztársaságellenes erôk tömörítésével''. E hamis vádakat aztán így kürtölteti tovább: ,,A Prímás megállapodott Ottóval, Magyarország újra Ausztria gyarmata lesz!'' A ,,fôtárgyaláson'' azonban a vádak túlnyomó része mégsem nyert ,,beigazolást''. Minden testi és lelki preparálás után is maradt annyi ereje a hercegprímásnak, hogy tiltakozzék a köztársaság megdöntésének vádja ellen. Ugyan mivel is döntötte volna meg? A pásztorbotjával? Kettôszázezernél több orosz és közel százezernyi honi fegyveres kommunista katonával szemben? Ellenkezôleg, azt állította, hogy a királyságot nem tartotta aktuálisnak, sem pedig realizálhatónak, és ugyanígy nyilatkozott Amerikában Spellman kardinális társának is. Mindszenty mindig kivált reális ítéleteivel. Nagyon is ismerte az éppen ellene hozott köztársaság védelmérôl szóló törvényt. Tudta, hogy életbelépte után alkalmazkodnia kell hozzá. Ezt is tette. Ahogyan a trianoni korszakban is csak a huszonkettedik évben emelte fel a szavát és akkor is a törvényi rendezésért. A püspöki kar pedig a kormányzóság teljes huszonöt éve alatt egyetlen egyszer sem sürgette a királyság tényleges helyreállítását. Még kevésbé jutott az eszébe a Vatikánnak. Nem egy uralkodóház restaurációja, de még az államforma elvi kérdése sem érdekelte a Vatikánt. XIII. Leónak a félszáz év elôtti üzenete nem csak a francia monarchistáknak szólt, de minden nemzet és kor katolikusainak: -- Ott a nép! -- mondta a nemes demokrácia hangján a pápa -- Appelláljatok hozzá! Igyekezzetek, hogy megértse elveteket! Mert ha megért: tiétek a gyôzelem! A Szentszék ezúttal is szükségesnek tartotta, hogy 1949 januárjában, Mindszenty pere elôtt, tényként megállapítsa, hogy a hercegprímás a püspöki karral együtt a demokráciát ismételten elfogadta, sôt szívbôl kívánta. Megállapítja azt is, hogy a magyar katolikusok jó katolikusok voltak ezer éven át a királyságban s jó katolikusok akarnak maradni a köztársaságban is. Idézi erre 1883-ból XIII. Leó körlevelét (a Libertá- t): Az egyház a különféle államformák egyikét sem veti el, ha azok önmagukban alkalmasak az állampolgárok javát szolgálni. Mindszentynek a törvény meghozatala elôtt való tiltakozása egy idegen megszálló hatalom pressziójával szemben nem csak jogos, ôsi alaptörvényen nyugvó volt, hanem egyenesen méltóságával járó kötelessége is volt. Elítéltetése ebben a vonatkozásban is kiáltó justizmord! * * * A jövôre nézve: az ôsi állameszme mint federációs alkotmány alapja látszik elfogadhatónak. 1919-ben Károlyi Mihályék és Kun Béláék elmenekültek, a kincstári és magánértékekkel együtt magukkal vitték államformáikat is: a köztársaságot és tanácsköztársaságot. Arra senki sem gondolt, hogy a megszököttek, a farkastorkú gróf és Moszkva ügynökei valóban megdöntötték volna Szent István ezeréves királyságát. Alkotmányjogi garázdálkodásuk, közjogi anomáliájuk felett egyszerűen napirendre tért a nemzet és teljes, tökéletes konszenzussal, erre vonatkozó törvény nélkül fogadta el ideiglenes államfôként József fôherceget, mint régebben megbízott homo regiuszt és az általa kinevezett Friedrich- kormányt. Csak késôbb, cseh sugalmazásra, a párizsi béketanács diktátuma, külhatalmi erô mozdította ki egyenes vonalából ôsi alkotmányunkat ennek szükségmegoldásába, az ideiglenes kormányzóságba. Magyarország új felszabadulása esetén a moszkvaiak gyűjtött értékeikkel újra magukkal viszik államformáikat is. A szovjet megszállás elôtt érvényes ôsi törvényeinkhez és ezek szerint a királysághoz való elvi visszatérésünk ismét elintézettnek volna tekinthetô a nemzet konszenzusával. Mégis megnyugtatóbbnak látszik a vörös propaganda semlegesítése után ezt a konszenzuszt népszavazással is megerôsíteni és kifejezni. Úgyis kell alkotmányozó nemzetgyűlésünket foglalkoztatni az államforma kérdésén túl egy másik közjogi kérdéssel is. Ugyanis most már nemcsak a trianoni országkerettel kell számolnunk, hanem a Kárpát-medence szabad népei számára is meg kell találnunk a közös együttélés törvényeit. 1920-ban a mindenáron ,,függetlenségi'' bús magyar azzal az akasztófahumorral vigasztalta magát, hogy ha Trianon egyharmadára csonkította is az országot, de legalább most végre ,,megszabadultunk Ausztriától is és nemzetiségeinktôl is.''! ,,Függetlenségünkben'' kiduhajkodhattuk magunkat és nem gyôztünk csodálkozni Mindszentyn, a fiatal plébánoson, aki népszerűtlen, svarcgelb dolgokat emlegetett arról, hogy még szívesen látnánk Ausztriát is és nemzetiségeinket is. Csakugyan elég hamar vakartuk fejünket, amikor blokád zárta körül az országcsonkot, majd pedig a nemzetiségeinkkel gyarapodott kisantant gyűrűje is és a legbelsôbb dolgainkat, ebben a nagy ,,függetlenségben'', -- Prága szája íze szerint kellett megoldanunk. Mindszentyrôl azt hittük akkor, hogy egy letűnt történelmi kor álmaiban él. Kiderült, hogy mi éltünk a véres napok bűvöletében és mi vesztettük el történelmi látásunkat. Elfelejtettük, hogy földrajzi helyzetünknek, gazdasági adottságainknak, a Kárpát-medence közös kultúrájának és közös múltjának függvényei vagyunk, és hogy a kettôs monarchia nagyhatalmi állást, kifelé védettséget, befelé hegemóniát jelentett a tizennégy megyére zsugorodott országcsonkkal szemben. 1918 óta, négy évtized alatt a magyarság is, kárpát-medencei néptársaink is, sokat tapasztaltak. Az érzelmi és pártszempontokat az értelmi belátás váltja fel. Két Trianon és Yalta tanulságaképpen a népek önrendelkezési jogát, amellyel Prága szétrobbantotta történelmi országunk egységét, nekünk kell új államfederáció fundamentumává építenünk. Az Európa-unió csak a tagállamok belsô békéjén alapulhat és a béke elôfeltétele a szeszélyes néprajzi határokkal teli Kárpát- medence rendezése: A jövô kialakításában nem lehet figyelmen kívül hagyni a következô tényeket: hogy az 1956-os októberi forradalom Kelet-Európa vezérnépévé emelte a magyarságot; hogy e forradalom lelkivezetôje, magvetôje Mindszenty volt; hogy a forradalom kiszabadította, visszahelyezte hercegprímásságába annak bizonyságául, hogy Moszkva összes rágalmai után is ôt tartja vezérének; hogy Mindszenty tanítása átjárta, megszentelte népünket és konzerválta hitében, tradícióiban. Ezekbôl a tényekbôl viszont az következik, hogy népünk a jövô terveiben is figyelembe veszi a prímás irányelveit, így a birodalmat szervezô szentistváni állameszmét is, amely már az elsô király idejében is a soknyelvű népiség közös államiságát tartotta szem elôtt s amely a Kárpát-medence államfederációjának is legalkalmasabb és bevált alapeszméjeként kínálkozik. Viszont a minden nemzettagra, állampolgárra kiterjesztett Szent Korona-tana biztosíthatja a keresztény testvérnépek belsô békéjét, adhatja meg az együttélés morális tartalmát és a krisztusi demokrácia közös nevezôjét. Végül az alkotmányos királyság mutatkozik a Kárpát-federáció megvalósítható, tradicionális államformájaként olyképpen, hogy a királyi szék a federáció közös szuper-szenátusának választásával töltendô be. Így lesz az az ôsi állameszme, amelyért Mindszenty martiriumot szenvedett, korszerű alkalmazásban a kárpát-népek összefogó alkotmánya. E népeknél ez az állameszme élményemlékekben, hagyományokban és kultúrában közös, mélygyökerű és gazdag. De nincs is más közös eszme, amellyel helyettesíthetô volna. ======================================================================== Szivárvanyhíd Pannonhalma és Debrecen felett. Protestánsok -- katolikusok Havas Krisztus-kereszt az erdôn Holdas, nagy, téli éjszakában; Régi emlék. Csörgös szánkóval Valamikor én arra jártam Holdas, nagy, téli éjszakában. Az apám még vidám legény volt, Dalolt, hogyha keresztre nézett, Én meg az apám fia voltam, Ki unta a faragott képet S dalolt, hogyha keresztre nézett. Két nyakas, magyar kálvinista, Miként az idô úgy repültünk, Apa, fiú: egy Igen, s egy Nem, S miként az Idô, úgy repültünk. Egymás mellett dalolva ültünk. Húsz év elmúlt, s gondolatban Ott röpül a szánom az éjben S amit akkor elmulasztottam, Megemelem kalapom mélyen. Ott röpül a szánom az éjben. (Ady: Krisztus-kereszt az erdôn) Akik az emigrációból haza és a múltba visszatekintenek, a külföldön tapasztaltak nyomán szívesen kicsinylik le az otthoni vallási differenciákat s tartják nevetséges csökevénynek azt, hogy a magyar hatóságok az okiratokon is feltüntették az egyházhoz tartozást. Ebben a magyar és magyar közötti ellentét felesleges megerôsítését látják. Bárcsak ilyen felszínes és formai volna ez a különbözôség, s bárcsak ne gyökerezôdnék négyszáz éves tradíciókban, külön öntudatban, történetszemléletben! De éppen mert ilyen mélyrôl fakadó ez a vallási differencia, jelentkezik az emigrációban is, majd otthon, az orosz iga megszűnte után is. Ezért sem mellôzhetô e kérdés megtárgyalása. Hozzátartozik önismeretünkhöz is. Úgy hiszem, az ôszinteség, ha látszólag veszélyes is, mégis inkább szolgálja a magyarság egységét, mint a képmutatás. A hamis kép hamis eredményekhez vezet. Kell a tisztánlátás ahhoz is, hogy a múlt hibáit e téren se ismételjük meg. A híres Ugron Gábort, a századforduló ellenzéki vezérét, Erdélybe hazautazásában, a vasúti fülkében megszólította útitársa: -- Milyen vallású uraságod? Ugron, egyenes válasz helyett, kérdéssel felelt: -- Ugye ön kálvinista? -- Persze, hogy az vagyok! De honnét tudja ezt ön? -- Ó, uram, ez nagyon egyszerű! A zsidó szégyenli vallását, az evangélikus óvatos, várakozó e téren is, a katolikus hitközömbös, egyedül a református az, aki a valláson kezdi a társalgást és dicsekszik vallásával. E párbeszéd fél százada hangzott el, de ma is a magyar lélek karakterisztikus vonásait adja. S ha e vonások valaha is eltörölhetôk, akkor ez éppen a Mindszenty által keltett vallási újjáébredéstôl, felekezetek közötti békemunkájától, az emlékezetes 1946-os debreceni látogatásától várható. E látogatásnál csoda történt: a négyszáz éves ellentéteket órák alatt elsimította. Akik a magyar protestáns-katolikus szembenállás útját megfigyelték s errôl történelmi, földrajzi felméréseket végeztek, azok ezt Justus Lipsius 17. századi híres könyvének, egyik Bethlen prédikátora által végzett fordításától eredeztetik. Justus Lipsius egy országban csak egy vallást engedélyez, a többit kiirtandónak tartja. S mivel többször cserélt vallást, így mindig más-más vallást tartott kiirtandónak. Türelmetlensége katolikus és protestáns oldalon egyformán tett szert népszerűségre. A 17. században Kassa például egyaránt nem engedte letelepedni sem a kálvinistákat sem a katolikusokat: evangélikus volt. Debrecen századokra kitiltja a katolikusokat és halált ígér a görögkeletieknek. Bethlen Gábor a katolikus papokat számkiveti. Ám a katolikusok is éppen úgy érvényesítik hatalmi szóval e kor felfogását: akié a föld, azé a vallás. Késôbb egyes korszakokban túlságosan is elfogadják a Habsburgok támogatását. Viszont Pázmány, Lippay prímások s a katolikus Zrínyiek nyíltan hirdetik, hogy a protestáns független Erdély nélkül ,,gallérunk alá köpik a német''. Mindszenty megyéjének, a katolikus Zalának, Csáktornyájából indulnak ki a Habsburg-ellenes francia kapcsolatok: a Wesselényi-Zrínyi összeesküvés, Thökölyi-, Rákóczi-mozgalmak. Erdély pedig, megelôzve minden nemzetet, még 1557-ben a tordai országgyűlésen törvényben biztosítja a keresztény vallások békés együttélését, sôt még a jobbágyok vallásszabadságát is. Protestánsok szerint az újabban hozott katolikus dogmák mélyítik a szakadást. Erre katolikus oldalon mondják: mit bánt benneteket a mi hitünk, mindenki éljen a magáé szerint. Vallásaink között túl csekély a teológiai különbség, azért foglalkoztok ti a kelleténél többet a mi hitfejlôdésünkkel, dogmatanunkkal, hogy ezzel igazoljátok különállástokat. Ugyanezért van az is, hogy ti protestánsok a 16. és 17. század helyzetmegítéléseit áttelepítitek a 20. századba, tankönyveitekben ma is alkalmazzátok és e könyvek válnak a katolicizmus elleni érzés forrásaivá. Ez az oka az egyes helyeken jelentkezô katolikus-gyűlöletnek. Például Móricz Zsigmond emlékirataiban szülôfaluja és édesanyja sajátjaként is beszél errôl az érzésrôl, de megállapítja ezt a másik nagy kálvinista írónk, a próza Adyja, Szabó Dezsô is, aki mint magáról mondja: ,,háromszáz éven keresztül-kasul kálvinista család fia''. A magyar protestantizmus gyökérbetegségének tartja ezt a gyűlöletet s minden akcióját: ,,negatív csak-azért-is-tett- nek'' a katolicizmus ellen. Holott -- mondja tovább Szabó -- a ,,katolicizmusnak logikus dogmái, diszciplináris tagoltsága és egységes szociális nevelése: a közösség lelki alapja és természeti szükség.'' Ebben a szerencsétlen ellenszenvben találja okát Szabó annak is, hogy a kálvinizmus a szabadelvűséggel szövetkezett a katolicizmus ellen, s megállapítja, hogy ,,a liberalizmusnak még ott is protestáns színezete van, ahol a protestantizmus igen csekély vegyielem.'' Tisza István tévedéseit is ezzel a ,,katolicizmus ellen szövetséget keresô ôsprotestáns gyanú-''val menti. ,,A liberalizmus magában véve is tragikus volt a magyarságra nézve, de még tragikusabbá teszi ezt a liberalizmust az az ellentét, amely a protestáns frontot örökös rohamra készen tartja a katolicizmussal szemben.'' -- állapítja meg Szabó. (A magyar protestantizmus problémája, Nyugat 1913, és Egyenes Úton, 1921.) A liberális kálvinizmusnak megtestesítôje, jellegzetes kifejezôdése az a nagyváradi ügyvéd, aki a harmincas években végrendeletében vagyonának a felét a kálvinista egyházra, a másik felét pedig a szabadkôműves páholyra hagyta. Viszont katolikus oldalon elismerik, hogy a dunántúli és budapesti protestantizmusból hiányzott ez a katolikusellenség, liberális színezete is elmosódottabb. A protestánsok további általános panasza az, hogy a katolikusok a vegyesházasságok és a reverzálisok terén zárkóznak el a méltányos megoldásoktól. A veszedelem abban látszik, ha a felekezeti ellentét politikai, hatalmi útra tér, ha állásokat, pozíciókat, munkahelyeket ily szempont szerint oszt. Ez elkeseredést, súlyos ellenhatást támaszt. A katolikusok a húszas évek közepétôl panaszolnak ilyen tendenciákat, amelyek a protestáns vidékeken a többség, vagy tekintélyes kisebbség jogcímén, katolikus vidékeken pedig az ,,egészséges felekezeti keveredés'' vagy a ,,rátermettebbség'' címén igényelte el a pozíciókat. Ez a szelekció alapos félelmet keltett a katolikusokban s ez odáig terjedt, hogy míg minden vezetô protestáns presbiter, gondnok, felügyelô volt egyházában, a katolikus fronton egyházuk mellett kiállani, pláne ,,kardot rántani'' csak a tapasztalatlan fiatalok, vagy a makacs öregek mertek. Meg kell azonban állapítani, hogy e panaszok mögött sok volt a katolikusoknál az öntudathiány, a szervezetlenség és tehetetlenség is. A miniszterek számarányánál, a köztisztviselôk kinevezésénél és választásánál jelentkezô ez a szelekció, a másik oldalon ennek féltékeny vizsgálata, sok helyen megbontotta a hitvallások között évszázadok során kialakult türelmi, engedékenységi, toleranciai egyensúlyt, amelyet mindkét részen figyeltek, kommentáltak, ellenôriztek. Fôleg a vidék ôrizte ezt a tradíciót, amelytôl az eltérés komoly sérelmet jelentett. Így történt ez Veszprémben, 1931-ben, ahol a protestáns felekezetek kisebbséget képeztek. A kétharmados többség és püspöki székhely érzékenységét elôször sértette meg a kormány a Kenessey fôispán kinevezésével, ôsrégi szokás szerint installációkor most is megtartották a püspöki nagymisét, de ezután eltűnôdöztek a kinevezésen, örményesi és karánsebesi Fiáth Pál, ôsi családjának nyolcvanöt éves szeniorja pedig felállt a megyegyűlésen: -- Kénytelen vagyok szóvá tenni ezt a kinevezést, -- mondotta -- a törvényhatóság nevében, amelynek hatvan éve vagyok tagja s hol atyám is fôispán volt, aki megtanított az ôsi tradíciók tiszteletére. E tradíciók egy összefogó láncszeme most összetört e kinevezéssel, mert ez ôsi vármegye fôispáni székében Szent István óta nem ült más, mint katolikus. (M. K. 1931. jún.) Nem kis dolog az ezer éves tradíció. Újsütetű nemzetek egyszázados tradíciókat is féltve ôriznek. Ma már a bolsevizmus dúlása után kevesebb megértéssel nézünk vissza a trianoni kor ilyen barokkszerűségeire, de akkor még történelmi gyökereinket nem vágták el durva kezek. Az aggastyán Fiáth pedig még a múlt század nyolcvanas éveiben édesatyjának olyan beiktatására, installációjára emlékezett vissza, amelynél nevezetes esemény zajlott le: Vaszary Kolos ,,tűzpróbája''. A híres prímás és szónok akkor mégcsak egyszerű bencés tanár volt. Veszprém vármegye fáklyásmenettel köszöntötte új fôispánját, Fiáth Józsefet. A menet élén magyar zsinóros bekecsben állt Vaszary, a szónok. Ám alig kezdi el beszédjét, a fôispán hozzáugrik és karját ütögeti. Vaszary meglepetten néz szét, míg észreveszi, hogy az egyik fáklyától meggyulladt a bekecse. Egy pillanatra zavarba jött, de aztán újult erôvel folytatta: -- Ne oltsa el méltóságod! Hadd legyen ez külsô jele a szívünkben égô szeretet lángoló tüzének, amelyet szavakban tolmácsolni úgyis képtelen vagyok!... Az ügyes rögtönzést egetverô éljenzés fogadta. Fiáth az ünnepség után ezt mondotta: -- No ennek a fiatal papnak a rögtönzô képessége ma ugyancsak kiállotta a tűzpróbát!... Vaszary igazi tűzpróbája mégis késôbb következett el az egyházpolitikai harcok alatt, amikor a liberális Csáky miniszter ellen kellett harcba szállnia, aki pedig rábeszélte a hercegprímásság elfogadására. Egy ilyen tűzpróbát e könyv szerzôjének is ki kellett állania éppen az aggastyán Fiáth Pál tárgykörébôl, de Fiáth tekintélye és Vaszary szónoki művészete nélkül, de Vaszary szülôföldjén, Mindszentynek árnyékában. A veszprémi 1931-es installáció után öt évvel, Zala is kálvinista fôispánt kapott. A sérelem súlyosabbnak látszott, mert a protestáns felekezetek a lakosság alig öt százalékát tették csak ki, lévén Zala a legkatolikusabb megyéje az országnak és Mindszenty apátúr ezen felül is intranzigens közfelfogást teremtett. A fôispán beiktatása elôtt -- mint minden megyegyűlés elôtt -- a kereszténypárt, Mindszenty elnöklésével, ülést tartott. Ezen egy szépszál magyar, felsôzsidi földműves indítványozta, hogy panaszunkkal forduljunk az államfôhöz. A többség azonban úgy határozott, hogy a sérelemnek még a beiktató közgyűlésen kell hangot adni. A kérdés csak az volt, hogy ezt ki tegye. A feladat nehezebbnek látszott volt, mint Fiáthé, nemcsak azért, mert az új fôispán a koronaôrnek, Teleki Tibor grófnak, a kormányzó jóbarátjának, fia volt, de inkább azért, mert Teleki Bélát fiatal, rokonszenves, megnyerô egyéniségnek ismertük. A párt két régebbi képviselôje: Eszterházy Móric és Gyömörey Sándor ódzkodtak ettôl a felszólalástól, így vagy az apátúrra, vagy rám, a párt új képviselôjére várt e kemény dió. Láttam, hogy Mindszenty számára túlságosan exponált ez a feladat, elvállaltam. Tisztában voltam, hogy a kormányzó kinevezési tényét ,,bírálni'', -- mert ide magyarázzák majd! -- semmiképpen sem elônyös. Különösen nekem nem, aki ezt a fôispáni széket Gömböséknek visszautasítottam, választási visszaélésüket pedig alig pár hét elôtt bélyegeztettem meg a közigazgatási bírósággal. Végül is a közgyűlésen elôbb alaposan megdicsértem az új fôispánt és ezzel -- úgy véltem, -- megágyaztam a megye katolikus tradícióinak sérelmét. Felsoroltam a megye nagy fôispánjait, vezetôit, akik országos nevet szereztek maguknak és dicsôséget nemzetüknek s kifejeztem azt a véleményemet, hogy ezek megfelelô utódját a kormány most is megtalálhatta volna, ha a megye közszellemét és tradícióit nézi. Ám kedves Olvasó, ha egy igazán nem kellemes napot akarsz magadnak szerezni, melegen ajánlhatok egy ilyen tárgyú felszólalást. A közgyűlés túlnyomó többsége egyetértett velem, de hallgatott, egy kis része nem értett velem egyet, de ezt annál hangosabban adta tudtomra. Tapasztalhattam, hogy a tradíciónál és közszellemnél nagyobb úr a hatalom, ebbe szívesebben kapaszkodnak az emberek... Rá is kerültem a kormány fekete listájára a korszak végéig. Viszont az én értéklistámon elôbbrevaló dolog volt népünk és az apátúr becsülése... A huszadik század harmadik évtizedéig a katolicizmus -- Prohászka tanítása szerint -- feloldódott a protestantizmussal közös keresztény világnézet követésében és külön öntudatot már csak a protestáns öntudat tapasztalása és annak a ténynek felismerése után kezd mutatni, hogy az állami és közéleti helyeken hátrányba szorult. A katolicizmus panaszai e téren mégsem mindenben voltak indokoltak, mert politikai térvesztésének alapoka mégis csak hívei hitközömbössége volt, amirôl a protestánsok nem tehettek. Az is igaz, hogy e hitközömbösségre sok mentséget találtak az elôzô korszak, a századforduló szellemében, a katolikus autonómia hiányában és egyebekben. Így gyakran rámutattak arra, hogy a katolikus vezérek: Zichy Nándor, Molnár János, Ugron Gábor és Apponyi sorban letörnek, háttérbe szorulnak az egyeduralkodó szabadelvűséggel szemben, mert ez katolikusellenes. Viszont Tisza Kálmán (1875-tôl 1890-ig miniszterelnök) nevét azzal tette ismertté, hogy egy pátenssel szemben a protestáns autonómiákat védte, Tisza Istvánt (1903-1905, 1913-1916 között miniszterelnök) pedig éppen a katolikusellenes egyházpolitikai harcok emelik fel. Tisza István kultusza átlengi még az egész trianoni korszakot is, amelynek miniszterei, nagy többségükben, marionett figuráiként jelentkeznek annak a száz fônyi exkluzív társaságnak (Tisza-kör): bankárnak, iparbárónak, kartellfônöknek, nagybirtokosnak, aki évente egyszer, a Tisza-emlékünnepen, mutatja meg magát a nyilvánosságnak. Katolikusok az elfogulatlan magyarbarát angol professzorra, a háború alatt az angol rádióból ismert Macartney-re hivatkoznak, aki szerint a protestánsok, bár nem tervszerűen, de elfoglalják a kormányzati fôhelyeket. Katolikus részen idézik az evangélikus Mikszáthot, a még tudományos életünkben is jelentkezô vallási elkülönülésre: ,,A Tudományos Akadémiába és a Kisfaludy Társaságba nem juthat be mindenki, mert nem minden ember kálvinista és unalmas.'' -- Nem mulasztják el idézni Mikszáthnak ezt a kis tréfáját sem: ,,A vallásügyi minisztériumba érkezett beadvány e szavakkal kezdôdött: Dicsértessék a Jézus Krisztus! -- A kálvinista irodatiszt egész kedélyességgel így intézte el az aktát, ráírta: Mindörökké! Ámen! -- Ad akta!'' -- A katolikusok jellemzônek találták ezt az adomát: az ô közéleti befolyásuk is így helyezôdött -- irattárba. Serédi 1933-ban azt mondja: Az ország hatvanhét százaléka katolikus, azért Magyarország mi vagyunk. ,,Protestáns oldalon Serédi szavait így kommentálták: ,,Régi ellenfeleink üszköt dobnak reánk és megtagadják a velünk való testvériséget.'' Viszont Tisza egyik mondását az elmúlt félszázad minden esztendejében még az emigrációban is, visszatérôen olvashatjuk a protestáns lapokban: ,,Nem érezzük kisebbségnek magunkat, hanem mi az egyetemes magyarság vagyunk.''[59] Kölcsönösnek kellene lennie annak a megértésnek, hogy az ilyen kijelentések inkább csak az öntudat felkeltését célozzák, mint a testvéregyház kisebbítését. Ugyanígy kellene felfogni a magyarság kérdésében való versengést is, mert valójában a felekezetek között a faji különbség csekély. A luteránusok háromnegyede idegeneredetű, mert városlakó. Ugyanez okból van elég a katolikusok között is. Az agrárjellegű tiszántúli kálvinisták között viszont török, román, rác beütés jelentkezik. A harmincas években maga Debrecen is elfordult a balthazári irányzattól, a sokat próbált püspök a városa közgyűlésén kisebbségbe jutott. A fiatal protestáns értelmiség szerte az országban elvált a hatalomtól és a katolikus értelmiséggel együtt kereste a reformokon épülô új magyar jövôt. A trianoni korszak vége felé pedig örvendetes módon felülkerekedett mindkét oldalon az önzetlen meggondolás és felelôsségérzet: a sérelmek, panaszok ideje lezárult. Jó példával jártak elô a megszállott területek kisebbségi sorsba jutott magyarjai, Erdélyben kiváltképpen Mailáth katolikus és Ravasz református püspök. A csonkahazában Serédi és Kelemen Krizosztom pannonhalmi fôapát a protestáns egyházvezetôkkel együtt keresik a megbékélés útját. Bangha a Magyar Szemlében kimutatja (1936), hogy még dogmatikailag is milyen sokban ért egyet Krisztus több egyháza. E cikk vitája, valamint az Egység Útja című folyóirat, ezek nyomán indult mozgalom, együttes imaközösségek örvendetesen tovább építették a katolikus-protestáns közeledést. A keresztény-keresztyén egyházak harmóniáját a szovjet rémuralom alatt Mindszenty József teremtette meg. A katolicizmus mindig az elnyomás korszakaiban tudja kibontani hôsi erôit. Most a hercegprímás bátor példaadása, vezetôképessége, varázslatos egyénisége felrázta a katolicizmust és hadirendbe állította tömegeit. A katolikusok vallási, nemzeti megújhodása átjárta az egész magyarságot, a testvéregyházak híveit is. Mindszenty a hívei védelmében hôsi halált halt Apor Vilmos gyôri püspök utódját, Papp Kálmánt, iktatta székébe, amikor a katedrálisban megjelent Kapy Béla evangélikus püspök is, aki kicsi egyháza védelmét kérte a nagy egyház fejétôl. Mindszenty a közös édesanya, a haldokló haza, együttes megmentésére hívta fel a különbözô egyházak híveit. Azután a reformátusok jeles vezetôje, Ravasz László fejti ki, hogy most nincs elsô vagy másodosztályú államegyház, egyforma helyzetbe kerültek az állammal szemben. Mindszenty pedig megkezdte héroszi harcát a hitvallásos iskolák megtartásáért. Példája vonzó. Látják a többi hitvallások is, hogy a bolsevizmus felgöngyölíti ôket, ha nem lát ellenállást. A prímás diktálta tempótól nem lehet lemaradni. Máris oly vonzó az ereje, hogy körmenetein, prédikációin tömegesen jelennek meg protestánsok is. Az evangélikus egyház szívvel-lélekkel vele van. Ordass Lajos püspök egyházkerületi beszámolói mutatják, hogy a nemzet- és egyházpolitika minden kérdésében azonos álláspontot vall: kárhoztatja a féktelen bosszút és kollektív felelôsséget, bírálja a földreform igazságtalanságait, feltárja egyháza súlyos helyzetét, de iskoláiról nem mond le. Ordass ezzel a bátor magatartásával megpecsételte sorsát. Rákosiék rajta tartanak fôpróbát, hogyan likvidálják majd Mindszentyt. Ellene, Radvánszky Albert egyházi fôfelügyelô és Varga Sándor fôtitkár ellen dollár eltitkolás miatt kész a vádirat. A vádirat pedig a Szovjet alatt: ítélet is. A püspök helye kommunista utódjának kellett már: Dezséri körlevélben rántja le Ordass palástját. Denunciálja egyházát: ,,betörtek a Mindszenty-partizánok -- írja -- és furfanggal elhitették velük, hogy az a nyíltan monarchista abszolutizmus, amit Mindszenty képvisel, kedvezôbb élettér a protestantizmus számára.'' * * * 1946. november 30. Korszakot nyitó, nevezetes dátum a magyar egyházak, de a nemzet életében is: a hercegprímás, elôször a történelem során, katolikus püspököt szentel Debrecenben. Sokkal több ez, mint jelkép: Mohács óta újra és elôször ez maga a nemzet osztatlan egysége! Amikor Mindszenty arra gondolt, hogy ,,Debrecenbe kéne menni'', négyszáz esztendô históriai, vallási ellentétei hullámzottak át rajta. Mennyi szorongó, nehéz érzése várt feloldásra a civisvárosban! Gondolatai a hitújítás körül jártak. A nepotista pápák, a Mediciek körül, akik elindították a katasztrófát, a kereszténység világegységének szétválását. A reneszánsz kor méltatlan püspökei jutottak eszébe, akik mögött az elvilágiasodás, erkölcsi lazaság, visszaélés ütötte fel a fejét. Nem az örök hittételekben, a korszellemben volt a hiba. Luther tanai nem a hittételei erejével, a nemzeti nyelv által terjedtek el. Igaz, késôbb a protestantizmus fellazította a dogmákat, az aufklérizmus útvesztôjében részben elhajolt a deizmus felé, a szabadelvűséggel való ikresedésével pedig a közömbösség felé. A tôkésgazdálkodás és a marxizmus talán ezért is járták át nagyobb mértékben. De hát ami nincs jól megkötve: széthull. Kell az abroncs a hordón, kötél a kévén, dogma a valláson! Most Debrecenben, a protestantizmus legkeletibb végvárában, a legizgalmasabb történelmi, vallási és társadalmi kérdés elébe megy. Tradícióhoz ragaszkodik-e a kálvinista város, avagy a magyarság egységéhez? Feloldódik-e a magyar átok?! Biztosra veszi: igen! Hiszen a földreszállott, emberré lett, csodálatos Isten köt össze bennünket! A múlt nemes példái vonzzák: elôdjéé, Pázmányé, aki az erôs kálvinista Rákóczi Györgynek azt írta, hogy ,,ezt a kevés magyarságot jobb idôkre akarnám tartani és egymást ne fogyatnék!'' Bethlen Gábornak pedig ezt: ,,mint küszöbön ajtó között lévô ujj, úgy vagyunk mi a hatalmas császárok között''. Régebbi kardinális elôdje, Fráter György pedig a magyarság egyesítéséért egyezett bele abba, hogy Debrecen teljesen kálvinista, Székesfehérvár pedig evangélikussá legyen. Kölcsönös áldozatok nélkül nincs nemzeti egység! Vonzók ezek a történelmi példák. E régi eseményeket a változatlan magyar sors azonossága oly közel hozza most a szovjetorosz megszállás alatt! Elhatározta, hogy különös szeretettel lesz protestáns testvérei iránt. Az ô feladata már nem az, hogy csak a katolikus egyház feje legyen. Keze csak testvéri kézfogásra, karja csak testvéri ölelésre nyílhat. Mindent végleg el kell felejteni. Debrecennek nem szabad kiszakadnia a magyar egységbôl! Annál jobban nem szabad, minél jobban akarja Moszkva! Ha Pázmány a török ellen, Deák pedig 1867-ben tudta egyesíteni a keleti és nyugati magyart, 1946-ban százszor nagyobb parancs ez Moszkvával szemben! Áthidalni a négyszáz éves szakadékot! Leimádkozni a béke szivárványhídját Pannonhalma és Debrecen fölé! Ezen múlik a nemzet élete! Ezek a gondolatok rajzottak fel benne útközben a kálvinista Róma felé, a negyvennyolcas detronizáció és az elsô orosz-szatellit kormány székhelye felé. Három nap böjtölt, imádkozott Debrecen elôtt a magyarság belsô békéjéért. Amikor pár nappal utána volt e látogatásának, és egy másik, elmélkedô-böjtös napon, újra mindent rekapitulált, úgy találta, az Egek meghallgatták kérését. Lapja, az Új Ember, Szent András apostol debreceni napjáról, 1946. november 30-áról oldalokon át számolt be ezzel a címmel: Debreceni látomás. Az volt csakugyan. Katolikus püspököt szentelt az egész nagy kálvinista város asszisztenciája mellett. Még sem ez volt a látomásszerű, hanem az a kitüntetô, meleg ragaszkodás, amellyel ôt, a kardinálist fogadták. Négyszáz éve bezárt kapuk és bezárt szívek tárultak ki! Rég nem látott édesatyjukként, megtisztelô szeretettel vették körül. Dehogy kerülték volna most a plébánia templomot, mint tették azelôtt, ellenkezôleg: ott tolongott az egész város, ahol a két püspökkel és kilencven pap segédletével püspökké szentelte Debrecen közszeretetben álló prépostját. Bánáss Lászlót. Mindszenty is, de mindenki más is, átérezte a nap történelmi súlyát. A taps, amely szinte minden mondata után felzúgott a Bika-szálló zsúfolásig megtelt termében, meglepte. Meglepte az a harsány hang is, amely közbeszólt s arra kérte, hogy hangosabban beszéljen, mert ezrek szorultak az utcára és hallani szeretnék. Az ünnepi tisztelet, fegyelem és figyelem, amellyel körülvették, meghatotta. A könny, amely legördült a vigyázállásban merevedô, tisztelgô rendôrök arcán, bizonyította számára, hogy Prohászka látomása valósággá vált, a béke szivárványhídja ott ragyogott a ködös-borús novemberi égbolton Pannonhalma és Debrecen között teljes fényességében, átfogva, besugározva égi derűjével az egész országot. De mit is mondhatott Debrecennek a kardinális? Három ízben is szólott. Beszédei valóban pontifexi, hidat verôk voltak: Dunántúl és Tiszahát, a nyugati és keleti magyar között, a magyar múlt aranykora és véres jelen között. Tanácsaival látta el püspöktársát, az ô prépostjukat, nagy útjára. Beszédében elvezette székhelyére s vele vezette a debrecenieket is: a három gyönyörű balatoni vármegyébe, ezek történelmi múltjába. Olyan útra vezette ôket, ahol még nem jártak: az elsô szent király lábanyomába, ô jó vezetô, minden követ, fűszálat ismer ott. ,,Mi dunántúliak'' -- mondja és ahogyan bemutatja a Pannonia Sacrá-ját, az gyönyörűségesen szép vággyal telíti meg a szíveket a katolikus nyugat iránt, ahol nincs bálványozás és nem hajtanak térdet másnak, csak a szent keresztnek és a rajta függô mi Urunknak! Mert nem múlandó arannyal váltattunk meg, hanem az ô szentséges vérével. Ott ôrizték a bakonyi fôkapitányok a Szentséges Vért, Szent Grál módjára, ahol Szent Gellért is remetéskedett. Bemutatta a múlt regéivel koszorúzott balatoni várakat. Elmúltnak fenntartója, hirdetôje, ôrzôje és védôje Veszprém fôpásztora, akinek földjén markolható leginkább a magyar múlt emlékezete és tanítása. Hirdesd fôpásztor, -- fordul Bánáss, az új püspök felé -- hogy az a nemzet, amely elrúgja magától a múltat, nem érdemel ilyen jelen után jobb jövendôt! Ne felejtsd el, hogy az apostolutód sorsa vértanúsors. De azt mondom; amit Miklós pápa írt III. Mihály császárnak: Jobb a seb, amelyet esetleg barát üt rajtunk, mint a csók, amelyet ellenség ad nekünk! A prímás debreceni csodája, a szivárványhíd, az égi jel, ott épült sok tízezer ember elôtt: az örökszép mondataiból... Felszentelés után küldöttségeket fogadott: a köztársasági elnököt képviselô, szárnysegédeitôl kísért honvédelmi minisztert, a kormány és a miniszterelnök képviseletében megjelent újjáépítési minisztert, a nemzetgyűlés elnökét, a kultuszminisztert, a fôispánt, a polgármestert, a református püspököt: Révész Imrét, a református fôgondnokot, a bíróságok elnökeit. Úgy látta, hogy hivatása és küldetése iránt való nagyrabecsülésben egységes az ország. S mindez Debrecenben, ahol kisebbség a katolicizmus! Maga is meglepônek találta. Még a gondolata sem merült fel soha senkiben, a reformáció négyszáz éve alatt, hogy itt Debrecenben szenteljen püspököt. Fôszékhelyén a kálvinizmusnak, amelyet most egyházával szemben akartak kijátszani a moszkvaiak! Itt engedte megmutatni az Ég, hogy íme a nép nem az ô hazug demokráciájuké, hanem a hitvallásoké! Viszont híveinek és a másik krisztusi vallás hívei tízezreinek megadatott látni: íme az államhatalom teljes képviselete itt volt ennél az egyházi aktusnál, mert akinek küldetésében jött, az az egyetlen, örök és hatalmas Úr!... Mégis, valaki hiányzott. De képviselôit ô is elküldötte: kémei, besúgói fölös számmal ott voltak, ôt is nagyon érdeklik a hitvallások. Moszkva megbízásából ô kontrollálja ôket: Rákosi. A debreceni jelentésekbôl látta, hogy a kardinális milyen toronymagasságban áll az ô kis hatalmi kalkulációi felett. De megállapítja azt is, hogy melyik minisztert kell sürgôsen leváltania, melyik hajolt meg mélyebben a prímás elôtt. Leméri a látogatás súlyát a református hetilap is. (Az Út, 1. é. 18) A reformáció debreceni emlékünnepélyérôl beszámolva keveselli a megjelentek számát. ,,Persze most csak a református püspök beszélt, -- írja -- de bezzeg repedeztek volna a Bika falai, ha az ,,egyetlen magyar kálvinista'', a ,,tiszteletbeli kálvinista'': Mindszenty beszélt volna!'' De már ez a hazafelé-dohogás, zsörtölôdés is már a testvéri együttérzés, elismerés új hangja. Ebbôl tudjuk meg, hogy a civisek milyen díszítô jelzôkkel fogadták szívükbe a hercegprímást és hogy az alakult ki felôle: az ô gerincessége még Debrecennek is egyetlen reménye! Mindszenty debreceni látogatását Ravasz László református püspök, a protestantizmus szellemi vezére, viszonozza az Új Ember szerkesztôségében, ahol a hercegprímás fogadja, részletes tanácskozásuk során felajánlja a kardinális lapja hasábjait a protestáns cikkírók és közlemények számára. Ettôl kezdve az Új Ember megszűnik csak katolikus lap lenni, hasábjain a keresztény egyházak ugyanazon szellemű, irányú közleményei jelennek meg. A lap ismételten foglalkozik a protestáns- katolikus béke jelentôségével. Megállapítja, hogy ez a hívek minden társadalmi rétegére egyformán kiterjed: a gyárak, mezôk munkásaira, az értelmiségiekre, világiakra és egyháziakra kivétel nélkül. Az ország minden tájára, olyanokra is, amelyek eddig bizalmatlansággal voltak egymás iránt. A debreceni egység realitásának szerves, szoros folytatása volt az az iránymutató nagy nyilatkozat, amelyet Ravasz László 1947. márciusában adott az Új Embernek. Ebben részletesen beszámol a református egyház iskoláztatásáról, kultúrintézményeirôl, tanintézeteirôl, amelyekben tolongnak a tanulók a hitvallásos iskolák magas színvonala, presztizse miatt. A kormány tervezte tankönyvekre kijelenti, hogy ellensége minden szellemi monopóliumnak. Szükségesnek tartja a kötelezô hitoktatást, a keresztény szülôk kötelességének az iskolák fenntartása, és csak a pártállam erôszaka ragadhatja el ezt a jogot. Kemény hadüzenet volt ez a nyilatkozat Moszkva ügynökei számára. Pár hét múlva a református egyház, Ravasz cikkének útmutatása szerint, hivatalosan is állást foglal egyházi törvényeire való hivatkozással a kormány elnyomó tervei ellen. A keresztény egyházaknak ez az egysége segíti diadalra Mindszenty bátor ellenállását a hitvallásos iskolák megvédése terén. Rákosiék takarodót kénytelenek fújni. Elejtik a tervet! Persze csak idôlegesen, amíg külön-külön nem penetrálják az egyházakat. A moszkovita bérencek beszüremkednek a kálvinisták közé, megalakítják a ,,Szabad Tanács''-ot és ez megindítja aknamunkáját saját egyháza ellen, hogy a ,,mindszentyzmus kovászának'' egyre jobban terjedô ,,poshasztását'' megakadályozhassák. Tildy apóstársa, a mindenre kapható Bereczky Albert, háttérbe szorítja Ravaszt. Az egyház új zsinati tanácsa siet Rákosi felé hajlongani és kijelenti, hogy ,,az új életformák szívünktôl nem idegenek s bennük egy igazibb, boldogabb magyar élet Istentôl rendelt kereteit fedezzük fel''. 1948 karácsonyán Mindszentyt letartóztatják. Tildyt Moszkva internáltatja. A pártáruló marxista Szakasits átmeneti elnöke a köztársaságnak. Bereczkynek mindegy: apóstársa helyett most ezt köszönti 1949 újévén a ,,protestáns egyházak'' nevében és szerepéhez híven igazolja Mindszenty letartóztatásának ,,jogosságát,'' aki a ,,kereszténység lelki építô erôit szembe fordította az új társadalmi és politikai renddel''. Mindszenty József hercegprímás azonban már boldogan ment a moszkvaiaknak az élete fogytáig kiszabott fegyházába is, mert tudta: áldozata nem hiábavaló! Az igehirdetésnek, a léleknek és az országnak szabadság után való vágya szétbonthatatlan egységbe kovácsolta a magyarságot. Szemében ôrizte a debreceni látomást, fülében zsongott már a Harmonia Hungara és ítéletében a ,,kereszténység lelki építôerôi'' már végleg összefonódtak a szabad Magyarország újjáépítésére. ======================================================================== Nincs az a hulló, égetô lávahamu... Dombos Zala zengô dala Feléd száll most. Hálás Zala elvisz haza szívbezárva, S ha szenved is, nem lesz többé e nép árva. Édesanyánk, árva néped leborulva hódol Néked És könyörög ... (Zalai búcsújárók Mária-éneke) Mindszenty 1944 tavaszától a hatalmas egyházmegyéjének, 1945 ôszétôl hercegprímásként az egész országnak a gondjait hordozza. Olyan nehéz idôkben, amilyenek ezer év óta még nem szakadtak rá sem a magyarra, sem az elsô fôpapjára. A világ legborzalmasabb fegyveres ereje foglalta el országát és a legpokolibb vész, a bolsevizmus fojtogatta népe torkát és lelkét. Hogy is lett volna ideje elhagyni ôrhelyét és látogatóba menni kedves megyéjébe, Zalába?! Anyja utazik fel hozzá Esztergomba és számol be régi megyéjérôl. Ám annál gyakrabban járja Zalát Moszkva fôkomisszárja: Rákosi. Nem kell hozzá csodálatos ösztön, hogy a perc- és báb-emberkék e dáridójában azonnal felismerje egyetlen ellenfelét a bíborosban. Retteg tôle, mert látja, hogy megfélemlíthetetlen. Nem hiszi el vérebeinek, az ávósoknak, hogy Mindszenty Zalai huszonhét évérôl semmi, de semmi kompromittálót nem lehet kinyomozni. Ezért megy le maga többször, tanácskozik zalai párttitkáraival, rendôreivel. Amikor azt hallja, hogy még ezek is tisztelettel beszélnek Mindszentyrôl, leváltja, áthelyezi ôket. Moszkvában képzett, specialista párttitkárokat küld le. De Zalának kommunistának kell lennie! Ha nem is megy gyorsan, de szeretné egykor boldogan olvasni, legalább a maga lapjaiban Mindszentyrôl, hogy ,,Zalában még a régi hívei is ellene fordultak!'' Igen, ez volna a gyôzelem! Ez mindent megér. Rákosi járásról-járásra veszi Zalát, végig rabulisztikázza, szónoki fogásait, trükkjeit, népbolondító, kipróbált frázisait csillogtatja. Túl keményre fogta a megyét: adót és vádat emeltet, internáltat, nyomoztat, majd kegyelmet gyakorol: fogságából mindenkit hazaküld, beszolgáltatási kedvezményeket ad. Kollektív büntetést és kollektív megvesztegetést oszt. Korbáccsal és kaláccsal felváltva játszik. Erôpróbának szánja Zalát! Mindszentyre már negyedik éve irányítja a sajtó pergôtüzét, de a politikai vádakon és hajszákon túl, személye ellen, még nem mert támadást intéztetni. A kísérletek csütörtököt mondottak. A hercegprímás válaszaival megszégyenítette. Hiába tiltotta be lapját, amíg pásztorleveleit szétküldi és prédikál, addig a tömegek elôtt kivívja igazát. Csak amikor már letartóztatására minden elôkészülettel készen volt, 1948 decemberében, tartotta szükségesnek és eredményesnek, hogy vakmerô terve hazug igazolására és a gyűlölet felkeltésére a rágalomhadjáratot a paroxizmusig fokozza és Mindszenty egyéni becsülete ellen is törjön. Riportereket parancsol Zalába. Ha mint prímás ellen semmit sem tudott produkálni, majd az egerszegi apát ellen inkább sikerül. Visszamenni a múltba vagy húsz évet! A közvélemény így kevésbé ellenôrizheti a rágalmakat. A határszéli kisváros is messze van Budapesttôl. Lapja már nincs, embere sincs, aki cáfolni merne. A prímás már körülzárva az ávósok hadától esztergomi székházában, legbelsôbb hívei sem merik már felkeresni. Csak anyja. Hát ha valaha, most itt az idô azt írni róla, ami legkedvezôbb Moszkvának. Most szabad préda Mindszenty a rágalom nyilai számára! Rákosi a kommunista fôlap legügyesebb embereit küldi le: -- Egy hét Egerszegen csak elég idô?! Teljes költségmegtérítés és dupla napidíj! Elvtársak, értsünk szót! Eredményt akarok. -- adta ki az ukázt. A nagy ,,leleplezô riport'' végre megszületett! A Szabad Nép 1948. december 12-i száma hozza hangzatos ponyvacímekkel: A ,,nagyságos apátúr'' igazi arca -- Egerszeg nem felejt! Hanem az ügyes rágalomhoz más is kell, mint dupla napidíj. Írói fantázia, magas intelligencia, személy- és tárgyismeret. Honnét vennék ôk ezt? Még ahol otthon vannak, a kínzás és vallatás terén is, csak szolgai másolói a moszkvai mestereknek! A nagy riport hajmeresztô ostobaságokat, üvegátlátszó hazugságokat és gyermekes naivitásokat tartalmaz. Nem Mindszentyt, hanem a kommunista riportázst leplezi le! ,,Gyűlölte mindenki Mindszentyt -- kezdôdik a cikk -- és errôl száz meg száz panaszos emlék, törvényszéki peres akta, végrehajtási jegyzôkönyv tanúskodik!'' E nagy beharangozás után az olvasó ,,száz meg száz'' perbôl legalább egypárat szeretne perszámaival és a peresfelek neveivel felsorolva látni. Ám a száz meg száz dokumentumból egyetlen egyet be nem mutat. Ehelyett egy öreg ságodi parasztot meséltet arról, hogy a cikk megjelenése elôtt húsz évvel(!) Mindszenty apátúr ,,perrel kiforgatta a házából'' -- Balázs táblabíróval együtt. Aki azonban tud a sorok mögött olvasni, megérti az igazságot fejtörés nélkül. A ságodi útépítéskor több házat, beleesvén az útvonalba, kisajátítottak. A bíró mindenkivel meg tudott egyezni, a kártérítés összegében, csak e makacs öreggel nem. Az apátúr figyelmeztette, hogy a perlekedés túl költséges és kilátástalan. Mégis perelt. De önmaga helyett -- a kverulánsok törvénye szerint -- most azokat okolja a pere elvesztéséért, akik óvták a pertôl! Hasonló együgyűséggel szólaltatja meg Mindszenty egyik kocsisát, a derék Zsigát, akit gazdája kerek tíz esztendôvel elôbb elbocsátott, de ugyancsak kerek tíz esztendô szolgálat után és most azt panaszolja, hogy kevés volt a bére. De hogy mindjárt az elsô hónapban miért nem ment többet fizetô gazdához, errôl nem nyilatkozik. Még két kommunista ,,tanút'' szólaltat meg a cikk. Ezek szerint Mindszenty ,,kidobatta elôdjét, a néppel érzô öreg plébánost'' és ,,gyóntatószékben zsarolni akart.'' Ezek az idétlenségek önmagukat cáfolják meg és még arra sem voltak alkalmasak, hogy a pár hét múlva Mindszenty ellen tartott ,,fôtárgyalás'' anyagába mint ,,hangulatkeltô'', kisegítô'' és ,,támogató'' motívumok vétessenek fel, mert nyilván a ,,tanúk'' sem a bíróság elôtt, de még a rendôrség elôtt sem voltak hajlandók még ennyit sem mondani. Pedig a hivatalos ,,vádak'' ugyancsak rászorultak volna a ,,támogatásra'', mert egyedül a preparált vádlottak ,,beismerésén'' alapultak. Ezidôben ,,nemzeti ajándékokat'' kaptak azok, akik a legostobább rágalmakat tudták kitalálni Mindszentyrôl. Annál figyelemreméltóbb, hogy a ,,rekordtermés'' mégis ilyen silány, komikus, sôt egyenesen felsülésszámba menô. Ha nem ismernôk Mindszentyt, e mocskolódó cikkek tükrébôl is szeplôtelen papot kellene benne látnunk! Mert még ebben a kommunista hazugságversenyben sem merik megtámadni papi életét, sôt még munkatársaiét, névszerint is felsorolt apostolaiét sem. Csúfolódó szavaik -- akaratlanul -- egyenesen dicséretnek hangzanak, amikor frazeológiájuk szerint ,,Szent Szatyrok''-nak nevezik ôket. Az ilyen cikkek is, amelyeket a bíboros meggyűlöltetésére és befeketítésére szántak, minden állításaikkal együtt a vádló fejére hullanak vissza! A kommunista rendszer erôpróbája egyébként sem sikerült. A megye nem hajolt bele az árba! Hű maradt az apátúrhoz. Mikor már a terror tetôfokán állott, Mindszenty feloldotta híveit az egyházhoz való hűség alól s megengedte, hogy ellene is bármilyen nyilatkozatot tegyenek, ha erre kényszerítve vannak. Ekkor sikerült csak Rákosinak a minden tagjában kicserélt, új zalaegerszegi képviselôtestülettel oly határozatot ,,hozatni'', amely ,,elítéli a vallásos gyülekezetek leple alatt rendezett politikai tüntetéseket''. (Szabad Nép, 1948. okt. 24.) Az ország szemét, amelyre Rákosi már vörös szemüveget tett, ismételten fordítja Zala felé, a megye nevében hamisíttat Budapesten fogalmazott ,,nyilatkozatokat'' a ,,templomi politizálás'' ellen és ezekben követelteti, hogy álljon az egyház ,,az emberi egyenlôséget, szociális igazságot megvalósító népi demokrácia'' mellé. Ezekkel a zalai nyilatkozatokkal szeretnék igazolni otromba támadásaikat Mindszenty ellen, akit ,,szószéki bujtogatással, reakcióval, lelkihatalommal való visszaéléssel'' vádolnak. A zalai kisgazdákkal szeretnék elismertetni, amit Mindszenty megtagadott: a szociális reformok külszínébe rejtett moszkvai diktatúrát. Pedig lépten-nyomon meggyôzôdhettek arról, hogy a ,,Mindszenty-uralom negyedszázada'' mily mélyre gyökereztette Zalában a krisztusi hitet. Sôt az ô vetése most, a szovjet megszállás és elnyomás alatt szökkent igazán szárba: most régebbi ellenfelei, a marxisták, is látták, hogy mennyire helyes, igaz úton vezette népét. 1947. áprilisában az Egerszegen rendezett misszió egyik éjszakáján, hajnali kettô órakor, zsúfolt templomban az összes demokratikus pártok -- tehát a kommunista párt! -- jelenlétében is, ajánlotta fel Baráth Ferenc polgármester városát Jézus Szentséges Szívének! Mélyen megrendítô felajánlási imában sorra könyörgi a Szent Szív oltalmát minden foglalkozási ág, végül saját maga és tisztviselôtársai számára, amely oltalom ,,hatalmasabb hatalom minden hatalomnál''. Az Eukarisztia elôtt térdelve fogadja meg az egész város, az apátúr régi hívôserege, hogy a jövôben a Szent Szívnek tetszôbb életet akar élni. Ez a felajánlás megindító, szívig ható hűségnyilatkozat Mindszenty felé is és megdöbbentôen bátor hadüzenet: Rákosinak. Zala megye 1948. szeptember 8-án látta utoljára nagy lelkiatyját. Rákosi mindent elkövetett, hogy az egerszegi három napos Mária- kongresszust megfossza tömegeitôl: tífuszjárvány hírét terjeszttette, a zalai vasúti szerelvényeket javítás címén kivonatta a forgalomból, az autóbuszokat más felé irányíttatta, a londoni olimpián szerepelt futball bajnokokat a fôünnepség óráiban szerepeltette. A zalaiak nem féltek a tífusztól, felhôszakadásban gyalog 50-70 kilómétereket tettek meg, és nem voltak kíváncsiak a futball világhíres bajnokaira sem: ezeknek szégyenszemre meg kellett várniok a Mária-kongresszus bezárását, és csak az esti órákban kezdhették a meccset, mert addig összesen öt kommunista állt a pálya körül. Viszont Mindszentyt, mikor egyszerű szürke kocsiján, édesanyjával megérkezett, a város szélétôl a templomig rivalgó éljenzés kísérte diadalútján. A nagytéren és a beléje torkolló utcákban a 15 ezer lakosú városban: hatvanezer ember szorongott. A misét magasra épített, virágerdôvel borított tábori oltárnál mondotta, majd a püspöki kartól kísérve a maga építette plébánia erkélyére vonult. Meghatódott, könnyes szemű, végtelen nagy tömeget látott, mely nem tudta fékezni magát, hogy ne törjön ki üdvrivalgásban, amikor egyszerű viseletes reverendájú plébánosát most bíborban köszönhette, de a könnyes szemük bizonysága, hogy vele vannak üldöztetése átérzésében is. Sokukat ismeri személyesen: keresztelte, tanította, házasságukat megáldotta, szüleiket temette, az élet három nagy állomása, a kezdet, a folytatódás és a vég kötötte össze velük. És az a sok kegyelem, amelyet leesdett számukra. Meg a fórum közös harcai. Boldog tudat pírja fut át arcán, mikor megtérített marxistáit is felismeri, tüntetô közelben helyezkednek el, ott a bikaerôs kovács, a fiatal mechanikus, kit a kerítésen át tudott megközelíteni, már négy gyermeke áll elôtte, Sebestyén úr is itt, a Bárány szállodás is most, hogy feldíszítette ablakait, Szilveszter a szerkesztô, mit lengeti annyit kalapját, még majd letartóztatják. S a nyilasok is kopottan, megtörten, táborokból, börtönökbôl szabadultan, ott sereglenek a vármegyeház elôtt és a leghűbb gárda töméntelen soka: a gazdák, iparosok, mezei munkások... Ez a boldog seregszemle megér minden szenvedést!... ,,Abból a gyönyörű, szívet melengetô Boldogasszony Évbôl -- kezdte a kardinális beszédjét --, mely mostanában szinte egyetlen nemzeti erônk és vigasztalásunk, Zala vármegye sehogy sem maradhatott ki... Ez ôsi katolikus földön... ôsi intézmények és a történelem nagyjai beszédesen oktattak a Mária-tiszteletre. Zala tele van Szűz Mária kegyhelyeivel, művészi Mária-szentélyekkel, tele van Zrínyi Miklós, Eszterházy nádor, Széchenyi és Deák Ferenc Mária-tiszteletének emlékeivel. Zala derék népét élteti Mária Édesanyánk tisztelete és nincs az a hulló, égetô lávahamu, amely ezt a hitvilágot maradéktalanul kiégetni és elborítani tudná. Aztán a magyar és mégtöbbször idegen várkapitányokról beszél a múltból, akik könnyen feladták a várakat és pusztulásra, dúlásra adtak viruló vidékeket... Térjünk vissza ôseink hitéhez és életformájához -- folytatta. -- Mozdul-e a kalapotok és van-e imádságotok, ha kondul a déli és esti harangszó? Trianon után az ezeréves köszöntésünk helyébe hozták a ,,Szebb Jövôt!'' s hol volt a szebb jövô? Amikor ,,Kitartás''- sal köszöntek, senki sem tartott ki. Most ,,Szabadság!''-gal köszöntenek, de hol a szabadság?! A mi köszöntésünk volt és marad: ,,Dicsértessék a Jézus Krisztus!'' -- Mindörökké! Ámen'' -- zúgta rá egyszerre hatvanezer ember, a kommunisták, a nyilasok, a gazdák, a munkások mind-mind a hitvallás számbamenô feleletet... Most a két nagytemplom között körmenet indul. Ott halad az osztatlan magyarság, a protestáns lelkészek, híveik is, patyolatfehér csipkezászlók, nehéz selymek, Boldogasszonyt dicsérô feliratok, virágfüzérek alatt. Az óriási menet végén vakító fehérbe öltözött, rózsakoszorúkkal ékes lányok viszik Szent Margit ereklyéit és a búcsúszentlászlói kegytemplom aranyos Mária-szobrát. Zala megköszönte a huszonhét éves pásztorkodást és tisztelgett a martiriumba lépô hercegprímása elôtt. A jó pásztor pedig örült nyája teljességének és összetartásának. A zalai Mária-napok befejezôdtek. Az Egerszegbôl kivezetô utakon megindult hazafelé a zarándokok sokasága, szívükben a kemény elhatározással, hogy hitükhöz pedig mindhalálig ragaszkodnak. Ajkukon hangzott a szép ének: Dombos Zala zengô dala feléd száll most...[60] * * * Ha Rákosi nem értette meg a Mária-énekek szavát, annál inkább tudomásul kellett vennie azt a szomorú eredményt, amelyet a választási adatok tükrében mutatott feléje Zala. A megye fegyelmezett, egységes tömb, egyetlen nagy család, amely 1939-ben, a megszállás elôtti utolsó, titkos választásokon egyetlenegy mandátumot sem juttatott a kisgazdapártnak, csak jobboldalibb pártoknak, 1945-ben a tizennégy mandátumból tizenkettôt adott e pártnak és csak egyet Rákosinak, pedig ô maga volt a kommunista párt listavezetôje. Késôbb a kisgazdapárt lefaragása és demoralizálása után éppen ilyen egységesen áll át a választások elôtt csak pár héttel alakult demokrata néppárt mellé, mert napok alatt kerékpáros küldöncök szétvitték a hírt: ez Mindszenty pártja. A párt -- egyedülálló eset a politikában! -- kétszer annyi mandátumot kapott, mint amennyi jelöltet tudott állítani a rövid idô alatt! A megye marxista ellenessége legnagyobb az egész országban. 1945-ben a polgári pártra -- pedig itt van legtöbb proletár! -- a szavazók 85,7 százaléka szavaz, megközelítô eredményeket pedig éppen Zala két szomszédja: Vas és Somogy érnek el: 80 százalékot. A polgáripárt országos aránya mindössze 55 százalék. Rákosi minden kísérlete csôdöt mondott Zalával. Tehetetlen dühében kettétépte a megyét! A közepén átkanyarodó Zala folyótól keletre esô felét -- ezeréves egysége után -- átkapcsolta Veszprém megyéhez! ======================================================================== Miért tartóztatták le Mindszentyt a nemzetiszocialisták? Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás. Vigyázz, ne fújjon át rajtad a szél!... Vesd meg lábad, az idô gonosz S egy bal-léptedre les a vadon. Ne táncolj minden ôsz füttyére, mintha Virág volnál a saját sírodon. (Babits Mihály) A terror és indokolása lényegesen fejlôdik Mindszenty letartóztatást szenvedô praxisa alatt is. Károlyi Mihály kormánybiztosa még elôzetesen népgyűlésen öklével figyelmezteti a ,,hecckáplánt'' s csak azután tartóztatja le. 1919-ben Kun Béla nyelve, módszere még egyenesebb és félreérthetetlenebb: magas fára akasztott emberekkel beszél. De Mindszentyt akkor még megmenti a perrendtartás s a terror rövid életűsége. Aztán a technika fejlôdik: a terror és indokolása közé propaganda függöny ereszkedik és a perrendtartás lárvájába takart fôtárgyalási színjáték. Ennek ellenére ma már teljesen tisztázott Mindszentynek a moszkvacseléd Rákosi által 1948-ban szenvedett letartóztatása és kirakatpere is. Ellenben egyedül, de annál vitásabb, elködösítettebb ma is a nemzetiszocialisták által 1944-ben a püspök ellen elrendelt és háborús propagandába takart letartóztatása. Egy magas intelligenciájú repülôtiszt, távol minden nemzetiszocialista tendenciáktól, Mindszenty igaz méltányolója, értesülvén készülô könyvemrôl, ezzel fordult hozzám: -- Ha Mindszentyrôl, a hercegprímásról írsz, nagyon helyeslem; de okos-e az elôzô életét nyilvánosság elé vinni, amelyben olyan foltok voltak, mint az 1944-es letartóztatása? -- Milyen foltokra gondolsz? -- kérdeztem megdöbbenve. -- Mint veszprémi püspök megtagadta a katolikus épületeknek az átadását a sebesült katonák számára! Ezért tartóztatták le! -- Honnét veszed ezt? -- Legközvetlenbbül tudom. Akkor a pápai repülôtéren szolgáltam, hallottam a veszprémi tisztektôl és olvastam is. Barátom meg volt gyôzôdve arról, hogy ez az igazság. Pedig csak egyetlen verzióját ismerte annak a számtalan költött oknak, amelyet a propaganda talált ki és szervírozott e kérdésrôl, s amely okok közül magam is vagy húszat ismertem, hiszen akkor ezzel hónapokig foglalkoztam. A kommunisták 1945-ben, amikor Mindszentynek ezt a letartóztatását a nemzetiszocializmus ellen még kiaknázhatónak találták, boldogan ismerték el a hercegprímást mint ,,ellenállót'' és nyilas ellenest. De két év múlva, mikor már bíboros lett a fôellenség, s ôk készültek letartóztatására, megfosztották e ,,babértól'', kiválasztották és átvették a nemzetiszocialista propaganda kelléktárából a nekik tetszô ,,okokat'' és ezeket terjesztették. A kommunisták szerint Mindszenty nyilas letartóztatásának okai ezek voltak: ,,Szembeszállott a Szálasi-kormánnyal.'' ,,Nem szállott szembe, csak nem ismerte el Szálasiékat. Ha elismerte volna ôket, azonnal elbocsátják.'' ,,Nem is a nyilasok tartóztatták le, hanem a német parancsnokság, amely nem sokat finnyáskodik holmi magyar fôpapokkal.'' (Haladás c. kommunista lap, 1948. július, Hűvös Endre cikke.) ,,Mindszenty maga elismeri a rendôrségi vallomásában, hogy az ô ,,ellenállása'' egy nyilas fôispánnal való veszekedés volt ezernyolcszáz darab fehérnemű felett.'' (A kommunista kormány Sárgakönyve 1949. január 19-én s ennek nyomán minden budapesti lap.) ,,Nem politika, hanem áruhalmozás, vagyonmentés és Schiberna fôispánnal való régi személyes ellentéte miatt tartóztatták le'', -- olvassa ki a fôtárgyalás tanácselnöke 1949. február 3-án Mindszenty egy levelébôl, amelyet Szöllôsi Jenô nyilas kormányelnökhöz írt. Ez azonban hamisítás vagy hamis közlés, mert Mindszenty akkor látta elôször a fôispánt, amikor az ôt letartóztatta. Ez volt az ,,elsô vizitje'' a püspöknél. -- ,,Ez az ismeretségem is jól kezdôdik!'' -- mondotta titkárának Mindszenty, aki kezébe adta palliumát, hogy követhesse a fôispán rendôreit. Ezek a kommunista változatok, kópiák éppúgy távol állottak a valóságtól, mint a nyilas eredetük. Az a legokosabb, kedves Olvasóm, ha faképnél hagyjuk a propaganda-okok festett világát, visszatérsz velem 1944 végére, s magunk vizsgáljuk meg, mi történt Veszprémben, hogyan ostromolták meg a püspöki rezidenciát, hogyan hurcolták el Mindszentyt papjaival együtt. 1944 novemberében a szovjet csapatok ágyúval lôtték Csepel felôl Budapestet, amikor az országgyűlés áttelepült Sopronba. Ide érkezett december 2-án a híre, hogy az oroszok már a Balatonnál állnak. Azonnal kocsiba ültem, hogy kerületemet, Zalát meglátogassam, és segítsek, ahol lehet. De a szembejövô menekülôknek olyan kocsikaravánjain kellett magamat áttörnöm, hogy már rég elmúlt éjfél, amikor a máskor olyan csendes téli éjben meglepô látvány fogadott a balatoni hegyek hágóin: pokoli fényt árasztottak a vízparton égô villák és a sztalingyertyák! Somogy már orosz kezén volt. Zala védekezett, erôdítést ásott, tankfogókat állított, csákánnyal-lapáttal egymás mellett dolgozott munkás és értelmiségi. Meglátogattam a keszthelyi apátot, dr. Szerecz Imrét. Ezzel fogadott: -- Bomba találhatta a veszprémi püspöki palotát! Telefonja nem jelentkezik. -- Csak nincs baja a püspök úrnak? Hívjuk újra! -- A püspökség napok óta nem válaszol. -- tájékoztatott a veszprémi központ. -- Ez aggasztónak látszik... Elmegyek, megnézem. -- mondottam. Sötét este lett, mire Veszprémig vergôdtem. Alsódunántúl minden menekültje az utakon torlódott össze. Amint egykoron a tatár, török, német elôl is ide, a Bakony rengetegeibe futott a magyarság, most az orosz elôl is itt keresett menedéket. A várban egyenesen a püspöki rezidencia elé jártam. Teljesen ép volt, de vaksötét. Kopogtattam a portán. Háromszor is. Végre a kapu lassan kinyílt és a sötétbôl egy géppisztoly csöve meredt rám. -- A püspök urat keresem. -- Nincs itt. -- A kancellár úr? Meggyesy kanonok úr? -- Itt nincs senki. -- Hát hol vannak? -- Nem mondhatok semmit! -- s a kapu már be is csukódott. Az utcán nem volt egyetlen lélek sem. Valahol itt kell lennie a plébániának is. Kezdtem a kapukat végigkeresni a sötétben. Tele aggodalommal. Végre az egyik elsötétített ablak mögött egy kis fény szüremkedett ki. Bekopogtam: -- Ez a plébánia? Itt van a püspök úr? Kinyílt a konyhaajtó. Az öreg szakácsnô elsírta magát: -- A püspök urat letartóztatták az összes papjaival együtt. -- Letartóztatták? Ugyan-ugyan? -- hitetlenkedtem. -- Hol a plébános úr? Az emeleten Veszprém két plébánosát együtt találtam nagy tanakodásban, mit is csináljanak. Elém raktak minden dokumentumot püspökük letartóztatásáról.[61] -- A Veszprémvármegye című lapnak ezzel a cikkével kezdôdött: Zarka Elemér fômérnök a püspök urat azzal vádolja, hogy nem ad szállást a menekülteknek és a katonáknak, pedig a ,,palota kong az ürességtôl''. Persze ez merô rágalom! A püspök úr minden katolikus épületet átadott! Ez épületek irattárait, könyvtárait mind a palotába telepítette. Ezen kívül itt lakott két tábornok, ezek altisztjei, tizenhét menekült apáca, tizenhét teológus, sok menekült diák, udvari pap, teológiai tanár, úgy annyira, hogy a püspökatya egyetlen szobában húzódott meg: ez a fogadója, dolgozója, hálója. A másik nevetséges vádat a fôispán támasztotta abból, hogy a püspökatya fehérneműt vásárolt karácsonyra a sebesült katonáknak, menekült teológusoknak. A fennmaradó tételt Mindszenty körlevélben felajánlotta az egyházközségeknek. A fôispán ezért feljelentést tett áruhalmozás, vagyonmentés, zsidóvagyon eltulajdonítása címén a veszprémi ügyészségnél. Az ügyész nagyot nézett és megtagadta a vád képviseletét, mert hogy a jótékonyság nem bűncselekmény! Erre azt találták ki, hogy a püspök titkos rádióállomást tart üzemben. -- De hát hogy történt a letartóztatása? -- kérdeztem. -- November 27-én délben Bánky fogalmazó egy szakasz rendôrével megszállottá a rezidenciát, körülzárta, senki se be, se ki az ostromállapotba helyezett palotából. Még a telefont is kikapcsolták. A szemlét Zarka fômérnök, Zágon titkár végezték, közben megjelent a fôispán is és minden ok nélkül -- nyilván provokációs célból -- letartóztatta Szabadhegy Szabolcs püspöki szertartót és dr. Meggyesi Róbert kanonok-irodaigazgatót. Mindszenty erre a hírre lesietett a portára s megkérdezte papjait, hogy ki tartóztatta le ôket. Mikor közölték, hogy a fôispán, a püspökünk feléje fordulva ezt mondotta: -- Tiltakozom, hogy ok nélkül ôrizetbe vette papjaimat! -- Püspök urat is ôrizetbe veszem! -- volt a válasz. A püspök felment szobájába, felvette a piros köpenyét, a palliumot, amelyet nagyobb látogatásainál szokott hordani. Lement a portára és kérte a fogalmazótól a letartóztatási végzést. Ilyen nem volt. De a fôispán kijelentette, hogy a letartóztatás ,,egyenesen a nemzetvezetô parancsára történt''. Közben a püspök egész házanépe összefutott. Ezekre áldását adta, két letartóztatott papjával kilépett a kapun. A kapu elôtt állott a fôispán autója, amelybe a rendôrfogalmazó betessékelte a püspököt, míg két papját gyalog akarták kísérni. -- Én is gyalog megyek! Ha papjaimat így kísérik! Különben sem fogadhatok el udvariasságot attól, aki letartóztat! -- tiltakozott a püspök. -- Erre vártak csak a rendôrök, akiknek elôzetes utasításuk volt: karhatalommal akarták betuszkolni az autóba! Erre a felháborító jelenetre a teológusok egészen szorosan körülvették -- mintegy vezényszóra -- püspöküket s olyan szoros, zárt, megbonthatatlan gyűrűt alkottak körülötte vállaikkal és összeölelkezô karjaikkal, hogy a rendôrök többé hozzá nem érhettek a püspökhöz. Az egy ideig még dulakodó rendôröket -- kudarcuk leplezésére -- a fogalmazó szakaszba fejlôdtette, így kísérték a püspököt papjai elszánt és végig zárt testôr gyűrűjében Veszprém utcáin végig. Persze a csökkentett világítás sötétjében is felismerték Mindszentyt és papjait a járókelôk, akiknek csatlakozásával jelentékeny tömeggé nôtt a kíséret. A püspök a rendôrség elôtt áldását adta papjaira és hazaküldötte ôket. -- A letartóztatás híre percek alatt futótűzként terjedt el. Mióta áll a püspökség, ilyen ezer év alatt még nem történt. Az ôsi város vallásos lakosságában a megdöbbenés, elkeseredés és harag tüze lobbant fel... -- Valóban esztelenség! -- mondtam elhűlve, mikor a plébánosok befejezték a letartóztatás ismertetését. -- Felmegyek a belügyminiszterhez, nyilván azonnal reparálja ezt a baklövést! -- Itt van az utólagosan készített írásbeli határozat! Ebben az összes eddigi vádaskodásokat elejtik, azt, hogy nem akart szállást adni a menekülteknek, elejtik az áruhalmozást, a vagyonmentést, a zsidóvagyon eltulajdonítását, a titkos rádióállomást, Szálasi egyenes parancsát, és új okot hoznak fel, sôt olyat is, amely a letartóztatás után történt! A letartóztató véghatározat szószerint ezt tartalmazta: VESZPRÉM-VÁRMEGYE FÔISPÁNJÁTÓL 1615-1944. Sz. Tárgy: Mindszenty József Veszprém, Vár u. 12. sz. a. lakos rendôrhatósági ôrizetbevétele. VÉGHATÁROZAT Az 1500./1944. M. t. sz. 7. paragrafusában biztosított jogomnál fogva, figyelemmel a 760/1939. B. M. sz. rendelet 1. par.-nak 2. bekezdésére, az 1939. évi 11. t. c. 150. paragrafusa alapján Mindszenty József, csehimindszenti születésű, Veszprém, Vár u. 12. sz. a. lakost azért, mert 1944. november 27-én a katonai beszállásolás érdekében folytatott helyszíni megállapítás alkalmával a hatósági rendelkezéssel szembehelyezkedett, hatósági közeg elleni erôszakot követett el, továbbá társaival együtt tüntetô felvonulás rendezésével a lakosság fellazítását kísérelte meg, amely cselekményével a közrendet, a közbiztonságot s ezáltal a hadműveleti érdekeket nagymértékben veszélyeztette, rendôrhatósági ôrizet alá helyezem és megkeresem a veszprémi kir. ügyészséget, hogy a nevezettet további intézkedésig a m. kir. belügyminiszter úr által ezen célra igénybevett fogházhelyiségben, figyelemmel a 760/1939 B. M. számú rendeletet 11-17. paragrafusaira, ôrizetben tartani szíveskedjék. Ezen véghatározatom ellen további fellebbezésnek helye nincs. Errôl értesítem stb. Veszprém, 1944. november 30-án. Dr. Schiberna Ferenc s. k. hadműveleti kormánybiztosi jogkörrel felruházott fôispán. -- Ez valóban meglepô! -- mondottam. -- November 27-én írás nélkül tartóztatják le, mert még az ,,indokot'' nem tudják, három napig törik rajta a fejüket és végre a megszületô határozatba azt veszik be fôindoknak, amit a püspök letartóztatása után, egy egész rendôrszakasz asszisztenciája mellett, bekísérés közben ,,követ el''! A letartóztatott, áldást osztó püspök, rendôrök sorfala között lazította a lakosságot? Hatósági erôszak? A fegyvertelen püspök egy szakasz fegyveres rendôrrel szemben? -- Azután még este házkutatást is tartottak, felforgattak mindent. A püspök úr egész levéltárát átvitték a rendôrségre. Tíz éves leveleket is. Két nap múlva újra jött Zarka és egy rendôrtiszt. Sorakoztatták az épület minden lakóját. Azonnal le is tartóztatták mindazokat, akik elkísérték a püspököt. Géppisztolyos katonákkal kísértették el még a beteg püspöki levéltárost is, a két kanonokot is, akik csak az utcán találkoztak a püspökkel... Megkíséreltem, hogy meglátogassam a püspököt. Nem engedték meg. Hajnalban nekivágtam -- ahogy a tihanyi apátság alapítólevele kilencszáz év elôtt elnevezte -- a ,,Fehérvárra menô hadiútnak'', hogy Budára jussak. Most aztán szemmel láthatóan ,,hadiút'' volt: tele szovjet repülôktôl felgyújtott égô teherautókkal, holttestekkel, sebesültekkel. Az út Buda közelébe esô részét már ágyútűz alatt is tartották. Egyenesen a Várba, a belügyminisztériumba mentem. Vajna Gábor nemzetiszocialista belügyminisztert Keresztes-Fischer Ferenc egykori nem jó emlékű szobájában találtam: -- Veszprémbôl jövök, közvetlen információkkal szolgálhatok fôispánod garázdálkodásáról. Remélem, felfüggeszted? -- Nem, sôt, határozatát a Mindszenty-ügyben, jóváhagytam. -- Átlátszóan valótlan indokainál fogva? -- Nem, hanem részletes jelentések alapján. -- Ne engedd magadat félrevezetni! Hogy ne lehessen önkénykedését bizonyítani, a fôispán lecsukatta a huszonhat szemtanú-papot is. -- Te nem ismered a tényállást! A nemzetvezetô szállását akartuk odatelepíteni a püspöki palotába. -- Tehát börtönbe telepítették a lakóit? Különben is ez már tizedik ürügye a letartóztatásának. Gondolj arra, hogy a pápa az egyetlen szuverén, aki nem szakította meg országunkkal a diplomáciai viszonyt. Mindszenty felsôházi tag is, mentelmi jog illeti, a felsôház engedélye nélkül nem tartóztatható le. Vajon mit szól ehhez a nemzetvezetô? Nem volnál szíves hozzá fáradni az aktákkal? -- Más ügyekben vagyok hozzá ugyan bejelentve... Végre is átmentünk a királyi várba, Szálasihoz. Elôadtam Veszprémi értesüléseimet. Válasza ez volt: -- A tényállás így nem teljes. Van itt még más is: Mindszenty rovásán. -- Még más is? -- csodálkoztam a tizenegyedik okon. -- Megtudhatnám, mi az a más? -- Nem közölhetem. De azért rövidesen szabad lesz a püspök úr. -- Ez nagy megnyugvást jelentene az egész egyházmegyében! A bíztató választ közöltem Veszprémmel, ahová pár nappal késôbb csakugyan leutazott Szálasi, aki Mindszenty titkárának, -- egyedüli, aki nem volt letartóztatva az aulában, -- dr. Szemes Józsefnek is megígérte a püspök szabadulását. Karácsony elôtt Sopronban találtam meg Vajnát: -- Örök szégyenetek lesz, hogy ti lecsuktátok, az orosz kommunisták pedig kiszabadítják a veszprémi püspököt! -- Nem fogják kiszabadítani, mert elhozatom Veszprémbôl. -- hangzott a barátságtalan válasz. Szöllôsi miniszterelnökhelyetteshez fordultam, ô ezt mondotta: - - A németek azzal fenyegették meg Vajnát, hogy nem adnak csapatokat a körülzárt Budapest felszabadítására, ha nem tud belsô rendet teremteni. -- Szóval akkor Mindszenty a rend túsza? Ez volna a legújabb ok?... Pár nap múlva kedvezô fordulatról értesítettek Veszprémbôl: Vajna letartóztatta Schiberna fôispánt! Még pedig nem politikai ok miatt. Siettem Vajnánál érvényesíteni ezt a meglepô motívumot: -- Íme fôispánod is már fogoly, most már csak nem tartod fenn határozatát? -- Ez nem érinti Mindszenty ügyét! -- hangzott az elutasító válasz. Mindszenty 1944. november 27-tôl december 5-ig a veszprémi rendôrség, december 6-tól 22-ig a veszprémi törvényszéki fogház foglya paptársaival együtt. Ekkor, ahogy Vajna ígérte, felhozatta ôket a sopronkôhidai fegyházba. Itt töltötték a szent karácsonyt is. Komisz szállásuk volt. Kutyahideg télben, fűtetlen, rozzant raktárban lakott huszonhat papjával együtt. Híjával voltak a legszükségesebb egészségügyi berendezéseknek is. Megalázó, megszégyenítô módon kellett a püspöknek is sorban állania a nyílt udvaron, mosdóhelyiségre várakozva. A felajánlott külön elhelyezést nem fogadta el. Inkább maradt a rosszabb helyen, de a papjaival. Sôt ahogy tôlük hallottam, a lehetetlen, szomorú, törtablakú raktárban is a leghidegebb helyet választotta ki magának azzal, hogy a ,,fiatalokra jobban kell vigyázni, ô pedig megszokta a hideget.'' Derült lélekkel, edzett testtel, mindenki csodálatát felkeltve mutatott példát a hiányok, szenvedések tűrésében. Maga és papjai számára rendes napi munkabeosztást állapított meg: a teológusokat tovább tanították, vizsgáztatta ôket, az utolsó évfolyamosokat pedig ott a fegyházban pappá is szentelte. A szomorú fegyház zengett a gyönyörű régi egyházi énekeiktôl, hatásukra nem egy öreg bűnös járult a szentségekhez. Fegyházban ül az egyházfejedelem: betörôk, gyilkosok, kémek társaságában. Sopronkôhida most a szentek és ördögök furcsa tanyája. A város és fegyház között az utat öles hótakaró borítja és a villogó, sziporkázó gyémántmezôben huszonhét feltűrt, fekete reverenda mozog, hajladozik, ütemesen, huszonhét lapát csillan a ködfényes reggelben. Kék egyenruhás, szuronyos, fegyveres fegyôrök ôrzik a papokat. Furcsa elômunkás vörös sapkácskával a fején: maga a püspök, önként vállalták e munkát: felszabadítani az utat. Hatalmas hókupacok mutatják, hogy örömmel végzik a szokatlan munkát. Kell az út az embereknek, de ma éjjel -- karácsony elôtti nap van -- jön Jézus is. Ha a városból jön, a bombaszônyegek felôl, legalább itt a fegyház körül járjon a közösségért vállalt munka szeretetszônyegén. És itt a fegyház táján fogadja legalább a béke betlehemi csillaga, ha a sztalinlámpák kékfehér, az aknatüzek rôtvörös fényébôl erre menekül. Amikor Glóriára csendül az éjféli harang, hogy hirdesse: Krisztus született nekünk, jöjjetek, imádjuk ôt! -- ropog a fegyver, dörren az ágyú a közeli fronton. Sôt itt a fegyházban is. 1944 karácsonyán öli a magyar a magyart, amikor két nagyhatalom között amúgyis kivérzôben van. Amikor a Verbum Dei születik, a püspök fegyházi rabként huszonhat papjával imádkozik a magyar testvéri egységért. Most olvassák fel a számonkérôszék ítéletét az udvaron, katonák négyszögében. A huszonhét pap térden fohászkodik. Idézi a Csendes éj, a Szent éj emlékét... Dörren nyolc fegyver, villan a tűz, hóba hanyatlik és vérrel festi a havat egy ôsz magyar fej --Bajcsy-Zsilinszkyt végezték ki. A fegyházudvar fenyôirôl az éjféli vihar ledobja a havat. A szeretet és remény fái üdén emelik fejüket a csillagfényes éjbe... Vérben, vasban is újraszületik Jézus! A karácsonyesti kivégzés megrendítette a püspököt, de legkevésbé sem félemlítette meg. Akkor azonnal, a szörnyű impressziók alatt, halkhangú prédikációt tartott papjainak. Isten békéjérôl, a magyarok békéjérôl és egységérôl beszélt. Papjai megindultan, könnyezve hallgatták e csodálatos férfiú szavait a csodák éjjelén. Szavai súlyát kívülrôl repülôk bombái moraja és géppuska-kattogása húzta alá. * * * Pár nap múlva Budinszky László igazságügyminiszter teljesítette ígéretét: rendeletet adott ki, hogy a fegyházakban csak jogerôs ítélettel elítélteket szabad befogadni. A rendelet Vajnának szólt, vigye el Mindszentyéket Sopronkôhidáról. Közben Vajnát is sikerült Hóman Bálinttal, Jaross Andorral és Krüger Aladárral odáig puhítani, hogy hozzájárult Mindszenty enyhébb formájú ôrizetben tartásához. Így került át a fegyházból az Isteni Megváltó Leányai szerzetesrend soproni kolostorába. Itt már rendszeresen meglátogathattam. Mindszenty szavai nyomán végre tisztázódott elôttem az ügye: -- Schiberna fôispán testvéröccse Károly intézô volt a püspökségnél. Ezt boldogult Rott Nándor idejében szabálytalanságai miatt fegyelmileg lefokozták, de számadásainak átvizsgálása még folyt. A fôispánnak tehát érdekében állott, hogy a papi számvevôt, de ha lehet, engem is, eltávolítson Veszprémbôl. -- Schiberna ezzel a beállítottságával is csak jelentéktelen eszközember! -- válaszoltam. Nem vicinális, hanem országos ügy egy törvényhozó egyházfejedelem letartóztatása! Ez az államfô tudta nélkül elképzelhetetlen. -- Ez kétségtelen. -- Háttérben vannak az egerszegi ellentétek is. Szálasi is említett annyit, hogy ,,van még valami a rováson''. Szabad errôl érdeklôdnöm? -- A dunántúli püspöki kar emlékiratát adtam át a miniszterelnökhelyettesnek. -- Mikor történt ez? -- Az emlékirat 1944. október 31-én kelt, két hét telt el az aláírások megszerzésével, november 13-án tudtam csak átadni. -- November 27-én már letartóztatták excellenciádat. Világos, ez az igazi ok, ezt akarták más vádakkal takarni! Az emlékirat tartalmáról Mindszenty nem beszélt. Tévedés, hogy ez akkor nyilvánosságra került volna. A letartóztatás álürügyei elég naivak voltak. Négy év múlva Rákosiék sem találnak ki ügyesebb ürügyeket, bár az ilyen álürügyek kitalálásában is Moszkva vezet. Az ôspéldát ott ôrzik. Ôk takarták be elôször az egyházüldözést anyagi természetű vádakkal. Az egyháziak kivégzése miatt Gasparri pápai államtitkár küldött 1919. február 7-én tiltakozó táviratot Leninnek, erre Csicserin válaszolt hosszú mosakodó levélben ezzel: ,,Nem vallási meggyôzôdésükért ítéltük el a papokat, hanem élelmiszerek és értékek elrejtéséért.''(!) -- Csicserin levele azóta iskolát csinált. Hitlerék is valuta- és botrány-perekkel kísérleteztek az egyháziak ellen. Vallást támadni ugyanis a szabadelvűségbe ütközik. Elég tehát megölni a pásztorokat. De hát lássuk, mit kért a kommunisták ,,fasiszta'' Mindszenty-je püspöktársaival a Szálasi-kormánytól? Az általa fogalmazott emlékirat teljes szövege a következô:[60] Miniszterelnök Úr! Alulírottak, mint a Dunántúl fôpásztorai, magyar fôpapi felelôsségünk tudatában arra kérjük Miniszterelnök Úron keresztül Magyarország sorsának mostani intézôit, hogy a még ép Dunántúlt ne vessék oda visszavonulási harcok martalékának, mert ezzel a magyar haza utolsó darabja is és vele a magyar jövô és felépülés utolsó reménye is odavész. Két hatalmas hadsereg álló és mozgó harcának színhelye lesz ez az országrész. Elpusztul a 3.441.853 fônyi törzslakosság, a többi országrész számba sem vehetô, rengeteg idemenekültje; a gyönyörű városok, falvak, felbecsülhetetlen vagyon, történelmi érték, a legutolsó élelmiszerkészlet. Ez annál inkább várható, mivel a harcok közt történô kiürítés és bevonulás egyre elkeseredettebb lesz, a felperzselés és vérszomj is egyre nô. A maradék lakosságra éhhalál, épületek híjával fagyás, ragályos betegségek egész raja vár, hiszen a Dunántúl orvos körzetei nagyrészt betöltetlenek. Ha Budapest kiürítésével annak 1.160.000, illetôleg Nagybudapestet véve másfélmilliónál több lakosa, a Felvidék és Duna--Tisza-közének és a Délvidéknek menekülôi itt zsúfolódnak, a pusztulás még borzalmasabb, a felelôsség még irtózatosabb lesz. Vajon az a remény, hogy a rendszerváltozás megfordítja a hadi helyzetet, megvalósult-e már? -- Vajon az elmúlt két hét alatt Magyarország meg nem szállt területe nagyobb lett-e? Mi örülnénk, ha azt írhatnók, hogy áll a haza legalább az október 15-i határok között. Vajon a kétheti tapasztalat és áttekintés birtokában fenntartható-e az erkölcsi felelôsség mérlegén az az álláspont, hogy megsemmisítünk, vagy megsemmisülünk? Avagy éppen a mi kezünkbôl várható a megsemmisítô csapás egyetlen kiépített védelmi vonal nélkül, védtelen határokkal, felszereletlen honvédséggel, megtépett, visszavonuló, támogatókkal egyre elôrehaladó hadakkal szemben? Amennyire csak a vágyak birodalmába tartozik a mi világhatalmakat összemorzsoló harci teljesítményünk 1944 ôszén- telén, annyira közeli a vagy-vagy másik eshetôsége: a mi megsemmisülésünk. Muhi, Mohács, Majtény, Világos, Trianon után volt feltámadás, de a megsemmisülésbôl nem lesz. Egyén feláldozhatja magát a nemzetért, tízezrek és tízezrek ebben a világháborúban is hôsökként haltak meg nemzetünkbôl hazánkért; de a nemzetet öngyilkosságba odavetni csak úgy elvbôl, -- nem lehet. A felelôsség és lelkiismeret nem engedi. Ha az volna a kérdés, honnan vesszük a jogot, hogy szavunkat felemeljük, emelt fôvel válaszoljuk: magyarok vagyunk, elszakíthatatlan sorsközösségben élünk és akarunk élni a nemzettel. A törvényhozásnak, az országvezetésnek vagyunk Istentôl, Szent István királytól és az ezer év törvényeitôl rendelt tényezôi. A felmerült élet-halál kérdés ma már nem politikai, hanem mindent megelôzôen erkölcsi, ezért nemcsak szólhatunk, de kötelességünk is a lelkiismeret, a történelem és Úristen ítélôszéke elôtt a felelôsségre rámutatni a Dunántúl 3 és fél millió lakosa nevében. Abban a reményben, hogy komoly szavunk komoly mérlegelésre talál, vagyunk Miniszterelnök Úrnak hazafias tisztelettel: 1944. évi október hó 31-én. Dr. SERÉDI JUSZTINIÁN bíboros hercegprímás, esztergomi érsek MINDSZENTY JÓZSEF APOR VILMOS veszprémi püspök gyôri püspök SHVOY LAJOS VIRÁG FERENC székesfehérvári püspök pécsi püspök KOVÁTS SÁNDOR szombathelyi püspök Az emlékirat a harc beszüntetését követeli. Ugyanazt, amiért az ország kormányzóját csak két hét elôtt hurcolták el idegen helyre a németek. Mindszenty keményhangú felelôsségre vonása, ultimátuma ez a kormányhoz, amelyben a történelem és az Úristen ítélôszéke elé idézi és távozását követeli. Ez emlékirat s Mindszenty fogsága: a sors különös rendelése. De örök dokumentum is fôpásztorok önfeláldozó bátorságáról, népükért kiállásáról. Az emlékiratot aláíró hat fôpap közül négy és fél hónap múlva már csak kettô van a helyén: Virág és Kováts. Serédi az ôsi prímási város ostroma közben, ôrhelyén hal meg. Apor hívei védelmében szovjet géppisztolyok tüzétôl hal hôsi halált. Mindszenty és Shvoy püspöki székhelyükrôl elhurcoltan a nyilasok fogságában sínylôdnek. ,,Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás!'' E püspöki karon nem fúj át a szél! Pedig ez az ellenállás még csak az elôjáték. Majd a kommunistákkal szemben bontakozik ki a maga teljességében. Mindszenty tüzes lelke árama átjárja a püspöki kart és elindítja az egyház és nemzet szabadságharcát. Ezt az emlékiratot Mindszenty hercegprímás is jelentôs eseménynek tartja: 1947. december 11-én a Szent István-társulatban ezt mondja róla: ,,1944. november 13-án átadtam a kormánynak a dunántúli püspökök ama követelését, hogy a harc feladásával mentse meg Dunántúlt. Megelôzôen boldogult elôdöm Budapest és Esztergom nyílt várossá nyilvánítását követelte. Egyik követelésnek sem lett foganatja, pedig élesen rámutattunk [Mindszenty az emlékirattal! A szerzô beszúrása.] a lelkiismereti és történeti felelôsségre! De örültünk annak, hogy ugyanakkor sikerült meghiúsítanunk a fôváros és Dunántúl egész lakossága maradéktalan kiköltöztetésének vészes felelôtlen tervét. (Új Ember, 1947. dec. 14.) De ez a beszéde a továbbiakban is az emlékirat tételeinek: a lelkiismereti, történelmi és Isten elôtti felelôsség kérdéseinek bölcseleti vizsgálata. Az emlékirat jellegzetes Mindszenty-stílust mutat: világos, határozott, bátor, éles, tömör. Vérbeli publicisztára vall. Tolla finom penge, amelyet késôbb forgat igazán, a kommunisták felé. Vannak, akik szerint a nyilasok Mindszentynek is Zsilinszky sorsát szánták, a kivégzést. Ezt a feltevést a tények megcáfolták. A nyilasok a püspököt nagy ellenfelüknek tartották, akire respektussal néztek, de nem kiirtandó ellenségnek. Különben is Zsilinszkyék kivégzésére fennállottak a törvényes okok, Mindszentyvel szemben nem. Az igaz, hogy Zsilinszkyék kivégzése erôs nyugtalanság árnyékát borította a püspökért aggódok lelkére. Érthetôen. A románok kiugrása a háborúból (1944. augusztus 23-án), Hitler mellôl, huszonegy német hadosztályt juttatott fogságba. 26-án Bulgária is ,,kiugrik''. Ha ezeket a magyarság is követi, ez a szovjet csapatokat egyszerre Bécsig lendíti elôre. Mindszenty letartóztatásakor még élt némi remény Guderian német vezérezredes elkésett tervébôl: kiüríteni a Balkánt és a görög partokon várt angolszászokat a szovjet orra elôtt beengedni Dunántúlra. De végig fennállott a kétségbeesett remény: csak kelet felé védekezni. Ezért tartották Dunántúlt. Ezeket a be nem teljesült reményekre épült hadi érdekeket érintette Mindszenty Dunántúl kiürítésére vonatkozó követelése. Ilyenkor pedig egyetlen hadvezetôség sem tréfál! Amikor ezrek hullanak, egy emberért nem kockáztat. Mindszenty tehát az emlékiratra feltette életét, mert nem tudhatta, hogy a nyilas kormány, régi ellenfelei, nem szolgáltatják-e ki a németeknek. A Szálasi-kormány a maga felfogása szerint egy utolsó kísérletet tett a nemzet részfüggetlenségének megôrzésére s ebben a hadsereg és a lakosság kilencven százaléka támogatta. Az a beállítás, amely a német megszállást egyenlô veszélyűnek akarja feltüntetni a szovjet megszállással, nem magyar. Persze más kérdés az, hogy a további harccal elért eredmény arányban állott-e a további áldozatokkal? Nem állott. Ennek elbírálása azonban már államrezón körébe vág, amelyre -- erkölcsi kérdés is -- a püspöki kar jogosítottnak érezhette magát. A végsô döntést ebben is majd a történetírás hozza meg. Mindszenty azonban nem bujkált, nem konspirált, nem keresett érintkezést a szovjet hadsereggel, mint politikusok, tábornokok tették; nyíltan, törvényesen, de négyszemközt vonta felelôsségre a kormányt. Aztán visszament székhelyére és várta lépése következményét. Eszébe sem jutott már a Kun Béla vörös fogságából származó lapocka- és kulcscsont- törése, sem az, hogy ô valaha is, valakivel szemben ne közölje azt, amit helyesnek tartott. * * * Budapest harcol. Utcáról-utcára, házról-házra, lépésrôl-lépésre megvéd minden talpalatnyi területet. A vidék is. Mindszenty püspök úr zalai, veszprémi hívei felvágják a Balaton jegét, öt méter széles vízszalagot tesznek szabaddá a parttal párhuzamosan, de ott, ahol még mély a víz s belefullad az orosz. Ez a vízszalag, mögötte a fegyveres földműves s a Bakony állította meg négy hónapra a szovjet tankokat. Kerek négyszáz év elôtt is éppen itt volt a védelmi vonal a Bakony, Veszprém, Keszthely, Kanizsa, Csáktornya alatt, a régi pogánnyal, a törökkel szemben. Akkor Várdaynak hívták a Mindszentyt, az is békét akart, erre a vonalra hívott országgyűlést a kettôs királyválasztás altal két részre szakadt országban. Azok is ilyen vérködös, kegyetlen idôk voltak, a nyugati határszélre zsugorodott félfüggetlenséggel. Most a határsáv-országnak Sopron a fôvárosa, ott a városházán ülésezik az országgyűlés. De naponta rendszeresen megszólalnak a légiriadót jelzô szirénák és a törvényhozást a vármegyeház ódon, boltíves pincéibe űzik. Pár perc múlva reng a föld, rázkódnak a falak és az óvóhelyen összebújt tömeg remegve imádkozik, közösen, fennhangon. A ködfelhôk felett, biztos magasságban, megjelent Nyugat büszke légi ezüstflottája és átszabadította a másvilágra a gyermekek, aggok, asszonyok, fegyvertelen férfiak védtelen ezreit. A halál bombaszônyegeit teregette békés városokra. Sopron is nyílt város, zsúfolva menekültekkel, akik minél késôbben akartak részesülni a másik, az ázsiai típusú, felszabadulás örömeiben. A nyugati városrészek és a Várkerület kormos, üszkös romfalsorai árnyképszerű, kietlen, kegyetlen látványt adtak a nyugvó Naptól és az esthajnalcsillagtól félvilágos égbolt elôterében. Ez a szegény menekülô polgári lakosság már hazájában hazátlanná, saját házaiban hajléktalanná nyomorodott. Egy évtizednél tovább bujdosik idegen világrészekben, vagy honvágytól űzve, egy része visszatér ázsiai járom alá, mert a négy ,,Nagy'' bölcsessége eladta feje fölül, lába alól ezer éve független hazáját... Mindszenty új internálási helye már nem volt olyan félelmetes, rideg, mint a kôhidai fegyház. Két ablakos, tágas szobát engedélyezett itt Vajna, ennek felét hálónak, felét fogadófélének rendezték be, fogoly és szabad papjaival beszélgethetett, de a kapuban álló rendôr mindenkit igazoltatott és feljegyzett. A fogsága alatt elveszítette egészséges, barnapiros arcszínét és még soványabb lett. Pedig a zárdának saját gazdasága az ellátását tűrhetôvé tette. Ellenben a nôvérek információja szerint a rendes böjtjei mellé újakat iktatott be. Nem mutatta, de fogsága észrevehetôen súlyosan érintette. Nem személye miatt, hanem püspöki hivatásának megalázottsága miatt. A magas hóban vállalt lapátolásból is baj lett. Ugyanis amikor letartóztatták, elfelejtette kicserélni az otthon használt cipôjét, amelynek lyukas volt a talpa. A lyukas cipôben végzett munkának alapos meghűlés lett a vége. Bajcsy-Zsilinszkyék ügyérôl kért tôlem információt: -- Nem lehetett ôket megmenteni? -- Büntetôjoguk rendelkezései szerint: nem. Bajcsy maga is megszavazta azt a törvényt, amelynek alapján elítélték. Védôjétôl, Pinezich Istvántól hallottam, beismerte a szovjet szolgálatában álló hálózattal való kapcsolatát. Az igaz, hogy kiadatása nem szabályszerű kérelemmel történt, ennek tárgyalásakor a megkeresés elutasítását kértem. De nem ezen múlott élete. Nagy hibának tartom a kegyelmi kérvényének elutasítását. Szomorú precedenst látok kivégzésében. Ez a magyarság önkiirtásához vezethet. -- Igaza van! Ilyenkor az okosság kegyelmet parancsol! -- válaszolt Mindszenty. Rákóczi is megértette fegyveres ellenségeit, a labancokat. Ezt mondotta: A nemzet azért konzerválta egy részét a némethez való hűségben, hogy ez gyôzelemkor ne úgy kezelje az országot, mintha fegyverrel hódította volna meg! -- Szegély Zsilinszky! Éppen Tarpát képviselte, Esze Tamás népét. Mily büszke volt erre, s neki kellett labanccá lennie, az öreg antibolsevistának, a szovjet mellett! A kommunisták beugratták és elárulták! Pedig a németek 1944 márciusi letartóztatása után, Malasits Gézával és más szocialistával együtt, még szabadon engedték. Látogatásaim során, ha nem esett és bomba sem hullott, akkor Mindszentyvel a kertben sétálgatva beszélgettünk. Egy ízben a kolostor nem túl magas kôfalát vizsgálgattam. E fal egy elhagyott utcára nézett, önfeledten, magamra gondolva, így szóltam: -- De hiszen innét éjjel nem volna nehéz távozni! Nem kellett indignálódó szemébe néznem. Magamtól is szégyenkeztem. Ilyet mondani annak, akit jól ismertem és aki igazsága tudatában és optimizmusában elégtételt várt meghurcoltatásáért. Hosszú fogsága alatt egyszer hallottam kifakadni: -- Csak azt nem tudom, hogy mit akar Vajna a papjaimmal? Ám tartson engem továbbra is fogságban, de ôket engedje el. Ne veresse itt össze az angol-szász bombázókkal. Az országgyűlés itt ülésezése miatt bizony fokozott dózisokat kapott Sopron. A kolostor közelében is tekintélyes bombaszônyegek húzódtak! A papjait nagyon féltette. Volt nap, amikor a nyugatiak ezernégyszáz darab nagykaliberű bombával igazolták -- humanitásukat. Igazi halálos tavasz ez, a halál árnyéka terjeng a város felett. A temetôben nem tudják eltemetni a halottakat, nincs elég sírásó. A felhalmozott hullacsoportokból csak azokat keresik elô temetésre, akiket rokon, vagy jóbarát maga földel el. A bombák földrengésszerűén verik a pince oldalát, mintha már magunk is a világgal együtt összeomlanánk. A pincetorkokból feltör a hangos karima: Urunk légy kegyelmes hozzánk, itt már csak Te segíthetsz! Tôled függ minden! Vess véget ezeknek a borzalmaknak! Az egyik nôvér a portán megállít s kér, szóljak a püspök úrnak, riadókor vonuljon le az óvóhelyre és ne imádkozzék az imazsámolyán az emeleti szobájában ,,zavartalanul, mert ilyenkor biztosan nem nyitja rá az ajtót senki.'' Visszafordultam, mintha valamit elfelejtettem volna. Közben figyelmeztettem egyházmegyéjével szemben való kötelességére: személye megóvására. Nem szólt semmit, de tekintete szemrehányó volt s azt az érzést keltette bennem, hogy valami olyanba avatkoztam, ami nem tartozott rám. A sok képzelt misszió között akadt egy igazi is, az övé. Vajna központi problémájává nôtt Mindszenty ügye. Egyre több törvényhozót mozgósítottunk, az ügy aktáit már állandóan táskájában hordotta. Legközelebb ezzel fogtam el Vajnát: -- Magyarország végnapjaiban a belügyminiszter püspökök, papok fogva tartásával foglalkozik! Ha nem vagy biztonságban Mindszenty miatt, legalább papjait küldenéd haza. A püspök úgyis itt marad kezedben túszul. Túszul? Ez olyan belügyminiszteri fogalmazás volt! Még ugyanaz nap újra interveniáltak nála mások is. Másnap Vajna a papokat hazaengedte. Még decemberben felvetettem Szöllôsi elôtt, hogy meg kellene kísérelni a különbéke kérését a nyugati hatalmaktól. Mindszentyt ajánlottam, aki éppen fogsága miatt szimpátiát kelthet Nyugaton. Szöllôsi hosszas érvelésemre, -- mentsük, ami még menthetô, -- elvállalta, hogy Szálasival letárgyalja Mindszenty Nyugatra indítását. Én ezt persze kiszabadítási kísérletnek is szántam. Délután siettem be a püspökhöz, hogy a nélküle -- róla szóló tervhez utólagos beleegyezését megnyerjem. -- Köszönöm fáradozását, de a tervet nem fogadhatom el. Míg én fogságban vagyok, semmirôl sem tárgyalhatok. Még félre értenék. Azt hinnék, hogy így akarok szabadulni. Még az este revokáltam Szöllôsinél a propozíciómat. Feljegyzéseim szerint Mindszenty az országgyűlés felsôházának elôször 1944. december 29-én tudta csak jelenteni (S. 31/1944. Eln. szám alatt) mentelmi jogának megsértését: rövid, önérzetes, sürgetô sorokban: ,,Kérem az ügy sürgôs kivizsgálását és a sérelem orvoslását azonnali szabadlábra helyezésemmel.'' Ezután elmondja papjai és maga letartóztatását. A kommunisták meghamisították s ellene felhasználták több ez idôben kelt beadványát. Pedig fogsága csak elmélyítette nyilas ellenességét s ezt nem is igyekezett nagyon titkolni még a kormányhoz intézett beadványaiban sem. Mivel minden intervenció sikertelennek bizonyult, egyházmegyéjébôl papjai is szomorú híreket hoztak, 1945. március 19-én új beadványban részletezi jogsérelmét. -- Püspökatyám, fogsága mégis csak véget ér, a front már egyre közelebb jön, -- mondottam 1945 márciusában. -- Számolnunk kell azzal, hogy e beadványok kommunista kezekbe kerülhetnek. -- Tehát? -- Ezt a beadványt dolgozzuk át! Hagyjuk el Varga Béla és Eckhardt (Bethlenhez intézett) levelére[62] való megjegyzéseket, hagyjuk ki ezt a mondatot is: ,,Évtizedes irodalmi és hitszónoki működésemet mindig az istentelen és nemzetgyilkos bolsevizmus ellen fejtettem ki.'' Nem kell mindent kimondanunk ebben a szerencsétlen korfordulóban! Ezek az eltanácsolt részek mégis csak benne maradtak a felsôház elnökéhez 1945. március 19-én intézett (S. 31/1944. Eln. sz.) mentelmi bejelentésében. Két hét telt csak el: és ,,az istentelen, nemzetgyilkos bolsevizmus'' tankjai megállanak a soproni kolostorfogháza kapujában! Jellemszilárdsága, eszméihez való törhetetlen hűsége még ebben a veszedelmes korfordulóban s a halál közelségében sem volt hajlandó megalkudni még az opportunus elhallgatás erejéig sem. Ez a keménysége elôrevetette végzetének, drámájának árnyékát... Ez a Férfiú nem hajladozik nádszálként a viharban. Magános tölgy a hegytetôn, amely legfeljebb törik, de sohasem hajlik. ======================================================================== Szabadulás -- örökös fegyházba Istenem! ó ki nagy úr vagy az égben, a csillagokon túl, Nézz le szelíden e csúf földre, hol ôrületes Harc, szomorúság dúlja a békét s csörteti kardját Mars is. Amerre rohan, pusztul az élet, Uram! (népnek, Áldd meg e földet, Atyám, nyugalom kell végre e Fájnak a harci sebek s oly szomorú a halál... (Janus Pannonius pécsi püspök, 1434--1472) Egyik Mindszentyhez induló látogatásom elakadt. Elakadt és egy másik püspöknél kötött ki. Úgy történt, hogy a zárda portáján a rendôrön kívül mást nem találtam, aki felvezetett volna hozzá. Éppen mert máskor kalauzoltak, most a nagy épület folyosólabirintusában utat tévesztettem. Alkonytájt sötét folyosón egy végtelenül kedves, szelíd hang szólított meg: -- Kit tetszik keresni? -- A püspök urat, -- válaszoltam anélkül, hogy a felém közeledô, cingulustalan, egyszerű reverendát viselô, ezüsthajú papot megismertem volna. -- Én vagyok. Erre tessék, itt a szobám. Meglepetésemet eltitkoltam, az invitálást visszautasítani sem akartam, de meg óhajtottam tudni is, hogy ki ez a még egy fogoly püspök. A szoba fényében ismertem fel: Shvoy Lajos, a székesfehérvári megyéspüspök, Prohászka utóda volt. -- Mi történt Püspökatyám? Hogy került ide? -- kérdeztem meglepetten. -- Nem engedelmeskedtem a fôispánnak. Utasítást adott, hogy papjaim s én mirôl prédikáljunk. Felvilágosítottam, hogy az apostolok utódai kétezer év óta maguk döntik el s nem kérdezik meg a fôispánokat, hogy mi történjék a templomban. Sohasem kerestem az ellentéteket s ha volt valami kívánsága az államnak, ami teljesíthetô, nem tagadtam meg. De utasítást?! -- Felháborító tájékozatlanság ez egy fôispán részérôl! -- Mi vár ránk a vörösök alatt, ha már most ez a sorsunk? -- S éppen annak, aki olyan szociális lelkű fôpásztora a munkásoknak és falusi dolgozóknak!... Ez nem udvarias vigasztalás volt részemrôl. Shvoy csakugyan jóságos atyja volt egyházmegyéjének, a hozzátartozó pestkörnyéki gyárvárosoknak. Fehérvárott a munkásság ügyeivel a legagilisebb papokat bízta meg, Mezgár Lajost és társait. Több ezer munkást tömörít keresztény egyesületekbe, szakszervezetekbe, közösségi műhelyeket rendeztet be számukra, amelyekben a munkások egyben vállalkozók is, termelnek, értékesítenek saját maguknak. 1937-ben a magyar katolikusok követeként utazza be Észak-Amerikát a budapesti Eucharisztikus Világkongresszus elôkészítésére... A két soproni fogoly két év múlva örvendetesebb alkalommal találkozik: Mindszenty hercegprímás Fehérvárott adja át volt fogolytársának, húsz éves püspöki jubileumán, a pápai trónállóvá történt kinevezésérôl szóló okmányt. Ezidôben a püspökiszék és börtöncella felváltva sorsa a magyar fôpapoknak. * * * 1945. januárjában a körülzárt, ostromgyűrűbe fogott Budapest felmentése nem sikerült. A Balatonra és Bakonyra támaszkodó úgynevezett Margitállás északkeleti szárnya: a fôváros februárban elesik. A szovjet csapatok az utolsó rögtönzött védôvonal hátába kerülnek. A határsávország befejezte küldetését. Megkezdôdött a vég. A trianoni korszak farsangja után a nagyböjt, a hamuhintés, a vezeklés. Amikor utoljára Zalában voltam, Sopron és Zala között a budapest- szentgotthárdi műútra már ráfutottak az orosz tankok. Csak kerülôúton jutottam vissza Sopronba nagycsütörtökön. Lekéstem az országgyűlést kitelepítô vonatot és autókaravánt is. Összekapkodtam holmimat, beszórtam a kocsiba, hogy elinduljak szép hazámból. Egyesegyedül. Temetetlen holttestek, lótetemek, kiégett kocsik között, légiriadóban, repülôk géppuskatüzében kanyarodtam utoljára a kolostor elé, hogy elbúcsúzzam Mindszentytôl: -- Utolsó vizitem, Püspökatyám! -- Hogy-hogy? Elmegy? Emigrál? De hát miért? Mi oka volna rá?! -- Ismerem a bolsevizmust. Ez elég ok. Így egyszer talán még használhatok. Ha majd fordulnak a csillagok felettünk... Hosszabban szorítottunk kezet, mint máskor. A püspök szemébe néztem. Végtelen nyugalom, biztonság és erô sugárzott belôle. A magyar föld nyugalma, népünk biztonsága, történelmünk ereje. És Krisztus békéje. Milyen ellentét volt a püspök azzal a felfordult, háborús világgal szemben, amely a kolostor kapuján túl, az utcán kezdôdött. Milyen ellentét azzal a végleg felbomló trianoni társadalmi és politikai rendszerünkkel s vert hadaival szemben, amelyek most futottak szét a glóbusz minden tájára. -- Zalaegerszegi elsô találkozásunkra gondolok... -- mondottam. -- Éppen negyedszázada! -- Mennyi történt azóta! -- Mégis semmi ahhoz, ami ezután jön! Isten áldja, segítse! Nagy útján! Könny csillogott a szememben, amikor lefelé jöttem a lépcsôkön. Negyedóra múlva átléptem a magyar határt. Talán örökre. A püspök maradt, mégis az ô útja volt sokkal nagyobb és nehezebb. Dél-Amerika vadidegenségében az utolsó hazai pillanatok mindig felejthetetlen emlékeként hordozom magammal a rab püspök szomorú arcát. Mégis bíztató tekintetét... * * * A püspök hívei, a zalai, veszprémi fiúk még védték szülôföldjüket. A szovjetorosz áradat elöntötte az országot. A magyar csapatok harcolva, fegyverrel a kezükben szorultak ki ôsi földjükrôl. Mindszenty pár nap múlva telefonált a kapitányságra, megkérdezte, hol maradt a rendôr a kolostor kapujából. A választ nem értette. Oroszul beszéltek. Átsietett a másik folyosóra Shvoyhoz: -- Lajos, itt felejtettek bennünket a nyilasok! Úgy látszik, szabadok vagyunk. Mi személyünk szerint. De vajon az ország is? Az ablakhoz siettek, kitárták. Rémes látvány riasztotta vissza ôket: az utca tele romokkal, kilôtt tankokkal, halottakkal, állati hullákkal. Az oroszok zsákmányoltak, fosztogattak, nôket támadtak meg, foglyokat hajtottak, embereket vadásztak munkára és a Szovjetbe hurcolásra. Az utcasarkon géppisztolyok kattogtak. Elugrottak az ablaktól. Két golyó csapódott be. Az egyik a vilanyégôt fröccsentette szét. A másik a falon függô feszületet érte. Kettétörve esett le. A két püspök megdöbbenve nézett egymásra... Másnap bejött a zárda gazdaságának a tejeskocsija. A püspökök feltették rá a kézitáskájukat. Fél kenyérrel, egy darabka sajttal neki vágtak a tejeskocsin Veszprémnek, Székesfehérvárnak. Este visszaküldték a kocsit. Szekéren gyalog, tehervonaton folytatták útjukat. Amerre mentek, fáradt, éhes hadifogoly-csapatok vonszolták magukat orosz szuronyok között. A lemaradozókat lepuskázták. Kilométerenként egy-két halott, beletaszítva az árokba, dekorálta a végtelen szomorúságú utat. A két püspök elôvette kenyerét és sajtját. Odaadta az egyik fogolycsapat két leghátul kullogó, rogyadozó halottjelöltjének... * * * Ide tartozik ez a kis epizód Mindszenty cigarettáiról. Churchill szivarjairól évtizedekig beszéltek, pedig másról nem is nevezetesek, mint csak arról, hogy ha egyedenként el is hamvadtak, összességükben annál állandóbb volt az életük a premier ajkai között. Mindszenty viszont sohasem dohányzott. Cigarettái talán mégis több okkal lesznek nevezetesek. Nem kell szép és mélyértelmű legendákat fonni köréjük, elég róluk az igazságot elmondani. Ezek nem a szenvedély tüzétôl hamvadtak el. Ellenkezôleg: a legritkább, legnemesebb szeretetnek, az ellenségszeretetnek tüzétôl. 1947 Szent István napja elôtt a vatikáni misszió egyik magyar papja végiglátogatta azokat a foglyokat, akik még ekkor is börtönökben raboskodtak. Mindegyik kapott egy élelmiszeres csomagot s pár doboz cigarettát. A lelkész feljegyezte nevüket. Az egyik francia börtönben egy nagyon megtört, lesoványodott, fáradt tekintetű férfi is megkapta csomagjait, bemondta nevét: -- Dr. Schiberna Ferenc. -- A volt fôispán? -- Igen. -- Akkor önnek külön csomagjai vannak: magyar szalámival és magyar cigarettákkal. A páter elôkereste a nemzetiszínű szalagokkal díszített csomagokat. -- Vajon ki gondolhatott reám? Feleségem? Öcsém? Barátom? -- kérdezte könnyek között a harmadéves rab. -- Most ezek egyike sem. De az, akinek ön ellensége volt: Mindszenty József bíboros hercegprímás úr küldötte áldásával együtt... -- Lehetséges volna ez? A hercegprímás úr?... Nekem? -- futotta el a fogoly falfehér arcát az öröm pírja, szemét pedig a könnyár. -- Igen, a hercegprímás úr. Ezer gondja között sem felejtette el önt. Szabadonbocsátatása érdekében már két levelet is írt. Sajnos a franciák ismerik az ön esetét. De reméljük nem lesznek keményszívűek, mint mások egykor a prímással szemben... Chesterton szerint Krisztus értelmezésében azért új a szeretet fogalma, mert azt jelenti: megbocsátani a megbocsáthatatlant, szeretni azt, akit gyűlölnünk kellene. Ez a szeretet irracionális, ellentmondó és forradalmi. Churchillnek hívei monstrózus szobrot terveznek a Calais-csatorna fölé, a meredek hegyfal tetejére. A szobor-Churchill szivarjába a világítótornyok reflektorát akarják helyezni, hogy ez mutasson irányt ködös éjjelek hajóinak. Mindszenty cigarettái nem merevedtek ércbe, egy sötét börtön mélyén hamvadtak el. Mégis, mintha parazsuk örökké fényeskednék. Akár a kihunyt csillagok fényei, amelyek a földtávol milliárdszor milliárd kilométerein át még évszázadok múlva is futnak felénk.. * * * 1945. április 2-án, húsvét hétfôjén, helyezik örök nyugalomra Serédi Jusztinián hercegprímást az esztergomi fôszékesegyház kriptájában. Húsvét hétfôjén hajnalban szenved ki egy kórházi ágyon a hívei védelmezése közben kapott három szovjet golyótól Apor Vilmos gyôri püspök. Húsvét hétfôjén indul el fogságából székhelyére, Veszprémbe, Mindszenty József püspök. Húsvét után szerdán esik el utolsónak Zalaegerszeg, Mindszenty apátúr városa. Korszakot zárol, korszakot nyitó húsvét. A feltámadás reményével indul el a szovjet megszállás borzalmasan súlyos korszaka. Mindszenty április elején érkezett meg soproni fogságából. Veszprémi rezidenciáját most már az orosz parancsnokságok szállottak meg. Egyik kanonokának egyetlen szobácskájában húzza meg magát. Közben a soproni szovjet városparancsnok futárt küldött utána, hogy vele az érintkezést felvegye. Hogy ez elôl kitérhessen, azonnal útra kel, hogy végiglátogassa sokat szenvedett egyházmegyéjét. A Balaton és Sárvíz környéki községeiben, ahol a harcok tovább tartottak, a tatárdúlás és törökvész utáni állapotokat talál. Sok helyen papja a temetôben, a templom romokban, hívei kétségbeesetten, könnyezve fogadják. Nôi századokkal találkozik, amelyeket egy-egy községbôl a bíró vezet be a városba kórházi kezelésre. Leszáll egylovas kordéjáról, velük masíroz és közben sorban kikérdezi ôket szomorú sorsuk felôl. A félelem dermedtségébôl, amely némává tette ôket, alig ocsúdtak még fel. Valamennyi beteg, sok az állapotos. Fiatal gyermeklány és agg nô, unoka a nagyanyjával, menetelnek együtt. Kikérdez egy hetven felüli törôdött asszonyt. Már éppen tovább akar lépni tôle, amikor a szomszédai bíztatják: -- Mondjon csak el mindent, Anna néni! -- Valamit még nem mondott el? -- kérdezte a püspök. Zsebkendôjébe temette arcát és könnyei között onnét szipogta: -- Másik négy orosz katona szegény édesanyámmal ugyanezt tette. Másnap belehalt, harmadnap eltemettük. Balatonfôkajáron megáll a községháza elôtt. Az egy méter magas istállótrágyát lapátolják ki a szobákból. -- Miben fáradoznak jó emberek? -- Tisztogatunk a vörösek után. Istállónak használták a községházát. -- Hol lakik a plébános úr? -- A pincéjében oszladozik szegény, délután temetjük. Megvizsgálja a templomromokat, majd a református templomot nézi meg. Keresi a református papot. -- Ott lakott! -- mutatnak rá egy félromos épületre. -- Ki van itthon a nagytiszteletű úréknál? -- kérdezi a szomszédot. -- Csak a kutya. Romok alatt a gazdája, azt vonítja... Nem gyôznek temetni. Minden második ház: rom. Szabadbattyánban egyszerre, közös sírban, harminchét halottat temetnek. Másutt a városka méhkasként rajzik. Bútorokat cipelnek mindenfelé. -- Itt mindenki költözik? -- kérdezi a plébánost. -- Most cserélgetik vissza a bútorokat. Már amit meghagytak az oroszok. Minden lakosnak, még a betegeknek is, el kellett hagynia a várost negyvennyolc órára. A szomszéd községekben találtak fedelet, amíg az orosz kifosztotta a házaikat. A jobb bútorokat mind vinni akarták, csak nem volt elég teherautójuk. Asszonyok súrolják, meszelik a katolikus és kálvinista templomot. -- Mi történt itt? -- kérdezi a serénykedôket. -- Itt a templomban dorbézoltak ezek a nememberek. Ide hurcoltak bennünket, és itt barmoltak meg minket. Késôbb a lovaikat is ide kötötték be. Megrendültén törli le könnyeit. A temetô mellett megállította lovát. Megnézte a feltört kriptákat, üres koporsókat, kiszórt csontokat, koponyákat. -- Ékszerekre, aranyfogakra vadásztak a dicsô hadsereg katonái. A kifordított csontvázak helyébe belefeküdtek a koporsókba és ott a kriptákban aludtak mámorukat. Megnyugtatta némileg népünk erkölcsi tisztasága. Mindenütt jelentették, az asszonyok, lányok hôsiesen védték magukat az ázsiai vadakkal szemben. Legtöbbje elôre elrejtôzött hetekre: kazlakban, górékban, vermekben, de a pincék végén, a padlások tűzfalánál be is falaztatták magukat s csak élelmezésükre hagyattak kis rést. Siófokon négy férfi: két fiú, a férj és a fivér halt meg a családanya védelmében. A szobák falán még ott vannak a golyónyomok és a padlón a vérfoltok. A ház kihalt. Ablakait bedeszkázták. Az orosz közeledtekor népünk azzal vigasztalta magát, hogy ,,az orosz is csak ember!'' Most már látja, hogy nem az. Népünket irtózat fogja el a szovjet katona látására. Hetekig nem mosdanak, ruhájukat, csizmájukat le nem vetik. Tele vannak férgekkel. Európára szabadított fegyveres vadak ezek a Nyugat dicsô szövetségesei! Felél, kizsarol bármily gazdag országot is, amelyen átvonul. Sáskák nem pusztítanak így. Semmi neki az emberélet. Jószágot, anyagot esztelenül pocsékolja. Hogy tízmilliókat borít gyászba, taszít éhségbe, eziránt nincs érzéke. Gyilkolásra beidomított csorda ez a legprimitívebb állati ösztönökkel. Népünk sorsa nem volt rózsás a trianoni korszakban. A falakon még ott virítottak a beszolgáltatást rendelô plakátok. A Jurcsek-terv elvitte a lovat, a tehenet és gabonát. A fiút harctérre vitték, a kisbírók éjjel- nappal hordták a ,,sasbehívókat'', aztán késôbb lövészárkot kellett ásnia a kert végében, tankcsapdákat állítania. A repülôk rágéppuskáztak a mezôn dolgozókra. Mindezt megértették. Egyetlen vörös zászló sem fogadta a szovjet csapatokat. Ellenkezôleg: polgárôrségek, népfelkelések ragadtak fegyvert a honvédség segítésére. Az ajkai, a dorogi, a tatai bányászok önkéntes századai itt harcoltak a Balaton körül a legelsô vonalban. Még a ,,vörös'' Csepel is fegyverrel állt ellen a ,,felszabadítóknak''. A német propagandának nem hittek ugyan, de a saját véleményük is eléggé lesújtó volt a szovjettel szemben. Most azonban még az a pár kommunista is kiábrándult. Látják, hogy a szovjet hadviselés rablóhadjárat, mozgatóereje a zsákmányvágy. Az ember is csak zsákmány neki, elrablandó munkaeszköz, vagy a pillanatnyi kéj eszköze. Ment a püspök faluról-falura. ,,Egylovas kordéval, lovát udvari papja hajtotta a kiégett tankokkal szegélyezett országutakon és lerobbantott templomú falvakon keresztül. Jóformán az elsô ismerôs, aki ebben az elhagyatott és kétségbeesett helyzetben köztük megjelent. Nemcsak vigasztalt és hirdette elsônek a romok között megújuló életet. Nemcsak a lerombolt templomok és iskolák gyors felépítését szorgalmazta, hanem a még füstszagú romok kellôs közepén új intézményeket alapított. Hihetetlennek látszik, de ezek az új alapításai és nyomukban mások rögtön be tudtak kapcsolódni az újjáépítésben. Amit másfél évszázad úri nemtörôdömségében elhanyagoltak, annak omladékok alól kellett feltörni, hogy kézzel foghatóan bizonyítsák az elpusztíthatatlan élet- akarást.''[63] Budapest a hosszú ostrom alatt romhalmazzá omlott. Gyönyörű hídjai felrobbantva a Duna mélyén fekszenek. Gyárak, üzletek, műhelyek, boldog otthonok: kiégett, fekete falak. A Szent Korona és a Szent Jobb messze idegenben, ismeretlen helyen. A háborúvesztéssel az ország újabb megcsonkítása jár együtt. De számolni kell a szovjet hadsereg állandósuló megszállásával, a nép kiszipolyozásával, Moszkva kommunista terrorrendszerének átültetésével is. Népünk ugyan minden reformba csomagolt erôszakának keményen ellenáll, de vajon meddig képes erre, amikor Sztálin nyíltan megmondotta, hogy a magyar kérdés: csak vagon kérdése s a pánszláv vágyálmok kis akadálynemzetét könnyű áttelepíteni Ázsiába. Debrecenben a szovjet csapatok védelme alatt megalakul az elsô ,,demokratikus'' kormány, amely sietve hajtja végre Moszkva parancsát, a propaganda földosztást. Az úgynevezett ,,népbíróságok'', valójában marxista pártemberek, megkezdik bosszúálló ítélkezéseiket. ,,Háborús bűnösség'' és ,,népellenesség'' címén mindenkit kiirtanak, akit uralmukra veszélyesnek tartanak. A szovjet borzalmakban, az erkölcsi és eszmei nihilben elsô irányjelzést, megnyugtató eligazítást a püspöki kar május 24-én kiadott pásztorlevele adott. Ez egyetemes gondoskodás a nemzetrôl. Minden magyar kérdésben kifejti az egyház álláspontját, egyben minden magyar szíve vágyát, védekezését. Egységes és oszthatatlan közszellemet teremt. Semmi kétséget sem hagy abban, hogy ez is Mindszenty fogalmazása. Vigasztalja az erôszakot szenvedettek százezreit, megrója a rosszakaratú vádaskodókat, akik börtönbe juttatják felebarátjukat. Megrója azokat, akik kifosztják az elmenekültek otthonait. A törvények becsületét, örök érvényét hirdeti. Idézi Serédi pásztorlevelét az emberi jogok általánosságáról és a szabadságjogokról, amelyeket az állam sem érinthet. Pártfogásba veszi visszatérô menekülteket, elhurcoltakat, hadifoglyokat, hôs katonáinkat. Keresztény összetartásra és egyetértésre int. Engesztelôdést hirdet a múlt hibái felett, a bosszú és megtorlás irtóháborújával szemben. Igazi szabadságot és demokráciát sürget egyformán mindenkinek. Követeli a kereszténység jogait a templomban, iskolában és a közéletben. Önbizalmat ad és reményt támaszt a nemzetben ez a pásztorlevél. Megindult a romba dôlt templomok újjáépítése, a hitélet reorganizálása. 1945. augusztus 19-én váratlanul hazakerült a Szent Jobb. Másnap már százezrek diadalmas körmenetben örömmel és vigasztalódással hordozták körül. Mindszentyt felkeresik Veszprémben azok, akik a keresztény közélet zjjáépítését is tôle várják. Ezeknek azt válaszolja, hogy egy keresztény demokrata párt alapítását szükségesnek tartja, együtt a protestánsokkal. De mint püspök nem vehet részt a párt irányításában. Késôbb meglátogatja Baranyai Jusztin egyetemi tanár is, aki viszont legitimista szervezkedés gondolatát veti fel. A püspök ezt már nem tartotta idôszerűnek. Baranyait is óvta tôle. Megfigyeli, hogy a szovjet hadsereg mögött Moszkva ügynökei hogyan építik ki a kormányhatalom hálózatát. A marxizmus most ismét népünk akarata ellenére, egy-két százaléknyi eszközember felhasználásával akar rémuralmat teremteni, akárcsak 1919-ben tette, az elsô fogsága idején. Csak most óvatosabb taktikával, körmönfontabban, az egyházak iránt nagyobb figyelemmel lát hozzá tervei megvalósításához. A püspök tudja, hogy a nyilas közjáték után most következett el az ô ideje. Most kell teljes erejét kifejtenie. Nevelni a nemzetét és felvilágosítania. Az anyagi újjáépítés másodrangú amellett, hogy a nemzet elôször lélekben találjon magára. Az épületromok mögött az erkölcsi romokra mutat rá: megingott az Isten törvényeinek tisztelete, a hagyomány, a múlt, a fegyelem tisztelete. Visszaállítani a tízparancsolat hitelét! Ezért jár városról-városra, faluról-falura, bérmál, prédikál, buzdít, reményt, igazságot, szeretet oszt; épít, alapít. Ebbe a magát nem kímélô, fáradhatatlan munkájába szól bele XII. Piusz: az ország prímásává nevezi ki. Éppen Pápa városában, zsúfolt templomban bérmált, itt kézbesítették a pápa parancsát. Amint a szószékre lépett: szembetalálta magát a templom oltárképével, amely Szent István elsô vértanút ábrázolja abban a pillanatban, amikor a zsidó fôpapok megkövezik. A keresztény állampolgár kötelességeirôl beszél, de átszövi prédikációját az oltárkép hôsi példájával, István vértanúságával. Elmondja a vértanú fôpapokhoz intézett szavait: Megöltétek a prófétáitokat, akik az Igaznak eljövetelét jövendölték meg, most pedig az ô gyilkosai és árulói lettetek! -- István vértanúnak e szavaiból is sugárzó bátorsága töltsön el bennünket, -- folytatta az új prímás, -- hogy Krisztusért mi is bármily üldözést el tudjunk szenvedni!... Elsô prímási beszédét Szent István vértanú templomában, képe elôtt, róla mondja, de a saját sorsát jövendöli bele: bátorságban is, vértanúságában is ô követi Istvánt. Mindszenty életében sok a megmagyarázhatatlan elrendeltség, misztikum, a kegyelem, a predesztináció. Ilyen ez a Szent István vértanú képe elôtti, elsô prímási beszéde is. Pár hónap múlva megismétlôdik ez a figyelmeztetô motívum, bíborossá avatásakor Rómában a sok templom közül éppen Szent István vértanú bazilikáját kapja templomaként, s mint bíboros, elsô miséjét újra István vértanú képe elôtt mondja. Végre szinte csodálatos módon, harmadszor is visszatér e vértanú figyelmeztetô jele, amikor 1948-ban az évek óta elôkészített letartóztatását foganatosítják Rákosiék: karácsony másnapján rabolják el prímási lakából édesanyja és tizenkét papja körébôl és ez a nap: újra Szent István vértanúra mutat, éppen az ô halálba dicsôülésének a napja ez! Jézus Pétert figyelmezteti vértanúságára így, háromszor egymásután, iránta való szeretetének megkérdezésével. A Pápán mondott beszédére még püspökként készült, így írt cikket is az Új Emberben, amely már prímási kinevezése után jelent meg. A cikk a katolikus élet újjáépítésérôl szólt, ennek terveit már neki kell legelsô helyrôl irányítva végrehajtania. Október 7-én tartja érseki székfoglaló beszédét: ,,Népem lelkiismerete akarok lenni, hivatott ébresztôként kopogtatok lelketek ajtaján... a föltetszô tévelyek ellenében az örök igazságokat közvetítem népemmel... Ébresztgetem nemzetünk megszentelt hagyományait, amelyek nélkül egyesek talán igen, de a nemzet nem élhet.'' Október 17-én adja ki elsô prímási pásztorlevelét, amelyben az egyház egyetemes gondoskodását kiterjeszti a nemzet egészére. Október 18-án újabb pásztorlevelet ad ki, amely a november 4-i választás sorsát eldönti. Világos útmutatás ez a marxizmus ellen, a tiszta demokrácia mellett. Moszkva nagy kudarca ez, az ország hatalmas többsége, a hercegprímás tanácsa szerint, elfordul a marxizmustól. Felhívást intéz a világhoz s ennek nyomán megindult nagy nyomorenyhítô akciót bonyolít le. Beszél Csepelen a munkások meghívására. Szilveszterkor rádiószózatában engesztelésre szólítja fel az országot. Majd a múltról, a tatár és török idôkrôl beszél, de mindenki érti, hogy példái a mának, az orosz uralomnak szólnak. 1946 februárban a pápa bíborossá avatja. Karácsonyi Guidó, Kiss Szaléz és Zadravecz perével megindul a nyílt egyházüldözés. Koholt ,,összeesküvéseket'' fedeznek fel az egyetemeken és középiskolákban, gimnazisták ,,ellenforradalmai'' veszélyeztetik a szovjet hadsereget. Persze a háttérben, az egyházi iskolák mögött, a prímás ellen gyűjtik a vádakat. Párhuzamosan lefaragják Rákosiék a nemmarxista, többségi pártot. Minden napra jut egy-egy ,,szenzációs leleplezés'', felfedeznek egy-egy veszedelmes ,,fasiszta'' vagy ,,reakciós'' összeesküvést. Papokat tartóztatnak le, tüntetnek el. Az osztálygyűlölettôl sziszegô új tankönyveket kitiltja a katolikus iskolákból. A kommunisták új egyházalapítással kísérleteznek. Mindszenty letérdepelteti és megimádkoztatja az egész országot. Nemzeti Mária-kongresszusokat, Boldogasszony-évet rendez. Munkásnegyedekben is, protestáns vidékeken is, százezres tömegeket vonz csodálatos egyénisége. Nem feledkezik el a szlovákiai magyarok sorsáról sem és a párizsi új békediktátumról, amely Trianonnál is csonkábbá csonkítja az országot. Rákosi travesztiává silányítja a negyvennyolcas szabadságharc százéves fordulóját: 1948-at. Munkásegység ürügyével elnyeli a szociáldemokrata pártot, kezébe gyűjt minden rendôri, politikai hatalmat, így nekibátorodik ahhoz, hogy a hercegprímást a ,,demokrácia ellenségének'' nyilvánítsa s hadat üzenjen neki. Nem az állam, hanem Moszkva, a bolsevizmus rabolja el a vallásos iskolákat, kapcsol ki, internáltat és börtönöz be tizenötezer szellemi irányítót, tanárt, nevelôt és állít helyébe ugyanannyi marxistát. Egyetlen ember, aki kezdettôl fogva tisztán látja Moszkva és szolgái terveit s akit egyetlen taktikájuk sem tud tôrbe ejteni. Ország-világ lélekzet visszafojtva figyeli a magyar kardinális héroszi harcát. Látják, megírják mindenütt, hogy személye már nemcsak jelképe az ország szabadságának, hanem már azonos vele: amely napon elhurcolják, nemzetére is rákattintják a börtönzárat. A vértanúságot nem kereste, de nem is tért ki elôle. Utolsó üzenetét már rendôrhadakkal körülvett prímási lakából, a bibliából vett idézetekkel írta meg. Szent István vértanú napján hat géppisztolyos rendôrtiszt rabolta el. Eddig egyházi ténykedéseit kifogásolták, most egész más vádakkal illetik. Egész életével, egyéniségével ellentétes vallomásra kényszerítik. De a világ már tisztában van Moszkva módszereivel. Rajk tragikomikus önlefejezése és rehabilitációja óta már egy kommunista sem akad, aki ne tartaná mártírnak Mindszentyt. 1949. február 8-án ,,ítélik el'' örök fegyházra. Utána Grösz kalocsai érseket is ,,elítélték'', a püspököket internálták, vagy börtönbe vetették. A letartóztattak száma naponta százával nôtt, életveszélyes aknazáron és magasfeszültségű árammal telített drótmezôkön keresztül is tömegesen menekültek az országból. A világ részvéte fordult a magyar kardinális felé. Milliók és milliók tüntettek mellette és fordultak el Moszkvától. A konzisztóriális szent kongregáció kiközösítette azokat, akik meghurcolásában részt vettek. Az U.N.O. közgyűlése megbélyegezte üldözését. Az ország szabadsága elfogatása után valóban leáldozott. A földműves robotos lett a földjén, vagy béres-jobbágy az állami birtokon. Sorra került a munkás is: gépéhez láncolt rabszolga lett a ,,saját'' gyárában. Kémek, ellenkémek roppant hálózata borult rá a börtönországra... A templomba járást is kontrollálják. Egyetlen vigaszát, a hitet is elvennék a néptôl, ha tudnák. Mindszenty áldozata nem volt hiábavaló. Népét visszavezette Krisztushoz. Történelmünk aranykora óta, az Árpádházi szent királyok óta, nem volt olyan általános, mély, igaz, ôszinte vallásosság, aminôt Isten különös kegyelme Mindszenty által keltett fel népünkben. A hercegprímás pedig boldog volt, hogy három év alatt, a két fegyház között, ennyirôl számolhatott be Annak, aki ôt küldötte. ======================================================================== Epilógus Az 1956-os magyar szabadságharc utolsó perceit élte. November negyedikén hajnali ötkor imazsámolyáról emelkedett fel a hercegprímás, amikor titkárja a forradalmi munkástanács tagját jelentette be: -- Szomorú fordulat! Maléteréket tôrbecsalták, letartóztatták! A szovjet tankok benyomulnak a városba. Itt lesznek rögtön az ávósok is! Hagyja el, eminenciád, azonnal a prímási palotát! E derék forradalmár ma éjjel már a negyedik figyelmeztetôje. Átmeditálta helyzetét. Az országból nem távozik. De ha most elfogják, a Szovjetunióba hurcolják. Csak egy megoldás van: a menedékjog. Vette kabátját, breviáriumát, Beült a katonai kocsiba, átment Pestre. Az Egyesült Államok budapesti követségének védelmét kérte. Az elsô hetekben a szovjet haderô tankjai, gépágyúi szegezôdtek a követség épületére. Késôbb a titkosrendôrök gyűrűje zárta körül. Ez gyakorlatilag egy újabb, immár ötödik fogságát jelenti. Mindszenty ismét csak hallgatásával -- beszélhet. A néma prímás helyett most csak a fogságokkal keretezett, gyönyörű tettekben gazdag életének példasorozata szólhat hozzánk: a jó pásztornak, Krisztus sajtófônökének alkotó évtizedei, kemény küzdelmei a marxizmussal, a nemzetiszocializmussal, az államhatalommal népe megôrzéséért, felemeléséért. Beszélhet helyette tudományos, irodalmi működése, népnevelése, társadalomszervezése, karitászhálózata, intranzigenciája, puritánizmusa, aszkétizmusa, az igazságnak, szeretetnek maga körül teremtett új világa. Ahogy a háborúnyerés diadalmámorában, a bosszúállás nürnbergi s kelet-európai ítélkezéseinek pillanataiban is, az ô ajkáról hangzott el az elsô kijózanító, figyelmeztetô szó. Egész életével Moszkva ellen tanúskodik: Vigyázzatok! A békemaszk mögött a sátán vigyorog, ha karöltve mentek vele, letaszít benneteket a sziklafalról! Eddig negyven évét szánta arra, hogy tisztán lásson a világ. Zrínyi is csak egyszer áldozta fel magát. Horatius Cocles is csak egyszer tartotta vissza Róma kapujában ennentestével, egy szál karddal az ellenséget, míg védelme alatt bajtársai szétrombolták az ellenség elôl Tiber hídját. De Mindszenty 1944 óta tizennegyedik éve van állandó életveszélyben, hogy megnyissa a világ szemét. A glóbusz lelkiismeretét ébresztô, égô lármafává gyújtja önmagát a magyar Sion ormán. Az ô csodálatos ereje állítja meg a felfegyverzett ateizmus Nyugatra ömlô tűz- és vérfolyamát. Az örök rend és igazság lelkét leheli a véres háború utáni erkölcsi nihilbe. Egyetlen igaz próféta a hamis prédikátorok zavargásában. Benne sűrűsödik a magyar történelem szava, harcikürtök, félrevert harangok szava: Helytállani mindhaláig Istenért, hazáért! És a világ elsô szabadsághôsének még Horatius Cocles egyetlen szál kardja sem jut önnön védelmére: a legnagyobb katonai hatalom orra elôl -- olvasóval a kezében foglalja el Budapestet és az országot. A demokráciára már egy évszázada éhes magyar népet a megvesztegetés és csábítás legnehezebb éveiben önfeláldozásra tanítja és visszafordítja Krisztus felé. Nem tudná tenni, ha nem volna maga is a hivatás- és felelôsségtudat mártírja, ideáit megvalósítani tudó, erosszal töltekezett, nemzeti és vallási akaratzseni, kit a kegyelem maximális erôkifejtésekre képesít. Akik majd életrajzokban írják meg a világtörténelmet, korunkat Mindszenty nevével fogják jelölni, ezzel az alcímmel: Egy antibolsevista élete Nyugat peremén. Az atomkor áruló típusával szemben az atomkor új, mártír hôsét konstruálja meg önmagában. Kétezer év óta naponta imádkoznak milliók, százmilliók így: Jöjjön el a Te országod! Talán sohasem voltunk ettôl az országtól távolabb, vagy közelebb, attól függôleg: megérti-e a világ Mindszenty hôsi példáját. Az Egyesült Államok elnöke mondja: Mindszenty neve jelképezi elôttünk mindazon bátor, remek férfiakat, akik a szabadságszeretô népek küzdelmét vezetik. Más nemzetek vezetôi mondják: Mindszenty legnagyobb a földön! Mi magyarok neki köszönhetjük, hogy felemelt fôvel járhatunk. Legyôzetésünket gyôzelemmé, bukásunkat dicsôséggé változtatta. Kik szétszakadtunk, összegyűjt, tévelygésünkben irányt ad. Nevérôl ismerünk egymásra: magyarul beszélünk és Mindszenty a vezérünk. Mi, kiknek pillanat a mértékünk, általa kapaszkodunk Istenbe és a nemzet öröklétébe. Mindszenty felé nézünk, második éves, legújabb fogságába. Mit mond számunkra az elnémított hercegprímás? Ha az otthoni magyarokra esik tekintete, a gyermekhôsöket temetô hétfájdalmú magyar Máriák szomorúsága tükrözôdik a szemében. Dehogy tudna tôlük élve elszakadni! Nekik is vigasztalás, remény az a tudat, hogy ôrködik felettük hercegprímásuk. Spellman bíborostársa kérdésére mondta 1946-ban Amerikában: -- Miért félnék visszamenni hazámba? Hiszen ott a nyájam! A pásztor sohasem hagyja el a nyáját! Bíztató, meleg tekintete azt mondja az otthoniaknak: -- Életemet rátok szántam, nem is elôször. Annyiszor visszakaptam már, hogy újra és újra feláldozhassam! A katakombákba menekült ôsegyház összetartásával legyetek szent egységben! Bármi történjék, veletek maradok. Bízzatok, megszabadít bennünket az Isten! Felcsillanó, várakozó szemmel néz reánk, emigrált magyarokra. 1947 Szent Istvánjára ezt üzente nekünk: Tegyétek teljessé az én örömömet azáltal, hogy ugyanegyet értsetek, egyenlô szeretettel egyakaratúak, egyértelműek legyetek (Fil 2,2). Tehát kedves, drága atyámfiai, én örömem és koronám, így álljatok az Úrban, szerelmeseim. Ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami szent, ami az erényhez és dicséretes fegyelemhez tartozik, azokról gondoskodjatok. Amiket tanultatok és vettetek, hallottatok és láttatok tôlem, azokat cselekedjétek. Köszöntsetek minden hívôt a Jézus Krisztusban. Köszöntenek titeket az atyafiak, minden hívôk (Fil 4,1; 9,21-22). A közös vér és nyelv tudását is ôrizzétek, a közös történelmet és szent hagyományaitokat el ne felejtsétek. Szeretettel áld mindnyájatokat a viszontlátás emlékével és reménységében, Mindszenty József Nézzünk bele ennek a szívbôl jövô, gyönyörű üzenetnek a tükrébe és ítéljük meg magunkat, mi emigráns magyarok! Ilyenek vagyunk-e, amilyennek Mindszenty kívánt bennünket? Ilyen egyakaratúak, egyértelműek? Nem dezertáltunk-e az üzenete kívánta nemzeti, keresztényi kötelességeinkbôl, s legalább az egyetlen fôcélban áldozatosak vagyunk-e: abban, hogy megmaradjunk és az emigráció minden tagját megtartsuk magyarnak?! Válaszoljatok magatok hercegprímástok üzenetére! Végül Nyugat felé fordul szemrehányó tekintete: Ti nyugatiak! Egy évszázada bíbelôdtök Európa politikai egyensúlyával, mígnem a világ egyensúlya billent fel, a túlsúly Ázsiába tolódik. A kommunizmus és kapitalizmus felôl egyformán kiderült, hogy csak a vér és arany terrorjával tartható fenn. Nem hallgattatok az egyházak figyelmeztetésére. 1846 óta 1949-ig, amikor végre az egyház kiközösítette a kommunistákat, alig múlott el év e veszélyre figyelmeztetés nélkül. Párhuzamos volt a másik figyelmeztetés: építsétek az emberiességre, a szociális igazságokra államaitokat! Mi magyarok pedig, mióta Moszkva elôször foglalta el Lengyelországot, másfélszázada mutatunk rá az orosz veszélyre. A forradalmár Martinovics, Mária Terézia, a királynô, a világtalan Wesselényi, Kossuth egy hosszú életen át, Eötvös József 1854-ben és sokan mások. Az elsô proletárdiktatúra után, 1919-ben, a magyar miniszterelnök szakemberek szakkönyvével figyelmezteti a világot: öngyilkosság nézni a futótűzként terjedô kommunista veszedelmet, hozzátok is elér Nyugatra. Világ népei egyesüljetek a -- bolsevizmus ellen! Nem hallgattatok sem az egyházakra, sem a magyarokra. Lefoglaltátok magatoknak a világ gyarmatait. Itáliát túlszaporodásával fasizmusba, Németországot kegyetlenségtekkel a nácizmusba löktétek, Magyarországot szétbontottátok, a második világháború után pedig, a többi vasfüggöny mögötti országgal, a magatok vélt biztonságáért eladtátok Moszkvának. Az elárult Európa átcsaphatott volna a kommunizmusba s akkor már Amerika felhôkarcolóin is sarló-kalapács tündökölne. Most már tizenhárom éve konferenciáztok és közben Moszkva maga mellé állította Ázsiát, Afrikát. Ti a második világháborúban hadicélokat tűztetek ki, ezekre megszereztétek az egyházak áldását. Hova tettétek e hadicélokat? A félelemnélküli életet? Hiszen most reszket az egész glóbusz?! Hova tettétek a szükségtôl mentességet? A világ fele éhezik! Hova a szólás- és vallásszabadságot? Mit szóltok az 1956-os magyar szabadságharchoz?? Pedig e hadicélok szolgálatában bombáztatok össze, gyújtottátok fel foszforral Európát, atommal Japánt? E célok szolgálatában állítottátok meg csapataitokat az Elbánál, Prágánál, hogy az ázsiaiakat beljebb engedjétek Európa szívébe! Ezért tizedeltétek meg háborúsbűnösség címén Európát, dúltátok fel határait, otthonait. Isten jogrendje helyett hódítást, erôszakot, szellem helyett vadságot plántáltatok beléje. Mert ha még csak a kommunizmus és kapitalizmus életformái között való választásról volna csak szó! Sokkal többrôl! A kétezer éves csodálatos kultúrfejlôdés végveszélye elôtt állunk! A mezopotámiai kultúra és a palesztinai kereszténység meghalt Ázsiában, de az Isten kiválasztott földrésze, a természettôl dédelgetett kontinens, Európa, világkultúrát teremt belôlük. Európa csodálatos kultúrképessége szerencsés geográfiai helyzetében, éghajlatában és Ázsiától való védettségében található. Az ázsiai népek: arabok, hunok, mongolok, törökök betörései kultúrtragédiákat idéznek fel. E betörések fô hullámtörôgátját, a magyarságot, egy félázsiai nép diktatúrájába löktétek. A magyart, amely nyugat szellemi áramlataiba mindig belekapcsolódó, kultúravédô nép. Az orosz alá, amely konszolidációra mindig képtelen volt, és melyet történelme egész során csak a mongoljellegű rémuralom tudott féken tartani és amely most is, már négy évtizede, áll az ázsiai befolyásoltsága materialista, pogány civilizáció fertôzetében. Európának az Istenember által megszentelt kultúrája van veszélyben és közel jutott ahhoz, hogy Ázsia nyugati félszigetévé süllyedjen. Ez egyben a fehérember tragédiája lesz! Ha ti az igazi békét keresitek, gondoljatok arra, hogy az Úr ezt mondotta: Növekedjetek, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Ezt nemcsak az angolszászoknak, nemcsak az oroszoknak mondotta, minden népnek. A föld gyümölcse csak igazságos elosztással elég a föld népének. Egyik nemzet sem élhet a másik rovására. Az emberiség közjava több, mint az egyes nemzeteké. Igazság nélkül nincs béke. A nemzetek céljait csak Krisztus szentelheti meg. Csak ô vethet rájuk féket. Az önzést, bizalmatlanságot, gyűlöletet csak az ô szeretete zabolázhatja meg. A világ minden jogi, tudományos és technikai csúcsai között elvesztette a lelkét. Addig is, amíg a Szovjetunió e földi és légűri szatelliteinek problémáit megoldjátok, keressétek meg a saját lelketeket! Korszakunk etikai értékei vannak bomladozóban. Gondoljátok végig, hogy az utolsó hatszáz év alatt hova jutottunk társadalmi téren a tudományos analízissel? Az egyén korlátlan jogainak meghirdetése, a tôkésgazdálkodás kizsákmányolásra vezetett, ennek visszahatása, a kommunizmus pedig az egyén teljes elnyomására. Mindkét irány a maga féktelenségébe bukott bele. Az ember nemcsak individuum, társadalmat is alkot, önmagában sem tökéletes, sem boldog nem lehet. De az ember nemcsak kollektívum, szám vagy paránya az egésznek, önmagában is teljes világ: lélek. Az embernek ezt az összetettségét az egyén és államhatalom viszonyában, de az államok egymás közötti viszonyában is, csak a keresztény szolidaritás oldhatja meg. Államok, szolgái legyetek az állampolgáraitoknak, ne urai! Nagyhatalmak, legyetek igazságosak a kisnépekkel és a proletárnépekkel szemben. Osszátok meg velük jogaitokat és anyagkészleteiteket. Ne csak teóriában, gyakorlatban is ismerjétek el, hogy minden embernek, minden nemzetnek joga van a független életre! A szovjet börtönökben szokás elvenni minden fényt a rabok elôl. Vácon is ezt tették, ahol én voltam fogoly. Egy fogolytársam versébôl idézek nektek: A rádiók csak üvöltsék rekedten A szabadságot s az ember jogát, Itt érzi csak befalazott testem A milliókkal Moszkva ostorát... A Váctól Pekingig zúgják a rabok: Ha nem vigyáztok, az egész világon Bebádogoznak minden ablakot! (Tollas Tibor: Bebádogoztak minden ablakot..., 1953) Emlékeztek-e még 1956 novemberében az utolsó szabad magyar rádió hozzátok intézett, megrendítô segélyhívására? ,,Világ népei! Az ezeréves Magyarország ôrtornyaiban kialszik a tűz. A szovjet hadsereg legázol bennünket. Tankjai, ágyúi elöntötték az országot. Mentsétek meg lelkeinket! Halljátok meg félrevert harangjaink szavát! Sokszáz évig védtünk benneteket. Most ti segítsetek! A hajó süllyed, a fény kialszik. Az árnyak óráról órára nônek. Halljátok meg kiáltásunkat és nyújtsátok felénk testvéri jobbotokat! Segítsetek! Mentsetek meg! SOS! SOS! Isten legyen veletek és velünk!'' Ez az én üzenetem volt! Most is ezt üzenem. De ne féljetek! Budapest ledöntötte Sztálin szobrát. A ledôlt bálványokat feltámasztani nem lehet. Budapest hittel ajándékozott meg benneteket. A hit szárnyán szálljon felétek az igazság: Ahol a szellem van, ott a gyôzelem! Az eszme él s a láng, mely fellobog, világot késô századokra vet! ======================================================================== Jegyzetek, életrajzi adatok, források Jegyzetek ------------------------------------------------------------------------ 1. Egyházellenesége idején Gárdonyi is kiadói befolyása alatt állott. Késôbb a M. K. 1917. 1. számában, Szabados Nagy Géza név alatt, meggyôzôdéses cikket ír a keresztény sajtóért. 2. Juhász Gyula: A tápai Krisztus. 3. Buday Barna: Magyar problémák, Bp. 1917. 4. Nagy Miklós, Új Ember, 1946. okt. 27. 5. Monosi, Surányi, Tereseli: El Cardenal Mindszenty. Buenos Aires, 1949. 6. Monosi, Surányi, Tereseli: El Cardenal Mindszenty. Buenos Aires, 1949. 7. Bártfai Szabó: Széchenyi György. M. K. 1936. 8. Magyarok Útja, Buenos Aires, 1949. 9. A harmincas években Bécsben dolgozó történetírónk. 10. 1933-ban. 11. 1936-38 között. A Moszkvától támogatott spanyol kommunisták ellen Franco gyôz olasz és német segítséggel. 12. Bagdad körül. 13. Többször hivatkozott Emlékirataiban. 14. Barcsay Adorján könyve a magyar páholyok 13.142 tagját név szerint felsorolja. Somogyi István dr. (M. K. 1927. júl. 20.) ugyancsak közli név szerint a szabadkômíves egyházi férfiakat és tanárokat. E névsorok hitelességét nem cáfolták. 15. Népet jelent. De itt a képviselôket érti alatta. 16. Rudai Rezsô egyetemi m. tanár adatai: M. K. 1935. jún. 5. A kereszténypárt törvényhozó tagjait (1920-1944 között) emlékezetbôl itt közlöm: Andrássy Gy., Apponyi A., Béldi B., Benárd A., Bernolák N., Bleyer J., Bozsik J., Buday L., Csilléry A., Czettler J., Ötvös L., Ernszt S., Eszterházy M., Dömötör M., Fangler B., Flandorfer I., Fridrich I., Frühwirth M., Giesswein S., Griger M., Gyömörey S., Haller L, Haendel V., Hegyeshalmy, Homonnay T., Huszár K., Huszár M., Hunyadi F., Ilovszky J., Jankovics-Bésán, Karafiáth I., Károlyi J., Kontra A., Kossalka J., Klebelsberg K., Kocsán K., Kóródy-Katona, Kováts S., Közi-Horváth, Kray L, Lázár F., Lékay-Lingauer, Lipthay L., Mahunka I., Makray I., Maróthy L., Maróthy-Meizler, Milotay I., Müller A., Nagy László, Nagy János, Orosdy F.-né, Pallavicini Gy., Petró J., Petrovácz Gy., Pozsogár R., Prohászka Ottokár, Raffay Sándor, Rakovszky I., Reibel M., Reischl R., Sigray A., Szabó J., Szabó I. (sokóró), Székely J., Széchenyi Gy., Slachta Margit, Szôke Gy., Szontagh J., Szmrecsányi Gy., Tassy K., Tarányi F., Tassler B., Tóbler J., Toperczer Á.-né, Túri B., Vass J., Vicián I., Weigandt A., Windissgrätz, Zákány Gy., Zsembery Gy., Zichy J. Nem törvényhozók között: Mindszenty József, Mihalovics Zs. Krüger A., Pálffy J., Rajniss F., Mandorff E., Csík L., Komócsy L., Pesthy Müller, Kulcsár I., Czikann-Zichy, Mosonyi K., Gosztonyi S. stb. 17. A német nemzetiszocializmus ideológusa. 18. Zárt számot jelent. 1920-ban hozott törvény korlátozta az egyetemi hallgatók felvételét. 19. Egy évtizedig működik, Ernszt alapítása a húszas években. 20. A Magyar Kultúrában. 21. A Magyar Kultúrában. 22. A Magyar Kultúrában. 23. A Magyar Kultúrában. 24. A magyar nemzetiszocialisták pártszíne volt a zöld. 25. Nagy Miklós: A sziklára épített városban. Új ember, 1946. nov. 24. 26. ,,Észszerűség'' tana. Vallásellenes. 27. II. Józsefrôl (1780-1790) elnevezett zsarnoki irányzat, amely az egyházakat alárendelt helyzetben, állami szervként kezeli. 28. Ratio Educationis tanügyi kódex 1777-ben. 29. Fiához és a trónján utódaihoz írt bölcs kormányzati tanácsok. 30. 1894. évi 31. törvény. 30a. Ezt a több felôl megerôsített verziót közlöm az audienciáról. 31. Soliloquia, 1920. nov. 13. 32. Az egyház egységét szolgáló, gyakran félremagyarázott dogma, melynek napjaink kommunizmus elleni küzdelme szolgáltat igazságot. 33. Katolikus Akció. 34. Martinuzzi (Fráter) György (1482-1551), ferences szerzetes, egyik legnagyobb magyar államférfiúnk. 35. Richelieu francia bíboros, államférfiú. 36. Isten földi országát. 37. Szemnecz E.: Katolikus Autonómia, Bp. 1897. 38. M. K. 1927. nov. 20. 39. A kegyuraknak, utódainak joga volt a plébániának épített templom, adott birtok ellenében, plébánost jelölni. A fôkegyúr, az apostoli király vitatott joga volt püspököt jelölni a pápai kinevezéshez. 40. Katolikus Szemle, 1951. 41. A trianoni idôk három nagyhatalma: Gyáriparosok Országos Szövetsége, Országos Magyar Gazdasági Egyesület, Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete. 42. Kenéz Béla: Katolikus Szemle, 1934. nov. 43. Állástalan Diplomások Országos Bizottsága. 44. Rudai Rezsô egy. tan. 1936, M. K. 45. Kóródy-Katona (1932), Pezenfoffer (M. K. 1933. nov. 20.), a szerzô (Nemzeti Újság, 1936), Czapik érsek (1939) nem cáfolt adatai. 46. A titkos választást általánosító 1938. évi 19. törvény feltételei szerint egy-egy pártnak kb. tízmillió pengôre volt szüksége, hogy minden kerületben jelöltet állítson. 47. Szalay Jeromos: Mit üzen a vértanú prímás? 48. Nagy Miklós: Új Ember, 1946. nov. 24. 49. Bacsányi János (1763-1845) Napóleon kiáltványát fordítja le a magyarokhoz. 50. Martinovics Ignác összeesküvô (1795), Bécs beugrató kéme. 51. Szabó Dezsô híres regénye, 1919-ben. 52. Szekfű Gyula történetíró könyve. 53. Macciavelli (1469-1527) a realista államtudomány megalapozója (Il Principe), olasz. 54. Jánszky budapesti hadtestparancsnok sértéséért 1886-ban nem kapott elégtételt a nemzet. 55. Szül. 1878. 56. A francia forradalom legvérengzôbb alakja (1744-1793) Nem személyes ellentéte íratja vele. Hanem mert ,,éppen a népuralmi rendszerek torkollanak legkönnyebben a diktatúrákba'' -- állapítja meg a baloldali, nyugatos Babits Mihály (Szép Szó, 1936) 57. 1921: 47 t. c. az uralkodó jogainak megszüntetésérôl. 58. Nagyobb a terület, kevesebb a széttagozódás. 59. Evangéliumi Vil. szóig. VI. 6-9. sz. 60. Református Sz. S. helyi adatai és a Magyarok Vasárnapja, 1948. okt. 15. 61. Mindszenty letartóztatását a tôle kapott konceptus alapján, jórészt az ô szavaival adom elô. 62. E levelek a püspöki lakban tartott házkutatáskor kerültek Vajnához. 63. Nagy Miklós, Új Ember, 1946. nov. 24. 64. Ithakai koldus, Odysseus ellenfele, példabeszédbeli ,,a koldus'' M. K. = Magyar Kultúra folyóirat rövidítése. Megjegyzés ------------------------------------------------------------------------ Mindszenty József családi nevét édesatyja iránt való tiszteletbôl csak 1940-ben változtatta meg. Mivel Mindszenty néven vált világhíressé, e néven szólok róla 1940 elôtt is. Életrajzi adatok ---------------------------------- Vaszary Kolos: 1832-1915 Csernoch János: 1852-1927 Prohászka Ottokár: 1858-1927 Ernszt Sándor: 1870-1938 Bangha Béla: 1880-1940 Serédi Jusztinián: 1884-1945 Források ------------------------------------------------------------------------ Mindszenty József: Vigyázzatok az újsággal. 1919. Mindszenty József: Veszprémi egyházmegye múltjából, Zrínyi ny. 1934. Mindszenty József: Az édesanya. Zrínyi ny. 1940. Mindszenty József: Salacz Gábor: A magyar kultúrharc története M. K., 1939. ápr. 5. Mindszenty József: Mentelmi jogom megsértésének bejelentése a felsôházhoz, 1945. márc. 19. (kézirat). Mindszenty-bűnügy okmányai. (Sárgakönyv), Bp. Atheneum, 1949. (Kommunista). Mindszenty József a népbíróság elôtt. (Feketekönyv). Állami lapkiadó, Bp. 1949. (Kommunista). Magyar Kultúra c. folyóirat. 1927-41. évfoly. Szerk. Bangha Béla, Czapik Gyula, Nyisztor Zoltán. Bp. Katolikus Szemle 1934. évf. Szerk. Túri Béla, Mihelics Vid. Balla Antal: Az utolsó száz év története, Bp. 1946. Gr. Bánffy Miklós: Megszámláltattál. Berzy József: A jövô szolgálatában, Buenos Aires, 1957. Cortez Donoso -- Ludwig Fischer: Der Staat Gottes, Badenia, 1933. Eckhardt Ferenc: Magyarország története, Buenos Aires, 1950. Ferenczi Zoltán: Deák élete. M. Tud. Akad. kiadása, 1904, Bp. Farkas Emôd: Gr. Batthyány Lajos élete. Fekete J., Várady J.: Széchenyi Vallomásai, 1926. Apponyi Albert: Emlékirataim, Bp. 1922, 1934. Panteon. Horthy Miklós: Emlékirataim, Buenos Aires, 1953. Hóman-Szekfű: Magyar történet. B. Eötvös J.: A XIX. sz. uralkodó eszméi. Kovách Aladár: A Mindszenty-per árnyékában. Kovrig Béla: A magyar társadalompolitika, 1954. Illyés Gyula: A puszták népe. Lukincs Imre: Magyar történelem életrajzokban. James A. Michener: Az andaui híd, Buenos Aires, 1957. John F. Montgomery: Hungary, 1947. Magyar Népköltési Gyűjtemény: Sebestyén Gyula: Dunántúli gyűjtés, 1906 Padányi Viktor: A nagy tragédia, 1952. Mikes Imre: Erdély útja, Brassó, 1931. Prohászka Ottokár: A modern szegénység. Prohászka Ottokár: Soliloquia. Pintér Jenô: Irodalomtörténet. Radó Polikárp: Az Egyház szentjei, 1940. Szabó Zoltán: A tardi helyzet. Szekfű Gyula: Történelempolitikai tanulmányok, 1924. Szekfű Gyula: Három nemzedék (Trianon óta), 1934. Veres Péter: Mit ér az ember, ha magyar?, 1946. Centrum Curae Pastoralis pro Hungaris: Harc az Antikrisztussal, 1949. A pápai szociális enciklikák. Új Ember, hazai lap. Római Magyar Kurir. Katolikus Magyarok Vasárnapja. A magyarországi napilapok. Az emigráció lapjai. Ezen kívül a könyv szövegében és jegyzetében felhívott, itt nem közölt művek. Köszönet ------------------------------------------------------------------------ Hálával kell szólnom mindazokról, akik értékes adatszolgáltatásaikkal segítettek munkámban. Különösen: megb. Luttor Ferenc pápai protonotárius, Dr. Mezgár Lajos prépost, Kótay Zoltán az 1945-ös emigráció pápai legátusa, dr. Árvay László, Berzy Józsefné, Kámán József, Nagy Pál, Szeibert József ifj. és vitéz gr. dr. Teleki Béla. A könyv kiadását elôsegítették: Ft. Gáspár Márton plébános, dr. Theész János.