Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Lénárd Ödön: Só A mai keresztény egyéni gondjai ,,Ti vagytok a föld sója...'' (Mt 5,13) Bár a háromrészes SÓ és MÉCS nem került szokványosan és elôzetesen az egyházi illetékesek véleményezése elé, az író minden állítását abban a jóhiszemben fogalmazta meg, hogy azok teljesen megegyeznek a Római Katolikus Anyaszentegyház tanításával, és nem is esetlegesen, hanem tudatosan. Ha valahol ebben tévedett volna, azt mindig kész revideálni. Szerkesztette: Arató László Borító: Sr. M. Veronika O. Cist. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetés Só: a mai keresztény és sorsa Hivatásunk: só és mécs Vértanúk és szakadárok Vallomás Mi, keresztények... A hitet megôrizni A feladat általános Az élet igazi íze Só: hit és teológia Ami változatlan: a hitünk Ami változik: a pasztorális A szisztematikus teológia Biblikus (vagy történeti) teológia ,,Relatív'' kinyilatkoztatás Relatív ember Relatív történelem Objektív a relatívban Az egocentrizmus nem történetszemlélet A két szemlélet kiegészíti egymást Só: immanencia és transzcendencia Létünk kettôs gyökere: Az immanencia A transzcendencia Feszültségük Nem kisarkítani -- kiegyensúlyozni A megváltás természetfeletti irányú A szerzetesség ellen? Intézmény vagy lélek? Lélek vagy hangulat? A világ csak híd... A természetfeletti nem eszköz Teológiai divatok Divatos teológusok Teológia vagy ösztönösség? Só: egyén és közösség Szerves egységük Történeti feszültségük Visszaélés a történetiséggel Átfogó történelemszemlélet hiánya Feszültség a teológiai kiindulásban Az Evangélium krisztusi eseményekbôl indul ki A mai ember viszont ,,vele született'' jogaiból indul ki Teológiából antropológia Ekkléziológia vagy antropológia? A gondolkodó ész visszaélései Minden tévedés alapja az egocentrizmus Bizonytalanná lesz a végsô értékek rendje is. A közösség ideigvaló! Cél: a lélek megszentelése Jog és közösség Közösségi fegyelem Ki hív a hivatásban? Közösségi fegyelmezetlenségek Minden megoldható? A só: élet és életképtelenség Az élet: fajfenntartás A nevelés: hűség és alkalmazkodás Az egocentrizmus típusos fajai a nevelésben Majd döntse el maga... Majd én megtérítem! Elbizonytalanodás ,,...mint a pásztor nélküli juhok'' (Mt 9,36) Krisztus-formálás Ez identitás? Sótlan a föld... Só: sors és végzet Megmaradni sónak! Ökumené Pluralizmus Elit vagy tömeg? Áttekintési nehézségek De ameddig a kezem elér... Só: ember és Isten Gondolkodásunkban összefüggenek A selejtünket a másik fázisnak! Hová lettél bűntudat? Az ember végsô modellje ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv második kiadásának elektronikus változata. A könyv második kiadása 1994-ben jelent meg a Márton Áron Kiadó gondozásában, az ISBN 963 7947 67 1 azonosítóval. (Az elsô, szamizdat kiadás 1981-ben jelent meg.) Az elektronikus változat Arató László, a Márton Áron Kiadó igazgatójának engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Márton Áron Kiadó tulajdonában van. A nyomtatott könyvet a Márton Áron Kiadó könyvesboltjában lehet megvásárolni, címe: 1035 Budapest, Kórház u. 37. (az Országos Lelkipásztori Intézet épületében, a Flórián üzletház gépkocsiparkolója mögötti templomtornyos épületben). ======================================================================== Bevezetés A magyar társadalomnak az elmúlt évtizedeket tudatosan végigélt tagjai jól ismerik ezt a kifejezést: ,,szamizdat''. Azokat a hol gépelt, hol bármilyen primitív technikával elôállított irományokat értettük alatta, amelyek kézrôl kézre adva, vagy névtelen röpcédulákként elszórva, fejeztek ki egy olyan szellemiséget, ami a társadalmat valójában érdekelte a nívótlanul mechanikus, ugyanakkor azonban tonnaszámra nyomtatott pártdumák helyett. Egy-egy közéleti kemény mag tervszerűen és tudatosan termelte és ,,terítette'' ezeket, mások magányos búsongók hirtelen felindulásuknak köszönhették létüket. Ezekrôl mindenki tudott, ha másból nem, a pártsajtó idônkénti felhördüléseibôl. Átfogó feldolgozásuk még a jövô historikusaira vár. A széles társadalom azonban szinte mit sem tud a ,,keresztény'' szamizdatokról. Ma se nagyon esik szó róluk, hisz ezek, az elôzôkkel szemben, mindig is a csöndes belsô életet, és nem a közéleti érvényesülést szolgálták. És ha az elôzôkkel nem állt ki senki sem az utcasarkokra, ezekkel még kevésbé. Ha kíváncsiak vagyunk rájuk, legkönnyebben az egyházi koncepciós perek anyagában bukkanhatunk a nyomukra. A velünk kapcsolatos házkutatási és lefoglalási jegyzôkönyvek kiemelkedô, nemegyszer kizárólagos bűnügyi anyagát képezik. Az eljáró szervek zsargonjában: a ,,gépelmények'', és a ,,brosúrák''. Fegyvereket csak szájalásból kerestek nálunk, komolyan nem. De a brosúrák! Minden látókörükbe került kereszténynél valójában csak ezt keresték, és nem nyugodtak meg, míg ilyesmit nem találtak. Aki olvassa a házkutatási jegyzôkönyveket, szélesen derülhet azon, hogy mikkel is akartuk mi ,,az államrendet felborítani''! Mert bô gyűjteményét találhatja meg a pápai enciklikáknak, a szociálisoktól a szüzességrôl szólóig. Nyugati egyháznagyok körleveleit, mint a francia Suhard, Feltin vagy a belga Suenens bíborosokéit. De nem kevésbé üldözöttek voltak a keletnémet püspöki kar írásai, melyek hiába voltak a ,,szocialista blokkon belül'', még mindig sokkal többet lehetett tanulni belôlük, mint a hazai termékekbôl. És épp ezért nem voltak itthon kívánatosak! Ide tartoztak a nemzetközileg ismert munkáspapok, Godin és Perrin abbék naplói és írásai, vagy a Nobel-díjas orvos, Carrel Lourdes-i utazása, melyben megtérését írja le, Fabbri: Jézus pere című darabja, és megtölthetnénk még egy oldalt a címekkel. Ezek rendszerint egy-egy körben születtek, azon belül mozogtak, majd lassan átszivárogtak a szomszédosokhoz, s hosszú idô múltán a legtöbbjük beborította az ország egész területét. Csak aki benne élt ebben a sodorban, tudja, hogy milyen verítékes áldozattal születtek meg mindezek. A háborút átvészelt régi, vagy legfeljebb Erika minôségű újabb írógépeken, legfeljebb nyolc példányban egyszerre, ha sikerült megfelelô mennyiségű indigót és ,,kalappapírt'' felhajtani, amit szintén csak több helyrôl, kis tételekben lehetett beszerezni, hogy feltűnést ne keltsen vele az ember. Idôs apácák és otthonukhoz kötött nagymamák évtizedeken áthúzódó rabszolgai, senki által nem honorált, áldozatos munkájával készült füzetek garmadája, amiket csak úgy lehetett olvasni, ha az ember egy tiszta fehér lapot tett a két gépelt lap közé, hogy az áttetszô sorok egymást ne zavarják. Nekem annak idején is a római keresztényüldözések dolgai jutottak hasonlatként eszembe, amikor a láncravert keresztény rabok Szicília kôbányáiban fejtették a követ. A dolog természetéhez tartozik, hogy mivel ezek lélekbôl születtek, és nem valami tudatos, tervezett és szervezett közéleti tevékenységbôl, még ma is alig van áttekintése az egész fölött még annak is, aki annak idején és belülrôl ismerte a témát. A historikusokra ezért még sokkal nagyobb munka vár ezen, mint a fenti politikai területen. Az az írás, ami ez után a fejezet után következik, ebbe a műfajba tartozik. Egész természetével is. Az írója nem tervezte el, nem akarta megírni, nem volt vele semmi szándéka. Mindössze mikor ,,utoljára hazajött'', 1977-ben, és beállt korábbi lelkigyakorlatozó, lelkivezetôi, csoportmunkát végzô tevékenységébe, szembetalálkozott akkori társadalmunk belsô szükségleteivel. Mondta, amit tudott és szükségesnek tartott. És a fiatalok vagy idôsebbek kérdezték tôle, ami bántotta a belsô világukat. Képességei, lehetôségei szerint felelt rájuk. Ez az anyag aztán szinte magától állt össze ezzé az egységes egésszé, mert az alapja is egy meghatározott pszichikai egység: egy, a XX. század kommunizmusában üldözött, európai keresztény társadalom lelkének diagnózisa és terápiája. Ebben a formájában azért történelmi adalék, dokumentum és forrásmunka is akkori mi magunk belsô világának a megrajzolásához. Már csak ezért sem változtattam a könyv szövegén. Meghagytam olyannak, amilyenként megszülettek az egyes részek akkor, ahogyan az évszámok jelzik, és ahogyan azóta mindmáig szóltak azokhoz, akik szóbaálltak velük. Ez tanúságot tesz arról is, hogy mikor, mirôl és hogyan lehetett és kellett beszélnünk az elmúlt idôkben és a ,,hallgató Egyházban''. Sajnálatos, hogy a mondottakból mindmáig szinte semmi sem avult el, a rendkívüli történelmi állapot valahogyan még mindig tart. Az már inkább érthetô, hogy azóta újabb kérdések is merültek fel szellemi láthatárunk szélein. Tudok róluk, ujjheggyel érzékelem ôket, de nem akartam, akár valami függelékszerűséggel sem, megbontani az itt jelentkezô mondanivaló már korábban rögzült, és mindmáig aktuális kereteit. Ez azonban nem jelenti azok tagadását vagy bagatellizálását, csak éppen ez a szellemi magatartás tôlük függetlenül is élt és él. Szeretném azután hangsúlyozni a szövegnek egy sajátos aspektusát, ami manapság még lényegesebbnek tűnik, mint megírása idején. A második világháború problémáival kapcsolatosan sokféle témában és oldalról hangzott el az a megállapítás, hogy a keresztények elvileg bármennyire szemben is álltak a nácizmussal, majd a kommunizmussal, magában az ellenállásban nem sok vizet zavartak. Ez az értetlenség, épp úgy, mint korunk annyi vitája, valójában a fogalmak tisztázatlanságára megy vissza. A nem-keresztény politikai gondolkodásban az ellenállás jelenti pl. a Gömbös-szobor felrobbantását, a Városi Színházban tartott nyilas gyűlés szétugrasztását, Hitler-ellenes merényletet, partizán akciókat, röpcédulázást stb., ami mind az ellenfél bomlasztását célozza. Vettek részt keresztények ilyesféle akciókban is, de az ilyesmi nálunk valóban nem volt típusos. Mert a sajátosan keresztény ellenállás fogalma is más, mint a szokványosan politikai indításúaké. A keresztény ellenállás vallási, erkölcsi, világnézeti jellegű, és így az elôbbivel szemben pozitív irányú. A politikai ellenállás ártani akar az ellenfélnek. Viszont a keresztény ellenállás abban áll, hogy minden tilalom és üldözés ellenére, kerülô úton, titokban, adott lehetôségei közt, de továbbra is teszi, amit nem szabadna tennie: pozitíve építi a kereszténységet, nem törôdve a kockázatokkal. Bár egyébként lehet vitatkozni is, és van értelme a nézetek egybevetésének, csak éppen emberi körülmények között és nem az üldöztetés idején. Ilyenkor az ellenállás a magunk tudatos, belsô erôsítését jelenti, egy olyan társadalomban, melynek szellemi bacilusait mindnyájan a levegôvel együtt szívjuk be. A mi ellenállási feladatunk tehát nem az ellenfél állásainak megrohamozása, hanem a tisztázások révén saját frontvonalaink belsô erôsítése. Ezért a Só és Mécs annak idején sem támadott senkit, és tudatosan nem vitatkozott senkivel. Csak hazabeszélt. Ezt azonban tudatosan tette. Számolt vele, hogy mi mindent hallhatnak a keresztények is korunk perzsavásárában, és fel akarta készíteni ôket mindennek tudatos elhárítására. Az idôk változásaival ez ma is alig változott. Világosságot ma is azért gyújtanak a keresztények, hogy világítson a ház minden lakójának (Mt 5,15), nem hogy csóvát dobjanak a szomszédra, bármilyen legyen is az. Van elég dolgunk önmagunkkal is. Ez nem jelenti mások semmibevételét, sem az elzárkózást tôlük, hiszen felkészülésünk rájuk való tekintettel is történik. Számoljanak a magatartásunkkal, ne értsék félre, nincs benne gôg, tehetetlenség, félelem, lenézés. Csak ez látszott idôszerűnek és alkalmasnak másfél évtizeddel ezelôtt, és ma is ez látszik annak. Pusztán a magunk háza elôtt akarunk söpörni! Éretlen és járatlan emberek (vagy rosszindulatúak) erre nemegyszer azt is mondták, hogy ez mégiscsak kényelmes és kockázatmentes megközelítése volt a helyzetnek. Erre a naivitásra csak azt felelhetem, hogy a kommunisták által meggyilkolt katolikus papjaink már ma dokumentált száma: 165, ami a kutatások befejezéséig valószínűleg jóval meg fogja haladni a kettôszázat. (Dr. Szántó Konrád: A meggyilkolt katolikus papok kálváriája, Mécses Kiadó, 1991. 5. old.) -- A másik oldalról: ezeknek a soroknak az írója három különbözô eljárással kapott összesen 21 és fél évnyi ítéletet, amit az akkori jogszabályok szerint összevontak 19 évbe, amibôl 18 és felet ténylegesen le is töltött. Hasonló sorsú százakkal együtt, akik számára megítélt évek viszont ezrekre nyúltak. És akkor ezeknek a letöltött éveknek a minôségérôl még nem is beszéltünk. A valóságban így nézett ki az a bizonyos kényelem és kockázatmentesség! A könyv szövege minden bizonnyal nem busz-olvasmány. A tömör fogalmazás az annak idején való gépelési kényszer munkaigényességére is megy vissza, de korunk szellemi nívójának következménye is. A számítógépek tankönyveinek a súlyát mindenki természetesnek veszi. Bocsássuk meg akkor az Isten Országának igényességét is! És ha valaki egy-egy problémát ma már talán túlhaladottnak tekint is, ez egyáltalán nem áll azokra a módszerekre vonatkozólag, ahogyan ezeket a problémákat kezelték akkor is, és kezelik ma is. Ezért nem haszontalan egy meghaladottnak vélt probléma körüli tüsténkedéseknek gondolati végigkísérése ma sem. Ilyen esetben akárhányszor azt is érzékelni lehet, hogyha valahol rendszerváltás és szereplôváltás történt is, ez egyáltalán nem jelenti még maguknak a szerepeknek a váltását is! A társadalom korábban az Egyháztól kapta egész emberi, szellemi, erkölcsi világszemléletének fundamentumát és kereteit. Lehet, hogy valaki lázadt ennek egyik vagy másik része ellen, elkente, letagadta, behunyta a szemét elôtte, mindez azonban csupán az Egyház által képviselt keretekre vonatkozóan történt. Ma a társadalom nagyjának egyházát, a kommunikációs eszközök jelentik. Önálló szellemi tartás, és tudatosan kialakított magatartási koordináta-rendszer nélkül, mértéktelen passzivitással és kritikátlan nyitottsággal adják át magukat az emberek az önmagukban sokszor igencsak szerény erkölcsi és szellemi igényekkel rendelkezô tömegfórumoknak, amelyek -- az Egyházzal ellentétben -- semmi magasztos erôkifejezést nem kívánnak tôlük, sôt hajlandók még ki is szolgálni nézôik kívánó és haragvó ösztönvilágát. Arról nem is szólva, hogy egész létük egy technikai, közvetítô szerepre utalná ôket, aminek semmi köze sincs ahhoz az erkölcsi-szellemi, irányító góchoz, amit maguk vindikálnának maguknak. Erôszakos öntudatuk és társadalmunk puhasága révén oly mértékben jelentik napjaink egyházát, amennyire az Egyház sohasem volt az! Ez az írás ennek épp úgy tudatában van, mint a saját világnézeti irodalmunk, akár nyugati, akár hazai gyökerekre támaszkodó, hol ösztönös, hol érzelmi hangulatú elkenéseinek. Mert a szabadság nemcsak a virágok szabadsága, a gyomoké is! Az egész a Só és Mécs címet viseli. Ebbôl az elsôt tartja az olvasó a kezében, a Só címűt. Ez a keresztény magatartás egyéni vonatkozásairól beszél, nyilván csak a maga szemléleti keretein belül. A második rész a Mécs. Ez ugyanígy néz szembe a mai keresztény magatartás közösségi vonatkozásainak problémavilágával. A harmadik rész címe egyezik a munka egészének a címével: Só és Mécs. Ez azt a keresztény lelkületet járná körül, amibôl az elsô két részben leírt pozitív magatartási formák egyszerűen és természetesen következnek és ki is hajtanak, míg enélkül ugyanazok legfeljebb csak taktikai fogásoknak, lényegében evilági célokra törekvô farizeizmusnak bizonyulnak. Ez a két rész külön-külön is lényegesen terjedelmesebb az elsônél, amik nélkül azonban az elsô önmagában torz és csonka maradna. A kiadó a maga lehetôségei szerint próbálja majd azokat is eljuttatni az olvasóhoz. Lénárd Ödön ======================================================================== Só: a mai keresztény és sorsa Hivatásunk: só és mécs Elvonult a fejünk felett két világháború, minden párját ritkító külsô és belsô rombolásával. Átéltük a II. Vatikáni Zsinatot, és felcsendülhetett bennünk a Jelenések könyvébôl (22,11): ,,Aki gonoszat tesz, tegye továbbra is, aki tisztátalan, csak tisztátalankodjék, de aki igaz, legyen még igazabb, és aki szent, legyen még szentebb.'' Tudjuk, hogy a föld sója és a világ világossága kell hogy legyünk (Mt 5,13-14), ahogy az Egyház is hitvallásaiban mécsesként fordul szembe minden korok kérdéseivel és zűrzavaraival. Vértanúk és szakadárok Korunk a vértanúk és szakadárok kora. A római birodalom nyers erôszaka, kamaszkorukat levetô népek forradalmai, egzotikus földek emberevôi a múltban együttesen nem ontottak annyi hűséges keresztény vért, mint az emberi jogokat szünet nélkül hangoztató, s magát kulturáltnak tartó jelenünk. És történetileg épp ilyen egyedülálló jelenség azoknak az egyéneknek és csoportoknak óriási száma, akik nem is mindig rosszindulatúan -- de mindig fegyelmezetlenül --, magukat kereszténynek, sokszor az igazi kereszténynek mondva, az Evangéliumra, vagy az Egyház megnyilatkozásaira hivatkozva az azokból önkényesen kiemelt morzsákkal csak önállításukat támasztják alá. Vallomás Ilyen körülmények között lehetetlen magunkra is nem vonatkoztatnunk Péter apostol szavait: ,,Mindig álljatok készen arra, hogy megfeleljetek mindenkinek, aki reménységtekrôl kérdôre von titeket'' (1Pt 3,15). Lehetetlen nem éreznünk azt a kötelességet, hogy egyértelműen vallomást tegyünk hitünkrôl, az Atya, a Krisztus, a Szentlélek, a Szűzanya, és minden szentek elôtt, élô, vagy jövendô embertestvéreink elôtt, kik talán sokat gondolnak rólunk, mert nem ismerik kapott kegyelmeinket, és talán keveset, mert nem ismerik a nehézségeket, amelyekkel szembesültünk. Mi, keresztények... Mi keresztények egyszerű emberek vagyunk, különös képességek nélkül, és szokványos emberi gyöngeségekkel, de távol minden szenvedélytôl, és mindentôl, ami rombolná az Isten és ember világának értékeit. Ezt a kiegyensúlyozott szellemiséget maga az érték érdekli, sohasem a haszon, ami belôle származik, sem a személy, akihez tapad. Értékes maga a valóság, az igazság, a jóság, a szépség. Nincs jelentôsége annak, hogy tegnap, vagy ma találtak-e rá: idôtlen és idôálló. Belsô világunk egészséges idegrendszerrel rezeg együtt a mindenség finom, élô és érzékeny egyensúlyával. Nem topog helyben, de idegen tôle minden szeleburdi szélsôség is. A tárgyi és emberi mindenséget Mennyei Atyja rajta kívül álló objektív világának tartja, aminek határtalanságába a keresô elme örömmel merül el, de nem próbálgatja annak helyébe saját elmeszüleményeit ültetni, és csak szánalom vagy derű fogja el, mikor ilyen kísérletekkel találkozik. Mert a keresztény lélek tudja, hogy egyedül Atyja Irgalma tartja meg, és csak az emelheti be az Ô örökkévalóságába. S azt is tudja, hogy szegényes szavaival nem mond semmi újat, csak a maga módján elismétli azt, amit már az elsô századok keresztényei is elmondtak magukról (lásd: Diognétosz-levél, V--VII.: Vanyó: Apostoli atyák). A hitet megôrizni Korunk emberének sorsába beletartozik a fogság, a börtön, a láger is. Az ömlesztett csoportoktól eltekintve, az egyénileg üldözöttek között szerte a földgolyón a legtöbb keresztény. És nem kell hozzá személyes fogság, hogy az elzártság és elnyomottság pszichés tényezôit akár egész generációk is megéljék. Az elnyomottság azonban magában hordozza a lelki-szellemi élet sorvadásos jelenségeinek a lehetôségeit is. a)lehet, hogy az ember egyszerűen megáll, kiesik a fejlôdésbôl, b)a hűség védekezô gesztusa következtében betokosodhat, egészen valami kataton merevségig, c)megtörténhetik, hogy ezektôl félve és elôlük menekülve, valamint haladását bizonyítani akarva, a legvadabb szélsôségek valamelyikének esik áldozatul, esetleg többnek is egymásután, d)végül minden zártság kialakíthat valami beteges magunkra koncentráltságot. Ez a mi világunkban fékezetlen és kizárólagos prófétai öntudatra vezethet -- a fogságos elmezavar orvosilag diagnosztizálható formáiról nem is beszélve. De nekünk a felsorolt nehézségek között mégis megôrzött hitünkrôl a só és mécs elkötelezettségének tudatával kell számot adnunk. A feladat általános Minden, a kereszténység iránt ellenséges, vagy közönyös társadalmi nyomás, üldözés, vagy elanyagiasodás ugyanezeket a jelenségeket hozza létre, egyéni érzékenységtôl függôen. A változó külsô körülmények között lényegükben a helytállás lehetôségei és csôdjei is azonosak. Ezért érdemes közösen végigjárni egy olyan belsô utat, amelynek folyamán rohanó árvizekbôl kimentett hitünket megtisztítjuk, rendbeszedjük, ellenôrizzük és vállaljuk. És szemben a mai ,,görögök'' racionalizmusával és a mai ,,zsidók'' extravaganciáival, csak a megfeszített Krisztus mellett teszünk hitet (1Kor 1,22-24). Ha valami, hát ez a feladat igazán általános! Az élet igazi íze Ez a hit adja meg az istengyermekségnek, a megváltottságnak, és szeretettségnek azt a biztos tudatát, amiben már nincs félelem (1Jn 4,18). Ezért -- eltekintve a testi, idegi, pszichés sérültektôl -- a hívô keresztények általában nem szenvednek a korukat jellemzô félelmektôl, gátlásoktól és kisebbrendűségi érzésektôl. Nem a sikerélmény biztosítja nyugodt alvásunkat, és nem az érvényesülési hajsza jellemzi életvitelünket. Mindnyájunk egyforma istengyermeksége alapján a hívô ember jobban hordozza és becsüli a másik ember másságát, mint ahogyan a levegôben szállongó mondvacsinált közhelyek azt sürgetik. A talentumok példabeszéde (Mt 25,14-30) megtanít, hogy Atyánk nem számszerű teljesítményeket vár tôlünk, hanem a kapott kegyelmekkel arányos hűséget. A szôlômunkásoké pedig (Mt 20,1-16), hogy ezt mindenki felé egyformán, a maga egész Országával viszonozza. És egymás közt is csak ez az Ô stílusa biztosítja mindenki szeretetteljes megbecsülését a másik által. Mindezek tudata és vállalása annyi kegyelmi erôt is juttat nekünk, aminek láttán evilág szegény elesettjei akárhányszor ugyanúgy faggathatnak, ahogyan Jézus Krisztust is kérdezték, hogy honnan van ilyen ereje (Mt 13,54). Pedig a keresztény nem különleges ember. Nem különleges körülmények közt létrejött különleges eszméit vagy tetteit tárja a világ elé. Nem különlegességektôl gazdag az élete, csupán attól az egyszerű evangéliumi sótól, amivel csöndben megízesíti mindennapi kenyerét. Mindehhez azonban csak az nôtt fel, aki kamaszkorában az élet külsô-belsô rendjének legalább humanista fegyelmét elsajátította, s felnôtté érve ezt evangéliumivá érlelte át. Ami esetleg korábban elmaradt, azt a felnôtt ember a maga értelmi és akarati erejével viszonylag gyorsan képes behozni. De aki ezt sem végzi el, annak számára reménytelen feladat bármilyen átfogó és természetfeletti irányultságú gondolatsort a maga igazi mondanivalójában felfogni. De valami még nélkülözhetetlen egy elpuhult világban: hogy az ember minden külsô-belsô csábításra már az elsô lépésnél nyugodtan és egyszerűen, de egyszersmind határozottan is tudja mondani az erdélyi mártír-püspök, Márton Áron módján: nu -- nem. Mert a mai keresztények nagy része a Mt 5,37-bôl az igent megtanulta, de a nem-et...? ======================================================================== Só: hit és teológia Ami változatlan: a hitünk Jézus Krisztus ugyanaz ma, tegnap és mindörökre (Zsid 13,8). Az Isten valósága, Országa nem változik, s így lényegében hitünk sem változhat, legfeljebb egyre pontosabban fejezi ki azt a dogmatika. Ami változik: a pasztorális Az anyagvilág idôbeliségébe ágyazott ember érzékelése, felfogása, gondolkodása, kifejezôdése, viszonyai, kérdései és nehézségei viszont az idôvel szükségképpen változnak, ezért az ember megközelítésének minden módja -- a legtágabb értelmű pasztorális -- csak józan változásokkal maradhat hűséges a feladatához. A pasztorális megcsontosodása épp oly értelmetlenség lenne, mint a dogmatika színváltása. A szisztematikus teológia Korábban a teológia erôsen spekulatív (fundamentális, skolasztikus) jellegű volt. Ez azt jelenti, hogy jórészt filozófiai- teológiai alaptételek továbbfejlesztésével közelített a hit megfogalmazásához. Ezt -- ha gondolkodásbeli hibákat nem követ el -- máig is teherbíró alapozásnak tekinthetjük. Amikor azonban földi valóságok elirányítására is sor kerül, hiányossággá lehet, hogy a gondolkodási rendszer a kiindulásnál még nincs a késôbb kialakult tudományágak eredményeinek birtokában (pl. pszichológia, archeológia stb.). Ez azonban csak az emberi szellem általános fejlôdési ütemére, esetleg a konkrét egyéni munka hiányosságaira vezetendô vissza, de nem a rendszerre magára. És ez a hiányosság is lényegtelen, olyan átfogó, végsô kérdések esetében, miket a földi valóság esetleges adatai talán árnyalnak, de alig befolyásolnak. Ilyen például az egyéni lélek részletes helyzete, állapota, testéhez való viszonya a személyes ítélet és az általános végítélet közti idôben, amirôl napjainkban elég sok fantáziálás folyik. Az újkori emberi jelenség rendkívül gazdag, bonyolult, és ennek következtében sérülékeny is. A spekulatív gondolkodási modell, kizárólagos zártsággal alkalmazva, ezért is lehet életidegen. A felületes szemlélôben pedig bár téves, de lesújtó képzeteket kelthet, és vonzás helyett riaszthat. Ilyen érzékeny pontok pl. a generációs probléma, a nemek viszonya és általában az elvi és gyakorlati szempontok kapcsolata az egyes kérdések bogozásánál. Mindezek mindig is feszültségek tárgyai voltak. Sérülékenységeink révén azonban ma keményebb az idôsebbek stb. merevsége, fájóbb a fiatalabbak stb. tapogatódzása. És jellemzô tünete korunk szubjektív jellegű magatartásának, hogy gyorsan hajlandó mindenki az elutasítást a végsô gyökerekig: a másik hite megkérdôjelezéséig tágítani. Biblikus (vagy történeti) teológia Sokak kezében a biblikus (vagy történeti) teológia az a zászló, amivel a szisztematikus ellen felvonulnak. A történetiség az idôbeliséghez kötött ember szellemi bioszférája, aminek megfelelô bevonása nélkül semmiféle emberi dolog lényeg-, és mérethűen nem kezelhetô. A Biblia ennek az embernek teológiai vonatkozásairól szóló legátfogóbb forrásanyaga. Páratlan elônye a történeti pillanat eleven közvetlensége az elvont gondolkodás sémajellegével szemben. De ez a gyöngéje is. A pillanat több vonatkozásban is egyszeri, élô jellege nehezebben nyújt megbízható támaszt az idôbeliség más pontjaira, pl. a szemlélô korára vonatkozólag, és még nehezebb rajta keresztül az egyetemes érvényességet megközelíteni. A biblikus (történeti) teológia tehát kockázatosabb, de színesebb utat jár, mely éppúgy jobban felel meg az emberi psziché vagy a tárgyi problémák egyes formáinak, mint a szisztematikus másoknak. Ez magyarázza meg azt is, hogy amilyen mértékben elmélyítheti a lelki életet az egyéni vagy csoportos bibliaolvasás, ha azt higgadt és objektív tanulmányok alapozzák meg, ezek elhanyagolása azonban ugyanoly mértékben segítheti elô az emberi ösztönösségeknek a Bibliába való visszavetítését, és rajta keresztül való igazolását. S ez nem is újdonság: már a középkorban is közmondást csináltak róla. Egy fizika-tankönyv szisztematikusan egymásra épülô tételrendszere száraz, de kikezdhetetlen. Az embernek a Jó és Rossz között Isten felé való botorkálását rögzítô Biblia színesebb, de -- akárcsak a hangsúlyok áthelyezésével is, -- meghamisítható! ,,Relatív'' kinyilatkoztatás Szembe kell néznünk azzal, hogy a teremtmény, az ember idôbeli (történeti) valósága hány vonatkozásban ,,relativizálja'' pl. a Bibliát, amit pedig elsô lépésben hajlandók lennénk minden vonatkozásában az Úristen örök, változhatatlan megnyilatkozásának venni. Pedig Atyánk maga is reálisan tekintetbe veszi reális történetiségünket, amikor számol emberi, vallási fejlôdésünk tényeivel, és annak az adott történeti pillanatban elért nívójával. Az alsóbb nívók (pl. Tízparancs) sem tartalmaznak hibát, tévedést, de nem hozzák még a fejlôdés során majd sorra kerülô magasabbat (Hegyi beszéd). Ilyen értelemben a kinyilatkoztatás is ,,relatív''. Relatív ember De relatív, tehát idôhöz kötött, a kinyilatkoztatást akár a maga teljességében elfogadni és felfogni akaró ember is, mert még készsége sem emelheti ki idôbeliségének keretei közül. Korának, helyzetének, egyéni sajátosságainak megfelelôen fog fel, ért meg, fogalmaz meg mindent, ha akarja, ha nem. Másként nem is lehet, mert nem bújhat ki szellemi bôrébôl sem. Nincs olyan idôgép, amivel a 2000-ben élô ember áthelyezhetné magát akár az elsô, akár a negyedik évezredbe. Relatív történelem De a legkényesebb a harmadik, a szemlélô idôbelisége. A gondolkodás tudományos fegyelmét az emberek általánosan természetesnek tekintik, de ritkán gondolnak arra, hogy ez a képzetük valójában a természettudományos gondolkodásmód fegyelmének felel meg, és kevés köze van az idôbeliség problémavilágához. A tudományos történetszemlélet még gyerekcipôit koptatja, korát évtizedekben számolja, míg természettudományos bátyja évszázadokban. Iskolában, tudományos életben, társadalomban szinte kizárólag csak ezzel lehet találkozni. A teológus, aki ugyanezekben az iskolákban tanult meg gondolkozni, méltán véli úgy, hogyha azt alkalmazza, amit tanult, megtett minden tôle telhetôt és követelhetôt. Ezzel magyarázható, hogy általános szellemi keretei közt elért eredményeit épp oly objektív, általános érvényűnek érzi, mint egy laboratóriumi kísérletet, pedig elôdei tételeivel szemben már bôven alkalmazza az idôbeli relativitás jegyeit. Kár elutasító fölénnyel fordulni a múlt gondolkodói, szemlélete, alkotásai stb. felé, mint pl. a Szentírás hagyományozott szövege, maga a szisztematikus gondolkodási modell, vagy egy Aquinói Szt. Tamás munkája felé, mert ennek a magatartásnak a legközelebbi lépése, hogy a következô generáció is félredobja a ma megszenvedett eredményeit. Hiszen van pl. aki ma lelkesülten tartja számon teológiai segédtudományként a pszichológiát, de megbotránkozik a korai kereszténységben a hellenizmus nyomain. Pedig csak az akkori teológiai gondolkodásnak segédtudományával találkozott. Mindennek van elônye, van hátránya, és abszolút módon kevés kérdés oldható meg, mert az idôbeliségben elfoglalt helyétôl teljesen senki sem lehet független. Objektív a relatívban Meg kell aztán tanulni az idôbeliséghez tartozó eredményekbôl is kiválasztani az átfogóan érvényessé érett tételeket. Az idôbeliség minden pontján vannak ilyenek is. Ezekkel lassan egyre szélesedik a legmegbízhatóbbnak tartott információs anyagunk. Ha ezt kétségbevonjuk, akkor végsô fokon az emberi megismerés lehetôségét tagadjuk. Aki idáig megy, annak -- ha következetes -- le kell tennie minden könyvet és ceruzát. Amellett az idôbeliséghez szorosabban kötött eredményrészletek sem elvetendôk. Alátámaszthatják, színezhetik, jelentésében elmélyíthetik az objektív részt. Az idôbeliség különbözô pontjaihoz kötött információk egymással összevetve új módokon is hozhatnak gazdagodást, ha relativitásukat tekintetbe vesszük. Az egocentrizmus nem történetszemlélet A történetszemléleti tudományos gondolkodási fegyelemnek azonban nem a természettudományos gondolkodási modell a rákfenéje, ahogyan nemegyszer gondolják. A tárgy természete kíván itt más módszert, de a tudományos fegyelem lényege azonos. A valódi baj erkölcsi természetű. A gondolkodás egocentrikus fegyelmezetlensége visz zsákutcába, vagyis az, ami az önös-gôgös embernek állandó sajátossága. Ezt amellett korunk az anyagvilágon szerzett uralmával önkéntelenül is tovább erôsíti. Legkevésbé talán a természettudományokkal valóban foglalkozó elmékben. De a nem elég alaposan ellenôrzött szakmai öntudatokból könnyen elôáll a korlátlan szellemi szuverenitás élménye. Valójában nem ismeri el az emberi korlátoltságot, és ezért képtelen valamire egyszerűen azt mondani: nem tudom! Egyfajta szellemi szélhámossággal megoldást ad a megoldhatatlan kérdésekre is. A természettudományos feleletek fekete-fehér, igen-nem változataiban gondolkodik, nem ismeri az idôbeliség színárnyalatait, és nem is tud bánni velük. Alig lehet találkozni náluk olyan hajlékony kifejezésekkel, mint talán, valószínűleg, esetleg, holott ôk vádolják merevséggel a szisztematikus gondolkodási modell formáit. Ha valaki ezzel a szemmel nézi egyszer végig pl. a ,,meghaladott'' Schütz Dogmatikát, (a Denzingerrôl nem is beszélve), el fog csodálkozni, hogy aránylag milyen kevés benne az Egyház részérôl feltétlen bizonyosságúnak állított hittétel, míg a tanítások nagyja sokkal szerényebb kapcsolatban áll a megkérdôjelezhetetlenséggel. A két szemlélet kiegészíti egymást Végsô fokon a két szemléletben kétféle megközelítési mód látható. Egy sántító hasonlattal az anyagvilágon belül a fizikai és a vegyi analízis módszerével lehetne ôket párhuzamba állítani. Másféle, önmagában egyik se feltétlen jó vagy rossz, mind a kettôt lehet kitűnôen vagy csapnivalóan használni. Egyik sincs kizárólagosan és egyoldalúan valamire rendelve, vagy valahonnan kizárva. De van, amikor inkább az egyik, vagy inkább a másik alkalmas, bár talán legtöbbször kiegészítik egymást, több oldalról közelítve meg ugyanazt a kérdést. Helytelenül és felelôtlenül használva bármelyiket, szép felfordulást lehet okozni. És nézzünk szembe azzal is, hogy az olyan szisztematikus teológia, amelyik elhanyagolná a Bibliát, egyszerűen nem lenne keresztény. Másrészt az olyan biblikus teológia, ami nem akarna a Biblián túlmenôen valami rendszerezett mondanivalóhoz is eljutni, meg se szólalhatna, hiszen a Biblia tanításai nélküle is adottak. Aki csak aláhúz vagy kiemel, máris rendszerez! Bármelyik szemléletmód felôl is indulok egy téma felé, maga a teológia egésze nem nélkülözheti egyiket sem. Istenkeresésünkhöz pedig méltatlan lenne bármelyikben is a teológiai gondolkodás bűvös bölcsek kövét, míg ellenpárjában a bűnbakját látni. ======================================================================== Só: immanencia és transzcendencia Létünk kettôs gyökere: a)Krisztus személye, élete, halála, feltámadása, tanítása, az Egyház küldetése és története -- tehát objektíve a dogmatika (itt történetszemléleti közelítésben); b)És mindennek kapcsolata velünk, az emberekkel, a világgal, -- tehát a fenti szubjektív vetülete, a pasztorális. Irányultságában az elsô túlmutat az emberi viszonyokon (transzcendens), a másik azok között mozog (immanens). Az immanencia Az immanencia a földi létben való begyökerezettség. Az immanens vallásosság a földi életet tartja szem elôtt, s a vallás feladata az ô szemében, hogy ezt tegye lehetô rendezetté és gondtalanná: ,,...az Úr megparancsolta nekünk, hogy ezeket a törvényeket mind tartsuk meg, s féljük az Urat, a mi Istenünket, hogy jól menjen a sorunk és életben tartson minket, ahogy ez máig is van'' (MTörv 6,24). Ez az Ószövetség, bizonyos értelemben a humanizmus. Rossz, bűn, halál, túlvilág, meggyôzôdés, lelki élet, hitvallás, -- nem tagadja ôket, csak elfordul, és lehetôleg nem foglalkozik velük. A transzcendencia A transzcendencia a Hegyi Beszéd, a Nyolc Boldogság egésze (Mt 5- 7), amit ha magyarázok, azért teszem, hogy minél valósabbá tegyem a természetfölöttiségét a magam számára, és nem azért, hogy elkenjem és kimagyarázzam. Kisarkítva: az immanenciában a földi élet a cél, és a transzcendencia hasznos eszköz hozzá; a transzcendenciában Isten Országa a cél, s a földi élet út és eszköz annak elérésére. A valóságban azonban mindez árnyaltabb, mint ahogyan a gyerekszoba sem egyszerűen csak a felnôtté válás eszköze, hanem maga is része az életnek és nem is jelentéktelen, vagy súlytalan része. Az immanencia sem tudja vallásosságát puszta eszközként használni földi céljai érdekében, hiszen, ha valamiképpen nem hinne is benne, már vallása sem lenne, tehát nem lenne meg az áhított eszköz. De hogy az irányultságok ilyen jellegűek, az bizonyos. Feszültségük Ez a bonyolult ellentmondásosság nem fejthetô le a kereszténységrôl. Valójában magában a krisztusi tanításban gyökeredzik, mely nem elégszik meg azzal, hogy egy húzó eszményt állítson fel, hanem küldetést is jelent az egész világ felé (Mt 28,19- 20; Mk 16,15). Mellékesen észre lehet vennünk, hogy Atyánk világának ugyanez a sokszínűsége jelentkezik a Szentháromság, a test és lélek, a kegyelem és szabadakarat vagy akár a fent emlegetett jogos teológiai szemléletek viszonyaiban és feszültségeiben is. Nem kisarkítani -- kiegyensúlyozni Mindebbôl világosan következik a feladat: a kérdés kisarkítása nélkül kell a két szemlélet eleven, szerves és dinamikus egyensúlyát kialakítani. Nem viszi elôbbre a kérdést sem az egyik, sem a másik kizárólagos állítása. Az egyensúly viszont egyedi megközelítéssel tud reagálni minden szellemi és történelmi helyzetre. Ezért elfogadhatatlan, mikor egyesek azt állítják, hogy a kereszténység vagy vállalja az aktuális politikai, társadalmi, közfelfogásbeli stb. -- tehát konformista (Róm 12,2!) -- elkötelezettségeket, vagy reménytelen gettóba szorul. De éppen úgy az is, ha az emberek Atyja, Megváltója és Megszentelôje iránti hűtlenséget szimatolnak már ott is, ahol valaki felelôsséggel, de aktív, különleges kockázatot is vállaló részvétellel jár az istennélküli vagy istenkeresô lelkek után. A transzcendencia tehát a létet megjellegzô fogalom, az immanencia a cselekvést irányító. Az elsô ontológiai, a másik funkcionális. Elôször van a lét, a funkció arra épül. Nem élet az, aminek semmiféle funkciója sincs: az immanenciától sterilen távolmaradó transzcendencia halott vagy halódó képzôdmény. Viszont minden funkció valaminek a funkciója kell hogy legyen, és szükségképpen gyökere természetének kell benne megnyilvánulnia (Mt 7,17-18), mert ha a funkció nem bensô rokonsággal folyik a létbôl, kapcsolatuk látszólagos vagy tettetett. A helyes kapcsolat azonban sohasem igazolható egyes kiragadott kifejezésekkel vagy tételekkel, hanem csak az evangéliumi megközelítés illeszkedô teljességével. A megváltás természetfeletti irányú A megváltás műve az egész emberiségre vonatkozik, s ennek a ténynek a transzcendenciája már a választott nép vonatkozásában is hosszú, történeti elôkészítést igényelt. Elképzelhetô, hogy az idôbeliség más pontjain is bizonyos emberi, szellemi, társadalmi elôfeltételek megléte nélkül a kereszténység begyökerezése nehezen gondolható el. De Krisztussal az idôk teljessége kezdôdött el (Gal 4,4). Ô maga is így élt feladatának: ,,Hallottátok a régieknek szóló parancsot... én pedig azt mondom nektek...'' (Mt 5,21.27.33; stb.). Ma is lehetnek olyan emberi problémák, amelyeknek megoldása elôkészíthet a kereszténységre, de mégsem ezek jelentik a kereszténység feladatát, mert azt Krisztus így határozta meg: ,,...tanítsátok ôket (minden népet) mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek'' (Mt 28,20). Ennek megfelelôen a keresztény -- keresztény lelkiismerete szerint, és kizárólag annak meg is felelô eszközökkel -- részt vehet ugyan egy társadalmi rend fenntartásában vagy felváltásában, szellemi irányzatok támogatásában, vagy elutasításában stb., de ezeket nem tüntetheti fel kereszténysége egyenes, kizárólagos és sürgetô követelményének, hiszen a krisztusi küldetésben ilyesmirôl még annak a kornak megfelelô keretek közt sem esik szó. Mert össze lehet állítani különbözô science-fiction-okat arról, hogy a rómaiak kiűzése, a rabszolgák felszabadítása milyen széles perspektívát nyújtott volna az új tanításnak, de számunkra döntô jellegű eligazítás, hogy Krisztus nem ezt az utat választotta! Az immanencia jogosulatlan felülkerekedését jelenti, ha egy afrikai keresztény csoportnak nem az Evangélium torzításmentes átvétele a fôgondja, hanem ,,négritude''-jük csorbítatlan fenntartása. Ez ugyan lehet becsületes emberi cél -- de a kereszténységtôl függetlenül. A keresztény ókor és a népvándorlás korának népei sem vesztették el egyéniségüket a kereszténység felvételével. Errôl a kereszténységrôl ma azt mondják, hogy a hellenizmus keretei között gondolkodott, és ezt korlátnak is tartják. Dehát a véges teremtmény fogalmilag elválaszthatatlan a korlátoktól, ma legfeljebb más korlátoktól. Viszont, hogy a germánságuk ettôl a hellenizmustól csorbult volna, ezt ma sem állítják a népvándorláskor megtérôinek késôi utódai! A sámánizmus vagy a ,,szent tölgyek'' kultuszának kivesztét pedig akkor lehetne károsodásnak tartani, ha valaki az egészségügyi kultúra elôrehaladását is gátolni akarná, nehogy a kuruzslás nemzeti formái kivesszenek! Mások ,,afrikaiságukat'' stb. a kereszténység révén behatoló idegen, racionális, európai szellemiségtôl féltik. A házasság értelmezésében is ragaszkodnának a maguk pogány gyakorlatához, a házasságkötést megelôzô nemi élettôl, mint ráneveléstôl kezdve addig, hogy a házasság felbonthatatlan fennállását kielégítô termékenységnek kell garantálnia. Ám koránt sincsenek az idegen, racionális, európai szellem behatolásától úgy megriadva, ha ennek nem világnézeti, fegyelmezô, hanem ösztönkielégítô vagy uralmi célokra használható megnyilvánulásairól van szó. A tankokat, géppisztolyokat, repülôgépeket már keresik, de a varrógépeket, gyógyszereket, műanyagokat is szívesen veszik, sôt technikai, gazdasági, pénzügyi szervezési formákat is, pedig ezek mind a racionális Európában termettek, s az afrikai kultúrában semmi gyökerük sincsen. Különben a kultúrhistória régi megállapítása, hogy a különbözô faji, nemzetiségi stb. szellemiségeknek nem egymás értékes különbözôségeitôl kell tartaniuk. Nem Beethoven rombolja a magyar népi hangkultúrát! Annál inkább tarthat minden szellemiség a saját és szomszédai giccseitôl, deformáltságaitól, dekadenciájától, pl. az agresszív, szexuális stb. ösztönöket irreális és romboló módon izgalmi állapotban tartó tv, pornókép, mozi stb. üzemtôl. Ezeknek sincsenek helyi gyökereik a harmadik világban, de csodálatosképpen akár tömeges áradásuktól sem félti senki az érintett népek egyéniségét! A szerzetesség ellen? A szt. benedeki mű 1500 éves évfordulója is alkalmat ad arra, hogy ugyanennek a gyökérnek közelebbi megnyilvánulásait is figyelembe vegyük. Az elôrenyomuló napóleoni seregek annak idején szinte maradék nélkül felszámolták a Regula szerint élô kolostorokat, melyek pedig az európai művelôdés bázisát is képezték. Az azóta eltelt másfél évszázad kereszténysége újra megteremtett a világon kb. 1000 ilyen férfi s nôi kolostort, kb. 40000 mindkét nembeli szerzetessel. S ez már nem a középkori királyok és más nagyurak bôkezű adományaiból jött létre, hanem egyszerű, de bensôséges keresztények szívós, kemény munkájából. De hány keresztény nézi ezt ma is a napóleoni csapatok idegenkedésével. Mert hisz így értékes munkaerôk vonódnak ki a mozgalmi, szociális, iskolai vagy kórházi munkákból. Magánbeszélgetésekben, vagy gyóntatásban, sokszor még papok is lenézik, meghaladottként kezelik ezt az életformát, és annak irányt adó fogalmait. A szegénységben csak szociális feladatot látnak, az engedelmességben a demokrácia ellenlábasát, a csönd unalmas, s az imában a tömeghangulatot keresik. Pedig ennek az életnek a kiindulása az 1Jn 2,16, a szegénységet Mt 5,3 vagy 5,19-21-bôl tanulták, az engedelmességet Krisztustól (Fil 2,8), s napjaik részleteit a keresztények életének Krisztusig húzódó tapasztalataiból. A különbözô társadalmi rendszerek, a harmadik világ s az Észak--Dél párbeszédének, valamint a gyakorlati élet egyéb világproblémáinak megoldatlanságai mögött, mások mellett, épp ennek a levegônek a hiánya is érezhetô. Intézmény vagy lélek? Ebben a magatartásban valószínűleg szerepet kap a mai ember általános ódzkodása minden intézményességtôl. Akárhány keresztényben ez még bizonyos mérvű egyházellenességet is jelent. Persze mint minden intézményben, az Egyházban is, emberek vannak, s így mindig vannak bennük csôdök is. Dehát gondolkodás nélkül felszállunk a vonatra is, pedig hány vasúti szerencsétlenségrôl tudunk. Az élet biztonsága keresésének a címén nem lehet kihúzódni magából az életbôl. Az intézmény veszedelme, hogy az élet elapadásával üres csigahéjjá válik. De az életképes csíra mindig felépíti a maga intézmény-héját is, mert a lélek meg is akarja védeni magát. Hisz ha egyoldalúan a féktelen szabadsághoz és a keret nélküli lelkesedéshez kötné magát -- szétfolynék. Ezt meg kell tenni, s azt nem szabad elhagyni (Mt 23,23). Az ember könyöröghet a maga részérôl az Atyja színe elôtt valamelyik sántikáló intézményért, erôi és helyzete szerint próbálgathat besegíteni és támogatni is, és amivel egyebet már nem tud csinálni, azt nyögve, fájva hordozza a keresztút buktatóin, de ledobni, elvonatkozni tôle nem lehet. Az emberélet közösségi oldala teszi lehetetlenné. Krisztus is felkiált: ,,Hitetlen és romlott nemzedék! Meddig kell még veletek maradnom? Meddig tűrjelek titeket? (Mt 17,17) -- De tűr és marad! Az egocentrizmus másik logikai bakugrása, amit napjainkban és soraink között is megfogalmaznak a korábbi kötelezettségeikhez hűtlenné válók: egészségesen felnevelôdni intézményben kell, de aztán az ember leveti a kereteket és a maga lábára áll. Az intézményesség azonban nem átmeneti vonás, hanem az ember levethetetlen és kinôhetetlen közösségiségében gyökeredzik. Az emberi esendôségnek az intézmény is részese, ezért újra meg újra reformra is szorul. S van, amikor az elégedetlen is ráébredhet önmaga megreformálásának szükségességére. De ha az intézménybôl való kinövés a természetes, akkor azokat kik neveljék, akik erre még nem értek meg? Mi címen lehetne elvárni bárkitôl is, hogy önmaga ellen maradjon az intézményen belül, hogy másokat kineveljen onnan!? Lélek vagy hangulat? És ha még mélyebbre ásunk ezen a ponton, az egész vallási magatartás egyik vízválasztójához jutunk. Keresztény felfogás szerint az ember részérôl a vallás lényegében az Istennel való személyes kapcsolat. Ez azonban nem azonos az érzelem és hangulat egyéni vagy társas kifejezésével. Az Istennek is lehetnek igényei, hogy milyen módon és keretekben érintkezzem vele. Ez talán némiképp másmilyen lesz, mint az emberek által igényelt keretek, de értelmes és körülhatárolható, mint az emberi érintkezések elfogadott normái is. A hangulat-vallásosság egyik formája, a divatos keleti módszerek használata. Van, akiben ez, az ökumenikus gondolat torzulására is támaszkodik (74. oldal), de legjobb esetben is a természetes ember tapogatódzó tudását kapja cserébe a keresztény lelki élet bensôséges kegyelmeiért. De a lelki élmények (pl. a ,,Lélek keresztsége'' elnyerésének) hajszolása is csak emberi dolog, mert a vallásnak mégis mindig Isten a fôszereplôje és nem -- az akár jószándékú -- emberi akarat! A világ csak híd... Talán közelebb jutunk mindezen dolgok megértéséhez, ha figyelünk rá, hogy a transzcendencia jelenti az ember egyetlen, természetfeletti, végsô célját, az ahhoz vezetô úttal. Az immanencia: a napi részlet-utak és célok, amik realizálhatják a transzcendenciát, de el is homályosíthatják. A helyes magatartás: a világ csak híd, menj át rajta, de ne építsd rá a házadat! S az ember kétféleképp lehet irreális: ha semmi közösséget nem vállal vele (át se megy rajta), vagy ha azon akar berendezkedni. A természetfeletti nem eszköz Tévedés az is, ha immanens eszközökkel közvetlenül akarunk megvalósítani transzcendens célokat, így az apostoli munkát szervezéssel és csoportdinamikával, a gyóntatóét pszichoanalízissel, a szemináriumi spirituálisét teszteléssel helyettesítjük. Idézem Popper Péter Színes pokol című könyvének 10. oldaláról: ,,Sokan szeretnének szépen muzsikálni, de tehetségtelenek. Ezek vesznek egy gramofont. Sokan szeretnének jó emberismerôk lenni, de tehetségtelenek. Ezek tesztelnek. A teszt a pszichológia gramofonja. Ha hosszabb ideig együtt élsz emberekkel, és egy teszt még újat tud mondani róluk számodra -- kubikusnak kell menned, nem pszichológusnak!'' Más, fordítva, a transzcendens eszközöket immanens célokra rendeli, ha pl. a liturgikus hely és esemény valójában a csoport érzelmi, emberi összetartására, a rekollekció, lelkigyakorlat mozgalmi célok besulykolására szolgál. Ha a keresztények alapvetôen nem maguk és környezetük életszentségén munkálkodnak, akkor összetartozásuk automatikusan valami érdekszövetségfélévé válik. Az is tipikus, hogy pergetik a lelki élet általuk kiválasztott formáit, mint csoportjelleget, de a megszentelôdésre való komoly törekvés nem szín - - vagy csöndesen lenézett szín -- a csoport összképében. Viszont az erôs belsô öntudat annál gyorsabban ráviszi ôket, hogy az Evangélium, vagy az egész kereszténység nevében -- nyilatkozzanak! Teológiai divatok Az immanencia térhódításának kifejezôi a teológiai divatok is. Már az apostoli egyházban is probléma volt, hogy a hívô elfogadás elmélyítése helyére a beképzelt emberi ész mily könnyen léptet üres okoskodásokat (Kol 2,8; 1Tim 1,4; 6,4; 2Tim 2,14.23; 4,3; Tit 1,9; 3,2.9; Zsid 13,9), vagy a valójában csak pasztorális jellegű problémákat úgy kezelik, mintha ezek hordoznák a jogos döntést a keresztény igazság mellett, vagy ellen (3.6 pont). -- Végül az értelmi gôg nem tűri el, hogy a kinyilatkoztatás esetleg nem tartalmaz minden kérdését kielégítô válaszadatokat. Hiszen ha az emberi gondolkodás elôtt maga a hit tartalma nem is bizonyul esztelennek, a dolgok hogyanja nem mindig problémamentes. Az ilyen pontokon -- a hit tartalmi keretei közt -- a keresô emberi elme jogosultan tehet fel kérdéseket, és válaszkeresés közben konstruálhat hipotéziseket. Ez a legrokonszenvesebb emberi magatartások egyike lehet, ha fogalmazása tükrözi a teremtményi lét korlátait is (26. oldal). Pozitív állítás azonban csak pozitív bizonyítékok mértékében lehetséges. Sajnálatos, hogy sokszor azok, akik érzékenységükben mindenütt triumfalizmust látnak, saját fogalmazásaikba nem botlanak bele! Divatos teológusok A teológiai divatoktól elválaszthatatlanok a divatos teológusok. A kereszténység nagy teológus arcélei mögött a hátteret a múltban is sokszor megszínezték a szélsôségesen egyoldalú, békétlen és egyensúlytalan egyéniségek. Ilyenek más szellemi területeken is adódnak, de a teológia kiemelten alkalmas arra, hogy prófétai jellegű hivatás-, igazsághordozás- vagy üldöztetéstudatokat juttasson szóhoz. A zsinat rendkívüli eseménye a teológusokat is rendkívüli munkához juttatta. Nem hiba, hogy ez a folyamat a zsinat befejeztével sem állt le. Az azonban igen, ha valaki tudományos kutatómunkájára támaszkodva egyházkormányzati igényekkel lép fel. Júdás nyomában az is természetes, hogy a hierarchia mindenkori tagjai között is akadhat ostoba, bűnös vagy áruló, sôt, a teológusok között is! Ez csak a konkrét tényektôl függ. Az ilyenek azonban éppen úgy nem szennyezik be a testület egészét, vagy magát a hierarchia rendszerét, mint Júdás lénye sem vetett árnyékot az apostolokra. Az ember bűnei, csôdjei, határai tudatától lesz egyszerű, testvéri, közösségi, demokratikus és pluralista. Általában az Evangélium egyszerű gyermekeiben vannak meg ezek a vonások. A nagy jogkövetelôk sokszor csak a maguk uralkodási vágyát (esetleg sértôdöttségüket és sérültségüket) szegezik szembe a másikénak. A francia katolicizmus nemzetközi érdeklôdésű és súlyú tájékoztató folyóirata (amit még ,,balosnak'' is tartanak!), az Informations Catholiques Internationales, közölt egy rajzot, mint ,,az év karikatúráját'', ezzel az aláírással: ,,...a kilátás egyre zordabb lesz...'' Maga a rajz dombos területet ábrázol, ahol papok kémlelik homlokukhoz emelt kézzel a szemhatárt, míg a hátuk mögött, egy dombhajlat mögül a Szűzanya hív magához -- két nevetô kisgyereket! Akinek van szeme... (Mk 4,23). Teológia vagy ösztönösség? Számolnunk kell azzal, hogy a földi ember mindig a maga ösztönös, önzô, szubjektív, egocentrikus módján nézi az Evangélium objektív természetfelettiségét. Chesterton írja, hogy megtérése elôtt egymással homlokegyenest ellenkezô kritikákat olvasott az Egyházról. És azt gondolta, hogy ha ugyanarról az emberrôl egyszerre mondják, hogy elhízott, és hogy keszeg, valószínű, hogy a soványok mondják kövérnek, és a kövérek soványnak, éppen mert normális. Ugyanígy kifogásolták XII. Piusnál és VI. Pálnál a kiemelkedô értelmi szintet, azt állítva, hogy értelmi kultúrájukkal, voluntarizmusról árulkodó fegyelmükkel a tömegektôl idegen magatartást képviselnek. II. János Pált viszont érzelmességgel, népi vallásossággal vádolják, s azzal, hogy populizmusát ülteti a ráció helyére. Egy nemzetközileg ismert -- és bensôséges teológus egyik cikkében elutasítja azt a ,,piramis jellegű'' egyházképet, melynek megnyilatkozása, szerinte, az a mondás, hogy a pápa az egész világ püspöke. Ez -- mondja -- teológiailag és dogmatikailag is helytelen. A pápa csak Róma püspöke, egy helyi egyházé, melynek azonban primátusa van, és ez a primátus abból áll, hogy ôrzi a többi egyházzal való harmóniát. De nem az állítás tartalma az érdekes, hanem hogy ugyanaz az ember, ugyanebben az írásában, mindössze 16 oldallal hátrább, mikor az ô személyes, közösségi elkötelezettségérôl faggatják, idézi Daniélou bíboros mondását: ,,Az én közösségem? Az egész világ!'', és John Wesley-ét: ,,Úgy nézem a földet, mint ami az én plébániám!''. Tehát a teológus, a maga számára igényli azt a keretet, amit egyébként a pápa személyével kapcsolatban elutasít! Az ösztönös és egyensúlytalan magatartásnak bôven vannak egyéb formái is. Az Egyház lelkétôl való távolodás jellegzetes formái azok az állítások, melyek önmagukban véve igazak és helyesek, csak egyensúlytalanok, mert figyelmen kívül hagyják mindennek a kiegészítô párját. Emlegetik a szeretetet, hallgatva a felelôsségrôl; kötelezônek tartják a szelídséget, mérsékletet, de az erôsséggel nem törôdnek; nyíltság és szabadság -- igen, de a velük arányos egyensúly és fegyelem -- nem; érzelem, átélés -- igen, de a gyakorlati életalakítás, józan hűség -- nem tagadják éppen ôket, de sor sem kerül rájuk! Ez az írás egy magatartás körvonalazása. Nem feltétlenül idéz vagy tüntet fel neveket, mert senkivel sem kíván vitatkozni. Ezt annál inkább megteheti, mert nem tartalmaz sajátos, új felfogást, amit tudományosan igazolnia kellene, csak egyszerűen az ôsi, keresztény magatartás aktualizálását jelenti. Végsô fokon ez világnézeti, szabadakarati döntés tárgya, semmi bizonyítékkal ki nem kényszeríthetô, mert erkölcsi. És ennek megfelelôen, senki feletti ítélkezést sem merészeli az írás kivenni az arra egyedül illetékes Úristen kezébôl. Akár hibásnak, akár helyesnek tart valamit, azzal iparkodik annak objektív tényszerűségei szerint foglalkozni, attól függetlenül, hogy kik, hányan, mikor és hol álltak a tények mögött. Az Ítélô úgyis csalhatatlan biztonsággal tartja kezében minden eseménynek és helyzetnek végsô, szubjektív -- miért és hogyan -- vonatkozásait. ======================================================================== Só: egyén és közösség Szerves egységük Még mélyebben gyökerezik az emberélet egészében az egyén és a közösség problematikája (Gaudium et Spes című zsinati dokumentum az Egyház és a mai világ viszonyáról, 23--32. pontok). Bár fogalmilag a kettô szétválasztható, az élô emberben (és a társadalomban) eleven és szétválaszthatatlan egységet alkotnak. Az ember tudatosan sem képes bármelyiket is maradéktalanul kiszorítani önmagából és életébôl; egy adott pillanatban azonban szélsôséges mértékben túlsúlyra juthat egyik a másik rovására. Történeti feszültségük Az egyéniségek kiemelése egyszerű önzés vagy átfogó egocentrizmus formájában egyidôs az emberiséggel. De ma már olyan méreteket öltött, hogy a végsô gyökerekig befolyásolni tudja egész gondolkodásunkat, szellemi életünket. A fegyelmezett, következetes gondolkodási modell korunk emberétôl -- a keresztényekétôl is -- távol áll. Visszaélés a történetiséggel A történeti és biblikus szemlélet tág, és le nem rögzített fogalmi tartalma ezért sokszor nem annyira a realitás iránti érzéket szolgálja, hanem csak azt a lehetôséget, hogy a fejlôdés gazdag és többirányú anyagából mindenki azt a szempontot emelje ki, amit pillanatnyi elképzelése igazolásául felhasználhatónak vél. Az azonban még nem történetszemlélet, ha a múlt egész anyagát egy-két szakaszra feldarabolhatónak, és ezzel az egész történeti fejlôdést már értelmezettnek is véljük, pl. Nagy Konstantin vagy a tridenti zsinat elôtti, illetve utáni idôrôl beszélve. Éppen történeti érzéketlenségre utal, azt hinni, hogy akár egyetlen kiemelt szempontról is évszázadnyi idôkön keresztül, mint valami változatlan ugyanarról, ugyanolyanról lehet beszélni. A történetszemlélet azt kívánja, hogy a fejlôdést tárgyilagos és elfogulatlan szemmel kísérjük végig, s a végén az abból levont következtetést, ill. következményt vegyük tudomásul és alkalmazkodjunk hozzá. Ezzel szemben gyakran felkapnak egy alkalmasnak látszó történelmi adatot, s arra spekulatív módon felépítenek valami következtetés-láncolatot a kívánt célig, mitsem törôdve a történelmi fejlôdés egyéb pontjaival. Mert a történelem önmagában nem is érdekli az ilyen elméletek felállítóit. Ha az ilyen eljárással kapott eredmény önmagában esetleg tényleg jó, úgy a történelmi adattól függetlenül az; ha viszont helytelen, az indító adat mit sem segít rajta -- de akkor mire az egész? Hisz köztudomás szerint is -- megfelelô idézési technikával -- a Szentírásra is lehet hivatkozni, hogy ,,nincs Isten!'' (13., 52. zsoltárok). És ez a történetszemléleti érzéketlenség, járatlanság vagy logikátlanság bôven megfertôzhet jószándékú, becsületes koponyákat is, akik spekulatív vagy pasztorális belsô struktúrájuk szerint, és ilyen gondjaik szorítása alatt, azt hiszik, hogy a történeti adatok egy az egyben felhasználhatók napi problémáik megoldásához. Schillebeck a maga birkózásaiban pl. azt állítja, hogy ,,für historische Argumente gelten allein historische Gegenargumente'' -- történelmi érvekkel csak történelmi ellenérvek állíthatók szembe -- (Orientierung, 1980. XII. 31., 258. oldal), ami igaz is, de persze csak akkor, ha a történelmi érvek maguk is a helyükön vannak, történeti viszonyokra vonatkoznak. Mert azt is tudomásul kell vennünk, hogy historische Argumente gelten allein für historische Situationen -- történeti érvek csak történeti helyekre alkalmazhatók. Ha napjaink problémáiban történeti érvek lehetnének a döntôek, amint ô állítja be érveléseit, meg kellene állnia minden fejlôdésnek. Minden új műszer, út, gép, épület stb. létalapját elvenné az a tény, hogy az eddigi történeti adatok nem tudnak róluk. A történeti gondolkodásnak is megvan az autonómiája, amirôl a Gaudium et Spes (Az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló zsinati konstitúció) 36. pontja szól, és nem használható egyszerű faltörô kosként akár az Isten Országának fájó nehézségei között sem. Átfogó történelemszemlélet hiánya Az ilyesféle ,,történeti'' érvek már önmagukban is revelálják az egészséges történetszemlélet hiányát. -- Követelik az aggiornamentót, és ugyanakkor az elsô századokhoz, a gyökerekhez való visszatérést. Elítélik a kereszteseket erôszakmentesség címén, de a mai keresztényektôl akár gerilla-harcokig menô elkötelezettséget kívánnának. A történelem emberi bonyolultságában és gazdagságában elôfordulhatnak egymás mellett egymással ellentétes, és mégis hiteles megoldások, mert ha bonyolult áttételekkel is, de ugyanabból az egészséges alapszövedékbôl állottak elô. Ahogyan pl. Assisi Szt. Ferenc hűségesen élve a maga evangéliumi életformáját, nem akarja azt az egész társadalomra kiterjeszteni, szemben Savonarola és más puritán törekvések magatartásával. Az ilyen helyzeteket azonban adatszerűen kell tisztázni, különben megmarad az érvelés belsô ellentmondása. Csak az adatok logikus rendje igazolja az aggiornamento, az ôskereszténység vagy bármi egyéb irányulás helyességét az adott kérdésben. Ezeknek a fogalmaknak egyike sem használható abszolút módon, igazolás és alátámasztás nélkül, csak mintegy adu ásznak vitatkozásainkban. Szokott történelemszemléleti hiányosságainkhoz tartozik, az idôbeliségbôl folyó egyszeriség, ismételhetetlenség tényének elködösítése. ,,Térjünk vissza az ôsegyházhoz'' -- vagy bárhová, bárhonnan. Ehhez csak az a bizonyos mesés idôgép hiányzik. Ahogyan a történeti tényekkel nem lehet vitatkozni, úgy magával a történeti fejlôdéssel sem, mert az csak az egymást követô tények összessége. A történeti fejlôdés egy késôbbi fázisában legfeljebb emlékeztethet egy korábbira -- a különbségek számontartásával. Még két ember sem egyforma, tömegeket magukba foglaló komplex helyzetek még kevésbé! Feszültség a teológiai kiindulásban Az igazi probléma akkor jelentkezik, mikor a Krisztocentrikus Evangélium egocentrikus hirdetésben szólal meg. Az Evangélium krisztusi eseményekbôl indul ki Az Evangélium kiindul egy krisztusi eseménybôl, pl. az Eukarisztia megalapításából, és várja mindnyájunk válaszát. Krisztus nem törôdik a tömeg-eredménnyel, nem akar feltétlenül mindenkit maga mellé sorakoztatni, hagyja, hogy tanítványai közül is egyesek visszahúzódjanak, és még az övéitôl is azt kérdi: ,,Csak nem akartok ti is elmenni?'' (Jn 6,11-67). Krisztus mindnyájunkért jött ugyan, mégis hagyja elmenni az embereket (Mk 10,17-22). Eltorzítja az Evangéliumot, aki elnéz pl. az alábbi kérdése felett: ,,De amikor eljön az Emberfia, gondoljátok, talál hitet a földön?'' (Lk 18,8) Az életfolyamatok törvényszerűsége, hogy az adott tények jelölik ki a feladatokat. De logikailag elhibázott dolog lenne a csôdökbôl vagy gyöngeségekbôl következtetni vissza az elvekre. Van a helyes és szükséges; ebbôl következik az elvi állásfoglalás. Van az emberi gyöngeség: s ebbôl következik a bűn. De ha ebbôl a helyzetbôl visszautalunk az elvekre, abból csak bűnbánat következhetik, és nem a bűn legalizálása! Ez egyformán érvényes minden erkölcsi megbicsaklásnál, legyen szó a házasság vagy a cölibátus fegyelmérôl, a tulajdon vagy az élet tiszteletérôl stb. Papírra vetni persze bármit lehet, de gyakorlatban nem akadt még olyan szervezett társadalom, amelyik a lopások tényére a tulajdonjogi törvények felfüggesztésével reagált volna, tehát a tényekbôl kiindulva és azokhoz formálva alakította volna ki az elveit, eszményeit. A mai ember viszont ,,vele született'' jogaiból indul ki Mindez akkor lesz egészen világos, ha elhárítjuk magunktól az emberiségnek a renaissance óta egyik legáltalánosabb gondolkodási buktatóját: az ember veleszületett jogainak a fogalmát. Lehet, hogy egy földi törvényhozás humanista társadalomszemléletébe ez jól beleilleszkedik. A Teremtôre gondolva és arra, hogy más emberek közreműködése nélkül senki sem jönne a világra, nem maradna életben, és a másokra való támaszkodás évtizedei nélkül teljes értékű emberré sosem válnék -- akkor mindezen felhalmozódó adósságok alapján velünk született kötelességekrôl beszélhetünk, de jogokról? Soká tart míg ilyesmihez valami alapot gyűjtünk. Ez a vélemény azonban teljesen irreális (és egocentrikus) közgondolkodást alakított ki. Valójában csak valami ,,istenszerű'' lénynek lehetnének veleszületett jogai, ha ilyen egyáltalán lehetséges lenne. Lehetnek mások kötelességeibôl leszármaztatott jogaink, kaphatunk jogokat (például a keresztségben a fogadott fiúságét, az istengyermekségét), de a ,,velünk született''- ség fogalma könnyen az egyéniség gátlástalan kiéléséhez vezet, különösen, ha nyers következetességgel, és önmagában, az Isten világától elvonatkoztatva alkalmazzuk. Ilyenkor akár társadalomellenes vagy szélsôséges formákat is ölthet, mint az ún. ,,gátlástalan nevelés'', az anarchia, a terrorizmus, az egyoldalú kritika és kontesztálás, vagy az individualista prófétikus öntudat, amelyek napjainkban nemegyszer már az elmezavar jeleit mutatják. Ha viszont jogainkat az istengyermekségbôl, keresztségbôl, fogadott fiúságból származtatjuk, ha tehát ezek kapottak, akkor csak az adó, és nem a részesedô ember felôl közelíthetôk meg. Akkor a kérdés: mire kaptuk ôket? És a válaszok: ,,Ne mondd: a bűnöm az Úrtól származik, mert Ô nem hoz létre semmit, amit gyűlöl... módodban áll, hogy megtartsd a parancsokat, hogy hűséges légy, megvan a hatalmad... senkinek sem adott parancsot a rosszra, sem pedig engedélyt arra, hogy vétkezzék'' (Sir 15,11-20). ,,Senki közülünk nem él önmagának, és senki nem hal meg önmagának. Míg élünk, Istennek élünk, s ha meghalunk, Istennek halunk meg'' (Róm 14,7-8). ,,Testvérek, a meghívástok szabadságra szól, csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára...'' (Gal 5,13). Ezek a válaszok az ember kiteljesedését egyértelműen a Teremtô elgondolása, és nem uralkodó egocentrizmusa nyomán vázolják fel. Az is meggondolandó, hogy az ,,emberi'' jogok csak az egész emberre vonatkoznak, és nem egymással ellenkezô rész-magatartásokra. Teológiai professzorok szereplései vetik fel például azt a kérdést, hogy lehetséges-e, hogy valaki hivatalosan kinevezett és fizetett pszichiáterként dolgozzék, és ugyanakkor a gondolkodás- és szólásszabadság emberi jogaira hivatkozva, hátbatámadja a pszichiátriát? De akkor hogyan lenne lehetséges, hogy valaki kereszténynek vallja magát, Istentôl kapott jogokra hivatkozzék, és ezekkel a fogalmakkal vélje igazolhatónak egocentrikus, pogányul humanista gondolkodását és magatartását? Teológiából antropológia Így aztán észre sem vesszük, hogy teológiai gondolkozásunk hogyan lesz antropológiaivá. (VI. Pál megállapítása 1973. évi karácsonyi beszédében.) Köztudott, hogy a teológusok is újra, meg újra elôveszik a Szentírás eredeti szövegét, azért is, mert az teocentrikus. A görög fordítás közben-közben antropologikus csengésű, mert maguk a görögök sem voltak ettôl mentek. Napjaink szövegeiben viszont itt-ott az érzékeny fül materialista jellegű felhangot is felfedezhet. (Mindez nem érinti a Szentírás sugalmazottságát, csak emberi gyöngeségeinket érzékelteti.) Hiszen az Evangélium hozzáállását olyan észrevétlenül tudjuk behelyettesíteni korunk szó- és gondolkodásbeli divatjaival, pedig ezekre is áll a Róm 12,1! -- a szellemiekben sem lehetünk konformisták! A 36. zsoltár 10. verse mondja, hogy az ember ,,a te (= Isten) fényedben látja a világosságot''. Az emberi gyöngeség Istenre szorulását illusztrálja ezzel a képpel, hogy még a világosságot is csak az Ô fényében látjuk. A mai zsoltárfordítónak azonban ez ,,értelmetlen''. Kijavítja a hagyományozott héber szöveget, hogy így folytathassa: ,,mezôdön meglátjuk világosságod''. Ez a belsô mondanivaló nélküli, de materialista szöveg aztán kielégíti. (Lásd: Farkasfalvy: Zsoltároskönyv, 8, 70, 71. oldalak). Az ókori keresztény gondolkozáson nyomot hagyott a hellenizmus. Ennek gyöngeségeit megállapítjuk. Korunk divatos gondolataival szemben nincsenek fenntartásaink? Ha pl. ma gáttalanul képviseljük a demokratizmust, nem kockáztatjuk-e, hogy fiaink ugyanúgy fognak ránk nézni, mint mi apáink feudalizmusára? Vagy átvesszük azok naivitását, akik szerint a múltban különbözô hibák váltották egymást, de bennünk a fejlôdés elért a csúcsára? Mikor a szabadságot, egyenlôséget és testvériséget, mint evangéliumi fogalmakat emlegetjük, tudatában maradunk annak is, hogy ott -- legalábbis az elsô kettônek -- egészen más fogalmi tartalma van! Az Evangélium Isten Országáról beszél. Annak szabadsága és egyenlôsége mindig lelki -- erkölcsi -- szellemi, és semmi köze a közéleti, társadalmi, gazdasági viszonyokhoz. Az egyenlôséget, mint anyagi egyenlôséget a 2Kor 8,14 emlegeti, hiszen a talentumok (Mt 25,14-30), az engedetlen testvérek (Mt 21,28-32), a szôlômunkások (Mt 20,1-16) példabeszédei mutatják, hogy Istent nem a számszerűségek, egyenlôségek és egyenlôtlenségek anyagi jellegű világa érdekli, hanem csak a hűségnek bármiféle -- ha apró, ha elkésett megnyilatkozása. Korunkbeli megfelelôként kínálkozik ide az a jelenség, amikor az antropológiával megfertôzött jószándékú keresztényt az emberekért való munkálkodás közéleti lehetôségei félrehúzzák. Pl. Helder Camara, a Recife-i (Brazília) érsek, ma ,,balos'', ifjúságában, az akkori lehetôségek és viszonyok között ,,jobbos'' volt. Az egyértelmű evangéliumi magatartás elirányítóbb. Egyenlôség helyett is jobb a katolikus szociáletika egyik alapfogalmát használni, a szolidaritást. Ebbe -- a mechanikus egyenlôség helyett -- belefér a fent emlegetett arányosság. Ez, erkölcsileg is, anyagilag is csak növeli a kötelezettségeket, de nem érinti az egyenlôségre támaszkodó jogos elvárásokat, vagy az embereknek, mint embereknek, minden különbözôségük mellett is, alapvetô egyenlôségét! Ekkléziológia vagy antropológia? Az ,,atyák'' írásaiban élô, és pontos egyház-tudat nyilatkozik meg, de még nem reflektált, mert nem is vitatott. Még Szt. Tamás Summájában sincs külön fejezet az Egyháztanról, az ilyen vonatkozások szétszórva találhatók meg nála, míg a Krisztusról szóló fejezet után közvetlenül, és abból levezetve a szentségekrôl szóló következik. Ma viszont nem tudunk meglenni alapos és széles körű ekkléziológia nélkül, mert a keresôk nagyobb részének a nehézségei sokkal inkább az Egyház, mint a hit egyéb problémái körül sűrűsödnek. Érthetô, mert az Egyház hitünk legsérülékenyebb jelensége: a kegyelem egyetemes közvetítôje ugyan, de belôlünk áll, gyönge és esendô emberekbôl. Hiába az Isten-ember, a Krisztus Jegyese, a fentiek következtében sokszor az egyháztanok is inkább jelentenek szociológiát, mintsem teológiát! Mert az immanenciába tapadt embernek az Egyház témájával való kiemelt foglalkozása is csak rejtett lehetôség arra, hogy a teológiát antropológiával szorítsa háttérbe. A gondolkodó ész visszaélései Az egocentrizmus gondolkodásbeli csúsztatásokkal is támogatja az antropológiát. a) Tévedés pl. az analóg fogalmak abszolút módon való használata. Szabad az Isten is, az ember is -- de a két szabadság nem ugyanaz! Még emberi vonatkozásban is félrevezetô egyszerűen csak szabadságról beszélni. Hiszen az ,,ember'' elvont fogalom. A valóság: a gyerek, a felnôtt, a primitív, a zseni, a neurotikus, az egészséges, a züllött stb. b) Vagy mekkora zűrzavar származik abból, ha a fogalom ellentétét is becsúsztatják annak terjedelmébe, pl.: mindenki önzô, az önzetlen embernek az önzetlenség az ô sajátos önzése! c) Vagy: összekeverik a különbözô létsíkokat (mint: lehetôség -- lét -- szükségszerűség, szellemi -- erkölcsi -- anyagi lét stb.), és akkor így következtetnek: mivel egy házasság felbomlott (külsô tényszerűségében), ezért nem is felbonthatatlan (erkölcsi síkon). Így az ember meggyónhatja a bontás szeretetlenségét, de mivel a házasság nem létezik (az anyagi lét tényszerűségében), újból házasságra léphet, nemcsak az együttélés anyagi tényszerűségében, ami természetesen lehetséges, hanem ezt az erkölcsi szinten is házasságként kezelve, ami megalapozatlan és lehetetlen. d) A kérdésfeltevés is elôvételezhet egy rejtett és bizonytalan ítéletet, pl. helyes-e az önkényuralom az Egyházban: Ilyesmi természetesen soha és sehol sem helyes. A beugrató kérdésre adott felelet azonban azt a benyomást kelti, mintha a válaszoló elismerné, hogy az Egyházban tényleg önkényuralom van, és azt ítélné el. Így a kérdezô bizonyítás nélkül, és a válaszoló akarata ellenére elfogadtatta azzal a maga tételét, amit esetleg a továbbiakban már a válaszoló személyével fog alátámasztani. e) Hasonlatokat -- Krisztuséit is -- fel lehet használni arra, hogy valaki rossz szájízt adjon önmagukban szép dolgoknak is. Ki gondolná pl., hogy van akinek a jó pásztor hasonlata (Jn 10,1-16) -- a juhokkal való párhuzamba állítás -- sérti az egyéniségét, önérzetét, emberi méltóságát stb. Máskor az egyéni érzékenység fordítva arányos a mások iránti érzéketlenséggel, mikor ugyanaz az ember használ divatos és felkapott kifejezéseket, pl. a ,,bűnös Egyházról'', elfeledkezve arról, hogy mindenki, a pápa is vétkezhet, de minden bűn egyéni, a kollektív felelôsségrevonás nem keresztény fogalom (MTörv 7,9-10; 24,16, Jer 31,30). Az Egyház szentségét pedig hitvallásaink és a II. vatikáni zsinat is tanítja: ,,Egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak valljuk...'' (Lumen Gentium: 8. pont). f) Gondoljunk arra is, hogy valami frissebb megfogalmazás mindig segíthet az emberi pszichének, de a teológiai valóságon nem változtat. Szerethetjük pl. a liturgikus könyörgéseket így befejezni: ...aki él és szeret bennünket... a régebbi: ...aki él és uralkodik... helyett. De önmagában egyik sem jobb vagy hitelesebb a másiknál. Csak nem hisszük, hogy ha azt mondjuk, hogy szeret, akkor kevésbé áll fölöttünk, mint régebben, és ha azt mondjuk, hogy uralkodik, akkor kevésbé fog szeretni? g) A gondolkodás hibái erkölcsi állásfoglalásokat is eltorzíthatnak. Hányszor mentegetik magukat vagy egymást az emberek azzal, hogy a körülmények vitték bele... Sôt olyasmivel is, hogy a hűség, fegyelem, az áldozat stb. már a génjeibe be van építve annak, aki így viselkedik. Amibôl persze az is következik, hogy aki nem így viselkedik, annak nincs beépítve, és ha nincs beépítve, nem tehet a hiányról, -- sem pedig hiányos viselkedésérôl. Ám az így érvelôk maguk sem ismernek a földön olyan szervezett társadalmat, amelyik ezeket a nézeteket magáévá tette volna. Akit a ,,körülményei'' tolvajjá tettek, minden rendszerben bezárják, és nem ajándékozzák meg mindazzal, amit el akart lopni. A visszaesô kéjgyilkost kivégzik, és nem a génhiányain sajnálkoznak. A tetszetôs álérveket sokszor épp gyakorlati képtelenségük leplezi le. Visszaélni a legszebb fogalmakkal is lehet. A szeretetnél nincs nagyobb -- mondják. Valóban, de értéksorrend azon belül is van. A természetfölötti szeretet elôtt meg kell hátrálni az emberinek, s még inkább az ösztönösnek, különben a gondolati csúsztatásból itt is erkölcsi lesz, és a felek szeretetére hivatkozva megtámadhatatlannak mondják az elváltak újraházasodását. Ezzel az okoskodással az új házasságok sorozatát lehetne megkötni! És ha ez a Krisztus tanításának a házasságról nem is felel meg (Mt 19,4-9; Mk 10,1-12; Róm 7,2-4; 1Kor 7,10-11.39), de annál inkább a farizeusoknak tett szemrehányásának: ,,...Isten parancsát ügyesen kijátsszátok...'' (Mk 7,9-13). A kultúra leglényegesebb alapköveihez tartozó szellemi becsületességet kezdjük ki az ilyesmivel! Az is messzemenôen romboló, ha közhatalmi fórumok céljainak érdekében manipulálják a közvéleményt információk elhallgatásával, más nyelvekbôl fordított szövegek csonkításával, idézetek meghamisításával stb. -- de megrázó, mikor ilyesmivel nemzetközi súlyú teológusoknál találkozunk. Pl. az egyik szerzô, a papi utánpótlás problémájával foglalkozva, így ír: ,,il y a un canon dans le Droit Canon qui dit, que les fideles ont droit aux sacraments'' -- van az egyházjogban egy olyan kánon, amelyik kimondja, hogy a híveknek joguk van a szentségekhez -- és az ember mindjárt megkérdezi, hogy az ,,egy olyan'' helyébe miért nem írja ki egyszerűen a kánon számát? Mert egy ilyen teljes általánosságban megfogalmazott jog a gyakorlati esetek sokféleségében megoldhatatlan helyzeteket is teremthetne. Ennek alapján pl. egy hívô sarkkutató, vagy űrhajós azt is követelhetné, hogy az Egyház adjon melléje a kutatóútjára egy papi kísérôt. A (régi) Codex 682. kánonjában felismerhetô hivatkozott szöveg azonban pontosan így szól: ,,...Laici ius habent recipiendi a clero, ad normam ecclesiasticae disciplinae, spiritualia bona'' -- a híveknek joguk van ahhoz, hogy a papságtól lelki javakat kapjanak (ez általánosabb, mint a francia szöveg szentség szava) az egyházi fegyelem keretei között, amit a francia szöveg kihagy, hiszen az adott helyen ô éppen a mai egyházi fegyelmet ostromolja. Ez utóbbi önmagában nem hiba. Lehet helyesebbnek vélt fegyelmi formákért harcolni, de semmiért sem lehet olyan megcsonkított szöveggel érvelni, mely a maga teljességében épp az ellenkezôt mondja. (Yves Congar: Charismes et ordinations -- Pretre et pasteur, 1979. Mai). Van olyan teológus is, aki a cölibátust nem a jelenlegi papi élet egyházfegyelmi elôfeltételének tekinti, hanem mint házassági tilalomról beszél róla, alkalmazva rá az 1Tim 4,1-5-öt, ami által ez egyenesen ,,ördögi tanítás''-nak minôsül. Ilyenformán azonban ennek már maga Pál is áldozatul esett, mert ugyanennek a levélnek 3,2 versében a püspöktôl kívánja meg, hogy egyszer nôsült legyen, tehát ,,eltiltja'' ôt (felesége halála után) a második házasságtól. Szt. Pál még láthatóan tudta, hogy az elôfeltétel és a tilalom közt fogalmi különbség van! (Heinz Vogels, Concilium, 1980. március). -- A ma embere jogosan botránkozik meg a régi ereklye- vagy okirat- hamisításokon. Elítéljük nemcsak a zsivány piszkos üzletét, de a hívô éretlenségét is, aki ezzel az Isten Országa ügyét véli szolgálni. Ezért ,,pótol'' egykor tényleg megvolt, de elveszett tárgyakat, vagy kreál egy soha nem voltat. Véleménye szerint ezek csak helyreállítják, kiteljesítik vagy megoldják a maguk stílusában Isten Országának a földi viszonyok közt jogosulatlan hátrányokat szenvedett dolgait. Dehát nem ugyanígy jár-e el a mai hívô, mikor iparkodó jószándékával nem ugyan egy anyagdarabon, de szellemiségünk gondolkodási pályáin manipulálgat? -- Pedig: ,,nem ravaszul kieszelt mesék nyomán adtuk nektek hírül Urunk, Jézus Krisztus csodálatos erejét...'' (2Pt 1,16). Minden tévedés alapja az egocentrizmus Mindennek végsô kicsengése egy evangéliumi mázú egyedi egocentrizmus, ami valójában belsô herezis. Napjainkban az Egyházhoz hivatalosan tartozók, illetve attól csak hivatalosan el nem szakadók közt nagyon sok ilyen van. Korunk az egocentrizmus kora, tehát a herezisek kora is. Ôk magukat prófétáknak vagy új teológiák feltalálóinak vélik. Intézményes herezis alig lesz belôlük, mert egocentrizmusuk úgyse nagyon értékeli az intézményeket, vagy mert azt gondolják, hogy a kívánt intézmény megvan már az Egyházban, s majd csak felismerik ôbennük az igazi jó pásztort! A sor belsô logikája: egocentrizmus -- egyoldalú antropológia -- belsô herezis. Ez persze nem általánosságban, és nem a helyén álló, hanem a teológia helyére törekvô antropológiára áll! Bizonytalanná lesz a végsô értékek rendje is. Az egyoldalú antropológiai szemlélet nemcsak az egyénnek, hanem a közösségnek is adhat jogtalan és eltúlzott jelentôséget. Ha Isten léte, s az emberélet transzcendens célja akárcsak féltudatosan is bizonytalanná válik, logikusan beléphet a végsô értékek helyére akár az egyéni, akár a közösségi egocentrizmus! A közösség ideigvaló! Nyilvánvaló, hogy az egyén csak a közösségen belül fejlôdhet ki. A feltámadás és az örökélet viszont az egyén osztályrésze (Jn 11,25- 26; 1Kor 15, Fil 3,10-11; Kol 2,12-13; 1Tessz 4,13-18), és Krisztus arra tanít, hogy a feltámadás után a földi közösségek létalapjukat vesztik (Mt 22,30). Ez következményesen korlátozta a beléjük fektethetô emberi energiát is. Mindez azonban nem változtat azon, hogy földi élete alatt az egyén a közösségbôl nem léphet ki. Ha ezt kikezdi, kikezdi az egész emberi létet, s vele önmagát is. Ezért zsákutca a ,,magánúton'' való üdvözülni akarás minden formája. Aki ,,általában'' akar vallásos lenni, vagy katolikus ugyan, de nem római (önállóságát hangsúlyozandó), csak fogalmi zűrzavaráról tesz tanúságot. A megváltás műve az egész emberiségnek szól, a teremtmények közösségére vonatkozik. Ez azonban nem jelenti, hogy a közösséget az egyéni lélek fölé lehet emelni, vagy végsô értéknek feltüntetni. Cél: a lélek megszentelése A közösség az a közeg, amiben a lélek él, fejlôdik, és megszentelôdik. A lélek azonban nem eszköze a közösség számbeli, szervezeti vagy szellemi terjeszkedésének. De a közösség sem lehet kiszolgálója a lélek önzésének. A szolgáló szeretetnek kell jellemeznie az egyént is, a közösséget is, de ez nem azonos az evangéliummal színezett közéleti vagy szórakoztató csoportprogramok lepergetésével. Az erôsen célratartó programok szolgálatában könnyen válhatnak erôszakossá, önzôvé és gôgössé azok, akik különben az Evangéliummal a kezükben indultak el. Még a triumfalizmus is így születik meg. Erkölcsi jellegű lévén, szükségképpen a lélekhez tapad, nem történelmi helyzetekhez vagy intézményekhez. A lélekhez azonban akár akkor is tapadhat, mikor és ha az formálisan éppen ellene beszél. Az emberi személy ,,fölötte áll mindennek''. A társadalmi rend fejlôdése ,,a személy javára irányuljon, mert a dolgok rendjét kell a személyek rendjéhez szabni, nem pedig fordítva'' -- a szombat van az emberért, nem pedig az ember a szombatért (Mk 2,27 -- Gaudium et Spes 26. pont). Jog és közösség ,,Nincs-e elsôbbsége a közösség eukarisztia ünneplésére és ezáltal papra vonatkozó jogának a kötelezô cölibátus egyházi törvényével szemben...'' kezdi az 54. oldalon hivatkozott H.J. Vogels cikk. Pedig ahogyan az egyénnél nem beszélhetünk ,,vele született'' jogról (46. oldal), még kevésbé a közösségnél. (Társadalmi teljesítményre épülhet fel leszármaztatott jog, pl.: megérdemli a munkás a maga bérét -- Lk 10,7: miután dolgozott -- annak a bérét!) Az ôskereszténység is követelt bizonyos fegyelmet a papságától (1Tim 3,3- 13; Tit 1,5-9). Akkor sem mondhatta egy közösség, hogy mi mind ragaszkodunk adott esetben a többszöri házassághoz, de mivel ,,jogunk van'' az Eukarisztiához, mentsenek fel bennünket az ilyesféle fegyelmi terhektôl. Nincs nyoma annak, hogy valamelyik közösség követelte volna Páltól, hogy álljon el a kívánságaitól. És hát Krisztus is azt mondja, hogy ha valahol nem hallgatnak az apostolok szavaira, hagyják ott azokat (Mt 10,14), azt azonban sehol, hogy népszavazásszerűen határoztassék meg, hogy mi is lesz az evangéliumi tanítás tartalma! A II. vatikáni zsinat pedig: ,,A világi hívôk, mint minden krisztushívô keresztény, engedelmességgel, készségesen fogadják el mindazt, amit a felszentelt pásztorok Krisztus képviselôiként kimondanak az Egyházban'' (Lumen Gentium 37. pont). Mindez nem korlátozza a hívôknek azt a jogát és kötelességét, hogy az így hitelesen kimondottak továbbhaladásából állapotuk és lehetôségeik szerint önálló felelôsséggel részüket ki ne vegyék. Az apostolok küldetésérôl az Evangélium ismételten szól (Mt 10,5-42; 28,16-20; Mk 6,7-13; 16,15-20; Lk 9,1-6; 10,3-12). De hasonló súlyú és jellegű küldetésrôl és felelôsségrôl a hívôk felé nem esik szó. Pál inti Timóteust, hogy elhamarkodva senkire se tegye fel a kezét (1Tim 5,22), de a közösségekkel kapcsolatban ilyen elôvigyázatosságról nincs szó, mert hatalommal való felruházásukról sincs. Az 1980. évi római rendkívüli holland püspöki szinódus határozatai is leszögezik, hogy a püspök (és értelemszerűen a papok stb.) nem a hívek küldöttei (egy korunkbeli nyugat-európai parlament mintájára), hanem Jézus Krisztus szolgái az egyházi közösség szolgálatára. Krisztus az, aki hív és küld. Nem a keresztények közössége igényel és jelöl ki. Viszont a keresztény közösség igényessége és elvárása a legbiztosabb talaja a hivatás-küldések kiteljesedésének. Hisz a keresztény közösség neveli azokat, akik a hívásra felelnek, akik a küldetés hordozói. És ha ilyenek nincsenek kellô számban, nem a hívó szó hiányzik, nem az Isten lett hűtlen (2Tim 2,13), az hiányzik, akinek van füle a hallásra (Mt 11,15). S a feladat nem ennek a csonkultságnak az elfogadása, hanem az ,,elsô szeretet'' visszaállítása (Jel 2). Szt. Ambrus felelte (De virginibus) azoknak, akik a szüzességtôl az emberiség továbbélését féltették, hogy éppen ott nincs bôséges gyerekáldás, ahol a szüzesség is hiányzik. Viszont ahol ezt becsülik, ott termékenyek a házasságok is. Nyilván, mert ha egy társadalmat az ösztönössége irányít, az nemcsak egyetlen ponton jelentkezik. Ennek analógiájára lehet mondani, hogy ahol nem vállalják a papi élet áldozatos fegyelmét, ott magára a papságra sem lesz szükség, mert a keresztény élet fegyelmére sem fognak általában vállalkozni az emberek. Egy önáltató hobby-kereszténységnek csak a saját szövegei a fontosak. A lazulások problémái pedig nem számolhatók fel további lazításokkal. Sôt, az ilyesmire olyan nem várt reakció is következhet, mint az amerikai episzkopális egyháznak egy kb. három millió hívôt kitevô csoportjáé, akik lelkészeikkel együtt azért is tapogatódznak pillanatnyilag Róma felé, mert egyházuk elfogadta -- a nôi papságot. Amit valaki vonzónak szán, az még taszíthat is! (Ezt igazolja az anglikán papság egy részének Rómához való visszatérése is a nôi papság bevezetése után. A szerk. megjegyzése.) Lehet erre azt mondani: piramidális egyház. De az emberi élet minden más területén is mérnökök, orvosok, mezôgazdák, adminisztratív szakemberek mondják meg a tennivalóinkat, és azért még senki se jajdult fel, hogy pl. piramidális villamosenergia-szolgáltatás. Biztos, hogy a fegyelmi rend sose dogmatika. A nehézségek megoldására különféle javaslatok születhetnek, történeti, lelkiéleti, pszichikai, pasztorális stb. alapozásúak. Nemlétezô közösségi jogok címén azonban nem születhetnek ilyenek. És ide vonatkozik a Lumen Gentium 25. pontjának megállapítása, mikor a személy és társadalom kölcsönös függésének problémájáról beszél: ,,A mélyebb ok azonban... a gôg és az önzés, amely megrontja a társadalom légkörét.'' Közösségi fegyelem Különben, ha akár a cölibátust, akár a házasságot nézzük, félretéve az emberi ösztönösség, az ellenséges propaganda és az irreális spekulációk álérveit, csak a szabadon vállalt fegyelem ténye marad. A házasságot sem lehet azzal támadni, hogy aki 24--25 évesen házasságra lép, nem tudja felmérni, hogy mit vállal. Pappá sem szentelnek fiatalabbat. A büntetôtörvénykönyv, a választási és választhatósági jog, már jóval korábban érinti az embert. Lehet valaki érett az egész társadalom dolgára, és a magáéra nem? Bűn persze lehetséges itt is, legalább úgy, mint minden más területen. A lemaradás tényével azonban sehol sem lehet harcolni, a felettük álló, és tôlük független eszmények ellen (45. oldal). Az olyasféle állítások értékeléséhez pedig, hogy emberi kiteljesedés lehetetlen szexuális élet nélkül, érdemes elôvenni a máskor annyira hiányolt történelmi szemléletet -- hisz ez valóban emberi, tehát történeti jellegű téma -- mert Krisztus személyéig visszanyúló egyháztörténelem talán mégsem csak lemaradásokkal illusztrálja ezt a kérdést. Akkor pedig a lemaradásokon kell komoly lelkiélettel és józan fegyelemmel segíteni! Mert az emberiség újabb fejlôdése során tényleg okozhat házassági problémákat akár az egyéniségek egyre sajátosabb alakulása, akár az emberi élet meghosszabbodásával az intim élet megnyúlt idôtartama. Azonban az elsô -- fegyelmezett belsô élet esetén -- éppen kellô tartalmat adhatna a másodiknak, de értékrombolással semmit sem lehet megoldani. Amikor Németh Lászlónak jelenik meg -- még ha más látókörrel is, de pozitív hozzáállással -- ,,Aszkézis ma'' címmel egy már 1969-ben megírt tanulmánya (Tiszatáj, 1978. május), akkor elgondolkoztató, hogy a mi köreinkben az aszkézisnek nemegyszer csak rossz felhangjai hallatszanak, mintha humán, naiv vagy ösztönös hívôk, sôt papok, végképp elfeledkeztek volna már a keskeny út fogalmával (Mt 7,13-14) jellegzett átfogó evangéliumi fegyelemrôl. Pedig enélkül egészséges egyéniség sosem alakul ki! A fegyelem egyik biztosítéka az egyén és a közösség zavartalan illeszkedésének is, míg fô zavaró momentum itt is az egocentrizmus. Azt mindenki elvárja, hogy a társadalom, tehát a többiek, fegyelmezettek legyenek. A vonatok indulása, az üzletek nyitvatartása, az orvosi rendelôk üzemelése, a mozielôadások rendje, a hivatalos határidôk betartása stb. kifogástalan legyen. És erre a fegyelemre támaszkodva ki-ki ki akarja élni a saját fegyelmezetlenségét, amit ha a többiek is csinálnának, felborulna minden társadalmi rend. Ez is embernek ember által való kizsákmányolása! Arról a fegyelemrôl, amit a társadalomban magától értetôdônek vesznek, a maguk vonatkozásában kijelentik, hogy ôket ,,feszíti'', ,,idegesíti'', ,,fárasztja'', ,,önkifejlesztésében gátolja'', ,,ellene van szabadságának'', ,,emberi jogainak'' stb. Vegyük észre, hogy mindez csak egocentrikus magatartásuk egocentrikus igazolása. Ezt már nem is érvek cáfolják, hanem az élet valóságos pozitívumai és érezhetô csôdjei. Jó száz évvel ezelôtt az állami válási törvénytervezetet azzal támogatták, hogy a válás éppen a jó házasságok biztosítéka társadalmi szinten, azáltal, hogy lehetôvé teszi a rosszak felbontását, míg a jót senki se lesz bolond felbontani. Így nem is lesz majd más, csak jó házasság. Épp az ellenkezôje történt. A felbonthatóság tudatában a felelôsséget és fegyelmet már eleve félretolták. Létrejöttek olyan eleve rossz házasságok, mik a felbonthatatlanság tudatában el sem indultak volna, és elcsúsztak olyanok, miket a fegyelem kifogástalanul rendben tartott volna. S a csuszamlás következô fázisai egyre gyorsulóbb ütemben és egyre nagyobb léptekkel jönnek. Az újraházasodás után követelik a jogot az abortuszhoz, a homoszexualitáshoz, a kiskamaszok számára a társadalmasított önkielégítéshez, a házasságon kívül és elôtt már szexuális életet élôknek az áldozáshoz, a biológiailag kiégetteknek a nemi aberrációkhoz. Ha a papság, emberi jogokat hangoztatva, a társadalmi fegyelmezetlenségnek erre a szállítószalagjára maga is rálépne, némi fáziselmaradással ezeken a fokokon ugyanúgy végigmenne, osztozva egy elpogányosodó társadalom lezüllésében. A kinyilatkoztatás az Isten iránti hűtlenséget mindig is a házasságtöréssel hozza párhuzamba (Iz 57,3; Jer 3,9; 9,2; Ez 16,20; 23,37; Mt 12,39; 16,4; Zsid 12,8; Jel 14,8; 17,5), és biztos is, hogy akár a házasság, akár a cölibátus fegyelme mélyen érinti az emberi lelket, mert maga a szexualitás az emberi teremtmény egyik fô jellegzetessége. Ki hív a hivatásban? De bármilyen kiemelkedô helyet is foglal el a társadalmi életben a szexuális tartás követelménye, a közösségi érdekeltségű fegyelemnek nem ez az egyetlen kényes pontja. Önmagán túl, a közösséget is leterheli az akár anyagi, akár szellemi, lelki érdekekre visszamenô túlhajszoltság, annak minden idegromboló fáradtságával, türelmetlen, antiszociális feszültségével, kapkodásaival. Ettôl azonban csak az marad ment, aki átéli, hogy mindent Isten teremtett és teremt. Tôle indul ki minden. Ô a hivatás-küldetés forrása és meghatározója is. Minden hivatásban Ô az, aki hív. Ezért minden Tôle származó hívás kívánhat áldozatot, lehet kereszt, de mindig ésszerű, reális (persze nem földi, hanem természetfeletti módon reális), bírható, és kiteljesítô. Ami nem ilyen, ami hajszolt, kapkodó, formátlan, békétlen -- az nem Tôle való. És ha a hivatás mikéntje csak az egyén készségében gyökeredzik, a véges emberi erô elvész a szükségletek és lehetôségek dzsungelében. Minden szükségletnek meg akarva felelni, híjával marad minden belsô szervességnek. Minél lelkiismeretesebb, annál kevésbé mer válogatni, disszimilálni. Pedig ez minden élô szervezet sajátossága, csak önmagában nem találhatja meg hozzá az irányokat és szempontokat, mert azokat csak az önakarat feletti hivatás DNS-e tartalmazza! Az ilyen egyensúlytalan erô aztán végül is önmagával fordul szembe. A lelkipásztori munka dandárja miatt nem ér rá imádkozni, míg csak kiüresedve képtelenné nem válik magára a lelkipásztori munkára. Mozgalmi vezetôk belsô csôdje szól az ilyen vallomásokból: nem elmélkedtem, csak a csoportomnak elmélkedtem. Az actio est superabundantia contemplationis -- a cselekvés a szemlélôdés túlcsordulása -- tétele büntetlenül nem kerülhetô meg! A hivatás, mint a teremtés része, szintén folyamatos. Vagy Ô hív a legkisebb moccanásomban is, és akkor egészséges lesz. De ha csak magam küldöm, noszogatom, hajszolom magam valamiért? Közösségi fegyelmezetlenségek Kétségtelen, hogy a közösség ma divatos fogalom, és minél felkapottabb valami, annál inkább lehet vele vissza is élni. A közösségi szempont sokféleképp lehet az egyéni egocentrizmus álruhája. Gyakori eset, hogy papok homíliát, lelkigyakorlatot, világi ifjúsági vezetôk csoportösszejövetelt, nem a résztvevôk egészséges belsô szükségletei szerint alakítanak, hanem megnyilatkozási fórumot keresnek saját maguk számára, extravagáns érdeklôdésük vagy információik szellôztetésére, esetleg egy sajátos csoportideológia érvényesítésére. Enyhébb fokban, de gyakran ezzel rokon, ha valaki a rögzített liturgikus szöveget rendszeresen a maga spontán szavaival helyettesíti, talán azzal a szándékkal, hogy azt megemelje, felfrissítse. Azonban lendülési képességünkbôl arra következtetni, hogy egyfolytában szárnyalunk is, vagy illúzió, vagy egocentrizmus. A ritkább, lendületes idôkön kívül az egyéni kifejezések az illetô saját rögzôdött szavai lesznek (és akkor szintén merevek), vagy újak ugyan, de laposak és fáradtak, nem jobbak, hanem rosszabbak a nyomtatott szövegnél -- s akkor mire az egész? ,,...ne szeressünk szóval és nyelvvel, hanem tettel és igazsággal'' (1Jn 3,18). A keresztény szülôk egocentrizmusa pedig elôször azon fájong, hogy gyerekének nincs hozzávaló keresztény társasága. Ez a magány hátráltatja a fejlôdését, s így az érvényesülését is. Amikor pedig lesz ilyen, és a gyerek meg is komolyodik tôle, akkor az a baj, hogy ,,klerikális körökben mozog'', ami ismét csak kárára lehet az érvényesülésének. Súlyos közösségi fegyelmezetlenség pl., amikor komoly, a hit elmélyítését szolgáló eszmecserék érthetô fáradtságát hajnalba veszô ivós, táncos házibulikkal vélik eloszlatni. Mikor az evangéliumi erkölcsöt elvileg felcserélik az ún. szituációs etikával. Az erkölcstan mindig is módot adott kivételes helyzetek kivételes (de akkor is felelôs!) mérlegelésére (epikia). De hogy a problémák megoldásánál a helyzet, a tény bírjon döntô súllyal, és nem az elirányító, elvi tételek (45. és 46. oldalak), az erkölcsi anarchiába, majd teljes gátlástalanságba süllyeszt. Helyzetekre hivatkozva szinte mindent, akár a fizikai, szellemi, idegi megsemmisítô lágereket is igazolják ennek a gondolkodásmódnak a hívei. A fejlôdô erkölcsi felfogás feladatai közé tartozik az is, hogy az egyéni erkölcs közösségi szempontokkal teljesedjék ki (Gaudium et Spes: zsinati dokumentum az Egyház és a mai világ viszonyáról, 30. pont). Ez azonban nem jelenti az egyéni erkölcsi kötelességek felváltását vagy háttérbe szorulását, hanem csak a társadalmi fejlôdés nyomán bekövetkezett kiszélesedésüket. Ha nem így történnék, akkor a fejlôdés nem újabb szempontokkal való gazdagodás, hanem a különbözô nézôpontok közötti lázas, ide-oda kapkodás lenne. Minden megoldható? Tévedés vagy önámítás azt hinni, hogy az erkölcsi lemaradásokkal megterhelt emberi élet minden egyéni és közösségi problémája minden szempontot kielégítôen mindig megoldható. Kellô elôfeltételek után, az Isten színe elôtt, erkölcsileg minden rendezhetô, de az idôbeliség szövevényébe beágyazott tények és bűnök következményei az Evangéliumra való hivatkozással a tényszerűségek szövedékébôl nem feltétlenül iktathatók ki. Egy tragikus közlekedési szerencsétlenség következményei elviseléséhez épp úgy lehet Mennyei Atyánk irgalmas segítségét kérni, mint egy erkölcsi karambolban létrejött újraházasodáséhoz. De ennek alapján várni azt, hogy a levágott láb kinôjön, épp oly önámítás, mint hallatlanra venni az Evangéliumot (Mt 19,1-12; Róm 7,3). Aki bűnös helyzetében nyugtalan, azért az, mert még kapaszkodik az Atyja után. Minden önámításunkkal sem tudunk ennek helyébe mást adni, mint a nyárspolgár blazírt nemtörôdömségét. És ez több? Mert a belsô békesség csak az igazság talaján terem. ======================================================================== A só: élet és életképtelenség Az élet: fajfenntartás A biológia is csak azokat az egyedeket tekinti teljes értékűeknek, melyek az önfenntartáson túl, tehát az egyénen túl, a fajfenntartással annak közösségi vonalát is tovább tudják vinni. Minden szellemi irány, világnézet életképességére is nem egy-egy, akár zseniális képviselôje a döntô, hanem hogy mennyire tudja az önmagát az újabb nemzedékekben megújítani és megörökíteni, ami más oldalról közelítve, ugyanazt jelenti. A kereszténység vitalitása sem egy-egy egyéniség állóképén mérhetô le, hanem annak a hullámverésnek az erején, amit az újabb és újabb nemzedékekben kelt. Csak ennek lényegében spontánnak és nem mellékcélok által szervezve manipuláltnak kell és szabad lennie. Ha akár egy házaspár, akár egy szerzetescsalád valamiképpen lemond önmaga folytatásáról, életének közösségi oldaláról mond le. Az ilyesmi rendszerint az egyéni oldal önzô érdekei miatt történik, s valójában az egzisztencia egyik részének a meggyilkolását jelenti. Hullaméreg azonban a szellemiekben is van, s az lépésrôl lépésre mindig megmérgezi, s végül elpusztítja az élet egyéni oldalát is. Addig pedig jó példa a megszüntetve megôrizni tételére: a korábban talán vonzó élô, most egy múzeumi tárló penészes hullájává lesz. Ezért a felnôttek kereszténysége is típusosan a legjobban -- azok szabadakaratával is számolva -- gyerekeiken, utódaikon, növendékeiken, a nevelésükön és neveltjeiken mérhetô le. A nevelés: hűség és alkalmazkodás A sajátosan nevelési feladat nem tartalmi, hanem eljárásbeli. A tartalom nálunk is adva van az Evangéliumban. Ehhez kell hűnek lennem, tehát minden egocentrizmus stb. nélkül hozzá alkalmazkodnom, különben már nem az Evangéliumra nevelek. Másrészt számolnom kell azzal az alannyal, akihez ezt közvetítem, teremtményi, emberi korlátoltságaival, még pozitívumainak is a történetiségével, tehát lassú alakulásával, fejlôdésével. Ehhez alkalmazkodni, ha tetszik ehhez lenni hűnek, a magam korlátai félretételével. Kettôs hűség -- kettôs alkalmazkodás! A nevelô így saját maga háttérbe szorul, s ennek van veszélye is. A nevelés személytelenné, élettelenné és mechanikussá válhat. A legegészségesebben kétségtelenül személyisége hitelességével alakíthat mást bárki. Ez viszont nem jelenthet magamutogató kitárulkozást, hanem csak az objektív tartalmi és emberi tényezôk odaadó hordozását. S ma, a mindent elborító egocentrizmusban ez ritka jelenség! Az egocentrizmus típusos fajai a nevelésben a) Van, aki számára a nevelés jellege (pl. hogy keresztény), valójában csak fedôszín, mert annak tartalmi mozzanatait a magáéival helyettesíti (56. és 62. oldalak). b) A nevelésben való egocentrizmus egy másik, általános jellegű megnyilatkozása, mikor a nevelô neveltjeibôl valamiféle udvart alakít ki maga körül. Élvezi a minél nagyobb számban és minél hosszabb ideig tartó nyüzsgésüket. Következményesen nem nôtteti és húzza, hanem kényezteti és kiszolgálja ôket. A madár is hord eleséget repülni még nem tudó fiókáinak. De ha eljött az ideje, a lustát és ügyetlent akár ki is löki a fészekbôl, hogy az a saját szárnyára ,,álljon'', mert különben életképtelen lesz. Ilyen körben elôfordul, hogy egy-egy nevelt, még idejében, szinte erôszakkal szakad el, s ez a nevelô egocentrizmusának természetes visszaütése. Vagy pl. az övéi önzésébôl házasodásában meggátolt gyerek élete, az övéivel együtt ürül ki. c) Szülôk, papok és nevelôk egyik legmesszebbre kiható bűne ma, hogy a rájuk bízottaktól nem mernek követelni, nem mernek tôlük elvárni. Nem igényesek, nehogy elszakadjak. Krisztus hogyan csinálta? (Jn 6,66-67!) Gyakran persze az elôfeltétele is hiányzik ennek az igényességnek, mert önmagukkal szemben sem eléggé igényesek! d) A gyerek pogány istenítése jelentkezhet abban a formában is, hogy a szülô gyereke érvényesülése érdekében tetézve hajlandó elkövetni mindazt a megalkuvást, amit fiatalon, a maga érdekében esze ágában sem volt! Ez már korán elkezdôdik azzal, hogy a rengeteg tanulmányi elôkészület és szórakozás miatt nem jut a fiatalnak ideje sem a világnézeti kiteljesedésre (olvasmányok, hittani képzés), sem az emberré kerekedésre (otthoni munkába való besegítés; tudatos beilleszkedés a családba, s nem nyers fészekhagyás), sem szociálissá válásra (külsô szolgálatok), mert még az emberi kapcsolatokból is csak olyanokat ápolnak -- de azokat aztán mindenképpen! --, melyek késôbb hasznosak lehetnek. S aztán nemegyszer már a fiatal felnôtt egészsége, idegrendszere adja meg az árát a tűrt vagy sürgetett ifjúkori hajtásnak, amivel végül is legfeljebb tényleg elér valami szokványos nyárspolgári álmot -- egész embersége és istengyermeksége árán! Majd döntse el maga... A lelki-szellemi életerôk elapadásának jele az is, ha valaki bensô világa, legigazibb egyénisége, önmaga továbbörökítésétôl lép vissza. ,,Nem akarom befolyásolni -- mondják --, majd ha felnôtt, döntsön maga''. Nem vetem be a földet, nem erôszakolom meg, döntse el maga, mit akar teremni -- hogy utaljak a magvetô példázatára (Mt 13,3- 9.18-23). De az élet folyamatos, nem tűr meg ürességet, a lelket is sokkal elôbb felveri a tüske, a gyom, minthogy a döntésnek csak a fogalmához is eljuthatna! Valójában az ilyen nevelônek magának sincs elég hite, belsô bizonyossága, mert amit legalább olyan fontosnak tart, mint pl. a szobatisztaságot, azt legalább oly határozottsággal képviseli a kisebbel szemben, ami a példa esetében sem mindig mentes a nehézségektôl. De nem mindenki teszi meg azt az Evangéliumért is, amit vonakodás nélkül megtesz a szobatisztaságért! Majd én megtérítem! Nem reálisabb hozzáállás azonban az sem, ha a hívô fiatal ezzel a felkiáltással lép házasságra egy másgondolkodásúval. Jószándékában fogalma sincs az emberi egyéniség hallatlan bonyolultságáról, szédületes lehetôségeirôl és alig felfogható kötöttségeirôl. Ahogy irreális a kívül maradó, sterilen várakozó magatartás, az ilyen magabiztosság csôdbe vihet azáltal, hogy az erôszak benyomását kelti a másikban, vagy azáltal, hogy a lelkes vállalkozó keseredik el lassan, mikor vállalkozásának reménytelensége elôl már nem tud elzárkózni. A lezajlott megtérés után a visszatekintés csupa öröm, de elôre biztosra venni? És a két nem pszichés különbségei miatt a lány ilyen jellegű közeledése a fiúhoz még kockázatosabb, mint a fordítottja. Elbizonytalanodás A világtörténelem egyik nagy elbizonytalanodási korszakát éljük. Egyébként gondos és felelôsségteljes szülôk sírva, kezüket tördelve -- és félrehúzódva -- szemlélik gyermekeik egész életvitelét, vagy egy- egy lépésüket, és nemcsak hogy szólni nem mernek, de jószerint nyugodt félreérthetetlenséggel még élni sem a magukét, nehogy a gyereknek rossz érzése legyen! A gyerek szabadságát nem lehet csorbítani, -- az övékérôl szó sincs! Alkalmazkodni kell -- de csak nekik a gyerekhez, annak senkihez, semmikor, kiteljesedése, emberi jogai stb. címén! ,,Azért a szülô is ember!'' -- És még jó, ha a tehetetlenkedô szülôk nem a Gondviselést vádolják! ,,...mint a pásztor nélküli juhok'' (Mt 9,36) a) Hívô, keresztény édesapa jön haza, munka után. Otthon ,,áll a balhé'', és ô idegesen és elhamarkodottan felpofozza a kamasz fiát, aki ugyan emberemlékezet óta forrása minden ilyesminek, de ezúttal kiderül, hogy most, kivételesen, mégsem. És akkor az apa ,,becsületesen'', demokratikusan stb. a gyerek elé áll, ezzel: visszaadhatod, ha akarod! A gyerek egyet lép hátra: no, azt mégsem! Neki kell jobban tudnia, hogy Valaki felelôsségre vonja ugyan az édesapját, de az nem ô?! Felnôttjeink nevelômunkájának jellegzetes gyökértelensége: bizonytalan az eszméi érvényében, ennek megfelelôen nevelô munkájának tartalmában is, és módszereiben is. b) Papok, akiknek a kezében van az Evangélium (és csak a jószándékúakról, a ,,szôlômunkásokról'' van szó), nem merik azt tisztán képviselni, hogy elég moderneknek számítsanak, viszont felkapnak minden hebehurgya elméletet -- ugyanezért. Ifjúságiakban, kiscsoportokban, sokszor csak hangulati ringatódzások vagy hajnalba veszô elméleti viták folynak, de a kereszténység egyszerű, mindennapos megélését nem várják el egymástól. Lelki vezetés címén -- ahol ilyesmirôl egyáltalán szó van -- hányszor nem az evangéliumi életre való józan és gyakorlati rávezetés történik, pedig nem az jut a Mennyek Országába, aki nagyon tudja mondani, hogy Uram, Uram, hanem aki a Mennyei Atya akaratát teljesíti (Mt 7,21-23). Ezzel szemben elôfordul, hogy a gyónásból is csak szubjektív és öncélú önkitárulkozás lesz, ami nemegyszer a gyóntatót is magával ragadja, aki a felkészülést és felelôsségvállalást is kívánó vezetés helyett csak ,,visszagyónik'' a másiknak, a bizalom és demokratizmus jegyében a saját problémáit tárgyalja meg vele. Mindketten jól érzik magukat ebben az evangéliumi színezetű embermelegben, de ezen nem is jutnak túl. Vagy amikor sodorniuk kellene a fiatalokat, sokszor csak becsületes favágó munkát végeznek, nem fogva fel maguk körül a lelkek és a világ zűrzavarát, nem érezve, hogy kezükben a lehetôség minden ízetlent megízesíteni, -- mert ôket sem sodorja az evangéliumi sürgetés. Az elôzô hiba logikus következménye: görcsös, átfogó és ellentmondásos féltése a gyerekeknek mindentôl, és mindennek az ellenkezôjétôl is. Hogy igényességükkel elriasztják és elveszítik gyerekeiket. Ennek következtében az Istentôl is elfordulhatnak. De ha fogni próbálják ôket, akkor tönkreteszik a karrierjüket... ,,Aki szereti életét, elveszíti azt...'' (Jn 12,25) c) Mikor külsôk szeme is rácsodálkozik a lényegében csak becsületes keresôkre (Bálint B. András: Rábízom magam Istenre, Forrás, 1979. október), akkor van olyan ifjúságink is, ahol ha a bemutatott sete-suta versek után megkérdezi valaki, hogy mit akarnak ezzel, a válasz: a világ ürességét bemutatni. Eszükbe sem jut, hogy ez lehet dolga a hitetleneknek, de nekik, ha nem hitük erejét és bizonyosságát, legalább lelkes istenkeresésüket kellene tanúsítaniuk -- különben mit keresnek egy templomi ifjúságin? Míg az idô, pénz, öltözködés, szórakozás, munka stb. egyszerűbb, külsô fegyelmét is elhanyagoljuk (59. oldal), addig érzékelni sem fogjuk a fegyelmezetlen szellemi szétesés jelenségét és következményeit. Krisztus szeme ma valóban láthat pásztor nélküli juhokat (Mt 9,36), sokszor még ott is, ahol fizikai értelemben még vannak pásztorok, s a nyáj veszte mindig a pásztorok csôdjével kezdôdik (Mt 26,31; Zak 13,7; Ez 33,1-9; 34,1-10). Krisztus-formálás Pedig bármennyi nehézséggel és fájdalommal jár, az emberek, a lelkek, és a világ formálásában egyetlen célunk lehet: a Krisztust formálni ki bennük (Gal 4,19). Minden ötlet, elmélet csak eszköz lehet ehhez, és csak ehhez lehet eszköz. Az egyik katolikus iskolánkban 1980 tavaszán 400 Ft-tal jutalmazták az egyik diák pályázatát, melynek témája és címe: ,,A fizikusok, a matematikusok és az erkölcstan''. Heisenberg, Wiesner, Weisskopf és Weizsäcker műveit használta a fiatal író, de valami keresztény erkölcsrôl, amihez ezeket hozzámérhetné, nincs tudomása: ,,...a tudósnak nem lehet személyes és korlátlan gondolatszabadsága erkölcsi felelôsség nélkül -- de ehhez nincs útjelzô tábla''. Egy hitvallásos iskola növendékének a szemében ,,a tudós erkölcsi magatartásának alapját'' nem a Mennyei Atya elvárásai teszik ki, hanem az ,,embertársához való pozitív viszonya'', vagyis valami ködös, humanista spekuláció, amibe azonban az alábbiak szerint, sok minden beleférhet. Mert amikor valaki arról beszél, hogy pl. egy Hitler alatt el lehet-e vállalni az atomkutatás erkölcsi kockázatait, akkor a nehézségei ilyenek: ,,Számomra nehéz megítélni, hogy az akkori helyzetben pl. az állás elvesztése egy intellektuel számára mennyiben jelentett elemi létfenntartási gondokat, különös tekintettel családfenntartó szerepére. Ez ugyanis elég messzemenô felmentést adhat''. Egy másik részlet: ,,...a tudomány érdekében nélkülözéseket vállaló kutató befutását semmi sem biztosítja. Ez karrierjének elvesztését jelentheti, vagyis egzisztenciálisan érinti. Ilyen kockázatot csak meggondoltan szabad vállalni.'' Ezek már az egyéni érvényesülése érdekében mindenkit kiszolgáló nyárspolgár hangjai. S a fiatal nyilván visszatükrözi azt a társadalmi (vallásos?) felfogást, amiben felnôtt. Hogyan néznek ebben a közegben pl. Franz Jagerstätterre, a több gyerekes tiroli paraszt családapára, akit Hitler lefejeztetett, mert vallásos lelkiismeretére támaszkodva a hitleri erôszakban való részvételét megtagadta? Földünk zűrzavaros tájain ma is naponta esnek áldozatul hitük és kereszténységük következtében keresztények, papok és világi hívôk -- és még mennyien mások, akik sokkal kérdésesebb tételekhez való kemény hűségben éltek. Is ekkor a mi fiataljainknak a karrier és a létfenntartási gondok már felmentést jelentenek! És a hitvallásos iskola ezt még megjutalmazza! Miféle kereszténységet adtak itt tovább? Történt itt Krisztus- formálás? Ez identitás? Lehet, hogy valaki úgy érzi, hogy túl nagy fontosságot tulajdonítok itt egy mégiscsak egyszerű középiskolai dolgozatnak. Tévedés. Az összes elôzô pontokhoz hasonló példák bô sorozatát lehetne mellékelni, de az egyes fák méricskélésével elveszítenôk az erdô perspektíváját. Ezzel a példával csak arra akartam rámutatni, hogy ez az elcsúszott szellemiség a legfelszínesebb pontokig is átjárhatja az egész gondolkodásunkat és szemléletünket. Zavaros korunk más tényezôi mellett, az Egyházról is folyton mondják, hogy keresi az ,,identitását'' (önmagával való korszerű azonosságát), de még ennél is fontosabb, hogy az ,,autenticitásért'' (a hitelességéért) is harcolnia kell. S ehhez nem elég a hivatalos állásfoglalások tiszta, evangéliumi hűsége. Éppen az a szükséges, hogy a mi életünk, egyszerű keresztényeké, fiataloké és öregeké, parasztoké és értelmiségieké, a maga mindennapjaiban sugározza a megalkuvás nélküli, szennyezetlen evangéliumi hűséget. Sótlan a föld... S ha mindez nehezen elfogadhatónak látszik, legalább az olyan, a szemünk elôtt lejátszódó tényeknek higyjünk, melyeket nem is mi regisztrálunk. Bálint B. András cikke (Világosság, 1980. június): A keresés jogán, Egy hivatás tanulságai. -- Mármint egy csôdbement hivatásé, ahol a kilépett pap mondja: ,,...az én hivatásom elôttem mindig egészen evidens volt, végül is embercentrikus volt''. Ez a probléma lényege. Itt van a bevallott, nyílt, és a be nem vallott vagy észre sem vett belsô csôdök gyökere. A kereszténység az elsô fôparancs és belsô természete szerint teocentrikus (Szeresd Uradat, Istenedet...) és csak a második lépése (a második hasonló ehhez: szeresd felebarátodat...) fordul az elsô mintájára az ember felé (Mt 22,36-39; MTörv 6,5; Lev 19,18). Aki az elsôt elhagyja, vagy nem tekinti azt minden mást megelôzônek, lehet humanista szociálreformer, de attól még nem keresztény! Ne ámítsuk magunkat! S ezekért énekelhetjük is teljes joggal, hogy sótlan a föld, könnybe fúlnak dalai... ======================================================================== Só: sors és végzet Megmaradni sónak! Az elôzôek mutatják, hogy a sónak csak egy pozitív lehetôsége van: megmaradni sónak! De hogy elveszítse az ízét (Mt 5,13), arra számtalan lehetôsége nyílik. Ezt még álérvekkel is elô lehet segíteni. Szívesen mondják például, hogy az ilyen határozott kontúrok nehezítik az ökumenét! Ökumené Az ökumenére teremtményi korlátoltságunk következményei miatt szükségünk van, de az elsôdleges nem az ökumené, hanem az igazság. A valóság és annak minden része, ha anyagi, ha szellemi, egy és meghatározott. Ha távolból vagy sötétben nem ismerek fel határozottan és egyértelműen egy tárgyat, hogy pl. az asztal vagy szék, attól az nem kevésbé határozottan és egyértelműen megmarad annak, ami a valóságban. Megismerésünk és állásfoglalásaink akkor helyesek, ha mi is mindent annak fogunk fel, ami az ténylegesen a valóságban, és ennek megfelelôen viszonyulunk hozzá. De minden jóhiszeműség mellett is, teremtményi korlátaink révén, lehet hogy ez nem teljesen sikerül, de a lelkiismeretek jóhiszemű sokfélesége (pluralizmusa) akkor még lehetôvé teheti együttműködésünket, az ökumenét. De magán a valóságon ez mitsem változtat, és azon a természetes törekvésünkön sem, hogy ezt a valóságot a maga egyértelműségében, és egyre pontosabban közelítsük meg. A józan ész megcsúfolása, ha valaki az ökumenikus gondolatot úgy forgatja ki, hogy adott keretek közt beszélve, tehát pl. keresztények, vagy istenhívôk körén belül, mindegy, hogy mit gondolok, hogyan élek, milyen vallású vagyok stb. A Szentatya 1980 tavaszán nyilvánosan is megfogalmazta azt, amire természetes józan ésszel bárki rájöhet, hogy az ökumené miatt az általa hirdetett igazságokról nem mond le az Egyház. Ez más, mint az idôvel változó formák kérdése. Az ökumené és a pluralizmus csak akkor lehetnek elsôdlegessé, válhatnak eszközbôl végcéllá, ha az Istentôl eredô objektív, abszolút igazságok világát másodlagossá silányítjuk a magunk egocentrikus, emberi próbálkozásai mellett. Pluralizmus Nagyon világosan kell tehát látni, hogy a pluralizmus elsôdleges területe a történetileg különbözôképpen alakult, de belsô értékükben lényegesen nem különbözô szokások, magatartások stb., ahol messzemenôen tekintetbe kell vennünk egymást. Másodszor lehetséges a jóhiszemű lelkiismeretek pluralizmusa. Itt azonban már szívósan kell dolgoznunk azon, hogy a külsô, belsô valóság tényeivel egyenértékű meggyôzôdésre tegyünk szert. Ha ezt -- akár különbözô kezdetekbôl is indulva -- elértük, akkor a Valóság -- Igazság -- teljes, -- és esetleg szükségszerűen egyetlen -- kifejezésében kell egyesülnünk. A megmaradó egzisztenciális pluralizmus tények, értékek vonatkozásában képtelenség. Végsô kifutásában egy ilyen magatartás magát az életet is lehetetlenné tevô anarchiába fulladna -- mint ezt olykor-olykor kicsiben, egy csoporton belül láthatjuk is. A francia forradalom egy szakaszában a konvent megszavazta az Isten létét -- de ettôl az nem erôsödött meg, mint ahogy a szavazás ellenkezô eredménye sem változtatott volna semmit a tényén. A pillanatnyi hatósugarukon már túlfekvô tények és értékek vonatkozásában elvi pluralizmussal élni, és szükség esetén ebben szavazással dönteni akarni értelmetlenség. Elit vagy tömeg? Ezek a kitekintések az Egyház magatartásában valami belsô ellentmondás látszatát kelthetik. Egyetemes, az egész emberiséghez szóló küldetésre hivatkozunk, de a vázolt feltételekkel az átlagember nehezen boldogul. Ezért elhangzik a vád, hogy mindezzel csak az elit tud megbirkózni, ez a fogalom azonban sem az Evangélium mindenkihez szólásával, de még korunk demokratizmusával sem egyeztethetô össze. És a konzumtársadalom kényelemszeretetével sem -- tehetjük hozzá. De mindez csak annak a következménye, hogy a kereszténység maga is -- nem mint elvi rendszer, hanem mint emberi valósítás -- analóg (50. oldal). A nyolc boldogságra való meghívás egyetemessége vitathatatlan. De vitathatatlan az is, hogy ennek valósításában mindegyikünk mindig úton van. A keresztény élet vándorút jellege abban is áll, hogy mindenki bűnös, pogány vagy legfeljebb humanista magatartásokkal kezdi, és csak lassan jut el az evangéliumi élet viszonylagos teljességére. A látszólagos ellentmondást tehát az egyéni fejlôdés ténye magyarázza, ha ez elég szeretetet, lelkesedést és áldozatkészséget hordoz magában. Emellett azonban magától értetôdô, hogy az emberi valóságnak egy adott pillanatban való átfogó metszete -- a fejlôdés különbözô fokain idôzô egyedek miatt -- sohasem lesz zavaros, bűnös és fájdalmas részletek nélkül való. Krisztus tehát nem elitárius, abban az értelemben, ahogyan az Isten sem személyválogató (MTörv 10,17; Róm 2,11). Azt mondja: ,,jöjjetek hozzám mindnyájan, kik elfáradtatok, és meg vagytok terhelve...'' (Mt 11,28). Aki azonban követi is, abból a maga követeléseivel (Mt 5,48) fokozatosan ,,választottat'' (= elit) formál, és ezt nem is titkolja (Jn 15,16). Áttekintési nehézségek S minél nagyobb egységekben gondolkodunk, annál inkább ez lesz a helyzet, mert annál több zavaros egyén vagy helyzet kerül lencsénk látóterébe. A magányos léleknek csak a maga kegyelmeivel és gyöngeségeivel kell számolnia. Ha az ember a gyerekei kedvéért adja el a Krisztust, az is árulás, de a rábízottak kegyelmei és gyöngéi rendkívül bonyolulttá tehetik egy még önmagában sem letisztult lélek helyzetét. Ha pedig a helyzet felméréséhez széles áttekintésre van szükség, ott már -- szélsôséges esetektôl eltekintve -- az átlagember alig képes ítéletet alkotni, hogy miért hozták ezt vagy azt a rendelkezést, alakították ki ezt az álláspontot stb. Csak az oldja meg a helyzetét, ha van olyan fókusz, amire bizalommal támaszkodhat, és ô személyesen is képes támaszkodni. És ez nem az ember szellemi szabadságának korlátozása, hanem az információrobbanás, éspedig a manipulált információk robbanásának a korában, lehetôségeink józan felmérése. De ameddig a kezem elér... Egy mozzanat szolgálhat csak a megnyugvásunkra: a konkrét helyzethez szükséges segítséget -- még ha a helyzet különleges is -- mindig megkapjuk (Mt 10,19). Ameddig a kezem ténylegesen és természetesen elér, addig a kegyelmeim is felképesítenek, és valóságos feladataimmal ezek is valóságosan együtt nônek. A stréberséggel, nyüzsgéssel, fegyelmezetlenséggel persze nem. Találkoztam emberekkel, kik rémülten mondták, hogy nem bírnák ki, ha megvakulnának, ha rákot kapnának stb. S ez minden bizonnyal így is van akkor, mikor nincs se rákjuk, se tályogjuk. Mert az ember a kegyelmet a tényleges szükségleteihez kapja, nem elôzetes, irreális, öncélú és önkínzó meséihez. Mert ha mi értetlenkedünk is, azért az Úristen nem komolytalankodik. A világmegváltók pedig a ráknál és vakságnál is irreálisabb, de sokkal kínosabb játékot találnak maguknak. Annyi talentummal kell szolgálni, amennyit ránk bíztak és visszavárnak tôlünk (Mt 25,14-30), és nem sandítani arrafelé, ahol esetleg többrôl folyik a számadás. Mert stréberkedni az Úristen felé sem lehet! ======================================================================== Só: ember és Isten Gondolkodásunkban összefüggenek Egymást befolyásoló fogalmak. Akárhogyan határozom meg az egyiket, azzal áttételesen a másikról is mondtam valamit. És amit jogosulatlanul adok az egyiknek, azt a másiktól veszem el. A selejtünket a másik fázisnak! Hányszor próbálja meg a műhely, a brigád a selejtjét is belesuszterolni a továbbadandó anyagba, hogy az ne ôket terhelje! Ha a fiatalok házasságában nehézségek adódnak, barátaik a szülôket szapulják, hogy nem tudták ôket erre, vagy arra elôkészíteni, ránevelni. Micsoda szülôk! -- hangzik, pedig talán a fiatalok is tehetnek valamirôl. A másik oldal meg azt harsogja: micsoda gyerekek! -- pedig talán a dolgok távolabbra nyúlnak vissza. A hallgatag Istennel kapcsolatban az ilyen magatartás még egyszerűbben megy. Micsoda szülôk? -- Micsoda Isten! Hát csak nem sikerült neki a nívótlan iskolát, családot, barátokat, környezetet, a gyengén fizetett és unalmas munkát, a rosszindulatú embereket kiszorítania az életembôl! És a rosszat, betegséget, szegénységet, elnyomást, félelmet, bajt, bűnt, halált az életünkbôl! Itt is, oldalak tucatjain át mennyi zűrzavar, hát miért hagyja az Isten? Mért nem csinál már valamit? És egyáltalán: Isten az ilyen? Egy keresztény rabra förmedtek rá így egy lágerben: Hát ezért nincs Isten! Mert ha lenne, csak nem tűrné el, hogy te a mi kezünkben légy? Hogy az ateista istenfogalma ilyen, az nem csodálatos. De hány keresztény nézi ilyenképpen a világot, ha ilyen éles megfogalmazáshoz nincs is bátorsága? Hová lettél bűntudat? Az egocentrizmus nem tűri a bűntudat csíráit sem. A szemlélet magamból indul ki, a magam tényébôl, nincs összehasonlítási alap, valamiféle lemaradás megállapítására. Ô teremtett, ilyennek teremtett, ha neki ez jó, mi a bűn benne? Érezzem jól magam, rosszat csakis mások tehetnek nekem, ha gátolják ezt a jóérzésemet. Arra biztatnak bennünket, hogy a pozitív jóval kell törôdni! És én a szabadságra vagyok hivatva! (Gal 5,13) Az ember végsô modellje Igen, de az idézet még folytatódik: csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak. Ezek a fogalmak az egocentrizmus világában kizárják, Istenében kiegészítik egymást. XIV. Lajos, a francia Napkirály, az újkori Franciaország egyik kiformálója, vallásos ember volt, de érzékeinek rabja. Nyilvános bűnös viszonyban élve, hosszú éveken át nem áldozhatott, bár naponta részt vett a szentmisén. Nem lázadt, és nem tört össze. Az ilyesmik csak ugyanannak az egocentrizmusnak másarcú kitörései. Egyszerűen bűnösnek tudta magát, míg 42 éves korában le nem rendezte a dolgait. Napjainkban viszont az egyik komoly teológus a szabadságfogalommal, mint végsô alappal próbálja az ember erkölcsiségét biztosítani. A másik aggódva kérdi, hogy az emancipációra felesküdött, és az apa-mivoltot mindinkább elutasító társadalom megérti-e még egyáltalán, és gazdagodik-e abból az ember- modellbôl, melyet az Isten atyai és Krisztus fiúi mivolta határoznak meg? Lehet, hogy nem. De akkor mit ért az egész Evangéliumból, és miért kellene kereszténynek neveznünk azt, aki nemhogy a Hegyi Beszéd természetfelettiségét nem fogja, de a legegyszerűbb imát sem tudja a Krisztusának utána dadogni, hogy Miatyánk, ki a mennyekben vagy... (Mt 6,9)