Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Mécs -- Keresztény magatartás A mai keresztény közösségi gondjai ,,Ti vagytok a világ világossága.'' Mt 5,14) ,,Talán azért gyújtanak világosságot, hogy véka alá, vagy ágy alá rejtsék, nem pedig azért, hogy tartóra tegyék?'' (Mk 4,21) Bár a háromrészes Só és mécs nem került szokványosan és elôzetesen az egyházi illetékesek véleményezése elé, az író minden állítását abban a jóhiszemben fogalmazta meg, hogy azok teljesen megegyeznek a Római Katolikus Anyaszentegyház tanításával, és nem is esetlegesen, hanem tudatosan. Ha valahol ebben tévedett volna, azt mindig kész revideálni. Szerkesztette: Arató László Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetés Mécs: út vagy kátyú? A só a mécs képébe vált át A mécs az emberek között A közéleti állásfoglalás elkerülhetetlensége A közélet csapdái a keresztény lába alatt A közélet: eszköz És ha több? Legalább ôszinte humanizmus kellene A közélet nem természetfeletti ... de nem is áll kívül az erkölcsön Félszemmel az Istenre figyelni ...de a másikkal a talpunk alá nézni Az önrendelkezés szűkül Hol tart a demokrácia? Feloldó társadalmi rend? Már a fogalmak is? S ebbôl lesz az ideológia! A hatalom helye Az erô, a hatalom önmagában véve nem bűnös! Az Isten teremt -- az ember használ Erôszakmentesség Erôfelhasználás Az állam: erôszakszervezet? Valójában mi az állam? És mi az állam -- valójában? Akkor -- szembefordulni? Az idôk jelei: a közélet mai tényezôi Az ellenszél: a szekularizáció (Mt 14,24) Vagyontárgyak Munkaterületek Tudásanyag Társadalmi aktivizálódás Az Egyház és az állam szétválása A hit megcsappanása A szellem kiüresedése Az ember szekularizációja A szekularizáció kiteljesedése Tisztán látni és szembenézni Mécs: hívô vagy báb? (A ringben maradni?) A szélben hajladozó nád (Mt 11,7) Az Egyház három kísértése Belerúgni csak a döglött oroszlánba szabad... Nem jók a határozott, elvi álláspontok Nem jók a tiszta fogalmak! Mi egy katolikus lap feladata? Gravamenek Mit vár el egy vallási vezetô a híveitôl? Nem ütközésszerűen... A fák királyt választanak... Aki államférfit játszik... A magatartás iskolát csinál... Az elaljasodás mélyén Nádfajták Gobel-szindróma Új sarjak régi torzsokon Mécs a véka alatt: láng vagy látszat? (A társadalmi manipulálás) A hatalom és a hívô A vallásszabadság A humanizmus Emberi jogok Mi a dialógus? A dialógus elôfeltételei A vallás és a közélet dialógusa A kereszténység közéleti szerepben A keresztény közéleti szerep formái Elvárások velünk szemben Mire jók a vatikáni múzeumok? Van egyáltalán értelmük a misszióknak? Gyalázatos is... Gyarmatosok és missziók De elvették a kultúrájukat... A gyarmatosítás haszna Identitás-zavarból sem lesz történetszemlélet Társadalmi manipulálás Mécs: hívô vagy teknôs? A felállás A Lefčbre-szindróma A Küng-szindróma Pepita hétköznapok Hol a templomtetô? Teknôs-típusok A kisközösségek dicsôsége és nyomora Anathema sit? Mécs az ágy alatt: fény vagy lidérc? (Mi is manipulálunk) Manipulálni??? Ó, az a nagyszerű Én... Isten veled, tanulékonyság... Miért manipulál mégis, aki manipulál? Az ,,ôrállók'' Együttműködés Belzebubbal űzni ördögöt... (Mt 12,24) Próféták a ringen kívül Represszív tolerancia Az írástudók árulása Elidegenedés Kinek az arcába köpik a rágógumit? Mécs: hívô, tehát gerinces! Assermenté? Insermenté? Mit mentetek ki a pusztába látni? (Mt 11,7) Sanguis martyrum Törvényen kívül Cyprián-szindróma A legdöntôbb kérdés Böll-szindróma Elgázosított keresztények Mécs a tartón: gettó vagy hűség? A harmadik erô A harmadik erô: harmadik arc! A harmadik arc: a Megfeszített árnyéka Arc, nem ködgomoly! ,,Ne tégy hamis tanúságot embertársad ellen.'' (Kiv 20,16) A belsô azonosulás jeltelensége Számadás -- bánat -- elégtétel ...csupa kisbetűvel... ,,...a nemzetek világosságává tettelek...'' (Iz 49,6) ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv második kiadásának elektronikus változata. A könyv második kiadása 1996-ban jelent meg a Márton Áron Kiadó gondozásában, az ISBN 963 9011 05 3 azonosítóval. (Az elsô, szamizdat kiadás 1982-ben jelent meg.) Az elektronikus változat Arató László, a Márton Áron Kiadó igazgatójának engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Márton Áron Kiadó tulajdonában van. A nyomtatott könyvet a Márton Áron Kiadó könyvesboltjában lehet megvásárolni, címe: 1035 Budapest, Kórház u. 37. (az Országos Lelkipásztori Intézet épületében, a Flórián üzletház gépkocsiparkolója mögötti templomtornyos épületben). ======================================================================== Bevezetés Az úton együtt járó és együtt gondolkodó barátok és testvérek szerint is rendkívül nehéz ennek a tanulmánynak a szövege. Az oldási és könnyítési kísérletek pedig kilátástalanok. Ennek egyik oka az a már sok éve tartó, és a legkülönbözôbb gyökerekre támaszkodó manipulációs, ködösítô gyakorlat, ami áttekinthetetlen dzsungellé kavart össze látszatot és valóságot, ábrándot és átejtést, tájékoztatást és önigazolást. A másik ok, hogy az idôközben felnôtt nemzedék az arisztotelészi logika helyett ezt az áporodott levegôt szívta magába, s az ilyesféle gondolatmenet kilátástalanul száraznak és zártnak tűnik elôtte, és rendkívül fárasztja is, mert nem ad teret az olvasó hangulati kilengéseinek. És harmadszor, mivel mindennek az író is tudatában van, kényszerítve érezte magát a tisztánlátás érdekében eleve elhárítani a gondolati kibicsaklás, vagy ösztönös félrehúzás olyan lehetôségeit, amikbe a mai ember észrevétlenül is belecsúszhatik, hiszen ezek a keresztény társadalomban is már régtôl fogva mindennaposak. Mindezért megértést és elnézést kell kérnem, de segíteni, változtatni nem tudok rajta. Azt tudom ajánlani, hogy türelmesen, ismételten nekikezdve kell átdolgozni a nehezebben hozzáférhetô részeket. Az eleinte idegen látásmód, vagy fogalmak a tanulmány folyamán lassanként egymást is megvilágítják, és végül is közérthetôvé teszik a mondanivaló egészét. Aki gyorsan leteszi, mert számára egészen idegen -- értsd: egészen új! -- az megfeledkezik arról, hogy minden téren és témában csak az tud gazdagodni, aki nyitva marad az egészen új mondanivalók számára is. Egyébként nem lehet beszélni semmiféle tanulásról sem, ha újra és újra csak azzal vagyok hajlandó ismerkedni, amit már ismerek. Amennyire könnyű, kényelmes vagy hízelgô munka ez, legalább annyira meddô. ======================================================================== Mécs: út vagy kátyú? A só a mécs képébe vált át Minden jel, hasonlat, példabeszéd természete szerint az egyik oldalon többet és mélyebben tudatosít, mint a racionális magyarázat. De vannak határai. Ezért nemegyszer Krisztus is több képet használ, ha valami bonyolultabb dolgot akar közelebb hozni hozzánk. Az Isten Országáról például csak Máté 13. fejezetében a magvetô, a konkoly, a mustármag, a kovász, a kincs, a gyöngykereskedô és a háló képein keresztül részletezi a témát. Ugyanígy Mt 5,13-ban ezzel kezdi: ,,ti vagytok a föld sója'', de a következô versben már így beszél: ,,ti vagytok a világ világossága -- ha világosságot gyújtanak, nem teszik a véka alá (vagy az ágy alá: Mk 4,21; Lk 8,16), hanem a tartóra, hogy világítson a ház minden lakójának''. A só képe ugyanis azt jól kifejezi ugyan, hogy az elsôdleges dolog a lélek rendje, íze. Ha ez nincs meg, ,,nem való már egyébre, mint hogy kidobja és széttapossa az ember'' (Mt 5,13). De ez még nem elég, mert ,,a ház minden lakójának is'' szolgálnia kell önmagával. A só akkor szolgál, amikor sóznak vele. De évekig is elállhat a polcon, megmaradva sónak, anélkül hogy felhasználnák. Az ember egyénisége és közösségisége azonban sokkal jobban egymásba folyik és egységet alkot, mintsem hogy ilyesmi nála elképzelhetô lenne. Ezért folytatja Krisztus a só képét a mécsesével. Iz 42,3 nyomán Mt 12,20 a Megváltó jellemzékei közt sorolja fel: a füstölgô mécsbelet nem oltja ki. Nem megalapozatlan tehát, ha Krisztus tanítványai a tárgyias só mellett a maguk jellemzésére az elvont világosság helyett, inkább a szintén tárgyias mécs képét használják. Ennek nincsen olyan, a tevékenységen kívüli állapotban is megmaradó tartalma, mint a sónak az íze, de kifelé, amíg egyáltalán létezik, hat is, mert világít. Arra képtelen, hogy zártan, önmagában létezzék: égjen ugyan, de úgy magába visszafogva, hogy világosságot ne adjon. Ezzel a két összefonódó képpel érzékelteti Krisztus a keresztény nagyon jellegzetes, minden mástól elkülönülô, de mindnyájunkat jellemezni is alkalmas belsô tartalmát, és ennek a tartalomnak -- ahol ilyen keresztény tartalom tényleg van! -- spontán kisugárzását. A keresztények kereszténysége nem társadalmi program ugyan, de mégis valamiképpen érzékeli azt a ,,ház minden lakója'', az egész társadalom. És ha ez a hatás a maga valóságában nem is függetleníthetô a keresztények egész bensô tartalmától, mégis a bonyodalmaknak, a tájékozódásnak és kibontakozásnak új színeit jelenti. A továbbiakban tehát már nem az egyes keresztény életszentségén, vagy elcsúszásain van a hangsúly, hanem azon a benyomáson, hatáson, amit a keresztények összessége, a kereszténység, mint maga is társadalmi jelenség, tesz a társadalom egészére, a világra. Amellett tömegünk nagysága, a számszerűségeink itt mellékesek: egy kereszténységen kívüli környezet egyetlen köztük élô valóban keresztény viselkedése alapján sem ítél tartózkodóbban, mint mikor félmillió hívôt lát együtt egy pápai misén! A mécs az emberek között A krisztusi képnek azonban egyéb mondanivalói is vannak. A mécs természetes helye a tartó, hogy világítson a ház minden lakójának. De juthat nevetséges helyzetbe is: edény, fazék, véka alá - - sôt méltatlanba és megalázóba is: az ágy alá. A mécs mindenkori tényleges helyzete, és az oda való jutása: ténykérdés. Mint ilyen, minden vonatkozásában a történelmi folyamat része. Evolutív jellegű és az idôbeliség koordinátái között helyezkedik el. A valósága nem elvileg közelíthetô meg, hanem az idôbeliség adatai adnak róla felvilágosítást: ekkor, itt, ilyen, ekkora volt, s ebbe a helyzetbe ilyen alapállásból, ilyen és ilyen behatások alatt jutott. A mécs helyzete tehát nem egy eleve biztosított, kiemelkedô, krisztusi hely, hanem történelmi létünk esendôségei és esetlegességei határozzák meg. S a helyek és helyzetek egyike sem végleges: a legméltóságosabból is kieshet, de a legocsmányabból is kikapaszkodhat. Mert a történelem esendôségei: a mi -- mindnyájunk -- gyengeségei vagy iparkodása. Paul Valéry ezt úgy fogalmazta meg, hogy a francia nemzet nem ennyi és ennyi millió embert felölelô, zárt képzôdmény, hanem egy minden perces népszavazás. Minden pillanatban csak annyi a francia, amennyien épp francia módon gondolkoznak, énekelnek, dolgoznak, vitáznak, esznek, szeretnek vagy akár alszanak. Némely idôben tizede sincs, mint máskor. A kereszténység is csak jogi, adminisztratív, statisztikai rubrikákban fix adat. De csak Isten tudja, hogy ,,lélekben és igazságban'' (Jn 4,24) pillanatnyilag kik tartoznak hozzá, és hol a helye az emberek között. De hogy hol mindenütt lehet a helye, azt a krisztusi példabeszéd elmondja. A közéleti állásfoglalás elkerülhetetlensége Mielôtt a kereszténység lehetséges társadalmi helyzeteit mérlegelnénk, szembe kell nézni azzal a feltételezéssel is, hogy mi lenne, ha a mécs a lehetséges helyzetek egyikét sem foglalná el, hanem ha a kereszténység elvileg távol akarná tartani magát minden közéleti, társadalmi állásfoglalástól? A közélettôl való teljes és tényleges elzárkózás a társadalomban peremjelenség. Ide tartozhatnak egyik oldalról pl. a csak az anyagiakat összekaparó hörcsögtípusok. Más ösztönterületeknek, alkoholizmusnak, kábítószerességnek, még bizonyos külön politikai íze is lehet. A másik oldalról példa lehet a teljesen a maga elvont világában élô, és az ebben való öntudatos mozgását naivul és irreálisan az élet egészére általánosító tudós, művész stb. Az ilyet még szívesen meg is manipulálják valami közéleti szereplésre, amibe zárt életvitelük felett kelt bűntudattal -- és rövidlátással -- hajszolódnak bele. Ezek a szánalmas helyzetek csak a teremtményi korlátoltság csúnya kihasználásai. Más a helyzet a kereszténységgel. Az Evangélium transzcendentális programja miatt a társadalom, de esetenként maguk a keresztények is, a közélettôl való elzárkózást érzik helyesebbnek. Viszont az Evangélium hirdetésének a kötelezettsége magával hozza a társadalmi viszonyokba való bonyolódás kényszerűségét is. Amellett a társadalom mozgását, életét pusztán földi létünk tényével, akarva, nem akarva valamiképpen a keresztény tömegek is befolyásolják, és mi más a közélet, mint a társadalmi lét befolyásolása? Az eszes emberhez pedig, és még inkább a keresztény erkölcsi magatartásához az illik, hogy ami történik vele és körülötte, az minél kevésbé történjék öntudatlanul, vagy mellékesen, hanem akkor már minél teljesebb erkölcsi hozzáállással. Másrészt viszont a tudatos közélet a történelmi gyakorlat szerint a magára zárt (transzcendentális kifutásától elvonatkoztatott) földi létnek erôhatalommal való lazább vagy szorosabb irányítása. Itt a cél is (a puszta földi lét), az eszköz is (az erôhatalom) az Evangéliummal egy az egyben nem hozható közös nevezôre. Az emberiség mai erkölcsi nívóján a hatalom és annak érdekei szinte kizárólagos közéleti döntô erôk. Ahol valami erkölcsi szempont érvényesül, az alig történik a maga erejébôl, hanem a mögötte álló, vagy ôt hordozó közéleti erôkébôl, melyek ezt a látszólagos, vagy valóságos szimbiózist a maguk számára pillanatnyilag elônyösnek tartják. A különbözô alsóbb vagy magasabb szintű tárgyalások sem a jobb és helyesebb megtalálásáért vívott fair sportmérkôzések, hanem csak a nyers erô leplezettebb formái. ,,A béke a háború folytatása más eszközökkel'' -- ezt a tételt mindenki elítéli, de a gyakorlatban szinte kizárólagosan ezt követi! A helyzet ilyen volta aligha alkalmas arra, hogy hívô keresztényeket szólítson a közélet élvonalába, még kevésbé, hogy abba a kereszténység mint ilyen, kapcsolódjék bele. Elképzelhetô ugyan, hogy akad olyan részterület, mely nem hordoz magában elsôrangúan közéleti feszültségeket, és erkölcsi, emberi, szellemi vonatkozásai révén, keresztények számára is kínál lehetôségeket. De még így sem feledkezhetnek meg a keresztények arról, hogy mivel egész lényünk közösségi is, minden cselekedetünknek, a közösségi, vagy tömeges jellegűeknek hatványozottan, akár akarjuk, akár nem, mindig van közéleti súlya is. Mennél kevésbé számolunk ezzel a súllyal, és így mennél kevésbé irányítjuk azt, annál inkább adunk módot félreérthetô, vagy megmanipulálható, és így félrevezetô látszatok felmerülésére. Így a kereszténység a maga közéleti szerepét korlátozhatja, irányíthatja, de hogy abszolút módon elzárkózzék elôle, az ô számára épp oly képtelenség, mint a földi lét bármelyik más részese számára. Ebbe az összképbe tartozik, hogy a jelenleg érvényes egyházjogi rendelkezések szerint klerikusok ne töltsenek be joghatósággal, vagy igazgatási hatalommal járó közhivatalt (CIC 285. kánon 3,4 és 287. kánon 2.), ne vállaljanak anyagi felelôsséggel járó gondnokságot, jogi képviseletet, büntetô perben semmi szerepük ne legyen, még tanúságot is csak szükségbôl tegyenek, a megfelelô egyházi hatóság engedélye nélkül képviselôi, vagy szenátori (felsôházi, második kamarai stb.) megbízást ne fogadjanak el. S mivel mindez a maga valójában nem papi feladat, a kért engedélyt tetszés szerint és indokolás nélkül is meg lehet tagadni, vagy az egyszer megadottat bármikor ugyanígy visszavonni, mert lehet, hogy egy különleges helyzet érthetôvé és elfogadhatóvá tesz egy kérést, de az evangéliumi munka számára elkötelezett pap a legcsekélyebb jogot sem formálhatja az ilyesmihez. (Lásd még: 119. oldaltól) A világi keresztényt persze ezek a rendelkezések nem érintik. Az azonban elôfordulhat, hogy egy általuk vezetett és kifejezetten kereszténynek minôsített párttal, szervezettel, mozgalommal, egyesülettel stb. kapcsolatban az illetékes egyházi hatóság hivatalosan kijelenti, hogy működésük, vagy állásfoglalásaik alapján esetleges megjelölésük ellenére sem tekinthetôk katolikusnak, kereszténynek vagy vallásosnak. Ilyen nyílt, közéleti jellegű döntés a társadalmi viszonyok bonyolultsága révén rendszerint csak szélsôséges esetekben történik meg. De enélkül is minden felnôtt kereszténynek számolnia kell azzal, hogy egy papiros -- akárcsak maga az ember! -- nem attól keresztény, vagy katolikus, hogy szóval vagy nyomdafestékkel ezt mondja magáról. Az a kérdés, hogy az Evangélium Krisztusáról tesz-e tanúságot, vagy a saját ösztöneirôl, gazdái akaratáról, pszichés görcseirôl... Nem mindenki, aki azt mondja: Uram, Uram, jut be már pusztán csak ezen az alapon a mennyek országába... (Mt 7,21) A közélet csapdái a keresztény lába alatt Ha azonban a közéleti állásfoglalás nem kerülhetô el, akkor a kereszténységnek hozzá való viszonyából -- ha az tisztázatlan, félreérthetô, és félremagyarázható -- szükségképpen olyan bizonytalanságok állnak elô, amik csapdává válnak mindannyiunk számára. A nem eléggé öntudatos és elszánt keresztény naiv jószándékában nem veszi észre, hogy a piacok törzsökösei másfélék, mint akikkel ô a templom körül találkozik. Még kevésbé azt, hogy ezek szívesen és mélyrehatóan manipulálják is a világot. Sôt esetleg még azt sem, hogy megszokva a világ gondolkodás- és eljárásmódját, ô maga is lassan- lassan becsúszik, beáll azok sorába, és maga is kezd manipulálgatni. A világ fiai persze okosabbak a maguk nemében (Lk 16,8), úgy hogy azok körül nem sokra megy, de önmagát és övéit azok példája és tanítása szerint szédítheti, -- és ennek a csapdának, sajnos, bôven vannak áldozatai! A közélet: eszköz Az emberi lét értelmét, végcélját mindenki maga ismeri fel és fogadja el. Ennek külsô-belsô forrásait is maga választja ki önmaga számára. Ez végsô fokon egyéni feladat, és nem közösségi, bár mint minden más egyéni feladathoz is, a közösség gátlólag, vagy támogatólag, de többé-kevésbé hozzászólhat. A közélet viszont olyan erôjáték, melyben eszközökrôl vagy legfeljebb részcélokról döntenek a benne részt vevôk. És itt a legelsô csapda mindjárt az a szédületes naivitás, járatlanság, távlatok hiánya, közéleti alapfogalmak és alaprealitások nem ismerése, amiknek következtében a természetfelettire beállított keresztény mécse egykettôre az ágy alá kerülhet. És ha több? Mert ha a közélet ezen túlmegy, és maga akarja mindenki számára meghatározni a végcélt, megmondani az emberi lét értelmét, az abszolút igazságot, és így berendezni az emberek lelkiismeretét is -- Locke szerint ez a totalitarizmus, az önkényuralom lényege. Ez a közéletet egyetlen teljes értékű résztvevôre redukálja, és így ki is zárja a valódi közélet lehetôségét. Rövidlátó államférfiak mindig szívesen fordultak feléje, mert rövid távra viszonylag kényelmes kormányforma is. De mivel embertelen, szükségképpen csôdbe visz. Más megközelítésbôl Lendvai Ferenc szerint ,,a fasizmus igazi jellemvonása'' ,,a kizsákmányoló társadalmi rendnek'' ,,demagóg módon és erôszakosan való védelmezése''. (Világosság, 1982. július, 463. old.). Mindkét megfogalmazás ennek a közéleti jelenségnek gyökerére vonatkozik. Azok az egyedi elnevezések, melyeket az egyes idevágó konkrét közéleti jelenségek adnak önmaguknak, vagy amikkel mások illetik ôket (totalitarizmus, fasizmus, nácizmus stb.), vagy amelyekkel ellenséges indulattal egymást ruházzák fel, nem perdöntôek. Csak az elôadás, a színész és a kosztüm más, a szerep ugyanaz! A produkcióhoz azonban szükséges a széles társadalom tunyasága, önzése, gyávasága, ostobasága, vagy egyéb jellegű felkészületlensége. A sci-fik korában elképzelhetôk mesés technikai felkészültségű űr- kommandók, akik akár egész bolygókat leigáznak. A római császárok önkényuralmát azonban az tette lehetségessé, hogy elôtte a két rivalizáló párt kölcsönös vérengzésekben kiirtotta azt a réteget, amelyik képes lett volna a birodalmat korának megfelelô nívójú közélet keretében kormányozni, mint tette addig is. Mert a rabszolgatartók ócsárlása ugyan jogos dolog, de ne feledkezzünk el róla, hogy rabszolgatartók csak azért létezhetnek, mert náluk sokkal nagyobb számban hajlandók mások a rabszolgaságra. A közélet erkölcsi értéklistáján a zsarnok nem foglal el ugyan valami elôkelô helyet, de még mindig csak az utolsó elôtti. Mert az utolsó a gyáva, gerinctelen, szolgalelkű lakáj, aki önmagából teremti meg a zsarnokság számára nélkülözhetetlen életteret. Aki ilyesmibe keveredik bele, az olyan mértékben lesz csapdává a számára, amilyen mértékben belekeveredett. És közben, akár öntudatlanul is, de csak marionette-szerepet játszhat benne, akkor is a másik fél érdekeit szolgálva, amikor azt hiszi, hogy eredményeket ér el. Azt sem veszi észre, hogy mindehhez csak azért jutott hozzá, mert a másiknak a saját céljai érdekében éppen így jött jól. Legalább ôszinte humanizmus kellene Ahhoz, hogy a keresztényeknek valóságos és ôszinte közük lehessen valahol a közélethez, a többiek részérôl is legalább az az ôszinte humanista magatartás szükséges, melyben az erôgócok egymás végcéljait, igazságait, lelkiismeretét kölcsönös megbecsülô és segítô készséggel hordozzák. Ez persze az Evangélium levegôjében egyszerűbb feladat, ahol egyrészt mindnyájan tudatában vagyunk mindegyikünk egyformán istengyermeki méltóságának, de más oldalról, annak a páratlan egyszeriségnek is, amit teremtett voltunk ugyancsak jelent. Minden lélek olyan, mint ugyanannak a zseniális festôművésznek egyedi alkotása, a többi hasonló közt. Csak az önmagából eredô bűnei utasítandók el, de a tiszta mássága az Atya teremtô gondolata, amit a maga egyszeriségében csak becsülnünk lehet és kell. És ha a humanista ezt a szemléletet nem is tudja végigkísérni a gyökeréig, de ha becsületes, a magatartási szintet gyökerei nélkül is megközelítheti. (Lásd még: 101. oldalt: A humanizmus) Krisztus küldése nyomán az Egyház célja, feladata, irányultsága a világ. De ha ez a célosság egyoldalú marad, ha a világnak a maga módján sem célja az Egyház, mint ezt Lubac az ôskereszténységtôl napjainkig ívelve igényli (Szabó F.: Henri de Lubac az Egyházról, 162- -163. old.), akkor a kereszténység a közélet által való egyoldalú kizsákmányolás csapdájába esik bele. Nagy eredményként hangoztatnak például ilyesmiket: ,,...a vallásos emberek meggyôzôdéssel szolgálhatják a haladás ügyét, miközben a hitükhöz is hűek maradnak...'' De ha ez nem állítható a fentiek értelmében kölcsönösen, tehát megfordítva úgy is, hogy a haladó emberek is meggyôzôdéssel szolgálhatják a vallás ügyét, miközben... stb., akkor a viszonylatok nem demokratikusan egyenlô értékűek, és a kereszténység csak a fent jelzett csapdában vergôdik! A közélet nem természetfeletti Csapda lehet a keresztény ember számára, hogy az itt nélkülözhetetlen reális, gyakorlati látás helyett, a hite területén megszokott, természetfeletti fogással közeledik az eszközszerű földi közélethez is. A tiszta és mély hit izolálhatja is az embert a társadalomtól, ahogy István, az elsô vértanú hányja a zsidók szemére: melyik prófétát nem üldözték atyáitok? (ApCsel 7,52) Az is megtörténhet, hogy a meghirdetett eszményt pusztán a hirdetés ténye által a keresztény már valóságnak is veszi, vagy pedig az eszményt harsonázó erôt, hatalmat már a hangja alapján erkölcsösnek, kötelezônek, és az eszmény felé elkötelezettnek véli. Nincs fogása, látása ahhoz, hogy egy közéleti szöveg (beszéd, cikk, törvény, egyezmény stb.) akár egy pap szájában is, más mint a misekánon, és nem feltétlenül felel meg neki valami reális keresztény valóság! De fordítva, a közéletet sem lehet természetfeletti szintre emelni! A politika dolgai lehetnek hasznosak, vagy károsak, reálisak, vagy elhibázottak, mint pl. az iparosítás ilyen vagy olyan iránya, mértéke, vagy ehhez, vagy ahhoz a gazdasági, vagy politikai csoportosuláshoz való csatlakozás, vagy távolmaradás, de ezek önmagukban nem etikai kérdések, tehát nem sorolhatók be a jó és a rossz kategóriáiba. Persze, ha ennek érdekében tényleges etikai bűnöket követnek el (pl. gyilkosságokat), az ugyan bűn, de mégsem tehetô át a gyakorlati gazdasági élet síkjára, és ez nem minôsíthetô meg vele. Ha azonban egy államférfi abból indul ki, hogy a maga gazdasági tervével csak jót akar, és hogy ha az nem lenne jó, akkor ô nem is akarná, és úgy következtet tovább, hogy aki így mást akar, aki nem helyesel neki, nem támogatja, az szükségképpen rosszat akar, az tehát gonosz, akkor már eljutott a totalitarizmus Locke-i körképéhez, meghatározni akarva a társadalom lelkiismeretét is (l. 18. old.). A közélet természetfelettivé való hamis átmázolásának egy másik formája a kollektív minôsítés, felelôsségre vonás bármilyen alakja. A felsôbb- és alsóbb rendű, reakciós és haladó, művelt és barbár fajok, népek, osztályok vonzó-taszító felcédulázása az egocentrizmus egyik legkiáltóbb és legalaptalanabb közösségi formája, s az Evangéliumtól teljesen idegen. A személyes, egyéni felelôsséget már Ezekiel 14. és 18. fejezete részletesen kifejtette. Az Újszövetség sorozatos felszólításai megtérésre, bűnbánatra (pl. Lk 13,3 vagy 15,7-10; Mt 18,3; Jak 5,19-20 stb.) ezt teljes lélekközelbe hozták. De semmiféle társadalmi formációhoz sincsen a legkisebb közük sem! Közéleti véleménycsere közben hangzik el: az Asztória-pincében szörnyű dolgok történtek! Valaki közbeszól: Bár a kereszténység semmiféle vérengzést nem igazol, a történelmi tárgyilagosság kedvéért azt is meg kell mondani, hogy idôbelileg az Asztória-pincét megelôzte az Országház pincéje! Mire a válasz: Az minket nem érdekel, ott nem a mieinkrôl volt szó! De éppen ez a kérdés döntô mozzanata! Göbbels ajkán ugyanis így hangzott: ,,Az igazságosságot csak saját népünk iránt ismerjük, az ellenséget csupán gyűlöletünk és megsemmisítési akaratunk illeti''. (Kemény Simon háborús naplójából idézi a Kritika 1982. augusztusi száma.) Afrikában viszont a törzsi gyűlölködések nyomán, a tömeg körülveszi egy szeminárium épületét, felszólítva az elöljárókat, hogy adják ki nekik az egyik meghatározott törzshöz tartozó kispapokat, mert meg akarják ölni azokat. Nem gondolnak ôk vallás-, vagy keresztényüldözésre, csak azokat a gyűlölt más törzsbelieket akarják elintézni! És tényleg nem gondolnak keresztényüldözésre? Mert valójában a kollektív minôsítés vagy felelôsségre vonás a ragadozó-csorda magatartása az áldozatokkal szemben. És épp az emberek alapvetô istengyermeki egyenlôségét és személyes felelôsségét valló kereszténység nem ismeri az eleve történô és kollektív megkülönböztetéseket és megminôsítéseket ember és ember között. Közéleti pozíciójából, vagy gondolkodásából senki nem alkothat, a kereszténység nevében sem, valami önmaga körül forgó ,,közéleti erkölcstant''! ... de nem is áll kívül az erkölcsön Csapdává válhat a keresztény számára a közélet akkor is, ha valami területen kívüliséget tulajdonít neki az erkölcs világában. Az itt elkövetett hazugságait ügyességnek, taktikának tartja. Gyávaságát, kényelemszeretetét, anyagiasságát, áldozat-nemvállalását, stréberségét, megalkuvását okosságnak. Lépésenkénti meghátrálását, amit ellenfelei szalámiszeletelésnek neveznek, ô mentésnek tünteti fel. Az árvízbôl kirángatott gerendákat jövôépítésnek. Buzgón félremagyarázgat néhány evangéliumi helyet, így a hamis sáfárról (Lk 16,1-8), vagy a kígyóokosságról (Mt 10,16) szólót. Kulcsfogalmai kívül esnek az Evangéliumon. A Szentírásban pl. a mentés fogalma csak mint isteni tevékenység és a lelkek megmentése szerepel. A közélet csapdájában vergôdô keresztény viszont mindezt anyagi és földi, személyes vagy intézményes vonatkozásban használja, amirôl pedig csak az hangzott el, hogy ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak (Mt 24,9; Jn 15,20). Ezekben a körökben hasonlóan népszerű az ,,óvatosan'' fogalma. A Szentírásban ez mindössze háromszor szerepel (caute). Tóbiás óvatosan temette el a meggyilkolt zsidókat (Tób 2,4). Júdás mondta a Jézust elfogó pribékeknek: vezessétek óvatosan (Mk 14,44). És Pál biztat bennünket a saját ösztönvilágunkkal szemben való óvatosságra (Ef 5,1- 21), ahol a 15. vers tartalmazza ezt a szót. Ezek a helyek aligha teszik a szánkban közéletileg otthonossá ezt a fogalmat. A nyárspolgár vagy az evilági ember szokta ezt a fogalmat használni gyávasága, megalkuvása szépítésére. Pedig egyszerű megkülönböztetni a kettôt. Ha valami nehézség merül fel egy tervezett eljárással kapcsolatban, az óvatos ember megfelelô biztosítékokkal él, vagy új és megfelelôbb utat és megoldást keres terve megvalósítására. A gyáva egyszerűen ejti magát a dolgot. Az óvatosság tehát új formában való megközelítést jelent, a gyávaság: lemondást. A közéletben a nem-keresztény aránylag könnyűszerrel választhatja a csalást, erôszakot vagy más erkölcsileg megkérdôjelezhetô magatartásokat. De a keresztény ilyenkor csak a farizeusi jellemtelenség csapdájába zuhan bele. S a világtörténelemnek talán legjellemtelenebb szereplôje épp Talleyrand, autuni püspök volt! S a helyzet csak rosszabb lesz, ha a csapdát valaki úgy akarja megkerülni, hogy filozófiai-etikai tételt csinál belôle, s ha tán szóval nem is, magatartásával annál inkább állítja, hogy a cél szentesíti az eszközt! Egykor macchiavellizmusnak is hívták, de ha államérdekre, nemzeti biztonságra, a társadalom érdekére hivatkoznak is, az erkölcsi helyzet ugyanaz. Az eszköz, amihez nyúl valaki, hamarább és biztosan kerül a kezébe, hisz ahhoz nyúl. Egy politikai gyilkosság megtörtént. A cselekmény lezárt és érett: gyilkosság. Az utána következô eseménysor, ha elônyös, ha nem, már egy másik, egy újabb erkölcsi helyzetet, helyzeteket jelent. Nem lehet elnézni afölött, hogy ,,az Úr gyűlöl mindent, ami rossz...'' (Sir 15,13), és csak akkor tartozunk hozzá, ,,ha mindvégig állhatatosan kitartunk...'' (Zsid 3,6). Félszemmel az Istenre figyelni A mai keresztények egzisztenciális bizonytalansága (Só: 68. old. Elbizonytalanodás) közéleti magatartásukban érezhetô csak igazán. Hitük, öntudatuk, belsô nyugalmuk ingatag lábakon áll. Az ember kézbe vesz egy komoly és mély teológiai gondolatmenetet, például a teremtésrôl, és csodálkozik, hogy az szerzô újra és újra félbeszakítja tulajdon önmagát egy-egy kitekintés kedvéért -- az ateizmusra. Igaz, hogy ez korunk világnézeti forró pontja, hogy alapos tekintetbevételt igényel, de hogy az Istennel való foglalkozáshoz is az istentelenség körítése kell, az csak a belsô bizonytalanság, nyugtalanság, és az önmaga felé való bizonykodás jele és levezetése. Legjobb esetben a hithirdetés balkezes ügyetlensége. A kereszténység kiteljesedése bennünk az Istennel való harmóniát, a Hozzá való hasonulásunkat jelenti: úgy iparkodni látni, eljárni, mint Ô, mint a gyermeke, aki az Ô képére és hasonlatosságára született (Ter 1,26; Bölcs 2,23; Jak 3,9). Ôrá kellene elsôsorban figyelnünk, és nem kizárólagosan az emberi társadalommal bajlódnunk. Mt 22,37-38: Szeresd Uradat, Istenedet... ez a legfôbb, az elsô parancs! Csak a második: szeresd felebarátodat... Mi pedig a sajátos, keresztény szempontú fogalmak, analízisek, gondolkodási formák elhanyagolásával, humanista szociológiai, pszichológiai, sôt ateista jellegű koordinátarendszereket használunk, ha pedig még ezeket se, akkor megelégszünk valami érzelgôsen jámbor típus-magatartással, vagy felszínes, megalapozatlan benyomásokkal. Mi számoljunk vele, hogy a másik nem számol az Istennel. Mi ne tévesszük szem elôl, hogy a másik a fejlôdést nem Teilharddal, hanem kizárólagosan az osztályharccal értelmezi. De pontos állásfoglalást, vagy valami meggyôzôdésszerűséget se érezzenek rajtunk, mert az triumfalista, paternalista stb. dolog. Az ateista ideológia nem küszködik ilyen lelkiismereti érzékenységgel, pedig magabiztossága és erôszaka nemegyszer a legmerevebb vallásos társadalmakéval is vetekszik. Ennek a mindenki másra, csak az Istenre nem eléggé figyelésnek és támaszkodásnak egyik kifejezôje, ahogyan meg akarjuk nyugtatni a társadalmat (vagy magunkat?) a kereszténységen kívüliek természetfeletti helyzetérôl és sorsáról. Pedig aki megél -- ha keresztény, ha nem -- végsô soron mindenképpen az Isten irgalmából él csak meg (Tit 3,5). Ennek mindenre és mindenkire kiterjedô részletes hogyanját nem adták ugyan a tudtunkra, de Pálnál például nyoma sincs annak, hogy ilyesféle kérdések ôt nyugtalanították volna, pedig a pogányság arányai körötte mégiscsak nagyobbak voltak, mint mikörülöttünk. És ôt nem támogathatta 2000 év kereszténységének élménye sem. Viszont csak a két korinthusi levél olyan Istenbe kapaszkodásról tanúskodik, amihez hasonlónak birtokában korunk keresztényei épp oly magabiztosak lehetnének hitükben és azt tükrözô közéleti mozgásukban is, amily egyszerű természetességgel mozognak a tömegvonzás, a relativitás, vagy az átöröklés tételei között. S legfeljebb megbocsátó szánalommal mennének el azok mellett, akik ezeknek csökönyösen hátat fordítanak. ...de a másikkal a talpunk alá nézni A közélethez mindig is hozzátartozott, az információrobbanás idején még inkább hozzátartozik, a bôségesen áradó szövegmennyiség. Ez azonban csak taktika, harceszköz, aminek a valósághoz való viszonya mindig külön, objektív elemzést igényel. Ezt a keresztények szinte sosem végzik el. Vagy ,,bedôlnek'', ha a szöveg barátságosnak, vagy legalább mértéktartónak tűnik, vagy minden további nélkül elutasítják, mert a másik oldalról származik -- természetesen csak akkor, ha az elutasítással az elutasító nem érzi magát fenyegetett helyzetben. Mutatóba érdemes elemezni például az alábbi elterjedt állítássort: A mai európai társadalmak döntô tendenciái: a) az önrendelkezésen felépülô szorosabb nemzetközi egység; b) a személyes uralmat felváltó demokrácia; c) a születésrendi társadalmat feloldó új társadalmi rend. Elsô pillantásra mindez rokonszenves. Elsô megfogalmazói is nyilván úgy és azért állították össze mindezt, hogy az összképet legalább is részben saját személyes érdemüknek is tüntessék fel, s így learathassák ennek a hiedelemnek közéleti termését. Az önrendelkezés szűkül A nyitott szemű ember azonban látja, hogy az egyre szorosabb nemzetközi egység a dolog természeténél fogva, egyre szűkülôbb önrendelkezésre épül. A középkori feudális területek, vagy önálló városállamok döntôen a XVII--XVIII. századok folyamán szervezôdtek össze nemzeti államokká, és persze vesztették el ennek során önrendelkezésüket. Ez ugyanakkor sok emberi szenvedés árán történt, de a nagyobb egységesülést a technikai és szellemi fejlôdés egészségesen hozta magával. Az így kialakult nemzeti önrendelkezés csúcsa a XIX. század volt. Azóta ez az egységesülés -- szintén természetesen -- kontinentális méretek felé tart. Ez a folyamat persze nem ismétli egyszerűen az elôzôt, mint mások és máskor sem, de a gazdasági integráció, az átfogó szellemi információcsere stb. révén a nemzeti önrendelkezés lassan gyakorlatilag valami olyan lokálpatriotizmus- féleség irányába zsugorodik, amit Franciaországban pl. Provence vagy Normandia emlegetése asszociál, és ami az ott élôket bizonyos mértékig ma is meghatározza. Egy rövid idézet annak az igazolására, hogy ez a perspektíva nem légbôl kapott: ,,A nemzeti szuverenitás fogalma mellett mind gyakrabban felmerül a földrajzi térségek regionális szuverenitásának (pl. gazdasági integrációkra, uniókra), valamint funkcionális szuverenitásának (pl. a tengerek igazgatására) a megfogalmazási igénye''. (Korán Imre: Világmodellek, 141. old.) Az emberiség valamiféle ilyen egységesülésének ez a folyamata természetes és kívánatos. Nemzeti értékeinkbôl önmagában semmit sem vesz el, csak egy újabb, átfogóbb boltozatot emel föléjük. Egyáltalán nincs még eleve eldöntve, hogy a hatalmi ösztönök nem kapcsolnak majd ehhez is olyan rettenetes emberi szenvedéseket, mint amelyek a folyamat fent említett elôzô szakaszát megszínezték. De ezek nem szükségképpeniek, és próbálhatunk optimisták is lenni. De éppen most, az egységesülésnek mostani forrongása idején csak úgy nagy általánosságban emlegetni a nemzeti önrendelkezést: nagy gyerekek esti meséje a rádióban! Hol tart a demokrácia? A közélet minden formája -- ha demokrácia, ha egyéb -- természetes önkéntelenséggel fakad az adott társadalom érettségi fokából, adott helyzete viszonylatában. Megfelelô erôszakkal persze akár létében is megszüntethetô egy társadalom, nemhogy csonkítani ne lehetne bárminô vonatkozásában. Többnek viszont, mint amennyi a valóságban, csak maszkírozni lehet. Már szó esett róla, hogy az antik római császárság egyszemélyi uralma szükségszerűen következett be, (l. 18. old.), miután az elôzô pártharcok fizikailag kiirtották azt a réteget, amelyik emberi, erkölcsi és szellemi nívójával az akkori demokrácia követelményeit még hordozni és megvalósítani képes lehetett. Nevezni bárki bárminek nevezheti magát, de a demokrácia mértéke mindig csak hordozói valóságos demokratizmusával lesz arányos. Így érthetô az a vélemény is a mai közéleti gondolkodásban, hogy a korunkbéli társadalmak jórésze - - a használt nevektôl és formáktól függetlenül -- a valóságban oligarchikus vezetés alatt áll, egy-egy viszonylag kis létszámú, szervesen együttdolgozó, juntaszerű csoport kezében. A mai társadalmak ugyanis jól hasonlíthatók egy-egy nagy és bonyolult komputerhez, amit egyetlen ember már képtelen üzemben tartani. A szó szerinti egyszemélyi uralom ma már fizikai képtelenség. De egy ilyen komputer akkor is percek alatt tönkremegy, ha az utcáról mindenki odamehet és kapcsolgathat rajta. A széles társadalom, a nép, a démosz ma még távolról sem felkészült ahhoz -- látókörben, fegyelemben, szellemi, erkölcsi, emberi érettségben --, hogy a mai társadalmi komputert valóságosan is kezelje. Nyugtatják azzal, hogy megrendezett és reprezentatív protokoll-szertartásokkal kísérheti a komputer működését, de a gépezet tényleges működésének irányához, vagy intenzitásához ezeknek alig van közük. Viszont azon kevesekbôl, akik erre személyükben és helyzetüknél fogva tényleg képesek, áll össze a junta. Az újsütetű, puccsok között hányódó államok vergôdésének is sokszor az az egyik forrása, hogy társadalmukból valóban még nem hozható össze egy ilyen átfogóan felkészült junta. Mert egy géppisztolyt ugyan bárki kézbe kaphat, de ez önmagában puszta ösztönkitörés is lehet, s nem feltétlenül nívós, önfeláldozó közösségszolgálat. És analfabétákat leszavaztatni a szavazólapokra nyomott jelképek segítségével lehet a társadalmat megtisztelô és nevelô -- és ennek folytán helyén levô -- aktus, de ettôl magától még döntô, irányító, szervezô és alkotó felkészültsége senkinek sem lesz. A hitleri népszavaztatások 99%-os eredményeivel kapcsolatban hangzott el egyszer az az angolszász állásfoglalás, hogy az emberi természet ismeretében egy ilyen szavazási eredmény az érvényesülô totalitarizmuson kívül egyébrôl nem tanúskodik. A világnak nem egy részén azonban ma is, a nácizmus pusztulása után is, vannak ilyen eredmények, tanúsítva azt, hogy az illetô társadalom nem képes még egyébre, mint hogy igent mondjon az éppen elébe tett egyetlen dologra, vagy személyre. Ez azonban aligha felel meg a demokrácia szó szótári értelmének. Más oldalról az sem igazi demokrácia, ahol a díszpáholyban ülôk ugyan cserélôdnek, de mögöttük a tényleges munkát változatlanul ugyanazok végzik. Ilyen esetben a társadalmi érettségbôl egy juntára már telik, de még csak egyre. A legtöbb, ami itt-ott a földünkön pillanatnyilag reális közéleti valóság, hogy a társadalom két ténylegesen kormányzóképes juntával rendelkezik. Az ilyen kétpárti rendszerben élô társadalom azt már valóságosan eldöntheti, hogy a kettô közül melyik kormányozza, s a gyôztes junta ténylegesen lecseréli elôdjének egész garnitúráját. De maguknak az egyes problémáknak a megoldásába a társadalom itt is képtelen -- mert a maga egészében annak a valóságához még éretlen -- beleszólni. Csak az áll a módjában -- ez viszont reálisan --, hogy általános elégedetlensége esetén visszahívja az elôzô juntát. S mindez nem alkotmány, szabadság, döntés és akarat kérdése, hanem a társadalom tényleges, nem látszólagos átfogó jellegű fejlettségének spontán következménye. Aki elô akarja mozdítani a demokráciát, annak ezen a fejlôdésen kell dolgoznia. Amily mértékben egy társadalom érett és felnôtt, olyan arányban lesz önkéntelenül is demokratikusabb. Hiszen a demokrácia az érettség közéleti formájának kifejezôdése. A terebélyesedô fa is önkéntelenül nagyobb árnyékot vet, hacsak le nem törik az ágait. Mert a civilizált társadalmakban ma az egyszemélyi uralom már ténylegesen lehetetlenség, azért azt hinni, hogy már demokrácia van -- és méghozzá ilyen megszorítás nélküli értelemben -- az csak látókörhiányban szenvedô primitivitásra és naivitásra vall. Maguk az oligarchikus csoportok, junták -- legalább is az emberiség történetének eddigi felében -- hatalmi: a közhatalmat megszerezni, vagy megtartani akaró együttesek. Még azonos zászlók alatt is ezért birkóznak, ahol mindenki szidja saját csoportja árulóit, de szívesen látja a másik renegátjait. A meghirdetett programok és ideológiák nem célok és hitek, hanem csak eszközök a hatalom birtoklása érdekében. A birtokolt hatalom viszont nemegyszer alig szolgál egyébre, mint ösztönök és dühök kiélésére, a hatalmi lebukástól való állandó félelemben, hisz a puszta ,,hitük'' és ,,meggyôzôdésük'' egy nyugodtan átaludt éjszaka békéjét sem lenne képes megadni nekik. A második világháború ideje körüli hatalmi cserék sorozatban mutatják azt, hogy ezt mindig mindenki így látja a történelem hullámaiban már elmerült juntákkal kapcsolatosan. A hatalmuk teljében lévôkrôl majd a szemlélôk utódai fogják ugyanezt elmondhatni. Feloldó társadalmi rend? Mint a fenti második, úgy a harmadik tételnek is az elsô fele biztos valóság. A társadalom egyre bonyolultabb mivolta és szükségletei megállíthatatlanul kinôttek egy szűk születésrend kereteibôl. S ami a szükségletnek megfelelôen a helyébe jött, az természetesen sokkal mozgékonyabb, alakulóképesebb is, mint az elôdje volt. Ha egy különleges történelmi pillanatban, pl. forradalomban, az új társadalmi rend a maga egészében viszonylag egyszerre születik is meg, ekkor még szükségképpen friss és nyitott, különben nem is tudná az elôdjét felváltani. A helyek és szükségletek azonban viszonylag bonyolultabb és számosabb változatukban is -- végesek. Az irányítás a rend egyik legérettebb formája, s a rend bizonyos mértékű zártságot feltétlenül jelent. De abban, ami ha kezdetben lényegesen frissebb is volt, mint elôdje, csak ,,feloldást'' látni, mintha már megszűnt volna mindenféle rend és zártság, és csak valami mesebeli áradó szabadság jellemezné ezentúl a létet -- az csak közéleti romantika. Arról nem is szólva, hogy az elôrelépés sohasem automatikus és biztosított, és az új rend és új formák között is minden újra megcsontosodhatik, akár sokkal merevebbé is, mint felváltott elôdje volt. Mussoliniék hencegtek azzal, hogy 28 éves minisztereik is voltak, és olyanok, akik az ô forradalmuk nélkül sose lettek volna azok. Ez lehetséges, de csak egy-egy átmeneti történeti pillanatban. Mert a miniszterek a legjobb esetben is jól képzett szakemberek; emberismerettel, szervezôkészséggel, munkabírással rendelkeznek, de nem zsenik. A zsenikbôl -- mint egy Kodály -- kevés van, és azok sem szoktak miniszterek lenni. Minisztereknek alkalmas szakemberekbôl viszont általában van egy pár ezer, pedig csak egy-két tucat szükséges. S ahogy minden kisüzemet is a családjában szeret továbbörökíteni a tulajdonosa, minden forradalomban született új rend is, ha állandósulni tud, az emberi dolgok természete szerint elôbb- utóbb maga is zárttá lesz. Ez önmagában véve nem lenne baj, hiszen a hatalmi funkciók gyakorlásának viszonylagos egyszerűsége miatt mindig is sokkal több alkalmas ember adódik erre, mint amennyi szükséges. A hatalom gyakorlásában való ilyen részvétel pedig nem tartozik az alapvetô emberi jogok közé, és a tapasztalatok szerint az illetô kiteljesedését is jóval kevesebb esetben szolgálja, mint az elembertelenedését. Akkor lesz a helyzet nehéz, mikor kiugróan alkalmasak sem jöhetnek számításba függetlenségük miatt, vagy kiugróan alkalmatlanok is kiugró pozíciókba kerülnek pusztán a brancsba való tartozásuk révén. Mert a társadalmi csoportok, rétegek, osztályok léte benne van az ember szerves közösségi természetében. Ha az idôk folyamán valamelyik megszűnik, feloldódik, akkor is csak egy másik lép a helyére. És minden csoport, osztály közül mindig a vezetôké a legzártabb, mert a legtöbb elônyt és a legtöbb kockázatot jelentve, tagjai mindenki másnál jobban vetik egymásnak a hátukat. Azért az emberi természet és a közélet tényeinek ismeretében az ilyen kifejezéseket, mint feloldó társadalmi rend, csak illô szerénységgel szabadna használni! Már a fogalmak is? Mint a mai egyéni keresztény életben is a fogalmak tisztázatlansága súlyosan esik latba (Só: 50. old.), a közéleti gondolkodásnak is legtöbbet használt összetevôi sokszor már fogalmi szinten kicsúsznak a tárgyilagos megközelítés alól. A korábbi, történetileg kialakult mértékegységeket évszázadnyi erôfeszítéssel és százmilliók ráfordításával végül is az egységes, nemzetközi SI mértékrendszerre hozták össze. Ma a kilopond stb. fogalmakon az egész földön, aki érti, hajszálpontosan ugyanazt érti. Lehet, hogy nem érti, hogy nem hajlandó elfogadni, de amennyiben érti, ugyanazt érti. A térképjelek ugyanígy mindenki számára egyértelmű topográfiai tájékozódást adnak. A Kresz-táblák, a vásárolt fehérneműbe varrt, és annak helyes tisztítására utaló ábrák, egyértelmű cselekvési utasításokat tartalmaznak. A poétikában körülhatároltak az eposz, a szonett, a regény stb. fogalmai, a zenében a szonátát sem cseréli össze senki az operával, a közgazdaságban bárhogyan nézem is az inflációt, azért sosem lesz belôle defláció, stb. De mi a pontos és egyetemes meghatározása és mértékegysége a konzervatívnak és haladónak, a jobb- és baloldalinak, a reakciósnak és polgárinak, a szabadgondolkodónak, a humanistának, a kapitalistának, a szocialistának stb.? Némi megfigyelés után arra jön rá az ember, hogy a közélet szereplôi jórészt kizárólag saját álláspontjukat tartják helyesnek és elfogadhatónak. Ennek olyan nevet adnak, ami elônyösnek tűnik fel elôttük, s innen kiindulva minôsítik tovább a sakktáblán álló többi bábot. Így azt, amit, vagy akit valaki jobboldalinak mond, a szomszédja baloldalinak vélheti, s amit az egyik humanizmusként kérne számon, azt a másik reakciónak minôsíti. Az állításait alátámasztani láthatólag mindenki feleslegesnek tartja. Magából kiindulva minôsít ki- ki, a saját léptékével, és az sem zavarja, ha az ô mértékegységei is változnak, még a saját kezében is. S mindez kiterjed az élet egészére. Hallhat az ember haladó képekrôl és szobrokról, és konzervatív liturgiáról. Bal- és jobboldali teológiáról, ami körülbelül úgy fest, mintha Newton törvényeit gömbölyűeknek, vagy sárgáknak mondanám. Hisz, alapjában a teológiánál sem lehet másról szó, mint a fizikánál, ti., hogy állításai megfelelnek-e annak a sajátos valóságnak, amelyre vonatkoznak. Eszerint lesznek helyesek, vagy helytelenek. De az olyan kérdés, hogy sárgák, vagy baloldaliak-e -- a pszichiátria területére tartozik. Ennek azonban a keresztények sem látszanak mindig a tudatában lenni. Mert pl. a szabadulással kapcsolatban már az Ószövetségben a rossz (Bölcs 16,8), a szorongatások (Zsolt 80,8), az egyiptomiak keze (Kiv 18,10), és hasonló témák bôven elôfordulnak. Az Újszövetségben -- hasonló példák hosszú felsorolásától eltekintve -- a Miatyánk is a rossztól való szabadulást kéri. Az embervilágnak ezt az erkölcsi megközelítését egyszerűen átjátszani gazdasági, társadalmi, közéleti területre: játék a szavakkal. De ha ez után még a ,,bűntudat'' alól is fel akarnak szabadítani, mert hisz az is ,,pszichés diszkrimináció'', akkor ez már a fogalmakkal való teljes visszaélésre vall, még akkor is, ha lelkes gerillák hangoztatnák mindezt, és védenék meg azzal, hogy itt ,,nem az Evangéliumot politizálják át, hanem a politikát evangelizálják!'' Forradalmi beavatkozásra készülô portugál katonák így jellemezték a maguk terveit: ,,hozzá akarunk járulni ahhoz, hogy jobban megértsék az emberek a fegyveres erôk szerepét egy demokratikus társadalomban!'' Maguk a keresztények ritkán agyalnak ki ilyesféle megfogalmazásokat, de üzembiztosan be szoktak dôlni mások ilyen jellegű szövegeinek! S ebbôl lesz az ideológia! Ezek a csúsztatások egy lehetséges romboló tendenciára is vetnek némi fényt. A közéleti célok szolgálatára ugyanis nemegyszer felépül az ideológia. Ezt az elterjedt megjelölést is általában laza pongyolasággal használják. Az ideológia szorosan véve olyan szövegkonstrukciókból áll, melyek célja és feladata a nagy tömegek elôtt minél egyszerűbben, találóbban, minél kevesebb szellemi erôt véve igénybe, akár felületesen vagy igaztalanul, de igazolni egy fennálló uralom létét, gyakorlatát, céljait, megnyerni ôket a maga számára. A nagy tömegek nem észérvek után mennek, tehát az ideológia sem. Ösztönreakcióik vannak: rajonganak, eltűrnek, meglapulnak, gyűlölnek. Ezt csinálja a közéleti ideológia szó-, fogalom-, és gondolatfűzése is. Ha a veszekedô családtagok részeges csavargónak szidják egymást, a kocsmatöltelékek naplopónak, a brigádtagok üzemi szarkának, úgy a közéletben az elôzôkben felsorolt kifejezések tetszés szerinti használatával dicsérik az emberek magukat, és gyalázzák a másikat. De a keresztények miért veszik ezt komolyan? Viszont miért nem látják meg az egész egyvelegnek nagy-nagy veszedelmét, a lefoglaló tendenciát? A közélet átfogó méreteinél fogva maga is alkalmas arra, hogy észrevétlenül is betöltse az egész embert, hát még ha ideológiával is fertôzôdik, ami semlegesíti a kritikát, s az önellenôrzést is! Alkalmas, és hajlamos arra, hogy levesse eszközjellegét. Hogy céllá váljék, abszolútummá, a lét értelmévé, vallás- és Evangéliumpótlékká. Beléfeledkezett hívei már csak azért sem elemzik ezeket a gondolati csúsztatásokat, mert ôk valamiért már korábban elkötelezték magukat neki. Az elemzés legfeljebb ennek jogosultságát kérdôjelezhetné meg, dehát ezt ki akarja? Ezért lehet aztán szédíteni ôket. Viszont szédülô fejjel nem lehet egy keskeny úton járni (Mt 7,13-14). A hatalom helye A hívô ember minden tettét, gondolatát Istenbôl vezeti le és vissza, Vele igazolja, értelmezi. Magát az Istent, a végsô Okot és Célt, már nem lehet semmi mással értelmezni, Ô maga a Végsô Értelem. Aki elutasítja Isten létét, annak számára ezt a végsô logikai zárókövet nem jelentheti az Ô személye. A gondolkodó és érzô véges psziché ezt azonban természetszerűen igényli, és ha eddig a fokig nem engedi magát eljutni, akkor a logikai sor alsóbb lépcsôi közül ruházza fel valamelyiket ezzel az abszolút cél- és értelemszerűséggel, ahol a további okadatolás megáll. Így ez a lépcsôfok fogja, a szellemi vagy erkölcsi abszolútum helyét betöltve, a rátámaszkodó gondolatmeneteket megkérdôjelezhetetlenné tenni. Így jutunk el a fogalmilag legkiemelkedôbb és legátfogóbb bálványképekhez. Közülük három forma jut szóhoz a legsűrűbben: az egyén, a közösség és a közéleti hatalom bálványarculatai. A közélet porondján forgó nem-hívô pszichéjében így a hatalom is elfoglalhatja, észrevétlenül is, az Istennek kijáró logikai helyet, amikor tehát a szempontjai már önmagukat állítják, és további igazolásra nem szorulnak. Régebben államrezonnak nevezték ezt, de a nemzeti biztonság elve, a rendszer, a párt, vagy a közbiztonság védelme, vagy bármi újonnan felmerülô divatos megfogalmazás ugyanezt jelentheti. Így ezek már nem szorulnak magyarázatra, viszont velük mindent -- de ténylegesen minden elgondolhatót és elgondolhatatlant -- magyarázni és igazolni lehet. A hívô vagy átveszi ezt a gondolatmenetet, akárcsak önkéntelenül is, -- és akkor már nem hívô! -- vagy nem veszi át, és akkor eleve vesztesnek, kiszolgáltatottnak érzi magát a harcban, mint egy olyan ország katonája, amelyik szegénysége vagy elmaradottsága miatt, épp a leghatásosabb fegyvernemet nem tudja övéi rendelkezésére bocsátani. A keresztény már csak ezért is topoghat zavartan a közélet színe elôtt! Az erô, a hatalom önmagában véve nem bűnös! Amit csak teremtett az Isten, az mind jó (Ter 1) -- minden létezôvel szemben a mi magatartásunknak is csak ez lehet az elsô lépése. A rossz mindig és csak az embertôl származhatik (Mt 15,18-19). Feltétlenül csak az Isten jó (Lk 18,19), de megfelelô hozzáállással persze az ember is tud jót tenni. Ekkor az Isten kezébôl elsôdlegesen jóként kikerült teremtmény emberi viszonyaink között sem deformálódik. Amikor a Szentírás Krisztusról azt mondja, hogy úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók (Mt 7,29), a hatalmat nyilvánvalóan mint valami továbbra is jót, és nem bűnös dolgot szerepelteti. A magyar nyelv különböztet erô és erôszak között. Az elsô szó pusztán ténymegállapító, a második erkölcsi megminôsítést tartalmaz, a jogtalanul használt erôt jelöli meg. Az újszövetségi Szentírás nem ismeri ezt a megkülönböztetô megjelölést: ugyanaz a görög szó (bia) hol a magyar erônek, hol az erôszaknak felel meg, csak az összszövegbôl, az egész helyzetbôl tűnik ki, hogy helyesen melyikre kell gondolnunk. Így Mt 11,12-ben nyilván nem jelent helytelenítést, hogy a mennyek országát az ,,erôszakosak'' szerzik meg maguknak, és éppen úgy Lk 16,16 sem megminôsítôen mondja, hogy senki sem jut el oda ,,erôfeszítés'' (bia) nélkül. De ugyanez a Lukács már erôszak értelemben használja a szót a 24,29-ben, az ApCsel-ben pedig az 5,26; 16,15; 21,35; 24,7 helyeken, míg a 2,2 és a 27,41-ben nem emberi erôszakot, hanem természeti erôt jelöl ezzel a szóval. Ha egy ilyen árnyalt szóhasználatot bármilyen egyértelműségre viszek is vissza, a legkülönbözôbb tévedésekbe csúszhatok bele. Az Isten teremt -- az ember használ Ezt a kettôt: az Isten teremtô munkáját, és ahogyan aztán az ember ezt felhasználja, erkölcsileg gondosan szét kell választani. Századunk önkényuralmai alatt nyögô, éretlen keresztényeknek sok gondot okozott a Róm 13,1-7: Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak. Nincs ugyanis hatalom, csak Istentôl. Ahol hatalom van, azt Isten rendelte. Aki tehát szembenáll a hatalommal, Isten rendelésének szegül ellene! -- És akadtak olyan naivul jámbor keresztények is, akik erre hivatkozva akartak még a lágerek lehetetlen és embertelen utasításainak is lelkiismeretesen engedelmeskedni, mintha az Isten Országa Hitlernek és kollégáinak a szolgálatában állna! XXIII. János Pacem in terris enciklikája Aranyszájú szt. Jánost idézve teszi a helyére ebben a kérdésben a keresztények viselkedését, az idézett szöveg korával azt is igazolva, hogy ez nem csupán modern taktika, hanem ôsi keresztény felfogás: ,,Mit mondasz? Hogy talán minden kormányzót Isten állított oda? Nem, nem ezt mondom; itt nem az egyes kormányzókról van szó, hanem magáról a kormányzásról. Az a tény azonban, hogy van tekintély, van, aki parancsoljon, s aki engedelmeskedjék, nem a véletlen műve, hanem az isteni Gondviselés rendelkezése.'' Vagyis az erô, hatalom, tekintély tényeit elvileg és önmagukban is elvetni, az Isten teremtésének elvetését jelenti, és az anarchia mellett való állásfoglalást. Amit azonban az Isten jól teremtett meg, azt az ember mind tudja gonoszul is használni. Isten teremtette a szôlôt, a bort, az ember a részegséget. Az Isten-teremtette bortól a részegség nem lesz erkölcsileg jó. S a szégyenletes részegségre hivatkozva nem lehet átkozottnak hinni a szôlôt. Így önmagában véve az erôt, hatalmat sem lehet ördöginek tekinteni, még akkor sem, ha korunk mindennapos eseményei láttán épp az érzô emberi lélek hajlanék erre. Erôszakmentesség Hogy korunk mérhetetlen terrorhullámai között nemhogy keresztények, de még egyszerűen csak humanisták nyelvén is hódító jelszó lett az erôszakmentesség, az csak az emberi lélek alapjában tiszta vágyódásait tükrözi. De abból is zavar lesz ha tiszta érzéseket tisztulatlan fogalmi kategóriákba öntünk. Az elôzôket röviden összefoglalva: a magyar nyelv természete szerint az ,,erô'' szó még tiszta, el nem kötelezett energiát jelent, úgy, ahogy az Isten megteremtette, s amit azután az ember jól is, rosszul is használhat. Az ,,erôszak'' szó már a rosszul, törvénytelenül, erkölcstelenül, bűnösen használt energiát, erôt jelenti. Ettôl persze mindnyájunknak mentesítenünk kell magunkat, de az erôszakmentesség alá öntudatlanul és magától értetôdôen nem foglalható be maga az erô, minden erô, mert ha ezektôl mindtôl elvileg tartózkodni akarnék, ezzel rossznak minôsítenék egy teremtményt, ami pedig maga is az Isten kezébôl került ki! Erôfelhasználás Erôm használata tárgyakkal szemben, pl. valaminek a felemelése, továbbjuttatása, önmagában nem okoz gondot. A probléma ott kezdôdik, ha az erôt emberrel, tehát egy másik, erkölcsileg velem egyenrangú és szabad lénnyel szemben alkalmaznám. Van keresztény, aki ezt -- újra csak századunk ilyen irányú szédületes bűnhalmazata idején -- elvileg helyteleníti. De a saját erkölcsi magatartásunk helytelenségét, vagy zavarosságát semmiféle bűntömeggel nem lehet sem alátámasztani, sem menteni. Az egyes ember (és az emberi közösségek) szabadsága nem abszolút a fogalom elgondolható, vagy isteni méretű teljessége szerint. Mert a szabadság is analóg fogalom, vagyis minden létezôre a maga keretei közt vonatkozik. Az embernek a szabadsága is csak emberi lehet, tehát korlátolt és evolutív. Így más a csecsemôé, a kamaszé, a felnôtté, más a zsenié és az analfabétáé, az egészségesé és az ôrülté, a becsületesé vagy a züllötté, más ma pl. a skandináv államokban, mint volt 3000 évvel ezelôtt Kis-Ázsiában. Konkrétan kell megállapítani és megokolni, hogy az itt és itt alkalmazott katonai erô: agresszió, és bűnös erôszak. És van is ilyen, bôven. De azért, ha délkelet-ázsiai halászok védekeznek az ôket fegyveresen támadó kalózok ellen (ma is!), és ha a parti ôrség a segítségükre siet, egyikük akciója sem ítélhetô el, s a kereszténynek sem kötelessége, hogy kivonja magát alóluk. Továbbá, aki ezt elítélné, a fegyveres belsô rendfenntartást is el kell hogy utasítsa. De vajon lenyeli az ilyen, ha egy huligán-banda a családjával együtt kiveri a lakásából, hogy menjen, amerre a szeme lát, ezentúl övé a lakás! Mert ha minden erôhasználatot elítél valaki, akkor még a rendôrséghez sem fordulhat, hiszen az is erôt fog alkalmazni! És ha én nem rablom ki a bankot, mert az bűnös dolog, másokat sem használhatok fel arra, hogy számomra kirabolják! Amellett az erô nemcsak fizikai lehet, hanem pszichés is. És nemcsak a szuggerálás az, hanem bizony minden utasítás, amit kiadnak iskolában, kórházban, boltban (itt a bejárat -- ott a kijárat!), közlekedésben -- ez mind-mind erôalkalmazás. Emberi találkozásoknál, társadalmi együtteseknél nem is lehetne boldogulni pszichés erôalkalmazás nélkül, mert az evolutív jellegű emberi egyéniségek a legkülönbözôbb fejlettségi fokokon találkoznak egymással, s egészséges erôalkalmazás nélkül anarchia és dzsungelállapot állna elô. Amíg teljes élességgel kell elítélnem minden olyan erôalkalmazást, mely az adott történelmi, földrajzi, társadalmi és egyéni pszichés körülmények közt alaptalan, jogtalan, tehát erkölcstelen, és erôszak is, millió és millió ilyen eset után is újra és külön-külön meg kell vizsgálnom minden következôt, mert az elôzôk ellenére is elvileg mindegyikrôl lehetséges, hogy az igazolt erôfelhasználás erkölcsileg tiszta esetének fog bizonyulni. Ugyanis hiba és irrealitás, ha az emberi teremtmény bármily vonatkozásában elhalványodik bennünk evolutív jellegének tudata. Kellô megokolással könnyen elfogadható akár az, hogy ezért a hibáért elhibázott dolog lenne ezt a gyereket testileg büntetni, akár az, hogy egy meghatározott társadalom a maga konkrét körülményei között eléggé kiérett ahhoz, hogy mellôzze a halálbüntetést. És mondható, hogy fejletlenebb emberi körülményekre utal a Sirák fia 30,1, és más ehhez hasonló ószövetségi helyek, ami szerint: ki szereti a fiát, kéznél tartja pálcáját. S ugyanúgy primitívebb társadalomban van helye például a MTörv 13. fejezetének (ismét mások mellett), ami a bálványimádásra szab halálbüntetést, még tömegeset is! Csak az nem mondható, hogy akár a testi büntetés, akár a halálos ítélet elvileg és mindig erôszakos, szeretetlen, Isten ellen való vétek, mert akkor a kinyilatkoztatásnak olyan egyetemes tilalmat kellene velük kapcsolatban hangoztatnia, mint amilyenek a Tízparancsolat tilalmai. A Második Törvénykönyvbôl az is nyilvánvaló, hogy a halálos ítélet nem tartozik az 5. parancs ,,ne ölj'' rendelkezése alá, hisz nemhogy a Szentírás, de még emberi mű sem enged meg magának olyan ellentmondást, hogy 5. fejezetében tiltsa azt, amit a 13.-ban elôír! És azzal kell még szembenéznünk, hogy az ember nemcsak evolutív jellegű teremtmény, de személyében és közösségileg, pillanatnyi lehetôségei szerint, tehát analóg módon, de mégiscsak szabad! Fejlôdése ennek megfelelôen sohasem töretlen, egyenes vonalban felfelé ívelô. Ha egyszer ki is alakult a finomabb emberkezelés lehetôsége, s ha valamikor egy társadalom túl is jut azon, hogy halálos ítéletekkel tartsa fenn a maga belsô rendjét, ez az egyszer elért nívó semmi biztosítékot sem jelent arra nézve, hogy az esendô emberi és történeti sors nem löki vissza a korábbi kezdetlegesebb és keményebb helyzetbe. Ezért az elméleti magatartások itt is utópisztikus jellegűek. Mindig konkrétan kell megokolni az idô- és térkoordináták közé helyezett reális emberi helyzettel kapcsolatos magatartásunkat, akár elmarasztaló az, akár nem, az erôfelhasználás eseteit illetôen. A sok szemléleti naivitásra jellemzô az is, hogy a halálbüntetés eltörlését önmagában már haladásnak vélik. Pedig legalábbis ma a helyébe lépô életfogytig szóló börtön azokban az államokban és esetekben is, ahol ez a valóságban mégsem tart az elítélt haláláig, hanem csak 15--20 évig, a realitásokat ismerôk megítélése szerint, típusosan embertelenebb, mint a kivégzés. Csak a reménykedés jobb itt, hogy hátha történik valami, valójában azonban a legtöbbjükkel nem történik semmi. Sokat lehetne vitatkozni azon, hogy van-e olyan börtön, s az is legfeljebb meddig tarthatna, ami nem károsítja pszichésen és súlyosan az elítéltet. De az bizonyos, hogy amit ma kaphat valaki kivégzés helyett a földön, az általában sokkal mélyebben és sokkal embertelenebbül teszi tönkre, mint ahogy az akasztófa tenné. A legtöbb halál megalázó, de a börtönben lassan belülrôl elembertelenedni, sôt sokszor el is aljasodni, vagy pszichésen megrokkanni, és szabadulás után a belsô kiúttalanságot öngyilkossággal lezárni -- ami még hűségesnek megmaradt hívô keresztényekkel is megtörtént! -- ez aligha mondható a kivégzéssel összevetve elônyösnek, emberségesnek és kívánatosnak. Ebben az összefüggésben árnyaltabb képem lesz Krisztus magatartásáról is. Ôt általában nem szokták agresszivitással vádolni. Pedig nemcsak a kereskedôket űzte ki a templomból, éspedig korbáccsal (Jn 2,15), hanem olyan pszichés erôalkalmazások esetei is fűzôdnek hozzá, mint a terméketlen fügefa megátkozása és kiszárítása (Mk 11), a tanítványait be nem fogadókkal szemben a pornak is lerázása a lábaikról (Mk 6,11). Példabeszédbeli királya is kivezényli a hadseregét, a gyilkosokat fölkoncoltatja, a városukat fölégeti (Mt 22,7). Keresztelô szt. Jánost csak dicséri Krisztus (Mt 11,7-14). Annak semmi tanítását sem helyesbíti, mint megteszi az ószövetségi törvénnyel: hallottátok a régieknek szóló parancsot -- én pedig azt mondom nektek... (Mt 5,21-22). Pedig mikor a katonák azzal a kérdéssel fordultak Jánoshoz: hát mi mit tegyünk? -- csak ennyit mondott nekik: senkit se bántsatok, és meg ne zsaroljatok, s elégedjetek meg a zsoldotokkal (Lk 3,14). Itt is csak az erôszak elítélését látjuk, de fel sem merül magának az erônek, az erô használatának, a katonaságnak mint olyannak elvi elítélése! Az anarchia ellenkezô elôjelű pogányság, mint az erôszak, de -- pogányság! Az állam: erôszakszervezet? Van, aki a történelemre, s van, aki elméleti megfontolásokra hivatkozva állítja, hogy az állam lényegileg erôszakszervezet. Az anarchia felé tendálók ezzel megminôsítik, és lehetôségeik szerinti mértékben el is utasítják maguktól magát az államiságot is. A cinikusok viszont ezzel utasítják vissza a törvénytelenségeket hangoztató vádakat. Más társadalmi szervezetekkel összehasonlítva, a keresztény filozófiai gondolkodás is az államiság egyik legsajátosabb jegyét abban látja ugyan, hogy akaratának erôhatalommal is képes érvényt szerezni, de ez a magában véve helyes meghatározás egyáltalán nem tartalmazza a képesség megállapításán túl azt is, hogy más eszközei nincsenek is az államnak akarata végrehajtására, és azt sem, hogy ezért az erôhatalommal szükségképpen kell élnie, és így csak erôszakszervezet lehet! A témához csatlakoztatható történelmi adatok -- mint minden más erkölcsi jellegű kérdés esetében is -- az emberiség múltját és tényleges fejlôdését megfelelôen illusztrálhatják, de semmiféle eszményt, parancsot, utasítást, értéket nem kezd ki, és nem erôsít meg az, hogy mennyire követik és tartják, vagy tagadják és szegik meg ôket. Ez a lét és az értékek rendjében való tökéletes járatlanságra vall. A lopással vádolt is hiába védekeznék azzal, hogy mennyit loptak már és lopnak ma is a világon, ettôl egyetlen további lopás sem lesz sem megengedhetô, sem természetes. Valójában mi az állam? Csak másodlagos jelenség. A primér valóság: egy valamennyire együttélô kisebb-nagyobb embercsoport, a társadalom. Ez azonban az adott emberi természet következtében minden együttélése és lényegében azonos természete mellett is nehézkes és szétesô. Konkrét közösségi akarat megformálására és végrehajtására az eddigi történeti tapasztalatok szerint alig képes. S ez a képtelenség az adott embercsoport számbeli és térbeli kiterjedésével, közéleti külsô és pszichés belsô körülményeinek bonyolódásával exponenciálisan nô. Ezért a társadalmak már ôsidôk óta kénytelenek voltak: 1. a maguk mozgásképtelen bonyolultságát valami viszonylag egyszerűbb akcióképes alakzattal behelyettesíteni, és 2. erre bízni saját szükséges döntéseik kialakítását és végrehajtását. Ebbôl látszik, hogy az állam nem valami önálló és öncélú, saját lábon álló és saját jogú, független valóság. Az állam, mint olyan, a társadalomtól függetlenül, elvontan, lehet egy értekezés tárgya, de semmiképpen sem érzékelhetô, vagy megközelíthetô valóság. Másodlagos, a társadalom kivetítése, árnyéka, vagy kivonata lévén, nem lehet saját, külön, a társadalométól eltérô, és attól elvonatkoztatott, vagy azzal szembenálló akarata. Csak tükrözheti, reprodukálhatja a társadalomét! És mi az állam -- valójában? Akikre a társadalom rábízza magát, azok éppúgy emberek, éppúgy a társadalom tagjai, mint a többiek. Ôk sem külön, kiemelt és megkülönböztetett fajtája a létezôknek! Ôk is ki vannak téve minden emberi gyöngeségnek, -- az egocentrizmusnak is! S aki ebbe belecsúszik, az teheti a lét központjába egyéni önmagát, de tehet egy kiválasztott embercsoportot is faji leszármazás, társadalmi osztály, rang, végzettség, vagyon stb. alapján. S a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a választás mindig olyan kategóriára esik, melynek a választást megejtô maga is tagja. Többször elhangzott már, hogy bármely embercsoport eleve való magasabbrendűségének a tételével csak akkor lesz érdemes foglalkozni, ha fellép valaki egy olyan elmélettel, melynek értelmében ô maga, az elmélet megalkotója, a társadalom legértéktelenebb részéhez tartoznék. De mivel mindeddig még csak olyan állítások láttak napvilágot, melyek megfogalmazójukat és hirdetôiket a társadalom krémjéhez sorolták, azért ezt a gondolatot csak az emberi gôg egyik primitív megnyilvánulásának tarthatjuk. Végül nem ritka eset az sem, mikor azok, akikre a társadalom bármilyen módon, de az elôzôk szerint rábízta magát, a maguk, hatalmi eszközökkel is rendelkezô, együttesét kiáltják ki a legfôbb értéknek. S ez lesz az ,,állam''. Egymás között valamiféle véd- és dacszövetséget alakítva, a személyi változásokat a lehetô minimumra szorítva, a kirakatban mindig csak az ,,államot'' szerepeltetik (a szóhasználat esetenként lehet: nemzet, nép, közérdek, közjó stb. is), de az elvont fogalom mögött valóban a hatalmat birtokló juntaszerű együttes áll (l. 28. old.). Amikor például egy új miniszterelnök a programjában így beszél: ,,...azt kívánjuk, hogy az állam magának biztosítsa az ipar kulcspozícióinak kézben tartását, amelyekbôl irányíthatja a lendületes beruházási és foglalkoztatási politikát'' -- körül kell néznünk, hogy hol az az ,,állam'', aminek így kezére akar járni a miniszterelnök? És akkor rájövünk, hogy az ilyesféle kijelentések reálisan és ôszintén megfogalmazva így hangoznának: ...magunknak kívánjuk biztosítani az ipar kulcspozícióinak kézben tartását, hogy... ezt és ezt... irányíthassuk! Hisz a miniszterelnök és társai fognak itt kizárólag kézben tartani és irányítani. Rajtuk kívül nincs sehol valami külön ,,állam'', amely ezt tehesse. De akkor mire a személytelen beszéd és egy elvont fogalom félrevezetô szerepeltetése? Hogy a naivak, csalódottak, vagy reménykedôk szemében idealizálja a junta tényleges szerepét! Hazai vonatkozásban nemegyszer lehet lekicsinylô hangokat hallani pl. a magyar szent korona tanáról, mint a régi, történelmi Magyarország alapvetô államtanáról. Eszerint a korona volt az ország földjének és a kormányzó hatalomnak elsôdleges birtokosa, s a király a koronázással csak megbízást kap ennek a gyakorlására stb. De hisz ez mese, nem realitás! -- mondják. Biztos, hogy meghaladott közgondolkodási forma, dehát ez a sorsa minden történelmi (idôbeli) tényezônek. És lássuk be, hogy a ma világszerte használt köztársaság megjelölés gyakorlatilag semmivel sem reálisabb, éppen csak még élô megjelölés, kép. Az állam kifejezésének van egészséges helye is a közgondolkodásban. Nem kétséges viszont, hogy a fenti idézetben csak ködösítésre szolgál. S hányszor esnek csapdába keresztények is, mikor az állam szó elhangzásakor azt hiszik, hogy egy vitathatatlanul magas és kötelezô erkölcsi tényezôvel állnak szemben. Pedig itt is mindig meg kell vizsgálni a lelkeket, hogy Istentôl valók-e (1Jn 4,1), vagy csak díszes fátyolt jelentenek juntaérdekek faragatlan tömbjén? Akkor -- szembefordulni? Az ilyesmibôl érthetôk meg azok az ún. alternatív ifjúsági megmozdulások, melyek állami keretekrôl nem véve tudomást, rendeznék be az életüket. De ami pszichésen érthetô, az még nem igazolható racionálisan és nem is fogadható el! Amíg az ilyenek viszonylag kis csoportokat jelentenek, addig a nélkülük is működô közéleti szervezet zökkenô nélkül elhordja ôket is. De a jelenleginél sokkalta kisebb létszámú, és sokkalta kevésbé bonyolult emberi közösség sem lenne életképes megfelelô szervezettség nélkül. Lehet, hogy ennek mai hatékonysága messze nem kielégítô, még olyan mértékben sem, aminô könnyen lehetne, mert különbözô okokból például sokan túl korán halnak meg, vagy mások nem fejlôdnek ki megfelelôen értelmileg vagy emberileg stb. Ezért dolgozni lehet és kell azon, hogy a szervezet hatásfoka emelkedjék. De az elôre vivô irányban! Mert ha félre akarnám tenni, attól az alacsony hatásfok még nem nô meg, sôt gyorsan a nulla közelébe zuhan vissza. A háborúban is jól lehetett látni, hogy ahol egy összecsukló államszervezet után (bármilyen államszervezet után) átmenetileg légüres tér támad, ott csak a széthullás terjed, méghozzá rohamlépésben... A megoldás módja sohasem az, hogy a fürdôvízzel kiöntsük a gyereket is! Az idôk jelei: a közélet mai tényezôi Evolutív jellegüknek megfelelôen az egyes emberek is változnak, a belôlük álló közösségek pedig hatványozottan. Közmondásos ezeknek a változásoknak mai gyorsasága is, s így a közélet általános természete mellett, szemügyre kell vennünk annak legmaibb tényezôit is, nehogy Krisztus nekünk is a szemünkre hányhassa: ,,...az idôk jeleit azonban nem ismeritek'' (Mt 16,3). A zsinaton is ,,sok szó esett arról, hogy értelmeznünk kell az idôk jeleit, vagyis ki kell olvasnunk az emberek szükségleteibôl Isten felszólításait. -- De az is kötelességünk, hogy felfedezzük és megértsük azokat a jeleket, amelyeket megszokott társadalmi környezetünkön kívül Isten maga ír az égre...'' (Suenens). Az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló zsinati konstitúció 4. pontja is így emlegeti az idôk jeleit. A 11. pont pedig Isten jelenlétének és szándékainak jeleit említi ,,a kortársakkal együtt átélt eseményekben, igényekben és vágyakozásokban''. Az alább, a szekularizáció fogalmával megjelölt eseménysorozatban kétségtelenül vannak olyan vonások, melyek a fejlôdés természetébôl, míg mások az emberek nem-helytelen szükségleteibôl, igényeibôl és vágyakozásaiból fakadnak. De még a ringben maradni akarás görcse mélyén is (l. 67. oldaltól), legalább itt-ott felfedezhetô az igazsághoz való tapadni akarás ösztönös hűsége. Másrészt az ,,idôk jelei'' fogalommal sokszor vissza is élnek. sokan ezen a címen a legkülönbözôbb feladatokat osztják ki -- másoknak. Az Egyháznak is. Hogy mit kell tennie azért, hogy megfeleljen az ô elvárásaiknak. De az ilyesmi nem az idôk jele, hanem Goethe szavaival: Amit a múlt szellemének mondanak, az az urak saját szelleme csak, s bennük tükröznek az idôk jelei is. (Faust: I. 110. old., Jékey Z. ford.) Mert az idôk legigazibb jele maga Krisztus, az ô folytatása: az Egyház, és tanítása: az Evangélium. És nekünk, az Isten népének, ezt kell emberileg elérhetô tisztán hordoznunk, a mécs tartója lennünk. Az idôk jelei apró felvillanásokban köröttünk sokfelé észrevehetôk, de a végsô, átfogó, a napkelettôl napnyugatig látszó Jel csak az Emberfiáé (Mt 24,27-30), a többi, külön, önmagában véve, és önmagában értelmezve, legfeljebb csak tévedésbe ejti, ha lehet, a választottakat is (Mt 24,24). Ezt a biztosan elirányító jelet keresi ösztönösen is mindenki. De mert az egész világnak szüksége lenne rá, azért még nem lehet se primitív jószándékkal, se gyáván, nekünk magunknak és magunkból ki-, vagy összemanipulálnunk azt. Nem szabad megzavarodnunk (Mt 24,6) se a bajoktól, se a bajok miatti kapkodásoktól, akár testvéreink, akár mások ügyetlenkednek azokban. Csak magát az Evangéliumot kell ,,bizonyságul'' -- vagyis ugyanígy: jelül -- hirdetnünk ,,az egész világon'', nemcsak földrajzi értelemben véve azt, hanem a földi lét legszélesebb emberi, szellemi, erkölcsi dimenzióiban, és akkor ,,aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül'' (Mt 24,13-14). Az ellenszél: a szekularizáció (Mt 14,24) A föld sok társadalmának a magatartását napjainkban nemcsak a kereszténység, hanem általában a vallások felé egységesen a szekularizáció fogalmával magyarázhatjuk. Önmagában, fogalmilag és történelmileg nem föltétlenül negatív értelmű, de legtöbbször ilyen ízzel használják. Szóelemzési, és történeti szóhasználati értelmezés alapján azt jelenti, hogy valamilyen, korábban természetfölötti eredetű, ihletésű, rendeltetésű tárgyat, szervezetet, rendszert, gondolatot, intézményt stb. kivonunk ebbôl a keretbôl, és profán, evilági, földi, emberi vonatkozásokba állítjuk. A lét motivációiból a szakrális folyamatosan kiszorul. A fogalom dinamizmusát pedig átfogóan úgy értelmezik, hogy az igazolja a modern élet hangsúlyának fokozódó gyorsaságú áttolódását a profán területekre, s ezzel együtt a vallás életterének állandó beszűkülését. A fogalomnak azonban több, egymástól lényegesen eltérô, bár mindenképpen rokon változata használatos. Vagyontárgyak A szekularizáció elôször is jelentheti vallási, egyházi birtokok, vagy bármilyen más konkrét, anyagi javak egyházi tulajdonból állami, társadalmi tulajdonba való átvételét. Bár ez legtöbb eddigi konkrét, történelmi megvalósulásában egyház- és vallásellenes jelleggel bírt, ennek nem kell feltétlenül így lennie. A reformáció korában -- eltekintve a kísérô társadalmi momentumoktól -- ez ugyan az egyik vallási magatartás ellen szólt, de egy másik szolgálatában is állt. Ami viszont a történelmi helyzet velejárója akár államközi, akár belpolitikai szinten, mint a vallási intézmények eltűnése az Alföldrôl a török hódoltság idején, nem tekinthetô ilyen értelmű szekularizációnak. És ha a birtokviszonyok átrendezése társadalmi szükségesség, és ez ellenséges érzelmek nélkül történik, ott a jelenség természetes és pozitív értelmű folyamat is lehet, minthogy például már a római birodalomban is voltak ilyen irányú egészséges megmozdulások. Munkaterületek Szekularizációként emlegetik azt a történelmi folyamatot is, mikor a társadalmi munka jelentôs területei, melyek korábban több- kevesebb kizárólagossággal a papság kezében voltak, késôbb elvesznek számára. Az egykori kormányzati gócok (királyi udvarok stb.) adminisztratív munkásai, a tudományok művelôi, nevelôk stb. olyan mértékben kerültek ki az európai történelem korábbi századaiban a papság soraiból, amily mértékben vannak ma mások a helyükön. Ez azonban természetes, és vallási szempontból is pozitív jelenség. Bizonyos, hogy az ide tartozó feladatok legnagyobb része egyáltalán nem papi, vagy vallási jellegű. A tôlük való megszabadulás csak javára lehet minden vallási formációnak. Maga a folyamat pedig az általános kultúrtörténetbôl jól ismert. Minden kultúrában a papság az elsô értelmiségi osztály, amely kialakul, s ezért elôször ô lát el minden értelmiségi feladatot. A primitív törzsek értelmisége a sámánjuk, s ez az egyiptomi, maja stb. kultúrák kezdetén is jórészt így van. Ahogy azonban valahol lépésrôl lépésre kialakul az értelmiség, úgy át is veszi a papságtól az értelmiségi jellegű feladatokat. A papság földi hatalma így valóban csökken, de csökken ennek a hatalomnak züllesztô hatása is. Azok az egyéniségek, akik ebben a folyamatban esetleg elsodródnak a vallási keretektôl, a vallásnak magának ezzel csak használnak. Ez a folyamat önmagában véve csak természetes és egészséges, s az Egyháznak magának is javára válhatik. Káros mozzanata lehet azonban, ha a közbensô feszültségekbôl esetleg valamiféle antiklerikalizmus is születik. A polarizált szemlélet irreális mesterkéltségére rávilágíthat az a meglátás is, hogy a széles társadalmi tömegek lelki vezetése mindmáig többségében nem kizárólagosan vallási, lelki életi feladatokat jelent csak, hanem általános humán jellegű, fegyelmezett magatartásra való nevelést, ami földi, szociális jellegű, amihez embernek már igen, de kereszténynek még nem feltétlenül kell lenni. Szokratesz, Winnetou is úgy csinálná. És ez mégsem ,,szekularizált'', ,,nem-papi'' munka, mert a kereszténységre készít fel, az alá dolgozik, mint a természet mindig is a természetfeletti alá és elé. A többé-kevésbé humán jellegű területek sem egyformán fontosak. Az anyag is az Isten teremtése, s az azzal bánni tanító gyakorlati ipari oktatás is közel vihet a Teremtôhöz. De a humán jellegű még közvetlenebbül. A hetilap sűrítettebben világnézeti mondanivalójú, mint a napilap. Így más-más az evangéliumi súlyuk is, de az elvi kiszorítás, akár a legfelületesebb területrôl is nemcsak vallásilag üldözô jellegű, hanem az emberi jogok megsértését is jelenti. Hogy valaki nem él azzal a jogával, hogy akár országgyűlési képviselô legyen (l. 14. oldal), az rendben van, senki nem is élhet minden jogával, fizikai képtelenség lenne. De egy olyan szabályozás, ami kizárja a keresztényeket, vagy az egyháziakat mások elôtt nyitva álló munkaterületekrôl, jogsérelem lenne, és üldözô jellegű. Tudásanyag Ennek a folyamatnak szellemi megfelelôjeként, a tudásanyag természetes kiterebélyesedése révén, azok a stúdiumok, amelyek évszázadokkal ezelôtt a teológia, vagy a filozófia részeként, segédtudományaiként szerepeltek, ma önállóak. Ezt a folyamatot, és a mai helyzetet szintén szokták úgy feltüntetni, mint az Egyház nagy szellemi térveszteségét. Pedig, ha a gyerek felnô a családban, és önálló életet kezd, az nem csôdje a családnak. A specializálódással ez a folyamat még tovább is lépett, de senki sem látja, pl. az onkológus, a szülész, az orthopéd-, vagy szívspecialisták létében az általános orvostudomány csôdjét. Negatív jelenség azonban, ha a ,,felszabadult'' tudományok teológiaellenességet tanúsítanak. A szemésznek sem ellensége az átfogó orvostudomány, aminek a rabsága alól végül is szerencsésen ,,felszabadult''! Társadalmi aktivizálódás Az Egyház keretein belül szekularizációnak lehet mondani a felnövekvô társadalmak, vagy társadalmi rétegek kilépését eddigi passzivitásukból, és az érettségüknek megfelelô aktív szerep elvállalását. A folyamat magában véve fejlôdés eredménye, s így jó és természetes. Lehet azonban olyan tendenciája is, hogy akik elôzôleg bírálták a papság vélt, vagy valóságos kizárólagosságát a kérdéses területen (amelynek történelmi gyökereirôl fentebb esett szó), most maguk törekszenek egy hasonlóan meg sem indokolható, s ezért csak romboló kizárólagosságra. Ennek formája, hogy mindent, végül a szentségkiszolgáltatás lehetôségét is, maguknak követelik, úgy hogy végül a papság egyenesen feleslegesnek is érzi, mint ilyen, önmagát. Voltak ilyen megokolással induló laicizálási kérések, ami utal a kérelmezô identitászavarára is, de a közgondolkodáséra is, ami megbontotta az ô bensô egyensúlyát! Az összkép pedig már a tényleges és teljes elvilágiasodás felé mutat! Az Egyház és az állam szétválása Leglényegesebb és legteljesebb értelemben talán akkor beszélhetünk szekularizációról, ha az egyházi és állami szervezetek valamiféle összenövésének a felszámolásáról van szó. Köztudott, hogy Nagy Károly az általa teremtett (és nagyvonalakban majdnem Európával azonosítható) birodalom bensô erejét az egyháznagyoknak a birodalmi szervezetbe való bevonásával akarta fokozni. Ez a helyzet csak kormányzati vonalon való visszacsengése mindannak, ami fentebb a papság adminisztratív vagy szellemi szerepérôl hangzott el a primitívebb társadalmak vonatkozásában. Azonos helyzetükben Európa más részei a Nagy Károly-i szervezésnek ezt a pontját épp úgy átvették, mint a többit. Minden intézmény megmaradási tendenciája révén ez a szerkezet is erôsen túlélte magát. Az államnak mindenesetre több biztonságot jelentett, mert az egyháziak típusosan kevesebb önérdekű, széthúzó tendenciát képviseltek, mint mások. Az egyháziaknak a közhatalom elônyei személyesen hízeleghettek, külsô intézmények (templomok, iskolák) létesítését is elôsegíthették, de a lelkiséget magát a közhatalom legfeljebb csak áttételesen támogathatta, lévén az belsô természetű. Így érthetô, hogy hívô, katolikus történettudósok is elutasítják azt az állítást, hogy egyes korokat kiemelten kereszténynek tartsunk a mienkénél kiterjedtebb külsô intézményességük alapján, mert ez még a lelkiséget, az igazi vallásosságot nem garantálja. Másrészt bizonyítatlan állítás lenne az is, ha hiányolnók a vallásosságot más korokban, pusztán az intézmények számának csökkenésére hivatkozva. Amíg az Egyháznak az állami szerkezettel való összenôttsége fenn is állott, a közügyekbe való beleszólásának mértéke sokkal kevésbé volt az egyházi jelleg, mint a pillanatnyi történelmi szereplôk egyéniségének a függvénye. Ez különben a közélet minden területén és minden korban ugyanígy van, amint erre a ,,bábkirály'', vagy a ,,szürke eminenciás'' és hasonló képek és fogalmak utalnak is. Ahol azonban a múltban ez a történeti összenôttség felbomlott, ott sohasem csak az államszervezet olyan átvilágiasodásáról volt szó, ami önmagában az általános fejlôdésbe egészségesen és természetesen is beleilleszkedhetnék. Ilyen értelmű egészségesen laikus államszervezetet a kereszténység kultúrterületén belül csak olyan újkori államoknál (pl. az USA) találunk, ahol a korábbi összenôttség egész történeti helyzete is hiányzik, s az állam és az Egyház szervezetei külön-külön, egyidôben, de egymástól mégis függetlenül alakultak ki. Ahol azonban eddig egy ilyesféle szekularizációs folyamat ténylegesen lefolyt, azt az állam mindig éppen arra próbálta kihasználni, hogy többé-kevésbé kiterjessze hatalmát az Egyházra. Mert ha például bizonyos egyházi pozíciók betöltését a maga beleegyezéséhez köti, ez minden esetben lehetôséget nyújt neki, hogy a beleegyezés fejében ô is kérjen valamit -- olyasmiért, ami valóban az Egyház és a vallás belsô ügye, s amely beleszólásért ô semmiféle reális ellenértéket a vallásnak nem nyújt, és természeténél fogva nem is nyújthat! Kivétel pl. az Ausztria-típusú helyzet, ahol az Egyház ezen a ponton is teljesen független az államtól. A szekularizáció nem feltétlenül akadályozza meg az államot az Egyház anyagi támogatásában. A befolyásolásnak azonban ez is eszköze lehet: ha anyagi támogatást ad, csak kötelessége ellenôrizni a közpénzek felhasználását?! Ha pedig a törvényhozás száz és száz tagja közé állásuknál fogva odaereszt néhány egyházit -- csak meg kell elôzôleg néznie, hogy kiknek enged beleszólást az ország dolgaiba?! A nemzeti múlt megbecsülése, az értékek megmentése címén a társadalom akárhányszor a maga kezébe vesz műemlékeket, múzeumi tárgyakat, könyvtárakat, levéltárakat stb. Ezek megôrzése, kezelése ténylegesen óriási szellemi és anyagi energiát emészthet fel, amit, ha rendelkezésre is állna, az Egyháznak inkább lelkiekre kellene fordítania. S a civil szakembereknek nem kell rosszindulatúaknak lenniük, elég ha csak szűk látókörrel a maguk szakmai keretein belül mozognak. Már ennek eredményeképp, a kulturális értékek mentésének összképébôl egy olyan ragyogóan laikus társadalmi múlt kerekedhetik ki, ami valójában délibáb, mert a kérdéses kultúra még vallásos volt, és legfeljebb ringatta magában egy késôbbi laikus társadalom kultúrájának a csíráit. De az egész anyag egyoldalú (vagy átfogalmazott) elrendezésével bemutathatnak egy olyan kizárólag nemzetinek tűnô kultúrát, amely a valóságban, lényegében, szerkezetében elsôsorban mélyen vallásos volt. Ha az önmagukban természetszerűen állami feladatokat valami magától értetôdô szekularizáltsággal hajtják végre, adott esetben annak az eredménye is lehet ellenséges jellegű az Egyházzal, vallással szemben. Maigrauge, svájci ciszterci nôi kolostor. A XIII. századig visszamenôen folyamatosan éli a maga életét. Érthetô, hogy szinte minden sarka ,,műemlék''. Hivatalos szakemberek járnak-kelnek, restaurálnak benne, hiszen ,,nemzeti érték''. Nem rossz szándékúak, nem is ateisták, humán polgárok, akiknek azonban nincs különösebb érzékük az ottani élethez, és nemzeti értékelésük közben bele- belebotlanak. Minden, amit ôk értékelnek, ebbôl az életbôl fakad, ami azonban Istentôl indult, és Ôrá irányult, és semmi kapcsolatban sem volt társadalmi, művészeti, vagy turisztikai szempontokkal. De ôk most a patakot megtisztítják minden idegen anyagtól, még a forrásától is! Hisz az is csak forrás, és nem patak! És persze nem értik, mikor a fônöknô kitör és felkiált, hogy itt hagyják az egészet, elmennek valahová ,,élni'', s utána az urak falaznak és mázolnak, ahogyan akarnak! S a mi oldalunkról ennek az egész problémakomplexumnak van még egy kényes része. Az elôzô korok államférfiai is lehettek bűnösök, szemben állhattak érdekeik szolgálatában az Egyház kívánalmaival, akár gyilkosságoktól sem visszariadó ösztönösséggel, de alapjában véve mégis hittek Istenben is, vallásukban is. Korunkban azonban akár a totalitárius, akár a parlamenti választások alapján összeállt rendszerek képviselôirôl hol lehetne ezt eleve feltételezni? Hányszor vindikálnak maguknak jogot helyi egyházi vezetôk kiválasztásához olyanok, akik valójában az Egyház külsô-belsô leépülését óhajtják, s tôlük telhetôleg dolgoznak is azon! Ez a helyzet azonban csak a történelmi jelenkorban állt elô! A hit megcsappanása A szekularizációs formák egyik leglényegesebbje, mikor a magukat még hívôknek mondók hite kezd mind kevésbé megfelelni ennek a fogalomnak. Maguk sem tudnak róla, s nem is érzékelik, hogy amit ôk ilyenként jelölnek meg, sokkal inkább forog saját maguknak, az embernek sajátosságai és problémái, semmint az Isten körül. A Szentírás értelmezésének tudományos feszegetésére a megfelelô fórumokon az Isten Országa épülésének is szüksége van. De ha az igehirdetés -- akár a legmodernebb eszközökkel is -- nem az Isten felé segíti a lelkeket, hanem megemésztetlen olvasmányaiból tart bemutatót, az azt jelenti, hogy a pap is maga körül forog, de ebbôl senki sem tanulja meg az Isten felé vezetô utat. Szélesre tágítva, vesszôparipaszerűen találkozhatik az ember egy-egy olyasvalamivel, hogy az Evangéliumok nem magát a történelmi Krisztus-valóságot rögzítik, hisz nem Krisztus életében, működése idején írták ôket, hanem a húsvét utáni Egyháznak Róla való hitét! -- És a húsvét utáni Egyház mást akart hinni, mint a tényleges, történeti Krisztus- valóságot? Húsvét után a Szentlélektôl megszállt, az Evangéliumok megírásakor nem egy esetben már vértanúvá is lett apostolokról sem csak ezt a fönséges képet ôrzik, hanem korábbi gyerekes éretlenségeiket is (Mt 18,1-5; Mt 20,20-28)! A húsvéti idô élményei nem törölhették a korábbiakat, mikor ezek tették egyáltalán lehetôvé, alapozták meg és értelmezték Húsvét és Pünkösd minden mondanivalóját! Egy következô nemzedék a nácizmusról a háború befejezése után írt könyveket megkérdôjelezheti azzal, hogy ez csak a gyôztesek hite a gyôzelem után, és a nácik korábbi propaganda-kiadványait kell az igazság hordozóiként néznie? Az angol Lewis, századunk egyik legintelligensebb katolikus írója, bizonyos értelemben a chestertoni vonal folytatója, mondja, hogy a száz év elôtti hívô azt titkolta a papja elôtt, hogy ô mi mindenben nem hisz már, a mai azt titkolja, hogy mi mindenben hisz még! -- a fenti jellegű igehirdetéssel szemben. Az ilyen nagyon okos modernkedésekkel kapcsolatban írja ugyanô, hogy a mai teológusok az 50 évvel ezelôtti természettudományok elôtt akarnak jó fiúk lenni -- amin az már régen túl van. De ha a hitünk -- mégha keresô jószándékkal is -- folyton csak ezt a levegôt kapja és szívja, s nem olyat, ami a Mennyei Atyánk világa felé segít és ragad magával -- csoda-e, ha bizonytalan, erôtlen lesz, probléma, nem támaszték, nem Isten jele (Lk 2,12; Mt 12,39; Mt 24,30; Jel 12,1), hanem emberi kérdôjel!? Bár a hit megcsappanása szekularizációs tömegjelenség is, de azért nem egyértelműen ez minden megnyilatkozásában. Ahol nyílt, vagy leplezett vallásüldözés folyik, ott félelem és gyávaság van, nem szekularizáció. A szektásodás pedig, ha a helyi egyháziak nívótlansága a gyökere, épp az emberek vallási éhségérôl, és nem szekularizációról tanúskodik. Ahol viszont a helyi egyházi szervek áruló formában szolgálnak ki földi érdekeket és hatalmakat, és a hívek csalódottságukban fordulnak el a vallási magatartástól, sôt ha keserűségükben akár az ateizmusig mennek is el, az sem szekularizáció, hanem az Isten Országa kicsinyeinek, értetlenjeinek olyan súlyos megbotránkoztatása, amit leghelyesebb talán belsô, egyházi jellegű vallásüldözésnek nevezni. Ugyanakkor fel kell rá hívni a figyelmet, hogy a hit szekularizációs jellegű megcsappanása sokkal szélesebb területekre hat ki, mint elsô közelítésben bárki is gondolná: pl. a környezetszennyezôdés válságjelenségei nagy mértékben vezethetôk vissza arra, hogy a hit átfogó, elirányító szerepe elhalványul az emberiség gondolkodásában. Ahogy az emberrel, a társadalommal szemben sem teszik fel a kérdést, hogy mi a Teremtô Isten elgondolása velük, ugyanúgy a természettel szemben sem. A teremtés feletti ,,uralom'' tétele egyoldalúan telítôdött a kiaknázás és felhasználás fogalmaival, kizárva a megôrzés és gondozás oldalait (Ter 1,26-28). Pedig a társadalommal kapcsolatban is a vezetôktôl épp ezt kéri számon az Isten (Ez 34,1-10), természeti képek és hasonlatok segítségével, ami mindjárt azt is mutatja, hogy Elôtte az anyagi természet sem esik más jellegű elbírálás alá. Viszont ma csak a pillanatnyi érdekek szerinti korlátlan kiaknázás szempontjai irányítanak mindenkit, hiszen ezen a területen még emberi jogokkal, szakszervezettel stb. sem kell számolnia senkinek. Mindent a pillanatra koncentrálnak, ami mindig az önzô érdeket jelenti, míg a hosszú kifutás inkább közelítheti a Teremtô szándékait. Szabályozások eddig legfeljebb olyan ,,humanista'' szinten történtek csak, ahol a már ütközô önzések kölcsönösen korlátozzák és tartják egyensúlyban egymást. A hívô gondolkodó elôtt, amily természetes, épp oly megrázó is, hogy az emberiség hitének megfakulása az Isten létének központi problémájából kiindulva nemcsak az egyén és a közösség létét kezdi ki, de végsô fokon a zacskós ivóvizet szállító teherautók ugyanennek a sötét felhônek az árnyéka alól gördülnek elô. A szellem kiüresedése A tudásanyag és társadalom önállósodása önmagukban pozitív és elôremutató jelenségek, (Gaudium et Spes -- Az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló zsinati konstitúció: 36. pont), de már kezdetben is lehetnek nemkívánatos mellékzöngéik. Ezek felerôsödése és továbbgyűrűzése a hit megcsappanása után magával hozhatja az egész szellemi élet kiúttalanságát, majd végsô kiüresedését. A művészet szépségével táplálná a lelket, mint az étel a testet. De ha az anyag gusztustalansága, a tálalás elhanyagoltsága elfordít az ennivalótól, akkor mi értelme van a fôzésnek? A művész gyorsan felháborodik, hogy ô nem giccset akar festeni nyárspolgári hálószobák számára, hanem magát fejezi ki. De olyan ez a ,,maga'', hogy érdemes kifejezni? És kifejezni mások elôtt, és mások számára, szociális keretekben, mert elgondolkodtat, nôttet és útra segít embert és társadalmat! De amitôl csak lúdbôrzik a nézô háta? Persze közterületre minden eladható, ez nem művészet, hanem kapcsolat kérdése. Mert azokat senki sem kérdezi meg, akik majd fejcsóválva mennek el a ,,műtárgy'' mellett! Egy költôi antológia elôszava a kötet értelmetlenségeit mentegetve, hivatkozik az írókat másokhoz hasonlóan eltöltô ,,metafizikai szorongásra''. Az elôzô nemzedékek egészséges ,,transzcendentális éhsége'', valami végsô, földöntúli, igazi felé való vágyódása, ami sokszor volt a hit felé való tájékozódás elsô motorja, átváltott a szorongásba, a kiúttalan, romboló céltalanság- érzésbe. A szellemi szekularizálódás valójában mindennek elveszi az értelmét. A fiatal lelkesedését a rövid lejáratú célok még lobogásban tartják. Az orvos szívét is megdobogtatja minden gyógyultan távozó, vagy minden új, hatékonyabb technika, különösen, ha még neki is része van a lábraállításában. De idôsödve csak azt látja, hogy a kórházból az egyik oldalon távoznak ugyan a gyógyultak az élet további nagy ismeretlenjébe, de a másik oldalról ugyanúgy, nem csökkenô áradatban jönnek az új betegek. Közben, a maga zárt épületében ô is csinál mindig egyet-mást, de mire? Mi ennek a sziszifuszi munkának kilátása, értelme? És ebben a perspektívában melyik munka nem sziszifuszi? Mert a rövid lejáratú célok ízét végül is elveszi fogyhatatlan és elfásító tömegük. És a nagy, a végsô cél, ami mindezeket hordozhatná? Hát azt elvitte a szellem szekularizációja! Mikor a VI--VII. század fordulóján Anglia kereszténnyé lett, Northumberland népgyűlésén egy öreg ember szavai nyomán döntöttek a kereszténység mellett. Beda Venerabilis angliai egyháztörténetében feljegyezte ezeket. ,,Halljad, király, hogyan képzelem el az ember életét itt a földön az örökkévalósághoz hasonlítva, mely elôttünk ismeretlen. Mikor télen lakománál ülsz néped vezéreivel és szolgáiddal, a terem közepén tűz lángol és kellemes meleg uralkodik, míg künn esô, vagy hóvihar tombol. Ilyenkor néha egy veréb repül gyorsan a termen keresztül, bejövén az egyik ajtón, és eltűnvén a másikon. Ezen rövid idô alatt meg van védve a vihar ellen, de ez csak egy pillanatig tart, mint a villám, és hamar eltűnvén szemeid elôl, a télbôl a télbe jut. Ilyen az emberi élet: egy pillanatig ragyog, de nem tudjuk, mi volt elôtte, és mi jön utána. Ha az új tanítás egy kissé több bizonyosságot nyújt, megérdemli, hogy elfogadjuk.'' Ma is verebekként repülünk át kórházakon és az egész életen, csak a szemléletnek ezt a bölcsességét váltotta fel a metafizikai szorongás. Az ember szekularizációja S akit a szekularizáció még tovább hajt a szellemi kiüresedésben, az kiköt a tv-nél, a focinál, az italnál, a kábítószernél, mint az a körzeti orvosnô, aki minden este 7 deci konyakkal altatja el magát. Az autósok öncélú, agresszív bravúrjai, amik minden hét végén tömeges emberáldozatokkal ,,szentelik meg'' az Úr napjait! Házfalaknak és autóbuszüléseknek, minden közhasználatú tárgynak esztelen és öncélú rongálása, ami mind csak a tettesek kivagyiságát, hatalmi öntudatát szolgálja! Az emberi közösséggel való nemtörôdés bizonyítéka, hogy mikor kísérletképpen kihúznak egy szemetes kukát az út közepére, félszáz autó lassít elôtte, kikerüli, de csak ennyi után akad egy, amelyik megáll, és kihúzza az út szélére a kukát, nem törôdve a kerek félpercnyi idôveszteséggel! Az ember szekularizációját legátfogóbban úgy kell megfogalmazni, hogy ez transzcendentális gyökerei és kapcsolatai elvágását jelenti. De ennek következtében szűnik meg minden egészséges kapcsolata a közösséggel, az anyagvilággal és saját személyiségének szerves és egészséges teljességével is. Csak a reklám és propaganda marad kifelé, és az önmegnyugtató autoszuggesztiók befelé. Ezeknek felel meg a sokat használt elidegenedés fogalma. Gazdag emberségébôl kikopva, belezsugorodik a fogyasztásba, a birtoklásba, a hatalomba, hazugságaiba, sodródásába, manipuláltságába! Egy párizsi sekrestyében egy 15 éves fiú a nagymamája kíséretében gyónni jelentkezik. A pap azzal fogadja: tudom, hogy csak a nagymamád kedvéért jössz, de kedved nincs hozzá, és nekem se! Ugyanakkor, ugyanabban a Párizsban több mint harmincezren fizetnek jövedelmi adót az üzletszerűen űzött horoszkópfelállítás, jóslás, pszichoanalizálás után! Ez a vallásos ember szekularizációjának, elidegenedésének, elembertelenedésének, szánalmassá és nevetségessé válásának a képe! Társadalmi szinten pedig a végsô fokon az ember szekularizációja teszi lehetôvé a zsarnokok, diktátorok megszületését, párthadseregük, hóhéraik és kiszolgálóik összeszervezôdését, a kizsákmányolás, önkény, terror, elnyomás futótűzként való elterjedését. Minden bűnt ismert eddig is az emberiség. De szekularizációs termékként eláradt a bűnök megideologizálása is, az állambiztonság, vagy haladás, vagy bármilyen más címszavak szerint, miknek szemében az ember nem Teremtôjének gondoskodó szeretetében él (Jón 4,10-11), hanem mindennek és mindenkinek kényére-kedvére kiszolgáltatott lény evilág dzsungelében. És mindez még bôségesen és sokoldalúan folytatható lenne! A vallási szempontok minden oldalról való kikapcsolása, sôt kipusztulása az emberbôl, magának az embernek a szekularizálását jelentik, amit naiv, papiros ízű utópisták akár felszabadulásnak is mondhatnak, de aki ennek a folyamatnak az áldozataival találkozik, az csak elembertelenedettnek fogja találni ôket. Ha azonban az ember az Istentôl indul és Feléje kellene tartania, akkor nem csodálatos az, hogy szekularizációjának kiteljesedése, tehát magára az emberi személyre való kiterjesztése, csak az igazi emberségébôl való kivetkôzôdést, az elembertelenedést jelentheti. A szekularizáció kiteljesedése A folyamat teljessé lesz, amikor a szekularizáció úgy elönti az emberi világ egészét, hogy szekularizálja annak Isten felé fordulását, Hozzá való viszonyulását is. A filozófia művelôit régen sérti annak keresztény megjelölése: ancilla teologiae -- a teológia szolgálóleánya. Pedig ebben nincsen semmi lealázó, mert csak azt a hívô, keresztény látást fejezi ki, hogy minden ideigvaló dolog, bármily értékes és önálló is legyen önmagában, sohasem végcél, hanem a Mennyei Atya felé vezetô út egyik lépcsôfoka, más fokokkal maga elôtt, és másokkal utána. Hogy a teológia maga is csak egy további lépcsô, további ancilla az Isten Országa felé (1Kor 1,22-23!), az a filozófusokat nem vigasztalta meg. A szekularizáció továbbgördülésével azonban a teológia ma már sokszor ugyanezzel az öntudattal utasítja vissza a maga szolgálói feladatát. Méltatlan, és az emberi szabadságot sértô, ha a hierarchia véleményt alkot egy teológus könyvérôl. Hogy a teológus a könyvében véleményt alkot a hierarchiáról az természetes és magától értetôdô. A hierarchia szempontjainak érvényesülése a teológusokéi fölött sérti az emberi jogokat. A teológusok szempontjainak érvényesülése a hierarchiáé fölött nem sértené. Az apostoli hierarchia helyét így végsô kifutásában egy racionalista emberi rend foglalná el. A teológia, Isten dolgai helyett, a politikai, társadalmi, gazdasági igazságtalanságok ügyeibe merülhetne el, és -- elveszítve a valódi teológia irányító fényét -- még szaporíthatná is azokat. A liturgia pedig elláthatná a kilátástalan birkózásokban kimerültek pszichés kezelését és megnyugtatását, úgy, ahogy az Huxley Szép új világában a dal-dómokban történik is. Mikor a teológia ,,felfrissítését'' és ,,modernizálását'' az antropológiában látják, és ha folytatólagosan és következményszerűen Isten helyett a templom is az embert fogja szolgálni, akkor a folyamat körbeér, és a szekularizáció kiteljesedik! Tisztán látni és szembenézni A szekularizációnak tehát sok formája lehetséges, különbözô pozitív, negatív, vagy a kettô keverékébôl elôálló színezettel. Sokszor a bensôséges hívôk is tisztázatlanul használják ezt a fogalmat, és szinte kizárólagosan negatív értelemben. Így aztán megoldhatatlan látszatproblémákkal is kínozhatják magukat. Mire gondolhat az, és mit kellene neki felelni, aki ezt kérdezi: Keresztül kell-e mennie Lengyelországnak is a szekularizáción? A ,,kell'' szó egy társadalmi folyamatra esetleg még vonatkoztatható lenne, de ez minket csak másodlagosan érint. Már a történeti fejlôdésben sincs: Kell! A hívô tömegek belsô, lelki szekularizációját pedig sok minden elôsegítheti ugyan, de ez mégiscsak erkölcsi jellegű egyéni tettekbôl elôálló folyamat, s így a ,,kell'' kifejezés bajosan használható rá. A társadalom nem elhanyagolható része szerte a világon tôle telhetô súllyal ad negatív irányt ennek a folyamatnak. Gyarmati népek vezetôi saját élményeik alapján jól tudják, hogy a missziós iskola, ahol felnôttek, nemcsak tanulásukat tette lehetôvé, de akárhányszor emberi életüket is, és anélkül, hogy ezért elkötelezettségeket kívánt volna meg. Hatalomhoz jutva viszont kisajátítják ezeket az iskolákat, mert ôk viszont tudnak és akarnak is abból egyoldalúan elkötelezô hatalmi gócot csinálni. A szekularizáció tehát korunk társadalmának jellegzetes mozgás- és magatartásformája az Egyház, a kereszténység, a vallás, a mécs felé. Mozgató rugója igen sokszor egyenesen vagy áttételesen az egyéni és közösségi anyagi vagy hatalmi érdek, önzés, egocentrizmus. Mértéke erôsen függ az egyes társadalmak konkrét erôhelyzetétôl, ezért a vele való birkózás egyáltalán nem eleve reménytelen. És ha naiv rövidlátás is lenne, nem ismerni fel benne a korszerű jellegzetességet, épp oly irreális tévedés lenne azt hinni, hogy ez korunk társadalmának kizárólagos mozgásformája a kereszténység felé. ======================================================================== Mécs: hívô vagy báb? (A ringben maradni?) ,,...gyermekeket adok nekik fejedelmül...'' (Iz 3,4) A szélben hajladozó nád (Mt 11,7) A közéletbôl magukat kiszorulni látó polgárok, parasztok, vallásosak stb. jelszava, amivel a megalkuvásaikat, csúsztatásaikat vélik mentegethetni, mikor azt állítják, hogy a fôfeladat akármilyen áron, de ott maradni a közélet porondján, hátraszorítva, leteperve, de jelen lenni. A legszerényebb helyezésben is még számít az ember, és reménye is van, hogy elôbbre kerül a listán, de aki kiesett, az kiesett, nem számít többé, leírták. Széles vallásos rétegeknek ez az általános válasz-magatartása a szekularizációra. Ennek konkrét megnyilvánulásai a helyzetek nyomása alatt kapkodva mutatnak a legkülönbözôbb irányok felé, mint a szélben hajladozó nád (Mt 11,7), és csak ehhez az egy ponthoz tapadnak, mint a nád a talajhoz: a ringben maradni! A szekularizáció kiszorító tendenciájával szemben ezzel a bennmaradást jelölik meg feladatnak. A nád hajladozásai felett szuverénül elnéznek. Így ha törekvésük sikerül is, kezükben az Evangélium biztosan nem lesz szilárd, elirányító fárosz, hanem különbözô tenyerek között ide-oda püfölt, lökôdött nád, rosta, rongylabda, akármi! ,,Két tenyere között a rosta szállt-röpködött, ahogy pofozta, nem tartotta egyik tenyér se, csak a kettô között verôdve, mint a szél hátán lengô vércse, kapaszkodott a levegôbe; az egyik tenyér megtaszítva lökte el, a másik meg vissza ütemesen csattant, ütött a kéregsárga, finom rostra, s lendülettel szinte, a rosta magától szállt ég s föld között.'' (Simon István: Száll a rosta) S a közélet tenyereinek száma sokkal több kettônél! A szilárdan megalapozott saját magatartás hiányát Krisztus a homokra épült ház példájával érzékelteti (Mt 7,26-27). A tenyerek szerepére pedig úgy kérdez rá, hogy a sátán kiűzi-e a sátánt (Mt 12,26)? A társadalmi szekularizációval szemben harcolhatunk-e azzal, hogy magunk is beleállunk a folyamatba? Harcolhatunk-e a magunk szekularizációjával? A mindig, mindenhez való minél gyorsabb alkalmazkodással? Az utánfutó szerepével? A lengô nád jelenthet-e prófétai szót? Az ide-oda csapó tenyerek között evangéliumi mécs világol-e, vagy csak egy szerencsétlen rosta vergôdik? Az Egyház három kísértése A második világháború után jelent meg a francia Duméry mély könyve Krisztus megkísértésérôl (Mt 4,1-11). Szerinte ez a színes történet azért kerülhetett be az Evangéliumba, mert a mondanivalója a kereszténység egész történetére szól. Az Egyház Krisztus folytatása, és ilyenképp minden pillanatban maga is ki van téve Krisztus megkísértetéseinek. Változtasd a köveket kenyérré -- az az állandó kísértés, hogy ha jószándékkal, az Evangélium terjesztésének érdekében is, de az Egyház tevékenységének a java szociális munkába vesszen bele. Ami ugyan egyáltalán nem idegen a felebaráti szeretettôl, de ,,nem volna rendjén'', hogy ,,közben elhanyagoljuk az Isten igéjét'' (ApCsel 6,2). A probléma tehát már az apostoli idôkben is ütközött. A templomtetô -- mondja Duméry -- a produkció, a teljesítmény, a szervezô, a mozgalmi munka kísértése. A gyáva sarokbabújás, és az önzô kényelmesség mulasztásait nem oldja meg, ha elfeledkezünk arról, hogy ,,nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket'' (Jn 15,16), és a saját -- eszköznek különben megfelelô -- szervezeti extenzitásunkon magának az Evangéliumnak köztünk való súlyát és sorsát akarjuk lemérni. A hegycsúcs a hatalom kísértése, a közéleti kereszténységé, a ,,ringben maradásé'' is, amirôl az emberi lelket és a földet nem ismerôk hajlandók azt gondolni, hogy evangelizálhatja a világot. Az elsô két kísértés is átválthat a ,,ringben maradás'' formáiba, a harmadik azonban kiemelten és típusosan az. Akkor is, ha csak a lelki élet lehetôségeit keressük is, de ,,társadalmi szinten''! Érthetô, ha azok, akik a materializmusból tapogatódznak kifelé (mint például a francia Garaudy) a ,,primauté de l'acte politique'', a politikai tett elsôségérôl beszélnek. De a keresztényeknek tudniuk kell, hogy ez a vélemény nem az Evangéliumban, hanem épp az illetôk még fel nem dolgozott materialista szellemi múltjában gyökeredzik. Magában az Evangéliumban minden ilyesminek az ellenkezôje hangzik el: ,,ti keressétek elsôsorban Isten országát, s annak igazságát...'' (Mt 6,33). Belerúgni csak a döglött oroszlánba szabad... Ez a ringben maradhatás egyik legelsô alapelve. Ez a fajta keresztény a ring pillanatnyi szereplôivel sosem birkózik. Éppen azokat a pontjaikat keresi, ahol tapsolhat nekik, hogy ne lássanak benne ellenséget. Az ütközéseit velük önmaga elôtt is elködösíti. Kritikája mindig csak a tegnapnak (vagy a térbelileg távolinak) szól, hogy az itt és most ezen keresztül is szövetségest lásson benne. Az élô és jelenlévô erôvel szemben hallgat, vagy kimagyarázza azt, csak akkor jön meg a hangja, amikor az gyengül. A nicaraguai érsek például szép, tiszta, evangéliumi módon nyilatkozik sajátos helyzetérôl: ,,A nicaraguai püspökök készséggel ismerik el mindazt a jót, amit a forradalom az országnak hozott, de a forradalmat sohasem fogják bálványozni. -- Az Egyház nem engedheti meg, hogy a hatalmon lévôk, mint valami politikai erôt a szekerük elé fogják, mivel az Egyház küldetésébôl következik, hogy kritikai funkciót is be kell töltenie'' (Új Ember, 1981. júl. 12.). Csak az a sajnálatos, hogy mindez -- Olaszországban hangzott el! Nálunk is könnyen (és felelôtlenül) lehetne nyilatkozni Afrika, Ázsia, Amerika legtávolabbi sarkairól, amiknek helyzetét távolságuk és teljesen más viszonyaik miatt a szakértôk is csak nagyjából ismerik. És ez nem is fenyeget olyan következményekkel, amikkel Krisztusnak kellett szembenéznie, mert a vele vitázó farizeusokról és írástudókról mondta el a kritikáját, és ha nyilatkozott, annak és arról nyilatkozott, aki megmondta neki, hogy hatalma van arra, hogy keresztre feszítse (Jn 19,10). Hol lenne a kereszténység ma, ha Krisztus Pilátus elôtt -- Nicaraguáról beszélt volna? A (keresztény) felnôttek esti iskolája egy újságkarikatúrában. A tanár szövege: ...a legérdekesebb ige, amelynek csak többes száma és múlt ideje van! És a táblán felírva ez a szó: tévedtünk! Nem jók a határozott, elvi álláspontok A dolgok belsô logikája szerint, aki egocentrizmusában önmagát, mint végsô értéket mindig, feltétlenül átmenti, ennek érdekében közéleti keretek közt kaméleon lesz, letesz minden jellegzetes, állandóan megmaradó egyedi vonást, és ezt várja az Egyháztól is. Századunk szellemi forgatagában több olyan közéleti szereplô ismerôs, aki idôk folyamán két változatban adta ki önéletrajzát. Az elsôben korábbi magatartásukat ifjúkori eltévelyedésnek minôsítve, amibôl azonban gyorsan kigyógyultak. A második változatban azonban ez úgy jelenik meg, hogy ô már akkor felismerte az igazságot... Egy ifjúkori tévedés nem is csodálatos. Az pedig csak tiszteletreméltó, ha valakinek van ereje tévedéseinek helyreigazítására. De ha a tévedések és helyreigazítások mindig pontosan ,,szélirányban'' történnek, vagyis ha mindkét esetben az éppen hatalmon lévôk tapsait váltják ki, akkor nem felelôs erkölcsi-szellemi magatartásról van szó, hanem csak megfizetett lakájlelkületrôl, amelyik nem az igazságot keresi, hanem a maga zsebét, vagy székét. S ilyen magatartással századunkban tömegesen lehetett találkozni olyanoknál is, akik önéletírással éppen nem foglalkoztak. Más oldalról típusos annak a francia újságírónak az álláspontja is, aki a német püspökök pontos állásfoglalásokat tartalmazó egyik körlevelén hördült fel. Mert -- úgymond -- neki ,,szeretô'' Egyház kell, amelyik ,,nem merül ki fegyelmi okoskodásokban'', ,,hanem megbízik a felnôtt keresztényekben, hogy azok majd felépítenek a hitetlenek mellett egy nagylelkű és teremtô társadalmat''. Még az országúti közlekedés sem boldogul ,,fegyelmi okoskodások'' nélkül, KRESZ helyett bizalommal és nagylelkűséggel, nemhogy az egész esendô társadalom! De az ilyesmi alaktalanságába senki se ütközik bele, és így alkalmas minden és mindenki kiszolgálására. Ezért lehet még népszerű is. De éppen ezért nem is több tartalmatlan, hangulati romantikánál! Ebben van minden keleti vallási irányzat népszerűségének a gyökere is: meleg hangulatok, bárminô kötelezô magatartás, elvárás nélkül. A Máté evangélium utolsó verse viszont arról tanúskodik, hogy nekünk megtartandó parancsaink vannak! Nem jók a tiszta fogalmak! Ennek a magatartásnak a logikája visszahat a gondolkodás alapjaiig. A pontos, tiszta fogalmak, elhatárolások, logikus következtetések népszerűtlenek lesznek. Értetlennek, agresszívnak minôsítik ôket. Az a kívánatos, hogy szükség esetén a fogalom szélsôségesen tágítható legyen, a zárt vonalú logika tetszôleges számú és jellegű sugárköteggé módosuljon. Ez a folyamat odáig megy, hogy például egyházművészeti kiállításon egy tárlóba, egymás mellé tesznek katolikus miseruhát, görögkeleti palástot, zsidó tóraszekrényfüggönyt, pedig a korábbi századok társadalmi körülményei között ezek a darabok nem hathattak egymásra, hanem szorosan a saját fejlôdésvonalukon mozogtak. Az ötvösmunkák tárlói ugyanígy ömlesztve tartalmazzák a katolikus ereklyetartót, a református kelyhet, és a zsidó tóradíszt. És a katolikus (!) szakember-rendezô szerint, az anyag ,,eszmeileg is megengedi a különbözô egyházak liturgikus anyagának összekapcsolását'', ,,amit nem választhat szét a tanbeli különbözôség''. Pedig az ilyen tárgyak mindegyike konkrét, egyedi és egymástól messzemenôen különbözô liturgikus felfogás szolgálatára készült, és csak annak teljességébôl érthetô meg. Így viszont puszta kuriózummá lesz, ami a szekularizáció malmára hajtja a vizet -- és ezért kaphat polgárjogot. Ennek a magatartásnak egy további részletét a bejárat mellett kifüggesztett, rajzos magyarázatok összeállítása mutatta be. A fôcsoportokat a tárgyak alapanyagai szerint határozták meg, textil, fa stb. Az egyes csoportokon belül pedig a tárgyak vad összevisszasága a tájékozódást nemhogy segítette volna, csak nehezítette. S az egészen áttetszett az a ki nem mondott óhaj, nehogy az esztétikumon elindulva, valaki ráfeledkezhessék egy vallási világra. A mesterségesen létrehozott perzsa vásár, amibôl az egyes műtárgyak felmerültek, eltakarta azok egész természetes életkeretét. S a kiállítást egy ,,katolikus'' szakember rendezte, aki még a teológiai oktatásban is részt vesz ezzel az egész rendezetlen szemléletével! A keresztény szakember ezen az áron és módon csak ködösít, s közben azt hiszi, hogy amíg ô -- így meghamisítva -- keresztény tárgyakat állíthat ki, elfogadottá teszi a kereszténységet, publicitást szerez neki, és természetesen vele együtt ô maga is benn marad a ringben! S ha ezt történelmi, tehát halott jellegű közéleti területeken is érdemes megcsinálni, még sokkal inkább a közélet eleven hatalmi gócain! Mi egy katolikus lap feladata? Azt mindenki természetesnek veszi, hogy egy magát materialistának valló lap a materializmust hirdesse. Ez adja meg a létjogosultságát. Ismer ugyan a szellemi élet Látóhatár- vagy Mérleg-szerű, áttekintô információs szemléket is, amiknek a feladata bizonyos nívót elért szellemi jelenségekrôl ismertetéssel, utánnyomással beszámolni. Ezek a jelenségek akár egymással ellentétesek, vagy vitatkozók is lehetnek: a referencia-szemle inkább bemutat, mintsem hogy határozott álláspontot képviselne. Az azonban kétségkívül furcsa, ha egy társadalomnak egyetlen, címében és küllemében katolikus folyóirat áll a rendelkezésére, de ez a programjában nem a katolicizmus hirdetését és képviseletét tartja feladatának, hanem ,,közvetítô szerepre'' vállalkozik. ,,Különbözô világnézetű írók, művészek, tudósok között'' ,,a párbeszéd szellemi fóruma'' akar lenni. Az elkötelezettségét a progresszivitás és a baloldaliság felé hangsúlyozza, az Evangélium felé -- ? a katolicitást ,,szélesebben'' értelmezi -- de hogy fogalmi pontossággal mit képviselnek mindezek a kifejezések, az tisztázatlan marad. De gátolná is a kaméleoni magatartást! A birkózósportban ,,zsák'' a neve annak a másodrendű versenyzônek, akin és akivel az elsôrendűek treníroznak. Biztosan verik, hiszen csak másodrendű, de mert másodrendű, mégis van, a szükséges munkát is igényli a partner részérôl. Viszont egy elsôrendű partnerért kár lenne, hiszen az edzéseken sérülések is adódhatnak. Ezért aztán minden zsák is hajlott, ferde és megviselt, mire kivénül. De azért ez is pénz és megélhetés! És kétségkívül a zsák is mindig a ringben van! Gravamenek A szó annyit jelent, mint sérelmek, nehézségek. Az újkori magyar országgyűlések történetében bôségesen találkozunk ezzel a fogalommal: azokat az alkotmánysérelmeket jelenti, amiket a nemzeti érzésű követek felpanaszoltak, és amiknek orvoslását követelték az uralkodóktól. Az uralkodóházhoz húzók viszont mindig csitítgatták ôket, bagatellizálták ezeket a gravameneket. Emlegetésüket, a gravaminális politikát, kicsinyesnek és meddônek mondták. Viszont ez még mindig jelentett egy fájó nemzeti öntudatot mások Bécshez kötöttségével szemben. Hogy a vallásos embernek ma is lehetnek gravamenjei, arra jellemzô Butrosz Ghali helyzete, aki e sorok írásakor az egyiptomi külügyek élén áll ugyan, de a külügyminiszteri megjelölés nem illeti meg. Hazája ugyanis iszlám ország, ahol ilyen pozícióban csak mohamedán lehet. Az ô értelmét és tehetségét azonban nem akarják nélkülözni, bár kopt keresztény. Így aztán ugyanazt a munkát végzi, de a megfelelô cím és rang nélkül. Másutt is számos szakterületen használhatják ugyancsak jól a keresztény szakemberek munkáját. De ha hivatalosan külföldre mennek, akkor kötelezvényt íratnak velük alá, hogy ott semmiféle vallási szertartáson nem vesznek részt, templomba sem mennek, legfeljebb csak műemléknézésre. Az emberek vállat vonnak, aláírják, hiszen ki tudja ezt ellenôrizni! Valaki kicsinyességnek is gondolhatja ezt felhánytorgatni. De miért nem az ilyen rendelkezést véli kicsinyesnek? Hisz a probléma ott indul el! -- Mert akkor esetleg nem mehetne hivatalos (ingyenes) külföldi útra, ami pedig a ringben-lét látványos bizonyítéka önmaga és mások elôtt! S az ilyen elkenéseken az sem változtat, ha azt a másik oldalról nem kevésbé csinálják. Vezetô ateista családtagja morogja meg így a társasutazás programját: ha még egy rohadt templomba megyünk... de azért -- megy! Két sumákból sem lesz egy árva hit vagy meggyôzôdés sem! A legtöbb országban napi politikai megfontolásokból a magasabb vallási vezetôkkel viszonylag udvariasan bánnak. De azokat a hívôket és papokat, akik a társadalomban ténylegesen végzik a vallási munkát, sokszor többé-kevésbé akadályozzák, mert hisz ott szorít a csizma valójában. S ezek panaszait hányszor hallgattatják el saját rövidlátó vallási vezetôik, a nehézségeket egyszerűen ,,helyi visszaéléseknek'' minôsítve: holott éppen ezek szövedékébôl áll a társadalom reális vallási helyzete, ami mellett vallási szempontból akárhányszor teljesen lényegtelen, vagy akár káros is az a reprezentáció, amiben a rövidlátó vezetô jár el. De neki is csak annak az érzékelése fontos, hogy személyében belül van a ringen! Elôfordult már, hogy egy államvezetés azzal kezdte, hogy ô csak a feudális és reakciós fôpapsággal áll szemben, de a nép között és a néppel együtt élô alsópapsággal semmi baja. De csakhamar rájött, hogy sokkal egyszerűbb dolog cukrot és ostort mutatva egy maréknyi vezetôt kézben tartani, mint az alsópapság ezreit, és akkor azok százával merültek el különbözô süllyesztôkben, míg vallási feletteseik tovább tüsténkedtek a ringben. Amikor naiv széplelkek (ha nem rosszabbak) nehezményezik, hogy hol van már a nácizmus, és még mindig írnak könyveket ellene, a józan emberismerôk helyesen mondják: így van jól, mert ennek nem szabad elfelejtôdnie. De a vallásüldözésekrôl hallgassunk. Örüljünk, hogy elmúltak. Ne irritáljunk másokat: ti. az üldözôket. Az üldözöttek legyenek csendben. Legyen nekik elég, hogy túlélték (már aki). Így aztán megtörténhetik, hogy egy világháború zűrzavarai utáni hibás elmarasztalásokat sorra rehabilitálnak -- egyedül a vallásiakat kivéve. Hiszen a keresztényeknek így is jó. ,,...a rendszer ellenzékéhez tartozó írók művei Egyiptomban nem kaphatók, ôk odahaza nem publikálhatnak.'' (Reflektor, 1982/1. 123. old.) A Széchenyi Könyvtárban viszont a zárolt folyóiratok jegyzékén van pl. a régi protestáns Magyar Út, amelyik nem a rendszer ellenzéke, hanem bizonyos mértékig és értelemben elôkészítôje volt, és amirôl illetékesek állapítják meg, hogy ,,történelmileg helyére kellene tenni ezt az egész dolgot'', csak ezek az illetékesek ezúttal Darvas József és Gyôrffy Sándor, a Valóság 1982. évfolyama áprilisi számának 29--30. oldalán, és véletlenül sem egyháziak. Az ,,ötvenes évek'' kérdéskörével kapcsolatosan ,,a történelmi tények feltárásának nincs elvi akadálya''. Ezt ,,a nemzetközi kommunista mozgalom több megnyilatkozása leszögezte, magyar vonatkozásban pedig legutóbb a Népszabadság és a Társadalmi Szemle (1956-ra és annak elôzményeire ill. tanulságaira emlékezô) cikksorozata jelezte világosan''. És ennek a feltárásnak a tendenciája, hogy ,,nem lehet a részben máig kiható tényeket, s a személyes (politikai és morális) felelôsséget pusztán azzal elintézni, hogy közben épült a szocializmus''. Ez azonban ismét nem a keresztények felszólítása, hanem a Világosság meglátása 1982 júniusában, Lendvai Ferenc tollából, a 390-- 392. oldalakon. Pedig a vallást, kereszténységet érintô üldözésekre, embertelenségekre, törvénytelenségekre és visszaélésekre hányszor hangzott el típusosan egy vállrándítással ugyanez, hogy ,,akkor is a szocializmust építettük''! És hányan szajkóznak változatlanul ma is tovább minden régi brosúraszöveget tökéletesen változatlanul (Kardosné, dr. Kaponyi Erzsébet: a magyar állam és az egyházak viszonyának fejlôdése és jelenlegi helyzete, Reflektor, 1981/1. 194-- 215. old.). A keresztények azonban csak félrefordulva topognak, mint a leckéjét nem tudó kisdiák. Sôt, van ennek a kommunista szlogennek keresztény megfelelôje is, ha valakit közülünk a csôdjeiért kárpáltak? ,,De mit mentettünk meg!'' -- nem véve észre, hogy ennek a kiszólásnak a logikája pontosan megfelel a kommunistákénak. A katekézisrôl tartott római püspöki szinóduson minden felszólaló elmondta otthoni gondjait, hisz ezért jöttek össze a püspökök. Egyetlen olyan felszólaló volt (Lékai bíboros), aki azt bizonygatta, hogy nála -- hála az állami segítségnek -- minden a legnagyobb rendben van. Akárcsak a régi, aulikus, bécsi fôurak. A történelmi, földrajzi helyzetek változhatnak, az emberi gyöngeségek örökéletűek? Elvégre, azok a fôurak is általában katolikusok voltak! Mit vár el egy vallási vezetô a híveitôl? Megfelelô civil és egyházi lapokban párhuzamosan jelent meg egy kitétel: ,,az egyházak kötelességüknek érzik, hogy számon kérjék híveiktôl azokat az erkölcsi normákat, amelyek (az ilyen és ilyen) társadalmi rendszerű (ilyen és ilyen ország) sajátjai''. Szándékosan marad el a pontos megjelölés, nehogy félreértésre adjon okot, mert nem ,,ilyen és ilyen'' esetre szól a kifogás, hanem bármilyenre. Nekünk, mint keresztényeknek azt, és csak azt, kötelességünk hirdetni, amit a Krisztus, és csak a Krisztus bízott ránk (Mt 28,20). Lelkesedhetünk más erkölcsi, vagy egyéb normákért is, ha azok összeegyeztethetôk az Evangéliummal, de bármilyen egyház, vallás elveszíti azonosságát és feloldódik, ha nem a saját normáit kéri számon a híveitôl, és nem hagyja a szóban forgó társadalomra, hogy törôdjön a maga normáival. A régi vulgáris materializmus mindig azzal vádolta a papokat, egyházat, vallást, hogy az uralkodó osztály csendôrségét képezik. Komolyabb fórumok ezt az általánosítást ma már nem teszik magukévá. De a ringben maradási törekvések tetôpontját jelenti, ha a vallási vezetôk maguk jelentkeznek ilyesféle programmal! S a folyamat kígyója itt logikusan a saját farkába harap. A ringben maradni akarás görcse még a szekularizáció kivédésére születik meg. Ezzel a céllal merülnek el egyes keresztények az Evangélium helyett a közéleti birkózásba. Belemerülésük sem képes azonban legyôzni az ellenfelet, de az Evangélium hitelvesztését minden oldalon tovább mélyíti, s ezzel végsô fokon maga is a szekularizációnak dolgozik. Nem ütközésszerűen... Annak idején a sok láger közül az egyikben elbocsátottak egy papot. A parancsnok ezzel a tájékoztatással eresztette szélnek: Mi többé ilyen ütközésszerűen nem fogunk találkozni. Egy történelmi korszak véget ért. Ha valamelyik pappal bajunk van, megszorongatjuk a püspöke nyakát, hogy: Püspök úr, mi van a maga területén? Akkor majd a püspök barmolja le a papját, aki attól, hogy a püspöke is ellene van, legfeljebb szívinfarktust kap, míg ha mi járunk el ellene, még vértanúnak érzi magát, és kihúzza a mellét. Hát nekünk ez így sokkal jobb! Ez a magatartás ateista részrôl teljesen logikus és világos. Nem az üldözés, hanem az ütközés megszűnését jelenti. Az ember elismerheti az ôskeresztények tételének: sanguis martyrum semen christianorum -- a vértanúk vére a kereszténység vetômagja -- mély, elvi igazságát, ez azonban nem takarhatja el az üldözések nem kevésbé mély emberi szenvedéseit. Ennyiben örvendetes minden csendesülés is. De azért a hangtompítós fegyverrôl sem lehet elfeledkezni! Kivéve persze, ha valaki mindenképpen -- a ringben akar maradni! Mert akkor ez lesz amiért ,,mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel'' (1Kor 13,7), így kerül a véka alá, ahol azt hiszi magáról, hogy világít, mert a véka fala visszaveri a fényt, de ez csak látszat. Egyszerűen a társadalom manipulál vele. A fák királyt választanak... Ha egy anyagdarab ütközés nélkül akar egy másikat hátrébb szorítani, ez csak úgy történhetik, ha a másik puha, lágy, nem alaktartó, s így simán enged minden külsô behatásnak. Emberi viszonylatokban ez azt jelenti, hogy akik ennek a magatartásnak a profilját adják, azoknak valósítaniuk kell az ószövetségi mesét a fák királyválasztásáról, amit Jotam mondott el a sichemiek elôtt, mikor azok a sokszoros testvérgyilkos Abimeleket választották királyukká (Bír 9,8-15): ,,Egyszer útra keltek a fák, hogy királyt kenjenek föl... így szóltak az olajfához: légy a királyunk! De az olajfa azt felelte: elhagyhatnám-e olajomat... hogy a többi fa között járjak-keljek? Akkor a fák így szóltak a fügefához: gyere és légy a királyunk! De a fügefa így válaszolt nekik: elhagyhatnám-e édes csemegémet és pompás gyümölcsömet, hogy a többi fa között járjak-keljek? A fák erre a szôlôtônek mondták: gyere és uralkodjál rajtunk! A szôlôtô így felelt nekik: elhagyhatnám-e boromat, amely megvidámítja az isteneket és embereket, hogy a többi fa között járjak-keljek? Most a fák mind a tövisbokorhoz fordultak: gyere és légy királyunk! A tüskebokor így válaszolt a fáknak: ha valóban királlyá akartok tenni, hogy uralkodjam rajtatok, gyertek és pihenjetek meg árnyékomban. Ha nem, akkor tűz csap ki a tövisbokorból, és megemészti a Libanon cédrusait.'' Az antiszelekció fogalmát régen is ismerték, következményeivel együtt! Ilyen körülmények között történik, hogy mikor az egyik elaggott egyházfô -- akit éppen szenilitása miatt tartanak erônek erejével még mindig a helyén -- szorongva mondja a másiknak: én úgy látom, hogy mi itt csak bábok vagyunk! Erre a társától azt a választ kapja: No és, rossz az neked? Van, aki társaságban, nyíltan meséli, hogy ,,ma nem úgy lesz az ember püspök, mint a barokk korban, hogy jámbor, imádkozik, meg templomot épít, hanem hogy jó pofát mutat erre is, meg arra is!'' A professzor cinikusan meséli az egész tantestületrôl: ,,Miért? Mit gondoltál, miért vagyunk itt? Ki gôgbôl, ki hatalomvágyból, ki pénzért!'' Nyugdíj elôtt álló, családos, civil munkatárs, akit azért dobnak ki az állásából, mert a hivatalos egyházi iratokat nem hajlandó a megbízó szájaízének megfelelô, kényelmes és hízelgô pontatlansággal fordítani. Az általános paphiány mellett vannak, akiket idô elôtt nyugdíjba küldenek, akiket mondvacsinált hivatalokba raknak, akiket civil munkaterületekre szorítanak. Viszont felvesznek teológusnak az Evangélium hirdetésére, dadogó neurotikusokat, vagy olyan hanyagokat, akiket más hallgatók elôl eldugva vizsgáztatnak, hogy ne derüljön ki, milyen botrányos semmiségekkel eresztik át ôket a vizsgáikon, hogy azután esetleg évekre menjenek külföldre, ahol egyetlen vizsgát le nem tesznek ugyan, de ez otthoni kiemelt beosztásukat nem zavarja. Mindezeket kívülrôl is szívesen ellátják fontosság nélküli, pusztán reprezentatív protokoll-feladatokkal. Utazhatnak, tárgyalhatnak, képviselhetnek, nyilatkozhatnak, mert úgyse fordul ezen semmi. De legalább a papi munkára sincs idejük -- állapítják meg mosolygó megbízóik. Humoros lenne még végig elemezni azokat a politikai szövegeket, melyeket némely Rómával semmi kapcsolatot nem tartó egzotikus társadalom erôltet bele magába a pap-, és püspökszentelés liturgiájába is, a maga szolgálatára és megnyugtatására, kérdésessé téve még az egész szentelés érvényességét is. Hasonló adatok felsorolásával oldalak tucatjait lehetne megtölteni. Egy világháborús anekdota szerint Németországban Mórickának a papája világtérképen mutatja a fiának Németországot, szövetségeseivel és ellenfeleivel. A gyerek gondterhelten nézi egy darabig, majd azt mondja: meg kellene mutatni ezt a térképet a Hitler bácsinak! Úgy tetszik, hogy sokszor a keresztények nem a világtérképet, de a saját magukat és helyzetüket feltüntetô vázlatrajzokat sem ismerik. Vagy ez nem is érdekli ôket, csak azt a jelet akarják viselni, ami nélkül senki sem adhat és vehet (Jel 13,17), azzal sem törôdve, hogy a Jelenések tovább pörögnek a 19. fejezet 20--21. verséig? A sok hasonló között egy megrázó eset. Egy tiszta lelkű, intelligens, egyenes és jellemes fiatal pap, aki éppen ezért került rövidesen szentelése után kiszorítva papságából a társadalom peremére. Bemocskoló meghurcoltatások után laicizáltatja magát, de belsô egyensúlyát soha nem nyeri vissza. Nem tud megbirkózni azzal a kérdéssel, hogy ,,én, a kis senki, tartozom hűnek lenni, de az Egyházam vezetôi dezertálhatnak?'' Egy öreg szerzetes mondotta elgondolkozva: a noviciátusban arra megtanítottak bennünket, hogy mi minden következménye van annak, ha a szerzetes hűtlen lesz. Az a lehetôség nem merült fel, mi van, ha a rend lesz árulóvá? Bizonyos, hogy mindenféle üldöztetés és elnyomás messzemenôen a kezére jár a pusztító folyamatoknak. Az is, hogy a világegyház történelmének egyetlen fázisában sem bírt még olyan nagyszámú vértanúval, hitvallóval, egyszerű hűséges lélekkel, mint napjainkban, de annyi szétesô, málladozó, pusztuló lélekkel sem. Olyanokkal, kik kizárólagosan belsô okokból esnek szét. De mi lenne, ha nem adnánk rá lehetôséget? Ha nem akarnánk a ringben maradni? Aki államférfit játszik... Köztudomású, hogy a nemzetközi diplomácia -- nemzetközi vásár. Egyes hatalmak adásvételi ügyleteket bonyolítanak le a maguk gazdasági, katonai, befolyásbeli lehetôségeik segítségével. Minden nemzetközi tárgyalás adok-veszek kérdése, kéz kezet mos, valamit valamiért. Az Egyház itt eleve hátrányosabb helyzetben van, minthogy nem tud gabonát, fegyvert szállítani, nemzetközi hitelakciókat lebonyolítani, hadosztályokat kölcsönözni, sôt, nem lévén tagja az ENSZ-nek, még csak a szavazatát sem tudja cserébe felajánlani. Az egész világra kiterjedô erkölcsi súlya ad neki jelentôséget, ami ellen ugyan propagandával mindig lehet harcolni, de azért azt senki sem tudja egyszerre az egész világra kiterjeszteni. Ez az erkölcsi súly a közélet piacán messzemenôen könnyebb fajsúlyú, mint a többiek hitelei és szállításai, de a Vatikán kezében még mindig reális súly. Egészen más a helyzet a helyi egyházak vezetôivel. Otthon ôk épp olyan alárendelt állampolgárok, mint bárki más, s ennek megfelelôen kell külföldön is viselkedniük. Propagandával, hatalmi eszközökkel a legtisztábban evangéliumi álláspontok területén is ellensúlyozni lehet ôket. Amellett a helyi egyházi vezetôk nem diplomaták (szemben a vatikániakkal), nincs tárgyalási iskolázottságuk és rutinjuk, nincs átfogó tájékozottságuk és információs anyaguk, hiszen nem ez a feladatkörük, csak a helyi egyházi és lelkipásztori helyzettel ismerôsök, ha ismerôsök. Aki erre az útra lép, az folyton államférfit fog játszani. Ünnepélyeken, fogadásokon, koszorúzásokon és emléktábla-leleplezéseken ,,emeli a díszt megjelenésével''! Nyilatkozik politikai helyzetekrôl és eseményekrôl, pedig a dolog természete szerint semmiféle politikai ütôerô nincs mögötte. Nyilatkozatainak önmagára támaszkodó részei rendszerint naivak, a többi meg sugalmazott, vagy szolgaian átvett, és másnak utána mondott. Társadalmi szempontból olyan propaganda, ami nem sokan ér ugyan, alig lévén saját politikai háttere, de azért jól jön, mert lényegében ingyen van. A kisebbségben és szorongatott helyzetben lévô helyi egyházakból kerül be idônként valaki ebbe a zsákutcába. S aki beleszédül ebbe az üresjáratba, elveszíti még az érzékét is sajátos papi feladatai iránt. Határmenti városban egy külföldi egyházi küldöttség tiszteletére reprezentatív liturgiát tartanak. Két és félszáz pap koncelebrál. Liturgia elôtt kihirdetik, hogy az ünnepre való tekintettel általános feloldozást adnak, egy éven belül mindenki tartozik elvégezni a szentgyónást. Eszükbe se jut -- pedig ott kellene a lelkipásztori helyzetet ismerni és számontartani --, hogy a határon túlról most is, mint más jelentôs ünnepeken is, éppen gyónni jönnek át sokan, mert otthon már régebben és nagyobb területen nincs erre módjuk. Ezek mind hoppon maradnak. Az ünnep nem lenne elég nagy, ha pl. csak 200-an koncelebrálnának és 50 pap leülne gyóntatni? Csak az ember egy belsô egység, s akit államférfiúi gondok töltenek el csurig, attól nem lehet még lelkipásztori szolgálatot is várni! A magatartás iskolát csinál... Így kezdôdött... A lágerudvarban egy újonnan odakerült papra lesz az ôr figyelmes, mert még reverendában van. Magához hívja: No, milyen a hangulat az osztályon? -- kérdi. A másik ránéz, és azt feleli: Kérem, ilyen feladatokra én nem vagyok alkalmas. Akkor lépjen vissza -- rekeszti be az ôr a rövidre sikerült tárgyalást. A nagyok magatartása azonban lassan iskolát csinál, és típusossá lehet egy-egy egész helyi keresztény társadalmon belül. Lesz, aki még kispap korában önként jelentkezik valami egyéb szervbe is szolgálattételre, és bizalmas körben még meg is magyarázza: ott a hatalom, gyakorlatilag csak így lehet az Evangéliumot szolgálni! A másik éppen nem szolgálhat, de egy jámbor öreg néninek megesik rajta a szíve, és szól az érdekében a fiának, aki ugyan sajnos, nem vallásos, de a keze messze elér. Az édesanyjára való tekintettel segít is, de ugye érthetô, hogy ô is viszontsegítséget vár. És az illetô még hosszú évek után is kerüli a paptársait, hogy valahogyan kibújhasson a viszontszolgálat sürgetô feladatai alól. Akár kamaszos fontoskodásból, akár stréberkedésbôl, mások példája nyomán, saját ösztöneitôl sodorva indul el az ember a széles úton (Mt 7,13), de az mindig valamiféle pusztulásba visz. Élesebb helyzetben sor kerülhet a legjobb barátok elleni hamis tanúvallomásra, ami egy életen keresztül megnyomoríthatja az illetôt, vagy meg sem nyomorítja, s akkor ez a legnagyobb nyomor. Van olyan is, aki sok áldozat és szenvedés után, egyre hátrányosabb helyzetbôl fanyalodik rá valami megegyezéses alkura. Nyolcgyerekes mezôgazdasági munkáscsaládnak volt igen értelmes gyereke. Egyházi segítséggel jutott el a diplomához. Változó politikai széljárások közt vezetô állásban, magát el nem adva dolgozott az egyszerű emberekért. Amikor így már nem tehette, visszavonult, és egyszerű parasztként, munkásként élt volna tovább, de el nem kötelezett személye így is útban volt. Aztán vagy egy tucatnyi évig nem rendelkezett magával. És akkor már úgy vágyódott a családja után, hogy egy egész élet hűségét félredobva, elkötelezte magát. S az ember a bűnnel nemcsak egyszerűen könnyíteni akar magán, a bűn után még nyugodtan akar aludni is. Azért mindezek mindig megmagyarázzák a bizonyítványukat. Hogy ô tulajdonképpen kényszerhelyzetben volt, nem is felelôs érte, hogy ez volt a kisebb rossz, hogy a helyében mindenki úgy csinálta volna, hogy ô tulajdonképpen feláldozta magát mások, mindnyájunk érdekéért stb. Hiszen van olyan német regény, amelyik szerint Júdás látta, hogy az ô szerepe nélkülözhetetlen a megváltáshoz, s ennek érdekében vállalta az örök idôkre szóló megbélyegzést Krisztus megváltói dicsôségével szemben, azért az ô áldozata nagyobb, mint Krisztusé, és valójában neki köszönhetô a megváltás, ô az igazi megváltó... Az erkölcsileg sérült emberi lélek hajmeresztô bakugrásokra képes. Ez a regény magában álló jelenség ugyan, de a keresztények között nem egy helyen ez a következtetéssor típusos lett és elterjedt. Nem az egyes hibák magukban jelentik a tragédiát, hanem hogy a mentegetôzések, magyarázatok és mosakodások révén, az elnézés, mellébeszélés és egymás menekítése révén ebbôl a puha, megalkuvó, hazug és áruló magatartásból itt-ott elfogadott társadalmi magatartás lett, amelynek színe elôtt éppen a hűség, és a jellem kerül a meggondolatlan, forrófejű, felelôtlen, hôbörgô és kalandor magaviselet gyanújába. A társadalom levegôje válik erkölcsileg miazmássá, melyben a fiatal már maga jelentkezik arra a jellemtelen szolgálattételre, amit az elôzô generációnál lát, s az eladottság szinte már automatikusan termelôdik újra... Ezen a szinten a folyamat lényegi változáson megy már át. Ismert pszichológiai adat, hogy az embereket legjobban saját magukon keresztül lehet kordában tartani. A belsô félelem jobban fog, mint a külsô üldözés, a cenzúránál is mindig szigorúbb a belsô önkontroll. Ennek a helyzetnek két társadalmi fôformája van: a nyuszi és a lakáj. A nyuszi az olyan mértékben félelemben élô keresztény, akinek már tulajdonképpen teljesen felesleges félnie, mert elemi félelme olyan szoros kordában tartja, hogy soha nem juthat olyan helyzetbe, hogy bármiféle reális oka lehessen a félelemre. Az elmúlt évtizedek egyháztörténetébôl iskolapéldaként említhetô egy katolikus újság munkatársi garnitúrájának esete. A lapjukat kiadó egyházi szervvel csak úgy voltak hajlandók munkaviszonyban maradni, ha az egy félévi fizetésüket kinek-kinek a nevére takarékbetét-könyvbe teszi, s a takarékbetét-könyveket a szerkesztôség páncélszekrényében tárolják, hogy ha valami ,,baj lenne'', azt könnyen mindenki magához vehesse. Hiszen meg kell érteni, hogy ôk egy egyházi lapnál végzett munka után nagyon nehezen jutnak majd valamiféle más munkához... A kérésnek ugyan eleget tettek, de alkalmazására soha nem került sor. Az ilyen mértékben félôknek már semmi okuk sincs a félelemre! A kiadó egyházi szerv tagjai merültek el sorban a süllyesztôben, nekik viszont nem volt ilyen takarékkönyvük. Egy katolikus folyóiratban jelent meg: ,,Nyomatékosan hangsúlyozni kívánom, hogy a papi utánpótlás csökkenése világjelenség, nem vezethetô vissza hazánk társadalmi berendezkedésére''. A következtetés formailag hibás, mert egy világjelenségnek, épp mert világjelenség, többféle oka is lehet, helyenként más is, úgy hogy a világjelenség ténye magában még nem hárítja el a mondat második felének a tartalmát. Sokkal inkább azonban az, hogy az író maga sem tud hivatkozni bármiféle ellenkezô állításra, így a nyomatékos hangsúlyozás nyitott kapukat dönget. De akkor miért döngeti? Miért cáfol olyasmit, amit nem állítottak? Mert elôre le akarja fedezni magát, hogy ô senkinek sem adott alkalmat ilyen gondolatokra, hogy ô ,,jó fiú'', pedig csak lakáj! Az elaljasodás mélyén Az idôk folyamán a társadalmi megmanipuláltságnak bejárt idegpályái alakulnak ki. Öreg paraszt haldoklik. Magához kéri a plébánosát, mert rendbe akarja tenni a dolgát Istennel. Meggyónik, és elmondja, hogy 30 év elôtt meggyilkolta a feleségét, és elásta a trágyadomb alá. A holttestet nem találták ugyan, de a falu azt hitte, hogy a határukat keresztezô erôs sodrú folyóba veszett az asszony. Most azonban ezt a terhet is le akarja tenni az öreg. Megkapja a feloldozást, de két óra múlva egy rendôri és egy mentôautó áll meg a háza elôtt. A rendôrök felássák a trágyadombot, ami alól kikerül egy emberi csontváz. Az öreget letartóztatják, és mentôautó viszi a rabkórházba, ahol most megpróbálják megmenteni -- a vádlottak padja számára. Ha ez nem is sikerül, de a mellette lévô ateista huligán szabadulásakor felháborodva meséli el a dolgot, mert ha ô nem is hisz, egyáltalán hogyan lehetséges az ilyesmi? Hisz itt semmi veszély, haszon, jogi kötelezettség nem nehezedett a papra! A kívülállót is felháborítja az öncélúnak tűnô aljasság, pedig csak arról van szó, hogy a bejárt idegpályák spontánul működnek már! Az is tévedés lenne, ha ennek a spontaneitásnak ilyen kiugró példájára helyeznénk a hangsúlyt. Ritka az értelmetlen öncélúságnak ilyen szélsôséges példája. De azok az apró, hétköznapi moccanások, melyek a maguk módján a mindennapokban kódolják át az Evangéliumot valami egészen mássá... A sajtóban támadnak egy papot. Illetékes egyházi felsôbbsége a lap szerkesztôségénél tiltakozik, hogy nem érzékeltették, hogy az illetô pillanatnyilag nem dolgozik egyházi beosztásban, s ez ugye jogtalanul népszerűtlenné teheti egyházi beosztásban dolgozó társait! A tárgyi kérdésben óvatosan persze nem foglal állást. Sôt e helyreigazítási kérését is bizalmasan teszi: erre ne történjék hivatkozás. Elhatárolja magát a természetfeletti rendben hozzá tartozótól, szemben Krisztussal: Mt 12,48-50; de még magát az elhatárolást sem vállalja. És Krisztus fôpapi imájának az egységért való könyörgése (Jn 17)? És miért beszélünk akkor ökumenérôl? A világ egy másik pontjának egyházi illetékese már azon elmélkedik, hogy érdemes-e neki egy olyat egyáltalán felszentelnie, aki esetleg majd nem működhet, és csak ôt hozza egy ilyen, a fentihez hasonló kellemetlen helyzetbe? Nem kellene elôre megkérdezni, tájékozódni? Nem kényszeríti ôt pillanatnyilag semmi külsô erôszak, de ô magától is elibe akar menni minden elgondolható kifogásnak... Krisztus is így gondolta ezt? (Mt 10,16-23; Mk 13,9-13; Lk 21,12-17) Hűséges, becsületes pap kér útlevelet, aminek sikere azonban épp a hűsége miatt kétséges. Aztán egyszerre csak megjelenik a sekrestyéjében egy soha nem látott fiatalember, aki lelkiismereti problémáiban kér tôle tanácsot, amely problémák azonban egyértelműen kapcsolódnak éles és aktuális politikai kérdésekhez. A pap, felismerve a helyzetet, kihoz a szobájából a fiatalembernek egy hivatalos brosúrát, beírja a nevét, és kölcsönbe adja azzal, hogy ,,ebben minden kérdésre megtalálja a választ'', no meg ô az útlevelet, amit most már napokon belül meg is kap. Azt hiszi, hogy ügyes volt, s hogy a dolog jelentéktelen. Pedig az eljárás erkölcsileg ugyanolyan fajtájú, mint az elôzôek. Csak a méretek, az élethelyzet jelentéktelenebb. Az ilyeneken gyakorolják be magukat a becsületesnek lenni szándékozó keresztények arra, hogy jóakaratuk ellenére is, majd kiemelt és letagadhatatlan helyzetekben is ugyanúgy járjanak el, mint gyanútlanul tették korábbi ,,jelentéktelen'' dolgaikban. Nádfajták Mik a belsô okai annak, hogy valaki a ringben akar maradni? Válaszul felcsendül (1Jn 2,16-ból): minden, ami a világon van: a test kívánsága, a szemek kívánsága, és az élet kevélysége, nem az Atyától származik, hanem a világtól. -- Amikor a plébánosnak eladottsága következtében módjában áll egyházközségi tanácstermét úgy mutatni be, hogy ,,különb, mint a püspöki kar tanácskozó terme'', és ezt a fordulatot nem is mulasztja el, akkor nyilvánvaló, hogy honnan fúj a szél. S az apostol által felsorolt három ösztönterület (érzékiség, anyagiak, hatalom) mindegyikével kapcsolatban a múltból és napjainkból és a földkerekség minden pontjáról bôséges illusztrációs anyagot lehetne összeszedni a szélben hajladozó nádak eme fajtájáról. Az emberi részvét sokkal nagyobb mértéke jár ki azoknak, akik a hatalom és az erôszak áldozataiként különbözô meghurcoltatások, megkínoztatások, megfélemlítések, idegi-pszichikai elfáradások és elsötétülések, vagy korábbi hibáikkal való méltatlan fenyegetettség hatása alatt jutottak egy olyan területre, amelyen már csak gurultak, gurultak addig, ameddig gurították ôket. Belôlük áll korunk tragikus szerencsétlenjeinek legnagyobb létszámú tömege. A harmadik csoport, akiket korlátoltságuk, ostobaságuk, rövidlátásuk csúsztat el. Kizárólagos magabiztosságuk teszi ôket felismerhetôvé. Minél kevesebbet lát valaki a sakktáblából, annál könnyebben tud lépni. Ennek egyik sűrűn elôforduló változata, hogy valaki becsülettel helytáll az egyik tévedéssel szemben, és így teljes odaadással fordul a másik felé, mikor az kiszorítja az elôzôt. Pedig az önmagában véve ugyanolyan tévedés, és ha ez jelentkezik elôször, ezzel ugyanúgy szembefordult volna. Szellemi csôlátással rögzült az egyik formációra, s azon kívül nem lát semmit. A rövidlátás másik formája, mikor valaki tudatosan két úrnak akar szolgálni (Mt 6,24), míg rá nem jön, hogy a földi hatalmasságok ezért a maguk módján fogják nyakon, az Isten pedig valamilyen formában visszavonul tôle, s ô ott marad kiüresedve és tönkremenve mind a kettô nélkül. Még azok a szerencsések, akiknek csak a vegetatív idegrendszerük ôrlôdött fel ebben a maguk rendezte kötélhúzásban, de az Isten kezét nem engedték el. S végül az utolsó csoport, akiket a rossz lelkiismeret logikája arra hajt, hogy a kisebb rossz feletti lelkiismeret-furdalásukat azzal csitítsák el, hogy egy nagyobbat tesznek, ezzel akarva meggyôzni magukat arról, hogy elôbb nem történt semmi. S az utóbbit, megint egy újabb, még nagyobbal paralizálják. A szalámiszeletelés taktikájának megfelelôje, amit azonban a lélek önmagán és önmaga ellen végez. Gobel-szindróma A historikusok egyik keserű tétele, hogy a történelem egyetlen tanulsága, hogy az emberek semmit sem tanulnak a történelembôl. Mindez a keresztényekre és az egyháztörténelemre nem kevésbé áll. Igaz, a történelem nem egyszerű illusztrációs anyag az egyéni, vagy közösségi hűség és hűtlenség eseteihez. Rendszerint csak ha hosszabb fejlôdést tekintünk át és evangéliumi szemmel, akkor tárulnak fel elôttünk az összefüggések, a csapdák, önámítások és zsákutcák logikus önmagukra zárulásai. De megtörténik az is, hogy egyetlen jelenség keretén belül, néhány év alatt teljesen kifutja magát az a logikai sor, mely talán észrevétlenül, de azért a maga teljes intenzitásában jelen volt már a magban az elsô mozdulásban. Ratzingernek Milyen lesz az Egyház 2000-ben című tanulmányából idézek egy bekezdést (A mustármag reménye, 135. old.): ,,Hogy megfelelhessünk arra a kérdésre: mi jelent valamit a jövôre nézve és mi nem, azt gondolom, legtanulságosabb szemügyre venni a kor (a felvilágosodásról van szó) személyiségeit és a bennük tükrözôdô helyzeteket. Természetesen csak néhány jellemzô típust ragadhatunk ki, amelyekben kifejezésre jut az akkori lehetôségek tág terjedelme és egyszersmind az elképesztô analógia a mával (kiemelés tôlem). Megvan a szélsô progresszista, például Gobel párizsi érsek szomorú alakjában. Ô merészen részt vett kora haladásának minden lépésében. Elôször az alkotmányos nemzeti egyházhoz csatlakozott; mikor már az sem volt elég, ünnepélyesen letette papságát azzal az indokolással, hogy a forradalom szerencsés kimenetele óta nincs szüksége a nemzetnek másra, mint a szabadság és egyenlôség kultuszára. Részt vett a Notre Dame-ban az értelem istennôjének a tiszteletében, de végül a haladás lendülete ôt is elsöpörte. Robespierre alatt az ateizmus egyszerre ismét bűncselekménynek számított, és az egykori érseket, mint ateistát a guillotine alatt kivégezték.'' Gobel esete iskolapéldája a görcsös ringben maradni akarás teljes értelmetlenségének. A fennmaradás krisztusi ígérete az Egyház egészének szól; mindig és minden részét nem tudjuk kivonni a történelem tragédiáiból, mint még Pál és Ágoston kisázsiai és afrikai egyházait sem tudtuk. De Gobelen látszik, hogy a nagy menteni akarókat, magukat is elviszi az ár. De nem is ez a legfontosabb tanulság. Mert ha Gobel Talleyrandnak szimatával és hajlékonyságával rendelkezik, talán ô is évtizedekkel késôbb és saját ágyában hal meg, mint a jellemtelenségben ôt messze lefôzô autuni püspök. Ez azonban csak az egyedi sors. De a francia egyház és katolicizmus XIX. és XX. századi útjához és arcához egyikük sem járult hozzá egyetlen vonással sem! Csak negatív példáknak maradtak meg. Az Egyházat végsô fokon mindig a Szentlélek vezeti, a maga útjain, amihez hűségesek is csak vajmi keveset tudnak hozzátenni. A beképzelt lélek evilági okossággal futhat egy darabig, a rendezôség egy ideig még a tapsokról is gondoskodik, csak azt ne higgye senki, hogy az Egyház is a sarkukban topog. Másként hívják Azt, akit az Egyház ismer el Útnak! (Jn 14,6) Új sarjak régi torzsokon Az egyének és közösségek a világ végéig fognak hibázni. Ez már benne van az emberi egzisztencia törékenységében és korlátoltságában. Sôt mindezt ugyancsak mindnyájan, egyének és közösségek, maradandó károsodás nélkül még ki is bírhatjuk, amikor az árokba csúszást mindenki annak is gondolja, és a közelben lévôk mindjárt összeszaladnak segíteni, mert hisz az árokból ki kell és ki lehet jönni. Más a helyzet, ha ezt valaki elkerülhetetlennek, ezért természetesnek, sôt állapotszerűnek kezeli, és hozzászoktatván magát az árokhoz -- csôlakó lesz. S a következô nemzedék csôlakóként nô fel, és azt hiszi, hogy legalább is az ô idô- és térbeli koordinátái között az a természetes, hogy az ember erkölcsi, szellemi (és idegi!) csövekben üti fel a tanyáját. Teljesen jogos és helytálló az a kritika, mely sok mindent megkérdôjelezett magából a kereszténységbôl is, amikor az valahol ,,kurzussá'' vált. De ha az eladottság és lakájszellem különbözô formái és önigazolásai, egymást is keresztezve és átfedve válnak ,,kurzussá''? S azok a fiatalok, akik ebben úgy nônek fel, mint a barlangi rákok a sötétben, fehéren és vakon, a napfényrôl még csak nem is tudva? Vagy két évtizeddel ezelôtt történt, hogy egy szemináriumban kispapokkal beszélget egy közéleti szerepet betöltô idôsebb és magasabb rangú pap, akit barátainak épp abban az idôben sikerült az egyházi kiközösítés alól mentesíteniük. A kispapok érdeklôdtek, hogy hogyan tudja a maga életének mindennapi problémáit a kereszténységgel összeegyeztetni? S a válasz ez volt: aliter in theoria, et aliter in praxi -- más az elmélet és más a gyakorlat! Ô azonban csak a saját gyengeségébôl és idôs korára jutott el idáig. De akik hallgatják, azokban már ez a kezdeti, elsô csíra is! Bennük már az elmélet sem lesz más, ez a farizeusi gyakorlat önt el mindent. Legfeljebb még egy hivatalos alkalmakkor hangoztatott felületes propagandamáz marad, melynek vivô és ható ereje a régi idôk röpgyűléseivel azonos. Aki ilyen helyzetben helyt akar állni, annak semmi csábításnak nem engedô, kérlelhetetlen következetességgel kell a Krisztusához is, és a lelkiismeretéhez is ragaszkodnia. Ehhez gyakorlatban rendszerint arra van szüksége, hogy legyen valami el nem kötelezett, biztos támpontja, egy megfelelô lelkiatya, kisközösség stb. Számoljon azzal, hogy Atyja szôlejében, a kapát az izzasztó napsütésben senki sem fogja a kezébôl kivenni, de a kiemelt helyekért, a munkátlan munkákért, címekért és rangokért -- még a Pál utcai fiúk sarzsijaiért is -- fizetni kell. S a dörzsöltebb eladók esetleg csak utólag hajtják be a naiv vevôkön bizsuik és játékszereik árát, de behajtják! ,,Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét mindennap és kövessen engem'' (Lk 9,23). Igaz, hogy Mt és Mk párhuzamos helyein a kijelentést gyakorlati életközelbe hozó ,,mindennap'' szó hiányzik, de manapság bizony, ha valaki valamelyik napjában nem tudja konkrétan meghatározni kereszthordozása adatait, az aznap nem is járt a Krisztusa nyomában! Hát ha valakinek egész élete: napjai és szavai, gondolatai, tettei és imátlan imái ,,puha ruhákba öltözöttek''? (Mt 11,8) És a békésebb körülmények között felnôtt idôsebbeknek még valahol és valamikor, de csúsztatniuk kellett jobb és becsületesebb önmagukból. A fiatalok jórészt szellemi és erkölcsi nívótlansági kátyúban nônek fel, néha egyenesen zseninek és szentnek kellene lenniük ahhoz, hogy emberi szemmel nézve megállhassák a helyüket. Nekik sokszor már az a természetes, amit maguk körül szinte kizárólagosan látnak, tapasztalnak, akár teológiai oktatásuk mindennapos cinikus kiszólásait, aljasító vicceit! Züllô keresztény társadalmakban a züllés lesz a természetes levegô, amiben a felnövô fiatalok olyan magától értetôdôen züllenek tovább, hogy már eszükbe sem jut, hogy ôk züllenek! Vígan mennek tönkre! S a hazai vonatkozások is ugyancsak elgondolkoztatóak. A Világosság 1982. júliusi sz. 400--405. oldalain hozza Kocsis Elemér cikkét Új fejlemény a marxista-keresztény párbeszédben címen. Ebben ismerteti a Lutheránus Világszövetség aarhusi, 1977-ben tartott konferenciájának egyes megállapításait. A konferencia keresztény részrôl ,,a marxizmussal való találkozásnak négy fô típusát különbözteti meg: visszavonulás, oppozíció, konformitás, kritikai viszonyulás... A magyar egyházak dialógusát az aarhusi jelentés a Konformität címszó alá sorolja be.'' Ezeket a megállapításokat sem a cikk szerzôje, sem a lap nem kritizálja. A Magyar Értelmezô Szótár szerint: konformizmus = az uralkodó felfogáshoz való elvtelen ragaszkodás. Keresztényeknek azt is érdemes tudatosítaniuk, hogy ez a kifejezés szentírási gyökerű: nolite conformari huic saeculo (Róm 12,2) -- ne szabjátok magatokat a világhoz. Tehát Dániából, és egyáltalán nem ellenséges szemmel nézve, tűnik a magatartásunk ,,elvtelen alkalmazkodásnak''. Az ilyesmi a dolog természete szerint lépésrôl lépésre való azonosulással, asszimilálódással ér véget. Aminek csak az a tanulsága, hogy a halál nem feltétlenül csak egy gobeli lefejezésen keresztül következhetik be. Sôt, a lefejezés egy embert érint, és ezen egyesek száma kellemetlen feltűnés nélkül vég nélkül nem szaporítható. De lassú asszimilálással népek és gondolatok egyképp átköltöztethetôk a történelem múzeumába. ======================================================================== Mécs a véka alatt: láng vagy látszat? (A társadalmi manipulálás) A hatalom és a hívô A társadalmasodással, az emberi közösség személyi összeszervezôdésével, és ennek anyagi segédeszközével, a technikai civilizációval, a mai hatalom korábban elképzelhetetlen intenzitással és részletességben tudja átjárni, átitatni és megmanipulálni az emberi életet. Annál kiáltóbban jelentkezik az egész társadalom és önmaga elôtt is a fatörzsnek az a csomója, ami külön gócként, ezen a helyzeten többé-kevésbé kívül tud maradni. A közhatalom a hívô ilyen függetlenségét és önállóságát általában kihívó szeparatizmusnak fogja fel. A hívô pedig, akit nemegyszer hasonló gondolkodási formák fertôznek meg, marginalizáltnak, félreszorítottnak érzi magát. Ezért mind a ketten, ha nem vetemednek többre, legalább a helyzetüket akarják folyton igazolni. A hatalom a hívôktôl kért, kapott, kicsikart újabb és újabb hűségnyilatkozatokkal nyugtatgatja a saját táborát is, és gondolja a hívôkbe is belesulykolhatni talán mégsem egészen biztos hűségüket. A hívô pedig az anyagi vagy közéleti együttműködés adataival illusztrálná önmaga elôtt is a közhatalomnak esetleg éppen úgy nem minden vita és kétely felett álló barátságát. A tájékozódást keresô pedig nem tudja, hogy amit látni vél maga elôtt, az valójában élô láng-e, vagy csak üres látszat? A vallásszabadság A hívô oldaláról a hatalom felé nyilván a vallásszabadság az egyik legátfogóbb igény. Ennek léte, nem-léte, vagy korlátozott léte nemcsak kettejük vitatémája, hanem különbözô szempontokkal és felfogással, de beleszól a kérdésbe mindkettôjük minden barátja és ellenfele. A 60-as évek elsô felében az ENSZ-közgyűlés egy indiait bízott meg azzal, hogy vizsgálja meg a vallásszabadság helyzetét az egész világon, és terjesszen átfogó beszámolót a közgyűlés elé. A beszámoló azonban csak hiányosan készülhetett el, mert egy csomó állam be sem engedte az illetôt a területére, mondván, hogy ez a belügyeikbe való beavatkozást jelent. Csak írásban közölték vele alkotmányuknak és törvényeiknek ide vonatkozó passzusait, amiket az illetô helyzetébôl kifolyóan úgyis ismert, vagy bármely komolyabb közkönyvtár anyagából megismerhetett volna. Az elsô pillanatban teljesen egyszerűnek látszó vallásszabadság fogalmát -- mint minden más szabadságét is -- ködössé és bizonytalanná teszi, ha a hatalom elutasítja az Istent, ami legtöbbször az objektív humanizmus elutasítását is jelenti (l. 36. old.), mert csak önmagát fogadja el kizárólagos irányító szempontul. Így oly távolra nyújtja ki a maga hatalmi karját, ameddig gyakorlatilag egyáltalán csak képes, és amin túl valamilyen szempontból ezt már nem látja a maga számára lehetségesnek, vagy hasznosnak, azt a területet engedi át mintegy fájó szívvel és prédául a szabadságnak. A fenti esetben a vallásszabadság egyenlô volt a vonatkozó törvényekkel. Máskor kizárólagosan egyéni igényként kezelik, elutasítva közösségi vonatkozásait, pedig éppen napjaink mennyire hangsúlyozzák az ember közösségiségét is! ,,Az ember társas természete... igényli azt, hogy belsô vallási aktusait külsôleg kifejezze, vallási téren másokkal közösségben legyen, és vallását közösségi formában élje. Ezért jogsérelem éri a személyt, s magát... a rendet... ha megtagadják az embertôl, hogy a társadalomban szabadon gyakorolhassa vallását...'' (A vallásszabadságról szóló zsinati dokumentum 3. pontja.) Az elutasítás egyik oldala, hogy kizárják a vallás életlehetôségeibôl annak szervezeti, mozgalmi, közösségi jellegű oldalait. Van, ahol vallásszabadságon csak meghatározott szertartások, kultuszok szabadságát értik. Másutt az életkort is meghatározzák, mint az ezeken való részvétel elôfeltételét. Van, ahol elôre leszögezett külsô, számszerű korlátokkal olyan szabadságnak és életnek keltenék a látszatát, aminek a meghatározó korlátok fogalmilag is a cáfolatát jelentik. Mindenképpen az a gyakorlati tapasztalat, hogy minél több bizonykodás, rendelkezés, nyilatkozat, hivatal tüsténkedik valahol a vallásszabadság körül, ott annál kevésbé van igazi szabadság. És mindenfajta korlátozás az antropológia alapjaival való szembefordulás. Az ember egységes, teljes, oszthatatlanul egész lényével zenél, ha zenél, szeret, ha szeret, és züllik, ha züllik. Az Istent sem tudja egy részével imádni, mert vagy hazug, vagy aljas, vagy neurotikus lesz tôle. Ahol a vallásszabadság sérül, ott az emberi szabadság egészét, magát az Embert bántják! Az ilyen nehézségek nem mindig származnak sűrített gyűlöletbôl. Például a harmadik világ történelmi múlttal nem mindig rendelkezô államképletei között típusos az önmagán túl nem látó, faji ízű állam- ateizmus, ami nem mindig jelent véres üldözést, de attól a függönyök mögött lassú fojtogatás, ha szándékos, ha ösztönös, állandó lehet. Másutt egy-két nemzedékkel elôbb lezajlott az igazi üldözés. A fiak rühellenék is apáik módjára bemocskolni a kezüket, de Warrenné lánya példájára jól élnek azok bűne jóvoltából. Eszükbe sem jut tudatos engesztelôdéssel, jóvátétellel rendezni a történteket, sôt ,,feddhetetlenségükben'' magukra nézve sértônek is találnák magát ezt az elvárást is. A hitviták korának kifejezésbeli durvaságai a másik féllel szemben ma már csak emberileg is meghaladottaknak tekintôdnek. De ha a közéleti hatalom árnyékában virágzó tömegkommunikációs eszközök akár csak ügyetlenségbôl, figyelmetlenségbôl, vagy tájékozatlanságból megengedik maguknak szóban, versben, szövegben, rajzban, képben ilyenek közlését, a másik fél szükségképpen az üldözöttség és kiszolgáltatottság pszichés állapotába fog kerülni. Kétségtelen, hogy az államvallás fogalma egy korábbi történelmi fejlôdési fázishoz tartozik. De az ateisták által ma szabályozott vallásszabadság valójában a legtöbbször az ateizmus ,,államvallássá'' való növelését jelenti, ami mellett a valódi vallások csak többé- kevésbé megtűrtek lesznek. Ez a helyzet pl. amikor az ateista világnézetrôl hivatalos fórum jelenti ki, hogy az ,,a közgondolkodás meghatározó tényezôje''. Az államvallás fogalma egy, a mienkénél sokkal lassúbb mozgású, és alapjában sokkal egyöntetűbb társadalmi képlettípus idejébôl való. Ennek mozaikképpé alakulása és belsô mozgásának felgyorsulása lehagyta az államvallás minden emberi esendôségnek egyébként annak idején is kitett képét. Ahol azonban a megváltozott társadalmi és civilizációs helyzetben az államilag elôírt, garantált és kedvezményezett ateizmus jelentkezik ugyanebben a szerepkörben, az a retrográd helyzet miatt sokkal pusztítóbb jelenség. Maga az a tény, hogy magukat ateistáknak valló politikusok írják körül a vallásos ember számára a vallás szabadságát, annyit tesz, mintha botfülűek szabnák meg a zene törvényszerűségeit. És felesleges is. Két mondatban elvileg meghatározható az egész kérdés. 1. Vallási élet címén minden egyén és közösség bármiféle külsô beavatkozás nélkül élhet a maga sajátosságai szerint addig a határig, amin túl már ô zavarna másokat. 2. A vallásnak és a vallásos embernek rendelkezésére áll mindaz a lehetôség, ami ugyanazon körülmények között az ateizmusnak és a vallástalan embernek áll rendelkezésére. Ahol a helyzet nem ennek megfelelô, akár a rendelkezések hiányosságai, akár végrehajtásuk hibái miatt, ott a szó teljes értelmében vett vallásszabadságról nem lehet szó, és ott a vallásos ember többé-kevésbé szükségképpen vagy üldözött, vagy legalábbis másodrendű állampolgár. A humanizmus Ha a pszichében az Isten képe, mint legfôbb érték, elmerül, az azt követô fok automatikusan és szükségképpen ,,legfôbbé'' minôsül (l. 36. old.). Ez lehet az egyén, vagy valamilyen közösségi forma: faj, osztály, állam stb. A különbözô állam-, vagy nemzetbiztonsági szolgálatok minden fölé növekvô hatalma jól mutatja, hogy állameszméjük olyan szerepet tölt be a tudatukban, mint másutt az Istené. A teremtmény értelme és akarata szabad: becsukhatja szemét az Isten elôtt. A psziché azonban a függôség ténye elôl épp úgy nem tud elzárkózni, mint a test a tömegvonzásé elôl. Legfeljebb téves pontra vonatkoztatja a függôségét, de meghajlását nem tudja megszüntetni. Az ilyen társadalmak vezetôit körülvevô védelem és hírverés pl. a maga módján az egykori teokráciák levegôjét idézi. Alattuk és mögöttük társadalmuknak csak a visszhang szerepe jut, ami viszont többé-kevésbé kötelezô is. Éppen azért képtelenség is, hogy reálisan legyen mellettük valamiféle különállás, nemhogy ellenzék, vagy ellenôrzés (pl. független alkotmánybíróság, számvevôség stb.), hanem csak tôlük valóságosan független társadalmi erôgóc. Az így kialakuló istenségek és teokráciák világa vezetôik egyénisége, és az ôket érô külsô befolyások természete szerint a tűrhetôtôl a szélsôségesen embertelenig nyúlhat (pl. a közelmúlt nem egy afrikai államvezetése stb.), nem elvi elkötelezettség, hanem a pillanatnyi helyzet mindig változó és billenékeny elbírálása szerint, ami nemhogy az állandóság, de még a következô pillanat garanciáját sem hordja magában. Ennek ellenére -- különbözô értelmezô, megszorító stb. jelzôkkel, vagy azok nélkül -- de általában a humanizmus megjelölést szokták magukra alkalmazni. Ez a szóhasználat annyiban reális, hogy fogalmilag vertikálisan az ember fölé esô szempontokkal tényleg nem élnek. Annyiban viszont megtévesztô, hogy az ember-fogalom átfogó, horizontális kiterjedését sem ölelik fel, szóhasználatuk ellenére sem, hanem a mögé csak sajátosan szűk kereteiket vetítik fel (faj, osztály, párt, törzs stb.), aminek a kereteiken belüli kisszámúak éppúgy tapsolnak, mint ahogy tiltakoznak ellene a kívülrekedtek. S az ilyesféle vitákban a hatalomé a döntô szó, ami ismét azt igazolja, hogy az összképnek esetleges elônyös vonásai ellenére sem beszélhetünk itt fogalmi zűrzavar nélkül humanizmusról. Ha az itt-ott cirádaként érvényesül is, nem jelenti a végsô rendezô elvet. Ha bármi módon is, de beszűkítik a szó alapértelmét, az embert, irracionális önellentmondás áll elô. Humanizmusnak nem nevezhetô az, amibôl valami egészséges és lényeges emberi ki van zárva. És mivel ki- ki -- egyén és közösség -- önmagáról természetszerűen gondoskodni szokott, a humanizmus valójában éppen a másiknak, a másik életének, természetes fejlôdésének a maga sajátos és egészséges másságában való vállalása, segítése, hordozása, ,,...olyan lelkület, mely mások szükségleteit és követelményeit mint a sajátját tudja érezni...'' (XXIII. János: Pacem in terris enciklika, I. fejezet.) A nyílt fizikai, vagy adminisztratív erôszak kerülése mellett, az észrevétlen fojtogatás és kivárás, a megszüntetve megôrizni, és más hasonló tételek és technikák csak az éppen alkalmasnak ítélt eszközét jelentik az antihumanizmusnak, de a valódi humanizmushoz semmi közük. Ahol a másfajtának ez az elfogulatlan támogatása hiányzik, ott humanizmusról nem lehet szó. Ez a humanizmus-fogalom leglogikusabban akkor alakulhat ki, ha hiszek az Istenben, és abban, hogy mindnyájan Általa megálmodott teremtmények, és így egymás közt testvérek vagyunk. Úgy különbözhetünk, mint egyazon művész halhatatlan alkotásai egymástól, akiknek ugyanazon zseni keze munkája ad azonos páratlan értéket. ,,...miután ez az abszolút rend a józan ész világánál ...nem eredhet máshonnan, mint egy személyes Istentôl... következik, hogy a politikai tekintély méltósága abból ered, hogy részesedik Isten tekintélyének méltóságában.'' (Uo. II. fejezet) (l. 19. old. is) Tapasztalatból jól tudjuk, hogy az ösztönvilág szennyes lázadása hányszor törte és töri össze még ezt a fogalmilag tiszta képet is az élô egyénekben és emberi közösségekben. Nem csoda, hogy ha ez alól még az Isten-hit ereje és pecsétje is hiányzik, akkor realitása alig emelkedik az utópiáké, a társadalmi tündérmeséké fölé. Ilyenkor csak egy-egy ponton érvényesül pár szegényes vonás a képbôl, azok és addig, amelyeket és amíg a többi hasonló pont vélt vagy valóságos ereje az egész emberiség sokágú libikókáinak billenô összjátékában éppen fenntart. Ezért a közéletben a humanizmus sohasem olyan átfogó elv, vagy fogalom, amire végsô érvként, bizonyítékként közérthetôen lehet hivatkozni, pl. a tömegvonzás fogalmának egyértelműségével. Az emberiség mai erkölcsi-szellemi fejlettségi nívóján ez csak egy közéleti valuta, mely a föld különbözô pontjain sokat változó, és egymástól erôsen eltérô árfolyamokkal bír. Pontosítások nélkül, abszolút módon használni a szót és fogalmat, félreértéseknek nyit teret, és a megtévesztés szándékától sem feltétlenül ment. Emberi jogok Az újságolvasó ember naponta tapasztalhatja, hogy ha az egyik alkalommal A ország felháborodottan tiltakozik az emberi jogok megsértése ellen, amit a föld valamelyik pontján véleménye szerint elkövettek, a következô héten ugyanô hördül fel a belügyeibe való beavatkozás címén, amit most mások követtek el azzal, hogy neki rótták fel valamivel kapcsolatban az emberi jogok megsértését. Amit ô csinál másutt, az az emberi jogok védelme. Ugyanaz nála: a belügyeibe való beavatkozás. Ezen a szellemtelen társasjátékon sírni is lehet, nevetni is -- csak kiút nem adódik belôle. Hiába vannak különbözô nemzetközi konvenciók az emberi jogokról, a teremtô és kinyilatkoztató Isten fogalmának félretételével az elméleti alap és lehetôség is hiányzik már a kiinduló fogalomnak, az embernek, egységes megfogásához is. Másként áll a dologhoz az, aki egyéni, másként, aki közösségi, másként, aki anyagi, másként, aki szellemi oldalról közelít a kérdés felé. Az fogalmilag mindenképpen bizonyos, hogy az ,,emberi'' jogok emberi természetünkben gyökereznek. De ha valaki mégis a saját nagylelkű adományából eredezteti ôket, fel fog háborodni, ha bármi hiányra is figyelmeztetik, ahelyett, hogy megköszönnék azt, amivel mégiscsak bír a társadalom. Aki viszont mindezt valóban ,,jogának'' tartja, annak szemében szóra sem érdemes az, ami magától értetôdôen megvan, de felháborító jogfosztás a legkisebb dolog hiánya is. Az sem mindegy, hogy olyasmit hiányolunk-e a másiknál, amit az esetleg csak olyan befektetésekkel tudna kivitelezni, amikhez nincs meg az anyagi lehetôsége. A munkához való jog érvényesítéséhez megfelelô munkaalkalmakat, üzemeket kell létrehozni. A tanuláshoz való jog iskolarendszereket, az egészséghez való kórházakat stb. igényel. Mindezek idôszerűen, kielégítô mértékben csak a föld lényegesen kisebb részén állnak rendelkezésre. S a föld hiánytalan egészének kellene átfogó módon és hosszú idôn át tartó következetességgel, valamint komoly áldozatokkal dolgoznia azon, hogy az ilyesmi, akár csak tétova, lassú léptekkel is, de elôre induljon. Ismét másként állunk az olyan szabadsággal, amikkel az ember egyszerűen bír, mint vallás-, és más szellemi jellegű (szólás-, gyülekezés- stb.) szabadságok, amiknek épp a meghiúsítása követeli a társadalom anyagi és személyi erôbevetését (hivatalnokok, rendôrök, a felszerelésük stb.). Ha bizonyos jogok átfogó gyakorlattá válásához itt-ott még nem is lennének meg a szükséges elôfeltételek, erre támaszkodva nem lehet a ténylegesen rendelkezésre álló lehetôségeket más jogok kiiktatására használni. Azzal is számolnunk kell, hogy az ,,emberi'' jogok az emberrel lévén kapcsolatban, az emberi élet fejlôdésével együtt gazdagszanak, szélesednek. Nem jelentenek lezárt rendszert. Kiszélesedésük is az emberi élet természetébôl fakad, és ha gazdagodásukat a társadalom tudomásul veszi, ez nem az ô nagylelkűsége, és nem is képezheti alkuk és ellenszolgáltatások tárgyát, mert a társadalom csak egy jogosulatlanul veszélyeztetett másik emberi magatartás védelmében léphetne közbe (l. 98. old.) Ennek megfelelôen (a fenti pont keretei között) maga a konkrét ember illetékes annak a megállapítására is, hogy birtokában van-e szabadságának és emberi jogainak, vagy sem. Amíg csak a farkas bizonykodik, hogy ô nem bántja a bárányt, az érdektelen dolog. Ha a bárány mondja, hogy nem bánt engem a farkas bácsi...! Így pl. mindig elgondolkoztató, ha valahol ateista oldalról beszélnek az egyház ,,autonómiájáról'', ,,élénk sajtótevékenységérôl'' stb. Amíg egy társadalom élelmiszer-ellátása zavartalan, addig senki sem beszél róla. Akkor kezdik bizonygatni a hiánytalanságot, amikor be kell vezetni a jegyrendszert. Ugyanide tartozik, mikor ateisták különbséget tesznek a ,,jogos'' (!) vallásos igény és a tiltott vallási propaganda közt. Tiltott ateista propagandáról sosem ejtenek szót, ami szintén a vallásos ember másodrendű állampolgársága mellett szól. A 98%-ban katolikus Írország katolikus iskoláiban való kötelezô hitoktatást kifogásolják, hogy másutt, ahol a társadalom egyáltalán nem 98%-ban ateista, az egész közoktatás kötelezô államvallásszerűséggel épül az ateizmusra, arról hallgatnak. Az emberi jogok körül való kötélhúzásnak még számtalan érzékeny pontja van. Az apartheid fogalmát -- egy meghatározott népcsoport eleve való távoltartása a társadalmi élet lényeges kereteitôl -- széles e világon elutasítják. De másutt vallásos hitük miatt elvileg tartják távol akár miniszteri, akár más vezetô pozícióktól, vagy egész meghatározott hivatásterületektôl (pl. pedagógus) a meggyôzôdéses és elkötelezett keresztényeket. A tömegkommunikációs eszközök arányosan egyenlô használata ugyancsak az emberi jogok közé tartoznék, bár ma még szinte kizárólagosan politikai vagy anyagi erôcentrumok birtokában vannak. XXIII. János pápa a Pacem in terris enciklikában oldalakon keresztül sorolja fel az emberi jogokat az I. fejezetben, majd a IV- ben nagy megbecsüléssel említi az ENSZ 1948. dec. 10-i közgyűlésén elfogadott Emberi Jogok egyetemes nyilatkozatát. Az Evangéliumnak megfelelôen hangoztatja, hogy ezek a jogok ,,felbonthatatlanul össze vannak kötve magában az emberi természetben ugyanannyi megfelelô kötelességekkel, és mindkettô ugyanabban a természettörvényben, mely megadja, vagy megköveteli, bírja gyökerét...'' (I. fejezet). Ezen a területen épp úgy követhet el hibát, vagy mulasztást az emberi esendôség, vagy rosszakarat, mint másutt. Az elkövetett hiba nem szünteti meg a jogait, másrészt a jogait sem lehet az elkövetett hiba palástolására, vagy megvédésére felhasználni. Egyképpen értelmetlen, ha az emberi jogok sürgetésére nem a konkrét tényeket tisztázzuk és hozzuk jogilag és erkölcsileg rendbe, hanem ha a felszólalóknak azt vetik a szemére (Nyugaton), hogy a kommunizmus malmára hajtják a vizet, vagy (Keleten) hogy kapitalista, reakciós, ellenforradalmi érdekeket szolgálnak. És az életnek még hány és hány területén szorulnak itt is, ott is háttérbe az emberi jogok. Amikor a kiskatona vasárnapra eltávozást kap, de azt az utasítást is, hogy egyenruhában nem mehet templomba. Tehát ismerôseinél, kinn a városban tart egy civil ruhát, ott átöltözik a liturgiára, utána visszabújik a mundérba, és közben persze tartsa számon, hogy ez a kapkodó és méltatlan bújócska nem az emberi jogait sérti, hanem nyilván csak igénytelenségét jelzi. Nincs rá igény, mondják, mint pl. a szerzetes életre is ott, ahol tilalmazzák azt. Lehetôségek híján nem is jelentkezhetik az igény. Sôt semmiféle jogát nem köteles az ember gyakorolni. A két fogalom összekeverése csak a társadalmi bizonytalanságot növeli. A jogot nem az teszi joggá, hogy gyakorolják, azért nem-gyakorlása nem igazolhat semmiféle jogfosztást. És mivel igazol valaki egy olyan állítást, hogy a társadalomban nincs igény pl. a szerzetesi életre? Azzal, hogy úgysem engedik? Egy-egy ateista társadalomvezetés idônként erôsen hangsúlyozza azt az anyagi segítséget, amiben a különbözô vallási szervezeteket részesíti, és tényleg részesíti. Az ilyen állítás azonban mégsem egyértelmű. A történelem folyamán különbözô ateista csoportok óriási értékektôl fosztottak meg hívô társadalmakat, mint pl. napjainkban is azok az új afrikai államok, melyek kisajátították pl. az Egyház egészségügyi intézményeit, melyeket pedig nem annak a társadalomnak az erôibôl, hanem a világegyház áldozataiból hoztak létre. Ilyen helyzetekben az sem biztos, hogy a tényleges támogatás egyenértékű-e az elvett vagyontárgyak értékének akárcsak a kamataival is? De egy ilyen anyagi támogatás megítélése más szempontból sem egyértelmű. Ha egy társadalmi újrafelosztás révén a termelôeszközök elvileg a közösség birtokába kerülnek, egészen más lesz a helyzet, mint a sok és különbözô egyéni tulajdonos esetében. Ekkor minden reális és életerôs szükségletnek módjában áll magamagáról gondoskodni, s a közösség anyagi támogatása számára nem nélkülözhetetlen. Ahol azonban az államszervezet tart a kezében minden energiaforrást, ott, akirôl kifejezetten nem gondoskodik, azt halálra ítélte. Lehet, hogy ez nem lesz személyes gonoszság, de a rendszer természete automatikusan így hozza létre. Itt tehát a támogatás nem érdem, hanem a konstrukcióból magából szükségszerűen adódik, míg a megtagadása üldözést jelenthet. Viszont a megadása ugyanezért nem lehet alku és viszontszolgálat tárgya, és nem válthat ki az általános emberi érintkezés társadalmi formáin túlmenô különleges hálálkodásokat és köszöneteket sem. Ez különben nemcsak a vallással van így, hanem a kulturális, művészi, társadalmi stb. irányzatokkal és kikezdésekkel is. Ha a társadalom energiái szétszórt erôforrásokban buzognak fel, még mondhatom, hogy az életképes művészeti iskola majd ki is verekszi magának a megfelelô életteret. De ha egy erôforrásnak van mindenki kiszolgáltatva, akit ez akárcsak szűk látóköre hibájából elhanyagol, azt meg is fojtotta. És ez nem kis feladat, mert az extravaganciákat még így sem kell ajnároznia, márpedig a holnapot megálmodó zsenit a mai extravaganciától megkülönböztetni -- ez is zsenialitás dolga. A zseni pedig üstökös, van, ha van, de esetleg nincs, s azért ne legyünk olyan nagyon biztosak abban, hogy az emberi jogok területén mindig minden rendben van. Mi a dialógus? A naivok szemében csodaszer, ráolvasás, amitôl évszázados problémák oldódnak meg. A raffináltakéban az ötödik hadoszlop, vagy olyan diverzáns tevékenység, amely saját áldozat nélkül, belülrôl porlasztja szét a másik felet. Pedig a dialógus nagyon szép emberi lehetôség, csak reálisan kell közeledni hozzá. A realitás elôször is szerénységet jelent. A dialógus éppen úgy, mint más fogalmak is, az egocentrikus ember szájában két irányban is sérülhet: Elôször kap valami vádló hangsúlyt az egész múlt felé, hogy ezt a szép dolgot apáink eddig miért nem kultiválták? Ahhoz azonban, hogy ez átfogó valóságában lehetôvé váljék, elôször ki kellett fejlôdnie a mai kommunikációs lehetôségek technikai és adminisztratív alapzatának, valamint korunk társadalmi mobilitásának is. Ez elôtt az egyén egyáltalán el se tudta volna képzelni a másik ember szellemi koordináta-rendszeréhez való közeledését, ami nélkül pedig nincs dialógus, csak az amúgy is állandóan együttélôk monológ-kórusa. A friss információ-kicserélôdés civilizációs eszközei nélkül sincs dialógus, hisz korábban, mire a mondanivaló csak Európa egyik sarkától a másikig elért, aki szólt, tán már életben sem volt, vagy gondolkodásában az elhangzottaktól már tovább is lépett. A mégis lezajló gondolatcserék és közeledések ezért sokkal ritkábbak, kezdetlegesebbek és felületesebbek voltak, mint amikre ma van lehetôség. Ehhez a hibához kapcsolódik a dialógus következô sérülési lehetôsége: mikor valaki úgy érzi, hogy bezzeg mi, milyen rendesek vagyunk, hogy csináljuk! Mert az emberiség mai erkölcsi érettségi fokán ez azért még mindig csak lehetôség. Csak egy szűk, szellemileg és erkölcsileg eléggé érett kis kör dialogizál valóban. S ez nemcsak vallási, világnézeti téren van így, de itt is így van. Ha az anglikán prímás meglátogatja a pápát, attól mindkettônek csak meghatott, meleg szeretettel telik meg a szíve, de mikor a prímás hazatér, saját hívei azért tüntethetnek ellene! Vagy milyen felháborodást váltott ki egyes körökben, mikor a lengyel püspöki kar elkezdte a német püspöki karral való kapcsolatfelvételt és barátkozást, pedig a béke emlegetésével ugyanakkor mindenki szája tele volt. És mennyi szépet és jót hozott már mindkét nép számára ez a közeledés! Dehát a faji ellentétek is sokakat csak akkor háborítanak fel, ha nem az ô életterüket érintô fajtákról van szó. A dialógus elôfeltételei A nagyméretű, komoly, átfogó és mélyremenô dialógus tehát a mai generációk számára vált lehetséges feladattá -- de csak lehetôséggé és feladattá, s nem magától értetôdô természetes adottsággá. S ez a feladat jó részében pszichikai: a lehetséges érintkezés feloldó szeretetében lebontani mindazt a sok külsô-belsô gátlást, félreértést, tájékozatlanságot, amik becsületes, igazságkeresô embereket alaptalanul idegenítenek el, és tartanak távol egymástól. Nem visz elôbbre viszont, ha feláldoznók biztos szellemi, erkölcsi igazságainkat, hogy minél szélesebb tömegekkel fonódhassunk össze valami primitív minimálszinten. Naiv szôrszálhasogatás, ha azzal a felkiáltással, hogy Isten a szeretet (1Jn 4,16) a végtelen és oszthatatlan Istenben a szeretetet az igazság ellen próbáljuk kijátszani. Krisztus azért jött a világra, hogy az igazságról tegyen tanúságot (Jn 18,37), azt mondja, hogy az igazság szabadít meg minket (Jn 8,32), s hogy az igazi imádók az Atyát lélekben és igazságban imádják (Jn 4,23). A szeretet nem lehet ellentétben az igazsággal, nem lehet közömbös iránta, hanem abban kell gyökereznie. A II. vatikáni zsinatnak a már nagyon sürgôs, gyakorlati, liturgikus reformjai is olyan mértékben bizonytalanítottak el sokakat, hogy meg kell tanulnunk belôle logikusan kiválasztott, jól elôkészített és fokozatosan megvalósítható intézkedéseket tenni, ha valóban építeni akarunk. -- Egy iparvidéki peremplébánia buzgó papja hívja felnôtt híveit valami ökumenikus megmozdulásra. S van, aki felhorkan: hiszen a magaméval is oly kevéssé vagyok tisztában, mi értelme akkor másfelé járni? Ha egy plébánián nincs erô vagy lehetôség rendszeres felnôtt-hittanra, bibliaórára, tehát a hitünkben való érett megtapadás biztosítására, akkor tényleg mire egy-egy ilyen világnézeti kirándulás romantikája? Szerves élet kell, amibe belekapaszkodhatik minden egészséges új csíra, nem gyökértelen szenzációk. Csak ha az ember behatóan átdolgozza VI. Pál pápa -- egyébként sokat idézett -- Ecclesiam suam című enciklikájának a dialógusról szóló fejezetét, lesz világossá és tudatossá elôtte, hogy ez tulajdonképpen milyen mély és érett erkölcsiséget kíván meg a benne részt vevôktôl. ,,A dialógus -- hangzik -- belsô magatartást tételez fel bennünk'' -- a napi politikai taktika tehát nem az! ,,Mielôtt valaki csak megszólal, hallgatnia kell az emberek szavára, sôt szívére!'' ,,A dialógus nem old fel a hitünkkel kapcsolatos kötelességek alól -- nem jelent kétértelmű kompromisszumot a gondolkodás és cselekvés elvei vonatkozásában.'' Ha ,,hiányzik a gondolkodás és cselekvés szükséges szabadsága'', ha ,,a szavakkal dialektikusan visszaélnek'', és ha velük ,,többé az ember nem az objektív igazságot akarja keresni, hanem a puszta hasznosság elôre megfogalmazott céljai szolgálatába állítja'' -- akkor megszűnik a dialógus. A dialógusnak ,,személyes érdek nélkülinek, tárgyilagosnak és becsületesnek'' kell lennie. Kizár minden ,,álcázást, vetélkedést, csalást és árulást'', és ,,kölcsönös, ôszinte nagyrabecsülésben'' kell történnie. Hasonló hang a másik oldalról: ,,...nem lehet eredményes az a világnézeti vita sem... amelybôl hiányzik a másik iránti figyelem és tisztelet...'' (Lukács József, Világosság, 1981. április, 257. oldal). (Hogy ez a magatartás mennyire nem egyszerű, arra bizonyíték ugyanennek az írónak a Világosság 1982. májusi számában ,,A párbeszéd elveirôl'' cím alatt megjelent cikke, mely értetlenségek és egyoldalúságok mellett vádaskodásokat is tartalmaz, és épp olyan kérdésekben, ahol nem mi jövünk lépéssel. Vagy éppen ez magyarázza a vádaskodást?) Csak egy valóban igazságkeresô lélek képes dialogizálni! Ma viszont még legtöbbször és legtöbben semmiféle igazságot nem keresnek, hanem taktikai eszközt látnak a dialógusban ügyes önérvényesítésükre. Vagy elképzelhetô világnézeti dialógus olyan helyen és körülmények között, ahol a vallási élet diszkriminációs rendelkezések keretei közé szorul? Közéleti dialógus a föld azon számos pontján, ahol egypártrendszer van? Kulturális dialógus, mikor cáfolatlanul marad egy ilyen kijelentés: ,,...a... kultúrpolitika alapelve az, hogy a... számára hegemóniát, uralkodó helyzetet biztosít...'' (Szerdahelyi István, Kritika, 1981. március, 28. oldal). A szövegbôl azért maradt ki a két pontosító szó, hogy világos legyen, hogy az ilyesféle helyzet mond ellene minden dialógusnak stb., és teljesen mindegy, hogy ebben az esetben az ,,uralkodó helyzet'' kinek a javára szolgál. S mindez nem egyszerűen egy korlátoltan bigott vallásos ember jámbor, egyoldalú és elfogult véleménye. Longo, az olasz kommunista párt korábbi fôtitkára, az OKP XI. kongresszusán mondta: ,,...ellene vagyunk annak, hogy az állam bármiféle elônyben részesítsen egy ideológiát, vagy hitvallást, vagy kulturális és művészeti irányzatot mások kárára.'' (Santini: Katolikus kérdés -- kommunista kérdés, 174. old.) Pedig mindez nem szükségszerű. Miért mondja egy püspök, hogy ,,tényként el kell fogadnunk, hogy az iskolákban mindenütt materialista világnézetre nevelik az ifjúságot...'' (Cserháti József: Dialógus és egység, Vigilia, 1979. december, 800. oldal; kiemelés csak itt), amikor Longo, az olasz kommunista párt titkára már 1966 januárjában, a XI. kongresszusukon kijelentette: ,,...ahogy ellenezzük a felekezeti államot, ugyanúgy ellenezzük az állami ateizmust is'' (Santini: Katolikus kérdés -- kommunista kérdés, 174. oldal). Itt a keresztény még igényelni sem mer annyi világnézeti önállóságot és szabadságot, amennyit a materialista vezetô önmagától is megadni természetesnek tart! Vagy Ben Bella-t, a független Algéria megteremtôjét kérdik: ,,Nem tartja helyesnek az Algériában alkalmazott egypártrendszert?'' Válasz: ,,Téves elgondolás volt. A felszabadítás idôszakában tevékenykedô egyetlen párt sohasem azonos a felszabadulás utáni egyetlen párttal. Az elsô szakaszban az egyetlen párt mindenek ellenére dialektikus kapcsolatot tart fenn a gyarmattartó hatalommal. Amint hatalomra kerül, semmiféle dialektikus kapcsolata nincs, és ez egyenlô a halállal.'' (L'Europeo, 1980. dec. 22. -- magyarul: Valóság). A vallás és a közélet dialógusa Pedig a dialógus egyéb elcsúszási lehetôségek nélkül is ugyancsak kényes dolog, mihelyt különbözô jellegű felek között kerül rá sor, pl. egy fizikai erôvel rendelkezô közéleti, és egy lelki energiákkal rendelkezô vallási tényezô közt. Nálunk például az utolsó években ennek a két oldalnak különbözô szintű illetékesei megnyilatkozásaiban tájékozódhatunk a probléma felôl. Az 1982-ben összeállított anyagot -- a teljesség igénye nélkül -- 1986-ig folytatva észlelhetjük azt is, hogy a két oldal megnyilatkozásai nem elkülönülten sorakoznak fel, hanem legtöbbször egymásra visszhangoznak, esetleg egy láthatatlan karmester intésére két oldalról egyszerre indulnak azonos irányba. Észrevehetô továbbá, hogy ez alatt a tíz évet felölelô idôszak alatt valódi továbbfejlôdés nincsen. Az 1977 januárjában elmondott Nyitott Kapuk -- Új típusú kapcsolatok kettôse, változatlanul hangzik tíz éven keresztül. A szófordulatok megújulhatnak, de a mondanivaló fölött a naptárlapokat a szél se fújja. Az egyik oldalról: Lékai László: Egyházunk és hazánk fejlôdésének szolgálatában. -- Új Ember, 1976. febr. 29. Cserháti József: Nyitott kapuk. -- Vigilia, 1977. január Rónay György: Hol tartunk? -- Vigilia, 1977. december Cserháti József: Dialógus és egység. -- Vigilia, 1979. december Cserháti József: Tovább a nyitott utakon. -- Vigilia, 1980. október A dialógus értelme és gyakorlata. Beszélgetés dr. Cserháti József, pécsi püspökkel. -- Kritika, 1983. 9. szám Cserháti József: A Vatikán és a magyar állam közötti megegyezés 20. évfordulójára. -- Vigilia, 1984. szeptember Cserháti József: Keresztények és marxisták. -- Világosság, 1986. január A másik oldalról: Miklós Imre: Új típusú kapcsolatok. -- Világosság, 1977. január Lukács József: Történelem, filozófia, vallásosság 1979. Lukács József: Egyházak és vallásosság a szocialista Magyarországon, 1979. Kádár János országgyűlési beszéde. -- Magyar Nemzet, 1980. szept. 27. Kerekasztal-beszélgetés az egyházi sajtó képviselôivel. -- Kritika, 1980. szeptember Bíró Imre: Harminc esztendô a párbeszéd útján. -- Vigilia, 1980. október Miklós Imre: Harminc esztendôvel a megállapodás után. -- Vigilia, 1980. október Kádár-, Kállai-, Sarlós beszédek a Hazafias Népfront VII. kongresszusán. -- Magyar Nemzet, 1981. március 15. A Püspöki Kar párhuzamos állásfoglalása. -- Új Ember, 1981. március 22. Lukács József: Szövetség, világnézeti vita, dialógus. -- Világosság, 1981. április Lukács József: Párbeszéd a dialógusról. -- Világosság, 1981. július, 459. old. Lukács József: A párbeszéd elveirôl. -- Világosság, 1982. május, 265--271. old. Kocsis Elemér: Új fejlemény a marxista-keresztény párbeszédben. -- Világosság, 1982. július, 400--405. old. Interjú Miklós Imrével az államegyházi helyzetrôl. -- Népszabadság, 1982. február 20. Miklós Imre: A magyar népköztársaság egyházpolitikájának négy évtizedérôl. -- Külpolitika, 1985. 4. szám -- Reflektor, 1986. 2. szám Egyházak a mai világban. -- A Világosság 1985. évi augusztus--szeptemberi dupla számának egésze. Lukács József: A párbeszéd tanulása közben. -- Világosság, 1986. április Megemlítendô önálló kötetek még: Gergely Jenô: A katolikus Egyház Magyarországon, 1944--1971. (Kossuth, 1985) és az elôzményei: Gergely Jenô: A politikai katolicizmus Magyarországon, 1890--1950. (Kossuth, 1977.) Orbán Sándor: Egyház és állam, 1945--1950. (Kossuth, 1962.) Az egyházi megnyilatkozások újra és újra történeti jellegűnek szánt visszatekintéssel kezdik, szélesen elmarasztalva háború utáni saját magunkat, szerényen célozva a sztálinizmusra, lelkesedve a közelmúlthoz kapcsolt fejlôdésen, annak megemlítése nélkül, hogy a fejlôdés hozta széles körű rehabilitációk az egyetlen egyházi területet hagyták érintetlenül, fejet csóválva a még nem elég lelkeseken és teljes készségüket jelentve a másik félnek. A másik oldal képviselôi elnéznek az elmúlt évtizedek felett, tudomásul veszik az együttműködési készséget, nem-konkretizált általánosságban biztosítanak jóakaratukról és a vallásszabadságról, anélkül, hogy kifejezéseiknek reális tartalmát egyeztetnék az egyházjog, vagy a zsinati dokumentumok felfogásával, és rámutatnak területekre, ahol elvárják teljesítményeinket, mint társadalmi vonatkozásban a munkaerkölcs, a társadalmi fegyelem és segítés területein, nemzetközi síkon pedig a békéért és az általuk meghatározott emberi igazságtalanságok elleni harcban. Hogy azonban itt szó sincs valódi dialógusról megállapítható abból, hogy ezekbôl, vagy ezekre visszavezethetôen tisztázódások, fejlôdés, változás az adott helyzetben nem jön létre. Eleve adva van egy közéleti helyzet, melynek a szerepeit úgy osztották ki, mint egy középkori misztériumjátékét, ahol már Júdás csókjakor mindenki tudja, hogy Krisztust megfeszítik, de feltámad, Júdás meg kapott harminc ezüstöt, és mégis felakasztja magát. A fenti ,,dialógusokban'' is csak felmondják az illetékesek a jelenlegi közéleti helyzet alapján érvényes szerepeket. A mi oldalunkon ahogy nem sürgetik a sztalinista idôk vallásüldözéseinek és azok következményeinek a felszámolását, holott ez más területeken már régen megtörtént, ugyanúgy nem jelentenek be igényt a vallási élet olyan megnyilatkozási lehetôségeire, melyekre az egyetemes egyház mindenütt számot tart, és amelyeket az ENSZ emberi jogok listája alapján a világ civilizált államainak túlnyomó többsége is magától értetôdônek vesz. Annak sincs nyoma, hogy kereszténységünk a maga fejével gondolkodnék. Erre nincs is felkészülve, hiszen csak átveszi a problémákról az államilag rendelkezésére bocsátott adatokat, s csatlakozik ezek alapján az államilag óhajtott elhatározásokhoz. Önálló ténymegállapító, feldolgozó és reagáló funkcióknak még csíralehetôségei sem láthatók. A másik oldalról viszont iparkodnak kerülni, hogy az egyháziakat új, még be nem járatott lelkiismereti konfliktusoknak tegyék ki. Protokoll szinten csiszolt diplomáciai összjáték folyik a társadalom színe elôtt, ahol a felek megállapított reverenciákat tesznek egymás felé. Valódi kritikára, adatokkal alátámasztott állításokra, vagy cáfolatokra, új megközelítésekre nem kerül sor, s az emberi természet ismeretében ez sokban megkérdôjelezi a beállítások spontaneitását. Az átfogó helyzet magától értetôdô módon határozza meg az alsóbb szinteket is. A világegyház nagy idôszerű vajúdásai mellett egy magunkfajta kis nép érthetôen szorul peremhelyzetbe. Az azonban mégsem magától értetôdô, hogy egy materialista lap (Világosság) a világnézeti kérdések bemutatásával és kezelésével nemegyszer még mindig több pozitívumot kínál a hívô olvasó belsô világa számára, mint hívô elkötelezettségűnek vélt lapok nívótlan, semmitmondó, elkenô és mellébeszélô oldalai. Ebben a helyzetben az a felismerés lehet vigasztaló, hogy az emberiség egyéb területeken is csak akkor nyúlt az ésszerű megoldás után, mikor már minden egyéb csôdöt mondott. Az országúti közlekedés sem a Kresz-szel kezdôdött, de amikor már lehetetlenné vált volna, megszületett a racionálisan reális közlekedési rend. Az emberi egzisztencia gazdag mozgásformáinak zűrzavara lassan már világnézeti téren is kényszerítô erôvel utal a racionális rendezés felé, melynek elsô lépcsôje az egészséges dialógus, vagyis annak természetesen spontán és nem manipulált formája. Az már látszik, hogy merrefelé nyúlik el a pálya, de az indulók még legfeljebb csak a startvonalnál topognak! Mert a tényleges megindulás elôfeltétele, hogy a jószándékú és elméleti jellegű megfogalmazásokról átlépjünk a széles társadalmi valóságok reális talajára. Nem az a legnagyobb baj, ha az egyik fél nyíltan kimondja, hogy a maga szempontjából ragaszkodik valamilyen vitás ponton ehhez és ehhez a megoldási módhoz, és a másik ugyanolyan határozottan azt, hogy ô azzal szemben ugyan nem tesz, (vagy nem tud tenni) semmit, de azt a maga számára továbbra is hátrányosnak, igazságtalannak és jogtalannak tartja. Amikor azonban néhány jószándékú ember naiv elméleti közelítéssel nyúl olyan kérdésekhez, mik a hétköznap nyers társadalmi valóságában sokkal kíméletlenebbül jelentkeznek (Világosság, 1981. júl.: Párbeszéd a dialógusról), akkor az csak alkalom arra, hogy néhány szemfüles, az elhangzottaknak tapsolva, a tűzön a maga egyéni hasznú közéleti pecsenyécskéjét sütögesse, de nem arra, hogy alapvetô ellentétek megtalálják egymással reális kapcsolódási lehetôségeiket. Erre csak reális dialógus vezethet, akármilyen szépen scenirozott és dialogizált bábjáték azonban nem. Akkor sem, ha a bábok egy része becsületesen mozog, és a maga meggyôzôdése szerint. Nem tudja ugyanis, hogy a komputer-világhoz szokott rendezô ezt is belekombinálta a saját játékába, ezzel is alátámasztja annak hitelét, ami azonban így is megmarad az ô játékának. A jószándékú azonban a maga becsületes gondolkodásával belevisz a darabba egy olyan hatásos tényezôt is -- épp a becsületes gondolkodását --, amit a játék rendezôje másunnan nem tudott volna beállítani. Ô viszont ezzel -- ha akarja, ha nem -- nem az igazságot segíti, hanem a bábjáték célzatosságát szolgálja ki. A kereszténység közéleti szerepben Bármennyire feladat maga az igazi dialógus is, mint minden beszéd, ez is csak elôkészítése a cselekvésnek magának, tehát hogy a kereszténység, mint kereszténység helyet foglalhasson a közéletben. Voltak és vannak, akik ezt hol jószándékkal, hol kevésbé azzal, de elutasítják, olyasféle megokolással, hogy a kereszténység, mint vallás, mint az áldozatot, a szeretetet, a túlvilágra utaló magatartást hangsúlyozó világnézet, nincs helyén a politikai porondon. Ez az érvelés azonban szembenáll azzal a megkülönböztetés nélküli jogegyenlôséggel, amit korunk mindenki számára és minden téren megkövetel. Ha a munkás, mint és mert az, a szocialista mint és mert az, vagy a néger, az ír, a zsidó, a katalán és a mohamedán ilyen irányú követelését mindenki magától értetôdônek veszi, a keresztényt kirekeszteni semmiféle demokráciával nem fér össze. Hogy valaki, vagy egy közösség nem él ezzel a jogával, vagy ezt bizonyos helyzetekben, vagy bizonyos tagjai számára nem tartja szerencsésnek -- mint az Egyház is típusosan papjai számára a napi politikai elkötelezettséget -- ez az ô dolga. Minthogy egyébként is mindenki maga dönti el, hogy szabad mozgási jogával élve elutazik-e ma, és hová, vagy nem él ezzel, és otthon marad. De hogy kívülállók tagadjanak meg egy ilyen jogot valakitôl, az képtelenség. (l. 14. old. is.) De az is az, ha naiv keresztények úgy néznek a közéletre, mint valami, a kereszténységgel eleve összeegyeztethetetlen, szennyezett területre. Az Egyház épp ily típusosan tartja távol a papjait a vadászattól, a kocsmárosságtól, a színészettôl, az orvosi gyakorlattól, anélkül, hogy megminôsítené ezeket. Csak a papsággal nehezen tartja ôket összeegyeztethetôknek. És milyen elenyészô még mindez ahhoz képest, amiket államok írnak elô külképviselôik, fegyveres erôik tisztjei, vagy bizonyos hivatalnokaik számára?! Bizonyos körök újra és újra felhördülnek akkor, ha a katolicizmus részérôl valaki egy közéleti kérdésben állást foglal. De természetesen csak akkor, ha az állásfoglalás nem egyezik meg a felhördülôével. Ha bármilyen alkalomból a pápa, egy püspöki kar, vagy egyéni tisztségviselô közli a maga véleményét, mindig akad újságíró, aki ebben hol belügyekbe való beleszólást, hol lelkiismereti erôszakot lát. Vagyis ô, az újságíró is közli a maga véleményét. Ez természetesen se nem beleszólás, se nem erôszak. Hisz ô csak a maga újságírói tevékenységét folytatja a rendelkezésére álló keretek közt, és eszközökkel. A pápa, a püspök, a keresztény a maga keretei közt és a maga eszközeivel ezt miért ne tehetné? A keresztény közéleti szerep formái A történelmi múlttal nem foglalkozva, napjainkig a századforduló közéleti hullámverései jutottak el. Ennek formációit az akkori összképben elsôsorban a keresztényszocialista pártok (és kisebb jelentôséggel a keresztény szakszervezeti mozgalmak) jelentették -- itt és most eltekintve minden egyéb társadalmi, kulturális stb. alakulattól. A második világháború után, és az akkori szóhasználatban ezek helyére inkább a kereszténydemokrata megjelölés került, a program korszerűsödésével és az alapmagatartás változatlanságával. Ezen formációk konkrét mozgása az adott közéleti, pártpolitikai összképbe tartozik. A második világháború idejének különbözô ellenállási stb. mozgalmaiban az ateisták és keresztények nemegy helyen olyan mindennapos közelségbe kerültek egymással, amire korábban alig volt példa. Ez kölcsönös új felismerésekkel járt. Például az ateisták rájöttek, hogy a keresztények közt sincs kevesebb egyszerű és szegény ember, mint köztük, nem kevésbé szolidárisak másokkal, és a szürke hétköznapok egyszerű helytállásaiban ôk is a helyükön vannak. Így az ateisták a politikai keretek mellett különbözô társadalmi síkokon és mélységben is kezdtek törekedni a keresztényekkel való valamilyen korlátozott együttműködésre. Beszélnek ilyen vonatkozásban pl. ,,szövetségi politikáról''. Ennek legátfogóbb rajzolata az olasz kommunisták ,,történelmi kompromisszumként'' emlegetett terve a katolikusokkal való együttműködésrôl. (l. a 175. oldalt is.) Hogy az ilyen elgondolások alapjait tervezôik szemlélete határozza meg, az érthetô. A keresztények reakciói azonban nemegyszer éretlenek és logikátlanok. Megtalálható a steril elzárkózás, de még inkább a végig nem gondolt készség, mely csak a közeledésre és megértésre ügyel, és észre sem veszi, amint lépésrôl lépésre feladja önmagát. A ,,kompromisszum'', ,,szövetség'', ,,együttműködés'' stb. alapjait tervezôk ma is számon tartják (Világosság, 1982. május, 265. old.), hogy XI. Pius 1931-ben azt mondta, hogy ,,senki sem lehet egyszerre jó katolikus és a szó valódi értelmében jó szocialista'', majd 1937-ben: ,,a kommunizmus legbelsô magjában rossz, és semmilyen téren sem szabad együttműködni vele''. Azt nem teszik hozzá, hogy ez a sztalinizmus perspektívája elôtt hangzott el, amit azóta a kommunisták is félretettek. Aztán belekívánkozik a mérleg másik serpenyôjébe sok mástól eltekintve pl. az az adat, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban 1958-ban az Egyház még ,,der letzte organisierte Feind'' -- az utolsó szervezett ellenség -- volt, és csak a X. Pártnapon, 1981-ben került a Nemzeti Front rubrikáján belül a ,,befreundete Parteien'', a ,,barátságos pártok'' közé. Itt már az Egyházról vagy pozitíve, vagy legalább semleges módon esett szó, bár egy pluralisztikus társadalom lehetôségét határozottan elutasították, mert a vezetési igényben nincs kompromisszum. (Herder-Korrespondenz, 1981. június, 283--284. old.) Hazai vonatkozásokban eligazító megfogalmazás: ,,1948 és 1950 között... valamilyen értelemben mindenki állami alkalmazottá, és minden legális szervezet a párt transzmissziós szervévé vált''. (Hanák Péter: Társadalom és politikai kultúra Magyarországon, Magyar Nemzet, 1982. június 26.) Az elvi alapok lerakhatásához láthatóan nagyon pontosan kellene tisztáznia mindkét félnek mindkettôjük irányában a már idôszerűtlenné vált és kihúzható, vagy továbbra is érvényes fenntartásait. Ezt pillanatnyilag a másik oldalról is inkább csak mifelénk csinálják, míg a keresztények udvarias (vagy gyáva és álszent?) frázisaikat ropogtatják. A mindennapi társadalmi életnek viszont csakugyan van sok területe, ahol szépen lehetne együttműködni, de azért ezt is minden szempontból gondosan ki kell egyensúlyozni. Egy csatornaépítés egyformán fontos lehet hívôknek és ateistáknak is. Építhetik is együtt, és építsék is, hogy emberileg közel kerüljenek egymáshoz. De ebbôl nem következik, hogy egyetlen táborban legyenek elhelyezve, ami természetesen ateista szellemű. Gondoskodik a szórakoztatásról, de persze a liturgia nem tartozik a programba. Ha a keresztény fél ugyanolyan érett, öntudatos és határozott lenne, mint az ateista, külön táborban élné a saját életét, mint az ateisták is a magukét, és mindegyik a magáéból járna a közös munkaterületre. Együttesen végeznék azt, amiben egyetértenek, a csatornaépítést, és külön élnék életüknek azt a részét, aminek felfogásában sajátosan és ténylegesen különböznek is. És a következményeiben se lenne diszkriminációs jellegű, hogy ki melyik táborban élt! És a szövetségi politika magasabb szintjein is ismétlôdik ugyanez az alaphelyzet. Nemcsak elvárják, hanem adminisztratív eszközökkel biztosítják is, hogy vezetô egyházi állásba a másik oldalnak megfelelô ember kerüljön. Érthetô, mondhatja valaki, hisz együtt kell dolgozniuk. De ha az egyházi ügyekkel foglalkozó állami posztokra kerül valaki, kikérik-e az Egyház véleményét a jelöltrôl? Hisz együtt kell dolgozniuk! A középkori német császárok invesztitúra-gyakorlata attól még kísérthet, ha nem gyűrű, pásztorbot és infula liturgikus átadásával érvényesül is, hanem kevésbé szemet szúróan. Igaz, hogy ma senki sem erôltet, mint Mátyás felesége, Beatrice az unokaöccsét, egy nyolcéves gyereket az érseki székbe. De egy portált felnôtt még több kárt okozhat, mint egy éretlen gyerek! És ne kérjük számon másoktól azt, hogy a maguk gondolatvilága szerint járnak el a mi ügyeinkben is. Hogy bújjanak ki a bôrükbôl? De miért nincs sokszor a katolikusoknak ugyanolyan érett, átgondolt és hűségesen megvalósított sajátos világszemléletük, mint másoknak? Vagy erre is áll, hogy a világ fiai a maguk nemében okosabbak a világosság fiainál? (Lk 16,8) Egy valóban szövetségi viszonynak az ilyesmik ellene mondanak, és még magának a szövetségesnek sincsenek hasznára. Mert ahhoz, hogy valaki igazán partner legyen, valamennyi erôt is kell jelentenie. És minden erô elsô csírája, hogy az ember legalább magában önmaga, egyéniség legyen. Aki nem valaki, vagy a valakiségével nincs tisztában, nem ragaszkodik, nem hű hozzá, az arctalan, jellegtelen, szétfolyó jelenség, segítséget, támaszt biztosan nem jelent senkinek sem, de terhet esetleg igen. Ahhoz, hogy a kereszténység bárkinek közéleti szövetségese legyen, meghatározott sarkpontokkal kell bírnia. Persze lehetséges, hogy ha egy pontot leszögezünk, azzal az is kiderül, hogy ebben és ebben a kérdésben nem lehet ránk számítani. De az is, hogy miben lehet! Viszont, ha nincs szó pontos határvonalakról, akkor minden bizonytalan. Kétségtelenül lesznek, akik mindig, mindennek és mindenkinek tapsolnak. Ezek azonban nem erôtöbbletet jelentenek a másik félnek, hanem azt a terhet, hogy felszínen tartsa ôket. Összes jelentôségük csak a felszínen tartottságból áll, s mert csak önmaguk fontosak maguknak, senkit nem hordoznak, s így senkit sem képviselnek, senki sincs mögöttük. Szövetségeseikhez való hűségüket a pénztári viszony és a félelmi sokk összetevôi határozzák meg. Mindezek összefoglalásaként: a keresztény társadalom a föld sok pontján még magán hordja korábbi idôk kényelmes és öntudatlan tömeg- állapotát. S bár erôlehetôségei bôven lennének, sok helyen még nagyon felkészületlen arra, hogy bárkinek egyenrangú és egyenértékű közéleti szövetségese lehessen. Elvárások velünk szemben Nyilvánvaló, hogy a közéletben a kereszténység nem az elektronikai ipar fejlesztéséért fog síkra szállni a vegyiparral szemben, vagy fordítva, hanem az emberi élet olyan alapvetô kérdései dolgában, mint a válás, abortusz, iskolázás stb., melyek természetüknél fogva a közhatalom keretei közé is tartoznak, de az emberek emberségét érintve, vallási lehetôségeiket is kikezdhetik. De éppen ezekben a közéleti és evangéliumi szempontból is igen lényeges kérdésekben sokszor még a hívôk sem hallgatják szívesen a hangunkat. Racionálisan ôk úgyis tudják mindazt, ami elhangozhatik, akik meg nem hozzánk tartoznak, mért lennének ezekre kíváncsiak? A problémák fészke ugyanis rendszeresen nem a racionális szférákban van; az emberek ösztönösségeiket, kényelmüket, megalkuvásaikat és gyávaságaikat akarják igazolni, s ebben a határozott, elvi megnyilatkozások csak zavarnák. Az ilyesmit azért hajlandók nemegyszer katolikusok is illetéktelen beavatkozásnak, a lelkiismeret megerôszakolásának minôsíteni. A KRESZ, a KÖJÁL, a személyi igazolványok, a tankötelezettség stb. ki is kényszeríthetô és végre is hajtatható rendelkezéseit senki nem tartja erôszaknak, de a kereszténynek lenni akarók számára a konkrét helyes magatartás meghirdetését igen! És akkor mit lehet ezen a téren várni a társadalomnak az Evangéliumot el nem fogadó részétôl? Hisz a szekularizáció következtében (l. 57--62. old.) elveszett a hit és világnézet eligazító szerepe is. Az emberek magabiztosan döntenek olyan problémákban is, mikhez nem is nagyon konyítanak, esetleg megnéznek egy lexikont, meghallgatják a tv kommentátorát, vagy felállíttatják a horoszkópjukat. De eszükbe sem jut, hogy ôszinte kereséssel forduljanak az Evangélium világa felé, és ha az önállóan megszólal, fogadatlan prókátornak tartják. Általában úgy néznek a kereszténységre, mint egy közepes súlyú közvéleménykutató, vagy reklám- és propagandaszervre. Döntô szerepe nincs, így nem kell mindent megtenni a megnyerésére. De ha külön megfizetni nem kell, mivel némi emberi háttere mégiscsak van, valamit mindig hozhat a konyhára. És ezért ugyanaz a társadalom, mely az egyes embert a maga személyes életvitelében is érintô kérdéseknél többé-kevésbé határozottan, de elutasítja a vallási mérlegeléseket -- mint az abortusznál, válásnál stb. -- magától értetôdônek venné, hogy a kereszténység valami ráolvasásszerűséggel megoldja számára azokat az átfogó problémakupacokat, miknek pedig a végsô gyökerei éppen ezekig a fékezetlen emberi ösztönösségekig nyúlnak vissza. Ilyen önellentmondó dolgokra persze senki sem képes. De innen adódik, hogy a vallási fórumoktól nyilatkozatokat várnak el különbözô emberi nyomorúságok tárgyában, amelyek méghozzá nem is egyszer távoli földrészek bajai, s az ott élôk tán tudomást sem vesznek a nyilatkozatról. De ezzel senki sem törôdik, mert a nyilatkozat úgyis csak a közéleti sakkjáték egyik parasztja, s tartalmát nem objektív tételek (és még kevésbé maga a báb) határozzák meg, hanem egyesegyedül a tábla elôtt ülô játékos érdeke és elgondolása. Ezért aztán, ha valahol az Egyház helyi problémákról szólna, és a valódi gyökerekhez nyúlna, és a számára reálisan hozzáférhetôk füle hallatára is tenné ezt, akik azokban valóban ludasok is, felháborodva utasítják el a -- beavatkozást! És még egy helyen látja szívesen a társadalom a hívôket: a rögösebb szociális és humán munkaterületeken, olyan megtűrt és felhasznált -- vendégmunkásnak. Ez sem új ötlet. Az akkori körülményeknek és szükségleteknek megfelelôen, de ugyanilyen megközelítéssel válogatott annak idején II. József a feloszlatandó és megtartandó szerzetesrendek közt. Mintha az embereknek nem volna joguk a saját életükhöz, hanem csak arra, hogy azzal az uralkodó ötleteit szolgálják ki. Talán még felháborítóbb a francia Combes magatartása, aki a század elején államosította a francia hitvallásos iskolákat, de a rendelkezés alól hangsúlyozottan kiemelte az akkori francia gyarmati területek iskoláit. Mert az egzotikus vidékek nehéz és civilizálatlan körülményei közt mégiscsak inkább a misszionáriusok verítékezzenek, mint evilág fiai, akiket az államnak még jól meg is kellene fizetnie. Azóta viszont felmerült még olyan megoldás is, ami a szerzetes életet csak akkor engedélyezné, de akkor igen, ha elvállalják a legsúlyosabb imbecillek ellátását, vagy -- ha éppen Iránban vagyunk -- a lepratelepekét. Annak idején persze azok, akik nem taníthattak Franciaországban, nem adták a sértettet, hanem tovább tanítottak a gyarmatokon a páli ,,akár alkalmas, akár alkalmatlan'' (2Tim 4,2) értelmében. És éppen a bármiféle legelesettebbeket az Egyház mindig kiemelten is kezelte: végig a történelmen lepratelepeken, ragályosok közt, kórházakban, árvaházakban végzett tevékenysége -- amit mindenütt tôle tanultak el az állami szervek, és nem fordítva --, a bizonyság minderre. Arra azonban mért vállalkoznék, hogy kényelmes és önzô társadalmak számára végezzen el olyan munkát, amihez azoknak épp úgy nem fűlik a foguk, mint az utcasepréshez és szeméthordáshoz. Nem vállalja tehát azt a szerepet és látszatot, hogy primitív idegen vendégmunkása legyen civilizált és elôrehaladott önzéssel rendelkezô társadalmaknak! De nem magát ezt a munkát rühelli, hanem csak azt, hogy akár csak hallgatólagos magatartással is hitelesítsen egy olyan minôsítést, amelyik a hitet és a hívôt kizárólag a társadalom peremén tűri el, s ott is csak azért, hogy elvégezze azt a ,,piszkos'' munkát, amit egy visszapogányosodott társadalom önmagához méltatlannak is, kényelmetlennek is érez! Mire jók a vatikáni múzeumok? Ne gondoljuk azonban, hogy van, vagy lehet olyan méretű szociális tevékenysége az Egyháznak, amivel mindenki meg lenne elégedve. Nyomtatott kiadványban szerepel egy olyan jellegű statisztika, amely szerint a Vatikán arany és deviza tartalékait az egész világon csak az USA-é múlja felül. És sem a kiadó, sem az olvasók nem gondolkoznak el azon az állításon, hogy ez az egy négyzetkilométert sem kitevô országocska hogyan múlhatná felül azt a több tucatnyi államot, amik széles iparral, mezôgazdasággal, ásványi kincsekkel és állampolgáraik millióinak mindennapi termelô erejével rendelkeznek? A sarokba szorított aztán azt feleli erre: ne feledkezzünk meg a vatikáni múzeumok kincseirôl se! S aki elôbb közgazdasági keretekben gondolkodott, most a meghökkenéstôl elállhat a lélegzete. Mert gondoljuk meg, hogy például a szentistváni korona nyersanyag-értéke hazahozatala idején kb. 50 000 Ft körül volt, értve ezen az arany, és a bizony csiszolatlan drágakövek és gyöngyök értékét. És ez nagyjából így van a történelmi műkincsekkel általában: a mi messzemenôen fejlettebb termelékenységünk keretei közt az anyagi értékük váratlanul jelentéktelennek bizonyul. Persze annál jelentôsebb történelmi, kulturális, vagy művészi értékük. Itt az elképzelhetô legmagasabb ár is mindig kevés. Egy eladásra kerülô múzeumi tárgynak sohasem a meg sem határozható objektív értékét fizetik meg, hanem azt a szubjektívet, amit a vevô még tud és hajlandó is megfizetni. Mert a dolgok ára általában annyi, amennyiért azt, akár egy doboz konzervet, akár egy családi házat, annak elfogyása, elhasználódása stb. után kb. ugyanolyanként újra elô lehet állítani, fel lehet építeni stb. De a magyar korona, és minden más kulturális vagy művészi érték is, ha elpusztul, legfeljebb másolat készíthetô róla, de az eredeti, a maga valójában nem teremhetô meg újra, sem 50 000 Ft-ért, sem egy millióért, de akár százért sem. Azért aztán, hogy egy statisztikai összeállításban mennyire értékelem az ilyesmit, és mit hozok ki az ezekbôl összeálló múzeumok egészére, az csak papír, ceruza -- és szellemi társasjáték kérdése. De hát, folytatja a vitatkozó fél tovább, vegyük akár a legkisebb értékeket is, a vatikáni múzeumok a maguk összességében akkor is óriási vagyont jelentenek. És ha e sorok írásakor naponta 80 000 gyerek hal éhen a földön, nem beszélve a felnôttekrôl, betegekrôl, nyomorékokról, és a nyomorukban tengôdôkrôl, ezeken mégiscsak lehetne segíteni, mint ahogy Teréz anya is csinálja. Mert a tájékozatlan ember úgy véli, hogy mindezek azért halnak éhen, mert nincs a zsebükben az a pár garas sem, amivel a péknél megvehetnék a friss kenyeret, s a dolog mindjárt meg is oldódik, ha valaki ezt a pénzt a kezükbe nyomja. És ha a világ sok-sok gazdagja ezt nem is csinálja, legalább mi csinálnók! Bár az is furcsa, hogy India, vagy más ázsiai államok a saját pusztuló állampolgáraik érdekében sem nyúlnak az itt emlegetett múzeumi megoldáshoz, holott köztudomású, hogy a történelmi kincsek mindenki máséval vetekedô mennyiségét ôrzik. Úgy látszik, nem Mária Antoinette volt az utolsó, a valóságtól tökéletesen elvonatkozott ember, aki amikor emlegették elôtte, hogy a francia parasztnak kenyere sincs, naiv tájékozatlansággal kérdezte, hogy akkor miért nem esznek kalácsot? Azért érthetô Trumann véleménye, hogy ha számára a faji gondolat egyáltalán elfogadható lenne, ô ma csak kétféle emberfajtát tudna megkülönböztetni, azt, aki hiteles, és teljes információkkal rendelkezik, és azt, aki nem. Mert ezzel a kérdéssel kapcsolatban az elôzô mindjárt tudni fogja, hogy bankót nyomtatni ugyan korlátlanul lehet, de megenni nem. A kérdés gyökere, hogy ma a földön az emberiség kb. 30%-kal termel kevesebbet, mint amennyire szüksége lenne, és ezt a hiányt egy csapásra semmi pénzzel sem lehet áthidalni. Ehhez mérlegelni kell az olyan adatokat, hogy például Mozambik, bár élelmiszerszükségletének javát maga is importálni kénytelen, művelhetô földjeinek mindössze 4,5%-át műveli ténylegesen. Van olyan nagyhatalomnak számító ország, amely a művelhetô földjeinek szintén csak 24%-át műveli meg, és így tovább. De hát miért -- kérdezi a jámbor lélek? Azért, mert ma még mindenütt csak a viszonylag könnyen megművelhetô földeket művelik meg, ami a régi kultúrterületeken ugyan lehet sok, de másutt sokszor igen kevés. A többi művelhetôvé tétele is lehetséges ugyan, de csak óriási befektetések árán: folyószabályozások, lecsapolások, talajjavítások segítségével, és mindezekhez út- és vasútépítések, ezekhez viszont gép- és vegyi gyárak tömegei, amikhez viszont a szakemberek sokszoros tömegei, és még mindezek elôtt azoknak a szintén tömegei szükségesek, akik mindezt eltervezik, a jövendô szakember tömegek jövendô nevelôit kinevelik stb. És mindez még nem lenne lehetetlen, ha nem vinne el ma évi 500 milliárd dollárt a világfegyverkezés, nem esne ki ugyancsak sok milliárdos nagyságrendben mindaz, amit közben ezekkel el is pusztítanak, s az esztelen hobbik, divatok, tömegösztönösségek és pazarlások áradata, mindenféle reklám, tömegpropaganda, a hatalmi szervezetekre fordított számolatlan és méretlen anyagi, energia és emberi mennyiség. Ami ha túlnyomórészben a kormánykerekeknél ülôkön szárad is, de messzemenôen nem mentesek tôle az átlagemberek tömegei sem, a maguk herdálásaival, ösztöneiknek drága, de fölösleges és mindennapos kiszolgálásával. De mégis mi történnék akkor, ha az Egyház csak a maga meleg szívére hallgatna, és ezekkel az okos, de száraz adatokkal nem törôdve, mégiscsak mozgósítaná azokat a múzeumokat? Eltekintve a lebonyolítás nehézségeitôl, az arra szükséges idôtôl, és az eredmény nagyságától, mindenképpen óriási pénzösszeg állna rendelkezésre, amivel vásárlóként lehetne jelentkezni a világ élelmiszerpiacán. De ettôl az a bizonyos hiányzó 30% még mindig nem lenne meg, a kiugró kereslet azonban jelentôsen megugratná az árakat. Amennyiben azonban így is vennénk, azzal kétségkívül megmenthetünk olyanokat, akik éppen éhen haltak volna, de felvásárlásaink éhhalálba taszítanák a szegénység második lépcsôjén állókat, akik eddig még éppen csak meg tudták venni élelmüket, amit azonban mi most felvásároltunk elôlük! Mert azt kell felfognunk, hogy a hiányzó 30% mindenképpen hiányozni fog, ezt semmi felvásárlás meg nem szüntetheti, hanem csak áttolhatja az emberiség egyik részének tragikus sorsát annak a válláról egy másik rétegére. Aki tehát ezután hal így meg, azt már a mi beavatkozásunknak köszönheti! Mert az olyan, világméretekhez mérve kis akciók, mint egy Teréz anyáé, mindig végezhetôk, mert ezek csak azt söprik össze, ami a világ raktáraiban hulladék lenne, s ami így nem kerül szemétbe. Kis méreteinek köszönheti a lehetôségeit. S éppen ezért ezt minden jószándékú lélek, vagy kisebb közösség hatékonyan is végezheti. De azért, mert egy kártyavár elsô traktusát könnyen össze lehet állítani, nem következik, hogy tetszés szerinti számú rétegeket is tudok egymásra rakni! De nézzük még tovább a dolgot. Kik vennék, vehetnék meg a vatikáni múzeumok anyagát? Bensôséges keresztények? Ha ilyeneknek lenne ennyi pénzük, nem adnák azt közvetlenül, vatikáni ellenértékek várása nélkül az éhezôknek? Sokkal valószínűbb, hogy olyanok, akiket inkább a pénz vet fel, mint a jámborság, például spekulánsok, vagy mondjuk az olajsejkek! Dehát a vatikáni anyag egy 2000 éve élô család életének olyan lerakódása, ahogy az egyes ember is ôrzi felmenôinek gyűrűjét, vagy étkészletét. Szellemi érzékenységű embereknek így is fáj, hogy milyen tengernyi keresztény emlék van közömbös egyének, vagy közületek birtokában, amit azok hol tôkeként kezelnek, hol a saját céljaik szerint kiforgatnak. Egy családra sem vet jó fényt, ha saját élete dokumentumai kicsúsznak a kezébôl, akár lumpolás és pazarlás, akár gondatlanság, vagy ügyetlenség és életképtelenség révén. Tegyük tudatosan teljessé azt a történelmi veszteséglistát is, amelynek árán is azonban csak átmenetileg -- hiszen a kapható összeg bármily nagy, de mégiscsak véges lenne -- és csak azt tudnók meghatározni, hogy az a bizonyos 30% élelem ne ezekbôl, hanem azokból a szájakból hiányozzék! Akkor tehát a katolicizmus a szeretetparancs ellenére csak üres tehetetlenséggel bámulhat a világ problémáira? Szó se róla! Vannak nagy, sôt világméretű katolikus segélyszervek is (pl.: Adveniat, Misereor, Secours Catholiques stb.), melyek a keresztény tömegek segítségével tucatmilliós nagyságrendben dolgoznak, bár a fenti jellegű támogatást ôk is csak másodrendű és átmeneti megoldásnak tartják, épp mert az itt lefestett helyzettel nem kevésbé tisztában vannak. Az élelmezési helyzet megoldását ezek ott látják, hogy a hiányok elôteremtéséhez próbálják hozzásegíteni magukat a rászorulókat. Így megszervezik, felszerelik és betanítják egy-egy afrikai falu általuk létrehozott szövetkezetét, hogy a kapott modern felszereléssel és technológiával adott körülményei között meg tudja maga termelni azt, ami a saját szükséglete. Ugyanígy modern eszközökkel látnak el egy tengerparti halásztelepülést, amiknek birtokában az már gondoskodni tud magáról. Ilyen apró, önellátó gazdasági vállalkozásokból a katolikus segélyszervek eddig több mint 50000-et állítottak lábra szerte a világon. Nem egyszeri ingyenleves- osztás, ami semmit meg nem oldó tüneti kezelés, hanem képessé tenni az embereket arra, hogy gondoskodjanak magukról. Persze itt sincsenek végtelen lehetôségek, mert a mindehhez szükséges milliók még mindig sokkal hamarább összegyűlnek, mint a sokkal fontosabb segítô emberi munkaerô. Hiszen, aki itt ténykedik, jórészt lemond a saját életérôl. A helyszíneken kell körülnézni, meglátni a szükségletet, megtervezni a segítséget, nemcsak odaszállíttatni az anyagot, de megbarátkoztatni a gépekkel az embereket, betanítani ôket stb. Ez bizony sokkal nehezebb, mint saját otthonunkban ülve a vatikáni múzeumokról elmélkedni, és azért messzemenôen nincs is rá annyi jelentkezô, mint az elôzôre. De a tényeket csak tényszerű módon lehet megváltoztatni, s nem gôzös lelkesedéssel. És talán sehol sincsenek olyan közéleti erôk, melyek megengednék, hogy az emberek jószándékaik szerint mozgósítsák energiáikat, és azokkal nem kizárólag saját elgondolásaik szerint akarjanak manipulálni? Van egyáltalán értelmük a misszióknak? A kereszténység közéleti helyzetérôl folyó beszélgetésekben ez a kérdés nem is egyszer elhangzik. Van, amikor a legtágabb elvi értelemben, mert valaki félreértve az ökumenét, vagy a pluralizmust, a téves lelkiismeret gyakorlati és átmeneti különállásának elfogadásából (Só: 74--75. old.) végleges elvi helyzetet alakítana, minden igazság relativizálásának következményével is. Mert ha saját hibáján kívül legyôzhetetlen gátoltság hatása alatt valaki nem jut el a teljes igazság birtokába, hanem csak a ,,láthatatlan Egyház'' tagja, ,,anonym keresztény'' lesz, abból sem az következik, hogy a teljes igazság birtokosai se ragaszkodjanak ehhez megingathatatlanul, sem az, hogy a krisztusi parancsban gyökerezô evangelizálási törekvést (Mt 28,19-20) most már lehet feleslegesnek, sôt értelmetlennek és károsnak mondani. Mert fontoskodó keresztények ajkáról ilyesmit is lehet hallani. Pedig a vallásszabadságról szóló zsinati dokumentum (Dignitatis humanae) elsô, bevezetô pontja megállapítja már a szabadság minden hangsúlyozása mellett is, hogy ,,az embereknek és csoportoknak erkölcsi kötelességük keresni az igaz vallást''! Hisz ha a Krisztus a maga tanításáról azt mondja, hogy az nem az övé, hanem az Atyáé, aki ôt küldte (Jn 14,24), ki az, aki megelégedhetnék a maga szubjektív véleményével, és nem kellene törekednie az objektívre, az Atyai tanítás elsajátítására? Nem kevésbé primitív és egyoldalú, mikor különösen a harmadik világból eredôk (vagy bajtársaik) a keresztény missziókat egyszerűen a kolonializmus részeként kezelik, és azzal együtt sommásan elítélik. Olyanok vetik a missziók szemére az akkori államisággal való kapcsolatot, akik mai államukkal százszor jobban kapcsolódnak, és a maguk védelmében még állítják is, hogy nem lehet légüres térben élni. A XVIII--XIX. században lehetett? Mit szólnak majd mindehhez a 100-- 200 év múlva élô utódaik? De magának a kolonializmusnak egyoldalú és egyértelmű szidása is közéleti divatjaink egyike, ami csak a szidalmazók történetszemléleti hiányosságairól árulkodik. A valóságban ugyanis nagyon ritkák az ifjúsági regények szikrázóan jó és sötéten gonosz alakjai. A történelmi események is legtöbbször vegyesen hozzák a jót, rosszat, egyik vagy másik lehet valamikor döntô súlyú is, de hogy valami csak szidásra (vagy dicséretre) legyen méltó, ez alig reális. Szerb Antal már így fogalmaz Columbus naplója magyar fordításának bevezetésében: Columbus elsô útjával a történelem egyik legdicsôségesebb és leggyalázatosabb fejezete kezdôdik. Igen, a kettô így, együtt igaz! * * A missziókat érintô állításokra vonatkozólag lásd az Osservatore Romano német nyelvű hetilap kiadásában 1981. január 2-án Karl Müller tollából megjelent áttekintô cikket, ami az ott idézett tudományos forrásirodalomra is támaszkodik. Gyalázatos is... Minden történeti jelenségnek: államalapításnak, forradalomnak, szabadságharcnak bôven megvan a maga véres, szennyes, gyilkos és kifosztó hátoldala. De minden történeti jelenség alapértékét elsôsorban pozitív vonásai szabják meg. A tömegkommunikációs eszközöket magukat sem ítéli el senki, pedig ezerféle világméretű manipulációra használják fel ôket. A gyarmatosítást annak idején feladatnak is látták, amit ma lehet hallatlanra venni, miután az, akkor felszámolta a különbözô rituális emberáldozatokat, az özvegyek elégetését, az emberevést stb. Iskola- és egészségügy, jogrend és közlekedés fogalma, és (bármily primitív) gyakorlata is csak a gyarmatosítás révén honosodtak meg a földnek széles terein. Kétségkívül a rabszolgakereskedelem, vagy a bennszülöttek munkával való kizsákmányolása messzemenôen bemocskolja ezt a történelmi jelenséget. Ez azonban nem pont a gyarmatosítás, hanem az elesett ember örök tragédiája. A francia forradalom jelentôségét sem mossa el az azt körülhullámzó vértenger. És napjainkban az ázsiai államok belsô forrongása nem mészárolta-e le a saját állampolgáraik nem is tudni hány tucat millióját? A rabszolgavásárokat annak idején is nagymértékben azok a törzsfônökök tették lehetôvé, akik saját népükbôl töltötték fel a rabszolgapiacot, mint ahogy ma is van olyan független afrikai állam, ahol a saját népükbôl való rabszolgák -- csak papíron nincsenek! Gyarmatosok és missziók Az külön derűs dolog, hogy ma jószándékú keresztények is tényleges tárgyi tudás nélkül tovább mondják a legkülönbözôbb közéleti propagandaszervek tételeit a misszióknak a gyarmatosító hatalmakkal való összenôttségérôl. S a bizonyítékokat ehhez egy-egy állítólag bennszülött eredetű és pusztán anekdotikus értékű kiszólás jelenti, mint az a Kenyából eredeztetett, miszerint elôször miénk volt a föld, és a fehéreké az Evangélium, aztán jöttek a misszionáriusok és arra tanítottak bennünket, hogy imádkozzunk és hunyjuk be a szemünket, s közben a fehérek ellopták a földet, s most övék a föld és miénk az Evangélium. Hogy üldözések elôl a közrend iparkodott megvédeni a misszionáriusokat -- dehát az özvegyeket is iparkodott a rájuk váró máglyától. Nem szokták tudni, hogy a római missziós kongregációhivatal megalapítása is azt célozta, hogy a misszionáriusok megszabaduljanak az egyes államhatalmaktól való függéstôl: ezt már az 1659. évi instructio tartalmazza. Az 1845-ös már 15 elôzô rendelkezést sorol fel, melyekben az Egyház a bennszülött papság megteremtését sürgette. Persze ez feltételezi azért az illetô társadalom elégséges fokú lelki- szellemi, emberi érettségét. Hisz még ma is hány, évtizedek óta önálló állam van, amelyik hivatalos nyelvként az angolt, vagy a franciát -- az egykori gyarmatosítók nyelvét -- használja, mert még ma sem, közigazgatási célokra sem elég fejlett a saját nyelve, nemhogy a teológiára! Vagy másutt van 200 (nem túlzás!) egymásra sem visszavezethetô nyelv, amit mind egy-egy völgyben beszélnek (és ahhoz ragaszkodnak!), de egységesen használható saját nyelvük egyszerűen nincsen. A törzsi és a természeti körülményekre visszavezethetô zártság következménye, de tény! Viszont a világ széles terein és nagy számban működô, és a vatikáni vezetôi funkciókhoz is eljutott bennszülött papság már XV. Benedek óta fejlôdött fel, belsôleg megérve a helyzetre és a feladatokra, mielôtt még ezekrôl a propagandisztikus naivitásokról egyáltalán szó esett volna. Az elmúlt évszázadok alatt a misszionáriusok kontinensekre kiterjedô iskola-kórház-árvaház stb. emberbaráti hálózatot hoztak létre, nem a bennszülöttek nemlétezô gazdagságából, akiket akárhányszor élelmiszerekkel is elláttak, hanem az európai, amerikai stb. hívôk évszázadokon keresztül ömlô adományaiból. Ezek az intézmények önzetlenül csak szolgálták a bennszülötteket, akik mikor önállóak lettek, nagyobb részt azonnal ki is sajátították ezeket az intézményeket, de akkor ki károsította meg, zsákmányolta ki a másikat? És ezek az anyagi értékek még mind eltörpülnek az évszázadokon keresztül számolatlan százezrekre rúgó misszionáriusok életáldozata mellett, akik a bennszülöttekre fordítva egész szellemi erejüket és emberi életüket, tôlük legfeljebb egy jeltelen sírhelyet kaptak viszonzásul. De elvették a kultúrájukat... A vádlók azonban úgy folytatják: igen, de elvették a kultúrájukat, a lelküket! Mert mi értelme volt annak, hogy Afrikában neogót templomokat építettek, ahelyett, hogy a helyi kultúrába gyökereztették volna be a kereszténységet? Csakhogy ennek a helyi kultúrának a mibenlétérôl ôk maguk is csak most dolgozzák ki az elsô hipotéziseket. Hogy tudhatta volna csak 100- -150 évvel ezelôtt is az a misszionárius, aki nem volt néprajzi szakember, és nem is annak kellett lennie, hanem misszionáriusnak, azt, ami ma sem lezárt kulturális kérdés? És mikor másfél évezreddel ezelôtt a mai európai népek ôsei tértek meg, az ô hittérítôik sem voltak germán vagy szláv filológusok, de ettôl ezek a népek a következô évszázadokban még nemcsak egész tisztességes, de sajátosan egyéni kultúrát is hoztak létre, és ôriztek meg. Másrészt köztudomásszerűen ma sem ilyen érzékenyek a harmadik világ népei, ha fegyverekkel, gyógyszerekkel, iparcikkekkel, technológiával, sôt akár pornóval árasztják el ôket -- pedig mindezek egyetlen gyökérszálacskájukkal sem tapadnak a helyi kultúrához, viszont annál inkább szolgálják a hatalomvágyat és az ösztönvilágot. Akkor sem emlegetik ezeket a nehézségeket, mikor fotókon mutatják a marxista lapokkal telerakott harmadik világbeli újságstandokat, vagy az olajsejkek pénzébôl néger földön épülô iszlám mecseteket, amik mind legalább annyira idegenek ott, mint a neogót templomok (l. Só 32. oldal). Miért fájnak akkor csak az utóbbiak, és ismétlem: még naiv keresztényeknek is? Pedig mások még nem is hangoztatják úgy az inkulturációt, a helyi kultúra tekintetbevételét, az abba való belegyökerezést, mint például a vonatkozó zsinati dokumentumok is. Ez azonban természetesen csak az illetô kultúra emberi oldalára vonatkozhatik. Mert természetfölötti, szentségi (istentiszteleti, házassági stb.) evangéliumi vonatkozásban neki kell a kereszténységbe betagolódnia, akkulturálódnia, különben megmarad sajátos ugyan, de -- pogányságában. Értelmezô összehasonlításul érdemes ismét szemközt nézni azzal a ténnyel, hogy például anyagi, biológiai téren korántsem ilyen érzékenyek az emberek: járvány, betegség esetén inkább választják a ,,kultúridegen'' védôoltást, mint a sajátos, hazai szellemiségű -- ráolvasást! S ha még azt is tudomásul vesszük, hogy Európa ôsi keresztény kultúrterületein felgyűlt mohamedán vendégmunkások, mikor (ugyancsak olajdollárokból) mecsetet akarnak építeni maguknak pl. a párizsi agglomerációban, nem törik a fejüket azon, hogy a tervezett épület ott mennyire ,,tájidegen''. S ezt a mai európaiak sem nézik kisebb ressentimenttel, mint az afrikaiak Afrikában a neogótot. Mert a dialógus, pluralizmus szavakat leírni könnyű, valóságosan is megközelíteni -- izzasztó feladat ma is! Egy évszázaddal visszanyúlva még felelôsségre is vonni -- csak a történelmi érzék teljes hiánya! A Romans-ban (Franciaországban) épülô mecset ismeretlen tettesek által történt felrobbantása után a francia püspöki kar tett közzé a mohamedánok felé egy sajnálkozó és együttérzô nyilatkozatot. A kereszténység vádlói csöndben maradtak. Lásd: Documentation Catholique, 1982. július 4-i szám, 697. old.) A gyarmatosítás haszna A missziókat ugyan csak másodlagosan érinti, de azért magunknak is szembe kell néznünk azzal a téves állítással, hogy a fejlett országok gazdagsága egyszerűen a gyarmatosításból ered, és ezért még valamiféle jóvátétellel is tartoznak azoknak. Tudatosítsuk csak az alábbi közismert tényeket: A legfejlettebb államok közöl az USA-nak, Kanadának, Ausztráliának nemcsak hogy gyarmatai nem voltak, hanem maguk is gyarmati sorból küzdötték fel magukat. Japán is ide tartozik, csak maga nem volt gyarmat. Ezzel szemben az évszázadokon át legnagyobb gyarmatbirodalommal rendelkezô Spanyolország és Portugália egyáltalán nem tartoznak a fejlett országok élvonalába. A kisebb államok közül a gyarmattal soha nem rendelkezett Svájc, hogyan tudott lépést tartani a gazdag gyarmatokkal bíró Hollandiával, vagy Belgiummal? A probléma helyes megoldása ott van, hogy a fejlôdés elsôsorban nem anyag kérdése, hanem az emberi szellem teljesítménye, ahol ez van, és lemaradása, ahol ez sántikál, ha gyarmatról van szó, ha nem arról. A termelô munka nélküli tényleges fosztogatás (ezüstflották) eredménye mindig gyümölcs nélkül folyik szét a harácsolók ujjai közt. A nemesfémek kitermelôit pedig bármily súlyos igazságtalanság érte is egyébként, komoly fejlôdést az a kincs az ô kezükben sem hozott volna nekik se -- ha csak nem gondolja valaki, hogy a mai nemzetközi nemesfémpiac gazdasági viszonyait és következményeit a tér és idô bármelyik pontjára szabadon extrapolálhatja. De történetszemléleti irrealitással akkor sem lehet történeti valóságokat teremteni! Identitás-zavarból sem lesz történetszemlélet Közéleti neurózisra, történelmi kisebbrendűségi érzésre, identitászavarra, vagy egyszerűen naivitásra vezethetô vissza, ha valaki úgy gondolja feloszthatni az emberiséget, mint az ártatlan, üldözött és kizsákmányolt harmadik világ, és a történelem minden bűnét hordozó fejlettek. Senki bűnét nem szabad sem mentegetni, sem takargatni. De a fejlôdô területek nemegyszer apokaliptikus tragédiájú sorsa (csak egészen gyér, kiragadott illusztrációként említtessék meg oly sok megrázó eset közül az ugandai, vagy kambodzsai helyzet) reflektorfénnyel világít rá, hogy ott sem található kevesebb népirtó, saját népe nyomorán gazdagodó, csak egyéni, vagy klán-érdekekkel számoló színesbôrű, mint a fehér ember történetének legszomorúbb lapjain. Mindez különben egyszerű és magától értetôdô lesz, ha valaki a történelem és társadalom tényeit a maguk tényszerűségének világánál, és nem ideológiák, vagy közéleti érdekek elôfeltételei szerint szemléli. Az meg végképp, nemcsak hogy nem kereszténység, de még nem is igazság, hogy divatszólamoknak bedôlve, maguk a keresztények szennyezzék be egyháztörténetünk legszebb lapjai egyikét. Társadalmi manipulálás A fentiek során különbözô témákkal és területekkel kapcsolatosan volt szó a hatalom és a hívô viszonyáról, a hatalom, vagy a társadalom oldaláról kiindulva. Nyilvánvaló, hogy a megvizsgált területeket lehetne speciálisabb részekre bontani, vagy újabbakat vonni a vizsgálódás körébe, de minek? Az itt jelentkezô tendenciák nem lennének semmissé azáltal, hogy egy érdektelenebb ponton esetleg maguk is kevésbé élesek. Újabb kiélezett helyzetek vizsgálata pedig a már így is átfogó képhez csak a halmozódó ressentiment rossz érzését adná hozzá -- ez pedig egyetlen probléma megoldását sem viszi elôbbre. Az is nyilvánvaló, hogy a hívô ember felé itt megmutatkozó társadalmi magatartás nem pozitív. Ennek motívuma az a tartózkodó, bizalmatlan alapállás, mely a hívôt idegennek, ezért megbízhatatlannak véli, s többé-kevésbé szemben áll vele. A szekularizációs mozgást elégtétellel veszi tudomásul, reméli ennek teljes kifutását, és várja tôle -- esetleges más együtthatókról most nem beszélve -- a hit és vallás zavaró jelenlétének a felszámolását. Régebben az illetôk ezt olyan új társadalmi berendezkedésektôl várták, melyek felszámolják a társadalmi igazságtalanságokat, és így automatikusan kiváltják a vallás megszűnését is. Hiszen annak létalapja -- mondták -- a megoldatlan problémák fájdalmának enyhítése, fájóinak vigasztalása. Ahol a társadalmi rendszer változása friss keletű, mint Vietnamban, ott ma is ezt hajtogatják. (Herder- Korrespondenz, 1982/8. szám, 395. old.) De a föld más tájain az új rendszerek már meggyökereztek, és ha a vallás társadalmi megnyilvánulásainak korábbi formáit meg is nyirbálták, nemcsak hogy egyelôre semmi sem biztat annak a lelkekben való kihalásával, hanem váratlan, új hajtásai is jelentkeznek, és éppen a frissen felnövekvô, a régi helyzetet már nem is ismerô ifjúság körében is. Ennek láttán új vigasz-szerepet osztottak ki a vallásra, amivel további fennmaradását szeretnék megmagyarázni. Igaz -- hangzik az újabb fogalmazás --, hogy a kizsákmányolás bajaiért már senkit sem kell megvigasztalni. De az emberi lét típusos pszichés tragédiái kiiktathatatlanok, és ezekben a helyzetekben a társadalom egy része a vallás vigasza után nyúl. Ilyen a neurotikusok, betegek, mindenféle gyógyíthatatlan szerencsétlenek helyzete, no meg a haldoklóké. Csak azt nem mondják meg, hogy a fiataloknak mi szükségük van erre a vigaszra? De a szekularizációs mozgás így sem tűnik elôtte sem elég gyorsnak, sem elég alaposnak. A vallás gyors megszűnését hirdetô korábbi próféciák nem váltak be. A föld egyes pontjain fel-fellángolt vallásüldözések, még látványos helyi sikerek esetén is, globálisan nem oldottak meg semmit, sôt áttételesen nemegyszer hátrányosabb helyzetet hoztak létre. Mindez a meglévô bizalmatlanságot nem számolta fel, csak körültekintôbbé tette. A társadalom hosszabb állóharcra próbál berendezkedni, ahol nyílt törések helyett lassú ozmózissal járná át a hit világát, belülrôl, önmagában hígítaná fel, koptatná el, üresítené ki, és idegenítené el önmagától. Lényegében: megmanipulálná. Ahogy pl. a vallásszabadság, az emberi jogok, a dialógus, a missziós gondolat vonatkozásában egyenként próbálja meg a keresztény szemléletet felcserélni olyan gondolati képletekkel, melyek gyökere ateista, evilági és materialista. Mintha egy gépet nem aknával robbantanánk fel, hanem az acélcsapágyait cserélnénk ki sorra fából valókra. A masina egy kis ideig még fog működni, míg éppen működésének terhe alatt, saját magától, belülrôl össze nem szakad. A manipuláció ezt végzi, azzal a szándékkal, hogy a szekularizációt felpörgesse, míg a társadalom -- ártatlanul a kezét mosva -- tanúja nem lesz a vallás megszűnésének. Csak egy-egy elszólásszerű kitétel vall arra, hogy mennyire magától értetôdônek, természetesnek tartja már a társadalom a manipulálást, csak éppen szelídebb formában iparkodik kifejezni: ,,...társadalmi fejlôdésünk jelenlegi szakaszában, amikor az ember az elôzô társadalmak lényegében spontán jellegével szemben jóval tudatosabban, az objektív fejlôdéstörvények ismeretében formálja az alapot és a felépítményt...'' (Reflektor, 1981/2. szám, 429. old.) Az objektív fejlôdéstörvények emberi vonatkozásban is természetesek. Az ezeken túl való tudatos formálásból (kiemelés tôlem) lesz a manipulálás! De nem kell feltételezni, hogy ezt mindig mindenki és minden helyzetben teljes öntudatossággal csinálja. Természetesen vannak, akik nagyon pontos kiszámítottsággal tájolják be tetteik, szavaik, sôt szótlan gesztusaik hatását errefelé. De a nagy tömeget jelentô szürke kis ember csak öntudatlanul fordul az így kialakított társadalmi széljárás irányába. És sok zavart okozhatnak még a jószándékú, elméleti koponyák, akik a becsületességben annyira bíznak, hogy emberséges gondolati konstrukcióik birtokában a társadalmi valóságról fel sem tételezik, hogy az nem feltétlenül ugyanilyen, de akiknek tiszta elgondolásaival a dörzsöltek jól elmanipulálgatnak a világnézetek és ideológiák fekete piacain. A menetrend tehát ez lenne: bizalmatlanság -- manipulálás -- terebélyesedô szekularizáció -- a vallás lényegi és feltűnésmentes kihalása. S ezt még az is súlyosbítja, hogy a történelem tragikus vonásai közé tartozik, miszerint ,,a forradalom megeszi saját gyermekeit''. Ez rendszerint több felvonásban történik, de már az elsô elsodorja azokat az eszmei lelkesedésű, puritán lelkeket, akik azt szülték és útjára indították. Elgondolkoztató, ahogy Friedmann, az ismert amerikai közgazdász professzor fogalmazza meg ezt a régi történetszemléleti meglátást: ,,Ha... szabad társadalmunk helyébe kollektivista társadalom lép, nem azok az értelmiségiek, akiknek oly nagy szerepük volt abban, hogy erre az útra tereljenek bennünket, fogják irányítani a társadalmat; a börtön, az ideggyógyintézet vagy a temetô lesz a sorsuk.'' De a tétel mondanivalójához az is hozzátartozik, hogy a hazai olvasó ezt az idézetet a Reflektor 1982. évi 2. számának 75. oldalán olvashatja, de egy-egy sokat próbált és becsületesnek megmaradt ateista szájából nemegyszer maga is hallhatja. A naiv keresztény vagy fél-keresztény, aki az Apokalipszis lovaira akar mentô szándékkal felkapaszkodni, ugyanúgy elsodródik, csak esetleg nem a fizikai, hanem az erkölcsi megsemmisülés felé. Elsô lépésben talán ô is csak áldozata a társadalmi manipulálásnak. De a ringben akarván maradni, nem utasítja el, tudomásul veszi, magában még tudva, hogy ez csak manipulálás, majd kényszerbôl, megszokásból, az ezek által is kialakított lakájlelkületbôl lassanként realitásként kezdi kezelni, továbbadja, sôt továbbcsinálja a maga igazolására, külsô-belsô alátámasztására, saját kezdeményezésbôl, spontánul tovább is építi, pörgeti az elsô kiindulásában még társadalmi manipulációt. S az sem kelt benne gyanakvást, hogy ehhez már messzemenôen megkapja a társadalom anyagi stb. segítségét is! Észre sem veszi, hogy mikor a szekularizációval való birkózás érdekében akart a ringben benn maradni, immáron maga is a szekularizáció teljes értékű munkásává vált! A ringben maradni akaró, és ezért a társadalmi manipuláció futószalagjára került keresztényekre is áll a régi tréfa, amivel egyébként a közgazdákat szokták ugratni, hogy Kolumbusz módjára, mikor elindulnak, nem tudják, hová mennek, mikor megérkeznek, nem tudják, hol vannak, és mindezt közpénzen teszik! ======================================================================== Mécs: hívô vagy teknôs? A felállás Jacques Loew érzékelteti lehetséges helyzeteinket alábbi gondolatmenetével: A szárazföldi állati lét ôsi formája volt a puhatestűek, és a hüllôk változata. Ennek az alakzatnak azonban az az adódó problémája, hogy minden fizikai erô, test, át tud gázolni rajta, sérti, csonkítja, szabdalja, s ezáltal teszi tönkre. Erre a kihívásra az élet fejlôdése a teknôsök kialakításával válaszol. Az elôzô veszedelemtôl ezeket a páncélzatuk jól megvédi ugyan, de annak súlya és zártsága magának az állatfajnak a további fejlôdését teszi lehetetlenné. Ezután alakul ki a gerinces forma, ahol a csontszerkezet nem külsô páncél, hanem belsô váz, ami nem merev ellenállásával, hanem hajlékony mozgási képességével véd, nyitott test, mint a hüllôé, de nem védtelenül ki is szolgáltatott, mint az --, a gerinc megôrzi a lény tartását, azonosságát, miközben mozgáskészségével kivédi a rátörô veszedelmeket. A keresztény mécs eddig látott elsô formája, a báb, ugyanolyan kiszolgáltatottságot jelenít meg, mint a hüllô képe. Belülrôl gázol át rajta a nagyvilág, hajlik, ahogyan hajlítják, s a rátörô veszedelem, a szekularizáció, mindjobban kizsigereli, szétszabdalja, önmagától kiüresítve látszatéletre kényszeríti. Megszüntetve megôrzik, mint egy ôskori hüllôt spirituszban és múzeumban. Idegenforgalmi és turisztikai cél lehet, valutaforrás és szórakoztató extravagancia. Esetleg gyógyszer pszichésen sérültek és primitívek számára. Akkor is így van, ha vadászni sem kell rá, mert naiv primitivitásában maga szolgáltatja ki, adja el magát, nyüzsög, törleszkedik és fontoskodik. A másik forma a teknôcé. A teknôc helyesen és reálisan látja a hüllô kiszolgáltatottságát, sorsát, lassú és kendôzött sorvadását. És ô meg akarja ôrizni önmagát. De a másik látványa annyira impresszionálja, hogy reá meresztett, kiguvadó szemekkel mindig csak az ellenkezôjét akarja csinálni annak, amit a másiknál halálosnak vél. Valójában nem arra figyel, hogy az élet mit kíván tôle, milyen feladatot ró rá, hanem hogy mit csinál a másik, azt értelmezi, ellenkezô elôjelet tesz eléje, s így határozza meg a maga dolgát. Teknôccé teszi az a merevség, amivel -- ha egy elôjelnyi áttétellel is --, de állandóan a másik formához köti a magáét. A saját élete csak a másiké -- kifordítva. Ennek a magatartásnak két változata van: a Lefčbre-szindróma, és a Küng-szindróma. A Lefčbre-szindróma Nemzetközi hírre tett szert ez a francia püspök, aki a II. Vatikáni zsinat után szembefordult az Egyházzal. Valami szélsôségesen tradicionalista hűséggel mereven ragaszkodik a reformációra felelô tridenti zsinat (1545--1563) által kialakított vagy elrendezett formációkhoz. Érvénytelennek tartja az anyanyelvi misemondást, és ragaszkodik a latinhoz. De épp így elzárkózik a szembe-oltár használatától, ami a hívôket jobban részesévé teszi a miseáldozatnak. A misének különben a misztérium-jellegét emeli ki, elutasítva a hallható szövegmondást. Az egyháztörténelem ismer más hasonló magatartási eseteket is. Ezekben az emberi egzisztencia gyengeségének az az oldala jelentkezik, amelyik bizonytalansága és billenékenysége tudatában magától a mozgástól zárkózik el, mert ahol mozgás nincs, ott kibillenés sem lehetséges. A szekularizálódás, eladottság, árulás messzemenôen keltheti egy idegen pólus felé való elhajlás benyomását, és az arra hajlamos lélekbôl, amelyiket nem érlelt át az Evangélium a maga legmélyebb gyökeréig, könnyen kiválthatja a mozdulatlanná merevedésnek ezt a reakcióját, ami pl. az állatvilágban a mimikri egyik válfaja. Persze a helyzet sokkal bonyolultabb, mint az anyagi világból vett hasonlat képe. A Lefčbre-szindrómát mutatók csak arra az irányra, tendenciára vagy egyedi fogásmódra érzékenyek, amit a tabusított másik fél éppen mutat. Nem feltétlenül, vagy legfeljebb hosszabb fejlôdés után lesz belôle átfogó és széles kiterjedésű magatartás-rendszer, aminek egységes, logikus és zárt arca van. Azután ez elsôsorban pszichés magatartási, illetve reagálási forma, tehát jelentkezhetik apró, hétköznapi részletkérdésekben is, ahol a szektás megmerevedés külsô veszélye fel sem merül, a lélek hű maradt, azonban emberi egzisztenciája primitivitásában ennek a képletnek a segítségével próbál bizonytalan hétköznapjaiban biztonságra szert tenni. Nagyvárosi plébánia, régen öt-hat, ma két-három pappal, ahol ôrzik a nagyobb papi létszámmal elgondolt régi miserendet, a mindegyiken jelentôsen megritkult hívôsereggel. Állandó irodaügyeletet tartanak, amire épp úgy nincs reális szükség, de egy-egy magát egyedül érzô hívô elbeszélget, a telefont is igénybe veszik kívülrôl képtelen dolgokra is, mert hát valaki mindig felveszi a plébánián is a kagylót... Felére visszaesett munkaerôvel, az érdeklôdés és a szükséglet csökkenése ellenére is, rendszerint a fônök, aki a külsô nyüzsgést és reprezentációt látva el, legkevésbé vesz részt a belsô munkában, ambicionálja nemcsak a régi rend teljes tartását, hanem, az élet elevenségének bizonyítására, még egy-egy új programpont beállítását is, mert az intézményes rend szűkebbre vevése számára pszichésen letagadhatatlanul a visszaszorulás benyomását jelentené. A csökkent papi és hívô létszámot esetlegesnek érzi. Hogy a túlterhelés miatt alig imádkoznak, elmélkednek, olvasnak, tanulnak, sôt alig pihennek és alszanak a plébánián -- ezt nem érzékeli. Hogy mindezek következtében hogyan nô a belsô kiürülés, lesznek üresek a homiliák, válik feszültté és türelmetlenné a hívekkel való érintkezés, hogyan csúsznak ôk maguk a neurotizálódás felé, és összevéve mind több erôfeszítéssel hogyan építenek egyre kevesebbet és rombolnak egyre többet -- ehhez nincs fogása, ez nem jut el hozzá. Nagyfokú belsô biztonság, szilárd evangéliumi hit kellene ahhoz, hogy az ôt körülvevô, hasonló visszahúzó erôkkel is megbirkózva, tudja az életet úgy racionalizálni, hogy a szervezeti egyszerűsítésekben ne lássa a vallás, az Egyház, a hit, az Isten, és végig sem gondolva, de pszichésen mégis reálisan: a maga élete csôdjét. Mert a szindróma gyökere nem tanbeli, vagy szervezeti, hanem a psziché félig már öntudatlan rétegeibe és mélységeibe nyúlik le! A Küng-szindróma Német egyetemi professzor. Pap, akinek hallgatásától hivatalosan visszahívták a kispapokat. Tehetséges, szellemes és jó tollú teológiai író. A könyvei százezres példányszámokban jelennek meg. Érti a mai ember nyelvét és gondolatvilágát, és számukra elfogadhatóan akarja a kereszténységet közvetíteni. Meg is van rá minden képessége. És mégis... Úgy tűnik, hogy ôrá is annyira mély benyomást tesz a szekularizációs folyamat, akárcsak Lefčbre-re. Ô is túlkompenzálja, akárcsak francia társa, de ô az ellenkezô irányba. Lefčbre monomániás bezárulással védekezik, Küng ugyanoly monomániásan olvad bele a szekularizáció olajos vizének egocentrikusan irizáló habjaiba. Az egyértelmű, zárt megfogalmazások helyét tudatosan foglalják el nála olyan színes, de laza kifejezések, mik az olvasóra hagyják, hogy keresztény hit címén valójában mit tesz, vagy mit nem tesz be azok tartalmába. Az egocentrikus mai embernek nincsenek hittételei, legfeljebb hit-képei, amik nemcsak egyéniek, hanem ugyanazon embernek hangulatai stb. szerint is jobbra-balra hullámzóan eltolódhatnak. A naivok dialektikája szerint egyszerre van bennük mindennek és minden ellenkezôjének is a lehetôsége, amikbôl ki-ki pillanatnyi hangulata szerint válogathat. S Küng valójában úgy akarja ezt a hullámzóan alaktalan lélek-, gondolat- és magatartás-masszát kereszténynek megtartani, hogy a kereszténységbôl ugyanígy kihagy minden tartást, míg a fogalmak elveszítik történeti identitásukat, s minden változó ötletre, hangulatra ráakaszthatók lesznek. Azt a társadalmat, amely egocentrikus lazaságában, fegyelmezetlenségében és hangulatoskodásában nem vállalja a kereszténység objektív formáit, úgy akarja megtartani kereszténynek, hogy a kereszténységet is tetszôlegesen laza hangulattá írja át. A kereszténységnek az lesz így a megmentô teknôspáncélja, hogy bármilyen humán hangulatot kereszténynek kezelhetnek. A keleti ima- és meditációs rendszereknek is ez biztosítja a népszerűségét: addig ringatódzhatom bennük, amíg kedvem tartja, s ha meguntam, letehetem ôket. Amíg tartom, sincs kötelességem, felelôsségem velük kapcsolatban. Élvezem ôket, mint egy sportot, és addig használom, amíg élvezem. A kereszténység objektív igazság- és kötelezés-tartalma ezekbôl mind hiányzik. Nem ôk vannak az ember fölött, az ember rendelkezik velük és felettük. Ez a vonzóerejük. (l. még Só 36. old.) És ez is pszichés forma, ami a mai ember hétköznapjaiban ugyanilyen alakzatokban jelentkezhetik, Küngtôl távol, és akár a nevét sem ismerô társadalmakban. Olyan kisközösségekben, melyek tagjai az élet dzsungelének rémei elôl bújnak össze, a Szuper-sztárról énekelnek, megosztják egymással a kajájukat, és jól érzik magukat valami otthonos lelki istállómelegben. Késô estékbe nyúló, lelkes önkitárulkozó hangulatok, de mellettük a mindennapi élet problémái és ütközései változatlanul megoldatlanok maradnak, s legfeljebb éhesebbé tesznek a következô találkozóra. Akár személyes, akár irodalmi élmények alapján az Evangélium lényege a hűségnek és kötelességnek tudott elragadtatás dadogásaiba fúl, amiket egy-egy magabiztos lélek határozottan értelmez: Katinak azt üzeni a Szentlélek, hogy... S ezt készséggel el tudják fogadni, hiszen tôlük származik, szubjektív, legközelebb tán az ellenkezôje hangzik el, de ez senkit sem zavar, míg a hittételek pontos, objektív és változatlan tartalma elbírhatatlan, embertelen és méltatlan nyűgként jelenik meg. Szellemi formákba való öntéssel Küng csak foghatóvá tette azt az egyéni belsô mesevilágot, amivel ennek a szindrómának az érintettjei az Evangélium realitásait akarják behelyettesíteni. Nem lehet eléggé magunkévá tenni Krisztus magatartását, aki nemhogy nem szaladt az emberek után, akik az ô ,,kemény'' beszédével nem tudtak mit kezdeni, hanem színvallásra, döntésre, elkötelezésre szólította a mellette maradtakat is: ,,Csak nem akartok ti is elmenni?'' (Jn 6,67) Már a kérdés megformálása is mutatja, hogy az ô tanítása, magatartása ebben az esetben sem változnék! Pepita hétköznapok Lefčbre vagy Küng neve azonban csak típusos pszichés alapirányzatokat jelöl, melyek a maguk tisztaságában épp oly ritkán jelentkeznek az életben, mint a pszichotípusok általában. Tudatosságuk, vagy elhatározottságuk szintén nem haladja meg a pszichotípusoknál megszokott mértéket. A léleknek van valami alaphajlama. Ha ennek spontán kifutását a külsô helyzet, körülmények segítik, és a hűséges evangéliumi fegyelem nem szabályozza, akkor a lélek azt hiheti, hogy ô csak természetes módon hordoz egy magától értetôdô igazságot. A körülmények is, és a lélek alaphajlama is, lehetnek olyan összetettek, hogy a konkrét egyéni, vagy tömeges állásfoglalásokban a hétköznapok hullámzásaiban az egymástól eltérô, sôt egymásnak ellentmondó tendenciák olyan egységes szövetté állnak össze, mint egy pepita textilanyag színkockái. Lefčbrista módon lobogtatnak egy-egy fogalmat, ami az illetôknél helyettesíti az Evangélium egész mélységét és gazdagságát. Lehet ilyen a szegénység, amikor pl. meghatározzák, hogy személyenként és naponként mily összegű kosztpénz egyeztethetô még össze a kereszténységgel. Mivel pedig a szegénység a konkrét anyagvilág általános helyzetétôl nem vonatkoztatható el, és mivel ez állandóan a fejlôdés és hanyatlás (pl. a technikai civilizáció, vagy az infláció stb.) kiszámíthatatlan hullámmozgásait járja, minden ilyen általános meghatározási törekvés már alapjaiban hibás. Hasonló szerepeket tölthetnek be a társadalmi felszabadítás, az erôszakmentesség, a szabadság és a szeretet -- az utóbbi három azzal a negatív tartalommal, hogy elutasítanak maguktól minden rendet, kötelezettséget, felelôsséget a pillanatnyi hangulat gátlástalan kiélhetése kedvéért, s a felsorolás egyáltalán nem tart igényt a teljességre. A lefčbrista szerepet betöltô fogalmakat azonban ki-ki küngi módon választja ki: az ôt körülvevô társadalom -- ha egészséges, ha beteges -- mozgásához köti a kereszténységet, nehogy ,,a vallás lemaradjon''! Míg Közép-Amerikában géppisztollyal és materialista ideológiával támogatnák a kereszténységet, másutt az erôszakmentesség nevében az édesapa nem védhetné meg a lányát a támadó huligánokkal szemben. Az aszkézis hirdetését itt az Ödipusz-komplexus tanításával, ott pedig szakszervezeti tevékenységgel cserélik fel. A harmadik világnak a maga konkrét földrajzi, gazdasági, társadalmi helyzetében éppen úgy lehet külön gazdasági-társadalmi problematikája, mint mindenki másnak is a saját helyzete szerint -- ez természetes. De a harmadik világ ,,teológiája''? Van a harmadik világ számára külön, a többiekétôl eltérô ,,tömegvonzás'' is a fizikában? Egy lengyel püspök ezt így fogalmazta meg: mi nem találtuk ki a felszabadítás teológiáját, de a hit és a szabadságvágy nálunk mindig össze volt kötve. Egy környezetvédelmi tüntetés lehet jogosult, de akkor általánosan emberi, az érintettekre egyetemesen terjed ki. Plébániai keretben azonban itt csak azok vonulnak fel, akiknek a kereszténysége az idôszerűségek után való szaladásból áll. Vagy minden létezô szociális keret nyilatkozzék meg, és akkor ugyanaz a nô vonuljon fel a plébániája mellett, a lakóhelye keretében is, de a pártja, a munkahelye szerint is, a foglalkozása szerint, mint orvos, a hobbija szerint, mint turista, a gyereke iskolájával, mint szülôszövetségi tag stb.? Miért kellene a kereszténységnek az ilyen piacokon a saját standját felállítania? Dorothee Sölle, ismert nyugatnémet evangélikus teológusnô. Templomokban tart késô este politikai ,,vigiliákat''. Elôször ô mondja el, ami éppen a szívén fekszik, azután hozzászólnak, beszélgetnek, vitáznak. De mire mindehhez a templom? Sölle szerint a társadalom egyetemes megmanipuláltságában már csak a templomban lehetséges nyitottan és ôszintén beszélni. Ha igaza van, akkor a templom legfeljebb az emberek nyitott fóruma, klubja lesz. Dehát a templom Isten háza! Ez azonban Sölle egocentrizmusát nem zavarja. Ô küngi módon (maga és környezete irányultsága szerint) kiválaszt egy fogalmat (a megmanipuláltságot), amit lefčbrista hangsúllyal úgy tesz a szemlélete központjába, hogy mellette az Isten háza (az Ô közvetlen dolgai) mellékessé válnak. Duméry három kísértésébôl ez az elsônek felel meg: ô vállalkozik a köveknek kenyérré való átváltoztatására! (l. 68. old.) Hol a templomtetô? A középsô kísértésnek megfelelôjét találjuk meg a legkevésbé napjainkban. A szervezésnek, a teljesítménynek, a számszerűségnek a varázsát. Valaki talán utalna itt a pápai utazások tömegjeleneteire, de ez tévedés. Ahol itt tömegek vannak, saját reális emóciójuk, és valakinek a tényleges személyi varázsa hozza össze ôket. Tényleges szervezési munkákat, helyeset is, és hibásan túlhajtottat is, a két világháború között láthatott az, akinek akkor már látó szeme volt. A szekularizációs és egocentrikus frontbetörések azonban olyanná formálták a közéleti küzdôteret, hogy a vallásos világnézeti gócok kiléptek belôle: pl. nem egy társadalomban a keresztények tartják kifejezetten idôszerűtlennek az egyértelműen keresztényként elkötelezett közéleti formációkat, így a századforduló nevükben is keresztény politikai pártjait. Akik a ringben maradni akarás görcsével még vannak, azok tömeg-háttér nélküli, maguk kásáját kevergetô szóló- pikulások: nincs nekik kit megszervezniük, s helyzetük sem engedné ezt meg. Igaz, dolgoznak nagyon komoly, világviszonylatban is súlyt jelentô katolikus szervezetek is. Ezek azonban épp az itt ábrázolt általános légkörben a világpiac társadalmi és propagandalármájához képest, csöndben végzik a dolgukat. Szakmai hitelük, komolyságuk és eredményeik jellemzôek rájuk. A produkció csillogtatása alig. Van, amelyikre épp a csöndje miatt néznek gyanakvással. A divatnak, idôszerűségnek következményes elônye, hogy mindig vannak idôszerűtlen dolgok is. Idôszerűtlen kísértések is! Teknôs-típusok Ennek a magatartásnak a legnagyobb számú képviselôjét talán a humán jellegű egocentrikus beállítottság jellemzi, ahol a lélek legmélyebb rétegét a közéleti, társadalmi, gazdasági érzékenység adja. A kereszténység ezen felület, vagy máz, de a mozdító erôk nem benne gyökereznek. Lehet nagyon emberséges, jószándékú, de evilági. Valóban hihet választott eszközeiben, de az Isten Országának a dolga akkor sem ezeken, vagy rajtuk fordul. És mivel ez a típus tömegesen fordul elô, minden felrepített jelszó azonnal tapsolókra és tömegekre találhat köztük. Ha valahol tényleg befolyásolhatnak valami keresztény ügyet, azt a dolog természete szerint viszik egy pogány zsákutcába. Ôket is dagasztja az az öntudat, ami a közéleti porondon általánosan megszokott. A másik típus a korábban sérülteké, valamilyen gyökerű ressentiment-hordozóké. A legtöbben, akik innen indulnak, késôbb az elôzô típus útjába torkollhatnak bele. De van akiknél a ressentiment megmarad, majd lassan átfogóbb neurózissá lesz, kereszténységük pedig Huxley Szép új világában lévô dal-dómok megfelelôje. Idôszerű formájuk egy általános keserű csalódottságba való visszavonulás, mert az Egyház az elôzô rezsimben is, és most is, vagy az elôzô rezsimben sem, és most sem, esetleg soha a történelemben, vagy mindig a történelemben... Ôk azonban a csalódottság páncélja mögött szigorúan ragaszkodnak a kereszténységükhöz, amirôl nem lehet pontosan tudni, hogy mit értenek rajta... A harmadik típus az utópista, aki akár fenti jellegű félreszorultságából, vagy akármilyen egyéb gyökerű marginalizálódásból kiindulva, esetlegesen eredeti szellemi konstitúciójának megfelelôen az Isten Országa dolgait és problémáit egyoldalúan, elméleti síkon közelíti meg. Szellemi társasjátékok születhetnek így, amik akkor lesznek igazán veszedelmesek, ha az elmélet elkészültével az utópistából kiugrik a próféta, aki az elméletével az igazi, a még soha-nem-volt megváltást, tisztánlátást, helyrezökkenést hozza az egész kereszténységnek. Az Isten Országa történetének legszebb lapjai közé tartoznak a prófétákról szólók, akik azonban nem voltak túl sokan; s a legszomorúbbak közé az ál-prófétákról szólók, akiknek a köre viszont annál szélesebb. Ha végignézzük az Egyház hivatalos római megnyilatkozásait egyes keresztények közéleti magatartásával, vagy a kisközösségek szerepével kapcsolatban, a megkérdôjelezett külsô eseményeket az itt felsorolt pszichés magatartás-típusokkal mindig kielégítôen meg tudjuk magyarázni. A kisközösségek dicsôsége és nyomora (Lényegében megjelent a Távlatok 1993/2 számának 182--192. oldalain) A nyitott szemű ember elôtt még pápai meghitelezés nélkül is bizonyos lenne, hogy a kisközösségek ,,az egyetemes Egyház reménységei'' (Evangélii nuntiandi, 58. pont). Azonban ez a tény azért összetett marad. A kereszténység kisközösségként kezdôdött: az elsô az apostolokból állt, élén a Krisztussal. A sorra kialakuló egyházközségek további kisközösségek. Ennek az élô alakulatnak intézményesedett formája lesz a mai egyházközség. Mindig az élô közösség az, aminek tartalma, lelke, értelme van, de ez önmagában ki van szolgáltatva az élet esendôségeinek. Ezért az élô közösségek általában igyekeznek önvédelmül megteremteni az intézmény védôburkát. Ez azonban csak biztosítani tudja az életet, ha az van, tôle függetlenül is. De megteremteni, gondoskodni arról, hogy legyen, nem képes. Ezért a világ mindig teli van üres csigahéjakkal, amikbôl kipusztult az élet. Még az is elôfordul, hogy egy üres csigahéjban valami újszerű élet ver gyökeret, de maga a héj errôl sem tehet. Minden kisközösségnek puszta léte arról tanúskodik, hogy az ô környékén a plébánia stb. többé-kevésbé üres csigahéjjá lett. Persze az is lehetséges, hogy azon a környéken még egyáltalán nem is volt élet, és az ténylegesen most szervezôdik elôször a kérdéses kisközösséggel. Vannak, akik ebben a körképben szembeállítják a kisközösséget a plébániával, és ezt meghaladottnak, akár feleslegesnek is mondanák, míg az elôzôt a jövô útjának. Nem ennyire egyszerű a dolog. Egy közösség megalakulása, sôt hosszabb-rövidebb léte önmagában még nem bizonyítéka életerejének, fennmaradási képességének. Vannak földrajzi területek, ahol az ember benyomása szerint a működô kisközösségek nagyobb része van éppen vagy szervezôdés, vagy feloszlás, mintsem az egészségesen lüktetô élet állapotában. Hiszen pl. a házasságban két ember tartós kapcsolata is feladatot jelent, közösségben a többeké még nagyobbat. Egy közösség létrejötte a lelkek ilyen irányú éhségérôl tanúskodik ugyan, de ez nem biztosíték arra, hogy ugyanazon lelkek hajlandók adni azt az önfeláldozó munkát és fegyelmet is, ami nélkül viszont tartós, egészséges és szerves közösségi élet nem gondolható el. Egy házasság tönkremenetele is lehet hosszú és keserves, de azért nem kevésbé üzembiztosan elérkezik, ha a házasfelek nem odaadó, önfeláldozó szeretettel fordulnak egymás felé, hanem ki-ki önzôen a maga boldogságát keresi, a maga jogait védi és akarja biztosítani. Aki nem azzal a kérdéssel indul neki egy kisközösség keresésének, hogy hová szánta ôt a Mennyei Atyja, hanem hol van egy olyan kiváló közösség, ami az ô igényeinek felel meg, ahol ô jól érzi majd magát, az az ingyen mozi, vagy cukrászda, ahol le lesznek kötelezve attól, hogy ô méltóztatik leereszkedni közéjük, nem bocsátva a közösség rendelkezésére egyebet, mint étvágyát és kritikáját -- az naiv és irreális. Személyi szolgálatunkra rendelt csodaparkokkal nem bútorozták be a földet. Ki-ki boldog lehet házasságban is, kisközösségben is -- másodlagosan, azáltal, hogy hűségesen teszi a dolgát. Erre azonban viszonylag kevesen kaphatók, ha enélkül rosszul és árván érzik is magukat. Az ilyenek vándorolnak a kisközösségek között, míg meg nem unják az egészet. Vagy esetleg hasonlók találkoznak össze, s a kisközösség lépésrôl lépésre megszűnik méltónak lenni erre a névre. Ugyanis, ami a kisközösséget azzá teszi az Evangélium szellemében, az Egyházba kapcsolódva végzett liturgia, tanulás, segítô (szellemi vagy fizikai) munka. De elkezdôdhetik, hogy egyszerűen jól érzik magukat egymás közt. Kirándulnak és nyaralnak együtt. Uzsonnáznak, játszanak, pletykálnak valamelyiküknél, különösebb program nélkül. Ha van is ilyen, az csak másodrendű, ki-ki jön és megy, amikor jön és megy, valami klubszerű együttélésben, ami azért keresztény, mert pl. nem szokás káromkodni. Dehát ez nem is jelent megerôltetést, csak nem szokásuk. Megerôltetésrôl semmilyen területen sem lehet szó. Ennek a fajta társulásnak egyik jellemzôje éppen az, hogy a felettük elmúló idôvel semmi sem fogható meg, határozható meg, ami valami elvégzett munkára, belsô fejlôdésükre utalhatna. Csak élnek és megvannak az idôben, egyre fegyelmezetlenebbül, kiszámíthatatlanul, szétesôen. Más formát jelentenek a visszhang-közösségek. Az ilyeneket valójában egy-egy egyéniség tartja össze közösségnek önmaga számára. Megnyilatkozási fórumnak. Ô adja a tartalmat, tölti ki az idôt, s adja a közösség formáját. Enyhébb formájában ez csak stílust, hangulatot jelent, de ha egy zárt és extravagáns, valamint erôs egyéniségrôl van szó, megnyílik a lehetôség az utópia, a prófétizmus, s végül a szektásodás felé is. Ha azonban a kisközösség ezeket a veszélyeket elkerüli, mivel az élet, fogalma és természete szerint, ôrzi önmagát, elôbb-utóbb szükségképpen megindul az intézményesedés útján. Ennek legtermészetesebb útja, ha bekapcsolódik az egyházközségbe, vagy más adódó egyházi alakulatba, oly módon, hogy az addig többé-kevésbé üres csigahéjban, elkezdi megteremteni vagy gazdagítani az életet. És ezért nem érdemes neki elsô lelkesedésében a plébánia, a ,,megcsontosodott intézmények'' ellen ágálnia, mert ha egyáltalán életben marad, ô is rá fog futni az intézményesedés vágányaira. Különben nincsen tartós élet. És ha az intézmény rossz vagy üres, nem azért ilyen, mert intézmény, hanem mert az élet hiányzik belôle. S az élet önerôt jelent, hiába pusztítom el az üres intézményt, abból még nem lesz élet. Az élet a csiga. Az intézmény a csigaház, amit a csiga a maga védelmére készít. Az üres csigaház értelmetlen, de ha széttaposom, se lesz ettôl értelmes. Más oldalakon is ez a törvényszerűség dolgozik az Egyházban. Közösen és egészségesen Istennek adott életbôl magától értetôdôen született meg ismételten pl. egy szerzetesi formáció, de ha valaki azzal kezdené, hogy alapít egy szerzetesrendet, az csak kamasz- romantika lenne. Egy kisközösségnek elvi magára zárulása biztos elindulás a szektásodás felé. De mert gyakorlatilag itt és most nem kapcsolódik ehhez, vagy ahhoz az egyházi intézményhez, ebbôl semmi sem következik. Hiszen a fentiek szerint lehet, hogy épp annak az intézménynek üressége, árulása, romlott, vagy eladott volta következtében bimbózik ki a kisközösség, amely intézmény rá szeretne tenyerelni. Mert magától értetôdôen azok a személyek és intézmények élnek a legnagyobb fenntartásokkal a kisközösségekkel szemben, amelyek leginkább adtak okot azok létrejövetelére. S a hibásak szívesen eltüntetnék bennük a reájuk vonatkozó, élô vádat. Mások az energiájukat fognák be a maguk kocsijába, és irányítanák a maguk céljai felé. S mikor a kisközösségek ez ellen védekeznek, csak a lassú öngyilkosságtól ódzkodnak. Ezért, hogy egy kisközösség épp X-hez, vagy Y-hoz nem kapcsolódik, az még nagyon lehet a Szentlélek szándékai szerint való. Még akkor is, ha ez a helyzet önmagában korántsem veszélytelen, különösen, ha hosszabb idôn keresztül tart. Az egyháztörténelem tud olyan esetekrôl, mikor az ilyen, önmagában helyes és hűséges óvatosságot az idô múlása görccsé változtatta, és a kézfogás végképp elmaradt, akkor is, mikor már megtörténhetett volna, sôt meg is kellett volna történnie. Aki tehát azt hiszi, hogy áll, ne csak arra ügyeljen, hogy el ne essék (1Kor 10,12), hanem, hogy azt is iszrevegye, mikor kell már megindulnia. Észrevegye! Mert a veszélyhelyzetek úgy állnak sokszor elô, hogy megdöbbenve valami intézményes formáció ürességétôl, vagy eladottságától, a hűnek maradni akarók összetömörülnek, és egy alkalmasnak látszó képpel, fogalommal elhatárolják magukat az elôzôtôl. Biztonságból ezt az elhatárolást jól ki is élezik. Az éles fogalmazást az elôzô, már csak a maga védelmében is, szektásnak jelenti ki, és távol akarva maradni attól, továbbpolarizálja magát, a már kifogásolt irányban. De a másik is ugyanezzel a pszichés törvényszerűséggel sarkítja tovább önmagát, míg az elôzô örömére valóban szektássá lesz, mint ahogy ezen a hibán keresztül az elôzô is ugyanúgy tovább növeli a maga ürességét, eladottságát stb. Az egésznek a hasznát csak azok látják, akik, ha már ôk nem tudják felszámolni a kereszténységet, örömmel veszik tudomásul, hogy a keresztények számolják fel egymást. És társadalmi szinten ehhez hozzá kell még gondolni a fiatalok, útkeresôk, gyöngék, sôt a neurotikusok széles tömegeit, akik számára istenkeresésük amúgy sem könnyű útjait ezeknek a pólusoknak feszültségei, viharai, kisugárzásai, egymásra- hatásai, és interferálódó háttérmuzsikái ködbe, sötétségbe és keserűségbe borítják. Ezek maguk is csak megzavarodnak, deformálódnak, és tovább deformálnak. Pedig csak arra lenne szükség, hogy mindenki komolyan vegye a keresztény szót, ami krisztusit jelent. Hogy Krisztus tanítása az irányadó számunkra. Rajta tartanánk a szemünket, és nem egymáson pörögnénk be. Az apostol korholása, hogy ki Pállal, ki Apollóval, ki Kéfással (1Kor 1,12), ma sem idôszerűtlen! A kisközösségi lét tényleges veszélyeibôl azonban nem kell olyan viszolygást kelteni magunkban, hogy hát akkor mégis biztosabb, ha egyedül kínlódom. Egyáltalán nem biztosabb, és semmi sem biztos, mert a teljes biztonság hiányzik a földi korlátolt és törékeny emberi egzisztencia élethelyzetébôl. Hibalehetôség mindig van, akármit csinálok, és ha semmit sem csinálok, akkor fellép a mulasztás hibalehetôsége. Mégis, van a remény isteni erénye, ami az üdvösséghez is szükséges, s azért a VI. Pál által használt ,,reménység'' kifejezés, mindent összevéve, nagyon biztat a helyesen alakított kisközösségi életre. Anathema sit? Ez a két szó történelmi használatában annak a kifejezésére szolgált, hogy valaki, vagy valamilyen kifejezés, meghatározás, gondolatmenet eltér a katolikus Egyház által képviselttôl, és ezért, aki ehhez ragaszkodik, kívül van annak közösségén. Mivel ezek a hivatalos minôsítések hit- és erkölcsre vonatkozóak, önmagukban feltétlenül helytállóak. A történelmi érzék finomodásával azonban az emberek rájöttek, hogy egyáltalán nem bizonyos, hogy mindenkinek a lelkiismerete is megfelelt annak az elítélt kifejezésnek, amit különben használt. Az mindig is bizonyos volt, hogy magát a lelkiismeretet végsô gyökeréig csak az Isten látja. Az emberek reakciói csak annak kifejezésére vonatkozhatnak. A fogalmi tisztázatlanság, a nyelvi fejletlenség, a szellemi kommunikáció gyér volta és rendkívüli lassúsága évszázadokkal ezelôttrôl sokszor bizonytalanná teszi, hogy egy-egy megfogalmazás a térben, idôben, művelôdésben egymástól távolállók lelkében pontosan ugyanazt a tartalmat jelölte-e meg? Amikor a szöveg biztosan hibás volt, akkor a lélek is? Ez az, amit csak a Jóisten tud. Napjaink bôven ismerik a különbözô cenzúrák jóvoltából az információhiányt, ismerik az információk manipulálását, ami egész társadalmakat téveszthet meg, és ismerik az információrobbanást is, mikor az anyagbôség áttekinthetetlensége és feldolgozási képtelensége az információhiány okozta tévedéshez, vagy egyoldalúsághoz hasonlót idéz elô. A pluralizmus és az ökumené is azon alapulnak, hogy ha a forma hibás, vagy kérdéses is, teremtményi korlátoltsága, tévedékenysége és befolyásolhatósága következtében maga a lélek még mindig rendben lehet Istenével. Ezt a meglátást teljes magától értetôdöttséggel alkalmazzák ma a keresztények térben és idôben tôlünk távollevôkre. Mindenki egyre szűkebbre szabja azt a kört, amikor állásfoglalásra kényszerítve érzi magát. Az állásfoglalások megfogalmazása is mind óvatosabb, ki-ki a saját korlátait is szem elôtt tartja, a túlélés kontúroknak általában nem vagyunk barátai. Kivéve a sajtóvitákat, egymás látóhatárában élô kisközösségeket, pályatársakat, feltételezhetô konkurenseket. Ilyen esetekben az elzárkózó, kizáró gesztus egykettôre felvillan. El lehet csodálkozni azon, hogy ökumenikus ölelkezésre, évszázados idegen kultúrákkal való barátkozásra a másik kontinensre is elutazik valaki, otthon azonban saját hangján kívül mást nem állhat. Pedig ha valamikor, zűrös és nyomott századunk napjaiban lehet a legkevésbé tudni, hogy akár egy biztos tévedés is mennyi jogos megbotránkozás, igazságtalan üldöztetés, rafinált elnyomás, megerôszakoltságból fakadó neurózis nyomán jött a világra! És amilyen képtelenség, hogy egymás iránti ôszinte szeretetbôl, vagy formális udvariasságból erôszakot tegyünk a lét, az ember, vagy az Isten igazságain, nem kevésbé képtelenség, ha az Evangéliumot bunkónak használjuk testvéreink leütögetésére, vagy tuskónak, hogy rákapaszkodva magasabbnak látszódjunk! Mert mindenki csak Atyánk irgalmából él, ha él, a gáncstalan nem kevésbé, mint a bukdácsoló. És ,,irgalom nélkül sújtja az ítélet azt, aki nem gyakorolt irgalmasságot!'' (Jak 2,13) ======================================================================== Mécs az ágy alatt: fény vagy lidérc? (Mi is manipulálunk) Manipulálni??? Megsejtet valamit a fogalom értelmezésébôl a kiszólás: ha kérdeznek valamit, akkor is hazudnak, és ha valamit állítanak, annak még az ellenkezôje sem igaz. Mert régen egyszerűen hazudtak, loptak, csaltak. A civilizációs eszközök ezeknek a bűnöknek a hatáslehetôségeit messzemenôen megemelték. Segítségükkel olyan általánosan bejárt gyakorlat alakult ki, ami kielemezhetetlenül megfertôzte az egész szellemi levegôt, a manipulációt szinte spontánná és öncéllá téve, hogy az igazság igénye, fogalma, hangoztatása már eleve gyanús, és egy magasabb fokú manipuláció benyomását kelti fel. A Szentatya angliai látogatásáról szóló beszámolójában egy ,,katolikus'' hetilap így ír: ,,A szertartás végén a pápa, Runcie prímás, és még öt egyházfô égô gyertyával a székesegyház egyik oldalkápolnájába vonult, amelyet a modern kor öt vértanújának szenteltek: Boldog Maximilián Kolbe, Dietrich Bonhoffer, Martin Luther King és Oscar Romeo emlékének.'' -- A számolni tudó olvasó azonban látja, hogy ez az öt: négy, és ennek a levegônek az ismeretében azt hiszi, hogy valaki jó fiú akart lenni valamerre, és egy kellemetlennek tartott nevet kihúzott, az árulkodó ötöt nem véve észre. Az adat másfelé való ellenôrzése azonban azt az eredményt hozza (Herder Korrespondenz, 1982/7. szám, 352. old.), hogy nemcsak nem négy, de még öt gyertya sem volt, hanem hét! Ezt különben a hetilap szövege is alátámasztja, hisz a gyertyákat a pápa, a prímás, és még öt egyházfô viszi, tehát összesen heten. Tehát nem egy, hanem három gyertya maradt ki! Az ellenôrzô forrás anyagából kiderül, hogy ezek: 1. Janani Luvum, az Idi Amin által Ugandában meggyilkoltatott anglikán érsek, 2. Maria Skobotsova, orosz apáca, és 3. ,,korunk ismeretlen vértanúi''. A süllyesztôben már elmerült Idi Aminnak miért akarna valaki hízelegni? De az is nevetséges lenne, ha bármelyik országnak akarna valaki így kedveskedni. Egy vértanú léte nem különösebben megszégyenítô senkire sem, mert korunkban nincs olyan ország, ahol egyetlen csepp vértanúi vér sem ömlött volna ki! Ez is az értelme a hetedik gyertyának, aminek a kimaradása azt a kérdést veti fel, hogy vajon nem a vértanúság fogalma maga az, ami kellemetlen egyeseknek? De a hetilap is a vértanú szót használja! Ha egy kisgyerek a büntetéstôl való félelmében letagadja az iskolai dacit, ha egy kormányelnök a hatalomhoz való ragaszkodásában meghamisítja a választásokat stb., ezek ha bűnök is, de okuk, értelmük, céljuk világosan felfogható. Mert egyedi okkal bíró, körülhatárolt esetek. Mikor ezek beborítják az egész életet, és olyan bejárt szellemi idegpályákká lesznek, amik külön ok nélkül is, szinte automatikusan működnek, kiszámíthatatlanokká, és elemezhetetlenekké válnak, s az információs látóhatárt teljesen bizonytalanná teszik, akkor a társadalom kiszolgáltatottsága teljessé lesz. És a manipulációnak tulajdonképpen nem is az a célja, hogy az ember ezt, vagy azt az adatot így helyesen, vagy amúgy eltorzítva vegye tudomásul, hanem hogy ,,eszi, nem eszi, nem kap mást''-módon szellemi, emberi önállóságától fossza meg, tegye kiszolgáltatottá a társadalmat, hogy akinek az érdekében ez történik, kényelmesen és gondtalanul, az ellentmondás minden veszélye nélkül járhasson el úgy, ahogyan neki tetszik. A manipuláció végsô fokon mindig valakinek az önkényét, és a többiek kiszolgáltatottságát jelenti, akár Idi Aminrôl van szó, akár állítólagos keresztényekrôl. Az árvíz nem egy pillanat alatt szakítja át a gátat. Elôbb hosszú idôn keresztül a víznek milliárdnyi észrevétlen parányával kell átitatnia a gát földjét, hogy végül is áttörje. Félmondatos pontatlan állítások, inszinuációk helyezhetik lassan kétértelmű megvilágításba azt, akit, vagy amit valaki félre akar szorítani. ,,...az értelmiség érzékenyebben reagál a szélsôséges, mint a mérsékelt ideológiákra.'' (idézi René Rémondtól: Valóság, 1982/7. szám, 121. old.) Nem szokás tagadni, hogy sem bizonyítvány, sem beosztás önmagában nem képes senkit sem értelmiségivé avatni, ez alapjában véve szellemi kategória. Az értelem szellemi kategóriájának leglényegesebb paramétere azonban éppen az átfogó és kiegyensúlyozott szemlélet. Az értelmiségiek, akik szélsôségesek lesznek, mindig számításból, vagy gyávaságból, tehát jellemhibákból lesznek azzá, és nem értelmiségi alapon. Arra azonban jók az ilyesféle odavetett mondatok, hogy magát az értelmet járassák le, mert annak szellemi önállósága a legkeményebb ellenfele például a -- manipulációnak! A legkülönbözôbb területekrôl lehetne tovább sorjázni a példákat. Majdnem mindegyik, ebben az írásban elôhozott konkrét eset a manipulációra is példa. Van köztük elôre tervezett, a kellô pillanatban spontánul megszületett, de még teljesen öntudatlanul elô- és összeálló is. Mert ahogy mondani szokás: már akár álmában is tudja... A manipulációt nem lehet legyôzni erôszakkal, vitával vagy okoskodással, hanem csak szellemi önállósággal. Ennek megszerzése azonban áldozatos és kemény belsô munkát jelent. Divatos dolog szidni a rabszolgatartókat. Nem is dicséretes elfoglaltság. De a henye elmék nem gondolnak rá, hogy bármikor a történelemben csak úgy lehet szó rabszolgatartóról, ha vannak, akik vállalják a rabszolgaságot! Ha valaki inkább vállalja akár a halált is, akkor a rabszolgatartók hoppon maradnak! Csak a rabszolgák legtöbbször éppen olyan ösztönlények, mint a gazdáik, s adott esetben nem kevésbé embertelen rabszolgatartók lennének, mint pillanatnyi uraik. Korunk hozott erre is történelmi példákat, mikor egy-egy lágerben hirtelen helyet cseréltek az ôrzôk és ôrizettek, és egyéb nem is változott! (l. 18. old.) Mert a manipulációval való megbirkózásnak egyetlen módja, hogy vállalom a szellemi önállóság verítékeztetô feladatait, ránevelve közben magamat arra a szellemi szerénységre is, mely ki tudja mondani azt is, hogy: nem tudom! Mert a körülmények megfoszthatnak a pontos és helyes informálódás lehetôségétôl. Csak az éretlen szellem öntudatoskodásával nem fér össze ez a két szerény szó. Pedig nem tudni, ami nem tudható, az nem szégyen. Viszont a kétest, a bizonytalant erôsítgetni: méltatlan. Hogy a szerelvény megáll ott, ahol a pálya véget ér, az a magától értetôdô. A sínek híján szakadékba rohanó vonat mögött mindig merénylet van! Ó, az a nagyszerű Én... A manipuláció végsô alapképlete mindig ez: az ,,én'', a ,,mi'' = gáncstalan nagyszerűség, a ,,ti'' = bűn, butaság, gyengeség. Annak idején a fajelmélet egyik legfogósabb cáfolata volt az a tény, hogy kivétel nélkül, az elmélet minden eddigi hirdetôje, akármelyik fajta mellett szállt is síkra, a saját elmélete szerinti legértékesebb kategóriába sorolódott be. És egyszer elhangzott az, hogy ha lesz egy olyan fajelmélet is, amely szerint annak felállítója a legértéktelenebb fajtába tartozik, azt már érdemes lesz közelebbrôl is megnézni. Mert addig, hangzott a tétel, ez az elmélet is csak az emberi gôg, beképzeltség, egocentrizmus sajátos megnyilvánulási alakja. Ez pedig úgyis egyidôs az emberiséggel: ma a manipuláció dolgozik az ,,én'', a ,,mi'' nagyszerűségérôl való gondoskodáson. (l. 45. old.) Nem is gondolunk rá, hogy a fajelmélet, a fasizmus, az egocentrizmus, a manipuláció valójában ugyanazon átfogó erkölcsi kategóriába tartoznak, akkor is, ha lesz olyan manipuláns, aki az összeállítást önmagára nézve sértônek és méltatlannak tartja, mert ô a fasizmussal például letagadhatatlan közéleti harcokat is folytatott. De ebbôl csak az derül ki, hogy az egocentrizmus Saint-Exupérynek az a majomkenyérfája, amely a gyökereivel akár egy egész bolygót is átszô és szétdob. És az is kitetszik, hogy mindenek között talán hozzánk, keresztényekhez a legméltatlanabb a manipuláció, mint akiknek egy, az egocentrizmussal átlós ellentétben álló erkölcsi kategóriát kellene képviselnünk. Mindig manipulációs magatartással van dolgunk a makulátlanságot bizonyító önigazolás eseteiben. De a lakájok bűnbánatában is, mikor a bárány vádolja magát azzal, hogy milyen agresszív is volt a farkassal szemben. Nem más az eset, ha a bárány ezzel a vétekkel nem magát, hanem édesapját vádolja. Vagy amikor a farkas sajnálkozik, hogy kénytelen volt a világveszedelmet jelentô bárány ellen fellépni! Csak arról gondoskodik minden körülmények közt a manipuláns, hogy olyan helyzet ne alakulhasson ki, amelyben bárki is így szólhatna hozzá: ez azért mégis csúfság, szedd össze magad és hozd helyre! S ezért azt lehet mondani, hogy a manipuláció eddig kialakított formációi közt, a mindig bűntelen, tévedés- és hibamentes egyén vagy csoport, az igazságok szabadalmazott birtoklói, a vitathatatlan diagnózisokkal, mindig valósnak bizonyuló jóslatokkal rendelkezô földi és égi nagyságok, akikhez méltatlanok az olyan gyarló kifejezések és megközelítések, mint ,,lehetséges'', ,,talán'', ,,az a benyomásom'', ,,véleményem szerint'' -- nos, ezek az emberi korlátokat és szerénységet nem ismerô magabiztos nagyságok, egyszerűen csak élenjáró manipulánsok! Isten veled, tanulékonyság... Az ünnepelt és Európa védôszentjeként tisztelt szt. Benedek Regulájának egész bevezetése, annak a tanulékonyságra való biztatása, vadidegen dolog az önmagába belefeledkezett Én számára. Még az ezt lehetôvé tevô konkrét eszközökrôl sem gondoskodik a maga számára. Köztudomású, hogy a Vatikánnak még anyagi gondokat is okoz az egész világ szellemi-erkölcsi problémáinak adatszerű figyelése és feldolgozása. A helyi egyházak keresztényei korántsem mindig ilyen éberek. Nemegyszer nem is törôdnek a társadalmi-közéleti helyzet és kérdések önálló megközelítésével. Nemhogy az ifjúság, a nôk, vagy egyéb idôszerű problémák, de akár a hitoktatás, vagy más közvetlen lelkipásztori feladatok témájában sem rendelkeznek saját szempontok szerint, saját kézzel, megbízhatóan összegyűjtött, mérlegelt és feldolgozott adatanyaggal. Ami ilyesmire, akárcsak közéleti megnyilatkozásaikhoz is szükséges, átveszik profán forrásokból. Ezek aztán vagy eleve is megmanipuláltak, vagy ha nem is, a dolog természete szerint nem evangéliumi megközelítésekkel készültek. Az ilyen egyházi szövegekbôl akár még ki is emelhetôk a profán forrásról árulkodó tájidegen kifejezések! Ennek következtében ezeken a helyeken a keresztények tartósan az ágy alatt tartják a mécsüket. Korunkban a pápai enciklikák, különbözô beszédek és római megnyilatkozások olyan egyértelmű válaszokat adnak az éppen égetô kényes pontokra, mint korábban alig volt lehetséges. Ezt a tempót azonban nem minden helyi egyház veszi át. Amily imponáló például a francia, vagy nyugatnémet püspöki karnak a náluk aktuális kérdésekhez való higgadt, mértéktartó, de egyenes és félreérthetetlen hozzászólása, a keletnémeteké, akik társadalmuk nem-keresztény mozdulásaival szemben a keresztények számára agresszivitás nélkül, de határozottan fogalmazzák meg a feladataikat, úgy hiányzik mindez például a cseheknél (Herder-Korrespondenz, 1982/7. szám), de nem egyedül náluk! És akkor, mikor az ugyanabban a cipôben járó közvetlen szomszédaiknál, a lengyeleknél 1945 és 1975 között a püspöki karuk nem kevesebb, mint 184 püspökkari körlevelet bocsátott ki! (Concilium, 174. sz. 1982. április, 38. old.) Megdöbbentô dolog, hogy mikor társadalmainkat évtizedeken keresztül rázzák a közéleti, társadalmi és gazdasági földrengések nemegyszer tragikus hullámai, az a történész, aki annak idején egy-egy országban ennek az idônek püspökkari megnyilatkozásait nézi majd, a dátumoknál megdörzsöli a szemét: hol éltek ezek az emberek? Hogy sikerült a mécsüket ennyire elrejteniük? Ez a stílus aztán tovább szivárog a keresztény társadalom mélyeibe. Egy-egy helyen rendkívül gyér papír- és nyomdalehetôségek állnak a kereszténység rendelkezésére még az információrobbanás korában is. De ennek jelentôs részét is a helyi perc-emberkék jófiúskodó írásocskái töltik ki, míg pl. Schaper, Lewis, Görres, Hans Urs von Balthasar, Reinhold Schneider, Pieper stb., stb., tehát a nagy kortárs katolikus elmék még nevükrôl sem ismeretesek. Pedig ha szűk és szorított helyzetében egy keresztény társadalomnak nincs elég kifutása önmagában, annál inkább kellene kapaszkodnia a világkereszténységbe. De ez részben nem jópont, részben a jópont-gyűjtögetôk nem is jutnak hozzá, hogy ilyen bagatell dolgokkal törôdjenek! Ilyenkor aztán egyáltalán szó sem eshetik valami világoskodó keresztény mécsrôl. Ha valami állásfoglalásszerűség történik valamikor, az nem önálló vélemény, hanem csak helyeslése, újrafelmondása valami egy héttel, egy hónappal korábban elhangzott közéleti megnyilatkozásnak. A dialógus szó is elôfordul ilyenkor újra és újra, anélkül, hogy valóságos dialógusról szó lenne. Ez a kifejezés ugyanis ellentmondást, vitát, különvéleményt jelöl, ilyesmi azonban nem fedezhetô fel. A kijelölt és vállalkozó szereplôk függöny mögötti megállapodásaik szerint kérdezik, elmondják, felelik azt, amiben megegyeztek! Lehet, hogy közben a társadalom keresztény részének változik is a helyzete, mert a hatalom birtokosai ezt valamilyen okból így látják jónak. Csak nem a keresztényekkel folytatott dialógus következtében, egy szabad szellemi élet levegôjében, lépésre lépéssel válaszolva, következik ez be. Nem a keresztények megtámadhatatlan állításai, magatartása késztetik meggondolásra a másik felet, mert azoktól dehogy is telnének ilyesmik, hanem a saját idôszerű érdekei. Vnálló keresztény állásfoglalás csak gyanúsítás vagy elhallgattatás formájában hangzik el azok felé a kebelbeliek felé, akik nem elég odaadóan tapsolnak. A legszélesebb keresztény társadalmi körben pedig ez a lelkület abban a formában jelentkezik, hogy lelkesedéssel tesznek a hívôk egymás elé egy-egy ,,nagyszerű''-nek mondott könyvet, amelynek minden értéke valójában abban áll, hogy bántás tényleg nincs benne a kereszténység felé, és tán még az Isten szót is nagybetűvel írja. S a lelkesedôk nem érzik, hogy mindezzel milyen szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról. Miért manipulál mégis, aki manipulál? Ezekielnél is azért és akkor van szükség ,,ôrállóra'', ha ,,kard közeledik az ország felé'' (Ez 33,2). A jók élvezetére nem kell felszólítani az embereket -- arra annál inkább, mikor az óvatosság, a vigyázat, a felkészülés ideje jön el, mert hajlandók akár homokba is dugni fejüket a valóság elôl, csakhogy tovább ejtôzhessenek egy lágy és langyos dágványban. Hogy késôbb erre hogy fizetnek rá, azzal nem néznek szembe. Az Ószövetség maguk küldötte, hamis prófétái is mindig alaptalan biztatásokkal hízelegtek a népnek. Jeremiás is ezt hányja szemére annak a Hananja álprófétának, akivel vitázott a nép elôtt: Azok a próféták, kik elôtted és elôttem voltak, ôsidôk óta harcról, éhínségrôl és döghalálról jövendöltek -- arról a prófétáról, ki békességet jövendöl, csak akkor ismerik el, hogy valóban az Úr küldte, ha szava beteljesedik (Jer 28,8-9). Krisztus jövendölései is figyelmeztetô jellegűek voltak, lásd Máté egész 24. fejezetét. Pál folytatja a sort: ...amikor azt hangoztatják: béke és biztonság, akkor éri ôket hirtelen a pusztulás (1Tessz 5,3). Huxley próféták nélküli Szép új világában ezt munka után azonnal az üzem kapujában kiadagolt két tabletta szómával adják meg, ami eufóriás álmokat adva, elveszi az emberektôl a gondnak és gondolkodásnak minden terhét és lehetôségét. A mi civilizációs fejlôdésünk azonban finomabb pályákon fut: nem naponta egyszer beadott két fogható tablettán át, hanem a manipuláció láthatatlan, szellemi csatornáin keresztül, észrevétlenül és megszakítatlanul szívódnak fel belénk korunk mindennemű hamis prófétáinak altató dalai. S a manipuláció manipulálása, hogy ez napjainkban már az egész társadalmat átfogó, természetes jelenség lett. Az emberek bizonyítottnak vélnek egy állítást ezzel: a rádióban hallottam, tévében, moziban láttam, újságban olvastam, az üzemben mondták stb. S az a középkáder, aki dühöng azon, hogy felettesei manipulálása elzárja ôt pl. bizonyos információktól, személyétôl lefelé továbbra is magától értetôdôen képviseli ugyanazt a manipulációs profilt, amivel felülrôl ôt is kezelik. Igaz, nehezen is tudna másként eljárni. Az elzárkózás furcsa színbe hozná. A manipulált közhangulatban pedig alig lehetséges függetlenül szólni. Annyit kellene magyaráznia, bizonyítania, amit nem is mindig tud, vagy nem is mindig tanácsos, amire az adott helyzetben nincs mindig kellô idô és lehetôség, és amit az ilyesmihez nem is szokott másik tán fel se tudna fogni --, hogy rossz szájízzel, de folytatja a manipulációs folyamatot. Az ,,ôrállók'' Ami feladat itt és másutt megoldatlan marad, az persze valamilyen formában mindnyájunk lelkiismeretét terhelheti, efelôl az ítéletrôl szóló krisztusi tanítások nem sok kételyt engednek meg (Mt 7,15-23; 25, 31-46). Emellett azonban Ezekiel 33. és 34. fejezetei afelôl sem hagynak kétséget, hogy ez a felelôsség a mindenféle ,,ôrállók'' lelkén és nyakán külön kényes feladattá és adóssággá nô. Ezt sem szoktuk tagadni, de sokszor szívesen elmennénk mellette észrevétlenül, félrefordított fejjel. De egy más területrôl vett példa talán igazolja ennek megengedhetetlenségét. Csak nyers idézetek egymás után Erdélyi Sándor cikkébôl: A vezetô felelôssége (Valóság, 1981. július, 37--46. old.) ,,...Magyarországon a vezetôk tudatalatti világában... perdöntô jelentôsége van a felsôbbség, a felsôbb személyek véleményének, elvárásainak, kimondott, vagy kimondatlan értékítéletének.'' ,,...a lojalitás a mindenkori felettesek személyéhez megelôz minden más szempontot.'' ,,...van egy pozícióra orientált társadalmunk...'' ,,...a lojalitás tétele a leginkább az alábbi személyiségjegyekkel megáldott vezetôk elôremenetelének... kedvez:'' ,,...a felsô... elvárások mérhetetlen tisztelete...'' ,,A felsôbb személyektôl való -- már-már beteges -- rettegés: a felsô vezetés nélküli döntésképtelenség... mérhetetlenül sok energia a személyes kapcsolatok ápolására...'' ,,...a megszokott hierarchiához, és ezen belül saját pozíciójához való mérhetetlen ragaszkodás...'' ,,...az általános konfliktusmentességre való törekvés, általában az erôs ellenállás mindenféle változással szemben...'' ,,Bizalmatlanság az olyan személyekkel és törekvésekkel szemben, akiktôl, amelyektôl a jelenlegi struktúra szétfeszítése várható (melyben biztos helye van)...'' Mindez ,,...homlokegyenest ellentmond mindannak, ami az innováció befogadására alkalmas társadalom jellemzôje. Márpedig ha ma egy társadalom elfogadja, hogy innovációra alkalmatlan, saját ítéletét írja alá.'' ,,...a lojalitás tétele szinte általánossá vált... és újratermelôdik a társadalmi élet más területein is.'' Az utolsó félmondat igazolja, hogy erre az oldalra se rosszmájúságból kerültek be az elôzôk. Az alábbiak ugyanúgy közéleti vonatkozásban hangzottak el, de a mi házunk táján se lehet azzal felelni rájuk, hogy a címzett ismeretlen! ,,A valósághoz az is hozzátartozik, hogy a munka hatékonysága nem kielégítô... Eredményeink elmaradnak mind a szükségletek, mind a lehetôségek mögött. A vezetésnek is vannak hiányosságai. Én ilyennek tartom döntési rendszerünk nehézkességét, lassúságát és a bürokratikus vonásokat... Ilyen továbbá a felelôsség elmosása... ide sorolom a rendelkezésre álló eszközök nem megfelelô kihasználását is. A vezetés hibáiról szólva nemcsak... a kormányra gondolok, hanem a legkisebb egység vezetôire is.'' (Kádár János: Szövetségi politika -- nemzeti egység, 359. old. -- idézi a Reflektor, 1982/2. sz. 386. old.) Mikor a 105. zsoltár a választott népet vádolja, megfogalmazza a mulasztás, az árulás archetípusát: pogányok közé elegyedtek -- szolgálták a bálványaikat -- s feláldozták nekik fiaikat és leányaikat. Ôk mindig jókat mondanak, és mások is róluk, de ez csak hamis prófétai mivoltuk bizonyítéka (1Kir 22,22; Lk 6,26; 1Tessz 5,3). Az Úristen azonban másként nézi ôket: ,,Legeltesd ezeket a leölésre szánt juhokat. Azok, akik megvásárolták, büntetlenül öldösik ôket. Akik meg eladták, azok így szólnak: Áldott az Isten! Lám meggazdagodtam!'' (Zak 11,4-5) S folytatólag: ,,...az országban esztelen pásztort támasztok: nem keresi, ami elveszett, nem kutat a tévelygô után, nem gyógyítja a sebesültet, hanem megeszi a kövér állatok húsát, és letépdesi körmüket.'' (Zak 11,16) De azzal is szembe kell néznünk, hogy épp a prófétai szó értelmében (Ez 33,4-5) mindenkinek megvan a maga felelôssége is, sôt mindnyájunk helytállása nélkül az ôrállók valami parancsuralmi helyzetbe jutnak. Bizonyos értelemben a kereszténységgel is úgy vagyunk, mint a demokráciáról mondják, hogy az anonym, akár a népdal. Ha valaki ,,megalapítja'', ,,életbe lépteti'', ,,megteremti'', ,,megvédi'' -- az maga legalább is diktatórikus pszichéjű. Mert mindig csak az elôfeltételek teremthetôk meg, s ha a ,,démosz'' megfelelô magatartást tanúsít, utólag megállapítható, hogy valami megtermett köztük, bennük, úgy, mint a virág, vagy a népdal. Aki csak álmodja az utópiáit, annak legalább is a fantáziája császári. Mert egy virágos mezôt letaposni mindig lehet, de hívogatni hiába hívogatnók a virágokat egy üres földbôl. A társadalom spontán erkölcsi érettségére van szükség, nem egyszerűen néhány egyesek jószándékú akarására! A demokráciához is -- de a kereszténységhez még inkább! Együttműködés A kereszténység felé napjaink közélete váltakozva dobálja az ilyen fogalmakat, mint ,,történelmi kompromisszum'', ,,szövetség'', ,,együttműködés'', a régebbi ,,útitárs'', vagy a ,,kinyújtott kéz'' politikája körülbelüli megfelelôit. És ha másoknak nem, akkor talán nekünk sem bűn, ha számon tartjuk Rákosi Mátyás 1948 novemberében elhangzott szavait: ,,...szövetségben vagyunk, és ugyanakkor a szövetség likvidálására is irányt kell venni'' (Magyar Nemzet, 1981. okt. 6. -- 7. old.), és hogy ez az a ,,szalámitaktika, amivel Rákosi Mátyás eldicsekedett'', ahogy Újhelyi Szilárd még emlékszik rá (Kritika, 1982. III. 9.). A történelem mozgása ugyan devalvált fogalmakat is új értéknívóra emelhet, de ez annál gondosabb munkát igényel, minél nagyobb süllyedést kell kiegyenlítenie. (l. a 120. oldalt is.) Ennek a munkának nagyjában az a része áll készen, amit nem mi, hanem mások végeztek el, ti., hogy mit várnak tôlünk. Azt az ügyetlenséget senki sem követi el, hogy nyíltan a kereszténységgel összeegyeztethetetlen dolgokat várjon a kereszténységtôl. Épp oly bizonyos (és természetes) azonban, hogy minden tárgyaló fél a maga érdekeit képviseli. Amit valaki tôlünk kér, azt a maga számára kéri! Még ha az egyetemes nukleáris veszélyrôl van is szó, senki sem minket félt! Hiszen mikor az életvonal másik végérôl, a születésekrôl van szó, Fekete Gyula sem arat sok tapsot (Elfogultságaim térképe stb.), nemhogy mi. Ugyanígy várják tôlünk a társadalmi rend és teljesítmény erkölcsi aládúcolását, ami a mi oldalunkról csak sótlan-ízetlen brosúra-szövegeket válthat ki, mert ugyanakkor sokkal nagyobb arányban zúdítják a materiális-élvezeti sodrást, mint amily mértékben lehetô számunkra a fegyelmi, szolgálati stílus képviselete. Több helyen van protokoll szerepe a kereszténységnek a hazai és nemzetközi nyilvános élet porondjain, de az más kérdés, hogy a másoknak fontos problémák megoldásának támogatása mellett, eléri-e a csak neki fontosak közül valaminek is a megoldását? Hiszen ebbôl a helyzetbôl az is következik (és ténylegesen érzékelhetô is), hogy a kereszténységbôl mindig csak a reprezentatív alkalmak és reprezentáló ruhák fontosak, a mindennapi evangéliumi élet -- tehát a valóságos keresztény élet -- dolgai érdektelenek is, elhanyagoltak is. Szociológiai jelenség vagyunk, akár turisztikai és valutáris együtthatókkal is, de hogy sajátos belsô értékeink is maradandóan érdekelnék-e a bennünket szövetségesükül hívogatókat, arról a legtávolabbi biztatás sem hangzott még el. Az a gyakorlati és kissé csalódott ízű megállapítás, hogy belátható idôn belül úgy látszik mégsem ,,hal el'' a vallás -- ennek a kívánalomnak nem látszik megfelelni. És legalábbis nem tisztázott, hogy ez az irány nem világnézetnek világnézet által való kizsákmányolását jelenti-e? Hazai viszonylatban pl. Lukács József is hivatkozik a keresztényeknek arra a vádjára, hogy a velünk való együttműködést a vallás elhalása érdekében akarják mások. (Lukács: Egyházak és vallásosság a szocialista Magyarországon, Kossuth, 1979. 18. old.) Ennek a vádnak hathatós cáfolatára nem tér ki, csak kijelenti, hogy ôk nem érdekeltek az ellentétek ,,dramatizálásában''. (Uo. 17. és 27. oldalak.) Ez természetes is. A farkasról és bárányról szóló aesopusi mesében is a báránynak kell résen lennie! Ha azonban megnézzük ugyanennek az írónak, igaz, hogy 1973-ban, a Világosságban megjelent Vallás és valláskritika c. cikkét, amit ô azonban Történelem, filozófia, vallásosság című könyvében, a fenti idézetek évében, tehát 1979-ben újra kinyomatott, ennek 297. oldalán a következôket olvashatjuk: ,,A marxizmus terjesztésének legfôbb és legidôszerűbb feladata... a nem-hívôk és a hívôk tömörítése... a fejlettebb, szocialista, kommunista viszonyok megvalósítása érdekében... ugyanez a gyakorlati együttműködés követeli meg a marxista világnézet hatáskörének kiterjesztését, befolyása szélesítését is.'' (Kiemelés tôlem.) És üssük fel a Történelmi materializmus című egységes jegyzetet egyetemek és fôiskolák számára (Kossuth Kiadó, 1980), és a 224. oldalon a következôket olvashatjuk: ,,A politikai szövetség így segítséget, jó lehetôséget nyújt a marxizmus-leninizmus ideológiai hatásának fokozódásához, világnézeti hegemóniájának erôsödéséhez''. Az orvostudományi egyetemek számára készült Lendvai-Leimdörfer Ferenc: Filozófiatörténeti bevezetés a marxista filozófiába II. kötet 78. oldalán pedig ez áll: ,,Amennyiben a keresztény egyházak (katolikusok és protestánsok egyaránt) továbbhaladnak ezen az úton (ti. a kapitalizmus bírálatának útján), ez nagy mértékben megnöveli a keresztények és marxisták közötti együttműködés lehetôségét is... A kereszténységnek (fôleg a katolicizmusnak) a folyamatban lévô párbeszéd részeredményein túl, még fontos lépéseket kell tennie ehhez''. Ezért nem szabad hallatlanra venni, de még kevésbé reálisan eldöntöttnek gondolni, hogy egy folyóirat szellemi műhelyében összegyűlt talán nem is rossz szándékú, de esetleg nagyon is elméleti beállítottságú széplelkek hogyan gondolkoznak. Az elméleti folyóiratokat azok olvasták, akik akarják, s ezek sohasem jelentenek tömeget. A tényleges valóság azonban az, amit az egyetemisták és fôiskolások tömegesen és kötelezôen kell hogy a magukévá tegyenek. Itt pedig kifejezetten arról van szó, hogy az együttműködés a marxizmus hegemóniáját segíti, másrészt még ehhez az együttműködéshez is egyoldalúan és kizárólagosan a kereszténységnek kell lépéseket tennie. Hogy az ateizmus így nézi a helyzetet, az egyáltalán nem elítélendô, sôt természetes. Egy néma és inaktív elgondolás lehet pszichés görcs, trauma, de nem meggyôzôdés. Hiba, ha ezt taktikailag letagadják, hiba, ha a vallásos meggyôzôdéstôl ugyanennek a jogosultságát elvitatják, de leginkább az, ha a vallásosak mások állítását mindjárt készpénznek is veszik, és a saját magatartásukat engedik kívülrôl felállított kategóriákba belenyomorodni! A kérdésnek viszont tisztázatlan az a része, ami pedig számunkra a legegyszerűbb, mert a mi kezünkben van, mert csak mi tisztázhatjuk, hogy ti. miben tudunk mi rendelkezésre állni? Az már a tanulmány elején tisztázódott (l. 14. old.), hogy a közéleti kérdések elôl való steril elzárkózás kivihetetlen képtelenség. De azért arra sem egyszerűsíthetô le a dolog, hogy az Egyház álljon be (akár) az új (akár a régi) társadalom építôi sorába! Az Egyháznak nem ez a dolga! Az emberek jólétéért pl. sokan küzdenek, lelkük üdvéért csak az Egyház. Munkája súlypontját nem adhatja fel, minden más csak másodlagos, járulékos lehet a számára. Ha az együttműködés tartalma keresztény oldalról bármilyen gazdasági, társadalmi politikai, nemzetközi stb. rend ,,felépítésének cselekvô igenlése'', akkor ez a keresztény vagy átírta Mt 28,20-at: ,,...tanítsátok ôket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek...'', és nem egyébre, vagy csak hangos szóval átejti a szövetségesét, arra gondolva, hogy az úgyse ereszti túl közel a dolgokhoz! Ami lehet igaz, de semmiképp se becsületes megoldás! Nemegyszer éppen azok sürgetik azonban a nagy beállást, akik múltbeli beállásokat kritizálnak, amit ma már persze könnyen tehetnek. Sokkal komolyabb teljesítmény lenne a ma érzékeny pontokon helytállni! Hát még mikor ezzel a beállással a hívô élet elméletét és gyakorlatát is kapcsolatba hozzák! De az mindenképpen bizonyos, hogy a két szélsôséges lehetôség: ha akár tilos, akár parancsolt dolog és terület az Egyház számára a közélet, egyértelműen manipulálási szándékot jelent, akkor is, ha ezeket a tételeket valaki ismert kereszténnyel mondatják el. Ugyanígy szembe kell néznünk azzal a magától értetôdô kötelezettséggel is, hogy egyértelműen öntsünk tiszta vizet a pohárba, mindenki számára közérthetôen megfogalmazva, hogy mi az, amit magunkévá tudunk tenni, és milyen értelemben és terjedelemben, és mi az, ami idegen tôlünk. Nem egy keresztény forrásból eredô szöveg, mindenkivel meg akarva ôrizni a ,,békét'', a ,,szeretetet'', csak az igazságot nem ôrzi meg elkenô körül- és mellébeszéléseivel. (Az igazságon, persze, nem durvaság értendô!) Legtöbbször gyávaságból, lakájlelkületbôl, de bizony rövidlátásból, tájékozatlanságból és hanyagságból is, úgy elmosódik az Evangélium és a közéleti döntések közti határvonal, amint nem egy vállalatnál is keveredik az állami és a vállalati érdek, rendszerint mindkettô hátrányára! Kívülrôl egyszerűnek látszik pl. hogy a béke ügyét minden bizonnyal szolgálhatjuk. Különösen akkor, ha mi magunk elmulasztjuk tisztázni, amit úgyis csak mi tehetünk meg: hogy a mi békénk a Krisztus békéje (Jn 14,27), ez valójában bennünk van, ha van (Mt 5,9- 12; 5,39: 5,44-48; Róm 14,17), és a szó puszta hangoztatása nagyon félrevezetô lehet (Mt 10,34-39; 1Tessz 5,3; Mik 3,5-7 -- vagy Lukács idézett műve 53. oldala). Örvendetes, ha egy, a békérôl szóló hosszú keresztény megnyilatkozásban ilyen mondatokat is találunk: ,,Amit politikai vagy társadalmi értelemben békének nevezünk, az a bibliai forrásokból kielemezhetô békefogalomnak csak részleges szempontja... az Egyház békeelkötelezettsége nem jöhet egyszerűen valamilyen fajta politikai elgondolásból, társadalmi tervezgetésbôl, vagy mai divatosságból... Bűnbánat és ôszinte lelki megtisztulás kérdése, hogy megérdemeljük-e az Isten ajándékát, a békét... Jézus evangéliumából nem szabad mást kihallanunk, mint ami valójában Isten üdvösségi terve szerint benne foglaltatik: az ember erkölcsi átalakítását, saját maga szabaddá tevését... A Jézus Krisztusban létrejött igazság- és üdvösségi rendben, a megkeresztelt ember istengyermeki kegyelmében gyökerezik békevárásunk és reményünk.'' (Cserháti József az Új Ember 1982. augusztus 29-i számában) Az igazi azonban itt is az evangéliumi békefogalom saját lábon álló, zárt és teljes bemutatása lett volna, és nem néhány -- bár helytálló -- szétszórt mondat egy hosszú cikkre nyúló anyagban. Mert a közéletben a béke legtöbbször az erôviszonyok kiegyenlítettsége, amihez reprezentatív találkozókra való utazásaink, el nem olvasásra ítélt nyilatkozataink se tesznek hozzá semmit, mint nem is vesznek el belôle. Nagyon sokat segíthet az a tényleges, egyszerű lelkipásztori munka, amelyik valójában segítségére van a lelkeknek a krisztusi béke kialakításában, ami a közéleti békének is egyik támasza lehet -- ez azonban a nagy közéletet már nem érdekli, arról nem is szólva, hogy esetleg egyenesen ellene dolgozik! -- És mikor az ember mindezt tisztázni akarja, vigyázzon, nehogy egyenesen a béke ellenségének tartsák! Vagy itt van a humanizmus fogalma. Szerintünk ,,az ember csak Istennel kapcsolatban állva: ember... az Isten hozzátartozik az ember definíciójához'' (a Hitler által kivégeztetett fiatal jezsuita, Alfréd Delp szavai Worte der Hoffnung című könyvébôl, 33. old.). De a másik oldal ugyanúgy felteheti a kérdést: ,,lehetséges-e vallásos, vagy keresztény humanizmusról beszélni, vagy a humanizmus csak a materialista világnézet alapján bontakozhat ki?'' (Világosság, 1982. febr. 103. old.) S a kérdôjel jelentheti pusztán a másik fél iránti udvariasságot, s nem feltétlenül azt, hogy a probléma a kérdezôben is nyitott! De minden fogalmi csúszásnak, tisztázatlanságnak csúcsa, ha valaki a szolgai visszhangot, az önállótlan, kisiskolás utánamondást tartja együttműködésnek. Egy összejövetel alkalmából január 14-én az országos napilapok közölnek egy szöveget, amely beszámol a jelenlevô egyházi vezetôk felszólalásairól is, egyebek közt így: ,,...Az egyházak kötelességüknek érzik, hogy számon kérjék híveiktôl azokat az erkölcsi normákat, amelyek a szocialista Magyarország sajátjai...'' Január 25-én a Katolikus hetilap így ír: ,,...A felszólalók ... kötelességüknek érzik, hogy számon kérjék híveiktôl azokat az erkölcsi normákat, amelyek a szocialista Magyarország sajátjai...'' A párhuzamos idézet csak helyszűke miatt szorítkozott erre az egy mondatra, lehetne folytatni! De ezért felesleges egy ,,katolikus'' hetilapot fenntartani! Továbbá naivitás együttműködésrôl beszélni ott, ahol a felek és helyzetek számára nincsenek egyenlô lehetôségek biztosítva. Elemezzük csak a közismert fogalmazást: ,,az Egyházak vállalják a nép munkájának célját: a szocialista társadalomnak, a nemzet jobb jövôjének építését, s szavakkal, tettekkel segítik azok megvalósítását. Másfelôl az állam tiszteletben tartja a lelkiismereti szabadságot, és az egyházak autonóm működését.'' Mi tehát a másik oldal szavakkal, tettekkel való konkrét építését vállaljuk, az viszont azt, hogy békében hagy bennünket, és egyáltalán nem azt, hogy viszonzásul a vallásos társadalmat segíti építeni! Pedig ez csak nem lehet esküdt ellensége, ha újra és újra együttműködésre hívja! Amellett a békébenhagyás körül sincs mindig minden rendben. Amikor Lukács József hangoztatja rólunk, hogy nekünk nincs lelkiismereti problémánk (,,...hazánkban a hívô embereknek nincs lelkiismereti problémájuk...'' Lukács József: Egyházak és vallásosság a szocialista Magyarországon, Kossuth, 1979, 21. old.), akkor az ember mégiscsak furcsán érzi magát. A másik lelkiismerete nevében nyilatkozni, a fent emlegetett lelkiismereti szabadság árnyékában, nem tűnik éppen logikusnak! Ez a tanulmány az ,,együttműködés-képlet'' megközelítéséhez csak példaképp foglalkozik néhány alapkategóriával, és a világosabb látás kedvéért a közismert hazai viszonyok közt. A közhatalom és az Egyház együttműködése azonban a világ minden pontján, és bármilyen társadalmi, politikai és gazdasági rendszerben feladat. Ezekkel a mienkhez hasonló terjedelemben foglalkozni, szétvetné a tanulmány kereteit, és a fák eltakarnák az erdôt. Ezért került sorra külön a hazai helyzet. Viszont ennek a részletnek a taglalása sem árnyékolhatja be a probléma általánosságát. Eltekintve azon kisebb számú államtól, melyekben a történelmi fejlôdés ezen a ponton már létrehozott valamiféle egyensúlyt, a társadalmak nagyobb része ebben a tekintetben még az erjedés és forrongás állapotában van. Ide tartozik a közép- és dél-amerikai államok jórésze, az afrikaiak ugyanúgy, akár az arabok, akár a négerek, de Dél-Afrika is, Közép-Európa, Közel- és Távol-Kelet nem egy állama, rendszerétôl és elkötelezettségeitôl függetlenül. A probléma arculata is mindenütt helyi összetevôkbôl adódóan egyéni. Az azonban általánosan állítható, hogy mennél szilárdabban, kiegyensúlyozottabban áll egy társadalom a maga lábán, annál inkább várható az Egyházzal való viszonyának a rendezettsége is. Az örvények közt vergôdô viszont mindenfelé kapkod, nemcsak esztelenül, hanem sokszor magát sebezve és gyengítve is. És persze, hogy melyik társadalom melyik kategóriába esik, azt az objektív tények döntik el, és nem kinek-kinek önmagáról szóló propagandája. De talán érdemes még megfontolni az együttműködés egyik szélsôségesen negatív esetének néhány szemléltetô adatát. A nemzetközi diplomáciai kapcsolatokban a ,,modus vivendi'' kifejezés egy korlátoltabb jellegű és értékű szerzôdésformát jelöl, amit egy-egy társadalommal kapcsolatban idônként az Egyház is igénybe vesz, akár, mint átmeneti, ideiglenes formát, akár mert egy tôle távolabb álló társadalommal a mélyebb kapcsolatok nem lehetségesek. A kifejezés szó szerinti értelme: az élet módja, lehetôsége. A szóban forgó együttműködési esetre alkalmazva azonban ezt a szemlélôk ,,modus moriendi''-re változtatták, aminek jelentése: lehetôség a halálra. Ezzel jellemeztek egy olyan helyzetet, ahol a püspöki kar tagjai szinte kivétel nélkül elvesztették szabadságukat, 7000 papból kb. 3000 ment keresztül a szabadságvesztés különbözô formáin, 12000 szerzetesbôl 8000-en töltöttek átlagosan 5 évet börtönben, azután a laikusok tízezrei, különösen a pedagógusok, cserkészek, írók, újságírók kerültek sorra. Tizenöt szemináriumból maradt kettô, nem érdemes beszélni róla, hogy milyen körülmények között. A katolikus sajtó egésze megszűnt. A rendházak könyvtárai, a nyilvános könyvtárak vallásos anyaga zúzdába került, s afelôl sem lehetett senki sem biztonságban, hogy az egyszerű vasárnapi templomba járásnak milyen következményei lesznek. S ha egy idô után egy ilyen pusztító áradat el is csitul, sôt még vallásszabadságról is kezdenek beszélni, az fel sem merül, hogy az anyagi és szellemi javakban okozott szédületes pusztítást próbálják meg legalább a lehetôségek szerint helyrehozni. Csöndben örülnek a pusztulásnak, s a továbbiakban, mint természetes alapból indulnak ki az így elôállt helyzetbôl, az együttműködés kevésbé látható csatornáin keresztül gondoskodva arról, hogy az engedélyükkel a szemináriumokba mégis eljutó kispapok lehetôleg a korlátoltak, vagy a neurotikusok közül kerüljenek ki, vagy másképpen legyenek kézben tarthatók. (Communio, nemzetközi katolikus teológiai folyóirat francia kiadása, 1982. szept.--okt., 76--89. old.) Nem feltétlenül ilyen az összképe minden együttműködésnek, de az is biztos, hogy ha valahol ezt a szót hajtogatják, az a vallásosság számára lehet modus moriendi is: a felszámolásnak, a halálnak, a kivégzésnek egyik fajtája. Belzebubbal űzni ördögöt... (Mt 12,24) Az eddigiek megteremtik a keresztény társadalom apraja és nagyja számára a lehetôséget, hogy ki-ki a maga helyzete és szükségletei szerint önállóan is tovább manipulálgasson. Miután megvan az elônyös, és ezért meghatározott állásfoglalásuk, pásztáznak a Szentírásban, a zsinati dokumentumokban, a pápai megnyilatkozásokban, esetleg még a történelem eseményei és személyei között is. Mert ezeket nem azért szokásuk ,,forgatni'', olvasni, vagy elmélkedni, hogy megtanulják belôle saját maguk számára a helyeset, az iránymutatót, hanem hogy miután egocentrizmusuk szerint már döntöttek a magatartásukról, megkeressék hozzájuk az azokat elfogadtatni látszó érveket, idézeteket. (Lásd: Só 50. old. is.) Talán legrosszabbul a történelem jár az állandó ,,korszerűsítô'' átgyúrásokkal. Néhány évtized alatt az egymásnak ellentmondó levállveregetések, szobordöntések, igazolások és elhallgatások a történelem egész területét állandóan változó focipályává alakították. Az irodalommal kapcsolatban emlegetett ,,három t'' (támogatás, tűrés, tiltás) a történelemben érvényesül csak igazán, ha bármennyire változóan is. Valami történetszemléleti objektivitásra való törekvés korunkban még a lázálom rangját sem éri el. Már a nyilasok is úgy érveltek, hogy mivel Szt. István egy Nyugatról jött gondolatot fogadott el, a kereszténységet, nekünk is ugyanúgy kell tennünk -- a nácizmussal! De azért még 1976-ban is tovább jár az oktalan keresztény a ,,történelmi'' érvelésnek ezen a sikamlós útján ilyen szövegekkel: ,,...elsô szent királyunk az általa szervezett magyar egyházat az akkori társadalmi és állami lét valóságaiba építette bele. Sok minden változott az idôk folyamán, de ezt a rendezô elvet a mai életünkben is alapvetônek tekintem egyházunk küldetésére a magyar hazába.'' A történelmi valóság viszont a szakember fogalmazásában így fest: ,,István az ôsi és megszokott gazdasági és társadalmi rendet, valamint hiedelemvilágot szüntette meg, a társadalom zömének mindennapi életét bolygatta meg, új társadalmi viszonylatokat, új értékrendet vezetett be, ami népe nagy részének nemtetszésével találkozott.'' (Gyôrffy György: István király és műve, 1977., 122. old.) Régi magyarok, régi keresztények nyilván csak azért éltek, hogy napjaink birkózásaihoz egy-egy fogással hozzájáruljanak! Csak ebbôl áll a nagyságuk is. Mert egész hűségükre nemegyszer a keresztények sem kíváncsiak, elég nekik, ha blöffölhetnek velük. Az anyagi és személyi függetlenséget, a szellemi-erkölcsi nagyságot, az övéikkel való ôszinte törôdést, a vezetôi képességet, vagy az önfeláldozást nem szokás még az idézett történelmi nagyoktól sem eltanulni! Kisebb és nagyobb keresztények egyformán hiszik, hogy rengeteg egyéni, csoportos, közös stb. nyilatkozatukkal már csináltak is valamit. Pedig tapasztalható, hogy a nyilatkozatra legfeljebb egy másik nyilatkozat következik, a valóságos történések nem nyilatkozatokból erednek. S mivel a nyilatkozatokat tárgyalások, megfogalmazások, egyeztetések és munkavacsorák kísérik, mérhetetlen mennyiségű idô és energia megy el a nesze semmi, fogd meg jól-szerű fontoskodásokra. Míg az egyik oldalon hiányolja az ember a nyílt egyszerűséggel beszélô, konkrét, evangéliumi elirányításokat (l. 168. old.), addig puffogó stílusgyakorlatok foglalják le az oly kevés idô és papír gyér lehetôségeit. Ha pedig valami konkrétum is születik, az ünnepelt ,,kis lépések'' megtörténte, akárhányszor csak arra szolgál, hogy elfedezze azt a tényt, hogy az élethez szükséges nagy lépésekhez nemcsak erônk, bátorságunk és lehetôségeink hiányzanak, de még a merszünk és önállóságunk sincs, hogy akárcsak sóhajtsunk utána! Solovjev: Antikrisztus-legendájában (Vigilia, 1935/2. szám, 69--88. old. -- szerzôje 1900-ban írta!) az Antikrisztus is kis lépéseket használ a felszámolni és magának alárendelni akart keresztények megnyerésére: a katolikusok vallásos néprajzi múzeumot, a protestánsok bibliakutató intézetet kapnak tôle: játékszereket a világkataklizmák idején! A lélekben pogányok (akik formailag és jogilag egyébként keresztények is lehetnek) mindezzel a mi velük való azonosulásunkat akarják elérni (mint az Antikrisztus is), miután maguk még ôszinte megbecsüléssel sem hajlandók lépni a kereszténység felé. Megsértôdött az az afrikai törzs, amelyik afrikai útja idején sámándíszeket ajánlott fel a Szentatyának -- liturgikus célokra. De amit a Szentatya udvarias kedvességgel elhárított, azt a keresztények nem mindig teszik meg ugyanúgy. A világ fiaitól kapott címek, rangok, kitüntetések és beosztások (amikor a II. világháború után az Egyház hivatalosan megszüntette a világi eredetű, régi, történelmi címek viselését az egyháziak közt) ma épp annyira csalétek és propaganda, mint mikor az ô biztatásukra gyerekes egyháziak maguk között is folytatják a jelvények és sallangok számháborúját. Mindez csak annál több öntudatot ad ahhoz, hogy ha az ôrállók hozzászoktatták övéiket a saját hallgatásukhoz, ezek is elkezdik igényelni önmaguk számára a ,,némasági jogot'', s kikarikázzák az esetleg még megjelenô és kihirdetendô egyházi iratokból mindazt, amirôl ôk vélik jobbnak hallgatni... A Prédikátor könyve szerint is (3,7) van ideje a hallgatásnak, és van ideje a szólásnak, ami külön súlyt kap egy olyan írásos kultúrában, mint a európai, s azon belül is, egy olyan hirdetô-tanító világnézetben, mint a kereszténység. És hányszor zavarodnak nálunk össze a szólás és hallgatás funkciói! Schönherz Zoltán közismert esetét legutóbb a Rádió és televízió újság 1982. évi okt. 10-i száma emlegette (2. oldal). Háború idején, hadban álló országból megbízással szökött haza, s ezért az akkori vezérkar különleges bíróságának halálos ítélete várt rá. Mivel az akkori vezérkari fônökrôl köztudott volt, hogy gyakorló katolikus, több oldalról felkérték Serédi Jusztinián, akkori prímást a közbenjárásra. És ha ez a németek nyomása alatt nem is járt eredménnyel, tény, hogy Serédi személyesen ment el könyörögni a közfelfogás szerint egy ateista, zsidó kommunistáért, akihez neki emberi szempontok szerint semmi köze sem volt, és amely közbenjárás az akkori helyzetben aligha jelentett számára nagy népszerűséget, de a szólás ideje volt! A következô évtizedekben papok, szerzetesek és laikus hívôk sorozatosan vesztették el szabadságukat, többen az életüket is. S nekik az egyházfôk ,,atyáik'' voltak, nem voltak számukra idegenek. De kevésbé köztudott, hogy azokért történtek-e ilyen közbenjárások? Mert ami ismert, például az 1961. március 15-i püspöki kar éppen ,,elhatárolni kívánja'' magát azoktól a hűségük miatt letartóztatottaktól, akik még csak rendôri ôrizetben voltak, a perük meg sem kezdôdött, nemhogy jogerôs ítéletük lett volna, és akik közül a nyilatkozók és aláírók egyikkel sem váltottak egyetlen szót sem! Nemcsak keresztény lelkiismeret, de az egész humanista jogrend felcsúfolása! Itt vagy hallgatni kellett volna, vagy csatlakozni az akkori firenzei polgármesterhez, Giorgio la Pira-hoz, aki a háború alatt az üldözöttek védelmével, polgármesterként pedig ferences egyszerűségű életével és szociális magatartásával minden politikai oldal szemében népszerű volt, és aki a miniszterelnökhöz írt levélben foglalt állást az akkori üldözöttek mellett. (Informations Catholiques Internationales, 1961. július 1.) És tettek valamit késôbb az érdekükben? Mikor a 60-as évek végén, Feltin, párizsi érsek, az európai püspöki konferenciák akkori elnöke, itt járván meg akarta látogatni a börtönben lévô egyháziakat, akkor már inkább beküldték helyette Brezanóczy, akkori egri érseket. De spontán érdeklôdésre nincsenek adatok. Sôt, még 1975-ben is, Helsinki után és a híres ,,détente'' idején a már idôs, több mint másfél évtizedet börtönben töltött pap érdekében a családja kegyelmi kérvényt ad be, de az ország fôpapja még az aláírását is megtagadja! Amikor folytatólagosan nemzetközi emberbaráti szervezetek érdeklôdnek a fogoly sorsa után, hivatalos egyházi szervek azt a hazug felvilágosítást adják, hogy az illetô szabadlábon van. Azzal sem gondolva, hogy akkor az említett szervezet is megpróbál a kérdéses üldözöttel kapcsolatba lépni, és így heteken belül, nemzetközi síkon is kiderül a hazugság! Tudni kéne a beszéd idejét is, és a hallgatásét is! Régi rablólovagok romantikus históriáiban szerepel olyasmi, hogy az éheztetett fogoly lerágja a saját húsát. -- Az egyik nem éppen ideális helyzetben élô helyi egyházban egy fiatal káplánnal püspöke, talán nem is a maga jószántából, de méltánytalanul bánik. Épp ezért ez nem mer egyenesen a püspökéhez fordulni, hanem levélbelileg, álnéven, s egy nem létezô fiatal papi szervezet nevében tiltakozik. A püspök a levelet átadja a hivatalos hatóságoknak, amelyek találnak módot ennek a derűs tényállásnak felderítésére, de a káplán elítélésére is. A káplán eljárása egyszerű, éretlen kamasztempó. De püspök ,,atyja'' elmondhatja, hogy saját kezdeményezésébôl és eljárásával, nem ilyen- olyan üldözôk, de saját maga juttatta egy papját rendôrkézre! A jelen sorok írásakor érvényben lévô egyházjogi kódex 2334. kánonja szerint automatikusan az Apostoli Szentszéknek különös módon fenntartott kiközösítés hatása alá esnek mindazok (a keresztények), akik az Egyház jogait és szabadságát sértô rendelkezéseket, parancsokat, végzéseket hoznak, vagy akik az egyházi joghatóság gyakorlását akár lelkiekben, akár külsô fórumon úgy akadályozzák, hogy bármiféle világi hatalomhoz fordulnak segítségért, akár közvetlenül, akár közvetve. (Az 1983-as új rendszerű kódexben ennek az 1375-ös kánon felel meg.) Így aztán csak a Jóisten tudja, hogy a különbözô rangú, fedezék mögött lapuló, vagy hordóról ágáló keresztények közül a Krisztus szemében ki számít még egyáltalán kereszténynek? A pap, aki egy évtizedes titokban folytatott hittantanítás után lebukik, és kényszerítés nélkül vallja, a kisebb ítélet reményében, hogy ô ezzel a tevékenységével nemcsak az állam, de még az Egyház érdekeit is sértette! Nem csoda, ha az ilyen manipulálások kikezdik a szemlélô keresztény lelket, de elôbb-utóbb kikezdik magának a manipulálónak is a hitét. Vagy hitre vall-e, hogy mikor egy ilyesféle pap templomában, az idôsebbek már megszokott körén túl, váratlanul felmerül egy fiatal arc, a pap cinikus gúnnyal így kezdi az igeliturgiát: ,,Váratlan vendégünk akadt!'' A társadalmi manipulációk gyökere általában valami anyagi, vagy hatalmi elôny megszerzése, illetve megtartása. A keresztényeknél is így van, ha valami hatalmi pozícióban vannak, vagy azt hiszik, hogy abban vannak. Ha nincsenek benne, gyávaságuk mozgatja a manipulációikat. Amikor egy pap kiépített hazugságrendszerrel szerez meg egy iratot, amirôl -- bár tévesen -- azt hiszi, hogy árthat neki. És hiába bizonyul az feleslegesnek, legközelebb ennek folytatásaként kiküldöttein keresztül megszervezi egy másik országban a kiegészítô iratanyag ellopását is, amibôl pedig éppúgy nincs haszna! És ha mások meg tudják mondani, hogy ,,nem nézôi, hanem részesei és felelôsei vagyunk a világtörténelemnek'' (Aczél György: A szabadság rendjéért, 1979, 6. old.) -- mi keresztények lehetünk felelôtlen manipulánsok a Krisztus ügyében? Lehet, hogy az olvasó botránkozik azon, hogy miért kell ilyen nyilvánvaló alávalóságokat is kiteregetni? Az író is vergôdött a kérdés fölött! És ha az adatanyag csak ennyibôl állna, említés nélkül félre lehetne tolni. Mindez azonban csak mintegy műszeres bemutatása akar lenni a manipuláció minôségének és mélységének, aminek kiterjedése a különbözô keresztény társadalmakban nem egyforma ugyan, de azzal szembe kell néznünk, hogy még ilyen is van, és nem is olyan kivételszerűen, mint a kétfejű, hatlábú borjú. Próféták a ringen kívül Aki egy kissé ismeri az emberi lelket is, és a társadalmat is, az nem csodálkozik azon a megállapításon, hogy a ringben birkózó ,,ôrállók'', anyagilag és személyileg érdekelt párthíveiken kívül, nem sok ôszinte népszerűségnek örvendenek a nagy tömegek közt. Legjobb esetben sajnálják ôket, hogy ,,mikre kényszerülnek'', vagy a közös zászlóra gondolva néma fejcsóválásokba menekülnek, a kisebb számú rosszmájúak epés megjegyzéseket tesznek, de lelkesedésrôl, vagy szeretetteljes családias összetartozásról nem lehet beszélni. Kiúttalan vergôdô lelkek masszája az egész. Aztán ebbôl a vergôdésbôl mégis újra és újra el- és kiindul valaki. Jószándékból, hűnek lenni akarásból. Címerpajzsul felkap egy fogalmat, amit a másik szerinte bűnösen elhanyagol, vagy mellékezel. S a világ különbözô tájain ezekbôl lesznek a különbözô új evangéliumok, és evangélium modernizálások. Van, ahol ennek kulcsfogalma a szociális felszabadítás, van, ahol a nemi és házassági felszabadulás. Egyik helyen valami utópisztikus egyházszervezettel bajlódnak, megkeverve még a cölibátus és a nôi papság fogalmaival is, vagy azok nélkül, a másik helyen ,,von unten'' alapvetôen intézményellenes magatartás jelentkezik. Emberileg az is érthetô, hogy egy félelmes történelmi korszakban tömegek menekülnének az érzelemvilág melegébe --, de értelmi és akarati megalapozás nélkül az ilyesmi csak irreális hangulati ringatódzás lesz. Erre vezethetô vissza, hogy keresztény sark-fogalmak elgiccsesednek, mint a szeretet, a szabadság, esetleg negatív giccsé torzulnak, mint az erôszakmentesség, vagy engedetlenség. S a ringen kívül és belül, lassanként egyre kevésbé figyelnek magára az Evangéliumra, kinek-kinek egyre inkább monomániájává válik a ,,másik'', polarizálja és csillogóra festi saját magát, koromfeketére a másikat, és manipulál, manipulál. Történeti és jelenlegi eseményeket, helyzeteket, szereplôket -- a maga pillanatnyi szempontjai szerint. A lelkiismerete megnyugtatására mindkét oldal egyre jobban elítéli, lenézi, sôt gyűlöli a másikat. Az Evangéliumot ideológiává formálva egyre jobban bunkónak használják egymás ellen. Mindkét oldal tendál a szellemi és személyi bezáródás felé, ami itt is, ott is valamiféle messianizmus kialakulásának kedvez, s a ringben és a ringen kívül lévôk közt egy vég nélküli oda-vissza szikrázást vált ki. A helyzet természete szerint ennek a szikrázásnak nincsen egészséges kisülési tere, ami pedig megoldás lehetne. A ringen belül van publikálási lehetôség -- ezt azonban torzítja a hatalom beleszólása, vagy, a megfelelô irányvonal felvételével, az ennek megelôzésére való törekvés. A ringen kívül nincs meg ez a lehetôség, és nincs ez a teher. De van a -- szamizdat! A magánterjesztés. Ami azonban a nagy nyilvánosság kizárása révén sokszor egyensúlytalanná és felelôtlenné teszi az írót. Pedig meglesz a nagy nyilvánosság is, csak lassan, lépésrôl-lépésre. Újra és újra írják, másolják, és adják tovább. Bôven lehet tanulmányozni a régi kódexek lectio variansainak kialakulási folyamatát. Sôt, van, amikor a továbbírók a munkával való gazdálkodás céljából, rövidítenek, kihagynak. Ezzel a dolog rendszerint még élesebb, egyoldalúbb lesz. A stílus erôszakossága, durvasága és méltatlansága néha a hitviták korát idézi. Pedig amint egyik oldalról bizonyos, hogy senki közülünk, az egyházi vezetôk sem, háríthatják el maguktól, ami pedig idônként megtörténik, a kritikai közelítést, másrészt épp oly mértékben magától értetôdô, hogy mindegyikünk, még a kócos próféták is, tartozik ezt értelmes érveléssel, és legalább is humanista stílusban és szóhasználattal gyakorolni, ami szintén nem mindig történik így! Represszív tolerancia Ennek a fából vaskarika fogalomnak a kifejtését -- mely Marcuse- re megy vissza -- az alábbi idézet nyújtja: ,,...a Rendszer önnön... modelljében bízva, lemond az ellenvélemények látványos elnyomásáról, mert ravaszabb logikával méri fel saját terepét: ...a média uralma olyan közeget hozott létre, melyben nagyobb látszatteremtô lehetôsége van az ellenvélemények közlési szabadságának, mint a durva manipulációnak... megengedi a proteszt-kifakadásokat, sôt szórakoztatónak tartja az érthetetlen hevületet, s még érthetetlenebb utópiát. Igaz, a Rendszer láthatatlan regulátorként készen áll a közbeszólásra...'' (Almási Miklós: A közösségi magány filozófusa, Nagyvilág, 1980/2. sz. -- Reflektor, 1981/2. szám, 436. old.) Ennek a magatartásnak konkrét, gyakorlati arculatát az alábbi megtörtént eset illusztrálja. Egy vallási-világnézeti perben egy tucat keresztény állt a bíróság elôtt. A vizsgálati eljárásnak a maga módján sikerült elérnie, hogy a bíróság elôtt valamennyien államellenes összeesküvésben vallják magukat bűnösnek -- egy vádlott kivételével. Ennek viszont a nyomozók derülten magyarázták el, hogy az ô magatartása is valójában csak a bíróság malmára hajtja a vizet. Hogy egy tucatból egyvalaki makacsul tagad, ez semmikor, és a világ semmilyen részén nem kelt feltűnést. Vannak ilyen konok egyének. Viszont, hogy ezt megteheti, ezzel csak azt igazolja, hogy a többiek beismerése reális, hiszen a tagadás lehetôség volt! A represszív tolerancia olyan iskolapéldája, amely annak hallatlan lehetôségeit is jól bemutatja! Ennek kiteljesedése pedig, mikor a begyakorlódás révén a magukat keresztényeknek állítók spontán is beállnak ebbe az együttesbe, és magukra hagyatva, önállóan is hűen játsszák a szerepüket. Egy műfordítás kéziratban terjed, de nyomtatásban nem jelenik meg. A hatalom pórázán élô ,,keresztény'' nyomtatásban plagizál belôle. S a fordító levélbeli tiltakozására azt feleli, hogy az ilyesminek az ,,illegális'' műfordító ki van téve. Vagyis a maga részérôl is illegálisnak minôsíti azt a szellemi terméket, amire a közhatalom a kinyomtatással nem adta áldását. És ez egyúttal számára szellemi téren is a szabad rablást jelenti. S mindezt már minden illetékes tényezô nélkül, önállóan csinálja! Még egy további lépés: mikor a represszív tolerancia rendszerébe beilleszkedett kereszténynek már nem a saját álláspontjának a képviselete a gondja, hanem a másik oldal pozícióinak védelme, ártatlanságának hangoztatása. Az Egyházon belüli feszültségek gyökereivel jó szemközt nézni, húzódjanak azok akár magunk között, akár rajtunk kívül. De nem figyelemreméltó-e, ha a mai kényes és még nem minden ponton rendezett helyzetben a kereszténynek az a fôgondja, hogy a hatalom magatartása minden gyanú felett álljon? Íme: ,,Vagy nem ismeri, vagy mélyen alábecsüli az... államvezetés átgondoltságát, aki úgy véli, hogy a... társadalmi, gazdasági és politikai fejlôdés jelenlegi szakaszában, a nemzetközi élet mai feszültségeiben az államérdek között szerepelhet, hogy belsô harc dúljon az egyes egyházakon belül, vagy éppen azok között, hogy szembe kerüljön egymással a papság és a hierarchia, a világiak és a papok, az állam és az Egyház. Ellentmondana ez a szövetségi politika elveinek, és eddig jól bevált gyakorlatának.'' (Új Ember, 1982. augusztus 22.) Arról nem is beszélve, hogy az eddigiek szerint is az elméletileg szépen meghirdetett tétel nem feltétlenül jelent mindig már gyakorlatot is! A represszív tolerancia jelensége az is, mikor dehogyis merve egy kényes témát megpendíteni, csak ,,idéznek'' másunnan! Az Új Ember 1982. augusztus 29-i számából: ,,A rádióújság augusztus 16--22-i száma beszélgetést közöl Heltai András külpolitikai újságíróval, aki hosszú évekig az MTI bécsi, majd washingtoni munkatársa volt. Bécsi éveire emlékezve Heltai a következôket mondja: ,,Sematikus szemlélet bizony ott már igen disszonánsan hatott. Fegyelmeznem kellett magam, hogy próbáljak arról írni, ami csakugyan van. Még így is volt egy-két látványos felsülésem. Például mindjárt az elsô nyilvános fellépésem a sankt-pölteni katolikus legényegylet kultúrházában. Sok egyéb közt szó került a magyarországi vallásszabadságra és egyházpolitikára is. S fölállt egy derék vidéki plébános és megkérdezte: van-e Magyarországon vallásszabadság. Persze, hogy van -- válaszoltam. -- Hát ha van -- hangzott a következô, számomra túlságosan is összetett kérdés --, mivel magyarázható, hogy bezárták a legtöbb egyházi iskolát, miért szűntek meg a papi szemináriumok, mivel indokolható, hogy a püspöki kinevezésekhez állami hozzájárulás kell, miért érték Mindszentyt ilyen meg olyan atrocitások? Ott ültem a magam sematikus fejével, teljesen tanácstalanul. Egyrészt, mert nem sok mindenre tudtam válaszolni, másrészt, mert csak szólamok jutottak eszembe. S ahelyett, hogy megmondtam volna ôszintén: mindezeket ismernem kellene, de nem ismerem... fölpattantam, és ostoba fejjel olyan szöveget adtam le, mintha 1952-ben felszólítottak volna egy Szabad Nép-félórán...'' Aki kérdezhetne, vagy kérdeznie kellene, nem kérdez, csak idéz. És mivel tulajdonképpen nem is kérdez, ezt meg is teheti. És mivel nem kérdez, akinek válaszolnia kellene, nem is veszi tudomásul. De az idézés tényével a kérdezô mégis megjátssza, hogy ô kérdezhet, és kérdez is, ami nem igaz, a másik fél pedig, mintha ezekrôl a dolgokról teljesen szabadon lehetne beszélni -- ami szintén kérdéses. Együtt: a represszív tolerancia összjátéka. Amibôl nem is maga a fogalom érdekes számunkra, hisz használják ezt egymással átlósan ellentétes rendszerek is saját politikai megfontolásaik alapján. Az érdekes a keresztény ember beállása és önálló együttmozgása a többiekkel. Ebben nyilvánul meg az, hogy ha mindjárt a másik fél indítása nyomán is, de a keresztény maga is beáll a manipulációs sorba. Nemcsak mások, van, hogy mi is manipulálunk! A második idézetben Heltai ma, 1982-ben érezhetô lenézéssel kezeli régi, ,,sematikus'' szemléletét. S egy héttel elôbb ugyanaz a lap nyomtatta ki az elôzô, nem kevésbé sematikus, de ma megfogalmazott szövegét. De miért, ha tényleg így gondolkodik? Mert a tegnappal szemben lehet kritikát gyakorolni (l. 70. old.), a mát csak hódolat illeti. Sôt, a tegnapra szóló kritika még hasznos is, mert külön hitelt ad a mai tömjénezésnek! Az írástudók árulása Benda világhírű könyvének címe mindenki által lobogtatott jelszó lett, a mondanivalóját azonban ki-ki legfeljebb az ellenfeleire vonatkoztatja. A könyv kifogásol keresztény körbôl eredô megnyilatkozásokat is, és érdeklôdése nem lépi át a lét földi vonatkozásait. De ezen a területen megdöbbenten nézi, hogy ,,a politikai szenvedélyek ma... az egyéb indulatok fölötti túlsúly olyan fokán jelentkeznek, mely napjainkig ismeretlen volt'', s a politika ,,az emberi lelket olyan mértékben vette birtokába, egészen az erkölcsi régiókig, mint soha azelôtt'' (Benda: Az írástudók árulása, 101--102. old. -- kiemelés tôlem), sôt -- az író szavával -- az ember a politikát egyenesen ,,divinizálta'', istenné, végsô értékké tette: ,,az Állam, a Haza, az Osztály ma mind megannyi nyíltan vallott isten, sokak számára... maga az egyetlen isten''. (Uo. 109. old.) Egy-egy mai gyakorlati politikai állásfoglalásban ilyesféle fogalmazások igazolják Benda látását, hogy ,,a vezetés nem a humánus, hanem a biztonságpolitikai szempontokat helyezi elôtérbe...'' Vagy nem tanulnak-e a fiatalok ma is ,,a politika elsôbbségének elvé''-rôl, arról, hogy ,,a hatalom megszerzése után minden lényeges problémát abból a szempontból kell mérlegelni, hogy az mennyire erôsíti vagy gyengíti az uralkodó osztály hatalmát''. (Történelmi materializmus, Egységes jegyzet az egyetemek és fôiskolák számára, Kossuth könyvkiadó, 1980, 132--133. old. -- kiemelés tôlem). Benda végsô fokon az általa ostorozott árulásnak két megnyilatkozási formáját mutatja be: a részlegesnek elônyben részesítése az egyetemessel szemben, és a gyakorlatinak a szellemivel szemben (145--239. old.). Az elsô keretében az emberek azt a tanítást hallják, ,,hogy a világon csak partikuláris igazságok vannak, azaz lotharingiai igazságok, provence-i igazságok, breton igazságok... hogy van polgári igazság és van munkásigazság...'' (163. old.) Hogy az örök értéknek elébe kell tenni a mai érdeket, s az irodalmi alkotásokban nem azt kell nézni, hogy szép-e, hanem hogy ,,kifejezi-e a mai lélek idôszerű törekvéseit''? (166. old.) A második viszont az elôzôbôl mindennapi aprópénzre váltható gyakorlati magatartást alakít, ahol ,,az értelmi tevékenység abban a mértékben becsülésre méltó, amily mértékben gyakorlati'' (213. old.), s az embert irányító csillagok a pragmatizmus, utilitarizmus, siker neveket viselik. És az elítélendô magatartások Benda által felhozott példáinak sorát az ô 1927-ben megjelent műve óta történelmünk bôven megsokszorozta, és ebbôl a sorból mi, keresztények sem hiányzunk. Pedig nekünk lenne ott legkevésbé helyünk, mert ha Benda maga nem is keresztény, de ahogy állást foglal a politikának minden fölé, (tehát az erkölcs fölé is), való emelésével szemben, az ezen a ponton megfelel a mi értékrendünknek is. És szembenáll mindazzal a manipulációval, amibe a keresztények belesodródnak, belekényszerülnek, vagy végül maguk is beleállnak. Pedig a hasonló hangokat megütô, s a riasztás népszerűtlen szerepét vállaló Látók nem hiányoznak a mi sorainkból sem. Benson: A világ ura, Solovjev: Antikrisztus legenda fantasztikus látomásaival mutatja be az itt elítélt folyamat csôdbe futását. Huizinga: A holnap árnyékában, Papini: V. Celesztin levelei az emberekhez zseniális eszmei megközelítésekkel szolgálnák a tisztánlátást --, ha magunkévá tennôk ôket. Az egyháztörténelem számon tartja annak a jezsuita generálisnak a szavát, akit a rend szervezetének felhígítására akartak rábírni, azzal, hogy így megmenthetné a rendet a feloszlatástól. A válasz az volt: sint, ut sunt, aut non sint: ne legyenek, ha nem lehetnek olyanok, mint amilyenek! Fel is oszlatták a rendet, de abból még fel lehetett támadni. De a felhígulásból, az önmagunkról való lemondásból is lehet? Benda pesszimista: ,,akkor majd egyesülve egy roppant hadseregben, irdatlan gyárban'' az emberiség ,,ostorozván minden szabad és önálló tevékenységet, alaposan kiábrándulván abból, hogy a jónak horgonyát a reális világon túlhajítsa, s nem ismervén más istent végre, mint önmagát... a történelem elmosolyodik a gondolatra, hogy Szókratész és Jézus Krisztus ezért a fajzatért halt meg'' (265-- 266. old.). Elidegenedés Szellemi életünk levegôje tele van ezzel a közkeletű fogalommal. Az Értelmezô Szótár magyarázata szerint: ,,az emberi viszonyok dologivá válása nyomán kialakuló hamis tudat'', vagy ,,valaki az elgépiesedett társadalomban magányossá válik'', sôt ,,tudathasadásos elmezavarban az az állapot, amelyben a beteg úgy tekint saját cselekedeteire, mintha azokat valaki más tette volna''. A marxizmus szerint az elidegenedés a tôkésnek a munkás feletti, a dolognak az ember feletti uralma, ami ideológiai területen a vallásban jelentkezik. (Történelmi materializmus, Egységes jegyzet egyetemek és fôiskolák számára, Kossuth kiadó, 1980, 62--65. old.) A materialisták a vallási elidegenedést tartják az egyik legrosszabb formának, mert Istennek adja azt, ami szerintük az emberé. Ennek egyik szélsôséges kifejezôdése: ,,az Isten az ember vámpírja'' (Evely). A fentieket még ebben a gondolkodási keretben maradva reálisan ki kell egészítenünk azzal is, hogy az elidegenedést létrehozza minden elembertelenedett társadalom, a maga torzulásának mértékében. Pl. minden üldözés, elnyomás, zsarnokság elidegenítheti az embert önmagától, amennyiben lényeges emberi tulajdonságaitól fosztja meg. Ha művészi alkotás lehetôségétôl, ez minden súlya mellett még mindig csekélyebb, mintha általános emberi szabadságtól, ami még mindig nem jelent akkora elidegenedést, mint a tömeges és súlyos kínzásoknak való alávetettség. Ennél már csak a pribékek és hóhérok elidegenedése nyúlik mélyebbre. Sokan nem is gondolják, hogy ez a fogalom bôven szerepel már az ôskereszténység írásaiban is, a görög szövegekben allotrosis, a latinokban alienatio megjelöléssel. És nem is mindig elítélô jelleggel, hiszen hogy mi felel meg az embertôl való elidegenedés fogalmának, az attól is függ, hogy hogyan határozom meg magát az embert! Ha az ember definíciójához az Isten is hozzátartozik (l. 180. old.), akkor egy degradáló elidegenedés az osztályrésze minden bűnösnek. Lehet a kegyelembe kapaszkodást is elidegenedésnek mondani, hisz a kegyelem: Isten, nem én, ez azonban mégis kiteljesít, igazi önmagammá tesz, mikor a sérültségeimtôl távolít el. Az elidegenedésnek napjainkban mindezeknél a formáknál sokkal mélyebb és átfogóbb változatai a különbözô (és hibás) szekularizációs jelenségek. De ezeken is túltesznek azok a manipulációs formák, melyek fejtetôre állítanák az egész Evangéliumot, mint az a követelés, hogy ,,das Christentum zu afrikanisieren, und nicht Afrika zu christianisieren'' (Herder-Korrespondenz, 1981. nov. 559. old.), mintha a Krisztus nem keresztelni, hanem ,,afrikanizálni'' küldte volna tanítványait! Vagy amikor az emberek ,,önálló'', vagy ,,igazi'' egyházzá manipulálják magukat, és valami Egyház nélküli kereszténységhez jutva, tényleg ,,elidegenedtek'' keresztény önmaguktól! Elidegenedésünket indítjuk el akkor is, ha a kereszténységünkhöz nem elég számunkra az Evangélium. ,,Korszerűségre'' törekedve, kicsavart, félszemmel mások felé kacsintó gondolatmenetekkel próbálkozunk (l. 32. oldalt is), míg az ateisták nyugodtan forgatják gondolataikat saját tengelyükön, s nem szentírási idézetekkel akarnak bennünket megnyerni, mint mi ôket -- marxistákkal! Azután átvesszük egyes fogalmak felületes, evilági, vagy történelmietlen használatát. Vagy nem lehet jószándékú papoktól is hallani ilyesmit: az Egyház mindig elkésik! Addig ítél el egy zsenit, pl. Teilhardot, amíg félreszorítva meg nem hal, hogy aztán elkésve, elismerje. Pedig a történelem egészében, minden korban, és minden szellemi területen, a zsenit általában annak a közegnek az értetlensége veszi körül, amiben mozog: sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint a saját hazájában (Lk 4,24). És ez magától értetôdik, mert a zseni, a lángész- mivolt épp abban áll, hogy elôbbre van a koránál, nemzedékénél. Saját kora, környezete ezért nem is fogja igazán. Ez a feladata, a sorsa: a jövônek dolgozik, akár az Egyházban, akár azon kívül. A helyzet az emberi egzisztencia korlátoltságáról vall, de nem bűne az Egyháznak, mint Semmelweis sorsa se az orvostudománynak! S a felületességnek az is a következménye, hogy észre se vesszük, amikor ez fordítva esik meg. Amikor a lombik-bébi kísérletek ott tartanak, hogy Nobel-díjasok génbankjának segítségével valami szuperembert akarnak kitermelni, s mikor a józan közvélemény felhorkan ennek embertelenségén, akkor egy-egy újság még utal arra, hogy nem is volt olyan ,,reakciós'' az Egyház részérôl a lombik-bébi gondolatának elutasítása, maguk a türelmetlen keresztények azonban elfelejtik ezen is csóválni a fejüket, hogy lám-lám, itt elôbbre láttunk, mint a nagy felfedezôk! Mindez végsô fokon egy nagy belsô bizonytalanságra utal, ami az elidegenedésnek természetes következménye. Ez mondat aztán velünk olyanokat is, hogy súlyos erkölcsi kérdésekben (pl. születéskorlátozás) minden döntést hagyjunk az emberek ,,felelôsségére''! Az Értelmezô Szótár a felelôsség címszónál a tetteinkrôl való számot adást és azok következményeinek viselését tünteti fel jellemzô jegyeknek. Aki azonban a fenti esetben felelôsségre hivatkozik, ezek egyikét sem vállalja. Az Egyház számonkérését elutasítja épp azért, mert szerinte ezt az Isten se kéri tôle számon. És milyen következményeket vállal ennek fejében? Semmilyeneket! Nem ez a gyerek tartaná el öregségében, hanem a nyugdíja, nem ez gondoskodnék róla betegségében, hanem az SZTK, és esetleges elmagányosodásának megoldását is a társadalomtól várná. Itt bárminemű felelôsségvállalásról beszélni -- félrebeszélés. Aki nem vesz lottószelvényt, annak nyilván nem lesz ötöse, de teljes szellemi zűrzavar lenne ebben az ô ,,felelôsségét'' emlegetni. Ilyen esetben a felelôsség szó csak hencegés, vagy ostobaság. A belsô bizonytalanságnak ez a mértéke képet adhat társadalmunk tényleges elidegenedésének ijesztô fokáról. Megdöbbentô, mikor Saint- Exupéry a francia összeomlás katonáiról írja, hogy azok teljes pszichés zavarban nem tudják, hogy a menekülés miatt végül is majd kitüntetik, vagy fôbelövik ôket? Fromm, az ismert amerikai pszichológus, ezt a káoszt még szélesebb körre tágítja, mikor azt állítja, hogy ma a ,,tiszta helyzetfelismerôk'' számára csak két út lehetséges: a zárt osztály, vagy a börtön. (Valóság, 1982/3. szám, 83. old.) És itt eljutottunk az elidegenedés örvényének legmélyére, ahol talán már felébrednek a megmanipulált és tovább manipuláló keresztények is! Kinek az arcába köpik a rágógumit? A szakembereken kívül a széles társadalomnak valószínűleg nem sokat mond ez a név: Weiszhausz Aladár. Kis, alacsony, keszeg, zsidó emberke volt, talán szabómester. Székesfehérvárott, a MÁV-nál szolgálta eszméit 1919-ben. Kapott érte egy életfogytiglant, és ezzel el is telt számára a két világháború közti idô javarésze. Aztán persze szabadult. Mögötte éppen úgy állt egy frakció, mint Demény Ottó vagy Rákosi mögött. A hatalomra jutott aztán a török szultánok hagyományos családeltüntetô politikája értelmében már 1947-ben visszasegítette a Gyűjtôbe Demény után Weiszhauszt is egy újabb életfogytiglanra. A kis öreg békés, de hajthatatlanul jellemes valaki volt. Az ôrséggel szemben való egyenes és meg nem alkuvó magatartása miatt a nyilasok is úgy beszéltek róla: a szent öreg. Az 1956-os események elôtt szabadult, nyáron. Minden elképzelhetôt felkínáltak neki, de ô csak azt kérte, ami minden állampolgárnak jár: utalják be Keszthelyre, hogy a kialakult börtönbetegségeit, ízületi gyulladásait kezeltethesse. Megkapta. Ott megcsinálták vele, amit meglehetett, és ami nem volt sok. Valamikor 57-ben kapta a harmadik életfogytiglant, ami viszont végleges volt, és amibôl már nem is szabadult. A dolgai részleteit nem ismerem, a személyét is felületesen, futó érintkezésbôl. De érzékeltem a megbecsülést, amivel a rabok körülvették. Melléje kívánkozik egy másik arc, akinek a nevét nem írom le. Pedig ezt mindenki ismerné, mert országos nevű ember volt, országos jellegű szereppel. Ô is volt börtönben, Weiszhausszal egy idôben, dehát csak jó két évig. A rabok is országosan emlegették, páratlan bokázásáról, hajlongásáról, nyáladzó hízelgésérôl. Ünnepléstôl körülvetten halt meg. Gyurkovics Tibor ôt ismerhette, Weiszhauszt aligha. De nyilván a hasonló belsô súlyú helyzetek sora íratta meg vele az Élet és Irodalom 1982. augusztusi számában a Generáció című verset. Azelôtt könnyebb volt szeretni ôrzött az ember préselt virágot most a panelházak présében agyonkrómozott csaj kiáltoz Azelôtt nemzetiszínűre színezték ki az inget, a szoknyát most színtelen falak közt visszhangzik Tihany-Magyarország Azelôtt Istent kellett hinni aranyra szôtt liturgiákban most istentelen rémületben ráz a halálelôtti áram Most gyermekeinket neveljük ahogy neveli kéz az öklét s várjuk hogy rágógumijukat joggal -- az arcunkba köpjék. Ez a tanulmány más koordináta-rendszerben birkózik a problémáival, mint a vers, és annak írója. De azért a helyi egyházakban szerte a világon sokfelé megkérdezné a keresztényeket is, hogy a saját jövendô generációik színe elôtt -- biztonságban érzik az arcukat? ======================================================================== Mécs: hívô, tehát gerinces! Assermenté? Insermenté? Az 1789-es francia forradalom idején az elsô megjelöléssel -- felesküdött -- azokat az egyháziakat illették, akik letették az esküt a papság polgári alkotmányára, a másodikkal pedig azokat -- fel nem esküdött --, akik nem tették le. De a francia forradalmon kívül is az európai történelem nem egy hasonló helyzetet produkált már, gondoljunk csak Mórus Tamásékra. Az Evangélium megközelítéseivel gondolkozó ember az elsô magatartás mögött joggal látja mindig felködleni annak logikus kiteljesedését, Gobel alakját (l. 91. old.). A történelem azonban nem egysíkú iskolai példatár. Sok pusztán primitív lélek is kerül ebbe a sodrásba, akik képtelenek a színfalak mögé látni, és valóságnak hisznek jelszavakat és látszatokat. És mennyi űzött nyuszi, akiken úrrá lesz az idegeikben vájkáló félelem, s ki tudja, hogy mindezekre az Úristen mekkora irgalma vár, mikor a vegetatív idegösszeomlás megváltja ôket. Az eskümegtagadás az elsô pillanatban rokonszenvesen jellemesnek látszik. A francia forradalom idejében is ide tartozott a hűségesek hosszú sora. De voltak akkor is, akik kiszolgáltatottságukban és félreszorítottságukban elsötétültek, megkeseredtek, deformálódtak. Századunkban is volt pap, aki háromszor került különbözô lágerekbe az Isten ügyéért, és a harmadik eset után ô fordított hátat az egész ügynek. Vagy az a másik, aki nem áll be a sorba, de keményen el is ítéli az oda beállókat. Az ilyenek, ha püspökök, méltatlanok rá -- mondja --, s tulajdonképpen az olyanok lehetnének csak püspökök, mint amilyen ô is. S ebben a meggyôzôdésben mikor egyedül vezeti a kocsiját -- püspöki pileolust tesz a fejére! A tévedôk számára nyilván csak az Úristen irgalmát kérhetjük. Mivel azonban ilyenek mindkét esetben vannak, rá kell jönnünk arra, hogy egyik magatartást sem kezelhetjük olyanként, mint ami automatikusan a helyes vágányon tartana meg bárkit is. Már csak azért sem, mert mind a kettô meghatározott külsô, társadalmi magatartás, ami önmagában nem elég az evangéliumi élethez és hűséghez. Ennek a hordozója, pillére és biztosítéka a lélek, és nem egy múlékony történelmi-társadalmi keret. Erre a hűségre kell törekedni, ezt szem elôtt tartani, ebben gondolkodni, és nem az éppen ,,menô'' társadalmi- közéleti keretekben. Ez a lelkiség mindig meg fogja tudni mondani, ha él, hogy az idônek a külsô keretei közül mi az, ami összeegyeztethetô vele, és mi nem. Ha halott, úgyis bizonytalan minden további választás. De végsô fokon minden jószándékú ember ezt a lelket, ezt az arcot, ezt a megközelítést keresi! Mit mentetek ki a pusztába látni? (Mt 11,7) A szekularizáció, valamint a Gaudium et Spes által felsorolt majd másfél tucatnyi ateizmus-forma ellenére, a világközvélemény kaotikus kórusában az Egyház állandóbb téma, mint bármikor tán a történelemben. Hol heves és mértéktelen egyházkritika formájában, máskor épp oly szenvedélyes elvárások alakjában egy új, földi reménységekkel biztató egyházkép felé. Lángoló vádbeszédeket lehet hallani minden egyházi intézményesség ellen, a kereteket meghúzó és hangsúlyozó állásfoglalásokkal és megnyilatkozásokkal szemben, ellene feszülve a nyilvános életben érvényesülô minden egyházi jogszerűségnek szociális, nevelési, vagy közéleti területen, és eljutva az Egyházból való kilépés melletti propagandáig. Másrészt olyan szociális, sôt politikai, közéleti elkötelezettségeket is sürgetnének az Egyházon, melyek elhordására a világi társadalom maga is hol képtelen, hol nem akarja, vagy nem tűri azok napirenden való tartását. Olyan közéleti akciórádiuszt követelnének az Egyháztól a béke, a társadalmi újrarendezés, a fejlôdô társadalmak megsegítése stb. érdekében, úgy léptetnék a jogtalanságot, embertelenséget elkövetôk nyakára, amihez egy középkori rajzolatú államegyház felkészültsége is kevés lenne. Mindez abból az identitászavarból és idegességbôl ered, amivel a társadalom önmagát is, és az Egyházat is nézi. Kívül is akarja tartani az Egyházat a hétköznapokon, hogy ne zavarja az ô eljárásait, de valahogy tartaléknak és biztosítékként igényli is krízisek és csôdök esetére. Ebben a helyzetben döntô az Egyház számára, hogy megôrizze alapvetô önazonosságát. Hosszú távon, és a társadalom jószándékú része mégis arról ítéli meg -- és jobban, mint a múltban! -- hogy mint használja saját maga a saját alapelveit! A minden ,,perc-emberkének'', és perc-eseményecskének utána szaladó Egyház csak a szekularizálódást pörgetné tovább! Semmiféle problémát nem old meg, ha az Egyház önmagában a forrongó és egyensúlytalan társadalom duplikátumát teremti meg! Az NSZK-beli evangélikus Hartmut Löwe mondja: az Egyház nemegyszer saját színvonala alatt él, a napi divatnak szalad utána, ahelyett, hogy az Istenrôl beszélne! (Herder-Korrespondenz, 1982/8. szám, 416. old.) Amíg a közélet, ha az emberi törékenység keretei között is, de mégis egy magától értetôdôen keresztény levegôben folyt, kevésbé kellett folyton hangsúlyozni az Egyház álláspontjait. Ma azonban az Egyház csak az egyik szellemi-erkölcsi közösség mások között, és ezért folyton, mindenre és hangosan kell mondania a véleményét. A többiek, helyzetük szerint a tömegkommunikációs eszközökön keresztül úgyis sokkal jobban átitatják a társadalmat, s ha az Egyház hallgat, a velük való egyetértés méltatlan és csalóka benyomását kelti! S ugyanezért az egyes kereszténynek a testületi összetartás sokkal szívósabb szellemében és felelôsségében kell élnie is, szólnia is, mert az ô konkrét helytállásban való csôdjét, vagy kiesését az Egyház nem helyettesítheti. A közösség épp úgy állandóan szembesül az immanencia és transzcendencia billenékeny harmóniájának a problémájával, mint az egyén (Só: 29--34. old.). Szociális kérdések megközelítésében ez az istengyermeki egyenlôség (transzcendencia) és az egyesek funkcionális más-sága, különbözôsége (immanencia) közti harmóniára való törekvést jelenti. Ugyanígy feladat az állami és nemzeti keretek szerves túlhaladása gazdasági és kultúrvidékek egészséges integrációja érdekében. Mindezek megvalósítási részletei lehetnek objektív szakmai feladatok, az irányultságok megközelítése azonban nem nélkülözheti a világnézeti érzékenységet és fogást sem. A legtöbb ideológia türelmetlenségével szemben ugyancsak nekünk kell képviselnünk azt a reális álláspontot, hogy a földön soha nincs ,,ideális'' élet, megoldás, helyzet, rendszer stb. Csak relatív megoldások vannak az egyre változó élethelyzetekben, amiket épp ezért folyton felülvizsgálni, és helyesbíteni kell. Amellett az Egyház nem felelne meg feladatának, és életidegennek bizonyulna, ha csak elvontan megfogalmazott általános értékeket hirdetne. Mindig meg kell jelölnie konkrétan az ehhez vezetô utakat, eszközöket is. Ez azonban már nagy és kockázatos munka. Nemcsak teológiai, hanem szaktudást is igényel. Az evangéliumi megalapozás sosem egyszerű, és a gyors, patentmegoldások is csak a felelôsek bosszantására alkalmasak. Az evangéliumnak megvan a maga szociális kiterjedése, de egyéni-etikai tételeibôl nem lehet egyszerűen politikát fabrikálni! Az utak és eszközök viszonylagosságából az is következik, hogy az idô túl is halad rajtuk, ha a társadalom felhasználta ôket, akkor is, de ha süket fülekkel ment el mellettük, még inkább! De teljesen alaptalan dolog lenne a múlt így meghaladott pápai enciklikái miatt pl. legyinteni a ma idôszerűekre. Sokkal mélyebb bensô, elirányító súlyuk van, mint szakmai téziseknek, amik után gondolkodás nélkül megy a társadalom, pedig azokat sem jut esze ágába sem tévedhetetlennek gondolni! Amellett a keresztény társadalom magatartásainak Mt 28,19 értelmében valójában mindig minden ember felé kell elhangzaniuk, tehát hozzáférhetôeknek és legalább többé-kevésbé elfogadhatóaknak kell lenniük az Evangéliumtól távolabb álló, de jószándékú lelkek számára is. Bátortalanságunk keltheti a gettóba húzódás benyomását másokban! Sokak szerint az emberiséget ma az a veszély fenyegeti, hogy saját léte alapjait ôrli fel akár az atomháború, akár a népességrobbanás, vagy a környezetszennyezés, de akár az oktalan nyersanyag- és energiafelhasználás révén. S ha nem ennyire szembeötlô, annál mélyebben szántó veszedelem az idegi-szellemi-lelki alapok felôrlése! Ha vallási és etikai kérdéseket pusztán antropológiai állandókként kezelnek, akkor nem lesz csodálatos az alapvetô etikai kérdésekben való tanácstalanság, sem a vallásnak és politikának valami hangulati alapú, szektás összeolvasztása (lásd a Dorothee Sölle-féle eseteket 152. old.). Ilyenek a ,,von unten'' -- alulról -- való megoldási próbálkozások. Akár gondolati síkon: amikor tehát krisztológiát próbál valaki csinálni ,,von unten'', tehát az istenségét félretéve, Krisztus személyét és művét antropológiai úton megközelíteni. Mennyivel becsületesebb ennél a mommseni magatartás (l. 232. old.)! Akár pedig szervezeti síkon: mikor az intézményes megnyilatkozásnak tudatosan melléje állítanak egy formátlan hangulati masszát: a német Katholikentag mellett, de ugyanakkor és ugyanott Katholikentag von unten címen gyűrűzô társadalmi csoportosulásokat. Nyilvánvaló, hogy a világ számára a kereszténység léte valójában csak akkor jelent pozitívumot, ha hitelesen, határozottan és hallhatóan az! Ha tehát a hívô és az Egyház nem hüllô, nem teknôc, hanem -- gerinces! * * A gondolatmenet sokban rokon a bajor Katolikus Akadémia által 1981. június 13--14-én Münchenben az Egyház és a politika viszonyáról tartott szümpozion álláspontjával. Lásd: zur debatte, 1981. szept.- -okt., 1--8. old. Sanguis martyrum Az ôskeresztények tézisét -- a vértanúk vére a kereszténység vetômagja -- a történelemkönyvekbôl ugyan nem törölték, de ez nem is az a tétel, amit ma sokan hallanának idézni. Érthetô lenne, ha a világháborúk után az emberek még hallani sem lennének hajlandók a vérrôl, de a tömegkommunikációs eszközök anyaga nem erôsíti meg ezt a benyomást. A világon véráradat ömlik el, de nem a manipuláns keresztényeké! Ezek nemhogy a vértanúságot, ami napjainkban is csak központi szervezettségében, és nem számszerűségében marad el a római viszonyok mellett, de bármiféle jellemes, hűséges, következetes magatartást hôbörgônek, meggondolatlannak, forrófejűnek, felelôtlennek stb. mondanak, ami csak árt magának a kereszténységnek is. Az sem zavarja ôket, hogy üldözött keresztényeket is gyötörtek már vádlóik ilyen beismerések céljából. Ezzel szemben azt állítják, hogy a saját készséges magatartásuk az, ami nehéz körülmények között lépésrôl lépésre kedvezôbb helyzetet teremt a kereszténységnek. Ezt a magatartást azonban egyes részleteiben párthíveiken kívül mások csak jellemtelennek, megalkuvónak, gyávának és árulónak szokták nevezni. Hordozói nem érdektelenek az anyagiak, a rangok, a hízelgések irányában. A maguk érdekei után futnak, áldozatkészséggel, önfeláldozással nem gyanúsítják ôket. Olyan gondtalanságban élnek, amire alig alkalmazható a Jn 15,20. Ebbôl a magatartásból hogyan születhetnék meg bármi kedvezô dolog a kereszténység számára? Jelenthet ez erôt, amit a másik tisztel? Meggyôzô érveket, amikkel szemben a másik tehetetlen? Csak az erkölcsi, jellembeli gyöngeséget revelálja, azt, hogy nem kell félni tôle, dehát akkor miért tegyenek neki engedményeket? Tömeget sem képviselnek, csak a különbözô mértékben honorált napidíjasok állnak egymás mögött. A gazdáiknak pénzügyi terhet biztosan jelentenek, de feszítô erôt? Az Evangélium világában a reális hordozó, feszítô erôt mindig a kereszthordozás jelentette, a szürke hétköznapokban épp úgy, mint üldözések idején. És ez nem a mi kakaskodásunkon fordul, hanem azon, hogy ,,aki föl nem veszi keresztjét, s nem követ engem, nem méltó hozzám'' (Mt 10,38). Biztos, hogy az üldözés lehet hosszú és kitartó, és tömegek nyomorodhatnak meg belé. Korunk ,,civilizációs'' eszközei birtokában még inkább. Minden üldözéstörténet azonban arról is tanúskodik, hogy abba az üldözôk maguk is beleroppannak. Persze csak akkor, ha kénytelenek megmaradni üldözôknek, mert az üldözöttek nem adják be a derekukat. Ha az üldözöttek maguk is asszimilálódnak üldözôikhez, ôk maguk gúnyolják és gáncsolják hittestvéreik hűségét, mint a kínai ,,kulturális forradalom'' politikai foglyai közül azok, akik már beadták a derekukat, kínozták azokat a rabtársaikat, kik még lábon álltak, akkor az üldözés tüze is kialszik, mint a kályháé, amibôl kifogyott a fa. Ekkor azonban nem a keresztényüldözés szűnt meg, hanem a keresztények -- és ez mégis más. Helyesen minden keresztényüldözésnek azért kellene megszűnnie, mert kiderül, hogy üldözéssel a kereszténység nem szüntethetô meg. A kereszténység elsô 200 éve alatt minden egyes pápából vértanú lett. Ez alatt az idô alatt, akit pápává választottak, tudhatta, hogy a halállal -- és milyennel! -- jegyezték el. És mégis töretlen sorban jöttek a pápák egymás után. Napjainkban hány keresztény lett hittagadóvá, megijedve, nem is a maga, de mások nehézségeitôl! Vannak hosszabb-rövidebb ideig tartó üldözések. Nem is mindenki éli túl ôket. De a keresztény tudja, hogy egyszer mindenképpen meghal. A halál mindenképpen az Atyjával való találkozást jelenti. Ezt a jelen pillanattól egy nem is tudom milyen távolra gördíteni, kockáztatva, hogy ez a találkozó aligha lesz szerencsés -- esztelen dolog. Az üldözésekbe, kínzásokba, spionkodásba végül a pribékek is belefáradnak. Már csak azért is, mert nem látszik semmi, ami ettôl jobbá lenne. Azok is unják, és gusztustalannak tartják, akiknek eszük ágában sincs kereszténynek lenni. S ha ezért alszik ki a tűz, akkor fellélegezhetnek a megmaradt keresztények. De a hűség élte túl az üldözést, nem a napi politikai megalkuvások egymásutánjai. Julianus Apostata, Gobel, Talleyrand, és hasonló fickókról tud a történelem. De ha római keresztényüldözés, ha a francia forradalom, ha Mexikó egyházüldözése -- a kisokos tárgyalgatók mindig csupán a saját zsebpénzüket biztosították, a továbbélés minden mozzanata a hűségesek élet- és halálenergiáiban bírta a gyökereit! A tényleges vértanúk száma a történelemben még mindig elenyészô volt a keresztények tömegeihez képest, de aki ezekbôl a tömegekbôl elutasítja magától a vértanúságnak még a gondolatát is, elindult a megalkuvás útján, és csak a körülményei határozzák meg, hogy milyen mértékben lesz árulóvá. Az üldözés tartama és ereje legnagyobbrészt attól függ, hogy az üldözött kereszténység mennyi feszítô erôt, tehát milyen mértékű, és milyen mélységű vértanúi készséget hord magában. A vértanúságot nem kell szó szerint érteni; az üldözés bármilyen foka, jellege és módja ugyanazt a magatartást követeli tôlünk. Napjainkban a fizikai megsemmisítés lényegesen ritkább, mint a szellemi-idegi, egészségügyi, társadalmi megnyomorítás, az életbôl való kiszorítás az üldözöttség állapotain, börtönökön, lágereken, a pszichikai tönkretétel válogatott eszközein keresztül. S a letörésnek nem kell az elsô pillanatban történnie! Üldözés idején van, aki jó lelkiismeretének naivitásában nyugodtan él és dolgozik. Látja az üldözést, dehát ô nem csinál semmi rosszat! Mi baja történhetnék? A többiek persze nyilván nem egészen helyesen jártak el! S amikor mégis lebukik, összetörik. Jó, ha ez csak annyiból áll, hogy a börtönben és utána, magára zártan, éppen csak egzisztál. Olyan is van, aki becsülettel végigcsinálja a börtönt, s azt gondolja, hogy ezzel letette a garast ellenfelei elôtt is, vele ilyen többé nem történhetik. Vagy abban bízik, hogy kitanulta a ,,szakmát''! S az elôzô módján törik össze, mikor másodszor is bekerül. Bár biztosítás nincs, hisz volt aki három börtön után lett hűtlen, típusosan és emberileg akkor lehet némi biztonsággal számítani valakire, ha a második üldöztetési etap túlélése után is változatlan hűséggel kezd újra járni a maga kereszténységének útjain. A Colosseum óta az élet bonyolultabb lett, a vértanúság is, de az nem, hogy a ,,beszédetek legyen igen, igen, nem, nem. Ami ezt meghaladja, az a gonosztól való'' (Mt 5,37). Az a ,,kereszténység'', amelyik ezzel a szállal nem kapcsolódik, önazonosságát vesztette el. A közélet piacain mindenki olyan nevet adhat magának, amilyent akar, de: ,,sokan mondják majd nekem azon a napon, Uram, Uram... én akkor kijelentem nekik: sohasem ismertelek titeket. Takarodjatok tôlem, ti gonosztevôk!'' (Mt 7,22-23) Törvényen kívül Amilyen egyszerűnek és magától értetôdônek tűnik a gerinces szerepe önmaga elôtt, annyira érthetetlen egész lénye a másik két magatartás, vagy az azokkal rokonszenvezôk, azokat futtatók elôtt. A gerinc csontot jelent, tartást jelent, s a hüllô számára ez azonnal a teknôst jeleníti meg, ami csontos, merev, nehézkes. Dogmatikus, fundamentalista, életidegen. Másokkal szemben értetlen, elzárkózó, ellenséges. A fejlôdést nem érti, tagadja, ezért a múltat akarja visszahozni, tradicionalista, maradi, reakciós. Történelmi sallangok között él, a rend, fegyelem, tekintély bűvöletében, paternalista, triumfalista. De a teknôc sem nézi a gerincest kevesebb fenntartással. Mert ha van is csont a gerincesben, az elsô érintés mégis valami képlékeny halmazállapottal találkozik, ami ôt a hüllôre emlékezteti. A gerinces mozgékonysága is teljesen idegen tôle, és bizonytalanság-érzést kelt benne. Megalkuvónak tartja, vagy gyávának, aki nem mer, vagy nem tud a hüllô-magatartással szemben olyan elszántnak lenni, mint ô, s mint amit ô mindenkitôl elvárhatónak vél. Hiszen a gerinces nem hôbörög, nem siet gerillának, nincsenek ellenakciói. A hüllô is, a teknôc is önmagukban, és önmaguk ellentétében: egymásban, tudnak gondolkodni. Ha szemben is állnak egymással, a kutya- macska acsarkodás még mindig kiszámíthatóbb, természetesebb, és elfogadhatóbb számukra, mint ez a harmadik. Az ellenfelük legyôzésében, megnyergelésében még csak bíznak, a gerinces azonban kisiklik a karmaik közül. Valahogy más síkon mozog, mint ôk. S ez annál bosszantóbb, mert mindegyik úgy érzi, hogy a gerincesben van valami ôbelôle is, csak a másik fertôzését kellene legyôznie, és akkor ô kaphatna benne egy újabb szövetségest, szolgát, bedolgozót, de ehelyett a nyomorult, mintha a másik felé húzna, hisz nem veti le a levetnivalókat. Az enyém lehetne, gondolja mind a kettô, és mégsem az! Az ôszinteségében is kételkednek. Ôk végeredményben az élet fogható valóságai között mozognak, a Krisztust nem tagadják, dehát a földön mozognak, és a földi valóság a feladatuk! Valahogy sok a gerinces ajkán a Krisztus, ki hiszi azt, hogy neki mindez tényleg annyira fontos, s hogy mindez mögött nincsenek rejtett szempontok! Ha viszont vannak, mik lehetnek azok? Vajon nem titkos segédcsapata-e a másiknak, ki csak arra vár, hogy hátba támadhasson? Hol vannak az érdekei elrejtve? Mert ôk ketten tudják magukról is, egymásról is, hogy milyen tényleges, földi erôgócokhoz és biztosítékokhoz kapcsolódnak. Jó-jó, hogy valaki annyit emlegeti az Evangéliumot, mint ez a harmadik, de miben bízik? Mitôl nyugodt? Mit vár? Hogy a világgal szemben a sakktábla másik oldalán a hüllô és a teknôs -- ketten -- üljenek, azt is sokallják. Fel is számolná egyik a másikat. De ôk egymással szemben csak vetélytársak. Két konkurrens cég, akik valójában ugyanarra a piacra pályáznak, csak más irányú üzleti elgondolásokkal. A harmadik azonban, a maga nem e világról való- ságával, végképp fölösleges. Ha az ilyesmit ütemezni lehet, legszívesebben elôször ezt a harmadikat számolnák fel, mielôtt egymás torkának esnek. A felszámolás persze nem feltétlenül valami erôszakos dolgot jelent. Legjobban asszimilálni szeretnék. Azt viszont sértônek veszik, hogy ez elôl kitér, elítélésüket látják benne, s már csak a maguk lelkiismerete megnyugtatására is, esetleg még vadabbul mennének neki, mint egymásnak. S az ilyen ösztönös moccanások nem szoktak minden reális alap nélkül történni. Valóban van valami, ami a gerincest egyformán elválasztja a hüllôtôl is, a teknôstôl is. Ez a kettô ugyanazon síkon tüsténkedik, a gerinces másutt van. Az emberi gyöngeség keretei közt ugyan, de tudatosan, elszántan és áldozatosan a természetfölötti szempontjai szerint szeretne irányulni. Ez persze neki sem sikerül sem mindig, sem teljesen, de a kiindulása, a tendenciája, az erôlködései kétségkívül idegenek a másik kettônek. És egyúttal, ha többé-kevésbé halványan is, de mégiscsak az Evangélium visszfényét lehet rajtuk felismerni. S napjaink keresztényeinek józan ésszel, óvatossággal ugyan lehet érvelni, de az Evangélium hígítatlan és keveretlen színei, még emberkezek között kifakultan is, úgy hatnak sokszor rájuk, mint a vörös posztó. Nyugdíjas mérnök, nagyapa. Kereszténynek nôtt fel, maga is az volt, míg az ötvenes években veszélyeztetve nem látta ettôl az egzisztenciáját. Akkor nyilvánosan felhagyott vele. Este, villanyoltás után, ágyában és a takaró alatt idônként persze szorongva dadogott el valami gyermekima-félét, de a gyerekeit se nem merte, se nem tudta az Evangéliumra kapatni. Ma az unoka iskola után naponta a nagyszülôkhöz jár fel ebédelni, hisz ôk ráérôsen otthon vannak, foglalkozhatnak is az unokával, és naponta szembesülhetnek vele, hogy az már -- meg sincs keresztelve! És keserűségében a férfi magyarázni kezdi, hogy az a bizonyos kemény hűség milyen nagy dolog! Nem is képzelhetô el másként, mint hogy be van építve az illetôk génjeibe! S az elképedt hallgató rájön, hogy a beszélô számára ennek a gondolatmenetnek tulajdonképpen az el nem hangzott része és a következménye a fontos. Az, hogy aki ezt a hűséget nem produkálta, annak ez egyszerűen a génjeibôl hiányzott, mint az albínónak a pigmentálódás! S azért ki lenne felelôs, hogy albínónak született? És csak embere válogatja, hogy ugyanezt a gondolatmenetet végigvezesse valaki olyan formán, hogy gének helyett a társadalomra, a nevelésre hivatkozva, hárítsa el magától annak a felelôsségét, amiért csak ô maga felelôs. Pedig értelmes emberek, akik a maguk szemével láthatják, hogy a türelmes papiroson minden ilyen gondolatmenet kitálalható, de egyetlen olyan társadalom sincs, amelyik a gyakorlatban is alkalmazná ezeket az ideológiai tételeket. Nincs bíróság, amelyik egy bankrablónak, gyilkosnak a génjeit, vagy társadalmi körülményeit, neveltetését elemezve, felmentené. Csak a zárt osztályok legsúlyosabb eseteinél lehetne ilyesmirôl szó, de azok akkor is zárt osztályon maradnak. Felelôtlenül nem lehet a társadalomban sem grasszálni --, miért lehetne a lelkiismeretünk, és az ítélô Úristen elôtt? (Só: 52. old.) Persze, valahol a kisagya hátulsó sarkában ezt a bűnös is éppen olyan jól tudja, de szeretné magát kissé tovább kábítani, legalább azzal, hogy a másik fél, a gerinces, ha nem is helyesel és tapsol neki, legalább udvariasan hallgat. De mivel az, lényébôl kifolyóan, akármilyen udvariasan, de egyet nem értésének jelét adja (és kell is adnia), kiváltja azt a bizonyos vörös posztó effektust. S az idô múlásával, a hüllôk és teknôsök különbözô jellegű megalkuvásainak és görcseinek egymásra halmozódásával, egyre tovább gerjesztik egymást és önmagukat, s maguk is egyre inkább törvényen kívüliként szemlélik a gerincest. Az ,,illegális műfordító'' kitétel (l. 193. old.) jól illusztrálja ennek a görcsnek már egészen a nevetségességig való fejlôdését. * Az egyik, még rendezetlen helyzetben lévô helyi egyházban az alábbiak szerint különböztetik meg a báziscsoportokat. Vannak legálisak, melyeket a közhatalom elismer, a maga módján támogat, s így tűrhetô nyugalomban élnek, de az egész helyzetbôl következôen kevésbé tűrhetô evangéliumi levegôben. Vannak aztán legálisan illegálisak, ami azt jelenti, hogy hivatalosan ugyan nem ismerik el ôket, de hallgatólagosan megtűrik, ha erre rászolgálnak, vagyis, ha semmi vizet nem zavarva, kihalásra ítélten, zártan befelé fordulnak, és ennek biztosítékaként önmagukról, és a hozzájuk eljutott információkról jelentést adnak. Ez a forma szintén biztosítja az egyén külsô helyzetét, de még sokkal mélyebb és rombolóbb kiüresedés és elidegenedés árán, mint az elôzô. Végül vannak az elôzô sort folytatva illegálisan illegálisak, amik ugyan az emberi együttélés semmilyen szabálya ellen sem vétenek, csak az ENSZ tagállamai által elfogadott emberi jogok értelmében vallási meggyôzôdésük szerinti életükhöz semmilyen társadalmi hivatal pecsétjét nem kérik, azzal is számolva, hogy nem is annyira a tôlük távolabb állók nézik ôket gyanakodva, mint amennyire saját nyuszijaik, vagy jobbra-balra elkötelezettjeik. És bár itt élhet az ember a legtisztábban evangéliumi levegôben, de nem lehet figyelmen kívül hagyni az itt leselkedô veszélyeket sem. Mert az önállóság átmehet merevgörcsbe is, s az idegrendszer is belefáradhat terheinek a hordozásába. Még az a legmegnyugtatóbb, ha a lélek tudatosan fel is készül rá, hogy tisztuló hűségének a növekvô törvényen kívül állás csak logikus következménye. ,,A rókának odúja van, az ég madarának fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtsa a fejét'' (Mt 8,20) -- mint Krisztus más szavai is, nemcsak önmagára jellemzôk, hanem prófécia és utasítás is a tanítványok felé, és nemcsak külsô, materiális értelemben, hanem az egyén egészét átfogva, az egzisztencia legmélyéig nyúlóan, hiszen az Ô szavai ,,lélek és élet'' (Jn 6,63). Cyprián-szindróma Szt. Cyprián a harmadik század legelsô éveiben született Karthágóban gazdag, pogány szülôktôl. Pályafutása elején rétorként szerzett jó nevet magának. Megtérése 246 körül történt, utána csakhamar pap, majd szülôvárosa püspöke lesz. Decius 250-es keresztényüldözése idején rejtekhelyérôl levelei segítségével vezette híveit. Decius utóda, Valerius, eleinte jóindulatú volt a keresztények iránt, de utóbb, a hadsereg nyomásának engedve, ô is az üldözôk sorába lépett. Elsô, ilyen értelmű rendelete 257-ben jött ki, melynek értelmében a püspököket és a papságot, ha megmaradnak hitük mellett, számkivetésbe kell küldeni. Általában ez is történt, Cypriánnal is, mivel azonban az elűzöttek leveleik által általában gondoskodni tudtak híveikrôl, az akció nem járt eredménnyel. Ezért az egy évvel késôbb kijött második rendelet már azonnali kivégzéssel sújtotta azokat a papokat és püspököket, akik továbbra sem voltak hajlandók bálványáldozatokon venni részt. Cyprián vértanúságának aktái, tehát a kihallgatásáról és kivégzésérôl szóló egykorú feljegyzések, ránk maradtak. Ezek szerint Galerius Maximus proconsul így hirdette ki az ítéletet: ,,Hosszú ideig éltél szentségtörô módon, igen sok embert szerveztél gonosz összeesküvésedbe, a római isteneknek és a szent törvényeknek ellenségeként viselkedtél, és a kegyes és szentséges fejedelmek Valerianus és Gallienus az ô fia, valamint Valerianus Caesar nem bírtak visszatéríteni szertartásaink követésére. Mivel tehát nagyon gonosz bűnöknek elkövetôje, sôt fölbujtója vagy, például szolgálsz majd azoknak, kiket bűnöd részesévé tettél: véreddel szentesítjük az állam fegyelmét... Cyprianus püspök így felelt: Hála Istennek!'' (Radó Polikárp: A vértanúság emlékei, Szent István Társulat, 1944., 136. old.) Aki jártas korunknak a keresztények ellen szóló vádirat-, és ítélet-szövegeiben, annak ebben a szövegben pusztán csak a nevek idegenek! Cypriánt rögtön kivitték a vesztôhelyre. ,,Ott vörös köpenyét levetette, letérdelt a földre, és imádsággal borult Ura elé. Majd levetette tunikáját is, átadta a diákónusoknak, és a sorompónál állva, várta a hóhért. Mikor a hóhér megérkezett, megparancsolta övéinek, adjanak neki huszonöt aranyat. A gyolcskendôket és zsebkendôket már (a hóhér) elôtt elküldték a testvérek (ezekkel itatták föl a vértanúk vérét). Ezek után Szent Cypriánus szemét saját kezével födte el. Nem tudta azonban a zsebkendô csücskét megkötni, ezért Julianus presbiter és Julianus diákónus kötötték meg neki. Így szenvedett ki Szent Cyprianus. Testét a pogányok kíváncsisága miatt a közelben helyeztük el. Innen éjnek évadján vittük el gyertyák és fáklyák fényében Macrobius Candidianus procurator szérűjére, a Mappaliai út mentén, a halastavak mellett, kívánatos nagy diadallal.'' (uo. 136--137. old.) S itt kívánkozik feljegyzésre napjainknak az az adata, mikor a letartóztatott papnak gúnyosan mondja a rendôrtiszt: nem fognak a hívek idejönni az épület elé, hogy tüntessenek maga mellett! És az illetô maga is tudja, hogy igaza van a rendôrnek! Egy puha társadalom becsületesebbje ilyenkor csak bújik és imádkozik, a gyengébbje ,,elhatárolja magát'', és mondja mindazt, amit várnak tôle -- csakhogy mentse a maga bôrét! Cyprián körül azonban egy keresztény társadalom élt, keresztény módon! S ilyenkor jön a megalkuvók képmutató sóhaja: hol vannak ma már a Cypriánok? Pedig alig van, aki ne hallotta volna Maximilián Kolbe nevét, aki egy haláltáborban önkéntes éhhalállal mentette meg egyik rabtársát. Minden újságolvasó beleütközhetett a salvadori érsek, Romero nevébe, aki úgy halt meg az oltárnál, mint Beckett Szt. Tamás. Vagy Franz Jägerstätter, a háromgyerekes tiroli családapa, akit Hitler lefejeztetett, mert nem volt hajlandó részt venni abban a háborúban, amit lelkiismeretben jogtalannak és igazságtalannak tartott. És ha századunknak ilyen eseteit csak gyér adatszerűséggel gyűjti is össze valaki, az anyag ennek a tanulmánynak egész terjedelmével önmagában is vetekedni fog! Csak egy álljon még itt, részletesebben. Szaléznek hívták, a háború alatt pap volt egy kisvárosban, mikor azon áthömpölygött a front. S áthömpölygött egy fiatal lányon is, s mint annyin még! A lány nagy kamasz fiútestvére bosszút esküdött. Szerzett egy géppisztolyt, ami akkoriban nem volt különösebb feladat, beépítette egy hegedűtokba, és a sötét utcán lopakodva alkalomadtán lelôtt egy-egy megszálló katonát. Meg is gyónta Szaléz atyának, aki megmondta neki, hogy ez képtelenség. De a fiú azt felelte, hogy ô bosszút esküdött, ezért nem engedelmeskedik az atyának, és folytatja a bosszút. Elmondta mindezt néhány barátjának is. S mikor az utolsó áldozata nem halt meg azonnal, hanem még ki tudták hallgatni, megindulhatott a nyomozás, s a kisvárosban csakhamar elfogták a merénylôt, barátait -- és Szaléz atyát. Ôt azért, mert a gyónásban hallottakat nem jelentette. A gyónási titok fogalmát, mentesítô erôvel a régi polgári jogszolgáltatás többfelé ismerte. A megszálló csapatok azonban a maguk törvényeit hozták, és azok ezt nem ismerték. Szaléz atya pedig semmit sem volt hajlandó a gyónásról beszélni, akkor sem, mikor a módszeresen vert fiatalokból nemcsak hogy minden kijött, de biztatták is az atyát, hogy beszélhet, hiszen ôk már mindent elmondtak. Persze a gyóntató szentségi kötöttségén a kényszerhelyzetben lévô másik szava, és a foghatatlan ,,minden'' semmit sem változtat. Hogy megtörjék, mindennap végiggumibotozták, mígnem egy félév alatt a teste egészen elfeketedett. Ekkor megunva az eredménytelenséget -- felakasztották. Szalézt kevésbé ismerik, talán mert kevésbé állt rivaldafényben, mint az elôzôk. De általában sem áll a mai vértanúk mögött egy olyan nagyszámú, színes és tettrekész hívô társadalom, mint amilyen Cypriánt vette körül. Pedig ismeretes az a lelkiéleti megfontolás is, amely úgy hangzik, hogy nincsen az Egyháznak olyan sötét történeti korszaka, melyben néhány nagy szent ne világoskodnék, de olyan ragyogó sem, amiben egyetlen Júdás se fordulna elô. Éppen azért nem is ezek tesznek naggyá, vagy sötétté egy korszakot. Az mindig a döntô kérdés, hogy a nagy tömegek, maga a keresztény társadalom egésze becsületesen iparkodó, vagy langyos és megalkuvó nyárspolgár-e? Ma is a Cyprián-szindróma az egyetlen, vitathatatlanul teljes értékű evangéliumi magatartás, amit a kereszténynek magáévá kell tennie a kérdezô Evilág, Társadalom, Hatalom, vagy bármi egyéb fórum elôtt. Ezen az sem változtat, ha ennek a magatartásnak Cyprián korabeli társadalmi kerete ôt nem mindig, vagy alig-alig veszi körül. De azzal is számolnunk kell, hogy csak ezzel a kerettel együtt beszélhetünk a kereszténység magatartásáról, anélkül csak egy-egy keresztényrôl van szó, akinek szép lehet az egyéni hűsége, de hiányzó természetfeletti családját azért ez nem pótolja. A legdöntôbb kérdés A közeli múltban az NSZK törvényhozása az emberi jogok, vagy azok megsértése körüli nemzetközi viták alkalmából, a maga társadalma számára az egész kérdést tisztázni akarva, az emberi alapjogokról (Grundrechte) kezdett el elôkészíteni egy dokumentumot. Az azt kísérô viták azután megvilágították, hogy még vissza kell menni egy lépéssel: ahhoz, hogy az emberi alapjogokat meg tudják fogalmazni, elôször meg kell határozni az emberi lét alapértékeit (Grundwerte), hiszen a jogok már erre támaszkodnak, illetve ezekbôl erednek. Ebbôl aztán szinte kibogozhatatlan hangzavar keletkezett, mert hogy mi az emberi lét végsô értéke, értelme, célja? Napjaink minden válsága épp abból ered, hogy társadalmi szinten ez a téma teljesen zűrzavarossá vált. A Föld nemegy feszültségében végsô fokon az emberi élet értelmének más-más felfogásai feszülnek egymásnak. És ez fogalmazó, szövegkészítô munkával nem oldható meg, nemhogy egy nemzeti törvényhozás keretén belül nem, de az ENSZ közgyűlésén sem. Ez az egész emberiség belsô érésének a függvénye. S maga a belsô érés sem valósítható meg egy ugrással. Ami azonban feltétlenül rendelkezésére áll minden erôgócnak: teremtsen rendet, egyértelműséget a saját háza táján. Mert az emberi lét alapértékei körüli zűrzavar nemcsak úgy egyetemes, hogy érinti az egész föld minden szellemi-erkölcsi erôgócát, hanem mélységben is az, tehát be is hatol az egyes erôgócokba is, azokba is bevive a zűrzavart, többértelműséget, megosztottságot. És elsô lépésként ezt a belsô letisztázást kellene mindenkinek saját magában, és saját közösségében, tehát belül elvégeznie. Amennyi téveszmét kapcsolunk így ki, annyi zavaró tényezô esett ki máris. De még fontosabb, hogy egyes erôgócok egyértelműbbé válnak, ami a kölcsönös bizalomnak, tárgyalási készségnek nélkülözhetetlen elôfeltétele. Nem kell feltétlenül rosszindulatra, képmutatásra gondolnunk -- bár egyértelműen azt sem lehet kizárni! -- mikor azt látjuk, hogy egyébként keresztény mezben jelentkezô állásfoglalások -- tökéletesen ellenkeznek egymással. Felületesség, végig nem gondoltság, az értékrend kialakulatlansága, vagy akár a Benda által megfogalmazott két tévedési lehetôség figyelmen kívül hagyása (l. 195. old.) bôségesen kielégítô okok. És ennek a kiiktatása csak olyan belsô munkát kíván, amit ki-ki maga is el tud végezni, és amiben a külsô világ semmiféle erôhatalma vagy érdekeltsége nem képes ôt megakadályozni. A saját ösztönei persze igen, dehát épp ezek ellen kell ezt a bizonyos saját harcát, szabadságharcát megvívnia. Amiképpen azonban ebben senki meg nem gátolhatja, úgy el sem végezheti helyette. Akármilyen ürüggyel utasítja is ezt el valaki magától, abban ,,marad a tört vér -- fekete folt''. Nekünk, keresztényeknek, azt kell tudatosítanunk, hogy súlyban és sorrendben, értékben és fontosságban mindig a belsô a döntô, a só és annak íze, az Evangéliumhoz való hűség. Csak amikor ez biztosítottan és reálisan létezik, akkor tud vele a mécs világoskodni, kifelé, ,,a ház lakói'' felé is fordulni. Amíg ez nincs rendben, addig a mécs nem is éghet, vagy ha úgy tetszik, mintha valami fényesség jönne az irányából, az csak másunnan vett lidérc, látszat, manipulálás stb. lehet, mert ami még nincsen, az nem is ég, és nem is fényeskedhetik! Tévedés tehát a mi portánkon, mikor elsôsorban nem a belsô kérdések foglalják el a fôhelyeket, hanem leghangosabban pl. közéleti, szociális stb. problémák jelentkeznek, mint az új (vagy régi) társadalmi renddel való kapcsolatunk, az Egyház és az állam viszonya, a nemzetközi kapcsolatok feszültségei stb. Az általános zűrzavarnak egyik jele, hogy bár a fentieket elméletben talán nem is vitatja valaki, abból még nem következik, hogy minden állásfoglalása ennek a logikája jegyében történik is. Ugyanazon folyóirat ugyanazon oldalának felsô részén ezt olvashatjuk: ,,Az Egyház értékelésének középpontjában már nem az egyházi legfôbb vezetôség, a hierarchia, és nem is a papság, hanem a nép, az Isten népe került''. Az alsó felében pedig: ,,...az Egyház és állam közti viszonyulásban különösen kiemelkedô, lezáró momentumok jelentkezhettek egymás után. A legjelentôsebb ezek között az esztergomi érseki szék betöltése.'' (Vigilia, 1979. december, 795. old. -- Cserháti József: Dialógus és egység.) A két állítás teljesen üti egymást. Térbelileg olyan közel vannak egymáshoz, hogy manipulálásnak ez nagy ügyetlenség lenne. Sokkal valószínűbb, hogy magában a megfogalmazóban él tisztázatlanul, belsô önellentmondások közt az egész problémakomplexum. Böll-szindróma Heinrich Böll ma talán a legtöbbet kinyomtatott, lefordított (több mint 30 nyelvre), és megfilmesített német író. Alapvetô belsô arculata rendkívül rokonszenves és evangéliumi ízű: az odaadó rokonszenv a kicsinyek, szenvedôk, üldözöttek, elnyomottak, mindenféle nyomorultak iránt. Ez a beállítottság nyilván és jogosan sokat köszönhet a háborús élményeinek is. Fôleg talán erre vezethetô vissza a fenti képet más oldalról árnyaló és kiemelô ellenszenve minden hatalommal és szervezettel, hivatallal szemben. Az évek folyamán ez mind élesebb elforduláshoz vezetett a német jóléti társadalommal, a közélettel, sôt magával a katolikus Egyházzal szemben is. Úgyannyira, hogy míg magát továbbra is katolikusnak vallja, 1976-ban feleségével együtt hivatalosan is kilépett az Egyházból. Magatartásának alapvetô jószándéka kétségtelen. Hogy ahol ember van, ott hibát is mindig lehet találni, ez biztos. Ez alól az egyházi szervezet sem kivétel. De az állami sem, még nála sem, és amibôl mégsem lépett ki. És persze épp úgy igénybe vesz egyéb emberi szervezeteket is, mint orvosi ellátást, utazásokat, amik a maguk területén nem kevésbé hordozzák az emberi egzisztencia korlátait. Hogy a múltak megrendítô élményei belsô világát messzemenôen eltolták az egyéni szenvedések átélése, az érzelmi világ szupremáciája felé, még nem volna baj, ha ez nem kapcsolódnék nála össze az élet rendezô színeinek szinte értelmetlen gyűlöletével. S ez a belsô egyoldalúság támadhatóvá és kiszolgáltatottá is teszi. Mások is -- Foucauld, Caretto, Teréz anya stb. -- szembesültek már az állam, a társadalom, vagy akár az Egyház elégtelenségeivel, de ott a maguk bevetésével próbáltak segíteni. Böllnek joggal vetik a szemére, hogy társadalmi kritikájából ugyanannak a társadalomnak olvasó- és nézôközönsége révén (a könyvei százezres példányszámokban jelennek meg) még a jóléti társadalomhoz viszonyítottan is kiemelt jólétben él. Ha az ellenérzése megnô ezzel a társadalommal szemben, a neki rokonszenvesebb szegény írek közé megy, de onnan legfeljebb egy újabb sikerkönyvvel tér vissza ugyanabba a lenézett jóléti társadalomba. A szemlélôk nemegyszer értetlenül nézik azt, hogy valaki ennyi tehetség és lehetôség birtokában nem jut túl a kritikán, nem találja meg azt a pontot, ahol pozitív építômunkával mutathatná be az általa helyesnek vélt magatartást. Nemegy interjúban próbáltak már erre szemfüles riporterek valamiféle választ kapni. S az egyik legutóbbi (Herder-Korrespondenz, 1982/9. szám) a gondolkodó hívô számára nyújt is ehhez kapaszkodókat. Az Egyházból való kilépését magyarázva, Adenauer egy állítólagos kijelentésére hivatkozik (maga is mondja azonban, hogy a hivatkozás helyére nem emlékszik, és nem tudja állítását igazolni), mely így hangzott volna: Was katholisch ist, bestimmen wir selbst! -- mi határozzuk azt meg, hogy mi a katolikus! Ha nyitva is marad az a kérdés, hogy Adenauer mondta-e a fentieket (és milyen összefüggésben), az nem kétséges, hogy ha ezt Böll még forrásigazolás nélkül is fel akarja használni, akkor ez ôt mindenképpen jól fejezi ki és jól jellemzi! Ugyanebben az interjúban, önmaga egyéniségérôl beszélve, ecseteli belsô sokoldalúságát, mondva, hogy van benne egy cigányasszony, egy kapitalista, egy kereszténypárti választó (a közéleti valóságban Böll ezzel a párttal áll leginkább szemben!), természetesen egy kommunista, és talán egy püspök is! ,,Így kell lennie, mert író vagyok!'' -- fejezi be. S ha az olvasó az itt körvonalazott tartalmi gazdagsághoz az elôzô idézet öntudatát is hozzáteszi, az a kérdés tolakszik a szájára: És egy kicsit, ugye, isten is!? Mert Böll Cyprián ellenképe. Kiinduló hűségük azonos, csak ez Cypriánnál önfeláldozó szolgálatba fut bele, míg Böllnél egocentrikus görccsé lesz. Nem jár egyszerű alázattal, verítékezve a Krisztus nyomain, hanem minél több energiája van, annál élesebb és keményebb bálványszobrát faragja ki önmagából annak a magatartásnak, amit élnie kellene, és nem -- tömjéneznie! S Cyprián tisztán láthatása megköveteli, hogy szembenézzünk a nemegy ponton csábító, vagy színpompás Böll-szindrómával. Az eszmények, megingathatatlanság, határozottság, vagy akár kemény hűség is, bármilyen erények, és napjainkban nem is nagyon gyakori vagy népszerű erények, önmagukban mégsem elégségesek. Sartre, vagy Simone de Beauvoir ateisták ugyan, de ugyanebbe a típusba tartoznak. A döntô a luciferi szó elfogadása: ,,...olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.'' (Ter 3,5) Cyprián az Istenhez volt hűséges, Böll a maga látásához az Isten dolgairól. Ha egy puha társadalomban joggal imponál is nekünk a hűség, azért meg kell nézni a címzettet is, akinek ez a hűség szól! Elgázosított keresztények Az Evangélium olvastán, talán maguknak is csak félig bevallottan, de egy-egy mondatnál keresztények is azt gondolják: ezt azért mégse kellett volna beírni, ez talán nem is éppen így hangzott el stb. Mert sok abban a ,,kemény beszéd'' (Jn 6,60). És ha nem siklunk át rajta, az egyik legkeményebb az emberi fülnek Lk 18,8: De amikor eljön az Emberfia, gondoljátok, talál hitet a földön? Mert akik szépen viselik el a betegséget, általában bizony a gyógyulás reményében viselik azt el, a keresztényüldözést még hívôk is, az áldozatokból fakadó új vetés, az annál ragyogóbb, diadalmas jövô reményében. Hogy a földi élet földi kifutása, a keresztény életé is, lehet tragikus, azzal sokszor nincs bátorságunk szembenézni. Pedig a keresztény történetszemlélet sem mentes a tragikumtól, szemben a különbözô ideológiák által újra és újra megígért földi paradicsommal. A már emlegetett Benson és Solovjev apokaliptikus látomásai ugyancsak nem nélkülözik a tragikumot. S a kereszténység közéleti magatartása sohasem lehet gerincesen hívô, ha nem bírja el látásában a tragikumot, ha behunyja szemét veszteségei elôtt, s temetôibôl sikerélményekkel tér haza. Országra szóló felvonulást és ünneplést csinálunk a 800 éves múlt ürügyén Zircen -- ami üres! Nem koszorút teszünk a kriptára, mint az ismeretlen katona sírján, és azt sem kérdezzük meg, hogy hol vannak a ciszterciek? Aztán pár hét múlva ugyanezt ugyanígy megismételjük Márianosztrán, nem zavartatva magunkat attól a kérdéstôl: dehát hol vannak a pálosok? A zsidók 2000 éve járnak siratni, igen siratni történelmi sorsukat a jeruzsálemi siratófalhoz. Van nekünk is legalább annyi siratnivalónk, és siratófalnak alkalmas romok, és kongó vagy műemléképületek is bôven állnak rendelkezésre. De ha a siratófal tövében majálist csinálunk, azt ne higgyük gerinces magatartásnak! Egy református kiadású novelláskötet végén, abc sorrendben találjuk a kötetben bemutatott írók életrajzát. A sorban egymás mellé került két név. Az elsônek élete korábbi szakaszában voltak nehézségei közéleti felfogása miatt, de a háború után bekerült a hatalom telijébe, és úgy is halt meg. A vallása alig volt számára más, mint egy bizonyos csoportöntudat, és másokkal szembeni ellenszenv. A másik sem járt meg nagy evangéliumi mélységeket, de becsületes, humanista nívón vallásos volt. Az ô életének elsô fele zajlott le a közhatalom árnyékában, bár csak államtitkárságig vitte, nem mint a másik a miniszterségig. Gazdasági területen dolgozott, lényeges közéleti kifogás nem is volt ellene, de a régi garnitúrához tartozván, mindenét elveszítette, sokáig nem rendelkezett magával, majd haláláig napszámosként dolgozott. S a könyv részletezi a távolabb álló, de miniszterként meghalt író szenvedéseit, de közvetlenül utána, a hozzá belülrôl közelebb álló, de napszámosként elhalté fölött némán átsiklik. Mi magunk gázosítjuk el keresztényeinket országos ünnepségeken épp úgy, mint a könyvek alig olvasott függelékeiben? Materialista közfelfogást materialista társadalom tesz lehetôvé. A keresztény közfelfogás építése, fenntartása érdekében a társadalom kereszténységén kell dolgoznunk. Ez aligha jelent közhatalmi játékokba való bekapcsolódást. Az új fogalmazású keresztelési szertartásban találkozunk azzal a kérdéssel: ellene mondotok-e a sátán minden csábításának? A régi római idôktôl kezdve a II. vatikáni zsinatig így hangzott a kérdés: ellene mondotok-e a sátán minden pompájának? S a pompa szó eredeti jelentésében a nagy állami ünnepeket jelentette: cirkuszi elôadásokat, gyôzelmi felvonulásokat, a közösségi ösztönösség vadul pogány megnyilatkozásait. A mai kereszténynek az sem jut az eszébe, hogy nemcsak hogy különbözô tömegverekedéses sportesemények sem kevésbé pogányok, mint a rómaiak voltak, de az aztán még kevésbé, hogy magunk is tudunk rendezni, akár ájtatos küllemű, de alig jámborabb ünnepléseket, ahol a magunk megnyugtatására csönddel gázosítjuk el azokat a testvéreinket, akiknek a hangja megzavarhatná az ünnepléseinket. Pedig milyen szívesen gondoljuk magunkat az ünnepi dobogón gerinces keresztényeknek, akik sikerélményekkel megrakottan tartanak egy szebb jövô felé! Mikor jutunk el annak a felismeréséhez, átéléséhez és valósításához, hogy az evangéliumi tájékozódású, gerinces hívô mindenkivel együttérez ugyan, nem zárkózik el senkitôl és semmitôl, amitôl az Evangéliuma nem tartja távol, de nem is ad fel senki kedvéért semmit! És csak egy ilyen határozott arc, biztos kontúrok birtokában és tudatában lehet alkalmas arra, hogy szövetséges legyen, vagy együttműködjék bárki mással, aki ugyancsak pontos és egyértelmű kontúrokat mutat, és csak olyan területeken, ahol a mi és a másik kontúrjai összeilleszthetôk. S az általános emberi természet ismeretében épp oly nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy lesznek ilyen területek, mint azt is, hogy nem minden terület ilyen! * A római világ még egyszerűbb volt, mint a miénk. Ott azt mondták: clara pacta, boni amici: világos, tiszta szerzôdések biztosítják a jóbarátságot. Ma nemcsak a szerzôdéseknek, de a szerzôdô feleknek is tiszta, világos, egyértelmű és becsületes arccal, kontúrokkal kell rendelkezniük, különben posvánnyá válnak a legszebben megfogalmazott megegyezések is. És ha senki másnak a kontúrjairól nem is gondoskodhatunk, a magunkéi rendben vannak? ======================================================================== Mécs a tartón: gettó vagy hűség? ,,...tüzet jöttem hozni a földre...'' (Lk 12,49) A harmadik erô A két világháború között enyhén rossz csengést váltott ki a Röpke nevéhez fűzôdô ,,harmadik út'' kifejezés. Az élesedô szembenállás láttán, Röpke valami áthidalásfélét keresett a kapitalista és a tervgazdálkodásos társadalmi rendek között. Jószándékú harmonizálásra törekedett, amit azonban általában kecske-káposzta megközelítésnek fogtak fel, önálló és határozott alapgondolat nélkülinek, s az egész az egyik félnek mindig túl sok, a másiknak pedig túl kevés volt. A harmadik erô kifejezésnek semmi köze sincs a röpkei gondolathoz. Csírájában valóban a belga katolikus történészre, Godefroid Kurth- ra megy vissza, aki a századfordulón foglalkozott ilyesféle gondolatmenetekkel. (Magyarul: Az Egyház és világtörténeti válságok, 1921.) Ha emberi szemmel nézzük az Egyház világtörténeti sorsát, újra és újra rátapinthatunk olyan helyzetekre, ahol a történelem színpadán éppen szereplô világ szinte maradéktalanul két pólus körül kristályosodik ki. A kereszténység pedig kettôjük közé szorul, azok földi potenciáljához képest elenyészô erôkkel. Az Ószövetségben a választott népnek is ilyen volt a sora, a két akkori nagyhatalom Babilon és Egyiptom között. Tudjuk, hogy míg az Úr prófétái által mindig csak a Magához való hűségre biztatta népét, Izrael evilágias öntudatoskodással nemegyszer a mérleg nyelvének szerepét akarta játszani a másik kettô között. És ebben a nem neki szánt, és nem neki való szerepben ôrlôdött fel. A kereszténység, az újszövetségi Isten népe sorsában ez a történeti szerep különféle fekvésekben és mélységekben újra és újra megismétlôdött. Közéleti szemmel nézve érthetô lett volna, ha a rómaiak és a barbárok közti birkózásban a kereszténység a rómaiak oldalán -- az akkoriban egyetlen olyan tényezô oldalán foglal helyet, amely a szellemiséget, a kultúrát hordozta. De elgondolható lett volna egy olyan magatartás is, mely felismerve a rómaiak degenerálódását és a barbárok egészséges biológiai életerejét, bennük látja a jövôt, és az ô oldalukra áll, arra számítva, hogy velük majd újra felépíti a kultúrát is. Minden politikus vagy így vagy úgy gondolkozott volna, mert a politika az együttműködések, szövetségek és ellentétek forgandó erôjátéka. A kereszténység azonban a maga természetfeletti értékrendje szerint mindkettônél igenelte a szépet és jót, és mindkettônél elutasította a rosszat: a kicizellált ösztönvilágot az egyik oldalon épp úgy, mint ennek durva változatát a másikon. Maga, ennek megfelelôen, évszázadokon át ôrlôdött és nyögött kettejük között. Végül is a római és a barbár világ a maguk primér formájában egyként elmúltak, de az Egyház átadhatta a következô koroknak mindazt, ami bennük az emberi jövônek szólt. Még korábban, a kereszténység legkezdeteinél, nem politikailag, hanem világnézetileg álltunk hasonló helyzetben, beszorulva a zsidóság és a hellenista (görög-latin) pogányság közé. A historikus ember szemével nézve, a kereszténység beragadhatott volna valami szigorúbb felfogású zsidó szekta (mint pl. az esszénusok) formájába. Ha pedig túllépi a zsidóság határait, járhatta volna a keleti eredetű, emocionálisan vigasztaló mondanivalójú szektákét (mint a Mitras- kultusz). Az, hogy az egyik formából ki tudott lépni és nem lépett be a másikba, hogy egy természetfeletti harmadik arcot öltött fel, ez emberi szemmel olyan felfoghatatlan, hogy az egyetlen Nobel-díjas historikus, Mommsen, a rómaiság történetét megírva, a kereszténységen átugrott, azt mondva, hogy ô nem hívô, tehát nem képes ezzel a megközelítéssel állni a történeti folyamathoz, enélkül viszont pusztán az emberi történet tényeivel a kereszténység elterjedése a józan ész elôtt nem tisztázható. Mert a historikus, mint ilyen számára a közéletileg fogható erôtényezôk közelíthetôk meg -- az Egyház azonban akkor is egy harmadik erôt jelentett. De ne higgyük, hogy ez mindig így történt, vagy így történik, valami természettudományos törvényszerűséggel. Sôt, ez nemcsak a hűségünktôl, de még korlátolt és esendô emberi mivoltunk esetlegességeitôl is függ. Egy új történeti erô színrelépése nemegyszer szörnyű embertelenségek közt, szinte állati brutalitással történik. Az Egyház ezzel mélységes felháborodással fordul szembe -- és nem is tehet másként. Ez a jogosult ellenérzés azonban könnyen rögzôdik és rávetül annak az erônek egészére, ami az embertelenségek mögött bontakozik, és az állandósuló szembenállás külön szándék nélkül is egyoldalúan az ellenkezô pólus táborába löki az Egyházat. Ez történt pl. a francia forradalom vonatkozásában. S napjainkban ez ugyanúgy fenyegetô veszedelem, ha tán nem is az egész Egyház, de széles keresztény tömegek vonatkozásában, mikor szembefordulnak nácizmussal, totalitarizmussal, szociális elnyomásokkal, népirtásokkal, de úgy, hogy nem veszik észre, hogy az ellenkezô, de azért nem kevésbé pogány erôcentrum ölébe hullva, pl. géppisztolyokkal próbálják megvédeni a más géppisztolyoknak kiszolgáltatottakat, s így az embertelenséget a világban megfékezés helyett csak növelik. Viszont az is félreértések forrása lehet, ha a hivatalos egyházi magatartást nem pont arra, úgy és akkor vonatkoztatják, amire, ahogyan és amikor az elhangzott. A 121. oldalon már idéztük Lukács Józsefet, aki 1982 májusában számon tartja a kommunizmusnak az Egyház által a 30- as években történt elítélését. Két hónappal késôbb ugyanott Kocsis Elemér mondja (Világosság, 1982. július, 402. old.): ,,XI. és XII. Pius még határozottan elítélte a kommunizmust, és megtiltotta a katolikus keresztényeknek a kommunistákkal való együttműködést.'' Ha az írók nem is emelik ki, az általuk emlegetett évszámok és adatok -- 1931 és 1937 -- valójában két szociális pápai körlevél, enciklika, kiadási évszáma, a Quadragesimo anno és a Divini Redemptoris címűeké. És ezek az évszámok a személyi kultusz, a tömeges embertelenségek, törvénytelenségek, koncepciós perek, a sztalinizmus ideje! Az az idôszak, amit visszaélései miatt minden marxista párt is elutasít. Hát akkor mi hiba van abban, hogy az Egyház is elutasította, és azóta sem az Egyház változtatott az álláspontján, hanem a sztalinizmus szűnt meg! És ez nagy különbség! Az Egyházat nem közhatalmi jellegű szövetségi viszony állítja valamelyik fél mellé, vagy egy másikkal szembe, hanem ott, azzal és addig tart lépést, ahol és ameddig ezt világnézeti meggyôzôdése alapján megteheti! És végsô fokon mindez az immanencia és transzcendencia feszültségeinek (Só: l. 29-41. old.) közösségi vonatkozásokban való lecsapódását is mutatja. Így az Egyház történetének evangéliumi szemmel való elemzése arról kell hogy meggyôzzön bennünket, hogy elhibázott dolog is lenne a földi birkózók bármelyike mellett lekötnie magát. A ,,harmadik erô'' nem azért harmadik, mert a másik kettô vonalába és mögéjük sorolható be. Azért harmadik, mert inkommenzurábilis, összemérhetetlen velük. Mert más síkon van. Más erô: szellemi, erkölcsi, természetfeletti, nem közéleti, gazdasági, katonai, még akkor sem, ha immanensen, maga is a földön élve, másodlagosan, ilyen vonatkozásai is akadhatnak. Az a keresztény gyertya, amelyik a harmadik erô fogalmát ki nem dolgozta és magáévá nem tette, a véka és az ágy alja között sok helyre kerülhet, de az biztos, hogy azon a tartón, amelyrôl világíthatna a házban lévôknek (Mt 5,15) sohasem lesz! A harmadik erô: harmadik arc! A nehézkes emberi szellem mindig is szívesen dolgozott a fehér- fekete, igen-nem mindössze két tényezôjű, egyszerű sémáiban. Ma is vannak, akik határozottan állítják, hogy a kereszténység számára közéleti vonatkozásban csak két lehetôség van: vagy a feltétlen alkalmazkodás, vagy a maradéktalan elutasítás! Az utóbbi gyakorlatilag és egészségesen alig lehetséges (l. 14. old.), kivéve, ha valaki ténylegesen kivonul a társadalomból, békés emigráns, vagy géppisztolyos gerilla alakjában. A társadalmon belül maradva próbálkozni ezzel, a maga teljes logikájában képtelenség, de belevihet a neurózisba, s ezen keresztül léptet ki a társadalomból. Az alkalmazkodás hívei -- amennyiben nem jellemtelenségük, puhaságuk, gyávaságuk, önállótlanságuk stb. mozgatja ôket -- annak a történetszemléleti és antropológiai primitivitásnak az áldozatai, amelyik létünk gazdagságát két pólusra akarja visszavinni, s a feltétlen elutasítás képtelensége tudatában, valójában már csak egyetlen utat hagy nyitva. Egy francia újságíró kérdezte egy argentin emigránstól, hogy hazája politikai ellenzékének melyik szárnyához tartozik? És ezt a választ kapta: Nem tartozom semmiféle szárnyhoz! Madár vagyok! A válasz két rövid mondata azt az állítást tartalmazza, hogy az ellenzék és a kormánypárt pólusai mellett lehet valakinek más, egyedi, zárt és önálló arca -- pedig az nem is tudódik, hogy a kérdezett keresztény álláspontról kiindulva felelt-e? Az Evangélium azonban kétségtelenül messzemenôen alkalmas arra, hogy az ember saját ,,szárnyán'' repülô madár legyen. A harmadik erô ugyanis csak akkor harmadik, ha gondolkodásában és eljárásaiban saját premisszáiból indul ki, s ennek belsô logikája szerint építi fel egész életét. Sokaknál azonban ez kimerül abban, hogy keresik a másik fél felfogásában az egyezô pontokat, amilyeneket persze minden emberi dolog között lehet találni már csak közös emberségünk alapján is. Észre sem veszik, hogy manipulálódnak és manipulálják magukat, mikor felfogásuk összképének nagy egészét elejtve, lelkendeznek néhány egyezô színű mozaikszemcse fölött! De persze a kép egészében hinni, és azt élni is kell! A belsô élet hiányát pedig legjobban a külsôséges ellenvetések igazolják, amikkel a nagy alkalmazkodók magatartásuk védelmére kelnek. ,,Nem akarunk az ellenzék gyüldéje lenni!'' -- az egyik felkiáltás, ami elismeri, hogyha ellép az igenelt arctól, akkor csak a tagadók negatívuma marad neki. Ha lenne saját arca (evangéliumi arca), nem ez a helyzet állna fenn. Hogy nyakig benne van az igen-ben, arra vall az is, hogy csak a tagadók tömörülése bántja, az igenlôké nem. Valami harmadik arcot itt sehol se lehet találni. A másik visszatérô elhárítás: nem fogunk gettóba menni! -- A gettó erôszakos, külsô korlátozás. Ha valamilyen erô akar és képes odavinni, nem kérdezi, hogy ki akar menni. Ha viszont valaki erkölcsi meggyôzôdés alapján távol tartja magát attól, amivel nem tud egyetérteni, az ilyen hitvalló jellegű magatartást gettónak leminôsíteni: manipulációs eljárás! De megnyerni vele csak a már megnyerteket lehet! Mert hát gettó volt-e Tacituson kezdve, a különbözô személyi kultuszok idején a jellemesek távolmaradása? A 48- as szabadságharc utáni abszolutizmuson kezdve a történelem Deák Ferenceinek a magatartása? És a katakombák is gettók voltak, nem az egész európai kereszténységnek a melegágya? Miféle gettótól kell félnie annak, aki tudja, hogy az Isten Országa bennünk van (Lk 17,21); s nem egyik, vagy másik földi erôcentrum hatókörében? És mert ezek az erôcentrumok az anyag, tér és idô koordinátái közt léteznek csak, nem függ tôlük, nem viszonyul hozzájuk, nem felel meg sem nekik, sem ellenképüknek. Akkor sem, ha a maguk szája íze szerint idéznek és alkalmaznak, használnak fel és manipulálnak meg szentírási szövegeket is, akár abban a formában, hogy aki nincs velünk, ellenünk van (Mt 12,30), akár abban, hogy aki nincsen ellenünk, az velünk van (Mk 9,39). De nem is kell Szentíráshoz, valláshoz fordulni. Minden idôk sokat küzdô, és nagyon sokszor egyedül maradó felfedezôi, zsenijei, művészei talán gettóban éltek? A minden árral magatehetetlenül tovább sodródó hulladék hiszi csak azt, hogy ô ,,megérti a korszellemet'', de a mások meggyôzôdése: gettó! Az önállótlanságot manipulációval takargatja az a -- szintén nem ritka -- kijelentés is, hogy aki nem gyűlöl, az szeretni sem tud! Szüksége van valakire, hogy elutasíthassa, s azt hiszi, hogy ez az elutasítás teszi ôt valakivé. Krisztus nyugodtan hirdette az ellenségszeretetet (Mt 5,44; Lk 6,27), mert önmagában is teljes Arc, nincs szüksége ellenképre, nem úgy lesz, hogy visszaverôdik valamirôl, mint az ellentmondás! A keresztény magatartás sem abból áll, semmilyen területen sem, hogy valamit elítél, valaminek ellenzéke, valamivel szemben hôbörög, hanem olyan természetes magától értetôdôséggel éli önmagát, amint teszik a növények és állatok, csak nem öntudatlanul, mint azok, hanem ember lévén, tudva és akarva. Ha a kocsikerék keresztülmegy egy szál mezei virágon, meglehet, hogy az utána felegyenesedik, és él tovább. Meglehet, hogy elpusztul a kerék alatt. De az nem, hogy látva a kereket át akarjon változni egy homokszemcsévé, azért, hogy ,,életben maradjon''. Mert a pipacsnak pipacs-léte van, és ha mássá tudna változni, az számára csak egy, a kerék alatti pusztulástól eltérô, másfajta pusztulást jelentene, hisz a homokszemcse nemcsak hogy nem pipacs-lét, de semmilyen lét sem! Ahogy nyílik a lélek szeme, úgy látja mind tisztábban, hogy a világ piacain az árusok egymást pocskondiázzák, egymásra licitálnak, egymást vádolják és egymásra hivatkoznak, és a kapálódzásuk keltette sodorban egymást szidva és lökdösve, de valójában mégiscsak együtt sodródnak ugyanabban a sodorban. Tartás nélkül, saját arc nélkül! Szélfutta levél a világ. De hol az ág? de Ki az ág? (Zelk Zoltán) A harmadik arc: a Megfeszített árnyéka Napjaink keresztényeinek széles tömege foglalkozik azzal, hogy a ,,korszerű keresztény'' arcát rajzolja meg, dolgozza ki. Legtöbbjük csak a homokra való építkezés (Mt 7,26-27) korszerű változatát mutatja be. Mert a korszerű keresztény jellemzôje nem valami addig még sosem volt extravagancia, hanem a lélekkel készült evangéliumi filmek megjelenítési módjaihoz hasonlatos, amik nem mutatják Krisztust szemben, egész alakban, mert az egyoldalúan csak-emberré tenné, hanem csak a kezét, vagy hátulról, vagy az átsuhanó árnyékát. A korszerű keresztény mindig mi magunk vagyunk, de csak akkor, ha látszik rajtunk a Krisztus árnyéka! A perc-emberkék úgy akarják biztosítani maguknak a korszerűséget, hogy minél inkább felhígítanák a maguk perc-mivoltával, múló pillanatnyiságával az Evangéliumot. Azt az Evangéliumot, aminek éppen idôt-állását, örökkévalóságát bírja nehezen az ô minden széltôl sodort percnyiségük. A keresztény lélek pedig úgy korszerű, hogy saját magán, saját hűségén keresztül az örökkévaló Evangéliumból minél többet sulykol bele a percbe, az itt és most-ba! Két egészen különbözô magatartás! És azt sem maga találja ki, csak tudomásul veszi, hogy: Én vagyok a szôlôtô, ti a szôlôvesszôk. Aki bennem marad, és én ôbenne, az bô termést hoz... Aki nem marad bennem, azt kivetik... (Jn 15,5-6). Ezt a krisztusi feltétlenséget jelenti az átsuhanó árnyék is, ami ezért a feltétlenség legteljesebb vállalóin, a vértanúkon, a Cyprián-szindróma kiteljesítôin idézi a legreálisabban a megfeszített Krisztus arcát, magatartását, tanítását. A vértanúk száma tekintetében korunk minden történelmi idôvel felveheti a versenyt. Csak kiragadott ízelítônek: a 30-as évek Spanyolországában 7000 pap lett vértanú (Internationale Katholische Zeitschrift, 1981/4. szám, 358. old.), Vietnamban 300000 hívô vértanút emlegetnek (Osservatore Romano, Wochenausgabe in deutscher Sprache, 1981. január 2., 10. old.). Csak azt a társadalmat keressük körülöttünk hiába, amelyik Cypriánt haláláig elkísérte! (218. old.). Az újságokban naponta olvashatni tömegtüntetésekrôl, de olyanról nem, ahol hívô tömegek mozdultak volna meg üldözötteik mellett való kiállással, ahol egy-egy jelenség ilyennek tűnik (írek, libanoni maroniták), a mozgató erô döntô része valójában közéleti, társadalmi, vagy gazdasági. S ahol valami társadalmi melléállás látszik, nos az legtöbbször több irányban is manipulált látszat, mint amikor egy széles körben szeretett, bensôséges pap temetését egy egyházfô hirtelen magához ragadja, tudván, hogy ott tömegek fognak megjelenni, akik elôtt így szerepelhet, bár a halottal életében nem törôdött, hisz az még a börtönt is megjárta. Másik ilyen megjellegzett embernek a könyvét is kiadják -- halála után. A keresztényeknél sem ritka magatartás: haló porában címerül, zászlóul használni azt, és így hasznot húzni abból, aki elôl életében átmentek az út túlsó oldalára. Márpedig a totalitarizmusok nem a semmibôl születnek, és nem az űrben gyökereznek. A puhaság, a kényelem, a konformizmus, a közöny, a szűk önzés, ,,csak otthon ne legyen baj'' a táptalaja minden diktatúrának és rabszolgaságnak. Mintha nem hangzott volna el, hogy aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt... (Mt 16,25), mintha még a régi angol tengerészjelszó is nem azt mondaná: navigare necesse est, vivere non est necesse: hajózni kell, élni nem; mintha a keresztény gondolkodás évszázadok óta nem ismerné és hangoztatná hibásnak azt a magatartást, amelyik az életért magáért odadobja annak értelmét, és ezzel tönkre is teszi az életet. Világnézeti magatartásunk is nemegyszer csak a pánikba esett tömegek esztelen és ösztönös, nyájszerű menekülési tendenciáit mutatja valami éles kérdés, vagy feszült helyzet elôl. Hogyan ismerhette el a nuncius Szálasit? És miért nem ismerte el a kínai nuncius (Riberi) Maót? És miért van nuncius egyáltalán? ,,Aki dolgozik, automatikusan úgyis a rendszert építi!'' -- ilyen szólamokkal vigasztalják magukat a keresztények világnézeti csúsztatásaikért. Vagy azt hiszik, hogy a nyugati kommunista munkások is úgy vélik, hogy ôk munkájukkal a kapitalizmust építik? Nem volna tanácsos errôl megkérdezni ôket?! De ragad minden ilyen kibeszélés, mert egy elvont vértanútisztelet mellett a keresztény társadalomból ma nemcsak, hogy a belsô, vértanúi készség hiányzik, hanem ennek éppen az elutasítása a jellemzô. Jó, hát Kolbét szentté avatták, de az ilyesmik mégiscsak szélsôséges, éretlen, kalandos, sôt felelôtlen dolgok! Minden hatalommal mindig tárgyalgatni kell -- pedig saját társadalmunkon belül, egymás közt kellene tisztázni a dolgainkat, és megteremteni az egységes magatartás alapjait. A kifelé való tárgyalásoknak csak az az eredménye, hogy akik nagyban emlegetik a ,,konstantini fordulatot'', mint az állammal való összenövés elrettentô példáját, hogy elfogadják ôket tárgyalópartnernek, úgy azonosulnak a mindenkori közéleti célkitűzésekkel, mint soha, senki Nagy Konstantin óta! S a naiv keresztény tárgyalgató azt sem hallja meg, mikor a másik fél így kacsint az övéi felé: mi ugyan a végtelenségig tárgyalunk, de egy tapodtat sem engedünk! A páli ,,akár alkalmas, akár alkalmatlan'' igehirdetésrôl így szó sem lehet! (2Tim 4,1-5) Pedig erre van szükség a legszélesebb erkölcsi, szellemi, földrajzi, társadalmi kiterjedésben, mint ahogy Pál sem vett szűken sehol semmit! Lustiger, párizsi érsek fogalmazta meg, hogy a kereszténység még soha nem jelent meg olyan újságként a kultúra és a civilizáció közepén, mint ma, mikor maguk a keresztények öregek, és belsô harcaikban kimerültek. (Informations Catholiques Internationales, 1982. augusztus, 43. old.) De míg az ilyen gondolatok a keresztények között szinte robbanásjellegűnek tűnnek fel, mások leghétköznapibb állásfoglalásaiban is magától értetôdôek. Székely János Vak Béla király című színművét ismerteti a Népszabadságban (1982. november 5.) Megkoronázott naivitás cím alatt Tarján Tamás. Innen idézem: ,,...szinte odakiáltani akarunk ennek a nagyszerű, naiv, vak királynak: a belátásra épülô, saját célokról lemondó érdekszövetség gondolata -- utópia, amely majd csak az emberiség eljövendô felnôttkorában teljesedhet be. Az utópiák mindig tartalmaznak igazságmagvakat -- de a politikus részérôl bűn, ha terveit a józan észen és a morálon kívül valamely erôvel nem támogatja...'' Vagy nem szánalmas hiánya-e a belsô elszántságnak, mikor egy szélhámos bűnügyi tárgyalásán 14 plébános gyűlik egybe a tanúk padján, akiket az mind becsapott, akik egymásnak adták tovább a szélhámost, mert nem volt energiájuk utánanézni a dolognak, vagy addig nemet mondani, tehát a maguk meghatározta úton, és nem külsô befolyás hatása alatt eljárni! És régi felismerés, hogy az Egyház legragyogóbb korszakaiban is akad egy-egy Júdás, valamint a legsötétebbekben is nagyszerű szentek. De nem ezek adják sem a teljes fényt, sem az átfogó sötétet, hanem hogy a széles tömegek becsületesen iparkodók-e, vagy lustán és gyáván langyosak. (l. 221. old.) Ennek a belsô magatartásnak a hiánya következtében tulajdonítanak aztán irreális fontosságot állítólagos külsô eredményeknek, látszatoknak, manipulált, vagy valódi számszerűségeknek. Így gondolkodásunk és viselkedésünk egymás és az emberek felé dologszerű lesz, és nem ember-, személy- és lélekszerű. Kimaradni közéletbôl, hatalomból, hallgatni bíróságon, sajtóban, rádióban, vállalni az üldözést, peremhelyzetet, és közben élni a Krisztus szabadságában, ez nekik: sekrestyevallásosság! Méltatlan dolog! A cirkuszi porondon végzett mutatványaik azonban nem! Pedig nem ezzel, hanem ,,állhatatossággal fogjátok megôrizni lelketeket'' (Lk 21,19)! Martin Luther King az ellenállás általános új formájaként jelölte meg azt a magatartást, mikor az ember egyszerűen csak nem hajlandó a világban lévô rosszal -- akár gyávasággal, hazugsággal, butasággal -- együttműködni. (zur debatte, 1982. jan.--febr., 3. old.) A reális józanság minden oldalon ugyanezt várja a keresztényektôl. A következô idézet tulajdonképpen megszégyenítô ránk: ,,...a világnézet nem szégyen. Azt vállalni kell, sôt tudni kell vállalni. Nincs annál nyomasztóbb dolog, mint amikor valaki eltagadni igyekszik, ki tudja, milyen okból, a meggyôzôdését, és fél a nyílt színvallástól. Tudok olyan esetrôl, amikor egy felszólaló a népfrontgyűlésen úgy beszélt, mintha legalább is pártfunkcionárius lenne. Amit mondott, okos, hasznos volt, módosított is akcióprogramunkon, s mihelyt leült, kiderült róla, hogy ô a helybeli plébános. Mi senkitôl sem kívánjuk, hogy adja fel a világnézetét... Ne akarjon a nem-kommunista kommunistának látszani, mert ezzel a vallásos tömegeket félrevezeti, mondanivalójának hitelét gyöngíti... az egyenes, jellemes magatartás többet segít közös dolgainkban, mint az az ember, aki hitét véka alá rejti, s bizonytalanul téblábol világnézetek közt. Ha a vallásos ember emberi értéke csökkenne valaki szemében világnézete miatt, akkor nem a vallásos embert kell meggyôzni magatartása helytelenségérôl, hanem azt, aki csökkent értékűnek tartja ôt.'' (Sarlós István: Haza, haladás, humanizmus, Kossuth, 1981., 218. old. -- eredetileg Hegyi Bélával való interjú a Vigilia 1976. szeptemberi számában.) A mécsnek tudomásul kell vennie, hogy csak akkor van a tartón, ha mindnyájan, természetének megfelelôen, és a magunk egész egyéniségével hordozzuk. Vállalni kell az együttjáró kockázatokat is, hogy pl. a részeg hozzávágja a kalapját. De a véka, vagy az ágy alá, így mégsem fog beférni! Arc, nem ködgomoly! Ez az arc nemcsak van, hanem egyéni is. És a mai keresztény közösségnek ezt a jellemzô egyéniségét, identitását is össze kell szednünk. Nemcsak létét, annak tartalmi mozzanatait is látnunk kell! Mindenekelôtt az identitás nem rendszer, nem struktúra. Korunk fertôzése a keresztény gondolkodásban, hogy a megszentelôdéssel nem törôdünk (,,...ha meg nem változtok és olyanok nem lesztek... nem mentek be a mennyek országába...'' Mt 18,3), de már a kispapok is az egyházi struktúra alakítgatásának elméleteivel töltik idejüket. Pedig a struktúrában való gondolkodás a célszerűséget keresi, és így egyre jobban távolodik a gyökereitôl, identitásától, önmagától. A paphiányon nem a keresztény élet nagyobb fegyelmével és áldozatkészségével akar segíteni (aminek felhígulása váltotta ki a hiányt), hanem a papságnak további hígításával. Bizonyos tájakon nehéz búzaliszthez jutni az Eucharisztiához? Hát legyen rizs, rozs, burgonya -- ami ott alapeledel. Börtönben nincs bor, hát misézzenek gyümölcsszörppel, ami van. -- Nyilvánvaló, hogy ez a strukturális gondolkodás gyorsuló lépésben felszámol minden identitást. Nem lesz identitás-tudat sem a kizárólagos kritikából (kontesztálásból), sem a propaganda-ízű romantikus lelkesedésbôl. A nyíltság és szabadság garanciái nélkül nem rajzolódik ki sem az arc, sem az árnyéka. Az identitás akárhányszor feszültségbe jut a kommunikációval, a misszióval, az ökumenével is, ha ezeket az identitás elmosásával akarnánk elômozdítani. Két pólus közt lehet ívfény, de ha az egyik szétesik, az ívfény is megszűnik. Próbálkoznak ilyen elmosással naiv keresztények, mikor azt hiszik, hogy a humanizmusban bárkivel együtt lehetünk. Pedig ha a végsô értéket, Istent, levágjuk felôle, és így a humanizmus lesz a legfôbb érték, épp oly bálványt faragtunk magunknak, mintha a fajt, a társadalmi osztályt, a haladást vagy bármi egyebet tettünk volna meg feltétlen értéknek, tehát Istennek. Kívülrôl az identitás feszültségét jelenti az is, ha másodrendűnek sorolják, nem is megminôsítve, hanem csak egy természetes magától értetôdéssel, a kereszténységet. Mert a ténylegesen egyforma súlyú tényezôk (szempontok, magatartások stb.) úgy megcserélhetôk állításainkban, mint a matematikában a szorzó és a szorzandó. Egy bemutató, konkrét példa a lekezelô, vállveregetô egyoldalúságról, amiket azonban tucatszám lehetne a mindennapos megnyilatkozásokból kigyűjteni: ,,...a nem-vallásos világnézetűek számára sem közömbös kérdés az, hogy a hívôk vallásos hitükkel milyen normákat, szociális szabályozókat, értékeket kapcsolnak össze''. (Lukács József: Egyházak és vallásosság a szocialista Magyarországon, Kossuth, 1979., 25. old.) De képviseli-e az író maga, és merjük-e mi a magunk nevében képviselni a tényezôk egyenértékűsége alapján azok felcserélését is, és azt is mondani, hogy a hívôk számára sem közömbös az, hogy a nem-vallásos világnézetűek milyen értékeket, szabályozókat, normákat kapcsolnak össze? az író folytatólagosan ugyanott mondja még: ,,...a vallásos emberek -- hitük sérelme nélkül -- nemcsak a gazdasági építésben vehetnek tevékenyen részt, hanem magukénak vallhatják és vallják társadalmunk számos szocialista értékét, normáját a politika, a jog, sôt az erkölcs szférájában is, s gazdagodhatnak a profán tudományosság, a szocialista művészet értékeivel is.'' (uo.) Most olvassuk végig ezt az önmagában nem kifogásolható szöveget a tényezôk megfordításával körülbelül így: a szocialista emberek magukénak vallhatják és vallják a hívô társadalom számos vallásos értékét a jog, sôt az erkölcs szférájában is, gazdagodhatnak a vallásos tudományosság és művészet értékeivel stb. Lukácséknak eszük ágába se jut ilyet mondani, sôt nekünk se ezt tôlük elvárni! Ez az egyoldalúság a másodrendű állampolgárságnak itt nem éppen jogi, de annál határozottabb szellemi és pszichés megnyilvánulása. Ez a diszkrimináció lehat a gondolkodási formák gyökeréig. Frenyó Zoltán a Világosság 1982. júliusi számában (459--461. old.) külföldi marxista közelítésekkel foglalkozik a katolicizmus vonatkozásaiban. A bemutató érezhetôen azonosítja magát az ismertetett tételekkel, aminek a sajátos profilú folyóirati közlés viszont átfogó súlyt ad. ,,...a Woytila által megfogalmazott keresztény humanizmus egyfajta neointegrizmus jegyeit viseli magán, minthogy önmagát az igazság és bizonyosság egyedül érvényes forrásának tekinti... a keresztény humanizmus ilyetén felfogása bizonytalanná teszi a különbözô társadalmi és eszmerendszerekkel folytatott dialógus fenntartásának lehetôségét.'' A marxizmus talán nem tekinti önmagát az igazság és bizonyosság egyedül érvényes forrásának? És akkor magára is vonatkoztatja a neointegrizmus jegyeit? És ezért maga is bizonytalanná teszi a dialógust? Vagy nála ez természetes, hisz ô meg van gyôzôdve a magáéról, a keresztény meggyôzôdés viszont csak olyan másodrendű valami? Ennél megminôsítô jellegű az, ami az elôzônél magától értetôdô? (l. 181. old.) De legalább nekünk magunknak kell magunkról tudnunk és átélnünk, hogy ez a bizonyos keresztény arc, ez a harmadik arc pontos kontúrokkal jelentkezô, és nem elmosódott valami, és bárki és bármi mással felérô egyenrangú érték. Nem jobb híján van ilyenként, amíg a feloldás és felszívódás el nem tünteti. És erre jogosult is, mert ahogy vannak területi autonómiák, a szellemi, erkölcsi, világnézeti önállóság igénye nem kevésbé jogosult. Etnikai, vagy társadalmi csoportokat meg lehet semmisíteni népirtással, önmaguk feladására irányuló külsô kényszerrel, de -- bár lassabban -- az alig feltűnô, s akár nem is minden részletében tudatos megmanipulálási módszerekkel is. S ennek egyik csöndes, de nem hatástalan alakja a másodrendűség, a társadalmi kisebbrendűségi érzés kialakítása a ,,másiknak'' sokszor nem is a tudatában, de tudatalattijában. Mert az egyenértékűség, az egyenjogúság, a pluralizmus abban áll, hogy a másikat a maga egészében ,,más''-ságában, zárt egyéniségében vállalom és hordozom. Arról viszont nekünk kell gondoskodnunk, hogy ilyen zárt, egyéni és egészséges keresztény ,,más''-ságunk -- legyen! ,,Ne tégy hamis tanúságot embertársad ellen.'' (Kiv 20,16) ,,Megérkezett a felszabadulás, és mi történt? Kitelepítettek. Azóta sem értem. Mi, megyeri kommunisták, hiába mondtuk, hogy ez igazságtalanság, semmit sem tehettünk. Pusztába kiáltott szó volt a nemzetköziség, a népek szabadsága, meg minden, amiben hittem... Negyvennyolc esztendôs voltam akkor, több mint harmincéves munkásmozgalmi múlttal... Az ilyen bántalom felôrli az embert. Lelkem rostélyán is elhűl a parázs, ha arra gondolok, álmodom, hogy megint ugyanúgy kopogtatnak... lassacskán szertefoszlott bennem a hit, amit az a három szó adott nekem: Világ proletárjai, egyesüljetek!'' (Magyarok Csehországban. Látóhatár, 1982. július, 227--228. old.) Az Osztrák Katolikus Szociálakadémia 1982-ben jelentetett meg egy művet, A hazugság elleni politika címmel (Orientierung, 1982. szept. 30. 201. old.). Ez így állítja sorba a társadalmi hazugságok rendjét: 1. szuggerálnak tényeket: színe és illata a gyümölcsé, egyébként tiszta vegyi anyag; 2. elhallgatnak tényeket: a dél-kínai tenger menekült-tömegei által átélt borzalmakról éppen csak az ázsiai újságírók nem írnak; 3. tényeket teremtenek: a nagy választások jelöltjeinek reklámszakemberei úgy dolgozzák ki jelöltjük futtatását, akár egy kozmetikai cikkét; 4. tényeket elfojtanak: csak a FAO derítette ki, hogy a Sahel-vidék országaiban a legnagyobb szárazság idején is terem a lakosság számára elégséges gabona, és az éhínség csak azért pusztít köztük, mert ennek a gabonának az exportja jól fizet; 5. és van a tények meghamisításának az a fajtája, amit a könyv ,,organizált hazugságnak'' nevez, mikor a hatalmi szervek révén egy folyamatos és végiggondolt eltitkolás-ferdítés-hazugság szövevénnyel takarják el azt a szakadékot, ami az elhangzott szavak és a tényleges valóság közt állandó jelleggel tátong -- és erre éppen csak a világ egészét hozza példának és illusztrációul. Érthetô, ha napjaink egy-egy súlyos gondolkodója a káoszból való kijutás elsô lépéseként a minden hamisság félretételét jelöli meg. A hívô arcnak a kontúrjai között amit keresünk, a legelsô és legélesebb vonás a feltétlen egyenesség, egyértelműség, elhallgatás és kertelés nélküli igen, igen, nem, nem (Mt 5,37). Egy-egy esetben az átlagember részérôl ebbe még beleférhet a tartózkodás, hallgatás, meg nem jelenés, de egy élére állított helyzetben ez sem. És aki a legkisebb közösségben is irányító, meghatározó szerepet tölt be, annak a hiszekegyjéhez kell hogy tartozzék az a halhatatlan verssor, amire büszkék lehetünk, hogy a magyar és katolikus ihletésű Babits írta le: ,,mert vétkesek közt cinkos, aki néma''. (Jónás könyve) Aki azonban az irányítási, szólási kötelezettségbôl monopóliumot formál, az szükségképpen teret is hoz létre minden manipulálás és hazugság számára. A jószándékúak, de gyávák és megalkuvók típusos hazugságformája: megadni jól, helyesen és becsületesen a diagnózist egy problématerületen, de a gyökereket már nem tárni fel, s ennek megfelelôen megállni a honfibúnál, anélkül, hogy logikus, reális, radikális gondolatmenettel a fejszét a fa gyökerére tennék (Lk 3,9). Minden diagnózis értelme: a terápia megtalálása. Ha errôl lemondok, miért veszôdtem a diagnózissal? Hazugság, ha nem vállaljuk minden téren az evangéliumi erkölcsi rend feltétlen elsôbbségét minden más problémával szemben, és ha belefeledkezünk akár éles és fájó kérdésekbe is, anélkül, hogy beleállítanánk ôket az egész Evangélium panorámájába, és azon belül, és ott is a maga jogos helyén foglalkoznánk velük. ,,...kivétel nélkül mindenkinek vallania kell az erkölcsi rend elsôbbségét, mert egyedül ez múlja felül és rendezi el az emberi élet minden egyéb, bármilyen magasrendű megnyilvánulását...'' (Inter mirifica, 6. pont: A II. vatikáni zsinat tanítása, 342. old.) A ki nem épülô belsô szabadság helyett és annak pótlékaként találnak egyre a keresztények is újabb és újabb külsô momentumokat, amikkel szemben naponként megújíthatják a felszabadulás követeléseit. Hol van az erkölcsi rend elsôbbsége, ha a keresztények a maguk részérôl is helyeselnek az olyan megállapításokra, hogy ,,a jövô társadalmának építése szempontjából szükség van a keresztény erkölcs legnagyobb teljesítményére, az önzetlen felebaráti szeretet, vagy más szóval a társadalmi igazságosság hirdetésére''. (Vigilia, 1979. december, 801. old.) Egy keresztény nem tudja, hogy az Evangélium felebaráti szeretete messzemenôen több és nagylelkűbb, mint bármilyen társadalmi igazságosság, ami csak jogi jellegű, s amellett csak számszerű és viszonylagos, és azt se tudná, hogy ezt a felebaráti szeretetet Krisztus abszolút értékként hirdeti, és nem valamiféle jövô társadalmának építése szempontjából? Vagy ha a jövô valósulásai a társadalmi igazságosság hirdetését már feleslegessé is fogják tenni, akkor a felebaráti szeretet is ,,elhalhat''? E sorok írójának Szekfű Gyula mondotta, aktív moszkvai nagykövet korában, bizalmas négyszemközti beszélgetésben: ,,Én is csak reggel, az újságból tudom meg, hogy mit írtam. Mert kérnek tôlem egy cikket, amit meg is írok, és abból minden megkérdezés nélkül törölnek és hozzátesznek, és megjelenik a nevemmel olyasmi, amit én nem is írtam.'' Az ilyesmi egyszer bárkivel megtörténhetik. De ha ezt az ember, akárcsak fájó szívvel is, eltűri, tudomásul veszi abban a formában, hogy újra és újra szóba áll egy ilyen orgánummal, akármilyen ürügy, akármilyen gyakorlati szempont alapján, akkor nem pontosan a bendai kifogásra szolgáltat-e újra okot, elônyben részesítve a gyakorlati szempontot a szellemi elôtt? (l. 196. old.) A háborúnak elsô, a nácizmusnak kedvezôbb idejében járt magyarországi hangversenykörúton a világhírű Wiener Sängerknaben kórusa. A kórus jellege, műsora egyházi, a vezetôje is pap volt. Egyik szereplésük után egy magyar pap bizalmas beszélgetésben kérdezgette ezt a vezetôt, hogyan áll a rezsim valójában az Egyházzal, hisz nálunk errôl annyi mindent hallani. Ezt a feleletet kapta rá: itt van ez az egyházi jellegű kórus: olyan anyagi stb. támogatást kapnak, hogy soha olyan gondtalanul nem élhettek a munkájuknak, mint most! Ez a nyilatkozó is becsületes ember volt: nem hazudott. Csak a bendai kritika másik pontja szerint: az egyetemes elé tette a részlegest! A különlegesen kezelt szemcsébôl ítélte meg a tág egyetemest, az egyházi helyzet egészét! Ebbôl is látszik, hogy a represszív toleranciát is csak fogalmilag körvonalazta meg Marcuse (l. 192. old.), a gyakorlata sokkal régebbi! S Benda emlegetett két kifogását össze lehet foglalni egybe is: a meggyôzôdés helyére a taktika lépett! Például ma is van kizárólag egyházias műsoranyaggal országosan szereplô kórus. Nem különösebben csodálatos, ha ilyen helyen valakiben például szerzetesi hivatás ébred, amit követ akár a földgolyó másik feléig is. De ha a kórus vezetôje két ilyen eset után egy harmadik személynél is hasonlótól tart, és azt felszólítja, hogy jóval korábban és köztudottan szakadjon el a kórustól, mert az ilyen esetek elônytelenek a kórus számára? Mert ugye az egyháziasság csak mint gyakorlati szempont kell: magában álló jelmez, ami az érvényesülést biztosítja, de elvi vallásos életfelfogásról szó sem lehet, mert az hátráltathatná épp az érvényesülés gyakorlati szempontjait! Taktika: Cs. Szabó László több mint félezer oldalas kötete (Alkalom, Gondolat, 1982.) Az író 1949 óta az ország határain kívül él. Azok a külföldi magyar folyóiratok, amelyekben a kötet cikkei eredetileg jelentek meg, jórészt ma sem jönnek az országba (pl. a római Katolikus Szemle), de a megjelentetés taktikailag iparkodik eltakarni azt a törést, ami szellemi életünkben a háború után megalapozatlanul, károsan és erôszakosan állt elô. Anélkül, hogy ennek gyökeres felszámolásáról szó lenne, kerül sor taktikailag egy-egy hasonló látványos jelenségre, (Béládi Miklós szerkesztésében Vándorének címmel megjelent gyűjtemény a nyugaton élô magyar költôk lírájából, Szépirodalmi, 1981.), amihez azután a hivatalos egyház is felzárkózik: ,,A püspöki kar ôszinte zarándok szellemben hitet kíván tenni amellett, hogy a tizenötmilliós összmagyarság külföldön élô csaknem egyharmada iránt lelkiismeretben elkötelezettnek érzi magát, és felelôsséggel tartozik a testvérek felkutatásában, az otthoniakkal való lelki kapcsolat ébrentartásában, és az elszakadtak magyarságának ápolásában. Külföldre szakadt honfitársaink zöme még mindig egyházi szervezeteken keresztül közelíthetô meg.'' (Új Ember, 1982. okt. 31.) A szekularizációs szellem széles pusztítása, a ringben maradni akarók és a teknôcök krisztusköpeny-szaggatása mellett, az elárvuló plébániák árnyékában, a nem szereplésre, hanem szolgáló önfeláldozásra kész papok, szerzetesek és laikusok hiányában, fulladozva az egyre tömegesebb hazai valláséleti problémák áradatában mi lesz az ilyesféle, bármily jószándékú, nyilatkozatokból? Hang, szó, szereplés, nyomtatott betű, gyűlés, munkavacsora: sok taktika, semmi lényeg, semmi valóság, semmi igazság! Mindezekhez a harmadik erô arcának nincs köze! A közelmúltban szerte a világon több olyan országos választás történt, ahol az egyik erôcentrumnak szélesen hirdetett programja egyetlen szóból állott: változást! Ez ugyan jól illusztrálja a 28. oldal mondanivalóját, de teljesen manipuláns jellegű: nyitva hagyja a lehetôséget, hogy a legkülönbözôbb irányú csoportok azt hihessék, hogy az ô reményeikrôl van szó! Az a bizonyos ,,harmadik arc'' nem engedhet meg magának ilyen tisztázatlanságokat, ôszintétlenségeket, sôt bizony: hazugságokat! Ahogy Suenens is a bázisközösségekkel kapcsolatosan tiltakozik a keresztény jelzô elhamarkodott használata ellen (Új Pünkösd, 119. stb. old): ne nevezzük elsietve kereszténynek azt, ami még csak keresés, de azt se, ami társadalmi együttélési taktika, vagy emberbaráti támogatás. És azt se, ami közhatalmi taktika, csoport-kivagyiság, vagy tartalom és elkötelezettség nélküli hangulati ringatódzás. A harmadik erô arcához tartozik, hogy nem hamisíthatja meg az Isten igéjét (2Kor 4,2), és hogy amit talán legkeményebben mond, és azt is elsôsorban hazafelé, önmagunk számára hangoztatja az Ef 4,25- ben található: ,,szakítsatok ezért a hazudozással, s beszéljen mindenki ôszintén felebarátjával, hiszen egymásnak tagjai vagyunk'' -- mintájára. És ezt meg is fordíthatjuk: akik nem beszélnek ôszintén, nem is lehetnek tagjai egymásnak, bármilyen címeket és sallangokat rakjanak is magukra, hiszen akik nem az Út, Igazság nevében jönnek össze (Jn 14,6), azok között a Krisztus nem is lesz jelen (Mt 18,20). Viszont, ha a harmadik erô arcáról a hazugság legkisebb foltja is hiányzik, akkor valósulhat rajtunk a Zak 8,23, hogy mindegyikünk ruhája szegélyét ,,tíz különbözô nyelvű ember fogja majd meg és kéri: hadd menjünk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!'' A belsô azonosulás jeltelensége A korunk számtalan propagandaszólamától megerôszakolt olvasó az elôzôk nyomán talán úgy fogja vélni, hogy itt ugyancsak valami melldöngetô pódiumra-pattanásról van szó. De ez a tévhit csak szellemi levegônk szennyezettségébôl ered. A meggyôzôdés és a hozzá való hűség, akármilyen szilárdak és kemények is, befelé irányulnak, önmagunkkal szembeni követelmények. Az elsöprô ágálás egy egészen más, külsô szinten hangoskodik, és jól megvan mindenféle meggyôzôdés és hűség nélkül, pusztán számítási alapon. Továbbá igaz, hogy a reneszánsz és a barokk kor emberei élvezték a színpompás külsô megnyilatkozásokat és rendezvényeket, sôt még századunk elsô felében is nagy volt ezeknek a divatja. Talán a háborús idôk kényszer-tömegei ültették el a mai emberben az ilyesmikkel szembeni csömört általában, de az végképp biztos, hogy nem csinnadrattát várnak tôlünk az Evangélium nevében. A maga teljességében az Istennek adott élet új formájú próbálkozásai egyenesen azt mutatják, hogy talán az egyszerű és szürke jeltelenség az Úristen legmegfelelôbb jele egy olyan világban, amelynek minden törpéje és óriása agresszív reklámok és erôszakos behatások csapdáival fogná meg magának a gyanútlan lelkeket. 1. A külsô igénytelenség, anyagiasságtól, számszerűségtôl mentes, szerény és nagylelkű magatartás, mint egyéni életmegnyilvánulás nem ismeretlen, és nem is kisszámú keresztény jár a nyomában. Ezek életében egymást kiegészítôen fér el az igényesség és elvárás magukkal, magunkkal szemben, és az elnézô irgalom s megértôen meleg szeretet a más felfogásúakkal, sôt tévedôkkel és bűnösökkel szemben is. Az elkötelezés, vallomás és tanúságtétel a megbecsüléssel és szolgálatkészséggel. Ami azonban már csíraszerűen, kezdeti stádiumban is kiütközik: ugyanennek a lelkületnek közösségi, közéleti alakja, formája. 2. A szerénység, egyszerűség, igénytelenség, jeltelenség már a kiindulópontban is függetlenséget, önállóságot tételez fel, ezen alapszik, és fejlôdése ütemében ezt is egyre szélesíti. Még a nem- keresztény közéletbôl sem lehet sterilen kihúzódni (l. 14. old.), de amellett a lehetô legnagyobb önellátásra, önállóságra törekedni nagyon is kell. A járatlan ember itt most kizárólag anyagiakra gondol, amikre ugyan mindez ugyanúgy áll, de ennek a bonyolultságáról már esett szó (l. 54. és 104. old.). Még sokkal nélkülözhetetlenebb az informálódás önállósága (l. 163., 168. old.), és ahol a legtöbb, már látható elcsúszás történik, a döntéshozatalnak nemcsak önállósága, de saját szempontú, evangéliumi megalapozása is (l. 168., 172--190. old.), és a szokványos közéleti taktikai magatartástól, különbözô erôcentrumok mérlegelô oldalt-pislogásoktól való mentesítése. Amikor az Egyház a második világháború után fôpapjaival letétette különbözô történeti jellegű, de evilági címeiket -- ebben a gondolatmenetben cselekedett. Nem festünk jól a mai világ dísztribünjein, nemcsak azért, mert a mai világban diaszpóra vagyunk, hanem mert a Jn 15,19 -- nem vagytok evilágból valók -- egyre élesebb hangsúllyal cseng. 3. Mindez azonban ismét nem taktikailag átgondolt szervezésbôl fakad, mint eredményorientált magatartás. A belsô élet spontán szervessége adja így. Így van, így természetes, így magától értetôdô, akár sikerre visz ez, akár nem. Még ha az ember tudja is, hogy általában a természetes magatartások, természetes egyszerűséggel hozzák létre természetesen egészséges gyümölcseiket. 4. Ezért egyszerűen élni kell az embernek a saját életét, nem vitatkozni, nem bizonygatni, nem sértôdni, nem megtenni az ellenlépést a sakktáblán. Persze egyenes felszólításra egyenesen felelni kell, de inkább kitérni a viták elôl, mint keresni ôket. 5. Teljesen érdektelen a többségi kérdés, a vezetés kérdése. A rend, tekintély, engedelmesség az emberi egzisztencia kereteihez tartozik (l. 38. old.). Csak ez nem keresés, tülekedés tárgya, hanem csinálja, akinek a kezébe teszik, és olyan mélységben és terjedelemben, ahogy a helyzetébôl adódik. Hogy egy új történeti kor mikor kezdôdött valójában, azt csak lényegesen késôbb lehet látni és megfogalmazni. Aki tudatosan maga akar nyitni egy új történeti korszakot, azt vagy a csôd, vagy a nevetségesség várja. Ha pedig sikere van, akkor csak átmeneti idôre létrehozott egy újabb zsarnokságot. De még a végsô diadal szédületét is el kell hárítani itt a földön magunktól. ,,...amikor eljön az Emberfia, gondoljátok, talál hitet a földön?'' (Lk 18,8) De az Evangéliumok bármelyik részében, vagy akár a Jelenések könyvében, hol van az alap valamiféle földi nagy diadalról való álmodozáshoz? 6. Hisz mindezt nem is lehet teljesítménynek, érdemnek felfogni (1Kor 9,16), és akkor mire lenne a nagy dicsôség? A keresztények -- egyénileg is, közösségileg is -- az Evangéliummal való belsô azonosulásra (connaturalitásra) hivatottak. Ennek kell a harmadik erô arculatának vonásait, formáját, tartalmát adnia. És ez az arc igen gazdag: a fenti szempontok csak néhány alapvetô vázlatos vonás. Végtelen az a gazdagság is, amivel ki-ki ugyanezt a maga arcán és a maga arcával valósíthatja. És él is köztünk milliónyi ilyen lélek, akik egyszerűségükben is gazdagok, mint az a seregnyi fiatal, akik szerte az egész világon családi vagy társadalmi gyökerek nélkül, ha a kegyelem segítségével is, de más oldalról a maguk meztelen emberi keresésével is megtérésükön keresztül mélyebb evangéliumi azonosságra jutnak, mint az abba talán nemzedékek óta beleszületett elôdeik. Ennek a belsô azonosulásnak világos és biztos megfogására csavarjuk most szűkre a lencsenyílást, és vegyünk külön szemügyre egy régebbi keletű, de mindmáig szellôztetett, és iskolapéldának is alkalmas részletkérdést: van-e katolikusnak (kereszténynek, vallásosnak, világnézetinek) minôsíthetô irodalom? (Látóhatár, 1982. szept., 219-- 229. old.) Illyés Gyula emlékezetes Mécs-kritikájában, a Nyugatban, 1933-ban fenntartással él ezzel szemben, mert így az író egy, a költészet szabad lélegzetvételét akadályozó csoportosuláshoz csatlakozik, és szükségképpen önmagát is korlátozza, hiszen aláveti ihletét egy eszme szolgálatának. (Látóhatár, 223. old.) Ennek értelmében a katolikus költészet akkor válhatik igazán költészetté, ha önálló szellemi útra tér. (uo. 224. old.) A mi oldalunkról Sík Sándor állásfoglalása úgy hangzik, hogy a vallásos irodalomnak mindenekelôtt irodalomnak kell lennie, a vallásos eszménynek nem szabad primér helyet elfoglalnia, annak magát az írót, a magát katolikusnak érzô művészt kell áthatnia (uo. 228. old.). Mindkét állásfoglalásnak az a gyöngéje, hogy csak egy számára pillanatnyilag érdekes részletre utal, de nem tekinti át szervesen a probléma teljességét. A vallás (világnézet, kereszténység, katolicizmus stb.) olyan szellemi-erkölcsi-emberi kategória, mely az embert egyéníti is, de ki is teljesíti. Persze csak az emberi egzisztencia keretei közt teheti ezt, ami korlátot is jelent. Ezek egyénileg lehetnek ilyenek és olyanok, szűkebbek vagy tágabbak, de korlátok, valahol meghúzott határvonalak, amiket az illetô nem léphet túl. A korlátaink különbözôk, de a körülhatároltság fogalma az embertôl elválaszthatatlan. Határ nélküli, tehát végtelen, csak az Isten -- már annak, aki hisz benne. Aki nem hisz benne, az a végtelenrôl csak mint elméletrôl beszélhet, mert amit meg tud tapasztalni, az már természete, fogalma szerint egy határ, egy itt és most. Az ilyen jellegű bírálatoknak nem szoktak nehézségeik lenni nemzeti ,,csoportosulásokkal'' kapcsolatban. Ki szidná Aranyt ismert szavaiért: Légy, ha bírsz, te ,,világköltô''! Rázd fel a rest nyugatot: Nekem áldott az a bölcsô, Mely magyarrá ringatott. (Kozmopolita költészet) Pedig a nemzet csak egy másik szellemi-erkölcsi-emberi kategória, mely az embert egyéníti is, de ki is teljesíti. Másik keretrendszert jelent, mint a vallás, de szintén keretrendszert. De nem ismeretlen az a magatartás sem, amelyik a nemzeti jellegű költészetet is elutasítja, mint amelyiknek az ihlete szintén ,,alávetett'', míg ô egyetemes emberi, vagy társadalmi eszméket szolgál. És nem veszi észre, hogy szükségképpen ô is szolgál. Nem a szolgálatban van a különbség, csak annak a tárgyában. És bôven vannak még más, de hasonló szellemi-erkölcsi-emberi kategóriák, mik éppen úgy egyénítik és kiteljesítik az embert, és amikbe való beletartozás címén, szintén nem lehet kizárni valakit az irodalomból. Babitsot azért, mert az urbánusok ,,csoportosulásához'' tartozott, és Illyést azért, mert a népiekhez! (Nem, mintha soha senki nem próbálkozott volna ilyen értelmetlenséggel!) Aki 1924-ben a szürrealista csoportosuláshoz csatlakozott, vagy aki magát szocialista- realista alkotónak tartja, azokkal szemben is fenntartásokkal kell élni? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy aki a vallási-erkölcsi- szellemi-emberi kategória egyénítô és kiteljesítô erejét élményszerűen nem ismeri, azt elutasítja magától, de ez eszébe sem jut azzal a másik emberi-szellemi-erkölcsi kategóriával szemben, ami viszont ôt ihleti? És itt egyszerűen ahhoz a szűk látókörű korlátoltsághoz és elfogultsághoz jutunk, ami már egyáltalán nincs benn szükségképpen az emberi egzisztencia szellemi keretei közt! A mi oldalunkról pedig, hol az eszmei tisztázatlanság, hol az öntudat hiánya, a bátortalanság csúsztatja a lelket ilyen vakvágányra. Nem is művészet az, legfeljebb üres cirkuszi formajáték, aminek nincs mondanivalója, tehát nem szól belôle az alkotójának egy emberi- szellemi-erkölcsi kategórián keresztül kiteljesedett és egyedi Én-je! Mert egy minden ilyen kategória felett álló, minden kategóriát áttekintô és összefoglaló egyetemes Én emberi szinten -- önellentmondás. Ez csak a végtelen, az Isten. Aki persze nem is ír verset, és szobrot sem farag, mert ezeknek a keretei közé is képtelen beszorulni. Valami más realitás azonban mégis lapul az Illyés-Sík izgalmakban. Ha egy vers nem születésében tartozik egy csoportosuláshoz, nem azért, mert az írója abban a szellemi-erkölcsi- emberi kategóriában teljesedett ki, hanem céljában, vagyis azért íródik, hogy a csoportosulás felé és révén értékesíthetô legyen -- ez az, amitôl Illyés, Sík és mindenki más teljes joggal elhatárolhatja magát. De ezt is csak akkor, ha az értékesítés szempontja függetlenítette magát a művész saját belsô kategóriáiból való születéstôl. Michelangelo akármennyi pénzt kap vagy nem kap az alkotásaiért, egyformán a lelkébôl hozza létre ôket. De az idôsebbek még olvashatták az ötvenes évek elsô felében a Szabad Nép egész elsô oldalát betöltô, nagybetűs Illyés Gyula-verset, mely Sztálin ünneplését szolgálta. És néhány év után ugyanazon a helyen és ugyanolyan nyomdai technikával azt a másikat, mely a már halottat elítélte. Ilyen esetben természetesen a költészet ,,szabad lélegzetvétele'' ugyanúgy hiányzik, mint a ,,hazaffyas'' versekben, vagy a vallási giccsekben. De ez más, mint az alapprobléma. És hogy ez nem valami naiv és jámbor extrém vélemény, annak alátámasztására hadd hivatkozzam Gisbert Kranz több mint ezerhasábos kézikönyvére: Lexikon der christlichen Weltliteratur (Herder, 1978). Nehéz dolog lenne, ilyen méretű lexikont kiadni olyasmirôl, ami nem is létezik. Ennek a Bevezetésébôl, a 4. hasábból idézem a keresztény irodalom meghatározását: ,,Christliche Litetatur ist Schrifttum, gleich welcher Gattung und welcher Thematik, das aus christlichem Verständnis von Gott, Mensch und Welt entstanden ist und ohne Berücksichtigung dieses christlichen Verständnisses nicht adäquat interpretieren werden kann.'' (Műfajtól és témától függetlenül a keresztény irodalomba tartozik minden olyan írásmű, mely az Isten, az Ember és a Világ keresztény felfogásából született meg, és ennek a keresztény felfogásnak a tekintetbevétele nélkül helytállóan nem is értelmezhetô.) Keresztény irodalom az Evangéliummal való belsô azonosulásból születhetik, és csak abból születhetik. És abból csak az születhetik! -- És csak azon keresztül érthetô! Keresztény művészet csak az Evangéliummal való belsô azonosulásból születhetik (az esztétikai formák, technológiák stb. tiszteletben tartása mellett), és abból csak az születhetik! -- És csak azon keresztül érthetô! Keresztény történetszemlélet (a tudományos elôfeltételek biztosítása után) csak az Evangéliummal való belsô azonosulásból születhetik, és abból csak az születhetik! -- És csak azon keresztül érthetô! Keresztény társadalmi és közéleti szemlélet és magatartás (egyéb szakmai elôfeltételek mellett) csak az Evangéliummal való belsô azonosulásból születhetik, és abból csak az születhetik. -- És csak azon keresztül érthetô! Ha pedig ez nincsen, akkor az egyébként magát el nem is adott pap ,,üres idejében'', vagy ,,hogy az agya be ne rozsdásodjék'' elvégez elôször még egy művészettörténeti kurzust, aztán beiratkozik a jogra, aztán... Ennek viszont semmi köze sincs a harmadik erô arcához... Számadás -- bánat -- elégtétel Romantikus lelkű keresôknél lehet idônként találkozni azzal a tévhittel, hogy a pogány és a keresztény között az a különbség, hogy a pogány bűnözik, és ebben áll a pogánysága, a keresztény viszont nem, és ezt jelenti a kereszténysége. A típusos valóság viszont az, hogy életük folyamán a keresztények is bôven követnek el bűnöket, de ezeket bűnként is kezelik, míg a pogány a maga bűneit letagadja, megmagyarázza, vagy másokra hárítja át. A keresztény, és a kereszténység -- az egyén és a közösség -- számára múltja és történelme tükör, amiben önmagával, önarculatával találkozik, helytállásaival és bűneivel, örülni és rendeznivalóival. A történelem, mint tudomány, még csak évtizedeket tudhat maga mögött, míg a természettudomány már évszázadokat. Nem csoda: az emberi viszonyok reális megismerése mérhetetlenül bonyolultabb, mint az anyagiaké. Ennek következtében mindeddig a történelmet is inkább pogányul használták: részben önünneplésre, részben a hibák tagadására, megmagyarázására, vagy mások nyakába akasztására. Pedig a történetszemlélet az, ami a gépi technika automatikájában a visszakapcsolás: az addig történtek ellenôrzése, és a szükséges javítások, módosítások végrehajtása. Mindez bizonyos értelemben megfelel az egyéni hitéletben a bánat és az elégtétel fogalmának. Egy közéleti magatartás pogányságát (és irrealitását!) a maga tökéletességének és hibátlanságának hangoztatásán mérhetjük le legmegbízhatóbban és legkönnyebben. A közösségi bánat és elégtétel viszont az egész múltunk, és -- ami a kellô történeti távlat hiányában még nehezebb -- a közelmúltunk nyílt, ôszinte és reális mérlegelése. Az is belsô egyensúlytalanság jele, ha valós értékeinket nem tudjuk, nem merjük egyszerű természetességgel hordozni. De azzal is számolnunk kell, hogy hitelt a szavunknak elsôsorban saját hibáink objektív elemzése biztosít. Akkor különösen, ha az ellenünk elkövetett hibákról, bűnökrôl is beszélnénk. Hiszen a társadalom ma már legyint az embertelenségek hangoztatására, miután mindig, mindenki csak a másokéról beszél. És bár az egyoldalú önmarcangolás is belsô sérültségre vall, Huizinga meghatározása a történelemrôl -- az a szellemi forma, melyben egy kultúra számot ad a múltjáról -- a ,,számadás'' fogalmának használatával ugyanerre a belsô magatartásra utal. Gyakorlatilag ennek a magatartásnak mégsem az erkölcsi, vagy közéleti szempontok a legnagyobb buktatói, hanem -- a múltakról lévén szó -- a történetszemléletiek. Érett és reális történetszemlélet ma még szakmai körökön belül is ritkaságszámba megy. Felfogni, hogy azok a királyok, kiknek a szobrait a francia forradalomban ledöntötték, nem követtek el több gonoszságot, mint a szobordöntôk, csak az ô gonoszságaikon túlment az idô, felfogni, hogy ez a felismerés azért nem jelenti az ô felmentésüket, és felfogni, hogy ha a szobordöntôk a történelemnek egy új lépését is jelentik, a bűneik ettôl még bűnök maradnak, s nem is feltétlenül csekélyebbek, mint a királyokéi voltak, csak az idôk fonalán voltak jobban a helyükön, ez azért nem egyszerű dolog. És ennek a hiánya magyarázza azt is, hogy olyanokat háborítanak fel az inkvizíció tényei, akiknek a világnézetébe a milliókat elemésztô mai lágerek zavartalanul beilleszkednek. A másik nagy feladat ezen a területen a kereszténység átfogó, objektív szemlélete, ahol mindig maga a dolog a téma, s az állásfoglalásnak nem az a döntô alapja, hogy barátról, vagy ellenfélrôl van-e szó. Az európai püspöki karok római sympozionján (1982. okt. 4-6.) mondotta König bíboros: ,,Ha az Egyház Európáról szól, nem valami Rész-Európában gondolkodik. Nem gondolkodik sem a társadalmi gazdálkodás, sem a szabad kereskedelem zónájában, de az Európa Tanács Európájában sem, és még kevésbé a katonai blokkok Európájában. Mindig az egész Európára gondol, ami a keresztény missziók révén egyetlen szellemi egységet alkot Portugáliától az Uralig, és Izlandtól Máltáig.'' (Herder-Korrespondenz, 1982. nov. 538. old.) Nyilván történetszemléletünk és azon alapuló számadásaink is legtágabb perspektívájukban az egész kereszténység nevében és részérôl kell hogy történjenek. Ennek történetszemléleti részét talán olyan nevekkel lehetne érzékeltetni, mint Godefroid Kurth, Macaulay, Huizinga, Dawson, Gilson, Toynbee, s a számadási részét más oldalról egy olyan magatartással, amit Papini: VI. Coelesztin pápa levelei az emberekhez című műve sugalmaz. (l. 197. old.) Ezen túl azonban az is kétségtelen, hogy a helyi és részmúltakkal szembeni számadás az utca emberének a lelkében talán még nagyobb súllyal esik latba. Századunk elejéig ez a szűkebb magunk-vonatkozása nem maradt el az egyetemes kereszténység dolgai mögött. A tudományosan dolgozó történettudósok elsô két nemzedékének a törzsét -- Kaprinay, Hevenesi, Timon, Pray, Katona, Fejér -- jezsuiták teszik. A múlt század közepén ezekhez jönnek Horváth Mihály, Rómer Flóris, Ipolyi Arnold, Fraknói Vilmos. Hogy az utóbbi három írásaiból a Gondolat 1981- ben bemutató kötetet adott ki, érzékelhetôvé teszi a súlyukat. Századunk elsô felébôl Békefi Remig, Erdélyi László, Karácsonyi, Miskolczy, Meszlényi, Takáts Sándor nevét talán csak szűkebb körben ismerik, de Galla Ferenc, Hermann Egyed, Balanyi György, Gábriel Asztrik, vagy Szekfű Gyula feltétlenül olyan koponyákat jelentenek, akiknek az ilyesféle számadáshoz kisebb, vagy nagyobb közük de csak volt -- és a névsor még csak nem is törekedett teljességre. Napjainkban viszont egyetlen olyan név sem szerepel a hazai közgondolkodás porondján, amelyik korszerű szakmai felkészültsége mellett ezzel a fent emlegetett evangéliumi belsô azonosulással tudná nézni a múltunkat, és a róla való méltó számadáshoz is lenne elég szellemi ereje. Ez egyébként könnyen érthetô. Az elôzô generáció már halott. S akiknek ma kellene élniük és dolgozniuk, azok olyan idôkben tanulhattak volna, mikor az evangéliumi belsô azonosulásra akár csak hajlamosakat is messze távoltartották minden olyan lehetôségtôl, amivel az ember ilyesféle szerepre készülhet fel. Ezért a magyar katolicizmus nem felelôs, de ennek a levét mégis csak maga issza meg. És megisszuk mindnyájan azáltal, hogy ezt a napjainkban aktuális történeti szembenézést és számadást mi magunk és megfelelôen nem végeztük el. Mert akik és amit elvégeztek, vagy elvégezni látszanak -- az fuser munka. A mai magyar katolicizmus hitelesen nem tisztázta erényeit és hibáit, nem mert szembenézni önmagával. Elemzés nélkül szidja és dicséri önmagában azt, amit az ôt körülvevô társadalom, vagy közhatalom szid és dicsér, mert ez nem jár semmi veszedelemmel, sôt esetleg hoz is a konyhára. Az így ránk is vonatkozó közéleti fanfárok még öntudatot és magabiztosságot is sugallnak, ami azonban megalapozatlan és hamis, állandó csôddel fenyeget, és kényre-kedvre mindenkinek kiszolgáltat bennünket. Hogy ez a kiszolgáltatottság milyen szélsôséges, elég felütnünk Lukács József már idézett művét 1979-bôl: Történelem, filozófia, vallásosság, ahol, nem is fontos, hogy milyen témával kapcsolatban, hogy helyesen, vagy helytelenül, de ilyen emberlebecsülô megjelölést alkalmaz: ,,a mindszentyk és ottaviánik''! (278. old.) Még vissza is lôve magára, mert a Pál utcai fiúk éretlen kamaszai írták ,,csupa kisbetűvel'' Nemecseknek, a legszimpatikusabb társuknak a nevét! Függetlenül attól, hogy Ottaviani bíborosra még csak nem is lehet olyan érzékeny Lukács, mint esetleg Mindszentyre, ilyen, a hitviták korára utaló, emberi durvaság csak azért kaphat megnyilatkozási lehetôséget, mert mi magunk nem tudjuk és nem merjük reálisan és határozottan képviselni álláspontunkat a magyar katolicizmus, vagy a magyarság, a Világegyház vagy az emberiség mindenkinek fájó és tisztázásra váró kérdéseiben. A személyi kultusz idejének meghurcoltjait minden területen rehabilitálták, annyira-amennyire kártalanították is. A vallási vonal az egyetlen, ahol ilyesmi nem történt. Márton Áron, gyulafehérvári püspök egy hosszú idôt börtönben töltött papját szabadulása után azonnal maga mellé vette irodaigazgatónak -- magyar egyházi vonatkozásban valaki ilyennek a puszta létét is viszolyogva veszi tudomásul. Az üldözésekkel okozott súlyos károk helyrehozatalát még csak meg se próbálják, s a fiak kezüket mosva, hasznot húznak apáik bűneibôl. Helyrehozás és rendezés nélkül nincs bánat, bűnt felszámolni csak bánattal lehet, s a fel nem számolt, bánattalan bűn -- pökhendi manipulálás a világ piacán! A világkereszténység sem végezte még el maradéktalanul a közelmúltjára vonatkozó történetszemléleti számadását. De az irányadó, elvi szempontokat már kidolgozta ehhez részben Huizingának már 1935- ben nyilvánosságra került a Holnap árnyékában című művében, majd átfogóan a II. Vatikáni zsinat dokumentumaiban. Gyakorlatilag sokszor leegyszerűsítik a témát, és azt hiszik, hogy szélsôséges és fegyelmezetlen hangulatok, minden eddigivel szakító eredeti ötletek, múltunknak a legkisebb tudásanyagtól sem gátolt ócsárlása már megfelel ennek a számadásnak. Pedig ez csak a múlt rombolása, és a jelen mérgezése. Egy középkori kiállítás egyházi kincseit nézegetve ,,szégyenkezik'' egy hívô, hogy mindezt annak idején nem adtuk a szegényeknek. Fentebb (l. 128. old.) elhangzott már, hogy a Szent István-i korona anyagértéke hazahozatalakor kb. 50 000 Ft volt. Mai kulturális értékével annak idején persze még nem rendelkezett. Egyszerűen az uralkodó státusszimbólumszerű használati tárgya volt -- a maga nemében egyetlen az országban. A botránkozónak saját szórakoztatására szolgáló és a korona anyagértékét meghaladó rádió, lemezjátszó, magnó, tv együttese nem kelt lelkiismeret-furdalást, és errôl sem jut eszébe, hogy annak idején egy kehely ugyanolyan használati tárgy volt, mint az ô hifitornya! Nem jut eszébe, hogy egy kolostorkerengô, melynek minden oszlopa másként van faragva, és idegenforgalmi látványosság, nem azt jelenti, hogy a szerzetesek elôször egy luxusépületet építettek maguknak életük keretéül, hanem hogy a nap liturgikus szakaszai közt belsô felfrissülésül úgy faragott egy-egy szerzetes, ahogy a mai nézô barkácsol otthon a hivatali munkája után. Az a barkácsolt darab is múzeumi tárlóba kerülhet --, ha megéri a következô hét-nyolcszáz évet! Az sem jut eszébe, hogy a feudális gazdálkodás középkori körülményei között, ahogy a saját ellátás, úgy a szegényekrôl való gondoskodás sem pénz, üzletek és kereskedelem útján történt, hanem a saját gazdálkodásukra támaszkodva, természetbeni juttatásokkal. Ami ma nagy kincs, az nem feltétlenül volt az ezer év elôtt is. És a fürdôszobával, tv-vel, kocsival, víkendházzal ellátott mai kereszténynek nem zavarja az álmát, hogy elôdeihez képest a tündérmesék világában él, mert ez neki kijár, ez természetes, ez magától értetôdô, ebbôl alig van másnak adható. És megminôsíti az ô életformájáról még álmodni sem képes elôdeit, mert van benne egy alaptalan felajzottság az arannyal szemben, ami azok életében talán egyetlen ,,státusszimbólum'' volt, de az is az Istennek szánva. A mai kritikusnak több van, nagyobb értékűek, a maga kényelmére szánva, de ezek nem nyugtalanítják! Csak egy a mindennapi, jelentéktelen hôbörgéseink közül. Jószándékú, de csak tovább fertôzi amúgy is beteges szellemi világunkat. Ha az a számadás készen és rendben lenne múltunkról, teljesítményeinkrôl és mulasztásainkról, evangéliumi erkölcsi és történelmi tényadatok alapján, akkor a vonalak élesebbek, a kontúrok határozottabbak lennének, felismerhetô lenne a Megfeszített árnyéka rajtunk, s nem egy bizonytalanul hömpölygô ködgomoly jelezné a helyet, ahol a szerencsés keresô esetleg valami kereszténység-szerűségre bukkanhat... ...csupa kisbetűvel... Számadási feladatainkra az elôzô pont anyaga közvetlenül kínál egy példát, ami mögé a 175--190, 226. oldalak vetítenek széles és átfogó panorámát. E sorok írása idején, tudtommal elôször jelent meg nyomtatásban annak elismerése, hogy Mindszenty 1956-os rádióbeszédében nem követelte vissza a földet!! A História című folyóirat 1982. évi 6. számának 15. oldalán az 1956-os eseményekrôl írva, hozza, hogy Mindszenty kijelentette: ,,...a római katolikus egyháznak vissza kell kapnia korábbi intézményeit, és anyagi-szellemi javait. Tehát nem mondta, hogy a földet...'' (Kiemelés tôlem.) Mindenki tudja, hogy egy negyedszázadon keresztül ellentmondást nem tűrô határozottsággal állították minden fórumon ennek az ellenkezôjét. Csak az utolsó idôkbôl két megnyilatkozás: Lukács József: ,,Mindszenty még 1956-os ellenforradalmi közjátéka idején is visszakövetelte az egyház szétosztott földbirtokát...'' (Egyházak és vallásosság a szocialista Magyarországon. -- Az MSZMP Központi Bizottsága Politikai Akadémiáján, 1979. VI. 13-án elhangzott elôadás. -- Kossuth Kiadó, 1979., 29. old.) Aczél György: ,,Mindszenty... követelte az egyházak »intézményeinek« visszaállítását is. Ez utóbbi követelmény teljesítése -- egyebek mellett -- kereken egy millió hold föld, és az egykori egyházi iskolák visszaadását is jelentette volna...'' (Beszélgetések Magyarországról, szocializmusról. Aczél György válaszol Francis Cohen kérdéseire. -- Kossuth-Magvetô, 1982., 53. old.) A prímás beszédének ide vonatkozó mondata pedig így hangzott: ,,A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus Egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk.'' És ez a kérdés nem is gordiuszi csomó. Nem egy hivatalos helyen van meg nyilván a beszéd szövege magnószalagon is. Berecz János a Históriában (és a jóval korábbi, 1981. október 22-i tv kerekasztal-beszélgetésben, aminek rövidített jegyzôkönyvét hozza a cikk) nyilván erre, és nem a korábbi propaganda-szólamokra támaszkodott. De miért nem a keresztények nevéhez fűzôdik ez a kijelentés? És ha nem volt módjukban korábban ezt megtenni, miért nem visszhangozzák azóta a bereczi megállapítást? Az elítélt, elüldözött, anyagilag, szellemileg, társadalmilag és emberileg tönkretett vértanú és hitvalló keresztény tömegek joggal várják szerte az egész földgolyón tôlünk ugyanazt a testvéri szeretetet és gondozást, amivel Cypriánt vették körül a korabeli keresztények. Senki sem jut el ennek az óriási tömegnek minden tagjához: annak idején is legfeljebb levélbôl vettek tudomást a karthágóiak a római keresztények sorsáról, vagy fordítva. De hogy lehet behunyni a szemet azok elôl, kik a föld ugyanazon pontján élnek, vagy éltek? Vagy azt gondolja valaki, hogy ez nálunk pl. azok dolga, akik a Rajk-ügyet is kitisztázták, és nem a mienk? És ha Romero érsek és annyi másnak a szenvedése esetleg ma nem is deríthetô még fel, mért nem vesszük észre azokat a lehetôségeket, amiket jellemez pl. Markója Imre igazságügy-miniszter egyik megnyilatkozása: A szocialista törvényesség helyreállítása és érvényesülése hazánkban. (Reflektor, 1982/3. szám, 160--184. old.) A cikk a fenti munkához a szükséges eszmei háttér néhány fôvonalát húzza meg. Figyelemreméltóak pl. az alábbi kitételek: ,,...maga a törvény is lehet »törvénysértô«...'', ,,a koncepciós perek alapvetô jogelveinket és jogi normáinkat... rúgták fel...'' (164. old.), ,,...törvénysértô módszereket és eszközöket is igénybe vettek, bevetették az egész államapparátust, ideértve a bűnüldözô és igazságügyi szerveket is...'', ,,...általános jelenséggé vált... az indokolatlan szigor alkalmazása, s mindehhez a jogalap megteremtése érdekében a beismerô vallomások kikényszerítése...'' (165. old.) ,,...a rendszer ellenségének nyilvánítottak olyanokat -- köztük ártatlanokat is --, akikrôl feltételezhetô volt, hogy osztályhelyzetüknél fogva, vagy más okok miatt szembefordulnak rendszerünkkel...'', ,,...az akkori politikai vezetés mélységesen lebecsülte a jog szerepét, illetve a jogot pusztán politikája egyszerű kiszolgálójává degradálta...'', ,,...a jog fejlôdése legfôként a napi politikai érdekeknek megfelelôen alakult. Ami tehát nem felelt meg e pillanatnyi politikai érdekeknek, azzal nem törôdtek, vagy rendezését tudatosan elodázták. Példaként említhetjük e vonatkozásban az állampolgári jogok rendszerének, illetve a törvényességi garanciarendszernek a teljes kiépítését...'' (166. old.) Vagy akad köztünk olyan naiv, aki valóban azt hiszi, hogy ezek a tételek és megállapítások számunkra érdektelenek, ez az ostor csak Rajk Lászlókon csattant, keresztényeken sosem? Nem gyűlölhetjük üldözôinket, de hogy ki bűnös, ki áruló, vagy képmutató -- maguktól a megállapításoktól a Szentírás sem tartózkodik. És hogy ez a feladat a levegôben van, azt alátámasztja Kis György esperes plébános cikke a Kritika 1983. januári számának 10--18. oldalain. A több mint nyolc oldalas cikk a magyar katolicizmus világháború alatti életébôl hoz színeket. Élményanyag, nem átfogó, objektív szembenézés a problémavilág egészével. Ez nyilván túl is esett az író egyéni lehetôségein. De rálép arra a területre, ahol a mélyszántást kellene elvégezni. Nem érdekes, hogy ez a cikk sem a mi világnézeti sajtónkban jelent meg? Hasonló a helyzet László Gy.: Sorsváltozatok c. cikkével (Látóhatár 1983. jan. 106--114. old.). Úgy látszik Jaspers szava nem veszítette el idôszerűségét: ,,Az a hit, ami ilyenként hatalmi praktikákba bocsátkozik, mint hit, már rég elveszett.'' (Karl Jaspers: Vom Ursprung und Ziel der Geschichte -- Piper, 1964., 216. old.) ,,...a nemzetek világosságává tettelek...'' (Iz 49,6) ,,...sikerült félrevezetniük és saját terveiknek megnyerniük a fiatal munkások, értelmiségiek és a diákok egy részét, a városi és a falusi lakosság kispolgári elemeit. Az ilyen emberek tudati deformációja meglehetôsen mély...'' -- a fajelmélet leszereplése, a demokrácia hangoztatásai ellenére, még mindig vannak ,,ilyen emberek!'' És aki elfogulatlan szemmel és füllel olvassa, vagy hallgatja az ilyesmit, az nemegyszer érzékelheti, hogy a megminôsítések és kisarkítások mögött nem is mindig lapul valami rossz szándék, hanem egy zűrzavaros korban billenékenynek megmaradt elmék kapkodó egyensúlytalansága. Sokszor nagy-nagy sajnálatra, és nem felháborodásra való ok. És ha csak az anyagba, vagy önmagába belefeledkezett világ deformálódott, az hamarább érthetô, mint mikor egy magát katolikusnak mondó lap hirdet ilyen könyvcímeket: Szempontok egy feminista teológiához. Van tán feminista (vagy bármilyen hasonló részjelzôvel beszűkített) filozófia, esztétika, történetszemlélet stb.? Illusztráció ahhoz, hogy az evangéliumi identitás hiányában a keresztény szívek és koponyák nem kevésbé zavarosak, mint a nem- keresztények. És ez magától értetôdô, hisz a különbséget csak az Evangéliummal való belsô önazonosulás jelenti, ha jelenti! Az egész problémakör végsô összefoglalásában számunkra az átfogó kiegyensúlyozottság követelményét jelenti minden területen. Congartól idézi a Mérleg (1982. 3. sz., 274. old.): ,,Egyesek mindent az egyedüli hatalom nevében manipulálnának és szabályoznának lelkiség nélkül, mások anarchiába esnének a Lélek nevében. Hamis lenne a szentelés teológiája is, ha csak a ,,hatalom'' átadásának tekintenék. Végül hiányzana az egyháztan szükséges pneumatológiai dimenziója, éppen az, amit ebben a könyvünkben legalább sugallani és megalapozni szeretnénk.'' Az átfogó egyensúly hiányának lesz aztán a következménye a legkülönbözôbb területeken az a jelenség, amit a közösségi magatartás vonatkozásában ez az írás a hüllô és a teknôc viselkedésének kialakulásával ír le (l. 213. old.). Érvényesülhet mindez gondolkodási síkon, részletigazságok egyoldalú lobogtatásával. Magatartásunk vonalán valami párt-szituációba való belecsúszással, amit arról a legkönnyebb felismerni, hogy a külsô szemlélô számára inkább jelent valami anti-formációt, mintsem valami mellett való hitvallást. Ahol pedig hangos melléállás történik, az mindig valami extravaganciának szól: a homoszexuálisoknak, a kábítószereseknek, az újraházasodott elváltaknak, egyházi helyzetüket felszámolt papoknak, agresszív egocentrikusoknak stb. Mindez belefut az elidegenedésbe (l. 197. old.), és tovább is építi azt, az pedig kisimítja az utat a konformizmus irányában, mikor a keresztény vallásosságának meghatározó vonása nem az Evangélium megértése lesz -- nehogy sértse a másikat! -- hanem az ateizmusé, s az ateista is elhordja az ideológiáját, mint szükséges rosszat, de az igazi feladata az, hogy eltűrje, és segédcsapatként felsorakoztassa maga mellett a keresztényeket. Saját kereteinken belül is csak az Evangéliummal való belsô azonosulás biztosítja a dinamikus, eleven egyensúlyt az egyéni lelki élet és a közösségi feladatok s magatartások közt, vagy a kegyelmi, karizmatikus innováció és az intézményes rend között, a centrális egység képviselte identitás és a helyi egyházak pluralizmusa között, a történetiség és a történelmi megtartás, valamint a semper reformandában gyökerezô és objektív kreativitásra támaszkodó aggiornamento közt. Az Evangélium kisugárzása, mint a fény általában, minden irányban terjed. Ha valahol nem látható, nem hat, ott ernyôt tettek elébe, lehatárolták, vagy pedig helyettesítették a napot -- egy zseblámpával! ,,Urunk, Istenünk! Más urak parancsoltak nekünk, nem Te. De mi Rajtad kívül senkit sem ismerünk, semmilyen más nevet a Tiéden kívül.'' (Iz 26,13) ,,...sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsôsége megnyilvánul rajtad.'' (Iz 60,2) ,,...a nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig...'' (Iz 49,6) * Lehet, hogy most, itt az utolsó oldalon valaki még az asztalra üt, hogy most aztán rajtakaptalak, hogy mennyire elitárius, antidemokratikus ez az egész gondolatmenet! (l. Só: 74. old.) Nem ér a szemrehányás váratlanul. Régi kifogás ez a kereszténység ellen, hogy nem a legszélesebb tömegek vágyait elégíti ki, hanem csak az értelmileg, akaratilag, idegileg kiemelkedô kis csoportokkal számol. Arisztokratikus tan, ami arisztokratákat nevel. És ha az elit szó gyökét nézzük meg, az tényleg a kiválasztás, kiválasztott jelentésre megy vissza. Az ilyen irányú benyomásunk csak erôsödik az üdvösségtörténet figyelemmel kísérésével. Hiszen beszélünk Ábrahám ,,kiválasztásáról'', utána a ,,választott'' néprôl. És ez a szóhasználat az Újszövetségben is folytatódik. Különbözô formákban és összefüggésekben, de a ,,kiválasztottalak titeket a világból'' (Jn 15,19) Krisztusnál is jellegzetes hozzáállás, ami az apostoloknál ugyanígy folytatódik (1Kor 1,26-27; Jak 2,5). Ez a kiválasztás mégis egészen más, mint a földi, közéleti szemléletbôl eredô fenti nehézség. A teremtéssel az Úristen mindenkit kiválaszt valamire, ahogy a fazekas alkotja a különbözô edényeket (Bölcs 16,7; Iz 29,16; 45,9). De a szabad akaratú embernek ehhez magának is helyeslôen kell hozzáállnia: ,,...mindannak azonban, aki befogadta, hatalmat adott, hogy Isten fiává legyen...'' (Jn 1,12)! A kiválasztás tehát mindenkinek szól, csak nem mindenki fogadja el. Mindegyikünk az Isten gyermeke, de ebbe neki magának is bele kell mennie. Akik ezt igenelik, és akik tagadják, tényleg elválnak egymástól. S ez nem csupán egyszeri döntés, hanem pillanatonként ismétlôdik. S aki sorozatosan igen-nel felel, aki Atyja kegyelmeit folyton nemcsak kapná, de kapja is, mert elfogadja ôket és feldolgozza, az élete folyamán lassan kiteljesedve az Úristen felé való vonatkozásában éppen úgy elitté lesz, mint ahogy bármely sportágban azzá lesz a magát edzô sportoló a hanyag, lusta vagy nemtörôdöm átlagemberrel szemben (1Kor 9,24-27). A kereszténység tehát mindenkinek szól, de nem mindenki teszi magáévá. Hogy aki magáévá teszi, annak a többivel szemben kiugró helye lesz, az a dolog természetében van. ,,Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!'' (1Kor 9,24). -- s a Lélek tovább könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal -- (Róm 8,26) I. Piacokon és házaikban, kettesben, vagy baráti körben, így beszélnek az emberek: Krisztus Egyházat alapított, tehát intézményt, ami rendet és életformát jelent, talán jogot és merevséget, ügyetlenséget és megalkuvást is, de ami nélkül -- Ô csak tudhatta -- itt a földön élni nem lehet, teremtménynek nem lehet. Intézmény vagyunk tehát: templom, egyházközség, hívek és papok. És jó, hogy ez vagyunk, hogy ezzé sikerült lennünk, és ennek megmaradnunk, hogy a templomok nyitva vannak, és imádkozhatnak az emberek, s hogy reggelenként oltárunk körül bizalmasan összegyűlhetünk, s emlékeink, s az Egyház múltja jólesôen bizsergetnek belül. Jó, hogy sikerült megmaradnunk! És megtanultuk Tôle azt is, hogy okosak legyünk, mint a kígyók, és mint a hűtlen intézô, hogy nehéz idôkben befogadjanak, ne kelljen se kapálnunk, se koldulnunk, hogy legyen zsoldunk és kegydíjunk, ahogy mindenki másnak is van. Persze, aki kap, akit megtűrnek, annak adnia is kell, és tűrnie is; és milyen jó, hogy megtanított rá, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré, mert az így fogja segíteni, megszabni, és megengedni, hogy mit adhatunk az Istennek. Nem is tudnánk Hozzá hívek lenni, minden idôk minden császárai nélkül. Ôk teszik lehetôvé, hogy hozzáférjünk a Ma emberéhez. Ôk hívnak meg cirkuszaikba és palotáikba, hogy mi is elmondhassuk mindazt, amit minden szolgájuktól elvárnak, és amit minden szolgájuk is elvár minden szolgatársától. És azzal hirdetjük a Krisztust, hogy a szolgák sokszínű, de egyhangú kórusában a többi mellett a mi színünk is ott virít, s hangunk simulékonyan olvad bele a császár-megszabta egyetlen igébe. S a császárok mindig egy alakot ismernek: a magukét, és pásztort is csak egyet: magukat. De mi így tudjuk hirdetni az egy akol és egy pásztor evangéliumát, amiben benne is van az egész evangélium, amit hirdetnünk lehet. De milyen jó, hogy ezáltal is hűek maradhatunk a missziós parancshoz. Milyen jó, hogy ezáltal is értjük és valósítjuk az idôk szavát, mert az mindig az Istené! Övé a nép szava, az idô Neki dolgozik, Övé minden hatalom és dicsôség, s ha beleereszkedünk ezek sodrába rajtuk keresztül eljutunk Hozzá! És akkor majd elôvesszük a Gyöngyöt, amiért mindent eladtunk, kifényesítjük a Talentumot, amit elrejtve megmentettünk, hogy befogadjanak értük az örök hajlékba, s hogy ott üljünk örökkön-örökké az Úr jobbján és balján. II. De más piacokon és más házakban is beszélnek kemény öntudattal más és más emberek: Hogy alapított-e Krisztus, és mit, más idôknek a köde takarja, mely még ködnek is más, mint a mi ködünk. De biztos, hogy tanítványai voltak, és biztos, hogy tanítványai vagyunk, s jó, hogy ennek sikerült megmaradnunk, ha meg is fertôzték a templomokat, s ha mételyes is a múlt. Hát mi ma újra és elölrôl kezdjük, úgy, ahogy Ô kezdte akkor, s úgy, ahogy Ô ma is kezdené! Így férhetünk hozzá a Ma emberéhez, akinek elege van már a cirkuszokból és palotákból, a szolgákból, s azok harsonáiból. Akiknek elegük van a császári akolból, hordják a miénkhez a téglát; ha prüszkölnek a császári pásztorra, majd elpásztoroljuk ôket mi maguk! És így hirdetjük az egy akol és egy pásztor evangéliumát, amiben benne is van az egész evangélium, amit hirdetni érdemes. Ezáltal hűek maradunk a missziós parancshoz, értjük és valósítjuk az idôk szavát, ami mindig az Istené! Övé a nép szava: a mi szavunk, s ha csak ez után megyünk, makacsul, vakon, eljutunk az Isten Országába. S akkor majd elôvesszük a Gyöngyöt, amiért mindent eldobtunk, kifényesítjük a Talentumot, amit a sárból kimentettünk, hogy befogadjanak értük az örök hajlékba, s hogy ott üljünk örökkön-örökké az Úr jobbján és balján. III. De az Evangéliumban és a lelkekben, és szerte a világmindenségben, anélkül, hogy megzavarhatnák, bensôségesen, de sürgetôen így beszél a századok halhatatlan és láthatatlan Királya (1Tim 1,17): ,,...aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másunnan mászik be, az tolvaj és rabló... a juhok számára Én vagyok az ajtó... a tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön, pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bôségben legyen...'' (Jn 10,1-10) -- errôl beszéltem, nem is használtam az intézmény szót, amit mondtam, vagy alapítottam, ezért az életért tettem, nem hogy az életért adott keretek mögül, s nem hogy az életért adott keretekkel szemben kikezdjétek az életet magát, a magatok kényelméért, hasznáért, és hatalmáért, gôgjéért és öntudatáért, de nem az Én Országomért, nem a juhok életéért, boldog, bensô békéjéért, csak magatokért, magatokért, mikor Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bôségben legyen... -- s bizony, bizony mondtam nektek: ,,...ha a búzaszem nem esik a földbe, s nem hal meg, egyedül marad; de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, elveszti azt...'' (Jn 12,24) -- az élet, ha már nem gazdagodhatik tovább, meghal más életekért: fiakért és unokákért, mert minden élet csak a gyümölcseiben teljesedik ki. Aki feltétlenül megôrizte életét, s aki önmagáért ôrzi azt konokul, bizony mondom nektek: elárulta azt! Mert aki nagyon szereti az életét, teljességgel el fogja veszíteni... És Pált sem hallottátok: ,,Ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem alakuljatok át gondolkodástok megújulásával, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata...'' (Róm 12,2) -- a hűtlen intézôrôl is úgy beszéltem, hogy a világ fiai a maguk nemében okosabbak a világosság fiainál. Dehát miért nem a tanítványaim módján akartok okosak lenni? Saját szavaimat próbáljátok ellenem fordítani, s azokkal igazoljátok a világ fiait? Át kell alakulnotok, és nem a világhoz szabnotok magatokat... Az apostolaimhoz mit szóltok: ,,Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek.'' (ApCsel 5,29) A kísértôknek mondtam az ,,adjátok meg''-et, akik az Úr tömjénét is a császárnak szánták, az Isten jogait védem benne a talpnyaló udvaroncok elôl, de önmagatok embermarka elôl is. Úgy kötöm ott össze a földi és a túlvilági rendet, hogy a kettô együtt legyen szerves egész de nem úgy, hogy a hatalmi önkény, vagy a ,,mennydörgés fiainak'' az indulata (Lk 9,54) ezt még az Úr akaratának is tüntesse fel. Belülrôl kell engedelmeskedni s inkább Istennek, mint az embereknek, inkább Istennek, mint a magunk ösztönösségének... Magam is megmondtam nektek: ,,Bíróság elé fognak állítani, és a zsinagógákban megostoroznak titeket. Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tanúságot tegyetek elôttük. Miattam mindenki gyűlölni fog titeket...'' (Mk 13,9-13) Dehát akkor ti hogyan jutottatok a helytartók palotáiba, szolgáik kórusába? Hogyan juthattok odáig, hogy ostor alá nem juthattok, hogy bíró elé nem kerülhettek... Vagy hogy juthattatok odáig, hogy ti legyetek bíró és ostor, mikor én sem ítélni és pusztítani jöttem (Jn 3,17; Lk 9,56) hanem szolgálni és menteni. (Lk 9,56; Mt 20,28) Emlékeztek-e a szavaimra, hogy ,,...míg ég és föld fönnáll, egy i betű, vagy egy vesszôcske sem marad el a törvénybôl, hanem beteljesedik az egész''. (Mt 5,18) Akkor is beteljesedik, ha ti csak a császár harsonásai lesztek. És akkor is beteljesedik, ha a magatok harsonásai lesztek csak. Mert az idô tényleg nekem dolgozik, akkor is, ha szórólapáttal a kezemben olthatatlan tűzbe szórom a pelyvát (Mt 3,12). S mert tényleg az enyém minden hatalom és dicsôség, minden, de minden eljut Hozzám, a hűtlenség, a bűn, az árulás is, s a hűség mezébe öltözött önimádat, hogy megkapja Nálam ítéletét, mert míg ég és föld fönnállnak, egy i betű sem marad el a törvénybôl -- hanem beteljesedik: ,,...hogy jobbomra, vagy balomra üljetek, azt nem én döntöm el, mert az azoknak jár, akiknek készült.'' (Mt 10,40) De aki elrejtette és megmentette a talentumát, attól az elveszett gyümölcsöt kérem számon. (Mt 25,27) Én vagyok a te Megszabadítód, (Iz 43,3) téged tanítani küldtelek és szenvedni, tanúságot tenni és szeretni, s te mindezt mélyen elásva, meg akartál valamit menteni, ami hűség nélkül úgysem ér semmit, és amire Én sosem küldtelek. A magad, vagy császárod evangéliumát hirdetted, de nem az enyémet, s tanítványaim láttán az ítéletkor társaiddal majd elmondhatjátok: ,,...ezek azok, kiken egykor nevettünk, kikbôl csúfot űztünk! Mi ostobák, életüket ôrültségnek, és végüket dicstelennek véltük. Íme, mint számláltatnak az Isten fiai közé...'' (Bölcs 5,4-5) Nem változtattam a szamizdat kiadások, így a Mécs szövegén sem. Meghagytam olyannak, amilyenként megszülettek az egyes részek akkor, ahogyan az évszámok jelzik, és ahogyan azóta mindmáig szóltak azokhoz, akik szóba álltak velük... Sajnálatos, hogy a mondottakból mindmáig szinte semmi sem avult el, a rendkívüli történelmi állapot valahogyan még mindig tart. Az már inkább érthetô, hogy azóta újabb kérdések is merültek fel szellemi láthatárunk szélein. Tudok róluk, ujjheggyel érzékelem ôket, de nem akartam, akár valami függelékszerűséggel sem, megbontani az itt jelentkezô már korábban rögzült, és mindmáig aktuális kereteit. Ez azonban nem jelenti azok tagadását vagy bagatellizálását, csak éppen