Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Lénárd Ödön: Összegyűjtött börtönversek Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata I. kötet: Szürke habitusban II. kötet: Sömaj izrael (1) III. kötet: Sömaj izrael (2) IV. kötet: Sömaj izrael (3) V. kötet: Szélfútta versek Az összes vers betűrendes jegyzéke Képek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című, ötkötetes mű elektronikus változata. A könyv 2003-ban jelent meg a Lámpás Kiadó gondozásában az ISBN 963 759 353 5 azonosítóval. Az elektronikus változat a kismarosi ciszterci apátnô és a Piarista Rend tartományfônökének az engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Piarista Rendé. A könyvben szereplô képeket 256 vagy annál több színű képernyôbeállítás mellett lehet csak torzításmentesen megjeleníteni. Ha ennél kevesebb szín van definiálva, állítsa át a képernyôt legalább 256 színre és indítsa újra a programot. A könyvben különbözô helyeken található képeket egy helyen is tartalmazza a program. Az eredeti öt kötet egymástól független részeket alkot a programban. A versek folyamatos olvasása minden kötet esetében csak az aktuális kötet utolsó verséig terjed. Egy másik kötet verseire a tartalomjegyzék címsorában található kötetszám ikonjára történô kattintással lehet ugrani. ======================================================================== Tartalomjegyzék -- Szürke habitusban (I. kötet) Szürke habitusban (1950. március -- 1951. június) A ,,Szürke habitusban'' verseskötet lejegyzésének és fennmaradásának legendás története VÍZ ALATT Víz alatt Hajnali álom Ecce homo Ég dalok Kék ég, kék víz... Ki hasonlítson? Négy elem Reggeli Téli ég, Csak drótok Fekete liszt Sós Sándor Az Isten vásárosa Az Isten vásárosa Akart versek Felkélt a szél Ikrek lettek Kemény beszéd Esti barátkozás Ki vagyok én? Mi közöm van hozzátok? Mi közöm van hozzátok? Jeremiással Olcsó vagy, Pajtás! Ne felejtsetek! Ne köszöntsetek! SZÜRKE HABITUSBAN Ahogyan az év futott Befelé megyek tavaszomba Találkozunk Októberek Szürke habitusban Szürke habitusban Adoráció Jubileum Poharam Nagykarácsony A lótuszevôk szigetén Az elsô hó Mint ködkürt a Dunán ... Hányat alszunk? Pásztorok miséje Harmadik mise Purificatio Passio A bevonulás útján A tűz mellett A Kendô szólal Longinus dala Júdás fája alatt Missa sicca Missa sicca Introitus Kyrie Credo Sanctus Agnus Dei -- volt egyszer egy Láng -- A Láng himnusza Oktatom a Lángot A Láng küldetése BELJEBB MEGYEK Zsoltárok magamról Az Alázatosság kalácsa Két csajka, egy kanál Kenyeret eszem Duplát kaptam Pörög az orsó Szürke zsoltár Szeplôtelen Fogantatás Zsoltárok Róla Hajnali glória Déli glória Fáradt glória Éjjeli glória Liturgia Dalok a sárból -- -- és dalol a Lélek -- -- A Test epilógusa Zsoltárok az emberekrôl Lexi Fiacskám, Négyszáz bűnösök litániája Valaki a Sátánt káromolta Imádkoztam ôket A Hideg himnusza Hit, remény, szeretet Miserere Múlnak az évek Mért vagy gyatra? Értetek Fagyöngy az Istenen Fagyöngy az Istenen Kamaszodik a víz Kopaszok Istene Könnyedén Diurnale captivorum Completorium A MÁSODIK ÉLET (1953--1960) Hűség Péter-Pálkor Én megmaradtam Gyermekeim, Örömünk oka Imádkozom A béke, Mint egy virág, Planck Aki anyám voltál... Összeért a kezünk ... Vannak még csikók! Egyszer mindenki csikó volt... Ó, ha egyszer ... Azt hiszed, lehet? Megláttad a boldogságot? Keresztelek Meglopnád ...? Ugye, kevés? Regina Mundi Az utolsó szó jogán ======================================================================== Tartalomjegyzék -- Sömaj Izrael (1.) (II. kötet) Sömaj Izrael. Bevezetés a 850 cigarettapapíron ,,megmenekúlt'' vershez A ,,Sömaj Izrael'' kötetek legendája A vénség zsoltárai (1974--1977) Könyörgés a vénség küszöbén Második könyörgés Reggel és este: egy nap Készülôdés Idôk jele Vénülsz, vagy züllesz is? Jó harcot harcoltál -- Mért csinálod? Prothézist kaptam Most él csak ... Legalább a tátikáimat! Nincs szükség bogáncsra! Miért írok? A másik Mérleg Versenyfutás a szóért Haláltánc (1972--1977) Égjen végig ez a tűz! A lelkemet vedd fel! Mibôl gyöngyözik elô? Ugye, Arra gondolsz? De ez is igaz! Utunk Sötétben Hogyan is lesz az? Ágyban, párnák közt? Szorongás Papírsárkány lettem A Beteljesedés felé -- Öreg ember altatója Ez van! Az utolsó zsoltár A versek litániája A Halál Angyala Sömaj Izrael (1973--1977) Sömaj Izrael (I) A bevezetôt elmondja Ezekiel Ma azonban Péter így beszélne a tragédiában: Intelem mái prófétáinkhoz Intelem az ostoba prófétához Az Igen-ért küldöttelek! Jónás felel Simeon akarta így! Várom Elizeust És ha Én kérdezek? Az Ellenlábas Ezekieltôl Móniig Sámuel Mindenszenteki szózat Simone Weil idézése Így törnek fel bennem -- Izaiás -- ma is! Jeremiás siralmai Jeremiás imája Sömai Izrael (II) Jákobként bírkózva (1972--1977) Igen és Nem Minden versem -- Nem értelek Ha szólsz hozzám -- Mért hallgatok Rólad? Jelenléted Van, hogy -- Úrnapon Mindennapi kenyerem Aligha -- Mint rab -- Szodoma Tóbiás éneke rabsága földjén Reggeli látogatás A kútban Mért érezlek olyan messze -- Csendet teremtek benned! -- ilyen üres -- Magunk leszünk Nem egyszerű! Remény Mit tennél? Nem dobj el! Nem lehetne? Szomorú boldogság Van, kinek -- Szegény és szürke vagyok Sirat-e valaki? Keserű Hol van a Húsvét, Angyal? Villódzik -- Önarckép (1972--1977) Mire jó a vers? Kegyelmet kértek számodra Konokul Évfordulón Az álszent Kísértés Vízkereszt Mindenképp fáj Reménytelenül Ahogy a hídon Szállok-e vagy hullok? Mit jelent írni? Vízállásmérô Súlyosodóban Határkô Ki voltál igazán? Gaudete Modell Kaleidoszkóp Ez ki itt? Ne sírj majd utána -- Arc, profilban Minek mondotok engem? Bagoly mondja a verébnek -- Fazék-sors De jó lenne! Út és útjelzô Látlelet Erô Arcképem alá Koponyám körül Reggeleim Önéletrajz Neked létezem -- Tükörben Csak pillanat -- Együtt (1973--1977) Férgek Béke Diónyi fájdalom Százszögű kristályok Én is köszönöm! Köztük vagy Vadak között Öcsém Lacinak Katkának Márti iskolába megy Hej Idô, te lompos, vén varázsló -- Együtt Dávid Zárt ajtók megett Földönfutók Mái mozaik ======================================================================== Tartalomjegyzék -- Sömaj Izrael (2.) (III. kötet) A Leviáthán hasában A Leviáthán hasában Rabszolgák Michelangelo: Rabszolga -- nem fogjátok hinni -- Látható, vagy láthatatlan? Bethesda a X. kerületben Ki itt belépsz -- Stilicho fiai Egyedül Bármelyik nap A bugyorban Emlékek Karc Magam köszöntöm önmagam Nemcsak régen történt! Diotrephes Ugye, nem kívánod? Pünkösd vigíliáján Fák az udvaron Mindnyájan lehetnétek! Modern Március Sztriptíz Márianosztrai asszociáció Elmegyek, elmegyek... Nem szoktam -- hadd szokjam Lovamat kötöttem... Egy apró seb csak a bal bokád fölött -- szállok egyre felfele -- Miért? Címer -- mikor már senki sem emlékszik rátok -- -- belôlem virít ki minden csillag -- -- a lélek él, csak az egészben -- Hiszekegy Nektek ,,pol'' versek -- (Népem és korom / fél- és negyedhívôinek / hol írom, hol, zokogom.) Ha én sem beszélnék -- Júdás felháborodása Káin rokona Kirôl írok? -- mint nyúl az ôszi szántásban -- Megkoszorúzták a sírját... A világ 1976-ban Fehérvasárnap A holtan nagyok Megbotránkoztál? Mit akartatok velem? Csak mese! Elveszett nemzedék ,,Hívôk'' Az Egyház záró szava Zsoltárok tükrében Bús esti ima (4. zs.) Mint az a madár -- ? (10. zs.) Ember embernek farkasa (11. és 115. zs.) A palack szelleme (12 zs.) Valle de los caidos (20/2. zs.) Szókat tajtékzom (38. zs.) -- mint futó sebesültbôl a vér csöpög (39. zs.) Ilyen ôsi a bűn! (40. zs.) Fuldokolva (41/2. zs.) Várlak (43/2-3. zs.) Mulandóság (48. zs.) A magányos ember zsoltároskönyve (68. zs.) Csak Te ne késs! (69. zs.) Azért ez nem olyan egyszerű (72. zs.) -- mert, például, így is lehet! -- Nem egészen! (74. zs.) Látom a sötétet! (87. zs.) Biztonságban (90. zs.) Ne keményítsétek meg -- (94. zs.) Öreg ember zsoltározik (101/1,3. zs.) Irgalom (102. zs.) Fia vagyok! (109. zs.) Naiv zsoltár, amiben mégis van valami (111. zs.) Nem vagyok olyan! (117. zs.) Mondják -- mondom (122. zs.) Műanyag iratkapocs (123. zs.) -- de akik jönnek -- (125. zs.) Csak Te! (126. zs.) Csak feszítsetek! (126/2. zs.) Esti béke (130. zs.) Reflektorfényben (138. zs.) Naphimnusz (148. zs.) Él is benned? Liturgia A régi Ádvent visszatér Karácsony, 73 Karácsony Borban 1. Az elsô ádventi gyertya 2. A második gyertya 3. A harmadik gyertya 4. A negyedik gyertya 5. Szenteste 6. Hajnalban -- ma már oly Karácsonyt kérek Tôled -- Vigília Újévek, újévek! Nagypéntek, újra Triptichon I. A bal lator II. A Megfeszített III. A jobb lator Nagyhét, 74 1. (129. zsolt.) 2. (89. zsolt.) 3. Nagypéntek 4. (31. zsolt.) 5. (22. zsolt.) A liturgikus év utolsó vasárnapján A három ifjú éneke Meddig? Reggel -- este 1. Prima 2. Prima (Vasárnap a karácsonyi idôben) 3. Nona 4. Completorium (Vasárnap) 5. Completorium Liturgikus idôk 1. Nagyböjt -- Laudes 2. Hétfôi Sexta 3. Hétfôi Vesperás 4. Válaszos zsoltár 5. Hétfôi Tertia 6. Nagyböjti Laudes 7. Hétfôi Vesperás 8. Jusson már Eszedbe A Te néped 1. Apostolok 2. Vértanúk 3. Hitvallók 4. Compostellai Szt. Jakab 5. Szt. Lôrinc 6. Keresztelô Szt. János lefejezése 7. Capitulumok a) Ôrangyalok ünnepe b) Kis Szt. Teréz c) Assisi Szt. Ferenc d) Ráfáel arkangyal 8. Egymás mellett a két Márton ======================================================================== Tartalomjegyzék -- Sömaj Izrael (3.) (IV. kötet) KÉRYGMATA Bevezetô Alapfogalmak Miért? Szavak Kiket sose nevezek meg Körbe-körbe Isten Ember Börtön Halál Isten Kortársak Kortársak Misszionárius Költô Nyárspolgár Szakbarbár Nô Férfi Gyerek Pap Író Szabadsághôs Bíró Apostol Szent Intézmények Intézmények Isten házai Család Haza Egyház Érték és érdek Érték és érdek Alázat Fegyelem Egocentrizmus Karrier Gôg Az álszentség karrierje Könyv Végtelen és örökkévaló Utókor Humanizmus Humanizmus Én Világ Egyéniség Test A Rossz Értelmünk Akaratunk Hűség Tehetség Demokrácia Butaság ,,Modern'' Demokrácia Igazság Könnyedség Fegyelem Csodálkozás Kultúra Vertikális népvándorlás Háború Történelem és közélet Elvont spekuláció Tanulékonyság Idô A múlt szerelmese Magány Béke Erkölcsi fejlôdésünk Történelem Tehetek róla? Művészet Ars poetica A Szép Forma Ugye nem érted a verset, Alkotás Vallásos költészet Olvasok Művészet Mai kereszténység Mai kereszténység Evangélium Krisztus Modern hivatás Realizmus Bizonyosság A Jó Prédikálni? Bűn Hűség Hit Kontempláció Szeretet Életszentség Bocsáss meg... A szenvedés Hol a börtön? A vég ENSZ: az emberiség fele ideggyenge Lemaradt kérygmaták Elidegenedés Oszlop a pusztában Szolgálj! Atombombák Sportolók Ôrjöngô ifjúság PÁRBESZÉDEK (Ti kötetekkel szóltok, gazdagon, / én csak egy pár rímem hallatom, / s lehet belôlük mégis párbeszéd, / hol lélek szava éri lélekét.) Irodalomszociológia Szép versek!? Chamissonak Költôk az életutamból A ,,kapcsos könyv'' elôtt (Arany János) A Basszus (Ady Endre) Szorongás (József Attila) A tápéi Krisztus (Juhász Gyula) Jegyzetek Kosztolányi fölött A Próféta (Babits Mihály) Elôszó (Karinthy Frigyes) Emlék és varázslat (Radnóti Miklós) A bori füzet (Radnóti Miklós) Illyés Gyula fényképe elôtt A nyírszalon gazdájának (Áprily Lajos) Nektek is szól! (Váci Mihály) Még ez sem elég! (Váci Mihály) Esti karének (Benjámin László) Simon István Cseréphalom (Képes Géza) Nyakig az éjszakában (Baranyi Ferenc) Nyárvég (Garai Gábor) Verses ima versíróért (Vas István) Fiatal költôk anthológiája arcképekkel Sokaknak Könyörgés az íroncokért köztünk Ôk meg azt mondanák: Hol van a Valóság? Zrínyi harmadik éneke Versek, versek, versek... Utolsó párbeszéd ARS POETICA Nem írok szonetteket! Kísértés Ima Jegyzet -- rímben Az Ész nevében! Mert elôször a dac van! Írás a nem-írásról -- akkor is -- A Nagy Betűk Gyerekség? Unom Mit ágáltok? Hányszor írod meg? Belsô monológ A Mű A Mű árnyékában Verseskötet A titok Mókuskerék Rímeknek fényes csillaga -- Ádvent Angyallal és zarándokokkal Ars poetica I. Ars poetica II. Ars poetica III. Ars poetica IV. Ars poetica V. Ars poetica VI. MI Móni arcképe alá Rügy Pünkösd van! Útravaló Gyümölcs Biztatóul Az árnyékom -- -- --(vigasztalásul) -- -- -- (betegnek ajándékul) Emlékérem -- -- -- (Karácsonyra) Tanítás (mi tán vallomás is) 3 ÉV VERSEI Talán valamit elhibáztam Én is átmentem rajta -- Ó, a forrásaim -- Tedd már le a karszalagot! A hivatás vége Pünkösdi sequencia Zárás elôtt Magányos reggeli ima Izaiás emlékirata honfitársai ellen Mit vársz még tôlem, Angyal? -- ha csobbanó vizén mind helyén áll a nád -- Mi az, ami biztos? ======================================================================== Tartalomjegyzék -- Szélfútta versek (V. kötet) Bevezetô az Anthológiához, amit már itthon írtam Római versek Római versek Colosseum ,,Akkor'' -- és ma Callixtus-katakomba -- opprimitur a maiestate! Sírok, emlékek, temetôk -- ugyanaz a csöndes Angyal -- -- a barbár a legszívósabb! Szavak, szavak Visszfények Lassan az ember már csomagol Más az, pajtás -- A régi kápolna újra él Egyszer minden kehely felborul Meddig vársz még, Angyal? Koponyám röntgene 1998. (Szent Jakab), este Még ma, nem holnap -- Így is titeket hordalak -- A püspök egy bűnbánati zsoltárt mond el: a 37.-et Ó, szószék! Apostolutód Sírfelirat Fiposz (Fiatal papok országos szövetsége) Püspökszobor Ki képviseli? A Sátán és az Érsek -- hol rejtôzöl? -- érjen el a vágyunk -- Gyémántmise Egy fiatal angyal... A tékozló fiú indulása Hol vagy, Karácsony? Marika Hallgatnom kellene már, Uram? Tedd, Uram, könnyebbé az elválást ======================================================================== Tartalomjegyzék -- Az összes vers betűrendes jegyzéke -- A -- A ,,kapcsos könyv'' elôtt (Arany János) IV. kötet A bal lator III. kötet -- a barbár a legszívósabb! V. kötet A Basszus (Ady Endre) IV. kötet A béke, I. kötet A Beteljesedés felé -- II. kötet A bevezetôt elmondja Ezekiel II. kötet A bevonulás útján I. kötet A bori füzet (Radnóti Miklós) IV. kötet A bugyorban III. kötet A Halál Angyala II. kötet A harmadik gyertya III. kötet A három ifjú éneke III. kötet A Hideg himnusza I. kötet A hivatás vége IV. kötet A holtan nagyok III. kötet A Jó IV. kötet A jobb lator III. kötet A Kendô szólal I. kötet A kútban II. kötet A Láng himnusza I. kötet A Láng küldetése I. kötet -- a lélek nem él, csak az egészben -- III. kötet A lelkemet vedd fel! II. kötet A Leviáthán hasában III. kötet A liturgikus év utolsó vasárnapján III. kötet A lótuszevôk szigetén I. kötet A magányos ember zsoltároskönyve (68. zs.) III. kötet A másik Mérleg II. kötet A második gyertya III. kötet A Megfeszített III. kötet A múlt szerelmese IV. kötet A Mű árnyékában IV. kötet A Mű IV. kötet A Nagy Betűk IV. kötet A negyedik gyertya III. kötet A nyírszalon gazdájának (Áprily Lajos) IV. kötet A palack szelleme (12 zs.) III. kötet A Próféta (Babits Mihály) IV. kötet A püspök egy bűnbánati zsoltárt mond el: a 37.-et V. kötet A régi Ádvent visszatér III. kötet A régi kápolna újra él V. kötet A Rossz IV. kötet A Sátán és az Érsek V. kötet A szenvedés IV. kötet A Szép IV. kötet A tápéi Krisztus (Juhász Gyula) IV. kötet A Te néped III. kötet A tékozló fiú indulása V. kötet A Test epilógusa I. kötet A titok IV. kötet A tűz mellett I. kötet A vég IV. kötet A versek litániája II. kötet A világ 1976-ban III. kötet Adoráció I. kötet Ádvent Angyallal és zarándokokkal IV. kötet Agnus Dei I. kötet Ágyban, párnák közt? II. kötet Ahogy a hídon II. kötet Akaratunk IV. kötet Akart versek I. kötet Aki anyám voltál... I. kötet ,,Akkor'' -- és ma V. kötet -- akkor is -- IV. kötet Alapfogalmak IV. kötet Alázat IV. kötet Aligha -- II. kötet Alkotás IV. kötet Apostol IV. kötet Apostolok III. kötet Apostolutód V. kötet Arc, profilban II. kötet Arcképem alá II. kötet Ars poetica IV. kötet Ars poetica I. IV. kötet Ars poetica II. IV. kötet Ars poetica III. IV. kötet Ars poetica IV. IV. kötet Ars poetica V. IV. kötet Ars poetica VI. IV. kötet Assisi Szt. Ferenc III. kötet Atombombák IV. kötet Az Alázatosság kalácsa I. kötet Az álszent II. kötet Az álszentség karrierje IV. kötet Az árnyékom IV. kötet Az Egyház záró szava III. kötet Az Ellenlábas II. kötet Az elsô ádventi gyertya III. kötet Az elsô hó I. kötet Az Ész nevében! IV. kötet Az Igen-ért küldöttelek! II. kötet Az Isten vásárosa I. kötet Az utolsó szó jogán I. kötet Az utolsó zsoltár II. kötet Azért ez nem olyan egyszerű (72. zs.) III. kötet Azt hiszed, lehet? I. kötet -- B -- Bagoly mondja a verébnek -- II. kötet Bármelyik nap III. kötet Befelé megyek tavaszomba I. kötet Béke II. kötet Béke IV. kötet -- belôlem virít ki minden csillag -- III. kötet Belsô monológ IV. kötet -- -- -- (betegnek ajándékul) IV. kötet Bethesda a X. kerületben III. kötet Bevezetô IV. kötet Bevezetô az Anthológiához, amit már itthon írtam V. kötet Bíró IV. kötet Bizonyosság IV. kötet Biztatóul IV. kötet Biztonságban (90. zs.) III. kötet Bocsáss meg... IV. kötet Börtön IV. kötet Bús esti ima (4. zs.) III. kötet Butaság IV. kötet Bűn IV. kötet -- C -- Callixtus-katakomba V. kötet Capitulumok III. kötet Chamissonak IV. kötet Címer III. kötet Colosseum V. kötet Completorium I. kötet Completorium III. kötet Completorium (Vasárnap) III. kötet Compostellai Szt. Jakab III. kötet Credo I. kötet -- CS -- Csak drótok I. kötet Csak feszítsetek! (126/2. zs.) III. kötet Csak mese! III. kötet Csak pillanat -- II. kötet Csak Te! (126. zs.) III. kötet Csak Te ne késs! (69. zs.) III. kötet Család IV. kötet Csendet teremtek benned! II. kötet Cseréphalom (Képes Géza) IV. kötet Csodálkozás IV. kötet -- D -- Dávid II. kötet -- de akik jönnek -- (125. zs.) III. kötet De ez is igaz! II. kötet De jó lenne! II. kötet Déli glória I. kötet Demokrácia (1) IV. kötet Demokrácia (2) IV. kötet Diónyi fájdalom II. kötet Diotrephes III. kötet Duplát kaptam I. kötet -- E -- Ecce homo I. kötet Egocentrizmus IV. kötet Egy apró seb csak a bal bokád fölött III. kötet Egy fiatal angyal... V. kötet Egyedül III. kötet Egyéniség IV. kötet Egyház IV. kötet Egymás mellett a két Márton III. kötet Egyszer minden kehely felborul V. kötet Egyszer mindenki csikó volt... I. kötet Együtt II. kötet Elidegenedés IV. kötet Elmegyek, elmegyek... III. kötet Elôszó (Karinthy Frigyes) IV. kötet Elveszett nemzedék III. kötet Elvont spekuláció IV. kötet Ember embernek farkasa (11. és 115. zs.) III. kötet Ember IV. kötet Emlék és varázslat (Radnóti Miklós) IV. kötet Emlékek III. kötet Emlékérem IV. kötet ENSZ: az emberiség fele ideggyenge IV. kötet Erkölcsi fejlôdésünk IV. kötet Erô II. kötet Esti barátkozás I. kötet Esti béke (130. zs.) III. kötet Esti karének (Benjámin László) IV. kötet Evangélium IV. kötet Ez ki itt? II. kötet Ez van! II. kötet Ezekieltôl Móniig II. kötet -- É -- Égjen végig ez a tűz! II. kötet Éjjeli glória I. kötet Él is benned? III. kötet Életszentség IV. kötet Én IV. kötet Én is átmentem rajta -- IV. kötet Én is köszönöm! II. kötet Én megmaradtam I. kötet -- érjen el a vágyunk -- V. kötet Érték és érdek IV. kötet Értelmünk IV. kötet Értetek I. kötet -- -- és dalol a Lélek -- -- I. kötet És ha Én kérdezek? II. kötet Évfordulón II. kötet -- F -- Fagyöngy az Istenen I. kötet Fák az udvaron III. kötet Fáradt glória I. kötet Fazék-sors II. kötet Fegyelem (1) IV. kötet Fegyelem (2) IV. kötet Fehérvasárnap III. kötet Felkélt a szél I. kötet Férfi IV. kötet Férgek II. kötet Fia vagyok! (109. zs.) III. kötet Fiacskám, I. kötet Fiatal költôk anthológiája arcképekkel IV. kötet Fiposz (Fiatal papok országos szövetsége) V. kötet Forma IV. kötet Földönfutók II. kötet Fuldokolva (41/2. zs.) III. kötet -- G -- Gaudete II. kötet Gôg IV. kötet -- GY -- Gyerek IV. kötet Gyerekség? IV. kötet Gyermekeim, I. kötet Gyümölcs IV. kötet -- H -- -- ha csobbanó vizén mind helyén áll a nád -- IV. kötet Ha én sem beszélnék -- III. kötet Ha szólsz hozzám -- II. kötet Háború IV. kötet Hajnalban III. kötet Hajnali álom I. kötet Hajnali glória I. kötet Halál IV. kötet Hallgatnom kellene már, Uram? V. kötet Hányat alszunk? I. kötet Hányszor írod meg? IV. kötet Harmadik mise I. kötet Határkô II. kötet Haza IV. kötet Hej Idô, te lompos, vén varázsló -- II. kötet Hétfôi Sexta III. kötet Hétfôi Tertia III. kötet Hétfôi Vesperás III. kötet Hétfôi Vesperás (Nagyböjt) III. kötet Hiszekegy III. kötet Hit IV. kötet Hit, remény, szeretet I. kötet Hitvallók III. kötet ,,Hívôk'' III. kötet Hogyan is lesz az? II. kötet Hol a börtön? IV. kötet -- hol rejtôzöl? V. kötet Hol vagy, Karácsony? V. kötet Hol van a Húsvét, Angyal? II. kötet Hol van a Valóság? IV. kötet Humanizmus IV. kötet Hűség (1) IV. kötet Hűség (2) IV. kötet Hűség Péter-Pálkor I. kötet -- I -- Idô IV. kötet Idôk jele II. kötet Igazság IV. kötet Igen és Nem II. kötet Így törnek fel bennem -- II. kötet Ikrek lettek I. kötet Ilyen ôsi a bűn! (40. zs.) III. kötet -- ilyen üres -- II. kötet Illyés Gyula fényképe elôtt IV. kötet Ima IV. kötet Imádkozom I. kötet Intelem az ostoba prófétához II. kötet Intelem mái prófétáinkhoz II. kötet Intézmények IV. kötet Introitus I. kötet Írás a nem-írásról IV. kötet Irgalom (102. zs.) III. kötet Író IV. kötet Irodalomszociológia IV. kötet Isten házai IV. kötet Isten IV. kötet Isten IV. kötet Izaiás -- ma is! II. kötet Izaiás emlékirata honfitársai ellen IV. kötet -- J -- Jegyzet -- rímben IV. kötet Jegyzetek Kosztolányi fölött IV. kötet Jelenléted II. kötet Jeremiás imája II. kötet Jeremiás siralmai II. kötet Jeremiással I. kötet Jó harcot harcoltál -- II. kötet Jónás felel II. kötet Jubileum I. kötet Júdás fája alatt I. kötet Júdás felháborodása III. kötet Jusson már Eszedbe III. kötet -- K -- Káin rokona III. kötet Kaleidoszkóp II. kötet Kamaszodik a víz I. kötet Karácsony Borban III. kötet Karácsony, 73 III. kötet -- -- -- (Karácsonyra) IV. kötet Karc III. kötet Karrier IV. kötet Katkának II. kötet Kegyelmet kértek számodra II. kötet Kék ég, kék víz... I. kötet Kemény beszéd I. kötet Kenyeret eszem I. kötet Keresztelek I. kötet Keresztelô Szt. János lefejezése III. kötet Keserű II. kötet Készülôdés II. kötet Két csajka, egy kanál I. kötet Ki hasonlítson? I. kötet Ki itt belépsz -- III. kötet Ki képviseli? V. kötet Ki vagyok én? I. kötet Ki voltál igazán? II. kötet Kiket sose nevezek meg IV. kötet Kirôl írok? III. kötet Kis Szt. Teréz III. kötet Kísértés II. kötet Kísértés IV. kötet Konokul II. kötet Kontempláció IV. kötet Kopaszok Istene I. kötet Koponyám körül II. kötet Koponyám röntgene V. kötet Kortársak IV. kötet Költô IV. kötet Költôk az életutamból IV. kötet Könnyedén I. kötet Könnyedség IV. kötet Könyörgés a vénség küszöbén II. kötet Könyörgés az íroncokért köztünk IV. kötet Könyv IV. kötet Köztük vagy II. kötet Krisztus IV. kötet Kultúra IV. kötet Kyrie I. kötet -- L -- Lacinak II. kötet Látható, vagy láthatatlan? III. kötet Látlelet II. kötet Látom a sötétet! (87. zs.) III. kötet Legalább a tátikáimat! II. kötet Lexi I. kötet Liturgia I. kötet Liturgikus idôk III. kötet Longinus dala I. kötet Lovamat kötöttem... III. kötet -- M -- Ma azonban Péter így beszélne a tragédiában: II. kötet -- ma már oly Karácsonyt kérek Tôled -- III. kötet Magam köszöntöm önmagam III. kötet Magány IV. kötet Magányos reggeli ima IV. kötet Magunk leszünk II. kötet Mai kereszténység IV. kötet Mái mozaik II. kötet Márianosztrai asszociáció III. kötet Marika V. kötet Márti iskolába megy II. kötet Más az, pajtás -- V. kötet Második könyörgés II. kötet Meddig vársz még, Angyal? V. kötet Meddig? III. kötet Még ez sem elég! (Váci Mihály) IV. kötet Még ma, nem holnap V. kötet Megbotránkoztál? III. kötet Megkoszorúzták a sírját... III. kötet Megláttad a boldogságot? I. kötet Meglopnád ...? I. kötet Mért csinálod? II. kötet Mert elôször a dac van! IV. kötet Mért érezlek olyan messze -- II. kötet Mért hallgatok Rólad? II. kötet Mért vagy gyatra? I. kötet -- mert, például, így is lehet! -- III. kötet Mi az, ami biztos? IV. kötet Mi közöm van hozzátok? I. kötet Mibôl gyöngyözik elô? II. kötet Michelangelo: Rabszolga III. kötet Miért írok? II. kötet Miért? III. kötet Miért? IV. kötet -- mikor már senki sem emlékszik rátok -- III. kötet Minden versem -- II. kötet Mindenképp fáj II. kötet Mindennapi kenyerem II. kötet Mindenszenteki szózat II. kötet Mindnyájan lehetnétek! III. kötet Minek mondotok engem? II. kötet Mint az a madár -- ? (10. zs.) III. kötet Mint egy virág, I. kötet -- mint futó sebesültbôl a vér csöpög (39. zs.) III. kötet Mint ködkürt a Dunán ... I. kötet -- mint nyúl az ôszi szántásban -- III. kötet Mint rab -- II. kötet Mire jó a vers? II. kötet Miserere I. kötet Missa sicca I. kötet Misszionárius IV. kötet Mit ágáltok? IV. kötet Mit akartatok velem? III. kötet Mit jelent írni? II. kötet Mit tennél? II. kötet Mit vársz még tôlem, Angyal? IV. kötet Modell II. kötet ,,Modern'' IV. kötet Modern hivatás IV. kötet Modern Március III. kötet Mókuskerék IV. kötet Mondják -- mondom (122. zs.) III. kötet Móni arcképe alá IV. kötet Most él csak ... II. kötet Mulandóság (48. zs.) III. kötet Múlnak az évek I. kötet Műanyag iratkapocs (123. zs.) III. kötet Művészet IV. kötet -- N -- Nagyböjt -- Laudes III. kötet Nagyböjti Laudes III. kötet Nagyhét, 74 III. kötet Nagypéntek III. kötet Nagypéntek, újra III. kötet Naiv zsoltár, amiben mégis van valami (111. zs.) III. kötet Naphimnusz (148. zs.) III. kötet Ne dobj el! II. kötet Ne felejtsetek! I. kötet Ne keményítsétek meg -- (94. zs.) III. kötet Ne köszöntsetek! I. kötet Ne sírj majd utána -- II. kötet Neked létezem -- II. kötet Nektek is szól! (Váci Mihály) IV. kötet Nem egészen! (74. zs.) III. kötet Nem egyszerű! II. kötet Nem értelek II. kötet -- nem fogjátok hinni -- III. kötet Nem írok szonetteket! IV. kötet Nem lehetne? II. kötet Nem szoktam -- hadd szokjam III. kötet Nem vagyok olyan! (117. zs.) III. kötet Nemcsak régen történt! III. kötet Négy elem I. kötet Négyszáz bűnösök litániája I. kötet Nincs szükség bogáncsra! II. kötet Nona III. kötet Nô IV. kötet -- NY -- Nyakig az éjszakában (Baranyi Ferenc) IV. kötet Nyárspolgár IV. kötet Nyárvég (Garai Gábor) IV. kötet -- O -- Oktatom a Lángot I. kötet Októberek I. kötet Olcsó vagy, Pajtás! I. kötet Olvasok IV. kötet -- opprimitur a maiestate! V. kötet Oszlop a pusztában IV. kötet Ó, a forrásaim -- IV. kötet Ó, ha egyszer ... I. kötet Ó, szószék! V. kötet -- Ö -- Öcsém II. kötet Önéletrajz II. kötet Öreg ember altatója II. kötet Öreg ember zsoltározik (101/1,3. zs.) III. kötet Örömünk oka I. kötet Összeért a kezünk ... I. kötet Ôk meg azt mondanák: IV. kötet Ôrangyalok ünnepe III. kötet Ôrjöngô ifjúság IV. kötet -- P -- Pap IV. kötet Papírsárkány lettem II. kötet Pásztorok miséje I. kötet Planck I. kötet Poharam I. kötet Pörög az orsó I. kötet Prédikálni? IV. kötet Prima III. kötet Prima (Vasárnap a karácsonyi idôben) III. kötet Prothézist kaptam II. kötet Purificatio I. kötet Pünkösd van! IV. kötet Pünkösd vigíliáján III. kötet Pünkösdi sequencia IV. kötet Püspökszobor V. kötet -- R -- Rabszolgák III. kötet Ráfáel arkangyal III. kötet Realizmus IV. kötet Reflektorfényben (138. zs.) III. kötet Reggel -- este III. kötet Reggel és este: egy nap II. kötet Reggeleim II. kötet Reggeli I. kötet Reggeli látogatás II. kötet Regina Mundi I. kötet Remény II. kötet Reménytelenül II. kötet Rímeknek fényes csillaga -- IV. kötet Római versek V. kötet Rügy IV. kötet -- S -- Sámuel II. kötet Sanctus I. kötet Simeon akarta így! II. kötet Simon István IV. kötet Simone Weil idézése II. kötet Sirat-e valaki? II. kötet Sírfelirat V. kötet Sírok, emlékek, temetôk V. kötet Sokaknak IV. kötet Sós Sándor I. kötet Sömaj Izrael (I) II. kötet Sömai Izrael (II) II. kötet Sötétben II. kötet Sportolók IV. kötet Stilicho fiai III. kötet Súlyosodóban II. kötet -- SZ -- Szabadsághôs IV. kötet Szakbarbár IV. kötet -- szállok egyre felfele -- III. kötet Szállok-e vagy hullok? II. kötet Szavak IV. kötet Szavak, szavak V. kötet Százszögű kristályok II. kötet Szegény és szürke vagyok II. kötet Szent IV. kötet Szenteste III. kötet Szép versek!? IV. kötet Szeplôtelen Fogantatás I. kötet Szeretet IV. kötet Szodoma II. kötet Szókat tajtékzom (38. zs.) III. kötet Szolgálj! IV. kötet Szomorú boldogság II. kötet Szorongás II. kötet Szorongás (József Attila) IV. kötet Szt. Lôrinc III. kötet Sztriptíz III. kötet Szürke habitusban I. kötet Szürke zsoltár I. kötet -- T -- Találkozunk I. kötet Talán valamit elhibáztam IV. kötet Tanítás (mi tán vallomás is) IV. kötet Tanulékonyság IV. kötet Tedd már le a karszalagot! IV. kötet Tedd, Uram, könnyebbé az elválást V. kötet Tehetek róla? IV. kötet Tehetség IV. kötet Téli ég, I. kötet Test IV. kötet Tóbiás éneke rabsága földjén II. kötet Történelem IV. kötet Történelem és közélet IV. kötet Triptichon III. kötet Tükörben II. kötet -- U -- -- ugyanaz a csöndes Angyal -- V. kötet Ugye nem érted a verset, IV. kötet Ugye, Arra gondolsz? II. kötet Ugye, kevés? I. kötet Ugye, nem kívánod? III. kötet Unom IV. kötet Utókor IV. kötet Utolsó párbeszéd IV. kötet Utunk II. kötet Újévek, újévek! III. kötet Úrnapon II. kötet Út és útjelzô II. kötet Útravaló IV. kötet -- V -- Vadak között II. kötet Valaki a Sátánt káromolta I. kötet Válaszos zsoltár III. kötet Vallásos költészet IV. kötet Valle de los caidos (20/2. zs.) III. kötet Van, hogy -- II. kötet Van, kinek -- II. kötet Vannak még csikók! I. kötet Várlak (43/2-3. zs.) III. kötet Várom Elizeust II. kötet Végtelen és örökkévaló IV. kötet Vénülsz, vagy züllesz is? II. kötet Versek, versek, versek... IV. kötet Versenyfutás a szóért II. kötet Verses ima versíróért (Vas István) IV. kötet Verseskötet IV. kötet Vértanúk III. kötet Vertikális népvándorlás IV. kötet -- -- --(vigasztalásul) IV. kötet Vigília III. kötet Világ IV. kötet Villódzik -- II. kötet Visszfények V. kötet Vízállásmérô II. kötet Vízkereszt II. kötet -- Z -- Zárás elôtt IV. kötet Zárt ajtók megett II. kötet Zrínyi harmadik éneke IV. kötet -- Szám -- 22. zsolt. III. kötet 31. zsolt. III. kötet 89. zsolt. III. kötet 129. zsolt. III. kötet 1998. (Szent Jakab), este V. kötet ======================================================================== Képek Gyerekkor 1. Kisgyerek korában 2. Testvéreivel Börtönévek 3. A börtönévek elôtt 4. 1953-ban, az elsô szabadulás után 5. Szabadlábon 6. 1977-ben, a harmadik szabadulás után Öregkor 7. Kismaroson az archívumban 8. Kismaroson a dolgozószobájában 9. Kismaroson 10. Kismaroson a kápolna bejáratánál 11. Kismaroson 12. Egyenes. Nincs rajta törés, se hajlat 13. A kápolna felé 14. A kápolnában egyedül Mesterével ======================================================================== Szürke habitusban. 1950. március -- 1951. június I. kötet Csak kiskamaszként bűnöztem néhány vers elkövetésével. De sokkal jobban szerettem és tiszteltem az irodalmat, mintsem akárcsak kísértésem is lett volna érett és józan évtizedeken keresztül, hogy ebbe a vétekbe visszaessek. 1950 márciusában szállítottak át a váci fegyház magánzárka-osztályára vagy négyszázad magammal. A névvel ellentétben, általában hárman-négyen kerültünk egy zárkába, de én azon kevesek közé tartozom, akik fokozott ,,veszélyességük'' miatt valójában is egyedül voltak. Tizennégy hónapon át. Ennek semmi konkrét oka nem volt, nem is közöltek ilyet. A koreai háború idejét éltük. Lehet, hogy ezért? Nem dolgoztunk, könyvek, munka és egyebek nem voltak. Vagy egy félév után adtak be egy kézzel hajtott orsózót, amivel a szövôgyárak rossz, sérült csévéinek a hulladék anyagát kellett feldolgoznunk. Nem volt veszélyes, mert cséve és üres orsó nem mindig került egyszerre. Viszont teljes hírzárlat alatt álltunk, azt se közölték senkivel, hogy élünk-e és hol. Az élelmezés, ruházat és fűtés elképzelhetetlenül alacsony szintet ért el: ezt az éhen haltak és a megôrültek igazolják. Az ôrség elgondolásával szemben ilyen körülmények közt az egyedüllét kedvezôbb volt számomra, mint a legtöbb közös zárka lett volna. Hogy egy 2x4 méteres területen egy ember él-e vagy négy, nem mindegy. Hogy az idônként beadott egy-egy vödör vizet a kánikulában egymagam vagy négyen használjuk-e, nem mindegy. Lehet-e innen egyáltalán szabadulni, errôl szó sem esett. Ilyen helyzetben a legtöbb ember feszültségével és elkeseredésével csak terhe a másiknak. Én mindmáig úgy ôrzöm ennek az idôszaknak az emlékét, mint -- sok kellemetlensége mellett is -- életem egyik legboldogabb idôszakát. Mint egész életemben, ekkor is legtöbbször álomtalan, mély alvással, felriadások nélkül aludtam át az egész éjszakát. Körülbelül az idôszak második hónapjában történt, hogy egy hajnalban arra ébredtem fel, hogy valami egyszerű, négysoros versszakaszt mondogatok: a Hajnali álom negyedik szakaszát. Megtanultam, újra elaludtam, s reggel teljes verssé kerekedett ki. Magam csodálkoztam rajta a legjobban, hisz az elôzô hetekben semmi irodalmi téma nem járt az eszemben, és hogy magam írjak, az egész eddigi felnôtt életemben nem fordult meg a fejemben. Szokatlanságában segítô kegyelmi tényt láttam, s mikor az egész dolog újabb és újabb versek születésével könnyedén gördült tovább, ebben a felfogásomban csak megerôsödtem. Az itt eltöltött további egy év alatt minden ima, elmélkedés, gondolat végsô fokon versbe torkollott, egész szellemi életem ezt a formát öltötte fel, ami a hónapok múlásával tartalmában is, technikájában is elmélyült és tökéletesedett. Persze, papirosnak és ceruzának itt nyoma sem akadt. Minden csak fejben születhetett meg. Így egy vers kialakulása egy-két napot is kitöltött, viszont kívül esett minden ellenôrzési és elkobzási lehetôségen. Megtartásuk is csak állandó tanulással és ismétléssel volt lehetséges. Ez megint külön kegyelem, hisz magam sohasem tartoztam az emlékezett bajnokai közé, sôt nem is törôdtem ennek fejlesztésével, meg akartam ôrizni agyam biológiai erejét olyan feladatokra, mik papír és írószer segítségével nem oldhatók meg. Egy év múlva véget ért magányosságom, és ezzel együtt tökéletesen félbemaradt a versírás is. De mikor újabb két év múlva szabadultam, az egész anyagot, mintegy 200 verset a fejemben vittem ki. Ebbôl azonban már csak úgy 150 került lejegyzésre, mert amit a börtönévek megôriztek, azt a viszonylagos szabadság mozgalmassága hónapok alatt kitörölte. Persze a leglényegesebbekre még kiesésük ideje elôtt csak sor került. A börtön utáni években nem nagyon lehetett szükség a kegyelemnek erre a formájára, mert hét év alatt 20 vers született meg. Az utána következô házkutatások és eljárások pedig megszűrték az elôzô körülbelül 150-et is. Minden elérhetôt elvittek és megsemmisítettek, bár ezekrôl soha egyetlen említés, kérdés nem hangzott el. De amikor a többször legépelt anyagot most ismerôsöktôl próbáltam összeszedni, újra kevesebbet találtam, bár a legkedvesebbek ezek között is szinte hiánytalanul ott vannak, és így ez az anyag is hű képet nyújt ezeknek a verseknek a világáról. Az egész ügyet az elsô pillanattól kezdve természetfeletti jellegű tartozásnak éreztem. És hogy annyi hányódás után a lényege még mindig megvan, ez a tény nem alkalmas ennek az érzésnek az elaltatására. Nem tudhatom, hogy meddig lenne még módom a tartozásért helytállni, hát iparkodom sietni vele. Ha mindebben igazam van, akkor ezekkel a lapokkal ebben a témában lefedem magam a kérdezô Örökkévalóság elôtt. Az Úr 1978-ik esztendejében. Lénárd Ödön ======================================================================== A ,,Szürke habitusban'' verseskötet lejegyzésének és I. kötet legendás története fennmaradásának Lénárd Ödön 1953. nyarán szabadult amnesztiával a Váci Börtönbôl. Családjuk József körúti lakásán láttam elôször öt év múltán. A gyorsan készített igazolványkép rögzítette akkori arcát. {kép} Messzenézô kék szeme és elmélyült mosolya még az elmúlt évek emlékeirôl beszél... Ez a már éppen nem kopasz ,,fegyencfej'' hozta ki emlékezetben a 200 verset. Az elsô pillanatok szótlan mélysége után a legfontosabb kincsét vette elô. Egyszerű vonalas iskolafüzet volt, ceruzával írt feljegyzésekkel. ,,Nézzed fiam, neked megmutatom, tôled nem sajnálom''. A füzetben az emlékezetben kihozott és a néhány nap alatt már leírt versek voltak... A következô hetekben egyszer elvitt sétahajózni a Dunára. A hajó lassan úszott felfelé és nekidűlve a korlátnak néztük a vizet... Verseket mondott halk lassan és azt, hogy milyen kegyelme volt a vers az Istennek... Elmondott egy hosszabb versciklust, aminek ,,Hegedűverseny'' volt a címe. A sorok muzsikáltak és beleolvadtak a csobbanó víz neszébe. Ez a vers már nem került papírosra, valahol az örökkévalóság levéltára ôrzi, s majd egyszer az Angyala elverseli neki, hogy még egyszer és örökre felsírjon a hegedű benne és Neki és nekünk. * A ,,Második élet'' versei leginkább Óbuda és Csillaghegy között kerültek lejegyzésre. A cipôkkel megrakott triciklit dúdolva tekerte s ha benne elkészült a vers, félreállt és az útszélen a tricikli nyergében gyorsan felvéste egy ócska noteszbe. Kismaros, 2003. március 10. Tímár Ágnes ======================================================================== Hajnali álom I. kötet Bár ajtóm nem nyit csak furcsán, mert mindig más fordít a kulcsán, mint ízes-mázos álomkép, a Távol bűvöl ábrándként. S te ördögverte börtönrács, mit öklöm mindhiába ráz, úgy szállnék illat-nyomdokán, s csak nézni hagysz a tűnt után. Elnyúlok fáradt, kedvetlen, a piszkos, szalmás fekhelyen, s bár sajg belül még mindenem, varázslat kél fel szívemben. Házunk elôtt a villamos hullámvasút az ôs-hatos, ing szôke fénnyel villanyláng, merengni csábít az utcánk. Plakátruhás sarkoszlopok becsíptek, mint vén gazok: ,,Ne hidd, te lány, mit szemmel látsz, csak bortól van a kába tánc.'' S do-don, do-don, fényhúrokon így szól, sikolt, szeret, gyaláz, mit úgy utálsz és úgy imádsz: az Élet zsong a városon... Csereg rekedten a kerep, ugorj elátkozott, te, fel, a láncot újra vinni kell, s felsír belül az életed. ======================================================================== Ecce Homo I. kötet Rabra mindig felügyelnek, ám nevét is tudni: restek. Ôrtôl ôrig csak a szó ver, ha kihívtak valahova: megy az ember! Kétezer év mily keveset formálta a börtönnyelvet! Akkor is így szóltak egyszer egy kihíttra rámutatva: itt az Ember! ======================================================================== Kék ég, kék víz... I. kötet Kék víz, kék ég, kék tenger, lepj el csöndben, mély szender. Csónak táncol, orra ring, távolból egy társa int... fekszem hasmánt a vízen. Kék ég, kék víz, kék tenger, szállj rám csöndben, mély szender. Felhôgályák, delfinek, tán Kirkéhez siettek... hanyatt fekszem a vízen. Jaj, de sokat feküdtem, ringatódzva édesen, csónakom se tudtam már, vízen vagy az égen jár. Triton fújt egy trombitán, Odysseus voltam tán, valamikor régesrég. Rég. Kék ég, kék víz, -- nincs tenger, szalmára nem jô szender, fekszem hasmánt vagy hanyatt, csak rácson át láthatlak, immáron hány éve már. Már. Nem is csónak, fészek ez, biztos Isten ölén lesz, azért látom a kéket hol víznek és hol égnek, Ô ringat el most engem. Nem is bánt a változás, van itt álom, látomás, csak: ki verébbel gondoltál, angyalodnak szólhatnál: erre a csúf fészekre takarítás ráférne, alaposan ráférne. (S a nagy világfészekre, de mennyire ráférne. Nagyon-nagyon régen már!) ======================================================================== Ki hasonlítson? I. kötet A kék égi óceánban hó-felhôkbôl ott ragyog egész földünk. Festôkönyvet kaptak tán az angyalok? S most rajzolja mind, amit lát: Európát, Ázsiát, és a forró égöveknek ezer fura csudáját. Régi-régi térképeken láthatsz ilyen tájakat: húzva, nyújtva, döntve veri földünket az áradat. Ellenlábas, ernyôtalpú, kutyafejű vad tatár, kacsatermô fa is szépen kipingáltan festve áll. Tengerekben szörnyek úsznak, Columbus épp vitorláz, Amerikát megy keresni... (Fogoly, te még kicsit vársz!) Uram Isten, nagyon szép ez, kitüntetô mireánk: egeidben kiformálod gyarló emberi orcánk. De esetleg... nem lehetne? ... reformáld meg fizikád: ne az eged hasonlítson, mi másoljuk tán ôt át! Mert, ha egy kis butus angyal egy Vácot is felrajzol -- atlaszodon megkeresem: merre füstöl a pokol? ======================================================================== Négy elem I. kötet Négy elembôl áll a világ, tanulta a görög diák: tűz, víz, föld és levegôég, ennyi tette ki az egész periódus-szisztémát. A tűz ôsi égi lakó, lángja most is fellobbanó, csak mióta kék lakából egy gaz tolvaj foglyul hozta: rabunk, de nem közénk való. A víz jobban barátkozik: magától elszökik-folyik, de hazája mégis ott van, ha el is jön, vissza is tér, s csak a kékbôl ruházkodik. Az ég tágas görög csarnok: kék ruhában a Kék Zsarnok ott kormányoz földet, vizet. (Már ahogy a görögöknél istenségek hagyják magok.) Ez a három -- vak is látja --, ha pöröl is, egymás párja: mind fiatal, erôs, bátor, testükbôl friss illat árad, mindhez húz, kit egyhez vágya. Honnan került ez a suta negyedik, a föld, a furcsa, sáros, piszkos, nehéz massza, vakondokház, patkányfészek, nézni is a többi unja. S miért kellett, szegény fejem, pont e pancsban megszületnem? Hát nem volna kacagtató, valami Kék-Dodonában jóslatokat eregetnem? Valld be anyám: nem tettél te földszínű fát a kék tűzre, és Kék-Zsarnok haragjában -- fertôzve a nemzeti szín! -- Föld-börtönbe száműzött le? Így lesz biza! Most már értem: börtön lesz ez a Nagy-Kékben! De akad tán Kék-UNO is föld-sár börtönt felszámolni, s visszatérek -- úgy remélem -- Kékbe szépen, égbe kéken. ======================================================================== Reggeli I. kötet Csúszik már a takaróm is lefelé, enyhe szellô fújdogál a nap elé, dörzsölgetem nyiladozó két szemem: álmosan jár sugaruk a kék egen. Amennyit a rács befogad szerteszét, csupa kék az, csupa kék az, csupa kék: most úszik be aranysárga felhôfolt, odatűzi középre egy fénylô toll. Uram Isten, úgy fest most már az egész, pirítósra vajat tesz egy gondos kéz, odahaza reggelinél ülve tán ... takarót fel, kísért már az Éh-Sátán! ======================================================================== Téli ég, I. kötet ugyanolyan kék, ugyanolyan arany fellegek, s mögöttük még a nap is ugyanaz, mi rád nevet. Csak a bora más, mit kap tôle a föld, a vén kintornás. Fázik szegény! Bár fakadna mindig a rügy a gally hegyén! Bár lenne az Élet csak egy víg fütty! Csak a nóta más, mit teker élted, a vén kintornás! Önzô bolond! Tüdôvész az, ami egyre csak rügyet ont! Kell a tél az érô csírasejtre! Ha nincs tél, nincs Más, az élet egyetlen rövid rügyfakadás. Ma is csak kék, s itt is csak arany fellegek, s mögöttük még a régi Nap érleli a lelkedet. Ha nincs tél, nincs Más, hallgatnák egyre a verklid, kintornás? ======================================================================== Csak drótok I. kötet Fedett égbolt, fényes felhô, szétszeli drót, tizenkettô. Porcellánon a magasba szálait egy pózna tolja. Jövô-menô drótot látva, -- rabmadár a kalitkába -- úgy verdesek egyszeriben, mintha társam látnám ôsszel úszni fenn a fellegekben ... ======================================================================== Sós Sándor I. kötet Lógó rozmárbajszú magyar. Sötét szeme hegyek tava. Alszik benn a múlt, a tavaly: vagy egy tündér, vagy pár hulla. S ô ördöge, vértanúja? A rab-orvos halkan diktál: Hômérséklet: harminchat hét: cistitis -- áll Sós Sándornál. S ô ismétel szót, mit hall még, mint eddig is száz parancsét. Szólt a bíró, szólt a hadnagy rádió, meg szónok, újság. Az urak mind parancsoltak, Sós Sándorok meg csinálták. Földön ez lesz az igazság. Belül ugyan gyanús néha, s hallgatnák a harang szavát, de a papunk csöndes, néma, bárha Róma, New York hallják. Mennyben is ez az igazság? Itt új arcok buktak elô, de ismét csak urak várták: orvos-rab, meg felügyelô a fejhajtást megkívánják. Poklon is ez az igazság! Várják: ússzál pisztrángmódra, de tanított ajak rája, hogy a Kéz a ,,nem'' szót rótta legtöbbször a kôtáblára. S ez az Isten igazsága! Nem arról szólt minden lecke: amit mond a nagyok szája, nincs annál jobb a mennybe se, vörös, ki nem bólint rája! S ez az ördög igazsága. Sós Sándor, majd kis legénykéd tanítsad meg otthon este: zúgjon tenger szónok, beszéd, a kôtáblát mellé vesse! Megveszi rajt’ az Istene! De míg téged feloldalak, megkötözlek, Hatalmasok, mind amiben megbotlottak minden bajszos Sós Sándorok. Él az Úr és ítélni fog! ======================================================================== Az Isten vásárosa I. kötet A búcsú áll a széles nagyvilágban, sürögnek benne vének, gyermekek, s összebújva lányok ketten-hárman, kinek mi kéne, azt beszélik meg. Ki pántlikát, ki omlós mézes-szívet, ez ostort, csizmát vagy labdát vesz még, pörögnek színes papírszerpentinek, s nem tudja az: kacagjon vagy egyék. A hintát fönn az utcakölykök hajtják, feltűnik néha kócos víg fejük, kolbász szagáról felleled a konyhát: elébe koldus ült, s egy eb feküdt. És szélrôl én is árulgatok egy-mást: fűzért vagy képet, könyvet, keresztet: csak ezt a sátrat gyéren látogatják: szegény vásárosát az Istennek. Leányok kékben, felsô rózsapírban, s anyókák gyűlnek hollószínűen, míg lurdi Márját csillogtatok vígan, plébánosunk köszöntöm messzünnen. Egy surbankó jön, settenkedve, mélán, ez Toldy Miklóst, az Háry Jánost néz: Te papnak készülj, vagy tanító légy ám -- s nem baj, ha zsebben kong a kis vitéz! Estére kelve én is adnék hát el abból, mit Gazdám számra rám bízott: s nem csodálok konyhák forgalmán el: keresztbôl, borsból szemnyi hatni fog. S egy csízió jár áruimhoz mindig, mit versbe télen büszkén én szedek! Dicsérjék, rá a kölcsönsót ha hintik, nótás vásárosát az Istennek. Nagyjának tôle fülig szalad szája: fiúknak hona ingyen vásárfia! S szülénk nevetve szint’ fejét csóválja: a búcsús hogy kikacskaringózta. Van aztán, aki fancsalítva nézi, vagy lépve párat unva dobja el, rátaposnak, szellô hajtja, tépi, s az árok dinnyehéján nyugszik el. S ha felkapván egy meztélábas bikfic, belemerül csillogó nagy szemmel, a búcsúst látva: néki cukrot is visz, s népek suttogják: bolond ember. Ha ,,józan'' lenne, nem is búcsút járna, disznót hizlalna, s törne esküdtnek, de tűrjétek, ha utatok nem állja: bolond vásárosát az Istennek. Mindig szaladgált pár belôlük itt lenn, az évezredes világbúcsúkon, a név Ferenc vagy Vince vagy más milyen, a mérlegen az úgyse sokat nyom. És mind bolond volt: vásáros szent ember, csak kákabélű szegény ördögök, ki házasságot könyvvel és kereszttel, s nem pénzes, formás kislánnyal kötött. Kondér mellôl a sátrat élccel szólják nagy zsírosbajszú, tárcás emberek, s Boscók, Ignácok nagy szelíden mondják: hadd éljen egy ily vén bolond is meg! -- Csak járjátok való bolondok útját disznóstul -- súgják mélabús szemek, ha kóbor szelek itt-ott összefújják pár hű vásárosát az Istennek. S mesélnek arról, hogy a végsô búcsún, hogy gyűlik össze minden vásáros, s hogy reked kinn földig lógó orrún kolbászfaló és mind a kolbászos. A Gazda kertje nyitva áll számunkra, füvének selyme bolondozni hív, s ha százunk majd a szalamandert futja, az ostoron tán én leszek, mi csíp. Elôl esetleg Aquino rohangál és jókat ránt a hosszú ostoron, kezét csapkodja gömbölyded pocakján: csúszkál ismét a kis búcsús hason... S ím itt tűnik ki tennen lükeségtek, mert pindur ész, ha lenne bennetek, hát jó magasra még ma felkötnétek minden vásárosát az Istennek! ... ======================================================================== Akart versek I. kötet Akart versek roncsa, romja gyűlik bennem rút halomba. Akartam, hogy Néked tessek, mégis minden kényes-szépnek csúfja lettek. Játszi versek rózsabokra új bimbót nyit új bimbóra. Ezt se tudtam, nem akartam, egy hajnalon felriadva fakadt rajtam. Nagy mellkassal adnod sem megy. Rímlabdád hát falhoz verjed, s mit meg nem tesz síp, dob száza, majd dicséri gyerekhangú puffogása. ======================================================================== Felkélt a szél I. kötet A szél! A szél! Felkélt a szél, s már zúgat titkosan, ugorj hajós, vitorlát bonts, és szélnek állj gyorsan! Ki tengeri -- és vérbeli -- fonott karokkal áll: kötél suhog, víz dob habot, tüdô dohog, zihál. A tengeren -- történelem -- a Lélek zúgat most: s ki nézi azt, hová szalad hullámtaraj habos. Ez fújva vet partról szelet, az félôn bújik, s rág, s mi elhozzuk gyöngyük, borsuk, ti ködlô Indiák! Csak nem gondod bolond, pocok, ha Lélek zúgni kél? A cél titok. S útját tudod? De már felkélt a szél -- hajós, a szél, a szél! ======================================================================== Ikrek lettek I. kötet Fáradt volt az egész nap, meddô, reszketeg, ám estére váratlan két vers született. Ájcsi, ájcsi ikreim, nótájuk fújom; egy alszik a szívemben, egy sír ajkamon. Mái gyerek, mái vers: veres mindegyik; apák, anyák tudják csak: mégis legszebbik. Bölcsô mellett ki ügyít kilenc hónapra? Két versedért feledlek unalom napja. Ám ha csupa vers-gyerek szépít egy napot, hogy kapok majd Pestig egy egész vonatot? ======================================================================== Kemény beszéd I. kötet Hát mind a tiétek legyen a szó, a harsogó? S csak néktek zúgjon az erekben a rôt folyó? Csak értetek szántsa lángosan a plakát a ház falát, s ha énekszóra láb dobban, mi horgadjunk alább? Csak néktek verje üstdobjait a szent lázadás? S a Názáreti Ács majd zsebkendôbe sóhajt csak itt, mint egy hektikás? Az enyéimtôl ne kiálthassak, hogy ránkgyűrűz a hullabűz, mert nyanyóknak a ,,Lelki tasak'' ily durva szót nem bötüz? S a sekrestyés meg az óvónéni finom orra megbűzli rajta, hogy illeme nem könnyed, ,,égi'', nem Új Idôk-fajta. S ha felszakadna egy látomás, mardosó lúgja addig mossa-gyúrja, míg átvedlik a tíz csapás -- egy pirosszemű nyúlra? Ti álszent buták, szédült vakarcsok, hisz az Úr kemény, vérzô, nyers tény, s ti megdöbbenni sem akartok, hogy ganéj a ganéj. Hát nem adom a szót, a földszagú-búsát, mi arcodba csattogja a régi ostor régi Krisztusát: az Igazat, te hívônek csúfolt -- patkányhad. ======================================================================== Esti barátkozás I. kötet Testvér, aki félrehúzott szájjal olvasod e csöndes lapokat: no, megint egy ,,urbanusunk'' szájal, s kôre csupán követ rakogat, hadd mondjam el lócánülô este: tiétek volt mindig lelke, teste! Testvér, merre sohase vitt jártad: legsötétebb Ferencvároson -- szlávok, svábok ülték a kocsmákat -- ott kacagtam elsô álmomon. Hol a gyerek törheti a fejét: Ádám mért nem kôbôl teremteték? S tudod, testvér, hogy hiányzik nékem télen a tor, sütéskor a lángos, ma született borjú kék szemében ijedt fény, hogy négy lábon se táltos, s hogy gabonából ma is csak a zabot ismerem, mert széthányt kalászt adott. Ó, ha anyám nótás, szelíd Kenyér, apám tüzes, messzenézô Vas, s én, hol felhôt ringat füzes friss ér, barna gyümölcs, titkosan magvas -- de születni három kôszobában nem érdemes, hidd el, megpróbáltam. S tíz év múltán a szellôs dombháton a kúriába átbűvölôdni; kinn csorg a méz réten és világon, s a méhek szárnya röpülni nô ki. De azért jár ákácot meg hársot: behordaná a kék mennyországot! Aztán vágni mindig élô rendet földeken és emberszívekben, míg az kettôt, ahol eddig egyet: arany kalászt, friss lurkót terem. S este ülve szépapám bútorját, Milánóból hallgatni a Toscát. S utolsó tíz évre visszatérni régi apám öreg házába; kúriából hová nem kísér ki, csak a csöndes könyvtárszobája. Hat láb mélység, fél méternyi széles, jó lesz szokni meghitt keveséhez. S így ilyenkor lócánülô este halk mesékben szétosztogatni: kaptár alján mi maradt keveske, régi kincsek hulladékai. S ha visszatérsz, honnan fölvétettél: ,,Élt egy táltos...'' -- s mesékben még él ... S tudod testvér, mesém majdnem való! Kúrián él, de röghöz kötött, keze áldja, mi kalász, vagy lurkó, táltosául ki öltözött. S ha valódi, foggal jött világra, hét országot hord haza varázsa! Utálom is a városi ,,gangot'' s lépcsôházát, mit karom átér, ôs paplakok, barokk rendházboltok, ti vagytok az én lelkemnek tér. Meg nem szokva soha szülôházam, otthon vagyok falvak templomában. Szerettem bár a városból mindig lüktetô, friss életzenéjét, ötlet villan, száz sziporka izzik, férfiizmok állják erejét. De ez lelkünk lakodalmas tánca, s hazavár a köznap szalonnára! ... Ne szégyenkezz belül, édes testvér: sáros csizmán felragyog az arcom; csak ha kinek lelke sárban jár-kél, kunyhó-kúriából kirakom! Ízlelgesd csak ákácom meg hársom, egy valódi táltos könnye hullott le rá áldón. ======================================================================== Ki vagyok én? I. kötet Nem hajló nád, s puha ruhám sincsen, emberek közt elkiáltott szónak sivatagból hívott ki az Isten. A lábaim minden utat rónak s mindôtöket hívlak a Jordánba végítélet harsonái szólnak. Puhák és hajlók ágaskodnak máma s én kiáltom, ahogy a Hang adja: nem tűr az Úr halni se csak állva! Vállaimon nincsen senki gondja, nem ismerlek: rokon, pajtás, pártok. Rég eldobtam mindenféle zászlót. Vagyok csak az örök Egyház hangja. ======================================================================== Mi közöm van hozzátok? I. kötet Ledobbantam elsô sétán lázadva az udvaron, hova hoztál Uram, Isten, kiket raktál körülem, nem bírom, nem akarom! Elfeledted, hogy ki voltam, mi lobogott belôlem, elfeledted ifjúságom, merész kamasz-harcaim, most lész hozzám hűtelen? Ennek itt vér, szajré-arany szaglik annak ujjain, ostobák, vagy maszlagoltak, mástól lopták imájuk, ezek az én társaim? S ha már egyszer dicséreted csak odafönt kívánjuk, gúnyt is űzöl abból, aki féltôn hordta színeid? Mi közöm van hozzájuk? Belül a Hang simítóan válaszol: bugyborékolj forró fejjel nagy gyerek. Bölcs-magadnál erôsekhez jár doktor, repedt nádat talán ti is töritek? Elhoztalak tévelygôkhöz tenyéren, szánok néked nyolc termékeny hónapot, minden napját úgyis tudod megkérem, s ez tenéked jutalmadul adatott. S ledobbantam nyolc hó múltán lázadva az udvaron: ígérhettél bárányokat, tigris ez itt sorba mind, szép jutalom, mondhatom. Azt hiszed, hogy karámodba egy is vágyik idekint? Dühvel várják, hogy még egyszer elszántabban üssenek, minek róssz rám üres kínt? Koncolnának Bonifácként: vágom az ô tölgyüket! Engem is még híni bátrak fehér lovat áldozni, ezeket nem nyered meg! Meg nem szűntem türelemmel prédikálni, cáfolni, tovább zörög agyuk helyén a vájt lemez konokul: Engedj tôlük távozni! Belül a Hang szemrehányón válaszol: Vén fejjel sem tanultál még eleget, hallottak tán, mint nálatok, valahol, annyi üres szédítést az emberek? Kapsz most tôlem még újabb nyolc hónapot, ne beszélj, csak élj közöttük példakép, hadd láthassák -- nem szemét az! -- a Magod telt kalászban ringatódzni búzaként! Sompolyogtam nyolc hó múltán szégyennel az udvaron: tenném, amit parancsoltál, szívem, lelkem mélyibôl, akarom, de nem bírom! Kalászmódra lengedeztem minden lábra szelídül, mocskosan vagy tisztán járták utaidat naponta, s nem néztek csak messzirül. Ketten álltak meg mellettem Kalászt törni azóta, annyi konkoly helyett -- szóltak -- a Jóisten ezt adjon, ez lesz Kenyér valóba’! Nincs szemük, hogy láthassanak? Én hibáztam oly nagyon? Nyolc hó alatt kettô lélek visszatér a karámba, de négyszáza hol vagyon? Belül a Hang mosolyogva válaszol: emberlelket tucatszámra szállítnál? Egyet vártam, hogy a nyájból elhozol, gyúlj örömre, hogy megnyerted másikát! Kicsinyben hű, sokat bízok most terád: remetének emellek ki közülük; egy kereszted, könyved nem lesz, se párnád, térdenállva vezekeld az ô bűnük. Himnuszoddal szüntelenül ostromold az egeket, testi-lelki börtönükbôl te imádkozd ki ôket. S ha igazán szereted, imádkozd ki nemzeted! És azóta egymagamban térdelek egy sivatagban. Gyors hónapok észrevétlen repülnek el nyáron-télen. Himnuszaim egyre szállnak, vége nincsen az imának. Már az idôt sem kérdezem, minden magyar börtönökben lélekfogytig dalolok -- s utolsónak maradok! ======================================================================== Jeremiással I. kötet Gránitszirtbôl élôvé faragva, látsz bitangot, hájasagyút, gyávát, falni kéjjel egyiptomi étket, s csókolni egy ronda bálvány lábát. Mutattad is, hogy fog Sedekiás lopva futni, éjjel, de hiába: gyermekei koncolt tagja mellett kifolyt szemmel tántorog Riblában. Nem hiszik, mert magukét akarják, nem az utat, amit rajzolt Isten: nekik abrak, földi hatalom kell, nem tudják: az Ô parancsa minden. A Végzetet megállítni vélik, börtönbe ha ásnak, Látó, téged: s az aljával most Próféta nélkül szédeleg a mély felé a néped. Mi gond véle, mikor ér el ide a közel-Úr feldübörgô lába? Hódolattal új parancsát várod, azt a napot Sedekiás bánja. Holnap jöjjön, avagy évek múltán, mindegy annak, aki a Szót hallja. Rúgásodra széthull rozsda-vályog, óriásként ugrassz akkor talpra! De Városodnak könnyed immár nincs! Lángbetűkkel rójad fel az égre, kormod rikoltsa égett házfalon, vérrel álljon kisdedeknek ágyán: Az Úrhoz térni még egy alkalom! Gyümölcsöt ha e mag se hord fáján, fű se nô több -- Tisza-Duna táján! ======================================================================== Olcsó vagy, Pajtás! I. kötet Sohasem volt a legénynek ily olcsó bére, ahogy, Pajtás, te számolod papíron mérve, felszámítasz házat, földet, kelengyét, elmaradott fizetésed percentjét, dollárban, az emberhúst sose mérték, még nálunk se, ily árban! Hozzám ne hozd papírrongyod összeszámolni, széttépem és szemköztvágom, te szájhôs kapzsi, nem kérdeztem: hány csepp vér kell? Istent, se hazát, de fizetni aki próbál, bennfojtom szuszát. Szívem, lelkem, vérem, velôm, koponyám, minden lelkes ifjú percem és órám nem eladó dolláron, de Istennek, a hazának, embertársnak ingyen ég egy oltáron. S te keresnél apád sírján falutok végén, Kárpátokban fekvô öcséd fakult fényképén? mennyit hozna haláltáncod, korcs tusád, tűzhelyénél meggyalázott kishúgád, éd’sanyád? Hogy te, Pajtás, ily olcsó vagy, szívbôl sajnálom, ezért vesztünk mindig annyin Muhin, Mohácson, mindig akadt köztünk néhány rongy cafat, adtak értük idegenek pár garast -- kacagva -- lássalak hát téged köztünk utolsóként: akasztva! ======================================================================== Ne felejtsetek! I. kötet Testvér, emlékszel egy régi sétán szememre hánytad csöndesen: tetônket bontja a nap, az éj tán, mért evezek más vizeken? S én fájdalommal feleltem néked, s szemem futott a falakon: pisla mécs volt, alig hogy égett, s az Ufarszin már rajt vagyon! De testvér, én néked esküszöm, hogy jók az alapok, s ha új dallal kél kô kövön, az építésnél rám is várhattok! Atyám, emlékszik, egy csöndes órán, nekem szegezte támadón: a többi szépet bár másnak hagynám, s ,,Ifjúság'' égne zászlómon. És aki látja kalandor szívem homokba írott játékát, Ô nékem adta rohamra vinnem az ifjúságnak zászlaját! Mert neki szívem esküdött, s nem székem, asztalom, s majd építeni is a rom fölött mint Déván, Thébán, a leglelkem adom. Sok kell hogy álljon templom, iskola, ki követ hord, ki cserepez, ki minderre csak csókját nyomja, mint téglát Róma bélyegez. Hogy a Nagy Pallér mit bíz rám majdan, testvérek, bíz még nem tudom, követ hordjak, vagy csókos ajkam semmis jelekben megbújjon? De a vén Dunával üzenem, hogy ne felejtsetek! Én sose voltam hűtelen, s az építésnél most is ott leszek! S a pacsirtával üzenem, hogy ne felejtsetek! S ha dal fog csak a köveken, az építésnél én is ott leszek! S a vérszín felhôn üzenem, hogy ne felejtsetek, s ha énrám vár egy Kelemen, a mi Dévánkhoz hat lóval megyek, de az építésnél én is ott leszek, az építésnél mindig ott leszek! ======================================================================== Ne köszöntsetek! I. kötet Kik nem mertek írni egy névtelen lapot, mi kézfogás lenne, baráti, szíves, -- ne sajnáljatok! Kik nem mertek súgni miatyánknyi hangot, -- nemcsak Isten hallgat, de a Sátán is les -- ne sajnáljatok! Kik nem mertek halkan, lyukatokba bújón, kiejteni csak egy ismerôs nevet -- könnyetek se hulljon! Kik nem mertek rólam érdeklôdni titkon, egy asztalnál kivel annyit ültetek -- szemetek se sírjon! Kik nem mertek élni, ahogy szívünk vágyott, aminek tüzébôl lángot cseréltünk -- sírom ne ássátok! Kik nem mertek vinni éhség- hideg-átkot noha, testvérgallyak, egy tűzön égtünk -- fám se állítsátok! Kik nem mertek jönni árva keresztúton, bennetek a gyáva lelkiismeret meg ne mozduljon! Kik nem mertek járni régi jó nyomokon, apáitok vére bágyadt ereket föl ne forraljon! De ha föltámadtan állok majd köztetek, szómorzsáim után lihegôn futva ne törleszkedjetek! De ha föltámadtan állok majd köztetek, lefagyott szívetek könyörgôn nyújtva ne térdeljetek! De ha föltámadtan riadót kongatok, hogy gaz veri fel a pannon kerteket, ne bizonykodjatok! De ha föltámadtan fészét hozatok, s etetem az aranyborjút veletek, ne imádkozzatok! De ha föltámadtan poklokra eresztelek, s kapuját megrakom hetvenhét závárral, ne könyörögjetek! És ha mellettetek szótlanul elmegyek, olvadozó nyelvvel, kicsorduló nyállal, ne köszöntsetek! ======================================================================== Befelé megyek a tavaszomba I. kötet Agg idô, búcsúzunk, böjti szél fúj, téli fa, téli gally égre tárt ujj. Délután frissen a nap ha kisüt, látod, hogy ágain rügye már üt. Zúghat a szél, kavaroghat a hó, haldoklik ágján a vén Télapó. S téli fa, téli gally szélbe dobja: befelé megyek a tavaszomba! Délután telten a nap ha besüt, véredben új erôk új heve fűt! Duzzadón állasz az ablak elé, condráid két kezed sutba vetné. Lábhegyen nyúlva két sarkig ölelsz, új csírát húz benned mindenik perc. S két karod, tíz ujjad sort kacagja: Befelé megyek a tavaszomba! Duzzadón állasz az Élet elé, szád a Nagy Áriát énekelné. Félvilág ülhet a páholysoron, csuklani nem fogsz a dallamodon. Vén ripacs társadat, húrok színét, színfalat ismersz, s a karzat ínyét. Lábad nyitányra már dobogja: Befelé megyek a tavaszomba! Istened ülhet a páholysoron, sírni, nevetni fog játékodon. Ismered önmagad, sejdíted Ôt, szíved e deszkához hozzá nem nôtt. Lángolsz, hogy gyújthass és titkon remélsz, kék színpadán, hogy játszatni kész. Próbáid reggeli, esti dala: Befelé megyek a tavaszomba! Sejdítjük önmagunk, kérdezzük Ôt, -- kórusod kísér: az Ébredô Föld. Agg idô, búcsúzunk, böjti szél fúj, várunk már, Lélek, te húsvéti, új! Rontottuk életünk, s milliókét, vár most, hogy szépítsük, milliárd még. Csillagok, hallga, a Föld dalolja: Befelé megyek a tavaszomba! ======================================================================== Találkozunk I. kötet Még gomolygó lelkek, kiforratlan arcok, bölcs öreg ákácok mosolyognak rajtok. Komoly tanár urak, szemük rajtunk rebben, -- susogó ákácuk hallgatják már csendben. Csak a kövek állnak tanár s diák nélkül, s száradó ákácok, száradó emlékül. Húsz év elôtt bezzeg forrt itt még az élet, harminc ifjú indult érettségijének. ,,Higgadt nyugalmából pajtás szomszédjának adjon egy kevéskét'' -- csendülnek hang-árnyak. Fehér reverenda elnöki székünkbe’ mintha akácfáról szakadott fürt lenne. Tíz év elôtt már csak húszan ültünk körül, te széktói asztal, pár feleségestül. Tôled szöktem elsô tanár-érettségim, csitítottam én is izguló csibéim. Kinn az utcán négy sor ákác részegített, -- a Régi Ákác ülte elnöki székünket. Régi fiúk máma hányan jöttök össze? Földön -- és föld alatt -- hányunk rekedt messze? Iskolánk emléke messze suhant tôlünk, Alma Mater, mégis köszöntünk, köszöntünk. Testben vagy lélekben, mosoly a szemünkön, a Menyus bácsi elnök fönn egy fehér felhôn. Magyar történetbôl felelek épp neki. Ég tudja, hányadik tatárjárást kérdi. Bocsánat, fiúk, ha nem leszek köztetek, egy nagy érettségin egész nap felelek. Tegyetek helyemre fehér ákác-fürtöt -- szemközt Batu-kánnal fújom épp a kürtöt. ======================================================================== Októberek I. kötet Piros parázs duruzsol, kinn fütyül a szél, két pohárka Cinzano, keskeny lámpafény, s bűvös-bájos könyvedbôl betű kukucskál ... Fázós cella homályos, rajta szél jár át, hozza régi október hunyt fényét, hamvát, ám betűje pirosan most is muzsikál. ======================================================================== Szürke habitusban I. kötet Élted Istenedbe rejtve -- negyed század telt azóta -- feketével takartak le. A világnak most halottan jársz itt szürke habitusban. Jámbor öreg magisztered tanított, hogy reverendád este, reggel csókoljad meg. Az Uradért hordott gúnyád kedvetlenül mért csókolnád? Letetted a fogadalmat: lelked mindig szegény marad. S mindened egy üvegcserép, mit eldugva még rejtegetsz: legyen mivel körmöd metéld. Fogadtad nagy szeretettel: engedelmes fiú leszel. És lettél ím egy kôdarab: -- szeret-e? rá fittyet hánynak -- megy ha lökik, ha nem: marad. Fogadtál még tisztaságot, nehéznek csak ezt találod. A szappan ma már drága kincs, félôn nézed: meddig tart ki? (Szívedben béke, hiba nincs.) Róttad rég a folyosókat, zsoltárodat morzsolgattad. Körbe itt az udvart járod, imádkozz is, hogy elbírjad hallgatni a káromlások. Volt már úgy, hogy Péter-Pálkor új beosztást vártál lesve: lelket eztán hol halászol? Ehelyt is éltek barátok, és te itt is Ôt szolgálod! ,,Egész éltünk siralomvölgy'' -- tanítja a katekizmus -- ,,itt a földön bárhol is töltsd.'' ,,Kiugrottak a bolgárok!'' -- súg a borbély. -- Mi gond rájok? ======================================================================== Adoráció I. kötet Egy zárt templomban, hol senki sincs, évek óta adorálok. A nap alig kelt, már búcsút int: eget bejárt, s én helyben állok. Már rég elmondtuk: egy a másnak, mi fontosat csak szív és ész talált, s most ülünk szemközt: egy a másnak, én ôt nézem, s ô engem lát. És nem félek, hogy elunom, idônk van bôven, szemünk örök, homokóránkon: a Tejúton néha egy csillag -- lepörög. ======================================================================== Jubileum I. kötet Negyedévre egy-egy mise eddig még kijárt, s utolsómnak tegnap ültem jubileumát. Zsoltárosnak naptárára csak nem tértél át, aki szerint ezer évünk huszonnégy órád? Mert hogy jövô évnegyedem áldja meg misém, akkor ugyan nagy-nyugodtan várhatom itt én! ======================================================================== Poharam I. kötet Kincstári bádog. Jelével alján: X és P, mit az ôr botor x-nek néz, szöggel kapartam, s ítélet napján megleli a Kéz! Jó, hogy mindenünk nem olvashatják, mert ütött-kopott, meg kell vallani, de néha percig fogta Krisztusát, -- s ez is valami! Dohos zsákon állt, hetes lepedôn, fejbôl mondtam a miseszöveget, kívül az ajtón egy testvér fegyôr: -- többé nem lehet! Egy zsákon majdan, hetes lepedôn, vágyón morzsolva miseszöveget, testvér lesz, ki int az ajtóból az Ôr: többé nem lehet! S jó, hogy mindenünk fenn olvashatják, mert ütött-kopott, meg kell vallani, de néha percig fogta Krisztusát, -- s ez is valami! Bazári bádog. Jelével talán? X és P, mit ember botor x-nek néz, rákaparták tán, s Ítélet napján megleli a Kéz? ======================================================================== A lótuszevôk szigetén I. kötet Egy elvarázsolt csöndes sziget ring a magányosság tengerén, s a homokparton jó- s rossz idôben ott fekszem én, kint fekszem én. Köröttem minden csak lótusz, lótusz, a Föld-feledés lótusza, s gyümölcs után és új gyümölcsöt szedek újra, s eszem újra. Te édes lótusz, bab-kása ízű, mi feledteted énvelem, hogy hús gyarapszik, s gyümölcs nô, édes a földeken, a réteken. S ti gyöngy levelek -- te vélnéd: rongyok -- immár alig emlékezem, az emberek közt hogy mi is fedte gyarló testem, kényes testem. Csak nézlek egyre, lótuszvirágok, s töröm néha fejemet: mik voltatok, ti álmok, mesék, hogy néztelek, úgy néztelek. S várom egyre, hogy a vízen a nagy Lótusz majd erre ring, s Titok-kelyhébe megvedlett szemem majd betekint, tán betekint. Mert arra úszik a Magány-vízen, a Titok-Lótusz arra jár, hol a szigetet Adventnek hívják s Rorate-csengôk hangja száll. ======================================================================== Az elsô hó I. kötet (December 6.) Hullton hullik, szállva száll, jobbra libben s balra vált, sűrűn föl-le kalimpál. Megjött hát a Mikulás, ablakpárkány cukorkás, bakancsomban úgy sincs más. Nézem belül mosolygva, ott is hull a múlt hava, százennyire ragyogva. Scaevoláról olvastunk, hogy tejszín lett ablakunk, várj, Porsenna, kacagunk. S éli vidám kis hadam öt percét az ablakban: sapka, csákó hóból van. S ím Porsenna máig várt, s hányan álljuk, Scaevolák, szemközt nézve rôt lángját? Ámde jobbod bármint van, elsô hó hull Ádventban s nézed meghitt boldogan. Mint ha hó hullt rég, kuckód ôrzött kis fagyöngycsomót, úgy csüng itt pár rímbogyód. Nincs is olyan Inferno, vele lakni hol nem jó -- szállj csak, hullj csak, elsô hó ... ======================================================================== Mint ködkürt a Dunán ... I. kötet (Harmadik adventi vasárnap) Téli éjjel havas hajnalon ködkürt búg a Dunán, s szemünk fut a nyújtott dallamon s kutat árnyak után. Mert nem tudni honnan s nem tudni hova? Csak jön, úszik felénk, mélyén narancs, gyapot, malaga, hozza dél melegét. A kürt nem lát fügét, narancsot, noha hordja ez ôt, nem lát vizet, minket, a partot, s havas téli mezôt. Csak azt tudja, hogy jô Valahonnan Csudajó, Csudaszép, csak azt tudja, hogy vágyakozóan erre vár a Sötét. Csak azt tudja, hogy szólnia kell, ha a Gôz beleszáll, ködben ki ül, mert erre fülel, s van egy Kéz, ki dudál. Hát csak nyújtja szívet simítni, s hangja mily repesô: Ködlakók, hej, merjétek hinni, itt van már, erre jô! Téli éjjel, havas hajnalon ködkürt búg a Dunán. Ki se hinné: van egy hatalom, ki felénk tart a Bűn-éjszakán? Hozza Vizét, Borát, Kenyerét, tiszta Fényt, Ragyogást, Kacagást, s búgatja egyre kürtjét: Izaiást, Izaiást. ======================================================================== Hányat alszunk? I. kötet Gyerekmódra kacsónk nyújtjuk elmondva az esti búcsút: Jézuskáig, mondd, jó Atyánk, hányat alszunk még odáig? Diplomáig mennyit hunyunk? Mikor tartjuk már el magunk? Feleségünk, mikor lesz már pár kicsinyünk, házunk nékünk? Csak hívnának: Méltóságos ... gyere gyorsan nyugdíj már most! Lassan élet! Kiabálhatsz, a vonat már lerak téged. Tételei mit kitesznek, lapod alján az az összeg. S hogy már summál, ne csodáld, ha részletein átrohantál. Kérdezgetik itt is sokan, vaj’ súrolás, fürdés sok van kaputártig? S majd siratják megszedetlen gyümölcsfáik. Te se lessed hónap-órád tipegô kis mutatóját harmincon túl, addig jár csak, míg rugóján az Ujj mozdul. Örülj, ha egy Karácsonyra megfürdött test, súrolt cella vár épp rája, de ne sürgesd ádventjeid rovására. Nehogy arra legyen okod, mi elfutott, az adventot mindhiába üres jászlad visszasírja, visszavárja. ======================================================================== Pásztorok miséje I. kötet Könnyes szemmel ringatlak, csilli-csillagom, tilinkómmal altatlak, bari-bárányom. Csakhogy végre itt vagy már, áldott Jézuskám, télidei rózsaszál szívem jászolán. Ó, de nem olvadsz te el, hamvas hópehely, táplálsz angyal-ízekkel, manna- s mézkehely. Nem lehet az istálló többé már soha, hol kigyúlt a Megváltó arany-mosolya. Szólalj, szólalj, tilinkó, nyírfa gallya, hó, nyílt az ég és ujjongó mézzel lett folyó. Nem is kelhet száradból más dallam soha, és ha egyszer más dalt szól, törd el, Jézuska! Légyen bennünk több, mint ma hófehér bárány, hányat hord a földalma: békés népkarám. S jó enyéim sártalan, arany szalagon, vidd Atyádhoz, ártatlan, bari-mosolygón. Csilló szemmel ringatlak, téli rozmaring, bari-hanggal altatlak, bimbó, hóban nyílt! Csukva már a két gyöngy-tó, s nyírfám halkuló, eloson a kis bacsó, hali, hali hó! ======================================================================== Harmadik mise I. kötet Az Asszony már söpör, a Férfi tüzet csinált, szárad fölötte pár ruhadarab, s a jászolban az újszülött Csecsemô gôgicsél egy takaró alatt. Szerszám után néz és indul az Ács lassan a gazda csűrjét igazítani, ki ôket a rozzant istállóból tegnap este nem hajtotta ki. Az Asszony pedig töpreng magában, hogy estebédre mit kellene fôzni? Valami oly hamar-könnyű dolgot, s fôleg, ami semmibôl jô ki. Pár ágat, gallyat térdén tör a tűzre; csorog kinn az ónos téli zápor; s a jászol mellett leborul szótlanul, csakúgy, mint máskor. * * * Hétrét görnyedek, s motollál a seprűm: egy cirokcsomó -- tán nyele is volt egyszer, a szétszórt szalmát mint egy istállóban összeszedi mégis minden reggel. Majd csöndes szívemet Hozzá emelve, leülök az orsózó mellé, s a fonál karikázik fürgén napom országútján az este felé. Délután, ha csövem átmelegszik, törülközôm felette szárad, s ajkam is lobogtatja már nehány nedves-friss új strófámat. Most osztják az estéli levest: répát tart még minden pincegádor -- s én számlálgatom egy elmúlt nap orsóit, csak úgy, mint máskor. * * * Szerszám után néz és indul az ács lassan, a gyári csűrt kell igazítani, bár ezt a munkát a délutánjára a művezetô úgy módolta ki. Pedig ezt már csak éhommal végzi, mert estebédre várja a Kenyér, noha így oda is csupán overállban a kezdetre majd éppen hogy beér. Haza együtt mennek az asszonnyal, gyár után az is csak most söpör ki, fôznek valami hamar-könnyű dolgot, s fôleg, ami kevésbôl jô ki. S elüldögélnek majd a fácska mellett, a kicsi szusszant a bölcsôjében párszor, és csobog bennük a tiszta egyszerűség, csakúgy, mint máskor. * * * Cseréptányér felett jászlára néz a Férfi, megáll a kanál az overállos kézben, s én elmerengek a répaleves fölött: mennyire más minden, mint más hétfôestéken! ======================================================================== Purificatio I. kötet Betlehemi Szűzanyácska, aranyszín méz, tekints nótás kis szolgádra: kótája kész. Ha mit benne tolla vétett, -- gyönge, gyarló toll -- hamis hang ha lapján béget, s kedved ellen szól, mint egy nyűgös kisgyermeket puha párnákba, pólyáld síró énekemet harmóniába! Most egy évig úgyis üres istállód jászla, versem meg Anyjául keres, hisz Ôt kántálja. S ha Ávét mond a lelkünkért a csúf olvasó, kit közben az álom kísért, s feje kókadó, ne hidd hogyha panaszolja versem unalmát, a karácsony méz-diója fekszi meg gyomrát. Nem is hozzá fordulok, mint a régi barát, pergamenem vége hogy int: irtsd a makulát, de ha egyszer rám virradna Nagykarácsony, hadd kacagjunk együtt majd a zsolozsmámon. ======================================================================== A bevonulás útján I. kötet Nem elôzött meg várakozás, nem volt a színben fölfordulás, csendben, feltűnéstelen, anyám megellett, s én lettem. Nem csaptak velem komédiát, több egy szamárral, nem a világ, szürkén, hosszú éveken, legeltem, falum, széleden. De egyszer csak fölfedezték: mi szépen tartja nemes fejét! Lám csak: drága, tiszta faj, ne rakjuk hátát batyuval. S azóta élem zárt világom, egy titkom érik, majd kitárom. S bújtam? Magam érlelve: csak én lehetek lényege! S egy szép napon rádöbbentem: vagyok, hogy hordjam belsô terhem. Titkom? Egy szamár vemhe, s vagyok magam: csak kelyhe. De így is lehetsz kincs, aranyló, nedűvel, mi csak abba való. S bújtam vemhem érlelve, láb hátam meg ne terhelje. S egy szép napon elkötöttek, Hozsannát zúgtak szájak, kövek, hulltak pálmafaágak, egy vehmes szamár Titkának. Mert ott baktatva megértettem, titkom kitárult megéretten: voltam, amerre elhaladt, a Golgotán egy útdarab. De míg föllépdel Ô a trónra, csak addig fontos lábzsámolya. Aztán föltűnéstelen, állj sutba vemhem -- életem. ======================================================================== A tűz mellett I. kötet Nézlek egyedül, hamvadó parázs, mi alig adsz már meleget; távolból rikolt a vad szolgaláz, s a gúnymenet. Nézlek egyedül, hamvasodó múlt, amint itt gôzöd imbolyog, s bontanám fájón, annyi valósult, a titkotok. Szép arany délben, kalászos mellett a nappal versenyt lobogni: Tudod, hogy mindnél jobban szeretlek -- oktondi. S kísértetórán egy szolgahang miatt mi bévül, vagy kinnt rikácsol, a közös tűztôl, hogy ne tiltsanak, jaj, hibázol. De a Veríték, ami most pereg, majd hűti délben a lázad, s Vérétôl benned éjjel hô gerjed, s több alázat. Távol a piros lassan elömlik, a kakas újfent káromol, hej, Élet, minden újra kezdôdik: másodszor. ======================================================================== A Kendô szólal I. kötet Puha, fehér, lepke vászon szöszke fejen, hamvas vállon csacska redôt dobva, -- mindig új a forma -- övbe tűzve illatosan száz alakban szívom, mit lehet csak innom az Istentôl elültetett ember-iharosban. Könnyet töröl, mosolyt csiszol, búcsút lobog, hűsön burkol, van alakja, énje, tüskéje meg fénye; a amije van, amit szívott, mosolyogva nyújtja, ránézel csak, s csendesül már oktalan-bús kínod. Kendô, mindig erre törtem, de, jaj, érzem megdöbbenten felém, ahogy ring most, lassan egy Arc, titkos, készületlen épp ez egyre százfele kuszáltan nyújthatom csak szálam, pedig ez lesz célom, sorsom, hosszú ezredekre. Gyorsan fekszem kemény szélnek: illataim szellôznének. Ki a tűzô napra: igya, mi kék, barna: Ezer rostot szétsodornék: redô és ránc szűnjék, tisztán mint a szűz ég, az Arcodnak minden pontja belém forrósodjék. Leborulva Teelébed úgy kínálom magam Néked. Simít már a bôröd, énem vérrel töltöd. S minden régim letörölve színben és alakban csak az ég már rajtam, aki lesz majd célom, sorsom most már mindörökre. ======================================================================== Longinus dala I. kötet Ó mért csak negyvenévesen és ôszülô hajjal, s miért elásott egyedül, hol némán néz a fal? Ó hány virágod hullott le, hogy szirmuk sem nyílt szét, és hangod mennyi kóborol még el sem hangzottként? Kacajból mennyi sült beléd mit nem kacagtál ki, kezedben annyi simítás, mit nem kapott senki. És mennyi kedves arc nevet az álomban reád, ott éltek, sírtak melletted, s nem értek fel hozzád. S ma tárgyaknak is adsz nevet és mindhez van szavad, ki hulló lélek-sorfal közt csak mentél hallgatag. Cukorral ikrás benned már a méz, a vaj, a tej; szekfűszeged, vaniliád a légbe foszlik el. De mennyi szó, hány tett riaszt, mi hetyke-bántón szállt, ma látod csak, hogy mindegyik egy szívbe vert dárdát. Ma látod minden szívekben egy testvéred dalolt, ma látod, minden testvéred az Isten Fia volt. Kidobtad mind a dárdáid, és mind sebzett a vas, míg önzôn rejtett balzsamod magadban lett avas. Most bezzeg adnád, osztanád becézett sebjükön, megkésett negyvenévesen, elásott ôszülôn. ======================================================================== Júdás fája alatt I. kötet Eltört cséve. Tűnôdve forgatom, papírbele csúnyán hasadt szét, alján sárgul gyártási éve: kilencszázharmincnégy. Mi volt akkor teveled, Cséve? Itthon: képek, könyvek, morális, fölöttük nagy álmodozások, meg halk levéltár is. Bécsben meg sok árva bolyongás, a Práterben horogkeresztek, s egy bús magyar szeppent jóslata: Nekünk csengettek. Tizenhét év, te cséve-Cséve s milyen idô, rakodtan rohan, hordtál pamutot, cérnát, s talán selymet is -- gubancosan? És tudod-e hogy te most újra gyártás alá kerültél, Cséve? S bíznak majd rád pamutot, selymet, tán tizenhét évre! S hordod majd újra barmolt-nyesetten magad felôl kikopva lassan, s idôd teltén a Kéz majd forgat csúnya- meghasadtan? S mint én most téged, majd félredob letekerve maradék selymedet, a Nagy Gépre többé nem kerülsz, akkor Cséve, neked -- csengettek. ======================================================================== MISSA SICCA I. kötet Szokása volt régi kornak: papok száraz misét mondtak. Szentség nélkül csak szövegét susogva el egy lélekért. Világunkban: üres dómban, szentségházunk dúlt-halottan: ám kórusán a lelkünkért dirigálok száraz misét. Kék talárban elôl állnak csali-képű gyerek árnyak, majd lobogó vad pirosban ifjak tüze ég magosan. S kemény, hűvös páncél-ezüst, törik, hová öklöddel ütsz: férfi-idôk emlékei zúgó hangon zengjetek ti. Emlék-kóták nesze zizeg, emlék-szemek rám figyelnek. Karom lendül fel a légbe, s zokog már a gregorián fájó-édes vont dallamán éltem száraz nagy miséje. ======================================================================== Introitus I. kötet Antifona: Oly bágyadtan csorgott mint ma az ôszi nap matt aranya, s vitt a gumirádler szele Stefánia rôt levele, hogy felsírt rátok egy kisgyerek, ti Bakáts-téri Vízcseppek. Psalmus: S egy nyelv nevemben -- rég halott a Sátánnak ellentmondott. S én véle annyit alkuvám az élet sok kis utcáján. De Körútján Teneked csak tisztelgett kéz, szem, arc, ajak. S ma végleg, végleg, végleg már csak Rólad vallja szív és száj: Atyánknak légyen dicsôség s dicsérjük Ô Egyszülöttjét, s Szentlelkét, Bölcs Vigaszát most és örök idôkön át. Antifona: Bágyadtan csorog mint akkor matt arany az ôszi napról, hogy azon nap mint fiára -- messze innen, s három száza -- jó Calasanzra leperegtek a peraltai Vízcseppek. ======================================================================== Kyrie I. kötet Mérd meg a gyermeket, mily sokat vétkezett, s Uram, adjad irgalmad, Uram, adjad irgalmad. Nem lehet még bűne, felnôttek tévhite. Krisztus, véred csorgassad, Krisztus, véred csorgassad. Vénségünk bűnösebb, s festi emlékünket, Uram, adjad irgalmad, Uram, adjad irgalmad. Jaj, sok kemény gôgöt hordott a kiskölyök, Uram, adjad irgalmad, Uram, adjad irgalmad. Zárkózott, jéghideg érteni mást is meg: Krisztus, véred csorgassad, fesse rája arcodat. Máskor vad, lobbanó ifjúi vér, forró: Uram, adjad irgalmad, forratlan must habja csap. Szerette asztalod, sarkán inaskodott. Uram, adjad irgalmad, Uram, adjad irgalmad. Ütközött bimbaja: készült a nyomodba, Krisztus, véred csorgassad, Krisztus, véred csorgassad. Apja két csákólyuk, Máig is árvájuk: Uram, adjad irgalmad, Uram, adjad irgalmad. ======================================================================== Credo I. kötet Századoknak múltán, historikus lélek, szemed ha korunknak lapályára téved, és bejárod rendre füvesét, zsombékját, pillangót gyűjt hálód, avart vizsgál pillád: Lehetne virágja, lehetne termése, de májusa óta esôcsepp se érte. És sercegô tollad így végzi be könyved: Kis szívvel e korban, de nagy szájjal hittek. Hányszor kellett bújnom, hányszor elhúzódnom, hányszor tűrnöm: minden kacagjon: bolondon; hányszor meg töprengtem: nékik lesz igazuk, sokan vannak bölcsek, s te a fiataljuk; amíg megtanultam: tiszteld csak apáid, de hagyd mohosodni utaik, utcáik, s villantani mertem árva pengém élin, hogy akarom hinni, és merészlem élni. Pedig de kevés is, pedig de szegényes, mi egy árva szívbôl kicsírázni képes, de ha hiszed Istent, hevíthet a lángja, tömeggyóntatások akkord-favágása? Barokk tantermekben a ráció hígja, tanár csak ezt adta, diák csak ezt itta. Bátortalan próbálsz parazsat is szórni, finnyás orral néznek: micsoda új módi! Ha hiszed az Istent: Ô tervezte néped, s nyeli a lelkeket minden, ami német. Tegnap porosz ötlet, magyar virtus máma, írt is róla szépen a papa Signal-ja. Mit sütnek ki német és magyar vitézi, neked elég: Róma ,,Égô gonddal'' nézi. Csak épp barátaid kezdik el suttogni: nincs a családfádban valami hibuci? Ha hiszed a Krisztust, vidd a piactérre, ne csak iskoládnak szűk kicsi termébe, s épp mikor az élet a piactól lázad, iskolád szennyvize csatornáján árad: Ó, csak néhány próba, s milyen szerény, félô, álruhában járva suttogtad: mint élt Ô, magad is csak lesve újszerű visszhangját -- hej, ha ma kellene, ezer dallal hívnád! Ha hiszed a Lelket, adhatod langyosát hô és hűs hely’t mire Írása is okád? Hittem, amit mondtam, éltem, amit hittem, mit veszel meg rajtam, ember, ördög, Isten? ,,Igaza van, de hát mért kell kimondani?'' S nem alkudtam meg, de csöndre bírt valami. De hol él ma az a Porfirogennetos, aki elôtt száj, csak egyszer hallgatni fogsz? Ha hiszed Egyházad, vennéd hallatlanra, riad trombitáin élet-halál harca? Keresztény vagy csupán, beosztás a többi, új helyzet a harcost új csapathoz köti. Ó kedves szép idô, akad-e még párja, tudtad reggel: az Úr hol vár vacsorára? Te keressed, harca merre vetett lángot; Ô dolga, hogy trénje hol fôzze gulyásod. Tervelt csatázások, magányos szép portyák, s veri a szél ôri tüzedbôl a szikrát. S nézve erre-arra, te örökkön árva, pislog itt is, ott is, testvér tüzek lángja. S amint az ég egyre sötétebbre váltott, látva a közelgô evilági átkot, hányszor végiggondolt csöndes hevülete; Ô tegyen majd róla, te nem mész hátrafele. Ennyi volt az élet. Kemény, szép és férfi, megtanított hinni, megtanított élni. De ne hidd, ó Uram, büszke vagyok rája, csak épp, hogy mi szép volt, dobogtat még árnya. Mire lennél büszke? Hogy nem voltál bolond? Hogy a valót élted, és nem csüngtél mithoszon? Hát egyebet bár ma józanul tehetek, mikor hiszem szívbôl az örök életet! ======================================================================== Sanctus I. kötet Mögöttem a sötét örvény, elôttem friss életösvény, keresztúton állva; halk imára kezem zárom, ugye lelkem pokoljárón nem voltál hiába? Ösztöndíjam a külhonban, vezérkari nagy tanfolyam, megköszönöm Néked. S mi egésszé, zárttá formált, kivésve ott bennem orcád: probációs évet. Zúgó orgonádon lelkem regiszterét széttördeltem: nem pihenhet hangja: játszi futam, komor dallam: ott zokogjon minden dalban pokolnak fájdalma. De tedd meg még azt az egyet: teremts belém friss új szemet, mi nem járt szurokban; cseréld veres condra bôröm, orrom, fülem, s a kis körmöm, s régim hagyd mocsokban. Tudod, mindig tisztán jártam, szennyet, mocskot nem próbáltam, s reszketve utálom; mi fôtt, ázott savban, lúgon, undorít a saját húsom, s nem állom, nem állom. S így új testtel, új lélekkel, s egy kis régi szeretettel egeknek tart utam. Mögöttem zúg minden örvény, elôttem a keskeny ösvény: negyvenéves múltam. ======================================================================== Agnus Dei I. kötet Istennek Báránya, útját ha bejárta, vedd kezedbe szívemet, vastag burkát, sok héját óvatos, gyöngéd kezed hántsa, fejtse, messe át. S tekints a magjára, Istennek Báránya. Sáros sok levelem -- rosszabbik, csúf énem -- fejts le vétket, bűnöket, hajlam--, vágyat, álmokat és a piszkos rögöket: apró földi gondokat irgalmad tisztázza, -- Istennek Báránya. Rajtam mi száradt szik: földi én, bár jobbik: türelmetlen viharok, karom, mint a motolla, úgy pusztul, ha nem forog, s játékra is van gondja, mosolyogva dörzsöld le, Bárányok Istene! Féktelen zsoldosod öklét kisimítod: fogja ágy vagy útárok, oltárlépcsô, vonatzug, ,,Tedd le minden játékod'' -- komoly arccal ajkad súg -- ,,harcom sem a minden, nyugodj el békében!'' S fújjon még egyet szád, s láncfüvem, bóbitád iparkodó sok imám, könnyű, édes vagy hideg, száll a semmi vak szárnyán, szókra sincsen szükséged, nézni kell Téged csak, ha köszönt nyugalmad. S nézni csak, nézni csak, add örök nyugalmad! ======================================================================== A Láng himnusza I. kötet Kit Lángnak áldott meg az Ég, annak bíz’ égni kell, friss tánccal várva, ti esték, lobogni már reggel, s bár hunyjon minden délidôn, a Láng, a Láng, jaj nem pihenhet el. Kavics ha hullik, ott marad, víz csurran: tócsa lesz, ember, barom ha áthalad, egy lábnyomot mélyeszt, de jô a szél és fújdogál, és minden újra régi formát vesz. A Láng amerre elhaladt, ott fújhat bármi szél, a vasbeton tán megmarad, másról a múlt mesél; mindent magába szippant fel: a Láng, a Láng a nagyvilágból él. Kavics ha hullik, koppant bár földjén, hová esett, a szomszédságban semmi kár, ha rá víz sem csepeg, mert nemtörôdöm, lusta mind, ki önmagán túl semmit se szeret. A Lángot minden érdekli mindenhez hozzányúl, csak szívni, enni, égetni, mi még kívül lapul. S bár üljön fű-fa rest-lomhán, a Láng, a Láng, hej, hódítni indul. Kavics ha hullott, víz cseppent, törik vagy nedves lesz, de fű vagy föld nem vált lelket: ez volt és most is ez, mert gyenge, gyarló mindegyik: nem ád újat és régit el nem vesz. A Láng mellett meg nem marad a lappancs semleges; dobd le, vesd le önmagad, csak Láng lehetsz, veres; mellette nincs hely senkinek; a Láng, a Láng nem tűr el, csak tüzest. Kavics, fa, fű, víz hever e széles földtekén, csak törni, szedni, merni kell, csinálja ifjú s vén, s hol egy tonnára van szükség egy milliót is odahordok én. A Láng az Isten áldása, idézned bár lehet, de hol nem szunnyad szikrája, a víz vaj’ lángot vet? S egy szirma jut kôhalmokra, mi lobbal éghet száz tonnák felett. A Láng az Isten áldása; annak születni kell, bár százszor annyi szikrázna, ha egy sem hunyna el. De huny, mi nem tör fölfelé: a Láng, a Láng az Istenbôl lehel. A Láng az Isten áldása, de kínja is metél, nincs nyugta, csöndje, halk álma, míg száradt-langyost ér, megszenved mozgó és bennragadt, a Láng, a Láng a szenvedésbôl él! A Láng az Isten áldása: gyúlt érted vérzeni, de átkozott, ha vállára keresztjét nem veszi. Úgy Júdás lett a Messiás s a Láng, a Láng magát is elveszti! ======================================================================== Oktatom a Lángot I. kötet Lángkirályfi, ülj le ide mellém csöndes esti oktatgató szóra. Kis tűz még a lángok országából, nyújtóztat majd szavam fújtatója. Király atyád csak nagynéha látod, fogadások díszes távolából, lesd el lassan, mit kíván az illem nagy királyok még kicsiny fiától. Királyfinak sok minden szabad még, felnôttkorban mi már lehetetlen, míg szentjei fehér-izzón szólnak, te tüzelhetsz gyerekes versekben. Csak ne akard játszani a nagyot, parázstalan lobogva a szélbe, Úgy kedvel meg, ha lész, mi vagy: friss láng, s nem ha teszed, mintha a föld égne! Sose hencegj Lángkirály atyáddal, fôként pedig ne az Atyád elôtt! Valójában fogadott fiú vagy: Ô választott, nem te kérted fel Ôt. Csöndben szólítsd, minek hangoskodnál, s nem színpadi fényeffektusokkal, bizalmas légy, ne bizalmaskodó, ôszintén szólj, fegyelmezett szóval. Ne jelentkezz égô nagy próbákra, titkon bízva: majd segít a Heve, azt izzítsd át, mire Ô jelölt ki, s gyönyörködve telik benned kedve. Csak ne várd, hogy puha-rózsaszínűn este, reggel szeme rajtad égjen, széke mögött tudj feszülten állni, míg int neked, szinte észrevétlen. S kérj csak minél kevesebbet Tôle, és sohase lazát, könnyűt, puhát, királyfinak teli szeme-szája, s nagy királyok nem nevelnek pulyát. Mit tudod még, mi borít el orvul, mint permet vagy lágy hab, tüzet fojtó -- de köszönjed reggeltôl napestig, mirôl te sem tudod, mire volt jó. S amit kaptál, százszor tanuld, forgasd, ne hidd bornak a félig forrt murcit, míg rohannál újabb hasáb-ölnek, régid fele égetetlen búvik. Szokd meg már, hogy halhatatlan lennél, s Atyád is az örökké-ben számol, s te a Percbôl szednél versenytársat, királyfi az utcák bitangjából? Innen merítsd biztos nyugodalmad, ideges a tiszavirág röpte, s mert erôs vagy, gazdag is meg áldott, nagylelkűen nézz a koldus földre. Bocsáss meg, ha megvetik, ha kérik, add mosolyod, forró álmod, inged, másnak mindent kérhetsz az Atyádtól, hadd lássa, hogy az Ô vére ihlet. Csak magadtól kérd számon a morzsát, tenfejedrôl mindenik hajszálat, de még ezt is türelemmel végezd, százszor kezdve, ha egyszer hibáztad. De ha készen tűzijáték-műved, ha játék, mint játék legyen örök! ,,Azért fiam -- kiáltson fel Atyád -- lelkében mert leglelkem vert gyököt.'' S azt se hidd, hogy megtanulod már ma magad iránt türelmetlen-büszkén, izz át lassan magad sok hibáján, s Atyád szeme pirongató tüzén. Csak akkorra légy már udvarképes, ha majd egyszer bemutatni hívnak, de próbálni addig sose szűnvén, Lángkirályfi, feszítsd meg az inad! (S a Láng így próbált esti búcsúra:) Hadd köszönjem elbúcsúzva Tőled, mind a mái lángnövelő szélvészt. Nem adtad, hogy zsugorítsák lángom, de hogy húzzák bíborát, szent szépjét. Munkád megfért tüzes táncú rímmel, parazsamat békés csend vigyázta, s feléd ismét halk aprókat lépve, tisztább rajtam Lángkirály orcája ... És hadd kérjem lobogó magamnak tisztult lángok mélybevájó markát. Meg ne álljak fát-füvet csodálni, a nyomomat csak hamudombok adják. Hadd köszönjem mái ezer apró lángnevelő áldott küldetésed, s hadd kérjem, hogy egyszer egyszer, egyszer, égig csapjak Néked, Néked, Néked. {kép} ======================================================================== A Láng küldetése I. kötet Halld Láng, én téged ma elküldelek. Nem szalonokba gazdag pompának, s nem szegénynegyedbe utcalángnak. Nem úri autón kevély keréknek, s nem a Moulin Rouge-ba rohadt fénynek. Nem az ágyúkba torkolattűznek, s nem a váltókra biztos éjszínűnek. Nem a színpadokra tudva hazudni, s hogy egy vezérnek olvadva gyúlj ki. Nem a csillagokba hódolót lesni, s hogy kastélylakót lázadón vess ki, S ha majd csábítanak az emberek, halld Láng, én téged minderre sose küldtelek. Mert Láng, én ennél forróbbnak küldelek. Nem kemencékbe kenyeret sütni, se gyerekkuckón játékhoz ülni. Nem Bunsen-lángnak egy zárt szobában, nem örökmécsnek egy kápolnában. Nem ó-aranynak Giotto-képen, se párolt hônek beteg testrészen. Nem ó-borokba dalos forrónak, se motorokba igavonónak. Nem ifjú szemekbe május-fának, se temetôbe emlékvilágnak. S ha majd csábítana a szeretet, halld Láng, én téged minderre sose kértelek. Mert Láng, én téged messzebbre küldelek. Rohanj a pusztán, nyald fel a sziket, zsombékból, lápból idd ki a vizet, idei tarlón tépd ki a gyomot, éves ugaron süljön a nyomod. Országút árkát szántsad te végig, utcák szemetjét karmaid metélik. Dohos pincéket szárazra tisztíts, füves zsindelyen forogva visíts, korhadt tilalomfát rúgd fenékbe, botlónak rágj a gyökerébe! S ha majd sírnak hozzád az emberek, halld, Láng, én téged megállni azért nem engedlek. Mert Láng, én téged mélyebbre küldelek. Garniszálókban égjen a függöny, a zugbankra rôt kakas üljön, mázas várókban süljön a szônyeg, bűzhödt hálókat parázsba döntsed. Fehér rendelôt fehérre izzíts, véres üléstermet rôtté piríts, hazug könyvfészket rúgd fel vad kéjjel, rozsdás vén kazánt miszlikbe széjjel, vérbajba pusztult arcok márványát, s döntsd le az Élô roskadt templomát. S ha majd felsír benned a kegyelet, halld, Láng, én téged megállni azért nem engedlek. Mert Láng, én téged a konkolyra küldelek. Ágyából ugrassz tespedô puhányt, székébôl fordíts könyöklô butát, ruháját mard le pöffeteg gôgnek, pörkölj pilist unott papi fôknek, borítsad lángba bár a két sarkot, ha köpnek gennyet zöld szemek, arcok, ha szórnak átkot, vizet reád, nyald végig a tűzoltó létrát, gyújtsad fel körben bár a kék mennyet, de eméssz el minden bűzhödt szennyet. S ha imádkoznak hozzád a Mindenszentek, halld, Láng, én téged megállni azért nem engedlek. Mert Láng, téged ÉN küldöttelek! S számodra nincs többé angyal vagy szent, szózat, mi bévül vagy kívüled cseng, próféta, látnok, vagy égi küldött, parancs, mi testet más nyelven öltött, álom, látomás, vízió nincsen, légió angyal állhat a dicsben -- s kit ízekre rég oroszlán szedett, a megcsalt prófétát el ne feledd! Térdel a Szűz Ég? Tépd ki a füled! Minden szennyek ellen ÉN küldöttelek! De mert szenny érte a talpadat, egy estén, Lángom, téged is megáldalak -- s elaltatlak. Mert, Láng, én téged a Tisztaságért küldtelek, Mert, Láng, én téged az Igazságért űztelek, Mert, Láng, én téged az Életért szültelek. S ameddig ölelt zsarátnok-kezed, én ott mögötted dalolva megyek. Meztéláb lépek langyos hamudban, nyakamban kötô, maggal rakottan. hajam tavaszi szelek cibálják, élvezem a föld meleg tisztáját, hegyeken járok s átlépek folyót, s külön megáldva mindegyik csomót, teli marokkal új csírát vetek, mi hamudtól kap bölcsô-meleget. Teli marokkal Csillagot vetek, mi hamudtól kap álom-fényeket; teli marokkal Ibolyát vetek, mi hamudtól kap csengô kék szemet; teli marokkal új Szívet vetek, mi hamudtól kap kristály-véreret. S megülök majd egy Ararátfokon, s míg a szivárvány varkocsát fogom, megkezdôdik egy Csillag-legényke meg az Ispiláng örök regénye. S ha majd égre kacag az Ispiláng, én gondolok még arra, hogy volt egyszer egy Láng ... ======================================================================== Az Alázatosság kalácsa I. kötet Mint a friss kalács puha omlósa, olyan lettél szívem. Megmarad rajtad az ujja dombja, ha megtör az ember, ha megfog az Isten. Könnyen kifordul mazsolás béle, bár finnyásan egyed; s édesen morzsál az íny ölébe, legyen dagadt haspók, legyen torkos gyerek. Ne lesz keserű semminô nyelven, marad mi volt: kalács; keljen fel arról még beszéd közben bár trágár viccözön, bár halk beszéd, mannás. Nincsen csontja, sem egyéb mereve, áthull a szűk gégén, nem alakja hat, édes belseje, akár fekszik felül, akár gyomrod mélyén. Nem nézi: sáros, tiszta a beled, csak olvadón táplál; s kalácsosak még este a szemek, evett reggel angyal, evett abból sátán. Jól tudja: el nem vész kalácsdarabka, ami megsült: örök; s lesz még, hogy csak kalács-nedű hajtja mi a Dunán malom, s mi a Séden zörög. Innen türelme, várós mosolya; tésztája egyre több; s érted párázik egyként illata, ha simítja kezed, s ha leköpöd. * Miként a friss kalács puha omlósa olyan lettél, rímem; de ne feledd, hogy szíved kóstolja, ha megtör az ember, ha megfog -- az Isten. ======================================================================== Két csajka, egy kanál I. kötet Bal-jobb, bal-jobb, bádogcsajka, hátizsákra szíjja fűz, járunk hôbe, szélbe, fagyba, űzünk, vagy más minket űz. Minden álmunk: ádáz harcok, minden vágyunk: gyôzelem, meg se látunk apró gondok, szemünk csak az ellenen. Szilánk vágott lyukat rajtad? -- Látod, ha a leves csurgat. Déli gulyás, esti gombóc, ki ügyel az ízére? Alattunk egy durva pokróc, rajt’ a harcok térképe. Ezt a csúcsot, ezt a hidat kell még estig elérni, gyerünk, kanál, egyed, igyad, fut a nap, már felényi! S ritka ünnep ritka élve: rakott csajka, lassan éve. Rég elült a harcok pora, fodor sincs a csend-vízen, a csajkának semmi gondja, nem kell néki sem. Ha napjában belémöntnek háromszor egy híg levest, bizony nem a nagy gyönyörnek kongatok egy keservest. S déli szender, éji álom: csajka-tánc a gombóc-bálon. Bár elült a harcok pora, s fodor sincs a csend-vízen, csajka-arcom fut ráncokba: álmom mért nem gyôzelem? Ettem gulyást, eszem répát, ha csajkának préseltek, gombócok nem ábrándtémák, álom, irány: gyôzelmek. Ha csajka vagy, mert kis eset, de vesztve csajka lelkedet: a mindenséged elveszett. Bal-jobb, bal-jobb másik csajka, alján kissé lyukas is, délben lépek szolgálatba vastagjáért: bab-krumplis. S fôzelékem úgy szemléli alulról a peremem, mint hídját a téli Tisza: elszáll még, oly fent megyen! S éji álom, déli szender: Tisza medre -- kásatenger. Bár elült a harcok pora, s fodor sincs a csend-vízen, áll a hídja, templomtornya rongyos emléktérképen. S bár csordultig sose ettem, most ha eszem ötödét, könnyű hassal még az esten dobbantsuk a híd kövét. Ha csajka vagy mert kis eset, de vesztve csajka-lelkedet, számonkéri Istened. Gyerünk, kanál, egyed, igyad -- zúgott egyre régente; ízlelni is alig bírtad, hej, sok bestye térképe! Pedig régi úri háznak ezüstje fut át rajtam, s emléke sok szertartásnak, mi evés volt, s nem roham. S most az ízek, hogy halottan, csak zúg: kanál, megfontoltan! Szertartásos, lassú ebéd, rohamfalás útszélén, nem marja le az ezüstjét, régi kanál, tudom én. De ha csurig belapátol kopik finom szegélye, és a mohó gyorsfalástól virít hasa korcs fémje. S gramm ezüst ha tapadt rád, hever másutt milliárd, de elvesztve a magadét összedôl a nagyvilág. S estére ha földre kerül álmosan a gyűrt pokróc, harcok pora éjbe merül, s a csend vize nem fodroz; a sarokban -- tündérálom -- két csajka meg egy kanál régi szíjon, hátizsákon csatárláncba, hej, feláll: Ezt a rímet, ezt az imát álmodjuk meg reggelre, gyerünk kanál, gyerünk csajkák, fut az álmok éjjele. S két hű csajka meg egy kanál, /egyikük még lyukas is/ üres hassal rímet dobál, mert lelkük nem bab-krumplis. Ha csajka vagy, mert kis eset, de ôrizd csajka-lelkedet, s küldi néked szolgálni angyalait az Istened! ======================================================================== Kenyeret eszem I. kötet Az iskolám temérdek volt, s én futosó kisgyerek, latin, magyar, hittanóra, komoly papok, bölcs fejek. Nem is hittem róluk én el: esznek ôk is, mint mások; ki annyi szó nemét tudja, nem éhes zsemlére, húsra, min mi, butus diákok. S láttam késôbb: akad köztük, eszik nálunk csúnyábban, csak kívül az égieké, de nem nyelve vált lélekké, lelke rág a szájában. Szolgáltam, mint lelkes matróz mesék, mondák hajóján, s tisztjérôl mind úgy reméltem, angyal-finom, dáma-szépen eszik habos asztalkán. S éjjel faltak a raktárban, zsebük, markuk mazsolás: s ettôl üres ünnep este matrózpulton a kalács. Kalózhajó rabja vártam: társam lelke Mikesé; szeme ott a láthatáron ezer színnel rajzol, Zágon, -- s azt kérdezte: mit ennél? Délután van, három óra, hogy a fűtés végigfut, feldobja a csövek porát, szaggal festve délibábját: pékműhely-friss illatút. Éd’sanyám kik morogtátok: nem ad mást, csak kenyeret? koldusok, ha nap-nap után csak kenyérrel jóllakhatnám, nem kívánnék egyebet. Hajolj jobban az orsódra, s dúdold egy új dallamod, de ne lássad tested után lelkedet is szárnyahulltán gyomor-gályán mint rabot. De ha megkapsz kora reggel negyven deka kenyeret, kis kereszttel megsimítva -- térded fedi csajkád rongya -- mosolyogva eheted. Ábrándozva, álmodozva meg is eszed egészét, s amint fogy a cipó súlya, úgy lesz lágyabb kezed ujja s könnyel nézed kenyérkéd. Honnan ered titkos erôd, te kincstári barna rozs? Mikor kezem dajkál, ringat, honnan árad ez az illat, s lelkem mitôl harmatos? Rokona vagy kenyereknek, mik ilyenkor evôdnek? S eszedbe jut: paténáját most simítja száz nagybátyád, s hangját hallod csengôknek? Eszedbejut hótestvéred, búzamezôk kalásza, hogy Valaki ünnepeste lakomául szedte-ette, s annak vagy még morzsája? Ezért lehet enni téged élvezettel, torkosan? Ízed csitít már az estén: kenyér vár a reggel jöttén, csönd, koldus, a gyomromban. S reggel aztán rokonságod fénye rád is átoson? S negyvendekás nagy ostyával, érvénytelen rozsosával érvényesen áldozom? ======================================================================== Duplát kaptam I. kötet Vasárnap volt. Csöndes, hideg dél, a fűtés még túl az Óperencián, hogy a vastag kásás húslevesbôl egy pótcsajkával bedobtak hozzám. Hadd legyen jó vasárnapja -- gondolhatta a szíves rabmunkás s én nekiestem sietôs kanállal, a kondér alja már csak langyoskás. S míg délelôtt éhesen s vacogva suhanc rím-szelek fütyültek körül, a fűtôcsô mellett hajód kapitánya most vont vitorlán nyögdécselve ül. * A darócruhás Élet hányszor vajszívű! Duplán dob be észbôl, passzományból, s mi tönkretéve gyomrunk, zsebünk, agyunk, meghalunk -- az Élet jóvoltából. A ravasz Ördög is eltanulta már ezt: duplázva dob kását, aranyat -- utánamorogva, mint itt a fegyôr: Fald döggé magad! S ha temetik a ,,Nemzet vértanúját'', a ,,Kötelesség'', vagy a ,,Munka hôsét'', ki firkálja lánggal a koporsón: Benne rohadt a hörcsögi bôség! S kegyelmei meleg telijébôl az Atyai kéz is merít kettôt-hármat; s te csak habzsolsz, mintha el sem számoltatnák szív--, és koponya-csajkádat. Sohase menj magadtól duplázni, csak ha hívnak valami Magasról; s új fohásszal emeld a kanalat: próbád jô most valamilyen babból. Mert megkapni még csak könnyű a levest, a rímet, az imát, de hogy csinálsz belôlük rothadó hús helyett aranyat, tömjént, mirrhát? ======================================================================== Pörög az orsó I. kötet Vad-hangosan gurgulázva, pörgetem az orsód tengelyét, s úgy hívnak itt fennhéjázón, ha már csöpp olajra vágyom, hogy: a gép. Vadul néztél ellenségnek, ki celládba váratlan toppan, s megrabolva idôd s békéd, jöttem, hogy a láncod végét markoljam. S ma mosolygasz, mintha látnád Grande-Trappe, Chartreuse veteményesét; scriptorium is lett, csöndes, iskola meg kórus, könnyes a nyers gép. Ha süket a vers, az ima, s fenn a nappal Józsue játszik, telt orsó mind elgurítja cellád egyre nyugatabbra: az ágyig. S ha már fájdítom is hátad: verítékkel eszed kenyered; s ez a bencés liturgia ôsi-széppé finomítja lelkedet. Ünnepen ha hajt a karod, kehelytartó gyengédnek érzem; oldalt csévék állnak sorban: diákjaid a templomban: miséden. ======================================================================== Szürke zsoltár I. kötet Kifordított kesztyű, félredobva gyámoltalan űröm mutatom, s szegényloncok csúnyán árulkodják: rongyokból áll hiú darabom. Ezt is, azt is eggyé öltögettek: imát, betűt, csengô húrokat, de a Kéz ha hiányzik belôle: kicsikbôl varrt nagyobb rongypamat. Pár napja, hogy gazdája nem hordja, minden ujja laposra ernyedt, sava-borsa veszett az imának, s össze nem ró egy gyerekverset. Órát, napot ásítva lök arrébb roskad az űr súlyos terhétôl; mind megélünk kesztyű-külsôk nélkül, s minden héj hull magva vesztétül. De még így is Rólad szól a zsoltár: szürke zsoltár, szürke dallamon: lapos kesztyű minden ujja sírja: Te vagy bennem csak a tartalom. Énem feszes, elegáns alakját benne lévô Kezed formázta, veled Rólad, nélküled az űrrôl zokog színes, szürke zsoltára. De még így is Hozzád száll a Zsoltár; gyűrött kesztyű minden ujja hív: Vedd fel, Uram, újra tákolt lényem, öntve belém lelket, formát, színt! ======================================================================== Szeplôtelen Fogantatás I. kötet Csend van, alkony és május. A rácsközökön mosolyog halaványan az ég. Távoli mozdonyok sípja sírva köszönti az este hideg-hűlt tetemét. Ámde te érzesz magadban moccanni egy Titkot, emberi, szép elevent; mi rácstalanul születik majd égre kacagni: május lesz, reggel és csend! ======================================================================== Hajnali glória I. kötet Frissen fúj a hajnal-szellô, bôrt frissít a víz, újra lüktet vér és velô, s harcra kész a szív. Vár egy új nap, s száz kalandnak páratlan sora, s víni véle itt az Úrnak egy új angyala. Minô lész te keddi angyal? Hétfô méla volt. Gondolkodó? Munkás karral? Dalokra hangolt? Dörren künn a szitok-nyitány, jer a plansra hát, megizzaszthatsz, nem vagy hitvány, de megfoglak ám. És ha este nagylihegve s verítékesen jobbunk rázza a más keze áldj meg csendesen. S ki jô éji ügyeletre mondd majd társadnak, foroghat alvó gyereke, tovább harcol csak. ======================================================================== Déli glória I. kötet Várok sarkomban mint ôrünk kutyája, mi éjjel kíséri kongó lépteit, derekára fűzve s néha felnéz rája: ,,Uram, ma még nem szóltál semmit.'' Sámuelként kuporgok vackomon, hogy éjjel, vagy nappal, ha Hangod riad, mi mozdulhat bennem Hozzád szaladjon: ,,Mit akarsz, Uram, hallgatja Fiad.'' Lábaim minden szél felé készek, hogy amerre kisujjad mutat, mint az Emmausból éppen visszatértek, rögvest az úton arra forduljak. Van, hogy egész nap titkaid súgod, s én cserepesre lihegem ajkam, hogy ami morzsa padlómra hullott, áhítattal sorra felcsókoljam. Ötleted villan, csilingel rímed, vagy remetehalk munkád pereg, majd csönded éj-leplét halkan rámteríted, s én járom elnyúlt ôrségedet. S ha várni késztetve, láncom megfeszül, mert állsz, s nézed bódult-alvó népeid, nem zavarlak, csak a pillám rezdül: ,,Uram, ma még nem szóltál semmit.'' ======================================================================== Fáradt glória I. kötet Már csak feküdni hajt a vágyam, s azt se tudni, hogy odakünn más világ van. Már csak aludni vágyik szívem, s elfeledni, hogy mennyire fáj az itt-benn. Az öntudatlan mély tavába alámerülne már elmém, hogy ne látna. Megállna már az egész malom, mi meddig-et járt, meddig-et csak hosszú napon. De hogy cseng a ház harangja, ha fáradtan is, még egyszer szól a Glória. ======================================================================== Éjjeli glória I. kötet Mint bársonyos szárnyú, sötét denevér, úgy csüngött le az Üres Semmibe az Éj. S végtelen szárnyát Elôdbe tárva hangtalan imát súgott az űrbe létlen szája. Valahol lenn, az alul alatt szétszórt pufók sziporkákban kigyúlt az Anyag. S az űrben új himnuszt kelt, csodás, formátlan karját fölnyújtogatta a Mozgás. A lompos Idô lustán szétnézett, s lenn vajúdott, szült, rothadt és újra szült az Élet. S az Élet, mint tömjén, adta önmagát: nyíló-lehulló szirma, gyümölcse illatát. Majd fény futott át minden tejutat: emberszemekbôl villant, kacagott az öntudat. De ahogy a Lét hajlott Nyugatnak, a szentélyben csak Üres Órák ugattak. ,,Rátok vár az Úr minden éjjeken'' -- hangzott a hívás messze és közel, részvételen. Az Ember, mint egy bódult, kerge báb, vajúdta, szülte, rothadta, szülte önmagát. De a nyüzsgésnek az Ujj egyszer csöndet int, s az Ôskáoszba visszahull a Lét megint. A Világóra Éjfelet kongat, s a bábuházba sorra visszalép Ember, Élet és Anyag. A Dómkaput meg kicsapja a szél, s Eléd teríti végtelen szárnyát egy ünnepies bársony-denevér. S Glória csap az Üres Semmibe millió sípon, húron, dobokon, mirôl nem dalolt lélek, senkise, az enyim se, ó az enyim se! ======================================================================== Liturgia I. kötet Kicsi ezüst thuribulum az Úr oltáránál: majd fellángol, máskor meg csak fanyar gôze úszkál. Számolt fösvény áldozatunk féltôn rakjuk rája, s ha akad közt egy tömjénszem, kavics lesz a párja. Emeletes thuribulum, izzó a belsôje. Térdelek az oldalánál: égre száll a füstje. Minden napom egy tömjénszem, kezem ejti rája, aztán nézem csillagjöttig: száll az illatárja. Emeletes thuribulum templomi, szent, áldott! A legdrágább áldozatom terajtad parázslott. Fogyatékos, gyéres marok életünk idôje, s méltóságos liturgián bô tömjénét szórva-szórván égetek belôle. ======================================================================== -- -- és dalol a Lélek -- -- I. kötet Babilonnak sáros földjén szolgasereg nyögve fújtat, talicskával iszapot hord, iszapjából Bálvány duzzad. S Babilonnak szolga földén minden sarkon kürtszó támad: ,,Hej ti Népek, hej ti Lelkek, halál arra, aki lázad. Citerának, trombitának, amely órán meghalljátok s szavát bármi muzsikának, térden Bálványt csókol szátok.'' S Babilonnak szolga földén minden sarkon kürtszó támad, s térdek, mint jégesô, szólnak, Bálványt koptatnak a szájak. S Babilonnak lakáj földén szalad ijedt, lihegô Nyelv: ,,Órák óta muzsika szól, s Lélek égre szemet emelt.'' ,,Gúzsbakötve hozzátok el, s ha nem csókol térden, Bálvány, csillagnézô szemét vájom, s csók gyöngyöz majd vakon száján.'' ,,Babilonnak lakáj földén, Lélek, térden sosem állok, sárhegy eget el nem takar, bár szemgyökérig vájtok.'' S Babilonnak vaksi földén minden sarkon kürtszó támad: ,,Hej, ti Népek, hej, te Lélek, Bálvány felé karod tárjad. Vágyón ha ki felé nem nyúl, irtva tôbôl balja, jobbja, s imádja majd a Sárbálványt egymaga helyt a két roncsa.'' ,,Babilonnak vaksi földén karom csak az égre tárom, hisz a Sár felé ha nyúlok, remegés kél a Bálványon.'' S Babilonnak roncsolt földén minden sarkon kürtszó támad: ,,Hej, ti Népek, hej, te Lélek, sárba fojtom, aki lázad. Minden fülbe sarat tesztek, minden szájjal sarat esztek, bôrötök mind sárban ázik, sár van az ég csillagáig.'' ,,Babilonnak roncsolt földén sárba fogam sose vásik, bár rám sarat talicskáztok a magas ég csillagáig.'' S Babilonnak sáros földén lakájsereg sürög, lohol, talicskával iszapot hord, iszap alatt Lélek dalol. S ahogy nô a sár kupaca, jobban ráz a Lélek hangja, templomtoronynál se járnak, s útja ing a talicskának ... ======================================================================== A Test epilógusa I. kötet A dalok végén, hogy elért az Est, göndör hajjal, két huncut nagy szemmel pajtáskodva ült mellém a Test. Mostanában csak nyilad száll felém, pedig egykor kedves voltam nálad, s követtél a két földtekén. A gyeppályán, no emlékezzél, hétszáz fiútest hajlongott, lengett: emberkalászost fútt a szél. Sötét uszályom bársonyszárán a húrra szôke szirmok hulltak, s szálltunk, szálltunk a hangok szárnyán. S álltam elôtted magas dobogón idegen nyelv mézét csurgatva ajkamon, boldog-önfeledt-bájos-mosolygón. S ültem veled a reggeli asztalnál, kacagott köztünk öt szép gyermekem, s te halk-magadban megáldottál. Márványban, bronzban simítod szemed, s mint hegycsúcsokon mélyet lélegezve, ittál bôrömrôl meleg színeket. S mert most megrepedt földünk csatornája, piszka, gondolod, felfröccsenhet az augusztusvég villó csillagára? S én néztem ferdén -- morcos kisgyerek -- ,,igen: báj, méz, és ittam színeket, de nem Téged, a Lelkedet!'' S ô felfricskázva kikacagott: ,,ismerni kék’, hékás, az Írást: Lélek nélkül nem Teste fogsz -- agyagot!'' S most zsákomon ülve rímet vakarok, írva az emlék ócska papírján Test helyett hol sarat, hol agyagot. ======================================================================== Lexi I. kötet Gyönyörű vagy Lexi udvarunkon, ha ôrt állni segítesz gazdádnak, félszázan megyünk el, szagok, melletted, s cimpáid tágulnak, zihálnak. Te úgy tudod, mi mindnyájan megvetendô gázok vagyunk csak, a kanárisárga ruhákhoz húzol, s bosszant rajtunk az Isten-szag. Pedig mi csúnyán játszanak ôk veled: vezénylik a ,,megdöglött Lexi''-t, s míg te elnyúlsz hátaddal a földön, ôk égnek hányt lábaid nevetik. S mikor már szabad felkelned, rázhatod, mi szôrödre ragadott, pedig ott belül, Lexi, te is tudod, hogy a farkaskutyák halhatatlanok! Ma reggel csak ketten álltunk szemben, az étel-beadóm nyitva volt, s hogy néztelek, feltartott orrod kémlelve egyre közelebb hajolt. S mintha felködlött volna benned a gyanú, hogy a mi kincstári rabszagunk nem is oly komisz, s érdemes lehet este megcsókolni egy foltos darócot is. Tudod-e, Lexi, mi gyönyörű szép egy fajtiszta farkaskutya, ha fejét a magasba emelve az Ismeretlent szimatolja? S ha ott tudna hagyni rabtartó gazdát, s indulna fűszeres illatok után, Lexi, Lexi, a csillagok sírnának egy ily farkaskutyán! ======================================================================== Fiacskám, I. kötet felálltál a második lépcsôre, hogy a sétasornál magasabb lehess, pufók arcodat csípi a tavasz, az ajkad még csak nem is pelyhes. Szemed álmosan nyílik-ragad, -- meglestelek a hajnali ôrségen -- ilyenkor bíz még szívesen aludnánk taposva úgy tizenhat évben. De tudsz azért mókásan ugrálni ágyasok és csillagok között, s szinte az én régi udvaromban a históriát szellôzöd. Megtanulva, hogy az halálra ad minden süket-vak ancien régime-et, de sansculotte-jait, ha munkájuk kész, az éjszaka szintúgy elnyeli mindet. S hogy forradalom egy volt csak a földön, mi valóban újat hozott s jobbat; de vezérei sarutlanul jártak, s vért csak mások: belôlük ontottak. De csak itt találkoztunk, fiacskám; néked csak ez az udvar juthatott; hol dugult el kegyelmeid csöve, hogy szépségébôl csak ennyit csurrantott? Jegyeidet nem váltották már be édesanyára, ünnepi kalácsra, s a papjaidul rendelt Jóskák, Tomyk leltek nálad színesebb virágra? S nem emlékezhetsz már azokra sem, kik mint nyírerdôk fiatal hajtása világos bôrrel, hajjal, szemmel, kacagva hulltak egy világomlásba. Kis fekete bársonynadrágjuk már inkább csak ágyéktakaró volt -- Jaj de hercig -- súgták éhes, vén szemek -- neked a pokol pár csizmát sorsolt. Mi égett ki e sok éhes vénben, hogy nekik mindig szükségük van rád, s mi tűzzel loboghat benned a Lélek, piszkodban is hétszer-szent ifjúság! Meg tudsz bocsátani Jóskáknak, Tomyknak, s kik megették a te kalácsod is, s nekem, s nekünk, s mindnyájunknak, kik miatt lettél te csizmás kódis? S érzed-e, hogy fognálak tíz körömmel, ha majd a csatornába visszahull a dagály, s hogy valahányszor ellépek melletted jobbom láthatatlanul szalutál? ======================================================================== Négyszáz bűnösök litániája I. kötet Valami soha-nem-volt kegyhely felé lucskos, csúszós, dermesztô éjszaka, vándorlunk, vánszorgunk láncosan: négyszáz bűnösök zarándok csapata. Mindenki hordja bűnei szennyesét, görnyed a hát, a váll, a kar, ezé gennyesebb, azé bűzhödtebb, de pestises itt mind: a hajas, meg a tar! Nagynéha tör föl fáradtan egy ima: ,,Annyi szép, nagy szót bôgtünk rojtos szájjal de hinni nem hittünk, de élni nem éltünk, csak a kéj s hatalom csábos italával.'' De Ámen alig felel az imázó hangra s a néma ég alatt némán megyünk tovább négyszáz bűnösök vezeklô csapata. Gyötrötten sír fel, zokog az új ima: ,,Elvártuk lépteink hódolva kövessék, de csak törpék voltunk, s megôriztük torzunk a gerinc, szív, és agy korhadó üresét!'' De Ámen alig felel az imázó hangra s a néma ég alatt némán megyünk tovább négyszáz bűnösök vezeklô csapata. Rekedten könyörög kegyelmet új ima: ,,Küldöttél, hogy markunk, lángos Igéd szórja, de magunk nem égtünk, s égni itt is késünk, mi, a Bibliádnak sava-veszett sója!'' De Ámen alig felel az imázó hangra s a néma ég alatt némán megyünk tovább négyszáz bűnösök vezeklô csapata. De most már, Uram, nyisd ki a füled, mert én kérlek, foglak, kényszerítelek! Felelj, esküdj nekem, élô Magadra: Hová tart a négyszáz bűnösök csapatja? Van-é templomod égen, poklon, vagy pokol alatt hol bánattalan bűnt is feloldanak? Van-é oltárod poklon, égen, ég fölött, hol hit s szeretet nélkül mérik az üdvöt? Van-é Húsvétod ma, millió év után, mi gyôzni tud a hullaálmú hullán? Felelj, esküdj nekem élô Magadra: Megéri, hogy itt vánszorgunk, négyszáz bűnösök megrögzött csapata? Felelj, esküdj nekem élô Magadra: ne köpjön inkább nyíltan fel az égre négyszáz bűnösök megrögzött csapata? Felelj, esküdj nekem élô Magadra: ne búgjon inkább még ma a Sátánnal négyszáz bűnösök megrögzött csapata? De Szózat nem felel az imázó hangra, s a néma ég alatt némán megyünk tovább négyszázak -- milliók nyomorult csapata. ======================================================================== Valaki a Sátánt káromolta I. kötet Álldogálva a börtöncsillag közepén százunkra hullik homályos villanyfény. Munka után rabszolgahadat, megszámlálnak, és hazahajtanak. S valahol hátul egy magas homlok, szeme lehunyva, az ajka mozog, hangját mellette állva se hallani, megérzed mégis: itt imát mond valaki. Fáradt szívekbôl mi pattant tüzet? Mért csattan dalba a hangtalan süket? Káposztás kondér árasztja az ámbrát? Lelopta valaki az Isten mennyországát? A Sátán kutyái most felüvöltenek, rohangálnak, mint meghajszolt ebek ordítoznak dühöngve, céltalan, s te kérdeznéd belül: no hát most mi van? Mert nem tudják: kiféle? S nem tudják, honnan? Nem tudják: miért? S micsodás hangokban? Csak érzik ott belül, a dobhártya alatt, hol csontok nélkül az idegek hallanak, hogy a poklok fenekén egy elrabolt angyal felemelt fejjel, égretárt karral, az Istent merte szólongatni. Csak érzik odújuk rôtpiszkos homályán, hol övéin röhög a puffadthasú bálvány, hol ôk se járnak csak térdreomolva, hogy beszökött egy égi, gaz, bitang, mert valaki, valaki a Sátánt káromolta! ======================================================================== A Hideg himnusza I. kötet A Hidegnek gót jég-templomában misevégi imát mond a pap: s a Hidegek ünneplô-ruhásan töltik meg a sűrű padokat. Elôl ülnek tekintélyes arccal a jóltáplált Fűtetlen Napok; szemük, orruk törlik üggyel-bajjal, s bennük még a lélek is vacog. Van, aki zihál, s mellkasát fájdítja, másnak bele táncol reszketve, annak arcát hasogatja kínja, ez hátbôrét rántja ütemre. Mögöttük a Fázó Délelôttök mindennapos polgárserege, pontos, pedáns Déli Tüsszögôsök, köztük egy-egy Vonagló Vese. Fájó Bokák, Szárak, Térdkalácsok, -- szeszélyes nôk, rendetlen kölykök -- s körben álló Éjji Virrasztások, mert hajnali, elkésett jöttök. Itt-ott egy-egy csavargó koldus: Hideg Fürdô, Hideg Ételek, s legény lányból hátul fenn a kórus: Dudorászó, Huzatos Szelek. ,,Áldott legyen a Hideg Királya -- mormolják a pap, s a Hidegek -- ki a bôrt s a körmöket lilázza, s jégujjával tarkón simít meg. Áldott, ki a lábfejeket hűti, s akitôl az ujjak merevek; kopasz fejen futkosnak tűi, s kicsípi a dermedt füleket. Jégcsapgyöngyöt áldott ki fűz nyakra, s pengét ad az ivóvizeknek, aprókat ránt velôkben a nyirka, s tôrei a vállba süllyednek. A falakat ki jegeli: áldott, s ki rést vág az ablakkereten, s aki lyukas rongyokba pólyázott húst ráspolyoz jégszemereken. Ki kétélű kardot vett kezébe, s lassan metél egész álló nap; s jégtollal ír tizenkét ezrébe Hidegek törzsébôl valókat.'' S a Hidegek utolszor elmondván, mint a hívôk, hogy áldott legyen, kitolongnak egymás hegyén-hátán, s oszolnak a szegénynegyedben, szétoszolnak szegény testemen ... ======================================================================== Hit, remény, szeretet I. kötet Hiszek, ó Uram, keményen Tebenned, segítsd meg az én hitetlenségemet. Reménylek, Uram, bízón szavadban, ne hagyd a reményem inaszakadtan. Szeretlek, Uram, belülrôl, egészen, ó forrald föl az én szeretetlenségem. Vágylak, epedlek, szomjazlak, kívánlak, adj, ó adj tápot a csipogó Vágynak. Akarlak daccal, dobbanva, merészen, locsold fel a porból ájult gyengeségem. Járok, sietek, futok utánad, szárnyakat, szárnyakat a topogó vágynak! Villanni fénnyel, lángodat szórni, új lelket hullass, hol már az ósdi?! Harmattal terhest, élettôl langyost, százannyi kéne, amennyi van most! Lobogva, zúgva, dalolva, pörögve, rohanni, lendülni, új csillagkörökbe! Hiszek, ó Uram, a Napodig szállok, de segíts elérnem ezernyi világod! Reménylek, Uram, rajtad a szemem, ó ha látnám magam már a Te szemedben! Szeretlek, Uram, görcsösen, ostobán, ó, ha már egyszer ezt csak Rólad mondhatnám! Hogy ne csak baktatva, lomhán, nyekeregve, piros szárnyon szálljak a piros mennyekbe! S ,,Héj, Gazda -- kiáltsak -- hízott borjút készíts, hol késve, hol futva, ám megjöttem én is!'' ======================================================================== Miserere I. kötet Árva nyomoromban dúdolgatok Neked mankónjáró szavú, biccenô éneket. Könnyű megdalolni fiatal örömmel: Szavaddal feküdtem, szavad is költött fel. Könnyű kigúnyolni, gúnyolódó gúnnyal, mikor a Gáncsvetô az élô mellé furdal. Könnyű kikacagni ezeket itt fennen, amikor tebenned fél-mennyország lebben. De amikor a sár tenszagodat hordja, s körben ami rondít, belôled a horda. Mikor gáncsát veti Jobbodnak a Balod, s elbukva töprengesz: akartad? akarod? Mikor csak sompolyogsz a Mennyegzô felé mintha két tenyered mocskaid rejthetné? S pontosan megérzed fényen és árnyékon: a félvilág látja sömörös ágyékom. S nem tehetni semmi, de semmi egyebet, várni, míg a könnyedtôl a fekély beheged. Pergetni lehullva egy ily Miserere-t, míg rongyaid újra selyemre cserélnék. S egyszerre megérzed árnyékon és fényen: Hivatott, mit lapulsz ott az árokfélen? S dalolnál már újra fiatal örömmel, s körben a lakoma kacagva köszönt fel. De kissé még csillog a szemed fehérje, s mégiscsak azt írod címül: Miserere. ======================================================================== Múlnak az évek I. kötet Uram, múlnak az évek és én szuvasodom velük, lábaim már elcsigázva keresik este fekhelyük, s szégyennel nézem, hogy reszketnek. A szívem torkomban dobog minden áldott második napon, mert a káromló förtelmet ó jaj, én meg nem szokhatom, s ekkor ôr a Metszô Gyűlölet! Lankadt karral már csak csapdosok törve mindig az ár ellen, sehol egy emberi szempár, amin a lélek megpihenjen, merthogy hasonlít Terád! Csak pislákol már a harci tűz, alig loccsantom szemükbe dacom, s bár egy jottányit fel nem adtam belül a békét sóhajtom, mikor nem marnak már a viperák! Pedig undorít a nyugdíj! Pácolgatni egy fonnyadt testet! S bár nem alkudtam Veled bérért, de elesni a harcon essek, s legyek mosolygó halott. Karom lehúz, vonszolom magam, de hátra nem csuklik az ín, s a fej is újra felszegül az ének halvány rímein: csak lassan fújd már a trombitát. ======================================================================== Mért vagy gyatra? I. kötet Kitárni piros lelkedet ezeregy szürke reggelnek; meg se látni a régi gáncsot, amin már egymást cibálnátok; Alleluját az égre szórni, mint stigmák tüzes hordozói, s kapni rajta olyan lángra, mi legyen egy vers lobogása; ebédelni, nem véve észre, csak megjött tôle gyomrod éhe; egy gondolatot összerakni, hogy önmagadban ne apadj ki; este szólni néhány bölcset, hogy a szomjú földet maggal töltsed; hinni, hogy kinn a testvérlelkek árulókká tán ma sem lettek; hálásan elköszönve Tôle, holnap se vágyódni többre; s így ifjodni napról-napra -- ó szívem ehhez mért vagy gyatra? ======================================================================== Értetek I. kötet Tôlem kérik számon, mit eladtatok, áruló szótokért de sokat hallgatok, de sokat hallgatok. Az én bôröm süti az a rôt ezüstfény, mi rátok permetez minden hó elsején, minden hó elsején. Énreám idézik a bibliát százszor, amit ti olvastok fele-harmadából, fele-harmadából. Nekem vágják szemembe: ez hát az a vallás, mert a ti hitetek talpig egy fejhajtás, talpig egy fejhajtás. Vergôdhetünk itt mi: ötvene, vagy száza, ha ti fűtöztök sunyin parolázva, sunyin parolázva. Tirajtatok forr föl, mi bennünket éget, mikor arcul csapnak: öklük a tiétek, öklük a tiétek. S hiába faggatom a Hosszan Türelmest: legalább rajtatok tisztul így a szennyes? Tisztul-e a szennyes? ======================================================================== Fagyöngy az Istenen I. kötet Régóta döcögött velünk a Vonat, régóta hallgatunk buta nagyokat, vagy beszéltünk földi hencegôt (mikkel itt is csurig a velôk) hogy felsírt bennetek a vágy: az Istenedrôl beszélj nekünk, minket hajtott a Hús, a Pénz, a Polc, s az Ô Arcából mit sem ismerünk, pedig a Vonatja döcög itt velünk. S én ijedten bújtam egy félre-sarokba, pirongott bennem batyum rongyosa, mi annyi rab-lomot rejteget, de az Arcból vajmi keveset. Várjunk, lihegtem, vasárnapig, mikor mindünk szeme könnyel teli, s ha borostásan lép is közénk meg tudjuk látni, s köszönteni. S vasárnap szóltam: majd csak késôbb, lelkünknek Ô a legbelseje, s a léleknek is él a szemérme, délben álljak itt levetkezve? Majd ha teríti fátylát az este. Húszan dôltünk le félkönyökre, mindünk szeme önmaga tükre. Árva hangom csuklott, akadott -- Testvérek, és nem tudom az Arcot. Látnokok látták, szellôben, lángban, egy elragadott a hetedik égben, de nem adatott nékünk itt a földön, csak nézünk tükörképben. Mindünk magában hordja az övét, van ragyogó, foltos, homályos, vaksötét, s untassalak most azzal titeket, hogy mutogatok egy fakó üveget? Ha csillagok gyeplôjét fognám, s engem uralna az eszmevilág, színnel, alakkal, dantei szóval ha festhetnék három tűzkarikát, ha Ágostonként bűnös szívemet lehajtott fejjel körbehordhatnám mutatva fönséges vonásait pestisekbôl gyógyult oldalán, felnyögne mind a tékozló: Ó, az én Atyám! De én csak egy bogyó vagyok. Egyszer rég a vihar felkapott, odasodort a Fa oldalára, s bensôm azóta Ô táplálja. Egyre kapom finom Nedveit, és mégsem lesz belôlem virág, nem lesz fa, mi almát, barackot, nem lesz bokor, mi ribizlit ád. Azt termek csak, ami magam vagyok: egy csomó újabb, nyálkás magot. S ha borús, zimankós télidôn, egy-egy szegény bogyót szedni jön. S tán láttál is már utcasarkokon egynek kenyeret, másnak örömet ringó-sárgán mint harangozom. Vagy csöndes, hideg, bágyadt délben hollók gyűlnek didergô étlen, s tán láttad is már, kínlódva esznek dércsípte bogyót a fáról, mert nyálkát ad, s nem ízes levet. Mert bár egyre kapom finom Nedveit, bennem valahogy megkeseredik, szívnák, tudom, sokan szívesen, de én csak nyálkás bogyó vagyok: fagyöngy az Istenen! De Hollók, kik itt gubbasztotok, mondok valamit: morzsolgassatok. Este szavam, reggel mosolyom, olykor sikerül harangoznom. Rázzátok le mi nyálkás magam, mert mit Tôle kaptok frissiben, abból még az is Ôt párázza, ki fagyöngy csak az Istenen... Üres megállókon döcög a vonat, idegen váltók nyersen kopognak. Nagyokat döccennek szunnyadó homlokok, -- ki látja, ki tudja, ki méri álmotok? -- de hogy fúrjuk magunkat tovább az éjbe, végeláthatatlan lomha síneken, harangozom az álmaik felett, mint fagyöngy az Istenen... ======================================================================== Kamaszodik a víz I. kötet Ámuljatok vén elemek utánam kik születtetek felujjongó dalomon: a vas rozsdás, a kô reves, s én, mint ifjú, jó öles test: kamaszodom! Karikáztam orrom iránt, öblögettem dunnacihát patakként. S gondolt rá a fészkes fene a kis falu, ahol járok, ott van-e a föld közepe, vagy arrébb? De hogy Szentes-Szolnok között -- hüh, mi szájas -- kofát hordtam hajószám, elcsodáltam a világnak forgalmán. Egynek néha tíz kosara, ennyit hord a hajó gyomra el innét? Tavasz óta jár ideki, csoda, hogy van rávergôdni egy híd még! Aztán folyam lett belôlem, s felködlött egy hökkent sejtés: nem mögöttem, de elôttem fekszik még a világ tágja s ami volt, csak gyerekmesés játékmása. Hulltak belém hegyi zúgók, s városnak hitt emberbúvók minden ürüléke: de a szenny a szennyhez tapad s mi csúfított: gyerekmaszat velük dobtam félre. A Balkán nem térképteken, bennetek van emberek, de miként egy derítômű, ez szűrt frissé engemet. S szűzen dobtam kék hullámot: várnak rám az Óceánok, Tengerek, szervusztok ti hajók, cihák, Isten veled: babavilág, én a Tágba nagy-hurrázva, én a Kékbe táncralépve: elmegyek. S mint egy erdô véghetetlen, úgy feküdt a Kék elôttem, köd-megülte fákkal. Hogy lehet itt járni, lenni? Mindrôl tudni: az ki? ez ki? S innen már csak a Semmibe lógázhatsz le lábbal. Lassan mégis úgy feküdtek mint a diók: feltörötten ízlelhettem legbelüket, akár meg is csömörlöttem. Ifja, véne, hôse, bölcse, jaj, nem az, csak torza, öccse, hova lelked szárnyal, -- itt-ott mégis összebotlasz más világok testvér-kamasz világvándorával. S lelhetsz köztük méltó társat kacagni a szélbe: Ép a fogunk, mélyen alszunk, öröm nézni a mellkasunk, nosza pajtás, víjjunk fel az égre! Mozgok is már otthonosan csapdarejtô Kéken, cet ha csosszan, bálna loccsan, ismerem már jól a dörgést, kotródj cápa, késô dél van ahhoz, hogy te tengelyt akassz vélem. S ha megszállnak mardosó búk, hulló lelkek jaja nyihog, vihart verek, siratóm zúg, felkapok egy Balkán-bélű Titanic-ot, s zöld jéghegyek oldalában egy kapura kijátszom sírva közben az ördögtôl taccsra rúgott világon. S ha kicsapom jókedvemet, megtréfállak, Öregisten! feltükrözöm Rád az eget! Nézzétek már felhôkézzel fenyeget! S én kamaszmódra -- nevetek. Úgyis tudom, ina sincsen, hogy beérjen engemet, -- úgyis tudom: szíve sincsen, hogy akárcsak meglegyintsen egy bolondos vén kamaszt, melegszívű gyereket. De ha látom könyökölni ablakába, felködlik egy hökkent sejtés: nem elôttem, nem mögöttem, de ott messze, ott fölöttem, ott fekszik a világ tágja! S ami van, csak vurstlizajos kamaszárnya. S elnyúlva a Nagy Golf ágyán sokszor messze révedek, hogy is lenne, ha itt hagynék minden tündér Kékeket. Befognék hat bársonyszôrű jó paripát, felleget: Öregisten udvarába, gyí lovaim, vigyetek! Fogadna a tornácában, atyafimód kezelünk: én volnék a tükrös csibész? Hol van az már megettünk! S beszélgetnénk komoly-sokat hűvös reggel, éjeken, varázslatos könyvtárában a lámpát mind égetem. S ott valóban szertenyílnék ez a világ, ez a tág -- Öregisten én már látom, szívem itt az Óceánon, de én mégis csak elmegyek Tehozzád! És azóta búcsúzkodva járok partot, szigetet, hosszú útra: túlon-túlra indulok el, delfinek. Nincsen anyám, nincsen babám, magam sütöm a pogácsám hamuba, egyre telik, mi kisüljön, ahhoz is a szívem küldöm malomba. Megátkoznak mind a fjordok: ha víz vagy, folyj lefelé, csak lapályon lehetsz boldog, a magas a gôzöké. Meg se merem súgni nékik: víz a gôz, csak nemesebb; de titkon mind csókot kaptok, fjordjaim, szűk picinyek. S aranyszínű, fényes délben kapálnak a lovaim, mind csodál a Kék, a Kék, a zengô búcsú-hallalin. Elefántcsont kocsin szállok mind gyorsabban fölfelé; Isten veled, kamaszélet, a Víz már az egeké lett, s az egek a gôzöké, -- az egek az Istené. De ha láttok víg szivárványt, sziporkázó színeset, a Víz az, ki Öregisten ablakából kinevet. Csibész maradt, most is tükröz, hívogat és integet: Öregisten udvarába várjuk mind a Vizeket. S aranyszínű fényes délben mindig szállnak friss lovak, vizek mennek, kik szomjaznak Messziket és Tágakat. De a Kék csak mind csodál a zengô búcsú-hallalin: hogy vágyódhat föl ki élt az Óceánok habjain? S a szivárvány tovább tükröz, csalogat és csábítgat: Nem lehet azt lentrôl látnod, magadnak kell Tággá válnod, hogy megértsd a Tágakat... Öregisten udvarába várjuk kiknek két karjába nem elég egy sáralak... ======================================================================== Kopaszok Istene I. kötet Félvilágról összegyűltek mind a kopaszok. Eldönteni egyszer, végre, hogy az Isten ôfelsége mily frizurát hordjon mikor odafönn ragyog. Esztelennek áll a világ -- dadogja egy vén. Nem pazarlás a sok csillag? Hát az űr, mi köztük szunnyad! Képzett észtôl nem születik hasznavétlen szén. S minden bajnak fôforrása az a tenger haj. Agyvelôt is lehúz, gyötör, nem is Isten, aki göndör, javaslom, hogy nyírassuk le modern borbéllyal. Hát a földön nem rossz minden? -- másikuk dohog. A sok virág gizze-gazza, beléborzad a közgazda, száz szín, alak, szabvány sehol, ez nem bölcs dolog. Csírák, magok milliomja hull a Semmibe. Rossz volna egy bolgárkertnek, -- és ezt, Isten, te tervezted? Vágassuk csak az Úr haját nullás géppel le! Lassúsága tűrhetetlen! -- harmadik pattan. Évmilliók mi megettünk, nyárra jó, mit ôsszel vetünk, s tizenöt év egy kamasznak, géphez hogy rakjam? Idô, erô munka, forma: csak vesztegetés! Borotva kell a fejére, kopaszság az ész mértéke, akkor akár közénk ülhet, bölcs, mi kevés! Hagyd békén az Uram haját, aszott, kopasz nép! Takarékos, aki kertész, nem teremthet, ha fogy a kész, de ki Isten, száz végtelent kacagva szór szét! Ha csillag, hát milliárdnyi, s trillió a súly mind. Egy kilója: atomtenger, atom jár új csillagrenddel, s ámulhatsz te száradt kopasz: kezdôdik megint! De ha Isten, azért legyen bô a karéja! Mihez kezdjek egy kopasszal, köztünk is van egész kazal! Hajában csak tévedjen el a Hold-rakéta! Ám feléjük, Uramisten, okos gazda légy! Teremtsd meg a Kopasz-földet, szabványokkal bôven töltsed, de cukorból mérni nekik szűk marokkal végy! Alpeseik: csupasz gúlák, síkjuk: asztallap. S hogy a gazda felöltözvén, széjjelnézne házán-földjén, éhét-szomját kinevetve nyugszik már a nap! Földre, szívbe ne hulljanak millió magok! Szent számnak az ,,egy''-et vegyed, s bár egy csírád mind megered, nem várok e Kánaántól túl sok pocakot. Legyen nekik egy tengerük, benne hal is: egy. Egy erdejük csak egy fából, s egy levele árnyékából, -- ha még így is be tud érni! -- mosolyog egy meggy! Tôkéjükre egy fürtöt adj, rajta egy szem ring; s bár nem lesz, csak egy darazsuk, azt még ezzel jóllakatjuk -- egyebekben bô termésük nekik marad mind! De hogy lássam: szüretjük vaj’ Mád-éval felér, hol táncolnak, esznek isznak, oda vígy el, hadd mulassak: Kopasz földnek hogy ízlik a szôlô, lágy kenyér? ======================================================================== Könnyedén I. kötet Én így megyek át az életen: könnyen veszem, egy leveles gallyat lóbál csak a jobb kezem. Az ingem nyitva, s a kiskabátom úgy hordom vállon, se pakk, se táska, egy füttyszóból áll egész poggyászom. Hörcsög-szokások, álszent elvek, nem cepellek, lágy-frissen nézek szemükbe az embereknek. De Estére majd, csöndes szívem, ha füttyöd sincsen, csak kiderül, hogy Valakit mégis vittem. ======================================================================== Completorium I. kötet Hold van már, csillag jár, de utolsó sóhajunk még Nagy Király, Hozzád száll. Védjen meg bennünket, mi elkísért egész napon: kegyelmed, szerelmed. Bajt se hoz a Gonosz, csak ôrséged állítsd oda ágyunkhoz, zsákunkhoz. Ha halál ránk talál, vigye lelkünk angyalod, ki trónodnál jobbról áll. Köszöntünk Szent Szüzünk: búcsút néked s a szenteknek zengenünk, add nekünk! Álom jár köztünk már, de utolsó mosolyunk még Feléd száll, Nagy Király! ======================================================================== Hűség Péter-Pálkor I. kötet Ha a fülledt Város az ernyedt éjszakából tétován kilábol te sem lehetsz álmos! Ha egy-két év alatt újra megszoktál vánkost-lepedôt, s a szemed is kényesen kushad a recehártyát simító betűk elôtt -- ha újra van üzemi étel, mitôl lassú utálattal felfordul a gyomrod, s alattomban bontod, egyre bontod szerzôdésed a rozsos kenyérrel -- ha a Puszta Lángja már belefér egy illedelmes körúti szobába, bérlettel jár a villamoson, fizetése van, s barát, rokon körötte lassan bevattázza a repedt Kozmosz eresztékeit, s szél nem fütyül, halódó nem sikolt, gyerek nem sír fel itt -- ha nem átkoznak és le sem köpnek, ha nem vagy már gazember, ostoba, ha értenek és elkönyvelnek: a pesti utcán egy ,,neon-csoda'' érdekes, de nem zavar, nem jönnek utána, s el nem kerülik: villogjon csak, míg el nem unja suta ötleteit -- ha tudomásul vettek, s tudomásul vetted te önmagad, hát ma eljöttek Péter és Pál, hogy a benned alvók felriadjanak: a Tüzek, a Lángok, a Sóhajok, a ágyak és bársonyos-lila kékje a farkasszemetnézô régi éjszakáknak; az Újdonságos-új Mindennapok, a nem-fontos-dolgok hulló világa, s a Félmondatok, miken elkenyerezik a lélek, míg a télbôl az idô átfordul a nyárba. A Szeretet fájának sebes derekából a cseppenként kicsorduló gyanta, mirôl balgatagon hitted, hogy míg az Idôtlenbe átfordulsz a nyárból, illatát majd adja, egyre adja... Ünnepre kondít kinn a fülledt Város, a vigiliából baktat haza Péter, Pál meg éppen indul sebbel-lobbal, az estére készül, s a jövôbe ér el -- hát hajrá, te lelkem, hajrá a nyomukba, húzzon a lángjuk, a tüzük, a lelkük, s a tűzszekér mellett lihegôn futva ne aludj lelkem; hajrá a nyomukba! ... Üres hajnalokon tesped még a Város, s az ernyedt éjszakából makacsul világol valami neonfény: józanul mái, hűséges, magányos ... -- ======================================================================== Én megmaradtam I. kötet Isten bohémjének, ki szemmel issza mind a csillagot, és hajt belôlem füttyszó, vers, vagy ének, ha késô estén haza ballagok. Bár megmosolyoglak szelíd-megbocsátón, és megimázlak, régi cimbora, a neved ma is nyelvemen dajkálom, bár rég elült a közös út pora. Hogy lehet ily gömbölyűre hízni, testben is, de hát még ott belül? Míg bennem tíz év kísért, süvölt, sír-rí, terajtad zárt lakások csendje ül. Miféle hormon pusztul bennetek ki, ha rátok köszönt fészek, hivatás, s mért, hogy többé nem kell menni, menni, ha vándorolni lenne épp egy Társ? Én mért tudtam még ma is megkönnyezni, mit megsirattam évtizedje már? S kacag bennem gyerekszem ezernyi, ki vén kujon ma, züllött jómadár. Mert megmaradtam Isten gyermekének gondtalan, hisz gondol vele Más, nekem játék, szépség ez az élet, ami nektek sors, kereszt, csapás. Én megmaradtam az örök ütemben, tavasszal bimbó, ôsszel hulló lomb, s ha ballagok egy csöndes nyári esten: a színe ég, s a muzsikája zsong ... mert megmaradtam az örök ütemben ... ======================================================================== Gyermekeim, I. kötet úgy állok az ágyatok felett, mint Mózes elôtt a csipkebokorban és várom, hogy magatokról minden sáros földi holmit levessetek. A szemetek csak akkor nyílik majd rá, hogy mindenek Ura vagyok, ki bár nagyon szeret benneteket, de Teremtôtök is, Fazekastok. S megszabni ki tudná, ki merné Nekem, hogy egy cserepembe három-négy vagy öt szál emberbimbót vagy egy egész bokrétát teszek -- s ki hányja fel Nekem közülük az üreset. A csokorból mért virágzik az egyik bűvös-hosszan s a másik elfonnyad bimbókorban, ki talán többet ígért, mint amennyit emberszemnek az egész csokor ért? Ki vádol engem, ha új Ábrahámot jelölök ki, hogy maga vigye máglyára Izsákját, s angyalomat sem küldöm el, ki kezébôl a tôrt kiveszi? Ha kicsi fazékba, kicsi vízbe sok szomjas ág-bog szorul s másutt tavak páráznak virágtalanul? Ki kéri Tôlem számon, hogy nem vagyok embercserép, ki minden dobozba dekázva osztja sóját, fűszerét, s milliószor ismételné egyetlenegy receptjét? Én Magamnak alkottalak benneteket, nem a nagyanyátok kényére, nem anyátok leányálmának, nem az apátok gôgjének, s nem önmagatok bálványának. Én Magamnak alkottalak benneteket, s gondolataim mások, mint a tieitek. Mások a szavaim, a tetteim, színem elôtt más az öröm és más a kín. Én Magamnak alkottalak benneteket, s ki sikkaszt el fazekaimból egy üres cserepet? Ki tehet beléjük, ki vehet el belôlük egyetlen árva virágtövet? A Világmindenség millió kelyhében milliárdnyi virág ül, s le nem hullik róluk egy levél véletlenül. Nincsen közöttük két egyforma darab, de minden idôn és minden téren át kicsit Rám hasonlítanak. Mert Én alkottam cserepet, virágot, s ti hordjátok az Ujjaim nyomát, s még mindig az a legjobb nektek, hogy Tôlem indultatok s Hozzám térhettek, s hogy végsô fokon a Nagy Mindenben az Én gondolataim lüktetnek... ... hát állok itt az ágyatok felett várva, hogy magatokról minden sáros emberholmit levessetek... ======================================================================== Örömünk oka I. kötet Nagy kerek M betű, a terhes Szűzanya, Benn egy vékony jel: a Kicsi Jézus maga. Oka örömünknek: kivirít belôle -- s rajtam is nyíljék ki piros mosoly tôle, hogyha egy várandós édesanyát látok, akibôl újból Te nézed a világot, ahogyan a Krisztus mindnyájunkban testvér, s már egy gyereklányban a Szűzanya elfér -- ha puha, szelíd vagy, -- tebenned is elfér. -- ======================================================================== Imádkozom I. kötet Nem szavakkal, villódzó, tüzes csodasugarakkal; se hangossal, se halkkal. Egy lélekért ... aki ismerten vagy ismeretlenül a közelembe ért. Nem tudom: ki volt, micsoda, mire vágyik, de értük váltig zörgetek a Kapukon. Nem kérek nekik állás, gyógyulást, békét; még megkapják, -- s utána sírnának, sírnék! Csak megkuporodom, ahol vár az igazi otthon, nyújtogatom a Pista-babát: elveszett a szeme, csuda, hogy nem lát? A Böske belseje száraz fűrészpor, se íze, se nedve, se lángja, -- s maga se látja, maga se látja ... Pali minden tagja madzagon lóg, hányja-veti játékos szél, gyerek, -- s mögöttük a Sátán hörögve nevet ... ... S én csak nyújtogatom ôket, panaszolva a rongyot, a piszkot, a törést, -- a Pistát, a Palit, a Böskét -- a Pogányokat, a Tagadókat, a Hóhért és az Akasztottat, a sötét Tatárt, az üres Keresztényt, a Meg-Sem-Születettek elhajtott testét, magamat, -- s hogy mindezekkel valamit csináljon, a végeláthatatlan csillagóceánon, keményen hiszem, hogy Valaki akad, biztosan akad ... -- ======================================================================== A béke, I. kötet ha körülötted nincsenek újságok, könyvek, gondolatok, emberek, életek, ihletek, miknek kavargó szálait pörgeted, fonogatod -- a béke, ha benned sincsenek gondok, vágyak, keresések, célok: szentek, vagy kicsinyek, amiknek kusza pályáit köddel keríti lihegésed -- a béke, ha csak élsz mosolyogva, létezel az Isten tenyerén, sem valahonnan, sem valahova, csak egy kép arról, akiben a Vagyok az Én. ======================================================================== Mint egy virág, I. kötet mit már tegnap törtek le: húsz évszázadból ásító tegnapon, úgy bágyadsz tenyerembe. El-elnézlek: készséggel, puhán, engedelmesen hajolsz, amerre teszlek, raklak. Magad kerülöd a kezem? S ezt mindennap, ha ujjatlan ingben jövök, ha koszos bakancsban, szétszórt nyúlósan, vagy villódzó frissen, a te készséged sose csappan. Ó, csak egyszer tudnék én is ily mindentadó, bizalmas-várón -- mert nincs már benne semmi idegen -- Eléd hullni az Aratáson. -- ======================================================================== Planck I. kötet Most tettem le, kicsit csalódva, kicsit megdühödve. Jószándék, tisztaság, szakállas becsület, laboratóriumok ammóniák-szaga, a falakon ugyan nincsen feszület, de az ,,Isten'' szó, mint antik arany, csengve hull a padozatra. Csak éppen, mert ily drága holmi, nem szokás vele kirukkolni; egy zárt szekrény alján éppen ,,megvan'', -- síberek és szamarak tagadják -- míg mellettük egyszerű-szürkén az élet megy tovább. ... mint két idegen mellett a harmadik: az életed: az megy tovább. De nekem élô arany kellene, mi virágként simul a kezembe. Csak meg nem mérhetô lehet, de himbálja a mérleget. Olyan kicsi vagyok és annyira más, és úgy kell nekem a tapogatás. Már annyit fogdostam és minden kevés, a foghatatlan lenne a megelégedés! De hogy a foghatatlan számomra legyen, fognom kellene, másként kétkedem! S ha megfogtam, jaj, de méltatlan, hogy Istennek hittem, s megmarkoltam. Szégyenkezem elôtte és magam elôtt, s várok valakire, például Planck-ra, hogy tételei mögül gyöngéd biztonsággal elôvezesse Ôt ... S jô Planck, kit most tettem le, kicsit csalódva, kicsit megdühödve, s megyek tovább szomjas-éhesen, hogy a szivárványt, az álmot, a délibábot egyszer mégiscsak meglessem. Mert olyan nagy Ô, és annyira más, nem vihar, nem szellô, nem tűz, nem villanás, nem ész, nem szív, nem láb, nem kéz, torzókon túl a Végsô Egész ... ... hogy is foghatná egy okos Planck vagy egy suta vers... Elôtte mindkettô naiv, kicsinyes vagy nyers... ez most oly világos a könyvön és versen át, hogy nyugodtan, melegen s kicsit boldogan leteszem Planck-ot, le a ceruzát ... -- ======================================================================== Aki anyám voltál... I. kötet Matrac sem volt a kórházi ágyon, csak elnyúlt rajta vékonyka-hosszan, lepedôbe fogva békés-mozdulatlan, már csak nekünk fájón. Egy pillanatra kinyílott az arca tearózsa-sárgán, ôsz haja a porzó, -- s nem arra gondoltam: várja a koporsó, a Szem akadt meg rajta. Valaki átsétál mindennap a Kerten, letöri szelíden a kinyílt Virágot, kicsit lankadtan, most letörve látod, de nem tönkretetten. Valaki végigment ma is közöttünk, megállt elôtted, s puhán lesodort, s most keres a szél, merre szirmod volt, míg mi is követünk. Fekszel elôttem: fonnyad virágszál, törékeny száron halvány tearózsa; s a szemem majd már csak így mesél róla, aki anyám voltál ... -- ======================================================================== Összeért a kezünk ... I. kötet Ma érted miséztem, -- s ahogy összehajtottam a casulát, mintha megálltál volna mellettem, valami úgy emlékeztetett Rád. Mondd, most már így fogunk beszélgetni, s így fogunk hallgatni kéz a kézben, ahogy annyiszor ültünk zsongó hullámok elôtt az örsi mólóvégen. S kicsiholsz majd belôlem egy-egy misét, egy meleg imát, egy verset, s Felétek lobbanó lángjaimtól odafönn is forróbb lesz a lelked? -- -- -- De az is lehet, hogy mindez csacsiság, ahogy valakivel csak könnyedén fecsegünk; egyben vagyok csak konok-bizonyos: ma valahol, valamiért, valahogy, de összeért a kezünk. -- ======================================================================== Vannak még csikók! I. kötet Két kamaszgyerek a villamoson, tizenhétévesek -- ugye, vannak még csikók! Ugye, a világ még ma sem öreg! Kalauznô. Ideges. Fáradt édesanya. Micsoda vad kitörés -- Higgadt-csöndesen felel a gyerek: ,,Minden igazmondás szemtelenkedés?'' A villamos zsúfoltan zörög tovább a körúton? -- az Életen? S az embercsikók tovább vitáznak, hogy mi a boldogság köztünk, idelenn. Két kamasz töpreng a villamoson: Igazság? Boldogság? -- Ugye, vannak még csikók! Ugye, még ma sem öreg a világ! ======================================================================== Egyszer mindenki csikó volt... I. kötet Lángolt a reggel. Folyékony arany. Csak egy rohadt penészfoltja volt: a sarki italbolt. Pókhasú, dagadt emberroncs tolókocsin elôtte ül, s pislog egyedül. Most kilép egy borissza vén, a húshólyagba egy féldecit tölt, s az meredten hörpöl... Tudjátok-e, ti tegnap kamaszok, (aluszékony lelkem, tudod-e? tudod-e?) hogy ez a két emberpenészfolt egyszer csikó volt ... szintén csikó volt ... ======================================================================== Ó, ha egyszer ... I. kötet Most is újra, most is mindig, most is gyatra vagy! Mért nem duzzadsz friss rügyektôl mik pattanjanak? Mért van benned annyi nyúlós így is, úgy-is jó? Mint parlagon, mért hajt szádból konkollyal a szó? Élmény, áldás dobban, csurran, de mért félgôzzel? Hogy mersz ülni, hogy aludni, míg lélek vész el? Szereted tán a zsoltárod? S nem zokogsz tôle? Az Ostyától hogy jut gondod a kéztörlôre? Hogy tudsz járni villamoson jegyre gondolva? Cipôt vinni -- vagy egy lelket -- messzire, túlra? Mikor lesz már egész belsôd egyetlenegy Láng? Mikor szűnik meg számodra a Csillagvilág? Mikor szürkül a semmibe az unalmas ,,sok''? Lesz még oly nap, hogy szívedben csak az Egy dobog? S minden ,,fontos'' visszahullik az ôs semmibe -- Ó, ha egyszer Ô marad csak, s talán benne te ... -- ======================================================================== Azt hiszed, lehet? I. kötet Kibújni a Gazda tenyerébôl, s menni, merre önzésed vezet, azt hiszed, lehet? Kiállni a csillagok elé, hogy toporzékolj konok kölyökként, -- még csak ki sem nevet az Ég. Lótni-futni önmagad után hogy bámuljon autó-villamos: egy csapágy, ami magában futkos! A Mérnökének természetes volt, hogy hordozza egy Keresztúton át a csapágytalan karosszériát. S akit erre öntetett, csinált, hogy emberekkel ingerkedhessék, inkább lenne csengô, mint kerék. De forogni a surló sötétben, hordozva bár az egész kocsit, ha rája senki vállat nem vonít?!!! S mégis kell a kerékhez csapágy, s ha a Mérnök annak tervezett, csilingelned, azt hiszed, lehet? Azt hiszed, lehet? -- ======================================================================== Megláttad a boldogságot? I. kötet Csillaghegy. Várok a zárt bolt elôtt, a szomszédban csattog a fejsze, s kijjebb a kopottas mezôn egy gyárudvarról a megafon bôg. Az országút autókkal teli, köztük egy-egy szekér trappol el, s a szegélyfák zöld keretébôl villannak egy hegy sárga fényei. Zöld foltok közt homokbánya ... úgy néz rám, mint egy messzi-messzi Arc, s a kocsi szélén ülök magamban, feszülten, szavára várva -- De ajka meg sem rezdülhetett, a biciklis boltos stoppol mellettem, ki sem mondhattam, le se írhattam: s az Arc már a messzi homokba veszett ... De talán ez volt a boldogság! Nem volt terved, feladatod, senkin sem akartál segíteni, csak megláttad az Arc homlokát! A boldogság volt biztosan, -- mert ezek a sorok sem látták a hegyet, de hetekig meleg lesz a szíved körül, ha szemed hegyre, homokra suhan ...-- ======================================================================== Keresztelek I. kötet Körülállunk: apád, anyád, én -- és a világ. Sötét van. Csak a Víz csillog homlokodon, s mi találgatjuk: fogod-e vallani egyszer kacagó-konokon? Sötét van. Vihar és gyűlölet -- tavaszi reggel megérted-e majd, hogy mi imádkoztunk a bölcsôd felett? S akkor borulj le a Kegyelem elôtt, mely küld néhány pompeii ôrt, hogy ahol ezer ágyék és pocak elég, millió lélek kivirágozzék. S tavaszi reggel majd könyörögj azokért, kik már nincsenek, -- de sötétben, viharban, gyűlöletben imádkoztak a bölcsôd felett. ======================================================================== Meglopnád ...? I. kötet Félig üres, félreesô templom, puhán térdelsz, odaborulva, hogy benn minden újra elcsituljon. Barokk arany, éneklô parasztok, messze süllyedt mind a Vérzô Ma, csak a Mécs él: köztetek virrasztok! Ugorj fel, és gyorsan pusztulj innét! Boldog lennél, mikor nyög a föld? Meglopnád az emberiség szívét? Leprás, rohadt, szegény, üres szívét! -- ======================================================================== Ugye, kevés? I. kötet Triciklimet tolom, húzom Vörösvári hosszú úton, zöld fák karéjában! Minden fakad, nyílik, kacag, -- hát tebenned mennyi kacat borul át virágba? Ezt a lelket, azt a lelket toljad, húzzad, szidd, neveljed télbôl tavaszba, -- ez a lélek, az a lélek inkább hervad, mintsem éled mából a Holnapra. S Vörösvári hosszú úton kérdem újfent-újon zöld fák karéjában: sok plántád nem azért bágyad, mert a magad tavaszának kevés a virága? ======================================================================== Regina Mundi I. kötet (Visz a busz este hazafelé...) Jöttem. Egy semmis ház az oldalban. Villa, vagy családi fészek? Körülötte sürög a busz, a gyár, a Város, a Méreg. Hallgattam. A Lélek testetlen hangját. Igaz, hogy vagytok ti maroknyi, naivul, görcsösen, olvadón, tisztán, de Ôróla dalolni? Kérdeztem: Istennek sok bolondjai, hát nem látjátok, hogy minden Sár? S ma még a szentek unokáiban is az zubog, zihál? S néztem, mert minderre nincs felelet, a Nagy Scenarium tovább pörög, mint az Úr is tovább uralkodik minden sarak és minden Lelkek fölött. S jöttem vissza; éjszaka volt, a testé, s a léleké, a busz tömve dohogott, s a lámpák elsuhanó kévéiben intettek utánunk titkos fároszok. * * * (Hajnalban, amikor a lelkem visszatért a Jimmel-ház fölé ...) Én nem tudom, hogy amit ti csináltok a kevésnél több-e Ôneki, de azt igen, hogy kevesebbet nem lehet tömjénként égetni, hogy mind semmi a még szegényebb ha szó, ha lélek, ha mozdulat -- S hogy ti kemény ítéleten álltok, mert csodás is a kiváltságotok: egy önpiszkába fulladó világban, üvegharang alatt, makulátlan, elmélyedt vagy kacagó testvérek között, hol a Lélek már foghatónak öltözött, úgy szolgálni a Mindenek Urának, ahogy a szeráfok szolgálnának. S mi jogon van nektek több, mint nekünk, kik csak szomjazunk, vágyunk vagy nyögünk? Én millió száj vagyok és milliárd szív, és nem igaz, hogy mi a sarat akarjuk, hogy valami vértelen, mondhatatlan bennünk egyre nem csenget, nem hív -- és mégis járunk az agyagos sárban, szájig, vagy térdig, vagy legalább bokáig -- ki tudott leátkozni odáig egész nyomorult nemzedékeket, hogy mi valóban a miénk lehetne, csak irigyelnünk lehet -- ha lehet!? Én millió száj vagyok és milliárd szív, -- nem kérdem miért tietek az enyém, de tenyérbe vájó körmökkel leskelünk a Jimmel-ház bezárt kapufelén. Melyikôtök mer hanyagul szólni, lustán mozdulni, belül szétszóródni? Menjen a csudába! Én millió szív vagyok és milliárd száj, mi suttog, zokog, dalol, ég, kiabál, csak adjatok helyez, hol megnyílhatok és én nektek kacagva átadok milliárdoknak elégséges sarat. Mikor nem tudtok kristályos-tisztán túlvilági hangokat kelteni, nem halljátok, hogy a Jimmel-ház kapuját egy légiónyi befogott száj két millió ökle verdesi? Könyörgünk nektek, hisz testvérek vagytok, ha nektek nem kell, ha nektek már nem elég, nekünk még kellenek a dalok! S ha a mi dalunk is a tiétek, testvérek, legalább énekeljétek! Én millió szív vagyok és milliárd száj, mi most horkol, parázna, robotol, ôrt áll, de öntudatlanul és ismeretlenül hajnalban mindünk megfeszül, milliók fülelnek a Jimmel-ház felé -- Testvérek, könyörgünk, mi úgy csinálnánk, mi úgy borulnánk Valaki elé, bennünket nektek kell megváltani. -- Gégénk eltépett hangszálai béna kórusban állnak köröttetek, Az Invitatort akarjuk bennetek, a váltságot elnémult magunkért, s ha ezt nem adjátok, mi úgy széttapossuk ezt az egész hegyet, hogy benneteket az Isten is elfeled ... * * * (... és még mindig hallak benneteket ...) Római fürdônél pihentem, csöndesen hullt a hó, vagy ötven pár cipô a triciklimen, s belül visszacseng a zsolozsmaszó, az a zsolozsmaszó az érdi kishegyen. Testvérek, én nem tudok dicsérni, és nem udvaroltam nektek sem, és kemény vagyok. Értetlen? Csak férfi. Nekem a szép, a jó cseng természetesen, s a nagyvilágon és a kishegyen ezzel be kell érni. Mégis, féléve már, hogy kerülnek a versek, csak nektek csendül és csak rólatok, köröttem hulló lelkek jaja reszket, s én egyre arra hallgatok, hol hűvös tiszta dallamok váltják fel a csendet ... Pihentem a Római-fürdônél, a hó csendesen hulldogált, hogy Istenszagot hozott a szél, elôkaptam papírt, ceruzát, s hogy eldúdoltam ezt a kis zsolozsmát, annál jobban semmi sem dicsér. ======================================================================== Az utolsó szó jogán I. kötet Nagy basája magasló Budának, fényesarcú, vesékbetúró, tekintsd hitvány keresztény kutyádat, s hallgasd szavát, úgyis utolsó. Mit szépszámú dervised meg csauszod bizonygatni hasztalan kísérlett, büszkén vallom elôtted a vétket: álmomban sem tettem le a kardot! S álmatlan lesz mindig a Nagy Porta, patkónk porát míg csak a szél hordja! Áram nem volt, arannyal mérhetô, bódultan sem nyaltam a hold mézét: ô fegyverben, s tôlünk kíván békét? Egy út van csak népünket éltetô: a harc, mi szítja bennünk, ami más, a megtúrt csatlós sorsa: pusztulás! A plundrában nôtt ijedôs magyarok kurucvérem remegve csitítják: jaj, ne fogj kardot, talán meg is vág... csűrük féltik, ha netán harc kavarog! És gyáva békéjük egyetlen napján több lélek vész el, mint száz csatán! Országúton, fényes kísérettel, holt csapáson titkon bandukoltam. Patkóm nyoma ott sült a homokban, hol a parázs friss tűzzel ívelt fel. S éjjel-nappal készen a portyára, török szagát a lovam se állja. Tiltva tôlem asszony és a gyermek, hogy ne húzza keresztes palástom, ha nem tôlem, harcot kitôl várjon angyal, ördög, vagy a veszett lelkek. Egy ily palást míg akad Budában nem lesz virtus trónod zsámolyában! Gyôztes a harc, vagy mi vagyunk veszve? Foglyot hoztunk, vagy mi vagyunk vasban? Hírünk e jel hordja szakadatlan, s harcra készül már a Közel, s Messze. Ám ha innen kiverik a hordád, rajtunk még a bűzöd se szagolják. Tudd basája magasló Budának: azért hívott tán ide a végzet; százannyira, mint gyűlöljük Bécset, utáljuk meg piszkát Ázsiának! És ha tudnám, hogy számokra méreg, a kupádat vérem töltené meg! S hol rab leszek, basája Budának, kerüld hídját annak a gályának! Mert ha tudom: úszol a deszkámon, oldalát a fogammal kirágom, s a mélybe magam nagy-kacagva fúrom: patkánybűzöd nem ég többé az azúron! ======================================================================== Sömaj Izrael. Bevezetés a 850 cigarettapapiron II. kötet ,,megmenekült'' vershez A szamizdat kiadás a 80-as években készült Lénárd Ödön bevezetésével. A versek átírását a cigarettapapírokról szabadulása után, -- 1977 nyarán -- azonnal megkezdte. Az elsô hetek vontatottabb munkája után lehetôleg gyorsan, folyamatosan írta le, mert észrevette, hogy az emlékezet kopik és gondos pontossággal akarta megôrizni a lejegyzett verseket. * Sömaj Izrael -- Halld Izrael (törv. 6,4) Eredetileg Mózes, majd a többi próféta prófétai küldetését bevezetô kifejezés, ami a következô mondanivalóknak ad súlyt. Az Ószövetségben a szolgálattevôp pap ezzel kezdte a reggeli és esti imát, a templomlépcsô legfelsô fokáról így szólitva meg az istentiszteletre összegyűlteket. De így kapcsolódtak be a hívôk is a közös imádságba, akár otthonukban, akár másutt voltak ebben az idôben. Így a Sömaj nem is annyira imádság, mint inkább hitvallás: az Egyetlen Isten megvallása a környezô népek bálványaival szemben. (Adam, Lehrbuch der Dogmengeschichte alapján) Az a benyomásom, hogy az ember úgy éli meg az életét, ahogyan a kisgyerek kört rajzol: újra és újra végigvíve a ceruzáját ugyanazon a vonalon. S ahogy ott a kidudorodások és behorpadások lassanként kiegyenlítik egymást, s végül létrejön egy, bár vastag, de mégiscsak körvonal, úgy viszi vissza, hol az ember lényegi korlátozottsága, hol a Kegyelem nevelô szándéka a lelket újra és újra ugyanarra a pontra, ugyanolyan jellegű feldatokhoz, hozza ugyanolyan helyzetbe, és nyilván várja a mind köralakúbb körvonalat. A Második élet versei az ötvenes évek végére készen voltak. Mikor 66- ban harmadszor letartóztattak, már úgy kb. 7-8 éve egy sort sem írtam. Az élet maradéktalanul igénybevette az energiáimat, még a vágynak vagy bizonytalanságnak sem hagyva teret, mégkevésbé késztetve irodalmi irányba. Ilyen jellegű múltamtól egyáltalán nem zavartatva, 66-tól újabb hat éven keresztül sem jutott eszembe a versírás. Aztán 1972. január 1-jén történt. A rabok számára az ünnepek sajátosan gutaütött napok. Munka nincs, csökkent a hétköznapok mozgási történési sűrűsége is, mert az ôrség azért ünnepel, így kisebb létszámban van szolgálatban, s ennek következtében lehetôleg semmi sem mozdul. A legtöbb rab, ha csak lehetséges, végigalszik minden ünnepet. Zárkámnak többi három lakója ennek az újévnek a délelôttjén is egyöntetűen aludt. Egyedül voltram fenn, amikor minden elôzmény nélkül, ötletszerűen megszületett ebben az idôszakban az elsô, az újévet köszöntô vers. Ahogyan elôzmények nélküli váratlanságával megismételte az 1950-es helyzetet, magában véve is megmosolyogtató volt. Ahogyan a hosszú, egyhangú évek után friss és mély lehetôséget nyitott meg a még elôttem álló hosszú évekre, az is ismétlés volt. És újráztam magam is, ugyanúgy lehetôségeket és feladatokat látva benne, mint korábban. S a belsô élet is húzta újabb ceruzavonalát ugyanazokon a nyomokon, mert a következô több mint egy fél évtizednek majdnem minden belsô moccansa ugyanúgy ezen a csatornán hömpölygött végig, mint 1950/51-ben. Csak egy új szín járult ehhez: az a belsô bíztatás: ne tartsd meg magadnak! Amire a ping-pong labdát visszaütve válaszoltam: hátha Te kihozod? S mivel Ô is visszaütötte a labdát, kénytelen voltam azt gondolni, hogy ez nemcsak személyemnek szóló segítség volt egy nehéz helyzetben, hanem talán mások felé is van hívatása. Legalábbis lehetôvé kell tennem, hogy ha szűk körben is, ezek a mások dönthessék el a rájuk vonatkozó kérdést. Ezeken a lapokon ez is megtörtént. A kötet címében: Sömai Izrael! (Hallad Izrael -- az ószövetségi prófétai megnyilatkozások jellegzetes bevezetôje) nyilván ez is tükrözôdik. Magam sem irigylem azonban az olvasásra vállalkozókat. Ezeknek a verseklnek a világa a kereszténységre, a Szentírásra és a liturgiára épülô zárt világ. És egy még sokkal zártabb világban: a politikainak minôsített börtönök levegôjében születtek meg. Az egyik gyerekem ismerte, értette, szerette az elôzô kötetet, a Szürke habitust. De amikor a hatvans élvekben maga is börtönbe került, ott látta meg és élte át azt a maga teljes egészében. Mert csak ott vehette észre, hogy minden kifejezés mögött, amit a járatlan olvasó puszta hangulatfestésnek tarthat, komor és reális élményanyag toronylik fel. Nem szívképzô szövegekrôl van szó, hanem egy konokul megélt Isten- hűségrôl, egy ugyanolyan konokul szorító Isten-ellenesség karmai között. És nemcsak a mennyek országáról áll, hogy ,,szem nem látta, fül mem hallotta'', de az ellenpólusról is! Csak a belülrôl együttmozgó átélés segíthet át a buktatókon. Azt a bizonyos körvonalat a versanyag maga is leírja, vissza- visszatérve ugyanarra a témára. Ezért nem mechanikus idôrendben követik a versek egymást, hanem ugyanazon a témavonalon mozgók együtt vannak. Az elsô lejegyzés idôpontja (év-hó-nap) azonban lehetôvé teszi a keletkezési sorrend helyreállítását is. Nem egyszer gondoltam és gondolok ma is aggódva az esetleges olvasó megpróbáltatásaira. Vigasztalásul csak azt mondhatom: megírni sem volt egyszerű! Nem a megírás külsô körülményei elviselésének a nehézségeire gondolok. Hanem, hogy hűségesen, de keserűség nélkül, ôszintén és hôzöngés nélkül, öntudattal és bohóckodás nélkül mondja az ember azt, amirôl azt gondolja, hogy a Gazdája mondatja vele. Még az a szerencse, hogy az egyúttal az Atyja is. De azért még mindig az a legbiztosabb, ha megmaradok a középkori másolóbarát szokásánál, és búcsúzóul egy Avét kérek a magam számára a türelmes olvasótól. -- hátha Te kihozod --!? 1977?--1980? Lénárd Ödön {kép} ======================================================================== A ,,Sömaj Izrael'' kötetek legendája II. kötet A -- ,,hátha Te kihozod'' -- kötetek története besorol a középkori legendák közé. Hogy a versek hogyan s miért születtek s mire szolgálnak azt elmondja a bevezetés és a versek. * Azonban nem csak a költô, a versek is börtönben voltak, és az ô ,, szabadulásuk'' tanúja egyedül én vagyok. Ennek a tanôságát teszem még a kötetek mellé bevezetésül. Mint az élet minden igazán nagy dolga, ez is csendben és egyszerűen történt. Így: Egy nyári estén egyszer csak ott volt, megjött a börtönbôl az ember. Börtönszagú, szürke vászon inge, ôsz haja, megfakult fáradt kék szeme, valószínűtlen mosolya mintha álomból lépett volna mellém. Hangtalanul, könnytelenül tapogattam a hihetetlent és a mégis valót... A mindig várt és mégsem remélt találkozás néma bénultsága nem tudott könnyekben megpihenni, szavakban oldódni... a belsô remegés alig csitult... és akkor egy pillanat meghozta a valóságot, mert elkövetkezett a versek szabadulása. Szótlanul húzott a mosdókagylóhoz, mintha leselkedô sunyi szemektôl kellene tartani, elôvette ,,azt'' a borotvakrémes tubust. Kibontotta a végét és a folyóvíz alá tartva a valószínűtlenül kicsi nylonba burkolt sodrott tekercseket megtisztította a krémtôl, egyiket a másik után... Gyöngéd biztos kézzel fogta, mit a születô gyermeket tarthatja bábája, anyja... A versek küldetése többszörös. A börtönben élet--, lélekmentô volt minden egyes vers, misztikus Isten-találkozás a földi poklok bugyraiban. A szabadulás után pedig a gyógyító kegyelem a versek ,,átvezetése'' útján meghozta a lélek megpihenését és annak a bizonyosságát, hogy az élet nem csak keserűség, és él a remény, él a szeretet és az ember a kegyelem révén mégis ember, mindennek ellenére megváltott ember... Kismaros, 2003. március 10. Tímár Ágnes ======================================================================== Könyörgés a vénség küszöbén II. kötet Atyám, naponta újra látom, hogy hullik fogam és hajam, s az egyre táguló világon, hogy szűkül, mi még tárva van. Immár a spirál végét érzem, agg lábbal itt az árokszélen, s Kit éltem eddig körbe járt, középen áll most, s engem vár! Segíts meg hát, hogy tisztán hozzam, mi eddig gyöngyházfényű volt, s ne zülljék egyre mocskosabban a szem, a száj, a kéz, s a comb. Nehogy csodáid szépe: testem, a koszban lustán hemperegjen, torz, szôrös képpel habzsolva, mi máshol megy a moslékba. Kuszán ne engedd széjjelesni a sok idegszál szôttesét! Oly szép fenségét, jaj, ne ejtsd ki, s maradjon Puck-ja tündér még! S ha vízbôl, szélbôl méreg árad: nyers, gyilkos dühök, mocskos vágyak, kerüljön mind, ti lentvalók, s csak Néked fogjon pillangót! A hunyó lángot duplán fújtasd, s már nem lesz füstje keserű, vendégül láthat minden utast, mert biztonság, hű fény, derű. S bár húsom, csontom se fonnyadjon, a szívem fázós lesz-e vajon? Mit bánom, rékli hány takar, csak az maradjon fiatal! S ha ifjan elveszettként ültem fiúk között a téren kinn, ma szemmel már a világűrben csak nem veszek el ott megint? Ki ifjan haltál, s gyôztesen meg, tudod, hogy százszor több kegyelmet kér Tôled, mint az ifjú kért, most az, ki vénségéhez ért? Vedd észre: sokkal csendesebb lett, félénk szavára hát ügyelj: tusáján túl öt kontinensnek ha perceg még, mikor ül el? S kit nem törtél le friss bimbóként, most két tenyérrel óvjad a vént, hisz végez, s indul újonnan, dehát hová, én hogy tudjam? {kép} ======================================================================== Második könyörgés II. kötet Bár nem érzem többnek egy kalandos napnál, mégis hosszú útról jövök én, Uram! Idáig cipeltem, mit vállamra raktál, s nem is firtattam: batyudban mi van? Most forgatom csupán ezt a bűzös göncöt: hol lapulhat benne a Te szép Örömöd? Íme egy rongycsomó: háborús árvaság, s emitt a párja: az új világégés. S azóta harminc évnek súlya vág: mint nyúlra hajtásban, lesett rám a vész! Tudod, alig kértem, de most úgy könyörgök: a szennyes cucc közé dugj egy kis örömöt! Gyermekeidnek úgy örültem volna, s te küldted is ôket, volt belôlük özön! Ha nem csúsztak volna sorban az árokba, hogy a számuk nôtt csak, de alig nôtt az öröm! Bemocskolt szívem ma fájóan dadog: végre egy kis örömöt akarok! A jóság, mit néztem magamfeledten, s mi után indultam megbabonázva, megfakult a Múltban, a világban, s bennem: condrákban csoszog ma szívem Királya. Mért és hol késnek a régi örömök, mért nem adsz Karácsonyt, Húsvétot, Pünkösdöt? Alkonyodik már, megôszült a lélek, mint tüskés kórót kergeti a vihar. Jaj, nem így akarok állni Elébed, de az öröm zománcos szirmaival. Felsírok Feléd, lázadok, üvöltök: hová dugtad el, hová az örömöt? (Az Angyal ajánlása:) Az öröm sokféle: könnyes is lehet, mint azoké, kik kínpadon sírnak. Ne itasd fel arcodról a nedvet: csak a sírókból lehetnek vígak! Csacsi, épp azért kérhetsz örömöt, mert most is benned él: a könnyeid mögött! ======================================================================== Reggel és este: egy nap II. kötet Azután este lett és reggel: az elsô nap. (Ter. 1,5) Napjaidat bonyolult mintákban, s hosszú sorokban kômívesek módján mások házába rakod be téglát tégla után. Nem fogsz melegedni se bennük. Tán csak átveszi ôket a Mester! Ámde ki tudja, hány téglája, napja marad ki nem égetve, sárnak? Reggel amit raktál bátran, sebesen, fütyörészve, összehúzott pillákkal este csak nézed, és nézed. ======================================================================== Készülôdés II. kötet Még összerakom a gyerekszobát, szép rendet teszek a polcokon, tört játékaimon elmosolyodom, hisz felnôttként várnak felnôtt csodák! Kopott kis fakard, amivel vívtam, s a hintaló, mi gyôzelemre vitt, -- s én mégse viszek innen el semmit, sôt könnyem sincs, hogy felettük elsírjam. Könyvek, mikben a föld vetkezett le, s füzetek, hol én tártam fel magam: mind itt maradtok kopott-rongyosan, mint kinôtt ruhák poros regementje. S a sok fénykép rólatok a falon, bárha ti többek vagytok, mint a tárgyak, s várom is, hogy egyszer viszontlátlak, szemmel az arcotok megsimogatom. A készülôdés zaja hallik túlnan, s egyre inkább, egyre jobban hangos, -- ki vezet majd a családi asztalhoz, s nézi meg az ingem, kabátujjam? Pedig de szerettem a gyerekszobát! Mi szép volt, mi kincses és kalandos, -- de ki maradna papírcsákós harcos ha már felnôttek várják -- Odaát?! + Megállok az ajtóban, s rámnevet az egész család: ki a testvérét látja majd bennem, ki meg a fiát. Élvezik, hogy csillog a szemem, s a mosolyt az arcomon, s hogy bensôm minden rezzenése velük rokon. Így is várták már a kis kölyöktôl, bármi formátlan volt pedig, s most, ha mozdulok, gyönyörködve bár, de méregetik. S én is örömmel mutatom, mim van, nem rejti a fa sem gyümölcsét, mit ô tűrt értük, s mit rajtuk tovább még érlelt az ég! De ezt a kérdést a szemükbe csak én látom bele tán: hogy üthetted meg magad itt-ott oly csúnyán? S a szám nem is felel rá, csak valami belülrôl dadog: rajtam van ugyan a seb, de azért a seb nem én vagyok! Ami gyümölcsöm mosolyog rátok, nem is hitvány, és mind belôlem lett, az kívülrôl mart meg, minek nyoma rajtam itt a heg! Éj volt a földön, s birkóznom kellett néha már félig öntudatlanul, s mégis tudva, hogy a Szörny bennem is, még bennem is ott lapul! De ha az Irgalom átnéz mindenen -- , s nem is esik egyetlen hangos szó, ha köztünk van már, számít, hogy a fiú az idôsebbik, vagy a tékozló? ======================================================================== Idôk jele II. kötet Megöregedtél, mert számolod a jövô-menô napokat, mint kártyás a garasait, ha ablakán már színesül a Holnap! Pedig este sose nézett szét, hogy mi van a zsebében, s mennyi a tét! ======================================================================== Vénülsz csak, vagy züllesz is? II. kötet Ha Salamon is elzüllött, vénen, s ô a nôk révén: könyörögj a szívem minden züllésén! Ha még Mózes is hitetlenkedett megvénülten és keserűn: az én gyönge hitem se legyen bűn! Ha Héli, az öreg puhány elkapatta fiait hanyagul; ne tartsd számon, mi bennem már lazul! Ha Izsák öregen és vakon naiv lehetett, hiszékeny, s átejtett: esetten én se legyek a Te szégyened! De ahogyan János, pedig már csak vitték, még mindig a Szavaid motyogta -- így küldj vissza engem is a porba! ======================================================================== Jó harcot harcoltál -- (2Tim. 4,7) II. kötet Jó harcot harcoltál -- bennem is harangoz ilyesféle zsoltár. De azt honnan tudtad, hogy az út véget ér, s a kör bezárulhat? Hány városba menj még, s vajon hány emberhez, s akikhez nem jutsz el, számuk hány ezer lesz? Mindenki hallja, ha lefújják a meccset? És aki nem bűnös, nem marad süketnek? A Krisztus hitét is, bárha suta-gyatrán, de ôrzöm még én is. De a koronámmal ki tudja még, hogy lesz? Szólhatok majd Pállal? ======================================================================== Mért csinálod? II. kötet Hogy pincédben nyíljék egy kék harangvirág, benned a rímcsengô rímcsengôre hág? Hogy a káromlástól kimossák füled, versek ringatják el benned a csöndet? A nyirkot, a bűzt, az ürülékszagot hajtják el elôled a daloló hangok? Az ôrültek, a vadak merev szemét a tűzzel fátyoloznád, mi benned ég? Didergô bôrödnek kéjes meleget adnak a víziók, mik belül perzselnek? A Sátán vigyorgó arcát retusálod, s ezért minden lelkes vallomásod? Mit ô naponta porig rombol, dúl, te dallal építed újjá konokul? Körötted a poklot annyira utálod, hogy versekbôl teremtesz boldog mennyországot? Hát csak kiálts, és meg ne szűnj, mint a harsona zúgjon a szavad, mondd a szemükbe, hogy mindenük a bűn, s hogy ocsmányság ül a tetôik alatt. (Iz. 58,1) S hogy aki bűneibe pusztul bele, az meghalt egyszersmindenkorra, de örökkévaló annak az élete, ki a magáét az Istenébe oltja! (Róm. 10,10) ======================================================================== Prothézist kaptam II. kötet Úgy érzem, mint zablát a számban. Oly szabad voltam, mint a csikó, bármit üvöltött felém a bíró, -- s most érzem a zablát a számban. Igaz, hogy mindig Rád hallgattam, de én is ott voltam valahogy abban, s ma egyre inkább zablád van a számban. Nem mintha bántana, mintha nyüszítenék, örülök mindennek, ami a Tiéd, akkor is, ha zabla lesz a számban. Csak érzem, hogy Hazafelé járunk, kevés van elôttünk, sok, ami utánunk, s mind feszesebb lesz zablád a számban. Ha rám ragad ma valamilyen lim-lom, könnyű, vagy terhes, durva, vagy finom, mindegy, hogy véletlen, vagy akartam, vártam, csak úgy érzem, mint zabládat a számban. ======================================================================== Most él csak... II. kötet Suhogsz a szélben, mint a vén fenyô, minek emeletnyi magas derekán kéreg, ág, vagy gally többé nem nô. Nem mindig volt ily szikkadt veterán, tűlevelű ágak zöldje ölelte, s tobozok ringtak rajta ezerszám. Ha nap sütötte, s ha vihar verte, mohón ivott magába mindent, s ózonos illatát szórta szerte. De ki ma áll meg alatta, itt lent, csak távolról lát egy ritkás pamacsot: valami messze szakadtat, idegent. Magába szívta, mit a föld adott, árnyék nélkül éri az égi fény: eljutott, ahová eljuthatott. Nincs semmi hiánya a földtekén, nem gondja többé a múlt, a jövô, most él csak, hogy túllépett az életén ... ======================================================================== Legalább a tátikáimat! II. kötet Atyám, felejtek! Volt egy húsba, vérbe, lélekbe vágó szó, mit a fejemhez vágtak évek elôtt, s nem tudom ma már felidézni, csak hever bennem akár egy halott, ki maga húzta magára a szemfedôt. Mint agyam zongoráján egy billentyű, mit ütögethetek, de csak süket marad, hogy kalapácsa tört, vagy húrja szakadt, nem tudom, s ô sem mondhatja meg, csak támadt egy űr a billentyűzeten, egy szakadék, egy seb. Itt is egy, és ott is egy! Ahogy hullnak a fogak az öreg szájból, az arc beesik, a hang sepeg, elveszti színét, erejét, mint azok az egyhangú zörejek, mik tanúsítják, hogy a gép még mozog, de üresen zötyköl a karja, -- mint Maródi a névsorolvasásnál, a gyöngélkedôbôl kiált az udvarra, hogy ,,jelen'', s viharzik rá a kacagás odalenn! És mindezek alatt és mögött, akár egy börtöncellában, szegény lelkem kuporogva nyög. Minden billentyű, ami nem szólal meg: nyílás, ami nem nyílik többé; egy ajtó, egy ablak, vagy csak a tátika, de a bilincs egyre jobban rászorul, egyre kevesebb a levegô, és fojtogatóbb a klaustrofóbia. S rémüldözik, hogy eljön az idô, mikor már minden nyílás berozsdásodott, kívülrôl csöndes lesz, mint a temetô, mint kriptájában egy régi halott, és senki se tudja érzékelni, még a föld sem moccan meg fölötte, ahogy a mélyben lassan sorvad el, érzéketlenül, bénán, lekötve, s maga sem érzi, hogy elszivárog, ahogy kánikulán kiszikkad egy árok, s a pincékbôl tűnik a talajvíz. Hát így jelenjek majd meg Elôtted, ahogy még a tékozló fiú se tán, kinek szájában bár ott a moslékíz, tudja, mire számíthat még mindig -- tartsd hát nyitva ablakaimat, Atyám, mind a sírig! Hogy láthassalak, mikor elibém szaladsz, új ruhámért a Ház felé intve, a tátikáimat legalább tartsd nyitva, hogy épkézláb szoríthass karjaidba, ha mindjárt csak egy mosott vászon ingbe! ======================================================================== Nincs szükség bogáncsra! II. kötet Miért növünk kertedben, Atyám, virágnak bár, de mégis oly furcsán? Tavasszal rügy fakad, s egy színes, tarka sziromcsokrocskát e csúf világba csikland ki a nap. Kacagva érzi ô is jól magát, ki arra megy, csöndes lesz és felderül, nem érzi már a szívét árva egyedül. S ráébred ô is, ez a kis csoda, hogy a rét, a domb, az árok szegélye nélküle mily mostoha! S mint futótűz önti el szárát, tövét a vágy: kicsalni önmagából száz meg száz újabb rügyet, újabb virágot még! S mi azt hisszük: a kertedben, Atyánk, egy új világ bimbói várnak ránk. A kis virág megnyúlt, s hogy jó erôs legyen elfásul benne szár és tô; s a csúf világ még csúfabb vészei ellen rajta itt is, ott is tüske nô. Virágnak most is az, de senki szíve rajta már fel nem derül, nem békít senkit, csak riaszt, s még ô lesz egyre jobban egyedül. A kert is mordabbá lett általa, s ki egykor fényt, tüzet ígért, a könnyű, tarka sziromcsokrocska tüskés, merev, gonosz bogánccsá ért. Miért növünk kertedben, Atyám, virágrügyekbôl ily bogáncsformán? Bogáncsot hintál jobbra-balra mellettem a szél, virágod köztük nô ugyan, de nem tôlük, jaj, önmagától fél. A száram hajlik, még nem fásodik? És nem keményszik semmi bennem tüskévé? A mész csak benn az érfalakban vastagszik, de lelket fojtva nem ülepszik -- ,,lélekké''? Atyám, kertednek értô Gazdája, figyeld nagyon szegény virágodat, s elôbb, mint nône rapplija meg traumája, szelíd kezeddel csöndben törd le ôt: itt nincs szüksége senkinek több bogáncsra! Atyám, fiad még el nem fásult imája: itt nincs szüksége senkinek se bogáncsra! {kép} ======================================================================== Miért írok? II. kötet Hogy amikor, s ahol kháosz terpeszkedik, világot gyújtsak: földit, mennyeit! Mert mihelyt a lelkem borzongna egyedül, a vak éjben néki a szívem hegedül. Hogy mi ujjaim közt vízként folynék szét, beléd bűvöljem: rímes öröklét! S hogy hol az ôsi lét jéghegyekbe fulladt, mécsemmel olvasszak csöpp helyet az újnak. Hogy kik látták bennem a sok ködös zűrt, megtudják, hogy bensôm a csodáért hevült. S Te, ki már-már csalódnál fiadban, hôkölj meg egy percre a döntô pillanatban. Vagy, ha Eléd állva, majd elfullad a szóm, szaladj át ezen a dadogó naplón. S végül, hogy benne köztetek maradjak, mikor már nem leszek ura a szavaknak, mikor nem mosolyoghatok már senkire, szememnek, hangomnak nem lesz már színe, nem simítom meg többé a hajatok, s a dolgaitok között sem matatok, mikor alig-alig révedtek már vissza, hogy mit is mondtam apró bajainkra, a fônevekhez hogyan fűztem jelzôt, s hogyan csúfoltalak: lompos szemellenzôk -- nos akkor szétnyitva e lapokat, ahogy a halász kirántotta a dugót, s a palackból, mi hálójába akadt, a szellem süvöltve felnyúlt és szólt, -- úgy áradok a fellegekig nyúlva, nem riasztva, csak lobogva, színesen, s a holt betűkbôl újra és újra közétek toppanok fél-elevenen, hogy sírtok, kacagtok, meghatódtok, -- mintha csak maga beszélne itt -- s én közben láthatatlan szólok, pattogtatva a sorok rímeit, s így merengtek percekig elülve, s hallgatva a versek visszhangját, mint kik a Kerítésnek ,,innen'' dűlve, a tűnô Estét dallal altatják -- nos, ezért írok hát! ======================================================================== A másik Mérleg II. kötet Hordom, egyre hordom Mérleged elé lassacskán beérô napjaimat; mintha valaki hajnaltájt leszedné, mi az ôszi kertben itt-ott még akad. Nem pislogok Feléd, s nem lesem Szemed, amit hoztam, azt nézem, forgatom; mit tagadjam: van itt kézzel szedett, s hullott gyümölcs is, egy egész halom. S emlékszem a sok ütôdött görcsre, mikkel annyiszor traktáltalak. Te így szóltál: öntsd csak le a földre, s másfele néztünk mindketten ezalatt. Ma már töprengek: mit hoztak összesen az évek nyikorgó talicskái? S esténként számolnám csöndesen: a talentumot még mennyi adná ki? Egy másik Mérleged van-e még, Atyám, a vágyaim, a szívem számára, ahová az álmaimat tornyozhatnám, ami az eltüntet veszi tányérjába? A kisfiú butus gyerekségeit, s azt a naivul-hetyke fiatalt, ki minden labdának nekiveselkedik, s minden zsiványnak csak jót akart? Te tudod legjobban mi hosszan mondhatnám, dehát itt a földön kinek és minek? Csak az a kérdés, hogy Tenálad, Atyám, mi elveszett a fáról, hogyan mérik meg? Mert gyümölcsöt mérni súlyra és darabra, mint bármelyik kofa, azt én is tudom. De ki becsüli fel: mit hordott a fa virágban, rügyben, földbe, égbe nyúlón? Vagy én termeltem vihart, tolvajt, hernyót, én csináltam világháborút, én téptem le, noha éretlen volt, a még-nem-gyümölcsöt, a zölden-savanyút? Én voltam a démon, ki rettegést szórt szét minden tündéri Szent-Iván-éjszakán? Rúgd fel a fának beteg, korcs gyümölcsét, s a másik Mérleget, azt hozd ki, Atyám! ======================================================================== Versenyfutás a szóért II. kötet Vaj’ hol találom azt a szót, vagy azt a mondatot, mitôl a lélegzet eláll, s az arcom fölragyog? Miben magamra ismerek, s Atyámra szintúgy még, s kettônket úgy együtt mutat, mint egy családi kép? A mondatot, mit síromra is felírathatok, s miben, mint egy egészben, én egészen benn vagyok? De nincs is szükség mondatra, egy jel, egy név is jó; a legtitkosabb önmagam el úgysem mondható! Amint az állatokra mind Ádám nevet talált, és végül majd a Lélek is a hűknek újat ád, hol vagy te név, te szó, te jel, mi én vagyok, csak én, a nem-látott, és nem-tudott, te drága diadém? Mi sem kalandor, sem lakáj, és nem henceg, locsog, mi nem prűd, durva, sem fakó, és el nem koptatott?! Mint megszállott, úgy írok itt ezer szót száz után: ez gyom, ez kóró, vagy bogáncs, de hol vagy tulipán? Átszűrök tengert, földeket, keresve téged, gyöngy, a Nap leszáll már lassúdan, lépdel felém a Csönd, várj még, Atyám, az Estével, állítsd meg csillagod, van gyöngyöm egy nagy puttonnyal, és verset is adok, de az a szó, és az a név, és, ó jaj, az a gyöngy, mit csak Te ismersz, s én -- talán, s amelynél nincs különb, az évek végsô megmaradt sarában búvik tán -- s ha szó, ha gyöngy, ha név, de ezt, ezt várd meg még, Atyám! ======================================================================== Égjen végig ez a tűz! II. kötet Ahogy borús-lázas versek után nyugodtan pontot teszek, te bíbor-alkonyban közelgô Est: üdv neked! Ha mások egy hosszú élet során kacathalmot raknak lelkük köré, én lassan levetkôzök mindent magamról, mi nem az Övé! Nincs már egy rongyom, egy szűkös lyukam, tömjénné lett mi terv volt, vágy és cél, s a sejtjeimbôl naponta szórom ki, mi önmagának él! Nem vágyom többé, hogy eloltsátok az alattam félig leégett máglyát, s hogy a vad hűséget, s fájó tanúságot az angyalok is lássák. Ha zárt fogakkal, ha szorított ököllel, de most már égjen végig ez a tűz, új köznapokra ünnepét nem cserélte a roueni szűz! S ha már minden kiégett belôlem, csak a puszta izzó kontúr vibrál még, akkor borítsd rám, Atyám, az Este bíbor-köpenyét! Csak Hűség égjen rajta, és nem Vér, s ez az Idôk Végéig elég lesz nekem, szórjátok bár porom vízbe, szélbe, vagy aludjam jeltelen! Milliárdnyi csillag ég a távcsövekben: kéklô, narancsló, és fehér óriás, de ha lehetnék halvány vörös törpe, nem kell többé se rím, se semmi más, se rím, se semmi más! ======================================================================== A lelkemet vedd fel! II. kötet Atyám, én visszavonom a tettet, a szót, a hamisat, az önzôt, a durvát, a kéjtelit, a lázadozót. És szabadon eresztem magamban a lelket, ki tártkarú, kristályszép, gyöngéd és kacagó, ahogy teremtetted. És fizetek, fizetek, lelkesen fizetek jajjal, verítékkel, foggal és körömmel, nekik és Teneked. De mi lesz mindazzal, mi szôrét borzolva, villogó szemmel a lelkem alatt fújtat és kapar? Tíz milliárd konok idegsejt nyújtózik bennem: csupa Csák Máté, egy egész alvilág. Még tudni se tudom, hogy közülük hány a hű, és hány az áruló, hány az ôrült, a szent, a polgár, s a vén kujon. Ezt, ezt bocsássa majd meg irgalmad, mi nem is én vagyok, vagy esetleg részben, de rám nem hallgat. Erre a nyüzsgô bolyra, erre boríts fátylat, azt mérd csak meg, ami bennem lélek, ne azt, ami állat. Vedd fel ezt az egyet, ki mindig Hozzád vágyott, s hagyd nyomtalanul elporladni azt a tíz milliárdot! ======================================================================== Mibôl gyöngyözik elô? II. kötet Arcod eleven, a szemed éles, a hajad pimaszul lobog, agyad a színfalak mögé les, s szád kimondja a gondolatod. Mindez neked is rokonszenves, éretten emberi és tetszetôs, -- a brosurafedôn is ilyen lesz a palik számára tervezett hôs. De hogy a mosdáshoz lekerült az inged, s az is látszik, min a fejed nyugszik, nohát ez már kevésbé ihlet: lógó bôrredôk és lelappadt muszklik. Vállad se szélesebb, mint a csípôd, baltával lenagyolt négyzetes tuskó a törzsöd, mibôl ez a csodás fej kinôtt -- jó, hogy vagy te ing, te mindenre lehulló. S akkor mi lesz, ha majd lehúzzák rólad a bôröd, nem a ruhád, s valaki mögéje néz a színfalaidnak, hogy mibôl is áll, és gyöngyözik elô, mindez az éles, friss, eleven erô, milyen a törzs, a tuskó, amibôl fakad? S minthogy sokaknál, mi a mélyben forr, csupán egy gyáva, cinikus, groteszk fintor, megnézik, hogy a csillogó felület iszapos alján mi lapul, mi lüktet? A seprô is mutatja, hogy milyen a bor! ======================================================================== Ugye, Arra gondolsz? II. kötet Koponyád palotája ma fénytelibb, mint Knossostól Versaillesig bármelyik. Fáraója sújthat, emelhet, Nagy Sándor pityereg elôtte, mint gyermek, s Goethe félôsen mutatja irkáit. De csak pár nap van már -- a múmiádig, mikor halott tárgy leszel mindenestül, min fintorogva nézhet keresztül minden pattanásos, tuskó kamasz, miközben rád egy leltári számot ragaszt. ======================================================================== De ez is igaz! II. kötet Ha elnyüttként ledobom az anyagruhát, s egy ronggyal könnyebben megyek tovább, jókedvvel, dalolva, frissen, szabadon -- s eszembe se jut, hogy ti, szegény cigányok, majd késre mentek érte kinn a piacon! ======================================================================== Utunk II. kötet Úgy jössz a világra, hogy elôtted számtalan lehetôség, és milliónyi pálya. De csak egy lépést tégy Észak felé, s máris lemondtál mindarról, mi a Délt jelenthetné. Így mondasz le a vízrôl a szárazért, vagy megfordítva, s egy lábnyomért vesztesz tágas tért. Lehetsz mérnök, bohóc, vagy futballista, és ezernyi más, de ha egyik lettél, kimerült a lista. Valami felháborít, vagy megragad, de azzal, amit elvetsz, mind kisebb helyre szorítod magad. A hegy is legalul, a tövénél széles, majd egyre feljebb törve, a csúcsnál semmivé lesz. Így, ki szabadnak születtél, mint a madár, végül csak egyetlen zugod marad: a halál! ======================================================================== Sötétben II. kötet Sötét, mocsár, és dögszag. A Múlt könyvébôl minden egyes lap bôven ontja ezt magából. Árulással indul a keresztfától a tieid történelme is, és mennyi sötét felhôt kerget és visz! S belôled a Víz kimosta az állatot? Vagy csak áltatod magad, áltatod, s hol itt, hol ott huppansz a mocsárba? Mintha a dögszag mindent átjárna! S bár másoknak mindez mámoros kéj, a mi szívünk legalább fáj és fél! {kép} ======================================================================== Hogyan is lesz az? II. kötet Úgy vagy vele szerdán, csütörtökön, -- épp egy blokkodon szalad a golyóstoll -- ha megállna az Angyal a küszöbödön, szó közben felállnál mosolyogva: szevasztok, gyerekek, várnak Odahaza! De péntek-szombaton elgondolkodol, nem nyugtalanul, csak bizonytalankodva: ha kihullik kezedbôl a golyóstoll, bármennyire fia vagy, és Ô az Atyád, mégis elôször látod fedetlen Arcát! Mintha nagy Útról térnél az Otthonba, Hozzá, Ki küldött képet, levelet, de Kitôl távol nôttél gyereksorba, s amit egy fiú vél jónak, vagy rossznak, arról az Atyja még mást is gondolhat! Vasárnap mindezt újra kineveted: mégse zsákba-macska, tudod, amit tudsz! A liturgia kívül-belül csenget, s te kitárt karral nézel a magasba, mint kinek a Szegletkôn a talpa. Hétfô-kedden végül odajutsz: úgyis azt mondod majd, hogy köszönöm, hagyd hát ezt az egész gyerekes cirkuszt, s nem gondolva jódra, meg csúnyádra, simulj csak bele Atyád irgalmába! ======================================================================== Ágyban, párnák közt? II. kötet Ha meggyilkolták az apostolokat, nekem mért legyen kevésbé rosszabb? Ha annyian vesztek az arénákban, csak nem halok meg urémiában? Hány keresztény pusztult, mint rabszolga, s én várjak valami zengô diadalra? Panaszkodjam, mikor éheztetnek? S a hithirdetôk, akiket megettek! Hogy még misét sem mondhatok? S kikkel végezni, miséjük volt az ok? Mikor az agymosás nemzeteket kergít, ketrecbôl hányjam fel az én agyam vesztit? Új, s új lágerek csontvázait látva, vágyódhatom vissza a rendházba? S ki csak úgy csöndben -- autó alá kerül: engem nem üthetnek el -- véletlenül? Én se vagyok más, vagy jobb, mint ezek: hát ezerféle módon kivégezhettek! ======================================================================== Szorongás II. kötet Van, ki csak legel, s maga a nyugalom, míg le nem taglózzák egy hétköznapon. Van, ki meglátja a taglót elôre, s tajtékot túr szája, feláll a szôre. Van, ki játékos gyerekként nyüglôdik, mikor egyszerre csak vaksötétbe lökik. Van, ki kamaszként vállát vonja, s bár nem látszik, de remeg a combja. Van a magabiztos, ronda álszent: magának pózol, s deklamál bent. Az egyik: öregasszony rózsafüzérrel, kit angyala vakon is bizton vezérel. A másik lázad, s az égre öklét rázza, de a holdig se hat el a káromlása. Ennek meg a szája mindjobban lefittyed, s lepiszkol evésnél asztalt meg inget. Ez azt hiszi, hogy tett az egész ügyre, ha cián, vagy gáz volt az utolsó bűne. S van, ki fél és fáj, bízik és feszül, készül, és maradna, birkózik legbelül. S bár egész nap rágja máját a szorongás esti imájában mosolyba fúl a láz. De reggel az is új erôvel ébred, s nô, ahogy számukban megnônek az évek. A hittel, bizalommal maga is megnô, mint tisztuló égen komorabb a felhô. Örvényt kavar fel a régi évekbôl, s azt is mélybe löki, mi szép magasba tört, hol önarca is csak ráncos, durva folt, bár régen egy apostol élô képe volt, s az tétel, hol hódol és vacog, nem a Sixtinában: benne kavarog. És mégis, mégis Michelangelo, ha ez kínos, ha véres, ha boldogító, ha kilencven évig is ôröl a malom, bizonyosság akkor se lesz a falakon. Csak együtt mindez: lüktetô szorongás, s vágyó áhítat: könnyes váltóláz. Mint gyertya körül kering a lepkeraj, úgy pörget Körötte minket az a fal; de míg Körötte hullunk, emelkedünk, mintha vesztünkben is ott lenne velünk. S míg velünk van, nem is hullunk végleg, addig csak falon marad az Ítélet. De ha leszáll onnan? -- Michelangelo, te már azt is tudod, neked most már jó! ======================================================================== Papírsárkány lettem II. kötet Sohasem hittem volna, hogy egyszer ráveszem magam a búcsúzóra. Hogy utcák, hegyek, emberek, ha vonatablakból, ha csak a lelkembôl, de néktek kalapot lengetek. Hű voltam minden gazfickóhoz, félreesô harctéri ponthoz, s aki egyszer nyúlt a kezem után, ahogy gazdáját ôrzi a kutya szimatja, úgy hordtam könnye, mosolya illatát egy élet kanyargóin át. Már nagyapa, ki gyerekként még ölembe simult, s bár azóta százszor leköpött, térdemen ma is mosolyog a múlt, s imám érte ma is könyörög. A másik most is hű, (legalább is ô azt hiszi), amennyire egy szomszéd csillagról hűséges lehet valaki. De ha ez az én csillagom lelökne egyszer magáról, s ô látná, hogy felé zuhanok az űrben, s hogy csökken, egyre csökken a távol, ne közelíts -- sírna --. Hadd maradjak a jó langyos bűnben. És tudom, hogy nekem kell megértenem benneteket. Nemcsak a kisfiú nôtt ki az ölembôl, ma az ölben is országok, tengerek vajúdnak, birkóznak, rengenek. A felnôtt is elveszne ma ott, nemcsak az a kisfiú, szegény: a régi öl is hűtlen lett hozzá, mikor felmered komoran, feketén, akár a Himalája karéja. Mint fűszerbôl is jó egy csipet, egy kanál -- egy véka, de ezer tonna borssal együtt egy lakásban: ettôl nekem is borsóznék a hátam! Ha az égbôl egy eszmény-féle a szobába lép, lakója úgy menti szürke életét, akár a tűzvész elôl. Hogy én parázzsá izzottam át, nem a ti bűnötök emberek, s mintsem, hogy lapítva, sikítva, dühöngve, de elôlem meneküljetek, inkább én, majd én, igen: én csöndben elmegyek. Azt hiszem, ez lesz az utolsó hűséges tettem, mikor hűtlen leszek hozzátok, nehogy rátok nehezedjem. És nézhettek majd utánam, mint egy színes, loboncos papírsárkányra: a zsineg kicsúszott a kezetekbôl, s a szél már messze forgatja, rázza. Kicsit pityeregtek, hogy oda a játék, de már úgyis oly messzi-idegen volt, s csak egyre magasabbra szállt még. S most nézitek a halványuló foltot, s hencegô szóval még beszéltek is róla, de kezetek már csutkát takar rongyba, mit gyerek-ötletek, hónotok elismerhet otthonos játéknak. Csak én száguldok mindörökre egyre kristályosabb felhôk között, egyre árvábban és hidegebben, mert nincs többé teremtett kéz, mi mégegyszer elkaphatná szélben csapódó zsinegem! {kép} ======================================================================== A Beteljesedés felé -- II. kötet Felétek volt karom kitárva, emberek, néktek szólt minden, rólatok és értetek. Ha kivéstétek, izgatott egy kôdarab, vagy nyomaitok földön és a föld alatt. Pereltem Véle mindenért, mi veszendô, volt háború, vagy vizes, száraz esztendô. A lelketekért szinte fel is lázadtam: mindôtök mért nem ragyogó szent, ártatlan? Majd megcsináljuk! Krisztus lesz a kalapács! Kinek lehetne a szerszáma ily csodás? Valahogy mégis furcsa: nem lett szent sem ember, sem utca! Mint rianás a jégen, keserű járt át belül egészen. Mondd, mi a pláne abban: Igéd és fiaid nyakig a latyakban? Mi lassan oszlik a köd hajnali völgyek, hajnali lelkek fölött! Mi lassan jô felelet, ha kérded: az ember a cél, vagy az Istened? De mire megöregszel, s megsűrül mögötted az árnyék, azt keresve, ami terád vár még, kimeredô vaksi szemeddel, mint valami esztelen álom, mit az ébredés foszlat a légbe, a Semmibe hullik szíved reménye, s a Valóság áttör a fátylon: szántóföld vagyunk, nem vetés, nem nekünk kell szökkenni szárba, Ô öleljen mindent magába, mert Ô, csak Ô a Beteljesedés! -- ======================================================================== Öreg ember altatója II. kötet Lassan bár, csak megáll, az a kicsi ketyegô, mi bennem jár, régen már. S ki tudja, hogy napja, kél, vagy nyugszik annak, ki azt nem hallja, már soha. Ha fekszem csöndesen, az a régi esti dal ott lebegjen, felettem. Valahol tán mosoly felel rá, és felejti, hogy be sok volt, a konkoly. S érzitek, hogy ketyeg csacska szívem továbbra is veletek, értetek. ======================================================================== Ez van! II. kötet Öregesen, kopottasan tapogatok vaksi-lassan kagylót, golyót, tört cserepet, zsebembôl mit kiszedhetek, s a tükrömbe szólok: fiam, hát így állunk, csak ez van! Hívnak lassan a kis ágyba, s nem kész az a homokbástya! Pajtásaim hôs serege veszekedve, pityeregve, itt hagyott, bíz, egymagamban! Hát így állunk, csak ez van! Gyerekek, kik holnap jöttök továbbásni ezt a gödröt, ha kevés, mit itt találtok, ringattak ám gazdag álmok, s hogy szétfolytak a homokban -- hát így állunk, csak ez van! Atyámnak meg mit is mondjak? Mit csináltam egy álló nap? Mivel várhat? Szidalommal? Megbékél, ha zokogni hall? Ruhám gyűröm izgatottan, hát így állunk, csak ez van! Vergôdöm majd szeme elôtt, akárhogy volt, minden eldôlt. Azt csinálhat, amit akar, gyerekével, s rosszaimmal, ölén csüggök, s könnyen csurran: Édesatyám, csak ez van! ======================================================================== Az utolsó zsoltár II. kötet De mégse mondom el, mert most éretlen még. Majd ha rám borítja bűvész-köpenyét az a titokzatos egyszer-lesz-csak, s én csukott szemmel fekszem hanyatt, én, a befejezett utolsó zsoltár, ami mellett a többire nincs is szükség már. ======================================================================== A versek litániája II. kötet Mikor ítéletre a lélek kiállt, körötte versek kezdték a litániát! Az Angyal állt, az Úr hümmögött, s kuncogás bujkált a szentek között. -- Mikor vére bosszús volt, dühödt, s lázadtak benne aljas ösztönök, én dúdoltam mosolyra ajkát, ne vondd meg tôle Szíved irgalmát! -- Hol a csöndtôl a fül már hallucinált, bennem talált meg minden muzsikát. S ha mosolyogsz is játékunk fölött, megôrizte bennünk a Te örömöd! -- Ha férgek és ôrültek másztak rajta át, mint ajtón, falon a kövér poloskák, én emeltem a bűzhödt boly fölé biztatva, hogy egyszer Te lész az övé! -- A férgeken kelt undorító düh, vád lehetett volna Feléd, keserű. De gyerekkezét én Kezedbe tettem, s így szerethettük ôket mind a ketten. -- Ha magány marta bôrét, mint a sav, én csorgattam rá hűvös olajat. Ki magadban is Háromságként élsz, légy az árva felé bocsánatra kész! -- Ha kínosan peregtek az üres idôk, én voltam benne a legendás zsonglôr. S akin Miasszonyunk egykor nevetett, ma nem nyerné meg a Te kedvedet? -- Hol Téged nem adott Írás és Kenyér, lettem zsoltár, templom, ostya is meg vér! Másoknak más, neki én voltam Ízed, érezd meg rajtunk, s ne vess meg minket! Az Angyal csak vár, s az Úr is hallgat: lesz-e még súlyosabb szava a dalnak? ======================================================================== A Halál Angyala II. kötet Csöndes percekben találkozom vele. Más, mint a róla szóló mese, Omár Khajjám, vagy az Ezeregyéj. Intelligens, és mosolyogva beszél. Magas, vékony és férfias, nagy szarukeretes szemüveggel, és persze csöppet sem hasas. Műértô, de a javából, akár egy múzeumi restaurátor. Hamisítvánnyal át nem ejted, a szeme sarkából néz csak rá: no, tegyük félre ezt a heccet! Nem végrehajtó, aki rádcsap, s kiszórja szennyes cihádat. Vendég, barát, vagy kolléga, egyszer elkezdesz vele összejárni, s végül otthonosabb lesz majd nálad, mint akárki. És hogy magyaráz, mily lelkesen, csak ne kellene szégyellenem, hogy mindezt még csak most és tôle szedem a tarsolyomba össze. Tömegével szórja elém szénrajzait, színes képeit: -- ezt nézd itt, ez volt rólad az Ô álma -- és szavam eláll, szemem rámered egy soha-nem-látott, földöntúli, tüzes csodára! Percekig nézzük némán, csöndben, ô sem mozdul, s hogy a könnyem lopva letörlöm, nem veszi észre -- -- kár, hogy csak a terv maradt ránk, mondja szenvtelen-tárgyilagosan, ebben a formában nem is készült el, de lásd az anyagát, itt van sorban! Mindjárt kezdetben megnyomorította az emberélet szokott sorja: háborúk, szegénység, kicsinyes korlátok, s hogy egymást inkább öklözitek, mintsem kézen fognátok. Mindez rád feszített egy burkot, a dióbélre egy kemény héjat, ami alatt senki meg nem nôhet, hanem megtöpped, nyomoréknak! S a naiv lélek még belülrôl is rakja, vastagítja a falat: hiúságból, gôgbôl, törtetésbôl sáncok épülnek: újak és újak, s foglya lenne önmagának végkép, ha fenn az idôt évszámokkal, s nem kegyelmekkel mérnék. Most szétterít egy egész köteget: tankok, romok, holttetemek. -- Ezt a szörnyűséget ugyan itt csinálták, de Ô azt remélte, hogy feltördelik legalább a diók héját. Soké feltört, ám csak újjá rakták nagy dühödten, és vastagabbra, mint volt elôbb. De neked volt itt egy fogásod, hogy a széttört héjat szerterúgtad, és úgy indultál el az útnak -- -- a hangja most melegre váltott, félkézzel hátulról átkarol, s bennem valami boldog bizalom bugyog fel valahol. -- Csak hát -- és mintha nyelne egyet -- ez régen volt már és elszürkültek azok az elsô fellángolások. Nem mintha semmi sem történt volna, -- és most kitör --, dehát szállni kéne, szállni föl, s nem beleveszni a köznapokba! S marokkal szór újra elém skiccet, rajzot, s mit tudom én, tán még röntgenképet is. Lázasan mutogat: itt is, ez is -- Ezt itt miért nagyoltad el? Ezt meg miért hagytad abba? És ez is elmegy a többivel? Hát ennek itt ez a sarka? És jó, jó, van sok remek részlet, de csinálod már az egészet? Ezek megteszik nekifutásnak, de a végsô, teljes, szárnyaló vízió meglesz egyáltalában? S mikor lesz nem tűrhetô, de csillogó? Mert nézd, -- most szembefordul velem -- ezekkel se te, se én nem szégyenkezhetem Atyád elôtt. Neki az érett, teljes, tökéletes kell, s az ilyesmitôl csak haragra gyúl, hisz -- s ujja kopog az asztalon -- azt én sem tagadhatom, hogy valami ezekben mégiscsak lapul. Konzultálni jár azóta hozzám. Alig beszél, s alig javítja munkám. Ül az oldalamon baráti csendesen, s mégis másképp fog a tollam, ecsetem, ahogy látom, hogy azt lesi, várja, megszületik-e a sok-sok vázlat betetézô koronája? Az idô múlik, s ô nem türelmetlen, de ahogy itt van, és vár-vár mellettem, találkozik a szemünk, ennyi az egész, meg egy hangtalan kérdés: még mindig nem vagy kész? Most lustán elnyúlnék a napon, de ránézek, s tovább folytatom amit miatta nem merek abbahagyni. Lassan átitat a heve, ízlése, s mint gyümölcsöt, mi nem érett meg a fán, átjár belülrôl, s utólag érlel ez az én infravörös lámpám. Pirulni érzem magam, s levesedni, édesedni és beteljesedni. Nem is hagy már soha magamra, ha ma elment, holnap újra látom, mint összecsípett szemmel méregeti: van-e új a vásznon? Egyre jobban átjár engem, s bár munkám enyém marad, ha elkészülnék, ott alul a szignó úgy fest majd, mint egy kettôs névalak. A műben valahogy ô is benne van: megszitált és kilúgozott engem, beleette magát a rostjaimba, s most egy testben mozgunk már ketten. És nem tudom, hogy mi következik? Ô szorít ki egészen magamból, vagy én olvasztom ôt a sejtjeimbe, s ketten leszünk, vagy egyikünk se? Mert egyszer mégis Atyám elé lépek, s akkorra tán ô leszek, az angyal, ki lehányt immár minden földiséget? Vagy én leszek, én, én magam, kiben semmi sincs már a halálból, s azért nem is jár oly messze a régi tervek színes csodájától? Sôt ismerve Atyám meleg szívét, egyszer csak az is kisülhet még, hogy halálra ne rémüljek rajta, magam voltam halálom angyala! Rólam szóló ragyogó álma fogta mosolyogva tétova kezem, s ki elôl ti sikoltva futnátok szét, én azzal ölelkezve érkezem, mikor ráveritek egy foszló roncsra koporsója utolsó szegét! ======================================================================== Sömai Izrael (I) II. kötet Nem vagy próféta, de azért csak menj, menj, hisz úgy fortyog bennük a fekete szenny, nem érdemlik meg, hogy utcalányt végy el, s fattyúidat hívd majd ,,Irgalmatlan'' névvel, nem érdemlik, hogy nappal ássad a falat, ahogy ôk keresik majd a patkánylyukat. Dehogy vagy próféta, de csak gúnyold ôket, a puha ruhákba öltözôket, az én nagyon-okos szolgáimat: -- csupa kocsi, csupa balatoni lak! -- a tolmácsokat, kutatókat, átvedletteket, kik a pokolban is berendezkednek! Ha nem is vagy próféta, mutasd meg nekik: enyéim ma vackukat priccseken vetik, hajnalban, este járnak ismeretlenül, amerre az emberár folyik, szétterül, csajkából, tasakból esznek nagy sietve, millió szolga közt durván elkeverve. S mert nem vagy próféta: ne büntess, ne jósolj, de jelet lásson benned, ki jelemnek hódol! Nem kapsz állatbôrt, nyíratlan fejet, a jeltelenség lesz döbbenetes jeled! Mert felmutatlak nekik az utolsó percben: a rongy, a semmi, az nem árult el engem! Nem volt tán próféta? Száz termett egyszerre! Jelet vártatok? Azt adtak reggel, délben este! Jel volt, amint ettek, dolgoztak, aludtak, szava volt csöndjüknek, tüzüknek, bajuknak! Népem elôtt a tenger egyszer vált ketté, s ez a szám most megnôtt százzá, ezerré! Igaz, hogy senkik, s hogy leköptétek ôket! Mózesre mondtátok, hogy: taposd szét, öld meg? Szemetek se bírta rajta el a fényem! S e kócbábuk hordtak vállon és tenyéren, ha bután, ha rogyadozva, ha röhögtetôen, de erô, csodák, jelek nélkül, s csöndben lehunyták szemüket, ha testük elkopott, -- Én se tartom sokra ôket -- de más prófétám nem volt, se nagyobb, se jobb! ======================================================================== A bevezetôt elmondja Ezekiel (Ez. 2,3,13,17,19. fej.) II. kötet 1. Az ifjúság napjai ízesek voltak, s a vakációk napsütöttek, színes könyvek, színes emberek között, naivul langyos tüzekben. Mert az igazi csak akkor fűtött át, mikor már nem voltam, csak a rabszolgád. 2. Csak azóta látom a látásaidat, hisz kergék vagyunk, míg a dolgunk jól megy. Mindig tudtam, hogy Tenyereden hordod a világot és az embereket, de hogy minden alatt, fölött, mögött, és benne, benne, benne is, szinte úgy ott élsz, mint a Kenyérben, ezt csak most tudom, érzem. 3. És csak azóta hallom szüntelen: ,,A megalkuvók földjére küldtelek, az elcsúszottakhoz és eladottakhoz, mint atyáidat a kannibálok közé, másfele hát el ne kalandozz! 4. Az arcuk rideg, s a szívük féktelen, és te épp azért mész közéjük, mert a szívük hideg, s az arcuk éktelen. 5. Nem hisznek neked, de áskálódnak majd, ám ne félj se tôlük, se szavuktól; skorpiókkal leszel, amikor velük, s már másnapon piacra dobnak, hogy öledben tartottad zokogó fejük. 6. Te csak arra hallgass, mit Én mondok néked, bár se nem nyugtat, se nem vigasztal, csak keservesen éget. 7. Te csak arra nyisd meg szemed, füled, szád, mit én adok, mutatok neked, azt igya fel minden porcikád!'' 8. És ezt a könyvet nyújtottad felém, ki is nyitottad a telis-teli írtat; panaszok voltak benne, s himnuszok, jajok, -- ahogy, testvérem, most magad is olvasod. 9. És elteltem belülrôl a könyvvel, dolgozik bennem, átjár, átitat, kilúgoz, kiszorít mindent, ami más, belôle csordul, mi bennem áhítat. 10. És folytattad: ,,Nyelvüket ismered, értelmük sem mélységesen mély, olyanok, mint a többi emberek. 11. Ha idegenek lennének, hallgatnának rád, ellazítanák felfújt arcukat, puha gerincüket kiegyenesítenék, -- de nem nyitják ki fülüket elôtted, mert Elôlem zárja szívét ez a nép! 12. De Én azt adom neked, hogy az arcod élesebb lesz az övükénél, és homlokuknál a homlokod; az arcéled legyen obszidián: maga mitsem ád, és mástól se kíván! 13. Ám azért csak menj a néped közé, atyáidhoz és testvéreidhez, hátha mégis hallgat rád valaki, s legalább annak nyugalma lesz. 14. S szólj a maguktól-lett-prófétákról, hogy Én mondom: jaj az ôrülteknek, kik, mivel semmit sem láttak, lépére mentek önfejüknek. 15. Vagy nem ôrült az a balga jós, ki kántál, hogy ezt mondja, ezt az Úr, mikor Én csak várok hangtalanul. 16. Hát rájuk nehezedik majd a kezem, kik üres hívságokat látnak, s hazugság lapul a jósbeszédükben. 17. Azzal csapják be népemet, hogy folyton a békét hajtogatják, mikor épp a béke, az nincsen meg. 18. A vihart küldöm majd békének nekik, s haragom zúdul békéül rájuk, míg le nem dôl minden ócska fal, mit habarcs helyett sár köt és takar. 19. Te pedig mondd a sirató éneket, mi jaj is, meg himnusz és panasz, mert Engem az is igazol, mi téged sírásra fakaszt: 20. hogy pogányok gyűltek a messziségbôl, kivetették a népre hálóikat, megsebesülten vergôdik köztük, így vonszolták Babylon urához, s órája már-már végsôt üt. 21. És verembe lökték, mély verembe, hogy a hangját Izrael hegyei között ne hallja többé senki se! 22. Ma még ô sirat templomot, oltárt, holnap siratni legfeljebb ôt fogják! ======================================================================== Ma azonban Péter így beszélne a Tragédiában: II. kötet A régi Róma elesettjei szánandók voltak, roncsolt emberek: ivarszervekbôl és a gyomrukból tevôdött össze világocskájuk. De köztük állattá ki még nem lett, az tág tüdôvel itta-szívta be mit hoztam nékik: Krisztus szózatát, és önlelküknek mély igézetét. Az Úr nem lepne meg még azzal sem, ha prédikálni kôszirtekhez küld. Hisz támaszthat fiút azokból is, mint csontmezôkbôl hamvas-friss embert. Dehát ezek itt emberek-e még, vagy ôrült álmok torzai csupán? Ez büszkén ír egy újabb bibliát, s a diliház lesz végsô otthona, ahol azért csodálják majd tovább. Míg más a lélek múlékony sebét új gyógyszerül, mint légy, beköpdösi, s ha elmérged, letörten felsóhajt: az emberpsziché, jaj, nem normális! A létünk undor, s nincs is értelme, de hôsi módon álljuk a sarat! Amannak ez a filozófia: mert macskaként ugrott a földrôl fel -- egy pár mérföldre, s néhány órán át --: az Istent nem találtam mégsem ott, hogy letartóztathattam volna Ôt -- így szólt, és zárt osztályra nem került! Kinek Jean d’Arc-hoz férni volt lelke, mért fojtja puszta hencegô gúnyba? Szép új világ, ki tôled megborzadt, -- kacagjak, sírjak, rajtad, esztelen? -- jógába ölte igazságszomját. Kikben az ember testi nyomorán felhördült joggal minden porcika, a nyűgöt úgy veszik le válláról, hogy hullik azzal embersége is, s mit értél akkor el Prométheusz? És egy nyomott, riadt, tüdôbajos, szánandó cseh-zsidó fiú nyomán magát modernnek valló nagy csapat mi nyíltan mondja, hogy a nagy világ, a Minden abszurd, relatív, üres, s a Lét, ha van, csak esztelen nihil! Az Úr nélkül hát sokra vittétek: megôrjítettétek önmagatok, s a Létre írtátok fel: Tébolyda! Dehát a népek gyógyíthatóknak születtek meg az elsô hajnalon, s lefoszlasz majd, te ôrült nemzedék, mint hámlik gyógyuló testrôl a bôr! ======================================================================== Intelem mái prófétáinkhoz II. kötet Nehogy már azt higgyétek, hogy ti vagytok a látók, a bölcsek, a tiszták, akik felett egy tűzoszlop világolt. Nehogy már azt higgyétek, hogy poros-eres lábatok mögött friss, ifjú népek keresik majd a földi meg az égi örömöt. Nehogy már azt higgyétek: vértanúitok izzanak a múltból, vagy a jövôbôl ragyogó századok köszöntenek fiús hajoltukból. Nehogy már azt higgyétek, valami döbbenetesen nagyszerűt vár tôletek az a sok-sok szerencsétlen, ki rí és ríkat, vonít meg üt. Pár ezer éve volt úgy, hogy prófétákat vártak a népek; ma a kiégettek, a neuraszténiások csak egy épkézláb embert szeretnének. Pár ezer éve volt úgy, hogy térdre egy csodás halfogás omlasztott; ma az tekint könnyes szemmel az égre, ki egy mosolygó arccal találkozhatott. Észre se vegyenek benneteket, nem fontos, hogy mi van rajtatok, csak ha kilöktek, ha elsodortak, fájó űrként ott maradjatok. Észre se vegyenek benneteket, olyan mindegy ajkatokon a szó, csak ha öklük elhallgattatott, csend üljön rájuk, nehéz és fojtó. Észre se vegyenek benneteket, kezetekben mellékes a munka, csak ha lekötözték tagjaitokat, ne legyen erôtök a simításukra. Észre se vegyenek benneteket, míg köztük vagytok, kínlódva, égve, csak ha eldugtak már a föld alá, keressék ôrjöngve: hová lett a béke? S ha majd megáll bennük dermedten az ütô, s légszomjas kezük reszketve tapogat, az eltűnt szép, jó, igaz helyén ismerjék fel üres nyomotokat! S ha majd megáll bennük dermedten az ütô, s a Semmi tátja feléjük a torkát, akkor lehelem Lelkem nyomotokba, hogy felszikrázzék bennük is az Ország! ======================================================================== Intelem az ostoba prófétákhoz II. kötet Ültél évtizedekig egy csillagra meredve, s szálazva fényeit. Más tizedekig úgy jártál körben, ahogy a vízhúzó ló tapos, sôt meg is fordul bölcsen. Az agyad ezalatt oly sivárrá dermedt, mint porló falai egy holdkráternek. És amit remekelt közben a földgolyó, idegen számodra: ugyan mire jó? S most a lakóinak nincs mit mondanod? Amit eldadognál megrekedt, elkopott? S te magad, te, te oly ósdi, oly szürke, oly szegény, oly szűk, oly nívótlan, oly félbemaradt legény! Oly rosszul indult, s oly ide-oda lökött, és mennyi vizet nyelt az úszni-nem-tudó kölyök! Ha rád gondolnak: nevetnek? -- szánnak? Vagy szemébe röhögnek küldô Gazdádnak? Ostoba vagy, prófétám, csakugyan: ha ôk így gajdolják, akkor így is van? Kértem Én tôled diplomát, könyveket? Vártam, hogy nyomodba tömegek gyűljenek? Hogy valami szentelt Bábel-tornyot rakj, hol már nem lázadnak, s hol te szolgám vagy? És ha arra szántalak, hogy üresnél üresebb űrben mécsesként hamvadj el céltalan tűzben? Hogy kik kutatják az Idô ember-nem-lakta tájait, egyszer majd felfedezzék magányos lázaid! S glóriát rebegjenek hálásan Annak, ki még ott is mécset gyújt, hol csak üres falak vannak! ======================================================================== Az Igen-ért küldöttelek! II. kötet Állj, állj, hová rohansz oly vadul, ne azt nézd, mi ott van alul, ne dühöngj az aranyborjú felett, hisz vakok és ijedtek: gyerekek! Persze butaság, amit csinálnak, s ezt majd fülükbe is rágjad, de a kôtáblákat nem azért kaptad, hogy a földhöz, vagy fejükhöz csapjad, se a valóságban, se képletesen, nem lesz jobb ettôl egyikük sem. Igaz, hogy ami lenn és bennük fortyog, azzal nincs neked semmi dolgod. Mint egy kôvémeredt Nem, magasodj föléjük itt a hegyen. De ha karodon a kôtáblák a dübörgô Igen-t nem kiáltják, mi hitelt, s erôt ad tagadásodnak, maholnap ôk is meredt halottak! Csak nem hiszed, hogy te, vagy ôk, vagy bárki egy Nem-bôl tudjon életet kivájni? A táblákat is azért viszed, hogy az élethez legyen hitük, hited. Ez van elôbb: az Igen, amit azért akarsz, mert ilyen. A Nem-et a másikra mondod, mi az Igen-ednek állít frontot! De az igenlô táblák nélkül csonttá fagy és elsötétül, ki lehetett volna hôs és szent -- hát ne a Nem-et, -- dörögd az Igen-t! Szelíden lépkedj le a hegyrôl, orcád ragyogjon a szeretettôl. Szálas termeted ne vegyen észre, hogy vigyorog a borjú bamba képe, két tábládat ölelve szorítsd, ne légy marcona, sôt mosolyogj is, mert ha rajtad át új élet csordul, port ôrölhetsz a borjújukból; s ha nem ôk: fiúk lesz hôs és szent, csak ne a Nem-et zúgd, az Igen-t, az Igen-t! Akit Én küldök, biz annak sokszor bár jobbjában virág, baljában ostor! De szolgáimnak mégsem az a dolga, hogy komoran sújtsák a többieket porba. Én nem hívtam senkit Isten ostorának, de Ferenceim járják az Umbriákat, s ha ott a madarak Igen-t dalolnak, a Nem-re ugyan ki gondol holnap? S ha csak az unoka lesz is hôs és szent, Nem-et akkor se mondj, -- dalold az Igen-t! ======================================================================== Jónás felel II. kötet Sokat szóltál, Uram, s mindenben igazad van. Én csak á, á, á, dadogok, s még ez is megbízhatatlan. Bár értek már sok mindent, s le is szoktam a csodálkozásról: például, hogy nálam különbet nem találtál se közel, se távol? Hiszen akikre régen felnéztem: büszke tornyok, hósapkás hegyek, mint homokra épült vályogkunyhók, ma az ár vizében fekszenek. Ez a hitvány fűzfa meg állja a vizet, a sarat, s ha egyéb nem is, egy sípra való a görcsei közt csak akad. Vagy hogy mit teszel Ninivével, az épp ily kiszámíthatatlan: megbocsátod, elveszejted, vagy feléleszted új alakban? Hogy összeszedsz a szemétdombról minden ringyót, gyilkost, árulót, s megkívánod: mit megtisztítottam, azt tisztátalannak te se mondd! Könyörgô sok litániámra sose volt semmi válaszod. Egyszer súgok egy halk, könnyes szót, s egész világom megváltoztatod. De csak gondoljam, hogy szeretnéd itt ezt, vagy azt velem felépíttetni, keltesz mindjárt olyan földrengést, mi még a nyomukat is eltemeti! Mikor meg a tieidhez küldesz, mintha lányos mesékben élnél: hisz a gyerekeid sehol sincsenek, vagy mi rejti ôket: kelet, nyugat, éjfél? Én megvagyok a cetben, s a tök alatt is, s mint napraforgó fordulok Feléd; de szaladnék is örömmel, mint kutyád, hogy a kívánt zsákmányt hozzam Eléd! S mint kutyád, zavartan topogok, mert az elejtett vad nincs sehol, sôt nem is lehet, mert erdôd helyén is csak sivatag van, hol a szél kóborol. Zavarnál egy üres vakvilágba, s számon kérnéd tôlem a nagy semmit, hogy mit csináltam búzád magvaival -- hát nem hallod, hogy csak a láp zúg-zeng itt? Mondd meg: bohócnak akarsz? Mert vetek én szívesen cigánykereket, de akkor tudom: nem komoly az ügy, s magamon legalább én is nevetek! De aratni menjek a tenger vizére, halakat rákászni a felhôkbôl, gót dómokat rakni délibábból, s ha ledôltek, kezdeni elölrôl? Ne okoskodj, Jónás, ne kérdezz, eredj! Megyek, Uram, hogyne, elmegyek, elmegyek! ======================================================================== Simeon akarta így! II. kötet Te, ki állítólag nem is létezel, s ha mégiscsak lennél, nem törôdsz velünk, hogy van, hogy arra is emlékezel, mit szavainkkal éretlenkedünk? Évtizedekig forgatod az idôt, s a véres csillagokat addig pörgeted, hogy mi nagyhangú szólam volt elôbb, abból ülepszik valóvá a tett! Húsz év elôtt volt, ugye jól tudod, abban a néma remeteségben, hol nekem még csak pár év jutott, de tizenöt-húszra állt a többi készen, -- és mennyien: százak és százak! -- ahogy lelkesen ömlött belôlem a rím, olyan szó hagyta el keményen a számat, hogy utolsónak várjatok ott kinn! Magam is csóváltam rajta a fejem: komolytalanul nagyot mondottál, aki egykettôre el kell, hogy menjen, onnan, hol a többi lassan földbe száll, minek ripacskodik, bár szándéka tiszta -- felharsantak a jerikói kürtök, s a százakból egy se maradt vissza, míg Valaki téged újra ide küldött. Ma már egyedül vagy, s csöndben nevetgélsz: próféta voltál, vagy ki játszik veled? Olyan családias, olyan atyai élc: szaván fogni a szájas gyereket! Sehol egy régi arc, régi lélek, szó, a prófécia százszorosan vág: magam vagyok immár és utolsó, bocsásd el hát békében szolgád! Rabbal zsúfoltak a lyuknyi odúk, a henye ôrök lustán szórakoznak, az undok malmot csapatban tapodjuk ülepe alatt a ránk ült Gonosznak. Egyedül vagyok, mint a sivatagban, a prófécia százsorosan vág, legutolsónak, látod, itt maradtam: bocsásd el most már békében szolgád! (Luk. 2,29) ======================================================================== Várom Elizeust (1 Kir. 19,19-21) II. kötet Szűnj meg már, Atyám, szűnj meg aggódva, résztvevô szeretettel, de galaktikányi távolságból, mozdulatlanul, kísérni vergôdésem szemmel. Köröttem minden elvadul, mint kuglibábok dôltek el kedves, régi fiaim, kikért ma is frissen hasít a kín. S még azokból is élnek Egyiptomban, kiknek szíve az én véremtôl dobban. Hol van az a majd száz fiatal, kiknek ajkáról a régi ebédlôben ömlött, patakzott a karácsonyi dal? S hol az az ebédlô, azok a dalok, s az a karácsony? Szétesett minden, akár az énekesek, s maradt a fizetett árulás, az idegenforgalom, s a kihaló, avas, múzeumi eset. Amerre ma árnyékom hullik, megszólal a Kassandra-kuvik. Mintha héja csapna a baromfiudvarba, úgy fut szét mellôlem apraja-nagyja. Temetôkön bandukolok végig: a hantok mind-mind frissek, s csupa jóbarátot rejtenek, csupa régit! Tudom, hogy közülünk egy se bukik meg nem érdemelt gödörbe, dehát a gyökér is kipusztul örökre? Örökre? S megmaradunk páran gyászvitéznek, kik csonkán, megcsúfoltan csak mementóul élnek? S közülünk is hol ez, hol az sikolt fel eszelôsen, hisz ki bírná mindezt végig idegekkel, én se, te se, ô sem! Ne ámítsd magadat. Atyám, nem vagyok különb az enyéimnél! Csak talán, talán -- de miért? -- engem náluk jobban szeretnél? Nem mondhatod, hogy Rajtad kívül volt más gondolatom, de futkosásomnak semmi teteje: lidércként minek kísértgessek begyepesedett kurgánokon? S ha a száraz, kietlen homokba legalább küldenél egy Elizeust, ki feláldozná ökreit, szekerét, és vidám, rámenôs lenne még, ha mondanám neki: most én erre lopódzom, s te arra fuss! Ám az éjszakában csak hiéna üvölt, s még egy Elizeust nem terem a föld! De én kérlek, kiáltok, rikoltok, sírok, üvöltök, követelek, hogy bár a napból, holdból, csillagokból, de Elizeust nekem teremtsed meg! Berekedtem, alig suttoghatok: adod, Atyám, Elizeust, adod? Szemem a vaksötétbe mered, a földre lapítom fülemet, minden érzékem feszülten figyel: honnan, merrôl jön Elizeus el? Csönd. A föld sustorogva forog, s én hunyt szemmel, némán, összefont karral csak Elizeusra gondolok. ======================================================================== És ha Én kérdezek? II. kötet Mit sírdogálsz itt versrôl-versre, keresztet, Júdást emlegetve, sajnálva-sajnáltatva magad, mintha az Ô nyomában ti lennétek az elsôk, kiket piacra dobtak? Eddig nem láttad, hányan voltak az elátkozottak, éhenholtak, kiket bár fanfárral exhumáltak, most már saját szobruk tövében még piszkosabbul meggyaláznak? Hogy hihetted az aljasságról, hogy nem létezik, csak máskor, máshol, hogy veled indul az aranykorszak, mikor testi-lelki mocskok multán mind kivesznek a nyomorultak? Csak a borzongást vélted örökölni, mi inkább nyugtatja, mintsem gyötri mindazt, ki csak a kiskapuig lát; s lemosolyogva az elhalt hörgést, fennen hordja beképzelt orrát? S most, hogy rádszakadt a történelem, csak baktatsz a létben, szűk körödben, mint életunt rab a börtön udvarán, s ahogy ócska lemezt pörget a játszó, te verset nyöggetsz vers után? Hogyan hittél, ha tudat alatt az összkomfortos földet raktad, mint luxusyachtot, mégis össze, és másnak vélnéd a rozzant tutajt, ha a hullámverés nem jön közbe? Hát az Egyházad még hajóféle, de csak hogy bukjék vízbe, szélbe; s bár elsüllyedni nem fogsz rajta, de álmodhattad a matrózokról, hogy csupa szelíd, békés fajta? Végkép nem ismerted magad, vagy a többit hitted angyaloknak, s mert rend volt, amíg fogócskáztál, azért a bárány vendég lesz már valami növényevô oroszlánnál? Mikor éreztek meg már végre minden szűk cipôt, mintha benne lépne saját féltett-kényes lábatok; mikor ugrik majd fel minden ember, ha az utcán csak egy részeg háborog? Mikor nem lesz már naiv, aki hű, s a moccanástok mikor testvérszerű? Te kérded Tôlem a Miért-et, a Messzét? Én várhatom, hogy a földiek a földöntúlit végre fölfedezzék! ======================================================================== Az Ellenlábas II. kötet No persze, Faust óta engem mindig kiebrudalnak, meghamisítva végét a dalnak! Mert az Úrfaustban még elvittem ôkelmét, csak az újkori humanista elmék számára az túl bigott, hogy a túlvilágon fizessen valaki azért, amit itt csalt, felélt, megivott! Magatokat hamar kimentitek, ha tudnak róla, ha nem az égiek. Ez a fickó is mily meghatóan örül Neki, s mégsem hiszem, hogy a fülét csak a mennyei Hozsanna bizsergeti. Lehet, hogy oly süket, hogy maga sem tud róla, de így is csak önmaga álruhás rajongója. Honnan lenne hozzá, és kitôl szeme, füle, hangja, ínye, hogy a Fentieket így megálmodja, s így is higgye? Nem azokon ámul, önmagát csodálja, mert ha a Nagy is így belefér, mily nagy lehet a saját szempárja? Nekem csak az orrom nem szokott hazudni -- hát most lesbenállok. S ha egyszer az úrfi a szép maszk mögül csápjait kidugja, angyalai ellenére megtanítom, hogy merre visz a Faustok valódi útja! ======================================================================== Ezekieltôl Móniig II. kötet Nem ma kezdtem lángolni, és élni, s nem ezek a falak hallottak elôször; múltam akár Ezekielt éri, és soraimban hosszú nemzedékek ma is élô lépte dörömböl -- -- már Péterrel megfeszültem a kereszten, s Páléval hullott le Rómában a fejem. Az én térdemet is átvágták Sciliben, hol lihegve fejtettük az izzó sziklát, míg kínjainktól megváltott az Isten. Rajmunddal voltam Afrikában lelakatolt szájú rabszolga, és éjszaka jégbefagyottan a negyven vértanú legutolsója. Szolgáltam a thébai légiót, én vettem be egykor Rheimset, elégethettek Rouen piacán, itt ma újra megbilincselnek. Minden láncomban benne zsibbad minden láncolt testvér keze-lába -- ahogy Katalinnal írtam levelét, ma ezt a verset is ô diktálja. Szalézié arcomon a mosoly, a komolyát Ignác adja, pedig fejemet a guillotine lecsapta a kármelita nôvérekével együtt, kik a forradalomkor Compiegne-ben éltek -- és sokan máskor, máshol, egyebütt. Az udvaron Teréz sétál értem és velem, Foucauld-t gyötri bennem a nyári hôség, sapkámmal Kolbe köszönti ôrét, és egyetlen lélegzetvételem két évezred szentjeit élteti tovább. Minden katakomba kitelnék belôlem, minden lágerben ott porladok a földben, és mégis izzom János tüzével, s minddel, ki azóta égett, és ég el. Azt hiszitek, hogy magamról dalolok? Bennem az Ô egész országa sajog! Még hangszál sem vagyok, száj, vagy ajak, egy sejt, min az áramok átrohantak, és talán kisültek, de nem enyém a gyász, s nem enyém az ünnep. Bennem Tamás okos, és Bernát szeret, József tanít, és Margit vezekel, s a Te Deum és a De profundis egymást ölelve énekel. Lôrinccel osztozom az ô kettôs tüzén: testem a rács-rostélyon forog, s a lelkem érted, értetek ég ugyanott. ,,Kincseit'' Erzsébettel ápoltam tovább, Berlin lápvilágát Sonnenscheinnel jártam, s Duvallal titeket, párizsi kocsmák. Európa nekem annyi, mint Benedek, Ágoston a csillag fölötte, és Mónika -- ó, Móni, szívem szülötte -- -- ugye lüktettem benned, bennetek, mint kezetek ma is görcsösen fogom, az Egyház egésze kell, hogy égjen bennem, mert egy egész pokol követ nyomon. Dehát most én itt bárhogy is intonáljak, szikrázva viszi a kórustok tovább, s magam is boldogan fújom, hallgatom, ezt az Ezekieltôl Móniig ívelô egyetlen hatalmas Alleluját! ======================================================================== Sámuel (1 Sám. 3.) II. kötet Szárazínú kamaszfiú lehetett. Egy inge volt, s egy pár saruja, s álmát a templomudvar zugában néhány báránybôrön aludta. Körötte tombolt a Héli-cirkusz. De húsa ettôl nem forrósodott át, csak -- ha lett volna, ki tanítsa reá -- hallani vágyta az Úr szavát. Álmából pattant a vén puhányhoz, mikor a Hang háromszor is hívta, mint éjjel is fut-csörög az erdôn a forrás, mi mint te, oly üde és tiszta. Te állj most elém, te napégette srác! Nézd, rajtam nincs több, mint rajtad volt; a báránybôröm pár deszkadarab, s a szentélyben ma is Héli parancsol. Hozzám fuss hát, ha újra hallod Ôt! Mire mi vágyunk, arra Héli sosem! S bár a Szavát én is alig értem, elhallgatnók azért, veled kettesben! ======================================================================== Mindenszenteki szózat II. kötet Csak nem akarjátok még mindig megülni minden enyéimnek ünnepét? Hisz csalók voltak, vagy becsapottak mind, kikért ôrjöngött a nép! Idegbajosok, vagy tudatlanok, beteges, koszos, vad figurák, hallucinálók meg reszketôsök, zavaros szemükben a démoni bujkált! Csak nem akarjátok még mindig megülni a gyanús meséket: csodáikat? Ki tudja belôlük mi hasznot húzott a sok ravasz, konclesô pap? Csak nem akarjátok még mindig megülni az áldozatot, szeretetet, szenvedést, mit bárgyú ifjak, szenilis vének arcára egy ôrült babona vés? S ha mások már nem, ti mért ünnepeltek, ti beijedt templomküszöb-koptatók? Vagy így vélekednének akkor is ôk ha ti sugároznátok forrón a valót? Ha, ki Ferenc, assisi-i lenne piciben, ki Ágnes, bárányszelíd, de hôs, Mária ,,olyan'' gyereket nevelne, s rólatok lenne minden szent ismerôs. Légy oly kicsi, hogy csak a szomszéd lásson, a felhôkre majd az Ítélet vetít, hol hegyóriásként nyúlhat majd magasba, ki itt nem vitte fel a fehér köpenyig! De kik most az ünnepen nyüzsögtök, ha a vetítô csak a szobafalra dob, már nem lesz más édeskés képetekbôl, mint alamuszi Júdás--, meg Shylock profilok. Szóval elmúlt az idô, hogy ti itt nekem mindenszenteket gajdoljatok, ha egy félvárosban nincs annyi szeretet, mennyi legkisebb szentemrôl ragyog. Ha annyi hűségtek, bátorságtok sincs, mivel a srácok rabló-pandúrt játszanak, hát emlékeztessen majd az ünnepre, mit kitépek most: ez a naptárlap! ======================================================================== Simone Weil idézése II. kötet Mondd hát, mire jutottál, mire, te kis tanárnô, te senkise, ki Londonban sem ettél többet, mint amennyit tieid elé akkoriban Auschwitzban löktek. S elpusztultál, ugye, látod, látod, mert nem is így váltják meg a világot, sem a valódi humanisták, mint te, sem a Krisztus, ki csak naiv volt szinte. Hanem a dörzsöltek, az oly nagyon okosak, kik akár ülve nyalhatják a holdat, a ,,hivôk'', ,,apostolutódok'' és ,,atyák'', kik azért nem éppen szószerint vallják a Hegyi Beszéd bohó csacskaságait. Persze voltak és vannak alibik, hogy így mentjük meg ezt meg azt, vagy ,,helyreállt már a hierarchia'', mi jelent egy pár himbáló Mercedest, mi körül se lélek, se hűség, se ima. Dehát ugye te nem vitatkoztál sem az eladókkal, sem a vevôvel, a döntô bizonyság úgyis a halál, a nagy dumákkal semmi sem dôl el. S a halál arca számtalan: a kalodás lét minden faja is az! S ha kimenôben majd fitymál a sok pimasz, hogy te kis hülye, már rég nyugalom van, mit csináltál a börtönben egyedül? Táncoljatok, intek, a borjaitok körül, s lassú halálomban szótlanul megyek, miként ez legutóbb Londonban esett. ======================================================================== Így törnek fel bennem -- II. kötet Izaiás könyvét olvastátok már? Ahogy zúg, árad, jajgat, kiabál, ráriad egy makrancos népre, hogy egyenesen és az úton lépne, és valójában mégis semmi más, mint versek, himnusz, sírás, vallomás, dallam, ritmus, égre, földre dobbanó, hogy amit dumáltok, álnok és nem való, amit gondoltok, agyatok szégyene, és magatok is megrokkantok bele, ha a Létbe ültetitek át! Így hajtom én is ezt a kintornát, a rímeimben az zuhog. dörög, mi nem pillanat, de örökkön örök, és azért lázad, sikoltozik, fáj, mert emberek helyett csak embernyáj topog körötte koncra lesve, és fájdalmából lesz a verse. Ma így írna tán Izaiás is, s nem Jeruzsálem, de Moszkva, Párizs néznének rá gyanakvó szemmel; s ha én lehettem volna egyszer a Lélektôl ihletett látnok, tán úgy írtam volna, mint nála olvassátok. S úgy fogok most is tollat, íróvesszôt, úgy állnak össze állítmányok, jelzôk, hogy ha külön a Lélek nem is ihlette, de bizton tudom: nincs is ellene, ha Éjjel az ôr ébren van és kiált! (Iz. 21, 11) Így törnek fel bennem jajok és imák, ha a Sürgetô szól: láss, és riassz! S én kiáltok, hogy az álnok, a pimasz ott surranik a házatok felé, s nem nézem: hangomra ébredtek-é? De ha nem szól a Hang, magam vagyok a csönd. Mert tán már meg is unták odafönt a fülükön alvó süketek népét, s akkor én is elnémulok végkép, a sötétet némán virrasztva tovább! ======================================================================== Izaiás -- ma is! (Iz. 28,7-13) II. kötet Csak tántorognak borgôzösen, vagy pálinka viszi árokba ôket, papok és próféták tántorognak, kik fölött bolond szeszek gyôztek. Vad borok buta bukottjai, kiket falnak vittek mérges italok, látomás közben is botladoznak, s a tanításuk sántít és dadog. Minden asztaluk hányadékkal tele, nincs ott egyetlen tiszta foltnak helye. S még ôk kérdik, hogy kiknek prédikálok, a verseimet kiknek mondom el? Még el sem választott csecsemôknek, vagy kiknek az emlô már éppen nem kell? Hogy amit mondok, barbár, érthetetlen, vagy gyogyós gyerekek dadogó szava: hogy nem kell a kocsijuk, a pénzük, a rangjuk -- micsoda sötét abrakadabra! De hogy buktok majd arcra meg hanyatt; lebunkózva mind egy szálig, mikor majd az Úr kérdi fel tôletek az Írások abrakadabráit! ======================================================================== Jeremiás siralmai (Siral. 1, 1-8; 2, 9-15) II. kötet Aleph Az elveszett város hogy megtelik néppel, eszébe se vág, hogy özvegységre jutott, s kövei úgy hevernek szerte-széjjel. Beth Bár megsiratnád önmagad, te szajha, atyádfiai gúnyolnak úgyis, hogy eladtad magad jobbra-balra. Ghimel Gebbesztô fallal vettek köröskörül, azon belül csak a bilincs csörög, s túlnanra a sóhajod se röpül. Daleth Dicstelen benned ezentúl az ünnep: meggyalázott oltár, hitetlen hivôk, áruló papság, hervadó szüzek. He Harsogó urakká lettek gyűlölôid, rabszíjra fűzik még a kiskamaszt is, s kincseidet szemétdombra öntik. Vau Vagyon és méltóság hogy lemállott rólad: vélt nagyjaid árva kecskebakok, kik ködös jövôd elôl bujdokolnak. Zain Zendüljön fel már bús panaszdalod, ha pribékjeid ki is röhögnek minden tüzes és fájó szabbatot. Heth Hamis és tétova élettel vétkeztél, te élveteg stréber, megalkuvó céda, s most is csak elbújni, s nyögni szeretnél. Teth Törvényen kívül, meztelenül állasz, múltad, reményed egykép összetörve, s Hallgató Uradtól nem jô semmi válasz. Iod Istened házát hódítók tapossák, s hiába hintem hamuval fejemet, darócban is hűen Hozzá, s tehozzád. Caph Két szemem kiszáradt, bensôm kesereg, a népemért vad szorongás öldös, hisz alig látok már játszó gyereket! Lamed Lányok és fiúk anyjuktól kérdezik: ez hát az élet búzája, bora? S eldobják, mibôl éltek szüleik! Mem Magasából elgáncsolt az Úr, elpuhult testtel hanyatt vágódtál, s a régi gyalázat mind nyakadba zúdul. Nun Nemde légvárakat láttak a látóid, kik, bajaidról hallgatva, lengették remélt diadalok korai zászlóit. Samech Szomszédaid meg kacagnak most rajtad: hol az a híres ezeréves ország, mi szemébe nézett annyi sok viharnak? ======================================================================== Jeremiás imája (Siral. 5.) II. kötet Mikor jutunk már, Uram, eszedbe, s mikor gondolsz a velünk történtekre? Minden örökségünk idegenre szállott, házunkba fészkeltek hangos barbárok. Apa nélkül való sihederek lettünk, özvegy anyánk csak a síró keserven csüng. Arannyal fizetjük vizünket és fánkat, míg a kincseinkért piculát se szánnak. Mint a barmoké, nyakunk a járomban, és szabadulnunk nem lehet, csak holtan. Tegnap Egyiptomnak nyújtottuk kezünk, ma kenyeret az asszíroktól esdünk. Vétkes apáink nincsenek már itt, és rajtunk tornyosodnak kövült bűneik. Kényurainkat lakájokból szedték, s nincs mód, hogy tôlük megmenekedhetnénk. Mint a kiégett kemence szétreped, úgy esnek szét bennünk mindenek. Meggyalázott mind az asszony és leány, s nem marad meg férfi, csak aki patkány. Ki fiú: kiirtják anyja méhében, s a leány élete: szégyentelen szégyen! Mocsokba húzkodják tizedik ôsanyánk, azt is kiherélik, amit csak álmodnánk. Jussunk hát már egyszer, Uram, az eszedbe, s Te is gondolj, Te is, a velünk történtekre! ======================================================================== Sömaj Izrael (II) II. kötet Hagyd! Nem bűnöd, nem dolgod, téged nem küldtelek, egemig lángoljanak bár a bűnjelek, te akkor is hidegen, nyugodtan hagyd -- a halottaknak, kikrôl már lerohadt nemcsak a hús, a szív, a lélek, de ôsök, gyerekek, feleség, testvérek, a bomló-oszló halottaknak, -- hogy eltemessék, rejtegetve ember, Isten, ördög elôtt azt a förtelmes dögtemetôt, mi azért van csak, hogy oda temessék -- a halottaikat: a mocskot, a rontást, a tébolyt, a, terrort, a csalást, a gyilkot, árulást, szolgasort, pokol-alatti halottaikat. Te pedig ki minden porcikád lemostad, ha csak rád is néztek az eleven-holtak, te, te, te, te, jöjj, ne félj, ne menekülj, mint fénytôl a holtak, ne lihegj, ne nyüzsögj, mint ki belül már rohadt, mint Atyjához a gyermek: jöjj, és kövess, ne tanácsolj, ne sürgess, ne parancsolj, ne vezess, ne bókolj, ne görnyedj, hasra se ess, készséggel figyelve, pontosan kövess Engem, se pénzt, se rangot, se ösztönt, se kardot, se kápót, se zsenit, se cimborát -- senkit, csak Engem, csak Engem, csak Engem! ======================================================================== Igen és Nem II. kötet Neked él, ki idefenn lélegzik, s a földbetérô Tenyeredbe fekszik, fejét a fáradt az Öledbe hajtja, s ugyanoda szédül a részeg, a szajha, a gyereklabda Jobbodból Balodba száll, akárcsak a hosszútávú gépmadár, mert Neked él, aki nappal játszik, míg el nem ér a Hosszú Éjszakáig. Játsszék királyt, vezért, vagy parasztot, Te adod be mindüknek a mattot, Tiéd a hívô, s az istentelen: szemközt ülnek a két térdeden. Mert Rólad szól, ki állít, ki tagad, a szó mind csak függöny, egyedül Te vagy! Mind Belôled veszi lélegzetét, a szent éppúgy, mint a kocsmatöltelék, mocskos galerik, vagy conquistadorok, búcsús nénikék, ki nevet, ki zokog. Neked élek én is: hol hűségesen, hol meg acsarogva Néked vétkezem. Mert egyikünk sem élhet önmagának, sem annak, hogy szeret, gyűlöl, vagy lázad, eszméinek, vagy hogy barkácsol untig, könyököl, nyüzsög, tapos, vagy csúszik, mert vagy gyerekedként simul Tehozzád, vagy mint korcs kuvasz ugrál és csahol Rád, de mint egy létezô sincs a Léten kívül: Igen és Nem egyként vall az Istenéül! ======================================================================== Minden versem -- II. kötet Minden versben valahogy összefoglalom magam; évek gyűltek fel bennük: nem is kevés, vagy hatvan. Minden versem valahogy befejezett egész kör: bármit kérdez, bármit mond csak magamat mondja föl. Minden versem valahogy Kapuidon kopogtat; megmutatja: ki vagyok, s kérdezgeti: Te ki vagy? ======================================================================== Nem értelek II. kötet Nem értelek, hogy mire kellene bármelyikünk, vagy mire kellek én Neked? Magamról tudom, hogy milyen senki-semmi vagyok, s a többiektôl még így is ódzkodom. Olyan mélyen alattam van az egész napvilág, s közelebb Hozzád nem jutok mégsem. Nem lehetek több, mint bárki halandó Elôtted, ki a földön élt, izzadt és nyögött. Mindezt mért csinálod? Nem tudom, csak Rád bízom magam, s ezt a Te egész, képtelen világod. ======================================================================== Ha szól hozzám -- II. kötet Nehogy azt higgyétek: ha szól hozzám, ez úgy történik, mint János Patmoszán, vagy mint Pállal Damaszkusz elôtt, s kik utánuk látták az Eljövendôt, viharban, fényben, fuvallatban, mennydörögve, vagy mosolyos halkan, híva, szidva, biztatva, küldve, kinek milyen volt erénye, bűne, biztos, nyugodt öntudatra gyújtva, hogy ez az Út a Minden Utak Útja, min ôket fáklyaként Keze viszi végig, s árokba jutnak, kik azt lebecsmérlik. Velem nem esnek ilyesmik, mint velük, mégis szól hozzám mindig, s mindenütt. A legegyszerűbben van ott a legjobban: az egyszeregyben is Ô maga dobban. Friss mosolyomból Ô mosolyog, feddôn is Ô néz, mikor pirulok. A szemetekbôl tréfásan integet: találkoztunk hát, pedig nem is hitted! Ô hallgat bennem, mikor süket vagyok, s füttyös kedvemben Övéi a dalok! Ô indul elôször, bárhová megyek, én csak csimpaszkodom, mint apján a gyerek. Mi bennem ég, nem fároszok lángja, Tôle kaptam, de csak biciklilámpa. Csillagai fenn jelzik északot, de az útból csak pár métert láthatok. A tócsákat elkerülni: ehhez elég, s a betonról le sem tévedhetnék, hacsak olyan vén bolond nem leszek, hogy magam oltsam ki a fényemet, mert ilyen is van, ugyancsak bôven, roncsuk felvillan jobbra-balra tôlem, mint a Kresz-táblák: légy csak óvatos, az öntudat pedálján a Sátán tapos! Az éjszakában így megyek tovább, s ha itt-ott egy madár álmában kiált, tudom, hogy Ô szól bennük utánam: fúj a hajnali szél, kössem meg a sálam! ======================================================================== Mért hallgatok Rólad? II. kötet Péter is így mondta a könnyein át, tudva is, meg látva annyi botlását, hogy legyenek bármily igazak ezek, épp oly igaz az is, hogy mégis szeretlek! Így faggatlak én is, türelmetlenül: Kenyered naponta a számba kerül, s az éveket együtt morzsolja velem, nyomott köznapon, aranyló ünnepen. S mikor annyit írtam itt már magamról, hűvös jelenléted mért nem zakatol dörgô robajjal a rímek sínein, mint vad haragom, kis örömeim? -- -- Mert a vér eredben dalolva szalad, attól részegülten, ami önmagad. Aki száll, mint szellô a felhôk felett, tengerek küldték és felfogják hegyek, illatot, magot hord, s maga nincs sehol, mégis hallik, amint fütyöl és dúdol; ô se tudja már, hogy hallgat vagy beszél, de illatáról érzik rajta a Kenyér! ======================================================================== Jelenléted II. kötet Fejem fölött a kis szekrényben vigyázol rám ostyás-fehéren, némán, s nyűtt rongyokon. A reggel csöndre hiába vágyik, hát emberséged lágy morzsáit csak úgy bekapkodom. Munkám zörög majd zűrzavarban, unalmam csusszan zsibbadt-lassan, és lopva fáj egy rím, míg délután az átokláda erôszakos, szennyes zajába fúl béke, vágy és kín. Valóban tudnám: szekrénykémben, míg kushadunk mi, ki van ébren? Elnyúlok este újra. Te láncon élsz itt, épp úgy, mint mi, csak Néked fájóbb bennem bízni, mint nékem Abban, Kit így ôrzök erôtlenül, s megbújva. ======================================================================== Van, hogy -- II. kötet Van, hogy egy év múlik el, van, hogy egy fél, jöhetsz Péterrel nyáron, s hoz a betlehemi éjfél. Már egy hónappal elôbb gondolok arra: száz szemed legyen, hogy most el ne kapjon egy csapda. De két hét múlva, mikor a papír már kiment , zöld váltók villogják a szabadot, az igent. S míg a süteményem között a smasszer unottan matat, nem is sejti, hogy az a csillogás a Te glóriás hajad! ======================================================================== Úrnapon II. kötet Tudod, könnyen vetek lángot, s úgy hallom minden kiáltásod, mint egyenesen hozzám szólót, minek visszhangját is várod. S én meg is adom halkan, zúgva, mint Tihanynál a hegy is fújja, s Rád ismer benne, ki már hallott, bár enyém is az, mindig, újra. De hangom, jaj, mért nem oly tiszta, mint Téged rejt a Fehér Ostya, hogy önmagamból ne szennyezne se egy színfolt, se egy morzsa? ======================================================================== Mindennapi kenyerem II. kötet Hol késnek most dörgô villámaid, csengô harangjátékod hol marad, mért szürke, csöndes itt, mi máshol elvakít? Az arcod Tôle míg ki nem pirul, szokáspenész borít, nem élô bôr, ki lélek, Pünkösdjétôl meg is ittasul! -- -- És mégis, hidd el, oly meleg nekem, akár a péknél frissen sült kenyér, csak azt habzsolva, Ezt lélekkel eszem S el is bambulva, mint egy kis kölyök, ki reggel mindenfélét játszik már, de közben mégis abból, s Ebbôl is török. S ha elvennétek tôlem egy napon, ingerkedve azt, és Ezt gonoszságból, gyerekként elsírnám magam nagyon-nagyon. ======================================================================== Aligha -- II. kötet Aligha él oly bennszülött törzs még, kiknél a Házad ily furcsa lenne: egy ócska szekrény sarka a Tiéd, s ott is csak úgy vagy: nylonba rejtve. Tömjéned: olaj-, zsír- és hagymaszag, zengzetes káromlások a liturgiád, a nap felében egymagadra vagy, bár ezek itt az ünnepi órák! Észrevétlen hatsz, mint a levegô, miben lélegzem, mozgok és vagyok, mi szintén csak akkor érezhetô, ha a tüdô és szív már kihagyott. Ilyenkor szívom tele magamat, Rád gondolva érzem ózonod, hogy velem maradtál, s el nem hagytalak, bakancsommal melletted kopogok. Hegycsúcsra értünk. Béke, csend, tisztaság, az egész lágerben csak Hozzád van közöm. Lábunk alatt a messzi nagyvilág, s nyugodtan lélegzik bennem az öröm. ======================================================================== Mint rab -- II. kötet Mint rab a hozzáláncolt társát, úgy hurcollak magammal én, ezernyi szennyes emberroncs közé, és börtönök mocskos fenekén. Lakatlak egy áttetszô tasakban, nem a selyem födöz, csak vakságuk, körülvesz testünk minden gyöngesége, s kicsinyes emberi kátyúk. Félnapokra is Magadra maradsz, mint egy bábu, mit a gyerek elhajított; távolról ha gondolok reád, ahogy az erômbôl futja itt-ott. És ha éppen Melletted is ülök, fáradt vagyok, keserű, vagy szétszórt: oly ritkán, és alig-alig hallom a Te igazi, a Te erôs, szép Szód. De ha beállítasz karácsonyra, frissen, s én fel a lépcsôn karomon hordozlak: nincs ily meleg, tüzes-könnyes röpte a Tejutadon szálló angyaloknak! ======================================================================== Szodoma II. kötet Ahogy a föld lassan süllyedt alattunk, megkérdeztem Tôle én is egyszer: megállítod kôsziklán a talpunk, ha akad köztünk hűséges -- ezer? S Ô csöndesen mutatott erdôkre, hegyekre, hol százezrek vonultak, futottak egyre, lihegve, fújva: Csokiország iránt, mi nekik ,,otthon'': vágyott és kívánt! S ahogy a föld tovább süllyedt lefelé megkérdeztem Tôle újonnan: Igazságod ezt akkor is engedné, ha köztünk, mondjuk, száz hű fiad van? S Ô csöndesen mutatott városra, falura, hol milliók zsongtak, kézcsókra járulva, egymást eladva, egymást átejtve, hogy nekik jusson rongyokból a szebbje! Rendületlen süllyedt a föld tovább, s én félve-izgulva, de erôsködtem: a pokol akkor mégiscsak kiokád, ha lesznek a hűek -- legalább tizen! S Ô templomokra mutatott szó nélkül, kívül glancoltak, s üresek bévül, mert ha a pásztor is bohócnak áll, az igazi cirkuszért rajong majd a nyáj! Én elnémultam, s a föld egyre süllyedt. Mi egyebet kínálhatnék Neki? Nem hiszem, hogy mindezt tovább tűrjed, ha csak egy is akad, ki a dolgát teszi! S erre felnevettem: lám, most megfogtalak! Mert hiszen ez már csakis tôlem függ, hogy meglegyen az az egy hűséges fiad, s akkor, ugye, le is zárt az ügy! Erre nem jött Válasz. De a világ még áll, s úgy látszik Valaki, valahol, valamire vár. ======================================================================== Tóbiás éneke rabsága földjén (Tób.13,1-7) II. kötet Halálomig áldani foglak gyöngysorán át az évszakoknak. Mert ha sújtottál, adsz kegyelmet, s hogy kivételezz, nincs kedvenced. Hogy a pogányok közt is Rád figyeljünk, ezért hagytál a kezükbe esnünk. Itt hirdessük az Igazságát! Most derül ki: Ôt kik vállalják? Kik Uruknak, kik Istenüknek, Atyjuknak, ki simít, büntet! Csúfságainkért közéjük szórt. S mi vitassuk, hogy folt-e a folt? Tükrözze Ôt a hétköznapunk, s a mosolya már táncol rajtunk. Ha szemünk az Idôtlenre tapad, a perc nem ôrli fel nyugalmunkat. Jussak börtönbe, ádáz fogságba, áldom ôreim füle hallatára. S hívlak, ti szegény botladozók, hisz nektek is csak Ô akar jót. Így ünneplem a Mindenség Urát, kinek gyereke rab és porkoláb. {kép} ======================================================================== Reggeli látogatás II. kötet A nap kibukik a sivatag fölé, s Én elsônek látogatlak meg, hiszen nyúlósan árva napjaid ettôl lesznek színes ünnepek. Azt is látom: titokban mindig vársz valami kis aprócska csodára, s közben mind a ketten tudjuk: ami tegnap volt, az lesz újra máma. Mert mi dolgod akad? Üresen silbakolsz, mint olyan nagyon régen már, a nap, ahogy kelt, majd lenyugszik, s nem történik semmi, halott a táj. Nem is lenne szükségem itt rád! Ôrizni ezt a megdermedt lávát? Vagy alatta a halott várost, mi már a délibábból is kiveszett, ezért nem kéne itt lenned! De megegyeztünk, hogy itt maradsz, s egyszer majd úgy találhatnak meg, mint embernyi lyukat a hamu alatt, hogy ük-ükunokáid is megtanulják rólad, mit az apáid fürgén elfeledtek -- s vihar se lesz, csak egyhangú, unalmas meleg. Hogy az a pajkos angyalom, amelyik gondjaiba vett, sugdos-e majd ma is csacsi verseket, -- bizony nem tudom, lehet hogy éppen más felé játszik, s bár idôd erre bôven van, ne felejtsd: nálatok nem a rím, de a hűség a legnagyobb hiánycikk! Azt is megértem, hogy így egyedül magadnak dúdolsz önkéntelenül, és magadról ebben a sivatagban. De nemcsak szád, füled is van! Hamarébb a nyelved sem sorvad el, mint a dobhártyád: a magadé mellett az Én Szavamat is többször hallgathatnád! Nemcsak helytállás a feladatod! Ebbôl a lávalyukból nem egy halott kell, hogy majd egyszer napvilágra jöjjön: betemetett ember számtalan akad, de te ott bimbót hozz, és virágokat, mert hulla ki-ki mindenütt lehet, de hely nincsen halott a földön. S most magadra hagylak, mert egymagadban kell helyt is állnod, csak a szemem marad itt rajtad! Holnap újra megnézlek. Ne törd sokat a fejed, hogy a világ miként forog: sok hűhóval kevesebb homok az eredmény, mint amennyi itt, a talpad alatt magától csikorog. Látom, jegyezted szavaim. Most nézd át mindent, és vedd észre, hogy Annak ez csak töredéke, s alig hasonlít Rám a rím! Mennyire ragacsos emberi, rajta minden tintás ujjad nyoma, míg Én, mint vízjel a papíron, épp csak hogy átderengek rajta. Hogy egyszer már túlnôjj magadon, az Adoro-t most mondd még csöndben el, s aztán itt van a nap, megjött a reggel! ======================================================================== A kútban II. kötet Dánielt benne oroszlánok várták, három ifjú társát meg a tűz, téged a hangtalan Semmi, s az idôtlen Űr. Egy zavarosszemű ôrült a sarokban azért ott kuporog, s szemben egy elaljasult vén: kívül-belül csupa mocsok. S messzirôl hangok szűrôdnek: az élô Isten szolgája, te, hogy téged is kivisz a kútból, hiszed-e még, mondd, hiszed-e...? ======================================================================== Mért érezlek olyan messze -- II. kötet Mért érezlek oly messze-messze? Hogyan törhetnék a közeledbe? Mért nem hordlak kitéphetetlenül, ahogy bennem az útszéli gyom zsendül? A Képed mért rajzolja parancs és érv, mikor emberek arca árnyékként kísér? Miért tapintom mindenütt magamat, hisz ujjaim csak utánad kutatnak? Mért nem harsonázol agyamban, szívemben, hogy hangommal egyszerre szólnánk mindketten? Mért nyomorgunk így a paradicsom óta, mintha minden erô nem a Tiéd volna? S miért sorjázzam a durcás miért-eket? Biztos, hogy Benned kész minden felelet! Lennél csak, mint az angyal Jákob mellett, éreznéd, hogy többé el nem engedlek! Vagy tán a miértek sok hálószeme olyan varsa, hogy megakadsz benne? S míg ezek csomóit markolászom, vakon tapogatok a Te ruhádon? De hisz akkor minden Miért, Van és Lehet félremosolyogva Téged rejteget! S bárhova nyúlok, megragadhatlak, nem egy angyal van itt, egész angyali hadak! Akkor mégsem vagy oly messze-messze, s tán én sem ülök itt elfelejtve! A kezem sem kell Utánad nyújtanom, s azért nem leltelek hosszú utakon, mert bennem ültél csendben, szelíden, s én csak futottam, rohantam pilledten. Pedig, ha befelé fordulok, kitépve a sok giz-gazt, gyomot, mik elrejtették az Arcod elôlem, Rád találhattam volna könnyen. Dehogy éreznélek messze-messze, ott lennék, s nem törnék a Közeledbe! Éreznéd, hogy többé el sem engedlek -- lennék csak Jákob, az angyala mellett! ======================================================================== Csendet teremtek benned! II. kötet Csendet teremtek körötted: a nubiai puszták csendjét, ezt mind-mind te örökölted. Rázd ki a zsongást a füledbôl, semmi dolgod vele többé: nem válsz már meg a kövektôl. Léptedre sakál sunyit majd odább, megszállott is lesz, több, mint elég, s a buckák eltévedtek csontjait hordják. A testvéri kórus visszhangja elül, bal talpad neszére csak a jobb felel, kívül magadra maradsz, s Rám belül. Antal durva pálmalevél köpönye lesz csupán bôröd és az ég között az évezredek és múltad minden öröke. De Én a tenyerem boltozom föléd, s a sivatag négy széle felôl ujjongva köszönt a dalos öröklét. Csendet teremtek hát benned: a bezárt templomok csendjét, mik valóban már csak Engem ünnepelnek. Maradj nyugodtan! Várj! Mosolyogj! Csended, s a sivatag megsúgják, hogy mikor hajtsd le redôtlen homlokod. ======================================================================== -- ilyen üres -- II. kötet Hát nem hiszitek, hogy ilyen üres lehetek? Néma ôreim: az ész, a hit és hűség, míg mások oltárán eleven tűz ég, vacognak a dermesztô éjben. Hat viharos évtized alatt, mikor annyi acél, s beton meghasadt, a forró magmát a mesemélyben beszorítva fogta keményen valami döbbentô erejű gránit. Nem Véle perlekedem, bár Feléje tátogok éhesen, a fény is derengve tör át a hályogon, s ha zenérôl ma is csak álmodom, a vesztes is, bűnös is én vagyok egyedül. Színtôl, fénytôl bódultak más szemek, más dobhártyákon millió hang rezeg, s habzik-tajtékzik bennük az élmény, csak bennem a tompa, ködös-szürkés fény, csak bennem lesz élmény az élménytelenség. De ha tudnám, hogy ezt szántad nekem, eldideregnék vaksi-lelkesen, ha nem rágna a gyanú újra, meg újra, hogy köröttem minden bíborba borulna, ha Rá figyelnék velôm velejével. Pedig porcikám mind Feléje áhít, markolnék Belôle hegyet, vagy morzsányit, s milyen ritkán, halkan, messzi-mélyen a szívnek titkos rejtekében sejlik fel bársonyos Hangja. Ne új sugarakat lövellj feleletül, a rozsdát mard le, mi rám települ! Kérek, vitázok, lázadok, ha kell, hogy minden idegcsúcsom meztelen lüktessen, hogy lássak, daloljak, táncoljak tüzesen, s így lobbanjak el! ======================================================================== Magunk leszünk II. kötet Falai betonból, s gonoszságból állnak, homlokok, szívek döngetik bentrôl, s lassuló ütemben holtraválnak. Lázadva kezdi, ki eltompul végül, meghibban, s aljas ronccsá hullik szét, s mire kilép innen: gazzá sötétült. Száll a láp felett, és mézet gyűjt a méh, így járok körben öt érzékkel itt, mint ki jelen van, s mégsem benne él! Ahogy a kígyó farkába harap, úgy önmagamba visszafordulok, s magam tartom börtönben magamat. Fölöttem szféra szférába simul összecsukódó esti szirmokként, s én belül csírázom, hangtalanul. Vastag rétegben ülepszik rám a Csend. Sorra kialszik minden fény és hang. Magunk leszünk: én itt, -- s Te odafent. ======================================================================== Nem egyszerű! II. kötet Nem egyszerű, mikor az eszed nyílik, foggal körömmel a hitet megragadni, hogy eltartson a sírig! Nem egyszerű, hogy férfiököl, s -könyök szeretettel csak egyet megsimítson, míg durván fellök ötöt. De ahhoz képest mindez gyerekjáték, ha utad végén rongyos-porosan csak reméled, hogy Valaki vár még! ======================================================================== Remény II. kötet Hinni: a felkelô napot látni reggel. Szeretni: eljátszani egy beteg gyerekkel. De remélni: várni, hogy a kétszer kettô holnapra tán ötre megnô! ======================================================================== Mit tennél? II. kötet Milyen lettél volna, ha megöregszel köztünk, s kik ifjan Rád hallgattunk, vénségünkben gúnyosan köszöntünk? S ahhoz mit szóltál volna, ha ôsz Fejeddel még megéred, hogy ugratásodra használjuk a régi Hegyi Beszédet? Azt hogyan fogadtad volna, ha a tanítványaid a Mammon minden fifikájában lebírják a Mammon fiait? Vagy mit csináltál volna, ha a Te jeleddel és a Te nevedben mi valami zugkocsmát nyitunk ott a Vacsora-teremben? S bár Pilátus minket kinevetett, de mert Te furcsán beszélsz, meg sokat, ha majd hidegen közönyös ápolók mint szenilist, megsokkolnak? Ha látnád, hogy a Föld egyre bűnösebb, egyre esztelenebb lesz miattad: korábban csak gyerek volt, ostoba, ma züllötten kerüli, mire tanítottad? S Te minderre semmit sem felelsz, itt hagytál minket fiatalon, s én ôsz hajammal tehetetlen állok világrésznyi piacokon. ======================================================================== Ne dobj el! II. kötet Mint gyerek, ki sírva fut az utcáról haza, Hozzád bújnék minden nap, és minden éjszaka: ne szidj, ne bánts, ha haszontalan voltam is, csak el ne dobj, Házadból ki ne taszíts! Vásott kölykök megkínoztak, s gyötörtek ott kinn, hajam húzták, megvertek, és tépték füleim, de Te ne bánts, ha vásott voltam magam is, jaj, el ne dobj, Házadból ki ne taszíts! Megcsúfoltak, belém rúgtak, s mondták röhögve: gerinced ép, veséd megvan, s orrod se tört be! De Te ölelj, ha voltam olykor durva is, ó, el ne dobj, Magadtól el ne taszíts! Besározva gyalázták mi legdrágább nekem, s tapostak a földön fekvô, ájult emberen! Te csak ölelj, s ne lásd mi bennem rút, hamis, jaj, el ne dobj, Magadtól el ne taszíts! Amit láttam, mit átéltem, oly iszonyatos: szemlehunyva bújnék Hozzád, vonj hát Magadhoz! Ölelj, ölelj, megfizettem tallért, garast is, ne dobj el Magadtól, jaj Házadból ki ne taszíts! ======================================================================== Nem lehetne? II. kötet Szállnak az éj lila angyalai, futnak a nappal bíbora elôl, s ahogy nyílik a börtönöm ajtaja ki, mély sóhaj kél fel a szívembôl. Olyan pokoli, szörnyű, iszonyú a rothadó kárhozat odabenn, s mégis, mint kire búra borul, békén ülök ott benn az Öledben. Ha viszont kint majd újra kimosom, hangját a fülembôl, orromból szagát, Kezed nem érzem többé húsomon, s csak felhôkön üt át a glóriád. Ha csak messzirôl prüszköl a pokol, messzirôl kacag az ég is, hogy az elmaradjon, míg ez bennem honol, nem lehetne valahogy, valahogy mégis? ======================================================================== Szomorú boldogság (Boldogok a szomorúak: Mt. 5, 4) II. kötet Bár ostobának nem lehet mondani, nem ragad rá csak a hülyeség, már huszonéves a papíroson, de a koponyája tizen- sincs még. Rum, csaj meg dohány, kajak és linkség: a szemhatára eddig ér csupán -- az ilyennel mit kezdesz a földön, s mit vársz tôle az Ítélet során? Én mosolygok is rá, törôdnék is vele, de csak szomorúság a dolog veleje. Apját, anyját ugyancsak ismerem: tegnap azok voltak, aki ma a fiúk; ô holnapra lesz a szülei mása, majd unokák jönnek, s nem látszik a kiút. Az ürgelyukat maggal bélelik, gürcölnek a kölyök újabb linkségére -- mit akarsz még tôlük itt a földön: csak ha vihar van, pislognak az égre! Régen, ugye, mennyit futottam utánuk, ma csak nyomorúság emlékezni rájuk! S mennyi van belôlük! Nézd hegyrôl a várost, atlaszból a földet, naptárból az idôt, nézd a keresztényt Krisztusa után, s a választottakat Messiásuk elôtt. Mária népe, meg katolikus király, itt a Szentföld, ott új csodák nyoma, s csupa Júdás, Káin, Ézsau, Jezabel -- kit állítasz hát majd a Jobbodra? Ahogy így olvasom a históriákat, a keserű seprô az ajkamig árad! Igen, láttam a hegyormokat is, ragyogott rajtuk a hószín és a bíbor. De mennyi volt belôlük, no mennyi? Az óceánhoz -- egy kehelynyi színbor! A mágnes is csak a vasat húzza, s a földek csupa kátyú és latyak, várhatod-e a porból lettektôl, hogy fel, az egedig szárnyaljanak? Látod, szomorú már elég bôven vagyok, mikor küldöd ígért, boldog-szép vigaszod? ======================================================================== Van, kinek -- II. kötet Van, kinek ragyogóan kinyílik az ég, ha csöndben suttogja a rózsafüzért, s felfigyel arra, mire sose gondolt. Nekem ilyenkor nem jut eszembe semmi, csak hogy kikért, mikért kéne esdekelni, ha imám láng lenne, s nem hamvába holt. Ki felgyújtod a gondolatot másnál, kéretlen kérésre miért ne hallgatnál? ======================================================================== Szegény és szürke vagyok II. kötet Milyen forró vers -- mondod --, de jó lehet neki, talán nincs is hétköznapja, mert, mint egy oltári füstölô, csak izzó parázzsal van teli. Ne hidd! A vers Hóreb hegye, s a szürke órák a sivatag, pusztán át tartok feléje, pusztából nézek vissza rá, s közben a Hegy -- egy pillanat! ======================================================================== Sirat-e valaki? II. kötet Ezek a falak, ez a rácsosztotta ég már húsz év elôtt hallották verseid, és itt mosolyogtak feletted, itt. Hisz oly lelkes voltál, oly hôsies: minden bokorban testvéreid ültek, s a csillagokon rólatok szólt az ünnep. Szinte láttad a hitvallók sorát, amint a megdôlt oszlopoknak támasztó vállal nekihuzakodnak. Aztán mégis, ahogy ôsszel a fákról a rozsdás lomb lassacskán lesárgul: ki meghalt, ki elfáradt, ki elárult. S most már a láthatár ködös széléig visszhangtalan szállhat a szavad, csak itt-ott imbolyog egy árnyalak. Észveszejtô éjeken még mintha hallanád, hogy új ifjak dalolnak egy távoli seregben, vagy füled, agyad, lelked hagy csak lassan cserben? Már csak a panaszod ríkatod árván: nehogy minket hiába sirasson áldott Boldogasszony! És ha már késô? Ha elvégeztetett? Jaj, csak azt még meg tudnád hallani: Fent a csillagokon sír-e még Valaki? Bennünket odafenn sirat-e Valaki? ======================================================================== Keserű II. kötet A vers tükrében lelkemet keresve, hogy ily kesernyés, tán meg is sajnálsz? De annyi baj gáncsolt el arra, erre: a Gyűjtô, Nosztra, Újhely, no meg Vác. Addig csalódtam kint, s bévül a rácson -- embernek hinni? többé nem próbálom! (Ez így van, testvér, nem hazudom, mégis a szívem adom ma is mindért én is!) És látnád csak, mint én nézem, a tükröt, s benn gomolygó, ködlô magamat: mi átkozott egy ôsre kellett ütnöd, hogy parazsadból annyi elhamvadt. Majd -- hittem -- szárnyalsz, mint egy erôs isten, s rongyokban baktatsz, borostásan, itt lenn. (Nem érsz te semmit; ôrizôdnek bárha az Ég Urának Angyala se drága!) S Te, ifjúságom világbíró Atyja, lágy csillagfény a mindenség felett; a végítélet jelét lobogtatva ma üstökösként hordoz zord eged. A háborúk, a lágerek, a hullák, a szolgaság a lelkem mélybe húzták. (A fog elvásik keserűdbe, ámde fiad vagyok, és édes, jó Atyám, Te!) ======================================================================== Hol van a Húsvét, Angyal? II. kötet Angyal: Ó emberfia, ülve a priccsed roggyanó mélyén életed hat tizedének az útjait járod-e néha? Régi karácsonyod titka felett Alleluját az égbolt úgy dudorászott, mint barijának az elletô pásztor? Járva a börtönt, hordtad a Gazdád durva keresztjét? S harmadnapra, vagy évtizedére várt-e a Húsvét? Lánggal a Pünkösd Lelke megolvasztott-e egészen? Szólasz-e nyelveken, régi tüzekkel mái csudákra? Szólnak-e nyelveden régi tüzükkel apostol atyáid? Lélek: Angyalom, ott ringott bölcsôm a pesti sűrűben: pont tizenkét ilyen kis srác tette ki egy tucatunkat! Két világégés közt, amint ittam a könyvek zamatját, többiekénél mind tágabbra nyílt a pupillám. S mentem megbabonázva, lápjain át az Idônek, bukdácsolva a Csillag után, csak egyre utána. Angyal: Egy pár látnok és holtsüket ármádiák meneteltek szembe a Patmoszi Írás hírhedt négy lovasával. Csontjaik feltoronyodnak a Séol hullamezôin, s égôbb, vagy haloványabb csillag ma mindenik látó. Még kicsi visszfény sem voltál, de tanulni szerettél, így küldött el a Gazda a poklok bugyrain végig. Lélek: S vádolhatsz-e azért, mikor égô poklokat láttam, és a romok közt embert nem, de bôven a roncsát, hordva a Küldést felzokog bennem egy fájó ,,mivégre''? Könnyű tanulni ütôdve, verôdve, zokogva, örülve, gyűlt mézed ha csurog mosolyos, szép szájak elébe. Ám ha a dzsungel ránôtt az ember háza tövére, dögkeselyűt, patkányt, párducot mézzel etetnél? Angyal: Járni a poklok tornácát, az az értelem ebben: rengeti, rázza utána a hajnali földet a Húsvét! Lélek: Értelem? Nyugszik a Séol csontos halmai mélyén, emberi széppel is, jóval is egy tömegsírba behányva! Angyal: S éppen azért küld minden kürtöst széjjel a Gazda vén, redves, kukacos csontoknak fújni a marsot. Bár egyedül, bár szájszakadásig, bár ki se mozdul, dolgotok: fújni a kürtöt a pállott, dögletes légbe! És ha elomlasz, bár mostig csont morzsa se moccant, Tudd, hogy a lélek mégis ott él a trombita-szóban. Bárha te még nem látsz is a Lángból árva sziporkát, máskor is formált kôbôl is, csontból is embert a Küldô. Ám az idôt nem sürgeti-hajtja kaján örömödre, s nem produkálja magát csip-csup vásári csodákkal. Távoliaknak gyújtja az égen ritka jelét fel, népe meg Rá legyen szomjas, rôt görögtűzre ne várjon! Lélek: Angyalom, máig is ezt hiszem, vallom, élni is vágyom, ám szemem: két meredt, lázasan égô, véreres csóva, míg csak hangtalan-hangos kürtömet fújja a szájam, nyugtalan fényét mindegyik csontba sorra bevájja: jaj, hol a Húsvét, hol szökken már talpra a csontváz? Hol van a Húsvét, Angyal? Lesz már újra az ember emberi ember? Jaj, hol a Húsvét, Angyal, a Húsvét ...? ======================================================================== Villódzik -- II. kötet Angyal: Írj csak nyugodtan hűvöses, ókori hexameterben, lüktet a véred, s különben szerte feszíti a ritmust, s formátlan lyukakat égetne a versbe parázsa. Rímek ezüst csengôi se szóljanak bársonyos hangon, csak dobbanjon tompa-kemény ütéssel a mérték, mintha kivégzô osztag jô a kaszárnya sivár és néptelen udvara kôborította útjain végig, s gyászfátyollal fojtva a hangját, buffog a dobszó. Lélek: Írjak? Igen! Megdermed mégis a toll a kezemben. Mért, minek? Mindig újra magamról? Én ahogy látom, bennem hogy izzik, sír, dalol, fájong, lázad, viháncol Rólad akarnék már egyszer írni, végre csak Rólad! Angyal: Arról beszélnél, mit te se láttál, képed sincs róla, mit nem tárt elibéd Látás, vagy mennyei Szózat, mit fenntartok a vérig és végig hűségeseknek? Tôled ezt várom: az Arcot éppen a botladozásod, az tükrözze, amint hullámzó vízen ha játszik, össze se állt, és szétfolyik máris újra az arcod. Így villódzék életed színén távoli Arca: fátyollal letakart tükörbôl hívogatóan. Lélek: Képnek így szép, de valóban kiknek is hirdethetném ezt? Tán kiket ölben, két karon, szívben hordoztam egykor? Egyikük szembe köpött, s hátulról szúrt le a másik! Elfordulnak a gyávák, kik helyett hordom a zászlót, kikre meg én mosolyognék, úgy eltűnnek elôlem, sanda gyanúval, hogy mit is várnék tôlük valóban? -- mintha tavasz gázolna a télvég süppedt havára. Angyal: Fájdalmad ne tegyen vakká: nem vész el az Ország! Lélek: Nem bizonyára! Ámde a hűség, az se botoljék! Azt gondoltam, most ez a dolgom: itt a pusztában lángoszlopnak, fel-felkiáltó rôt jegynek lenni, vonzani, hívni, pirosan égve útra mutatni, körben állókkal mit se vitázva csapni magasba, megriadt szívek biztatására: erre születtem -- lúdbôrzik viszolyogva tôlem az emberek háta! Tökrészeg lelkek büfögô nagy kórusa horkol szerte az éjben. Csak ha vizelni felriad egyik, s egy csalitosba a sátrából vaksin kibotorkál, az röhögi a bolond lángot, hogy az árva sötétben hogy csapkod egyedül, ahelyett hogy hasra feküdve bódultan fúrná a fejét be a sárba, homokba, mint ôk, mint a világ, meg az ember, a strucc, meg az Isten! Angyal: Bárha csupán férgekkel élsz is ma együtt egy lyukban, akkor is kozmosz lesz a világ, és lélek a lélek! Lélek: De mondd, hogy mit tegyek érette én, és hogy legyek része is egyben? Kórus: Botladozásod tükrözze Ôt, mint vízen ha játszik, össze se áll, és szétfolyik máris újra az arcod. Így villódzék életed színén mennyei Arca, fátyollal letakart tükörbôl hívogatóan, hívogatóan --, hívogatóan -- ======================================================================== Mire jó a vers? II. kötet Neked? Honnan tudjam? Tán, hogy gúnyolódhass rajta! Nekem? Ide zártam jelenem és múltam, mint egy sodródó palackba! S mire élô ember alig volt kíváncsi, ha mást nem, az Istent, itt fogja kivárni! {kép} ======================================================================== Kegyelmet kértek számomra II. kötet Sciliben, majd kétezer év elôtt, keresztények voltak a kôfejtôk. Átvágott lábínnal a mély fejtésben, az ég odafönn aranyban és kéken, köröttük hôségtôl olvadt a szikla, követ vitt, s vizet alig hozott a csiga. Mert Szicília napja izzott, velôt szárítva, s aszalva izmot, de a kôkút lakói bölcsen tudták: a legnagyobb csoda, hogy nem várunk csudát! Míg meredten ül a császár-isten, kijuthatunk mi akkor innen? Hát nem magától értetôdik, hogy a csontunkat is porrá ôrlik? S hol is lehetne másutt a helyünk, kiknek csak az Isten az Istenünk? S ha ezt a kutat meguntuk volna, Ô nem nézne ránk homlokráncolva? Vagy azért másszunk csupán innen ki, hogy cirkuszba járjunk, üvölteni? De ha derékon kötve mégis kirángattok, csak nem hisztek másnak, mint ami vagyok? Mert mint eddig éltem, úgy élek tovább, s a Legnagyobbra várva, nem várok csodát! ======================================================================== Konokul II. kötet Egy-egy csöndesebb vasárnap délután baktatok az Úton visszafelé, szemem az úttest burkolatán, mintha csak régi nyomaim keresné. Pedig azokat régen széttaposták hajdanvolt állatok, tankok, emberek -- csak az én szemeim látják még a tócsát, minek sarával egykor összekentetek. Csak talpam érzi a betemetett gödröt, miben felbuktam akkor éjszaka, csak az én szívemet markolják a görcsök, ott, hová többé nem megyek haza. Mái eszemmel már ügyesebb lennék! Csak hol az út fordul, s jobbra, balra tart, hiába töprengek, hiába minden emlék, ma is csak úgy venném mindegyik kanyart! ======================================================================== Évfordulón II. kötet Te hitted volna harminc év elôtt, hogy így peregjen majd le az idôd? Valós és láthatatlan rács mögött, és nem tapintva mást, mint vak ködöt? S elhitted volna harminc év elôtt, hogy élni hagynak ilyen esztendôk? Kacagj ki hát a mocskos udvarra, s nevet rád vissza mind a harminca! És hitted volna harminc év elôtt, hogy ennyi lesz csak múltad és jövôd? S hogy megcsókolnád most az Úr kezét: országa dolgát bízta rád, hogy védd! ======================================================================== Az álszent II. kötet Álszent! -- a Sátán ezzel üldöz: bűnökrôl beszél, és maga is bűnös! Nem mondtam, hogy jó vagyok, csak vágyom rá: szám már tudja, kezem még csak próbálná! Álszent! -- az Ember ezzel zaklat: önkezére nem tud, de máséra hathat? Ti vagytok a frissek, ügyesek, hadd fussak hátul, ha nem tudok Veletek! Álszent! -- az Angyal riadt rám: vas az, mi nem tapad a Mágnes sarkán? Mit nem fog fel Angyal, Sátán, s az Ember sem, Irgalom, ugye Tôled remélhetem?! ======================================================================== Kísértés II. kötet Nem szégyelled magad, te vén gyerek, így dúdolászni naiv verseket, százszor pergetve szót szó után, és érzelegve hamisan, sután, míg elszunnyad benned, hogy ne hallj, ne láss, az a transzcendentális szorongás, míg elfeleded, ami köztudott, hogy életed üres és csôdbejutott, hogy nem jegyeznek sehol, te senki, és szuflád se volt teremteni, hogy hiába zúgott körötted a Vidám Park, te nem forogtál semmi körhintán, se sexen, se kártyán, se alkoholon, te aszkéta, te puritán bolond. Ki sajnálna, az is lebaltáz: ,,az a hajthatatlan erkölcsi tartás'' --, így nem lehet a létben boldogulni, csak a gödörben eltűnni, úrfi. Változtatnod is már késô, legalább hatost ró már a vésô a holnapra korhadó deszkalapra. Csak egy hasznom lesz belôled, mafla, mint autóroncsból az útszélen, hogy ki mögötted jönne ily merészen, keresztet vet, vagy káromkodik, de visszafogja, min ül, a kocsit. Nem is kívánom, hogy megváltozz, maradj csak hű ócska sémádhoz, úgy sokkal jobban megfelelsz nekem, ha tönkremész simán, és ,,hűségesen''. Dehogy akarlak magamhoz csalni, csak az Uradnál, annál tarts ki! Ugye milyen vagyok! Modern és friss: Kísértô, ki egyben missziós is! Maradj hát hű, -- és pusztulj bele, mert hogy verset írsz, már annak a jele, hogy potyognak a golyók a csapágyból -- -- s nehogy te is megvéssz, Sátán, maradj távol! ======================================================================== Vízkereszt II. kötet Férfi voltál. Körötted nyögtek, sírtak, de benned lángolt, s kacagott a Csillag! Megöregedtél: a sötét csak sötétebb, s te mégsem lettél pernyéje az éjnek! S ha földbe térsz, mint éj-fekete váz, leszel ott is, mint itt: víg epiphániás. Csak a Jászolhoz benned Három Királyként az Öröm nem egyszerre: egymás után lép. ======================================================================== Mindenképp fáj II. kötet Milliárdnyi bolygóval, üstökössel, járok a Nap körül, távol és közel. Amin a fénye, mint tükrön, felvillan, nekem mind testvérem, apám, vagy fiam. Mi elhagyva a Napot, sötétbe zuhan, azzal nekem sincs többé közös utam. Néha mégis hűtlenségként bánt, hogy egy-egy hűtlent elveszteni -- fájt! Ha meg hűségbôl ôket így emlegetem, belül szid valami: ó, te embertelen! ======================================================================== Reménytelenül II. kötet Ifjan, az élet bűneinek még elôtte, mámoros szemmel nézel a jövôbe. Az Igaz izzik fölötted, mint az ég csillaga, van erô, mi tôle távol tarthatna? Rossz? Van az is, de a Jó a millió, s magának köszönje, kit megmar a kígyó! Az Ember, ha lassan is, de mind emberebb lesz, s ehhez egy téglát majd te is tehetsz. Ám az élet lassan hömpölyög, de szakadatlan, s a cél? A Cél, az mind távolabb van! A Világ, amint egyre jobban átlátsz rajta, van, mint volt, s ha fordul, inkább balra. S magad? Hôsies tenmagad, te, te szegény, csak battyogsz egyedül az út peremén. Elült a Hév, a magától értetôdô Bizalom, s egy leapadt batyu az összes vagyon. A Szavak, mik hordozták gyönyörű mindened, csak üres gombok, ragyogó flitterek. A Hôsök? Költôk és nagyok, hűek és lázadók? Pár vérbajos, agresszív, hóbortos pók! A Valóság, a végsô, a véres és szárnyaló, milyen más, mint hiszi sok fiatal csikó! Csak rohannak itt melletted el, az Utat megtöltve, míg szívüket a lábuk fel nem ôrölte. S hiába ha szólsz, ha integetsz, zokogsz, kígyómarással -- mondják -- menj az orvoshoz. De fölöttünk a menny tengernyi csillaga ég, s mi rendbe tesszük apáink bűnét! Vénen, életed annyi terhével megrakva, rá se merj nézni a csillagos ifjakra! ======================================================================== Ahogy a hídon II. kötet Csak átmentem köztetek, ahogy egy hídon átmegy az ember, ha dolga akad arrafelé, de azért sátrat a járdán nem ver, s az utat sem teszi lakóhellyé. A könyveiteken átrágtam magam, mint egy mesebeli kásahegyen; itt-ott még tetszett is a csillogás, de hogy ezt mind magamévá is tegyem; csak a mesékben élhet ilyen vak óriás. Játékaitokat félszemmel néztem, s a kezem se nyújtottam utánuk. Mikor lesztek már felnôtt korúak, kik nem vélik valónak az álmuk, s kincsnek minden talált vackukat? Nem vettem részt semmi bunyótokban, hol mindenki az Igazságot bôgte, de ha az véletlen feléjük is tévedt, csak a haja szála állt az égnek tôle, hogy az ô neve mire nem csalétek! Ahogy egy hídon megy át az ember, én csak úgy mentem át köztetek, nem nézve pénzt, rangot, hatalmat, nem keresve mást, mint lelkeket, kik nyakig szemét közt -- éhen halnak! ======================================================================== Szállok-e, vagy hullok? II. kötet Már csak halványan emlékezem: sok hajó nyüzsgött a kéklô tengeren, s ragyogott ránk a nap fenn és lenn! S mi versenyezve szélnek álltunk, feszült a mellünk, barnult a hátunk, s mindünket hajtott a kacagásunk. A gyöngék hamar lemaradtak, hajóm keményen dôlt a habnak, s űztek, elôztek a komolyabbak. A raj megritkult, szétszóródott, mi hang volt, elfúlt, szín elmosódott, hej, másként boldog, ki itt boldog! Elhagyva mindent, s tôlük elhagyottan, irgalmatlan nagy vágtába fogtam, s mintha más is ragadna titokban. Nô az árboc, a vitorla szélesül, nô a szélvész, kis hajóm repül, s én a farban ülök egyedül. A víztükör a végtelenbe tágul, hajóm már a fellegekben száguld, s a Semmi kéklik ott a ködben hátul. A bolygók oldalt csöndben elmaradnak, el mind az arcok, s zöngéi a hangnak, és pisla nyoma titkos tejutaknak. Elôttem az áldott Téged-sejtés, minden emlék szürkül, foszlik, elvész, s még belül is hallgat a vers-zengés. Hajó sincs már, mi magában hordjon, vitorlává önmagamat bontom, a Volt, s a Lesz birkóznak e rongyon. Mi haszna már elôlem elbújnod, Feléd sodor mi simát vet, mi hurkot, csak azt nem tudom: szállok-e, vagy hullok? ======================================================================== Mit jelent írni? II. kötet Mit jelent írni, cetlire, lopva, lesve, nehogy a szomszédod feldobja, megbújva egy munkadarab mögött, éppen csak sejtve, hogy talán nem döcög a papíron se, mi benned még szárnyalt, s beletörôdve, hogy sose lesz árnyalt, csábos alakú, csodás rímekkel, csak egy sóhaj, játék, mi a szívnek kell, hogy az égre még mindig felmosolyogjon, még mindig higgye, hogy a hóhér is rokon, s mit csak kiokádsz, mint egy vérrögöt, mi a gégédben éppen megkötött, s megfojtana, ha nem köpnéd papírra, hát itt van, most itt fekszik leírva, ez a nyálkás, véres, gennyes csomó, ne kérdezd, hogy szép ez, vagy mire jó, ki arra jártál, ahol az ég zengett, s vért izzadt, ki megmaradt embernek, ki az üres tengeren hányódva, önszíved dobod a hideg habokba mentôövnek, min kilihegd magad, mert mögötted harminc korbácsos év maradt, s rácsok mögött a tizennyolcadik, de míg csak pihegsz, s a hangod hallik, rímeid csengik a sötét éjszakába: lázas vergôdésed mégsem volt hiába, még virraszt benned, még dalol a lélek, csillagait szórja felfelé az égnek! ======================================================================== Vízállásmérô II. kötet (Sokadik évfordulóra) Zúdult a jég, bömbölt a zöld-ár: ócskaság, én a poklokig viszlek! Megdôlt száramon réteges a sár, ám állok! De hol vannak a vizek? ======================================================================== Súlyosodóban II. kötet Mint a bástyafalban egy kôdarab, bebetonozva a vak középre, úgy ülök itt évrôl-évre. Nem érzek se ôszt, se tavaszt, a nyomást visszanyomni: minden gondom, s mind keményebbre sulykolódom. Mi híg volt bennem, illan és fogy, a sűrű sűrűbbre ülepszik, s nincsenek már fémek, mik tuskóm által metszik. Figyelem növekvô fajsúlyomat, s elgondolom: mi tömörség van ott, Ki csak így szól magáról: Vagyok! ======================================================================== Határkô II. kötet Mohos határkô, földbe süppedett, Atyám, ím várom szép irgalmadat, ha eljön majd a végsô Rettenet, ismerjed fel a kôben is fiad! Ne kérjed tôlem szép Magasod számon, egy kô nem is szárnyalt soha; becsüld meg súlyos mozdulatlanságom: egy hajszálnyit sem csusszantam tova! Az elmúlt élet vadvirágos rétjét nem várom vissza már magam köré; az embergyűrű vonzó volt és élénk: s velük sem játszik emlékem többé! Nem vágyom rá, hogy múzeumi tárlók villogtassák fényüket rajtam; s bámész szemek, hol csípôsek, hol szánók gyanúval nézzék: meg se roggyantam? Süllyedjek inkább ismeretlen mélybe, nem látva közben semmit sem a tájból; csak fedjen sár, és ne az égbolt kékje, bár sír ott fenn az élet, bár viháncol. S Atyám, Te áss ki majdan a végszóra, úgy szétrepedve, sárcsimbókosan, s mutass fel, hogy megtértem ím a porba, de ott, hová Te tettél, meg is maradtam! ======================================================================== Ki voltál igazán? II. kötet Véletlenül vettelek észre a fali tükörben. Prothéziseddel a két állkapcsod soha nem észlelt kilengéssel sietve ôrölt. Fölöttük két éles szem, s egy ôsz bozont. Utálatos voltál. Mintha egy rák, egy polip odvába láttam volna, mely annál vadabbul kiszedi részét a világból, minél kevésbé része már maga a világnak. Ez hát az arcod, ezt mutatod, s így látnak. S ha behunyod a szemed, csak Atyád kamasz fia vagy, ki Annak sok-sok dolgából biz, keveset lát, biz, keveset ért, s ha közbe-közbe el is kanászodik, (hisz oly gyerek még!) de alapjában véve lelkes és hű, mint a tavasz. S te örülsz neki, s szereted magadban ezt a nagy álom-kamaszt. S Atyád majd egyszer eldönti, ki voltál igazán? Az ô égi álma, vagy valami ôslény: sáros és földi? ======================================================================== Gaudete II. kötet Hányan tapostátok ezt az udvart, s hogy elmentetek mind, magam tartom már csak az Ádventet, s ki tudja még meddig, idekint. És ti, akik sokkal többen vagytok, s kik sose jártatok errefelé, nevetekben és helyettetek is tart ez a hangtalan Roráté. S hányan seregeltek, Bálok prófétái, négyszázan, vagy inkább négyszázezren? S hogy sivalkodtok a bálványok körül, míg én Ôt várom, ádventi csendben. Mert bár Ádvent van, én mégis, mégis boldog, vidám és hálás vagyok, dehogy álmodtam, dehogy vártam volna ily kitüntetést, ekkora rangot, hogy egyedül leszek: Kolbe a bunkerben, vagy Jägerstätter a pallos alatt -- s az egész Egyházat bennem utálják majd, s bennem fojtogatják ezek a falak! S míg az évek súlya másokat megrokkant, és életükben leülepszik a csömör, én itt megérek és kiteljesedem, s mit befutottam, zárt bennem a kör. S Nagykarácsony jô: a Teljes Találkozás, hisz egyedül virrasztva csak Téged várlak, tudod, hogy fütyülök erre a cirkuszra, s számat készítem a Hozsannádnak! ======================================================================== Modell II. kötet Ki szegény, önarcképet fest, mert modellre nincs egy vasa, s a rab is csak magáról szól, egy élménye lévén: önmaga. {kép} ======================================================================== Kaleidoszkóp II. kötet Magányos kisfiú: lábát lógatva ül egy könyv felett, hunyt szemében ôserdôk, tengerek. Komoly, hűs fiatal: aktákat forgat fenn a levéltárban, s azt hiszi: a létben igazság van! Magabiztos férfi: emberpalántákat ültet, locsolgat, ettôl lesz bizonnyal szebb világ majd holnap! Tépett, űzött harcos: utóvédnek ugrik egy gödörbe, mikor riadt nyulak futnak csak körötte. Kopaszra nyírt fogoly: lábát lógatva ül egy priccs felett, hunyt szemében holt hiedelmek. Kóbor prédikátor: mosolyog és magában habog, a fákról bámulják verebek, galambok. Öreg remete: Atyjának nyújtja a kaleidoszkópot, Neki tán mondanak valamit e foltok. ======================================================================== Ez ki itt? II. kötet Reggel megborotválkoztam. S csak néztem, néztem a tükröt, s azt, aki visszanézett onnan. Azt a széles, nagy, még hajas fejet, benne éles fényű, szürkéskék szemek, s vastag keretben súlyos lencsék. Csak úgy dôlt róla a tekintélyesség. És valóban sújt is irgalmatlanul, s ha ölébe vesz nagyot és kicsit, könnyük is hullik, ha rájuk pirít. Kezükbe ad eszméket, könyveket, mutatja, hogy melyik gomba mérges, s a srácok magukban biztosan hiszik, hogy atyjuk felnôtt, erôs és fölényes. Jó, hogy ez az üveg nevetni nem képes! Mert a tükör, a régi tükör tudja, hogy ma sem néz másra, mint egy elmerengô, csöndes kisfiúra. Ki rövid nadrágban dúdolva kóborol, a sok szájas, kérkedô kamaszt akár ne is lássa, de ha felnô egyszer, valamikor, azt hiszi, hogy bejut egy nagyszerű világba. A régi tükör, hol csak fésülködött, elnézôen mosolygott reá, mert tudta, hogy a durva kamaszok felnôttnek se lesznek másokká. S a nagyszerű világ: egy dzsungel tigrisek és oroszlánok nélkül, sakálok, férgek, dögevôk tanyája, kik egymást falják undorító étkül. Azt már nem látta a régi tükör, amin a mai csóválja fejét: lassan már alig fésülködök s csak egy kisfiú vagy most is még? Egy kisfiú: ma épp oly árva, idegen, mint mikor még rendôr se forgott a zűrös pesti Kálvin-tereken. Egy kisfiú, ki ma se veszi kézbe a felnôttek koszos játék-kacatjait, nem snúrozik lopott krajcárokkal, s nem érdeklik új tippek, új palik. Egy kisfiú, ki megülne a hegytetôn, mikor az Úr a nagyokhoz szól komolyan, mi néki magas, de hol mégis otthon van. Ott nincs útjában senkinek, s azzal játszik, hogy papír-csengôin naivul kiver egy pár gyerek-rímet. S ha az Úr a nagyokat otthagyja, a kisfiú szelesen Hozzá szalad, s boldog, ha ennyit kap csupán: nem rossz, de azért ne illegesd magad! A habot lemostam, újra lencsén át nézek a tükörbe, az üveg mutatja ezt a hiú maszkot, de én téged kereslek, kisfiú, mögötte. Te vagy az igazi, a hegytetô szélén, hadd üljek oda csöndesen melléd: elôttünk nyílik a szelíd végtelenség. S ha este téged Valaki megsimít, tán vállamra is rátéved Keze, nem firtatva, hogy ez az ember ki is itt? ======================================================================== Ne sírj majd utána -- II. kötet Bennem csak szegényes tükörre akadtok. De vissza rólam egyformán hullik a fény. Ám annak oka mégsem én vagyok, ha te egy kis méccsel álltál elibém, s a testvéred egy Jupiter-lámpával. S ha ezért most hozzám vágod a mécsed, ne sírj majd utána, hogy milyen sötét lett! ======================================================================== Arc, profilban II. kötet ,,... az ember olyan keveset tud magáról, ha nincs senkije, akiben visszatükrözôdhetik...'' (Musil) Mély arcodra régrôl emlékezem, sima volt és komoly, mint a tiszta értelem. Ma erôs alsó ajkkal éles és kemény, s én eltöprengek vésôje zord jegyén -- s az arcod árkain magaméit látom! Sok volt, ugye, mit a világ kérdezett, s gond, hogy pontos legyen mindig a felelet. S nem is felelhettél, csak önmagaddal, nem a szád figyelték, a szemed mit vall -- így kellett nekem is kirakatban állnom! És sok volt, ugye, a fuldokló lélek: rohanni, húzni, mikor hogyan éred! S mint a mentôkben, ha szól a telefon, benned se volt más, csak aggodalom -- az enyém is innen oly szikkadt, és száraz! S ráébredtél: mennyire magad vagy, kénytelen, hogy mindig, s mindenkinek adj, mert ha kicsúszik kezedbôl a kötél, a vödör a Világkút fenekére ér -- s ami odahullik, minket terhel már az! Érhette az arcod könnyű, szálló tréfa, gondtalan merengés, mosoly, ha csak néha? Játszhattál kutyával, gyerekkel, felhôvel, daloltál gondtalan, magadban menôen? -- Én se dalolhattam ennyi ôrült között! Te is láttad, ugye, napról-napra: belülrôl sötétül el az ember arca, s hogy álladon a hús megereszkedett, róla olvashatni ezt a keservedet -- hát az én arcom mibe öltözött? ======================================================================== Minek mondotok engem? II. kötet Szürke felhôk vágtattak az égen, s az Idô gúnnyal heherészett felém: mondd csak, te lélek, minek tisztelnek téged az emberek a földtekén? S felnyílt a szám, mint fölfakad egy seb, mibôl véres genny helyett szavak ömlenek. Mikor még tanultam az Isten egyszeregyjét, bennem a merev kishülyét nevették, ki kétszer kettôre mindig négyet mond, pedig azt nem éri se a baj , se a gond, ki urak és vigécek között egyszer hármat rikkant, máskor meg ötöt. Hisz Evangéliumra csak nem lehet bazírozni a földi életet? Az Írásba nyakig merülhet a vaksi, node azért: aliter in praxi! Így aztán engem is zsidónak suttogtak, mikor zsidót ütni nagyság volt, s bódulat. S mikor azt se tudtam, hol, mi fán terem a BBC -- én lettem anglomán! Majd meg gyorsan kleriko-fasiszta, ki tücsköt-bogarat ,,követelne vissza'', mikbôl egy szemernyi se volt nekem sose, s nem is güriztem értük, régen se, most se. De már záporoztak csôstôl rám a vádak: hogy az Ôrültnek szedtem katonákat! Voltam kém, lázító, összeesküvô, kis híján akár leánykereskedô, s homoszexuális, hisz kész bizonyíték, hogy ágyamból a nôt ki nem cipelhették, márpedig ôk tudják, hogy vagy így, vagy úgy -- s gúnnyal dörrentek rám: ne hazudj! Mert köröttem az egész boszorkányszombat csupa jellem volt, gáncstalan lovag, s én hazug, szélhámos, ifjúságrontó, ,,titkos nyomdában'' bôszült parancsnokló, ki kamaszokat szédít fegyveres hóbortba, lázas röpcédulák tízezreit szórja, a megveszekedett sátán maga -- vagy tán egy hiányzó kerék csak a baja? Biztos távolból álszent rokonok kézdörzsölô hada viszont így motyog: hiszen jó, jó, sose akart rosszat, de a középutak, azok aranyosak! Minek a vonalat oly élesen húzni, kissé meg kell hízni, kissé megnyugodni. Hiszen a veríték csorog a hátunkról, hacsak nevét halljuk innen a távolból, mert fel is borulhat kispolgári létünk azon, hogy egyszer vele együtt éltünk. Imádkozni se merünk már érte, hogy az Úr ragadná akár fel az égbe, csak emészthessünk a sörös krigli mellett, ha Nubia vadja egyszer nyúlnak ellett! Így szólnak felôlem, nagyhatalmú Idô, a múlt, a jelen, s ki tudja hogy a jövô. S a ráncos képű Idô tovább vihogott: hát nem sok szépet mondottak el rólad, de szólalj meg te is, Örökkévalóság, mi az árfolyama ennek a fickónak? S a világűrbôl bosszús szózat dördült: tudd meg, te Idônek fogatlan banyája, porod is széttúrják a Semmi férgei, mikor ôneki még izzik majd a lángja! Idô, a testeden mécses-sor fut végig, kik tartják a lángot: arccal, mellel védik, s nem is ismeritek az árva lelkeket, kiket megfojtotok, vagy csak kinevettek. De hogy ôk sorban a kapuimat érik, derekuknál fogva emelve az égig, fáklyaként tűzöm falaimra ôket: az egyetlen érték, amit kapok tôled! Végtelen csarnokom lángjuktól világol, s tôlem kapják nevük, nem a perc-világtól! Ôt is kuvasz-falkád bárminek ugatja, ember volt csupán, s az élô Isten papja! Szürke felhôk vágtatnak az égen, az Idô gúnnyal váltja havát, lombját, és én csöndben, mozdulatlan nézem öt szál ócska, rozsdás rácson át! ======================================================================== Bagoly mondja a verébnek -- II. kötet Olvastam egy-két nagyokos palit, akik kajánul nevettek azon, hogy milyen egyházellenes valamik a Canterbury mesék, vagy a Testamentom. Egyházamért nyolc börtönt laktam végig jóval több mint másfél évtized alatt; de ha rímeimet majd így kiherélik, hűségembôl csak egy eretnek marad. Még szerencse, hogy a próféták is mind gyanús eretnekek voltak egy kicsinyt, utálva azt, ki tán hisz, de nem él; s ki ma a papokat lángolva szidja, épp az Egyházért emésztheti kínja, ami nem ruha, de lélek, s meleg vér! ======================================================================== Fazék-sors II. kötet A világ egy szédületes tűzhely, hol milliónyi fazék rotyog, s a lelkek, családok, nemzetek itt forrják ki önmagukból az illatokat, s a mérgeket. A konyhán az Úr a fôszakács, kit tűzre tesz, kit lehúz onnan, ahogy az ebéd megkívánja. De ha a kukta beleronthat, a sátánfinak hízik a mája. Szegény szilkém folyton táncol a láng hegyibe, s le a tűzrôl. A Szakács nem tart még tisztának? Vagy tán a kukta reménykedik, hogy azért még -- lekozmálhat? {kép} ======================================================================== De jó lenne! II. kötet De jó lenne kicsinek lenni újra, s most nem félni, mint akkor féltél, dermedten, megbénulva! Ha mégegyszer lehetnél iskolás diák, de úgy, ahogyan ma álmodod meg a diákot is, meg az iskolát! Ha Atyádhoz újfent szegôdhetnél, meztéláb, csöndben, s ugyanoly forrón, jöjjön bár tavasz, vagy rideg tél. Ha ma mennél ki elôször a Földre, hangtalanul, csak a Magot szórva, s mit se bánnád, hogy a konkoly nô-e? Ha ma vennéd kézbe elôször az Írást, és Tamást, Ottokárt, Ágostont, hogy ne csak vedd, olvasd, de értsd is, és lásd! Ha este elkezdhetnéd újra a napot, s kezdhetnéd újra az egész életet, más tollal írva tele régi lapod: ez lenne az igazi, ez lenne, biz, jó, ha a gyümölcs érett zamatával nyitna ki a tavaszi bimbó! ======================================================================== Út és útjelzô II. kötet Könnyű neked gúnyolódnod, hogy én milyen sáros vagyok. De az út visz valahová, míg a jelzô ott, ahol áll, rohadni is megrohad ott! S én mutatom, hogy sáros úton árokba fordul kocsi, ember. S ez igaz marad akkor is még, ha köved már csak gyom veri fel! ======================================================================== Látlelet II. kötet Tán addig voltál ifjú és bohó, míg észre sem vetted magad. Ma úgy vizsgálod minden porcikád, mint készen álló diplomamunkát --, hogy megvénültél, ebbôl tudható. A kék szemed: acélos tiszta, mély, fenséges rengeteg, tüll-függönyön épp átderengô fél-mosoly, bizalmat kér, bizalmat ád --, s behunyva ôket mindezt nem lelem sehol! Ott belül egy csöndes gyermek olvas, dúdol egyedül, az Atyjáról szô álmokat, ki messze jár, rajzol magának hű testvéreket, -- csilló meséknek tünde képeit és próbálgatja: leckéjét vajh tudja már? Felugrik majd, s szemed mögött kitár egy súlyos vaskaput, s a hűvösen borzongató, szikrázó agyba jut. Szomjú agyad: mily fűszeresen illatos, hűs nyári éj, és benne hány bimbó fakad! Felette égnek milliónyi csillagok, s velôd végsô szférái fent a sarki fénybôl húznak bűvös kárpitot. A gyermek bámul, s hangtalan töpreng: ha szól az agy, miért hogy mégis oly sután gagyog? Merengve száll egy liftbe most, és elnyeli a vaksötét, de rátapasztja csakhamar rôt szívfaladra a fülét. Kamasz szíved: ezernyi zugát nem járhatta senki meg! Atomerômű jár, lobog benn szüntelen, félelmes, izzó, robbantó csudák, hol forr a düh, a bánat sír, szeszélyek égnek, s ösztönök, mind fájva marja önhúsát, és fül legyen, mi észleli, hogy benn valami sercegôn zörög. A gyermek félve megsimítja csontkemény falát: mi lenne, jaj, ha nem volna e gát? Majd elmerülve megy tovább gyalog, s kijut tetôdre, szélsô bástyafok. Mint Semiramis függôkertjein, ó mennyi rügy, virág, illat és mennyi szín! Erôs tenyér: csak ápol, szolgál, óv, segít és felnevel, akihez ér. Kehellyé mélyülô lejtôs húsán üresen áll egy csöpp sarok-szeglet: ott virított az a tulipán, kit Atyja már magához vett, nincs virág, mi elfoglalná azt a kis helyet! Itt is, ott is hervad egy-egy tô, s a gyermek gyomlál, öntöz, míg az este jô. S a mélybe hulló Nap nyomán lidérc, rém, villi, boszorkány a láthatáron körbe nyargal ezrivel. A négy lovast, a Jánosét itt milliószor milliónyi váltja fel. Körötted zúg az ôrült kavalkád, s a néma ég nem pillant le se rájuk, sem terád! A gyermek borzong, fáradtan felkél, és hunyt szemével hunyt szemedbe csöndben visszatér. Az asztalához könnyes szemmel ül, s tükrébe bámul felnôtt-egyedül. Göndör hajában észrevesz ti megcsillanó ôszesek, s a gondtalanba fájón visszanéz. Magát nem járta akkor körbe, s Atyjának egyre csak köszönte, hogy kis világunk tüskés bár, de szép! Még akkor ifjú volt, s bohó; a bogáncs -- hitte -- kék virág, s ma tudja már, hogy még az is csak embert verni jó! ======================================================================== Erô II. kötet Igen! Erô lüktet bennem, és tágmellű öntudat énekel, s minden ágyú- és bombátokra, ha csak egy gumi csúzlival is, de szívem mindig ráfelel. Csak nevetem ezt a ti zörgô-börgô erôsködésteket! Hát mondjátok: lelkem egyetlen dobbantásával a Marson vagy a Tejúton legyek? Egy egérlyukba dugaszolnátok az orkánt, mit bennem a Lélek kavar? Hisz titeket is felkap, és úgy pörögtök benne, mint mindig is pörög viharban az avar! És azt is jól tudom, hogy érzitek az Erôt, fogvacogva érzitek; életösztönötök szűköli benne a rátok váró végzetet! Hisz hanyatt-homlok taszít titeket, mint hegynyi mágnes a neki meg nem felelôt, de húzza is az embernyi embert, mint villámot egymásból a felhôk! Meg tudtok a villámmal alkudni? Ki tudtok elôle térni? Ki tudjátok várni? Hisz idejét is önmagában hordja, s mikor késik, csattanóbban vág ki! De azért nem én vagyok az Erô maga! Csak tüze, mi a Vezúv torkán kilövell. Tömjétek be, fojtsátok meg a krátert, s a robbanásban majd találkoztok a Lélek igazi Erôivel! ======================================================================== Arcképem alá II. kötet Ahogy itt most nézzük egymást, ha még vagyok, s ha nem leszek: csak mi élünk itt a földön, s most csak veled beszélgetek. Máskor más is nézhet engem, olvashatja e pár szómat, de ebben a pillanatban egyedül csak neked szólnak. Ha derűs vagy, mint szeretném, ha csalódott, kiúttalan, gyötrött, félô, keserű is, hallhatsz még a rímharangban! Földi, s földöntúli távol beszédünket már elnyeli, de a harang azért hallik, ha a szíved nincsen messzi! Énbennem is az harangoz, s bólogatja most is feléd: megszületett -- feltámadott, csodás Benne, csodás a Lét! S ha nehéz, ha friss idôdben ez a zsongás felkél benned, végy észre, mert úgy, mint egykor itt mosolygok temelletted. ======================================================================== Koponyám körül II. kötet Homlokom két tenyerembe simul, sejtelmesen kúszik rajta tíz ujj, meg-megáll, tapogat, gödröket meg dudorokat, lassan hátracsúszik a fülem mögé, s a nyakszirten rezzenve összeér. Úgy vettem kézbe, mint kelyhem kupáját, s bár itt nincsenek, kik a Bort innen várják, megbillentem mégis: te velô benn, s te vér is, meddig rezegtek még a bilikomban, s hogyan, s hová ömlötök ki onnan? Két oldalt két sima halánték. A reccsenésüket majd hallom talán még, mikor egy sárhányó, vagy kerék, kimondja fölöttem, hogy elég. De vajon azt is végigmotyoghatom majd: s ha mégsem elég, Atyám, tedd hozzá e sóhajt! S most hátul, hol a fej erre-arra forog, ujjam hegyével egyet koppantok. Itt lesz a lyuk, amit kivés egy csattanó tarkón lövés. Pecsétet ütve éltem aljára: nem volt eladó -- ez hát az ára! Vagy a kór láthatatlan hangyái velômet majd észrevétlen hordják ki, ahogyan Kínában még nemrég végezte a rab sivár életét. S az élô boltív majd lassan összeszakad önnön űrének nyomasztó terhe alatt? Koponyám körül a kéz tovább motoz, ide is, oda is találatot oszt. De választ arra nem kapok: ha szétestek mind a varratok, kisepri az Ötvös a tört cserepeket, vagy talán, talán, talán összerak belôlük egy ragyogóbb kelyhet?! ======================================================================== Reggeleim II. kötet Én úgy serkenek minden reggel, érzem, hogy csak most indult el a ritmus bennem, s a szívverés, s a vizek fölül még szállni látom a Lelket, ki itt járt hajnaltájon, s belénk lehelte az ébredést! Vázáimból sorra kidobálok minden tegnap-még-szép-volt virágot, csak most bimbózik az igazi! Ma telek meg én is ötlettel, verssel, ma lesz belôlem ember, végre ember, s nem az a fonnyadt tegnapi! Az oldalban is csupa bimbót lelek, s nem mocskolják be dögök, legyek a fenyôzamatos levegôt; s mind olyanok lesztek, leszünk, mi már tegnap meghalt, megszűnt, de itt élt az elsô bűn elôtt! Nekem minden reggel harmatos, a szellô kacagva rám csapdos, s én, szemem nyitva, visszanevetek: ma meglesem a harangvirágot, s ha kisimulva kéklik, tátog, a lét tündére ott lebeg! Aztán dél lesz, forró, bágyadt, égetnek maró dühök, vágyak, harangvirágról szó sincs már; s ha az est kapuja megcsikordul, s az elsô csillag fönt kifordul, szívem már csak irgalomra vár! De mért szívódik fel a harmat, a virágok mért fonnyadnak, mért törik meg szívemben a tüzes bor? S ha szólt reggel a Veni Sancte, mért lesz abból mégis este, mért lesz mindig Confiteor? {kép} ======================================================================== Önéletrajz II. kötet Mint a hüvelyébôl kihúzott penge szisszenve villan, fenyegetôn csengve, olyan vagyok ma! Pedig voltam ifjan zárt fenyôtoboz, mi száz pikkely alatt száz magot hordoz, magába merülten. S voltam tavaszi gally, bimbós, virágos, sajnáltam azt a szánalmas kisvárost, és szerettem is. Majd fa lettem, kemény, mankónak való, nyugodt és biztos, támaszkodni. jó, s aki csak segít. S most penge vagyok, hüvelyébôl rántott, összehúzott szemmel nézem a világot: mit csináljak vele? ======================================================================== Neked létezem -- II. kötet Ugye, hogy mennyit fecsegek, ha magamról, ha a tieidrôl, de alig van szóm Hozzád és Neked! De Körötted az apostolok sem szóltak! Jakab, Barnabás, András: nincs tôlük egyetlenegy mondat! Csak Péter lobbant, a szalmaláng, még János is, az elérhetetlen, Kebledre borulva, némán néz le ránk! Hát tôlem vársz akkor szépet és nagyot? Egy üres zárkában állva létezem Neked, és hallgatok. ======================================================================== Tükörben II. kötet Milyen hétköznapi, egyszerű, problémántúli az a kékszemű, komolyan mosolygós, ôszülô arc, mi a fényképedbôl néz elô, vagy a tükrödbôl, reggel, borostásan, -- de kinyitnám, hogy belül lássam, mert dühítôen idegen vagy, te magadbiztos, lehiggadt maszk. Hol van rólad az a rengeteg törés, zúzódás, mit a fergeteg évtizedek alatt sulykolt beléd? Hazug szemedben nem ég, nem ég a riadt, kitérô, sok félelem, -- az ösztönt, vak gôgöt hol lelem, a törpe lélek hol bujdokol, nem fintorogsz az undorodtól, hisz függöny vagy csak, árnyék-lárva, hallik mögüled a zokogása egy kifütyült nagy-nagy művésznek, te szutykos vászon, foglak, s letéplek, akarom látni, mi ásít mögötted -- -- ifjú, hegyi zúgók csörögtek, kavicsok közt, zöld moha-szônyegen mentél az élet elé, fölényesen. Oly megfeszülô akarással, a Mindent fogni, megtudni lázzal, ahogy egy húszéves tud lelkesedni. A csobogás elhalt, s nem maradt semmi. Csupán a szellô játszik neveddel, messzi rokonait lebbenti fel: álmodnivalóan hôsök, szentek, kik mind ki is teljesedhettek volna ezen a sima arcon -- ha magad adod oda a harcon, mint ez a középkori király, fáradtakkal a lábainál, kiknek emésztette belül a gondja, míg benned reszketett szűkre fogva a polgári lelkű aggodalom -- vagy bévül a klastrom-falakon ez a magába merült szürke barát, hunyt szemmel nézve a Lényeget, magát, s ha szemed száraz volt, s arcod merev hogy másokkal együtt zokogj, nevess, csiholtál volna több erôt magadból, hogy Feléje szárnyalj, s a magasból egyszerre vedd el minden gyötrelmüket, -- s akkor sem mozdultál, te süket, hogy az Idôk fekete-rôt bakója választottakat toborzott bitóra, pedig a Szóért adta többszáz éve fejét nevednek legifjabb testvére, London egyik piacán, valahol -- -- a sok nagyszerű kosztüm alól szikrázva tüzelhettél volna, de beültek a széksorokba csámpás földi moccanásaid, s átcsámcsogva a hígat, talmit megbuktatták a művészt, a lelked -- -- s ha sírása már elcsitult benned, azt hiszed: nyugodt lehetsz a képen, ôrjöngj, lázadj, te elveszett énem, nyúlj a tükörbe, s verd azt ott pofon, hogy minden mélye felfakadjon, s kiáltson csak fel az égre: hívjatok újra a függöny elébe, s eljátszom néktek London piacát! -- {kép} ======================================================================== Csak pillanat -- II. kötet Csak pillanat volt, amíg játszottál bölcsôd és iskolád között, csak szusszant egyet a nagyvilág, s könyveid felett az új háború a régibe beleütközött. Lélegzetnyi volt a nyugalmad, mielôtt az ököl rádcsapott, s vánszorgó percek, s órák után a tespedô börtön-ôröklét eltűnô nyomát sem láthatod. Hogy megborzongatott még Reggel a szellôs, messzi életút, s már óaranyban itt az Este: a szélvihar az óceánon egy lehelettel általfújt. A világod is: halk percenés valami titkos óraműben; de az ingó-lengô zűrzavaron itt is, ott is át-átpiheg egy idôtlen Szív, lüktetôen. ======================================================================== Férgek II. kötet Mint a férgek, úgy nyüzsögtök körül. Neked már szádon, szemedben ott ül, hogy a magod is szeszben fetrengett, mikor egy korcs méhben kapott helyet: lapos a homlokod, lenôtt a hajad, egy hülye, s egy állat párzik a bôröd alatt. Mint a férgek, úgy körülnyüzsögtök. Kölyök se voltál, s már mindenki ütött. A pofonoktól állad ma is ferde, combodat a szíj foltosra verte, míg belôled nyomott, kivert vad nem lett: ágyadból éjszaka csorog a vizelet. Úgy nyüzsögtök körül, mint a férgek, mert mikor tested szôrösre érett, mostoháid gúnnyal löktek üzekedni utcára, fészerbe, a mezôkre ki: éhes szemed ma is vetkôztet mindünket, s egész testedben csak egy nedű lüktet. Körülnyüzsögtök ti férgek, ti, ti, agyatok csak sárlik, vagy eszi a krimi. Ha könyv, ha muzsika, ha lélek, kiröhögitek: süket beszédek! Az igazi, mivel fog és köröm bír -- azt is gyűlölitek, ki helyesen ír! Körülnyüzsögtök, mint a férgek, úgy: se gerinc, se velô, se vér, csak húgy, se igen, se nem, csak nyerítô bók, éveik férfiak, ôk maguk hernyók! Hol az az apa, elnök, király, várúr, kit mindje ki nem szolgál -- s el nem árul?! Ám, ha én viszolygok, hogy a gomoly ronda, Angyalom, hogy nézel te az én arcomra? De nézd csak heréjük, csípôjük, púpjaik, s mondd: az embernyi nem én vagyok itt?! Mint ragyogó, nyúlánk, pároszi márvány szökkennék Feléje, két karom kitárván! Vagy ha, mint én ôket, te úgy röstellsz engem, mi furcsa vakság van az én szememben? Hogy köztük magamat olyan másnak látom, bár hű testvérnek, de oly felettük állón. Mért vannak ôk ott, én itt, ha így van, s ha nem, mi igaz, mi hamis a kínban? Ôk se férgek, vagy én is az vagyok? Újra, s újra mérek arcszöget, alakot. Hogyan tűrhetsz meg egyáltalán csak egyet is belôlük, Atyám, Atyám? Hisz reszketek, míg egyetlen tekereg: nehogy reggelre féregnek ébredjek! Ôrült szemek, löttyedt izmok közül villanok ki, mint kagylóban ha gyöngy ül. Ujjam gerincemen futkos nyugtalan, de nyálkát nem ér, vissza csontról pattan. Csigolyáim: mint egy gyöngysor szemei, mint a rímek, ha ajkam egy versem pergeti. Már megnyugodnék, de a kagyló szótól a féregundor újra végigborzol. Nem tűröm, nem bírom, nem akarom, ha nem vagyok az, s ha ez csak az én bajom, de Atyám, gerincnek, vérnek Istene: undor belôlük bár egyetlen pete! Ha szemem nyáladzó szájukra téved: gyorsan megtörlöm titkon az enyémet. Szíjjal csíkozott gyerekkorát hallva, hátul hitetlenül tapintok magamra. Atyám, milyen féltett fiad lehetek: szele se ért, mi verte testvéreimet! S testvérvoltunknak ez a bizonysága: rákjuk így lassan énrajtam is rágna! Gyönyörrel mutatom sima szépségemet: mit eddig védtél, prédává nem lehet! Atyám, az utolsó órán könyörgök: férgek képében kísért itt az ördög! Ujjaim, mint Dürer imádkozó keze, kérve, kapaszkodva nyúlnak felfele. Simítsd ki mindünkbôl a gyulladt fekélyt, becézd a bôrünket, míg lélekkel lesz szép. S ha aranylón ébreszt nyári reggeled, úgy ébredjünk majd: eltelten Veled! Kebledre borulva, egy angyal testével -- s még ezt a verset is tépjük akkor széjjel! ======================================================================== Béke II. kötet Vasárnapi béke, oly szívfájdító mély, itt benn csönd, és odakinn napsütötte késô dél. Egyetlen nyárfám lassan ing, gerle búg, és pittyeg a pinty, s én merengek, nem vágyva semmire. Oly kevés, ami körülvesz, és ki is elégít teljesen: ebédre spaghetti volt, s estére majd sajtot eszem, egy papírdarab, tollam, pár könyv, s egy ablaknyílás a falon fönt, amin át összemosolygunk az éggel. Hogy mire tudtok ti összeizzadni, s aztán elverni milliárdokat, mialatt köztetek a hypertónia, az érszűkület, s az infarktus válogat? Vagy bennem ég ez a bűnös és gyanús, hogy nem vagyok csupán puszta hús, s dühöngtök, mert fölfelé vágyom? ======================================================================== Diónyi fájdalom II. kötet Nem voltunk sokan. Csak pár gerezd, de biztos, kemény héj mögött. Kívül a világ: vad is, meg rest: rohadt, okádott, s dühöngött. Már csak magam vagyok. A többi önmagáért régen meglakolt. A sár lassacskán mindenünk elönti, s a héj -- csak volt. ======================================================================== Százszögű kristályok II. kötet Mily könnyen bújnak a Te virágaid egyetlen színes, illatos csokorba, mit egy ölelô kar magához hajlít. S mi miért vagyunk százszögű kristályok, mik felsebzik a markoló kezet, s egy se simulna a másikához. Virágaidnál százszor szegényebben mi mereszt oly élesen belülrôl, mi feszül az emberi szívekben? {kép} ======================================================================== Én is köszönöm! II. kötet A görög bölcs egykor, megöregedve a sorsnak, isteneknek köszöngette, hogy hellén lett, nem barbár Ázsiából, s nem is barom, mit terelget a pásztor, sôt Sokratessel együtt élhetett! Sok mindent én is így köszönhetek: nem vagyok pun, asszír, perzsa, de hellén: száz lázas pogány közt higgadt keresztény. Nem csordalény, sem individualista, nem ültek rám bôsz germán ködök, nem egzisztencialista, ateista, sem l’art pour l’art-al ötvözött. Nem bánt a metafizikai szorongás, nem emészt a világűr feletti láz, a fehér faj, vagy az ember jövôje, s hogy minden értelmetlen, relatív, a non-sense és a non-figuratív, s hogy Godot egyszer megjô-e? Hadd köszönjem azt is, hogy nem lettem állat: nem birtokol semmi ,,titkos szolgálat'', nem lettem bankár, diktátor, kuli, otthonom nem egy ôserdei putri, nem lettem strici, se százalékba rokkant, vagy sörön, tévén, mozin édelgô, mindenki lakája: gerince-roppant, harisnyaszárba garas-gyűjtögetô, se ököllel versenyzô hústorony, vagy olyan, ki az agyát adta el, se aposztata a forró frontokon, se ki rablógyilkosként vezekel. Nem lettem a százmilliókból egy, de vándor, ki a pusztán Nyomaidon megy! S hogy együtt élhettem Ágoston-Tamással, Danteval, Peer Gynttel, Babits Jónásával, Jeremiással, kit Werfel mutatott be, Ottokárral, kibôl zúgott az Ige, Le Fort-al, Bernanos-val, Schaperrel, Undsettel, az édesanyámmal és testvéreimmel, fiatalokkal, kik elôttem ültek, s hűek voltak, forrók, s egyszerűek, az utcák annyi szürke emberével, kik, mint az elektron fent a szférákban, üres űrben, de ezerfokos táncban, izzón égtek nappal, s égtek éjjel. De akiket ôk mondanak nagynak, azoknak, látod, Sokratesem, még a nevére sem emlékezem! ======================================================================== Köztük vagy II. kötet Egy tűzijátékpatronban együtt szorong az eljövendô nemzedék. S amint az Úr a Lét sötét űrébe ellövi, a patron fénycsóvás, izzó tüzekre gyúl. Sok milliónyi színes csillaga kacagva vág a bársony éj sötétjének. Egymást elôzve, versenyt futnak szét, tüzelve, ingerelve, s irigyelve másikát, de lelkesedve, s felhevülve is a szomszédon. S kórusban zengik biztos hangjukon: ím, itt vagyunk, eljött az új világ, és gyôz a fény, a lélek, s gyôz a tisztaság! De közben már a pályaívek szertehajlanak, s az alsó görbék kis sziporkái az egyre feltörô csóvát fájongva szemlélve, részvét- és észrevétlenül csöndben kihunynak már! Dandárjuk még tovább süvölt, egy pillanatra, mint egy álomkép, talán megáll, és máris hullik, hullik, hullik minden szerteszét! Most már minél tovább vibrál egy szikra még, annál inkább belátja: minden értelmetlen volt, s lidérc volt csak, ha volt az álomkép! A véghetetlen űrben egyre inkább egymaga: mi otthonosnak látszik most a patron fojtott belseje! Az értelmetlen út végén csak ostobább fejjel mind nagyszerű az egykori sok tróger osztálytárs! Csak még egy végsô pillanat, és feldereng benne, hogy hátha nem a játékcsillogás minden, s a pillanatnyi külsô álomkép helyett, jaj, legbelülrôl kellett volna csillaggá lenni, mint itt, s amott a tenger csillag-szem az ô gyorsan sötétülô feje fölött! Ó, mennyien vagytok, s mi szépek mind! S mily ostoba is voltam, én! Zuhantában még látja, hogy közelg felé az Irgalom két összezáruló Ujjának lágy hegye, majd érzi: lassan elcsitul a dôre, vak futás, s kihunyva köztük, most elôször önti el a Végtelenbôl áradó Hajnal nyugalma ôt! ======================================================================== Vadak között II. kötet Mint az ôsi indián törzsek, ôk is a hold vérébôl származhattak, mert az emberek velük mitsem törôdtek. Nem sátrakban laknak; furcsa, rácsos, irgalmatlan falak mögött, s nem tudják, hogy mivégre vannak. Régóta eszem manióka-kenyerük, van, ki így hív már: édesapám -- szívesen aludnék a földben is velük. ======================================================================== Öcsém II. kötet A rács túloldalán áll és mosolyog, nektek rólam beszél, s nekem rólatok. Jól ismeri a félország börtönét, hová a rabló vitt, mindig eljött még. Udvarias, hűvös, halk és nyugodt, nem fél, nem hôzöng, és sosem nyalizott. Mint sakktáblán a magányos csikó: megfontolt, szívós, de lép, ha lépni jó. Az egész rokonságnak ô a tengelye: ki itt, ki ott kapaszkodik bele. Egyszerűen hordja mindenki gondját: eljár és harcol, bár maga hasznot nem lát. Nyilván ettôl oly friss és egészséges: nem sarokban rozsdál, kényes munkát végez. S mert a felkentek másutt lakomáznak, ô jelenti nekem a Világegyházat. Kit velem együtt az útszélrôl hoztak, mikor a hívottak elóvatosodtak. Habár más az út, amelyen járunk, egy maradt a célunk, és egy az álmunk. Ha felcserélt volna kettônket a Gazda, nem lenne kisebb belôlünk a haszna. S így ha nem is hord Kulcsot, és Botot, tán többet nyit fel, mint némely kulcsosok. S ha elôttük menne Atyja örömébe, szeppenve kérdik majd: hát ez meg kiféle? ======================================================================== Lacinak II. kötet A könyv elôttem Góliátnál nyitva, s míg elgondolkodom, lágy, ifjú arcod nézem, amin még csak a szemüveg rokon. A Góliátnak én is nekimentem, s felül nem ô maradt, de rút fajtája minden évtizedben újból erôre kap. Te hol leszel majd egy vagy két év múltán? Lapulsz egy fal megett? Vagy mész mosollyal, tiszta magabízón, mert földre döntheted! Én nem dugnálak páncélba, mint Saul, de várom izgulva: mit csak Ôtôle kaphatsz, senki mástól, lesz nálad Parittya? Megbírsz magaddal jobban, mint nagy ôsöd, ha férfi lettél már? Hisz majd magadban téged is naponta új Góliátod vár! S felgyúlsz-e még, ha megvénülten látsz majd készülni új fiút? S reméled azt, hogy nálad sokkal-sokkal szebb gyôzelemhez jut? Nem érted ezt? Sebaj, majd egyszer késôbb! Most nyúlj a Kô után! És fuss elôre! Hátul ott a gyávák, s szemközt az Ôs-Titán! ======================================================================== Katkának II. kötet A nylonod, s rajta a sok kis virág már itt van az asztalomon, s feléd üzenek azok szirmain át, amíg kenyerem berakom. Nos, kis Kati, hidd el ezt most te nekem, az életünk ennyi csupán: így nyílni virággá, ily szép színesen az Úr kenyeres asztalán! ======================================================================== Márti iskolába megy II. kötet Indulj el, Márti, iskoládba, elôször indulsz arra ma, s most ez lesz, évekig eljárva, kis életednek tartalma. Mikor sapkádra hópehely száll, már ismered a betűket, kis ujjaid közt töltôtoll jár, táskádban könyv lesz, meg füzet. Arany kapuit tárja néked a szép, a csábos nagyvilág, míg elbűvölve látod, érzed a fönséges harmóniát. Ó, Márti, Márti, irigyellek, hogy annyi vár rád, friss öröm; de mondd, ha raktáraid telnek, szólsz így is majd, hogy köszönöm? Az arcodon megôrzöd végig a szép mosolyt, csodálkozást, s ott bent a gyermeket, a régit, a mindörökre iskolást? Vagy elcsábít nehány beképzelt, üresen kongó pöffeteg, ki nem tudott mást sok eszével, mint lassacskán ôrülni meg? Ne szédülj, hogyha hívogatna betű-lidérccel a mocsár; csak rothadásra, nem kalandra buknál, s elnyelne ott a sár. Ne higgy vakoknak: letagadják a rétet, szellôt, csillagot; betűnek, könyvnek fordítottját bazsalva mondják: sár vagyok! Ki lélek lesz, virágként tárul, -- s a könyvek mind ezt tükrözik, csak útnak rakd, ne barrikádul betűid kockaköveit! Mint ujjadról küldöd a lepkét a szép magasba: pille szállj, e rímek dolga, hogy hessentsék könyvek felé a lelked, Kisbogár! ======================================================================== Hej Idô, te lompos, vén varázsló -- II. kötet Sanyival csak itt találkoztam. Jó félfejjel volt nálam magasabb, borotvált álla kéken csillogott, s bátyjáról beszéltünk egy nap. A báty? Egy izgô-mozgó kis kukac, az arca csupa nyíló értelem, a második padból vigyorog reám, most már örökre tizenkét évesen! Mert akkor kapta fel a forgószél, és letette valahol Nyugaton, huszonévesen a tüdôrák talált rá, s többé már sosem láthatom. Nagy ég! Felnôtt férfi már az öccse is, ô meg végére ért az egész útnak, s én észre se vettem a szemeket, mik a homokórán közbe lehulltak. Csak álltam, mint egy régi pillér, nehézkesen hordva terhemet, én se mozdultam, az se könnyült, s így nem zavartak a hulló levelek. De a pillértövön az embersarjadék csak-csak kihajt észrevétlenül: amíg állok, rovátkák gyűlnek rám, s mit a sarjak nônek, én hordom jegyül. S míg ,,én''-né, egy új világgá válnak, mi rólam lehullik: csipetnyi kaparék, -- hej Idô, te lompos, vén varázsló, ki a foglyod jobban: én, vagy Sanyiék? ======================================================================== Együtt II. kötet Az ég borult, de bennem csönd van, csak a gép zümmög a zugolyban, s valamitôl a derekam fáj -- eszembe jutsz, rám csenget egy rím: benned szunnyad el tôle a kín, s a lelked már suhanva száll, száll -- (Az ég borult, s annyian vagytok, kikben valami fel-felsajog, de nem gondol rátok senkise, kínlódva a másik fájdalmán, nem kondul bennük név név után, hogy ôket is szállni segítse --) ======================================================================== Dávid II. kötet Mert ember és Isten gyermeke: izzik a célt dajkáló szeme. S az értelmes szem erôt igazgat, innen feszül kezén a mozdulat. S mind a kettôt tűz hevíti át, különben otthon ül, s békén van Góliát! ======================================================================== Zárt ajtók megett II. kötet Mire valók az olyan versek, mik itt szólnak, benn, az ajtók megett? A versek akkor mire valók, ha takargatják a szennyes valót? Prófétáim tán susmutoltak sötét sarkában egy szűk akolnak? Mit úgy tesztek ti, elrejtôzve, kiviszem -- tudod! -- a háztetôkre! Hogy kerülhet egy rímre lakat, ha csak az mondja el az Igazat? Tűrd el mégis, ha függöny mögött vetkôztetem, kin sebet kötözök. Szegény atyáim gennyét, bűnét hogyan kiáltsam, hogy ne röhögjék? Bélyeg van rajtuk, fekély, s daganat, s értük csak én szégyellem magamat! ======================================================================== Földönfutók II. kötet Évek múlva havazni fog talán annak a februári napnak hajnalán, mikor Wartburg komor várából sógorék kilöknek, és rám borul a szabad ég. Balkézzel majd egy batyut vonszolok, jobb karomon síró vers-porontyok. Elôttem egy koldusasszony lépeget, furcsa, hogy a nyomai még melegek. Ferencesekhez, ha vannak is, alig mehet: ma nem érdeklik ôket az Erzsébetek. A sarkon mellénk lép Atyánk Fia: Neki sincs hol Fejét lehajtania! ======================================================================== Mái mozaik II. kötet Az emberek transcendens aggodalma már világra szóló méretű (Herbert Read), de mindig csak egy elfecsérelt élet végére. S ezt nagy-gondosan készítik elô, amíg még akcióképesek, s ifjak is, transcendens nemtörôdömségükkel. Az élet fenntartásáért kipusztítjuk az élet fenntartása minden értelmét! (Sertillanges) Mi mind oly hitványak vagyunk, minôk vagyunk, s rajtunk keresztül hitvány lesz a nagyvilág, mert bármi nagyszerű elvekkel is bírunk, mákonnyal altatjuk már régen ôket el, mint kisdedüket élveteg anyák. (Maritain) Miért kell bor, család és ifjúság meg nô, miért a pénz, a rang, az emléktábla s a jövô, miért az alkotás, a könyv, a kép, a film, s az élet végeig sok esztelenkedéseim: a bárgyú, kongó sok fontoskodás, azt hinni: mért ne hihetném, ha már elhitte más? A farkcsóválástok köröskörül, hisz szívem, mint a költôé, a Semmi ágán ül, nem hangtalan vacog, de rémülten üvölt, ki nézi csak e vacogást, legyen csillag, vagy föld, már nem lehet szelíd! Te érted ezt a kínt? A mindenség üres, s én egymagam vagyok, már minden cél és üdvösség halott, biztos megôrültem, s az ember is végkép, s már egyikünk sem bírja ki az életét, csak önkívületben! (Szabolcsi Bence) Értsd meg, te visszhangos; jeges világ: ezért tátong itt minden üresen! ======================================================================== A Leviathán hasában III. kötet (Jób 40,25-41,26; Iz 27,1) Én meg nem szököm, s te ki nem okádsz, a gyomorfaladba kapaszkodom, míg téged az undor torza ráz. Hidd el: az én undorom még nagyobb, mert téged csak a kólika gyötör, de én itt benned, belül vagyok! Szennyes hullámaid átcsapnak rajtam, lezártam hát szemem, fülem, szám, görcsöd dobálhat, de csak benn, magadban! Ha megfeküszlek, tán megtanulod, hogy ne akard a világot elnyelni, magaddal töltve meg minden kis zugot. S én vállalom ezért a lázaidat, s hogy veled együtt én is hánykolódom, te miattam fetrengsz, s én miattad! De itt benn magadban vagyok én a más, nem hogy a világ idegen neked: benned él, mit sosem asszimilálsz! S ha majd hassal felfelé ringat a tenger, foszló izmaidon átfúrom magam, s a szörnybôl fölénnyel bukik ki az Ember! ======================================================================== Rabszolgák III. kötet Fiatal lány volt, néger. Ruháját a kereskedô emelte könnyedén fel a derekáig. Megforgatta lassan, s a combjára paskolt. Körben heherésztek -- Warren rajzolja a képet -- a múlt század közepén, valahol az USA déli felén. Ma, állítólag Európában, a fiatal, másnapos rendôrorvos elôtt dereka alatt meztelenül áll a lány. Az orvos mólés arcán gúnyos fintor ül, forgatja, csipesszel nézi, no, csak hogy tetves-e? Hiszen apáca -- s ezért ô is néger, fekete! ======================================================================== Michelangelo: Rabszolga III. kötet Meztelen, hogy minden undok gyalázatnak tárt legyen. S megkötött, mint kit magából fajtája is kilökött. Vonaglik, s már alig bírja mancsok, szájak mocskait. Fájdalma a pokloktól a csillagokig áradna. Feszülô megcsúfolt testén játszik mégis az erô. Ragyoghat lágy bôre, mit az Isten ujja simogat. Csak tudnám, vad napjainkat alkotója látta tán? S a vésô érezte volna: modellje még nem végsô? S hogy hordja a sátán terhét, bôven lesz még rabszolga! Elhiszem, ha így mondod, de honnan ismert ô -- engem? ======================================================================== -- nem fogjátok hinni -- III. kötet Én csak képeken láttam az utat: az autók rajta négy sorban suhantakˇ hét vége volt, week-end két három napra, s húzta ôket a Dél napos tengerpartja. Négy sor egymás mellett, ezrek egymás után, s négyen merengnek benn is a rádió-muzsikán. S hétrôl-hétre mindig így megyen: Észak Délre indul minden pénteken, s frissen hazatér vasárnap éjszakán -- nem fogjátok hinni: a leghosszabb utam sincs száz méternyi, körben járunk, hárman egymás mellett, a sor hossza tán ötvenre telhet, s a végére elfárad mindahány -- Csak hirdetésben olvastam könyvekrôl, s hogy másutt filmek, képek özönje dôl, válogatnak az újságosoknál, hol a bábeli zavar nyomtatva kiabál. Koprodukciók villognak a vásznon, a fordításokat az Ensz tartja számon, s az óceánokon a telstar-ok szórják át az ember-tenger hangját, látomását, s minden szem-fül éj-nappal ezt issza -- nem fogjátok hinni : félhavonta úgy osztanak itt ki négyünknek darabra nyolc könyvet, ahogy négy szappant is elônkbe löknek, s mind csak a brossurát öklendezi vissza -- Évrôl-évre hallom a műholdak számát, toppant a rakéta, és a Holdra száll át, s ahogy gyerek méri ugrásnál az árkot, a Vénuszra, Marsra olyan pillantást dob. Benne súlytalanul járod az utat, s a mélybôl bensôd is egyre feljebb juthat! Széttárt karjaid közt a galaktikákkal kíváncsin ismerkedsz széles e világgal, s tán még az Arca is jobban látszik, mint rég -- nem fogjátok hinni: a szájat itt nem szabad imára nyitni, a szellem és a lélek száz diadalát a vaskos sár javára százszor ellopják, hogy megfakuljon benned minden régi emlék -- nem fogjátok hinni: haldokolni is pap nélkül fogunk mi, mert szonda, szputnyik, szatellit repülhet, csak magad ne vágyj itthagyni a földet, végre egyszer a Mindennel betelve -- nem fogjátok hinni: ion, proton, sugár: hurrá, valamennyi, éljen az egész gyönyörű nagyvilág, csak a csilló ékkô arany foglalatát, csak azt ne lásd meg, Ki van a mennyekbe -- ======================================================================== Látható, vagy láthatatlan? III. kötet Vannak látható bilincsek, s vannak láthatatlanok, s alapjában olyan mindegy, melyiket kell hordanod. Mind felsebez kívül, belül, de örömre is van okod: fűzôláncod sem egyedül milliókkal hordhatod! S ha Uraddal találkozol, s nem lesz stigmád, sebhelyed, mutasd fel a csuklódat, hol hordtad ezt a perecet! ======================================================================== Bethesda a X. kerületben III. kötet Nem vagyok orkán, égiháború, nem is villámlik a szemem, nem vagyok bölcs, idôtlen korú, s nem az Örököt mérlegelem. Ô az, aki szól: fuss oda, eredj -- inasaiból vagyok csupán egy! S ha küld, se mint elemi erôt, mi új pályát szab a csillagoknak, vagy meteort, mi gôzölögve jô, hogy az óceánok mélyei felforrnak. Csak mint rugót, mit lenyomhatsz százszor, akkor is kipattan még a rugóházból! Nem hívott trónálló szellemnek az Úr, nem harsonázom a betölt idôt; nem piheg bennem se avitt, se új, se régmúltak, se távoli jövôk. Dolgom, hogy a Küldötte legyek bethesdai tavatok felett. Hogy felkavarjak vizet, iszapot, megmozgassam a heverôket mind; és bár magam nem gyógyíthatok, s nem veszem el a tályogot, a kínt, de ki nagyon akar, itt lesz mégis ép, mert én buzogtatom a tó vizét! Sôt -- az se kell, hogy vízbe szálljatok, vagy ôdöngjetek a tavam körül; bármit csináltok, bármerre járhattok, én itt vagyok, s a tó mindig pözsdül. Csak tudjátok, ha valamitek fáj, hogy a tavunk habzik, és csak reátok vár! ======================================================================== Ki itt belépsz -- III. kötet Ki öt évnél nem tölt el többet ennek a pokolnak szutykos mélyén, ha jók az idegei, még rendbe jöhet. De ki nyolc-tíz évig itt körbe jártál, aki voltál, nem leszel már! Kiket tizenöt évre hoztak ide? Legyetek irgalmasok hozzájuk, s lôjétek tarkón ôket izibe! S ha nem így lesz, csodát tett az Isten: tűzön mentél Hozzá, s nem, mint Péter, vízen! ======================================================================== Stilicho fiai III. kötet Bár a szeme értelmes lenne, egész testében vonaglik a hím, ha műhelyben, udvaron, folyosón nôt árul el a hang, a szín. Én nyelvet is Fauston, Dantén tanultam, gall krónikák izzottak az asztalomon, neki elég pár botcsinálta tollnok, s már van mersze, hogy ô is irogasson. Szavaiban fölény és indulat, a distinkció szerinte kibúvó, bár nem akarja, hisz nem is ismeri, az apja mégis a vandál Stilicho, ki Rómában meszet márványból égetett, az oszlopokat fogattal döntötte, fia meg sztyeppének nézi Európát, s katedrálisain is csak röhögne. És mennyi-mennyi van belôlük, egy egész elrontott nemzedék; nem ismernek könyvet, szobrot, muzsikát, ha azt keresztények szerzették! Két évezred minden eszménye nekik sötétség, babonás nyomor, Rómában is azóta gyúlt fény, hogy Stilicho népe ott honol. Azok csóvát dobtak a fórumokra, ezek lenézôen vállukat vonják, de rádió, kocsi, tévé ellenére barbárnak fájón egyformák! De kik az Urbs-ot pusztították, lassan a Pásztor juhai lettek; szegény ifjú, mái barbárok: egyszer titeket is megkeresztelnek? ======================================================================== Egyedül III. kötet Most már úgy állok itt, mint a sivatagban elpusztult város magányos fôterén egy obeliszk. Mert ami itt kincs volt, futva, vagy rejtve, fegyverrel, csalva, de elhordta, cipelte eleven és holt. Ami pedig szemét, elégett, rohadt, bűzlött, párállott, vagy éjjel a hiénák fölették. Ám egy magamfajta kô kormos lesz, csonkult, vagy ledôlt, de el nem pusztul, s el sem vihetô. És így az Angyal róla leli majd meg a várost, mikor megidézi -- harsonahanggal! ======================================================================== Bármelyik nap III. kötet Borult ég, terhes, szürke nap, ha hétközben, ha ünnepen, körben néma és üres világ, akár egy Robinson-szigeten, tébolyult Robinson-szigeten. Most hang ömlik, zúdul a falról, s úgy betemet fület, agyat, mint az atombomba hamuja. Takard be meztelen belsô-magad, magadban kuporgó önmagad! Majd a ketrec bódult esettjei rázzák egymást, mint ôrült a rácsot. Pereg róluk a rozsda: az élet, s ahogy így a rácsot vékonyulni látod. az életed is vékonyulni látod. Végre sötét lesz; elnyúlva fekszel: vasak, tetôk közt egy árva csillag néz. Fáradtan mondod: nem, nem igaz, hogy valahol szív lüktet, s tiszta ész, hogy benned még szív lüktet, s tiszta ész! ======================================================================== A bugyorban III. kötet A bugyorban, mint bolygók közt az űr, néma csend nyúlik el, mérhetetlenül. Fel, s alá járok, az ég benéz rám: a pillanat tuskója: pároszi márvány. Békés szívem csak ránéz és elhalad, s már kész szobrot formáz a kôdarab. Mint ülô, szárnyaló testek és tagok, sorjáznak mögöttem kövült pillanatok. Ha visszanézek: mint egy vernissage, hol egymást éri ezer műalkotás. A nyugvó nap fénye fogja ôket át, mint fülkéi sorát egy bíbor-kollonád. S az éjben, mi a földre ráborul, a tárlatot megnyitni, érkezik az Úr! Én a sor végén izgulva lesem, hogy vásároljon, s kezet fogjon velem. Itt van! A tömeg szeme Rajta, s rajtam, ha most nem lép hozzám -- (erre már nincs rím a dalban!) ======================================================================== Emlékek III. kötet Kánikula. Fülledt este. Tiszapart. Merengve a csillagokon hallgatod a békakart. Pár fénypont pislog csak a sötétben -- s hogy csillog ma mindez benned, az emlékben. Hátha belülrôl izzanék minden, önmagába, mint Rembrant vagy Rouault valamelyik vászna? Olvadó tűzzel ródd hát e szavakat, mert ez is emlék lesz egyszer, ez a pillanat ! ======================================================================== Karc III. kötet Egyetlen fát nézek egész nyáron, ahogy cellám elôtt hajlong, zizeg, -- node Exupéry bolygóján se állna többôl a Margitsziget! ======================================================================== Magam köszöntöm önmagam III. kötet Még mindig újabb névnapok, s én üdvözlésre ballagok, magam köszöntve gondolatban önmagam. És így is bajba van egykép az ünneplô, s az ünnepelt. Mit is kívánhatnék betelhetôt, mi eddig bé nem telt? És mennyi-mennyi hátra még, mit kiskoromtól mindig kívántak nekem, s nem hozza már meg jó sors, munka, semmi sem, és senki sem, és senki sem! Kívánhatom, hogy ne forogjon bolygónk velem oly vakon, lehányva múltat és jövôt, s nem várva mást a Sorstól, Égtôl, Semmitôl, csak pénzt, piát, villát, kocsit, s pucéron nôt? Vagy tapsikoljak tán azért, hogy templomát megtűri még a piactér, csupán tornyára csörgôsipkát rak, hisz kik alatta gyűlnek össze benn: a nép ingyen bolond, s pénzért a pap? Mi dolgom nékem itt? Hogy megfaricskáljam egy elveszett kor néma rímeit, miket magamnak elskandálhatok, s ezzel köszöntsek névnapot? Mi dolgom volna mégis itt? Mint Théba pusztaságain gyötörjön vad vihar, vad kín, rút démonok üvöltsenek körül, s én balga fejjel higgyem azt, hogy kínomtól a bűnös bánat nélkül is csak üdvözül? Dehát mi dolgom akkor itt? A névnapok hullámai egymás ölébe átringatnak, át; mint bárka siklom, halk-sejtelmesen, s hogy megjöjjön már, Galambom lesem, csôrében messzehívó, zöld olajfaág! ======================================================================== Nemcsak régen történt! III. kötet Meghalni is úgy kell köztetek, mint Virág Benedek, a ,,szent öreg''. Lábtól hasaljon ott egy hű kutya, s a vállközbe fejét a macska fúrja. A homlokon egy csirke álldogál, s nem gyászol más, csak némán a Halál! Az utcákon, mint vak hangyaboly, egymást tapossa a sok lázas botor. S nem sejti köztük senki se, hogy a lelkük fekszik benn -- kiterítve! ======================================================================== Diotrephes (3 Jn. 8) III. kötet Milyen lehetett? Hasember, kinek akár egy János sem kell? Kukac: behúzta magát egy lyukba, s oda most már senki be nem jutna? De nagyságának tudatában van: az Úrnak is csitt az egyházában! Aki néki nem elég mélyen bókol, gyorsan kikerül a testvéri akolból! S micsoda életerô lobog benne: ma is itt ül rajtunk terpeszkedve! Szavad szerint, János, rég jöhetnél már, eredmény ma sem lesz, de az ige -- talál! ======================================================================== Ugye, nem kívánod? III. kötet Ha titkon eltemette Tóbiás a holtat, hogy még a gyilkost is zokogásra bírja -- ugye, nem gondoltad? Bár Zakeus felvágta számos arany-zsákját, hogy rövid csontjait daliásra nyújtsa -- azt már nem kívánták! Izzad, aki húzza fogáskor a hálót, ájult, kín hűségért ver végig a korbács -- s mégse mondjuk: kár volt! Futásban gyôztesen hogy ne is lihegjek, a tengert legyűrve, hajóm se érje vész, itt a rácsok mögött még meg se fonnyadjak -- hű mégcsak lehetek, de cirkuszi bűvész? Hogy még a testem is, mint a lélek: égjen, hogy ez a marék por mint egy angyal szálljon, s pisla mécsem legyen olthatatlan villám -- ugye, Te se mondod: még ezt is kívánom! ======================================================================== Pünkösd vigíliáján III. kötet Ha valakitôl ma üresek vagyunk, akkor az Te vagy, kit senki nem vár, nem hív, nem áhít, mert nekünk nem kell senki Másik, magunknak maradunk, s Te is csak maradj! Ezen a vigíliátlan vigílián nézz szembe ezzel a ténnyel: Az Atya? Rég volt a teremtés nagyon! Az Ige? Szépen szól, hadd maradjon! De Tűz és Lélek? Nekünk karosszék kell! Sok csodás, szép, régi templomunkkal azért eléldegélünk; a leckét felmondjuk, piszkítjuk a papírt, hajlunk annak, ki hajlítani bírt, s kinek jut irgalom, ha nem nékünk? Vagy épp ilyen tán a vigília? Ilyen teljes űr? Akkor az elsô csillag feljötte óta még nem vártak így soha, soha, ahogy mi heverünk itt, szenvtelenül! ======================================================================== Fák az udvaron III. kötet Egy vén jegenye: mióta itt vagyok, ahogy én nem, úgy ô sem gyarapodott. Amióta itt vagyok, nôtt fel a másik, sok colt számol, mi nálam mind hibázik. A konyha elôtt: széthasadt almafa, mint rajtam nincs gyümölcs, úgy nincs ôrajta. Szemben ákác: elôször ez nyit tavaszkor, négy sorban álltak az utcámban -- akkor! A fal örök árnyában torz csemete: tíz év alatt se nôtt egy centit se. Valami életfa-féle? Sehol, sehol! Majd megfojt lassan, sírás nélkül a por. A nagy cédrus itt álomban sem kísért, csak sikoltoz éjjel, útján ki ide ért. Ferenczy madarát hiába kutatom, csupa káromkodás csattog az udvaron. S a fának, hol a Jó s Rossz tudását vettük, egyedül gonosza lelhetô ehelyütt. De nem találhatsz két kis nemes gallyat, hogy ôket ágyad fölé keresztbe rakjad, s testamentumot írj alattuk, szörnyűt: ki itt ültetett, sátán volt, vagy ôrült! ======================================================================== Mindnyájan lehetnétek! III. kötet Számolatlan évezredek óta sütik a rabság égô bélyegét számolatlan milliókra. S hányra nézünk mégis elbűvölve, kik úgy léptek ki a mocsárból, mint a Lélek csilló tükre. Sokrates, Platon, vagy Pál, Jean d'Arc, Tasso és Dante, vagy Anna Frank, a kócos, csitri lány. S ilyenek mindnyájan lehetnétek! -- De ki pribékjük volt, az megmarad mindörökre csak pribéknek! ======================================================================== Modern Március III. kötet Nem volt húszéves, hogy közénk került, mert egy márciusi verset írt; válogatott a rabingek között: a rózsaszínt szerette, a rózsaszínt! Kinn háromezren felül keresett, s anyjától kapott még kettôt, ujjheggyel rendezte egyre a haját, s szemmel falt minden kincstári nôt. Ha olasz szám szólt, vonaglott a teste, de ha csak Kölcsey, regényt olvasott, Rhodésiába vágyott munkavezetônek: ,,tíz év alatt meggazdagodnék ott!'' A pulcsi, a lengô, a trapéz, a párhuzam -- ezekhez kellett pár márciusi sor? ,,Hülyeség volt'' -- mondta a bírónak, nesze neked, te dunaparti szobor! ======================================================================== Sztriptíz III. kötet Ami elôször hullt le rólam: a levéltár kutatóterme. Hunyt szemem recehártyája: színes ablakára emlékszel-e? Majd az iskolát vetettem le fájva, és lelkes-boldogan, mikor plasztik-gyurmává züllött, mit én lélekként hordoztam. Aztán röhögve tépdesték rólam a szabadságot, a ruhát, az embert, megszoktam a pórázt, a kalodát, a napot, ha sütött, az esôt, ha vert. Azt már nem is tudom hogyan, csak szétfoszlott köröskörül a könyv, a muzsika, a szellem, s a liturgia elcsöndesült. Maholnap a testem sem érzem, annyit rúgták, motozták, fogdosták, annyira nem enyém a bôröm, tán észre se venném, ha lenyúznák? Óceánig nyúló láthatáromból szűk alagútba húzódtam vissza. Mint kútgyűrű fekszik kútgyűrűre, úgy ér itt csigolyát csigolya. Egyenes. Nincs rajta törés, se hajlat. Másnak rabság, nekem tündérpalota. Gerincnek hívták valamikor rég, s hajdan közönséges, ma pedig csoda. Ez rajtam a végsô bevehetetlen, mi már a legmagamhoz tartozik, ahogy Ferenc dobott le minden göncöt, s ajka csak Miatyánkot harangozik, úgy élünk e dióhéj-világban egy héj alatt, az Atyámmal ketten, s én körben a széles Óperenciát, s a Múlt egészét régen eltemettem -- De ha egyszer majd ásatni jön a Végítélet, mint expedíció, a Régész csak legyint versre, iskolára: csupa kulturális csízió, de gonddal nyúl egy sor csigolyához, s elfüttyenti halkan magát, mint ki a hüllôk új korszakában ritka kihaló fajt: embert talált -- ======================================================================== Márianosztrai asszociáció III. kötet Régi-régi kolostorkerengô, minden oszlopa másként faragva, udvarán kút, fák, virágerdô, -- emlékszel a nosztrai udvarra? Szűk, kis napsütötte négyzet; miattatok vágták ki fenyôit, mind a tizennégyet! S már suhanhatott a szem kôtôl kôig. A rácsokon itt is, ott is átderengett egy-egy idôtlenné kimunkált arc. Mint oszlopok álltak egymás mellett: színes márványok, mészkô, vagy kvarc, mind egyetlenként az Isten tenyerén, s a földi kerengôn is mind-mind páratlan, és mégis sorban a falak mentén egy tartásban és együtt mozdulatlan, szinte mint egy régi-új kolostor, liturgiája modern és mesés: böjtös némaság, bilincs és ostor, és szenvedéstelenül szenvedés, -- emlékszel a nosztrai udvarra? Reflektorfény, rideg és kopár, a kerengôt egy angyal silbakolja, s emlékarcok oszloprendje áll -- ======================================================================== Elmegyek, elmegyek... III. kötet Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek, hosszú út porából nyugodalmat veszek: harcos, kemény szívem keserűn csitítom, búcsúpoharam is magamban kell innom. Elsô harcaimban akik körülvettek, pecsenyés tüzeknél rég ott melegednek; helyükbe felserdült hajlékony vitézek ósdi hűségemmel nagyképűn lenéznek. Ifjúnak, öregnek, kikért verekedtem, ásatag figura, terhes teher lettem. Kiknek kezem várná kezük szorítását, az egész valómat pokolba kívánják! Nem kapdostam soha aranymarha után, szortyog is a víz most lyukas csizmám talpán. Ünneplô tapsokért sose bájologtam, de a gúnykacajtok fáj, biz, a nyomomban. Elmegyek hát innen, hosszú útra megyek, semmi dolgom többé se veled, se veled. Szívemnek tengerszem-mélyére süllyedtem, csak a Mindenható virraszt még fölöttem! ======================================================================== Nem szoktam -- hadd szokjam III. kötet Nem szoktam, nem szoktam kalickába szállni, csak szoktam, csak szoktam zöld ágakra szállni. Zöld ágakra szállni, fenyômagot enni, fenyômagot enni, gyöngyharmatot inni. Nem szoktam, nem szoktam, zöld ágak közt járni, csak szoktam, csak szoktam kalickában hálni; kalickában hálni, csíkosba öltözni, minden széptôl, jótól csöndben elköszönni. Nem szoktam, nem szoktam fenyômagot enni, fenyômagot enni, gyöngyharmatot inni; csak szoktam mindenek aljasságát nyelni, pokol bűzébôl is Feléd reménykedni. Hadd szokjam, hadd szokjam Benned elmerülni, Benned elmerülni, testvérnek örülni; testvérnek örülni, aljast mind feledni, még szemétdombon is fenyômagra lelni. Hadd szokjam, hadd szokjam kalickában hálni, kalickában hálva, mind messzebbre szállni; a Te tenyeredbôl gyöngyharmatot inni, széles örömömben mosolyogva sírni. ======================================================================== Lovamat kötöttem... III. kötet Lovamat kötöttem piros almafához, magamat kötöttem gyönge violához. Lovamat eloldom, amikor, s ahol kell, de tôled, violám, csak a halál old el! Lovamat kötöttem de sok almafához, dobogó erômet iskolás padkámhoz, könyvtári polcokhoz, gyerekfüzetekhez, tisztulásra vágyó emberi szívekhez. Magamat kötöttem Hozzád, Violámhoz, gyerekes vágyakhoz, férfi-bizonysághoz; de sok nem is sejtett ütés-leköpéshez, mit a toll le nem ír, csak a lélek érez! Lovamat, hej, százszor dúdolva oldottam, hol a tüzem nézték fanyarul, unottan; dehogy vártam arra, oldanom hogy kelljen, parazsat hamuja hogy kitessékeljen! De hol én szürkülnék bágyatag hamuvá, Violám, Magadtól, nehogy Te eloldjál! Sétáló lábadon leszek a bojtorján, bármilyen halál jô, Tôled el nem old ám! Lovamat kötöttem de sok almafához, magamat kötöttem Hozzád, Violámhoz. Lovamat, hej, százszor dúdolva oldottam, de ami Hozzád köt, a bog oldhatatlan, kibogozhatatlan! ======================================================================== Egy apró seb csak a bal bokád fölött III. kötet Genny, daganat, már nem tudsz lépni se, kendôt tész rá, s egy gumival kötöd: egy apró seb csak a bal bokád fölött. Csak borzongsz kissé, és szédül a fejed. Nem ízlik az étel, könyv és toll; csak nem lett tán a nagyvilág beteg, mert borzongsz kissé, és szédül a fejed? Csak ketten tudjuk, mi gyenge fából vagy! Esettséged eddig nem látta még más, azt se hallják, hogy versed megakad, de ketten tudjuk, hogy gyenge fából vagy. No, fuss csak egyre az irgalom után! De silbakolj is tovább lelkesen, meg ne lásson egy gyermekem sután, mert akkor futhatsz az irgalom után! ======================================================================== -- szállok egyre felfele -- III. kötet Sokszor szégyelltem fiatalon, hogy szánomra nem gond a kenyér, a nagyok elôtt nem kell hajladoznom, testem, lelkem nem szorítja mundér, hogy a bomba, bár falkában üvöltött körül, de csak mint láncon az eb: kerítés mögül, s ha semmim se volt, gondom annyi se, szállhattam, mint a felhô, felfele. Visszanézve ma sem értem még, hogy nôhettem fel oly bántatlanul? Bár, mim kellett volna, alig nevelték, de nem is metszették le rügyeim balul. Hogy maradhattam ily feszülô, nyitott, hol a többi csak egyetlen csajkából ivott, s én testben, lélekben egészségesen, csak a Te szavad, azt innám, lesem. S jöttek évtizedek, nehéz léptűek, börtönt, s üldözést hordva vállukon. Mégis friss lettem tôlük, könnyűded, hogy a hitet mégsem árulom; nem vagyok gyáva, használhatatlan, csak a beosztást mostanra kaptam., s azok nyomán, kik elôttem mentek, mégiscsak vihetek én is egy keresztet! Látom mindezt, de ma sem értem még, hogy a hűség csak ennyi, ilyen egyszerű! Mi ôrzi karom, lábam víg lendületét, angyal, lélek, öntudat, derű? Hogy rácsok mintha nem is volnának, nekifeszülve az ég magasának, lángolva, mint az Isten fellege, s oly hang nélkül szállok egyre felfele -- ======================================================================== Miért? III. kötet Csillogó szemmel, mélyen lélegezve jóízűt futottam be a végtelenbe. S ha tán a nyálasok selypegtek: minek? a szellô elkapta, ki hallotta meg? S mikor már emberarcot formáltak ujjaim, s az enyémre is ráült a gond; a kín, gyanúval, gúnnyal sütött a szemük: -- íme a naivak, a buzgók, az új seprűk! Vállat vonva végeztem dolgomat: szép munkáért még nem akasztottak! S hogy a vihar markában minden táncolt, reszketett, egyre gondosabban rajzoltam a hajlatokat, éleket. Üvöltve gyűlt körém a csôcselék: -- ez aláássa mindünk hírnevét! Nem feleltem, s nem bántottam ôket, de nem is csüggesztettem a földre le a fômet. Dolgoztam, mint addig, hűen, pontosan. -- Ez maga ôrült, vagy ôrült ördöge van? -- Viharban minden épeszű meghajol -- és sövényük, mint a Colosseum, átkarolt. -- De emberek, én nem csináltam semmit! -- Csak dolgozom és vagyok! -- Épp ezért érdemelsz halált, -- az orkán törvénye: lapuljatok! A kör köröttem mind szűkebb, egymás szavát sem értjük meg. Minél jobban vigyázok a rendre, jóra, átkait a tömeg annál inkább szórja. Hogy élnék, tennék egyre nemesebben, ez a bizonysága, hogy elvetemült lettem! Nem követelnek jó, vagy gonosz tetteket, a lelkemet akarják prédául, a lelkemet! Én, ha tudnám., se adom, adhatom, bennük: düh, szégyen, bosszú, aggodalom. Vadul ácsolják a bitómat, mint egykor a Mesteremét, maholnap kivégeznek, de közülük senki sem tudja majd, hogy mért? ======================================================================== Címer III. kötet Emlékszem régi képekre, hol ôsz apát, püspök, király, felénk kinyújtott két kezén, ki templomot, ki klastromot kínál. Övék volt, összegürcölték, kövekbe fúltak éveik, s nem hagyták holtukban sem el: ma már tán rom, de ôrzik képeik! S ezekkel voltak napjaik, ezekkel csordultig tele: hogy nôtt a fal, hogy színesült, csak ebbôl állott mindük élete! Bár így állhatnék majd Eléd: kezemben: Gyűjtô, Nosztra, Vác, és még a többi ,,klastromom'', miket nekem még tán holnapra szánsz! De akkor most csak békesség! Míg nô a fal és színesül, te gürcölj békén, s várva várd, hogy rád rögzôdjék mindje címerül! ======================================================================== -- mikor már senki sem emlékszik rátok -- III. kötet Mint egy ôsi szikla a hegyoldalon, állok, mióta eszemet tudom. Évtizedek húznak el fölöttem, lenn emberek sírnak, s az ég dörög fenn. Paskol a vihar, belémvásik a moha, hôségnek, fagynak rajtam a nyoma. Lehasad rólam itt-ott egy darab, s torzzá lesz tôle árnyék és alak. Ki gyerekfôvel itt labdázott még, nem leli meg bennem régi kapukövét. Új házak, új utak nyúlnak erre szerte, ma eltéved, ki a helyem rég ismerte. Minden megbolydul, mássá válik, de engem semmi meg nem másít. Mi tuskómból mindig megmarad, ha kicsi, ha nagy, de szikladarab. Hiába divat, pénz, fenyegetés, nem lesz belôlem egy tál lépesméz. Megôrölnek, mert láb alatt vagyok, s beszórnak velem egy útdarabot. Ott is felfogom a lucskot, sarat, mi szikla volt, ott is szikla marad. S hogy nevetlek, ostobák, titeket: bár egy vagyok, így millióvá tehettek! S mikor már senki sem emlékszik rátok, én még akkor is ôrzöm majd halott utcátok! ======================================================================== -- belôlem virít ki minden csillag -- III. kötet Mint a víz, ugyanaz vagyok, és mindig más: a kútban, a csapon, a tocsogókban: keresztvíz és forrás. Bensôm egy, de sok a ruhám, sok az alakom, s mikor azt hiszitek: elvesztem, csak gazdagodom. Telítôdöm, az érccel, a bajjal, a vajúdó korral, mik elém feküsznek, s miket átjárok: mind alakít és forral. Hű vagyok, mert hisz akkor lennék hűtelen, ha a kilúgozott föld és idô nem érzôdnék az ízemen. Dolgom, hogy felfogjam, s osszam szerteszét az új századok ujjongó robaját, s a perc meghitt neszét. Csak fattyúim: utcáitokon a sár vagy a tócsa, mi nem old semmi újat magába, marad egyforma. De a vizekbôl a Lét egyre új létet fakaszt -- s így belôlem virít ki minden csillag, és minden tavasz ! ======================================================================== -- lélek nem él, csak az egészben -- III. kötet Ti vagytok a jobb és bal kezem, ti a tüdôm két szárnya, koponyámban ti a két szem. Bizonytalan rokkant vagyok, ha egyiktek hiányzik; a félszeműek sokszor egész vakok. Mert nincsen ég sem föld nélkül, sem fehér nélkül fekete, s a fent mindig a lent-re épül. Az egyik önmagában: áporodott makacs, a másik: hajladozó puhány; míg kéz a kézben: acéllelkű vas. Kettôtök nélkül nem lennék én sem, mert részletekkel teli a világ, de lélek nem él, csak a ritka egészben! ======================================================================== Hiszekegy III. kötet Ô vigyorogva a szemembe röhögött: nézz ki az ablakon, a rácsok között, mutass rá bármelyik járókelôre, s maholnap itt szárad elôtted a bôre, mert lefogatom, s tanukat állítok, mígnem egy kötélen kalimpálni fog, mert én vagyok az Úr, s nem az a Vén ott fenn, -- s én csöndesen mondtam.: Hiszek egy Istenben! Erre dühöngve rohangált fel, s alá: még a börtönöd is én teszem pokollá! Mert mennyben, földön mindent én csinálok, éntôlem függ életed, halálod! Tudod, hányat vittem már le a pincébe? Golyót tarkójába, s vinnyoghat a férge! Hiszel hatalmamban poklon, földön, égen? -- Csak a menny és a föld Teremtôjében! Most már az öklétôl döngött az asztal: csak az marad meg, ki szolgálni akar! S veled még beszélni sem lehet semmirôl, az ember bezárt ajtókon dörömböl. Hát meg fogsz rohadni a börtön fenekén, s jóddal kenjük ki a helyed, te kelevény! Vagy nem hiszed, hogy veled még ezt is lehet? -- Csak hogy Krisztus meghalt, s eltemettetett! Hol elsápadt, hol vérbe borult arca: nem gondoltál még a sétaudvarra? Hol félméterre a bakancsod alatt csontvázak feküsznek hason és hanyatt. A bilincs is rajtuk: ezen egyedül, ott a nô karja férjére feszül, így fúltok majd ti mind a sárba ott! De Ô halottaiból feltámadott! Meg se hallott, úgy darálta tovább: hiába vártok bármilyen csodát, nem exhumál majd a jövendô század, nem neveznek el rólatok utcákat, a fejlôdés bennünk ért el a csúcsára, ti meg maradtok az élet lomtára. Miért is jönne egy új emberalak? -- Ítélni eleveneket, és holtakat! Rám meredt, és eltorzult a szája: a te fajtádat a diliház várja. Mert aki nem lát bennünk nagyszerűt, az vagy hülye, vagy elvetemült! Nem vergôdök vele; a helyére teszem: az elektrosokk majd segít ezeken. Ti csörgôsipkát kaptok, én meg nevetek, s én rámosolyogtam: hiszem a Szentlelket! Dúlt-fúlt, fújtatott: hát nem hiszel nekem? Akár a pápát is ide cepelem! Sokba kerül? De ha nekem megéri, Mihály arkangyal tán elôlem megvédi? Leütve elhozza egy diplomata-kocsi, s vajon a hívekbôl marad egy maroknyi? Mit hiszel? Az árnak elébe ki vághat? -- Egy katolikus Anyaszentegyházat! Most aztán higgadt lett, hidegen nyugodt: amit nem hiszel, majd magad is megtudod! Mert elszámolnom, s most nyisd ki a füled, a csupasz bôröddel sem kell senkinek! Nemcsak ôrséggel veszlek köröskörül, de gyűlöllek is feneketlenül, és szétmorzsollak, akár hiszed, akár nem -- s én hiszem az örök életet, Amen! ======================================================================== Ha én sem beszélnék -- III. kötet A farizeusok, a csak a betűvel törôdôk, kik sorsára hagyják ma is a vergôdôt, a sok írástudó, ki csak azért ír, hogy gazdára leljen az Állami Nagydíj, a fôpapok, a lelkek autokratái, kik csak autón képesek utánuk járni, emmausziak, kiknek tömeg kell és pátosz, vagy hazafutnak a mama szoknyájához , nagyokos tamások, akik azt hiszik, öt ujjuk többet ér, mint az az egy hit, minden idôknek örök hörcsögei, kiknek minden jó, csak a lyuk legyen teli, a magabiztosak: üres léggömbök, kényesen lebegve a fejünk fölött, kik könnyedén veszik a pontot, meg az i-t: csak semmit precízen, semmit szószerint, a nyulak, élni se merve, mert hátha...? s a patkányok: hajrá, bármi csatornába, kórusban bôgitek mind-mind a fülembe: mért nem jössz ki velük, csak te, csak te? Látod, mi megvagyunk, nekünk jó így is, te folyton felsírsz: itt bibis, ott bibis! Hol van, mi szerinted nem kéne, hol meg hiányzik egésze, vagy része. Siratod a jót, az igazat, a jusst, mért nem megy, hogy te is nyugalomhoz juss? Ne végy mindent észre, légy már nagylelkű, ne csupa jog, erkölcs, fogadalom, eskü. Ha már így esett, hát így is puffan, ne gondolkozz mindig a Krisztusban! Egyre csak Hozsannát kiáltanál, de ha a csillagokban egyszer nem így áll! Hallgass el hát végre, ne zavard a csöndet! A köveket hallgatni, azt hiszitek, könnyebb? ======================================================================== Júdás felháborodása III. kötet Neki a legkönnyebb, bármit is mond, s bármennyit duruzsol körötte a nyáj; most megtelepszik fenn a Golgotán, s imádtatja magát pár ezer évig. Lesz keresztje is, hogy a templomokat ilyen ereklyékkel rakják végig. Lesz mise, körmenet, csodák, legendák, mozgalmak, iskolák, újságok, rádiók, lesznek papok, kik mindezt prédikálják, s az apácák is kitesznek egy milliót. Lesz a Vatikán, mint a Föld köldöke, szerzetesek is, meg elsô áldozók, s csinálnak szobrot, képet, könyvet és fotót: S a hűek akasztva és szitává lôve, megcsonkítva, eladva, megfázva, hazaárulónak, kémnek kikiáltva, pénzzel, szesszel, nôvel meggyalázva, a világcirkusz porondján felvonulnak, mint az olimpikonok, roskadozva terhe alatt a babérkoszorúknak. Mert Ô is, meg azok a tanítványok, -- mint az Atyja is fenyeget Ózeásnál, hogy itthagy bennünket, elvonul, odébb áll -- dehogy szennyeznék be magukat a bűnnel, tehát velem és velünk, s az egész világgal, nagy-kényelmesen mennek a börtönbe, a vérpadra, vagy az éhhalálba lökve, csak azt nem vállalják, amit én! Mert nekem marad nyakamon a Föld, mocskosan., sötéten, feketén! S én vállalom úgy, ahogy van! Nem akarok tisztább lenni nála, se önzetlenebb, se erkölcsösebb, s az ösztöneimet se tiprom a sárba: én minden szennyet vállalok veletek! Együtt leszünk elkárhozottak, kizártak és messze elvetettek, s együtt fogjuk gyűlölni is egymást, mert együtt gyűlöltünk minden. keresztet! De én mégse megyek a Kálváriára, én ezt az életet imádom, ezt, ezt, nekem gyönyörűség egy állami autó, és vakrémület minden kereszt. Igen, én hordom a harminc ezüst súlyát, s a még többet, mi hozzá titokban jön, s akár naponta hajlongok egy küszöbön, csakhogy ezt a zsebembe dugják. S tudom: mert elvetem az áldozatot, s nem poshadok a börtön kényelmében, amily hitvány rendet tart Ô a dolgokban, még idegösszeomlás lesz a részem, s fel se köthetem magam, ahogy szoktam. ======================================================================== Káin rokona III. kötet Jegyet tettél a homlokomra, mindegy, hogy milyet, mindegy, hogy mikor, mindegy, hogy miért, de mióta Kezed a homlokomhoz ért, az emberáram mellettem elsiet. Káinnak lettem a rokona! Hogy gyilkoltam, vagy holtat támasztottam, s így került a Jegy oda, valójában senkit sem érdekel. A lángos Jegy, az a barátságtalan, magányos és magányt szülô: miért más, aki más, mint a többiek, a földön járók közé minek a repülô? A vakondok sohase fog szállni, s ami más, mint az ô normái, az közveszélyes ôrültség! Ha valaki úszik a légben: káprázat, és elmebajos a magasba ugró, ki csak néz is felfelé, már lázas, az egészséges: a ganajtúró! S aki egészséges, félhet a ragálytól, ezért maradjon mindenkitôl távol, kivel nem hempergett együtt a sárban. Ez a biztos. Minek kutatni, mit akar, mindig jobb a nyugság, mint a zaj, hogy régi testvér, minek firtatni, ha majd nyugszik egyszer a föld alatt, s ekkor, akkor érdemesnek látszik, hát majd kikaparjuk, hogy itt van, ni! Káin az Édentôl keletre ment, én járok körbe, járok fent és lent, és sebességem, a saját nyomásom lök szét titeket, ti hamu-könnyűek. S még csak le sem szidhatlak, hisz amik vagytok, csak azt teszitek, azt, azt, mit én nem fogok soha! S így maradok, aminek kijelöltél: a megbélyegzett Káin rokona! ======================================================================== Kirôl írok? III. kötet Dörrent a Hatalom toporzékolva: ,,Hozzám mersz te lenni ily goromba?'' Nem akarok névvel senkit leszólni, legyenek az USA, vagy a Mars lakói! ,,Ha a jenkikrôl írsz, nyíltan mondd meg, s vár a villa, az autó, a csekk!'' Ha lenne nálam eladó ének, gondolod ôk gyatrán fizetnének? De én nem írtam sem nekik, sem neked, sem az öt kontinensen senkinek! Bár észre se vennék, hogy én is létezem, ki makulátlan, nem dühöng a versen. De kit elönt a harag, s leütne orozva, csak a saját bűnét verné ezzel dobra! S bárki a vétkes, csak bűne miatta szirénázik a vers riadalma! Nem-et mondva a bűnösnek szembe, s riasztva, ki renyhén szenderegne. Ezért csak halkan szitkozódjatok: még el találjátok árulni magatok! ======================================================================== -- mint nyúl az ôszi szántásban -- III. kötet Így élek immár harminc éve: futva, lebukva, újra körülnézve. Hallgatódzva: hol, ki zuhant földre? Fontolgatva: várjak-e még többre? Szétzilálva minden csupasz bokrot, mert csapda lehet egy kapu, egy oszlop, s ha befordultam az utcasarkon, visszanézve: követnek vajon? Postámat rendre számon tartva: hiába várok megint egy lapra? Kivigyázva látogatóm arcát: az új vádhoz merrôl gyűlnek akták? Hatszor megrágva, mit tollam elkövet, hisz nagyító bolházza betűimet! Az írott árkust este összetépve, hogy kész legyek a hajnali vendégre. S tudva, hogy mindez esztelen okosság: nincs vad, mi örökre elkerülje sorsát, s arra való minden masina, rádió, hogy biztosan fogja bokámat a háló. Hol csapda vágja le a lábam tôbe, hol én rágom ki magamat belôle, s míg ketté nem szeli valami a hátam, élek, mint nyúl az ôszi szántásban! ======================================================================== Megkoszorúzták a sírját... III. kötet Mennyi kivégzett, és mennyi halott! És mindenki koszorúz -- keresztbe! Mert, ahol gyilkolt, senkise ott, csak azt, akit mások terítettek le! ======================================================================== A világ 1976-ban III. kötet Hol élsz, te ember? Hol, te süketfajd? Mit beszélsz folyton a Foghatatlanról? Hisz bennünket vad vágyak tüze hajt, s a vérünk fortyogva zakatol. Te nem látsz meg semmi háborút? Forradalmakon nem örülsz, és nem sírsz? Honnan ereidben ez a poshadt víz? Tán számító vagy? Lapuló gyáva? A népek egymás torkát markolásszák, s te lesed, hol fô meg a ludas kása? Nincs szavad rá, hogy felmentünk a Holdra, s hogy mindenki tudja, hogy mi a többi gondja? Hogy szabad lehet, pökhendi és önzô, durva vagy gôgôs, keményen könyöklô, s akinek úgy jó, hogy hazudjék, próbálja szájon vágni a bíró, vagy az ég! A Föld úgy fekszik kemény markunkban, mint a gyümölcs, mit mi szedtünk le, s nem ahogy istenek gyönge tenyere az országalmát markolta unottan. S a másik ember? Semmi testvér többé! Vagy erônket verjük a lába közé, vagy korbáccsal szántjuk a hátát, míg ôk nyögve a jószívünket áldják, ja, ne lettek volna kisebbek, mint mi, de a fenekünket csókoltatni: ez az isteni! Sose tudtunk, sose mertünk ennyit, sose nôttünk még ilyen magasra, sose tekertük ily bôszen a verklit, s csodáinknak benned mégsincs visszhangja? Állj ide, vagy esküdj amoda, lesz, aki megáld, lesz, aki leköp, de az, kit semmi, sehová se köt, vagy alja a Földnek, vagy süket bolondja! ======================================================================== Fehérvasárnap III. kötet A húsvét elmúlt, az üres Fát cibálja a szél, s én: a Reá szegzett tábla, úgy festek rajt, mint bolond, ha beszél. Mutatom: megfeszítették -- s üres a Kereszt, dadogom, hogy Király, Király, s magamon kívül ki hallja ezt? Üres a táj. Pár utcahossznyira Kajafás népe dôzsöl, s én egyedül nézem ôket, egyesegyedül -- a Gyűjtôbôl. Kelemen pápa imáját mondom: atyáimért, fiaimért könyörgök, barátért esdek, orvnak megbocsátok --, de hisz elvitte már mindet az ördög! Akad itt, ki csak mostohának tisztes? Fiú, ki nem hátulról döf le? Barát? Milyen naiv vicc, csak ordasok kerülgetnek körbe. Ha halott lennék, évente egyszer kiszednétek síromról a gazt, így csak rühelltek, mint a Mogen Dovid-ot, vagy mint feketék a négerszakaszt. A Húsvét elmúlt, a szél az üres Fát cibálja, s én zörgök, lengek, törôdök rajta, mint idejét múlt, nevetséges tábla! ======================================================================== A holtan nagyok III. kötet Van a Hatalom, és van a Hit. Mit beszéltek a dolgok mellé, s mért ünnepeltek valakit? A fenének hordtok koszorúkat ménkű szobraik talpa elé, mikor onnan már egy se mozdulhat? S ha mozdulna még: felkötnétek! De jó, hogy már az apáitok tették: tiétek a haszon, övék a vétek! És úgyis a tiétek az istráng, azok fiainak a nyakán, kiket úgy ünnepeltek: a mi apánk! Most Kolbe-nak is veritek a kolompot, de tegnap még úgy hívtátok ôt is, ahogy ma utánunk szóltok: bolondok! Ott állnak kôbôl a legkedvesebbjeim, de magam bújok az ünneplôk elôl, mint a csordából kivert hím! Mert hordjon kardot, hordjon kazulát, a hűségünk, a hitünk, akármink, nekik koldus, ócska, idegen világ! És szemtelen! Mert független mer lenni! Pedig jól megélnének a csontjainkból, csak hagynánk magunkat eltemetni! Hit és Hatalom közt nincs többé béke, mióta az Isten Fia sem volt több, mint egy falusi ács ingyen legénye! ======================================================================== Megbotránkoztál? III. kötet Ha izzik a vers, s minden sora jól odapörköl s mint kancsuka szíja, vájja a bôrbe magát, ha sebzett állatként az agyadban bömböl, míg bô verítéked csordul a hátadon egyre alább, ha nem tudod már letagadni, hogy gyáva kukacként élsz, hogy lágy, puha vagy, kocsonyás és semmirekellô, itt dobra vered pár éved és azzal az életed kész, s hogy csak te magad vagy ebben a bűnös, s félre vetendô, ha lassú kéjjel fojtanád vízbe azt, aki így ír, s reméled, hogy legalább az Isten megteszi majd, nos akkor nem veszett kárba a tinta, papír, csak adjon az ég neked még ezeregy ilyen bajt! ======================================================================== Mit akartatok velem? III. kötet Tulajdonképpen mit akartatok? Egy spiclitek megszökött, vagy halott, s a helyébe kellettem volna én? Hogy többé ne zavarjam a köreiteket, s annyi év után, ha még kimegyek, csak egy elfekvôben várjanak valahol? Hogy az utcán rémület osonjon végig, mert a gyerekimát is latra lemérik, s a lélek inkább fojtsa meg magát? Hogy reklámként bôgjön a világba: ki Istenéhez még mindig hű máma, vagy ügynök, vagy kötnivaló bolond? De ha sok dörzsölt húzástokon túl tesz néhány ellenlépést is az Úr, nem vall majd csôdöt minden számítás? Hisz adhat kétannyi idôt meg erôt, s lángot, mi felgyújtsa mi szunnyadt elôbb, s akkor tulajdonkép mire jutottatok? ======================================================================== Csak mese! III. kötet Valahol, túl az Óperencián, ne gondold, hogy nálunk talán, merthogy újra nyílnak mindig a mesék, így történhetett meg ez is nemrég! Egy szép városban, fenn a várhegyen, hogy mindenkinek felette legyen, állt egy cifra, de roskatag bálvány. S mivel nem hitt benne már senki sem, a fejesek kimondták törvényesen, hogy messze, majd az Üveghegyekbôl, mikbôl a Föld száz új csodája dôl, más bálványt hoznak: ragyogót, újat, mi elôtt a nép térdre borulhat. Mindenki tudta, mindenki várta, csillagként ért az országhatárra, féltve, takarva, szép lassan vitték, a ponyváját se láthattad itt még, óvatosan ért el a régi helyére, csak a bennfentesek gyűlhettek köréje. S mikor leszedték az úti leplek halmát, vigyorogva acsargott le rájuk egy torzonborz, meztelen és ronda állati altest meg sátáni pofa. De döbbenet senkin sem érzett! Gyönyörűbb, mint minden igézet! Még a ruhája is mily csodás! Tündér kezére valló alkotás! Szélesre tárják mind a kapukat, özönlik a nép, mint zúgó áradat, körülfolyja a bálványt, mint hegyet, ki szemét dörgöli, ki köhint egyet, de szól a fanfár, s mindenki zengi: a nap halványabb, mint a bálvány, s a hold elsápad ruhája láttán! S egy gyerek ostorral, csigával furakszik épp a tömegen által, de az, amit itt csodálnak, néznek, felfoghatatlan a gyerekésznek. S míg vének, papok, művészek, bírák, dagadt pofával fújják a trombitát, -- de hisz ez meztelen, és hogy milyen rút! -- hallik, mint a kiskölyök kiált. És most, és most, most fordul a mese! Összenéznek, de nem üvölt fel senki se felszabadultan, hogy persze meztelen a bálvány, csak mi gajdoltunk bután és gyáván, s ki szétverted ezt a mocsári ködöt, hurrá neked, te csodás kis kölyök. Nem! Egymást lesve felordítanak: a szentségtörô, a romlott cafat! Pusztulj! S torkába verik a csigát, ostorával a hátát felszabják, legalább egyet mindenki. rúg belé, s a már alig vonagló húshalom a bálvány torkán csúszik lefelé. A fiatal hús a szörnynek jól esett, másnap újra vár egy gyereket. És attól kezdve nap, mint nap ilyen friss ebédre tátogat. De van ám esze: nem kellenek neki a föld hazugságban pácolt vénei. Csak a mocsoktalant, a tisztát falja, a tömeg ott járhat az orra elôtt: puhányok, piócák nem érdeklik ôt! Ezek biztonsága így ugyan teljes, de srácból egyre kevesebb lesz. A város kész elfekvô kórház: csupa genny, fertôzés, roncsok és láz. Bezárt szobába bújva, ki-ki körülpislog, s hangtalan nyögi: mért nem akad nálunk, mint a mesében, egy kisgyerek, ki erre jön éppen, talán ostorral kerget egy csigát, s megáll, felnevet és nagyot kiált: de hisz ez meztelen, és hogy milyen rút! -- S itt szája elé kapva a kezét, a zárt szobában ijedten néz szét a sok betojt, nyálas, nyavalyás -- Én is csak súgom: mesémnek vége, s ha csak hallgattad is: fuss el véle, míg oda nem hurcol egy volt iskolatárs mindkettônket a bálvány elébe! ======================================================================== Elveszett nemzedék III. kötet Láttam ôket! Fiatalok voltak, frissek és erôsek, s elindultak hetykén és kacagva, meghódítani a mennyet és a földet. És elébük állt a Sátán. Megveszlek -- mondta az elsônek --, van itt arany, fűszer, nô és márvány, s én nem vagyok kicsinyes s a gyerek állt csorgó nyállal és gyáván. Arcszíne lassan zöldesbe hajlott, megcsillant ravasz disznó-szeme, sorolni kezdte a kocsit, a villát, a yachtot, s nôtt, nôtt a földbôl mindez kifelé, de az álma nyugtalan lett, s hajszolt. Hát te? -- lépett a Sátán a másik elé, s az reszketve dadogta: nem vagyok eladó! Nem-é? S akkora pofont kapott, hogy az agya is meglódult belé. No, megtagadod már az apádat? Igenis! Sose volt! Vagy ha mégis: gazember volt, csirkefogó, állat! -- Itt van egy garas, hogy betömhesd a szádat! S ki volt az anyád? Amolyan jóféle? Anyámat nem adom, az anyámat nem! Nem? Add csak azt a pálcát, és tartsd az üleped! Bácsi kérem, jaj, jaj, egy ribanc volt, ki engem a világra ellett! S a Sátán felröhög: nesze egy garas kenôcsre, s még meg is köszönöd! A harmadikhoz fordul: veled hogy leszünk? Az csak áll némán, és keményen, nem szól, rá se néz, szeme csak az égen. Így is jó -- csikorog a Sátán --, s lángsugárral kétfelé szeli hosszában, középen. Az Úr meg a magasból lehajol, két tenyerébe simulnak a csonkok: az egyikbôl friss földet kanyarít, s a másikból mesés, új égboltot. ======================================================================== ,,Hívôk'' III. kötet Ó, ti ferdepofájú fél-szentecskék, este imádkozó polgár-stréberek, kiknek nem jut a Sátán morzsáiból elég, de az Isten tenyerébôl rég kiestetek! Ó ugyanis már túlontúl sokallja, amennyit te a Sátánnak hajbókolsz, ezzel meg azért vagy zűrbe, bajba, mert alacsony neki, hol képét tartod, a polc. Hát ha akarsz, akard a menny egészét, vagy dôzsölj a Sátánnal az asztalfôn, de ki mindkettôjük kegyét becéznéd, csak csúnyán ráfizetsz mindkettôn! ======================================================================== Az Egyház záró szava III. kötet Igen, ti ezt sosem értettétek, hogy kettôtökben egyetlen a lényeg! A matricái vagytok csak egymásnak, mint két birkózó, kik soha el nem válnak, s csak az a kérdés: melyik van épp felül? Míg én nem másik vagyok, de más legbelül! Másutt létezem, és egészen másként, hol ti dühöngtök, én magasba szállnék, hol fojtogattok, nem vagyok jelen, s mikor eltemettek: az az életem! Ti mindent csupán kétfelé hánytok, jobbra, vagy balra szórnak a lapátok, s eszetekbe se jut így nézni valakit: se egyik, se másik, hanem egy harmadik! Csatlóst akartok, vagy ellenséget! Ki. nem gáncsol, s nem jô segédnek, naiv fantaszta, vagy ravasz csaló: Mórus Tamás , vagy a trójai faló. Én nem lesem: a gyôzelem hol piroslik, mert nem játszom ezt a rabló-pandúrosdit, hol minden találmány, új fogás, csak a másik lábát buktató gáncs, vagy petyhüdt érzékek kicsiklandott kéje -- miért kell, hogy oda legyek érte? Lett ezektôl az Ember maga nagyobb, vagy csak végtagjain tépôbbek a karmok? Az Élet tündöklôbb, briliánsabb? Vagy fortyogva épp önmagára lázad? Nincs miért küzdjek bármelyiktekért, de sirathatom, mi bennetek elvetélt. S ha ezért valaki megáld, vagy leköp: az egyik nem vonz, a másik nem lök, csak az a bizonyos Foghatatlan, ki mégis annyira jelenlevô, hogy Tôle vagyok Földeken, Holdakban kettôtök mellett a Harmadik Erô! ======================================================================== Bús esti ima (4. zs.) III. kötet A szöggel spékelt drótokon imám: riadt, futó fegyenc, megbújni Nálad, átoson. A szívem hol ólomnehéz, hol foszló szappanbuborék, ó, mért nem izzik az egész? Hánykódva rongyos zsákomon, sok bűnöm visszapergetem, és rajtuk némán. bánkódom. Csodássá tetted szentjeid, hát engem is hallgass meg már: lehessek köztük bár egyik! Emeld fölébem Arcodat , nem étel és bor érdekel, én Tôled lennék vidorabb. S most azzal altasd békén el az egyre jobban szűkölôt, hogy biztonságban lesz egyszer! ======================================================================== Mint az a madár -- ? (10. zs.) III. kötet Hányszor a fülembe súgtátok ijedten: nézd, itt vagy ott áll egy istentelen! A sarkon egy másik leselkedik, fegyverük elér a puszta melledig. Hálószemekként markolják a földet, hogy gondolod, hogy sorukat áttörjed? Csak egyet tehetsz: mint az a madár, ha felriasztod, el a hegyekbe száll! Hol a gyökereket kiszedik a földbôl, nem szüretel az igaz se többször. Csak egyet tehetsz: mit az a madár, melyik már a távol hegyek felé jár! Sokszor feleltem, sose értettétek: az Úr szemei oda is elérnek; ôket is nézi, de engem is lát: kicsoda vadászik, s ki hordja irháját? Nem akarok én senkit legyôzni, nem hívom rájuk a kén esôit, megoldom magam a feladatot: lesüllyedek, mint a régi alapok, rakjátok hátamra az új köveket, ugye, hogy itt is mennyit tehetek! S ha csak egy fészer épül is fel rám: madarak is lesznek az eresz alján! ======================================================================== Ember embernek farkasa (11. és 115. zs.) III. kötet Nem Istennek, a föld fiának alkonyul, s az embernek marad az ember farkasul. Kivész a jó, a bölcs, a szent maga, s lesz az ember az ember farkasa. Az álma is gonosz, rút, hamis, s a testvér egyre jobban farkas is. S ma már akkor is rikolt a félelem, ha nem is látszik az állat az emberen. A bestiákról én is úgy verselek, ahogy a sötétben fütyül a gyerek. S ha a fütty elűzi a sötét rémeit, ne jusson el a farkas se a versekig. S ki Benne bízom, s a verset is állom, majd csak átdalolom magam a halálon. ======================================================================== A palack szelleme (12. zs.) III. kötet A szellemet Salamon király zárta dugaszolt, pecsételt palackjába. S az örvénylô tengerbe dobta, csigatempójú századokra. ,,Ki megszabadít, dúsgazdag lesz velem'' -- ígérte az elsô ezredig a szellem. De a tenger tovább vetette, hányta. ,,Halálomig leszek a szolgája'' fogadta a második ezredre, de most se lett szükség az ígéretre. Mire az évezred harmadszor kitelt, s a palack egy halász hálójába akadt, a keserű, vagy megôrült szellem harsogta az új fogadalmat: ,,ki megszabadít, azt én tönkre teszem!'' Körültáncol a gyerekmese, hogy hallik a zsoltár három meddig-e: hogy az ellenség meddig tapos még? S egyre jobban értem a palack szellemét! ======================================================================== Valle de los caidos (20/2. zs.) III. kötet Egymás mellett fekvô vérbô spanyolok, csak némán, vagy békén is szunnyadtok? A fojtogató marok már mind kisimult, s az üres koponyákból kiporlott a múlt? Senki sem harapja át a másik torkát? A józan föld alatt adtok már parolát? S hogy kioltotta bennetek a tűzet a Kéz, nem-gyűlölni most már nem is oly nehéz? Vagy egy más Tűz izzott fel, egy másik Arc, más Cél nyelt el, más Úr, és másik Harc? Vértôl és vérben itt egyképp vesztesek, hátha valahol csak együtt gyôztetek? Mikor az Íja arcotokba feszült, tán megláttátok, mi fontos egyedül? S csak itt feküsztök némán egymás mellett, de ott, ugye, daloltok, s tárt karral öleltek! ======================================================================== Szókat tajtékzom (38. zs.) III. kötet Jaj, de már hányszor a nyelvembe haraptam, hogy olyat ne szóljak, ami oktalan. Féket raktam szememre, fülemre, mikor fogytán volt már bensôm türelme. De hallgathattam mogorva daccal, -- mint bepörgött rab, felhördült a szívem, s szókat tajtékzik az ostoba angyal. -- Legalább megsúgnád a börtönöm hosszát, az esendô én hogy, s mikor jut Hozzád? Maroknyi por vagyok csak Elôtted, -- mint mindnyájunkat, nézhetsz levegônek! De mi a csudának nyüzsögjön a lelkem, túrjon fel egy rakást, azt se tudva, minek, hisz csak átsuhan, ahogy az árny lebben! Ugye, meghallod, ahogy itt nyüszítek? Ugye, nem leszel a könnyeimre süket? Az élet útján ma is úgy bujdosom, mint nyomorult ôsöm, a busa cro-magnon. Ne dobj hát oda ôrültek dühének, s a Te szemed se tartson kereszttűzben, nehogy megfulladjon ajkamon az ének! ======================================================================== -- mint futó sebesültbôl a vér csöpög (39. zs.) III. kötet Bár izgulva, de bíztam Benned, hogy szorongásom észrevetted, s kirántva ebbôl a sírgödörbôl kemény sziklára állítasz rá. Ajkamról új ének tör föl: ez lesz talán a himnuszoddá! S akik hallják, megilletôdnek, Te reménye a reménykedôknek! Mert az a boldog, ki Benned bízik, s ösztöneiben sosem izzik bálvány, totem, tabu, babona -- Te annyi mindent tettél értem, mi Néked semmi, de nekem csoda, s mi páratlan voltál, ha Tanácsod kértem! El se kezdem mesélni mindjét, hisz több, mint amit szóval bírnék! Nincs szükséged kérô áldozatra, a Füled számomra anélkül is nyitva. S mert bűneimért se vártál ilyet, azt gondoltam: majd elmegyek magam! Hisz nekem is szól, mit ír a Könyved, hogy Akaratod tennem akaratlan, ez az, Atyám, mi elbűvöl engem, ha Törvényed benn dobog szívemben! Igazságod zengtem a világ piacán, s tudod, hogy mennyire nem óvtam a szám. Nem fojtottam magamba a dolgod, elbeszéltem, miként segítettél. Vissza az Irgalmad így most Te se fogd, mikor a bűn és a baj a fejem fölé ér, és számosabban, mint a hajam szála, hogy eleped tôlük a lelkem is már ma! Hát zavard szét ôket, és piríts rájuk, kiknek életem a zsákmányuk, hogy meneküljenek szégyennel tele, kik azt élvezik, ami nekem fáj, s némuljanak el dadogva, hebegve, kik csúfolódtak: úgy kell, úgy kell már! S örülhessünk Benned mindahányan, kik csak dicsérnek szebben, jobban nálam! (Ajánlás) S ha fanyalogva mondod ezekre: kongó szavak egy üres szövegre, mert nincs benne tévé, divat, lottó, s mi téged reggeltôl estig hajt, ha megjöttél a nyári Balatontól, -- szavaimról hidd el, mit szívem még bevall, hogy úgy maradnak el az életem mögött, mint futó sebesültbôl a vér csöpög. ======================================================================== Ilyen ôsi a bűn! (40. zs.) III. kötet Magam csak az irgalmadat kérem, mert bűn borít csupán, semmi érdem. Ôk meg így beszélnek rólam. szerte: bár pusztulna, s neve is kiveszne! Ki vigyázna is rám, üres blöffel szédít, s künn mondja ki átkát, a szívbélit. Ha összejönnek itt-ott gyűlölôim, azt élvezik, mi nékem égetô kín: no, ezt a pestist ugyan jól kifogta, lefeküdt, hát kész a koporsója! S kikkel együtt ettem, sok barátom, ma csizmájával rugdos a bokámon. Szegény szívem, nemcsak veled van így, másra a régi zsoltár se tanít! Ilyen ôsi a bűn, látod, látod, értsd meg hát magad -- meg a világod! ======================================================================== Fuldokolva (41/2. zs.) III. kötet Mondd: akkor rég jutottak tán eszedbe, ott kinn a lágy vizen, arany napon, hogy kik borulnak éppen akkor vérbe, szennybe? Hát most az örvény téged forgat, a csontod malmok zúzzák, ôrlik, s nem vagy gondja mái ifjú napozóknak! És akkor még te azt sem kérdezted, mivel ma gúnnyal szórakoznak ôk, hogy hol van hát a fönséges-nagy Istened? Bizony, ha egyszer még Elébe állok, csak fél lélekkel leszek ott jelen, mert folyton hallom majd a kiáltástok. Minden virág kagyló csak, és ki ráhajol, a földnek tán a túlfelérôl hall egy síró gyereket, kit részeg apja éppen lazsnakol. Hol drót, ott én már csak szögeset látok, az óralánc is csak bilincs nekem, s a felhôkben is rácsok égnek, rácsok! Mi hang, csak sír, rimánkodik, sikolt, röhög, hörög, gúny- s dühhel káromol, vagy csattan, mint ököl, korbács, pisztoly. A mindenségbôl mint a vízesés zuhog a könny, a vér, a szenny, s a veríték, és én alatta szédelegve fulladok. És többé már nem látom, nem hiszem, hogy ember is van, s nemcsak dúvadak, s hogy napsütésben csónak ring a kék vízen. ======================================================================== Várlak (43/2-3 zs.) III. kötet Ellöktél Magadtól és megszégyenítettél, nem lát velem járni se nappal, se éjfél. Sarokba szorított seregnyi üldözôm, s a gyűlölôim szórják szét a göncöm. Mint ölni való juhot löktél nekik oda, s belém mart, tépett a pogányok foga. Ingyen adtál, csupán ráadásnak, lyukját se keresve meg egy libertásnak. Röhögség lettem minden ismerôsnek, gúnyolódnak rajtam, akik szembe jônek. A hitetleneknek jó firma vagyok, s itthon fejük rázzák a kicsik és nagyok. A gyalázat most már mindig lesír rólam, arcom maga is ég, pírtól borítottan, ellenségeim sok szava miatt, kik rám vicsorítják agyaraikat. Meddig alszol még? Meddig? Meddig? Keltedet napjaim hiába lesik? Azért rejted el tán az Arcodat: meg ne lásd, ha nyomorom felfakad? Hogy meg ne lásd porban fetrengô lelkem, se testem, mi a kortól már nem kikezdetlen? Hiszen soha meg nem feledkeztem Rólad, nem csúfoltam fel az adott szómat! Nem csusszant a szívem vonalnyit se hátra, se az ösvényedrôl nem lépett le lába. Hisz nyúlnék csak egyszer a bálványok felé, Tenálad hamarébb észre ki venné? Robbanj már egyszer a segítségemre, szabadítson ki irgalmad keze! Mert naponta lesem dobbanó Lábad, s feltarisznyázva várlak, csak várlak! ======================================================================== Mulandóság (48. zs.) III. kötet Nevezd el önmagadról a földet és a korokat: kirablott piramisodban még a csontod se rohad! ======================================================================== A magányos ember zsoltároskönyve (68. zs.) III. kötet Istenem, vizeid már ajkamig érnek, nekem, a kivetett, árva szegénynek. Belesüppedtem a mélységes iszapba: órák, évek töltik egyre magasabbra. Nincs pont, hol megvessem a lábam: sorra töröltek minden rubrikában. Rám zuhognak a hullámóriások: bomló emberiség, elveszett országok. Belerekedtem, belefásultam: imázni, harcolni mindig elárultan. Hisz több a gyűlölôm, mint a hajam szála, mintha minden sejtem nem nekik szolgálna! Számon veszik rajtam, amit el se vettem, meg nem történtekért járok bélyegesen. Te tudod, hogy voltam bűnös és esztelen, de ôk csak a jóért bánnak így velem. S ettôl a tieid meg is zavarodnak, és ha én idézem, nem hisznek a Szódnak! Aki meg távolról tartott még Feléd, pirulva fordítja el a tekintetét. S mikor Érted tűrném a gyalázatot, még én leszek a botránkozásra ok. S végül enyéim között is száműzött: terhes, gyanús, megvetett, lükött. Mikor a templomodért buzgólkodtam, virrasztva, fáradva, nyúlként hajszoltan, a Neked szánt csúfságot zúdították rám: ha pusztulnék, hátha velem pusztulnál? Zsákot húztak rám a ruhám helyett: hátha levetem ezzel a lelkemet? Ugráltatnának, mint egy bohócot, hogy mindenki lássa: a tieid bolondok! Rajtam szórakoznak a hivatalukban, hol pénzük és nôjük, és rangjuk van! Rajtam röhögnek félig részegen mit tettél, Atyám, Magaddal -- s velem? ======================================================================== Csak Te ne késs! (69. zs.) III. kötet Kisgyerek korom óta körülugatott, röhögött, röfögött mindig is a csorda. Néha keresték az életem sokszor megvetéssel, aljasul, cselezve piruló szégyenem. Leskelve motyogták: bukj el! S ha csak körülnéztem tanácstalanul, már kórusban zúgott az úgy-kell! De én nem kértem nekik, s nem is vártam, hogy a gyalázat viharja majd a nyakukba esik. Nem kértem gyôzelmet, nem kell az ünnep, himnuszok, bosszú, vagy virágos körmenet. Hadd maradjak egyszerű senki, szánnivaló szegény nyomorult, alig embernyi! Csak Te ne késs! Siess, fogj, húzz, emelj, segíts, támogass, s nem érint a vész, nem érdekel a vész! ======================================================================== Azért ez nem olyan egyszerű! (72. zs.) III. kötet A hűségeshez milyen jó vagy Te, egyszerű szívűek Atyja, Istene! S megcsuszamlott mégiscsak a lábam, s már inkább estem, mintsemhogy álltam, mert megirigyeltem a gonoszokat, látva, hogy a bűnös mennyit harácsolhat! Nekik soha sincs semmilyen bajuk, jóllakottan reng a hájas-nagy hasuk. Nem üvölt bennük a zűrök riadalma, ha a szomszédjukat verik épp dagadtra. Villog a gôgjük, mint egy diadém, s az erôszak fedi ôket ruhaként. Megkövült szívükbôl gonoszság pezseg, eszük nem öklend csak eszteleneket. Gúnyosan szólnak hozzánk, s gonoszsággal, már ránk taposni felemelt lábbal. Felfújt pofával az eget rohamozzák, s nyelvük hurokként fogja a föld torkát. Szegény népem ezért hódol nekik, s ôk belôle a lelket is kiszedik. S még hôzöngenek: honnan tudná az Isten? Titkos jelentést sose kap Ô innen! Igen ilyenek, ilyenek a bűnösök, s nyugodtan kotlanak hatalmuk fölött! Hát akkor hiába tartom szívem tisztán, s ártatlan két kezem moshatom, biz, ám! Mikor vesszejükkel naponta, nevetve jókat odasóznak csupasz fenekemre. Viszont, ha mondanám: úgy teszek, mint ôk, fiad helyett lennék magam is ripôk. Törtem a fejem, hogy dűlôre jussak, de nyomát sem leltem valami kiútnak. Míg csak szentélyedbe be nem mentem, hogy még a végüket, azt is lefigyeljem! Hát csúszós talajra állítottad ôket, s akit meglöksz, beválik rommezônek. S hányszor ledôltek már pillanat alatt, nagy dörgés közben tűntek el a falak, s mint álomképet, ha felébred az ember, szétfoszlatta ôket ama reggel! Mikor az eszem el-megkeseredett, vagy gyötrelem markolta szívemet, én voltam az az értelmetlen tökfej, ki, mint egy borjú, Elôtted úgy jár-kel. De most már mindig Veled maradok, hisz jobbról a Kezed kézen fogott! Tanácsaiddal Te vezetsz engem, s felemelsz egyszer, Magadhoz ölelten. Kim van nékem Nélküled az égben? S ha Veled vagyok, mit ér a föld nékem? Elszáradhat bennem a szív és a hús, Te vagy a helyükbe számomra a juss! Mert kik elfordulnak Tôled, el is vesznek, végüket veted, mint a hűtleneknek! Hozzád közel lennem, milyen nagyon jó, Elédbe hajlanom, ez a nyugtató ! (S azért meséltem mindezt neked is, hogy mi benned fáj, te is csendesítsd!) ======================================================================== -- mert, például, így is lehet! -- III. kötet Ez az örök dráma bennem és tebenned, ez az Isten nagystílű játéka, s rejtett kulcsa a világtörténetnek. Elôjáték Lehet hozzám az Úr akármilyen jó, hol itt, hol ott csúszik meg a lábam, mert a másikat figyeltem és láttam, s megmorogtam: a bűnös, a koszos áruló! Elsô felvonás Mi bajuk is lenne? Olyan izmos, jólöltözött mind! A bánatom kedvüket nem szegte, s az ostor, ami rajtam pattog, rájuk se legyint. Csak úgy sugárzik róluk a vak gôg! Ahogy szájuk sarkán a cigaretta fityeg, felcsapott fejfedôk, zsebredugott kezek, s a megvetés, mi szemükbôl ránk mered! Hogy bugyborékol bennük kavarogva ami csak bűn és lázálom, gúny és rosszakarat füstöl róluk tova, s röhögve taposnak arcon meg háton. S ha nyelvük még az eget sem kíméli, persze hogy földünket tűzkorbácsként éri! Második felvonás S motyogtam egyre a fogaim között: hát megvakult, megsüketült az Úr, hogy nekik ad erôt, s békét velük kötött? Én meg hiába ôrzöm a szívem, mindhiába, moshatom a kezem bármily tisztára, a verést mindennap megkapom. Na, és ha kilépnék a fiai közül, s beszélnék, ahogy azoktól hallom, mi lenne akkor, no, mi lenne? De akárhogy is noszogattam magam, nem vitt a lábam másfele! Harmadik felvonás Milyen esztelen is voltam, milyen ôrült, úgy nézhettél rám, mint egy baromra, mikor az agyamra ily keserűség ült. Hiszen Te vagy az, ki mindig velem van, ki úgy vezetsz engem, kézenfogva, Nélküled üresen tátong az ég, s ha Veled vagyok, a szép föld már nem gyújt mosolyra! Mint Mont-Saint-Michel-en az Ôrültek Útja, mi korlát nélkül visz a toronycsúcsra, úgy akarok én is menni Feléd, ha zúgják is lenn, hogy már az eszem sem ép! S nem baj, hogy szemmel kinn az Óceánon, ami lent történik, én már nem is látom, hogy a gôg, s annak minden dísze, rongya, mint hajnali álom, fakul, eloszlik -- én Mihályhoz léptem ki a toronyra, s ott maradok vele immáron holtig! ======================================================================== Nem egészen! (74. zs.) III. kötet Csak ôrjöngjetek! Még megjön az idôm, s egyszer úrrá lesz a Jó a vak erôn. Hiába ráztok meg földet és embert, a magamfélén áll a száraz, s a tenger! Ti szemtelenek, ugyan mért pattogtok, mért hordjátok olyan fenn az orrotok? Miért háborogtok az Atyánk ellen, minek szavaltok bódult ôrületben? Meg nem ment titeket se Kelet, se Nyugat, a hegyek, a sivatag el úgyse bújtat! Hanem majd az Isten, Ô lesz a bírátok, lesz, akit felment, de mit mond tirátok? Micsoda kelyhet markol a Kezében, habzó borával megtölti egészen, s azzal itat, ti föld gonoszai, fel fogjátok a seprôt is hajtani! S igazad is lesz, Dávid király, ha majd a mérleg végsôt himbál, azon az utolsó, nyomott hajnaltájon, mikor szétfoszlik majd minden álom, s mindegyikünk ijedt lesz és pôre, ahogy nézi, vizsgálja az ítélôje, s ha ôk minden lyukba be is bújnának, mi sem leszünk ám csuda bátrak! De kiinniok amit nekik kell: ôk vették meg a keservünkkel! De hogy ott aztán még én daloljak, no, hallhattok majd sokkal jobbat! ======================================================================== Látom a sötétet! (87. zs.) III. kötet -- inter mortuos est stratum meum -- Ne mondjátok: majd polgárosodik, minden kamasz kiforrja magát, csak meg kell érteni, túl kell élni ezt a vertikális népvándorlást. Hogy nem szabad merevnek lenni, és pápábbnak a pápánál -- hagyjátok végre ezt az önámítást, vagy Ágoston egyháza még mindig áll? És Pálé is mind él Kisázsiában? Hát hová tettétek a szemetek? Kár a szóért, hogy ki itt a bűnös, csak az a biztos, hogy koporsóba fektettek! Feltámadás is van: nônek, férfinak, de mit városnak, népnek, földrésznek hívnak, az vagy lebírja, vagy belegebed. Nem tudom: kikelünk belôle, vagy sem, de azt igen, hogy koporsóba fektettek. -- quorum non es memor amplius -- És ilyenkor hiába emlegettek régi szenteket, történeti hivatást, s hogy végsô szélén a szakadékperemnek a csuszamló test hányszor megtalált mégis valami egyensúlyt, mi elodázta a halált. Dehát embernél nincsen végtelen, s annál biztosabb, hogy most már idesújt, minél többször volt türelmes a Kegyelem. Lehet, hogy régen a tieid voltunk, de megemlékszel még ma is rólunk? -- removisti notos meos a me -- A régi osztálytársak hová lettek? Barát és tanítvány: mind kivesztek? Mert hogy felettetek, mestereim, a temetô lombja sustorog, lehet fájó, ám érthetô dolog. De úgy indultam, egy egész nemzedékkel, s ahogy vonultunk: dobbal, zenével, mintha egyre többen lettünk volna -- egy darabig. S mikor az út kietlenebb tájakra vitt, maradt egy bensôséges kis csapat, s hogy már a remény zöldje sem virít, a lépteim árván konganak. Emberek, tárgyak: oly ismeretlenek, tévedésbôl sem hallok rokon hangot, csillagokat sem jártatsz már felettem: mindent elvettél, amit elérhettem! -- abominabilem fecisti me -- Kísérômül csak az utálat maradt, mi az űr minden zugából rám szakad. Seregnyi fiam veszett már ködbe, s ha az utcán szemközt kerülne egy rokon, biztos, hogy a túlsó járdán jönne. Magukban hányan fellélegeznének a hírre , hogy nem vagyok többé, s eloszlott egy árny, mi oda-odatolult mindennapos piszkaik fölé. Van, ki akasztva szeretne látni, a másik jeges gyűlölettel teli, s kinek atyámnak kellene lennie, azt válaszolja hűségemre: ,,jól el kéne fenekelni!'' -- clausus sum -- S hogy a sok csapás keserűvé ne tegyen, velem együtt hál rohadt priccsemen a nyolcadik boldogság. Hogy ne hihessem magamat oknak, akitôl joggal elfordulnak a megértôk, a frissek, a szentek -- bilincseikkel jelölnek ki újra meg újra a tiednek. Ez az a fény, mi lábamnak világít, s a Szaharában ami csak hiányzik, mindent bôven pótolnak e vasak: szorításukban Kezed bujdokol, ôriz, melenget, s Magához ragad! -- oculi mei ob miseriam tabescunt -- De ettôl a Szahara sivatag marad, és nyomornak a nyomor. Tested kipállik a mosdatlanságtól, fogaid sorban kirohadnak a szádból, és csajkád felett elönt az undor, mert árad belôle mi keserű, avas és dohos, mi penészes, büdös, romlott és piszkos. Lassan megérzed, hogy minden porcikád, minden idegszálad felveszi a rozsdát, hogy szemed sarkában rángógörcs ver fészket, s mint a beázott, lyukas tetô alatt megfoltosodnak, majd kidűlnek a falak: ma itt, holnap ott omlik le benned valami -- s hogy a nyolcadik boldogság nincs ingyen, s nem is zsongító tündérmese, s mire Izsákot az Angyal leveszi a tűzrôl, tán nem lesz már szeme se -- -- portavi terrores tuos et elanqui -- -- de ha igen, az se jelent semmit. Több rémület dörömböl rajtam, több settenkedik nyomaim körül, mintsem, hogy a sorrend érdekelne, amiben torkukba kerülök étkükül. Hogy az árva bárányból a farkasok elôször honnan harapnak ki egy darabot, nem ez a sorsa lényege, hanem hogy fabatkát sem ér az élete. S a bôre megborzong már joggal itt, ha a csorda még csak tág körben vonít. Így hallom ôket én is ébren, alva csak rémületet lélegezem, és tátogva, dadogva, félájultan, de ebbôl áll az életem! -- familiares mei sunt tenebrae -- És ettôl van köröttem rég sötét! Tétován mozgok benne, mint a vakok: nem utazom, s alig beszélek, olvasok. Nincs mit látnom ebben a sötétben, de látom a Sötétet, s ahogy azt kell: sötéten! Csillagom csak akkor van, ha egy ravaszul kiálló szegletben váratlanul hókon verem magam. Hallgass! Távoli zárban fordul a Kulcs, de mit mondanak majd a hóhérnak? Oldozd fel! Vagy: nem bánom, sújts! A feneketlen sötétben szorongok, s mire Te egyszer a lelkem innen kihalászod, vak leszek és fehér, mint a barlangi rákok! ======================================================================== Biztonságban (90. zs.) III. kötet Nekem parancsolt az Úr felôled: utadra rendelt ôrizôdnek. S én alád tartom két tenyerem: ne bukj el köveken, embereken. Te nem állnál az oltalma alatt? Még árnyéka is csak takargat! Vagy nem emlékszel a vadász-csapdákra, s ahogy azokat ronggyá zilálta? A falra, mi ledôlt a hátad mögött, a bombára, mi szemközt süvöltött, s hol kettôt lebírtál: a vonatlépcsôre ki más volt ott a végzeted ôre? Bizony Ô vett a szárnyai alá, s lett a földrengésben sarkcsillagoddá! Balodon már elhulltak ezren, de jobbról sem ér el a tízezer sem! Mert a Magasságos sasfészked neked, ki szállni nem tud, utánad nem jöhet! Ne rettegj éji surranásuktól, piaci gúnyjuk beléd nem hatol. A lélek sorvasztó, sötét pestise, s a test nyomora nem árt néked semmit se. Üldözôid sorsát közelrôl nézheted: lapuló árulás, bomló idegek. Az Úr parancsolt felôled nekem, s a pokolra szállásod is ôrizem. Ha emberpofájú vad sunnyog feléd, ha lábad körül patkányok szeme ég, menj csak köztük fütyörészve végig Atyád fiai a sárkányt sem félik! ======================================================================== Ne keményítsétek meg -- (94. zs.) III. kötet Mégis elkiáltom az ujjongó hívást, bár kevesen tartunk sziklának ma itt, de ha én látnám csak Tebenned az üdvöt, akkor magamnak mondanám dalaid. Egyedül vagy most is véghetetlen, pedig minden sarkon felmered egy Moloch: kényelem, hatalom, ösztönök de a Mély, s a Magas csak a Te birtokod! A gép, mi a vizek alján úszik, s testvére, mi a nap felé repül, sohasem jut túl a tenyereden, s benne, ha tagadja is, egy gyereked ül. Legalább ma halljátok meg Szavát: ,,Ne keményítsétek meg a szíveteket'', elég dacos kôszívet hoztak már a sivatag óta az évezredek. A negyven óta majd négyezer éve, hogy fajtátok egyre a terhemre van: ti tántorgó lábak, tévelygô szívek, hát nem akartok élni békés-boldogan? Most hallgassatok, most a Szóra, hisz már szétesik a föld, vagy szétrohad, még megmenthetô a maradék élet, hallgassatok a Szóra, ti nagyon okosak. Mint rongy mállnak szét az idegeitek, s a dacotok csak gyogyósokat terem, nyáladzó szájú roncs lesz az ember, jaj, vegyetek erôt kérges szíveteken! Mert Ô épp úgy véghetetlen ma is a sok divatos, bárgyú Moloch felett, hát végre, végre halljátok meg Ôt, és ne keményítsétek meg a szívetek! ======================================================================== Öreg ember zsoltározik (101/1,3. zs.) III. kötet Atyám, ne rejtsd el Arcodat elôlem, mikor a szorongás görcsöl a bensômben. Napjaim szétfoszolnak, akár a füst, s csontjaim tüzelnek, mint parázson az üst. Nyárvégi gyepként száraz a szívem, kenyerem megenni is elfeledem. Keserűség húzza fintorba a számat, a bôröm tôle torz ráncokba szárad. Sivatagba tévedt madár vagyok, bagoly, mi, éjjel romok fölött huhog. Álmatlanul nyögök, sóhajtozom, mint árva madár a tetôzsupon. Elleneim ingerelnek folyton-folyvást, s ki szembe szid, alám még titkos vermet is ás. Hamuból készül a kenyerem, s az italom könnyeimmel keverem. Napjaim fogynak, mint az árnyék, mint a száraz levél, immár messze szállnék. Csak Te maradsz meg, Atyám, örökké, s a Neved minden nemzedékeké! Hát mért emészted el az erômet, mért vágod el napjaim sorát, elragadnál éltem telijében, Magad meg élsz hosszú korokon át! Valamikor kigyúrtad a földet, s a magas menny is a Te alkotásod, ezek mind sorra el is múlnak, de Te a véget soha meg nem látod! Megkoptam én is, akár a ruhám, de ne cserélj le mégse, mint egy inget, mikor éveidnek úgy sincs szeri-száma, a lelkem sietve meg ne öregítsed! Mint szolgád fia, éljek biztonságban, s az utódaim ugyanúgy tovább, velük tedd az életem teljessé, hogy gyümölcsérôl becsülhesd a fát! Atyám, ne rejtsd el Arcodat elôlem, s ha napjaim foszolnak, mint a füst, tükrözzelek, ha csak halvány-esendôen -- hisz fôm, mint a régi tükrök, már színezüst! ======================================================================== Irgalom (102. zs.) III. kötet Úgy éltem fel az ifjúságom, mint kártyán szerzett, dús vagyont, s az, mint a mesék madara, Kezedben újra szárnyat bont. Bűnöm is marokkal szórtam: a múló percek gyöngyeit; s nem szerintük fizetsz meg nékem, súlyukkal Kezed nem fenyít. Dél lett mire ébredeztem, s nyújtózni lát az esti csillag; de Te bírod irgalommal, haragodnak még nem is virrad. Ha bűnöm keleten már bűzlik, inkább messze, nyugatra küldesz, toronnyá rakhatom a vétket, Irgalmad azon is felül lesz. Kényeztetsz, mint kedvenc fiadat, kirôl tudod, hogy gyönge legény: porból, húsból, hiúságból villog még a fény is a szemén. Szélfutta vagyok, ingó-bingó , fű a kövek közt, vánnyadt-zöld, szárazt a bűn, a vakság, a börtön, ha sorsom durván felüvölt. Helyem kihűl, nyomom eltűnik, s az emlék rólam még hamarébb, csak Irgalmad az, mi fölöttem egyik örökléttôl a másikig ég. Ugye, nem harcolsz végig velem, s mindvégig nem is haragszol, megmentesz majd a végromlástól, s megtisztítasz szegény magamtól. Felejted, mi csak ezt érdemli, s szép javaiddal puhán betakarsz, Irgalmaddal lemosod a szennyet, ha Irgalmadból véget ért a harc! ======================================================================== Fia vagyok! (109. zs.) III. kötet Azt ugyan még nem mondotta nékem, hogy a jobb oldalára állhatok, de ahogy elnézem elleneimet: törpék, akár a zsámolyok. Nem vettem észre, hogy nekem nyújtaná magas várából hatalma vesszejét, de biztos, hogy senki embert nem ural az az egyszeri fönség, mi bennem ég! Szentség bizony nem izzott fölöttem születésem réges-régi idején, és Néki mégis fontosabb vagyok, mint hajnalcsillagán a tiszta fény. És papjának tart már mindörökre ez rég elhangzott az ígéretében; s ha jobb felôl elkísér továbbra is, pont a király-törést én nem igénylem. Hogy népeket ítél, hullákat halmozva, szemem szinte kifolyt -- úgy láttam, s így látom: bosszús óriásként megy végig a földön, de nekem, Atyám, Uram és Barátom! ======================================================================== Naiv zsoltár, amiben mégis van valami (111. zs.) III. kötet Most és mindig akkor vagyok boldog, s akkor nem rágják szívemet a gondok, ha tartok Tôle, mint Atyámtól, s ha lelkem a törvényétôl lángol. Azt is tudom, hogy gyerekeim nônek, s virulnak földünk terein, s áldólag gondolnak rám is. Dúsgazdag vagyok, mint Ofir, vagy Párizs, lehetek hát nagylelkű, s bôkezű. A napot jelentem nekik a sötétben, s irgalmat se kell, hogy valaki kérjen, nekem jó, ha irgalmazhatok, s ha valamit tôlem mindenki kapott. Nem is ingok meg sohasem, így marad meg az emlékezetem. Veszett hír azért nem törhet soha rám, mert vágyam, megtapadt az Atyám Arcán. Fel se fogjátok, mennyit jelenthet, hogy nem tud gyötörni a félelmetek, de hányszor hoztalak én zavarba! A szegényeknek csak osztogatok, és sose izgatnak a holnapok, ma is én vagyok köztetek a császár! A gazember dühöng, fogat csikorgat, eszi a penész a nyomorultat, s halála már a húsában vájkál! ======================================================================== Nem vagyok olyan! (117. zs.) III. kötet Körülvettek, mint a méhek? Nem! Mint darazsak, bögölyök, vámpírok, mint vérszopó denevérek! Megégettek, mint tűz a bozótot? Dehogy! A bakó kifeszítve pörkölt, s hogy újfent égethessen, volt, mikor feloldott. S az Úr nevében összetörtem ôket? Ugyan! Elég gond volt nekem, hogy a kezükben én össze ne törjek! ======================================================================== Mondják -- mondom (122. zs.) III. kötet Élményei másodlagosak, a mondandója mankókon biceg, minden sorát egy foszló zsoltár-hulla zöld penésze, az mérgezi meg. A szolga szeme ura kezén függ, s asszonya kezére figyel a cseléd, nem kóborol a vers sem szerteszét, csak Szód az, mire a rím visszaüt, s úgy lesz ,,én'', hogy leborul Eléd! ======================================================================== Műanyag iratkapocs (123. zs.) III. kötet Úgy találtam véletlenül, mint egy leszakadt gombot, s azt se tudtam: mi lehet? Iratkapocs volt műanyagból, de hol láttam volna én ilyet? Most forgatom, hajlítom, babrálok vele: messzi tejutak apró űrhajója; hol élnek, álmodnak, játszanak, hol minden hajnalt egy új zseni köszönt, és köszönt ezer ilyen kis vacak. S itt minden poros, álomtalan, ôsaeonok óta ugyanaz: fejek és lelkek verkli módra, mint a Sátán bábszínháza, zökkennek balra, konyulnak jobbra. Micsoda tűzként csapott fel dühötök, mikor elevenként ide nyeltetek; mint a zuhatag csaptatok át rajtam, s habzó vizetekben elmerülten vett magába ez a szennyes katlan. S mégse leszek préda a fogatok alatt, sôt tágult tüdôvel lélegzem fel; mert Ô a csapdát nemcsak feszegeti, de élvezzük is, hogy ehhez egy iratkapocs, és műanyagból, már elég nekem, -- s Neki? ======================================================================== -- de akik jönnek -- (125. zs.) III. kötet Mikor elôször szabadultam, hidegen és kijózanultan, nem telt az ajkamtól kacaj, nyelvem lezárta a gyanú-fal. A vagonban sugdostak köröttünk: mégiscsak kiderül lassan az ég egymás mellett ketten zötyögtünk, s mosolyogtunk is néha még. Évek elôtt indultunk útnak: ôszi vetésnek, szomorúnak, s akkor se vígan jöttünk, csak bátran, ki-ki a termést hozva magában. Azóta újra, s újra elindultam, nem könnyeztet már az indulás , csak a zsoltárt olvasom felizgultan: hol az az ünnep, az az aratás? ======================================================================== Csak Te! (126. zs.) III. kötet Ha Te nem vetsz belém sziklát alapnak, s nem rakod rá Magad a falakat, nem súgod fülembe reggeli imámat, pontos érveket ha nem adsz a vitámnak, nem töltesz mosollyal, rímmel, kedvvel, nem mondod, hogy testvér az az ember, s a csillagokból nem lobogsz felém, egy kártyavárat fel nem húzok én! Ha Te nem ôrzöd, mi bennem készen áll, hogy el ne érje bűn, rontás, bűbáj, az arcot , mit magamból faragtam, torzzá ne üssem a végsô pillanatban, a jelet, mit tettem papírra, lelkekre, a sivatag homokja be ne temesse, s a számadásom majd rendben legyen: magam ezeket meg nem ôrizhetem. Bolondság lenne hajnal elôtt kelnem, sírnom az itt elfolyt milliónyi percen, s bolondság futnom ott kinn utánatok, ha mólés éjeken csúnyán eláztatok; borús napomat kedvtelen ízlelnem, mert üres volt, lapos, nyomott és rímtelen, szájösszeszorítva tennem és tűrnöm: megrakod, míg alszom, a kamrám, a csűröm! ======================================================================== Csak feszítsetek! (126/2. zs.) III. kötet Vagy tán nem hallottátok még sosem, hogy minél inkább megfeszül a húr, a hangja annál élesebben száll, s a célba annál keményebben fúr? Hát csak feszítsetek! Nem látjátok az Úr ajándékát? Hogy tegzem nyílvesszôkkel duzzadón teli? Mind hosszú, hajlékony, hegyes, feltollazott, és biztosan repül. Enyémek ôk: ifjú tanítványok, kik ujjaim közt épp úgy nyúlnak el, miként a nyíl a harcoséiban! Bolondok, mégsem vesztek észre semmit sem: hogy tölti tegzem, s egyre tölti csak az Úr, s ha harcra vártok poklotok kapuiban, nem én leszek, ki végül is megszégyenül. S most jöjjetek ti szívós, friss, biztos nyilak, én itt leállok, s lábam megvetem, de véletek a Mindenséget körbelôdözöm, a régi Szót hogy elvigyétek mind a népekhez, ma, holnap, mindenütt, és mindörökre, örökkön! ======================================================================== Esti béke (130. zs.) III. kötet Mint ki ringatja csecsemôjét, fáradt asszonyként hajlom föléd. Nem szállt ki ölembôl szemed, vágyad, csúcsokra a szíved sose szántad. Nem készültél csuda dolgokra: önmagadnál nyúlni magasabbra. Sôt a véred egyre csitítottad, lelkem, gyermeke Uramnak. S most este fáradtan hajlom föléd, s ringatom magamban Néki az övét. ======================================================================== Reflektorfényben (138. zs.) III. kötet Ahogy a föveny vég nélkül pereg, gondolataid egyre ömlenek. S az enyéim száma meghatároztatott, mikor még egy se látta a virradatot. Fenékig ismersz, s átlátsz rajtam, a csírákig a tudatalattimban. Végigtapinthatsz elôl és hátul, Ujjad közé fogva, kezed játékául. Gondolatomat elôbb gondolod, akaratom elôtt mozdul Akaratod. A szó még el sem jutott a nyelvemig, de hangsúlyát is hallják már füleid. És nem is akarok elfutni Elôled, titkolva, mik úgyis napvilágra jônek; nekem csak öröm, hogy pokolba, mennybe, s a világ köldökéig csak Te vezethetsz be! Hisz a sötét: Elôtted járó égô fény; a homokot is látod veséim ölén, mik maguk is sötétben születtek, Te fontad ott össze rostjukat szövetnek! Ahogy a föveny vég nélkül pereg, örök terveid tovább ömlenek. S ha a végtelenbe űrhajóm elérne, azok tárulnának ott is csak elébe! ======================================================================== Naphimnusz (48. zs.) III. kötet Rólad beszél az Úr! a hiú agyunknál gazdagabb, elnyújtózva felettünk, alattunk, kik egy pincelyukba ragadtunk. És Rólad szól a Nap, s mennyivel többet, mint Dávidnak, Ferencnek, s ha a ványadt arcomon nem is barnállik, a szemközti falon látom a csodáit. S Rólad cseveg a Hold a trubadúroknak, s az űrhajóknak is, s míg mi ketreceinkben változásra lesünk, ô az Idôtlent tükrözi nekünk. S Rólad üzennek a csillagok, hogy Krôzus vagy térben, idôben, ötletben, bár udvarunk fényszóróinak zöldje fátyolt von minden csillogó tükrödre. Szikrázó kórusban hagy énekelnek az üstökösök, galaktikák, égitestek, miket meggörgettél, miknek irányt szabtál, s most mind ott forog a lábaidnál, míg szabott útjuk le nem pergett. És Rólad dúdolt a föld, mint Rólad mormolt a tenger, míg be nem szennyeztük olajjal, hullákkal, s most Rólad mind a kettô -- némán vall. Rólad ropogott, zúgott, dörgött a jég, a tűz, a lég, s a vihar, s mi bombákkal tettük ôket csúffá, s ezer hullámhosszon még hazudtunk rá. Rólad zengtek a hegyek, az erdôk, Te mosolyogtál az üde gyümölcsrôl, de nekünk azonnal millió-annyi kellett, s inkább megmérgeztünk földet, vizet, kertet. Rólad vakogott, sziszegett, csicsergett a dúvad, a pacsirta, meg a kicsi gyík míg az élet kacagott, nôtt és bôvült, s az ember ember volt, és nem ôrült. A föld egyre szűkebb, színtelenebb, bár futószalag önti az ôrülteket, s míg kínzó, esztelen zajjal van tele, hallgató csillag lesz lassan a neve, mert Rólad már alig szól, s mind kevesebbet. De hisz a népek gyógyíthatók, csak néha serdüljön fel egy ifjú, vagy lány, ki újra megtalálja a hangot Feléd, s virágba borul a domboldal, s a rét. S a föld, az ember is gyógyítható, s ha titkon elpirulna egy király, vagy bölcs, hogy miért is hitte istennek magát, már kórusban zúgna itt az igazság. S a lelkek hogyne lennének gyógyíthatók, csak csöndesednének le a tieid, s hagynák már el a hálót, ladikot, mint kiket az Úr valóban hívott! S tán még mi rabok is meggyógyulhatunk, bűnök, rácsok, gôgök kötözöttjei, ha találkoznánk valakivel egyszer, mint Gubbióban a farkas Ferenccel. De ehhez az kell, hogy ketten: te meg én, ne másról beszéljünk úgy, hogy: szegény -- a zsoltárt daloljuk rácsaink között, mit a futó Dávid lihegve költött, s hangunkra tán felsír az újszülött remény -- ======================================================================== Él is benned? III. kötet Zsoltárok! Ó, hogy zengtem ôket én is, gégém elszorult, szemem könnyezett, -- csak lábam járt tovább a régi úton, ahogy az éneknek vége lett, a szép éneknek vége lett. Mondd, öreg, mi ég a rímeidben: a Lélek, hűséged, vagy bengáli tűz? Tudsz valamirôl, tán vágyódsz utána, vagy él is benned, és sarkalva űz, van valamid, mi belülrôl űz? Hányan fújták már az utcasarkokon tökrészegen farsangi papírkürtjüket? És hány álszent tutult a józan délben ha megnyúznának, te akkor se tedd, öreg Eleazár, soha meg ne tedd! Átok, méreg és orgyilkos a vers, mi nem a húsodból kivágott hús; és egyetlen hiú, maskara-rím: tôr, mivel hátulról önmagadba szúrsz, botorul csak önmagadba szúrsz. Hát ünnepeljék a skriblerek egymást, önnön fejükre szabva ítéletet, mert sok nagyképű szótok szerint ülnek majd törvényt is felettetek: a versetek ül törvényt felettetek! Mert csuda nagyok, kik köztetek írnak: az Isten is szégyenli elôttük magát: hol van Benne annyi öntudat, mitôl nálatok feszülnek a strófák, a pöffeszkedô, nevetséges strófák! Te amit gaznak, hazugnak mondtál, behegedt csíkja se égjen a bôrödön; vagy tartsd a szád, és titkon vezekelj, s a versed legyen: Igen, és: Köszönöm.! -- csöndes igen, halk köszönöm. S Eleazár, ha utólag vennéd észre, hogy valamiben kormos vagy te is, ess magadnak a versed ostorával, nehogy elôtte egyszer pert veszíts, a saját versed elôtt pert veszíts! Kisebb szégyen, ha elôl zúg a versed, s magad is csak talpalsz, kifúlva utána, mint ha kikiáltó kinn a vurstliban, s te unottan imbolyogsz más irányba: versed gúnyba, s te a pusztulásba! ======================================================================== A régi Ádvent visszatér III. kötet A reggel újra köddel ébred, az Ádvent újra visszatér, s te vénült szív, lángpírral érzed: a régi ember kínja él! A régi ember újra él! Félszáz Roráte zúg mögötted, s a Vére annyit mosdatott: a százszor méltán elűzöttet be újra miért fogadod? Hát vissza miért fogadod? Vaj, mennyi Ádvent kéne néked? Feszüljön újra, s újra meg? Hogy egyszer ízestül kitépjed, mi rákként együtt élt veled? A régi ember élt veled! Ó, Ádvent, telj be egyszer végre, s a Csillagunk ragyogjon fel! Ó, Kisded, bár úgy születnél Te, hogy az a régi haljon el, de mindenestül haljon el! Az este újra ködbe hullik, egy pisla csillag integet, a régi, Ádventtôl az újig oly mélyen sajgó vágy vezet: Feléd sóhajtó vágy vezet! ======================================================================== Karácsony, 73. III. kötet Ködös, unalmas, nyomott reggel. Hol éjjel tündökölt az ég, ott most csak nyúlós szürkeség jelzi, hogy tán a nap is felkel. A Férfi már dolga után ment, az Asszony némán sürög-forog, a Gyermek alszik, mosolyog, s puhán betakar mindent a csend. Én cipôt varrok egy sarokban, dúdolok, s néha Feléjük nézek: mind eltűntek az éji vendégek, csak nyomuk látszik kinn, latyakosan. Oly hétköznapi, oly megszokott világ. A falu széle: akár a maiak, s benn a városban papok, rómaiak mosolyogva egymást f ojtogatják. ======================================================================== Karácsony Borban -- 1. Az elsô ádventi gyertya III. kötet (Elsô hét, Kedd: Iz. 3,1- 7) Elnézem ezt a kényes várost, s Izaiás könyvét forgatom: a régi Isten régi Szója hogy válik új és új valóra, élôvé lesz a borzalom. Nincsen gerinc, mi állni képes, szempár, mi nyíltan szembenéz, ki férfi lenne, hű és bátor, vagy tenni tudna önmagától: magvában már mocsárba vész! Nem ismerôs, csak festett falról, ki bölcs, ki költô, próféta; nincs köztük vonzó, megnyerô arc, örökség, lángész, munka, csak sarc, mi másutt bűn, itt jó tréfa. Heréltek ültek minden nyakra, kis taknyosok az uraik; kölyök fellázad apja ellen, s hogy mesterműnek gáncsot vessen, ki kontár, abban utazik. A gazda albérlôjét kéri: te jól fekszel, s még van gúnyád, az asztalfôre ülj fel gyorsan, csak légy urunk a romlásunkban, s neved megkapja majd utcánk! Csak azt nem láttad jól, Izaiás, hogy lesz, ki ettôl meghátrál: ,,velôm, gerincem hitványocska, nem lenne képes ily dologra'', ilyen szerényt itt senki sem talál! ======================================================================== Karácsony borban -- 2. A második gyertya III. kötet (Második hét, Péntek: Iz. 24.) A talpam alatt csupa buktató, a szemem elôtt ködös sötétség, s a fagyos űrbe kiáltozom: halló, halló! A műholdak képpel, szóval terhesen fejem fölött vadul jönnek-mennek, s egy süket jelet sem hoznak énnekem. Nem látok senkit megszületni, egy gyilok van csak, mi gazdátlanul öl, s köröttem egyre kisebb lesz a Semmi! Van még egyáltalán. hely mellettem, hol elférhet valami Valami? Isten még talán, de már az ember nem! A fül még hall, s a hallás már elmerült, -- ahogy süket éjben rikoltja a Szó -- a szem még mereszt, de látomást nem szül. Az egész valóm ádventi várás, magam vagyok az Ádvent maga, s nincs másutt, hol várna még rám szállás. Nem maradt már semmi sem a létbôl, csak ez az én ócska, jászolnyi szívem; lejössz-e ide, ha megvan még, az égbôl? ======================================================================== Karácsony borban -- 3. A harmadik gyertya (Iz.40; 45,7) III. kötet A sivatagból kiáltás tör elô: mozduljon a halott, meg a meddô! Az úttalanból út kúszik alám, mikor már kivert tüske és csalán. Taposs simára engem -- sziszeg -- kátyúkon az Úr végig nem biceg. S az úton felém az Ima hömpölyög: egek, harmatozzatok a föld fölött! Ôt csöpögjétek, felhôk, az Igazat, Ôt teremje a föld, ha meghasad. S ki mindig önmagad veted, aratod, azt öleld át végre, Aki adatott! Mert hiába daróc, s hogy vadmézed sincs, ha nem Ôt szorítja rajtad a bilincs! ======================================================================== Karácsony borban -- 4. A negyedik gyertya III. kötet Újra éget, mint már annyiszor: kinôni a vakarcs arasznyiból! Tipródva öklendeni fájdalmamat, mi ül bennem, mint egy gennyes daganat, hogy oly éretlen, apró, korcs és suta, kit úgy csúfolnak: a teremtés ura! S hogy hiába nyújtózott mindig a szemem: megkapaszkodni egy öles termeten, mert lehettem én bármi törpe, manók nyüzsögtek mellettem körbe, s oly nagyok közt, mint egy gyufaszál, mit ér, ha én vagyok a gnómkirály? S most ezt a vágyat csitítom, ringatom a sötét, rorátés hajnalokon. Ez a remény lángol mindegyik gyertyán, hogy most leszünk embernyi emberek talán! A Szó Azt rivallja, s az Úton Az közelg, Kit ha repkényként az ember átölel, kinyúlik, s felnô tág-magasra -- Mint várlak, Ígéret Hatalmasa, hogy vajat és mézet csorgass elibém, s legyek, mint Te: egyszerű, szegény, acélos, nyugodt, ember és lélek ugye eljössz, hisz várlak és reméllek! ======================================================================== Karácsony borban -- 5. Szenteste III. kötet Mélyfekete égbolton ó-arany csillagok: ragyogjatok, ragyogjatok! Üveghangon csengô-bongó jégkristály: víg angyalok dala szitál. Fehér hóban durva gubanc hagy nyomot: pásztorok, bocskorok. Izgatottan béget, bôg, és kiabál: ökör, juh, meg egy szamár. Szemközt hideg, rideg üreg mered: istálló vagy barlang lehet. S benn Csecsemô, aranycsillag, bársonyosan nevetô! A Kismama, tiszta, mint az angyaloknak lágy dala. A Férfi meg önti rájuk szívébôl a meleget. S ki jászoluknál térdel, sír nevet, habog? A kis pásztor, az én vagyok! S kinn minden csillag pislog, táncol, úgy kiált: új világ, új világ! ======================================================================== Karácsony borban -- Hajnalban III. kötet József halkan keltett. -- Tudom, gyorsan. csomagolni: nyeregtáska, nehány holmi, alig töri nesz a csendet. Csacsijuk is készen áll. Szótlanul kihozza Ôket, Rájuk adja a kendôket, pirul lassan a szemhatár. Nézem: vaj merre indul? Egyptom: hús, járom, sötét, hátul látszik a barlang még: így hív el mindenkit az Úr! Az úton együtt kavarog: római ôr, zsidó szimat, beképzelt tiszt, alja pimasz: szokott emberi farkasok. Alig akad helyük. Szürkék a nagy tolongásban, sejlenek csak haloványan., de én csak baktatok velük. ======================================================================== -- ma már oly Karácsonyt kérek Tôled -- III. kötet Körötted lógtam egész életemben, Beléd csimpaszkodtam, Rád leselkedtem, szobádba osontam, s tanulmányoztalak, érdekelt ott minden kis vacak; Szokásaid, a Múltad, Családod, s hogy mire tartod ezt a cifra világot? Mikor sétálsz benne dél- és estidôn, viharban, csöndben, s ha bosszant a fôn, millió helyen rajtakaptalak, hogy arra jártál, s a nyomod ott maradt! Volt köztük, mi már megkövesedett, a másik a lábadtól szinte még meleg, a levegô még mozgott, hullámzott, de csak becsapott üresen az álnok, hiába kaptam a köpenyed után, rég túljártál már az Óperencián! Hát ennek végét kell szakasztanom, s egy ködös, lucskos, rorátés hajnalon, itthagyni mindent, ami csak Tiéd, ami út és nyom, és vezetne Feléd, mi jelez, képvisel és megjelenít, ábrázol, vagy hordozza színeid, Nevedben, s a Nevedért él és mozog, de jaj, mégse Te vagy, csak a nyomod! Csillag, angyal és pásztor már annyi volt, gyereked is, kik után szívem loholt, ma már oly Karácsonyt kérek Tôled, hol Téged semmi el nem felhôzhet, hol, mint a valóban., csak az űr ásít, s Rajtad kívül nincs benne senki másik, de Magad viszont Vagy, Vagy, Vagy, s én megközelíthetlek s felfoghatlak, s eltelhetek Veled egészen csurig, hogy nem éltet már más, és nem is butít, mert hol Kisdedként ölel Téged a jászol, a szalmaszál leszek, amivel épp játszol. ======================================================================== Vigilia III. kötet (Cras egrediemini, et Dominus erit vobiscum. Dec.24: Responsorium) Holnap, -- vagy egy szép napon, kilépsz majd e csúf falakon. Karácsony lesz: ha nyáron, ha ôsszel, s kuckód megtelik könnyes ünneplôkkel. Téged néznek, de nem rád kíváncsiak, szemedben keresik karácsonyi fiad: a Kisdedet, ki megszületett benned, ádventje végén két-három évtizednek, mert Ô mondotta: aki igy kilép, magával hozza Urát, Istenét, hisz a Kisdedre rá sem talál, míg önmaga falain belül jár, mik mindig, akár ez a börtön, egy bűzös lyukban tartják itt a földön. De ha kilép onnan: holnap, holnapután, a Gyermek kacagva várja jászolán, s akit Ô vár, annak úgyis mindegy: a falakon bévül, vagy egy kissé -- kijjebb. ======================================================================== Újévek, újévek! III. kötet Köröttem alszik három elítélt, s köszöntöm halkan újév reggelét! Ó, hányszor, hányszor rám virradtál már bohókás, hangos régi, s új naptár! S mókáztam én is, vagy kacagtam mást, körüldaloltunk: bimbós indulás! S bár máskor ültem ódon könyv felett, most forgattak a táncos mindenek. Az óév ment, s rohanva jött az új, tudod még számát kezemen, te ujj? Mind távolabbról zúg a forgatag: elôre törtél, s minden lent ragadt! Körötted gyérül testvér és a szó, a puszta nô, de fogy az utazó. A lábad egyre messzebb, feljebb lép, s melletted már csak egy-két elítélt. A Nap felé kilôtt kis űrhajó, kihunyt alattad földi szép és jó ! Körötted három alvó elítélt, s Napod rohanva tűz, tüzel feléd ... ======================================================================== Nagypéntek, újra III. kötet Dermedt-megkövülten bámulom a Fát, tudom, mit illenék gondolnom, mondanom, s nincs szavam, mi most köszöntene Rád! Öt világrészen kétezer év óta Ezt siratta, dalolta, követte szeretteidnek annyi milliója. Nyomukban az én gyámoltalan lelkem tavaszonként szintén ide kushad, egyre jobban, jobban megterhelten. S nem hozok Eléd még egy új betűt sem. Minden könnyet elsírtak a hűek, s végzett a kétkedô, a gyáva, a hűtelen. De eddig legalább, lazán vagy lelkesebben, de Menetednek sereghajtójaként az Utadat még végigtüsténkedtem. Ma már úgy fulladok, fáradok belül, elôttem egyre messzebb imbolyog a Fa, lusta derekam minduntalan leül. A tömegtôl. lassan. lemaradtam, nyilván nem vagyok se apostol, se pribék, csak a vágyam szűköl szakadatlan. Egy rongyos koldus battyog még velem, s csak susog: irgalmazz, irgalmazz! Uram, a Fádhoz, elérünk mi ketten? ======================================================================== Triptichon III. kötet (Krisztus Jézus azért jött világra, hogy a bűnösöket üdvözítse, s ezek közt én vagyok az elsô. 1 Tim. 1,15) ======================================================================== Triptichon -- I. A bal lator III. kötet Mit tudsz kezdeni, Uram, énvelem, mit tudsz kezdeni, bár itt a kereszten? Mint fában a szú, bennem lakik a bűn, és szerteszórom, mint szélvész a port, fekélyeimmel mit kezdjen a világ, s önmagával az, ki csak bal lator volt? Perecet csórtam kisgyerek koromban, s éhínség követte csakhamar Hongkongban. A földön ma korbácsok zuhognak, félôrült, hörgô sikolyokat verve -- sírt az a kicsi is a térdem alatt, kit én gyűrtem le kamasz-kedvemre. Itt nyílt zsarnokság dúl, ott sunyi elnyomás, a túlsó féltekén véres forradalom hát az a szolga, az az ügyetlenke, kit én torkoltam le egy ,,ideges'' napon? (S utána se tudtam, mi teendôm lenne.) Az ítélet percenként sújt bennem ostobát, aljast, gazembert, gyávát, de így aztán a szerencsétlenjét minden égtáj alatt lövik és aggatják. Ôrültek, ostobák tombolnak vadul, kiket lemondóan magukra hagytam, s most mi maradtunk, mi mindnyájan alul! Mennyi házi áldást téptek le a falról! Ahol hit, ott béke, szeretet, Isten -- hát tüzelt ez vajon belôlem, magamból? S a bűnöm nemcsak sérülés, mi van, de mint lappangó férgét a szúrágta fa, még ha bánt is, dajkálom magamban! (Hogy bánná akkor üszkösödô vétkét, ki Fokföldön gyónik, Delhiben, Londonban?) Mint bebôrzött, puha lekvárt nyomok lepnek el: ujj, pata, csôr, száj -- ezek gyúrták meg mindig a puhányokat, míg filiszter nem lett mind, s nyárspolgár! Ezért volt már gyáva a régi kis kölyök; a felnôtt azt hiszi: lélek, emberség, de ki tudja: valóban mért nem ütött? (S akik nem ütnek világszerte az ütôknél kevésbé bűnösök?) A hívô több bennem, vagy a humanista? S melyik lesz azokban, kiket tanítok, ki tudja, ki tudja? Pár gyerekemrôl azt hiszem: a Tieid, dehát a zöme nem úgy hullik el -- velem együtt -- mint Fatima fája veszti leveleit? Itt élek, kerengek, nem tudom mióta, s hol az az ôr, ki rádöbbent volna, hogy mégiscsak Téged feszítenek meg kapujában. a második ezrednek Európa egyik büszke városában -- -- s ki nem teszi ezt, melyik ember, állam? S én ártatlan lennék, mindig, mindenben? Mikor ezt még magam sem hiszem! Üvöltô farizeus talán nem vagyok, hisz ezen a fán csüngök magam is; de, Uram, ne feledd a bal latrot, nem lesz azért az Írásod hamis, mikor majd Országod trónján leszel, s rájössz, hogy amit megváltottál, a gazokkal együtt én vesztettem el! ======================================================================== Triptichon -- II. A Megfeszített III. kötet Az Írás nem lehet hiányos, vagy hamis, de lelked gazdagabb, mint annak betűi, két lator él benne: a jobb is, s a bal is, s végsô sorsodat az Atya betűzi. Sohasem mondod el, amit elmondottál, ha a jobb latorból semmi sincsen benned, s ha kereszted nem az enyém oldalán áll, de így holnap talán Magamhoz vehetlek. Meg kell még Keresztem jobbján is feszülnöd, egy masszába folynod minden enyéimmel, s ha velük lész Tűrô, Harcos, Támasz, Küldött, a két lator egymást Hozzám segíti fel. És egy vagy Bennem is, te jobb és bal lator, nem kell-e ruhádat ma is folyton mosnom, s míg kisbárányt mentesz a tövisbokrok alól, hol szégyellek, s hol rád bíznám minden gondom. Mint a sas fiait, felettük repülve, hívlak, egyre hívlak, s hívnak az enyéim; borítsa a jobb már benned a balt tűzbe, rácsod vessen lángot, s izzék a kemény rím! ======================================================================== Triptichon -- III. A jobb lator III. kötet Te szegény, félájultan vonagló Uram, sok kínod után. szolgád még hátra van. Nincs nálam ostor, tövisek, szegek, dolgom, hogy szívemmel kínáljalak meg. De kényszerítlek is, hogy fenékig igyad, s én tôle már végre megszabaduljak. Ki más inná ki? Mit csinálnék vele? Hisz ami benne van: fenékig epe! Bocsáss meg, én siratlak, sajnállak, értem, ha elönt az öklendô utálat, de igyad ki, igyad az utolsó cseppig, Neked már mindegy, rajtam meg enyhít, angyalok szívét is lyukasra marná, ami itt gyűlt össze keserű savvá, s hiába öntöm ki, áztatom, súrolom, ég, föld be nem veszi, nincs rá hatalom, Te vagy az utolsó reménysugár, Halálra kínzott, no igyál, igyál! Megpróbáltam csábos rímekbe szűrni: epe lett a vers is, s a pohár nem ürült ki; a verseket is Neked kell elnyelned, Uram., hát ajkadhoz emelem a kelyhet, itt jönnek hosszú sorokban a kortyok, s ahogy nyeli ôket kínnal a torkod, úgy leszek én könnyű, szelíd, kacagó tudom, hogy munkám hóhérnak való, s ha megittad, majd lecsuklik a fejed, én tettem, s ma is teszem ezt Veled, de Téged várnak feslô hajnalok, én viszont ebbe csak belerohadok, így meg a sírodban. kelyhet, szívet, verset úgy találok meg, mint összehajtott leplet, kacagó részét a Feltámadásnak, gyorsabban igyad hát alját a pohárnak -- vége: egy csepp se maradt bennem, de egy rángás sem él a Megitatott Testen. S most odarogyva Keresztfád tövéhez, mint a hű kutya is holt urával érez, elnyúlok ártatlan, sok gyerekversemmel -- ha Te feltámadtál, majd engem is kelts fel -- ======================================================================== Nagyhét, 74. -- 1. (129. zsolt.) III. kötet Börtönmélybôl könyörögve kiáltok fel Hozzád, hogy bírnám ki, ha bűnöm itt is nyilvántartanád? Irgalmad, hajnalod irgalmát, ó, be várom, mint kinn az ôr, ki topogva fázik az éji váltáson. Könyörület csak Nálad van, de ott, ugye, bôven, kiáltok hát, mélyeimbe egyre süllyedôbben. ======================================================================== Nagyhét, 74. -- 2. (89. zsolt.) III. kötet Ha ezer év is múlik el a földön, s letűnik pár dölyfös birodalom -- Neked ez csak olyan, mint az én tegnapom. A testem még fenyô egy régi diákképen, mi most itt csíkosban ernyed és fonnyad, mert a porba-sárba visszaparancsoltad. Haragod egészen elemészthet engem, gazdag éveimbôl sóhajtás se marad, ha szemügyre veszed, ami bennük salak. Már hatvan éve izzadok és fázom, s ha ez hetvenre, nyolcvanra is nône, a hiúságon kívül mi marad belôle? ======================================================================== Nagyhét, 74. -- 3. Nagypéntek III. kötet Túl minden hiten, tételen, álmokon, mikben remélhettem, a tér és idô felett valahol a Meg-Nem-Álmodható hangja szól, a ki nem számítható, ingyen ajándék, ami nélkül csak halálra válnék, ami nélkül minden önmarcangolás, gödör, mit a lélek jómagának ás, s mint dombról hulló harangszó zengi: Atyám, bocsáss, bocsáss meg neki, sorra köszönnek rá a Nagypéntekek, mire csak rásejt, hogy mit cselekedett! ======================================================================== Nagyhét, 74. -- 4. (31. zsolt.) III. kötet Valami új boldogság szakadt rám, valami nagyon-nagyon könnyű lett, valamivel puhán betakartak, betakartak engem, s szeplôimet. Nyögtem, hogy csontjaim kiszikkadtak, s Kezed éjjel-nappal rám súlyosodott, elszáradtam, mint nyáron, aszálykor, de most megifjultan felujjongok. Nem tagadtam, s titkon sem bújtattam tornyosodó rosszaim Elôled, s Te örömre cserélted az átkot, azzal, hogy nem rovod fel ôket. S még mondod is: ,,Nevelni akarlak, ne élj úgy, mint az öszvér, meg a ló, mi nem hallgat csak gyeplôre, zablára, te, ugye, nem leszel ily ész nélkül való?'' Nem! Én Hozzád vágyom közel jutni, hogy Téged uraljon vérem mámora, ki elfeledted annyi sok botlásom, és csak utaidnak legyek vándora! ======================================================================== Nagyhét, 74. -- 5. (22. zsolt.) III. kötet Már nem fáj a tegnap, s nem bánt a holnap, mind lehagytam a kívülvalókat. Az órám mutatók nélkül ketyeg: nem-múló percek hordják a Lényeget. Te vezetsz új vizek, új földek felé, nyugtom és futásom az ösvényeidé. Vannak itt bôven vaksötét völgyek, de Veled semmi, hogy rajtuk áttörjek. S üldözôimnek csak kopog a szemük, ahogy asztalomra rakod a menüt. Ahogy öltöztetsz, poharam megtöltöd, ôk meg csehójukban. nyelhetik az ürmöt. Sugárzik köröttem a Te vonzásod, s csak megszinesítik a rámhulló átkok. Lélekben máris a házadban élek, várva, hogy örökre vallj már a tiédnek! ======================================================================== A liturgikus év utolsó vasárnapján III. kötet Ahogyan éltem, Rajtad kívül senki sem kérte, senki nem becsülte, senki nem köszönte, csak gúnyoltak érte. Akinek maradtam, nem hasonlít rájuk: a pénzük, a boruk, az ülésük, idegen a hamis esküvésük, s vagyok az eleven vádjuk. S mikor elhalok, mint a magasba tartó hegedűfutam, végre majd megkönnyebbülnek, hogy kiki most már nyugodtan ülhet mocsokban, sárban, egy penészes zúgban. ======================================================================== A három ifjú éneke III. kötet (Dán.5,56-58; a vasárnapi Laudesben) Atyám, fiaidat Babilon ura dobatta tűzbe, parázsba, hamuba. Babilon még áll, tüze is parázslik, s a fiaidat faldossa mindmáig. S ha én egyedül is ültem a veremben, rájuk gondoltam, s velük énekeltem. Minden alkotásod áldjon, Atyánk, Téged, himnuszuk töltse ki a messzi öröklétet. Áldjon a Nap, s a Tejút napmilliárdjai, s a Holdon az Ember lába nyomai. Az Androméda, és millió más ködök, keringô spirálok, kavargó körök. Áldjon a hôség, mi sül a kráterekben, s mitôl a trópuson mocsárláz terem. A déli sark minden rút fagya, s a Kelvin-skálán az abszolút nulla. Az esôs monszun az ôserdôk felett, s a rizsföldekre hulló szivattyú-permet. A műjég, min gyerek-korcsolyánk futott, s a valódi, mi még ôrzi a mamutot. A Boldogasszony augusztusi hava, s a dér, mi ráült a telefonhuzalra. A félévnyi hosszú északsarki éj, s a görög nappal, mi ôsregét mesél. Áldjon a neon a városok útjain, s a börtönsötétben lappangó kín. A kezünk alatt megjuhászott villám, s a gombafelhô, mit szintén befogunk tán. Áldjon a föld, bár gonosz, sáros és süket, de valahogy mégis a Te gyermeked! Áldjanak a hegyek, s régi váraik, lesikló sáncokkal a dombok, s mik körülfogják az Ember házait: vetések, szôlôk, virágok, falombok. Áldjanak a csorduló forrásvizek, s a völgyzáró gátak betonhegyei, s az óceánok végtelenje, miknek kezét egymásba egy szűk szoros teszi. Áldjanak a cápák, delfinek, algák, s a mélység fölé csüngô bathyscapek, s akik bírják a lég óceánját: sirályok, fecskék, vagy a turbógépek. Áldjanak az oroszlán, s a tigris, gazella, kígyó, béka meg rovar, bárányok, halak, miket a föld és a víz is asztalunkra tesznek szelíd mosollyal. Áldjad te holt anyag, s te is, te eleven, nálunk sokkal szebben, s hűségesebben! Áldjátok mindnyájan emberfiak: fehérek, sárgák, vörösek, feketék; s kik Akaratát el nem feledték a sár és a vér bűbája miatt. Áldjátok papjai, lángos prófétái, írói, művészei, gondolkodói, apák és anyák, akik Róla szólni elég bátrak vagytok, s Reája várni. Áldjátok kicsinyek és szegények, kiknek életét befonja a csönd, s kik dicsôk lesztek egyszer odafönt, ahol majd Atyánk szentjei élnek. A három régi kamasz-srác után árván állok itt most egymagamban; hát akkor rajta, minden pillanatban az áldást akár háron szájjal fújnám! S Babilon téglája bárminô vastag, az áldás áttör földet és falat! Évezredek torlódnak egymásra, s egyre nô a Babilonok száma. A fiúk meg fogynak, s Dániel lent ül a verem aljában egyes-egyedül. S úgy szeretne tudni olyan éneket, mi szólna háromezer hiányzó helyett. ======================================================================== Meddig? (Iz.6,9-12) III. kötet Olvasom, hogy küldi Izaiást az Úr. ,,Menj, s beszélj a néphez, de ily balul: Csak halljatok, s ne értsetek egy versnyit, nézzétek a Látást, mint az üres semmit! Vakítsd meg ennek a népnek a szívét, fülét tompítsd el, s ha szeme is kiég, pupilláival nem fog látni, s a fülétôl sem kell hallást várni, a szívével sem fog érteni Engem, nehogy megtérjen, s Én még meg is mentsem!'' S ahogy felnôttek szavába kotyog a gyerek, a kérdés máris ajkamon lüktetett: Meddig, Atyám, meddig lesz így, meddig? S ahogy megsimítják a kotnyeles csitrit, ki nem értheti még a nagyok dolgát, szelíd Hang szól bennem: ,,te csak játssz itt tovább!'' Majd elgondolkozva, fájón bólogat: ,,a régi kovászból míg morzsányi akad!'' ======================================================================== Reggel -- este III. kötet 1. Prima (Tim.1, 17) Az idôtlen Idôk, és életem idôbeli idôje láthatatlan és halhatatlan Királyának, az egyedül igaz Istennek adassék meg mindörökre minden dicsôség és tisztelet! 2. Prima (Vasárnap a karácsonyi idôben) Hogy tünnek el mellôlem ôrök és rabok, s én maradok, csak maradok. Úgy váltakoznak akár a rabruha: téli és nyári hónapokra. S én mozdulatlan vagyok ugyanaz, bár fogyó éveim küldtek új tavaszt! 3. Nona Mint csillagfény gyúljék ki Arcod felettem, ki félig rongyokban, s félig meztelen, árván gubbasztok e szemét-hegyen: híg velejű, vén bolondod! Sok minisztered Mercedesek hordják, bennük lakáj-lelkű, olvatag pofák, sandwich-emberként magukra rótták Neved, mihez semmi közük. Semmit sem kérek magamnak, nekik; ha kikacagnak, s hűségem megvetik, elvagyok én itt akármeddig, Arcod égjen csak felettem! 4. Completorium (Vasárnap; Jer.l4,9) Bennem lakozol, a Neved elhangzott felettem, nem hagyhatsz üresen Magadtól, Uram, Istenem! 5. Completorium Az este borzongva jô a temetô felôl, beoson a vaskos falakon át, s mint testvéreinek annyi ezre: kívülrôl oltja a lámpád. ======================================================================== Liturgikus idôk III. kötet 1. Nagyböjt (Laudes, Iz.58,1) Üvölts, és abba ne hagyd, szavad zúgjon, mint a kürt; vágd néped szemébe a kéjes önzést, a gyáva bűnt! 2. (Hétfôi Sexta, Iz.55,7) Mint lelkes kamasz, ki a trópusokra indulna reggel, ágyából ugorva, úgy futottam át az éveken, szikráztam, égtem, lelkesedtem, észre se véve a legyintgetôket, a dühöseket, vagy menekülôket, hisz értük -- helyettük feszültem a harcban, ahol csak jót és szépet akartam, várva: a csapáson csak jönnek utánam, -- míg egy sivatagban egymagamban álltam! Most már nem megyek, nem indulok innen, felétek már rég egy árva szavam sincsen, a létem vijjog a Létbe egyedül: gonosz, az utadról menekülj, menekülj! A hitvány hitványságon ne kérôdzék, az Úrhoz fusson, amíg könyörül még: az Ö Irgalma olyan bôkezű, körben csend, homok, -- és se víz, se fa, se fű! 3. (Hétfôi Vesperás, Joel 2,7) Oltárod s a börtön között siránkozni Hozzád jövök. Mért adsz minket gyalázatra, pogányokat a nyakunkba? 4. (Válaszos zsoltár a Passio idejébôl) Ki nyitja meg asszu szemeimben a könnyek forrását, hogy átsírjalak, ti tenger napok, ti fáradt éjszakák? Mert könnyek közt is mosolyogva sírnék Elôtted, ha Érted esnék mind, mivel csak hosszan gyötörnek. Ha csak a Sátán vájná körmeit belém, s nem lett volna mind testvér, kin felbuckáztam én! 5. (Hétfôi Tertia a Passio idejébôl; Jer .17 ,13) Elepedtek, kik elhúzódtak Tôled, s a bújkálók nyoma homokba veszett -- A sivatagon ki lábolhat úgy át, hogy otthagyja a folyómedret? 6. (Nagyböjti Laudes, Jer.11,9) Most biztatjátok egymást, ugye: a kenyerébe rakjunk fűrészport, töröljük le a föld színérôl, azt se mondjuk róla, hogy: volt! 7. (Nagyböjt: hétfôi Vesp., Jer.18,20) Emlékezz csak rá, hányszor álltam a Színed elôtt, hogy csillapítva bosszúságodat, értük pár szót eldadogjak -- És ôk? És ôk? És ôk? 8. Jusson már Eszedbe -- (Válaszos zsoltár a Pünkösd utáni VIII. hét hétfôjén) Jusson már Eszedbe sok biztatásod, s az öldöklô angyalnak kiálts oda: ereszd le a karod, és szállj már tova, hogy el ne pusztítsd az élô világot! Én feltárnám a mellemet neki, de nézd az enyéim: megriadt juhok, a gyengeségünk Magad is tudod, hát haragodat ne érezzük meg mi! Inkább erre a himnuszra figyelj, s énrám fordítsd Szemed és Füled, a te házadra, arra vess ügyet, hisz Néked dalolok ma és minden reggel. ======================================================================== A Te néped III. kötet 1. Apostolok (Az apostolok közös Vesperásának Capituluma Ef. 2,19-20) Se jövevény, se idegen, se magányos vendég, s nem cselleng körülem az ôrült egyedüllét. Vagyok a szentek útitársa, Atyám házából egy, minden apostola, prófétája bennem új és friss elegy. S ki végsô Sarokkô mindünk alatt: Krisztusa velem volt és marad. 2. Vértanúk (A vértanuk közös Laudesének Capituluma; Bölcs.3,1-3) Az igazak lelke Tenyereden piheg, a halálkín ôket nem markolja meg. A balgák mindüket csak meghalni látták, de ôk hordják Békéd fényes koronáját. 3. Hitvallók (A hitvallók közös Nonájának Capituluma; Bölcs a 10, 10) Igaz utakra vontál, jó Atyám, megsejtetted az Országod velem, tanítottál a szentek lábnyomán, s azzal becsültél, hogy szenvedhettem. Játékaimra Te tetted fel a -- Nem! -- Magad lettél rajtuk a korona! 4. Compostellai Szt.Jakab (júl. 25.) (Az apostolok közös vesperásának antifónája Magnificat-ra; Ef. 2,19-20) Légy hát, lelkem, bátor, harcolj az Ôsgonosszal, s mi ma borús: az égi sátor vígan vár minden bizonnyal. 5. Szt. Lôrinc (aug. 10.) A lágerben sem tagadtalak meg, parazsa felett is dicsértelek. Kipróbáltál az éjszakáddal, analizáltál tüzeken által, s hogy mire jutottál, Te tudod -- de Lôrinc, ma te könyörögj értem, ki kínlódva a tüzet belül érzem, úgy, ahogy érezte egykor a húsod! 6. Keresztelô Szt. János lefejezése (aug. 19.) Olyan vagyok, mint a salétromsav, mit üvegballonban tartanak elzárva: te is szívesen mentél a pusztákba! De ami mégis a markodba akad, ebben a kráterben vagy kristállyá ég, vagy, mint szélhordta hamu és salak, lesz a messziséget borító szemét! De a merszet mindehhez honnan veszed? Nem félsz, hogy egyszer -- lefejeznek? 7. Capitulumok a. Ôranyalok ünnepe (okt. 20.) Ôrangyal? Ugyan mit ôrizel? Az istenit, mi lehetnénk, ôrizni ugyse kell. S az ember, ki szememben ég, ôrséget aligha érdemel. b. Kis Szt.Teréz (okt. 3.) Hittél egy papi életen át, járt ad a börtön-kálváriát, s ha mégsem lettél magabiztos, boldog, ki csábulna hívôként követni a sorsod? Te tudod, Teréz, hogy nem úgy vagyok gyerek ki száz játéka közül Atyjára nevet, de ki minden tört bábun épp azért könnyezik, mert gyerekként siratja bennük a testvéreit! c. Assisi Szt. Ferenc (okt. 4.) Sohasem volt hímes köpenyem, amit levethettem volna. Csak az agyam szürkül lassan odabenn, mert mindennap egy páratlan szirmát hullajtja Eléd a börtönpadlóra. d. Ráfáel arkangyal (okt. 24.) Nem látunk semmi biztató jelet, nem hallik próféták igéje sem. De azt se tudja köztünk senki még, mi tűz villog egy ifjú útitárs szemén, sejtelmesen? 8. Egymás mellett a két Márton (nov.11., 12.) Mikor az egyik tizennyolc éves srác, még csak köntösének adja a felét, de végóráján már önmagát teríti kiosztásra Eléd. A másik gyalázatokba hal bele, mint az örök papi talpnyalásnak és az igazságnak számkivetettje. Egymás mellett a két Márton: sorsotokat együtt várom! ======================================================================== Bevezetô IV. kötet Alapfogalmak Homorú-domború tükrökkel úgy vagytok körös-körül teli, hogy ezt a sima üveglapot elétek kell biggyeszteni. Miért? Mit nyavalyogsz? Hisz mindenre felel a dogmatikád! -- Az eszemnek igen, de miért zokog bennem valami tovább? Szavak Hogy adjak nektek súlyt és színeket, mikor a humbungjaiktól kiürültetek? Kiket sose nevezek meg Kik a való létbôl úgy kiestetek, hogy nem ismertek se jót, se rosszat, mint a szél, a víz, vagy a kô, csak nôtök, mint a gyom is nô, ti vagytok, kiket sose nevezek meg -- ======================================================================== Körbe-körbe IV. kötet Isten Aki nélkül lehetetlen, s Kivel majdnem érthetetlen. Ember Fából vaskarika! Galambot is formálhatsz sárból, de hogy az felszálljon az ágról, bíz, az ritka! Börtön Múltad hevered ki, s jövôdre vigyázol, mint ki szabadságra ment el a világból. Halál Több lapot már az Úr nem ad, s mi a kezedben volt, kijátszottad. Isten Olyan, mint közülünk senki sem: görbe vonalakon ír egyenesen! ======================================================================== Kortársak IV. kötet Kortársak Hangyák, hangyák. Abból a bolyból jönnek, amire téged rákötöttek. Misszionárius Milyen erôs lehet a hited, hogy velünk élve nekünk is hirdeted? Már hogy én nektek hitet adhatnék? Elég az gondnak, hogy köztetek megôrizzem a magamét! Költô Úgy nem tanulhatsz meg idegen nyelvet, hogy a magadét jobban ne kezeljed. Költônek se lész több és gazdagabb, mint amennyit embernek érsz -- hétköznap! Nyárspolgár Pocok, ki tömött vacka elé silbakul az Urat rendelné. Szakbarbár Finom csapágy. De mikor kiselejtezték, rádöbbent arra, hogy ô is csak szemét! Nô Éva volt a sátán bábja, ki megváltódott Máriába. De azóta is sokukban újra nem mozog más, csak a sátán ujja. Férfi Csak könyvekbôl ismeri a világ, hogy tudott tűrni, izzadni és fázni. Ma azt nevezik így, ki adni képes mi csak egy pucér nôsténynek jár ki. Gyerek Kicsinek hiszik, pedig a legnagyobb, mert a lényege: az Övé vagyok! Pap Kovásznak jelöltek, vagy keleszted, vagy rohasztod a földet. Író Vátész, próféta, rapszodosz volt rég, ma utasítják, fizetik s leköpik a legtöbbjét. És nem szorul ökölbe a kezük, mert egy tál lencse, az lencse mindenütt! Szabadsághôs Életedben, s majd haló porodban milliónyi híved ünnepel. Futásban, börtönben, s a bitód alatt mindig csak egy szál magadban leszel. Bíró Zsiványok közt az élen jár: a többi lapul, s ô még kiabál! Apostol Kit Valaki egyszer elküldött, s fogát szíja tôle az ördög. Szent Kétlábú, tollatlan állat. Még él itt, bár a bénák és vakok marslakónak vélik. ======================================================================== Intézmények IV. kötet Intézmények A lélek megdermedt öröme, kínja, ház, mit öntestébôl választ ki a csiga. De az erdôn is több az üres héj, mint ahányban még a csiga is él. Isten házai Egy katedrális: Kétszáz évig építettek. A város népe himnuszok szavára görnyedve hordta köveimet, s könyörgött a dús, s a szegény pára: bocsásd meg, a bűneimet! Egy Ibusz-templom: Műemlék vagyok. Most restaurálnak harmincmillióért, de hogy kinek, vagy minek, tudja a hóhér! Páran jól keresnek rajtam., a többi iszik, káromkodik, s üzekedik a szerszámos barakkban. -- Bűn? Ugyan mit érthettek hajdan ezen a három betűn? Család Úgy hordják ezt a szót bűneik felett, mint púpon a fügefalevelet. Haza Ôt tartják a legszebb lánynak, kit épp ezért jól prostituálnak. Egyház Földi Isten-ország! Megvan hozzá bármi, csak még egy pár szentet kéne importálni! ======================================================================== Érték és érdek IV. kötet Érték és érdek Én a szappanbuboréktól vagyok boldog, s ti, hogy ürülnek a szappanboltok! Alázat Ez vagyok, és ennyit érek. Hites áru, pontos mérleg, se hírverés, se önkínzás, a nyers való, és semmi más. Fegyelem Ti szememre hánytátok: embertelenül fegyelmezett vagy! S a Lélek rám kiáltott: egyetlen mód, hogy embernek megmaradj! Egocentrizmus A végsô elmebaj: egy földi vízcsepp azt hiszi magáról, hogy a Tejútrendszeren ô a vaj! Karrier Öt mázsás sertés a kiállításon: de a húsa nem kell se rostélyon, se nyárson. Gôg ,,Fabulon a bôre ôre, sima lesz a bôre tôle'' -- s ezt hiszi is a krém, a dôre! Az álszentség karrierje Jót hirdettek az írástudók, csak az életük, az volt hamis; ám fejlettebb a mai utód: aljas már a tanítása is! Könyv Bár, angyal volt aki feltalálta, a sátán esik legjobban utána. Végtelen és örökkévaló Beszéltek róla, mint a békák arról, hogy mi az űrhajó. Utókor Turisták egy azték szobor elôtt: a napot ábrázolja, vagy egy szülô nôt? ======================================================================== Humanizmus IV. kötet Humanizmus Plakát olyan boltosok ajtaján, kik legjobban keresnek a rabszolgán! Én Labirintusba bezárt rab, hol az útvesztô is magad vagy. Világ Csupa testvér, hárommilliárd, de ha testvérek, miért mostohák? Egyéniség A Teremtô is ad magára: fazékból sincs két egyformája. Test Sokkal több, mint néha gondolod. Most véletlenül egymagadba vagy, elmondhatod pár versed hangosan., s mily másként lüktet már a szív s az agy, ha rímed húsos ajkakon fogan! A Rossz A Rossz? Amit nem akarok, s mégis bennem szoroz és oszt. A Rossz? Mi nem is lehetne, s mégis a világ vele van tele. A Rossz? Az Isten se akarja, de valami ripôk: -- én, te, ô, mi, ti, ôk -- a nyakunkba varrja! S hogy tapad ez a kosz! Értelmünk Kulcs, mi bár minden ajtót felnyit, mind mögött ott találja újak ezreit. Akaratunk Úszni, csak úszva tanulsz meg! S ki messze elkerül minden vizet! Hűség Tiédet nem becsülik, hisz természetes. Várnád másoktól is? No, ne légy gyerekes! Tehetség Sose a tehetségnek tapsoltak, hanem a tűzijáték forgóinak, mik után csak nagyobb a sötét, s az ember besározza nemcsak a cipôjét. Demokrácia Nagy világcsalás! Az Ember harmada analfabéta! Világa üres színfal és staffage s ott bohóckodik a süket, a vak, a béna. Butaság Nagy a Jóisten vadaskertje, s ki mellét veri, hogy nincsen benne, az a vadak legeslegszebbje! ,,Modern'' Nagyon harapsz a modern frissre, pedig csak te vagy a napos csirke! Demokrácia A te bajod nem a grófok, bárók címe, hanem, hogy magad nem voltál egyik se! Igazság Ne itt keresd, hol nyíltan írtam, várd meg, hogy árván, titkon elsírjam. Könnyedség Ezer hajtűkanyaron át villámként süvölt, míg egyszer a nyílt útra elibe ugrik egy nyuszka, s benne nyelvet rá a Halál ölt. Fegyelem A moziktól a sarkcsillagig percre járjon a világegyetem: ezt kívánja nagyságos kényelmem. De ha én vagyok a sarkcsillag, hoppmester legyen a világ, ki lesi, míg felkelni méltóztatom, s akkor ujjongva felkiált! Csodálkozás A csodálkozás a Paradicsomnak nem tiltott, de ajánlott fája, s így törnie se kellett a Kígyónak magát, hogy az emberek ne nagyon essenek utána. Ezért lett aztán mindenki olyan nagyokos itt, hogy érti, tudja a mikro--, makrokozmoszt, és semmin sem csodálkozik. Kultúra Csak autó, mozi és fürdôszoba? Akkor bármelyik modern állatkertbôl elég egy idomított majomcsorda. Vertikális népvándorlás Mi népvándorlás, mindig vértôl iszamos, ha északi, ha déli, s ha vertikális, mint most. Háború Tanító bácsi, a Jóska kezdte: visszaütött az a beste! Csak üssetek így oda-vissza, míg együtt vész el Jóska, Pista! Történelem és közélet Kínzóinkat ma nem zavarja, ha apáink kínzóit átkozzuk, sem az, ha fiainknak karja, majd az ô szobrukon áll bosszút, nyögve közben saját pribékjeit. Hej, lélek, nem csinálnál úgy rendet itt, hogy az éppen élô gazra támadj, ne sírokból vess ki egy csontvázat, s ha ott már csak por az ököl, vállald, hogy az élô itt akasszon föl! Elvont spekuláció Nem a hanyatló középkor, a maiak, a ,,haladó modernek'', kik féltucat fazékba aprítanák bele az egész történelmet! Tanulékonyság Ki görcsbe rántott aggyal született, ki haláláig játékosan nyitott. Hogy melyik lesz ember, nem is titok! Idô Hol sürgetnéd, hol visszafognád, de egyképpen nem hallgat rád. Majd rájössz: mindegy, mi megy, mi jô, magad számára te vagy az Idô ! A múlt szerelmese Az élô fáról a szú sem sejti, hogy fiának majd épp úgy ízlik, mint a korhadtja ma ôneki. Magány A valódi hűség Nobel-díja, és miként az, épp oly ritka! Béke Ha ez benned nem derűs állapot, az ENSZ-tôl ugyan várhatod! Erkölcsi fejlôdésünk Mindig volt a világban bolondgomba, s kik abból ették magukat félhalottra. Ezt orvosolni, néhány eszetlen fô a gombákra ezt írta fel: ehetô! Hogy ne legyenek többé görcsök, lázak, -- s most többet pusztít egy nap mint rég egy század. Történelem Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, mi vagyok a mindenségben? Vadállat, angyal, khiméra, hülye? Amilyen szemmel nézel az üvegre! Tehetek róla? Rátok vártam: könyvek, gondolatok, s az élet adott krimit és kalandot! ======================================================================== Művészet IV. kötet Ars poetica Felfelé nézô lélek, ki csak azt mondja, amit lát: Atyját, a világot, önmagát -- a többi csak öntetszelgés, vagy érdek. A Szép Mikor az Igaz nem porban hever, de csillog és ragyog, hogy szívdobogva nézegetjük mi, és az angyalok, míg Ô kedvesen így bókol felénk: a Szép vagyok! Forma Nem bonyolult, csűrt-csavart retorta, miben a Semmi gôze úgy tesz, mintha forrna; de anyagszerű ízléses amfora, mi fontos ugyan, de még inkább a bora! Ugye nem érted a verset, akár a vízfelszín villanásait, miknek foncsora a mély, s tükrükben a Nap vakít. De figyeld a Napját, s ereszkedj a mélybe, s kigyúlnak benned is a színei meg kékje! Alkotás Modellek nélkül nincsen alkotás, vagy csak egy szörny, egy ôrült Bosch-i váz; steril-magadtól annyi telhetik, hogy követ kôre rakj, de emberit másolni tudsz csak, létrehozni nem! Teremtô csak egy van, s nem itt köztünk lenn! Vallásos költészet Ennyi istenes vers! Ugyan minek? Oly sok minden van még a világon, ha elmondtál már néhány ilyet, a lelked rajta, én nem bánom, de a föld, az ember ezerszínű, s az írásod olyan szegény ízű! De Annákról, Évákról senki se írt még annyit, hogy azt mondd: fölös, sok, elég. A szabadság, a tenger, a csönd, a magány, mennyit szólt sípon, harsogott trombitán! Hol a részletekbôl sosincs túltermelés, ott az Egész már terhes és nehéz? Olvasok Úgy tudtok ábrázolni, mint az Isten teremteni. Övénél is ragyogóbb a hímporotok, csak ott az alatt egy lepke is mozog, s a tiétek mögött: az üres semmi. Művészet Nektek: pénzkereset vagy életforma, önimádat, mi elmekórba torkollik, -- míg nekem: só, mitôl ízes a napi kenyerem. ======================================================================== Mai kereszténység IV. kötet Mai kereszténység Az életrôl már régen tudtam: nem pénz, dicsôség, rang és mámor. A hű keresztény átmegy rajta mint útjain a poros vándor. S én mindig pincékben szorongtam odúkban, féltenyérnyi földön -- manapság lenni kereszténynek tán nem is út már -- inkább börtön. Evangélium Mit mond a vízrôl a hal, az égrôl a madár? Semmit, mert úgy élnek azokban, hogy észre sem veszik már. Ám minden moccanásukban benne van a szél, és benne a vízár! Krisztus ,,Én vagyok az Alfa és Omega'', mondotta, s én hogy írhatnék ennél többet? Elhalványul Elôtte minden kép, hasonlat, csattanó ötlet. Modern hivatás Felfordult minden fenekestül? Te apostol vagy, és nem régész, ne rakosgass a vitrinekben, ne dúcold f el, mi roskadni kész. A romokat hagyd a hiénákra, ásód az új alapot vájja! (10. zsoltár: Ha az alapokat is kiforgatják a földbôl, az igaz ember mit tehet? --) Realizmus Nem célzat, nem iskola, nem játék, csak épp hogy így van, és nem másként. S nemcsak ameddig a kezed nyúlik, mi reális, elkísér a testen-túlig. Bizonyosság -- ha nem tapintod, nem méred centivel, kilóval, honnan tudod, hogy megvan, s nem fut vele egy tolvaj? -- -- Az ellentmondás elvét hány centire tartod? Hány mázsa a lángész, hány kiló a zsarnok? A világháborút filmre veheted, de hol a kamera, mi a lényeget, azt mutatná? ! Túlesik minden centin és fokon, mi ilyen kérdésekben tesz bizonyossá! A Jó A szamarak azt hiszik, hogy naiv, puha és bamba. Pedig éles és kemény, mint mi téli tüzedre fát hasít: a balta. Prédikálni? Mint én, úgy éltek itt mások, nagyobbak, hűbbek, óriások, s bár trombitának küldtél engem, nem hangerôbôl áll a jelem. Bűn Csak tört gerinc és bomlott agy, de gond, hogy belôle kimaradj. Hűség Csak mint a bogáncs, nem vagyok illatos, hasznos, vagy szép, de tűrd el azért tüskéim terhét, és ne rázz le Magadról, és ne bánts! Hit Holtbiztos ismeret, mihez nem kellenek műszerek. Kontempláció Atyáid írtak, faragtak, énekeltek, te is csinálhatsz bármit itt: minden egyre megy. Szeretet Mit lehet a Mindenrôl mondani? Ö a kezdet, a vég, az integrális élet. Sok apró rímtüzed akár sorban oltsad ki. Életszentség Nem lángpallosú cézár az életszentség arkangyala: beteg fiánál virrasztó, fáradt, megtört édesanya. Bocsáss meg... Igazságos ítéletet már sok pogány bölcs is kiszabott, de csak a Miatyánk ismeri a bocsánatot. A szenvedés Köszörű, mitôl felizzik ugyan a kristály, de ha szólni is tudna, csak ezt zokogná: fáj, fáj, fáj Hol a börtön? A börtönöm már otthonos, s a földi lét mind börtön; a mennyben lennék csak honos, itt mindegy, hol vergôdöm! A vég ,,Be vagyok csapva!'' Naplója utolsó oldalán így írta Beauvoir madame, míg Lacordaire utolsó szava: ,,nem vagyok becsapva!'' Én pedig azt szeretném, hogy Ö ne legyen becsapva énvelem! ENTSZ: az emberiség fele ideggyenge Mi, tegnap még ritka döbbenet volt, a hátuk mögött kúszó tébolyt lassan már a többség rettegi -- de azért Te nem kellesz neki! ======================================================================== Lemaradt kérygmaták IV. kötet Elidegenedés Világunktól a hal, biz, idegen hisz én már csak itthon vagyok a vizeken, s nem láttam belôlük bár egy pirinyót -- szólt, és tovább futott a vízipók. Oszlop a pusztában A pusztulásnak, az esztelenségnek van-e kiáltóbb jele a földön, mint egy magányos oszlop a sivatagban, mi fölmered dacosan, tündöklôn? Csupa energia, ezért állhat még, de semmit sem hord: maga van magáért; ám ettôl csak századokig rohad, s a homok úgy nézi, mint a bolondokat! Szolgálj! Akár a Te Deum hullámverése, lüktet a templom oszlopsora: mintha angyalok tartanák a falat, egymás kezét mozdulatlan fogva. Nyugodt-boldog-értelmesen állnak, csudájára nyegle turistáknak, kik nem tudják, mindez mily egyszerű: tedd a dolgod, szolgálj, s maradj hű! Atombombák Csak Tenálad van rend és egyensúly, s ami a tieid kezében Kozmosz, a vak világban ezer darabra hull! Biztos, hogy ehhez ész, óriási kellett, de épp ebbôl az is, hogy magában mily kevés az a szegény embernek! Sportolók Akaratból bôven akad itt, csak elpufog, mint a tűzijáték, minek az ész nem szabta ki céljait. Ôrjöngô ifjúság Van még lelkesedés, ifjúi láng, csak szélbe lobog, mit se hajt, iránya sincs, csak lázasan ráng. ======================================================================== Irodalomszociológia IV. kötet Bárhogy elbűvöl a gyöngye, egy héjba a kagylójával költöznél-e össze? ======================================================================== Szép versek!? IV. kötet Valóban szépek ôk? A rím, a iambus nem hibás. Csupán vakok: nem látják sem a zord jövôt, s nincs bennük lélek, átok, dallam sem sírás! Sok vén szamár egy ki-mit-tud-ot játszik, mert elvégezte mind az iskoláit! ======================================================================== Chamissonak IV. kötet Vagy harminc-negyven éve múlt már annak, hogy láttuk egymást, jó Schlemihl Péter. S mert szemközt vélem piszkos börtönablak biztat lemérnem hűs aggyal, vérrel: minek találkoztunk? örömnek, bajnak? s vaj' megbírtunk a sok sivár kéjjel? Hát ôszülten most jobb kezemet nyújtva, te régi pajtás, megfogod-e újra? Mert énrólam is lekopott már minden, az álszemérmen túl a gôg, s a vágy! És nem maradt meg bennem csak az Isten, vagy mit az Isten megmaradni hágy. Eljô az óra: rendet rakni itt lenn, hívatlanul ha hívogat az ágy; hát nézzünk mi is egymással itt szembe: kinek veszett el árnyéka, vagy lelke? S bevallom, Péter, nem tudok felelni, hogy jól is értsd a dolgot, s igazán. Az árnyékommal nincs baj ugyan semmi, de még nagyobb zűrben leledzem tán. Te nem tudod, mily csúfság ilyet vetni, mikor ilyesmi rég nem divat ám! Mindenki megvan jól árnyéka nélkül, mi otthon, utcán mögöttem sötétül. S ne hidd, hogy engem kevésbé kérdeznek, s a gúnyt is képzeld csak, mit én kapok: ugyan, mi haszna van mögötted ,,ennek''? minek hurcolsz ily ósdi kacatot? S ti Péterei minden ezredeknek, én mégis folyvást rátok hallgatok: ha ôrült, aljas korban kellett élnünk, -- s melyik nem az? --, de ne legyen benn vétkünk! Ezért, te Péter, bátran lépek melléd, magammal húzva jó árnyékomat. Bár mindôtöknek benne kedve telnék, ha már az árnytalan nép nem fogad. Csak azt a fájást, azt gyógyítsad meg még, mi értük bennem mégis hasogat: belôlük szültünk lénnyé annyi árnyat, kik lénybôl lassan újra árnnyá válnak! ======================================================================== Költôk az életutamból IV. kötet Egyiktôl riaszt a tempós nyugalom, ez friss, de ennek életét nem vállalom. Ezek meg mind neuraszténiások: ki öngyilkos, ki vadóc, ki megszállott, az arany felcsillan a homokjukban, dehát a költôt ennél többnek tudtam! S mindent elönt a konzum-fecsegés, pénzért kapni, de ingyen se nehéz, mert mind azt hiszi: homunculusát szájtátva várja az ó- és újvilág. Pedig csak oly látnok szólhatna, aki olyat tud, mit mindenkép el kell mondani, s amit rajta kívül el se mondhat más, mi hallatlan hír, de egyben vallomás, mert a hírre önmagát tette fel, s bele is halt! Ez az, ki érdekel! Lehet, hogy másfelé kanyargott utunk, de ebben a halálban találkozhatunk. Hol már egyikünkhöz se férhet a Rossz, és mindünk teljes, semmit se foltoz, hisz utolsó halálos rímeikben visszhangként zúg az Ismeretlen Isten! ======================================================================== A ,,kapcsos könyv'' elôtt (Arany János) IV. kötet Te, mind a világ ura-bátyja, ki magadnak vagy balladája, mit belôled kévébe gyűjtött a Jóisten, s a földi csűrök, most azt lapozom, kérdve egyre, hogy mért maradtál félbe-szerbe? Felbukkan egy-egy ismerôs szó, -- nem is tudtam, hogy tôled való! -- s a keserűdbôl egyik-másik enyémnek is akár beválik. Úgy érzem én is, mint te végzed, hogy az az ábránd elenyészett, körben roncsok, holtak, füstgomoly, de az a világ, az nincs sehol! Én is reméltem -- csalódtam hát, és önmagunkban, jaj, mekkorát! Nemcsak Sándor nem közénk való, mi sem, -- de a sor folytatható? Idôk, csillagok rosszak járnak, beborult Caledóniának, és: hasadnak rendületlenül -- csak ezt imázzák egyedül! De úgy ezt meg nem oldod soha, hogy ez az élet egy tivornya, igyunk körömre, mint a többi, a pad alatt nem kell törôdni, hogy Istenüknek lesz-e, vagy se még majd magyarja, vagy gyermeke? Ami emészt: az örök kétely, verseidnél mélyebben fészkel. Hogy ordítva szeretik a hont, s belül rohadni el, nem ez a gond! Mit kisfiadnak súgtál régen, ha az élne még benned épen, nem dalolnád a félhomályról, hogy elég, ha neked világol. A honnan-hová?-ra, mint Gaugin, nem mondod te sem, hogy: ott fenn! Vagy csak mint kötelét feldobja, s felmászik a fakír a holdba, úgy csimpaszkodol egyéb híján a józan, hűséges Vojtinán. Fájó gép, ki nem is pipálsz már, honnan, miért ez a nyesett szárny? Hogy férgek, csigák nem repülnek, attól még szép lehet az ünnep. De ha nem száll, kinek szárnya van, abban egyikünk sem ártatlan! Ki ilyennel bír, érzi, tudja, hogy csak a saját marka, ujja törte, vágta, marta, tépte le mi csak vitte volna felfele! S másként pihen a tölgyek alatt, kinek a tolla nyesetlen maradt! ======================================================================== A Basszus (Ady Endre) IV. kötet A harc elült már, Ady Endre. Az elhulltakra, s gyôztesekre az ôsi föld egyképpen ráborult, hazug ürügy ma már a lázas múlt. Körülôrjöngik bár a szobrodat, versed hallatszik minden ünnepnap, testvérnek vall, és öntelten idéz, ki hódolód, s ki fojtogatni kész. De széttépnének, mint a fúriák, ha vádról nincs is szó, csak számítják, hogy mennyi hasznot hajtanál nekik, és mit kóstálnak ma a verseid? Ki szennyes múltját leplezi veled, ki téged rakna lábai elé jövôbe nyúló piros szônyegnek. Korcs híveid épp úgy gyalázatod, mint kik megülnék ma is a torod. A harc elült már, Ady Endre -- s én visszanézek a gyerekre, kinek fülébe gúnnyal olvasták a hírhedt ,,érthetetlen'' zongorát. De hisz én értem -- mondta döbbenten, s már látott is a Boulevard Saint Mich-en. Az Ôs-Kajánnak ô is ellenállt, jó Csönd-herceg követte lábnyomát, s amit mesélt a sáros, vén Duna, mindmáig annak szívós tanúja. S hogy férfi lett, barátnak megmaradt, nem kérte számon Véred, s Aranyad. Mikor sírtál az Életfád tövén, sírt rajt ad ô is, úgy mint keresztény. A Patyolattal utánad üzent, hallva, mint a jégcimbalom zeng, s tudva, hogy a vármegyeházán a páváktól még nem lesz Kánaán. Nem hányta fel sem kába vakhited, s hogy hányat írtál, hány üres rímet! A lángész sem több pár nagy ötletnél, s te ennél sokkal, sokkal több lettél, s a többi nem számít. A polcokon ott állsz mögötte: lázadó rokon, s bizony, hogy ôs, nem furcsa idegen. Csakhogy míg szárnyra kelt nem egy pulyád, te megmaradtál lustán, idelenn, -- és így viszed a Kórus basszusát! ======================================================================== Szorongás (József Attila) IV. kötet ,,A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog --,, s föléd virágos ágként én ki mért nem hajthatok? ======================================================================== A tápéi Krisztus (Juhász Gyula) IV. kötet ,,A kispapok némán sétálva várnak, s nem ismernek meg már engemet.'' Mert nem kellettél a Föld piacának, s a Magasban elfúlt a lélegzeted. ,,Mint haldokló ajkán a tollpehely'' rezeg a vers, de sem átok, sem ima, ,,égve égni'' -- a szód így követel, de a feszültséged csak neuraszténia. Lettél volna Vezúv, mi ha kitör, kô kövön nem, marad Pompeibôl! De mint árva gejzír szöktél fel csupán: olvadt kis folt az ôsi jég burkán. Én is csak szánva mosolygok a kitenyésztett plakát-hôsökön, kiknek a nagyság nem okoz gondot, s a becsület csupa tiszta öröm; az ember maga a desztillált jóság, no persze, csak ki az oldalunkon van, de a te világod: békalencsés holt-ág, s mi rohad, engem nem vonz a huncutnál jobban! A te sorsod meg siklás a lejtôn: fásultan, fájón, megtörve, kétkedôn, sodródva-verôdve, mint a többi kicsi, e vakablakot sem tudva kinyitni, de mégis hangszerként az Isten kezében, ki játszott rajtad néhány dallamot, de arról hallgassunk, szegény testvérem, hogy ki tört össze s ki lett az elhagyott! A Krisztus úgyis az ország útján függ, s a csillagok égnek Tápén és mindenütt! ======================================================================== Jegyzetek Kosztolányi fölött IV. kötet Az ember ifjan körülnéz és borong: ,,mondjátok, ó, mindenki ôrült, vagy csak magam vagyok bolond?'' + Az egyik arcom fiatalon, vénen, hogy ,,önmagamat önmagammal mérem''. Másrészt: ,,neuraszténiám bús ringatója még ez is elôttem: az alföldi róna''. Csillagtalan éjjel magam, vagyok: ,,ezt mondta csöndesen az átkozott''. Máskor ,,túlvilági jeleket les'', mint középkori szent, ki ,,Istenbe szerelmes''. + Mért nem láttad, hogy minden havas reggel ,,a sár is mézzel van sodorva'', s a rokokó-fehér lakodalmi torta magad vagy benne nyitott szemeiddel? + ,,Már sokszor elôre köszönnek'', kivetettje, te, mégis a földnek, mert nemcsak a kincs, mire vágytál, az sincs meg, se nálad, se másnál, te nézel is titkon, szipogva, a rosszul felásott padlóra, gyötrôdve magadba sötéten: ,,már nem vagyok otthon az égben''. + Szegény kis gyermek és bús férfi, szívem elôlük szánva tér ki, hisz beírták ôket minden Könyvbe, s ott róluk is szól egy lap, egy szürke, és ezt mondja: ,,semmit sem akar, harmincnégyéves, elfáradt magyar'', ki azért elmenne -- bibliás álom --: ,,két kedvesem elül egy kis szamáron, s én kampós bottal lenn az úti porban'', -- s lennél József, ugye, Egyiptomban? + ,,Nekem már elég volt, lassan hazamennék''. ,,Csomagold be mind'' -- mind, ami édes emlék. + ,,Ôtven felé'' nagy leltár készül bennünk: kifelé mindazzal, mi csak szemét, lom! ,,S olyan komor, fönséges lesz a lelkünk, olyan hideg és kongó, mint a templom''. + Most már talpon a világ, régen tehát fején állt. Édese ma keserűnk, siratjuk, mit becsültünk: ,,jaj, mily sekély a mélység, s mily mély a sekélység.'' + Megvesztünk érted! Azt hittük: kincs. S úgy hívják: élet. Értelme nincs. + ,,Az én koromban: álmatlanul ült arany-ágyon az Isten.'' S a csapdába hullt ember egy sötét toronyban, kalodában, priccsen. + Így láttam, így volt: ,,üres az égbolt, és a szívemre rácsaptam én rég, szürke csokorként, a nihilizmust.'' Sem óbor, sem must nem tölti újra, -- Ó, Zarathustra! + S mégis, amíg gyermek valaki, úgy szól és úgy gondolkodik, mint gyermeksége adja ki. De ha az ember, Pállal, férfi lesz, kiszórja már mindazt magából, mi gyermeki, kezdetleges. Sokban ekkor csak űr marad, mert mit összehordtak kócos szívvel, egy életen át: csak kacat. De a szív, ki annyi tébolyt kiagyalt, megkérdi most a repülôt is: ,,láttál-e ott fönn néha egy angyalt?'' + Az életmű így épült fokról-fokra. S zavaros földünk annyi bolondja szaladgál föl-le e piramison, megfog egy követ, s felkiált: bizony, látjátok, ez volt, ilyen volt, mint én: szétporló, repedt, karcos a színén, vagy csíkos, pöttyös, hűs, éles, tompa, könnyed, formás, súlyos, otromba, -- mi mind igaz, akár az ellenkezôje, mert egyszer bölcs volt, és másszor dôre, és bár salakra hordott salakot, a végén mégis Hegy lett valahogy, minek ,,homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy!'' S hiába süpped egyik-másik sarka, hogy felbukik, ki ott állna meg rajta, a sok kô külön: hitvány; együtt: fárosz, csak mérd a kötet hétszáz oldalához a tán tucatnyi, de tiszta Szót, minél többet sok más se szólt! S egészét nézd, hogy ,,küzdve tört a jobbra'' míg végül ,,szájtátva'' a csillagokra, ,,annak, kirôl nem tudja senki, hol van'', Hajnali részegséggel dadog a porban, hogy a földön ringyókkal, regékkel telt el ötven esztendônyi éjjel, és nem ötlött sohasem szemébe a mennyek mindennapos estélye. De most summázva ezt az ötven évet, amíg a szók még a szájra elérnek, bevallja, hogy piacán ócskának, újnak, ,,hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak vendége voltam.'' ======================================================================== A Próféta (Babits Mihály) IV. kötet 1. Ki voltál? A neved régi pogány varázsló, alvilágjáró és sorskajáltó, s te így is hordtad: a látásra büszkén, elbúsulva zord korodnak üszkén, lángodat féltve, és félve is tôle: hátha kialszik, ahelyett, hogy nône, indulva gyerekes antik álmokból, s végül fuldoklásig hörpölve a sorsból, ami a végzete minden prófétának! Kit az új Ninive lenéz, és ki nem állhat, s halálod után cenzúra-plajbásza rímeidet itt-ott be is karikázza, s katedráiról gúnnyal sivítja, hogy a te Jónásod csupán egy szatíra -- téged kereslek, végsô valódat! Nem hiszek lemeznek, rádiónak, hol feszült hangod élesen lázad: ,,miért nô a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nô?'' S ha szederfádon ring a csecsemô, nem a te könnyű táncod hallom, azon a feledhetetlen gyerekajkon szól a vers, ki ,,mint röpke mag az ágról'' úgy szakadt le e cigány világról. 2. Az elsô versek Mintha csak üres zsákokat ráznál a simán pergô garat fölött, döccenéstelenül, halkan kántál, de kongó marad a lisztes köblöd. 3. Az ifjú lírikus epilógja Te bírtál csak versednek hôse lenni, te ifjú omega és alfa, s tán tudtad is, hogy mégsem elég ennyi, s ezért a végsô verssor jaja? Veled behunyja egy szemét az Isten, s a balladád nem is naiv! De: ,,mért nem örök diadalmad zengem?'' -- ugye, már ekkor rákérdez a szív! 4. Zsoltár férfihangra ,,Bányász voltam, s magam, amelyet vágtam, a kô, nyesô kertész, és magam, amelyet nyestem, a tô!'' Rajtad mégis a vadhajtás, és benned a meddô! ,,Miért van, ha nincs? Miért nincs, ha van?'' Minek kérded? Mikor tudod, hogy mindenek érted történnek, ,,benned a Cél és nálad a Kulcs'', és mégsem érted? 5. Vers, apostolokról ,,Hol a jó mag, és hol van, aki szórja'', ,,hol van Péter'', és ,,hol van Pál?'' Az Antikrisztusok sava-sója, hogy mindenki csak kenyérért kiabál. ,,Ha nem igen-nek, legalább a nem-nek hangzani kéne'' --, látod máig is, engem is, ennek mardos az éhe ! Csak támolygunk ,,az idô sikátorán'' csöbörbôl vödörbe, mint átvezetett rab a fogház udvarán börtönbôl börtönbe'' Mert ,,boldogtalan, ki magasan fut!'' S Ádáz, ezt akkor is alig érjük fel, ha a halál, mi nekünk nyitja a kaput, már csak ,,két ing közt egy meztelen kebel.'' 6. Ország, estefelé ,,Ki látta pécsi utcán a kis Babits Misit?'' Énekóra, még benne zúgtak a foszlányaid, hát engem vonaton, nagy fiúkkal, hogy a bihari határnak egyedül is leszünk betyárai, s lettek aztán mégis Császár katonája, fütyülve betyárra, Biharra, énekórára, s ha az ég örökkék is a felhôk felett, a Márciusból így csináltak ,,vak ünnepet'', szürke reményt hagyva csak, hogy a végsô Lakomán, tán majd mégis ,,elolvadunk az Isten ajkán'' 7. Psychoanalisis Christiana Hát csak el, el tôletek messzire, ti felcicomázott ,,bókos szentek'', kik a rang, s az autó Bál-ai elôtt oly olvadón illegtek. ,,Csak a tilos szabad már!'' Csak a tilos tiszta már! ,,Akkor kezdek majd lenni újra jó, amikor a Törvény ujjal mutat rám'', ,,ha azok közé veszhetnék, akiket csak az Isten tart számon'' már, mert csak a bilincs a hűség jele, s egy kitüntetés van: a hóhér kötele! 8. ,,Ki állíthat engem jobbra, vagy balra?'' Tôletek végkép elszakadva, ,,ki állíthat engem jobbra, vagy balra?'' Ahol mi állunk, ott nincsen tolongás. Az ember rájön: ,,magasan, tüskésen, így kell már élnem!'' Így kell már élnem! ,,Más vagyok, mint más!'' ,,Holt próféta voltál az esztergomi hegyen, s az életünk ma is, ma is csak így megyen: ,,élek, mint akik már Változatlanok'', elzártan, ,,kit már senki úgyse hall'', mintha kínaiul szólna ez a dal, s én egy ismeretlen bolygón dadogok. De mégse bírnak minket eloltani, mert a magasba feltart Valaki, hát élünk, és itt vagyunk, itten: kopár, fergeteges és üres a világ, hová ,,emelted hôs, vak, kicsi gyertyád'', mit akarsz velünk, Isten? ,,Mit akarsz velem, Isten?'' 9. Magad nélkül Lassan önmagadtól is megüresülsz, mint a kikénezett hordó ôsszel, mi már csak az erjedô mustra vár, visszhangos és kongó belsôvel. Belátod: ami jó, Más teszi benned, s vélt ,,erényeid elhagynak, mint az ifjúság'', de ami a tiéd, mi mindig te voltál: ,,bűneid utánad jönnek, mint a hű kutyák.'' Bizony a böjt és jámborság csak pélva, de ha gégéd már szűkül, s a Szód zihál, megadón hajolsz-e a gyertyái közé, hisz nem is olyan nagy dolog a halál? És tudsz-e már mindent, túl vagy-e mindenen, mosolyogsz magadon okos felnôtt gyanánt? Mint a hordó, mi magától szétesne, ha össze nem fogná kívülrôl a Pánt! 10. Jónás A torkolat felé, te túláradt patak, csak hordod régi, sok, hiú szavad, mint elszakadt sövényt a habzó ár, mit ô sem tud, hogy honnan hozza már, és azt sem, hogy minek? Nem kell neked a régi szó, a lágy színek, ma már a Gazda húzza medred vonalát, s a rímeid szent Bibliáját dalolják, hogy száz hibátlan, szép hadsorba állván, a földre dôljön hangukra a bálvány, s a kô ledobja a követ. Ki próféta, az mennyei követ, az úgy harsan fel, mint a hangszóró, hallgassa bár nagy tömeg, vagy pár csóró, de nem magáról szól, sem másért, senkiért, csak mert egy Hang a Távolból belébeszélt, életbevágó fontosat. Nem gondol arra, hogy beléroskad, nem érdekli feddô Szavának sorsa sem, hogyan fogadják: gúnnyal, lelkesen örökre létben tartja önsúlya a Szót, míg ködbe vesznek a vak rikoltozók, és süket szövegük. Csak te, Jónás, te nem veszhetsz el velük, te halhatatlan lettél ezzel, próféta, hogy: ,,vétkesek közt cinkos aki néma!'' Bár hangos nemcsak a beszéd lehet, mert prédikálhat szürke életed, s te szóltál ezzel is! Hát sámánból lett próféta, ma így segíts: kiket ebének kívánt meg a Pásztor, ne fussuk, mint a hóhért, tolvajláskor, szóljunk, s ne várjuk, hogy Ô elfeledjen, míg ott lessük a tök alatt nagy csendben a gôgös falakat. ======================================================================== Elôszó (Karinthy Frigyes) IV. kötet Mi az, te vers? Testvérek nélkül egymagadban állsz, lobogsz? Csillagszóró volt az apám: fôzni nem, csak robbanni szokott! ======================================================================== Emlék és varázslat (Radnóti Miklós) IV. kötet Szegény Miklós öcsém te, vagy bátyám, nem tudom, ki angyalod még láttad, mint ifjú, utadon, karddal kezében kísért, s megóvni készen állt, mért hitted, hogy már nincs ott, hogy ô is csak galád? Az Angyal nem detektív, és nem titkos rendôr, nem mint diktátort véd meg: ne érjen golyó, tôr, de hogy ne züllj olyanná, minôk a többiek, kardját nem érted hordta, pontosan ellened! És nem volt ez hiába: mint két fehér sirály magasba együtt vittek: az Angyal, s a Halál. Ne nézz hát hátra zordul, és szótlan ne legyints, s ne higgye hunyt szemed, hogy mögötted senki sincs! Boldog Miklós öcsém te, vagy bátyám, nem tudom, mögötted állok én is a börtönudvaron. S az Angyal itt is jár, mint a bori hegyeken, s te emlék vagy mellette, s varázslat énnekem. Mert így leszünk mindnyájan majd egymás angyala, hogy Kôbányán ki sétál, elérhet még Balfra. Miként e rongy papíros szintúgy bujkál velem, ahogy veled a tiéd bujkált: holttesteden! S habár azt nem tudom még: lesz-e majd sirály, ki énfelettem köröz, és tisztelegve száll -- te harag, s bosszú nélkül haltál, hát ne legyints, mögöttünk áll az Angyal, várhat golyó, bilincs! ======================================================================== A bori füzet (Radnóti Miklós) IV. kötet Citeráinkat ama földön fűzfákra függesztettük. (136. zsoltár) Aligha akadt Borban fűzfa mihaszna lantod számára, s verseidbôl hallani egyet, nem épp ez volt ôrzôid álma. S te mégis, mégis énekeltél ködösen látott eged iránt, s fölébe tetted Városodat mindnek, mit fogyó erôd kívánt. A sors gyerekként csapott kôhöz, s még nem is voltál az utolsó: hisz e rongyos papíron is csak lapul, bujkál a futó szó! ======================================================================== Illyés Gyula fényképe elôtt IV. kötet A hús az állakon megereszkedett, s az arc mégis elszánt és merev, -- miként te is tudod, semerre sincs már út, régi egyenesed a végtelenbe fut. Az orr húsos, vastag a szemöldök, a szellem már nem lebeg: vasba öltözött, -- hányszor kellett nyúlnod neked is kard után, s hogy mi a játék, már nem is tudod tán? A száj vonala keskeny, éles és metszô, mint kibôl prófétát formált az idô, -- nehogy te is azt hidd: mert megöregedtél, ha parázslik a szó, már a Lélek beszél! S az orr fölött a vertikális ráncok: hányszor adta el a tudott igazságot! Az ifjúság hangos, vad igen-je, nem-je ne tompuljon benned halk körülbelül-re! Mert rajtad mégis kiteljesedett és megérett a remény, míg benne csak a sötétbe mered komoran, feketén. ======================================================================== A nyírszalon gazdájának (Áprily Lajos) IV. kötet Ha írtál is amolyan ,,nagy'' verset, a lényeged csupa ,,négysoros'', s valóban az ember erre termett: hallja meg, mirôl épp a szél motoz. Egy nagy vers szólhat éktelen bűnökrôl, s egetverô bánatról a másik; a te dalod vétekre nem éhes, azért nem is penitenciázik. Lábad nem taposott, kezed nem öklözött, mikor gyilkosnak lenni volt az érdem! Ezért ,,álltál az emberek között idegen arccal, furcsán és sötéten''. Mások zokogva temetik a Földet, de minden szomszédot halálra gyötörnek. Te csak a kis Annákat siratod, hiszem hát, hogy fájnak benned a csillagok. Hogy fűzligetbôl kelsz, mint Fűzfa-zsongás, s nem mint üvöltés: ennyi a becsed; de mért kötött a part, a völgy, az omlás, mért nem jártad be a kék eget? Jelents völgyedbôl bármit is, mindez boldoggá aligha teszi; végsô fokon az embert, az Embert tegnap és ma csak az Isten érdekli. Ki az Úr felé való igyekeztiben útravalónak csak verseket viszen, hullatva abból is, ami süket sor, hogy ítélné azt el az égi Cenzor? Félve, szédülve, lassú szárnyon, mások is húztak át a világon. S bár esôben, fényben, sűrű hóban, ki Arcát látja, nincsen zuhanóban! Mint kis testvérre, úgy mosolygok rád: megfognál mindent kinn a földeken, hol fácán jár, és kankalin terem, s mögöttük néha látod csak -- Atyád! Mikor üvöltô farkasok hordják báránybôrnek a humanizmust, körülölel, mint suhogó brokát ez az arythmiás, emberi ritmus. ======================================================================== Nektek is szól! (Váci Mihály) IV. kötet Tizenöt évrôl négyszáz versnél több! Félezer oldalt is túlhömpölygött az áradat, mi csak szűrt, válogatott! Hát mit hordanak a zavaros habok? Sértett düh néz bennük visszafele: a csillagokig rohadott itt minden, mert neki szűk volt a kenyere! Ma több a papírja, mint mit teleróhat, s ettôl már hullik könnye a naivnak, hogy itt az aranykor, a csudás, szépséges -- (bár hármunk közül kettô ma is éhes!) Ez a világ más felének bűne! Hisz halljátok, hogy verhetem a dobot! Nem is hallik tôle, hogy gúzsba verten hány agy vergôdik, és hány lélek zokog! S végül ô is csak kiuttalan: Valami nincs sehol, bármint kutattam! Ember, nem voltál el-nem-kötelezett: nem az ösztön áll mindenek felett! S így maradtál rendetlen, slampos, vég nélkül káráló, kapkodó csahos, s akiért a lelkem mégis-mégis fáj, mert mint fuldokló a rohanó vízbôl, a sok lébôl egy-egy versarcú vers levegôje fogytán ki-kiabál -- megint egy ember, kit elsodort az ár! ======================================================================== Még ez sem elég! (Váci Mihály) IV. kötet Nem elég lelkesedni, de gondolkozni kell! Nem elég fellobogni, a tűzzel bánni kell! Nem elég megolvadni: a formát bírja el, ki eke akar lenni, s dolgozni élivel! Nem elég fontoskodni, most hűség s munka kell! Nem elég botladozni, hogy merre -- tudni kell! Nem elég számítgatni, hogy milyen kor jön el, jövônkért -- tűrni kell! Nem elég a célt látni, irányát fogni kell! Nem elég útra várni: árkon át is menni kell! Egyedül is! Űzötten, éhen indulni el! Nem elég elindulni, egymást karolva kell! S csak az karoljon másba, ki segíteni mer! Nem elég jóra vágyni, a Legfôbb Jó is kell ! A Legfôbb Jót sem várni, de követni is kell! A jószándék kevés! Több kell! A kegyelem! Mit ér mag és vetés? Kell még: kérges kezem! Nem kapzsi igavonás, de nyújtott, derűs kéz, ki mindenkiért él, szeret, szenved, remél! Nem elég -- nagy szavakért! Több kell -- a valóért! Nem elég -- csak népedért! Több kell -- az emberért! Nem elég -- Igazságért, küzdj jóság--, s becsületért, mert sok minden a miénk, csak nem látjuk még, hogy nem elég! Még ez sem elég! Mert nem elég szavalni, a józan munka kell, nem hatalmat akarni, csöndes szolgálat kell. Nem elég az én, Én, ÉN, édes mindnyájunk kell, nem elég a sár, Sár, SÁR, az izzó lélek kell! Nem léha, üres szellem, a Krisztus kell nekünk -- mert sok minden a miénk, csak nem látjuk még, hogy nem elég, még ez sem elég! ======================================================================== Esti karének (Benjámin László) IV. kötet 1. Lecke ,,No lám, a kis Mukk! Neki sikerült!'' Hogy megírta már az ,,Albérlet''-et! Csak pár vonás: éles és feszült, s: ,,eldöntöttem, hogy nagy költô leszek!'' S ha benne millió halott hever, s mindnyájuk ô, ômaga, költô lenne, ha lázadni restell? Pukkadjon meg minden cenzúra! Ez volt a leckéd, s te is tudtad jól; ha megkapnád pár év jó emberi csöndjét, hatvan éveddel majd alig nyughatol, mert fröccstôl, lángostól vártad, hogy kitöltsék. 2. A szakma Aztán egyszer csak messze ködlenek az Istenölô esztendôk, a förgeteg, az irtózatok lápjába elmerült sok csendes kárhozott, nagyhangú üdvözült. S te magad is, valaha-egész lélek jelentesz már csak holmi töredéket, a múltak határán, volt-magaddal szemben, az élet, s a mű közti küzdelemben. A lecke tiszta volt, vállaltad is, a szakma lett valahol csúszós, hamis. A Forradalom vaj' hol csavarog? Hja testvér, ha a fazék rotyog, az még nem vacsora! Hányszor hozta az élet sora, hogy megkérdeztem én is kereken: a Kereszténység hol csavarog, hol lelem? Ekkor se légy Krisztus-epigon, megrekedt, mire való a Hajnali karének-ed? Hidd el, még a Kereszténység is Többet csavarog, mint nem, de mégis ez nekünk nem hoz amnesztiát! Hisz benned is egyre kiált: ,,jó volna mégis hinni valamiben'', jó lenne mégis félni Tôled, Isten! Nem hogy a bôrébôl bundát csinálj, de hogy hűnek tudjon ,,a szakma'', és a gyár! 3. Esti karének Ismertem, ó, a lelkét, mértékét, elôttem állott Rilke verse rögtön, és vártam is, hogy téged meggyötörjön, de azt is, hogy utóbb majd szedjen összébb! Mert nemcsak én, meg te vagyunk a torzó, a nagy közösség is mindmáig az, s mindkettônknek az lesz majd csak a vigasz, ha sem egyén, sem állam nem lesz orzó. Egy új karének lett Lerombolt ház-ad, mi visszahozta ôsi, tiszta lázad, mert visszhangot vert mégis benned Rilke: máskép nem égne csillagként a versed, s benn nem dobogna Földünk ember-szíve. Hát változtassunk világot meg lelket! ======================================================================== Simon István IV. kötet Valahogy nem volt jó arcod, -- vagy csak éretlen brachükephál, mibôl csontosan ugrik ki az áll? Két vékonyka köteted láttam, egy korait, s egy ôszbe fordulót: biztató rügyek és üres diók. A Laci öcsém: István öcsém öccse, bár olyasmit nem írt ennek bátyja, hogy ,,kínoz nyűtt idegeimnek álma!'' A bolyhoz-tartozásod vonzó, reális. Bizony: ez a nehéz, hogy egyedül kell mindenért harcolni a saját szívünkkel. S harc helyett ti inkább bólogattok, de szíve lehazudott zörejeivel egyedül maradni melyikôtök mer? S mikor így örülnék: kezdetnek nem rossz, lássuk mit hoz a zöme, a dandár? -- Üres lapokon üresen ül a Halál! ======================================================================== Cseréphalom (Képes Géza) IV. kötet Mai típusdráma összesűrítve három felvonásba. 1. felvonás A mesékbôl a legkisebb királyfi verseivel indul szerencsét csinálni. Mindenféle próbák esnek rajta, de van tündére, esze is, meg karja. Jámbor olvasói izgulunk is érte, dehát egy mesének csak boldog a vége! 2. felvonás De jaj, a királyfi elaludt a vártán, megköti, viszi már a hétfejű sárkány. S ha fejjel is értél a szálló felhôkbe, tudjuk már: nem leszel a meséknek hôse! 3. felvonás ,,Gond'', ,,magány'', ,,szorongás'', értelmetlen nem-lét, lidérces álmok, iszonyodó esték, ,,az agyban'' a ,,gondolat égô vágy és kín'', S ,,düh'', ,,könny'', vagy ,,szatíra'' ,,nem segít semmin'', a ,,karácsony legalább jelentene valamit'', a ,,számon a halál ki-bejár'' és vonít, s ,,csak egy vágy lüktet a dúlt zsigerekben'', ,,hogy a keserű csonk mielôbb'' s egyenesen ,,beledôljön a keserű porba'', kilökve egy végsô Cseréphalomra! ======================================================================== Nyakig az éjszakában (Baranyi Ferenc: Túl az éjszakán) IV. kötet Kis kötet, és minden vers külön lapon, Juhász Gyulát se adja így a Helikon. Igaz, ebben olyan vers nem bujkál: ,,hogy haja szôkesége milyen volt, nem tudom már.'' Csak Kieló (és mások) árnyával van baj, de jô Milena, s nyakonönt a hűvös haj! Nem érted? Én sem, ez nem vitás, de nem is a mi készülékünk a hibás. ======================================================================== Nyárvég (Garai Gábor) IV. kötet Kipirultan haragjától harsogott a Nagy Diktátor: fel, poétám, fiam, Gábor! Légy te is bôsz forradalmár, tegnapunkat döntsed ma már, kevés volt a török-tatár! Nagynak mondták? Kötélvégre kerül ím -- a műemléke, s a Diktátor nézi -- élve! Forradalmár csak az lehet, aki élô királyt kerget, s golyókkal vált egy-egy verset! Kinek csupán tegnapunk fáj, ma meg mindent rendben talál, nem költô, sem forradalmár, csak egy lakáj! + Mennyi hazugság, s hajlongás mennyi, s az orrhegyig-látás nyers ösztönei, pedig költôi vagy máskor, s emberi! Az üres benned így mind üresebb, s önmagadról te is keserged: ,,magam mohos mélyébe süllyedek.'' ,,Van hírem'' -- mondod -- s ,,nincsen mámora'', vagyok, s ,,kevesebb nem voltam soha'', mert fecsegésednek leve van, nem bora! + Ha nyárvégi szerelem piheghet a szádon, mért fújtad a tilinkódat zavaros utcákon? Kinek-minek merültél el Jóbok keservébe, ha ,,este pipálva'' nézel ,,az értelmetlen égre''? De ha igaz, hogy hiteddel egy sorsba csukódtál, ,,élve-halva'' hazatalálsz, mint mennybe a zsoltár. ======================================================================== Verses ima versíróért (Vas István) IV. kötet Az évek gyorsan szálltak el fölötte, s a nyár sosem hozott érett imát; eljutva már a legvégsô ködökbe, egy ,,Ismeretlent'' nagy ,,Instanciát'' kutat, tagad, hív, átkoz, vágyik egyre, ki Azt már ifjúként is úgy kereste, hogy értse, mit az ész és szív sem ért, mert ez, csak ez néki az üdvösség! Akkor is csupán a nyers valódit, és kezdetét: az Örökkévalót akarta, míg csak ,,ki nem bonyolódik'' az anyagból, mi át--, meg áthatolt ôrajta is, meg mind egész világán, s elterpedt benne, mint egy bálvány, elrejtve szôrös potroha megett ,,mindent megfejtô, titkolt Lényeged''. A kórházban már közel járt Tehozzád, ahol meglátta Matutinumkor, hogy nem ejted ki Kezedbôl a sorsát, csak várod, míg murcija kiforr, s ,,tragédiátlan és komédiátlan'' Tevéled élhet majd valahogy párban, ha ,,ezt az egyedülvalót'' oda ,,az Egyedülvalóhoz'' szállítja. Mi történt mégis útközben? Ki tudja, hogy vakvágányra mért fut egy vonat? A kôtáblákat miért dobta sutba, és vén szivarnak miért mondogat? Az évei mind vadabbul rohannak, a verse egyre bomlottabban jajgat, a végsô percben nyúlj, ó, nyúlj felé, nincs élô már, ki még megmenthetné! Az kellene, hogy végre rádöbbenjen: nem észrôl, szívrôl, értésrôl van szó! Valaki él a nagy világmindenben, s Feléje tart itt minden utazó! Ölelve várnak, testvér, mért dacoskodsz, az útján járj, ne buktatóin dolgozz, s Atyánk, a végórán segíts neki, magános versem meg nem mentheti! ======================================================================== Fiatal költôk anthológiája arcképekkel IV. kötet Tönkszerű, alig kinagyolt arcok, szajha pózok, bálvány-pöffeszkedés; ha szólni tudnának, ennyit hallanál: : kevés vagyok, kevés! Kevés, amit mondani tudnék, mert mit szól a még vak macskakölyök? Bennem is az van csak, ami bennetek: ködök, vastag ködök! S kevés a pénz, mit mindezért kapok, mert ha egyetlen tejesköcsög a világ, én akkor se tűrök meg magam mellett egy másik cicát! Csak szorongok, titkon, magamban, mert Isten, vagy Anyag, Sors, vagy Semmi, de a hitbôl van bennem a legesleg-- kevesebbnyi! Ezért miákolok reggeltôl-estig. Versemnek minden titokhoz van szava, mert míg hallom magam, addig nem nyelt el egy Köd-macska! Tönkszerű, alig kinagyolt arcok -- az Árnyék mögöttük egy tigrist ad ki, s ha ez lecsap, nem marad utánuk csak egy tinta-pacni! ======================================================================== Sokaknak IV. kötet ,,Felszállott a páva vármegyeházára'' -- ki hallgatta dühhel, ki meg perdült táncra. De a lényegét, hogy mi történt ezután, te sem merted, mint más, megírni, kis komám! ======================================================================== Könyörgés az íroncokért köztünk IV. kötet Uram, légy áldott minden skriblerért, s hogy eltűrsz annyi langy bértollnokot: tintát még csak loptak, de hol bennük a vér! S ha szépen kérlek, meg is locsolod a trágyadombot, hol a dudva nyit, mit versnek hívnak pénzért okosok. S hol felstószolják e sok-sok semmit: a tűztôl óvd a híg könyvtárakat, önpárájukban tespedjenek itt! Mert ez a dzsungel, ez az áradat, ez menti meg a gyilkotok elôl a táncoló, finom verslábakat! A két kis herceg -- olvasd Shakespeare-bôl -- aligha pusztul oly méltatlanul, ha senki sem tud hercegségükrôl! Sok színes, Néked szánt rímem lapul, mint űzött vad, de szemfüles, ravasz, e sajtpapírhalomban legalul! Bújtatva ôket, nôjön csak a gaz, míg villám sújt le, s égig ér a láng, s fölébe száll a rím, az új tavasz! Segíts: hulljék ma még az árnyék ránk, s dudvával, gazzal, s mi semmit sem ér, takarj be pompás, bô köpeny gyanánt! ======================================================================== Ôk meg ezt mondanák: IV. kötet Már voltál a próféták majd mindegyike, a szentek listájának nagyobbik fele. Az kevésbé aggaszt, hogy magadra ezt vagy azt raksz. Ez öntudat, s hiúság kérdése csak, minek térsége mái nap a végtelenbe nyúlik, úgy a józan észen túlon túlig. Csak arra lennék kíváncsi, hogy a sok jelmez mit ád ki? A valóságban ki rokona vagy? Ez a sok mundér magadnak is hagy valami egyéniség-morzsát? Vagy ezek a sok-sok éves torzsák, épp azt az űrt takarják, ami megüli lelked alját? Talán a nyomott évtizedek súlya öntudatod beteggé felfújta, s a naponta összerugdalt rab önmagának elégtételt ad, kis fájdalmát azonosítva oly zsenikkel, kiknek a kínja egy félvilágon lüktetett át?! S békésen alszol legalább? ,,Vagy mindezt lassan fel sem fogod, mert benned már-már végsôt lobog az az érthetetlen tiszta láng, mitôl tüzet gyújtott ôsapánk, s te visszatartasz az ôsi ködbe, hol az erdôk sok rémes éji szörnye lassú kéjjel falja fel agyad? S a szentjeid és prófétáid csak idegeidbôl egy kiégett darab? ======================================================================== Hol van a Valóság? IV. kötet Ha egy tányérsapkás karosszékbe dűlve elolvasná néhány versemet, csak röhögne: jól van, ez már hülye! Míg egy másik, piros pileólus alatt: vallási monománia zárt ajakkal, hidegen bólogat. Vagy vegye kézbe az utca embere: szegény fiúnak évtizedek alatt vigaszul kellett e sok gyerekmese! Csak mondjátok! Én is kötetszám olvasok keresett, bágyadt, vagy kongó sorokat, tôletek: régi és mai tollnokok. Mint öntudatos hernyók araszolnak taps, pénz, szobor és utcanév után: hátha már ma megkapnák, s ne csak holnap! S én az enyéimmel csak imádkozom! Nem szólnak nektek és senki másnak ezen a szegény félôrült glóbuszon. Vad kiáltás, fojtott szavak, vérzô strófák: Atyám világa csendül szerszámom alatt: az érces, tömör, a legtisztább Valóság! ======================================================================== Zrinyi harmadik éneke IV. kötet Ó mennyi könyv és mennyi átok, s mennyi jajgató betű, hány századunkat átsírtátok mert nem gazdag veretű az élet nálunk, és nem is volt az soha, csak ócska, álnok, aljas, tiprott, ostoba! Hogy bámultátok azt a tájat, hol a nap nyugszik, vagy kél hogy senki északra nem támad, s tengerével játszhat dél. Megvédik mindet Isten, ördög, sors, csodák: a nagyvilágban itt élnek csak mostohák! A föld méhében itt nem rejlik annyi kincs, mint odaát; itt nem tettek dússá senkit, s úrrá sem lett ôsapád. S a rímre, szóra, ami benne fölfakadt, vad röhej várt, hallgatás, vagy szégyenpad! Elismerem, ez mind igazság, -- ám annak csak a balfele! A mérleg másik serpenyôjét mért nem húzta semmi le? Teríték, munka, hűség csöndje, vér, bilincs, enélkül napfény másutt sem volt -- és ma sincs! Ne hôbörögjetek, mutatva puszta földet, holtakat; ki szent eszméit el nem adta, angyal erre is akadt. De hôsbôl volt, meg vértanúból maroknyi, a többije meg otthon lapult -- jóllakni! Ha égre csapva vad lángokkal szép szabadság tüze gyúlt, sok ifjú és vén síppal-dobbal már köréje is tódult. De jött a járvány, és az ellen lôtt rájuk --: hát eszméinket holtan úgyse szolgáljuk! Vagy béke volt, s csak állnod kellett volna bátran, szegényül, szép látványosan éhen veszned izzó lélekkel belül. Harcolni -- mondtad -- mégis ringbe lépsz inkább, és hajlongtál, míg nem lehettél te -- a zsák! S ha zsibvásárra nem is hordtad pár garasért még magad, de hogyha fej volt, a Molochnak S bár tálcán hoztad kisfiad. S bár gyermekestül haltak vértanúanyák, az Úr akarta -- sírtad --, hogy legyen család! És bár szívedbôl nem beszélhetsz, szád végkép be nem fogod; mi régi versed, átkeféled, s életrajzod átírod: mert oly nehéz volt, itt nem jártak próféták, s mint néped lelke, elsô vagy, ki nem galád! Már minden sarkon hôsi emlék, mindeniknél deklamálsz, de olvasd el két újság cikkét, rángat már a tojástánc. S ha számon kérik sok nagy szódat, ezt mondod: én nem születtem vértanúnak, bolondok! Csak szólsz és élsz, habár nem vagy sem istengyermek, sem ember: csehódban csöngsz, csörögsz üresen, pénzért: ócska Wurlitzer. S ha együtt köhög sok ily rozsdás masina, ne hidd hazának, -- csak lebujok lebuja! Jaj, mennyi könyv, és mennyi átok, óbégató sok betű, napjainkat átsírtátok, nincs egy porcikátok hű. Az élet nálunk tényleg álnok, aljas, tiprott, ostoba, mert hisz ti vagytok, kik nem voltak hôsök, szentek még soha! ======================================================================== Versek, versek, versek ... IV. kötet A legszebb versek -- ezer oldalon! -- én pedig csak fintorogva forgatom. Ugyan, hogy váltott annak az esze, ki ezt a szódzsungelt összeszedte? Végkép babona lett már az a hit, hogy a szón azért értsünk is valamit?! Vagy a zseni hangját halljuk már ott, hol csak egy szegény gyogyós károg? Annak ajkáról lessük el a szót, ki a gázcsap elôtt sikolt utolsót? S az életerdôn hány kisfiú bolyong, árván sír, nyüszít, vagy átkokat ont. Tíz oldalra ha jut egy emberi hang, mi zokog, vagy dalol, de lélekben fogant. A többin csak fájongva pirulok: embernek lenni ily nyomorú dolog? Dehát miért vársz a költôktôl többet, a papok, orvosok talán különbek? Ne szidd a könyvet: épp, hogy nagyon jó, azért reális, mert ily aggasztó! Mint mélységek felett az egy szál kötél, min mégis van, ki a túloldalra ér! + Frissen szidolozott holdtányéruk elôtt riszálják magukat mondvacsinált menôk. Keresett kellemmel újra elrebegik, hogy süt a nap, ha süt, és esik, ha esik. S mert falsüketek a nyers valóra, s egynek se látni--, se mondanivalója Isten, vagy lélek, embertárs, fájdalom, hát kotlanak hasisos álmokon. Nem meséken, -- a mese szivárvány, mi a földön áll mind a két lábán, de giccses papírcsipkéket szônek, link szöveget üres ködevôknek, s egymással selypegnek: a művészet, ó -- s nincs köztük keresô, nincsen bűnbánó, de a káromkodók dühödt kéje már az elnyomottak üdvöskéje ... Akkor már bölcsebb: írnom egymagamba, ha papírra, felhôkre, falakra, akár csak annyit, hogy abrakadabra ... ======================================================================== Utolsó párbeszéd IV. kötet Ti: Mint egy tanyasi káplán, oly primitív. Ki versében nem a Bibliát mondja fel, arra csúnyán rápirít! Én: Hogy bánthatnám, kiket csak sajnálhatok, ti az alfától az ómegáig fehér bot nélkül imbolygó vakok! ======================================================================== Nem írok szonetteket! IV. kötet Nem írok szonetteket, nem vonzanak a csodálatos formák, és semmi kedvem rímekbôl csinálni száz kovácsolt rozettát. Nincs külön ruhája a versnek, ami belôlem fakad, valahogy egésznek kell már lennie, s élônek, ha egyszer fojtogat! De legyen gyerek, vagy vers, az újszülöttet persze megfürdetik, ám, hogy én tegyem fiúvá, vagy lánnyá, arra már nem telik. Nem is akarhatom, hogy a Vers jöjjön, szóljon és legyen, ha maga nem töri rám az ajtót, be nem kényszeríthetem. De hát ô erôszakos is, mint a torkomon megakadt szálka, s vergôdöm, míg ki nem köhögtem magamból a nagyvilágba. Ô a házigazda, én csak olyan hozd-ide, fuss-oda cseléd, ki lélekszakadva végzem a parancsot, mert mást mit is tehetnék? Hányszor szerettem volna megírni egy-egy nekem kedves témát, de a Vers ilyenkor olyan jól adja a szegény süketnémát ! De maga-magát bezzeg elkántálná ütre-puffra, s mert ô önmagát soha, hát azt hiszi, hogy unni más se unja! Néha vitatkozom vele, mert egy ilyen öreg házibútor már borsot is törhet az orra alá újból és újból. De ahogy a vulkán ropogtatja, s birkózik a földdel, úgy mar, dolgozik bennem is a Vers: feltép, és önmagával tölt el. S ha megdermedt ez a láva, bor is terem rajta, s micsoda! Csak éppen csipkeverôsdi játék, az nem lesz belôle, soha, soha! ======================================================================== Kísértés IV. kötet Jambust dúdoltam csöndben, halkan, könnyemtôl csillogott a dallam, rimánkodott Atyám felé, s meglebbent oldalt a Kísértô, szívélyes volt és verset értô, szegény szívem úgy meglódult belé! Hogy értsem ezt? Te pap vagy végre, s a börtönt járod, csak Ôérte, s azt is dalolva, könnyedén; ha mégsem várnak glóriával, s csak úgy csúszhatsz a Kapun által, mit várhat akkor egy átlag-szegény? Nagy biztonságban kéne írnod, amit számodra már kivívott száz próba, hajsza, száz bilincs; hogy f elgyulladjon mind, ki látja: hát így jutunk a boldogságra, s ha így sem, úgy biztonság semmi sincs! Miféle kisebbrendűségi komplexum az, mi szíved sérti, vaj' lelki, vagy idegi zűr? Csak nézz büszkén a nagyvilágba: hát hány akadt, ki végigjárta az utat, mit te jársz, amíg a szád fütyül? Ezért lépj metszô öntudattal közéjük, majd ha zeng a kardal, s kölcsönbe egymást ünneplik: hol voltatok, mikor itt dörgött, hátunkon szántott minden ördög, s ti vertétek a kártyát reggelig! Az eltört pálcát vágd közéjük, ne hallgasd végig sok nyögésük, menj el mellettük hallgatag! S ha meg nem sértlek, tisztelettel, kitüntetnélek én egy jellel, hogy méltót méltón is fogadjanak! Jambust dúdolva így mormoltam: ha választottként fog a tollam, az jel, hogy elvetett vagyok; s az elkísérô Megkísértô azonnal újabb terveket szô, s hallhatom az új szónoklatot! Megértem azt, hogy mindenestül az égiekbe süllyed, merül, kit elnyelt már a sivatag; lebeg csak majdhogy szemlehunyva, a földet meg utálja, unja, és sok férgétôl messzi elszakad. Csak hagyd el ôket, s lelked szinte, de mégse bújj a rímeidbe, miért siratnád azt, mi volt? A ház, a testvér kinn az árban, mi gondod véle, hogy korábban, ki volt a tiszta, ki a bémocskolt? Nézd, mennyi himnuszt szült a régmúlt, de még Tamásba is belébújt a gondatlanság ördöge. Megírt néhányat ragyogóan, a többi rád vár. Hogy is mondjam? A Trinitásról nem írnál-e te? Jambust dúdolva felkacagtam: nem jártam még az égi karban, hazudni meg alig tudok; de vágyamat ôszintén érzem, s így siratom sok testvérem, dehát Tamással versenyt nem futok! Mi lesz így véled? Merre tartasz? Ég, föld, pokol: ez mind hatalmas, s versednek mindje idegen! Kinek ma nincs tendenciája, a földet húzza önmagára: kivert lesz, mint Káin, s testvértelen! Jambust dúdolva bandukoltam, figyeltek, vagy se, itt, s a holdban, én csak szívemre lestem, s Rád! S csak Néked mondom el, mit láttam: a Földedet halálos táncban, s a könnyeket, s az éjszakát, a könnyemet, s az Éjszakát! ======================================================================== Ima IV. kötet Ne tűrj el a számon üres szavakat, ne hagyd megújráznom szűk kis magamat, kintornává züllni szelíd dallamom, egykori imámat blöffként hallatnom. Ha nem új a vers, nem lelkes, és nem szép, borítsd rá jó Csönded békés kegyelmét! ======================================================================== Jegyzet -- rímben IV. kötet Miként lehunyt szemhéjaid mögött a látóbíbor lassan felgyűlik, ha mái versed bágyadtan pöfög, holnapra cseng egy annál ünnepibb. Így forr ki köztetek, vaskos falak, szűk életemnek harsány bíbora, s a lét ilyes vitorlákkal halad, honnan már nincs tovább: oda, oda! ======================================================================== Az Ész nevében! IV. kötet A Rációval mit csináltatok? Kilöktétek éjjel a kapun, mint egy gazdátlan állatot! Ami fék, keret, szabály, fegyelem, minden, ami csak szobatiszta, nektek mesterkélt, és embertelen! A kéj, az ösztön, a hangulat, a düh, az értelmetlen halandzsa-játék, beképzelt gôgjük, s gyűlöletük avatnak itt költôvé minden szajkót, kik vénülten még ütôdöttebbek: kárálnak, de nem ôrök, s nem riasztók. Sámánok szôtték így az irracionálist, de azok hitték is a ködös meséket! S ti mit hisztek? Autót meg gázsit! Ahogy nyomott versetek dadog és zökken, az Apocalipsis négy lovasát hallom dobogni az ember-agyvelôkben! ======================================================================== Mert elôször a dac van! IV. kötet Elôször van az égô fájás, a dac, az ôrület, a maró kín, csak ebbôl születik színesen, lángolva a harcos, az ôrült, a dacos rím! Mit ír Petôfi harcok nélkül? Dicséri a téesz borát? S lacikonyhás, sörös karneválon kinek jut eszébe a welszi bárd? Bor nélkül nincsen bori füzet! ,,Mit írt volna Attila, ha befut?'' Tán giccset, tán semmit. Kalapács nélkül a vasdarab még patkóig se jut. A sok kis fizetett fürdôszobás most forgatja a szemét felettük; hogy legalább Borba mehessetek, bár kicserélhetnélek velük! Bori füzet így persze nem lett volna, hisz ti ott is talpat nyalnátok, de ha így Radnóti egy betűt sem ír, az is több, mint minden lármátok. Mert elôször a dac van, az égô látás, és nem a biztosított tiszteletdíj, s ha nem futottál, s nem éheztél miatta, akkor, skriblerkém, te sose írj! ======================================================================== Írás a nem-írásról IV. kötet Verseket faggatok: százat és százat: mennyije dicsôség, mennyije gyalázat? Ki mit kacag, zokog egy életen át, mi forralja vérét, vezeti tollát? Vajon miért ír, kinek és minek? Írásból lesz élet? Életbôl ihlet? Mit handabandáznak még a zsenik is! Lelkem, te ne ôrjöngj, ne bôgj, ne sikíts! Rímet, képet ne lopj tegnapi versedbôl, kész litániádat se kezd el elölrôl. S ha semmi se hajt a magasba szállni, ne ugrálj: a Lélek sodró szelét várd ki! Üres kútból sarat húz csak a veder, mi benned nem ég, nem csiholod verssel. Nincs költô, ki többet mondjon el annál, mint amit valóban önmaga kóstál. Ne méregesd sose: versed mekkora? Összecsípett szemmel pislants magadra! Egy emberélet végsô lényege, mi egyszeri és örök is benne: négy-öt helytállás, féltucat gondolat, a többi csak rutin és vivôanyag. S mindez az élet egyetlen tüzén forr, csôcseléknyi vers mibôl lesz hát, s mikor? ======================================================================== -- akkor is -- IV. kötet Ahogy esti imát mond a kisgyerek, én verseimmel beszélek Veled. Ha Clunyben dicsért a liturgia, bennem a verssoroknak kórusa. Kit mások imádtak elragadtatásban., hagyd, hogy én Néked szavaimmal játsszam. Könyörögtek Hozzád bölcsek már sokan, hadd jöjjön egy rigmusfaragó a sorban. S ha versenyt káromoltak az eretnekek, rímeim helyettük is lelkesednek. De ha mindezek sose lettek volna, a lelkem gyerek- és ifjúmódra, Hozzád akkor is így dalolna, szólna! ======================================================================== A Nagy Betűk IV. kötet Nagy Betűim mind a Te világod, mit nem tapintok, nem hallok, nem látok. Mégis milliószor inkább van, mint a tiétek egy vakondoklyukban. /És Ô is itt mozog: a Tagadás, a Gáncsvetô, az Árnyék, hogy az étheri annál jobban lássék./ ======================================================================== Gyerekség? IV. kötet E csengô, vagy nyers gyerekségeket, ha Eléje kerülsz, majd te is szégyenled! Csacsi! Ha Oda kerülhetnek egyáltalán, ilyesmikért lesz csak: a gyerekség jogán! ======================================================================== Unom IV. kötet Unom a verseket, miket toll és papír nélkül, csak úgy a fejemben kergetek. Idegesít, ahogy tintazebrák nélkül a rím az emlékezet sarában cappog. Járkálnék fel-alá, s a forrósodó strófákat szám Neked, s magamnak mondaná. Egy-egy régi sikolyt kapkodva fel--, fellapoznék, hogy akkoriban az hogy is volt? És mindezek helyett sumákolva suttogok el hol egy félsort, hol egy ütemet. Mert mégis csak tudom: bár dadogva, lopva, kínnal, ha szóltál, tovább kell mondanom! ======================================================================== Mit ágáltok? IV. kötet Könyvek, könyvek, könyvek, versek, írások, drámák, zuhogva jönnek, jönnek, lapok, regények, gondolatok, naplók, reklámok, leleplezések, mit üvöltötök? Mi a bajotok? Képek, képek, képek, lábon állók és fejtetôn, nézlek balról, és jobbról nézlek, montázsok, illusztrációk, foltok, feketék, színesek, hol nevetni, hol ámulni jók. Hangok, hangok, hangok, cukrosak és kakofóniák, füttyöt kiváltók, meg tapsot, fájó dallamok, torz ütemek, mint mikor egy emberevô törzs korgó gyomorral csak kesereg. S mindez ömlik az utcán, a strandon, hozza a bolt, a könyvtár, a könyvfelelôs, kezedbe nyomja a hajnal, az alkony, füledbe a mozi, rádió, tévé, hangjuk a strandról is messze kibôg, -- a csenddel ma már senki be nem érné! Millió agyvelô, s mind a maga nyelvén zörög, lázasan sír, dalol, szónokol, vezényel, dübörög. S ez a sok zseni tán felmérte szegény bolygónk sorsát, s lélekszakadva rohannak felénk, kezükben orvosság? Nem! Gyártódik a mű, mert stimulánsnak, altatónak viszik, és susztere sem lát benne más célt, csak az üzletit. Itt meg, mint a kórházban, szánalommal és csendben legyetek: ezekben egy szétesett óramű bomlottan ketyeg. S végül egy csomó kiskölyök, kiket az éji erdô csöndje vesz körül; imázna mind, vagy bevizelne, ha merne, de így csak bôszülten fütyül. ======================================================================== Hányszor írod meg? IV. kötet Szerelmesek mennyit dalolták a lány haját és kék szemét, rabláncok zord, csörgô hangjának hány árkus ív volt már elég? A bort, a tengert, ég felhôit, a sunyi, aljas árulást, hát nem megírták már ezerszer, s hányan írják újra, lásd! Sôt bűnt, vagy kéjt, és hazugságot, vad káromlást, nyers gúnykacajt, -- beléndeket, mint margarétát papírunk rétje egyre hajt. Ne bándd, ha tépett bokrok alján már ismert bimbód ütközik: hisz másfelé ez nem terem ma, s még itt sem lesz az ezredik! ======================================================================== Belsô monológ IV. kötet Szegény- szegény rab-szenvedély: hallgatják, vagy se, de ô beszél, bár semmit sem kell mondania, s ki meghallgatná: nincs emberfia, félhangon motyog maga elé, s az ôr szemében már az ôrületé! Olyan újság sincs, mit Neked mondhatnék. Lassan érlel az októberi ég, szôlôt is, lelket is -- nézd hát el nekem, hogy a motyogásom ily fegyelmetlen! Hisz Atyám vagy, nem leskelôdô ôrzôm, gagyogásomban is Hozzád hajt az ösztön, mondataimnak nincs eleje, vége, mormolok csak magamnak, s Elébe, de ha más kajáról, dohányról moroghat, mondhatom én is, ami engem mozgat, Illés szekere mikor épp nem hordoz, és csak a gyöngéim jutnak itt szóhoz: szegény fiad beszél-beszél: hallgass rám, Atyám., s meg ne ítélj! ======================================================================== A Mű IV. kötet Az Egész volt örök szerelmed, a Minden, a Teljes, a Kész, és sosem jutottál az élvezethez, mikor már csak simogat, s nem kalapál a kéz. Hogy fájt, mikor körülnéztél míves-testvérek háza táján, s láttad, mennyi képpel, szoborral könyvvel, géppel, vázlatrajzzal van telis-teli szekrény, állvány. Hisz ez mind remek, tökéletes! És a tiéd? Bimbó, torzó, töredék! S eltelt egy élet, míg rádöbbentél, hogy a sok színfal, játék, álarc mögött az űrt, a hiányt ôk meg sem könnyezték! Nem lesz már idôd az igazi Nagyhoz! S tán másnak se volt, soha, semmikor?! Egy Műved lehet csak, egy Óriás; ha ez a Vágy, ez a Tűz, ez az Éhség egész életed Borává kiforr! ======================================================================== A Mű árnyékában IV. kötet Félbemaradt, mit tegnap faragtál, mert ha lemegy a Nap, az Angyal elszáll. Elképedve nézed a feslô csodát, sután téblábolsz idébb-odább. Felkapsz egy szerszámot: fordítva fogod, a vajúdó Kôvel se közöd, se dolgod. Vaksi szemek, két lógó, durva kéz, s nyomott lelkecske, mi a Műre néz. Szürkés ködön át csak sejtesz feléje: mi nyújtózhat a Kôbôl ki az égre? Bozontos torz vagy, ki egy torzó mellett ül, a múzeumi ôr nem hagyna egyedül! S belül közönséges, üres és hitvány, ösztönös, kicsinyes, irigy, kapzsi is tán! Mit neked márvány, alkotás, csoda? Félre innen, te szürke, te ostoba! Mert ha lemegy a Nap, s elszáll az Angyal, egyedül maradsz önnönmagaddal! ======================================================================== Verseskötet IV. kötet Nem magamutogatásra pódium, sem a szájtátóknak ópium. Nem nyakatekert ilyen-olyan-ista, mi elölrôl se mond többet, mint vissza, s ha mégis dadog valami benne, együtt élni vele nem lehetne. Legyen a vers eszmény és valóság, amivel ki-ki módolja a sorsát: szemedbe néz, utat mutat, biztat, tükröt is tart titkolt hibáidnak, mert mint a feszület , amivel rokon, úgy fekszik, széttártan az asztalomon. ======================================================================== A titok IV. kötet Ha most kinn lennél, s könyved megjelenne, akadna tán, ki gyönyörködne benne. Egy okos író fel is kiáltana: hja, ilyen élmények, ez a sava, titka! S kérdeznék borzongva, sejtelmesem: látomása nem volt sohasem? Valami zsolozsmás hallucináció? Kegyelem? Idegek? Kinek hogyan jó! Hisz itt is kérdezik furcsa titkunkat: szebb a mosolyunk, ha mások szava csúfabb. Hogy nem lázít a rongy, a piszok, a hideg, a zsúfoltság, az éhség, az ôrület, az esztelen, vad káromkodás, a habzó düh, mikor öklöt ráz, a kitervelt, sunyi, aljas gonoszság: csapdáit percenként alánk orozzák, és a gyűlölet, a sátáni gyűlölet, mi megmérgezné bár felettünk az eget! S mit mondhatok? Nincs itt titok semmi! Csak azt a Szót kell szó szerint venni! Itt sem a viharban találkozol Vele, ma is a szellôk könnyed Istene, ki nem dörög le bíróra, pribékre, a jobb latorral most is beszélne. Keresztre is ily furcsaságért jutott, -- de könnyű, mikor utánozni tudod! S mikor nemcsak ritka, piros ünnepen, de követed át a nyűgös heteken, akkor a lélek táncol, a vers magától pereg, bár vízióid sose legyenek, mert ez az igazi, a természetes, hogy életet és verset Hozzá vezess, ha tudnád, ha bírnád, ha tennéd, akkor mit írnál, mit élnél meg még! Dehát csitulj már, te zöldfülű, hetenként egy perced tán nagyszerű, s a többin bár magad emlékeznél arra, mit itt összelelkesedtél, akkor, akkor írhatnál talán, de addig nyughass a tolltól, pajtikám! ======================================================================== Mókuskerék IV. kötet Pörög a vers, majd megakad, hiába cibálod a sorokat. Elmúlik lassan a délután fele, mire helyrezökken a kereke, s ágyadban zümmögve morzsolgatod, mit addig ôrölt le a rím-malmod. Ezért rakta Ô mókusa ketrecébe: játsszék vele, s ne önmagát tépje? Az tartsa meg mókusi egésznek, hogy pörög a kerék, pörög az ének? Nem is kell azt hallania másnak, Gazdája örüljön csak a mókusának: hogy megnôtt, ügyes lett, s eleven, kikupálódott a zörgô kereken, kalitjából ma már el se vágyik, hisz mindenki csak egy keréken játszik, verejtékezve taposnak azon, mi pénz, munka, hír, vagy hatalom, s ezért adnád, mókus, finom kereked, hogy kapj érte egy ormótlan. nehezet? Mit nyernél vele? Több, ami nehéz? A galaktika is csak egy nagy kerék! És hogy forog mindôtök nélkül is -- hát te csak ezen a kicsin penderíts! ======================================================================== Rímeknek fényes csillaga -- IV. kötet Rímeknek fényes csillaga, versemnek égi, szép Anyja, ki szóra bírod Angyalom, hangját, ó add, egyre hallanom! Ihletem onnan gyöngyözzék, hol fakad minden örök ék, s zokogjon bennem száz dallam, ne daloljak soha egymagam! Versekkel esdek: versünket mentsd meg! Ámen! ======================================================================== Ádvent Angyallal és zarándokokkal IV. kötet Mikor a lélek sötét tárnáiban szénporosan bolyong érzés, gondolat, te, ihletemnek is ôrzô Angyala, csendítsd meg jelzô harangodat. S ha türelmetlen, lázas kapkodással egyszerre formálnék halat, sast, meg ôzet, a Lélekhez vígy, az ôsvizek fölé, hogy szörnyek szülését megelôzzed. Ha szárnyaszegett, süket sípom csupa avitt dallamot kurjogat, az angyalok karából hozz nékem új, lélekszôtte hangokat. Mikor papíromra könyökölve tolong a sok dallamtalan, fecsegô szöveg, ne engedj be mást a verstemplomba, csak világteremtô ,,legyen''-eket. S ha Angyal, téged hitetlenül várlak, vagy székem lábához kötnélek oda, ha nagyokosokat akarnék dumálni: Angyal, te csak vigyázz a szabadságodra! S ha csak akart, üres, felszínes a dal, s nem jut, hová hívod, könnyű röpte fel, a giccs-posványba ne engedd beülni, szép rabságomra, Angyal, arra is ügyelj! Szépeimbôl is te gyűjts majdan össze pár tisztalelkű, csengôrímű dalt, s ha betelôben éltem ádventje, indítsd el ôket, mint zarándokkart. Lassú menetben húzzanak az égbe értem imázó tiszta verseim, zarándokcsuhában, gyertyával kezükben, s te rendezd ôket az úton, a mennyein. S úgy lépjék majd át a kapukat, mint egy gyertyás körmenet Gyüdön, Andocson, s te se vedd észre, Angyal, ha mögöttük eltakart képpel egy bűnös is beoson. ======================================================================== Ars poetica I. IV. kötet A Kísértô, aki te is lehetsz: Mondd csak: voltaképen mit akarsz: Vergôdô verseid függönye mögött milyen az a rejtôzködô arc? Rájöttél már te is, mint elôtted a sok-sok mindenki, hogy a nagy kölyök-vajúdásból vénségedre nem született semmi! Csak kifáradtan elértél oda, hol vártad, hogy áll a Cél oszlopa, de ott: csak a szél hordja a homokot! S most szemtelenül úgy teszel, mint ki elégedett mindennel! Mint egy gladiátor, ki nem is számított másra, s most is oly nyugodt, bátor, mint mikor belépett az Arénába! Legfeljebb, hagyna maga után valami nyomot: tán valami gépet, házat, szobrot, gyereket, -- s nálad ilyenek a verssorok? Azt hiszed, kendôt lobogtatnod, van kinek? Ostoba, kit érdekelsz, ha eltűntél tova? Önmagadat ámítod, rájuk tukmálva gyatra lomod, s míg én is csak unottan ásítok, a szél hordja a homokot, rád és emlékedre a homokot , a homokot. A Papiros, amin írt a Lélek: Sose a Lélek csengetett rímet, viharos éjjel erônek, íznek kapta felülrôl, vigaszul, Tôle. Másra nem bízta, csak lopva énrám, dúdolta halkan munkája sodrán, s derült imája lett így belôle. Hát a pacsirta gondol-e vél e: hajnali dallal mi lesz estére? Fütyülik majd még szerte az erdôn? Szakad a hangszál, ami zengette, hangja, imája megtér a mennybe, visszhangja zúg csak lágyan, vagy metszôn. A Kísértô, aki humanista is lehet: Úgy?! Milyen fenséges és tárgyilagos, klasszikus és rendezett ez az igazoló versezet. De elbűvölt-e az erdô, az ég, a tenger, reszkettél-e a halál elôtt, nem szólva arról, hogy a szerelemmel sem játszott tested, vagy agyvelôd. A háborút is csak itthon szagoltad, a dühödt lázadást sehol, s ez a megható nyugodalmad, -- hisz egyszer minden ebcsont beforr! beszűkült, önzô és kiszikkadt, csúf önmagadból f akad. Csak táncikálsz folyton magad körül, mint a majom, mely farkának örül. Sok testvéred, ki él égen, földön, hacsak a verset róluk én nem költöm, a te soraidból mind kimarad: hol éhezôk jajongnak, ártatlant ütnek, megcsúfolt szolgák rázzák öklüket, ott nálad üres a lap ! A Priccs, ahol írt a Lélek: Minden fogolynak én vagyok fészke, sanyarú létét tündéri szépre naponta rajtam álmodja át. Hányszor merengett ô is, a Lélek, ringatta rímmel szeretetének megannyi rongyos proletárját. Csak nem az utcán, nyílt piactéren, fátylakba rejt a belsô szemérem rosszat is, jót is mások elôl. Benne Felôle nézzed a verset, tágas világa ott piheg, verdes, hisz Nála sarjadt, s Ölébe tör! A Kísértô, aki hívô is lehet: No, és ha így volna, ki mire megy vele? Tudod egyáltalán, hogy az imád miért esdene, ha esdene? Mert minden írás: vallomás, ha téves, ha igaz, egyetlen és egyenes, és mindig az ! Másról rögtön tudom: mit akar? Te miért vagy egyszerre jobb és bal? Amit mondasz: igen is, nem is! A vers mindig nyitva marad, kérdôjel, pontok, vagy vonás -- és a hitvalló épp a vallomás elôl elszaladt! A Rács amin keresztül a Lélek az eget nézte: Vonzó, de éles, egyszerű tétel, amit a polgár szökkenve ér fel: álma ez minden álapostolnak! Ám hogyha fáj is, mégis úgy érzed: kínos az élet, s kócos a lélek, kételyek, gondok, kínpadra vonnak. Zúdulva támad száz konok kérdés, szilajon forr a semmit-sem-értés, s láposok nyúlnak út helyett végig. Véres sebével lázad a lélek, de hogy épp ezzel Atyjához tér meg: vall bizony mélyen, s ott meg is értik! A Kísértô aki egyszer angyal is volt: És miért nem itt lenn? Mindenki, mindenki a földön akar valami lenni! Hát legyen hit! De ne délibáb! Neked a börtön, s az Isten már mániád! Vagy mert Dante a poklokon járt, Odysseus erre, Rilke meg amott, te a múzsától szakmának a börtönt és az Istent kapod? Ezzel a generálszósszal leöntöd magad, s a mindenséget, s ettôl aztán felragyog költôi egyéniséged? El akarod hitetni, hogy csak a hitbôl élsz, s reménytelenné vált életedet legalább példává emelheted? De bizony szúrja a szemet, hogy ez nem az ôszinte valóság, s művirággá papírból ragasztották! Nem hit-bolondéria, nem remény-szerep, hazugság, és nem szeretet! Az émelygôs kulimász helyett, ha már hirdetni akarod Istened, az emberséges, nyers valóság teheti csak azt, mert ez a nyúlós massza lúdbôröz és riaszt. Az Angyal, aki ôrizte a Lelket: Mondani könnyű: csak valóságot! S szét milyen penge segít majd vágnod álmot, meg kérést, lesz-t, meg a van-t? De komoly tűz csak máglyarakásból! Nyersen a rôzséd nehezen lángol, csalna, ha látnák fent és alant! A Kísértô, aki most már csak Kísértô: Köszönöm, elég! Itt megpecsételôdött a Vég! A léleknek nincsenek rekeszei, aki egyben hazug, egészen az, s a mesterkélt szemforgatástól nem lesz égivé a pimasz! Verse mind sunyit, és ott a helye, hová nézni sem néz az Istene. Hát elindultál a lejtôn, az úton...! Az Angyal, aki tovább ôrzi a Lelket: Bár nem a lejtôn, de biz az úton, ha nem is érti ángyom meg húgom, s ki eget vár, mert böjtöt betartó. Vágykeresztségben magad is éledsz! Lángot a vágy is húzhat az éghez! S hol szava ábránd, vágya való! A Lélek, aki megmenekült: A századok láthatatlan és halhatatlan Királyának az egyedül igaz Istennek, adassék minden dicsôség, és adassék minden tisztelet! (1 Tim. 1,17) ======================================================================== Ars poetica II. IV. kötet Kísértô: Ô tovább írt, s én tovább figyeltem. S mivel erre nincs, ki nekem higgyen, hát tanúkat hoztam, szóljanak azok, én a háttérben majd csöndben hallgatok. Jámbor lelkek: Gyászbaborult az ég csillagvára, elpirult az angyalok orcája, testrészekrôl beszél a zsoltáros, nyers hangja fülünknek igen-igen káros. Liliom, gyöngyharmat, üde rózsa, pálma, ilyesmikrôl szól szíveinknek álma. Durvaságot keverni az éggel: csúf is, bűn is, kísértés, meg métely. Angyal: Tegyétek a valóságot széppé, s kéklik majd a szava, mint az égé. S mi a valóság? Hát ti magatok! Földízű a vers? Sárosak vagytok! Isten Országa nem is gügyögés! S a szerszám, mit használ: a metszôkés! Csak ne Málkus fülét metéld le vele: magad felé nézzen éle és hegye! S ha elôttetek metszi fel szívét, akadjon fenn a szó is bennetek, mert nagyobbat nem kapott senki még, mint ki testvérét így nézhette meg! Ateista: Bocsánat, én hívô nem vagyok, de talán mégis, ha szólnom engedély adatott, furcsállom én is, hogy Ô meg ô, mi több ô meg Ô úgy összefolynak, s a versén csak máza érezhetô a devóciónak. Angyal: Bár mindennapos lenne ez a bűn, hogy összefolytok Mesteretekkel, paraszthalászok módján, egyszerűn, az áhítatból több már nem is kell. Polgár: Baj, betegség, börtön, nyomor, züllés, infláció túl sűrűn laknak itt a földön, ezt sírja minden náció! És akkor kérem itt jön valaki, minden sorában vér és bilincs, s rímeit mégis úgy pattintja ki, hogy a végén a Rossz sehol sincs. Aki sosem lázad, sosem pesszimista, bértollnok, mániákus, vagy hazug biz' a! Angyal: A Rossz valóság: s ezt ô megírja, és neked ez már túlontúl elég? Hogy gyerek maradt, bár nagy a kínja, unod a valónak ezt a felét? Esztéta: Az író: ember-sürítmény, álmodja minden álmunkat, de benne bűnünk is rohad: seb, csók, dal, méreg, füst és fény. Ki bánja, hogyha istenes? De szürcsölje a földi jót, öleljen át, ti milliók, ihlesse meg a nôi test, legyen, természet, részeged, vinnyogjon a halál elôtt, s ha mindezekhez nincs erôd, révültnek tudhat istened, de költônek mi nem tartunk, mit versed tükröz: idegen, bár angyalok ragyognak benn, hiányzik épp a mi arcunk! Angyal: Aki gyerekként vesz kézbe tollat, várd csak meg a koporsóját, s ha noteszát mind összehordtad, az kiadja az igénylistád. Ha ôszülôben csendít rád a rím, egy tál gyümölcsöt lelsz az asztalon: de virágjukból sem illat, sem szín, pedig hát nyíltak még a tavaszon. Gyümölcsök mellett nincsen rügy a fán, s ha lassan ô is a Tálba hullik, most beszéltetnéd játékokról tán, mikor feje már az égbe nyúlik? Proletárok: Ez a bajunk éppen, hogy olyanok írnak a földnek, kik fenn járnak az égben! Ha tényleg ott jártak!? Mert meg nem tudtuk tôlük: hogy kell oda jutni, s közben még ebédre hol akad egy kis krumpli? Vagy ha az elérhetetlen hogy jusson legalább krumpliból mindnyájunknak idelenn? Angyal: Nem tolongtatok vadul az égbe, mert aki akarta, bizony elérte: analfabéta, koldus, meg pásztor, jobbágy, cseléd, paraszt a javából. Jogotok oda feltarisznyázni, mégis lenn ragad a proli az úrral, mert nektek tényleg csak a krumpli kell, testvérek ebben minden bizonnyal. S errôl valóban, bármily bosszantó, itt a versekben alig esik szó. Proletárok: Nem a hasunkon van a hangsúly! De tömegek pusztulnak naponta fegyvertôl, éhen, rokkantan, s akkor ez köztünk rímekben gajdolja a boldogságot, mi a felhôkben van! S oly családias hangon, mintha ezzel a sok meselénnyel künn sörözne együtt a strandon! Van rokonszenves bolond, van piszkos, félelmes, viszolyogtató; de ettôl ökölbe szorul a kezünk: pusztuljon az ilyen fafejű fickó! Angyal: Nagyon érthetô, amit mondotok, hogy elviseltek minden bolondot. Éppen mert hamis mesékben éltek, nem zavarnak borsos tévedések. De tôle ökölbe lendül a kéz, épp mert érzi, hogy mindez reális. Nincs itt bolond, sem meselények, a kérdés: mért nem éltek így, azonnal, máris? Mindig a valódit ütnétek ti le, a bolond csak játsszék: semmi gond vele! Kritikus: Égi, vagy földi a szó: csengjen a, bongjon a vers! Lomposan írni ha mersz, himlôhelyessé torzul a tündér, s ördögivé, ami jó! Tántorog nála a sor: hol kicsit, hol nagyot lép; ríme hol csonka, hol szép, versszak--, s ütemnek semmi alakja: botfülű, s lompos imposztor! Angyal : Sok-sok alakja virul a szépnek. Szépek a nyírott francia kertek, katonák, mikor egyszerre lépnek, s lágy ütem ringat ógörög verset. S szép az emberi lélegzetvétel: ritmust ver a szív, lüktet a pulzus, vibrál az arc, és szól a szemével, dadog ha rémült, s hörög, ha bosszús. Tágul és süllyed, mint mellkas, a vers, hisz eleven test, nem gôzkalapács. Nála lélegzel, ott ütemet versz, ez is, az is szép, csak az övé más! Pszichológus: A vers teste tán szép, de nem a tüdeje, szétmarta a börtön nyirkos lehelete. Azt értem én, hogy egyre, s csak Istennel számol. De mért teszi ezt mindig a börtön ablakából? Angyal : Jobban kitetszik itt benn az ember, akár ha tussal húznál ki egy rajzot; élesen ugrik ugyan a kontúr, de odakint is ilyenek vagytok. Nagyobb sétakör: kinn ez a többlet, itt mikroszkóp nyúl sejtjeid fölé. Magad, s másokat megismerni, jöjj pszichológusom e falak mögé! Fiatalok: Utat keresünk, közérthetôt, és célt akarunk, elérhetôt, világosat, vitathatatlant! Ez az egyéni űrutazás, kamaszra valló áradozás nem nekünk való kaland! Egy jó, gebines kiskocsma kell, kocsi, amin vikendezhetel, s ha költô vagy, légy bárénekes, -- adhatna ehhez még nyugtatót, mert hát vannak belsô buktatók, de ô magányos élményt keres; az ilyesmihez semmi közünk, álmokba nem temetkezünk, nem érdekelnek a himnuszok, utat keresünk, gyalogjárót, és célt akarunk, földön állót, poéták félre, tisztuljatok! Angyal: Nohát ezt aztán megmondtátok jól! Az Írásokban hány próféta szól? Dávid, Izaiás, Zakariás, Mózes, s a Magnificat-al még a Szűz is ott lesz! Nem az a baj, hogy nagyon egyéni, tudnátok csak a sárból kilépni, mert annak vagytok nyakig adósok Kórus: Márpedig ez nekünk nagyon sok, vagy szegényesen kevés, feszítsétek meg ôt, feszítsétek meg, mindünknek ez a megkönnyebbülés. Valóban mindez oly szép, oly emberi, sírva-mosolygós, gyermeki-meleg, oly törpék, oly sárosak vagyunk mellette: feszítsétek hát, feszítsétek meg! Mi a földön akarunk maradni, testi természetben, nem felette, s ebbôl akarna kiásni minket, feszítsétek hát gyorsan keresztre! Feszítsétek ezt is egy keresztre! ======================================================================== Ars poetica III. IV. kötet Az Angyal: Ezek most mind úgy mentek haza, hogy persze kimossa mindenbôl a pasit naiv és bornírt angyala. De tôlük ne fájjon a fejed, amint az enyém se fájdult meg. Annál inkább sulykold magadba, amit én mondok még, nem szeszély, nem vesszôparipa, csak nem lehet másként. Még a legszebb versed se lényeges, hisz ki tudná csak azt mind végigrágni, mi már elôdeidnél arra érdemes. S honnan vennél egy másik életet, miben az így összehordott zsarátnokot egyetlen máglyában végigégeted? Mert alfa s ómega: a lángoló élet! Mi nem ebbôl ered: üres hókusz-pókusz, terpeszkedô, vagy fizetett bűvészet. A te verseid: szétpattanó szikrák, mint hasábfát tolod életed a tűzbe, s az verset fakaszt, harcot, vagy stigmát, de mindnél csak azt nézik: hű-e? Míg sokaké : híg distichonok elegáns sora, tiéd legyen: lélek- és magatartásforma. S addig, míg tolladból ez buzog, hadd káráljanak minden kujonok! Versedben életed bábozza be magát, mindje együtt: legyen kemény gubó, mi rejti, s táplálja csodálatos titkát, és szétrohad, ha elszállt a pillangó! Kell is neked gubó: bölcsô és bástya, mert a nép legkeserűbbje: a prófétája. Mindegy, hogy csodával, karddal, rímmel, de hol máglyát, hol mécset szít fel. S övéi jobban keresik halálra, és sunyibban, mint az ellenség csinálja! Istene számot adat vele, a Sátán fekéllyel borítja, mint Jóbot, s övé népe ôrült gyűlölete. Mindezt megírhatod, folyhat belôled, mint vér és veríték, de ez nem út, nem cél, nem eszköz, segítség, hanem éld át, s halj bele, mint a bíborcsiga kifacsart nedveibe! Az Aranylegenda nem örök, minden nemzedék szüli a magáét, s elveszett a kor, amelyik mögött nem lebeg ilyen bíbor-arany árnyék! Ahogy tágult gyerekszemmel nézted a komor gót templom viaszbabáit: embernagyságú József, Mária, s a Mágusok nyújtják ládikáik, Egyiptom, a Gyermek tizenkét évesen -- ily csillogóan éljen, lélegezzen körötted a priccs, a trepni, az ablakrács, kint: kezes-lábasod, a baszk sapkád, a busz, mikor rejtôzve visz tova, /usgyi, gyerünk csak Egyiptomba!/ oltáraid a városban, s a hegyek között, ezer furcsa zugban, s furcsán öltözött önmagad hajlik az Ostya fölé -- ahogy hangod pereg a magnóban, ahogy az URH siklik a nyomodban, aztán újra Markó, Nosztra, Gyüjtô, az újabb zárkák új özöne jô, imázó testvérek, gyerekek kara, árulók, óvatosak neurózisa, a szürkén, kopottan percenô évek, mikkel a Számadás mind közelebb lépett úgy nézzen ki mindez a verseidbôl, hogyha gyerekként állsz a rácsnál, ott elôl, /te magad, vagy bárki más, ma, vagy holnap/, hát fogaid közt félénken morzsoljad Joviniánusz, vagy Elek esetét, mert legendát vár mindôtöktôl az ég! S ha Lôrincet rostélyáról ismered fel, Regulát tart Benedek keze. Míg a szent királyokon korona ég, Sebestyén teste nyilakkal tele. De ezek mind csak utak és jelek, mikbôl a legenda aranya pereg. A tiéd lehet ez a verses papír, ha, mint egy arcról, sugárzik belôle a lüktetô élet, az eleven pír. Mert legendád lelke, égô aranya: a reális, fogható, köznapi massza, az ablakrács, a trepni, a priccs, s köztük jómagad, a fájó ember is, ki már legendává szôtt valóság, amin lemérik ó-legendák súlyát. Priccsed hozza közel Sebestyén nyilát, mint a bábuk a betlehemi éjszakát! A múlt valósága legendává nôtt a csillogó, tág gyerekszemekben, s ezek felnôve a mai valóságra új legendává aranylanak itt benn. De ez a legenda már nem a tiéd, ne csináld, és ne is törôdj vele; a szamár sem látja a jászolnál, hogy bámulja egy kisfiú szeme. A vers sem a tiéd, azzal se törôdj, csak az élettel, mi benne formát ölt, csak azt éld át, és abba halj bele, mint a bíborcsiga kifacsart nedveibe -- halj bele, mint a bíborcsiga kifacsart nedveibe -- ======================================================================== Ars poetica IV. IV. kötet -- a visszhang is elült már, s a rácson lassan. fakul a csillogás. Most újra -- s tán végleg -- egyedül maradtál, mint a küldés után Jónás, Jeremiás. Lehetne persze imázni, kérni, lamentálni a gyöngeségedrôl, de mi többet kapjon, ki a küldést kapta, mondják el a leckéd mégegyszer, elölrôl? S felcsendíteni az elhangzottakat bármikor újra magad is tudod, élni, élni, élni: ez a feladat, a vers kristályosan majd ebbôl buzog. Nincs tovább az ars poetica-ban. Csak a küldésrôl ne hidd, hogy csoda. Jeremiásban eszményt láss, ne testvért, mert hol ô van., különben nem juthatsz oda. S a refrén, a refrén, a mindennapi ima, csak azt éld át, és abba halj bele, mint Szidon táján a bíborcsiga, lelked kifacsart nedveibe -- ======================================================================== Ars poetica V. IV. kötet Azt mondják: magányos, szűk világ, hol csak Rólad esik szó, Kiben pedig Benne ring minden képzelet, s az egész való. De énekelj meg a Montmartre-ról egy tucat kötetben féltucat ringyót, kit bakfisként, kit fogatlanul, hol részegen és meztelenül, majd meztelenül és részegen -- kiforgatják a szemüket helyébôl: micsoda élményanyag, öregem! ======================================================================== Ars poetica VI. IV. kötet Megmagyarázza a lepkét a gubó, amit elhagyott? A kiszállt lelket a hulla? S engem a leírt versszakok? ======================================================================== Móni arcképe alá IV. kötet Ki most velem szemközt nézel, ezelôtt csak néhány évvel, pesti utcákon bolyongva, tán észre sem vettél volna. Kicsi voltam és egyszerű, csillant rólam a halk derű, finom aggyal, s lelkes szívvel, mi csak jót és szépet ismer, Miatyánknak szeme elôtt, tulipánként hordott a föld. S a szem, mi rajtam megakadt, már mélyebb lett, és gazdagabb. Jött egy éj, és összeomlott mi köröttem a mennyboltot pillérsorként vállon hordta. Oszloppá tett az az óra. Moccanatlan álltam lábon, s felnyújtottam tulipánom. Elfogadták mind a kettôt: megállt a vész lábam elôtt, de hogy minden helyre zökkent, mosolyogtam csöndben ott fent! Mások rólam. tán rég tudták, mit magam csak most látok át: szirmaimnak piros íve magasabb volt, s többet bírt le, mint százados büszke tölgyek -- lehetnél ám te is könnyed, sártalan és fénykeresô, soha fel nem ôrölhetô -- ezért nézlek, s erre várok, a te titkos tulipánod nem bontja még ki a szirmát? Vár rád Atyánk, s vár a világ! ======================================================================== Rügy IV. kötet Nem ismerhettem már az arcodat: honnan, s miképpen csöppentél közénk? Elôbb kerestél éj- és naphosszat, vagy szíved mindjárt tudta is helyét? Birkóznod kell-e még az Angyallal, vagy ösvényed már önmaga vezet, füled megtelt az emberi jajjal, vagy Felfelé húz minden ideged? S mi van. mögötted? Súlyos árnyékok, vagy vadvirágos, szélcsókolta rét? Atyádra bíztad minden szándékod, vagy szíved egyre fél, és fél, és fél? Mosolyogva jársz a bestiák között, tudván: nem érhet semmi végsô rossz, s míg másnak tüskét hajt csupán e rög, neked csak új és új virágot hoz? A Jót, a Szépet éled, vallod-e, hogy zászlójuk a két szemedbôl int? És osztva, szórva ôket százfele, elhordasz értük százezernyi kínt? Harcolni tudsz-e, némán, szívósan, vízként szétoldva bármi kôzetet, s dolgozni éjben, hangtalan hosszan, hogy mit szétszórtak, azt te összeszedd? S ha tűzbe dobnak, s hamvad szélbe száll, a pernyéd visszahullik, mint esô? S mint milliónyi új fônixmadár, úgy lész te milliószor több erô? Ha benned ez már mind feszeng, ropog, mit számít az, kit ismertél, kit nem? Türelmes légy, kitartó, hű -- konok, mert méltán lettél rügy, -- s a rügy ilyen! ======================================================================== Pünkösd van! IV. kötet Kezem alatt reggel indul ez a gép, odatúl a rácson széljárta az ég. S futtok ti a széllel, feszítve az int? Vagy mit is csináltok ti most odakint? Külön-külön zárva szemem, fülem, szám, s az is, aki szólna mégiscsak hozzám. Igét a ti szátok helyettem is hint? Vagy mit is csináltok ti most odakint? Korhadt vagyok, fáradt, borzongás is ráz, de tüzel még mindig az a régi láz! Hordjátok-e együtt velem a sok kínt? Vagy mit is csináltok ti most odakint: Itt, s a nagyvilágban vad káromlás dúl. S feszülök az árnak én is oly vadul! Vallotok-e bátran, lelkesedve szint? Vagy hát mit csináltok ti most odakint? Angyalotok ahogy tenyerében hord, úgy lát mellettetek a nap és a hold. S ti is így ôriztek nagyot és kicsinyt? Vagy mit is csináltok ti most odakint? Himnuszokat szórok, mert hallgat a föld, egészünk nevében, mit ô széjjeltört. Imáztok legalább úgy miként egy pinty? Vagy mit is csináltok ti most odakint? Nem a vér, mi minket egy egészbe fűz, de mi belül izzik, sugárzik: a tűz! Adtok-e meleget, fényt, derűt, friss pírt? Vagy mit is csináltok, jaj, mit is csináltok ti most odakint? ======================================================================== Útravaló IV. kötet Nem akarom, hogy romboljatok, hogy csörrenjenek a kirakatok, hogy amerre az igazságtok lép, gyerek sikítson, s vér ömöljék. S hogy a fogát csikorgassa rátok, kinek az ablakát bedobtátok. S nem akarom, hogy gyűlöljetek, hogy parázzsal izzék a szemetek, hogy háttal álljatok, mord-szótlanul, élvezve mi esik, vagy felborul, s mint a szövetek mélyén lapuló rák, ti legyetek, kik ôket szétmarják. De hogy megalkudjatok: azt még kevésbé, a gerinceteket ôrölve péppé, a Nem-et feledve, csak az Igen-t ríva jóra, hamisra, becstelen kínra, s hogy sarat nyeljetek, hason csúszva, s az átokról emlékezve az Úrra! Azt várom tôletek, mit a sarkcsillagtól: ha jô a nap reggel, s ha estére hajol, úgy áll a helyén, mint a cövek, a Kozmoszt hozzá mérhetitek! Hát így kalibrálják ki veletek is, mi igaz, mi hamis, mi ócska, mi friss! De ne legyetek szenvtelen mérce, mi kész, hogy a hóhér kötelét is mérje, de oda nem megy bölcsôhöz, vagy sírhoz ha nem segít, mit ér, hogy nem kínoz? Ne várjátok, hogy új Pünkösd jöjjön: a Szentlélek helyett vagytok ti a földön! S a Lélek láng, de nem másokat éget, maga bíborul, s nyúlik az égnek; nem pörkölni, de állni a más tüzét, a gyűlölôket kik vissza ne gyűlöljék, ezt várom, s hogy -- mi úgyse kell senkinek hordjátok konokul az én keresztemet! ======================================================================== Gyümölcs IV. kötet Mit mond a búza aratásidôben, mit a szôlô a hangos szüret elôtt, mikor javában kénezik a hordót, mikor frissen súrolják a teknôt? Mit mondhatnak egymásnak a körték, ringatódzva ugyanazon ágon; a szemükbôl süt-e a másikra az a régi, szép tavaszi álom? Megszínesedtél, akár a barack, édes lett és leveses a húsod, de ha a magod ízlelné valaki, keserű ciánnal a száját összehúzod? Mi bujkál ott a magodban, testvér, mélyében, a legeslegmélyebben? Így álmodtad meg magadat egykor, ahogy most állsz itt, ilyen kereken? Már hozzák a keretet, a talapzatot, felállítanak rá, és úgy maradsz; járd még körül, és nézd is meg jól: ezt választottad-e, ez volt-e az? Ez volt, amire mindent feltettél, s amiért mást eldobtál magadtól, ha újra kezdhetnéd mai látásoddal, arra indulnál, amerre akkor? Semmit se sajnálsz, és semmi se bánt, nincs fölös terhed, zsibbasztó hiányod, s olyan egész lettél, izzó és színes, hogy égen, földön nincs már mit kívánnod? Lezárni készülsz az egész jelenetet tragédia és happy-end-giccs nélkül, ne fintorogj, és ne verd a melled, mikor ujjad vége lassan úgyis kékül. Nézd, én is veled tartok, no meg mások is, s bár magányosan vesszük mind a Kaptatót, ma is látjuk lenn a játszóterünket, s a régi buzdulást is mintha hallanók! De nôtt a szemhatárunk, és kitágult, gyerek-elvontból lett lüktetô hús-vér, jónak és gyengének szédítô örvénye: János és Júdás, Tamás és Ahasvér. Magunkban, másban. régen ketté vágtuk jóra, rosszra a nagy világalmát; pedig rejtett háló tartja össze ôket, mint húsunkat a vénák, artériák! S lüktet bennük valami titokzatos, valami mindent átjáró: az Irgalom, és muzsikál, -- muzsikál, miként a vérünk, s épp olyan ismeretlen dallamon. De ha fogod ezt a végsô minden-egyet, hurrá, testvér, évoe, alleluja, akkor Atyád úgy hívhat el a földrôl, mint a freskón kelti Ádámot az ujja! ======================================================================== Biztatóul IV. kötet Amit írtál: ,,frissességem és lelkesedni tudásom megkopott''; és amit válaszoltam: Róm.13,12-13: az évközi Laudes capituluma volt akkor. Nox praecessit -- Valami halvány szürkeség higítja fel az ég vizét. Szememet lassan arra .nyitom, hogy a reflektor foltja bágyad a falon. A fáradt ôr nem jár már körbe, s az alvókra sem ugrasztja rá sárga fogú vigyorgó fényét a sunyin felgyúlt villanykörte. Csend. Oly mély, és oly süket, mint a teremtés elôtt lehetett. Ki este még sikoltott, ôrjöngött, jajgatott, most laposan elnyúlva fekszik, és némán, mint egy hetes halott. A szorongó, döbbent Ég visszafogja lélegzetét, s tudva, hogy az éj elhaladt, békéjével úgy simít meg lágyan, szánón, ahogy a pír rezeg az ablakpárkányon, mert újra kezdôdik egy nap ! -- dies autem appropinquavit -- S mi dolgom lesz ezen a napon? A hajnali békét estig ringatom! Játszani tanítom pár felhôvel, egy fával, s e három latin szóval, hogy száraz lábbal keljen nagy vizeken által. Rátok gondolva, s az egész Egyházra, kik születnek, s kik meghalnak már ma, kik terveznek, akarnak, vágynak, tesznek, s akik csak lökve gurulnak, esnek, a sok lövésre, mi estig elcsattan, az Ézsaukra, kik egy tál lencséért eladják az egész életet, s a Júdásokra, kik csókkal, ezüsttel kereskednek. A rengeteg rabra, bárki-bárminek a rabjaira, kik mind az Ej uhnyem-et kezdik ma újra. Mert a föld, ez az óriási láger, még béna-néma csönd alatt hever, de ujjak nyúlnak már a gombok felé, s riad a száraz, a sarkok, s a tenger, s mert hogy a nap már elközelgetett, én is felétek fordulok mosolyogva: béke veletek! -- abiiciamus ergo opera tenebrarum -- Vessük el a sötétség tetteit, s azért a szegényért se gyűlöljünk senkit, kit már évek óta csak a villany fénye süt, mert ablaka elôtt fal mered föl, s még sétára is csak nyirkos töve várja, egy mindössze három méteres kör. És másokért sem: kit ép ésszel bolondok közé dugtak, hol szépen, lassan tényleg elbutulhat, kiket gúnyolnak, kikötnek, összevernek, s kik kínzóikkal együtt szűnnek meg lenni lelkes embernek. Ne legyen türelmetlen, kinek a társa egész nap az idegeit karmolássza, de ne úgy, hogy az ember mindenre legyint, mert senki és semmi nem éri meg neki a szót, a kéznyújtást, a gondot és a kínt. Reménytelen reménnyel is egész nap újra felétek fordulok, nehogy keserű és magányos elsötétülés befonja homlokom és homlokotok. -- et induamur arma lucis -- De csak felétek, s nem világotok felé! Apáim még azért lihegtek, hogy megdöntsék a Pénz uralmát, s mi mennyit izgultunk nekik! S hogy elült a véres kavalkád, az Arany eltűnt, de helyén a trónon máris egy új zsarnok terpeszkedik. Az Aranyat még szembekacaghatta, ki éhezni elég bátor volt, de az Erôszak mindünk felett gazda: számozott széket kapsz, és számozott sort! Nem tetszik? Mit akarsz még? Hiszen a kerítés téged is véd! Igen! Nehogy valaki egyszer igába törjön, egész életemet rács mögött töltöm.! Most, hogy virrad a nap, hát halljátok: én nem gyürkôzöm ellenetek, de a ketrecsornak -- háttal állok! Kacagva vetek bukfencet a réten, a kelô napnak elébe futok, és minden reggel felizzom tüzében! Nem jegyre lelkesedem, s nem naptár szerint, Atyám parazsa izzik bennem, ha értitek, ha nem, ti mind! Mint egy kelj-fel-jancsit, földre nyomhattok, de amikor, s amennyit moccan ujjatok, én úgy emelkedem azonnal, s elevenebben, mint ez a játék, nem mintha én is ólomból állnék, engem eleven tűz feszít és forral, nem kiszámított tüzijáték-töltet, mi idôre gyullad és lohad, szép idôben szépen hízelkedik, de nem állja az esôt, viharokat. Ami bennem ég, a Tűzbôl van magából, akárha alszom is, tovább világol, apartheid-be ezt sose dugjátok, ki nem oltjátok, meg nem fékezitek, fel nem használjátok, nem lesznek tiétek a lobogó, a dacos, a daloló lángok! Gúnyolhattok: mit akar ez a pontnyi féreg? Amit a fókusza egy Palomar-lencsének: a csillagos ég fényét gyűjti össze, hogy magán át a szemetekbe öntse! Mint a konzerv tiszta anyagából, kiszorult belôlem minden, ami híg; összerendezett, kemény fotonok szállnak szemembôl, mint a lézernyíl. S a fénynek ezekkel a fegyvereivel naphosszat mosolyogva játszom, -- de kívül a rácsos világon! -- sicut die honeste ambulemus -- Látjátok, becsületes vagyok veletek: nekem nem kellenek a ti fegyvereitek! Én hinni tanítanálak, hisz hitetlenkedni magatok is tudtok, és szeretni csábítanálak, kik a gyűlöletbe már-már belefúltok. Tartást adnék nektek, gerincet és irányt, egyensúlyt, békét, s bizalmat a lét iránt, s ha egész nap fütyültök is rám, ahogy esôt, napot ad rátok az Atyám, nem kutatva az érdemeteket, úgy maradok én is mellettetek! -- nox autem appropinquavit -- De most a villany újra árnyat vet a falon, s én szemhéjam szürke hamuszirmával parazsamat éjjelre betakarom. De a hamu alatt is halhatatlan, s fellobog a halvány virradatban, kibújva éjjeli leple alól, tudva, hogy elsô riasztásod már neki szól! Kit is hívhatnál, kit is küldhetnél mást? Nézd csak, hogy tolnák elôre egymást! ,,Én voltam már eleget!'' ,,Én még fiatal vagyok, nem mehetek!'' ,,Csak nem ott töltöm az öregkorom?!'' S azt tudhatod, hogy én nem vitatkozom. Sôt erre vagyok a legjobban büszke, hogy mint lobogó az árbocodon, mehetek a szélbe, viharba, tűzbe! És ha bágyadt is vagyok most és kedvetlen, de azzal csukom le lankadó szemem, hogy kínálgatom Neked holnapra magam: a hamum, a lángom, a melegem, s az utolsó szem hunyó parazsam. ======================================================================== Az árnyékom IV. kötet Hasonlít, és mégis más, önálló is, meg folytatás. Úgy van velem, hogy kiegészít, ahol hiányzom, ott felfénylik, sugárözönben halvány, vagy eltűnik, a Napot számára tagjaim szűrik. A sár, mi rám freccsen, ôt is éri, bicegésem sántán kíséri, jókedvemre bukfenccel felel, s az Éjszakába velem süllyed el. Nem kerestem, nem is én csináltam, de csak formázza a fejem, a vállam. Felé se nézek, mégis úgy mozog, hogy ha rá figyeltek, engem láthattok. Hiába más kívülrôl a színe, ha belül ott dobog, hol nekem, a szíve, s mit létrehozni erôszakom se bírna, mindig ott vibrál közöttünk valami harmonia praestabilita. És ha testem is tapogat, keres, az árnyéka hogy lenne tökéletes? Bár ha a Világosság éppen úgy esik, meg is elôzi lábam lépteit. S akkor én megyek a kontúrja mögött, mi így is velem van, hozzám kötött, s aki távolról nézi, aligha látja, hogy melyik a láb, és melyik az árnya? S ha ez évtizedek óta így van már, nyilván a végsô perc is így talál. S ha idôben nem is, lélekben bizonnyal, együtt mérnek meg majd lattal és kilóval. S ha egyikünk felbukik, vagy sántít, együtt mozog vele még ott is a másik. S itt azért dobog torkomban a szívem, mert a Kapun át nemcsak jómagam, de az Árnyékom is viszem. (Ajánlás -- nektek) S ez nem is született kiváltság, mi nem illet meg csak egyetlenegyet, rajtad áll, hogy megteremtsd a mását: több árnya is lehet egy magányos testnek. Ha reccsen a sodrony éjjel alattad, a távolból én a lelkemmel ringatlak. Ha szenvedsz valami sötétben, egyedül, bizalmam, mint a levegô, vesz körül. És mit se kell már magadról mondanod: az esti szél bedobta hozzám a sóhajod. (Rilke-versnek álcázva, betegágy mellé vigasztalásul, a hivatalos soros levélben került ki.) Nem vágyom Betlehembe menni, benned szeretnék megszületni, fájdalmaidnak éjjelén. Aludni benned, csöndben, lágyan, mézcseppé válni lázas szádban, míg tiéd leszek, s te Enyém. Tégy félre minden gondot és bajt, Elôlem kerget mind, mi űz, hajt, csak Rajtam csüngjön két szemed; ha mind Elébem tudnád rakni, mi eddig meg szokott ríkatni, Enyém lennél úgy, s Én tied! (Rilke-versnek álcázva ez is a soros levélben jött ki, karácsonyi ajándékul a nagybetegnek.) ======================================================================== Emlékérem IV. kötet Egy fej az egyik oldalán, a másikon: kavargó csatakép, s bár sohasem látják egymást, együtt vannak, egyetlen darabként. Mit hívogatsz, hát, kedvesem, mintha nem lennék veletek talán, kikkel egy masszából öntve, élek a Létnek túlsó oldalán. (Az elôzôk útján jött ki, utánam vágyódó enyéim számára ajándékul.) Volt egyszer egy régi csillag, mi Betlehembe vezetett, s mindnyájunknak megmutatta a Szüzet és a Kisdedet, a Szüzet és a Kisdedet. És nyomában minden más lett, új arcot, és új színt kapott: Betlehembôl röppentek szét sok milliónyi csillagok, sok milliónyi csillagok. Üdvünket: a Hírt hozták el, hogy szép az élet: emberi, annak, aki Istent, embert, ki mindenkit tud szeretni, ki mindenkit tud szeretni. Rajtunk a sor szólni, szállni, mert Karácsony van: sötét éj, s földünk fölé Betlehembôl hogyan derülne csöndes fény, ha mi sem égünk: ti meg én, ha mi sem égünk: ti meg én. (Ezévi karácsonyi ajándékként jött ki az elôzôk módján.) ======================================================================== Tanítás (mi tán vallomás is) IV. kötet Én is úgy voltam egykor, mint ti: a hűség, hittem, azt jelenti, hogy Lôrinccel lefekszel a rostélyára, s egyszer majd eljutsz a Grál-várba; hogy Akkon, Jaffa megérzi kardod, de Clunyben is húzod a harangot, hogy Lerin szigetén legyilkolnak, mikor épp az Írást másoltad; hogy Afrikába mész, s a vad Keletre, keresztelve, ki társad még megette, aláfeküdve a guillotinenak, százszor meghalva tegnap, holnap, de a bitó alatt is tenni, tenni, a hűség, hittem, ezt jelenti. Mert nem voltam csak lelkes kamasz, ki nem becsüli csak azt, csak azt, mi bömböl, csattan, sodor, vakít, s halálig vívja vad harcait, mi mind kelettôl napszálltáig látszik, s az Alpoktól harsan a Csendes-óceánig! S egyszer mellette ülve a köveken, elnéztem egy forrást a hegyekben. Halkan bár, de állandóan csacsog, ha fekszel, ha felkelsz, ugyanúgy hallod. Nem bújik el, ha vihar fenyeget, ha esik, nem mondja: most alhatom egyet! Aszályban sem hordja fentebb az orrát, nem ad ki vízjegyet, s nem tart zárórát. Puha, elfolyik és szétszivárog, de hogy mégis mily kemény hatalom, kamaszeszeddel nem is látod! Mert mi lesz, ha a forrásfôt betömöd? Felfakad másutt, más kövek között! Ágyától töltéssel elrekeszted? Kiváj magának egy másik medret! Megfogni mindig csak a helyét fogod, de víznek marad, és vízként mozog! S akkor jô egy nagyokos pali: no, Kismorgó, most megfog valaki! S összehordva egy halom. téglát, követ, a forrásra egész házat építtet, -- akár egy macska, egy róka, egy medve az egérlyukra ülne rá keresztbe --, s gúnnyal mondja: pezsegj, forrás, pezsegj s a völgy csodálja a soha-nem-volt csendet ! Az idô múlik, s a forrás nyilván halott. De mi bántja a házon a vakolatot? Miféle foltok: Nedvesen porlik és pereg, s alul a tégla vizes és hideg. S a bútorról, mi ott áll a fal mellett, a szép furnér csúnyán felenged. S hiába vakolnak újra meg újra, lelöki a forrás láthatatlan ujja. Már nem volt hová melléje ülnöm, mikor lehullt róla bennem a függöny, megmutatva a víz tiszta arcát, mi nem akarja azt vagy ezt megtenni, s hogy nincs is neki programja semmi, s a hűsége, hogy magához hű marad, bármerre nyomja egy külsô akarat; csak meggyilkolhatod: gôzzé, gázzá, de hogy ô maga váljék vízként mássá: még nem termett olyan nagyokos pali -- S akkor ott egyszerre megértettem: a hűség él bennünk a legmélyebben, bár felcsillanhat egy guillotine-on is -- De a hűség valóban te magad vagy, csak az kell hozzá, hogy annak is maradj, akármit csinálnak a palik veled mert minden hűség csak ezt jelenti: lenni, lenni., lenni, lenni! ======================================================================== Talán valamit elhibáztam IV. kötet Csak egy kis falusi templom, s mindössze három tucat ember, de egyikük se hallgat, s a fele él a Testtel. S az imájuk, hogy ne vétkeinket nézd, de a hitet, Egyházad hitét valahol, valamit elhibázhattam: az élet más is, mint keserűség! Nemcsak állatok vannak, Júdások, gyávák, s mocsok-szívek, s talán visszaadod még nekem is egyszer nem Benned, magamban, s az enyéimben, de az Emberben való elvesztett hitet! ======================================================================== Én is átmentem rajta -- IV. kötet Nem eltörni akarlak benneteket, miként a meghasadt nádat, karónak állnék csupán oda, mikor titeket palántáznak. Csak szoktatnám a szemetek hozzá, s az agyatok, a vérnyomástok, hogy sokféle rács feszül a világban: dúvad-rácsok és ostobaság-rácsok. S nem falun és fából, mint ez is itt, mi egy napsugaras tájra néz, vasból vannak a poklok fenekén, s gondolni is rájuk ôrjítô nehéz. Ha nem néztek farkasszemet velük, összetörnek, mint szôlôt a sajtók, de nekifeszülve átjárjátok ôket, mint a Krisztus azt a bezárt ajtót ! ======================================================================== Ó, a forrásaim -- IV. kötet Hajnal. Még vakon sötétlik az ablak. S én mögötte suttogom: forrásaim mind Belôled f akadnak! (86. zsoltár) Csöndesség. Még alszik a világ. Csak bennem bugyborékolnak a fél-sóhajok, az alig-imák. Egyedül vagyok. Az ajtók mindje zárva. Csak Forrásvíz suhog, de nem bánt semmi lárma. Ezt viszem magammal. Ezzel indulok a napnak: az ajkaimat nyisd meg, ó Uram, mert forrásaim csak Belôled fakadnak! ======================================================================== Tedd már le a karszalagot! IV. kötet Az üdvtörténet egy körmenete felvonult és beleveszett a dübörgô történelembe. A por lassan leszáll, az utcaseprôk már söpörnek, s a nyikorgó tűzoltólétra a zászlókért nyúl egyre följebb. Az elszórt jelvényeket gyűjtik, cserélik a srácok, tedd már le a karszalagot, nehogy azt higgyék a józanok, hogy ami elmúlt, tovább játszod. Ne olvass folyton verseket, fektesd le a Jeremiás-babát, akinek tetszettél, az is hazamegy a gépet, állatot és az embereket etetni tovább! A világbajnok is lezuhanyozik az új csúcs után, és senki se gondol már vele, mikor a Körúton gurul a kocsiján. Ússz a Komjádiban, mint mások, mosolyogj, bólogass, fecsegj, s azoknak, kik ,,titkodat'' keresik, mutasd meg üres zsebed! Hisz nincs is semmi mutathatód, mert azt úgysem hinné senki el, hogy minden titok és fogás nélkül, csak mert az Írás el nem évül, te ma is szerinte szeretsz és hiszel! ======================================================================== A hivatás vége IV. kötet Van, akit virágnak küldök, s van, akit kerítésnek, kit ágytakarónak, s kit metszô késnek. Tavaszi szélnek, nyári csöndnek, míg mások vad viharokként jönnek, anyókának, ki imázva motyog, vagy kinek kezében izzik a dolog. Téged ennek, annak meg téged, mindje szép izzó, s mind sürget, éget, mindje egyedi, s mind más a másik, ne arra leskelj, ki mit csinál itt, Énrám figyelj csak, s Engemet faggass -- Egyedül leszel, és lész ezerszám, tölgyfa leszel, s lész fagyöngy a fán. Lész konok és kemény, és színes bogyó, s magad se tudod: egy vagy, vagy légió. Az ár, ami átfolyik rajtad, hol erôs méreg, hol üde harmat, hol azért szidnak, mert ez súlytalan, hol mert a fája nagyon is útba van -- vond meg a vállad, állj nyugton, s hallgass -- De légy, ami vagy, úgy besűrűsödve, mint a csillagok ritka különöse hol tonnányi súlyú minden köbcenti, meg nem rendíti senki és semmi, de szinte peng körötte az űr, a vonzás-hálója ahogy szétfeszül, s tucat-fényévnyi távolságból tapad rá egy egész csillag-fátyol, amirôl ô tehet a legkevésbé -- De ha már nem nôhet tovább a súlya, s a holnap a lehetôbôl se futja, már az atommagok is összenyomva, s a Foghatatlan még mindig vonja, átrendezôdik az egész léte, a lágy valóból a metszô érvénybe, míg csak üresen tátongó helyén puszta tétel lesz az egykori egyén, ki nem is fontos már: volt-e egyáltalán, csak az lett biztos: az esetleg, talán cintányér-szavak, akár a meséké -- (S az lenne a versnek legigazibb vége, hogy az olvasónak: ha ember, ha Isten, most ti jussatok valahogy eszébe -- ) ======================================================================== Pünkösdi sequencia IV. kötet A nedves, párás alkonyba feszülök, a gyulladó tűz pattogását lesve, Pünkösdre váró mezôk fölött. S számonkérve szólít meg az este. A tűzre vársz, oltár és próféta nélkül? Zárt házak állnak körben itt, de apostolok se kívül, se bévül, se bátran, se ijedten, nem hiányzik itt a Tűz senkinek sem. Emlékszem kemény, régi templomokra, vakolatlanul, egy feszülettel, hol otthon volt a kô, a Tűz, a lélek, s az ember. És másfélékre: keskenyek voltak, s toronymagasak, a lélek suhanhatott bennük fölfelé, mert tűz ölelt át ott lelket, üveget, vasat. De mit keressen a Láng ma itt? Nagyjaink kétarcú, kétszer megírt önéletrajzait? Vagy azt, ki ha már nem lett Góliát, legalább a gyerekmeséit mázolja át? A szecesszió lágy giccseit, hol enyhén kanyargó patakon lankadt nyírfák között néhány álmatag hattyú ül a vízen, s ti azt hiszitek, erre teremtett az Isten? Dehát mit keressen itt? A hányódók és céltalanok ciki-cakijait, kik sírnak, hogy minden mancs a zsebükbe nyúl, de sose hallottak egy parasztlázadásrul! Nem tudnak adni mindent, magukat, de összeszorítani sem merik a markukat, s majd kinyújtva, majd visszarántva, hol vízbe bújnak, hol dideregve nyúlkálnának be a lángba! Hát mire vársz, te naiv, te kis hiszékeny buta; mert naptáradban fordul a lap, s az ív, ezért keljen a Tűz ma is útra? Lelkek kellenének ahhoz, és nem is törpék, kicsinyesek, de éhesek, tágak és nagyok, és sikolyos hívások szívük közepébôl -- nyughass már a vigílián, kopott hattyúkra az olajos Dunán én nem várnék helyedben tüzet az égbôl -- Szótlanul feszülök az estébe tovább, mert igaza van néki, csakhogy a Tűz nem ismer ember-logikát, s hátha mégis próbál veletek, álmatag giccsek, cik-cakkos emberek, olajos Dunák -- ======================================================================== Zárás elôtt IV. kötet Mit összekapartál: arasszal se méred, s magad is kacagod: ennyihez -- egy élet? S az is, mint a kagylók: mások üres héja, ha egymásra rakod, attól a tiéd ma? Ahogy este már csak Rajta csügg a szemed, napközben akármi, s akárhogyan esett -- ugorj csak majd frissen, mint gyerek, ha hívják, s üresen, lógázva hagyja ott a hintát. S ha egyszer a hintám üresen csapódik, a Ma ne hervadjon bennetek a Volt-ig! Ha a játékom is elevennek marad, hogy lennék üres lyuk én a láva alatt? ======================================================================== Magányos reggeli ima IV. kötet Mit adhatnék Neked? Hogy felugorva ágyamból köszöntelek, köszöntelek? Vagy azt adjam, azt adhatnám hogy lelkes búcsút lengessek ha lehunyom a szempillám.? Dehát jô Neked valamire pittymallóban, sötétben a szó, az ének, a csönd, a mise? Csak én leszek tôlük újra meg újra mosolygó, dalos, ugrásra kész s útját a vérem futja, de futja! Mert visszatükrözöd reám megszázszorozva a Feléd szórt mosolyt a semmimbôl is teremtô Atyám! ======================================================================== Izaiás emlékirata honfitársai ellen (Iz. 30, 8-17) IV. kötet Bizony lázongó nép ez, hazug fiak, akik a Szóra ma se hallgatnak! Lehurrognak: csiba te, ne láss! Csak az az igazság, soha semmi más? A nyugtatóktól vidul fel az ember, hagyj már békén a sok jóval, szenttel! Ha szorul a kapcánk, majd odébb állunk! Ez az odébb-álom a ti mákonyotok! Az Idô gebéje valahogy csak kocog, s az Isten-hiányt ti jól bírjátok szusszal -- de ezreteket elűzném egy nyúllal! Görcsöt kap egy ôztôl az egész bensôtök: a kor! a nemzedék! így mentegetôdztök! Ki lehetne hôs a maga számlájára? A szomszédéra pedig nem hôs, de ember se! Az indító szikrát kell hogy keresse a motor, az izom, az ember, a népek -- ki nyugtat, magyaráz: gyilkol, vagy téved! Ezért írom könyvbe, táblára, sírkôre, hogy megmaradjon a jövendô idôkre: itt lenn rohadnak, kik f önt is csak tenyésztek! ======================================================================== Mit vársz még tôlem, Angyal? IV. kötet Mindig mondta a bölcsek, szentek kórusa: ugyan mit akartok érvekkel, dogmákkal, hisz minden útszéli gyom: kész csoda! Mikor megszülettem, bôgve, mint mások, s betöltve az x-edik ember-milliárdot, majd éltem, verekedtem, hazudtam, hencegtem, nem voltam. nálatok több, és kevesebb sem, csak sárga, mint a kutyatej, vagy kék, vagy lila, mit tép, tapos a gyerek, mit megmászik egy csiga, higgyétek el, Istenemre mondom, nem voltam csoda, csak pitypang egy dombon! De mikor elzsibbadt a Nagy Verekedésbe mindôtök ökle és buta önzése, s hazudva, hencegve szájaltátok tovább, mit nem bírtak már a karok és bokák, hogyan és miképpen, fogalmam sincs róla, csak elvált egymástól a pitypang meg a dombja. Tudom, hogy a ködlô embermilliárdok elmosódva vetnek hullámra hullámot, mint az Ó--, és Újvilág partjai között az alaktalan víz görög, hömpölyög, s a színeit is úgy egymásba ojtja, hogy mi kéken indul, lila lesz a hossza. Egy tiszta színfolt, valamelyes Én: csak mérföldekre jut egy-egy geller Helén, ki valóban elválik dombtól és víztôl, s másból is áll, mint egy lakáscímbôl. S bejárhatod a mérföldek ezreit, míg olyat találsz, hogy komolyan veszik már nem a sok földi sáfár, vagy béres, a nyomott, lázadó, riadt, verejtékes, hanem az angyalok, kik csészéjükbe fogják a látást, a szót, a tettet, a zsoltárt, mi olyan., hogy vihetik Annak elébe, aki a lét Jója, Igaza, meg Szépe. De bizony nem hoznak csészéjükbe többet egy-két szem tömjénnél akár a különbek: legyen az gondolat, ölelés, dobbantás ennyit bír csupán a porból gyúrt váz! Magam is felkaptam akkor a fejem, a visszhangjáról mikor észrevettem, hogy valahol az űrben valami dobbant, s úgy látszik, én léptem, akaratlan olyant, hogy addig üres csészémet az Angyal úgy kezdte lógázni: tömjénezô karral! S aztán még történt valami: az ajkamról egy szó -- egy szó szakadt ki. Egy szó , vagy szavak, kapkodó dadogás, a dobbantásról egy elfúló vallomás, hogy az nem volt süket félrelépés, kötöttszemű vakság, sodródás, kevélység, csak hűség, -- oly természetes és egyszerű, mi nem is tudta, hogy ô éppen hű! S az elsô visszhangnak utána gördülve, most suttog a vallomás sírósa, könnyűje, együtt adva ki valami dallamot , mit magam is újra csak lesek, hallgatok, mi mégis új tömjén az Angyal elôtt, bár a dobbantást, a szót, s a tömjénezôt növekvô dühhel utasítja vissza a sáfár, a béres, a farkas meg a birka. S most itt állok, Angyal, mit vársz még tôlem? Hogy szegény magamból csak kigyötrôdjem azt a harmadszor-sem-tudom-hogy-mit, de mi majd minden arcot elfintorít? És mégis itt állok, Angyal, s úgy lehet, hogy végül még tényleg összeszedek ezzel a csészédbe megint valamit: a pitypang csodájával, azzal, hogy létezem, bár csapatnyi ásó várja a kezekben, hogy rám dobálhassa földünk hantjait! ======================================================================== -- ha csobbanó vizén mind helyén áll a nád -- IV. kötet Hiába vájják ki egymás szemét a föld népei, én ülve ezen a szellôs domboldalon békéid ízét fontolgatom. Mert békét lehelnek a hôborította, néma hegyek: a születés elôtti még-nem-lét várakozóan üres békéjét. S van békéje a nyári délutánnak: elnyugszik mi nôtt, feszült, dagadt, mert mind elérte, amiért csak fáradt. Békés a csillagos égbolt, köztük Feléd baktat szemünk, szívünk, tudjuk, hogy jó úton járunk, s nem izgat mi jön, mi tűnt. S micsoda békével borít le egy megbújó, tiszta kápolna; mi mégis oly messzi, mint szép: csak halk ígéret egy ködös távolra. S csöndes, alig csobbanó vizek felett az arany nap hazafelé lépeget. Ez is béke, s most ez üt szíven, hisz én is ezt az arany csöndet viszem. Minek már nem gondja a ma, a holnap, hisz övé a napok, a bolygók, a holdak, és tôle már el sem rabolhattok bár egy közönséges Duna-kavicsot, sem az asztaláról egy szál harangvirágot -- Mert mindene belül van, s hozzáférhetetlen, mert mindene felül van: az alkonyi egen! S kit minden lopott, rabolt, fosztott, használt, s ki csak sütött, érlelt embert, almát arany köpenyét magán összehúzva mosollyal néz most minden földi zúgra. Mert ahogy az esti fény még felkeres addig beárnyalt szegleteket, s a virágkelyhen, mit délben átsütött, behúz titeket , sziromfüggönyök, úgy tennék én is mindent a helyére, ráírva mindre, mi mire való, melyik kulccsal nyílik melyik ajtó. Hisz mit el nem rabolhat semmi hatalom, hogy rátok sugárzom, attól aranylom. S ha csobbanó vizén mind helyén áll a nád, búcsúajándékul át adom nektek az égnek minden fényes csillagát! S az Angyal rábólint: Ezért várok még rád! ======================================================================== Mi az, ami biztos? IV. kötet Biztos, hogy mikor azt a Beszédet mondtad, azok között ültem én is, akik a domb szélén voltak. Biztos, hogy mikor azt a tömeget etetted, az egyik poros bokor alján engem is megcsapott az íze Kenyerednek. De nem tudom, hogy amikor futottál Betlehembôl, Názáretbôl, Jeruzsálembôl, Moszkvából, Párizsból, New-Yorkból, és Budapestrôl, mikor kevés cuccodat kapkodtad össze hirtelen, és szóltál, hogy készen vagytok-e: Péter, János, Anyám, Mária, Márta, te és te, hogy akkor, -- igen, akkor, akkor jutottam-e akkor az eszedbe? De az biztos, hogy mikor lemaradtam, mikor elestem, mert a lábam csúnyán megbotolt, a csôcselék beérve azt üvöltötte: üssétek csak, hisz ez is Vele volt! ======================================================================== Bevezetô az Anthológiához, amit már itthon írtam V. kötet Két kéz markol két ablakvasat arctalanul, mint Anonymus a csuklya alatt. Nem is tudjátok, hogy miféle, s a kapaszkodásnak mi, a miértje? Csak mered fölfelé két görcsölt marok: -- halljátok emberek, halljátok viharok, magam sem tudom, hogy hogyan, de hullámok jöttek, évek mentek, s én még mindig élek, s ugyanaz vagyok! ...én még mindig élek, s ugyanaz vagyok... Kik csöndesítették bölcsként a tusánk, hogy csak túl kell élni mindent, mindent, nem élték túl szívük infarktusát! ... nem élték túl szívük infarktusát... ... s én még mindig élek, s ugyanaz vagyok... Rikácsolva noszogattak mások, sokan, hogy hajlongva, parolázva menteni, menteni, s elmosta ôket is ugyanaz a sodor, mibôl csak dögöket szedtek ki! ... csak dögöket szedtek ki ... ... s nem élték túl szívük infarktusát ... ... s én még mindig élek, s ugyanaz vagyok ... Nem voltam valaki, s nem lettem se kevesebb, se több különös tervek, s célok nélkül éltem, ahogy Atyám órája ütött. Most csönd van. Tán szünetet tart a vész, körbe ledôlt falak, betemetett hullák, görcsösen markol, markol a két kéz, s a mutatók az útjukat futják ... ... csak dögöket szedtek ki ... ... s nem élték túl szívük infarktusát ... ... s én még mindig élek, s ugyanaz vagyok ... -- de a mutatók az útjukat futják! ======================================================================== Római versek V. kötet Már itthon kigyúltak, az utolsó pesti hajnalokon, s most mégis alig kél láng itt-ott a parazsadon. Hisz szépek a dolgok, gyönyörűek, vértôl, lélektôl illatosak, nagyok és tágak, akár a felhôk, mik fölibéd toronyodnak. S mégse többek, mint kicsinyekként! Mert döbbenetes az óriás hétmérföldes lépte, de kevésbé, ha meghúzódik egy kikerics kelyhébe, s onnan integet, mint pici vendég? ======================================================================== Colosseum V. kötet Romos, üres és lehántott. Az arénáján senki se bántott, bár ringatództak körötte a szélben itt-ott vérpiros virágok. Mikor indultál: itthon az elsô kikerics, halványan, mint kit az ôsz kiterít, s ringatódzva körötte, mint álom, a Colosseum mart beléd, a szívedig. ======================================================================== ,,Akkor'' -- és ma V. kötet Így mondták, s így mondtad: a ,,gép'', -- mi állt melletted némán és hosszat, míg benned a rímeid lobogtak. S a gép most úszott veled, körötted napfény, alattad fellegek, s nézed -- mint akkor? -- az egeket! Csönd volt benned akkor is, ma is az van, csak akkor egy magabiztos harcban, míg ma derűsen és váró csendben ülsz -- a Kapualjban. ======================================================================== Callixtus-katakomba V. kötet Félmillió sír a föld alatt. Lelkek, kik idefelé éltek, nehéz idôkben, ifjak és vének, s a falakon horgonyok, halak. Keskeny, magas járatok, egymás felett üres loculik, s az erô ma is ôrzi odúit, mi itt mindent kivájt és áthatott. Zaj és mozgás nélkül, mint egy erôközpont, minek áramából sivalkodik a Fenn, -- azt se tudva, hogy ô, az erôtlen csak azt éli fel, mi itt volt öröm és gond. ======================================================================== -- opprimitur a maiestate! V. kötet Kincsek, alkotások végtelenje, folyosók, lépcsôk vége, eleje, mennyezetek, képek, freskók, stanzák, termek, teraszok, s emberek: látók és vakok, tévelygôk, balgák, mire jók? Megyünk egyre kilométerszám pazar márványok padozatán. Oldalt emeletnyi gobelinek, vásznakon színes látomások, míg másutt csak a szemed siet, s állva markolsz egy korlátot. Ó Korlát, te mélyen emberi! Határ, te legnagyobb zseni! Az Istené az óceán, s a galaktika, az atomok és a bolygók nyája, míg a kitikkadó emberfia a lépéseit is megszámlálja! De ami túlesik tétova lábain, gyönyör helyett abból lesz a szaggató kín. Mert ha túl az emberi kicsinyen rohansz a szép, az igaz nyomán, tutaj lész, mit szétszed az orkán, mert rádszakad a végtelen Isten! ======================================================================== Sírok, emlékek, temetôk V. kötet Minden templomban vértanúk, megöltektôl lépsz más megöltekhez, s bármerre fordul a via és az út, lármájukban in pace nyugszik ez és ez. Történelmünk legfôbb szereplôi a hímes császárok és a vörös hóhérok, nélkülük tán a fű sem nô ki, minden más a színen: csak volt épp ott! S ez valahogy még rendben is van, hogy hol csontok feküsznek egymás hegyén-hátán, hol meg egy árva koponya a sírban, -- hát ilyen útra indult velünk Ádám! A pokol: az Auschwitz gázkamrái, az inferno: fagyott tetemek a tajga földjében, s a seol: a milliónyi, milliárdnyi, kiknek nyoma sincs se földön, se égen! A halálban a mélyen keresztényi, hogy csak együtt vagyunk kôben és csontban, kiket, mindünket Atyánk szült, az égi, s az Övé vagyok akkor is, ha el is csavarogtam! A halál, habár Isten büntetése, mégis gyöngéd, békés és pihentetô. Csak amit mi vájunk földbe, vízbe, égbe, csak az a sátáni, az a temetô! ======================================================================== -- ugyanaz a csöndes angyal -- V. kötet Az ember már rakodik, bár nem egy szállodában, s valami Pincér számol, összegez, de nem hogy mit ettem, ittam, vagy hogy hányszor, és hogy hol is háltam. Nem érdekli, amit fogyasztottam, vagy mit eltettem gondosan, s amirôl majd megismerik, hogy tényleg eljutottam oda, hová magam sem gondoltam. Nem törôdik a poggyászommal, azt méri csak arccal, kézzel: ne gyúljon bennem semmi lángra, ne higgyem, hogy megnyílt az ég, ne mozduljon a barométer! Hogy higgadtan nézzek szembe a mindörökké mindennappal, s ha óriást is mutat most meg, tudjam: otthon is majd ô visz körbe, ugyanaz a csöndes angyal. ======================================================================== -- a barbár a legszívósabb! V. kötet Mesélte valaki régen, hogy a háború végén, a nyugati határszélen egy sor német katona-holttestet látott. Kinyitották rajtuk a nadrágot, hogy mit belôlük lejjebb metéltek le, azt fenn a szájukba préseljék be. Múzeum a Vatikánban: meztelen latin szobrok sűrű glédában. Tereken álltak, vagy zárt átriumban rég, mikor rájuk tört a barbár ellenség, s a gótok, herulok esztelen dühe sorban a nemi szervüket tördelte le. Lélegzet-elállva nézem, hogy a barbár a legszívósabb a történelmi létben. Hisz évezredek után a sztyeppék vadja ugyanazt a mocskot és úgy csapja a herulok késô nemzedékére, ahogy azt apjuk e kövekre mérte! ======================================================================== Szavak, szavak V. kötet Nemzetközi konferencia. Pár százan ülünk egy nagy teremben, öt nyelv közül válogatva. Térdünkön rangos irattartók. Fejek, arcok színes kavalkádja, sokat megéltek, még többet vallók! S a vásárnak csupán ennyi a haszna. Mert szó, tenger bolyong papíron, levegôben, de a hiteles úgy támolyog: vérbefagyva! ======================================================================== Visszfények V. kötet Itália földje terem is valamit? Mert ahová nézek, csak a márvány vakít! + Templom ezer is áll a városban. De egy Ábrahám hány igazat remélhet, ha végigjárja ôket sorban? + A pápa a világegyház feje, meg is célozza ezernyi lencse. De hogy valamit a szája is mond, arra figyelni már ki sem bolondl + Maria sopra Minerva. Legalább egyszer helyes a sorrend, úgyis mindig Minervák, Merkurok, fúriák lovagolnak meg vértanút, szüzet, Máriát, s nyög a felülrevaló -- ott lent! + Vízözönelôtti apró villamosok. De tengersok autóban egyedül robog a futószalagszülte milliónyi Én. Ahogy a muslincák zúgnak-kavarognak az elhullt állatok tetemén. + ,,Sötét boltok utcácskája.'' Még címnek is elmehetne egész nemünk hosszú múltjára. ======================================================================== Más az, pajtás -- V. kötet Tisztán láttad, és szépen akartad átadni egész birodalmad. Csonkjai agyadban, szemedben, szívedben, kristályos cseppkôvé éretten, vaksötéten csüngtek barlangjuk mélyébe, bárha ennek színbe, fénybe fordult éje, ha ember az kérdô, ha az Isten kutató lángja futott fel valahol falai boltjára. + És nem is vagy fáradt, beteg meg még úgyse, csak valami front, vagy egyéb istenuccse: s megfeszülsz belül, mit sosem éltél át még, hol ködös látás, hogy gyöngyözô halánték, tárgytalan szorongás, vak-süket égbolt, a derűs öröm vagy sose, vagy rég volt, -- dehát, pajtás, más az, ugrani -- papíron, mintha feléd fordul lassan bár, de hívón az az Arc, és az a Szem: s e kapuszárnyak mögött: az Örök Végtelen! ======================================================================== A régi kápolna újra él V. kötet A lábunk még csak betonon jár, a metlachis ládák benn a raktárban, a falon mély ívekben lóg a villanyzsinór, s ha festés nincs is sehol, ahol kéne, a mészfoltoknak se hossza, se vége. Korábban jöttem egy órával, s körbejárok minden zugot, sarkot, megismerem még a régi márványt, meg az új lyukakat, a sok új törést, s a régi oltár helyén a mocskos züllést. A negyvenévi farsang nyomait, mi törölni akart két és fél századot, s beleszakadt az erôlködésbe. Színes emlékek villannak rám itt-ott, s csak hála ég bennem, bizalom és béke. ======================================================================== Egyszer minden kehely felborul V. kötet Tudod, hiszékeny léleknek aligha mondhat bárki is, s te sem tartoztál még soha a bódult látnokok közé. De mégiscsak, amit az ember vétlen lát, mi minden ok nélkül csak úgy elébe villanik az Átváltoztatás során, honnan jöhet, vagy mit jelent? Valóság, vagy -- vagy prófécia is? Jelkép? Pontos elôretörténés? Hívón figyelmeztet, figyelmeztetve hív? Miként a rádió ,,pontos idô'' jele: számolhatóan véges és végesen számolható az öt kemény sípszó? Ezt láttad élesen: a fölemelt s letett Kehely kezemben felborul, s a Bor az oltáron lassacskán szétcsorog, mert életemnek Nagymiséje véget ért! Költôkhöz illô szép költôi kép! De hát már rég tudom, hogy létünk legszínesebb Költôje, ki ezt az egész nagyvilágot ötlötte! S hogy Tôle aztán minden kitelik, egy tréfás jelzés éppen úgy, miként hajszálra pontos nyers prófécia. S most itt ülök Elôtted, Jó Uram, s belsô szemmel látva azt a felborult Kelyhet, csak halkan kérdezem : Ily mély és gyönyörű búcsúzást szánsz nekem? Szerénynek tűnik, s hétköznapinak, pedig hát Illés lángos szekere, hisz Kelyhed és a Bor Felülrôl jött és Fölfelé sodor! Uram, Kelyhedre, -- szekeredre -- nem találtál senki, senki mást? Mert én jövök! Örömmel, szívesen, akár ma még, vagy ezredév után, és ezredévnyi börtönök után! Csak addig, addig, Jó Uram, még úgy emeljem Kelyhedet, hogy ujjaim közül Borodnak egyetlen cseppje se csorduljon a Semmibe. Mi majd belôlem ömlik szét az folyjon össze és vegyüljön el a felborult Kehelynek vérivel ... ======================================================================== Meddig vársz még, Angyal? V. kötet Meddig várod még, Angyal, naiv gyereked, ki azt hiszi, hogy itt-ott, ezt-azt még helyére tehet, ki hogy készülnie kell, egyre jobban tudja, s mégis a síróktól csak az ôrültekig oda-vissza vezet ámokfutó útja. Hisz látod, a Gonosz hogy váltja színeit, a tegnapi vörösbôl ma szivárványba ferdít, de ômaga akkor is változatlan marad, és benne, alatta, fölötte, mögötte nincs más, mint salak, salak, salak. Ezért faggatnálak mindig újra, Angyal, elkészülök-e még vagy ezzel, vagy azzal, te meg csak nézel, fejcsóválva, furcsán, -- magaddal készülj el, egyszer immár végre -- s nyelek egyet, mintha én ezt nem is tudnám. Megvárod még, Angyal, a józan ébredést, enyémet, mindünkét, a sok csacsi emberét, kik millió tervvel törünk a világra, s bármilyen furcsa: neked se hisszük el: magunkra kellene a sok gond, nem másra! ======================================================================== Koponyám röntgene V. kötet Elképesztô, de szabályos boltozat, ahogy a föld hajlik egy űrfelvételen, egyformán pöttynek érzem mellettük magamat, szemben egy világgal, mi színes és ismeretlen. A koponyámon némi fehér szösz, a földön sokszínű, apró mozaik, ezt látod, érted, élvezed, de a röntgenen ez alatt a Vaksötét lakik. Mi van ebben a templom-kupolában? Boltozatán elsápad a Hágia s a Pietro. Ám, ami kavarog benne, meg nem érti soha a bunkerbôl éppen csak kibújt pincelakó. Bármennyire is eltörpül mellette, az Istennek is labirintus ez. Bár tudja: a miért és a mikor hol lakik benne, chaosz is van, s a buta köd is leplez. Vagy tán ez az egész Vaksötét csak egy impozáns függönybôl áll, mi egyszer szétbontja csillogó lebenyét, s mögötte felcsendül a harsogó Parsifál? ======================================================================== 1998. (Szent Jakab), este V. kötet Két Ujja között vékony cérnaszálon lógok én, szegény árva lélek. Míg Ô másik tenyerét behajlítva innen-onnan feszíti a szélnek. Tudja, ha ezt nem tenné, elsodorna minden légmozgás, így himbálódzom bár, de itt vagyok, míg Ujjai közé nem vesz valami mást. Cseppekben hull az esô, cseppekben száll az idô. Mi hullik a föld nyeli el, Mi száll tán az égbe jut fel. ======================================================================== Még ma, nem holnap V. kötet Uram, éveid mennek, éveid jönnek, háromszázhatvanöt nap mindegyik, és háromszázhatvanötször kérdezik: elkezded ma már? Uram, kérdeztél engem, s meg is mondtad nekem: osztatlanul akarlak téged, egészen magamnak igénylek, és még ma! És én háromszázhatvanöt napon mindig csak azt az egyet dadogom: ma más gondjaim voltak, jöjj talán holnap! No, és holnap -- másnap? Dolgozni kellett, s tovább tanulni, pénzt keresni és kiadni. Megmondtam: ma erre nincs idôm, kedv, hangulat, alkalom, semmi sem jön. Ma nem merném elkezdeni: csak Neked élni, kereszted cepelni! Holnap talán, majd holnap, holnap! Uram, felajánlottam Neked imát, alamizsnát, templombamenetelt, kisközösségi összejövetelt, csak szabaduljak a sürgetéstôl, hogy egészen kellek, kívül-bévül, hogy bármi ösvényt taposhat a lábam, csak Feléd tartson a galaktikákban! Uram, én szolgálnék Neked, úgy idônként. Sôt, követnélek is, de azért mégsem örökké ! A nyakamban akár keresztet is hordok, különösen valami ügyes, formás dolgot, és áldozok is Neked ! Hiszen tulok, pénz bôven akad, de önmagam? No, állítsd le magad! Szeretnélek, de nem olyan nagyon, és el is kezdem majd -- a holnapi napon ! Uram, hát még mindig türelmetlen vagy? Azt mondod: ne holnap, még ma adj! Hát bocsáss meg, nem bánom, odaadom még ma az egész világom! Létem, önmagam. szolgáljon egészen, s követlek mindig: úton és útfélen! Hordom a Kereszted: szeretlek, szeretlek, szívem, lelkem minden gyökerébôl! és elkezdem ma, most azonnal, s nem holnap, nyögve, üres szólamokkal! ======================================================================== A püspök egy bűnbánati zsoltárt mond el: a 37.-et V. kötet Uram, haragodban meg ne vádolj, s engem ne bántson kemény dühöd; jobb, ha azoknak jut a korholásból., kik Téged figyelnek, s nem a püspököt. Pedig, ha nyilaid belém is álltak, s a Kezed rajtam ugyancsak súlyosul, engem akar, ha akar, pásztorának a világ, s ki benne az erô, s az úr. Háborgásod miatt mindenen beteg, bajaim szétmarják a csontomat: tudod, ma az ember mennyit igyekezhet, rúg egy elsô osztályú autót kap? A zűrök a fejem fölé nôttek, és szörnyű súlyok nehezednek rám; ami pénz jô: gyérülô csöppek, s alig köszöntenek páran az utcán! Bűzlô, senyvedô hüllônek néznek, esztelennek, de ártalmatlannak, ki itt maradt, múltjából a földtekének, s kit a háta mögött ki is kacagnak. S mennyit kell hódolnom, hajlonganom, mikor egész napom olyan szomorú; szűk helyem van az asztalsarkon, csak hogy a taps legyen dörgô és hosszú! Tagjaimat lázaim emésztik, minden idegszálam szemétbe való; amit teszek, lent és fönt lenézik, s az esti imám: egy marék altató. Hogy kiszáradtam, s hogy összetörtem üvölthetnék, a bensôm úgy háborog, lelkiismeret, te zajonghatsz könnyen, de két úrnak szolgálni, nem tréfadolog. Uram, vágyaimat mind elôdbe öntöm, sóhajtozásom, elôtted nem titok, úgy lennék valaki, de itt a földön, kapaszkodom, és sehogyse bírok. A szívem kihagy, infarktus les rám, a szemem elôtt ködös éjszaka; s ha hosszú távon nincs igazam tán, hát nem elég a napnak a maga baja? Volt társaimat a zűrök nem érdeklik, s kikben megbízhatnék, távol maradnak, elhúzódnak a börtön sötétjeig, én ôket, s ôk engem tartanak vaknak. Csapdák lapulnak minden kis zugban: ezt kerülgetem, azt én állítom fel, itt valaki botlik, ott valami huppan, ki imádkozik, ki meg jajveszékel. De én, mint a süket, meg se hallom ôket, s ki nem nyitom a szám, akár a néma, vagy ôre legyek bôrükbe nem férôknek, s kik nem látják: hol a szalma, széna? Mindig is úgy teszek, mint aki nem hall, s kinek a szája nem hord feleletet: rám dülleszkednétek mind-mind egyhamar, de én ki nem állok mellettetek! Bízom benned, Uram, hogyne, hogyne, Te vagy a nagy-nagy Meghallgató; de hogy tanítványod csak az volt-e, ki keresztet hordott? -- hát ez kacagtató! Azért mondom: ne csóváld a fejed, s ha megbotlottam, ne hajtsd az igazad; csak a fafejű csökönyös és merev, s elvégre Te juttattad keresztre magad! Valahogy mégis egyre csúszom, s a szorongás el nem hagy sohasem; csak rettegek: megúszom? nem úszom? s hol kötök ki végül: odafönn, odalenn? Lefekvéskor én is tudom a bűnöm, s a vétek akkor nyugtalanít, de másnap a piac zsongító nyüzsgôn csak úgy kezel, mint jól menô palit. Hát csak ok nélkül ellenkeznek velem, és igaztalanul kárhoztatnak, kik naponta szemre hányják nekem egy-egy szavát az Evangéliumnak! Kik rosszal fizetnek a jóért, s elítélnek, holott csak jót akarok: kisírok nekik stallumot, meg jobb bért, s úgy néznek engem, mint Bál-, s Mammon papot! Miért hagysz el hát te is, Uram? Ne maradj tôlem olyan nagyon messzi, hisz mi megrekedt itt sárban, kátyúban, a megváltásodat én menekítem ki! Jöjj most Te a támogatásomra, Uram, üdvömnek Istene, hisz, ha én meg nem mentettelek volna, Neked itt ma már nyomod sem lenne! ======================================================================== Ó, szószék! V. kötet Nem bánod, ha elkésve ugrik, ha nehezen hagyja ott az ultit, csak engem nem fogadsz soha, ha rögtönözve kapkod, hadar, ha édeskésen locsog, szaval, csak én vagyok a kirekesztett, a mostoha! Legyen tolvaj, s felmehet rád, eltűröd az alkoholistát, csak engem, csak engem soha, legyen parázna, szenilis kujon, kiskocsmát járjon, pressót bújjon, csak én vagyok megbízhatatlan, és ostoba! Hite ne érjen egy avas rongyot, dôljön belôle szitok, mocsok, már beszélhet, én nem; mert ismer minden trágár viccet, hát szónokául a Jó Hírnek egyedül ô jöhet számba messzi vidéken! A besúgókat elhordod sorra, s kik szavukat hajlongóra fôzik, mit én nem; a hazugokat, s kik kioltják Urunk mécsét, s a maguk kormát hintik rólad, mint jó magot dülledt kevélyen. Kik lépcsôjüket látják benned, s magukat tolva rajtad feljebb, leköpnek legbelül; ôrült téveszmék hirdetôit, kiket nem az égik, csak a földik, a kéjjel nyalhatók, markolhatók, érdekelnek egyedül. Minden testi-lelki púpot, golyvát, mik az Isten ügyét felcsúfolják, ha nyögve is, de hordasz, -- hát nem vágyom rád mégse, mégse, ha az az Úrnak büntetése, hogy ne a Lélek szóljon itt ma, hanem csak egy ordas! ======================================================================== Apostolutód V. kötet Apostolutód vagy? Csak tudnám: melyiké? Pál két földrészt bebarangolt gyalog, te uraidtól a Mercedest kapod, min idegördültél a kapu elé. Apostolutód vagy! S nem csinálod rosszul! Az uraktól, kik Bertalant megnyúzták, te rangot kapsz, pénzt meg ruhát, bár övéinek Krisztus nem ezt szánta sorsul. Apostolutód vagy! S hozzá szemed, füled. Máté Urára figyelt, s a tanításra, te rámosolyogsz a tanyasi Kajafásra, s szúrós szemmel miránk vetsz még tüzet. Apostolutód vagy! S hol benned a Lélek? Tamás, ha másnak nem, hitt a sebeknek, te rajtunk még a gúnyát is megveted, s lenézel, ahogy ôreink lenéznek. Apostolutód vagy! De kivel vagy rokon? A Gergelyek, Piusok, Incék, Adorjánok, Gellért, Lukács, Pázmány: egy se kapzsi, álnok, hacsak nem véred Rouenból Cauchon! ======================================================================== Sírfelirat V. kötet Jobbra és balra puhán, hajlongó nád között éltél tölgy módján, egyedül. Térdre, s a talpuk alá száguldó viharok cudar árja verte a nádat: téged emelt fôvel, s állva talált ez a vész. Egyházad méltó fejedelme, kit nem a bíbor, ádáz péteri lánc tett meg apostolivá. Hallhatod, hogy dübörögnek sírod elôtt el az Egyház díszmenetébe sorolt késô századok is. ======================================================================== Fiposz (Fiatal papok országos szövetsége) V. kötet Püspök Atyáim, hallgassátok igaz ügyemben hogy kiáltok, hisz csel az én számban nem lakik. S a ti szemetek magán az Igazon, a döntést tôletek várom, hallgatom, lássátok bennem az Egyház ifjait. Szegény szívemet bármerrôl nézitek, nincs benne sötét, és nincs benne hideg, csupán naiv, lázas és fiatal. Nem lépett félre, mint józan felnôttek, a Szókra figyel, mik az Ajakról jônek, s aljasságot múltjában nem takar. Hát így fordulok tihozzátok most: az irgalmat adjátok, a csodálatost, annak ki jobbotokhoz menekül. Ugye, mint szemetekre, vigyáztok reám, meghúzódhatom infulátok árnyán, azok elôl, kik üldöznek cefetül. Gyűlölôim dühükkel öveznek, szívük, mint egy mérges pöffeteg, s a szájukon gôgtôl torz vigyor. Lépéseikbôl feszül rám hurok, sötét szemük vérszínben forog, hogy mikor áshatnak el már, mikor? Olyanok akár az éhes oroszlán, vagy annak kölyke, ha elfogyott a zsákmány: lapulva ülnek valami leshelyen, -- s hiába hallom a hívást, a jajszót, hiába várnak az utak, az ajtók: a lábam alatt verem után verem! Keljetek fel, és menjetek elôttem, s ha nem is bírjátok le ôket egykönnyen, fároszom lesz majd az arcotok; nekik mindenük a föld, a has, a vér, kicsinye-nagyja csakis ennek él, nekem elég, mit hagytok: a lábnyomotok! Ajánlás Nem, tudjuk, az író pap, vagy egyéb, nem ismerjük hitét, vagy szégyenét, de miránk biztosan nem ütött: így levelét a Mammon papjainak átadják gyorsan, még a mai nap : a hűséges magyar püspökök. ======================================================================== Püspökszobor V. kötet Barátom, ma nem úgy lesz az ember püspök, mint régen, hogy ájtatos, jámbor, buzgó, hanem jó pofát mutat erre is, arra is, -- mesélte a püspök Pécsen. Püspök úr, nem tudná elárulni azt is, hogy az Istennek mit mutat majd, milyen pofát, ha egyáltalán hiszi, hogy lennie kell valami ilyennek? ======================================================================== Ki képviseli? V. kötet Két érsekünk száll újra napkeletre, az Egyházunkat képviselni száll, sok szóval, tapssal hajbókolva persze. Itt moccanatlan állok egymagamban, egymást tapodja annyi tél és nyár, s az Egyház szíve dobban bennem halkan. ======================================================================== A Sátán és az Érsek V. kötet (Advent 2. vasárnapján) (A színen átlósan egy bazilika két toronysisakja. Tiszta, világos téli éj. A balra, elôl lévô toronysisak felénk esô oldalán hócsík; holdfényes derengés. A látható toronyóra az üres színen zengve üti el a tizenkettôt. A felénk esô torony háta mögött körszerű vörös derengés kúszik fel, s lassan láthatóvá válik, hogy a Sátán és az Érsek vannak benne, és másszák meg együtt a tornyot. Az Érsek reverendában, pileólussal, mintha most lépett volna ki a szobájából, nehézkesen jár, a Sátán a karjánál fogva állandóan támogatja. A Sátán papi civilben, fedetlen fôvel; karcsú, fiatalabb, hosszú, hátrasimított hajjal, mozgékony, rábeszélô, mint egy vásári kikiáltó. Az Érsek önállótlan marionett-figura.) Csak a Sátán beszél: Hát csak felértünk könnyen, s baj nélkül ide, a dómod tornya, érsek úr, nem csúsztatott el bennünket, mert jó kutyánkként gazdáit megismeri, hisz véled együtt, benned és árnyékodban gazdának lenni vágyom itt jómagam is. Ne hökkenj meg, ki nem szorítlak téged én, sôt oly széles teret nyitok meg számodra, mit el nem értél volna nélkülem. Most ádvented van, jól tudom, s naptár szerint te nyilván egyre várod Ôt. Hidd el nekem: nem érdemes! Helyette jöttem hozzád én, s te százszor jobban boldogulsz majd énvelem. Ajánlkoztam már egyszer régen Néki is, mert hát elôítéletek nem bántottak soha. Egy ily templomtetôn tárgyaltunk akkor is, de boldogulni nem tudtam Vele. Ô hajthatatlan, irreális, és merev, nincs benne semmi üzletképes fürgeség, egyoldalú, és nem néz más szempontokat, pedig ha kéz kezet mos, úgy lesz rend csupán. Az én ádventem néked sokkal hasznosabb, meglátod mindjárt tenszemeddel is. Fogódzkodj jól, és nézz körül! (Az Érsek nehézkesen fogódzkodik a toronykereszt szárába. A keresztág felettük van, addig nem érnek föl. A Sátán könnyedén, karjával körbe mutogat, s mintegy abból kilövellve, vörös fénycsóva világítja meg azt, amirôl beszél.) Mindazt, mi csak elôdbe innen tárul fel, kettônk közös, szép birtokául kínálnám neked. Folyónkat nézd: mi méltóságosan vonul át messze tájak, városok ölén, s ezekbôl mind nem űznek szégyennel ki téged sem. S nézd ott lenn a vibráló fényfoltokat: a fôváros, hol játszhatod továbbra is sok régi, csillogó sámánkodásodat. Nézd, erre erdôk és hegyek, s megbújva köztük apró bányász-falvacskák: és nemsokára mindegyikben felcsendül a roráté. És látod, én mindezt neked hagyom, pedig ha én nem állnék melletted, ma mindezekhez nem is lenne már közöd. Ne szólj, tudom, mit mondanál, s én pontosabban megfogalmazom, mi benned aggályos kérdésként felriad. Az áron izgulsz, hogy majd mindezért mivel fizetsz nekem? Nem érdekel sem dollár, sem rubel, se frank, se yen, se márka, sem shilling, nekem fizetni lélekkel lehet csupán. Tiéddel persze nem, mert jóbarátok lelke úgyis kölcsönös: s miként az én lelkem tiéd, tiéden épp úgy örvendek én is ma már! Hanem a többiek! Akik itt élnek szerte mind e tájakon: harangozz, prédikálj, misézz tovább nekik, neked maradnak mind a templomok, a műemlékek, gyűrűk, infulák, barokk ebédlôk, díszes köntösök, de lelkeikkel úgyse tudsz mit kezdeni, azokra nincsen semmi, semmi szükséged, ezekrôl mondj le számomra tehát! (Az Érsek megkönnyebbül) No lám, nem ért itt semmi megrázkódtatás! Ezt persze szerzôdésbe kell tennünk. Ettôl azonban mért borul el újra homlokod? Ne bántsanak most, régi fausti trükkjeim, alá sem kell most írnod semmit itt nekem, se vér-tintával, sem pedig más hókusz-pókusszal. Én mindig friss, modern vagyok, és minden korral együtt lélegzem, mi, tenkorodnak jó, nekem mind megfelel. Tudom zsebedben egy írás feszeng, egy lelket kérnek abban vissza hű szerettei, s papírjukra aláírásodat óhajtanák mivel csuhás ez a pali. No hát, ha arról lenne szó, hogy szép középkorodból összedűlni készül épp egy omlatag torony, azért instanciázhatsz bármennyit, aláírhatsz, vagy kérvényezhetsz is! De itt egy lélek, érted, lélek itt a tét, és megmondottam: nincs közöd a lelkekhez! Az egyezségünk úgy lesz hatályos, ha ezt az írást itt elôttem te most széjjeltépdesed! (Az Érsek lassú némajátékkal írást húz elô a zsebébôl, széjjeltépi, a papír-szeletkék gyér hóesésben hullanak le. A toronyban megcsendül a roráté-harang.) Ó, hogy a ménkű, nyakunkon a roráté! (A vörös fénykörrel együtt eltűnnek. Alulról a templomból hallatszik a pap hangja.) Izaiást olvassuk: saját lakói megfertôzték már a földet is, mert megszegték, mi törvény volt, és felforgatták azt, mi jog, s idôtlen szerzôdésemet felbontották. Ezért a földet átok önti el, lakói bűnösökké süllyednek, oly lélekkel, miként a tűzben égetett cserép, s alig néhány lesz rajta majd, ki megmarad embernyi embernek. (Iz. 24, 5-6) (Közben a függöny lassan összemegy.) ======================================================================== -- hol rejtôzöl? V. kötet (9/3. zs.) Miért maradsz, Urunk, olyan távol, hol rejtôzöl, mikor senyvedünk, mikor a gôgös kegyetlenül páhol? Zsákutcában les az ártatlanra, kiszemeli a gyengét magának, s a szerencsétlent hurokba csalja. Leborulhat az árva elébe, csak pofozza gúnnyal jobbról-balról, s térddel tapos elnyúlt gerincébe. Ádáz szívét elnyugtatva mondja: ,,Feledékeny az Úr, és el is fordult, dehogy néz egy ilyen kis kukacra!'' Az intézetbeli, eldobott srác az ô botját lesi rebbenô szemmel, és lúdbôrös combján kotorász. Vagy aljasabbak elé lökik térdre, hogy szájával csiholjon tagjukból gyönyört, utálkozva, vinnyogva, és félve. Ha felnôtt: bokájához kötik a csuklóját, míg elzsibbadva magát összevizeli, hogy pirulva másszék el onnan négykézláb. Pribékje vérében vadul lüktet a kéj, szeme is vájkál a másik húsában: ,,Nem ítél az Isten -- szól --, hisz nem is él!'' Beleürít a lekötött szájába, kiszögezve letépi hímtagját, vesébe, herébe hasít a csizmája. Asszonyt meggyaláz a hörgô férj elôtt, fiatal lányt bottal hasít fel, s korbáccsal csókolja ájultra a nôt. Leszaggatja a szüzekrôl ruhájuk, papjaidra perverzitást mázol, s széjjelmarná minden idegszáluk. Arcunkon, gyomrunkon ringatódzva áll: ,,Én meg nem ingom most már mindörökre, soha sem ér baj, bűnhôdés, halál!'' ======================================================================== -- érjen el a vágyunk -- V. kötet (9/4. zs.) Kelj fel már, hisz alját böfögi föl a szennygödör, felejtenéd a szegényt, meg az árvát, mikor hátuk bôrét csíkokban hántják? Eddig is Elôtted voltak bajunk és könnyeink, és úgy latolgattad súlyuk tenyereden, mint porát patikus a kézi mérlegen. Mert Te vagy, ki ezrediziglen fizetsz a jóért, s bűnünk felejted már hetediz után, de vizslaként jársz addig a nyomán! Rád bízzuk a verés és megtipratás gyalázatát, a bensônket rágó embertelen szégyent, s hogy árvák vagyunk csontig ható mélyen! Várjuk, hogy korbácsuk markukkal együtt törd szét, minden gazságuk szemükre vessed, s a szadistáknak ne legyen kegyelmed! Egyszer már légy ura ennek a csöppnyi bolygónak, a vadakat veszejtsd ki földjérôl, s érjen el a vágyunk, mi oly rég Feléd tör! Rettegést ne verhessenek, mint szögeket, belénk, valami jussunk nekünk is legyen már, s érjen el a vágyunk, mi oly rég Terád vár! ======================================================================== Egy fiatal angyal ... V. kötet Egy fiatal angyal elkiáltja magát a belsô portán : -- Péter bácsi, mondja, mit csináljak? Van itt egy ember, a külsô rendészet átengedte ugyan, de az üzemegységek nem tudnak róla. -- Kérdeztem: mi volt? Azt mondja: pap. Szóltam Tamásnak, az kérdezett tôle valamit, aztán közölte, hogy nem tartozik hozzá. Keresztes János énekeltette volna, de elmenekült a hangja elôl. Az arsi plébános végignézett rajta, és csöndben megcsóválta a fejét. -- Faggattam: mit csináltál? Hát hogy ô írt egy pár verset. No, nem túl sok bizalommal, de hívtam Angelus Silesiust. Annak elkezdett deklamálni, de az is lerázta magáról, hogy ennyivel elindulni lehet, de megérkezni nem érdemes. -- És honnan jössz? -- próbálkoztam. Magyarországból. De hát Istvánék a huszadik századból csak felsôbb parancsra fogadnak be bárkit is. -- Mégis, mondj valami jót magadról! -- Istennek szenteltem az életemet. Benedeket hívtam a házi vonalon. Hát spicli nem lehet -- mondta -- , azt nem eresztik odáig. Megszakított terhesség lehetne, de az nem a te kapudon jár át. Mindentudó épp nem vagyok, de ha ez nem átejtés, ritka egy species lehet. Engem mindenesetre hagyj ki belôle. Kezdett melegem lenni. Az emberem nem volt türelmetlen, de nem is mozdult el a kapu melletti ülôkérôl. Aztán egy nagy csapatot jelentettek, egyháziakat, papokat és püspököket, akiket a Tisztulás Helye adott épp át. Folyton ismételtem, amíg jöttek: Ismeritek ôt? Ki ismeri? Tétován nézték vagy elkapták fejüket, de csak tolongtak egymást taposva befelé. Senki sem vállalta, senki sem törôdött vele. Akkor megfogtam a Senki-nénit, aki a vatikáni hivatalokban takarított, s ezért most ô kezeli az egész leltárt, amihez más hozzá se nyúlhat. Az végigböngészett minden regisztert, és azt mondta, hogy ezt a pókot a Sedes Sancta nem tartotta számon. Ellenpróbát tettem: szétverve mellôle a sátánfiakat a poklokban megnéztem a Pusztulás Könyvét: azon csillagok névsorát, kiket a Sárkány söpört le farkával az égrôl. De nem volt köztük. -- De hát hol hagytál valami nyomot magad után? Hol lehet rád találni, elérni, kitapintani, meglátni, hallani, lefényképezni, bekeretezni, fellapozni, ízlelni, vagy megszagolni, felhasználni, vagy rád kapaszkodni? Hol volt helyed az életben? S csak nézett reám értetlen. -- Talán valami egyszerű szent? S hívtam a Miasszonyunk középkori bohócát, Mireió-ból a pásztort, a fatimai és La Salette-i gyerekeket, de nem tudtak mit kezdeni egymással. -- Vagy remete? De Antal azt mondta: náluk sose volt villanyborotva. -- Látnok? Jeremiás hegyesen kérdezte: ti a csönddel prófétáltok? A heisterbachi barát, ki háromszáz éven át szemlélôdött elvesztve magát az erdôn, kezébe fogta az arcát, szemébe nézett, s fejcsóválva mondta: sok benn a villódzás, s nincs mozdulatlan mélye. Hát Péter bátyám, ez a vége. Kifogyott a tudományom. Péter szótlanul felcihelôdött, s az angyalt maga után intve, kiballagott a kapu elé. Szótlanul, összehúzott szemmel méregette az utast. Aztán azt mondta az angyalnak: nyalábold csak fel és emeld meg. Az angyal az égen egy bolygóval szokott labdázni, egy embert akár kisujjal felemelne, de most -- -- hüh, Péter bácsi, ezt ránôttetted a kapura, hisz mozdítani se bírom! Ez, -- ez varázslat! -- Ne is erôlködj, -- felelte Péter. Látod, ez a helye. Nem én nôttettem oda, csak helyére zökkent, mint ajtó a vasára. S ki nem emeled többé onnan. Süket, súlyos, él és mozdulatlan, akár a téglák a falban. Nincsen semmi egyebe, a mennyei anyag végsô paránya, csak a súlya van meg egyedül magába, de semmi konkrét nincsen benne, minek valami súlya lehetne. Csak egy pont, min kisugárzik a Kegyelem, s ezért van helye idefent. De mivel semmije sincsen, senki se tud mit kezdeni vele, s ezért a hajlékokhoz sincs köze. De övé a fal, a fal töve, mint egy tégláé, egy kôé, minek a dolga, hogy legyen, ahol van, nem mozdulva, és mozdíthatatlan, mert ez a dolga minden falnak, amik mögött a többiek laknak. Ez így marad itt most már, akár egy néma kapubálvány, rendíthetetlen, bárha angyalok is táncolnak a hátán. Péter szótlan ballagott vissza, s az angyal némán követte. Csak a kapualjban szólalt meg óvatosan: -- Péter bácsi, tudom, van tudomány, tisztaság, szelídség, hôsies bátorság, szegénység, szenvedés, prófécia, gyógyítás, ima és tanítás, és számtalan egyéb, -- mi mind színes, díszes, lobogó, zenélô, csattogó, harmatos, repülô, álmodó ereje, csodája Atyánk Kegyelmének. De mi ez a színtelen semmi, ami van, bár nincsen, a nincsenje súlyos, s az üressége: Isten? -- Hát igen, szólt Péter, ez valami olyan, mi a többiben is megvan. Csak azokban még ráépítettek erre valamit. Ez foghíjas telek a Körúton. Kétségtelen ott van a többi ház között, de bár nem épült rá semmi, az utca sorából mégsem nyesheted ki. -- Na, de ha az egyik ház a mozdulatlan Kontempláció, míg a másik a kalandos Apostolkodás, és így sorban mindnek van neve, külsô alakja, bútorozott belseje, ez mi a csoda, hogyan néz rá az ember, hogyan emlegeti, tán úgy, hogy: futottak még? Péter elmerengve nézett messze: ez a Csusszanatlan Hűség Kegyelme! Van belôle több is, csakhogy alig látszik: a kô a talpad alatt, s a fal, amin a napfény játszik ezekbôl tevôdik össze. A többiek vitatkoznak, vagy énekelnek, de a harsonaszót, s a döbbent csendet e falak tartják, hordják, ölelik -- de ez nem szokott érdekelni senkit. Ezért nem tudtál róluk te sem. Pár nap múlva hozzákopik ô is a fal többi kövéhez, s rajta se fogod már látni, ki volt, miért élt, s mit érez. -- S akkor a boldogsága is valami öntudatlan álom? -- Azt azért ne próbáld kitalálni, hogy mit érez egy könnyű csónak az Isten ölén ringó óceánon! A csillagnak kissé nagyobb űrt hagy alul is felül is. Másnap már hajnalodott, de még párás csönd ülte meg a hangtalanul újra születô világot, mikor a fiatal angyal kisuhant a kapu elé, . s leült egy kissé feszengve a kapu melletti pad egyik végére. A másikon ott ült a tegnapi ember mozdulatlanul, de valahogy még szürkébben is, mint tegnap, mintha már kezdene is hozzákopni a fal tövéhez. Kis idô múlva az angyal beszélni kezdett, de csak úgy maga elé, mintha a másikat észre sem venné. Pedig feléje nyújtózott minden szava, csak hát ettôl a másik sebe, bár gyógyulhat is, de ha felfakadna? Nem mindenki cikázik úgy a lét vizén, mint tavak tükrén a vízipók, s nem villan, mint a küldetéses angyal sejtelmesen át az ég ívén. Nem is birkózik az emberekkel, a földdel, önmagával, bizonytalan töltéseket rakva kapkodó kézzel, ingatag lábbal. De hogy valaki sután megüljön itt a fal tövén, s ne bontsa azt, ne ássa át, belopva bármily sánta önmagát, elég legyen neki a távoli visszhang, a fénybôl, amit ad: az árnyék, és békétlenné ettôl mégse váljék, az örökkétig föl nem érem én! Már azt hitte, hogy nem kap választ, mikor jellegtelen, gyönge hangon, ahogy az ember magának beszél, a másik mégis suttogni kezdett, ahogy a fák közt motoz a szél. Ki tudná megmagyarázni önmagát, ezt az önmagának is ködös bárcsak -- vajon -- mégis -- talán-t? Egy részrôl mindig azt mondták: makacs, konok, forrófejű -- s ez annyiban valóban állt, hogy mit rám bíztak, vagy én találtam meg, úgy szorítottam foggal és körömmel, mint mikor szájzárat kap az eb! Az én portámon nem is jött át semmi, mi nem hordta a Pásztor illatát, nem érdekelt a fönti, sem a lenti, csak álltam, mint ár ellen a gát! Ki egy szökéssel átlebbensz hegyek és vizek fölött, és kit semmi és sosem kötött a széles létben egyetlen cövekhez, ki áttűnhetsz, vagy újra megjelenhetsz, ki magad vagy a könnyű és az új, hogy tudhatnád, hogyan érthetnéd meg, hogy lehet a mozdulatlan -- élet, és hogy lesz csíra abból, mi csak súly? S az angyal majd átesett önmagán, hogy óvatosan, de fülig kedvesen, próbáljon kigombolyítani a gubancból valamit, mivel nem találkozott még sehol sem. * Nem kellene több, csak játékodnak lenni, villogni körötted, mint csillagod, az esti. Porszemként lebegni Lábaid nyomán, vagy épp megtapadni Sarkad oldalán. Rezgô légszemcse, mi Hangszáladtól szólna, egyetlen betű csak, de Te írtad a porba, örvény, mit egy könnyed mozdulatod kavart, testetlen, mély csended, senkitôl sem zavart, nem kellene több, csak semminek sem lenni, de ahol Te lennél, ott lenni a semmi! * Tudjátok, arra sose vágytam, hogy tapsoljatok nekem, az igazság betűin dolgoztam, nyers gránitköveken. Tudjátok, azért se nyüzsögtem, hogy ámulók tiporják a sarkam, testvérnek még álmaimban is csak a mosolygó békét akartam. Nem gyűjtöttem színes csodákat majdani döbbent gyászolóknak, elég volt, hogy ne adóssággal ébresszen a pogány holnap. A vurstliban, hol mindegyiktek csak önmagát üvöltötte, én messze hallgatóztam volna illatra, fényre, csillagcsöndre. S míg munkátokat majd szelek hordják, -- ezer rongyos papírcafat -- én fekszem majd csak mozdulatlan, mint utcakô a talpak alatt. ======================================================================== A tékozló fiú indulása V. kötet Nem emlékszem rá, hogy mikor jöttem el Tôled, valószínűleg akkor se vettem észre, s ha volt valami búcsúszavad, a fülem el nem érte. Vittem magammal és magamban azt az egész örökségemet, mirôl Te már akkor tudtad, hogy csak elhányt szemét lesz a java peremén egy hosszú útnak. Nem sajnáltál semmit se tôlem, sokáig néztél a kapuból utánam, pedig tudtad, hogy nem fordulok hátra. Az elinduló nem Terád kíváncsi, nem is Rád figyel, hanem a világra! * ,,Hét napon'' át hangzott, hogy ,,Legyen'', és visszhangzik máig milliárd éveken. * S míg a Lét dalol, nyugodtan, gazdagon, ,,tenni'' cibálja az izgága Ôs-majom. * Pedig ha megcsendít az Ujj egy hangvillát, más hangot elültéig az sem ád! * A váci nagy MZ-osztályon értek el harmatos reggeleid. S most itt a szomszédban, a Szuttai dűlôn súgod el halkan az aznapi szép estelit. * Egy kiskamasz: nem élte meg még élted negyedét, s szikrázik feletted, mint a tavaszi ég. Míg vén salabakterek s modern cicomák, gyűrűk, keresztek, jelvény-cafrangok csak a ,,vadállat'' jeleit hordják. * Egy püspök: szerény és egyszerű, mint az arsi pap jár az emberek közt, interjút nem ad. Jól látja, hogy az evilág marad evilág, bár bazárában a sok naiv keresztény bóvlit csomagolni tartja a -- Bibliát! * Egy keresô: Krisztust keresi égen-földön mindegy ki az, csak hozzá jöjjön. Mindegy hogy néz ki, mit hirdet, mit akar, csak olvadjon a szív, mint napon a vaj! ======================================================================== Hol vagy, Karácsony? V. kötet Az utcasarkon nyit épp egy butik, csicsás nô rakja ki csicsás áruit. Gondterhelten robog el egy templomszolga, hisz a perselye csak a drágaságot kongja. A battyogó ôrjárat jobbra-balra vizslat, kapkodják is a linkek vacak vackaikat. Sorsjegyárusok, jósok, sündörgô pimaszok, és bóvli, bóvli asztalon, szívekben, szemekben, agyakban, szavakban, papíron, képeken, s áradnak köztük kölykök és vének, sihederek, lányok, kiégett szépek, s maguk se tudják, hogy mocskosak, csupaszok. Megyek köztük, mert valahogy átdereng a fény sátrakon, rongyokon, a színek szemetén, mint sűrű lombok között a napsugár még rothadót is megcsillant és általjár, úgy átsuhan, átszitál rajtuk a Karácsony: az aluljárók falán és kövén, a lépcsôn, a rácson, a hamis és csúnya gyertyás fenyôkön, giccses képeken, az árusok haja bozontján, a csillagszórókon, az újságos ponyván, s milyen furcsa, hogy szemét hátán szemét szólongatja kupacban a Logos ünnepét, s kapkodva várja, hogy közibük eljöjjön ... Mert mire az éjféli mise felcsendül, csak a piszok marad itt meg egyedül, mint a Teremtés elôtt az üres káosz, mihez úgy nyúltál, mint a világ anyagához, hát csak rajta, Karácsony, rajta te Kisded, mert hogy az új Teremtést végbe is vigyed, ha egyébbel nem is, szeméttel szolgálunk -- jöjj Te Megváltó, Te közeli Isten, kinek mosolya, csillaga innen kisegítsen, áradó fénye, aranya, tüzének zománca koszos odvainkat sikálja, formálja, Te egyetlen igazi kincsünk és Királyunk... ======================================================================== Marika V. kötet A szeme félig lecsukva, a szemgolyó a szemsarokba fordult, az arca foltos, eltorzult és durva, mi virág volt, most fonnyadt, lekonyult. Minek emeled fel a szemfedôt, ugyan mit találhatsz alatta? Úgysem lehet az, aki volt azelôtt, magad leszel végül is becsapva. Nem akarod hinni, hogy porrá leszünk, vagy visszafognád a szárnya bontogatót? Hisz az, ami itt számodra megszűnt, mindenével issza az Örökkévalót! Idegesen forgatsz egy ócska felöltôt, mit a ruhatárban hagyott valaki, A darab véget ért, zúgnak a szellôzôk, mért nem az üdítô szabadba szaladsz ki? Atyánk illatos tavaszi estéjén valaki kacagva integet, -- odafenn, odaki... ======================================================================== Hallgatnom kellene már, Uram? V. kötet Lehet, hogy vak és süket vagyok, s agyam és szám nem tud már se szépet, se nagyot, de úgy bolyongok mégis világod nem-látszó tájain, mint ki lát is, szól is, lép is, akárcsak tegnap, tegnapelôtt. Ám szelíd kezek fognak, húznak: jaj, vigyázz, maradj, eljárt az idôd! És persze így van, biztosan, habár bennem az ifjú, a férfi nem hiszi, hogy ezektôl megrokkan. Ha kifáradtam, akkor lefekszem, a kiránduló bakancsom is más hordja már, de elegek is nekem a felhôk odafenn! Naivság, hogy gyengébb vagyok, esendô, van ugyan velem protézis, szemüveg, akárcsak kabát, sapka és zsebkendô. De azért, Uram, én nem vitatkozom, nem hogy Veled, de mással sem, mindössze nem számok teszik ki a korom, s ha a tengerár bennem zúgva hömpölyög, nehezen tudom rávenni magam, hogy töltsek meg a kútnál egy csorba köcsögöt! Amíg, Uram, a harsonádat hallom nem várhatod tôlem, hogy napozzak bármi ezüst- vagy aranytengerparton! Uram, Neked kell és valóban befognod, a két szemem, a két fülem, s a szám, elcsitítanod, mi bennem dohog, dobog, hogy elnyúljak a tenyeredben csöndben, s hogy magamhoz szorítva tündérvilágod, oda térjek vissza ahonnan eljöttem. De jövök, Uram, hogyne, amely percben hívnál ölelve minden játékom, játékod -- de addig, ha akarom, ha nem, minden sejtem lobog, dalol és vibrál! ======================================================================== Tedd, Uram, könnyebbé az elválást V. kötet Ember vagyok, buta és ostoba látok mindent a földön, mi ôrült és mostoha nem értem a Jancsi a Palkó zöldségeit csak segítenék nekik, hol ott, hol itt -- de semmi szükségük sincs rám! Nôttek az ölemben egy-két évtizeden át, én adtam kezükbe könyvet, ceruzát, s elszaladnak, mintha sosem lettem volna térdig a sárba, nyakig a mocsokba, meg se látnak többé az utcán! Más világon élünk, más levegôt szívunk, nem ér össze többé bárcsak a kisujjunk, hiába kiáltok fel a holdjuk felé, ôk ott nyüzsögnek annak másik felén, a mi világunkra nem is emlékeznek tán! Ember vagyok, ki lassan bölccsé lett, tudja, hogy a sodrás hová visz titeket. Szaladok a parton intve, kiáltva, -- a túlparton lebben ôrangyaltok szárnya -- és hallom, már hallom a vízesést -- vedd, Uram, magadhoz a szemem, fülem, szám!