Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Prohászka Ottokár: Kultúra és terror A társadalmi kérdés Nihil obstat. Nr. 3133. Dr. Theophilus Klinda censorum praeses. Imprimatur. Strigonii, die 6. Decembris 1927. Dr. Julius Walter vic. cap. ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus kiadása Bevezetés Az új szekta (1893) Mi az a szociális kérdés? (1894) A papság föladata a szociális kérdések körül (1894) Az anarchia logikája (1894) Keresztény szocialista akció (1894) Az improduktív szellemi munka (1895) Gépek és szabad verseny (1896) A szocialista theória hadi állása (1896) Marx Károly nemzetgazdasági alapelvei (1897) Produktív-e a pénz? (1898) A pénzgazdaság tarthatatlansága (1898) A katholikus patronázs (1909) Kultúra és terror (1918) A mi kultúrprogrammunk Lelki kultúra és tömegmozgalom Kereszténység mint társadalmi ideál Honnan vegye kultúrmunkánk az eszményiséget? A szociáldemokrácia ellenségeskedése a kereszténységgel Kultúra és terror A szociáldemokratikus ethika fogyatékossága A szociáldemokrácia filozófiája Szociáldemokrácia és katholikus egyház Magánügy-e a vallás a szociáldemokráciában? Miben nem szabad túloznunk? Kultúrprogrammunk és az önnevelés Lelkivilágunk A kiadó jegyzetei ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program Prohászka Ottokár Összegyűjtött Munkái-nak (szerkesztette: Schütz Antal, kiadta: Szent István Társulat, 1927) teljes 11-ik kötete. A helyesírást, kevés kivétellel, a maihoz igazítottuk. Például a következô igazításokat végeztük az eredeti szövegben: katholikus --> katolikus, programm --> program, himnus --> himnusz, ethika --> etika, épen --> éppen, theológia --> teológia, bölcseség --> bölcsesség. A könyv szövegét P. Mityók János és Pásztor Gyula vitte számítógépbe. ======================================================================== Bevezetés Prohászka papi tevékenységének kezdete óta szakadatlanul közvetlen érintkezésben volt a legszegényebb néposztállyal. Színrôl-színre látta testi, lelki, gazdasági nyomorát, és szívbôl ,,szánta a sereget''. Ennek a társadalmi rétegnek sorsa, a munkáskérdés, kitágított értelemben a társadalmi kérdés, a legteljesebb valóság és átéltség erejével harsogott bele lelkébe; s megnyílt szelleme, mely oly élénk visszhangot adott minden emberi szükségletre, nem térhetett ki korunk e legégetôbb nagy problémájának alapos tárgyalása elôl, nevezetesen az evangélium követelményeivel való összemérése elôl. Már elsô dolgozatában teljes fegyverzettel lépett ki a porondra, és azóta 35 éven keresztül ki nem fogyott a szociális fogékonyságból, buzgalomból, eszmékbôl. Nyilván ez a buzgalma vitte rá, hogy már 1891-ben kiadja XIII. Leónak, a nagy szociális pápának beszédeit és leveleit (lásd Ünnepnapok); és ez a semmiféle külsô tekintettôl ki nem kezdhetô evangéliumi szociális érzéke vezette, mikor működése területének szélesbülésével nagyarányú tevékeny részt vett a legkülönfélébb gyakorlati társadalmi föladatokat és igényeket szolgáló mozgalmakban és egyesülésekben. A két utolsó évtizedben a ,,szociális'' Prohászkát fôként ebben a minôségben ismertük; s ennek a tevékenységnek okmányait az Élet igéi, Ünnepnapok, Korunk lelke köteteiben kell keresnünk. Ez a kötet elsôsorban a visszavonultság és alapvetés korszakának nagyobb elméleti dolgozatait tartalmazza. Majdnem négy évtizeddel ezelôtt, szinte általános hallgatás közepett emelte föl elôször átható szavát a gyökeres társadalmi orientáció érdekében, és mindjárt egészen új hangokat ütött meg. Sokunknak még ma is szokatlan ennek a tiszta evangéliumi szónak nem egy hangja. De a jövô nemzedék alighanem éppen ezekben a dolgozatokban fogja megbámulni és tisztelô elismerésével elhalmozni Prohászka sas-szellemének korát messze megelôzô nemes szárnyalását. A dolgozatok idôrendben vannak leközölve; csak a Kultúra és terror gyűjteményének maradt meg az eredeti elrendezése. A kegyelet úgy kívánta, hogy a cím, mely magától a szerzôtôl ered, hordozza az egész kötetet. Az egyes dolgozatok lelôhelyeirôl a jegyzetek adnak felvilágosítást. Budapest, 1927. nov. 25. Schütz Antal ======================================================================== Az új szekta (1893)[1] A budapesti liberális lapok, akár német, akár magyar nyelven terjesszék a szellemi elmaradás halványuló eszméit, a komáromi nagygyűlés egyik beszédérôl, mely a keresztény szövetkezetekrôl szólt, azt írták, hogy ,,szocialista ízű'', -- hogy ,,becsületére válnék bármely szocialista gyülekezetnek'', -- hogy ,,a tôke ellen indítandó keresztes hadat hirdette'' s több effélét. E fölületes kritikákon megérzik, hogy a liberális lapok s a rajtok élôdô közönség még semmit sem tanult abból, ami a világot mozgatja és sarkaiból okvetlenül kiemelni fogja, mondom, még semmit sem tanult a jelenkor legfeltűnôbb és legjellemzôbb eseményeibôl és tüneteibôl, melyek egy új kornak hajnalhasadását hirdetik. Hangzik már mindenfelé a kakasszó, -- néhol a kultúra dómjára fölszáll már a vörös kakas is, s akiknek az ágyuk eddig nagyon is keményen volt megvetve, azok a kakasszót hallják, -- csak azok alusznak, akik puhán feküsznek ... az eddig dívott liberális gazdasági rendszer párnáin. Aki a liberális jogfosztó és zsaroló gazdasági rendszer ellen fölemeli szavát: azt szocialistának deklarálják. Protestáljunk-e az efféle kinevezés ellen? Semmiesetre. De igenis kívánjuk azoktól, kik a dolognak nevet s a levélnek címet adni akarnak, hogy a dologhoz értsenek s a levél tartalmáról tudjanak; különben zűrzavart teremtenek s önmagukat is nevetségesekké teszik. Aki a szocializmust minden különböztetés nélkül manapság persziflálja, az eo ipso liberális hátramaradottságban szenved; aki pedig minden szocializmust ölelget: az gondolati restségben merül el s épp annyit árt az igazságos, jogos ügynek, mint a másik. Ismernünk kell tehát a szocialista mozgalmakat; különböztetnünk kell az áramlatok közt, kiváltképpen a szociáldemokráciát kell lényegében ismernünk, s öntudatunkra hoznunk, hogy mily szellem élteti azt. Azért mondom pedig, hogy kiváltképp a szociáldemokrácia szellemét kell ismernünk, mert a szocializmus, mint nagy, világot átkaroló mozgalom, határozottan a szociáldemokrácia zászlója alatt evez; s így történik, hogy minden szocializmust egy kalapba dobnak különböztetés nélkül. Ez az eljárás pedig mindenesetre téves és igazságtalan! A napnak keltét hűvös szél kíséri, melytôl borzongva zsugorodik össze fiatal lomb s reszketve záródik a virág: de azért az a nap mégis csak áldást, színt s meleget szór majd a borzongó világra. Éppúgy állunk a szocializmussal is; a szenvedély kísérteties hatalma, -- a gyűlölet, a zsarolásban fölgyülemlett bosszú belekeveri mérgét az áldásthozó új eszmékbe: mit csináljunk vele? tán bizony az eszmét kárhoztassuk az indulat kelletlen cimborasága miatt? vagy tán a tükröt darabokra törjük a reászállt párák miatt? Eszmetisztulás, különböztetés, szétszedés, mérlegelés, ... ez a mi föladatunk: ez század nemes fiainak komoly munkája. A szociáldemokráciát élesen meg kell különböztetnünk a szocializmustól; a napi sajtó ezt nem teszi: azért árt az ügynek s a fattyúnak bélyegét a törvényes gyermekre fogja, hogy mindkettôt megfojtsa. Sehol sem igazul be annyira az irodalmi közmondás hatalma, hogy ,,a frázis a gondolat szemfödôje'', mint éppen a szocializmus irodalmában. Tekintsük meg közelebbrôl azt a manôvert, melyet a liberális tollforgatók rendeznek, hogy a szocializmust diszkreditálják. A ,,Vörös kísértet'', a ,,pusztulás'', a disszolúció'', a ,,kasztgyűlölet'' sétálnak föl a liberális eszmekör színpadára mélyen leeresztett csuklyával, homlokukon fehérlô halálfejjel. Közbe-közbe Louis Blancnak vagy más nevezetességnek ,,világterve'' idéztetik föl titokzatos romantikával, mely lidércként ficánkol a petróleumos hordók s dinamitos ládák közt, a liberális filiszterek iszonyára, míg végre a baljóslatú, de elmaradhatlan vörös zászló rúdján felkapaszkodva, a kivitel lehetetlenségének párájává foszlik. Mások a sajtó nyomdafestékes lepedôirôl tele szájjal trombitálják, hogy a világrendet meg kell menteni, mert föltéve, de meg nem engedve, hogy meg nem mentik, elvész; hogy a szocializmus az agyrémeknek emberekbe bujtatott kiadása, melyek a munkást vérebbé, a városokat nagy enyvfôzdékké változtatják, hol bográcsokban fortyog az emberi csont. A szocializmusról mindenki ír, -- kifejezi a kor etikettjével járó szörnyűködését az ügyek ilyetén jelenetei fölött, azután a teljesített kötelesség nyugasztaló öntudatával teszi le a tollat. A szocializmusról szóló művek nagyobb része, azok szubsztanciája és ötputtonyos sűrített esszenciája nem más, mint szofisztika és deklamáció. Mindez természetesen semmit sem lendít az értelmen; ha valamin lendít, hát belelendíti a képzeletet a lehetséges lehetetlenségek panorámájába, hol mint a szó mondja, mindent látni lehet. -- A szocializmus, a szó jelentése szerint, társas együttműködés, társas jogokat, kötelmeket, feladatokat ismer és követel. Mindenki, aki a gyári munkások, a kézművesek, a legények, a földművelôk gazdasági bajain azáltal akar segíteni, hogy a magányosan álló, elszórt erôket társaságokba szorítja, hogy az egyesre nézve lehetetlen föladatokat akár a létben, akár a munkában a vállvetett tevékenység révén megoldja: az ilyen mind szocialista. Hiszen szocializmus, szociális, societas ismeretes jelentményű szavak, társadalmast, társast, társaságot jelentenek. Ez értelmükben természetesen mindennemű társas törekvésre alkalmazhatók, pl. a tudományban, az irodalomban: de a használat e szavakat kizárólag a szoros társadalmi téren, a közgazdasági téren hullámzó társas vajúdásokra és küszködésekre alkalmazza. Mindenfelé látni tehát valamiféle szocializmust vagy annak némi nyomait. Minden ipar- és munkás-egyesület a gazdasági létre praktikus irányzattal szociális jelenség. A középkor céhei is, amennyiben az egynemű mesterségek gazdasági érdekeit óvták -- és fölvirágoztatták, mindenesetre társadalmi, szociális tünemények. Igaz, hogy a céhek nemcsak gazdasági érdekeket, hanem az egész ember vallási és erkölcsi érdekeit karolták föl, s nemcsak iparegyesületek, hanem konfraternitások voltak, de a kérdésben forgó pontra nézve teljesen a szocializmus alapján álltak. Amit egy ember nem tehet, tegyék többen vállvetve; amely föladatainak az egyes meg nem felelhet, azok megoldására egyesüljenek többen: íme a szociális elv, mely tarka változatban mindenfelé felüti, s felütötte fejét. Eddig se vér, se tűz, akár petróleumos, akár szurkos, nem kárhoztatta a fönnálló szocializmust; sôt a céhek fölött az általuk tisztelt szent áldása lengett, s nem gyújtogatni, hanem imádkozni siettek a templomba. Most a szocializmus tágabb alapokra helyezkedik; különböztessük meg tehát a közgazdaság terén mozgó szociális törekvés színeit. Elsô az állami vagy bürokratikus szocializmus. Amennyiben szocializmus, annyiban új rendjét, szervezését akarja a munkálkodó és gazdálkodó társadalomnak, még pedig szövetkezés, társas jogok, kötelmek, feladatok s munkálkodás által; -- amennyiben pedig állami szocializmus, annyiban a társulatok szervezését, vezetését, gondozását az államtól várja, annak vindikál e téren minden kezdeményezést, minden intézkedést vagy legalább ezek oroszlánrészét. Folyton várja annak ellenôrzô beavatkozását, rendeleteit az ipar ügyeibe, s kezében koncentrálja a többé-kevésbé közvetlenül intézkedô s vezetô hatalmat! Az állami szocializmus végkifejlôdése pedig az lenne, hogy az a nagy ipar- és munkás-szövetkezés idôvel oly tág alapra fektettetnék, amily tág alapon áll maga az állam: a munkás szövetkezés állammá növekednék. Második a testületi (korporatív) szocializmus, mely az egynemű foglalkozásúakat szövetkezetekbe egyesíti és pedig kettôs okból: elôször azért, hogy egyesülve a jelenkorban nagyon nehézzé tétetett termelési feltételeknek megfeleljenek, tehát hogy esetleg társas, nagy üzleteket nyissanak; másodszor azért, hogy körükben az erkölcsiséget s a becsületérzést emeljék és egymást szenvedéseikben és csapásaikban segítsék. Ezen testületi szocializmus is várja és kéri az állam segélyét arra, hogy a törvényhozás a testületet jogokkal, elônyökkel kitüntesse, s ezáltal vagy minden munkást, vagy a legnagyobb tömeget a testületekbe lépni kényszerítse, de vezetésüket maguknak tartják fönn, nem akarnak beavatkozást, s csak kevés vagy semminemű kontrolt. Harmadik a kollektív szocializmus; hívei szociáldemokratáknak neveztetnek. A kollektív szocializmus tagadja a magánbirtokot; kollektivizmust kíván birtokban és munkában, közös birtoklását a tôkének, a földnek, vagyis minden munkaeszköznek; kíván nyilvános, egységes szervezetet az általános, társas munkában s a jövedelemnek érdem szerint való elosztását. Az egyház hivatása a szociális nagy bajok orvoslására minden kétségen felül áll; rendeltetése az erkölcsiség és vallásosság emelésére, a családi élet szilárdítására és nemesítésére, készteti e nagy forrongásban tevékeny részt venni; elveivel és igazságaival a zűrzavarba bevilágítani és az elkeseredés méregpoharába a felebaráti szeretet és az engesztelôdés mézét csepegtetni. Mert sokan a szociális nagy bajoknak, mondjuk egyszerűen a szocializmusnak, természetét helytelenül fogják föl, azért sikertelenek az általuk alkalmazott gyógy- és óvszerek. Maga Bismarck sem akarja elismerni az egyházat mint hivatott és képesített tényezôt, mint társadalmat alkotó hatalmat a jelenkori társadalom fejlôdésében és veszélyeiben. Úgy vagyunk ezzel a közgazdaság tankönyveiben és tudományában is. Az imelygô egyoldalúság, mely mindenütt megüti orrunkat, teljes világításba helyezi az ily fölfogásból kiinduló reformtörekvések elégtelenségét. Ezen urak a szocializmust, amennyiben az általános társadalmi veszéllyé növi ki magát, nem tekintik másnak, mint valami közgazdasági tüneménynek, nem másnak, mint valami közgazdasági krízisnek. Értsük meg egymást! Közgazdasági krízis is szerepel a szocializmusban; azt senki sem tagadja; az elszegényedett, az elnyomorodott munkásosztályok ínségükön akarnak segíteni, midôn az ôket elnyomó társadalom ellen fordulnak, s mivel míg az áll, nem boldogulhatnak, azért annak véget vetni törekszenek. A közgazdasági krízis, a nyomor, még pedig a tömegnyomor elkeserít és segélyt keres úgy, amint tud! Azonban jól tudták a szocializmus szítói, megalkotói, hogy a nyomor nem elég radikális minden fönnállónak tagadására, hogy a nehéz idôk, a verejtékes munka magában nem elégséges minden törvény és minden rend és minden jog tagadására. Azért nem az ínség, nem az elnyomás faktumaiból származtatják le igényeiket, nem az osztályok közt megbomlott egyensúlyra fektetik követelményeik, rombolásuk jogalapját: hanem, s ez a fô, tagadják mindazon fogalmakat, melyeket eddig bírtunk az emberrôl, az életrôl, fölállítanak új tanokat, fölállítják teljes érvénnyel az ateizmust, s minden más lázító és szétmállasztó nézetet, mely az ateizmusból folyik. A társadalom, mely ma fönnáll, a tízparancsolaton épült; nem szentesítünk ezáltal mindent, amit a társadalom magába foglal, mert ki ne tudná, mennyi benne a bomlasztó elem, törvénytelenség; -- de amennyiben a mai társadalom rendet vall, az a rend a tízparancsolat rendje. A szocializmus, akár a kollektív, akár az anarchikus, semmit sem tűr meg a tízparancsolatból. Logikus és kronologikus rendben elsô és fôdogmája az Isten-tagadás, a jövô élet tagadása, s következôleg az ember följogosítása, az örömbôl, az élvezetbôl, az emberi jogokból annyit meríteni, annyit élvezni, amennyit lehet. Hogy a szocializmus fôdogmája az Isten-tagadás, és fôtana, hogy az ember minden vágyaival és minden törekvéseivel a földre szorítkozzék, azt fényesen be fogom bizonyítani. A szocializmus esze, amint az a múlt századi francia forradalom óta fejlôdött, tagadhatlan, Marx Károly volt, ki késôbb Angliában a fölforgatásra törô munkás osztályoknak nemzetközi szervezetet adott, melynek neve az internacionale. Marx Károly maga dühös ateista volt. A jelenkori szocialista vezérek mind Isten-tagadók: ,,Mi, úgymond Bebel az 1878-i német országgyűlésen, tudományos meggyôzôdésünk alapján fogadtuk el az Isten-tagadó nézeteket, s kötelezve érezzük magunkat azoknak tovaterjesztésére és a tömegek közé való átültetésére''. Azután körülbelül azt mondja, hogy a modern tudomány, mely velünk karonfogva jár, melynek tanait és következményeit mi teljes meggyôzôdésünkkel elfogadjuk és fölkaroljuk, melynek ismeretét tovább terjeszteni és népszerűsíteni törekszünk, az Isten-tagadást a nemzet testébe és vérébe, az állam s a társadalom szervezetébe csepegteti. A német szocializmus hivatalos közege, a ,,Sozialdemokrat'' 1884. július 17-én cinikusan felkiált: ,,Tehát ne fáradozzatok idealista urak! a szocializmus, truccra sok tudós értekezésteknek, sok értelmetlen szószátyárkodástoknak, az marad, ami volt: ateista és materialista''. Stellmacher anarchista emlékiratát, melyet bírái elôtt felolvasott, e szókkal kezdi: ,,Nem hiszek Istenben''. Vallásos szocialisták sehol sincsenek; ahol a hit, a vallás erôs, ott a szocializmus kötéllel sem fog verbuválhatni. Látjuk ezt Németország azon vidékein, hol a nép eléggé érett, hogy vallása öntudatában éljen; s viszont ott van a protestáns és hitetlen Szászország és Poroszországhoz tartozó szász provinciák, melyeket megfúrt és megôrölt a szocializmus szúja. A szocialisták iratai hasonlók íróikhoz; a káromlás ékesszólásuk föltétele és az egyház elleni gyűlöletük alakzataiknak és tombolásuknak netovábbja. Valamennyi rendfönntartó párt egyetért abban, hogy a szocializmus sehol sem hiányzó jellege az Isten-tagadás, s azzal együtt mindazon elvek elvetése, melyek a hitbôl folyik s a mai társadalom alapjaiul szolgálnak...[2] A fönnálló rend gyűlölete kirí a szocializmus minden nyilatkozataiból, valahányszor beszélni mernek szándéklataik jövendô érvényesítésérôl. Errôl ugyan nem mindig mernek, hasonlítanak a rútarcú prófétához, ki mindig lefátyolozva szaladgált, nehogy híveit visszarettentse. Néha e fátyol föllebben, s az utópiákkal telt szíven kicsordul egy-egy lehetetlen gondolat a jövendô állami és társadalmi rendrôl, amelyben amint nincs magánbirtok, úgy nincs házasság, nincs család, s az egész szocialista állam mint Bismarck mondta, nagy fogház, melyben az unalom az öngyilkosságot ragályos betegséggé fokozná. A szociáldemokraták óvakodnak, s ki tagadhatná, hogy okosan teszik, óvakodnak nézeteikkel és meggyôzôdésükkel színt vallani. Jól tudják, hogy különben a Scylla és Charybdis közé kerülnek s végzetes dilemma elé állíttatnak; mert vagy be kellene ismerniük az elveket, melyeket a német kancellár ,,gaz hóbortoknak'' nevezett, s fölindulna ellenük az egész nép jogérzete, -- vagy meg kellene nyilván tagadniok elveiket, akkor meg pártjuk elôtt hitelüket vesztették; tehát hallgatnak; s ha nyilatkoznak, apró morzsákban dobják oda véleményüket, mely határozatlan fogalmazásában igaz is, nem is! Hirdetik, hogy nem javalnak minden anarchista üzelmet, nem helyeselnek minden erôszakoskodást; de a szó és mondat repedésein kilóg a vörös cafrang, mely a fölforgatás zászlójának rongya. Csak ezen teljes tagadása a vallási és erkölcsi elveknek ad a szocializmusnak oly vészthozó jelentôséget, mely újabb idôkben kérdésessé tesz minden fönnálló rendet, vagyis ,,társadalmi kérdést'' képez. Ne disputáljunk azon, vajon a vallástalanság vagy a tömegnyomor képezi-e elsôbb gyökerét a kultúrnépek e borzasztó rákfenéjének, melyet szocializmusnak hívnak. Véleményem szerint a tulajdonképpeni gyökér a vallástalanság s az alkalom a tömegnyomor; tömegnyomorban a hitetlen s elerkölcstelenedett néposztályok önkénytelenül szocialistákká fajulnak. Éles megvilágítást nyer a szocializmus mibenlétérôl vallott nézetünk, hogy ti. a szocializmus nemcsak gazdasági krízis, hanem a legalapvetôbb, társadalmat fönntartó elveink tagadásából kiinduló fölfordulás, -- a történelembôl. Akik a ,,társadalmi kérdést'' a gyomor és has kérdésének mondják, azok úgy szeretik hirdetni, hogy a ,,társadalmi kérdés'' oly régi, mint maga az emberi nem. Semmiesetre! A ,,társadalmi kérdés'' nem fiatalabb s nem vénebb az 1789-i nagy forradalomnál. Mert a ,,társadalmi kérdés'' nemcsak szegénység, éhség, elnyomatás, hanem új elvek kérdése, -- tehát forradalom. Száz év elôtt a forradalmak a ,,harmadik rend'' forradalmai voltak. Lassan-lassan beleszövôdtek e véres, a ,,harmadik rend'' érdekében vívott harcokba szocialisztikus tendenciák; késôbb ezek túlsúlyra jutottak s manapság már majdnem egyedül maradtak a forradalmi akció terén. Száz év elôtt a ,,harmadik rend'' az emberi szabadságnak, az Istentôl és törvényétôl ,,fölszabadított emberi gondolatnak'' nevében a fönnállott politikai rendszert megtörte s eltörülte, a forradalmi elvet azonban csak a politikára alkalmazta; kivívta a polgárok egyenjogúságát, a szellemnek mint mondják emancipációját, vallás- és szólásszabadságot adott. Most a ,,fölszabadított emberi gondolata a forradalmi elvet a társadalomra egészben véve minden viszonyaival, törvényeivel, berendezéseivel együtt -- alkalmazza; elôbb csak a politika, most a társadalom újjáalakítását tűzte ki célul. Aki a száz éve letombolt nagy politikai forradalmat hitetlen és erkölcstelen áramlatból, Istent megvetô szabadság féktelenségébôl és garázdálkodásaiból származtatja, annak a mai ,,társadalmi kérdésben'' is az azt hordozó szocialisztikus mozgalomban ugyanazon áramlatra, tehát ugyanazon Isten- és erkölcs-elvetésre kell bukkannia. A múlt század nagy történelmi eseménye nem szoríthatta céljait és hatásait a politikai jogok kivívására, ha nem akarta kétségbevonni vagy pláne megtagadni legsajátosabb elveit. Midôn elvül mondta ki a vallás- és a szólásszabadságot, tényleg kérdésessé tette az állam- és kormányforma minden eddigi történelmi alapjait. Ezen alapokat és kormányformákat meg is törték s megegyeztek abban, hogy ezt helyeselni kell. De ha a történelem és a fejlôdés által adottat a szabadság nevében meg lehet törni, hol lesz azon pont, melyen túl az adottnak (esetleg a birtok- és tulajdonjognak) nem kell pusztulnia a szabadgondolat posztulátumai elôl? S kinek van joga ezt a pontot meghatározni, kinek a válfalat vonni, melyen túl a történelem által adottak, akár dolgok, akár jogok a gondolat, a nézet, a szólás és követelés szabadságától kérdésesekké ne tétethetnének? A teljesen szabad és független, vagyis hitetlen gondolat most a ,,negyedik rend'', a nyomorgó munkás osztály ügyvédjévé csapott föl, s a liberalizmus által alkotott kódex egyetlen s mindenre jó paragrafusa szerint a ,,korlátlan emberi szabadság'' szerint majd kiforgatja a társadalmat, amint kiforgatta száz év elôtt a politikát. Tehát azért, mert a munkásmozgalom a múlt század hitetlen és istentelen elvei erejében lép föl, azért képez ,,társadalmi kérdést''. Teljes lehetetlenség pedig méltatni a mai ,,társadalmi kérdést'' annak, ki ez elveket, tehát az Isten- és erkölcstagadást szem elôtt nem tartja, s csak közgazdasági válságról beszél. A közgazdasági válság, a munkás néposztályok nyomorult helyzete jóformán csak testét képezik e történeti népjelenségnek, ôrjöngô lelke pedig a hitetlenség és erkölcstelenség. Ez ôrjöngô lelket mások átallják nevén nevezni, röstelik hitetlenségnek és erkölcstelenségnek mondani, de a francia revolúcióval mégis összekapcsolják, s ezáltal ugyanazt állítják, mint mi. A nemzetgazdaságtan volt berlini tanára, dr. Held nem kerülgeti a kását, hanem amennyiben a mai szocializmusról szól, készségesen rámutat mindjárt bölcsôjére: ,,Az egyes eszmék, melyek a szociáldemokrácia világnézetét alkotják, a nagy francia forradalom óta folyton hangoztattatnak, részint nemesszívű de zavarosfejű rajongóktól, részint forradalmi mozgalmaknak véresszájú s frázis-tajtékzó kolomposaitól. E furcsa próféták sem voltak kisebb-nagyobb számú hívôk nélkül. Fôleg szemünkbe ötlik az, hogy mindezen vezérek csak átmeneti jelentôséggel bírnak s hamar elkopnak, de hogy csakhamar a régi gondolatok új variációban lépnek föl s folyton folyvást a radikális oppozíció formájában a fönnálló intézmények és uralkodó vélemények ellen''. Aziránt tehát katolikusok és liberálisok egyetértenek, hogy a modern szocializmusnak bölcsôjét a francia revolúcióban, -- dajkáját a hit- és erkölcsellenes elvekben találjuk föl. Ezen történelmi tény is föllebbenti a fátyolt a szocializmus valódi jellegérôl, melyet a mezôgazdasági krízisbe szeretnek bújtatni; mert megismerteti velünk okait, melyek a múltban s a jelenben: 1. a francia enciklopédiától a közéletre kiárasztott hitetlenség s a vele karonfogva járó erkölcstelenség, mely vastag s durva materializmussá rothadt; 2. a forradalmi eszmék és a tekintély tagadása, mely az 1789-i forradalom kérdését: ,,mi a harmadik rend?'' ,,Semmi.'' ,,S mi lehetne?'' ,,Minden'' a ,,negyedik rendre'' alkalmazza; 3. a gazdasági fejlôdés, mely sok exisztenciát tesz tönkre s a nyomor elkeseredettségével tüzeli az elnyomottakat az említett elveket és kérdéseket javukra applikálni. E bajokat pedig mind egybefoglalhatjuk, ha mondjuk, hogy a szocializmus gyökere a kereszténység tűnésében rejlik. Szoros értelemben egy új kor, mely a másikát mindjobban leszorítja; hogy mennyire fogja szoríthatni, az majd elválik; a fejlôdést elôre meghatározni nem lehet. Az egyedüli biztos hatást az emberi természet pszichológiájában és az egyház természetfölötti erejében lelhetjük föl. Az eszményi s az erkölcsi le nem szorulhat végleg; de vannak korok, melyekben tengôdik, s lehetnek idôk, melyekben a minimumra csökken. A materialista világnézet s a kizsarolt tömegek mohamedán paradicsoma, mely elkínzott idegeiknek ábrándja, ily minimumot helyez kilátásba. De mindezek után méltán mondhatjuk azt is, hogy aki jelenleg a szociális kérdés megoldásához fog, annak mindenekelôtt ez a cél lebegjen szemei elôtt: csináljunk az intézôkbôl éppúgy, mint a munkásokból teoretikus és praktikus keresztényeket. Minden ettôl elütô vagy éppen ezzel ellenkezô törekvés nem érinti a dolog magvát, hanem vagy a felületen marad vagy még hozzá ront. De csak a katolikus egyház képes az emberi társadalmat nagyobb mérvben ismét kereszténnyé tenni. Ez az egyháznak nagy szociális föladata. ,,A katolicizmus -- mondá már 30 év elôtt a zsidó Pereire Izsák -- az egyedüli hatalom, mely szervezeténél fogva képesítve van nagy társadalmi tevékenység kifejtésére''. Bár megértenék ezt a hatóságok s a népek, mielôtt késô lesz. Az idô rohan; iszonyú szó az: ,,elkéstünk''. Tehát vagy vissza egészen teljesen a kereszténységhez, vagy gyorsan lesiklunk azon kétségbeejtô lejtôn, mely a társadalmi fölfordulás káoszába vezet. Annál szükségesebb pedig a védekezés, minél nagyobb mérveket öltött a baj. Mérveit a következôkben ismertetjük. Az ,,una, sancta, catholica et apostolica Ecclesia''-féle egyházat jellemzô vonásokból korunk legellenségesebb áramlata, a szocializmus, az ,,una'' és ,,catholica'' jellegét törekszik szövetkezetére sütni; -- a ,,sancta''-t káromolja, az ,,apostolica''-t neveti. Az egységet és egyetemességet hódítás elôzi meg, még pedig sikeresen. A szocializmus sehol sem csappant meg, hanem mindenütt növekvôben van. Az orosz törvénykezés vérengzô ítéletei, az osztrák rendôrség fáradozásai s a német szocialista törvény, hozzá a többi állam szigorúbb vagy enyhébb rendszabályai, -- mindössze nem képesek hódításának útját szegni. Ez állítás bizonyítására nem kell egyébre, mint a statisztikára utalnunk, annál is inkább, mert a csupasz számok leginkább mentek a tények szenvedélyes és hangulatos színézésétôl. Berlinben működik a híres statisztikus, Engels, helyén lesz tehát, ha hazájából indulunk ki e végzetes csapatszemlére. 1871-ben a bevallott szocialisták Németországban 102 ezer szavazattal rendelkeztek a birodalmi gyűlésre szóló választásokon s csak egy képviselôt küldtek oda. 1874-ben 351 ezer szavazatra rúgtak s kilenc képviselôt választottak. 1875-ben Góthában egyesült a szocializmus két széthúzó pártja s az egyesülés biztató köz-öntudatának behatása alatt, a két évre rá 1877-ben megejtett választásokon 493 ezer szocialista szavazat döntött 12 képviselô megbízatása fölött. 1878 tavasza a császárra irányzott merényletek híreivel avatta végzetessé az évet. Meghozatott a szocialista törvény. Minden agitációit, minden szövetkezést, egyesületeiket, gyűléseiket elnyomták; szervezetüket, amennyiben napfényre került, szétrobbantották, sajtójuk fáradhatlan, mérges ajkára lakatot aggattak. Nem tagadhatni, hogy a szocializmus a hatóságok, a közvélemény, a gyárosok nyomása alatt úgy tett, mintha megcsappant volna; de csak színlelte, csak egy idôre, míg föltalálta magát. A mozgalom vezérei észrevették, hogy eddigi taktikájukkal nem kerülhetik ki a büntetô törvény csapásait; a váratlan támadás zavarában, amennyire lehet, csak azon talajt biztosították, melyen valószínűleg megállhattak; a bizonytalan pozíciókról visszavonultak, küzdeni hiába nem akartak; s de azért mégis 312 ezer beadott szavazattal adták tudtul a világnak, hogy élnek. A szavazatok kevesbülése szembeszökô, de nem a szocializmus hanyatlásának kell tulajdonítani, hanem csak az átmenet szervezetlenségének, melyet elkerülni nem lehetett, míg az áramlat a föltorlódott nehézségek szirtéi közt útját vájja. A szocializmus most a titkos szervezkedés alapjára állt; hogy nem szünetelt, hanem tért foglalt, kimutatták azt az 1887-i és 1892-i választások. A ,,Kölnische Zeitung'' becslése szerint 1887-ben 700.000 szavazó dobta a választások vedreibe szocialista szavazatát; 1892-ben egy milliónál többen voltak; jövô választáskor biztosan még többen lesznek. A német törvénykezés negatív orvosszere tehát, az elnyomás, egészen ellenkezô eredményt létesített. Pedig az energia, mellyel a törvényt alkalmazták, dicsôségükre vált; volt ostromállapot, kiutasítás, szocialista sajtó- és egyleti-tilalom, -- s mindez hat évig. S mégis a szocializmusnak hallatlan sikere volt, sikere, mely Németországot rettegéssel vegyes bámulatra ragadta; e bámulatában tehetetlenül elképedt. Az elsô választáskor kilenc szocialista jelölt választatott s huszonötre szavaztak. 200.000 berlini szavazat közül a szocialista jelöltekre 68.000-nél több esett. A három hamburgi választókerület közül kettô szocialista képviselôt választott. Szocialista jelölteket választottak a német fôvárosokban: Berlin, Hamburg, Breslau, Frankfurt, Braunschweig, München, Magdeburg, Elberfeld, Hannover, Leipzig, Chemnitz, Nürnberg. 24 helyük van a birodalmi gyűlésen, több mint 500.000, mások szerint, milyen a fönt idézett ,,Kölnische Zeitung'', 700.000 szavazattal. Midôn a hatalmas kancellár 1878-ban úgy förmedt rá a szocialistákra, hogy ,,quos ego...'', ki hitte volna akkor, hogy hat évi keserves elnyomás ily fényes választási gyôzelmekben üli eszméinek konok életképességét. A német szocialista párt a legszervezettebb, föllépései elhomályosítanak minden hasonirányú tüneményt más népek életében. E szervezeténél fogva, ahol csak bírja, jelölteket állít föl, s ha bukik, ha gyôz, evidenciában tartja a befolyt szavazatok számát. Más országokban, ha a szám nem is marad messzire a német szocialisták százezrei mögött, de nincs meg a szervezkedés oly fokban, mint Németországban; vagy nincs szabad s általános választási jog, mint pl. Belgiumban; azért nem is lehet oly átnézetünk a szocialisták tömegei fölött. De ahol a vallástalanság a nyomorral párosul, ott a szocializmus gyôzelmeit aratja, vagy véletlen fölháborodásában orgiáit tartja. Élénk emlékezetben van a belgiumi forrongás, melyet a szocialistáknak nem anarchista pártja kárhoztatott ugyan, de félreismerheti-e benne törekvéseinek véres kiadását? Ha e véresszegélyű kiadást nem is ismeri el magáénak, de az elvet elfogadja. Az elvnek pedig a konkrét megvalósulásban mindig lesz többé-kevésbé vérpirosi színe. Amit a katedrákon sima s veszélytelen teória képében föltálalnak, annak a praxisban viharos és kegyetlen kifejezést adtak a vad csordák, melyek két, három, sôt ötezrenként pusztították a Hennegaut. A költészet lelkesülését is fölhasználták, és a száraz elv lelkes énekké vált: ,,Emberméltóság letépve rólunk, Éltünk oly hitvány, oly állati, Nyomorba fúlva kérdezzük néha: Mi volnánk Isten képmásai? Föl, proletárok, föl, proletárok Az ágyú dördül, a kürt riad, Inkább hadd vesszünk viharban, vészben, Semhogy sorvadjunk éhség miatt. Kik a nyomortól alásüllyedtünk, Csaták tüzében megtisztulunk, S a hű utódok imádva áldnak, Szent vértanúkként, ha meghalunk. A belgiumi munkás hadjárat híveinek elszántságával, világmegvetésével, sôt még az utolsó sorokban elhangzó vértanúi aspirációival is élénken emlékeztet a circumcelliók afrikai mozgalmaira: Fegyver és dárda szűkiben volt; de hatalmas buzogányt szorongattak markukban, melyet ,,Israelitának'' hívtak, s a doxológia ,,Gloria Patri et Filio etc.'' eléneklésével rontottak falukra, városokra, de sôt hadseregekre is. A tizennyolcadik század elején a circumcelliók példáját megújították a camisard-ok üldözése, elszántsága, vakmerôsége, s lelkesültsége, s ha a Languedoc fanatikusai felülmúlták Numidia parasztcsordáit vitézségben, vad elszántságukon és függetlenségükön túl nem tehettek. Valami hasonló elszánt s halálrakész fanatizmus lángja csapott föl Belgium elnyomott osztályai közt is, csakhogy más elvekkel. Üvegfúvók voltak azok, kik Charleroi kerületben a ,,révolution sociale et internationale'' ügynökeivel együtt a munkásokat fölizgatták és ,,a gépek ellen való harcot'' a vidék legelsô s legnevezetesebb gyárán akarták megkezdeni. Hatezer zavargó nyomult a Baudoix-établissement ellen, s mindent megsemmisített. Voltak köztük ordító suhancok, a forradalom ,,gamins''-jai, sok asszony és gyermek, sokan az asszonyok közül hátukon, batyuban cipelték gyermekeiket. Nem hiányzott a vértanúság dicsôsége sem; mert a petróleummal leöntött Baudoix-kastély lángjai közt addig ittak, ettek, táncoltak, nem törôdve a közelgô romlással, míg a beharapódzó lángok szénné égették az elôbb elállatiasodott testeket. E fanatizmus messze terjedt, s rom és füstölgô kôrakásban állított fel emlékeztetô jelt a könnyen beállható jövô veszélyeire. Az anarchista Franciaország méltán csatlakozik a szomszéd országok szocialista üzelmeihez. A francia szocialisták szorgalmasan megtartják gyűléseiket s van gondjuk rá, hogy meg ne zavartassanak. Alkalom és ok szocialista elvekre Franciaországban is elég van, ahol a vallástalanság az iskolákban hivatalos ápolásban részesül és a szegénység szomorú nemzetközi toalettjében ellátogat. A ,,Cri du Peuple'' a következô entrefilet-ben ismerteti a nemzetközi tüneményt: ,,Figyelmeztetünk arra, hogy Párizsban a tegnap kihirdetett nyilvános és hivatalos statisztika szerint 180.000 kenyértelen ember teng. Hatalmas hadsereg! E katonák rendesen ott állnak a szegényügy lajstromán. A 180.000 szegényhez járul 50.000 tartalékos, kik nem iratkoztak föl az ívekre. Konzervatívek, vigyázzatok magatokra!'' Egészben véve tehát Párizsban 230.000 kenyértelent számlálunk. Magyarországban nincs ,,társadalmi kérdés'', mondogatják s irogatják mindenfelôl: tehát el kell hinnünk. De minden mondogatás és irogatás nem fogja eldisputálni, hogy a szocializmusnak kettôs forrása: a szegényedés és a vallástalanság nálunk is rohamosan emelkedik. Jól kell fontolóra venni, hogy a ,,társadalmi kérdés'' nemcsak a gyáripar nyomában serken, hanem a földmíves nép nyomorának és szegényedésének kíséretéhez is csatlakozik. A pesti lapok néha kuriózum gyanánt tárcacikkeznek holmi szocialista kávéházról, mely Pest harmad- vagy negyedrendű utcáiban mulattatja az éjjelezô proletárokat, szentelnek egy-két szót Pesten megjelenô lapjuknak, s azzal véget ért s kimerült a hozzászólás. Elhiszem, hogy a szocialisták is magyarosodnak, vagyis hogy tények helyett jóízű bôbeszéddel és szájuk szélén vértcsorgató, kegyetlen frázisokkal beérik. De a pesti szegénység erkölcsi statisztikáját, a romlottsággal párosult nyomorúságot sohasem kell szem elôl veszíteni. Az 1870-i népszámlálás 15.664 egyént talál pincékben. Pesten 13.000 oly személy van, ki 10 vagy több egyénnel lakik egy szobában; azok száma, kik sűrűbben laknak, mint nyolcával, megközelíti a 30.000 ... nem kevesebbre, mint 29.159-re rúg azok száma, kik mint szobatársak vagy ágyrajárók idegenekkel egy-egy szobában laknak, s csak 1443 esetben vannak a nemek elkülönítve, míg legtöbb esetben a nemek együtt laknak; 17.358 férfi és 10.358 nôszemély lakik az ôket befogadó családokkal együtt, közösen egy-egy szobában. (Pest az 1870-ik évben. 139. l.) Négy év elôtt sorba járta az újságokat a hír, hogy Pesten meleg források által képezett pocsolyákban is találtak sok éjiszállót, kik testükkel a vízbe merülve s fejüket a pocsolya pereméjére támasztva, -- aludtak. Azóta is a legtarkább s bármely rémregény ecsetelésén túltevô képekkel találkozunk a napilapokban, melyek felületességük dacára e tünetekben nagy társadalmi baj sebeire ismernek. Igazán, az egyes emberek életerejét szótlanul is kimeríti és tönkreteszi ez a nyomor; de a tömegek okvetlenül följajdulnak tôle s nem lesznek hajlandók a tôke garázdálkodása által nekik ácsolt keresztet vállaikra venni! Angliáról egyideig azt mondták, hogy nincs szocializmusa; hogy nem volt igazuk, azt a legközelebb múltban történtek a kézzelfoghatóság evidenciájáig kiderítették. A lordmayor diadalmeneteihez is akartak a munka nélkül lézengô szocialisták ezrei csatlakozni; a rendôrség megtiltotta, de nagyon félt, hogy a diadalmenetek rosszul járnak. A diadalmenetek eddig ugyan szerencsésen célt értek, de azért a szocialisták ezreinek létérôl az angol rendôrség, sôt még a testôrség egyik osztályának kirukkolása eléggé tanúskodott. A szocialisták az angol flegmát is fölfegyverezték, -- pedig csak jelentkeztek. E jelentkezés nélkül is tudhatnók az angol társadalmi viszonyokból, hogy bennük a szocializmus kígyófészke rejlik, melyhez nyúlni nem lehet anélkül, hogy a borzalmas fészek összekuszált szálainak lába ne keljen, s foga ne élesedjék a belenyúlok ellen. Élénk emlékezetben van a Victoria királynô által életbehívott bizottság jelentése, mely a londoni néposztályok helyzetérôl szól, a vallásosság, az életviszonyok, az erkölcsiség és a szegénység tekintetében. E bizottság jelentésébôl, melyet annak idején a napilapokban is olvashattunk megtudjuk, hogy: A londoni Old Ford szomszédságában 147 egymásmellett épült házban 212 család lakott, melyek közül 128 soha, semminemű körülmények közt istentiszteletre nem jár. 2290 személy közül, kik a Bow Common-i házakban laknak, csak 88 felnôtt és 47 gyermek látogat be néha-néha templomba. Leicester Square mellett fekvô utcák egyikében lakik 246 család, ezek közül csak 12 jár templomba. Találtak embereket, kik 20, 28, 30 év óta nem voltak templomban, sôt 64 éveseket, kik nem emlékeznek, voltak-e valaha templomban. Az említett jelentésnek nincs szándékában a lakásokról szólni; mert lakásokról általában nem beszélhet. Nem nevezheti lakásoknak azon helyeket, melyekkel szemben a vadállatok lebujai kényelmes és egészséges manzióknak mondhatók. Kevesen vannak, kik fogalmat alkothatnak maguknak ezen dögleletes barlangokról, melyekbe tízezrek vannak belegyömöszölve oly rémületes állapotban, hogy önként a rabszolga-hajók borzalmaira gondolunk. Hogy e barlangokba bejuthassunk, alacsony, szűk lyukakon kell átmásznunk, orrunkat megcsapja lélekzetetfojtó, mérges gáz, sár és szemétdombok környeznek, melyek lefolyása lábaink süppedéke alatt talál medret, udvarokon hatolunk át, melyeken friss levegôáram sohasem vonul át, s egyetlen csepp vizet se látnak. Lépcsôkön kell mászkálnunk, melyek minden lépten-nyomon leszakadással fenyegetnek, részben már össze is omlottak, vagy nagy lyukakat mutatnak, hogy ember átessék rajtok, vagy legalább is lábát törje; hosszú, sötét piszkos folyosókon tapogatózunk, melyeken hemzseg mindenféle élôsdi állat. Így jutunk el, ha ugyan el nem dôltünk, a nyomorultak barlangjaiba, kikkel szemben irigyelni lehet azok sorsát, kik a vasút ívei alatt, taligák-, kocsik- és ládákban keresnek és találnak hajlékot. Nyolc négyszegláb az átlagos kiterjedése a lyukaknak; a falakat és a padozatot évek óta rájuk tapadt piszok födi; víz csepeg a padozat hasadékaiból, lefolyik a falakon. Aminek ablaknak kellene lenni, azt rongyokkal tömik be, vagy deszkákkal szegezik le; minden egyéb oly piszkos, hogy semminemű tárgynak eredeti alakját fölismerni nem lehet. Törött szék, összeomlott ágy romjai, asztaltöredék, ahol ennyi van, ott gazdag bútorzatról szabad szólni; rendesen csak kôre fektetett deszkát, fölfordított rozoga ládát és rongyokat találni. Minden ily szobában lakik egy család, néha egyben több is. Egy pince hasonló kiterjedésű lyukában föltalálták a szülôket, három gyermeket és négy disznót. Mellettük lakik, eszik és alszik ugyanoly lyukban kilenc fivér és nôvér. Máshol az anya az utcára kergeti gyermekeit, mert szobáját megnevezhetlen célokra kiadta éjfélig vagy azon túl; csak azután másznak vissza a kicsinyek, ha azalatt másfelé meghúzták magukat. Ágyak nem léteznek, legföllebb szalma és rongy pótolja azokat. Vegyük hozzá sokaknak piszkos foglalkozását. Megfúlunk a lenyúzott patkány- és kutyabôrök dögleletes bűzében, melyeket a szűcsök számára preparálnak. Közbe félig rothadt élelmiszerek illatoznak, ablak pedig nem nyílik; az sem használna, ha nyílnék, mert kinn csak oly a büdösség, mint benn. Az éjiszállók meg pláne borzalomban mindent fölülmúlnak. Az ágyak hosszú sorain, -- találkozik egy szobában 88 is, -- férfi, asszony vegyest hentereg. De sokaknak nincs annyi pénze, hogy egy ágyra kifutná; hátanként, nyolcanként összetöpörödve gunnyognak vagy terpeszkednek az ajtóelôtti lépcsôkön. Hogy az ilyen élet nem taszítja a szerencsétleneket még mélyebben az iszákosság s más bűn örvényébe, -- azon csak csodálkozni lehet. Alighanem beleuntak a bűnbe is. A becsületes emberek társítása a gazok minden fajtájával e túltömött szállókban dögvészként hathat reájuk. Íme a bűntény és gazság kotlasztó fészkei. Ez állapotok amily természetes, oly bűzhödt kifolyása az erkölcstelenség. A házasság terra incognita, legföllebb nevetnek rajta. Senki sem törôdik vele; s csak kivételképpen szerepel. A bűnnek nincs az a fajtája, mely ott megütközést szülne. Vannak udvarok, tele tolvajokkal, szemérmetlen személyekkel, szabadon eresztett foglyokkal. Egy utcának 35 háza közül 32 nyilvánosan hirhedt ház; más utcában 43 ily ház van 428 megesett személlyel, vannak köztük, kik a tizenkettedik évet még meg nem haladták. Nincs festô, ki e rémmeséket lefesthetné. Caston Roadban 100 lakosra esik egy pálinkás lebuj; Orange Streetben 100 ginpalotát találunk, részben igen tekintélyes, nagy házakat. Ezen társadalmi osztályok a legsiralmasabb szegénységben nyögnek. A bűnnek sötét angyala a szegénység nyomában jár. Három-négyéves gyermekek dolgoznak, kalapokat vasalnak, s ha megégették ujjacskáikat, szalmán guggolva nyaldossák és fújják bibéjüket. Hétéves gyermek, ha lopásra adja magát, hetenkint átlag 5-6 frtot szerez; aki pedig gyufadobozkákat készít, az nagynehezen 2 1/4 pennyt (1 shilling = 12 pence = 50 kr.) szerez. Varrónôk egypár alsónadrágért 2 1/2 pennyt kapnak. S mily borzasztó napi munkával szerzik meg ezt! 17 órát , többnyire reggeli öt órától esti tízig, s alig van idejük, hogy közbe néhány kenyérhéjat nyeljenek. A házbér elnyeli minden nyereségüket. Itt találni azután vérfagyasztó jeleneteket. Mily anyagi és erkölcsi hátrányokkal jár a gyár- és nagyipar, és e visszaélések mily szomorú sorsra juttatják a gyármunkásokat, mutatja Angolország számos enquéte-e. A nottinghami csipkegyárakban és a staffordshirei agyagárú-iparoknál alig 10 éves gyermekek naponkint 18 óráig álltak munkában; -- egy szônyeggyár munkása maga vallotta be, hogy 7 éves gyermekét a gyárba hordozta, ahol 16 óráig dolgozott, s nehogy evésközben a dolgot abbanhagyja, térdenállva etette azt. (Matlekovics, Nemzetgazdaságtan, 387. lap.) A valóság annyira túlszárnyalja a képzeletet, s az emberi rokonszenv oly kevéssé tompul meg a nyomor folyton megújuló alakjaival szemben, hogy vannak férfiak, kik ki- s bejárnak e szerencsétlenek közt, s mégis néha mintha összezúzná ôket a közvetlenség rémületével lelkükbe vésôdô nyomorúság, megzavarodva, megrendülve térnek haza. A szocializmus emelkedô árama Amerikát sem kíméli; hogy mily rémítô magasságra csapnak föl hullámai, azt az Egyesült Államokban az utolsó választások tüntették föl. New York érseke, dr. Corrigan el nem mulaszthatta, hogy a katolikusokat pásztorlevelében ne figyelmeztesse e vészthozó üzelmekre. A szocializmus új tévtan; az érsek erélyesen áll elébe. Fôleg Henry George ideáival foglalkozik s pálcát tör fölöttük. Hogy mennyire szükséges a szocialista teóriák energikus elfojtása, azt a liberális ,,Kölnische Zeitung'' levelezésébôl láthatni; a levelezô ezeket írja: ,,A munkásmozgalom az Egyesült Államokban oly terjedelemre és hatalomra tesz szert, mely komolyan veszélyezteti az ipar tovafejlôdését.'' Elsôsorban állnak a ,,munka lovagjai''; újkori lovagrend, mely nemcsak hogy nôttön nô, de egészen telíttetik szocialista eszmékkel. Létszámukat már most is két millióra becsülik. A rend nagymestere, Powderly, konzervatív és mérsékelt embernek látszik ugyan, de magában a rendben fölülkerekednek a radikális nézetek, s a rend kormánya majd ezek szerint alakul. A rend utolsó nagygyűlése, mely az anarchisták üzelmeit munkás érdekek sérülésének deklarálta s azokat kárhoztatta, de azért rokonszenvét az elítélt chicagói anarchisták iránt is kifejezte, legjobban jellemezte a rend köreiben cirkáló érzületet. A különféle munkásegyletek tartózkodása és vonakodása a ,,munka lovagjaitól'' nem lesz hosszú tartamú. Ha pedig sikerül e munkásegyletek közt összetartást vagy éppen testvéri szövetkezést is létrehozni, akkor a munkátadó s a társadalmat uraló körök nehéz idôket, rossz napokat élnek. Tagadhatlan, hatalmas özönné növi ki magát a ,,negyedik rend'' mozgalma. Mély, kiapadhatlan forrásai vannak az emancipált ember s az istentelen társadalom életében és élveiben. Hódításai bizonyára éppoly sikeresek lesznek, mint a ,,harmadik rendéi'', csakhogy véresebbek. Érdekes e részben olvasni a kimutatást, mely a ,,harmadik rend'' eszélye, szellemi ereje s esetleg véres forradalmai által megváltoztatott régi államformákat s a népek számát föltünteti, melyekre a megváltozott viszonyok a ,,harmadik rend'' államformáit alkalmazták. A ,,harmadik rendet'' társadalmi hivatásában most a ,,negyedik rend'' készül fölváltani, s az elôbbinek sikerei némi fogalmat nyújthatnak a ,,negyedik rend'' ránkszakadó hadjáratáról. Valamivel több egy századnál, hogy az Egyesült Államok Angliától elszakadtak. Addig a 200 millióra rúgó keresztények közül csak 7 milliónak volt köztársasági alkotmánya, a többi mind egyeduralkodóknak s rendszerint abszolút egyeduralkodóknak hódolt. Azóta, tehát 100 év alatt, a keresztények 200 millióról 300 millióra fölszaporodtak, de ezek közül már 120 millió lakik köztársaságokban. Ha most az akkori 7 millióból levonjuk Holland lakóit, kik az orániai ház örökös helytartósága alatt névleg ugyan köztársaságban, tényleg abszolút monarchiában laktak: a következô arányokra bukkanunk: Száz év elôtt a köztársaságok a kereszténységben 5 millió lelket számláltak, manap 120 milliót számlálnak. Akkor a köztársaságok Svájc, Genua, Velence, s más apró, harmad- vagy még alsóbbrendű hatalmasságok voltak, most két világhatalom van köztük, Franciaország és az Egyesült Államok. Tehát a köztársaságiak száma 24-szeres sokszorosodásnak örvend. Ez a ,,harmadik rend'' gyôzelme. Elvei terjengnek s rengetik Olaszországot s jelentkeznek másutt is. Mármost a ,,harmadik rend'' elveibôl, hitébôl, jogosultságából kinôtt a ,,negyedik''. Még csak suhanc, de máris nagy dolgokat emleget; jogosultsága, szentsége ugyanaz, mellyel a ,,harmadik rend'' dicsekedett: hatalma óriási, valamennyi szegény, munka-edzett, elkeseredett ember karja és szenvedélye. Az európai országokban fölcseperedô szocializmus nemcsak általános, de egy is akar lenni. Una-Catholica! Nehéz ott egységrôl szólni, hol minden történeti fejlôdés, minden tekintély tagadtatik. A szocializmus egy sohasem lehet; ott mindenki úr, mindenki szabad, nincs ki parancsoljon; határtalan szabadság, a személy szuverenitása a jelszó, mely alatt követeli a világuralmat. Uralmat nem nyerhet, mert a személy felségjogában féktelenséget hirdet. Azonban az elv sehol sem lép tisztán az életbe. Megvalósulásai, megtestesülései tompítják érdességét. Legalább egy idôre ellenmondásba is keverednek az elvvel. Az elv tűri az ellenmondást; szemet huny a következetlenség bűntényére. Különben nem prosperálhat. A szocializmus is dacára az ezeregy széthúzó-vonó erôknek és irányoknak, mégis egységet akar. Egyesül. Elôbb a szociáldemokraták elszigetelve, szétforgácsolva álltak egymással szemközt, nem volt összekötô kapcsuk, nem volt általános szervezetük. Az anarchista szocialisták, kik céljaik elérésére semmi erôszaktól és bűnténytôl vissza nem ijednek éppúgy, mint a nihilisták, nyílt ellenkezésben álltak a mondjuk nem anarchista szocialistákkal, kiket Marx Károly nagy, világra terjedô szövetkezetbe, az internacionáléba egyesített. A bakuninisták, blanquisták és extremkommunardok nyílt pártütéssel szakadtak el az internacionálétôl. De a többi, mérsékeltebb elem minden országban közös programot vall, amennyire közösség és egyesség létezhetik oly társulatban, melybôl minden valláserkölcsi, minden történelmi s jogi elv száműzetett és alapul az egoizmus és materializmus elfogadtatott. S ez a különbség Lassalle és Marx közt. Lassalle nemzeti alapon állt, az egyes államokat, amint a nemzet szervezetét alkotják, munkás- államokká akarta átváltoztatni. Marx nem áll nemzeti alapon; elôtte a nemzet, a nép ... rossz irányba terelt fejlôdésnek fogalmai; a jövô szocialista világ nem fog népeket és nemzeteket ismerni, csak egyetlen, nagy emberközösséget. Azért az 1847-ben kiadott programját ,,Manifest der kommunistischen Partei'' címmel e szavakkal zárja: ,,Proletarier[3] aller Länder, vereinigt Euch.'' A munkáskérdés és munkástörekvések ezen nemzetközi jellegét Marx mindig hangsúlyozta, s e jellegnek az 1864-, illetôleg 1866-ban alakított és 1872-ig általa kormányzott nemzetközi szövetkezésben kifejezést adott; ezen nemzetközi munkásszövetkezet röviden ,,internacionálé''-nak mondatik. Míg Lassalle élt s néhány évig halála után is, követôi külön pártot alkottak s nem egyesültek az internacionálé-val, de késôbb, fôleg Németországban, Lassalle követôi beleolvadtak az internacionálé szövetkezetébe, s bizonyára nincs a nemzetközi szociáldemokráciának egyetlen egy része sem, mely oly fegyelmet tart, s oly szívósan ragaszkodik Marx Károly programjához, mint a szocializmusnak százezrekre rúgó német hívei. De az igazság és a helyes tájékozás érdekében be kell vallani, hogy az internacionálé sohasem jelentett s tett valaha oly nagyot, amint azt a rémhírek világgá hordták. 1864-ben és 1872-ben sem, amikor pedig Marx Károly maga állott a szövetkezet élén, akkor sem bírt az internacionálé azon politikai hatalommal vagy annyi tengerpénzzel, mint azt ellenségei vagy barátai hitték. ,,Történeti jelentôsége ezidôszerint abban áll, hogy közös programot állított fel, hogy izgatott, hogy agitált a kollektív szocializmus fogalmainak tovaterjesztésében, minek következtében az egyes országokban önálló szövetkezetek alakultak, melyeknek közös kapcsául az internacionálé szolgált, míg a fôsúly az egyes országok akciójában feküdt. Midôn a célt, hogy ti. Európa és Amerika országait szocialista fogalmakkal és egyesületekkel lehetôleg telítse, elérte, -- és az internacionálé kormánya Londonból New Yorkba helyeztetett át, Marx Londonban maradt s mindinkább visszavonult az organizáció és vezetés kérdéseitôl. A siker úgy is mutatta, hogy amit vetett, ki is csírázott, hogy a szociáldemokratikus izgatások nem simultak el, hanem a méreg elharapódzott, s utolsó idôkben eminens veszedelemmé növekedett. Igaz ugyan, hogy nem minden sül el úgy, amint azt Marx gondolta; a román népek anarchistái és a szláv népek nihilistái csak a tagadás tekintetében értettek egyet Marxszal, céljaikban és eszközeikben túllôttek az általa kitűzött határokon s meggyôzôdése szerint kétessé tették a kommunizmus sikerét.'' Zur Würdigung von Karl Marx. Dacára a sok központfutó erônek a szocializmus törekszik nemzetközi egyesülésre. A wydeni kongresszus a szocialisták nemzetközi egyesülésének szükségét ünnepélyesen kimondta. Volt is már egy csapat nemzetközi gyűlésük. Március 18-a, a párizsi kommün évfordulója az új szekta elsô, általános ünnepe. Felebaráti szeretetét a szekta tagjaira korlátozza. Egyik ország menekültjei tárt karokat találnak a szomszéd nemzet szocialistáinál. Az összetartozás öntudatának kifejezését legpregnánsabban eltalálta a Roubaix-ban összegyülemlett francia szocialisták fölirata a német szocialistákhoz: ,,Drága testvérek és harci társak! Ha elhagyhattátok volna belsô küzdelmeitek terét és jelen lehettetek volna tegnapi nyilvános ülésünkön, midôn a munkások gyülekezete tetszéssel fogadta hozzánk intézett nyilatkozatotokat, meggyôzôdtetek volna, hogy dacára kormányférfiaink sakkhúzásainak, nem állnak fönn gátak a német és francia proletariátus közt, melyek ugyanazon osztályharc zászlaja alatt egyesülvék, a ,,bourgeoisie'' politikai és gazdasági kisajátítására''. ,,Éljen a német szociáldemokrata munkáspárt! Éljen a szociális revolúció!'' Különben a francia munkások nem állnak egymaguk a kölcsönös buzdítás terén. Holland, Belgium, Anglia, Ausztria, sôt az Egyesült Államok is küldtek segédcsapatot a német szocializmus alkotmányos vállalataira, -- a választásokra -- csengô érc és aranyos papír képében. Azért a német parlament 24 szocialista képviselôje, az ô szavazatuk, az ô befolyásuk az egész szocializmus közbirtoka. ,,Nemcsak Németországért küszködtek német testvéreink, így ír a bécsi szocialista lap, a ,,Wahrheit''; valamennyi ország munkásai ülnek diadalt bennük és általuk, s szívesen elismerik, hogy ôket a szocialista mozgalom vezérszerepe illeti''. A ,,Fascio operaio'' tele van a német szocialista gyôzelem dicséretével, mint amely a legvérmesebb reményeket is meghaladta és a világ munkásait új reményekkel, új kilátásokkal kecsegtetheti. A ,,New-Yorker Volkszeitung'' írja: ,,A német munkások mint hôsök küzdöttek a humanitás jó ügyének harcában. Lelkünk mélyébôl mondunk nekik köszönetet s hozzuk szerencsekívánatainkat. Az amerikai munkások büszkék német testvéreikre s készülnek példájukat követni''. A ,,Norddeutsche Allgemeine Zeitung'', mely ez idézeteket hozza, és volt ura, Bismarck herceg, elálmélkodhatnak e merész, kihívó beszéden. Egyes eszmék, melyek a történet jó vagy rossz folyása közben, mély hit vagy tompa szenvedés tüzében megérnek, hódító hatalommal lépnek föl. Nemcsak a lelkesülés tüze harapódzik el, hanem a rothadás is, ha van hozzá érett anyag. Hogy ez az érett anyag bôviben van, azt mutatja a szocializmus katolicitása. Ez a katolicitás igaz, hogy hamis, hogy látszólagos, mert a katolicitás az érzelem és gondolat hódolata nélkül egy legfôbb tekintély alá nem adatik; -- de ha a szocializmus katolicitása nem alkot, nem tart fönn, nem épít: legalább a bomlás, a fölfordulás általánosságát jelenti. ======================================================================== Mi az a szociális kérdés? (1894)[4] Az emberiség a ,,facilis descensus Averno'' lejtôjén rohamosan süllyed, s a sebesedés törvénye szerint rövidebb idôk alatt futja be a romlás gyászos pályáját. Az egész középkor az ,,Isten jogait'' hangoztatva rendezte a világ ügyeit, s mondhatni, hogy mindent összevéve, jól rendezte és sokáig fönntartotta. A reformáció óta pedig pirkadt az ,,ember jogainak'' öntudata, mely véres, bíboros hajnallal hasadt a fejvesztett s a guillotine alatt fejjel megkurtított emberre. S mióta az hasadt, azóta már nem századokkal mérjük az idôk folyamát; hanem csak egy, számtalan vészjel által nyugtalanított századdal, s hogy hány tized jön utána, azt ugyan ne nagyon vérmes álmokkal pitykézgessük; -- mert gyors tempóban lesiklott a történelem színvonala az ,,ember jogainak'' magaslatáról az ,,állat jogainak'' lápjába. Most az ,,állat jogainak'' korszakát éljük. Az állat emancipáltatott az emberben; az állati ember lépett föl a világ színpadán, az az ember, aki korlát és tekintet nélkül, igazság és szeretet nélkül, a modern szabadság zsarnokságával s a létért való küzdelem, könyörtelen jogcímével szerezheti magának azt, ami jó neki: élelmet, hatalmat, élvezetet; mert mást nem ismer és nem kíván. A szivárványt nem bámulja; de a vályút nézi; a csillagokba nem tör, melyek az égen ragyognak; csillagai legföllebb a koronák s a ragyogó, kéjes szemek. Eltaposhat minden gyengébbet, kiszipolyozhat minden vért és velôt, vájkálhat a teli tálakban, dúskálhat szeme-szája javaiban, kiemelhet fészkükbôl ezreket, s miután kedélyesen beleült szerzeményükbe, naplopókká s a társadalom proletárjaivá degradálhatja a kis embereket; mert az erôsebb gyôz, -- s a gyôzelem megkoszorúzza az állatot az emberben. Nézzétek ezt az állatot, amint leleplezve s a följajduló s percre kijózanodó emberiség átkától átszegezve áll azon mély útvesztô árok elôtt, melyet Panama-csatornának hívnak! Nézzétek ezeket a becsületrend keresztjével ékesített, a szalonok rutinjával legyalult, sima, ügyes társalgású csalókat, kik élveznek, zsarolnak, s miután kihasználták erényeteket és becsületeteket, mérget isznak vagy megszöknek. Mi lesz ezekben piedesztálra emelve, az aranyborjú-e vagy az aranydisznó? Nézzétek az ,,onorevoli''-k gyülekezetét a római bank botrányaiban! Úgy-e, csupa ,,onorevole'', csupa tiszteletreméltó ,,galant-uomo!'' S lássátok, ezek uralkodnak rajtatok; legpiszkosabb szenvedélyeiket szolgáljátok, s mialatt ôk hatalmukat és igényeiket annyira terjesztik, amennyire a lelkiismeretlen raffinéria s a ti ostobaságtok és jámborságtok terjed: addig ti a jármot húzzátok s az ,,emberi jogokból'' az emberi nyomort és szenvedést jussoltátok. Borzasztó megnyilatkozása az elkeseredésnek és elfojtott dühnek! Ismeritek-e ezt a beszédet? Így beszélnek az ember-állat jogainak proklamációjánál. De hiszen már nem beszélnek; már tesznek! Az alsó társadalmi rétegek szervezkednek, hogy nekik is jusson abból, amiben azok ott fönn vájkálnak, s az ember-állat bennük is bôdül, élvezni kíván. S mert nagyon kíván, azért nekiiramodik, száguld, tipor, tapos s a hunnok és vandálok szerepére készül egy oly társadalomban, mely megérett arra, hogy kivágassék szú-ette fája és kiperzseltessék az a méreggyökér, mely annyi halált és oly mételyt fakasztott az emberiségben. Ez események fonala pedig azért gombolyodik le jelenleg rapid gyorsasággal a társadalmi logika sodrófájáról, mert a negyedik rend megismerte nyomorát és erejét, s kilépve a társadalom örvényeibôl kiemeli és romba dönti azt, ami izmos rabszolga vállain épült, -- kiemeli és romba dönti a fönnálló társadalmat. Az Isten-jogokból tehát ember-jogok, s az ember-jogok-ból állat-jogok lettek, s miután az ember állattá lett, földúlja azt a társadalmat, mely az Isten országa, civitas Dei s az Isten fiainak háza volt, s alkot magának vagy egy vadont fenevadak számára az anarchizmusban, -- vagy egy utópiát a szociáldemokratizmusban; de minden esetben szédítô sietséggel sürgeti a régi társadalom újjáalakítását: s ez a szociális kérdés. Ki ne érdeklôdnék az újkor legforrongóbb, a társadalom alapjait földúló s új földi paradicsomot ígérô mozgalom iránt, melynek a neve szocializmus? Fôleg ez utolsó jellege kezd napjainkban csábítólag hatni az ifjúság képzeletére is; hogyne, hiszen új világot, boldog nemzedéket látni a föld virányain; összezúzni a régi jármot, melyhez annyi véres emlék tapadt, s melyet megrothasztani nem volt képes sem a türelmes népnek verejtéke, sem a próféta- és apostolszámba menô, elégedetlen lázongok vére; mindenki elôtt kedves álomkép, de az ifjúságnak, mely még jó nagy részt önmaga számára akar lefoglalni az új világ s új boldogságból, nemcsak vonzó álomkép, de ittasító, lelkesítô, elragadó utópia. Siet tehát, hogy megvalósítsa! Másokat a mozgalom rémületes oldala foglalkoztat; a szeretet azon intézményekhez, melyek évezredeken át a népek sátorfái voltak, s a hit, mely a lélek szentelt érdekeit az új tanok által rombadöntve látja, fölcsigázza tehetségöket s egyéniségük egész erélyével indulnak meg az ellenséges áramlat ellen, nem a 48-as honvéd ruganyos, húszéves lelkesülésével ugyan, de a hadjáratokat végigszenvedett prétoriánus izmos karával s biztos szemével. Ez érdeklôdésbôl, talán mindkét fajtájából ragadt rám is egy kevés, s amikor szerét tehettem, szívesen néztem tüzetesebb információk után. Történt, hogy elsôrendű, német tekintélyt a szocializmus terén modern szokás szerint meginterjúvolhattam a kellô szerénységgel, s nyomban föladtam neki a kérdést: ,,Tanár úr, mi az a szocializmus, s hogyan segítsünk a nagy társadalmi bajokon?'' ,,Kegyed -- mondá a tanár, följebb lökvén szeméhez a lecsúszó pápaszemet -- bizonyára nem az orvoslást Ígérô, szocialista rendszereket érti ez alkalommal a szocializmus alatt, hanem a modern társadalom nagy sebét, melyet szocializmussal gyógyítani sietnek. Ez esetben azt kell Önnek felelnem, hogy a szociális kérdés tényleg a régi társadalom krízise, vagyis minden eddig fönnálló társadalmi alakulásnak és szervezetnek bomlása. A társadalom úgy teremt magának szervezeteket, mint ahogy a víz váj magának folyómedreket, tavakat és tengereket; partjai biztosítják az egésznek harmóniáját, rendezett keringése föltételezi az életet. Ha most minden víz kilépne eddigi medrébôl s más utakat és helyeket keresne magának, mint az eddigieket; a régi alakulások fölbomlása s az új alakulások megteremtése leghívebben visszatükröztetné ennek a nagy krízisnek képét, melyet szociális kérdésnek hívunk.'' Emlékszem, hogy miképp iparkodtam a társadalomnak itt emlegetett szervezeteirôl hamarosan konkrét fogalmat alkotni; akadozásomban ki is ejtettem a szót ,,társadalmi szervezetek'', oly hangsúlyozással, melyet vontatott kérdéseknek adunk. A tanár észrevette nehézségemet s így szólt. ,,Társadalmi szervezetek! igen, ez a fô. Kegyed úgy látszik nincs tisztában ez elvont szó konkrét értelmével, s a szó által jelzett dolog számtalan kiadásaival. De ezt is az említett hasonlattal fogom Önnek megvilágítani. A folyók, patakok és tavak cseppekbôl állnak; de e cseppek önmagukban, elszigeteltségükben sehol se szerepelhetnek állandóan, legföljebb átmeneti módon; mert egyenkint fölszívatnak, eltapostatnak, elpárolognak, azért hogy mint állandó alakokkal számolhasson velük a földrajz, összeköttetésben, tömegben lépnek föl. Tegye a csepp helyére az embert; a folyók, patakok, tavak, tengerek helyébe a családot szűkebb vagy szélesebb értelemben, -- a céheket, -- a kereskedô kamarákat, -- a nemesek, -- a papok rendjét, -- az egyházat, -- az államot s rögtön kiveszi majd a ,,tertium comparationis''-t, az érdekközösség által -- legyen szabad a fizikára is ezt a szót alkalmaznom -- megalkotott összetartozásokat. S társadalmi szervezeteket ha összetörik, kell helyükbe másokat emelni. A társadalom modern krízise abban áll, hogy a munkából élô nagy néprétegek társas szervezeteit vagy már összetörték, vagy javában folyik bennük a bomlás; -- ezzel egy idôben föllép a szegénység, vagyis a meg-nem-élhetés.'' A társadalom tehát szakít, a régi alakokkal s teremt magának újakat; teremt a szó szoros értelmében új világot. Sokat beszélt még ez irányban; de a fôgondolat mindig ez maradt: a szociális kérdés a régi társadalom szervezeteinek, elsôsorban a keresetre, a munkára vonatkozó szervezeteinek és testületeinek szétbomlása; már pedig a szétbomlott szervezetek helyébe okvetlenül kell más alakulásokat helyezni: tehát helyeznek is, vagyis inkább iparkodnak helyezni, s a szerint amint mást és mást helyeznek, a szerint hívjuk ôket anarchistáknak, szociáldemokratáknak, vagy a társadalmat keresztény alapokon rekonstruáló keresztény- szocialistáknak. Gondolhatjuk már, hacsak futó pillantást is vetünk a most átolvasott szillogizmusra, hogy a társadalom szervezetei, és in specie a munkaszervezetek nem lebegnek a levegôben, hanem ezer gyökérszállal ereszkednek bele az ember gazdag érdekvilágába, a materiális érdekekbe éppúgy, mint az erkölcsiekbe. Testületek, szervezetek, keresetszövetkezések, vagy bármi néven nevezzük a társadalom munkáját szervezô alakulásokat, annak a társadalomnak, melyben léteznek, elvein, nézetein, jogfogalmain, erkölcsein és vallásán épülnek föl, a legszorosabban vannak mindezekkel egybekötve; azért is nem változhatnak meg önmaguk lényegesen, anélkül hogy minden más kérdésben is változást elô ne idézzenek. Innen van, hogy a szociális-kérdés nem mondható gyomor- vagy kenyérkérdésnek kizárólag, hanem kiterjed mindenre, ami a társadalmat alkotja és élteti. Hiszen azért hívják ,,társadalmi kérdésnek''; egy új társadalom megteremtésérôl s a réginek szétbomlásáról van szó. Aki tudja, hogy a társadalom micsoda; aki öntudatára hozza magamagának, hogy a társadalmi test nemcsak gyomor, hanem éppúgy fej is, ész és szív is, jog és szeretet is, földi lét és vallásos törekvés is: az nem jut kísértetbe a társadalmi kérdést, ezt a nagy szociális bajt, gyomorkérdésnek elnevezni s mint gyomorkérdést kezelni; hanem éppen úgy jogi krízisnek, s nem kevésbé erkölcsi és vallási forradalomnak fogja azt tartani. Van azonban a gyomornak egy különös szerepe a szociális kérdésben, ami alkalmul szolgált, hogy többen az egészet ,,gyomorbajnak'' nézték, s ez az, hogy a társadalmi kérdés a gyomorból származik; az volt az elsô, amely elromlott a nagy társadalmi testben, s a gyomor romlásával szédülni kezdett a fej, egész az agy megzavarodásáig; reszketni kezdtek az idegek és izmok; félemletes idegesség vett erôt a testen; undor és elsavanyodás váltakoztak a düh és a rombolás mániájának kitöréseivel. Íme itt áll elôttünk a társadalmi kérdés! Kiindulása a gyomor- vagyis a kenyérkérdésbôl való, amely akkor állt be, mikor a munkaszövetkezetek, a társadalom munkaszervezetei bomladozni kezdtek; gyorsan növekedett s bomlásukkal lépést tartva napjainkban óriási méreteket öltött; de ugyanakkor párhuzamosan az élet küzdelmeinek s a jogtalanságnak és elkeseredésnek nyomása alatt foszladozásnak indultak a régi társadalom elvei, erkölcsei, hite, jogi nézetei, szóval az egész szervezet. A foszladozó, a bomladozó régi társadalom, íme ez az a társadalmi kérdés. Alkossunk már most magunknak tüzetes fogalmat arról, hogy miképpen bomlik szét jelenleg a régi társadalmi szervezet. Vegyük a legegyszerűbb példákat, melyek szemeink elôtt állnak. A szabó és a suszter tűvel és árral dolgoznak; saját kezük munkája, fáradtságosan szerzett ügyességük és iparuk terén való tapasztalataik tartják fel ôket. A munkának bér jár, s a bér olyan, mely táplálja és fönntartja a munkást. Van a munkások közt is nagy különbség: az egyik jobban ért a dologhoz, a másik kevésbé, -- az egyik több pár cipôt vagy több darab ruhát készít ugyanazon idô alatt, mint a másik, s épp azért mindenféle viszonyok közt az állapotok bizony sohasem lesznek egyenlôk, az egyiknek jobb keresete van, mint a másiknak. Tényleg azonban úgy volt a régi társadalomban, hogy a kézműipar fönntartotta a kézműves osztályt, a remekelt mesternek önállóságot, családot és otthont biztosított. A gép föltalálásával s még inkább tökéletesítésével, de kiváltképp az iparszabadság kihirdetésével egy iszonyú fordulatot vett az ipar addig biztosított léte, s egy teljes szétzüllésére vezet azon egész társadalmi osztálynak. A gép gyorsan és jobban dolgozik mint az ember; kevés munkaerô kell hozzá ember részrôl, tehát sokat produkál és szállít a piacra s ezáltal kielégíti a fogyasztást. Akinek nincs gépe, az nem konkurrálhat a géppel bíró munkással, s mindjobban leszorul állásáról. Mivel a gép sokat produkál, azért olcsóbban is adhatja terményeit, mint a kezemunkája után élô munkás, aki kevesebb gyártmányaira kényszerül elosztani az élet- és családfönntartás és a munkával járó kiadások rezsijét. A következmény nem marad el; a fölületes közönség elfordul a dolgos, kézműiparostól s a gép- és gyármunkát pártolja. Az imént mondtam, hogy ,,gép- és gyármunka''. Igen, a gép megteremti a gyárat. A gép tökélesbülése és halmozása kívánja, hogy minél nagyobb mérvekben dolgozzék; mert annál olcsóbb a termelés, minél nagyobb az. De nagy termeléshez sok tôkebefektetés kell, s így arra csak a nagy tôke lesz képes, mely pedig nincs az iparos osztály kezén. Az iparszabadság e részben megnyitotta a tôke minden zsilipjét. Bárki fölállíthat cipôgyárt, aki egyáltalában nem ért a cipôvarráshoz, hogyha csak pénze van. Mit csináljon már most az önálló mester? Miután meg nem élhet, beáll a gyárba s lesz bérmunkás. Aki elôbb önálló volt, az most bérszolga lett, -- aki elôbb a munka teljes gyümölcsét élvezte, az most a haszonnak csak egy részét, esetleg teljesen eltűnô részecskéjét kapja; a többit elnyeli a tôke, megkapják a részvényesek vagy a bankok. Tehát az emberi munka szolgál a tôkének. A tôke az úr; élethalálra kell a munkásnak megadnia magát; tôle függ. Így porlódnak szét, így atomizálódnak a régi munkás rendek, s az önálló polgári harmadik rendbôl folyton szállnak lefelé a negyedik rendnek sötét és fanatikus dühtôl telített mélységeibe. Ne csodálkozzunk azon, hogy a negyedik rendnek mélységeirôl és pedig fanatikus dühtôl telített mélységeirôl szólok, hiszen e rend csupa tönkretett exisztenciákból áll, vagy ha oly munkásokból tevôdik idôvel össze, akik sohasem bírtak önállósággal, az ilyenek -- mint már fejlôdésükben s egészséges állapotokra való törekvésükben megakasztott emberek -- egyszersmind kevesebb erkölcsi értéket, kevesebb vallásosságot és erényt hoznak magukkal s ôriznek meg a gyárak világában. Minél jobban fejlôdik tehát a korlátlan iparszabadság gyilkoló érája alatt a gyári munka, annál több áldozatra, annál több szabad, önálló mesterbôl lett bérmunkásra, vagy a rabszolgaságban fölnevekedett s mindig ott letartóztatott munkás exisztenciára erôszakolja rá a tôke az ô vasjármát s készíti elô számukra a társadalmi katasztrófákat. Mik tehát a munkások? a munkások nem mesterek; a munkások a gép napszámosai. A munka-felosztásnál fogva a munkások idôvel nem is értenek egy mesterséghez sem; hanem különálló részletmunkákhoz. A szövôgyárakba nem kellenek takácsok, hanem gyerekek, fiúk és leányok, akik a gép munkáján, a szálakon itt-ott igazítanak s az anyagot a gép tartóiba illesztik. -- A cipôgyárakhoz sem kellenek egész cipôt elôállítani tudó mesterek, hanem a cipô részleteivel bíbelôdô s a gép munkáját segítô napszámosok. E szerint a gép a munkafelosztás elvénél fogva lassankint magát a mestert kiküszöböli; a kézműiparos letűnik a világ felszínérôl, s helyébe lép a gyári napszámos. Kérdezheti tán valaki, hogy a gyári ipar haladást jelent-e az emberi munkában; annak azt feleljük, hogy a technikában bizonnyal haladást jelent; de az emberi munkában szédítô magaslatról való visszazuhanást von maga után; mert, a gyári iparban a munka teljesen elveszti etikus jelentését és értékét, s az önálló polgári állás privilégiuma s aranyat termô talaja és egy egész társadalmi rendnek büszkesége lévén régen: most a degradált s a tôkének szolgáló rabok igájává lett. A munka, az ipar most nem emberhez méltó s emberét fönntartó foglalkozás, hanem prédálásra, kihasznosításra, mások verejtékébôl kipréselt gazdagság fölhalmozására kárhoztatott szerencsétlen és nyomorult sorsrész. A munka egy oly provincia, melyet a törvényhozás az iparszabadság által, jellemtelen és kegyetlen szerencsevadászok, iparlovagok s rabszolgahajhászok kényére bízott. A munka erôsebb prédálók áldozata; -- a munka emberi jogokkal nem bíró, szabadon kiaknázható, ezerszeresen megdézsmálható emberi produktum. A munka rabszolga lett; annyit sem vetnek oda neki sokszor, hogy megélhessen; rosszabb sorsa van a szabadság csillaga alatt, mint a robotos, jobbágyos világban. Hozzájárul, hogy a degradált munkás, miután házi tűzhelyének s önállóságának aranyat termô talajából kitépetett, e lengedi állapotában játéklabdája lett egy másik szabadságnak: a költözködési szabadságnak, melynek szarujából új átok özönlik rá. Már nincs a röghöz kötve. Igaz; de a tűzhelyhez sincs kötve; nincs otthona, nincs családja. Csodálkozunk-e azon, hogy lassanként odaér, hogy nincs hazája? A kereset a gyárakba összepontosítja a munkás népet. A gépnek nagyban kell dolgoznia, hogy minél nagyobb hasznot nyújtson a tôkének; azért aránylag nagy munkás csôdületeket provokál. A munkások tehát áttörik illetôségük korlátait s özönlenek a gyárakhoz. A gyárak ennek következtében a munkás népet rohamos áramlatban sodorják a nagy gyártelepek felé, kezdetben a városok, azután a faluk lakosságát is. E csôdület azonban alábbra akasztja a munka értékét; mert minél nagyobb a kínálat, annál kisebb a kereslet, s így a bérkérdés vasszükségszerűsége egyre lejjebb szorítja a béreket. Annál jobb a tôkének; olcsóbban dolgozik s nagyobb haszonnal. A tôke tehát egy raffinált gonosztevô, mely maga után zúdítja a kenyeret keresô népet s földönfutóvá teszi azt; miután pedig földúlta otthonukat s hatalmába kerítette a védteleneket, egymásra uszítja s túllicitálja az egyik olcsó kínálatát a másiknak szinte ingyenes munkájával. E siralmas szabadság égisze alatt történik, hogy szabómesterek, kik elôbb tisztességesen megéltek, a ruharaktárosoknak, -- ami megfelel más szakokban a gyárosnak, -- mondom a ruharaktárosoknak 36 kr. napszámban dolgoznak. Sôt a ,,Vaterland''-ban olvastam s télen nálunk is megtörténik, hogy szabólegények fölajánlják munkájukat minden bérfizetés követelés nélkül csakis lakás és élelmezésért, és halljuk a hallatlant! a mesterektôl e föltét alatt gyakran föl nem fogadtathattak. Tehát a munka még az élelmet sem adja meg sok esetben a ,,szabad munkásnak''. A gép mindezzel nem törôdve tovább zakatol; a tôke tovább spekulál és kalkulál; az összecsôdült, gyülevész munkásnép pedig tovább izzad, s örömtelen napjait azzal édesíti, hogy ha van jó kereset, elveri dínom- dánomban a pénzét; ha pedig nincs, koplal, lop, rabol és vicsorítja fogát. De van ebben a lázas törtetésben sok gyászos fönnakadás; van ebben a siketítô, izgalmas zakatolásban néha rémes csend, s a munkás népben pedig tompa kétségbeesés vagy az Aetna kitörése elôtt való földalatti morajra emlékeztetô zúgás, melyet lassan-lassan az anarchisták majd csak szerveznek, hogy kiadóbb és hathatósabb legyen: értem a vállalatok kríziseit. A gép, mint említem, nagyban dolgozik, nagymérvű termelésre van utalva. E nagymérvű termelés pedig nagymérvű fogyasztást föltételez. Ha nincs arányos fogyasztás, akkor a termelés halmoz a raktárak számára s terhével tönkre teszi, agyonnyomja a tôkét. Már most mi regulázza és tartja fönn az arányt a termelés és fogyasztás közt? Semmi; a termelésben egy teljes anarchia uralkodik; mindenki termelhet, amennyit bír, s iparkodik túladni termékein, ahogy bír. A gyárak nagymérvű, tömeges produkciója a vidékek, városok, provinciák piacát kiszélesbíthette világpiaccá. Ledöntötte a városok és vidékek iparosainak piacsorompóit és a szabad kereskedés által egy általános zűrzavart, s általános konkurrenciát nyitott, melyben senkinek sincs átnézete, hogy mi kell, s mibôl mennyi kell; hanem mindnyájan az önzés fúriáitól kergettetve nyakra-fôre termelnek, egymást rászedni, túllicitálni, letromfolni sietnek; e rendezetlen, fejvesztett produkció a munkába, kereskedésbe, hitelviszonyokba általános bizonytalanságot teremt; senki se tudja, hogy máról holnapra hol ütik ki a nyeregbôl, hol zárják el elôle, hol foglalják le orra elôtt olcsóbb fölajánlás és kínálat által a piacot. Minden vállalkozó tehát nyakra-fôre termel s nincs más gondolata, mint a nyereség, nincs más ösztöne, mint a nyerészkedés; nincs más korláta, mint saját tôkéje vagy hitele. Azonban minden egyes így gondolkozik; minden egyes így iparkodik. Következôleg senki sem tudja, hogy vevôit ki, mikor foglalja le. Lehetséges, hogy még az idén a gépnek valami patentes tökélesítése, vagy egy szerencsés tömegvétel folytán más olcsóbban és jobban termelheti ugyanazon cikkeket, mint én; lehetséges, hogy vevôimet valami csapás fizetésképtelenné tette; mit csinálok? keresek más piacokat; mert íme elôttem a világ s a szó szoros értelmében igaz, hogy szabad a vásár. Igen, szabad volna, de ki tudja, hogy nem furakodott-e be oda is szemfülesebb konkurrensem, aki hogy kiüssön a nyeregbôl, egyideig talán a termelés költségein alul is elkótyavetéli cikkeit, csakhogy tönkretegyen. Már most én alighanem, a jó remény lejében, továbbra is termelek; raktározom termékeimet s várom a jó szerencsét. Jön, nem jön-e az a jó szerencse; az teljesen bizonytalan; ha soká nem jön; csôdöt mondok; munkásaim kereket oldanak; nyomorogva, lopva, éhezve hömpölyög az ár másfelé. Íme az atomizált tömeg; minden arra mutat a modern munkában, hogy nagy társadalmi osztályok szét vannak szedve és porlódva s a tôke krízisei, -- mint forgószél a futó-homokot, -- ragadják, sodorják s táncoltatják kínjukban. Ez régen nem volt így. A konkurrenciának a többi közt az a határa is volt, hogy korlátoltak lévén városok, sôt még városrészek szerint a piacok, a termelôknek mindig átnézetük volt a szükségleten; hűbele- Balázs módjára nem dolgoztak, de nem is érték meg azt a sajnálatos sorsot, hogy az emberiség mennél többet dolgozik, annál többet éhezik. A városi és vidéki piac tehát kiszélesbült, országos sôt világpiaccá. A korlátlanság, mely az aranyat termô talaját kirántotta a munkás lábai alól s azt megkülönböztetés nélkül mindenkivel, a nem-munkással is megosztotta, -- a korlátlanság, mely a gép fölléptetésével a termelésnek határt nem szabott, -- ugyanez a korlátlanság a piacot bizonytalan krízisek és spekulációk porondjává tette, hol az erôsebb mindig megeszi a gyöngébbet. Tehát a munkában, a termelésben, a piacban semmi korlát és ezzel semmi rend. Gondolhatjuk-e, hogy az emberi tevékenység ily óriási mezeje a törvény rendezô befolyása alól büntetlenül és bosszulatlanul kivonható legyen? Azonban a piac korlátlanságára, ami egészen annyit jelent, mintha mondanám, rendetlenségére szolgálhatok közelrôl vett példával. Esztergomban elég a cipész, s csizmadiából meg éppen annyi van, hogy nem kell hozzájuk még metaforikus csizmadiákat sem fogni. A párkányi vásáron Pestrôl is fölcihekedik egyik-másik cipész, úgy hogy az esztergomi suszterek nagyon jól tudják, hogy körülbelül hányan lesznek ott, akik leverik a sátorfát a Simon-Juda-napi sárba s megfizetik a helypénzt. Ismerik körülbelül a keresletet is, s készülnek sebtiben, postamunkát végezve a nagy napra. Azonban a párkányi vásártér már nem Párkánynak és vidékének piaca, hanem bizonyos értelemben világpiac. Meg is látszik rajta. Mert a becsületes cipész iparosok sátrai csakúgy ásítanak s elnyeléssel fenyegetik a járókelôket, annyira üresek; aki pedig cipôt akar venni, azt elhódítja a ,,bécsi cipôgyárnak'' sátra; ott tetszetôsebbet és olcsóbbat is kap. Az esztergomi iparosok éhen- szomjan, fázva-ázva ládáikba rakhatják a vásárfiának készült topánt, cipellôt, papucsot; a konkurrencia leforrázta ôket. Ez a példa csak porszem abból a görgetegbôl, mely egyre napról-napra leválik az ipar, s a régi kézműves osztály sziklaerôs bástyáiról, s pusztulással fenyegeti lenn a társadalomnak birtokos virányait. Íme egy egész nagy társadalmi osztály folyton atomizáltatik s mint egy fuldokló ember mind mélyebbre és mélyebbre süllyed. Azért ismétlem annyiszor ezt a gondolatot, mert ebben van rekapitulálva a tulajdonképpeni szociális kérdés, a régi osztályok szétzüllésében. A munka ez anarchiájában a túltermelés tehát kimaradhatlan, s ki fogja gyôzni a konkurrenciát? aki olcsóbban adhatja termékeit; s ki adhatja rendesen olcsóbban -- különös körülményektôl eltekintve -- termékeit? akinek nagyobb tôke áll rendelkezésére. Így történik és pedig a logikai fejlôdés vasszükségszerűségével, hogy a nagyobb tôke elnyeli a kisebbet; a kisebb tôkéket folyton magához ragadja a nagyobb tôke, s ijesztô méretekben nô, mialatt körülötte minden sorvad. A nagyobb tôke elnyelvén a kisebbeket, egyre kevesebb és kevesebb kézbe koncentrálja a termelést is. A termelés és a tôke koncentrációja lesz a jelen társadalmi kelevény végsô fázisa. A koncentrált tôke az az újkori mammon, az a borzasztó hatalom, mely a nyugati, keresztény társadalom egére ráborítja, ha nem is az utolsó, de bizonyára egy világtörténeti ítéletnek éjjelét, föltornyosítja egén a sötét, ólmos vészfelhôket, melyekbôl villámok cikáznak le, hogy összezúzzák az önzés bálványait s megbosszulják a mammon áldozatait, de amelyekbôl egyszersmind kivillan az emberfiának, az eltévedt, keresztény társadalom alapítójának dicsôséges keresztfája, jelezve az utat a visszatérésre. Addig pedig a tôke zsarnokoskodik s parancsol teljhatalommal a millióknak, az expropriált, otthonaikból kidobott, önálló, független helyzetükbôl kiemelt s a negyedik rend szolgaságába merített munkások millióinak. Lenyomja bérüket, -- fogyasztásra képtelenekké teszi ôket, s kiszíván zsebeikbôl a pénzt teljesen: végleg megakasztja a föld javainak cirkulációját. E gazdasági rendszerben a forgó tôke, vagyis a pénz lévén az úr, kiterjeszti terrorizmusát az ingatlan tôkére s elveszi értékét, amennyire csak teheti. Fogyasztás-képtelenné tévén az emberiség túlnyomó részét, a föld terményeinek nincs áruk; eszerint az ingatlan tôke nem kamatoz, vagy csak nagyon holdkóros, hatosos ezüstben; az aranykamatot a forgó tôke, a pénz szedi, mert ebbe van beleolvasztva millió embernek a vére s a verejtéke. -- Az ingatlan tôke nem segíthet magán. Az ingatlan tôkét nem lehet befektetni a gépekbe, tehát a modern termelés leggazdagabb fogalmába; a pénz mind oly vállalatokba fektettetik, melyek bôven kamatoznak; a mezôgazdaságnak nem igen jut forgótôke, vagy ha jut, oly kamattal jut, amely azt a gazdaságot megfojtja. Ne gondoljunk e tárgy megbeszélésénél a jól fölszerelt latifundiumokra. A gazdag családok és intézetek, pl. püspökségek, saját pénzüket fektetik be az ingatlan birtokba, mert mindenféle érdekük ezt kívánja; azonkívül pedig ez a termelés is félig-meddig gyári termelés; gépekkel űzik a munkát s gyáraikban földolgozzák a nyersterményt; szolgáljon például a Leidenfrost lévai uradalma. Ez már nem kézi, már nem emberi munka; a szociális kérdés éppen az emberi munka krízise; azért ezt kell mindig szem elôtt tartani. Ahol latifundiumok és pedig géppel kezelt latifundiumok nincsenek, mi fog ott történni a mezôgazdasággal? Ha nem adja rá fejét veteménymagok termesztésére, mely esetben néha holdanként 400--500 frt a jövedelme -- s hány teheti azt? s hol tehetik azt? -- ha nem adja rá fejét hollandi műkertészetre -- s ezek közül is hány fizeti ki magát? -- mondom, ha nem adja rá magát valami ilyen, keveseknek való s épp azért soknak a biztos bukás kilátását nyitó üzletre: akkor tengôdik és elbukik. A mezôgazdaság elveszti régi értékét és jelentôségét. A nemzetgazdaság súlypontja máshol van! A földbirtokból, a földet elfoglalt s birtokába vett nemzet kezébôl a materiális hatalom a forgótôkébe helyezkedik át. A forgótôke pedig Magyarországon is a zsidók, francia-zsidók vagy német- zsidók, vagy angol-zsidók kezében lehet, s vele együtt a materiális hatalom és tehetség. A nemzetek bámulva veszik észre, hogy helótákká lettek saját hazájukban, -- hogy koldusokká lettek, s tehetetlenül állnak a saját házukban is a parancsoló, idegen jövevény trónja elôtt. Minél kisebb lesz a földbirtok s minél inkább híjával van a forgótôkének, annál elôbb kerül dobra, vagy az adósság hurokjával nyakán termelni kényszerül kamatba a jövedelem utolsó batkájáig. Ez aztán a robot. Tudunk eseteket, midôn a hitelezô nem ütötte dobra az adós birtokát, mert nem kapott volna annyit, mint ahogy kap most, mikor a paraszt megdolgozza a földet s levonva maga számára a száraz kenyeret és só gyanánt a keserves verejtéket: a többit, a hasznot beszolgáltatja a hitelezônek. Volt-e ilyen robot valamikor bárhol? Még a fáraók s hozzájuk méltó utódjuk, a khedive se kíván ennyit a felláhtól. Ahol pedig ezt a robotot nem akarják a nagyhatalmú, lét és nem-lét fölött rendelkezô tôkebirtokosok, dobra verik a parasztnak s közepesdi gazdának, sôt bármilyen gentry-nek a gazdaságát s dobszó mellett elmondhatják az expropriáltak: vos hinc migrate coloni. E szerint a parasztosztály szintén földönfutóvá lesz: a társadalom alaprétege szétzüllôdve belesodortatik az atomizálás boszorkatáncába, s az önálló, független, otthonának örvendô, konzervatív természetű parasztnép leszoríttatik a proletár, föld és ház nélküli modern Jánosok vigasztalan tömegébe. Mily nagy ez a tömeg, mely egyre növekszik s csak öntudatára kell ébrednie nyomorának és erejének, hogy fölvesse az igazságtalan világot! Ez üvegen nézve a társadalmi bomlást értjük csak meg az ilyen s hasonló mondatokat: ,,mi a negyedik rend? semmi. Mi lesz a negyedik rend? minden.'' A szociális kérdés gyúanyagát a parasztosztály is szolgáltatja. Nem ugyan annyira, mint a kézműipar, de mégis ijesztô mérvben. A felbomlási processzus nem veheti magát annyira bele a parasztosztályba; mert ott a munkát nem ragadhata ki úgy az emberi kézbôl a gép, mint a kézműiparban. De azért a feloszlás bacillusai a parasztságban is csíráznak; mert a tôke uralmát, az örökösödés módját, az eladósodást a parasztság sem tartja ki s lesüllyed a koldusok és pedig a követelô, mert kifosztás teremtette koldusok negyedik rendjébe. Csak az a néhány mesterség, melyben a gépnek nincs oly nagy érvényesülése, fog fennállhatni; jóllehet ezeket is aprítgatja és gyöngíti a raktároknak szánt, tömegben termelô ipar, melyet a tôke itt is inszcenál. Így készül el a társadalom krízise, vagyis a régi társadalmi rétegek szétfoszlása, amely magával hozza azt. hogy a rajtuk épült társadalmi rend lebukik s romba dôl, mint a ház, melynek alapjait elszedi az ár. Ez a krízis, mint láttuk, a tôke uralmától függ az emberi munka fölött, mely uralmat a gép alapította meg. A kapitalisztikus termelés néhány embernek kezébe játssza a tôkét, a többi koldussá válik. A tôke kirabolja és jogfosztottá teszi az emberi munkát. A tôke centralizációja tehát egyrészt, s a proletár munkás másrészt... ez a kettô képezi produktumát a liberális, kapitalisztikus nemzetgazdaságnak. Ennek a két produktumnak tüzetesebb ismertetését máskorra hagyjuk; most még folytatnunk kell a társadalmi krízisnek ismertetését a politikai és az erkölcsi viszonyokat illetôleg. A termelés módjának gyökeres megváltozásával a politikai térkép is lényeges változásokat tüntet föl. A régi világ politikai viszonyait a különállás, a decentralizáció jellemezte. A községek, a városok, a rendek és osztályok autonómiája erôteljes és rendes vonásokban tüntette fel a lakosság típusát; szétosztotta a munkát és vagyont s biztosította az egyeseknek exisztenciáját. Elosztotta a népességet városokba s falukba s lekötötte azt társadalmi szervezetei által, mint ahogy az omló hegyoldalt vagy a futóhomokot leköti az akácültetvény. Élesztette az osztály s a rend önérzetét; az egyesek közösségben érezték magukat, s nem árva elszigeteltségben; az egész osztálynak a tekintélye és súlya esett latba az egyesek érdekében. A kézműves egy szabadalmazott, nagy rendnek tagja volt; munkáját és jogait védte az egész iparos osztály; ez osztálynak autonómiája volt; azt vette fel kebelébe, aki megérdemelte s aki a keresztény nézetek árnyában fejlôdött jogi kívánalmaknak megfelelt; a munka aranytalaja az iparosoké volt; a termelôk maguknak verejtékeztek s nem a henye tôkének. -- A kézműves e szolidaritásban és aránylagos jómódban meg volt elégedve; tisztelte a papi és nemesi rendet, de legjobban becsülte és szerette a maga rendjét. Városában élt és halt, ott alapított családot; szeretetével és bánatával összeforrt a város sorsa; falait és földjét úgy szerette s úgy védte, mint saját tűzhelyét. -- E különállásban domborodtak ki a népek, vidékek, városok és lakóik eredeti, sajátos vonásai; erôteljes népjellem vert gyökeret telítve kereszténységgel és hazafisággal s a politikai életet -- egyes eseteket és megzavarodásokat kivéve -- nem rendítette meg a megélhetés lehetetlensége. A kapitalisztikus termelés e politikai egyensúlyt teljesen földúlja. A régi decentralizáció helyébe a centralizáció, -- a különálló eredetiség és sajátosság helyébe a lelketlen egyformaság, -- a lekötöttség helyébe a földönfutás, -- a virágzó sok város és falu helyébe a veszedelmes daganatszámba menô nagy városok, -- a műhelyek helyébe a gyárak, -- a kedélyes, kert- és mezôvel dicsekvô otthonok helyébe a munkáskaszárnyák, -- az összetartó, édes családi kör helyébe a szétszórt s csak éji néma közösségben találkozó gyermektelen szülôk és szülôtlen gyermekek, -- a vidékek, osztályok, rendek helyébe a nemzet-állam lépett. Már most kérdem, nem volna-e feltűnô, hogy a szétzüllött nemzeti test éppen ennek a semminek, a nemzet-államnak, mely enni nem ad, s kebelében mindazt kipusztította s agyonnyomorgatta, ami kedves, édes volt nekünk, hogy, mondom, ez a szétzüllött nemzeti test éppen a nemzet- állam korlátai közt maradjon, s ezeket is, mint a nagy atomizálódási processzus árnykorlátait, szerte szét ne vesse? Lehetetlen, hogy ember, aki a centralizáció s a nivellálás menetét éppen a hontalan és internacionális tôke uralma alatt és vezércsillaga alatt figyelemmel követi, elhiggye, hogy az atomizálódás a családon, a városokon, a vidéken, a rendeken, a társadalmi szervezeteken végigrágva magát, tisztelettel meghódoljon a nemzet-állam nebántsvirágja elôtt! A család, az otthon, a város, a vidék, az osztály, a rend megszüntetése után, -- a családhoz, az otthonhoz, a vidékhez, osztályhoz, rendhez való szításnak elfojtása után, a hazaszeretet egy oly lángocska, mely a vízrétegen úszó néhány olaj cseppecskébôl táplálkozik, de sistergése, lobbanása jelzi, hogy egy lehelet kioltja szikráját. Igaz, hogy most már nincs paraszt, nincs mesterember, nemes és pap; a törvény elôtt csak polgárok vannak; a munkás is polgár, bár az is igaz, hogy még nem egészen; de a liberalizmus, mikor megadta a jognak egyenlôségét, megteremtette a materiális hatalomban, a pénzben való hallatlan s ázsiai zsarnokok és rabok egyenlôtlenségét meghaladó egyenlôtlenséget. Minden, ami a nemzeti létet tartotta, ami neki változatosságot és életerôt, biztonságot és szervezetet adott, azt mind letörte s maga hasznára lefoglalta, ... csak a jogi egyenlôséget azt megadta! De félmunkát végzett s egy keserves és félemletes revolúciót készített elô; mert a ,,gyár'', a ,,világváros'', a ,,nemzet-állam'' után okvetlenül következik a tôke s a proletárok nemzetközi szervezete. Ez a politikája a kapitalisztikus termelésnek. Közelebb akarta hozni az embereket, -- le akarta dönteni az elválasztó korlátokat; tényleg pedig valóságos fenevadak élet-halál harcát, -- számtalan exisztenciát tönkretevô folyton dúló gazdasági irtó háborút, -- s a leggyűlöletesebb ellenségeskedését teremtette meg mindazoknak, akiknek már semmijük sincs, mindazok ellen, akiknek még valamijük van. Az erkölcsi hanyatlást ezek után külön ecsetelni szinte fölösleges. Hiszen mindaz, ami a társadalmat szervezi és élteti, az erkölcshöz tartozik s belôle való. A társadalmi szerzetek lelkét, a családnak, az otthon, és osztálynak, a céhnek szellemét az erkölcs leheli. Ha pedig e szervezetek eltűnnek, akkor mindmegannyi oszlopa dôl ki az erkölcsös, társas létnek. E hiányt nagy elvadulás követi éppen úgy, mint a nevelés és fegyelem hiányát az erkölcstelenség. A család fölbomlik; apa, anya, gyermekek dolgoznak a gyárban, a tűzhely hideg, -- az ellátás fűszertelen, -- az otthon rideg. Az asszony nem anya, hanem napszámos; a napszámos pedig nem feleség és nem nevel gyermeket. Haza nem húzza a családtagokat semmi; a férj s a felcseperedett fiúk a korcsmába gravitálnak; a leányok semmi háziasságot, semmi szemérmet nem tanulnak; igazi felemások, öszvéri típusok; sem fiúk, sem leányok. Ilyenekbôl lesznek azután anyák, vagyis nem anyák, hanem csak szülôk; gyermekeket szülnek, de nem nevelnek. A család egészséges szervezetének felbomlásával semmi sem adhatja meg a nemzedékeknek azt az erkölcsi támaszt, melyre az életben elengedhetetlenül szükségük van. A korlátlan és éjjel-nappal folytatott termelés nem respektál vasárnapot, nem különböztet éjt és napot; neki minden kéz jó, akár csak porc még a gyermek kacsójában, akár már erôs csont a férfi kezében. Úgysem kell ott valami egészet tudni; egész nem létezik a kapitalisztikus produkció érájában, hanem csupa dirib-darab, csupa törmelék, csupa rész! Nem is használ, ha tud valamit egészen; mert annyi a bére, mint másnak, aki csak ahhoz ért, amit a gép napszámosának érteni kell. E bért megkaphatja már mint kamasz, s nincs ragyogó kilátása arra nézve, hogy késôbb valami különösen többet kapna. Kevesebbet -- igen, attól félhet; -- esetleg beüt majd az is, hogy semmit sem kap. A kamasz-munkás így fix und fertig állampolgár lévén, korán házasodik. A korai házasságok, az asszony- s a gyermekmunka, -- a családi nevelés hiánya, -- a nyomorúságos élelmezés, -- a zsúfolt lakások, hol ember-ember hátán egymást öldösi pestises kigôzölgésben, - - a gyári olajos légkör vagy kártékony párolgású termények, -- az éjjelezés és kocsmázás, -- a nemek szerint való elkülönzés hiánya, s ennek következtében a szemérmetlen, erkölcstelen élet mind vsszejátszanak, hogy az anyagilag tönkretett népség erkölcsileg, szellemileg és testileg is végleges hajótörést szenvedjen. Az itt csak szóval jelzett érdekek és bajok tüzetesebb gondozása a szociálpolitikának és a megindult munkástvédô törvényhozásnak feladata. Jelenleg ezekbe bele nem bocsátkozunk, hanem részletes tárgyalásunk cikkeiül tűzzük majd ki. Amit e cikkben kifejteni akartam, azt gondolom, a szíves olvasó fölértette, hogy a szociális kérdés a régi társadalom nagy osztályainak bomlása. Ez a bomlás elôször a munka, a termelés mezején jelentkezik s egy borzalmas, megélhetésért vívott küzdelemmé növi ki magát a szuverén isteni mammon, a tôke ellen. E tekintetben mondhatni, hogy a szociális kérdés kiindulása a praxisban s nem az elméletben: a gyomorkérdés. A termelés révén megtámadott s tönkretett nagy társadalmi rétegek anyagi hanyatlásukban magukkal rántják a politikai és az erkölcsi életet és egyensúlyt. S ez a körülmény jellemzi a társadalmi krízist. A szociális forradalom már nemcsak kenyér- és gyomorkérdés, hanem a társadalmi életnek, az eddig fönnálló rendnek, a tiszteletben tartott elvek és jogi nézeteknek, a vallásnak s az erkölcsnek, szóval az emberiség eddigi életének a krízise. Azért minden embert közelrôl érdekel, s mi nem tehetünk sürgôsebb szolgálatot a keresztény civilizációnak, mint ha e kérdést mindenütt napirendre tűzzük, iránta az érdeklôdést fölkeltjük s vállvetve odahatunk, hogy amennyire tôlünk telik ez új vér- és petróleum-özön, e modern kénköves és dinamitos tűz fel ne perzselje a keresztény társadalmat. ======================================================================== A papság föladata a szociális kérdések körül (1894)[5] Egyik elôkelô dáma értesülvén férjének haláláról, fölkiáltott: ,,mily borzasztó szerencsétlenség! hozzatok hamar egy pohár kávét''. A történetíró, ki a fájdalom e mélységes kitörését ideges korunk jellemzésére fölhozza, a legjobb reményben hagy aziránt, hogy a dámát a pohár kávé tűrhetôen restaurálta ... Szakasztott ilyen a legtöbb ember viselkedése a szociális bajokkal szemben, melyek pusztítják és irtják a megélhetés lisztáin följegyzett nemzedéket s küzdelmes és elkeseredett éhenkórász ezredeket teremtenek, ezredeket, melyek bár maguk mezítlábúak, de nyomaikban jár a forradalom vassarus fúriája. Igen, szakasztott úgy viselkednek; egy keveset szörnyűlködnek, óbégatnak, azután pedig idegeik a szokásos, normális egyensúlyba helyezkednek. Minél liberálisabb valaki, annál képtelenebb a helyzetet fölérteni; mert a liberalizmus a legbutább szisztéma, amely az erkölcsiség terén eddig megjelent, s elveivel egyrészt gondatlanságot és felületességet létesít, másrészt pedig fölszabadítja a szenvedélyeket, az ember-állatot. Azért az az ügyvéd, aki nekem, midôn részvétet és biztatást keresve, elôtte a szociális bajok rémítô nagyságát ecseteltem, ,,coronidis instar'' azt felelte: ,,tudja fene, mi lesz'', s ezzel kimerítette az egész liberális arzenált, -- ez az ügyvéd, mondom, elôttem valóságos típus, melyet az elôbb említett történetíró szintén fölvehetne művébe a kornak illusztrálására. Ilyenek az emberek! A hivatalos Magyarország egészen a liberalizmus szekere elé van fogva; hogy a teherhordók és igavonók mily alakjában, fölösleges fejtegetni, mert abban már nem lesz valami megtisztelô különbség; reá illik a civilizáció vértanújának -- s hogy ezzé lehetett, természetesen a jó kereszténynek, Gordon generálisnak korszakot jellemzô nyilatkozata: ,,Nem hiszek nekik... az ô kereszténységük szellemtelen, elernyedt és semmire sem jó. Inkább törôdnek ebédjükkel, mint bármi mással. Higgye el, csak kevesen vannak, kik melegen érdeklôdnek és dolgoznak ... a legtöbb azt mondja: ,,ó, ez meg az borzasztó'' s rögtön utána azt kérdezik: ,,nem vesz még a lazacból?'' (W. Butler: Life) Így beszélnek Angliában; nálunk csak abban van a különbség, hogy a lazac ritka, s inkább füstölt kolbász vagy oldalas járja. Egészségükre váljék; tôlem akár lazacot is ehetnek, de így nem boldogulunk. A liberális gyárosok, répatermesztôk és vállalkozók pedig a szuronyokra támaszkodnak; de minél inkább támaszkodnak, annál elôbb döfôdnek át azok rajtuk. A szurony éles, arra támaszkodni nem lehet! Hátra van tehát a magáramaradt, veszendô munkás nép, s lesi a prófétát, aki elmondhassa: misereor super turbam! S miért lesi az a szorult népség az új prófétát? Hát nincsenek Mózesük és prófétáik? S miért olyan veszendô, mint a pásztor nélkül való nyáj; hát eltűnt körükbôl ,,lelküknek pásztora?'' Eltűntek-e azok, akiknek mondatott: si amas me, pasce oves meas? Hát nem lépett a papság, az a szegények és szenvedôk közt forgolódó papság a társadalmi nagy gátszakadás résébe az egyház hajójával, hogy ha kell, magával ezzel a hajóval betömje a rést s parancsoljon a romboló elemnek? Kereken kimondom, hogy a papság bizony sehol sem tett eleget a szocializmust megteremtô gonoszság és pogányság ellen, -- sok helyen elkésett, -- máshol meg még most sem tesz semmit. Ne botránkozzunk meg e nyílt szón! Ne ütközzünk meg fôleg azon, hogy azt mondom: a ,,papság''; kivételeket nem sorozhatunk szabályok közé, de viszont a szabály nem tünteti el a kivételt. Hogy kivételek vannak, azt készörömest elismerem, s azok a kivételek tudják s érzik leginkább, hogy árván, elhagyottan, vándorsziklák gyanánt állnak társaik körében. E jelenségen nem is csodálkozunk. Az idôk igényei és szükségletei új irányokat és utakat nyitnak, s ez új utakra lépni nem sietünk, -- szakítani az adminisztráció régi, belénk csontosodott módjával nem igen szoktunk, s méltán beszélek itt mirólunk papokról, mert az új idôkbe való beleélés legnehezebb nekünk, akik elveinknél, egyháziasságunknál fogva szükségképpen konzervatív érzelműek vagyunk s e lelkületünknél fogva egyszersmind nélkülözzük sok esetben a helyes és a fogékony érzéket annak észrevevésére, ami az új kort s az új embereket mozgatja és bántja. Lange, aki nem szeret minket, -- de hiszen azért néha igazat mondhat rólunk; -- egy helyen így ír a materializmus történetében: ,,ne csodálkozzunk azon, hogy sok esetben a szabadgondolkozók, sôt néha éppen az egyháznak legelszántabb ellenségei azok, kik az elnyomott emberiség ügyét lelkes szívvel felkarolják, mialatt az egyház szolgái a gazdagok asztalánál ülnek s a szegényeknek az alázatosságot, a meghúzódást, az alázatos engedelmességet prédikálják. Ha föl is tesszük, hogy az újszövetség morálisa mély benyomást gyakorolt a keresztény világ népeire: abból nem következik, hogy ez a benyomás éppen azoknál lesz a legmélyebb, kik a tanszövegével és betűjével foglalkoznak... Sôt nagyjában tekintve a dolgokat talán az is valószínűvé válik, hogy századunknak erélyes és forradalmi reformtörekvései, melyek a világot az eltaposott néptömegek javára átalakítani kívánják, közelebb állnak az újszövetség gondolataihoz, jóllehet e reformtörekvések hordozói manapság tán azt hiszik, hogy ellenkezésben állnak azzal a jelenséggel, melyet kereszténységnek szokás mondani''. (II. k., II. r., 485. l.) Az egyházban is többfelôl emelkedtek már hangok, amelyek sürgetik, hogy nemcsak a szegénynek való tűrést és szenvedést kell prédikálni; hanem a gazdagok és a birtokos osztály által elkövetett igazságtalanságokat is kell az evangélium nevében megbélyegezni. Hiszen az a sok csalás és fosztogatás, a raffinált szipolyozás és uzsora, a köteles bérnek visszatartása, a börze- és bankgazdálkodás, a kötések és ,,gyűrűk'' megalkotása az Isten VII. parancsának mérlegét annyira terheli és túlterheli a pénzes birtokosok rovására, hogy valamennyi tolvaj, zsivány és krajcáros csaló a világ kezdete óta nem vétkezett annyit a VII. parancsolat ellen, mint amennyit a liberális szabadfosztogatás rendszere vetkezik ellene -- hogy ne mondjak sokat -- tíz év alatt. Máshol azt olvastam, hogy a papok ne játsszák a zsandárok szerepét, akik a gazdagok wertheim-szekrényeihez vannak odaállítva s azt gondolják, hogy teljesen megfeleltek hivatásuknak, ha a nélkülözôket a kihágásoktól visszatartják. Tagadhatlan, hogy az ilyen nyilatkozatok rászolgálnak arra, hogy sokan az illetôket tizenhárom próbás szocialistáknak tartják s a vörös és a fekete demokráciáról álmodnak rémes álmokat. Jó tanácsokkal is szolgálnak az egyház intézôinek, hogy a század szabad eszméitôl meglegyintett ifjabb generációt erôs hámba vesse és irányítsa, nehogy az egyház maga a megfontolatlan zelátoroknak engedve, a társadalmi forradalom táborában találja föl magát. Már az itt fölcsillámlott gondolatok is kezünkbe nyújtják a fölvett kérdés fogantyúját. Arról volt szó, hogy a papság nem tesz eleget a nép szociális érdekeiért. Lange szavaiból kivehetjük, hogy e tartózkodó passzivitásra az evangélium ugyan rá nem süti helyeslô bélyegét. Lehet, sôt nagyon valószínű, hogy az evangéliumhoz közelebb állnak a gyakran ellenséges táborból kiinduló reformtörekvések, mint azok az állapotok, melyekben a papság összetett kézzel tétlenkedik, és mondjuk hozzá, jól érzi magát. A papságnak nincs privilégiuma ahhoz, hogy legjobban értse az evangéliumot, s következôleg nem is gondolhatja magáról, hogy a szociális alakulások tekintetében benne van a ,,status possidentis''- ben, mert ezt a statust tán éppen az evangéliumhoz közel álló eszmék rengetik s ostromolják oly erôvel, hogy máról holnapra romhalmazzá válik.[6] Nem is álmodva tehát privilégiumról az evangélium korszerű fölértését illetôleg, a papság akciója az égetô kérdések mélyebb felfogásán és a népért lelkesülô, örömében-bajában résztvevô, kemény sorsán lendíteni kívánó érzéken és szíven fordul meg. Ahhoz pedig, mint minden akcióhoz férfiak, a meleg eszmék izzó megtestesülései, a nemes törekvések lelkes szószólói kellenek. Ezekbôl szól majd az érzék, s érzéket kelt másokban is, -- ezeknek szúr majd szemet az új s folyton új meg új alakban fellépô szükséglet, s az észrevevést tettre-buzdulás és erélyes munka követi. Ha vannak ily emberek, akkor az egyház tenni fog; ha nincsenek, akkor az egyház tétlenkedik még akkor is, mikor már magasra dagadt az ár és a kereszténységnek talaját érinti. Az egyháztörténelem mutatja, hogy az áldás éppúgy, mint a baj, -- az élet éppúgy, mint a herezis mételyezô halála, -- a destrukció éppúgy, mint a reformáció az egyház gyermekeibôl s nem a tekintélybôl indult ki. A tekintély az öreg ágyú, az egyházban meg éppen a legöregebb ágyú; mikor az megszólal, akkor már a harc régen folyt s tán javarészben be is fejezôdött. A tekintély nem segíthet a szociális bajokon hatalmi jelszavakkal; a tekintély nem reformálhat, ha az embereket elôbb át nem járta a reformáció vágya, ha nem fogtak elôbb erôs karral a dologhoz; csak miután a kereszténység buzgalmi munkája nekiállt és megpuhította a szíveket az eszmék befogadására: akkor ütött a tekintély órája s föllépését siker koronázta. Elôbb nem! s valamint a szociális bajokban a tekintélytôl a kezdeményezést, de talán még az idejekor való belenyúlást várni nem lehet: éppúgy nem lehet a tekintélyt tartózkodó állásából kiszorítani s az akcióra reászorítani. Tehát ne várjunk s ne panaszkodjunk, hanem tegyünk. Nekünk kell tennünk; nincs kire hárítanunk a késedelmezés okát s a mulasztás vádját. A klérus tartózkodásának és szociális tétlenségének egymás oka magának e bajnak zűrzavaros, komplikált volta. A szocializmus úgy kóvályog és forrong, úgy hullámzik és kavarog, mint a boszorkányüst tartalma. Ezer meg ezer baj és százezer recept, praktikus próbálgatások és teoretikus diatribák, javaslatok és indítványok váltakoznak s beláthatlan a soruk s még inkább a végük. Ki tanácsolná e körülmények közt a papságnak, hogy a zajló árba ugorjék s tekintélyét és tevékenységét problematikus próbálgatásokban kockára tegye? Igaz; de ezekben a deklamációkban is túl sok van a tartózkodási bölcsességbôl s az általánosító panaszkodásból. Minek beszélnek ez esetben papságról? Itt nem lehet papságról, hanem csak papokról szó; azután itt nem lehet egy általános és közös, mintegy az egyház által akceptált programról szó, hanem csak részletekre szorítkozó, -- részletes, konkrét bajokat gyógyító, -- egy város, vidék, egylet vagy testületre kiterjedô szociális mozgalmakról lehet szó, s azért az az altalános krach, -- az az általános kudarc, mely kísértetül idéztetik fel, egyáltalában legalább eddig be nem állhat. Reméljük, hogy késôbb lesz egységes s tüzetesen meghatározott és kifejtett programunk, melyre ráesküszünk; de míg az nincs, addig ez általános és vállvetett föllépésnek veszélyeit sem lehet ellenünk tromful kijátszani. Mire irányuljon tehát jelenleg közvetlenül a papság szociális működése, vagy talán jobb lesz, ha mondom, szociális készülôdése? Elôször arra, hogy lehetôleg érdeklôdjék a társadalmi bajok pusztítása s az iparosok és munkások s a föld népének szenvedései iránt, s hogy e bajok gyökereit nyomozza, magának róluk s okairól tiszta képet alkosson, s a keresztény szocializmus útmutatásai szerint a reformeszméknek szóbeli és praktikus segélynyújtás által tért hódítson, Viseltessünk nagy részvéttel a nagybeteg keresztény társadalom iránt, mely lelkében nagyrészt meg van mérgezve, -- s ami a bajt igazán flagránssá teszi, -- vagyonilag tönkre van, vagy legalább nemsokára tönkre lesz téve. Ez nem jövendölés, ez összeadás és kivonás. Múltkori cikkemben (a januári füzetben)[7] kimutattam, hogy a nagytôke megeszi a kistôkét s elnyeli a munkát. Némelyek már azt is számítgatják, hogy hány év alatt bonyolódnék le ez iszonyú processzus; csakhogy nem bonyolódik le végképp, mert addig az agitáció s az önvédelem is elvégzi munkáját s az elkeseredés vasmarokkal nyúl a pörgô orsóba, hogy igazságot szolgáltasson az elnyomottaknak. -- Alkossunk magunknak lehetôleg hű képet az iparosok és munkások kereseti és bérviszonyairól, arról a szorult helyzetrôl, mely kiszárítja a lelket és szorongatja a szívet. Éppen a pap van abban a helyzetben hivatalánál fogva, melyet az Úr Jézus is úgy jelzett: ,,pauperes evangelizantur'', -- mondom, éppen a pap van abban a helyzetben, hogy észrevegye s napról-napra mindjobban meggyôzôdjék róla, hogy a gazdasági nyomasztó állapot az embereket keményekké és elkeseredettekké teszi s kiöli a szívükbôl az érzéket a vallás iránt. Azt mondhatná erre valaki, hiszen a szegénység s a nyomor Istenhez vezet, nemhogy vallástalanná tesz. Azonban jól kell különböztetnünk az újkori s a régi jó idôk szegénysége közt. Az újkori szegénység érzéketlen a vallás iránt; mert az újkori szegénység telítve van nemzetgazdasági és szocialista eszmékkel. Az újkori szegénységnek vágyait a szocializmus eszményei felé terelik a sajtó, a kalendáriumok, a szájról-szájra járó szocialista evangélium. Aki most újkori szegénnyel szóba áll hitrôl, lélekrôl, üdvrôl, annak nem lehet elkerülnie a szocialista kérdéseket, melyekkel tele van tömve az eszük meg a szívük. Ezek az újkori szegények tehát elkeseredett, elégedetlen emberek. Ha pedig valaki benne úszik vagy el is merül a megélhetés keserű gondjaiban: annak a lelkében alig marad erô, melyet mással foglalkoztatni, szívében alig találkozik ideg, melyet másért kedvezôleg hangolni lehetne. Gondoljanak egy kereskedôre, kit folyton lejáró váltói ijesztenek; nézzék mily szótalan, kedvetlen ember; elül székén órahosszat s bámul a semmiségbe. Próbáljanak ennek Isten-szeretetrôl és a lélek értékérôl szólani; nem is reagál szavaikra. -- Tekintsék a szegény iparosokat, kiknek családjuk s gyakran 30 krajcár napi keresetük van, s vigyék ezeket az embereket a vasárnapi szentbeszédekre. Beszéljen a szónok szíve mélyébôl, nem fogja-e észrevenni, hogy gyakran a legmegragadóbb részleteknél indulnak kifelé? Miért? mert hiszen mikor itt ültek, akkor sem volt jelen a lelkük! A lelket leköti az élet borzalmas küzdelme! Ne csodálkozzunk, hogy minden terhére esik, hogy minden émelygôs és kiállhatatlan elôtte, ami nem hajtogatja neki azt a nagy érdeket, melynek súlya szinte eszét veszi. Az evangélium a maga lemondásával és szenvedési témáival erôtlen árnynak látszik, mely nem lendít cseppet sem a nyomorultakon. S ezzel akarják idejét vesztegetni s árva fejét még terheltebbé tenni? Helyezzük önmagunkat az ô állapotukba, s akkor majd a gond, a megélhetés sűrű, sötét fátyla ereszkedik le szemeinkre, mely eltakarja mindazt, amit az egyház hitrôl s lelki üdvrôl hirdet. A munkásosztály belépett már férfiasságának korába, önérzete túlságosan ki van fejtve; eddig azt hitte a történelmi fejlôdés gyámsága alatt állván, hogy mindennek úgy kell ennie, amint van, amint azt a gyermekek hinni szokták; de most már felébredt, s érezvén hatalmát, meg akarja változtatni a maga javára a világot. Hogy ez az újjáalakítás elvben nem megvetendô, -- hogy az evangélium fogalmaihoz így új, az eltaposott néptömegek javára átalakított világ közelebb állhat, mint a mostani gyalázatos gazdasági rendszer, -- hogy valamint az egyháznak nincs oka lelkesedni a Bourbonokért, éppúgy nincs oka lelkesülni a zsidó aranyborjúért, -- hogy valamint a törvény elôtt a múlt században még nem volt meg a polgári egyenlôség s most már megvan, éppúgy lehet majd a jövô században a birtoklásban is bizonyos egyenlôség, mely most még nincs, -- hogy nem kell mindenre, ami a vagyonnak új felosztását s minden embernek számára való részbiztosítást illeti, ráfogni, hogy ez szociáldemokrácia: ezek, gondolom, oly igazságok, melyek napról-napra derülnek még azok elôtt is, kik annyira belemélyedtek a mostani viszonyok fejfájást okozó álmába, hogy bűnnek tartják, rajtuk változtatni. De ha a dolgok ily állapotában a klérus apatikus lelkülettel tétlenkedik, vajon nem bizonyítja-e be, hogy nem érti korát s nincs szíve a nép bajai iránt? S ha ez a társadalmi forrongás oly mérveket ölt, hogy erkölcstant, teológiát, hitet, vallást egyaránt magával sodor és pedig a praktikus élet nyilvánossága elôtt: vajon lesz-e fontosabb ügye és dolga és föladata a papságnak, mint minden erejével és szeretetével, befolyásával és hatalmával bebizonyítani, hogy a népnek ô a leghívebb barátja s legbiztosabb oltalma? Mulassza el ezt, s kockára tette a jövônek társadalma elôtt létjogát! Kemény beszéd ez, de legalább üssön be ott, ahol még alusznak és álmodnak régiekrôl. Azonban bárki értheti, hogy mikor a papságtól elvárjuk, hogy érdeklôdéstôl izgatott lelkülettel lépjen a nép, az iparosok s a munkások feldúlt érdekeinek küzdterére, nem értjük azt s nem érjük be vele, hogy csak a lelkipásztorkodás hagyományos és természetesen elsô sorban álló eszközeivel: a katekizmussal, szentbeszéddel, szentségekkel, áhítatgyakorlatokkal hasson lelkükre, hanem ez alkalommal éppen azt sürgetjük, hogy közvetlenül anyagi eszközökkel, egyesületi, társulati elônyökkel, szövetkezési manipulációkkal is segítse lábra állítani az embereket vagy legalább iparkodjék az érzéket aziránt ébreszteni, hogy a kereszténység mindezekkel a törekvésekkel rokonszenvez, hogy papjai szívesen mozgatják ezt a nagy fát s hogy az anyagi tönkben az egyház nemcsak híveinek fájdalmát, hanem gyermekeinek elpártolását is siratná. A szociáldemokraták úgyis csúfolják az olvasót meg a gyónást s maró gúnyjuk sehol sem évôdik oly sikerrel, mint éppen a társadalomnak tönkretett osztályaiban. Mindig rájuk olvashatják: nézzétek, mit segített ez rajtatok eddig, ... ugyan tán többet segít majd ezután? Szóba álltam én is a kórházban egy szociáldemokratával, s kértem ôt, hogy gyónjék meg. A szociáldemokrata azt felelte nekem: ,,minek? Ha dolgozom, van mit ennem; ha nem dolgozom, nincs mit ennem; akár imádkozom, akár nem''. Hát hiszen lehet erre sok szellemes kádenciát mondani, s világos mindnyájunk elôtt, hogy az ember nem azért imádkozik, hogy ne dolgozzék, s nem azért dolgozik, hogy ne imádkozzék; hanem dolgozik az állattal közösen, mert állati, s imádkozik az izom munkáján kívül, mert ember is, s mert sok más érdeke van, melyet az ín, az izom s a gyomor fel nem ölel. De mit segít a nyomorultakkal szemben a szellemes filozófia és teológia; ôk egyet akarnak, hogy ne legyenek nyomorultak, s ezt nekik a gyôzelmes replikázás meg nem adja, azért rá sem hederítenek, ha mégúgy sziporkázik rajta az esprit. De ha azt mondom annak a szociáldemokratának: ,,barátom, mit gondol, mit keresek én itt? azért jöttem-e ide, mert magát szeretem vagy mert gyűlölöm? azért-e, hogy segítsek önön; vagy hogy keserítsem?'' Ha nem rabiátus, úgy tetszik nekem, hogy e szavakra benne is ébredez a jobb érzelem. Ó, ez az igazi filozófia és teológia! Ezek oly hangok, melyek szíveket nyitogatnak. ,,Lám'' -- folytatom tovább -- ,,tudom én, hogy maga el van keseredve és sok panasza van az emberek ellen; tudom, hogy talán kézzelfogható igazságtalanságokat kényszerült nyelni a hatalmasaktól, s hogy nem talált kabátos embert, ki nem nézett magára úgy, mint egy kutyára, s aki kezét nyújtotta volna magának jeléül annak, hogy becsüli és szereti magát. Ne sorozzon engem abba a keményszívű sorba! Ne gondolja, hogy mert nekem is kabátom van, elvesztettem a kabát alól szívemet a szenvedôk iránt! Sôt amennyiben rajtam áll, segítek minden ügyefogyott emberen s én csapok fel mindenütt védôjükül; egyesítem, csoportosítom ôket, hogy ne legyenek mint a bomlott kéve, hanem egyesülve könnyebben viseljék el és tereljék el a mostoha idôk csapásait, míg végre sikerül nekik magukra deríteni az igazságot, mely azt kívánja, hogy valamint a napfény az égen egyenlôképp osztja sugarait szegénynek, gazdagnak: úgy a föld is adjon kenyeret egyaránt birtokosnak és proletárnak''. Ezt megértik! Tehát ezen a nyelven kell beszélni! Micsoda nyelv ez? A praktikus cselekvés és tevésnek, a gyakorlati szeretetnek nyelve. Ha az egyház nem pártolja igazán a szegénységet nemcsak alamizsna által, hanem a szegények jogainak érvényesítése által: akkor a szegénység otthagyja az egyházat a faképnél, s igaz, hogy szerencsétlenségére, de mégis természetszerűleg a túlzó, fantasztikus szociáldemokratákhoz szegôdik. Hiszen azok szeretik ôt! A nagy szociális mozgalmakban a reménykedôket mindig ez a belátás vezette: jót akarnak nekünk; tehát gyerünk utánuk. A pogány világ fordulásakor is a legnagyobb érv a kereszténység igazsága mellett az eddigi állapotok nyomorúsága és hordozóik tehetetlensége volt. Azért nem volt szükségük filozofálásra. Amit érzünk, az indít, s úgy indít, hogy el is ragad magával. Nem állnak-e a társadalom némely rétegei most oly elhagyottan, kifosztottan s reménytelenül a dívó rendszerrel szemben, mint álltak 1900 év elôtt milliók a pogány impériummal szemben? S csoda-e, ha úgy tesznek, mint tettek akkor, hogy a lelkes szóra, mely új világot ígér nekik, megindulnak? Ne kössük tehát össze magunkat az uralkodó rendszerrel úgy, hogy azután vele állunk, vele dôlünk. Ne áruljunk egy gyékényen a liberális gazdasági rendszerrel, ne védjük azt. Nagyon rosszul fizeti még hivatott prókátorait is. Mi pedig ugyancsak nem találunk okot, hogy |gyvédjéül felcsapjunk. Igaz, hogy bizonyos tekintetben összenôttünk vele. Manipulációi életünkkel összeforrtak; létföltételeinket hordozzák; mi is ennek a gazdálkodásnak kamataiból élünk s a börze maszlagos gyümölcsei táplálnak; de ezt csak a körülmények késztetô behatása alatt tesszük s tűrjük; elveink mások. Elveinket proskribálta, átkozta, száműzte a liberális társadalom; legyen tehát neki hite szerint. Vonuljunk ki a néppel, a szenvedô demokráciával ki a városból a ,,szent hegyre''; a papoknak ott van helyük. Ezen általános tájékozódási törekvésen kívül másodszor az szükséges, hogy a papság mindenütt pártolja azokat az intézményeket és eljárásokat, melyek a munkásosztály javára létbe hivatnak. Ha lesz neki élénk érzéke a szociális kérdés iránt, akkor szinte skrupulózus lesz mindannak kerülésében, ami a hasznot a munkától el-, s a tôke kezére játssza. Nem lesz elôtte e nemben semmi sem kicsiny, mert hiszen a meggyôzôdés s a lelkesülés semmit sem kicsinyel, semmit sem becsmérel, hanem természetszerűleg mindenre kiterjed, amire csak teheti. A mély meggyôzôdés a keresztény hitvallást mindenütt érvényesíti s a keresztény morális alól nem von ki semmi viszonyt, semmi ügyet, semmi szerzôdést. S az ilyen kereszténység az lesz igazán életbölcsesség, az lesz igazán eleven, lelkes vallás, elv-bevallás, elv-érvényesítés! De kérdem, ha valaki ilyen keresztény, akinek kereszténysége merô élet és gyakorlat, aki a keresztény erkölcstant az élet minden viszonyára kiterjeszti, vehet-e az ilyen egy pár cipôt három forintért, holott tudja, hogy annak tisztességes, rendes ára legalább 5 frt? vehet- e az a zsidótól csizmákat per 2 frt 30 kr? Az ilyen vevôt csak az ostobaság vagy a gondolatlanság exkuzálja. Ha valaki e mellett áhítatos, jámbor keresztény és alamizsnát is osztogat, jó volna, ha mindenekelôtt visszaadná a letartóztatott, lefogott bért s restituálná az idegen jószágot. Az ilyen vevôk mind kooperálnak a csalásban és fosztogatásban. Minden kornak megvannak a maga veszélyei; a középkorban a jó ember is könnyen interdictumba vagy excommunicatióba bonyolódott éppen a viszonyoknál fogva, hogy mindenütt volt valami alkalom a közreműködésre, a tilalmazott akcióba való beleelegyedésre; a mi korunkban az erkölcsös életnek a zátonyai és szirtjei a hetedik parancs területén rejlenek. Az emberek mind fosztogatnak, bért fognak le, igazságtalanul elnyomják a szegényeket és munkásokat, közreműködnek az iparosok elnyomásában és tönkretételében: s a lelkiismeretek mégis nyugodtan pihennek és imádkoznak és szörnyűlködnek a sikkasztókon és tolvajokon. Ilyen a divat hatalma! A divatos bűnre nem reflektálnak s a morálist tanuló kispapok, a morálist tanító lágy papok vesznek cipôt ebbôl vagy abból a cipôgyárból 3 frtért és elhagyva a tisztességes és munkájukat értô helyi iparosokat (a fusereket nem védjük; kontármunkának nincs joga a léthez; az természetes;) rendelnek 300 sôt 600 frt ára munkát bécsi vállalkozóknál, akiknél egy reverenda csináltatása szintén 10 frtra számíttatik ugyan, csakhogy ebbôl a 10 frtból a munkás, a saját otthonában dolgozó s a munkát albérletben kivett, szegény szabó kap 4-5 frtot, a többit a tôke nyeli el. Szemináriumainkat látogatják szentképek és könyvek s egyházi ruhák eladói; elôször csak a maguk portékájával köszönnek be, de késôbbi látogatásuk alkalmával már bécsi szabókat és olcsó innsbrucki havelokokat hoznak a nyakunkra s a jószívű közönség természetesen lelkesülten pártolja ezeket a modern iparlovagokat. A XIX. században az evangélium ráolvasná ezekre a divatbűnösökre: megszegitek az Isten törvényét ,,propter traditiones vestras'', a gondolatlan szokás, a bűnös divat miatt. Mit használ e divattal szemben az alamizsna? Add meg mindenkinek a neki járó bért, ez a legnagyobb jótétemény, legtitkosabb és a legmegtisztelôbb alamizsna. Ha a magyar papságban jobban ébred a szociális érzék, nem fog annyi ezer meg ezer forint Grödenbe vándorolni, nem mondom szobrokért, mert arra itt még nincs képesség, hanem oltárokért. Oltárokat, éppoly tetszetôseket sôt művésziesebbeket, -- körülbelül ugyanazon áron, nálunk is rendelhetnek. Tessék megnézni az oltárokat Hontmegye Szalka városában, vajon kell-e Grödenbe menni? pedig azokat az asztalos itt faragta Esztergomban. Ha a papságban lesz szociális érzék, nem fognak majd rajta annyira a hirdetések, hogy végre is elhiggye, hogy igazat mondanak s fölöslegesnek fogja tartani, hogy olajat az örök lámpába éppen Gratzelnél rendeljen, mert amit a mi boltosainknál vehet, az éppoly pompásan ég benne, mint amit közvetlenül Bécsbôl rendel. -- Erkölcstelen hirdetések számába mennek majd nemcsak a szerelmes, pikáns hirdetések a liberális újságok hátlapján, hanem a bécsi szabó-munkák hirdetései a ,,Magyar Állam-ban'', ,,Egyházi Közlöny''-ben, stb. ha még oly elegánsan mutogatja is ott magát a bécsi ruháiban az a divatos papi úr. Szóval uraim! praktikus kereszténység kell! Tessék elolvasni Langének föntidézett szavait mégegyszer s meditálni azon, hogy csakugyan vallhatja valaki magát kereszténynek, s tényleg a hivatalos kereszténység ellenségei több tekintetben közelebb állhatnak az evangélium eszméihez, mint az egyház ilyen híve! Harmadik helyen még egy kötelességrôl vagy talán csak buzgalmi műrôl akarok megemlékezni, s azt a fôtisztelendô papság szívére kötni, illetôleg ez ügyben szíves közreműködését kérni. Tudjuk mindnyájan, hogy a gyárakba nem igen van alkalmunk bejutni; különösen kedvezô körülmények kellenek ahhoz, hogy a pap befolyást szerezzen magának a gyári munkások közt. Vegyük például csak a pesti gyárakat, hogyan csempéssze be valaki magát oda? Kaján szemmel is néznék a gyár intézôi a klerikális befolyásokat. Van azonban nagyon sok vállalat, sok téglavetô és kô- meg kôszénbánya, ahol a munkások között a pap egyet-mást tehet. Azután érdeklôdésünket várja és kívánja az iparos osztály s a gazdaközönség; a gazdaságban ismét van sok termelési faj, amely bizonyos szociális, testületi csoportosulást megenged s több helyen létesültek is már az ily szövetkezések. Magam is tudok már egyet- mást kiválóan buzgó és élelmes papokról, akik szép eredményeket vívtak ki e téren. Ez eredményeket, e törekvéseket és próbálgatásokat kár volna véka alá rejteni. Legföllebb a közvetlen környék tud róluk valamit. Pedig nagy hasznára volnának a közügyeknek és sokan köszönettel vennék az értesülést. Azért kérésem odaterjed, szíveskedjenek a fôtisztelendô urak ez irányban megindult törekvéseikrôl, keserves vagy örvendetes tapasztalataikról értesíteni, akár dolgozat alakjában, akár csak rövid értesítés- vagy reflektálásképpen. Legyünk mindnyájan meggyôzôdve, hogy az egyháznak jelenleg a szociális téren kell teológiáját és hitét megvédeni,-- s hogy a szociális téren dôl majd el az ellenséges világnézetek harca, amelybôl nemcsak gyôzelmesen, hanem minél kisebb veszteséggel is kívánunk hazatérni. ======================================================================== Az anarchia logikája (1894)[8] A pünkösdi Lélek eltöltötte régente azt a házat, melyben Krisztus Urunk a nagy szentséget rendelte, s eltölti azóta is azt a házat, mely az ,,egyház'' s melyben a pünkösdi Lélek most is oly illatosan és titokzatosan száll és leng, mint az idei tavaszban a regg harmatos fuvalma. De a modern kor felfogása szerint az élet árama elhagyta már az ,,egyházat'' s más ,,házak'' felé jár, melyek a modern élet színtereivé, a divatos szellem szentélyeivé lettek; e házak: a kávéházak, színházak és országházak; ezekben pezseg az élet, árad a beszéd, rikácsol a szabad szó, elmélkedik a politika, táboroz az intelligencia, toboroz híveket a közvélemény; ez az a három kiváltságos ház: kávéház, színház, országház. A kávéházban gyenge mokkát vagy éppen kathreinert mérnek s politizálással öntenek bele egy kis erôt; a színházban komédiáznak és tragédiáznak, amint jön, vagyis inkább amint valami jobban fizet; az országházban pedig a nemzetállam színe-java mond nagyokat, sokat beszél, és sokszor félrebeszél. De mindez már körülbelül száz év óta folyik, s nem újság; ami azonban ugyancsak újság s csak két év óta van meg s azelôtt nem igen volt, az, hogy a kávéházban most már nemcsak mokkáznak és mókáznak, hanem puffogatnak és durrogatnak örömére az anarchiának, s a színházban és országházban nemcsak gombákat termelnek, hanem bombákat is röpítgetnek, s míg eddig a szabadelvűek, a hitetlenek, a darvinisták, az ateisták, a szocialisták, a hegelisták szabadon termeszthették a gombát s árulták a szellemi piacon nagy lepedôkön, a sajtó lapjaiban; most már mások ugyanoly szabadelvű öntudattal röpítgetik a bombát s mondják: nekünk most már bomba kell, a gombával rég jóllaktunk. Igazán, az újkor eddig serényen termesztette a gombát; a legújabb kor pedig ad helyette bombát. A valóságos bomba a szellemi gombából való; mert elôször megmételyezik az emberek lelkét és szívét a lelki penésszel, a rossz elvek és tanok gombáival s a félrevezetett tömeg azután bombát ragad. Bombát nem láttam; sem postán még nem kaptam, mert nem vagyok sem német császár, sem Caprivi kancellár; de gombát, azt sokat kell nyelnem. Minden liberális újság tele van gombával, természetesen bolond gombával. Ott virítanak a frázisok, mint a penészflóra az ôserdôben; ott írnak Istenrôl, erényrôl, tisztességrôl, elvekrôl, akár csak a nadrágról vagy kabátról, melyet lehet fölhúzni s amikor tetszik, megint levetni; ott nekimehet tekintélynek, hitnek, vallásnak akármelyik zsidó firkász; ott olvashatni, hogy a törvény a nemzet akarata, s hogy minden ötlet törvény, amit megszavaznak. Ezek a gombák mint megannyi bacillus röpködnek a levegôben, a közvéleményben, -- megmérgezik a közérzületet, lázba hozzák a tömegeket, -- földagasztják a társadalom testének úgyis pufók tagjait, s valóságos ôrületbe ejtik az embereket, kik szinte megbomolva józan eszükben és nézeteikben, kivetkôznek békés természetükbôl, dühös, romboló elemekké szilajulnak s mindent tönkretenni iparkodnak; e gombáktól lesznek az emberek liberálisokká, azután szociáldemokratákká, anarchistákká, nihilistákká, s mint az esztergomi hídépítésnek egy olasz munkása mondta: bestiákká. Uraim, ez mind a gombáktól van, s elhagyva a képet s nevén megnevezve a bajt, ez mind azoktól az elvektôl, azoktól a tanoktól való, melyek a föloszlásnak, a szellemi haldoklásnak, az erkölcsi elzüllésnek a leghatalmasabb okai, melegágyai, forrásai, meg következményei is, s melyek a kávéházakban szájról-szájra adatva, megjelenítve a színpadokon s a betűk szárnyain a lapokban a világba szétrepülve egyre tovább mételyezik az emberek eszét is, meg szívét is. Ha már a bombák ropognak s a velencei tükrök s a finom porcellán dirib-darabjai csörömpölnek, -- ha az operák lágy dallamai közé az irtózat s a haldoklók jajai vegyülnek s a zsöllyeszékek a vértôl pirosulnak; -- ha a parlamentben a borzalom a szónok torkára fagyasztja a szót s halálsápadtság ijeszt ott, hol az imént a pártlelkesülés pírja hevült: akkor az emberek szájtátva bámulnak egymásra s szörnyűlködve mondogatják: mégis csak borzasztó! ki hitte volna, hogy ily rossz emberek is találkoznak. De ameddig a hitetlenség és vallástalanság bombákat nem dobál, csak mézesajkú szóbeszédben terjesztetik; ameddig az elvtelenség csak regényekben bitangol s az erkölcstelenség csak parlamenti beszédekben hirdettetik: addig minden szabad, tisztességes, minden természetes és sikkes. Az elvek hirdetôi kesztyűben járnak s szalonokban forognak, -- az elvek végrehajtói pedig, az anarchisták, a Ravacholok, Vaillant-ok, kérges kézzel járnak s bombákat röpítgetnek; a hitetlen, elvtelen, szemtelen szalon-emberekkel kezet fognak, bár a bombákat készítik és töltögetik; -- a hitetlen s elkeseredett Vaillant-okat lefejezik, mert a megtöltött bombákat kidobják, s arra használják, amire az urak csinálták. De hiszen így volt ez már jó ideje, s ami divat, az mind jó; beszélni hit ellen, erkölcs ellen, felforgatni az elveket, ez jó, mert divat; bombákat vetni pedig még nem divat. Hogy is várnánk következetességet a világtól, melynek az elv a leggyengébb oldala, s a szeme hályogos. De a mi meggyôzôdésünk a katolikus elvek szirtjein áll s képviseli és hangoztatja azt a nagy elkerülhetlen követelményt, hogy kereszténység kell mindenbe, s hogy az elveket sérteni egy ponton sem szabad; e szirten állva akarom röviden megvilágítani, hogyan lesznek gombákból bombák. Az életet elvek hordozzák; az elvek testet öltenek az emberekben és törekvésekben. Az elvek járnak az utcán és öltözködnek vagy szerényen, vagy kacérul; az elvek laknak házakban és formálják a családi életet; az elvek csinálnak törvényeket és paragrafusokat; az elvek adnak irányt az iparnak és kereskedelemnek; a léha elvek, a korrupció, az erkölcstelenség, a tekintélymegvetés elvei, vagy ha tetszik fonákságai, ezek dominálnak törpe, gyenge korokban csakúgy, mint a józan erkölcs s a hit elvei tisztább s felvilágosodott korokban. Az elvek a gyökér, az élet a fájuk, az emberek cselekedetei a gyümölcsük, s ebben szigorú egymásután van, s az evangélium ezt így mondja: ex fructibus eorum cognoscetis eos! Fordítsuk már most magyarra e deák szót: a bombák, melyek ropognak s öldökölnek kávéházaitokban és színházaitokban, hová mulatni jártok, a ti fáitok gyümölcsei, liberális elvek; a bombavetôk, kik elkeseredett szívvel, melybôl romboló düh tajtékzik, emelkednek fel a társadalom örvényeibôl, a ti neveléstek; az anarchisták, nihilisták, mind a szabadelvűségnek gyermekei, s ennek az édesapának nincs sürgôsebb dolga most, mint nyakáról lerázni s eltagadni önfiait; de bármint tagadja, megvannak, s enni követelnek, s megeszik és szétroppantják saját édesapjukat, azt a liberális, a kereszténységtôl elpártolt társadalmat, mely ôket nevelte. Ne legyen félreértés; vannak tisztességes liberálisok, de a liberálizmus, mint elv, szakítás a kereszténységgel, s én csak errôl szólok. A liberalizmus, mint elv fakasztja a bombavetôk sarjait s a bombák a liberalizmus gyümölcsei! A liberális államtan, a liberális közerkölcs, a liberális tôke és tudomány országvilág elôtt bizonyítja, hogy a liberalizmus az anarchiára vezet. Vegyük sorba! A liberalizmus a politikában ignorálása az isteni tekintélynek, mely az egyházban s a tanító pápában él. Mint a spanyol grandok, büszkén mennek el a liberális urak az egyház tekintélye mellett, ignorálják s valamint az angol bányászgyerek arra a kérdésre, hogy ismeri-e az Istent, azt felelte: ,,azt nem ismerem, mert kôszénbányáiban még nem dolgoztam'': úgy a liberális államférfiak is azt látszanak mondani: ,,Kicsoda az egyház? miféle tekintély az, hiszen annak bakáit és zsandárait még nem láttam?'' A logika aztán tettekben nyilvánul: tehát jogait nem tisztelem; intézkedéseit ignorálom; papjaitól elszakadok. Tekintélye nem tromf, nem üt; a tekintély a nemzeti erô, a zsandárok és a káplárvesszô. S mikor ezt a tromfot kijátsszák, úgy tesznek, mintha mondanák: nézzétek, ez az igazi tekintély! hogy ropog, hogy hódol neki minden hátgerinc! Mi a ti isteni szavatok, tilalmatok, fenyegetéstek? azt nem lehet megfogni: tehát semmi. S egy darabig megy is minden jól; a káplárvesszô suhog, s az állampolgár háta ropog, s az egyház semmi. Ez jó darabig tart, néha száz évig is; de a gyökér el van ásva, s mozog benne az élet; felemeli fejét az ördög fattyúhajtása, s a tekintély ellen indítja a politikai, társadalmi revolúciót, s azok az emberek, kiket a liberális állam rátanított, hogy nincs isteni tekintély, fényes logikával ráhajtják, hogy tehát emberi sincs. Azok a nemzedékek, melyeket arra tanítottak, hogy az auktoritást, mint erkölcsi hatalmat megvessék, hogy az egyház erkölcsi tekintélyét nevessék s csak az államnak hódoljanak, azt mondják: Uralmatok, liberális urak, nem tarthat végig. Ma neked, holnap nekem. Ma te vagy az úr, liberális nemzet-állam, holnap én leszek, én az anarchia! Minek ülnél csak te a zsöllyeszékben? Ha az auktoritás nem az Isten hatalma, hanem a láb és kézizmok: van öklöm nekem is; s ha nemzetre hivatkozol, ó, hiszen a nemzet nagyobb része a nyomorultak, csak kérdezd meg, hogy mit akarnak, s a pokolba kergetnek nem is holnap, de még ma. S ha az ököl nem verhet szét bilincseket, itt a dinamit, nitroglicerin s másféle zacherlin-por, megtisztítjuk majd mi a földet az élôsdiektôl, kik nyakunkon ülnek, nem az Isten, hanem az emberek nevében. Ez úgy-e tagadhatatlanul liberális elv: ignoráljátok az egyházat? ennek gyümölcse a tekintély tagadása és megvetése; a gyümölcs most már érett, s fölpattan a héja s magot szór, tüzes magot, szeget, golyót s vasdarabokat. Ezt a történelem mindenféle kiadásban tanította; boltjára ki van írva: életbölcsesség-mérés kicsinyben és nagyban, mint az egyik esztergomi bolton az áll, hogy itt sütnivaló elfogadtatik: úgy a történelem boltján az áll: itt sütnivaló ingyen adatik. Lássuk csak. I. Jakab angol királyt kivált a pápa feszélyezte; annak jogait nyirbálni, a szentszék szavára semmit sem adni, minden mozdulatára féltékenykedni, minden bullára protestálni, törvényeket faragni a nemzet függetlenségének megóvására: e volt passziója; s öröme telt az erélyes, a pápát, az egyházat megvetô nemzetben; -- de nem soká, mert a gyökér nôtt, a liberálizmus hajtott, s már I. Jakab fiának nemcsak koronája, de a feje is lehullott a piacon felállított pellengérrôl. -- Is XIV. Lajos, ez a mintaképe a liberális királynak, ki a papságot is heccelte, hogy az isteni tekintélyt az egyházban is lehetôleg korlátozza, ugyancsak ,,kitrotovározta'' királyi unokájának, XVI. Lajosnak, az utat a vérpadra. Az egész középkorban sohasem jutott egy király sem a bitófára, dacára a pápa ,,elnyomási politikájának''; mindenesetre nem azért, mert a népek buták voltak; hanem azért, mert a tekintélyt tisztelték, valamint hogy a középkorban a céhekben az ipar virágzási periódusát ülte, bizonyára nem azért, mert a munkás buta volt, hanem azért, mert becsülete volt neki Isten és ember, király és törvény elôtt. Ez a bombavetôk eredése a politikában. Lépjünk át a társadalmi erkölcs terére. A bombavetôk a társadalom meghasonlott, a polgári osztályt utáló, gyűlölô, vesztét szomjazó emberei. Sepredéke, törmeléke, elzüllô rongyai a társadalmi testnek, kik miután törekedtek, dolgoztak, iparkodtak s elbuktak, csak egy emléket hordoznak lelkükben: a halálfejet -- egy érzelmet: a gyűlöletet. S mi gyülemlítette fel mellükben az epének azt a fekete tócsáját, mely ereikbe ömlik s izmaikat rángatja? Mi borította el lelküket azzal a sötét felhôvel, melybôl értelmök csak villámokat csihol s karjuk csak villogó tôröket húz ki? A liberálizmus, mely megteremtette a morált Isten nélkül, s emancipálta az erkölcsöt a vallástól, s ezáltal megint csak nevén nevezve a gyermeket, a korrupciónak, az élvezetnek, a kegyetlen kíméletlen önzésnek kaput nyitott, hogy kitóduljon rajta mind az a szenny, amit elôbb gátak összetartottak és emésztô, gödrök takartak, -- hogy kitóduljon s bűzével, s mirigyes leheletével megmérgezze az erkölcsöket. Mit tiszteljenek az emberek egy társadalomban, melynek dísze, virága miniszterek, szenátorok, képviselôk, hírlapírók 1000 millió frankot sikkasztanak el a szegényektôl, hogy azt, mint a tékozló fiú az elite-világ csordáiban, a szalonok vályúi körül, a piszokban eldorbézolják? Mit tiszteljen a nép egy társadalomban, melyben az olasz bankok csalásai és vesztegetései illusztrálják az embereket: nézzétek! ezek a ti uraitok. Mit egy társadalomban, melyben magas államhivatalnokok, fôvámvizsgálók egészen komisz csalásban kompromittáltatnak -- lásd Chauvet ügyét --? melyben olasz miniszterek, kik mindég teli szájjal beszélnek, ha jogról és igazságról van szó, hatalmas újság-birtokosoktól, kik elôbb altisztek és csiszárok voltak, úgy vezettetnek, mint az oláh medvék, a zsurnaliszták pedig ütik hozzá a dobot és fújják a sípot? Azt szokás ezekre mondani: ez meg az nem csalás, hanem provízió; a gazfickókkal való paktálás politika; az erkölcstelenség pedig modern élet; s ez mind szükséges, ez mind kell; az elkeseredett emberek pedig erre azt mondják: ha ez mind kell, akkor az ily társadalomnak dinamit is kell. Úgy látszanék talán, mintha én ezt az okoskodást védeném. Nem védem, de a logikát nem tagadom. Logika van ott bôven. Ha szabad az uralkodó társadalomnak magát Isten és vallás alól emancipálni: szabad a nyomorultaknak is; ha a liberalizmus az Istent kitette az erkölcs portájából, hogy szabadon üzérkedjék s megtartsa uralmát: szabad e szabadsággal élni még inkább másnak, aki nyomorult. A társadalmi morált a liberalizmus megmérgezte! Minek legyen egy mérgezett társadalom, mely minket nyúz és nyom? Vagy segítsünk rajta kereszténység által, s ezt mi mondjuk, -- de a liberálisok nem akarják -- vagy dinamitot neki. Hol van a logika? mondom, hogy nem a liberális túlparton. Ezek rettenetes perspektívák, de nem nagyítások. Vagy kereszténység vagy anarchia! Menjünk át a munka terére! A liberalizmus a munka terén a legkegyetlenebb zsarnokságot, a fehér rabszolgaságot teremtette a tôkének uralma által; -- koldussá tette a munkást és mankót adott az iparnak, a korlátlan iparszabadságnak, valósággal pedig a tôke garázdálkodásának monopóliuma által. Erre bôvebben ki nem terjeszkedem. Tény, hogy a munkásnak elveszik a bérét, amit a középkorban nem tettek, mert nem voltak liberálisok; éppoly tény, hogy a dologtalan tôke hízik a munkások verejtékén. Ezáltal nagy társadalmi osztályok, az iparos és földmíves osztályokból széles rétegek merülnek el a létért való küzdelemben, s önálló emberekbôl munkásokká és éhenkórászokká lesznek. Az éhség eszközli a gyomorkorgást, s a gyomorkorgás mennydörgéssé válik a szociális kérdésben, melybôl az anarchisták bombái mint megannyi villámok cikáznak ki. A liberalizmus alkotja meg a tôke uralmát, tehát ez szüli a szociális revolúciót s az anarchiát. A népeket kifosztogató liberalizmus teremti meg az elkeseredett munkásokat, s miután már jó eleve felekezetlen iskoláival, szemtelen újságaival, hitetlenségének fitogtatásával megmérgezte szívüket s kitépte belôlük a vallást, mit akartok? Mit tett ezáltal? Csakhogy kezükbe nem adta a bombát, mondván: nesze, mit habozol, üsd agyon azokat, kik tégedet nyomorultakká tettek! Azonban nemcsak az egyes emberek közt, de az államok közt is a mostani állapot nem a jog és az igazság viszonya, hanem a ragadozó állatok állapota. Nincs más biztossága az államoknak, mint a félelem az erôtôl. Melyik állam nem dôlne össze csak egy napig is policáj és rendôrség nélkül? Csak az erô, csak az ököl, csak az állat az emberben, az a vezércsillagzat; vele szemben nyög a gyönge, az elnyomott, mialatt a legmélyebb Isten-feledettség idegeníti el a szűkölködô rétegeket a társadalom birtokos osztályaitól. Az elfojtott és letartott düh azután kitör hihetetlen vadságokban. S mikor a bombák ropognak, mit tesz a művelt társadalom? Keresztet vet magára egy Ravachol, Vaillant, Henry neve említésénél s a farizeussal mondogatja: hálát adok neked Isten, hogy nem vagyok olyan, mint ezek. ,,Csak vessetek magatokra keresztet és siránkozzatok -- így ír a berlini ,,Sozialist'' című lap, -- de a felelôsséget el nem háríthatjátok magatoktól. Csak botránkozzatok, hogy Barcelonában sok ártatlan gyermek és asszony esett a bombamerényletnek áldozatul, de meg ne feledkezzetek róla, hogy a ti társadalmatokban naponkint tömérdek exisztenciát nyel el a gyalázat s a nyomor örvénye!'' Így írnak s még inkább így beszélnek és tesznek. Végül pedig ott lépked a tudomány! Az anarchiának tudományos alapja is van; ez a tudományos alap a hitetlen liberális tudomány. Fôelve: az isteni rend ellen felállítani az emberi rendet: ezáltal lealacsonyítani az embert. ,,Darwin az embert kellô helyére tette, az ô testvéreinek, az állatoknak élére'', így szólt egy híres berlini tanár az ottani akadémiának Darwint tisztelô ülésén, ahol jelen volt a porosz kultuszminiszter is. Ugyanekkor szemére hányták az országgyűlésen a szociáldemokratáknak, hogy ôk Isten és a társadalom ellenségei. Bebel megfelelt nekik: Mit hányjátok ti szemeinkre, hogy mi istentelenek és hitetlenek vagyunk és az életet élvezni akarjuk? Igen, akarjuk; de ki tanított minket arra? a ti egyetemeitek. Ott tanultuk, hogy nincs Isten, nincs lélek, nincs örök lét, s mi csak a következtetést vonjuk le s be akarjuk rendezni az életet ezen tanok szerint. Élvezet, ez a ti evangéliumotok; élvezni a világot, ez a ti erkölcsösségtek! vajon csak a tietek? Úgy-e a mienk is? No de mi ki vagyunk zárva az evangélium paradicsomából; hát meg akarjuk nyitni a kaput, melynél a zsandár s a katona ôrt áll, a modern kerub! Kicsoda az a zsandár? az is szegény ember, az majd velünk jön. Ti azt mondjátok: ez a mi jogunk, mert mi bennülünk a jogok és javak birtokában. Sebaj, majd kidobunk onnan, mert hiszen mi a jog más, mint erôszakos elnyomás története századokon át. Mit akarnak erre felelni? Igazuk van. A liberális társadalomnak, mely az államot az isteni törvény fölé helyezi, -- mely a társadalmi morált a Panama árkába temeti, -- mely a kizsákmányolás szabadságát hirdeti s a hitetlen tudományt dicsôíti, nincs joga szemrehányásokat tenni az anarchizmusnak; a korhadt fa sem tehet szemrehányást a férges almának, sem az erkölcstelen apa a fthizises, görvélyes gyermeknek. Azzal zárom, amivel kezdenem kellett volna. A katolikus elvek, a keresztény hit és élet az a szikla, mely a társadalom forrongó hullámaiban, dúló orkánjában áll rendületlenül. A piszkos hullámtaréjok is csak mossák a szirtet, s nem döntik meg, de elsöprik sokszor azokat, kik a szirten erôsen nem állnak s a veszedelemmel kacérkodva, az árba ereszkednek. Hű kitartás a szirthez, az egyházhoz, -- az egyház látható fejéhez, a püspöki karhoz, a papsághoz; ez legyen a jelszó! Hithű helyeken ez így szokás; a katolikusok megértik a vezért s követik lelkük buzgó pásztorát. Mindig így, mint egy szál, vállvetve álljon száz meg száz, s a liberalizmus szép szóvirágaiért és szép szemeiért ne adja fel senki az elvet, azt az elvet, melynek kegyelmébôl nemcsak hiszünk, hanem élünk; azt a szent kereszténységet, melynek erejében elkerüljük nemcsak a poklot, hanem a bombákat is, s melynek áldásos oltalma alatt állnak nemcsak oltáraink, hanem házaink is. Éljen a keresztény elv! Félre a liberalizmus bolondgombáival s az anarchizmus bombáival! ======================================================================== Keresztény szocialista akció (1894)[9] Ne dümmögjetek, ne truccoljatok, hanem ha nem tetszik a francia világ járása a Pyrenék s Vogézek közt: ott a nép, forduljatok hozzá, appelláljatok hozzá s iparkodjatok, hogy megértse nyelveteket; mert ha megért: tietek a gyôzelem. Körülbelül így szólt XIII. Leó pápa a francia monarchistákhoz. Ezt kell mindenütt ismételgetni! Ha a parlament nem tetszik, válasszatok mást; hiszen ti választjátok. Ha a kormány nem tetszik: ültessetek helyébe mást. De ne bújjatok el szilvafáitok árnyékába, vagy zöld zsalugáteros kastélyaitok homályosságába s ne fújjátok elkeseredésteket a pipafüst bodor felhôibe. A világ elszáguld fölöttetek, s ti mint elmúlt korok gyenge árnyai idegenen lézengtek a földön. Trón és oltár egyaránt a demokráciához fordul, benne s általa dôl el az eszmék uralma. Amit népek ragadnak meg millió karral, -- amiért dobban millió szív: azé a gyôzelem, azé a lét! Azért csak oly gondolatok vétetnek számba, melyeknek a népben s általa a parlamentekben kifejezésük van. Enélkül a gondolatok éretlen fejlemények, melyeket legföllebb boldogabb jövôvel kecsegtethetni, -- vagy éppen halvaszülöttek, melyeket anyakönyvezés nélkül is koporsóba tehetni. E demokráciához utasít a pápa, -- e demokráciához kell fordulnia minden eddigi módot meghaladva, de az elvet a végletekig keresztülvive az egyháznak. Nagyszerűek e részben Manning nyilatkozatai, melyekben az amerikai ,,munka-lovagokat'' védi: ,,Eddig a világon dinasztiák uralkodtak, -- ezentúl a szentszék majd a néppel lép érintkezésbe, és pedig a püspökök útján, kik naponkint érintkeznek a néppel. (Nálunk is?![10]) Minél világosabban értik ezt meg, annál erôsebb lesz Róma. Sohase volt az episkopátus oly független a világi hatalomtól s oly szoros egyetértésben önmagával s Rómával. (Nálunk is?![10]) Ha ezt be nem látják, s az egyháznak fölajánlt hatalmat fölhasználni nem akarnák, akkor sokat mulasztanának és nagy zavart okoznának. Az egyház a nép anyja, barátnéja és védôje. Valamint az Úr a nép közt járt: úgy él az egyház a nép körében!'' Nagyszerű szavak, melyek a legmodernebb püspök áldásdús életét kommentálják. Különös, hogy a trón is ez ötletre jutott; de természetesen csak vesztére! II. Lipót belga király a demokráciához fordult, midôn követeli a referendumot, az appellátát a kamaráktól a néphez, -- midôn követeli a jogot, hogy a király a nép elé terjeszthesse a törvényt, melyet károsnak ítél s követeli, hogy a nép plebiszcitje döntsön sorsa fölött. Mert amit a nép megragad, amit megért, az hatalom, az él; -- amit pedig ignorál, ami életében nem is érvényesül, az lehet fönséges mint Plato universale-ja, de senkinek se kell; egy tyúk kotkodácsolása jobban veri föl a világ csöndjét, mint a platói tudósok harca. Ha a kereszténységet a lejtôrôl, melyen a lehetetlenségbe s feledésbe csúszik, ismét régi, erôteljes pozíciójába akarjuk visszahelyezni: akkor mutassuk be s léptessük fel mint élô, korszerű, tenni-hatni képes intézményt; mutassuk be mint oly tényezôt, mely valamit hordoz, -- mint oly központi tengelyt, melyen ha nem is az egész világ, de a világban az ép, erôs elem forog; nem pedig mint merô, hagyományos sablont, melybôl a maradi világ még ki nem nôtt egészen. Mutassuk meg mint erôt, mely a népben él és hat, emel, segít és boldogít. Ha a kereszténységet így fogjuk bemutatni: akkor megint majd körötte jegecesedik a világ; de míg ezt nem tesszük: addig csak kegyelmes türelemre számíthatunk. Mert a társadalom merô élet, merô történés, hatás és okozás; -- benne csak az érvényesülhet, ami él és hat. Igaz, hogy nincs minden e felületen; az eszmék, elvek, nézetek rendszerét, mely az ember belsô ábrázatja, nem hordhatjuk, mint a kévét, csak úgy hónunk alatt; homlokunkra sincsenek írva s cselekedeteinkben is gyakran csak lappanganak; de azért azoknak az elveknek okvetlenül kívül kell tért hódítani, ha nem akarnak összeaszni; s minél mélyebbek és szükségesebbek, annál élénkebb és gyakoribb érvényesülést kell szereznünk nekik. S így bár tagadhatlan, hogy a kereszténység általános elvei nagyon mélyen bennülnek a nyugati civilizációban, s bár azok az emberek is, kik nyíltan szakítottak vele, még jó darabig, -- sôt nemzedékrôl nemzedékre is -- magukon hordják elmosódott szellemét, mint az égett ember a tűz szagát; de ettôl a diluált kereszténységtôl úgy elterjedhet s elhatalmasodhatik a legvastagabb pogányság, hogy feledésbe megy a kereszt s az oltár. Higgyük el, minden kopik; a kereszténység is hanyatlik s öregszik; az a kereszténység, mely a nép eszében és szívében, tehát az életben van lerakva, s nem az a kereszténység, mely változatlan tan, s melyet a kódexek ôriznek; új körülmények közé nô bele a társadalom, melyekben a kereszténységet szinte elégtelennek, hatástalannak, jelentôségtelennek tartják; a földi élet küszködései mintegy arra szorítanak, hogy szükségesnek és döntônek csak az érzékit s anyagit tartsuk, s az ezekért folytatott harcban a lelki s az emberi háttérbe szorul, -- pillanatra úgy látszik, mintha boldogulnánk nélküle; azért a kereszténység szentenciái ízetlenekké válnak; -- elveit kivihetetleneknek tartják s az életre oly kevés befolyásúvá lesz, mint ,,a fényes segédlettel celebrált pontifikális mise'' a király névnapján hivatalból megjelent polgári s katonai kitűnôségekre. -- Buzgalmunkat egyoldalú s hígvelejű jóakaratnak, hithűségünket fanatizmusnak, meggyôzôdésünket tévedésnek tartják, a társadalom nagy rétegei pedig egyszerűen nem törôdnek velünk, s dómjaink s tanaink fölött napirendre térnek. S honnan ez az elpártolás a régi zászlótól? Uraim! Egy nagyszerű, fönséges, isteni kritériuma van a nagy világ szemében az igazságnak, az elveknek, s ez a tény, a tett! Azért volt a kereszténység hatalmas és tiszteletet parancsoló, mert inkább tény volt, mint tan. Nemde úgy volt? Hiszen a kereszténység, az a radikális, szubstanciális kereszténység, az maga a megtestesült, a szeretô s szeretetbôl szenvedô Isten. Ez pedig egy tény, s ami tan van benne: a ténybe van foglalva. Ez a nagy tény ... a ,,verbum crucis'', ,,quod factum est''. A ,,Verbum''-é a hatalom, amelyrôl mondhatjuk: ,,quod factum est''; azé az Igéé a hatalom, amely ige ténnyel lett, amely Ige testté, valósággá lett. Mutassuk fel tehát a valóságokat az új világban, ha akarjuk, hogy számba vegyenek. Új világról szólok, mert a társadalom törekvései a felforgatás áramává duzzadtak, a régi medret elhagyták s a maradi, régi eszmék városa, bár tündérszép, mint Velence, eliszaposodó lagúnákon tétlenkedve várhatja teljes rombadűlését; a tenger árjai más felé folynak már, a kinccsel megrakott hajók másmerre járnak már; s amerre régen jártak, ott már csak dohos szag és szegénység lakik. A verbummal, ,,quod factum non est'', bátran felhagyhatunk; lehet ragyogó, de hideg, mint a januári égbolt csillagai; fáradt arccal hallgatják azt az elkínzott, elcsigázott emberek. Nem melegíti fel ôket; nem értik. Hagyjunk fel tehát a nyelvvel, melyet már nem értenek; -- hagyjuk el a medret, mely holt érré iszapodott: beszéljünk úgy, hogy megértsenek s torkoltassuk be az örök eszmék hatalmas áramát abba a mederbe, melyben az élet tolong. Mit értenek most? Mi a világ nyelve, melyen megszólaljunk? ez a kérdés. Kenyeret kér s élni akar, még pedig emberhez méltóan; ez az emberiség nyelve; ha ezen szólsz hozzá, azt megérti. Az emberiség nyelve nem a politika; hanem erkölcsi s anyagi érdekeinek nyelve. Az angol Stephens így írja körül azt, hogy mit értenek ma, s mirôl van szó: ,,Nem forog a szônyegen politika, hanem kés- és villa-kérdés, -- az embernek joga az otthonhoz, a tűzhelyhez és a boldogsághoz, -- az embernek joga Isten szabad levegôjét szívni, Isten szabad földjén járni. Arról van szó, hogy a munkás tisztességes kabátot és kalapot szerezhessen, -- hogy legyen otthona és tűrhetô ebédje, hogy ne kelljen dolgoznia többet, mint amennyit elbír, és annyi bért nyerjen, hogy tisztességesen élhessem. Mindezt pedig azért hangoztatják, mert fölnyíltak szemeik; elcsigázott pilláikat fölpeckelte a végsô nyomor, melybe a méltatlan ember-kiaknázás a társadalom óriási rétegeit döntötte. Azontúl már csak egy járja: érdek-felölelés! ... ez a titokzatos jelszó, melynek erejében kunyhókból indulnak ki s elborítanak világokat, -- híveket toboroznak s oly hálát és ragaszkodást szítanak az emberi keblekben, -- azokban a siket, érzéketlen szívekben, mely vértanúkat ad. Érdekfelölelés ... ez a varázsgondolat, mely a vallási, erkölcsi, politikai szkepticizmusban haldokló nemzedékekbe lelket önt, s ha irányuk s röptük oly alacsony is, mint a fáradt madáré, föllendíti azt a jobb remény s az önbizalom áldásos irgalmával. Nagy, kiható pártok mindig érdek-pártok. A német centrum ,,megingathatlan tornya'' az erkölcsi s anyagi érdekek felölelésén emelkedik, és pedig a nép s nem a bourgeoisie -- értem a ,,pénz s a műveltség'' jelenlegi birtokosait -- ismétlem, a nép érdekeinek felölelésén. Onnan ereje s állhatatossága; de ugyanonnan elôzetes nagy feladata és óriás munkahalmaza. S jóllehet a népnek vannak anyagi és erkölcsi érdekei, s ezeket egymástól elválasztani, vagy az egyiket a másiktól függetleníteni akarni a leglaposabb badarság volna, mégis, amint most áll a világ: mindent háttérbe szorítva s ami még áll, azt is összezúzással fenyegetve föltárulnak az élet, a kenyér, a létért való küzdelem rémséges, mert elhanyagolt érdekei. Ezeket kell most kiválóan gondozni, az erkölcsieket pedig el nem hanyagolni; de aki az erkölcsieken kezdi, higgye el, azt a társadalom s a veszélyeztetett osztályok zöme meg nem érti. Az emberiség idegeit ez érdekek feszítik, -- figyelmét teljesen ezek kötik le, -- minden másnemű aspirációnak szárnyát szegik s az eszményinek megértését lehetetlenítik. Érdeklôdésük le van fogva a küzdelemben, másra se idô, se erô nem kerül; a koldusságra kárhoztatott lélek kedve szürke és homályos színekben mosódik el, mint az ájuldozónak szemvilága. Ha tehát most azt akarjuk, hogy a világ megértsen: érvényesítsük a keresztény elveket a nagy, létért való küzdelemben; fordítsuk meg azt az óriási hadihajót, a keresztény igazságot, s térjünk a sekély lagúnákból, a holt érbôl az eszmék nyílt tengerére, hol a társadalmi nagy harcok, az osztályokba nyomorított emberiség vívja küzdelmeit; lépjünk a nép anyagi érdekeinek megóvásaért és emeléseért sorompóba. Ez pedig teljesen az élet kellô közepébe tereli munkásságunkat. Ne gondoljuk, hogy vétünk egyháziasságunk, konzervativizmusunk ellen. Az egyházi akció modorában konzervativizmust nem ismerünk; a modor s a taktika változik; az nem lehet konzervatív; konzervatív csak az elv. Az egyház nem maradhat a múlt század pasztorációjában; nem maradhat a ,,cura animarum'' eddigi, a templomban s iskolában folytatott tevékenységénél; ez már különben is eliszaposodott, holt ér azon értelemben, hogy az emberiség árama nem tart már a templom felé s a társadalom tényleges alakulására az eszméket, tehát a vezérgondolatokat nem a templomból kérik. Ha mi azt akarjuk, hogy a társadalom mégis szerintünk alakuljon, nekünk magunknak kell eszméinket utána vinnünk, - - reá kényszerítenünk, -- úton-útfélen ajánlgatnunk, -- tolakodva toboroznunk nekik híveket; nem pedig várnunk, míg hozzánk jönnek s kérnek sebeikre írt s hályogos, mámoros szemükre nagyító üveget. Nagy társadalmi rétegek teljesen el vannak idegenedve templomtól s oltártól; a keresztelés, temetés s eddig a házasság hozta azokat csak érintkezésbe a pappal; de ez összekötô szálak vajmi hitvány s gyenge kapcsok s csak a testet, a külsô formát tartják; a lélek kinôtt már belôlük, az új eszmék szárnyára kelt s az egyházi ténykedések igénybevételével csak a gubót látja, melybôl a lélek lepke módjára kirepült. Így tettek a régi hittérítôk: utána jártak az embereknek, -- belementek az életbe, -- nyomozták az élet leglágyabb érverését, -- fölkerestek s átalakítottak minden társadalmi intézményt, így lett kereszténnyé a társadalom! A példa érthetô és meglepô. Alkalmazása korunkra a legprimitívebb következtetés műve! Magunk körül társadalmat látunk, mely emancipálja magát a kereszténységtôl: ha akarjuk megtéríteni, járjunk utána; vigyük bele életébe s intézményeibe a kereszténységet. Mivel pedig a XIX. század társadalma a szociális eszmék lendületében készül új, pogány alakot ölteni: éppen azért az anyagi érdekek felkarolásában kell kimutatni a kereszténység életrevalóságát. Ismétlem: azé a jövô, ki az emberekhez érthetô nyelven szól; az emberiség pedig most egy nyelvet ért csak, egy nyelvet, mely egy szót hajtogat s százszorosán körülír, -- ez a szó: érdekeink! Ezeken kezdjük, mert rajtuk mutatkozik az Istentôl és hittôl elfordult emberiség átka; ezeken kezdjük, de már e kezdetet is rögtön keresztény alapokra fektetjük. Mert a szociális bajok gyökerei a kereszténységet vesztett emberiségbôl sarjadnak. A szociális kérdést csak úgy oldhatjuk meg, ha a vezérlô köröket éppúgy, mint a néptömegeket teoretikus és praktikus keresztényekké tesszük. Minden egyéb csak a felületen tapad, s a kérdés magvát nem érinti. De csak a katolikus egyház képes arra, hogy az emberi társadalmat nagyobb kiterjedésben s mélyebb behatással keresztényesítse. Ebben rejlik az egyház beláthatlan szociális feladata és jelentôsége. ,,A katolicizmus, -- mondotta már jóval ezelôtt Pereire Izsák zsidó, -- az egyedüli hatalom, mely szervezeténél fogva alkalmas nagy szociális tevékenység megindítására.'' Bár belátnók ezt, mielôtt késô volna. A katolikus öntudat ébresztése e téren az elsô lépés, s ez öntudatnak erôs kézzel a nép anyagi érdekei közé kell nyúlni; ez érintés elevenjére tapint a nyomorultaknak, felocsúdva kezdik belátni, hogy jót akarunk nekik. Ismétlem tehát: a keresztény akció programjainak elsô és fôpontját a keresztény szocializmus képezi, mely varázsfuvalommá olvad, midôn a világ lealacsonyító nyomorán segíteni akar! Mást a világ jelenleg nem ért! A szocializmus hódítása világosan bizonyítja. Ne vakuljunk! A szocializmus nem merô bujtogatás; a szocializmus egy szekta, mely mély, mindent átjáró s megrágó elégedetlenségbôl szívja hatalmas kifejlését. Nem zavarogni szeretô elemek utcai tüntetése; hanem rendszer. Rendszer, mely segíteni akar a világ helyzetén. S honnan népszerűsége? mert eget-földet renget a kiáltás a segítség után. Segítség pedig azért kell, mert nagy s mély a baj. Ha a kereszténység nem segít: akkor az utópiák vérmes izgalmai s az elkeseredett ember véres öklei a társadalmat beláthatlan káoszba sodorják. Már is sodorják; mert késedelmesek vagyunk. A történelemben gyakran látni, hogy tévtanok s forradalmi mozgalmak reakcióból származtak nagy bajok ellen. A montanizmus s a novacianizmus éppoly reakció volt, mint a janzenizmus az egyház elvilágiasodása ellen; alapjában nemes törekvések, melyek minden lelkes szív bánatában visszhangoztak. S mit tett ez általános, nemes törekvéssel szemben az egyház? A jóindulatú s buzgalmas, de fegyelmezetlen elemeknek nem tett eleget; ôk gyors reakcióra akarták volna magukkal ragadni, s midôn az nem sikerült, lóra pattant s fegyvert fogott a herezis: az akarta a reakciót megcsinálni a megsértett igazság rehabilitálására, így van az most is; a társadalom forrong; mételyes elvek bacillusai megmérgezték vérét s feldúlták az elemek egyensúlyát; a ragály szép szavak takarója alatt pusztított a keresztény társadalomban, s bár jajveszéklést eleget hallatott, de gyökeres orvoslásra sem az egyházban, sem az államban nem talált: azért felülkerekedik egyház és állam fölé a forradalmi reakció, a nagy erkölcsi, vallási, politikai, társadalmi herezis: a szocializmus, mely úgy tud beszélni, mint akár az evangélium[11] a pogánynak s barbárnak; -- mely gyôzelemittasan kibontja lobogóját s a csüggedô s kétségbeesô nyomorultak milliói benne egy új jelet látnak, s megesküdnek rá, hogy nem hallucináció, hanem merô valóság, amit leolvasnak róla: in hoc signo vinces! A szocializmus -- az eltaposott érdekek reakciója, -- minden fönnálló rendet, gátat, viszonyt elsöpör. Amint mondtam, nemcsak társadalmi, erkölcsi, vallási herezis, hanem nemzeti is. A szocializmussal szemben a ,,nemzet'' ismeretlen kategória. Az új pogányság e cseréplábú bálványképe elôtt a szociális mozgalom, ha egyszer forradalomba csapott át, meg nem áll; mint Schulze- Gävernitz írja: a szociáldemokrácia következtében a német nép már is két ,,nemzetre'' oszlik, melyek közt minden érintkezés és közlekedés megszakadt, -- melyek mindegyike másképp gondolkozik, másképp érez, -- melyek Disraeli Angolországra vonatkoztatott szavai szerint, oly idegenek egymással szemben, mintha más-más világöv alatt születtek volna. Tehát új földet, -- új hitet, -- új vallást, -- ne ezt, mely elnyomásunkra vezetett! Mást! Miért ne lehetne más hit, más vallás, más föld, melyen számunkra is, ha nem paradicsom, de tűrhetô megélés otthona nyílnék. Más társadalmat, ne ezt, melyben lealacsonyításunk megengedtetett! A szocializmus felöleli az egész embert s annak minden viszonyát; a nyomor elkeseredése széttör öklével minden eddig fönnálló intézményt: nemcsak társadalmat, jogrendet és államot, hanem egyházat s nemzetet egyaránt. Csalódásban ringatják magukat, kik mint a belga szociális kongresszus egyes elôkelô tagjai, köztük D'Hulst, a párizsi katolikus egyetem rektora, hirdetik, hogy a szocializmus kizárólag gazdasági mozgalom. Nem igaz; nemcsak gazdasági mozgalom; hanem a szocializmus társadalmat, politikát, vallást magával rántó forradalom. A szocializmus nagy befolyását az ô mély részvétébôl magyarázzuk, mellyel a nép bajai és szenvedései iránt viseltetik. Aki ezt az erôt, a részvét hatalmát le akarja gyôzni, annak erkölcsi hatalmasságokat kell felléptetnie és a munka követelményeit, a dolgozó ember igényeit ki kell elégíteni. Meg kell mutatnia, hogy szeret és sajnál. Mi volt a kereszténység más az erkölcsi világban, mint a szánakozó és áldozatos szeretet? Mi volt hatása más a kedélyekre, mint éppen ez, hogy kimutatta a nyomorultaknak, kik átérezték mélységes sajnálatra méltó voltukat, hogy szereti ôket s részvéttel viseltetik irántuk? Most is az alsó osztályoknak bajai beláthatlanok; nyomorúságuk öntudata világosabb és tűrhetlenebb mint valaha; s azért ahhoz fordulnak, aki szereti ôket. Akik szeretik ôket, azokat szocialistáknak hívják. Ha ez elég ahhoz, hogy szocialistákká legyünk: akkor minden nemesen gondolkozó ember szocialistává válik. Akkor szocialisták Carlyle, Puskin, Kingsley, Manning, Shaftesbury éppúgy, mint Lassalle, Marx és Bebel. Kegan Pál legalább ezt a vonását emeli ki a szocialista Kingsleynek jellemében: ,,Az imádság embere volt s Krisztus iránt szenvedélyes szeretettôl áradozott szíve, kiben a szentek példája szerint testvérét s barátját tisztelte. Mikor a bibliát vagy az egyház imáit olvasta: az Isten üzenetét véltük ajkairól folyni. Mély vallásosságával demokratikus irányzatokat párosított s oly szeretetet a szegények iránt, mely a szocializmussal volt határos.'' (Confessio Viatoris, Month/1891. II. p. 462.) Ha ez áll, nem voltak-e akkor szocialisták Assisi Szent Ferenc a legragyogóbb elmélettel a szegénység fölkarolásáról s nemesítésérôl, és Szent Vince, Don Bosco a szegénység praktikus segélyzésében? Ez az igazi szocializmus: a szegények kiható s minden téren érvényesülô szeretete. -- A szegények engednek a szeretetnek! Különös, hogy mily ösztönszerűen nyilatkozik meg bennük ez elementáris szükséglet, hogy ahhoz forduljanak, aki szereti ôket. Még Sue Jenôben is reformert láttak e század elsô felének elnyomottjai. Regényeivel, melyek felületesek és durvák, de amellett elevenek s élesek voltak mint a tôr, fölkavarta az alsóbb néposztályokat. Munkások feliratokban üdvözölték, mint új vallásalapítót. Midôn egy nap lakásába lépett, elôszobájában akasztott ember öltögette rá nyelvét. A szerencsétlennek kezében cédulát talált, rajta e felírással: ,,Öngyilkos vagyok. Azt gondoltam, hogy könnyebben esik meg halálom, ha annak födele alatt végzem ki magamat, aki szeret és ótalmaz minket''. Sue Jenô, a munkások ótalma! A szenvedélyesség sokszoros ellenségévé kiált ki valakit, aki különben tiszta, önzetlen jóindulattal viseltetik a szenvedô iránt: de a józan ész, a tüzetesebb felismerés csakhamar kikorrigálja a tévedést, s a jóindulatot, jöjjön az bármely oldalról, elismerésével s bizalmával tiszteli meg. Az ok ugyanaz: a szenvedô egy nyelvet ért s ez: a részvét, a szeretet nyelve. Nagyszerű e részben Manning bíboros esete, kinek két nappal halála után a legszebb koszorút azon elismerésben tették ravatalára, melyet a londoni dockmunkások a Fassingdon utcában tartott gyülekezeten nyilvánítottak. Bateman úr mindnyájok nevében kijelentette: ,,Angolok, olaszok és írek érzik, hogy a bíboros halála által legjobb barátuktól fosztattak meg. A szenvedôk iránt való rokonszenve, a jognak védelme s a munkások bárhonnan eredô elnyomatásainak folytonos megbélyegzése által megnyerte a munka embereinek szívét''. Méltán gondolom, hogy ugyancsak világosan kiolvastuk e lapokból azt a sürgetô kötelességet s egyszersmind fönséges keresztény föladatot, hogy a társadalom nagy osztályainak forrongó nyomorát enyhíteni... ez képezi a katolikus akciónak legszükségesebb, s legnemesebb pontját, mely csakhamar a nép szemeinek könnyes sugaraiból szô magának s jogosultságának aureolát. Ez alapon emelkedhetik nálunk is nagy, keresztény néppárt! Nincs ugyanis modernebb, idôszerűbb gondolat, mint a legveszélyeztetettebb érdek fölkarolása: következôleg párt sem lehet korszerűbb, népszerűbb, mint a szociális reform pártja, melyet mindenki megért, mert mindenkinek szívéhez szól s érdekeinek elevenjére tapint. E helyett meddô politizálásban s politikus traktákban vesztegetik az emberek eszüket és pénzüket. Hiábavaló, nemzeti aspirációkká felfújt kérdéseket árasztanak el ékesszólásuk árjával, melyek a nép javán semmit sem lendítenek. A néppel egyáltalában pártjainknak akár kormánypárt, akár nemzeti vagy függetlenségi legyen, természetes és praktikus összeköttetésük nincs; a lelkesülés bármelyikért egyaránt gyújtható, de csak a pálinka melege s nem egy leszámoló, józan belátás, s a törekvések, a kenyeret adó s jólétet emelô törekvések mérlegelése által. Miért lelkesüljön a gazda, a munkás, a kézműves, -- tehát a nép zöme -- kormány- vagy nemzeti pártért? Programjuk következetes, elvi és rendszeres szociálreformot nélkülöz; morzsákkal traktálja a vajúdó, nagy társadalmi osztályokat. Mindent a véletlenre hagy s ügyefogyottságának s fejetlenségének érzete kirí kapkodásaiból, melyek fennen hirdetik, hogy elve nincs, legalább keresztény elve nincs, a rablógazdálkodásnak, -- a paraszt s kézműves osztály hanyatlásának, -- a zsidó pénzuralomnak meggátlására. Csodálkozni ugyan nem igen fogunk e gyámoltalanságon; mert a kereszténység híja, mely a nyugati párttörekvéseket addig, míg keresztény alapra nem álltak, tehetetlenekké és betegesekké tette, a magyar társadalmi életet is szánalmas véznasággá soványította. De ha nem is csodálkozunk nagyon, de már vágyódni vágyódunk a keresztény szociális irány úttörése felé, miután máshol a kezdeményezés nagy erôfeszítéssel foganatosíttatott! ,,Bármit gondoljanak a birtokos és megelégedett osztályok, -- mondja Carlyle, a XIX. század Jeremiása, -- mióta Krisztus eljött, a világ meg van ítélve.'' Egy ,,új föld''-re van kilátásunk. Az eszményt meg kell valósítani; de ezt csak mély, messzire terjedô és sokáig tartó fordulat által lehet megtenni, amely be fog állni a belsô embernek fordulása által. A kereszténység fôtörvényének végre elsô és vezérigazsággá kell válni: ,,Szeresd felebarátodat úgy mint tenmagadat.'' Carlyle volt feje lelkes tanítványai hódító csapatának, kik manap is fáradhatlanul dolgoznak és már csodálatos eredményeket vívtak ki. Carlyle hívta életbe a ,,keresztény szocialistákat'', a ,,Fabiusi egyesületet''; mely a fönnálló társadalom ,,fordulását'' megrázkódtatások és forradalmak nélkül akarja új vágányába zökkenteni. ,,A fiatal ügyvédek, orvosok s kiváltképpen papok közt számtalan szocialistát találunk, -- írja Schulze-Gävernitz ,,Zum socialen Frieden'' című művében, -- kik nyíltan szociáldemokratáknak vallják magukat. De jegyezzük meg jól, mindezek a ,,szocialisták'' erôsen hangsúlyozzák, hogy egy új társadalom felállítása, mely szakít teljesen a most fennállóval, utópia! Nemcsak kivihetetlen, de fogalomban is okadatolatlan és érthetetlen. Minden haladás csak a fönnálló rend tova-fejlésébôl magyarázható ki. Részint emberbaráti, részint keresztény szempontból a gyárosokban, -- az individualizmus- és kapitalizmusban, manchesteri ,,laissez fairé, laissez-aller'' politikában halálos ellenségeiket látják.'' Ily ,,szocialisták'', gondolom, mi mindnyájan vagyunk s akik még nem azok, kötelességüknek ismerjék azokká lenni; mert a keresztény morális -- a keresztény etika és társadalmi nézetek, ha komolyan foglalkozunk velük, oly fényt árasztanak szemünkbe, hogy bódulva fölkiáltunk: miképp hagyhattuk a dolgokat a bomlás e lejtôjére lépni, s még inkább, miképp lehetséges, hogy ez állapotokkal megbarátkozni hajlunk! Az egyháziaknak elsôsorban kell ily ,,szocialistákká'' válniok, és pedig azért, mert ôk született vezérei a népnek, -- ôk kebelében élnek, -- ismerik s megosztják bajait és szenvedéseit. Kingsley, a nagy angol szociális reformer hirdeti, hogy a pair és a lelkész született vezérei a népnek; az ô kötelességük kifejezést adni a keresztényellenes társadalmi visszásságoknak, és élére állni a nép javát elômozdító mozgalmaknak. Tôlük kell kiindulnia azon józan felfogásnak, hogy ne sokat veszôdjünk a ,,nemzeti'' és ,,függetlenségi'' vagy más mondvacsinált különbségekkel, hanem az üres szalmát cséplô, terméketlen szónoklatok helyébe érdekeink égetô megbeszélését tűzzük ki pártéletünk tisztázására. E felfogásnak paraszt- és kézműves- és munkás-egyletek létesítése által törünk utat, amely egyletek fölkarolják az egész munkás embert, de amint említem, az idô szükségleteinek sugallatából, elsôsorban a végveszéllyel fenyegetett anyagi érdekeket. Az Isten is az embert ,,in funiculis Adam, in vinculis caritatis'' vonzza. Mi is az embert, szenvedô, érzékeny oldalán fogjuk s anyagi elônyök nyújtása által, melyeket az egyleti tevékenység révén érünk el, bizalommal, küszködô, vállalkozó szellemmel töltjük el helyzetének javítására! Midôn nálunk fenyegetett anyagi érdekekrôl van szó: elôtérbe lép nem annyira a szociáldemokrácia, mint inkább a zsidókérdés; de mindkettônek alapja és gyökere egy: nagy társadalmi rétegek nyomorúsága és folytonos elnyomorítása. Hiába mondják, hogy e modern szociális válságok csak bujtogatások és fajgyűlölet megnyilatkozásai, így ugyan ki nem dekretáljuk sem a szociáldemokráciát, sem a zsidókérdést. Sikeresen és lelkiismeretesen mindkettô ellen csak azon esetben küzdhetünk, ha jogosult követelményeiknek elismerésben úgy mint tényleges igazságszolgáltatásban eleget teszünk. Mert ki vonhatná kétségbe, hogy igazságon és jogosultságon alapszik e két kérdés: A nemzeti vagyon mily nagy része van zsidókézen s a nemzeti munka mily nagy részét végzik érte? Mily vallás-erkölcsi, politikai és szociális -- általában véve szellemi -- befolyásuk van a zsidóknak s hogyan élnek vele? Ki van inkább hivatva és ráképesítve e kérdések s az azokkal karonfogva járó nagy népérdekek tanulmányozására és fölkarolására, mint éppen a papság?! Angliában sok vallásos és egyházi lap tért nyitott a szocializmus megbeszélésére, így a Church Times és a Church Review; nagy tekintélyű lapok, mint a Record és az oly nagy elterjedésnek örvendô, methodista Christian World, fölszólították Champion H. szociáldemokratát, hogy tisztelje meg ôket cikkeivel. Henry George Angliában való elsô tartózkodásakor nagy hatással beszélt a londoni Sion-Collegiumban 500 pap elôtt. Sôt utolsó tartózkodása alkalmából templomban beszélt nagy gyülekezet elôtt, melyet a keresztény-ifjak egylete hívott egybe ... Henry George egész propagandáján vallásos alaphang vonul át. -- Egyházmegyei zsinatok is nagy érdeklôdéssel foglalkoztak a szocializmussal. A rochesteri anglikán zsinaton a többi közt így szólt a püspök: ,,Az egyház egyedüli biztonsága abban áll, ha a vezetést kézre keríti. Minden eszközét s hatalmát arra fordítsa, hogy úgy ezen földi élet, mint a következô örök életnek érdekeiben hathatósan segítse a munkás népet. A lambethi 1888-ban tartott ,,pan-anglikán püspöki konferencián'', mely az egész anglikán egyház képviseletének tekintetett, a megvitatandó tárgyak sorozatába a szocializmust is fölvették. Szent Máté céhe hódolatos emlékiratot nyújtott be a zsinatnak, mely melegen pártfogolta a szocializmust. A püspökök is igen rokonszenveztek a beadvánnyal; a papoknak még külön is megengedtetett, hogy a szocialisták egyesületeiben és gyűléseikben részt vehetnek. Így azután beállhatott az, amit Schulze-Gävernitz ír: ,,A szocializmusnak Angliában és Skóciában nagyrészt keresztény színezete van. Minden szocialisztikus egyletben határozott keresztény elvhű férfiakkal találkozni. Azonkívül vannak >>keresztény szociális<< szervezetek.'' ,,A felsôbb osztályokban is hemzsegnek a lelkes odaadó férfiak, kik magukat szocialistáknak, sôt szociáldemokratáknak hívják; s tényleg s azok''. Mit értenek ezek szocializmus alatt? értik a munkának jogait és a munkásosztályok érdekeit, melyeket eddig lehetôleg elhanyagolt a szabad kiaknázása az embernek a tôke által. A törvényhozásra befolyást gyakorolnak az érdekek megvédésére, ezt szocializmusnak hívják, aminthogy eddig a birtokos, vagyonos osztály befolyása a ,,laissez-faire'' nézeteket vallotta ezáltal a gyöngét elnyomatni, a szegényt még inkább kiszipolyoztatni engedte, -- s ezt kapitalizmusnak hívják. Van-e valakinek kételye az iránt, hogy az ,,új világ'' mily csillagzat alatt áll majd? alig hiszem! s nem teljesítenénk-e ez irányban megindult tevékenység által háladatosabb munkát, mint a magyar parlamentben a ,,feketesárga zászlóról'' és ,,Hentzy-szoborról'' és határozatlan, utópiás ,,nemzeti aspirációkról'' tartogatott beszédek elkiabálása által? Legyen legalább a magyar papságban józan, szociális-reformer irány! Emeljük a népet német parasztegyletek mintájára alakított népegyesületek által s eszközöljük a kézművesek szervezkedésének józan keresztény irányba való terelését! Hogy a szociális reformok hordozó lelkét félre nem ismerjük, attól tapasztalatunk is megóv. Szociális reformokat erkölcsi alapoktól elvonni annyi, mint a fát a talajból kiszakítani. A vallásnak kell színeznie és éltetnie a szociális törekvéseket. Kingsley így fejezi be egyik fölhívását a munkások szociális reformjára: ,,Legyetek bölcsek, és akkor szabadok is lesztek, mert csak így lesztek képesítve szabadságtokat ésszerűen felhasználni.'' ,,Isten -- mondja Kingsley egy más helyen -- csak oly feltét alatt fogja a társadalmat reformálni, ha minden egyes magamadat reformálja; míg ellenben az ördög így akarja a reformálást, hogy a törvényeket kívánja megváltoztatni, azt az ôt feszélyezô érdeket pedig, hogy mindenki magamagát javítsa, szívesen mellôzi.'' Mintha csak azt mondaná: mit segít az ilyen reformálás, mely a munkásnak több vagyont biztosít, hogy azt annál gyorsabban felönthesse a garatra, s nem nyújt neki emberséget s méltóságának önérzetet; hiszen ez ,,a sötétségnek átka'', ez az a degradáció, melybe az önzés Minotaurusa milliókat taszított, kik sötét falak labirintjában s utálatos, patkány-látogatott zugokban élnek, -- kiknek számára nincs műveltség, haladás és művészet, mert mit akar a legragyogóbb műemlék egy oly világban, melyben a valóság oly szomorú?! Tehát erkölcsi reformot, az egyén, az ember reformját kell célul kitűznünk, -- de e célra az utat a szívekhez az anyagi érdekek gyámolításán át keressük, mint amelyek fölkarolása bizonyítani fogja az elnyomottaknak, hogy szeretjük ôket ,,A munkás degradációja, -- mondja Ruskin, -- géppé való süllyedése leginkább feltüzeli ôt s az egész nemesen érzô emberiséget vérmes, hiú, szabálytalan s destruktív harcra a szabadságért. Nemcsak azért elégedetlenkednek, mert rosszul táplálkoznak, (hiszen vannak szociáldemokraták, kiknek kitűnô ételük van), hanem mert nincs örömük azon a munkán, mellyel kenyerüket szerzik. Nem érzik magukat sértve a magasabb osztályok megvetése által, csak azt érzik, hogy az a munka, melyre kárhoztatvák, az állat alá süllyeszti ôket. A magasabb osztályok soha sem mutattak nagyobb rokonszenvet a munkások iránt, s mégis ez utóbbiak soh'se fizettek vissza érezôbb gyűlölettel. Érezni azt, hogy a lélek elhal bennünk, -- arra eszmélni fel, hogy egész exisztenciánk beláthatlan örvénybe merül, -- hogy az egyes csak mint óriás gépezetnek szerény srófja szerepel: ez nem felel meg a természet törvényeinek. -- Ezen Isten áldása nem nyughatik, -- ez tűrhetetlen. Mindent gyártunk, csak embereket nem képezünk; halaványítjuk a gyapotot és keményítjük az acélt, -- tisztítjuk a cukrot és agyagedényeket készítünk; de sohase gondolunk arra, hogy egy emberi lelket megerôsítsünk, -- hogy azt tisztítsuk, -- és javítsuk''. Ezek aztán világos, nyílt fejű emberek, kik az anyagi érdekeket pártolván és elômozdítván, nem feledkeznek meg arról, ami legemberibb: az embernek erkölcsi nemesbítésérôl: kezdjük a földin, hogy végezzük a mennyein, -- kezdjük az anyagin és érzékin, hogy végezzük a szellemin! S erre valóban csak az egyház van hivatva; ezen értelemben hangoztatjuk folyton, hogy az egyház nélkül e kérdéseket megfejteni nem lehet. Zárlatul ide tűzöm a trieri paraszt-egylet alapszabályainak két pontját. 2. §. Az egylet célja tagjainak lelki, erkölcsi, gazdasági emelése, - - a parasztbirtokok érdekeinek óvása s egy erôteljes parasztosztály megteremtése. 3. §. E célokat az egylet a következô eszközök által akarja elérni: 1. alkalmas mozgalmak megindítása által oly törvények alkotására, melyek a földbirtokra elônyösek, - - a földbirtokra nehezedô túlságos megterhelésnek eltávolítása, nemkülönben ártalmas szokások és visszaélések megszüntetése által; 2. egymással ellenkezô érdekek és vetélkedések békés kiegyenlítése által; 3. a takarékosság elômozdítása, az uzsora kiirtása, a földbirtok természetellenes eladósodásának megszüntetése és egészséges hitelviszonyok megteremtése által; különösen kötelezi magát az egylet marhavásárlások és uzsora körül támadó pöreit a tagoknak az egylet költségén az általa kijelölt ügyvéd által lebonyolíttatni azon esetben, ha az egylet elnöksége a bevágó okiratokba szerzett betekintés után azon meggyôzôdésre jut, hogy az illetô tag igazságtalanságot szenved; 4. az egyleti tagok érdekeinek fölkarolása által a biztosítások terén; 5. a parasztosztálynak való ismeretek terjesztése által; 6. a családi életnek és otthonosságnak gondos ápolása által, ami a földbirtok megóvásában fölötte fontos. Nem lehetne-e nálunk ily szocializmust szélesebb alapon űzni, mint ahogy azt eddig nemeslelkű emberek megkísérlették?! ======================================================================== Az improduktív szellemi munka (1895)[12] A vakáció egy szombatján este fél tíz körül a frankfurti dóm mellett vezetett el utam. A templom ajtaja egyre nyílt s csukódott. Az Úr Jézusnak éjjeli látogatói, mindmegannyi Nikodemus, hallgatagon siettek hazafelé, ki erre, ki arra. A téren néhány csoportban hangos kacaj s közbe-közbe az elegáns Frankfurtba nem illô kurjongatás hallatszott; demokrata sipkájukról ítélve, munkások verôdtek itt össze. Most az egyik káplán lépett ki a dóm ajtaján s összefogva szétlebbenô felöltôjét, sietett a plébánia felé. Négy órától féltízig ült a gyóntatószékben; holnap -- már mint vasárnap reggel -- ötkor ô tartja a szolgálók miséjét rövid homiliával; azután ismét gyóntat sine fine, -- betegekhez jár, temet, és este egy-két egyletbe benéz, s lesz féltizenkettô, mire az ágyba jut. Mikor a káplán elsurrant gyors léptekkel a téren, az egyik munkás odakiáltott a többinek: ,,Da kommt auch einer, der die Arbeit nicht erfunden hat''. A káplán rá sem hederített s eltűnt az ellenkezô oldal ház-sorának árnyékában. Ez a frankfurti munkás nemcsak az utcai bölcsesség híg velejének, hanem a liberális nemzetgazdaság iskolájának volt szócsöve. Én ezt a kettôt nem azonosítom; de ha valaki a benyomásokból s agitációból táplálkozó utcai bölcsességet a liberális nemzetgazdaság téziseivel összetévesztené: arról nem tehetek; miért oly hasonlók egymáshoz?! S ebben ugyancsak hasonlók. A munkás s a napszám igáját nyögô nép egyáltalában csak a kezek kérgesítô munkáját tartja munkának s más foglalkozást e névvel megtisztelni nem akar; de nemcsak a munkás nép leledzik e tévelyben, hanem a liberális nemzetgazdaság is, s ha az utóbbi idôkben fölületessége néhol mélyebb belátásnak engedett helyet, a teljes kijózanodástól távol van még ma is, mert inkább foltozásra, mint elvbôl s elvben való nézet-tisztázásra adja a fejét. A liberális iskola ugyanis a frankfurti munkás önérzetes s megvetô gúnyját tudományos formába öltöztetve azt hirdeti, hogy a produktív munka a reális, eladható, pénzben kiváltható árukat termeli; amely munka másra irányul, amely munkának termékeit eladni nem lehet, az improduktív, kár, hogy nem mondja ki kurtán, naplopó foglalkozás. E fölfogásból szivárog azután a népéletbe a kézi munkától elütô tevékenység iránt bizonyos közmegvetés, mely a munkásnépben dívik, onnan ered az az érzéketlenség a felsôbb, erkölcsi, szellemi, eszményi érdekek iránt, melyeknek munkálására pedig a legjobb s legnemesebb erôk éreznek hivatást s áldozatok árán emésztik fel szolgálatukban önmagukat. Azért tehát nagyon idôszerűnek tartom annak elbírálását, hogy voltaképpen mi a produktív munka? Legjobb lesz e célból mindenekelôtt megismerkedni a liberális ökonomusok nézeteivel. Elsô helyen álljon a liberális nemzetgazdaság atyjának, Smith Ádámnak nézete: ,,Van munka, mely a tárgyhoz értéket ad, s van olyan, mely nem ad. Az elsô, mivel értéket hoz létre, produktív, a másik improduktív munkának mondatik, így például a kézműves munkája emeli értékét a nyers anyagnak ... A szolgálónak munkája pedig nem produkál semminemű értéket... Aki sok gyári munkást foglalkoztat, gazdag lesz; aki pedig sok cselédet tart, szegény lesz. A kézműves munkája valahogy állandósíttatik, szinte azt mondhatnám, megmerevül az anyagban, melyet munkál, és úgy marad többé-kevésbé hosszú ideig a munka elvégzése után: míg ellenben a szolgáló leány munkája nem rögzik meg, hanem az idô múltával, melyben munkája elvégzôdik, rendesen minden hatásával együtt eltűnik ... A legtiszteletreméltóbb állások munkája is nagyrészt olyan, mint a cseléd munkája, ti. improduktív. Ide tartoznak az uralkodók katonáikkal és hivatalnokaikkal... Ide tartoznak a legkomolyabb s legfontosabb ténykedések s éppúgy más selejtes foglalkozások is, pl. a papok, ügyvédek, tudósok tevékenysége, valamint a színészek, bohócok, zenészek, énekesek, énekesnôk, táncosok s más effélék szerepe. A legnemesebbeknek s leghasznosabbaknak munkája ezek közt, nem létesít semmit, amiért késôbb egyenlô munkát venni vagy rendelni lehetne. A produkció pillanatában elvész a termékük, mint a színész szavalata s a zenész darabja''. Ez idézetben világosan van megmondva, hogy mi a produktív munka? A produktív munka az, mely reális, eladható értéktárgyakat produkál. Még egyszerűbben szólva, produktív munka az, melynek termékeit el lehet adni, improduktív munka pedig az, melynek termékeit nem lehet eladni; - - valóban echt zsidó klasszifikáció. Bámulatos, hogy az ilyen definíció kiindulását képezheti egy ekonomikus szisztémának, és pedig nemcsak azért, mert hamis a produktív és improduktív munkáról adott fogalma, hanem azért is, mert önmagának mond ellent és önkényűleg jár el a definíciónak a dolgokra való alkalmazásában. S hogy ez utóbbinál ragadjam meg kimutatásom fonalát, rámutatok elôször is arra a könnyelműségre, mellyel Smith Á. a világnak szemébe mondja, hogy a ,,szolgálónak munkája nem produkál semminemű értéket'', és hogy az idôvel magával, melyben végzôdik, ,,minden hatásával együtt eltűnik''. Hogy lehetne ez igaz, mikor az egész világ annyi pénzt fizet a cselédeknek? Ha semminemű érték nincs a cseléd munkájában, rászánná-e magát a világ arra, hogy milliókat költsön rá?! Azután, ha a cseléd a szobát kitakarítja, ha söpri, ha csizmámat kifényesíti, ha kabátomat kikeféli, ha a padlót kisúrolja, vajon elvész- e munkájának minden eredménye abban a percben, melyben azt elvégzi? Azt gondolom, hogy legalább is addig marad meg, ameddig a pék s a mészáros munkája. De hát nemde mégis csak igaz, hogy aki ,,sok gyári munkást foglalkoztat, az gazdag lesz, s aki sok cselédet tart, az szegény lesz?'' Úgy látszik tehát mégis, hogy a gyári munkás munkája produktív s a másik improduktív? Helytelenül látszik; mert ha valaki sok munkással posztót vagy cérnát produkál, de nem bírja eladni, az is szegény lesz; a termelése ugyanis egy irányban halad, s épp azért, mert aránytalan, elveszi s megeszi a saját maga értékét. Éppúgy, aki sok cselédet tart, föltéve, hogy dolgoznak és nem lopják a napot: produkál az is, hogy úgy mondjam, ,,házias értékeket''; de a baj a sok cselédnél nem a produkció hiányában, hanem a produkciónak, ennek az egyoldalú produkciónak aránytalanságában áll; az ember ugyanis nem egy tárgyból él; vagy jobban mondva, a túlprodukció által elvész a tárgynak értéke. Miért köti tehát Smith Ádám a munka termelô-voltát a reális és eladható értéktárgyakhoz? Inkább azt gondolnám, hogy az a produktív munka, mely valamit ér; az a produktív munka, amely számunkra valami ,,jót'' produkál; mert a jó, az nekünk érték; legyen az a jó aztán tárgy, vagy szolgálat, -- legyen dologi vagy személyi, -- legyen reális, vagy ideális; bármilyen legyen, de jó legyen; ha ilyen, akkor az azt termelô munka jót termel, javakat hoz létre. Igen, de azt mondják erre: bele kell venni a produktív munkának definíciójába, hogy oly javakat produkáljon, melyeket el lehessen adni?! Miért kell ezt belehozni? Azért-e, mert csak ezek értékesek? dehát csakis a pénz képezi az értéket? Az simpliciter nem áll. Az értéket a szükségesség adja. Ami szükséges, az értékes. Ezt meg nem dönti az az ellenvetés sem, -- hogy a levegô szükséges s még sem értékes, s hogy a gyémánt nem szükséges s mégis értékes. Ha a levegôt laboratóriumokban kellene elôállítani, bezzeg értékes volna, most pedig nem értékes azért, mert jóllehet szükséges, nem az emberi munka produktuma s van belôle elég; a gyémánt pedig jóllehet nem szükséges, értékes azért, mert kevés van belôle s mert az emberek jelenlegi megállapodása e ritka kônek tulajdonságait értéknek tekinti, mellyel magában nem bír. Az érték a tárgynak a természetben való határolt és megszabott mennyiségétôl, az élethez való szükségességétôl s a reá fordított munkától függ; ami ilyen, az értékes, s az a munka, mely ily értékeket produkál, produktív munka lesz. Ezt a belátást még más érv is nyomósítja. A munka arra való, hogy az embernek megfelelô létet biztosítson, arravaló, hogy megszerezze neki azt, ami kell neki. A szükséglet a munka forrása és ingere; s a munka produktív volta abban áll, hogy a szükségleteket fedezi. Fizikai létünknek vannak szükségletei, de éppúgy vannak erkölcsi és szellemi szükségleteink is; az ember fizikai, de éppúgy, sôt sokkal inkább pszichikai lény, s e kettôs természet mozgósítja a munkát, hogy általa a maga létét biztosítsa. A liberális nemzetgazdaság tehát szétszakítja az embert, s vagy önkényesen jár el, mikor azt állítja, hogy csakis az ipari munka produktív, mintha az emberi erôknek más téren való alkalmazása munka nem volna; vagy pedig tagadja, hogy az emberi élet pszichikus oldala figyelmet érdemel, mintha szükséges, értékes csak az volna, ami a fizikai létben reális, eladható, megvehetô. Bármily tekintet vitte Smith Ádámot s követôit a produktív munkának ilyetén definíciójára, biztos, hogy a legdarabosabb materialista világnézet tükrözôdik vissza elméletükön, amely nem becsüli az ideális produkciót, -- nem tart munkának semmit, ami a pszichikus világ alkotásaiba van fektetve, így azután az anyagi termelés tényleg annyira leköti az embereket, hogy az állítólag improduktív munkától elfordulnak; csak azt keresik, ami pénzt hoz, s ezáltal az igazi tehetségeket elidegenítik a szellemi, az ideális törekvésektôl. Mire vezet ez? nemde arra, hogy a tehetségek parlagon heverjenek és elzülljenek. Innen még más, közelfekvô gondolatra nyúlhatunk át. A munka feladata a termelés; improduktív munka annyi, mint haszontalan munka; már most lehet-e azt állítani, hogy a legmagasabb s legnemesebb tehetségek improduktív, haszontalan munkára legyenek kárhoztatva? Már ez ellenkezik a dolog természetével! Azt mondják s Smith idézetébôl is kivehetni, hogy ôk nem akarják a szellemi alkotást megbélyegezni azáltal, hogy azt improduktívnak mondják; hanem ôk a termelés alatt csak anyagi javak elôállítását értik; s csak az anyagi javakat tartják ekonomikus javaknak. Hát ez mentség? Szabad-e önkényűleg és természetellenesen s hozzá gyanúsítólag eljárni? Ha nem szabad, akkor a termelés alatt nem lehet csakis anyagi termelést érteni, s az emberi élet szükségleteinek födözésére alkalmas javakká nem szabad kizárólag az anyagi javakat deklarálni. Azonban még valamit kell itt megjegyeznem. Ha Smith Ádám idézetét olvasom, névszerint ezeket a kitételeket: ,,Ide (az improduktív munkához) tartoznak a legkomolyabb s legfontosabb ténykedések'', azután megint: ,,a legnemesebbeknek s leghasznosabbaknak munkája'', az a nehézség ébred föl bennem, hogyan lehet ezeket a nézeteket egymással megegyeztetni? Hogyan mondhatja valaki azt, ami a legkomolyabb s legfontosabb, ami a legnemesebb s leghasznosabb, improduktívnak? S más feleletet nem találok, mint azt, hogy Smith Ádám helytelenül definiálta a gazdagságot. Ô ugyanis azt mondja, a népnek gazdagsága a munka által elôállított anyagi javakban áll. Azonban ez nem a teljes igazság; az anyagi javak, pl. a földmívesnél sok búza, -- az asztalosnál sok bútor, -- a bányásznál sok kôszén, csak materiális szubstrátumát képezik a gazdagságnak; skolasztikus nyelven szólva, azt mondanám, hogy a búza, a bútor, a kôszén ,,sunt divitiae materialiter'', s a gazdagság formaliter az e szubstrátumból kiemelkedô élvezet sokasága. Gazdag az, akinek sok élvezett java van. Hiszen a jó csak akkor igazán jó, ha velem életet kiváltó, tehát élvezetet keltô összeköttetésbe lép. Különben csak analóg értelemben és materialiter ,,jó''. Például, lehet valakinek sok búzája, de nem bírja eladni. Elôször is azt mondhatnók: van birtoka, de nincs jövedelme; ez a birtok gazdagság ugyan, de csak materialiter, vagyis a gazdagság alapját képezi; de voltaképp mégsem gazdagság. A gazdagság a jövedelembôl folyna, mert a jövedelem abba a helyzetbe hozza az embert, hogy a jó reá nézve élvezhetôvé, eleven jóvá, formális jóvá lesz. A fogalmak tehát így következnek egymásután: birtok, jövedelem, élvezés. A birtok s a jövedelem a gazdagságot alkotják materialiter, az élvezés formaliter. Vagy más példa: valaki sok zsák arannyal az eszkimók közt él; jégkunyhóban, prémbe varrva, füstös olajlámpa mellett; gazdag-e ez? nagyon szegény. Tehát ismét: a gazdagság az élvezet sokasága. Vagy más példa: van egy orvos, akinek nincs fekvô birtoka, nincsenek pénztôkéi, de jövedelme évenkint 30.000 frt, s ô ezt mindenfélére elkölti; gazdag-e ez? mindenesetre. Tehát a gazdagság az élvezet sokasága. Ha pedig a gazdagság az élvezet sokasága; akkor az a munka lesz produktív munka, amelynek produktumai élvezetet hoznak, így a tanítónak munkája az oktatás, élvezetet teremt, ha nem is közvetlenül, a tanulóban (sok élvezetre nyit neki utat); az orvosnak munkája a gyógyítás, élvezetet hoz a páciensnek; a papnak munkája a lélek természetfeletti életének elômozdítása s az emberiség erkölcsisége, a legfôbb élvezetet nyújtja nekünk; az asztalosnak munkája, a bútor nekünk sok szolgálatot tesz, neki közvetve kenyeret, életet s bármi más élvezetet nyújt; a szolgálónak munkája az uraságnak kényelmét (élvezetét) biztosítja, íme csupa munka, melynek produktuma az élvezet, az átélt jó. Már most Smith Ádám azt mondja: csak az a munka produktív, mely anyagi, eladható javakat: búzát, kendert, gyapjút, ruhát, bútort, szerszámot produkál; mert a gazdagság, a reális értékeknek sokaságában áll. Nem úgy van: a gazdagság sem a reális értékek sokaságában, sem az azokat elôállító munkában nem áll; hanem a gazdagság az élvezetek sokaságában áll, s következôleg minden munka produktív, melynek produktuma valami jó, melyet élvezünk. Az asztalos bútort hoz nekem, hogy komforttal élhessek; az orvos szolgálatot tesz nekem, melynek következtében ismét egy nagy jót, az egészséget élvezem; a szolga munkája kellemessé teszi nekem az életet; íme az asztalos munkájának produktuma valami, ami nekem jó; az orvos s a szolga munkájának produktuma szintén valami, ami nekem jó: mindhárom munka tehát produktív; produktumaiból származik a jó, melyet élvezek. Megerôsíti e napnál világosabb igazságot, hogy mindenki kész e munkák produktumát egymással fölcserélni; az asztalos bútort ad az orvosnak, az orvos pénzt a szolgának, hogy ôk viszont az ô munkájuk produktumait adják neki. Hát hol van itt a logika, melynek erejében követelik, hogy az anyagi javakat termelô munka legyen egyesegyedül produktív munka? mikor produktuma van más munkának is, s az a produktum is jó? Produktív munka tehát az, melynek produktuma valami jó, melyet az ember élvez: akár kenyér és bor, akár cipô- és bajuszkenôcs, akár szép szoba és szônyeg, akár tiszta erkölcs és tudás, akár műveltség és természetfeletti hit! Különben, hogy mennyire egyoldalú és következetlen ez az egész tan, azt legjobban föltünteti az emberi termelésre vetett tekintet. Nézzünk végig az emberi életen, -- vegyük fontolóra a tényezôket, melyek az életet, mint specifice emberit jellemzik, --tartsunk szemlét az emberi erôk termelésén, s emeljük ki azután e gazdag és változatos élet- és erôhullámzásból azt a sovány, szegényes gondolatot, Smith Á. gondolatát, mely szerint csak a reális javakat elôállító munka a produktív, -- emeljük ki, hogy megsajnáljuk. Az emberi munkának két fôiránya van, valamint természetünknek is két jellemzô oldala van; ez a két oldal a fizikai s a pszichikai lét: úgy az emberi munka is elsôsorban két irányban halad: van reális és ideális termelés. A reális produkció a fizikai lét követelményeinek felel meg, az ideális pedig a pszichikai lét szükségleteit gondozza. Az ideális irányzat az ész, szív, kedélyhez szóló termelés, következôleg ide oly termékek s oly munka tartozik, mely csak az ész, szív, kedélyben vált ki visszhangot közvetlenül, s csak ezek által vehetô észre, így például a munka, mely a színdarab elôadására fordíttatik, ideális termelést céloz; a szobor, a lekottázott zenedarab, Ben Hur regény, Konstantin íve, csupa ideális produktum. Ne botránkozzunk meg azon, hogy némelyek ideálisnak hívják a kutya érzetét, midôn ura megsimogatja; a szó ugyan nem illik rá, de ha megmagyarázzuk, hogy mit értünk az ideális elnevezés alatt, nem származik ez elnevezésbôl semmi zavar. Az ideális termelés tehát az, mely ész-, szív-, érzés-, kedélyhez szóló termékeket állít a világba. A reális produkció pedig az, mely a fizikai léthez szükséges tárgyakat nyersen vagy emberi használatra szánt kidolgozásban állít a világba; például kenyér, vas, fa, ruha. A reális és ideális szónak értelme nem mindegy a ,,dologi'' és ,,személyi'' szónak jelentésével. Mert a személyi lehet reális jó, mint például az ember keze, lába vagy egészsége; ezek mind személyi, reális javak. Míg ellenben ami személyünkön kívül áll, tehát ami nem személyi, hanem dologi, az lehet ideális, mint például Marc Aurel szobra. A reálist tehát úgy fordítjuk, hogy anyagi; az ideálist pedig úgy, hogy szellemi; az anyagi jó lehet személyi és dologi; a szellemi jó szintén lehet dologi, pl. Marc Aurel szobra, Mozart művei, és lehet személyi, például valakinek tudománya. Hozzunk fel e tárgy megvilágítására néhány kérdést s az olvasó találja el rájuk a feleletet. Az orvos által helyreállított egészség miféle termék? Személyi és anyagi. Személyi, mert a személyben van; anyagi, mert a személyt az ô fizikumában alkotja. Mit produkál a borbély, mikor a bozontos szakállt és hajat nyírja? Személyi és anyagi jót. Hát a toalett miféle jó? Dologi és szellemi. Dologi, mert a ruha nem az egyénnek része; szellemi, mert a szellemi tehetségek, a szép érzékének kifolyása. Tehát aki toalettet csinál önmaga s éppúgy a fodrászok, a pipere-árusnôk, a díszítôk dologi és szellemi munkát végeznek. Mily munkát végez a dada, ki karjain ringatja a gyermeket? Anyagit és személyit. Mert a kisded testének ápolása ennek a kis egyednek személyi java, mely közvetlenül a fizikai és nem a pszichikai, az öntudatlan és nem az öntudatos életre irányul. Miféle jószág egy szobor? Dologi és szellemi; nem része valamely személynek; de szellemi, mert a szellem munkája. Miféle jószág a barátság vagy a házasság? Megvallom, hogy különösen veszi ki magát ez a kérdés, de azért logikusnak logikus. Mert a barátság s a házasság nagy java az emberiségnek. Kérdés tehát, miféle jó? Dologi és szellemi és személyi. Személyi, mert egyéniségünkben van; de dologi is, mert személyünkön kívül álló egyén a terminusa; nemkülönben szellemi, mert a kötelék az ész és szív kapcsa. A terminusok e magyarázata után vegyük tekintetbe a reális s az ideális termelést. A reális termelés felöleli a) a nyers termékeknek elôállítását; ide tartozik a bányászat, vadászat, halászat, földmívelés, erdészet, állattenyésztés, b) azután felöleli a nyers termékek földolgozását az iparban. E két reális termelési mód közvetlenül a tárgyat nyeri vagy munkálja; azonkívül a reális termeléshez sorozzák a tárgyak kezelését, névszerint: a kereskedést és szállítási ügyet. Ezekre szorítkozik Smith Ádám fogalma a produktív munkáról. Tekintsük már most az ideális termelést. Az ideális termelés három ágra oszlik: a művészeti, a tudományos, s a vallási munka. Az elsô műélvezetet, a második tudást, a harmadik vallásos meggyôzôdést szolgál. Vannak azután még foglalkozások, melyek az emberiséget a fölsorolt három irányban mozgó életre alkalmassá teszik; s ezek: az orvosi, a nevelôi s a politikai tevékenység. Ezek képezik és óvják a szubjektumot, hogy a művészeti, tudományos és vallási haladásra alkalmassá váljék. Aki a distinkciók és fölosztások e magaslatáról áttekint az emberi életen s annak kulturális lendítô és hajtó hatalmát, a munkát tekintetbe veszi, elsô tekintetre föl fogja ismerni, hogy minden haladásnak, de sôt az emberi létnek, s a legdurvább reális produkciónak hordozója és föltétele az ideális munka. Az emberben az egyik föltételezi a másikat, a reális munka föltételezi az ideálist, és pedig úgy, hogy az ideális munka befoly a reálisba lépten-nyomon. Az emberi reális termelés nem az állat munkája, hanem minden izében emberi munka. A specifikus emberi jelleg, az süti rá bélyegét arra a földmívelésre, arra a halászatra és marhatenyésztésre; mert az állítja a világba s a küzdelmekbe az embert. Mindenütt ott áll, ott verejtékezik, ott fárad az ember; nem annyi meg ennyi lóerô, hanem az ember, s az ember szellemisége szivárog bele minden munkájába, ha még oly primitív. Mihelyt a primitív munka az ipar polcára emelkedik, a haladást ott is az erkölcsi ember küzdelme vívja ki; a tudományos ember örökíti meg a múltnak gondolatait s készíti azt a lajtorját, melyen az emberi ész reflektálva, kombinálva halad, s a műérzék díszíti föl, amit a kéz a nyert alakba szorított. Itt tehát az embert mint embert, a szellemi tevékenységet sehol sem lehet nélkülözni; a reális termelést az értelmes, műérzékkel bíró és erkölcsi erôvel rendelkezô ember létesíti. Azért tehát méltán azt mondhatjuk, hogy az ideális munka legalább indirecte és közvetve produktív: produktív tudniillik még Smith Ádám értelmében is. De kinek kellene ez az értelem? Ki definiálná a munka produktivitását úgy, mint Smith? Ki ignorálhatná az ideális munkának közvetlenül termelô voltát?! Ha igaz, hogy a gazdagság nem a fölhalmozott értéktárgy, hanem a belôlük származó élvezet: kérdem, lehet-e percig is kétségünk aziránt, hogy a legtisztább, legemberibb, legnemesebb élvezeteket, az embernek katexochen javait, az ideális termelés hívja létbe? A szellemi javak az emberiség elsô és legfôbb javai; haladását ezek hordozzák és a visszaeséstôl ezek óvják meg; már pedig e javakat az ideális produkció termeli: tehát az ideális munka produktív. Különben mi több: a parkettás és kárpitos szoba vagy a szobában lefolyó házias élet, melyben a férj a munka után üdülést, vigaszt, kedves otthont talál? Ez a kedves otthon, -- ez a kellemes háziasság a szeretetnek, a hitnek, az erkölcsnek, a családnak, a hitvesnek produktuma. Nem kincs-e ez? Nem adná-e oda keresetének nagy részét érte az, aki élvezi, s nem kicsinyli- e szerzeményét az, aki az élet ez erkölcsi oldalát nélkülözni kényszerül? Ha pedig kincse és java az embernek az emberi, erkölcsi lét; ha nélküle minden jó hideg gúnyja a sorsnak: mondhatjuk-e, hogy az a munka, mely ezt a kincset produkálja, improduktív? Egyáltalában -- s ezt jól figyeljük meg, -- kiérezhettük már e tárgyalásból, hogy produktív az a munka, amely az embernek valami jót hoz, és pedig valami jót, amely elôbb nem volt meg, s amely többet ér, mint a munka. Már pedig az ideális termelés által létbe hívott javak az emberiségnek fôbenjáró kincsei, nélkülük meg nem élünk, és szívesen adunk értük nagy reális értékeket: következôleg az a munka, mely ezeket az ideális javakat termeli, a szó legszorosabb értelmében produktív. Kérdem Smith Ádámot: ellehet-e az ember tudás, erkölcs, vallás nélkül? Úgy-e nem? Megengedem, hogy éppen úgy nem lehet el kenyér, ruha, lakás nélkül. Már most azt a munkát, mely ezeket az utóbbi reális javakat, ezeket a nélkülözhetlen, fizikai életkellékeket szolgáltatja, amely ezeket, melyek nincsenek megadva munka nélkül, teremti vagyis termeli, produktív munkának mondjuk, s méltán mondjuk; de hát miért nem mondjuk ugyancsak produktív munkának azt, amely szintén nélkülözhetlen életkellékeket, melyek nincsenek meg nélküle, teremt, tehát termel, azt a munkát, amely a pszichikus lét életkellékeit szolgáltatja? Itt senki sem igazodik el azon, hogy Smith Ádám erre azt vágja rá: bár az ideális termelés fontos, hasznos, nemes, de még sem produktív; mert produktív csak az, ami ekonomikus javakat szolgáltat. És miért szorítja Smith Á. az ,,ekonomikus javak'' definícióját és mibenlétét az anyagi, reális értéktárgyakra? Ekonomikus jó mindaz, amit munka által szerzünk, s ami az emberi lét háztartásához szükséges. Fontosabb, hasznosabb, nemesebb jó pedig az emberi élet háztartásában Smith Ádám bevallása szerint az ideális javaknál egyáltalában nincs; tehát az ideális javak is ekonomikus javak s a rájuk fordított munka mindenekfölött produktív. A nemzetgazdászok a divatos liberális fogalmak járszalagán hajlandók elhanyagolni az ideális javakat s ezáltal az embert mindjobban kivetkôztetik személyi, egyedi sajátságaiból s áruvá degradálják. A liberális nemzetgazdaság nem veszi tekintetbe, sôt tönkreteszi a leglényegesebb javakat, melyek nélkül az ember nyomorulttá és szolgává válik. Nem kell e részben a vallást s az erkölcsöt emlegetnem, beérem a házasság s a társadalmi önállóság fölemlítésével. A család s az önállóság ideális javak; minden haladásnak fôkellékei. Értékük a józan eszű ember szemében oly nagy, hogy szívesen dolgozik s áldoz bármennyit, hogy ezeket magának megszerezze. De épp a mai világban zülled szét a család s válik lehetetlenné a társadalmi önállóság; a nemzetgazdaság pedig diadalt ülhet, hogy a ,,produktív'' munka értéke emelkedik, s az improduktív munkára a haladó kornak megvetése háramlik. Ha a produktív munkának fogalmát nem nyomorítanák el, nem csökkenne az ideális javakra irányuló munkának értéke, s nem kovácsolódnék gôzerôvel a szolgaság lánca. Smith Á. nem áll egyedül az ideális munkának diszkreditálásában; van sok követôje. Divat, vagy tán szisztéma vezeti ôket arra, hogy a személyi s a dologi javak közt különböztessenek, s csak ez utóbbiakat tartsák ekonomikus javaknak. A személyi javak az improduktív munka silány termékei: ezt természetesen nem mondják ki, de tényleg ez az improduktív munka kvalifikációja: értéktelen. Másoknál, mint Storch ,,Nationalökonomie'' című művében s Blanqui-nál már dereng: kezdik látni Smith Á. felfogásának hiányosságát. Blanqui határozottan vallja az ideális munka produktív voltát; csak attól fél, hogy azután egyáltalában minden foglalkozásra ráfogják, hogy produktív: ,,Mialatt azonban jóvá tesszük Smith Á. hibáját, -- így ír Blanqui (Marlónál, 3. 79. l.) -- óvakodnunk kell attól, hogy megint más hibába ne essünk, és szôrszálhasogatásokra ne tévedjünk. Azért, mert Smith Á. az ideális termelés produktív voltát föl nem ismerte, nekünk nem szabad megint mindenütt produktív munkát látni... A tudomány csak azokat fogja termelô munkásoknak hívni, kik akár materiális, akár ideális, de valóságos és ésszerű szükségleteket elégítenek ki''. Helyes, ezt el lehet fogadni; de csak úgy, ha nem állunk száraz, filozófiai álláspontra, hanem a reális életnek tarka piacára, nem bánom, akár a párkányi vásárba. Ott fiúk sípolnak és színes léggömböket eregetnek fonálon a magasba, -- az üstök és tálak és fôzôkanalak mellett ott hevernek gyűszűnyi findzsák és apró tányérkák játékszerül gyerekeknek, -- a lacikonyhák beláthatlan sora mögött szalmatűzön pattog a forró gesztenye, -- a szűrök- és meleg kendôkkel szemben mindenféle csecse- becse van a ponyván, -- ez a komoly szükséglet s ugyanakkor gyerekszeszélyt kielégítô látványosság süketítô zajba, verkli, síp, dob és ordítozás hanghullámaiba van belemerítve; ötlábú borjú, medve-ember, összenôtt ikerpár s változatos komédia látható: vajon ez mind produktív munka? Blanqui azt mondja: a bajazzo is produktív, s a medve-ember is produktív, a verklis is produktív éppúgy, mint Sarah Bernhard, Jászai Mari, Liszt Ferenc, ha a szükségletek ésszerűek és méltányosak. Bizony ez ellen nem lehet szót emelni. Tehát minden, akár materiális, akár ideális munka, ha ésszerű és méltányos szükséglet födözésére vonatkozik, még azon esetben is, hogy némelyek visszaélnek termékeivel, -- valóságos produktív munka. Most még egy megjegyzést kockáztatok arra nézve, hogy miért népszerű Smith Á. tévedése, s miért kelt oly élénk visszhangot a kézimunkával foglalkozó rétegekben az a röpke szó: ,,Da kommt auch einer, der die Arbeit nicht erfunden hat?'' Azért népszerű Smith Á. gondolata, mert bár az ideális produkció is nehéz, de mégis különbözik a reálistól. Elôször azért, mert tényleg sok ideális produkció élvezettel jár; mondom, hogy ,,sok'', nem mondom, hogy mindegyik; hiszen azt legjobban tudjuk, hogy gyerekeket tanítani ugyancsak nem élvezet, sôt kiállhatatlan robot azoknak, kik nem emelkednek egy nagy hivatás magaslatára; de az ideális produkció a teremtô erô legédesebb élvezetét is nyújtja az írónak, a festônek, a szónoknak, a zenésznek, midôn az eszmék fönséges birodalmában teremtô ecsettel, életet ébresztô nyirettyűvel, finom, szárnyaló tollal alkot és alakít. Ez tehát az egyik oka a Smith-féle tévely népszerűsítésének. A másik ok a látszat. A legtöbb ember csak az izmok megfeszülését tartja munkának s a bôrkérget és hólyagot a munka bizonyítványának. Ha valaki ül naphosszat szobájában, ha guggol asztala fölött, s nem lesz sáros és piszkos a ruhája, az már csak nem dolgozhatik, ... mondja a közszáj, mely jó nagy és rendesen jár. E népszerű tévelyt egyhamar nem lehet legyôzni: a papság legyôzheti az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása által. Amit pedig legyôzni nem lehet, azt el kell viselni; ez is egy neme annak a szentírási feladatnak, hogy az igazságért, -- a szellemi, ideális javakért s azok megrágalmazott, sárba rántott, diszkreditált produkciójáért, -- üldözést szenvedünk. Aki megvet minket, az üldöz minket. Végül, és összefoglalásul is fölállítok néhány tételt: Minden munka, mely valóságos fizikai vagy pszichikai szükségletet elégít ki: produktív munka. A munka nem birtok; hanem a munka terméke, az birtok; például a gyógyítás nem birtok, hanem a helyreállított egészség az igenis birtok. A gazdagság nem a munka sokasága, sem a munka termékeinek sokasága önmagában, hanem a gazdagság a munka által létrehozott termékek használatában és élvezésében való bôség. ======================================================================== Gépek és szabad verseny (1896)[13] Az eszmék mai harcában ide s tova hányódik az ember lelke; keres segítséget, támad, védekezik, szövetségesek után néz s megesik, hogy jóbarátjának tartja sokszor ellenségét s megfordítva. Különösen a társadalmi válság rángatódzásaiban sokszor úgy van a szegény, elkínzott emberiség, hogy meghasonolva és pártokra szakadva, érveket, nézeteket ostromol, melyeknek fönn kell állani, és intézményeket és vívmányokat akar eltörölni, melyek az embereknek örök dicsôségére szolgálnak. Így áll a dolog a gépek, gyárak, technikai vívmányok s a materiális haladás eszközeit illetôleg, így azután egy fontos, elvi kérdés megoldására nézve, melynek neve konkurrencia. Némelyek a társadalmi bajok forrásául a gépeket tekintik; ezek szerint maga a technikai haladás ásta meg sírját a társadalmi jólétnek; olvassuk könyvekben is, hogy a társadalmi s közvetlenül az ipari revolúciót a gép okozta. A politikai revolúciókat egyéniségek: Mirabeau, Danton, Robespierre, Cromwell, Garibaldi hordozzák; míg a társadalmi, most lejátszó változást a gép eszközli. A gép a legnagyobb forradalmár, mondja Lassalle is. Ha jól értik, nincs kifogásom ellene; lehet azt mondani; csak kössünk helyes fogalmakat a sallangos szóhoz. Mások azt gondolják, hogy a keresztény szocialisták a konkurrenciát akarják kiküszöbölni, s a butákat, paccerokat, fuserokat oltalmukba fogadni, hogy a mesterségüket nem értô cipészek, szabók, fehérruha- készítôk, harisnyakötôk stb. szabadon kínozhassák az emberiséget, és pedig nem is ingyen, hanem jó pénzért. Azt gondolják továbbá, hogy az életre nem való vállalatokat s a nem produktív munkát is, segélyezni fogják, egyedül azért, hogy mindenki megéljen. Bizony az ilyféle gondolatok mind a holdba valók! Az emberi társadalmat a világrend s a kinyilatkoztatás alapján kell fölépíteni; mindazt tehát, ami a tehetségeket fejleszti s az embernek uralmát értelme révén az anyag fölött biztosítja, a helyes társadalmi rendnek minden erôvel kell elômozdítania. Nem lehet a haladás, nem lehet az ész érvényesülése az emberi társadalomnak kárára; kárára lehet a fönnálló, rossz társadalmi rendszernek; de nem az értelmes emberi természetnek s az ô követelményein fölépülô, igaz, természetes társadalmi rendnek. Az Isten is azt akarja, amit a világrend; az elsô jog a ,,lex naturalis''; ha vannak fönnálló jogok, -- legyenek bármennyire hisztorikus jogok, -- melyek ellenkeznek a haladás folyamán érvényesülô ,,lex naturalis''- szal, azokat le kell törni; elsöpri azokat az idôk árja. Az embernek érvényesülése pedig abban áll a földi lét materiális oldalát tekintve, hogy munkáját értelmisége által minél tökéletesebbé és könnyebbé tegye és tehetségeit kifejlessze. Az értelmiség nyitja meg a technikai haladást, az találja ki és alkotja meg a gépeket; a konkurrencia pedig fejleszti a tehetségeket, ébreszti a szorgalmat és biztosítja a materiális önállóságot. Azért, aki ezek ellen síkra száll, az veszedelmes pörbe ereszkedik; elôbb-utóbb majd az észt és haladást az ember rossz szellemének lesz hajlandó kijelenteni, s ha e gondolatokba beleéli magát, megérjük, hogy meghívást tesz közzé a publikumhoz, mely az ,,ôsember'' vadonjaiba csalogatja a gyárak, gépek és versenyek modern századát. Nem: ne álmodozzunk; tartsuk szem elôtt Aristoteles és Szent Tamás gondolatát: a jognak elsô alapja és forrása az objektív világrend. Az ész arra van Istentôl adva, hogy kutasson, felfödözzön, föltaláljon, amit csak kikutathat és kitalálhat, s az értelmi és erkölcsi tehetségek szintén arra valók, hogy kifejlesztessenek; azért a gépeket, mint az ész érvényesülését s a konkurrenciát, mint a fejlôdés nemes paripáját, nem szabad láb alól eltenni, hanem örömmel és önérzettel kell reájuk tekinteni. Kijelentem ezek után, hogy a szociális reform ily gyerekes gondolatokat, amilyenek ezek, hogy a gépeket el kell törülni, a konkurrenciát meg kell szüntetni, komolyan nem vehet. Lesznek gépek és lesz konkurrencia addig, míg emberi munka és szorgalom igyekszik uralma alá hajtani a földet; az ellenkezô nézetek hátramaradt, idétlen gondolatok. Nemcsak hogy lesznek gépek; de mindinkább tökélesbülnek majd, s minden lépéssel, melyet a technikában és kémiában elôre teszünk, meg fog könnyebbülni az emberi izommunka. De íme ezek után ránkszakad a nehézségek árja, s a modern társadalmi válság s a válságban pusztító nyomorúság azzal a váddal lépnek föl, hogy tehát a keresztény reformerek is szükségesnek mondják a munkának s a munkásoknak helóta-sorsát? Az ész vívmányai, a haladás hódításai, a gépek, gyárak, a nagyipar hozta a munkára az elnyomatás korszakát, s mi e haladást, a gépeket, gyárakat szükséges és értelmes fejlôdésnek mondjuk; nem állítjuk-e azzal egyszersmind a társadalmi válság jogszerűségét is? Sôt mi több: méltán ellentmondást és tettetést vethetnének szemünkre. Mert ki állítja pellengérre éppen az ipari válságot s vele a liberalizmust inkább, mint a keresztény szociál-reformerek? Mi által akarják meghódítani a szenvedô munkások rokonszenvét, mint éppen azáltal, hogy anathematizálják a modern iparfejlôdést? Fölcsapnak a munkások lovagjaivá; megjövendölik a további szétzüllést, s a mellett mégis síkra szállnak a modern társadalmi revolúció két legnagyobb gonosztevôje mellett: a gépeket védik s a konkurenciát magasztalják. A nehézség igazán kitűnôen van kidomborítva, s így van ez jól; mert akkor meg is felelhetünk rá. Hogyan? A társadalmi revolúciót a maga teljes borzalmában megsirattuk már nem egyszer. Magát a szocializmust, a társadalmi bomlást abból eredeztettük, hogy a jelen gazdasági rendszer mellett az eddig kompakt társadalmi rétegek atomizálódnak s a tôke uralma folytán a munka mind siralmasabb kríziseknek néz elébe. A munka s a munkás nyomorult rabszolgája a tôkének, mely ôt kiszipolyozza, anyagilag és erkölcsileg tönkreteszi, elszakítja telkétôl és rögétôl s a szabálytalan s eszeveszett, rendetlen világprodukció tengerére dobja. Ennek a társadalmi embertönknek kihatásai beláthatlanok; annyi bizonyos, hogy az anyagi és erkölcsi elzüllés bizonyára elsöpri mindazt, ami eddig a társadalomban valamiképp fönnállt. A társadalmi revolúciót tehát a maga teljes jelentôségében elfogadjuk. A kérdés most már az: ki teremtette meg ezt a társadalmi revolúciót, amennyiben az nem átváltozást, átmenetet, fejlôdést, hanem tönkrejutást jelent? Más szóval: ki a tôke uralmának megalapítója s a munka szolgaságának megteremtôje? Vagy pedig azt kérdezhetjük in concreto: ki a munkás osztályoknak, -- idefoglalva most az iparos, földmíves és középosztályokat is, amennyiben az utóbbiak is megsínlik a rendszer átkát -- mondom, ki az emberiség szolgaságának és szenvedésének oka? Annak oka az új ekonómiai rendszer, melynek neve: szabad verseny, a szabad és féktelen konkurrencia. Ez az új rendszer a világtörténelemben nem jelez fejlôdést, nem jelez atváltozást, hanem mindennemű, általános fölbomlást. Azért is tévelynek bizonyul, a legvégzetesebb ekonómiai herezisnek; az ész- s a világrendtôl való aposztaziának. Ezt azért mondom, mert a haladás magával hozza, hogy legyen átváltozás, -- hogy a fönnálló mással helyettesíttessék és pedig jobbal és elônyösebbel; azért minden haladással lesz összekötve bizonyos átváltozás, -- ha akarják, bizonyos revolúció, -- így a könyvkereskedésben a könyvnyomda föltalálása revolúciót, átváltozást, más jogi formákat, új eljárásokat hozott létre; de az új ekonómiai rendszer, a szabad és féktelen konkurrencia rendszere oly átváltozást hozott ránk, amilyen átváltozás a bomlás, a tönkrejutás, a halál. Már most miféle összeköttetésben áll ez a szabad verseny, ez az új ekonómiai rendszer a gépekkel s a technikai haladással? Azért találták- e föl a gépeket; mert volt szabad verseny; vagy azért van szabad verseny, mert föltalálták a gépeket? Mindkét kérdésre azt kell mondani, hogy nem. A szabad versenyt nem azért hozták be, mert gépeket találtak föl; hanem behozták a szabadságot a munka terére azért, mert a múlt században el voltak bódulva ettôl a szótól, ettôl az absztrakt fogalomtól, s e bálványnak áldozták oda gyermekeiket, többet mondok, nemzedékeiket, eddig már a negyedik ízig. Errôl majd alább szólok. Éppen úgy kell tagadólag válaszolnom arra a kérdésre, vajon azért találták-e föl a gépeket, mert volt szabad verseny? nem azért. Valami verseny: rendezett, a tehetségeket fejlesztô verseny igen is kell hozzá; mert hiszen ez az a napsugár, melytôl zsendül a dermedt vagy alvó tehetség: de a féktelen verseny, amilyent az új ekonómiai rendszer inaugurált, mint alább kimutatom, éppen a tehetségek leigázására szolgált, [s] a szerencsésebb viszonyok közt élô tehetségeket pedig a spekuláció terére csalogatta, ahol nem a produktív munka, hanem a jogtalan szerzés és elharácsolás érvényesül. Minek dolgoznék, mikor van esze, és több esze van, mint másnak, s mások munkái gyümölcsét könnyű szerrel lefoglalhatja? Tehát nem azért hozták be a szabad versenyt, mert a gépeket föltalálták, s a gépeket sem találták föl azért, mert megvolt ez a modern, szabad verseny; hanem ez a kettô: a modern, szabad verseny proklamálása, s a technika csodálatos föllendülése ugyanazon korba esett. S a szabad verseny ezt az óriás tényezôt lefoglalta a maga számára, s a rossz rendszerben természetesen a gépek is a rosszat, az elnyomást szolgálták; éppúgy, mint mikor a törökök a keresztények által föltalált puskaport a kereszténység irtószeréül használták. Mondhatja-e valaki, hogy a puskapor volt oka Magyarország szolgaságának s Európa rémülésének? Tényleg, ez a vívmány, ez a technikai találmány a törökök kezében fegyver volt Európa ellen; de a szolgaság oka a török erô volt: éppen úgy az ipari és társadalmi revolúció, az anyagi tönkrejutás oka a szabad verseny; csakhogy a szabad verseny uralmát nagyban szolgálta a gép. Gépek nélkül a szabad verseny ezt a katasztrófát ily hamar nem eszközölhette volna, vagy meglehet, hogy ily mérvben egyáltalán nem létesíthette volna a társadalmi bomlást; de miután a szabad verseny hatásait két új tényezô szolgálta, sikerült neki rombadönteni a fönnálló rendet; ez a két tényezô: a gépek s a hitelügy kifejlesztése. A rendszer tehát a szabad verseny rendszere, ez a rossz, ez a baj forrása, az új idôk gonosz szelleme; a gépek pedig s a hitelügy, ezek csak mozgató erôk, melyeket jó és rossz rendszerben egyaránt lehet használni s vagy a társadalom javára, vagy százszoros és hatványozott kárára fordítani. Filozófiai terminusokkal élve azt mondhatnók, hogy a társadalmi revolúció formája a szabad verseny; materiális elemei pedig a gépek s a hitelügy. Tehát a gépek nem rosszak. A gépek a természettudományok leghasznosabb gyümölcsei. ,,Sie sind ein bleibender Triumph des menschlichen Geistes und das ehrenvollste Zeugnis der Leistungen unseres Jahrhunderts.'' Ezt mondja Marlo is, aki négykötetes művében ugyancsak élesen támadja a liberalizmust minden téren. A gépek elônyei szerinte is a következôk: általuk pótolhatjuk az ember s az állat izomerejét sokkal olcsóbb erôkkel, milyenek a víz s a gôz s késôbb tán a villamosság is; számtalan gyártmányt összehasonlíthatlanul tökéletesebben lehet elôállítani gépek által, mint kézimunkával; az erôkifejtés oly fokra emelkedhetik gépek segélyével, amilyet semminemű más módon elérni nem lehet, pl. a nagy tengeri hajók gyors haladása. A technikai haladást a munka-gyôzésben pedig erre az elvre vezethetjük vissza: a gépek által egyenlô munkát kisebb erôkifejtéssel végezünk, vagy ugyanazon erôvel sokféle munkát teljesítünk. Hogy pedig ez a nagy technikai elôny tényleg a társadalmi bomlást segíti, az onnan van, mert a gépek a munkafelosztást nagy fokban elômozdítják. A munkafelosztás magában véve elônyös az olcsóbb termelésre; általa egy cikket nagyban lehet elôállítani, tehát olcsóbban is; egyre növelték és tágították az üzleteket; az üzletek növekvésével a haszon is nôtt, s a nagy üzletek elnyelték a kisebbeket, mert ezek nem konkurrálhattak velük, így az önálló mesterekbôl munkások lettek; elvesztették függetlenségüket, sôt nagyon is függôk lettek; mert a gyárakban rendesen nem értenek máshoz csak egy teendôhöz; abban igen ügyesek; de azt mások is hamar eltanulhatják, s így a vállalkozókra nézve ôk nem nélkülözhetlenek. A munkásoknak ez a helyzete a dolgok új rendjét hozta be a birtokviszonyokban: a tôke úr lett és zsebelt, a munkás szegény lett, mert kifosztották. A többit, ami ebbôl következik, egy szóval mondhatjuk: szociális földrengés. A munkafelosztás mindig elônyös, akár gépekkel, akár gépek nélkül folyik a munka; de természetesen gépek igénybevételével a munkafelosztás rohamos, s az abból folyó következmények is máról holnapra állnak be. A gépeknek revolúcionárius szerepe tehát abban keresendô, hogy a munkafölosztást rendkívül elôsegítették. Van munkafelosztás gép nélkül is; de géppel szinte természetes és föltartóztathatlan, s így a gépek a tôke uralmának polipkarjaivá lettek, s a szabad verseny ragadozó sasának vasszárnyaivá. Gyorsabb tempóban történt meg a gazdasági bomlás, s innen van, hogy az emberi ész e holt eszközeit: a gépeket tekintették a társadalmi forradalom okainak. E tévelybe az események kábító benyomásai alatt több jeles férfiú is esett. Így Colbert a gépek ellen foglalt állást s egy föltalálónak, aki gépét neki bemutatta, azt mondta: ,,Keresek eszközöket és módokat, hogy a népet képességei szerint foglalkoztassam és a munkás jólétét biztosítsam; s nem töröm fejemet azon, hogy ôt keresetétôl elüssem''. Tehát Colbert szerint a gép által a munkás elüttetik keresetétôl. Ez helytelen; egy rendezett társadalomban a munkásnak a gép által nem szabad elüttetni; hanem itt megkönnyíttetik munkája; mert egy jól rendezett társadalomban a produkció és a népesség közt aránynak kell lenni! Ha van arány, mindenki kap munkát s munkája gyümölcsét élvezi. Colbert s vele mások azt gondolják, hogy a termelés s a népesség közt nincs arány; ha nincs arány, akkor nem boldogulunk soha; ha a társadalom sok tagjának nincs kellô munkája, s a proletárság, vagyis a túlnépesség lenyomja a keresetet: akkor akár vannak gépek, akár nincsenek, a túlnépes ország mindig nyomorult lesz. Tehát organizálni kell a munkát; nem a szabad, féktelen verseny legyen a jelszó, hanem a természetes és produktív verseny, ez panaceája a haladásnak, s akkor a gép nem üti el a munkást a keresettôl, hanem neki keres s nem a tôkének. Hogy milyen az a természetes és produktív verseny, azt késôbb megmondom. Az említett helytelen állásponton látjuk Montesquieu-t is. Ne csodálkozzunk azon. Ezek az emberek belátták, hogy minden embernek joga van a léthez, tehát a munkához is, s hogy egy társadalmi rend rossz, ahol az embernek tönkre kell menni a proletárságban; mármost látták, hogy a gépek által sok ember nélkülözhetôvé lett, s a gépek a tôkének dolgoztak, azért a gépek ellen fordultak. Pedig helytelenül; elôször is be kellett volna látniok, hogy egy társadalomnak csak annyi népessége lehet, amennyit foglalkoztathat, természetesen fölhasználva az óriás kapitálist, mely a föld, az ország birtokában van; azután meg organizálni kellett volna a munkát, aminek a nyitja az, hogy a tôke el ne vigye az üzleti nyereséget; s csak béreket juttasson a munkásoknak. Ha ez megtörténik, akkor a munkás üzlettárs és nem béres minden vállalatban; ha üzlettárs, nem lesz proletár, aki gyermekeit ellátni képtelen. A társadalmi élet a fizikai és morális tényezôk szemeibôl álló lánc, beláthatlan hosszú, s egyik a másikba fogódzik; de ha egy elszakad, vége az egymásutánnak, vége a rendnek. A kiváló Sismondi ezt a gondolatot így fejezi ki: ,,Jede technische Vervollkommnung, durch welche Arbeit erspart wird, gereicht nur dann zum Wohle der Menschheit, wenn zu gleicher Zeit deér Fortschritt der Zivilisation die Zahl dér Konsumenten vermehrt. Genügt jedoch die Produktion der Konsumtion, so wird jede derartige Entdeckung bei unserer sozialen Organisation eine öffentliche Kalamität, weil sie die Genüsse des Konsumenten nur etwas wohlfeiler macht, das Leben des Produzenten aber gefährdet; und es ist unerlaubt, den Vorteil der Wohlfeilheit gegen den der Existenz abzuwägen''. Sismondi látta pl., hogy a szövôgyárak által hány takács lett koldussá; az iparcikk ugyan olcsóbb lett, de sok exisztencia ment tönkre. Ha nincsenek szövôgépek, ezek a takácsok családjaikkal mind megélnek. Igaz; azért mondja: ,,Bei unserer sozialen Organisation wird jede derartige Entdeckung zu einer öffentlichen Kalamität''. Mai társadalmi szervezetünkben minden új gép országos csapás. Igaza van: de a gép nem magában véve csapás; hanem a társadalmi szervezet a csapás. ,,Félre a kapitalizmussal'', ez a jelszó. A kapitalizmus az ostobaság és nemtelen pénzvágy gyümölcse; félre vele! ,,Ne félre a gépekkel''; mert a gépek az emberi ész dicsôsége. A gépeket nem fogjuk kiküszöbölni; természetünk ellen huzamosan nem vétkezhetünk; hanem a kapitalizmust igen is meg kell törnünk s meg fogjuk törni! Csakhogy az nagy feladat és keserves munka, s bár vannak a liberális nemzetgazdászok közt, kik a rendszerrel nincsenek megelégedve s óvintézkedésekre hajlandók, a zöme még elragadtatásban van a konkurrencia nyomában föllépett gazdagság fölött s csak nehezen eszmél. Mac-Culloch, egyike e következetlen nagy nemzetgazdászoknak, így nyilatkozik: Watt és Arkwright találmányaiból (az elsô a gôzgép, a másik a szövôgép feltalálója) fejlôdött ki a modern gyáripar, amely kezdetben a munkabér jelentékeny emelése által sokat lendített a munkásosztály sorsán, s azzal együtt a népességet magasan felrugtatta. A népesedést még elômozdította a munkások keresettsége, mert nemcsak férfiak, hanem nôk és gyermekek is találtak alkalmazást. Ebbôl az következett, hogy a gyári városokban a nagy család nem volt teher, hanem áldás. Az ily irányzatnak útját állni nehéz; a gyermekek alkalmaztatását a gyárakban a törvényhozás ugyan most megszorítja, s ennek folytán kevesebbedni is fog a népesség, de különben az állam itt nagyobb megszorításokat a mai viszonyok közt nem tehet, tekintve a gyáripar kifejlettségét, az abban alkalmazott emberek töméntelenségét s a külföld konkurrenciáját. Az ipart tönkre tenni nem lehet, -- mert különben mi lesz ezekkel és velünk? Tehát lehetetlen a mi gyár- szisztémánkat jelenleg megváltoztatni, s kilátásaink sötétek. Úgy látszik, hogy a gyáripar lényegéhez tartozik, hogy a legtöbb iparágat nagy s folyton növekvô gyárakban drága gépekkel kell űzni, ami néhány embernek meggazdagítására s a nagy tömeg gyógyíthatlan rabságára vezet. Erre a következtetésre nemcsak az ipar tudományos szemlélésébôl jutunk, hanem az utolsó 20--30 évnek története is rávezet minket, mert a magasabb iparosztály gazdagsága és komfortja aránytalanul emelkedett, a munkások állapota pedig egyre rosszabbodik. Gyáriparunk tényleg annyira fejlôdött, hogy azt korlátoznunk nem lehet. Különben is itt nem segíthetünk másképp, mint csakis empirikus úton. Amit egyhamar tenni lehet, az új piacok megnyitására és a munkásokra nehezedô, igazságtalan adók eltörlésére szorítkozik. Ha ezt megtettük, nem marad más hátra, mint ölbe tenni kezeinket, s a többit az idôre s a gondviselésre bízni. Így Mac-Culloch a megadóztatásról szóló egyik füzetében. Mi már kiismerjük magunkat arra nézve, hogy mit fogadjunk el e nézetekbôl igaznak, mit nem. Mac-Culloch az ipar föllendülését Watt és Arkwright találmányainak tudja be s a föllendült ipar sarkához fűzi a nagy munkás-bajokat. Nem Watt gépei okozták és okozzák e bajokat, hanem a féktelen verseny, s ha ez nincs, akkor Watt gépei az emberiség javára válnak. A túlnagy népesség meg nem élhet; tehát mi regulázza menetét? Jelenleg a nyomorúságra s az éhségre bízzák ezt; ily eszközökkel emberiséget kormányozni nem szabad. -- A bajok tehát megmaradnak és növekedni fognak Angliában, ha nyitnak is egy új piacot; késôbb kifogynak ebbôl is, s akkor beáll a nagy, hatalmas Anglia hanyatlása. ,,England hat den kolossalen Bau seiner künstlichen Industrie auf die unzuverlässige Basis ausländischer Naturkräfte (piacok) gegründet; es hat die Anstellung des grossartigsten ökonomischen Versuchs, wovon die Weltgeschichte weiss, unternommen, und die Folgen davon zu erwarten. Dieser Versuch wird misslingen und das stolze, vielbeneidete England erfahren, dass es ihn auf seine eigene Kosten angestellt hat''. (Marlo, Untersuchungen über die Organisation der Arbeit. II. 283. l.) E kitűnô, keresztény tudósnak ítélete sok kérdésben iránytadó lehet. A másik tényezô, melynek kifejlése a szabad verseny proklamálásával egybeesik, a hitelügy. A nagyobbodó vállalatok épp azért, mert kitűnô üzleteket csináltak, a pénztôkéket magukhoz csalogatták. A tönkremenô vagy tengôdô, kisebb vállalatocskák pedig mindinkább pénzszűkében szenvedtek. Mert ki adná pénzét bizonytalanra, s ki ne adná, ha nagy nyereségekre van kilátása. Minél nagyobb a vállalat, annál több pénz kell bele; de aránytalanul nagyobb azután a nyereség is; a pénz tehát mind a nagyobb vállalatokhoz folyt, s minél több volt a pénz, annál inkább nagyobbodtak és tágultak az üzletek; a nagy iparföllendülés következtében különben is nagy lett a rosszul fölosztott és töméntelenül fölhalmozott gazdagság, s így a hitelüzletek is szélesebb alapot nyertek. A verseny szabadságával és féktelenségével garázdálkodó nagyiparnak e szerint nagy hitele lett, s e hitellel mindenkit elnyomhatott, aki a saját maga lábán állt, ha ugyan volt olyan, akinek ez eszeágába jutott volna. S így a szabadság álmából a szolgaság valóságára ébredt a tôke jármában sínylôdô világ. ,,Szabadság'', ,,szabad verseny'', ,,tehetségek, erôk szabad kifejlése'' volt a jelszó; a tény pedig az lett, hogy a szabad verseny a gépeket s a hitelt maga számára foglalta le, s azzal azután minden neki nem adózó tehetséget, képességet, szorgalmat, iparkodást vagy tönkretett, vagy szolgaságra kárhoztatott. A tény tehát az, hogy a gépek s a hitel nem képezik átkát a modern kornak; közreműködtek a bajok gyors kifejlesztésében, de csak úgy, ahogy közreműködtek volna az emberiség boldogításában, ha jó a rendszer. Mi tehát a baj? A rendszer! Honnan az ipari fölbomlás? A rendszerbôl! Ez a rendszer: a szabad verseny. A szabad verseny az ,,absztrakt szabadság'' fogalmának érvényesítése a munka terén, mint ahogy a liberalizmus ugyancsak az absztrakt szabadságnak érvényesítése az emberi élet más egyéb mezôin. Tégy, amit akarsz, s tegyen mindenki, amit bír s amit akar; biztosítsa magának a lehetô legnagyobb szabadságot; szerezze meg magának a legnagyobb hasznot, s ha mások természetes és szerzett tôkéi, ha szorgalmuk, ügyességük és vagyonuk tönkre is megy az elôbbinek konkurrenciája miatt; se baj. Mi tehát a szabad verseny? Némely ember kapitálisának (értem a tehetséget és a vagyont együttvéve) érvényesülése függetlenül s minden tekintet nélkül arra, vajon más tehetség és más vagyon érvényesülhet-e vagy nem. Minden tehetségnek és minden vagyonnak érvényesülnie kell; ehhez természetadta joga van; az igazi szabadság az, ha a társadalom minden tagjának lehetôleg érvényesülnie lehet; ha pedig a társadalmi rend olyan, hogy némelyik érvényesülhet, de nagyon soknak ugyanakkor kell tönkre mennie, akkor azt hívhatják szabad versenynek, a valóságos neve azonban ,,oligarchia'', néhány úr sok szolgával, -- néhány szabad ember sok helótával! Szükséges helyes fogalmakra szert tennünk a szociális szabadságról. A közszabadság nem egyes embereknek, hanem az összességnek szabadsága. A közszabadság az a szabadság, melyet a társadalom valamennyi tagja lehetô legnagyobb, kivívható mérvben élvezhet. Ha néhánynak, ha a ,,felsô tízezernek'' nagy, mondjuk, legnagyobb szabadsága van, de ez a szabadság akadályozza a társadalom óriás többségének szabadságát; akkor ez ugyan szabad verseny lesz, de nem lesz szociális szabadság, már csak azért sem, mert számtalan tehetséget fejletlenségben és számtalan kisebb tôkét terméketlenségben fogva tart. Látnivaló, hogy ez társadalmi szolgaság! Azt mondják, hogy az a legigazságosabb, ha a tehetség az erô, legyen az személyes képesség, legyen vagyoni tôke, érvényesül! Már pedig a szabad verseny rendszerében a tehetség s az erô érvényesül. Tehát ez a legigazságosabb rendszer. Igen, csakhogy a propositio majorban kétértelműség lappang; s a liberalizmus hívei a kétértelműség szépséges látszatával takaróznak, mikor beszélnek, s a kétértelműségben lappangó helytelen állítás szerint járnak el, mikor cselekszenek. Mi ugyanis megengedjük, hogy az a legigazságosabb, ha a tehetség érvényesül, mert így kívánja ezt az objektív, természetes rend; de a természetes rend minden tehetség érvényesülését követeli, s nem egyik-másikét. Ha a társadalmi rend olyan, hogy csak néhány érvényesül s a többi elnyomatik; ha a nagyobb érvényesül s a kisebb tönkremegy; ha a nagy gyárak finomabb és drágább gépei nyugalomra kárhoztatják a kisebb gyárakat, s így a beléjük fektetett tôke terméketlen és elkótyavetéltetik: kérdem, ezt hívják-e a tehetség s az erô érvényesülésének?! Ez néhány tehetségnek érvényesülése, de ugyanekkor a legtöbbnek tönkrejutása. Azt a jóindulatú állítást tehát, hogy legigazságosabb rendszer az, ha a tehetség s az erô érvényesül, egy distinkciónak útbaigazító kommentárjával kell ellátnunk s azt mondanunk: legigazságosabb rendszer, ha minden tehetség lehetôleg érvényesül: de nem igazságos, sôt a legigazságtalanabb, ha csak néhány érvényesül, s a többi tönkremenni kényszerül. E kommentár mellett vizsgáljuk meg elfogulatlanul a szabad versenyt. Minden tehetség lehetôleg legjobb érvényesítését keresi-e; vagy nincs-e benne minden arra irányozva, hogy valóságos rablógazdaságban az erôsebb mindenkit agyonverjen? A szabad verseny tehát nemcsak hogy nem teszi amit az igazság kíván, hanem éppen attól a természetes jogelvtôl esik el legmesszebbre, hogy a tehetségek, mindenik a maga képessége s erôi mértékében, érvényesüljenek. A szabad verseny a tehetségeket nemcsak hogy nem érvényesíti, hanem elnyomja és tönkreteszi. Mikor ugyanis szabad versenyrôl van szó, akkor nemcsak munka munkával, tôke tôkével konkurrál; hanem a szabad verseny alatt a szabad szerzést is értik; bármiképp szerezhet magának valaki vagyont: akár munkával, produktív munkával, akár spekulációval, börzemanipulációkkal, számtalan uzsora-fajjal. Ez mind a szabad verseny zászlaja alatt vonul be a munka küzdelmes világába. Mi konkurrál tehát a szabad versenyben? Tehetség tehetséggel? Szorgalom szorgalommal? Ha ezek konkurrálnának, akkor a haladás úgy-ahogy természetes alapon fejlôdnék, jóllehet még akkor is a tehetségnek sohasem szabadna a kisebb tehetséget tönkretenni, hanem biztosítani kellene mindegyiknek a nekivaló tért; de a szabad versenyben nem konkurrál tehetség tehetséggel, szorgalom szorgalommal; hanem a tôke versenyez kitűnô tehetségekkel s azokat elfojtja; a dologtalan és tehetségekben szűkölködô gyártulajdonos elnyom minden megindulni készülô, s nagy szorgalommal rendelkezô vállalatot; a szorgalom nem konkurrálhat a spekulációval: tehát a dologtalan, improduktív spekuláció konkurrál a legnagyobb tehetségekkel s legkiválóbb szorgalmakkal, s tehetetlenségre kárhoztatja azokat! Kérdem, vajon szolgálja-e a szabad verseny a tehetséget, a szorgalmat; tehát annak a föntemlegetett ,,természetes tehetségnek és erônek'' érvényesülését? Nem! A szabad verseny tényleg a tôke uralma; tôke nélkül nem mozdulhat senki, s a szabad verseny mégis szabad tért nyit a tôkének állítólag a versenyre, voltaképpen az elgázolásra, vagyontalan vagy nem kellôképp vagyonos emberek ellen. Innen van, hogy L. Blanc s más elszánt és lelkes, bár elkeseredett emberek, a konkurrenciát a társadalomból egyáltalában ki akarták küszöbölni, s a liberális szabad verseny hátrányait mindennemű konkurrenciának varrták a nyakába. Ez helytelen gondolat és igazságtalan eljárás volna. Konkurrenciának kell lenni; a tehetségeknek s a szorgalomnak kell versenyezni; hiszen a verseny a haladás rugója, s ez igazítja el az életpályákat, a verseny erejében rendelkezünk üzleteink forgalma és termékeink ára fölött; de L. Blanc, a kommunista, méltán követeli éppúgy, mint a keresztény-szociálisok a természetes és a produktív versenyt szemben a természetellenes, improduktív konkurrenciával. A múlt században ugyanis a szabadság lázában égett az emberiség, s mikor Franciaországban azt az absztrakt szabadságot átvitték a munka terére, elvetették a sulykot, mert nem szabták az absztrakt fogalmat a konkrét körülményekhez, s így a szabadsági álmoknak eme szerencsétlen megtestesülésével, a szabad versennyel boldogították a világot. Több irányban haladtak: fiziokraták és indusztrialisták voltak, de az igézet hatalma irányította lépéseiket, s így L. Blanc szavai szerint bár különbözô kiindulásból jöttek, egy útmutatónál találkoztak, melyrôl azt olvasták le: ,,Szabadság''. A szabadság vágyát és irigyletes értékét növelte lelkükben a sok fönnálló monopólium is, az ipart és földmívelést lépten-nyomon megakasztó városi és állami atyáskodás; mert tényleg az iparos, földmíves és munkás a maradi rendeletek oly mellfűzôjébe rekedt, hogy minden szabad mozgás lehetetlenné vált. Bizony, ha olvassuk a múlt század monopóliumait és a hatóságok ostoba rendeleteit, megszáll minket is egy szent fúror, a szabadság s a haladás szeretete, s csak alkalomra fogunk lesni, hogy e tűrhetetlen rendszer békóit és karfáit izzé-porrá törjük. Azért nem csodálkozunk, hogy a haladni vágyó s a monopolista rendszer helytelenségét belátó, lelkes emberek a fürdôvel együtt kiöntötték a gyereket is; nekik szabadság kellett; legyen tehát szabad verseny, mondották; pedig hát az már sok volt a szabadságból s azért szolgaságra vezetett. Legyen teljesen szabad verseny: így gondolkozott Quesnay, így Gournay; ôk a praxis emberei voltak; Quesnay XV. Lajos orvosa, Gournay maga is kereskedô volt. Kereskedôi pályáján tapasztalta azt az óriási hátrányt, melyet a monopolista korlátozások és óvintézkedések az iparnak okoztak; mi volt természetesebb, mint azt gondolni, hogy legjobb lesz ezeken túladni. Gondolatmenete a következô volt: Mindenki maga tudja legjobban, hogy mi válik elônyére, mi nem, s miképp szerezheti meg magának a legnagyobb hasznot, s így mivel a közjó nem egyéb, mint a magánjavak összege, ez úton lehet biztosítani a magánosok s a társadalom javát. Az lesz tehát a legjobb rendszer, mely mindenkinek szabad tért nyit, s azt mondja: tégy, amit akarsz; biztosítsd, ahogy tudod, a magad érdekeit: te tudod legjobban, hogy mi válik hasznodra. Ha így alakul az élet, akkor minden fogyasztó legolcsóbb áron fogja szükségleteit beszerezni, s éppúgy minden termelô a legszemesebben a maga üzletérdekeit biztosítani. Félre tehát az ipartörvényekkel; mondja ki a törvényhozás: szabad a vásár. ,,Laissez faire, laissez aller'', ez legyen az államok vezér-elve. Marlo i. művének II. könyvében más jelszavakat is közöl; pl.: ,,Mit tegyen az, aki a legnagyobb államférfiú akar lenni?'' ,,Semmit''. ,,A törvények s nem az emberek kormányozzanak''. ,,Az államférfiú tulajdonképpeni hivatása az, hogy nélkülözhetôvé tegye magát''. ,,Laissez faire, laissez aller'', ezt Le Gendre mondta, a másik ehhez hasonló mondás: ,,pas trop gouverner'', d'Argensontól való. Ez a tiszta, tizenhárom próbás liberálisok vezér-elve; ez vezette be a világba a ,,szabad versenyt''. Azóta sok víz folyt le a Szajnán s a Dunán, s az emberek érzik, hogy biz ez sok volt a jóból, s a sok a jóból is megárt, mert rossz. Nem korlátlan szabadság való a társadalomnak, hanem közszabadság, hogy valamennyi polgár lehetôleg szabadon mozogjon, éljen és érvényesüljön; már pedig a szabad verseny nem nyújtja mindenkinek a szabad mozgást, hanem csak azoknak, kiknek nagy tôkéjük van. A nagy tôkék magukhoz ragadnak minden szabadságot, s az emberiség túlnyomó többsége számára nem marad abból a szabadságból, melyet oly drágán, saját vérén s a forradalmak borzalmain megvásárolt. S így a sors gúnyjának legeklatánsabb példaképéül odabonyolódnak ügyeink és ipari életünk, hogy a sok hátráltató monopóliumot szétrobbantottuk, mert szabadságot akartunk, s mi történt? A szabadság a ,,szabad verseny'' képében a nyakunkra hozta a legnagyobb monopóliumot, a tôke monopóliumát. Ugyanazon szent szabadság és emberi méltóság nevében követeljük mi most a tôke monopóliumának megszüntetését, amelyek nevében követelték a múlt század liberálisai a monopóliumok eltörlését. Csakhogy míg a kiindulás ugyanaz, a találkozás ellenséges. Mert mi a szabadság nevében követeljük a tôke monopóliumának bukását, amely tôkemonopóliumot ôk hozták nyakunkra ugyanazon szent szabadságért való buzgóságukban. Ha tehát a sajtó nem volna a zsidók, vagyis a tôke kezei közt, mellettünk kellene ujjongnia, mint ahogy ujjongott a múlt század liberálisai és enciklopedistái mellett. De se baj; ami késik el nem marad; ,,verschoben ist nicht aufgehoben''; az igazságnak gyôzni kell; a koporsóból kikel és eget kér. Világos az is, hogy most mi vagyunk a liberálisok, mert szabadságot követelünk a tôke karmai és tipró hatalmával szemben, s az úgynevezett liberálisok mindinkább konzervatívekké gubózódnak, mert meg akarják tartani a fönnlevô állapotokat. De ha a szabad verseny a tôke tűrhetlen monopóliumát hozza nyakunkra s másrészt pedig verseny nélkül pang a munka, elsenyved a tehetség, elparlagosodik a szorgalom, miképp fogjuk a verseny s a szabadság szükséges s mégis vészthozó hatalmait összhangzásba hozni? Mennyit fogunk a versenybôl kérni, hogy sok ne legyen? s mennyit a szabadságból levonni, hogy a verseny lehetetlenné ne váljék? E kérdések jogosultságát elismerem s a felelet rájuk a legérdekesebb a szociál-reformban. Ismétlem, akarunk konkurrenciát; a tehetségnek kell érvényesülnie, a szorgalom kell, hogy tüzes paripa s ne vén gebe legyen s következôleg kell gazdasági sarkantyúknak is lenniök, melyek a szorgalmat s a tehetséget ösztökélik. Paccereknek, fusereknek nincs létjoguk; a munka reformja nem biztosítás a léhaság és képtelenség számára; azért helytelenítjük azt, ha valaki rossz munkást fogad irgalomból, vagy ügyetlen susztereket karolgat föl szeretetbôl; vagy 100 százalékkal dolgozó penna-, papír- és tintakereskedôket pártfogol csak azért, hogy azok is éljenek. Azt mondom, hogy ezt helytelenítjük: mert ez nem a munkának érvényesülése, s következôleg a munkareform alapján egy beteges tünemény. Nem állítom, hogy a mai viszonyok közt, ahol az anarchia s a szolgaság uralkodik, ez nem volna keresztény irgalmassági cselekedet; igen, az ilyféle segélyek bizonyára helyén vannak most; de csak azt hangoztatom, hogy a munka szociál-reformja távol van az ily felfogástól. S méltán, mert a munka szociál-reformja a justitia commutativa alapján áll; arról értekezik, hogy mi jogos, mi jogtalan; azt kutatja, hogy mi jár igazság szerint a munkának, mi nem; s hogy mily állapotokat kell teremteni, hogy a munka kivívhassa jogait. Már pedig azok az irgalmas gondolatok nem a justitiából, hanem a caritasból erednek, azért tehát egészen más irányban feküsznek s simpliciter semmi szavuk és semmi szavazatuk ott, ahol jogról, igazságról, egyenlôségrôl van szó. Ebbôl azt is látni, hogy mily alapos tévedésben leledzenek azok a francia, keresztény idealisták, akik a munka reformját karitásszal akarják nyélbe ütni; az éppen olyan, mintha a jogászok az egyetemen félretéve jogtudományos könyveiket, a Szent Vince egyletek s más karitatív intézmények ismertetésével foglalkoznának, vagy mintha a morális tanár kihagyná a tractatust de justitia et jure s azt mondaná, mindez a karitasz paragrafusaiban foglaltatik. A munkareform a munka jogait s érvényesülésének kellékeit állapítja meg s ezeket biztosítani kívánja. Akar tehát versenyt, akar konkurrenciát, de úgy, hogy a munka jogai és érvényesülésének kellékei el ne tiportassanak a másik szükséges faktor: a tôke által. Az oly verseny, melyben a munka jogai megóvatnak, produktív versenynek, ellenkezô esetben improduktív versenynek mondatik, s hasonlóképp az oly verseny, mely a munka érvényesülésének kellékeit biztosítja, természetesnek, ellenkezô esetben természetellenes versenynek mondatik. Van tehát produktív és improduktív verseny, valamint van produktív és improduktív munka s valamint az improduktív munkának nincsen joga a léthez, mert hiszen nem produkál, hanem emészt, s így ha a dolgok folyása természetes mederben történnék, önmagát tönkretenné és fölemésztené: úgy az improduktív verseny is rendezett viszonyok közt kész lehetetlenséggé válnék. Ámde a dolog nem így áll; mert tényleg van improduktív munka és improduktív verseny és pedig virágzó, magas nívón; az improduktív munka gazdagodik s magához ragadja a munka gyümölcseit, s így az improduktív munkának a szabad versenye egy improduktív verseny lesz, mely csalás, rablás, spekuláció, különbözeti üzletek, agiotage s a börze és a zsidó merkantilizmus által fosztogatja a világot. Jelenleg ki nem terjeszkedhetem tüzetes megbeszélésére annak, hogy mi a produktív és improduktív munka, csak annyit mondok: a produktív munka termel, az improduktív munka szerez; pl. a szántóvetô termése produktív munka, a rablónak munkája, ki a termést elviszi, improduktív munka; szerez, de nem termel. A termelés ugyanis a nyers erôkbôl való kiemelése egy magasabb fokú cikknek, pl. a magnak a földbôl, a kicserzett bôrnek a tehén és ökör bôrébôl; a kiemelés tôkék és emberi erôk és pedig észbeli és izomerôk által történik, mely utóbbiakat a gépek pótolják. A produkció tehát a nyers erôkbôl való kiemelés. A produktív munka pedig az, mely ezzel a kiemeléssel foglalkozik, akár észbeli legyen, milyen a vállalkozónak, mint rendezônek, tervezônek, vagy a mérnöknek munkája, akár izommunka legyen. A produktív munka tehát az, mely bele van fektetve, mely le van foglalva magában ebben a termelésben, s akkor lesz legproduktívebb, ha lehetôleg nagy hasznot hajt, vagyis ha a nyers erô kidolgozásának megfelel és se több, se kevesebb, mint amennyi kell. A nyers erôknek kidolgozását tehát munkának és pedig produktív munkának hívjuk. Világos ebbôl, hogy mi a munka joga? A munka természetébôl folyik ugyanis, hogy a nyers erôket a megfelelô munkaerôvel kell ellátnunk, s hogy csak a termelésben, kezelésben, szállításban, kiosztásban (munkások, közlekedésügy, kereskedôk) lefoglaló munkának van haszonban része. Itt nem zárom ki sem a nyers erôk, sem forgó tôke haszonrészletét; de itt és most ezekrôl nincs szó. Tehát minden egyéb foglalkozás, -- nem akarom mondani, hogy a munka, mert nem érdemli meg ezt a nevet, -- mely a nyers erôkbôl munka által kiemelt és más hozzájáruló munka által kezelt cikkekkel spekulál, és a nélkül hogy azokon valamit tenne, nyerészkedik; az a foglalkozás, mely összevásárol, hogy azután az árakat emelje; határüzletekkel az árakat variálja; részvényekkel spekulál; ügynököket utaztat, hogy mások elôl a feleket elszedje, -- csupa improduktív munka, mert bár nagy nyereséggel dolgozik, ezt a nyereséget nem a nyers erôk kidolgozásába fektetett munkának köszöni, hiszen nem fektetett semmi újat beléjük; hanem köszöni az improduktív szerzésnek, mely a liberális rendszerben meg van engedve, pedig a dolgok természetével ellenkezik. -- Improduktív az is, ha nagy tôkékkel rendelkezô gyáros a termelés árán alul adja el cikkeit, csakhogy másokat tönkre juttasson s a vállalataikba fektetett kapitálisokat, gépeket, épületeket hasznavehetetlenekké tegye. -- Improduktív munka, ha részvénytársaságokat alapítanak, nem a vállalat hasznos volta, hanem a részvényekkel való kereskedés miatt. -- Improduktív munka, ha a gyárakat csakis a forgótôke befektetésével növelik a nélkül, hogy tökéletesebb gépeket, célravezetôbb munkafelosztást, hozzáértôbb szorgalmat alkalmaznának, sôt lehetséges, hogy ugyanakkor a nyers erôket kevésbé használják ki s a munkaerôt és szorgalmat kevésbé érvényesítik, s mégis másokat, kik értenek is hozzá, szorgalmasak is, tönkretesznek; mert ez esetben a tôke tönkreteszi a munkát, s a munka nem érvényesülhet. Az már csak nem lehet produktív rendszer, ha a legjobb munka s a legkitartóbb szorgalom csakis azért megy tönkre, mert mások aránytalan nagy tôkével elütik a produktív munkát s ugyanakkor a maguk munka- és nyerstermény-erôiket sem használják föl kellôleg. Ha valaki gépei tökéletesítése, eddig ki nem aknázott természeti erôk fölhasználása és ügyes munka-beosztás által szárnyalja túl a másikat, ez produktív verseny; de ha nem ezek által, hanem átlag csakis a nagyobb és szívósabb tôkék által teszik tönkre a másikat, ez improduktív verseny. Tehát az improduktív verseny az improduktív munkának jár nyomában, s éppoly igazságtalan és észellenes, mint az improduktív ,,munka'' maga. Sôt mivel minden igazságtalanság maga-magának megölôjé, lassankint minden versenyt megszüntet. Elôször azért, mert nagyobb lévén az improduktív munkának nyeresége, az eszesebbek mind arra vetemednek, s a produktív munkának a selejtesebb emberanyag lesz osztályrésze. Ekképp a tehetségeket a produktív munkától elterelik, s a haladás tehetségek híjával megakad. Másodszor azért, mert egyre növekednek majd az üzletek, és a kisebb embereket kiirtják, a független, törekvô elem tehát mindinkább csökken, s nem igen lesz, ki eszét töri a haladás és technikai tökélesbülés problémáin. E szerint a munka joga az, hogy csak a produktív munka szerezzen, az improduktív munka pedig kikopjék, s következôleg, hogy csak produktív szabad verseny legyen s ne liberális szabad verseny, melyben az improduktív foglalkozásoké a szerzés s a munkáé az utánnézés. Valamint pedig a munka joga rávezetett a különböztetésre produktív és improduktív szabad verseny közt, úgy a munka érvényesülésének kellékei szintén ily fontos distinkcióra szolgálnak alkalmul. A munka nem érvényesülhet tôke nélkül; és pedig nem érvényesülhet elôször nyers-erô-tôke nélkül, mert mit dolgozzon fel, ha nincs semmije; másodszor a forgalomhoz megkívántatott forgótôke nélkül. A tôke és a munka képezi a két termelési forrást, errôl fölösleges disputálni; ennek a kettônek mindig együtt, karonfogva kell járni. Nem ellenségei egymásnak, hanem legtermészetesebb szövetségesek, föltéve, hogy arányosak. Mire való a tôke? Hogy földolgoztassék. Mire való a munka? Hogy a tôkével fölfegyvereztessék. E természetes viszony meghatározza az arányt is: annyi tôkéje legyen a munkának, amennyi fölfegyvereztetésére elég; ne legyen több, mert használatlan marad; ne legyen kevesebb, mert a munkaerô részben nem érvényesül. Ha a természetes viszony a munka és tôke közt ilyen, akkor csak az lesz a rendezett konkurrencia, mely e viszony érvényesülésével megy végbe, s ezt hívjuk természetes konkurrenciának, s az lesz a rendezetlen, rabló konkurrencia, mely a tôke és munka természetes viszonyát szétszakítja, s ezt mondjuk természetellenes konkurrenciának. Tehát a természetes konkurrencia ott folyik, ahol a munka konkurrál a munkával, -- ahol a munkának megvan a felfegyverzésére szükséges tôkéje; ahol pedig a kapitális a munkával versenyez, vagy ahol a tôke a tôkehiányban szenvedô vagy esetleg teljesen tôkét nélkülözô munkásokkal áll szemben: ott a természetellenes konkurrencia pusztít. Bámulatos, hogy a természetnek vasszükségességét is a tôke s a munka testvéri szövetkezésérôl szétrobbantotta a liberális szabad verseny; pedig ugyancsak világos, hogy a munka tôke nélkül nem moccanhat; hogy tehát a munkát tôkék hiányában ki lehet éheztetni, agyon lehet ütni, de konkurráltatni simpliciter nem lehet. Adjanak elôbb tehetséget annak, akit egyre biztatnak, hogy fusson; mit használ szabad versenyt hirdetni, s voltaképpen pedig elszedik a konkurrenciának kellékeit. Sôt Marlo (II. kötet 483. l.) azt mondja: ,,Die liberale Gesellschaft leidet keineswegs an zu grosser Konkurrenz, sondern daran, dass neben der natürlichen, auch die unnatürliche besteht und die erstere weit geringer ist, als sie sein soll''. Tehát nem az aránytalanul nagy konkurrencia teszi tönkre a modern ipart és munkát, hanem a liberális szabad verseny, amely elôször improduktív verseny, -- másodszor természetellenes verseny. Versenyt akarunk mi is, de ismétlem: a produktív munka versenyét s a természetes versenyt. A produktív munka természetes versenyében versenyez tehetség tehetséggel, szorgalom szorgalommal, s mert produktív munkáról van szó, megvan a munkának nekijáró haszna; a liberális szabad versenyben a szabad improduktív szerzés bitangol munka nélkül, s a tôke agyonnyomja a munkást. Tehát a gépek az ész vívmányai s az Isten ajándékai; a verseny természetes szükségesség s az Isten akarata; a liberális gazdasági rendszer összezavarja a természetes rendet, s azért töméntelen bajt és átkot hoz az emberiségre. De nem tarthatja fönn magát, mert ellentmondást rejt magában s fölemészti saját erôit. ======================================================================== A szocialista theória hadi állása (1896)[14] A szociáldemokráciával szemben áll a magánbirtokot egész terjedelmében védô tábor. Mondom, egész terjedelmében, vagyis mindenre kiterjesztve a magánbirtoklást; tehát a termelési eszközökre is, milyenek a föld, kövek, fák, állatok, szerszámok, gépek, gyárak. Ezt azért kell hangoztatnom, mert a szocializmus nem tagad minden magánbirtokot, pl. hogy valakinek remontoar-órája, szép botja, faragott salátakanala vagy kanári madara legyen: hanem tagadja a termelési eszközökben a magánbirtokot. Nem akarja, hogy a produkció egyeseké legyen; hanem az a kommunista társadalomé. Tehát ez a föntemlített két tábor hosszú hadi vonalban áll egymással szemben. Hogyan állnak chance-aik? ez a kérdés mindenkit érdekelhet. Erre a kérdésre két szempontból lehet felelni. Elôször: hogyan állnak chance-aik a praktikus mozgalom terén? másodszor: hogyan állnak a teoretikus téren, vagyis halad-e a teória? lett-e már az utópiából tudomány, s van-e kilátás arra, hogy a szocialista tanok kecsegtetôbb kilátásokkal bírjanak a gyakorlati érvényesülésre? Ami az elsô szempontot illeti, azt kell mondanunk, hogy haladnak; praktikus sikereik igenis vannak; a térfoglalási műveletek szakadatlanul folynak; egyre új híveket toboroznak; választási küzdelmekben helyüket megállják; több képviselôjük van a parlamentben; országos és nemzetközi kongresszusaik föltűnést keltenek; szóval pereg a nyelv, folyik a tinta, s a praktikus érvényesülés községi s állami képviseletben mind nagyobb mérveket ölt. Ezt észleljük a praktikus téren. De ez a gyakorlati érvényesülés másodrendű; azért másodrendű, mert hamis, téves eszmék is indítottak gyakran gyôzelmes mozgalmakat; azután meg azért is másodrendű, mert csak szolgál a teória kiépítésének és kifejlesztésének. Ezekben a mozgalmakban, ezekben a részleges, praktikus érvényesülésekben kell kiderülnie annak, hogy voltaképp utópiával, agyrémmel van-e dolgunk a szocializmusban, vagy valóságos társadalmi kifejtéssel. Ezekben a vajúdásokban kell tisztulnia a helyzetnek s érlelôdnie a belátásnak aziránt, vajon életrevaló-e a gondolat vagy nem, s ha nem életrevaló, hogy melyek azok az elemek, amelyeket a mozgalmakból a társadalmi alakulásokba át kell vinnünk, hogy jobban boldogulhassunk. A sarkalatos kérdés tehát nem a gyakorlati érvényesülés, hanem a teoretikus kifejlôdése a szocialista nézetnek, s erre nézve vetem föl a kérdést, hogy hogyan állnak a szocializmus chance-ai? A két tábor szembenállása a teória terén jelenleg rendkívül élesen körvonalazható. A német katolikus centrum a múlt évben fölhívta a szociálista képviselôket, hogy adják elô, miképp akarnák szervezni az államot; fölhívta, hogy terjesszék elô a plénum elé azt a konkrét formát, melyben a termelést s a fogyasztást szabályozni, a munkának s a használati tárgyaknak kiosztását nyélbe ütni óhajtanák. Mutassák ki nem általános kifejezésekben, hanem tüzetes körvonalozásban a szocialista állam képét. Hiszen akarják, sürgetik, reményeiket hozzáfűzik, hát alighanem ismerik is, hogy hogyan-miképp fog az kinézni. A szocializmust a centrum ezzel a kihívással ugyancsak sarokba szorította; egy kérdôjel elé állította, mely elôtt az egész világ áll ugyan, de amelyre felelni, elsôsorban a szocialisták tartoznak. Mi mindnyájan settenkedünk a jövônek nagy kérdôjele körül, s nem tudjuk az alakulások nyitját; de a szocialisták úgy látszik tudják, mert hirdetik, hogy a szocialista-kommunizmus a felelet erre a kérdôjelre; hát ha igazán a szocialista-kommunizmus felé tart a világ, akkor meg is kell csinálni már medrét, meg kell vetni az ágyát, nehogy ha még gyorsabb tempóban siettetjük, és pedig errefelé, a társadalmi fejlôdést, egy szép napon azon vegyük észre magunkat, hogy íme már ott volnánk, de a kvártély-mestert nem küldtük elôre; s azért a világ számára nincs készen a kvártély. ,,Mi lesz tehát?'' ezt kérdezte a centrum. ,,Tudnak-e felelni erre a szociáldemokraták; ha tudnak, mondják meg; a nem tudnak, szereljenek le!'' A világ tapsolt s a szocialisták vállat vontak. Bebel azt felelte vissza: ,,Tudják-e önök katolikusok, hogy milyen lesz a másik világ? s mégis feléje sietnek, s érte mindent föláldozni készek''. Íme két kérdés; a centrum kérdez: ,,Szociálisták, mondjátok meg nekünk, hogy mi lesz? s hogy miképp akarjátok rendezni a világot?'' Viszont a szocializmus kérdezi: ,,Katolikusok, mondjátok meg nekünk, hogy mi lesz a túlvilágon? miféle élet? rend? foglalkozás? szervezés lesz ott?'' Tudjuk-e mi ezt az utóbbit? nem tudjuk. S mégis kívánjuk, hogy ôk hasonló kérdésben találó expedienst gondoljanak ki? igazság ez? Erre a két kérdésre fogok reflektálni, s e reflexiók fonalán domborodik majd ki világosan a szocialista teóriának jelenlegi állása. Hasonlítsuk össze ezt a két kérdést. A katolikusok kérdése ez: Szocialisták, mondjátok meg nekünk, hogy mi lesz? A szocialisták kérdése pedig a következô: Hát a másik világon mi lesz? Ez utóbbira azt kell felelnünk: azt nem tudjuk, s nem is kell tudnunk, mert azt nem bízták ránk; azt nem mi csináljuk. A lelkek nagy világát az Isten rendezte s csakis ô a királya; emberi gondolat és szenvedély abba be nem folyik. De engedelmet kérünk, a mi kérdésünk, melyet hozzátok intézünk, úgy látszik, mégis csak egészen más! A jövô társadalmat e világon mi csináljuk; a mi terveink szerint épül; a mi gondolataink alkotják körvonalait, s a társadalom nagy munkája véghez viszi a tervet. Ezt a jövô társadalmat az Isten az emberre bízta; ellenben a túlvilági örök életet önmaga gondolta; hozzájárulásunk nélkül alkotta meg. Van-e ember, aki belekap egy ház építésébe a nélkül, hogy a ház tervezetét megalkotta volna? S többet mondok: van-e ember, aki ráállana, hogy lerontsa lakályos házát csak azért, hogy egy más, problematikus háznak helyet csináljon? A szocialisták pedig azt akarják, hogy rontsuk le jelenlegi társadalmi rendünket, állami szervezetünket, s azután mi lesz? majd építünk? s mit? azt nem tudni. Barátim! ily körülmények közt mégis csak méltányosnak látszik a követelés, hogy elôször tudni akarjuk, hogy mi a tervetek s meg akarjuk hányni-vetni, vajon körülbelül lehet-e ilyesvalamit létbe hívni s nyélbe ütni. Ez a józaneszű példázgatás ugyancsak megteszi az emberekre hatását; de a csattanós felelet nem bírja magában az igazság kritériumát. Azért ne gondoljuk, hogy a magánbirtok védôinek ez a felelete az utolsó szó, s hogy ez öblös ágyú elsütésével el van döntve az ütközet. Sôt azt mondom, most kezdôdik csak. S miért? Abból az egyszerű okból, hogy a szocialistáknak is lehetne mondaniok, hogy a katolikusok rosszul fogják föl a kérdést, mert a társadalom nem egy ház, melyet elôször kieszelni, azután kirajzolni, végre kiépíteni lehessen, hanem a társadalom egy élô szervezet, melyet nem csinálnak, hanem amely nô; a társadalom nem valami, amit az ember tesz, hanem valami, ami lesz! E fölfogásnak tüzetesebb kifejtésére szükséges a szociáldemokratáknak nézeteit ismertetnem; mert ezek a nézetek jellemzik az ô jelenlegi társadalmi teóriájuk állását. A társadalom nem mechanizmus, hanem organizmus; a társadalom nem ház, mely ilyen is lehet, másmilyen is lehet; hanem a társadalom fejlôdik, s emberi beavatkozás dacára is eltalálja föltartóztathatlanul útját a tökéletesebb alakulásba. Már e három-négy sorban is töméntelen sokat mondtam a szocialisták fölfogásának jellemzésére, s a figyelmes olvasó ezen az automat- társadalmi növényen s hozzá még az ,,emberi beavatkozáson'' rögvest fönnakadhat; de kérem szíves elnézését, s a dolgozat folyamán e nézeteket, valamint a támadó ellenvéleményeket iparkodni fogok kellôleg megvilágítani. A szocialista tanban tehát a társadalom oly szervezet, melynek határozott természete s törvényei vannak, s különbözô alakot ölt a fejlôdés emelkedô fokain. Ez a fejlôdés néha lassú. Századok, sôt ezredek folynak le s azalatt az emberiség a kultúra ugyanazon lépcsôjén lebzsel; példa rá az olasz colono, vagy az orosz muzsik, akinek szerszámain nem vesszük észre, vajon Nagy Péter vagy II. Miklós cár uralkodik-e az oroszok fölött, s az olasz colono faekéjén el nem igazodhatunk azon sem, vajon Rómában Augustus Caesar vagy XIII. Leó pápa-e az úr. Ily lassú tempójú fejlôdés mellett megkeményedik az a nézet, hogy a társadalom valami változatlan, Istentôl alkotott forma, s azon változtatni nem lehet; megszilárdul az a tan, hogy a társadalom osztályai, rendjei vagy rétegei kövekhez hasonlítanak az épületben, vagy mint az utóbbi szó mondja, rétegekhez a geológiában; az ilyen társadalmat megváltoztatni annyit jelent, mint az épület köveit kifeszíteni, a föld rétegeit föltúrni, vagyis a társadalmat földúlni és megsemmisíteni. De íme a kapitalista termelési mód ragadó, sebes folyásba sodorta a fejlôdésnek alig mozgó Ipoly-folyamát; s az emberek gondolkodóba estek e fejlôdésnek természete, mozgató okai és változó etapjai iránt. Kezdték kutatni, hogy voltaképp mi az, ami meghatározza a társadalom szervezetét; mi alakítja ki e szervezet egymásba illô tagjait; mi határozza meg osztályait, rendjeit, rétegeit; szóval mi hordozza a társadalom alakulását. A múlt század forrongó szellemei azt mondták erre, hogy a társadalmat alakítják az eszmék. Az eszmék azok az ékek, melyek az ósdi társadalmi formákat szétrepesztik s új alakulásokat követelnek. S odamutattak a szabadság eszméjére, mely egy százados társadalmi cók-mókot dobált ki a kövezetre; intézményeket törült el s újakat alkotott; társadalmi rétegeket emelt ki, s ami elôbb semmi sem volt, ami se nem numerált, se nem ponderált, a harmadik rendet, azt kiemelte s a társadalmat kezeibe helyezte. A rendi szervezetet földúlta; a politikai szabadság s jogegyenlôség elvét kimondta; a népet függési viszonyaiból kímélte s az iparkodás és a szemesség porondjára állította, hogy a versenyben érvényesülni tudjon, aki bír. Azalatt a műhelyekben dolgoztak, kalapáltak; vállalatok keletkeztek; gépek kezdtek zakatolni; a szerszámok kiestek az emberek kezébôl, s a gép foglalta el a szerszám s a kézműves helyét; a tôke egy individuális hatalommá lett, mely emancipálta magát még birtokosaitól is, s parancsol nemzetközi hatalommal. Ennek a modern századvégi fejlôdésnek kezdetén, tehát a múlt században, a vezérlô filozófok ezt a fejlôdési stádiumot az ember természetének követelményeibôl hozták le. Ôk, valamint manapság az ô eszméiknek örökösei, a liberálisok, azt gondolják, hogy ez a társadalmi rendszer az ember természetének vezércsillagai alatt, a szabadság, egyenlôség, testvériség eszméinek behatása alatt lett, s hogy valamint ezek az eszmék természetesek s az embernek megfelelnek: úgy a társadalmi rend is, mely az ô inkarnációjuk, természetes és állandó. Minden más társadalmi forma helytelen, minden más szükségképpen téves; mert hiszen a vak is látja, hogy a szabadság s az ember tehetségeinek szabad kifejlése és érvényesülése az emberi ész elsô követelménye, a legtermészetesebb ésszerűség! Így gondolkoztak a múlt század filozófjai s így gondolkoznak a mi korunk liberálisai, bár nem tagadhatjuk, hogy már ezek is kezdik belátni, hogy alighanem téves és túlhajtott volt elvük s enyhítô ingredienciákkal sietnek segíteni a bajokon. De akár sikerül nekik az ideiglenes ír és segélyadás, akár nem, azt el nem tagadhatják, hogy az ô természetes, normáltársadalmuk új formák felé siet; látják, hogy újra megmozdult a föld; látják, hogy a társadalmi rendet másképp akarják szervezni újonnan alkotott tényezôk; csak a szörny-liberálisok hivatkoznak még hajthatatlanul a liberális, vagyis szerintük természetes, egyedül ésszerű elvekre s csak ôk tüntetik ki ezt a fennálló társadalmat az egyedül helyesnek szabadalmával. Azonban nemcsak a liberálisok, hanem a katolikusok is azt gondolják, hogy a társadalom fejlôdése a kornak uralkodó eszméin fordul meg; azt gondolják, hogy eszmék csinálják a társadalmat. Egy nemzet szabadsági intézményei a nemzet eszméitôl, fölfogásától függnek. Például a jobbágyság fölszabadítása nemde az ember jogegyenlôségének kifolyása; még elôbb, a rabszolgaság eltörlését az emberi méltóságnak öntudatra ébredésétôl eredeztethetjük. Szóval, hozzon az ember eszméket, vigye bele a társadalomba, a társadalom forrongani kezd tôlük s az eszmék szerint alakul a világ. Ebben a fölfogásban lehet a társadalmat valahogy csinálni. Igaz, hogy valaki rögvest odavetheti azt a kérdést: hát az eszmék honnan? azokat tán bizony csak úgy gondolomra letörhetjük az ágról? nincs-e az eszméknek is genealógiája és nemzetségi fája? nincs-e azokban is egymásután és fejlôdés, még pedig olyan, hogy azt áttörni, megváltoztatni vagy éppen megfordítani nem lehet? Ne gondolja tehát senki, hogy a társadalmat alakító eszmékkel önkényesen rendelkezhetünk; azoknak is érniök kell, s éretlen korukban nem kellenek senkinek. De azért azt állítják, hogy az eszmék alakítják a társadalmat, az eszméket pedig az ember hordozza, méltányolja, kritizálja, megvalósítja vagy elveti, s következôleg a szocialista társadalom-alakítóknak igenis tisztában kell lenniök eszméikkel, vajon nem tévedések-e; vajon nem utópiák-e; mert ha egyre hangoztatják s lazítják velük a népet, akkor a társadalom majd alakulni kezd szerintük s esetleg rosszul, és akkor legalább is lelkiismeretlen lesz eljárásuk. A szocialisták elôtt ez az itt elôadott nézet csak zűrzavaros kapkodásszámba megy, vagy kész hóbortnak látszik, ôk ezt idealista történet-fölfogásnak és ostobaságnak deklarálják. Marx Károly maró gúnyjának özönét zúdítja e fölfogásra; e nézetnek híveit elmaradt szatócsoknak tekinti, kik fejletlen eszméknek, látszatos s alaptalan elveknek szolgálnak; mert szerinte is a társadalom ugyan az eszmék szerint alakul; de az eszmék maguk is csak függvényei egy más változó vonalnak, s ez a vonal a termelési viszonyokat jelképezi. A termelési mód, ez határozza meg a társadalmat; mert ez alkotja, ébreszti s népszerűsíti az eszméket; a termelési mód határozza meg az emberek műveltségi állapotát, az határozza meg egymáshoz való viszonyát, az alkotja meg a jogot, az alkotmányt, az ember tudományos, művészi, társadalmi életét; szóval a termelési mód, - - rabszolgaság, jobbágyság, kézmű, céhek, gyárak, szabad ipar, tôke- uralom -- mindaz, ami munka s a munkát jellemzi, mondom, ez határozza meg a társadalmi formát, s ez hordozza a fejlôdést. Honnan az uralkodó eszmék? Az uralkodó szükségletektôl? S honnan a szükségletek? Mi veti-hányja szét, mi forgatja és szántja föl az emberiséget? Mi töri szét százados formáit s kényszeríti bele új formákba? A produkció! A XIX. század második felének szédítô produkciója, a technikai haladás s a tôke hatalma tényleg össze-vissza hányta, kuszálta, zilálta a társadalmat; a szükséglet égetô; kiált s áthangzik tengerzúgáson s orkánon; adjatok új társadalmi szervezetet; ez a szervezet a szocialisták szerint a kollektív társadalom, kollektív birtoklással. Kérditek: ki csinálta ezt a kollektív birtoklású társadalmat? mi szocialisták nem csináltuk; a termelési erôk kifejlésével ez szükségképpi lett. De azt vetitek szemünkre: ti terjesztitek ez eszméket, s hozzátok forrongásba az emberiséget. Felelet: igen, terjesztjük, de az már nem tôlünk függ, hogy lehet terjeszteni, hanem attól, hogy ezek az eszmék érettek s világravalók. Nem mi csináltuk ez eszméket; mert az eszmék a szükségletek fáján nônek; a szükségletek pedig a termelési viszonyokkal tartanak lépést. Valamint nem lehet megakasztani a termelési erôk kifejlôdését: úgy nem akaszthatjuk meg a nyomukban járó szükségleteket sem, s e szükségletek szellemi reflexjei az eszmék. A szocialisták nézete tehát az, hogy az eszmék a termeléstôl függnek, a termelés pedig egy történelmi és technikai kifejlôdés. E nézet alapján fölállítják elvüket: a társadalmat nem csináljuk, az lesz, az nô. Ez elvvel visszaverik a centrum támadását, mely számon kérte tôlük eszméiket, s követelte tôlük, hogy terjesszék elô terveiket; ôk pedig azt felelik: a tölgyfától sem szokás számon kérni terveket, s azért az mégis megterem, vaskemény és századokkal dacol. Aki társadalmat akar ,,csinálni'', az utópista, akár katolikus, akár szocialista legyen. Voltak s vannak utópista-szocialisták. More Tamás Utópiát írt, mikor a XVI. században kommunista társadalomról álmodott; azért írt pedig utópiát, mert bár az eszme igaz volt, de az eszme kivitelére hiányoztak az anyagi elôfeltételek. Ismételjük, eszmékkel társadalmakat csinálni nem lehet; a társadalmak az emberi életnek formái, s ezt az élet, a termelés, a munka határozza meg. Hogy mi kell s mi nem kell, -- hogy mi való, mi nem való, -- hogy mi lehet, mi nem lehet, -- azt nem az eszmék, hanem az anyagi termelés határozza meg. Ez volt s ez most is a szocialisták felelete. Határozott és tüzetes felelet, s ezt hívják történelmi materializmusnak. Minden azon fordul meg, vajon igaz-e ez a nézet, s azután, vajon ha igaz, jelenleg a kommunizmust sürgeti-e a társadalom s a munka fejlôdése? Az elsôrôl hosszan lehetne vitatkozni, de utóvégre is, akár igaz, akár nem igaz az elv, minden attól függ, vajon az anyagi fejlôdés olyan- e már, hogy a kommunizmust, a kollektív birtoklást és termelést tegye szükségessé. Vagyunk-e már annyira, hogy a mostani társadalmi forma levitézlett, és hogy tarthatatlan. Ha tarthatatlan, akkor természetesen lelép a történelem színpadáról s másnak ad helyet; az a más pedig az lesz, mely a tarthatatlan formának hüvelyében máris kifejlôdött és készen áll. De hát ily kifejlôdött s készen álló társadalmi forma-e a kollektív birtoklás? Ezt kevés ember fogja elhinni. Mondom, hogy minden ettôl függ, vajon a termelés készteti-e már a kollektív birtoklásra az emberiséget; attól függ minden, vajon a fejlôdés vaskerekei az utolsó forgásokat végzik-e, melyek után a kalapács fölemelkedik s elkongatja a magánbirtoklásnak s a megfelelô társadalmi formának utolsó óráját. Ezeket az állapotokat látni kell; hiszen az állapotok adják az eszméket is, azokat a döntô, sodró, késztetô eszméket. Különben pedig a szocialisták az eszmékkel elvbôl nem sokat törôdnek. Az eszmék lehetnek utópiák s lehetnek korszerű szükségletek. Ha utópiák, akkor úgyis tehetetlenek; ha pedig szükségletek, akkor nem önmagukért s önmagukból ilyenek, hanem a reális társadalmi állapot visszatükrözései. A szocialisták tehát eszmék ellen nem harcolnak, s eszmékért nem hevülnek; elôttük az eszmék tehetetlenek és jogosulatlanok; minden a társadalmi reális fejlôdésen fordul meg. S ismétlem, -- a társadalmi fejlôdés nem függ az eszméktôl, hanem az egy történeti, mechanikus folyamat, amilyen a szövôszéknek átalakulása a gôz-szövôgéppé. Azt kell tehát kimutatniok, hogy a kapitalista társadalom eljátszotta már szerepét, s hogy jön majd a kollektív birtoklása társadalom, melyet nem kell megcsinálni, s éppen azért nem is kell tervezni; mert az magától jön; ezt, hogy ,,magától'', nem úgy értik, hogy az embernek nem kell közreműködnie, hiszen éppen az emberi termelés gyors tempója sietteti az átmenetet; valamint azt sem tagadják, hogy az emberiségnek jóval elôbb már lehet belátása a fejlôdés menetébe s óvintézkedések által könnyítheti az átmenetet, hogy nagy rázkódtatások nélkül térjünk át a kapitalista termelésbôl a kollektív produkcióra. S miképp bizonyítják azt, hogy a kapitalista társadalom eljátszotta már szerepét? nem a szabadság, testvériség, egyenlôség eszméibôl, hanem rámutatnak a tarthatatlan állapotokra, melyeket a kapitalista gazdálkodás teremt, mondván: nézzétek, ezek nem állapotok, hanem romok; mert e rendszer uralma alatt mindaz, ami elôbb fönnállt, tönkrement; a gazdasági exisztenciák koldusokká lettek s mindent a tôke ragadott magához; s végre ez a tôke is önmagában hordja a technikai haladás korlátjait s az abszurdum elé van állítva óriási erô- és munka- megfeszülések után. Mindent kiszív, mindent kiszipolyoz, embert és nyerstermészetet, nem az emberért, hanem egy más internacionális hatalomért: a pénzért. Utalni a kapitalista gazdálkodás képtelenségére, valóban hatalmas tromf, s el kell fogadnunk bizonyos értelemben egy szocialista író szavait, aki mondja: ,,A kapitalista civilizációban megmaradni képtelenség; vagy elôre kell törtetnünk a szocializmusba, vagy vissza kell esnünk a barbárságba''. Hogy elôre kell mennünk, az világos; egyelôre a szövetkezeti termelés zónájába lépünk; hogy ez a szövetkezeti termelés mennyire lesz képes a kapitalizmus uralmát visszaszorítani vagy legalább ellensúlyozni, azt elôre mi sem tudjuk. Addig pedig dúl körülöttünk a vajúdásoknak harca; a kapitalista produkció szükségleteket érlel, melyek födözésére a kifosztottaknak nincs más joguk, nincs más kilátásuk, mint új társadalmi szervezet. Így volt ez régen is. A kifosztottak mindig küzdenek a fosztogatók ellen; részint mint revolúcionáriusok, kik új állapotokat akarnak teremteni, részint mint reakcionáriusok, kik egy elavult formát törekszenek életre ébreszteni. A kifosztottak közt vannak revolúcionáriusok és reakcionáriusok; a revolúcionáriusok közt pedig lehetnek fosztogatók is és kifosztottak is. A társadalmi szervezet ugyanis parancsol az egyeseknek, s míg a kapitalizmus az úr, addig Bebel is, Singer is fosztogat s a tôke révén gazdagszik saját elvei és jobb belátása ellen. Ezekben a gazdasági küzdelmekben tisztulnak az eszmék, mert elavulnak s romba dôlnek a társadalom régi formái, s újak lépnek helyükbe. Néha az új formák is rosszak, mert a fejlôdés még nem nyújtotta a teljesen megfelelô formák számára a talajt, nem ismertette meg azt az irányt, melyben a társadalmi kiépülésnek meg kell történnie. Ezeket a kellékeket siettetni ugyan lehet; de utóvégre is be kell várni, míg jönnek! A revolúcionárius elemek ezt rendesen nem értik; ôk az alkotás ösztönének engednek; érzik, hogy itt kell valamit tenni; s miképp lehetne az rossz, amit ôk annyi buzgalommal és ügyszeretettel megalkottak? De íme rövid néhány év alatt kisül, hogy a rendelkezések ellenkeznek a gazdasági kifejléssel, s könnyen megesik, hogy most ôk vedlenek át konzervatívekké. Csak aki a fejlôdés vonalát befutotta, az ismeri a teendôket. De ki az? A fejlôdés titkait a jövô ôrzi; számunkra csak a megfigyelés és következtetés s minden logikánk dacára az okulás marad. Az emberi természet alapelveit, az örök igazságokat, az Isten parancsait meg kell ôriznünk és változhatatlan érvényű eszmék gyanánt tisztelnünk; de a társadalmi formákat in concreto kipontozni éppoly lehetetlen, mint ahogy lehetetlen a magból összekombinálni a növényt s levelekbôl a virágot. Az emberiség bizonyos történelmi adatok alapján áll, s aktív, elôretörtetô, ôt magát mozgató elemmel bír; ez a munka. Ez kanyarítja, itt összetömöríti, ott szétszedi és széthányja az emberiség homokszemeit, megcsinálja a társadalmat. De ennek a munkának megint belsô, fejlôdési elvei vannak; halad, kifejlik; a kovabaltától posztógyárig fejlik; a posztógyár világa szükségképp egészen más fiziognómiával bír, mint a kovabalta emberi környezete. Állíts oda a kovabalta környezetébe egy lángészt, akár a Laplace által emlegetett analitikus csodaszellemet, s fogja-e az kianalizálhatni a kapitalista világot az ôskommunizmusból? Soha. Még akkor sem, ha minden eszme, mely az emberiségben nyugszik, áll is rendelkezésére, akkor sem; mert az eszméknek lehet különbözô érvényesülésük, különbözô konkrét formába öltözködhetnek, s hogy melyikét öltik föl épp ebben a korban, azt nem tudjuk. A történelem ezt fényesen bizonyítja. Vannak hatalmas egyéniségek, kik akár tehetségük, akár társadalmi állásuk folytán egész államok fejlôdésére befolynak; némelyek lassítják azt, mások gyorsítják. De senki sem bírja akár a fejlôdés irányát kénye-kedve szerint meghatározni, akár a társadalom új formáját önkényesen elôszabni. Mit tehet Napóleon, mit Bismarck a társadalom fejlôdésének megszabásában? az osztályok, melyeket a gazdasági válságok süllyesztenek vagy emelnek, a politikától függetlenül vívják harcaikat. A bank-, a vasúti, gazdasági, földmívelési politika ugyan sokat segíthet; enyhíthet sok bajon, s könnyíthet sokak sorsán, de a termelésnek immanens elveit, a technika haladásával együttjáró változatokat, a tôke-vállalatok természetét meg nem változtathatja; pedig ezektôl függ a fejlôdésnek iránya, s a jövendô társadalom formája. De ha Napóleon is, Bismarck is e részben kis-Miska, vajon követelhetik-e a szocialistáktól, hogy annak a ,,Zukunftsstaat''-nak, a jövô társadalomnak képét és tervét tüzetesen elénk adják? Ezek után mindent összefoglalva a szocialisták felelete a katolikus centrum kérdésére, hogy milyen lesz a jövô társadalom, ebben áll: azt nem tudni, de fölösleges is kérdezni, mert azt a társadalmi formát nem az ember határozza meg, hanem az meghatároztatik a termelés fejlôdésétôl, mely független az embertôl. Ez a felelet ismét két megszívlelendô állítást foglal magában; elôször azt: hogy nem az eszmék kormányozzák a társadalmat, hanem az eszmék származnak, erednek a társadalmi szükségletekbôl; másodszor azt: hogy az ember nem ura a társadalmi kifejlésnek s nem szabhatja elô, hogy merre felé tartson. Senki sem tagadhatja, hogy a szocialistáknak ez a fölfogása nagyon sok igazat tartalmaz, s legyen szabad az igazság néhány fölcsillámló gyöngyére figyelmeztetnem is. Igaz elôször is az, hogy a munka a munkáeszköztôl függ, a munkaeszköz kifejlése pedig a technika haladásával tart lépést. Lehet-e és észszerű- e betiltani új eszközök föltalálását s a régiek tökéletesítését? A gépek tehát egyre tökéletesebbek lesznek; a munkáskezet mind jobban nélkülözhetik; a munkabért egyre lenyomhatják, s a nyomort növelhetik. Másodszor igaz az, hogy a tôke a gépeket hatalmába keríti s a termelés hasznát a maga részére monopolizálja, s így a munka tényleg a tôkének szolgál. Már ez a két körülmény elég ahhoz, hogy a társadalmat sarkaiból kiemelje s új szerkezetet követeljen számára. Mindez az embertôl függetlenül történik oly értelemben, hogy bármiféle törvényeket alkot a tôke elhatalmasodása ellen, ezek a törvények a fejlôdés folyamát föltartóztathatják ugyan némileg, de elvben, lényegben változást nem hozhatnak. Mert a természet, az ész diktálja, hogy az erôket ki kell fejleszteni minél jobban, már pedig a nagyipari termelésben az erôk kihasznosítása sokkal tüzetesebb, mint kisiparban. Harmadszor igaz az is, hogy a korszerű eszmék a társadalmi szükségletekbôl valók, oly értelemben, hogy nincs talajuk a társadalom szükségletein kívül, így például dacára a kereszténységnek, mily sokáig maradt érthetetlen az evangéliumnak tana az egyenlôségrôl és testvériségrôl; érthetetlen annyira, hogy a rabszolgaság századokon tartotta fönn magát bele egész a VIII. századba. S miért? Mert eltörlésére hiányzott a társadalmi elôfeltétel, a termelésnek megkívánt állapota. Csak lassankint teremtôdött meg az a termelési mód, mely a rabszolga-munkát nélkülözhette. Ezen termelési mód nélkül a kereszténység tana a testvériségrôl nem vonhatta le népszerűen s korszerűen ezt a következtetést: gyertek, bocsássuk el a rabszolgákat. De itt e helyen rögvest szemünkbe ötlik a történelmi materializmusnak hibája is. Hiba benne az, hogy minden eszmét a termelésbôl s az anyagi szükségleteibôl eredeztet. Marx Károly e hibába azért esett, mert szörnyű exkluzív volt; sohasem tekintett másra, mint az anyagi létnek közvetlen, anyagi föltételeire; az erkölcsieket, az eszményieket pedig ezekbôl magyarázta. Elôtte a vallás, az erkölcs, a jog merô funkciója az élet szükségleteinek. Hogy az ember természetébôl, a tiszta észbôl le lehet vonni bizonyos örökérvényű igazságokat, pl. hogy Istent tisztelni és szeretni kell; hogy van örök, erkölcsi törvény; hogy mi jó, mi rossz, az bizonyos általánosságban elvi értékkel bír, s nemcsak a fölfogás dolga; hogy az ember lényegébôl folynak egyes kötelességek és tételek: milyen a felebaráti szeretet, a jog alapelvei, az egyenlôség, testvériség, szabadság; ezt Marx Károly tagadta, s tagadja a történelmi materializmus. Már pedig ebben nincs igaza. Tehát abban sincs, hogy az eszmék csakis a társadalmi szükségletek függvényei. Nem, minden társadalomtól s társadalmi szükséglettôl függetlenül ragyognak az emberiség értelmi egén eszmék. Ez eszméket lehet másokban is fölébreszteni, s lehet velük népeket, sôt világrészeket mozgásba hozni. Vagy talán a keresztes hadjáratok nem az eszmék sugaraitól indultak-e meg? talán anyagi szükséglet hengergette a száz- és százezreket Európából Ázsiába? Azt sem lehet ez ellen fölhozni, hogy a népek nagyon el voltak nyomva, s így a szabadság, a fölszabadulás vágya nyilatkozott meg a népek e vállalatában. Mi határozottan tudjuk, hogy a népeket akkor a vallási eszmék mozgatták s hogy vállalatuk nem irányult a társadalmi formák megváltoztatására. Az eszmék különben azért hitelvesztettek a történelmi materializmus elôtt, mert tény, hogy nem mindig egyformán korszerűek. Megvannak, de nem hatnak. Megkívántatik ugyanis ahhoz más elôföltétel is; bizonyos hangulat a lelkekben vagy valamely külsô, feltűnô esemény! A francia forradalomban is oroszlánrészt vettek ki maguk számára a szabadság, testvériség, egyenlôség eszméi; igaz, hogy ez eszmék számára elôkészítette az elnyomás, az anyagi hanyatlás, az elégedetlenség a talajt. De már azt csak nem állíthatja senki, hogy ezek az eszmék nem intézték a francia forradalom útjait s hogy nem voltak egyebek, mint az akkori társadalmi szükségletnek értelmi kifejezései. Hiba a történelmi materializmusban az is, hogy az eszméket megveti és eltagadja tôlük, hogy a társadalmi fejlôdés útjára befolyással legyenek. Természetes dolog, ha az eszmék csak függvények, akkor nem is csinálják meg azt, amitôl függnek. De ha az eszméknek örök értékük és független forrásuk van, vajon nem igazíthatják-e az értelmes embereket a társadalom sorsának javításában is? Annál nagyobb súlyt kell erre fektetnünk, mert hiszen a szenvedélyek is rögtön ott teremnek a fejlôdés minden egyes fordulatánál és iparkodnak érvényesíteni saját igényeiket. E szenvedélyek megkötésére, alkalmas óvszabályok létesítésére az emberiség az örök eszméktôl nyerhet fönséges sugallatokat. Így pl. a termelés óriási haladása az önzésnek, a munkások kiszipolyozására, az emberi jogok taposására nyújt alkalmat; kérdem, nem igazíthat-e el e részben a szabadság, az egyenlôség keresztény eszméje? S általában az egész tôke-uralom megítélése min fordul meg? nem-e az eszmék villámló anathémáján, mely régóta végigdörg a világon s óvja az emberiséget, hogy ne nyugodjék ebbe bele? De most kérdezzük minmagunkat, mi, kik az eszméknek: az igazságnak, szabadságnak, jognak, testvériségnek eredetét az ember értelmes természetébôl, tehát lényegébôl származtatjuk, kérdezzük mondom, minmagunkat: mit változtathatnak ez eszmék a jelenlegi gazdasági evolúción? s valljuk be ôszintén semmit. Lényegén semmit; esetékes föllépésének módján, érdességén, keménységén sokat. S azért: Negyedszer igaza van a történelmi materializmusnak abban is, hogy a munkának, a termelésnek fejlôdésében vannak korszakok, melyek a szenvedés, az elszegényedés, és egyenlôtlenség korszakai. E korszakokat az eszmék nem száműzhetik a világból. Ilyen a kapitalista termelés jelen korszaka. Látjuk, hogy a produktív erôk kifejtése s a technika haladása a nagyban való termelést mozdítja elô a tôke szolgálatában; de nem tudunk expédienst, hogy a közérdeket, a közszabadságot, a közigazságosságot e szisztémába beleékeljük. Látjuk, hogy a termelés óriási arányai a túltermelésbe sodornak, de nem ismerjük azt a kulcsot, mely a termelést a fogyasztás szerint szabályozza. Méltán mondják tehát, hogy ez a termelési mód egy átmenet! Átmenet -- de hová? Az irányt, a tendenciát lehet már látni, de a konkrét alakot nem lehet még fölismerni. Ez az irány abban áll, hogy a munka minél szociálisabb legyen; az egyes helyett az összesség fogja kezébe a termelést. Azt azonban nem tudni, hogy a birtokviszony mily változatokon esik majd át; az a jövô titka. Gondolom, hogy eléggé jellemeztem a történelmi materalizmust, mely teoretikus gerincét alkotja a szocializmusnak. Sok igaz van benne, igaz, nagy hatalmú és fontosságú valóság lép föl benne, de egészben hamis, téves, mert kizárólagos. Ha pedig a történelmi materializmus ellen fölállítják az idealizmust ilyen fogalmazásban, hogy az emberiség társadalmi alakjait csak az eszmék határozzák meg, s hogy csakis rajtuk áll, hogy a világ milyen legyen; nem kisebb bakot lövünk vele, mint Marx Károly a történelmi materializmussal. Eszme és anyag, -- eszme és technika, mindkettô önálló, bár egymásba fonódó tényezô; mindkettônek megvan lényege, filozófiája, természete, kifejlôdése, melynek kell érvényesülni; néha árnyékot vetnek egymásra, néha disszenziót hoznak a várvavárt s megsóhajtott egységbe; de hiába, ily két heterogén elem ideiglenes kedvezôtlen visszahatás nélkül, diszharmónia nélkül egymásba nem fogódzhatik. Olyan ez, mint a test és lélek. Marx Károly azt mondja, hogy az ember csak test; az idealisták pedig azt mondják, hogy az ember csak lélek. S mit kellene mondani? hogy a test igaz valóság, sajátlagos törvényekkel és kifejléssel -- s a lélek szintén olyan; de hogy az egyik a másikra visszahat; a test fejlôdésétôl néha vissza kell szorulni a léleknek s a test fejlôdésének bizonyos foka elengedhetlen kelléke a lelki tevékenységnek: ki tagadhatná ezt? Szakasztott úgy van az emberiség történelmében: bizonyos termelési tökéletesség, bizonyos társadalmi forma elérése elôtt az eszmék nem hatnak, akárcsak nem volnának; mint a gyermekben nem jelentkezik a lélek a test bizonyos kifejlése elôtt! A termelési fejlôdés alkotja meg a társadalom testét. Eddig is számtalanszor kiforgatta s megváltoztatta; megteszi ezt még ezentúl is. Hiába védekezünk jelen állapotainkról vett tézisekkel; hacsak nem örök igazságok vagy lehetetlenségek kontradiktórius kifejezései ezek a tézisek, nem nyerünk velük semmit. A társadalmi forma változik, változik tôlünk függetlenül, más mechanikus tényezôk, tudniillik a termelési föltételek behatása alatt. Itt nincs mit akarni; hanem igenis kell figyelni, regisztrálni, óvakodni s a rázkódtatásokat enyhíteni. Nem akarom azonban ezzel azt állítani, hogy a szocializmus jelenleg emlegetett formái közül valamelyik tényleg megvalósul. Az elvek alapján azt kell mondanunk, hogy a jövendô kifejlést nem ismerjük. A szocialisták ugyan azt állítják, hogy eddig még nem volt párt, mely korának társadalmi tendenciáit annyira megértette volna, mint a szociáldemokrácia. E világosabb fölismerést ôk annak tulajdonítják, hogy a szociáldemokrácia a múlt században megindult s e században kifejlett polgári társadalom- és nemzetgazdaságtudománynak vállain emelkedik, amely tudomány kezdte földeríteni a társadalmi összeköttetések és állapotok okszerűségét, s a fölfelé törekvô s jogaik érvényesülését követelô osztályok öntudatát fölébresztette. Elôbb a küszködô s elnyomott osztályok akartak ugyan könnyebbülést és kerestek enyhülést, de nem bírtak öntudatával annak, hogy voltaképp mi az ô feladatuk a társadalmi átalakulásokban. A szociáldemokrácia e részben világosságot derített az emberiségre. Belátás és céltudatosság jellemzi a szociáldemokráciát. S ha nem is küldi be a most uralkodó társadalmi osztályoknak megtekintésül a jövendô társadalom prospektusát, azért mégis tisztán lát s tisztában van minden törekvése s a dolgok menete iránt. De ha ily világos belátást tulajdonítanak is maguknak a szociálisták, azért a nagy garral hirdetett öntudatosságot mégsem vehetjük a valóság készpénze gyanánt. Tudják azt ôk is nagyon jól, hogy egy kollektív társadalom, egy kollektív birtoklással berendezett termelés elôttünk még egészen ismeretlen világ; nincsenek errôl tényeink, csak föltevéseink. Azután a gazdasági fejlôdés oly végtelenül komplikált láncolat, hogy utóvégre is elôállhat egyik-másik, kevésbé méltatott tényezô, mely megváltoztatja a számítást. Marx is, Engels is csalódtak, mikor elôre megjósolták vagy legalább kilátásba helyezték, hogy ennyi meg ennyi év alatt a kapitalista produkció lejárja magát és csôdöt mond. Marx Károly értéktörvényét is mennyire elhomályosítják a verseny- árak (Koncurrenz-Preise), úgyhogy igen méltányos gondolkozók is ezt az alapvetô törvényt csak szükséges fikciónak mondják; fikciónak az árak természetének tudományos analízisében. Pedig mily elragadó szép, mily logikus és kompakt Marxnak értéktörvénye! Igen, csakhogy lehet tényeket hamis hipotézisekkel is megfejteni, úgyhogy minden egybevág, minden egymásból folyik; csak késôbb ötlik föl valami, hogy íme hiszen lehet ez másképp is. A mi föladatunk a történelmi materializmussal szemben a következô: a kinyilatkoztatás s a gondolat nekünk örökérvényű eszméket juttat; ez eszmék ellen való minden támadást a teória terén s minden kísérletet a praxis mezején határozottan visszautasítunk. De nem az eszmék absztrakt értékén, hanem gyakorlati alkalmazásán szokott megfordulni a világ; már pedig a gyakorlati alkalmazások sokféleségét s beláthatlan lehetôségeit nem ismerjük. Így például mi nem tudjuk, hogy a kollektív birtoklás igazán minden irányban téves és lehetetlen-e. Tegyük föl, hogy most lehetetlennek ismerjük; jól van; ne féljünk; de ne fogyasszunk sok puskaport mindennemű kollektivizmusnak apriori való ostromlására. Mutassunk oda a tényekre: nézzétek, jelenleg mi a kollektívizmusnak terét és chance-ait át nem láthatjuk, következôleg a ti szisztémátok szerint is, pozitív tervekkel vagy pláne gyakorlati átalakításokkal föl nem léphetünk. Hagyjuk, fejlôdjenek a dolgok tovább, hogy világosabban lássunk. Ti sem ereszkedhettek reputációtok veszélyeztetése nélkül a gyakorlati tervezgetésbe; mást e szerint nem tehettek, mint hogy földolgozzátok tudományosan a gazdasági fejlôdésnek adatait. Szerintetek is a kapitalista termelés egy szükséges átmenet, egy fejlôdési fokozat; ezt nem lehet összetörni, hanem be kell a végét várni. A szocialisták nem is akarják erôszakkal kivégezni a kapitalista termelést, mert az nem használna semmit. Hiszen szerintük a kapitalizmus kifejleszti a természeti erôket s elôkészíti így a talajt a kollektív termelésre. A kapitalizmus összpontosítja a termelést; a nagyobb fölszívja a kisebbet, s így elôkészít mindent arra, hogy a központosított termelést a társadalom vegye át, s ami addig egyeseknek szolgált kizárólag, az azontúl a közösségé legyen! Már csak nem fog robotolni az egész világ néhány pénzzsáknak? Miért legyen például az egész petróleum-ipar Rothschildé? Rothschild tényleg már központosította, vagy legalább nincs messze tôle, az egész petróleum- ipart. Mily könnyűnek látszik innen az átmenet, hogy ezt az összpontosított üzletet a társadalom vegye át. Nem kell azért Rothschildot agyonütni, sôt nem is kell a petróleum-forrásokat, gyárakat, gépeket, hajókat konfiskálni; lehetne tán megváltani. Ez átadások konkrét formájáról semmit sem mondhatunk. Gondoljunk azonban a múltra; ott is találunk példákat a jobbágyság fölszabadításában, a földtehermentesítésben. Meg kell jegyeznem azt is, hogy mivel az egyik termelési mód a másikát készíti elô, azért az átmenetek az egyik termelésbôl a másikba nem kell, hogy minden iparágnál egyszerre történjenek. Némely iparág koncentráltabb, mint a másik; fejlôdése elôhaladottabb, mint más ágé. Amely hátramaradtabb, azzal természetesen a kísérletet nem lehet megtenni, hanem várni kell, míg a kapitalizmus behatása alatt jobban kifejlik. Csak azután lehet benne is áttérni a szocialista-termelésre. Ennek a társadalmi termelésnek a fôelve mindig az, hogy a nagyipar úgy koncentrálja a produkcióit, hogy szükségessé teszi a társas, a szociális termelésre való átmenetet; de ebbôl következik, hogy ahol ez a koncentrációja a termelési eszközöknek (petróleum-forrás ahány csak van, petróleum-szivattyúk, petróleum-raktárak, petróleum-szállító hajók, petróleum-finomító gyárak) egy kézben meg nem történt, vagy simpliciter meg nem történik, ott társastermelésre nem fognak áttérni. Például, amely kisipar tarthatja magát a nagyiparral szemben, minek ott átmenni a társas-termelésre? Hiszen magának dolgozik az a kisiparos, kié a munka s a munkaeszköz is mind. Vagy pedig, ha bebizonyul, mint nagyon sokan állítják a szocialista tudósok közül is, hogy a földmívelésben a paraszt-gazdaság elônyben van a nagygazdaságok fölött, minek volna a kisgazdaságokat eltörülni? A kisgazda magának dolgozik, a maga termelési eszközeivel (föld, rét, ház, istálló, csűr, ló, marha), mindez az övé; a termelési eszközök kisajátítását s társas birtokká való tételét csak ott sürgetik, ahol a munkás nem a maga termelési eszközeivel dolgozik, s ott is csak akkor venné át a társadalom a termelést, ha az összpontosítás elérte azt a fokot, hogy a termelési eszközöket egy vagy néhány kézbôl egyszerűen át lehetne vennie a társadalomnak. Így lesz-e ez vagy nem, ki tudná megmondani? De lehetetlennek kell-e tartanunk mindennenmű társadalmi változást? Nem lehet. Mily társadalmi átváltozás esett meg a harmadik rend fölemelkedésével a múlt században! Mennyi kötelék, mennyi viszony szakadt meg! Nem mondom, hogy ez mind jó volt; ki akarná azt állítani? Mily társadalmi átváltozás történt nálunk 1848-ban a jobbágyság fölszabadításában; a fölszabadítás iránya ezentúl is érvényesül majd, s fölszabadíthatja a munkást a tôkének való robotolástól! Csak egyetlen egy elvet kell kitűzni a társadalmi fejlôdés zászlajára, ezt: ne a pénzért dolgozzunk, ne azért, hogy némelyek gazdagok legyenek, hanem dolgozzunk azért, hogy szükségleteinket födözzük, hogy minél emberhez méltóbban s magasabb színvonalon éljünk. A jelenlegi kapitalista termelés a pénzt hajszolja; minél többet akar szerezni néhánynak. Kell-e ezt az alávaló önzést a magánbirtoknak megrendíthetlen dogmájával annyira takarnunk, hogy a birtoklásnak minden más módját anathematizáljuk? Kell-e a magánbirtok jogát a termelési eszközökre is kiterjeszteni, mikor ezzel a kiterjesztéssel, s a hozzá való csökönyös ragaszkodással épp az ellenkezôjét érjük el? Mert íme, mikor mi a termelési eszközökrôl a magánbirtok dogmájának védelme alatt tagadjuk, hogy azok az egyesektôl el nem vonhatók s társas birtokká, kizárólag szocialista birtokká nem tehetôk: akkor tényleg egy oly processzusnak szolgálunk, mely az egyeseket mind kifosztja e termelési eszközökbôl s néhánynak adja oda azokat. Be hálásak lehetnek ezek a néhányak, mikor a kifosztott emberiség józan esze ellen védjük ôket, s fölgyülemlített, föltorlódott gazdagságukra ráültetjük a magánbirtok általunk interpretált dogmáját... ôrnek! Mi csak erôszakos, rabló, gyilkoló foglalások ellen léptethetjük föl a magánbirtoklás jogosultságát. Mikor pedig a társadalmi fejlôdés a magánbirtoklás valamelyik nemét lehetetlenné teszi: akkor e követelménnyel szemben a magánbirtoklás jogára hivatkozni nem lehet. Nem tagadja senki a magánbirtokot![15] Senki nincs a magánbirtoklás joga, ésszerűsége ellen. De lehetnek társadalmi állapotok, mikor a termelési eszközök magánbirtoklása társadalmi szolgaságra vezet; akkor azután a magánbirtoklásnak ezt a nemét a szükség szerint megszorítani nemcsak lehet és szabad, de kell is. A magánbirtoklás azon tárgyakra nézve, melyek a fogyasztásnak szolgálnak, mindig meglesz; ezt igenis kell fönntartani; de a termelés eszközeire nézve nem lesz; akinek pénze van, aki pénzt szerez magának, az elköltheti, de tôkét nem csinálhat belôle, mert a termelési eszközök nem mehetnek át magánbirtoklásba. A szíves olvasó most már tán azt gondolja, hogy e dolgozat írója kész szocialista; de ha ezt gondolja, csalódik. E reflexiókkal csak útját akartam vágni annak az együgyű fölfogásnak, mely a magánbirtoklást illetôleg minden most meglevôben tézist s változatlan dogmát lát, s amely teljesen elzárkózik a társadalmi fejlôdésrôl való gondolatok ellen. Az ilyen emberek, mikor szocializmusról vagy szociális törekvésekrôl, kollektív birtokról, társas produkcióról hallanak vagy olvasnak, mindjárt erôszakos rémuralomra, tűzzel-vassal való fölforgatásra gondolnak. Ily úton társadalmak nem keletkeznek. Puccsok, államcsínyek által lehet minisztériumokat vagy trónokat földönteni, -- lehet politikai szabadságokat kierôszakolni; de társadalmi szervezeteket, a termelést megváltoztatni nem lehet; oda fejlôdés és átmenetek kellenek. A fejlôdés fogalma pedig magával hozza, hogy valami még csak lesz, s nincs meg; de épp azért nem is szabad a jelenlegi társadalmi formákat s a mostani állapotokat átvinni abba az új társadalomba. Hiszen akkor nem volna új, hanem volna a régi. Még egy ellenvetésre akarok reflektálni. Azt mondhatná valaki, hogy az ily irénikus hang, amilyenen ez a dolgozat tartva van, szarvakat növeszthet a szociáldemokráciának, amelyet pedig radikális elszántsággal és ügybuzgalommal kellene megostromolnunk. Ha így bánunk velük, s szôrmentében simogatjuk ôket, akkor tanaik gyorsan terjednek, eszméik elforgatják az emberek fejét, s ôk akkor nem irénikus hangokat pengetnek majd, hanem sarkukra állnak s eldekretálják a világot. Erre azt felelem: a tévely ellen radikális küzdelmet kell folytatnunk, de nem azzal a radikalizmussal kell a jó ügyet védenünk, mely a haladás s a társadalmi átváltozások gyökereit kiszakítja. Az ily radikalizmus túlzó buzgalom, ,,bilem auget''; de másra nem jó. Kompromittálja az illetô bajoknak belátási gyengeségét s nem tartóztathatja föl a fejlôdést. A szemes harcosnak s az emberiség jóakarójának másképp kell eljárni. Ki kell mutatni a szisztéma gyöngéit, le kell leplezni a nehézségek sorait, meg kell támadni a könnyelmű, fölületes eljárást, mely a képzelôdést gondolatnak s igazságnak veszi; de nem szabad ugyanakkor hasonló hibába esni, értem azt a könnyelmű s vékonypénzű eljárást, hogy a birtoklásnak jelenlegi formáit változhatatlan törvényeknek tekintsük, s a termeléstôl a fejlôdést eltagadjuk. Mennyi nehézség áll a társas termelés útjában! Teljesen érthetetlen a termékek fölosztásának problémája; nem értjük a munkafölosztás módját s a szocialista társadalomban az emberi tehetségeknek s szorgalomnak szükséges kifejlesztésére szolgáló utat- módot; de azért lassan a testtel! Nem arról van fôképpen szó, hogy a szocialistáknak van-e, nincs-e igazuk; hanem arról, hogy miféle jobb, s alkalmasabb formába lehetne önteni az emberi társadalmat; e részben valamit a szocialistáktól is tanulhatunk. A praktikus téren föladatunk arra irányul, hogy a jelenlegi termelésnek vezér-szenvedélyeit: a kíméletlenséget, szívtelenséget, önzést és igazságtalanságot minél gyökeresebben elfojtsuk. Nem; nem elfojtani; sokat mondtam; elfojtani a modern gazdasági rendszer mellett azokat nem lehet; de mérsékelni, szűkebb térre szorítani igenis lehet; a fejlôdésnek irányában fekvô intézkedéseket kell létbe hívni s nem szabad reakcionárius álmodozással az idôt vesztegetni s magunkat nevetségesekké tenni; ily reakcionárius törekvések a termelésnek rendôri megszorításai, pl. elôírni, hogy egy gyár mily erôs géppel s mennyi munkással dolgozzék, vagy pláne, ha a géptechnikában új gépek létesítését meg akarnók tiltani; vagy egy gyárnak termelését meghatározni, hogy ennyit szabad, többet nem, vagy törvényt hozni, hogy mennyit szabad egy embernek birtokolni, pl. száz millió forintot s többet ne. Ezek mind oktalan, erôszakos, mesterséges intézkedések, s úgy veszik ki magukat, mintha egy tölgyfának frakkot csináltatunk vagy egy liliomnak cipôt szabatunk. A termelésnek módját kell megváltoztatni; ha a mód s az irány megmarad, akkor az efféle rendszabályok semmit sem érnek, s hozzá kivihetetlenek is. A szocialisták nem akarnak mérséklô, szabályozó intézkedésekkel segíteni a rendszer áldozatain; nekünk kell segíteni rajtuk a nélkül, hogy a rendszerbe szerelmesek volnánk s magunkat hozzá kötnôk. Mi nem a kapitalista produkciónak szolgálunk szociális törekvéseinkkel, hanem a rendszer kegyetlensége alatt szenvedô népnek. Zárszóképp is azt hangoztatom: óvakodjunk az elhamarkodástól. A liberalizmus s a szocializmus temérdek bolondgombát termelt kapkodásával; nézeteiket a társadalomról, javaslataikat csak a csikó- évek ötleteinek tekinthetjük. Valamennyit ugyan a haladás nevében kiáltották ki, de a javát csak olyan szabadszájú kurjongatásszámba veheti a gondolkozó ember, akár a szentgyörgymezei legények vasárnapesti bôdüléseit. Matthew Arnold szavaival zárom e cikket: ,,Tagadhatlan, hogy nagy újítások felé közeledünk, s minden nemzetre nézve fontos kitalálni, hogy miféle intézményekkel foglalja le maga számára az újításnak és megváltozott helyzetnek néki megfelelô jó oldalait. Tág és ruganyos látókör ily idôben a legnagyobb s legszükségesebb szociális erény ... Tökéleteset sohasem érhetünk el, de az emberiséget s a nemzeteket kitüntetô tökély abban áll, hogy jókor fölismerjék a változások korszakát, s iparkodjanak okosan s becsületesen törvényeikben alkalmazkodni a szükségletekhez''. Elveket kivéve, e szavakat mindenre alkalmazhatjuk, a társadalom formáira éppúgy, mint a politikai intézményekre. ,,Tág és ruganyos látókör'', ez a praktikus jelszó a jövô alkotásaiban! ======================================================================== Marx Károly nemzetgazdasági alapelvei (1897)[16] Marx Károly gazdasági tanainak sarkköve, rendszerének tengelye az értékrôl való eredeti fölfogása. Hatalmas analitikus tehetségével hozzáfogott ahhoz, hogy a gazdaság alkotó elemeit tisztázza, s a termelésnek bonyodalmas folyamatát rendszeresen egyszerű alkatrészeire visszavezesse. Ki ne ijedne vissza ettôl a munkától, mely a modern, kapitalista termelésnek szövedékébe látni s titkaiba hatolni készül?! Mondom, a modern kapitalista termelésnek, mert hiszen az ôskommunizmus fokozatán álló s törzsekben szervezett népeknek termelésébe hatolni s az ott végbemenô történést megvilágítani nem nehéz; éppen úgy sokkal egyszerűbb a középkori termelést átlátni, hol minden lehetôleg le volt kötve; annál komplikáltabb vállalat a modern, kapitalista termelést elemezve visszavezetni, a termelés tényezôinek valódi értékét és kihatását meghatározni, s mint Marx Károly mondani szokta, az egyes alkatrészeket fétis-szerűségüktôl megtisztítani. Szerinte az áru egy fétis; fétise a modern produkcióba beleavasodott nyárspolgári gondolkozásnak; az emberek ugyanis nincsenek tisztában aziránt, hogy mi az az áru; honnan keze, honnan lába? mi az értéke s miért ennyi az értéke s nem több vagy kevesebb? Azt gondolják tehát, hogy az áru valami természetes eredménye az emberi munkának; azt gondolják, hogy valamint van munka és készítmény, úgy van áru is, -- hogy a készítmény s az áru mindegy, -- hogy gazdagság annyit tesz, mint nagy pénz vagy árutömeg; azt gondolják, hogy hasznosnak lenni és értékkel bírni mindegy; szóval a nem-analitikus fejek -- s hány van ilyen, -- a készítményt, árut, értéket, gazdagságot s értéktömeget mind egy kosárba dobják, s a történés szálait, amely történés a modern kapitalista termelésben megy végbe s az árukat megteremti, nem is gyanítják. Nagyon nehéz dolog pedig Marx ,,Das Kapital'' című művébôl e fogalmakat kihéjazni; nem mintha nem volna világos a fejtegetése, hanem mert a tárgy elvont természete kifárasztja az olvasókat s kevés ember van a világon, ki e művel megbirkózik. Azért akartam e cikkemben Marxnak nézeteit az áruról, a munkáról s az értékrôl röviden s világosan kifejteni. Ha e fogalmak tisztán állnak elôttünk, akkor az elvontabb kifejezésekkel tarkázott magyarázatokat is megértjük; míg ellenben, ha e fogalmakat nem tisztáztuk, veszedelmes próbára teszik türelmünket a Hegelre emlékeztetô s filozófiával rokonszenvezô Marxnak elvont fejtegetései. Ilyen mindjárt az is, melyben az árunak társadalmi jellegét fejtegeti. Azonban mi nem lépünk elvont fogalmaknak ösvényére, hanem a konkrét fejlôdés nyomán akarjuk ismertetni a termelésnek elemeit. Elôször bonckés alá vesszük az ,,árut''. Mi az áru? Legjobb lesz, ha rámondom, az áru az, amit árulnak, amit vesznek s eladnak. Áru csak ott van, ahol ár és árulás van. A magyar szó kitűnôen igazít útba, mikor az árut az árulással összeköti már a terminológiában is. Áru és készítmény, áru és munkatermék nem mindegy; a munka nem hoz létre szükségképpen árukat; szükségképpen termékeket, készítményeket produkál; de ha nincs adás-vevés; ha nincs piac és eladás, akkor természetesen lesz termék, de nem lesz áru. Az ,,áru''-szerűség tehát a munkaterméknek nem bensô természetébôl folyik, hanem a terméknek bizonyos sajátsága, melyet az csak a társadalomban öltött magára. Ha Robinson Crusoe egymaga él élete végéig a szigeten s nem jön érintkezésbe soha senkivel, akkor dolgozzék bár s termeljen reggeltôl-estig, termékei árukká sohasem lesznek. Tehát árunak lenni, az nem belsô, természetadta jellemvonás, hanem társadalmi sajátság, mely a munkaterméket áruvá teszi. Ha Robinson Crusoenek családja is lett volt, akkor az ifjak halásznak, vadásznak, gabonát vagy babot termelnek; a lányok konyhakertet gondoznak, lent és kendert törnek, fonnak, szônek; a gabonát, babot, krumplit behordják, de ez a szövet, az a gabona nem áru; hanem termék; nem törôdnek vele, hogy hány shilling vagy sterling az értéke; reájuk nézve mindannak csak használati értéke van; a munkatermék hasznos nekik. A munkatermék használhatósága, célszerűsége, jóravalósága, ez igenis természetes folyománya vagy sajátsága a munkaterméknek; mert ha az nem volna, senki sem munkálná; ezt a használhatóságot Marx ,,Gebrauchswert''-nek hívja. A ,,Gebrauchswert'' nem ár; az ár csak ott van, ahol árulás van, ahol csere van. A ,,Gebrauchswert'' a dolognak természetadta sajátsága, s a paradicsomban is megvolt; ahol pedig Ádám és Éva nem vettek s nem adtak el semmit. Ha már most Robinson Crusoe szigetére egy kereskedô vetôdik Iserlohnból, aki rengeteg tű-rakománnyal iparkodik Kína felé s az eredeti robinsoni lenszövetért húsz pakli tűt ad cserébe: akkor a robinsoni szövet áruvá válik. A tűgyáros elhajókázik, s Robinson tovább termel, nem árut, hanem saját használatára szolgáló terméket. Ez átmeneti, ez efémer árucsere mélyebb nyomokat nem hagy maga után, s mindenki elôtt túlságosan világosnak látszik az, hogy ez esetben a szövetnek s a tűknek áruszerűsége egészen esetleges valami, amire kár szót vesztegetni. De lépjünk bele Robinson szigetérôl egy lépéssel a modern világba s észre fogjuk venni, hogy itt az áruszerűség minden terméknek jellege. A termelés az egész vonalon azért termel, hogy eladjon; minden termék árunak készül s becserélésre és eladásra való. A munka föl van osztva; közös munka nincs; az emberek szabadok, önállók, mindenki azt teszi, amit akar. Természetesen kiszemeli magának a termelésnek azt az ágát, melyben munkája leggyümölcsözôbb, melynek termékeit leginkább keresik; de ô különben egészen önálló. A társadalomban közös munka nincs azon értelemben, hogy a termék közös legyen; közösnek csak azon értelemben lehetne nevezni a munkát, hogy föl van osztva, s hogy az egyik ezt, a másik azt a társadalmi szükségletre való árut termeli; de a termelôk s munkáik egészen önállók és függetlenek. Munkafölosztás Robinsonéknál is van; de közös a munka terméke, s a munkások nem önállók, nem függetlenek, hanem egy közösséget képeznek. Mivel pedig az egyéni önállóság, a termelôi függetlenség nincs meg köztük: azért nincs csere, nincs piac, nincs áru; a termelés termékeket s nem árukat produkál. Ellenben a modern termelés árutermelés, itt minden a piac, a vásár, az eladás és vevés miatt történik, s mivel az árutermelésnek megfelel a társadalom szervezetében is egy bizonyos szubstrátum, ti. az egyéni önállóság s a termelôi függetlenség, sôt mivel az árutermelés visszatükrözteti a társadalomnak sajátos bensô alkatát: azért az áruszerűség magának a munkának legbelsôbb titkaiba nyúlik vissza, jellemzi a termelést; s annak helyes meghatározása, hogy mi voltaképpen az áru s hogy mily viszonyban áll a munkához, továbbá annak kiderítése, mi határozza meg az árunak értékét: a legfontosabb szociális kérdés. Hiszen ettôl függ az igazságos részesülés a munka termékeiben. Ha nem tudjuk, hogy micsoda tulajdonképpen az áru, s ha nem bírjuk meghatározni értékét, akkor a suum cuique száműzetik a társadalomból; a munkásnak keresetét lefoglalja más valaki, s az igazság, mely az egyensúlyt tartja a világban, veszedelmes lejtôre kerül. Marx Károly fölteszi a kérdést: mi az áru? s azt feleli rá: az áru egy tótágast álló világ, melyben minden fölfordítva áll! Az áru egy quid pro quo, amelyben fontos és toto coelo távolesô dolgokat zavarunk össze! Az áru egy fétis, melynek belsô valót és értéket tulajdonítunk, pedig az a való, az az érték nincs benne; hanem mi ruházzuk azt rá. S mikor e radikális feleletek behatása alatt valósággal tótágast áll eszünk s egy quid pro quo konfúziójában kételkedve nézzük képzeletünk s ítéleteink alkotta fétisünket, értem ezalatt a mi hagyományos fogalmainkat az áruról, az áru értékérôl, akkor a hegelista filozófus jót nevet együgyűségünkön, s ki akarja mutatni, hogy az áruszerűség egy társadalmi, egyének közt fönnálló viszonynak átvitele a tárgyi rendbe. Mi az áruszerűséget a dolgok, a tárgyak közt való viszonynak nézzük. -- Mikor mi egy rôf vásznat három fazékért becserélünk, s így a vászonból s a fazekakból árukat csinálunk: akkor azt gondoljuk, hogy azon rôf vászon s azon három fazék közt van valami tárgyi viszony, valami tárgyi egyenlôség; Marx neveti üres fejünket, s ki akarja mutatni, hogy az a viszony, mely tényleg van a vászon és a fazekak közt, egy helytelenül átvitt, csinált viszony; mert csak azért van ezek közt viszony, mivel a termelô személyeknek egymáshoz való viszonya át van ruházva a vászonra s a fazekakra. Ez a quid pro quo; személyek közti viszony helyett tárgyi viszony, jobban mondva, nem ,,helyett'', hanem a személyek közti viszony át van módosítva tárgyi viszonnyá. Ez az a fétis, melynek belsô valóságot tulajdonítunk, pedig nincs neki, s amit mondunk róla, az csak a mi fejünkben létezik; azt gondoljuk ugyanis, hogy az áru viszonylik tárgyi tartalmánál fogva, mondjuk saját értékénél fogva más áruhoz; pedig dehogy viszonylik; a viszony a termelônek viszonya más termelôhöz, s a tárgyi tartalmak közt fönnálló viszony csak a mi fölfogásunk szüleménye. Ez ugyancsak revolúcionárius gondolat! A dolgok, amennyiben hasznosak, s az élet szükségleteit fedezik, annyiban valóságok, de annyiban semmi közük az értékhez, az árhoz. -- Robinsonéknál is hasznosak azok a való dolgok, de nincs árúk; mihelyt a különálló termelôk viszonyba lépnek, kicserélik termékeiket, a tárgynak magának tulajdonítanak értéket, csereértéket; ezen az értéken mérik össze a legkülönbözôbb termékeket. De ezáltal kezdôdik az önámítás játéka. Az ember elveszti az összefüggést a termelô s a termék közt, a termelô és munkája közt, s egy közbefurakodott tényezô: az ár, a csereérték űzi velünk játékát. Hát mi az az ár? mi a csereérték? honnan keze, honnan lába? mi határozza meg ezt az általános, mindent mérô és regulázó mértéket? Marx Károly figyelmeztet: urak, az ár, a csereérték, ez a mi rossz szellemünk, ez az árutermelés kísértete, ezt tartsák szemmel. Minden termelés az emberi munkának funkciója, s a munka személyes is, meg társas is; személyes, mert egyediségünké; társas, mert másokkal együtt dolgozunk, hacsak Robinsonok nem vagyunk. A munka értéke nem a dologtól függ, melyet munkálunk, hanem meghatároztatik önmagában, saját belsô energiája s tartalma és ideje által. De az árutermelésben ebbe a világos viszonyba, melyben a termelô munkájához és termékeihez áll, belefurakodik az ár, a csereérték, s ezáltal a termelôknek személyes egymáshozi viszonyából dologi viszony lesz a termékek közt. Annak kimutatására pedig, hogy az árutermelésben végbemegy tényleg egy ily ugrás, melynél fogva a személyes viszonyt dologi viszonynak tartjuk s a személyek társas viszonyait a dolgoknak sajátságaivá bélyegezzük: ismerteti a különbözô termelési módokat, melyek az emberiség történelmébôl ismeretesek. Ezekben a különbözô termelési módokban feltünteti azt, hogy a termelônek a termékhez való viszonya világos, mert közvetlen, -- továbbá, hogy a termelôknek egymáshoz való viszonya szintén közvetlenül személyes, s hogy nem a termékek közvetítése által igazodnak el rajta; míg így áll a dolog, addig a termék értékére nincs szükség, mert az egymás iránt való kötelezettségek önmagukban, egymáshoz való, társas viszonyuk által vannak meghatározva; csak mikor az önálló, független termelôk lépnek föl, azoknál az ô személyes és társas kötelezettségük és viszonyuk egymás iránt el van fátyolozva az ,,áruk''-nak tárgyi értéke és ez érték skáláján meghatározott tárgyi viszony által. Már is félek, hogy nehézkessé válom, azért sietek ezt a fölfogást a különbözô termelési módoknak ismertetése által fölvilágosítani. Nem minden termelés árutermelés. Az árutermelés csak bizonyos kultúrai fokon lép föl. Addig is vannak termelések, -- hiszen az ember társas lény, zoon politikon, -- de a társas termelések eo ipso nem árutermelések. Robinsont már nem szándékom bolygatni. Az ô viszonya a munka termékeihez közvetlen. Ha a hajótörésbôl órát, tintát, tollat és törzskönyvet is sikerült megmentenie, jó angol létére csakhamar könyvet vezet minden munkájáról, feljegyzi eszközeinek inventáriumát, a termelés hozadékját, a munkaidôt, s a szerint igazodik el azon, hogy mit s mennyit dolgozzék. ,,Versetzen wir uns nun von Robinson's lichter Insel in das finstere europäische Mittelalter'', mondja Marx. Világosnak hívja Robinson szigetét, mert ott mindenen el lehet igazodni könnyen, a termelés átlátszó, s nincs benne csepp komplikáció; nincs ár, nincs érték; övé minden; s a dolgok egymáshoz való viszonyát a rájuk fordított munkaidôbôl határozza meg. A ,,sötét'' középkorban még nincs kifejlett árutermelés, vagyis nincsen még csupa független, egymással szemben önálló termelô; hanem van sok jobbágy és földesúr, -- hűbéres és fôúr. Ezek az emberek személyesen függnek egymástól s ez a személyes függés jellemzi a termelésnek társadalmi viszonyait is. Halljuk már most Marx szavait: ,,Aber eben weil persönliche Abhängigkeitsverhältnisse die gegebene gesellschaftliche Grundlage bilden, brauchen Arbeiten und Produkte nicht eine von ihrer Realität verschiedene, phantastische Gestalt anzunehmen. Sie gehen als Naturaldienste und Naturalleistungen in das gesellschaftliche Getriebe ein.'' (Marx, Das Kapital. I. 43. l.) Ez az idézet már jobban világítja meg Marx gondolatát. A jobbágy nem ad el semmit, -- mondjuk ezt világosság kedvéért; hanem a jobbágy robotba jár és tizedet, kilencedet ad a termésbôl. Az ô robotmunkája s az ô termékei közvetlenül, természetes valódiságukban, vissza nem vezetve azokat ,,értékre'', ,,árra'', lépnek bele az ô személyes függésének viszonyába. Itt sincs csere, nincs érték, mert nincs önállóság, nincs személyes függetlenség; a társadalmi szervezet a személyes függésen épül föl, s azoknak a jobbágyoknak társadalmi munkás viszonyai, -- az, hogy ôk, mint annak a társadalomnak tagjai, mit és mennyit tartoznak dolgozni, úgy tűnnek föl, mint az ô személyes, egyéni viszonyaik, s nincsenek kifejezve a dolgoknak viszonyaiban. Itt is minden közvetlen; a termelô munkájához és termékeihez közvetlenül viszonylik; társadalmi, személyes függése kihasít termékeibôl részt az úrnak, részt magának a jobbágynak. Az ô személyes viszonya abban a társadalomban, tudniillik az ô jobbágyi függése kifejezést nyer az ô praestatióiban, melyeket természetben hoz. Az ô társadalmi állása egyenlô azzal a fölajánlt munka- és termék-kvantummal; a jobbágynak annyit s úgy kell dolgoznia, hogy társadalmi függésének eleget tegyen. Ez a társadalmi, személyes viszony dönt. Kérdezheti-e valaki, hogy ennek a viszonynak annyi-e az értéke, amennyit a robot s a dézsma ér? Itt az ,,ér'' fogalom idôelôtti, anakronizmus; a személyes függési viszonynak megfelel a történelmi fejlôdés szerint ez a robot s ez a dézsma; punktum. Az emberek nem viszonyítják sem munkájukat, sem termékeiket valami harmadik, általános mércéhez, melyrôl leovassák az érték, az ár fokait. Munka és termék közvetlenül a munkásé, s ô szolgáltatja azt a személyes függôségének kifejezéséül a földesúrnak. A földesúr kezeli a politikai hatalmat, az igazságszolgáltatást, a jogvédelmet, ez az ô személyes viszonya a társasághoz; a jobbágy pedig ugyancsak az ô személyes viszonyának felel meg a társasághoz, mikor bizonyos robot- és termék- kvantummal jár a feudális társas szervezet istápolásához. Íme itt látunk embereket, kik társaságot képeznek; a társaság szervezete a történelmi fejlôdés alapján kifejezést nyer a társaság tagjainak személyes viszonyaiban egymáshoz; ez a személyes viszony meghatározza, hogy ki mit és mennyit tegyen. ,,Wie man daher immer die Charaktermasken (hűbéres, földesúr, jobbágy) beurteilen mag, worin sich die Menschen hier gegenübertreten, die gesellschaftlichen Verhältnisse der Personen in ihren Arbeiten erscheinen jedenfalls als ihre eignen, persönlichen Verhältnisse, und sind nicht verkleidet in gesellschaftliche Verhältnisse der Sachen, der Arbeitsprodukte.'' (Das Kapital. I. 44.) Vagyis senki sem mér egy dolgot a másikon; pl. vásznat csizmán; gabonát aranyon; a munkának termékei nincsenek egymással viszonyba hozva az ár, a csereérték mércéjén; az emberek személyesen állnak viszonyban egymással közreműködésük révén; kötelességük a személyes közreműködés annak a történelmi pozitív adatok alapján fölépült társadalomnak munkájában. A munkának s a termelésnek primitív fokain mindenütt észrevenni, hogy a termelés tényleg a társaság tagjainak személyes viszonya egymáshoz, s következôleg a terméknek nincs önmagában való, tárgyilagos értéke a használhatóságon kívül, melyet tekintetbe vettek volna; az ô egész valója az, hogy valamire jó, valamire használható, s másodszor, hogy bizonyos munkának megfelel. -- Alkotmányuk abban áll, hogy közös a munka, közös a termelés; mindenki megteszi a maga föladatát, s szükségleteit födözi a közös termékekbôl. A termék tehát nem individuális; nincs mindenképpen az individuumhoz, mely azt termeli, kötve; még akkor sem, ha közvetlenül erre a szám szerint meghatározott tárgyra irányul a munka, mint például a fazekas munkája a fazekakra, a kovács munkája a patkókra; mindezek egymás közt egy közösséget képeznek és személyes viszonyuknál fogva fölajánlják a községnek a tôlük telhetô, méltányos munkát. Legjobb példa erre a földmívelésen alapuló ó-indiai község. Az ó-indiai község egy elzárt, különálló produktív szövetkezet. Az angol uralom szétrobbantotta ugyan már ezeket az ôsrégi, kommunista községeket, de Elphinstone szerint nagyjából még e század elején léteztek. Szervezetük körülbelül ilyen volt. A község élén állt a pateel, akinek alárendeltjei voltak: a számadó, a csendbiztos, a csôsz, földmérnök, a vízfelügyelô, és csatornázó, a brahman-pap, a tanító, a csillagjós, a kovács, ács, bognár, fazekas, borbély, juhász, csordás, orvos, sôt néhol az énekes. Ezek mind a községnek dolgoztak, mindegyik mindenkinek, s azért kapott részt mindenbôl, annyit, a mennyi kellett. Például: a kovács csinálta az ásókat, ekéket, patkókat; annyi kovácsot állítottak be, amennyi kellett; a kovács azért megkapta részét a rizsbôl, tejbôl, gabonából. Ha három kovács volt, akkor három terményrész járt ebbe a műhelybe; nem mintha a kovácsmunka produktumai három termény rizst értek volna; itt értéket ne keressünk; mert a munka a községbeliek személyes viszonya egymáshoz, s azt semmi más nem szabályozza, mint a tekintet, hogy mindenki lehetôleg egyformán dolgozzék, egyik a másik elônyére meg ne terheltessék. De a produktum külön mértéket nem képez, azt eligazításul nem használták. A produktumot a munka értékének meghatározására soha igénybe nem vették. Volt, és van a munkamérésnek más módja, ti. a társadalmilag szükséges munkaidô, vagyis az az átlag, melyre általában a kovácsoknak valamely termék elôállítására szükségük van. A lusta és ügyetlen kovács a patkót ennyi idô alatt csinálja meg; az ügyes sokkal rövidebb idô alatt; lesz azonban ezek közt s ezek fölött egy átlag, melyrôl azt mondhatni: ennyi a társadalmilag szükséges munkaidô ebben a szakban, ebben a mesterségben. Ha esetleg abban az indiai községben találkozott valami zseniálisabb kovács, aki oly gépet vagy eljárást talált föl, melynél fogva azt a munkát, melyet addig két kovács végzett, azontúl egy is elvégezhette, akkor két kovács helyett egyet állítottak be a munkába s a kovácsoknak járó két termésrész helyett egyet juttattak. Modern nyelven ezt úgy hívjuk, hogy a kovácsmunka produktívebb lett, a patkó olcsóbb lett. Az árutermelésben az ilyen kovács, kinek munkája produktívebb lett, összeméri a maga patkóit a földmíves gabonájával, mint értéket értékkel; de nem tudja, hogy az az érték voltaképp micsoda; elôtte az valami objektív valóság, a tárgyak egymáshoz való viszonyából származó tényezô. Az indiai községben nincs érték, arra ott senki sem gondol: ott ember emberrel áll viszonyban, munkás ember munkással. Személyes viszonyuk meghatározza munkájukat; két kovács x. y. munkájának két termésrész jár; egy kovács ugyanazon x. y. munkájának csak egy termésrész jár és nem kettô. Ha azt a két termésrészt s azt az egy termésrészt ugyanazon patkótömeg értékének vesszük, akkor két dolgot viszonyítunk egy valami közös, s elvont jelleg szerint, az érték szerint, és szerencsésen elvesztjük az érték mibenlétének fogalmát. De ha a társas munka képét tartjuk szem elôtt, rájövünk arra, hogy a patkóknak értéke, mely elsô esetben két termésrész, s a másodikban egy termésrész lesz, tulajdonképpen semmi más, mint az emberi munkának a termékre ráfordított mennyisége. Az indiai községbelieknek viszonya az ô munkáikhoz és termékeikhez tényleg rendkívül világos és átlátszó. Ha már most az indiai községbelieknek helyére modern európai munkásokat teszek, kik közös munkaeszközökkel és nyers-anyaggal dolgoznak s számtalan individuális munkaerejüket céltudatosan egy közösség javára fordítják: akkor ez európai szövetkezetben is a munkatermékek közös munkának termékei lesznek; ezeknek a termékeknek egy része ismét földolgozandó anyagul szerepel; a másik része fölosztatik; a fölosztást a társadalmi munka szerint meghatározott munkaidô szerint eszközöljük. Ez a munkaidô ez esetben dupla szerepet játszanék; elôször ugyanis szerinte határoznók meg, hogy mennyit kell belôle az egyes szakokra fordítani, hogy a szükségletek födöztessenek, tehát szerinte határoznók meg a munkatervet; másodszor a munkaidô meghatározná a munkásnak részét a közmunkában s következôleg a közös munkának termékeiben is. Ebben az európai szövetkezetben is átlátszó a munkások viszonya munkájukhoz és termékeikhez. Mihelyt azonban belelépünk az árutermelésbe, elvész szemeink elôl ez a közös termelés, a termelôk mind árukat termelnek s az áruk nem közös munkának termékei, hanem független, önálló termelôk termékei, csakhogy mivel társaság és közösség minden társadalmi formában, tehát az árutermelô társadalomban is van s kell összeműködni és közreműködni, ebben az árutermelô társadalomban a közösség nem a közös termelésben van kifejezésre hozva, hanem abban, hogy a termelôk munkájukat az árunak formájában mérik össze. A közös termelés, a munka összeműködése el van rejtve; elôtérben áll a privát munkálkodás, mely árukat produkál, vagyis termékeit mint értékeket hozza összeköttetésbe és arányba. Íme a személyes viszony itt a tárgyaknak viszonyává lett. A tárgyak mint csereértékek határoznak meg mindent. De hogy a csereérték micsoda, azt nem tudják; hogy mi van a dologban közös, ami szerint a legkülönbözôbbeket, tollat arannyal, vasat gyapjúval összemérni lehet, annak világos ismerete elveszett. Csak azt látjuk, hogy ezek az értékek egyre fluktuálnak s hogy mint valami független s a termelés fölött álló hatalom, másrészt azonban a termelésben föllépô hatalom érvényesülnek. A modern politikai ekonómia azonban már meghatározta, hogy mi az értéknek tulajdonképpeni tartalma; meghatározta, hogy az érték a terméknek legelvontabb alakja, s hogy concrete a termékben csak a munkát szabad döntônek, valóságos értékképzô elemnek tekinteni. A termékek tehát mint értékek lépnek viszonyba; az értékek pedig csak hüvelyeit képezik a bennük rejlô munkának. Íme így köttetik össze a munka a munkával, közmunka lesz. A társadalmi fejlôdés tehát egy darabig eltakarja a termelésnek mint köztermelésnek, a munkának mint társas munkának s a munkások viszonyának mint személyes, egymáshoz való viszonyuknak alakját. Ezt a bújósdit az áru föllépése által eszközli. Ne haragudjunk rá, ennek így kell lenni; legalább az adott, pozitív történelmi adatok közt másképp nem történhetett. Termelési kommunizmust csak igen alsórendű társadalmakban találunk; a fejlôdés, a fokozott munka, a produktív erôknek kihasznosítása egyre arra tör, hogy minél többet termeljen, de ezáltal eo ipso áttöri gátjait a patriarkális munkaszervezetnek. Minél sűrűbb a csere szüksége, minél inkább irányul a termelés a cserére, annál inkább bomlik a termelés közössége, s tényleg odajutunk, hogy a közösen termelô közönségek helyett föllép a világ színpadára a mindenkitôl független munkásember; övé a szerszám s a termelési eszköz, övé munkájának terméke is, s tesz vele, amit akar. Minél egyedibb pedig a munka, annál inkább szorul cserére a munkás; ô egynemű terméket hoz létre, de szükségletei sokfélék; ezt a sokfélét ô azzal az egyneművel váltja be. Annak az oka pedig, hogy miért szakadozik szét a patriarkális munkaközösség sok egynemű s különálló tevékenységre, a haladásban, az egyirányban kifejtett ügyességben, a termelési s alkotási vágyban, szóval az individualizmus diadalában keresendô. Az individualizmust, a tehetségnek kifejtését leköti a termelési közösség; minek érvényesüljön ott? teremtô erejére nincs szükség. De mihelyt utat tör magának s érvényesülni kezd, akkor természetszerűen szétrobbantja az álmosító, hervasztó, a haladást megakasztó patriarkalizmust. A munkaközösség csak átlagosat és közszükségeset alkot; a trencséni tót család produkálhat közepes jóságú bocskort, de már valami párizsi, bütykös topánkát nem fog a létbe hívni. Azért az ôskommunizmus, bár úgy látszik, mindenütt létezett, szükségképpen eltűnik fejlettebb korszakokban, s helyét tökéletesebb, a munkát, az erôt s az egyént érvényesítô társadalmi alakulásoknak engedi át. Az önálló munkás s a terméknek áruszerűsége tehát együtt jár. Régen a termék közös volt s nem cserélték, hanem fölosztották; most a termék magánbirtok, de azért készül, hogy becseréltessék. Régen a munkásember eltűnik; nem ô szerepel, hanem a község; a terméken sem látszik meg semmiféle individualizmus; most a község tűnik el, s a munkásember önálló, terméke is egészen az övé, s átviheti reá individualitásának szembeszökô jellegeit. De ha az individualizmus így kiverôdik a munkáson, hogy megszakítja a közösség minden szálait közte s a többiek közt, s mindenkinek munkája külön-külön saját medrében folyik; továbbá, ha az így megteremtett termék szintén egészen individuális, s magánbirtokát képezi a termelônek: vajon lehet-e akkor azt mondani, hogy ez a termelés is társadalmi termelés; lehet-e azt állítani, hogy az áru társas munkának terméke? Igen, az áru mindig társadalmi viszonyt tüntet föl: mert az áruban a fôtekintet az érték, az ár; hogy az áru micsoda, vajon vödör, kalap, díván, fôzôkanál, az mindegy: a fô, amit az áruban mint áruban tekintünk, az ár, az érték; már pedig az ár társadalmi viszonyt fejez ki. Az ár viszonyt jelent, mert ár csak a cserében nyilvánul, s a magánmunkák egymáshoz viszonyba csak a cserében s a csere által lépnek. Hogy a magánmunkák is a társadalmi összmunkának részei, azt azon a viszonyon venni észre, melybe a munkatermékek s a termelôk is a csere által lépnek. A cserében nyernek a termékek a használati értéken kívül egy társadalmi értéket, az árt. Valamint tehát a dolgoknak nincs ára ott, ahol csere nincs, vagyis ahol az emberek a sajátos termelés folytán nincsenek arra utalva, hogy egymás termékeit kicseréljék: úgy a dolgok ára s következôleg a termék mint áru sem jelent mást, mint az embereknek egymáshoz való viszonyát. Míg a patriarkális család vagy indiai község közös munkában termeli szükségleteit: addig ennek a munkának társas volta, társadalmi jellege közvetlenül világos; mihelyt azonban minden egyes külön dolgozik s a munkatermékeit becseréli, akkor a közös munka elrejtôzik s a színen közvetlenül a munkatermékek forognak. Itt már most azt gondoljuk, hogy ki-ki magamagának dolgozik, s hogy a csere csak a termékek sajátságainak tudandó be. A látszat szerint a cserét s az árt a termékek egymáshozi viszonya határozza meg: mintha azokban a termékekben volna valami tárgyi elem; csak késôbb jutnak rá, hogy az érték csak absztrakciója a termékre ráfordított munkának. De bár ezt a bújósdit fölismerik, azért az értéket még meghagyják összemérô és a különálló munkákat összekötô szerepében. Ebben a szerepben is sokáig tartja fönn magát, mert a társadalmi átalakulások s új társadalmi formákat teremtô föltételeknek és kellékeknek megteremtése nagyon lassan halad. Ha azután tényleg a társadalom a legmagasabb produktív munkának megfelelô közös termelési alakot ölt, akkor az érték absztrakciója s vele az értéket rejtô áru is letűnik a föld színérôl. Ezek után rekapitulálom Marx gondolatait az áruról. Az árutermelés önálló, független termelôk közt megy végbe; ezek egymással viszonyba lépnek termékeiknek mint áruknak kicserélése által; az áruk értékek. Az értékek homlokára nincs ráírva, hogy ôk mik; az emberek tehát azt hiszik, hogy az áruk értéke valami tárgyi sajátság. Késôbb az ekonómia kitisztázza azt az ismeretet, hogy az áruk értéke a munkamennyiségnek absztrakt kifejezése, s akkor e százados és ezredévi kerülôn pirkad ismét a belátása annak, hogy az áruk voltaképpen a termelôk egymáshoz való viszonyát takarták, s tárgyivá tették azt, ami személyi és egyéni volt. Az áru azt is takarja, hogy a termelés társas termelés s individuálisnak tünteti azt föl; -- mihelyt a termelés tényleg ismét társas lesz, mihelyt a munka közmunka lesz: eltűnik újra az áru s az érték fogalma. A fôbaj azonban ebben a quid pro quo-ban az, hogy az árunak s az értéknek nem ismervén föl tulajdonképpeni mivoltát, oda nem tartozó elemek behatásának engedtük át; ezek az illetéktelen tényezôk azután rosszul határozták meg az értéket, félreismerték az értékképzô elemet (a munkát), mindenféle más érdeknek engedtek részt az értékbôl. Így, hogy mindjárt practice alkalmazzam; az érték meghatározásába belefolyt nemcsak a jogos tényezô, a munka; hanem belekontárkodott az anyag, a termelési eszközök, s azok címére is írtunk az értékbôl nem éppen morzsákat. Ezáltal szenvedett az egyedüli jogos fél, a munka. Még egy megjegyzést! Az árutermelésben nincs közmunka, nincs társas termelés oly értelemben, mint ahogy van egy kommunista községben; a munkafölosztást fôleg a konkurrencia intézi el. De azért a társadalmi munka természete nem változhatik; annak mechanikai tömege éppúgy megmarad, mint természetes viszonya a munkásnak a munkáshoz, s a munkásnak a termékhez. Az árutermelés sem változtat azon; az árutermelés is egy neme a társas termelésnek, hiszen társadalmon kívül képzelhetetlen; csakhogy az árutermelésben el van takarva a termelésnek társas módja. Szolgáljon például az indiai községnek fazekasa és földmívese egyrészt, másrészt egy esztergomi fazekas és földmíves. Az elsô esetben mindkettô a községnek dolgozik, az egyik fazekakat, a másik gabonát termel. A másik esetben mindegyik önállóan dolgozik, természetesen nemcsak magamagának, hanem másnak számára is; azért azután kicserélik termékeiket; a fazekas fazekaiért gabonát kap, (talán annyit, mint az indiai polgár), s a földmíves fazekakat kap, (talán annyit, mint az indiai szántóvetô). Látszólag nem változott semmi, pedig nem úgy van. Az elsô esetben a község intéz mindent s osztja el a termékeket; a másik esetben látszólag mindenki magáért dolgozik s nem venni észre, hogy tulajdonképpen az a csere is társadalmi jellegű; társadalmi processzus. Nem látni, hogy a fazekas a földmívesnek s a földmíves a fazekasnak számára dolgozik, hanem azt gondoljuk, hogy a tárgyak, a fazekak s a gabona határozza meg a módját és arányát a cserének s az egész történésnek. Pedig tévedünk; a munka, a termelés társas, az emberek szövetségben, társas szervezetben állnak egymáshoz, s az egyik ezt termeli az egész számára s a másik azt; az egyedüli regulázó: a társadalmilag kvalifikált munka. Míg a munka s a termelés közvetlenül társadalmi volt, addig a társadalom igazította azt el; de mihelyt a munka privátmunka lett, melyet önállóan folytattak, s mihelyt annak következtében a termelés terv nélküli lett: úgy tűntek föl a termelôk viszonyai, mintha a tárgyak, a termékek tárgyi viszonyai volnának. Azontúl a munkások viszonyainak meghatározása már nem a munkásoktól függött; a társadalmi történés, mivel nem értették elemeit, vagy illetéktelen tényezôknek engedtek hatalmi tért, fejük fölé nôtt s nyomorgatta az emberiséget, s nyomorgatni fogja addig, míg új társadalmi alakulások számára nem értek meg a föltételek. Ismétlem: Marx szerint az árutermelés nem a tárgyaknak, hanem az embereknek társadalmi viszonya; a tárgyaknak objektív értéket tulajdonítani nem lehet; az érték csak hiposztatált, vagy ha úgy tetszik, tárgyított viszonya maguknak a munkásoknak egymáshoz: tehát egyéni valami, amit a tárgyra vittek át, s úgy hitták, hogy ,,érték''. Az áru az érték skarniclija. Fontos ezek után tüzetesebben meghatározni, hogy tehát mi az az ,,érték''. Mi az érték? A legtöbb nehézség Marx világfölforgató nézetei ellen az érték révén tornyosul. Mint mindenütt, hol ellentétes nézetek harcolnak egymással, úgy itt is, óriási fogalomzavar kísért, kivált az elsô sorok küzdôinek fejében. Hagyományos nézeteiket viszik a harcba, nem disztingválnak: össze-visszazavarnak gazdagságot értékkel, csereértéket használatravalósággal, értéket árral, értékképzô munkát s munkaértéket, s csinálnak oly remazurit, hogy ember legyen, aki kilábol belôle; legkevésbé lábolnak pedig ki ôk maguk, s azt gondolják, hogy az ô fogalmaik a világ normális kerékvágása, s hogy azokból kizökkenni, végleges fölfordulás nélkül nem lehet. Tekintsük meg közelebbrôl Marx tanainak másik fôtézisét, melyet az értékrôl tesz közzé. Azért termelünk árukat, hogy azokat mások megvegyék; de csak akkor kelnek el ezek a mi áruink, ha emberi szükségletek födözésére alkalmasak. Ki fog venni valamit, ami semmire sem jó. Tehát a terméknek valamire valónak kell lennie természeténél, alkatánál fogva. Ezt Marx Gebrauchswertnek hívja. Mi nem fogjuk használati értéknek hívni, hanem használhatóságnak. Jobb ez, mert hiszen épp az a ,,Wert'', az az állítólagos lidércfény, mely téves nézetekre visz; ne mondjuk tehát ,,Wertnek'' a dolgok használhatóságát. Elsô tekintetre látjuk, hogy a dolgok használhatósága -- hála Istennek -- bôségesen jellemzi a természetet. Mily hasznos a levegô, fôleg a fenyves friss lehelete, ha nincs is ára; a Tátrában a koldusnak is van belôle sok, csakúgy, mint a királynak, s nem kell fizetni érte; ivóvíz, vagy Duna-fürdô a szabad természetben, napsugár, az ôserdôk szamócája és datolyája, mind használható, mind hasznos dolgok s nem kerülnek semmibe; nincs áruk. Ha pedig valamin dolgozunk, természetesen azért fáradunk, hogy használhatósága legyen a tárgynak. Mihelyt azonban két dolgot kicserélünk, valamiféle arányt, mégpedig az egyenlôség viszonyát keressük köztük, s a legfurcsább eltérésekre akadunk ezen csereviszony s a használhatóság közt. Egy gyémántszilánkért annyi kenyeret és húst adnak cserébe, amennyi életünk végéig elég; azt mondják: ez a gyémánt annyit ér; de mire jó, mire használható a gyémánt? Használhatósága vajmi csekély. A kenyér, a ruha igen hasznos, s értéke nem valami nagy. Tehát a használhatóság nem jár együtt az értékkel. Ha valakinek zsákokban vannak aranyai, de fönt Lapplandban lebzsel drága rakományával, mit használ neki? Aranyért sem kap egy pár ízletes bécsi virslit, ugyanazt megkapná egy hatosért bármely bécsi sörházban. Ez esetben megvan az aranynak értéke, de nincs használhatósága. Mennyit használna a fuldoklónak egy ötven krajcáros zsineg. Ne mondjuk, hogy a gazdag fuldoklónak az a zsineg 100.000 frtot érne, mert annak az értéke ötven krajcár; hanem ô szívesen adna használhatatlan 100.000 frtot egy használható zsinegért. A fuldokló nem az értéket, hanem a használhatóságot nézi, mert arra szorul rá. Azért a lehetetlent föltételezve, hogy az a fuldokló tényleg adna 100.000 frtot a zsinegért, ez az adás nem volna csere, nem volna vétel. Mert a csere irtékeket cserél; itt pedig a kötelet nem mint értéket, hanem mint használható dolgot tekinti. Ha fönn is akadunk tán e példázgatáson, azt, gondolom, mindenki megengedi, hogy az ötven krajcáros zsineg értékét nem a fuldoklónak szüksége, hanem ettôl független tényezôk határozzák meg. Az is igaz, hogy mindenki, aki vesz valamit, azért vesz, mert az a dolog használható, mert szükségleteire jó; de nem ez a jóság, nem ez a szükséglet határozza meg a dolog értékét. Ez már abból is világos, hogy a legkülönbözôbb szükségletek közt is keresik kitalálni s megállapítani azt az egyenlôségi viszonyt, melyet értéknek hívnak, következôleg a szükségletek, az a valamire valóság, az a használhatóság nem szabja meg az értéket. Mi például azt mondhatjuk, hogy két pár csizmát egy hektoliter borért, vagy egy vég vásznat egy borjúért becserélünk, vagy mind a négyet egymással; akkor a két pár csizma = egy hektoliter bor, egy vég vászon és egy borjú. Mily különbözô tárgyak ezek, mily különbözô használhatósággal, s mégis odaszúrjuk közéjük az egyenlôségi jelet. Ez az egyenlôségi jel legalább is oly fontos, mint a pons asinorum; rajta sétál s hatol át szabadon s föltartóztathatlanul a politikai ekonómia egyik alapvetô kategóriája, melyet értéknek mondunk. Mily világos minden ember elôtt, hogy mi az érték! E példák s a köznapi tapasztalat ugyancsak alaposan kitanítják az embert, hogy az értéket óvja, kezelje s az egyenlôségi jeleket a különbözô tárgyak közt el ne tévessze, s mégis mily nehéz azt kisütni s alaposan kideríteni, hogy mi az az érték, más szóval, hogy mi alkotja a csereáruknak értékét! Azt felelem erre, hogy nem a használhatóság; mert a használhatóság mindegyiknél más és más; az érték pedig az, ami valamennyiben egyaránt megvan, tehát ami közös. A csere föltételezi, hogy a dolgok különbözôk, hogy más és más célra szolgálnak. Ki cserélne föl egészen egynemű vasat; vasat vassal? Hol van az a kereskedés, mely abban lelné kedvét, hogy egynemű árukat cserél föl, rozsot rozzsal, búzát búzával, gyapjút gyapjúval? A csere természettôl különbözô áruk közt történik, s mégis a csere föltételezi, hogy az áruknak van valami közös sajátságuk, amelynek révén azt az egyenlôségi jegyet közéjük szúrhatjuk s ezen közös sajátságnál fogva egymással kicserélhetjük. Absztraháljunk e célból a használhatóság jellegétôl, a konkrét formától; ne nézzük az asztalt, a cérnát, cukrot mint ilyet, mert a konkrét formában csak különbözôséget találunk; ha elvonatkozunk a kvalitástól, mely a használhatóságot alkotja, Marx szerint nem találunk más közös vonást köztük, mint azt, hogy az asztal, a cérna, a cukor, meg valamennyi áru az emberi munkának termékei. Mennyi munka van az árúban? Ez a kvantitás adja a csereértéket. E szerint minden árunak kvalitása és kvantitása van; a kvalitás révén nem hozhatók arányba, nem viszonyíthatok egymáshoz; arány, egyeztetés, összeadás, kivonás csak egyneműek közt van, vagyis oly tárgyak közt, melyeknek van valami közös sajátságuk; három széket és két diót nem lehet összeadni, s éppúgy nem lehet négy almából három babszemet levonni. A kvantitás a közös sajátságot adja, tudniillik az árukban rejlô emberi munkát; ebbôl lehet bennük több, lehet kevesebb; ez az egynemű több vagy kevesebb adja az értéket. Ezen elvonatkozás által azonban maga az emberi munka is, melyet az árukból leszűrtünk, absztrakcióvá lett. -- Mert mikor elvonatkoztam az asztalnak asztal- formájától s a cérnának fonál-természetétôl: ugyanakkor az a munka is kivetkôzôdött speciális asztalos vagy fonó munka alakjából; a különféle munkák konkrét alakjai elenyésznek, s kezünk közt marad az absztrakt emberi munka. Ez a munka határozza meg Marx szerint a csereáru értékét. Az áru a csereérték tokja. A tárgy használhatósága s különbözô fizikai sajátságai hüvelyét képezik a beléjük szorult emberi munkának. Ha sok van bennük a munkából, akkor nagy az értékük: ha kevés van belôle, akkor keveset érnek. Marx K. tehát az értéket az emberi munka kvantitásának mondja. A munka alkot értékeket; munka nélkül érték nincs; minden tárgynak értékét a benne rejlô munka határozza meg. Ezek a tézisek nagyon egyszerűeknek látszanak; a sokféle, tarkábbnál tarkább árukat értékvelejükig lehámoztuk, s az értéket adó munkamennyiség azzal kecsegtet, hogy itt már csak egynemű kvantitással, a munkával lévén dolgunk, összeadva-kivonva nagykönnyen meghatározhatjuk a különbözô áruk értékeit. Eltekintünk ugyanis attól, hogy a munka is soknemű, hogy a munkának is van kvalitása, melytôl elvonatkozni, melyet egymással megkülönböztetés nélkül egyenlôségi viszonyba állítani nem lehet. Ez az egyik bibe. A másik baj pedig azokból a nehézségekbôl ered majd, melyeket ezen tézis ellen, hogy minden érték csak a munka mennyiségének kifejezése, zúdítani szoktak. Jónak látom azért elôször Marx gondolatát a munkáról s a munka kvalitásainak méltatásáról elôadni, hogy lássuk, miképp tekintette ô a munkát egyedül értéket alkotó tényezônek; miután ezzel végeztem, reflektálok az említett tézis ellen fölhozandó nehézségekre. Kezdjük, vagyis inkább folytassuk az elsô kimutatást. Az árunak értéke a benne tárgyított, hiposztatált munkának mennyisége; ezt ismét az idô méri. ,,Die Quantität der Arbeit selbst misst sich an ihrer Zeitdauer und die Arbeitszeit besitzt wieder ihren Maßstab an bestimmten Zeitteilen, wie Stunde, Tag, u. s. w.'' (Das Kapital. 5. l.) Az áru értékét meghatározza a reá fordított idô mértéke; a szerint, amint öt, hat, húsz, negyven órai munka szükséges az áru elôállítására, változik értéke is. Azonban az idô nagyon külsôségesen mérheti csak a munkát: Mátyás király lustái is dolgoztak és tépegették a kövezet közt sarjadó fűszálakat; a kubikosok is dolgoznak, akik annyi meg annyi méter földet emelnek ki naponkint s cipelik föl a töltésre; de mily különbség van a lusták s a dolgos népek munkája közt. Már most, ha az idô szerint mérjük a munkát s határozzuk meg a termékek értékét, a hosszúra elnyújtott, mert ímmel-ámmal végzett munka s az ugyanazon idô alatt a legnagyobb energiával folytatott munka termékei közt egyenlôséget sehogy sem állapíthatunk meg az egyforma idô dacára. Csak lustálkodni kellene, hogy a kinyújtott idô az értéket emelje. Erre nézve tehát szem elôtt kell tartani, hogy az érték veleje a normális munkaerô befektetése. Ugyanazt az emberi munkát fektetjük be mint értékalkotót a termékekbe. Említettem már az ,,áru'' fejtegetésében, hogy a termelést társas termelésnek kell tekintenünk. Bármily műveltségi és fejlôdési fokon álljon is a társadalom, munkája társas munka; akár a család, akár a törzs kommunizmusában éljen, akár a középkor feudális intézményeiben vagy a modern árutermelésben: a termelés mindig társas termelés. Ezt a társas termelést kell itt is szem elôtt tartani. A társadalom összes munkaerejét úgy tekintjük, mint egy egységes munkatömeget, bár individuális munkaerôkbôl áll is. Ebben a tömegben meg lehet határozni az átlagos, társas munkaerôt; meg lehet határozni, hogy ennek az x. y. árunak elôteremtésére átlag ebben a társadalomban, ily munkaeszközök, ily ügyesség mellett, mennyi munka szükséges. Tehát a társadalmilag atlagos szükséges munka méri az áru értékét. Az anyóka, ki az orsót pergeti s a fonalat fonja, sokkal több ideig fonogatja azt a száz rôf fonalat, melyet a szövôgép néhány perc alatt elkészít. Régen, mikor a fonál készítésére az orsó pergetése kellett, a fonál értékét a fonók munkaideje határozta meg; manapság a fonál értékét a fejlett, technikailag elôhaladt társadalom munkája szerint mérjük. ,,Toutes les productions d'un męme genre ne forment proprement qu'une masse, dont le prix se détermine en général et sans égard aux circonstances particuliéres.'' (Le Frome, De l'intéręt social.) Egy árunak értéke úgy viszonylik más árunak értékéhez, mint az áru elôállítására szükségelt társadalmi idô viszonylik a másiknak elkészítésére szükséges idôhöz. Valamint változik ez az idô, úgy változik az árúnak értéke is. A munkaidô pedig egyre változik és pedig csökken a munka produktív erejének kifejtésével. A munka produktív erejét sokféle tényezô befolyásolja; ilyenek: a munkások átlagos ügyessége, a tudomány fejlettsége s gyakorlati alkalmazásának technológiája, a termelés társadalmi kombinációja, vagyis összetettsége, az anyag mennyisége s földolgozásra alkalmas, kiható volta. Így például ugyanazon munka kedvezô idôjárásban négy vékát, máskor hármat ad. Magában véve ugyanaz az érték megvan benne, de ha igazság szerint akarjuk meghatározni a négy vékának s a három vékának értékét, nem vehetjük mérvadóul a nógrádi palócfalusiak ténfergését, hanem a modern társas produkciónak átlagos munkamennyiségét. Átlagos munkamennyiség, ez itt a jelszó s ez az átlag a mai közlekedés és tág piacok mellett már nemcsak országokat, hanem világrészeket, sôt az egész világot veszi alapul. Más a munkamennyiség ugyanazon gabona elôállítására silány földön, más a bánáti s bácskai alföldön; itt kevesebb munka is sokat ad, ott kevesebbet; egy ára van tehát a bácskai 4 métermázsa gabonának, mint a felsôvidék silány határában ugyanazon munkaerôvel termelt másfél méternek? Dehogy van; nincs; sôt a bácskai másfélnek is több van, mint a felsôvidéki másfélnek. Hogyan határozza meg tehát a munkamennyiség az értéket? A társadalmilag átlagosan szükséges munka határozza azt meg, s nem az elszigetelten vett munka. Abban meg annak van nagy szerepe, hogy ahol a tudomány vagy a természet gazdagsága miatt a munka produktívabb, ott ugyanazon ,,jóság'' és használhatóság elôállítására kevesebb munka kell. Az a tartalmas tápanyagú bácskai búza fölér sokkal nagyobb mennyiségű, de kevesebb táperôvel bíró búzával. Azt mondják, ugyanaz a munka termeli ezt, amennyi azt, s még sincs egy értékük. A felelet a kifejtettekben meg van adva. Ha kevesebb munkával többet és jobbat lehet termelni a körülmények miatt, milyenek a természet gazdagsága, bôsége, a gépek technikája: akkor az értéket e körülmények tekintetbevételével szükséges, átlagos idô határozza meg. Vegyünk más példát. Körmöcön bányásznak aranyat s Kaliforniában is; ugyanazon munkaidô alatt Körmöcön az ércerek vékonysága miatt kevesebbet, mint Kaliforniában, hol az ércrétegek gazdagabbak. Azt mondhatná következôleg valaki: látnivaló, hogy Marx rendszere semmit ér, mert a 10 uncia körmöci arany értéke, ha a munkaidô szerint mérjük azt, sokkal nagyobb volna, mint a kaliforniai 10 unciáé; pedig csak a termelés drágább; az aranynak magában véve ugyanaz az ára van, akár körmöci, akár kaliforniai legyen. Azonban ez nem képez nehézséget Marx nézetei ellen; a körmöci arany nem lesz drágább a világpiacon, mint a kaliforniai, dacára a ráfordított hosszabb kiaknázási idônek; mert nem a körmöci munkaidô méri az arany értékét, hanem a társadalom mai allását jellemzô, átlagos idô határozza meg azt, amely szükséges az arany kiaknázására. -- Gyémántot keveset találunk a föld kérgében, s így sok idôt kell ráfordítani a gyémántbányászásra; ha kevesebb munkával többet találnánk belôlük, mindjárt szállna az értékük. Ha pedig a szénenyt sikerülne gyémánttá átváltoztatni, akkor pláne elvesztené értékét, s nem volna nagyobb ára, mint az, mely annak az elôállítási munkának megfelel. Tehát ha sok az arany, ha sok a gyémánt, akkor a munka is produktívebb; kevesebb munka kell kiaknáztatásukra; ha pedig kevés van valamibôl, akkor több munkát kell ráfordítani, hogy elôteremtsük azt a szűkiben meglevô cikket, s akkor ez a cikk is több munkát jegecesít meg magában. Az elôrebocsátott példák megvilágíthatják Marx K. azon nézetét, hogy ô az értéket megkocsonyásodott vagy finomabban szólva megjegecesített munkának tekinti. A példák ezt a munkát társas munka alakjában mutatják be. A társas munka méri az értéket. Eddig már megvolnánk; de voltaképp még nem mutattuk be a maga teljességében Marx K. nézetét. Hiányzik reflexióinkból még egy fontos elem, melyet elmellôzni sehogy sem szabad. Ez a fontos elem, mely kalkulusainkat végleg megzavarhatná, a munka kettôs természete vagy iránya. ,,Doppelcharakter der in den Waren dargestellten Arbeit'', ez címe Marx egyik fejezetének. Mit ért ô a munka kettôs iránya alatt? A terméknek kettôs természetérôl már szóltam; minden termék használhatósági értékkel és csereértékkel bír; az elôbbi alatt a dolognak természetébôl folyó valamirevalóságát értjük; az utóbbi pedig a cserében érvényesül s a ráfordított munka által méretik. A használhatóság oly különbözô, mint a dolgok természete; oly különbözô, mint amily különbözô a bab, a cipô, a saroglya s a léghajó, s e különbözô dolgokat egymással egyenlôségi viszonyba csakis a munka által hozhattuk. A munka, az a társas munka egyenlônek látszott s idôvel mértük. De hát igazán egyenlô-e az a munka? Vegyük föl Marx Károly példáját, két árut: 10 rôf vásznat s egy kabátot. A tíz rôfnek ára 10 forint, a kabát ára 20 forint. A kabát arra való, hogy az ember hordozza; ez a kabátnak használhatósága, Gebrauchswert; a vászonnak szintén van sajátos természete és valamirevalósága, ez az ô Gebrauchswert-je. Másképp kell csinálni kabátot, s máskép vásznat; ezt a sajátosan alakult s különbözôleg meghatározott munkát, a szabóságot az elôbbi esetben s a takácsságot az utóbbiban, kvalitatíve különbözô munkának kell tekintenünk. S íme, itt bukkantunk rá a kvalitatíve különbözô munkajellegre. Amily különbözô az árú, oly különbözô a ráfordított munka, s minden mesterember más és más munkát végez. Sôt az árucserén épülô társadalomban a munkafölosztás következtében a kvalitatíve különbözô munkáknak légiója terem; minden egyes a maga sajátos munkáját végzi, s e kvalitatíve különbözô munkáknak termékeit cseréli ki. De akár van csere, akár nincs, a patriarkális szervezetben élô közösség is különféle szükségleteit különféle munkák által elégíti ki. A különbözô munka hozzájárul az anyaghoz, amely talán már magában véve is különbözô, vagy hozzájárul ugyanazon anyaghoz, s más és más cikket formál belôle éppen kvalitatív különbsége miatt. A kvalitatív különbözô munka alkotja meg a természetadta anyagból a használható tárgyat. A kérdés már most az, hogy a csereértéket a munkának melyik jellege vagy oldala határozza meg? az az oldala-e, melynél fogva emberi agynak, izomnak, idegnek, kéznek funkciója és produktív tevékenysége, ennyiben a ,,mennyi'' a döntô; vagy talán az az oldala határozza meg az árucikk értékét, amennyiben az kvalitatíve különbözô és sajátlagos?! Marx szerint a munkának fizikai mennyisége határozza meg a csereértéket s nem a munkának formája. A munka formája adja meg a tárgy formáját, pl. a szabómunka termel öltözetet, tôle függ a tárgy használhatósága, mert hiszen ez a kvalitatíve különbözô munka határozza meg; de ha árucikkrôl, tehát csereértékrôl van szó, akkor a társadalmilag szervezett s munkafölosztásban klasszifikált munkának a mennyisége dönt. Tény, hogy az egyik munka felsôbb fokon áll, mint a másik; tény, hogy a munkaerônek többé-kevésbé fejlettebbnek kell lennie a szerint, amint ezen vagy azon formában akarjuk fölhasználni; más keze legyen a hordárnak s más a porcellánfestônek; más az utcaseprônek s más a finom csipkeverônek; de a csereérték meghatározásában nem a szükséges munkának különbözôségét, hanem egyneműségét, tehát nem a kvalitását, hanem a kvantitását nézik. ,,Als Werle sind die Waren nicht qualitativ, sondern quantitativ verschieden. Sie werden ausgetauscht, weil sie verschieden sind als Gebrauchswerte; sie werden beim Tausch verglichen und in ein gewisses Verhältnis mit einander gesetzt, weil sie gleich sind als Werte.'' (Kautsky i. m. 20. l.) Öt forintnyi érték, ez magában véve semmi kvalitást nem mond; az érték tehát nem a kvalitás szerint igazodik; nem tekinti azt, hogy hasábfa vagy harisnya, vagy melltű-e az az öt forint ára áru; nem tekinti a munkának minôségi jellegét, azt, vajon kötés-e, vágás vagy aranyműves munka-e: hanem tekinti a munka mennyiségét. A csereértéket e szerint a közönséges, átlagos emberi tevékenység képezi, s mivel a tevékenység vagy egyszerű vagy komplikált, pl. vagy utcasöprés vagy csipkeverés: azért a komplikált munkát egyszerű emberi munkára kell visszavinni s Marx szerint, ez a visszavitel folyton történik; mert az emberi adás-vevés tényleg a komplikált, fejlett munkákat egyszerű, közönséges munkákra vezeti vissza s ezek mértékén szabja meg azoknak értékét. Olvastam a ,,Neue Zeit'' egyik füzetében Engelsnek idevonatkozó példázgatását. Szerinte az emberi társadalom a munka alacsonyabb fokán nagyon ellenôrizte, s bírta ellenôrizni, hogy ki mennyit dolgozik; s ez összehasonlítás által állapíthatták meg az áruk értékét a cserében. Valljuk meg, ez egyik gyönge pontja Marx rendszerének; itt úgy látszik, úgy kell lépkednünk, mint a gyönge jégen; talán eltart a jég, talán beszakad; szóval a biztonság érzete nem valami nagy. Okoskodva s elvontan tekintve a dolgot, értjük, hogy ha egy kabát 20 frt s húsz rôf vászon is 20 frt, hogy akkor a kabát meg a vászon egyenlô értéknagyságok s egyenlô munkának objektív kifejezései. Különösen akkor igaz ez, mikor ugyanaz az ember szövi a vásznat s varrja a kabátot s mondja, egy kabát = 20 rôf vászonnal; itt megengedjük, hogy egyenlô munkákat állítunk egymással szemben; kifogást csak az ellen lehetne emelni, hogy a munkák egyenlôsége nemcsak a munkaerô kiadásának mennyiségén, hanem milyenségén is fordul meg. Talán hogyha kimutatnák, hogy a kvalitás semmi egyéb, mint bizonyos kvantitás, a kvantitás kisebb-nagyobb mérve, akkor igen, teljesen elfogadhatnók, hogy az értéket a munka mennyisége méri. ,,Wie also, -- mondja Marx K. i. m. 11. l. -- in den Werten Rock und Leinwand von dem Unterschied ihrer Gebrauchswerte abstrahiert ist, so in den Arbeiten, die sich in diesen Werten darstellen, von dem Unterschied ihrer nützlichen (az az milyenségi) Formen.'' Ebben igaz szempontot érint; az érték, a föltételezett példákban az a húsz forint tényleg absztrahál a kabát és vászon milyenségétôl, neki mindegy; ippúgy a munka is, mely az értékben elénkbe áll, elvonatkozik a milyenségi alakoktól, s csak munkát mond. Marx ezt a munkát, mint egyszerű, átlagos munkát fogja föl s elôtte ezt tünteti föl az érték. - - Emberi munkaerô-kiadás: ez az érték. A kabát kétszer annyit ér, mint a 10 rôf vászon, mert kétszer annyi emberi munka van belefektetve a kabátba, mint amennyi a 10 rôf vászonba. A kabát s a vászon értékváltozásait ezek után már megértjük. A kabát akkor lesz olcsóbb, ha a kabáttermelésre fordított munka produktívabbá válik, vagyis ha kevesebb idôben lefolyó munka igényeltetik a kabát elôállításához. Ugyanígy variál a vászon értéke. Ha a kabátot mint használható s célszerű tárgyat vesszük, két jó kabát ugyanazt a szolgálatot teszi most, mikor például 40 forint az árúk, melyet tett akkor, midôn 80 frt volt. ,,Gebrauchswert''-ben két kabát több, mint egy, s jobban melegszik az, kinek két kabátja van, mint az, akinek csak egy van, s ez akkor is igaz, ha a két kabát most csak annyit ér, mint amennyit elôbb például egy ért; mert az érték nem a darabszámot veszi, hanem a tárgyban megjegecesedett munkát. Produktívabb munkával többet lehet elôállítani; ugyanaz a munkamennyiség tehát több tárgyra oszlik meg s így a tárgy ára olcsóbb lesz. Tekintve tehát a munkának kettôs jellegét: a mennyiségit s a milyenségit, Marx szerint a mennyiségi határozza meg a tárgynak értékét. ,,Alle Arbeit ist einerseits Verausgabung menschlicher Arbeitskraft im physiologischen Sinn und in dieser Eigenschaft gleicher menschlicher oder abstrakt menschlicher Arbeit bildet sie den Waarenwert. Alle Arbeit ist andererseits Verausgabung menschlicher Arbeilskraft in besonderer zweckbestimmter Form und in dieser Eigenschaft konkreter nützlicher Arbeit produziert sie Gebrauchswerte.'' (Das Kapital. I. 13. l.) Ezekben föltüntettem Marx K. nézetét az értékképzô elemrôl, melyet még egyszer összefoglalva formulázok: Mi képezi a tárgyak, az áruk értékét? Felelet: az áruk értékét képezi a társadalmilag átlagosan szükséges munka és pedig a munkának nem a milyensége, hanem a mennyisége. Áttérek most a szociális nehézségekre, melyeket M. K. nézetei ellen fölhozni szoktak. Ezekben a nehézségekben jómagunk is saját gondolataink és nézeteink tükrözésére ismerünk, mert a kapitalista árutermelés korszakának gyermekei lévén, a korszakot hordozó nézetek fölfogásunkon is megérzenek. Ilyen nehézség az, hogy a világ az értéket s a gazdagságot összezavarja és pedig annyira, hogy az értéket gazdagságnak s a gazdagságot értéknek mondja. Pedig ez a kettô: érték és gazdagság oly távol esik egymástól, mint Makó Jeruzsálemtôl. Az érték az árutermelésnek egy kategóriája; a gazdagság pedig hasznos, célszerű tárgyaknak a sokasága. Robinson gazdag lehetett áruk s következôleg értékek nélkül; az indiai kommunista községekben lehetett gazdagság csereérték nélkül; de sôt manap is lehet valaki gazdag s nincs pénze. Érték csak ott van, ahol csere van; ahol a csere révén egymással szembe állíttatnak a munka termékei. Gazdagság pedig ott van, hol a tárgyi, az anyagi jószág bôviben van. Van gazdagság, melyet csakis a természet nyújt, pl. az ôserdôk, a szűz-föld, a halban, vadban, ércben, kôszénben, fában gazdag ország; aminthogy vannak szegény országok is, hol nincs fa, nincs kôszén. Nem azt mondja Marx, hogy minden gazdagságnak kútforrása az emberi munka; hogyan mondhatott volna ily bolondot, mikor azt látjuk, hogy minden termék áll természetadta anyagból s ráfordított munkából? Marx szerint az értéknek, mely csak a cserében áll elô, forrásai az emberi munka képezi. Nem azért drága valami az adás-vevésben, mert anyagi részét tekintik, hanem mert a ráfordított munkát mérik. ,,Da Tauschrwert eine bestimmte gesellschaftliche Manier ist, die auf ein Ding verwandle Arbeit auszudrücken, kann er nicht mehr Naturstoff enthalten, als etwa der Wechselkurs.'' De hát nem azért drága vagy olcsó valami, mert kevés vagy sok van belôle? Tehát az értéket nemcsak a munka határozza meg, hanem az anyagi rész is. Például, ha valahol sok a kôszén, ott olcsó; vagy az erdôkben olcsó a fa, a fôvárosban pedig háromszor annyi az ára. Ebbe már csak nem folyik be a munka kizárólag, sôt világos, hogy elsôsorban is a természetadta gazdagság itt a döntô. Ebben az ellenvetésben semmi különös nehézség nem lappang, mihelyt azt részeire bontani igyekeztünk. Erdôkben vagy fában gazdag népeknél a fa olcsó; természetesen, hiszen nem kell munkát ráfordítani; Szaharában a homok olcsó s a Duna mellett a dunavíz olcsó, sôt esetleg nincs semmi ára. Ha mindenkinek van belôle elég, akkor ára egyáltalában nem lesz, mert nincs csere s nem is lehet. Tegyük már most föl, hogy két önálló község érintkezik valahol egymással; az egyiknek sok a fája, a másiknak kevés; ebben a másikban e cikket illetôleg nagy szegénység van; megtudja ezt a másik, hogy ott az elsôknél sok a fa, csereberélni kezd érte. S íme felszökik a fa ára; ami elôbb nem ért semmit, az most a csere folytán értéket kap, marhát, gabonát, fegyvereket ajánlanak föl érte. Eltekintve attól, hogy ez a föltevés és kiszínezés már nagyon is kapitalista-ízű, azt kell mondanunk, hogy elsôsorban nem a természeti bôség vagy szegénység oka és meghatározója az árnak vagy az árnövekvésnek. Marx szerint a termelést mint társadalmi munkát kell gondolnunk, mely fölosztatik az egyes szükségletek elôteremtésére. Ha pl. valahol kevés a fa, ott nagyobb munkát kell ráfordítani a szükséges fának elôteremtésére, következôleg ott a fa drágább. Mármost az emberi közlekedésben mi ezt a processzust megelôzzük, s a keveset a sok munkával összeköttetésbe hozzuk. Kevés a fa; mi következik abból? az, hogy sok munkát kell a tüzelô vagy szerszám-anyag elôteremtésére fordítani. A társadalmi munkának meg is kellene azt mindjárt tenni, hogy rögtön nekifeküdjék e szükségletnek kielégítésére. De már mielôtt ezt a munkát ráfordítottuk volna, ez anticipált munkamennyiség szerint határozzuk meg a tárgynak az értékét; azért drága a fa, ahol kevés van belôle, s olcsó ott, ahol van bôviben. Azután azt is kell szem elôtt tartanunk, hogy mindenütt, de kivált az olyan komplikált, össze-visszakuszált történésben, amilyen a társadalmi termelés processzusa, egy faktor sem szerepel kizárólag. Az érték meghatározásába is sokféle tényezô nyúlik be, s az ott mind érvényesül. Nem tagadja Marx K. azt, hogy a kínálat és kereslet megváltoztatja az árakat; nem állítja, hogy nem csökkenti vagy nem emeli; de azt mondja, hogy a kereslet és kínálat, vagy szebben mondva a kívánat és kínálat nem az az alapvetô meghatározója az értéknek, melyet a fölületes gondolkozás Boncidától Hencidáig nagy készséggel elfogadott. Szerinte az értéknek elsô és legfontosabb meghatározója az átlagos, egyszerű, társadalmi munka; de ezenkívül vannak tényezôk, melyek befolynak az áralakulásba, s köztük az elsô: a kívánat és kínálat. Azonban ez föltételezi már a csereárutermelést s a cserét eligazító fôelveket. A hasonlat, melyet az itt szóban forgó tárgynak megvilágítására fölhozni szoktak, igen talpraesett. Fölveszik a tárgyak esésének tüneményét. Mi a tárgy esésének oka? A föld vonzó ereje, mely egyformán vonzza a vasat s a pelyhet; de környezetünkben arról aligha gyôzôdhetünk meg, hogy a vasat s a pelyhet egyformán vonzza, mert az esés tüneményébe befoly a levegô ellentállása; csak légüres térben valósul meg az az állítás, hogy a vas s a pehely egyformán esik le. Éppúgy a termelés komplikált világában sok faktor nyúl be zavarólag az alapelv érvényesülésébe; csak ha ezektôl absztrahálunk, akkor kapjuk meg az ár- és értékmeghatározást tisztán. De hol találunk oly világot, melybôl kitörülhetjük az idegen s hozzájáruló elemeknek befolyását? a légburából lehet a levegôt kiszivattyúzni; de a társadalmi termelés vásárpiacáról az önzést, a spekulációt, s az ezek nyomában haladó értékmeghatározásnak hadműveleteit eltüntetni lehetetlen. Végül megjegyzem, hogy egészen más valami az ár s más megint az érték. Itt az értékrôl volt szó s nem az árról; az ár lehet kisebb, lehet nagyobb, mint az érték. A theologia moralis is különböztet háromféle árt, vagyis pretiumot: summum, medium, infimum; s ezek mind az igazságosság keretébe férnek, pedig tekintélyes különbség lehet köztük. Minden további fejtegetés nélkül beláthatjuk, hogy az érték magának a dolognak a belsô mivoltába van fektetve a munka által, s nem függhet attól, hogy ki mit ad érte; de az ár, az a piacnak, a forgalomnak, a kereslet és kínálatnak funkciója és sokféleképpen alakul. Ezeket a megkülönböztetéseket kell tehát szem elôtt tartanunk: más a gazdagság s más a csereérték, -- más az érték s más az ár; valamint már fönt különböztettünk a használhatóság s az érték közt, a tárgy s az áru közt. Már ez a bepillantás a nemzetgazdaság kritikájába, melyet Marx K. nyújtott, arról gyôz meg minket, hogy e tudományban a régi skolasztikára emlékeztetô elmeél, absztrahálás és disztingválás érvényesül, amelyre a tárgy kuszált természeténél fogva, ugyancsak nagy szükség van. ======================================================================== Produktív-e a pénz? (1898)[17] Az ,,interesse'' Bár vezérelv gyanánt állt a kánonjogban, hogy kölcsönadott pénzért a kölcsönön fölül mit sem szabad követelni, ,,nil ultra sortem''; azért mégis más címen szabad valamit ultra sortem is venni. Ez a cím elôször a munka; munkával egybekötve a pénz hasznot hozhatott. Ezt pedig úgy kell érteni, hogy a pénz körül alkalmazott munka hozhatta a hasznot; például: a pénzváltó a pénzváltás körül kifejtett munkáért províziót követelhetett, mert költsége és dolga van, pénzt kell készletben tartania, alkalmazottjai vannak, a pénzt szállítani kell, a helyek távolsága is bizonyos közlekedési munkát reprezentál. Tekintettel a váltónak kifizetési helyére, ha az távolabb volt, több províziót vehetett. A váltóüzlet kiváltképp a keresztes háborúkban lendült föl; a keresztes vitézek nem hordták pénzüket maguknál, hanem a Levantéban kereskedô cégeknél váltókat vettek föl. A váltóban a pénzzel való manipuláció pénzt hozhatott; de ezt a többletet tényleg nem a pénz gyümölcsének, hanem a munka nyereségének tartották. A pénz körül kifejtett munkán kívül még más cím is volt; ez a cím a kölcsön alkalmából szenvedett kár. Senki sem tartozott saját kárával másnak kölcsönözni; ha volt mellette kára, annak megtérítését követelhette; ezt a régi római jog ,,id, quod interest''-nek hívta. Hogy e kárnak a kölcsönbôl hogyan kellett származnia, hogy igazán ,,interesse'' legyen, azt késôbb említem. Az interessé tehát kártérítést jelent. A kártérítést a kanonisták elismerték. Szent Tamás azt írja [az idézett Quaestióban]: ,,Hoc enim non est vendere usum pecuniae, sed damnum vitare''. Jól jegyezzük meg a különbséget: az usura annyi, mint ,,vendere usum pecuniae''; ez tilos; de ,,damnum vitare'', azt szabad. Az uzsoratilalommal tehát megfért az interesse; az interesse nem a kölcsönért járó díj; azzá csak késôbb lett, mikor a szó értelme is átvétetett; eredetileg az interesse csak a szenvedett kárnak megtérítése. Azonban a kánonjog árgus-szemmel nézte mindenütt a pénz érvényesülését és sakkhúzásait s vigyázott, hogy az uzsoratilalom Procrustes-ágyáról a veszedelmes hatalom föl ne szabaduljon; s volt arra veszély mindenütt, itt is a kártérítés engedélyében. Azt lehetett ugyanis mondani: igen, ha én neked kölcsönzök, kárt szenvedek, mert más kötelezettségemnek eleget nem tehetek, vagy mert valami káromat meg nem akadályozhatom. Mi volt ily ellenvetésre a kanonisták felelete? Különböztettek a kárvallások közt. A szigorú tan csak azt a kártérítést engedte meg, mely a kölcsönnek kitűzött idôben való vissza nem fizetésébôl származott, vagyis azt a kártérítési követelést ismerte csak el, mely a visszafizetés elmulasztásából származott; ezt hívják ,,ex mora''. Szent Tamás a morát nem veszi döntônek, Szent Antonin, Tolet, Salat szintén nem. De a ,,damnum emergens''-tôl, melyet az ,,interest'' födözött, csak hajszálnyira van a ,,lucrum cessans'', s aki az egyikét megengedi s elismeri, az a másiktól sem fog igen idegenkedni. Igaz, hogy a damnum emergens sokkal határozottabban fogható s azért nem nyújt oly nehézséget; a lucrum cessans már nyújthatóbb valami, s könnyen kisiklik az usura lejtôjére. A régi, orthodox tan csak a damnum emergenst ismerte. Szent Tamás nem fogadja el . Ez a szó: csinálhattam volna üzletet, ha nem adom kölcsönbe pénzemet, frivol beszéd volt a kanonisták elôtt. S méltán vonakodtak e jogcímet elismerni, hiszen az uzsoratilalom veleje az volt, hogy a pénzbôl nem volt szabad nyereséget húzni; de ha ezt tiltották, azt is kellett tiltaniok, hogy valaki a munka által meg nem szerzett nyereséget, bár a kölcsön miatt nem szerezhette azt, adósán kivasalhassa. A damnum emergens esetén kívül, a mórára való tekintet nélkül ,,interesset'' követelni, illetôleg aziránt szerzôdni, veszedelmes, uzsoraízű üzlet volt. Szent Tamás tagadja jogosságát; Navarrus elismeri; mások ingadoznak s különféle formalitásokat vesznek föl az üzlet megengedhetôségének magyarázására; különösen pedig azon vannak, hogy lehetôleg megszorítsák és sok kellékekkel körülsáncolják; így csak akkor lehetett az ,,interest''-et a lucrum cessans-ra kiterjeszteni, ha az a ,,lucrum justum, verum, certum, propinquum'' volt, vagyis ha szorosan a kölcsönadás miatt maradt el a nyereség. Mily viszonyban áll tehát az interesse-rôl szóló tan az uzsoratilalommal? A kánonjog azt a nézetet, hogy ,,pecunia est sterilis'', sohasem adta föl teóriában, s az ellenkezô nézetet sohasem helyeselte; jóllehet a kereszténységen belül kifejlett üzleti élet s a nemzetgazdaság azt tartja, hogy a pénz produktív. Az egyházi erkölcstan nem kárhoztatja a kamatot tényleg, s a teóriában három irányt követnek a tudósok, hogy a kamatszedést megengedettnek tüntessék föl; az egyik párt a jogcímeken, a másik a pénz produktivitásának az egész kánonjoggal ellenkezô kimondásán, a harmadik merô jogi formalizmuson építi föl a kamatszedés jogosultságának tanát. Már most ezen nézetek közül az, mely a jogcímekkel igazolja a kamatszedést, valóban nem tesz mást, mint hogy a régi ,,interest''-fogalmat kiszélesíti s a kamatot mint damnum emergens-t, lucrum cessans-t tekinti s más hasonló címen járó visszatérítésnek tartja. A jogcímeken alapuló kamatmegengedés tehát tényleg fönntartja az uzsorafogalmat és tilalmat; ôk is azt vallják: pecunia est sterilis, pecunia pecuniam non parit, s náluk a kamat nem egyéb, mint kitágított interesse. Már pedig az interesse szorosan véve nem kamat; mert a kamat a kölcsönadott pénznek ára; az interesse pedig a kölcsön alkalmából esetleg fölmerülô jogcímekbôl való; az interesse forintjai vagy márkái nem a kölcsönadás és vevés szerzôdésébôl valók, hanem e szerzôdés alkalmából esetlegesen feltünedezô okokból, melyek néha vannak, néha nincsenek. E szerint az interesse semmit sem változtat az uzsoratilalmon s a jogcímekbôl származtatott kamatnak megengedése nem ellenkezik az uzsora tilalomnak alapjával és elvével, hogy a pénznek nincs termôképessége. Azért Gury, ki a kamatszedés jogosultságát erôsebb s biztosabb alapokra akarja fektetni, nem éri be a jogcímek teóriájával, hanem belevág egy nagy fába s bizonyítgatja, hogy ,,pecunia est fructifera''. E beszédével azokhoz csatlakozik, kik a kamatszedés jogosultságát a pénz termôképességébôl magyarázzák. Még ezek közül sem szakítanak mindnyájan a kánonjog alapelvével, a pénz improduktivitásával, mert a kánonjog tekintélyének megóvására azt állítják, hogy igenis a középkori termelési viszonyok közt a pénz nem volt produktív, de most az. Mások ellenben hibáztatják a kánonjogot, mint pl. Ratzinger, szerintük a kánonjog nagy bakot lôtt, mikor a pénz termôképességét tagadta. Mindnyájuk szerint a pénz a modern termelésben valóban produktív; a kánonjog tehát elavult; tilalma meghaladott álláspont; meghaladta azt az akkor még fejletlen, de most már kifejlett nemzetgazdaság. Azonban ezeknek nézetére ott terjeszkedünk majd ki, ahol a pénz improduktivitásáról szólunk. A harmadik nézet merô jogi formalizmus által akarja a kamatszedés jogosultságát bizonyítani; az e nézetet valló tudósok szerint a kamat arra a jogcímre támaszkodik, hogy a hitelezô tényleg lemond jogáról, hogy pénzével éljen, lemond saját pénzének élvezetérôl; ez a lemondás ,,pretio aestimabilis est'', lehet tehát a hitelezônek ezért valamit igényelnie, valami viszonzást követelnie, s ez volna a kamat. Schäffle, Perin, Ballerini ebbôl a jogcímbôl magyarázzák a kamatot. Azonban azt nem értem, hogy miképp akarja valaki e jogcímbôl magyarázni a kamatot, ha a kánonjogot hibáztatni akarja. Aki azt mondja: a kánonjog tévedett, mert nem tekintette a pénzt érô szolgálatot, melyet a hitelezô az adósnak nyújt, azért aztán tagadta a kamatot; pedig a kamatot ésszerűen nem tagadhatta volna, ha a jog átengedését kellôleg méltatja; aki, -- mondom -- úgy gondolkozik, az a kamatot legjobb véleménye és hite szerint lábra segíti, de ugyanakkor a kanonistákat bámulatos rövidlátással vádolja. De miképp akarnak boldogulni e jogcímmel azon kitűnô férfiak, kik a kanonista éles elméket ily gyerekes fölületességgel vádolni nem merik, s mégis az itt említett jogcímre alapítják a kamatszedés jogosultságát? A szolgálatot, a jogról való lemondást, hogy ti. a hitelezô itt és most éljen pénzével, minden kanonistának látnia kellett s dacára ezen pénztérô, ,,pretio aestimabilis'' használatátadásnak, váltig azt állítják, hogy a kamatszedés tilos, mert a pénz nem terem. Mit használ e tilalommal szemben az az állítás, hogy a kölcsön, melyért kamat jár, egy új jogi szerzôdés s nem többé a középkori mutuum? Hisz azt mindig lehetett volna mondani, hogy a kamatot követelô nem akarja a kánonjogi mutuum szabályai szerint kiadni pénzét, hanem új kamatozó kölcsönt ad. Az ilyen ötletre rámondták, hogy ez ,,usura'', s kellett is azt mondaniok. E nehézség elôl nem térhetnek ki a kánonjog tisztelôi másképp, mint hogyha a pénz produktivitásának elvét vallják s azt mondják, hogy azért lehet manapság kamatozó kölcsönt adni, amit elôbb nem lehetett, mert a pénz természete megváltozott. A jogi formalizmusnak különben is a megváltozott viszonyok, a megváltozott termelés adhat csak alapot és értelmet. Míg a merô formalizmusra hivatkozunk, addig nem magyarázhatjuk meg soha, hogy miért nem engedték meg hát a kanonisták azt az új, jogi formát, ti. a kamatozó kölcsönt; hiszen a pénzhasználat átengedését becses szolgálatnak ismerhették föl. Igen, fölismerték s mégis azt mondták, hogy azért nem járhat pénz. A jogi forma tehát fölismerhetô volt, de nem volt tartalma, pénzértéket nem hozhatott; mert a termelés kategóriájában nem láttak kettônél több tényezôt, ez a kettô: a munka s a konkrét termelési eszköz; pénz, hitel, szolgálat, joglemondás s más efféle nem volt produktív. E három nézeten áttekintve meggyôzôdtünk, hogy a jogcímek teóriája s legszorosabban az ,,interesse'' jogi formája elvben egészen a kánonjogi uzsorafogalom s uzsora-tilalom alapján áll; az interesse is azt hirdeti, hogy minden nyereség, melyet a kölcsönbôl vonunk, uzsora s hogy a pénz, az meddô. Az interesse elismerésével egy lépésnyire sem távoztunk a régi teológiától s a kánonjogtól, s egy lépést sem jöttünk közelebb a klasszikus nemzetgazdasághoz. Ez mind igaz, míg a merô elvet tekintjük; tényleg azonban a jogcímekkel oda jutottak, hogy megengedik kölcsönpénzért kamatpénzt követelni; elvben az uzsorát fönntartják, de tényleg kamatot venni engednek; hiszen a jogcímek mindenkor s mindenütt föllelhetôk: ,,N'est il pas vrai que dans 'état présent des affaires industrielles ét commerciales, avec la facilité que donne pour le placement des capitaux la constitution des compagnies, dans lesquelles le capitaliste court le risque de l'entreprise, le pręteur se trouvera toujours dans le cas du lucrum cessans?'' (Perin, De la richesse t. II. p. 577.) Ugyanezt mondják a többi jogcímnél fogva. Nekem e szerint most mindig lehet nyereségem a pénzátadásból, vagyis a kölcsönbôl; mily közel fekszik már most a gondolat, hogy a gyakorlati élet az interesse- nek külsô, esetleges jogcímét, melyet a kanonisták titulus extrinsecus- nak hívtak, belsô, a dolog, a kölcsön természetébôl folyó jogcímmé változtatta, s ezáltal a titulus extrinsecus-ból titulus intrinsecust csinált. Tényleg a gyakorlatban a jogcímeknek oly érvényt adnak, milyet elôbb nem bírtak, s ez úton térnek ki azon kérdés boncolgatása elôl, vajon a pénz produktív-e vagy nem? A kánonjog, mely tagadta, hogy a pénz produktív, sohasem elégedett meg lehetôséges ,,interesse''-vel, lehetôséges ,,lucrum cessans''-szal; hanem mindig biztosat kívánt; ,,certum, justum, propinquum'' legyen az. A kánonjog ,,interesse'' nevű jogcíme néha érvényesül csak, mert accidens; a gyakorlati élet pedig az ,,interesse''-bôl propriumot csinált, melynek minden pénzkölcsönben van helye; más szóval az interesse tényleg kamat lett, s egy név, mely egészen mást jelentett a kánonjogban, most a kánonjog által perhorreskált uzsorát, euphemistice szólva pedig a kamatot jelenti. Konstatálhatom már most elôször azt, hogy a kánon jog ,,interesse'' nevű jogformája nem kamat, hanem teljesen megfér azzal az elvvel, hogy a pénz improduktív; másodszor konstatálhatom azt, hogy az interesse- jogcímnek révén tényleg az interesse-bôl kamat lett, azért a modern nyelvekben a szó ,,interesse'' kamatot jelent. S hozzáteszem, hogy a jogcímeken járó és követelhetô kártérítés, mondjuk kamat, a legkiáltóbb uzsorává válhatik, mert jól mondja ezekrôl Ratzinger (Die Volkswirtschaft in ihren sittlichen Grundlagen 281. l.): ,,A jogcímeken járó nyereséggel a legkegyetlenebb uzsorás is beérheti; mert a >>poena conventionalis<<-szal megfojtja a váltóuzsorás az ô áldozatát. A risico- jogcím erejében a szegénynek még az ingét is lehúzhatja (hogyne, hiszen a szegénynek adott kölcsönben legnagyobb a risico). Azután az uzsorás csak az uzsora-kamatláb mellett kölcsönözhet pénzt, mert különben neki nagy nyeresége marad el (lucrum cessans), melyet más manipulációkban szerezhetett volna. Hát még a kár, amely ôt éri (damnum emergens)! Az uzsorás akkor is panaszkodik veszteségrôl, ha kifosztott áldozatának birtokából csak kis részt is kaparítanak el mások''. A jogcímekben nincs logika, vagy ha van, akkor lehet persze jogosan 50, 60%-ot is követelni az adóstól; és pedig annál többet, minél nyomorultabb ô s minél nyereségvágyóbb a hitelezô. A jogcímek alapjára tehát a kamatengedéllyel nem állhatunk; azt csak egy réven lehet megvédeni, ha mondjuk, hogy a pénz produktív, íme ez tehát a sarkelv, melyet a modern nemzetgazdaság állít, s melyet a kánonjog elvben mindig tagad s a praxisban lehetôleg érvényesülni nem enged. A pénz improduktivitása Az uzsorának fészke a kölcsön, s akkor áll be az uzsora, ha a pénz használatáért fizetnek. Szélesebb alapon ugyanezt így is lehet kifejezni: az uzsora, vagyis a kamat ,,est aliquid ultra sortem''. Ez az ,,ultra sortem'' a nem, mely alá tartozik az uzsora, mint faj. Az uzsora ugyanis egy nemét képezi az ,,ultra sortem'' követeléseknek; az ,,ultra sortem'' kifejezi az ,,inaequalitas''-t, mely az igazságosság életidegét, az ,,aequalitas''-t metszi szét. Az inaequalitas miatt rossz az uzsora, a kamat, s nem az uzsora adja az inaequalitas alapját. Uzsorásnak tehát annyiban lehet mondani minden csalást, amennyiben ott is többet vesz valaki, mint amennyi neki jár. Csakis ebben az értelemben engedhetjük meg Endemann okoskodását: ,,Ein jeder Vertrag kann wucherisch werden, obald er das Mittel gewährt, etwas ultra sortem, oder ultra justum debitum zu erlangen''. (N. Ö. 24. l.) Azért nem szabad azt mondani, hogy a kánoni törvényhozás az ,,usurarium'' szempontjából nézi a világot; nem onnan nézi; hanem az equalitaséból; hogy pedig ezt tette, dicséretére válik, meg kötelessége is, hiszen azért jog. Megtette, s keresztülvitte gondolatát, hogy a pénz nem produktív. A modern nemzetgazdasági fejlôdés föltorlódott árként söpörte el ezt az elvet; de ez a razzia nem képezi kritériumát a helyes fejlôdésnek. Történeti, pozitív adatokból nôtt ki a kamatszedés szokása, történeti föltételek megadásával lett a pénzbôl tôke; de vajon ezek a történeti kategóriák tarthatók-e vagy sem; vajon csak átmenetek, melyek szükségesek a pozitív alakulások miatt, de talán tökéletlenségek is, s mint ilyenek új alakulásokat készítenek elô; azt csak mélyebb kutatás s végleg maga a jövô fogják kimutatni. A kánonjog századokon át megtartotta a pénzgazdálkodást; nem engedett pénzért kamatot; a fejlôdés árja azonban feje fölé nôtt, elsöpörte a kamattilalmat, s a pénzért kamatot követel. A kánonjog uzsoratörvényhozása alapjában a pénzrôl vallott nézeten fordult meg. A pénz a gazdasági javak értékének mérôje; akár arany-, akár ezüst- vagy papírpénz legyen az. A pénz maga is érték, vagyis áru, ha aranyból vagy ezüstbôl való; a kánonjog nem ragaszkodott a pénznek anyagi értékéhez, sôt ellenkezôleg, a pénzt kizárólag, mint csereeszközt tekintette: innen származott az a sok disputa, vajon a pénzt bármibôl lehet-e csinálni, pl. bôrbôl, rossz ércbôl; a pénz tehát elsôsorban az érték jele, úgy mint a kötelezvény vagy a váltó. Ez az értékjel persze mirevaló volna egyébre, mint arra, hogy cseréljünk be rajta értékeket, vagyis reális dolgokat. Az értékjel ugyanis jelez, s vele szemben áll a reális érték, mely valamire való, és pedig vagy arra, hogy a munkában produktív legyen, vagy arra, hogy élhessünk belôle. Endemann és mások azt mondják, hogy a kanonisták nem ismerték föl a pénzben azt a legfontosabb nemzetgazdasági elemet, magát a tárgyakból absztraháló értéket, s a pénzben csak a nummust látták. Manapság pedig a nemzetgazdaság a pénzben a pénz által jelzett s bármily alakban készletben lévô értéket tekinti. Az ország pénze jelenti azt az értéket, mely az ország földmívelésében, iparában, gazdaságaiban, gyáraiban föl van halmozva. Az a forint, mely zsebemben csörög, jelent egy absztraháló értéket; érték az, akár a magyar földnek, akár a bôrnek, a dunai pontynak, a liptói túrónak, a kalotaszegi hímzésnek, ennek az általános értéknek valamelyes részletes töredéke. Ezek az értékek egyre forognak. Az adásvevésben a pénzen, mely in abstracto valamely értéktöredéket jelent, egy meghatározott, konkrét értéket veszek; ezt ismét földolgozva eladom s megint pénzt kapok, vagyis annak az absztrahált értéknek bizonyos töredékét. Reám nézve ez a pénz nem ezek miatt a csengô-pengô ezüst vagy arany korongok miatt érték, hanem az absztraháló s concrete mindenné átváltoztatható érték miatt. Ezt az absztraháló értéket nem nézték a kanonisták; nem látták a pénzben az értéknek megfelelô termôföldet, vagy fát, vagy gyapjat; ôk csak a nummust látták, melyet az ember kiad, elkölt, ,,consumit''. A pénz csak nummus lévén, ha ki van adva, reám nézve vége van; holott az -- a modern nézet szerint -- nem igaz; mert a pénz csak értéket hordoz, s ez az érték ugyanaz akár pénzben, akár lóban, akár tűben, akár sajtban nyer konkrét kifejezést. Mikor én valakinek 100 forintot kölcsönzôk, kiadom kezembôl a száz vert ezüstdarabot; a nummusokat átadtam; az adósom szintén kiadja s vesz rajta nyersanyagot s földolgozza azt; az én kezemben nincs sem nummus, sem rajta vett nyersanyag; az adósom is konszumálta a nummusokat s nyersanyagot vett rajta; az anyag az övé, azt dolgozza föl, azon nyer; az egész nyereség azon a munkán s azon a nyersanyagon fordul meg, az pedig mind a kettô egészen az övé; nekem csak jogom marad a 100 nummus visszakövetelésére. A nyereség e példában egészen a munkáé, a pénzért nem jár semmi. Honnan ez a különös nézet? A modern tudósok azt mondják: az onnan van, mert a kanonisták a pénzben nem a valóságos általános értéket, hanem csak egy megfelelô konkrét tárgynak, melyet tényleg becserélünk, pl. ennek a lúdnak, vagy ennek a darab fának az értékjelzését látták; ha ôk a pénzben az általános értéket látják, akkor nem mondták volna, hogy a pénz meddô; mert igenis azok az ezüst- s aranykarikák meddôk, ha csak kiadásra valók, de ha a termékeny értékeket képviselik, ha a termelési eszközök állnak mögöttük, akkor nem meddôk, hanem termékenyek; oly termékenyek, mint a termelési eszközök; azért a modern nemzetgazdaság a pénzt s minden mást a munkával szemben tôkének hívja. Helyes; konstatáljunk itt elôször is két dolgot. Az elsô az, hogy a kánonjog a pénzt tényleg teljesen improduktívnak mondta s azért minden kamatot eltiltott; a második az, hogy a modern nemzetgazdaság a belátás hiányával s következetlenséggel vádolja a kanonistákat abból a részbôl, hogy a pénzben az általános értéket nem tekintették, már pedig, ha a földnek, gabonának produktív erôt tulajdonítottak, produktív erôt kellett volna tulajdonítaniuk a pénznek is, mely az általános értéket képviseli. Ennek a két állításnak az eleven idege mindenesetre az, hogy a kánonjog nem bírt helyes fogalommal a pénzrôl, mert nem látta benne az általános értéket. Ezt határozottan tagadni kell; a pénz pecunia, a neve is pecu-ból származik, ami barmot jelent; éppúgy lehet a pénz prém, dohány, gyöngyök, vászon. Hogy a pénz aranyból vagy ezüstbôl való, az mellékes; lehet papír és bôr s ezt a kanonisták is tudták; a pénz tehát tényleg az érték; a pénzben hiposztatálva van az érték, s minden konkrét tárgyat lehet hozzá és rajta mérni. De jóllehet ezt a kanonisták tudták, mégis tagadták, hogy a pénznek kamat jár; tagadták tehát, hogy az érték értéket hoz annak, aki nem dolgozik. De miképp lehet azt tagadni? Hiszen ha a pénz pecu, barom lehet, ez a pénz teremhet; a tehénnek borja lehet. Ha a pénz gabona lehet, a gabonának van produktív ereje, az teremhet. Pedig a kanonisták minden kamatot tagadtak; tagadták az arany- és ezüstpénznek kamatját s éppúgy tagadták a gabonauzsorát; jóllehet a gabona a természettôl produktív erôvel van megáldva. Az uzsora-tilalomban el kellett tehát tekinteniök attól, vajon a tárgy természetes produktív erôvel bír vagy nem bír; az mindegy volt; s azt meg is tették; jóllehet épp azért a látszólagos lehetetlenségért sok támadásnak volt kitéve az uzsoratilalom. Barth teológus e réven gondolja csúffá tenni az egész uzsoratilalmat, Concina ellen írván: ,,Quaero: vei triticum est sterile vel fecundum? si dicas esse sterile, ridebunt te omnes agricolae. Si dicas esse fecundum, ergo etiam in mutuo triticum pariet fructum, quod utpote usurarium non concedes. Vide igitur ineptissime fieri argumentationes captiosas ex propositionibus generalibus, quae in uno sensu possunt esse verae, in altero falsae''. (De statuto principis §. 98.) Tehát az uzsoratilalom sületlenségekbe lyukad ki, ,,in ineptissimas argumentationes''. De ezeket a kézzelfogható lehetetlenségeket már csak nem hagyhatják magukon száradni a kanonisták; tény, hogy ôk a pénzben az értéket látták; tény, hogy az értékek közül némelyiknek, mint a termôfáknak, a marhának, a gabonának természetes termô ereje van, másoknak, mint a gyöngyöknek, vászonnak, aranynak nincs; ha mégis fönntartották az uzsoratilalmat, ez csak úgy volt lehetséges, hogyha kimondották, hogy az érték értéket nem hoz munka nélkül és önmagából. ,,Az érték soha sem hozhat értéket, mondja Hohoff [i. m. 473. l.], akár termékeny, akár terméketlen legyen az érték hordozója a természettôl. De a zűrzavart e kérdésben a ,,termés'' s a ,,termékeny'' szavaknak kétértelműsége okozza, mely alkalmul szolgál gyönyörűséges szofizmák és paralogizmusok elsütésére. A búza búzát terem, vagyis termést hoz, ,,fructus''-a van természettudományos értelemben. De a ,,fructus'' szónak van még egy jelentése: tiszta jövedelmet, munkanélküli jövedelmet is jelenthet, s ily fructus-t a búza nem hozhat. A föld sem hozott még, mióta a világ áll, egy fillérnyi munkanélküli értéket. A járadék sem nô ki a földbôl, hanem a munkának történeti és társadalmi viszonyaiból''. ,,A föld, a marha, a gyümölcsfák, a gabona teremnek, tekintve a természetes történést (hogyne, hiszen termésük belôlük való), de nem teremhetnek abban az értelemben, hogy plus-értéket, értéket, mely nem a munkáé, hozzanak. Ha az értéktöbblet, a plus-érték a dolgok természetes termékenységébôl származnék, akkor a krumplitermelés legalább kétszer több értéket produkálna, mint a búzatermelés, s a házinyulak tenyésztése ötvenszer több jövedelmet hozna, mint a ló- és marhatenyésztés; mert a krumpli termékenyebb, mint a búza, s a házinyúl termékenyebb, mint a ló vagy a marha. Továbbá, ha a járadéknak oka a földnek természetes termékenysége volna, akkor a földmívelés több jövedelmet hozna, mint a gyapjúszövés, gépgyártás s a többi iparág, mint amelyek természettôl terméketlen dolgokat dolgoznak föl. Akkor egy termékeny alföldi hold földnek többet kellene jövedelmeznie, mint egy akkora homokos építési teleknek Pesten. Tényleg pedig mindennek megfordítottja igaz. Az a pénz, melyet a földmívelésbe fektetünk, kevesebbet hoz, mint az a pénz, melyet kereskedésbe vagy iparba beruházunk, s a legmagasabb járadékot hozza a terméketlen építésitelek.'' Barth kérdésére tehát, vajon a búza termékeny-e, vajon produktív-e, azt kell felelnünk, hogy munka nélkül nem produktív; több értéket, plust csak a munka hozhat ki belôle; s meg vagyunk gyôzôdve, hogy ezen nem fognak nevetni a földmívesek, hanem ellenkezôleg azt fogják mondani, hogy ez az egyedüli helyes fölfogás. Tehát azt a két kérdést nagyon is szétválasztva kell tartani; az egyik az, hogy valami természettôl fogva produktív-e vagy nem, s a másik, vajon képes-e munka nélkül plusértéket, értéktöbbletet teremni vagy sem. Különös, hogy ezt Barth s utána a többi megsiratója a kánonjog korlátoltságának nem látta. Pedig az két teljesen különbözô dolog, s a döntô kérdés nem az, vajon valami a természettôl produktív-e vagy sem, hanem az, vajon több értéket képes-e önmagából teremni. Arra pedig nincs eset sehol, s nem lehet. A tehénnek van borja, ez az ô terméke; de az nem plusérték, melyet a tehén terem, hanem melyet a munka hoz létre, mert a tehén eszik, a tehenet gondozni kell, a tiszta fajt nevelni kell; nevelés, munka nélkül nem lesz meg az a plus-érték, mely hasznot ad, mely valami jobbat, élvezetesebbet ad; hanem a természetes produkció talaján elfajul, elvadul, elcsenevész az állat. Ugyanezt kell mondanunk a gyümölcsfákról; van azoknak természetes produktív erejük vadalmákra, vackorra; de ami plus-érték van rajtuk, az a munkából való. S mit szóljunk az emberi munka legkiterjedtebb ágairól: a gyapjúról s gyapotról, a kôszénrôl, a vasról, acélról, a festékekrôl, olajról, csokoládéról, cukorról? Vajon ezeknek is van természettôl produktív erejük? S mégis igen kamatozó iparágak foglalkoznak ezekkel! Sôt a nagyipari termelés sokszorosan fölülmúlja a természettôl produktív dolgokkal való foglalkozásokat; Kruppnak több jövedelme van, mint 100.000 kertésznek és gazdának; pedig Krupp a terméketlen vassal és kôszénnel, a kertészek pedig a természet legproduktívebb elemeivel dolgoznak. S ha a vas természettôl fogva nem terem, honnan mégis a nagy nyereség? A dolog napnál világosabb; a nyereség, a plus-érték a munkából van. Mit nyertek tehát vele Endemann s a többi klasszikus jogász és nemzetgazdász, mikor azt fogták rá a kánonjogra, hogy nem értette a pénz mibenlétét, s nem látta benne az értéket, melyet a pénz képvisel? Mit nyertek vele, mikor kimondták, hogy természetesen a pénzkorongok nem kölykeznek, nummus non parit nummum, hanem az érték, az igenis hoz értéket? Semmit sem nyertek, az uzsoratilalom rendületlenül áll éppen az értékrôl való helyes fogalom alapján. Az ugyanis a helyes fogalom az értékrôl, hogy az érték nem hoz önmagából plus-értéket. Hiába mondják, hogy a pénz minden értéket képvisel; azt mindenki tudja; de azzal semmire sem megyünk, mert az érték éppoly kevéssé produktív, tekintve az önmagából való plus-értéket, mint a pénz, mint a nummus. Nem is változtatnak ezen az igazságon a jogi magyarázatok, melyek szerencsés költôi invencióval kinövesztik a plus-értéket nemcsak a gabonából s a gyümölcsfákból, hanem a kôbôl s a pénzbôl is, azt állítván Barthtal: ,,Sicut lignum pomiferum facit fructum juxta genus suum, cujus semen in semetipso sit, ita res aliae fructificant juxta conditionem naturae suae, ager mediante seminatione, domus mediante obligatione civili, pecunia mediante industria hominis''. (De statuto principis §. 98.) A ház tehát s a pénz ,,juxta conditionem naturae suae fructificat''; de a kövek s kôfalak természetes produktív ereje iránt teljesen tisztában vagyunk; ami nyereség lehet a házbérekbôl, az csakis a szerzôdés révén származhatik, s tudjuk, hogy ezek a szerzôdések épp a háztelkeket s a bérházakat ugyancsak káprázatos termôképességgel ruházzák fel; de kinek zsebébôl teremnek a nyereségek? A megszorult lakókéból. Meg nem tagadhatom magamtól, hogy ne idézzem ,,Die Gegenwart'' berlini folyóirat, 1893. No. 39., 211. lapján olvasható pompás megjegyzést, amely így szól: ,,Mulatságos az a naivitás, amellyel azt állítják, hogy igenis a pénztôke terem, mert hiszen azon a pénzen teheneket s lovakat vehetünk, s ezekbôl azután légiókat nevelhetünk. Azért jogos, hogy az adós kamatot fizessen, mert azon a pénzen állatokat lehetne tenyészteni. Igazán? Patkányok, egerek, bolhák és tetűk azok igenis >>maguktól<< nônek és sokasodnak; de úgy sokasodnak-e a házi állatok is? Sajnos, bizony nem így. Tehén és ló enni akar, tehenes és kocsis nélkül maradni nem akar, sôt istállót és állatorvost is kíván. Ha a marhaállomány megduplázódik, a kiadásokat is kettôvel kell szorozni. De ha pláne a marhaállomány nemcsak nálam, de a vidéken sokfelé is ily szerencsés lendületnek indul, akkor meg is vagyok verve, mert a marha ára leszáll, s én amit drágán kerestem, olcsón eladhatom''. ,,Nem kevésbé oktalan az a másik érv, mellyel a pénztôke kamatját igazolni akarják, rámutatván a borra, mely minél öregebb, annál jobb. S azért mondom oktalannak, mert hiszen ha az ó-bor igazán drágább, mint az új bor, ennek az oka ép a tôkekamat! Ha kamat nem volna, akkor az ó-bor nem volna drágább, mint az új bor. Sôt az a baj, hogy sok bort fiatal korában kell meginnunk azért, mert a tôkekamat a jobb ó-bort drágábbá teszi.'' Ezt a furcsa állítást úgy kell érteni, hogy az ó-bor azért drágább, mert a benne fekvô tôkét kamatozónak gondolják, s így minél több éves, annál drágább is lesz, mert nô a tôkekamat. Az ó-bor drágasága tehát következménye a tôkekamat rendszerének, melynél fogva most mindent termékenynek gondolnak; rácsapják a kamatot, s a szerint meghatározzák az árát. Ha az ó-bort nem adnák drágábban, mint az újat, mindenki ó- bort innék; de akkor minden új borból is ó-bor válnék. Ezek a mulatságos reflexiók az ellen a fölfogás ellen irányozvák, mellyel manapság is szeretik a tôkekamatot, azt a magától plus-értéket hozó termékenységet védeni, midôn folyton azzal példázgatnak, hogy aki pénzét kamatra adja, az éppúgy tesz, mint az, aki szántóföldjét vagy házát bérbeadja. Pedig az a példázgatás teljesen téves. Miért? Mert akár szántóföldjét, akár házát adja bérbe, nem szabad neki többet kapni, mint amennyit adott; neki tehát annyi bért szabad kapni, amennyi a szántóföld vagy a ház elhasználásának megfelel. Ki kell számítani, hogy a szántóföld vagy a ház, vagy a ló, melyet bérbe adunk, mit ér, -- hogy a használat által mit veszít, s ezen az alapon szabad csak a bérösszeget meghatározni. A bérletek nem arra valók, hogy többet kapjunk, mint amennyit adtunk; mert akkor ez is igazságtalanság és ultra sortem . ,,Ha én egy házat, mely 5000 frtot ér és 100 évig eláll, bérbeadok, akkor nem szabad 50 forint házbérnél többet követelnem; különben az igazságosság egyenlôségét sértem. -- Egy ötéves ló 12 évig fogható munkába. Ha ezt a lovat bérbe adom, akkor az egész, 12 évre terjedô bérlet díja nem haladhatja meg ennek az ötéves lónak árát. Ha egy gép 10 év alatt kopik el, s új korában 1000 forintba kerül, akkor persze a gép bérlete évenkint 100 forintra rúg. Nincs semmi ok rá, hogy a szántóföld más elbírálás alá essék, mint a gép, a ház, a ló. Talán azt fogja valaki mondani: a ház, a ló, a gép használat által romlik, kopik; de a szántóföld nem romlik, sôt jó mívelés alatt javul. Mindenesetre jó mívelés alatt, szántás, trágyázás által javítani is lehet a földet; de ha a bérlô nem fekteti vissza a földbe azt, amit belôle kiemel, ha mindig csak arat és sohasem trágyázza, akkor annyira tönkre teszi a földet, hogy a birtokosnak nagyobb a kára, mint a haszna. A jog szempontjából tehát nem igazolható az, hogy a birtokos a bérlôtôl nemcsak haszonbért vesz, hanem arra is kötelezi, hogy a földet oly jó vagy még jobb állapotban adja vissza a birtokos kezébe, mint amilyen állapotban volt a bérlet megkötésekor. A bérlet csak annyira jogosít, amennyiben az elhasználásért s a romlásért kártérítésnek van helye. A háznak, gépnek, lónak bérösszege annyi legyen, amennyi az amortizációra elég; de ne foglaljon magában tôkekamatot.'' (Hohoff, i. m. 520. l.) Hová leszünk akkor? így sóhajtanak föl a nyereségvágyó emberek. Minek építsünk házakat, minek gyártsunk gépeket, ha nem kapunk értük többet, mint amennyit befektetünk? Ezek a sóhajok azonban önmagukat ítélik el. Mindenkinek azt kell kapnia, ami munkájának jár; más cím a szerzésre a jog színe elôtt nincs. Ha másképp szerzünk, akkor ,,nostra lucra sunt aliorum detrimenta''. Ez a radikális tézis, hogy a pénz nem hoz pénzt, s éppígy, hogy az érték nem hoz értéket, képezi a kánonjog uzsoratilalmának alapját. Hogy aztán ezt az elvet mennyire s mily következetességgel vitte keresztül, ez a kérdés már más lapra tartozik. Kimutattam már, hogy a praxis áttörte az uzsoratilalom gátjait, s hogy egy más elvet léptetett a világba, azt ti., hogy a pénzért kamat jár, vagyis, hogy a pénz tôke. Ezáltal egy új világot állított a létbe, a nyomorúság világát, mint amely igazságtalanságon épül. Ennek az új világnak uralkodó hatalma már nem a munka, hanem a pénz. A termelésnek ura, királya és lelke a pénz. De jóllehet lelke, mégis épp azért, mert azt az általános értéket képviseli, bizonyos tekintetben független tôle; nem nézi, van-e haszon vagy nincs; mindig követeli jussát; ha nem a vállalatból, melybe fektettetett, hát másból; mert neki dolga van a hitelt igénylô adóssal. Az adósnak hiteleztünk; teremtse ô elô a kölcsönzött pénzt s a pénznek termését, mert a pénznek, mint általános értéknek, van produktivitása, így aztán bukhatik száz meg száz vállalat; elveszhet a konkrét befektetés; de azért nemcsak a pénzt, de a kamatot is elô kell teremteni a törvény szerint. A pénz tehát egy független, a reális dolgoktól absztrahált, önmagában jogokkal bíró hatalom; fôjoga, hogy neki, bárhonnan is, de kamat jár. Ezt a független, absztraháló s mégis termékeny elemet a kánonjog el nem ismerte. Hogy a pénz mint érték értéket teremt, azt el nem fogadta; minden kísérlettel szemben, mely a hitel produktivitását és díjazását hajtogatta, egyszerű érveire hivatkozott, amelyek egyaránt illenek éppúgy a pénz improduktív voltára, mint a hitelnek vagy az általános értéknek improduktivitására. Ezek a következôk: a) ,,Pecunia non ad aliquem usum disposita est nisi ad emendum.'' Vagyis: a pénz nem lehet termelési eszköz, mint például a szántóföld, a ház, a ló; s az absztrahált érték is olyan; az csak fölváltva, testet öltve a reáliákban lesz eszköze a termelésnek, s akkor vagy nyer, vagy veszít, de semmiesetre sem jár neki a kamat önmagáért. Endemann e helyen (vö. 88.) megjegyzi: ,,Es fehlt also der Begriff des Kapitals ganz und gar''. Igaza van; az elvont s önmagáért mindig kamatot követelô értéknek fogalma, annak az értéknek, mely mindig értéket hoz, -- annak a produktív értéknek fogalma teljesen hiányzik. Ezzel a fogalommal csak a pénzgazdálkodás teóriái gazdagították a világot. Hogy a pénz értéket jelent, s hogy a skudo nem jelenti épp ennek a borjúnak vagy ennek a hordónak értékét, hanem in abstracto bizonyos értéket, annyira már a kanonisták is voltak; de ôk azt tartották, hogy az érték nem hoz értéket, pecunia pecuniam non parit, s nyeresége nem lehet más, mint a termelés nyereségének osztaléka, ha a pénzen termelési eszközöket veszünk s azokat a különféle kontraktusok szerint a munkával kombináljuk. b) ,,Ex pecunia reposita nullum lucrum capis'', a pénz a fiókban nem gyümölcsöz; csak ha reális termelési eszközbe fektetjük, de akkor a termelés s a nyereség is egészen ettôl a konkrét termelési eszköztôl s a munkától függ; ,,pecunia ex se immediate prout est otiosa et nuda, fructnm non facit'', csak ,,juncta cum hominis operatione'' alkalmas a termelésre; de akkor már nem a pénz, hanem a munka határozza meg a termelést, s a pénzt csak konkretizálva, testet öltve szabad a termelésben szerepeltetni. Aki nem dolgozik, mit vár az a pénztôl?! c) A harmadik érv, hogy a pénz nem produktív, a kánonjogban az, hogy ,,ager vel domus veterascit'' s azért kártérítést kell fizetni; ,,pecunia autem cum fuerit mutuata nec minuitur nec veterascit''. Ez az érv nem a produktivitás szempontjából van mondva, hanem arra a különbségre utál, mely a pénz s a termelési eszközök fölhasználása közt van; ezek részben átmennek a termelésbe, kopnak; a pénz nem kopik; hanem ugyanazon értékben fizettetik vissza. Ha mindent összefoglalunk, arra a következtetésre jutunk, hogy a pénz nem hoz pénzt, az érték nem hoz értéket a kánonjog szerint; csak a munkával kombinált, való, konkrét értékek hoznak a munkával nyereséget. Az értéket a tényleges produkcióból kiemelni nem szabad, az fikció volna. Az érték s annak különféle hordozói, a hitelpapírok, sorsjegyek, ígérvények, a váltó, másféle értékpapírok, utóvégre is, ha nem fikciók, hanem szolid alapon állnak, a reális, konkrét dolgok értékét jelzik; annyi absztraháló érték van, amennyi a reális érték; ezen reális értékeknek s a fizikai történetnek keretében megy végbe a termelés. Mikor tehát termelésrôl van szó, az absztraháló érték önálló tényezôül föl nem léphet s maga számára külön hasznot nem követelhet. Tehát a pénznek nem jár kamat. Ezt a radikális tézist, hogy az érték pénzértéket nem hoz, hanem hogy a pénzérték a munkából való, megvilágíthatjuk még Pecqueur C. szavaival, melyeket Hohoff után idézek. (Die sogenannte Fruchtbarkeit oder Produktivität des Kapitals. Monatsschrift für christl. soziale Reform XVIII. 11. f.) ,,Tényleg, a pénztôke kamatot hoz birtokosának ... de tulajdonképp a tôke nem teremt s nem termel semmit; a hasznot az termeli meg, aki a tôkét feldolgozza, tehát az adós. Ez az adós adja a kamatot a kölcsönnek, részt abból a haszonból, melyet ô termel verejtékével... Mi is voltaképpen a tôke? Holt anyag és semmi egyéb; s ez a rest, holt anyag csak akkor lesz produktív, ha az ember rákölti munkáját, azaz értelmiségét, erejét, akaratát, szóval személyiségét, s ezzel az appropriációnak legszentebb kellékeit. Azért a tôkekamat, az uzsora, a tôke gyümölcse a katolicizmus nézete szerint immorális tünete a nemzetgazdaságnak, s ilyennek nézi azt a modern nemzetgazdász is ... A vagyonkülönbségeknek, a tudás, a műveltség s a moralitás terén való nagy egyenlôtlenségeknek oka nem a magánbirtok, hanem a kamat, az a produktív erô, melyet a pénztôkének tulajdonítanak... A tôkekamat helyébe, mely eszköze a munkátlan meggazdagodásnak másnak keresetébôl, oly jogi és gazdasági rendet kell állítani, amelyben a meggazdagodás kizárólag a munka arányában történhetik ... Manapság elég, ha az ember oly apától származik, aki sohasem dolgozott, hogy maga sem dolgozzék soha; éppoly bizonyos, hogy ti is élethossziglan húzzátok majd a munka jármát, ha apátok is azt húzta. Szóval a mai társadalom antiszociális tünete, mely a nagy tömeg helyzetének megjavítását lehetetlenné teszi, nem az individuális vagyon, nem a fogyasztásra szánt javak fölhalmozása, melyeket kiki tetszése szerint költ el, nem is az örökösödési jog: hanem ez az antiszociális hatalom a fölhalmozott pénzek kamatosítása; a kamat a pénznek a beláthatlan végtelenbe produktív erôt tulajdonít azoknak rovására és kárára, kik tôkét nem szerezhetnek''. (Des améliorations materielles dans leurs rapports avec la liberté. 2. Edit. Paris, 1841. p. 273.) Így kimondva sehol sem akadunk rá a kánonjogban arra az elvre, hogy csakis a munka produktív, de arra ráakadunk, hogy a pénz és egyáltalában az általános érték nem produktív. Sôt többet mondok, a nemzetgazdaság azon irányának elôtérbeléptetésével, mely a felhalmozott pénznek befektetést keresett s a pénzgazdálkodásnak készítette elô útját, nemsokára oly szerzôdéseket ismertek el a kanonisták, melyek a pénz produktivitásának elismerésére vezettek. Lehet is ez oldalról sarokba szorítani a kánoni törvényhozást. Ha elismerték a termelési eszközöknek a munkától független termôképességét, vagyis produktivitását: akkor a pénz, mely az értéket általánosságban jelképezi, szintén produktívnak mondható. Miért ne volna szabad kikölcsönzött 100 frtért évenként ötöt követelni a tôkén fölül, ha ezért a száz frtért földjáradékot vehetek, mely esetleg 10-14 százalékot hoz; tudom, hogy most nem hoz; de a középkori cenzus ily magas százalékokat hozott. Itt radikálisan csak az felel meg, aki azt mondja: ha a pénzért nem szabad kamatot venni, nem lehet a termelési eszközöknek sem termôképességet tulajdonítani. A kánonjog -- ismétlem - - ezt nem mondta; de azt az elvet vallotta, hogy a pénzt le kell kötni a konkrét, reális termeléshez, s nem azt az általános értéket kell benne tekinteni, hanem csak a rajta vett konkrét dolgot; ha ez termel s amit termel, az mind a termelôé lesz. A pénz a termelési eszköznek megvételében elvégezte föladatát, létrehozta a cserét; ebben elköltetik s azontúl a gazdasági életben már nem a pénz, nem az általános érték részlete, hanem a reális érték, a konkrét, termelési eszköz szerepel, termel vagy nem termel. A pénznek ez a lekötése sikerült a kánoni törvényhozásnak a pénz improduktivitásának kimondásával. A pénz a produkcióba tényleg csak a rajta vett reális tárgyak által lépett, jobban mondva, nem a pénz lépett abba bele, hanem azokat léptette bele. A munka a reáliákhoz szegôdik; a haszon a reális termelésbôl van; mindenütt ez a konkrét termelési folyamat határozza meg a nyereséget vagy veszteséget; a pénz kívül van e történésen és nem produktív. A kanonisták e tekintetben nagyon is praktikus irányúak voltak; elvben már el volt vetve a meghasonlás magva; de a praxis az uzsoratilalomhoz való merev ragaszkodás által nem engedte meg addig- ameddig érvényesülni az elvi meghasonlás és ellentmondás kihatását. Tényleg azután a contractus frugiferi elismerése által mindinkább nôtt az uzsoratilalom zsilipjei mögött feltorlódott ár s a szemlélôdô jogászok belátták, hogy azt föltartóztatni lehetetlen. Küszködtek a régi jogérzék ellen, mely az újdivatú s pénzgazdálkodásra hajló szerzôdéseket kárhoztatta, de azután a distinkciókhoz s formalizmushoz nyúltak, hogy az életet a tannal kibékítsék. A küszködô jogérzékkel gyakran találkozunk; Scaccia, kit Endemann is egyre citál (Tract. de Commerciis, §. 1. 9. 1. n. 172.), ezeket írja: ,,Ejusmodi commercia, quibus pecunia paratur sine labore et industria, videntur in effectu inventa pro vestimento et pallio mutuorum usurariorum, cum capitale sit pecunia, et illo remanente integro, alia paretur pecunia''. A dolog nagyon világos; mi a kapitális? Pénz és semmi egyéb, s az a pénz visszaadatik egészen s még más pénzt hoz. Ezt régen uzsorának hívták; s az uzsora természetén bizonyára nem változtatnak azzal, hogy a pénznek új nevet adtak s kapitálisnak mondják. Éppúgy nem változtatnak a termelés természetén azzal, hogy azt mondják: ez egy új szerzôdés, mely elôbb nem létezett. A szerzôdés a termelésbe új termô elemet nem hozhat; a termelés a maga régi útjain halad; a termelési eszközök s a munka viszonya változatlan, a különbség csak az, hogy a történeti fejlôdés mindenféleképp elosztja a nyereséget, majd járadék, majd kamat, majd munkabér alakjában; míg az arány tűrhetô, addig nincs baj; a világ nem az elvont elvektôl, hanem az elveknek gazdasági megvalósításától vívódik és szenved; csak miután a helytelen elvek tűrhetetlen állapotokat teremtettek, akkor tér a vizsgálódás újra az elvekhez, fölkutatja alaposságukat, megrostálja jogosultságukat, s esetleg kimutatja, hogy az elvek is s következôleg a rajtuk épülô gazdasági világrend is rossz. Hogy a modern pénzuralom rossz, hogy brutális hatása kiterjed a magán- és nyilvános élet minden mozzanatára, hogy hatalmának öntudatában cézári ôrjöngésbe esik és erkölcsteleníti, lealázza s megszégyeníti a társadalmat, azt látjuk és siratjuk; megsemmisíti az ember egyéni értékét, számmá silányítja a tehetségeket, kerekszámra számítja az embert s mindent a világon pénzszerzésre használ s kufárkodás tárgyává tesz. A gazdasági munka csakis a pénz miatt folyik, vagyis a nagytôke miatt s nem az emberiség miatt; ez az egy tény tökéletesen jellemzi az irányt s az állat jegyét nyomja a munkásra. De ha a gazdasági világ alapjában rossz, ha a pénzuralom, a pénz fölszabadítása az ember tűrhetetlen rabszolgaságának oka, miért nem mondjuk ki, hogy a baj, a métely, a végromlás a pénz produktivitásának kimondásában rejlik. Valamint régen a római plutokrácia döntötte sírba a római birodalmat, és pedig a zsarolás, a fosztogatás s a foenus által; akik gazdagodtak ugyanis, azok csak úgy gazdagodtak, hogy mások keresetét elragadták: úgy a modern plutokrácia is romba fogja dönteni a jelen társadalmat, mert az gazdagszik, aki nem dolgozik; gazdagszik a tôke. A munka szervezése a pénzuralom rovására A pénzuralom átkát mindenki ismeri. Térjünk már most ez elismerés fáklyájának világosságában a praktikus küzdelmek, a nemzetgazdasági fejlôdés terére s kérdezzük magunkat: mit kell tehát mindezek után tenni? Ha a pénzuralom rossz, -- fogja valaki mondani -- akkor meg kell azt változtatni. De hogyan? Mondjuk-e ki a pénz improduktivitását? Hisz ez a mai világban álomlátással ér föl; vagy hozzuk-e be a szociáldemokráciát? Ezt sem lehet; utópikus vonásaiból még ki nem vetközôdött és sehogy sem látjuk kivihetôségének elôjeleit. Ami a pénz improduktivitásának kimondását a mai világban lehetetlenné teszi, annak analogonja megvolt a középkori járadékszerzôdések behozatalának korában is. Mikor ugyanis a járadékszerzôdések divatosokká lettek, s a pénzbefektetésnek jellegét a közérzet fölismerte rajtuk, emelkedtek a kanonisták soraiból hangok, melyek az egész cenzus-üzletet uzsorának, más szóval kapitalisztikusnak bélyegezték. Száz skudóval vettek évi 7--10 skudó-járadékot. Már a konstanci zsinaton vetette föl a kölni karthauzi prior, Roland, a kérdést, vajon szabad-e ily szerzôdéseket kötni; felhozta, hogy több kolostor praktizálja azt, hogy évi járadékot vesz; és pedig ,,persolvendo aliquando viginti quattuor florenos pro pensione unius floreni, in aliis locis viginti tres vel ad minimum viginti florenos, venditoribus dando gratiam, ut ipsas pensiones pro eodem pretio redimere possint''. A konstanci zsinat teológusai úgy döntöttek, hogy a járadékvétel nincs az uzsoratilalom ellen. A német papság ezzel be nem érte s kérdést tett Rómában V. Márton pápánál, aki 1425-ben felelt. V. Márton megjegyzi, hogy az akkori pénzemberek, kivált az egyházak s a kolostorok, átlag járadékvételekbe fektették pénzüket; mi lesz már most ezekkel, ha a járadékvételt uzsorának jelentik ki; a pénzemberek nagy kárt szenvednének. Manapság is ezt a fôérvet léptetik föl a pénz improduktivitásának tézise ellen: mi lesz azokkal, kik kamatokból élnek? Mi lesz az alapítványokkal, az intézetekkel, az eléldegélô magánosokkal? Tény, hogy ezek ugyancsak kárt szenvednének. De a praktikus lehetetlenség nem képezi az ellenkezô tézisnek, a pénz produktivitásának bizonyító érvét. Mindezekre az okoskodásokra, melyek a pénz improduktivitása mellett vagy ellen s éppen úgy a szocializmus kivihetôsége mellett vagy ellen foglalnak állást, azt kell mondanunk, hogy társadalmi alakulásokat parancsszóra sem lefújni, sem megteremteni nem lehet. A társadalom nem tákolmány, nem mechanizmus, hanem organizmus: az lesz, az fejlôdik s kialakul egészben s összefüggésben. Az organikus törvényeket régen nem igen vették figyelembe. A szervezetnek fogalmát a skolasztika sem találta meg sok téren. A skolasztika még abban a nézetben volt, hogy a nyelv, az erkölcs, a jog önkényes alakítások vagy konvencionális jellegűek. Igen, azt hitték ezekrôl s éppúgy a gazdaságról is, hogy azokat inkább csinálják, nem pedig, hogy azok is csak nônek; inkább mesterséges alkotásokat, mint természetes fejlôdések műveit látták bennük; de annál öntudatosabban emelkedik ki a modern nemzetgazdaságnak filozófiai hátterébôl a gondolat, hogy a gazdasági világ is természetes fejlôdésnek pályáján mozog, mely pályát két tényezô határoz[za] meg: a természetes erôk és szükségletek egyrészt, s a pozitív adatok, milyenek a fölfödözések, technikus haladások, történeti tények másrészt. A szocialisták maguk szeretnek a modern tudomány e kedvenc gondolatára hivatkozni s a régi szocialista törekvéseket, More Tamás kommunista államszervezetét, Saint- Juste, Fourier terveit utópiáknak deklarálják, különösen azért, mert törvényes rendeletekkel vagy államcsínyekkel, vagy egyáltalában idô elôtt, mielôtt a kapitalista erôkifejtés végórája ütött volna, remélték azok behozni a korai szocialista államot. De épp, mert a fejlôdés gondolata igazítja a modern világnézetet, nem gondolhatunk idô elôtt, s egy erôszakos diktátorság révén megejtendô világmegújításra, akár a pénz improduktivitása, akár a szocializmus teljes szisztémájának kimondása mellett foglaljunk állást. Fogalmunk sincs róla, hogy miképp nélkülözhetné a világ a magánbirtokot; most is csak oly távol állunk ettôl, mint ezer év elôtt. Látjuk, hogy a magánbirtoklás a természet hasznosításának leghathatósabb alakja; látjuk, hogy a magánbirtoklás alapján individualizálódik legszerencsésebben a tehetség, s hogy ez regulázza meg, úgy-ahogy a túlnépesedést. Vedd ki a magánbirtoklás jogát s paragrafusait a művelt népek törvénykönyveibôl, s ôsködbe borul vizsgáló tekintetünk, mert nem látjuk, hogy mivel pótolják a világkormánynak e radikális és patriarchális hatalmát. De ugyanezt kell mondanom a pénz improduktivitásának kimondásáról; ezt nem lehet máról holnapra behozni; de azért helyességét felismerhetjük s ha nem építhetjük szerinte holnaptól kezdve a társadalmat, legalább követhetjük az irányt, melyet e fölismerés mutat. S erre az irányra akarok itt rámutatni. A kánonjog nem csinált nemzetgazdasági teóriát; következôleg nem is a teoretikus elvekre fektette a fôsúlyt; sôt, amint kimutattam, éppenséggel nem volt radikális, annyira nem, hogy szinte ellentmondást vagy legalább következetlenséget találunk eljárásában. Fôelve a pénz improduktivitása volt; ezért élt, halt; tagadta, hogy az érték értéket hoz; minden nyereséget a konkrét termeléshez kötött, s a pénznek ez a lekötése, másrészt a nyereségnek s a termelésnek hozzákötöttsége a munkához, ez volt az ô praktikus vívmánya, s minden teóriát e praktikus sikerekért kultivált. A munka, a termelés s a munkás, ezek együtt voltak; a termelés a munkásé volt. Szinte azt gondolnám, hogy ezt a gondolatot unalmassá teszem; annyiszor hajtogattam dolgozatom folyamán. De ezt kellett tennem; mert ebben rejlik a különbség a középkori s a modern gazdaság közt, az a különbség, hogy a munka a középkorban szervezve, organizálva volt; ellenben a kapitalisztikus termelés épp a szervezetlenség legszomorúbb képét tárja elénk. Legsürgôsebb dolgunk a kánonjog fôelônyét újra megvalósítani, s nem ugyan középkori, hanem modern alapokon siessünk a munkát organizálni. A kánonjogban a munkás magának dolgozott, minden munkás vállalkozó volt; a kapitalisztikus termelésben a munkás nem dolgozik magának; a munkával s a vállalattal nincs semminemű szerves összeköttetésben; ma beállítják, holnap elküldik; s a munkás s a vállalkozó közti viszony kizárólag a magánjog keretébe utasíttatott. A kapitalisztikus produkciónak istene a profit, a nyereség, amely a vállalkozót illeti. A munkás csak eszköz e cél elérésére; eladja munkaerejét s a vállalkozó úgy veszi a munkaerôt, mint a kôszenet vagy a vasat, melyet földolgoz; a munkás csak mint munkaerô szerepel s nem mint egyén. A vállalkozó igyekszik minél inkább nyomni a munkabért s nem törôdik cseppet sem a munkás exisztenciájával; a jog s a törvény pedig mossa kezét s azt mondja: ez a szerzôdés a két szerzôdô félnek privát dolga. A munkaszerzôdésnek nincs közjogi jellege. A tôke tehát zsákmányol szabadon, s az individualizmus ôrjöngô konkurrenciát zúdít a termelés minden terére, melyben embertelenül nyomorgatja s tapossa a gyengét. Aki bírja, marja; szabad a versenytér; a közjog elvonult s nem védi a gyengét. E szerint megszakadt az összeköttetés a munkás s a vállalat közt, nincsenek szolidaritásban, s a közérdek érzete kiveszett. Méltán felpanaszolhatjuk a jogi nézetek e szerencsétlen fordulatát, midôn a reformáció után a keresztény elvek hátrányára a római jog elveinek nyitottak szabad utat, s a gazdaság terén is a római jog példájára a magánjogot emelték érvényre. A munkaszerzôdésnek magánjogi volta azonban egy rémületes tévely. A munkásnép és boldogsága igenis közérdek s nem a zsarolásnak prédája; a munka, a nemzeti termelés közérdek s nem ôrjöngô konkurrenciának a labdája; az Ínséges munkabérek közérdeket képviselnek, s következôleg a munka egész terét, a munkásviszonyokat, a munkaszerzôdést közjogilag kell rendezni. Ezt a közjogi rendezést a munka szervezése által érjük el; organizációk kellenek és szövetkezetek; az egyes ember ne álljon egymagában kiszolgáltatva a kereslet és kínálat vastörvényeinek; hiszen a gyöngének magánjoga szalmaszál s az erôsnek magánjoga hatalom. Mit csinál a munkás az ô magánjogával, hogy annyiért adja oda munkaerejét, amennyiért akarja; ez a joga megmarad; de nem ad kenyeret. A munkások viszonyait közjogilag rendezni fogják a munkásszövetkezetek révén. ,,Ha a munkások nemcsak azt a csupasz munkaerôt adják majd el (római magánjog), hanem mint személyek közösségi viszonyba lépnek a vállalkozóval, akkor eligazítják majd a nekik járó igazságos bérnek kérdését is. E célból a munkaszerzôdésnek közjogi jelleggel kell bírni. Csak szövetkezeteknek és testületeknek megteremtése által lehet a munkások s a vállalkozók, másszóval a munka s a nyereség közt tátongó örvényt áthidalni. Az egyes munkás minden bérért kényszerül munkába állni, mert munkája adja meg neki a mindennapi kenyeret. Egészen másképp áll azonban a dolog, ha nem az egyes munkás, hanem az egész munkásosztály szervezve áll a tôkével szemben; akkor aztán lehet befolyása és kihatása a munkabér megállapítására s a munkaföltételeknek meghatározására''. (Ratzinger i. m. 218. l.) Ilyen közjogi erôvel bíró tényezôk és megegyezések el fogják tüntetni a kapitalisztikus termelés embertelen kegyetlenkedéseit. Ezen a réven tovább is megyünk majd s a munkások belevonatnak mint vállalkozók az üzleti világba. Gaal Jenô ,,A társadalmi béke a közgazdasági patriarchalizmus alapján'' című művének 76. s következô lapjain olvasunk e részben érdekes adatokat Leclaire párizsi szobafestô kísérleteirôl a munkás-osztalék rendezését illetôleg. A munkások hidegen és kevés buzgalommal fogadták ajánlatát, hogy a munkabéren felül az üzlet tiszta nyereségébôl is részt juttat nekik; de csakhamar megváltoztak, midôn munkásai közt 12.600 franknyi jutalékot osztott ki, ami fejenkint 260 frankot tett. Ettôl a pillanattól fogva munkásai az eszmének meg voltak nyerve. Azok fokozódó buzgalma mellett az üzlet is mind nagyobb terjedelmet öltött, a munkabérek összege milliókra rúgott, az osztalék pedig eleinte 1--2, végre pedig az összegnek 24 százalékát tette. Ezek a törekvések jelenleg nagyon is hézagos és ritka tünemények; távol vannak attól, hogy megmozgatnák a munkáskérdést, de annyi bizonyos, hogy az út, melyen járnak, biztos, s hogy az irány, melyet követnek, practice egyedül célhozvezetô. Egyesíti a munkást s a vállalkozót, szervezi a munkát, szövetségbe köti a termelésnek tényezôit. E szövetkezésben szűnik meg a munkaerô árunak lenni s elôtérbe lép ismét a munkásember; ha e szövetkezetek általánosakká lesznek, akkor az ô kezükbe lesz letéve az egész nemzeti termelés; közjogi formákba lesz öntve a termelés s a munkás az üzleti s termelô világ önálló tagjává emelkedik. Ily hatalmas organizáció mellett a zsarolás, a kizsákmányolás, a hosszú munkanap s az ínséges munkabér, az individualizmus s a munka magánjogi természetének ez utálatos kinövései, szinte lehetetlenné lesznek s újra megvalósul a munkás s a vállalkozó közt való szolidaritás, sôt valamiképp a munkás ismét vállalkozó lesz vagy legalább lehet. Az organizációnak e hatalmas gondolatát a modern munkafejlôdés elvesztette, s mialatt okoskodott és ragyogó jogi teóriák után indult, kiesett kezébôl a középkori munkások boldogulásának fonala, titka és kulcsa, értem a munkaszervezetet. De a magánjogi kapitalista munkaszerzôdés végre is oly tűrhetetlen bajokat teremtett, hogy liberálisok és szocialisták és katolikusok, kiki a maga módja szerint kezdik belátni, hogy a szövetkezésben kell keresnünk a bajoknak közvetlen és praktikus panaceáját. Azért indulnak most a törvényhozások a munkásvédelem, a biztosítás, a munkaszervezés csapásán; e törekvéseikben a legoktatóbb teoretikus és praktikus tanulságokat bizonyára a középkori munkaszervezetek tanulmányából meríthetik. A szociális törvényhozásnak modern alapokon és modern viszonyok közt kell megoldani a munkaszervezés nehéz problémáját, melyet a kánonjog oly fényesen oldott meg; s valamint a kánonjognak ez a megoldás csakis az uzsoratilalom s a pénz improduktivitásának kimondása által sikerült: úgy a modern törvényhozás is csak úgy boldogul, ha a tôkét a konkrét termeléshez köti. Egyelôre ez irányban sem tehet mást, mint hogy a szövetkezeti ügyet törvényhozásilag mindenképpen biztosítja és elômozdítja. Az ipar terén a tôkének a munkával való szerves összeköttetése sokkal nehezebb: de a mezôgazdaság terén legújabban már oly nézetek kerekednek fölül, melyek úgy hasonlítanak a középkori munkaorganizációkhoz, mint egy tojás a másikhoz, s szinte azt mondhatnók, hogy átültetik a régi földjáradék intézményét korunkba. Fô törekvésük abban áll, hogy a pénznek független, a termeléstôl absztraháló uralmát, melynél fogva kamatot húz a termelésbôl, akár van nyereség, akár nincs, megtörjék. Gondolatmenetük a következô: A mezôgazdaságnak fôbaja az adósság, mely a földet terheli s a kamatot a gazdán kisarcolja. A gazda fölveszi a pénzt, meghatározott kamat- és tôketörlesztés föltételei alatt. A kamatot évenkint, ugyanazon kamatláb szerint fizeti. A statisztika mutatja, hogy a mezôgazdaság képtelen az óriási kamatterhet viselni s össze kell roskadnia alatta. Kezdetben a megszorult gazda bizonyosan számot vetett magával, hogy mire képes, mire nem, s míg a gabona ára nem száll le jelentékenyen s nincsenek sanyarú évek, addig úgy-ahogy csak gyôzi a terhet. De mi lesz vele, ha ínséges termés s rossz gabonaárak mellett megcsappan jövedelme? A kamat ugyanaz marad; de a konkrét termelés gyümölcse, a gazda bevétele egyaránt hullámzik s természetesen hanyatlik. Nincs arány a valóság s az önkényes szerzôdés közt; a tôke követelései nem tekintik a természet konkrét folyását, nem a termelésnek pozitív adatait. A tôke követeléseit ki kell elégíteni, ha törik, ha szakad, nem törôdve azzal, vajon a munkának marad-e valamije. Íme, itt is látjuk azt a szétrepesztô éket, amely a munkás, a gazda s a termelés közé mélyed, s a független pénzhatalomnak jussát tekintet nélkül a valóságra s a reális termelésre, kivasalja. Ki ne látná, hogy a viszony, a független, absztraháló pénzhatalom s a reális termelés közt nem is viszony; ki ne látná, hogy itt az egyik tényezônek érdekei nincsenek harmóniában, szerves összefüggésben a másik elemmel s következôleg, hogy ez az állapot vagy a mezôgazdaság romlására vezet, vagy pedig szervezést, a munka s a tôke szervezését követeli? A mezôgazdaságra nézve a kölcsön egy természetellenes szerzôdés, mely nem reális, s nem reális azért, mert nem áll a konkrét termelésnek talaján, hanem a pénz független érvényesülésének elvén. A kamatot nem engedik el, akár terem a gazdának a földje, akár nem, s méltán, hiszen a pénz produktív. Hozzájárul, hogy a gazda olcsó kölcsönt nem is igen kap, s hogy a drága kölcsönt olcsóbbá nem konvertálhatja. Természetellenes állapotok azonban nem tartósak, s a mezôgazdaságnak kölcsönterhe is már olyan, hogy likvidál maholnap. A bajjal végre megjött a belátás s a következô tervet érlelte meg. Mivel a romlás oka az a körülmény, hogy a kamatot nem a termelésbôl, hanem a pénz fiktív produktivitásából valónak gondolják, ami egy radikális tévely: azért elsô követelésük abban áll, hogy a gazda kamattartozása arányban álljon a gazdaság valóságos jövedelméhez. A termés arányában kapja meg a hitelezô a kölcsönadott pénz járulékait. Már ez is megkötése a pénznek vagy, mondjuk szelídebben, szerves kombinálása a munkának s a pénznek. De ezzel a kötelékkel még be nem érik. A szervezésnek alaposabbnak kell lennie s a valóságos jövedelemhez alkalmazkodó tôkekamatnak új jogformából kell származnia, s ez a jogforma abban áll, hogy a pénzes ember nem egyszerűen kölcsönre adja pénzét a gazdának, hanem belefekteti pénzét a gazdaságba, részben birtoklási jogot vesz magának s így a gazdaság kárában s hasznában is egyaránt részes. Mi volna ez egyéb, mint a középkori census realis? ,,Kétségkívül kell egy jogi formának léteznie, amelynek keretében a tôkepénzes részt vehet a mezôgazdasági termelésben a nélkül, hogy uzsorás kifosztásnak volna helye. A most dívó kölcsön, melynél fogva a gazda annyit köteles fizetni, hogy nem bírja ki sokáig, tényleg uzsorás szerzôdés, ha a hitelezônek uzsora-szándékai nincsenek is. Azért a pénznek kölcsön alakjában való befektetése a mezôgazdasági termelésbe határozottan kárhoztatandó. Csak oly befektetést tarthatunk igazságosnak, melyben a kamat arányban áll a gazdaság jövedelméhez ... Ezt a befektetést részletvételnek kell tekintenünk; valamiképp megveszi magát azt a gyümölcsözô jószágot s akkor az az évi járadék már nem a pénz kamatja, hanem a termelésnek tényleg egy része. Ez a rész olyan lesz, amilyen a termés ... Itt azután föltámad az a másik kérdés: Kié a rizikó? Ki áll jót az üzletért? Csak a szívtelen önzés mondhatta rá, hogy a munkásé, illetôleg a gazdáé az egész rizikó, ô álljon jót a munkáért s az egész befektetett tôkéért. De ész és jog azt felelik erre: természetes, hogy a rizikó megoszlik a két szerzôdô fél közt. Ha a termés ínséges, akkor a gazda elvesztette munkáját, hogy azonban még hegyibe ô térítse meg a tôkepénzesnek veszteségét, illetôleg elmaradt nyereségét, másszóval, hogy kamatot fizessen, az nyilvánvaló igazságtalanság volna. Ha a villám felgyújtja a tanyát, van a gazdának elég kára; ki fogja ôt még arra is rászorítani, hogy a másik félnek kárát is ô vegye magara.'' (Neue Vorschläge zür Grundentlaslung. Von Wiard Klopp. Monatsschrift für christliche sociale Reform. 1896. 436. l.) Mi ez más, mint a középkori ,,census realis'', vagy a ,,contractus societatis''? A tôkét nem tekintik függetlennek, nem önmagában produktívnak, nem olyannak, melynek kamat jár derűre-borúra, hanem a pénznek önmagában el kell tűnnie, konszumáltatnia kell, s a termelésben már nem a pénz, hanem a reális tárgy, mezô, rét, erdô szerepel, így szabadul meg a munka a pénz lidércnyomásától, így fiktív, absztrakt hatalmától, mely mint a kánya a levegôben, úgy ez, a valóságos termeléstôl eltekintve, s fölötte kóvályogva, ragadoz és harácsol. Ezt a meghasonlást a termelés tényezôi közt megszünteti a tôkének olyatén kombinálása a termelési eszközökkel s a munkával, hogy mindenük közös s mindkét vagy mind a három elem a reális produkció alapjára áll s a termékekben is az évi haszon szerint részesül. Eddig a szétválasztás, a meghasonlás a munka s a tôke közt mindig a munka rovására és kárára intézte a termelést; ha nem volt termés, a munka nyomorgott; a pénz pedig, mint produktív elem, mindig produktív volt; a rizikó is, mint említettem, kétszeresen a munka vállaira nehezedett. A munkásnak kellett elôteremtenie a termést s a teljes jótállást kamatért s tôkéért; a tôkepénzesnek pedig csak vasmarkát kellett megnyújtania, hogy a kamatot is s a tôketörlesztési részletet is bezsebelje. ,,Ha már most a hitelezô bizonyos hányadig mint részletbirtokos van a telekkönyvben bejegyezve, akkor ebbôl sohasem származhatik az a fenyegetô veszedelem, melyet a független s kamatot követelô tôkeadósság reprezentál. Ha tôkekölcsön terheli a mezôgazdaságot, akkor elôbb-utóbb a tôke diadalmaskodik; mert a telekkönyv számait nem éri sem esô, sem szárazság, sem árvíz, sem jég, sem fagy; s mikor a legazdálkodott paraszt összeköti batyuját, akkor az új birtokosra, ki talán már nem gazda, hanem csak valamiféle bérlô, ijesztôleg mered a telekkönyvi számnak zéró-sora. Nemcsak a mezôgazdaságnak, de a népeknek érdeke is kívánja, hogy az államok alapja, a földmívelô osztály, ne menjen tönkre a tôkekölcsön nyomása alatt; s az államnak, mint a jog ôrének, kötelessége a természet és jog követelményeinek érvényt szerezni,'' (i. m. 438. l.) A módra, melyet a szerzô ajánl, ki nem terjeszkedem; csak azt említem, hogy konkrét és a modern jogviszonyoknak megfelelô módozatot mutat be, a tôkekölcsönnek a mezôgazdaságból való kiküszöbölésére. Tehát úgy az ipari, mint a mezôgazdasági munka az önmagában produktívnek tekintett pénz nyomása alatt áll; ez a produktív pénz egy fiktív s idegen s szerves összeköttetésben nem álló hatalom. Ellenkezik a józan ésszel, hogy a pénz produktív ereje, ha volna is neki ilyen ereje, ne legyen harmóniában a valóságos termelésnek tényezôivel és tényeivel; az ilyen függetlenítése a pénznek mindig uzsorás lesz. Csodálkozva állunk meg a kánonjog vezérgondolata elôtt, mely a középkori munka- és pénzkombinációknak csillaga volt, s bár a modern fejlôdés a munka és tôke viszonyait össze-vissza kuszálta, mégis meg vagyok gyôzôdve, hogy minden jobb fölismerés e vezérgondolatnak világosságában serken föl s minden lépésnek, melyet állapotunk javítására sikeresen teszünk meg, ebben az irányban kell haladnia. A pénz improduktivitásának régi tézise, reánk nézve praktikus értékkel annyiban bír, amennyiben a pénznek független, a termeléstôl absztraháló állását eltörülni, a pénzt a reális termelésbe mint részletbirtokjogot befektetni, azt a termelésnek minden esélyeivel, hasznával és kárával összekötni kívánjuk. A szociális törvényhozásnak modern kiépítése, a munkásvédelem s a munkások minden irányban való biztosítása is ezt a célt s ezt az irányt szolgálja; be akarják fogni a megvadult, az individualizmusnak ôrjöngô érvényesülésétôl toporzékoló paripát, a pénzhatalmat; arányba, szociális teherviselési viszonyba kényszeríteni bele azt a minden áron kamatot szedô, törve, rombolva gazdagodó tôkét, így szervezik lassankint az elnyomorított munkát, így iparkodnak késedelmes s kikényszerített léptekkel vissza ahhoz a középkori ideálhoz, mely minden kornak a legszédületesebb haladás mellett is, ideálja marad, a munkának organizációjához. ======================================================================== A pénzgazdaság tarthatatlansága (1898)[18] A szociáldemokrácia a nemzetgazdasági válság okát és a bajnak teljes kifejezését a tôke s a munka ellentétében látja. A tôke és a munka két egymással szemben álló, egymást elnyomni igyekvô elem. Szét vannak választva s egymás a ellen uszítva. Pedig az egész világ látja, hogy vállvetve s karonfogva kellene járniok. Ez ellenségeskedésben természetesen a tôke a zsarnok elnyomó s a munka a pária s a helóta. Az elnyomás és lenyomás lejtôjén mind mélyebben siet le a végleges tönk örvényébe a kihasznált s kifacsart munka, a szegénység s kiszipolyozás lejtôjén csúsznak le a társadalom alsó rétegei, s a valóságos rabszolga élet, de sôt ennél is nyomorúságosabb lét lesz sorsuk, ha meg nem emberelik magukat s meg nem változtatják a modern kapitalista termelést. Félre tehát a kapitalizmussal s a kapitalista termeléssel. A szociálisták konzekvenciája mindig így hangzik: el vele. Okoskodásuk roppant egyszerű: A nemzetgazdasági válságnak oka a tôke és munka különválása; ez szüli a társadalmi munkás rétegek elszegényedését s egyeseknek rémgazdagságát; már pedig ez a baj addig tart (ismétlôdik, ha enyhítjük, s fokozódik, ha újabb tényezôk siettetik a kapitalista produkciót), míg a tôke magánbirtok lesz: tehát a magánbirtokot meg kell szüntetni; a tôkét, s a tôke alatt itt minden termelési eszközt értenek, földet, marhát, erdôt, házat, gépet, közbirtokká kell tenni. Akkor a magántôke többé nem exisztál; a munka s a tôke közti ellentét megszűnik. A recipe nagyon egyszerű; de a szillogizmus májorja rossz. A nemzetgazdasági válságnak oka nem a tôke s a munka szembenállása; nem az, hogy egyik kézben van a tôke s másik kézben a munka; ez is baj; s ezen is kell változtatni s lehet is változtatni; de a modern társadalmi válság találó kifejezése nem ez, hanem a pénzgazdaság. Tôke és pénz nem mindegy; de a most dívó nemzetgazdaságban tényleg a per exellentiam tôke a pénz. Jól mondja ezt Marx Károly: tôke alatt manapság a szó legszorosabb, tehát tulajdonképpeni értelmében a pénzt értik. Tôkét befektetni valamely vállalatba vagy földbe, szôlôbe, annyit jelent, mint pénzt költeni rá. Azonban ez az állapot a tévely s a romlás útja, s annak nem volna szabad lennie; mert tôke alatt a termelés eszközeit kell érteni: a termô földet, a faragható, a tüzelô fát, szenet, azután azokat az értékeket, melyek a termelésbe befolynak s értékük egy részét abba átviszik, milyenek a gépek, a gyárak; ez az a tulajdonképpeni termô elem, s egy is a tôke! Ez a tôke s a rája fordított munka adja a terményt, s a terménybôl élünk. Mily egyszerű s meg nem szakított folyamat ez önmagában: a nyersanyag megvan, a munka hozzájárul s termény lesz belôle; mily világos a termelésnek itt kivillanó célja: termelünk, hogy fogyaszthassunk s hogy életünket minél tökéletesebb kultúrfokon fönntarthassuk. Azért dolgozunk mindnyájan vállvetve s közös erôvel, hogy mindnyájunk szükségletei ki legyenek elégítve, hogy mindnyájan minél jobban s boldogabban éljünk. Azonban ez egyszerű s világos folyamatot, ez ésszerű célt megzavarja, megakasztja s lefokozza a pénzgazdaság, s egészen más célt tűz ki az emberi munkának. Az ô programja ez: az emberi munka célja a pénzcsinálás. Minél több pénzt... ez a jelszó. Azért termelünk, hogy minél több pénzt vegyünk be. Nem azért termelünk, hogy az emberiség szükségleteit födözzük; szó sincs róla; hanem azért, hogy minél több pénzt csináljunk, hogy minél nagyobb haszonnal -- s a haszon az annyi, mint pénz -- dolgozzunk. Azért adunk-veszünk, hogy minél kevesebbet adjunk ki, s minél többet vegyünk be. Ha azért veszünk, hogy az árut, pl. kenyeret, posztót, bôrt céljainkra fölhasználjuk, akkor a körforgás az áru és pénz közt nagyon természetes s nem esik gáncs alá; de a modern gazdaság, amennyiben azt itt tekintjük, nem azért ad és vesz, hogy szolgáljon az életnek, hanem azért, hogy -- mint mondtam -- minél kevesebbet adjon ki, s minél többet vegyen be. Hogy egy áru mit ér, azt nem ítélik meg abból, hogy önmagában mennyit ér, hanem abból, hogy mennyi pénzt adnak érte. Nem az érték, hanem az ár, vagyis a pénz, a fô. Tehát a termelés nem azt célozza, hogy legyen termény, elkölteni való s elégséges a nép szükségleteire; hanem azt nézi, hogy legyen annyi, amennyibôl lehetôleg sok pénzt s minél több pénzt kaphasson; a piac nem azt nézi, hogy a termény mit ér, hanem azt, hogy mi az ára a terménynek, vagyis hogy mennyi pénzt kap érte. A pénz áll tehát az elôtérben; a pénz a jelszó; a pénz a cél; a pénz az uralkodó hatalom; a termô értékek, a termelés, a termények, azok mind a háttérben kuporodnak, emelkednek és zsugorodnak a szerint, amint a nyakukon ülô, általános regulátor, a pénzhatalom engedi, hogy lélekzetet vegyenek s moccanhassanak. Tehát nem a valóságos, önmagában álló érték, hanem az érték jele, a pénz, uralkodik a világon. Ezt az uralmat s ezt a rendszert pénzgazdaságnak, financiának, financiális kapitalizmusnak hívjuk. Ez a financiális kapitalizmus képezi fôokát a világ nemzetgazdasági válságának. Az ô rovására kell elsôsorban írni minden bűnt és bajt, melyet a modern nemzetgazdaság elkövetett. A financiális kapitalizmussal kell elsôsorban megdistingválni minden állítást, mely szociálreformerek száján elhangzik a kapitalizmus ellen; mert ha azt mondják, hogy le a kapitalizmussal, éljen a közbirtok! erre méltán azt lehet felelni: mindenesetre s elsôsorban le a financiális kapitalizmussal; de tartsuk fönn a magánbirtokot. Mi tehát kétféle kapitalizmust különböztetünk meg: a természetes erôgyűjtés és termelés kapitalizmusát, s a természetellenes, pénzgyűjtô és pénzcsináló kapitalizmust. A természetes kapitalizmus termelési eszközöket gyűjt, hogy az élet szükségleteit födözô termelést bel- és külterjedelmesebben folytathassa; a pénzkapitalizmus pedig pénzt gyűjt, s pénzzel dolgozik, hogy minél több pénzt csináljon és harácsoljon. Pénzt harácsolni pedig kétféleképpen lehet; elôször úgy, hogy valaki valamit olcsón vesz, s ugyanazt a dolgot, minden további munka nélkül, drágábban eladja; másodszor úgy, hogy valaki pénzt ad másnak, s a nélkül, hogy valamit tenne hozzá és róla, többet kap vissza. Ezt az utóbbit manapság kamatnak, elôbb uzsorának hívták. Ne mondja rá erre a megkülönböztetésre senki, hogy hát a kereskedelem e szerint a pénz- kapitalizmushoz tartozik s következôleg erkölcstelen, mert a kereskedô olcsóbban vesz s drágábban ad. Tényleg a kereskedés nem a legjobb hírnévnek örvendett régen, mert könnyen átcsapott a pénzcsinálás mesterségébe. Nekünk a kereskedôk hasznát, azt a ,,többletet'', melyet vesznek a vevôktôl, munkájukért járó díjban kell keresnünk; ôk az árukkal dolgoznak, az áruk veszedelmét ôk viselik, s ezért jár nekik a többlet. Különben szívesen elismerjük, hogy a modern termelés oly komplikált ôserdô, hogy abba az egész soron még senki sem vágott léniákat, senki sem húzott határvonalakat a megengedett s a meg nem engedett kapitalizmus közé. Van igen sok kereset és üzlet, mely legalább is kétséges s nehezen dönthetjük el, vajon pénzuzsora-e vagy erkölcsös üzlet-e. Azért tartózkodik az egyház s a morális is a börzeüzletek megítélésétôl. Ki lesz az a magnus Apollo, aki az erkölcsi jónak és szépnek eszményét a börzecsarnokba beviszi s azt a töméntelen és sokféle pénzmanipulációt ítélôszéke elé idézi? Eddig úgy vesszük észre, hogy a moralisták nem igen ártják bele magukat a börze üzelmeibe. S nem is tehetik; elôször a nemzetgazdaságnak kell ott a rostáló, darabos munkát elvégeznie, s csak azután leszünk képesek a morális szempontjából a börze üzelmeit megítélni. De ha nem is lehet minden modern pénz-üzlet fölött egyszerűen pálcát törni, s ha nem is szabad a mérsékelt kamatot tilos uzsorának bélyegeznünk; a rostálás művelete örvendetesen halad, s a nemzetgazdaság a bajoknak s visszaéléseknek szerencsésen fölkutatja forrását. Jelenleg a pénz természetellenes hatalmára jár a rúd; a pénzgazdaság aránytalan elhatalmasodásában keresik a válság okát. Erre az irányzatra vall az a fönt említett különböztetés a természetes kapitalizmus s a pénzkapitalizmus közt; ez a különböztetés magán hordja a méltányosság bélyegét a tôke iránt általában; nem hirdeti a radikális szociáldemokraták irtó háborúját minden néven nevezendô tôke s magánbirtok ellen, hanem csak a financiális kapitalizmus ellen, azután pedig a pénzgazdaságot le akarja kötni a reális termeléshez, hogy az ne garázdálkodhassék szabadon s függetlenül, s így reméli rendbe hozni a tôke s munka közt szükséges, s most megbolygatott egyensúlyt. Az én feladatom e dolgozatban rámutatni ez érdekes irányzat elveire és fölfogására s összehasonlítani azt a radikális, minden néven nevezendô tôke ellenzôinek nézetével; ez összehasonlításból ki fog világlani, hogy mint mindenütt, úgy itt is a túlzók csak az irányt képesek megjelölni, de a mértéket s az újjászervezés módját nem képesek megállapítani; másodszor ki fog világlani a régi salamoni bölcsesség, hogy nil novi sub sole, új, meglepô kiadásban, mert bámulni fogjuk középkori juristák s moralisták elveinek fényes beigazulását. Kezdem elôször a radikális tôke-ellenzôk nézetén. Ismeretes a szocialista regényírónak, Bellamynak parabolája, melyben föl akarja tüntetni minden néven nevezendô tôkének tarthatatlanságát s következôleg a magánbirtok eltörlésének szükségességét, amennyiben ez a magánbirtok a termelési eszközökre terjed ki. A parabola következô. Hol volt, hol nem volt, volt valahol egy ország, ahol vízbôl éltek az emberek, s mindenbôl vizet csináltak. Történt pedig, hogy egy marék-ember hatalmába kerített mindent, amibôl vizet csinálni lehetett; ezt a marék-embert kapitalistáknak hitták; ezek a kapitalisták csak oly feltétel alatt adtak a többi embernek abból a vízbôl, ha nekik dolgoznak. Óriási nagy vízmedencét csináltattak, melyet piacnak hívtak, s ebbe a medencébe vezettették a vizeket mind. A kapitalisták s munkás nép közt azután a következô szerzôdés létesült; minden akó vízért, melyet a munkások a medencébe szállítanak, egy fillért kapnak s minden akó vízért, melyet, hogy megéljenek, a medencébôl kimerítenek, fizetnek e kapitalistáknak két fillért. Így a kapitalisták minden akónál egy fillért nyertek. A nép ebbe belenyugodott. De nemsokára egy rémes dolog történt. A víz egyre szaporodott a medencében, nôttön-nôtt, kiáradt; vô pedig vagyis meregetô mindig kevesebb lett s a nyereségfillérek nemhogy szaporodtak, de csökkentek számban. A kapitalisták tehát beszüntették a munkát, s fölhívták népet, hogy vegyen vizet; de mivel a munka szünetelt, ami még volt fillér, az is elfogyott; volt víz elég, de venni nem vehettek belôle. A kapitalisták tehát nem dolgoztattak, mert víz volt elég, s fogyasztás nem volt; a nép meg nem fogyasztott, mert pénze nem volt. Lett erre nagy jajveszéklés, s ezt krízisnek hívták. Hová lett tehát a pénz? fölgyülemlett a kapitalisták kezei közt, s a forgalom megakadt; nem azért, mert többet termelni erejük nem volt; nem azért, mert fogyasztani többet nem bírtak; de mert nem volt pénz, nem volt a népnek fogyasztási képessége. A termelés s a fogyasztás tehát nem a természetes erôk s szükségletek szerint igazodik, hanem mesterségesen van lekötve egy folyton lappangó krízisben. A gazdaság jelen folyása önmagában hordja az ellentmondást; a fogyasztás elsorvad a termelés kapitalista módja miatt. A termelés nyúzza a fogyasztó közönséget, s a fogyasztó közönség beadja a kulcsot, nem fogyaszt s így véget vet a termelésnek. Senki sem tagadhatja, hogy ez tényleg így van; de most kerül sorra a következtetés s fölmerül a kérdés: miért van ez így? s mi szüntethetné meg e természetellenes ellentmondást? A szociáldemokraták hamar készek a felelettel. Ez a visszás állapot, mondják ôk, addig tart majd, amíg a termelés eszközei privátvagyont képezhetnek; mert míg a magánbirtok fönnáll, addig fölgyülemelhetik néhány kézben az egész termelési kapitális. A kapitalisták hatalmukba keríthetik a termelési eszközöket; mindig több pénzt vesznek be, mint amennyit kiadnak; a többleten ismét több termelési eszközt, gépet, nyersanyagot szereznek s ekképp az egész termelés az övék; ôk nyomják a munkadíjat; a népnek vész fogyasztási képessége s kész a krízis. Míg ellenben, ha a termelési eszközök közvagyont képeznek s a munka megkapja a maga díját; szabályozni lehet a termelést a fogyasztás szerint; annyit termelnek, amennyi kell, s a munka megkapja a maga részét, ti. annyit kap, amennyit fogyaszt. A radikális elemek azt tartják, hogy a világon nem lehet segíteni addig, míg a termelési eszközök a magánbirtokosok kezén maradnak, s elôttük Bellamy parabolája szorosan kimutatja a krízis szükségességét, s a tôkének rablógarázdálkodásai után a termelés valamennyi kerekeinek végleges megrekedését. A tôke magamagát gyilkolja meg. Ez lesz a kapitalista termelés csôdje. Ellenben a mérsékelt elemek azt felelik, hogy lehet a világon segíteni a magánbirtok keretében is, de természetesen bizonyos föltételek alatt; ezeket a föltételeket lehetôleg összevonva, mondják, egy föltétel alatt segíthetni a világon, ha szervezzük a modern termelést. Szervezni a termelést, -- szervezni a munkát, s kiváltképpen: lekötni a pénzt. Jelenleg a pénz-kapitalizmus mindent szétszed és megbolygat; krízisekbe sodorja a gazdaságot; ha visszaszorítjuk a pénzt az ô természetes medrébe: akkor meg lesz oldva minden kérdés, el lesz oszlatva minden nehézség. Véleményem szerint kár ezt a két nézetet mint ellentétet egymással szembe állítani olyképpen, hogy vagy az egyikét, vagy a másikát tartsuk a gazdasági bajok kizárólagos megoldásának; hanem el kell ismerni, hogy mind a kettô mond részben valami igazat. Megegyeznek elôször a tulajdonképpeni baj konstatálásában. Mind a két nézet azt mondja, hogy a gazdaság válsága jelenleg a forgalom fönnakadása. Hívjuk vissza emlékezetünkbe Bellamy paraboláját. Sok a víz, de nincs pénz. A tôke oldalán fölhalmozódott a birtok, a vagyon, a pénz; a fogyasztás pedig pénz nélkül éhezik. Nincs vevô; tehát nincs termelés. A pénz nem forog; ez a krízis. Szerepel itt eo ipso a termelés krízise; a termelés megszűnik; a munka szünetel; de voltaképpen ez mind azért van, mert nincs pénz a fogyasztók kezében. Tehát a baj összetett nevében, bármint is kereszteljük azt a bajt, a pénz szónak okvetlenül kell szerepelnie. A másik nézetnek, mely Bellamy paraboláját szintén elfogadja, nincs kifogása az ellen, hogy a bajt a forgalom fönnakadásában keressük; sôt eziránt a radikálisokkal megegyez. A második pont, mely körül a nézetek szintén megegyeznek, abban áll, hogy szervezni kell a termelést, szervezni a piacot, lekötni a pénzt. Az eltérés a két nézet közt csak az, hogy Bellamy radikális követôi mindezt csak akkor gondolják elérhetônek, ha a termelési eszközök körül minden magánbirtok megszűnik. Azonban hagyjuk ezt a következtetést a teoretikusokra s foglalkozzunk csak a gazdasági krízisek szereplô tényezôivel. Ezen a konkrét alapon hamar fölismerjük, hogy a fôbibe, mely minden érintésnél gyulladásba jön, s mely körül a nemzetgazdasági kóranyag veszedelmes kelésben gyülemlik föl, bizonyára a pénz! A parabolában is, meg a valóságos világban kifogy a pénz, ezt követi a termelési pangás, s a munkások éhenveszte; a valóságos világban azonkívül a pénz hullámzása még mindenféle más termelési fönnakadást létesít, s a modern gazdaság nemcsak azon az egyszerű parabolás módon, hanem gôzszivattyúknak beváló mesterfogásokkal szipolyozza ki s tereli el a pénzfolyamot a fogyasztó és termelô munkás-közönség tájáról. Ezt a végzetes folyamatot s annak jogi formáit pénzgazdaságnak hívjuk. Ha ezt a folyamatot meg bírnók akasztani, s kiváltképp, ha a második nézet által kontemplált rablási mesterfogásokat meg bírnók akadályozni, akkor a parabolás pénzfelgyülemlés vagy nem lenne lehetséges, vagy csak nagyon kis mérvben menne végbe. Magára a pénzgazdaságra nézve is sokkal jellemzôbbek azok a módok, melyeket a második nézet kifogásol; ezekrôl el lehet mondani, hogy bennük nyilatkozik meg a ,,kat-exochen'' financia. A financiális kapitalizmus emeli el a pénzt a valóságos értékektôl, az alkot alaki értékeket, az szabja meg az árakat, s a pénznek szédületes, rohamos forgalma által azt eszközli, hogy a munkások sem kapják meg bérüket, s így tényleg a Bellamy-féle parabolás meg a többi nem parabolás nyomorúságok okozójává válik. Azért jónak láttam a nemzetgazdaság válságának okait a második nézet fölfogása szerint tisztázni s azután a parabolás nagy tönkre átmenni, hogy azt kellôen méltányolhassam. A világ baja tehát az, hogy nincs pénz. S ugyan hová lett? Fölgyülemlett, s nincs elosztva: pénzfölgyülemlés ez a baj. Mi e bajnak oka? Három okot sorolhatok föl itt egy ülô-helyen: az árképzést, az értékképzést s a pénz függetlenségét a reális termeléstôl a kamatszedésben. A. negyedik okot Bellamynak hagyom s a parabola megbeszélésénél adom elô. Abban a három okban van kifejezve a financiális kapitalizmus; ez a három tünet jellemzi a pénzuzsora iszonyú zsarnokságát, mely azonban csak addig tarthatja fönn magát, míg a világ a zsarolás ismeretére nem ébred; mert mihelyt arra az ismeretre jut, lerázza magáról a tűrhetetlen igát. Kezdjük az árképzésen. Az árképzés a modern nemzetgazdaságban végleg el van nyomorítva s meg van hamisítva. Az ár akkor volna igazságos, ha az értéknek megfelelne. De mennyire távol esik ez a két fogalom: ár és érték, holott a valóságban teljesen födniök kellene egymást! Az érték = valor, a dolog valamirevalósága, magának a tárgynak reális minôségétôl függ; az ár = pretium, pedig attól, hogy mit adnak érte. Ez a két funkció nem mindegy; érték és ár úgy különböznek egymástól, mint félmétermázsa liszt, egy nadrág, két métermázsa bab és tíz forint! Az érték a valamirevalóság; az ár pedig az pénz! Mire kellene természetszerűen a termelésnek irányulnia? Mindenesetre a való értékekre, melyeket a fogyasztás jelöl meg. A termelésnek teljesen a fogyasztás miatt kellene végbemennie; tényleg azonban a fogyasztásra való tekintet most csak másodrendű; elsôsorban áll az ár. A fogyasztást a termelés csak eszköznek tekinti; a cél az ár, vagyis a pénz. Mindenki azért termel, hogy minél több pénzt vegyen be: a bányavállalkozó minél több pénzt a kôszénbôl; a fonógyáros minél több pénzt a fonálból és cérnából; a földmíves minél több pénzt a gabonából. Hogy miért keres mindegyik minél több pénzt, annak oka az, mert pénzzel vesz, szerez, fizet mindent; pénzben van kifejezve minden érték, akár ér annyit a dolog önmagában, akár nem; azt senki sem kérdezi; mindenki mindenütt mindenekelôtt a pénz mennyiségét nézi; sok vagy kevés pénz? ez a kérdés; sok vagy kevés termény és áru? az mellékes! A valóság tehát nem számít sokat; a fôdolog a pénz. Azért a bányavállalkozó, a fonógyáros, a földmíves is ezt nézi, ezt számítgatja; de épp ezt egykönnyen meg nem tudhatja. Hogy mennyi cérnát, kôszenet, fonalat, gabonát termel, azt megtudja s pontosan megdézsmálja; de hogy mennyi jövedelme lesz ebbôl, vagyis hogy mennyi pénzt kap érte, azt nem tudja. Pedig rá nézve ez a fontos, ez a döntô. Jó, derék üzletember létére ugyanis mindent pénzben számít, pénzben fejez ki. Ha a munkát számítja, ennyi meg ennyi forintot emleget; vajon azután a napszám 60 kr. vagy egy forint, vajon a munkás megkapja-e a magáét, azt a számok nem nézik. Ha a termelés eredményét számítja, ismét csak forintokat emleget. Ha sok pénzt vett be s keveset adott ki, akkor dörzsöli kezeit s azt mondja: jó üzletet csináltam. A jövedelem nem függ mindig a termény sokaságától, vagy jóságától, hanem az árától; 20 métermázsa búzát néha jobban lehet eladni, mint máskor 25 métermázsát; a termelô pedig azt nézi, hogy minél jobban eladhassa áruját. Ez az, amit mondtam, hogy a termelés nem a fogyasztás miatt van elsôsorban, hanem az ár, tehát a pénz miatt. A termelônek mérlege nem arra iparkodik, hogy minél több legyen az Isten áldásából s a munkatermékbôl, hanem arra, hogy minél jobb ára legyen a terméknek. Tehát a termelést az árak regulázzák. Ha az árak igazságosak, a fogyasztás szabja meg a termelés határait, s ez természetszerű állapot; de ha az árak igazságtalanok, akkor a termelés nyög, összezsugorodik, pang s kríziseket provokál. Itt látjuk, hogy milyen nagy hatalom a pénz az ár által. A termelésnek ugyanis az árak parancsolnak; a termelés az ár révén benn áll a pénz állatjegyében. Ha az árak jók, ha a munka fizet, akkor a termelés is nagyban folyik; míg ellenben, ha az árak rosszak; akkor a termelés pang, a munka szünetel, nincs kereset, hanem krízis. Azt gondolhatnók már most, hogy az ár révén nem fogja fenyegetni veszedelem a termelést, mert hiszen az ár a fogyasztástól függ; ha sok a fogyasztó és nagy a kereslet, akkor az ár is magas lesz; ha nincs fogyasztó, akkor az ár csökken. A fogyasztás fogja meghatározni az árak által a termelést. Valóban nincs természetesebb összefüggés, mint a termelésnek viszonya a fogyasztáshoz; sajnos azonban, hogy a termelést nem a fogyasztás, hanem az üzérkedés lelketlensége regulázza s tartja rabszíjon. Azért az ár nem fejlik természetesen, s ez a modern nemzetgazdaság egyik fôhibája. A termelés a piacon az ártörvénnyel találkozik. Van egy természetes ártörvény. A számító gazda tudja, hogy a természetes ártörvény szerint a kínálat versenyszerű emelkedése csökkenteni fogja az árakat; ha a kínálat nagy s a kereslet kicsiny, az ár csökken; ha a kereslet nagy s a kínálat kicsiny, az ár emelkedik. Az üzletvilág, de meg a laikus is jól tudja, hogy kevés kínálat mellett kisebb tömeg többet jövedelmez, mint nagyobb kínálat mellett nagyobb tömeg; mert a nagyobb kínálat lenyomja az árakat. A nagyobb tömeg ez esetben kisebb értéket, azaz pénzösszegben kifejezett kisebb ár összeget reprezentál, mint az ellenkezô esetben a kisebb tömeg. Érdekesek e részben Georg King kimutatásai. Ha az aratás egy harmaddal jobb, mint a közönséges éveké: akkor annak az egy harmaddal jobb aratásnak a pénzértéke csak félannyi, mint a közönséges termésé. Ha pedig megfordítva egy harmaddal rosszabb egy évnek termése a közönséges évek termésénél, akkor a pénzérték kétszerannyi, mint a közönséges évek terméséé. Ha tehát a gazdák szövetkeznének abból a célból, hogy a legnagyobb jövedelmet elérhessék, akkor a közönséges évek termésénél egy harmadrésszel kisebb tömeget kellene piacra hozniok. Ha például egy közönséges termés mennyiségét 300-zal jelezzük s a jó termés 400-at hozna; a legnagyobb jövedelmet az esetben érhetnôk el, ha csak 200 mennyiségrészt hoznánk a piacra. Elismerjük az áralakulásnak különféle tényezôit, melyeket két szóval jellemezünk: kínálat s kívánat. Azonban rá kell mutatnunk ennek az ártörvénynek is a hátrányaira, pedig ezt ,,természetes ártörvénynek'' mondjuk. Árnyoldala már ennek a törvénynek is, hogy nem a fogyasztás szükséglete, hanem a kereslet s kínálat viszi benne a fôszerepet; kereslet-kínálat pedig a kereskedôk dolga, s valamint az egész nemzetgazdaság, így a kereskedés s a vele karonfogva járó termelés nem a fogyasztást, hanem a pénzjövedelmet nézi. Lehet, hogy a jövedelemcsökkenés már jóval a szükséglet födözése elôtt áll be; még nem termeltek annyit, amennyi kell, s már csökkennek az árak; egy jó termés kilátásai már leszállítják a gabona árát; pedig az a jó termés még nem túltermelés, sôt az is lehetséges, hogy még nem is födözi a szükségletet. Máskor meg maga az a hír, hogy sok és nagy készletek vannak valamibôl fölhalmozva, lenyomja az illetô áru árait. Természetes dolog, hogy a termelés is elfordul az oly cikk termelésétôl, mely nem fizet jól, s más cikkre veti magát. A termelés e szerint nem találja a maga elônyét a cikkeknek még oly arányú termelésében sem, amely arány semmivel sem haladná meg a természetes szükségletet, hanem a szükséglet határai közt maradna. Alig termel ugyanis nagyobb mérvben egy cikket, már csökken az ára a cikknek s a termelés nem boldogul. De sôt, nemcsak nem boldogul, hanem biztosan rajta veszít, s tönkre megy éppen a bôséges termelés következtében! Ezt a veszedelmet illusztrálja Neurath, bécsi egyetemi tanár, a pénzszükséglet kimutatásával. A vállalatok s gazdaságok ugyanis manapság átlag oly termelési eszközökkel, gépekkel, cikkekkel dolgoznak, melyeket hitel útján szereztek, s a tôkét is s a neki megfelelô kamatot törleszteni tartoznak. Fizetési kötelezettségek még más úton is hárulhatnak a termelôkre; ki kell elégítenünk örökös társainkat, meg kell fizetnünk, még pedig pontosan adónkat. Gazdasági föllendülések korszakában a fizetési kötelezettségek földek, telkek, gyárak, részvények vásárlásából erednek, mert ezeknek árát már elôre meghatározza a még csak papiroson kiszámított, s reménységben zöldelô jövedelmezôségük. A reklám buzgón dolgozik a jövedelmezôség kiszínezésében s az így felsrófolt vételárakban már elôre elszedi, még pedig kemény pengô pénzben a befektetett tôkék kamatjait. Hogy azután a vállalat is beválthatja-e reménységeit s kilátásait pengô forintokban, az a jövônek titka. A vállalat tehát nekiáll a termelésnek, nyakában a sok teherrel, fizetési kötelezettséggel s igyekszik elôteremteni tartozásait. Neki jövedelem, vagyis pénz kell, így azután nincs s nem is lehet tekintettel sem arra, hogy minél többet termeljen, sem arra, hogy a nép szükségleteit fedezze, sem arra, hogy a munkások javát szolgálja; neki a jövedelmet kell szolgálni. A termelés egészen a pénz szolgálatában áll; a pénz parancsol neki. A munka pedig ezáltal nagy rövidséget szenved, mert lehetne, sôt kellene még termelni az elhagyott termelési cikkekben, ha csak a szükségletet tekintjük; de a profit határozván meg a termelés mértékét s irányát, több termelési ág, mely nem fizet eléggé, parlagon hever, s a munkás kezek ölbe rakva kénytelenek nélkülözni a keresetet. Íme már a ,,természetes ártörvény'' is galibát csinál s lesrófolja az árakat, s ennek következtében bénítja a keresetet. Sokkal nagyobb bajt okoz azonban az üzérkedés szelleme, mely az árképzés mezejére lép s ,,játszani'' kezd. Keres és kínál papiros- búzát; elad és vesz száz meg százezer métermázsát, melynek egyetlenegy szeme sem létezik sehol; eseményeket költ vagy valóságos adatokat ferde világításba állít; rémhíreket terjeszt, ijeszt, megszólal, hogy ez úton emelhesse vagy csökkenthesse az árakat. Az árak emelkedését vagy csökkentését pedig sohasem fordítja a termelônek, hanem mindig az üzéreknek hasznára, így rövid idô alatt mesés gazdagságot halmoznak föl vagy vesztenek el egymás közt, s förtelmes gazdasági károkat okoznak a termelôknek. A társadalom tehetetlenül áll e szívtelenül űzött játékkal szemben; nem érti a jelenséget; csak azt veszi észre, hogy a búza majd oly olcsó, hogy a termelônek tönkre kell mennie, majd oly drága a kenyér, hogy a termelôvel a fogyasztó is elpusztul. Az arany internacionálé pedig gyarapszik rohamosan, meseszerűen. Éppen a tavaszi magas búzaárak s utána nyomban az árak hanyatlása világos például szolgál arra, hogy mily természetellenes az árképzés egész folyamata. Leiter Levi József az a szörny, amely -- s nem aki --- pénzszomjában annyi millió és millió embernek kenyerét drágította meg s épp a szegénység filléreit szívta föl milliós aranyzsákjaiba. Májusban ez a spekuláns 20 millió dollár nyereséget vágott zsebre a búzaár emelkedésének révén, s mi mindnyájan, mikor a kétszeresére drágult liszt árait nyögtük, filléreinkkel Levi zsidónak adóztunk. Voltak a magas áraknak természetes okaik is; ilyenek, hogy túltermelés nincs, Amerikában háború van, Oroszország kiadta a búzakivitel tilalmát, s e tényezôknek állandó behatása alatt a gabonaár állandóan magas, de természetes színvonalon, a 13 frt körül mozgott volna. De Levi zsidó rémképeket hozott a piacra, fölzaklatta az embereket és 17 forintra emelte a búza árát akkor, midôn a termelônek már nincs eladni való búzája, de van az üzér-zsidóknak. Kérdezzük magunkat: ért-e az a búza igazán 17 forintot, ez volt-e annak természetesen alakult ára? Szó sincs róla. Ezt az árt a spekuláció teremtette, s a maga érdekében kihasznosította. Volt-e a Levi zsidónak tán annyi gabonája, amennyit eladott és vett, s amennyiért azután a különbözetet megfizetni s miután az árak estek, magának is elbuknia kellett? Mindebbôl a búzából a Levi zsidónak aránylag nagyon kevés szeme volt; de nincs is rá szüksége, hiszen ô a búzával csak spekulál. S mégis piacra dobott három millió métermázsát 8 forintjával. No, ez éppen jókor jön! írta egy lap. Ebben az Ínséges világban, két héttel az aratás elôtt, mikor senkinek sincs búzája, de mindenkinek kellene: egyszerre 3 millió métermázsa 8 forintos búza! Hisz ez nagy áldás! Ha a szállítási költséget is számításba vesszük, mindössze 8 frt 68 krba kerül métermázsája. És mi fogyasztjuk a 12 forintos búzát és engedjük népünket pusztítani a pellagra-járványtól, amit a kukoricaliszt túlságos élvezete idéz elô. Reméljük, a magyar kormány elsô kötelességének fogja tartani Leiter Levi gazdag készleteibôl hamarosan megfelelô mennyiséget beszerezni és azt az éhezô nép közt ingyen vagy kamattalan kölcsönképpen kiosztani. Mennyire fog ennek folytán a szocializmus mérge csillapodni, mennyire javul a kilátása ennek folytán annak, hogy az idei aratást nagyobb rázkódtatások nélkül bonyolíthatjuk le. Csakhogy egy hibája van a Levi búzájának, az, hogy papirosból van és így nem lehet megenni. A papiros-búza óriási készletei piacra dobatván, természetesen csökkentik az árakat. A spekulációnak e lelkiismeretlen, alávaló garázdálkodásai végleg aláássák a reális termelés s az izzasztó munka minden igyekezetét. A papirosbúza s az aranyszemű gabona egyforma elbírálás alá esik; ára egyforma; csakhogy a papiros-búzát termelni nem kell s mégis nyomni lehet vele a valóságos búza árát. A játék azonban tovább folyik, Levi helyett Jerig lép az arany internacionále diktátori trónjára. Levi megbukott s három millió métermázsa búzát dobott (!) a piacra, amelybôl maga Levi sem lakhatnék jól egyetlen egyszer is; de ha nem is lakhatik abból senki egyszer sem jól, az a 3 millió métermázsa nagyon jókor került eladóra; nem papiros, de igazi búza; ezt a nagy értéket minél olcsóbban meg kell szerezni; s íme hetek óta szól az ének a fenséges termésrôl, a kedvezô idôjárásról (így volt ez, midôn e cikket írtam, június elején), s hogy még az ördög is segítse a börzét ŕ la baisse munkájában, ott terem a piacon a Levi zsidó 3 millió métermázsa búzája. No hát, ahol annyi a búza, ott az ártörvény az ár hanyatlását vonja maga után s halljuk is, hogy miképp csökkenti a börze még annak a reménybeli termésnek is az értékét a pünkösd óta beállott folytonos árhanyatlásával. Az árképzésnek ezt a módját találóan hívják játéknak. Valóban játék az, de förtelmes és végzetes játék; játék, melyet a lelkiismeretlenség, a nyerészkedés s a törvényesített uzsora folytat a legfontosabb érdekekkel. A termelô kockáztat, izzad, fárad; az ô munkája a természet erôin s az idôjárás esélyein fordul meg; az üzér pedig söpör aranyat, akár esik, akár nap süt, akár van termés, akár nincs. Az ilyen manipuláció teljesen diszkreditálja magát a kereskedést is. Az üzérkedés nem kereskedés. Sokszor olvassuk a lapokban, hogy a kereskedésnek van termelô ereje. A minap is azt írta az ,,Alkotmány'' (1898. 145. sz.): ,,A zsidóknak köszönhetjük, hogy kereskedelmünk maholnap elveszti termelô jellegét''. P. Michael is legújabb történeti művében a kereskedelemnek termelô képességet tulajdonít. Máshol ismét azt olvassuk, hogy a kereskedelem, eltérôleg a többi termelési ágaktól, alaki értékeket termelvén, az üzérkedés teszi mozgató idegét. Mi az az alaki érték? Az alaki érték az, hogy azt, amit olcsón vesz, azt drágán eladja. Már pedig ez a felfogás egy végzetes nemzetgazdasági tévely, s e fölfogás szerint igazodó gyakorlat a szó szoros értelmében vett csalás és uzsora. Aki ezt igaznak és megengedhetônek tartja, az téved, s aki e szerint cselekszik, az tilos úton jár. Ha pedig sokan vannak, kik ez úton járnak, akkor ez a gazdasági irány általános krízissé fajul, amint azt most is sajnosan tapasztalni kényszerülünk. Minél több pénzt csinálni a nélkül, hogy a valóságos értékekbe munkát fektetnénk bele, ebben rejlik a kapitalizmus átka és uzsorás volta. Az alaki érték tehát nem érték, hanem fikció. A kereskedelemnek csak az áruk körül kifejtett munka díjára s a veszélyért és kárért járó illô kárpótlásra van joga. Miért fizessük különben, ha nem munkájáért? Vagy talán azért fizessük, hogy spekulál? hogy olcsón vesz és drágán ad? Az árak igazság szerint a valóságos viszonyoknak kifejezôi és az élet szükségleteihez és céljához alkalmazandók; azért az árak megállapítása azoknak joghatóságához tartozik, kik a birtoklást s a termelést szervezik. Társadalmi viszonyok, életszükségletek, társadalmi célok képezik alapját az ár- rendezésnek, nem pedig az egyéni spekuláció, mely a körülmények, a magánérdekek s a benyomások labdája. A társadalmi szükségletek és célok az ár-szabályozásban a közösség hasznát tartják majd szem elôtt s ki fognak indulni abból az elvbôl, hogy a munka képezi forrását a termelésnek, s abból a szükségletbôl, hogy minden embernek munkája után joga is van a termeléshez és az élethez. Elismerjük annak a kijelentésnek az igazságát, hogy a kereskedelem elveszti termelô értékét; de ezt abban az értelemben ismerjük el, hogy mivel a kereskedelemnek tulajdonítanak képességet alaki értékek termelésére, amely képessége neki nincs; a szépséges ,,alaki értékek'' síkos és lejtôs terén tényleg teljesen összefolyik az üzérkedéssel. A kereskedelem ma semmi egyéb, mint üzérkedés. Kissé nagyobb buzgalommal feküdt neki az alaki értékek termelésének, s most már a kereskedelem alaki értékképzését elismerô nemzetgazdászok is kimondják rá az anathemát. Pedig a dologban nem történt lényeges változás. A különbség a plus-minus ,,alaki érték''-képzés. A hiba tehát nem abban van, hogy több ,,alaki értéket'' kezd produkálni, mint amennyi dukál, hanem abban van, hogy egyáltalában produkál ,,alaki értéket''. Alább majd kimutatom, hogy ez az ,,alaki érték''-képzés is merô szegénylegényélet és a szervezetlenség kifolyása. Addig is a kereskedelemnek az üzérkedéssel való azonosításából eléggé világos elveink gyôzelme. A kereskedelmet az ,,alaki értékek'' fôgyára, a tôzsde foglalta le egészen és kizárólag, s a meggazdagodás szenvedélyeitôl űzött banda ŕ la hausse- és ŕ la baisse-munkájával valóságos rablóvállalattá tette a kereskedelmet, mely a forgalomba hozott áruk árának 100, 200 százalékát is zsebre vágja; piacra dob a papiroson bármit, aminek még a hűlt helye s eredésének a kilátása sincs meg; összehevenyészi a hamis áremelkedésnek tényezôit hírleléssel, pletykával s agyonnyomorítja a fogyasztót s a termelôt egyaránt. A kisebb közvetítô kereskedelem e dühöngô, zsidóbankár és üzér Maimonidesekkel szemben semmire sem képes. A közvetítô kereskedelem hivatása volna, a természetes árat az aratásig megtartani, a hullámzásokat lehetôleg elsimítani, a fogyasztót a nagyobb károsodástól és nélkülözéstôl megóvni, a termelônek pedig biztosítani az aratás idejére a kedvezô konjunktúrák folytán kínálkozó jogosult hasznot. De mit szerezne akkor a tôzsde? S ugyan ki alapítja meg azt a ,,természetes'' árt? S ha a tôzsdén a spekuláció fúriái dühöngnek, vajon miképp simítsa el a közvetítô kereskedelem az árhullámzásokat? Örül, hogy él s hogy marad neki is valami abból, ami sarcot vet ki a börze a fogyasztóra és a termelôre. Voltak sokan, kik e förtelmes börzejátéknak s e természetellenes árképzésnek kurta jövôt s gyors véget jósoltak, Ezek ugyanis arra számítottak, hogy a gabona forgalmi képességének növekedésével csökken majd az árhullámzás. Lelkükben talán arra a történelmi analógiára gondoltak, mely szerint régen, s elzárt, elszigetelt helyeken és vidékeken talán most is, voltak s vannak, kik minden gabonát összevásároltak, s mivel a forgalom lehetetlen volt, telhetetlenségük szerint szabták meg a gabona árát. Az ily spekulációnak a nyakát szegi a gabona forgalmi növekedése; ha ugyanis a forgalom nô és könnyű, akkor ez a spekuláció, mely épp a forgalmi hiányokra számított, csütörtököt mond. Mondom, hogy ezek a jó urak, kik a gabona forgalmi növekedésében látták a javulás reményét, csalódnak. Mily óriási nagy a gabona forgalmi képessége jelenleg! Az amerikai búzának Pestre való szállítása métermázsánként 68 krajcárba kerül. Valóban a forgalom ideális tökélyfokra emelkedett; no és az árhullámzás elült-e? Semmiesetre. De nem is ülhetett el; hiszen a modern árképzés nem a forgalmi nehézségekre támaszkodik, hanem a legtökéletesebb forgalmi eszközök közt is föltalálja magát. A spekuláció mindenütt egy fene; meggazdagodni kíván; sehol sincs benne szeretet, önzetlenség, önfeláldozás; sehol sincs erkölcsi tartalma, sôt mindenütt a csalás és uzsora törvényesített formáit ölti magára. Hát ha a spekuláció igazán spekuláció, vajon nem vonja-e be számításaiba a forgalmi növekedésbôl származó veszedelmeket? Veszedelem reá csak abból származhatik, ha a spekuláció Európában nem volna tekintettel az amerikai spekulációra s viszont ez arra. De manapság az egész világ egy piac; s ezt az egy piacot regulázza és dominálja az internacionális spekuláció. Tényleg tehát az internacionális üzérkedés határozza meg az árakat. Ez játszik az emberi verejtékkel, a munkás keresetével, a fogyasztó éhségével; eltekint a termeléstôl, vagy legalább nem hederít rá sokat, mert a termelés kilátásai, s a termelt termény az ô kezében úgyis csak a spekuláció számjegye, egy-egy adat, melyet fölhasznál, hogy majd ŕ la baisse, majd ŕ la hausse ,,dolgozzék''. Összefoglalom azt, amit az árképzés helytelen és erkölcstelen irányáról eddig mondtam. Elfogadhatunk egy természetes árképzési törvényt, s ezt a kereslet és kínálat viszonyából határozhatjuk meg; ez a törvény csak addig védhetô, míg a keresletet és kínálatot a valóságos termelés és fogyasztás vezeti, nem pedig az üzérkedés. Mihelyt az üzérkedés beleavatkozik a folyamatba s természetellenes befolyással papirosbúzát ajánl, keres, kínál s nem valóságos búzát; mihelyt a kilátások, remények, félelmek s az elcsűrt-elcsavart hitelek szövedékét borítja a termelés és fogyasztás egymáshoz való egyszerű viszonyára: vége szakad a természetes árképzésnek s a spekuláció megfeji egyaránt a termelôt s a fogyasztót. A börzén folyó gazdálkodás átlag rablóhadjáratnak is beillik, mely spekulációjával rabságba szorítja a munkát s a termelést. Legszabadabb s legerkölcstelenebb a spekuláció Amerikában, hol elnököket választ, vámokat emel, háborúkat indít. Mindent tisztán spekulációból. A spanyol-amerikai háborúnak is az ô részükrôl semmi nemesebb motívuma nincs, csak a kapzsiság s a nyerészkedés. Ez az átkozott üzérkedés határozza meg nálunk is az arakat természetellenesen, szívtelenül, erkölcstelenül; azért nem annyira az amerikai aranka s a San-José paizstetű behozatala ellen kellene védekeznünk, hanem mindenekelôtt az arany internacionálé erkölcstelen árképzése ellen. A gazdasági krízisnek második oka az értékképzés. Emlékezetünkbe hívom vissza a gazdasági krízisnek mibenlétét. Oda határoztuk azt meg, hogy a pénzforgalom megakadása, a pénznek egy oldalon való föltorlódása s más oldalon való hiánya okozza a krízist. Bellamy parabolája megvilágítja állításunkat; a víztartóban a víz nô, de nincs, aki merítsen belôle, mert nincs pénz! Bellamy ezt a tünetet csak azzal magyarázza, hogy minden akó víz beszállításáért egy fillért ad a tôke s két fillért vesz érte, mikor eladja; így azután nemsokára meg fog akadni az eladás, az eladással együtt a termelés! Szerintünk ezt a fönnakadást nem magyarázhatni meg oly egyszerűen, hanem hozzá kell venni a komplikált gazdasági folyamatnak más tényezôit is; ilyenek az árképzés, melyrôl már szóltam; második az értékképzés, melyrôl most akarok szólani. Miféle értékképzésre dobunk mi itt követ, mikor azt a krízis egyik okául említjük föl? Bizonyára nem a valamire való, használható tárgyakat értjük, melyeket termelni és fogyasztani szokás; nem értjük a búzát, a bort, a fát, a marhát; ezek valóságos, tárgyi értékek; hanem értjük azokat az értékeket, melyek papírok és fikciók. A pénz, akár papír, akár arany legyen, merô csereeszköz; jegye és jele a valóságos értéknek. Csak addig ér a pénz valamit, amíg a valóság fedezi a neki tulajdonított értéket. Azonban itt merül föl a kérdés, hogy az érték nemcsak a már meglevô és sajátlagosan kialakult tárgyban, pl. magában a gabonában, a kôszénben rejlik, hanem a termelés, a vállalatok kilátásaiban is. Nekem pl., mikor kezdek üzletet, nincs pénzem; de az üzlet jó, a kilátások kecsegtetôk; akkor már van kezeim közt egy bizonyos érték, mely még ugyan nincs meg a búza, a kôszén vagy más valami tárgynak valóságában, de megvan az értelmes ember számításaiban. Ezt hitelnek hívjuk. Mondhatjuk-e a hitelt, míg alapos, erkölcsös, valóságos értéknek? bizonyára; az alapos és erkölcsös hitel egy valóságos érték, s azért azt, mint nemzetgazdasági tényezôt elfogadjuk. Valamint azonban a kereskedelem üzérkedéssé fajulhat s ezáltal erkölcstelenné válik: úgy a hitel is természetellenes, erkölcstelen garázdálkodássá dagadhat, mely értékeket csinál, amely értékek fikciók; értékekkel dolgozik, amely értékeknek kamat jár, s ezt a kamatot a reális munkának kell elôteremtenie. Ezek az értékek már nem valóságok, hanem mondjuk ,,alaki értékek''. Anyaguk a reális világban nincs; csak alakjuk van, s ez az alak a spekuláció ráfogása, egy formalitás, egy szó, egy arabs-szám. A termelés s a munka realitásokkal dolgozik; birtoknak, vagyonnak, értéknek a valóságos dolgokat s a valóságos, reális hitelt nézi; a spekuláció pedig értékeket csinál papíron, értékeket mond gazdagságnak, vagyonnak, melyeknek nincs anyagi szubstrátumuk; ezeknek a csinált s eo ipso improduktív értékeknek egy általános fictio juris-szal kamatokat vet ki, s a kamatokat a reális termeléssel fizetteti meg. Így állnak elô az értékek, de így zavarodnak meg azután végleg a birtok- s az értékviszonyok. Mit használ ugyanis ennyi meg ennyi birtok, ennyi meg ennyi érték, mikor az csak papír? Számolunk értékekkel, melyek fogalmainkat s képzeletünket meghaladják; de ez mind merô szám; s az alattuk lappangó érték valami bűzös, zabolázhatlan fenevad; egyre alakot cserél; hullámzik, földagad ma, lelapul holnap, eltűnik harmadnap. Egy óra alatt milliárdok mennek füstbe és milliók jutnak koldusbotra. Elmosta talán azt a földet, melyet azok az értékek jeleztek, a tenger? Elverte azt a gabonát a jégesô? Dehogy; nem kell a milliárdok füstbemenéséhez sem tengerár, sem jégesô egyszerűen azért, mert azok az ,,értékek'' nincsenek a reális javakhoz kötve. Lehet valakinek nagyon nagy földbirtoka, s mégis aránylag szegény ember marad; másnak meg van egy csomó papirosa s az nagyon gazdag úr. A legtiszteletreméltóbb birtok nem nyújt biztonságot, mert manapság az óriás vagyon a képzeletes értékekben fekszik; reményekre, jövendô jövedelmezôségre, kedvezô konjunktúrákra van alapítva, melyek most valóságos, kamathozó értékek képében jelennek meg s késôbb csôdre s tönkre vezetnek. Számítsuk össze az állampapírokat, kötvényeket, obligációkat, prioritásokat, más egyéb papírokat, hány millióra és milliárdra rúgó értékek ezek? Emelkedô, szálló értékek? Senki sem tudja mennyi a realitás mögöttük. Az államok adósságokat csinálnak a jobb jövô fejében; íme a hitel! A vállalkozók fölkapnak valamit, bármi legyen, akár gyufa, maláta, petróleum-gyártás, akár vicinálisok, hajózások, bankok; befektetnek bizonyos értéket, s a jobb jövô reményében ennyi meg ennyi névértéket fognak rá papirosaikra. Ki az a bölcs, hol az a cigányasszony, aki kitudná, hogy hol végzôdik ezekben a reális hitel s hol kezdôdik a szédelgés, a csalás és uzsora? A hitel, melyre a pénzgazdálkodás támaszkodik, erôsen megrendül s e nélkülözhetlen elem egyre alkalmatlanabbá válik a gazdasági viszonyok gyógyítására. A zűrzavarban pedig garázdálkodik és öl, tapos jogot, erkölcsöt a fékvesztett, erkölcstelen uzsora. A képzeletes értékképzés megakadályozása s ezáltal a hitelviszonyoknak rendezése, a pénzgazdálkodás garázdálkodásainak beszüntetése képezi majd a törvényhozás legfontosabb föladatát. A feladat megoldását az államnak önmagán kell kezdenie, mert a képzeletes értékek óriási nagyrésze épp az ô rovására és számlájára állt elô; ez értékeket termelô hitel épp az államok jövôjére van alapítva, s e szédületes hitel s az érte járó iszonyú robotolás a kamatok elôteremtésében az államokat sarcolja meg és teszi tönkre. Értjük jól a képzeletes értékek eredésének s az államok túlcsigázott hitelének történetét. Az államoknak roppant sok pénzre van szükségük, s dacára annak, hogy adókkal agyonnyomorítják a termelôt s a fogyasztót, még adósságokat is csinálnak. Adósságaik gyakran nem produktív befektetések, hanem csak emésztô kiadások; egyik a másik miatt, egyik a másiktól kényszerítve, a haladás szédületes rohamától sarkalva kölcsönöket vesz föl, melyekért felelôsséget sem a jelent, sem a jövôt tekintve nem vállalhat. Mit érnek ezek a papírok? Ki kezeskedik arról, hogy azok az óriási összegek, melyek a börzén forognak, összegek, melyekhez az egész nemzeti vagyon, az egész forgalom, millióknak léte fűzôdik, holnap áprilisi hóképpen össze nem olvadnak? A nemzetgazdasági statisztika büszkén utal ezekre a milliárdokra; de mint fönt említettem, nincs halandó, ki a határvonalat e milliárdok képzeletes és reális értéke közt megvonhatná. Sok millió, mely ott büszkélkedik, sohasem létezett, sok más millió, melyet még szerepeltetnek, már rég nem létezik; sok milliót kiadtak, mielôtt létezett; ezt mind hitelgazdaságnak hívják. Íme mily erôs a hite a hitszegény modern kornak; számokban hisz, számokban bízik; számokban manipulál, s ezekre a reális világtól elvont számokra építi gazdasági világát. Azonban azt mondhatná erre valaki, hát hagyjuk meg nekik ezt a kedvüket; számoljanak milliárdokkal; írják föl, mint a bolond, hogy nekik ennyi meg ennyi pénzük van; nem árt az senkinek. Valóban, ezt a gyerekjátékot és olcsó passziót szívesen meghagynók a börzevilágnak, ha oly vészthozó és méregdrága nem volna, s ha a képzeletes értékeket csak a képzeletben s nem a termelés s a munka valóságos világában szerepeltetnék. A dolog nem áll így. A képzelt értékeket valóságos értékeknek tekintik; a képzeletes értékeknek valóságos kamatot fizettetnek; a képzeletes értékek a valóságban zavarják meg a birtokviszonyokat s kivált a munka és tôke egymáshoz való viszonyát. S ebben van a baj. A képzeletes érték szipolyozója, elnyomója, szétroncsolója a társadalomnak s a termelésnek. Reflektáljunk egy államkölcsön fölvételére; tekintsük meg, mint támadnak az ily pénz-manipulációban ,,alaki értékek'', melyek azután nem alaki, hanem valóságos, anyagi pénz-kamatot kötnek le s vezetnek el a reális termeléstôl. A kibocsátási árfolyam egy nagyon hasznos ,,értékképzô'' találmány: ennek következtében azért, amit pl. 100-nak mondanak, csak 80-at, 70-et, vagy 60-at adtak; 100 forint névértéket megvettek 60 forintért, s ezt a 60 forintot is beszolgáltathatták más papírokban, melyek értékének egy része ismét csak fikció, így olvasom Weisznél, hogy a francia államadósság 30 milliárdjából tényleg a hitelezôk csak 19 milliárdot fizettek be; a 11 milliárdot tehát soha senki át nem szolgáltatta az államnak; de azért a 11 milliárd után is hűségesen fizetik a kamatot az adózók. Ezzel a tizenegy milliárddal is számol a börze, mintha valóságos érték volna; ezzel is födöz aztán alkalomadtán új kölcsönöket, s figuráltatja mint valóságos értékeket. S így folyik ez a bűvös, értéktermelô játék mindenütt, így csinálnak ,,értékeket'' az államok, így a magánvállalatok. Csoda-e, ha máról- holnapra egyszerre tűnnek el milliók? Nem léteztek soha, csak a papíroson; ha végre a kamatprés nem képes a kamatot elôteremteni, akkor a papiros érték végleg szétfoszlik. Az ausztráliai bank csôdjében 1894 május havában 90 millió sterling párolgott el. 1893. év elsô felében 284 vállalat mondott csôdöt, 113 millió dollár veszteséggel. 1882. jan. 19-én több milliárd frank ment füstbe a francia bankoknál. A panama- csôd a francia részvényesekre 2.800 millió frank veszteséget jelentett. (Weisz: Sociale Frage. II. 849.) Így keletkeznek s így szűnnek meg az ,,értékek''. Voltaképp pedig ezek sohasem voltak értékek. S mégis fizettünk keserves kamatot értük. Az ,,alaki értékek'' rémséges terhet vetnek ki ránk, s ez a teher már nem alaki, hanem pengô pénzben követeli kamatját. Az államok pedig nem sokat gondolnak a teherrel; nekik pénz kell, s ,,alaki értékeket'' könnyű teremteni; kibocsátanak papirosokat, s kész az érték. Az állam adósságokat csinál, s a termelô társadalom köteles kamatjukra robotolni; adósságot adósságra halmoz s a kamat nôttön-nô; minden elmúlik, kimeríttetik, elhasználódik; a házak összedűlnek, a bányák kiaknáztatnak, a föld kimerül, csak az adósság nem vész és nem kopik el, hanem egyre kifogyhatlanul termi a kamat arany-, ezüstgyümölcseit. Aki pénzt akar, annak szintén így kell pénzt szereznie; a magánvállalatok, a bankok, szóval az egész fináncvilág ily bűvös fikciókkal dolgozik s a valóságos értékeket szolgálatába hajtja a mondvacsinált értékeknek. Lehet ily eszeveszett manipulációkat elég sokáig űzni; lehet a ,,hitel'' tágítható fogalmával sok lyukat ha nem is betömni, legalább befödni; de valamint a nagy világnak, úgy ennek a szédelgésnek is a végkimerülés szegi majd nyakát. Rendkívül fontos következménye az ,,alaki értékképzésnek'' a birtokviszonyok fölfordulása. A birtokviszonyokon fordul meg a termelés s vele a társadalom szervezettsége. A társadalomban helyesen kell elosztva lennie a birtoknak, s a valóságos birtok alapján szervezkedik a munka. Nem egészségesek a viszonyok ott, hol a birtok egy kézben folyik össze, s vele szemben áll a vagyontalan munka, -- nem létezhetik társadalom ott, hol munkások s a birtokosok farkasszemet néznek. A társadalom szervezettsége azt kívánja, hogy a munka a birtokkal alkalmasan kombinálódjék s hogy a munkásnak lehetôleg saját birtoka legyen. A modern világ kríziseiben hiányzik ez az egészséges alap. A gazdagság a valóságos alapoktól el van szakítva s nagyrészt az ,,alaki értékek'' szappanbuborékaival gyönyörködteti az államok gazdagságának statisztáit; másrészt épp az elszakítás következtében a gazdagság néhány kézben összefolyhatik s a társadalmi szervezetet lehetetlenné teszi. A társadalomnak természetes alapokon kell állania; a társadalom valóságos értékeket fogyaszt és termel; a valóságos birtok s a valóságos munka képezi alapjait. E helyett jelenleg a társadalom vagyonának oroszlánrésze szappanbuborék s a valóságos munka egy rászedett rab, aki folyton dolgozik, a termelést ômaga végzi, de a hasznot kamat fejében más szedi el. Az állam gazdagságának s a termelô munkának ily szédelgéssel elôbb- utóbb végleg szakítania kell. Az állam a termelô osztályokban keresse gazdagságát, mindenekelôtt egy erôteljes földmíves osztályban. A földmíves osztály kombinálja a vagyont s a munkát; biztosítanunk kell számára a munka áldásait, s nem szabad azokat az államnak a fölcsigázott adók révén az ,,alaki értékek'' sarcává változtatnia. A saját földjén, a saját birtokán dolgozó földmíves megszemélyesíti a szabad munkát; a szabad munka magának dolgozik; mihelyt pedig lábai alól kirántjuk a gyékényt, mihelyt megfosztjuk saját birtokától, rabbá lesz! Sohasem láthattuk ezt az igazságot fényesebben beigazolva, mint éppen mostanában. A saját birtokától megfosztott, a régi szervezeteibôl kiemelt ipari munka képezi a modern társadalmi kérdésnek egyik örvényét. Az iparosokat kiforgatták minden magánbirtokból s bérmunkásokat csináltak belôlük a nagy mozgótôke szolgálatában. Azelôtt az iparosnak is saját birtoka volt. Volt háza, földje, volt valami privát-vagyona. Ha semmije sem volt, iparát sem folytathatta; mert nem engedte meg az elmúlt korok reális érzése, hogy jött-ment emberek, kiknek semmijük sincs, munkásságukat mások kárára és rovására gyakorolhassák. A munka a birtokkal össze volt kötve. Ezt az egészséges kombinációt sohasem fogjuk nélkülözhetni. Mit látunk e helyett? Általános fölfordulást; szerte-széjjel-húzást; a munka külön keserves, néma dühben, -- a vagyon, a birtok külön élhetetlen pénzszomjban; s fejünk fölött mindenütt az ,,alaki értékek'' vámpírja, mely éjjel-nappal szívja a reális termelônek vérét. Mikor a munka s a birtok kombinálásáról van szó, mindannyiszor elhangzik a merkantilisták ajkairól a tôke dicsérete; hirdetik a kifejlett kapitalizmus áldásait; rámutatnak a tôke mozgásaira, melyek mint tengeráramok világrészek partjait mossák; s kicsinyesen megvetik az elôbbi, gazdaságilag fejletlen korok lekötöttségét. Tudjuk s elismerjük, hogy az uzsora s a tôkegarázdálkodás szabadságát nem lehet beleszorítani elôbbi, szerény állapotaink keretébe; elismerjük, hogy a gazdagság mozgósíttatott, hogy folyik; de a garázdálkodás mégsem érdemelheti ki elismerésünket, még azon jellegénél fogva sem, hogy nem lehet azt az elôbbi kicsinyes állapotok keretébe szorítani; ami pedig a tôkemozgósítás fejlettségét illeti, ha az a mozgósítás arra való, hogy a vagyon, s a pénz elmozgósíttassék a termelôktôl, a munkásoktól s odatereltessék a kapitalistákhoz: akkor bármilyen tökéletes legyen az a folyamat s az azt szolgáló manipuláció, bizonyára végromlásba sodorja a világot. A vagyonmozgósítás máris minden téren beállt s látni, hogy a zajlásnak, az árvíznek, merre van a sodra. Érték értékre halmozódik s ijesztôen fölszaporodik kevés kézben. Finánc-kapacitások számítása szerint a francia nagytôke évenként 1000--1200 milliót köt le maga számára abból, amit a munka létrehozott. Fokozzuk ez állapotokat, s terjesszük ki a fejlôdés szükségességével a világra, azután elmélkedjünk, ha lehet, a pénzgazdaság áldásairól. A társadalmi szervezet elsorvadása, a munka elzüllése, a vagyon aránytalan s céltalan fölhalmozódása, az emberiség kimondhatlan nyomora, a szenvedélyeknek, milyenek a kincsvágy s a szívtelenség garázdálkodási szabadsága, fogják majd szegélyezni szomorú kilátásaink elborult látóhatárát. Viszont pedig minden igyekvésünk jobb állapotok megteremtésére a pénzgazdaságnak s az uzsorának, még pedig a tôke uzsoráskodásának megtörésére irányul. Ne a pénz legyen az úr; ne a névérték szedjen kamatot; ne a szédelgôs hitel zavarja meg a birtokviszonyokat; hanem a reális termelés, a munka, a szolid hitel tartsa kezében az osztó igazság mérlegét. Korunk kiváló szociálpolitikusai már jó nyomon haladnak s ,,az értékképzésnek'' vagy más szóval a ,,képzeletes tôkének'' rövid idô múlva kicsavarják a nyakát, egyelôre természetesen csak teóriában. De Neurath s éppúgy Böhm-Bawerk határozottan kimondják, hogy az értékképzés által egy gazdasági rém-szofizma állt bele a világba, mely nemcsak okoskodik, hanem szédeleg is; nemcsak bölcselkedik, de kamatot is szed, s ez a betolakodott, kegyetlen vendég, az az a ,,képzett'', jobban mondva ,,képzelt'' érték, németül ,,das fiktive Kapital''. A képzeletes milliárdok kihúzzák és kiszívják a nép vérét; azért megyünk tönkre, mert rettenetes sok vagyonunk van papirosokban, melyért kamatot kell fizetni, s ezt már nem papirossal, hanem a produktív munka terményeivel, vagyis reális értékekkel kell megtennünk. A fölocsúdó nemzetgazdaság protestál e csinált ,,tôke'' ellen, s különböztet valóságos és fiktív tôke közt. A valóságos tôke az, ami a reális termelésbe befektettetik; valóságos tôke a termelésnek eszközei, melyek új javak elôállítására szolgálnak; ezek a szoros értelemben vett gazdasági tôkét képezik; priváttôkének nevezzük továbbá azt is, ami bármiképpen az enyém, s jövedelemre segít, így tehát a szorosan vett gazdasági tôkéhez tartoznak a munka által létesített meliorációk a földeken, réteken stb., a műhelyek, gyárak, istállók, vasutak, közutak, raktárak; a szerszámok, gépek; az igavonó állatok, lovak; a nyerstermények; a pénz. -- Priváttôkének mondjuk a bérházakat, kölcsön-könyvtárakat, s más ilyesmit, ami nem produktív, hanem jövedelmet hoz. Ezek mind valóságos értékek. De e valóságos értékeken kívül a már jellemzett papiros értékeket, állampapírokat, obligációkat, ígérvényeket, prioritásokat, ezt az egész papiros hálózatot, mely a fináncgazdaság találmánya s a hitel ürügye alatt nem a valóságos termelésre, hanem szavakra és fikciókra van alapítva: képzeletes tôkének hívjuk. Errôl írja Offermann Alfréd: ,,Azt, aki a gazdaság alapigazságával tisztában van, mely szerint a tôkekamat csak a termelésbôl származhatik, bámulatba s rémületbe ejti mai gazdasági életünknek az a furcsa s érthetetlen tünete, hogy a valóságos s a termelésbe fektetett tôkéken kívül, vannak rohamosan növekvô, illuzórius, papiros értékek is, melyeknek mozdulatai nem hasonlítanak egy cseppet sem valamiféle termelési folyamathoz, s mégis rendszeresen, sôt nagyobb következetességgel s biztossággal veszik ki a kamatot, mint az ipari tôkék''. A valóságos tôkének jár kamat; de a fiktív tôkének persze semmi sem jár. A fikció abban áll, hogy bármiféle jövedelmet úgy fognak föl, mintha kamat, tehát valóságos tôkének terméke volna. Pedig lehetséges, hogy az én jövedelmem oly tôkébôl való, mely most már nem létezik. Például, ha régen kölcsönöztem pénzt valakinek, aki azt elverte, vagy belebukott vállalatába; az illetô fizet nekem kamatot, s ezt a kamatot egy valóságos tôke termékének nézzük; pedig a tôke nem exisztál; nekem semmi másom nincs, mint jogos követelésem; ezt a jogos követelést is tôkének nézik. Hány ily millió és milliárd van manapság, amely nem létezik, elveszett, s ami belôle fönnmaradt, az semmi más, mint néhány papírszelet, állampapír, kötvény. Tehát jogokat, kilátásokat, fikciókat kapitalizálnak; terem-e ez valamit? Nem, semmit, s mégis rengeteg jövedelmek forrását képezi. Ezt a tűrhetetlen fiktívtôkét hozza az emberiség nyakára az ,,értékképzés.'' A harmadik oka a folyton megújuló gazdasági kríziseknek: a pénz függetlensége, a reális termeléstôl a kamatszedésben. A pénz szed kamatot bátran, folyton és következetesen s nem kérdi, vajon a termelésbôl jár-e az a kamat neki. Az egész világ tôkérôl és munkáról beszél; e két tényezônek fölbomlott viszonyától fáj a fejünk. Ahol a tôke s a munka egy s ugyanazon emberé, ott nincs baj; a baj ott kezdôdik, ahol a tôke s a munka külön van választva s a termelésen osztozni kell. Mindkét rész, a tôke is, s a munka is érvényesíti igényeit, s elképzelhetjük, hogy mily igazságtalanságot követ el a világ, ha a fiktív tôkéket szerepelteti, iszonyú számokká növeli, s azután e föltorlódott tôkék számára követel részt. Ebben a kérdésben minden a tôkének helyes meghatározásán fordul meg. Észre is vesszük az általános vajúdást a tôke helyes meghatározása körül; az egyik így, a másik úgy definiálja a tôkét. Elôttünk világos, hogy a tôke a reális termelésnek egyik tényezôje; kapitális az, ami tényleg befektettetik, ami a munkával kombináltatik s ami a termelési folyamatban vagy gyümölcsöt hoz, ha jól megy a vállalat, vagy elvész, ha a gyümölcsözés bármely oknál fogva elmarad. A tôke tehát nem pénz. Pénz és tôke nem mindegy. A pénz akkor tôke, ha befektettetik a termelésbe. A tôke a termelésbe fektetett valóság. Vele kombinálódik a valóságos munka. Így például tôke az én szántóföldem, melyet másnak bérbe adok. A föld termékenysége, a ráfordított ameliorációk, a városhoz való közelsége, ez mind tôke, s e tényezôk befolynak a bér magasságának meghatározásába. Velem szemben áll a munkás, a földmíves szorgalma, hozzáértése, munkája. Tôke a gyáros gyárüzeme, a gépek, a tüzelô, a nyerstermények, a forgótôkének nevezett pénz, melybôl a termelés gyümölcseinek egy részét a munkások bérében elôlegezi. Ez a gyár a maga fölszerelésével s üzemével egy valóságos tôke. Vegyünk más példát: egy épülô vasútvonalat. A vasúti test, az épületek, a vonatok, gépek, ez a tôke; a vasutat építô munkások megkapták bérüket; hátra vannak az üzemi munkások és tisztek; ezekkel osztja meg a tôke a hasznot. De honnan a tôke? a tôkét részvények kibocsátása által gyűjtötték össze. Ha az üzem jó, a részvények ára és hozama is emelkedik; ha rossz az üzem, csökken az érték s a részvények esetleg semmit sem hoznak, íme a valóságos tôke, a reális tôke; látni való, hogy ez a tôke nem független a munkától s a termelés esélyeitôl; sôt ellenkezôleg, velük éled, örvend, búsul, nyer vagy veszt. A reális tôke mellett az ilyen komplikáltabb termelésben megjelenik a financia s iparkodik egyrészt a pénzt függetleníteni a termelés esélyeitôl, másrészt mégis résztvenni a termelés hasznában. Ezt a föladatot következôleg oldja meg. A pályatestnek gyorsan kell épülni, s még nem jelentkezett elegendô részvényes, tehát hiányzik a szükséges pénz. Ott terem a financia s fölajánl pénzt; rátáblázza a pénzt az épülô vasútra s minden nyersanyagra s kész épületre, úgy, hogy teljesen biztosítsa magát, s azonfelül kiköt magának busás kamatot. Ha a vonal tönkremegy, a részvényesek pénze elvész, de a financia az ô ,,prioritásaival'', így hívják ezt a műveletet, semmit sem veszít. Ha jól megy az üzem, megkapja busás kamatjait. Akárhogyan fordul tehát a dolog, a financia biztosítva van. Már most azt kérdezem: tôke-e a financiának ,,prioritása?'' tôke-e a pénzvilágból nyújtott pénz ez esetben? nem; határozottan nem; az nem tôke; az nem lép bele a termelési folyamatba; a részvényesek pénze belelép; a financia pénze nem lép bele; a financia kívül áll s függetlenített s biztosított álláspontján vár s szedi veszély nélkül a kamatot. Természetes dolog, hogy a részvényesek fizetik a ,,financ-kapitális'' kamatjait; de ezeket a kamatokat nem lehet a termelési folyamatból megokolni. Kamat a termelô tôkének jár; a finánc kapitális pedig nem termelô tôke, hanem egy minden tekintetben biztosított s a termelés esélyein kívül álló pénz-tömeg. Tôkének ezt a pénzt nem mondhatjuk; a papírok jogilag véve csak kötelezvények, gazdaságilag véve pedig pénz. A részvényesek fektették a vállalatba bele a pénzt; ôk tették a pénzt tôkévé; a financia kezében az a pénz csak kamatozó pénz, de nem tôke. S ez a baj, hogy van ti. pénz, mely kamatozik s a termelésbe még sincs befektetve, esélyeiben nem osztozik; van pénz, mely nem tôke, s mégis tôkének mondatik; van pénz, mely gyümölcsöt hoz jogilag, s nem termékeny gazdaságilag. A kölcsönpénz mind ilyen; mondják róla, hogy tôke, de a valóságban nem tôke az. Minden kölcsön fiktív tôke, melynek a termelésben nincsen része, s következôleg nincs joga a termelés haszonrészére. A jogfejlôdés a középkoron kezdve áttörte az uzsoratilalmat s tôkének deklarálta a kölcsönt, s kamatot rótt ki neki a termelôtôl, de nem a termelésbôl; hiszen a termelésre nincs tekintettel, akár hoz az üzlet valamit, akár nem hoz semmit. Jól mondják azért, hogy a kölcsönpénzért vett kamat egy jogi kategória, de nem gazdasági faktor. A nemzetgazdaságban eredetét, létét, jogosultságát nem lehet kimagyarázni; az csak egy ,,ens rationis juristarum'', de amely borzasztóan éhes és kegyetlen. E szerint a tôke keretébôl ki kellene zárnunk minden egyszerű adósságot, minden bármily címre támaszkodó pénzkövetelést; mindazt a töméntelen értékpapírt, mely semmi más, mint jogi követelés. Hol van a munka, mely ezekkel az ,,értékekkel'' kombinálódik? Már pedig tôke nincs munka nélkül. ,,S ha föl is vesszük, hogy a gazda a betáblázott kölcsönnel ameliorációkat eszközölt s nemcsak adósságot fizetett; ha föl is vesszük, hogy az állam jövedelmezô beruházásokra költötte az állampapírok kibocsátása által összegyűjtött pénzt s nem ágyúkra és puskaporra; ha föl is vesszük, hogy a vállalkozó a fölvett pénzen vasutat épített, mely jól jövedelmez: még ezekben az esetekben is nem a kölcsöntadó fog kezet a munkával, s következôleg nem a záloglevél, nem az államadóssági papír, nem a prioritási kötelezvény a tôke, hanem tôke az, amit a gazda, az állam, a vállalkozó a kölcsönvett pénzen vett, hogy azt a munkával kombinálja, Ha mindez a sok töméntelen értékpapír, mely a kölcsönökön alapszik, tôkének vétetik, akkor természetesen nem csodálkozhatunk eleget a tôkék szaporodásán. De mindez csak khiméra! Kétharmada annak a kilenc milliárd értékpapírnak, mely a bécsi börzén forog, nem tôke, hanem pénzkövetelés; ennek tehát tôkekamat nem jár''. (Monatsschrift für christliche Sozial-Reform. 1897. I. füzet, 9. l.) A fiktív tôkének nem jár tôkekamat; annál kevésbé jár neki a kamat függetlenül a termelés esélyeitôl. Kamatot ugyanis fizetni kell, akár hoz az üzlet valamit, akár nem; akár befektette a kölcsönvevô a pénzt valamibe, akár elverte vagy kiadásait fedezte vele. A pénz produktívnak tekintetik függetlenül a termeléstôl. Igazán szólva, undorító elôttem bizonyítgatni azt, hogy termékenység csak a reális termelésben van, s azon kívül nincs; hogy haszonrész, gazdaságilag fogva föl a dolgot, csak a termelésben szereplô tôkének s a munkának juthat; s következôleg, hogy a termelés esélyei határozzák meg egészen, teljesen magát a haszonrészt is. De aki á-t mondott, az kényszerül b-t is mondani; s aki a pénz termékenységét jogilag elismerte, az annak függetlenségét is kimondta. A pénznek mindig haszna lesz, akár hoz az üzlet valamit, akár nem. A pénz mindig kamatoz. Nemde szerencsés tôke az, melynek sem fagy, sem hó, sem aszály, sem esô, sem filloxera, sem peronoszpora nem árt; mely minden körülmény közt virul és gyümölcsözik? A pénznek ezt a független, korlátlan, szuverén hatalmát két korlát által lehet csak s kell megtörni. A fiktív kapitálist el kell törülni s a kölcsönpénzt csak mint tökét kell kamathozónak tekinteni. A fiktív kapitális milliárdjai nyakunkon ülnek, nem dolgoznak, nem reszkíroznak s iszonyú kamatot szednek a termelésbôl. A pénz a fiktív tôkék felé áramlik s másoktól elvonul; azután a szokásos kamaton alul a financia nem ad pénzt, s ha azt megfizetni a termelés nem képes, hoppon marad, beadja a kulcsot, világgá bocsátja a munkásokat. Minek kellene e helyett történnie? A fiktív kapitálist el kellene törülni s csak a reális tôkével számolni. A reális tôke kombinálva van a munkával; nagyobb hasznot nem húzhat belôle, mint amennyit az üzlet hoz. Számítsuk tehát ki, hogy azokból a fiktív milliárdokból, azokból a prioritásokból, állampapírokból mily összeg az, mely a földbirtokba s az ipari vállalatokba van tényleg befektetve; ez az összeg a reális tôke; a többi fiktív tôke. Mi lesz e reális tôke kamatja? 4% vagy 5%? Azt nem határozzuk meg apriori; hanem az majd elválik a termelés végén, vajon haszonnal s milyennel vagy kárral dolgoznak-e. E szerint kapják meg majd a reális tôkék a reájuk esô részt. Ugyanebbôl a felfogásból következik a másik korlátnak fölállítása, ti. hogy a kölcsönpénzt csak akkor tekinthetjük kamatozónak, ha mint valóságos tôke szerepel. Valóságos tôke, mint már többször hangoztattuk az, ami a valóságos termelésbe befektettetik; valóságos tôke minden konkrét tárgy, mely az értékeket termelô munkafolyamatban szerepel; valóságos tôke minden tárgy vagy termény, mellyel legtágabb értelemben véve a munka fogalmát, munka kombinálódik új használati tárgyak elôállítására; ami nem ilyen valóságos tôke, az nem kap kamatot. A pénz magában véve nem tôke, de tôkévé lesz, ha konkrét, valóságos termelésbe fektetjük bele; ilyen valóságos tôkévé válik a pénzem akkor, ha részvényt veszek valamely üzleti vállalatban, vagy ha a földmívesnek adom s az fölhasználja a pénzemet a gabonatermelésre. Milyen lesz az ilyen tôkének kamatja? Világos, hogy a termelés haszna határoz fölötte, így a pénz nem válik független hatalommá, melynek mindig van haszna, mindig van kamatja; hanem le lesz kötve a valóságos értékekhez, melyeknek csereeszköze. Mit jelent ez egyebet, mint a kamat tagadását? Vagy mondjuk inkább jelenti a kamathozásnak lekötését a reális termeléshez. Pénzért több pénzt követelni, egyszerűen azért, mert bizonyos idôre odakölcsönöztük, az tilos. Csak mint tôkéért szabad kamatot, vagyis haszonrészt követelni. E réven egészen a középkori pénz-lekötöttség stádiumába érünk. A középkori kanonisták kimondták, hogy ,,pecunia pecuniam non parit''; de megengedték a pénznek tôkésítését a census, contractus primus, contractus societatis alakjában; megengedték a járadékot, a részvénytársaságot; ezekben a formákban a pénz le volt kötve a konkrét termeléshez, a pénz tôke volt. Amily mértékben pedig szaporodott a pénz s elhelyezést keresett, éppoly mérvben fokozódott a kanonisták figyelme és óvatossága, hogy a kereskedô és iparos világ komplikált szerzôdései titkos, kendôzött uzsorává ne fajuljanak. Késôbb a pénz fölszabadult, s minden pénz tôkének proklamáltatott, s tekintet nélkül az értékek termelésére kamatozóvá lett. Innen a világ baja. Más dolgozatomban határozottan a pénz improduktív voltát állítottam, s ez állításomtól most sem térek el. De a pénz improduktivitása nem jelent annyit, hogy csakis a munka produktív; ez utóbbi állítás a teoretikus szocializmus tézise. Hogy ne feszegessünk hiába teoretikus téziseket, azért én sem követelem itt és most e tézisnek elfogadását, de a pénznek mint pénznek improduktivitását s csak tôkévé válásának esetében való kamatozását okvetlenül elfogadandónak tartom. Erre szorítkoznak a mérsékelt irányú nemzetgazdászok: Weiss, Böhm-Bawerk, Neurath stb. Ha e követelésük megvalósul, vége lesz a modern pénzkapitalizmusnak s azzal a világ gazdasági kríziseinek. Tekintsük meg, mint fojtogatja a kamat által a pénzkapitalizmus a produkciót, elsôsorban a mezôgazdaságot. A mezôgazda fölvesz kölcsönt, melyet birtokára rátábláznak; a kamat s a tôketörlesztés meg van határozva. De a mezôgazdaság nem bír megfelelni az elvállalt kötelezettségeknek; a kölcsönpénz kamatjait nem képes fizetni, vagy ha fizeti, nyomorúságosán tengôdik. A földteher a telekkönyvek sárguló lapjain európai krízis rémévé válik. S miért nem gyôzi a gazda a kamatot s a tôketörlesztést? Mert a kamat s az amortizáció hányada ugyanaz, a föld termésének pénzben kifejezett értéke pedig folyton változik. Mit csináljon a gazda, ha száll a búza ára, vagy ha rossz a termés? A kamatfizetés és tôketörlesztés nem nézi a termelés valóságos viszonyait, neki az mindegy; nem törôdik a természet s a termelés törvényeivel és eredményeivel; a kölcsönzés szerzôdése független a valóságtól, neki mindig kamat, mindig jövedelem kell. Van tehát kiáltó ellentmondás a valóság s a kölcsönnek önkényesen megállapított föltételei közt. Ez az ellentmondás oly kegyetlen, oly következetes, hogy vésztjelzôje, a licitáció dobja egyre pereg s csak egy általános mezôgazdasági s annak révén nemzetgazdasági krízis fogja az emberek öntudatára hozni, hogy természetellenes szerzôdések szerint a természetet művelni s az emberi életet berendezni nem lehet! Mily közel áll e belátáshoz a gondolat, hogy ne függetlenítsük a pénz kamatjait a termeléstôl; fizessünk annyi kamatot, amennyi a konkrét termelésben a befektetett pénznek jár. Valóban más orvosság nincs! S a mezôgazdaság fölszabadulna vérszopó fáraójától, a pénz produktivitásának, a független kamathozásnak praxisától. E szerint a kölcsönt mint valami részvényt kellene fölfognunk, s a kölcsöntadó a birtoknak részbirtokosává válnék. A középkori földjáradék szolgálhat ez új alakulásokban mintaképül. A pénzes ember odaadta pénzét a földmívesnek, s a terménybôl egy bizonyos hányadot húzott; ha nem volt termés, nem kapott semmit; ha volt, kapott arányos részt. Ez volt a census; így tôkésítették a pénzt; így volt megkötve a pénzhatalom, de egyszersmind biztosítva a munka. Ezzel szemben áll a modern kölcsön a maga pénztzsaroló függetlenségében minden termeléstôl, s épp azért, mert ilyen, erkölcstelen is és igazságtalan is. Igazságos csak az oly kamat volna, mely a termeléssel arányban áll. Akik csakis a munkát mondják termékenynek, azok természetesen ezt is elvetik; azok minden munka nélkül szerzett jövedelmet elvetnek; nekik az mind uzsora. Ellenben azok a mérsékelt praktikusuk, kikrôl az imént megemlékeztem, különböztetnek kamat és kamat közt; a kamatot, melyet a reális tôkének a reális termelésbôl arányosan kivetnek, azt elismerik természeti-jogérvényesnek; de a kölcsönpénznek járó kamatot, mely minden esetben függetlenül a reális termelés hozamától tulajdoníttatik, azt elvetik. A pénz nem kamatoz; csak, ha tôkévé lesz, akkor kamatoz, annyit amennyit. Az elv tehát világos; azonban nehézségek tornyosulnak a kivihetôség látóhatárán. Ha én mint pénzkölcsönzô résztulajdonos lettem azon a birtokon vagy abban a vállalatban, lesz-e nekem a termelés irányításában beleszólásom? Nem csal-e meg majd az a gazda vagy az a vállalkozó, eltagadván s ügyesen elkezelvén a termés és termelés egy részét, hogy nekem a már megkurtított tömegbôl adjon részt? s fogja-e tűrni a gazda a beleszólást? s értek-e én egyáltalában hozzá? s ha nem értek, rászednek elül-hátul; végre oda jutunk, hogy senki sem fogja akarni rizikóval befektetni a pénzét. Ez a nehézség csak a szervezetlenség stádiumában érheti nemzetgazdasági reformgondolatunkat. Nemzetgazdasági reformokat alkalmas szervezetek és intézmények nélkül életbe léptetni nem lehet. Míg e szervek hiányzanak, addig a gondolat is kivihetetlen; de azonnal kivihetôvé válik, mihelyt az intézmény, melyet a gondolat maga életbeléptetett, funkcionál. Így állunk ebben a kérdésben is. A kölcsönpénzt a földhitelintézeteknek kellene közvetíteniök, s nem az egyeseknek. A földhitelintézetek nem bocsátanak ki zálogleveleket, hanem birtokrészvényeket. A részvények szelvényei azonban nem lesznek elôre meghatározva, hanem minden évben külön-külön meghatározás alá esnek. Meg fogja határozni értéküket a termés. A termés minôségét pedig nem az egyes magánbirtokosok, hanem a mezôgazdasági szövetkezetek állapítják majd meg, levonva helyenkint a részletes károkat, pl. jégverést, fagyot, árvizet, rozsdát, s más efféléket. A kölcsöntadó nem avatkozhatnék bele az üzembe, hiszen gyakran nem értene hozzá; de ha a hitelviszonyok így volnának rendezve, nem is kellene neki abba beavatkoznia sehol és soha. Ez elv szerint kellene rendezni a földre nehezedô eddigi terheket is. Meg kellene hivatalosan becsülni a birtokokat s meghatározni az azokra nehezedô terheket. Ha pl. egy birtok ára 30.000 frt, s van rajta 10.000 frt adósság, akkor a hitelezô a jövedelem 1/3-át kapja. Hadd élvezze a jó termés elônyeit; de ha nehéz idôk járnak a mezôgazdaságra, kényszerüljön akkor a hitelezô is, mint valóságos részbirtokos résztvenni a hátrányokban is. Ily méltányos osztozkodás búban és örömben vonzani fogja a befektetést keresô tôkéket is. Most még valamit Bellamy parabolájából. Szerinte a vízmedencében a vizek felgyülemlettek, a termelés fölhalmozta a termékeket, de a jövedelem csökkent; a gyárosok nem voltak képesek túladni gyártmányaikon, mert nem volt fizetni képes közönség. Hová lett tehát a pénz? a pénz a gyárosok zsebébe szorult; mert egy hektoliter víz behordásáért fizettek a vevô közönségnek, ti. a fogyasztó munkásoknak egy krajcárt, s eladták 2 krajcárjával; így természetesen a vevô közönségnek csakhamar kifogyott a pénze. Bellamy a krízist ily egyszerű pénzfelgyülemlésben keresi. Mások a krízist nem gondolják ily könnyűszerrel kimagyarázhatónak, sôt határozottan tévesnek mondják Bellamy fölfogását. Neurath, Carey és Bastiat szerint a takarékoskodás és tôkésítés a kapitalisták részérôl nem lehet oka a gazdasági krízisnek s concrete szólva az értékesítési fönnakadásoknak. S ezt így bizonyítják. Mikor takarékoskodásról és tôkésítésrôl van szó, nem szabad azt úgy gondolnunk, mintha a kapitalisták kincseket halmoznának garmadára, vagy elásnák az aranyrudakká olvasztott aranyat és ezüstöt titkos pincékben. Ilyen indiai kincsfölhalmozásról itt szó nincs; hanem mikor a kapitalisták kezében felgyülemlett gazdagságot emlegeti Bellamy, azt úgy érti, hogy a profit által sok érték kerül kezeikbe, amelyet ismét produktív vállalatokba, munkába, termelésbe fektetnek, hogy ne indiai elásott kincs, hanem termô tôke legyen. Mármost -- Neurath, Carey szerint -- ha ezt akarják, a munkát kell szaporítani, a termelés eszközeit sokasítani, a nép fogyasztását emelni. A tôkepénzesek tôke-felhalmozása is azoknak az eszközöknek szaporításában és tökéletesítésében fog állani, melyek a munkás nép termelôerejét fönntartsák s munkakedvét fokozzák, s így munkaerejét és termelôképességét kifejlesszék. Ha ezt nem teszik, akkor gazdaságuk nem tôke, hanem holt kincs. Ha nincs fogyasztó, minek akkor a termelés, s aki a nép fogyasztóképességét nem emeli, minek állít az föl gépet, gyárat, műhelyet? Más szóval a tôkepénzeseknek szôrt kell ereszteniük, s lehetetlenség a tôkéket kezeikben fölhalmozni oly mérvben, hogy a fogyasztást bénítsák. Így Neurath, Carey és mások. De elsô tekintetre világos, hogy ezek a tudósok a célt s a természetszerű szükségességet emlegetik, azt a szükségszerűséget, melynél fogva céltalanná válik a termelés, ha nincs fogyasztás; de nem bizonyítják be azt, hogy a tôke-fölhalmozódás tényleg meg nem történhetik s kríziseket nem provokálhat. Ezzel szemben áll az a tény, hogy valósággal minden gyáros és vállalkozó nem arra néz, hogy a nép fogyasztási képessége emelkedjék azáltal, hogy munkásait jól fizeti, hanem arra, hogy minél többet nyerjen minél rövidebb idô alatt, más szóval arra néz, hogy minél többet vegyen be s minél kevesebbet adjon ki. Így tesz minden termelô, ki a piacra termel; így minden gyáros, minden vállalkozó. Hát hogy van az mégis, hogy dacára ez általános pénzszivattyúzásnak, a fogyasztóknál még mindig van pénz? Honnan ez a harmónia, melyet Neurath s Bastiat emleget? Hogy messzire el ne kalandozzam, csak egy okot említek: ez onnan van, hogy ipari termeléssel szemben még rengeteg tömegek állnak, melyek nem az iparból, hanem a nyerstermelésbôl élnek. A gyári telepekkel, az indusztriális vidékekkel szemben még ott áll a nagy földmívelô és kolóniás világ. Anglia, Belgium, Francia- és Németország iparával szemben oda kell tekintenünk Európa nem ipartermelésű vidékeire s a többi világrészekre. Ezeknek lakossága nem ipari munkából él, hanem máshonnan szerzi be fogyasztási képességét. A kapitalista termelés ezeket húzza meg; eladja nekik termékeit; de ôk nem munkásai magának a kapitalista produkciónak. Ha az ipar s a tôkés produkció általánossá válik; ha nem lesz fogyasztó más, mint az, ki a kapitalista termelésnek is munkása, vagyis ha majd a fogyasztó zsebében nem csörög más krajcár, mint az, melyet a kapitalista termelés fizetett neki: akkor Bellamy gyôz és parabolája szószerint megvalósul. Legyünk meggyôzôdve, hogy nem a kapitalistákon múlik, hogy a nép tönkre nem megy, s a kapitalizmus önmagától nem képes semmi harmóniát teremteni a tôke s a munka közt. Lehet-e ott harmóniáról szó, hol a fôelv: minél többet bevenni s minél kevesebbet kiadni? Vagy tán a kapitalista, ôrületes produkciónak tulajdonítunk annyi emberszeretetet és okos önmérsékletet, hogy az üzleti mérlegbe a nagyobb profitra való szempontokon túlra terjedô tekintetet vegyen föl? Nem, ezt nem tehetjük, s Neurath és Carey nem tudják be a tôke s a munka közti harmóniát a kapitalisták belátásának és emberszeretetének, hanem a körülmények késztetésének. Ide vonatkozik ez a fölfogásuk: ,,Werden nun geradezu die Mittel für den Konsum beim arbeitenden Volke vermehrt oder die jährliche Produktion dieser Mittel gesteigert, so kann dies keinen anderen Zweck haben, als das arbeitende Volk in seinem Unterhalte besser zu stellen'', vagyis azért szônek a szövôgyárak annyit, hogy a népnek legyen ruhája. Ez nem egészen igaz; a szövôgyárak azért szônek, hogy minél több nyereséget hozzanak, és nem azért, ,,um da'' arbeitende Volk in seinem Unterhalte besser zu stellen''; ez az ,,Unterhalt'' a keresettôl függ, s a gyáros iparkodik minél kevesebbet adni. Folytatják: ,,Sonst bleiben diese Mittel wertlos und sind nicht Kapital. Aber auch die Vermehrung und Vervolkommnung der Maschinen, Werkzeuge etc. hat keinen andern Sinn''. S ugyan mi a célja a gépnek s a gép tökéletesítésének? A célja az, hogy minél olcsóbban produkáljon s minél kevesebb embert foglalkoztasson. ,,Denn nur durch den die Volkskraft hebenden Konsum haben die eigentlichen Produktionsmittel Sinn, Bedeutung und Wert''. Ez mind igaz; de a kapitalista produkció sem nem célozza ezt, sem nem képes azt megvalósítani. S mégis van harmónia a tôke és munka, a termelés és fogyasztó közt? S úgy-ahogy még sincs igaza Bellamynak? Ha Bellamynak nincs igaza, s ha a parabola nem teljesül, annak az oka nem az, hogy a kapitalista produkció per se emeli a nép fogyasztási képességét; ahol ezt teszi, ott csak relatíve teszi, s mint föntebb kifejtettem, a produkció korlátoltsága miatt az ôstermelô világrészek segítik a kapitalizmust, hogy Bellamy parabolája ne teljesedjék. De ettôl eltekintve van tényleg egy más hatalom, mely Bellamy paraboláját megvalósulni nem engedi. Azonban ez a hatalom nem a kapitalizmus természetében s nem a kapitalistáknak abban a belátásában rejlik, hogy harmóniát kell teremteni a termelés és fogyasztás közt, különben fölkopik az álluk; hanem az a hatalom a munkások hatalma. Maguk a munkások állnak a kizsákmányolásnak útjába s biztosítják a nép életképességét s közvetve ezáltal a gyárosok érdekeit is, amennyiben fogyasztásra alkalmassá teszik a népet. Ennek a hatalomnak, a munkások szervezkedésének, a munkás érdekek hangoztatásának, a közvélemény s a törvényhozás pártfogásának köszönheti a nép, hogy nem húzzák le az ingén felül még a bôrét is. A bôrét már senki sem engedi lehúzatni; akkor már protestál kézzel- lábbal. A munkások kiszivattyúzásának is van határa; fölébred bennük az vntudat; szervezkednek s megvédik érdekeit; ezen a réven támad a harmónia az ellenséges felek közt, másképp nem. Ezt kell érteniök Carey, Bastiat és Neurathnak, mikor a harmonikus kifejlôdésbe helyezik bizalmukat s erre a névre keresztelik meg teóriájukat is. A harmónia itt is, mint mindenütt, hol ellentétes érdekek állnak egymással szemközt, nem az egyik félnek, pl. a kapitalistáknak jóságos engedékenységén, hanem a harcon s a harcban tisztuló nézetek és irányzatok méltányos kiegyeztetésén fordul meg. Harcoljunk a pénzgazdaság ellen, tárjuk fel képtelenségét; szervezzük a munkásokat hatályos és egységes föllépésre: akkor aztán remélhetjük, hogy igazságosabban oszlanak föl az anyagi javak is az emberek közt. ======================================================================== A katholikus patronázs (1909)[19] A keresztény szocializmus gyakorlati irányánál fogva kevésbé törôdik a teóriákkal. Az erôs kritikai megrostálás, melyben Marx tanait minden oldalról részesítették, ugyancsak kimutatta azt is, hogy minden osztályban, irányzatban van önteltség és fanatizmus elég ahhoz, hogy sebbel-lobbal kimerítô teóriákat állítson föl, kizárólag a maga nézetei s reményei szerint, de ugyanakkor ezzel kompromittálja is a teórizáló törekvéseket. Ezt mi nem is bánjuk; természetünknél s hitünknél fogva sokkal mélyebbnek nézzük a világot s az életet, semhogy a váltakozó teóriák tiszalegyeitôl várnók a mélységek fölkutatását; tudjuk, hogy a világfölértésen sokáig, tán mindvégig kell dolgoznunk, s ezt a folytonos munkát többre becsüljük a postamunka gyanánt készülô teóriáknál. Mi, a gyakorlatnak radikális képviselôi teóriákra nem esküszünk, nem érünk rá arra, mert a segélynyújtás akciója a mi elemünk s szenvedélyünk. S végre is nem teóriákra, hanem gyakorlati szociális munkára van szükség; szükség van épp azoknak az irányzatoknak térfoglalására, melyek nem az intézményeket tekintik a bajok fô s egyedüli okának, melyek nem kötik magukat ahhoz a léha, lomha elvhez, hogy elôbb a társadalmat kell intézményeiben megváltoztatnunk s csak azután várhatjuk a bajok apadását; nem köti magát ehhez, hanem látja, hogy sok szenvedôn és sok veszendôn lehetne segíteni, elszánja tehát magát a segítségre s beleáll a gyakorlati szociális munkába; segíteni siet, akin s ahol segíteni tud. E mellett a gyakorlati tendencia mellett azonban a keresztény szocializmus nem vak a tágabb s mélyebb összefüggések iránt sem; látjuk mi azt, hogy társadalom és szellem, ember és intézmény szorosan összefügg egymással, de hogy aztán ez az összefüggés az egyenlôség jelével jelzendô-e, azt nem is hisszük, de különben is nem ereszkedünk megvitatásába, mert közvetlenül sürgôsebb dolgunk akad mindenütt; lelkünkbe mélyed ugyanis a minket környezô hidrafejű nyomorúság, s mi hivatást érzünk ahhoz, hogy sok-sok embert ragadjunk ki e szörnyeteg karmaiból. Mélyen meg vagyunk gyôzôdve, hogy a társadalmi igazságtalanságok megszüntetésére, az elmaradt munkásnép, az elhanyagolt rétegek, osztályok és hivatások emelésére, a tudatlanok s bűnösök mentésére sok-sok más eszköz kínálkozik, mint a hangos teóriák s az utcai diktátorságok, s mi megfogjuk az embert ott, ahol ôt legbiztosabban s legmegnyerôbben fogni lehet, megfogjuk szívén; embernek nézzük, embernek becsüljük, emberül szeretjük, szeretettel közeledünk hozzá; meg akarjuk érteni egyéni- s osztálylelkületét, gondolkozását, érzületét; segítjük kenyérkeresetre, de mint pszichológok s pedagógusok föl akarjuk benne ébreszteni mindazokat az energiákat is, melyeket megfeszíteni mindenkinek kell, aki ember akar lenni, fôleg pedig annak, akit születés, társadalmi helyzet, a munka járma, a neveletlenség, a milieu megakadályozott a szó igaz értelmében vett megemberelésben. I. Ezzel megmondtuk azt is, hogy mi a katolikus patronázs gondolata s miben bírja lényegét. Lényege az embert nevelô, szociális munka, mely az elhanyagoltakat, az elmaradottakat, a gazdaságilag s erkölcsileg gyöngéket oltalomba veszi; az elvetemülteket, a veszélyben s nehézségek közt forgolódókat erényre, tisztességre rásegíti; lényege a katolikus alapokon álló szociális munka, melyet követel tôlünk a társadalmi fejlôdés s a szolidaritás érzete, mindenekelôtt pedig a kultúra mai fokán hatalmasan fölébredt keresztény öntudat, mely lendületet is ad s ugyanakkor irányt mutat s elvet is s erôt is ad szociális tevékenységünknek. Szívesen elismerem s azt mindjárt itt konstatálom is, hogy jóllehet a katolikus patronázs szociális munka, de nem minden szociális munkánk patronázs. A patronázs alatt ugyanis a szociális tevékenységnek a társadalom vezetô köreibôl s felsôbb rétegeibôl kiinduló irányát értjük. A patronázs oltalmaz, vezet, segít, emel, s ezt a befolyást nem az alsóbb rétegek szervezetébôl, az elmaradottaknak s veszélyben forgóknak önálló önmegemberelésébôl eredezteti, hanem kívülrôl, a jobbmódú, a társadalmilag elônyösebben szituált elemek életébôl juttatja nekik. Mindenkinek kell segítenie önmagán; a régi közmondást, hogy segíts magadon s az Isten is megsegít, mindenkinek, egyesnek és osztálynak erkölcsi törvényül kell megfogadnia; de ismétlem, ez az ô kötelességük, a küszködök kötelessége; de mikor patronázsról van szó, akkor a többi -- mondjuk -- jobb elemek kötelességérôl van szó, kiknek közreműködniük kell a szenvedô testvérek önmegemberelésében, kiknek tehát segítségére kell lenniük azoknak, kik segítségre szorulnak. S ez az én szemeimben a patronázsnak elsô, szembeszökô jellege: a nagy reakciója a keresztény érzésnek a szenvedô társadalmi osztályok, a tömegek s egyesek gyöngeségére. Ez a gyöngeség -- itt a bűnt is annak veszem -- kiált s mi nem dughatjuk be füleinket, hogy e kiáltást ne halljuk. A társadalomnak jobb s nemesebben érzô elemei tényleg Pál- fordulását ismétlik meg, s az elnyomókból, vagy mondjuk az ellenfelekbôl, vagy legalább is a közönyös nézôkbôl szeretô felebarátokká lesznek s ezt a fordulatot nem saját gyengeségük, nem is az osztályharc erôszaka, hanem a szimpátia okozta; az érleltette meg bennük a nagy kötelességnek érzetét, hogy segítsék s oltalmazzák, emeljék s befolyásolják testvéreiket; nem azért szeretnek, mert gyöngék s leverettek, hanem azért, mert erôsek s erôsek annyira, hogy emelnek, emelnek föl a tisztességes, emberi ideálok magaslatára. Csodálatos, világtörténeti tünet ez! Azok a felsôbbeknek mondott osztályok közelednek most az alsóbb emberhez, melyek kezükben tartják a hatalmat mai napig is, melyek tehát, mikor erôsek, ugyanakkor legtiszteletreméltóbb érzelmükkel fordulnak a szenvedô s elhanyagolt s gyámolítást sürgetô osztályok felé; világos bizonyítékául annak, hogy a társadalmat a technikai fejlôdés s a gazdasági termelés mechanizmusán kívül más erôk is hordozzák, más, ideológiáknak gúnyolt, de soha le nem fokozható hatalmak is intézik haladását. Ezek az ideális erôk a részvét, a testvériség, a szeretet, az odaadás és áldozatkészség, s ugyancsak fején találta a szeget az az angol, aki e tünetrôl értekezve, azt mondta: ,,Ha meg is tartottuk kezünkben a botot, de nincs hozzá lelkünk, hogy használjuk azt s fölemeljük embertársainkra. Elvesztettük valamiképp e jognak érzetét, ugyanakkor elvesztettük eddig elfoglalt helyzetünket, megváltozott bennünk a világ. Szíveink hűtlenek lettek s átmentek az ellenséghez, s ha akarnánk is osztályérzetre s a kiváltságok elszigetelt élvezetére szert tenni, hiába akarunk, nem bírjuk''. Igaza van; a mai világ kultúrfokán álló, igaz embernek, hát még a kereszténynek, átment a szíve az ellenséghez, bizonyára azért, mert az ellenségben testvérére ismert. Ez történt legjobbjainkkal, s azok méltán büszkék lehetnének rá, ha ugyanakkor nem éreznék át, hogy tulajdonképpen nem tehetnek róla, nem tehetnek másképp; erôszakot vettek volna önmagukon, ha részvétüket kiölik, mikor ez a részvét megint csak saját boldogságukat is szolgálta, mert mikor a bajnak s szenvedésnek kiirtására ösztönözte ôket, ugyanakkor annak a rossznak megszüntetését sürgette, mely az ô kínjuk s folytonos szemrehányásuk is volt. Szent igaz, hogy aki a társadalom tagjait enyhíti, saját maga kínjait csökkenti s azzal önmaga boldogságát emeli. A katolikus patronázs a vezetô köröket saját boldogságuknak ez ösztönére s ez ösztön folytán kiemelkedô, nagy kötelességre akarja inteni s zászlaja alá toborozni. Az elváltozott idôk s a fejlettebb társadalmi érzés jele, hogy öntudatunkra jutott a társadalmi élet összefüggésében a szolidaritás s a testvériség, s egészen más megvilágításba állt bele, mint amilyenben azt a francia forradalom frázisa a szabadságról, egyenlôségrôl s testvériségrôl az önzô világnak megmutatta. A forradalmi testvériség csak bengáli-tűz volt, a modern szociális érzésé pedig a tudományos belátásnak s a szoros kötelességtudásnak napvilága. A szolidaritást tényleg a tudomány kezdi hatalommá fejleszteni, midôn kimutatja a szoros egységet, mely a természetben érvényesül, s mely a bolygót s a porszemet, a lángész életét s a zuzmó szerény lélekzését egybeköti s egymáson fölépíti; lánc ez, melynek szemei szorosan egymásba kapcsolódnak s nincs hatalom, mely abba bárhol is rést szakítson. Egységes az emberi társadalom munkája is s a közös munkából él az egész. Az a régi, keresztény tan, hogy az emberiség széles e világon egyetlenegy emberpártól származik, a szó egységének ez a régi tana, csodálatos megvilágítást nyert az élet közösségének a munkaegységben való fölismerése által. Hatalmas lendületet s új feszerôt kölcsönöz ez egységnek a nemzetgazdaságtan is, amidôn bepillantást nyit a társadalom tagoltságába s munkájának rendszerébe. Azonkívül a többi tudományos vívmányok is segítették ez egységnek szolidaritássá való fejlesztését, mikor a távolságokat a térben s idôben legyôzték, a forgalmat gyorsították, a termelést fokozták, s bár sok baj és átok is járt e gyorsütemű élet s e lázas vérkeringés nyomában, de bizonyára tudatára jöttünk általa a társadalmi élet szoros összefüggésének is, s e belátás gyökerén fakadt a szolidaritás s a testvériség. Mi sem természetesebb már most, mint az, hogy a szolidaritás e szociális érzete az egésznek gondozását sajátos önfönntartási ösztönnel, tehát készséggel s örömmel karolja föl, s az egésznek javában saját maga javát látván, iparkodjék a több s nagyobb jót, a testi, lelki jólétet minél szélesebb körben elterjeszteni. Az lesz az igazi modern ember, ki ez új belátásokból kiindulva, az egésznek javában közcélt lát; az lesz az igazi ember, kinek az egész iránt az egész vonalon szeme, szíve s keze is lesz. Ellehetne-e e nélkül a modern keresztény? Lehetséges-e, hogy szeretetét az újabb belátás ne hevítse s ne teljék öröme testvéreinek gondozásában? Mikor a katolikus patronázs e föltevéssel lép a művelt osztályok elé, akkor becsüli meg igazán azokat; nagyrabecsüli ôket, mikor fölteszi róluk, hogy a kornak, a közérzésnek, a nemes, nagy kötelességeknek s föladatoknak színvonalán állanak; nagyrabecsüli ôket, mikor megkívánja tôlük, hogy vezessenek, hisz született vezetôk, mikor elvárja tôlük, hogy értelmi s erkölcsi tôkéikkel siessenek a gyöngék segítségére, s vigyenek bele abba a rengeteg munkába, melyet az emberiség a gazdasági robotban végez, lelket, nemes érzést, szeretetet és meleget. Nagyobb becsületet nem vallhatnak, mint ha erkölcsi lendületet adnak a világnak Gratry szavai szerint: ,,Donnez un élan au monde!'' Végre is mi legyen a vezetô körök föladata?! A ridegebb s örömtelenebb munkának napszámát végzik az alsó rétegek, s ez az ô munkájuk teszi lehetségessé a felsôbb kultúrmunkát, a tudást, művészetet; munka bizonyára ez is, még pedig nagy munka, de sokkal több élvezettel jár, mint amaz; de akár könnyebb, akár nehezebb legyen, valamiképpen az egész társadalom munkája; hová, mire fordítsuk hát ezt az értelmi, szellemi, erkölcsi tôkéket, ha nem azoknak a társadalmi rétegeknek nemesbítésére, melyek föltételei ugyan a kultúrának, de nem élvezôi. Ez a gondolat a szabadoktatás ügyének is az egyik lendítôje. Akik a világosságot már élvezik, azok el akarják azt terjeszteni a mélyebb fekvésű, alacsonyabb társadalmi rétegekben is; akarják, hogy a magas szférák napsugara nemcsak a gondtalan jólét tisztásaira süssön, hanem a szakadékok homályába is behatoljon; s jól teszik, ha ezt akarják; de sokkal szükségesebb, hogy a napsugárnak a melege, az erkölcsi javak, terjedjenek el a küszködô emberiségben; szükséges, hogy azok, kik a jót élik, lehajoljanak oda, hol ez a jóság nagyon is hiányos. Ezzel a szociális, fennkölt gondolkozással áll bele a patronázs a segélyre szorultak gondozásába; a magas kultúrfokon jelentkezô kötelességérzet szorítja rá munkájára. II. A katolikus patronázs művének második jellegét az a módszer alkotja, melyet a gondjaira bízottak kezelésében követ; ez a módszer abban áll, hogy az egyest kezeli s a javulásnak egyéni erôit s forrásait tartja szem elôtt. Távol lévén attól az egyoldalú fölfogástól, hogy az emberiség kultúrája tisztára a termelés vetülete, figyelmét elsôsorban nem az intézményekre, hanem az egyénekre fordítja, vagyis nem demagógiát, hanem pedagógiát űz; az emberrel akar foglalkozni, vele s bajaival s bűneivel bíbelôdik, mert meg van gyôzôdve, hogy a társadalmi akciónak sürgôsebb dolga az egyént s annak nevelését, gondozását kézbe vennie, mint az intézményeket megreformálnia, fôleg, mikor az intézmények megreformálása nem is gyakorlati, hanem elméleti probléma s ,,ad calendas Graecas'' lévén sokszor elnapolva, a szociális tevékenységet tétlenségre kárhoztatná. A katolikus patronázs a nagyhangú s ugyanakkor poltron programok helyett az akció jelszavát s a jóakarat készségét hangoztatja: tegyük meg azt, amit megtehetünk itt és most; van szenvedô, elhanyagolt, bűnözô, veszélyben forgó embertársunk elég; segítsük meg ôket. A katolikus patronázs embermentô munkájában tehát az egyénnel akar foglalkozni, s ezáltal voltaképp igazán gyökerénél fogja meg a problémát. Aki az emberiséget s a társadalmat akarja megreformálni, annak az embert kell megjavítania, megjavítani ôt önzésében, ösztönösségében, vadságában, érzékiségében; aki itt és most akar gyökeres társadalmi munkát folytatni, annak tudnia kell, hogy tele vagyunk rossz ösztönökkel, s hogy a világmegjavítást önmagunkon kell kezdenünk. Baj sok van a világban, mert sok a bálvány, melyet imádunk; bálványa van a kapitalistának, de bálványa van a szegényeknek is; a gazdagnak bálványa a mammon, a szegénynek bálványa a bűnnek s szívtelenségnek más megszemélyesítése; már most a proletár szidja a mammont s le akarja törni az oltárait s jól teszi; de ha a proletárt föl akarjuk szabadítani, akkor nemcsak a mammon hatalmát kell megtörnünk, hanem azokat a bálványokat is, melyek a szegénység zsarnokai. Emberlétre az embert nem segítjük, ha másnak hamis istenét pusztítjuk el, hanem igenis akkor, ha saját bálványától s annak szolgaságából szabadítjuk föl ôt magát. A katolikus patronázst az egyesek kezelésénél nem vezeti az a naivitás, mellyel a másik táborban találkozunk, s mely azt látszik hinni, hogy az ember természeténél fogva jó, s hogy más dolgunk nincs, mint e jó természetnek az útjából eltakarítani a kultúra koloncait; sôt ellenkezôleg, azt látjuk, hogy a szociális bajok nagy része éppen az ember jellemében bírja gyökerét, s nekünk tehát a szellemet, a lelket kell kezelnünk s nevelnünk. E részben az állam is, a szociáldemokrácia is nagy mulasztásokat követ el; az állam azáltal, hogy az alsóbb rétegek szellemi érdekeinek óvásában inkább az értelmi, mint az erkölcsi oldalát nézi az életnek, s ha nyújt is ismereteket, de ezzel nem vágja el az elvadulásnak s bűnösségnek útját; a szociáldemokrácia pedig abban hibás, hogy jóllehet műveli az elvtársakat s higiéna és diéta által erkölcseikre is akar hatni, de az osztályharc szítása által az ember legrosszabb ösztöneit s legdurvább energiáit hívja ki a harcmezôre, s ahol az egymástértés s az együttműködés problémáját kellene megoldani, ott a merev önvédelemnek s a felsôbb osztályok megvetésének, megtámadtatásának nyomában az állati erôszak intézkedik. Pedig van az emberben sok jó vonás is, s ez a jó arra való, hogy a rosszat legyôzze; de csak akkor bír vele, ha rásegítjük. A kiható szociális működésben nem legyezgetjük a hibákat, nem hízelgünk a szenvedélynek; látjuk, siratjuk a bűnt, de nem helyezkedünk várakozó álláspontra addig is, míg a világ intézményei megváltoznak, hanem rávezetjük az embert az önlegyôzés, a fegyelmezés nemes erôfeszítéseire. Odalépve az egyeshez, megértetjük vele, hogy így is, ahogy most van, vannak kötelességei, van felelôssége; így is, jelen szegénységi állapotában is erôhöz kell jutnia s azzal legyôznie a bűnt, a kísértést s az élet s a tisztesség nehézségeit; akarnia kell s fölszabadul. A katolikus patronázs ez állásfoglalása fogalmat ad egyszersmind ez elvállalt munkának nagyságáról, hálátlanságáról és csalódásairól. Embert alakítani jobb emberré, züllô embert ránevelni arra, hogy becsülje meg magát s a magára fordított nemes akaraterôben adja meg a megbecsülés bizonyságát, ugyancsak nagy, nehéz dolog. De éppen e munkában érezhetjük át azt is, hogy mennyi akadállyal találkozik az emberiség fejlôdése a nemes érzésekre rá nem nevelt, durva tömegekben, s mily óriási erô, önmegtagadás, szeretet és elnézés kell ahhoz, hogy ezen lendítsünk. Belátjuk ilyenkor, hogy az erkölcsi javulás s nemes megemberelés nem az agitációknak s a népgyűléseknek a műve, sôt a nagyhang s az utca nemhogy megközelítené, de feledteti az egyéni nemesbülésnek e szentelt műhelyét. Az elkeserítés s lazítás szítása nem teszi jobbá az embert; jobbá csak azáltal lesz, ha tényleg fölemelem ôt s rávezetem arra, hogy fogjon hozzá ô maga a becsületes érzésnek s életnek kialakításához. Lehetséges, hogy egyik-másik a természet romlottságáról s az ösztönösség, önzés s érzékiség letörésének szükségességérôl vallott e keresztény nézetünket túlsötétnek látja; de sötétnek a természetrôl vallott nézetünk csak akkor tetszhetik, ha a léleknek csak az egyik oldalát rögzítjük s nem vesszük tekintetbe napsugaras felét. Minket ez a komoly nézet nem hangol le, hanem irányít, hogy alapos munkát végezzünk. Mikor ugyanis az emberi természetet rosszra való hajlandóságában szemléljük, ugyanakkor rámutatunk mindig a becsület, kötelesség útjaira is, s azokat mindannyiszor járhatóknak s megközelíthetôknek jelentjük ki; mikor a bűn gyökereire utalunk a szívben, ugyanakkor az erényesség erôforrásait is fakasztjuk ugyanabban a talajban, s mikor végül még az önfegyelmezés nehézségeit is kiemeljük, ugyanakkor odaállunk a gyönge ember mellé, mint jóbarátok, fölvértezve azzal az egyetlen, e részben hivatott erôvel, a nevelô, segítô felebaráti szeretettel. Erre a befolyásoltatásra szorul a rab a börtönben, erre a fegyenc, mikor a börtönbôl kiszabadul; ezt a segélyt igényli az elhanyagolt, züllô, mindkét nembeli ifjúság; ez legyen a javító törekvéseknek s a javító intézeteknek szelleme; ez a cselédekkel, munkásleányokkal, ifjú bűnösökkel foglalkozó patronázsok, menhelyek, Bethániák, otthonok lelke; ezzel akarjuk az erkölcsi érzésükben megfogyatkozott társadalmi rétegeket megközelíteni, s kérjük a felsôbb osztályokat, hogy befolyásukat ez úton s e szellemben érvényesítsék. A patronázs szelleme, ismétlem, az a szeretet, mely odaáll a gyöngébb embertárs mellé s fölkeltvén benne a nemes érzést, lábra állni segíti. Íme a gyöngét oltalmazó patrónusnak, a gyámoltalanokat gondozó patronázsnak tulajdonképpeni bemutatkozása. Nem szabad azonban a patronázs ez oltalmazó s gyámkodó jellegét túloznunk, s fôleg attól kell óvakodnunk, hogy az önállóság s függetlenség érzetét ne sértsük meg védenceinkben. Fölkarolni, patrocinálni mindig kell a gyöngébbet, de ebben is szem elôtt kell tartanunk a kort, helyet s a nemzeti sajátosságokat, s alkalmazkodnunk azokhoz. Például szolgálhatnak e részben nekünk, kik még csak a kezdet-kezdetén állunk, az angol törekvések, a patronázsok, klubbok és menhelyek, de épp azokon észre fogjuk venni a nemzeti, faji, kulturális viszonyok s különbségek befolyását, mert ott nem annyira a patronázs, mint a klubbokban való egyesítés áll elôtérben. A patronázs közvetlenül a felsôbb körök atyáskodó, vezetô szerepét s a gyámoltalanok oltalmát állítja elôtérbe, a klubbok pedig a jótékony, nemesítô befolyásoltatást az egyéni egyenlôségnek s felsôbbekkel is az egyenlôség alapján végbemenô érintkezésnek révén gyakorolják. A nevelô érzékkel rendelkezô ember nem az eszközt, hanem a célt nézi, s az eszköz fölhasználásában is mindig a célt szolgálja; neki nem a patrocinálás, a gyámkodás a célja, hanem célja az arra szorult védenceknek helyes befolyásoltatása, s abból annyit s oly módon juttat nekik, amennyit befogadni képesek s amennyi jó nekik. Van gyámkodás, amelyet nem venni észre s mégis megvan s áldásosán hat; ilyen a nemes, jó emberekkel való érintkezés, a finomabb környezet, a társalgásnak emelkedettebb nívója, az önképzésre nyújtott alkalmak, körök, ahol embereknek érzik magukat a munkások. A gyár, a munka, a vigasztalan otthon nem ébreszti ez érzetet; a munka jármától az elnyomás, elnyomorodás s kedvetlenség pszichológiája verôdik ki a lelken; de ez mind kienged s eloszlik, ha az élet egyhangú szürkeségét jó társaság, jó emberek váltják föl; ez is patronázs. III. A katolikus patronázsnak azonban legfôbb s leglényegesebb jellege az, hogy valamint a gyámoltban az egyént nézi s az egyént kezeli, úgy a gyámolótól, a patronázs hívétôl a személyes szolgálatot, a lelket követeli; foglalkozni a gyöngékkel, érintkezni, adni magát s ezáltal hatni, ez a jelszó. A katolikus patronázs az embermentés gyakorlati munkájában különösen érzi, hogy a társadalmi fejlôdés szétszakított minket, szétvetette egymástól a művelt rétegeket s a munkásnépet, s eltávolította a társadalom jobb osztályát fôleg azoktól, kik a társadalommal összeütközésbe jutottak s immár a züllés, a bűnözés útján járnak. Ezeknek szemében a környezet kegyetlen, a társadalom erôszakos, a kultúra idegen; módjukban van ugyancsak elzárkózni minden befolyástól, s élni úgy, mint akik az emberiségtôl édes-keveset, vagy annál is kevesebbet, csak bűnt s mételyt vettek. Az ilyenek támaszt sem magukban, sem a környezetben nem találnak s eleven bizonyítékai a carlyle-i mondásnak, hogy a mai társadalom felsô s alsó rétegei úgy néznek egymásra, mintha távolesô zónák szülöttjei volnának, s egymással szemben nincs érezhetôbb ingerük, mint eltávolodni még jobban; temperamentumuk ,,das Pathos der Distanz''. De mert tényleg ily távol állanak egymástól a vezetô társadalom s a segélyre szorultak, azért állanak bele ebbe a közbe a szociális érzés fölkentjei, hogy a számkivetettek kapcsolatot nyerjenek a társadalommal s annak javaival, s ez a kapcsolat a szociálisan érzô szív és lélek, ez a híd az eleven, szeretô ember legyen. Űrt ember s ember közt csak lélekkel és érzéssel lehet kitölteni; szakadékot kultúra és elvadultság közt csak az hidal át, aki beáll az apostoli szociális munkába s magával hozza szívét, lelkét, jóindulatát, részvétét, finom érzékét, türelmét, bizalmát, szeretetét; aki dolgozik s egyre azon fárad, hogy bizalmat ébresszen s csatlakozásra segítse a ,,Pathos der Distanz'' áldozatait, csatlakozásra önmagához. A patrónus az erkölcsileg gyönge embernek nem tehet nagyobb szolgálatot, mint azt, hogy úgy álljon pártfogoltja mellé, hogy az önkénytelenül is megragadja kezét s mondja: bízom benned, segíts! De hogy ezt a bizalmat kinyerjük, mindenesetre szükséges, hogy nagy bizalmunk legyen magunknak is elveink s erôink s művünk s annak sikerei iránt. Bizalom kell az erkölcsi rend s annak érvényesülése iránt. Dacára az erkölcsi törvénynek, melyet ismerünk s melynek hódolunk, nagyon is könnyű az erkölcsi rendet szem elôl téveszteni. Az emberek önkényes, ösztönös, szeszélyes, szenvedélyes élete s a szabadságnak oktalan, korlátlan élvezete eltakarja az erkölcsi világrendet. Úgy látszik, hogy a világ halad s megy a maga útján, s az út tele van öntudatlansággal s a véletlenség ésszerűtlenségével. Emberek születnek, küzdenek, sokan boldogulnak, sokan tönkremennek; esély esélyt, szeszély szeszélyt követ, s harmóniák helyett inkább a katasztrófák rémületes változatosságát látjuk. De mielôtt ezen botránkoznánk, vessük föl bízvást s bátran a kérdést, vajon kifejtettük-e annak az erkölcsi rendnek érvényesítésére az emberiség összes erôit; dolgoztunk-e már igazán lelkünk s meggyôzôdésünk belefektetésével azon, hogy a társadalmi kegyetlenségek megszűnjenek, s fölkaroltuk-e a veszni induló elemeket a szamaritán szolgálatrakész szeretetével? S a felelet az lesz, hogy mindezt még nem tettük meg vagy legalább nem tettük meg abban a mértékben, melyben tehettük; sôt még csodálatosabb s ugyanakkor megrendítô ismeretre jutunk, amidôn belátjuk, hogy sokan, talán a legtöbben, kik az erkölcsi rendnek botránykövei ott lefelé -- mert fölfelé is vannak botránykövek, sôt szirtek is -- épp azért ilyenek, mert elszigetelten állnak s élnek; mert nehézségek s kísértések közt felebaráti támasz nélkül vergôdnek s nem jut el hozzájuk a társadalom nemesebb elemeinek befolyása, így azután a helyzet kegyetlensége az egyest önmagára veti vissza, saját elégtelenségére és sajnos, sokszor szeszélyére. De hát így született s így nevelôdött-e az ember, elszigeteltség volt-e a szülôje? Ellenkezôleg, szeretetbôl született s szeretet nevelte, az adta meg neki az embernek sajátos miliôjét. Már pedig a morális sem áll meg a lábán, ha nincs jó s megfelelô talaja; nem él meg, ha nincs miliôje; ez a talaj s ez a miliô pedig a társadalom, a társadalmi érzés, a szolidaritás, a szeretet. Ezt szánta a természet az embernek. Az elszigetelt ember nem az ô embere, azért nem is áll jót fejlôdéséért; de a társadalomban élô s a társadalom nemesítô befolyásait élvezôbôl igenis lehet még akkor is ember, miután megtévedt. Ez a fölfogás bizalmat önt belénk, kik a katolikus patronázs alapján állunk s reméljük, hogy nem vész el fáradságunk, ha védenceinkkel szemben, kik sokrészt el lettek hanyagolva, érvényesítjük a társadalom nemes befolyásait; bizalommal telünk el az erkölcsi rend s az ember iránt, mindenekelôtt pedig közreműködünk abban, hogy az erkölcsi rend kellékei, a társadalmi szolidaritás és szeretet, megteremtessenek. Bizalommal vagyunk aziránt, hogy nem vadul el az ember annyira, hogy kivesszen belôle a szeretetnek a szikrája; de szeretet kell hozzá, hogy azt fölélessze. Bizalommal vagyunk aziránt, hogy mérges miliôben, a gyárak kövezett udvarán s az utcai gyerek szívében is van talaja az erényes érzésnek; de kéz kell hozzá, mely azt kifejlessze. Az ilyen bizalom bizonyára bizalomra talál. De szükséges hozzá még más is. Gyakorlati lévén a katolikus patronázs tevékenysége, nagyon szükséges, hogy jól fölértsük a védencek helyzetét s belsô, lelki világukat, annak összes fogyatékosságait, sajátosságait s kapcsolatait. Érdeklôdnünk kell, hogy hogyan lett az az ember ilyen, mily úton járt, mily behatások alatt állt, mily elváltozásokon került oda, ahol most van. Bele kell állnunk abba a világba, a család, a munka világába, hogy megértsük a befolyásokat, melyeket életmód, foglalkozás, gondok s nézetek, társak, kísértések s küzdelmek gyakoroltak rájuk, s amellett folyton az erkölcsi elvek s erôk élesztésére s azok szerencsés fejlesztésére kell tekintettel lennünk. Jó s alapos értesültségünk megszerzése végett tanulunk is, tanuljuk a lélektant s a szociális tudományokat, tekintetbe vesszük a statisztikát, hogy tüzetes megvilágításban lássuk munkánk egész terepét s eligazodjunk a föladatok iránt. Azonban statisztikáról szólva, mindjárt megemlítem, hogy saját munkánkat s annak értékét sohasem mérhetjük statisztikai adatokkal; lelket, áldozatot, integritást statisztikával mérni nem lehet. A statisztika a figyelmet a külsô adatokra, a számokra fordítja s sokszor oly irányzatot is szolgál, mely minél nagyobb számok föltüntetésében tetszeleg magának. Vannak, kik még a lelki életre is kiterjesztik a statisztikát, s a szeretet, tökéletesség mértékét számokban akarják adni. Ôrizkedjünk ily felületességtôl; a patronázsban nem a művek számán, nem a védencek sokaságán, hanem a lelken fordul meg minden; ahhoz a szám nem férkôzik, s ha mégis szerepelnek számok a kimutatásban, figyelmeztetésnek ez jó lehet, de másra nem való. Számokat, dilettantizmust, külsôséget félretolva, elô kell nyomulnunk a szociális tevékenység gyökeréig s öntudatunkra kell hoznunk, hogy itt minden a lelkületen, még pedig az egyéni, szolgáló szereteten fordul meg. Ha valamihez, hát emberneveléshez szeretet kell; aki a katolikus patronázs művét szolgálni akarja, annak a szeretetet, a vallásos, mély lelkiséget kell a tevékenységbe beállítania. Jelszava lesz: lelket adj, magadat add, hogy lelkeket ments; éld át az életet azzal a komolysággal, hogy a legutolsók nyomában járni megtanulj! Akiben ez megvan, abban megvan a temperamentum a patronázs műveihez. Megvan benne azért, mert érzéke van fölismerni az elfogultban is az embert, s mert szenvedélye viszi, hogy becsülje meg abban is a lelket. Az ember értéke a lélek. Aki nem lát lelket, az nem becsülhet meg igazán embert, s bármennyire akarja is becsülni, roppant messze marad el értékelésében; mindig alábecsüli. Aki lelket nem lát, annak szeretete is hamar kifogy s hajótörést szenved a degradált, alávaló, vagy ha nem is ilyen, hát a hideg, érzéketlen, közönyös emberen. Az élet s a lelkek keménységétôl megkeményedik a legjobb ember s kísértésbe jön, hogy mondja: alávaló, elmaradt, gonosz akarsz lenni védencem, hát légy, ha akarsz! Buzgó lelkipásztortól hallottam, hogy sehol sem keményedik meg annyira az ember szíve, mint a szegényekkel való folytonos érintkezésben; mert sehol sem éri az embert annyi kísértés az emberek megvetésére nyomorúságuk, alattomosságuk, alávalóságuk folytán, mint kivált a szegényügy régi divatú kezelésében, a pénzosztogatásban; ez a divat szerencsénkre már idejét múlta, s a katolikus patronázs épp az ellenkezô irányt követi, mert elsôsorban nem pénzt, hanem lelket ad s önmagát adja; de azért csalódás itt is sok éri az embert, s csak felvilágosult szeretet képes rá, hogy a csalódás le ne törje, hanem kitartóan folytassa művét, s ha látja is, hogy kudarc éri, ismételje meg annak az irgalmas szívű szentnek szavát, aki mondta: ,,Malo perdere tunicam, quam caritatem'', magyarul: ,,megcsalni, megcsalhatnak, de szeretetemet el nem veszik tôlem; nem keményedem meg''. Ez elvet kell a katolikus patronázsnak érvényesítenie s érvényesíteni fogja, ha a lelket szereti. Filanthrópia s humanizmus ehhez nem elég; motívumok ugyan ezek is, de miután a lelket értékelni nem tudják igazán, nem biztosítanak aziránt, hogy meg ne unjuk a cseppek mentését, mikor tengerek szakadnak a mélybe; csak ha minden cseppben, vagyis minden lélekben végtelen értéket látunk, akkor találunk erôt is, kedvet is hozzá, hogy mindegyikkel külön-külön is legjobb tehetségeink szerint foglalkozzunk. Ez a gyakorlati szeretet a legreálisabb s legideálisabb érték, amit a mai ember, ha még oly anyagias s világias, értékelni s becsülni tud, s ha valami, hát az vezeti rá a züllöttet is a vallásos érzésekre. A katolikus patronázs ugyanis, amint krisztusi szeretetbôl indul ki a lelkek mentésére, úgy igyekszik ezeket a lelkeket Krisztushoz vezetni s ôket a vallásos életnek megnyerni; másrészt azonban tapasztalja, hogy tekintéllyel, az egyházi törvények elôtérbe állításával sok embert meg nem közelít, lelkiismeretük erre nem reagál; ezek elôtt a keménylelkű emberek elôtt a reális élet, a tettekben érvényesülô lelkület az a kritérium, mely után, ha egyáltalában valami után, elindulni készek. A katolikus patronázs ezt a reális idealizmust, a szeretetben érvényesülô vallásosságot fekteti szociális tevékenységébe; akarja, hogy védencei szeretetet tapasztalván, ráismerjenek a szeretet gyökerére, a vallásos, mély lelkiségre, s meg is szeressék azt. Ezekben ismertettem a katolikus patronázs művét, elveit és szellemét. Kívánatos, hogy e téren párosuljon vallásos mélység reális szeretettel, áldozatkészség egyéni szolgálattal; kívánatos, hogy itt e téren találkozzanak legjobbjaink, kiknek szívében a testvéri érzés, mint nagy mentô öntudat alakult ki, s kik ezért szenzóriumai lettek az alakulófélben levô jobb világnak. E zászló alá álljanak mindazok, kiket meghódított a ,,legutolsók'' szeretete, kik meghódoltak a züllô népnek, nem diktátori szavak nyomán, hanem szívük szeretetének sugallatából; fogjanak a népmentés e mezején kezet mindazok, kik meghódoltak Krisztusért a mélyebben fölfogott s melegebben átérzett testvéri szeretetnek s szolgáivá lettek. Minél többen lesznek, akik így szeretnek, annál többen ébrednek az eleven holtakból a tisztesség, a becsület, a kötelesség tudatára s veszendô fiakból Isten gyermekeivé s a társadalom hasznos tagjaivá válnak. ======================================================================== A mi kultúrprogrammunk Kultúra és terror(1918)[20] A kultúra nem tudott eddig igazán reális és szerény lenni, hanem úgy tett, mint a stájeri s tiroli vendéglôsök, kiknek nagyobb gondjuk van cégérük mutatósságára, mint borukra. A cégér hirdeti a kocsma nagyhangzású nevét. Vasrúdon leng az alkotmány az utca fölött, hogy mindenkinek szemet szúrjon. Kovácsmesterség s lakatosművészet dolgozott a cégéren, az bodrozta fel az aranyozott vasszalagokat, az kötözte ôket csokorba a sarkokon, hogy jól keretezzék a falusi piktor remekét, mely vagy vörös, fehér ökröt, sast, elefántot vagy oroszlánt örökít meg. Azt mondom, hogy a kultúra házán is lógnak s lengnek nagyhangzású cégérek, s mikor csôdbe kerül az egyik, kiakasztják a másikat. Kellett-e valamikor hangzatosabb cégér, mint az, mely a ,,reneszánsz'', a ,,rinascimento'' nevét viselte, vagy mely a ,,szabadság, testvériség s egyenlôség'' tulipiros színeit rikította bele a világba?! Dehát csôdök itt is járnak. A csôd után revideáljuk kultúrcéljainkat s új cégér után nézünk. Ily katasztrófa szakadt most ránk a világháborúban. Megrendülve állunk, s akárcsak rongyok volnának, lefoszlanak lelkünkrôl kultúrálmaink. Búsulunk, hogy úgy hittünk s annyit csalódtunk, de azután revideálunk mi is s látjuk, hogy a jelszavakból mi igaz, mi nem, hogy a nagy kultúrhitbôl s kultúrreménységbôl mi vált be, mi nem, s miután alaposan megrostáltuk a sok törmeléket, keresünk valami új kifejezést gondolatainknak s valami új s igaz programba akarjuk foglalni törekvéseinket s reményeinket. Le a régi cégérrel, ez az elsô vezényszó; bolond beszéd az, hogy ,,szabadság, egyenlôség, testvériség''. ,,A szabadságból az igazi szabadságot megsemmisítô szabadosság származott, az egyenlôség természettudományi abszurdum, a testvériség követendô, de sehol el nem érhetô utópia.''[21] A nagy szavak tehát frázisok s nem meglett emberek szájába valók! Le a frigiai sipkával, nem illik az a kikapós lenge jószág az öreg Európa ôszülô fejére, hiszen a matróna maga is ezidôszerint inkább egy jómódú háziasszonynak indul, aki túl van a koron, hogy a forradalmak gyors teaforralóin hevítse vérét. A szabadságból ezentúl is kér maga számára tisztes részt, de további ideálja inkább a jómódú, tisztességes polgári élet. Az egyenlôség helyébe egészséget, a testvériség helyébe pedig vagyonosságot állít. ,,Szabadság, egészség, vagyonosság az új jelszó, mely az emberiséget a világháború után a jobb boldoguláshoz vezeti.''[22] Mi is legyen a társadalmi s gazdasági életnek eszménye s következôleg minden politikának célja más, mint a társadalom minden rétegének megfelelô jobb mód, mint jól rendezett otthon, lakások villanyvilágítással, vízvezetékkel s fürdôvel ellátva; a ház mellett egy kis kerttel s benne szenderítô, sziesztás lugassal; jól rendezett s öntözött utcák; kultúrélet, a természet, művészet s tudomány megfelelô élvezeteivel? Mindennek megalapozására pedig jól rendezett s biztosított munkaalkalmak kellenek, s szükség van a szellemi s testi munkának minden téren való értelmes s célszerű fokozására s az igazán produktív munkának végzésére az iparban éppúgy, mint a mezôgazdaságban, a közigazgatásban éppúgy, mint a közoktatásban, szóval az emberi tevékenység összes ágazataiban. Az ember az ilyen programnak szívbôl örülhet: végre a sok püffögô s puffogó kultúrfrázis helyett egy darab ideális realizmust vesz. A sziporkázó s lobogó nagy jelszavak helyett világos beszédet hall, amit megért a tudós s a napszámos egyaránt s amely oly átlátszó, mint a pohár tiszta víz; mert végtére is mi járjon ki az embernek -- még pedig lehetôleg mindenkinek -- leginkább, mint a mai technikai haladás színvonalán álló életmód, az életkönnyítések s az életélvezetek lehetôségeivel s lehetôleg több, szerény emberboldogulással?! Ez a program két irányban mutat haladást. Elôször abban, amit kizár; azután abban, amit mint pozitív tartalmat kilátásba helyez. Ami az elsôt illeti, ez a program kizárja a megtévesztô indulatok s a fölkavaró társadalmi szenvedélyek frazeológiáját. Indulat s érzelem nélkül nincs élet, nincs küzdelem és történelem, de a dolog természeténél fogva úgy volna jó, ha az indulat s érzelem ne diktáló, hanem csak segítô s lelkesítô elem volna. Ezt csak magas önuralom, alapos tájékozottság s nagy lelki kultúra adhatja, melybôl természetesen épp a kikezdéseknél van legkevesebb. A fiatal kornak szenvedélye s indulata elszalad lovasával, mint a vad paripa, viszi, dobálja az észt amerre akarja; az ember szélesre eresztett fantáziájának ostorával taktust akar pattogtatni a világtörténelem járásának; végre azután lelohad a szenvedély, kifárad a fiatalos lélek s álmosan néz vissza a sok felületes s fölösleges akaratoskodásra. Belátja, hogy van nálánál egy nagyobb úr, s az a reális fejlôdés, s belátja, hogy a bölcsesség abban áll, hogy alkalmazkodjunk e szuverén hatalomhoz, így történik ez a fiatalságban, így ugyancsak a fiatalság szellemétôl hevített történelmi korszakokban vagy a szenvedésektôl elkeseredett társadalmi rétegekben. Itt is, ott is tűz lobog és lelkesülés; nagy indulatok s új világteremtésre való hivatások járnak s a vége -- ha minden jól megy -- a kijózanodás s az értelmes eligazodás és alkalmazkodás. Igen, arra nagy szükségünk van, hogy lepattantsuk magunkról a szellemi megbűvöltségnek fojtogató karikáit, a mámor, a szenvedély, a feltüzelt érzések kényszerét, melyekbe belekerülünk az elnyomás ellen kifejtett reakció s a doktriner, egyoldalú elvek alapján. Tudom, hogy az elnyomás elleni szervezkedés és küzdelem szükséges. Tudom, hogy a forradalmaknak is van mély filozófiájuk. Az elkeseredés olyan, mint a puskapor, mely pici, apró szemekben pereg s gyülemlik föl valahol rakásra s fôleg a társadalmi mélységekbe, a lebujokba gravitál, s ha aztán szikra éri, a levegôbe röpít mindent, szépet és csúnyát, ártót és ártatlant. Azt is értem, hogy a rombolásnak gyôzelmes indulata, mikor a helyzet urának érzi magát, meg akarja reformálni a világot, s ami mint mámor s mint lázas vízió lebegett elôtte valamikor, akkor, amikor még rablánc volt a nyakán, azt most világalakító elvnek kiáltja ki s gondolja, hogy célt ért. Így tett a francia forradalom. Jó szolgálatot tett az emberiségnek, hogy teret nyitott a harmadik rendnek s többet juttatott a szabadságból az embereknek, de hol maradt el az élet igazi szabadságától s hol hagyta az emberiséget a közönséges emberi élet lehetôségének biztosításától?!I Ahhoz a gazdasági erôk kifejtése kellett s kell majd még most is nagyobb s általánosabb műveltség s a gazdasági javak egyenletesebb eloszlása. Ugyanezt az indulati túltengést s nem igaz állásfoglalást látni a modern szociáldemokrata munkásszervezetekben, melyek az elnyomásra reagálnak s szervezik a munkások ellentállását az ôket kihasználni akaró kapitalizmus ellen; -- s ezt jól teszik -- de mi mindent kevernek e szervezkedésbe, mennyi mámort, gyűlölködést, mennyi erôszakot s mennyi fölösleges radikális tagadást! No és a végén még egy filozófiai doktor-kalapot is vágnak a fejükre s pántlikáján olvassuk: történelmi materializmus. Azt gondolná az ember, hogy ha materializmusnak mondja magát a szocialista doktor-kalap alatt lappangó bölcsesség, akkor már csak valami természettudományos rendszerrel lesz dolgunk; de nincs úgy s természettudomány helyett hegeli ideológiával tartanak jól. Ily szellemi garnitúrával lépett föl a világ színpadán a világ proletárjainak marxista fiatalsága. Szisztémájáról meg van gyôzôdve, hogy az a társadalmi fejlôdés képviselete, s hogy csak várni kell, hát a szerint fordul a világ, s egy számtani képlet biztosságával nemcsak a sült galambok, de a sült egy- és kétfejű sasok is repülnek majd a szervezett munkásság kellôen kitárt szájába. Ezzel nem ítélem el a szakszervezkedést, amennyiben az a munka oltalmát tűzte ki célul; de elítélem azt az elfogultságot, azt a fanatizmust és egyoldalúságot, mellyel a legmélyebb kérdéseket kezelik s mindennel úgy végeznek, hogy kivégzik. Ily iskolából kerülnek ki janicsárok, de nem művelt, harmonikus emberek. Ezeket az irreális kilengéseket elôbb-utóbb le kell törnünk s frázis és elmélet helyett az elérhetô javaknak minél szélesebb körökben való elosztását kell programunkba tűznünk. A ,,szabadság, egészség, vagyonosság'' programja többet ér és többet ad, mint harminc árkusra való hegeli filozófia. A program e szerény, pozitív tartalmában látom második elônyét az irányzatnak. Produktív munkát, biztosítottabb boldogulást, emberhez méltó életet s vagyonosodást ígér és sürget. Meg vagyok gyôzôdve, hogy ez lesz a világ irányzata. Ezt elôször azért gondolom, mert a világ érdeklôdése már régóta a természettudomány s a technika felé van fordítva. Az élet központjában ezidôszerint a gôz és a gép áll. Ezen nem csodálkozhatunk. Hiszen a világ s az élet átformálódik éppen az új találmányok által; e találmányok javítják az egészségügyet, emelik a háztartások színvonalát, szolgálják a népnek szaporodását, a városok csodálatos berendezkedéseit. A világ arculata változik el s a népesedés új elhelyezkedéseket talál. A kultúrának mindenféle használati tárgyai könnyen elterjednek s ezáltal otthonunk kedvesebbé s életünk változatosabbá válik. Ezt a haladást s ezzel együtt a haladás iránti érdeklôdést nem lehet kifogásolnunk, sôt természetesnek kell találnunk. E reális irányban fog haladni s újult erôvel megindulni a világ fôleg a háború után. Ha valamikor, hát most kell majd dolgoznunk, most termelnünk s újjáalkotnunk. Veszteségeket szenvedtünk, melyeket nem lehet számokban kifejezni. Lerongyolódtunk s elgyengültünk, s így nemcsak anyagi javakat kell teremtenünk, hanem a leromlott életerôt kell óvnunk s ápolnunk. Az egész nép kimerült, testileg s lelkileg rokkanttá lett. Mind e károkat termeléssel s ugyanakkor egyszersmind emberkíméléssel kell kipótolnunk. A munkának produktív munkának kell lennie, ugyanakkor pedig a leromlott és sokat szenvedett embernek pihenôt, otthont, boldogulást kell biztosítanunk. Jobb élet, lakályosabb otthon, a ,,standard of life''-nak fokozatos emelése, ez végre is az Isten gondolata, aki azt akarta, hogy a földön az ember legyen az úr, s aki neki erre képességet adott, midôn ôt egyre jobban kifejleszthetô erôkkel megáldotta. De ne váljunk e ponton sem doktriner elméletek fanatikusaivá, s ne mondjuk, hogy ez minden. Ne toldjuk meg ezt a technikailag s társadalmilag is műveltebb életet csak a természet s művészet némi ilvezetével s tudományos olvasmányok örömeivel; ha ezt tesszük s ha kijelentjük: ez minden s ennél többet s jobbat az ember nem várhat, akkor megint doktriner elméleteket s nem a reális életet szolgáljuk. A reális élet, vagyis a valóság a végtelenbe kapcsol bele minket s az életnek legtisztább örömeit s az öntudatnak legnagyobb értékeit lelkivilágunkból, hitünkbôl s Istennel való meleg kapcsolatunkból emeli ki. Ha valamit, hát ezeket kell a magasabb kultúra programjába bevenni. Mert hiába, a kultúra legnagyobb s legértékesebb adata nem a lakás s nem a vízvezeték, nem a szép utca s a kertváros, hanem az ideális, nemes ember, ki utcák, városok, kultúrák fölött egy bensôséges lelkivilágot hord kebelében. Nekünk ez az egész realitás kell; kell a ,,szabadság, egészség, vagyonosság'', de kell a lelkiség, bensôség, mély vallásosság is. Ez a kettô együttvéve az igazi kultúrprogram. A hívô modern ember mind a kettôt vallja. Tudja azt, hogy a mai emberiség számára a produktív munkának s a technikának áldásait kell biztosítanunk; de tudja azt is, hogy ezek a gyakorlati értékek ki nem töltik a lelket. Megengedi, hogy ezek valóságos, történeti értékek, s látja azt is, hogy ez értékekért most hevül, lángol az emberiség; de igazi realizmusa arra is figyelmezteti ôt, hogy ez értékeken túl és kívül vannak más s különb élettartalmak s hogy ezeket sem elvbôl kizárni, -- ezt csak kultúrjanicsárok teszik -- sem ignorálni nem szabad. Ennyiben a teológiából soha ki nem jutunk, aminthogy a bôrünkbôl sem ugorhatunk ki. Ezt is, azt is magunkkal visszük minden kultúrfokon. De hiszen az nem baj, mert végre is a kultúra nem az emberiségbôl akar minket kiemelni, hanem az igazi, nemes emberségre akar rásegíteni! A legelôkelôbb kultúrában is szükséges, hogy egyensúlyt tartson a test és lélek. Ne legyen benne a teológiából annyi, hogy az ember ne képviselje a haladást és fejlôdést munkájával s találmányaival; de ne legyen benne a technikai világ kultuszából annyi, hogy attól elfelejtse vagy elhanyagolja a nagy szellemi világot; hisz akkor legsajátosabb voltát felejtené el. Összefoglalva az itt elmondottakat, arra a megállapodásra jutunk, hogy fogadjuk el s karoljuk fel a modern élet kultúrprogramját, amennyiben az a földön jó elhelyezkedést követel az ember számára s ne akarjuk kipótolni ,,malasztos ígéretekkel''; ugyanakkor azonban mutassunk rá e program elégtelenségére, s tehetetlenségére, ha a jó elhelyezkedésnél egyebet adni nem tud. Végtelen igényeket hord még az ember szívében; ezek kielégítését is szükséges programba vennünk. A jó elhelyezkedés inkább civilizációt ad; míg ellenben igazi, harmonikus kultúrát akkor kapunk, ha a civilizációt a lelkivilág kultúrájával kapcsoljuk össze. ======================================================================== Lelki kultúra és tömegmozgalom Kultúra és terror (1918)[20] Gondolatokból akkor válnak eszmék, amikor az érzelmek hevétôl kitüzesednek. Addig szürke gondolatok voltak, azontúl mint csillagok ragyognak. Ez az érzelmi hév ad nekik színt és súlyt is, de nem logikai tartalmuk, hanem értékük nô meg. Valahogyan újakká lesznek s érdekesekké; elôretolakodnak az emlékezeti leltárból s az érdekesség elôterébe lépnek. Így lettek eszményekké a természettudományos gondolkozás, a technikai haladás s ezek alapján a magasabb színvonalon álló életmód. Nincs kétség benne, hogy e gondolatok s törekvések ragadják meg a közérdeklôdést s ezek alkotják az élet gyakorlati tartalmát. Az emberek ennek élnek, ennek szentelik munkájukat, e körül forog gondolatuk s gondjuk, s e törekvések útján akarják kellemesebbé tenni életükét. Ez ellen semmi kifogásunk, de nem szeretnôk a kultúra eszményét e törekvésekkel azonosítani. Mi többet akarunk, mikor kultúráról s a kultúra eszményérôl beszélünk. Mi kombinálni szeretnôk a külsô kultúra követelményeit a belsô kultúra igényeivel, s azt hirdetjük, hogy e kettô együtt alkotja meg a kultúra programját. Ez egyesülés által lesz a kultúrprogramból ragyogó s tüzelô eszmény, mely hevíti a kedélyeket s megindítja a népmozgalmakat. De várható-e, hogy az így felfogott kultúra a mai világban eszménnyé legyen? Lesz-e majd benne az a vér és szín és élet, amilyen a technikai haladás gazdasági s politikai programjában pezseg? Tud-e majd a lelkiség, a lelki tökéletesedés, a bensôség, az Istennel való kapcsolat is tömegmozgalmakat indítani, s a modern embernek lebilincselô s foglalkoztató élettartalmat nyújtani? Gyúlnak-e majd ki oly színekben ezek a gondolatok is, mint a bűbájos világi paradicsomról való szociáldemokratikus álmok s képesítenek-e majd áldozatokra? Mert hiába, eszmény csak az lehet, ami akcióra képességet s tehetséget ad s ami áldozatokra inspirál! A kérdésre ily fogalmazásban egy csattanós nem-mel felelek. A tömegmozgalomnak szakszervezeti módját mi ki nem válthatjuk. Ennek oka a két irányzat közti nagy különbségben rejlik. A szakszervezet ugyanis mindenekelôtt egy harcias szervezet, mely mint nagy reakció lép föl az elnyomorítás s elnyomás ellen, s mely közvetlenül szembeszökô érdekekért küzd, amilyenek a bérjavítás, a munkaidô rövidítése, egyes elônyöknek biztosítása s a munkásnyomorúságnak az egész vonalon való megszüntetése. Teszi ezt sok szenvedéllyel s indulattal, a rajongók egyoldalúságával s kíméletlenségével. E mozgalomnak sötét dogmatikája van, neki a tôke az ördög, a kapitalizmus az ôsi bűn, melytôl meg kell váltani az emberiséget. E bűn foltja van most mindenen, emberen és intézményen, minden megsínli s megszenvedi ez átkot. Az emberek azért rosszak, mert a bűnben, a kapitalista termelés körében születnek. Minden jóra fordul, mihelyt a kapitalista termelés zónájából kiszabadulunk; minden bűn, alávalóság és nyomorúság magától szűnik meg, mihelyt a kapitalista termelésnek vége szakad. Azért tehát le a kapitalizmussal s ne nézzünk se jobbra, se balra s ne ereszkedjünk senkivel disputába, míg a bálványt le nem döntjük. Az osztályharcot -- ez a megváltó -- a legnagyobb kíméletlenséggel végig kell folytatni. A gyôzelem biztos; a kapitalista Dagon porba hull. Volna a szakszervezeteknek ezenkívül más feladatuk is; feladatuk volna ,,a munkások morális érzékének, illem- és becsülettudásának s szakismereteinek fejlesztése, takarékosságra buzdítás, rendezett háztartásra szoktatása, a munkafeltételek ellenôrzése, nehogy egyes munkaadó részérôl a munkások egészségét és gazdasági érdekeit gátló visszaélés történhessen, a munkások közvetlen érdekeit szolgáló intézményeknek adminisztrálása a munkaadók anyagi támogatása mellett (munkásbiztosítás, lakás, fürdô stb.), mert az ember csak a saját jószágát becsüli meg, csak az az intézmény fejlôdhetik, amelyhez a munkások érdeklôdését a legteljesebb saját anyagi érdekeltségükkel bírjuk láncolni''. (Méhely: A munkáskérdés lényege. 91. l.) Mindez -- ismétlem -- feladata volna a szakszervezeteknek; de nem ez a tartalom az, mely a munkások ezreit a szakszervezetekhez köti, hanem a munka s a tôke közti ellentétek a tézise, a folytonos gáncsoskodás, az ellentét ébrentartása, s ami ebbôl önkénytelenül is folyik, a temperamentum, a gyűlölködés s a harc. Fölszíthatjuk-e mi is e harcias tüzet a lelki kultúrát programjának valló mozgalomban? Ami igazságtalanság, elnyomás s nyomor van a munkáskérdésben, az ellen természetesen minden programnak harcolnia kell, de harcolhat-e úgy, ahogyan azt a szociáldemokrácia teszi? Ezzel az egyoldalú túlzással, hogy minden rosszat a tôke uralmából származtassunk s a rossznak ôsi, hatalmas forrását ne lássuk magában az emberben, akármilyen fejlôdési zóna alatt éljen, egy gyékényen nem árulhatunk. Ami nem igaz, az nem igaz, s az ilyen nem igaz állásfoglalás, ha egy darab idôre erôs pozíciónak lássék is, elôbb- utóbb gyengeségnek bizonyul. A túlzásba tehát nem megyünk bele; marad azért nyomorúság elég, mit enyhíteni, s elnyomás is elég, mi ellen küzdeni kell. S ezt mind föl akarjuk venni programunkba; ugyanakkor pedig ezt a gazdasági tartalmat lelki kultúrával akarjuk kombinálni. Minden emberi programba föl kell vennünk lelket, Istent, vallást. Ettôl ne féljünk: a szociáldemokrácia is vallás, nemcsak azért, mert filozófiai alapot kanyarít magának, a történelmi materializmusban, hanem azért is, mert tele van nagy hittel s reménnyel s paradicsomot s édenkertet s ártatlan állapotot ígér s vár a földön. Ez a jobbvilág- várás oly titokzatos és rejtélyes, hogy a tömegek misztikus érzései valami tápot találnak benne, vagy legalább is elkábulnak tôle. De hát ez a kábulás csak addig tart, míg az emberek nem jutnak igazabb ismeretre s míg szemükbe nem szökik a földi paradicsom elégtelensége, bármely aranyos háttér izzék is mögötte. Ez a szociáldemokrata hit is csak ,,malasztos ige'' és frázis, s e ,,malasztos ige'' frázisos ürességére rá kell jönnie az igazi kultúrembernek. Ez a fölismerés nem is oly nehéz. Nem kell ahhoz valami mély filozófia, hanem csak az élet közvetlen megérzése, amelybôl elég van a szürke élet porondján, elég van a föld barázdái s a műhely gépei közt is. Nem érzi-e meg bármily egyszerű ember, hogy képtelenség az egész életet technikai foglalkozássá s produktív erôkiadássá lapítani? Amily túlzás volna, ha minden tudományt fizikának mondanánk, éppoly túlzás volna az egész életet, a szellemi világot is beleértve, fizikai funkciónak tekinteni. ,,Die Welt ist tief -- mondja errôl a költô -- Viel tiefer als der Tag gedacht.'' Túlzás volt az életet a produktív, gazdasági munkával azonosítani. A produktív munka lehet a munkáskérdésnek egy ágazata, de bizonyára nem lényege az élet kérdésének. Ahhoz több kell; hiszen az ember nemcsak gép. Minden ember, aki magába tekint, érzi, hogy neki nemcsak az a ,,paradicsom'' kell, mely majd akkor lesz, mikor minden embernek a földön jó lakása, jó ebédje s színházi páholya lesz, hanem hogy ô most is kapcsolatban áll egy csodálatos világgal, melyet önmagában hordoz s melynek kiáltó igényei és szükségletei vannak. Jó lakásban s jó ebédben, sziesztában és színházban, a legproduktívebb munkában s művészeti s tudományos ,,ráadásokban'' nem találjuk fel az élet értelmét; hanem megtaláljuk az Istennel való személyes kapcsolatban s a lélek értékeiben. Azért élni nem érdemes, hogy az ember, ez az ,,erôtöltény'' a maga energiakészletét kisüsse; azt megteszi az égô fahasáb a kályhában s a rothadó trágya a földben is, azt megteszi a kacskaringózó pillangó s az egerészô macska is; hanem élni csakis azért a belsô világért érdemes, melyben világfölényességünk öntudatunkra jut. Ez a belsô világ mint nagy tény és valóság áll a gazdaság s civilizáció külsô világával szemben! Igazi kultúrprogram csak az lesz, mely e kettôt egyesíti. Ez megvan a keresztényszocializmus programjában s következôleg azt remélhetnôk, hogy ez a kultúrprogram fogja megmozgatni a világot. De hát teljesedik-e ez a remény?! Megragadjuk-e e programmal a tömegeket? Válaszom megint egy csattanós ,,nem''. Tömegmozgalomról a keresztényszocializmus alapján ezidôszerint nincsen szó, s hozzáteszem, nem is lesz mindaddig, míg a nagy munkástömegeknek -- értem itt a kézimunkásokat éppúgy, mint a szellemi munkásokat -- gazdasági érdekeit föl nem karoljuk azzal a radikalizmussal, mellyel azokat a szociáldemokrácia karolta föl. Egy lobogó, tüzes vágy ég az emberekben, hogy e földön is tűrhetôbb s ne agyonstrapált sorsuk legyen, s ezt a vágyat meg kell valósítani. E nélkül a legharmonikusabb program is vízbeesik s hidegen hagyja a lelkeket. Most úgy állunk, hogy mind a szociáldemokrácia, mind a keresztényszocializmus egyoldalúságban szenved; hogy mindkettô lovagolni akar, de rosszul nyergel. A szociáldemokrácia félreértette az embert, és a vallástalanságot, a hitetlenséget, a szellem tagadását vette fel programjába; ebben nincs igaza s ezen tönkre fog menni; ugyanakkor a keresztény szocializmusnak gyönge oldala, hogy a gazdasági kultúráért s a munkásélet nívójának emeléseért nem veti magát azzal az elszántsággal a küzdelembe, hogy a tömegek megérezzék: ez jót akar nekünk, egész jót, jót testünknek és lelkünknek! A szociáldemokráciának a filozófiai ballasztot kellene elhagynia, a keresztény szocializmusnak pedig a felháborodás szélvészét kellene vitorlái mögé fognia, akkor nem is volna köztük különbség s egységesen szolgálhatnák a jó ügyet. Van azután nekünk még egy más nagy nehézségünk a tömegek megindítására nézve. A szociáldemokraták radikális egyoldalúsággal tagadnak meg minden kapcsolatot a fönnálló történeti renddel, legalább elméletben teljesen, s a vallási szekták kizárólagosságával elzárkóznak minden kritika és beleszólás elôl, mint akiknek tanához s intézkedéseihez szó sem fér. E sérthetetlen szuverenitás erejében szerveznek, diktálnak, átkoznak, vernek véresre, mert hát csak így lehet boldogulni. Mily elfogultság s mennyi fanatizmus az erôszakoskodásban! Különbek voltak-e hajdanában a fraticellik s a flagellansok? S volt-e valamikor rajongás, melyet ehhez hasonlíthatnánk?! Tömegmozgalmak indítására ennél kedvezôbb alap nincs. Ily környezetben lehet aztán a legrosszabb s legalacsonyabb szenvedélyeket fölszítani, melyek a hit s a vallás korlátait megvetik s a szabadságot a szabadosságban, a lazult erkölcsökben s a tivornyázó életben keresik. Ezek a piszkos tüzek, ezek az állati motívumok nem állnak a keresztény szocializmus rendelkezésére. Mi nem hízeleghetünk az ösztönöknek, s nem oldhatjuk le a lélekrôl a fegyelem s a forma mértékeit. Különben is tapasztaljuk, hogy az erkölcsi kultúra a tömegek feltüzelt s elkeserített lelkében mindig nagy akadályokra talál, s csak ha az elkeseredés a jobb állapotok megteremtése által tűnik, akkor számíthatunk valamiféle megértésre. A leromlott, otthontalan s föluszított embereknek érzékük sincs a lelki kultúra iránt; nekik elôbb az ádáz munka s gond terhétôl kellene szabadulniuk, hogy a szépet s nemeset és jót magukban fölfödözhessék. A mi munkástömegeinknek hitélet, lelkiség, bensôség iránt csak akkor lesz érzékük, ha a szakszervezeti gyűlölködést s osztályharcot inspiráló nyomorúságon túllesznek. Ettôl még messze vagyunk! Bár volnánk már annyira, hogy a nyomorúságot, a gondot, a kedvetlenséget s örömtelenséget legyôztük volna; hogy tôke és munka a megértés, az egymásraszorulás, a kooperáció szükségének álláspontján kezet adhatnának egymásnak s megteremthetnék az embernek való tisztes, jó életet. Míg ez nincs, addig folytatódik az ütközés s nyíltan lobog vagy hamu alatt izzik az osztályharc tüze. Adjatok emberibb, műveltebb s gondtalanabbul élô emberiséget -- mondjuk mindezek után -- s biztatóbb kilátások nyílnak majd a lelki kultúra térfoglalása elôtt. Tömegmozgalmak indításában a szociáldemokráciával nem vetekedhetünk, de arról meg vagyunk gyôzôdve, hogy a szociáldemokrácia munkája is, amennyiben emberségesebb állapotokat teremt a népnek, voltaképpen a szó teljes értelmében vett kultúrának egyengeti útját. A rossz is a jónak szolgál. S csodálatos, hogy a rossznak szolgálata nélkül nem boldogulnánk. A szociáldemokrácia erôszakoskodása is sziklát fejt, követ tör s egy jobb s nemesebb emberiség útjait készíti elô. Csoda-e, hogy mi nem tudunk úgy robbantani, mint ôk?! ======================================================================== Kereszténység mint társadalmi ideál Kultúra és terror (1918)[20] Mindazok után, miket a megelôzô fejezetben mondtam, méltán érdekelhet a kérdés, hogy lesz-e a kereszténységbôl még valamikor társadalmi ideál, mely megfogja s megmozgatja a lelkeket? Gyúlnak-e majd még valamikor a hit fogalmai lobogó, lángoló színekben? Foglalkoztatja-e majd tartalmuk a közérdeklôdést s indítanak-e majd egykor tömegmozgalmakat, mint amilyeneket most a szociáldemokrácia indít?! Ezek igazán nagy kultúrkérdések. Gondolkodó fejekben föl-fölvetôdnek, s megérdemlik, hogy valamiféle választ vagy legalább eligazodást keressünk s találjunk e kultúrproblémákban. A kérdést így is lehet föltenni: úgy vannak-e a mai nemzedékek hangolva, hogy a lelki javak -- s ezalatt nemcsak az üdvözülési hitet és aggodalmat értem, hanem a belsô életet s annak öntudati tartalmait, a hitet, a lelki békét, a szeretetet -- érdeklôdésük központjában állnak-e? Úgy éreznek-e, hogy az örökkévaló érdekek sajátos súlyukkal az ideiglenes javaktól az örök javak felé tolják az élet súlypontját? Egy tekintet a világra eloszlat e részben minden kétséget. Teljesen világos a szemlélô elôtt, hogy a világ érdeklôdése s a tömegeknek közvetlenül megérzett igénye a jobb gazdasági elhelyezkedés felé fordul, s hogy a szociálpolitikának az az általános józan iránya, hogy minél több embernek tisztességes keresetet, lakályos otthont s egészséget biztosítson. Ezzel nem állítom, hogy az emberek manap hitetlenek, s még kevésbé állítom ezzel azt, hogy vallástalanok; nem; tudom, hogy az emberi szívnek örök igényei vannak, s hogy még a legradikálisabb ember lelke fenekén is rejlenek elhanyagolt vagy félreértett vallási motívumok: de mindez tényleg nem mozgatja ôket s nem képezi öntudatuknak kifejezett tartalmát. Mindkét elem megvan az emberben: világszomj és világgal be nem érés, világfoglalás s világon túl-vágyás, de egyszer ez, máskor az áll elôtérben. Egyszer az éggel, másszor a földdel foglalkoznak úgy, hogy a foglalkozás jellemzô élettartalommá válik. A mai kor irányát határozottan a technikai haladás, a természettudományos gondolat s az ezek által hordozott s irányított szociálpolitika adja. A közhaladás s a háztartásnak emelése körül manapság egyetért s egyet akar a tôke és a munka, a kapitalizmus s a szocializmus. Eziránt teljes a megegyezés szociáldemokrácia s kereszténység közt is; e nélkül manapság nem lehet szociális program. Egyszer régen nem így volt. Egyszer régen, tizenkilenc-száz év elôtt volt egy óriási tömegmozgalom, mely úgy lefoglalta s megszállta a római kultúrát, hogy kizárólagos eszménye lett százezreknek, s ez a mozgalom nem volt gazdasági, nem volt szociálpolitikai, hanem tisztára szellemi, ez maga a kereszténység volt. Ami értékeket hozott a megigazulásban, az Isten-fiúságban, az Isten fiainak szabadságában, az isteni hivatás átérzésében s az örök, halhatatlan életben, az mind tisztára vallásos motívum volt, s ezekkel úgy állt bele az érdeklôdés központjába, hogy azoktól a többi gondolat s törekvés, milyenek a társadalmi állás s világi pálya, gazdagság és szegénység, elôkelôség és rabszolgaság, színevesztett, fakó kulissza lett a keresztények szemében. Eszményibb irányzat sem azelôtt, sem azután nem lépett föl a világ színpadán; csodálatraméltóbb testvériség, lelkesülés és áldozatkészség még nem gyűlt ki eszmények nyomában. Ezek az emberek a világtól semmit sem akartak; teljesen befelé fordított lelkek voltak, kik a nagy hitet, az erényt és a bensôséget tartották élettartalmuknak s kincsüknek; le tudtak mondani a világról s szembeszálltak az egész világgal. Gazdasági, társadalmi programjuk nem volt; ôk nem csináltak sem szociálpolitikát, sem másféle politikát, ôk nem vettek programba világ- vagy államreformot; egy reformot akartak -- a belsô ember reformját. A keresztények közt volt sok proletár, sok szegény ember; de nem azért lettek keresztények, mert proletárok voltak. Voltak köztük kézművesek, katonák, rabszolgák, egyszerű háziasszonyok; sôt mondhatjuk, hogy a kereszténység a szegénység s a proletárság rétegében gyökeresedett meg. Voltak ugyan köztük jómódúak s a ,,Caesar házából valók is'', de az apostolok maguk proletárok lévén, természetesen inkább a szegénységhez férkôztek. A gyülekezet képének színfoltjai ugyancsak szürkék s fakók lehettek, ha az apostol szavai nyomában képzeljük el azokat: ,,Tekintsétek a ti hivatástokat, atyámfiai, hogy nem sokan vannak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasok, nem sokan nemesek, hanem akiket a világ balgatagoknak tart, azokat választotta Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erôtleneit választotta Isten, hogy megszégyenítse az erôseket, és a világ nemteleneit és megvetetteit választotta Isten és azt, ami semmi, hogy lerontsa azt, ami valami, hogy egy ember se dicsekedjék az ô színe elôtt. Ti pedig általa vagytok Krisztus Jézusban, ki nekünk az Istentôl bölcsesség és igazság, megszentelés és váltság lett''. (1Kor 1,30) Íme a kép, az elsô kereszténység bemutatkozása társadalmi hovatartozandóság szerint. Proletárok verôdtek ott össze; de a mozgalom nem volt a proletárság mozgalma. Nem az emancipáció vágya hozta mozgásba e tömegeket; nem is küzdött ott senki jobb sorsért; az elnyomottak, a lerongyoltak nem viaskodtak ott kenyérért; nem folyt ott osztályharc a hatalmasok ellen. Aki ilyeneket állít, annak fogalma sincs az ôskereszténységrôl, s az modern viszonyokat helyez át tizenkilencszáz év elôtti korba s csinál történelmet elméleti kaptafák szerint. Az ôsi kereszténységnek semmi köze a kulturális vagy szociális mozgalmakhoz s egyáltalában semmi köze a hatalomhoz. Az nem volt erôszakos s egyáltalában nem akart jobb politikai vagy szociális viszonyokat teremteni. Nem gondolt erre. Olvassuk csak el Szent Pál emancipációs programját: ,,Kiki, amely hivatásban hivatott, abban maradjon. Ha mint szolga hivattál, ne gondolj vele; de ha szabaddá lehetsz, inkább így élj. Mert ki az Úrhoz mint szolga hivatott, az Úrnak szabadosa; hasonlóképp ki mint szabados hivatott, az Krisztusnak szolgája. Nagy áron vétettetek meg, ne legyetek az emberek rabszolgái''. (1Kor 7,20-23 ) De hát miért ne akarjon minden rabszolga szabad lenni, s miért nem akart a kereszténység a birodalom szenvedô s elnyomott osztályai számára szabadságot s jólétet kivívni?! Miért? Mert a világ ellentéteit legyôzte azáltal, hogy érzületben mindenkit ,,igazán szabaddá'' tett. A rabszolga nem azáltal szabadul fel, ha urától elszökik, vagy ha az egész úri kasztot eltörlik, hanem azáltal, ha érzéseiben Isten fiává lesz. A kereszténység magába a rabszolgaságba vitte bele a szabadságot. Az igazi rabszolga nem az, kinek ura van, hanem az, aki lélekben rab. De hát nem mondják-e, hogy a kereszténység eltörölte a rabszolgaságot? Igen, mondják, de ez nem azt jelenti, hogy a kereszténység valamiképpen programjába vette volna a rabszolgaság megszüntetését, vagy mozgalmat indított volna az alantas rétegekben a fölszabadítás kicsikarására, hanem azt, hogy a kereszténység megteremtette azokat a föltételeket, melyekbôl e társadalmi osztálykülönbség letörése lélektanilag következett. A kereszténységnek pszichológiai kihatása volt a társadalom újjáalakítására, de nem volt szociológiai konstruktív benyúlása abba. Kizárólag mélységesen vallásos folt, s tudományról, művészetrôl, technikai kultúráról államalkotó erôrôl, szervezô munkáról sehol sem esik benne szó. Azért nem is lázított. Sötét hátterekrôl emelkednek fel ugyan alakjai, a római kultúra alacsonyságából buknak elô névtelenjei; van ott tömegnyomor is, de sehol egy lázító hang! Vannak a társadalmi képeken is aszfaltszínek; de az apostol sehol sem festi alá a tömegnyomor aszfaltszíneivel a helyzetet, hogy lázítson s híveket toborozzon. Vegyük ezzel szemben a szociáldemokráciát! Az sehol sem csillapít, hanem elvbôl lázít. Az nem a munka dicshimnuszait, hanem a munka leszólását zengi; sehol sem hirdet békét, hanem mindenütt harcot és gyűlölködést szít. Sehol sem telíti a munkást a munka belsô értéke iránt tisztelettel, hanem lépten-nyomon azt duruzsolja a fülébe, hogy megvetett, hogy rab, s arra bíztatja, hogy ne tűrje ez állapotot, hogy zúzzon s törje össze a világot. Ez igazán a rabszolgák világa, amilyen az volt kereszténység nélkül. A marxizmus az elkeseredést tekinti feszítô s emelô erônek s szeretné a feszültséget a robbanásig fokozni. ,,Te szegény pária -- így szól a marxizmus a munkáshoz -- csakis vezetôid, a szakszervezeti titkárok és a szociáldemokrata pártvezérek a te gondozó angyalaid, mindenki más a tönkretételedre tör, helyzeted vigasztalan, sötét és reménytelen, nincs más kötelességed és örömöd, mint a párttagsági kötelezettségnek megfelelni s a kapitalizmus tönkretételén minden erôvel dolgozni.'' (Méhely Kálmán: A munkaközvetítés lényege. 88. l.) A rendszer beválik; az elkeseredés elharapódzik és ámít és vakít. A kereszténység a társadalmi mélységeket is aranyos fényekkel világította meg s rásegített arra, hogy a nyomorban necsak nyomort lássunk, hanem hogy állítsuk abba bele a világfölényes hitnek és szeretetnek kincseit, aminthogy a jómódban is ne lássunk paradicsomot, hanem valami jót, amely azonban nem boldogít, ha krisztusi lélekkel nem párosul. A marxizmus egyet lát: egy undok, igazságtalan világot, melyet le kell törni, s azt hiszi, -- mily esztelen hit -- hogy abban az ô világában az emberek majd maguktól jók és szentek és boldogok lesznek. Már most világos, hogy a modern kereszténységnek föl kell venni programjába a technikai haladást, a munka jogát, a jobb ellátásról s a magasabb nívón álló háztartásról való gondoskodást; a lélek világa mellé oda kell tűznie a földi jólét méltányos igényeit; de fog-e e programjával is gyôzni s fog-e ezzel megint tömegmozgalmakat megindítani? Manapság, nem hiszem. Manapság a szenvedô osztályok még nagyon fanatikusok, s csak harcias, romboló, lázító és földi paradicsomot ígérô mozgalmak találnak visszhangra! Lehetséges, hogy magasabb műveltség mellett ez izgalom enyhül, s hogy az emberek az imponáló technikai vívmányokkal szemben is megérzik a lelki mélységek vonzásait, s hogy isteni motívumok csendülnek meg a most még lázadó s ordítozó tömegekben. Akkor a keresztényszociális program is jobban hódít majd, mint amely a sokigényű emberi életet mélyebben fogta fel s sokoldalúbban tudja kielégíteni. Addig pedig dolgozzunk, s viseljük el bizalommal az idôk nehéz járását. ======================================================================== Honnan vegye kultúrmunkánk az Kultúra és terror (1918)[20] eszményiséget? Boldogabb világnak kialakítása ... ez minden idôk, ez a haladó fejlôdés programja. De honnan vegyük a bizalmat, hogy ez most majd jobban sikerül, s honnan vegyük a vért, a tüzet s a lelkesülést e program által kiváltandó küzdelmekre? Szkepszis és lerongyolódás nem gyújt lelket, s kényszermunka s robotolás nem lehet üteme sem az egyéni, sem a nemzeti életnek, nem lehet lendülete semmiféle gyôzni akaró öntudatnak. Talán a gyôzelembôl merítsük ezt a lelket? -- mert már csak hisszük s erôsen bízunk benne, hogy gyôzünk, s végleg is diadallal vonulunk fel a béke ünnepére. Nem tudom, miféle diadal zárja majd le ezt a háborút, de úgy érzem, hogy ez a várt diadalmenet nem olyan régi divatú diadalmenet lesz. Más háborúban mindig volt gyôztes fél, mely diadalt ült, mely gyôzelmi kapukat állított fel s hatalmának öntudatában vonult be a diadalmámorban úszó városokba. Máskor igen, még 50 év elôtt is így volt. Költôk léptek föl, dalok fakadtak, ha nem is keletkezett mindig új eposz, hôsköltemény volt mindig maga az erôs, bátor nemzeti érzés lüktetô zenéje. De lesz-e most egyáltalában gyôztes fél, melynek kedve lenne diadalkapukat állítani s harcias kobzokat pengetni? Fakad-e nemzeti eposz a nemzeti érzésbôl? Elfogódnak-e meghatottságtól s kigyulladnak-e lelkesüléstôl a küzdô nemzetek géniuszai? Lesz-e bennük ihlet, mely a múltat nagynak nézi, s bizalom, mely a nemzetet új munkára s küzdelemre tüzeli? Eddig dal kevés kelt szárnyra s a monumentális művészetnek nem volt inspirációja. A lelkesülés azért, amit tettünk s szenvedtünk, nem egyéb nagy kényszerérzésnél, s a bizalomban nem annyira a lendület, mint az élni-kötelesség érvényesül. Vivere necesse est; élnünk kötelesség. De talán a ránk váró feladatok tudatából merítünk majd lelket? Roppant sok dolgunk lesz. Diadalíveink alá lerongyolva s kimerülve érkezünk meg, falábakon, ólomszívvel. Mily gazdagok voltunk a háború elôtt; volt kenyerünk, volt vásznunk, volt ruhánk, volt talpunk, s ha elszakadt valamink, volt cérnánk s megvarrhattuk, volt foltunk s megfoltozhattuk. Igazán mily gazdagok voltunk: búzakenyér s szalonna az éléskamrában, cipô, csizma, ruha a ládában, zsír a lábasban s cérna a tűben! Mily jó idôk voltak azok a még nem is régi idôk! S most falábakon s ólmos szívvel állunk majd diadalkapuink elôtt. Úgy állunk majd ott, mint tékozló fiak, azzal a különbséggel, hogy ránk a kapuk mögött is szegénység és drágaság vár. A tékozló fiú mindenét eltékozolta, de apja portája mögött jólét s gazdagság várta. Ránk a porta mögött is szegénység vár. Roppant sokat eltékozoltunk emberben, anyagban, pénzben, vérben. Öltünk, pusztítottunk, háborút folytattunk hitelre. Most ezt mind meg kell fizetni; amit pusztítottunk, azt újra meg kell teremtenünk; amit elfecséreltünk, azt mind termelô munkában helyre kell verejtékeznünk. Elôbb a vér s a véres munka folyt, mely pusztított és pazarolt, most majd verejték s termelô munka kell hogy folyjék, hogy kipótoljuk azt, amit elvesztettünk. Véráldozatokról beszélnek a holtak, pénzáldozatokról pedig panaszkodnak az élôk: solvere necesse est; fizetnünk kötelesség! Nos és lesz-e lendületünk e két kényszertôl, attól, hogy élünk, s attól, hogy fizetnünk kell? Lelkesít-e majd, ami e két kegyetlenségbôl szükségszerűen folyik, a végtelenbe nyúló munkának kilátása s a kifogyhatatlan robot? Lelkesíthetjük-e majd a nemzedékeket azzal, hogy ,,no emberek, most megint dolgozhattok megszakadásig s robotolhattok rogyásig? Megint gyűjthettek, hogy megint szélbe szórhassátok; megint építhettek, hogy aztán levegôbe röpíthessétek! Szervezkedhettek megint, hogy a népek imperialista gôgje megint kiforgathasson szervezetetekbôl!'' Igaz, ez mind megtörténhetik s újra meg újra megismétlôdhetik, de bármint legyen, akinek élnie s hozzá sokat fizetnie is kell, annak dolgoznia is kell; laborare necesse est. Ez bizony kevés vigasz, s inkább fohász, mint pünkösdi szél, mely nem dagaszthatja a nemzetek hajóinak vitorláit. Vagy talán a világ fordulásától várjuk s reméljük az idealizmust? Talán a békében elváltoznak a felfogások, s a nagy tülekedést a hatalomért, pénzért és kenyérért fölváltja más tisztább, nemesebb irányzat? Sokan mondják, hogy ez elmaradhatatlan, mert az önzô, lapos és alávaló életet folytatnunk végveszedelem nélkül nem lehet. Igazuk van; de honnan akarják venni ez elváltozáshoz a nagy lelki indítást, honnan ez újjászületéshez az életerôk új megtermékenyítését? A felfogások egyben-másban elváltozhatnak, de éppen erkölcsi tekintetben nem javulnak. Az új elemek, melyek felülre jutnak, nem oly szántásból valók, mely a gazt buktatja s a termôföldet fordítja felülre. Nézzünk körül, hogy kik jutottak a háború által vagyonhoz, hatalomhoz, címhez, ranghoz? A helyzet urai azok, kik a háborúban meggazdagodtak; ezektôl ugyan nem várhatjuk sem a jobb jövôt, sem az újjászületés eszményeit. Ezek mind pudvás fák, melyek ha fénylenek is, ez csak saját rothadásuk foszforeszkáló fénye, mely nem erô, nem napsugár. Sôt nagy a veszély, hogy léha gondolkozásukhoz, hatalomkeresésükhöz, mulatságaikhoz hozzászoknak mások is. Pecunia non olet - - szokták mondani; ez azonban pogány s dekadens elv, melyet nem osztanak azok, kikben az újjászületés ereje s az erôs, tiszta életnek mindeneket meghaladó lelke lakik. Azok megérzik, hogy ,,pecunia olet'', hogy a pénznek szaga van; megvan rajta a vér szaga, a verejték szaga, az uzsora és az égbekiáltó bűnök szaga. Megérzik ôk a kiszipolyozott szegénység keserűségét, ahogy érzik s megvetik a pénzeszsákoknak erkölcsi ürességét is. S mit látok, ha nem a gazdagokat, ha nem a szegényeket, ha azt az átlagembert nézem, kibôl legtöbb van a világon? Istenem, be szomorú még látni is! A lecsitult fájdalom és szenvedés megtestesülése ez. Szótlan, de redôkbe ráncolt a homloka s ökölbe szorított a keze. Ha ilyen beszélni kezd, a kráter mormolása hangzik szavában, s ha féket veszt, a láva pusztító tüze van kitörésében. Nem szent annak semmi, sem haza, sem ember, sem Isten! Tud soká hallgatni, aztán megint forr benne. Finomabb, nemesebb érzései nincsenek. Nem örül a családjának, mert felesége, gyermekei betegesek; nem örül a munkának, melynek a nagy drágaságban alig van föle; nem örül az életnek, mely neki a fronton is, a front mögött is kínlódás. Így fest kultúránk; kimerült az végképp, akár gazdasági életét nézem, akár eszményiségét. Mivel pedig az ilyen kimerült világnak van leginkább eszményekre s a legnagyobb idealizmusra szüksége, azért azt mondom, vegyük azokat onnan, ahol a legreálisabb s ugyanakkor a legtüzesebb idealizmus él, vegyük azt a hitbôl. Legyen eszményünk, hogy az embernek lelke s Istene van, -- hogy Krisztus az ô testvére s példaképe -- hogy mindenki végtelen értéket s dicsôséget hordoz magában. Lesznek, kik azt mondják majd erre, hogy mindez csak illúzió, csak malasztos szó és mennyei váltó, vagy éppen hogy hipnózis és ôrület, de hallgassanak meg ez alkalommal végig s aztán beszélhetnek. Idealizmus ott van, hol az ember nagyot s fölségest hisz magáról, életérôl, föladatairól s munkájáról. Idealizmus ott van, hol a hitbôl egy új világ, belsô, erôs, lelki valóság lesz. Valóság, olyan, amilyen ez az anyagi, színes, hangos, anyagcserében forgolódó világ. E valóság erejében nekem -- bárki legyek -- örök célom van; vannak erôim s gravitációim, melyeket Pál apostol: pondus aeternitalis, örök súlyoknak s erôknek hív. S jó, hogy említem Szent Pált. Ô hirdeti a legnagyobb hivatás idealizmusát. Hív minket az Isten, hogy nagyok, hogy szabadok, hogy szentek s Krisztus testvérei legyünk. S e hivatást hallották és követték a matrózok a korinthusi s athéni kikötôkben, zsidók és pogányok Kis-Ázsia városaiban, a rabszolgák az itáliai ergasztulumokban s a Suburra gyülevész népe. E hivatás erejében mindezek az alacsonyak a lelki szabadságnak s az istengyermeki méltóságnak öntudatára ébredtek s nem kellett nekik más fölszabadulás, melyet törvény adhatott, nem kellett nekik a római szabadosság elônye sem. Átérezték ôk s átérezzük mi, hogy a ,,kegyelem Istene örökkévaló dicsôségre hívott meg minket Jézus Krisztus által'' (1Pt 5,10), s hogy ugyanô minket, ,,kik egy kevéssé szenvedünk, maga fog tökéletesíteni, megerôsíteni s megállapítani. Ôneki legyen dicsôség és uralom mindörökkön örökké''. A szenvedések eltűrésére, a bajok elviselésére, az igazságtalan s alávaló üldözések közt is fölényes lelkületre lendületet s erôt megint csak a nagy hitbôl meríthetünk; ,,mert azt állíthatom, hogy nem méltók a jelenidei szenvedések a jövendô dicsôségre, mely bennünk ki fog nyilváníttatni''. (Róm 8,18) Küzdeni és kitartani akarunk a jóban, míg kiszabadíttatunk a ,,romlás szabadságából az Isten fiai dicsôségének szabadságára.'' (Róm 8,21) Nincs ennél nagyobb s ugyanakkor reálisabb idealizmus; forrása is, tartalma is maga az Isten, aki a kiapadhatatlan erô és élet. De az idealizmusnak világba-állítása körül rendesen nagy hiba történik, még pedig az a hiba, hogy nem építjük föl jól. Aki épít, annak elsôsorban az alapra legyen gondja; már pedig az emberi világban az idealizmusnak alapja a realizmus, vagy ahogy azt másképp is mondani szokás: a kegyelem a természeten épül föl. A hit ideális, fölséges világának pszichológiai, természetes alapjai is vannak, melyek hiányában az alkotás nem áll meg. Emberi fölfogásról és meggyôzôdésekrôl s az azokon alapuló belsô világról és lelkiségrôl lévén szó, természetes, hogy mindez a lélekben van s onnan árad mint élet és magaviselet és mint tett a világba. De szem elôtt kell tartanunk, hogy a lélek s annak belsô világa nem lóg a levegôben, hanem hogy a testtôl s a környezettôl függ. Lehet ez a befolyás oly kedvezôtlen, hogy a lélek letörik alatta s az ideálok elhomályosulnak tôle. Minden energia, a lélek is, véges, s az energiákat kedvezôtlen behatások által nem szabad gyöngítenünk s a természetes erôk forrásait nem szabad kiapasztanunk. Sok-sok függ a külsô körülményektôl; de mennyi! A legtöbbnél minden! A legtöbb ember -- s ez természetes is -- a körülmények szerint alakul. Mit várjunk gyermekektôl, kik szegénységben s piszokban nônek föl, kik már zsenge korukban érintkezésbe lépnek mindazzal, ami piszkít s ami a lét brutalitását megérezteti velük? Mit várjunk agyonstrapált emberektôl, kik a társadalom teherhordói azzal a különbséggel, hogy míg a baromnak takarmánya, istállója van, nekik sem kenyerük, sem otthonuk nincs? Mit várjunk a szegény, elgyötört, idegzetükben leromlott családanyáktól s háziasszonyoktól, kik az örömtelen lét rideg napjait élik napsugár és mosoly nélkül? Mit várjunk a millióktól, kiktôl megtagadunk mindent, amitôl jobbak lehetnének, s nem adunk nekik idôt, hogy magukhoz térjenek s emberi s szellemi igényeiknek még öntudatára is ébredjenek? Mit várunk a nagyvárosok proletárjaitól, mit a társadalmi rend nagy mocsaraitól, melyekben erkölcs, bizalom, tisztesség merül el és rothad?! Mondjátok az ilyeneknek, tehát a világ túlnyomó felének, hogy hivatva vannak örök dicsôségre s az Isten fiainak méltóságára; ezt azok egyáltalában nem fogják megérteni; ez nem nekik való beszéd. Ah, akinek napsugara nincs, annak a nagy hivatás s az örök dicsôség sugara nem világít. Mondjátok az ilyeneknek, hogy bennük van az Isten országa; ôk ez ország helyett magukban csak kínt s reménytelenséget látnak. Mondjátok meg nekik, hogy nekik kell ez ország hatalmát magukból kiléptetniök s a világban térfoglalásra segíteniük: ez mind nagyon igaz, de náluk idealizmusról szó nem lehet, mert a nemes emberi érzés alapjai s létfeltételei hiányzanak bennük. Hiányzik a kenyér, az otthon, a pihenés; hiányzik a jóindulat s a keserűségmentes érzület. Ezeknek elüljáróban másra van szükségük: szükségük van tisztes életre, tisztességes megélhetésre, egészségre, valamiféle jómódra. Akiket a szegénység s a gond úgy elgyötört, hogy még a tekintetük is zavart és téveteg, azoknak hiába mondjuk, hogy a lélek vetíti ki magából az öröm s jókedv napsugárzatát, hogy a lélek a nagy művész, aki napfénnyel s tavaszi virágpompával tudja betakarni a különben sötét s kopár világot is. Ez mind igaz, de csak módjával. A lélek sokat bír, de nem bír mindent, nem bír el sokat fôleg azoknál, kiknek sem idejük, sem módjuk nem volt kialakítani s kifejleszteni magukban a szellemi világot. Változtassuk tehát inkább meg a világot, s ne tegyük a hôsiesség meg nem értett próbájára azokat a szürke, kis embereket, akiket a természetnek és kegyelemnek összefogva kellene segíteniük, hogy valamire vigyék. Ne állítsuk ki az ellenkezés s a küzdelmek viharába azokat a kis lámpafényeket, melyeket még az erôs lehelettôl is meg kellene óvnunk. Hiszen még tűrhetô körülmények közt is az embereket mindenképpen rá kell segítenünk a lelki életre, az eszmények kultuszára, lévén ez a legmagasabb kultúra; ha e helyett a körülmények nem kedvezôk, s a külsô s belsô nehézségek pedig egyre jobban tornyosulnak, hiába várnók akkor az idealizmus térfoglalását bennük. Nekik hit, lélek, Isten, lelkiség, tökéletesség, szívnemesség egy teljesen idegen világ. Ezért, aki idealizmust akar s nagy hitet s tiszta erkölcsöket, az segítse az embert elôször tisztességes életre. Vegye ôt le a mindennapi gondok s gyötrelmek kínpadjáról; emelje ôt ki, legalább idônként, a hajszából; adjon neki naponként órákat, amikor magáé s a lelkéé lehet. Hiába, hiába, aki a dicsôséget akarja magában hordozni, annak életkörülményeiben is az állatnál különb létnek kell örvendeznie. Nem fér meg a ,,belsô dicsôség'' a minket környezô embertelen életmóddal. Már pedig -- s ez a mi mea culpánk -- mi ezt sokszor megtűrtük. Hirdettük az emberi hivatás fölségét, de a nemes érzések föltételeit nem siettünk megteremteni a kultúrában, a tanultságban, az egészségügyben, az iskoláztatásban, a lakásügyben, a gazdasági s társadalmi viszonyokban. Nem fogtuk meg az idealizmus problémáját jól, nem kezeltük helyesen. Buzdítottuk az embereket, de nem állítottuk ôket az emberi érvényesülés és haladnitudás talajára. Dolgoztunk, lelkesítettünk, de nem vettük észre vagy legalább nem méltányoltuk a nagy, százados sikertelenségek okait, melyek a környezet mostohaságában s a gazdasági s kulturális világ alacsonyságában rejlettek, így azután mi is oly magvetôk voltunk, kik sok magot tövis és bojtorján közé dobnak; de ez a tövis és bojtorján ez esetben nem a gazdagság, mint az evangéliumi magvetônél, hanem a szegénység volt, az a túlságos szegénység, az a nagyvárosi proletár-élet, mely elfojtja az ember szellemi s lelki világának minden fakadását. Ezeknek is mondtuk, hogy ,,fel a szívekkel'', ,,napsugárt a lelkekbe'', ,,több örömöt'', ,,mindenbôl, amire nézesz, meríts örömöt'': azonban a szegény, elgyötört emberek ezt meg nem értették; lelkük keserűség, szívük fagyos rög volt. Ezeknél javulást csak úgy érünk el, ha életük külsô körülményein változtatunk; itt aztán szent igaz, hogy az emberek jobbak lesznek, ha jobb lesz a külvilág. De nem jutunk-e ezáltal ellentétbe elôbbi állításunkkal, mely szerint igazi, mély idealizmust az emberiségbe csakis a hit plántálhat s csakis az növelheti naggyá? Éppen nem; mert mikor a körülmények emberhez méltó voltának szükségességét hangoztatjuk, azáltal nem azt állítjuk, hogy az idealizmust a külvilágból, az elváltozott s kellemes miliôbôl merítsük, hanem csak azt, hogy ez az emberhez méltó miliô szükséges a belsô, lelki világ eredményes kialakulásához. A körülmények segítik az embert, hogy embernek érezze magát; mikor pedig annyira van, hogy hordozhat magában lelki világot, akkor ezt merítse a hitbôl, mert máshol hiába keresi s kergeti. A hit által bírunk egy fölséges, lelki világot, mellyel semmit sem helyezhetünk párhuzamba. A Krisztussal való rokonság kiemel minket abból, ami csak tengôdés, nyávogás vagy frivol, cinikus mulandóság. Ez a hit megóv attól, hogy miután a proletariátus pincelakásaiból s lebujaiból kijöttünk, ne vetôdjünk ismét a lelki világ pincelakásaiba, a hitetlenségbe s a cinizmusba. Sötét s örömtelen az élet, ha napsugár helyett pincelakásokban tengôdik; de sötétebb s örömtelenebb még ennél is, ha kultúránkban kiemelkedünk a pincékbôl, de ráeszmélünk az egész élet ürességére. Minden élet üres, melynek tartalmai s céljai mulandók; eszményi élet csak az lesz, melynek motívumai Istentôl valók s értékei örökkévalók. ======================================================================== A szociáldemokrácia ellenségeskedése a Kultúra és terror (1918)[20] kereszténységgel A világtörténet az elváltozások s új korszakok sorát tárja elénk. Elváltozik a társadalmi rétegeknek egymáshoz való erôviszonya s ennek következtében magának a társadalomnak struktúrája, -- elváltoznak a társadalmi felfogások s a gazdasági nézetek; más lesz a nemzetek elhelyezkedése, más lassanként az egész világ arculata. Az elváltozások azonban átlag szakítást is jelentenek, szakítások pedig nem esnek meg szenvedések, áldozatok s lemondások nélkül. A szerencsés birtokban-levôk, beati possidentes, megfosztatnak jobb, kiváltságos helyzetüktôl, megosztják javaikat s jogaikat az emelkedôfélben levô osztályokkal, ami szenvedéssel, lehangoltsággal s lemondással jár. Az ily elváltozásnak nem kell mindig forradalomnak lennie, letörhetik a társadalmi s gazdasági rend belsô gyengülés s külsô csapások folytán is; ilyen volt a római kultúra összeomlása s a rabszolgaságra alapított gazdasági rend letörése. A középkori s újkori gazdasági elváltozások már sokféle belsô erôszakoskodással jártak; de a legvérengzôbb, a legerôszakoskodóbb társadalmi elváltozás a francia forradalom volt. A francia forradalomban az emberi jogok zászlaja alá állt minden, ami állati, brutális és alávaló volt az emberiségben. Hírneves alakjai ugyancsak nem szalonemberek, s egyik sem olyan, akivel kezet fogni akarnánk. Társadalmi kloákákat tisztogató, kegyetlen cigányok ezek, kik vérben és sárban gázoltak, kik nem kelyhekkel, hanem vödrökkel dolgoztak, s vödreik embervérrel voltak teli. Emelkedést akartak biztosítani az elnyomottaknak, s azért aztán skrupulus nélkül emelgettek le büszke és szép fejeket. Kisszerűnek s agyon- rendszabályozottnak látták a társadalmat s azért egyaránt felrobbantották a macskazugokat éppúgy, mint a haladás irányát gátló palotákat; egyszóval azok a forradalmárok emberek voltak, kiknek kevés volt a becsületük, s kikkel ha nem is fognánk kezet, tudnók azt is, hogy a kezük, mikor rombolt és robbantott, nemcsak tért nyitott a fejlôdésnek, hanem pozitív jót is teremtett. Az emberi jogok kivívásában sok oly embernek volt része, kik sokat vétkeztek az akkori s az örök jogok ellen. A forradalom árja, mely meg akarta tisztítani a világot, oly piszkos volt, hogy abban átlag csak mocskos fickóknak volt kedvük úszkálni; de azért vize a fejlôdés hegyeirôl szakadt, s a piszkos víz is mégis csak víz volt, mely öntöz és termékenyít, s az az eleven erô mégis csak erô volt, mely elôrevitte a világot. Hát miért kell a világ haladását az elnyomottak kínjainak s lázadásainak hordoznia? Miért? A feszítô erôk a kínok tüzében születnek; a szenvedés kelti s növeszti ôket világrengetôkké. A szenvedésben pedig éppúgy, mint a világvajúdásban kevés a morális. De ha a szellemi forradalmakra is gondolunk, amilyen például a reneszánsz, ezekben is mi minden úszik és kavarog?! A reneszánsz a szépség feltámadásának, a természet meglátásának, az erôs, bátor életkedvnek jelszavával indult meg. Művészek s tudósok, pápák s fejedelmek, a kúria jegyzôi s a kolostorok csendes lakói hódoltak ez új szellemi divatnak s lelkesültek a világnak s az életnek művészi meglelkesítéseért, s mégis mennyi pogányság, élvhajhászás és förtelem vegyült bele az új világ e születésébe s mennyi vérbaj s erkölcstelenség a szépség e kultuszába! Így van ez mindig és mindenütt; minden születés, az új világok születése is vajúdással s szenvedéssel jár! Manapság is ily vajúdásban élünk. Nem vagyunk ugyan tisztában ez új világ belsô alkatával s külsô arculatával, de azt érezzük, hogy kell jönnie valami nagy elváltozásnak. Fogalmunk nincs az új rendrôl, de sejtjük, hogy itt az ideje a társadalmi eltolódásoknak s a súlypont új elhelyezkedésének. Nem látjuk be, hogy miféle gazdasági rendszer váltsa fel a kapitalista termelést, de annyit mondhatunk, hogy nagyobb és méltányosabb kiegyenlítés felé haladunk, melyben a kisemberek jogait elismerni s érvényesíteni akarjuk: a kis nemzetekét a nagy világmérközésben s a kisemberekéi a gazdasági elhelyezkedésben! Ez az új világalakulás, csakúgy mint a többi, nem esik meg sok túlzás, sok durvaság, gyűlölködés s kegyetlenkedés nélkül. Az ár itt is piszkos, s a piszkos árban itt is mocskos fickók úszkálnak s oly hírességek halásznak a zavarosban, akik nem dzsentlemenek. Abból azonban nem következik, hogy a piszkos ár nyomában nem fakad szebb és tisztább élet; lehetséges, hogy fakad; reménykedjünk benne! Ezidôszerint a szép tiszta életbôl még semmit sem látni; e helyett inkább a durvaság, az osztályharc s a rendszeresen szított gyűlölet alacsonyítja le a szociáldemokráciát s állítja éles ellentétbe a fönnálló társadalmi renddel, nevezetesen pedig a katolikus egyházzal s a kereszténységgel. De hát miért éppen ez utóbbiakkal, miért nem inkább a plutokráciával, a zsidósággal, a bankokkal? Talán azért, mert éppen mi bizalmatlankodunk s idegenkedünk az újításoktól? De az közös jellemvonása minden társadalmi osztálynak s minden irányzatnak, hogy bizalmatlanul nézi az újítást. Ami az egész múlttal ellenkezik, ami minden fönnállóval szemben mint új dolog mutatkozik be, attól idegenkedünk. A kereszténység ettôl nem emancipálja híveit, annál kevésbé, mert ezek a társadalom minden osztályából valók. Munkás és munkaadó egyaránt jó katolikus lehet, s az egyház egyiknek sem foghatja kizárólag a pártját, egyes kézenfekvô igazságtalanságok s nagy szenvedések eseteit kivéve. A kereszténység nem osztálytársaság; az egyház nem lehet osztályegyház, nem lehet szakszervezet. De ha kizárólag nem is foghatja pártját egyik félnek sem, bizonyára nagyon óvakodik attól, hogy ami új s idegenszerű, azt helytelennek s képtelenségnek mondja, s példát ad arra nézve, hogy a fejlôdés lehetôségeit saját magának élénk öntudatára hozza, s azok útját elvbôl el nem állja. Vagy tán onnan van a szociáldemokráciának késhegyre menô ellenségeskedése az egyház s a kereszténység ellen, mert hogy mindnyájan, pápa, püspökök, papok s birtokosok kapitalisták vagyunk? Annyi tény, hogy azok vagyunk; de mit jelent ez? Csak annyit, hogy az egyes emberek éppúgy, mint az intézmények a mostani, vagyis a kapitalista gazdasági rendben állnak benne, s a legeszményibb intézmények is, legyenek azok kórházak vagy egyetemek, árvaházak vagy egyházak, amennyiben gazdasági érdekeik is vannak, -- s kinek ne lennének -- a mostani gazdasági elhelyezkedés módja s rendje szerint kezelik s óvják meg azokat. Úgy állunk a kapitalista gazdasági termelésben benne, mint minden más rendben és divatban, s úgy nem emancipálhatjuk ki magunkat alóla, mint ahogy bôrünkbôl ki nem ugorhatunk. De ilyen kapitalista a legelszántabb szociáldemokrata is, aki vállalkozó, aki termel, akinek pénze vagy háza, vagy részvénye van. Kapitalista tehát most a pápa meg a püspök, de kapitalista Bebel és Singer is. Ez nem szemrehányás, hanem konstatálás; nem különb, mint az, hogy ezek mind együtt a jelen korban élnek s éltek, s nem a XII. században. Magában véve tehát ez nem volna baj, sôt még ellentétet sem jelent a szocialista programmal szemben sem; hiszen az ilyen divat- kapitalisták teljesen tisztában lehetnek a fejlôdés gondolatával s meg lehetnek róla gyôzôdve, hogy a világ alakot cserél, sôt vannak kapitalisták, akik a szociáldemokrata irányzatot s gazdasági programot tartják igaznak. A kapitalista termelésben való kényszer-részesedés e szerint nem lehet oka annak az elkeseredésnek s gyűlöletnek, melyet a szociáldemokrácia szít híveiben az egyház s a kereszténység ellen. Ez ok máshol keresendô. Megmondom: benne rejlik elôször a szociáldemokrácia filozófiájában s hitében; másodsorban a szociáldemokrácia párthatalmi taktikájában. Ami az elsôt illeti, a szociáldemokrácia filozófiát, mégpedig a történelmi materializmust keverte bele a gazdasági fejlôdésrôl való tanaiba, s így nemcsak a gazdasági fejlôdésre, hanem materiális világnézetre is kötelezi híveit. A materializmusnak semmi köze a fejlôdéshez; hiszen a fejlôdés gondolatát vallhatja az idealista filozófiák híve, vallhatja azt a kereszténység bármely szentje. Itt kérdezhetnôk ugyancsak helyénvalóan, amit a tájékozatlan agitátorok kérdeznek, mikor a katolikus munkásokat zászlajuk alá toborozni akarják, hogy mi köze a gazdasági fejlôdésnek a hithez? Igazán, mi köze? Kell materialistának lennie valakinek, aki a termelés s a társadalom struktúrája közti viszonyban hisz? De ha nem kell materialistának lennie, minek kényszerítik, hogy azzá legyen? Vagy tán a lelki kényszer valami jele a haladásnak s valami jellege annak az új, jobb világnak? A szociáldemokrácia filozófiai alapul a historikus materializmust választotta. Választhatott volna magának nem-materializmust is, mert az egyiknek tényleg annyi köze van a malomkövekhez s gépszíjakhoz, mint a másiknak. De hát a materializmusra esett választása, s így a malomkövek, gépszíjak népének is tagadnia illik Istent, lelket, szellemi világot. Ezzel természetesen tagadniuk kell a vallást is, még pedig elvbôl, már tudniillik az elgondolt filozófia elvébôl. A vallással együtt megfosztják az emberi létet gyökerétôl s koronájától, s beledobják azt az érthetetlen, alap- és céltalan sodrába az idôknek, a szenvedésnek s az elmúlásnak. A materializmusnak nagy sivársága s üressége ijeszt a szociáldemokratikus elméletekben. Ezt a tömegek most még nem érzik, mert minden figyelmük az osztályharcra irányul; elkeseredésük ezt a rossz világot akarja fölborítani s reménységük lázas látomásai a nyomorúság éjszakájában annak a jobb, földi paradicsomnak hajnalpírjával vannak aláfestve. Tagadnak szellemi világot s örökkévalóságot; ez nekik mind a proletárságot teremtô s elviselô osztályuralom leltárából való, s azért ezzel együtt száműzik s kitörlik még az emlékezet könyvébôl is. Ôk új s jobb világot akarnak, s a mai világra a kínszenvedések átkát kiáltják! A kereszténységben is ôk a régi világ rendjének ôrét s az osztályuralom vezetô lelkét látják. Nem különböztetnek vallás és gazdasági rend közt; nekik az egész világ rossz. Rossz nekik a világ szenvedéseinek gyógyírja, a vallás s a szellemi világ is. Éppen úgy nem különböztetnek az egyház vallási tartalma és lelki élete, azután pedig gazdasági berendezkedése közt, s nem fontolják meg, hogy lelki élet, szellemi világ más gazdasági rendszerben is igényünk s nélkülözhetlen követelményünk lesz. Hiszen az ember a szocialista világban is véges teremtés lesz, s szellemi perspektíváit le nem függönyözheti a jóllakás s a jólét kárpitjaival. Nem, nem, ez nem így lesz, -- mondják az elméletgyártó szocialista filozófok -- mert maga a vallási élet is csak funkciója ennek a gazdasági termelésnek, s ha a termelés megváltozik, megszűnik a vallás is. Hogy ez mily felületes szóbeszéd, azt bárki észreveszi, aki reflektál s kérdezi: ,,Hát a gazdasági termelés elváltoztával megszűnik tán az ember végessége is, -- tán kiemancipálja magát a relatív s függô lét korlátaiból is? De hisz akkor formaliter ki kellene ugrania saját bôrébôl? Megváltozik-e az ember lényege is a társas produkció következtében?'' Mindezek a reflexiók kimutatják egyrészt az egész fölfogás laposságát, másrészt ez üres ideológiának célzatosságát. De hát az emberek, fôleg az elkeseredett s küzdô emberek, nem sokat okoskodnak, ôk jobb világot kívánnak maguknak teremteni. Segítsen erre akár a rossz, téves filozófia is! A föladat itt most az, hogy összezúzzák a kapitalista világot, ha kell ököllel, ha kell a tömegek vallástalanságával is. Ezt az álláspontot teljesen értjük; de ne mondják, hogy ily körülmények közt ,,a vallás magánügy''; az nem áll; ellenkezôleg, azt kell vallaniuk, hogy a ,,vallástalanság elv és közügy''. Mily kár az ilyen állásfoglalásért! Mily kár az igazságot, a szellemi világ páratlan értékeit az agitáció tülekedésében megtagadni, s a tévelyt és hazugságot az emberi boldogulás programjába eszközül beállítani! A szociáldemokráciának az volt a panasza, hogy a diplomácia csalfasággal s hazudozással intézi a nemzetek sorsát; hát mivel intézi azt a szociáldemokrácia, ha a historikus materializmust, e szürke, örömtelen hitvallást keveri össze a gazdasági fejlôdés tanaival, s ha ugyanakkor egy lélekzetvételre a vallást magánügynek deklarálja vagy alakoskodva állítja, hogy a gazdasági fejlôdésnek szerinte is semmi köze a valláshoz? Hiszi-e azt komolyan, hogy a szellemi világ mélységeit a gazdasági termelés ideológiai s pszichológiai momentumaival kiméri, s hogy a jól biztosított élettôl s a jóléttôl az embernek egész metafizikai világa kiapad? Nem tételezhetem föl, hogy akinek valamiféle jártassága van a filozófia történetében, ilyesmit akár csak tréfából is állítani merne. Aki a világ kínját igazán mélyen érzi, az ne húzza karóra a lelki embert, mikor a kerékbe tört testi embernek segítségére siet. Boruljunk le tisztelettel a szenvedô emberiség elôtt. Borzadjunk meg szenvedéseitôl, melyek égre kiáltanak; de ne feledjük, hogy égre kiáltanak a lelkek is, nemcsak a testek. A lelkeket nem szabad elgyötörni a civilizáció haladásával sem. Ne gyötörje el ôket az emberiséget boldogítani akaró szociáldemokrácia sem. Ne gyötörje el a vallásos lelket, ha igaz embert akar a világba állítani s azt harmonikus öntudatra segíteni. Lesz ennek a belsô, lelki világnak abban a megsóhajtott új világrendben is helye. Hiszen ott is az lesz az elv, hogy az ember nemcsak azért él, hogy dolgozzék, s hogy az emberi életnek tartalma nemcsak az izommunka s nemcsak az agymunka, hanem az egész bensô világ. Bármilyen új társadalmi berendezkedésben legyen is valamikor részünk, a munka ott is csak egy funkciója lesz az életnek, s a szellemi világnak mindig résen kell majd lennie, hogy a munka ne üsse agyon a lelket s hogy az emberbôl ne váljék gép a munkában. A kereszténység sem a munka vallása, abban az értelemben, hogy neki is az ember mindig több s jobb, mint az egész világ, és nem akar oly munkaprogramot, mely az embert a munkának, s mondjuk, a kultúrának rabszolgájává teszi s a lelki életet elsilányítja és elfojtja. Így kell érteni az Evangéliumnak azt a szavát: ,,Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda s a moly megemészti'' (Mt 6,19) ,,és a ruházatról miért aggódtok? Nézzétek a mezei liliomokat, növekednek, nem munkálkodnak és nem fonnak.'' (Mt 6,28) Ez nem annyit jelent, hogy ne dolgozzunk s ne fonjunk, hiszen Krisztusnak köntöse is ,,varratlan volt, fölülrôl egészen szôve'' (Jn 19,23); hanem annyit, hogy a munkában a lélekrôl meg ne feledkezzünk. A lelket óvni, nevelni s gyámolítani kell s fôleg a kizsarolástól kell megóvni. A szociáldemokrácia is meg akarja védeni az emberiséget a kizsarolás ellen, föl akarja karolni a gyöngét s biztosítani akarja a létét, meg akarja ezt tenni a kiváló munkabírók kárára is, amiért azután kapitalista irányzatú írók, mint Méhely Kálmán is, a szociáldemokráciát a ,,lusták vallásának'' nevezik el. Ezt a vádat azonban könnyen elviselheti. Elviselte azt elôtte a kereszténység is, mely szintén azt hirdeti, hogy ne zsarolja le magát az ember egy folyton lihegô iparkodásban, hanem legyen neki ideje s gondja másra is; legyen ideje s kedve a szép és nemes életre. De ha vissza akarjuk adni az embert önmagának, vissza szellemi igényeinek s belsô világának, miért akarjuk e belsô világból kizárni a vallásos elmélyedést, és miért nem hajtjuk meg zászlónkat tisztelettel s jóakarattal az egész szellemi világ, az ember belsô világa elôtt? Mi keresztények ezt készséggel megtesszük; de miért nem teszik ezt a szociáldemokraták, kik velünk együtt akarják biztosítani a jobb s nemesebb emberi létnek anyagi alapföltételeit? A lelket lefogni nem lehet; megmámorosítani, megtéveszteni lehet, de csak egyideig. A szociáldemokrácia is meg fogja ezt tapasztalni. Most fogait vicsorítja, öklét rázza s frázisokkal handabandáz, azalatt a világ fejlik s az állapotok javulnak. Majd ha a nagy ellentétek elsimulnak s az egyenlôtlenség jobban kiegyenlítôdött, akkor megint élénkebben jelentkezik a lelki élet igénye s a lelki kultúra intenzívebb művelésének szüksége, és lehetséges, hogy a nagy szociáldemokratikus, tüntetô vallástalanság után az ember megint mélyen és ôszintén vallásos lesz s egykor majd megmosolyogja a historikus materializmus téziseit. A második oka annak az izzó gyűlöletnek, mellyel a szociáldemokrácia az egyház s általában a kereszténység ellen viseltetik, a párttaktikában rejlik. A szociáldemokrácia nemcsak osztályharcot hirdet a gazdasági emancipáció érdekében, hanem az osztályharc megvívására elszánt hadsereget is nevel magának, melyet erôszak tart össze s melynek jellege is az elkeseredettség, a gyűlölet s a fanatizmus. Elkeserítenie külön nem kell a tömegeket. A mai társadalom olyan, mint az óriás ágyú, mely meg van töltve a szenvedés s a gyűlölet összes robbanó energiáival. Ez elégedetlen elemeket azután még külön meggyúrja a ,,szervezés''. A szervezésben nem ismernek pardont. Aki nem szervezett munkás, annak betörik a fejét s kiteszik a szűrét. Haljon meg éhen, ha nem akar szervezkedni. Az ország közönsége csak az imént értesült arról, hogy a budapesti vasgyárak kollektív szerzôdést kötöttek a szervezett munkásokkal s többi közt megígérték, hogy csak szervezett munkást vesznek föl a gyárba. Hiába hivatkoznék a nem- szervezett munkás a munkára való jogra, szabadság tiszteletére, az egyenlôség megbecsülésére, amire a választójogi kérdésben a szocialisták oly szívesen s oly nyomatékkal hivatkoznak. A valóságban minden munkásnak szervezkednie, vagyis a szociáldemokrata falanxba beállania kell, ha akar, ha nem akar. Csak így eshetik latba a szociáldemokrácia mint politikai párt az ország ügyeinek intézésénél; csak ha szervezett tömeg áll háta mögött, akkor adhat súlyt követeléseinek. Hogy aztán ebben mennyi a jog, a szeretet s az erkölcsi tartalom, azt egyáltalán nem kérdi. Nála az érdek most a hatalom. Aki ezt nem szolgálja, azt vagy öntudatra ébreszti ököllel, vagy vértanúságba hajtja. Ezt a hatalmat összpontosítja azután egy-két, felelôsség nélküli ember kezében, aki jön-megy, szerepel vagy elcsapatik, s aki saját feje s belátása szerint adja ki a jelszót s határozza meg a tömegfanatizmus irányát. Minek itt erkölcsöt s jogot emlegetni? A pártnak hatalom kell s a hatalomhoz tömeg kell. A tömeget föl kell hajtani s kényszerkeretekbe gyúrni. A lelkületére gondjuk van. Mindent egyoldalúan s lázítóan mutatnak be neki; az iskolában megtanul gyűlölni s az eddigi társadalmat elvetemült bandának nézni. A világ megváltója a szociáldemokrácia. Hogy mit mondanak mások, azt az öntudatos szocialista lemosolyogja; hiszen ô a szervezetben van, az a másik híresség pedig, aki vele ellenkezik, bizonyára csak olyan burzsoá könyvmoly vagy filozóf! Hiába mondjuk az ily szervezkedésre, hogy nem méltó a munkásokhoz, nem méltó az emberhez s hogy a régi zsarnokságnak egy új kiadása; hiába mondjuk, hogy az ilyen irányzatból ki van zárva minden erkölcs és igazság. Itt tényleg a nagy cél, az új, boldog világ reménye szentesít minden eszközt. Ez is harc, s e harcban a szociáldemokrácia is azt tartja, amit a mi hadvezéreink tartanak s már Grotius megírt: ,,Omnia in bello licere, quae necessaria sunt ad belli finem''. Minden meg van engedve a háborúban, ami a gyôzelmet biztosítja. A vezetôknek ez az álláspont nagyon kellemes és hasznos. A középkori condottierik sem kérdezték, hogy a zsoldos-szakma jó és szép mesterség-e, hanem azt látták, hogy kifizeti magát, sôt ha valaki Colleone, akkor évi 100.000 aranyforintot is szerezhet, s azután még szobrot is kap Veneziában! A mai osztályharc is jó mesterség; a vezetôségnek jól jövedelmez; a munkásságnak is sok elônyt vív ki; hogy azután azt csak osztály- elzárkózottsággal s csak osztályfanatizmussal és egyoldalúsággal, tehát bizonyos butítással lehet megcselekedni, az igaz; de hát eklektikus filozófokkal új világokat csinálni nem lehet. Ki tehet arról? A szociáldemokrácia e szerint egy nagy, internacionális sündisznó, mely tele van tövissel, sôt meg van spékelve élesre fent tôrökkel, a hatalom minden kíméletlenségével s keménységével. ,,Qui me touche s'y pique'', aki hozzám ér, megszúrja magát, ez lehetne jelszava. De hát ki is akarna az ilyen tüskés, brutális jószággal kikötni? Az állam inkább paktál velük, a társadalom kitér útjukból -- nos és az egyház? Igen, igen, itt az ellenség, a veszedelem. Ellenség, aki nem verekszik, de aki nagy befolyással lehet a munkásokra. A szülôi ház nevelése, az ártatlan kor emlékei, a keresztény szokások, a lélek mélyében pihenô vallási tudatok s vágyak önkénytelen zsongásai, az áldozások, az istentiszteletek, a meghatottságok emlékei mérséklô s józanító befolyást gyakorolnak az elvbôl nekidühített emberek lelkére. Csökkenthetik a fanatizmust, s több szeretetre s nagyobb igazságszolgáltatásra inthetik még az elkeseredetteket is. Hát csak ôk szenvednek-e? Nem szenvedünk-e mindnyájan? Csak ôk akarnak jobb világot? Nem akarják-e azt mások is? Csak ôket zsarolják-e? Nem zsarolják-e ôk viszont a világot rémséges béreikkel? Jobbak-e ôk, mint az árdrágítók? Csak nekik van-e igazuk s ôk bérelték ki a világboldogítást? S az-e a helyes s nevelô állásfoglalás, hogy szinte féltékenyen tartanak távol mord, inficiált lelküktôl minden más befolyást s minden erkölcsi érintést? A szociáldemokrata tömegek ereje a ,,zárt társaságok'' korlátoltsága. Minden zárt társaság bornírt felfogásában, s igazságtalan másokról való ítélkezésében. Ami kívül van, az nincs belül, s a zárt társaság már csak jobbnak tartja magát a kívülállóknál. Fôleg a szocialista ifjúság -- az öregje már tapasztaltabb s jobban lát -- mélyen meg van gyôzôdve, hogy a szocializmusé minden igazság az égben és a földön, s hogy a többi világ a sötétben botorkál; ennek következtében legföljebb sajnálkozva néznek le a többi halandóra, akik nem szocialisták. Minden legényke, az ifjúságot jellemzô intellektualizmus ösztöneinél fogva, az egyedül igaz tannak részese lévén, úgy érzi, hogy fölötte áll a társadalomtudomány bármely bölcsének, aki másképp vélekedik. Elég, hogy valaki szakszervezeti; a ,,szakszervezet'' az sibboletje nemcsak az erônek, hanem a bölcsesség misztériumaiba való beavatottságnak. Ugyanilyen jellege a szociáldemokrata ifjúságnak a tekintély-imádás. Bármily különösnek látszassék is, hogy az erôszak s a féktelenség neveletlenségében hajlandók legyenek az emberek mások tekintélye elôtt meghajolni s annak behódolni, ez a behódolás mégis megvan, ami a szocialista tanoknak s a vezetôség irányításának elfogadását illeti. Ez természetesen nem érinti az emberek más neveletlen ösztöneit, melyeket a külsô drill egyáltalában nem fékez s nem is akar fékezni. A szociáldemokrata a szakszervezeti fegyelemtôl ugyancsak nem lesz jobb, nem lesz erkölcsösebb, sem tisztább; tehet, amit akar; bűnösségét kimentheti a külsô körülmények mostohaságával; hisz nem tehet róla, hogy olyan, amilyen, lévén ô erkölcseiben csak lenyomata a rossz, alávaló társadalomnak. Amire azonban gondjának kell lennie, az a szakszervezet tömegében való felolvadás, szennylapokra való elôfizetés, adózás s a tömegpsziché kitöréseiben való hűséges segédkezés. Hódolnia kell a vezetôségnek -- ez az ô engedelmességi fogadalma -- s örülnie kell, ha szót fogadhat neki. A vezetôség szocialista, tehát kitűnô; ha bakokat lôdöz is néha, az nem baj; nagyobb baj s kisebb jó volna, ha helyében ülnének s diktálnának mások, kik nem szocialisták, ha mindjárt a legbölcsebb emberek volnának is. De különben is a szocialista elôkelôségek tehetségben s hozzáértésen is alighanem a legnagyobb kapacitások; különben nem küzdötték volna föl magukat a szociáldemokráciában, mely maga az igazság s így a valódi tehetségnek kedvezhet. Ez a mentalitás egybekovácsolhat százezreket s fölszíthatja a tömegek szenvedélyeit; ez a mentalitás lehet a párthatalom s párttaktika nélkülözhetlen eleme: de semmiesetre sem áll erkölcsi magaslaton. Nincs is annak más ellensége, mint az erkölcs maga, a több igazság, a nagyobb méltányosság, a szabadság tisztelete s az egyéniség nemes lelkülete. Természetesen ezek az elemek alaposan meggyöngítenék a pártot, amennyiben az hatalmat s ezzel együtt erôszakot, kíméletlenséget s terrorizmust jelent. Azért hát félre velük s félre minden oly befolyással, mely a zsarnokságot éppen az erkölcsi érzések fölszítása s nevelése által veszélyezteti. Ezt a befolyást leginkább az egyház s a keresztény gondolkozás és érzés gyakorolja; azért is ezek a szociáldemokráciának kikiáltott ellenségei. Ilyen ellensége a bornírtságnak a felvilágosodás, az erôszaknak az erkölcsi érzés, a zsarnokságnak a szabadság! Ez ellentétek mindenféle kiadásban mutatkoznak be végig a világtörténelmen. A mi korunkban a szociáldemokrata üzelmekkel szemben az erkölcsi érzést s a szabadságot legélesebben a kereszténység képviseli; innen az elvi ellentét, innen a piszkolódó gyűlölködés a kereszténység ellen a szociáldemokrácia részérôl. Mindezt el kell szenvedni az igazságért, -- el kell szenvedni azért a jobb világért, melyet éppen a szociáldemokrácia sürget, de amely jobb világ nem a zsarnokságon s nem a terrorizmuson, hanem a több s jobb erkölcsön s az igaz szabadságon fog fölépülni. ======================================================================== Kultúra és terror Kultúra és terror (1918)[20] A szocializmus legsötétebb oldala a gyűlölködés és a terror. A tömegpsziché e két alacsony szenvedélye már magában véve is éles ellentétet jelent minden valláserkölcsi alapon álló kultúrával szemben; ugyanakkor pedig aggodalmat ébreszthet a gondolkodó emberekben, kik aligha kereshetik a haladást s a nemesbülést a rabság s a tömeguralom útirányaiban. Szegény szabadság s emberi méltóság, hányan veszik fel programjukba ez ideálokat, s hányan tapossák küzdelmeikben sárba ôket! Elôbb fôleg a középkor s az akkori egyház ellen hangzott el ez a vád; s kivált a liberalizmus panaszolta föl, hogy a katolikus középkor a szabadságot nem tisztelte, s bár a szabadakaratot tanította -- manapság ezt sok kultúrember tagadja s a szabadságért mégis lelkesül -- mégis a tudományos kutatásban, a nézetekben s az emberi fejlôdés szabad mozgásában érvényesülését állítólag megakadályozta. Mi lesz hát ezentúl a szabadság s az emberi méltóság sorsa? A modern fejlôdés ugyan úgy az államban, mint a tudományban a többszabadság jelszava alatt indult meg, de azért az állam is, nemkülönben a társadalmi s gazdasági élet is tele van az elnyomás s az erôszakoskodás égbekiáltó bűneivel. Vegyük csak az állami és társadalmi élet operaházát, elsô versenyporondját, a parlamentet; vegyük szemügyre a pártpolitikai életet, nem látjuk-e abban a hatalmaskodás-s az erôszakoskodásnak szabadalmazott üzelmeit? Felnôtt emberek: átlag mégis csak művelt emberek alkotják a pártokat; de állásfoglalásukat, sakkhúzásaikat s intrikáikat az ösztönösség s az érdekhajhászás kiszámíthatatlansága jellemzi és bélyegzi. Ha ezt a hatalmi huzavonát s e maszlagosító példa nyomában a többi körök és klikkek, a vén rókák kisded játékait nézi az ember, mély bepillantást nyer annak a német filozófusnak mondásába s rájön arra, hogy voltaképpen mit is akar mondani, mikor azt írja: ,,In der Tat hängt die Weltanschauung wesentlich vom Willen ab und auch im einzelnen bestimmen die Erfahrungen des Menschen seine Weltanschauung. Die persönlichen Erlebnisse geben seinen Anschauungen persönliche Färbung und erst den richtigen Wert'' (Paul Warberg, Religion u. Kultur. 63. l.), s valóban mennyire igaz, hogy érzelmi momentumok s az azok által befolyásolt akarat vagy inkább akaratosság s ösztönösség határozza meg az ember állásfoglalását s világnézetét. Ha híres emberek is bizonyos társadalmi vagy gazdasági életáramokba nem sodródnak bele, ha épp ezen s nem más politikai vagy művészi befolyások alá nem kerülnek, egészen más erkölcsi s politikai ábrázatuk volna, s arról az ábrázatról bizony rá nem ismernénk a mostani emberre. Ezt inkább a szabadság sorsának mondhatnók, mint önelhatározásnak és jellemességnek. ,,A modern állam szabadsága'', ez is szép szó; de hogy mily nagy hazugság s mily kevés igazság, elég Franciaországra s a modern szabadságnak ottani szabadkôműves bemutatkozásaira rámutatnunk. Ott egyáltalában furcsa műszerekkel dolgozik a szabadság. Szabadságnak nevezett erôszakoskodásban és zsarnokságban csorbult ki a guillotine is, melyet véresszájú s véreskezű ,,államférfiak'' kezeltek, kik a természet- s az emberjogokat kaparták ki a feledés lomtárából. ,,Minden ember egyenlô'', ,,minden ember szabad'', ,,minden ember szabadon nyilvánítja véleményét'', ,,minden ember szabadon gyülekezik és társul...'' ezek az emberi jogok papíron; különben pedig, aki nem volt voltaire-iánus, azt lenyakazták, s akinek feje volt ahhoz, hogy keresztény legyen, azt lefejezték. S mit művelnek a modern jakobinusok a kultúra s a haladás nevében? A guillotine most nem működik, de az erôszak éppen úgy dolgozik s elô akarja írni, hogy az ember mit higgyen s mit ne, s hogyan éljen s hogyan ne. Ezt az erôszakos s még a hitet is elôíró ,,kultúrirányt'' követi a szabadság s emberi méltóság nevében a szociáldemokrácia. Még nem élvezzük a szociáldemokrata törvényhozást, de a szellemével s e szellem orgánumával, a vörösököllel már ismerkedtünk. Akár a szociáldemokrata hittérítést, akár a szakszervezkedést nézzük, elôtérben nem az ige hatalma s a szabad elhatározás, hanem a kényszer és a terror áll. Természetesen a szociáldemokrácia is a tudomány elfogulatlanságából s a hirhedt ,,Voraussetzungslosigkeit'' tiszta napsütésébôl való s mint ilyen, színigazságokat állít fel, melyeket tagadásba venni nem szabad. A megbűvölt tömegek ez ,,igazságokat'' buta gondolatlansággal nézik, mint az indiánok a szörnybálványokat. Elhiszik azokat, mert így illik az igazi öntudatosokhoz. Különben is üdvös azokat elhinni, ha nem is az örök üdvösséget ígérik érte. E dogmákról nem azt mondják, hogy aki nem hisz, elkárhozik, hanem azt, hogy aki nem hisz, az majd megpuhíttatik, s aki az üdvösség ez aklába nem kívánkozik, azt majd beterelik vagy éhenhalatják. Ezt a sok szép szabadságot nem annyira mondják, mint inkább megtapasztaltatják; mert ha a mondást vesszük, az egészen másképp hangzik, úgy ti., hogy ,,a szociáldemokrácia nem felekezeteskedik'', no meg úgy, hogy a ,,vallás magánügy''. E mondás s a valóság közt csak az a különbség van, ami a hazugság s igazság közt. -- Ismerjük ezt a hangot: ,,a vallás magánügy'' s más efféle frázist, -- írja egy napilapunk --ezt hirdetik a profánok számára a szabadkôművesek, a keresztény balekmunkások számára a szociáldemokraták, a nôk számára a feministák. És sok gimpli lépvesszejükre száll. -- A praxisban pedig akként fest ez az elv, hogy sajtójukban s a parlamentben követelik a vallásoktatás eltörlését, az egyház és az állam teljes szétválasztását, a katolikus intézmények megrendszabályozását. A munkásokat állandóan vallástalan elveikkel maszlagolják, a papot elmarják a haldokló ágya és a halott koporsója mellôl, s a ,,Népszavá''-ban, a magyar nemzet elbetyárosodásának e vezetô piszoklapjában ügyészi közbelépés után kiabáló istenkáromlásokkal terjesztik a ,,felvilágosodást''. Mennyi brutalitás tombol e kabátos s nem analfabéta vadakban az ellenkezô vélemények letörésére; mennyi türelmetlenség minden más ,,hitnek'' kigúnyolására! Pedig hát a legjobb esetben nekik is csak a ,,hitük'' van, úgy hívják, hogy materializmus; ugyancsak szerény hit, melyben annyi világosság s eszményiség van, mint amennyi napsugár van a vakond szemében; de hát mindenkinek azt kell hinnie, mert? -- mert az erôszak így parancsolja. S hozzá még azt kell vallani, hogy ez felvilágosodottság. Mily szűkkeblű ,,felekezeteskedés'' van ebben az új izlámban! Művelt ember, aki az ember-megbecsülés miliôjében nôtt fel, ezt el sem képzelheti. Én sem tudom elképzelni, hogy a pártnak műveltebb elemei mit gondolnak a szociáldemokrácia e kultúrbarbárságáról? Vajon csak az alacsony néposztályok dühöngésének nézik e magatartást, melyet el kell tűrni, vagy a hatalomrajutás eszközének, melyet igénybe kell venni; bármint legyen, az igazi műveltség s a szabadságtisztelet borzadozva látja, hogy a XX. század új társadalmi alakulása a tömegek legrosszabb s legalacsonyabb ösztöneit mozgatta meg s azokkal akar új világot teremteni. A párthatalmi erôszakoskodást még sajátságosabban jellemzi az a körülmény, hogy ez a csatázó, inkvizíciós szociáldemokrácia bizonyos ,,hitet'' nagyon kímél, mikor más ,,hiteket'' kegyetlenül üldöz. A ,,Dohánygyári Munkásnôk Lapjában'' (1918. április 1.) olvasom, hogy mikor tüntetô felvonulást tartottak demokratáék, a sok fényes zsidó- üzlet láttára egy még ,,neveletlen'' 16 éves leányka elkiáltja magát: ,,le a zsidókkal''. A rendezôk egyike meghallja s a szorongatott ,,felekezet'' védelmére siet ilyképpen: ,,Kislány, látom, hogy maga még fiatal, s ezért nem intem szigorúbban rendre, de jegyezze meg magának, mi nem felekezeteskedünk''. Tehát itt a felekezet ki lett kapcsolva, s mi történik azalatt másutt? Erre egy példa. Az egyik gyár vezetôségét demokrata-küldöttség keresi föl és sztrájkkal fenyegetôzik, ha azonnal el nem bocsátja azon katolikus munkásnôket, akiknek egyetlen, de megbocsáthatatlan bűnük, hogy Jézus Szíve Társulatának tagjai. E hitet üldözô erôszakoskodásban mindenütt a zsidók vezetnek. Biztosan tudom, hogy az óbudai dohánygyári zavarokban is egy Róth Róza nevű zsidó nô volt az, aki a legvéresebb s legpiszkosabb szájjal rontott neki a katolikus nôknek s inszcenálta a keresztény-üldözést. Temesvárott pedig ugyancsak a dohánygyári keresztényüldözésekben egy Róth nevű zsidó ügyvéd hadonászott legelül s rendezte a kegyetlen bántalmazást. A szociáldemokrácia sajtója folyton izgat a keresztény, fôleg a katolikus vallás és papság ellen, de soha egyetlen árva szava nincs a zsidó vallás s a rabbinusok és sakterek ellen. Nagy diadallal hirdeti, hogy Bögôcs János elvtárs koporsójánál pap nem okvetetlenkedett, de Bögôcs János még élô elvtársai nem fogják megélni az oly jelentést, hogy például Schwartz Mór elvtárs temetésén a rabbi nem okvetetlenkedett. Nagyon találóan írja a ,,Fejérmegyei Napló'', hogy mennyire egy húron pendül ez az egész magyarországi szociáldemokrata-radikális-haladó- felvilágosodott-szabadkôműves stb. trupp, annak finom kis példája a magyar intellektuellek számára szerkesztett és a sajnos ma már sok tyúkeszű keresztény magyar intelligens ember által elôfizetett ,,Világ''. A szabadkôművesség éppúgy, mint a szociáldemokrácia, kimondottan vallástalan irányzat. Minden tételes vallás ellensége; soha keresztény vallás szertartásairól hirdetést, tudósítást nem hoz. Soha keresztény vallásról elismerô szava nincs. Soha keresztény vallások istentiszteletének sorrendjét nem közli. Rendben van, gondolja magában s talán mondja is bakonyvári Sereghy Tihamér felvilágosodott keresztény magyar úr. Mi is azt mondjuk: rendben -- volna, ha például a pünkösdi ünnepek elôtt ily közlemények nem jelennének meg a ,,felekezetek felett álló'' ,,Világ''-ban: ,,Istentisztelet. A budai izr. hitközség templomaiban: Fôtemplom II., Öntôház-utca 5.; lágymányosi, I, Vendel-utca 12.; újlaki III., Zsigmond-utca 49.; a sebuet ünnepi istentiszteletek sorrendje a következô: Esti ima fél 8 órakor, reggeli ima fél 7 órakor, sebuet elsô napján délelôtt 9 órakor, a fôtemplomban konfirmáció 11 órakor. A második napon reggel 6 órakor mázkir, délelôtt háromnegyed 10 órakor istentisztelet''. Tudvalevôleg ebben a felvilágosodott lapban szokta lesajnálni a szellemes Ignotus a templomok, feszületek elôtt keresztet vetô kis katolikus iskolásleányokat. Igazán szép az a következetesség! Nem mutatja-e az ily eljárás azt, hogy a szociáldemokrácia hitelvi tekintetben sem intakt, s hogy nem annyira materialista nemtörôdés, mint inkább voltaire-i és zsidó gyűlölet fészkelôdik keblében? E szemfényvesztô hazugság leleplezésére most írásba foglalják s a központba küldik a hívô munkások az eseteket. E tünetekbôl ítélve, azt kell hinnünk, hogy a szociáldemokrácia átvette a hatvanas s hetvenes évek garázdálkodó liberalizmusának türelmetlenségét, mellyel az a pozitív kereszténység ellen viselkedett. A különbség e két atyafi közt csak az, hogy a liberalizmus a polgári hitetlenséget az akkor bálványozott ,,tudománnyal'' párosította, míg a szociáldemokrácia a tömegek durvaságát a ,,létért való küzdelemnek'' új nagyhatalma által ütteti lovaggá. Amilyen a lovag, olyan a harcmodora is. A szabadság iránt, nem csoda, nincs nagy érzéke; hiszen ôt a létért való küzdelem emlôin nevelték, azokból pedig nem tejet, hanem pálinkát és mérget szopott. Azért is a harcmodora durvaság, az elve türelmetlenség, a kereszténység neki vörös posztó, zsarnoki követelménye pedig az, hogy a munkásnak hinnie nem szabad, s ha a hitet a munkás lelkébôl ki nem tépheti, kész a testét megtörni. Hát nem állhattak volna be az ily vitézek Néró zsoldjába vagy XIV. Lajos dragonádáiba? S nem tesznek-e túl e szomorú száj- és ökölhôsök az általuk túlságosan vérrel aláfestett spanyol inkvizíción? A spanyol inkvizíció azonban becsületesebb volt, mert nem hazudott, hanem világosan kimondta, hogy csak meggyôzôdéses katolicizmust tűr el Spanyolországban, aki tehát hipokrita, az pusztuljon; míg a szociáldemokrácia öt századdal elôbbre akar lenni a haladás útján, s hirdeti, hogy a vallás ,,magánügy'', ugyanakkor pedig vértanúságba kergeti azokat, kik hisznek, s meggyôzôdésükbôl ily mocskos fickók kedvéért nem engednek, de hát az inkvizíciót spanyol keresztények, míg ellenben ezt a szociáldemokráciát Jakabok s ôrült spanyolok csinálják. A gyakorlatban tényleg nem tartunk már messze a vértanúságtól. Amit, hogy mást ne említsek, legutóbb a pozsonyi, pécsi, temesvári, fôleg pedig az óbudai dohánygyári munkásnôk üldöztetésérôl és szenvedéseirôl olvastunk, az minden kultúrembert mélyen megrendít, s tisztelettel és szimpátiával tölt el a munkásnôk iránt. Megrendíti az, hogy a szociáldemokrácia a legalávalóbb s legdurvább eszközökkel, ököllel, bosszantással csinál magának propagandát, s hogy nem tűri, hogy valaki katolikus legyen. Véres üldözés alá fogták a múlt nyáron a katolikus munkásnôket, gúnyolták vallásukat, a munkatermekben álló Szűz Mária- szobrokra cafatokat akasztottak, ütötték, verték a munkásnôket s piszkos, szemérmetlen szóáradatban öntötték ki gyűlölködésüket; s gyönyörűen írja a ,,Dohánygyári Munkásnôk Lapja'' s ez írásnak szelleme úgy üt el a szociáldemokratikus durvaságtól, mint a Margitsziget tulipános kertje a budapesti kloakák hálózatától: ,,Nem akadt Judás közöttük, tudták, mi a kötelességük, életüket és vérüket készek voltak keresztény vértanúk millióihoz hasonlóan feláldozni a keresztény igazság érdekében. Óbudai testvéreink s azután az üldözött lágymányosiak, a síp utcaiak is csak sajnálni tudták eltántorodott, megtévesztett vörös testvéreiket, kikrôl tudták, hogy róluk is elmondható, ami a Krisztust üldözô néptömegrôl, hogy ,,nem tudják, mit cselekszenek''. S ismét: ,,Szegény Rothék és vörösek, ezek azt hiszik, hogy minket, Krisztusnak igaz híveit, minket keresztényszociálistákat, akik az evangélium szellemében élünk és sorsunk javításáért több s igazabb s egyedül boldogító eredményekkel küzdünk, el lehet tántorítani meggyôzôdésünktôl, -- gondolják, hogy minket csak úgy át lehet gyúrni istentagadó vörösekké, mint a tésztát. Nem, mi nem pép, mi nem tészta vagyunk, hanem tiszta, kemény márvány, melybe Jézus neve és szelleme van belevésve''. E harcok és kegyetlenkedések most már okmányszerű hitelességgel vannak kiderítve, amennyiben a budapesti magyar királyi törvényszék elítélte azokat a szociáldemokrata munkásnôket, kik a múlt nyáron nekiestek a keresztény kisded csapatnak, mely nem akart hitét megtagadva a szociáldemokrata szervezetbe belépni. Mindezek után nem lehet kétség aziránt, hogy mily ítéletet hozzunk mi is a szociáldemokrácia kultúrirányzatáról és tartalmáról, fôleg ha azt a szociáldemokráciát vesszük tekintetbe, mely elvbôl elzárkózik minden más társadalmi osztálytól s melynek egyik tézise: az izommunkának fölénye az agymunka fölött. Egy percig sem vonom kétségbe a szociáldemokrácia érdemeit, aminthogy nem tagadom törekvéseinek jogosultságát sem a béreknek s a munkások háztartási szintjének emelésére nézve. Még azt is elismerem, amit egy szellemdús írónô jegyez meg, hogy ,,a milliók általános jólétének emelése tényleg az emberiségnek elsôrendű kötelessége s hogy e kötelesség teljesítéseért méltán hálásak lehetünk, hívják azt, aki így cselekszik, akár szociáldemokráciának is''. Megértem azt is, amit folytatólag mond, hogy ,,bár a szociáldemokrácia föllépése erôszakos, de mikor lehetett szelíd, szép szóval a hatalomtól valamit kicsikarni? Nem kellett-e a gazdasági s társadalmi egyenlôsítést mindig és mindenütt ökölcsapásokkal kierôszakolni?'' Én is el tudom ismerni a szociáldemokrácia érdemeit s azok elôl e cikkeimben sem zárkóztam el; tudom azt is, hogy a mammon-bálvány vaskarjait nem érdemes kesztyűs kézzel simogatni, hanem vasszervezetek feszítôerejével kell azokat letörni; tudom azt is, hogy idônként beköszönt a nagy társadalmi s gazdasági tisztálkodás és takarítás, s hogy a kloákákat nem lehet aranykelyhekkel öblögetni, hanem ahhoz vedrek, s nem esztéták és filozófok kellenek: hanem e szolgálatokkal szemben mégis folyton rá kell mutatnom azokra a kolosszális tévedésekre, melyekbe az elkapatott világreformerek beleesnek, nevezetesen pedig arra a durvaságra, arra az erôszakoskodásra s arra a mérhetetlen elbizakodottságra, mellyel a tömeglélek legalacsonyabb ösztöneit ébresztik, s mellyel mindent megvetnek, ami szent és nagy s ami az embert jobbá s nemesebbé teheti. Értelmetlen suhancok és zsebkendôhöz is alig szoktatott lapajok lekritizálnak mindent, amit, nem mondom, Plátó és Aristoteles, hanem Kant és Hegel nagyra tartott. Lehet-e már most igazi kultúráról szó, hol a bölcs mérséklet egyáltalában ismeretlen lelkiállapot? Lehet-e kultúra ott, hol az állatot s annak legrosszabb szenvedélyeit felszabadítják s hol a fiatalságot az eszményiségnek s az erkölcsi ideáloknak megvetésére ösztönzik? Mit használ technika és szakszervezet ott, hol kultúrbarbárok élhetnek vissza ezekkel? Az erkölcsiség mindenütt csak önfegyelmezés, önmegtagadás, önfékezés által tisztul s erôsbül meg bennünk; minden haladásban, a lelki kultúrában is, a jelszó csak az lehet, hogy fölfelé tartsunk s az ösztönöket zabolázzuk. Erre kevély és pökhendi emberkék, kiknek fejét mindenféle elméletekkel összezavarják s kik erejüket az erkölcs gyakorlatainak megvetésében fitogtatják, ugyancsak nincsenek beállítva, s így azután nem is a kultúrhatásnak, hanem a kultúrbarbárságnak útjain haladnak. Csoda-e, hogy ily körülmények közt a kereszténység s a szociáldemokrácia közt elvi ellentétek élesednek ki s hogy a zabolátlan mozgalom dühének s szenvedélyességének piszkos árját elsôsorban a katolikus egyházra zúdítja? ======================================================================== A szociáldemokratikus ethika Kultúra és terror (1918)[20] fogyatékossága A fiatalos s bravúros eszmeáramlatok tele vannak féligazságokkal s ugyanakkor a tiszteletlenség s a vakmerôség temperamentumával. A múltat nem tisztelik, a jelent elítélik s a jobb jövôt s annak megteremtését csakis önmaguktól remélik. A világba betörô eszmék mind ilyenek. A történelmi fejlôdés veti fel ôket, de megtagadja tôlük a történeti érzéket. Mikor pedig lezajlik a szellemi árvíz, s a presztízs szétfoszlik, akkor az ember homlokához kap s tétovázva kérdi: de hát ennyi s nem több igazsági tartalom volt azokban a kapós eszmékben? Kijózanodva leltározza azt a sok Ígéretet, amit be nem váltottak, s azt a kevés jót, amit a sok rossz mellett a világra hoztak. Ez ideológiai divatok beleveszik magukat a meggyôzôdésekbe, s nincs hatalom, mely azokat onnan kiszoríthatná. Így szakadtak ránk a liberalizmus eszméi, a nemzetgazdasági szabadverseny gondolatai, s mikor ezek elvirágoztak, akkor megint más gondolatok fakadtak ki rohamos indulatossággal s ezek már nem az individuális szabadságot, hanem a társítást hirdették s a termelési eszközök közössétételétôl, mondjuk, államosításától várták a világboldogulást. Ezekkel párhuzamosan lobogó pipacsszínekben bontakozik ki a demokrácia, az általános egyenjogosítás s a népek önrendelkezésének fantomja; csupa féligazság és félszegség, melynek csak a kiindulásában, vagyis a nyomor s a hatalmaskodás elleni reakcióban rejlik valami igazság, de a bajok orvoslására kevés hivatottságot nézünk ki belôlük. Ezek az egyoldalú s indulatos ideológiák, mivel világreformátorok akarnak lenni, egyszersmind világnézetekké tágulnak ki. Azt a gazdasági vagy társadalmi uralkodó eszmét megtalpalják egy kis metafizikával, kevernek bele idealizmust vagy materializmust s csinálnak belôle hitet és etikát. De a hamar-elkészülésnek s a minden múlttal való radikális fölszámolásnak fegyelmetlenségében rejlik aztán a mondvacsinált rendszereknek veszte is, mert elégtelenségük s belsô igaztalanságuk épp e túlzásokban nyilatkozik meg. Ilyen világnézetté és hitté akart lenni a termelési eszközök társításáról való gazdasági tan is, mely a szociáldemokráciának tulajdonképpeni magva. E tan szerint csakis a termelési eszközöknek közössé tétele által lehet a munkásoknak kizsákmányolását megakadályozni. Már most vajon ez igaz-e vagy nem, azt az idôk vajúdása meg fogja mutatni. De a szociáldemokrácia mást is tett; nem érte be nemzetgazdasági tételekkel, hanem megfejelte azokat materializmussal s vallástalansággal, s hogy etikája is legyen, a jólétre törekvô emberiség ösztöneibôl s indulataiból csinált etnikai rendszert. Ez a világnézet oly új, amilyen új a materializmus; etikája pedig oly szegényes, amilyent az emberi önbeérés s az élet céltalansága állíthat az öntudatba. Nincs benne több meleg, mint amennyit a vér s az egymáson való melegedés nyújthat. A materializmusnak önkényes bekapcsolásáról a gazdasági rendszerbe már szóltam. Tekintsük meg most már etikai oldalát. A szociáldemokratikus etika fogyatékosságát jellemzi a nagy bizalom a természet jósága, szentsége s tökéletessége iránt. A természetet az ember rontja el gazdasági s társadalmi berendezkedésével, s ezekben azután elrontja, bűnössé s gazzá teszi az embert is. Szenvedés, keserűség és bűn együtt jár. Nem lehet etikáról szó, ahol az ember még allat; ahol nincsenek meg a tisztességes, emberi létnek feltételei. Ki ne osztaná e nézetet anélkül, hogy az embert csak lenyomatnak nézné, szabadságát s szabadakarati energiáit tagadná vagy azokat letompítani akarná. Tényleg a világ óriási erôrendszer, melyben minden egymásba fog s egymásra visszahat. E törvény s e szükségszerűség alól nem vonhatja ki magát az ember sem. A körülmények hatása megérzik rajta, s ha ki akarjuk fejleszteni emberségét a nemes öntudat s az erényesség irányában, akkor távolítsuk el az akadályokat, melyek akaratát gyöngítik s törekvéseit bénítják. Ha jó embereket akarunk, adjuk meg nekik az emberi lét föltételeit. Ez mind igaz; de teljesen hamis és téves beállítás az, ha valaki az etikát az egész vonalon a jobb életviszonyokkal s az azokban automatikusan megnyilatkozó lelkiséggel azonosítja. Téves ez a beállítás fejlôdéstani szempontból is, mely maga is a harcot, tehát az etikai erôk megfeszülését s küzdelmét követeli, s ezeket az erôket is bele akarja állítani a jobb világ kialakításának tényezôi közé s a jóra való iparkodást, az erényért s becsületért való küzdelmet mint csupa természetes, harcias ösztönt bizonyára nem akarja legyöngíteni. Ma az emberek folyton csak azt hallják, hogy ebben a mi társadalmi miliônkben becsület, erény nem terem; ha azt hallják, hogy a körülmények hatalmasabbak, mint az ember akarata, vagy ha éppen azt hallják, hogy nincs is szabad akarata: akkor bizony etikája sem lesz, s az egész etika szavakkal való játékká silányul. Az meg éppen se nem etika, se nem természettudomány, ha egy bizonyos vonalban rajzoljuk meg már elôre a fejlôdés irányát, s ha azt a jobb világot a mi ideológiánkkal építjük ki. Legyen jobb világ; reméljük is, hogy lesz jobb a világ; de vajon erôszakos robbantás vagy ilyen vagy olyan elváltozás által áll-e majd elô: arról nincs tudomány, hanem csak szóbeszéd. Annyit azonban tudunk, hogy az embert s az emberiséget fizikai s morális erônek megfeszítésére kell indítanunk, s hogy azt mindig s minden esetben a jónak szeretetére, s a kereszt viselésére s a legnyomorúságosabb körülmények közt is a tiszta s nemes lelkiség kifejtésére kell buzdítanunk. Ezt követeli épp a természettudományos, fejlôdéstani megállapodás; ezt sürgeti s javalja az a sok jó, amit rossz világban is el lehet érni, s az a sok rossz, amit a legkegyetlenebb miliôben is le lehet gyôzni. Már pedig a többjóság felé lesz az igazság a mai viszonyok közt is. Eltekintve attól a szembeszökô tényállástól is, hogy a magát elhagyó ember még érzületében is lealacsonyodik s aztán végleg el is züllik. A természetnek mondvacsinált s megtömjénezett racionalista tökéletességével s szentségével szemben áll a mi öntudatunk, melynek más a szentsége s más a tökéletessége, a ezek alapján mi sok esetben a természetnek nem legyezgetésére, hanem legyôzésére köteleztetünk. Sôt maga a világi s lelki kultúra is a természet fölött való uralkodásban, annak nemesítésében s tökéletesítésében áll. A természet nem szent, hanem ösztönös és nyers. A természet nem ember s nem emberi; nem is lehet az, hiszen az ember csak egy darabja a természetnek, kinek azonban a nagy természet feladataitól eltérô, új igényei, s új feladatai s egészen új távlatai vannak. Neki nem szabad nyersnek, ösztönösnek s kegyetlennek lennie. A természet vak s kemény, azt irányítani s mindenféleképpen enyhíteni kell. E fölé a vak, nyers, kegyetlen természet fölé mi egy új világot teremtünk, melyben az ember szerint módosított s a céljaira hasznosított természet mint kultúrvilág mutatkozik be. Hogy mily szent, jó s tökéletes a természet, azt John Stuart Mill is ecseteli, mikor így ír: ,,A természetnek olyan rendje van, hogy azt senki, kinek igazságosság és jóság a jellege, nem állíthatta föl azzal a célzattal, hogy azt az ember utánozza. Hiszen a természet fölnyársalja s agyonüti az embereket, vadállatok elé dobja oda prédául, elpusztítja ôket tűzzel, éhséggel, faggyal, mérgeket forral és miazmás gôzöket lehel rájuk s mindezt tekintet nélkül érdemre és igazságra. Amit a legrosszabb s legkegyetlenebb emberek valamikor tettek, azt a természet nagy mértékben űzi. A legvéresebb anarchia és rémuralom sem pusztít el annyi embert, mint a természet a maga ragályaival s orkánjaival. Az emberi természet tiszteletreméltó sajátságai átlag nem az ösztönösségbôl, hanem annak fékezésébôl valók. Alig van egy jó oldala az emberi jellemnek, mely nem állna ellentétben a természet féktelenségével. Az ember a saját maga természetéhez ugyanabban a viszonyban áll, melyben a nagy természethez, ti. ezt is, azt is módosítania s megjavítania kell s nem szabad engednie sem az egyiknek, sem a másiknak. Szóval, a dicséretes emberi magatartás éppen abban áll, hogy a nyers természetet lefogja, a hasznos eljárás pedig abban, hogy a természet folyását megjavítsa''. (Drei religionsphilosophische Abhandlungen.) Tehát az etika önmegtagadást s önfegyelmet követel mindnyájunktól; követeli azt, amit másféle filozofálással és kritikával sem helyettesíteni, sem elhomályosítani nem lehet, hogy ti. ember és természet kölcsönösen hassanak egymásra s fejtsék ki egymáson s egymással szemben erôiket. Ne akarjon s ne várjon az ember mindent a környezettôl, hanem adjon magából is s vigyen bele valamit a világba. Hiszen az ember is részét képezi annak a nagy rendszernek, melyet világnak s természetnek hívunk; neki is vannak erôi; ugyanazok a törvények illenek rá, a részre, melyek kormányozzák a természetet, azt a nagy egészet: következôleg az embernek önfegyelem, nemesbülés s átszellemülés által kell a természeten lendítenie. Az ember nem bábu, melyet a természet rángat s nem paprikajancsi, mellyel az ösztön játszik. Tegyen tehát mindent, ami tôle telik; tegye meg a természettel szemben is kötelességét. Legyen aktív s ne csak passzív! Ugyanilyen alapos korrektúrára szorul rá a demokrácia hite a kultúra hatalmáról s az emberek általa való végleges kielégítésérôl. E hitben a racionalizmussal osztozik, mely a boldog jövendôség délibábjában fürdik s világos fogalmak helyett álmokkal töltekezik. Az e fajta nép bele van bódulva az ész egyoldalú s túlságos becsülésébe. Az emberi agyvelôt a világ agyvelejének nézik s nem gondolják meg, hogy az éppoly relatív, tehát embernek való szerv, mint amilyen a szem vagy a kéz; nagyzási mániájukban az emberi koponyát a lét adekvát orgánumának nézik, mely szerintük arra való, hogy értse föl a mindenséget; értsen meg mindent s öntudatos kifejezésre hozza az egész valóságot. Innen fakad aztán a kultúrába vetett hit, melytôl az ilyen értelmi premisszákon álló ,,gondolkodók'' boldogságot s kielégítést várnak. De hát ez az egész fogalmi gombolyag ismeretelméleti képtelenség, hordó, melynek nincs feneke. Az észtôl hiába várják a világ s valóság fölszippantását, akárcsak a kagylótól a tenger fölszívását; sôt ellenkezôleg, éppen az ész mutatja ki egész emberi létünk s minden funkciónk relativizmusát, a nagy szerényen odaállítja a fiatal s az öreg óriásokat a végesség tudatának s a végtelenség portájának küszöbére. A szó igaz értelmében nincs s nem is lehet természettudományos világnézet; amit annak hívnak, az tele van hipotetikus kikezdésekkel s problematikus folytatásokkal, míglen a sűrű anyagba érünk, melybôl éppen azért, mert világnézetet nem találtunk, iparkodunk kifelé. Ezzel nem szólom le a természettudományokat, hanem csak azt nyomatékozom, hogy maradjon meg a varga a kaptafánál. A határok tüzetes megjelölése által biztosítjuk éppen az emberi értelemnek megbecsülését s megóvjuk a kompromittálástól. Nagyon találóan írta idevágóan Mikola Sándor az ,,Uránia'' ezidei elsô számában: ,,A háború elôtti években bôséges számmal jelentek meg könyvek és közlemények, amelyek kifejezetten vagy burkoltan oly világnézetek terjesztését tűzték ki feladatukul, amelyek a pozitív vallással ellentétben állnak ... A tudomány nevében folyt a harc, de ez csak hamis zászló volt; a harcosok csekély kivétellel nem is tudósok, hanem a tudománynak nem egészen érett ,,ifjai'' és irányt tévesztett ,,öregjei'' voltak. A tudománynak nagyon kevés köze volt e harchoz. A vallásos tanokkal és meggyôzôdésekkel nem tudományos igazságok és érvek, hanem sokszorosan kiszínezett és meg nem, vagy félreértett hipotézisek állíttattak szembe. A komolyan gondolkozó olvasó csakhamar fölismerhette, hogy ezeket az írókat nem a tudomány szempontjai, hanem a vallással ellentétes világnézeteik vezetik, melyekhez a tudományból keresgélték ki a motívumokat. Nem hisszük, hogy e támadás sokat ártott volna a vallásoknak, sôt meggyôzôdésünk, hogy jobban diszkreditálta a tudományt''. Már ahogy vesszük; a vallásoknak nem ártott, de sok embernek elforgatta a fejét s kiirtotta a vallásosságát. Remélem azonban, hogy hozzáértô körökben mindenesetre tért hódít a belátás, hogy a természettudomány nem pótolhatja a metafizikát s hogy a természettudomány se nem világnézet, se nem vallás! Ugyanez áll az etikáról. Természetimádással s kultúrrajongással nem lehet etikát megszerkeszteni; annak más alap s mindenekelôtt más távlat kell. Valaki azt mondta: ,,Die Kunst braucht einen unendlichen Horizont''; jól mondta, de mennyivel inkább kell ez a világnézethez s annak koronájához, az etikához?! Hogyan határozhatom meg már most ezek után viszonyunkat e fogyatékos etikához s annak most ismertetett két bemutatkozásához? Elsô elvünk az lesz, hogy sohase azonosítsuk magunkat a természettel, amennyiben az nyert adat, amennyiben ösztön és környezet; ne lapuljunk le hozzá, ne forrjunk össze vele, hanem emelkedjünk ki belôle. Másik elvünk az lesz, hogy nem érjük be a kultúrával, hanem nyitva tartjuk mindig egy felsôbb világ perspektíváit, melyekbôl kilátás nyílik a szellemi világba, a végtelenbe. Kilátás, mely nemcsak sejtés és megsóhajtás, hanem gravitáció és kapcsolódás. A perspektívák fényes fehérségében találkozunk a magát kinyilatkoztató Istennel. Nem azért jön ô felénk, hogy a természetet letörje; miért is törné le, mikor az az ô műve; azért sem jön, hogy a kultúra haladását megakassza, hiszen a kultúra sem egyéb, mint az Isten-adta erôk s tehetségek kifejlesztése és hasznosítása; hanem azért jön, hogy az ember lelkivilágát kielégítse, hogy a szellemi életet meglelkesítse s a szívet s annak végtelenbe gravitáló igényeit kitöltse. Mi e hármat: természet, kultúra, kereszténység így állítjuk sorba. A természet az alap s a nyers adat; a kultúra a természetnek emberi világgá való alakítása, a kereszténység pedig természetfölötti új adat, mely épp ezért nem a természetbôl való, sem a kultúrából ki nem fejleszthetô, hanem Isten külön adata és világa. A mai kultúrát a kereszténység segítette fölépíteni; az hatotta át a küszködô s dolgozó emberiség szívét s lelkét oly erôkkel, melyek a kegyelembôl valók. Ezt a természetfölöttit kétszerkettônégy-módjára bizonyítani nem lehet, már csak azért sem, mert az életbe, a történet folyamába van belekeverve s az egyes ember életében sem lehet laboratóriumszerűen szétválasztani egymástól a természetet s a kegyelmi erôket. De a logikán s az analízisen kívül van psziché, s a gyakorlati élet s a lelkek tapasztalata az emberi erôk gyarlóságáról s az isteni erôk emelô s eltávoztató befolyásáról fennhangon hirdeti, hogy igenis vannak ilyen befolyások s hogy azok nélkülözhetetlenek. A magára maradt ember a kultúra virágzó környezetében sem boldogul s az sem segít rajta, hogy társadalmi lény, vagyis más szavakkal, hogy még sok ilyen hozzá hasonló ember környékezi, akik valamennyien gyöngék, gyarlók, végesek s önmagukkal be nem érhetik. Törtek sokszorozása által nem nyerünk nagyobb, hanem kisebb számot: így a magára maradt emberiség sokkal vigasztalanabb képet nyújt, mint az egyes ember. Ki kell tehát lépnie az egyesnek éppúgy, mint az összességnek a szubjektívizmusból, melybe Isten nélkül belegubózkodik, s metafizikai alapokat kell keresnie, melyeket azután a természetfölöttinek történeti alakjában, a kereszténységben mint vallásban is megtalál. A szkeptikus ész kevély gesztussal akarna végezni a természetfölöttinek e történeti beöltözködésével; de a tapasztalat s az élet egyre szerényebbé teszi s az absztrakt filozofálás terméketlenségébôl átvezeti az erkölcsi harmóniáknak, a jóságnak s lelki szépségnek kedves miliôjébe. Sokan járták meg ezt a kacskaringós utat a legnagyobb szellemek közül is, hogy csak egyet említsek, ilyen volt Eucken, ki az üres, kongó szubjektivizmusból elmenekül s az örök szellemi lét élô valóságát s jelenlétét vallja. Akik pedig nem filozófok, azok is megtapasztalják, hogy évek múltán minden bravúros s fiatalos intellektualizmus szerényebb lesz, s úgy látjuk, hogy az intellektuális irányzatnak egyoldalú hangoztatása halkabb lesz, el-elnémul, s súlyban megnövekszenek az emberi pszichének életigényei. Lehetséges az is, hogy a szociáldemokrácia a maga etikájának igazolására hivatkozni fog híveinek erényességére is s a keresztény tömegek gyarlóságára; lehetséges, hogy rámutat arra, hogy nemcsak a keresztények hôsök s bátrak, s hogy tisztességes embereket a felekezetlen s a laikus iskola is nevel. Ily összehasonlításokat tettek nemrégiben az orosz-japán háború alkalmával a japán nem-keresztény s a kereszténynek mondott orosz kultúra közt is. Mivé lett azóta az a nimbusz, melyet szabadjeggyel utazó riporterek szôttek Nipon feje köré s hasonlóképpen mennyire fölismertük, hogy az orosz kultúra egy velejéig korrupt rendszer, mely nem érdemel mást, mint a megvetést s elföldelést?! Keresztény morál, keresztény kultúra nagy szó; bizonyára nem tömegproduktum s nem is tömegek jellege, hanem egyéni részletekig kidolgozott világ, mely ilyen kidolgozott mivoltában csak egyénekben lehet; tömegekben nem lehet. Elhiszem, hogy vannak keresztény szokások, tradíciók és intézmények az egyes népekben, de hogy mennyi öntudat hordozza s tölti ki azokat, az más kérdés. Etikáról és kultúrákról való összehasonlításoknál jegyezzük meg magunknak azt, hogy azok fölött en bloc ítélni nem lehet, hanem hogy javarészük a lélekben rejlik s az öntudat tisztaságában s boldogságában jelentkezik. ======================================================================== A szociáldemokrácia filozófiája Kultúra és terror (1918)[20] A szociáldemokráciának filozófiája a történeti anyagelviség. A gazdasági s társadalmi fejlôdésnek, fôleg pedig magának a gazdasági harcnak ugyan semmi köze a materializmushoz, de hát filozófiát is csináltak belôle s választásuk az anyagelviségre esett. A szociáldemokrácia e filozófiai talárban ünnepélyesen kijelenti, hogy csak anyagot ismer a világban s a léleknek mint különálló erônek s a szellemi világnak létét tagadja. Amit léleknek hívnak, az neki nem vezetô elem, hanem csak reflextünet, vagyis valami sajátos s érthetetlen kisugárzása az anyagnak. Ez az érthetetlen kisugározás a tévelyek, látszatok s csalódások fészke. Kezdet óta ez forrása minden hitnek s babonának! De minek is sugároztat az az anyag ,,lelket'' ki magából, mely annyira ellentétesnek s minden tekintetben másnak s különbnek mutatja be magát? Az anyag az a hazug valóság, mely a szellem maszkját húzza föl; a szellem pedig az az álruhába öltözött gaz anyag, mely az emberiséget orránál fogva vezeti. Vezetônek mutatja be magát, pedig vezetett valaki, -- eredetinek mutatja be magát, pedig anyagleszármazott, -- szabadnak mutatkozik be, pedig minden porcikájában szükségszerűen mechanika. Ha az anyagnak nincs az a ,,szellemi'' kisugárzása s ha megóvja magát az ellenlábasától, ki tudja, mennyivel boldogabb volna története. De hát addig jár a korsó a kútra, míg eltörik, a svindler addig svindliz, míg rajta veszt; így történt a filozófiában is: a historikus materializmus megjelent a színen mint egy nagy detektív; fenekére nézett a világnak, álarcai mögé nézett a bújósdit játszó ellenlábasoknak s konstatálta, hogy a lélek, szellem, szabadság s ami volna még hasonló hatalmasság, az mind csak látszat, s hogy ezzel szemben az egyetlen valóság az anyag, melynek törvénye a szükségesség. A baj csak az, hogy a játék tovább folyik, hogy az anyag tovább is sugározza a lelket s hogy a materialista erôsködés dacára a szabadság kikacag minden materialista filozófiát. De hát nem furcsa is, hogy az anyag ily teljesen hazug s megtévesztô, öntudati értékeket állít a világba s hogy -- ami még különösebb -- a haladást s fejlôdést épp ezek a hazug látszatok hordozzák?! -- Hát bizony furcsának ez furcsa; de hát a pártprogram kimondta, hogy a materializmusra kell esküdni; kimondta, hogy lélek, szellem nincs, szabadság nincs, s hogy az ember úgy álljon bele a világba, mint gomba esô után a mohába, s ne kérdezzen egyebet. E szerint az ember is csak az anyag funkciója s a körülmények, nevezetesen pedig a termelésnek adata. A termelés módjára határozza meg a világnak erkölcsi, vallási, jogi, politikai nézeteit s az ember olyan lesz, amilyenek ezek a társadalmi állapotok, melyek közé csöppent. Mindenki úgy gondolkozik, úgy tesz, küzd s érez, úgy viselkedik, ahogy éppen jön, vagyis ahogy abban a korban, abban a társadalmi környezetben, abban az osztályban viselkedni szokás. Senki sem tehet semmirôl, legkevesebbet pedig önmagáról. Sôt senki sem tehet másképp, mint ahogy tesz. Jó ember, akit ezért dicsérni, s gazember, kit azért gáncsolni kelljen, nincs. Néró nem tehet róla, hogy tigris lett s Cesare Borgia sem arról, hogy Übermensch lett, kinek jog, erkölcs, ember, vér mind csak sifli volt. Az imperátori Róma ugyanis Nérót szült s a XV. századbeli reneszánsz gyökerébôl ez a Borgia-uraság fakadt. S mgy vagyunk az egész emberiséggel; az emberek is hajtásai a társadalmi gyökérnek s izzadmányai a világorganizmusnak. Pálcát törni felettük ostobaság, ôket valami etnikai törvényszék elé idézni erôszakoskodás. E felfogásban az egyén szimpliciter elszelelt; számba se jön, bármennyi legyen is belôle; az egyedüli tényezô az osztály, az préseli az úgynevezett egyéneket. Mint ahogy a pénzverô gép ráüti a bélyeget a homogén réz-, ezüst- vagy aranylapra, úgy bélyegzi a termelés, tehát a korszak s az osztály az emberanyagot. A termelésnek módja s tökéletességi foka határozza meg az osztályoknak egymásközti feszülését is, az intézi az osztályharcot is. Az osztályok e tömegmozgalmában azután az egyén fikarcnyi különállással sem bír. Honnan veheti magát ily brutális s minden érzéssel s tapasztalattal szemben álló hóbort, amit történeti materializmusnak hívnak?! Hát bizony ezt a rideg s kegyetlen életnek egyoldalú s elkeseredett s épp azért téves szemlélete támasztotta! Mikor egész Angliából úgyszólván egy nagy műhely lett, melynek gépei, kohói, vashámorai, kôszénbányái piszkában s zajában milliók tengôdtek s alig hogy megéltek; mikor a szabadság, testvériség s egyenlôség jelszavai átcsaptak a szabad verseny, szabad zsebelés s féktelen uzsorázás gyakorlatába; mikor a kisbirtokos hiába dolgozott, azért mégis tönkrement s fiai s lerongyolódott, mosdatlan leányai reggeltôl estig tartó robotban alig tudtak maguknak annyit szerezni, hogy betevô falatuk legyen; mikor a szövôgépek bevonulásával a szegény takácsok elkeseredésükben a gyárat s a gépet az ördög találmányának nézték s a gépet összetörték s a gyárat fölgyújtották, akkor környékezhette meg az embert két gondolat: az egyik, hogy azok a kiuzsorázott s lerontott exisztenciák, ezek a milliók önmagukban véve semmik, s az a másik, hogy amily tehetetlenek s értéktelenek önmagukban, úgy súlyt csak tömeggé s osztállyá való szervezésükben nyerhetnek. Ez a kétségbeesett helyzet diktál nekik törvényt, az szab nekik magatartást, az megszabja nekik azt is, hogy mit tartsanak jónak, mit rossznak, mit célszerűnek, okosnak s mit oktalanságnak. Annál inkább vetôdhetett föl ez a gondolat akkor, mert hiszen fölvetôdött az már sokszor. Ez volt az a filozófiai szemlélet, mely szerint a világ s az emberiség valami szükségszerű folyamatban van, melyben az ellentétek, a végletek egymást hivogatják s egymásba csapnak át; de végre is a szükségszerűség s nem a szabadság az úr. Az emberanyag csak anyag, melybôl mindenféle lehet, mely mindenféle alakot ölthet, s a kalapács s az erô, mely az alakot meghatározza, a tömeghelyzet energiája. Íme, készen van a filozófiai rendszer, s könnyű azt az idôk kegyetlenségébôl megérteni. Hiszen katasztrofális kegyetlenséggel szakadt ránk az ember-kiüresítés s az ember-elértéktelenítés folyamata. A nagyipari kapitalizmus ráfeküdt a szervezetlen munkástömegekre; kiszívta erejüket s vérüket, elkeserítette kedélyüket, elvett tôlük földet, napsugárt, levegôt s nem adott nekik lehetôséget, hogy emberek is legyenek s magukhoz térjenek. A munkás igazán állattá lett, mert nem ért rá ember lenni, nem ért rá élni s eszmélni, nem ért rá kapcsolódni a végtelennel s kialakítani magában belsô, lelki világát. Természetes, hogy az ilyen embernek nem volt lelke, már ti. olyan, mely föllángolhatott s a nagy fölséges életnek forrásaiból táplálkozhatott volna. De éppoly természetes, hogy az ilyen letört exisztencia könnyen elfogadhatta azt a filozófiát, mely szerint ômaga semmi, -- hiszen érezhette, hogy egy nagy semmi -- elfogadhatta azt, hogy ô mint egyed számba nem jön, hogy csak kényszeralak és lenyomat, hanem hogy a szervezett tömeg a hatalom, s hogy az vívja meg majd gyôzelmesen az emberiség harcait. Ezzel kapcsolatban az a fáradt ember elhihette azt is, hogy erkölcsöt, jogot, szokást is az a kényszer- tömegmozgalom csinál. Szóval az történt, hogy a lekopott, kiszáradt s leromlott egyéni tartalmak pótlására az osztálytudat s az osztályértékek léptek föl. Így született meg brutalitásban a brutális történeti materializmusnak szociáldemokrata kiadása; nemkülönben az osztályharc. Az osztályharc osztálytudattal s osztály-elszigeteltséggel állítja sorompóba a munkásokat a polgári társadalommal szemben. Egyik követelménye az, hogy a munkásság váljék külön minden más osztálytól, a másik az, hogy ne működjék közre a polgári pártok érdekében, hanem saját lobogója alatt, csakis a maga érdekében harcoljon az egész polgári társadalom végleges letörésére. Ezzel szemben a mi álláspontunk nem a verekedô osztályok egyoldalú s egymást legyűrô gyôzelme, hanem a különféle osztályok igaz, jogos s szimmetrikus elhelyezkedése. A mi elvünk a társadalmi organizmusnak biztosítása; mert nem hiszünk a fejlôdésnek azon törvényeiben, melyeket a szociáldemokrácia hirdet, s melyek az általános, állami termeléshez vezetnek. Ezt utópiának tartjuk. A mi lobogónk a történeti realizmus, mely hisz a fejlôdésben, de éppúgy hisz a lélek, szellem s a szabadság reális erôiben! Mi a múlttal kapcsolatban állunk; bele vagyunk ágyazva szellemi, nemzeti, termelési kapcsolatokba; benne állunk a gazdasági s társadalmi fejlôdésben; új, jobb világ kialakításán dolgozunk, de azért a szellemi világot önálló tényezônek s hatalomnak nézzük. Mi az osztályharc nemzetköziségével szemben nemzeti alapon állunk s a nemzeteket egyedeknek nézzük, melyekbe sajátos feladataik szolgálatára nemzeti öntudat s bizalom kell. A nemzeti eszme, mint népcsaládi öntudat s az összetartás érzete bizonyára szintén hatalmas kapcsolat s nagy tömörítô elv és erô a nemzetközi bomlasztó befolyásokkal szemben, melyek a proletár rétegeket fölösleges s erôt pazarló ellentétbe hozzák a legtermészetesebb érzésekkel, milyenek haza, szülôföld, nemzet. A kritika s a tapasztalat majd lesimítja a doktriner szektárius állásfoglalás ez ellentéteit s elvi merevségeit. Hisszük, hogy az uralkodó eszmék is elvesztik hatalmukat abban a mértékben, melyben az általuk szított reménységek körül tájékozódunk s a káprázat felhôibôl az objektív valóság talajára lépünk. A történeti materializmus az elnyomott s szenvedô lelkület filozófiája, s mint ilyen ébreszti az alacsony rétegek öntudatát s segíti fejlôdésüket is; de a fejlôdés azután túlad rajta is, mint alacsony életviszonyoknak megfelelô durva szolgán. Eljön az idô, amikor a bízóbb s lelkesebb élet megint az eszmények örök csillagaira néz föl s ismét hisz lélekben s igazságban, miután több lélekre s igazságra talált életében s környezetében is. Ez nézetünk a történeti materializmusról s annak esélyeirôl. ======================================================================== Szociáldemokrácia és katholikus egyház Kultúra és terror (1918)[20] Ha a szociáldemokrácia a vallást mint a lélek csodás világát s igényét sem veszi sokba, sôt teljesen félreérti s üldözi: mennyivel inkább lesz kifogása s ki nem fogy a vádja a vallásnak azon történelmi bemutatkozása ellen, melyet katolikus egyháznak hívunk. Hát zúg is a sok vád s zuhog is a kövezôknek kôzápora, mely alá el akarnák temetni az egyháznak még az emlékét is. Rengeteg sok vádat s kifogást emelnek a szociáldemokraták az egyház ellen; felhozzák, hogy Nagy Konstantin óta a hatalommal tartott, -- hogy a szenvedô s küszködô osztályoknak nem fogta a pártját, -- hogy visszaélt a vallás hatalmával, -- hogy fôpapjai beleálltak az oligarchák kasztjába, s lóra pattanva s fegyvert fogva harcoltak, pusztítottak s raboltak, -- hogy nemcsak nem tiltakozott a fennálló, igazságtalan társadalmi rend ellen, hanem ellenkezôleg, útját állta minden törekvésnek, mely a mindenkori társadalmi rendben a hatalmasoknak kellemetlenséget s a tömegekben zavart okozhatott volna, -- hogy az elnyomottakat nem szervezte meg a hatalom s a kizsákmányolás ellen s nem állította be a tömegeket a több igazságért s a jobb világért fölveendô harcba stb. stb. ... s végül, hogy még ágyukat s zászlókat is megáldott s hogy örült a telegrammoknak s harangoztatott is, ha az Isten a mi hadseregeinkkel s nem az ellenségével tartott. Mi a válaszunk erre? Az, hogy e vádakban szemben állunk egy kétezeréves történettel, szemben tehát az egyháznak mint jogintézménynek is kétezeréves fejlôdésével, ugyancsak szemben a nemzedékeknek elváltozott felfogásával s érzésével, s úgy állunk mindezzel szemben, mint egy ôserdôvel, melybe utakat vágni s a helyes irányokat fölkeresni s kimutatni ugyancsak óriási munka, még akkor is, ha azzal egy Isszaieff A. A. és társai néhány oldalon akarnak végezni. De kérdem, ki fogja magát közülünk azonosítani az egyháznak történetével, mindazzal a politikai s gazdasági intézkedéssel, mindazokkal a hatalmi állásfoglalásokkal s érintkezésekkel, melyek az egyház s mondjuk a katolikus hatalmak s kormányok esélyeiben fel- feltűnnek. -- Lehetséges, hogy voltak hatalmasok, akik a vallással is visszaéltek, akik kompromisszumokat kötöttek autokratákkal. Ugyan mivel nem lehet visszaélni, s mivel s kivel nem lehetne szövetkezni, s mivel s kivel nem szövetkeztek szekták, szabadkôművesek és maguk a szocialisták? Mily bakokat lôttek s lônek ezek is, azok is, s lôttek s lônek e téren az egyháziak is?! Így igaz, hogy az egyház az imperiumhoz állt s hogy jól esett neki, hogy Konstantin az ô bíborpalástját a 300 éves vértanúságban megviselt s ugyanakkor gyôzedelmes egyháznak vállaira borította; de jelenti-e ez a körülmény azt, hogy az egyház a szegénységtôl elfordult s a gazdagok pártjára állt s hogy tüskön-bokron keresztül követte s kísérte patrónusát, az állami hatalmat? Mily jó volna az igazság s méltányosság érdekében, ha ezek a vádlók elolvasnának egy-két kötetet Kenelm Henry Digby-nek ,,Ages of Faith'' c. művébôl, melyben a középkor katolikus életét jellemzi! (Németben: Katholisches Leben im Mittelalter von Andreas Kobler S. J.) Vegyük hozzá, hogy az egyháznak e hosszú életében a szorosan vett dogmák mellett a tanoknak, nézeteknek, felfogásoknak egész tömkelege épült ki, mely a mindenkori szellemi műveltségnek, a mindenkori társadalmi s gazdasági állapotoknak a vetülete. Hogy csak egyet említsek, mily felfogások uralkodtak s váltakoztak a munkáról s a munkásról, a társadalomról s a vagyonról, a gazdag s a szegény osztályokról a római imperiumi kereszténységben, azután a germán népek katolikus életében s végül a mai egyházban?! Azt látjuk, hogy úgy ezek a fogalmi kategóriák, mint maguk azok a történelmi osztályok változtak el. A történelem folytonos történés, tehát folytonos elváltozás, s óriási hibát követne el bárki, aki az egyik kor állapotainak, felfogásának s gazdasági berendezkedésének triposzára ülne, hogy pálcát törjön az elôzô korok felfogásáról s mulasztásairól. Haragudhatnék-e valaki a XII. vagy XV. századra azért, hogy nem csináltak szakszervezeteket s nem indították meg a tömegeket a társadalmi fejlôdés alapján s kellô mérséklettel demokratikus államformák megteremtésére? De ha azért haragudnék, akkor haragudnék azért is, hogy azok az elmaradt középkoriak még mozit sem csináltak, sem Károly király gyermeknyaraltatási, sem budapest--wieni repülôpostát! Épp olyan szavakkal való játék, ha valaki az ôskeresztényeket szocialistáknak mondaná s a jeruzsálemi apostoli egyház birtokközösségét mint valami társadalmi s gazdasági elhelyezkedést tüntetné fel a birtokos osztályokkal szemben. Hasonlóképpen teljesen helytelen, ha a kereszténységet szociálreformer mozgalomnak tartják, melyben állítólag kifejezésre jutott volna az elnyomott osztályok gazdasági fölszabadulásának vágya. Aki ilyeneket mond, az nemcsak hogy nem tanulmányozta a kereszténységet, hanem még Szent Pálnak leveleit sem olvasta át. Mi jellemzi hát ezek után a századokon, tehát az egyháztörténelmen is eligazodni tudó helyes gondolkozást? Nem egyéb, mint az, hogy nekünk a társadalmi fejlôdésbe, a gazdasági, politikai s erkölcsi kapcsolatokba egészen új belátásaink vannak, s jobban tudjuk épp ezek alapján megítélni a történést s a gazdasági s társadalmi elváltozásokat, mint a régiek. Most a fejlôdés gondolata világít bele a küszködô életnek problémáiba. E világosság mellett kell néznünk az egyház történetét is s nem szabad kívánnunk a XII. vagy XV. századbeli egyháztól sem valamit, ami csak a XX. században volt lehetséges. Ez az eljárás minket jobban kötelez, mint akár a XIX. század elsô felében élôket, mivel belátásunk a fejlôdés menetébe azóta is sokkal világosabb s áthatóbb lett, azért állásfoglalásunk a világ s a társadalom érdekeivel szemben, no meg törekvéseink is a világ megváltoztatására sokban eltérnek a múltnak gondolkozásától s állásfoglalásától. Ami minket mint modern katolikusokat nézeteinkben s törekvéseinkben jellemez, az éppen a társadalmi fejlôdésnek jobb s tüzetesebb megértése s alkalmazása. Ez a gondolat régen egyáltalában nem volt kidolgozva s kimélyítve. A régiek hajlandók voltak mindent, ami van, merev s állandósított keretekbe foglalni, volt légyen az kô, fa vagy társadalom, s nem vették észre eléggé a változandóság jellegeit. A társadalmi harcok az ô szemükben inkább lázadások s polgárháborúk, mint a fejlôdés mozzanatai voltak. A fönnálló rend elleni küzdelemben fölforgatást s nem az állapotoknak célszerű megváltoztatását látták; nem látták azt, hogy az el-változtatáson dolgozni annyi, mint az Isten gondolatait megvalósítani. Magát a társadalmat inkább statikus, mint dinamikus elvek s erôk alapján gondolták el. Azután meg a nép mint osztály egyáltalában akkor még nem ébredt föl s nem volt beállítva a társadalmi küzdelmekbe. A hatalomnak a népre való kiterjesztése még akkor nem volt probléma. Épp azért a parasztlázadásokat sem nézhetjük a demokratikus népöntudat jelentkezéseinek; azok egyáltalában nem akartak a demokráciának valami formát adni, -- az még idôelôtti volt, -- hanem ki akarták tölteni az elnyomott s kizsarolt tömegek bosszúját. Úgy voltak a parasztlázadások a demokráciával, mint a XIX. század elején az angol takácsok az osztályharccal, mikor a gépeket mint az ördög találmányait összetörték s a posztógyárakat fölégették; ezek is, azok is közvetlenül boldogulásuk akadályait akarták az útból eltávolítani, de sem a középkori parasztok nem voltak érettek demokráciára, sem a gépösszetörô takácsok nem gondoltak osztályharcra; erre csak késôbb nevelôdtek rá. A fejlôdéstani nagy igazság tehát az, hogy a világ nem kész, hanem folyamatban van, -- hogy a társadalmi rétegek öntudata súlyban s befolyásban növekszik, a szerint, amint műveltebbek s csoportosulásukban számottevôbbek lesznek, -- hogy e megnövekedett befolyás arányában nyomást gyakorolnak az egész társadalom struktúrájára s több jogot s nagyobb befolyást nyernek a közügyek intézésére. Mindez természetes folyása s egymásrakövetkezése a dolgoknak. Ezzel azonban összefügg az is, hogy ami az egyik korban jogos és igazságos, az a következôben már meghaladott álláspont, tehát jogtalanság s igazságtalanság lehet s épp azért nem tűrhetô. Isten nem akar jogtalanságot s igazságtalanságot, s nekünk az Isten gondolatai szerint kell berendezkednünk s azok szerint, vagyis a többjog s többigazság szerint megváltoztatnunk a társadalmi rendet is. Nem lehet tehát keresztény felfogás, hogy ,,az a nyomás, mely alatt a legszegényebb osztályok nyögnek, csak arra szolgál, hogy nekik az utat az Isten birodalmához egyengesse'', értve a túlvilágot. Ez nem keresztény fölfogás, mert a jogot s az igazságot szolgáltatni kell ezen a földön is, az Isten akaratát a többjog s többigazság szolgáltatásában végre kell hajtani e földön is; sôt ezt annyira kell eszközölni itt, hogy a többjog- s igazság elve a másik világon egyáltalában nem a mi dolgunk. Hasonlóképpen nem keresztény fölfogás, hogy a hívek ,,minden gondolata a túlvilági életre irányuljon'', mert hogy ,,a társadalmi rend megváltoztatására irányuló törekvés csak zavart okoz az életben''. Ez sem keresztény fölfogás, mert igazi keresztény az, aki a túlvilági életet buzgó, lelkes s tevékeny földi élettel biztosítja; hiszen azokat az eszményi s földöntúli ideálokat is ez élet folyásában, tehát ez életnek gazdagabbá s tökéletesebbé s sokak boldogítására alkalmas alakításában kell szolgálnia. Ezeket a kakukktojásokat A. A. Isszaieff s t. fordítója, Garami Ernô úr rakja a keresztény világnézet fészkébe. De hát ez legalább is kakukkos huncutság, s nem igaz, tehát nem nemesen emberi eljárás. Egy dolgot azonban szívesen bevallók s konstatálok, ti. azt, hogy újabban a mi szempontjaink is eltolódtak, még pedig éppen a fejlôdés gondolatának térfoglalása mellett. Jóllehet elôdeink is olvasták a római történetet, mely társadalmi tekintetben nem egyéb, mint az osztályok harca, a patríciusok s plebejusok küzdelme; jóllehet ôk is tanulmányozták a hatalom, a rendek s osztályok történetét, mely szemük elé tárult a német-római birodalom s a francia királyság esélyeiben: azért mégsem értették meg a fejlôdés tanát, akár a XIX. század elején sem úgy, mint ahogy értjük azt mi most, s annak következtében nem álltak ki oly elszántsággal s nyíltan a szenvedô s küzdô rétegeknek társadalmi s politikai érvényesülése érdekében. Az egyháziak nagyon sokat tettek a szenvedôk enyhítésére; nagy jótevôi voltak az ínségeseknek még a modern sztrájkokban is, de nem lettek szocialisták; nem álltak a gazdasági és társadalmi mozgalmak élére. Ebben akadályozta állásuk, mivel ôk nemcsak a szegényeknek, hanem a gazdagoknak is lelkipásztorai; de -- meggyôzôdésem szerint -- akadályozta ôket ebben a hagyományos nézet a rendrôl, melyet a fejlôdés gondolata nélkül túlmerevnek, állandónak s nem eléggé fejlôdôfélben levônek gondoltak. Véleményem szerint a társadalmi fejlôdés most oly stádiumban van, hogy nemcsak egy rendnek, a negyediknek a bevonulását jelenti az ,,alkotmány sáncai'' közé, hanem jelenti az egész társadalomnak új, ésszerűbb s igazságosabb berendezkedését. Épp azért most már nem egy, még kívül álló rendnek érdekérôl van s lesz szó, hanem az egésznek elváltoztatásáról. Hasonlóképpen ez a fölfogás s az errôl való tudás nem a szociáldemokráciának lesz kizárólag tudása s fölfogása, hanem így gondolkoznak majd az egész társadalom, így az egyház s a katolikusok is. A fejlôdés tehát nagy hatalom; ezt a hatalmát érvényesíti az egyházban s a katolikus világban is, s mi szívesen bevalljuk, hogy sokat tanultunk, sokat okultunk a fejlôdés cikk-cakkos vonalának tanulmányozásából. Mindenesetre azonban igazságtalanul jár el s épp a fejlôdés nagy igazságainak vág arcába, aki a középkortól vár valamit, amit csak az újkor adhatott, s aki a középkor vagy a XIX. század eleji egyháznak s katolikusoknak szemére hányja, hogy nem elôzték meg a társadalmi fejlôdést száz vagy éppen négyszáz évvel. S ezzel lényegében megadtam a feleletet mindarra, amit a katolikusoknak s a papságnak részvétlensége, nemtörôdése s a hatalommal való tartása tekintetében szemükre szokás vetni. Volt bizony ebbôl elég a rováson; de melyik történeti tényezônek nincs rovása? Melyik az, mely minden elfogultságtól ment? Tán a modern szociáldemokrácia az? A mi föladatunk lesz, hogy ezentúl az Isten gondolatain a társadalmi fejlôdés tekintetében is hozzáértôen s lelkesen dolgozzunk. Természetesen ezentúl is lesz szükség türelemre s bizalomra, lesz szükség megadásra s okos mérsékletre, mert hiszen éppen a fejlôdés az, mely nem végez máról holnapra s bizonyára ezentúl is nagy idôk telnek el, míg mindazt megoldás elé s tetô alá hozzuk, ami ezidôszerint még kínzó problémánk. Ilyen, hogy mást ne mondjak, maga a háború, a militarizmus, az általános védkötelezettség és a gazdasági nagy egyenlôtlensége az Isten gyermekeinek! Látjuk máris, hogy mindennek valamiképpen meg kell szűnnie. Dolgozzunk ezen úgy, hogy a késôbbi korszakok ne rekrimináljanak, hanem elismerjék, hogy korunkat értô, egész emberek voltunk. ======================================================================== Magánügy-e a vallás a Kultúra és terror (1918)[20] szociáldemokráciában? A szociáldemokrácia éles ellentétben áll hittel, vallással, lélekkel s örök élettel. Az egymást váltó irányzatok s pártok is átlag mind kimondott hívei az ateizmusnak. Az ateista világnézet propagandájában ölt testet a szenvedély; a hittagadás az a lendítô és gyújtó ideológia, mellyel kiszakítani remélik a munkásrétegeket a történelmi hagyományok talajából s a társadalomnak erkölcsi kapcsolataiból. Ezt csiripelik a szocialista utcai verebek, ezt vijjogják a szocialista sasok. ,,Aki öntudatos módon -- írja A. A. Isszaieff -- teszi magáévá a szocializmus eszméit, az hajlandó lesz arra, hogy ateista világnézetet tegyen magáévá.'' (A szocializmus és a közélet. 359. l.) S ha néha megesik, hogy mindenféle politikai kompromisszumokra s elvi kertelésekre való tekintetbôl egyes mérsékeltebb irányzatok úgy kezdik hirdetni ,,a vallás magánügy'' jelmondatot, hogy szinte kibékülni látszanak a privát ember vallásosságával, ilyenkor az öntudatosak csakhamar kéznél vannak s megmagyarázzák, hogy az a jelige csak mondvacsinált ige, tartalom nélkül s hogy árulást követ el a szociáldemokrácia ellen, aki az elv palástja alá bujtatja a szakszervezetbe kényszerült, de szívben vallásos embereket, ,,Der unabhängige Sozialismus -- írják a Sozialistische Monatshefte 1905., 853. l. -- machte einen dicken Tintenstrich durch die sozialdemokratische Programmforderung: >>Erklärung der Religion zur Privatsache>>. Er predigte rückhaltlos den Atheismus. Die Resolution der lokalorganisierten Gewerkschaften huldigte dem Grundsatz: kein Gott, kein Herr!'' E radikális irányzat egyik fôembere bánkódva üti a mellét, hogy elárulták e jeligével az emberiség ügyét: ,,Wir haben -- írja A. Erdmann ,,Parlamentarismus und Generalstreik'' c. füzetében -- fallen lassen die vollständige Freiheit und Wahrheit der Persönlichkeit, denn wir haben in unser Programm aufgenommen, dass Religion Privatsache ist. Wenn unser Endziel die völlige persönliche Freiheit ist, dann können wir keine Religion gebrauchen''. Ez világos beszéd. Annál világosabb, minél felületesebb s bolondabb beszéd az, hogy a legnyersebb materializmus alapján álló szervezkedés az öntudat szentélyében azért a vallást mégis megtűri. Az képtelenség. Lehetséges, sôt ezreknél úgy van, hogy beállnak a szociáldemokrata szervezetekbe s a mellett szívükben vallásos emberek; de az ilyeneknél a szociáldemokrácia tisztára gazdasági mozgalom s nem világnézet! Míg ellenben a történeti materializmus alapján álló párt nem hunyhat szemet a vallásosság elôtt s ugyancsak el nem tűrheti, hogy ,,öntudatos'' hívei mint magánszemélyek vallásos emberek legyenek. A materializmusban nincs Isten, nincs lélek, nincs örök élet, hogyan lehessen akkor vallás benne? A materialistának ideáljai mind a földi életben gyökereznek, nincs elôtte érték, melyet nem a földi életben keressen. Neki nincs külön lelki világa, melyben szabadságát s emberi egyéniségének méltóságát kivívhatná még akkor is, ha rabszolga; hanem ô ezt a méltóságot csakis az emberhez méltó társadalmi s gazdasági állapotok megteremtésében véli érvényesíthetni. Ô nem érti, hogy valaki király lehet lélekben, ha társadalmi állásában szolga. ,,A szocialista -- Garamiék szerint -- tudja, hogy a szolgák addig engedelmeskednek uraiknak, míg a félelem parancsának engedelmeskednek''; ôk az ,,egyéniség öntudatára akarják ébreszteni s arra bátorítani a szolgákat, hogy a félelem hatalmát gyôzzék le'' (i. m. 348. l). Nekik halvány fogalmuk sincs arról a szabadságról, melynél fogva az utolsó szolga feljebb állhat Cézárnál s a budapesti szociáldemokrata vezetôség minden tagjánál, de természetesen Krisztus szellemében, Szent Pálnak tanítása szerint. A materialista bölcsesség azt tartja, hogy az emberek vallásosak, mert szenvednek; mert félelem s ijedelem jár köztük; mert szenvedéseik igazi okait fel nem ismerik; mihelyt azonban szebbé lesz az élet s a lét pesszimizmusa háttérbe szorul; mihelyt emelkedik a gazdasági s kulturális élet színvonala, s a népjólét emelésével s mindenféle egészségügyi javításokkal csökken a halandóság s a szülô anyák s a beteg emberek szenvedése; mihelyt a fölvilágosodottság az emberek egyéni s szociális életét természetes folyamatnak tekinti s elvonja a fátyolt számos oly dologról, melyek a keresztény elôtt rejtélyesek s kifürkészhetetlenek: akkor a vallásosság is ,,szétpattan, miit a buborék s marad mi volt, a puszta lég''. Egy más bölcs e fene-nagy igazságnak még szellemdúsabb kifejezést adott s azt mondta, hogy az Istenbe vetett hit fordított arányban áll a biztosító társulatokkal s minél több lesz a biztosító társulat -- esetleg még fogfájás és tyúkszem-képzôdés ellen is lehetne egyet alakítani -- annál inkább vész a vallásosság s csökken a hit. Kedvem volna ezek láttára fölkiáltani: ah, mily nagy, új hit támadt föl ismét Izráelban! Látom a szociáldemokrata nagygyűlést, amint maga elé bámul s belemerevül a kifürkészhetetlen lét ez új mélységeinek rögzítésébe; megtanult már ô is beletörôdni az élet folyásába s a biztosító társulatok misztikus befolyásába; azután fölocsúdik s lelkesedésében himnuszt zeng az egyéniség teljes kifejlôdésérôl s az Elsô Magyar Általános minden egyébre is kiterjesztendô, Biztosító Társulatról. De hát m. t. A. A. Isszaieff s fordítója Garami Ernô urak, ezzel a bölcsességgel gondolják-e kimeríteni a lét titkait s komolyan azt hiszik-e, hogy a metafizika nem egyéb, mint a gyomorkorgás szellemi reflexe, s hogy e korgásban szenvedett túlságosan az emberi nem, míg végre önök s jeles pajtásaik léptek ki a plattformra s megnyugtatták az emberiséget, hogy ne izguljon s ne is hevüljön, mert vallás, hit, filozófia az mind csak a gonosz gyomorkorgás reflex-tünete?! Pedig egy jottával sem több s nem kevesebb a materialista bölcsesség, melyet a szociáldemokrácia vall, s melynek nevében s erejében átkoz s üldöz minden vallást s örök életbe vetett hitet. S ezt mind hozzá még a fejlôdéstan alapján s a társadalomtudományi haladás tekintélye erejében akarja ránk oktrojálni! S ugyan mit tud a fejlôdéstan a belsô, lelki kultúráról s az emberi léleknek metafizikai igényeirôl? Azt igenis tudhatja, hogy az ember annál közelebb jut az ateizmushoz, minél kevésbé volt kitéve a vallásos nevelés befolyásának s minél jobban hanyagolta el a vallásos élet gyakorlatait s szívta magát tele felületes, materialista tanokkal; azt is tudhatja, hogy Nyugat-Európában nagy haladást tett az ateizmus, a szabadgondolkodó egyesületek s a szektárius szabadkôművesség befolyása alatt; ennyit tudhat, de azt már nem tudja s nem is állítja, hogy ez az a szebb élet, az az igazságosabb s boldogabb világ s hogy csak rajta, elôre, majd így nyakunkba szakad az egész, színtiszta boldogság. Nem, tudomány, legyen az bár a szószátyároktól nagyon is kompromittált ,,fejlôdéstan'', ilyesmit nem tanít. Hátha megint a mély s misztikus lelki kultúra, a vallásosság boldogítja majd a jövendôség embereit?! Ki tudja? Ismerik tán az urak a jövendôt is? Önök hisznek a materializmusban; de hát mondja-e azt a fejlôdés s a filozófiáknak egymást váltó divatja, hogy csak a materializmus az igazság? Lehet-e azt komolyan állítani, hogy a vallás csakis a helytelennek felismert s épp azért halálra ítélt tudománnyal jár karonfogva, míg ellenben a szociáldemokrácia az igazi tudományt képviseli? Hát melyik az az igazi tudomány? A történeti materializmus talán? Azokkal a mondvacsinált s folyton megfejelt, majd megtagadott s kiátkozott, majd ismét fonákjára kifordított nemzetgazdasági s fejlôdési törvényekkel? No, hiszen errôl is elmondhatni: ,,das ist eine elende, soziale Flickschusterei''. Ez a törvénykönyv is annyi revízió alá esett s esik még mindig, hogy a könyvbôl csak a tarka-barka kötés marad az ember kezében. Jóllehet tehát a szociáldemokrácia ily éles ellentétben áll a vallással, azért mégis programjába vette azt az elvet, hogy a ,,vallás magánügy''. Elsô tekintetre furcsának látszik ez a kijelentés, s az ember csak politikát s kertelést gyanít ez elv mögött. Tényleg úgy is van, hogy a szociáldemokrata irányzatok és szekták mindenféle csodálatos kirándulásokat és kerteléseket végeznek körülötte. Valamiféle igaz értelme csak az lehet, hogy ez elv alapján követelik az egyháznak az államtól való különválasztását. Ha ezt akarják ez elvvel kimondani, annak tényleg van értelme, s így politikai tekintetben ez az elv mond valami érthetôt. De hát ily értelemben hangoztatják-e azt a vásári szociáldemokrata sajtó fickói, nemkülönben a fejbetörô, szociáldemokrata propagandának utcai alakjai? Bizonyára nem ezt akarják mondani, hanem valamiképpen el akarják hitetni a még vallásos munkássággal, hogy a szociáldemokrácia a vallást nem üldözi, a vallási meggyôzôdéseket nem bántja, s hogy tôle lehet a szervezett munkás bármely vallásnak is híve. Már pedig az elvnek ez az értelmezése tisztára köntörfalazás és farizeizmus. Ezt kifejti Auguszt Erdmann ,,Sozialdemokratie und Religion'' c. fejezetében, melyben kimutatja, hogy szó sem lehet róla, -- s ez minden gondolkozó elôtt világos -- hogy a szociáldemokrácia közönyös a vallás iránt, hanem így ellenkezôleg, minden vallásnak s egyháznak elszánt ellensége. Nem hiszem, hogy a magyar szociáldemokrata vezetô emberek közt találkoznék egy Paul Göhre, aki magát szociáldemokratának s a mellett vallásos embernek vallja. Nálunk ily komplikált tüneménynek még nyomával, még árnyék vetésével sem találkozunk; sôt ellenkezôleg, a mai elzsidósodott szociáldemokráciánk a legfelületesebb vallástalanságban s fôleg a kereszténység bornírt félreismerésében tetszeleg magának. Lehetnek máshol szociáldemokrata vezérek, kik dacára a vásári lármának saját lelkük szavára hallgatnak, s ha benn is vannak az igazságosabb világért küzdô szervezetben, azért öntudatuk szentélyében nem materialisták s nem hiszik, hogy a világ s a lét oly sekély, hogy azt éppen a materialisták bölcsessége fenékig fölszippantsa; nálunk nem így van; de épp azért nálunk az az elv is, hogy a vallás magánügy, félrevezetés és hazugság, vagy mondjuk, lépesvesszô gimplik fogására. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a német szociáldemokrácia méltán állította bele programjába a vallásnak magánügyi voltát, mert hiszen ott is a Paul Göhre-féle alakok fehér vagy, mondjuk inkább, vörös hollók; de hát végre is vannak köztük ilyenek, akiknek a vallás még magánügy, kiknek lelkük ügye. Az óriási többség ott is túl van e problémán, azért akarják most az igazán következetesek kitörülni ezt a programpontot. S méltán, nem lehet a vallás se közügy, se magánügy oly emberek elôtt, kiknek Bebel a bálványuk, -- az a Bebel, aki egyik parlamenti kirohanásában abban foglalta össze a szociáldemokrata bölcsességet, hogy minden vallásos dogma butaság s ellenkezik az ésszel; hogy ô örül neki, hogy annyi a butaság, mert akkor az emberiség elôbb ábrándul ki a gonosz varázslat alól. Minél nagyobb a butaság, annál elôbb veti le magáról a vallásnak járszalagát s kezd majd gondolkozni. No, csakhogy ennyire vagyunk, hogy gondolkozni kezdünk s hogy az emberi méltóság e fokára Marx Károly, Lassalle Ferdinánd s Bebel Ágost kegyelmébôl jutottunk! Üdv ez új háromságnak! S szegény sötét múlt, hol a gondolat még föl nem ébredt! E szerint azelôtt még nem gondolkoztak s Descartes is, Leibniz és Pascal is, hogy csak ezeket említsem, sajnálatraméltó tökfilkók voltak; ôket ugyanis a fejlôdés észnyitó sugara még nem érte! Bebel szerint (ugyanabban a német parlamenti beszédben, 1872. jún. 17.) csak ésszerű közoktatási törvények kellenek s a vallásos dogmáknak befellegzett! Akkor letörik majd az égi tekintéllyel egyszersmind minden földi tekintély, s a politika terén a köztársaság, a gazdaság terén a szocializmus, a vallásosság terén pedig az ateizmus foglal majd helyet. Jó, hogy a vén Bebel a bolseviki államalapító bölcsességet meg nem érte, mert különben tán még egy kis szerénység is szorult volna bele az öntudatos lakatosmesterbe! Van-e az ilyen kiszólásoknak kortesbeszédeknél nagyobb súlyuk, indulhat-e ezek után épp az az emberiség, mely legalább kezd már komolyan gondolkozni? Indulhat-e a magyar keresztény nép oly ôrültek után, kik a ,,Der neue Socialdemokrat'' c. lapban 1873. év nagypéntekén ezt írták: ,,Jesus von Nazaret ist tot, es lebe Ferdinánd Lassalle!'' Kinek kell ez a csere? Ezzel szemben sem kívánhatok mást, mint azt, hogy bár gondolkoznánk hát már komolyabban; bár ereszkednénk le bátrabban a vallásnak mélységeibe! Mert ha magunkba térünk igazán, s józan eszünkre s szívünk szavára hallgatunk, akkor megérezzük, hogy az ilyen dikciók csak káromkodó Paprika Jancsiktól eredhetnek, s hogy az ilyen frázisok csak tüzes taplódarabok, melyek nem emberi fülekbe, hanem máshová valók. Igaz emberek az ily förmedvényektôl meg nem vadulnak, hanem ellenkezôleg, kijózanodnak. ======================================================================== Miben nem szabad túloznunk? Kultúra és terror (1918)[20] Rámutattam a nagy ellentétre, mely a kereszténység s a szociáldemokrácia közt kiélesedik, s melyet sem letompítani, még kevésbé eltagadni nem lehet; nem lehet azért, mert az az ellentét a hit s az erkölcs elveibôl folyik. Éppoly szükséges azonban, hogy ne állítsunk fel ellentéteket ott, ahol azok csak túlzásokból vagy állásfoglalásunk meg nem értésébôl eredhetnek. Ez nem volna elvhűség, hanem tájékozatlanság! Minden túlzás tájékozatlanság s a kultúra kérdéseiben is elég van abból. Nevezetesen túlzás volna, ha a kereszténységet vagy az egyházat azonosítanók egyes korszakoknak kultúrájával s azoknak politikai, vagy gazdasági berendezkedésével, s ha azt mondanók, hogy igazi keresztény kultúrában csak ilyen vagy olyan gazdaság, csak ilyen vagy olyan termelés, vagy éppen csak ilyen politikai s társadalmi rend engedhetô meg, mint volt ebben vagy abban a században. Hasonlóképpen túlzás volna, ha mindazt, amit a kultúra neve alatt összefoglalunk, a kereszténységnek tulajdonítanók s nem különböztetnénk kultúra közt, mely termelés, gépek, gyárak s munkástömegek elhelyezkedése, kultúra közt, mely forgalom, komfort, ágyúk, mérgek, gázmaszkok, s azután kultúra közt, mely szellem és élet, mely lélek és erkölcs s az emberélet legnemesebb s legtartalmasabb alakulása. E kettôt nem szabad egymástól szétszakítani, de egyszersmind nem szabad egymással összezavarni. A lelki kultúrát az evangélium hozta s a kegyelem hordozza. Ez felkarolja az embert s áthatja az ô egész életét. Az evangélium új világot teremt az ember bensejében, új tartalmakat, új örömöket s vigaszokat ad neki; új erôforrásokat s eligazodásokat nyújt s békét ad, milyet a világ nem adhat. Fölemeli színtáját az öntudatnak s motívumokat, aranyszálakat szô bele a szürkeségbe s napsugarakat gyújt ki a köznapiságban s királyi, fölényes érzést ébreszt a szolgai alacsonyságban. Ezt mind felsô erôk által eszközli, melyeket kegyelemnek hívunk. Készséggel elismerem, hogy e lelki kultúrának kihatása van az ember küléletére is, hogy kiterjed szokásaira, a családi életre, a társadalmi s állami intézményekre; az ember lelke s lelkülete megérzik szükségképpen mindenen, életén születésétôl temetkezéséig, külvilágán s annak minden intézményén. Az ember azt magával hordozza s magából kisugároztatja; az ember azt beleolvasztja mindenbe, ahol gondolat, tudat, érzés csillan meg. Ez a belsô világ annyira új alkotás és teremtés, hogy bár az emberben van, de nem a természet erôi által van benne. Az eredeti bűnben elbukott természet különben sem remekelhet erkölcsi tekintetben. Senki sem tarthatja meg az egész természeti törvényt sem, hacsak nem a kegyelem erejében. E szerint a nemes emberséget is csak isteni erôk fejleszthetik ki teljes virágzássá. Ez onnan van, mert az ôsi bukás óta a természetben a radikális rossz, a bűn fészkel; a természet elgyengült, az ösztönösség pedig erôre kapott. Azelôtt a racionalizmus nagyra volt a természetnek eredeti jóságával, de gondolom, hogy most, a világháború megalázó tapasztalatai után a racionalista, természetes színjóság, az a hit, hogy a természet csupa jóság s szívnemesség, aligha hoz kísértésbe valakit. Hiszen szemmel látjuk s kézzel tapintjuk, hogy minden a rosszba, a bűnbe van befoglalva s beleágyazva. Valami fátum üldözi a világ kultúráját; valami isteni átok nehezedik rá s minden intézményére. Ahol a hatalom alakít s teremt, ott az erôszak ôsbűne lappang; az lappang államban, hadseregben, az pusztít a háborúban s diadalmaskodik a tömeggyilkolásban. Hiába akarunk csitítani azzal, hogy míg ember lesz, addig háború is lesz, s hogy míg ember lesz, addig az erôszakot is szükségszerű és rendet teremtô tényezônek kell néznünk. Ha erôszakra s háborúra tényleg mindvégig szükség lenne, akkor a rossz még mélyebben lakik bennünk s csontvelônkig hat át minket, akkor az még lényegesebb járuléka a történetnek, mint ha csak hatalmaskodásból, cézári ôrületbôl, rossz álmokból s babonából eredeztetnek. Az ösztönösség, az erôszak, a faji gyűlölködés s ami azzal együtt jár: a gonoszság, a bűn, az alávalóság ugyancsak hatalom a földön; ezt megéreztette velünk a világháború s ugyanakkor szétfoszlatta azt az optimizmust s azt a kultúrmámort s kultúrrajongást, melybe a béke s a nemzetközi barátságos érintkezés frázisai minket beleringattak. Konstatálhatjuk, hogy mindezt a kegyetlenséget s brutalitást, ezt az egész XX. század eleji esztelenséget kultúrember követte el; ha pedig a háborút ezentúl is nemzetközi szükségnek mondják ki, azzal csak azt érik el, hogy a mély érzésű ember még jobban megrendül hitében az emberiség iránt s még kevesebb bizalommal viseltetik majd a farizeus kultúra iránt. Lelkébe beleveszi magát majd a hit, hogy a kultúra valami, ami csak a felületen játszik, de azért a mélység tele van állati kényszerűségekkel s förtelemmel. Különben a kereszténység e tételt a világháború tapasztalatai nélkül is vallotta s úgy hiszi, hogy az emberi élet csakis a kegyelem által lehet az egész vonalon jóvá és nemessé. Azért fest a kereszténység pesszimistának a kultúrmámoros emberek szemében; jóllehet nem pesszimista, hanem oly ideális realista, ki az igazi s teljes jóságot, ki a teljes igazságot s az erkölcsi törvények teljes megtartását csak a kegyelmi erôktôl várja. E téziseihez nem kellett tapasztalat, ezeket az Isten igéje hirdette; de a tapasztalat igenis fényesen, azaz mondjuk inkább: szomorúan tanúskodik e tézisek mellett. Hogy mi lett volna a világból, ha nincs kereszténység, azt megálmodni sem lehet, s ugyancsak ellenôrizhetetlen, hogy miképpen s mi mindenben érvényesül a keresztény hit és erkölcs befolyása a mai társadalomban, az életnézetekben és szokásokban, az érzésekben és hagyományokban. De jóllehet a hitet s a kegyelmet tartom a társadalom velejének, azért mégis teljesen tisztában vagyok azzal is, hogy a mai civilizációnak struktúrájában, a mai termelésnek technikájában, az intézményeknek -- mondjuk, a gyárak, laboratóriumok, a hadsereg, a vasút, a börze, az egészség fejlesztésében sok mindenféle van, ami az ész vívmánya s találmánya, ami a természetes ember tapasztalata; mindez inkább anyagi oldala és adata a kultúrának s így a belsô kultúrával, a lélekkel lényeges és szoros kapcsolatban nincs. Az emberi nemességre s jóságra a gépek tökéletességébôl következtetni nem lehet. Vajon valaki talyigán jár vagy kerékpáron, automobilon vagy repülôgépen; vajon gabonáját vízimalomban vagy gôzmalomban ôrli; vajon tíz csavarral több vagy kevesebb van a mozdonyán, az a belsô kultúrán nem változtat. Ebbôl az is következik, hogy a kultúra anyagi oldala fejleszthetô anélkül, hogy a lelki kultúra haladna; lehetséges az is, hogy az anyagi kultúra úgy áll elôtérben, hogy a lelki kultúra visszaszorul, sôt lehetnek korszakok, amikor a lelki kultúrát is, amennyiben az műveltség, magatartás, józanság, jóindulat és világi becsület, nem az evangéliumból, hanem filozófiai világnézetekbôl akarják meríteni. Ilyenkor azután a világ két hitet és két irányzatot s azzal kapcsoltan egyszersmind két kultúrát is vall; az egyikben minden az ember, míg ellenben a másikban az ember csak valami -- s mennyire igaz ez! -- amit megalapoz s kiegészít az Isten. Ez a másik igaz kultúra a mienk, s ebben a kultúrában a kultúr- súlymérô mindig a lélek s annak tartalmai s értékei. Mi a kultúrát mindig lélekkel, tökéletességgel s boldogsággal mérjük; a kultúra anyagi oldalát pedig tényleg anyagnak és eszköznek nézzük, melyet a lélek kezeljen, fejlesszen s a maga céljaira hasznosítson. A kultúrember elôször is lelkét, öntudatát nemesíti, akaratát hajlítja s magát kegyelmi életre segíti; ez a lelki kultúra; azután van érzéke s érdeklôdése az anyagi fejlôdés s a haladás iránt -- s ez a külsô kultúra; s ezt is buzgósággal s szeretettel karolja fel, mert ez is az Isten gondolata, s mert ez megint sokféleképpen fejlesztheti s segítheti a lelki kultúra igényeit. Bár tudná az ember mindig mindkettôt érdemük szerint szolgálni s bár tudná a harmóniát köztük megteremteni! Sajnos ezt megteremteni nem mindig sikerül. A legtöbb korszakban a legtöbb ember lelkén úrrá lesz a világ, úrrá lesz a természet s a jó élet, míg azalatt némi szerény szellemi igények kielégítése mellett igazi lelki kultúrája nagyon is fölszínes s sekélyes lesz. Kultúrának az ilyen ember azt hívja, ahogyan lakik, él, ruházkodik s táplálkozik; ahogyan jár-kel utazik; ahogyan ír vagy beszél a távolba; ahogyan építi, kövezi, világítja, csatornázza, vízvezetékezi városait. Kultúra neki az, ahogyan ápolja s gyógyítja betegeit; hogy mily intézményei vannak a forgalomra a földön, vizén, víz alatt vagy a levegôben; hogy mint mulat, sportol és szórakozik. Kultúra neki az, hogy hogyan rendezi be lakását, háztartását s állami életét; hogy mily gépekkel termel s mint finanszírozza nemzetgazdaságát, hogy mily szövetkezeteket s biztosító intézeteket s biztosításokat állít föl; kultúra neki az, hogy mily államszervezetet s mily politikai alkotmányokat létesít, hogy hogyan osztja meg a birtokot s a jogot. Mindazt én külsô kultúrának hívom, melynek szintén immanens a törvénye és van szükségszerű fejlôdése. Ez a külsô kultúra is fejlik s halad s szükségképpen a kölcsönös egymásrahatás viszonyában áll a belsô kultúrához. Az ideális állapot mindenesetre az volna, ha a külsô és belsô kultúra közt teljes harmónia uralkodnék, s ha az ember mindkét irányban tudná erôit s tehetségeit az Isten gondolatai szerint érvényesíteni. Az volna jó, ha a külsô kultúra problémái s vívmányai nem zavarnák meg a hitet, s ha a kultúra térfoglalása s az élet kellemei nem gyöngítenék a szellemi s világfölényes irányzatot. Az igazi haladásnak is az volna az érdeke, ha a világ s kultúrája támaszt találna a kereszténységben s ha emberhez méltó kiegészítését s befejezését a lelki kultúrában keresné. De bármennyire kívánatos is ez az összhang a belsô s a külsô kultúra közt, nem zárkózhatom el a benyomás elôl, hogy az legfeljebb bizonyos szerencsés, de átmeneti világtörténeti konjunktúrák közt, vagy egyes emberekben magasfokú kultúrmunka eredményeképp áll elô. Míg ellenben a dolgok rendes folyásában azt látjuk, hogy a külsô s belsô kultúra közt fennálló ellentétek váltakozva jelentkeztek, s hogy az egész haladás a belsô és külsô kultúra váltakozó érvényesülésén, más szóval az idealizmus s a realizmus egymást fölváltó munkáján fordul. Ennek oka pedig nem más, mint az, hogy az a nagy rianás, mely szellem s anyag közt nyílik, a kultúrát is keresztülhasítja, s hogy ez az ellentét itt mint ,,világ kultúrája'' egyrészt, ,,lélek kultúrája'' másrészt mindenütt jelentkezik. Öntudatában kell lennünk ez ellentétnek, melyre az evangélium ugyancsak rámutat. Kiemeli a lelket, annak tisztaságát, nemességét s a kegyelem segítségével megalkotott értékeit; ezzel pedig szembehelyezi a világot s mindazt, ami annak meghódítására s élvezésére, ezzel együtt szépítésére s becsülésére irányul. Az evangélium a szép s hatalmas világ iránt nem viseltetik nagy bizalommal, sôt fél attól, hogy e szép világban könnyen az élet kevélysége, a szemek s a test kívánsága lesz úrrá a lélek fölött. A természet fölött való uralommal ugyanis nem jár mindig az önmaga fölötti uralom, sôt e kettô sehogy sem párhuzamos, s nagyon is lehetséges, hogy aki kôbe farag alakot, az maga alaktalan, s aki színek vagy hangok közé varázsol harmóniákat, az maga meghasonlott. Mi több, ez az ellentét abban is nyilvánul, hogy a belsô kultúra meglehet a külsô nélkül s viszont ez a belsô nélkül. A külsô kultúra, az agy és kéz, a számok s gépek világa nagyon fejlett lehet és sokféle ingerrel szolgálhat az életnek, tehát változatossá és kellemesé teheti azt, mialatt a belsô kultúrát, a lélek világát a gondozatlanság s műveletlenség gaza veri fel. Nagy lazaság és fegyelmezetlenség jellemezheti az erkölcsi nézeteket és még inkább az erkölcs gyakorlatát. A kultúra különben is gyöngít, elszigetel a természettôl s valami csinált világba állít bele, ahol a természetes, erôs érzések is könnyen elfajulnak. Az ember ott is ugyan test és vér marad, de sok erôsítô benyomást nélkülözni kényszerül, s az erô forrásaival s tényezôivel is, melyek a napsugár, az ég, a levegô, a föld, a víz, csak ablaküvegeken, parketten, csöveken, kanálisokon s a városok kormos, bűzös gôzszféráin keresztül érintkezik. Az ember kényes, puha, gyámoltalan, ideges, szóval ,,szibarita váz'' lesz. Ezt az ellentétet nem úgy értem, mintha az mindenkiben jelentkeznék, s mintha a kultúra minden haladása a belsô kultúra hátraszorításával járna; nem, hiszen az ember két világ lakója, s a belsô kultúra éppoly igénye az embernek, mint ahogy természete a külsô kultúrát kifejleszteni; de azért az ellentét a kettô közt megvan, s az evangéliumot az Isten nem azért adta, hogy ez az ellentét megszűnjék, hanem azért, hogy a belsô kultúrának, a szellemnek s léleknek új nyomatékokat adjon s új, isteni forrásokat nyisson. Az ellentét e kettô közt az evangélium után is megmarad, mint ahogy megmarad az ellentét a lélek és a test, a szellem s az érzék közt. S az evangélium nem változtat azon a törvényen sem, hogy az emberi lélek arrafelé megy, hol új ingereket talál, s ezek az ingerek váltakoznak fölötte; egyszer a szellem s az ideálok világa, azután meg a föld s az érzékek szép világa vonzza ôt; egyszer teljes erejével a külsô kultúra vívmányaira, azután meg kielégítve vagy jobban mondva ezektôl ki nem elégítve, minden élet és öntudat nélkülözhetetlen kiegészítésére s befejezésére, a szellemi kultúrára veti magát. Azért elôttem egészen természetes, amit a racionalista biblia- kritikusok kifogásképp s vádképpen emlegetnek a Szentírás ellen, hogy a ,,kereszténység nem a munka, értsd: annak a törtetô, világot hódító munkának s munkadühnek a vallása''; bizony nem az, hanem a mértékkel beállított s az embernek másra is idôt engedô munkának a vallása; vagy hogy a kereszténység a ,,földet elhanyagolja s a súlypontot a lélekbe helyezi''; hát igen, sem a gazdaságot, sem a higiéniát nem karolta föl; de úgy-e azt nem a vallásnak kell tennie? Habár a zsidó törvény ily momentumokat is felölelt, a kereszténység ezzel szemben a nagy lelki irdekeket karolta föl s az emberi, külsô kultúrára hagyta a föld országának érdekeit. A helyes állapot az, hogy az egyik ne üsse a másikat, a külsô kultúra ne üsse a belsôt, s a belsô ne akadályozza a külsôt. Senki se hanyagolja el például testét azért, mert ápolni akarja lelkét; vagy pedig senki se vesse meg a vizet s a fürdôzést azért, mert szereti a lelki tisztaságot. S ugyanúgy szükséges, -- s ezt akarom e cikkemben nagyon kiemelni -- hogy ezt a két kultúrát össze ne zavarjuk s fôleg hogy ne azonosítsuk. Az egyik nem a másik. A világban fejlik a tudomány, a technika, annak nyomában konstruálódnak az új gépek, hasznosíttatnak az új erôk; az új termelési mód új embertömeg- halmazatokat teremt s eltolja a társadalmi rétegek súlypontját; a jelentôségben megnövekedett rétegek több jogot s jobb életmódot követelnek; ez mind a külsô kultúra immanens törvényeinek kibontakozása. Nem hiszem, hogy valaki a gépeket s a komfortot a Szentlélek evangéliumi, lelki adományainak tartaná. Azonban minden ily új gazdasági és társadalmi fokon föl kell kelteni s ki kell elégíteni a lelki kultúra igényeit is, amit csak a lelki élet intenzívebb művelése által érhetni el. Ez azután az evangélium s az egyház dolga. Sok baj támad abból, hogy a belsô és a külsô kultúra ez ellentétességét magunknak be nem valljuk s hogy például keresztény kultúrának hívjuk mindazt, amit az európai, nyugati kultúra magában foglal. Tudom, hogy az emberiség történelmi korszakát véve, abban is van igazság, hogy valaki a keresztény kultúrát en bloc a pogány, római kultúrával, vagy a most is még fennálló kínai-japán kultúrával helyezi szembe; de a különbség itt is tulajdonképpen az erkölcsi elveken s azok kihatásán fordul a társadalmi életre, tehát a belsô, lelki kultúrán; mert hiszen a külsô kultúrában az európai s a kínai-japán kultúra közt -- a rómait a nagy idôközre való tekintetbôl most mellôzöm -- különbségnek nem kell lennie, amennyiben a kínaiak s a japánok is elsajátíthatják mindazt, amit a külsô, a nagyvárosi kultúra Európának nyújtott, már mint a gépeket, a divatot, a forgalmi eszközöket, az építést, a lakásberendezést, a komfortot, az életnek kellemessé tételét. Ha mégis lesz e két kultúra közt különbség, az bizonyára a hitben, a nézetekben, az érzésekben s azok társadalmi s jogi kihatásában érvényesül. Szem elôtt tartva már most a nagy különbséget s ugyanakkor az ellentétességet a külsô s belsô kultúra közt, fogjuk le az evangélium s az egyház részére a belsô, lelki kultúrát, mint az ô sajátos világát s szántóföldjét; műveljük azt azzal a tudattal, hogy e nélkül nincs élet s boldog élet a földön; de tartsuk ugyanakkor szemünk elôtt, hogy e belsô kultúrának is vannak virágzási s hervadási korszakai, annak is van tavasza és ôsze, a szerint, amint az emberiség lelke fogékonyabb vagy érzéketlenebb a külsô vagy a belsô kultúra ingerei iránt. Ez nagy világosságra segít majd a nézetekben s nagy öntudatosságra s céltudatosságra törekvéseinkben s küzdelmeinkben. Tudni fogjuk, hogy mit adhatunk a világnak s mit kell adnunk neki s tudni fogjuk azt is, hogy a belsô kultúrának is üt az ô órája; de lesz úgyis, hogy nem értik s nem értékelik azt s hogy várnunk kell vele. A lelki kultúrának ily türelmi próbái lesznek a nagy gazdasági fellendüléseknek, a nagy társadalmi harcoknak s eltolódásoknak korszakai. Ilyenkor a világ vajúdik, s az ellentétek ki akarnak egyenlítôdni; ilyenkor az érdeklôdés élôterében a földi érdekek, az új gazdasági és jogi vívmányok állnak; ezen mi nem változtathatunk, de miután jobban kiegyenlítôdött minden, akkor jelentkezik ismét magasabb fokon a lelki élet igénye, melyet kielégíteni majd csak a belsô kultúra intenzívebb művelése által lehet. Azt mondhatná erre valaki, hogy ez éles megkülönböztetés által szétszakítjuk a kapcsot a belsô <és külsô> kultúra közt s hogy éket verünk e kettô közé, ahelyett, hogy közelebb hoznók egymáshoz s harmóniába öntenôk különbségeiket. Ez mindenesetre távol van tôlem, s tekintve az emberi lélek egységét a sokféleségben is, ilyesmit nem is akarhatok. De amit akarok, azt világosan ki is mondom; akarom, hogy ne nevezzük kereszténységnek, se keresztény kultúrának azt, ami nem kereszténység s nem keresztény kultúra; ne azonosítsuk s ne zavarjuk össze a keresztény kultúrának nevezett mai, történeti állapotokat a kereszténységgel; különböztessük meg a keresztény, a belsô kultúrát a történelmi alakulásoktól a kereszténységben s tartsuk szárazon puskaporunkat, hogy kellô idôben s jó irányítással küzdjünk az emberiség legfelsôbb érdekeinek megvalósításáért. A világ elváltozik, sokban változik el; elváltozik alkotmányokban, jogban, társadalmi struktúrákban, elváltozik sok nézetben magáról a kultúráról; minek kötnôk le magunkat a fejlôdés ez irányaiban tézisekhez, melyek csak történetbôl valók s másképp is lehetnének? Minek lelkesednénk ez állapotokért, melyek a mai világ jellemzô vonásai, de amely vonások nem szépséget, de torzulást jelentenek az emberiség arculatán? Elfogadjuk-e talán a mai állapotokért a felelôsséget, s a kereszténységnek tudjuk-e be, ami jót, rosszat, kevés jót, sok rosszat hoztak ránk?! Mi köze az evangéliumnak s a kereszténységnek a kultúrmámorhoz, mely az embereket a múlt században megrészegítette? Mi köze a földittassághoz s ahhoz a titáni törtetéshez a ,,haladás'' útján, mely a világot meghódítani s az ember lábaihoz teríteni akarta: ugyanakkor pedig teljesen ignorálta a mélységeket s az embert nem úrrá, de a gépek s a ,,kultúra'' igavonójává s ezzel elégedetlenné s boldogtalanná tette?! Mire valók voltak azoknak az új konkvisztádoroknak bravúrjai s a dithirambok a félistenekrôl? Mire voltak jók azok az erôlködések a megszakadásig? Hát nem az ember, hanem a géphálózat, a világkörüldrótozás, a berregô repkedés, a püffögô iramodás az élet és a lét célja? Mi köze a kereszténységnek a gépimádáshoz, a technikai vívmányok túlbecsüléséhez s a mechanika trónraemeléséhez? Dolgozni, minél többet dolgozni s idegelpattanásig dolgozni s a kultúra kerekeit milliók agyvelejével, ezzel a kultúrkenôccsel kenni s ezt cigányszuperlatívuszokkal szédítô kultúrmagasságnak hirdetni, ez már csak nem józanság, hanem inkább ittasság és téboly. Ezzel nem azt mondom, hogy a keresztények ne vegyék igénybe a gépet, még azt sem állítom, hogy ez a gazdasági furor kikerülhetô lett volna; ellenkezôleg, tudom, hogy a nagyipari fejlôdésen át kell mennünk; de azt állítom, hogy ez a hajsza csak átmeneti állapot, melyben nagyon is kis része van a keresztény kultúrának. Természetes, hogy a gép feltalálása s a gépipar föllendülése ellen frontot csinálni képtelenség s esztelenség; -- ki is akarná azt -- de menjünk be egy zúgó, zakatoló gyárba, a gépek pergô orsói s forgó kerekei közé, s magyarázat nélkül intuícióképpen megértjük, hogy mennyi köze van mindennek a belsô kultúrához? Megértjük, hogy a belsô kultúrából, az evangéliumból nôtt-e ki ez a gyáripar s nem akadályozza-e inkább a lelki kultúrát? Azt is tudom, hogy e bajnak is van s lesz idôvel gyógyírja, s hogy egy felsôbb gazdasági fokon az emberiség fölszabadul majd a mai munka-szolgaságból, mely lelkét tönkreteszi; de bizonyára ez a jövendô fölszabadítás közelebb fog állni a kereszténységhez, mint ez a mai proletárszolgaság, s akkor még majd jobban fogják belátni azt, hogy a munkának mai ,,kultúrája'' ugyancsak nem emelte a ,,belsô kultúra'' nagyrabecsülését s nem szolgálta a mai emberiség igazi, belsô kultúrigényeit. Hasonlóképpen mi köze az evangéliumnak a pénzhajhászáshoz, ehhez a gazdagodási ôrülethez, a dollár- s márkakergetéshez, a hazug sajtókampányokhoz, a hirdetési s ferdítési dühhöz, mellyel a hatalom, az önzés, a kereskedelem dolgozik? Elhiszem, hogy ezzel gazdagságot, kincseket lehet gyűjteni s jó üzleteket csinálni; elhiszem, hogy ez vállalkozási szellemmel telíti az embereket s fejleszti az ipari s a kereskedelmi élelmességet; de mi köze ennek ahhoz az evangéliumhoz, mely azt hirdeti, hogy ,,ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol azokat a rozsda s a moly megemészti?'' (Mt 6,19) S mi köze az evangéliumnak a diplomácia üzelmeihez, a nemzetek faji ellenszenvéhez, a nemzetek versengéséhez s mi köze a világháborúhoz? Venni-e észre e rettenetes történésben valahol a krisztusi nyomokat, a lelkületet, mely nem áll ellent a gonosznak s megegyezik ellenkezôjével? (Mt 5,25) De hát ez mind a világ kultúrája, a külsô kultúra, s ezzel szemben áll az evangélium kultúrája, a belsô kultúra. Az evangélium rá akarja segíteni s rá akarja nevelni e belsô kultúrára az emberiséget, de a történeti s gazdasági helyzet szerint majd több, majd kevesebb szerencsével. Az alapjait ennek az egész európai kultúrának s az alapelveit ennek a gondolkozásnak s érzésnek az evangélium adta, de a tudományos, gazdasági, állami, társadalmi fejlôdés további szakaiban az evangélium iránt változik az érzés s a befogadási képesség. Néha ez nagy, máskor meg alig van belôle, fôleg amikor az érdeklôdés egész az elkeseredésig földi célok elérésére irányul. Ilyenkor e belsô kultúrának csendben kell tovább dolgozni s meg kell várnia a maga idejét, tudván azt, hogy ,,még nem jött el az én órám'' (Jn 2,4), de azt is, hogy majd megjön. Ha pedig ez a mi álláspontunk, vajon azonosíthatjuk-e magunkat s a kereszténységet azzal a külsô kultúrával, mely most diadalát üli, s nem kell-e inkább egy jobb világ megalkotása s kialakítása iránt érdeklôdnünk s azon dolgoznunk is, hogy abban a jobb világban több igazság legyen, s a milliók, a nagy tömegek necsak dolgozni és sanyarogni, hanem élni, eszmélni s elmélyedni is ráérjenek?! A szociáldemokráciával mi elvi ellentétben állunk, de semmi esetre sem azért, mert a munkások jogait védi s azok javát keresi, hanem azért, mert a hitetlenség alapján áll, még pedig egészen önkényesen, filozofáló szeszélybôl; mert szervezkedésében s a tömegek irányításában erôszakos és erkölcstelen. Mi ahogy egyrészt különböztetünk a szociáldemokrácia módszere s a munkásrétegek fejlôdéstani emelkedése közt, úgy különböztetünk a külsô kultúra, a civilizáció s az evangélium közt. A munkásrétegek bizonyára emelkedni fognak, de emelkedésük nem fogja letörni, a belsô, a lelki kultúra igényeit, hanem ellenkezôleg, az emberiségnek még élénkebb s égetôbb öntudatára hozza majd azokat, s akkor megint az evangéliumon lesz a sor, hogy nemesebb életre segítse az emberiséget a lelki kultúra intenzívebb művelése által. ======================================================================== Kultúrprogrammunk és az önnevelés Kultúra és terror (1918)[20] Összes eszményiségünk végelemzésben onnan van, hogy hiszünk. ,,Hivatva vagyok Isten örök dicsôségére'', ez az a nagy szó, mely az idealizmus forrásaira utal. Hogy ez mi mindent mond, azt nehéz meghatározni, de hogy ellenkezôje minden nyomornak és alávalóságnak, az bizonyos. Az is bizonyos, hogy akik Isten örök dicsôségére hivatvák, azoknak arravalóknak is kell lenniök s hogy ezzel a proletárság s a társadalmi s gazdasági nyomorúság mint intézmény és állapot ugyancsak nem egyezik. Fejlesszük hát ki az Isten dicsôségének kikezdéseit, melyeket magunkban hordozunk; ébresszük fel a nemes kifejlôdés biztató lehetôségeit; valósítsuk meg e lehetôségeket elôször azáltal, hogy az emberi élet föltételeit, a társadalmi s gazdasági alapokat megteremtjük, -- errôl már szóltam -- de éppoly szükséges, hogy a társadalmi s gazdasági javulással párosítsuk az egyénnek, minden egyes embernek önmagára visszaható munkáját; mert hiába, az egyéniség a tömegbôl önmunkája által válik ki s a legjobb társadalmi s gazdasági körülmények közt is az egyénnek külön-külön kell megteremtenie a saját világát, mint ahogy meg kell alkotnia külön-külön a maga otthonát. Egyéniség s otthon nélkül nincs nemes emberiség. Ez alakításhoz és alkotáshoz kedvezô életviszonyok s idô kellenek. Feltűnô, hogy a szentek átlag jómódú, nemes és elôkelô családokból származnak s hogy a proletárokból szentek nem igen lesznek. William Booth ezt így fejezte ki: elôször levest, aztán törvényeket! Így tett az irgalmas szamaritánus is a rablók kezei közé esett, kifosztott s halálra sebzett utassal. Nem tartott neki elôadást sem Plátóból, sem a bibliából; nem biztatta, hogy ne vegye számba szenvedéseit, mert hisz ,,nem méltók a jelen idei szenvedések a jövendô dicsôségre, mely bennünk ki fog jelentetni'' (Róm 8,18); nem állította, hogy a lélekben csodálatos, gyógyító erôk vannak, tehát fejlessze ki azokat s gyógyuljon meg tôlük, hanem a sebeket kimosta borral s olajat öntött rájuk. Nem szavalt, hogy tekintse sebeit drágaköveknek, melyek majd az égben ragyognak, hanem bekötötte azokat; nem lelkesítette, hogy vegyen erôt magán s álljon a talpára, hanem karjaira vette a sebesültet, öszvérére ültette s elvitte a szállóba, végül két dénárt adott a kocsmárosnak, hogy gondozza a beteget. Nem tudom, találkozott-e még késôbb valahol a már fölépült emberrel. Tegyük föl, hogy találkozott vele, aki akkor már nem szorult olajára, öszvérére, dénárjaira, de talán szorult irgalmas lelkére, mert hátha lélekben volt szegény s szívében volt sebesült s talán útonálló is volt az erkölcsi világ útjain. Ekkor aztán az irgalmas szamaritán hozzáláthatott a lelki sebek gyógyításához, eligazíthatta az erkölcsi ügyefogyottat, rámutathatott a lelki higiénia kellékeire s dénár helyett jótanácsokat adhatott neki aziránt, hogy hogyan kell acélosnak s erôsnek lennie lélekben s mint kell kiváltania munkában s kötelességteljesítésben az élet ünnepi érzéseit s örömeit. Így kell bánnunk nekünk is a szegény, elgyötört emberiséggel. Míg az útszélen fekszik kiuzsorázva s testben és lélekben leromolva, addig ne beszéljünk neki sokat önnevelésrôl s önnemesbítésrôl, hanem emeljük ki az árokból, teremtsük meg számára a méltó emberi élet feltételeit; csináljunk belôle elôször embert, hogy azután csinálhassunk szentet is, ki ,,hivatva van az Isten dicsôségére''. Éppoly igaz, hogy az önműveléshez s önneveléshez idô kell; mondjuk: munkaidô. Valamint az izom- s az agymunkás a kultúrvilágon dolgozik: úgy kell nekünk mindnyájunknak lelkivilágunkon dolgoznunk. Ki kell tágítanunk tudásunk határait, bele kell hatolnunk az igazságokba, hogy megragadjanak s át kell magunkat adnunk átváltoztató s asszimiláló befolyásuknak Az erre való idôt biztosítanunk kell a munkásnak, a postásnak, a kalauznak; ezt kell kikötnünk a háztartásbeliek s a gondokkal s ezer kis baj tűszúrásaival elgyötört anyák számára. Ha embert akarunk nevelni a társadalom teherhordóiból, akkor azoknak ki kell vonulniok a macskazugokból, ki a kályhalyukakból, a páraködös mosókonyhákból, az olajos, maszatos gyárakból, a szürke irodákból, a férces varrodákból s mindenki számára idôt kell biztosítanunk. Adjunk munkaszüneteket a lelki töltekezésre; juttassunk igazi vasárnapokat azoknak, kiknek egész életük csak robot és gond, örömtelen, végtelen szürkeség. Teljesen osztom a nézetet, hogy ez éppoly szükséglet, mint amilyen a mindennapi kenyér, s ha e lelki szükségletet ki nem elégítjük, akkor elsatnyul a lelkivilág. A lehetôséget arra, hogy legyen mindenkinek ideje önmagával s lelki igényeinek kielégítésével foglalkoznia, a produktív s jól rendezett munkának fejlôdésétôl várjuk. Eddig az ember volta gépnek s az úgynevezett kultúrának rabszolgája; ezek fogták le minden idejét és erejét; reméljük azonban, hogy a gazdasági fejlôdés nem áll meg ezen a fokon, hanem hogy annyira fog haladni, hogy az embert fölszabadítja a folytonos munka kényszere alól s rendes, hosszabb szüneteket biztosít neki. Már most nem tudom, hogy hogyan kellene összpontosítani azt a sok, de egynemű munkát, melyet minden háztartásban külön-külön végez ezer meg ezer háziasszony, meg cseléd; hogyan kellene a sok tűzhely külön tüzelését valamiféle központi tüzeléssel, a sok konyhának különálló s részletes munkáját és a háztartásokban megismétlôdô sok babradolgot egységesíteni s esetleg vállalatokra bízni; de sohasem szabad felejtenünk két dolgot: az egyik az, hogy biztosítsuk az embernek az otthont, s ne engedjük azt a háztartások esetleges fölborulásával elpusztulni; a másik az, hogy ne várjunk csak ünnepektôl és munkaszünetektôl ünnepi s vasárnapi lelket, hanem vigyük be a vasárnapi lelket a köznapba! Az otthonról már sok szó folyt, s nem kell róla itt mást mondanom, mint azt, hogy a mai szociális bajt és bomlást röviden otthontalanságnak is nevezhetném. Aki otthont ad embereknek, az megenyhíti a lelküket s kiédesíti keserűségüket. Nem is lehet tehát szó olyan társadalmi reformról, mely az otthonnal végezne. Az nem volna reform, hanem társadalmi lazulás. De ugyanez áll a munkával párosítandó s az egész életre kiterjesztendô nemes lelkületrôl s erkölcsi öntudatról, melyet mindenhová magunkkal viszünk s mindenbe, legyen az akár munka, akár szünet, beleállítunk. Mi a magasfokú kulturális életet nem akarjuk kisajátítani csak bizonyos foglalkozások számára; nem akarjuk az elôkelô, erkölcsi öntudatot csak vasárnapi ünneplôben lelkünkben hordozni, hanem azt az élet egész vonalán érvényesíteni. Ha valaki erkölcsileg művelt ember, akkor öntudatában hordja az eszményeket s mindenütt hódol a törvénynek. Ez az öntudata pedig nemhogy kíséri ôt mindenütt, ahol jár-kel, hanem ez az öntudat ô maga. Ezt az öntudatot viszi magával az életbe, ezt a templomba, a műhelybe s a konyhába, s amit tesz és végez, azt mind lélekkel járatja át. A konyhában éppúgy tud ünnepelni, mint a díszteremben, s a pincében is tud világító lélekkel járni. Mivel szíve jó és meleg, azért jókedvű is és e meleg szeretetét megérezteti minden emberrel. Ha egyszer majd letörjük azt a társadalmi rendet, mely lélekölô munkával lehetetlenné teszi az emberiség nagy részének erkölcsi művelôdését és emelkedését, akkor oly társadalmi rendet kell majd kialakítanunk, amelyben nemcsak a technika vívmányait élvezi az ember, hanem mindenekelôtt a fölszabadult s megnemesbült lelkiséget mondja magáénak s annak erejében intézi s élheti át életét. A jóindulatot, a jó lelket, a kötelességtudást s az istenszolgálati kedélyességet kell belevinnünk az életbe, még pedig az egész életbe. Nincs különbség, azaz hogy ne legyen különbség, ami az érzület nemességét s tisztaságát illeti, munka és élvezet, műhely és koncertterem, köznap és vasárnap közt! Sok ember különböztet még szent és profán, elôkelô s köznapi munka közt. Ha meg is engedek bizonyos különbségeket az izom- és az agymunka, az áhítat s az utcasöprés közt; de ami az emberi öntudatot s a szándékot, tehát a lelket illeti, arra nézve a különbség csak az egyén érzületétôl függ. Ez az érzület pedig ugyanaz lehet, akár misét hallgatunk, akár elôadást, akár beteget ápolunk, akár virágot öntözünk. Egy és ugyanazzal a kötelességtudással építhetünk tudományos rendszereket és házakat, szolgáltathatunk igazságot és mérhetünk kenyeret, gyóntathatunk és tisztíthatunk lelkeket vagy tarthatunk nagymosást, alágyújthatunk lelkeknek vagy gépeknek; itt is, ott is egyformán teljesíthetünk kötelességet s járhatunk el a teljes megbízhatóság dicséretével. Ez az öntudat s ez a lelki tartalom ad a munkának s az egész életnek értéket s érdemet. Nem a munka anyaga, hanem a szív jellemzi a munkát éppúgy, mint az egész életet. Annak a prédikátornak, aki hiúságból beszél; annak a misszionáriusnak, aki azért vállalja az igehirdetést, hogy a vadnépeket megismerje s világot lásson, nincs Isten szerinti szíve, mert szándéka hiú s világias; míg ellenben a magvetô, a szakácsnô, a betűszedô, a jegyzô szent lehet, ha a jót a jóért s a legnagyobb jóért, Istenért akarja. Ennél nagyobb erkölcsi hatalom nincs, s ezt csakis maga az ember teremti meg. Ezzel nem ér föl az a fontosság sem, mely az alacsony munkákban is föltalálható, ha társadalmi tekintetben bírálgatjuk azokat. Manap egyik munka a másikba fogódzik, s aki elmulasztja vagy rosszul végzi teendôit, az esetleg nagy károkat okoz másoknak. Régen az egyesek munkája egy-egy kis területre szorítkozott s nem hatott ki messzibbre. Régen mindenki maga építette fel házát, maga varrta meg bocskorát, legeltette s nyírta meg nyáját; az asszony azután otthon font, szôtt, varrt. A gabonáját mindenki maga vetette, maga ôrölte és sütött azután lisztjébôl kenyeret. Most a régi, háztartási egységet fölváltotta a társadalom szervezett egységessége, melybe ezerféle hivatás és munka van beleállítva. Manapság minden munka kiszámíthatatlanul hullámzó közönségnek szól. Annak épülnek a házak, a hidak, a vasutak. Azt ruházzák a fonók, azt élelmezik a sütôk s a mészárosok. Ne kicsinyelje munkáját a kosárfonó, talán egy új Mózest, az Isten prófétáját menti meg vele a hullámokból; sem a kötélverô, mert talán egy második Pál apostolt eresztenek le kötélen a város faláról. Ezt tudni jó s bizonyára ezzel is lehet éleszteni a lelket; de minden társadalmi tekintet, haszon s elôny fölött áll az istenes szándék, mely egészen a mienk s ugyanakkor a legszerényebb munkánkban is kísér és világít. E munkák a mi kötelességünk, következôleg azokat az Isten diktálja ránk s mi e szolgálatban csak eszközei vagyunk. Aki fát dönt az erdôn, annak baltára és fűrészre, aki bútort javít, annak finom fúróra, aki varr és hímez, annak tűre van szüksége. Mint balta, fűrész, fúró, tű, mint eszközök állunk mi mindnyájan az Isten napszámában. Mi több, a balta vagy a fúró, a fűrész vagy a tű? Egyik sem több a másiknál, ha nagyobb zajt csap is az erdôdöntô balta, mint a nyiszáló fúró, s ez megint nagyobbat, mint a zajtalanul sikló tű. Senki sem több a másiknál. Az embert e részben nem a munka, hanem a lélek válogatja. Nem a gyalupad, sem a miniszteri szék, sem az iroda, sem a színpad, sem a piac, sem a templom, nem azok teremtenek erkölcsi értékeket, hanem csakis a lélek. Nincs állás, nincs foglalkozás, melyekben lelki nagyság ne termett volna: Jézus ács, Mózes pásztor, Gideon földmíves, Pál sátorcsináló, Lukács orvos, Péter, András halászok voltak; de a kötelességtudat, a jószándék s a szeretet lelke járta át ôket, s ettôl függött az, hogy mily jókká és nagyokká lettek. Íme, az egyéniségnek önmagára fordított munkája, melynek irányától s energiájától függ az erkölcsi kultúra értéke. Bármennyire változzék is el a külsô világ, bármennyire javuljanak is meg a most elgyötört társadalmi rétegeknek gazdasági életfeltételei, az önmagukra fordítandó erkölcsi munkától föl nem menthet senki és semmi. Az erkölcsi nemes öntudatot nekünk magunknak kell kifejlesztenünk s azt mint lelki specialitást s mint pótolhatatlan és hamisítatlan öntudati értéket az életbe beállítanunk. Az ember amennyiben test és vér, faj és nem, annyiban adat; amennyiben azonban szellem, jóság és erény, annyiban tett; önmagának teremtôje. Teremtô és teremtmény, művész és mű egyben! ======================================================================== Lelkivilágunk Kultúra és terror (1918)[20] A magyar ember nem született filozófusnak; nincs rá hivatása; mégis az efféle kérdés, hogy micsoda az ember, micsoda a virág, vagy az, amit címül írhattam volna ki fejtegetésem elé, hogy micsoda a lélek, becsületére válnék bármely, filozófiára hivatott népnek s nyelvnek, mert nem lehet kérdést jellemzôbb filozófiai stílben föltenni, mint ha kérdezzük, hogy micsoda, vagyis miféle csodadolog a lélek? A filozófia ugyanis csodálkozáson kezdi. Csodájára ébredni a létnek s az életnek s mindannak, ami bennünk s körülöttünk él és mozog; ez jellemzi legjobban a filozófiai kiindulást a hites platói mondás szerint: ,,a legfilozófikusabb indulat a csodálkozás''. De ha végigcsodálkozunk is a világon, nincs a csodálkozás sehol annyira a helyén, mint mikor önmagunkról elmélkedünk s felfedezzük azt a két ellentétet vagy mondjuk sarkát a létnek, az egyikét, mely ott kint a világban van s azt külvilágnak hívhatjuk, a másikát pedig, mely bennünk van s azt belvilágnak, szellemnek s léleknek hívjuk. A külvilág a maga embertömegeivel s azok rétegezéseivel, a maga történelmével s esélyeivel, a maga munkateljesítményével s robotjával, mindazzal, ami társadalom és állam, mindazzal, ami hasznot hoz és az úgynevezett kultúrát -- mely nem egyéb, mint a nagyvárosi élet -- megteremti, a létnek egyik sarka; a másik sarka pedig bennünk van, az oly öntudatban, mely érzi magát, s egyéni s erkölcsi értékeket emel ki s állít a világba. A külvilág tehát az egyik sark, ez a lét felülete; a belvilág pedig a másik sark, az a lét feneke, s csak aki a lét fenekéig hatol, az találja meg magát, az érzi meg magában a lelket, az ébred öntudatára különálló igényeinek, melyek kielégítésében megtalálja az élet értelmét s az erôs s harmonikus lét valóságát. E nélkül nem. A legnagyobb kultúrtett, ha valaki megtalálja magát, ha eltalálja igazi emberi gondolkozásának, érzésének s akarásának stílusát s e stílusban megteremti s kialakítja öntudatának hozzá méltó s igazán becses értékeit: a maga öntudati világát. Ez igen kevésnek adatik meg; kevesen vannak, kik e lelkükbôl élnek; a legtöbb csak szokásból, benyomásokból s ellen nem ôrzött ösztönökbôl él. Aki a lelkébôl akar élni, annak koncentrált s elmélyedô embernek kell lennie. Ezt az elmélyedést s kapcsolatbalépést a bennünk pihenô, a felébresztett szellemi világgal, nevezem áhítatnak. Áhítat nekem az, mikor önmagamban s önmagamnál nem magamon kívül vagyok; mikor szellemi benyomásokat s megérzéseket veszek úgy a csillagos égtôl, a zúgó erdôtôl, mint lelkem nyiladozásaitól s megérzéseitôl; mikor érzékeny vagyok az Isten érintéseire, melyeket, oltárai elôtt térdelve veszek, mikor tisztulok és buzdulok s nemesbülök tôlük. Ilyenkor tárul föl bennem az, amit magamon kívül hiába keresek, a tulajdonképpeni, a naivul s ugyanakkor ideálisan emberi! Aki ilyesmire még nem bukkant, az még csak inkább maga mellett, mint magában él; az, mondhatnám, a lelke szomszédságában él. Ô és a lélek -- ez furcsán hangzik, de igaz -- olyan nagyvárosi lakók, akik egymás mellett laknak, de nem ismerik egymást; pedig ha megismerkednének, sok örömük lehetne egymásban. Az ilyen embernek van ugyan lelke, de az nem ô; az ,,ô'' az a külvilág funkcionáriusa, akár vályogvetô, akár miniszter legyen; a lelke pedig egy szomorú s elnyomorodott exisztencia, melynek sem súlya, sem szava; lézeng, de nem él. Az élet terhe és gondja sok lelket törpít s nyomorít el. Az a töméntelen sok ember, aki naponként 10-12 órán át van befogva az élet kegyetlen esztergája mellé, ugyancsak nem ér rá ráeszmélni, hogy hát mi is volna tulajdonképpen az ô lelke igazában; az sohasem önmagáé, hanem mindig másé; s ezt aztán életnek hívják, pedig épp ez az élet tagadása. Mert bizony nem élet az, amit úgy hívnak, s nem emberek azok igazán, akik így élnek; hiszen nem ütik meg az öntudat emberi mértékét! A macska, a veréb, a pisztráng megüti a maga mértékét, mert az mind a maga ösztönébôl él; ez az ô formája s törvénye. De az ember nem ilyen; az bele van állítva egy külvilági keretbe, melyet történelem és szokás faragott; bele van szorítva a kenyérkereset s a munka kényszerébe, s bár ,,vallásos'' s ,,erkölcsös'' nevelést is kap, de ez a nevelés a legtöbb embernél csak felületes, mely nem hatol le a lélek fenekéig s nem ébreszti fel az igaz s nemes ember igényeit, s még kevésbé képesít rá azoknak kielégítésére. Így a modern ember, az úgynevezett kultúrember típusa a nagyvárosi élet szokásaihoz, ismeretbeli nívójához s életigényeihez van szabva, melyben a belsô világ erkölcsi érettsége s tökéletessége egyáltalában nem szerepel. A lelkivilágot, vagyis önmagunkat önmagunkbatérés s önmagunkba való elmélyedés nélkül megtalálni nem lehet. Ezen semmiféle teóriával nem változtathatunk; azzal sem, ha mondjuk, hogy a régi s az új ember vallásossága s szellemi világa közt az a különbség, hogy míg a régi ember ezeket az értékeket a világtól elfordulva kereste, addig a modern embertípus új verete abban áll, hogy a külsô s belsô világ közt az ellentétet eltünteti; hogy bízvást s bátran dolgozik a világ fejlesztésén s azáltal az Isten gondolatainak kialakításán; hogy a munkát s küzdelmet lelki tartalmának tekinti, s azzal teljesíti feladatát, ha e munkából nagylelkűen kiveszi részét s ezt a magatartást mondja vallásnak. Amit ez a felfogás állít, abban igaza van; de amit tagadni akar, abban teljesen elveti a sulykot. Annyi igaz, hogy dolgoznunk s termelnünk kell s bele kell állanunk szívvel-lélekkel abba a munkába, mely a történelemben az Isten gondolatainak gazdasági, társadalmi kifejezésén s érvényesítésén dolgozik, de azt már nem szabad állítani, hogy a külvilág e munkálása fölszívja az öntudat világát, s hogy munkán, hasznon, társadalmi álláson, politikai akción, gazdasági és technikai haladáson s az élet komfortján kívül nincs az embernek más valami igénye. Ezek is értékek, de bizonyára nem azok, melyek kielégítése a lelket magában nemessé, teljessé, éretté s tökéletessé teszik. Pedig nekünk ez kell; ez a nemes, isteni bensôség a mi igényünk, bármily kultúrzóna alatt éljünk; mert ahogy az ember a csillagos égbolttal -- pedig mily fölséges boltív az -- be nem éri, hanem az égbolt alatt is épít házat, várost és emberi kultúrát: úgy gyújt ki megint a kultúra, technika dacára a lelkében egy csillagos mennyországot. E nélkül mind a két esetben barbárságba esik; barbár akkor lesz, ha a csillagos égbolt alatt kultúrát nem épít, de ugyancsak akkor is, ha a kultúrától a belsô mennyországot elhanyagolja s annak csillagait kioltja. Ez a mennyország akkor lesz meg bennünk, ha a hitet s az erkölcsöt nemcsak mint fogalmakat hordozzuk magunkban, hanem ha azokat meleg életté, bensôséges átérzéssé változtatjuk el. Erre nézve az kell, hogy az ember ezekrôl necsak ,,gondolkozzék'', hanem hogy ezekbôl éljen; az kell, hogy lelke ezekkel mint felsô világossággal teljék meg; hogy mint belsô, tavaszi erôk zsengésétôl duzzadjon s fakadjon, s hogy amit azokról tud, azt mint meleg érzést s öntudatos cselekvést megtapasztalja. Hiszen életrôl van szó s nem filozofálásról; bensôségrôl van szó s nem absztrakt fogalmakról; az élet s a bensôség pedig a legközvetlenebb s legszuverénebb adata s élménye az öntudatnak; ezzel van, e nélkül nincs. Éppen azért helytelenül fogja fel, tehát egyáltalában fel nem fogja a maga számára a lelki életet az, aki e belsô kultúrához hosszú iskolázást, tudományos képzést s filozófiai elmélyedéseket tartana szükségesnek. Igaz, hogy eszmélés s elmélyedés nélkül nincs ember, s erkölcsi önnevelés nélkül valamiféle érettségre sohasem tehetünk szert, de azért azt mindenki elérheti, aki a szíve ösztönét követve önmagával törôdik s gondolkozik, aki Krisztusban hisz, keresztény katolikus vallási kötelességeit teljesíti, a Szentírást olvassa s a kapcsolatot Istennel a jószándék fölkeltése által megtartja. Erre nézve mindenesetre túloz az a nagyvárosi gyármunkás, aki a lelkiélet lehetetlenségét így állítja be: ,,Mit törôdik a kegyetlen robotban dolgozó családapa a lelkiélet követelményeivel? Honnan vegye a 10-12 órán át munkába fogott férfi az idôt, hogy a lelkét keresse? Nincs egy napja, de még egy órája sem, hogy lelki üdvösségére gondoljon. S mégis azt akarják tôlünk, hogy a dolgozó nép is elégítse ki lelke igényeit, az is keresse és alakítsa ki belsô világát s álljon bele a lelki műveltség közösségében. Igen, ezt akarjuk, s kell ezt akarnunk úgy a nép, mint az egyes ember érdekében! Ne mondja senki, hogy mit törôdik a gyárimunkás a lelkiélet követelményeivel; hiszen ez annyit jelentene, hogy mit törôdik önmagával? E nélkül nem ember az ember, s azonfölül épp e lelki műveltséggel -- amely nem egyéb, mint bensôség s nemes, tiszta öntudat -- könnyítene leginkább magán s azzal puhítaná meg élete jármát. De honnan vegye az idôt, mondják. Hát az igaz, hogy kell önművelôdésre, kell az emberi kultúréletre is idôt adni a munkásnak, de épp a magábatérésre nem kell sok idô. Az ember nem bújik ki magából akkor sem, mikor munkába áll s a robotot végzi; ha az Úrban hisz s keresztény katolikus kötelességeit teljesíti, ha idônként a Szentírást olvassa s napközben többször Istenre gondol s vele <és> az erkölcsi nagy célokkal a jószándék fölkeltése által a kapcsolatot megtartja, akkor ott áll a legelôkelôbb lelki közösségben, s nincs filozófia s etikai kultúra, mely ôt magasabbra emelhetné! Egy másik munkás így ír: ,,Ez a fogalom ,,lélek'', ismeretlen világ a munkás elôtt. Ezren és ezren jönnek és mennek, élnek s halnak a nélkül, hogy öntudatára ébrednének annak, hogy a kenyérért való küzdelmen kívül van egy más küzdelem s törekvés, van egy más vágy és követelés, tudniillik, hogy van a legkisebb embernek is igénye a belsô világ nagy valóságának megtapasztalására s átélésére. Mindazonáltal elhiszem, hogy még így is vannak a nagy munkástömegekben küszködô emberek, kik a lelküket keresik; kik iparkodnak lelkivilágukat alakítani; kik magukba is néznek s maguknak arról számot adnak s így az életet megérteni akarják''. E sorokban egy megdöbbentô vallomás foglaltatik, az, hogy sok ezer ember elôtt ma a ,,lélek'' fogalma ismeretlen világ. Ez, mondom, megdöbbentô s nagy visszaesésre mutat a Szent Pál leveleiben ecsetelt rabszolgák gondolkozásából. Ezek mint keresztények nem is sürgették szabadonbocsátásukat, hiszen uraikkal egy méltóságban, a megváltott s megszentelt ember fokozatán látták magukat, vagyis a belsô tudattal legyôzték a külsô körülményeket. Ezekrôl írja Szent Pál: ,,Kiki amely hivatásban hivatott, abban maradjon. Ha mint szolga hivattál, ne gondolj vele; de ha szabaddá lehetsz, inkább így élj. Mert aki az Úrhoz mint szolga hivatott, az Úrnak szabadosa; ha hasonlóképpen ki mint szabados hivatott, az Krisztusnak szolgája. Nagy áron vétettetek meg, ne legyetek az emberek rabszolgái''. (1Kor 7,21) Igen, de mikor nem lesz a rabszolga az emberek rabszolgája? Akkor, ha az Úrban, vagyis belsejében felszabadult. A gyárimunkás levele szerint ma sok ezren nincsenek e fokon s a szabadságot a külsô emancipáció révén keresik. Jól teszik, ha ott is s azon az úton is keresik, de felszabadulnak-e így belsô emberségükben? Soha! Tegyünk még egy bepillantást a lelkivilág szakadékaiba. ,,Én mint proletár --- írja egy másik -- természetesen lassúbb vagyok gondolkozásomban s cselekvésemben, de gondolom, hogy aki a belsô világ s a lelkiélet kialakításáról ír, annak is nem egy, hanem tíz év kellett, míg erre képes lett. (Mindenesetre, de más dolog írni s más, közvetlenül melegen s nemesen élni.) Elôször is azt akarom írni: talán a sok papon s tudós tintafogyasztón felül még új ,,lelkitanítókat'' akartok-e a szegény nép nyakára hozni? De azután a kapkodó s majdnem kétségbeesô Strindbergre gondoltam, aki mély, szellemi életre való emberek számára külön kolostort akart alapítani, természetesen azonban e terve dugába dôlt! ... A lelkiélet kinevelésére nem kellene nagy tömeg, elég volna talán ötven, talán tíz igazi apostol. Mi proletárok szívesen fektetjük le az alapokat ez új emberi monumentalitáshoz, ha egyelôre nem is értjük ezt meg egészen.'' E sorok írója teljesen idegen a katolikus egyház lelkiéletében; ô egyháztól, paptól lelki indítást bizonyosan még nem vett s nem talált még embert, aki segítse, hogy önmagát, ,,a lelkét keresse és megtalálja''. Ha az ember ily leveleket olvas, azt gondolja, hogy ki tudja, mirôl is van hát szó a lelkiélet sürgetésében; miután pedig öntudatára jutott annak, hogy nincs ott szó másról, mint az embernek ,,erkölcsi öntudattá'', ,,erkölcsi egyéniséggé'' való kinevelésrôl, azt mondja magának, hogy ez a legprimitívebb kellék és követelés, melyet az emberi élettel szemben emelünk, ami nélkül nem ember az ember! Mert hogy igazán ember legyen, arra az szükséges, hogy tisztult, nemes öntudatból fakadjon élete, hogy legyen hite az élet értelmében s hogy az életnek önmaga adjon értelmet saját bensôséges hite, erkölcsisége, tisztasága s érettsége által. Boldog ember, aki ezt az életelevenedést, ezt az ember-kitavaszodást megérte magában; az már érzi az élet értelmét s ugyanakkor megérzi azt, hogy nem a világban, hanem önmagában, a szellemi világban vannak azok az ellenállhatatlan vonzású s hullámzó mélységek, melyekben úszni annyit jelent, mint végtelenül élvezni az erô s az élet teljét. Az ilyen embernek a lelke egy csengô-rengô hegyi patak, meg-megszakítva mély sziklamedencéktôl; ezekbe dönti bele malachitszínű vizeit, ezekben telik meg magával, hogy azután kiszökellve tovább lejtsen s magára öltse a gyorsan tűnô s változó élet fehér hullám-csipkefodrait. Hát van fodor, van hullám, van elmúlás s kalendáriumi lapforgatás, de van kéklô, túláradó mélység is tele fénnyel, színnel s tisztasággal! Aki e mélységet megérzi, annak kedve kerekedik magához s a lelkivilágához; az ilyen a mélység eszményi gyökereibôl fakasztja jellemének törzsét s az öntudatában nyíló erô- s örömforrásokból locsolja virágzásra életét. Ez kellene a kultúrvilágnak s az igazi kultúrembernek! Nem fogalmak, ismeretek, felolvasások, gyűlések, mozik, színházak, vagy legalább nemcsak ezek, hanem elmélyedés, eszmélés, bensôség, színeváltozás! Sokat kapunk, hallunk, olvasunk, de keveset élünk s érzünk! Ezt éppúgy mondom a szakismeretekrôl, mint Istenrôl, lélekrôl, hitrôl és erkölcsrôl való fogalmainkról. Mi akkor is, mikor önmagunkról és boldogságunkról van szó, beérjük a fogalmakkal s ott rekedünk a gondolatok s szavak között. Ez halál és nem élet. A fogalmakkal s gondolatokkal sohasem szabad beérnünk, hanem beléjük kell magunkat élnünk szemlélet s átérzés által s tennünk kell úgy, ahogy a gondolat s fogalom irányít. A mondva csinált élet nem élet, -- éppen úgy mondhatom: a gondolva csinált élet sem élet s az elhitt élet sem élet! Csak az átérzett, meleg élet, az a valóság. Jól mondja a német vers: Hoch über allam Verstand Thront sankrosankt Die Empfindung. Ez nem annyit jelent, hogy nincs szükség a gondolalatra s a fogalmi ismeretekre, a betűre s a szóra; hanem igenis annyit, hogy a fogalmat s ismeretet meg kell testesíteni, hogy a betűt s a képzetet meg kell lelkesíteni oly tudás által, mely szemléletté s érzéssé gyullad ki s oly megérzés által, mely belsô tapasztalatunkká s valósággá lesz. Mi az életet, a lelki életet is elevennek akarjuk s nemcsak tükrözésnek; mi nem a képet keressük, hanem a megtestesülését. Az életet mi nem elgondolva, hanem meleg, eleven formában szeretnôk látni. Istent, Krisztust, a lelkivilágot is nem elgondolni, hanem megérezni kell s megérezzük akkor, ha tesszük azt, amire ezek a szellemi tartalmak irányítanak. Ez érzés s cselekvés által elváltozik az ember s tiszta s nemes élet alakul ki benne. Ezt hirdeti az apostol is: ,,mi pedig felfödött orcával nézvén az Úr dicsôségét -- a krisztusi élet s valóság fölségét -- ugyanazon képmássá változunk el''. (2Kor 3,18) Vagyis, ha érdeklôdve szemléljük a fölséges példát, melyet Krisztus elénk állít mint egy remekművet; ha szemmel kísérjük s élvezzük azokat a vonalakat, melyekben mint lágy, ezüstös hullámokban omlik el a szépség s énekel néma zenében a ritmus; ha fogékony s szomjazó lélekkel vesszük a benyomásokat, azokat a lelki érintéseket, melyekkel végigsimogat s megnyitja szívünket, hogy megtermékenyüljünk a szebb, az igazi élet kifakadására s kitavaszodására: akkor megelevenedik bennünk mindaz, ami eddig csak fogalom s gondolat volt, s elevenné, ,,kétélű kardnál áthatóbbá'' lesz az Isten szava, mely behat ,,az elme és lélek, az ízek és velôk'' közé. (Zsid 4,12) Nem szavak ezek már, hanem súlyok; nem fogalmak, hanem indítékok s erôk, vonzások a magasból s lökések a mélységbôl. Mikor ennyire van valaki, akkor már intézô helyet foglal el benne a lelkiismeret, s az ilyen a maga életét is inkább készséggel és szeretettel, mint törvénnyel s kényszerrel igazgatja. Ô a parancsnok s a kötelességek terén sem reked meg a betűben s nem veszi a törvényt csak annyiban, amennyiben az betű és sablon, hanem amennyiben igazító, életfejlesztô életkoronázó jó s erôs indulat. A törvényben indulat van; a legfôbb jóakarónak, a törvényhozó legfôbb jónak meleg indulata. A törvénybôl szól hozzánk ez az indulat; szól ahhoz, aki érti, aki elôírásából a ritmust, a szépséget, a tisztaságot megérzi s aki abban a törvényben is önmagát látja meg, de eszményileg szép s nemes kiadásban. Ki ne teljesítené a törvényt, aki azt így nézi; aki azt mint zenét élvezi s mint isteni jót ízleli? Az apostol is mondja: ,,tudjuk pedig, hogy jó a törvény''; olyan jó, mint az erôs s meg nem gyengíteti élet; olyan jó, mint az erô s az öröm! Igaz, hogy a törvény korlát is, de csak annak, ki az utat elhagyni, tehát oktalanul félrelépni akarna; aki az úton jár, annak a törvény virágzó sövény s így lesz igaz, hogy ,,a törvény nem az igazért adatott''. Bizony nem az igazért, hanem mindazért, aki s ami az ,,igaz tudománnyal ellenkezik''; míg ellenben a törvény mindarra rásegít, ami ,,a boldog Isten dicsôséges evangéliuma szerint vagyon''. Végre is, ahogy a fogalmi hittel be nem érjük, úgy nem érjük be a fogalmi erkölccsel, a törvény betűivel sem; mi itt is, a törvényben is az életet keressük, az életet, mely megtestesül öntudatunkban s mellyel meglelkesíthetjük a lelketlen világot is. Így oldom én meg a belsô, az igazi kultúra kérdését. Keresem magamban: iparkodom azt megteremteni magamban azáltal, hogy a hitet s erkölcsöt kihámozom a betűk hüvelyébôl s hogy életerejüket öntudatomra hozom. Mikor így érzek, akkor egy világfölényes, belsô világot hordozok magamban, mely egyedül érdemes a kultúra nevére. Ez érzésben ébredtem föl igazán; a felszabadult természet s az igazi emberség akkor lélekzett föl bennem. Aki pedig nem így érez, az még alszik. Mindazonáltal álmában is kiált a lelke a megsejtett jobb után. Nem is lehet az másképp, hiszen, aki mindig köznapokat él, az is vasárnap után vágyik, s aki a kedvetlenség ólomlábain jár, azon is végignyilal néha-néha a táncos kedv egy-egy nyirettyűhúzása. A legnagyobb jótéteményt gyakoroljuk velük, ha világítunk nekik; ha az élet világosságát árasztjuk ki magunkból az általános, nagy kultúröntudatlanság útjaira. ======================================================================== A kiadó jegyzetei 1 Az új szekta megjelent a ,,Magyar Sion'' 1893-i évfolyamában 336. kk. ll. -- Lehetetlen megindultság nélkül összemérni ezt az elsô riadót az utolsóval, mely úgyszólván a sír szélérôl hangzott el: az 1926-i katolikus nagygyűlési beszéddel. Lásd Élet igéi: Nagygyűlési beszédek. 2 Az eredetiben az elôbb mondottak igazolására mintegy két lapnyi terjedelemben idézetek következnek Hertling, Puttkammer, Reichensperger 1884--86-i német birodalmi gyűlési beszédeibôl, melyek teljesen elvesztették aktualitásukat. 3 A pauperizmus (tömegnyomor) rendesen proletarizmussal lép föl kapcsolatban, mely utóbbi alatt az alsó osztályú, magát csekély díjért mindenre kész eszköznek felajánló tömeget értjük; nevét a gyermek (proles) szótól vette, miután ennek gondatlan nemzését mibe sem veszi: ,,On appelait ces citoyens prolétaires (proletarii), parce qu'ils n'étaient propres ŕ rien qu' ŕ faire des enfants, proles.'' Moreau Christoph: Du problčme de la misére. Matlekovics: Nemzetgazdaságtan. 4 Mi az a szociális kérdés? megjelent a ,,Magyar Sion'' 1894-i évfolyamában 3. kk. ll. 5 A papság föladata a szociális kérdések körül megjelent a ,,Magyar Sion'' 1894-i évfolyamában 162. kk. 6 Prohászka Ottokárnak igazat adtak XIII. Leó pápa híres szociális enciklikái. 7 Az itt említett cikk ennek a könyvnek a második cikke: Mi az a szociális kérdés? 8 Az anarchia logikája megjelent a ,,Magyar Sion'' 1894-i évfolyamában 321. kk. ll. és külön ezen a címen: ,,Beszéd a bombavetôkrôl. Mondotta Prohászka Ottokár a komáromi katholikus autonómia évi közgyűlésén. Esztergom, 1894 Buzárovits Gusztávnál''. (13 lap.) 9 Keresztény szocialista akció megjelent a ,,Magyar Sion'' 1894-i évfolyamában 481. kk. ll. 10 E zárójeles közbevetések méltatása végett szem elôtt kell tartani, hogy ez a dolgozat a nagy egyházpolitikai harcok idejében jelent meg, mikor Tisza Kálmán hosszú és céltudatos liberális kormányzati taktikája következtében a magyar egyház-kormányzat élén nem egy olyan férfiú állott, aki nem képviselte azokban a válságos idôkben az egyház elveit és érdekeit a Manning-ek öntudatosságával és határozottságával. 11 Az összefüggésbôl világos, milyen értelemben mondja ezt a szerzô: A szocializmus úgy beszél, mint az evangélium, amennyiben a szegények legégetôbb sebeire orvosságot helyez kilátásba, de nem annyiban, amennyiben meg is tudja gyógyítani az embert. 12 Az improduktív szellemi munka megjelent a ,,Magyar Sion'' 1895-i évfolyamában 801. kk. ll. 13 Gépek és szabad verseny megjelent a ,,Katholikus Szemle'' 1896-i évfolyamában 42. kk. ll. 14 A szocialista theória hadi állása megjelent a ,,Magyar Sion'' 1896- i évfolyamában 721. kk. ll. 15 Az összefüggésbôl nyilvánvaló, hogy a szerzô azt akarja mondani: nem tagadja senki ,,közülünk'', akik a szociális követelményeket valljuk evangéliumi alapon. 16 Marx Károly nemzetgazdasági alapelvei megjelent a ,,Magyar Sion'' 1897-i évfolyamában 744. kk. ll. 17 Produktív-e a pénz? megjelent a ,,Bölcseleti Folyóirat'' 1898-i évfolyamában 1. kk. ll. és a Szent István-Társulat Tudományos és Irodalmi Osztályának fölolvasásai között. 18 A pénzgazdaság tarthatatlansága megjelent a ,,Magyar Sion'' 1898-i évfolyamában 721. kk. ll. 19 Katholikus patronázs megjelent a ,,Katholikus Szemle'' 1909-i évfolyamában 345. kk. ll. 20 Kultúra és terror. Az e címen összefoglalt cikkek utolsója (Lelkivilágunk) megjelent az ,,Élet'' 1917-i évfolyamában; a többi, kettônek (A szociáldemokrácia filozófiája, Szociáldemokrácia és katholikus egyház) kivételével az ,,Élet'' 1918-i évfolyamában és összegyűjtve ,,Prohászka Ottokár: Kultúra és terror.'' Budapest, 1918; az ,,Élet'' kiadása. (132 lap, kis nyolcadrét) címmel. ,,A szociáldemokratikus ethika fogyatékossága'' című utóbb betűszerinti lenyomatban megjelent a ,,Cél'' 1924-i évfolyamában is. 22 Méhely Kálmán: ,,A munkáskérdés lényege'' Kitűnô statisztikai mű, okos társadalomtudományi eligazításokkal. 23 Méhely Kálmán: ,,A munkáskérdés lényege'', 92. l.