Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Gerhard Kroll Jézus nyomában Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Fülszöveg Elôszó Jézus Krisztus rejtett élete A világtörténelem és az evangélium A modern kritika véleménye Szent Lukácsról A római népszámlálás Josephus Flavius Quirinius emlékezete megmaradt Jézus szülôföldje Betlehem A Nagy Heródes A bölcsek csillaga Menekülés Egyiptomba Az evangélium a Nílus homokjában Úton Názáret felé Názáret Amikor Jézus tizenkét éves lett Jeruzsálem, a jebuzeusok városa Dávid városa Salamon minden ékességében A királyváros utolsó évszázada Jeruzsálem a világtörténelem peremén A templom A rejtett élet évei Jézus nyilvános működése Tiberius császár tizenötödik esztendejében Keresztelô János A holt-tengeri barlangleletek Kumrán és a Keresztelô A Jordán partján A kánai menyegzôn Az elsô húsvét Jeruzsálemben Nikodémus -- a farizeusok és az írástudók Házasságtörés a fejedelmi udvarban Jákob kútjánál Názáretbôl Kafarnaum felé A Genezáreti-tónál Kafarnaum Betszaida Az új igazság Az apostolok kiválasztása Vakok látnak, bénák járnak, halottak föltámadnak Keresztelô János megölése A csodálatos kenyérszaporítás Bethesda-tónál Az üldözött Jézus Sziroföníciában Hitvallás a Messiásról A színeváltozás hegye A sátoros ünnepen Jeruzsálemben Harc az igazságért Az utolsó hónapok a szabadságban Lázár feltámasztása A szenvedéstörténet Az elfogatási parancs Jerikó A Jeruzsálembe vivô úton Az Olajfák hegyén Pillantás a jövôbe Bevonulás a városba A zsidók Pászka-ünnepe Az Utolsó Vacsora terme Az utolsó este A letartóztatás Az elôzetes kihallgatás Annásnál A fôtanács elôtt A politikai per Pilátus elôtt Pontius Pilátus Jézus pere az antik történetírók megítélése szerint A praetorium Jézus halálának idôpontja Az elsô kihallgatás Heródes Antipász Barabás A megostorozás Hakeldama -- a Vérmezô A keresztút A Golgota A temetés A Szentsír-templom A lepecsételt sír Jézus Krisztus megdicsôülése A hét elsô napjának hajnalán Feltámadott Az emmauszi tanítványok A Galileában történt jelenések Az Úr mennybemenetele Jegyzetek Idôrendi táblázat az üdvtörténet áttekintéséhez Idôrendi táblázat Jézus nyilvános működésérôl Irodalom A Szentföld magyar irodalmából A képek és ábrák jegyzéke A képek és ábrák forrásai Név- és tárgymutató Szentírási helyek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyvet a Szent István Társulat jelentette meg az ISBN 963 360 724 8 számú azonosítóval. Ezt az elektronikus változatot lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektornikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Szent István Társulaté. A program szövegét Dr. Diós István gondozta. Képek Ez az elektronikus kiadás a nyomtatott könyv igen gazdag képanyagát nem tartalmazza -- technikai okok miatt. Tartalmazza viszont a képekhez fűzött magyarázatokat. Ezek külön részt képeznek a könyv ,,törzsanyagából'' kiemelve. A programban folyamatosan lehet olvasni a ,,törzsanayagot'', amiben aztán utalások találhatók a képekre. Ezek az utalások ugyanott állnak, mint a megfelelô képek a nyomtatott könyvben. A képanyagok részében a ,,>'' és ,,<'' utasítások csak a képeken ugrik végig. A képekrôl a ,,törzsanayagra'' a ,,Vissza'' gomb lenyomásával lehet visszatérni. Ha egy képre vonatkozó referencia alszámot is tartalmaz, pl. 141,2, a program nem ugrik a szóbanforgó alrészre, hanem minden esetben a képre vonatkozó rész elejére. Tervezett változat Ez a változat olyan módon készült, hogy -- mihelyst a technikai feltételek adottak --, a képanyagot könnyűszerrel bele lehessen a programba helyezni. Két kép -- mutatóban --, már része is ennek a programnak: a 62. kép, a 69. kép és a 98. kép. Így, a teljesség kedvéért, külön részként szerepelnek azok a képek is a programban, amelyeknek nincs magyarázó szövegük. Név- és tárgymutató A teljesség és a Windows 3.1 olvasók érdekében az elektronikus változat tartalmazza a nyomtatott könyv Név- és tárgymutatóját, megtartva az eredeti oldalszámokat. A mutatóban adott oldalszámra kattintás a szóbanforgó nyomtatott oldal tetejére viszi az olvasót. Windows 95, 98, NT operációs rendszerrel rendelkezô olvasók használhatják a Help program új indexelô és keresô utasításait. Tipográfiai megkötés Az index számokat (felsô és alsó kisbetűket) meg kellet szüntetni a programban. A programban például ,,Rylands-papirusz -- P52'' szerepel, ahol az ,,52'' megjelölés az eredetiben helyesen felsô index. Görög betűk A Windows operációs rendszer Help programja néhány görög betűt nem tud megjeleníteni a képernyôn, ezért a program egy-két görög szövegrészt bitmap grafikával helyettesít. Mivel ezek a bitmap file-ok 10 pontos Arial betűtípussal és fehér háttérrel tartalmazzák a görög szöveget, a beállított betűtípussal, -nagysággal és háttérrel kell a programot használni. Ezek a görög szövegrészek a következô helyeken találhatók: 30. kép (a könyv 55. oldalán), 68. kép (121. o.), 71. kép (124--125. o.), 105. kép (183. o.), 140. kép (232--233. o.), 191. kép (331. o.) és a törzsanyag 465. oldala. Ha egy ilyen szövegrészt a programból kimásol és áthelyez a saját szövegszerkesztôjébe, a bitmap file-ok, illetve az azokban található görög szövegek ,,eltűnnek'', és azokat be kell újra gépelni a szövegszerkesztôjébe. A könyv text file változatában a szóbanforgó görög szövegrészletek helyett kapcsos zárójeleket és abban az oldalszámot találja. Például a 71. kép esetén {p124a}, {p124b} és {p125} található a text file-ban. Javítás A program elkészítése sok idôt vett igénybe, melynek során a készítôk figyelme minden bizonnyal el-ellankadt. Ha hibát talál a programban -- elsôsorban hivatkozásit (a program máshová ugrik, mint kellene), de helyesírásit vagy például hiányzó görög betűt is --, kérjük, írja meg a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár könyvtárosának. Segítségét elôre is köszönjük. ======================================================================== Fülszöveg A Szent István Társulathoz érkezett kéréseknek eleget téve a Kiadó elhatározta, hogy ismét megjelenteti P. Gerhard Kroll SJ: Jézus nyomában c. könyvét. A szerzô a régészet eredményeit ismertetve keresi a választ arra a kérdésre, hogy a hagyomány fonalát követve vissza lehet-e jutni a történeti Krisztushoz. Elméleti viták helyett kézen fogja olvasóit és Názárettôl a Golgotáig végigjárja velük Jézus földi életének szent helyeit, s bemutatja és értékeli a kövek szavát. A mű olvasása során egyre határozottabban bontakozik ki a válasz: a katolikus Egyház hagyománya nem az igazság tudatos elferdítésén alapszik, hiszen az apostoloktól kezdve gondosan és pontosan ôrizték azoknak az eseményeknek és helyeknek az emlékezetét, amelyeknek a tanítványok szem- és fültanúi voltak. A könyv nem a könnyű olvasmányok közé tartozik, de a fáradság gyümölcseként megajándékozza olvasóját az Újszövetség mélyebb értésével, a hagyomány iránti tisztelettel, s azzal a bizonyossággal, hogy Krisztus szava beteljesedett: "Ha ezek (a tanítványok) elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni" (Lk 19, 40). P. Gerhard Kroll SJ Lipcsében él. Könyve megírására a lelkipásztori munka vezette rá. A háború utáni években társaival együtt minden hónapból három hetet missziós körúton töltött a gyér szórványban élô hivôk között. De azt tapasztalta, hogy a központilag megadott téma (a hit és tudomány határkérdései) alig érdekli az embereket, mert vagy a műveltségük nincs meg hozzá, vagy túl fáradtak, amikor esténként hallgatták ôt. Ezért "mesélni" kezdett arról, hogy mit mond a Szentföld Krisztusról. És tapasztalta, hogy az emberek figyelni kezdenek, mert az evangélium és az élet összetartozását érzékelték. Tizenöt éven át írt cikkeket a Hedvigsblatt c. katolikus hetilapba, majd könyvbe foglalta össze az anyagot 1964-ben. A könyvnek váratlan sikere volt, ezért hamarosan további kiadások követték egymást, egyre bôvebb anyaggal és gazdagabb illusztrációkkal. A magyar fordítás az 1980-ban megjelent nyolcadik kiadásból készült, a szerzô és a St. Benno Kiadó messzemenô támogatásával, amelyért köszönet illeti P. Krollt és a Kiadó igazgatóját, Joseph Weisbender prelátus urat. A szerzônek az 1980-as év húsvétján adatott meg, hogy mindazt, amit nagy szeretettel és gonddal évtizedeken át gyűjtött és tárt az olvasók elé, saját szemével is megláthassa. ======================================================================== Elôszó A fordítás alapjául szolgáló mű: Gerhard Kroll SJ: Auf den Spuren Jesu, St. Benno-Verlag, Leipzig, 1980. Egyházi engedély: Georg Ahne, általános helynök, Drezda, 1979. február 27. Fordította: Dr. Diós István Lektorálta: + Dr. Magyar István Elôszó az elsô kiadáshoz Az emberi történelem térben és idôben játszódik le. A kinyilatkoztatás, amelyben Isten találkozik az emberrel, szintén a tér és az idô törvényei alatt áll. Jézus is a Földnek egy meghatározott területén élt, Isten választott népéhez tartozott, és földi élete a történelem pontosan meghatározható szakaszában folyt le. A földi életet kísérô eseményeknek és körülményeknek önmagukban nincs hitet bizonyító erejük. A hit egyedüI Isten tanúságára támaszkodik, ezért van feltétlen bizonyossága. Arra azonban mégis figyelnünk kell, hogy Isten a Názáreti Jézus által cselekvô részese lett történelmünknek, s Isten ezen üdvözítô munkálkodásának az emberi oldalon az üdvtörténet felel meg. Ezáltal válnak a Názáreti Jézus körüli ,,földi'' események minden ember számára jelentôségteljessé. A korabeli történeti helyzet ismerete segítséget nyújt ahhoz, hogy Jézus jeleit eleven valóságként lássuk, és rajtuk keresztül utat találjunk Jézus Krisztus isteni személyének misztériumához. Ez az út egyáltalán nem új. Már Origenész (+254 körül), a görög egyház legjelentôsebb szentírástudósa megnyitja a hagyomány tanúinak hosszú sorát, akik a ,,szent helyeken keresték Jézus lábnyomait''. Ezt az utat minden nemzedéknek újra meg újra be kell járnia. A legutóbbi idôben VI. Pál pápa zarándokútja keltette fel az érdeklôdést a Szentföld iránt (1964). 1900 esztendô után ô volt az elsô pápa, aki visszatért azokra a helyekre, ahonnan Péter elindult a világ felé Krisztus evangéliumával. E pápai zarándoklat mindössze három napig tartott, mégis az egész világ szemét felnyitotta a szent föld felé, amelyen Jézus élt, hirdette az evangéliumot, és meghalt az emberiségért. Számunkra is, akik Krisztus követésében akarunk élni, elevennek kell lennie a Szentföldnek. Ezért felkeressük Jézus gyermekkorának és ifjúságának helyeit; végigjárjuk nyilvános működésének útjait, és fölmegyünk Jeruzsálembe, halálának és megdicsôülésének városába. De ezeken az utakon nem a képzeletünkre, hanem történeti tényekre támaszkodunk. Jézus zsidó volt, és Izrael történelmében élt. A korabeli zsidó történelem felelevenítése érdekében az evangéliumokon kívül korabeli írókat és történészeket is megszólaltatunk. Ôk el tudják mondani, hogy mik történtek és milyen volt akkor a világ. Hasonló a helyzet az országgal is, amely színhelye volt Jézus történetének, és tanúja maradt. A Jordán-völgy és környéke a Földnek az a helye, ahol Isten kinyilatkoztatása történt. Így ez az ország szent földdé vált, amely minden nemzedéket újra hív, hogy járja be Jézus nyomait. Ezt a célt szolgálják a térképek. Igaz, hogy több légifelvétel régi, 1917-bôl származik, arra azonban lehetôséget nyújtanak, hogy lássuk azt a földet, amelyen a régmúlt történelem eseményei lejátszódtak. A képek vázlatát adó térképek a tájékozódást akarják elôsegíteni. Engedtessék meg, hogy ezen a helyen mondjak köszönetet a Greifswaldi Ernst-Moritz-Arndt-Egyetem Gustaf-Dalman-Intézetének. Az Intézet vezetôségének jóvoltából volt alkalmam feldolgozni és értékelni a híres Palesztina-kutató, Gustaf Dalman anyagát. A bibliai múltnak eleven valósággá kell válnia, és személyesen kell felvennünk a kapcsolatot az olvasott anyaggal. Közel-Kelet egyetlen területén sem folytak az utóbbi idôben olyan jelentôs ásatások, mint Palesztinában. A teológia irányában azonban megfelelô módon kell értékelni a régészeti eredményeket. Felületes ránézés után nem lehet kijelenteni, hogy íme, a régészet bizonyította a természetfeletti igazságokat. Ugyanakkor a másik szélsôséges nézetet sem tehetjük magunkévá, amely szerint a mi világunk pozitív adatai nem jelenthetnek hidat Isten világa felé. Krisztus evangéliuma nem szubjektív élmények eredménye, hanem a világunkban munkálkodó Isten kinyilatkoztatása. A régészeti kutatások cáfolhatatlan bizonyságot adnak amellett, hogy a helyek, amelyekrôl az evangélisták írnak, valóban léteztek. A különbözô pénzek bemutatásával arra tettünk kísérletet, hogy Jézus életének kronológiáját korabeli tanúkkal bizonyítsuk, és így is közelebb hozzuk a régmúlt idôket. A jegyzetek a szöveg magyarázatát adják, és felsorolják a forrásokat, amelyekbôl a szerzô merített. Hálás köszönetet mondok a fényképek átengedéséért dr. Heinrich Kunkel úrnak és a fuldai Familienverlagnak, Alfons Senfter plébános úrnak és a Freiburg in Bresgau-i Christophorus kiadónak, továbbá a Berlini Állami Múzeum és a Bajor Fôlevéltár igazgatójának. Ez a könyv tanítás folyamán született, és a gyakorlatot -- a tanítást, a prédikációt és a személyes vallásos élet elmélyítését -- is szolgálni szeretné. Lehet, hogy részletkérdésekben mások véleménye eltérô, a dolgok történeti igazságát azonban ez nem érinti, hiszen minden módon és minden idôben Krisztust hirdetjük. GERHARD KROLL SJ Lipcse, 1964, Gyertyaszentelô Boldogasszony ünnepén Elôszó az ötödik és a nyolcadik kiadáshoz Amikor egykori tisztelt tanárom, Ludwig Kösters SJ ,,A mi Krisztus- hitünk'' c. műve megjelent, egyik ismertetôje ezt a félreérthetetlenül negatív kritikát adta róla: utolsó zöld gallyacska egy kiszáradt fán. Azóta negyven esztendô telt el, és a közben lezajlott teológiai viták megmutatták, hogy a történeti Jézus körüli kutatás a teológia központi témája. Ez azért is meglepô tény, mert eluralkodott, s fôleg az Újszövetséget kutatókban, az a szkeptikus hangulat, hogy van-e egyáltalán mód arra, hogy a történeti Jézushoz valahogy közelíteni tudjunk. Néhány ilyen kételkedô tételt felül kell vizsgálni, pl. ezt a kérdést: ,,Valóban olyan keveset tudunk-e a történeti Jézusról?'' Ez a könyv ehhez a kérdéshez akar anyagot adni. A kiadó elôzékenységének köszönhetô, hogy az ötödik kiadás bôvített változatban jelenhet meg. A szerzô arra törekedett, hogy lehetôleg a maga teljességében mutassa be Jézus életét, úgy, ahogy az evangéliumokból az újszövetségi kortörténet adatai birtokában kirajzolódik elôttünk. Különös hangsúlyt helyeztünk arra, hogy a történeti eseményeket az ókori történetírók forrásaiból mutassuk be, a szent helyek történetét pedig a különbözô századokból származó zarándokbeszámolók alapján írjuk le. A régészeti anyag átdolgozását azok a feltárások tették szükségessé, amelyeket a legutóbbi években a szent helyeken folytattak. Ezek az új eredmények részben ,,meghökkentôk'', ugyanakkor ,,megnyugtatók'' is: az olvasó elôtt feltárják a kérdések bonyolultságát, és világossá teszik az emberi történelem egyik princípiumát: ,,Kô kövön nem marad!'' Újra kellett rajzolni a Születés-templom barlangjait, a kafarnaumi zsinagóga, a Hétforrásnál levô Kenyérszaporítás-templom, a betániai Lázár-templom és a Genezáreti-tó partján levô Megjelenés-templom alaprajzát. A régészeti feltárások fényképeinek megértését sok vázlat és alaprajz könnyíti. Különösen nagy figyelmet fordítottunk Jézus születésének és halálának helyére. Ezért a betlehemi Születés-templom építéstörténetét és a Szentsír-templom történetét a legújabb ásatási eredmények szerint átdolgoztuk. A jeruzsálemi templom második korszakának épületét, amelyben Jézus ismételten megfordult, a templomtér délnyugati sarkánál végzett ásatás révén tettük láthatóvá. S hogy az újabb feltárások mennyire módosíthatják az ismeretanyagot, arra a legjobb példa Pilátus praetoriumának esete. A 8. kiadásban végzett bôvítések elsôsorban az idôközben Jeruzsálemben, Heródiumban, Jerikóban, Kafarnaumban és Magdalában folyt ásatások eredményei miatt váltak szükségessé. Vázlatokat és alaprajzokat kellett ezek szerint helyesbítenünk. Újabb fényképeket illeszthettünk be az eddigi anyagba, és kiegészítettük az irodalomjegyzéket. Köszönetet mondok Alfons Senfter plébános úrnak és a jeruzsálemi ,,Franciscan Printing Press'' atyáinak a fényképekért. Végül megköszönöm Ursula Berger asszonynak és P. Anton Zug SJ-nek a gondos korrektúrát. GERHARD KROLL SJ Lipcse, 1979. Vízkereszt ünnepén. A Szent István Társulat hálás köszönetet mond ezen a helyen is P. Gerhard Krollnak, a mű szerzôjének, és Joseph Weisbender prelátus úrnak, a St. Benno Verlag igazgatójának a fordítói és kiadói jog átengedéséért. Külön köszönet illeti mindkettôjüket a képek és térképek átadásáért. ======================================================================== A világtörténelem és az evangélium ,,Abban az idôben történt, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ezt az elsô összeírást Quirinius, Szíria helytartója bonyolította le. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségébôl származott, hogy összeírják feleségével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsôszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson'' (Lk 2,1-- 7). Az emberiség történelmének nemcsak kezdete volt, hanem vége is lesz. A kezdet és a vég között azonban van egy olyan középpont, amely körül minden forog: az Isten eljövetele ebbe a világba, vagy ahogy Szent János mondja: ,,És az Ige testté lett, és közöttünk élt'' (Jn 1,14). Ezt a hitigazságot az evangélisták úgy mondják el, mint Jézus Szűz Máriától történt születésének örömhírét. Amikor az evangélisták írásba foglalták a Jézus Krisztusról szóló örömhírt, nem volt szándékukban Jézus életrajzát megírni. Céljuk csak annyi volt, hogy az üdvösség örömhírét hirdessék: hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia! Azoknak az eseményeknek az elbeszélése, amelyek csupán környezetül szolgáltak Jézus életéhez, az evangélium hirdetéséhez képest alárendelt szerepet játszott. A késôbb élô nemzedékek számára mégis fontossá váltak azok a rövid történeti megjegyzések, amelyeket az evangélisták csak mellesleg tettek. Mert pl. az elmúlt században, amikor a hitetlen kritikusok kétségbe vonták az evangélium természetfeletti jellegét, az a módszer látszott számukra a legegyszerűbbnek, hogy az egész evangélium történeti valóságát vonják kétségbe. Ha azonban valaki figyelmesen olvassa Jézus Krisztus evangéliumát, megállapíthatja: a kereszténység történeti vallás. Az Atya IGÉJE nem az emberi ész által kiagyalt eszme, hanem egy konkrét személy, aki testté lett azért, hogy közöttünk éljen. Az Isten emberré lett. Az evangéliumok gyermekségtörténeteiben két jelentôs adatot találunk, amelyek Jézus evangéliumát a nagy világtörténelem eseményeihez kapcsolják. Lukács szerint Jézus Augustus császár uralkodása alatt született. Máté pedig még pontosabban körülhatárolva az eseményt azt mondja, hogy ,,Heródes király napjaiban'', Betlehemben született. De mindkét adat túlságosan tág határokat von, mert ,,Heródes király napjai'' a Krisztus elôtt 37-tôl 4-ig tartó éveket foglalja magában, Octavianus császár pedig Augustusként Krisztus elôtt 27-tôl kezdve uralkodott. Mi pedig ennél pontosabb adatokat szeretnénk tudni. Számunkra ugyanis egy ember igazában akkor kezd létezni, ha tudjuk a születésének dátumát. Úgy tűnik, hogy Lukácsnak, aki Jézus gyermekkorának a krónikása, ugyanilyen igényei voltak. Mikor azonban pontosabban megvizsgáljuk az általa leírt anyagot, meglepô megállapításra jutunk. Lukács, aki evangéliumának nem egy helyén a pontos adatok megjelölésével figyelmes történetírónak bizonyul, és azt állítja magáról, hogy ,,elejétôl fogva mindennek szorgalmasan utána járt'' (Lk 1,3), Jézus születésének pontos évét nem tudja megadni. Az egyházi hagyomány sem ismert kezdettôl fogva ilyen dátumot, amellyel ki tudta volna egészíteni az evangélium adatait, hiszen tudjuk, hogy a karácsony ünnepének dátuma a negyedik század elején kerül december 25- re. Néha nyugtalanság foghat el minket, hogy idôszámításunk, amely ,,Krisztus születése után'' számlálja az éveket, nem pontos, mert a keresztény korszak kezdô éve nem esik egybe Krisztus születésének esztendejével. A különbség egy számítási hibából adódott, amely egy római apát, Dionysius Exiguus nevéhez fűzôdik (Krisztus után 540 és 560 között halt meg). Ô ugyanis a naptárban, amelyben akkor Diocletianus 248. évét írták, ,,Urunk Jézus Krisztus'' 532. évét vette, mert méltóbbnak tartotta, hogy ,,az évek folyását Krisztus megtestesülésétôl'' számláljuk, s nem olyan ember után, aki ,,inkább zsarnok volt, mint császár''[1]. Egy történész számára azonban ezek a pontatlan adatok nem jelentenek olyan problémát, amely kérdésessé tehetné Jézus történeti személyiségét. Mert Julius Caesar születésének évérôl, akinek naptárreformja egészen a 16. századig érvényben volt, szintén hosszú ideig folytak viták a történészek között. Konstantin császár életkoráról pedig mindmáig nem született egységes vélemény. Ezek a megválaszolhatatlan kérdések -- és ilyeneket a legújabb idôkbôl is felhozhatnánk példának -- arra figyelmeztetnek, hogy tudásszomjunknak bizonyos korlátai vannak. De a tudományos kutatás lényegéhez tartozik, hogy a végsô határokig elmenjen. Maga Lukács adja erre nekünk a legjobb példát. Elmondja, hogyan történt az, hogy Jézus nem Názáretben, hanem Betlehemben született, és az ókori történészek módján Jézus születésének idôpontját egy másik közismert eseménnyel határozza meg: az elsô népszámlálással, amely Quiriniusnak, Szíria helytartójának idejében történt. A történész feladata, hogy az egész kérdés történetiségét teljes terjedelmében vizsgálat alá vegye.[2] Ha mi mégis arra vállalkozunk majd, hogy megkíséreljük Jézus születési évének körülhatárolását, ez annak a törekvésnek megfelelôen történik, amellyel az evangélisták ,,bizonyosságot'' akartak ébreszteni a hívôkben az evangéliumi üzenet tartalma felôl (Lk 1,4). ======================================================================== A modern kritika véleménye Szent Lukácsról ,,Mivel már sokan megkísérelték, hogy a körünkben lejátszódott eseményeket leírják úgy, ahogy ránk maradt azoktól, akik kezdettôl fogva szemtanúi és szolgái voltak az isteni szónak, jónak láttam én is, hogy elejétôl kezdve mindennek szorgalmasan utánajárjak és sorban leírjak neked mindent, tiszteletreméltó Teofil, hogy meggyôzôdjél róla, mennyire megbízhatók azok a tanok, amelyekre tanítottak'' (Lk 1,1--4). Lukács, akit Szent Pál a kolosszeiekhez írt levelében ,,kedves orvos''-nak nevez (4,14), pogányságból megtért keresztény volt, és abból a szíriai Antiochiából származott, amely akkoriban a Római Birodalom harmadik legnagyobb városa volt. Szent Pál a szír orvost Krisztus után 49-ben ismerte meg az egyik kisázsiai kikötôvárosban, Troászban. Ez a találkozás sorsdöntô lett az evangélista életében, mert a nemzetek apostolának munkatársa lett. 60 ôszén Lukács önként kísérte a fogságba vetett Apostolt Rómába, és mindvégig mellette maradt a két évig húzódó vizsgálati fogság idején. Lukács Rómában megismerkedett Márkkal, akinek evangéliumát késôbb a saját művének alapjául használta. Lukács nem volt ,,Jézus tanítványa'', tehát nem volt ,,szem- és fültanúja'' Jézus tetteinek és beszédeinek, melyeket pedig evangéliumában el akar mondani, ezért mások elbeszélésére volt utalva. Elôszavában, amelyet a legjobb görög próza elegáns stílusában fogalmazott meg, kifejezetten mondja, hogy ,,sokan'' írtak már ôelôtte. Lukács, aki az egyetlen nem zsidó az evangélisták között, evangéliumát a pogányokból lett keresztényeknek írta. Korának irodalmi szokása szerint művét egy kiemelkedô személyiségnek, a nemes Teofilnak ajánlja, és művének célját egész világosan megmondja mindjárt az elôszóban: a történetileg igazolható, és az evangélista kutatómunkája által ellenôrzött események bizonyítékként szolgáljanak a hívôvé lett Teofil számára amellett, hogy a keresztény igehirdetés megbízható. A két elsô fejezet gondos vizsgálata -- és ez a két fejezet a szerkesztésével, nyelvével, ritmusával tűnik fel -- bizonyossá teszi azt, hogy Lukács a gyermekségtörténet megírásához írott forrásra talált. A zsidó szokások pontos leírása azt mutatja, hogy ennek az eredetileg héberül vagy arámul írott forrásnak ismeretlen szerzôje nagyon jól ismeri a zsidó kultúrát. Lukács majdnem minden változtatás nélkül átveszi evangéliumába ezt az anyagot (Lk 1,5--2,52), amint ezt a választékos elôszó után mutatkozó hirtelen stílusváltás mutatja. Amikor ezt a ,,forrást'' így dolgozta be evangéliumába, az íróval szemben a történész kerekedett felül benne,[3] annak érdekében, hogy az olvasót bizonyossá tegye arról, hogy ,,mennyire megbízhatók azok a tanok, amelyre tanítottak''. Csupán egyetlen mondat van a gyermekségtörténetben, amely az evangélista keze nyomát viseli magán. A forrásban, amelyet használt, minden valószínűség szerint ez a meghatározatlan idômegjelölés szerepelt: ,,azokban a napokban''. Sok példa mutatja a zsidó történetírásból, hogy a zsidók nagy figyelmet fordítottak a nemzetségtáblákra, a pontos idôbeli meghatározás azonban nem volt számukra érdekes. Lukács viszont ezen a téren is pontosságra törekszik. Ezért a pontatlanul hagyott dátumot így írja körül: ,,Ezt az elsô összeírást, Quirinius, Szíria helytartója bonyolította le'' (Lk 2,2). De pontosan ez a mondat lett a modern evangéliumkritikusok számára az a kô, amelyben elbotlottak. 1835-ben jelent meg David Friedrich Strauss kétkötetes munkája, a ,,Jézus élete kritikusan nézve''. Ez a könyv akkoriban rendkívül nagy port vert föl. Késôbb megjelenô népszerű kiadása három hónap alatt nyolc kiadást ért meg! Strauss, akinek látását kora történetkritikai módszere tette élessé, határozottan elutasította azt a felületes eljárást, amellyel néhány szkeptikus szerzô kiiktatta az evangéliumokból a természetfeletti titkokat. Ô így állította fel a dilemmát: ,,Ha az evangéliumok valóban történeti források, akkor a csodákat nem lehet letagadni Jézus Krisztus élettörténetébôl ha viszont a csodák összeegyeztethetetlenek a történelemmel, akkor az evangéliumok nem lehetnek történeti források''. Mivel azonban a maga racionalista alapszemlélete szerint a természetfeletti valóság nem létezik, azért csak egy következtetésre juthatott: az evangéliumok nem lehetnek történeti források. Ezer oldalon keresztül próbálja igazolni ezt a következtetést. Kritikája nagyon éles és történeti módszere világos: az evangélistáknak egyetlen olyan szavát sem hiszi el, amelyet más történeti forrásokból, tanúkból vagy feliratokból nem lehet igazolni. A Szent Lukács-féle gyermekségtörténetre vonatkozóan Strauss öt tételben foglalja össze kritikáját: 1.A Római Birodalomban általános érvényű összeírás soha nem volt. 2.Nagyon valószínűtlen, hogy Heródes király felségterületén a császár adóösszeírást rendelt volna el. 3.A Quirinius-féle népszámlálás nem eshetett Heródes idejére, mert az ô uralkodásának éveiben Szíriának ilyen nevű helytartója nem volt. 4.Nem a rómaiakra valló eljárás, hogy Józsefnek Betlehemben kellett jelentkeznie az összeírásra. 5.Teljesen felesleges lett volna, hogy Józseffel együtt Máriát is összeírják.[5] Ez a kritika nemcsak akkoriban borzolta fel erôsen a kedélyeket. Az evangélista által említett elsô összeírás körüli viták mind a mai napig tartanak De ha ez a már több mint száz éve zajló vita nem is vezetett oda, hogy minden részletkérdésben egyöntetű és világos válaszok szülessenek, arra mégis jó, volt, hogy az evangélista híradása történetileg is, kronológiailag is hihetônek bizonyuljon. Ugyanis Lukács az egyetlen tanú, aki Augustus császár uralkodása idején, Heródes király napjaiban népszámlálásról tudósít. Viszont semmi meggyôzô ellenbizonyíték sincs arra, hogy azt a végkövetkeztetést lehessen levonni, amely szerint Lukács adatában ,,az eseményektôl teljesen távolálló írónak kronológiai pontatlanságát kell látni''.[6] Az evangélista történetírói értékének lebecsülése messzemenôen arra a vak hitre támaszkodik, amellyel hitelt adnak a zsidó történetírónak, Josephus Flaviusnak, aki Jeruzsálemben született Kr. u. 37--38-ban, és Rómában halt meg 100 után. Azt mondják: ,,az evangélista adata nem egyezik Josephus adataival, ezért téves''. Csakhogy ebben az érvelésben van egy alapvetô hiba: egy Krisztus elôtt 8-ban vagy 7-ben történt esemény leírásakor miért kell eleve kételkedve fogadni a keresztény görög orvos, Lukács adatait, s miért mond Josephus eleve hitelesebb dolgokat! Hiszen Lukács már jóval Claudius trónralépése elôtt (Kr. u. 41. január) felnôtt tagja volt az antiochiai egyháznak, Josephus pedig csak Kr. u. 37-ben született! Nyilvánvalóan ô volt távolabb a történt eseményektôl, és nem Lukács. Kétségtelen, hogy Josephus munkája a legfontosabb történeti forrás az újszövetségi kortörténethez, azonban nagyon gondos és körültekintô felhasználást igényel.[7] Még inkább kérdéses számunkra az a feltételezés, hogy a harmadik evangélium szerzôjét műve megalkotásában ,,az a felfogás vezeti, hogy a kereszténység nagy világtörténelmi tényezô'' és ,,a Jézus-hagyomány eredeti prédikációs jellegét feladta és elhistorizálta''.[8] Amikor egy történész történelmi tanúkat vizsgál, elsôsorban arra van kötelezve, hogy a forrás kijelentéseit komolyan vegye; egész különösen így kell ennek lennie Lukácsnál, aki azt állítja magáról, hogy ,,minden eseménynek gondosan utána járt''. Lukácsot tehát mint történetírót komolyan kell venni, és így kell felôle ítéletet alkotni. Azóta, hogy Strauss ,,Jézus élete'' c. munkáját megírta, új bizonyítékok egész sora került napvilágra, feliratokat és papiruszokat fedeztek fel és gyűjtöttek össze, amelyek az evangéliumok történeti hátterét olyan mértékben világítják meg, ahogyan ezt száz évvel ezelôtt még elképzelni sem lehetett. Tehát hagyjuk csak ezeket az eredményeket beszélni. ======================================================================== A római népszámlálás Krisztus születésekor Octavianus Augustus uralkodott a Római Birodalomban a Rajnától a Nílusig, Gibraltártól az Eufráteszig. Egy rövid történeti áttekintéssel ismerkedjünk meg annak a kornak viszonyaival, vezetô embereivel és döntô eseményeivel. Julius Caesar (Kr. e. 100--44), a késôbbi Augustus nagybátyja volt az, aki világbirodalommá tette a római államot. Pompeius legyôzése után egyeduralkodó lett. A szenátus meghatározatlan idôre diktátori hatalmat adott neki azzal a joggal, hogy a szenátus pénzérmeire ráveretheti a saját arcképét. Azt a hónapot, amelyet Quintilisnek hívtak, a császárról Julius-nak nevezték el. Mikor azonban Caesar királyságra tört, a republikánusok Brutus és Cassius vezetésével meggyilkolták. Március 15-én vérzett el 23 tôrdöféstôl sebzetten a szenátus épületében, Pompeius szobra elôtt, akit nem is olyan régen gyôzött le. A fiatal Octaviust -- eredetileg így hívták az elsô római császárt - - Caesar fiává fogadta, és örökösévé tette. Miután a nagybácsit meggyilkolták, megkezdôdött a fiatal, 19 éves Octavius politikai pályafutása. Mint Caesar fogadott fia, C. Julius Caesar Octavianusnak hívatta magát, de nagybátyjával ellentétben a köztársasági formák gondos megtartásával kezdett uralkodni. Egy nagy gesztussal az egész államhatalmat visszaadta a szenátus kezébe. Erre Princeps-nek nevezték ki (Kr. e. 27-ben), és ezzel érvényes úton az ô kezébe került a teljes államhatalom. A szenátus tisztelte meg az Augustus névvel, s azóta a történelem így nevezi ôt. Egy lényegtelennek látszó mozzanat meggyôzhet arról, hogy milyen pontossággal és műgonddal dolgozott Lukács evangéliumának összeállításakor: az evangélista görögül írt művében a ,,Kaiszar Augousztosz'' nevet említi. Mi a fordításokból annyira hozzászoktunk az ,,Augustus császár'' névhez, hogy nem is sejtjük a Lukács által használt név pontosságát. A történelem fordulópontján ugyanis a ,,Kaiszar -- császár'' név nem volt egyéb, mint görög fordítása a latin ,,Caesar'' névnek; ez pedig nem volt más, mint a Julius nemzetség egyik ágának a neve. Csak a ,,Julius'' uralkodóház kihalása után lett a Caesar névbôl a mindenkori római császár címe. A Lk 2,1- ben használt név tehát megfelel a hivatalos szóhasználatnak, amint ez minden Augustus-pénzen ellenôrizhetô (l. a 11. és a 147. képet). Ha valaki még mindig kételkednék, Lukács erre is tartogat egy érvet: Caesar Augustus utódát már fordított szórenddel, Tiberius Caesar-nak nevezi (3,1), mert a készen kapott születés-elbeszélésben így találta (l. a 235. képet). Mindenesetre egy csendes fôhajtással tartozunk a ,,történész'' Lukácsnak. Marcus Antonius (Kr. e. 82-tôl 30-ig élt), a meggyilkolt Caesar végrendeleti végrehajtója volt a fiatal Octavianus ellenfele. Elôször Lepidusszal megalkották az úgynevezett második triumvirátust (azaz három férfibôl álló testületet), s hogy ezt a szövetséget még jobban megerôsítse, Antonius feleségül vette Octavianus nôvérét, Octaviát. Antonius nagyon tehetséges ember volt, de szenvedélyeinek áldozata lett. Feleségét elűzte magától, s egyre inkább az egyiptomi királynô, Kleopátra hálójába került. A szenátus hadat üzent Kleopátrának, és a híres tengeri ütközetben, Actium mellett, Kr. e. 31-ben legyôzték Antoniust. Mikor hazug módon azt a hírt hozták neki, hogy Kleopátra meghalt, Antonius a kardjába dôlt. Augustus számára ezzel a gyôzelemmel megkezdôdött az ellenfél nélküli egyeduralom. A Római Birodalomnak gondosan kiépített és jól szervezett államgépezete volt, amely nagyon zavaros idôkben is együtt tudta tartani az állam szerkezetét. Amikor Lukács ,,apographé''-t mond, akkor azt az adminisztratív eljárást nevezi meg, amelyet Tacitus és Suetonius római történetírók a ,,census'' szakkifejezéssel jelölnek. Általában népszámlálást szoktunk rajta érteni, így azonban ennek az intézkedésnek sajátos jellegét elhomályosítjuk. A rendelkezésünkre álló források szerint a római census, amelyet a provinciákban végeztek, két eljárást foglalt magában: 1. az ,,összeírást'', azaz az adózók hivatalos jegyzékébe való felvételt a föld- és háztulajdonnal együtt (ez az ,,apographé''); 2. a ,,vagyonbecslést'', azaz a vagyoni helyzet felmérését és az adó meghatározását (ez az ,,apotimeszisz''). 2. kép. C. Julius Caesar Octavianus Augustus (Kr. e. 31--Kr. u. 14) 3. kép. Marcus Antonius és Kleopátra Ez a két adminisztratív eljárás idôben egybeesett, de az összeírás volt az elsô lépés. Az evangélista a censusnak errôl az elsô szakaszáról beszél, amikor azt mondja, hogy ,,mindenki elment a maga városába, hogy összeírják'' (2,3). Miután jegyzékbe vették az adózó személyt, kezdôdött az adóbecslés hosszadalmas folyamata, amely akár több évig is elhúzódhatott. Augustus élete végén a római Vesta-szüzeknél négy emléket hagyott hátra. Ezek közül az egyik tartalmazza Augustus tetteit, a ,,Gesta Augusti''-t. Azokból a bronztáblákból, amelyekre a császár felvésette nevezetes tetteit, egy sem maradt ránk. De ennek a dokumentumnak nagy része görög-latin felirat formájában megmaradt az ancyrai Roma -- Augustus templomban, amelyet a mai Ankara városában fedeztek fel (l. a 4. képet). Ez a híressé vált ,,Monumentum Ancyranum''. Ebbôl értesülünk magától Augustustól arról, hogy uralkodása alatt három alkalommal rendelte el a censust, mégpedig Kr. e. 28-ban, Kr. e. 8-ban és Kr. u. 14-ben.[9] De ez a népszámlálás csak a római polgárokat érintette. Akkor hát hogy állunk a provinciák és a Birodalomhoz csatolt államok dolgával? Mindenekelôtt kétségtelen, hogy Augustus a Kr. e. 8-ban tartott censust már nem a régi köztársasági formában ismételte meg, hanem bevezetett egy új, a birodalom összes polgárára vonatkozó számlálást, amelyet az egész birodalom területére kiterjesztett. Továbbá Kr. e. 10-tôl fogva bizonyítható, hogy a birodalmi népszámlálás a provinciák sajátságainak tiszteletbentartásával, a nem római polgárokra vonatkozóan is -- mint a provinciális census --, új rendet nyert. Ilyen provinciális népszámlálásról, amelyet általában 14 évenként tartottak, részletes anyagunk van Lusitania (a mai Portugália), Hispánia, Gallia, Egyiptom és Szíria területérôl. Augustus olyan nagy energiával fogott a birodalom polgárainak megadóztatásához, hogy rendkívül feltűnô volna, ha figyelmen kívül hagyja a provinciákat, amelyek pedig a legfontosabb anyagi forrásai voltak. Egy Tacitusnál található rövid feljegyzés mutatja, milyen gonddal foglalkozott Augustus ezzel az üggyel. Amikor Tiberius átvette az uralkodást, a szenátus elsô gyűlésén felolvastatott egy emlékiratot, amelyet maga Augustus készített, s amely ezt a címet viselte: ,,Breviarium totius imperii'': ,,Az állami javak voltak benne összefoglalva; hogy hány polgár és szövetséges van fegyverben, hány hajóhad, királyság, tartomány; egyenes vagy közvetett adók, rendszeres kiadások és juttatások. Mindezt végig a saját kezével írta le Augustus...'' (Annales I. 11). A ,,szövetséges'' megjelölés a polgárok mellett finom körülírás a meghódított országok lakóiról. De mutatja, hogy a császár népszámlálási rendelete az egész birodalom térületére kiterjedt. ,,Heródes király'' is csak ,,rex socius'', szövetséges király volt. Egy ilyen jegyzéket, amit Augustus említ, csak akkor lehet elkészíteni, ha az egész birodalomban pontos népszámlálást, összeírást vagy vagyonfelmérést végeznek. Hogy az ilyen rendeleteket Augustus császár személyes kezdeményezésének kell tulajdonítanunk, ahhoz az ókori történetírók adnak néhány támpontot. Így Kr. e. 13-ban Dio Cassius így tudósít: ,,Augustus egyeseket ide, másokat oda küldött, hogy felírják egyes személyek és városok vagyoni helyzetét'' (Dio 56, 28). 4. kép. A ,,Monumentum Ancyranum'' Galácia tartomány fôvárosából, Ancyrából, a Roma--Augustus-templomból A Kr. e. 11. évrôl ugyanô megjegyzi: ,,Augustus adónyilatkozatot (apographét) tett egész vagyonáról, mintha magánszemély volna'' (Dio 54, 35). Ha valaki Lukácstól megtagadja a történeti hitelességet, annak Dio Cassius kijelentéseit is semmibe kell vennie. Ha pedig Augustus, aki nem hellén értelemben vett király volt, hanem a birodalom elsô polgára, adóbevallást tett, ez csak azért történhetett, mert abban az évben az egész birodalmat felmérték. Néhány közismert tény ezt bizonyítja is. Az adók felemelése volt az oka annak a felkelésnek, amely Galliában Kr. e. 12-ben robbant ki. Kr. e. 11-ben Dalmácia lakói lázadtak fel az adók emelése miatt. Néhány kutató azt állítja, hogy Egyiptomban a Kr. e. 10--9. évben nyilvánvalóan volt census. A cyrenei dekrétumból, amely Kr. e. a 7--6. évbôl való, tudjuk, hogy mennyi adót kellett a szenátusi provinciának beszolgáltatnia. A helyzetfelmérésnek (apographénak) nyilván az elôzô években kellett történnie. Végül az ancyrai Monumentum kifejezetten tudósít egy birodalmi népszámlálásról, amely Kr. e. 8-ban volt. Arra azonban figyelemmel kell lennünk, hogy saját modern elképzeléseinket, amely szerint a népszámlálás egy meghatározott napon kezdôdik az egész ország területén, és bizonyos idô múlva meghatározott napon befejezôdik, az ókori világba nem vetíthetjük vissza! Az adott körülményeknek megfelelôen az egyes provinciákban más és más idôpontokban kezdték az adóbevallást, és a fellobbanó ellenállás miatt gyakran csak évek múlva lehetett befejezettnek tekinteni. Ha tehát Lukács azt írja, hogy Augustus elrendelte, hogy írják össze az egész földkerekséget, akkor vannak tanúk, akik állítását bizonyítják. Ezzel pedig Strauss egyik tételét, amely szerint Augustus uralkodása alatt semmiféle népszámlálás nem volt, megcáfoltnak tekinthetjük. De hogyan állunk Strauss többi ellenvetésével? Egy egyiptomi papirusz (P. Lond. III, 904), Kr. u. 104-bôl megôrizte a római prefektusnak, C. Vibius Maximusnak rendeletét egy ilyen provinciális censusról (l. az 5. képet). A helyreállított szöveg így hangzik: Gaius Vibius Maximus, Egyiptom helytartója mondja: Mivel elérkezett a vagyonösszeírás ideje, mindazoknak, akik bármi oknál fogva állandó lakhelyüktôl távol tartózkodnak, vissza kell térniük saját lakóhelyükre, hogy a vagyonbevallást meg tudják tenni, és a kezelésükben levô földet megműveljék.[11] Már azok, akik a papirusz kiadását gondozták, felhívták a figyelmet arra, hogy ez a rendelet újabb fényt vet a Lukács által írt evangéliumra. Lukács ugyanis az adóbevallás megtételére ugyanazt a kifejezést használja, mint ez a papirusz: mindketten ,,apographé''-t mondanak. Lukács egy ugyanilyen felhívásról tudósít, mely szerint mindenkinek vissza kellett térnie hazájába, amint ezen az egyiptomi rendeleten is olvasható. Bizonyított tény, hogy ezt a római censust, amelynek elsôdleges, ha nem is kizárólagos célja az adózás rendezése volt, Augustus vezette be az egyiptomi provinciában, mégpedig valószínűleg Kr. e. 10--9-ben és Kr. u. 5--6-ban.[12] E föltételezés mellett szól az is, hogy az Egyiptomban újdonságként bevezetésre került fej-adó, amely nyilvánvalóan összefüggésben áll az összeírással Augustus idejében már Kr. e. 19--18-ban bizonyítható. További összeírásokról tudósítanak más papiruszok is. Kr. u. 19--20-ban (P. Oxy. II. 254); 33--34-ben és 47-- 48-ban (P. Oxy. II. 255); 61--62-ben, 75--76-ban, 89--90-ben és így tovább egészen 258-ig. 5. kép. A C. Vibius Maximus egyiptomi helytartó rendeletét ôrzô, Kr. u. 104-bôl származó papirusz (P. Lond. III, 904) A felsorolt népszámlálási évek világosan mutatják a 14 esztendôs ismétléseket. Ez abból adódott, hogy az adóköteles kor a 14. év volt. Az egyiptomi-római minta szerint zajlott le a census a szíriai tartományban is, amint errôl Ulpianus a Digestákban tudósít: az adókötelezettség a férfiakat a 14., a nôket a 12. évüktôl terhelte, és mindkét nem 65 éves korig volt adóköteles (Dig. L, 15, 3 pr.). Nagyon érdekesek a római census lebonyolításának részletei. Egy megtalált bejelentôlapról (P. Oxy. II. 255), amely a Kr. u. 47--48-as évekbôl való, tudjuk, hogy minden háztulajdonosnak listát kellett benyújtania a hatóságokhoz azokról, akik a házában éltek. Az összeíráshoz tartozott még az Ulpianus által idézett rendelkezés: ,,Ha valakinek a földbirtoka másik község területén fekszik, nyilatkozatát annál a községnél kell benyújtania, amelyiknek a területén a földbirtok van. A birtokadót ugyanis annál a hatóságnál kell befizetni, amelynek fennhatósága alá tartozik a terület, ahol a földbirtok fekszik''. Ezenkívül tudjuk azt is, hogy a férjezett asszonyoknak ugyancsak meg kellett jelenniük a cenzor elôtt. Mert az volt az elôírás, amint ezt a P. Lond. II. 261. bizonyítja, hogy nemcsak írásos nyilatkozatot kellett az ottani hatóságnál benyújtani, hanem az egész háznépnek személyesen is meg kellett jelennie az összeírást végzô hatóság elôtt, hogy a személyi állományt pontosan fel tudják mérni.[13] Gyôzôdjünk csak meg saját magunk egy egyszerű egyiptomi család gondjairól, mert egy régi egyiptomi papiruszon megmaradt a következô levél: ,,Pathermuthisz a nôvérének, Dionysziának. Úrnômnek és nôvéremnek, Dionysziának sok örömet kíván Pathermuthisz. Mivel üzentél nekem, ti. az adóbevallásról, s hogy tegyem meg helyettetek a nyilatkozatot; mivel én most nem tudok elmenni, nézz utána, hogy te megteheted-e helyettünk a nyilatkozatot. De el ne felejtsd és nyilatkozz a nevünkben, az enyémben és Patasz nevében. Ha azonban megtudod, hogy helyettünk nem teheted meg, írj nekem, és akkor elmegyek. Tudakozódj afelôl, beszedik-e a fej-adót? Ha igen, akkor fizesd be, és majd elküldöm neked a pénzt. De ha befizeted az adót, kérj róla nyugtát. Meg ne feledkezz róla, és írj nekem az adóbevallás ügyében, el tudtad-e intézni, avagy sem, és akkor elmegyek és megteszem a magam bevallását. Hosszú esztendôkre jó egészségetkívánok neked!''[14] Az állandó lakhely szerinti jelentkezési kötelezettséget, amely Egyiptomban az egész lakosságra vonatkozott, érvényesnek tekinthetjük minden olyan más területre is, amely alá volt vetve a római népszámlálásnak, hiszen a császári rendelet az összeírással mindenütt ugyanazt a célt akarta elérni. Ezekkel a korábbi tanúságokkal megcáfoltuk Strauss negyedik és ötödik tételét, amelyeket az evangéliummal szemben kritikaként állított. Amit Lukács mond, az pontosan megfelel a római rendelkezéseknek. Józsefnek meg kellett jelennie származási helyén, Betlehemben, hogy adóbevallást tegyen, mivel ott volt a birtoka, amint ezt az egyháztörténész Euszébiosznak (+ 339) Jézus Domitianus császár (81-96) idejében élt rokonságára vonatkozó megjegyzésébôl tudjuk (Hist. Eccl. III, 20). Máriának pedig el kellett kísérnie Józsefet, mert ez volt a római elôírás. A keresztény író, Lactantius, nagyon realista leírást ad a római vagyonbecslésrôl és népszámlálásról Szíriában: ,,A népszámlálók mindenütt megjelentek, és mindenhova nyugtalanságot vittek magukkal. A szántóföldeknek minden rögét felmérték; minden szôlôtôkét és gyümölcsfát megszámoltak, minden állatot, akármilyen fajta volt, darabonként vettek számba; az embereket egyenként számlálták meg. Az autonóm városokba összeterelték a városi és vidéki lakosságot, és az összes tereket ellepték a családostól felvonuló emberek. Mindenki magával hozta gyermekeit és a rabszolgáit. Mindenfelôl azok kiáltozásait lehetett hallani, akiket kínozva és botozással vallattak. A gyermekeket kijátszották az apák ellen, és a leghűségesebb rabszolgákat is rávették, hogy uruk kárára valljanak, az asszonyokat pedig férjük elleni vallomásokra kényszerítették. Mindezek után magát az adóbevalló embert addig kínozták, amíg saját maga ellen tett nyilatkozatot, s a fájdalomtól legyôzve olyan adóköteles vagyonokat is bevallott, amik soha nem léteztek. Semmi tekintettel nem voltak az életkorra vagy a betegekre. A betegeket és nyomorékokat is odahurcolták. Az életkort csak becsléssel állapították meg, és a kicsinyeket idôsebbekként, az öregeket meg fiatalabbként vették listába. Mindent jajgatás és fájdalomkiáltás töltött be'' (De mortibus persecutorum 23, 1 sk.). Ez az értesítés kb. Kr. u. 300-ból való, de azok a véres események, amelyekrôl az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk, arról tanúskodnak, hogy Palesztinában az elsô népszámlálás sem volt népünnepély (5,37). Összefoglalóan elmondhatjuk: mindaz, amit Lukács elmond, összhangban áll azokkal az adatokkal, amelyeket a római népszámlálásokról máshonnan tudunk. Ezért Lukács anyaga mint történeti tanúság teljes hitelt érdemel. Továbbá nyugodtan elfogadhatjuk, hogy Lukács megbízható forrásokból merítette, amit mond. Még kisebb lesz a tévedés valószínűsége, ha a Lukács által megadott történeti adatok Josephus Flaviusszal, a korabeli zsidó történetíróval szemben is igaznak bizonyulnak. ======================================================================== Josephus Flavius David Friedrich Strauss említett művében kétségbevonja az evangélista történeti hitelességét arra nézve is, hogy Heródes király uralkodásának idejében (Kr. e. 37--4) Quirinius Júdeában népszámlálást hajtott volna végre. Állításához a zsidó történetíró, Josephus Flavius a forrás, aki így mutatkozik be olvasóinak: ,,Én, Josephus, Matatias fia, Jeruzsálembôl való zsidó pap''. Két műve: ,,A zsidó háború'' és ,,A zsidók története'' a legfontosabb, sôt, néha kizárólagos forrás a Krisztus születése elôtti és utáni század zsidó történelméhez. A történetíró Josephus Jeruzsálemben született Caligula császár uralkodásának elsô esztendejében (Kr. u. 37-38). Anyai ágon olyan közeli rokonságban állt a Hasmoneus dinasztiával, hogy családját a város legelôkelôbbjei közé sorolhatták. A papi család ifjú sarja, akinek rendkívüli képességeire már gyermekkorában felfigyeltek tanítói, gondos nevelést kapott a rabbiktól. 16 éves korában a farizeus, szadduceus és esszénus írástudók hallgatója volt. Végül szakított a hagyományos képzési és nevelési formákkal, és három évre elvonult a pusztába. Miután visszatért, a farizeusokhoz csatlakozott. 26 évesen utazott elôször Rómába, hogy egy pap barátját kiszabadítsa, akit a helytartó, Festus tartóztatott le. Sikerült megnyernie Neró feleségének, Poppeának kegyeit, és a kiszabadított pappal együtt boldogan tért vissza hazájába. De visszatérése után hamarosan kitört a rómaiak elleni háború (66- ban). Önéletrajzában hangsúlyozza, hogy ô maga ellenezte ezt a háborút. A valóság ezzel szemben az, hogy Josephus csatlakozott a felkelôkhöz, amikor az elsô sikerek után a gyôzelem valószínűnek látszott. A jeruzsálemi vezetôség a galileai parancsnokság fontos feladatával bízta meg. Az az állítása, hogy csak a látszat kedvéért csatlakozott a felkelôkhöz, nem meggyôzô. Vespasianus hadvezér irányítása alatt a rómaiak hamarosan felvonultak Palesztinában, és ez nagyon nehéz helyzetet teremtett a zsidók számára. A jotapatai erôdítmény bevétele után (l. a 240. oldalt) Josephus római fogságba került. Amikor Vespasianus elé vezették, megjósolta jövendô császárságát. Ez biztos történeti tény (l. Zsh. III, 8, 9; Sueton. Ves. 5. o.; Dio Cassius 66, 1). Josephusnak szerencséje volt ezzel az ügyes lépéssel, mert két évvel késôbb a szíriai légiók tényleg császárnak kiáltották ki Vespasianust, és az új császár kegyesen visszaadta szabadságát ,,Isten szava szolgájának'' (Zsh. IV, 10, 7). Ettôl fogva Josephus szoros kapcsolatban maradt a flaviusi császári házzal, olyannyira, hogy felvette a Flavius nevet is. Elkísérte Egyiptomba Vespasianust, majd a császár fiának, Titusnak kíséretében tért vissza Palesztinába. Szemtanúként élte át Jeruzsálem elpusztítását. Valószínű, hogy szülei és elsô felesége is az ostromlott városban lelték halálukat. Még amikor Galileában fogságba esett, Vespasianus parancsára feleségül vett egy fogoly zsidó nôt, de hamarosan elhagyta. Alexandriában harmadszor is megnôsült, és három gyermeke született, de ezt az asszonyt is elbocsátotta. Végül egy negyedik asszonynál, egy krétai származású zsidó nônél talált nyugalmat. A háború befejeztével Titusszal együtt Rómába ment, és ott római polgárjogot szerzett. Mint jól megfizetett udvari történetíró Vespasianus egykori palotájában lakott haláláig. Valószínűleg 100 után halt meg. Újszövetségi kortörténetet Josephus két munkájának figyelmen kívül hagyásával nem lehet írni. De mégis ellenkeznék a történetírás módszerével, ha Josephus minden állítását felülvizsgálat nélkül igaznak fogadnánk el. Mit tudunk Josephustól a népszámlálásról? A Zsidó háborúban hosszasan elemzi azokat a politikai okokat, melyek végül a rómaiakkal való háborúhoz vezettek. De ezeknek az éveknek a leírásakor, amikor Heródes uralkodott, s amikor az összeírás szóba jöhetett volna, sem a censusról, sem Quiriniusról nem tesz említést. Jóval késôbb, amikor a királyi vár ostromát ecseteli, akkor emlékezik meg mellesleg egy Manaém-rôl ,,Júdás fiáról, akit Galileainak neveztek (vö. ApCsel 5,37), aki Quirinius idejében azért gyalázta a zsidókat, mert nemcsak Istennek, hanem a rómaiaknak is szolgálni akartak'' (Zsh. II, 17, 8). De a történész Josephus Quiriniusnak sem a rangját nem mondja, sem pontosabb idôt nem határoz meg. Nagyon fontos, hogy ezt emlékezetünkben tartsuk. Jeruzsálem eleste után (Kr. u. 70) Josephus leírja Heródes maszadai erôdítményének bevételét. Maszada a Holt-tenger nyugati partján feküdt (l. a 43. képet). Ekkor ismét megemlékezik a ,,hírhedt'' Júdásnak nevezett ivadékról, akit ,,mint fentebb említettem (II. 8, 1), abban az idôben, amikor Quiriniust adóbecslô hivatalnokként (timetesz) Júdeába küldték, sokakat rábeszélt a zsidók közül, hogy ne hagyják megtörténni a népszámlálást'' (Zsh. VII, 8, 1). E két helyen kívül a Zsidó háborúban Quirinius neve sehol nem fordul elô. A késôbbi kronológiai vizsgálódások számára fontos az az adat, hogy Josephus a Júdás-féle felkelést a Quirinius-féle népszámlálással hozza kapcsolatba. A Zsidók történetében viszont bôségesen beszél a Quirinius-féle népszámlálásról. Mikor elbeszélte Heródes fiának, Archelausznak letételét (Kr. u. 6), ezzel zárja leírását: ,,Egyébként Archelausz országát bekebelezték Szíria tartományába, és ekkor a császár (Augustus) Quiriniust, a volt konzult küldte, hogy vegye számba Szíria anyagi helyzetét és árusítsa ki Archelausz vagyonát'' (Zst. XVII, 13, 5). A XVIII. könyvben így folytatja: ,,Quirinius tehát, egy a római szenátorok közül, aki már minden közhivatalt viselt, és méltósága révén nagy befolyása volt, a császár parancsára néhány kísérôjével Szíriába jött, részben hogy bírói úton igazságot szolgáltasson, részben pedig hogy a vagyoni összeírást (apotimeszisz) elvégezze. Ugyancsak vele küldték a lovagok rendjébe tartozó Coponiust, hogy átvegye Júdea legfelsô vezetését. Hamarosan Quirinius is elment Júdeába, mert ez Szíriával volt kapcsolatos, hogy mint Szíriában, itt is végrehajtsa a vagyoni felmérést (apotimeszisz), és eladja Archelausz javait. A zsidók eleinte hallani sem akartak az összeírásról (apographé), de aztán a Heródes-párti fôpap, Joaszár rábeszélésére, aki Boéthosz fia volt felhagytak az ellenállással, és nyugodtan engedték vagyonuk összeírását és megbecsülését (apotimeszisz). A gaulanita Júdás ellenben (vö. ApCsel 5,37), aki gamalai születésű volt, a farizeus Szádokkal együtt fellázította a népet azzal a hírveréssel, hogy az összeírás tulajdonképpen nem egyéb, mint nyílt leigázás, és az egész népet arra buzdították, hogy védjék meg szabadságukat... Ezt a beszédet nagy tetszéssel fogadták az emberek, úgyhogy a vakmerô vállalkozás hamarosan igen nagy méreteket öltött. Nincs az a szenvedés, amelyben e két ember lázító tevékenysége következtében ne lett volna népünknek része... Így került sor a nyílt felkelésre és vérontásra'' (Zst. XVIII, 1,1). Josephus a következô fejezetben mondja meg pontosan, hogy mikor volt a népszámlálás: ,,Amikor Quirinius elkobozta Archelausz vagyonát, és végrehajtotta a népszámlálást, amely Caesarnak Antonius felett Actiumnál aratott gyôzelme után 37 esztendôvel késôbb volt, megfosztotta fôpapi hivatalától Joaszárt, aki vitában állt a néppel, és a helyébe Szet fiát, Ananuszt állította. Heródes és Fülöp azonban megkapták fejedelemségük egész vagyonát. Akkor Heródes megerôsítette Szefforiszt, Galilea ékességét, és Caesarnak szentelte a várost. Ugyancsak fallal erôsítette meg Betaramfta-t, amely idôközben várossá fejlôdött, és az erôdítményt a császár feleségének tiszteletére Júliásznak nevezte el. Fülöp a Jordán forrásánál fekvô Paneasz várost építette ki, és a Fülöp Cézáreája nevet adta neki. A Genezáreti-tó partján fekvô Betszaida helységet városi rangra emelte, és a császár leányáról ugyancsak Júliásznak nevezte el (Zst. XVIII, 2, 1).'' Szükségesnek és fontosnak láttuk, hogy ilyen hosszan idézzünk ettôl a zsidó történésztôl. ,,A népszámlálásra vonatkozó tárgyilagos ítélet számára nincs veszedelmesebb, mint vakon megbízni Josephusban, és kritikátlanul hivatkozni azokra az adatokra, melyeket ô Quiriniusról mond'' -- írta már 50 évvel ezelôtt Theodor Zahn Lukács- kommentárjában. Az 1960-ban megjelent ,,Lexikon für Theologie und Kirche'' megerôsíti ezt az ítéletet: ,,Josephus Flavius nélkül lehetetlen újszövetségi kortörténetet írni. Csak óvatosnak kell lennünk történeti adatainak értékelésekor, és állandóan számolni kell emberi és írói megbízhatatlanságával.''[15] Lukács szerint a népszámlálás még Heródes király évei alatt történt, tehát Kr. e. 4 elôtt. Az evangélista hangsúlyozottan mondja: ,,Ez az elsô összeírás Quirinius, Szíria helytartója alatt történt'' (2,2). Josephus azonban egy másik népszámlálásra gondol: ,,37 évvel az Antonius felett Actiumnál aratott gyôzelem után''. Ez a mi idôszámításunk szerint Kr. u. 6-ban volt. Ekkor azonban Heródes király már egy évtizede sírban feküdt. Mármost a zsidó történetíró hallgatása a Lukács által említett elsô népszámlálásról, amely Heródes napjaiban történt, döntô bizonyíték lenne az evangélista megbízhatósága ellen? Egyáltalán nem! Hiszen Josephus más tényekrôl is hallgat. Pl. a Zsidó háborúban egy szóval sem említi azt a zsidók számára megalázó, gyalázatos követelményt, amellyel Kr. e. 7-ben a rómaiak megkívánták tôlük, hogy hűségesküt tegyenek a császárra. A Zsidók történetében sem beszélt errôl részletesen, csupán akkor említi meg amikor a farizeusokról ad jellemzést (Zst. XVII, 2, 4). Bármennyire fontosak számunkra a zsidó történetíró munkái, az evangélistával szemben Josephus nem léphet fel koronatanúként. Épp ellenkezôleg! A Quirinius személyére és hivatalára vonatkozó adatai kritikát követelnek. Ezt a magasrangú hivatalnokot Josephus sehol nem nevezi az egyébként általánosan használt címmel Szíria helytartójának. Annak tudatos hangsúlyozása Lukácsnál, hogy az elsô népszámlálásról volt szó, részünkrôl bizalmat érdemel, és feljogosít arra a végkövetkeztetésre, hogy Quirinius fennhatósága alatt két népszámlálás volt. Az egyik akkor, amikor Josephus mondja: Kr. u. 6-ban. Hogy mikor volt a másik, az elsô? Elégedjünk meg annak megállapításával, hogy Augustus ,,azokban a napokban'' (s ez a Kr. e. 8. év környéke) komoly erôfeszítéseket tett annak érdekében, hogy az egész birodalmat -- Egyiptomtól Galliáig, Hispániától Szíriáig -- adófizetésre kényszerítse. Ez olyan nyilvánvaló tény, hogy még ha nincs is a kezünkben a császári rendelet (,,dogma'') írott formában, Lukács csak egy a sok tanú közül, akik mind a birodalom adózásának rendezésérôl beszélnek. Az is kétségtelen tény, hogy a római adózás rendszerében a provinciákban 14 évenként voltak az összeírások. Mármost ha a Kr. u. 6- ban történt összeírástól visszaszámolunk 14 évet, a Kr. e. 8. esztendôhöz érkezünk. Ekkor Nagy Heródes még életben van, és Quirinius császári legátusként jár Keleten. Annak pedig még további, erôs bizonyítékai vannak, hogy Júdeában ebben az idôben tartották a Lukács által említett elsô népszámlálást. A keresztény apologéta, Tertullianus (Kr. u. 160--220), megemlíti Marcion ellen szóló írásában: ,,Bizonyos, hogy Augustus uralkodása alatt Júdeában Sentius Saturninus népszámlálást hajtott végre'' (Adv. Marcion IV. 19). Tertullianus ugyanolyan jól tudta, mint mi, hogy Lukács a népszámlálást Quirinius fennhatósága alatt említi. Akkor hát hogyan juthatott Tertullianusnak eszébe, hogy Saturninusnak hívja a kormányzót, és egyáltalán honnan vette ezt a nevet? Tertullianus válaszát csak akkor érthetjük meg, ha a Marcionnal folytatott vita összefüggésében nézzük. Marcion szerint (+ 160 körül), aki a 2. század legnevezetesebb tévtanítója, Jézus felnôttként jelent meg a világban, de csak látszat-testtel rendelkezett. Ezért a gyermekségtörténeti elbeszélések Marcionnak merô mítoszok voltak. Láthatjuk, mennyire modern volt Marcion, ez a Szinopébôl való gazdag hajótulajdonos és (Jeromos szerint) laikus teológus. Marcion éleseszű teológiai spekulációira Tertullianus nem hasonló reflexiókkal válaszolt, hanem kézzelfogható bizonyítékokkal. Tertullianus hivatását tekintve jogász volt, és Rómát, a birodalom fôvárosát, személyes tapasztalatokból ismerte. Egyik Rómában kelt írásából világosan látszik, hogy nagyon jól ismeri a VIII. és IX. kerület épületeit, amelyekben az állami levéltár is volt. Az Egyiptomban talált papiruszokról (P. Lond. II. 260 és 261) látszik, hogy az adóbeadványokat a hivatalnokok átdolgozták: kivonatokat készítettek, amelyeket a magasabb hivatalok tovább vezettek. Az akták a római levéltárban az érdeklôdôk számára rendelkezésre álltak. Így tehette meg Tertullianus is, hogy ellenfelének, Marcionnak kétségeire válaszolva, a római levéltárra hivatkozzék, pl. ,,az Augustus-féle népszámlálásra vonatkozóan, amelyet az Úr születésének leghűségesebb tanújaként ôriz a római levéltár'' (l. Adv. Marcion IV. 17). Tertullianus nem kockáztathatta meg, hogy oly veszedelmes ellenfelével szemben könnyen visszautasítható érvvel lépjen fel. Nem marad más hátra, mint annak belátása, hogy a jogász Tertullianus személyesen kereste fel a római levéltárat, amelyre hivatkozik; átlapozta a népszámlálási jegyzôkönyveket, és megtalálta a szíriai helytartó nevét, Saturninust. Csak ez ad magyarázatot arra a biztonságra, amelyrôl mondata elején beszél, jóllehet tudja, hogy állításával eltér attól, amit Lukács mond. Csakhogy ez a név önmagában nem érv az evangélista ellen. Ellenkezôleg, megerôsítheti anyagának hitelességét. Ugyanis Saturninus volt Szíria helytartója a Kr. e. 8-6. években. Quirinius viszont a Krisztus elôtti és utáni kétszer tíz évnek a leghíresebb római tisztviselôje Közel-Keleten. Semmi nem szól az ellen, hogy az elsô összeírást (az apographét) Quirinius vezette (ez volt a személyi összeírás!), a vagyon-becslést (az apotimesziszt) pedig Saturninus hajthatta végre. Tertullianus tehát azt a nevet közli, amelyet a római jegyzékekben talált. Lukács pedig annak nevét, akirôl a saját írásos forrása beszélt. ======================================================================== Quirinius emlékezete megmaradt Quirinius, akit a latin Vulgáta fordítás ,,Cyrinus''-nak mond, nem ismeretlen a világtörténelemben. Annak ellenére, hogy életérôl nagyon hézagos ismereteink vannak, egyetlen olyan római szenátor sincs, akirôl annyit írtak volna az utóbbi évszázadban, mint az evangélista szíriai helytartójáról. Az antik források szűkszavúak és feladnak néhány talányos kérdést. Tacitus, a római történetíró közöl egy rövid kivonatot abból az üzenetbôl, amelyet Tiberius császár a szenátushoz intézett, amikor Quirinius meghalt. Tiberius ,,azt kérte a szenátustól, hogy az elhunyt Sulpicius Quiriniust állami temetéssel tiszteljék meg. Ennek a Quiriniusnak, aki Lanuvium községbôl származott, semmi köze nem volt a Sulpiciusok régi és patríciusi nemzetségéhez, de fáradhatatlan katona lévén, serény szolgálataival az isteni Augustus alatt konzulságot, majd miután elfoglalta Kilikián túl a homonadensisek erôsségeit, gyôzelmi jelvényeket kapott. Mikor irányítóként az Armeniában parancsnokló Gaius Caesar mellé rendelték, a Rhodos szigetén tartózkodó Tiberiust is tisztelettel vette körül. Tiberius most tárta fel ezt a szenátus elôtt, megdicsérte iránta való szolgálatait... De mások elôtt korántsem volt ilyen jó emléke Quiriniusnak, mivel, mint említettem, Lepidát bajba keverte, öregségét pedig fösvényen és túl befolyásosan élte le'' (Annales III. 48). A kritikus olvasó azonnal megállapíthatja, hogy, Tacitus egy szóval sem említi Quiriniusnak szíriai helytartóságát, ami pedig számunkra a legfontosabb lenne. Olyan tény ez, amely óvatosságra int a történeti források kezelésében, mert más forrásokból kétségtelenül tudhatjuk -- ha a Lukács-féle adatoktól el is tekintünk --, hogy Quiriniusnak volt szíriai megbízatása. Az élete késôbbi szakaszában betöltött állásai szempontjából nem jelentéktelen egész életének alakulása. Tacitus szerint ,,aljas-sötét házból'' való (Annales III. 23), Lanuvium vidékérôl. Szegény származása ellenére a provincia fiának sikerült a legmagasabb állami hivatalok elnyerése. Olyan magas állásokba jutott, amelyek a büszke és tekintélyes patríciusokkal tették egyenrangúvá. 6. kép. A Születés-templom homlokzata elôtti tér 7. kép. Az ,,Ara pacis'', a ,,Béke oltára'' déli oldalán levô fríz részlete A Kr. e. 12. évben abban a rendkívüli megtiszteltetésben részesült, hogy konzullá választották, pedig éppen az elôzô években ezt a hivatalt a legrangosabb személyiségek számára tartották fenn. Elsô konzultársa, M. Valerius Messala Barbatus is -- Quirinius a nevének meghosszabbítását valószínű adoptálás útján nyerte -- Róma ôsi nemességéhez tartozott. Quirinius katonai sikereinek köszönhette lassú, de biztos emelkedését a ranglétrán. Valószínű, hogy praetori prokonzulként ô vezette Kr. e. 21/20-ban Krétából és Kyrenébôl a garamantok és marmaridák elleni harcot Afrika északi partvidékén. Augustus tudta, hogy ezt a rendkívüli teljesítményt valamivel viszonoznia kell. Néhány történész úgy véli, hogy Augustus bízta meg Quiriniust a konzulsággal, hogy így készítse fel ôt további bizalmi allások betöltésére. A ,,cursus honorum'' a konzulság után megemlíti Quirinius gyôzelmét a homonádok ellen. Ezek egy félelmetes rabló törzs tagjai voltak, és a kisázsiai Taurus-hegység északi fennsíkján laktak. A császár parancsára a szenátus a hadvezért gyôzelmi jelvényekkel tisztelte meg. A homonádok elleni hadjárat viszont a szíriai Antiochiába visz minket, az evangélista Lukács szülôvárosába. Mikor és milyen minôségben vezette Quirinius a homonádok elleni hadjáratot? Kr. e. 25-ben Amyntasz, Galácia királya és a rómaiak hűséges szövetségese háborúba keveredett a hegylakó homonádokkal. Egy összecsapás alkalmával tôrbe csalták, és az egyik magasrangú asszony gyalázatosan agyonütötte. A rómaiak, akik a galata király örökébe léptek, kötelességüknek tartották, hogy szövetségesükért bosszút álljanak, de sok évbe tellett, amíg e kötelességüket teljesítették. Kr. e. 23-tól kezdve Marcus Vipsanius Agrippa, a császár veje, ,,orienti praepositus''-ként irányította a Kelet hivatali ügyeit. Sok egyéb feladata miatt ezt a hadjáratot ismételten elnapolta. Kr. e. 13- ban Agrippa hazatért Rómába, majd 12-ben meghalt. Tacitus szerint éppen a 12. esztendôben volt konzul Quirinius. Az a szolgálat viszont, amelyet Gaius Caesarnak, Agrippa fiának és Augustus unokájának tett, a Krisztus születése elôtti elsô és az azt követô három esztendôre esik. A homonádok elleni hadjárat szempontjából tehát a Kr. e. 12. és 1. közé esô idô jöhet számításba. Tudunk-e még olyan adatot, ami ezt a 11 esztendôt szűkebb körre határolja? W. Ramsay, a jelen és a közelmúlt idôk legjobb Kis-Ázsia-szakértôje, 1912-ben a piszidiai Antiochiában felfedezett két feliratot, amelyek Quiriniust a város polgármesterének, ,,duumvir''-jának nevezik. Ez a város Augustus uralkodása alatt, Kr. e. 25. táján lett római kolónia, és veteránokkal népesítették be. Pál apostol elsô missziós útján kereste föl a piszidiai Antiochiát, ,,és majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallgassa Isten szavát'' (ApCsel 13,14 sk). Quirinius ebben a tiszteletbôl neki adományozott hivatalban prefektusával, Caristianus Frontoval helyettesíttette magát, aki a város polgára volt. Ha nem is mondja el a felirat, hogy miért éppen Quirinius kapta ezt a tiszteletbeli polgármesteri címet, mégis kézenfekvô annak elfogadása, hogy a polgárok és a telepesek hálára kötelezettnek érezték magukat azzal szemben, aki legyôzte az ôket is háborgató homonádokat. Ramsay talált egy mérföldkövet a Via Sebaste mentén, a Taurus-hegységtôl északra. A mérföldkô ezeket az eseményeket a Kr. e. 6. évre keltezi, mert ezt az utat a rómaiak akkor építették ki, amikor a vidéket meghódították. Így annak a hadjáratnak az ideje, amelyet Quirinius a homonádok fészkei ellen vezetett, a Krisztus elôtti 11. és 7. közötti évekre szűkül össze. Milyen minôségben[16] vezette Quirinius ezt a hadjáratot? Tacitus nem említ sem címet, sem hivatalt, csupán Kilikia említése visz bennünket Szíria közelébe, amely Egyiptom mellett a birodalom legfontosabb provinciája volt. Szíria helytartójának Antiochiában, Lukács szülôvárosában volt a székhelye. Mivel a hadjárat számára csapatokként csak a Szíriában állomásozó légiók jöhettek számításba, magától értetôdik annak lehetôsége, hogy a hadvezér az akkori szíriai helytartó legyen. Th. Mommsen, aki a híres, Tivoliban talált csonka feliratot Quiriniusra értelmezi, ezt a valószínű azonosságot bizonyossá tette.[17] De ha nem is fogadja el valaki teljesen Mommsen érvelését, azt a véleményt, hogy a homonádok elleni hadjáratot a szíriai helytartó irányítása mellett folytatták, a legnagyobb valószínűséggel el lehet fogadni. Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor Quirinius az, akit Augustus ,,orienti praepositus'' (keleti fôparancsnok) ranggal a sereg élére állított. A megtalált feliratok kétségtelenné teszik Quirinius vezetô szerepét. Josephus Flavius is kénytelen elismerni ennek a rómainak kiemelkedô pozícióját: ,,Quirinius, az egyik római szenátor, már minden állami hivatalnak birtokosa volt, és tekintélye miatt igen nagy befolyással bírt'' (Zst. XVIII, 1, 1). Augustustól kapott, késôbbi megtisztelô megbízatása, hogy Gaius Caesar mellett hivatalos tanácsadó legyen Armeniában, alátámaszthatja ezt a feltételezést. Quirinius tehát akár mint helytartó, akár mint rendkívüli megbízott szerepelhetett Kr. e. 11. és 8. között Keleten. Ennek semmiféle tény nem mond ellent. A szíriai helytartók általunk ismert névsorában a Kr. e. 8. és 6. közötti éveket C. Sentius Saturninus, a 6. és 4. közötti éveket pedig P. Quinctilius Varus foglalja el.[18] A 3. és 2. közötti idôben nem tudjuk, hogy ki volt Szíria helytartója. Krisztus elôtt 1-ben küldte Augustus az ekkor nagykorúvá lett unokáját, Gaius Caesart mint ,,orienti praepositus''-t Szíriába rendkívüli teljhatalommal. Quiriniust adta a császári trón várományosa mellé személyes tanácsadóul, és ô elkísérte Gaiust Armeniába Kr. u. 3- ban a hadjáratára. Egy éremrôl tudjuk hogy Gaius korai halála után (Kr. u. 4.) a 4--5. években L. Volusius Saturninus lett Szíria helytartója. Profán történeti forrásaink ezeket a tárgyilagos adatokat szolgáltatják. Lukács még Nagy Heródes életében beszél Quiriniusról mint szíriai helytartóról. Heródes Kr. e. 4-ben halt meg. Megbízható-e ez az adat, és mikorra esik Quirinius helytartói hivatala? A Krisztus elôtti 8. és 4. közötti évek biztosan ki vannak zárva, mert akkor C. Sentius Saturninus és Varus foglalta el ezt a hivatalt. Ha Quirinius ezekben az években lett volna Szíriában, akkor vagy az ott lévô helytartó fölé rendelt szerepe lett volna, vagy mint Volumnius, a helytartó mellett töltött volna be különleges császári megbízatást (Zst. XVI, 9, 1; XVI, 10, 6).[19] Ha így volna, akkor Lukács átvette volna korának általános szóhasználatát, és ezt az adatát nem kellene komolyan vennünk. Csakhogy az antiochiai Lukácstól több pontosságot várhatunk el. 8. kép. Aemilius Palatinus sírköve A döntô kérdést, hogy M. Titius helytartóságát közvetlenül Saturninus elé kell-e tennünk, nem tudjuk megválaszolni, mert hivatalának idôtartamára nincs közvetlen adatunk. Josephus akkor említi M. Titius szíriai helytartóságát, amikor Heródes harmadszor és utoljára járt Rómában. Ez pedig Kr. e. a 12. évben volt. Ezért néhány modern kutató[20] M. Titius hivatali idejét a Kr. e. 13--12. évre teszi. Valószínű, hogy már Agrippa, miközben távol volt Szíriától, császári legátusként alkalmazta Titiust. Így a Kr. e. 11--9/8. évek maradnak szabadon Quirinius szíriai küldetése számára, az az idôszak, amelyet egy felirat és a Tertulliánustól idézett adat a legnagyobb valószínűséggel igazol. Aemilius Palatinus Secundus római hivatalnok Velencében megtalált sírköve (8. kép) ôrzi a következô, nagyon fontos mondatot: ,,P. Sulpicius Quirinius szíriai legátus parancsára Libanonban harcoltam az itureusok ellen.'' Josephusnál találunk egy rövid feljegyzést, amelyet kapcsolatba lehet hozni ezzel a világtörténelem szempontjából mellékesnek számító eseménnyel. Miközben Heródes Rómában volt (Kr. e. 12-ben), lázadás tört ki, amely nemcsak Júdeát érintette, hanem megmozgatta az egész országot egészen a Libanon-hegység vidékéig Cöleszíriáig (Zst. XVI, 9, 1). A felkelés elindítóiként Josephus a Trachonitisz lakóit jelöli meg. Ez a vidék Itúreával határos. Nem valószínű, hogy a szíriai helytartó ezt a területén zajló zavargást minden további nélkül szemlélte. Igaz, hogy Josephus nem beszél Quiriniusról, de megemlíti Saturninust és Volumniust, mint római hadvezéreket, akikkel Heródes Rómából visszatérve tárgyalt. Csak néhány sorral késôbb -- mint ezt már említettük -- tűnik fel ez a két ember Josephusnál úgy, ,,mint Szíria akkori helytartói'' (uo.). Rajtunk áll ezek után a választás, hogy több hitelt adunk-e Josephus homályos adatának, mint az elôbb idézett, kôbe vésett feliratnak, mely szerint ,,Quiriniusnak, Augustus császár szíriai legátusának parancsára Libanonban harcoltam...'' Mindazok a források, amelyek Quiriniusnak Heródes király éveiben betöltött szíriai helytartóságáról beszélnek, ugyanarra az eredményre juttatnak. Lukács az egyetlen történetíró, aki Quiriniusnak ezt a hivatalát közvetlenül bizonyítja. De semmi helytálló bizonyíték nem szól az ellen, hogy ezt a tanúságot el ne fogadhatnánk. Ezzel elérkeztünk a kritika utolsó vádpontjához, mely szerint ,,császári vagyonfelmérés Heródes felségterületén a legvalószínűtlenebb''. A megfogalmazás igen tetszetôs, a történeti tények azonban az ellenkezôjét bizonyítják.[22] A palesztinai zsidók elôször Kr. e. 175-ben kerestek oltalmat a rómaiaknál, a szíriai hódítással szemben (a történelmi részletkérdéseket lásd a ,,Nagy Heródes'' című fejezetben, a 69. sk. oldalon). Amikor Pompeius hadvezérként száz évvel késôbb Keletre jött azzal a céllal, hogy a megbukott Szeleucida birodalmat a Római Birodalomhoz csatolja, belekeveredett a jeruzsálemi hasmonidák hatalmi harcába. Pompeius meghódította Jeruzsálemet, és Palesztinát beolvasztotta a szíriai provinciába (Kr. e. 63-ban). Akik a háborúért felelôsek voltak, azokat kivégeztette, a várost és az országot pedig adófizetôvé tette (Zst. XIV, 4, 4). Amikor két évvel késôbb, 61-ben Pompeius a diadalmenetét tartotta Rómában, a zsidó királynak, Arisztobulosznak is ott kellett mennie a gyôztes kocsija elôtt családjával és más zsidó foglyokkal együtt (l. a 75. oldalt). Csak az beszélhet Nagy Heródes szuverenitásáról, aki ezekrôl a történelmi tényekrôl egyszerűen nem vesz tudomást. Pompeius ugyanis elég körültekintô volt, és az ország belsô viszonyain nem sokat változtatott. Érintetlenül hagyta a papi hierarchiát, élén a fôpappal, de a nép függetlenségének véget vetett. A fôpap ettôl fogva a rómaiak vazallusa lett. A római alapelv ugyanis az volt, hogy a meghódított terület tulajdonosai a rómaiak, a bennszülötteknek csak használati joguk van. Ezen a tényen az idôk múlása sem változtatott, csak a módban mutatkozott némi változás, ahogyan a rómaiak az adót beszedték. Kr. e. 40-ben a római szenátus a már római szolgálatban álló Heródesnek átadta Júdea, Perea és Galilea területét, és királyi címet adományozott neki. Tehát király lett, de ,,a rómaiak kegyébôl''! Erre a státusra a római hivatali nyelv a ,,rex socius'' címet alkalmazta, ami annyit jelent, hogy függô viszonyban levô király. Heródes pontosan tisztában volt vele, hogy mit jelent ez a cím. Sokféleképpen ki is fejezte hízelgését római pártfogói iránt. Egész városokat szentelt a császári családnak, és nagy építkezéseit a császárról nevezte el, mint Caesareát és Szebasztét (Szebaszte görögül annyit jelent mint Augusta). De Kr. e. 8 körül kegyvesztett lett a császárnál, mert anélkül, hogy erre engedélyt kért volna Augustustól, a nabateusok ellen egy kis háborút indított. Amikor ez az esemény Rómában ismertté vált, a császár kemény hangú levelet intézett Heródeshez, amelyben többek között ezt írja: ,,Önt eddig a barátomnak tartottam, de mostantól fogva csak alattvalómnak fogom tekinteni'' (Zst. XVI, 9, 3). És Augustus ezt nemcsak mondta: hamarosan ezután, és ekkor Kr. e. 7-et írtak, Heródes alattvalóit a császár iránti hűségeskü letételére kötelezték. Azaz semmi különbség nem volt már köztük és a többi provincialakók között. Heródes ,,szuverenitásának'' egyéb részletei és a király jogi helyzete semmi kétséget nem hagynak maguk után. Különösen világossá vált függô helyzete az utód kijelölése kapcsán. Már az elsô összeütközéskor, amely az apa, Heródes és Mariammé gyermekei között volt (l. a családfát a 77. oldalon), Kr. e. 12-ben segítségül hívta Augustust. Az apa volt a panasztevô, a császár bíróként szerepelt, az ítélet helye pedig az itáliai Aquileia volt. Ha Heródes maga kéri a császár segítségét, akkor ez nem kényszeríthette volna arra, hogy alávesse magát a császár elnöklete alatt álló bíróságnak, és ilyen hosszú útra kelljen vállalkoznia. Ebben az esetben viszont mindennek meg kellett történnie. Mikor Heródes Kr. e. 7-ben megint összecsapott a Mariammé-fiakkal, az eljárás Berytuszban, Saturninus és Volumnius római hivatalnokok színe elôtt zajlott le. De mielôtt a fiúkat kivégezték volna, megvárták a császár döntését. Az Antipater elleni perbe, amely röviddel Heródes halála elôtt folyt, a római hatóságok kezdettôl fogva beavatkoztak. De a kivégzést megint csak akkor lehetett végrehajtani, amikor a császári határozat megérkezett (Kr. e. 4-ben). Heródes halála után Sabinus, a császári birtokok prokurátora Júdeába ment, ,,hogy Heródes vagyonát felülvizsgálja'' (vö. Zst. XVII, 9, 3; Zsh. II, 2, 2). A jogi helyzet világos: Heródes vagyona a császár vagyonához tartozik. Augustus csupán haszonélvezetre adta át ezt a vagyont a ,,socius rex''-nek, a ,,római nép barátjának'', arra az idôre, amíg Heródes él, és a császár tetszése szerint kormányoz. Halálával az egész vagyon, egy újabb haszonélvezô kinevezéséig, visszaszáll tulajdonképpeni birtokosára. Azért utazott a császár pénzügyi embere, Sabinus Júdeába, hogy ellenôrizze ezt a császári vagyont. Ahhoz, hogy Heródes végrendelete hatályba léphessen, ismét császári jóváhagyás kellett. A végrendeleten a császár tetszése szerint módosíthatott. És a császár egyetlen tollvonással újra eltüntette a zsidó királyságot. Ennyi volt világpolitikailag nézve ,,a nagy'' Heródes! Tehát miért lett volna Heródes, a rómaiak kegyébôl való király függetlenebb helyzetben, mint keleti szomszédja, Aretász, Petra királya, akinek még ahhoz is volt joga, hogy utódját kijelölhesse a trónra? Josephustól tudjuk, hogy Kr. e. 9--6. között fellépett Petrában egy bizonyos Fabatus, akit Josephus ,,dioiketész''-nek mond, és e cím nem egyéb, mint a legmagasabb római adóhivatalnok címe (Zst. XVII, 3, 2; Zsh. I, 29, 3). A Birodalom fennhatósága alá tartozó egyéb területekrôl is (pl. az Alpok vidékérôl) igazolni lehet, hogy a függô viszonyban levô országokat bevonták az adózásba. Heródes halála után ,,Augustus a szamariaiaknak elengedte az adó egynegyedét annak jutalmául, hogy nem vettek részt a többi területeken kitört lázadásban'' (Zsh. II, 6, 3). Hogy ilyen döntést lehessen hozni, annak elôfeltétele a hivatalos adómeghatározás, a census. Ugyanígy elôzetes censust tételez fel a császárnak Kr. e. 4-ben kelt rendelete, amellyel pontosan meghatározta a negyedes fejedelemre esô részt (Zsh. II, 6, 3; Zst. XVII, 11, 4). 9. kép. A kinyilatkoztatás földje De még világosabban beszélnek annak a kornak a pénzei. Heródes idejében volt Szíriában, az Orontesz folyó mellett egy város, amely büszkén verette rá a pénzére, hogy ,,autonom'', azaz önálló. Ez a város a hellénista Kelet városállama, Apamea. De az autonómia sem védte meg a város polgárait attól, hogy falaikon belül egy római népszámlálást végre ne hajtsanak, mégpedig a mi Quiriniusunk alatt, amint ezt az Aemilius Palatinus már említett sírkövén levô feliratból tudjuk. Az ide vonatkozó mondat így hangzik a sírkövön: ,,Quirinius parancsára censust végeztem Apameában, egy 117 000 polgárt számláló városállamban''. És Heródes? A király pénzei bizonyítják, hogy Júdea királya egyáltalán nem maradt ki a római pénzpolitika adóügyleteibôl. Már Pompeius, miután meghódította Palesztinát (Kr. e. 63-ban), megtiltotta a szíriai pénzverdékben, hogy ezüstpénzt verjenek. Csak rendkívüli alkalmakkor és a császár kifejezett jóváhagyásával verhettek ezüstöt egyes szíriai városok is. Heródes ezt a kiváltságot nem kapta meg a császártól. Egész élete folyamán csak rézpénzeket verethetett. Az egyetlen adópénz, amely Júdeában hivatalosan számításba jöhetett -- éppen úgy, mint az egész Római Birodalom területén -- a római ezüstdénár volt (l. a 235. képet a 404. oldalon). Ezenkívül voltak még a császár nevében görög felirattal vert ezüstpénzek, az úgynevezett drachma, didrachma, tetradrachma, amelyekrôl Máté (17,24) és Lukács (15,8) tesz említést (l. a 147. képet a 243. oldalon). 10. kép. Nagy Heródes bronzból vert pénze Heródes éppen olyan függô és hatalom alatti helyzetben volt, mint az ,,autonóm'' Apamea, és a király alattvalóinak is fizetniük kellett. Ami a zsidók szemét különösen bántotta a rómaiak adóügyében, az a provinciákban Augustus által bevezetett új forma volt: a személyek összeírása és a föld, illetve a háztulajdon listába vétele. A népszámlálás a törvényhez hű zsidók szemében szörnyűség volt: ,,Miután számba vétette a népet, Dávidnak megdobbant a szíve. Így szólt hát az Úrhoz: Nagy bűnt követtem el! De bocsásd meg, Uram, szolgádnak ezt a bűnt, mert ostobaságot csináltam!'' (2Sám 24,10.) 11. kép. Római bronzérme Krisztus elôtt a 7. évbôl. Ezt a pénzt hívták ,,as''-nak. A földtulajdon számbavétele és a földmérés ellentmondott a zsidók vallási meggyôzôdésének, amely szerint az ország Jahve tulajdona, és Izrael az Úrtól kapta örökségül. Ezek a vallási motívumok adták a zelóta mozgalomnak (amint a galileai Júdásról nevezték ôket) az ellenállhatatlan vonzó és harcoló erôt. Ugyanolyan csoportok voltak ezek, mint amelyek már Heródes uralkodásának kezdetén Galileában lázadoztak (vö. a 75. oldallal). A tiszteletteljes ,,zelóta'', azaz ,,buzgó'' megjelölés arra utal, hogy az Isten és a törvénye iránti buzgalom határozza meg az életüket. Josephus ,,rablók'' címmel illeti ôket. Ez az elnevezés a római hatóságoktól eredhetett. Lukács szerint a galileai Júdás a népszámlálás napjaiban lépett föl (ApCsel 5,37). József és Mária ezen adóösszeírás alkalmával kelt útra, hogy felírassák magukat. Tertullianus ezt a censust a Kr. e. 8. és 6. közötti évekre teszi. Heródes Kr. e. 8-ban veszítette el a császár kegyeit, és 7-ben le kellett tennie alattvalóinak a császár iránti hűségesküt. Mindezek az adatok arra késztetnek, hogy Jézus születésének dátumát a Krisztus elôtti 7. év tájékára tegyük. ======================================================================== Jézus szülôföldje ,,Az ember jobban megérti a görög történetírókat, ha látta Athént; és jobban megérti a Szentírást, ha Júdeát a saját szemével látta, és szemlélhette az egykori városok romjait''. Szent Jeromos, a tudós latin egyházatya (347--420) ajánlásával vesszük magunkra azt a nem kis fáradságot, hogy Jézus szülôföldjét felkeressük a térképen. Ennek a fáradságnak az az öröm lesz a gyümölcse, hogy jobban meg tudjuk majd érteni a Szentírást. Mert a Szentírás nyelve és képei frissességet és kifejezôerôt nyernek, ha kapcsolatba kerülhetnek szülôföldjükkel. Jézus evangéliumának sok, gazdag lelki tartalommal teli kifejezése és témája a természet realitásaihoz kapcsolódik: a vízhez és a földhöz, a szôlôtôhöz és az olajfához, a pásztorhoz és a nyájhoz, a hegyekhez és a forró pusztasághoz.[23] 12. kép. Palesztina 13. kép. Nyugat-Jordánia középsô része A Palesztina nevet az ókori görögök a filiszteusok földjének megjelölésére használták. Kr. után a 2. században a rómaiak révén Júdeát kezdte jelenteni. Késôbb a név átment a Jordán mindkét partjának jelölésére, és az egész Szentföld földrajzi neve lett.[24] Jézus korában Palesztina a következô területeket foglalta magában: Szamariát és Galileát, a Jordánon túli vidékbôl pedig Pereát, a Dekapolisz (Tízváros) vidékével. A Jordán keleti partvidékével együtt az egész 30 000 négyzetkilométer, azaz körülbelül Belgium területével egyenlô. Az akkori lélekszámot 2--3 millióra becsülhetjük. A légifelvételek fogalmat adhatnak az ország méretérôl, és megmutatják, hogy viszonylag milyen kicsi volt a nagy kinyilatkoztatások földje. Jeruzsálembôl elindulva a Nyugat-jordániai- hegyvidék hegyi útjain déli irányban már 37 km után megérkezünk az ôsi pátriárkavárosba, Hebronba. További 45 km után Beér-sebába érkezünk, amely az ígéret földjének déli határát jelenti. Ha ugyanezen a hegyi úton Jeruzsálembôl észak felé indulunk el, 66 km távolságban érkezünk meg Jákob kútjához, a Garizim hegyénél. További 40 kilométeres út az Észak-szamariai-hegyvidék sok völgyén és magaslatán át elvisz a Jezreel-síkság déli széléhez. Onnan a síkságon és egy szűk völgyön keresztül az alsó-galileai hegyek elsô magaslatához, Názárethez mindössze 30 kilométer megtételére van szükség. Jeruzsálemtôl Názáretig tehát kb. három napi járóföld, 135 km az út. Ha aztán valaki Názáretbôl az ország északi határához, Dánba, vagy a Jordán forrásvidékére, Cézárea Filippibe akar eljutni, annak további 35 kilométert kell megtennie az alsó-galileai hegyeken át Magdala vagy Tiberiás felé; majd a régi Via Marison a Genezáreti-tó partján tovább haladva a Jordán északi folyása mentén kb. 29 kilométer ,,Jákob lánya hídjáig'', amely a Hule-tótól délre van. Végül még 35 kilométer van hátra a Jordán árkának nyugati oldaláig ahhoz, hogy elérkezzék az ôsi Dánba, Izrael országának északi határához. Az a távolság, amelyet az Ószövetségben így neveztek: ,,Dántól Beér- sebáig'', a természet által adott utakon kb. 320 km hosszú, de a két helység közötti távolság légvonalban mindössze 240 km. Ha valaki Jeruzsálembôl az északnyugatra fekvô Jáfó kikötôbe (Joppéba) akar jutni, az a nyugat-jordániai hegyeken, majd a dombvidéken és a parti sávon át 63 kilométer megtételével érkezhet a földközi-tengeri kikötôvárosba. Jeruzsálembôl kelet felé egy olyan út vezet, amely délrôl megkerüli az Olajfák hegyét, majd völgyszakadékokon át és a Júdeai-pusztaságon keresztül érkezik a Jordán völgyébe, és kb. 40 kilométer után éri el a Holt-tenger északi partját. A Földközi-tenger és Jerikó közötti távolság légvonalban mindössze 70 km. Júdeától délre a Holt-tenger árkának távolsága a tengertôl 150 kilométerre növekszik, északon viszont Tiberiás és Ptolemaisz csak 60, Dán pedig csak 35 km távolságban van a tengerparttól. A kicsiny méretek, amelyek semmiképpen sem állnak arányban ennek az országnak a történelmi jelentôségével, erre a megjegyzésre indították Jeromost: ,,Az ember restell az ígéret földjének nagyságáról beszélni, nehogy ezzel gúnyolódásra indítsa a pogányokat.'' De ha egy nagyobb területet átfogó térképre tekintünk, azonnal megmutatkozik ennek a kicsi országnak a földrajzi jelentôsége. Ugyanis Palesztina köti össze, mint keskeny sáv, Afrikát Ázsiával. Ez a földrajzi helyzet meg is határozta az ország történelmét, mert hosszú évezredekig Palesztina nem volt egyéb, mint átvonulási terület az egyiptomi fáraók csapatainak, Mezopotámia nagy királyának, a vándorló nomád törzseknek és kelet-nyugat kereskedô karavánjainak (l. a 80. képet a 136. oldalon). Így aztán az ország népe és kultúrája sem lehetett nagyon egységes. Jézus korában az ország lakossága kétfelé oszlott: egyrészt a zsidókra és zsidóvá vált népcsoportokra (mint a szamaritánusok és idúmeusok), másrészt a hellénekre, azaz olyan pogány népcsoportokra, amelyeket a hellén kultúra kapcsolt össze. Ez a kettéosztottság a lakosság kétnyelvűségében is megmutatkozott: az emberek részben arámul, pontosabban nyugati arámul, részben görögül beszéltek. Az arám nyelv, amelynek eredete egy nyugat-sémi dialektusba nyúlik vissza, a Kr. elôtti 7. századtól mutatható ki, és fokozatosan kiszorítva a hébert, Jézus korára népnyelvvé vált.[25] A babiloni fogság után a héber nyelvet már csak a zsinagógákban, a Szentírás olvasásakor hallották az emberek. Egyedül Júdea volt túlnyomórészt zsidó terület. Szamaria és Galilea fele-fele arányban volt zsidó és hellén lakosságú. Ez a körülmény arra enged következtetni, hogy Jézus arám anyanyelvén és a héber kultikus nyelven kívül görögül is érthetett. Palesztina felszíni viszonyai hosszú átalakulási folyamat végeredményeként állnak elôttünk.[26] Palesztina eredetileg lapos fennsík volt, amely a harmadkor közepén, kb. 30 millió évvel ezelôtt, emelkedett ki az eocén tengerbôl. Éppen ezért az ország területén elôforduló kôzetformák többnyire üledékes kôzetek. Ezen rétegek legalja, amely Palesztinában csak a Jordán árkának két oldalán tűnik fel néhol, a jura korszakából való (Jabbók és Vádi-Fara). A következô réteg, a núbiai homokkô, az alsó krétakorhoz tartozik és szintén a Jordán árkában látható néhány helyen: a Jabbók mélyen bevágódott völgyében és a Holt-tenger keleti partján (l. a 14. képet a 32. oldalon). A nagy mészkô-, dolomit-, márga- és kovakô-tömbök képezik a palesztinai hegyvidék jelentôs hányadát, és a felsô krétakorhoz tartoznak, amely három további korszakra tagolódik: cenomanra, turonra és szenonra. Az átlagosan 600 méter vastag cenoman réteget kemény mészkô alkotja, amelybe a lefolyó esôvíz mély, meredek falú völgyeket vágott. A cenoman réteg felett a vele rokon turonkori réteg helyezkedik el: szürkésfehér, kemény, nagyon finom szemcsés mészkô. A krétakori formációk legfelsô rétege, a szenon, egész Palesztinában szélesen kiterjedt, különösen a Júdeai- és Szamariai-hegyvidék keleti lejtôin. A szenon kôzet általában vakítóan fehér mészkô, amely erôsen visszaveri a napfényt. Könnyű és hullámos felszíni formákat alkotó kôzet, amely a szelíd sefélai dombvidéknek, Efraim hegyeinek, Júdea pusztaságának és Galilea déli részének jellegzetessége. A szenon fehér kôzetét gyakran szakítják meg kovakôbôl álló padok, amelyek mint keményebb réteg, éles párkányokat képeznek, és alul is, felül is a fehér szenon réteg övezi ôket. A száraz, sivatagos déli részen ezek a kovakôpadok fekete színűkrôl már messzirôl felismerhetôk. A kréta korszak vége felé megszakadt az üledékes kôzetek képzôdése, mert a tenger visszahúzódott. De amikor a tenger az alsó triász korszakban, az eocénban, megint elöntötte a szárazföldet, újabb ülepedési fázis kezdôdött. Az eocén korszak üledékére egymás után következnek a triász koron belül az oligocén, a miocén és a pliocén korszak rétegei. Ezek is az elôzôkhöz hasonló kôzetek: fehér, néha szürke mészkô, márvány, dolomit és kovakô. A földtörténet középkorában megkezdôdött vulkánikus tevékenységet a földtörténeti újkor végén a pliocén korszakban további bazaltkitörések követték. A vulkánikus jelenségek fô területe a Jordán keleti partján északon van, annyira, hogy a keleti part jó harmadrészét vulkánikus bazalt borítja. A lávafolyam a mai Genezáreti-tó területétôl északra és délre áradt, úgy hogy a Galileai-hegység egész délkeleti része bazalttal van fedve. A Hattini-csúcsok, a Genezáreti-tótól nyugatra, az egyedül megmaradt vulkáni maradványok. A lerakódás utolsó fázisában, a földtörténeti újkor diluviális és alluviális szakaszában, üledékes kôzetek alakultak még ki, amelyeket a tenger még néhányszor elárasztott: lényegében ez lett a Jordán árka és az ország mai felszíne. 14. kép. Palesztina geológiai (földtani) térképe (az Atlas of Israel- bôl átvéve és kissé egyszerűsítve) A régi tengerfenéken egymásra rakódott kôzetrétegek asztalsimaságú lapot alkottak volna, amely a földtörténeti újkor kezdetén már kiemelkedett a tengerbôl. Csakhogy a földkéreg mozgásai ezt az asztallapot összetörték. Az oldalirányú nyomás következtében a vízszintes rétegek meggyűrôdtek. Ezt elsôsorban a júdeai és galileai hegyek keleti oldalán lehet látni. A pliocén korszak kezdetén megújuló áradások miatt egy második, egészen más jellegű hegymozgás indult meg. Ezt nem oldalirányú erôk határozták meg, hanem az összefüggô rétegek észak-déli irányban függôlegesen mozdultak el, és árok formájú beszakadások keletkeztek a fölkéregben. Ekkor alakult ki az Akabai-öböltôl a Jordán felsô folyásáig tartó árok. Az ország középsô része megemelkedett, és a palesztinai tábla nyugati része lépcsôzetesen ereszkedett egészen a tenger szintje alá. Ebbôl a diluviális korszak közepének vége felé szigetek és zátonyok emelkedtek ki. Majd a Nílus hordaléka, amelyet a tenger áramlata észak felé sodort, kialakította az egyenesvonalú tengerpartot (vö. 9. kép a 26. oldalon). Valamivel a szíriai árok kialakulása után szakadt be az ÉNy--DK irányú Kisón-fennsík, amely az addig egybefüggô Kármel-hegységet kettéosztotta a Kármelre és a Názáreti-hegységre. Késôbb ezeket a területeket víz árasztotta el, és diluviális és alluviális üledékkel fedte be. A felszín további alakítása már az eróziós erôk munkája volt. A Nyugat-jordániai-hegyvidék könnyű szenon rétegét az erózió nagyrészt elhordta. A vízfolyásoknak a hegyekben nagy esése volt, ezért különösen az esôs évszakokban erôsen rombolták a felszínt. Egymással párhuzamos völgyek sokaságát alakították ki, és megadták a táj jellegzetes arcát. Kelet--nyugat irányú keresztmetszetet kell ahhoz megnéznünk, hogy az ország sokarcúságára felfigyelhessünk. Palesztina felszíne négy zónára osztható, amelyek párhuzamos sávokként haladnak észak-déli irányban: 1. a tengerpart vidéke; 2. a Nyugat-jordániai-hegyvidék; 3. a Jordán árka; 4. a Kelet-jordániai-fennsík. 1. Palesztina tengerparti vidéke, a Haifai-öblöt leszámítva, egyhangú, tagolatlan vidék. Csak néhány helyen: Jáfónál, Cézáreánál és Atlitnél szakad a part meredeken a tengerbe (l. a 37. képet a 73. oldalon). Az északi részen csak Ptolemaisz (Akko), Tirusz és Szidon ad használható kikötôket, a partvidék déli része a homok miatt hajóval járthatatlan. 15. kép. Palesztina keresztmetszete és hosszmetszete A leghíresebb kikötôhely, amelyet mesterséges gátakkal újra meg újra biztosítani kellett, Turris Stratonis mellett volt, a késôbbi Caesarea Maritimánál, ahol a római prokurátorok székhelye volt. A tengerparttal párhuzamosan végig síkság húzódik, amelyet a tengertôl megszakítatlan homokdűnék választanak el. Délrôl észak felé haladva a síkság egyre keskenyebb lesz, és csak a Kármel hegye szakítja meg. A Kármelig tartó parti sávot a Szentírásban két részre osztják: északi része a Száron síksága, a déli része a Seféla, azaz mélyföld. Ez az ókorban a legelôirôl híres terület északon 25 km széles, és egészen a júdeai hegyekig nyúlik. Északi határa Jáfó és Lod környéke, amelyet az Apostolok Cselekedetei említ. Dél felé, Gázától kezdve, a mélyföld fokozatosan sivatagba megy át. A Vádi-el-Arisz, az ,,Egyiptom patakja'', amelyet az Ószövetségi Szentírás úgy tart számon, mint az ígéret földjének déli határát (Szám 34,5; Józs 15,4); már sivatagi homokon folyik keresztül. Jáfótól északra kezdôdik a Száron síksága, egy 12--20 km széles parti sáv, amely a Kármel hegyéig tart. Sok forrás és patak öntözi, ezért gazdag növényzete már az ókorban híressé tette. Virágzó pompájának szállóigés formáját az Énekek éneke is idézi (2,1). A késôbbi idôkben a vidék műveletlenné vált és elmocsarasodott, mert a parti dűnék és a homokviharok megakadályozták a vizek lefolyását. Különös akadályt jelentettek a vizek számára a meszes héjjal megkeményedett homokdűnék (kurkar), amelyek néha sziklaszerű homokkôképzôdményeket alkotnak. Ma a Száron síksága a citromfélék fô termôhelye (citrom, narancs, mandarin). (Vö. 14.kép a 32. oldalon.) E tengerparti sáv keleti szélén futott végig a híres Via Maris, a tengermelléki út, amely Mezopotámiát Egyiptommal kötötte össze. Mezopotámia felôl érkezve Damaszkuszból a Genezáreti-tó északi partja mentén elhaladva (l. a 156,2. képet a 265. oldalon) keresztülvezetett a Jezreel- és a Száron-síkságon, majd a Mélyföldön és a gázai övezeten át érkezett meg Egyiptomba. Az észak felé egyre keskenyedô parti sávot a Kármel-hegy megszakítja, mert majdnem közvetlenül a tenger partján emelkedik a magasba. A hegység 20 km hosszú, 552 méteres magasságot ér el. DK-ÉNy irányú fekvése van, és krétakori mészkôbôl áll. Északi része meredeken szakad le a tenger felé, a déli rész ellenben erdôs dombokkal megy át a Száron-síkságba. A Kármel hegye Izrael négy törzse között jelentett határt: északkeleten lakott Áser, keleten Zebulon és Iszakár, délen pedig Manasszesz (Józs 19,26). Úgy tűnik, hogy a hegy egyik törzs birtokához sem tartozott, hanem közös menedékhelynek tekintették. Már II. Tutmozisz egyiptomi fáraó jegyzékében úgy szerepel a Kármel hegye, mint ,,szent hegyfok''. Az Ószövetségben Illés és Elizeus prófétákkal kapcsolódott össze a hegy. Illés ezen a hegyen mutatta be azt az áldozatot, amely Jahve nagyságát mutatta meg a Baál felett. E bálvány szentélye ezen a hegyen volt (1Kir 18 f.). A sok barlang közül az egyik Elizeus lakása volt (2Kir 2,25). A Szentírás ritkán említi a Kármelt mint földrajzi fogalmat, viszont annál gyakrabban beszél róla úgy, mint a szépség és az áldás szimbólumáról. A Kármelhez észak felôl a Ptolemaisz (Akko)-síkság csatlakozik, amelyen a Kisón patak folyik keresztül. Ez az a folyó, amelyiknek a partján Illés megölte a Baál-prófétákat. A 83. zsoltár is beszél róla. A partmenti termékeny síkság, amelyrôl Jákob az áldásában beszél, Áser törzsének lett a birtoka, de az izraeliták teljes egészében soha nem tudták meghódítani. Akko városa, amelyet az Apostolok Cselekedetei görög nevén Ptolemaisznak hív, és a tôle északra fekvô Tirusz mindvégig föníciai maradt. Ptolemaisz, mint Palesztina legjobb természetes kikötôje, kereskedelmi utak fontos találkozási pontja volt. 2. A partvidékhez csatlakozó Nyugat-jordániai-hegyvidék kelet felé lassan emelkedik 800 méteres magasságig, majd hirtelen szakad le a Jordán árkába. Ez a hegylánc a Libanon folytatásaként végighúzódik Palesztinán egészen a Sinai-félszigetig. A Jezreel-síkság két részre tagolja: északon a galileai, délen a szamariai hegyekre. Délen a füves Negev-puszta csatlakozik a hegyekhez, és vezet át a sivatagba. Ezeken a hegyeken vezetett keresztül, különbözô magasságokban, Palesztina második legfontosabb útja Hebron és Jeruzsálem felé. Észak felé az út Bétélen át Jákob kútja mellett elhaladva a galileai hegyvidékig tartott. 3. A harmadik hosszanti sáv, amely Palesztinán észak-déli irányban végighúzódik, a Jordán-árok, amelyrôl késôbb még részletesen lesz szó. 4. A Jordánon túl emelkedik a Kelet-jordániai-felföld, amely a Hermontól Moábig, a Holt-tenger déli partjáig terjed. A tábla-jelleget leginkább ez a rész ôrizte meg. Lényegében egyetlen fennsík, amely kelet felé az Arab-sivatagban folytatódik, nyugat felé viszont meredeken végzôdik a Jordán-völggyel. Messzirôl nézve a teraszos szerkezet ellenére úgy látszik, mintha egy hatalmas fal volna, amely 1200 méterig is felmagasodik a Jordán felett. A Jarmuk, a Jabbók és az Arnon folyó négy részre tagolja ezt a felföldet: északon a Jarmuk folyótól a Hauran-hegységig és Trahonitiszig terül el a régi Básán. Termékeny földje, dús legelôi és tölgyerdôi miatt már az Ószövetségben is híres vidék volt. Trahonitisz vad vidékén és a Hauran-hegységben sok kialudt vulkán van, amelyek északon 1300 méteres magasságot is elérnek. A Jarmuk és a Jabbók közötti terület erdôkben gazdag vidék, a neve Adzslun. Az egyetlen vasolvasztó kohó maradványait itt fedezték fel Palesztinában. Ehhez az övezethez tartozott az Ószövetségben gyakran emlegetett Gileád, de ennek még a Jabbóktól délre fekvô terület is része volt. Itt, a Jarmuk és a Jabbók között volt a Dekapolisz, a Tízváros vidéke, amelyrôl Máté (4,25) és Márk (5,20; 7,31) is megemlékezik. A Jabbóktól az Arnonig húzódott az a terület, amelyet Gád és Ruben kapott birtokul, s amely késôbb a Perea nevet kapta. Perea tágabb értelemben a Jordántól keletre fekvô egész területet jelezte, amelyen izraeliták laktak. Szűkebb értelemben viszont azt a részt jelentette, amely Heródes Antipász negyedes fejedelem birodalma volt. A kelet-jordániai vidék déli része a régi Moáb, az Arnontól a Sered patakig tartott, amely déli végén ömlött a Holt-tengerbe és az edomitákkal való határt jelentette. Teljesen fátlan fennsík, amelyen a beduinok juhaikat és kecskéiket legeltetik. Az észak-déli irányú hosszmetszet, amely elsôsorban Galileát, Szamariát, és Júdát tartja szem elôtt még világosabban megmutatja ennek a területnek ellentétes vonásait (l. a 15/D, E és a 16. képet a 34., 36--37. oldalon). Galilea hegyes mészkôfennsík, amely észak-déli irányban kb. 70 km hosszú, nyugat-keleti irányban pedig 40 km széles. A cédrusairól híres, 2000 m magas Libanon Felsô-Galilea vidékén 1000 és 600 méterre alacsonyodik. Szafed városától 8 km-re északnyugatra magasodik a Dzsebel-Dzsermak, amely 1208 méteres csúcsával Nyugat- Jordánia legmagasabb hegye. Csúcsa nagyszerű kilátást ad Galileára és a hozzá csatlakozó vidékekre. Alsó-Galilea mélyebben fekvô vidékét (500 és 200 m tengerszint feletti magasságokkal) erdômaradványok, szántóföldek és kertek borítják. Alsó- és Felsô-Galileát egy mélyen bevágódó völgy határolja el egymástól, amely majdnem a Genezáreti-tóig nyúlik. A táj hullámos karakterét a nyugatról keletre húzódó hegyhátak és a köztük levô széles völgyek határozzák meg. Alsó-Galilea közepén húzódik nyugat-keleti irányban a kb. 15 km hosszú és 3 km széles Battof-síkság, amelynek északi peremén feküdt a régi Kána (l. a 142,1. képet a 238., és a 156. képet a 264--265. oldalon). Alsó-Galilea délnyugati része bazaltvidék, amelyet három délnyugati irányú és a Jordán árkába vezetô völgy tagol. Az Alsó-galileai-hegyvidék déli peremén fekszik Názáret, Jézus szülôvárosa. Az 588 m magas Tábor-hegy kúpszerűen nyúlik bele a Jezreel síkságába, amely átszeli a hosszan elnyúló Nyugat-jordániai-hegyvidéket (l. a 19. képet a 40/a oldalon). Ez a termékeny síkság egy majdnem téglalap alaprajzú terület, amely északnyugat-délkeleti irányban fekszik, s nem több, mint 32 km hosszú és 10 km széles. Mivel a síkságot majdnem minden oldalról hegyek veszik körül, amelyeket az ókorban erdô és sűrű bozót fedett, a völgybejáratok különösen jelentôs szerepet játszottak. A síkság északkeleti oldalának kb. a felénél fekszik a meredek falként végzôdô Názáreti-hegység, és az öreg More vulkán között a Tábor-kapu, amelyen a Via Maris haladt keresztül. A Jezreel-völgy, amely a négyszög alakú síkság északkeleti sarkához kapcsolódik, lassan lejt a Jordán-völgy felé. A régi Bét-Séan (Szkitopolisz), amely ennek a völgynek a délkeleti bejáratát ôrizte, már kb. 150, méterrel mélyebben fekszik, mint a Földközi-tenger szintje. A síkság délnyugati oldalán meredeken szökik fel 460 méter magasságig a Gilboa-hegység. Északnyugaton a Kisón-kapu jelenti a kijáratot a ptolemaiszi part (Akko) felé. Ez a kapu igen szűk: legkeskenyebb részén alig 400 m széles. Ennek következtében a 75 méternél alacsonyabban fekvô részek az esôs évszakban elmocsarasodtak, mert a kis Kisón patak nem tudta elvezetni a vizet. Ezért az utakat a síkság szélén kellett vezetni. A síkság belsô része csak egyetlen vonalon volt járható. Ez a közepén futott végig, ahol egy bazaltkövekbôl álló gát húzódik Megiddótól észak felé a Tábor-hegy irányában. Ezt a nyomvonalat használta ki a Via Maris is, és Megiddót tette a Kármel legfontosabb hágójává (l. a 12. képet a 29., és a 76,1. képet a 130. oldalon). 16. kép. Palesztina tájai A Jezreel-síkságról délnyugatra egy hegyi út vezet Szamariába, amely termékeny síkságaival, a tengerpartra nyíló völgyeivel és sok forrásával Palesztina tulajdonképpeni szántóföldi területe. A Szamariai-hegyvidék vízválasztó vonala 15--20 kilométernyire közelíti meg a Jordán völgyét. A keleti oldal éppen ezért sokkal meredekebb mint, a lankás nyugati oldal. Mivel sok völgy nyílik nyugat felé, a nedves tengeri szél messzire behatolhat keleti irányban a völgyekbe, úgyhogy még az esôárnyékban fekvô sáv is évente 250 mm-nél több csapadékot kap. Így nem olyan sivatagos, mint Júda pusztasága. Ennek a vidéknek a két legmagasabb csúcsa az Ébál (940 m) és a Garizim (881 m). A Garizim északkeleti lábánál van Jákob kútja, és itt volt a régi Szikem. Szamaria déli részén a dombvidék Júdea zárt felföldjében folytatódik, amelyet mély völgyek és csupasz hegyek tagolnak. Ennek a felföldnek a közepén a tenger és a Jordán közötti terület vízválasztó vonalától keletre egy sziklafennsíkon van Jeruzsálem (760 m magasságban), ,,a Szent'' (el Kudsz), ahogy az arabok ma is nevezik ezt a várost. A Jeruzsálemtôl északra fekvô rész az ,,Efraim hegyei'' nevet viseli, és 1011 m magasságig emelkedik. Ezt a hegyvidéket Josephus még úgy írja le, mint termékeny völgyekben és síkságokban gazdag, gyümölcstermô és legelôt nyújtó vidék. A felföld igazi magvát a Júdeai-hegység képezi, amely Jeruzsálemtôl Hebronon át dél felé nyúlik, átlagosan 900 m magasságban. Jeruzsálemtôl délre a vidék kopárabb, szárazabb és terméketlenebb. A vízválasztó vonaltól nyugatra fekvô rész itt is esôs és termékeny, de a hegygerinctôl keletre egészen a Holt-tengerig nyúló terület sivatagos. Itt kezdôdik a Júdeai-pusztaság, amely majdnem Jeruzsálem kapujáig felnyúlik. A Júdeai-hegyvidéken fekszik Betlehem (777 m), és a régi Hebron (927 m) a pátriárkák sírjaival. Ez a terület nem nagyon alkalmas a földművelésre, a juhnyájak és a fekete kecskék lettek jellegzetes hasznosítói. Hebrontól délre a növényzet megszűnik, és a hegyvidék, lassan ereszkedve alá, a Negev-sivatagba megy át (vö. 21. kép a 40/b oldalon). Palesztina egyes vidékeinek éghajlati viszonyai a felszíni alakzatoknak és a helyzetnek megfelelôen nagyon különbözôek. Így Galileában a kaliforniaihoz hasonló éghajlat uralkodik, a partvidék az olasz tengerparthoz fogható, a Negev-sivatag éghajlati viszonyai viszont olyanok, mint a Szaharáé. Palesztina a ragyogó napfény országa. A nyár 98 százaléka felhôtlen, napfényes napok sorozata. Még télen is csak fele arányban van a felhôs napok száma a napfényes napokéval szemben. A hômérséklet a magassági viszonyokat követi és erôsen függ a tenger távolságától. A Jordán völgyének mélyében (350 méterrel a tenger szintje alatt!) a hômérô higanyszála 50 C°-ra is fel tud szökni. A tengerparton viszont az átlagos évi hômérséklet 19 C°, a magasabban fekvô Jeruzsálemben 16,4 C°, Názáretben 18,5 C°, Tiberiásban a Genezáreti-tó partján 22,5 C°. (Összehasonlításul: Moszkvában 3,9 C°, Berlinben 9,1 C°, Rómában 15,4 C° az évi átlag.) A tenger felôl többnyire enyhe légáramlat érkezik, kelet felé azonban nyáron forró, télen hideg szelek fújnak. A havazás ritka, de néha egészen rendkívüli idôjárás is elôfordul: 1950-ben január végén Jeruzsálemben 40 cm, a tengerparton és a Jordán völgyében 10 cm-es hó volt. Félelmetes az úgynevezett ,,hamszin'', a forró, homokot hordó délkeleti szél, amely májusban és októberben napokon keresztül fúj az Arab-sivatag felôl. 17. kép. Palesztina esôtérképe (az Atlas of Israel szerint) Egy közös tényezô azonban az egész ország minden éghajlati formáját meghatározza: az évnek két, egymástól élesen elkülönülô szaka, a száraz nyár és az esôs tél. Az esôs idôszak októberben kezdôdik, és áprilisban ér véget.[27] Az esôs évszakot rövid virágzási idôszak követi, amikor egész Palesztinát, a pusztaságot is beleértve, virágszônyeg borítja el. A földművelés és a vetés szempontjából az esô kellô idôben való érkezése, megfelelô idôszakokra való szétoszlása és tartóssága fontosabb, mint az évi csapadék összességének mértéke. Az elsô októberi esô elegendô ahhoz, hogy a nyári naptól kiégetett talajt fellazítsa, és elôkészítse az eke és a magok számára. Ha azonban ez a korai esô megkésik, mint ez az 1930--33-as években történt, a vetés veszélybe kerül, és az egész országot éhínség fenyegeti. A korai esô után olyan idôszak jön, amikor jó esztendôkben a nyugati szél rendszeresen hozza az esôt. De soha nincs olyan idôszak, amikor naphosszat esne, hanem néhány órás esô után napfényes napok következnek, és megint pár óráig esik csak az esô. Az esôs idôszak végén, márciusban- áprilisban, miközben az idô felmelegszik, megjön a késôi esô, amely egy jó aratásnak megint elmaradhatatlan feltétele. Az aratás az árpa aratásával kezdôdik április elején, és kb. két hónapig tart. Utoljára aratják a búzát. A 64. zsoltárban, amely igazában aratási hálaimádság, részletesen láthatjuk, hogyan készíti elô a drága esôt és a földet az Úr az aratás számára: ,,Meglátogattad a földet és megitattad, áldásod bôségével elárasztottad. Isten patakja tele van vízzel; jó termést adtál a gabonából, s a földet is elôkészítetted: barázdáit megöntözted, göröngyeit simára porlasztottad, esôvel fellazítottad, és sarjadó vetését megáldottad. Jóságod koszorújával koronáztad az évet, kocsid nyomában jólét jár és bôség; pezsdülnek a puszta legelôi és a dombok vígságba öltöznek; a réteket nyájak lepik el, és a völgyekben gabona hullámzik. Minden ujjong és dalol színed elôtt.'' (Zsolt 64,10--14.) A nyári hónapokban, májustól szeptemberig az esô igen ritka. Csak rövid záporok jönnek, többnyire nagy zivatar kíséretében, de a száraz, szikkadt föld ilyenkor képtelen rá, hogy a hirtelen rázúduló esôvizet felszívja. Ezért a víz nagy sebességgel zúdul alá a száraz völgyekbe, és pusztítva rombol szét mindent, ami útjában áll (l. Mt 7,25--27). 18. kép. Hômérsékleti diagram Az évi csapadék átlaga 1920 és 1950 között Szodomában 51, Beér- sebában 200, Tel Avivban (Jaffa) a tengerparton 519, Tiberiásban a Genezáreti-tó partján 442, Har Kenaán-ban, Felsô-Galileában 728 mm volt. Jeruzsálemben az évi átlag 509 mm. Egyéb helyekkel összehasonlítva: Moszkva 530, Berlin 580, Róma 800 mm. Meglepôdve láthatjuk, hogy Jeruzsálem a maga 509 mm-es évi csapadékával nem is áll olyan rosszul. Csakhogy ez az összevetés nem veszi figyelembe azt a tényezôt, amely Palesztina éghajlatát lényegesen meghatározza, ti. az esôs és a száraz évszakot. Mert Jeruzsálemben az egész csapadék 56 nap alatt hullik, olyan elosztásban, hogy több mint a kétharmada decemberre és januárra esik. Így az esô határolja el egymástól a szántóföldeket és a legelôket, a füves pusztákat és a sivatagokat. Mivel Palesztina a Földközi-tenger esôzónáinak legszélsô gyűrűjében és a sivatagi zóna szélén fekszik, a legkisebb magassági szintkülönbség is jelentôs az esô szempontjából. Így Bétélben mindig hamarabb esik, mint a 90 méterrel mélyebben fekvô Jeruzsálemben, pedig az csak 16 km távolságban van. Magában Jeruzsálemben is a nyugati oldal nedvesebb, mint a keleti. Gyakran elôfordul, hogy az Olajfák hegyén esik az esô, miközben a keleti oldalon lévô Betániában ,,szégyenükben befedik fejüket a szántóvetôk, mert nem esik az esô'' (Jer 14,4). Mind az erdôvel borított Kármelen, mind Galilea dombjain, mind a Júdeai-sivatagban általánosan érvényes a szabály, hogy a keleti oldal szárazabb, mint a nyugati, és a déli szárazabb, mint az északi oldal (l. a 17. képet a 38. oldalon). Kevés olyan ország van, ahol ilyen kis területen a vidék és az éghajlat ennyiféle változatot mutatna: felföldek és síkságok, tagolt hegyvidékek és fennsíkok, zöldellô mezôk és kopár hegyek egyaránt megtalálhatók. 19. kép. A Jezreel-síkság látképe a Tábor-hegy felôl 20. kép. A csapadék havonkénti eloszlása Palesztina még ma is olyan ország, amely túlnyomórészt földművelésbôl és állattenyésztésbôl él. De a föld termékenysége a földművelés elhanyagolása miatt csökkent, és a szárazságért az esztelen erdôirtás a felelôs. A Szentírás úgy beszél errôl a tájról mint ,,tejjel és mézzel folyó földrôl''. Egy Kr. e. a 19. századból származó egyiptomi híradás még a Biblia dicséretét is felülmúlván azt mondja: ,,Volt egy szép ország... Fügefák nôttek ott és szôlô, és több volt a bor, mint a víz, rengeteg volt a méz és a tiszta olaj. Mindenütt gyümölcsök csüngtek a fákról. Megtermett ott az árpa és a búza, és mindenféle, számtalan állatot látni. Ételül kenyeret adtak nekem, és bort mindennapi italként, fôtt húst és sült szárnyasokat, nem is számlálva a mezôk vadjait.''[28] Még Szent Jeromos is ezt írja: ,,Hogy milyen csodálatos ez a föld és mennyivel termékenyebb minden más vidéknél, azt nem fogja senki vitatni, aki végigvándorol rajta északtól délig, és saját szemével látja a városokat és a vidék szépségeit.'' Pedig Palesztina már akkor sem volt a régi, és ma még inkább nem az. De azért változatlanul áldott föld, ,,a búzának és árpának, a szôlônek és a fügefáknak, az olajnak és a méznek a földje''. 21. kép. A Júdeai-pusztaság 22. kép. Az ígéret földjének termékenysége ======================================================================== Betlehem Emberileg nézve a korabeli politikai viszonyok kényszerítették Máriát és Józsefet arra, hogy Betlehembe költözzenek. A hívô ember azonban mélyebbre lát. Jézus életének eseményei mögött misztériumok rejlenek. Ebben a világban születik és él, de élete minden földi kategória felett áll: Krisztus arca számunkra a felfoghatatlan Isten misztériumát rejti. Így a kegyetlen népszámlálás mögött meglátjuk annak a jövendölésnek a beteljesedését, amelyet 700 évvel korábban Mikeás hirdetett: ,,De te, Betlehem-Efrata, bár a legkisebb vagy Júdea nemzetségei között, mégis belôled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett. Származása az ôsidôkre, a régmúlt idôkre nyúlik vissza.'' (Mik 5,1.) Efrata, amelyet a próféta említ, az egész vidéket jelölte, amelynek központi helysége volt Betlehem.[29] A név az efratita nemzetségre megy vissza, ahonnan Dávid származott: ,,Dávid pedig egy Júdeába, Betlehembe való Izáj nevű efratitának volt a fia'' (1Sám 17,12). A történeti kutatás számára Betlehem egy Kr. e. a 14. századból való egyiptomi emlékben, az Amarna szövegben[30] jelenik meg elôször. Innen megtudjuk, hogy Betlehem ,,csak az Urusalim vidékének egyik városa'', azaz a Jeruzsálem városállamhoz tartozó helység volt. A Betlehem helységnév amelyet általában ,,Kenyér háza'' jelentéssel fordítanak, az egyiptomi állami levéltár agyagtábláján így hangzik: ,,bit ilu lachama'': ,,Lachama istennô háza''. Lachama egy kánaáni termékenység- istennônek volt a neve. Hosszú hangzóalakulási folyamat végeredményeként lett ebbôl a héberben ,,bet-lacham'', ,,Kenyér háza''; majd a bírák és a királyok idejében nyerte el a végsô, ,,Betlehem'' formát. A Szentírás ezt a helységet elôször Ráhel halálával kapcsolatban említi (Ter 35,19). Az egymást kiegészítô ószövetségi adatok szerint Ráhelt, József és Benjamin édesanyját, az ,,Efrata, azaz Betlehem felé vivô út mentén'' (Ter 35,19; 48,7), Rama környékén (Jer 31,15), a benjaminita-efraimita határon (1Sám 10,2), tehát Jeruzsálemtôl északra temették el. Jákob emléket állított a sírja fölé (Ter 35,20). A hagyomány nagyon korán, még az Ószövetség idejében, számunkra ismeretlen okokból, a sír helyét Betlehemtôl északra, arra a helyre teszi, ahol a Betlehembe vezetô út elágazik a Jeruzsálem-Hebron-i úttól (l. a 25. képet a 47. oldalon). Ehhez a legrégibb bizonyságot a Ter 35,19 és 48,7 glosszátora adja, aki ,,az Efratába vezetô út mentén'' szöveghez hozzáfűzi: ,,azaz a Betlehembe vezetô út mentén''. Mikeás prófétának mai értelmezése is feltételezheti a hagyomány helyváltoztatását egy Jeruzsálemtôl délre fekvô helyre. Mindenesetre az a hagyomány, hogy Ráhel sírja Betlehem kapuja elôtt van, messze a kereszténység elôtti idôbe nyúlik vissza. Az elsô említést Ráhel sírjáról, amely még zsidó idôkben készülhetett, Kr. u. 333-ból egy bordói zarándoknál találjuk.[31] A síremlék Arkulf gall püspök leírása szerint (670-bôl) ,,nagyon szegényes, minden ékesség nélküli, kôbôl készült baldachin veszi körül''. Ma olyan formát mutat, mint amilyen egy mohamedán prófétasír: fehérre meszelt, kicsi, kocka alakú, kupolával fedett épület.[32] Izrael történetében Betlehemnek nagy becsülete volt. Betlehemben lakott Dávid király anyai ôse, a kalászszedegetô Rút, anyósával Noémivel. Itt született Dávid, és a környezô dombokon legeltette atyjának nyájait. Miután Sault az Úr elvetette, Sámuel az Úr parancsára Betlehembe megy, összegyűjti a helység véneit az áldozathoz, és az olajtartó szarvból Dávidnak, Izáj legfiatalabb fiának a fejére önti az olajat. Így lett Betlehem Dávid városa. Ezután a Szentírás évszázadokon keresztül meg sem említi a helységet, egészen addig, amíg el nem érkezett az idôk teljessége. Akkor ,,József fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségébôl származott'' (Lk 2,4). Az újabb idôkben többször is kétségbe vonták, hogy Betlehem lenne Jézus születésének helye. Azt mondják, ez csak egy ôskeresztény követelmény, amely a Messiás-teológia reflexióból adódott.[33] Már Renan felhívta a figyelmet arra, hogy a gyermekségtörténeteken kívül a Szentírás mindig Názáretet mondja Jézus szülôvárosának. Názáret 12- szer fordul elô az Újszövetségben, Betlehemet viszont csak Máté (2,1. 5. 8. 16) és Lukács (2,4. 15) mondja Jézus születési helyének. A hitetlen kritikusok szerint nem Betlehem Jézus születési helye. Szerintük a Máté-evangélium egyházon belüli nagy tekintélye (elsô helyen szerepel az evangéliumok sorában) és a hívôknek kedves Lukács- féle gyermekségtörténet a magyarázata, hogy a felfogás, amely szerint Jézus Betlehemben született, olyan sokáig tartani tudta magát. De Márk evangéliumában Betlehemrôl egy szó sem esik -- mondják. Jánosnál pedig egyszer történik róla említés, de olyan összefüggésben, amelyben nem állítják, hogy Jézus születési helye volna: ,,Hát jöhet a Messiás Galileából? Az Írás szerint Dávid családjából és Betlehem városából kell a Messiásnak jönnie'' (Jn 7,41--42).[34] 23. kép. Betlehem látképe a görögök által tisztelt legelô felôl 24. kép. Légifelvétel Betlehemrôl 25. kép. Betlehem és környékének térképe Így a modern szentírásmagyarázók a Betlehemre vonatkozó hagyományt a legendák közé sorolták. Ennek az volna a célja, hogy bizonyítsa: Jézus az Ószövetségben megjelölt és megígért Dávid-ivadék (2Sám 7,12 sk.; Iz 11,1; Jer 23,5; Mik 5,1). Csakhogy már Szent Pál a Római levélben, Kr. u. 58-ban mint közismert tényre hivatkozik, hogy Krisztus ,,teste szerint Dávid nemzetségébôl származott'' (1,3), azaz Dávid családjához tartozik. Ez viszont azt jelenti, hogy a Betlehemrôl szóló hagyomány messze megelôzte a Máté és a Lukács által írt evangéliumot. Mivel pedig Máté elôtt ismert volt ez a hagyomány, mely szerint Jézus Betlehemben született, hát élt a lehetôséggel, és hozzákapcsolta az ide vonatkozó ószövetségi szentírási szöveget. Máté és Lukács kettôs tanúságtétele azért is különlegesen jelentôs, mert a két evangélium egymástól függetlenül keletkezett. Ha Jézus születési helyérôl van szó, az Újszövetség soha nem beszél másról, csak Betlehemrôl. S ha Názáretet úgy említi, mint Jézus otthonát, ,,szülôvárosát'' (Mk 6,1), azt csak úgy érthetjük, ahogyan Lukács mondja: ,,ahol felnôtt'' (Lk 4,16). Ô Jézus születését kifejezetten Betlehemhez köti, és ezekkel az egyszerű szavakkal beszéli el: ,,Mária megszülte elsôszülött fiát, bepólyálta, és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson'' (Mt 2,7). Hozzászoktunk már ahhoz, hogy a ,,katalyma'' szót a fordításaink ,,szállás''-sal adják vissza, és ehhez kapcsolódik a feltételezésünk, hogy a népszámlálás alkalmával József és Mária elôször Betlehem karavánszerájában keresett szállást. De a ,,katalyma'' szó és a körülmények pontosabb vizsgálata más eredményre vezet. 26. kép. Betlehem látképe Elôször is bizonyos, hogy József nem hontalan idegenként érkezett a városba. Szülôvárosában kellett jelentkeznie, nemcsak azért, ,,mert Dávid házából és nemzetségébôl való volt'' (Lk 2,4), hanem mert Betlehemben vagyona volt, vagy legalábbis része a családi vagyonban. Továbbá a szövegbôl az is kitűnik, hogy a fiatal anya, Mária a törvényben elôírt tisztulás napjáig -- azaz 40 napig -- Betlehemben maradt (Lk 2,22). Valószínűtlen, hogy József családja ezt az idôt szállodában, a helység karavánszerájában töltötte volna el. Mit jelent akkor a ,,katalyma'' szó? Az ókori profán szövegek beható vizsgálata azt mutatja, hogy a ,,katalyma'' általában annyit jelent mint ,,szoba''.[35] A Szeptuaginta, az Ószövetségi Szentírás görög fordítása a ,,katalyma'' szót néha használja annak jelölésére, hogy valaki átmenetileg vesz szállást valahol, de a szó eredeti és általános értelmének az látszik, hogy ,,nagy szoba'', amely a ház uráé. Az Újszövetségben a szó csak a húsvéti lakoma elôkészületeivel kapcsolatban jelenik meg (Mk 14,14; Lk 22,1.11). Ezeken a helyeken eredeti értelemben használják: ,,nagy helyiség'', amelyet a ház ura vendégeinek rendelkezésére bocsát. Itt semmi esetre sem hotelszobáról van szó. Lukács egyébként, ha ilyen átmeneti szállást akar mondani, ismeri pontos kifejezését, a ,,pandocheion''-t (Lk 10,34). Lehetséges, hogy a gyermekségtörténetben is ,,nagy szoba'' jelentéssel szerepel a ,,katalyma'' szó? Egyes szentírásmagyarázó szakértôk úgy vélik, hogy Lukács említett helyén valóban egy háznak a vagyoni helyzetével arányosan berendezett ,,szép szobájáról'' (l. Lk 22,11), vagy egy kevésbé tehetôs családnak egyetlen lakóhelyiségérôl van szó. Józsefnek birtokában lehetett egy ilyen ,,szép szoba''? Amit Máté mond -- ti., hogy ,,a bölcsek bementek a házba'' (2,11) -- közel áll ehhez a feltételezéshez. Azt nem tudjuk, hogy a még legénysorban lévô József miért hagyta el Betlehemet, és miért ment át Názáretbe, hogy ott dolgozzon. Annyi azonban bizonyos, hogy a politikai viszonyok kényszerítették rá, hogy hirtelen visszatérjen Betlehembe. Amikor megérkezett, a ,,katalyma'', a ,,nagy lakószoba'' már tele volt vagy a ház lakóival, vagy a korábban érkezett egyéb rokonokkal. Egy zsúfolásig megtelt helyiség pedig alkalmatlan arra, hogy szülôszoba legyen, ezért József és szülés elôtt álló jegyese csendesen visszahúzódott. De hová mehettek? A szükségmegoldás a ház istállója volt. Erre abból tudunk következtetni, hogy jászol volt benne. Arra viszont, hogy ez az istálló barlang volt, a mindmáig élô palesztinai hagyomány a bizonyíték, amely szerint a ,,házat'' ma is barlang elé építik, vagy a barlangot egyszerűen belekombinálják a házba. Betlehem mai térképén a Születés temploma a város keleti peremén helyezkedik el (l. a 25. képet a 47. oldalon). S. Gutman és A. Berman 1969-ben folytatott helyrajzi és régészeti kutatásai arra a meglepô eredményre vezettek, hogy az ószövetségi Betlehem, Dávid városa a Születés templomától délre feküdt. Abból következtettek erre, hogy a vaskorból (Kr. e. 1200) származó cserépdarabokat találtak a Születés templomától délre fekvô kertekben és a környéken. Egy iskola építésekor, már 1962-ben alig 100 méternyire a templomtól különbözô cserépmaradványokra bukkantak, amelyek minden valószínűség szerint egy sír tartozékai voltak. A mécsesek, korsók és urnák a második vaskorszakból (Kr. e. 900--600) származnak. A ,,Custodia Terrae Sanctae'' 1962--64-ben folytatott restaurációs és feltárási munkálatai közben, amelyeket a Születés templomának grottájában végeztek (l. a 33. képet a 62. oldalon), szintén vaskorszaki leleteket találtak, amelyek a Kr. e. 7. századból valók. Közöttük egy korsófület, két bélyegzôt (egy kör alakú és egy skarabeusbogár-pecsétet), továbbá cserépdarabokat a római és bizánci korból. Ezeknek a tárgyaknak az azonosítása igen nagy jelentôségű a Születés barlangja szempontjából. Belôlük ugyanis az következik, hogy ez a barlang Betlehem helységén belül feküdt. A pásztorok pedig Betlehemben keresték a gyermeket. Az angyalok távozása után még a nyájuk mellett így szóltak egymáshoz: ,,Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk, ami történt, amit az Úr tudtunkra adott. Gyorsan útrakeltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvô gyermeket'' (Lk 2,15--16). Akkoriban minden nép különös elôszeretettel volt a barlangok iránt. Majdnem minden klasszikus vallás -- a Mithrasz-kultusz is -- rendelkezik olyan barlangokkal, amelyeket az istenségek a kinyilatkoztatásoknál elônyben részesítenek. Kézenfekvô volt, hogy az összehasonlító vallástörténet a barlang-motívumot a kereszténység eredetére is átvigye. S ezt a hasonlóságot az is támogatni látszik, hogy az összes jelentôs templom, amelyeket Palesztinában a 4. században építettek, valamilyen ,,szent barlang''-nak köszönheti a létrejöttét. Az építôk megpróbálták ezeket a barlangokat érintetlenül hagyva beletervezni a templomba, ahogy ezt a názáreti Annuntiatio- templomnál, az ,,Ecclesia elegans''-nál a Getszemáni-kertben és az Olajfák hegyének Eleona-templománál látható. Ehhez hasonlóan -- mondják -- az Egyház az Úr Betlehemben való születését is egy olyan helyhez kötötte, ,,amely elôzôleg Adonisz tiszteletére szolgáló barlang volt''.[36] De e vallástörténeti elképzelésnek vizsgálata és annak biztos volta, hogy a Születés barlangját már az Adonisz-kultusz elôtt is tisztelettel vették körül, világossá teszi azt a történelmi tényt, hogy kezdetben nem a barlangmotívum volt, hanem Jézus barlangban történt születése. Ami a Hadrianus császár elôtti Adonisz-kultuszt illeti Betlehemben, ez a Kr. utáni 70-es évek elôtt egy tisztán zsidó településen egyszerűen elképzelhetetlen. Ehhez az egyébként jogos feltételezéshez még hozzájárul az a tény, hogy az Adonisz-kultusznak semmiféle konkrét nyoma nincsen Betlehemben. A Kr. u. 70. és a Bar Kohba-felkelés kitörése közötti években (Kr. u. 132) sincs semmi valószínűsége az Adonisz-kultusznak. Másként nem is gondolható el a megjelenése, csak egy római csapattestnek hosszas beszállásolása révén, de ennek bizonyításához minden történelmi adat hiányzik. Más szóval az Adonisz- kultusz Betlehemben csak Kr. u. 132 után jelenhetett meg. Ha pedig az Egyháznak már a második század közepén (150 körül) határozott hagyománya van Krisztus születése barlangjának helyérôl, ez nem születhetett Adonisz-kultuszból! Hogy Jézus születése barlangban történt, ennek nagyon sok olyan tanúja van, akik mind a helyi hagyományra támaszkodnak. Jusztinosz, aki Kr. u. 100 körül született Neapoliszban, a régi Szikemtôl nyugatra, apologiájában megemlíti Jézus születéséek barlangját, és azonnal meg is védi állítását azzal szemben, hogy a Mithrasz- misztérium tanítói hasonlókat mondanak: ,,Amikor a gyermek Betlehemben megszületett, József egy barlangba tért be, mert nem találtak szálláshelyet maguknak. Miközben ott tartózkodtak, Mária megszülte Krisztust, és egy jászolba fektette'' (Dialogus 78). De hogyan került az Adonisz-kultusz Betlehembe? A második zsidó lázadás leverése után (Kr. u. 132--135) a zsidókeresztényeknek vállalniuk kellett a zsidókat sújtó keserű sorsot. A jeruzsálemi templomteret egy Jupiter Capitolinus-templommal és két császárszoborral szentségtelenítették meg a rómaiak. A Siloé- forrásnál, amelynek vizét a sátoros ünnep szertartásánál is használták, Nimfa-fürdôt rendeztek be (l. a 208. képet a 362. oldalon). A Bethesda fürdônél Aszklepiosz-szentélyt építettek (a betegek istene volt) (l. a 191. képet a 330. oldalon); a hebroni Mamrében, a zsidóknál nagy tiszteletben álló terebintusnál pedig folyamatosan pogány áldozatokat mutattak be. 27. kép. A Születés-templom Bernardo Amico ferences rajza szerint, 1596-ból, ,,Trattato delle Piante et Imagini de Sacri Edifizi di Terra Santa'' c. munkájából. 28. kép. Légifelvétel a Születés-templomáról és környékérôl Az a barlang is, amelyet a zsidókeresztények Jézus születési helyeként tiszteltek, a Hadrianus császár idejében meggyalázott szent helyek közé tartozott. Betlehemben, Dávid városában bevezették a pogány Adonisz-kultuszt: ,,az Úr Jézus helyére szánt szándékkal az Úr Adoniszt állították''.[37] Origenész (185--254), a korai görög egyház legjelentôsebb teológusa többször is bejárta Palesztinát és felkereste az Úr Jézus és a tanítványok életének szent helyeit. Azokat a jámbor érzéseket, amelyeket a szent helyek ébresztettek benne, írásaiban soha nem árulja el. Kutatóként járja be az országot mint kritikus szentírástudós, és a helyi hagyományok szerint követi ,,Jézus nyomait''. Betlehemrôl röviden és pontosan ezt írja: ,,Ha valaki Jézus Betlehemben történt születésérôl Mikeás jövendölésén és Jézus tanítványainak az evangéliumokban leírt történetein kívül még más bizonyítékra is kíváncsi, az tudja meg, hogy Betlehemben -- teljes összhangban azzal, amit az evangéliumok mondanak -- megmutatják Jézus születésének barlangját, a barlangban a jászlat, amelyben bepólyálva feküdt. Amit ott mutatnak, azt az egész környék ismeri. Maguk a pogányok is elmondják mindenkinek, aki hallani akarja, hogy a mondott barlangban született egy bizonyos Jézus, akit a keresztények tisztelnek és imádnak'' (Contra Celson I, 51). Az Origenésznél jellegzetes ,,megmutatják'' kifejezés Euszébiosznál (265--339) sztereotíp forma lesz, amellyel a még látható helyek leírását bevezeti, amikor Jézus nyomairól ír: ,,Mindenki egyetértôleg állítja, hogy Jézus, a Krisztus Betlehemben született. Az ott lakók az idegenbôl érkezôknek megmutatják a barlangot'' (Demonstratio evangelica III, 2. 47). Ugyanebben az írásban Euszébiosz még egyszer hangsúlyozza: ,,Betlehem lakói mind a mai napig tanúskodnak az atyáiktól rájuk szállt hagyomány alapján mindazoknak, akik a történetek miatt Betlehembe jönnek. Tanúskodnak az igazság mellett, mert megmutatják a barlangot, amelyben a Szűz megszülte Gyermekét, és jászolba fektette'' (VII. 2, 5). 29. kép. A Születés-templom belseje Amikor Kr. u. 385-ben Jeromos Betlehembe jött, már ott magasodott a Születés barlangja felett a Nagy Konstantin által épített pazar bazilika. Jeromos 34 évig élt a bazilika déli mellékhajójához épített kicsi cellában. Volt rá ideje és módja, hogy gondosan utánajárhasson a helyi hagyományoknak. Az egyik barátjának, Nolai Paulinusnak írott levelében megerôsíti a régi hagyományt, amely szerint Hadrianus császár a Bar Kohba-lázadás leverése után (Kr. u. 135) minden szent helyre, amelyet a ,,zsidók'' vallásos áhítattal tiszteltek, pogány szentélyeket alakíttatott ki. Jeromos szó szerint ezt írja: ,,Hadrianustól Konstantin uralkodásáig, tehát 180 éven keresztül, a feltámadás helyén Jupiter képét, azon a sziklán pedig, ahol a kereszt állt, Vénusz szobrát tisztelték, amelyeket a pogányok állítottak oda. Betlehemet Adonisz ligete árnyékolta be, és a barlangban, ahol egykor a gyermek Jézus sírdogált, Vénusz szeretôit itatták''. Konstantin császár tehát szilárd hagyományra támaszkodhatott, amikor ezen a helyen Kr. u. 326-ban megkezdték a Születés bazilikájának építését. A bordói zarándok a maga száraz útibeszámolójában már 333-ban megállapítja a tényt: ,,Ahol az Úr Jézus született, Konstantin parancsára bazilika épült'' (Geyer 25. o.). Azokhoz az épületekhez, amelyeket Konstantin a Szentföldön emeltetett, Euszébiosz (265--339), Cézárea püspöke a legfontosabb forrásunk. Ha szónoki stílusa nem is felel meg mai ízlésünknek, azért szemtanú volta, hivatala és az a tette, hogy ô indította el a palesztinai helykutatást, tanúságának különleges jelentôséget ad. A ,,Konstantin életérôl'' című művében részletesen leírja a Szentsír templomának épületét, majd így folytatja: ,,Ugyenezen a vidéken kiválasztott a császár két másik helyet, amelyeket barlangjaik miatt tisztelettel öveztek, hogy tékozló bôkezűséggel felékesítse ôket. Az egyik barlang, amellyel szemben megkülönböztetett tisztelettel volt, az Üdvözítô elsô megjelenésének a barlangja volt, ahol született'' (Vita Constantini III, 41). De az udvari életrajzíró adatai alapján elég nehéz megállapítani a császár, illetve édesanyjának részét az építkezésekben. Euszébiosz így folytatja: ,,Így jött az ôsz Helena fiatalos frissességgel sietve, hogy ezt a csodálatos földet nagyszerű értelmével megismerhesse. A Megváltó nyomait nagy tisztelettel járta, a prófétai szó szerint: 'imádkozzunk azokon a helyeken, ahol a lábai álltak'. De a következô nemzedékek számára is hátrahagyta jámborságának gyümölcseit. Két templomot alapított Istenének, akit imádott: az egyiket a Születés barlangjánál, a másikat a mennybemenetel hegyén. Mert az 'Emmanuel' az égbôl szállt alá, hogy emberként megszülessék. Születésének helyét héberül Betlehemnek hívták. Ezért a jámbor császárnô csodálatos emléket állított az Istenanya szülése számára, amennyiben a barlangot elmondhatatlan gazdagon felékesítette. Hamarosan ezután a császár maga is megtisztelte a helyet ajándékaival, arany- és ezüstékszerekkel és tarka szônyegekkel tetézve meg anyja adományait'' (Vita Const. III, 42. 43). Euszébiosz elbeszélése persze inkább urának, a császárnak dicsérete, mint a bazilika leírása. De a ránk maradt emlékek mégis lehetôvé teszik, hogy néhány konkrét adatot megállapítsunk. A 33 m hosszú és 10 m széles fôhajóhoz mindkét oldalon két-két mellékhajó csatlakozott. A tetôt 40 oszlop tartotta, a padlót pedig drága mozaikkal rakták ki. A fôhajó végén egy nyolcszögletű építmény állt, amelynek 18 m volt az átmérôje. Ez baldachinként állt a mélyben lévô barlang felett. Január 5-én, Epifánia vigiliáján, a jeruzsálemi hívôk püspökükkel együtt kivonultak Betlehembe, hogy ott éjszakai liturgiával ünnepeljék meg a születés helyén az Úr Krisztus megjelenését. Jeruzsálem vallásos életérôl és liturgiájáról való ismereteinket az elsô idôkbôl Aetheria (381--384) zarándoknônek köszönhetjük (vö. a 31. jegyzetet). Leírásai tükrözik, hogy nagy figyelemmel, belsô megilletôdöttséggel vett részt a szent cselekményekben, és nem egyszer egész apró mellékkörülmények megjelölésével is gazdagítja elbeszéléseit. Sajnos a 383-as év Epifánia-vigiliájának leírását tartalmazó kéziratlap elveszett. Így meg kell elégednünk a töredékkel, amely a Betlehembôl Jeruzsálembe való éjszakai visszatérést és az oktáva ünneplését beszéli el: ,,...mivel a gyalogosan résztvevô szerzetesek miatt csak lassan lehet haladni, abban az órában érkeztünk vissza Jeruzsálembe, amikor az emberek éppen kezdik megismerni egymást, azaz mikor már közel a reggel, de még nincs egészen világos. Amint megérkeztünk, a püspök, és vele együtt mindenki, betért az Anasztaszisz-templomba, amelyben már ragyogtak a fények. Elénekeltek egy zsoltárt, majd egy imádság következett, és a püspök elôbb a katechumeneket, majd a hívôket áldotta meg. Akkor a püspök visszavonult, és mindenki hazatért, hogy kipihenje magát. A szerzetesek azonban egész reggelig ott maradtak, és himnuszokat énekeltek''. Ezután következik leírásában az epifániai liturgia elbeszélése. Aetheria gondolatai azonban még mindig Betlehemben járnak, és mi csak hálásak lehetünk ezért az Istennek bizonyára tetszô figyelmetlenségért. ,,Amint a nép egy kicsit kipihente magát, a második óra kezdetekor (nyolc órakor) mind összegyűlnek a nagyobb templomban, amely a Golgotán van. De hogy ezen a napon mennyire fel van díszítve ez a templom, továbbá az Anasztaszisz- és a betlehemi templom is, azt felesleges leírni, mert minden csupa arany, drágakô és selyem. Ha a faliszônyegeket nézed, arannyal átszôtt selyembôl vannak, ha a függönyökre nézel, szintén aranycsíkos selymet látsz. Az összes szent edények, amelyeket ezen a napon hoznak, aranyból vannak, és drágakövek díszítik ôket. A lámpák, gyertyatartók és csillárok száma és súlya leírhatatlan -- hogyan lehetne ennyi kincset felbecsülni vagy leírni? És mit mondjak magának a templomépületnek a szépségérôl és pompájáról, amelyet Konstantin anyjának felügyelete mellett, birodalmának minden erejét latba vetve csináltatott arannyal, mozaikokkal és díszes márvánnyal... De hogy a tárgyhoz visszatérjek... Betlehemben azonban mind a nyolc napon keresztül naponta ugyanazt a fényes liturgiát végzik a hely papjai és egész klérusa, és az oda beosztott szerzetesek. Attól az órától fogva pedig, amikor a püspökkel együtt éjszaka mindenki visszatér Jeruzsálembe, az összes betlehemi szerzetesek ünneplik a vigiliát egész reggelig Betlehem templomában. Himnuszokat és antifónákat énekelnek, mert a püspöknek Epifánia napján mindig Jeruzsálemben kell lennie. 30. kép. A Születés-templom alaprajza Nagy Konstantin idejébôl (326) Az ünnepek és az ünnepi öröm miatt megszámlálhatatlan tömeg jön össze mindenfelôl Jeruzsálembe, nemcsak szerzetesek, hanem laikusok is, férfiak és nôk egyaránt'' (Peregrinatio 25, 7--12). A leírás csonka maradványa is felismerhetôvé teszi, hogy az Úr születésének vigiliáját, azaz Epifánia ünnepét Betlehemben kezdték ünnepelni. Az Epifánia akkoriban még összetett ünnep, mert az Úr látható alakban (Szent János kifejezése szerint ,,testben'') való megjelenése az a nagy esemény, amelyet ezen a napon ünnepeltek. Az ünnepnapnak azonban a különbözô helyeken más és más volt a tartalma, aszerint, hogy Jézus életének melyik mozzanatáról emlékeztek meg: Betlehemben a születésérôl, a Jordánnál a keresztelésérôl, Jeruzsálemben az elsô csodájáról; de mindenütt dicsôségének megnyilvánulását ünnepelték. Amikor Jeromos 385 után Betlehembe jött, a Születés templomában a latinok számára mondott egyik december 25-i prédikációjában kifogásolta, hogy Jézus szülôföldjén nem találkozhatott Jézus születésének saját ünnepével. És ezt mondta: ,,Ma született számunkra az igazság napja!'' Más szóval: Jeromos magával hozta Rómából a szokást, hogy december 25-én ünneplik az Úr születését.[39] De nem elégedett meg az új dátummal. A liturgia külsô kifejezési formája sem volt egészen a szíve szerint való, ô nem tudta osztani Aetheria boldog ámulatát a pompás külsôségek miatt. Az Úr születésérôl szóló homíliájában hangot ad a haragjának: ,,Azzal a felkiáltással, hogy tiszteljük Krisztust, eltávolítottuk az agyagból készült jászlat és egy ezüstjászolt tettünk a helyére. De számomra az, amelyet elvittek innen, sokkal drágább volt. Az arany és az ezüst a pogányokhoz illik, aki azonban ebben a jászolban született, megvetette az aranyat és az ezüstöt. Én nem ítélem el azokat, akik ezt tették, mint ahogy azokat sem kárhoztatom, akik az arany ékességeket a templom számára készítették. De csodálkozva látom, hogy a világ Ura és Teremtôje nem aranyban és ezüstben akart születni, hanem istállóban'' (Anecdota Maredsolana III, 2, 393. o.). Az ünnep új dátuma ellenállásba ütközött. Ezt Aranyszájú Szent János 386. december 25-én mondott elsô ,,karácsonyi prédikációjából'' tudjuk, amelyet Antiochiában tartott: ,,Sokan vitatkoznak közöttetek a mai ünnepen. Egyesek azt mondják, hogy teljesen új elôírás következménye, és csak most vezették be, mások viszont azzal védik, hogy régi és eredeti...'' (Montfaucon, 2. k. 354-366 o.). Jeruzsálemben elôször csak Juvenalisz püspök (422-458) idejében kezdték december 25-ét ünnepként megülni, eleinte úgy, mint a szent család ünnepét. A szamaritánus felkelésben a Konstantin-féle templom ékessége komolyan megsérült. Jusztiniánusz császár ezért 530 körül helyreállíttatta a bazilikát. Ez az egyetlen olyan temploma Palesztinának, amely a következô évszázadok viharait túlélte. Amikor a perzsák 64-ben betörtek Palesztinába, leromboltak minden keresztény templomot, csak a betlehemi Születés-templom maradt meg. Az okát egy, a jeruzsálemi zsinatról kelt levél a 836. évbôl így mondja el: ,,Amikor a perzsák Szíria összes templomát lerombolták már, és Betlehembe értek, megdöbbenve látták a Perzsiából érkezett mágusok képeit... Elôdeik iránti tiszteletbôl megkímélték a templomot. Így ez a templom mind a mai napig áll.'' De nagyon viharos idôk voltak ezek: alig két évtizeddel késôbb ott álltak Omár kalifa csapatai Betlehem elôtt, úgyhogy a jeruzsálemi hívek többé nem ünnepelhették az Úr születését Betlehemben. Megindult szavakkal fejezi ki fájdalmát emiatt Szophroniosz, a jeruzsálemi pátriárka egyik ódájában: ,,A csodálatos szorosból / visz az út magasba Csókom / ma utolszor ér, Olajfák / hegye, honnan égbe szállott. Bizalommal áldja szívem / örök Isten égi tervét, / mely az életet szerezte, / s tovaindulok sietve. Csak a házba még betérek, / hol a szent apostoloknak / kivilágította titkát / a világokat Teremtô. De a fôkapun kimenve / elidôzöm, át a lépcsôn, / s letekintek. Ott a Város / nyugaton, bevonva fénnyel. Vágyakozón figyelem, mily gyönyörű vagy, / mily ragyogó, csodaszép, Mennyei Város! Ez a kô, mi fedte Lázárt, / a negyednapos halottat, / ima áldja itt az Istent, / aki visszaadta éltét. Fogy az út elôttem egyre, / s szívem ég a vágy tüzében, / hogy elérjem azt a helyet, / hol az Úr a földre szállott. Gyönyörű az ôsi templom, / magas oszlopok karéja / veszi közre négy irányból / ölelôn a hármasoltárt. Betlehem, itt született Isten Igéje, / ô, ki megadta nekem látni utolszor, Hogy az oszlopok kivésett / sora mind arannyal áttört, / aranyos sugárral izzik, / s szívem is felejti gondját. Idefent a boltozatról / a kazettasor világít, / ragyogón, akár az égbolt, / ha a csillagok borítják. Kegyelem szülôje, barlang, / hol a Szűz világra hozta / minekünk az Istenembert, / aki bűneink lemosta. Leborulva mondok áldást, / a fejem, kezem, s a szájam / odahajtom itt a kôhöz, / mely a gyermeket fogadta. Menedéke volt a jászol / ez ölelte újszülöttként. / Ima zengje Krisztusunkat, / aki óv gyermekkoromtól. Nagy imádat ôrzi sírját / csecsemôgyerekseregnek, / akiket megölt Heródes, / mikor Istenünk közénk jött.'' 31. kép. A Születés barlangja Betlehemben Ebben a költeményben van néhány figyelemreméltó részlet. Szophroniosz világosan különbséget tesz a születés barlangja és a jászol barlangja között. Már akkoriban egy kôlap jelezte a születés helyét. Ugyanott ma egy ezüstcsillag van. Omár kalifa, miként Jeruzsálemben, úgy Betlehemben is megkímélte a keresztények templomait. A Születés templomának déli, Mekka felé nézô apszisában végezte imádságait. Azóta a muzulmánoknak joga van ahhoz, hogy a déli apszisban imádkozzanak. Még a keresztesek is eltűrték a mecsetet, a muzulmánok imádkozási helyét. Hogy mikor merült ez a hagyomány feledésbe, nem tudjuk. Ma a templom elôtti tér végében áll az ,,Omár-mecset'', emlékeztetve egy korai ökumenikus tényre. 32. kép. A Születés barlangja egy 1521-ben készült képen Kb. 30 évvel az arab hódítás után kereste fel a Szentföldet Arkulf galliai püspök (l. a 31. jegyzetet). Elbeszélésébôl látható, hogy a barlang akkori állapota lényegében mind a mai napig megmaradt: ,,A város külsô, keleti sarkánál található egy természetes félbarlang. A belsô, egészen hátul lévô részét az Úr jászolának hívják, amelybe Mária az újszülött Jézust fektette. A fent említett jászolhoz kapcsolódik a belépôhöz közelebb esô rész, amely a hagyomány szerint a tulajdonképpeni születési hely. A barlangot az Úr jászolával együtt drága márvánnyal bélelték ki'' (Geyer 256. o.). Ma a déli és az északi lépcsô lent, a születés csillagát körülvevô apszisnál találkozik. A csillag a születés helyét jelzô kôlap helyén van (l. a 33,1. képet). Mivel Arkulf elôször erre a helyre talált rá, a két lépcsô közül az egyiken kellett lemennie. További részleteket a barlangról Willibaldtól tudunk, a késôbbi eichstätti püspöktôl, aki 724--726-ban tartózkodott a Szentföldön: ,,Az a hely, ahol Krisztus született, eredetileg egy földalatti barlang volt, most pedig olyan, mint egy kocka alakú ház, amelyet sziklából vágtak ki...s a hely fölött, ahol az Úr született, oltár áll''. De Willibald ezen kívül látott még egy ,,kisebb oltárt'', amit az vitt magával, aki ,,benn a barlangban akart misézni''. Ez ugyanaz a jámbor szokás, amit már Jeromos ismert. 33. kép. A Születés temploma alatti barlangok Ha az irodalmi források száma nem is túl nagy, elegendô számunkra az a tény, hogy a születés és a jászol barlangjának a 2. század óta töretlen hagyománya van. De térjünk csak vissza Jézus korához. Jézus életének elsô napjaiból Lukács evangélista még két eseményt közöl, amelyek azt mutatják, hogy a szülôk milyen hűségesen alávetik magukat Isten törvényeinek: körülmetélik a gyermeket (ehhez kapcsolódott a névadás), s bemutatják az édesanya tisztulási áldozatát és az elsôszülött fiút a templomban: ,,Amikor eltelt a nyolc nap, és körülmetélték a gyermeket, a Jézus nevet adták neki, ahogy az angyal nevezte, mielôtt még a méhben megfogant volna'' (Lk 2,21). A körülmetélés gyakorlata Keleten ôsrégi szokás, nem korlátozódott Izraelre. Ennek a gyakorlatnak az eredete valószínűleg az egyiptomi tartózkodásra nyúlik vissza, ahol az egyiptomiaktól vették át. Ábrahám számára tehát nem hangzott egészen idegenül az isteni parancs: ,,minden férfit körül kell metélni közületek'' (Ter 17,10). Az izraeliták számára azonban a körülmetélés az Istennel kötött szövetség és a választott néphez való tartozás külsô jele. A körülmetélés törvénybeli elôírásához a zsidók egész szívükkel ragaszkodtak, jobban mint az életükhöz, amint ezt a Makkabeusok korából ránk maradt híradások elmondják. A körülmetélés elmulasztása az Izrael közösségébôl való kizárást vonta maga után, és a zsidók között a legnagyobb gúnyolódásnak számított, ha valakit így neveztek: ,,körülmetéletlen''! Egy nem izraelita születésű, ha körülmetéltette magát, a szertartás révén szorosabb kapcsolatba került Isten népével, és részt vehetett a húsvéti vacsorában is. A körülmetélést általános szokás szerint maga az édesapa végezte, de bárki más izraelita is megtehette, ha más nem, akkor az édesanya is. A törvény szerint a születés utáni nyolcadik napon kellett megtörténnie. Ha ez a nap szombatra esett, akkor ez az elv érvényesült: a körülmetélés elôbbre való, mint a szombat (l. Jn 7,22). A körülmetélés napján kapta a gyermek a nevét. Az ekkor adott név a mi keresztnevünknek megfelelô személynév volt. A család- illetve vezetéknév a zsidók körében ismeretlen. A fiúk azonban magukkal vitték apjuk nevét, így: ,,X-nek a fia''. Ez héberül ,,ben'', arámul ,,bar''. Így beszélt Jézus is, amikor Péternek ezt mondja: ,,Boldog vagy Simon, Bar Jona'', azaz Jónás fia. Nagyon gyakori volt, hogy az elsôszülött fiút a nagyapja nevérôl nevezték el, hogy így a név továbbélését biztosítsák, és meg tudják különböztetni az apától. Jézus esetében azonban azt hangsúlyozza az evangélista, hogy ,,a Jézus nevet adták neki, ahogy az angyal nevezte, mielôtt még a méhben megfogant volna''. Józsefrôl is tudjuk, hogy isteni intést kapott a gyermek elnevezésére. A ,,Jézus'' görög formája a ,,Jesua''-nak, ami viszont rövidített alakja a ,,Jehosua (Josua)''-nak, és mind azt jelenti: Jahve a megváltó. Kr. u. a 2. századig a zsidók között meglehetôsen elterjedt név volt a Jézus. Így olvassuk a Kolosszeiekhez írt levélben is, hogy a népek Apostolának egyik munkatársát, aki vele volt római fogsága idején, Jézusnak, melléknevén Justusnak hívták (Kol 4,11). A 2. században azonban a zsidók közül eltűnik a Jézus név. A rabbik írásaiban már csak a régi, hosszabb változata fordul elô, és csak a Názáreti Jézus jelölésére használta a Talmud a rövid Jesua nevet. Ezt a tényt viszont csak azzal lehet magyarázni, hogy tudatosan kerülték a Jézus név használatát. Így lett a ,,Jézus'' név ,,mindenek felett'' álló névvé (Fil 2,9), az egyetlen névvé, ,,amelyben üdvözülhetünk'' (ApCsel 4,12). A második törvényes elôírás a szülés után az édesanya tisztulására vonatkozott, akinek ezért áldozatot kellett felajánlania, és egyúttal be kellett mutatnia gyermekét a templomban. Lukács ezt írja: ,,Amikor elteltek a mózesi törvényben megszabott tisztulás napjai, a gyermek Jézust felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, ahogy az Úr törvényében elô volt írva: Minden elsôszülött fiút az Úrnak kell szentelni; s az áldozatot is be akarták mutatni, ahogy az Úr törvénye elôírta: egy pár gerlicét vagy két galambfiókát'' (Lk 2,22--24). 34. kép. A Jézus ôsatyáit ábrázoló mozaikfal a Születés-templomban A zsidó törvény szerint ha egy édesanya fiúgyermeket hozott a világra, utána negyven napig tisztátalannak számított; ha kislányt szült, tisztátalansága 80 napig tartott. Ez alatt az idô alatt otthon kellett tartózkodnia, nem léphetett be a templomba, és nem nyúlhatott semmi áldozati eledelhez. E várakozási idô elteltével egy égô- és egy bűnért való áldozatot kellett bemutatnia, hogy a törvény színe elôtt tisztának számítson. A szegények számára ez az áldozat egy pár galamb volt: az egyik mint égôáldozat, a másik mint bűnért való áldozat (l. a 35. képet a 68. oldalon). A gazdagabbaknak égôáldozatul egy egyéves bárányt kellett hozniuk, de bűnért való áldozatul tôlük is elegendô volt egy galamb. 35. kép. ,,Korbán'' -- fogadalmi ajándék a templom javára Az elsôszülött fiú esetében a törvény még a gyermek ,,szentelését'' is elôírta, mert minden elsôszülött fiú az Úré, azaz Isten tulajdona és az ô szolgálatára van szentelve (Kiv 13,2). Mivel azonban a leviták kerültek az elsôszülöttek helyére a szentély szolgálatára (Szám 3,12), hatályba lépett a törvény, mely szerint az elsôszülötteket meg kell váltani. Ezt a váltságdíjat az ország bármely területén élô papnál be lehetett fizetni. Lukács elbeszélése azt mutatja, hogy Jézus születése idején ez is a templomban történt, mégpedig az anya tisztulási áldozatával kapcsolatban. A gyermek szentelését ,,bemutatásnak'' hívták, és azt jelentette, hogy Istennek szentelik, és átadják a templom szolgálatára. A hagyomány úgy tudja, hogy az édesanyának a Nikánor-kapunál, az asszonyok udvarának keleti oldalán kellett átadnia áldozati adományát a papnak (l. a 102. kép E--F részét a 179. oldalon). Amikor Mária és József a kisded Jézussal belépnek a templomba, semmi rendkívüliséggel nem hívják fel magukra a figyelmet, hiszen minden áldott nap sok szülô jött, hogy bemutassa áldozatát és elsôszülött fiát az Úrnak. És mégis, ezen a napon odajött egy öregember a templom elôterébe, aki többet látott, mint a többiek. Lukács csak így nevezi: Simeon, és hozzáfűzi: ,,igaz és jámbor ember volt''. Ez az öregember karjaiba vette a gyermeket, és feltárta az emberi szem számára láthatatlan misztériumot: ,,Látták szemeim az Üdvösséget, melyet minden népnek megadtál, világosságul a pogányok megvilágosítására és dicsôségére népednek, Izraelnek'' (Lk 2,30--32). A következô szavak, amelyeket Simeon Máriához intéz, fátylat lebbentenek fel a gyermek sorsa felôl: ,,Sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben. Jel lesz, amelynek ellentmondanak'' (2,34). Azaz Jézus fellépése, beszéde és tettei mások lesznek, mint azt az általánosan uralkodó messiásvárás elképzeli, így Jézus életének már az elején kimondják azt a tényt, amely végig visszhangzik az egész evangéliumon: a megütközés lényegileg hozzátartozik Jézus személyéhez és evangéliumához. Ez a sors Máriát is érinteni fogja, mivel ô a Messiás anyja. De még mielôtt Simeon elbúcsúzott volna Máriától, Józseftôl és az áldott Gyermektôl, ,,abban az órában odajött az öreg Anna, áldotta Istent és beszélt róla mindenkinek, aki csak várta Jeruzsálemben a megváltást'' (2,38). ,,Anna Áser törzsébôl való prófétaasszony volt, Fánuel leánya, aki már igen öreg volt. Hét évig élt férjével szüzessége után, aztán özvegyen maradt. Már nyolcvannégy esztendôs volt. Nem hagyta el a templomot soha, éjjel-nappal böjtölt és imádkozott az Isten szolgálatában'' (Lk 2,36--37). Az evangélista azzal, hogy apjának nevét és törzsi hovatartozását is meg tudja adni, azt bizonyítja, hogy nem legendás elemet szô az elbeszélésbe, hanem biztos hagyományt vesz át. Azt a megjegyzést, hogy Anna rendkívül magas kort ért meg, pontos adatokkal erôsíti meg: ,,Hét évig élt férjével szüzessége után, aztán özvegyen maradt. Már nyolcvannégy esztendôs volt''. Ezt a nyolcvannégy esztendôs adatot kétféleképpen lehet érteni: vagy élete egész tartamára, vagy özvegységének idejére. Ez utóbbi esetben a prófétaasszony valóban igen öreg volt: 106-108 éves. Ôk ketten, Simeon és Anna a bizonyságai annak, hogy nemcsak Zakariás házában, hanem Jeruzsálemben is éltek olyan emberek, férfiak és nôk egyaránt, akik a vigasztalan körülmények súlya alatt szenvedve, sóvárogva várták ,,Izrael vigaszát'' és ,,Jeruzsálem megváltását'', a prófétai ígéretek szerint. Krisztus születése elôtt a második században nagyon elevenné vált Izraelben a Messiás-várás. A Messiás héberül: Masiah, görögösen: Messiás; görögre fordítva a szót: Chrisztosz, latinul: Christus, magyarul: Fölkent. A Fölkent eljövetelére való várakozásban igen nagy részt foglalt el egy földi király reménye, aki Dávid fia lesz, szétzúzza majd Izrael ellenségeit és uralkodni fog Isten népén. ======================================================================== A Nagy Heródes Milyen volt a politikai helyzet Palesztinában, amikor Jézus megszületett? Máté csak egyetlen nevet említ, Nagy Heródes nevét. De ez az egy név elegendô ahhoz, hogy a kor történeti hátterét egész reálisan meg lehessen rajzolni. A történelem Heródest megajándékozta a ,,Nagy'' jelzôvel. Számunkra megtisztelô címként hangzik, az ókorban azonban nem ezt jelentette, hanem Josephus Flavius szerint egyszerűen csak ennyit: ,,az idôsebb''. A kortársak véleménye ez volt Heródes királyról: ,,Úgy került a trónra, mint egy róka; úgy kormányzott, mint egy tigris; és úgy halt meg, mint egy kutya''. Nagyon éles ez a kritika, de kezünkbe adja a kulcsot sok olyan dolog megértéséhez, amelyek Jézus életét vették körül.[42] Heródes Kr. e. 73 körül született, valószínűleg Askelónban, a Földközi-tenger partján. Vér szerint nem volt zsidó, mert családja Idúmeából származott, arról a vidékrôl, amely Palesztina és Egyiptom között terül el.[43] Anyja nabateus nô volt. Kufrának hívták, ami az illatáról híres ciprusvirágnak volt az arab neve, és héberül ,,kofer''- nek mondták. Görögül ,,kypros''. Alexandriai Kelemen (+ 216 körül) még tudja, hogy ennek a virágnak a szirmaiból nyerik a ,,vörös hennát'', amelyet haj- és körömfestéknek használtak. Heródes atyja, Antipater fontos politikai posztot töltött be II. Hyrkanosz, az utolsó Hasmoneus fôpap idejében. Hogyan történhetett, hogy a nem zsidó Heródesbôl a zsidók királya lett? Ennek az uralkodásnak a gyökerei messzire nyúlnak vissza, de annak a kornak a politikai, szellemi és vallási összefüggéseit, amelyben Jézus a mennyek országát hirdette, csak akkor érthetjük meg, ha ezeket a távoli gyökereket ismerjük. A történet a Makkabeus-testvérek szabadságharcával kezdôdik. IV. Antiochusz Epiphanesz szíriai király (Kr. e. 175--164) zsidókra nehezedô elnyomása idején a Modinból való Mattatiás pap fölkelést szervezett az idegen uralom ellen. Mattatiás, akinek a neve azt jelenti, hogy ,,Isten ajándéka'', ,,János fia volt, aki Simeon fia, aki pedig Hasmoneus fia'' (Zst. XII, 6, 1; vö. 1Mak 2,1). Errôl a legutóbb megnevezett ôsrôl kapta a család a melléknevet: ,,Hasmoneus-nemzetség''. Öt vitéz fia vette körül Mattatiást, amikor a helyzetet látva így sóhajtott fel: ,,Miért is élünk még egyáltalán?'' (1Mak 2,13). Jeruzsálem templomában a ,,pusztulás gyalázata'', a városokban és falvakban mindenfelé a pogány Zeusz képeit állították fel. Aki a szíriai király által elrendelt áldozatot bemutatni nem volt kész, azt letartóztatták, az egész nép megcsúfolta, aztán megölték. Egy napon, amikor egy szíriai ellenôrzô csapat érkezett Modinba (a város 25 km- re, ÉNy-ra feküdt Jeruzsálemtôl), hogy megvizsgálják, megtartják-e a királyi rendeletet, Mattatiás felindulásában megölt egy áldozatot bemutatni készülô hittagadó zsidót és egy szíriai tisztet. Majd fiaival együtt a pusztába menekült, és maga köré gyűjtötte mindazokat, akik atyáik törvényeihez hűségesek akartak maradni. Halála után (166) fiai folytatták tovább a harcot. Különösen Júdás tűnt ki a fiúk közül, akit ezért a ,,Makkabeus'' névvel tiszteltek meg. A szó jelentése nem egészen biztos, de általában a kalapáccsal hozzák összefüggésbe. Utána ez a név az egész családra átment, sôt, megtisztelô címe lett mindazoknak a zsidóknak, akik Izrael vallási és politikai szabadságáért harcoltak. A hét ,,Makkabeus'' vértanú-testvér története erre emlékeztet. Makkabeus Júdás Kr. e. 165-ben bevette Jeruzsálemet. A templomban álló Zeusz-szobrot ledöntötték, a pogány kultusz eszközeit összetörték, majd a pogányok által megszentségtelenített templomot újra felszentelték. E nemzeti hôstett emlékére kezdték ünnepelni a zsidók Kislev hónap (a mi naptárunk szerint november--december) második felében a templomszentelés ünnepét. Az evangéliumban az ünnepet görög nevén ,,enkainia''-nak, templomszentelésnek mondják (Jn 10,22), Josephus viszont ,,a fények ünnepé''-nek nevezi (Zst. XII, 7). A rabbik az ünnepet ,,hanukka''-nak nevezték el, s a zsidó kultuszban ez a név élt. A ,,fények ünnepe'' túlélte a templom lerombolását is, mert a fény szertartását függetlenítették és új jelentést fűztek hozzá. 36. kép. Nagy Heródes pénze a királycsillaggal E nap egész mostanáig nagy ünnep a zsidóknál, és szertartásához tartozik a ,,Hanukka-Menora'', egy nyolcágú lámpatartó meggyújtása. A Makkabeus-felkelés ezzel elérte elsôdleges célját: a szabad vallásgyakorlást. Júdás ezek után azon fáradozott, hogy nemzeti pártját megerôsítse a hellénista körök befolyásával szemben, melynek tagjai a szír támogatást élvezô Alkimusz fôpap körül tömörültek. Júdás nagyon világosan látta, hogy ezt a harcot egyedül megvívni nem tudja, ezért diplomáciai úton Rómában keresett segítséget, és ez lett a késôbbi római uralom kezdete. A római szenátus elismerte Júdás függetlenségét azzal a hátsó gondolattal, hogy a területbôl ütközô felületet alakítanak ki a két nagyhatalom, Szíria és Egyiptom között. Miközben a zsidó küldöttség Rómát járta, a szíriaiak sem maradtak tétlenek. Az új király, Demetriusz Szótér (162--150) sereget gyűjtött és felvonult a lázadó kis ország, Izrael ellen. Júdás halálra szántan védekezett az utolsó percig, de Jeruzsálemtôl északra, Elaszánál elesett a harcban. Jonatán, aki akkor már átvette a fôpapi tisztséget, most a katonai fôparancsnokságot is kénytelen volt magára vállalni. Joannesz, az öt fiú közül a legidôsebb, nem sokkal elôbb esett fogságba, s kivégezték. Eleazár, a negyedik fiú az egyik csatában megsebesített egy elefántot, de az összerogyó állat ôt is maga alá temette. Közben Szíriában polgárháború tört ki, és ez egy kis idôre lélegzethez juttatta a zsidókat. Jonatánnak sikerült a hellénista párt fölé kerekednie Jeruzsálemben, s ezzel a Makkabeus-háború a második célját is elérte: a nemzeti mozgalom átvehette a politikai irányítást. Végül aztán Jonatán is, testvérei is árulás áldozatai lettek. Tryphon, a szíriai trón várományosa tôrbe csalta és megölte Jonatánt (Kr. e. 143-ban). Ekkor az öt fiú közül a még életben maradt Simon vette át a nép vezetését. Teljes adómentességet tudott biztosítani, és az utolsó szíriai csapatokat is kiverte az országból. A kicsi Júda az ô vezérsége alatt zavartalan békét élvezett. A nép annyira becsülte Simont, hogy egy ünnepi gyűlésen ôt és utódait fôpappá és népvezérré nyilvánították, ,,míg csak Isten egy igaz prófétát nem támaszt'' (1Mak 14,41). Ezzel kezdôdött a Hasmoneus-dinasztia története. Ám a Szíriában bekövetkezett trónváltás ismét veszedelembe sodorta Júda nehezen kivívott szabadságát. VII. Antiochusz Szidetesz (139-- 129) nem volt hajlandó a korábban szíriai fennhatóság alá került területekrôl lemondani. Meg is jelent Júdeában egy sereg, hogy követeléseinek erôszakkal érvényt szerezzen. Simon fiai, Júdás és Johannesz harcba szálltak velük, és gyôztesen tértek vissza öreg atyjukhoz Jeruzsálembe (1Mak 16,1--10). De Simon napjai meg voltak számlálva, és testvéreihez hasonlóan ô sem halhatott meg természetes halállal. A saját veje, Ptolemeusz, aki a hatalomra tört, egy lakoma alkalmával Dok várában, amely magasan a Jordán völgye felett egy sziklafennsíkon fekszik, két fiával együtt orgyilkosokkal ölette meg (l. a 219. képet a 380. oldalon). Mivel az ünnepélyes népgyűlés Simon házának öröklési joggal ítélte oda a fôpapi hivatalt és a vezérséget, Simon életben maradt harmadik fia, Johannesz Hürkánosz vette át a nép vezetését (Kr. e. 135--104). De már uralkodásának elsô esztendejében betört az országba Antiochusz Szidetesz, végigpusztította egész Júdeát, és Hürkánoszt körülzárta Jeruzsálemben. Az éhség hamarosan arra kényszerítette az ostromlottakat, hogy bármi áron békét kérjenek. A szíriaiak kemény feltételeket szabtak: magas adót és a város falainak lerombolását, de Johannesz Hürkánosz nem veszítette el a kedvét. Antiochusz Szidetesz halála után úgy érezte, elérkezett az ô órája (Kr. e. 129). Elhatározta, hogy megvédi Júdea függetlenségét. Ugyanazt tette, mint évszázadokkal azelôtt Dávid király: a lelkes népfelkelôk helyett jól szervezett hadsereget kezdett kiépíteni. Katonákat toborzott, meghatározott zsoldot fizetett nekik, s felállított egy testôrgárdát, amely csak az ô parancsnoksága alá tartozott. {bmc p71.bmp} Bármennyire is szerették eddig a Makkabeusokat, Hürkánosz teljesen világi politikája kiirtotta az új uralkodóház iránti rokonszenvet. A nép hangulata akkor fordult egészen ellene, amikor Hürkánosz felnyitotta és kifosztotta Dávid sírját, hogy katonai kiadásait fedezni tudja, s minden kritikát figyelmen kívül hagyva, egyre csak erôsítette Júda katonai hatalmát. Elfoglalta Szamariát, lerombolta a Garizim hegyén épített templomot, és Idúmea meghódításával dél felé is megnagyobbította országát. 30 éves uralkodásának utolsó éveiben Júda jobb napokat élt, mint a Salamon-féle ,,aranykorban''. Uralkodása alatt jelent meg elôször a zsidó történelem színpadán két párt: a szadduceusok és a farizeusok pártja. A források sejteni engedik, hogy Hürkánosz nyíltan szakított a farizeusokkal -- akiknek elképzelései a ,,Hasszidim'' = ,,Jámborok'' irányzat révén rokonságban voltak a makkabeusokéval --, és fenntartás nélkül a szadduceusok irányzatához csatlakozott. Josephus, visszatekintve rá, boldognak mondja ôt: ,,Isten három nagy kegyelemben részesítette: a nép feletti uralkodásban, a fôpapi méltóságban és a prófétaságban'' (Zst. XIII, 11, 7). Kr. e. 104-ben Arisztobulosz vette át atyjának, Hürkánosznak örökségét, de ekkorra már kihunyt a makkabeusi kor lelkesedése. A kormányzás lelki karaktere egyre inkább háttérbe szorult, és a hellénista körök ismét magukhoz ragadták a hatalmat. Arisztobulosz felvette ugyan a királyi címet, de uralkodása nagyon rövid ideig tartott. Már 103-ban a testvére, Alexander Janneusz (103-- 76) követte ôt a királyságban, aki 27 éves uralkodásának legnagyobb részét a környezô városokkal és királyokkal folytatott háborúkkal töltötte el. De nem minden katonai vállalkozását koronázta siker. Egyszer az araboktól olyan vereséget szenvedett, hogy rövid idôre még Jeruzsálembôl is menekülnie kellett. Még veszedelmesebbek voltak a városon belüli összeütközések, melyek a farizeus-pártiak között robbantak ki. Amikor a farizeusok a szíriaiaktól kértek segítséget, felkelés tört ki. Hat esztendeig kellett Alexandernek a tulajdon népe ellen harcolnia. Ünnepi lakomát rendezett, amikor végre legyôzte a farizeusokat. S míg javában állt a lakoma, nyolcszáz foglyot feszíttetett keresztre, akiknek a keresztrôl végig kellett nézniük, hogy kaszaboltatja le Alexander a szemük láttára feleségüket és gyermekeiket (Zst. XIII, 14, 2). 37. kép. Palesztina a Hasmoneus-dinasztia idejében Alexander hódító hadműveletei egyúttal pusztítottak is. Különösen a virágzó tengerparti városoknak és a kelet-jordániai vidék hellénista városainak jelentettek kemény megpróbáltatásokat (l. a 37. képet a 73. oldalon). Majd csak a rómaiak, Pompeius és Gabinius fogják újjáépíteni és felvirágoztatni ezeket a városokat. Végül Alexander iszákosságba süllyedt, és betegség végzett vele, miközben Ragaba erôdítményét ostromolta Pereában, Kr. e. 76-ban. Josephus állítása szerint a haldokló Alexander azt javasolta feleségének, Alexandrának, hogy béküljön ki a farizeusokkal (Zst. XIII, 15, 5). Alexander annak idején testvére, Arisztobulosz özvegyét, Alexandrát vette feleségül, aki aztán az ô halála után átvette a kormányzást. Alexandra (76--67) kedvezett a farizeusoknak, akiknek befolyása így napról-napra növekedett. A jellemzés, amit Josephusnál olvashatunk róla -- s ami valószínűleg szadduceus körökbôl származik! -- nem valami hízelgô Alexandrára nézve: ,,Alexandra olyan asszony volt, aki a nôi nem semmi gyöngédségét sem hordozta magában. Mindenekelôtt a hatalomra éhezett. Cselekedeteiben veleszületett erôrôl és arról a férfiakra jellemzô ostobaságról tett tanúságot, amely a hatalom gyakorlásakor mindig csôdöt mond. Mindent az abszolút uralkodásnak rendelt alá, s nem illetôdött meg sem szépség, sem jóság elôtt'' (Zst. XIII, 16, 6). Asszony létére a fôpapi méltóságot nem viselhette, ezért idôsebbik fiára, II. Hürkánoszra ruházta, aki jóérzésű, de gyönge jellemű ember volt. A fiatalabbik fiút, II. Arisztobuloszt, akiben pedig több volt a tetterô, mint bátyjában, távol tartotta a kormányzás ügyeitôl. Alexandra halála után nyíltan kitört a testvérharc, és dinasztikus hatalmi háború lett belôle. Arisztobulosz legyôzte Hürkánoszt, és magához ragadta a kormányzást. Hürkánosznak ezután be kellett érnie a puszta fôpapi méltósággal. A kiengesztelôdés jeleként Arisztobulosz fia, II. Alexander feleségül vette Hürkánosz lányát, Alexandrát, aki késôbb Mariammé anyja lett. A hasmoneusok pénzei (38--42. kép) E családi viszályba a rómaiak is beavatkoztak, akik már Kr. e. 69- ben Róma alattvalójává tették a Szeleukidák birodalmát. Miután Szíriát meghódították, a Hasmoneus-ország volt soron. Pompeius nagyszabású hadjárattal bekebelezte Palesztina nyugati partvidékét, azaz a Hasmoneusok által meghódított területet (l. a 37. képet a 73. oldalon). A római légiók közeledésének hírére a veszekedô testvérek sürgôsen küldöttséget menesztettek a rómaiakhoz. Mindkét fél 400 talentumot ajánlott fel, hogy a maga javára megnyerje a hadvezért. A szerencse Arisztobulosznak kedvezett, de röviddel ezután kihívta maga ellen Pompeius haragját, s ekkor elérkezett a döntô óra. Pompeius Jeruzsálem ellen vonult és három hónapi ostrom után bevette a várost. Bár Josephus azt állítja, hogy Pompeius nem nyúlt a templom kincstárához, Dio Cassius úgy tudja, hogy ,,a templom összes pénzét elrabolták'' (37,16). És ennek a híradásnak több hitelt kell adnunk, hiszen Pompeius keleti hadjárata igazában rablóhadjárat volt. De a rablásnál és pusztításnál nagyobb fájdalmat okozott a Szentek Szentjének megszentségtelenítése, ahová Pompeius nem zsidó létére be merészelt menni. Arisztobuloszt egész családjával együtt Rómába hurcolták. A Hasmoneus ház ezzel elveszítette a királyságot, és csak a fôpapi méltóságot tarthatta meg. II. Hürkánoszt megerôsítették fôpapságában, és római fennhatóság alatt álló fejedelem lett. A város falait ismét lerombolták, és a lakosságot adófizetésre kötelezték. Még súlyosabban érintették a Hasmoneus-államot a területi veszteségek. Az összes tengerparti és Jordánon túli görög várost kivették fennhatósága alól, és a zsidó Palesztina területét a többnyire zsidók által lakott területekre korlátozták. Nagy súllyal nehezedett a kicsiny Júdeára a rómaiaknak évenként fizetendô adó, amely a gabonatermés egy ötödét foglalta le, s amelynek befizetését Szidonban kellett elintézni.[45] E történelmi elôzmények ismerete fontos feltétele annak, hogy meg tudjuk ítélni Jézus évszázadának politikai és vallási helyzetét. Júdea Pompeius által meghatározott államjogi helyzete felemás volt a rómaiaknál szokásos függô viszonyokhoz mérten. Ugyanis a rómaiaknak ekkor már volt némi betekintésük Palesztina sajátosságaiba, és jól tudták, milyen nehézségekkel járna, ha a Birodalom most azonnal egészen bekebelezné az országot. Elfogadták tehát, hogy Júdea nem hagyja magát minden további nélkül a szíriai provinciához csatolni. Így maradt meg látszólag a zsidó állam szabadsága, bizonyos határok közé szorított önállósággal. II. Hürkánosz azonban, akit Pompeius fôpappá tett, gyáva ember volt, és csak névlegesen volt ô az uralkodó. A háttérben egy idúmeus állt: Antipater, Heródes apja. Antipater az egész Hasmoneuskörnél világosabban felmérte, hogy egyetlen olyan politika lehetséges, amely megmentheti a népet és az országot: a feltétel nélküli megadás a rómaiakkal szemben. A Hasmoneusok hódító háborúi ugyanis a környezô népekben gyűlöletet ébresztettek a zsidók iránt, ezért egy olyan politika, amely szembeszegül a rómaiakkal, végzetes lehetett volna. Így határozta el magát Antipater arra, hogy a rómaiak szolgálatába szegôdik. Kr. e. 47-ben Caesartól elnyerte a római polgárjogot, és prokurátori kinevezést kapott, ami a Júdea feletti legmagasabb adóügyi tisztviselôséget jelentette. Ezzel vette kezdetét a Heródes-család politikai hatalma. Az apa, Antipater a fiairól is gondoskodott: az idôsebb, Phasael átvette Jeruzsálem prefektusi tisztségét; Heródes, a másodszülött pedig Galilea legmagasabb rangú hivatalnoka lett. Heródes ekkor mindössze 26 éves fiatalember volt. Elsô fellépését a zsidók soha nem fogják elfelejteni. A dombos és barlangokban gazdag Felsô-Galileában egy bizonyos Ezekiás, Júdás atyja (ApCsel 5,37) maga köré gyűjtött egy csoport férfit, akik elégedetlenek voltak a vallási és politikai helyzettel. Josephus -- mint már említettük -- ,,rablóknak'' nevezi ôket, viszont sok zsidó hazafiaknak tartotta és ünnepelte ezeket az embereket. Heródesnek sikerült elfognia Ezekiást, és rövid úton bajtársaival együtt kivégeztette. Jeruzsálemben vádat emeltek az idúmeus önkényes intézkedése ellen, amellyel kivégeztette Ezekiást anélkül, hogy a Szinedrium, a legfelsôbb zsidó bíróság tárgyalta volna az ügyet. Heródest II. Hürkánosz fôpap megidézte Jeruzsálembe. Amint a fiatal Heródes testôrei kíséretében megjelent a Szinedrium elôtt, az írástudók reszketni kezdtek, s egyikük sem merte felelôsségre vonni a gaztettért. Csak az öreg Semaja követelte félelem nélkül a halálbüntetést. De amikor a fôpap látta, hogy a bíróság nem csatlakozik az öreg véleményéhez, elnapolta a pert, és azt tanácsolta Heródesnek, hogy titokban hagyja el a várost. Heródes a szíriai legátushoz, Sextus Caesarhoz ment, aki nem csekély pénzösszeg ellenében kinevezte ôt Szamaria és Cöleszíria helytartójának. Ekkor aztán sereg élén elindult Jeruzsálem felé, s csak apjának fáradozása tudta visszatartani a bosszúállástól. Heródes azonban ebbôl a konfliktusból egy életre levonta magának a tanulságot: egyetlen zsidóra sem támaszkodhat, hanem mint atyjának, neki is a rómaiaknál kell szövetségest keresnie. Caesart 44. március 15-én meggyilkolták. Antipater fiaival együtt az erôsebb oldalára, a császárgyilkos Brutus és Cassius pártjára állt. Cassius nagy sereg élén Szíriába jött, és nem kevesebb, mint 700 talentumot préselt ki a kis Júdeából. Antipater és fiai pedig siettek ezt a pénzt átadni a rabló étvágyú rómaiaknak. Gofna, Lod és Emmausz lakóit, akik nem voltak hajlandók önként fizetni, eladták rabszolgának. De a bosszú nem maradt el: az idúmeus ellenfeleinek, akik a hasmoneus Hürkánosz köré csoportosultak, sikerült Antipater pohárnokát megvesztegetniük, és az egy lakomán megmérgezte urát. Ez Kr. e. 43-ban történt. Antipater meggyilkolása olyan politikai fejlôdést indított el, amely oda vezetett, hogy a fiatal Heródes a rómaiak prokurátorsága alatt a Hasmoneusok trónjára ülhetett. Addig azonban még el kellett telnie egy kis idônek. Amikor Antonius és Octavius legyôzték a gyilkos Brutust és Cassiust, nehéz helyzetet teremtettek a már halott Antipater fiai számára. Itt mutatkozott meg elôször a fiatal Heródes politikai ösztöne és diplomáciai gátlástalansága: megnyerte magának a gyôztes Antonius kegyeit. Antonius kinevezte ôt és Phasaelt Júdea negyedes fejedelmévé. Ezzel a Hasmoneus-dinasztiából való II. Hürkánosztól minden politikai hatalmat elvettek, csupán fôpap maradhatott. De a két fiú helyzete nem sokáig maradt változatlan. Antigonusz, II. Arisztobulosz fia Kr. e. 40- ben a párthusok segítségével megtámadta Júdeát, és bevették Jeruzsálemet. Az öreg Hürkánosz fôpapot megcsonkították: levágták a fülét, s ezzel a törvény értelmében elvesztette alkalmasságát a fôpapságra. Ezért a párthusok Antigonuszt tették meg királlyá és fôpappá. Heródes szorult helyzetbe került. Az éjszaka leple alatt elsô feleségével, Dorisszal, leendô második feleségével, Mariamméval, ennek anyjával, Alexandrával, saját anyjával és fiatalabb testvérével, valamint a cselédséggel és néhány katonával együtt dél felé vette útját. Amikor másnap reggel fölfedezték a szökésüket, a párthusok hajtóvadászatot indítottak az idúmeus ellen. Közvetlenül Betlehem közelében került sor a harcra. Heródes halálos fáradtan fordult szembe üldözôivel. Ez volt élete legveszedelmesebb órája. Késôbb a helyet, ahol a harc folyt, erôdítménnyel tette emlékezetessé, mely mind a mai napig fennmaradt. Ez a Heródium, a Dzsebel-el-Fureidisz. További menekülésének elsô célja Maszada vára volt, a Holt-tenger nyugati partján. Hozzátartozóit testvére, József oltalmára bízta, maga pedig Egyiptomon keresztül Rómába sietett. Itt elsô alkalommal találkozott Octavianus Caesarral, a késôbbi Augustus császárral. A Szenátus Octavianus ajánlására Kr. e. 40-ben megadta a 33 éves Heródesnek a júdeai király címet. Josephus a Zsidók történetében részletesen leírja ezt a jelenetet: Antonius, akit nem kis pénzzel megvesztegetett, és Octavianus fogták közre Heródest, és a konzulok valamint az egész elöljáróság kíséretében felvonultak a Capitoliumra. Ott áldozatot mutattak be, és letétbe helyezték a kinevezô okmányt (Zst. XIV, 14, 5). Heródes kinevezése a római hatóságok számára azért is alkalmasnak látszott, mert azt remélték, hogy ez az energikus és gátlástalan idúmeus, azaz a zsidók között idegen, vasszigorral fogja majd féken tartani a nyugtalan zsidó népet. Hogy mennyire pártütôknek és Róma- elleneseknek tartották a zsidó népet, arra nagy bizonyíték Titus beszéde, melyet a templom égése után mondott a zsidó vezetôknek: ,,Az elsô perctôl fogva, mióta Pompeius meghódította Júdeát, lázadtatok a római uralom ellen!'' (Zst. VI, 6, 2). Heródes tehát király lett, csak éppen ország nélkül. Elôször is felmentette Maszada várát, amelyet Antigonusz ostromolt, majd az új király Jeruzsálem felé vette útját. De nem volt akkora serege, hogy a jól megerôsített város ostromába foghatott volna, így kénytelen volt római segítségre várni. Kr. e. 37-ben Sosius, a szíriai legátus segítségére jött, és megkezdôdhetett az ostrom. A város olyan hôsiesen védte magát, hogy csak három hónap múlva esett a rómaiak áldozatául. ,,Antonius Antiochiába hozatta a zsidó Antigonuszt és lefejeztette. Ô volt az elsô római, aki királyt fejeztetett le, mert semmi más eszköze nem volt arra, hogy észre térítse a zsidókat, s Antigonusz helyett Heródest ismerjék el királyuknak. Még kínzással sem lehetett rávenni ôket, hogy királyuknak nevezzék, annyira tisztelték elôbbi királyukat. Ezért úgy gondolta, hogy a szégyenletes kivégzéssel elhomályosíthatja Antigonusz emlékét és csökkentheti a zsidók gyűlöletét Heródes iránt'' (Josephus ezt Strabontól idézi! Zst. XV, 2, 1). {bmc p77.bmp} Heródes 36 éves volt, amikor Kr. e. 37 nyarán elfoglalhatta Jeruzsálemben a királyi trónt. Anyagilag csaknem teljesen csôdbe jutott. Saját ezüstholmiját kellett beolvasztania, hogy pártfogójának, Antoniusnak fizetni tudjon a nyújtott segítségért. De végre Júdea királya lett, és a Makkabeus-családból való Mariammé lett a felesége. Ez a fiatal király mindenesetre rendkívüli képességekkel volt megáldva. Fellépése rendkívüli lehetett, mert magát Augustus császárt is lenyűgözte magabiztosságával. Nagy testi ereje és kitartása volt: kiváló lovas, ügyes birkózó és nagyszerű íjász volt. Arcáról nem maradt fenn képszerű ábrázolás, mert alattvalóira való tekintettel soha nem engedte, hogy a képét pénzekre ráverjék. Apjától nagyon finom szimatot örökölt a politikai helyzetek irzékeléséhez: ösztönös képességet arra, hogy át tudja látni mások indítékait és szándékait. Ez az adottsága öregségére határtalan bizalmatlansággá silányult. Mivel abszolút hatalom birtokában volt, hamarosan zsarnokká vált, nemcsak zsidó alattvalói, hanem családja számára is. Fiatal korától hozzászokott az árulásokhoz és összeesküvésekhez, s féktelen hatalmi emberré vált, aki céljai elérése érdekében semmi gazságtól sem riadt vissza. Ha ezt a kortörténeti hátteret látjuk, Jézus gyermekkorának eseményei egészen más fényben jelennek meg elôttünk. Heródes politikája világos volt és egyszerű: a zsidó nacionalizmus és hazaszeretet elnyomása, a zsidóság jólétének és tekintélyének növelése Palesztinában és a diaszpórákban, Hellasz ragyogásának utánzása és a rómaiak tetszésének keresése. Kormányzásának elsô ténykedése volt, hogy a fôtanácsot, a legfelsô zsidó bíróságot újjászervezte. 45 tanácsost kivégeztetett. Mivel a fôtanács teljes létszáma 71 fô volt, az életben maradt 26 tanácsos a király által újonnan kinevezett 45 tag szavazatával szemben minden törvényesség megtartása mellett sem mehetett semmire. Ezzel a véres beavatkozással a zsidók legfelsô törvényhozó szerve a király markába került. Az ,,idúmeus'' királynak azonban volt egy problémája is. Nem volt zsidó, emiatt számára a fôpapság elérhetetlen dolog volt. S nagyon jól tudta, hogy a nép szemében az ô királyi méltósága csak második helyen áll a fôpap mögött. Ezért úgy határozott, hogy a saját hatalma alá rendeli a fôpapot. Megvont tôle két jogot, melyek a nép feletti hatalmának alapját képezték: 1. Megtiltotta, hogy örökölhetô legyen a fôpapság, azaz többé nem szállhatott apáról fiúra. 2. Megszüntette a fôpapság idôbeli korlátlanságát, amely szerint halálukig voltak hivatalban a fôpapok. Ettôl fogva Heródes a maga ízlése szerint nevezte ki a megfelelô személyt, és akit fôpapnak kinevezett, attól minden közjogi hatalmat megvont, csak kultikus jogkörét hagyta meg. De még ez sem volt elég a királynak. A késôbbi események igazolták azt a gyanút, mely szerint Heródes hatalomra lépésének elsô percében célul tűzte maga elé, hogy kiirtja a Hasmoneus királyi családot. Tervének végrehajtásához csak idôre és megfelelô körülményekre volt szüksége. Miután elvette a családtól a királyságot, kitúrta ôket a fôpapságból is. A tisztség betöltésekor figyelmen kívül hagyta felesége, Mariammé fiatalabb testvérét, Arisztobuloszt, és egy ismeretlen babiloni vagy egyiptomi papi családból származó, egyszerű papot ruházott fel a legfôbb papi méltósággal. A Hasmoneus családban ez nagy elkeseredést váltott ki. Mariammé és Arisztobulosz anyja, Alexandra panaszt tett Kleopátránál, Egyiptom királynôjénél és a mindenható Marcus Antonius szeretôjénél Heródes eljárása miatt, és segítséget kért. Zavargások és lázadások jelzik, hogy Heródesnek még 30 éves uralkodása második felében is komoly belsô ellenállással kellett szembenéznie. Ezen az sem változtatott, hogy Jeruzsálemben egy római csapat állomásozott. Csak Kr. e. 33-ban sikerült Heródesnek bevennie Hyrkania várát, amelyet addig a 37-ben kivégzett Arisztobulosz nôvére védett. De ezzel végre sikerült a hatalmát úgy-ahogy biztonságban tudnia. Jeruzsálemben erôdítmény építésébe fogott: A várnak, melynek a templomra kellett felügyelnie, az ,,Antonius'' nevet adta, római pártfogója, Marcus Antonius tiszteletére. De mivel az egész város feletti teljes hatalmat még ezzel sem tudta megszerezni, a Felsôváros északnyugati sarkán, a legmagasabb ponton, három hatalmas tornyot építtetett, amelyek egyúttal saját palotája védelmét is szolgálták (l. a 82. képet a 141. oldalon, és a 254. képet a 440. oldalon). Az országban egy ravaszul kiépített erôdítményláncolat volt arra hívatva, hogy Heródes védelmét biztosítsa.[46] Ezek egy részét ô maga építtette, más részüket csak felújíttatta. Mindegyik vár úgy volt elhelyezve, hogy legalább egy, a legtöbb esetben azonban több más várral fény-, illetve füstjeles összeköttetést tudjon tartani. Júdea északi részén, a Jordán völgyének nyugati oldalán, a 700 m-nél magasabb Karn Sartaba csúcson volt az ,,Alexandrium'', amelyet építôje, Alexander Janneusz után neveztek így (l. a 44. képet a 82. oldalon). Gannius ezt az erôdítményt Kr. e. 57-ben lerombolta, de Heródes most újáépíttette. Maguk a rómaiak is mintaszerűnek tartották az újjáépített erôdítményt. A kúp formájú csúcs a Vádi-Fara és a Jordán-völgy találkozásánál nagyszerű rálátást biztosított a völgyekre, a Jabbók völgyétôl egészen a Holt-tengerig. A csúcson megmaradtak az erôdítmény bástyarendszerének és a várnak alapfalai. Hosszan elnyúló téglalap formája van. A méternél hosszabb, bütykös kövek mutatják a heródesi építkezés stílusát. Az Alexandrium földalatti, boltíves kazamatáiba temették el a hasmoneus Mariammé két fiát, akiket apjuk, Heródes parancsára Szebasztében végeztek ki. 24 km-re dél felé, a Dzsebel-Karantal tetején (ez a ,,Kísértés hegye''!) volt a régi makkabeusi vár, Dok, ahol Simont megölték (l. a 219. képet a 380. oldalon). A Vádi-el-Kelt déli oldalában, magasan Jerikó felett ôrködött Kyprosz vára, amelyet Heródes az édesanyjáról nevezett el (l. a 44. képet a 82. oldalon és a 220. képet a 381. oldalon). Tôle 18 km-re délnyugatra, már benn a Júdeai-pusztaságban volt Hyrkania vára. Josephus szerint ez a nehezen megközelíthetô hely, amely egyébként csak pár óra járásnyira volt Jeruzsálemtôl, a király politikai ellenfeleinek börtöne és vesztôhelye volt. Heródes, kevéssel a halála elôtt, itt ölette meg egy másik fiát, Antipatert is. Betlehemtôl 6 km- re délkeletre Heródes egy új várat építtetett, amelyet önmagáról ,,Heródium''-nak nevezett el. Ez lett a temetkezési helye és messzi környékrôl látható síremléke is (l. a 26. képet a 48., és az 57. képet a 105. oldalon). A Holt-tenger keleti oldalán a régi Mahérusz vára biztosította a határt a nabateusok felé. Itt ölték meg -- Heródiás bosszújának áldozataként -- Keresztelô Szent Jánost (l. a 149. képet a 251. oldalon). A nyugati parton a király a Maszada sziklatetején ugyancsak egy régi Makkabeus-erôdítményt épített újjá, és egy háromteraszos palotával ékesítette (vö. a 46. képpel a 86. oldalon). Összességében kilenc vár alkotta ezt az összefüggô védelmi gyűrűt. Ennél nehezebb volt a második feladat: kielégíteni zsidó alattvalói kívánságait. Palesztina lakosságának számát Heródes uralkodása idején 2,5 millióra becsülik, s ebbôl kb. 2 millió lehetett zsidó. A király terve az volt, hogy összebékíti a zsidókat a hellénista kultúra szellemével. Azt hitte, hogy az ellentétet törvényes rendelkezésekkel csökkentheti, vagy meg is szüntetheti. Ebben azonban tévedett. A ,,zsidók királya'' a zsidóság sajátos lényegét soha nem fogta fel. Csak annyit észlelt belôle, hogy különbözik az összes többi vallástól. Jeruzsálemben mindvégig idegen maradt, aki alattvalói szemében istentelen és jövevény trónbitorló volt. Politikai vállalkozásaiban több szerencséje volt. Alapjában megértette, hogy a rómaiak kegyét úgy ôrizheti meg, ha királyságát az ô oltalmuk alatt gyakorolja. De a keleti politikai helyzet Heródes számára mindjárt uralkodása kezdetén veszedelmes fordulatot vett: Octavianus ellenlábasát, Antoniust, Actiumnál legyôzték (31-ben). Felmerült a kérdés: vajon a gyôztes hogy fog bánni Antonius egykori barátjával? Heródes elhatározta, hogy kétfelôl is biztosítja magát. Az egyetlen még számításba jöhetô vetélytárs a hatalmától már megfosztott fôpap, II. Hürkánosz, az utolsó még életben lévô Hasmoneus volt. Heródes, rövid elhatározással, az akkor 72 éves fôpap ellen a már markában tartott fôtanács elôtt pert indított. Vádakat tartalmazó leveleket olvastak fel, és kimondták a halálos ítéletet. Miután Hürkánoszt eltette láb alól, Heródes útra kelt, hogy kifejezze hódolatát az immár egyeduralkodó Octavianus elôtt, és biztosítsa ôt hűségérôl. De biztosra akart menni: ezért anyját Kyprosz várába vitette, nôvérét, Szalómét és gyermekeit pedig Maszada várába küldte, és ott az utolsó, még életben lévô testvére, Pherorasz védelme alá helyezte. Testvérének ezt a parancsot adta: ,,Amint hallja, hogy Augustus kedvezôtlen irányban dönt (vagyis Heródes ellen), azonnal ragadja kezébe a kormányzást'' (Zst. XV, 6, 5). Feleségét, Mariammét és ennek anyját, Alexandrát két megbízható barát felügyelete mellett Alexandrium várában fogságba vetette. ,,Ez a kettô azt a szigorú parancsot kapta, hogy amint valami rossz hírt hallanak Heródessel kapcsolatban, azonnal öljék meg a két asszonyt, s mindent tegyenek meg azért, hogy a hatalmat a gyermekeknek és a testvéreknek biztosítsák'' (Zst. XV, 6, 5). Ezek után Heródes Rhodoszba utazott Octavianushoz. Amikor a kihallgatásra ment, teljes díszbe öltözött, csak a diadémot nem tette a fejére, amely királyi méltóságának szimbóluma volt. Heródes nem bocsánatot kért, nem bűnbánatot tartott, hanem nyíltan megmondta az igazságot: szoros barátságban volt Antoniusszal. Beszédét így fejezte be: ,,Ezért arra kérlek, ne azt nézd, kinek a barátja voltam, hanem hogy milyen barát voltam!'' (Zst. XV, 6, 6). És Heródes okos számítása bevált: Octavianus megkérte, hogy tegye csak újra fejére a diadémot, mert király marad továbbra is. Miután a júdeai királyságban megerôsítést nyert, Rhodoszból Palesztinába sietett, hogy minden elôkészületet megtegyen új pártfogójának méltó fogadására, aki úton volt Egyiptom felé. Ptolemaiszban (Akko) fogadta a római uralkodót. Hűsége jeleként egy 800 talentumos ,,csekélyke'' ajándékot adott át a császárnak, majd végigkísérte a partvidéken Augustust. A császár meg tudta hálálni új alattvalója hűségét. Vele volt Kleopátra testôrsége, 400 válogatott gallus. Ezeket Heródesnek ajándékozta, s még hozzáadta Jerikót, amelyet annak idején Antonius az egyiptomi királynônek ajándékozott Heródes területébôl. Továbbá Heródesnek adta a császár Gadara, Hipposz, Szamaria, Gáza, Anthedon, Jáfó városait és Turris Stratonist. De a legdrágább ajándék, amit a császár adott, Kleopátra örökségébôl való volt: egy damaszkuszi görög, név szerint Nikolaosz, Kleopátra gyermekeinek nevelôje. Nikolaosz nagytudású ember volt, hivatása szerint történész és ügyes diplomata. Heródes a ,,tanítványa'' lett, és hamarosan ez a görög lett nélkülözhetetlen bizalmasa. Többször is képviselte a királyt személyes és politikai ügyeiben a római hatóságok is a császár elôtt. Heródes udvari történetírója is volt. Sajnos a műve elveszett, de Josephus buzgón kivonatolta. Egyetlen más, Róma kegyelmébôl uralkodó királynak sem sikerült olyan maradandó dicsôséggel és pompával körülvennie a trónját, mint Heródesnek. A maszadai és mahéruszi vár- illetve palotaépítmények, melyeket mostanában ástak ki, némi képet nyújtanak a király pompaszeretetérôl. Nagy jeruzsálemi építkezéseirôl, a templomról, az Antonius-várról és Heródes palotájáról a maguk helyén késôbb még fogunk szólni. Jerikó mellett itáliai mesterek közreműködésével egy mesébe illô kastélyt építtetett (l. a 221. képet a 382. oldalon). A lerombolt Szamaria várost újból felépítette, és a hellénista stílusban emelt városnak a ,,Szebaszte'' nevet adta, ami igazában új pártfogójának, Augustusnak volt a görög neve (l. a 179. és a 180. képet a 311. és 312. oldalon). E hírességek végén álljon itt Josephus egy idézete: ,,Amikor Heródes nagyszerű építkezéseit befejezte, számos külföldi várossal szemben is megmutatta fejedelmi bôkezűségét. Tripolisznak, Damaszkusznak és Ptolemaisznak birkózóiskolát ajándékozott, Byblosznak városfalat emelt, Berytuszt és Tiruszt oszlopcsarnokokkal, templomokkal és piacokkal látta el. Szidonnak és Damaszkusznak színházat épített, a tengerparti Laodiceának vízvezetéket adott, Askelónt szökôkutakkal és pazar fürdôkkel ékesítette, és még egy szemkápráztató oszlopcsarnokot is építtetett ott. Más városokban ligeteket és szôlôket telepített, ismét másoknak területet ajándékozott, mintha ez mind az ô saját gazdagságához tartozott volna'' (Zsh. I, 21, 11). 43. kép. Maszada vára egy déli irányból készült légifelvételen De Heródes minden ragyogására és pompájára árnyékot vet családjának tragédiája, mely egyúttal az egész zsidó nép szerencsétlensége is lett. A királynak tíz jogszerű felesége volt. Nyolc asszonytól voltak gyermekei: kilenc fiú és öt lány (l. Heródes családfáját a 77. oldalon), de valamennyi felesége közül csak egyetlen egyet, a zsidó Mariammét szerette igazán. És épp a Mariamméval kötött házassága volt az egyetlen politikai ballépése egész életében. Alexandra, Mariammé anyja volt és maradt mindvégig az új királyi ház legádázabb ellensége. Az idúmeusban nem látott mást, csak egy rablót, aki családját megfosztotta a királyi hatalomtól, pedig az ôket illette volna jog szerint. Mariammé osztotta anyjával ezt a gyűlöletet, és úgy gondolta, hogy mint az új király felesége, meg tudja erôsíteni családja politikai helyzetét. Antonius javaslatára, aki férjének elsô római pártfogója volt, keresztülvitte, hogy Heródes fôpappá nevezze ki Arisztobuloszt, Mariammé 16 éves testvérét. Csakhogy Heródes átlátott a Makkabeus-család intrikáin. Amikor az ifjú fôpap teljes díszben elôször jelent meg a sátoros ünnep alkalmával, a nép nagy lelkesedéssel köszöntötte. Lehet, hogy ez a nép ösztönös megnyilvánulása volt, és észrevették Arisztobuloszban a jogos trónörököst. Amint Heródes a nép örömkiáltását meghallotta, máris készen volt a terve. A sátoros ünnep elmúltával a királyi család visszavonult jerikói palotájába, a fôpap Arisztobulosszal együtt (vö.222. kép 2. Tell, 384. o.). Az egyik ebéd után a király magával vitte sétálni a palota hatalmas kertjébe Arisztobuloszt. Mikor egy úszómedence mellett haladtak el, melyben a király néhány szolgája fürdött, Heródes rábeszélte a fôpapot, vegyen részt a játékban. Arisztobulosz levetkôzött és beugrott a vízbe. A király szolgái örömmel üdvözölték, majd elkezdtek úgy játszani, hogy a víz alá nyomták egymást. A fôpapot is lebuktatták, de addig nem engedték el, amíg meg nem fulladt. Ez volt Heródes! Utána természetesen a fôpapot megilletô pompás temetés következett, és a temetésen Heródes hangosan sírt. Ez is ô volt! 44. kép. Nagy Heródes birodalma Ekkor Mariammé és a meggyilkolt fôpap anyja ismét panaszos levélben fordult Kleopátrához Heródes miatt. Kleopátra gyűlölte Heródest, mint olyan királyt, aki azon a területen uralkodik, amely valamikor a Ptolemeusok hatalma alá tartozott. Ezért rávette Antoniust, állítsa bíróság elé Heródest. Heródes azonban ismerte Antonius gyengéjét és tele erszénnyel indult útnak. És számítása megint bevált: a bíróság ártatlannak nyilvánította. Mariammé három fiút és két lányt szült a királynak, de személyes kapcsolatuk Heródes politikai törekvései miatt évrôl évre mind jobban elhidegült, hiszen Mariammé tudta, hogy a király ki akarja irtani a Hasmoneus-családot. Ez a büszke arisztokrata nô, aki nemes származásának mindig tudatában volt, megvetéssel nézte a közönséges származású idúmeus ivadékot. Az otthoni légkört állandóan megmérgezte a gyanakvás és a nyílt ellenségeskedés, amely Mariammé meg az anyósa, Kyprosz, és a sógornô, Szalóme között folyt. És egyszer eljött a bosszúállás napja. Miután Heródes Rhodoszról hazatért, Szalóme megvádolta Mariammét azzal, hogy viszonyt kezdett Heródes egyik barátjával. Heródes a féltékenységtôl majdnem megôrült. A megvádolt asszonynak semmi védekezési lehetôséget nem adott. Egy saját embereibôl összehívott néhány tagú bíróság mondta ki felette a halálos ítéletet. Mikor a király és néhány barátja egy kicsit megingott a tárgyalás folyamán, Szalóme és barátai azzal gyôzték meg ôket, hogy ha Mariammé ezek után életben marad, tiltakozásul felkelések fognak kitörni az országban. Erre Heródes az ítéletet jogerôsnek nyilvánította, és azonnal végre is hajtották. Josephus, akitôl ezek a részletek származnak, azt írja -- és mikor ezt írja, a hazaárulóból is kitör a zsidó nemzeti büszkeség, amely Heródesben csak ellenséget látott --, hogy ,,Mariammé, a Makkabeusok leánya, egyenesen és büszkén ment a vesztôhelyre, még arcának színe sem változott el!'' (Zst. XV, 7, 5). Heródes hibát követett el, amikor a Makkabeus-lányt feleségül vette, de még végzetesebb volt az, hogy szerette ôt. Amint Mariammé meghalt, a király iránta való szerelme még jobban fellángolt. Egészen átadta magát a fájdalomnak, s a nevét kiáltozva bolyongott teremrôl-teremre a palotában. Mély depresszióba süllyedve utazott Szebasztéba, ahol házasságukat megkötötték, de az emlékek a helyszínen csak súlyosbították állapotát, olyannyira, hogy csaknem belehalt (Zst. XV, 7). A Hasmoneus Alexandra, Mariammé anyja, amikor Jeruzsálemben meghallotta, hogy Heródes milyen állapotban van, azonnal államcsíny szervezésébe fogott. De tervét elárulták, és a beteg Heródes kiadta a parancsot, hogy Alexandrát is öljék meg. Heródes aztán felépült, de a régi lendületét elveszítette. Szeszélyes lett és gyanakvó, kiszámíthatatlan pillanatokban beteges bosszúvágy vett rajta erôt. Mindenkiben vetélytársat gyanított. Jeruzsálemben feljelentésektôl, kémkedésektôl, zsarolásoktól és kínzásoktól vált terhessé az élet. Csak néhány példa: Kr. e. 28-at vagy 27-et írhattak, amikor Kosztobárt, egy elôkelô idúmeai család sarját bevádolták, hogy el akarja szakítani Idúmeát, és függetleníteni akarja magát Heródestôl. Kosztobár Szalóménak, Heródes nôvérének a második férje volt. Azzal is vádolták, hogy rejtegeti a Hasmoneusok párthíveit. Életébe került ez a vád, kivégezték érte. A kivégzett Mariammé két fiát, Alexandert és Arisztobuloszt Rómában neveltették. Mikor hazatértek, a király nôvére, Szalóme elkezdte intrikus játékát a halott Mariammé fiai ellen. Azzal vádolta ôket, hogy balesetet színlelve meg akarják ölni egy vadászaton a királyt. A király részletes vádiratot készített fiai ellen és elküldte Rómába, Augustushoz. A császár úgy döntött, hogy ebben az ügyben egészen a királyra bízza a döntést. S ami ezután történt, hihetetlennek hangzik, de igaz. Heródes egy 150 fôs bíróságot hívott össze Szebasztéba. A császár képviselôje enyhe ítéletet ajánlott, Heródes pedig tétovázni kezdett. De ekkor a király borbélya közölte, hogy ôt akarták rávenni arra, vágja át a király torkát, amikor borotválja ôt. Erre Heródes mindkét fiára kimondta a halálos ítéletet, és megfojtatta ôket. Amikor Augustus meghallotta a Heródes-fiúk kivégzését, megvetôen ezt a megjegyzést tette: ,,Inkább lennék Heródes disznaja, mint a fia''. Görögül ez szójáték, mert így hangzik: inkább lennék Heródesnél ,,hys'', azaz disznó, mint ,,hyos'', azaz fiú. 45. kép. A nagy király pompája -- hivatalosan és magánemberként A két fiúval együtt a régóta szolgálatot teljesítô tiszt, Tiron, és 300 katonája is búcsút vett az élettôl. Felségárulással vádolták ôket, mert rokonszenveztek a két kivégzett fiúval. De a biztonság kedvéért a borbélyt és a többi feljelentôt is kivégezték (Zst. XVI, 11). Mindez Kr. e. a 7. évben történt. Emlékezzünk csak rá, hogy ez az az év, amelyben Jézus megszületett! Heródes még ugyanebben az évben -- és ezt jól jegyezzük meg magunknak -- letartóztatott 6000 farizeust, mivel megtagadták a császárnak teendô hűségesküt. Josephus azt mondja, hogy közülük néhányan a Messiás eljövetelérôl jövendöltek. A király válasza egyértelmű volt: valamennyit kivégeztette (Zst. XVII, 2, 4). Ennek a borzalmas vérengzésnek a rémülete mint gyászlepel borította el egész Jeruzsálemet. Ezután már senki sem mert hangos szót kiejteni az utcán, mert mindenütt a király besúgóit és kémeit lehetett sejteni. Ebben a feszült helyzetben jöttek a bölcsek napkeletrôl Jeruzsálembe és gyanútlanul feltették a kérdést, amit az ottaniak még egymás fülébe se mertek súgni: ,,Hol van a zsidók újszülött királya?'' Máté hallatlan realizmussal egyetlen mondattal ecseteli ennek a kérdésnek hatását: ,,Heródes megrettent, és vele együtt egész Jeruzsálem'' (Mt 2,3). ======================================================================== A bölcsek csillaga Az evangéliumok a hit tanúi és nem elsôdleges céljuk, hogy a történelmi események sorozatát a mai történettudomány normái szerint, életrajzszerűen elmondják. De ez a dolognak csak egyik oldala. Mert a másik oldalon nem vitatható, hogy az evangéliumok történelmi eseményeket is közölni akarnak. És ezek a közlések nem veszítik hitelüket amiatt, hogy üdvtörténeti elôjel áll elôttük, s hogy bennük a történelmi hagyomány a legszorosabban kapcsolódik a hit melletti bizonyságtételhez. Ezért a szentírástudomány feladatkörébe tartozik, hogy a Jézusra vonatkozó híradást, amelyre a Húsvét utáni igehirdetés nyomja rá bélyegét, történetkritikailag is megvizsgálja, hogy így Jézus életének és tetteinek történetileg biztos és elmélyültebb megismerésére juthassunk. A négy evangélista közül Máté és Lukács az, akik Jézus nyilvános működésének elbeszélése mellett a születésérôl és gyermekkoráról is adnak hírt. De már a felületes szemlélô számára is szembeötlik, hogy mind tartalmilag, mind formailag mennyire eltér egymástól ez a két elbeszélés. Mindketten olyan válogatásban adják az anyagot, hogy egy közös adat sincs kettôjüknél. Máté, aki Jézus születését egyetlen mondatban foglalja össze, második fejezetében tudatosan hosszan mondja el a napkeleti bölcsek látogatását ,,a zsidók újszülött királyánál''. Hogyan vélekedjünk errôl az elbeszélésrôl? És mi lehetett az evangélista célja, hogy éppen ezt az anyagot építette be evangéliumába? Atyáinknak semmi nehézséget nem jelentett, hogy mindent szó szerint úgy értsenek, ahogyan írva áll. Számukra a napkeleti bölcsek valóban azért jöttek, hogy imádással köszöntsék a gyermeket Betlehemben. Csak abban voltak eltérô vélemények, hogy a betlehemi csillag csodának minôsítendô-e, vagy természetesen is magyarázható valamilyen konstellációval. Az új kutatások, amelyeket elsôsorban a ,,formatörténeti módszer''[47] segítségével végeztek el, még egy további megoldást kínálnak: az irodalmi műfajt. Hiszen csak akkor tehetünk fel történetkritikai kérdéseket a gyermekségtörténettel kapcsolatban, ha pontosan ismerjük irodalmi műfaját. Máté gyermekségtörténetében feltűnnek olyan vonások, amelyek a zsidó irodalomból a haggadikus midrásra emlékeztetnek. Ilyen a ,,Jákob- és a Mózes-midrás''.[48] Röviden a Mózes-midráson -- amelyet Josephusnál találhatunk meg -- szeretnénk megmutatni a két elbeszélés rokonságait: Mózes atyja, Amram álmában kap figyelmeztetést fia születésérôl és eljövendô küldetésérôl. József, Jézus nevelôatyja is álmában kap jövendölést a ,,Szabadító'' születésérôl (Mt 1,20--21). A mágusok Heródesnél érdeklôdnek az új király születésérôl; Josephusnál a fáraó álmában tudja meg a gyermek születését. A hír vételétôl Heródes éppen úgy, mint a fáraó, megretten: a gyermek ellenfélként jelenik meg. A fáraó tanácsot tart tanácsosaival és csillagászaival, Heródes pedig a fôpapokkal és az írástudókkal. Mindkét uralkodó kimondja a halálos ítéletet. S hogy biztosan elérjék céljukat, az ígért király elpusztítása érdekében mindketten fiúcsecsemôket öletnek meg. De a ,,Gyermek'' mindkét esetben elkerüli a vérfürdôt, mert Isten álomban figyelmezteti a két apát, hogy mentsék meg a gyermeket. Ilyen hasonló vonásokat látunk a Mózes-midrás és a gyermekségtörténet között. Josephus ezzel zárja a híradását: ,,Így ennek a gyermeknek a sorsából is nyilvánvalóvá vált Isten mindenhatósága'' (Zst. II, 9, 4). 46. kép. Az északi, három teraszra épült palota Maszada várában Hasonlítsuk csak össze az evangélium szövegét az ószövetségi Mózes- elbeszélés szövegével. Mózes menekült a fáraó elôl. Amikor elérkezett az idô, ,,az Úr így szólt Mózeshez Midiánban: Menj, térj vissza Egyiptomba, mert már meghaltak, akik életedre törtek. Mózes vette a feleségét és a fiát, szamárra ültette ôket, és visszatért Egyiptomba'' (Kiv 4,19--20). A szavak egyezése meghökkentô Máténál: ,,Megjelent álmában Józsefnek az Úr angyala, és így szólt hozzá: Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, és menj Izrael földjére, mert meghaltak azok, akik a gyermek életére törtek'' (Mt 2,19--20). A megindoklás mind a két esetben ugyanaz: mert meghaltak... A következtetés így kínálkozik: Máté Mózes alakját tartotta szem elôtt, és elbeszélését úgy formálta meg, hogy az olvasó vegye észre teológiai mondanivalóját: ,,Itt egy új Mózesrôl van szó! Mit csodálkozol hát azon, hogy az új Mózessel minden ugyanúgy történik? Saját népe veti ki magából és üldözi ôt.'' A Jákob-midrásnál ugyanígy kimutathatók a rokon vonások. Más szóval: úgy tűnik, az evangélistának nem az a célja, hogy tényleges történetet hagyjon ránk, hanem az elbeszélô midrás irodalmi műfaját felhasználva -- nyugodtan mondjuk csak, hogy a legenda műfajával élve -- állít elénk egy történeti igazságot, nevezetesen azt, hogy Jézus az új Jákob, az új Izrael. Vele ugyanazok a dolgok történnek, mint amik a régi Izraellel, Jákobbal estek meg. Saját törzse kezdi üldözni, élete veszedelembe kerül, Egyiptomba menekül, és Egyiptomból szabadul meg. Így teljesedett be az Írás szava: ,,Egyiptomból hívtam az én fiamat'' (Oz 11,1; Mt 2,15). Elvileg semmifajta nehézséget nem támaszt az a kérdés, hogy az evangélista mondanivalóját midrás formába öltöztetheti-e. A döntô kérdés azonban így szól: az evangélista elbeszélése azon hasonlóságok alapján, amelyeket a Mózes-midrással mutat, valójában nem volna más, mint ,,haggadikus midrás''? Azaz a népnek szánt épületes elbeszélés, amely ,,történet'' formájában csupán teológiai igazságot akar kifejezni: az evangélium egyetemességét, amely a pogányok meghívásában mutatkozik meg? -- Mi úgy hisszük, elegendô alapunk van arra, hogy erre a kérdésre tagadó választ adjunk. A mágusok tényleg azért jöttek Betlehembe, hogy imádják a gyermeket. A következôkben tartózkodni szeretnénk attól a szélsôséges szemlélettôl, hogy minden apró részletet meghatározni, vagy bizonyítani akarnánk. Az irodalmi formára is tekintettel kell lennünk. Mindenekelôtt egy olyan szöveganyag áll elôttünk, amely a szó szoros értelmében vett midrás műfajt kizárja. A midrásban ugyanis a magyarázat közvetlenül egy szentírási helyre irányul, hogy abból kihámozza Isten tettét vagy tanítását. Ezt a kritériumot pedig hiába keressük Máténál. Az evangélista, aki a gyermekségtörténetben egyébként oly világosan hivatkozik a beteljesedett próféciákra: ,,Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta által mondott:...'', a bölcsek elbeszélésénél ezt a hivatkozást elhagyja. Pedig kézenfekvô volna, hogy a Bileám-féle Jövendölésre gondoljon, mely szerint ,,Csillag támad Jákobból'' (Szám 24,17). De az evangélista ez alkalommal nem hivatkozik próféciára! Elbeszélése tehát nem szentírási hely magyarázata, hanem megtörtént esemény. Egyébként is az elbeszélés szövegében olyan történelmi részletek, olyan pontos szakkifejezések szerepelnek, hogy az irodalmi műfaj meghatározásánál nem lehet naivnak, vagy tévesnek nyilvánítani azt a véleményt, mely szerint Máté evangéliumáról mint történetírói alkotásról kell beszélnünk. Még egyszer kifejezetten hangsúlyoznunk kell, hogy az evangélista elsôsorban nem konkrét történeti részletkérdéseket akar elbeszélni, hanem meghatározott üdvtörténeti igazságokat tart közlendônek. De ha eközben, a kortörténeti háttér megrajzolásakor néhány ,,morzsa'' lehullik a kronológiai vizsgálódás támpontjaként, azt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. A Lukács által említett népszámlálás körüli történeti vizsgálódás a Kr. e. 7. évhez vezetett, mint Jézus születésének valószínű dátumához. Megdöbbentô, hogy egészen más oldalról milyen erôs bizonyítást kap ugyanez az év! Máté evangélista azt írja második fejezetében: ,,Amikor a júdeai Betlehemben, Heródes király idejében, Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletrôl Jeruzsálembe, és kérdezôsködtek: Hol van a zsidók királya? Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat.'' (Mt 2,1--2.) Amit Heródes ezektôl az emberektôl hallott, az nem képzelet szüleménye volt. Nem kisebb valaki, mint a híres csillagász, Kepler János végzett matematikai számításokat errôl a csillagról, amikor Prágában egy feltűnô jelenséget figyelt meg a csillagos égen: 1604. október 10-én a Kígyó csillagképének lábánál egy új csillag tűnt fel. Kepler azt hitte, hogy ez a nova a Jupiter és a Szaturnusz konjunkciója. A Szaturnuszt nem sokkal elôbb észlelte.[49] Mivel az ilyen találkozás számára a Kr. e. 7. évben is ismerôs volt, feltételezte, hogy akkor is nova jelent meg, és ezt tartotta ô a betlehemi csillagnak. Az akkor még nem tökéletes, E. Reinhald-féle csillagtáblázat (1551) segítségével a Kr. e. 7. évre a következô három konstellációt állapította meg a Halak csillagképében: az elsôt június 22-e körül a 23. fokon, a másodikat augusztusban a 11. fokon, a harmadikat pedig decemberben a 17. fokon. Kepler a legfontosabbnak azt látta, hogy ez a nova bolygókonjunkció révén jelent meg, de véleménye késôbb nem talált elfogadásra. A Jupiter és a Szaturnusz találkozását azonban, amit elôkészítô jelenségnek tekintett, a csillagászok újra meg újra ellenôrzô vizsgálat alá vették. A Jupiter és a Szaturnusz átlagosan 20 évenként találkozik, ezek azonban csak egyszeri átvonulások. Nem nagyon feltűnôek, számunkra általában láthatatlanok, és csak nagyon figyelmes szemlélô veheti észre napfelkelte elôtt vagy napnyugta után egy kis idôre. Csak minden 258. évben kerül sor háromszoros találkozásra a két bolygó között, ez azonban az állatkör mindig más képében jelenik meg. Hármas konjunkció ugyanabban a csillagképben mindig csak 794 évenként ismétlôdik. 1940/41-ben hónapokon át lehetett gyönyörködni a két egymás mellett álló bolygó látványában az éjszakai égen. Ez az égi színjáték háromszor ismétlôdött meg, amikor a Jupiter és a Szaturnusz a szó szoros értelmében találkozott a Kos csillagképében, mégpedig 1940. augusztus 15-én, október 11-én és 1941. február 20-án.[50] Ugyanennek az égi jelenségnek -- amely a keleti égbolton még feltűnôbb fénnyel jelenik meg --, rendkívül ritka volta vetette fel Keplerben újra meg újra a kérdést, hogy vajon nem a Jupiter és Szaturnusz Kr. e. 7-ben látható hármas konjunkciójára kell-e gondolnunk, amikor a bölcseket elindító csillagról hallunk. Ezt a konjunkciót, amely akkor a Halak csillagképében jelent meg, a napkeleti bölcsek értékelhették úgy, mint egy Palesztinában született nagy király jelét, s ez késztethette ôket arra, hogy elinduljanak Jeruzsálembe. Napjainkban ez a feltételezés a ránk maradt késôbabiloni naptárak és számolási táblázatok tüzetesebb vizsgálata alapján újabb megerôsítést kapott. 1925-ben az orientalista Paul Schnabelnek sikerült megfejtenie egy majdnem 2000 éves babiloni ékírásos táblát.[51] Ez az agyagtábla az Eufrátesz melletti Szippar csillagvizsgálójából való. A táblán elôre meg vannak jelölve a Kr. e. 7-re várható fontos csillagászati események. Ennek az ôsi csillagnaptárnak fô témája azonban annak az évnek a tudományos szenzációja: a Jupiter és Szaturnusz bolygók konjunkciója a Halak csillagképében. Több hónapon át volt látható a két bolygó csodálatos hurok-mozgása, és a gyorsabb Jupiter három alkalommal került egészen közel a Szaturnuszhoz (l. a 47. képet a 89., és a 48. képet a 91. oldalon). Csillagászati számítások és olyan késôbabilóniai napi feljegyzéseket tartalmazó táblák anyagával való összehasonlítások alapján, amely táblák a Kr. e. 11/10, és 9/8. évek feljegyzéseit tartalmazzák -- éppen Szippar megfigyelôhelyérôl --, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egész részletesen le tudjuk írni az égen akkor látható jelenségeket. Már a Kr. e. 8. év végén látható volt napnyugta után a nyugati égbolton a Szaturnusz és a Jupiter: egymástól 16 fok távolságban, a Jupiter még a Vízöntô képében, a Szaturnusz azonban már a Halak képében. Kr. e. 7. februárjában a Nap fényében eltűntek, és heteken keresztül nem lehetett látni ôket. A Jupiter elsô feltűnését a hajnali égbolton, mint jelentôs eseményt, a babiloni bölcsek az ô évszámításuk szerint (a szeleukida év szerint) a 304-es év Adaru hónapjának 13. napjára elôre kiszámították (ez Kr. e. 7. március 16-a volt). A Szaturnusz elsô hajnali felkeltét viszont a következô, 305-ös év elsô hónapjában, a Nisannu hónap 3. napjára várták (Kr. e. 7. április 4.). A Jupiter ekkor 8 fokra állt nyugatra a Szaturnusztól. A következô hetekben ismételten napkelte elôtt ébresztették a csillagászokat, hogy megfigyelhessék, hogyan közelíti meg egyre jobban a Jupiter a Szaturnuszt, míg végül Aiaru hónap végén el is érte (Kr. e. 7. május 29.). Ez volt a Szaturnusz és a Jupiter elsô konjunkciója a Halak 21. fokán, ugyanazon a hosszúsági fokon, de egy fok eltéréssel a szélességi skálán.[52] Június elején némileg eltávolodtak egymástól, mert a gyorsabb Jupiter megelôzte a Szaturnuszt. Július második felében mindkét bolygó elôször látszott mozdulatlannak, majd késni kezdtek, ahogy ezt az ékírásos tábla pontos dátumokkal leírja. Szeptember 16-án a Jupiter oppozícióban állt a Nappal. 47. kép. Babiloni ékírásos tábla Kr. e. 7-bôl Ugyanezt tette a Szaturnusz is, amely a hosszúsági helyzetében csak egy fokkal állt odébb. Amikor a Nap nyugaton lehanyatlott, a bolygók keleten felkeltek, és akkor tűntek el nyugaton, amikor a keleti ég pirkadni kezdett. Éjfél körül az ég közepén lehetett látni mind a két ragyogó égitestet a Halak képében, a tavaszpont közelében. Közben a Jupiter még jobban megközelítette a Szaturnuszt, és a Halak képében a 18. hosszúsági fokon egészen elérte (ekkor mindkettô hosszúsági helyzete 347,22 fok; a Jupiter szélességi helyzete -1,75, a Szaturnuszé -2,72 fok). Mindkét bolygót estétôl reggelig lehetett látni, és éjfélkor fenn ragyogtak a délkör közepén. A gyorsabb Jupiter aztán, tovább sietve nyugat felé, megelôzte a Szaturnuszt, és november elejére már egy telihold távolságra maga mögött hagyta. Két egymásra következô éjszakán látszólag mozdulatlanok maradtak. Ez volt Arahsamna hónap 20-án és 21-én (Kr. e. 7. november 12/13-án és 13/14-én). Ezután megint visszafelé mozdultak el. Mindkét bolygó lassan ismét kelet felé vonult, ezúttal a Szaturnusz haladt elôl. De a gyorsabb Jupiter december 5-én megint elérte a Szaturnuszt, újra a Halak képében, a 16. fokon (mindkettôjük hosszúsági helyzete 345,45 fok; a Jupiter szélességi pozíciója -1,46, a Szaturnuszé -2,51 fok). Ezúttal estétôl éjfélig voltak láthatók, majd lassan végleg eltávolodtak egymástól.[53] Az együttállás felbomlott, és Kr. e. 6. március elején mindkét bolygó eltűnt a szemek elôl a Nap fényében. Ezek a csillagászati tények a Jupiter és Szaturnusz együttállásáról Kr. e. a 7. évben. Az év elején a Nappal együtt kelt a bolygópár, az év végén pedig a napkeltekor nyugodtak le. A Jupiter és a Szaturnusz egész éven át láthatók voltak, anélkül, hogy 3 foknáI jobban eltávolodtak volna egymástól. Együtt vonultak az égen ide s tova, és háromszor találkoztak úgy, hogy csupán egy fok távolság választotta el ôket (ez kb. két holdátmérô távolsága). Legközelebb csak kb. 800 év múlva lehetett hasonló színjátékot megfigyelni az égbolton a Hal csillagképben. És most vizsgáljuk meg Máté szövegét. Három helyen szól az elbeszélés a korabeli csillagászati irodalom szakkifejezésével ,,csillagról'': amikor a felkelésérôl, megjelenésérôl és megállásáról szól. Mindenekelôtt Máté pontosan idézi a bölcsek szakkifejezését: ,,Láttuk csillagát'' (Mt 2,2). A görög szövegben a csillag mellett álló szó az ,,anatolé''. A nyelvészek kiderítették, hogy az ,,anatolé'', ha egyes számban használják, speciális csillagászati jelentést hordoz: egy csillagkép héliakus felkelését jelenti, azaz egy csillag láthatóvá válását a hajnali szürkületben röviddel napfelkelte elôtt. Ha többes számban használják a szót, akkor földrajzi jelentéssel Keletet, Anatoliát jelenti. Az evangéliumban Máténál a szó egyes számban áll. Éppen ezért nem pontos az az évszázadok óta elterjedt általános fordítás, hogy ,,láttuk az ô csillagát napkeleten'', hanem pontosabban így kellene mondani: ,,láttuk az ô felkelô csillagát''. Hogy az evangélistának ezt a rövid megjegyzését milyen meglepô módon összhangba lehet hozni a Kr. e. 7. év csillagászati eseményeivel, azt a késôbabiloni, napi feljegyzéseket tartalmazó táblára vetett egyetlen pillantással megláthatjuk. Ez a feljegyzés Kr. e. 7. március 6-ra teszi a Jupiter hajnali felkelésének várható dátumát (l. a 47. képet a 89. oldalon). Heródes bölcsekhez intézett kérdésében is ránk hagyott az evangélista egy szót, amelynek akkoriban speciális csillagászati jelentése volt: ,,Heródes titokban magához hívatta a bölcseket, és pontosan megtudakolta tôlük a csillag feltűnésének idejét'' (2,7). A ,,feltűnik'' ige, amit Máté használ, az akkori görög csillagászati szaknyelven egy csillag elsô megjelenését jelenti, mégpedig hajnali felkelésben. Akkoriban úgy vélték, hogy amikor az ember megszületik, akkor kél fel a csillaga is, ezért tudakozódott Heródes a csillag elsô hajnali megjelenése után, hogy ezzel megtudja a vélt trónkövetelô születésének idôpontját is. Máté nem mondja el, hogy erre mit válaszoltak a bölcsek Heródesnek, de Heródes késôbbi lépésébôl következtetni tudunk rá, hogy mit mondhattak neki: ,,Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek kijátszották, haragra lobbant, s Betlehemben meg a környékén minden fiúgyermeket megöletett, kétéves korig, a bölcsektôl megtudott idônek megfelelôen'' (Mt 2,16). A babilóniai naptár szerint a Jupiter még a 304-es év utolsó hónapjában megjelent hajnali felkeléssel, mégpedig Adaru hónap 13-án (március 16.). Az új esztendô a tavaszi Nisannu hónappal kezdôdött, amely a zsidó évkezdetnek is megfelelt. Mikor a bölcsek megérkeztek Jeruzsálembe, a Jupiter éppen második éve fénylett az égen, ha az akkori szokás szerint a megkezdett évet már teljes esztendônek számították. A bölcsektôl a csillag hajnali felkeltérôl megtudott adat ezért elegendô volt Heródesnek ahhoz, hogy a gyermekek elleni kivégzési parancs határát kétéves korban szabja meg. Most térjünk át a következô kérdésre: Mi késztette ezeket a napkeleti bölcseket (és most az ,,anatolé'' napkelettel fordítandó, mert a görögben többes számban áll!), hogy Jeruzsálembe menjenek, és ott a zsidók újszülött királya után tudakozódjanak? Erre csak egy választ lehet adni: Isten kegyelme, amely ehhez a csillagászati eseményhez kapcsolódott. Arra, hogy ez az összefüggés hogyan állhatott elô, az ókori csillagászati irodalom kutatásai alapján megnyugtató választ tudunk adni, anélkül azonban, hogy az isteni kegyelmet bármilyen módon is háttérbe szorítanánk. Mezopotámia, az Eufrátesz és a Tigris folyók közötti terület az ókor klasszikus csillagászati helye. A ,,mágusok'' kifejezés (a bölcsek), amely névvel az evangélium görög szövegében az evangélista nevezi a napkeletrôl jött embereket, a vallás és állam szolgálatában álló csillagászok hivatali címe volt. De mit mond az ókori csillagértékelés a Jupiter és a Szaturnusz találkozásáról a Halak képében? A Jupiter bolygó az ókorban egész általánosan a világ uralkodójának csillaga, a királycsillag. Ezt igazolja egy emlékmű, amelyet Kr. e. 7- ben Egyiptomban, a Nílus Philé nevű szigetén építettek Augustus császár tiszteletére. Ezen az emlékművön a császárt, mint a világ uralkodóját, kifejezetten Jupiternek nevezik. Claudius Ptolemeus szerint (Kr. u. 100--178), aki az ókor legjelentôsebb csillagásza volt, a Jupiter hatása akkor a legerôsebb, amikor a Halak képében, a saját csillagházában van. 48. kép. A Jupiter és a Szaturnusz nagy konjunkciója Kr. e. 7-ben a Halak csillagképében Jóllehet Máté evangéliumának a szövegében csak egész általánosan ,,csillagról'' van szó, egy régi szír evangélium-fordítás arra ad bizonyítékot, hogy ezzel az általános fogalommal a Jupiter bolygóról beszélt az evangélista. Mert ebben a szír szövegben ,,kaukeba'' szó áll a ,,csillag'' helyén, ami pontos megfelelôje a babiloni (akkád) ,,kakkabu'' szónak. A kakkabu viszont a késôbabiloni korban csak a Jupitert jelölte! A Szaturnusz a babiloniaknál az a csillag, amelyikhez az ,,amurru'' tartomány, azaz Szíria tartozott. A hellénista csillagértelmezés szerint viszont a Szaturnusz a zsidók csillaga. Úgy látszik, hogy ezt a felfogást egy szentírási hely is tükrözi az Ószövetségben: Ámosz próféta egy korholó beszédében felrója Izraelnek a pogány csillagkultusz beszüremkedését: ,,Megvetem, gyűlölöm ünnepeiteket, és ünnepségeitek nem tetszenek nekem. Amikor áldozatot mutattok be... ételáldozataitokat nem szívlelhetem... Hoztatok-e nekem étel- és véres áldozatokat negyven éven át a pusztában, ó Izrael háza? Vihetitek majd Szakkut királyotokat és isteneteket, Kevan csillagistent, akit ti csináltatok magatoknak!'' (5,21--26). ,,Kevan'' a Szaturnusz bolygó babiloni (akkád) neve. Egy további érdekes utalás található azon az ékírásos táblán, amelyet H. C. Rawlinson hozott nyilvánosságra. Ez a tábla arról tanúskodik, hogy a mágusok különleges érdeklôdést tanúsítottak az ,,amurru'' ország iránt, és ismételten elôfordul a szövegben ez a mondat: ,,ha majd ez meg ez történik, akkor nagy király fog fellépni nyugaton, és akkor igazságosság, béke és barátság lesz minden országban, és minden népet boldoggá fog tenni''.[55] Ezek után próbáljuk meg egymás mellé rakni az eseményeket. Miután a bölcsek megfigyelték a Jupiter jelentôségteljes hajnali felkeltét, majd szemtanúi voltak annak a káprázatos égi színjátéknak, amelyben a királycsillag fokozatosan megközelítette a zsidók csillagát a Halak képében, ezt az értelmezést olvasták ki belôle: Zsidóországban egy nagyon jelentôs király született! S amikor július végén mind a két bolygó elôször került nyugvó helyzetbe, majd a következô hetekben a találkozásuk újra megtörtént, a napkeleti bölcsek elhatározták hogy útra kelnek Zsidóország felé, az ,,amurru'' földre. De miért döntöttek így? Kétségtelen, hogy a kegyelem indította útnak ezeket a tudós papokat Eufráteszparti városukból. De találunk egy természetes magyarázatot is. Ha ilyen fontos következtetéseket vontak le megfigyeléseikbôl, minden bizonnyal ellenôrizték a levéltárban ôrzött feljegyzéseken, hogy volt-e a közelmúltban ehhez fogható esemény az égen. S ha átnézték a régi táblázatokat, amelyek nagyjából megbízható adatokat szolgáltattak aránylag messze idôkre visszamenôleg, meg kellett állapítaniuk, hogy ez az esemény ,,egyszeri''. S ezzel megállapították, hogy ez a Kr. e. 7. év olyan jelet kapott, amelyrôl elôtte évszázadokon át nem találtak adatot. 1200 km-es út vezet Palmyrán és Damaszkuszon át Jeruzsálembe. A bölcsek kb. november elsô felében érhettek oda. Megérkezvén feltették a kérdést: ,,Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk az ô felkelô csillagát, és eljöttünk, hogy bemutassuk elôtte hódolatunkat. Ennek hallatára Heródes király megrettent, és vele egész Jeruzsálem. Összehívta tehát a fôpapokat és a nép írástudóit, és tudakozódott tôlük, hogy hol kell a Messiásnak születnie. Júda Betlehemében -- válaszolták --, mert így jövendölt a próféta: ťTe Betlehem, Júda földje, egyáltalán nem vagy olyan kicsi Júda nemzetségei között, hisz belôled származik majd a vezér, aki népemnek, Izraelnek pásztora lesz.' Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket, és pontosan megtudakolta tôlük a csillag feltűnésének idejét. Aztán elküldte ôket Betlehembe: Menjetek -- mondta -- és szerezzetek pontos értesülést a gyermek felôl. Ha megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek, és hódoljak neki.'' (Mt 2,2--8.) A bölcsek ebbôl megállapíthatták, hogy nem agyrémet kergettek, hanem amit a csillagokból kiolvastak, az lépésrôl lépésre beteljesedik. Errôl mi is meggyôzôdhetünk. Vessünk csak egy pillantást az evangélium görög szövegére, és lehetôleg szó szerint próbáljuk fordítani: ,,A bölcsek meghallgatták a királyt, és útra keltek. S lám, a csillag, amelyet felkelni láttak, elôttük ment, míg meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt'' (Mt 2,9). Egy csillag ,,megállása'' akkor is, most is, a csillagászok nyelvében azt jelenti, hogy egy bolygó a háttérben látható állócsillagokhoz képest mozdulatlan helyzetbe kerül. Azért használták ezt a szót, hogy ,,megáll'', mert régebben nem tudták, hogy ez a megállás csak látszólagos, és abból adódik, hogy az adott idôben a Föld és az illetô bolygó egyenes vonal mentén közeledik vagy távolodik egymástól. Még egy stilisztikai apróság hangsúlyozza ennek a szónak csillagászati jelentését. A mondatkezdô ,,lám'' pontosan megfelel az akkád ,,tammar'' szónak, amely a babiloni szövegekben a csillagászati tanító szövegek állandó kezdô szava, ezzel a jelentéssel: ,,Nézzed!''. De térjünk csak vissza még egyszer a csillagászati jelenségekre, ahogyan azt a Kr. e. 7. esztendôre egy ékírásos tábla ránk örökítette (British Museum Sp. II. 142). A tábla elsô oldalának utolsó sorában az olvasható, hogy a Jupiter és a Szaturnusz két egymást követô éjszakán, mégpedig az Arahsamna hónap 20. és 21. napján (ez a november 12-rôl 13- ra, és 13-ról 14-re virradó éjszaka) megállt. A két bolygó olyan közel került egymáshoz, hogy csupán egy fok távolságban álltak. A modern ellenôrzô számítások és a helyi körülmények figyelembe vételével a következô részleteket tudjuk még ehhez: 1. nap Kr. e. 7. november 12-én 17 óra 19 perckor nyugodott le Jeruzsálemben. 2. Jupiter rendkívül fényes ragyogása, november 12-én már az esti szürkületben láthatóvá vált. 3. bolygópár napnyugta után déli-délnyugati irányban állt az égen, kb. 50 fokos magasságban. A Jeruzsálembôl Betlehembe vezetô, mintegy 8 km hosszú út éppen déli irányban indul el Jeruzsálembôl, s késôbb enyhe kanyarral nyugat felé fordul (l. a 25. képet a 47. és a 253. képet a 439. oldalon). Ez az ôsi, Hebron felé vezetô karavánút. Ha tehát a bölcsek késô délután a Jaffai-kapun át hagyták el Jeruzsálemet, akkor a királycsillag Jupiter mint világító lámpás ott állt éppen az út vonalának meghosszabbításában, a déli égbolton, úgyhogy ôk a csillag felé mentek, vagy ahogy az evangélista mondja: ,,a csillag elôttük ment''. Persze a bölcsek éppen olyan jól tudták, mint mi, hogy valójában a csillag nem megy elôttük. Mégis többet jelentett számukra, mint mellékkörülményt. Máté tovább mondja: ,,A csillagot megpillantva nagyon megörültek'', azaz a sejtésük boldog bizonyossággá vált: jó úton járnak! És bizonyosságuk hamarosan még fokozódott. Röviddel Betlehem elôtt, Ráhel sírjánál az út Betlehem irányába, kelet felé fordul, úgyhogy az úton elôre haladók számára a bolygópáros jobb kéz felôl állt. Pontosabb földrajzi kifejezéssel élve: a régi Betlehem fölött (l. a 25. képet a 47. oldalon). Máté ezt írja: ,,a csillag vezette ôket, míg meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt.[56] Bizonyosságukat még tovább növelte az a látvány, hogy a ,,királycsillag'' ekkor egészen szorosan a ,,zsidók csillaga'' mellett állt meg, amint ezt az ékírásos tábla november 12-rôl mondja a Kr. e. 7. évben. A babiloni csillagászok által kiszámított tényhez kapcsolódott még egy elôre nem látható körülmény, amelytôl az órák hosszat mozdulatlannak látszó csillag még jobban a horizont egy pontjához kötötte a tekintetet. A Jupiter és a Szaturnusz akkor az állatövi fény csonka kúpjának a csúcsa közelében állt, ez pedig egy kozmikus eredetű, nem éles határokkal körülírt fényjelenség. Az évszak körülményei hozták magukkal azt, hogy az ég állandó forgása ellenére a csillagok lenyugvási pontja az éjszaka elsô órájában a horizontnak majdnem azonos pontján maradt. A következô mondatban elôforduló ,,oikia'' szót általában háznak szokták fordítani. Ez az ,,oikia'' falut is jelenthet, és akkor a szöveg így hangzik: ,,Bementek a faluba, és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Leborultak, és hódoltak neki, majd elôvették kincseiket, és ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirrhát'' (Mt 2,11; l. az 50. képet a 95. oldalon). Ezek után már csak egy megfontolandó dolog maradt. Vajon köthette-e Isten a maga kegyelmi hívását egy ilyen csillagjóslási ügyhöz? A régi egyházatyákban ez nem keltett semmiféle megütközést, pedig egyébként a csillagjóslással szemben nagyon keményen felvették a harcot. És a modern embernek sem kell nyugtalankodnia. A bölcsek csillaga látható jelenség volt az égen, de azért több volt ennél: Isten jele is volt. A napkeleti bölcseket nemcsak a tudományuk indította útnak, hanem felismerték ezt a jelet. Aztán leborultak, és hódoltak a zsidók újszülött királya elôtt. Máté ezzel a mondattal zárja a bölcsek látogatásának történetét: ,,Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba'' (2,12). ======================================================================== Menekülés Egyiptomba Alig hagyhatták el a bölcsek Betlehemet, amikor Józsefnek isteni intést hozott egy angyal: ,,Kelj föl! Fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok, mert Heródes keresi a gyermeket: meg akarja ölni.'' (Mt 2,13.) ,,Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek kijátszották, haragra lobbant, és Betlehemben meg a környékén minden fiúgyermeket megöletett, kétéves korig, a bölcsektôl megtudott idônek megfelelôen'' (2,16). Mint már említettük, a babilóniai naptár feljegyzése szerint a Jupiter ekkor már második éve ragyogott az égen. A bölcsektôl kapott adat a királycsillag hajnali felkeltérôl arra késztette a gyűlölettel teli Heródest, hogy két éves kor alatt minden fiúgyermeket megölessen. Josephus szerint Júdeát tizenegy közigazgatási kerületre osztották. Nagyon valószínű, hogy Betlehem Heródium kerületéhez tartozott. Egy korabeli forrás a következôt mondja Heródesrôl: ,,Következett egy kegyetlen király, aki nem papi családból származott; egy vakmerô és istentelen ember. Ölte az öregeket és gyermekeket, és rettenetes félelem vett erôt miatta az egész országon. Olyan vérengzés történt az ô nevében, mint amilyen Egyiptom földjén történt'' (Ass. Mos. 6, 22). Ennek a korabeli tanúságnak az értékét az adja -- az idézett szöveg esszénus körökbôl származik, és még Jézus életében írták --, hogy az evangéliumtól független tanú szólal meg benne a betlehemi gyermekgyilkosság ügyében. A ,,gyermekek'' megölésénél elôször Heródes három fiára lehetne gondolnunk, akiket kivégeztetett, de ehhez az Egyiptom földjén történt gyermekgyilkosság párhuzama nem illik. Hisz a fáraó annak idején nem a saját gyermekeit végeztette ki, hanem a kisfiúkat a zsidók családjaiból. Ha tehát az ismeretlen zsidó szerzô kortársként ezt írja: ,,Heródes nevében olyan gyilkosságokat hajtottak végre, mint egykor Egyiptomban'', akkor még ma is halljuk a szövegbôl a meggyilkolt gyermekek halála feletti iszonyat hangját. De az evangélista egy réteggel mélyebbre lát. A Betlehem melletti Ráhel-sír körüli tisztelet a próféta szavára emlékezteti: ,,Beteljesedett, amit Jeremiás próféta jövendölt: Kiáltozás hallatszik Rámában, keserves sírás és jajgatás: Ráhel siratja fiait, s nem akar vigasztalódni, mert nincsenek többé'' (Mt 2,17--18). József, aki már megszokta, hogy Isten akarata számára parancs, gyorsan engedelmeskedett: ,,Fölkelt, s még akkor éjszaka fogta a gyermeket és anyját, és elmenekült Egyiptomba'' (Mt 2,14). A menekülés útja Hebronon át Beér-sebába vitt, aztán kezdôdött a sivatag, amelyben mind a mai napig ugyanazok a veszedelmek leselkednek az utasokra, mint akkor. Csak akkor érezhették magukat biztonságban, amikor az egyiptomi határnál a tengerhez értek. Az evangélista nem beszél róla, hogy Egyiptomban hol tartózkodtak, de egy ôsi hagyomány Héliopolisz városába vezet bennünket. Itt nagy zsidó telep volt zsinagógával, iskolával és minden egyébbel, ami az idegen földet számukra otthonossá tehette. Egyiptom a zsidók számára nagyon régóta menedéket is nyújtott. Már a Kr. e. 5. század elejérôl vannak adataink, hogy Szienében -- ez Asszuán régi neve -- zsidó kolónia van. Kr. e. 160-ban IV. Oniás fôpap menekült Egyiptomba, és a jeruzsálemi templom mintája szerint saját templomot alapított Leontopoliszban, 18 km-re Héliopolisztól északra. Ámbár a jeruzsálemi hatóságok nem ismerték el ennek a templomnak a jeruzsálemival való egyenjogúságát, mégis egészen a pusztulásáig (Kr. u. 73-ban Vespasianus rombolta le) folyt benne a kultusz és az áldozatok bemutatása. Jézus idejében Egyiptomban kb. 1 millió zsidó élt, s ebbôl 200 000 Alexandriában. Hélipoliszból, az egykori nagyvárosból -- a mai Kairótól kb. 12 km-re feküdt észak felé -- semmi egyéb nem maradt meg, mint egy hatalmas obeliszk, amely ma a mezô közepén áll (l. a 49. képet a 94. oldalon). 49. kép. A héliopoliszi obeliszk Nem messze az obeliszktôl, Matarieh falu mögött egy öreg fügefa látható, amelyet az egyiptomiak ,,Mária-fának'' hívnak. Itt pihenhetett meg Mária a Gyermekkel. A fa közvetlen közelében édesvízű forrás fakad, amelyrôl a falu is nyerte a nevét, mert a Matarieh azt jelenti, hogy ,,tiszta víz''. Jóllehet a fügefa csak kb. 300 éves, mégis a helyhez nagyon régi hagyomány fűzôdik. Már a 4. században állt ott egy Mária-kápolna. Ennek a kápolnának a szentelési emléknapja, jóllehet a kápolna már réges-régen eltűnt a föld színérôl, a régi kopt liturgiában megmaradt, és mind a mai napig június 14-én ünneplik. Egy másik szentély, amely a Szent Család egyiptomi tartózkodásának emlékezetét ôrzi, Ó-Kairó Szent Szergiusz-templomában van, melyet a koptok ,,Abu Szarga''-nak neveznek. Az altemplomban, amelynek építése a 6. századig nyúlik vissza, van egy szűk kis helyiség, amelyet egyszerű oszlopok díszítenek. A hagyomány úgy tudja, hogy ez az a hajlék, ahol az Egyiptomba menekült Szent Család menedéket talált. A túlságosan kritikus szellem persze azonnal kérdôjelet tesz egy ilyen hagyomány állítása után, de a hagyomány ebben az esetben is tanúk hosszú láncolatára tud hivatkozni. A Szergiusz-templom ikonosztázán van egy fatábla, amely a 10. századból való.[57] Ez a fából készült relief az Úr születését ábrázolja a mágusok imádásával együtt úgy, ahogy ez az Egyházban a korai idôkben szokás volt (l. az 50. képet a 95. oldalon). Hogy a karácsony misztériumának ünneplése Egyiptomban milyen nagy múltra tekint vissza, azt egy Faijum-papirusz bizonyítja, amely a száraz sivatagi homokban konzerválódott és ránk maradt. Ez a papirusz a 4. század fordulójáról hoz részletet az Epifánia ünnepi liturgiájából.[58] De még tovább tudunk visszafelé hatolni az idôben: a legújabb papiruszleletek a 2. század elejérôl igazolják keresztény közösségek jelenlétét Egyiptomban. ======================================================================== Az evangélium a Nílus homokjában Az utóbbi évtizedekben az Újszövetség keletkezésének idejérôl a legtöbb adatot azok a kéziratok szolgáltatták, amelyek papiruszon vagy pergamenen kerültek elô. A papirusz annak az ókori, írásra használt anyagnak a neve, amelyet egy gyékényféleségbôl (Cypreus papyrus) nyertek. Amikor a pergamoni Eumenesz király (Kr. e. 197--159) azzal a büszke tervvel állt elô, hogy Pergamonban egy olyan új könyvtárat alapít, amely felül fogja múlni az alexandriai könyvtárat (ennek állománya kb. 600 000 kötet volt!), ellenfele, az egyiptomi Ptolemeus király, V. Epiphanesz (Kr. e. 204--180), betiltotta a papiruszkivitelt Egyiptomból. Ebben a kényszerhelyzetben jutottak a pergamoniak egy új felfedezéshez: állatbôrbôl tudtak olyan lapokat elôállítani, amelyre írni lehetett. Felfedezési helyérôl kapta az új anyag a ,,pergamené'' nevet. Ez a mai pergamen. Mivel azonban az új alapanyag ára túlságosan magas volt a levelezéshez és az írók számára, a papirusz keresettségét a piacon nem befolyásolta. Így a papirusz maradt az ókori ember számára egészen Kr. u. a 3. századig a kedvelt ,,papír'', amelyre az evangéliumok eredeti szövegét is írták. A papirusz elsôdleges termelési helye Egyiptom volt, ahol a 3--4 m hosszú, magas papiruszcserje a Nílus áradásai által képzett mocsarakban, különösen a Nílus deltájában, nagy mennyiségben termett. Ez a növény azonban a vidéken majdnem teljesen kipusztult. Néhány telepe van még Felsô-Egyiptomban, a Fehér- és a Kék- Nílus partján, továbbá a Jordán völgyében és különösen az észak- galileai Hule-tó partján. Az idôsebbik Plinius (Kr. u. 23--79) Historia naturalis című művében érdekes leírást találunk a papirusz készítésérôl és használatáról: ,,A papirusz szárából készítik az írópapírt: éles szerszámmal igen vékony, de lehetôleg széles csíkokra hasogatják szét. A legfinomabb minôségű anyagot a szár közepébôl készítik, a szár széle felé egyre gyengébb lesz. A középsó rétegbôl készített papiruszt ,,szent papirusznak'' hívták, és régtôl fogva mostanáig csak vallásos szövegek írására használták''. Plinius ezzel zárja elbeszélését: ,,Az írások így nagyon hosszú életűek lesznek. Tiberius és Gaius Gracchus kezébôl való papiruszt láttam Pomponius Secundusnál, ennél a híres költônél és polgárnál. A papirusz legalább 200 éves volt. Gyakran látunk olyan papiruszokat, amelyeket Cicero, az isteni Augustus vagy Vergilius írt'' (Plinius, Hist. nat. XIII, 68--83). A következô tudásszomjas generációk sajnos már nem állíthatták Plinius optimista véleményét a papiruszról. Az öreg papirusz ugyanis a száraz levegôben törékeny lett, nedves levegôben pedig mállani kezdett. Így normális légköri viszonyok mellett a papirusztól igazán hosszú élettartamot nem lehet várni. Ezzel egyúttal arra a kérdésre is választ kapunk, amelyet fôleg a bizalmatlan kritikusok szoktak felvetni: hogyan lehetséges az, hogy nem maradtak ránk az evangéliumok eredeti kéziratai? Mint papiruszkéziratok, az evangélium eredeti példányai is részesévé váltak a görög és latin irodalom minden papiruszra írott műve sorsának, mert egyikbôl sincs 4. század elôtti példány a kezünkben. Kr. u. a 4. század elején ugyanis forradalom történt a könyvpiacon: a pergamen háttérbe szorította a papiruszt, és egész a 15. századig uralkodó anyag maradt a könyvkészítésnél. Azt az 50 Bibliát, amelyet Nagy Konstantin új fôvárosában, Konstantinápolyban készíttetett az Egyház számára, már pergamenre írták. Így tartozik a két legrégibb görög bibliakódexünk, a Vatikáni és a Sinai kódex ehhez a korszakhoz, a 4. század elsô feléhez és közepéhez (l.a kötéstábla belsô oldalán).[59] A pergamen fölénye vitathatatlan lett, és ettôl az idôtôl kezdve évszázadról évszázadra egyre nagyobb számban maradtak ránk másolatok a Szentírásból. A ránk maradt görög újszövetségi kódexek száma eléri a 2800-at![60] (L. az 53. képet a 100. oldalon.) 50. kép. Karácsony és Epifánia misztériuma az ó-kairói kopt Abu Szarga- templomban levô fa domborművön Egyetlen olyan ország volt, amelynek éghajlati viszonyai lehetôvé tették, hogy mindmáig épen maradjon a papirusz, és ez éppen a szülôföldje, Egyiptom. A Nílus deltájától délre és az áradásos területeken túl a levegô annyira száraz, hogy azok a kéziratok, amelyek a homokba kerültek, törékennyé váltak ugyan, de korlátlanná vált élettartamuk. A leghíresebb papirusz-lelôhelyek Faijumban és Oxyrhynchosz városában, Közép-Egyiptomban vannak. 1935-ben hozta nyilvánosságra C. H. Roberts, oxfordi professzor egy olyan papirusz anyagát, amely addig olvasatlanul hevert Manchester egyik könyvtárában. Más töredékekkel együtt egy papiruszkutató szerezte ezt is 1920-ban, Egyiptomban. Valószínűleg az említett két város területérôl származnak (l. az 51. képet a 97. oldalon). A kb. 9 x 6 cm-es töredék egyik oldalán János evangéliumából a 18. fejezet 31--33. verse, a másik oldalán ugyancsak a 18. fejezet 37--38. verse olvasható görög nyelven. Az 51. kép mutatja a töredéken látható szöveget és kiegészítését. S ebben a töredékben nemcsak a szöveg érdekes, hanem az anyag is, amelyre írták, mert ez a darab, amelyet Rylands-papirusznak hívnak, és 52-es számmal jelzik, Krisztus után a 125. év körül keletkezett, azaz csak 35 évvel késôbbi, mint az evangélium eredeti kézirata! Érdemes egy ilyen tény jelentôségérôl kicsit elgondolkodnunk. 1972- ben egy angol kritikus, Evanson azt állította, hogy a János- evangéliumot egy platonikus szerzô a 2. században írta. D. F. Strauss ,,Jézus élete'' című művében a János evangéliumnak nem tulajdonított semmiféle történeti hitelességet. A Tübingeni iskola felfogása szerint 170 körül írhatták annak érdekében, hogy összhangot teremtsenek a Péter-féle irányzat és Pál irányzata, továbbá a gnoszticizmus és a hagyományok között. A 19. században általánosan elfogadott vélemény volt, hogy János evangéliumát a 2. század második felére lehet csak keltezni. Ma már ez a vélemény számottevô tudósok számára tarthatatlan. A tudományos világ számára 1956-ban egy újabb papiruszlelet jelentett nagy meglepetést.[61] Ez az új papirusz, a Bodmer II. -- könyvtári jelzete ez --, a kéziratok listáján a P 66-os jelzést viseli. A genfi papirusz-tudós, Victor Martin így írt róla, amikor publikálta: ,,A szakértôk, akiknek kódexünk fényképmásolatát megmutattuk, egyetértettek abban, hogy paleográfiai kritériumok alapján a 3. század elején, vagy közvetlenül 200 körül írták'' (l. az 52. képet a 98. oldalon). H. Hunger professzor a P 66-os papirusz keletkezési idôpontját újra vizsgálat alá vette. Az elsô század végérôl és a második század elejérôl származó, datált kéziratokkal való összehasonlítás alapján erre a következtetésre jutott: ,,A rendelkezésre álló összehasonlítható anyagok alapján nemcsak igazolhatónak, hanem bizonyosnak állítom, hogy a P 66-ot, ha nem is a második század elsô évtizedeire, de legalább a század közepére kell datálni''.[62] De a Bodmer II. papirusz jelentôsége nemcsak korai keletkezésében rejlik. Egyedülálló értéke az a tény, hogy ebben a kéziratban, egyetlen hézagtól eltekintve, 14 fejezetet tartunk a kezünkben a János- evangéliumból, mégpedig az elsô 14 fejezetet! A hiányzó fejezet töredékeit idôközben megtalálták, és pótlólag (1958-ban) kiadták. Késôbb a Bibliotheca Bodmeriana Coligny Genfben 1961. májusában egy újabb papiruszleletet publikált: a Bodmer XIV-et és XV-öt (hivatalos jelzetük P 75). Néhány hézaggal a Lukács-evangéliumot, mégpedig a 3,19- tôl a 18,18-ig, és a 24,5-tôl a 24,53-ig; a János-evangéliumból pedig az 1,1-tôl a 11,45-ig, majd némi hiányokkal egész a 15,8-ig tartalmazzák. E papiruszok keletkezési idejét Kr. u. 175--225 közé teszik. De mit jelentenek számunkra ezek a papiruszleletek? Újra igazolják az Újszövetség kéziratos hagyományának a megbízhatóságát! Voltak, akik komolyan kétségesnek tartották a Szentírás szövegének megbízhatóságát arra való hivatkozással, hogy túl nagy az űr az eredeti kézirat és a ránk maradt elsô másolatok között. Ezek a ,,késôi bizonyságok'' az evangéliumok mellett bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy nem történhetett súlyosabb változtatás az eredeti szövegben. Ha a Szentírás szövegének hagyományát együtt nézzük az antik irodalom szövegeinek nagy hagyományáradatával, azonnal világossá válik annak a vádnak a tarthatatlansága, hogy meghamisítás áldozata lett az eredeti szentírási szöveg (l. az 53. ábrát a 100. oldalon). Ha a görög irodalmat nézzük, meg kell állapítanunk, hogy könyvtárainkban a görög auktoroktól antik kézirat egyáltalán nincsen. Összes görög klasszikusaink kézirathagyománya a Kr. u. 9--11. század közötti idôbôl való. E két évszázadban másolták azokat a kódexeket, amelyek Görögország irodalmi hagyatékát az utókorra átörökítették. Ha a lehetô legkorábbi Homérosz-kéziratot nézzük, az Iliász és az Odüsszea megírása és a ránk maradt elsô kézirat lemásolása között 1600- -1700 év telt el. 51. kép. A Rylands-papirusz -- P52 (Jn 18,31--33; 37--38) és a rekonstruált szöveg Az Athén virágkorából való történelmi művek, klasszikus tragédiák és komédiák írói pedig legalább 1400 év távolában vannak a ránk maradt elsô másolatoktól! A latin irodalomban már elég nagy az ókorból ránk maradt anyag. Amikor a Római Birodalom hanyatlóban volt, a korábbi irodalom kincseit új leírásban rögzítették a következô generációk számára. A 4. és 5. században, különösen Nagy Theodorik császársága idején, pazar kódexeket írtak, és nagy könyvtárakat alapítottak. Ebbôl a századból való több Vergilius-kézirat, egy palimpszeszt Cicerótól, Liviustól és Strabontól. De ezek kivételek a latin irodalom hagyományában. A legtöbb munka a karoling korszakban készült másolat formájában van a kezünkben. Nagy Károly uralkodása alatt a frank birodalomban tervszerűen átalakították az oktatást. Olyan mozgalom volt ez, amely a 10. századra is kihatott. Így a latin klasszikusok hagyománya nagy általánosságban a 9. századi karoling kéziratokig nyúlik vissza. Ha ezt a két anyagot összehasonlítjuk az Újszövetség szöveghagyományának adataival, megállapíthatjuk, hogy az evangéliumokról olyasmit tudunk bizonyítani, amit a klasszikus irodalom egyetlen alkotásáról sem mondhatunk el: az Újszövetség szöveghagyománya nemcsak rendkívüli módon nagy, hanem ugyanilyen rendkívüli módon jó is. Az Újszövetségi Szentíráshoz 81 papiruszunk van a 2--7. századból; 266 majuszkula kódexünk a 4--10. századból és 2754 minuszkula kódexünk a 9. századtól kezdôdôen. A 81 papirusz közül 31 a 2--3. századból való, 15 pedig a 4. századból. Az a távolság, amely ezeket az elsô papiruszokat az eredeti kézirattól elválasztja, összehasonlíthatatlanul kisebb, mint amilyen idôközök az antik klasszikusok elveszett eredeti kéziratai és a ránk maradt elsô másolatok között vannak. A mellékelt táblázat még világosabbá teszi ezt az összehasonlítást (l. a 100--101. oldalon). Az Újszövetségi Szentírás szövegét a ránk maradt szövegtanúk: papiruszok, kódexek, egyházatyák idézetei és fordításai alapján tudományos pontossággal egészen a 2. század közepéig visszamenôleg rekonstruálni lehet.[64] Azaz biztonsággal meg tudjuk mondani, hogy a második század közepén milyen volt az Újszövetségi Szentírás szövege. Milyen hordereje van ennek a ténynek? Szó szerinti azonossággal az eredeti szöveget még nem rekonstruálták. S ez nem is lehetséges, hiszen az eredeti szöveg nem áll rendelkezésünkre. Csak másolatok másolatai vannak a kezünkben, és mindegyikben vannak hibák. A két legjobb angol szövegkritikus, B. F. Westcott és J. A. Hort a szövegvariánsok számát 250 000-re becsüli, azaz az eredeti szöveg minden két szavára három szövegvariáns esik. Ez a tény azonban csak a tájékozatlan olvasót hökkenti meg. A szövegkritikai munkálatok során ugyanis az újszövetségi szöveg hétnyolcad része teljes bizonyossággal megállapítható. Egynyolcad rész marad kétséges, azaz tudományos módszerekkel egynyolcadnyi szövegrésznél nem tudjuk meghatározni az eredeti szöveget. Ebbôl a mennyiségbôl azonban nagyon sok a jelentéktelen variáns, mert csupán helyesírási vagy szórendi különbségek, amelyek a szöveg értelmét egyáltalán nem érintik. Ha ezektôl eltekintünk, csak a szöveg egyhatvanad részénél van kétségekre ok. Ebbôl a részbôl viszont oly kevés a tényleg fontos tartalmú szavak bizonytalansága, hogy elmondható: az Újszövetségi Szentírás szövege egészének mindössze egy ezreléke kétséges. Ebbôl az egy ezrelékbôl az Egyház tanítása szempontjából, azaz dogmatikusan csak néhány hely jön számításba. S még ezek a helyek is lényegtelenek amiatt, hogy a dogmatikus tanítás nem egyetlen olyan helyre támaszkodik, amely éppen szöveghagyomány szerint bizonytalan lenne. A szövegkritika végsô összegezô ítélete ezek alapján így hangzik: ,,Általánosságban kijelenthetô, tudományosan megalapozott bizonysággal, hogy a lényeges szöveganyag minden hamisítás nélkül megmaradt''.[65] ======================================================================== Úton Názáret felé Kr. e. 4 elején Jerikóban meghalt Nagy Heródes, 69 éves korában. A király utolsó napjairól, amikor még egyszer megmutatkozott véres zsarnoksága újra kimerítô tudósítást ad Josephus Flavius a Zsidók történetében. A templomtér falánál álló Szúsza-kapu külsô oldalára Heródes, mint fogadalmi ajándékot, egy hatalmas aranyozott sast tétetett (l. a 234. képet a 403. oldalon). A törvényhű zsidók számára ez mindennapos provokáció volt. Mikor híre ment, hogy Heródes halálos betegen fekszik, két rabbi feltüzelte a népet, hogy ezt a gyalázatos madarat távolítsák el a templomkapuról. Nagy, kíváncsi tömeg jelenlétében meg is tették. De Heródes, az öreg tigris még nem halt meg. Bosszúja félelmetes volt a fogadalmi ajándékát ért gyalázat miatt: a két írástudót, akiktôl az ötlet származott, és néhány segítôtársukat elevenen égettette el. ,,Azon az éjszakán elsötétedett a Hold'', mondja Josephus, amikor befejezi a kivégzés történetét. És ezzel ennek az eseménynek biztos dátummeghatározási lehetôséget ad, amely a király halálozási évének meghatározásánál is fontos (Zst. XVII, 6, 4). A Kr. elôtti 3. és 2. év nem jöhet számításba, mert ezekben az években nem volt olyan holdfogyatkozás, amit Jeruzsálemben látni lehetett volna. A Kr. e. 1. január 9-i holdfogyatkozás pedig túl késô ahhoz, hogy errôl beszéljen Josephus. Ezek után két lehetôség marad: a Kr. e. 5. szeptember 15-én és a Kr. e. 4. március 12-én történt holdfogyatkozás. Minden valószínűség szerint errôl az utóbbiról van szó, amely Kr. e. 4. március 12-rôl 13-ra virradó éjszaka volt látható Jeruzsálemben. 52. kép. A II. Bodmer-papirusz -- P66 (Jn 7,22--38) A súlyos beteg király, aki már nem bírta elviselni a fájdalmakat, öt nappal a halála elôtt öngyilkosságot kísérelt meg. Egy almát és kést kért, s csak a szolga figyelmén múlott, hogy Heródes a kést nem döfhette a szívébe. Az egész palota izgalomba jött ettôl. Hamarosan elterjedt a hír, hogy a nagy öreg meghalt. Antipater, a legidôsebb fiú, akit Heródes Jerikóban ôriztetett, e hír hallatára megpróbálta megvesztegetni a börtönôrt. Fényes karriert ígért neki, ha szabadon bocsátja. Csakhogy ez jelentette a dolgot ,,felfelé''. Josephus ezt írja: ,,A halálos beteg a könyökére támaszkodva az ágyból adta ki a parancsot, hogy Antipatert azonnal végezzék ki''. A történetíró Josephus ezen kívül tudósít még egy beszélgetésrôl, amely Heródes és nôvére, Szalóme között zajlott le. A beteg ezt mondta: ,,A fájdalmaimból tudom, hogy hamarosan meg fogok halni. Csak azt az egyet sajnálom, hogy senki nem fog megsiratni és gyászolni. Milyen méltatlan ez egy királyhoz!'' A nôvére nyugtatni próbálta, de a király ellene vetette: ,,Hallgass, ismerem én a zsidókat. Semmi nem szerez nekik nagyobb örömet, mint a halálom. Éppen ezért megparancsolom, gyűjtesd össze a zsidók elôkelô embereit a jerikói stadionba. Ha ezeket összeszedték'' -- Josephus 15 000 emberrôl beszél --, ,,akkor zárasd be a stadiont, és íjászaimmal ôriztesd. S ha én kiadom a lelkemet, nyilaztasd le valamennyit. Nem maradhat országomban olyan család, amelyiknek ne legyen halottja, akit gyászoljon. Akkor majd a halálomkor az egész ország tele lesz gyásszal és siralommal'' (Zst. XVII, 6, 5). E parancs végrehajtását Szalóme a király halála után megakadályozta (l. a 218. képet a 379. oldalon). Ezek után Jézus gyermekségtörténetét, a betlehemi gyermekgyilkosságról és az Egyiptomba való menekülésrôl szóló tudósítást egész más szemmel olvassuk. Josephus szerint Heródes röviddel a húsvéti ünnepek elôtt halt meg. A szóban forgó Kr. e. 4. évben húsvét április 11-re esett. A király 33 évig uralkodott. A zsidók törvényei szerint hétnapos gyászt rendeltek el. A temetés napján a halottas menet kora reggel indult el a jerikói rezidenciából. A sírhely, amelyet Heródes választott ki a maga számára, a Heródium sziklaerôdítményben volt. A temetés részleteirôl Josephus így tudósít: ,,A halottas ágyat teljesen beborították arannyal és drágakövekkel. A takaró színes, hímzett bíborszövet volt, a holttestet szintén bíborba öltöztették. A fején rajta volt a királyi diadém, s azon felül egy arany korona, a kezében pedig a királyi pálcát tartotta. Az ágyat amelyen a halottat vitték, a fiai és a rokonok vették körül. Utánuk következett a menetben a testôrség, a trák különítmény, a germánok, a gallok, valamennyien teljes harci felszerelésben. Nyomukban ment a katonaság a tisztek és parancsnokok vezetésével, szintén teljes felszerelésben. Ôket 500 szolga és felszabadított rabszolga követte ékes öltözékben. Így vitték a holttestet kb. 200 stádiumnyira (5 stádium = 1 km), azaz kb. 40 km-re Heródiumba, ahol az elhunyt végakarata szerint eltemették (l. az 57. képet a 105. oldalon). Josephus ezzel a kurta mondattal zárja elbeszélését: ,,Ez volt Heródes vége'' (Zsh. I, 33, 9). Az evangélista megelégszik a puszta ténymegállapítással: ,,Amikor Heródes meghalt, megjelent álmában Józsefnek az Úr angyala, és így szólt hozzá: Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, és menj Izrael földjére, meghaltak, akik a gyermek életére törtek. Erre József fölkelt, fogta a gyermeket és anyját, és Izrael földjére ment.'' (Mt 2,19--21) Útjuk a nagy királyok ôsi hadiútjain vezetett a Földközi-tenger partján, a Gáza-övezeten keresztül, egészen Júdea határáig. Az evangélista így folytatja: ,,Amikor József hallotta, hogy Júdeában apja, Heródes után Archelausz uralkodik, félt odamenni'' (Mt 2,22). Ismét történelmi tények bizonyítják, hogy az evangélistának ebben a rövid, mellékes megjegyzésében mennyire reálisan tükrözôdik a világtörténelem. A Heródes-család családfájának áttekintése megkönnyítheti a bonyolult viszonyok megértését (l. a 77. oldalon). Heródes kilenc fia közül csak hárman élték túl atyjuk halálát. A legidôsebb Archelausz volt, aki Antipásszal együtt a szamaritánus Malthakénak volt a gyermeke. Fülöp a szép jeruzsálemi Kleopátrának volt a fia. Amikor a királyi családon belül a várt örökösödési vita kitört, a fiúk Rómába utaztak a császárhoz. Jézus késôbb az egyik példabeszédében erre a nagy politikai összeütközésre hivatkozott, amikor ezt mondta: ,,Egy magasrangú ember messze földre utazott, hogy királyságot szerezzen magának'' (Lk 19,12). Akkori hallgatói nagyon értô fülekkel hallgatták ezt a példabeszédet, hiszen tudták, kire gondol Jézus. Heródes ugyanis az utolsó végrendeletében Archelauszt tette meg örökösévé, csakhogy a végrendelet hatályba lépéséhez kellett a császár aláírása. Archelausz ezért utazott Rómába. Vele egy hajón utazott a nagy képmutató, az öreg Szalóme, Archelausz nagynénje. Mielôtt útnak indultak, a támogatásáról biztosította unokaöccsét, de mikor megérkezett Rómába, saját önzô terveinek megvalósításába fogott. Alig tűnt el a látóhatáron Archelausszal a gyors hajó, mikor Antipász is útra kelt néhány rokonával. Eltökélt szándékuk volt, hogy megmásítják Heródes végakaratát. Csakhogy a zsidók sem maradtak tétlenek. Egy 50 fôs küldöttség jelent meg a császár színe elôtt, és követelte Archelausz letételét. Jézus azt mondja a példabeszédben: ,,Alattvalói gyűlölték, ezért követséget küldtek utána és tiltakoztak: Nem akarjuk, hogy a királyunk legyen!'' (Lk 19,14). Augustus ezt látva, kompromisszumos megoldáshoz folyamodott. Elhatározta, hogy egyik fiúnak sem adja teljesen, hanem felosztja a királyságot: Archelausz kapta meg Júdeát, Szamariát és Jeruzsálemet, és ehhez az etnarka címet, ami annyit jelent, hogy népvezér. 53. kép. Az antik irodalom szöveghagyománya 54. kép. Nagy Heródes birodalmának felosztása fiai között Antipász, akit az evangélista családi nevén csak Heródesnek hív, tetrarka, azaz negyedes fejedelem lett Galileában és Pereában. A Dekapolisz ékszerűen nyomult felségterületébe és kettéválasztotta, de a sűrűn lakott és termékeny Galilea birtoklása ezt a területi szépséghibát feledtetni tudta (vö. 54. kép). Fülöpnek meg kellett elégednie az északon maradt területekkel. Az ô felségterületét Josephus különbözô helyeken egymástól eltérô adatokkal határozza meg. Biztosan hozzá tartozott Gaulanitisz, Batanea, Trachonitisz és Auranitisz. Ezek a területek nem voltak ôsi birtokai a zsidóknak, és kevert lakosság lakta. A császár ezek szerint Heródes birodalmát ugyancsak nem egyenlô részekre szabdalta szét. Ezt azon lehet lemérni, hogy Archelausz évi jövedelme 600, Antipászé 200, Fülöpé pedig csak 100 talentum volt. A Gáza-övezetet és a hellénista Gadara és Hipposz városokat, amelyek korábban Nagy Heródes birodalmához tartoztak, most közvetlenül a szíriai legátus fennhatósága alá rendelte. Heródes nôvére a tengerparton fekvô Jamnia és Asdod városát kapta és hozzá még a Jordán mentén fekvô Phaszael várost, amelyet legidôsebb testvérérôl neveztek így (l. az 54. képet). Archelausz 18 éves lehetett, amikor Jeruzsálemben atyja örökének ráesô részébe lépett. Visszatérése elôtt a városban zavargások törtek ki, s a felkelés hamarosan az egész országra kiterjedt. Varus, a szíriai legátus csak véres erôszakkal tudott rendet teremteni, és a nyugalom fenntartása érdekében Jeruzsálemben maradt egy római légió. A fiatal etnarka számára ez mindenesetre nem volt biztató kezdet. Azok a keresztek, amelyekre Varus 2000 zsidót fölfeszíttetett, nem törlôdtek ki egyetlen éjszakán a jeruzsálemiek emlékezetébôl. Archelauszról pedig úgy látszott, hogy semmit nem tesz annak érdekében, hogy csillapítsa alattvalóinak nyugtalanságát. Sôt, épp ellenkezôleg, tovább folytatta atyjának vérontásait. A fôpapokat teljesen ízlése szerint ültette hivatalba és tette le onnan. Óriási megütközést keltett Glaphyrával való törvénytelen házassága, aki megölt féltestvérének, Alexandernek volt a felesége. A törvénytelenség onnan származott, hogy Archelausz elűzte magától elsô feleségét és elvette Glaphyrát, aki ekkor már a második férjétôl is elvált. Kr. u. 6-ban zsidó delegáció jött a császárhoz Rómába. A zsidók halálos ellenségei, a szamaritánusok is csatlakoztak hozzájuk és támogatták követelésüket. Augustus erre magához rendelte Archelauszt és megfosztotta hatalmától. Úgy látszik, hogy vádként nemcsak zsarnoki intézkedéseit hozták fel ellene, hanem azt is, hogy hézagosan teljesíti a császárral szemben meglévô kötelezettségeit. Ugyanis hiába keressük az Archelausz által vert pénzeken a császár képét. A városokat, amelyeket alapított, önmagáról és nem a császári család tagjairól nevezte el, ahogyan a testvérei tették. Az öreg, áskálódó Szalóme, Heródes nôvére, Archelausz nagynénje persze ez alkalommal is belekeverte az ügybe a maga kártyáit. Máskülönben nem lehetne megérteni a császár ironikus gesztusát: a haragvó Szalóménak ajándékozta Archelaisz városát, amelyet Archelausz alapított. Archelausz ekkor nemcsak hatalmi pozícióját veszítette el, hanem teljes magánvagyonát is. Száműzetésre ítélték, és a galliai Vienne városát jelölték ki számára tartózkodási helyül. Ott is halt meg, valószínűleg még Kr. u. 18 elôtt. De térjünk csak vissza a Kr. elôtti 4. esztendôhöz. Atyjának halála után Archelausz elôször kísérletet tett, hogy megnyerje magának a zsidó népet. A templomban, egy nagy népgyűlésen ígéretet tett arra, hogy amnesztiát ad, csökkenteni fogja az adókat, és eláll atyjának diktatórikus kormányzásától. De a zsidók, engedékenységének láttán, vérszemet kaptak, és egyre nagyobb követelésekkel álltak elô. Azt kívánták, hogy mozdítsa el a hivatalából a még Heródestôl kinevezett Joaszárt, és büntesse meg a még atyja által összeállított fôtanácsot. A húsvéti ünnepekre összejött zarándok tömeg nagyon veszélyessé tette a helyzetet. Egy zendülés miatt Archelausz kivezényelte a katonáit, és 3000 embert lekaszaboltatott. Az ünnep minden eseményét betiltotta, és hazarendelték a zarándokokat. Maga Archelausz Cézáreába ment, hogy felkészüljön a római útra a császárhoz. Ez a kortörténeti háttér az evangélistának ehhez a rövid megjegyzéséhez: ,,amikor József hallotta, hogy Júdeában apja, Heródes után Archelausz uralkodik, félt oda menni'' (Mt 2,22). Az evangélista Archelauszt ,,király Júdeában'' címmel illeti, éppen úgy, ahogy ebben az idôben Josephus is nevezi ôt. Más szóval: a Mt 2,22 azt a helyzetet tételezi fel, amikor Augustus még nem döntött Heródes végrendelete felôl, amelynek értelmében Archelausz lett volna Júdea királya. Az evangélista aztán így folytatja: ,,József egy álmában kapott utasításra Galileába költözött. Odaérve Názáret városában telepedett le. Így teljesedett a próféták jövendölése: ,,Názáretinek fogják hívni'' (2,23). ======================================================================== Názáret Így adódott tehát, hogy Jézus Galilea déli határán, egy kis hegyi városkában, Názáretben nevelkedett. A város nevét az Újszövetségben különbözô írásmódokkal találjuk: néha Názáretnek, néha Nazarának írják. Igazában az arám Nasrat helységnév görög átírásáról van szó, amely név az arab ,,en Naszira'' városnévben él, ami azt jelenti, hogy ,,Ôrködô asszony.'' Máténál (2,23; 26,71), Jánosnál (18,5--7; 19,19), és az Apostolok Cselekedeteiben is (2,22; 3,6 sk.) Jézust ,,Názáretinek'' nevezik. Az a feltevés, hogy ,,nazarénusnak'' akarták valójában mondani, azaz olyan valakinek, aki bizonyos rituális elôírásokat gondosan megtart (nem nyiratkozik, szeszt nem iszik), egyszerűen nyelvi alapon ki van zárva, mert a ,,názáreti'' megjelölés olyan férfit jelöl, aki Názáretbe való. Názáretnek manapság kb. 36 700 lakosa van. Jézus korában sokkal kisebb helység volt, és soha nem játszott komoly politikai szerepet. Az evangélisták révén mégis mint város vált ismertté (Mt 2,23; Lk 1,26; 4,29), de nem kell túlzó képzelettel sokat feltételeznünk errôl a ,,városról''. A dolog onnan adódott, hogy a Szeptuaginta fordítás a héber ,,ir'' helységjelzôt mindig ,,polisz''-nak, városnak fordította, tekintet nélkül arra, hogy mekkora településrôl van szó. Az evangéliumok átvették ezt a szóhasználatot, és így városnak nevezhették Názáretet, jóllehet csak egy kis faluról beszélnek. 55. kép. Archelausz etnarka pénze (Kr. e. 4.--Kr. u. 6.) Názáret azonban földrajzi fekvésénél fogva is arra volt teremtve, hogy Isten Fiának rejtett életét titokban tartsa és oltalmazza. A Via Maris, a nagy fôútvonal, Názárettôl kb. 10 km-re keletre húzódott, a Tábor hegyének nyugati lábánál. Maga Názáret egy kis völgyben feküdt, körös-körül dombok övezték (l. a 60. képet a 111. oldalon). Észak felé a 490 m magas Dzsebel-en-Nebi Szain volt a határa. A keleti és nyugati környék kevésbé magas és meredek. A völgy délnyugat-északkeleti irányban nyúlik el, átlagban 350 m magasan a tenger szintje fölött és 100 m-rel a Jezreel-fennsík felett, amellyel egy patakvölgy köti össze. A völgyet hosszában 20, széltében 10 perc alatt be lehet járni. Ez volt az a kis világ, amelyben Jézus felnôtt. A közelben semmi nevezetesség nincsen. Ezért Natanael, aki a közelben lévô Kána városából való volt, így érvel: ,,Jöhet valami jó Názáretbôl?'' És való igaz, hogy Názáret csak az ,,ács fiának'', Jézusnak köszönheti, hogy világhírnévre tett szert. Sem az Ószövetségi Szentírás, sem egyetlen antik szerzô nem említi Názáretet. Abból, hogy a történeti források egy árva szót sem említenek Názáretrôl, a múlt században néhány kritikus arra következtetett, hogy egyáltalán nem is létezett ilyen nevű helység. De a történeti igazság itt is az evangélisták oldalára állt, mert kiderült, hogy az ismeretlen Názáret már a kôkorszakban létezett! A ferencesek 1927-ben kezdték meg az Angyali Üdvözlet temploma közelében kolostoruk újjáépítését. A hagyomány úgy mondta, hogy ezt a templomot Mária háza fölé építették, ahol Gábriel arkangyal köszöntötte Szűz Máriát. Az építési munkálatok folyamán a domboldalban régi barlanglakásokra bukkantak, szám szerint több mint hatvanra, melyeknek egy része három emeletes volt, és folyosórendszer kötötte ôket össze egymással. Ezeknek a barlangoknak a korát a Kr. e. 3. vagy 2. évezredre tették. A középsô bronzkorból (Kr. e. 18--17. század) két sziklasírt találtak, amelyek az Angyali Üdvözlet temploma közelében voltak. A sírleletek között volt egy érdekes tárgy: egy egyiptomi skarabeusbogár-amulett, amely stílusa miatt a 17. dinasztia korára volt keltezhetô. Ismét egy igen figyelemreméltó adat a névtelen Názáret régisége mellett. De van-e arra történeti bizonyítékunk, hogy Krisztus születésének idejében létezett a város, ahogyan az evangéliumok feltételezik? P. Viaud ferences páter a Szent József-templom környékén, amelyet Szent József műhelyének is neveznek, már 1907/8-ban egy tucat sziklába vágott gabonatároló üreget, silót fedezett fel (l. a 115,2. ábrát a 194. oldalon). Az egyik silóban, a keresztesek bazilikájának apszisa közelében, a vaskorszakból származó korsó cserepei rejtôztek (l. a 71,1. képet a 124. oldalon). A többi korsó-, mécses-, cserép- és pohárleletek azokból a századokból származnak, amelyek a második vaskorszaktól a bizánci korszakig terjedtek, azaz Kr. e. 900-tól Kr. u. 600-ig. Ezen belül van az a szakasz is, amely Heródes uralkodásának idejét jelenti. Arról nincsenek adataink, hogy Názáret mint zsidó település mikor keletkezett, de minden bizonnyal már évszázadokkal Krisztus születése elôtt zsidó lakói voltak. A megtalált sziklasírok nemcsak a hozzávetôleges kormeghatározást teszik lehetôvé, hanem a helység régi fekvésének körülhatárolására is módot adnak. A zsidóknál ugyanis törvény volt, hogy a temetônek legalább 50 könyök, azaz 25 m távolságban kell lennie a lakott helység szélétôl (l. az 59. képet a 110. oldalon). A 23 sziklasír között, amelyeket az emelkedô terepen megtaláltak, 18 ún. kokim-sír volt, az a sírforma, amelyet a Kr. e. 3. század végétôl a legjobban kedveltek a zsidók. Két ilyen sír érintetlenül vészelte át az évszázadokat. A bennük lévô leletek szerint az egyik Kr. e. kb. 200- ból, a másik (vö. 59. ábrát 110. o.) Kr. u. az 1. századból származik, és csak 25 méternyire vannak az Angyali Üdvözlet templomától. A régi Názáret lakóinak életmódjáról közelebbi részleteket az az ásatás derített fel, amelyet 1895-ben az Angyali Üdvözlet temploma környékén végeztek.[68] Amikor 1954-ben a régi Angyali Üdvözlettemplomot -- amely csak szükségépület volt -- lebontották, a régészeknek az az egyszeri lehetôség kínálkozott, hogy ásóval és kapával kutatásokat kezdjenek ezen a területen, amelyet a hagyomány olyan fontosnak tartott. A 2--3. század óta négy templom maradványait találták meg. Bennünket azonban elsôsorban az elôttük lévô idô érdekel. A kutatások eredményeként kiderült: az elsô templomot egy régi, mezôgazdasági település fölé építették. Az Angyali Üdvözlet barlangjától csupán néhány méternyire északra (l. a 64. képet a 115. oldalon, és a 65,1;3. képet a 116. oldalon) húzódik egy sziklába vágott borospince. Folyosók kötötték össze egy földalatti teremmel, amely valószínűleg olajkorsók tárolására szolgált, és ehhez tartozott még egy gabonasiló. Az a család, amelyik itt lakott, mindennel rendelkezett, ami az élethez szükséges volt: gabonával, olajjal és borral. Közvetlenül a keresztesek templomának iszaki fala mellett (l. a 64,10. képet 115. o.) állt, egy másik helyiségben, egy 1,3 m átmérôjű sütôkemence. Ez a helyiség több barlanggal volt összeköttetésben, amelyeket részben téglával raktak ki. 56. kép. A templom párkánya 57. kép. A Heródium erôdítménye Ez egyértelmű bizonyítékot szolgáltat amellett, hogy Krisztus születésének éve körül ez a helység lakott volt. Tehát valóban itt állhatott Mária háza, az egyik sziklabarlang fölé építve. Még ma is vannak Názáretben olyan lakások, amelyek két részbôl: a sziklaoldalba épített kicsi, lapostetejű házacskából és mögötte egy sziklába vágott barlangból állnak. A régi Názáret a Dzsebel-en-Nebi Szain délkeleti nyúlványához simult, és az Angyali Üdvözlet templomának helyétôl a forrás közeléig nyúlt a domboldalon. A Talmud, amely felsorol 63 galileai helységet, nem említi Názáret nevét. De mond valami olyat, ami nagyon fontos számunkra: ,,nosri''- nak nevezi a zsidókeresztényeket, ami a ,,názáreti'' jelzô jiddis- héber formája. Josephus elbeszélésébôl, aki Kr. u. 67-ben még mint galileai tisztviselô a zsidók oldalán állt, szemben a rómaiakkal, megtudunk néhány olyan eseményt, amelyek közvetlenül Názáret közelében zajlottak le. Názárettôl mindössze 6 kilométerre északra van Szefforisz, az egykori negyedesfejedelem, Heródes Antipász rezidenciája (l. a 156,2. képet a 165. oldalon). A zsidó felkelés idején egy 7000 fôs római helyôrség volt oda beszállásolva. Josephus így ír: ,,Ezek mindig portyáztak a környéken. Kikicsaptak a városból, és a környék férfilakosságából a fegyverforgatókat lekaszabolták, a gyengébbeket eladták rabszolgának. A lakosságnak csak a fallal megerôsített városok jelentettek biztos menedéket'' (Zsh. III, 4, 1). Názáret lakói számára a legközelebbi ilyen megerôsített város a 2,5 kilométerre fekvô Jafia volt, amelyet kettôs körfal vett körül. Ezt a helyet már a Kr. e. a 14. századból származó Amarna-levelek említik, és mindmáig megôrizte ôsi nevét. Kétségtelenül Jafia volt a galileai hegyvidék e részének legrégibb és legjelentôsebb települése, ahonnan valószínű Názáret telepítése is kiindult (l. a 61. képet a 112. oldalon). Mikor Titus hadvezér meghódította a várost, kb. 15 000 lakosa volt. Ennél az ostromnál azonban Názáret is úgy elpusztult, hogy csak füstölgô romok maradtak belôle. Jeruzsálem lerombolása után (Kr. u. 70.) Galilea nagyon sok menekülônek nyújtott otthont. Mikor a második zsidó felkelés következtében (Kr. u. 135.) Hadrianus császár halálbüntetés terhe alatt kitiltotta a zsidókat Jeruzsálembôl és Júdeából, a nemzeti és vallási örökség menedékhelye Galilea lett. Az egykor olyan gyűlölettel tekintett pogány Galilea így a zsidó életnek és vallásos hagyományoknak centrumává vált. Tudjuk, hogy a második templom papságát 24 rendre vagy ôrségre osztották, és mindegyik rend tagjai egy hétig teljesítettek szolgálatot a templomban (vö. 1Krón 24. f.; Lk 1,8). Szolgálatuk leteltével hazatértek lakóhelyükre, hogy ott családjukkal éljenek és dolgozzanak. Kézenfekvô, hogy az egyes papi rendek tagjai közeli területeken éltek. Amíg a templom Jeruzsálemben allt, a legtöbb papi település Júdeában volt. A nemzeti összeomlás után (Kr. u. 135.) a papi rendek is áttelepültek Galileába. Názáretben élt a 18., a Pizzez papi osztály. Eleazár bar Rabbi Jakob Kalir, a Kr. u. 8. század közepén élt zsidó költô két siratóénekében a 2--3. századból származó hagyományt közvetíti felénk ezekrôl a régi papi településekrôl. Ezeket a siratóénekeket Ab hónap 9-én, a templom pusztulásának emléknapján szokták énekelni. Az egyes versszakok végén a papi osztály nevével együtt lakóhelyét is megemlíti, miután a versszakban elmondta az illetô papi rend bűneit és büntetését. A 18. versszak így szól: Igazságosan cselekedett az Úr, mert fellázadtak az ô törvénye ellen. Vad csatakiáltások közepette pusztította el ôket. Dicsôítô ének helyett siratókat írnak róluk, és az ország kapuiba szétszóródott a názáreti ôrség.[69] Ezt a régi helyi hagyományt a Cézáreában (1962-ben) végzett ásatások meglepô módon igazolták. Egy márványtábla három töredéke a 17--20. papi osztály névsorát és lakóhelyét ôrizte meg számunkra, köztük a 18., Pizzez osztályának nevét és lakóhelyét, Názáretet is (l. a 62. képet a 113. oldalon). A héber kvadrát-írással készült felirat Kr. u. a 3--4. századból származik, és Názáret legrégibb emléke a zsidó epigráfiában. A 24 papi osztály jeruzsálemi templomi szolgálatának emlékezetére szokás volt, hogy a papok szolgálati beosztását a zsinagóga falára kifüggesztették. S annak a papi családnak a nevét, amely a következô héten a szolgálatot végezte, elôzô szombaton meghirdették a zsinagógában. Így lett a kis Názáretbôl zsidó papi város, amely szorgosan ragaszkodott az atyák hagyományaihoz, és minden idegen behatás elôl elzárkózott. A ferencesek megtaláltak egy arám nyelvű osszáriumfeliratot, amely tovább erôsíti Názáret szigorú zsidó karakterét. A felirat így szól: ,,Soam, Manahem fia, pap, békességben legyen!'' Úgy tűnik, hogy a 3. évszázadban Názáretben még élnek Jézus rokonságából. Ezek a zsidó keresztények a múlt tanúságtételeit eleven hagyományként ôrizhették és adhatták tovább, amint ezt a legújabb ásatások eredményei igazolni látszanak, még akkor is, ha a pogánykeresztények egyházából való források errôl nem beszélnek. Origenész, aki hosszabb ideig élt Cézáreában, és elevenen érdeklôdött az evangéliumi helyszínek iránt, a jelek szerint Názáretet nem kereste fel, hogy miért nem, erre 400 évvel késôbb kapunk magyarázatot egy sokatmondó feljegyzésbôl. 58. kép. Názáret és az Angyali Üdvözlet temploma Mikor a Tibériásból való József, a zsidó pap és konvertita Konstantin császártól megbízást kapott arra, hogy Galileában keresztény templomokat építsen, Názáret ahhoz a négy városhoz tartozott, amelyek különösen ellenséges lelkületűek voltak: ,,Senki sem tudott ott templomot építeni, mert lakóik között sem görög, sem szamaritánus, sem keresztény nem volt. Ez elsôsorban Tibériásra, Szefforiszra, Názáretre és Kafarnaumra jellemzô, mert ezek a városok kínosan ügyeltek arra, hogy egyetlen idegen le ne telepedhessék közöttük'' (Epiphaniusz, Adv. Haereses 30, 11). Konstantin császár uralkodása alatt Názáretnek is ki kellett tárnia kapuit az idegenek elôtt. De még sokáig a zsidók képezték a lakosság zömét, ahogy errôl 570 körül a piacenzai zarándok értesít, jóllehet 460 táján már a püspöki székhelyek között tartják számon Názáretet. A zarándoknak megmutatták Názáretben a régi zsinagógát és az Angyali Üdvözlet templomát: ,,Szűz Mária háza bazilika lett''. A galliai püspök, Arkulf (670) leírása szerint a templom oda épült, ,,ahol az a ház állt, amelybe az arkangyal belépett Szűz Máriához''. Ezek szerint az angyali üdvözlet házban történt és nem barlangban. Az ásatások szabaddá tették néhány faltöredékét annak a bizánci bazilikának, amelynek pompájáról a piacenzai zarándok ír. A feltárt mozaiktöredékek és a más templomokkal való összehasonlítás arra a következtetésre juttatta a kutatókat, hogy ezt az épületet az 5. század elsô felében emelték. A déli mellékhajó teljes hosszában két egymásra rakott mozaikpadló maradt meg (l. a 65. képet a 116. oldalon). Az alsóban a régészek latin keresztmotívumot találtak. Mivel pedig Theodóziusz császár 427-ben elrendelte, hogy padlómozaikban tilos a keresztmotívum használata, a bazilikának a keresztmotívumos padlómozaikkal már 427 elôtt állnia kellett. A császári rendelet szigorú végrehajtását a közvetlen közelben lévô kolostor mozaikpadlói mutatják: a kereszteknek szánt helyet üresen hagyták! 614-ben II. Koszroesz perzsa király pusztító seregeivel betört Palesztinába, és a zsidók lelkesen csatlakoztak a hódítóhoz: ,,Amikor Koszroesz Jeruzsálem felé vette az útját, a zsidók hozzá csatlakoztak -- ahányan csak Tibériásban, Galilea hegyei közt, Názáretben és a környéken laktak -- és segítettek a perzsáknak a templomok lerombolásában és a keresztények meggyilkolásában'' (Eutychii, Annales 212 c.). A következô években Hérakliusz császár legyôzte a perzsákat, és félelmetes bosszút állt a palesztinai zsidókon. A 629--630-as év a zsidó Názáret pusztulásának évét jelentette. 59. kép. Názáret térképe 60. kép. Légifelvétel Názáretrôl Amikor a keresztesek a XI. században Názáretbe jöttek, megtalálták az Angyali Üdvözlet templomának a romjait, és rövid idô alatt új templomot emeltek a romok helyére. Ennek az alapfalait is sikerült feltárni az 1955-ös ásatásoknál. A keresztesek által épített bazilika nagyobb volt, ezért egészen magába zárta a régi templom romjait. Mivel a bizánci templom már régóta romokban hevert, minden szent emléket a még látható barlangban helyeztek el, amely háborítatlanul vészelt át minden pusztítást. Három egymástól független zarándoktudósításból -- az orosz Dániel apáttól (1106--07), a német Theodorichtól (1172), és a görög Phokasz szerzetestôl (1177), akik a keresztesek virágkorában keresték fel Názáretet -- egybehangzó tanúságot kapunk az akkori hagyományról. Mindhárman csak a barlangot tartják szent helynek, amelyet legeldugottabb sarkáig szent emlékek töltenek be. A bazilika ragyogó épülete csupán drága doboz, ragyogó környezet a barlanghoz. A legújabb ásatási eredmények majd megmutatják azokat a hagyományokat is, amelyek egészen a bizánci idôkig, a Kr. u. 3., sôt a 2. századig nyúlnak vissza. 61. kép. A jafiai zsinagóga 1263-ban Bibarsz szultán lerombolta a keresztesek Angyali Üdvözlet- templomát. Ismét csak a barlang maradt látható tanú a romok alatt. A ferencesek hosszas fáradozás után 1730-ban kaptak engedélyt a törököktôl, hogy a romokból a grotta fölé új templomot építhessenek. De mindössze hat hónapot kaptak a templom építésére! Azért hat hónapot, mert akkoriban ennyi idôt kellett a mekkai zarándoklatra szánni. A nagy sietségben a régi templom romjai fölé keresztbe építették az új templomot, s az Angyali Üdvözlet barlangja lett a templom kriptája, amelyhez széles márvány lépcsô vezetett. 62. kép. A cézáreai felirat, rajta a 24 papi osztály neve Mint már említettük, ezt a ferencesek által hirtelen felépített szükségtemplomot 1954-ben lebontották, hogy helyet készítsenek egy méltó, a keresztesek bazilikájával nagyjából azonos méretűre tervezett bazilika számára. Így adódott mód, hogy az építéssel kapcsolatban egész a nyers szikláig lenyúló ásatásokat végezhessenek. A feltárt sziklabarlangok a gabonasilókkal, ciszternákkal és szôlôprésekkel, a bazaltból való nagy malomkövek és kis kézimalmok, a kerámia- és cserépmaradványok mind új bizonyságot szolgáltattak amellett, hogy Krisztus születésének éve körül ez a hely lakott volt (vö. 63. kép). Mária lakóháza állhatott itt, oly módon, hogy a hegyoldalba vágott barlang a lakóházegyütteshez tartozott. Az ásatások megmutatták, hogy a bizánci bazilika kelet-nyugati irányban a barlang elôtt feküdt. Az északi mellékhajó volt határos az Angyali Üdvözlet barlangjával, amely az épületen kívül maradt (l. a 65. képet a 116. oldalon). Vajon a templomot annak a háznak a helyére építették, amelyben -- egy akkor még élô hagyomány szerint -- Mária az angyali üdvözletet meghallotta? Ez határozta meg a templom helyét? A mostani régészeti leletek birtokában bizonyossággal lehet válaszolni erre a kérdésre. A leletek ugyanis a korai idôk irodalmi forrásainak hallgatását és a késôbbi századok zarándoktudósításainak adatait olyan értékben kiegészítették, ahogyan ezt elôbb nem is lehetett remélni. Ki tudjuk mutatni, hogy Názáret zsidókeresztény közössége, amelynek magvát Jézus rokonságának leszármazottai képezték, ôrizte ennek a helynek a hagyományait. De nézzük csak a tényeket. A bizánci bazilika fôhajójában van egy fehér és vörös kövekbôl rakott mozaiktöredék, egy Krisztus-monogram, amelyet koncentrikus körök vesznek körül (l. a 71,5. képet a 125. oldalon). Mi ahhoz vagyunk szokva, hogy a ,,konstantini monogramban'' a X és a P, a khi és ró betűt lássuk, a görög Khrisztosz szó két elsô betűjét. A zsidókeresztény szimbólumok vizsgálata azonban -- amelyeket osszáriumokon, lámpákon és falakon Názáretben is fölfedeztek -- kimutatta, hogy ez a monogram Jézus Krisztus zsidókeresztény szimbólumából fejlôdött ki. Feltűnô, hogy a Krisztus-mozaik díszítése nem kelet felé, a bizánci templom apszisa felé, hanem az úgynevezett Angyal-kápolna felé, nyugatra mutat (l. a 67. képet a 120. oldalon). Az Angyal-kápolnának ez a része évszázadokon át, egészen 1895-ig három fal mögött rejtôzött. A falak eltávolítása után a szerencsés felfedezô, a ferences Vlaminck Benedek testvér, egy szabálytalan négyszög alaprajzú helyiséget talált, amely jó állapotban megmaradt mozaikkal volt kirakva. A mozaikba rakott görög felirat megnevez egy Konon nevű diákonust Jeruzsálembôl (l. a 68. képet a 121. oldalon). A szakértôk ezt a feliratot az 5. század közepére datálják. De vajon ez a jeruzsálemi Konon diákonus miért éppen ide tétette a maga fogadalmi tábláját? Egy vértanú akta elbeszélése szerint egy Konon nevű keresztény, a Decius-féle üldözés idején (249--251), a kisázsiai Magidaszban szenvedett vértanúságot. Amikor a római bíróság kihallgatta, így beszélt: ,,Galilea Názáret nevű városából való vagyok, Krisztus rokonságához tartozom, akinek ôseimhez hasonlóan magam is szolgálok''.[71] Valóban nagyon súlyos bizonyíték ez a Názáretben élô hagyomány mellett. Euszébiosz (339) egyháztörténetében idézi a Jeruzsálembôl való Julius Africanus (+240 után) állítását, amely szerint Názáretben még élnek az Úr rokonai. Euszébiosz, miután elmondta, hogy nagy Heródes hogyan semmisítette meg az összes hivatalos zsidó nemzetségtáblákat, hogy így palástolja a maga idúmeus származását, ezt írja: ,,Néhányan mégis maradtak, akik azzal dicsekedhettek, hogy megôrizték származásuk névjegyzékét, akár úgy, hogy emlékezetbôl tudták, akár magánfeljegyzések alapján. Hozzájuk tartoztak azok is, akik a Megváltó családjához tartoztak, és ezért 'az Úr rokonai'-nak hívták ôket. Ezek Názáret és Kaukab helységekbôl származtak, és szétszóródtak az ország egyéb területeire, és a nemzetségtáblákat részben emlékezetben, részben családi könyvekben, amennyire csak tudták, megôrizték'' (Hist. eccl. 1, 7). Megnyugtató valószínűséggel elfogadhatjuk, hogy az ,,Úr rokonai'' alkották Názáretben a keresztény közösség magvát, és gondosan ápolták a hely hagyományait. Egy zsidókeresztény istentiszteleti hely, egy ,,zsinagógatemplom'' felfedezése a 2--3. századból azon a területen, amelyet a hagyomány az Angyali Üdvözlet helyének tart, ezt a valószínűséget a bizonyosság szintjére emeli. Vizsgáljuk csak meg az egyes adatokat. Több jel is mutat arra, hogy a Konon-mozaikot magábafoglaló hely egy régi szentélyhez tartozott. A nyugati szélén három fal veszi körül a mozaikmezôt (l. a 67--68. képet a 120--121. oldalon). E falak lábánál egy fehér kockákból kirakott mozaikszegély fut, amely régebbi, mint a Konon-mozaik. Ez pedig azt jelenti, hogy ezt a helyet már a bizánci bazilika elôtt tisztelték. A falban lévô kövek ugyanolyanok, mint amilyeneket a bizánci bazilika alapjai alatt találtak. A Konon-mozaik egy zsákalakú barlang felé mutat, amely megtöri a falak vonalát is (l. a 67,2. ábrát a 120. oldalon). A barlang elôterében a padlón ismét egy négyszögalakú mozaik van, Krisztus-monogrammal (l. a 67,4. és a 68. ábrát). Vlaminck Benedek, aki a barlangot felfedezte, az egész leletet úgy tekintette, mint sziklasírt. A legtöbb régész csatlakozik ehhez a véleményéhez, csak akörül folyik a vita, hogy kinek lehetett itt a sírja. Józsefnek, Jézus törvény szerinti atyjának? Vagy a Tibériásból való József papnak, akit mint templomépítôt temettek volna ide? Már Vlamincknak feltűnt a sziklafalon a vastag meszelés, amely mögött még néhány felirat és olvashatatlan grafittók voltak. Sajnos a barlang kutatása közben lerombolt egy sziklavályút, mert úgy gondolta, hogy ez a barlang késôbbi, arab idôkbôl származó része. B. Bagatti OFM tüzetes vizsgálatai 1966-ban megoldották a barlang rejtélyét. Az a sziklavályú, amit Vlaminck eltávolított, valójában a legrégibb idôbôl való volt, és a ,,mensa martyrum''-hoz tartozott. 63. kép. Sziklabarlang gabonasilókkal (B. Bagatti szerint) 64. kép. A régi Názáret 65. kép. Az Angyali Üdvözlet temploma Názáretben (B. Bagatti OFM rajza) A mozaikpadló körbeásása után a kutatók észrevettek egy 80 cm hosszú és 50 cm széles kôlépcsôt, amely az eltávolított sziklatömb elôtt állt. Nagy volt a régészek öröme, amikor 95 cm-es magasságban megtalálták a ,,mensa martyrum'' maradványait. A 2 méter hosszú és 60 cm széles asztalt részben a sziklafal, részben fal tartotta. A vele szemben lévô falon, amely az Angyali Üdvözlet barlangjával határos, nem kevesebb, mint hat mész-festékréteg nyomai voltak láthatók. Nagyon hosszadalmas munkával egymás után lefejtették ezeket a mészrétegeket, és megvizsgálták a belekarcolt, vagy szénnel ráírt feliratokat. És megérte a fáradságot, mert a legalsó rétegben talált feliratok magyarázatot adtak a hely eddig megfejthetetlen kérdéseire. A felsôbb rétegekben különbözô nevek -- mint Péter, Pál, Szabbasz -- voltak szénnel felírva, továbbá fohászok és kereszt-szimbólumok. A legalsó réteg azonban, amelyet közvetlenül a sziklára festettek, meglepetést okozott freskó-, felirat- és grafittóanyagával: egy nagy, köralakú, fekete és vörös színű korona körül piros szalagok kígyóznak, továbbá mellette áll egy rügyezô, háromágú gally, sok piros virággal (l. a 69. és a 70. ábrát a 122--123. oldalon). Mindezek a dolgok azt a következtetést alapozzák meg, hogy ebben a sziklabarlangban ,,martyriumot'' kell látnunk, azaz a 2--3. századból származó vértanú-kápolnát, mert minden jellemzô kelléke megvan: a paradicsom jelképei, a ,,mensa martyrum'' a paddal, amely az Eucharisztia ünneplésére és az agapéra szolgált. Az Angyali Üdvözlet temploma területén feltárt egyéb leletek ennek az istentiszteleti helynek igen magas korát bizonyítják: Bagatti szerint a 3., sôt esetleg a 2. századból származik. Miközben az archeológusok a bizánci templom fôhajója padlómozaikjának konzerválásán dolgoztak, újabb meglepetésben volt részük. A mozaikpadló alatt egy törmelékkel teli árokra bukkantak, és ebben a sziklába vágott árokban hét lépcsô vezetett lefelé. A közvetlen közeli leletek már elôzôleg bizonyították, hogy az ilyen sziklaárkot szôlôprésnek használták. Ez az árok is egy ciszternával volt összeköttetésben, amibôl az következik, hogy minden bizonnyal régi település, a régi Názáret földjén állunk. A régészek számára kétségtelenné vált, hogy az árkot betöltô törmelék egy olyan templomból származik, amely még a bizánci templom elôtt állt itt. De hol lehetett ennek a pontos helye? A további ásatások megmutatták, hogy a környezô szikla felszíne erôsen lejt dél felé. A bizánci templom építésekor ezt a szintkülönbséget, amely két métert is elér, fel kellett tölteni. A törmelékben, amellyel a feltöltést elvégezték, sokféle épületmaradványt, és vagy 80 gondosan megmunkált követ találtak. A köveken látható faragási nyomok arra mutatnak, hogy ezek már egyszer egy épület elemei voltak. Nem is kellett sokáig keresniük, és találtak olyan falrészletet, amely ugyanilyen kövekbôl volt felrakva. A bizánci templom egy része olyan falon állt, amely ezekbôl a kövekbôl, mégpedig két kô szélességben volt rakva (l. a 65. képet a 116. oldalon). Ezzel megoldódott a törmelék eredetének a kérdése: abból az építménybôl származik, amelyet még a bizánci templomot megelôzôen erre a helyre építettek. Az omladékban talált oszloplábazatok, faragott kövek, ajtóküszöbök és ablakkeretek feltűnô módon hasonlítanak azokhoz az építôelemekhez, amelyeket 3. századi galileai zsinagógákban Umm-el-Amadban (15 kilométernyire északra Názárettôl), ed-Dikkiben (2 km északnyugatra Betszaidától), és Kafr-Kennában találtak (l. a 156,2. képet a 165. oldalon). Külön érdeklôdést keltettek az omladékban azok a darabok, amelyek nyilvánvalóan egy oltár részei voltak. Ezeket a tiszteletreméltó bizonyítékokat még egy kis drágakô tette gazdagabbá: a grafittók alatt a régészek megtalálták az ,,Üdvözlégy Mária'' legrégibb görög szövegét (l. a 71,4. képet a 125. oldalon). 66. kép. Az Angyali Üdvözlet barlangja Ezekbôl a leletekbôl feltétlenül egy korai kultikus helyre kell következtetni. Ez a keresztény ,,zsinagóga'' -- az elnevezést a Jakab- levél szerint (2,2) a zsidókeresztények is használták a saját gyülekezeteikre -- a helyi zsinagóga mellett állott, amelynek létérôl még a 6. században ott járt piacenzai zarándok is tudósít. A názáreti ,,zsinagóga-templom'', a kafarnaumi ,,ház-templom'', és a Jeruzsálemben levô ,,felsô terem'' (a Sion hegyén) az elsô istentiszteleti helyek Palesztinában Nagy Konstantin korából, melyeknek emlékei ránk maradtak. Feltűnô, hogy a keresztelômedence nem a ,,zsinagógatemplom'' tengelyében fekszik (l. a 65. képet a 116. oldalon). Ezért nem lehetetlen, hogy ez a keresztelô helyiség már a ,,zsinagóga-templom'' megépítése elôtt is létezett, és a sziklabarlangban levô Martyriummal együtt a názáreti zsidókeresztények legrégibb kultikus épületeihez tartozik. Ha az idôk viharai sok mindent el is sodortak, és nyomtalanul eltüntettek a szemek elôl, amiket pedig a zarándokok szívesen látnának, mégis teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy itt, Názáretben szent földön állunk. Lukács ezt írja: ,,A hatodik hónapban Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták. Az angyal belépett és megszólította: 'Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, Veled van az Úr! Áldottabb vagy te minden asszonynál!' E szavak hallatára Mária zavarba jött, és gondolkodni kezdett rajta, miféle köszöntés ez. Az angyal, így folytatta: 'Ne félj, Mária, kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Fiad nagy lesz, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán mindörökké, és országának nem lesz vége''' (Lk 1,26--33). De van még egy látható nyom Jézus idejébôl, amely a régi Názáretbe tud elvinni minket: a helység forrása, amely a XI. század óta ezt a nevet viseli: ,,Mária kútja''. Palesztina csapadékviszonyai száraz nyarat jelentenek, ezért a forrásvíz életfontosságú. Így a régi települések helymeghatározásánál csalhatatlan támpontot jelentenek a kutak és a források. A régi Názáretben a völgykatlan keleti peremén volt az egyetlen forrás (l. az 59. képet a 110. oldalon). Ez volt tehát az a legrégibb kút, amely szent és tiszteletreméltó lett, mert a Szentcsalád is ide járt vízért. Ma a forrás vize a Tibériás felé vivô út mentén lévô kútba folyik. A forrásnak viszontagságos története van. Közvetlenül a közelben áll az ortodox görögök Gábriel-temploma. Benn a templomban, az északi oldalon, hat lépcsô vezet le egy kivájt üregbe. Ebben a kriptában az oltár mögött egy kút van, amelybe a közeli forrásból vezették be a vizet. A köralakú márványlapon, amely a kutat fedi, görögül ez a felirat áll: ,,Üdvözlégy, Mária, az Úr van teveled''! Az ortodox görögök, akikhez a templom tartozik, a Jakab-féle ôsevangéliumra támaszkodva azt mondják, hogy ennél a kútnál jelent meg elôször Gábriel: ,,Mária fogta a korsót, és elindult vízért, és íme egy hang így szólt hozzá: 'Üdvözlégy kegyelemmel teljes az asszonyok között!' Körülnézett, hogy lássa, honnan jön a hang. Megijedt, bement a házába és letette a korsót.''[74] Az elsô kétségtelen tanúság arról, hogy a forrás közelében templom állt, a keresztesek idejébôl való. Az orosz Dániel apát (1106--7) így tudósít: ,,Találtunk egy figyelemreméltó, igen mély kutat. A vize nagyon hideg, és lépcsôkön kell hozzá leereszkedni. Egy köralakú templom épült a kút fölé és Gábriel arkangyal nevét viseli''. Hogy ezen a helyen a város bizánci korszakában állt-e már templom, azt az idáig még csak esetlegesen végzett feltárások után nem lehet biztosan megmondani. Arkulf (670) tudósítása ebben a kérdésben nem ad semmiféle biztos eligazítást: ,,A templom két halomra és a köztük lévô boltívekre támaszkodik, lent a két halom között van egy kicsi, tisztavízű forrás, ide jár az egész lakosság vizet meríteni. A vizet csigán húzzák fel edényekben a templomba, amely a forrás fölé épült''. Ezek az önmagukban pontos adatok a templom helyzetérôl és nevérôl megoldhatatlan dilemmához vezetnek. A templom ,,a város közepén áll, két magaslaton, azon a helyen, ahol egykor az a ház volt, amelyben a Megváltó nevelkedett''. Ez a ,,Nevelkedés temploma'' azonos lenne a Gábriel-templommal, amelyrôl Arkulf egy árva szót sem szólt? Ezt a rejtélyt csak ásatásokkal lehet felderíteni. 1767-ben kezdték el a görögök a mai templom építését. Átvették az Angyali Üdvözlet misztériumát a latin templomtól, amely Názáret másik szélén feküdt, ide lokalizálták a Gábriel-templomba, és a görögök között még ma is ez az Angyali Üdvözlet temploma. 67. kép. Az Angyali Üdvözlet barlangjának alaprajza Számtalan zarándok fordult meg az elmúlt évszázadokban Jézus szülôvárosában. Az Angyali Üdvözletrôl szóló evangéliumot szerették volna ,,Galilea Názáret nevű városában'' hallani, járni akartak azokon az utakon, amelyeken Jézus járt, és meríteni akartak abból a forrásból, amelynek vizét ô itta. A szeretet késztette ôket arra, hogy azokon a pontokon, amelyekhez különösen is fűzôdött valami az Úr Jézus emlékezetébôl, szentélyeket emeljenek. Mivel ennyire szívbôl születtek, nekünk is tisztelnünk kell ôket, fôleg akkor, ha a kritika is megerôsíti a jámbor véleményeket. Názáret számunkra teljes egészében szent, mert az élt ott, aki ,,a Szent''. 68. kép. A martyrium elôtti Konon-mozaik ======================================================================== Amikor Jézus tizenkét éves lett Ha Jézus fölment a Názáret körüli magaslatokra, az ország, Izrael egész történelme úgy tárult ki elôtte, mint egy nyitott könyv. Észak felé, egy óra járásnyira feküdt Szefforisz városa, a negyedes fejedelem, Heródes Antipász székhelye. Ô volt Jézus fölött a terület szerint illetékes hatalom, ezért küldi hozzá majd három évtizeddel késôbb Pilátus a Názáreti Jézust. Északkeletre, kb. 25 km távolságban csillogott a Genezáreti-tó, s mindenek fölött ott fehérlett a Hermon. Kelet felé látszott a Tábor, Izrael második szent hegye. E két hegyrôl emlékezik meg a zsoltár, amikor így énekel: ,,A Hermon és a Tábor a te nevedben emelkednek fel'' (88,13). 69. kép. Grafittó a martyrium keleti falán 70. kép. A Valéria-felirat a ,,Paradicsomban'' 71. kép. A háromezer éves Názáret A hegyek látványa nyugat felé a távolban a Kármel vonulatával zárul le. Egyetlen izraelita sem tudott úgy tekinteni a Kármelre, hogy eszébe ne jutott volna Illés és az ô tanítványa, Elizeus. Nem véletlen, hogy Jézus éppen ezt a két prófétát említi Názáretben (Lk 4,25--27). Dél felé tekintve Jézus a Jezreel-síkságot látta, a Közel-Kelet ôsi csataterét. Itt aratta vagy másfélezer esztendôvel korábban III. Tutmoszisz fáraó a megiddói gyôzelmet Bábel felett (Kr. e. 1480.). A fáraó évkönyveiben a Jezreel-síkság meghódításáról ezt jegyezték fel: ,,Jöttek az országok vezérei és leborultak, hogy meghódoljanak (a fáraó) Felsége elôtt és az életükért könyörögjenek''. Itt harcolt Kr. e. 1200 körül Gedeon a mádianitákkal. Itt ette utolsó vacsoráját az átokverte Saul, Izrael elsô királya az Én-Dorban élô jósnô barlangjában, majd itt dôlt a kardjába. Végül a fennsík déli peremén, Megiddó magasságában omlott össze Kr. e. 609-ben Júda reménysége: Joziás király (Kr. e. 639--609), aki mint második Dávid vonult be a zsidók történelmébe, itt sebesült meg halálosan egy egyiptomi nyílvesszôtôl. Még Szent János apostolnál, a Jelenések könyvében is emlékeztet egy mondat erre a csatatérre, amelyen Izrael szabadsága annyiszor forgott kockán: ,,Összegyűjtötték ôket arra a helyre, amelyet héberül Harmagedonnak hívnak'' (a Harmagedon nem más, mint Megiddó hegye) (16,16). Messze dél felé volt Jézus népének szent városa, Jeruzsálem. Jézus ismerte szülôföldjének és népének történetét. Aki figyelmesen olvassa az evangéliumokat, érezheti, hogy az Isten Fia mennyire szerette hazáját és népét. Jézus tizenkét esztendôs volt, amikor Augustus császár Archelauszt, gazdasági visszaélései miatt megfosztotta fejedelmi méltóságától. Ekkor József, Isten Fiának nevelôatyja megkönnyebbülten sóhajtott fel. Most már félelem nélkül vihette el magával Jézust a jeruzsálemi zarándokútra. A zsidó fiúk a tizenharmadik évük betöltésekor kapták meg azt a jogot, hogy a zsinagógában kérdést tehessenek fel, és a teljes törvény megtartása is ekkor vált számukra kötelezôvé. Ezért már tizenkét éves koruktól fogva szoktatták ôket a törvény megtartására. Izrael ünnepi és zarándok-naptárát Mózes második könyvében, a 23. fejezetben találjuk meg. Az összefoglalás világos és határozott: ,,Évente háromszor meg kell jelennie minden férfinak Jahve, Izrael Istene elôtt''. Ezért jelentette az ,,Izrael'' szó ezt: ,,Akik Jeruzsálembe mennek''. Amint ezt késôbb látni fogjuk, a jeruzsálemi zarándokutak magától értetôdôen hozzátartoznak Jézus vallásos életéhez. A nôk számára a törvény nem írta elô kötelezô módon a ,,megjelenést'', de részt vehettek a zarándoklatokon, amint ezt Lukács evangélista Szűz Mária esetében elmondja. E jámbor szokást a Talmud is jóváhagyta (Chagiga I). Izraelben már akkor is léteztek zarándoklatok, amikor Jeruzsálem még nem volt Dávid városa. A ,,Jahve színe elôtt való megjelenés'' Izrael történetének korai idôszakában bármelyik szentélyben megtörténhetett. A bírák korában ,,Jahve évenként megült ünnepe'' Sílóban, ahol a szövetség szekrénye volt, ilyen alkalom lehetett (Bír 21,19). A Jeruzsálemtôl 19 km-re északra fekvô Bétél különleges helyet foglal el az ilyen zarándokhelyek között. Bétél, ami annyit jelent, mint ,,Isten háza'', Jeruzsálem után a Bibliában a legtöbbször elôforduló helységnév. Jeruzsálem azonban ,,a nagy Király városa''. S mivel csak egy Isten van, szentélye is csak egy lehet. Ezért áldozatot bemutatni csak Jeruzsálemben lehetett. 72. kép. Mária kútja Názáretben Jézus korában a zsidó filozófus, Philo (Kr. e. 13--Kr. u. 45/50) tanúskodik Alexandriából arról, hogy Jeruzsálem az elsôrangú zarándokhely: ,,Városok ezreibôl ezrével özönlenek az emberek vízen és szárazon utazva, keletrôl és nyugatról, északról és délrôl Jeruzsálembe minden zarándokünnepen. Úgy jönnek e városba, mint biztos menedékhelyre, amely oltalmat nyújt az élet kavargása és nyugtalanságai ellen. Jönnek, hogy itt kissé nyugalmat találjanak gondjaik közepette, és rövid ideig vidám felszabadultságot éljenek át'' (De monarchia II, 1). ,,Örülj azon a helyen, amelyet az Úr, a te Istened kiválaszt nevének hajlékául'' -- figyelmeztet Mózes ötödik könyve (16,11). A zarándok pedig örömmel indult el, amikor az öregek ajkáról elhangzott a felhívás: ,,Vigadtam, mikor nékem azt mondották: Az Úrnak házába fölmegyünk!'' (Zsolt 121,1.) A 120--134. zsoltároknak a héberben ez a címe: ,,sír hamma alot''. Nehéz lefordítani, de a legmegközelítôbb jelentése a ,,zarándokének'', mert a héber ,,alah'' szó, a ,,fölmegy'', a jeruzsálemi zarándokút szakkifejezése. Ha a Zsoltároskönyvbôl kiemelnénk a királyzsoltárokat, a zarándokénekeket és a ,,Sion-dalokat'', amelyek Jeruzsálemmel és a szent Sionnal foglalkoznak, nem maradna más a kezünkben, mint egy nagyon szerény kis könyvecske. Galileából három út vezetett Jeruzsálembe: a nyugati oldalon levô út legnagyobb részén az ôsi Via Maris-t vette igénybe. Az Izaiásnál említett (8,23) út a héber nyelv kifejezése szerint nem ,,tengermelléki út'', hanem ,,a tengerhez vezetô út''. Damaszkusz felôl jött, a Hule-tó alatt, délen, ,,Jákob leányának hídján'' kelt át a Jordánon, és Házornál kapcsolódott be a nagy, észak-déli irányú útba. A hegy lábánál haladt egészen a Genezáreti-tóig. Magdaláig követte a part vonalát, majd itt nyugat felé fordulva a Galamb-völgyön át (Vádi-el-Hammam, l. a 158. képet a 268. oldalon) felhágott az alsó- galileai síkságra. Észak felôl kerülte meg a Tábor hegyét, majd a Jezreel-síkságon vágott keresztül Megiddó felé. Innen a Kármel hegyének középsô részén át ereszkedett le a Sáron-síkságra. Itt a mocsarak és az erdôk miatt szorosan a szamarai hegyek lába mentén kellett haladnia. A Sefela-mélyföldön, az ôsi királyváros, Antipatrisz mellett a Via Maris két ágra oszlott: az egyik lekanyarodott nyugat felé a tengerpartra, a másik dél felé folytatta tovább útját a dombokon át. A Jeruzsálembe menô zarándokok Antipatrisznál, Júdea északi határvárosánál választhattak: vagy a Via Maris-t követve Lodnál tértek rá az ôsi Bet-Horon-i útra, és Modeinnél, Saul Gibeája mellett érték el az észak-déli utat; vagy azonnal keleti irányba fordultak, és Gofnánál tértek déli irányba, hogy Jeruzsálembe érkezzenek (l. a 12. képet a 29. oldalon). 73. kép. Jeruzsálem húsvét táján, tavaszi virágpompában A Kelet-Galileából való zarándokok szívesebben választották azt az utat, amely a Jordán mentén haladt dél felé egészen Jerikóig. Onnan már láthatták a Holt-tengert, mögötte a hegyeket és a nagy határerôdítményt, Mahéruszt. Jerikóból az út erôs kapaszkodóval a Júdeai-pusztaságon vitt keresztül. Betániánál fölhágott az Olajfák hegyére, s egyszercsak hirtelen feltűnt a zarándokok lábainál a cél: Jeruzsálem (l. a 127. képet a 211. oldalon). A középsô, hegyi út a legrövidebb: majdnem légvonalban köti össze Galileát Jeruzsálemmel (kb. 135 km hosszú). Átszeli Szamariát, s mert mindig lakott vidéken halad át, adva volt a lehetôség, hogy éjszakákra szállást kapjanak az úton levôk. Ámbár a szamariaiak elég sokat kellemetlenkedtek a zarándokoknak, mégis ez a középsô út volt a legkedveltebb a galileaiak között. Josephus megemlíti ezt: ,,A Galilea- beliek, ha ünnepekre Jeruzsálembe mentek, Szamarián keresztül szokták venni útjukat. Mikor most (Kr. u. 50 körül) újra ezen az úton jártak, Ginea falu lakói Szamaria és a nagy síkság, a Jezreel-síkság határán megtámadták ôket, és sokan meghaltak közülük'' (Zst. XX, 6, 1). Josephus szerint az utat három nap alatt meg lehetett járni. Azt azonban nem lehetett elkerülni, hogy egy éjszakát ne a szamariaiak földjén kelljen tölteni. Két megállóhely (stáció) nagyjából egyenlô szakaszokra osztotta az utat: az elsô Szanúr, a régi Betúlia, Szamariában, a másik el-Luban, az ószövetségi Lebona, Szamaria és Júdea határán. A terület, amelyen az út áthaladt, történelmi emlékekben gazdag, így a zarándokok minden alkalommal szinte újra végigélhették a nép történelmét. Izrael hite nem elméleti spekuláció volt, hanem Isten üdvösségének történelmi megtapasztalása. Názáretbôl egy szűk hágón vezetett fel az út a ,,Dzsebel-el-Kafze''- ra, onnan a mélyebben fekvô Jezreel-síkságra (l. a 76,1. képet a 130. oldalon). A Nebi Dahi lábánál délkelet felé látszott Nain faluja. A kb. 25 km széles síkság déli peremén érték el a zarándokok Szamaria határát. A határközséget, Dzsenint már Józsue könyvének helységlistája említi, mint En-Gannimot (19,21), s amikor a törzsek között felosztották az ország területét, Iszakár birtokába került. ,,En- Gannim'' annyit jelent, mint ,,kerti forrás''. Jézus korában, Josephus tanúsága szerint Gineának nevezik, ez pedig kertet jelent. 74. kép. Szandál Jézus korából 75. kép. Pálmarostokból font szatyor, amelyet szintén Maszadában találtak Tôle 8 km-re dél felé van a domb, amelyet József történetébôl ismerünk: Dotain (Ter 37,17). A mai Tell-Dotain lábánál vannak azok a régi karavánutak, amelyekrôl a nevét kapta. Dotain ugyanis annyit jelent, hogy ,,Kétforrás''. Itt találta meg József a testvéreit, miután Szikemnél hiába kereste ôket. A kút mellôl vették észre a testvérek a karavánúton közeledô öccsüket, és így szóltak egymáshoz: ,,Nézzétek! Jön az álomlátó! Rajta, öljük meg, vessük egy ciszternába, és mondjuk: vadállat tépte szét. Aztán majd meglátjuk, hogy mit érnek neki az álmai'' (Ter 37,19--20). Ruben javaslatára azonban mégsem ölték meg, hanem lehúzták róla tarka köntösét, s ôt bedobták egy kiszáradt ciszternába. Nem sokkal késôbb húsz ezüstért eladták egy mádianita karavánnak. Ezek éppen Egyiptom felé voltak úton, és el is vitték magukkal Józsefet. Ha a zarándokok Szanúr helységhez értek, az út egyharmadát már maguk mögött tudhatták, és szamariai földön szállás után kellett nézniük. Vannak, akik úgy tartják, hogy Szanúr azonos a bibliai Betúliával, Judit hazájával, aki levágta az asszír hadvezér, Holofernesz fejét, és ezzel megmentette a népét. A zarándoklat második napján az út Szamaria földjén vitt. Szamaria városa, a régi királyi székhely, az úttól jobbra maradt el, az Ebal és a Garizim közötti völgyben a régi Szikem és Jákob kútja közelében (l. a 150,3. képet a 255. oldalon). Az észak-déli és kelet-nyugati nagy fôútvonalak találkozásánál lévô Jákob-kútja kedvelt pihenôhely volt a zarándokoknak és a karavánoknak egyaránt. Miután az út áthaladt az el- Mahna síkságon, lassan emelkedni kezdett Efraim hegyei felé. A síkság észak-keleti végében, egy dombtetôn állt Gibea, s benne Eleazár sírja. A zarándokok ezt is felkeresték. ,,Áron fia, Eleazár is meghalt -- mondja a Szentírás -- és Gibeában temették el, Pinhasz városában, amelyet Efraim hegyvidékén adtak neki'' (Józs 24,33). 76. kép. A Dzsebel-el-Kafze és a Jezreel-síkság A zarándokok az egész napos gyaloglást akkor fejezték be, amikor már átlépték a 600 m magasságban fekvô határt Szamaria és Júdea között, és leereszkedtek el-Luban széles völgyébe, az ószövetségi Lebonába (l. a 77. képet a 132/a oldalon). A forrás megint nagyon megfelelô pihenôhelyet biztosított. Lebonától délkeletre, az út mentén kb. 5 km-re volt egy 680 m magas dombon az ôsi Síló, amely a nép emlékezete számára feledhetetlen maradt: a bírák korában, az ország elfoglalása után, itt volt a szent sátor és a szövetség szekrénye. A tizenkét törzs szövetségébôl álló népnek ez a hely volt az istentiszteleti központ. E helyrôl Jézus már gyermekkorában hallott, amikor a zsinagógában Sámuel meghívásának történetét olvasták. Anna, Elkána felesége, minden évben elzarándokolt Sílóba, az Úr házába, és kérte az Urat, hogy ajándékozza meg gyermekkel. Mikor imádsága meghallgatásra talált, a fiút Sámuelnek nevezte el. S kicsi gyermek volt még Sámuel, amikor édesanyja elhozta Sílóba, Héli fôpaphoz, és az Úr szolgálatára szentelte. A fiatal levitát az Úr négyszer szólította álmában, és a negyedik alkalommal nyilatkoztatta ki neki az ítéletet, amelyet a fôpap házán majd végre fog hajtani. Hamarosan ezután a szövetség szekrénye a filiszteusok kezébe került, és Héli két fia, Ofni és Pinhász meghalt a csatában. A szövetség szekrényének eltávozásával Síló elveszítette jelentôségét, és hamarosan el is pusztult. Jeremiás próféta idejében már romokban hevert, és a próféta szemében Isten ítéletének intô példája lett: ,,Menjetek csak el Sílóba, arra a helyre, ahol egykor szentélyt szereztem a nevemnek. És nézzétek meg, mit tettem vele népemnek, Izraelnek gonoszsága miatt'' (Jer 7,12). A tavaszi zarándoklat idején, a Rabló-forrás mentén a zarándokok az ország legszebb völgyén haladtak keresztül. ,,A völgyet mindkét oldalán virágok özöne borítja el, úgyhogy azt hihetné az ember, virágokból szôtt, tarka szônyeggel van leterítve'' (Dalman). Ezután olajfák közé érkezik az út és lassan hág fel abba a magasságba, ahol az ország középsô vízválasztó vonala húzódik, és ettôl kezdve lényegében ennek mentén halad dél felé. Gofna mellett, amely a Benjamin-törzs ôsi városa, röviddel Bétél elôtt láthatták meg a zarándokok elôször a távolban az Olajfák hegyének vonulatát, amely már a szent város közelségének jele volt. Az úttól keletre fekvô Bétél is tele van Izrael történetének emlékeivel. Ennek közelében épített oltárt az Úrnak Ábrahám. Itt vett búcsút az unokaöccsétôl Lóttól, amikor ez a Jordán-menti legelôket választotta. Ézsau elôl menekültében ide jött Jákob, és itt látta az égig érô létrát, rajta Isten angyalait föl és alá járni. Mikor felébredt, ô nevezte el a helyet Bétélnek, azaz ,,Isten házának''. Amikor Mezopotámiából visszatért, itt kapta az álmában vívott küzdelem emlékéül az ,,Izrael'' nevet, és az Úr megismételte neki korábban tett ígéreteit. Jeruzsálem képe elôször akkor tárult a zarándokok szeme elé, amikor már csak 14 km távolságban voltak tôle, és el-Bire-hez értek. Egy 893 méter magas helyrôl pillanthatták meg a távolban Heródes palotájának három hatalmas tornyát. A mélyebben fekvô templomteret ekkor még nem láthatták. A tulajdonképpeni ,,látókô'', amelyet Josephus arámul ,,Safin'', görögül ,,Szkoposz'' néven emleget, 2 km-re volt a várostól (l. a 226,2. képet a 391. oldalon). Az észak felôl érkezôk innen pillanthatták meg elôször a Templomot. Ez a látókô a 810 m magas Rász- el-Mesarif, amely Jeruzsálemnek mint szent városnak a legészakibb pontja volt. A kb. 70 méterrel mélyebben fekvô templomtér láttán a zarándokok beteljesülve láthatták a sokat imádkozott zsoltársort: ,,Itt állnak immár lábaink kapuidnál, ó Jeruzsálem!'' (121,2). Lukács az egyetlen az evangélisták között, aki elmondja a tizenkét éves Jézus jeruzsálemi zarándoklatát. Láthatjuk, hogy Lukács, miközben elbeszéli ,,a közöttünk végbement eseményeket'', különösen is érdeklôdik a szent város iránt. Márk, akit Lukács nagyjából követ az evangéliumában, csak egyetlen jeruzsálemi útról beszél, amely a húsvéti ünnepekre való felmenetel volt. Lukács azonban elmondja, hogy Jézus többször is járt Jeruzsálemben, és sokat tanított a városban (Lk 13,34--35). Úti elbeszélésében (9,51--19,27), amely ebben a formában az evangélista összeállítása, Lukács négyszer említi, hogy Jézus úton volt Jeruzsálem felé (9,51; 13,22; 17,11; 19,11). Lukács számára Jeruzsálem az a szent város, ahol az üdvösségnek valóra kell válnia. Az evangélium a templomban vette kezdetét (1,5 sk.), a befejezését is ott kell nyernie (24,53), és Jeruzsálembôl kell elindulnia az evangélium hirdetésének (24,47; ApCsel 1,8). Ezért más Jeruzsálem a mi számunkra is, mint a földkerekség bármelyik városa. Éppen ezért ne sajnáljuk tôle a fáradságot, hogy bejárjuk történelmének fényes és tragikus napjait, hiszen Jeruzsálem története a mi történelmünk is. ======================================================================== Jeruzsálem, a jebuzeusok városa Ezekiel a próféták képszerű nyelvén így vázolja a város családfáját: ,,Az Úr szózatot intézett hozzám: Emberfia, tárd föl Jeruzsálem elôtt iszonyatos vétkeit. Így beszélj: Ezt üzeni az Úr, az Isten, Jeruzsálemnek: Származásod és születésed szerint Kánaán földjérôl való vagy, apád amorita, anyád hetita volt'' (16,1--3). Ezek a nevek arra utalnak, hogy még a késôi korokban is emlékeztek a város eredetére. Az amoritákkal, heteusokkal és kananeusokkal együtt a horiták, hikszoszok, egyiptomiak és jebuzeusok voltak a lakói annak a kis hegynek, amelybôl Dávid városa lett.[75] Palesztina a korai bronzkorban (a Kr. e. 3. évezredben) egy sémi népnek volt az otthona. Jól megépített városokban laktak, kis városállamokat alkottak, mindegyiknek megvolt a mezôgazdasági területe, s esetleg néhány falu is tartozott hozzájuk. Jeruzsálem ôsi telephelyéül már a Kr. e. 3. évezredben meg lehetett jelölni a délkeleti hegyen egy részt (l. a 81. képet a 139. oldalon). A Kr. e. második évezred fordulóján (2000--1800) olyan népek nyomultak Közel-Keletre, amelyek nyugat-sémi dialektust beszéltek. Ôk azok, akiket a Biblia amoritáknak nevez. Mezopotámia lakói nevezték ôket ,,amurru''-nak. Országokat és városokat igáztak le, s ôk alapították az elsô babiloni dinasztiát. Az ôsi Jerikóban üszkös maradványok hirdetik inváziójukat. Jeruzsálem történetébôl név szerint említik az amoritákat, ami arra utal, hogy betörésük emlékezetes maradt. A korai és középsô bronzkor fordulójáról megmaradt sírok, amelyeket 1965-ben tártak fel az Olajfák hegyének délkeleti nyúlványain, azt igazolják, hogy valószínűleg már az amorita törzsek elôtt nomád életmódot folytató nép lakott ezen a környéken. 77. kép. Az el-Luban fennsík 2100--1800 között, a középsô bronzkor elsô felében Egyiptomban a Középsô Birodalom fáraói uralkodtak. Birodalmuk határai dél felé a Nílus völgyében Abu Szimbeltôl egészen a második kataraktáig, nyugat felé Líbiáig, kelet és észak felé pedig Palesztina jelentôs részéig terjedtek. Egyiptom hatását számtalan régészeti lelôhely bizonyítja Palesztinában. Ennek az amorita népvándorlásnak a nyomását tehát Palesztina közvetítésével a fáraók is érezték. Ha egy Egyiptomhoz tartozó terület fejedelme fellázadt, száműzték. Rituális szertartása is volt a száműzésnek: egy cserépedényre felírták a ,,felkelô'' nevét, aztán összetörték. Egy Thébában talált agyagkorsó kiegészített felirata így hangzik: ,,Jeruzsálem Eqam nevű uralkodója és minden alattvalója; és Jeruzsálem Ssam nevű uralkodója és minden alattvalója, minden jeruzsálemi ember... akik fellázadnak, összeesküvést szônek, harcolni akarnak, lázadást terveznek a földön: Meg kell halniuk!'' {bmc p133.bmp} A cserépedény, amelyre fekete tintával, hieroglifákkal felírták Jeruzsálem nevét, 15 cm átmérôjű lapos csésze lehetett. A szöveget a külsején kezdték írni, és a belsô részén fejezték be. A felirat nyelve és formája a leletet a Középsô Birodalom idejére utalja (Kr. e. 2100-- 1700). Ez a kis cserépedény volt hosszú idôn át az elsô történeti bizonyíték Jeruzsálem mellett. A képírás jelei szerint a város neve ,,Ausamem'', vagy ,,Rusalimum''. A nyelvészek úgy vélik, hogy a kánaáni ,,Urusalim'' nevet írták át így egyiptomi nyelvre. A Római Egyetem professzora, P. Matthias vezetésével 1964 óta folyt régészeti feltárás Tell-Mardikban, az akkori Eblában. E feltárás eredményei megmutatták, hogy az említett nyelvészeti feltevés mennyire helytálló. Az Észak-Szíriában, Aleppo és Hama között fekvô Ebla egy olyan birodalom fôvárosa volt, amelynek hatalma Kr. e. a 3. évezred második felében a Libanonra, Palesztinára, és dél felé a Sinai-félszigetig terjedt ki. A várost Maramsin akkád király (Kr. e. 2260--2225) pusztította el. 1974--75-ben a feltárás során elôkerült a város levéltára, amelynek mintegy 15 000 agyagtáblája Kr. e. 2400--2250 között keletkezett. A rajtuk levô szöveg sumér nyelvű. G. Pettinato, a feltárást végzô tudósok egyike, aki ókori keleti nyelvészettel foglalkozott, néhány tábla megfejtése után egy addig ismeretlen, észak- sémi nyelvet fedezett föl. Ezt az új nyelvet ô nevezte el ,,eblaiti'', vagy ,,ókánaáni'' nyelvnek. Az agyagtáblákon felsorolt palesztinai városok között (mint Házor, Megiddo, Lakis, Gáza) szerepel Urusalim is. A név elsô tagja, az ,,uru'', a városalapítás tényét jelzi. Eszerint a Jeruzsálem név azt jelenti: ,,Salem isten alapítása''. A Salem valószínűleg Salman vagy Salimon amorita istenség neve, s azt jelenti: ,,üdv''. Héberül ,,salóm''-nak mondják. Ezért Jeruzsálem neve azt jelenti: ,,Az üdv városa''. A kananeusok, akik valamikor a beláthatatlan ôsidôkben ezt a nevet adták a városnak, nem is sejthették, hogy az idôk teljességében milyen tökéletesen meg fog valósulni az, amit e név jelent. 78. kép. A Szeiluntól délnyugatra fekvô vidék Az egyiptomi átokszövegbôl tudjuk, hogy Kr. e. a 19. sz. táján Jeruzsálem két vezér fönnhatósága alatt állt. A város függô viszonyban volt Egyiptommal, s vagy az elszakadástól tartottak, vagy már ki is tört a lázadás, amikor a nevezett szöveget a csészére ráírták. Miközben Egyiptomban összeomlott a középsô birodalom, Mezopotámiában hatalmi harc tört ki, amely Hammurabi uralkodása alatt Bábel gyôzelmével végzôdött (1728--1686). Az óbabiloni birodalom kultúrája, szokásai és használati tárgyai a pátriárkák korát is jellemzik. Ábrahámnak nemcsak a szülôföldje volt a ,,két folyam köze'', hanem ô maga és utódai akkor is szoros kapcsolatban maradtak a mezopotámiai rokonsággal, amikor már kitelepültek Kánaán földjére, amint ezt Ábrahám fiainak feleségszerzô útja mutatja. A pátriárkákról szóló elbeszélések szerint az ôsatyák sok szent helyen megfordultak: Bétélben, Szikemben, Mamréban, Beér-sebában, de Jeruzsálemben nem jártak. A Genezis csak egy helyen említi a város rövidített nevét (14,18), amikor Ábrahám elvonult ,,Sálem'' városa mellett, hogy Lótot megszabadítsa: ,,Melkizedek, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott. Ô ugyanis a Magasságbeli papja volt. Megáldotta és így szólt hozzá: Áldott legyen Ábrahám a magasságbeli Isten (Él) elôtt, aki az eget és a földet teremtette.'' Nagyon jelentôs, hogy a régi Salem nevet Él-lel együtt említi (ez a legnagyobb Isten neve), mert azt jelenti, hogy a vidék lakói, a kananeusok ismerték ezt az Istent. A pátriárkáknak adott kinyilatkoztatásban az a többlet, hogy tudnak Él abszolút fôségérôl és Kánaán összes istenségeivel szembeni egyedülvalóságáról.[76] A középsô bronzkor második felében (Kr. e. a 18--16. században) Mezopotámiában, Szíriában és Palesztinában újra népvándorlás kezdôdött. A birodalom összeomlása egy idegen népcsoportnak, a hikszoszoknak megkönnyítette, hogy meghódítsák, fôleg a ,,termékeny félhold'' területét.[77] 1700 és 1580 között hatalmuk alá tartozott Egyiptom egy része, és ôk adták az egyiptomi dinasztiák közül a 15. és 16. dinasztiát. A ,,hikszosz'' nem tulajdonnév, hanem rangot jelzô egyiptomi kifejezés, amit az idegen uralkodó címeként használtak. Jelentése is ez: ,,Idegenek uralkodója''. Valószínű, hogy a hikszosz nép fôleg ÉNy-sémi törzsekbôl állt, és a legtöbb hikszosz uralkodó Palesztinából és Dél-Szíriából származó kananeus vagy amorita király volt. Legfôbb istenüket Baál-nak, azaz Úrnak hívták. Ezt a nagy népvándorlást természetesen Palesztina földje is megérezte. Valószínű, hogy Ábrahám utódai is ebben az idôben telepedtek le Egyiptomban. A hikszoszokkal egyidôben más népek is vándorlásba kezdtek a ,,termékeny félhold'' területén. Közülük a Biblia elsôsorban a horitákat emeli ki (Ter 14,6; 36,20; MTörv 2,12), azt a népet, amely úgy tűnik, Örményország hegyeiben volt otthonos. A hikszoszok uralma rövid ideig tartott, és ,,egy új király lépett a trónra, aki Józsefet nem ismerte'' (Kiv 1,8). A 18. dinasztia elsô fáraóinak (Kr. e. 1580 táján) sikerült a hikszoszokat egyre inkább háttérbe szorítani. A megiddói csatában (Kr. e. 1479.) III. Tutmoszisz (1490--1436) végleg megtörte uralmukat, és Egyiptom hatalmát Palesztinán és Szírián keresztül egészen az Eufráteszig kiterjesztette (l. a 80,1. képet a 136. oldalon). A fáraók Palesztinában átvették a hikszoszok által kialakított kormányzási formát: a városállamok királyait egyenként vazalussá tették. Jeruzsálem is egy kis városállam volt, amelyre adófizetési kötelezettséget róttak, ennek fejében viszont számíthatott a nagy egyiptomi birodalom védelmére. Kr. e. a 14. században az egyiptomiak körül újabb veszedelem tűnt fel: a hetiták, Anatólia felôl. Szíriában és Libanonban egymást érték a felkelések, melyek megingatták az egyiptomi hatalmat. Most merül fel másodszor Jeruzsálem neve a világtörténelem évkönyveiben. IV. Amenophis, a híres Ehnaton fáraó (1364--1347), akinek feje a Berlini Egyiptomi Múzeumban, egy mészkô domborművön látható, már nem tudta érvényesíteni Közel-Keleten az egyiptomiak hatalmi igényeit. Sok városkirály kivonta magát a vazallusi kötelezettség alól és saját kezébe ragadta a kormányzást. Azok a királyok, akik hűségesek maradtak az egyiptomiakhoz, keserűen panaszkodnak a katonai támogatás elmaradása miatt. El-Amarna (ez volt Ehnaton székhelye) levéltárában hat levél maradt fenn a jeruzsálemi királytól, Abdi-Hibá-tól, aki a kor politikai viszonyairól pontos képet rajzol. A Kr. e. 13. század elején II. Ramszesz (1290--1224) újabb kísérletet tett arra, hogy Kánaánt és Szíria egy részét a hatalma alá vonja. A döntô ütközet a hetitákkal Kr. e. 1286-ban Kádesnél az egyiptomiak vereségével végzôdött, de a hosszas háborúzás mindkét felet végleg kimerítette. Így került sor Ramszesz 21. uralkodási évében arra az ,,örök békeszerzôdésre'', amelynek mind egyiptomi, mind hetita okmánya ránk maradt. Az erôk egész a 12. század elejéig egyensúlyban maradtak, akkor azonban a hetita birodalom összeomlott. A ,,tengeri emberek'', köztük a filiszteusok is, meghódították az országot. A 19. dinasztia alatt az egyiptomi világhatalom is megszűnt és a 12. század közepétôl eltűnnek az egyiptomiak Palesztinából, ahol két új várományos jelenik meg, hogy harcoljon a föld birtokáért: a filiszteusok és az izraeliták. A filiszteusok kétfelôl érkeztek: tengeri úton Krétán át (az Ószövetségben Kuftornak hívják) és Kis-Ázsián keresztül, a szárazföld felôl. Szétzúzták a hetita birodalmat, majd dél felé vonulva a tengerparton Egyiptomot fenyegették. III. Ramszesz (1184--1153) tengeren és szárazföldön egyaránt szétverte ôket, és elzárta elôlük a Nílus-delta felé vezetô utat. A tengeri nép egy csoportja, akiket az egyiptomi szövegek ,,prst''-nek mondanak -- ôk az Ószövetségbôl ismert filiszteusok --, a júdeai hegyek nyugati vidékén telepedett le. Itt alapították Gáza, Askelón, Asdod, Ekrón és Gát városát. Körülbelül egy évszázadon át éltek egymás mellett a filiszteusuk és az izraeliták. A filiszteusok a gazdag partvidéken, az izraeliták a szegény hegyvidéki területeken. Nagyon sok jel mutat arra, hogy a bevándorló izraelita törzsek eleinte az erdôs, lakatlan vidékeket szállták meg; az erôdítményekkel védett síkságokra egyelôre nem tehették be a lábukat. Így maradt Jeruzsálem is a kananeusok kezén: ,,Jeruzsálemben a jebuzeusok laktak, és Júda fiai nem tudták kiverni ôket'' (Józs 15,63). Kr. e. 1080 körül a filiszteusok kísérletet tettek arra, hogy ellenôrzésüket kiterjesszék a hegyvidékre is. 1050-ben megtámadták Sílót, lerombolták a várost, és elrabolták a Szövetség Szekrényét is. Izrael számára ez az elnyomatás ideje volt, de egyben az az idôszak is, amely elengedhetetlen egy nemzet egységének kialakulásához. Saul a filiszteusokkal vívott harcok idején, 1030-ban lett az egész nép elismert vezére. A Gilboa-hegyi katasztrófa után, amikor Saul és Jonatán holttestét Bét-Seán falára függesztették trófeaként, a filiszteusok két vazallus királyságot állítottak fel: az egyiket Hebronban Dáviddal, a másikat északon Esbállal. A kettô között feküdt Jeruzsálem, amely Kr. e. 1000 körül még mindig a kananeus jebuziták kezében van. Dávidnak sikerült leráznia a föníciaiak fennhatóságát, és Esbál halála után újra fölállította Saul egységes királyságát. Amikor Dávid az északi részek és Júda királya lett, fontosnak tartotta, hogy semleges fôvárosa legyen. Ha Hebronban marad, az északi izraeliták szemére vethetik, hogy Júdának kedvez. Ha egy északi várost választ fôvárosául, ugyanezt a vádat fordítva szegezhetik ellene. Ezért Dávid úgy határozott, meghódítja azt a várost, amely az északi és déli országrész határán fekszik, és egyetlen törzs birtokához sem tartozik. Ez a város a jebuzeusuk által lakott Jeruzsálem volt. A középsô hegyvidéken feküdt annak a fôútvonalnak közelében, amely északról dél felé vágott át a hegyeken. Akinek Jeruzsálem a birtokában van, az ezt az útvonalat is ellenôrzése alatt tartja. A honfoglaláskor a benjaminiták törzsi birtoka lett volna Jeruzsálem, de a jebuziták erôdítményét nem tudták meghódítani. Ez az idegen birtok két évszázadon át tartani tudta magát Izraellel szemben az ország közepén. Hol volt Jeruzsálemen belül ez a jebuzita erôdítmény? Palesztina kutatása során kevés annyira bonyolult probléma mutatkozott, mint Jeruzsálem várostörténete.[79] A hely teljesen lakott, s ez különösen megnehezítette az ásatásokat. A régi Jeruzsálem jelentôs része a mai, falakkal körülvett város alatt fekszik, és az a hatalmas törmelékmennyiség, melyet részben emberi kezek, részben a természet erôi -- a szél, az erózió, a víz és az idôjárás -- halmoztak fel, jelentôsen megváltoztatta. A régi Dávid-várost csak a 19. század végéig keresték a város délnyugati dombján, amely feltételezésnek Josephus adatai adták a támpontot. Az ásatások és a délkeleti domb keleti nyúlványának a Kidron-völgyben lévô forrásai ellenben az Ofelt hozták elôtérbe (vö. 81. kép a 139., és 82. kép a 141. o.). 80. kép. Palesztina a történelem folyamán A mészhabarcs feltalálása elôtt a sziklába vágott víztárolók fala igazában nem szigetelt tökéletesen. Csak a 2. évezred vége felé sikerült tökéletesen vízzáró szigetelést adni mészhabarccsal a ciszternának. Ez tette lehetôvé, hogy olyan vidéken, ahol több éven át is elmaradhat az esôzés, egészen a tárolt vízre hagyatkozhassanak. A nagyobb települések területén kellett lennie egy bôvízű forrásnak; a régi város közelében pedig nem volt másutt forrás, csak a Kidron völgyében. Az Ószövetségi Szentírás két forrást említ: a Gihon- és a Rogel-forrást. A Gihon az a forrás, amelyet ma lépcsôkön lehet megközelíteni (Ain-Umm-ed-Deradzs). A keresztények Szűz Mária forrásának hívják. A Rogel-forrás 600 méterrel délebbre fakad, pontosan ott, ahol a Kidron völgye és a Géhinnom-völgy találkozik. Háborús idôkben azonban nehéz lehetett ezt az utóbbit megközelíteni és a hozzá vezetô utat biztonságban tartani. Ezért a város számára az egyetlen biztonságos vízforrás a Gihon maradt. A délkeleti dombon ennek közelében kellett lennie az ôsi kananeus településnek. Már 1867-ben Ch. Warren, aki a forráshoz vezetô legrégibb aknajáratot megtalálta (vö. 86. kép 148--149. o.), majd késôbb R. A. Macalister (1923--25), ásatásaik közben egy olyan falba ütköztek, amely a templomtér délkeleti sarkától, az úgynevezett templompárkánytól a hegy gerince felé húzódott. Kb. 300 méternyire dél felé, a keleti lejtô külsô peremén, a forrás felett, Macalister további figyelemre méltó fal- és torony-maradványokat talált meg. Századunk elsô évtizedeiben még nem voltak olyan módszerek, amelyekkel régészeti leletek korát pontosan meg lehetett volna határozni. Mivel pedig a kananeusok már a bronzkorban fallal kerítették be a várost, és azt a városfalat a Szentírás tanúsága szerint (2Sám 5,9) Dávid megerôsítette, ezt a megtalált falat a toronnyal együtt nekik tulajdonították. Azóta a kananeusok fala és Dávid tornya az ôsi Jeruzsálem legrégibb nyomainak számít (l. a 83. képet a 142. oldalon). 1927-ben kezdte ásatásait J. M. Crowfoot a domb nyugati lejtôjén, pontosan a Gihon-forrással szemben. Az ásatás vezetôjének nagy szerencséje volt: a mindössze 36 x 40 méteres területen megtalált egy 3,5 m széles városkaput, melyet két oldalról nyolc méter vastag tornyok védtek. Gondos vizsgálatok során Crowfoot arra a következtetésre jutott, hogy ez a legrégibb kapuépítmény a bronzkorból, vagy a korai vaskorszakból való (Kr. e. a 12. századból), tehát a jebuzitáké volt. Ezek szerint Dávid városának itt volt a nyugati kapuja (l. a 81. képet a 139., és a 95. képet a 163. oldalon). Ezen ásatási eredmények szerint az ôsi város mindössze 70 m széles volt, ami még egy Kr. e. a 2. évezredben épített városnak is kevéske kiterjedést biztosít. Ehhez a nyugtalanítóan szűk mérethez egy másik, még nagyobb nehézség is társult: a Gihon-forráshoz vezetô aknalejárat felszíni nyílása a Kidron völgyében 27 méternyi távolságban van a kananeus faltól, mégpedig a feltételezett város területén kívül! Ez azt jelenti, hogy háború esetén a forrás megközelíthetetlenné vált a városlakók számára. Másrészt viszont mégiscsak a falakon kívül kellett lennie ennek az aknalejáratnak, különben Dávid katonáinak nem sikerült volna a földalatti járaton keresztül bejutniuk a belsô városba, ahogy ezt a leírások elmondják (l. a 86. képet a 148. oldalon). Ezt a dilemmát csak újabb ásatások tudnák eldönteni, de ezek lehetôsége mind kevesebb, mert a területen egymás után emelik a modern épületeket. Azok az ásatások, amelyeket Kathleen M. Kenyon 1961 és 1967 között folytatott, teljes sikerre vezettek. Meghozta a végsô bizonyítékokat amellett, hogy az eredeti jebuzeus város a délkeleti dombon, a templomtértôl délre feküdt.[80] K. M. Kenyon -- aki stratigrafikus módszerének megbízhatóságát a kormeghatározáshoz a régi Jerikóban próbálta ki és bizonyította -- a kananeus fal és a Dávid tornya lábánál kezdte az ásatást. Már elsô eredményei meglepôek voltak: arról a bástyáról, amelyet addig jebuzita városfalnak hittek, kiderült, hogy nem olyan régi, mint ahogy a kövek külsô formája mutatja. A kananeus fal és a Dávid-torony ugyanis olyan házak romjain áll, amelyek Kr. e. a 7. századból valók, és akkor pusztultak el, amikor Nabukadnezár 587-ben elfoglalta a várost. A torony tehát nem származhat Dávid idejébôl. Bebizonyosodott, hogy a falat is, a tornyot is legkorábban a Makkabeusok idejében, Kr. e. a 2. század közepén építették. Akkor hát hol volt az ôsi jebuzeus erôdítmény és a késôbbi Dávid-város? Az ásatásokról adott beszámoló a maga higgadtságával még a nem szakértô olvasóval is érzékeltetni tudja az ásatást vezetô régész izgalmát. Vajon a városfal, amely a forrás felsô bejáratát védte, még lejjebb húzódott a keleti lejtôn? A Dávid- torony lábánál, a kananeus faltól lefelé, a forrás bejárata irányában 48 m hosszan elkezdtek egy 11 m széles árkot nyitni a meredek lejtôn (l. a 81. képet a 139. oldalon, és a 84. képet a 144. oldalon). K. M. Kenyon leírja, hogy milyen nehezen tudtak dolgozni: ,,A terep majdnem 45 fokos szögben lejt. Felülrôl állandóan hull a por meg a törmelék, s a puszta földön a lejtés miatt alig lehet megállni''. Valószínű, hogy ez a lejtôs, sima terület a Nagy Heródes idejébôl való védelmi rendszer tartozéka. ,,Amit a földben találtunk, az az egész hegyoldalra jellemzô: egyik kôréteg a másikon, középnagyságú kövek a felsô rétegekben, s minél mélyebbre hatolunk, annál nagyobbak a kövek. A domboldal felsô részén puha, barna anyagba voltak ágyazva. Itt hulladékkal töltötték fel a domb gerincét követô falat. Lejjebb a hulladékrétegek megszűnnek, s a kôomladék képez egybefüggô rétegeket. Majdnem egy egész ásatási szakasz lezajlott, mire a kôtörmeléket eltávolítottuk. Végre nagyon masszív építôkövek kezdtek elôtűnni. E kövek mellett Kr. e. a 7. évszázadból való cserepeket találtunk. Ezek azonban biztos, hogy nem tartoztak az erôdítményhez, s az egész lejtôn másutt is folyamatosan elôfordultak. Egészen az ásatási periódus végén, a szó szoros értelmében az utolsó centiméter föld eltávolításakor bukkantunk olyan falra, mely különbözött az eddig látottaktól. Még masszívabb építési formát mutatott, és nagy átmérôjű, nyers görgetegkövekbôl állt, amely kövek a patakvölgybôl származtak. A legfontosabb ennek a falnak a kora volt. Közvetlenül olyan hely elôtt állt, ahol a sziklaalap egy kicsiny, meredek falat képez. A szikla és az épített fal közötti részen kizárólag a középsô bronzkorból (Kr. e. 1800 körül) való kerámiatörmeléket lehetett találni. Végre úgy tűnt, hogy megtaláltuk a jebuzeusok városának falát''[82] (l. a 81,1. képet a 138., és a 84,2. képet a 145. oldalon). Ez az utolsó megállapítás, hogy megtalálták a jebuzeusok városának keleti falát, indította meg a következô, az 1962-es ásatási kampányt. A megtalált fal másik oldalán a szikla a maga nyers érintetlenségében állt. Kiderült, hogy a megtalált falrészlet, amely kb. 20 méterrel van a Gihon-forrás felett, igazában egy kaputorony, amely a domb lábánál lévô forráshoz vezetô utat ôrizte. Valószínűleg ez a régi Jeruzsálem Vízi-kapuja, amelyen keresztül a fiatal Salamon, Nátán próféta és Cádok fôpap kíséretében, atyjának öszvérén belovagolt: ,,Cádok pap és Nátán próféta fölkente Gihonban, és örömujjongás közepette fölvonultak. Az egész város izgalomba jött tôle'' (1Kir 1,45). Az a városfal, melyet Kr. e. 1800 körül építettek, nemcsak a jebuzeusok idejében, hanem Dávid és utódai alatt is erôdítményként szolgált. A régi Jeruzsálem keleti falának megtalálásával tisztázódott a város történetének legfontosabb kérdése: a terület egyetlen forrásának felsô bejárata a városfalon belül feküdt, így ha ostrom alá fogták a várost, zavartalanul meg lehetett közelíteni. De hol volt a többi városfal? A jebuzita várost a háromszög alaprajzú sziklaéken két oldalról meredek sziklafalak védték, de a háromszög harmadik, északi oldalát, ahol a terep egyre szélesedve lassan emelkedik fel 740 m-es magasságig, külön kellett megvédeni. A Tyropaion-völgy legnagyobb része ma már a felszínen nem látható. De különbözô pontokon ásott kutatóárkok azt bizonyítják, hogy a délkeleti domb nyugati oldala legalább olyan meredek volt, mint a keleti oldalon a Kidron-völgy. Kb. 15 m vastag törmelékréteg borítja a Tyropaion-völgy alját. Ebbôl az alsó 6 méter Titus ostromának idejébôl való (Kr. u. 70.), a felette lévô rétegek pedig a bizánci uralom végérôl (Kr. u. 638.). A jebuzeusok városa tehát felszíni adottságai szerint csak észak felé volt védtelen. Mintegy 40 méternyire a Dávid-toronytól északra feltártak egy falmaradványt, amely az északi részrôl is körülvette a dombot, s kapcsolatban állt egy régebbi, nagyméretű kövekbôl rakott fallal. A legalsó rétegben, a fal déli oldalán késôbronzkori cserépmaradványokat találtak, Kr. e. a 14--13. századból; északi oldalán viszont a második vaskorból, Kr. e. a 9. századból származó cserepek kerültek felszínre. Ez, a faltól északra fekvô terület a 9. század elôtt lakatlan volt, csak az izraeliták népesítették be. 81. kép. Jeruzsálem térképe a jebuzeusok és Dávid király idejében, és a város késôbbi terjeszkedése (K. M. Kenyon szerint) A mai felszíni viszonyok alapján már nem lehet megérteni, hogy ezt az északi falat, amelynek a város legérzékenyebb részét kellett védenie, miért éppen itt emelték. A kissé északabbra folytatott feltárások azonban arról tanúskodnak, hogy a dombnak ez a része régebben nem ilyen magas és sima, hanem keskenyebb és alacsonyabb volt. Ezek szerint a sziklaék északi szűkülete és enyhe lejtése határozta meg az északi fal helyét, s valószínűleg a vidéknek a nevét is, az ,,Ofel''-t, amely eredetileg csak ennek a sziklanyelvnek volt a neve. A nyugati falnak egyetlen darabját sem sikerült megtalálni. A délnyugati domb délkeleti oldalán végzett ásatások azt mutatják, hogy ott folyamatos település csak Kr. u. az elsô században alakult ki. E ténybôl következôen nemcsak Dávid városának eddig gondolt képét, hanem a város két dombjának települési viszonyairól alkotott elképzeléseinket is módosítanunk kell. 82. kép. Jeruzsálem domborzati térképe és várostérképe A régi Jeruzsálem nyugati falát valószínűleg a délkeleti domb nyugati oldalára, a dombtetôre kell elképzelnünk. Arra azonban semmi remény sincs hogy ezt megtalálják, mert a rómaiak és a bizánciak idejében ezt a részt kôbányának használták (l. a 88. képet a 153. oldalon). 83. kép. A makkabeusi városfal maradványa az Ofelen A megtalált keleti fal, az északi fal helye és a nyugati határ már módot ad arra, hogy le tudjuk írni a régi Jeruzsálemet. A dombtetôn fekvô terület kb. 420 m hosszú és 100 m széles. Vagyis aránylag kicsi, de az akkori településekhez hasonló méretű: a bronz- és vaskori Szikem 250 x 150 m, a kora bronzkori Jerikó 225 x 80 m volt, és Jerikó a középsô-bronzkorban is csak 300 x 150 m nagyságig terjedt ki. Csak valamivel voltak nagyobbak a síkságokon fekvô jelentôsebb kananeus városok: Tánah kb. 300 x 150 m, Megiddó 300 x 225 m. Rendkívül nagy méretű volt a késô-bronzkori Házor 1100 x 650 m-es kiterjedésével. Az izraeli királyváros, Szamaria Kr. e. a 9. században kb. 400 x 200 m alapterületű volt. A város lakóinak azt a törekvését, hogy a beépíthetô területet növeljék, és a Gihon-forráshoz minél közelebb vigyék, nagyon megnehezítette a kb. 25 fokos lejtô a keleti oldalon. Stratégiai okokból nem vihették le a városfalat mélyen a völgybe, hiszen akkor a túlsó domboldalról könnyűszerrel be lehetett volna lôni mögéje. Következésképpen a korlátozott méretű sziklás terepen a házak igen kicsinyek voltak. De ezeknek az 1800 körüli épületeknek még a maradványaiból is kevés vészelte át az idôk viharait. A kicsi házak teljesen szabálytalanul álltak egymás mellett, és a sziklás terep által meghatározott módon kapaszkodtak fölfelé. A bronzkor második felében (Kr. e. 14--13. sz.), körülbelül akkor, amikor Abdi-Hiba mint az egyiptomi fáraó vazallusa uralkodott a városban, kezdték az építészek a technikai haladást az építhetô terület növelésére fölhasználni. A keleti peremrôl indulva teraszosan egész sor kôvel feltöltött terecskét képeztek ki, amelyekre új házakat építettek. De a támfalak sérülése az egész terasz leomlását és a házak pusztulását is maga után vonta, mert az egész leszakadt a Kidron völgyébe. Mégis jelentôsek az ásatások eredményei Jeruzsálem története szempontjából. Tisztázódott a jebuziták városának nagysága és fekvése, melynek örökébe lépett Dávid városa. De a város elôtörténetének tisztázása arra is fényt derített, hogy semmi kényszerítô körülmény nem volt arra, hogy ebbôl a nagy közlekedési utaktól félreesô, sziklára épített kis városból szent hely, ,,a Szent Város'' legyen az izraeliták számára. Mert a bírák korában mindvégig, és a korai királykorban is Jeruzsálem idegenek lakóhelye volt, akik más vallást követtek, mint Izrael, és jámbor izraelita, ha csak tehette, nem is töltötte a falain belül az éjszakát (Bír 19,11 sk.). ======================================================================== Dávid városa A törvényhű zsidó naponta háromszor imádkozta a ,,Tizennyolc imádságban'' Dávid városáért a következôket: ,,Könyörülj, Urunk, Istenünk, irgalmasságod gazdagsága szerint Izraelen, népeden és városodon, Jeruzsálemen és Sionon, dicsôséged lakóhelyén, templomodon, lakóhelyeden és Dávid házának királyságán, aki a te igaz fölkented!''[83] Mivel a jebuziták erôdítményét Dávid testôrsége hódította meg, a király személyes birtoka maradt, és Dávid városának nevezték. Ennek ellenére a város Izrael történetén végig megôrizte ôsi, kananeus nevét. Számtalan, Kr. e. a 6--5. századból való pecsét bizonyítja, hogy akkoriban a ,,Jerusalaim'' név volt általában használatos. Az ószövetségi Szentírás héber szövegében a várost 640-szer nevezik ,,Jerusalaim''-nak, vagy hosszabb változatban ,,Jerusalajim''-nak. A Szeptuagintában, az Ószövetségi Szentírás görög fordításában, a héber nevet ,,Jerusalem''-nek írták át. Kr. e. a 2. században jelenik meg a hellénizáló ,,Hierosolyma'' forma. Az Újszövetség könyveiben mindkettô elôfordul: Jerusalem 76-szor, Hierosolyma 63-szor. Különös, hogy az egyik szerzô ezt, a másik azt a nevet használja; sôt, egy és ugyanazon szerzônél is elôfordul mindkét változat egymás mellett is. Márk és János következetesen Hierosolymát ír; a Zsidókhoz írt levélben és a Jelenések könyvében következetes a Jerusalem használata; Máté, Lukács és Pál viszont felváltva írja hol az egyiket, hol a másikat. A Jerusalem formának a görög szentírásfordítás révén különös méltósága és szakrális hangzása lett; nem véletlen tehát, hogy használatát a zsidó származású szerzôknél láthatjuk. A hellénizált Hierosolyma ezzel szemben a nem zsidó származású szerzôknél a profán használatból származik, de zsidó szerzôk is élnek vele, olyan esetekben, amikor görögül beszélô emberekhez akarnak szólni. Az arabok száján Jeruzsálem így hangzik: ,,el-Kudsz'', ,,a Szent'', a próféta szavára emlékeztetô módon: ,,Kelj föl, kelj föl! Öltözz erôbe, Sion! Öltsd fel legszebb ruhádat, Jeruzsálem, te szent város!'' (Iz 52,1.) A ,,Sion'' név elôször Jeruzsálem ostromának leírásakor tűnik fel. A héber szó alapjelentése bizonytalan: lehet, hogy ,,száraz vidék, szikla'', de valószínűbb, hogy várat, erôdítményt jelent. Eredetileg az egész sziklafelületet jelentette, amelyre a város épült, késôbb a városon belüli erôdítményt értették alatta. Végül az egész késôbbi Jeruzsálemet jelöli, mint Isten népe vallásos életének centrumát. A próféták és a zsoltáros vallásos lelkesedéssel beszélnek Sionról. A város meghódítását, amely röviddel 1000 után történt, a szentírási könyvek két változatban mondják el, de a tudósoknak egyikben sincs sok öröme. A második Sámuel-könyv szövege ezen a részen (5,6--8) sérült, a Krónikás szövege pedig (1Krón 11,4--6) Kr. e. az 5. század végérôl való. Ez utóbbi Sámuel könyvét használta forrásul, de erôsen rövidítette, olyannyira, hogy mind a mai napig nem sikerült a szöveg pontos értelmét meghatározni. A szentírási szövegek hátterében valószínűleg a következô tények állnak: ,,Dávid és emberei'' (2Sám 5,6) sikertelenül ostromolják ,,Sion várát'' (5,7). A várfalról a jebuziták gúnyolódva kiabálnak Dávidnak: ,,Nem jutsz be ide, a vakok és a sánták űznek el!'' (5,6.) De hát volt-e Dávidnak olyan próbálkozása, amelyik nem sikerült? A város élete a forrástól függött, amely a délkeleti domb lábánál, a Kidron völgyében fakadt. ,,Gihon''-nak, azaz ,,buzgó''-nak hívták, mert szabályos idôközökben felbuzgott a vize (l. a 86. képet a 148-- 49. oldalon). A kananeusok, hogy háborús idôben is hozzájussanak az életfontosságú vízhez, földalatti folyosót vágtak Sion várában, amely egy 13 m mély, függôleges aknához vezetett. Ezen át korsókat és kannákat lehetett lebocsátani, hogy vizet merítsenek. Dávid számára ez a rendszer bizonyára ismerôs volt, azért született meg különös terve. Végrehajtójának igen nagy jutalmat tűzött ki: ,,Azon a napon Dávid azt mondta: 'Aki legyôzi a jebuzitát, és a csatornán át felhatol... (itt sérült a szöveg, de a Krónikák könyvébôl kiegészíthetô), az fôember és vezér lesz.' Joáb, Ceruja fia kapaszkodott fel elsônek, és ô lett a vezér.'' (1Krón 11,6.) A hôstett végrehajtását többféleképpen lehet rekonstruálni, attól függôen, hogy az egyébként igen ritkán használt ,,zinnor'' szót milyen jelentéssel fordítjuk. Ugyanis jelenthet csatornát, aknát, szigonyt és horgot egyaránt. A legvalószínűbb, hogy a ,,zinnor'' szónak a vízhez van köze, amint ezt a zsoltár mutatja: ,,Örvény hívja az örvényt vizeid (zinnoreka) zuhogásában'' (42,8). Ezt figyelembe véve a szöveg tartalmát így lehet rekonstruálni: Joáb a Kidron völgye felôl nyomult be néhány bátor ember kíséretében a vízhez vezetô ôrizetlen alagúton keresztül, és felkapaszkodott a függôleges aknában Odafönn a belsô várban találta magát. Akkor kinyitotta az ostromlók elôtt a városkaput, és Sion várának sorsa ezzel meg volt pecsételve.[84] Hogy mindez nem fantázia szüleménye, azt Charles Warren kapitány izgalmas története mutatja, aki 1867-ben fölfedezte azt a függôleges aknát. Ugyanúgy, mint Joáb, ô is a Gihon-forrás felôl hatolt be és haladt elôre a késôbbi Siloé-alagúton keresztül egészen a 13 m magasba vezetô aknáig. Warren nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy 3000 évvel késôbb meg ne ismételje Joáb kalandos útját. Néhány keresztbe tett deszka segítségével hamarosan fenn is volt a felszínen (l. a 86. képet a 148. oldalon). De mit tett Dávid a jebuzeusok erôdítményével, amikor fôvárosává tette? A Szentírás nagyon szűkszavúan intézi el a kérdést: ,,Dávid akkor a várban telepedett le, és elnevezte Dávid városának. Dávid falat is épített körös-körül, Millótól kezdve befelé'' (2Sám 5,9). 84. kép. A délkeleti városhegy keleti lejtôjén végzett feltárás Az írónak és elsô olvasóinak, akik a helyi körülményeket még jól ismerték, ez a távirati stílusú tudósítás is elegendô volt. Évszázadokkal késôbb azonban a történésznek, ha Jeruzsálem építéstörténetével foglalkozik, a ,,Milló'' szó nagyon sok értelmezési lehetôséget és ezzel bizonytalanságot is nyújt. A jebuziták földjén végzett legújabb ásatások azt mutatják, hogy Dávid nem nagyobbította a régi város területét. A Sion vára körüli város maradt az ô királyi városa is. Arról azonban gondoskodott, hogy kijavítsák a domb keleti lejtôjének teraszépítményeit, melyek a város ostroma folyamán a leginkább megsérültek. A teraszok támfalakból álltak, amelyek észak- déli irányban párhuzamosan futottak a domb vonalával. Ezekre a kôvel feltöltött teraszokra illett leginkább a ,,milló = feltöltés'' megjelölés. Nagy birodalmának politikai feladatai annyira lekötötték a király erejét, hogy sem ideje, sem embere nem maradt egy reprezentatív királyi város építésére. Megelégedett egyetlen palotával, amelyhez föníciai építészeket hozatott (2Sám 5,11). Ehhez tartozott egy 600 katonát befogadó épület: a testôrség, a ,,Kereták és Peleták'' (2Sám 15,18) kaszárnyája. Dávid 7 évig uralkodott királyként Hebronban és 33 évig Jeruzsálemben. Sikerült legyôznie Izrael elsô számú ellenségét, a filiszteusokat; leigázta a moabitákat, az ammonitákat és az edomitákat, és súlyos adófizetésre, valamint jobbágymunkára kötelezte ôket. Legnagyobb sikere a hatalmas arameus ország fôvárosa, Damaszkusz meghódítása volt. Az elsô évezred fordulóján Júda és Izrael egyesült királysága nagyhatalom volt az Eufrátesz és Egyiptom között (l. a 80,2. képet a 136. oldalon). Jeruzsálem híre és fénye bizonyára hamarosan elhomályosult, és nyilván hamarosan feledésbe is ment volna, ha Dávid nem biztosítja egy tettével a város örökérvényű helyzetét a népek között: a Szövetség Szekrényét, amely Jahve jelenlétének záloga volt, Jeruzsálembe hozatta. A próféták már úgy látják, hogy Sionból terjed ki Isten országa az összes népek fölé, egészen ,,a távoli szigetekig''. És Dávid személyében megjelenik egy olyan újdonság, amelynek sem a kananeusok történelmében, sem a vallástörténelemben nincs párhuzama: az egyetlen Istenbe vetett hit, Dávid hite abban, hogy Jahve, az egyetlen Isten biztosítja királyságának fennállását. Az egyistenhit és a messiási hit lett az az örökség, amelyet Sionnak ôriznie kellett. A Szövetség Szekrénye a törvény tábláival volt az egyetlen szentély, amit az északi részek és Júda közösen birtokolt. A hordozható szekrény volt Jahve trónusa, de nem volt semmiféle helyhez kötve. A sátor oltalma alatt állt, és azt bárhol fel lehetett verni. Saul áfeki veresége után a Szövetség Szekrénye a filiszteusok kezébe került, akik Asdodba, Dágonszentélyükbe vitték. Az itt történt események azonban arra kényszerítették ôket, hogy hét hónap múlva egy kocsis nélküli ökrösszekéren visszaküldjék a Szekrényt Izraelnek (1Sám 4--7. ff.). Ezután 20 évig Aminadab házában maradt a Szövetség Szekrénye Kirjat- Jearimban, a Jeruzsálemtôl 12 km-re fekvô határvárosban. A 131. zsoltár így emlékezik meg Dávid elhatározásáról: ,,Nem lépek addig házam belsejébe, és nem fekszem le nyugvóhelyemre; nem engedek addig álmot a szememnek, és a szempillámnak nyugodalmat, amíg helyet nem találok az Úrnak, hajlékot Jákob Erôsének'' (3--5. v.). A Szövetség Szekrényét a leviták vették a vállukra, és ünnepélyes processzióban vitték Jeruzsálembe. ,,Dávid teljes erejébôl táncolt az Úr elôtt, és egy vászon efód volt az öltözéke. Így vitte fel Dávid és Izrael háza ujjongás és harsonaszó kíséretében a Szövetség Szekrényét'' (2Sám 6,14 sk.). A király elhatározta, hogy házat épít az Úrnak. Egy izraelita számára ez forradalmi gondolat volt, hiszen a nép emlékezetében a nagy idôkbôl az maradt meg, hogy Isten lakóhelye a sátor. Nátán próféta, akinek elsôként mondta el Dávid a tervét, elôször helyeselte, késôbb azonban közölte vele Isten parancsát: ,,Nem te fogsz nekem házat építeni!'' A Krónikás megadja a magyarázatot is: ,,Mivel sok vér tapad a kezedhez!'' (1Krón 22,8.) Az Istentôl érkezô visszautasítást azonban egy áldás ígérete oldotta fel, melyet ugyancsak Nátán próféta közölt az Úr nevében: ,,Ezt mondja az Úr: Ha napjaid betelnek, és megtérsz atyádhoz, megtartom utánad magvadból származó utódodat, és megszilárdítom királyságát. Az házat épít majd nevemnek, én meg minden idôkre megszilárdítom a trónját... Házad és királyságod örökre fennmarad színem elôtt, trónod örökre szilárd marad.'' (1Sám 7,12-16.) 85. kép. Az ôsi Jeruzsálem az Ofelen Jeruzsálem üdvtörténete Dáviddal kezdôdött, és a város történelme Jézus Krisztussal teljesedett be. Miután a földi Dávid-trón Kr. e. 587- ben összeomlott, az izraeliták megértették, hogy a Dávid-ivadékra vonatkozó jövendölésnek a jövôben kell teljesednie. A Krónikák könyvében, amely a fogság után íródott, ez áll: ,,Utódodat örökre házamba és királyságomba ültetem''. Itt már nem Dávid utódjáról van szó, aki Dávid trónján és az ô birodalmában fog uralkodni, hanem egy olyan Dávid házából való királyról, aki Isten trónján fog ülni, és Isten házában és országában fog uralkodni. Hogy ez a remény mennyire elevenen élt Izraelben, azt Jézus Jeruzsálembe való bevonulásakor lehetett látni: ,,A népsokaság, amely elôtte ment és követte ôt, hangosan kiáltozta: Hozsánna Dávid fiának!'' (Mt 21,9.) Az evangélisták számára Jézus Dávid házából való származása nem teológiai követelmény, hanem reális ténymegállapítás. Jézus nemcsak viseli a ,,Dávid fia'' címet, melyet Máté tíz alkalommal említ evangéliumában, hanem az evangélista nem sajnálja a fáradságot, hogy elmondja ,,Jézus Krisztusnak, Dávid fiának a családfáját'' (Mt 1,1). Lukács kifejezetten Dávid családjából származónak mondja Józsefet, Jézus törvényszerinti atyját, ,,mert Dávid házából és családjából származott'' (2,4). Ezért József ôsei Jézusnak is ôsei, mivel a zsidó törvények szerint József törvényes atyja volt Jézusnak. A babiloni fogságból való visszatérés után a zsidók igen nagy hangsúlyt adtak családjaik származástörténetének (l. Ezd 2,61--64; Neh 7,63--65). A rabbinikus irodalom számtalan helyérôl kiderül, hogy nagyon sok család volt családfa birtokában. Josephus, a történetíró azzal dicsekszik, hogy 200 évre visszamenôen tudja hivatalos okiratokkal igazolni származását. Maga Szent Pál is, kinek leveleiben kevés utalást találunk Jézus életére, fontosnak tartja a történeti tényt: ,,Isten kiválasztott (engem) evangéliumának hirdetésére, amelyet prófétái által a szent iratokban elôre megígért Fiáról, Jézus Krisztusról, a mi Urunkról. Ô test szerint Dávid nemzetségébôl született'' (Róm 1,1--2). De térjünk csak vissza Dávidhoz. Dávid haláláig a Szövetség Szekrénye továbbra is sátorban lakott. A próféta közvetítette Dávidnak Isten parancsát, mely szerint a király megvásárolt egy szérűt a jebuzita Araunától, és ott oltárt épített. Ezzel meghatározta a templom és az áldozati oltár helyét. Nagyon valószínű, hogy ez az a nagy sziklatömb, amely fölött ma az aranyozott kupolájú Szikladóm áll (l. a 109,1--2. képet a 186--187. oldalon). ,,Amikor eljött a napja, hogy Dávid meghaljon, megparancsolta a fiának, Salamonnak, s azt mondta: Én most mindenek útjára lépek. Légy bátor és bizonyulj férfinak! Tartsd szem elôtt, amit az Úr parancsol...'' (1Kir 2,1--3.) ,,Aztán Dávid megtért atyáihoz; Dávid városában temették el'' (1Kir 2,10). Sírjának helyét Nehemiás korában (Kr. e. 445.) még ismerték, és az Apostolok Cselekedetei is feltételezi, hogy mindenki tudja, hol van ez a sír: ,,Dávid sírja közöttünk van mind a mai napig'' (2,29).[85] A Királyok könyvei szerint a királyok temetkezési helyén tizenhárom királyt temettek el Dávidtól Áházig. A Krónikák könyve viszont úgy tudja, hogy Jorám, Joás, Azarja és Áház nem ott vannak eltemetve. Hol lehetett a királysírok helye a régi Jeruzsálemben? Nehemiás könyve 3. fejezetének részletes leírása szerint, amely pontosan elmondja Jeruzsálem falainak és kapuinak fekvését, ,,Dávid sírját'' (3,16) a délkeleti domb déli lejtôjén, a Siloé tava fölött, a keleti városfal közelében kell keresni. A királysírok sorsáról Josephus ezt írja: ,,Mikor 1300 évvel késôbb[86] Hürkánusz fôpapot Antiochusz Szidetesz és Demetriusz megostromolták és váltságdíjat követeltek tôle, Hürkánusz, hogy a város bevételét megakadályozza -- mivel más megoldás nem volt --, felnyittatta Dávid sírjának egyik kamráját. Kivett onnan 3000 talentumot, s egy részét átadta Antiochusznak, mire az félbehagyta az ostromot, amint ezt egy másik helyen már elmondtam. Sok évvel késôbb Hürkánusz után Heródes egy másik sírkamrát nyittatott fel, és nagy kincseket emelt ki belôle. Azokhoz a helyekhez azonban, amelyek a királyok maradványait ôrizték, egyikük sem nyúlt, mert annyira gondosan voltak elrejtve a földbe, hogy aki belép a sírkamrába, semmit nem vesz belôlük észre. Errôl azonban most legyen elég ennyi'' (Zst. VII, 5, 3). Nagy kár, hogy Josephus itt megszakította a beszámolót, mert így kénytelenek vagyunk ennyivel megelégedni, és a királysírokról tulajdonképpen nem tudunk semmit. A rabbinikus irodalomban többször esik szó a királysírokról, mert rendkívüli kivételként ezeket a sírokat megtűrték a városfalakon belül. Mikor aztán Hadrianus császár Kr. u. 135-ben kiűzte a zsidókat Jeruzsálembôl és Júdeából, a királysírok emlékezete feledésbe merült (l. a 88. képet a 153., a 204. képet a 356., és a 239. képet a 409. oldalon). ======================================================================== Salamon minden ékességében Sault, Izrael elsô királyát eke mellôl ültették trónra; Dávid, az utóda, elôször nyájakat ôrzött. Ezzel szemben Salamon olyan király, aki királyi családból származott, és Jeruzsálemben, atyja palotájában nôtt fel. Izrael királyai közül ô volt az elsô, aki a környezô királyokéhoz hasonló uralkodói pompát teremtett maga körül. Salamon (965--926) olyan fénybe öltöztette Jeruzsálemet, hogy méltán nevezhetô Izrael ,,Napkirályának''. Jézus hegyi beszédébôl tudjuk, mennyire szállóigévé vált a zsidók ajkán Salamon dicsôsége és gazdagsága: ,,Nézzétek a mezôk liliomait... Mondom nektek, hogy Salamon minden dicsôségében sem volt úgy felöltözve, mint egy ezek közül.'' (Mt 6,28- -29.) 86. kép. A Gihon-forrás és a csatorna -- keresztmetszet és alaprajz (K. M. Kenyon és L.-H. Vincent OP szerint.) Csakhogy Salamon nagyszabású uralkodásához az atyjától örökölt város kicsinek bizonyult. Ezért észak felé megnagyobbította a város területét, és azt a részt, ahol Dávid oltárt épített, a városon belülre hozta (l. a 81. képet a 139. oldalon). A ,,szent szikla'' és a korábbi északi városfal közötti távolság kb. 350 m. Ezen az újonnan nyert területen építtette a ,,Napkirály'' a maga nagy épületeit: a ,,palotát'' (1Kir 7,8), a ,,libanoni erdei palotát'' (1Kir 7,2--5), az ,,oszlopcsarnokot'' (1Kir 7,6), a ,,tróntermet'' (1 Kir 7,7) és a ,,fáraó leányának házát'' (1Kir 7,8). A palotaépületektôl északra emelte az ,,Úr házát'', a templomot. A királyi történetíró számára ez az építkezés annyira fontos volt, hogy kezdésének idôpontját pontosan meghatározta: ,,480 évvel azután, hogy Izrael fiai kivonultak Egyiptomból; Salamon Izrael feletti uralkodásának negyedik esztendejében, a második hónapban, azaz Ziv hónapjában épített templomot az Úrnak'' (1Kir 6,1). Mivel azonban Salamonnak nagyszerű építési tervei végrehajtásához a saját birodalmában sem a szükséges építôanyagok, sem megfelelô mesteremberek nem álltak rendelkezésére, atyjához hasonlóan Hirámmal, a föníciai királlyal kezdett tárgyalásokat, és kereskedelmi szerzôdést kötött vele. Ennek értelmében kapta az építéshez szükséges cédrusfát, és olajjal meg gabonával fizetett érte. Salamon építkezéseinek nyomait a régészek egész Palesztina területén megtalálták, de legnagyobb vállalkozása, a templom mindmáig teljes homályban maradt. A terület ugyanis, amelyen a salamoni templom állt, a mai al-Haram-as-Saríf kôvel kirakott tere alatt van, és a régészeti kutatások számára hozzáférhetetlen. 87. kép. Jeruzsálem geológiájához Már számtalan kísérlet történt annak érdekében, hogy a Szentírásban található leírások (1Kir 6. f.; 7,13--51; 2Krón 2--3. ff.; Ez 40--41. ff.) alapján részletesen rekonstruálják a templom képét, de e leírások alapján nagyon nehéz pontos képet rajzolni róla. A legutóbbi évtizedekben Észak-Szíriában végzett ásatásoknál elôkerült sémi templomépületek nyújtanak támpontokat a bibliai leírások pontosabb megépítéséhez. Annyi most már bizonyosnak látszik, hogy Salamon templomépülete teljesen föníciai stílusban épült. A legmeggyôzôbb rekonstrukció szerint az épület téglalap alaprajzú volt, és magasított térségre emelték. A templom három részbôl állt: egy kisebb elôtérbôl, egy nagyobb térségbôl, a szentélybôl és a Szentek Szentjébôl. A Szentek Szentje ablaktalan, kockaformájú épület, kb. 9 méteres oldalakkal. Ez ôrizte a szövetség népének szimbólumát, a Szövetség Szekrényét, amelyet két, olajfából készült, arannyal borított, 4,5 m magas kerubszobor ôrzött. A régészeti kutatások során elôkerült leletek, amelyek összehasonlítási alapot adnak, a templom külsô díszítésérôl is vallanak. A Megiddóból, Szamariából és egyéb szíriai lelôhelyekrôl való elefántcsontfaragványok alapján sejteni lehet, hogy milyen lehetett a templom külsejét ékesítô levélvirág-motívumos aranylemez díszítés.[87] A szállóigévé vált salamoni dicsôségbôl azonban nem maradt semmi. A kutatók csak jelentéktelen maradványokra bukkantak a Sion-hegy keleti oldalán levô törmelékben: a gondosan megmunkált kváderkövek mellett, amelyekhez hasonlókat a Szamaria-beli, királyi építkezéseknél is találtak, volt egy oszlopfô, amely olyan stílusú, mint az Omri király (882--871) palotájában levôk. Ez minden, ami maradt! Valami más azonban megmaradt. Mert ha a régészeti kutatások arra a végkövetkeztetésre jutottak is, hogy Salamon temploma külsô megjelenése szerint az észak-szíriai vagy föníciai templomok mása volt, Izrael igazi misztériumát ez a kölcsönzött külsô forma nem érintette és nem hamisította meg: a templom kicsi ahhoz, hogy Isten háza lehessen! Csak Isten kegyelmének köszönhetô, hogy az emberek kedvéért enged magának házat építeni. Salamon minden pompa és külsô ékesség mellett pontosan tudatában volt ennek a szegénységnek, és a templomszentelési imádságban ezt ki is mondta: ,,De hát valóban az emberek között lakik az Isten a földön? Nézd, az egek és az egek ege sem képesek befogadni, nem is szólva errôl a templomról, amelyet építettem. De hallgasd meg szolgád imáját és könyörgését, én Uram, Istenem, és halld meg kiáltásomat és kérésemet, amellyel ma hozzád fordulok! Tartsd rajta szemedet ezen a házon éjjel és nappal, azon a helyen, amelyrôl azt ígérted: 'Ott lesz a Nevem!', és hallgasd meg az imát, amelyet szolgád ezen a helyen mond'' (1Kir 8,27--29). Jeruzsálem aranykora nem tartott 70 évig. A nép már Salamon uralkodása idejében is zúgolódni kezdett a kemény adók és a jobbágymunkák miatt. Alighogy a király lehunyta szemét, az északi törzsek elszakadtak Dávid házától, és I. Jeroboámot kiáltották ki a királyuknak (926--907). Jeroboám korábban Salamon tisztviselôje volt, az volt a dolga, hogy a kényszermunkára ítéltekre felügyeljen. A két királyságot a Benjamin-törzs északi határa választotta el egymástól, alig 16 km-re Jeruzsálemtôl északra. Északon, Izraelben Jeroboám Szikemet választotta új fôvárosul. Mivel pedig Dávid idejében Jeruzsálem lett az összes törzsek istentiszteleti központja, Jeroboám joggal félt attól, hogy a templom vonzóereje veszélybe sodorja különállását. Ezért Dánban, a Genezáreti-tótól északra és Bétélben felújította a régi szentélyeket, és megparancsolta a népének, hogy ne Jeruzsálembe, hanem ezekre a helyekre zarándokoljanak az évenkénti ünnepekre. A következô három évszázad folyamán Dávid városának nagysága alig változott. De ez a három évszázad egyáltalán nem nyugalmat jelentett a kis Júda-királyságnak, mert Jeruzsálem állandóan veszélyben forgott, hol az északi ország, Izrael felôl, hol a többi szomszédai oldaláról: keletrôl Ammon, Moáb és Edom, délrôl Egyiptom és a filiszteusok részérôl. Elsôként Sziszak fáraó (Kr. e. 945--924) használta ki a tizenkét törzs között támadt megosztottságot. Sziszak a 22. dinasztia alapítója Egyiptomban. ,,Rehabeam királyságának ötödik esztendejében történt, hogy Sziszak, Egyiptom királya felvonult Jeruzsálem ellen. Elvitte a kincseket az Úr templomából, s ugyanígy a palota kincseit is elvitte, amelyeket Salamon veretett'' (1Kir 14,25--26). A nagy karnaki templom gyôzelmi oszlopára 165 palesztinai város neve van felvésve, amelyeket Sziszak ostromolt és kifosztott. Ötven évvel késôbb a filiszteusok és az arabok támadták meg a várost. Ezt a veszedelmet Illés próféta megjövendölte Jorám királynak (847--845), aki bálványimádásba vitte Jeruzsálem lakóit (2Krón 21,13). A Királyok könyvében gyakran olvasható a panasz, hogy egy király nem Dávid útjait járja, és a nép a magaslatokon idegen isteneket tisztel. A pogány kultuszhelyek általában nem a városban, hanem valahol a falakon kívül voltak. Az a magaslati szentély, amelyet Salamon Astarténak az Olajfák hegye déli oldalán épített, csak a törvénytisztelô és vallási megújulást hozó Joziás király idejében (639- -609) szűnt meg. A legutóbbi jeruzsálemi ásatások egyik kiemelkedô lelete egy olyan hely feltárása volt, amely Kr. e. a 9--8. századból való, és a városfalakon kívül, a hegy keleti lejtôjén van. A kôtörmelék alól kibontakozott egy olyan terem, amelynek közepén két kôoszlop áll. Valószínűleg kananeus kultusz-kövekrôl, masszebákról van szó, amelyeket a Szentírás mint a pogány kultusz gyalázatos szimbólumait kárhoztatja (l. a 90. képet a 156. oldalon).[88] 88. kép. Az ún. királysírok bejárata A 8. század elején Joás, az északi rész királya (802--787) megtámadta Jeruzsálemet, és ,,rést ütött Jeruzsálem falán az Efraim- kaputól a Szegletkapuig 400 könyök hosszúságban, és elhurcolt minden aranyat, ezüstöt, edényfélét, ami csak volt az Úr templomában és a királyi palota kincseskamrájában, s ugyanígy túszokat is vett, aztán visszatért Szamariába'' (2Kir 14,13--14). Ez a formula Jeruzsálem várostörténetében a késôbbiek során sokszor visszatér, szinte refrénként. Ezután csak Azarjás (787--736), akit Uziásnak is hívtak, tudta újra megerôsíteni a város falait. Mikor leprában megbetegedett, a fia, Jotám vette át a királyságot (756--741). Róla ezt jegyezték fel: ,,Ô építette a templom felsô kapuját, de az Ofel-falon is sokat épített'' (2Krón 27,3). A keleti városhegyen folytatott feltárások megmutatták, hogy a jebuziták által épített falat, amely mintegy ezer esztendeig védte a várost, Kr. e. a 8. század elején kiegészítették, és a következô századokban nem kevesebb, mint hat felújítást hajtottak végre rajta. Izrael nagy prófétáinak élete és működése elválaszthatatlanul összeforrott Jeruzsálem történetével. Azariás, Jótám, Joás, Áház és Hiszkija uralkodási éveire esik Izaiás próféta fellépése. Prófétai módon látja Jeruzsálem jövôjét és szétzúzza a biztonság álomképét: ,,Jahve jelt ad egy távoli nemzetnek, és füttyszóval elhívja a föld végsô határairól. S lám, el is jön, sietve, gyorsan. Nyilai hegyesek, s íjai mind kifeszítve. Lovainak patája akár a kovakô, s mint a forgószél, olyanok harci szekereinek kerekei. Ordítása olyan, mint az oroszláné'' (Iz 5,26 sk.). Mi történt? Kr. e. 745-ben Asszúrban egy fiatal hadvezér, Tiglat- Pileszer államcsínnyel magához ragadta a hatalmat, és hamarosan az egész világ Asszíriától rettegett. De a Szíriában és Palesztinában lévô kis államok Asszíria-ellenes szövetséget hoztak létre. Áház (741- -725), Júda királya nem akart hozzájuk csatlakozni. Ezért megtámadták, és az ifjú király nagy vereséget szenvedett. Maga is alig tudott a Sion várába menekülni. S csakhamar felvonultak Damaszkusz és Izrael csapatai, hogy megostromolják Jeruzsálemet. Amikor Áház éppen az erôdítéseket vizsgálta ,,a Felsô-tó vízvezetékénél, a Kallómezôre vivô úton'' (Iz, 7,3), találkozott Izaiással (kinek neve annyit jelent, hogy ,,Jahve megment''), s ô így biztatta a királyt: ,,Vigyázz, ôrizd meg nyugalmadat, és ne félj! Ne remegjen a szíved ennek a két fadarabnak füstölgô zsarátnokától'' (7,4). A próféta Isten nevében biztosítja ôt, hogy történik majd egy olyan esemény, amely bizonyítékul szolgál szavai igazsága mellett: ,,Íme, a szűz fogan és fiút szül, és Immánuelnek nevezik el. Aludttej és méz lesz a tápláléka, míg meg nem tanulja elvetni, ami gonosz és a jót választani'' (7,14--15). Majd így vázolja a jövôt: ,,Azon a napon az Úr füttyszóval elhívja majd Egyiptomból, a Nílus vidékérôl a hegyeket és Asszíria földjérôl a méheket'' (7,8). Hogy mikor fog mindez bekövetkezni, annak lesz jele az Immánuelgyermek: a szorongatott idôk eledelét, aludttejet és mézet fog enni, amíg el nem éri a 3--4 éves kort. Azaz: legkésôbb három vagy négy év múlva az asszír seregek betörése meg fogja semmisíteni Júda ellenségeit. Akkor majd Jeruzsálem újra fellélegezhet. Kevés olyan ószövetségi szentírási hely van, amely annyira ismerôs volna számunkra, mint az Immánuel születésérôl szóló részlet. Ha a kortörténeti adatokat jobban megismerjük, mélyebben megértjük az Immánuel-jövendölést is, anélkül, hogy a jövendölés messiási értelme csorbát szenvedne. A héber ,,almah'' szó azt jelenti: eladó sorban lévô leány.[90] Izaiás jövendölésében a szűz, az ,,almah'' a fiatal királyné, az Immanuel pedig nem más, mint Áház fia, Hiszkija. Áház abban az esztendôben (735), amikor átvette az uralkodást, éppen húsz éves volt (2Kir 16,2). Minden zűrzavaros külsô körülmény ellenére megnôsült. A trónörökös 734--733-ban született. Ez pedig teljesen összeillik a 735- -734-ben elhangzott Immánuel-jövendöléssel. Máté evangéliumának elsô fejezetében idézi Izaiás szavait. A királyság történetének eseményei nem nagyon érdeklik, azok az események azonban, amelyek az evangélista korában mentek végbe, sokkal mélyebben érthetôvé teszik a prófétai szavakat. A Szűz szülése, amelyet Máté tényként bizonyít, a prófétai szavaknak messiási tartalmat ad. Más szóval: Iz 7,14. jelentése Máté által gyökerében új, keresztény lesz. Mivel a szűzi szülés megtörtént, Izaiás jövendölése beteljesedett. Áház megszabadult a közvetlen ellenségtôl, de ezért nagy árat kellett fizetnie: az asszír király vazallusa lett, és ezen felül az asszír felségjelvények és istenszobrok bevonultak Dávid városába. A templomban felállítottak egy asszír oltárt, amely Asszur istenének gyôzelmét hirdette. Jahve oltárát mellékoltárul állították félre. Amikor Tiglat Pileszár 727-ben meghalt, a fiának, V. Szalmanaszárnak (726--722) hatalmas birodalmat hagyott, amely a Perzsa-öböltôl Egyiptomig terjedt. Tiglat Pileszer halála után Ozeás, Izrael királya elérkezettnek látta az idôt arra, hogy lerázza magáról Asszíria igáját. Csakhogy V. Szalmanaszár azonnal hadba indult Izrael ellen, és Szamaria 3 éves ostrom után, 722-ben, megadta magát. A fogságba esett királyt kalitkába zárták, és valószínűleg kivégezték. Szalmanaszár terve az volt, hogy Izrael lakosságát kitelepíti, ezt azonban ô nem hajthatta végre, mert még ebben az évben meghalt. Két évvel késôbb viszont a fia, II. Szargon (722-705) elhurcolta Izrael népét. Ez az északi ország pusztulását jelentette. Szargon ugyanis a lakosság gazdagabb rétegeit áttelepítette Mezopotámiába és Médiába, és ott a történelem folyamán nyomtalanul eltűntek. Dávid birodalmából pedig nem maradt egyéb, mint egy kevéske maradék: Jeruzsálem. Milyen lehetett ekkor a város? Izaiás nagyon sötét képet fest róla, mert Szalmanaszárnak Szamariából való kivonulását és hirtelen halálát véget nem érô lakomákkal ünnepelték a jeruzsálemiek. A részegek dadogó nyelvvel szidalmazták a prófétát, aki mindig csak a törvényre (héberül: zav) és a parancsolatokra (héberül: kav) hivatkozva figyelmezteti ôket: ,,Zav lazav, kav, lakav'' (28,10). Csakhogy a próféta nem hagyta, hogy nevetségessé tegyék. Számára ugyanis az északi ország pusztulása nemcsak politikai, hanem vallási esemény is. A pusztulás végsô okát abban látja, hogy elpártoltak Jahvétól, megszegték a szövetséget. Ezért a menekülés egyetlen útját így jelöli meg: ,,Azt mondja az Úr, az Isten: Nézzétek, egy követ helyezek el a Sionon, egy értékes szegletkövet, egy erôs alapkövet. Aki hisz, nem inog meg.'' (Iz 28,16) A próféta arra buzdította Hiszkiját (725--697), aki Áház után lépett a trónra, hogy újítsa fel Jahve tiszteletét és a templomi istentiszteleteket. Ezekbôl arra lehet következtetni, hogy Áház utolsó éveiben megszűnt a templomi kultusz. Az elôcsarnok kapuját bezárták, és nem volt többé égôáldozat az oltáron (2Krón 29,7). Ezért követek siettek szerte az országba Dántól Beér-sebáig és Hiszkija meghívta egész Izraelt Jeruzsálembe, hogy együtt ünnepeljék meg a húsvétot. Az ünnep csúcspontja a Jahvéval kötött szövetség megújítása volt. II. Szargon halála után (Kr. e. 705.) az Asszír birodalomban mindenfelé lázadások törtek ki. Izaiás ugyan figyelmeztette Hiszkiját, de ô mégis egy szövetség élére állt, amely kis országokból alakult egyiptomi és babiloni biztatás hatására, és fellázadtak Szargon fia, Szanherib (705--681) ellen (l. a 91. képet a 157. oldalon). Hogy az Asszíriával való összecsapásra felkészüljön, Hiszkija megkezdte Jeruzsálem erôsítését: ,,Serényen hozzálátott és újjáépítette a szétomlott falakat, bástyákat emelt és kívül még egy másik falat. Dávid városában megerôsítette a Millót. Azután hajítófegyvereket meg pajzsokat készíttetett nagy mennyiségben. A nép élére vezéreket állított'' (2 Krón 32,5--6). Annak érdekében, hogy a város számára életfontosságú vizet biztosítsa, ,,elrejtette Gihon vizeinek felsô lefolyását, és levezettette Dávid városának nyugati oldalára'' (2Krón 32,20). Ez az a híres Siloé-csatorna, amelynek kifolyásánál a János evangélistánál szereplô Siloé-tó van (vö. a 352. sk. o.). Szanherib válasza azonban nem soká váratott magára. Miután otthon a trónját bebiztosította, 701-ben elindult ,,Hatti földje'', azaz a nyugati országok felé. Elôször a föníciai, tengerparti városok ellenállását törte meg; utána meghódította a filiszteusok városait egész Askelónig, majd pusztító csapást mért az egyiptomiak felmentô seregére. E sikerek után hozzáfogott Jeruzsálem meghódításához. Évkönyveiben, melyek egy agyagprizmán ránk maradtak, Szanherib így beszéli el a hadjáratát: ,,És a Júda-beli Hazaquiant (azaz Hiszkiját), aki nem akarta magára venni az én igámat, úgy zártam be Jeruzsálembe, a székhelyére, mint kalitkába a madarat'' (l. a 93. képet a 159. oldalon). Valójában azonban nem jutott idáig. Ez a szöveg a tények elpalástolásának mesterműve. Izaiás ugyanis, jóllehet kezdettôl fogva ellenezte a lázadást az asszírok ellen, amikor az ostrom megkezdôdik, lebeszéli a királyt arról, hogy feladja a várost. Isten nevében azt mondja: ,,Egy árva nyílvesszôt sem fognak kilôni a város ellen. Jahve a gôgös hódító orrába karikát fűz, és úgy hajtja vissza azon az úton, amelyen jött''. A szabadulást a Királyok könyve így mondja el: ,,Még azon az éjszakán történt, hogy az Úr angyala kivonult, és az asszírok táborában lesújtott száznyolcvanötezer emberre. Mikor reggel fölkeltek, lám, csupa élettelen testet láttak. Erre Asszíria királya összeszedte magát és elvonult. Visszatért Ninivébe és ott maradt.'' (2Kir 19,35--36) 89. kép. Uzija (Azarjás) király (Kr. e. 787--736) oszáriumának felirata Az asszíriai gyôzelmi beszámoló ezt a katasztrófát elhallgatja. A Biblia vallásos történés-értékelése Hérodotosznál kapja meg a tárgyi magyarázatot, aki szerint a sereget patkánykór pusztította el. Mivel a patkányok közismerten kórokozók hordozói, valószínűleg a patkánykór nem más, mint pestis, amely Szanherib táborában kitört, és visszavonulásra kényszerítette ôket. Ám ha Jeruzsálemet nem is vették be, Júdát mégis nagy megalázás érte: Hiszkijának meg kellett hódolnia, és adót kellett fizetnie. És nem maradt más ,,birodalma'', csak Jeruzsálem városállama, mint a Dávid-dinasztia tulajdona. ======================================================================== A királyváros utolsó évszázada Hiszkija halála (697) és Jeruzsálem végleges pusztulása között (Kr. e. 587) több mint száz év telt el. Ennek az idôszaknak elsô felében a júdeai királyság Asszíria vazallusa volt; a második félszázadban viszont gyors egymásutánban követték egymást a szabadság és az újabb, elôbb Egyiptomnak, majd Bábelnek való alávetettség idôszakai (l. a 80,3--4. ábrát a 136. oldalon). 90. kép. Pogány szentély Jeruzsálemben 91. kép. ,,Jeruzsálem Istene'' Az asszír birodalom lehanyatlása után, a 7. század második felében, még mielôtt Babilon hatalma kibontakozott volna, Joziás király alatt (639--609) Júda még egyszer, egy kis idôre meg tudta mutatni vallási és nemzeti erejét. Joziás alakja úgy maradt meg a zsidó történelemben, mint a második Dávid. Kihasználta azt a politikai helyzetet, amely a nagyhatalmak pillanatnyi erôviszonyaiból támadt. A fennhatóságát vesztett asszír Szamaria-provinciát -- az egykori északi országot -- bekebelezte Júdába. Késôbb egész Megiddó-tartományt is hozzácsatolta, s mivel ez majdnem egész Galileát jelentette, sikerült szinte a teljes dávidi birodalmat újra felállítania. Ennél a területi gyarapodásnál azonban sokkal fontosabb volt az a vallási reform, amelyet Joziás végrehajtott, ezzel ugyanis évszázadokra meghatározta Jerurzsálem jelentôségét. A krónikás ezzel a rövid mondattal jellemzi Joziás uralkodásának kezdetét: ,,Uralkodásának nyolcadik esztendejében, amikor még ifjú volt, kezdte el atyja, Dávid Istenének szolgálatát. A tizenkettedik évben látott hozzá, hogy Júdát és Jeruzsálemet megtisztítsa a magaslatoktól, a bálványoktól és öntött képektôl. A jelenlétében rombolták le a Baálok oltárait, és kivágták a föléjük helyezett Nap-oszlopokat'' (2Krón 34,3- -4). A templom épületének javítása közben, 622-ben a fôpap megtalálta ,,az Úr törvénykönyvét, amelyet Mózes által adott'' (34,14). Minden jel arra mutat, hogy az ún. ,,Második törvényrôl'' van szó, amely Mózes ötödik könyvének zömét alkotja. Izrael történetének korai idôszakából a Törvényt és a késôbbi idôk magyarázatait tartalmazza. A Törvény Mózes beszédeként hangzik el, amely beszéd szerkezetében egy szövetségkötési ünnep nyomai figyelhetôk meg. Emlékezteti Izrael fiait a Sinai-hegynél történt szövetségkötésre, és felhívja ôket, hogy döntsenek Jahve mellett vagy Jahve ellen: ,,Elétek adtam az élet és halál, az áldás és az átok útját. Válaszd az életet, hogy élj!'' (MTörv 30,19.) 92. kép. ,,Ezekiás másik városfala'' A Második Törvénykönyv könyvének egyik alapvetô követelménye az volt, hogy a kultusz középpontja a Jeruzsálemi templom legyen: ,,Csak azokat a helyeket keressétek föl, amelyeket az Úr, a ti Istenetek majd minden törzsetek körében kiválaszt, hogy oda kerüljön a neve, ott legyen a lakóhelye. Oda menjetek!... Ott tartsátok meg családotokkal együtt az Úr, a ti Istenetek színe elôtt áldozati lakomáitokat, és ott örüljetek kezetek munkája gyümölcsének, ha megáld az Úr a te Istened'' (12,5--7). Csak Jeruzsálemben lehet áldozatot bemutatni, csak a templom papsága van felhatalmazva az istentisztelet végzésére, és csak a templom szent hely. A dél-júdeai Aradban legújabban végzett feltárások tanúskodnak róla, hogy Joziás milyen radikális volt a vallási megújulás végrehajtásában. Az egész királykoron keresztül háborítatlanul állt ott egy templom -- Jahve tiszteletére. A régészek kiástak egy vastag falat, amelyet a háromrészes templom ,,szentélyében'' húztak fel, hogy így a ,,Szentek szentjét'' hozzáférhetetlenné tegyék. A bálványköveket ledöntötték, az áldozati oltárt szétrombolták. A jeruzsálemi templom egyedülálló volta a városnak olyan jelentôséget biztosított, ami sokkal több volt, mint egy ország politikai fôvárosáé (l. a 94. képet a 161. oldalon). Júda rövid felvirágzásának Joziás halála véget vetett. Megiddónál, a Nekó fáraó elleni csatában halt meg a király, Kr. e. 609-ben. Jeremiás egy siratót szentelt az emlékezetének, és minden zsidó ismerte a hagyományt, amelyet a Krónikás így mond el: ,,Jeremiás gyászéneket szerzett Joziásról. Mind a mai napig ezt használják az összes énekesek és énekesnôk, amikor Joziásról zengik gyászdalaikat'' (2 Krón 35,25), hiszen ,,nem volt elôtte király hozzá hasonló, aki szíve-lelke mélyébôl, minden erejébôl megtért volna az Úrhoz, Mózes törvénye szerint. Azóta sem született hozzá hasonló'' (2Kir 23,25). Amit Joziás meg akart akadályozni, az hamarosan bekövetkezett. Nekó fáraónak ugyanis az volt a szándéka, hogy a szíriai-palesztinai területen az asszírok uralmának örökébe lép. Ezért Jeruzsálemben, három hónapos uralkodása után, letette a királyságból Joziás fiát, Joahást (609-ben) és elhurcolta Egyiptomba. Helyére a testvérét, Eljákimot tette meg királynak, de hogy el ne feledhesse, kinek köszönheti királyságát, a fáraó új nevet adott neki. Ettôl kezdve Jojakimnak hívták. Az ország lakosságának súlyos adót kellett Egyiptomnak beszolgáltatnia. Ezzel Júda ismét egy nagyhatalom áldozata lett, és függetlensége, amely húsz esztendeig megvolt, most már végleg elveszett. 93. kép. A ,,Taylor-henger'' amelyen az asszír Szanherib király (Kr. e. 705--681) évkönyvei olvashatók A város utolsó évtizedeinek eseményei elválaszthatatlanul összeforrottak Jeremiás próféta sorsával. Nem akart ô próféta lenni, mégis az összeomlás idejében kellett Isten ítélete hírnökévé válnia. Anátót falujából származott, amely mindössze két óra járásnyira van Jeruzsálemtôl. Életének nagyobb részét Dávid városában töltötte. Nagyon korán, egész fiatalon megsejtette vele az Úr az eljövendô ítéletet, s ennek árnyéka végigkísérte egész életén. A jövendölt ítélet Jojakim uralkodása alatt valóra is vált. Amikor a király a Joziás-féle megújulást hagyta feledésbe merülni, Jeremiás elkezdte mondani nemzete fölött a gyászbeszédet: ,,Mert a Seregek Ura, aki ültetett, veszedelmet mondott ki rád a gonoszság miatt, amelyet Izrael háza és Júda háza azzal követett el, hogy a Baálnak bemutatott illatáldozattal felingerelte'' (Jer 11,17). A 609-es év megaláztatását Jeremiás úgy tekintette, mint a jövendô ítélet bizonyságát. A nép maga szolgált rá erre a szerencsétlenségre, mert elhagyta Jahvét. De a próféta figyelmeztetett, hogy ez a fenyítés csak átmeneti, mert Jahve ítéletének igazi végrehajtói ,,észak felôl'' jönnek majd, és a bűnbánatot megtagadó Júdát gyökerestôl fogják kiirtani. A Jeruzsálem feletti egyiptomi fennhatóság valóban csak rövid, négyesztendôs közjáték volt, mert északon megjelent Babilónia, hogy átvegye Asszír birodalmi örökségét. 605-ben Karkemisnél, az Eufrátesz mellett megverték az egyiptomiakat. Ezzel Palesztina babilóniai uralom alá került, és Júda királya a 605-ben trónra lépett Nabukadnezár vazallusa lett. Kr. e. 602-ben Egyiptom határán újabb erôpróbára került sor Babilon és Egyiptom között, s ez a harc eldöntetlen maradt. Ekkor Jojakim úgy gondolta, itt a pillanat, amikor megszabadulhat a babiloniak igájától. Az utána történtekrôl így beszél nagyon tömören a babiloni krónika: ,,A hetedik esztendôben, Kislev hónapban (598--597 december--január) Agad király elküldte csapatait Hatti-földre. Tábort ütött Júda városa (Jeruzsálem) ellen, és Adar hónap második napján (597. márc. 16.) bevette a várost. A királyt foglyul ejtette. Szíve szerint való királyt állított a helyébe, nagy sarcot szedett, és a fogoly királyt elvitte magával Bábelbe''.[93] Ha ezt a beszámolót összevetjük a júdeai királyok naplójában szereplô adatokkal, a lényeges pontokon tényszerű egyezést találunk. A Biblia megnevezi a királyt: Jojakint (598--597), aki atyjának, Jojakimnak halála után átvette a trónt. A Máténál leírt családfában ô az utolsó király, csak Máténál Jekoniás a neve (1,11). Jojakinról (Jekoniásról) a Királyok könyve kiemeli, hogy ,,azt tette, ami utálatos az Úr szemében, egészen úgy, ahogyan atyja cselekedett'' (2Kir 24,9). Nabukadnezár a királyi családot, az udvartartást, a fontosabb hivatalnokokat, a város elôkelôségét, a kézműveseket és a fegyverforgatásra alkalmas férfiakat elhurcolta Bábelbe. Új királyként, aki szíve szerint való volt, Jojakin nagybátyját, Mattanját ültette a trónra, akinek nevét ezúttal a babiloni király változtatta meg Cidkijára (Szedekiásra). A zsidók ellenben továbbra is az ô unokaöccsét, Jojakint tekintették törvényes királyuknak. Cidkija semmiképpen nem volt alkalmas arra, hogy az ország kormányzását ebben a katasztrofális idôszakban a kezében tartsa. Júda volt Bábel legnyugatibb provinciája. Ezért Cidkija, az egyiptomiak hitegetô szavának hitelt adva, elkövette azt az esztelenséget, hogy lázadni kezdett a babiloni királlyal szemben. Jeremiást pedig, aki óvta a királyt a hűtlenségtôl ilyen szavakkal: ,,Gyönyörű üszô volt Egyiptom, de északról lódarázs telepedett rá!'' (44,20), árulóként megbélyegezték. Nabukadnezár természetesen hadjárattal válaszolt Júda hűtlenségére. Cidkija király kilencedik évében, a tizedik hónap tizedik napján (588. január 15-én) érkezett seregével Jeruzsálem falai alá Nabukadnezár, és tábort ütött (2Kir 25,1; Jer 39,1; 52,4). Az országot a babilóniaiak megszállták és elpusztították, csak Aszéka és Lakis erôdítménye tanúsított egy ideig ellenállást. Lakis kapujának üszkös romjai alatt megtaláltak néhány agyagtáblára írott levelet, amelyek tükrözik e napok rettegését. Jeremiás még egyszer megmondta a királynak, hogy értelmetlen az ellenállás és adja meg magát, akkor kegyelmet talál a hódító elôtt. A király azonban nem hajlott a szóra, mert nem tudott belenyugodni a megadás ,,ünnepélyes temetési szertartásába''. Egy esztendôvel késôbb, amikor egyiptomi felmentô sereg érkezett, Nabukadnezár egy kis idôre felfüggesztette a város ostromát. Nagy volt az öröm, és a város sérthetetlenségébe vetett vakmerô bizakodás újra fellángolt az emberekben. Jeremiást, aki az alkalmat kihasználva haza akart menni Anátótba, hogy örökségének ügyét elintézze, a Benjamin-kapunál letartóztatták ezzel a váddal: ,,átpártolsz a káldeusokhoz!'' (Jer 37,13). Nabukadnezár legyôzte az egyiptomiakat, de utána Jeruzsálem ostromát hadvezéreire bízta, maga pedig Riblába ment. Jeremiás a fogságában is csak ezt tudta ismételni: ,,Aki ebben a városban marad, az mind kard, éhínség vagy döghalál áldozata lesz; aki azonban elmenekül és megadja magát a káldeusoknak, zsákmányul kapja az életét, és így életben marad'' (38,2). Cidkija tizennegyedik évében, a negyedik hónap kilencedik napján (587. július 29-én) az ellenség rést ütött a városfalon. Az éjszaka leple alatt a király, kíséretével együtt menekülni próbált ,,a két fal közötti kapun át'' -- valószínűleg a város dél felé nézô kapujáról van szó -- és próbálta elérni a Jordán völgyét. Jerikónál azonban utolérték, elfogták, és Nabukadnezár fôhadiszállására, az Orontesz folyó melletti Riblába hurcolták. Szeme láttára végezték ki két fiát, majd azonnal megvakították, és elvitték Babilonba (Jer 39,2--7; 2Kir 25,2--7). Nabukadnezár egy ideig tanácstalan volt abban a kérdésben, hogy mi történjék a jeruzsálemi templommal, ezért a város elfoglalása és a templom pusztulása között egy egész hónap telt el. Majd ezt írja a Királyok könyve: ,,Babilon királyának, Nabukadnezárnak tizenkilencedik esztendejében, az ötödik hónapban, a hónap hetedik napján, Bábel királyának szolgája, a testôrség parancsnoka, Nebuzaradan bevonult Jeruzsálembe. Fölgyújtotta az Úr templomát, valamint a királyi palotát és az összes házat Jeruzsálemben. A káldeusok csapatai, amelyek a testôrség parancsnokának hatalma alatt álltak, lerombolták Jeruzsálem körül a falakat. A lakosok maradékát, akik még életben voltak, aztán a szökevényeket, akik átszöktek Bábel királyához, valamint a mesteremberek maradékát elhurcolta Nebuzaradan, a testôrség parancsnoka. Hanem a föld népébôl hagyott ott a testôrség parancsnoka szôlôműveseket és földműveseket'' (2Kir 25,8--12). ,,A testôrség parancsnoka elvitte fogságba Szeraja fôpapot, továbbá a második papot, Cefanját és a küszöb három ôrét. A városból egy tisztségviselôt ejtett foglyul, aki a harcosok élén állt, aztán öt embert a király közvetlen környezetébôl, akiket megtaláltak a városban. Továbbá elfogta a sereg parancsnokának írnokát, aki számbavette a föld népét, és azt a hatvan férfit a föld népébôl, akiket a városban találtak. Nebuzaradan, a testôrség parancsnoka fogta és Bábel királya elé vitte ôket Riblába. Bábel királya aztán kivégeztette ôket Riblában, Hammat földjén. Így Júdát messze elhurcolták hazájából.'' (2Kir 25,18--21 vö. 80,4. ábra.) Ez lett Dávid városának a vége. Kr. e. 587. augusztus 25--28. közötti dátumot írtak, amikor az Úr templomában fölcsaptak a tűzvész lángjai. Ezzel Júda királyságának egyszer s mindenkorra vége lett. 94. kép. Arad temploma ======================================================================== Jeruzsálem a világtörténelem peremén ,,Ó, mekkora sötétséget borított az Úr haragjában Sion leányára! Az égbôl a földre vetette Izrael dicsôségét. Akiknek erre visz az útjuk, összecsapják kezüket, amikor meglátnak. Fölszisszennek, fejüket csóválják Jeruzsálem leánya miatt: Ezzé lett a szépek szépe, az egész földnek ékessége?'' (Sir 2,1.15.) Jeremiás Siralmainak e szavaihoz nem kell magyarázat. Jeruzsálemet többé ugyan nem lehetett városnak nevezni, a deportáltak mégis szeretettel emlékeztek meg egykori otthonukról. Babilon folyói mellett éneklik dalaikat, amelyek halhatatlanná váltak: ,,Tapadjon számhoz a nyelvem, ha nem emlékezem meg rólad, Jeruzsálem'' (Zsolt 136,6). A számkivetettekben azonban lassan változás történik. Nincs többé Jeruzsálem, a jebuzeusok erôdítménye, Dávid városa, Salamon pompája. Ez a régi Jeruzsálem eltűnt, úgy, ahogy a próféták a nép bűnei miatt elôre megjövendölték. De ott, a ,,számkivetésben'', a város elpusztításának tizedik esztendejében Ezekiel látomást kap: meglátja lélekben az új Jeruzsálemet: ,,Élô víz folyik körben a város körül, és a neve ezentúl így hangzik: Itt lakik az Isten!'' Az új Sion dicsôsége, amelyet Izaiás próféta egyik névtelen tanítványa -- ôt hívjuk Deuteroizaiásnak, azaz második Izaiásnak -- hirdet, fölülmúl minden elképzelést. Jövendöléseit Izaiás könyvének 40- -55. fejezetei tartalmazzák. Sion a hit jelképe lett, a világ középpontja, ,,ahová özönlenek az összes nemzetek'', Jeruzsálem pedig az ,,Isten városa''. És a próféta még ott, idegenben kapja Istentôl a parancsot, hogy hirdesse a büntetés idejének végét. Nagyon szemléletesen így fejezte ki magát: ,,Bábel bálványai holtan fekszenek''. De hát mi történt? Bábel keleti határainál Círusz készülôdött támadásra. Az a Círusz, aki a perzsa világbirodalom alapítója lett (559--529). Már 539. október 29-én gyôztesen vonult be Bábelba. Az utána következô, szédületes gyorsasággal pergô eseményekrôl a ,,Círusz- henger'' tudósít minket is. Círusz szabadítóként jött, és az összes Bábelba hurcolt istenképet visszaküldte eredeti országába (l. a 80, 5. ábrát a 137. oldalon). Azoknak a napoknak nagy politikájából a Szentírás egy kis részletként a következô rendeletet közli a perzsa kancelláriától: ,,Ezt mondja Círusz a perzsák királya: Az Úr, az Ég Istene a föld minden országát nekem adta. Meghagyta nekem, hogy építsek neki házat a júdeai Jeruzsálemben. Aki közületek az ô népéhez tartozik, azzal legyen vele az Istene! Menjen föl Jeruzsálembe, amely Júdeában van, és építse fel az Úrnak, Izrael Istenének házát. Ez az Isten Jeruzsálemben lakik'' (Ezd 1,1--2). 538-ban egy kis csoport kelt útra Jeruzsálem felé, hogy hazavigye a templom elrabolt felszerelését. De tizennyolc évvel késôbb a templom még mindig nincs felépítve! Az ellenállás a Szamaria-beli vezetôk oldaláról támadt, akik az elpusztult északi ország utódai voltak. Mint Ábrahám fiai, ôk is részt akartak venni a templom építésében, de Zorobábel, akit a perzsák helytartóként küldtek Jeruzsálembe, elutasította ôket. Zorobábel, akit Máté is (1,14), Lukács is (3,27) megemlít Jézus családjában, volt az utolsó, aki Dávid dinasztiájából politikai szerepet játszott Izrael történelmében. Amikor meghalt, a Dávid-család eltűnt az ország politikai színpadáról. De annál inkább erôsödött a próféták hatására a messiásvárás, amely Dávid házához kapcsolódott. 95. kép. Jeruzsálem a késôi királykorban A reménytelenség és a csalódás órájában -- hiszen 520-ban, tizennyolc évvel az elsô hazatérô csoport megérkezése után, a templomból még semmi sem állt helyre -- ismét felhangzik egy névtelen próféta vigasztaló szava, aki újra hirdetni kezdi Sion eljövendô dicsôségét. Ô a ,,Tritoizaiás''. a harmadik Izaiás, akinek jövendöléseit Izaiás könyvének 56--66. fejezetei ôrzik: ,,Kelj fel, ragyogj fel, Jeruzsálem, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsôsége felragyogott feletted!'' (60,1.) ,,A hegyre épült város'' Isten világosságát ragyogtatja a sötétséggel borított világ közepette, és a kegyelem jelenlétének jelévé válik. Sion a hit szimbólumává lesz. Továbbra is jelöli Jahve jeruzsálemi templomát, de most már ennél sokkal többet is jelent: azt az elmondhatatlan csodát, hogy Isten egyszer az emberek között, a földön fog élni. Jézus ennek az ígéretnek teljesedését hirdeti, amikor a názáreti zsinagógában magára vonatkoztatja a prófétai szavakat: ,,Az Úr Lelke van rajtam, mert fölkent engem!'' (Iz 61,1.) János pedig, az evangélista, tanúskodik mellette: ,,Láttuk az ô dicsôségét, az Atya Egyszülöttének dicsôségét, akit kegyelem és igazság tölt el'' (Jn 1,14). Így mutatja meg az Újszövetség, hogy az ószövetségi jövendölések mindig Krisztusra mutatnak elôre. Kr. e. 515 márciusában az új templom végre elkészült. Igaz, árnyéka volt csak a dicsôséges salamoni templomnak, de készen volt. Aggeus próféta fontosnak tartja, hogy erôsítse a jeruzsálemiek öntudatát: ,,Ki van még közületek életben, aki látta ezt a házat hajdani dicsôségében? És milyennek láthatjátok most? Ugye olyan a szemetekben, mintha nem is volna?'' Majd így biztatja ôket: ,,Bátorság, egész népe az országnak! Dolgozzatok, mondja az Úr, mert én veletek vagyok!'' (Agg 2, 3--4.) Jehud -- ez volt Júda hivatalos arámi írásmódja -- a perzsa világbirodalom provinciája lett. Bét-Curtól (Hebrontól északra fekvô helység) Bétélig terjedt, és kb. ötvenezer lakója volt. A belügyeket a fôpap intézte, a politikai irányítás pedig a perzsa udvar által kinevezett helytartó kezében volt. A helytartók között a legnevezetesebb Nehemiás, egy nem papi családból származó zsidó férfi. Kezdetben I. Artaxerxesz udvarában töltött be hivatalnoki tisztséget (Artaxerxesz Kr. e. 464--424 között uralkodott), majd az 5. század harmadik negyedében Jeruzsálemben működött. A tudósítás, amelyet a város újjáépítésérôl adott, még ma is egy izgalmas riport erejével hat: ,,Megérkeztem Jeruzsálembe, és három hónapig ott maradtam. Akkor éjnek idején fölkeltem. Néhány ember elkísért, de nem mondtam meg senkinek, hogy Isten Jeruzsálem ügyében tettekre indított. Más állat nem volt velem, csak amelyiken ültem. Éjnek idején kimentem a Sárkány- forrással szemben a Völgy-kapun a Szemét-kapuig, és szemügyre vettem Jeruzsálem lerombolt falait és kapuit, amelyeket tűz emésztett meg. Azután továbbmentem a Forrás-kapu és a királyi vízvezeték felé. Innen az állat már nem tudott tovább menni. Így éjnek idején fölmentem végig a völgyön és megvizsgáltam a falat, azután visszatértem a Völgy- kapuhoz és hazamentem'' (Neh 2,11--15; vö. 95. ábra). Kathleen M. Kenyon, a legújabb jeruzsálemi feltárások vezetônôje följegyzi a naplójába, hogy milyen feltűnôen egyezik ez a régi beszámoló a keleti oldalon végzett ásatások eredményeivel: ,,Feltárásaink a keleti oldalon szabaddá tették a kôtörmeléket, amely miatt Nehemiás hátaslova arrafelé nem tudott továbbmenni. Azt is tudjuk, hogy miért volt sokkal nagyobb a romlás a város keleti oldalán, mint a nyugati részeken: csak itt, a keleti részen épültek a völgyre nézô házak teraszokra és egy terasz falának leomlása az egész oldal omlását maga után vonta. Amikor a domboldal elején lévô városfal, amely az egész felette levô terasz-rendszert tartotta, megsérült, az összes fölötte álló házak összeomlottak, és ledôltek a völgy felé. Ezután már csak néhány téli zápor kellett, hogy a gyorsan lezúduló víz mindent lesodorjon a völgybe. Nehemiás nem ok nélkül végezte ezt a szemlét az éjszaka leple alatt. A környék lakói ugyanis, amint hírül vették, hogy újjá akarják építeni a várost, rajtaütésre készültek. Nehemiás azonban nemcsak a vizsgálatot ejtette meg, hanem a támadásra is felkészült: ,,A teherhordók szintén föl voltak fegyverezve: egyik kezükkel a munkájukat végezték, másik kezükkel fegyvert szorítottak. Az építôk közül is, amíg dolgozott, mindegyik a derekára csatolta a kardját.'' (Neh 4,10--12) Az újjáépítés, amelyet Nehemiás ötvenkét nap alatt véghezvitt, nagy szervezôi teljesítmény volt. Minden kis területnek saját építôcsoportja volt, külön felügyelôvel: ,,Eljasib, a fôpap és testvérei, a papok nekiláttak és felépítették a Juh-kaput... Mellettük a jerikóiak építettek, aztán Imri fia, Zakkur épített. Hasszena fiai a Hal-kaput építették'', és így tovább, körben az egész várost, mindenki egy meghatározott részt (vö. Neh 3. f. és l. a 95. ábrát a 163. oldalon). A városhegy keleti oldalának omladéktömege elôtt nemcsak a hátasló, hanem maga Nehemiás is meghátrált. A szükséghelyzetre való tekintettel úgy döntött, hogy feladja a régi Dávid-városnak azt a részét, amely a Kidron-völgy felé nézett, és új falat emeltetett a keleti hegy tetején. Ez a fal maradt a város keleti fala egészen Titus ostromáig, Kr. u. 70-ig, amikor a városfalakat is lerombolták. Így adódott, hogy a régi Dávid-város kapui ezen az oldalon a város új falain kívül kerültek. A keleti oldalon megtalált falmaradványok Nehemiás korára utalnak, de mindmáig nem sikerült megtalálni a Nehemiás-féle falakból az északi és a nyugati falakat. N. Avigad 1970-ben a nyugati városhegy keleti oldalán talált egy falsáncot, amelyrôl úgy tűnik, hogy közelebb visz e kérdés megoldásához (l. a 92. képet a 158. oldalon). Valószínű, hogy a falak újjáépítésekor Nehemiás azt a nyugati falat vette alapul, amelyet még Hiszkija épített. Könyvének harmadik fejezetében adott helymegjelölései, mint az ,,új városnegyed'' (3, 6) és a ,,széles fal'' (3, 8) összhangban állnak ezzel a feltételezéssel. Artaxerxesz király hetedik esztendejében már az újjáépített Jeruzsálembe érkezett meg Ezdrás, egy nagy, hazatelepülôkbôl álló karavánnal. Ô az a férfi, aki a zsidók vallási életének alakulását a következô évszázadokra megszabta. Abban a teljhatalmat biztosító határozatban, melyet a perzsa királytól kapott, s amely arám nyelven Ezdrás könyvében is olvasható (7,11--26), Ezdrás ezt a címet viseli: ,,Az Ég Istene törvényének titkára''. A ,,titkár'' cím a perzsák hivatalos nyelvében hivatalnokot, állami megbízottat jelent, a mi esetünkben a vallási ügyek intézôjét. Az ,,Ég Istene'' az a név, ahogyan hivatalosan nevezik a perzsák Jahvét, Izrael Istenét. Nehemiás nem volt papi családból való, Ezdrás ellenben igen. Pap volt, s Artaxerxesz megbízásából azért jött Jeruzsálembe, hogy megismertesse a néppel Jahve törvényét, és érvényre is juttassa a Törvényt. A sátoros ünnepen ,,egy emberként összegyűlt az egész nép a Vízi- kapu elôtti téren. Felszólították Ezdrás papot, hogy hozza elô Mózes törvénykönyvét, amelyet az Úr rendelt Izraelnek.'' (Neh 8,1 sk.) Ezdrás fölnyitotta a könyvet, mondott egy imádságot, amelyre a nép égre emelt karokkal mondott Áment. Majd imádással leborultak a földre. Ezután Ezdrás felolvasta az Úr törvényét a magával hozott könyvbôl. Ekkor egy új fejezet kezdôdött Izrael történetében. Többé már nem politikai hatalomról és területi terjeszkedésrôl van szó, hanem Isten országának felállítása a cél a törvény megtartása által. Ezdrás óta lett a Törvény az a feltétlen tekintély, amelynek az egész ország alávetette magát. Kialakult egy társadalmi réteg: az írástudók, akiknek az volt a feladatuk, hogy magyarázzák és konkrét helyzetekre alkalmazzák a törvényt. A jeruzsálemi templomhoz kötött áldozati kultusz mellett ebben az idôszakban, tehát a perzsa fennhatóság alatt alakult ki a zsinagógai igeistentisztelet, amely törvényolvasásból, törvénymagyarázatból és imádságokból állt. Amikor Nehemiás utóda, Bagoasz helytartó is meghalt, a perzsák Júdea kormányzását egy vénekbôl álló tanácsra bízták, amelybôl késôbb a papokból és laikusokból álló szinedrium, a fôtanács fejlôdött ki. Ennek a tanácsnak az elnöke a fôpap volt. Ezzel pedig a fôpapra politikai feladat is hárult, mert a jeruzsálemi vallásos közösség politikai képviselôje is ô lett. A perzsák Palesztina feletti uralmának Nagy Sándor vetett véget, amikor meghódította a Közel-Keletet, és uralma alá hajtotta a Perzsa Birodalmat. Miután 333-ban Isszusznál legyôzte III. Dáriusz királyt, a szíriai-palesztinai partvidéken dél felé vonult. Gáza felôl közelítette meg a perzsákhoz hűségesnek maradt Jeruzsálemet, a város azonban ezúttal ellenállás nélkül megadta magát. De Nagy Sándornak Jeruzsálemben tett látogatásáról senki más nem tud a történetírók közül, csak Josephus és a Talmud. Azon a magaslaton, ahonnan az egész várost és a templomot látni lehetett (l. a 226,2. képet a 391. oldalon), várta Jaddua fôpap teljes díszben a fiatal világhódítót. A fôpap fenséges alakja annyira lebilincselte Nagy Sándort, hogy vele együtt bevonult a templomba, és áldozatot mutatott be az Úrnak. Legalábbis ezeket mondja Josephus fantasztikus elbeszélésében (Zst. XI, 8, 5). Nagy Sándorral befejezôdik a régi Kelet története, és megkezdôdik a Földközi-tenger medencéjében a hellénista korszak (l. a 80,6. képet a 137. oldalon). A görög nyelvvel együtt a hellénista szellem is benyomult Palesztinába, és a zsidóság szellemi örökségével vívott harcban még Jézus életének környezetét is meghatározta. Nagy Sándor halálával (Kr. e. 323.) a hatalmas birodalom részeire bomlott, és a részek között állandósult a viszály. Kr. e. 301-ben végre valami egyensúly alakult ki a két legnagyobb hatatom között. Ekkor I. Szeleukosz, a Szeleukidák szír dinasztiájának megalapítója elfoglalta Palesztina északi részét, egészen az Eleutherusz folyóig (Nahr-el-Kebir). A folyótól délre fekvô terület ellenben a Ptolemeusok egyiptomi dinasztiájához tartozott (l. a 80,7. képet a 137. oldalon). Ez a Szeleukidák és Ptolemaidák közötti egyensúly, még ha harcokkal tarkítva is, kb. száz évig, Kr. e. 301-tôl 198-ig tartott. Közben öt alkalommal tört ki háború a szírek és az egyiptomiak között, és mindig Jeruzsálem birtoklása volt a harc tétje. Három súlyos ostrom után -- 201, 199, 198 -- Jeruzsálem véglegesen az erôsebb szeleukida király, III. Antiochusz kezére került (l. a 80,8. képet a 138. oldalon). A következô korszakot, amelynek tetôpontját a Makkabeusok nemzeti és vallási felszabadító harca jelenti, már bemutattuk, mint a Nagy Heródest megelôzô idôszakot. Az élet bizonytalansága és zűrzavara Jézus idejében még mindig alig változott valamit. Amikor a tizenkét éves Jézus elôször ment föl Jeruzsálembe az ünnepi zarándoklattal, ugyanakkor vonult be az új római helytartó katonáival együtt. A prokurátort Coponiusnak hívták (Kr. u. 6--9), és ô vitte a kormányzás ügyeit Heródes elmozdított fia, Archelausz helyett. A római helytartók hamarosan átvették a pénzverést is Júdeában, de a római provincia-pénzeken -- Pilátus pénzét kivéve -- nincsenek olyan szimbólumok, amelyek sérthették volna a zsidók vallásos érzését. Bármilyen kíméletlenek voltak is a római hivatalnokok az ország kormányzásában, a zsidók halált megvetô bátorsága, amellyel vallásukat készek voltak megvédeni, óvatosságra intette ôket. Ezért a helytartók által veretett pénzeken szabályszerűen csak pálmafa, vagy más növény képe és a császár neve van (l. a 98. képet a 172., és a 113. képet a 191. oldalon). Ebben az évben a húsvéti ünnepen már új fôpap is van a templomban, akit Kr. u. a hatodik évben Quirinius, római legátus iktatott be hivatalába. Annásnak hívják (Kr. u. 6--15 között volt hivatalában). Mint az Annás fôpapi család feje, Jézus életében késôbb döntô szerepet játszott. ======================================================================== A templom Nagy Heródes, aki az antik világ szenvedélyes építôi közé tartozott, jeruzsálemi építkezéseivel a várost Kelet egyik metropoliszává tette. Annak érdekében, hogy zsidó alattvalói rokonszenvét megnyerje, elhatározta, hogy felújíttatja a háborús sérülésektôl és az idô romboló hatásától ékességét vesztett templomot. Célja érdekében felhasznált mindent, amit az akkori hellén építészet csak nyújtani tudott.[95] 96. kép Jeruzsálem óvárosa és a városfalak A zsidók azonban bizalmatlanok voltak vele szemben. Azt híresztelték, hogy a király igazi szándéka az, hogy eltüntesse Jahve szentélyét, és császár-templomot állítson a helyére. Egy másik híresztelés még hihetôbbnek látszott: a király a templom újjáépítésének tervét, feltehetôen a magas költségek miatt, elvetette. De Heródes értett hozzá hogyan kell leszerelnie ezeket a keringô híreket: ígéretet tett arra, hogy mindaddig nem nyúlnak hozzá a régi templomhoz, amíg az újjáépítés minden kelléke nincs biztosítva. A környéken mindenünnen, közelrôl és távolról összegyűjtötték a tapasztalt építômestereket. A hatalmas kôtömböket a várostól északra fekvô kôbányából szállították a helyszínre. S nehogy a szentélyt megszentségtelenítsék azzal, hogy ,,tisztátalan'' kezek dolgoznak rajta, ezer papot kiképeztek a kôfaragásra, az ácsmunkára és a díszítések elkészítésére. A király a saját zsebébôl fedezte e papok munkaruháit: kaptak egy szűkujjas hosszú inget, egy turbánt, egy köpenyt, egy hosszú szalagot, amelynek végeit munka közben a vállukon tudták rögzíteni, továbbá szandált, hogy cipô ne érintse a megszentelt földet. Kr. e. 19-ben befejezôdtek az elôkészületek, és hozzáfogtak a nagy munkához.[96] A templom méretei szentek voltak, azaz egyezniük kellett a salamoni temploméval. Ezt Heródes tiszteletben is tartotta, de minden mást a saját ízlése szerint megváltoztatott. Mivel nem volt zsidó, ô maga nem tehette be a lábát a szentélybe. Éppen ezért megnagyobbította a templom külsô terét, amelyet ô is látogathatott, és azt soha nem látott pompával ékesítette fel. Mivel ezt a külsô teret a természetadta környezet elég szűkre szabta, mesterségesen nagyobbították meg: a hegyet észak felé lefaragták, dél felé pedig támfalat emeltek és feltöltötték a mélyedést (l. a 99. képet a 173. oldalon). Így egy trapézformájú, sík területet nyertek, amelynek felülete (kb. 144 000 m˛) a korábbi templomtér kétszerese volt. A körül épített fal teljes hossza 1550 méter: délen 280, keleten 470, nyugaton 485, északon pedig 315 méter volt.[97] (vö. 102. kép 179. o.) Miközben az építkezés folyt, a napi liturgia és az áldozatbemutatás természetesen nem szünetelhetett. Másfél év alatt újra felépítették a papok udvarát, az égôáldozati oltárt, a szentélyt és a Szentek Szentjét. Kr. e. 18 nyarán a király elsô hivatalos látogatása alkalmából történt az ünnepélyes felszentelés. Maga Nagy Heródes 300 marhát ajánlott fel áldozati adományként. Ezután nyolc év telt el az udvarok és a külsô kerület építésével, de még utána is dolgoztak a templomon, annyira, hogy csak röviddel a város pusztulása (Kr. u. 70.) elôtt lettek egészen készen. A templomtér kerületét kettôs oszlopcsarnok vette körül, amelyet a külsô oldalon fal zárt le. Josephus, aki a Heródes-féle templomot még saját szemével látta, ezt írja: ,,Valamennyi csarnok kettôs volt, és mind 25 könyök (12,5 m) magas oszlopokon nyugodott, amelyek vakító fehér márványból voltak. A mennyezetet végig cédrusfalemezek borították. A drága anyag, a művészi kidolgozás és az ízléses összeállítás felejthetetlen látványt nyújtott, de sem festô ecsetje, sem szobrász vésôje nem díszítette kívülrôl az építményt. Az oszlopcsarnokok szélessége 30 könyök (15 m) volt és egész kerülete az Antonius-várral együtt hat stádium (1230 m) (Zsh. V, 5, 2). A keleti, Kidron-völgy felôli oszlopcsarnokot Salamon csarnokának hívták, mert az alapépítmény feltehetôen Salamon király idejébôl származott. Ezt használták a tanítás helyeként. A jelenet, amelyet Lukács elbeszél: ,,És három nap múlva rátaláltak a templomban. Ott ült a tanítók között, hallgatta és kérdezte ôket'' (2,46), ebben az oszlopcsarnokban történhetett. Az Újszövetségben három alkalommal történik említés a Salamon csarnokáról: Jézus itt beszél a templomszentelés ünnepén a zsidókhoz (Jn 10,23); itt prédikált Péter a béna meggyógyítása után (ApCsel 3,11); és ide szoktak összejönni az elsô jeruzsálemi zsidó-keresztények (5,12). 97. kép. Jeruzsálem alakulása a történelem folyamán (M. Broshi szerint) A templomtér a legszebb látványt a Tyropaion- és a Kidron-völgy felôl nyújtotta, ahonnan úgy látszott, mint a Siloé zöldellô kertjei fölött elhelyezett trónus. Heródes azon a részen építette a Királycsarnokot, ahol valaha Salamon palotái álltak. ,,Az egész építmény a legnagyobb csodák közé tartozott, amit csak hordott a föld a hátán. Mert a völgy fölé, amely önmagában is olyan mély volt, hogy ha a szélérôl letekintett valaki, szédülés fogta el, még egy igen magas oszlopcsarnokot emeltek; úgyhogy ha valaki ennek tetejérôl a kettôs mélységbe lenézett, még mielôtt tekintete elérhette volna a völgy alját, megszédült a mélységtôl. Az egyik szélétôl a másikig négyes oszlopsort állítottak fel, a negyedik oszlopsort azonban falba foglalták. Az oszlopok átmérôje olyan nagy volt, hogy három felnôtt is éppen csak át tudta ôket karolni. Az oszlopok magassága 27 láb (8,37 m), és mindegyik kettôs alapzaton nyugodott. Összesen 162 oszlop állt ott. Az oszlopfôk korintusi formában voltak kifaragva, csodálatosan finom munkával. Mivel négy oszlopsor állt egymás mellett, három oszlopfolyosót alkottak. A két szélsô azonos méretű volt: 30 láb széles (9,3 m), 1 stádium hosszú (205 m), és több mint 50 láb magas (15,5 m). A középsô oszlopfolyosó viszont másfélszer ilyen széles (14 m), kétszer ilyen magas (31 m) volt, és mindkét oldalán túlhaladt a másik kettôn. A mennyezet faragott fával volt díszítve, nagyon sok formájú faragással. A középsô mennyezet magasabb volt, mint a két szélsô. Az oszlopfôk felett kôfal futott végig, amelyet kis oszlopocskák díszítettek és tagoltak. Aki ezt nem látta, nem is képzelheti el, mennyire szép volt. Aki pedig látta, felkiáltott csodálatában. Ilyen volt a templomot körülvevô oszlopcsarnok külsô része'' (Zst. XV, 11, 5). Ez az elragadtatással teljes leírás egy józanul gondolkodó olvasóban nem biztos, hogy hasonló visszhangot talál, mert felmerül a kérdés, hogy miként lehet 162 oszlopot négy sorban úgy felállítani, hogy egymástól azonos távolságban álljanak, és az alaprajz négyszög maradjon. Egy egyszerű meggondolás azonban megadja a megoldást: a középsô folyosó (a fôhajó) méretét Josephus 45 lábban (13,95 m) adja meg. Ez, ha hozzáadjuk az oszlopok vastagságát is, megfelel a Robinson-ív szélességének (15,5 m). Mivel az oszlopfôkre architráv támaszkodott, és arra még falat is tettek, a fôhajó mindkét végén meg kellett osztani ezt a távolságot, és egy-egy oszloppal alá kellett támasztani. Azaz a 4 x 40 = 160 oszlop felett fölöslegesnek látható két oszlop a fôhajó két végében állt egymással szemben. Az így kiszámítható oszloptávolság, a 17,3 láb (5,36 m) negyven oszlop esetében éppen a Királycsarnok hosszát adja ki -- természetesen beleszámítva az oszlopok szélességét is --, amelyrôl Josephus azt mondja, hogy 900 lábnyi (279 m; Ch. Warren szerint 277 m) volt. Ezt az eredményt ellenôrizni is lehet: a számított oszloptávolság ugyanis (a 17,3 láb = 5,36 m) feltűnô módon egyezik az asszonyok mecsetjében és a muzulmán múzeumban lévô pillérek távolságával. Ez a két terem pedig az egykori Királycsarnok nyugati részén van![98] Az oszlopcsarnok a keleti oldalon a templom párkányában végzôdött. Ez a hely, amelyet Máté a kísértés leírásakor említ. A templom párkánya kb. 80 méter magasan állt a Kidron völgye felett, és ragyogó alkalmat kínált a kísértônek, hogy szenzációt keltô ugrásra bíztassa Jézust (l. a 99. képet a 173. oldalon). A nyugati oldalon a Királycsarnok egy nagy, szabadtéri lépcsôben folytatódott, amely a Tyropaion-völgybe vezetett. Maradványai ma is megvannak az ún. Robinson-ívben (l. a 104,2. képet a 182., és a 272. képet a 481. oldalon). Ezekben az oszlopcsarnokokban és mozaikkal kirakott udvarokban tartották elôadásaikat az írástudók a tanítványaiknak. De itt árusították a kereskedôk is az áldozati állatokat, és itt váltották be a profán pénzeket a templomnak felajánlható áldozati pénzre. 98. kép. Coponiusnak, Júdea elsô római helytartójának pénze Kr. u. 6- ból A templomtérre nyolc hatalmas kapu nyílott.[99] A déli oldalon lévô két kaput a nép Hulda-kapunak, azaz Vakondok-kapunak hívta, mert a Királycsarnok alól feljövô földalatti lépcsôk végén álltak. A kettôs nyugati kapu ma is jó állapotban van, és az al-Aksza-mecset alatt látható (l. a 99. képet a 173. oldalon). Ezen a kapun keresztül -- amely a két Hulda-kapuval együtt Jeruzsálem alsóvárosi lakóinak biztosította a feljáratot a templomba -- vonult a sátoros ünnepi processzió is a Siloé-tótól föl az oltárhoz. A sátoros ünnep hetében ugyanis minden reggel lejöttek ünnepi menetben a templomból vizet meríteni a Siloé tavához. A vizet fölvitték a templomba és miután megáldották, meghintették vele az ünneplô közösséget. E kapunak az a különleges értéke, hogy -- eltekintve a falaktól és a síroktól -- az Aranykapu, a Barclay-kapu és az ún. Dávid tornya alapépítményei mellett az egyetlen olyan építészeti emlék Jeruzsálemben, amely Jézus korából maradt ránk. ,,A templom nyugati oldalán négy kapu van: az egyik a királyi palotába vezet, át a völgy másik oldalára; két kapu az elôvárosba visz, a negyedik pedig egy másik városrészbe. Ez úgy volt kiképezve, hogy rajta keresztül sok lépcsôn át lehetett lejutni a völgybe'' (Zst. XV, 11, 5; l. a 256. képet a 444--445. oldalon.) Amikor e leírás alapján próbálták keresni a kapuk helyét, kiderült, hogy nem is olyan egyszerű a dolog, mert Josephus nem elhelyezkedésük sorrendjében mondja el ôket, hanem az általa megítélt fontossági sorrendben. Ezért a kapuk helyének meghatározásánál a régészeti kutatások adnak csak biztos eredményt, de mind a mai napig nem jutottak teljes eredményre. A Josephus által említett Lépcsô-kapu az lehet, amelyik a nagy szabadtéri lépcsô kezdetén áll, és a templom délnyugati sarkánál végzett kutatások során bukkant elô. A Tyropaion-völgybôl a Robinson- íven át vezetett fel ez a lépcsô a Királycsarnokba (l. a 104,2. képet a 182., és a 272. képet a 481. oldalon). Az a nyugati kapu, amelyet Josephus úgy említ, hogy az elôvárosba vezet, valószínűleg azonos a Barclay-kapuval. Dél felôl számolva ez volna tehát a második, a nyugati falban lévô kapu. A mai Bab-el-Maghariba kapu alatt van, és a többiek közül nagyságával tűnik ki. A Misna (Middot II, 3) szerint a magassága 20 könyök (10 m) volt. A Barclay-kapunál talált maradványok azt mutatják, hogy a Misna nem is túlzott a mérettel: a kapu felsô gerendája 9,78 m magasan van a küszöb felett. Ez a ,,szemöldökfa'' egyetlen, 7,5 m hosszú, 2,08 m magas kôtömb (l. a 256. képet a 444-- 445. oldalon). Az a kapu, melyet Josephus elsônek említ, a templomból a Tyropaion- völgyön át a délnyugati városhegyen álló Heródes-palotához vezetô útra nyílott. A nyugati oldalon ez volt a fôkapu, és már a régi templomépületnek is része volt. A Krónikák könyve a kapuôrök felsorolásában ezt mondja: ,,Suppimnak és Hozának a nyugati oldal jutott, a kivágott fáról elnevezett kapuval a felsô úton'' (26,16). Jézus idejében ezt a kaput az elsô római helytartóról Coponius-kapunak hívták. A bejárat felett egy hatalmas, aranyozott sas hirdette minden belépônek, hogy a templom Róma védelme alatt áll. A magasan fekvô kapuból elôször egy töltésre jutott az ember, amelyet a Tyropaion- völgyben építettek. Utolsó szakaszán híd volt, amint ezt Josephus elbeszélésébôl tudjuk, abból a részbôl, amelyben a város Pompeius által vezetett ostromát mondja el (ez Kr. e. 63-ban történt; l. Zst. IX, 4, 2). Az utolsó ív a hídból, a Tarik Babesz-Szilszele, a mai Wilson-ívben látható (l. a 256. képet a 444., és a 272. képet a 481. oldalon). A 15,5 m széles ív fesztávolsága 12,8 m, s a völgy legmélyebb része felett állt, amely Ch. Warren számításai szerint 23 méter mély lehetett ezen a részen. A negyedik, legészakibb nyugati kapuról nincsen adatunk. Valószínű, hogy a Warren-kapuval azonosítható (l. a 102,N képet a 179., és a 256. képet a 444. oldalon). 99. kép. A templomhegy keresztmetszete a déli falnál Josephus az északi oldal kapuiról nem beszél. A Misna szerint azonban ott volt a Tadi-kapu, a Sötétség kapuja, de ez el volt zárva a forgalom elôl (Middot 1, 3). Ha egy szolgálatot teljesítô pap vagy levita valamivel beszennyezte magát, a templomépületbôl lépcsôn keresztül egy földalatti folyosón haladt végig, amelyben állandóan lámpák égtek. Ez a folyosó a fürdôházba vezetett, ahol meg tudott mosdani. De ugyanerrôl a folyosóról a Sötétség kapuján át be lehetett jutni az Antonius-várba is. A salamoni templom idejében itt egy városrész állt, most ellenben egy nagy udvar nyílt, majd maga a vár következett (l. a 102. képet a 179. oldalon). Mivel az északi oszlopcsarnok fala sziklához támaszkodott, a kaput bele kellett faragni a sziklába. Ezért nem volt szemöldök-gerendája, mint a többi kapunak, hanem ,,két kô hajolt egymáshoz felette'' (Middot 2, 3). A körben lévô oszlopcsarnokok és a templom épülete közötti nagy teret színes kövekkel rakták ki, és ez bárki számára megközelíthetô volt. Ezért hívták a ,,pogányok udvarának''. Maga a templomház egy kissé magasított teraszon állt. Mellmagasságig érô kôkerítés vette körül, melynek bejáratainál nagy, figyelmeztetô táblák voltak görög és latin nyelvű feliratokkal (l. a 106. képet a 184. oldalon). E korlát mögött tizennégy lépcsô vezetett fel a teraszra, amely három oldalról körülvette a templomházat. Az egész épület olyan volt, mint egy nagy, négyszögletes vár, amely kelet-nyugati irányban kb. 150 m hosszú, és 120 m széles volt. A külsô fal 18 m magas volt. A templom belsô területére tíz kapu vezetett, négy északról, négy délrôl és kettô kelet felôl (Zsh. V, 5, 2).[101] (Vö. 102. kép 179. o.) A hatalmas keleti kapu, az ún. Szép-kapu volt az asszonyok udvarába szolgáló bejárat. Arany és ezüst vereteit az alexandriai zsidó filozófus, Philo testvére csináltatta. Ennek az udvarnak a falainál voltak elhelyezve azok a perselyek, amelyekbe a kötelezô és önként felajánlott áldozati összegeket tették. Itt figyelhette meg Jézus a szegény kis özvegyet, aki két fillérjében egész vagyonát odaadta Istennek (Lk 21,1--3). Az asszonyok udvarából 15 félkörös lépcsô vitt fel a férfiak udvarába. A bejárat a híres Nikánor-kapu volt, amelyet készíttetôjérôl, az alexandriai Nikánorról neveztek el. A 25 m magas és 20 m széles kapuszárnyakat arany és ezüstlapokkal fedték be. Esténként húsz férfi erejére volt szükség, hogy a hatalmas kapuszárnyakat be tudják hajtani. Az adományozó Nikánor család sírját 1902-ben felfedezték a Szkopusz-hegyen (l. a 105. képet a 83. oldalon). Ehhez a Nikánor-kapuhoz hozta Szűz Mária elsôszülött fiáért az elôírt áldozatot, a két galambfiókát. Itt vette karjaiba az öreg Simeon a Gyermeket és áldotta Istent: ,,Most bocsásd el a te szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben. Mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden népnek megadtál, világosságul a pogányok megvilágosítására, dicsôségére népednek, Izraelnek'' (Lk 2,29--32; l. a 35. képet a 68. oldalon). Csak a férfiak udvarából vált láthatóvá a papok kissé magasabban fekvô udvara, a mögötte álló szentéllyel. A papok udvarának közepén állt az égôáldozati oltár. Annak az egyszerű oltárnak az utóda, amelyet Dávid a jebuzita Arauna szérűjén állított fel. Hatalmas tömb volt, amelyet faragatlan kövekbôl raktak össze. Alaprajza 15 x 18 méteres négyszög volt. 7 méter magas volt, és négy felsô sarkán kis szarvakat képeztek ki. Az áldozatot bemutató pap sima lejtôn ment fel az oltár felsô szintjéhez. Az égôáldozati oltártól balra állt egy hatalmas vízmedence, a papok rituális mosakodása számára. A medencét tizenkét, ércbôl öntött bika hordta a hátán. A Siloé tavából származó, megszentelt vízzel töltötték meg mindig. A szikla, amelyen a hagyomány szerint az áldozati oltár állt, ma is látható a Szikladóm kupolája alatt (l. a 109,2. képet a 187., és a 213. képet a 368/b oldalon). Az égôáldozati oltár mögött egy tizenkét fokos lépcsô vezetett fel a tulajdonképpeni templomhoz. ,,Homlokzata éppen olyan széles volt, mint amilyen magas, vagyis száz könyöknyi (50 m), de hátul 40 könyöknyivel (20 méterrel) keskenyebb, mert két szárny-épület ugrott ki jobbról és balról. A szentély kapuján, amely 70 könyök (35 m) magas és 25 könyök széles (12,5 m) volt, nem voltak kapuszárnyak, mert ez a véghetetlen, nyílt mennynek volt a jelképe. Kívül csupa arany volt, és rajta keresztül feltárult az egész óriási templomhelyiség. A kapu belül is csak úgy ragyogott az aranytól. A belsô templomhelyiség két részre oszlott, de csak az elülsô volt nyitva. Ennek magassága 90 könyök (45 m), szélessége 50 könyök (25 m), hossza pedig mintegy 20 könyöknyi (10 m) volt (vö. 102,A kép a 179. oldalon). Az a kapu, amely ebbe a helyiségbe nyílott, mint említettük, dúsan be volt aranyozva a mellette lévô fallal együtt: fölötte arany szôlôvesszôk voltak, amelyekrôl ember nagyságú szôlôfürtök csüngtek. A templomépület két helyisége közül a belsô alacsonyabb volt, mint a külsô, és aranykapuja 25 könyök magas (12,5 m) és 16 könyök széles (8 m) volt. A kapuról tarka hímzésű, földig érô, gyönyörű szövésű babiloni függöny csüngött alá, káprázatos kék, fehér, skarlát és bíbor színekben. Ez a függöny a világegyetemet jelképezte: a skarlát a tüzet, a fehér a földet, a kék a levegôt, a bíbor a tengert; két anyag a színével, a másik kettô az eredetével, mert az elôbbit a föld, az utóbbit a tenger hozza létre. Az egész hímzés a menny képét ábrázolta, az állatkör kivételével. Ezen a bejáraton lehetett tehát bejutni a templomépület alacsonyabb helyiségeibe. Ez 60 könyök magas (30 m), ugyanolyan hosszú, és 20 könyök (10 m) széles volt, és két részre volt osztva. Az elsô helyiségben, amelynek hossza 40 könyök (20 m) volt, három csodálatra méltó és világhírű műalkotás volt: a hétágú lámpatartó, a kitett kenyerek asztala és a tömjénáldozat oltára'' (Zsh. V, 4--5).[102] 100. kép. Jeruzsálem és a Templomtér A lámpatartó teljes magassága 18 tenyérnyi (1,3 m) lehetett. Josephus, aki a papsághoz tartozott és így beléphetett a szentélybe, a következô leírást adja róla: ,,Az asztallal szemben, a déli fal közelében állt a színaranyból lévô lámpatartó. Száz mína volt a súlya (43,6 kg). Kicsiny golyókból, liliomokból, gránátalmákból és kelyhekbôl volt összerakva, szám szerint hetvenbôl. Egyetlen lábból nôtt ki fölfelé annyi ág, ahány bolygó a Nappal együtt van. Hét csúcsban végzôdnek, egymástól azonos távolságban és egy sorban állnak. Hét lámpa ég rajtuk, ugyanannyi, ahány bolygó van és keletre meg dél felé néznek, mert a lámpa ferdére van beállítva'' (Zst. III, 6, 7; l. a 108. képet a 185. oldalon). Az egész templom legtitokzatosabb része azonban a szentély mögött lévô ,,Szentek Szentje'', a ,,Legszentebb'' volt: egy tíz méteres élhosszúságú, kockaalakú terem, amelyet a szentélytôl egy nagy függöny választott el. A salamoni templomnak ebben a részében ôrizték a Szövetség Szekrényét, s benne a mannát, a sinai szövetségkötés két kôtábláját és Áron vesszejét. A heródesi templomban a Szentek Szentje üres volt. Csak egy három hüvelyk magas kô jelezte, hogy hol állt egykor a Szövetség Szekrénye, amely a templom lerombolásakor nyomtalanul eltűnt. Ezt a kôtömböt hívták ,,alapkônek''. A fôpapot kivéve a Szentek Szentjébe senki nem mehetett be. Ô is csak évente egyszer, hogy az ,,alapkövön állva'' a jelenlevô Isten színe elôtt bemutassa az illatáldozatot. Amennyire csak vissza tudunk tekinteni az emberiség történelmében, mindenütt találkozunk áldozatokkal. Az áldozat fejezi ki azt a vallásos meggyôzôdést, hogy az ember az Istené. Az embernek el kell ismernie Isten felsôbbségét és teremtô hatalmát, és tiszteletét ki kell fejeznie. Istennek ez az elismerése azonban nem állhat puszta szavakból, hanem az emberi odaadásnak testet is kell öltenie. Az embernek ki kell szolgáltatnia magát Isten akaratának. Ez történik az áldozatban. 101. kép. A baálbeki Jupiter-templom 102. kép. A Templomtér Jézus idejében Az áldozat jelentése akkor vált Izrael számára egészen pontossá, amikor kiszabadultak az egyiptomi szolgaságból és a Sinai-hegynél megkapták Isten törvényét, amely szabályozta az áldozatok bemutatását is. A napi istentisztelet áldozati rendje az volt, hogy reggel és este illatáldozatot mutattak be, és égô áldozatként egy esztendôs, hibátlan hím bárányt ajánlottak fel, hozzá pedig ital- és étel-áldozatokat. Még a hajnali szürkület elôtt ébresztette egy templomszolga a szolgálattévô papokat, akik a belsô udvar egyik szobájában aludtak. Miután felvették papi ruháikat, kisorsolták kinek-kinek a végzendô szolgálatot. Akiket a sors kijelölt, azok az ércbôl készült medencében megmosták kezüket és lábukat, és munkához láttak. Arany vödrökbe gyűjtötték az égôáldozati oltárról a hamut. Mások megtisztították a hétágú lámpatartót, és olajat öntöttek a lámpásokba. Ismét mások kinyitották a templom kapuit. Mikor pirkadni kezdett a hajnal, a báránykamrából kihozták az áldozati bárányt. A papok egy aranyedénybôl megitatták, majd levágták, megnyúzták és részekre vágták. Az egyik pap fogta a bárány vérét, és meghintette vele az oltár négy szarvát. Az oltár Isten jelenlétének különleges helye volt. Amikor az életet jelentô vért ráhintették az oltár szarvaira, ez Isten elôtt annak a bizonyságául szolgált, hogy életet áldoztak a bűnök engesztelésére. A bárány megölése után a papság közösen elimádkozta a nagy hitvalló imádságot, a ,,Halljad Izrael'' kezdetű imát (MTörv 6,4--9; 11,13--21; Szám 15,37--41). Ezután sorsvetéssel kiválasztottak három papot arra, hogy bemutassák az illatáldozatot. Miután megtisztították az illatáldozati oltárt és a lámpát, a három pap közül az elsô arany serpenyôben parazsat hozott az égôáldozati oltárról a szentélyben álló, aranyból készült illatáldozati oltárra. A másik pap hozta a tömjénes szelencét, a harmadik pedig a parázsra szórta a tömjént. A másik kettô, amint befejezte teendôit, leborult, majd elhagyta a szentélyt. A harmadik azonban mindaddig, amíg a tömjén egészen el nem égett -- és ez volt a napi istentisztelet legünnepélyesebb pillanata - - ott maradt egyedül a szentélyben. De igyekeznie kellett, és nem maradhatott sokáig, ,,nehogy a népet megijessze azzal, hogy nem viselhette el Jahve közelségét'', azaz meghalt (Talmud: Joma 5, 1). 103. kép. A templom déli falánál a Kettôs-kapuhoz felvezetô lépcsô (vö. 102,1. képet) Itt történt, hogy a feladatát végzô Zakariás papnak megjelent Gábor angyal, és hírül hozta neki fiának, Jánosnak születését. A nép pedig odakinn várakozott és csodálkozott, hogy olyan sokáig marad a templomban'' (Lk 1,21). Az illatáldozat bemutatása után ugyanis a papok a templom lépcsôjérôl közösen megáldották a népet. Ezalatt a levágott áldozati bárány részeit a papok közül hatan belevetették az áldozati oltár tüzébe. Amikor a papok megfújták az ezüstharsonákat, az egész nép imádó hódolattal leborult a földre. Így érthetjük meg, hogy mit jelentett ez a templom minden izraelitának, s így a tizenkét éves Jézusnak is. Az ószövetségi törvényt teljesítve zarándokoltak föl Jeruzsálembe, hogy ott imádják Istent. Jézus is -- aki pedig késôbb úgy mutatkozott, mint ki lélekben és igazságban imádja az Atyát -- beteljesíti a törvényt, hogy ezzel a vallásos életnek egy lényeges részére megtanítson minket: az alázatra, amellyel a belsô, lelki élet engedi, hogy külsô formákat határozzanak meg számára. Lukács így ír: ,,Az ünnepnapok elteltével a gyermek Jézus ott maradt Jeruzsálemben, anélkül, hogy a szülei tudtak volna róla'' (2,43). Ebbôl tudjuk, hogy Mária és József a hétnapos ünnep egész idejére ott maradt a városban, ámbár erre nem voltak kötelezve. A rabbik tanúsága szerint minden zarándok maga határozhatta meg, hogy meddig marad ott Jeruzsálemben. Csak annyi megkötés volt, hogy a második ünnepi nap reggele elôtt nem volt szabad hazaindulni. Az emmauszi tanítványok is ezért indultak hazafelé a második nap délutánján. Lukács így folytatja: Mária és József ,,abban a hitben, hogy Jézus az útitársaságban van, mentek egy napig, és keresték a rokonok és ismerôsök között. Amikor nem találták, visszafordultak Jeruzsálembe, hogy keressék. Három nap múlva akadtak rá a templomban, ott ült a tanítók között, hallgatta és kérdezgette ôket. Akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein. Amikor meglátták, megdöbbentek. Anyja így szólt hozzá: Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Lásd, apád és én szomorúan kerestünk. Ezt felelte: De miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám házában kell lennem?'' (Lk 2,44--49.) A tizenkét éves Jézus szavai feltárják elôttünk a templom végsô misztériumát, amelyet Jézus késôbb az evangéliumban a választott népnek nyilatkoztatott ki. 104. kép. Feltárás a Templomtér falának délnyugati sarkánál Elsô alkalommal nevezi Istent Atyjának, mégpedig nyilvánvaló ellentéteként annak, akit Mária ,,apának'' mond. Nem azt mondja, hogy ,,a mi Atyánk házában'', hanem ,,az én Atyám házában'' kell lennem! Ez pedig egészen egyedülálló kapcso latot jelent Isten és Jézus között. Jézus tudja magáról, hogy a szó legszorosabb és legôsibb értelmében Istennek fia ô. Az ószövetségi próféták közül -- bármilyen erôs volt is a hitük és bármennyire ráhagyatkoztak is Istenre -- egy sem merte személyes atyjának hívni az Istent. Jézus viszont ezt teszi, és ez az ô személyének misztériuma, amely emberségében ragyogott fel. 105. kép. Osszárium a Nikánor-család sírboltjából De ez az állítás földi életének a misztériuma is, amely élet most még elôtte állt. Mert az Atyának Fia egész földi életében nem tesz majd mást, csak azt, ami az Atya akarata. Ez az, amit Jézus késôbb így fejezett ki: ,,Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki küldött engem, és elvégezzem, amit rám bízott'' (Jn 4,34). Mindaz, ami a tizenkét éves Jézus ajkáról a templomban elhangzott ,,Atyám'' és a kereszten utoljára elkiáltott ,,Atyám'' szavak között történt -- akár szóban, akár tettben -- nem volt más, mint abban forgolódni, ami az Atyáé. Az elsô zarándokút elbeszélését, amelyet a gyermek elvesztése és megtalálása tett emlékezetessé Mária és József számára, az evangélista ezekkel a szavakkal fejezi be: ,,Velük ment, visszatért Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Szavait anyja mind megôrizte a szívében. Jézus meg gyarapodott bölcsességben, korban és az Isten és emberek elôtti kedvességben.'' (Lk 2,51--52.) ======================================================================== A rejtett élet évei Azokról a hosszú évekrôl, amelyek folyamán Jézus Názáretben érett emberré lett, az evangélisták hallgatnak. Találunk azonban két olyan megjegyzést, melyek Jézus nyilvános működése idején hangzanak el, de módot adnak arra, hogy felelevenítsük a názáreti élet hétköznapjait. A falubeliek csak így nevezik Jézust: ,,az ács'' (Mk 6,3); Lukács pedig ezt írja: ,,Jézus eljött Názáretbe, és szokása szerint bement szombaton a zsinagógába.'' (Lk 4,16.) Kétségtelen, hogy Jézus idejében éltek jámbor emberek Názáretben, akik komolyan vették hitüket, de nyilván voltak olyanok is, akiknek a hit nem sokat jelentett. Azok az adatok, melyeket Jézus szüleirôl az evangéliumból tudunk, azt mutatják, hogy istenfélô és a Törvényt tisztelô emberek voltak. Hiszen Jézus születése után Mária bemutatja a törvény által elôírt tisztulási áldozatot. Az Exodusban kapott törvény szerint fölviszik magukkal Jeruzsálembe a hathetes gyermeket és ott fölajánlják az Úrnak. Évi zarándoklataik és a templomi kincstárnak adott adományuk mutatja, mennyire összeköttetésben állnak Izrael központjával, a templommal. Lehet, hogy az a szülôi ház, amelyben Jézus felnôtt, egyszerű és szegényes volt, de szülei jámborsága töltötte be. A törvényt szeretô zsidók szokása szerint József háza ajtófélfájára föltette a ,,Mezúzá''- t, azt a kicsi kis szekrénykét, mely egy írott pergamencsíkot rejtett magában. Ezen a pergamenen Izrael hitvalló imádsága állt, amelyet elsô szava után Semá-nak mondtak, azaz ,,Halljad''-nak, mert így kezdôdött: ,,Halljad Izrael, az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr!'' Így szentelte a házát József Istennek a törvény elôírása szerint: ,,Ezeket a parancsolatokat, amelyeket ma szabok neked, ôrizd meg szívedben, és vésd gyermekeidnek is eszébe, beszélj róluk, amikor otthon tartózkodsz és amikor úton vagy, amikor lefekszel és amikor fölkelsz. Igen, jelként kösd ôket a kezedre, legyenek ékesség a homlokodon. Írd fel ôket házad ajtófélfájára és kapujára!'' (MTörv 6,4--9.) 106. kép. A pogányok udvarában kihelyezett tilalmi tábla Jézus, gyermekkorától fogva, valahányszor kiment az ajtón vagy hazatért, szülei példáját követve ujja hegyével megérintette a Mezúzát, és utána megcsókolta a kezét. A reggeli és az esti imádságnál, ahogyan erre József tanította, a homlokán és a kezén viselte a ,,Halljad Izrael'' jelét. Jézus a szülôi ház rejtettségében olyan világban élt, amelyet egészen Istennek szenteltek. A Szent vette körül reggeltôl estig. A nap minden óráját áldó imádságok kísérték, amit egy igaz izraelita nemcsak a szájával mondott el, hanem a szívében is: ,,Áldott légy, Urunk, Királyunk, mindenség Istene''. Az evangéliumokban sokszor találkozunk ezzel a rövid megjegyzéssel: ,,Jézus visszavonult imádkozni''. Ez volt az ô világa, melyben gyermekkorától fogva élt. 107. kép. Pénz a szabadságharc idejébôl, rajta a templom homlokzata Jézus egészen fiatal korában megtette az elsô lépéseket József kezét fogva a falu imaháza, a zsinagóga felé. A gyermek itt hallotta elôször a próféták és a Törvény szavát, itt tanult meg írni és olvasni, itt ismerkedett meg a zsidóság szent nyelvével. 108. kép. A hétágú lámpatartó A zsinagóga sajátságos zsidó intézmény. Nem olyan szentély, mint a templom, hanem gyülekezeti hely. Ezért a zsinagógában nincs szoros értelemben vett papság, hanem a hívek gyűlnek össze imádkozni és tanulmányozni a Törvényt. Elöljárója nem pap volt, hanem csak az istentisztelet vezetôje. A zsinagógák keletkezése a babiloni fogság idejéig nyúlik vissza, amikor szükségessé vált a templomi istentisztelet valamilyen pótlása. Ezeket a vallásos összejöveteleket a fogság után is megtartották Palesztinában. Már a Kr. e. 3. századból vannak régészeti leletek, amelyek zsinagógák létezésérôl tanúskodnak. Jézus idejében nem volt Palesztinában olyan falu, sôt, a diaszpórában sem élt már olyan közösség, melynek ne lett volna zsinagógája. Magában Jeruzsálemben a Templom árnyékában kb. 400 zsinagógát tartottak számon! A zsinagóga általában a gyermekek iskolája is volt. A Talmudból tudjuk, hogy a kisgyermekek oktatása a zsinagógában történt. A jeruzsálemi zsinagógákról mondják, hogy mindegyikben két iskola volt: egyik az elemi, másik a magasabb szintű oktatás számára. Szíriában, Görögországban, Itáliában, Hispániában és Galliában kb. 150 olyan helységrôl tudunk, ahol zsinagóga volt. Pantikapaionban, Krím szigetén, a mai Kercsben is volt Kr. u. az 1. században zsinagóga. 109. kép. A Szikladóm sziklája és barlangjai A názáreti zsinagógát persze össze sem lehet hasonlítani a városok gazdagon díszített zsinagógáival. A nagy alexandriai zsinagógáról Jézus évszázadában ezt írja a Talmud: ,,Aki az alexandriai zsinagóga kettôs oszlopcsarnokát nem látta, az nem ismerheti Izrael dicsôségét. Azt mondták: Olyan, mint egy nagy bazilika, oszlopcsarnok az oszlopcsarnokon belül. Néha kétszer annyian voltak benne, mint ahány ember Egyiptomból kivonult. Volt benne 71 aranyozott szék a nagytanács 71 tagja számára. Középen volt egy fából készült emelvény, amire a zsinagóga elöljárója -- a kezében kendôkkel -- felállt, s ha eljött a pillanat, amikor Ament kellett mondani, intett az egyik kendôvel, és az egész nép felelte az Ament. Az emberek nem összevissza ültek, hanem külön az ezüstművesek, külön a szegkovácsok, külön a takácsok és külön a műszövôk...'' (TSukka 4, 6). 110. kép. Mezúza egy 17--18. századi zsidó házból (Németország) Ha a szónoki túlzásoktól eltekintünk, a szöveg azt mutatja, hogy alapjában minden zsinagóga egyforma volt. Magva egy négyszögletes gyülekezési terem volt. Benne a hívôk arccal Jeruzsálem és a Templom felé fordultak. Galileában ezért majdnem minden zsinagóga bejárata, amelyeket kiástak, dél felé, tehát Jeruzsálem felé néz. Ez a Jeruzsálem felé nézô irány felelt meg a zsidóságban megkövetelt imádság-iránynak: ,,Akik külföldön vannak, arccal forduljanak Izrael országa felé, és úgy imádkozzanak''. Ezért néznek a kelet-jordániai zsinagógák nyugat, a Görögországban lévôk pedig kelet felé. ,,Akik Izrael földjén vannak, forduljanak Jeruzsálem felé... akik Jeruzsálemben vannak, forduljanak arccal a szentély felé és úgy imádkozzanak. A szentélyben lévôk pedig a Szentek Szentje felé forduljanak a szívükkel és úgy imádkozzanak'' (SDT 3, 26.§. 29, 71b). A zsinagóga középpontja a szent szekrény volt, amely a Törvény tekercseit rejtette magában. Ez a szekrény a bejárat mellett a falnál volt. S mert az összegyűlt közösségnek nemcsak Jeruzsálem felé kellett fordulnia, hanem a Törvény tekercsei felé is, a zsinagógába betérôk a Tóra-szekrénnyel szemben foglaltak helyet. A szekrény elôtt ott égett az ,,öröklámpa'', annak a szellemi fénynek a szimbóluma, amelyet Isten ad állandóan az embernek. A szekrény közelében állt még egy emelvény, a terem belseje felé nézô pulttal, az Írás felolvasója és magyarázója számára (vö. a 112. kép a 190. oldalon, és a 167. kép a 285. oldalon). 111. kép. A Kafr Biram-i zsinagóga romjai Felsô-Galileában A közösség elöljárói és a vének a Tóra-szekrény mellett vagy mögött, vagyis arccal a gyülekezet felé és Jeruzsálemnek háttal ültek. A Talmud így hagyományozta ránk: ,,Hogyan ültek a vének? Arccal a nép felé, és háttal a szentélynek (a jeruzsálemi templomhegynek). Mikor a Tóra-szekrényt leteszik, ajtajával a nép felé és háttal a szentélynek áll. Amikor a papok imádságra emelik a kezüket, arccal a nép felé vannak, a szentélynek pedig háttal; a zsinagóga elöljárója azonban, és vele az egész nép, arccal a szentély felé fordul'' (Tosephta IV, 22). Az elôkelô helyek tehát a bejárat körül voltak, a Tóra-szekrény közelében, mely ennek az istentiszteleti helynek a centruma volt. 112. kép. A Dura-Europosz-i zsinagóga tórafülkéje Úgy tűnik, ezeket az adottságokat a zsidókeresztény istentiszteleteknél is megfigyelhetjük, hiszen ôk az elsô idôkben egészen a Templom közelében éltek. Jakab apostol, Jeruzsálem elsô püspöke ezt írja: ,,Testvéreim! Urunk, a megdicsôült Jézus Krisztus hitének gyakorlásakor ne tegyetek a személyek között különbséget. Ha közösségtekbe belép egy férfi pompás öltözetben, aranygyűrűvel az ujján, és belép egy szegény is elnyűtt ruhában, figyelmetek a pompás öltözetű felé fordul, és így szóltok hozzá: Foglalj itt kényelmesen helyet. A szegénynek meg azt mondjátok: Állj oda oldalra! Vagy: Ülj ide a zsámolyomhoz! Hát nem megkülönböztetés ez? Nem ítélkeztek-e szívetekben helytelenül gondolkodva, részrehajlóan?'' (Jak 2,1--4). Próbáljuk csak rekonstruálni a zsinagógai körülményeket. Az ilyen kutatásnál teljesen mindegy, hogy a görög ,,synagoga'' szót a gyülekezés helyére értik-e, vagy magára a gyülekezetre. Kézenfekvô, hogy a zsinagóga a ,,belép'' igével együtt egy olyan helyet jelent, amelynek meghatározott bútorzata van: székek, padok és állóhelyek. Az ,,itt'' és ,,ott'' arra utal, hogy meghatározott ülésrendje is van, és a helyek a bejárathoz vannak viszonyítva. A két ember, akiket Jakab példának hoz fel, úgy látszik, elôször keresik fel ezt a gyülekezési helyet. A bejáratnál megszólítják ôket, és az elôkelôbbnek azt mondják: foglalj itt kényelmesen helyet egy széken. A szegénynek viszont választania kell egy távolabbi állóhely, ,,ott'', vagy egy közeli ülôhely között a padlón, a ,,zsámolynál''. Miközben a gazdag azonnal helyet foglal ,,itt'', azaz a bejárat közelében a megtisztelô helyen, a szegénynek, ha nem élt a lehetôséggel, hogy a padlóra telepedjék, egy távolabbi állóhelyre kellett mennie. Innen látszik, hogy a keresztény gyülekezeti hely kultuszának középpontja, melynek közelében a jobb helyek voltak, a bejárat közelében van, amint ez általános volt a zsinagógákban.[106] A hívô izraelita hetenként háromszor kereste fel a zsinagógát: szombaton, hétfôn és csütörtökön. A zsinagógai istentisztelet, amelyben nem volt áldozat, szentírási olvasmányokból, magyarázatból és imádságokból volt összeállítva. Az istentisztelet a ,,Halljad Izrael''-imádsággal kezdôdött. Az egész imádság három részbôl állt, de mindhárom Mózes könyvébôl való. Az elsô az istenszeretet törvényét idézi (MTörv 6,4--9), a második a törvény megtartását hangsúlyozza (MTörv 11,13--21), a harmadik a ruhák bojtjairól mondja, hogy azok a törvények teljesítésére kell hogy emlékeztessenek (Szám 15,37--41). Mikor késôbb egy írástudó azt kérdezte Jézustól, hogy melyik az elsô parancsolat, Jézus a Semával válaszolt, amelyet gyermekkorától kezdve imádkozott a zsinagógában. 113. kép. Az utolsó helytartó-pénz Augustus idejében A ,,Halljad Izrael'' elimádkozása után a zsinagóga elöljárója mondott egy imádságot a Tóra-szekrény elôtt, az Isten igéjérôl. A gyülekezet Amennel felelt rá. Az olvasás a Törvénybôl és a Prófétákból a szent nyelven, héberül történt, ezért utána egy fordítónak át kellett tennie az olvasottakat a közhasználatú arámra. Az olvasmányokhoz csatlakozott az olvasott részek magyarázata. Minden izraelita férfi, ha betöltötte a harmincadik életévét, jogosult volt rá, és a zsinagóga elöljárója is felkérhette, hogy tanítson. Az istentisztelet csúcspontja az volt, amikor a Törvény-tekercset körbehordozták. A zsinagóga elöljárója végigvitte a termen a tekercset, a jelenlévôk pedig felálltak, és imaszíjukat kinyújtották a Szentírás felé. Ez volt az az egyszerű, de kifejezô szertartás, amely az izraelitákat összekapcsolta a Törvénnyel. Jézus majdnem harminc éven át látogatta a zsinagógai istentiszteleteket. Külsôleg semmiben nem különbözött kortársaitól, de abban a percben, amikor megszólalt, mindenki megérezte: ez az ember beszélhet Istennel és Istenrôl. 114. kép. A négyféle termôföld Hol lehet vajon a názáreti zsinagóga, amelyet Jézus imádságai megszenteltek? Ha a falu régi zsinagógája állna, amelyben Jézus meghirdette, hogy Izaiás jövendölése (61,1--2) benne teljesedik be, akkor egy egészen különleges rangú hely birtokában lennénk. De -- Maszada és Heródium építményeitôl eltekintve -- a régészek mind ez ideig sem Názáretben, sem másutt Palesztinában nem találtak olyan zsinagógát, amelyik Jézus éveibôl való volna. A legrégibb romok, amelyek felszínre kerültek, Kr. u. a 2--3. századból valók. Ez ismét olyan tény, amely arra a félelmetesen alapos pusztításra emlékeztet, amelyet a rómaiak végeztek Galileában az elsô zsidó felkelés alkalmával (Kr. u. 66). Az élet csak a második század közepén kezdôdhetett el újra. Abból, hogy Názáret papok lakóvárosa volt, biztosra vehetjük, hogy itt is építettek zsinagógát. További támpontot jelent az a feltételezés, hogy kegyeletbôl az új zsinagógát valószínűleg ugyanarra a helyre építették, ahol elôdje állt. 115. kép. A názáreti Szent József-templom 116. kép. Római dupondius Lívia képével (+ Kr. u. 29.) Errôl az újonnan épített zsinagógáról az elsô tanúságot egy keresztény zarándok leírásában kapjuk a hatodik századból. És nem kell csodálkoznunk azon, hogy csak ennyire késôi az elsô adat, mert Názáret zsidó település maradt és teljesen keresztényellenes volt. Amikor a piacenzai zarándok 570-ben fölkereste Názáretet, a zsidók megmutatták neki a zsinagógájukat, amelyben ,,Jézus az ábécét tanulta''. Miután Herakliusz császár legyôzte a perzsákat (630-ban), megölette vagy kiűzte a zsidókat Názáretbôl és Galileából. Mivel azonban a názáreti zsinagógaépületet ,,Jézus zsinagógájának'' tartották, ez sértetlen maradt. Vajon átépítették-e keresztény templommá? Ebbôl az idôbôl semmiféle hírünk nincs róla. A következô adat ugyanis már a keresztesek korából való: ,,Ebben a városban, ahol a zsinagóga állt, most egy templom van, ott, ahol Jézus Izaiás könyvét olvasta'' (Petrus Diaconus 1137-bôl). A zsinagóga helyének meghatározása azonban a leírásban olyan homályos, hogy ennek alapján lehetetlen megtalálni. Bizonyos valószínűséggel arra lehet következtetni, hogy a mohamedán temetô északkeleti sarkánál lévô romok lehetnek a régi zsinagóga maradványai. Egy elpusztult épület alapjairól van szó, amelyet a mohamedánok ,,Makám-el-Arbain''-nek, a ,,Negyven vértanú helyé''-nek neveznek. Az itt talált négy szürke gránitoszlop ugyanolyan, mint amilyen oszlopok a régi Angyali Üdvözlet-templomban álltak (l. az 59. képet a 111. oldalon). Így a zsinagóga helyét mindaddig nem tudjuk pontosan meghatározni, amíg újabb ásatások fényt nem derítenek rá. Az evangélisták másik utalása a csendes názáreti évekrôl Jézus foglalkozására vonatkozik. József ács volt, és az ôsi hagyományok szerint Jézust is megtanította erre a mesterségre. Máté azt mondja Jézusról, hogy ,,az ács fia'' (13,55), Márk evangéliumában pedig magát Jézust nevezik ,,ácsnak'' (6,3). A görög ,,tekton'' szó, amelyet általában ,,ács, asztalos'' jelentéssel fordítanak, nem egyjelentésű szó. Éppen úgy mint a héber ,,harash'' és a latin ,,faber'', olyan embert jelöl, aki fával, kôvel és vassal dolgozik. Jusztinosz szerint (+ Kr. u. 165.) -- s mivel ô bennszülött palesztinai, nyugodtan ráhagyatkozhatunk a véleményére --, a tekton ekéket és igákat készít. Olyan munka ez, amely egészen beleillik abba a mezôgazdasági környezetbe, amelyet az ásatások Názáretrôl bizonyítanak. A zsidók számára a bibliai idôkben a kétkezi munka szent dolog volt. A rabbik ezt tanították: ,,A kézműves ne szégyenkezzék munkája miatt a nagy tanítók elôtt.'' Egy közmondás pedig így szólt: ,,Tanulmányaid mellett szerezz magadnak mesterséget!'' (Midr. Qoh. 9, 9). Izrael írástudói ezt a törvényt Jézus elôtt és az ô korában maradéktalanul megvalósították. A nagy Hillel favágó, a híres Jehuda rabbi pék, a tarzusi Pál pedig, mint tudjuk, sátorszövô volt. De nem volt elég, hogy a felnôtteknek mestersége legyen, hanem a mesterséget a gyermeknek is tovább kellett adni. A Talmud[107], amely az akkori hagyományokat tükrözi, világosan kimondja: ,,Ahogy kötelessége az apának a gyermek eltartásáról gondoskodni, ugyanúgy kötelessége a kézműves mesterséget is tovább adni neki'' (TQid 1, 11; p. Qid 1, 61a). Így magától értetôdik, hogy József tanítványul vette maga mellé Jézust fiatal éveiben. Ez olyan dolog, ami felôl akkor is bizonyosak lehetünk, ha az evangéliumok egyetlen szót sem mondanak róla. Jézus rejtett életének évei a mindennapi kenyérért végzett kemény munkával teltek el. A galliai Arkulf püspök (670) Jézus szülôvárosában tett látogatásának leírásában két nagy templomról tesz említést: az egyik az Angyali Üdvözlet temploma, a másik a ,,Nevelkedés temploma''. Hol lehetett ez a templom? Arkulf szerint ,,a város közepén, két dombon épült, azon a helyen, ahol valaha az a ház állt, amelyben Üdvözítô Urunk felnôtt. A templom, mint már mondtam, két dombra támaszkodik, és közöttük boltozat ível át. Lenn a két halom között van egy nagyon tiszta forrás, amelyet az egész lakosság felkeres, hogy vizet merítsen belôle. A vizet csigával és edényekkel hozzák fel a templomba, amely fölötte épült'' (Baldi 6, 1). De ezek a bizonytalan adatok nem segítenek hozzá, hogy meg lehessen találni a templom pontos helyét. Sokkal késôbbi idôbôl tudósít a jeruzsálemi ferences gvárdián az ország, a Custodia és a szentélyek történetérôl (1616--26): ,,Ha az Angyali Üdvözlet templomától egy kôhajításnyi távolságra elmegyünk észak felé, megtaláljuk azt a helyet, amelyet a legrégibb idôktôl mostanáig József háza helyének tartanak''. De mit jelent ez a ,,legrégibb idôktôl''? Az Angyali Üdvözlet templomától északra, mintegy száz méternyire már a 17. században fedeztek fel romokat. A ferencesek megszerezték a telket, és egy kis kápolnát építettek rá. P. Viaud 1892-ben kezdett ásatást a környéken, és egészen 1908-ig folytatta. A feltárt háromhajós templom a keresztesek idejébôl való (l. a 115,1. képet a 193. oldalon). A kapuzat és az egész épület egyszerűsége a keresztesek jeruzsálemi Szent Anna-templomára emlékeztet. Építése a keresztesháborúk elsô évtizedére tehetô. Vannak olyan jelek, amelyek valószínűvé teszik, hogy már a bizánci idôkben volt ennek a templomnak elôzménye. Ennél azonban fontosabb, hogy újabb bizonyítékok kerültek felszínre amellett, hogy a zsidó Názáretben mezôgazdasági munka folyt: a templom egész területe és az egész környék alá van pincézve barlangokkal, amelyekben olaj- és szôlôprések, gabonatároló silók és ciszternák vannak. A település arcát a mezôgazdaság határozta meg. Ilyen körülmények között egy olyan kézműves, aki ekét és jármot tud készíteni, s mint ács, házépítéshez is értett, egyáltalán nem panaszkodhatott munkaalkalom hiányáról. Ehhez járult még a saját föld vagy kert megmunkálása is. A köves talaj (Mt 13,4) a völgy lakóinak mindennapos tapasztalata volt. A szántóföldek mellett az olajfa-, szôlô- és fügefa-ültetvények adták a názáretiek mindennapi táplálékát. A régiek ajkán élt egy közmondás, amely szerint: ,,Könnyebb olajjal ellátni Galileában egy légiót, mint Júdeában egy kisgyermeket.'' A szüntelenül elôkerülô olajprések azt mutatják, hogy a lakosság nagyon széles körben foglalkozott olajfaültetvényekkel. A forrást minden bizonnyal öntözésre is felhasználták. A rabbik régen dicsekedtek ennek a vidéknek a termékenységével, ahol a káposztafejek elérték a 15 kg súlyt is, és egy mustárcserjével be tudtak fedni egy kunyhót. A piacenzai zarándok még a hatodik században is olyannak találja Názáret környékét, mint a Paradicsomot: ,,A gabonafélék és a föld gyümölcsei olyanok, mint Egyiptomban. A bor, az olaj, a gyümölcsök és a méz jobb, mint ott. A köles embermagasságúra nô.'' Ha ez a leírás a szeretet túlzásaiba esik is, mégis reális képet rajzol a názáreti emberek mindennapi életérôl és munkájáról. Így teltek hát a názáreti évek, és úgy tűnik, hogy semmi különös nem történt a fiatal ács életében. Ebben az idôben -- Jézus a 16. éve körül járhatott -- Quinctilius Varust, az egykori szíriai helytartót a Teutoburgi erdôben a germánok tönkreverték. Varus ismerôs volt a názáretiek elôtt, mert Nagy Heródes halála után az ô csapatai rombolták le a király nyári rezidenciáját Szefforisz környékén. Amikor Jézus húsz esztendôs volt, az itáliai Nolában 77 éves korában meghalt Augustus császár. ,,Élete utolsó napján érdeklôdött, hogy vajon a róla szóló hírek nyugtalanságot keltenek-e már az utcán. Tükröt kért, és megigazította haját és megereszkedett állkapcsát. Majd beengedte szobájába a barátait, és azt kérdezte tôlük: nem gondolják- e, hogy ô az élet komédiáját elég jól végigjátszotta, s végül hozzáfűzte: Játékunk, ha tetszett, hát tapsoljatok, jókedvűen tomboljatok mindannyian! Ezután mindenkitôl búcsút vett, és miközben a Rómából érkezôktôl Drusus beteg leánya felôl érdeklôdött, hirtelen, Lívia csókja között, e szavak kíséretében halt meg: ,,Lívia, emlékezz házasságunkra, élj boldogul!'' (Suetonius, Augustus 99). Néhány nappal késôbb a szenátorok vitték a holttestét Rómába a Mars- mezôre, és a nemesi családokból való gyermekek siratói közepette máglyán égették el. Augustus utódát Tiberiusnak hívták. Uralkodása alatt elôtérbe került egy olyan ember, akinek a zsidók történelmében igen rossz híre volt: Seianus, a császári gárda parancsnoka, aki az egész birodalomban hírhedtté vált zsidóellenességérôl. Seianus azonnal új helytartót küldött Jeruzsálembe, és az eddiginél nagyobb adót vetett ki Júdeára. Az új helytartót Valerius Gratusnak hívták, és Kr. u. 15--26 között működött. Elsô hivatalos tárgyalása eredményeként letette Annást a fôpapságról, aki akkor már kilenc éve volt fôpap. Ezután a helytartó saját kedve szerint évenként nevezte ki a fôpapot, minden évben egy másikat. A negyedik fôpapot ebben a sorban Józsefnek hívták, akinek Kaifás volt a mellékneve. Ô Kr. u. 18-tól 37-ig volt hivatalban. Jézus ekkor földi életének 25. éve körül járt. Mivel Kaifás minden feltétel nélkül hűséges volt Rómához, és nem riadt vissza a megvesztegetésektôl sem, 19 éven át maradhatott fôpap. Ô lesz tehát az, aki a fôtanácsban Jézus felett kimondja majd a halálos ítéletet. Amikor Jézus 32 éves lett, Júdea ismét új helytartót kapott, ezúttal feleségestül. Tiberius ugyanis enyhített a magasrangú provinciai hivatalnokok szolgálati szabályzatán, és lehetôvé tette, hogy családjukat is magukkal vigyék állomáshelyükre. Az új helytartó neve pedig: Poncius Pilátus. A Heródes-család tagjai az újszövetségben: Nagy Heródes: Mt 2,1--22; Lk 1,5 Archelausz: Mt 1,22 Heródes Antipász: Mt 14,1--12; Mk 6,14--29 Lk 3,1; 3,19; 8,3; 9,7--9; 13,31--33; 23,7--15 Fülöp negyedes fejedelem: Lk 3,1 Fülöp (Heródiás elsô férje): Mt 14,3; Mk 6,17; Lk 3,19 Szalóme (nem nevezik a nevén): Mt 14,6--11; Mk 6,22--28 Heródiás: Mt 14,3--12; Mk 6,17--29; Lk 3,19 I. Heródes Agrippa: ApCsel 1 II. Heródes Agrippa: ApCsel 25,13--27 Berenike: ApCsel 25,13 Drusilla: ApCsel 24,24 117. kép. Tiberius császár tizenötödik esztendeje a római, szíriai és keresztény idôszámítás szerint ======================================================================== Tiberius császár tizenötödik esztendejében Jézus mintegy harminc évet töltött Názáretben a mindennapi élet szokásos munkája és teendôi között rokonsága, szomszédok és munkatársak körében. A názáretieknek fogalmuk sem volt a harminc évvel korábban történtekrôl. Születésének titkát csak édesanyja tudta, de Mária ezeket a dolgokat a szívében ôrizte, és Jézus is hallgatott róluk. Várta az Atyától meghatározott órát, amikor majd meg kell szólalnia. És most ez az óra elérkezett. Lukács emelkedett stílusban, az ószövetségi próféták hangvételével hirdeti meg ezt a világtörténelmi órát: ,,Tiberius császár tizenötödik esztendejében, amikor Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, s Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme, a testvére, Fülöp meg Itúreának és Trachonitisz tartománynak, Liszániász pedig Abilínának volt negyedes fejedelme, Annás és Kaifás fôpapok idején, az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában'' (Lk 3,1--2). Lukács, a megbízható krónikás hét támpontot ad a nagy világpolitikából és a kis helyi környezetbôl azért, hogy pontosan rögzítse ennek a történelmi pillanatnak a dátumát. A felsorolt személyek valóban lehetôvé is teszik Jézus nyilvános fellépésének pontos meghatározását. Hívjuk tehát a holtakat! Elsônek Tiberius császár jön. A híres történész, Mommsen azt mondja róla, hogy ô volt a legjobb császár, akit a Római Birodalom csak ismerhetett. ,,Halála után azonban Tacitus tollának lett az áldozata.'' Tiberius négy esztendôs volt, amikor Augustus császár feleségül vette az édesanyját, Líviát. A császár fiává fogadta Tiberiust. Augustusnak azonban ellenszenves volt a gyermek, ezért a trónöröklés kérdésében a saját vér szerinti unokájával szemben mindig a második helyre állította. Lívia azonban mindent megtett azért, hogy a családi kötelékeket a lehetô legszorosabbra fonja, ezért arra kényszerítette a fiát, Tiberiust, hogy bontsa fel elsô, boldog házasságát, és vegye feleségül Augustus rosszhírű lányát, Júliát (l. a 7. képet a 22. oldalon). 118. kép. Tiberius császár (Kr. u. 14--37.) Miután mindegyik unokája meghalt, Augustus nehéz szívvel rászánta magát, hogy végrendeletileg Tiberiust tegye meg trónörökössé, de feleségét, Líviát társuralkodónak jelölte meg. Mire Tiberius trónra került, már 56 éves volt (Kr. u. 14-et írtak ekkor), és megkeseredett, embergyűlölô lett. Az emberekkel való kapcsolattartásban hiányzott belôle Augustus ügyessége. Óvatossága félreértésekre adott okot, s a végén már minden gaztettet az ô számlájára írtak. Kr. u. 26-ban visszavonult Capri szigetére, és életének hátralévô tizenkét évét ott töltötte el. Uralkodásának errôl a részérôl a történetírók semmi jót nem mondanak. A kormányzás ügyeit teljesen ráhagyta a már említett Seianusra, aki bukásáig (Kr. u. 31.) rémuralmat tartott Rómában, és gyűlöletet támasztott Tiberius ellen. Amikor a császár meghalt, a nép ezt követelte: ,,Tiberium in Tiberium!'', azaz: ,,A Tiberisbe Tiberiusszal!'' (Suetonius, Tiberius 75). Lukács ezt írja: ,,Tiberius császár tizenötödik esztendejében.'' Mikor volt ez az esztendô? Augustus császár Kr. u. 14. augusztus 19-én halt meg. Utódának tizenötödik éve így Kr. u. 28. augusztus 19-tôl a 29. év augusztus 19- ig tartott. Az uralkodási éveket így számolták a régi történetírók és kronológusok. Keleten azonban a Szeleukida uralkodók óta a szír idôszámítás volt érvényben, amit Palesztina is átvett. Lukácsnál, aki szír születésű, joggal feltételezhetjük ennek használatát. E számítási mód szerint pedig az új uralkodó elsô uralkodási éve a polgári évvel befejezôdött. Ráadásul a szíriai idôszámításban az újév napja október elsején volt. Ezek szerint tehát Tiberius elsô esztendeje igen rövid volt, alig másfél hónap: Kr. u. 14. augusztus 19-tôl szeptember 30-ig. A Lukács által említett tizenötödik uralkodási év eszerint Kr. u. 27. október 1-tôl a 28. év szeptember 30-ig tartott. Mivel Jézus hamarosan azután, hogy János elkezdte bűnbánati prédikációit, fellépett, ennek idôpontja a 27--28. év fordulója körül volt. A második helyen Lukács a császári helytartót nevezi meg, Poncius Pilátust, júdeai prokurátort. A procurator volt római birodalmi hivatalának címe. Róma Itálián kívüli, meghódított területeit provinciának nevezték. A provinciák katonai fennhatóság alatt álltak, és ez a hatóság intézte az adminisztrációs és bírósági ügyeket is. A Birodalomnak Augustus trónralépésekor -- Egyiptomtól eltekintve -- 26 provinciája volt. Kr. e. 27-ben a császár megosztotta a szenátussal a provinciák kormányzását. Ettôl fogva beszéltek szenátusi és császári provinciáról. A császár a birodalom peremét, a katonailag bizonytalan területeket tartotta fenn magának, hogy a szükséges erôs katonai jelenlétet biztosítsa. A belsôbb nyugodtabb területeken fekvô provinciákat engedte át a szenátusnak. A szenátusi provinciák élén prokonzul állt (Legatus pro consule), akit általában évenként cseréltek. A prokonzulok e rövid idô alatt kifosztották a provinciát, mert mindegyik megkísérelte visszanyerni azt az összeget, amibe prokonzulsága került. A császári provinciák prokonzula maga a császár volt, aki legátusokat küldött maga helyett. Ezek mindig a lovagi rend tagjai közül kerültek ki. Hivatali címük így hangzott: ,,Legatus Augusti pro praetore.'' Néhány olyan provincia, amely különös gondot igényelt, mint pl. Egyiptom, nem legátust, hanem praefectust kapott. Ehhez hasonlóan azokról a területekrôl, amelyek csak nemrég kerültek a Birodalom kötelékébe, és különös nehézségeket okoztak, prokurátor, azaz helytartó gondoskodott. Pilátus ötödik helytartóként érkezett Júdeába, és Kr. u. 26-tól 36- ig volt hivatalban. Mint a császár képviselôje, ô volt Júdea és Szamaria legfelsô kormányzó és bírói hatósága. ,,Excellenciás'' címet viselt (ApCsel 23,26; 24,3; 26,25). Katonailag nem rendelkezett római csapatok felett, csak a leigázott népekbôl szervezett segédcsapatok álltak rendelkezésére, pl. a szíriaiak, szamariaiak és görögök. Közvetlen hivatali felettese a szíriai legátus volt, akinek hatáskörébe tartozott, hogy a nehezebb ügyekben beavatkozzék a prokurátor területén is. A helytartó rezidenciája Cézárea Maritimában volt, kb. 100 kilométernyire Jeruzsálemtôl. Pilátus abban a Nagy Heródes által épített palotában élt, amelynek romjai ma is láthatók a tengerparton (l. a 122. képet a 203., és a 123. képet a 204. oldalon). Aki ma látja a sivár, homokkal borított tengerparti vidéket, nehezen tudja elképzelni, hogy a történelem fontos fejezetei játszódtak le itt a város alapításától, Kr. e. a második évezredtôl fogva, amikor a föníciaiak felépítették. A város egészen Kr. u. a 13. századig virágzott, s ekkor az egyiptomi Bibarsz szultán elpusztította. Versenytársa volt Jeruzsálemnek, és utolsó virágkorát a keresztesek idejében élte. Utánuk évszázadokra elborította a homok, és minden romokban hevert.[109] 1878-ban a Boszniából kivándorolt mohamedánok török szultánja a közelben telepedett le, és építéseihez a romok között heverô márványtömbök és oszlopdarabok bizonyultak a legolcsóbb építôanyagnak. ,,Így múlik el a világ dicsôsége!'' 119. kép. Palesztina Tiberius császár 15. esztendejében Az evangélisták nem említik meg ezt a várost, pedig valószínű, hogy az Egyiptomból hazatérô Szentcsalád útja Gázán keresztül a tengerpart mentén, Cézárea közelében vitt Názáretbe. Az Apostolok Cselekedeteibôl tudjuk, hogy a fiatal egyház életének jelentôs eseményei kapcsolódnak a városhoz. Cézáreában keresztelte meg Péter apostol az elsô pogányokat. A zsidó-keresztények között ezzel megütközést keltett, de megkezdôdött az evangélium egész világra szóló hirdetése, amikor Kornéliuszt, az itáliai kohorsz parancsnokát házanépével együtt befogadta a keresztény közösségbe. Kevés olyan része van a Szentírásnak, amely olyan szemléletes leírást tartalmaz, mint az Apostolok Cselekedetei 10. fejezete. Két fejezettel késôbb pedig a szerzô nem mulasztja el, hogy megemlítse annak az embernek a halálát, aki kivégeztette Jakab apostolt: I. Heródes Agrippa Cézáreában halt meg, ,,megették a férgek'' (Kr. u. 44-ben). Az evangélium hirdetôi ki tudták használni a jó közlekedési lehetôségeket. Cézáreában, Palesztina egyetlen kikötôvárosában a tengerparton állt egy ház, amely mindig nyitva állt az apostolok és az átutazó keresztények elôtt: Fülöp diákonus háza. Fülöp egyike a hét elsô diákonusnak, és négy lányával együtt az evangéliumért élt (ApCsel 21,8). A pogányok megkeresztelése mellett Cézárea másik fontos eseménye volt, hogy két éven át a falain belül volt fogoly a népek apostola, Szent Pál. Lukács, a hűséges orvos ezeket az éveket mellette töltötte. Cézáreában gyűjtötte össze és rendszerezte az anyagot ,,a körünkben lefolyt eseményekrôl'' (Lk 1,1). A Porcius Festus helytartó elôtt lezajlott per, és a fogoly tanúskodása a feltámadás mellett a római és zsidó hallgatóság elôtt, Lukács elbeszéléseinek egyik csúcspontját jelenti. Cézárea a Szentföldhöz tartozik, nem utolsó sorban azért, mert a császár helytartója és Jézus bírája azon a nevezetes húsvéton -- Tiberius császár 17. évében -- ,,fölment Cézáreából Jeruzsálembe'' (ApCsel 25,1). Jeruzsálem teljes pusztulása után (Kr. u. 135.) Cézárea lett a palesztinai keresztény közösségek anyavárosa, és hamarosan az egész ország lelki-vallási központjává fejlôdött. A császárváros püspökének elsôbbsége volt Palesztina többi püspöke fölött. Theophilosz püspök idejében, a 196-ban tartott zsinaton rögzítették a húsvét ünnepét vasárnapra. Origenész (185--254) 231-ben telepedett le Cézáreában, és alapította meg a híres teológiai iskolát. Így Cézárea iskolavárossá is fejlôdött. 120. kép. Poncius Pilátus helytartó pénze Origenész kísérelte meg elsôként, hogy az Egyházban használt ószövetségi görög szentírási szöveget összevesse a héber eredeti szövegekkel, és a rendelkezésre álló kéziratok alapján megállapítsa a két szöveg egymáshoz való viszonyát. Ezért az összes fordításokat is összegyűjtötte, hogy minél teljesebb képet lásson. Ô maga tudósít róla, hogy az egyik általa közölt fordítást -- más görög és héber kéziratokkal együtt -- Jerikó mellett (Kumránban?) agyagkorsóban találták, Antonius Pius császár (138--161) idejében. Végül is hat szöveget állított egymás mellé Origenész, és ezt a művet nevezzük ,,Hexapla''-nak, azaz ,,Hatszoros''-nak. Elsô helyen adja a héber szöveget úgy, ahogy a zsidó írástudóktól átvette. Mivel a második helyen görög betűkkel átírva adja a héber szöveg olvasását, képet kapunk arról, hogy hogyan ejtették ki a héber szöveget Kr. u. a 3. században. Harmadik helyen az Aquila-fordítást közli, amely szószerinti görög fordítás a héberbôl, és Akiba rabbi (+ Kr. u. 135.) egyik tanítványa készítette. Ennyi fért ki egy oldalon. A másik, szemben lévô oldalra, szintén három oszlopban, a Szymmachosz, majd a Szeptuaginta, végül a Theodotion-fordítás került. Ezzel Origenész olyan tudományos eszközt adott kora tudósai kezébe, amely jelentôségével minden egyéb bibliakiadást felülmúlt. Egyetlen hátránya volt ennek a monumentális műnek, hogy hatalmas méretű, többkötetes kódex lett belôle, amelyet egy ember talán el sem bírt. Ezért csak néhány példányban létezett. Tudomásunk van arról, hogy a 7. században a cézáreai könyvtárban még volt egy példány belôle. Az arab hódítás után (637) azonban ez a példány is eltűnt. A milánói könyvtárban fedeztek fel néhány töredéket a Hexaplából egy 10--11. századi másodszor felhasznált, ún. palimpszeszt kódex lapjain. 121. kép. Kôbe vésett római felirat a tengerparti Cézáreából, Poncius Pilátus nevével A keresztesek egykori városától délre a bizánci-arab idôkbôl megtalálták egy épület alapjait. Az egyik padlómozaikban, kör formában, a következô részlet olvasható görögül a Rómaiakhoz írt levélbôl: ,,Ha nem akarsz félni a felsôbbségtôl, tedd a jót!'' (13,3). A régészeknek az a véleménye, hogy valószínűleg ebben az épületben volt az egykori cézáreai könyvtár, amelyet a város püspöke, Euszébiosz is említ. De térjünk csak vissza a tizenötödik uralkodási év tisztviselôihez. Az evangélista felsorolásában következnek Palesztina többi területének fejedelmei. Hivatali címük ,,tetrarka'', azaz negyedes fejedelem. Hatalmukat Róma kegyébôl gyakorolhatták. Heródes Antipász, aki Jézus terület szerint illetékes földi ura volt, Galilea és Perea negyedes fejedelme volt. Kr. e. 4-tôl Kr. u. 39- ig uralkodott. Amikor hivatalba lépett, a testvéréhez, Archelauszhoz hasonlóan, nevet változtatott. A testvérek a Heródes nevet dinasztia- névvé, az önálló uralkodó jelzôjévé avatták. Csak Fülöp tartózkodott ettôl, amint a pénzei bizonyítják (l. a 126. képet a 209. oldalon). Az Újszövetségben csak uralkodói néven, Heródesként emlegetik Antipászt, ez utóbbi személyneve nem fordul elô. 122. kép. A tengerparti Cézárea (Caesarea Maritima) 123. kép. Cézárea Maritima térképe: a régi kikötô és a tengerpart (L. I. Levine szerint) Nagy Heródes fiai közül a hatalomvágyban és a pompaszeretetben Antipász hasonlított leginkább atyjára, anélkül azonban, hogy tetterejét és vállalkozó kedvét is örökölte volna. Valószínű, hogy Rómában nevelkedett, és amikor uralkodni kezdett, kb. 17 éves lehetett. Mint atyja, ô is hízelgéssel próbálta megnyerni a császár kegyeit. Ezért a Pereában fekvô Betharamphtha helységet, amelyet a Nagy Heródes halálakor kitört lázadásban leromboltak, újjáépítette, és a császár felesége után Líviásznak nevezte el. Amikor Augustus meghalt (Kr. u. 14.) és Júlia lett a császárné, kötelességének érezte, hogy Líviászt átkeresztelje Júliásszá. Augustus mégsem tartotta sokra Antipászt. Tiberius viszont becsülte. Ezért amikor Antipász Kr. u. 17- -20 között egy új várost alapított a Genezáreti-tó nyugati partján, császári jóakarójáról természetesen Tibériásnak nevezte el. Antipász átlátta Tiberius gyengéjét, a gyanakvást, ezért elküldte szolgáit kémkedni az összes Közel-Keleten állomásozó római hivatalnokok udvarába. Minden politikai összetűzésben és a római hivatalnokokkal való vitájában szemmel tartotta a császár kívánságait. A római legátusok ezért érthetôen gyűlölték ôt. De a negyedes fejedelemnek fontosabb volt a császári kegy, mint hivatalnokainak véleménye. És a dolog ment is jól mindaddig, amíg Tiberius császár élt. Halála azonban Antipásznak is a véget jelentette. Tiberius utóda, Caligula Kr. u. 39-ben letette hivatalából és száműzetésbe küldte. Jézus jól ismerte a fejedelmet, ezért nevezte egyszer nyilvánosan rókának (Lk 13,32). Az evangélisták feltűnô módon nem egyforma figyelmet szentelnek a tetrarka személyének. János egy árva szóval nem említi. Máté egyszer beszél róla (14,1--12). Márk elmondja ugyanazt, amit Máté, és még hozzáfűzi Jézusnak egy mondatát (6,14--27). Legtöbbet Lukács foglalkozik vele (3,1; 3,19; 8,3; 13,31--33; 23,7--15 és ApCsel 4,27; 13,1). A másik negyedes fejedelem, akit Lukács megnevez, Fülöp, szintén nem ismeretlen már számunkra. Neve egyszer s mindenkorra összeforrott Péter vallomásával, amelyet Krisztusnak tett Fülöp Cézáreája vidékén. Ez a város Itúrea területén fekszik, s ezért kapta építtetôjének nevét állandó jelzôül, hogy meg lehessen különböztetni a tengerparti Cézáreától, Caesarea Maritimától. Amikor Lukács Fülöpöt mint negyedes fejedelmet Itúrea urának mondja, annak adja jelét, hogy nagyon tájékozott a történelmi viszonyok felôl. Fülöp Palesztinától északra fekvô felségterülete (Trachonitisz, Gaulanitisz, Auranitisz és Batánea) ugyanis Nagy Heródes elôtt az itúreusok birodalmához tartozott. Trachonitisz -- a görög ,,trachon'' szó után, amely sziklás vidéket jelent -- a Damaszkusztól délre fekvô területet foglalja magában. Gaulanitisz a Jordán keleti partján volt, a forrásvidéktôl a Genezáreti-tóig. Kr. e. 29-ben Augustus elvette ezt a területet a leigázott itúreus királytól, Zenodorusztól, és odaajándékozta Nagy Heródesnek. Amikor az ô halálakor felosztották a birodalmat, Itúrea (azaz Trachonitisz, Gaulanitisz, Auranitisz és Batánea) Fülöpé lett. Amikor az evangélista nem részletez, hanem az egész területet Trachonitisz néven tartja számon, akkor a korabeli szóhasználathoz igazodik, amelyet egy Philonál megmaradt, I. Agrippa király (Kr. u. 37- -44.) által írott levél is tanúsít. De Josephus is ugyanígy Trachonitisz negyedes fejedelmének nevezi Fülöpöt (Zst. XVIII, 5, 4). Simon és a testvére, András, valamint Fülöp apostol az ô alattvalói voltak. Jézus is mindannyiszor Fülöp felségterületére lépett, valahányszor a Genezáreti-tó északkeleti partján járt. Ezen a területen történt a kenyérszaporítás csodája. Fülöp 37 éves uralkodása után, Tiberius császár 20. évében halt meg (Kr. u. 33--34-ben). 124. kép. Cézárea -- egy város fölvirágzása és pusztulása A Heródes-fiak közül Josephusnak róla van a legjobb véleménye: ,,Alattvalóival szemben szelíd uralkodónak bizonyult, nyugodt vérmérsékletű volt, és egész életét országában töltötte. Valahányszor eltávozott otthonából, csak néhány válogatott kísérôt vett maga mellé, de minden útjára elvitte magával azt a trónszéket, amelybôl igazságot szolgáltatott. Bárkivel találkozott, aki igazságot kért tôle, azonnal felállították a székét, ô kivizsgálta az ügyet, a bűnösöket megbüntette, az ártatlanokat pedig szabaddá tette. Júliászban (Betszaida) halt meg, és nagy pompával temették el abba a sírboltba, amelyet még életében építtetett. Mivel gyermek nélkül halt meg, Tiberius magához ragadta országát és a szíriai provinciához csatolta'' (Zst. XVIII, 4, 6). Az utolsó negyedes fejedelem megemlítésében az mutatkozik meg, hogy mennyire megbízható módon adja vissza az evangélista a kortörténeti viszonyokat. Liszániász, Abilina fejedelme, aki már nem tartozott Heródes családjához, egészen kis területen uralkodott Abila városa környékén, 25 kilométernyire Damaszkusztól északnyugatra. Abilina történetérôl Kr. e. 4 és Kr. u. 37 között semmi egyebet nem tudunk, mint Lukács rövid feljegyzését, amely szerint egy bizonyos Liszániász Abilina fejedelme. Josephus minden cím nélkül említi meg Liszániászt (Zst. XVIII, 6, 10; XIX, 5, 1). A kritikusoknak megint kínálkozott egy lehetôség, hogy megvádolják Lukácsot: tévesen ír Liszániászról, aki Ptolemeusz fia volt, de már Kr. e. 34-ben meghalt, és nem lehetett Kr. u. 25--30 között Abilina fejedelme. Mikor aztán 1901-ben Abila közelében a tetrarka görög nyelvű feliratát megtalálták, a kritika ebben a kérdésben is elhallgatott. Ezt a feliratot egy régi út mentén, sziklafalba vésve találták. A tetrarka egy felszabadított rabszolgája állította: ,,Üdv és szerencse urainknak, az Augustusoknak és házuk népének. Nymphaiosz, Abimmeosz fia, Liszániász tetrarka felszabadított rabszolgája a saját költségén kezdte el és fejezte be ennek az útnak az építését; építette a templomot és körülültette fákkal. Az Úr, Kronosz és a szülôváros iránti kegyelettel.'' Az evangélista nevében mi is megköszönjük Nymphaiosznak, hogy ilyen kegyelettel emlékezett meg Liszániászról.[113] A negyedes fejedelem Kr. u. 37-ben halt meg. Halála után a területe 37-tôl 44-ig I. Agrippa júdeai királyhoz tartozott, majd 53-tól 100-ig II. Agrippa királyé volt. Lukács úgy beszél Lizániászról, mint negyedes fejedelemrôl, mert Jézus évszázadában azt a területet a tágabb értelemben vett ,,Izrael országához'' számították. A világi hatalmasságok után Lukács megnevez két vallási-lelki vezetôt: Annást és Kaifást. Ez a kettôs megnevezés feltűnô, mert egyszerre mindig csak egy fôpap volt hivatalban. De Lukács ebben az esetben sem csupán korának népi szólásmódját veszi át, amely szerint a hivatalából távozó fôpap még egy évig viselte a fôpapi címet, hanem a két fôpap említésével egy egész korszakot jellemez: az Annás-családból való fôpapi dinasztia korszakát.[114] 125. kép. Heródes Antipász negyedes fejedelem pénze 126. kép. Fülöp negyedes fejedelem pénze A fôpapsággal foglalkozzunk egy kicsit azért, hogy meg tudjuk érteni Annást és az ô fôpapi házát. Mióta Salamon Szádokot tette fôpappá (Kr. e. 973-ban, l. 1Kir 2,35), ez a család megszakítás nélkül adta a fôpapságot apáról fiúra egészen a szeleukida IV. Antiochusz Epiphaneszig (Kr. e. 175--164.). Amint Antiochusz trónra lépett, azonnal letette a törvényes fôpapot, III. Oniást, és a testvérét, Jesus-Jázont állította a helyére. Ez ugyan Szádok családjából való volt, de nem volt törvényes örököse a fôpapságnak (2Mak 4,7--10). III. Oniás volt az utolsó törvényszerű örökös ezen a poszton Jeruzsálemben. Meggyilkolása után a fia, IV. Oniás Egyiptomba menekült, és ott abban az idôben, amikor a jeruzsálemi templomot megszentségtelenítették, Héliopolisz körzetében, Leontopoliszban új templomot épített, és elkezdett fôpapként intézkedni. Leszármazottai egészen Kr. u. 73-ig éltek és működtek ott. Az egyiptomi zsidóság el is ismerte ôket mint törvényes szádokita fôpapokat. Ez pedig csak azzal magyarázható, hogy ez az intézmény törvényesen nem létezett többé Jeruzsálemben. Ennek tudata a szülôföldön is eleven volt. A hasmoneus Simon maga is kifejezi bizonytalanságát a kinevezési okmányban, amelyben ezt mondja: ,,Amíg egy megbízható próféta föl nem lép''. Arisztobulosz, az utolsó Hasmoneus-házból való fôpap meggyilkolása után (Kr. e. 36.) Heródes annyiban tekintettel volt alattvalóinak vallásos érzületére, hogy a Szádok házából való ismeretlen papot, a Babilonból való Ananeloszt nevezte ki fôpappá. De Ananelosz sem volt törvényes utód a fôpapságban. Kr. e. 152-tôl kezdve valamennyien törvénytelenül ültek a fôpapi székben. Ez egy olyan körülmény, amelyet szemmel kell tartanunk, ha a kor viszonyait és a fôpapok politikával való foglalkozását érteni akarjuk. Az elsô család, amely a Hasmoneusok kiirtása után magához ragadta a hatalmat, a Phiabi-család volt. Nem tudjuk a pontos dátumot, amikor Heródes egy Jesus ben Phiabi nevű fôpapot nevezett ki. Mikor azonban a király, aki minden idôben készen volt újabb házasságokra, az alexandriai Simon ben Boéthosz szépséges leányát megismerte, Simont tette meg fôpapnak, hogy rangjához méltón vehesse feleségül a lányát. Ez valószínűleg Kr. e. 22-ben történt. Simon Kr. e. 5-ig maradt meg a fôpapságban. Ekkor bizonyos palotai cselszövések következtében megfosztották tisztségétôl, és a szintén Boéthosz-családból való Mátyás követte ôt. Heródes nem sokkal a halála elôtt Mátyás egyik sógorát, Joaszárt tette fôpappá. A király halála után Archelausz jónak látta, hogy leváltsa, de ugyanabból a családból tett a helyére valakit. Kr. u. 6-ban változott a helyzet. Júdea élére római helytartó került. Quirinius, miután Archelauszt eltávolította a királyságból, a fôpapi méltóságot Annásra, a Szeti-család egyik tagjára ruházta. Nem nehéz elképzelnünk, hogy a tisztségét veszített Boéthosz család mi mindent próbált meg annak érdekében, hogy visszaszerezzék a fôpapságot, de Annás maradt a gyôztes. Josephus népe legszerencsésebb emberének tartja Annást. Kilenc éven át volt hivatalban ô maga, és öt fiát látta ugyanabban a tisztségben, bár kétséges, hogy ötödik fiának fôpapságát megérte-e még. Ezt az ötödik fiút ugyancsak Annásnak hívták. És akkoriban magától értetôdött, hogy az éppen hivatalban lévô fôpappal együtt megemlítik a család szeniorját, Annást is. Ezzel a hatszoros idôpontmegjelöléssel hirdeti meg Lukács a nagy eseményt: ,,Elhangzott az Úr szava Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában''. ======================================================================== Keresztelô János Mind a négy evangélista elmondja, hogy Jézus fellépését János mint elôfutár készítette elô, de csak Lukácsnál jelenik meg János úgy, mint aki születésében is elôfutára a Messiásnak. Tôle tudjuk azt is, hogy Jézus és János nemcsak lelki rokonságban voltak egymással, hanem vérrokonok is voltak. A feltűnô fordulat, hogy az Úr szava a ,,pusztában'' hangzott el Jánoshoz, a Lukács-evangélium elsô fejezetébe visz vissza minket, ahol a Keresztelô születésének történetét ezzel zárja az evangélista: ,,A gyermek nôtt, lelkileg erôsödött, és mindaddig a pusztában élt, míg Izrael elôtt föl nem lépett'' (1,80). Az ószövetségi elbeszélések stílusában említi Lukács János apját, Zakariást, akit ,,Abija osztályából való'' papnak mond. A dávidi beosztás szerint ez a nyolcadik papi osztály. De ezzel az adattal Zakariásnak Abijától való leszármazását, aki Eleazárnak, Áron harmadik fiának fia volt, sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. A babiloni fogság idején ugyanis a papság beosztása összezavarodott. Zorobábel idejében csak négy papi família tért vissza a fogságból Jeruzsálembe: ,,Jedaja, Immer, Pashur és Harim fiai'' (Ezd 2,36). Hogy a papságot helyreállítsák, 24 osztályra oszlottak, és felelevenítették a régi elnevezéseket. Zakariás tehát papi családból való volt, amelyet a fogság után Abijáról neveztek el, hogy folytassák az ôsi hagyományokat. Mivel János anyját is ,,Áron leányai'' közül valónak mondja, a Keresztelô tiszta papi családból született. De a szülôk nemcsak ôsi izraelita neveket viseltek, hanem a jámborságuk is igazi zsidó jámborság volt: ,,Mindketten igazak voltak az Isten elôtt, szentül éltek az Úr parancsai és rendelkezései szerint'' (1,6). Az evangélistának még egy megjegyzése érdemel figyelmet: azt mondja, hogy Erzsébet Mária rokona (1,36). Az akkori szóhasználat szerint a ,,rokon'' az egy családból való leszármazást jelenti. Hogy az asszony vérszerinti leszármazáson kívül házassággal is bekerült a rokonságba, itt figyelmen kívül hagyható, mert Mária még nem volt férjnél. A hajadon leányok természetszerűleg atyjuk családjához tartoztak. Mivel Erzsébetet Áron leányának mondják (1,5), Máriának is papi családból valónak kell lennie. Ahogy az evangélista Erzsébetrôl beszélni kezd, feltételezi, hogy Mária és Erzsébet a földrajzi távolság ellenére jól ismerik egymást, olyan kapcsolatban vannak, ami szoros rokonságra enged következtetni. Mária nem véletlenül kapta az Ószövetség egyetlen hasonló nevű alakjáról, Mózes és Áron nôvérérôl a nevét: ,,Marjam, vagy Mirjam''. Mária papi családból való származását és ezzel együtt Jézus hasonló eredetét csak Lukács megjegyzésébôl lehet tudni (1,5. 36), de sem nála, sem más szerzônél errôl többé nem esik szó. Ez azonban teljesen megfelel a zsidó törvény szellemének, mert ha egy papi családból való leány férjhez ment és fiút szült, de a férje Dávid családjából való volt, a gyermek nem a papi nemzetséghez, hanem Dávid családjához számított. Mária fia, Jézus pedig Józsefnek, a Dávid családjából való férfinak fiaként szerepelt a törvény elôtt. A magasabb rangú papi osztályok tagjainak lakóhelye általában Jeruzsálemben volt. A szegényebb, alsóbb osztályok viszont az ország területén szétszórtan, különbözô falvakban és városokban éltek. Természetesen elsôsorban Júdea területén, a fôváros közelében kell keresnünk az ilyen papi lakóhelyeket, de a zsidó hagyomány Galileában is ismer öt olyan helyet, ahol papok éltek, és már a templom lerombolása (Kr. u. 70.) elôtt is papi városnak számítottak. Lukács rövid adata, hogy ,,Mária sietve útrakelt és a hegyvidékre, Júda egyik városába ment'', Galileából Júdeába vezet bennünket. De hogyan hívhatták a várost, ahová elment? Az evangélista nem nevezi meg a helységet. Nem tudjuk, miért, de a Palesztinában annyira jártas emberek, mint Origenész, Euszébiosz és Jeromos is szó nélkül hagyják ezt a Magnificattal kapcsolódó várost. Egy tény érthetôvé teszi, hogy miért nem fáradoztak azon, hogy megtalálják ezt a várost: legalább nyolc hely verseng azért, hogy Keresztelô János születési helyének tartsák. Machérusz, Betlehem, Szebaszte, Jeruzsálem, Hebron, Jutta és Ain-Karim mindegyike szerepelt úgy az elmúlt századok alatt, mint János otthona. A filológusok persze mindent megtettek azért, hogy nyelvi alapon pontosan meg lehessen határozni János születési helyét. Miután megszületett, ,,Júdea egész hegyvidékén elterjedt ezeknek a dolgoknak a híre'' (1,65). Ebben a mondatban a közhasználatú ,,Júdea'' szerepel, míg elôbb ,,Júdá''-ról van szó, és csak azon az egy helyen. Egyes kutatók azt mondják, hogy ezért a ,,Júda'' szóért a másoló felelôs, akinek Juttát diktáltak, de figyelmetlenségbôl Júdát írt. Jutta városa egyike a régi papi városoknak, s már Józsue könyve említi (15,55; 21,16). Hebrontól dél felé 10 kilométernyire egy dombon fekszik, nagyon szép környezetben. Ezt a várost az edomiták hagyták elnéptelenedni, s csak Kr. e. 120 körül telepítették be zsidókkal Johannes Hürkánusz alatt. A régi zsidó hagyomány nem is tud róla. Más nyomra vezet a ,,hegyvidék'', az ,,oreiné'', amelyet Josephus az egész júdeai hegyvidékre használ, amikor Jeruzsálem környékérôl beszél (Zst.XII, 1, 1). Plinius ugyanezt a szót használja a ,,Historia naturalis''-ban (V, 14), és Jeruzsálem körzetét érti rajta, anélkül, hogy megnevezné Jeruzsálemet, mivel Plinius korában már romokban hevert. Jakab rotoevangéliumában (Kr. u. 150.) a ,,hegyvidék'' szintén Jeruzsálem környékét jelenti. De az is lehetséges, hogy az ,,Oreiné'' egy régi helységnév, amely azonban az idôk folyamán feledésbe ment. Aránylag késôn keletkezett az a hagyomány, amely Jeruzsálem közelébe vezet. Theodóziusz zarándokbeszámolója 530 körül írja le a különbözô zarándokhelyeket, de a helyet ô sem nevezi meg, csak távolságot ad: ,,Jeruzsálemtôl addig a helyig, ahol Szent Erzsébet, Keresztelô János anyja lakott, a távolság 5 mérföld (kb. 7,5 km)''. A georgiai ünnepi naptárban jelenik elôször (638 körül) Ain-Karim, amely aztán a késôbbi nemzedékek számára összeforrott Keresztelô János születésével (l. a 135. képet a 224/a oldalon).[115] 127. kép. Jerikó környéke és a Jordán völgyének déli vége, továbbá a Jeruzsálembe vivô út Éppen úgy, mint Jézus gyermekségtörténetében, az evangélista két mondatban foglalja össze János rejtett életét: ,,A gyermek nôtt, és lelkileg erôsödött. A pusztában élt, míg Izrael elôtt föl nem lépett'' (1,80). Ez Júdea pusztasága, amely Jeruzsálemtôl délkeletre és keletre a Holt-tengerig húzódik, és az ôsi törzsi birtokhoz tartozott (vö. 127. ábra). Ez a terület nem sivatag a szó szokásos értelmében, hanem szakadékos hegyvidék, csupasz domboldalakkal, melyeket mély völgyek és szakadékok tagolnak. Tavasszal néhány hétre a puszta kivirul: zöld pázsit fedi be, és néhány hegyoldal olyan, mintha virágszônyeggel terítenék le (l. a 21. képet a 40/b oldalon). De a nap nagyon rövid idô alatt leperzseli a füvet, és vigasztalan pusztasággá változtatja a vidéket. Kelet felé a 800--1000 m magasságot is elérô hegyek a Holt-tengerhez ereszkednek alá. A part elôtt hirtelen szakad le a hegyvidék, és egy sziklás fennsík után teraszosan érkezik a víz szintjéig. Amilyennek ma látjuk ezt a pusztaságot, ugyanilyen volt 2000 évvel ezelôtt is. És kit érdekelt volna ez a ,,puszta''? De az egész világ számára egy csapásra érdekessé vált, amikor 1948-ban híre kelt annak, hogy a júdeai pusztaságban kéziratokat találtak. Az újságok a szenzációk között közölték a hírt. A barlangok felfedezése, a kumráni kolostor feltárása azóta elsôrangú kutatási terület, és nemcsak a szaktudományt érdekli, hanem az egész keresztény világ számára fontos.[116] Mert itt egy olyan környezet tárul a szemek elé, amely majdnem 1900 éven át a puszta homokja alá volt rejtve; és olyan vidék ez, amely földrajzilag és kora szerint Jézus életének színteréhez tartozott. Megismerhettük egy késôi zsidó közösség lakóhelyét, tanítását, hitét, és életformáját, amely közösség tagjai itt a pusztában remeteéletet éltek. Josephus ,,esszénusok''-nak, ,,jámborok''-nak nevezi ôket. A kumráni kutatások segítséget nyújtanak ahhoz, hogy jobban megismerjük annak a világnak kortörténetét, de azt is elárulják, hogy milyen egyedülálló módon szól az Úr Jánoshoz, a pusztában élô remetéhez. ======================================================================== A holt-tengeri barlangleletek A híressé vált történet 1947 egyik nyári napján kezdôdött, amikor egy fiatal beduin, Mohammed ad Dib (,,a Farkas'') Ta-amireh törzsébôl, Jerikótól kb. tizenkét kilométernyire délre kecskenyáját legeltette. Mikor egy elcsatangolt állatának keresésére indult -- mondja a történet --, észrevett egy barlangbejáratot. A pásztort a kíváncsisága arra késztette, hogy egy barátjával együtt átkutassák a 8 m hosszú, 2 m széles és 2,5 m magas barlangot, annak reményében hogy kincseket fognak találni. De nem találtak egyebet, mint összetört korsók cserépmaradványait, és köztük három, fedôvel lezárt ép korsót (vö. 128. kép, és 130,1. ábra a 215. oldalon). 128. kép. Kéziratot rejtô agyagkorsó Kumránból Ezeket meglátva úgy vélték, hogy megvan a kincs, és sürgôsen nekiláttak, hogy felnyissák a korsókat. De azok egy kivételével üresek voltak. A teli korsóban sem kincsek, hanem gondosan becsomagolt bôrtekercsek voltak. Ezekbôl hármat magukhoz vettek, és csalódottan mentek haza. Nem sokkal ezután beduinok jelentek meg Betlehemben, és az ottani szír régiségkereskedônek, Kandunak elvitték az egyik bôrtekercset. Kandu, aki a szír-jakobita keresztények közé tartozott, úgy vélte, hogy a tekercsen szír írás van. Azt tanácsolta a beduinoknak, hogy forduljanak a Jeruzsálemben lévô szír Szent Márk-kolostorhoz. S valóban, némi alkudozás után a kolostorban élô szír ortodox érsek, Mar Athanasziosz megvásárolta a beduinoktól a tekercset. A kolostor lakói is megnézték a leletet, és a barlang késôbbi átkutatásakor ôk találták meg a többi tekercset a késôbb elsô barlangnak nevezett helyen. 129. kép. A márgateraszon fekvô Hirbet-Kumrán Amikor 1948 februárjában a híres archeológusnak, William F. Albrightnak elküldték az egyik tekercs fényképét, igazi kutatói lelkesedéssel a következô választ küldte légipostán Jeruzsálembe: ,,Gratulálok korunk legnagyobb kézirat-felfedezéséhez! Semmi kétségem, hogy ez az írás régebbi, mint a Nash-papirusz! Én legkésôbb Krisztus elôtt az elsô századra teszem a keletkezését... Milyen hihetetlen felfedezés! A legkisebb kétség sem fér az írás hitelességéhez!''[117] Nagyon eltérnénk a tárgyunktól, ha egyenként nyomon akarnánk követni az egyes tekercsek sorsát. Elégedjünk meg annyival, hogy összegezzük a végeredményeket. Az elsô barlangból származó hét tekercs ma az Izrael-Múzeum ún. ,,Kézirat-templomában'' van. A legfontosabb közöttük az Izaiás-tekercs (1QIsa)[118] (l. a 192. képet a 335. oldalon). A szöveg 54 kolumnában, héberül van írva, és az egész Izaiás könyvet tartalmazza. Ez az eddig megtalált kézirattekercsek között a legidôsebb, és egyúttal a legrégibb, egész szentírási könyvet tartalmazó kézirat is. A tekercsnek az adja különleges jelentôségét, hogy a rajta lévô szöveg régisége miatt fontos adatokat szolgáltat az Ószövetség eredeti szövegének ismeretéhez és szövegtörténetéhez. Az eredmény pedig ez: a mai Izaiás próféta könyve szövegében semmi lényeges eltérést nem lehet találni ehhez az ôsrégi szöveghez képest. Így bizonyítja ez a Kr. e. az elsô századból való bôrtekercs a Szentírás szöveghagyományának megbízhatóságát! E teljes Izaiás könyv mellett az elsô barlangban még tekintélyes töredéket találtak egy másik Izaiás-tekercsbôl (1QIsb); továbbá találtak egy kommentárt Habakuk próféta könyvéhez (1Qp Hab). Egy másik, majdnem két méter hosszú bôrtekercs egy zsidó közösség elôírásait tartalmazza. Kezdô szavai után ,,serek hajjadah'', azaz ,,Manuale disciplinae'' néven tartják számon (1QS). Elsô része az ,,örök szeretet szövetségét'' írja le, amely a közösség tagjait Istenhez kapcsolja. A második rész az emberben lévô ,,kétfajta szellemmel'' foglalkozik, a fény és az igazság lelkével, és ennek ellentétével, a tévedés és a sötétség szellemével. Ezt követik a rendi szabályok, amelyek részletesen felsorolják a közösségbe való felvétel feltételeit és a szabályok megszegéséért járó büntetéseket. Befejezése egy hosszú hálahimnusz. Ezzel a ,,Manuale disciplinae''-vel, amely a közösségi szabályzat, találtak az elsô barlangban még egy másik tekercset is, amely össze volt vele göngyölve, sôt eredetileg valószínűleg hozzá is volt varrva. Ez a másik tekercs azt mondja, hogy ,,Az egész közösség szabályzata'' (1QSa). Egyes kutatóknak az a véleménye, hogy a két szabályzat abban különbözik egymástól, hogy az egyik a cölibátusban élô közösségé, a másik a ,,világi'' ághoz, a közösség vagy szekta megházasodott tagjainak szól. Aki közéjük tartozott, azt tizenegy és húsz éves kora között meg kellett tanítani a szabályok könyvében foglaltakra. Húsz éves korában megnôsülhetett. Huszonöt évesen kaptak a tagok helyet és szavazati jogot a közösségben. Vezetô szerepet harmincéves koruktól fogva nyerhettek, de a közülük való hivatalviselôk engedelmességgel tartoztak Áron fiainak, a papoknak és a közösség véneinek. Hivataluk fontossága szerint más és más tiszteletadás illette meg ôket, s ha megöregedtek, vissza kellett vonulniuk hivataluktól (1QS V, 20 -- VII, 25). A tekercs befejezô része annak az eszkatologikus lakomának ültetési rendjét határozza meg, amelyen a Messiás is jelen lesz: elsô helyen fog ülni a fôpap, majd a papság, utána foglal helyet a Messiás, majd a világi tisztségviselôk, végül a többiek, ki-ki a rangjának megfelelôen. A közösség a szentírási zsoltárok mellett saját zsoltárokat is imádkozott. Egy részben sérült tekercsen ezeket is megtalálták. A negyven zsoltár legtöbbje így kezdôdik: ,,Áldalak téged, Uram!'', ezért a tekercset ,,Hodajot''-nak hívják (1QH). Egy másik tekercset, amely ,,a fény fiainak harcát'' mondja el ,,a sötétség fiaival szemben'', ,,Háborús tekercsnek'' nevezték el (1QM). Az elsô barlangban talált hetedik tekercset, mivel egyik töredékén a Lamech név olvasható, eleinte ,,Lamech apokalipszisének'' gondolták, de a pontosabb vizsgálatok kiderítették, hogy az arámul írt tekercs nem más, mint a Genezishez készített Midrás. 130. kép. Kumrán környékének térképe, és a romok alaprajza (vö. a 131. képpel a 217. oldalon) 131. kép. Légifelvétel Kumránról A háborús zavarok után, 1949 tavaszán került sor arra, hogy az elsô barlangot tudományos módszerességgel átkutassák. A félméteres por és homokréteg még néhány száz bôrdarabot, papirusztöredéket (egykori tekercsek maradványait) ôrzött, a tekercsek vászontokjának és cserépkorsóinak darabjaival együtt. Úgy látszik ezt a barlangot már korábban felfedezték és csak ez a hét tekercs maradt benne. I. Timotheus nesztoriánus pátriárka (+ 823.) egy szír nyelvű levelében arról ad hírt, hogy Jerikó közelében egy barlangban héber kéziratokat találtak. Már Origenész is megemlékezik róla, hogy találtak zsoltárfordításokat más héber és görög kéziratokkal együtt Jerikó mellett, agyagkorsóban. Lehet, hogy ezek is a kumráni barlangokból valók voltak? (Vö. 130,1. ábra.) E régi kéziratok felfedezésével egyidôben egy sor kérdés merült fel: ki rejthette el a tekercseket a barlangba? Honnan származhatnak? Mikor írták ôket? Milyen kapcsolatban állhatnak Jézus Krisztus evangéliumával? A Kumrán-völgy közelében, nem egészen egy kilométerre attól a barlangtól, amelyben az elsô tekercseket megtalálták, van néhány rom. Az ókortól fogva ,,Hirbet Kumran'', azaz Kumráni-romok néven ismerik, és úgy gondolták, hogy egy római palota romjairól van szó. Mivel azonban Közel-Keleten nagyon sok az ilyen fajta rom, csak egész rendkívüli okok miatt fordítanak a régészek idôt és fáradságot a feltárásra. Vajon ezeknek a kumráni romoknak nincs valami köze a tekercsekhez? 133. kép. A kumráni romok déli oldalának részlete Az idôsebb Plinius (Kr. u. 23--79.) ,,Historia naturalis'' c. művében megemlít egy kolostort, amelyet Én-Geditôl északra, a Holt- tenger nyugati partján látott. Azt mondja, hogy az esszénusok telepe. Ez lett volna a mostani Kumrán? Plinius ezt írja: ,,Egyedülálló, és az egész világon pártját ritkító nép ez, asszonyok nélkül. Lemondanak a szerelemrôl, mindenfajta pénz nélkül élnek a pálmák között. Napról napra újjászületik ez a nép, mert áramlik hozzájuk a sorsüldözött, élettôl megfáradt emberek sokasága. Ez a sereg -- csodálatosan hangzik -- él, anélkül, hogy bárki született volna közöttük. Ilyen termékeny számukra másoknak az élettôl való elfordulása'' (V, 17). 134. kép. A sziklafal, amelybôl a 4. barlang nyílik (vö. a 130. képpel) Két kutató -- G. L. Harding, a Jordániai Ókorkutató Intézet igazgatója, és pater Roland de Vaux, a Jeruzsálemi Biblikus Intézet domonkos vezetôje -- elhatározta, hogy utánajárnak ennek a dolognak. 1951 novemberének végén, tizenöt emberrel kezdték meg a munkát. És az eredmény felülmúlt minden várakozást: megtalálták azt a kumráni telepet, amelyrôl a tekercsekben szó van! (L. a 130. képet a 215., és a 131. képet a 217. oldalon.) A következô hat évben rendszeres munkával feltárták az egész területet. A tüzetes kutatás során fény derült arra, hogy Kumrán már Kr. e. a 8--7. században, tehát a királyok korában is lakott hely volt. A feltárt falmaradványok után ítélve jelentôs településnek kellett itt állnia, amelyrôl egyébként egy hatalmas víztároló is tanúskodik. Általánosan elfogadott az a vélemény, hogy ezen a helyen volt a Józsue könyvében említett (15,62) ,,Ir-Melach'', a ,,Sóváros''. Valószínű, hogy lakói Nabukadnezár hadjárata idején (Kr. e. a 6. század eleje) hagyták el, és utána legközelebb csak Kr. e. a 2. században vált újra lakottá, amikor a ,,kumráni közösség'' tagjai népesítették be. A kutatók egy nagy, falakkal körülvett, erôdítményjellegű toronnyal ôrzött településre találtak. A fôépület négyszög alaprajzú, s több melléképület csatlakozott hozzá. Tizenhárom ciszternát találtak, melyeket bonyolult vízvezetékrendszer kapcsolt össze, és rátaláltak a közösség temetôjére is. A legértékesebb az a terem a leletek között, amely valaha az íróműhely, a scriptorium volt. A romok között összetörött íróasztalokat találtak, amelyeket még össze tudtak állítani. Elôkerült három tintatartó is, és néhány olyan, írásjeleket tartalmazó cserépdarab, amelyeken nyilvánvalóan a kezdô tanulók próbálgatták az írást. A melléképületekben műhelyek voltak, többek között egy fazekasműhely. És az itt talált agyagkorsók pontosan olyanok, mint amilyenekbe a barlangban lévô tekercsek voltak rejtve. Ezek a leletek egyre biztosabban mutatják, hogy a barlangban lévô tekercsek és a feltárt romok között szoros összefüggés van. Azonban a régészeti leletek után az egész épületegyüttest nem szabad a szó szoros értelmében cellákkal és közös helyiségekkel kiképzett ,,kolostornak'' látni. Josephus szerint az egész telep egy vallásos társaság ,,szent területe'' volt, és a közösség minden törekvése a szegénységre, a megszentelôdésre és a levitikus tisztaság megszerzésére, illetve megtartására irányult. Philo szerint Kumrán volt az a különleges gyülekezôhely, ahol rendkívüli tisztulási szertartásokat végeztek, és a ,,szent élet martyriumát'' valósították meg. Valószínűnek látszik, hogy a közösség tagjai a környéken sátortáborban laktak, és ez megfelelt Isten népe ideális állapotának; mások ellenben visszavonultak a hegyoldalak barlangjaiba remetének. Lehet, hogy Philonak ez a megjegyzése is az esszénusokra vonatkozik: ,,Valójában úgy élnek, mintha csak maguknak léteznének, mintha test nélküli lelkek volnának, mintha nem tudnának semmit a városokról, falvakról, házakról, egyáltalán az emberi közösségrôl. Mindent semmibe vesznek, amit általában megbecsülnek az emberek, egyedül az igazságot kutatják'' (De migrat.). Érthetô, hogy felvetôdik a kérdés: vajon mibôl éltek ennek a közösségnek a tagjai, akiknek létszámát az utolsó idôszakban kb. kétszázra lehet becsülni? Amikor Jézus Keresztelô Jánosról beszélt, rájuk is gondolhatott: ,,Mit mentetek ki látni a pusztába? Akik drága ruhákban járnak és kényelemben élnek, a királyi palotákban találhatók'' (Lk 7,25). Josephus ugyanezt hosszabban írja le: ,,Megvetik a gazdagságot, és csodálatra méltó náluk a vagyonközösség, úgyhogy senki nincs, akinek többje volna mint a másiknak. Mert elôírás náluk, hogy aki belép a szektába, az átadja vagyonát a közösségnek. Így aztán sem túlságos szegénység, sem gazdagság nincs náluk, hanem a közösen birtokolt javakból mindenki mértékkel részesül. Az olajat piszoknak tekintik, s ha valaki akarata ellenére, olajjal kenôdik be, az megmosakszik. A cserzett bôr számukra éppen olyan tiszteletre méltó, mintha állandóan fehér ruhában járnának'' (Zsh. II, 8, 3). Az ásatások azt mutatják, hogy a kumráni telep lényegében önellátó volt. Ugyanis Kumrántól három kilométernyire dél felé van egy kis oázis, Ain-Feska. A nagy, édesvízű forrástól északra 1958-ban egy épületcsoport maradványait tárták fel. A még felismerhetô alapok azt mutatták, hogy egy nagy, központi épület állt itt, gazdasági épületekkel és raktárakkal. De volt egy nagy marha-karám is, amelyhez fészer és vízmedence csatlakozott. Valószínűleg a bôrcserzéshez volt rá szükség. A kumráni kerámiákkal azonos cserépleletek azt bizonyítják, hogy ez az épület a ,,kolostor'' filiája és gazdasága volt. A Kumrán és Ain-Feska közötti területet, amelyen enyhén sós vízű források fakadtak, kertként meg lehetett művelni. A sok datolyamag, ami felszínre került, arra utal, hogy itt datolyaültetvény élt, amelynek árnyékában az idôsebb Plinius szerint az esszénusok ,,idejüket töltötték''. Philo pedig arról ad hírt, hogy az esszénusok foglalkoztak méhekkel is. Ez nagyon emlékeztet Keresztelô János táplálékára. Minél világosabbá vált, hogy a kumráni rom egy különleges zsidó közösség központja volt, és minél ismertebbé vált az írásos emlékek révén ennek a közösségnek a vallási élete, annál égetôbb volt a kérdés, hogy vajon az irodalmi forrásokból már korábban is ismert esszénusok telephelyével állunk-e szemben, vagy másokról van-e szó? Az esszénusokról elsôsorban Philotól, az alexandriai filozófustól (Kr. e. 13--Kr. u. 45/50) és Josephustól tudunk. Philo ,,az erény atlétáinak'' nevezi ôket. Josephus, aki az esszénusokat a farizeusok és a szadduceusok mellett mint ,,filozófiai iskolát'' említi, a zsidó háborúban majdnem egy teljes fejezetet szentel nekik (II, 8). A számukat négyezerre teszi. Szerinte szétszórtan élnek az országban, és kiváló erkölcsű férfiakként dicséri ôket. ,,Aki felvételét kéri a szektába, nem nyer azonnal felvételt, hanem egy évig a közösségen kívül kell élnie, de pontosan megtartva a szekta szabályait. Ennek az évnek az elején adnak neki egy kis fejszét, egy ágyékkötôt és egy fehér ruhát. Ha a próbaévet kiállta, egy lépéssel közelebb kerülhet a közösséghez: részt vesz a megtisztító szent fürdôben, de a közösségi életbe még nem bocsátják. Miután egy évig tanúságot tett állhatatosságáról, most két évig a jellemét teszik próbára, s csak ha ebbôl a szempontból is kifogástalan, akkor veszik fel teljesen a közösségbe. Mielôtt azonban megjelenhetne a közös étkezésnél, megesketik rá, hogy Istent tisztelni fogja, és az emberekkel szemben meglévô kötelességeit teljesíti. Arra is kötelezi magát, hogy szüntelenül szeretni fogja az igazságot... a közösség tagjai elôl semmit el nem titkol, másoknak viszont semmi titkot el nem árul, még ha meg is kell érte halnia. Végül megesküszik arra, hogy a szekta tanítását soha más módon nem közli másokkal, csak ahogy ô is megkapta. Így esketik meg az esszénusok az újonnan felvetteket'' (Zsh. II, 8, 7). A szakemberek mind a mai napig nem tudtak egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy Kumrán lakói esszénusok voltak-e, vagy sem, de sok jel arra mutat, hogy Kumrán volt az esszénusok fô központja. Az esszénus mozgalom Kr. e. a második század elsô felében keletkezett Jeruzsálemben, azoknak a papoknak a körében, akik elkülönültek a vezetô papságtól, mert úgy látták, hogy azok nem tartják meg teljesen a Törvényt. A szír IV. Antiochusz Epifánesz Kr. e. 167-ben megszentségtelenítette a templomot, és Zeusz-templommá alakította át. A bátor modini papok harcra szólították az embereket -- mint ezzel már találkoztunk --, és Makkabeus Júdás 164-ben újra felszentelhette a templomot. Alkimusz lett a fôpap, aki a Szádok fôpapi család törvényes leszármazottja volt. De csakhamar nézeteltérések támadtak a vallási reformmozgalom -- amely a Hasszidim = Jámborok nevet viselte --, és a Makkabeusok között. A feszültség még tovább fokozódott közöttük, amikor 152-ben a makkabeus Jonatán a szírek segítségével fôpappá lett, jóllehet a Hasmoneus nemzetség nem is tartozott a fôpapi dinasztiák közé. Az ellenzék vezetô személyiségének nevét, sajnos, nem ismerjük. A kumráni iratok úgy beszélnek róla mint az ,,Igazság Tanítójáról'', és dicsérve említik, hogy Isten megadta neki a helyes tudás és az Írás ismeretének ajándékát. Az Igazság Tanítója vezetésével a papi ellenzék elszakadt a templomtól, és visszavonult a Júdeai-pusztaságba. Az egész környék arról vall, hogy erôszakos pusztítás dúlta fel. Egy hamuréteg annak a bizonysága, hogy a ,,kolostort'' felgyújtották. Mikor történhetett ez? Meddig volt lakott a kolostor? Kb. négyszáz pénzdarab, kerámiamaradványok és egyéb leletek nagyjából pontos kormeghatározást tesznek lehetôvé. Az elsô összefüggô pénzsorozat a Johannesz Hürkánosszal (Kr. e. 135--104.) és a szeleukida VII. Antiochusz királlyal (Kr. e. 138--129.) kezdôdik, és Nagy Heródes uralkodásának elsô évéig (Kr. e. 37.) tart. Ezután nagy rés következik, majd a következô pénzcsoport abból az idôbôl való, amikor Archelausz Kr. e. 4-ben átvette atyjának júdeai örökségét. A pénzek ebben az idôszakban Kr. u. 68-ig követik egymást folyamatosan. Akkor ismét szünet következik, és az utolsó érmék Bar Kohba lázadásának idejébôl valók (Kr. u. 132--135.). Ezek szerint valószínű, hogy a közösség Makkabeus Jonatán (Kr. e. 161--143.), vagy inkább Simon (143--135.) idejében telepedett meg a Sóváros romjai között (I. a. szakasz). Hamarosan utána, bizonyára I. Hürkánosz idejében (135-104) a közösség fejlôdése megkívánta, hogy nagyobbítás történjék a telepen. Ezt a második szakaszt földrengés és tűzvész szakította meg (I. b. szakasz). Josephus tudósít egy hatalmas földrengésrôl Heródes király hetedik évében, Kr. e. 31-ben, amely Júdeát sújtotta és kb. harmincezer áldozatot követelt. A pénzek sorában mutatkozó szünet arra mutat, hogy a földrengés után nem azonnal, hanem csak Archelausz uralkodása alatt népesült be újra az újjáépített telep. Nehéz magyarázatot adni arra, hogy miért maradtak ilyen sokáig távol a központjuktól. Lehet, hogy Nagy Heródes, aki Jerikóban, Kumrántól mindössze tizenkét kilométer távolságba építette fel téli luxuspalotáját, nem tűrte meg a közelben ezeket az aszkétákat, akik az igaz zsidó vallási lelkület megtestesítôi voltak. Heródes halála után visszatértek, és elkezdték a kolostor újjáépítését (II. szakasz). Ettôl fogva Kumránt folyamatosan lakták egészen a zsidó háború kezdetéig, Kr. u. 68-ig. Hamuréteg, üszkös maradványok és nyílhegyek arról vallanak, hogy a telep életét erôszakos támadás szakította félbe. Josephus szerint Kr. u. 68 júniusában a római hadvezér, a késôbbi Vespasianus császár Jerikóban tartózkodott, és megszálló csapatot hagyott hátra. A kolostor lakói biztosan számíthattak rá, hogy az arra vonuló légiók elfoglalják és lerombolják a kolostort. Ezért okos elôrelátással agyagkorsókba zárták drága tekercseiket, és környékbeli barlangokba elrejtették ôket. Miután a kolostort lerombolták, római ôrhellyé lett, ahonnan a Holt- tenger nyugati partját a rómaiak szemmel tudták tartani. Az emberi kíváncsiság és a tudományos kutatás így újra napvilágra hozta a kumráni életet. Ami azonban bennünket igazában érdekel az egész Kumrán-kérdésben, az a tér- és idôbeli közelség az evangéliumokhoz. Amikor az elsô hírek szárnyra keltek Kumrán felôl, elhangzottak olyan vélemények, melyek szerint megtalálták a kereszténység eredetét, mivel szerintük Jézus egy az esszénusok közül. Úgy gondolták, hogy az újszövetségi iratok, Jézus egész tanítása, tettei, sôt a halála is csak utánzata annak, amit elôtte elmondtak már a kumráni szövegekben. Tehát a kumráni szekta a Krisztus elôtti kereszténység! A kumráni szövegek részletes vizsgálata azonban világosan megmutatta az esszénusok és Jézus, illetve a kereszténység közötti lényeges különbségeket. Ámbár tagadhatatlanul vannak hasonlóságok bizonyos formulák és szokások között. De lássuk elôször a kumráni szövegek tanítását. Az elsô, ami különösen szembe ötlik ezekben az iratokban, a kiválasztottság gondolata. A közösség tagjai (különös, hogy magának a közösségnek az iratokban nincs konkrét neve!) különbözô neveken beszélnek magukról: ,,a világosság fiai'', ,,az igazság emberei'', ,,Isten választottai'', ,,a szegények'', ,,a szent közösség''. Mivel ôk jobban megértették a törvény követelményeit, jámborabban, szentebbül, igazabbul akarnak élni, mint a nép tömegei. Ezért különültek el, és vonultak ki a pusztai magányba. De elkülönülésüknek volt egy másik oka is, az, hogy a jeruzsálemi templomban szerintük ,,tisztátalan papság'' szolgál. Éppen ezért áldozataik és istentiszteleteik nem tetszhetnek Istennek. A fôpapi méltóság viselôi nem tudták attól a Szádoktól levezetni a családfájukat, akiket Áron utódaként Salamon tett fôpappá. A hasmoneus Simon (143-135) népszavazás után került a fôpapi székbe, ezért a kumráni közösség törvénytelennek tekintette. Ilyen ellentétben álltak a templommal. Saját naptárukkal is ennek adtak kifejezést, amely nem a Holdhoz igazodott, mint a templom naptára, hanem a Nap járásához, és az volt a határozott elônye, hogy a nagy ünnepek minden évben a hét azonos napjára estek. A ,,Manuale disciplinae'' elsô része mindjárt az elején világosan meghatározza a közösség életének célját: A tagok kötelessége, ,,hogy Istent keressék. Azt tegyék, ami Isten elôtt kedves és igaz, aszerint, ahogyan Mózes és a próféták által Ô parancsolta. Szeressenek mindent, amit Isten akar, és gyűlöljenek mindent, ami nem kedves Istennek. Tartózkodjanak a rossztól, és tegyenek meg mindent, ami jó. Az országban valósítsák meg a jogot, az igazságot és az igazságosságot. Ne cselekedjenek többé bűnös szívvel és tisztátalan tekintettel. Állandóan a szeretet szövetségében éljenek azokkal, akik arra szánták az életüket, hogy megvalósítják Isten törvényét. Tegyék magukévá Isten végzéseit, és igazodjanak azokhoz a dolgokhoz, amelyeket Isten a maga idejében megfelelô tanúk által kinyilatkoztat. A világosság fiait aszerint szeressék, amennyire részesei Isten tanácsának, a sötétség fiait pedig gyűlöljék, úgy, amint Isten bűnösökre lesújtó bosszúja megkívánja. Akik átadják magukat az igazságnak, azoknak át kell adniuk egész tudásukat, erejüket és vagyonukat a közösségnek, azért, hogy ismereteik Isten törvényében megtisztuljanak, erôiket másokéval egyesítsék életük tökéletességének mértéke szerint, és az igazságosság követelményeinek megfelelôen osszák meg másokkal azt, amijük van. Isten minden szavát tartsák meg a maga idejében. Ne lopják az idôt. Az elôírt ünnepeket el ne mulasszák, és a Törvénytôl se jobbra, se balra el ne térjenek'' (Manuale disciplinae I, 1-15).[120] Ezzel a kiválasztottság-tudattal szorosan összefügg a másik feltűnô jellemvonásuk: a végsô idôk várása. Minden izraelita vallásosságának jellemzôje, hogy várakozik Isten országának kezdetére, de a Kumránban élôk számára ez a jámborság középpontja. Vágyakozva várják Isten uralmának kezdetét. A szekta egész életét ez határozza meg, jóllehet tudják, hogy a vég nincs egészen közel. A gonosz uralma most halad tetôpontja felé. A ,,Világosság fiainak'' közösségét minden felôl a sátán uralma veszi körül, de Isten csak megszabott idôt enged neki. Gyülekeznek már a végítélet jelei, s akkor kiirtják majd Izraelbôl mindazokat, akik elpártoltak. A kumrániak tanításának harmadik eleme az ,,új szövetség'' gondolata. Az írásokban ez okozta a legnagyobb meglepetést; hogy közvetlenül Krisztus eljövetele elôtt és az általa meghirdetett szövetséget megelôzôen fény derül egy közösségre, amely ,,új szövetségnek'' értelmezi magát. Szerintük ennek az új szövetségnek attól a naptól, hogy ,,elvétetik az egyetlen Tanító'', addig kell majd tartania, amíg ,,az Árontól és Izraelbôl való Messiás el nem jön''. A kumráni szövegek szerint a messiási idôben három nagy alak fog megjelenni: elsôként az elôkészítést végzô próféta, akit a kumráni iratokban az ,,igazságosság tanítójának'' neveznek. Utána egyidejűleg két Fölkentnek kell jönnie, az egyik a fôpapi méltóságot fogja viselni, a másik pedig király lesz. Itt is kifejezôdik a tiltakozás a Hasmoneus-dinasztia ellen, amely a fôpapságot és a királyságot egy személyben egyesítette. Az ,,igazságosság tanítójának'' személye nagy vitákat váltott ki.[121] Ezt a titokzatos személyt ugyanis soha nem nevezik a nevén. Ellenlábasát a ,,bűn papjának'' mondják. Ez kétséget kizáróan az akkori fôpap. A szövegekbôl megtudjuk, hogy a ,,bűn papja'' fôpapságának kezdetén látszólag igazmondó volt, de hamarosan megmutatta igazi valóját: gôgös, megszegi a törvényt, a szörnyűségek útjára'' tért; végül a pogányok megkínozták és megölték. Elôtte azonban a ,,bűn papja'', a fôpap, addig üldözte az ,,igazság tanítóját'', amíg számkivetésbe nem küldte. De arról nem tudunk meg semmit, hogy hol lehetett e számkivetés helye. A ,,bűn papjának'' erôszakos halála biztos fogódzópontot nyújt a kronológiai tájékozódáshoz. Mint már említettük, a szírek Kr. e. 152- ben tették meg Jordánt fôpappá. 143-ban fogságba vetették, majd hosszabb raboskodás után kivégezték. Az ,,igazság tanítója'' számára ezzel megvan az idôbeli kiindulópont: a jeruzsálemi fôpappal való összeütközés nyilván annak hivatali éveiben, tehát Kr. e. 152 és 143 között történt. Valószínű, hogy az esszénusok egy tekintélyes csoportja, hogy elkülönüljön a hivatalos zsidóságtól, ekkor költözött ki a pusztába, a Holt-tenger mellé. A kumráni közösség szervezetérôl az iratok a következôket mondják: a szekta irányítása tizenöt férfi kezében volt, közülük hárman papok. Ôk alkották a közösség legfelsô tanácsát. Élükön a ,,Mebaqqer'', a legfelsô felügyelô állt. Tanító, prédikátor és lelkipásztor egy személyben, aki úgy bánik övéivel, ,,ahogyan az atya könyörül gyermekein''. Jogi viták esetében ô a békítôbíró. A vétségeket elôtte kell megvallani. Egyedül neki van joga ahhoz, hogy valakit felvegyen a közösségbe, s ô hívja össze és vezeti az egész közösséget. Magától értetôdik, hogy néhány kutató a Mebaqqer alakjában nemcsak hasonlóságot, hanem elôképet is lát a keresztény püspök-fogalomhoz és -eszményhez. Mi több: mindabból, amit a kumráni tekercsben olvastak, arra következtettek, hogy Jézus ennek a Holt-tenger melletti közösségnek a függvénye! Tagadhatatlan, hogy van néhány hasonlóság, de ezek onnan következnek, hogy az Újszövetség egyaránt háttere a keresztényeknek is és a kumrániaknak is. A következô adatok ellenben mutatják a lényeges különbséget és Jézus evangéliumának független, egyedülálló voltát: 1. A Názáreti Jézus nem ároni, papi családból származik, mint az ,,igazság tanítója'', hanem a dávidi királyi családból. Ez eleve kizárja, hogy a kumráni közösségben vezetô szerepet játszhatott volna. 2. A kumráni szövegekbôl olyan törvényhű jámborság sugárzik felénk, amely még a farizeusokén is túltett. A szombatot pl. annyira szentnek tartották, hogy szabály volt: ha valaki szombaton esik kútba, nem szabad kötelet dobni utána és kihúzni. Jézus ezzel szemben azt hirdeti, hogy a szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért. S miközben Kumránban kínos gonddal tartották a különféle mosdási szabályokat, Jézus azt tanítja, hogy a belsô tisztaság és nem a külsô ceremónia a fontos. 3. A kumrániak nagy gondot fordítottak a világtól való elfordulásra. A ,,közösség férfiainak'' mindenben el kell különülniük a ,,tévedés férfiaitól''. Ezzel szemben Jézus teljesen kötetlenül érintkezik az emberekkel, még a vámosokkal és a nyilvános bűnösökkel is. Megengedi, hogy egy bűnös nô a lábát mossa, és hangsúlyozza, hogy ô Izrael elveszett bárányainak megkeresésére jött. 4. A kumráni mozgalom néhány pap ellenzéki magatartásából bontakozott ki a Makkabeusok templom-politikájával szemben, és támadja a jeruzsálemi kultuszt. Jézus ellenben feljár a templomba, részt vesz a templomszentelés ünnepén, amelyet Makkabeus Júdás Kr. e. 165-ben alapított és rendelt el. 5. A kumráni szekta az üdvösség kérdésében telve van partikuláris türelmetlenséggel. Jézus evangéliuma ezzel szemben az egész népnek, sôt az egész világnak szól. 6. A kumráni novíciusoknak meg kellett arra esküdniük, hogy szeretni fogják a ,,világosság fiait'', de gyűlölik a ,,sötétség fiait''. Jézus ellenben ,,törvényként'' adja a felebaráti- és az ellenségszeretetet. 7. Végül a legdöntôbb különbség a következô: akármennyi hasonlóságot és rokonságot gyűjt is össze valaki a kumráni közösség és Jézus tanítása között, ebbôl a közösségbôl hiányzik Jézus személye. Hiábavaló volt a törekvés, amellyel az egyik kutató megkísérelte annak kimutatását, hogy az Igazság névtelen tanítója rendelkezik mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyeket Jézusról mondanak az evangélisták. Egyesek arról is álmodoztak, hogy egy még nyilvánosságra nem hozott kumráni szöveg azt is tartalmazza, hogy az ,,igazság tanítóját'' keresztre feszítették. Csakhogy amikor a szöveget közzétették, az minden ilyen elképzelést szerte foszlatott.[122] Azonban ha nem is lehet arról beszélni, hogy a kumráni leletek a kereszténység történeti forrásait tárták fel, azért értékeiket nem szabad lebecsülnünk. Ezek a szövegek nagyon fontos összekötô láncszemet jelentenek az Ószövetség és az Újszövetség között, és betöltik azt a rést, amely az Ószövetség utolsó könyve és Jézus Krisztus között mutatkozik. S ebben a résben nem Keresztelô János áll? ======================================================================== Kumrán és a Keresztelô Az a vidék, ahol János keresztelt, alig 20 kilométernyire van Kumrántól. Ismerte-e vajon János ennek a kolostornak a lakóit? Nem képtelenség, hogy igen. Néhány kutató ugyanis azt mondja, hogy Lukácsnál van erre egy támpont. Az evangélista ezt írja: ,,A gyermek növekedett és lélekben erôsödött. Mindaddig a pusztában élt, amíg Izrael elôtt föl nem lépett'' (Lk 1,80). Úgy látszik, hogy ,,a pusztában'' egész pontosan jelöl egy helyet, mert a Kumránban élô remeték is így nevezték írásaikban lakóhelyüket: ,,a puszta''. Néhányan arra következtetnek, hogy a kumráni kolostor fiúkat is felvett a közösségbe. Josephus is megjegyzi: ,,Az esszénusok idegen fiúkat is felvesznek, zsenge korban, amikor még tanulékonyak. Úgy bánnak velük, mintha hozzátartozóik lennének, és megtanítják ôket a saját szokásaikra'' (Zsh. II, 8, 2). (Vö. 127. ábra a 211. oldalon.) 135. kép. Ain-Karim Nincs kizárva, hogy Zakariás pap a fiát, Jánost a kumrániakra bízta, akik valamennyien papi családból valók voltak. János azonban több volt, mint egy a puszta remetéi közül, és ez megkülönbözteti ôt a kumrániaktól, akár közöttük töltötte a fiatalságát, akár nem. János különleges hivatást kapott az Úrtól. A kumráni közösség Izaiás próféta szavát: ,,Készítsetek utat a pusztában az Úrnak'', a saját pusztába vonulására értelmezte. A Keresztelô ezt a szöveget magára alkalmazta, és a pusztai utat átformálta a pusztai próféta szavává: ,,Én a pusztában kiáltó szava vagyok: Készítsétek el az Úr útját!'' (Jn 1,23). János mint próféta Tiberius császár 15. esztendejében hagyta el ,,a pusztát''. Fellépése nagy feltűnést keltett. Josephus maga is tiszteletteljes tanúságot tesz a Keresztelô mellett: ,,Tiszteletreméltó férfiú volt, aki a zsidókat az erények gyakorlására buzdította: egymás iránt igazságosságra, Istennel szemben jámborságra, és a keresztség felvételére sürgette ôket. Azt hirdette, hogy így lesz kedves Isten elôtt a keresztelkedés, mert (a fürdô) csak a test tisztulását tudja adni, nem pedig a bűnök bocsánatát, de a lélek már elôzôleg megtisztul az igaz életben. Sokan gyűltek János köré, akiket a szava föllelkesített''... (Zst. XVIII, 5, 2). Mivel Josephus rómaiaknak ír, elhallgatta a Keresztelô prédikációinak messiási értelmét. Olyan képet rajzol Jánosról, amely egy művelt rómainak, aki a zsidó gondolatvilágból nem sokat ismert, elég keveset mondhatott, de egészen másként teszik ezt az evangélisták. János prófétaként lép fel, és prédikációiban újra felhangzanak Izrael prófétáinak nagy témái: az ítélet és a megtérés. Abból a néhány mondatból, amely Jánostól ránk maradt, láthatjuk, hogy különleges képessége volt arra, hogy találó képekkel és csattanós fordulatokkal beszéljen: ,,Így beszélt a néphez, amely odasereglett hozzá, hogy megkeresztelkedjen: Viperák fajzata! Ki tanított titeket arra, hogy fussatok az eljövendô harag elôl?'' (Lk 3,7). Máté pontosabban mondja, hogy az ítélet e kemény szavai kikhez szóltak: a farizeusokhoz és szadduceusokhoz, akik a hallgatóság nem kis hányadát jelentették. Az ószövetségi emberek fülének a kígyóhoz való hasonlítás félreérthetetlen jelentéssel bírt. Lehet, hogy a kép mögött egy akkor korszerű célzás is el volt rejtve. A Talmudban ez áll: ,,Jaj Annás házának kígyósziszegése miatt'' (Pesach 57). Az ítélet haragjának közvetlen közelségét ismerte fel János, és ez szólította ki ôt a ,,pusztából''. Alapjában támadja meg a zsidók tanításának magvát: az öntelt bizakodást abban, hogy ôk Ábrahám ivadékai. ,,Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét és ne mondogassátok magatokban: Ábrahám a mi atyánk! Mert mondom nektek, van hatalma Istennek, hogy ezekbôl a kövekbôl fiakat támasszon Ábrahámnak'' (Lk 3,8). János látja a körös-körül heverô köveket (szinte látja az ember a gesztusát is, ahogy rájuk mutat), és az arám ,,benim'' = fiak és ,,abbenim'' = kövek kifejezésekbôl szójátékot csinál, melynek telitalálatára a hallgatók semmit sem tudnak válaszolni a prófétának. 136. kép. A keresztelés helye a Jordán partján Ezt a keménységet csak az ítélet közvetlen közelségével lehet megmagyarázni: ,,A fejsze már a fák gyökerén van!'' (Mt 3,10). Csak az a fa marad meg, amely gyümölcsöt terem. Az igazi megtérésnek az életben kell megmutatkoznia! Elhangzik a kérdés a hallgató tömegbôl: ,,Mit tegyünk''? S akkor a nép olyan választ hall, amely már Jézus lelkületével van áthatva, mert az elôfutár nem azt követeli hallgatóitól, hogy kövessék ôt a pusztába. A bűnbánati felhívásnak ez a széleskörű címzése, amely nem korlátozódik csak a ,,világosság fiaira'', alapvetôen megkülönbözteti Jánost a kumrániaktól. Ô olyan ideált mutat hallgatóinak, amely az utca embere számára is elérhetô. Isten konkrét segítséget vár a felebaráttal szemben. Nem arra kötelezi a vámosokat, hogy hagyják el hivatalukat, amit a zsidók gyalázatnak tekintettek. Arra inti ôket, hogy törvényszerűen járjanak el. A katonákat is arra figyelmezteti, hogy hivatásuknak tegyenek eleget. A bűnbánatra szóló felhívással János azt a követelményt kapcsolja össze, hogy keresztelkedjenek meg. Errôl a tevékenységérôl kapta megkülönböztetô nevét. Prédikációja a keresztelésben érte el a célját, de meg is magyarázta nekik, hogy mit jelent ez a keresztelés. Nem a levitikus tisztátalanságtól akarja ôket megszabadítani, amint az effajta tisztaságra a zsidók annyiféle mosdással törekedtek; az ô fürdôje a bűnbánat keresztsége a bűnök bocsánatára, és a keresztségkor tett bűnvallomás az embereket az Isten országába való belépésre akarta felkészíteni. Prédikációi olyan mély hatást váltottak ki, hogy sokakban megfordult a gondolat, ,,nem János-e a Messiás?'' ,,Ezért János így szólt hozzájuk: Én csak vízzel keresztellek benneteket. De nyomomba lép az erôsebb, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ô majd Szentlélekben és tűzben fog megkeresztelni benneteket. Szórólapátja már a kezében, hogy rendet teremtsen szérűjén: a búzát csűrbe gyűjtse, a pelyvát meg olthatatlan tűzzel elégesse'' (Lk 3,16--17). Galileából is eljött egy ,,Rabbi'', hogy megkeresztelkedjék nála. Ez Kr. u. a 27--28-as évek fordulójakor történhetett. Mikor a Keresztelô meglátta a nép számára még ismeretlen Jézust, prófétai látásával így köszöntötte: ,,Nézzétek, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét''! (Jn 1,29). Az evangélista pedig hozzáfűzi: ,,Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt'' (1,28). ======================================================================== A Jordán partján A Jordán, amely az üdvtörténet eseményei révén szentté vált, különös geológiai jelenség.[123] Az egész földkerekség legmélyebben fekvô völgyén folyik keresztül. Néhány millió évvel ezelôtt, a harmadkor vége felé a felszín megsüllyedt a Vörös-tengertôl a Taurus-hegységig, úgy hogy egy hatalmas hasadék keletkezett. Az esôvíz és az olvadó gleccserek vize felgyülemlett benne, és egy nagy beltengert alakított ki. Az esôs idôszak után a tenger nagy folyammá zsugorodott össze, és egyre mélyebbre vágta a medrét az agyagos felszínbe, és hosszú évezredek alatt kiformálta a völgy sajátos teraszait. Ebbôl a régi tengerbôl nem maradt más, mint északon a Hule-tó és a Genezáreti-tó, valamint délen a Holt-tenger. A Jordán forrásvidéke ma a nagy Hermon lejtôjén van, kb. 500 méternyire a Földközi-tenger szintje fölött. A ,,Jordán'' nevet általában úgy szokták értelmezni, hogy a ,,jarad = alázuhog'' igébôl származik, és a folyó óriási esésével van összefüggésben. Ez az értelmezés azonban nem egyértelműen biztos. A Jordán forrásától a torkolatáig 915 métert esik. Ez már egy nagy folyónak is becsületére válnék, a Jordán pedig egyáltalán nem tartozik a hosszú folyamok közé: légvonalban mindössze 200 km hosszú. Miután a forráspatakok egyesülnek, a Jordán a Hule-tóba torkollik.[124] Ez a tó, amely régebben a malária félelmetes melegágya volt, az újabb térképeken már nem látható. 1951 és 1958 között Izrael a tavat kiszárította és művelés alá fogta.[125] Az egykori tó -- a kiszárításkor újból megmérték a tengerszint feletti magasságát és kiderült, hogy nem +2, hanem +71 méter -- 3--5 méter mély volt, és nagy papirusznádasok borították. Kiterjedése észak-déli irányban 6,4 km, nyugat-keleti irányban 4,8 km volt. A Hule-medence meredek lejtôin alázúduló patakok sok törmeléket és hordalékot ragadnak magukkal, és a lapos völgyekben lerakják. Hogy ez a hordalékleterítés milyen mértékű, azt egy késôbizánci-koraarab település romjainál lehet látni (Kr. u. 7--8. sz.), amelyek 4 méteres iszap és hordalékréteg alól kerültek elô. A Hule-tó mélyedésébôl a Jordán egy termékeny síkságon folyik keresztül. Partján buja gyékény- és oleanderbozót virít (l a 16,2. képet a 36. oldalon). Ezen a szakaszon ível át a folyón ,,Jákob lányának hídja'', és rajta a Via Maris (Iz 8,23). És ekkor hirtelen, mintha csak a folyó meggondolná magát, hogy végül is ,,zuhogónak'' hívják, a következô 16 kilométeren veszett zuhogásba kezd, hogy megérkezzék a 290 méterrel mélyebben fekvô Genezáreti-tóba. Számtalan vízesés zúdul alá a szakadékforma völgyben, amelyet évezredek folyamán a vulkáni kôzetekbe vájt magának. Majd egy önmaga által leterített természetes gát fékezi meg, és lassan folyik bele a Genezáreti-tóba, amely már 215 méterrel a tenger szintje alatt van (l. a 156,2. képet a 11., és a 171. képet a 293. oldalon). A Genezáreti-tavat a délnyugati végénél hagyja el, és megszámlálhatatlan kacskaringóval folyik tovább délre, a Holt-tenger felé. A Genezáreti-tó déli és a Holt-tenger északi oldala közötti területen van a Jordán árkának az a része, amelyet az arabok egyszerűen ,,el-Ghor''-nak, ,,mélyedés''-nek hívnak. A legutóbbi földtörténeti korszakok bizonyos periódusaiban a Holt- tenger vízszintje magasabban állt, mint ma, és a Jordánnak kisebb volt az esése. A folyása is lassúbb volt, és a sok kanyargás közepette lerakta a magával hozott hordalékot. Amint azonban a tenger szintje süllyedt, a folyó sebessége meggyorsult, a medre megrövidült, és újabb nyomvonalat vágott magának a szélesen elterített hordalékban. A Ghor hossza ma kb. 105 km, esése 180 m, de a kanyarulatok miatt a folyó háromszor ilyen hosszú. A Jordán árkát kelet felôl nagyjából egyenes vetôdésvonal határolja, amely, ha messzirôl nézzük, falként magasodik az árok fölé. Nyugatról viszont a hegyek teljesen szabálytalanul nyomulnak be vagy húzódnak vissza az árok vonalától (l. a 12. képet a 29. oldalon). A Genezáreti-tótól délre a Ghor elôször 3--4 km széles, majd 12 kilométerrel délebbre, északnyugat felé mélyen benyúlik az országba, hogy magába fogadja a Jezreel-fennsík felôl érkezô Góliát-folyót. A mélyen bevágott folyóágy déli végénél emelkedik Szkitopolisz, az ókori Bét-Seán romja. Innen délre, kb. félúton a Genezáreti-tó és a Holt- tenger között, a nyugati hegység mélyen benyomul a Jordán árkába, amely itt emiatt mindössze 3 km széles. A Jabbók torkolatától délre, amely a Jarmukkal együtt a két legnagyobb baloldali mellékfolyó, a hegység megint visszahúzódik, és most az árok legszélesebb része következik egészen a Holt-tengerig. Itt kelet-nyugati irányban eléri a 20 km-t is (l. a 12. képet a 29. oldalon). A Jabbók torkolata közelében volt az ed-Damije-gázló. Itt vágták el a gileádiak a menekülô efraimiták útját: ,,A gileádiak megverték Efraimot, mert ezek azt mondták: 'Ti gileádiak, csak efraimi szökevények vagytok Efraim és Manassze között.' Ekkor Gileád megszállta a Jordán-gázlót, Efraimmal szemben, és amikor Efraim szökevényei közül valaki azt mondta: 'Szeretnék átmenni!', akkor a gileádi emberek megkérdezték tôle: 'Efraim fiai közül való vagy?' Ha ezt válaszolta: 'Nem', akkor ezt mondták neki: 'Mondd akkor: Sibbolet!' Erre azt mondta: 'Szibbolet', mert nem tudta pontosan kiejteni. Nyomban megragadták, és a Jordán gázlójánál megölték. Negyvenkétezer ember esett el akkor Efraimból'' (Bír 12,5--6). 137. kép. A Jabbók torkolatától délre ilyen kanyarogva folyik a Jordán A gázló közelében van a Jordánnak egy holtága, amely Kr. u. 1266-ban keletkezett, amikor a márgapartot úgy alámosta a folyó, hogy egy hatalmas része leszakadt. Az omladék úgy elzárta a folyó medrét, hogy az alsó folyásnál 10 órára kiszáradt a meder. Ez a jelenség arra emlékeztet, ahogyan Józsue könyve elmondja Izrael átkelését a Jordánon. S még ha természeti jelenség volt is, amely akkor az átkelést lehetôvé tette, Isten csodatettét hirdette népe javára. A Jordán alsó folyásán még több járható gázló is volt, a századfordulón azonban járhatatlanná váltak, mert a Holt-tenger szintje kb. 3 méterrel megemelkedett. A leghíresebb gázló (a Roranije) a mai Allenby-híd helyén volt. Ez a híd mindaddig, amíg a délebbre fekvô Abdullah-hidat (1963) meg nem építették, a legfontosabb összeköttetés volt Jeruzsálem és Kelet-Jordánia között. A Roranije- gázlótól 8 kilométerre délre, a mai görög János-kolostor közelében volt egy másik, ôsrégi átkelôhely. Dél felôl itt torkollik a Jordánba egy kis patak, a Vádi-el-Harrar, amelynek forrásai a Jordántól mindössze 2 km távolságban fakadnak egy völgykatlan nyárfaligetében. A völgy déli oldalán emelkedik egy kicsiny domb, amely a ,,Szent Illés hegye'' nevet viseli. Tovább dél felé a Vádi-el-Kelttôl dél felé vezet az út, elhalad a Hadzsla-forrás mellett, és ahhoz a gázlóhoz ér, amely Júdeát Dél-Pereával kötötte össze (l. a 127. ábrát a 211. oldalon). 138. kép. A Jordán-árok Jerikónál a Jordán még 4--6 m mély, utána azonban meglassul a folyása, és két ágra szakadva ömlik a Holt-tengerbe, amelyet a Biblia Sós-tengernek nevez. A Holt-tenger Palesztina legnagyobb beltengere, és az egész föld egyik legérdekesebb természeti jelensége: vízszintje 392 méterrel van a tengerszint alatt, és ezzel a földgolyó legmélyebb felszíni pontját jelenti. Ezt a tényt elôször 1837-ben állapították meg. A dél felé lassan szélesedô tenger hossza 85 km, legnagyobb szélessége 18 km. A Liszan-félsziget két részre osztja, egy nagyobb északi és egy kisebb déli medencére. Az északi meder mélysége helyenként eléri a 400 métert, a déli mindössze átlagosan 6 méter mély. Ez a déli meder valószínűleg úgy keletkezett, hogy egy küszöb, amely addig elválasztotta az északi medencétôl, megsüllyedt, és a sós víz benyomult a déli területre. A Holt-tenger elnyúlt formájával tipikus árok-tó. Lapos északi és déli partja éles ellentétben van a nyugati és a keleti partokkal, ahol meredek sziklafalak szakadnak le a vízbe, és láthatóvá válnak rajtuk a különbözô kôzetrétegek. Nyugaton a mészkô és dolomit, amelyre krétakô rakódott a szenon korszakban; keleten rozsda- és aranybarna numídiai homokkô, valószínűleg az alsó krétakorból és a jura korszakból. A mai Holt-tenger azonban kétségtelenül a föld legfiatalabb tengere. A tengerfenéken lévô alluviális réteg nagyon mélyre nyúlik. Geofizikai próbák azt mutatják, hogy a sziklaalap csak 7000 m mélységben található. A tenger vízszintje ingadozik az év folyamán is, és hosszabb periódusokban is. Az utolsó esôs korszak végén, amikor a tenger visszahúzódott a helyére, három parti teraszt hagyott maga után, amelyek a mai vízszint fölött 200 méternyire vannak. Az évszakonkénti vízszintingadozás a 2 métert is eléri. Fenn északon van egy kis sziget, a Rudzsm-el-Bahr. Ezt 1892-ben elöntötte a víz, 3 méter magasan állt fölötte. Újabban apad a víz, úgyhogy a kis sziget megint láthatóvá vált (l. a 127. ábrát a 211. oldalon). Hogy a vízszint ingadozását pontosan követni lehessen, 1900. október 9-én Rász-Feska közelében egy kiugró sziklába (l. a 130. képet a 215. oldalon) bevágtak egy vízszintes vonalat, amelyhez viszonyítva mérik a vizet. Az 1964. november 24-i mérés 9,57 méterrel alacsonyabb vízállást mutatott, mint az 1900-ban végzett. A csapadékmennyiség összehasonlítása éppen ilyen arányokat mutat. Az elmúlt idôk évi csapadék-maximuma 1919/20-ban volt (802 mm), a minimuma pedig 1959/60- ban (210 mm).[126] 139. kép. A Holt-tenger nyugati partja Maszada mellett A nagy hôség következtében a bepárlódás oly nagymértékű, hogy a lefolyás nélküli medencében a víz sótartalma eléri a 25%-ot. Ez azt jelenti, hogy egy liter tengervízben 250 g különféle só található. Összehasonlításul: a Földközi-tenger vízének egy literjében csak 36 g, a Keleti-tenger vízében a partvidéken csak 3--4 g só található. ,,A zsidó háború'' c. művében Josephus elbeszéli azt a rendkívül érdekes jelenséget, amely a turisták mai programjához is hozzátartozik, ha arra járnak: ,,A vízben annyira könnyűvé válik minden, hogy a legnehezebb tárgyak is, ha beledobják, fennmaradnak a színén és nem lehet ôket a víz alá nyomni. Vespasianus hadvezér is, amikor erre járt (Kr. u. 68.), hogy lássa ezt a jelenséget, néhány úszni nem tudó ember kezét hátrakötötte és bedobatta ôket a vízbe, és íme, mindegyik fenn maradt a víz tetején. Figyelemre méltók emellett a víz színváltozásai. Naponta háromszor változtatja a színét, és ragyogó csillogással veri vissza a napfényt. Sok helyen fekete aszfaltdarabok bukkannak a felszínre, és úsznak a vízen'' (IV, 8, 4). A keleti partról nyúlik a tengerbe a lapos Liszan-félsziget. A római korban innen tudták szemmel tartani a túlsó, nyugati oldalt. Ezért építette ki ott Nagy Heródes a régi Makkabeus-erôdítményt, Maszada várát, így az átkelést ellenôrizni tudta. Az utolsó felkelô patrióták ebben az erôdítményben tartották magukat még Kr. u. 73-ban is, amikor Jeruzsálem már réges-régen elesett. A sík nyugati parton van még az Én- Gedi- és az Ain-Feska-oázis. A Liszan-félszigettôl délre fekvô termékeny fennsík valószínűleg utolsó maradványa a vízben gazdag Sziddim-völgynek (Ter 13,10; 14,2--3), amelyet Szodoma és Gomorra pusztulása után elborított a tenger. Valamikor régen a tenger vízszintje 200 méterrel magasabb volt a mostaninál. Természetesen évezredek kellettek ahhoz, hogy leapadjon. A nyugati sziklalejtôkön még ma is látható a víz méterenkénti apadási nyoma. A bepárlódási folyamat azonban tovább folytatódik, mert a Jordán nem tud annyi vizet szállítani a tengerbe, mint amennyit a forró sivatagi szél elpárologtat belôle. Néhány évszázad múlva a Holt- tenger valószínűleg a múlt emlékévé válik, és a helyén csak pusztaság marad. És mi lesz a Jordánnal? Zakariás próféta így panaszkodott a jövôbe látva: ,,Pásztorok jajgatása hallik, mert kiszáradtak a dús legelôk. Hallga! Bömbölnek az oroszlánkölykök, mert elpusztult a Jordán dicsôsége'' (11,3). A Jordán mégis szent folyó marad, még ha szivattyú-állomások, csatornák és csôvezetékek meg is változtatják a folyását. Valahányszor a nevét halljuk, mindig Betániát fogja emlékezetünkbe idézni, ahol Jézus megkeresztelkedett. De hol volt Betánia a Keresztelô idejében?[127] Márk és Máté azt mondja, hogy a Keresztelô a pusztában lépett föl, a Jordán partján. Működésének helyét tehát a folyó alsó folyásánál kell keresnünk. 1884- ben egy madabai görög templom padlójában mozaikot találtak -- Madaba Kelet-Jordániában van, a Holt-tengertôl keletre -- de nem sok figyelmet fordítottak a leletre, mert azon a vidéken mindennaposak az ilyen mozaikok.[128] A rákövetkezô években, amikor a templomot újjáépítették, a mozaik alaposan megsérült. Az építômunkások már éppen arra készülôdtek, hogy kôlapokkal letakarják és elfedjék a mozaikot, amikor odajött P. Kleophas, a jeruzsálemi görög kolostor könyvtárosa, hogy ellenôrzést tartson Madabában. A látvány, ami eléje tárult örvendetes és szomorú volt egyszerre. Elsô pillantásra felismerte, hogy az a mozaik a Szentföld térképe, de akkor már csak a fele volt meg! A mozaik, amely Kr. u. a 6. századból származik, a Szentföld legrégibb ránk maradt térképét ôrzi. Madaba városa, a Damaszkuszból Petrába vezetô római út mentén a 4. századtól a 7. század elejéig püspöki székhely volt. Tôle néhány kilométerre van a Nébó hegye, ahonnan Mózes a halála elôtt láthatta az Mgéret földjét (MTörv 34,1). Ennek emlékezete és a saját tapasztalataik -- hisz a hegyre fölmenve maguk is láthatták, amit Mózes látott -- arra indították a városbelieket, hogy az Ígéret földjének térképét mozaikba rakassák, feltüntetve rajta a szent helyeket, részben a Biblia illusztrációjaként, részben a templom ékesítésére. A mozaiktérkép a Nílus torkolatától Föníciáig terjedô területet ábrázolja. Az alapot egy római útitérkép adta, amelybe bedolgozták a szent helyeket. A térkép feliratai feltűnô módon egyeznek Euszébiosz Onomasztikonjával (névjegyzékével), amely abc sorrendben hozza az ószövetségi könyvekben és az evangéliumokban elôforduló helységneveket (l. a 140. képet). A madabai térkép Jézus keresztelési helyeként a Jordán alsó folyását jelöli meg, egy gázló közelében, amelyet Betabarának hívnak. Ez azt jelenti: ,,a gázló háza''. A nevet néhány görög kéziratban az ismerôs Betánia név másik írásmódjaként találjuk. Ennek jelentése ,,kenyér háza'', vagy egy másik megfejtés szerint ,,a forrás háza''. János evangélista azzal zárja a keresztelésrôl szóló beszámolóját, hogy ,,mindez Betániában történt, a Jordánon túl'' (1,28). Ezzel nem a keleti part egyetlen pontját határozta meg, hanem egy helységre utal, amely a Jordán partjától nem messze feküdt. Nem lehetett messze a folyótól, hiszen János a Jordánban keresztelt. Valamelyik gázló közelében kellett lennie, amelyen át Júdeából kelet felé vezetett az út. Az evangélisták egyhangú állítása szerint Jeruzsálem és Júdea lakói kivonultak Jánoshoz. Ha útra kelünk Jeruzsálembôl a Jordán felé, a hegyi pusztaság után Jerikót pillantjuk meg, a pálmák városát. Utána az út kelet felé vezet egy elhagyott síkságon keresztül, mintegy 8 km hosszan. Itt is, ott is, ahol források fakadnak, oázisokat látni az út mentén. E síkság végében egy különös formájú 40--60 m magas domb emelkedik, és már ott is állunk a folyó árterének a szélén. A folyó medrének fákkal benôtt partvonala messzirôl felismerhetô (l. a 138,2. képet a 229. oldalon). Nagyon kevés az olyan hely, ahol kényelmesen lehet leereszkedni a folyó medréhez, a partfal ugyanis meredeken szakad le addig a szintig, ahová a folyó az egykori tengerfenék puha talajába a medrét vájta. A Szentírás szövegeibôl nem lehet kihámozni, hogy melyik gázló volt az, amelynek közelében ez a Betánia volt. János evangélistától csak annyit tudunk, hogy Betánia a Jordánon túl feküdt. Tehát a hagyományt kell megkérdeznünk, hogy hol tisztelik azt a helyet, ahol János keresztelt? Origenész úgy találta, hogy a Jordán melletti keresztelô hely kb. 180 stádiumnyira (34 km) van Jeruzsálemtôl. Azok a szövegkritikai nehézségek, amelyek egyéb adatai körül támadtak, ezt az állítását nem érintik. Az ôsegyház bibliatudósa ezt mondja a János-evangéliumhoz írt kommentárjában: ,,Mindez Betabarában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt''. Majd így folytatja: ,,Nem tagadjuk, hogy a névnek ez a formája régies. De meg vagyunk róla gyôzôdve, hogy nem Betániát kell olvasni, hanem Betabarát, ahol Jézus tanítványai és a próféták nyomainak keresése közben voltunk''. Úgy tűnik, hogy Origenész maga nem kereste föl a Jordánt, hiszen ezt írja: ,,Az emberek azt mondják, hogy Betabara az a hely, ahol János a Jordánnál keresztelt''. Bizonytalanságát a Betabara és a Betara nevek írásmódjával magyarázza. Szövegkritikai alapokon azonban majdnem az összes újkori egzegéta a hagyományban általános Betánia mellett tör lándzsát.[129] A 180 stádiumnyi távolság, amit Origenész mond, Jerikó magasságában a Jordán partjához vezet. Euszébiosz, aki Origenészre támaszkodva használja a helységnevet, úgy tudja, hogy biztosan Betabara a János- keresztség helye, túl a Jordánon. ,,Megmutatják a helyet is, ahol mind a mai napig szívesen vesznek fürdôt a testvérek'' (Onomasztikon 58). Kérdésünkre pontosabb választ ad a bordói zarándok (333). Leírja útját a Holt-tengertôl a keresztelés helyéig: ,,Onnan (ti. a Holt-tengertôl) a keresztelés helyéig a távolság 5 mérföld (7,5 km). Van ott egy másik hely is, a folyó felett ugyanazon az oldalon, egy domb, ahonnan Illés az égbe ragadtatott''. Ez az öt mérföld a Holt-tengertôl a mai görög János- kolostornál lévô gázlóhoz vezet. A kolostor, amelyet az arabok ,,Zsidókastély''-nak hívnak, 6--700 méterre nyugatra van a folyótól a márgamagaslaton. Valószínűleg ez az, amelyiket a Madaba-térképen így jelölnek: ,,TO TOY AGIOY IOANNOY TOY BAPTISZMATOSZ'', azaz: ,,Keresztelô Szent János temploma'' (l. a 140. képet a 233. oldalon). Mint már említettük, kelet felôl itt ömlik a Jordánba a Vádi-el-Harrar (l. a 141,2. képet a 235. oldalon). A Jordán keleti oldalán kb. 500 méteres sávot öntöznek és művelnek.[130] Miután a hegyek közé érünk, a Vádi szelíd, vízben gazdag, zöldellô völgyteknôvé alakul. A források vizét azonban beissza a föld, ezért patakká csak a Vádi keleti végében tudnak egyesülni. Az ott lakók egy meredeken kiemelkedô dombot így hívnak: Dzsebel-Mar- Eljasz. Kétségtelenül ez Illés dombja, amelyrôl a bordói zarándok beszélt (l. a 127. ábrát a 211. oldalon). 140. kép. János keresztelési helye a Madaba-térképen A századfordulón egy látogató még faragott köveket látott a 80 m hosszú és 40 m széles dombtetôn, amely kövek szemmel láthatóan különbözô épületekhez tartoztak. Idôk folyamán azonban eltűntek: házépítésre elhordták ôket. A homokban megmaradt egy teve csontváza, amely összeroskadt a rárakott két hatalmas kô súlya alatt. A harmincas évek elején ásatásokat folytattak, és házfalak, mozaikkövek, cserepek kerültek elô annak jeleként, hogy a bizánci korban a dombtetôn laktak. Néhány kerámiamaradvány még távolabbi idôkre, a rómaiak korába utal vissza. Azt a képet, amelyet az írott források adnak, a régészeti leletek meggyôzôen bizonyítják: Illés kicsiny hegye a 4--7. század között lakott terület volt. 141. kép. 1. A Hadzsla-gázló és a Jordán a Vádi-el-Kelt és a Vádi-el- Harrar között A völgy elnyúlik az Illés hegye mellett és két kilométernyire a Jordántól katlanszerűen kiszélesedik. Két kerek hajlatában öt vagy hat, részben édes, részben sós forrás fakad, és nagyon gazdag vegetációt táplálnak. A Vádi itt 200 m széles, és éles kontrasztja a teljesen csupasz szikláknak, amelyek közé ékelôdik. A legbôvízűbb forrás, az Ain-el-Harrar közelében ôsöreg nyárfák csoportja áll. Minden bizonnyal ez az a forrás, amit a zarándokbeszámoló Illés- forrásnak nevez. A madabai térképen (l. a 140. képet a 232. oldalon) a keleti parton látható a forrás AINÓN ENTHA NYN O SZAPSZAPHASZ megjelöléssel. Amikor a piacenzai zarándok 570 körül felkereste a Jordánnak ezt a helyét, úgy találta, hogy a völgyben remeték élnek. Néhány remetebarlangot, amelyeket a sziklaoldal leszakadt részei eltemettek, az utóbbi években megtaláltak. Egy három barlangból kialakított összefüggô rendszerben van egy olyan üreg, amely kápolnául szolgált. Az egyik fali fülke fölött egy fekete kereszt volt látható, és az egyik mellék-fülkében lámpahely volt. Foglaljuk csak össze a hagyomány adatait: János evangélista szerint János Betániában, a Jordánon túl keresztelt. A bordói zarándok is a Jordánon túl találta meg Krisztus keresztségének helyét, mert ezt írja: ,,Azon a parton van a domb, ahonnan Illés fölvétetett a mennybe''. Ez pedig csak arra a kis hegyre illik, amelyik a forrásokban gazdag völgy déli oldalán, a Vádi-el-Harrar bejáratánál fekszik. A madabai térképen ezen a helyen az AINÓN név áll, ami annyit jelent: ,,Forrás''. Ez a kicsiny völgy, 2 km-re a Jordántól, a gázlótól könnyen fölkereshetô, mégis félreesô hely volt. Ideális lakóhely lehetett a Keresztelônek, aki az ide sereglô népet tanította, majd levitte ôket a Jordánhoz keresztelkedni. Betánia azonban, ahol János keresztelt, nem olyan átkelôhely volt, mint a többi gázló. János azért választotta ezt, mert a választott nép története folyamán már szent hellyé vált. Itt keltek át ugyanis Izrael fiai, amikor Józsue könyve 3. fejezete szerint nekiindultak, hogy meghódítsák az Ígéret földjét. És ide fűzôdik Illés utolsó útja is a halála elôtt (2Kir 2,4 sk.). Malakiás próféta jövendölése szerint eljön Illés ,,az Úr nagy és rettenetes napja elôtt'' (3,23). Ennél az Illés próféta ragyogó emlékezete által megszentelt gázlónál nyeri el a zsidók ajkáról felhangzó kérdés a maga teljes jelentését: ,,Te vagy Illés''? (Jn 1,21). S ha János nem is volt Illés, mégis magára vállalta Illés művét, hogy egy új Izrael támadjon a Jordán partján. ,,Illés erejével és szellemében'' (Lk 1,17) kezdte működését. Teveszôrbôl készült ruhát viselt, és bôrövet kötött a derekára (Mk 1,6). A szôrbôl készült ruha és a bôröv a 2Kir 1,8 szerint Illés próféta jele. De ha Jézus nem jön ide keresztelkedni, a hely valószínűleg feledésbe merült volna. Templomépületek tartották elevenen János keresztségének emlékezetét ennél a gázlónál a korai idôktôl fogva. A zarándok Theodóziusz így tudósít (530 körül): ,,Azon a helyen, ahol az Úr megkeresztelkedett, áll egy márványoszlop, az oszlopon pedig egy ércbôl készült kereszt. Ott van Keresztelô János temploma is, amelyet Anasztáziusz császár építtetett; egy olyan templom, amelyet a Jordán áradásai miatt magas árkádokra emelve építettek''. A századfordulón a keleti parton, közel a Vádi-el-Harrar torkolatához, még lehetett látni két kis bizánci épület romjait. Az egyik épület közvetlenül a Jordán holtága partján, egy 9--10 méter fesztávú boltozatra épült, a boltív alatt pedig nyugodtan átfolyhatott a víz. Ez lehetett a Theodóziusz által említett templom. Kicsit távolabb a Jordán partjától egy 5 x 5 méteres kápolna alapfalait lehetett látni, ahol 1902-ben négy korintusi oszlopfôt is találtak. Az ismert Palesztina-kutató, Clemens Kopp a ,,Szent helyek az Evangéliumban'' c. munkájában közöl egy beszélgetést, amely közte és egy görög szerzetes között zajlott le 1955-ben ennél a gázlónál: ,,Kísérôm, a 70 éves görög szerzetes, M. K. Karapiparisz a jeruzsálemi Ábrahám-kolostorból, elmondta, hogy néhány évtizeddel ezelôtt ô még három boltívet látott itt. Úgy gondolta, hogy egy baptisztérium maradványai. Majd elôbbre ment kelet felé, és észak-keleti irányban bal kéz felé rámutatott egy mélyedésre, ami 10--20 méternyire lehetett tôlünk, és ezt mondta: 'Akkoriban a víz ott egy hatalmas márványoszlopot mosott ki. Olyan vastag volt, hogy aligha lehetett volna átkarolni, s lehetett vagy 6 méter hosszú. A tetején kereszt volt.' Mivel a kísérôm nagyon megbízható volt, azt hiszem, hogy a Theodóziusz-féle oszlopot látta, amit egy árvíz kidöntött és eltemetett, aztán egy másik áradás egy idôre megint lemosta róla az iszapot. A földön világosan látható, hogy itt egykor valóban folyómeder vagy mellékág volt'' (C. Kopp: Die heiligen Stätten in Evangelien 159. o.). Most már nem lehet megállapítani, hogy pontosan hol feküdt a Keresztelô Betániája. A hagyomány legrégibb tanúi azonban és a romok egyértelműen a Vádi-el-Harrar környékére utalnak. Az ilyen hagyomány pedig méltó rá, hogy hitelt adjunk neki. Hogyan jött át Jézus keresztségének emlékezete a Jordán nyugati partjára? Közismert, hogy az Epifánia ünnepe eredetileg magába foglalta Jézus születésének és keresztségének megünneplését, s hogy legkésôbb Palesztinában ünnepelték külön a két misztériumot. Már Kyrillosz, Jeruzsálem püspöke (350 körül) arról panaszkodik egy levélben, hogy a Betlehemtôl és a Jordántól való távolság akadályozza, hogy egyetlen napon ünnepeljék Jézus születését és keresztségét. Feltűnô, hogy a különálló karácsonyi ünnep kezdete Palesztinában mennyire egybeesik a Jordán melletti szentélynek a keleti partról a nyugati partra való átköltözésével. Jeromos még korholja Palesztinát azért, hogy nincs külön ünnepe Jézus születésérôl. A kalkedoni zsinat (451) ellenfelei Palesztinában szenvedélyesen harcoltak az új ünnep ellen. Csak Jusztinián császár (527--565) tudta elérni, hogy a jeruzsálemi naptárt hozzáigazítsák a keresztény világban akkor már általánosan használt naptárhoz. Az elsô kifejezett tanúság amellett, hogy a karácsonyt december 25-én ülik, Szophroniusz jeruzsálemi pátriárka egy prédikációjának köszönhetô (634--638). De térjünk csak vissza a zarándokbeszámolókhoz. Theodóziusz 530 körül még megtalálta a keresztelés helyét és az Anasztáziusz császár (491--518) által épített templomot a keleti parton. Negyven évvel késôbb a piacenzai zarándok felsorol minden bibliai emléket, ami össze van gyűjtve ,,azon a helyen, ahol az Úr megkeresztelkedett''. Egy kerítéssel körülvett obeliszket említ, amelytôl lépcsôk vezetnek le a vízben álló fakereszthez. Valószínű, hogy az Anasztáziusz által épített templom akkor már romokban volt; egy áradás dönthette le, vagy a vándorló meder moshatta alá. Theodóziusz a folyó felett a nyugati parton megtalálta a János- kolostort, amelyben két zarándokház is volt. Ezek a szálláshelyek azért alakultak ki, mert egyre nôtt a hívôk száma, akik ide jöttek Epifánia ünnepére, s az ünnepet a folyó mellett vigíliával kezdték. A János-templomnak a Betlehembôl és Jeruzsálembôl könnyebben elérhetô nyugati partra való építése ahogy a piacenzai zarándok már találta, s hamarosan utána a madabai térkép is mutatja, mind a keresztelési hely nyugati partra való átkerülésére utalnak. A kolostor a templommal együtt már a nyugati partra épült, a mai ,,Kaszr-el-Jehud = Zsidó- kastély'' helyén. A ,,Der Mar Juhanna''-kolostorból tisztelték a túlsó parton lévô bibliai emlékeket (l. a 127. ábrát a 211., és a 141,2. képet a 234. oldalon). Mikor az arab hódítás (638) után a keleti part megközelítése nehézségekbe ütközött, a keresztelés helyének emlékezetét egészen áthozták a nyugati partra (vö. 136. kép a 224/b. oldalon). Már a zarándok Arkulf (650) tudósított arról, hogy a Jordán nyugati partján áll egy kicsi templom. A folyón kôhíd vezetett keresztül, s ,,ott, azon a nagyon szent helyen áll egy fából készült kereszt''. Ez a templom is a természet erôinek és a történelmi viharoknak lett áldozata, a Jézus keresztségére való emlékezés hagyománya azonban elevenen megmaradt. Betánia -- az elhagyott part és a patakvölgy -- joggal tekinthetô az üdvtörténet jelentôs helyének. A szinoptikus evangélistáknál közvetlenül a keresztséget követi -- csak Lukács szövi közbe a családfát -- Jézus megkísértésének története. Mátéval és Lukáccsal ellentétben Márk lapidáris tömörséggel mondja el az eseményt, és az mégsem veszít semmit a súlyából: ,,A Lélek nyomban arra ösztönözte, hogy menjen ki a pusztába. Negyven napig kinn maradt a pusztában, s közben megkísértette a sátán. Vadállatok között élt, de angyalok szolgáltak neki'' (Lk 1,12--13). Honnan értesülhettek az evangélisták Jézus életének errôl a mozzanatáról, hiszen rajta kívül egy árva lélek sem tudott a dologról? Csak ô maga beszélhette el tanítványainak, amit Máténál és Lukácsnál más sorrendben ugyan, de azonos drámai részletekkel olvashatunk. Mirôl is volt szó tulajdonképpen Jézus megkísértésénél? Jézus visszautasítja a csodatételt, mint küldetésének és személyes életének eszközét. Mint Isten Fia nem folyamodhatott csodatételhez, hogy a mindennapi kenyeret elôteremtse magának. Istenre hagyatkozott és megelégedett azzal, amit az Atya nyújtott neki. Azért sem akart csodát tenni, hogy az emberektôl megkapja azt a tiszteletet és csodálatot, amely Isten Fia létére neki kijárt volna. Emberileg semmitmondó külsô formában akarta megkapni a hitet az emberektôl. És harmadszor: a sátánnal semmifajta egyezségre nem hajlandó azért, hogy az ôt természete szerint megilletô világuralmat kapja. Jézus élete, beszédei, tettei megerôsítik a kísértések ilyen jelentését. Miközben a szinoptikusok a keresztség után azonnal a kísértés elbeszélésére térnek át, János elmondja, hogy a Keresztelô tanítványai közül hogyan csatlakoznak Jézushoz, mint valami erôs mágneshez, az elsô tanítványok: ,,Másnap megint ott állt János két tanítványával, s mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: 'Nézzétek, az Isten Báránya!' E szavak hallatára a két tanítvány Jézus nyomába szegôdött. Amikor Jézus megfordult s látta, hogy követik, megkérdezte: 'Mit akartok?' Így feleltek: 'Rabbi -- ami annyit jelent mint Mester - -, hol lakol?' 'Gyertek, nézzétek meg!' -- mondta nekik. Elmentek vele, megnézték, hol lakik, s aznap nála maradtak. A tizedik óra körül járhatott'' (Jn 1,35--39). Az evangélista még késô öregkorában is emlékezett rá, hogy melyik órában hívta meg ôt a Úr. A zsidó szokás szerint János is a napkeltétôl számítja az órákat: a tizedik óra délután négy óra körül lehetett. A termékeny völgyben ma is fügefaültetvények vannak. Betánia olyan, mint az evangélium egy megelevenedett lapja. Az ember nézi a fügefákat, és egyszer csak meghallja, hogyan mondja Fülöp lelkendezve a kritikus Natanaelnek az élet örömhírét: ,,Megtaláltuk, akirôl Mózes törvénye és a próféták írnak, a názáreti Jézust, Józsefnek a fiát. Jöhet valami jó Názáretbôl? -- kérdezte Natanael.'' Röviddel ezután Jézus szemtôl szembe találkozott vele, és ezt mondta: ,,Lám, egy igaz izraelita, akiben nincsen semmi álnokság. Natanael megkérdezte tôle: Honnét ismersz? Jézus így válaszolt: Mielôtt Fülöp hívott volna, láttalak, a fügefa alatt voltál. Natanael erre fölkiáltott: Rabbi (azaz: Mester), te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya!'' (Jn 1,45--49). ======================================================================== A kánai menyegzôn Miközben János a Jordán partján tovább keresztelt, Jézus az elsô tanítványokkal együtt visszatért Galileába, és meghívott vendégként részt vett egy menyegzôn. Az evangélista ezt írja: ,,A harmadik napon menyegzôt tartottak a galileai Kánában, amelyen Jézus anyja is ott volt. Jézust is meghívták a menyegzôre tanítványaival együtt'' (Jn 2,1- -2). János, aki ezek szerint szintén résztvevôje volt a menyegzônek, idôpontot és helyet is ad ahhoz a nagy jelentôségű eseményhez, amely Jézus dicsôségének elsô megnyilvánulása volt tanítványai elôtt. Idôhatározása mégis bizonytalanságot hagy maga után, mert nem tudjuk meg, hogy ez a ,,harmadik nap'' vajon a Jordántól való visszatéréstôl számítandó-e, vagy a hét harmadik napjáról van-e szó. A Misna szerint menyegzôt nem szabad a hétnek bármelyik napján tartani. A harmadik nap, tehát a kedd azok közé tartozott, amelyek alkalmasak a házasságkötésre, mivel a teremtéstörténetben ezen a harmadik napon kétszer is elhangzott: ,,És látta Isten, hogy jó'' (Ter 1,10. 12). Betániából a hazafelé vezetô út a Jordán mentén haladt észak felé, egészen a Genezáreti-tóig, és ott fordult el nyugatra, Kána felé. Az evangélista megjegyzése, hogy a ,,galileai Kánában'', azért fontos, mert így megkülönbözteti a falut egy másik, Galileán kívül fekvô Kánától. Józsue könyve említi ezt a helyet (19,28) Föníciában, Tírusztól délkeletre (l. a 119. képet a 200. oldalon). Ma Galileában két helység verseng azért, hogy náluk történt Jézus elsô csodája. A ferencesek Kafr-Kennában, egy templomban ôrzik a kánai menyegzô emlékezetét. Kafr-Kenna kb. egy óra járásnyira fekszik Názárettôl északkeletre, annak a kanyargós útnak a mentén, amely a Genezáreti-tóhoz vezet (l. a 156,2. képet a 265. oldalon). A másik Kána a Battof-síkság (Zebulon síksága) északi peremén most egy lakatlan romhalom, Názárettôl 14 km-re északra (l. a 142,1. képet a 238., és a 156. képet a 265. oldalon). A két Kána egymástól kilenc kilométernyire van légvonalban. 142. kép. Tavasz Galileában Vajon melyikrôl van szó az Evangéliumban?[131] Ahogy János evangélista fogalmaz, aszerint Galileában csak egy Kána van. Most, ezen a helyen kell tudatosítanunk, hogy Jézus életének több helyét és útját ugyanolyan sors érte, mint a profán történelem eseményeit és dolgait: az idô múlik, az emberek meghalnak, és nem ôrzik meg az emlékezetet a következô nemzedékek. Néhány helységet, amelyek az evangéliumok keletkezési idejében közismertek, és az olvasók számára nyilvánvalóak voltak, ma már igen nehéz meghatározni. Ez persze egyáltalán nem cáfolja az események történeti hitelességét, csak óvatosságra int, hogy ne akarjunk olyan dolgokat is látni, amelyek az idôk folyamán eltűntek a szemek elôl. Másrészt viszont éppen a bibliai Kána helyének meghatározásából láthatjuk, hogy a történetkutatás és a régészet rendelkezik olyan eszközökkel, melyeknek birtokában a régi helyek és események a kellô bizonyossággal meghatározhatók. Hol volt tehát a bibliai Kána? A régészeti leletekre és a hagyomány adataira alapozva híres kutatók bizonyíthatónak tartják, hogy a ma lakatlan romhalom, Hirbet-Kána a keresett hely. 143. kép. Palesztinai olajmécsesek A korabeli zsidó történetíró, Josephus megemlíti ezt a helyet, amikor elmondja, hogy a zsidó felkelés elején (Kr. u. 66.) egy éjszaka kétszáz ember kíséretében Kánából vonult át Tibériásba. Ez a Kána kilenc kilométer távolságban van észak felé Galilea fôvárosától, Szefforisztól, és mint megerôsített hely, uralta a Battof-síkságot. Jelentôségét még tovább fokozta, hogy biztosította az utat a tôle három kilométerre lévô Jotapatához, amely a felkelés idején a galileaiak utolsó mentsvára volt a rómaiakkal szemben. Amint az ásatások mutatják, a régi Kána egyedülálló, meredek oldalú dombra épült a Battof-síkságon. Az út a domb déli oldalában halad felfelé, s elôször egy teraszt ér el, ahol egy ciszterna van. Utána, még mindig a domb oldalában következnek azok a romok, amelyeket ma Hirbet-Kánának hívnak. A legôsibb település azonban nem a domb oldalában, hanem a dombtetôn volt. Már Kr. e. 1200 körül lakták, de késôbb fejlôdött nagyobbá, s fôleg a rómaiak korában éltek itt sokan. Késôbb a házakat nem a dombtetôre, hanem a domb oldalába építették. A tekintélyes Kánából való Natanaelnek volt tehát alapja ahhoz, hogy a jelentéktelen Názáretrôl így nyilatkozzék: ,,Jöhet valami jó Názáretbôl?'' (Jn 1,46). A keresztes háborúk elôtti idôkbôl való zarándokbeszámolók nem egyértelműen errôl a Kánáról beszélnek, de az adatok végül is ennek felelnek meg. Burchard, a keresztesek krónikása számára egyértelműen Hirbet-Kána az elsô csodatétel helye, amint ezt 1290-ben írt, ,,Descriptio Terrae Sanctae'' c. művében elmondja. Burchard domonkos szerzetes volt, s valószínűleg a Magdeburg melletti Barbyból származik. Többször is bejárta a Szentföldet, és a régi földrajzi irodalomból merített ismereteket megpróbálta személyes tapasztalatok útján ellenôrizni. Műve évszázadokra a ,,szent földrajz'' klasszikus kézikönyve lett. És Burchard úgy találta, hogy Kána Galileában, egy hegy oldalában van, s dél felé egy nagy síkságra tekint. Ez pedig csak a mai Hirbet-Kánára illik, amely nevében még ôrzi a bibliai helységnevet. A másik Kánát is nagyon korán említik, de mindig így: Kafr-Kenna. Hirbet-Kána azt jelenti: Kána romjai. Kafr-Kenna ellenben: a meny faluja, azaz a fiam feleségének a faluja. Nehéz lenne magyarázatot találni arra, hogy ha itt történt volna az elsô csodatétel, miért változtatták volna meg a helység nevét erre a nem sokat mondó ,,Meny faluja'' névre. Különben is a kánai menyegzô emlékezete csak a tizenhetedik században tevôdött át Kafr-Kennába. Az okot ehhez a bibliai Kána pusztulása szolgáltatta. Karf-Kennában a ferencesek 1640- ben telepedtek le. A két név -- Kána és Kenna -- hasonló hangzása adta az alkalmat, hogy Jézus elsô csodája helyéül Kafr-Kennát kezdjék tisztelni. Hozzájárult ehhez még az a körülmény is, hogy Kafr-Kenna a Názáretbôl Tibériásba vezetô út mentén fekszik, így a hagyományos útvonalon járó zarándokoknak kézenfekvô volt, hogy itt keressék a kánai menyegzô helyét. Kétségtelen, hogy Kafr-Kennának is hosszú történelme van, mert a Hasmoneusok korából való pénzek bizonyítják, hogy már Kr. e. az elsô században lakott hely volt. Amikor a mai templomot 1883-ban egy régi mecset helyére elkezdték ipíteni, a ferencesek a mecset padlózata alatt rábukkantak egy másik mozaikpadlóra, amelyben a következô héber felirat volt: ,,Butas unokájának, Tanhum fiának, Josénak és fiainak emlékére, akik ezt a táblát készítették. Áldás rájuk! Amen!'' Ez a felirat egy zsinagógából való. A közismert zsidó archeológus, E. L. Sukenik azt írja ,,Palesztinai és görögországi zsidó zsinagógák'' c. könyvében, hogy ,,a zsinagógákban az ilyen jellegű mozaikok nem korábbiak az ötödik századnál''. Az pedig valószínűtlen, hogy a zsidók olyan helyet választottak volna imaház számára, amelyet a keresztények Jézus csodája miatt szentnek tiszteltek. Az 1883-as építéskor nem sikerült bizonyítani, hogy a zsinagóga lerombolása és az arab mecset építése közötti idôben ezen a helyen keresztény templom állt volna. Ennyit mondanak tehát a régészeti adatok. Az evangélista elbeszélése arra enged következtetni, hogy Jézus Natanaellel, Simon Péterrel, Andrással, Fülöppel és Jánossal akkor ért Kánába, amikor a menyegzô már javában folyt. A zsidók lakodalmas szokásairól a rabbik a Misnában pontos leírásokat hagytak ránk. Ezek szerint az ünnep fénypontja az volt, hogy a menyasszonyt atyjának házából átvezették a vôlegény vagy az após házába. A zsidóknál az volt a szokás, hogy a leányokat tizenkét és fél éves koruktól tartották eladó sorban lévôknek. A menyegzôt azonban egy egész évig tartó jegyességnek kellett megelôznie. A menyasszony átvezetése új otthonába rendszerint az ünnep elsô estéjén történt. A vôlegény rokonai és barátai kíséretében, ünneplô ruhában és turbánnal a fején vonult menyasszonya szülei házához. Innen a menyasszony barátnôi jöttek elébe és fogadták. Jézus erre a lakodalmi szokásra hivatkozik, amikor a példabeszédben ezt mondja: ,,Hasonlít a mennyek országa tíz szűzhöz, akik fogták lámpásaikat, hogy a vôlegény elé menjenek'' (Mt 25,1). A szentírásmagyarázatok mind azt az évszázados fordítói hagyományt veszik alapul e szöveg értelmezésénél, amely szerint a görög ,,lampadesz'' szót ,,lámpásnak'' fordítják, és e szóról mindjárt azokra az égetett agyagból való kis olajmécsesekre gondolunk, amelyek ezrével kerülnek elô az ásatásoknál és a sírokból. Ehhez az értelmezéshez azt szokták érvül felhozni, hogy a példabeszédben szó van a tartalék olajat tartalmazó korsóról is. De eltekintve attól, hogy az evangéliumok a mécsest következetesen ,,lychnosz''-nak nevezik, egy ilyen olajmécs a házon kívül egyszerűen használhatatlan, mert az elsô kis szellô elfújja a lángját; továbbá oly gyenge fényt ad, hogy kinn a szabadban jóformán alig látszik. És nem indokolja a tartalékolaj említését és használatát, hiszen a mécses elég sok olajat tartalmazott, és így nagyon sokáig égett. A példabeszédben szereplô ,,lampadesz'' valójában fáklyát jelent, amint ezt a keleti lakodalmas menetekben használják. A fáklya pedig egy hosszú bot, amelynek a végére rongyot csavarnak és olívaolajba mártva meggyújtják. Mivel az olaj aránylag gyorsan kiég a rongyból, újra meg újra át kell itatni olajjal. Ezért visznek a fáklya mellé korsóban tartalék olajat. A szüzek pedig lobogó fáklyával a kézben vonulnak a menyegzôs házba, és mindaddig táncolnak és énekelnek, amíg fáklyáik ki nem alszanak.[132] Közben a fátyollal leborított menyasszony felékesítve várja otthonában a vôlegényét. S miután atyja a rövid áldással búcsút vett tôle, a lakodalmas menet az égô fáklyát vivô szűzekkel, zene- és dobszó kíséretében elindul. A menyasszonyt gyaloghintóba ültetik, néhány leírás szerint kibontott, hosszan leeresztett hajjal és fedetlen arccal, hogy szépségét bárki megcsodálhassa vagy megjegyzéseket tehessen rá. A Misna egyik részletébôl az látszik, hogy a lakodalmas menetnek ugyanolyan tisztelet járt ki, mint a halottas menetnek. Ugyanis az írástudók dicsérettel emlékeznek meg I. Heródes Agrippa királyról, aki félrehúzódott az útról, amikor egy lakodalmas menettel találkozott, hogy meg ne zavarja. Az írástudók tanítása szerint egy menyasszony kíséretében lenni érdemszerzô cselekedet. A Misna humorral jegyzi meg: ,,A hatvanéves éppen úgy fut a dobszó után, mint a hatévesek''. A rabbik is félbeszakították a Törvény tanulmányozását, ha arról volt szó, hogy tanítványaikkal együtt lakodalmas menetben vegyenek részt. Egyszóval ilyenkor az egész falu talpon volt. Ha valaki figyelmesen olvassa Jézus példabeszédeit, ezután nem lepôdik meg azon, hogy ismételten találkozik a menyegzôvel, és Jézus újra meg újra hivatkozik a vôlegényre és a menyasszonyra. Sôt, a menyegzô és a menyegzôi lakoma Jézus számára a messiási idôk dicsôségének látható képét jelenti. A lakodalmas nép énekelve és táncolva érkezett a menyasszony kíséretében a vôlegény házába. A lakodalmi asztalnál aztán tetôpontra hágott az ünnepi hangulat. A menyegzôi lakoma vallási jellegét egy áldás adta meg, amelyet az ifjú párért imádkoztak egy kehely bor felett. A Szentírás szerint a lakodalmi vigasság a legnagyobb öröm kifejezôdése. Ezért a vôlegény barátai, akiknek az volt a feladatuk, hogy énekükkel s táncukkal szórakoztassák az ifjú párt, ilyenkor bizonyos vallási kötelezettségek alól fel voltak mentve: pl. a böjtölés és a napi imádság alól. Jézus erre a szokásra hivatkozik, amikor Keresztelô János tanítványai megkérdezték: ,,Miért van az, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid ellenben nem böjtölnek? Jézus így felelt: Hát búsulhat a násznép, míg vele a vôlegény? Eljön a nap, amikor elviszik a vôlegényt. Akkor majd böjtölnek'' (Mt 9,14--15). A menyegzô zavartalan lefolyásáról a vôlegény egyik barátja gondoskodott. Erre a tisztségre hivatkozik Keresztelô János, amikor azt mondja, hogy ô ,,a vôlegény barátja'': ,,A menyasszony a vôlegényé. A vôlegény barátja csak ott áll mellette, és szívbôl örül a vôlegény hangját hallva. Ez az örömöm most teljes lett'' (Jn 3,29). A zsidóknál az volt a nép szokása, hogy ha leány volt a menyasszony, akkor a menyegzô egy teljes hétig tartott. Ha özvegyasszony ment újra férjhez, akkor csak háromnapos lagzit ültek. A vendégek naponta jöttek és mentek, tehát a násznép cserélôdött, a násznagynak azonban mindvégig ki kellett tartania. A vendégek étellel való ellátása egy étekmester gondja volt. Ha tehát a lakodalom egy hétig tartott, akkor elôfordulhatott, hogy közben elfogyott a bor, mint ez Kánában is megtörtént. János, a szemtanú, néhány mondattal így vázolja a történteket: ,,Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja megjegyezte: Nincs több boruk! Jézus azt felelte: Mit akarsz tôlem, asszony? Még nem jött el az én órám! Erre anyja szólt a szolgáknak: Tegyetek meg mindent, amit csak mond! Volt ott hat kôkorsó a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára, mindegyik két-három mérôs. Jézus szólt nekik: Töltsétek meg a korsókat vízzel! Meg is töltötték ôket színültig. Ekkor azt mondta nekik: Most merítsetek belôle, és vigyétek oda a násznagynak. Odavitték. Amikor a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, nem tudta, honnét való, a szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták. Hívatta a násznagy a vôlegényt, és szemére vetette: Elôször mindenki a jó bort adja, s csak mikor már megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te mostanáig tartogattad a jó bort!'' (Jn 2,3--10). Ezeket a rövid, látszólag egyszerű mondatokat nem is olyan könnyű megérteni.[133] János el akar mondani egy megtörtént eseményt, de nem azért, hogy valami rendkívüli történettel szórakoztasson, hanem mert jelet lát benne. Éppen ezért az elbeszélés minden elemének mélyebb jelentése is van. És János számára nemcsak egy konkrét csodáról van szó, amellyel Jézus segít a megszorult lakodalmas házon, hanem kinyilatkoztatja az új valóságot: ,,Krisztus az, amit ad!'' A kánai csodát a többi csodával és Jézus tanítása egészével összefüggésben kell látnunk. Ahogyan Jézus visszaadja az életet a halott Lázárnak, mivel ,,Jézus az élet''; ahogyan a vaknak visszaadja a látást, mert ,,Jézus a világ világossága''; ahogyan a megszaporított kenyeret az embereknek adja, mert ,,Jézus az élet kenyere'', ugyanúgy a borrá vált víz csodáját egész mélységében csak akkor érthetjük meg, ha meglátjuk benne Jézusnak, az élet borának szimbólumát: ,,Én vagyok az igaz szôlôtô''. Mint a kenyérszaporítás, a bor csodája is Jézus egész életének feláldozására utal, testének és vérének teljes odaadására. Jézus az élet kenyere, mert teste az örök élet tápláléka; és Jézus az élet bora, mert vére az az ital, amely örök életet ad. 144. kép. Júdea perzsa provincia ezüstpénze Kr. e. az 5--4. századból 145. kép. Attikai tetradrachma Nagy Sándor idejébôl (Kr. e. 336--323) Mindez akkor teljesedik majd egészen, amikor eljön ,,az ô órája'', de ez az óra nem egy meghatározott idôpont, hanem az üdvösség történetének egy új szakasza. Ebben az órában történik majd Jézus visszatérése az Atyához. Ekkor éri majd el a Messiás küldetésének csúcsát. S igaz, hogy ennek az órának eljövetele a kánai menyegzô napjaiban még a jövô titka, a kezdete azonban már elérkezett. Ami Kánában történt, akár Mária kérésének teljesítése, akár a csodásan teremtett bor, csak elôvételezése annak, ami akkor fog történni, ha elérkezik ,,az az óra''. Az evangélista így fejezi be a csoda elbeszélését: ,,Ezzel kezdte Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsôségét, és tanítványai hittek benne'' (2,11). Miután néhány tanítvány elhagyta Keresztelô Jánost, és Jézus nyomába szegôdtek, a kánai csoda azoknak a történéseknek a kezdetét jelentette, amelyek során a tanítványok szeme rányílhatott Jézus személyének misztériumára. ======================================================================== Az elsô húsvét Jeruzsálemben A Jordánnál történt keresztséggel Isten Fia kilépett elrejtett életébôl, és elkezdte az evangélium hirdetését. Milyen hosszan tartott az az idôszak, amíg Jézus szabadon és zavartalanul hirdethette Isten országának örömhírét? A szinoptikusok ebben a kérdésben nem adnak pontos választ. Miért? Mert nagyon leegyszerűsített vázlat szerint beszélik el Jézus tetteit és tanítását. E vázlat, amely szerint rendezik a történt eseményeket, nagyjából és egészében megfelelt a történeti sorrendnek, de világosan látszik, hogy a megszerkesztésben teológiai szempontok is szerepet játszottak. Márk, akit Máté és Lukács lényegében pontosan követ, földrajzilag három nagy területre helyezi Jézus ,,tetteit és szavait'': Galileába, a zarándokútra és Jeruzsálembe. Ez a tagolás egyúttal idôbeli elrendezést is jelent. Jézus Galileában kezdi nyilvános működését, és kezdetben igen nagy sikere van a nép körében. Ujjongó lelkesedéssel veszik körül és követik ôt. A farizeusokkal és az írástudókkal való összeütközése azonban hamarosan döntésre készteti körülötte az embereket. Jézus ekkor visszavonul a nagy nyilvánosság elôl, és a pogányok vidékére, északra, és a tó másik oldalára, Dekapolisz környékére húzódik vissza. Közben a Tizenkettô tanítására szánja az idôt, és Simon Péter vallomástétele után megjövendöli nekik, hogy a Messiás szenvedni fog. Ezután egy hosszúra nyúló zarándokúton, amely Pereán és Jerikón vezet keresztül, Jézus fölmegy Jeruzsálembe a húsvéti ünnepekre. Ünnepélyesen bevonul a városba, majd vitákat folytat a farizeusok, a szadduceusok és az írástudók képviselôivel, illetve a fôpapok által küldött és a heródespárti emberekkel. Majd letartóztatják, átadják a rómaiaknak, akik keresztre feszítik. Ez a földrajzi alapszerkezet nem mesterségesen kiagyalt váz, hanem tényekre támaszkodik. Arra azonban nem ad módot, hogy Jézus nyilvános működésének idôbeli kérdéseire választ tudjunk adni. Egészen más a helyzet a negyedik evangélistával, Jánossal, aki Jézus története elbeszélésével nem csupán harminchárom helységnévvel lepi meg olvasóját[134], hanem pontos kronológiai adatokkal is. Ô elmondja, hogy Jézus nyilvános működése alatt három húsvét volt (2,13; 6,4; 11,55); és ezalatt az idô alatt Jézus ötször járt Jeruzsálemben (2,33; 5,1; 7,10; 10,22; 12,12). A szinoptikusok ezzel szemben csak egy jeruzsálemi látogatásról beszélnek. Azt azonban sejteni engedik, hogy Jézus többször is megfordult a városban, és tanított is ott ismételten (Lk 13,34--35). Megalapozottan tudjuk állítani, hogy ez a három húsvét három egymást követô esztendôben volt, és így Jézus nyilvános működésének idôtartamát két évben és néhány hónapban lehet meghatározni.[135] Lukács szerint Keresztelô János Tiberius császár tizenötödik esztendejében kezdte bűnbánati prédikációit. Az az év Kr. u. 27. október 1-tôl 28. szeptember 30-ig tartott, ha az uralkodási éveket a szíriai számlálás módján vesszük. Mivel Jézus a huszonnyolcadik év húsvétján már nyilvánosan fellépett Jeruzsálemben, keresztelkedésének idôpontját kb. a 27/28-as év fordulójára kell tennünk (l. a 117. képet a 197. oldalon). Jeruzsálemben a húsvéti ünnepek idején történt egy olyan esemény, amely elôször hívta fel a figyelmet a Názáreti Jézusra a vezetôség körében: a templom megtisztítása. A szinoptikusok ezt Jézus nyilvános működésének a végére teszik, de nem kronológiai, hanem tartalmi okok miatt. Az általuk követett szerkesztés nem adott más lehetôséget, hiszen csak egy olyan húsvétról tudnak, amelyet Jézus Jeruzsálemben töltött, s amelyen meg is halt. Ezért a templom megtisztítását is ebbe az idôbe kellett helyezniük. E megoldásukért hálásnak kell lennünk, még akkor is, ha a negyedik evangélista éppen megfordítva, a nyilvános működés elején beszéli el a templom megtisztítását. De vajon helyesbíteni akarta-e János a szinoptikusokat?[136] 146. kép. Tiruszi tetradrachma Kr. e. a 4--3. évbôl 147. kép. Római provinciai ezüstpénz Augustus uralkodási idejébôl, Szíriából E feltevéssel a negyedik evangélista alapvetô törekvésére tapintottunk, mert az idôrendi és helyrajzi adatok egy nagyobb igazság szolgálatában állnak. Az ôsegyház ugyanis ebben a rövid formulában: ,,Jézus a Krisztus'', azaz a Názáreti Jézus a megígért Megváltó, a Messiás, állította és védte a hit Krisztusának és a történeti Jézusnak azonosságát. Az elsô század fordulóján olyan eretnekségek támadtak, amelyek ezt az alapvetô igazságot kétségbe vonták. Ez pedig nagyon erôs támadásokat eredményezett a történeti Jézus ellen. Errôl Harnack, csatlakozva Szent János elsô leveléhez, azt mondja, hogy az ,,Antikrisztus sajátos tevékenysége''. ,,Az Istentôl származó lelket errôl ismerik fel: minden lélek, amely megvallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az Istentôl van. S minden lélek, amely nem vallja meg Jézust, nem az Istentôl való, hanem az Antikrisztusé'' (1Jn 4,2--3). Innen ered az öreg János apostol szenvedélyes érdeklôdése az Ige megtestesülése, a történeti Jézus iránt akkor is, ha evangéliumában a történet és az igehirdetés, a szemtanú emlékezése és a hosszú évek elmélkedései kölcsönösen áthatják egymást, annyira, hogy nem is olyan egyszerű szétválasztani ôket. Az evangélista történeti érdeklôdése biztos alap ahhoz, hogy elfogadjuk: a templom megtisztítása valóban Jézus nyilvános működésének kezdetén történt. János ezt írja: ,,A zsidók húsvétjának közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban kalmárokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott telepedtek le. Kötélbôl ostort font és mind kiűzte ôket a templomból, juhaikkal és ökreikkel együtt, a pénzváltók pénzét szétszórta, asztalaikat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: Vigyétek ezeket innét, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!'' (Jn 2,14--16). Izrael népe számára már a pusztai vándorlás idejében törvény volt, hogy minden húsz évesnél idôsebb férfi köteles ajándékozni valamit a szentély számára. A kötelezô adomány egy fél ezüstsékel volt, és a szent sátor költségeire használták fel. A sékel eredetileg egy Elô- Ázsiában használatos súlymérték volt. A ,,szent sékel'', amely a Szentély súlymértéke lett, s amely szerint késôbb is fizetni kellett a templomadót, 16,8 g volt. De a késôbbi idôkben már nem súlyra mért ezüstöt, hanem vert ezüstpénzt értettek rajta. A babiloni fogság után a sékel, a zsidók pénzegysége 14,5 grammra csökkent. A templomadót Jézus idejében is sékelekben kellett leróni. Mivel azonban a régi ezüstpénz már nem volt forgalomban, a templomadó értékét az éppen használt ezüstpénzben szabták meg. Ez pedig a tíruszi didrachma volt, amely éppen megfelelt egy fél ezüstsékelnek. Ezért olvasható a Misnában: ,,Minden pénz, amirôl a törvény beszél, tíruszi pénz''. A régi pénzérmék jelentéktelennek látszanak, de nagyon kifejezô nyelven beszélnek. Szimbólumaikkal és felirataikkal néha többet elmondanak, mint egyéb, hosszú beszámolók.[137] A perzsa fennhatóság alatt Júdeának megvolt az a kiváltsága, hogy ezüstpénzt verhetett. Ebbôl a korból (Kr. e. 5--4. század) Jeruzsálemben találtak egy ezüstpénzt, ,,Jehud'' (azaz Júda) felírással. Nagy Sándor ezt a jogot megvonta Júdától, s az ô gyôzelmes hadjárata után jött Palesztinába az attikai mértéket követô görög pénz. A pénzegység ekkor az aranysztatér és az ezüstdrachma (4,3 g) lett. Nagyobb értékek a didrachma (a drachma kétszerese: 8,7 g) és a tetradrachma (a drachma négyszerese: 17,4 g voltak. A tetradrachmát az újszövetségi könyvekben sztatérnek is mondják. Nagy Sándor halála után az egyiptomi ptolemaida uralkodók Palesztinában a föníciai pénzt vezették be, amelynek legnagyobb egysége a talentum. Egy talentumban 60 mína, 3000 sékel és 6000 drachma volt. Lehet, hogy a Ptolemaidák is engedélyezték Júdának, hogy saját ezüstpénzt verjen, mert egy Bét-Curban talált, sérült ezüstérmén mintha Ezekiás fôpap nevét lehetne kiolvasni az elmosódott, óhéber betűkkel vert feliratból. A Ptolemaidák utódai, a szeleukida uralkodók ismét visszatértek a görög (attikai) pénzrendszerhez (ez 198 és 138 között történt), de mellette érvényben hagyták a föníciai pénzeket is. Így ettôl kezdve az ezüstpénz mind a két formában forgalomban volt. A föníciai (tíruszi) tetradrachma (sztatér) súlya 14,5 g, azaz ugyanannyi volt, mint a júdeai ezüstsékelé. Ezen az alapon kellett a templomadót a tíruszi mérték szerint fizetni. Ez a tíruszi ezüstpénz Palesztinában a Hasmoneusok és a Heródes-család uralkodása idején is érvényben volt, mert nekik csak rézpénz veretésre volt joguk (l. a 144. képet a 242., a 145. képet a 242., és a 146. képet a 243. oldalon). Mindezek után a rómaiak uralmával a római pénz is megérkezett Palesztinába. A palesztinai aranypénz a római aureus volt, amely 25 római ezüstdénárt ért. Az újszövetségben a leggyakrabban ezt az ezüstdénárt emlegetik (l. Mt 18,28; 20,1--2; 22,19; Mk 12,15; 14,15; Lk 7,41; 10,35; 20,24; Jn 6,7). Ezekbôl a helyekbôl is látható, hogy a kereskedelemben, a mindennapi vásárlásoknál és a nagy gazdasági életben mennyire jelen volt a római pénz. De a római ezüstdénár is két változatban volt forgalomban: latin, illetve görög felirattal. A latin feliratút Lyonban, a császári pénzverdében készítették (l. a 235. képet a 404. oldalon), a görög feliratút pedig a szíriai provinciában verték (l. a 147. képet a 243. oldalon). Augustus uralkodása idejében a görög (attikai) tetradrachma súlyát, amely eredetileg 17,4 g volt, pontosan 15 grammra csökkentették, hogy könnyebb legyen a drachmát és a dénárt egymásba átszámítani. Azonban a rabbik a római dénárt nem fogadták el a templom számára, ezért be kellett váltani a szent pénzre, a tíruszi drachmára. A legáltalánosabban használt római pénz az ,,as'' volt, amelynek értéke a dénár egy tizenhatoda (l. a 11. képet a 28. oldalon). Négy as volt egy sestertius (l. a 228. képet a 395., és a 233. képet a 401. oldalon), ami a dupondiusnak a kétszerese is volt. Ilyen dupondiust, azaz kétfillérest említ Jézus, amikor ezt mondja: ,,Ugye öt verebet két fillérért adnak'' (Lk 12,6). Ezt a pénzegységet a görög szövegben ,,dyo asszaria''-nak mondják. Az as-nál kisebb értékek voltak a fél as, a semis, és a negyed as, a quadrans. Ezeket a legkisebb római pénzeket említi Jézus a hegyi beszédben, amikor ezt mondja: ,,Bizony mondom neked, ki nem jössz a börtönbôl, míg az utolsó fillért is (a görögben: kodranten) le nem fizeted!'' (Mt 5,26). Végül az újszövetségi könyvekben elôfordul még egy pénz: a lepton. Ez rézbôl készült, de nem tartozott a római pénzek közé. Márk szerint a lepton a quadrans fele volt, azaz egy nyolcad as-t ért. ,,Jézus leült szemben a kincstárral, és figyelte, hogy dob a nép pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De aztán jött egy szegény özvegy, és két fillért (a görögben: lepta dyo, két leptont, azaz egy quadranst) dobott be. Erre odaintette a tanítványait, és így szólt hozzájuk: Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ôk a feleslegükbôl adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységétôl telt, egész megélhetését'' (Mk 13,41- -44). A Palesztinában forgalomban lévô sokfajta pénz magyarázza a pénzváltók jelenlétét a templomban, mivel a templomadót, mint már említettük, a régi héber mérték szerint, tíruszi mértékben kellett leróni. A templomadó befizetésének egyébként két módja volt: be lehetett fizetni a templomban, vagy vidéken azoknál a megbízott férfiaknál, akik összegyűjtötték és felvitték Jeruzsálembe. Az a gazdag pénzlelet, amelyet 1960-ban Oszvia mellett találtak a Kármel-hegységben, több mint hatezer tíruszi tetradrachmát és didrachmát tartalmazott. A zsidó éremtudósok szerint ez a pénztömeg a templom felé útnak indított adó volt, amely nem érhetett célba, mivel a rómaiak hadműveletei Kr. u. 66- ban már megakadályozták, hogy felvigyék Jeruzsálembe. Ezért elásták, abban reményben, hogy nyugalmasabb idôkben majd kiemelik és célba juttatják az összeget. A templomadóval kapcsolatban Máté jegyzett fel egy kínos jelenetet, amely Péter és az adószedôk között játszódott le: ,,Amikor Kafarnaumba értek, odamentek az adószedôk Péterhez, és megkérdezték: Mesteretek nem fizet templomadót (didrachmát)?'' (Mt 17,24). A Misna szerint (Sequalim 1,3) a templomadó befizetésének ideje az Adar hónap (március--április) 15--25. közötti napok voltak. Ha valaki e megszabott idôpont után fizetett, ráadást kellett adnia. Ahogyan a kérdés Péter felé elhangzik, abból az érezhetô, hogy vagy éppen lejáróban van a határidô, vagy már túl is haladtak rajta. A kérdésre Péter igennel válaszolt, de ,,amikor hazaért, Jézus megelôzte a kérdéssel: Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kitôl szednek vámot és adót, a fiaktól, vagy az idegenektôl? Az idegenektôl! -- válaszolta. Jézus így folytatta: A fiak tehát mentesek alóla. De hogy meg ne botránkoztassuk ôket, menj ki a tóra, vess horgot, és az elsô halat, amely ráakad, húzd ki. Nyisd ki a száját találsz benne egy sztatért. Vedd ki és add oda nekik értem és érted'' (Mt 17,25--27). A sztatér pontosan megfelelt két személy templomadójának a szent mérték szerint. Ha valaki nem az elôírt mértékkel fizetett, ismét csak ráadást kellett adnia az adószedônek, hogy az átváltásnál károsodás ne irje a templom pénztárát. A világ minden részébôl Jeruzsálembe érkezô zarándokok így kénytelenek voltak saját, otthoni pénzüket beváltani a szent mérték szerinti érmére. E célból ültek a templom külsô udvarában a pénzváltók, akik megfelelô kezelési költség fejében végezték a pénzváltást. Az évi adóból befolyt összeget egy vagy kétmillió dénárra becsülik. Hogy ez mekkora összeg volt akkoriban -- és a fôpap rendelkezett felette! --, azt abból lehet érzékelni, hogy a templom pusztulása után, Kr. u. 70-ben Szíriában az arany értéke a felére csökkent! Érthetô viszont, hogy a templom kincstárnokát az éppen hivatalban lévô fôpap családjából választották ki. A templom megtisztítása Jézus részérôl nyílt támadás volt az ország legtehetôsebb családja ellen. A Talmud is panaszkodik ,,Annás fiainak kereskedései'', a templom területén berendezett árusítóhelyei ellen. Valószínűleg kizárólagos árusítási jogot szereztek maguknak mindazokra a dolgokra, amelyeket az áldozatokhoz és a templom számára vásárolhattak a zarándokok. Különben nem tehették volna azt, hogy az árakat teljesen önkényesen ôk maguk határozzák meg. Pl. egy pár galambot egy arany dénárért adtak (Ker. 1, 7). Ez olyan esztelenül magas ár volt, hogy egy szép napon Simeon ben Gamaliel rabbi (a híres Gamaliel fia, l. ApCsel 5,34) határozott fellépésének hatására az árat egy negyed ezüstdénárra szállították le. Így a fôpapi család nagyon is érdekelt volt az állatok eladásában és a pénzváltásban. Annás fôpap egyik fiát Josephus úgy jellemzi, hogy ,,olyan ember, aki értett a pénzügyletekhez'' (Zst. XX, 9, 2). S ha a pénzváltók nem is voltak közvetlenül a fôpap alkalmazottai, mégis minden jel arra mutat, hogy Jézus nyilvános működése idején a pénzváltók szabályos idôközökben illetéket fizettek a fôpapnak azért, hogy a pénzváltást folytathassák. Másként nem lehetne megérteni, hogy a fôpap által ellenôrzött szent területen hogyan szaporodhattak el annyira a kereskedôk és a pénzváltók. 148. kép. A gazdagok lakónegyede Ezért Jézus eljárása a templom szolgálatában álló kereskedôkkel és pénzváltókkal szemben nagy feltűnést keltett. Ki lehet ez az ismeretlen, aki ilyesmit mer tenni? Csak annyit tudtak róla, hogy a Názáretbôl való ács. A templomi rendôrség azonnal a tett színhelyén termett, és az elöljárók parancsoló hangon felszólították Jézust: ,,Micsoda jelet mutatsz, hogy ezt mered tenni? Jézus ezt válaszolta: Bontsátok le a templomot, és harmadnapra felépítem! A zsidók ellene vetették: Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, s te három nap alatt újjáépítenéd?'' (Jn 2,18--20). Ezért az évszámért hálásak lehetünk a zsidóknak, mert így adódik lehetôség arra, hogy Jézus nyilvános működésének idôpontját egy másik oldalról is meg tudjuk közelíteni. Nagy Heródes ugyanis uralkodásának tizennyolcadik esztendejében kezdte el a templom építését (Zst. XV, 11, 1). A mi idôszámításunk szerint ez Kr. e. a 20--19. évet jelenti. Ha hozzáadjuk a negyvenhat évet, amíg a templomot építették, Kr. u. a 27-28. évhez jutunk. És ez az év Tiberius császár 15. éve is! Az evangélista azonban nem csupán történelmi dátumot akar közölni velünk. Amikor János az evangéliumot írja, már visszatekint a hetvenes iv katasztrófájára, amikor a zsidók politikai messianizmusa következményeként a rómaiak lerombolták a templomot. A templom megtisztítása az elsô összeütközés volt az akkori hierarchia képviselôi és Jézus között. De ez az összeütközés titokzatos jelentéssel bír: Jézus elhozta a templomi istentisztelet végét, és túl fog rajta lépni. De nemcsak a zsidók nem értették akkor Jézus szavait, hanem a tanítványok sem. A szavak értelme rejtve maradt elôttük. Csak a szenvedés és a feltámadás után világosodott meg számukra: a feltámadott Jézus Krisztus nem más, mint Isten jelenlétének többé el nem múló valósága! ======================================================================== Nikodémus -- a farizeusok és az írástudók János még egy eseményt beszél el abból az idôbôl, amikor Jézus az elsô húsvétot Jeruzsálemben tölti: a Nikodémussal való találkozást. ,,Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű ember, egy zsidó tanácsos. Ez éjnek idején fölkereste Jézust, és így szólt hozzá: Rabbi, tudjuk, hogy Istentôl jött tanító vagy, hisz senki sem vihet végbe olyan jeleket, amilyeneket te végbeviszel, ha nincs vele az Isten'' (Jn 3,1--2). Ahhoz, hogy Jézus életét jobban megérthessük, közelebbrôl meg kell ismerkednünk azokkal a zsidó pártokkal, amelyek az ô idejében Izrael vallási és politikai életét befolyásolták. Az egész nép várta a Messiást, de ez a várakozás nem volt mindenkiben egyforma. A legszenvedélyesebb messianisták a zelóták voltak, akik erôszakkal akarták siettetni a Messiás eljövetelét. Josephus ,,a fiatalok''-nak hívja ôket, akik készen voltak arra, hogy Izrael felszabadításáért az életüket adják. Ezek az idúmeus Heródessel éppen úgy szembefordultak, mint a rómaiakkal. Kis csoportokat szerveztek, az egész országot rettegésben tartották rajtaütéseikkel, és mint szikariusok (tôrös emberek) váltak hírhedtté (ApCsel 21,38). A zsidó felszabadítási mozgalomnak ôk voltak a fô ereje, mert engesztelhetetlen ellenségei voltak a rómaiaknak. Számukra Izrael egyetlen királya Jahve, és nem a római császár! Annak reményében, hogy Jahve melléjük áll csodatévô erejével, nyílt harcra készültek, amely végül 66-ban a nagy felkelésben ki is tört. Simon, a ,,zelóta'', az ô soraikból került az apostolok közé. Jézus következô szavai valószínűleg ezekre a zelótákra utalnak: ,,A mennyek országa Keresztelô Jánostól mindmáig erôszakot szenved, és az erôszakosok szerzik meg'' (Mt 11,12). De a zsidó nép vallási és politikai életét Jézus korában nem a zelóták, hanem két párt: a farizeusok és a szadduceusok határozták meg. A papság vezetô rétegei és az arisztokrata családok a szadduceusokhoz tartoztak. A párt a nevét Szádokról, az egyik vezetô papi család fejétôl kapta. Zárt csoportot alkottak, pontosan kidolgozott teológiai tanítással és hagyománnyal. A zsidóság végsô és feltétel nélküli törvényének a Tórát, Mózes írott törvényét tekintették, s ezzel éles ellentétben álltak a farizeusokkal. Ez az ellentét már a makkabeusi háború elôtt kialakult, amikor egy papi csoport azokat a tisztasági és étkezési szabályokat, amelyek addig csak az éppen szolgálatot teljesítô papságra voltak érvényesek, kiterjesztette a papok mindennapi életére, sôt a népre is azért, hogy Izraelbôl valóban szent közösséget alkossanak. A szadduceusok tiltakoztak az ellen, hogy a vallást egy meghatározott területre szűkítsék le, ami annak lett volna következménye, ha elzárkóznak a világi kultúra és a görög műveltség elôl. S mégis önmagukat tekintették az igazán konzervatívoknak és elvetették a farizeusi hagyományokat, mondván, hogy ez meghamisította az eredeti héber lelkületet. Teológiájukról Josephus önéletrajzában ad beszámolót. Azzal, hogy a szadduceusok tagadták a predestináció tanát (ti. hogy Isten az emberektôl függetlenül egyeseket üdvösségre, másokat kárhozatra teremtett. Ford. megj.), elutasítottak minden isteni befolyást is az emberek jó vagy rossz cselekedeteire. Szerintük minden az ember kezében van, és szerencséjéért vagy boldogtalanságáért csak maga az ember felelôs. Nem hitték sem a lélek halhatatlanságát, sem a test feltámadását, sem a halál utáni jutalmazást vagy büntetést. Külön büntetôtörvényük volt, amely szigorával és kegyetlenségével különbözött a farizeusokétól. Így a szadduceus bíró testi sértések büntetése esetén szigorúan tartotta magát a ,,szemet szemért'' elvhez, a farizeusok ellenben tágabban értelmezték a törvényt, és pénzbüntetést róttak ki, nehogy ,,egy szemért egy szem és egy élet essen áldozatul''. A zsidóság történelmében a szadduceusok arisztokrata kisebbségben maradtak, melynek befolyása Jézus idejében egyre inkább háttérbe szorult. A farizeusok már Alexandra királynô uralkodása idején (Kr. e. 76--67) bevonultak a fôtanácsba, és a szadduceusok legerôsebb ellenfelei lettek. Jeruzsálem pusztulásával a szadduceusok el is tűntek a zsidó történelembôl. Ennek az uralkodó rétegnek az volt a véleménye, hogy Jézust nem kell sokra becsülni. De amikor Jézus a templomi hierarchiát megtámadta a templom megtisztításával, a szadduceusok lettek legkövetkezetesebb ellenségei. Ezen arisztokrata vezetô réteg mellett Krisztus elôtt a 2--1. század folyamán az írástudókból és a farizeusi közösségekbôl egy másik vezetô csoport is kialakult. Amikor Kr. e. a 3. században a hellénizmus hódításának hatására a zsidó népen belül is feltámadt a külföldi kultúra, a színházak, az olimpia és a pogány irodalom iránti érdeklôdés, a ,,jámborok'' egy pártba tömörültek, hogy megvédjék a törvényt és az atyáiktól örökölt életmódot a görög behatásokkal szemben. A nyomorúság, az üldözöttség és a makkabeusi harcok ezeket, az igaz Izrael tagjait még szorosabb egységbe kovácsolták. Most már ,,farizeusok''-nak, azaz elkülönülteknek nevezik magukat és ez a név a párt jellegzetes vonását árulja el. Céljuk az volt, hogy maradéktalanul megtartsák a törvényt, teljesen elhatárolják magukat minden görög eredetű dologtól, s egyáltalán nem érintkeztek a pogányokkal, a vámosokkal, a bűnösökkel, a törvényszegôkkel. Nagyon szigorú szabályok között vallási közösségeket és egyesületeket szerveztek az egész országban, de különösen Jeruzsálemben. A felvételt próbaidô elôzte meg, amely alatt a felvételt kérônek tetteivel kellett bizonyítania, hogy a tisztasági elôírások megtartásában megbízható. Ha kiállta a próbaidôt, akkor kötelezettséget vállalt a közösség szabályzatának megtartására.[138] Mivel a törvényt, a Tórát a világias szellem fenyegeti, ezért a farizeusok fokozottan meg akarják tartani. A törvényt azonban héberül írták, a nép pedig már arámul beszél, és csak ezt a nyelvet érti. Ezért alakult ki egy új réteg, amelynek az volt a feladata, hogy a törvényt lefordítsa, magyarázza, nyilvános vitákon mutassa meg, hogy hogyan lehet minden körülmények között megtartani. Ôk voltak az írástudók és a törvénytudók. Arra azonban fel kell figyelnünk, hogy a ,,farizeusok'' és az ,,írástudók'' nem ugyanazt jelenti. A két szó Márknál (2,16) arra mutat, hogy különbség van az írástudók és a farizeusok között, s hogy vannak olyan írástudók is, akik nem farizeusok. Josephustól tudjuk, hogy voltak szadduceus írástudók is (Zst. XVIII, 1, 4). A szadduceus mrástudói irányzat azonban minden erôfeszítés ellenére belülrôl veszítette el az erejét. A farizeusi közösségekben viszont, amelyek az igaz Izraelt akarták maguk köré gyűjteni, a törvény ismerete a vallási élet középpontjában állt. Az írástudók új vezetô rétege a polgárság és a középosztály mindenfajta hivatási ágából származott. A Misna ezért beszél az írástudók között olaj-, bor- és egyéb kereskedôkrôl, a legkülönbözôbb ágakban dolgozó kézművesekrôl, szabókról, tetôfedôkrôl és sátorkészítôkrôl. Hillel, Heródes korának leghíresebb írástudója favágó, azaz napszámos volt. De származásuk ellenére igen fontos szerepet játszottak a nyilvános életben. Hatalmuk a tudáson, a Törvény ismeretén nyugodott. Az írástudók közé csak azokat avatták be, akik elôzôleg hosszú éveken át tanultak. A tanulmányok fôleg három témakört öleltek fel: a szombati nyugalmat, a tizedeket és a törvényes tisztaságot. Jézus idejében a babiloni diaszpóra tanulmányi házai mellett Jeruzsálem volt a teológiai-jogi tudományok fellegvára. Magának Hillelnek, aki Babilonból jött fel Jeruzsálembe, 80 tanítványa volt. A tanítványok a mestertôl nemcsak az iskolában, hanem a mindennapi életben is tanultak. Nemcsak elméleti tudását, hanem szokásait, életstílusát, sôt egyes mozdulatait is átvették. A tanítványból 40 éves korában lehetett írástudó. Ettôl fogva illette meg a ,,Rabbi'' megszólítás, és hosszú, négy bojttal díszített talárjáról lehetett ráismerni az utcán. Aki írástudóvá lett, az elôtt megnyílt az út a jogi, hivatalnoki és tanári pálya magasabb állásai felé. Csak írástudónak volt arra lehetôsége, hogy a fôpapokon és az arisztokrácia tagjain kívül a fôtanácsban helyet kaphasson. Érthetô, hogy -- mint régen a prófétáknak -- a nép szemében az írástudóknak határtalan becsületük volt, hiszen ôk tanították és hirdették Isten akaratát az embereknek. Szavuknak feltétlen hitele volt. De fôleg a farizeusi közösségek voltak azok, amelyek a farizeusok közül való írástudókat feltétel nélkül követték. Ha valaki jámbor életet akart élni, annak az írástudókhoz kellett igazodnia. A farizeusi írástudók egyik alapelve így hangzott: ,,Építs kerítést a törvény köré!'' Ezzel a törvényt virágos kerthez hasonlították, amelyben a legdrágább virágok nyílnak, ahová semmi körülmények között sem lehet belépni, éppen ezért bizonyos távolságban tôle kerítést kell húzni. Így ha valaki ezt a kerítést, esetleg tudatlanságból is, megsérti, magát a virágok helyét még nem is érintette. Ezért a törvény köré sok aprólékos szabályt raktak. Pl. a szombat törvényét körülvették azzal, hogy nem napnyugtával kezdôdik, hanem kicsit korábban. De ezen fáradozás mögött észre kell venni azt a komoly törekvést, hogy számukra fontos volt a törvény, és Isten akaratát maradéktalanul meg akarták valósítani. Mivel pedig úgy találták, hogy a törvény néhány elôírását ,,az újabb idôkben'' betű szerint csak nagy nehézségek árán lehetne megtenni, az írástudók olyan szabályokat adtak, amelyek lehetôvé tették a törvény megkerülését anélkül, hogy azt meg kellett volna sérteni. Ilyen volt pl., hogy a szombati nyugalom idején csak 2000 könyöknyit, azaz kb. 1 km-t lehetett megtenni. Ha valakinek tovább kellett mennie, 1 km távolságban lakóhelyet kellett találnia, amelyhez úgy jutott hozzá, hogy két étkezéshez szükséges ételt ott lehelyezett. Ezzel jogot nyert arra, hogy egy újabb szombatnapi járásnyi utat megtehessen, anélkül, hogy megszegné a szombat törvényét. A kerítést jelentô elôírások és a megtartást segítô szabályok mellé jöttek még az atyáktól származó szóbeli hagyományok (Mk 7,3), amelyeknek a közösségi és vallási életben egyre nagyobb lett a jelentôsége. Alexandra királynô idejében (Kr. e. 76--67) volt a farizeusok aranykora. Josephus azt mondja: ,,a királynô korlátlan érvényesülési teret nyitott a farizeusoknak, és a népet is arra buzdította, hogy igazodjék hozzájuk... Alexandra viselte a királyi címet, a farizeusok pedig gyakorolták a királyi hatalmat'' (Zst. XIII, 16, 2). Ehhez a ,,királyi hatalomhoz'' a Talmudban olvashatunk magyarázatot: ,,Nagyobb jelentôsége van az írástudók szavának, mint a Törvénynek. Éppen ezért nagyobb rossz az írástudók szavával szembeszegülni, mint megszegni a Tóra szavait'' (Sanh. 11, 3). Igazában csak akkor értjük Jézus életének eseményeit, ha ezt a hátteret látjuk. Példátlanul vakmerô tett volt az, hogy Jézus teljhatalmának és felsôbbségének tudatában ezeket az embereket is bűnbánatra szólította fel. Ezért kezdettôl fogva ellentét volt Jézus és a farizeus írástudók között. Ez az ellentét állandóan élesedett, és az lett a vége, hogy a farizeusok a názáreti ,,álpróféta'' kivégzését követelték. Jézus a legkeményebb szavakkal ostorozza a képmutató farizeusok vallási életének megnyilvánulásait. ,,Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat. Bizony mondom nektek, megkapták jutalmukat. Te amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtót, és imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz. S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz'' (Mt 6,5--6). A böjtölésüket is megrója: ,,Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésüket. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak Atyád, aki a rejtekben is ott van. Akkor Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked'' (Mt 6,16--18). Elítéli szűklátókörűségüket a szombat megtartásánál: ,,Abban az idôben Jézusnak egy szombati napon vetések között vezetett az útja. Tanítványai megéheztek, ezért tépdesni kezdték a kalászt és eszegették. Ezt látva a farizeusok szóvá tették: Nézd, a tanítványaid olyat tesznek, amit szombaton nem szabad tenni! Erre így felelt: Nem olvastátok, mit tett Dávid is, amikor társaival megéhezett? Bement az Isten házába, és megette a szent kenyereket, amelyeket sem neki, sem társainak nem volt szabad megennie, csak a papoknak. Vagy nem olvastátok a törvényben, hogy a papok megszegik a szombati nyugalmat a templomban, mégsem követnek el vele bűnt? Mondom nektek, itt nagyobb dolgokról van szó, mint a templom. Ha tudnátok, mit jelent: 'Irgalmasságot akarok, nem pedig áldozatot', nem ítélnétek el az ártatlanokat. Az Emberfia ura a szombatnak is!'' (Mt 12,1--8.) Megrója ôket kínos kicsinyességük miatt a tizedadásban és a tisztasági szabályok megtartásában: ,,Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Mentából, kaporból és köménybôl tizedet adtok, közben ami fontosabb a törvényben, az igazságosságot, az irgalmat és a hűséget elhanyagoljátok. Ezt meg kell tenni, azt nem szabad elhagyni. Ti vak vezetôk! A szúnyogot kiszűritek, a tevét meg lenyelitek. Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Tisztára mossátok a pohárnak és a tálnak a külsejét, belül azonban tele vagytok rablott holmival és szennyel. Te vak farizeus! Elôbb belül tisztítsd ki a poharat és a tálat, akkor majd kívül is tiszta lesz!'' (Mt 23,23--26). Jézus keményen ítélkezik, de érthetôvé válik magatartása, ha a farizeizmus lényegét nem tévesztjük szem elôl. Tragédia, hogy éppen a nép legvallásosabb emberei, akik minden erejükkel a törvényért éltek, az igaz jámborságot elveszítették. De ha Jézus valakiben valódi vallásos érdeklôdést látott, akkor volt rá ideje, hogy hosszan elbeszélgessen vele, ahogy ezt Nikodémussal is megtette. 149. kép. Mahérusz Jánostól (3,10) tudjuk, hogy Nikodémus írástudó volt, mégpedig a tekintélyesebbek közül. Annál feltűnôbb, hogy ô, a neves írástudó Rabbinak szólítja a nálánál sokkal fiatalabb názáreti ácsot. Ez az ô részérôl a legnagyobb tisztelet kifejezésének számított: ,,Éjnek idején fölkereste Jézust, és így szólt hozzá: Rabbi, tudjuk, hogy Istentôl jött tanító vagy, hiszen senki sem vihet végbe olyan jeleket, amilyeneket te végbevittél, ha nincs vele az Isten. Jézus azt felelte neki: Bizony, bizony mondom neked, aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát'' (Jn 2,2--3). Amikor Keresztelô János elkezdte prédikációit a bűnbánatról, a farizeusok és az írástudók élénken érdeklôdtek tevékenysége iránt, de nem vették fel a bűnbánati keresztséget, és nem hallgattak János prédikációjára. Jézus pedig nem ismer alkudozást: ha valaki az Isten országához akar tartozni, annak egészen Istenre kell hagyatkoznia, vállalva minden következményt is. Ezért követeli Nikodémustól is az újjászületést vízbôl és Lélekbôl. Ezzel Jézus a törvénytudótól, aki csak saját köreinek tekintélyét ismerte el, a maga isteni tekintélyébe és messiási küldetésébe vetett hitet kér. Erre Nikodémus ellenkezik: ,,Hogyan lehetséges ez?'' Mert a farizeus a törvény ismeretére támaszkodva úgy él, hogy Isten gyermekének tudja magát, és biztos benne, hogy a helyes úton jár. Jézus így válaszol neki: ,,Te Izrael tanítója vagy, és nem érted?'' (3,10). Ez a beszélgetés jelzi, hogy Jézusnak milyen nagy ellenállást kellett leküzdenie népe vallási vezetôiben. De meg is lehet érteni a farizeusok ellenállását, mert nekik, akik magukat eddig ,,igaznak'' vélték, most a Názáreti elôtt be kellett ismerniük, hogy az igaz út nem az övék. ======================================================================== Házasságtörés a fejedelmi udvarban A húsvéti ünnepek után Jézus egy ideig még Júdeában maradt. Prédikált, gyógyított és hirdette Isten országának örömhírét. Majd hirtelen félbeszakította júdeai tartózkodását, és északra távozott. Az evangélisták más és más okkal magyarázzák ezt a hirtelen helyváltoztatást. János szerint a farizeusok felfigyeltek Jézusra, és figyeltetni kezdték prédikációit, ezért távozott el: ,,Mikor Jézus megtudta, hogy a farizeusok úgy értesültek, hogy ô több tanítványt szerez, mint János -- noha Jézus maga nem keresztelt, csak a tanítványai --, elhagyta Júdeát és visszatért Galileába'' (Jn 4,1--3). Máté és Márk ellenben úgy tudja, hogy Jézus távozását János fogságba kerülése váltotta ki: ,,Amikor Jézus meghallotta, hogy Jánost börtönbe vetették, visszavonult Galileába'' (Mt 4,12). ,,Heródes ugyanis elfogatta Jánost, bilincsbe verette és börtönbe vetette fivére, Fülöp felesége, Heródiás miatt'' (Mk 6,17). Ennek a bebörtönzésnek a hátterérôl ismét a kortárs történetíró, Josephus Flavius tudósít, fôművének, a Zsidók történetének abban a részében, ahol Keresztelô Jánosról kezd beszélni (XVIII, 5). Antipásznak éppen úgy, mint a Heródes-család többi tagjának, szoros kapcsolata volt Rómával, különösen a császári udvarral. Egyik római látogatása idején -- ez röviddel Kr. u. 28 elôtt lehetett -- a féltestvérénél, Fülöp Heródesnél lakott, aki a második Mariammé fia volt. Ezt a Fülöpöt nem szabad összetévesztenünk az azonos nevű másik féltestvérrel, a negyedes fejedelem Fülöppel![139] A Heródes-család azért jelenthet különös nehézséget az olvasónak, mert ebben a családban mindenki mindenkivel rokonságban, vérrokonságban vagy sógorságban van; többen is viselik ugyanazt a nevet, vagy egyszerűen csak Heródesnek hívják a tagjait (l. a családfát a 77. oldalon). Máté és Márk -- Lukács nem! -- Heródest királyként emlegetik, a népies szólásmód pontatlanságával, ahogyan egyébként Josephus is beszél Heródesrôl. Josephus ezt írja: ,,Amikor Heródes Rómába utazott, betért mostohatestvéréhez, Heródeshez, aki Simon fôpap lányának volt a fia. Itt olyan közeli kapcsolat alakult ki közte és Heródes felesége, Heródiás között, aki közös testvérüknek, Arisztobulosznak leánya és a Nagy Agrippa nôvére volt, hogy Heródes elhatározta: feleségül veszi az asszonyt. Heródiás egyet is értett a tervvel és megegyeztek abban, hogy amint Heródes visszatér Rómából, Heródiás elmegy vele. Azzal az egy feltétellel, hogy Heródes elküldi magától feleségét, Aretász király leányát''. Heródes ugyanis ekkor már nôs volt, és a hatalmas petrai király, IV. Aretász leánya volt a felesége. Heródesnek ez a házasság politikailag volt fontos, hogy a határos Nabateus-országgal jó kapcsolatban lehessen. Pál apostol is megemlíti a második Korintusi levélben ennek a nabateus hercegnônek atyját (11,32). ,,Heródes megígérte, hogy elbocsátja feleségét, és továbbutazott Róma felé. Amint a szóban forgó ügyeket elintézte és hazatért, a felesége azt kérte tôle, hogy vitesse ôt Mahéruszba, abba az erôdítménybe, amely Heródes és Aretász országának határán állt. Az asszony már tudomást szerzett férje és Heródiás egyezségérôl, de egy szót nem szólt róla Heródesnek. Ô teljesítette felesége kívánságát, s nem is gyanította, hogy az asszony már menekül tôle. Ez ugyanis követeket küldött maga elôtt Mahéruszba is, és atyja alattvalóihoz is. Így amikor Mahéruszba érkezett, már minden készen várta a továbbutazáshoz. Azonnal ment is tovább Arábia felé. Emberei az egyik erôdítménytôl a másikig vitték, és rövid idô alatt meg is érkezett atyjához, akinek elmondta Heródes tervét'' (Zst. XVIII, 5). Heródes új házasságának azonban volt egy további akadálya: a botrány, amit a zsidó törvény ellen okozott. De a szenvedélyesen szerelmes uralkodó túltette magát a törvényen, és feleségül vette Heródiást, aki idôközben a leányával, Szalóméval együtt Palesztinába érkezett. Ez Kr. u. 28-ban történt. És akkor Keresztelô János prófétai haraggal fellépett Heródes ellen: ,,Nem szabad elvenned testvéred feleségét!'' (Mk 6,18). Ezért Heródes az új asszony követelésére börtönbe vetette az útjában lévô prófétát. Nagyon valószínű, hogy ez a drámai összeütközés a Jordánon túl, azon a helyen kezdôdött, ahol János keresztelt. Amikor a zarándok Theodóziusz (530-ban) felkereste Betániát, Líviász városából érkezett, az egykori Betaramftából. Nagy Heródes ott, egy sűrű pálmaliget közepén nyári rezidenciát épített magának. A palotáról Plinius is elismeréssel nyilatkozik. Ma Tell-er-Rama a neve a Heszban-völgyben, tíz kilométernyire északkeletre a Jordán torkolatától. Nagy Heródes halála után (Kr. e. 4.) lázadók rombolták le az épületet. Heródes Antipász újra felépítette a kastélyt is, a várost is, és Augustus császár feleségérôl Líviásznak nevezte el. A császár halála után pedig Júliászra keresztelte át, mint errôl az elôzôekben már volt szó. Valószínű, hogy Antipász többször is tartózkodott itt, ha Pereába ment. Fôleg pedig akkor, amikor a nabateusokkal kialakult feszült helyzet miatt ellenséges támadás fenyegette a területet. Ugyanez volt az oka annak is, hogy ebben az idôszakban többször is tartózkodott Mahérusz várában. A vár neve görögül annyit jelent, hogy kard. S ennek az erôdítménynek kellett dél felôl védenie Antipász országát (l. a 119. képet a 200. oldalon).[140] Az evangélisták nem nevezik meg a helyet, ahol János raboskodott; Josephustól azonban megtudjuk, hogy a negyedes fejedelem Mahérusz várába záratta Keresztelô Jánost. Úgy tűnik, hogy a fogság maga nem volt szigorú: ,,Heródes ugyanis félt Jánostól. Tudta, hogy igaz és szent ember, ezért védelmezte. Ha beszélgetett vele, nagyon zavarba jött, de azért szívesen hallgatta'' (Mk 6,20). Mahérusz vára, amelynek eredeti rendeltetése az volt, hogy Nagy Heródes birodalmát védje Arábiával szemben a Holt-tenger keleti oldalán, kissé északra fekszik attól a járhatatlan hasadéktól, amelybôl az Arnon víze ömlik a tengerbe. Félelmetesen elhagyatott és vad vidék ez. Egy csupasz sziklakúp tetején, 1100 méterrel a Holt- tenger szintje felett emelkedett a bevehetetlennek látszó erôdítmény. Ismét Josephusnál olvashatunk részletes leírást a várról: ,,Amikor Heródes lett a király, ezt a várat különösen is gondjaiba vette, és alkalmasnak tartotta a megerôsítésre, fôként az arabok szomszédsága miatt, mert a vár éppen országuk határán, kedvezô helyen épült. Ezért nagy területet fallal és bástyatornyokkal vett körül, és benne várost épített, amelyen elôbb át kellett menni, hogy a tulajdonképpeni várba jusson az ember. A hegy csúcsát is fallal vette körül, és a fal sarkain 160 könyök (80 m) magas tornyokat emelt. Az ekként megerôsített hely kellôs közepén palotát épített, tágas és pompás termekkel. Megfelelô helyeken egész sor ciszternát is készíttetett, hogy felfogják a vizet és az egész környéket elláthassák ivóvízzel. És mintha csak versenyre akart volna kelni a természettel, a hely természetes erôsségét mesterséges erôdítményekkel túl akarta szárnyalni. Ezenfelül megrakta a várat lövegekkel és hadigépekkel, és általában igyekezett mindenképpen úgy felszerelni, hogy akármilyen hosszú ostromot is kibírjon'' (Zsh. VII, 6, 2). Jeruzsálem eleste után (Kr. u. 70.) Mahérusz volt Maszada és Heródium mellett az ország harmadik, még megmaradt ellenállási gócpontja. A római hadvezér, Lucilius Bassus, a híres Legio Fretensis- szel kezdte ostromolni Mahéruszt. Elôször sáncokkal zárta körül a várat. A zsidók napról napra megkísérelték az épített sáncot lerombolni, s ezen próbálkozás közben esett római fogságba egy elôkelô ifjú, Eleazár. Egy óvatlan pillanatban az egyik légionárius elkapta, és magával hurcolta a rómaiak táborába. A várfalon lévô zsidók megbénultak a rémülettôl. Bassus pedig a várbeliek szeme láttára elôbb megostoroztatta Eleázárt, majd keresztre szegeztette. Erre a védôk feladták a várat. Mahéruszt, magát az erôdöt és az alsóvárost is, lerombolták a rómaiak. A bizánci korszakból származó maradványok azt jelzik, hogy a hegycsúcsot a tôle két kilométer távolságban épült Mahérusz, bizánci helység lakói felkeresték. A kerámiamaradványok mellett az egyik ciszterna falában egy belekarcolt keresztre bukkantak a kutatók. A bizánci idôk elmúltával Mahérusz emlékezete feledésbe merült, legalábbis az, hogy a vár ezen a hegycsúcson állt. Csak a múlt század végén derült fény erre a tényre. A nevet a tôle két kilométerre keletre lévô romok ôrizték meg, amelyet az arabok el-Mukavernak hívnak. E romok között van egy templom-apszis és néhány mozaikmaradvány. Lehet, hogy a templomot annak idején Keresztelô János emlékezetének szentelték. Ma az egész vidék a vigasztalanság és az elhagyatottság példája. Jánost itt fenn, miközben az erôd foglya volt, kétségek fogták el. Elküldte tehát két tanítványát a názáreti prófétához ezzel a kérdéssel: ,,Te vagy az eljövendô, vagy mást várjunk? Jézus így válaszolt: Menjetek és adjátok tudtul Jánosnak, amit láttok és hallotok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik meg rajtam. Amikor azok elmentek, Jézus Jánosról kezdett beszélni a tömegnek: Mit mentetek ki látni a pusztába? Széltôl hajladozó nádat? Vagy mit mentetek ki látni? Finom ruhába öltözött embert? Aki finom ruhában jár, királyi palotában lakik. Miért mentetek ki? Prófétát látni. Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobbat. Ô az, akirôl az Írás szól: Nézd, elküldöm követemet elôtted, hogy elôkészítse utadat'' (Mt 11,2--10). ======================================================================== Jákob kútjánál Amikor Jézusnak tudomására hozták, hogy a templomôrség figyelni kezdte tanítását és tevékenységét, elhagyta Júdeát, és ismét Galileába ment. Visszatérésekor három útvonal között választhatott, mint ezt már említettük amikor Palesztina fô közlekedési vonalairól beszéltünk. A középsô út a Szamariai-hegyvidéken vitt keresztül, a keleti út a Jordán völgyében, a nyugati pedig a tengerparton vezetett észak felé. Jézus ezúttal a legrövidebbet, a középsô utat választotta, amelyen három nap alatt felérhetett Szamarián keresztül Galileába. Ez az út Szamaria közepén egy nagy kanyarral az Ebal és Garizim közötti termékeny síkságon fut végig. János ezt írja: ,,Odaért Szamaria egyik városához, Szikarhoz. Ez annak a földnek a közelében volt, amelyet Jákob a fiának, Józsefnek adott. Ott volt Jákob kútja. Elfáradt az úton és leült a kútnál. A hatodik óra körül járt az idô'' (Jn 4,5--6). 150. kép. Jákob kútjának környéke Kevés olyan hely van a Szentföldön, amely annyira elevenen ôrzi Isten Fiának emlékezetét, mint Jákob kútja. Üljünk csak le mi magunk is e kút mellé, és hallgassuk, mit mesél a mélybôl felcsobogó víz. Kezdjük a vidék történetével: Júdea és Szamaria között évszázadokon át ellenségeskedés volt. Kr. e. 722-ben II. Szargon, az asszírok királya meghódította az északi országot, Izraelt, és a lakosság nagy részét Mezopotámiába deportálta. A kiürült városokba és falvakba asszír telepeseket hoztak. Így alakult ki idôk folyamán a telepesekbôl és a helyben maradt zsidó lakosságból az a keveréknép, amelyet a Biblia szamaritánusnak nevez. Az asszír király parancsára egy fogságba esett zsidó papot visszaküldtek Szamariába, akinek az volt a feladata, hogy a telepeseket tanítsa meg Izrael vallására. Így Izrael Istenét a szamaritánusok is magukénak vallották. A babiloni fogságból visszatérô zsidókhoz csatlakozni akartak a szamaritánusok, és segíteni akartak a templom felépítésénél. A törvényhez hű zsidók azonban elkergették ôket, mondván, hogy nem tiszta zsidók, és pogány szokásaik is vannak, amelyeket az asszíroktól vettek át. Ettôl fogva állt fenn az ellenségeskedés Júdea és Szamaria között. A szamaritánusok a Garizim hegyén saját templomot építettek, Mózes öt könyvét ôk is szent könyvüknek tekintették, és a jeruzsálemi templom mintája szerint áldozati kultuszt is szerveztek. A Garizim hegyét azonban a zsidók éppen úgy szentnek tekintették, mint a szamaritánusok, mert a hegy Izrael ôstörténetében is fontos szerepet játszott. A szamaritánus hagyomány szerint a Garizimon, az Áldás hegyén állt az oltár, amelyet még Józsue állított fel (Józs 8,30). A vallási-politikai ellentétek következtében a zsidók mind a Garizimot, mind az Ebal-hegyet megpróbálták elvitatni a szamaritánusoktól. Azt állították, hogy ez a két hegy nem is Szamariához, hanem a Jordán völgyéhez tartozik. Ez egy olyan érdekesség, amely még Euszébiosz Onomasztikonjában és a madabai mozaiktérképen is érvényesül. A mozaiktérkép ugyanis a Garizimot Szikem és Jerikó mellett tünteti fel (l. a 140. képet a 233. oldalon). Kr. e. a második században Mózes ötödik könyvében olyan javításokat végeztek, amelyek a szamaritánusok ellen irányultak: a Garizim helyére Ebalt írtak, amely hegy vallásilag teljesen jelentéktelen volt Szamariában (MTörv 27,4). Erre a szamaritánusok azzal válaszoltak, hogy fontos izraelita hagyományokat teljesen alaptalanul a Garizimmal kapcsoltak össze (pl. Izsák feláldozását, Jákob álmát). Ezek az emberi dolgok is hozzátartoznak az élethez. A bibliai szövegekbôl azonban kétségtelen, hogy a Garizim Szikem mellett van. Josephus elbeszéli, hogy azt a templomot, amelyet Kr. e. 322-ben a Garizimon építettek, Kr. e. 107-ben a hasmoneus fôpap, Joannesz Hürkánosz leromboltatta, és utána többé nem is építették fel (Zst. VIII, 4. sk.). A Garizim mégis a szamaritánusok szent hegye maradt. Ennek egyik bizonysága az a szamariai zsinagóga, amely valószínűleg Kr. u. a 4. századból való. 1948--49-ben tárták fel Jeruzsálem és Lod között, de nem Jeruzsálem, hanem a Garizim irányába van tájolva! A szamaritánusok utolsó leszármazottai Nablusz városában élnek, a Garizim lábánál, és évrôl évre fenn a hegyen ülik meg a húsvétot. Ma mindössze 260 tagot számlál a szamaritánus közösség. Az ô húsvéti szertartásuk nagyon régi idôk drága, kultikus ereklyéje, a zsidók áldozati kultuszának egyetlen maradványa, ráadásul az egyetlen olyan áldozat, amely független volt a templomtól. Ôk maguk úgy tartják, hogy Efraim legôsibb, még a jeruzsálemi templom elôtti kultuszának formái élnek tovább náluk. Valójában azonban olyan formát ôriznek, amely egykor Izrael hivatalos, törvénnyel szabályozott áldozata volt. Ezzel ôk is tanúskodnak Jézus szava mellett, amelyet a szamariai asszonynak mondott: ,,Az üdvösség a zsidóktól jön'' (Jn 4,22). Csak e történeti háttér ismeretében érthetjük meg Jézus beszélgetését Jákob kútjánál a szamariai asszonnyal: ,,Dél körül járt az idô. Egy szamariai asszony odament vizet meríteni. Jézus megszólította: Adj innom! Tanítványai ugyanis bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. A szamariai asszony így válaszolt: Hogyan? Zsidó létedre tôlem, szamariai asszonytól kérsz inni? A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamariaiakkal. Jézus azt felelte neki: Ha ismernéd Isten ajándékát és azt, aki azt mondja neked: adj innom, inkább te kértél volna tôle, és ô élô vizet adott volna neked. Uram -- mondta erre az asszony -- hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vehetnél hát élô vizet?'' (Jn 4,6--11). A kritikusok a legutóbbi idôkig úgy tartották, hogy János evangélista elhibázta a dolgot, amikor Jákob kútjánál ,,élô vízrôl'', azaz forrásvízrôl beszél, mert úgy tudták, hogy ez a kút ciszternavizet tartalmaz. Jákob kútjában azonban valóban forrásvíz van, amely a föld alatt a Garizim hegye felôl jön, és ma is itt és kissé távolabb, keletre a Vádi-Fara területén bukkan elô. A szamariai asszony tovább folytatta: ,,Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki ezt a kutat adta nekünk, s maga is ebbôl ivott a fiaival és állataival együtt?'' Minél inkább vitatták a zsidók a szamariaiak izraelita eredetét, azok annál inkább védelmezték a területükön lévô pártiárka-emlékeket. A Genezis ugyanis elmondja, hogy a pátriárkák, akiknek hatalmas nyájaik voltak, több kutat ástak (26,15. sk.), a Szikem melletti Jákob- kutat azonban nem említi meg. Így az evangélista adata a régi szamaritánus hagyomány mellett tanúskodik. 151. kép. A kripta és benne Jákob kútja A szamariai asszony a kérdést eleve úgy fogalmazza, hogy tagadó választ vár, hiszen hogy képzelhette volna, hogy Jézus azt állítsa magáról, hogy nagyobb, mint Jákob. Ugyanakkor a megszólítással jelzi, hogy nincs benne semmiféle sértô szándék. Inkább a bizonytalanságot érezni benne, hogy vajon csak egy kérkedô zsidóval áll-e szemben, vagy a hallott szavaknak komoly jelentése van? ,,Jézus azt mondta neki feleletül: Aki ebbôl a vízbôl iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízbôl iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellô vízforrás lesz benne. Erre az asszony kérte: Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, és ne kelljen ide járnom vizet meríteni! Jézus válaszolt: Menj, hívd el a férjedet, és gyere vissza! -- Nincs férjem, felelte az asszony'' (Jn 4,13--17). Az asszony még nem ismeri Isten ajándékát, sem azt, aki vele beszél, de Jézus rá akarja vezetni, hogy mindezt felismerje. Ezért hirtelen fordulattal másra tereli a beszélgetés irányát, és felszólítja az asszonyt, hogy hívja ki Szikarból a férjét. A szamaritánus nôt érzékenyen érinti a dolog, és úgy véli, hogy félig igaz válaszával el tudja kerülni azt, hogy ez az idegen belelásson a magánéletébe. Azonban értenie kell azt az enyhe iróniát, amellyel Jézus szó szerint megismétli a válaszát: ,,Jól mondtad, hogy nincs férjed, mert volt ugyan öt férjed, de akid most van, az nem férjed. Így igazat mondtál. Uram -- válaszolta az asszony --, látom próféta vagy'' (Jn 4,17--19). Az asszony válaszából látszik, hogy szíven találták. De ezt csak futólag fejezi ki azzal, hogy immár harmadszor is Uramnak szólítja Jézust, s ahelyett, hogy hagyná, hogy ez a felismert próféta tanítsa ôt, a beszélgetést házasságainak kínos témájáról a kultuszra tereli. Arra a zsidókkal sokat vitatott kérdésre, amelyrôl úgy gondolja, hogy személyes dolgaitól függetlenül is tárgyalható: ,,Atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti meg azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell imádni'' (4,20). Jézus nem röstelli, hogy ennek a ravasz asszonynak válaszoljon, de olyan választ ad, amelybôl meg kell sejtenie: a zsidók és a szamaritánusok közötti politikai-vallási ellentét mellékes dolog. A döntô minden ember számára az, hogy a szívében és személyesen milyen kapcsolatban áll Istennel. Mert eljön az idô, amikor ez az évszázadok óta tartó vita tárgytalanná válik. ,,Hidd el nekem, asszony -- mondta Jézus --, eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól ered. De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat akar. Az Isten Lélek, ezért akik imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk'' (4,21--24; l. a 94. képet a 161. oldalon). 152. kép. A Genezáreti-tó partja Tibériás és Magdala között (vö. 156,2. kép a 265. oldalon) Jézus elismeri zsidó voltát nemcsak származása, hanem vallási hovatartozása szerint is. De nem az istentisztelet helye a döntô, hanem a benne kifejezôdô istenismeret. Ezért mondja elég ridegen az asszonynak: ,,Az üdvösség a zsidóktól ered''. Mivel Isten a világ üdvösségét Ábrahámtól, Dávidtól és a prófétáktól kezdve végig Izraelhez kötötte, ez a nép volt a hordozója és birtokosa Isten kinyilatkoztatásának. De eljön az idô, amikor Isten imádása megszabadul ettôl a helyhezkötöttségtôl. Ez azonban semmit nem változtat azon a tényen, hogy a világ megváltása a zsidóktól ered és terjed szerte a világra. Jézus szava néhány év múlva meg is valósult, amikor ,,Szamaria is befogadta Isten igéjét'' (ApCsel 8,14). Kitôl? A zsidóktól, akik Jézus tanítványai lettek! A szamariai asszonynak ezután nincs már ellenvetése sem azzal szemben, hogy a zsidóknál van az igaz istenismeret, sem az ellen, hogy eljön az idô, sôt már itt is van, amikor Isten imádása hatályon kívül helyez mindenfajta ellentétet. Bátortalanul megteszi az elsô lépést a hit felé: ,,Tudom, hogy eljön a Messiás, azaz a Fölkent, és amikor eljön, mindent a tudtunkra ad'' (4,25). A beszélgetés döntô pillanatában János meg akarta ôrizni az eredetileg elhangzott szót, ezért mondja így: ,,Tudom, hogy eljön a Messiás''. Személynévként használja az arám ,,Massiah'' szót. S amikor az asszony kifejezi, hogy lelkében várja a Messiást, Jézus nem rejti el tovább igazi valóját, hanem megmondja neki: ,,Én vagyok az, aki veled beszélek!'' (4,26). Ezzel az önmagáról adott kinyilatkoztatással Jézus a keresztények számára is emlékezetessé tette azt a helyet, amely a zsidóknak is, a szamaritánusoknak is szent helye volt. Ezért ismerkedjünk meg most a hely történetével. Azok a történeti és helyrajzi adatok, amelyeket János csak mellesleg említ az evangéliumban, a kritikus vizsgálat elôtt is igaznak bizonyulnak[142], mert az adatok, amelyeket mond, olyan tanúra vallanak, aki személyes tapasztalatából ismeri a környéket és az embereket. Kezdjük tehát a helyrajzi adatokkal. Mint már mondtuk, Jákob kútjáról a Genezisben, a pátriárkáról szóló részben nem kapunk hírt. János az elsô tanú, akitôl a kútra vonatkozóan adatunk van. Ô így írja le a kút helyét: ,,Jézus odaért Szamaria egyik városához, Szikarhoz. Ez annak a földnek a közelében volt, amelyet Jákob a fiának, Józsefnek adott. Ott volt Jákob kútja'' (4,5--6). 153. kép. A keresztesek temploma Jákob kútja fölött (L.-H. Vincent OP [1958] és B. Bagatti [1965] nyomán) Feltűnô, hogy az evangélista Szikar városának helyét határozza meg Jákob földjével, és nem megfordítva. Ezt a kifejezésmódot az indokolja, hogy ez a föld nem akármilyen, semmi mással össze nem cserélhetô, pontosan tudott hely, amely fontosabb és közismertebb, mint maga Szikar, a város. ,,Jákob földje'' a völgy kezdeténél feküdt, amely a Garizimot (881 m magas) és az Ebalt (940 m) elválasztotta egymástól. A közelben találkozott két ôsi karavánút: az egyik Egyiptomból Szíriába, a másik a Földközi-tengertôl Mezopotámiába vetett (l. a 150,3. képet a 255., és a 150,1,2. képet a 254. oldalon). 154. kép. Szamaritánus szarkofág Szikar-Aszkarból A Genezisben olvashatjuk, hogy a Mezopotámiából visszatérô Jákob hogyan vert tábort Szikem mellett. Megvásárolta a földet, és oltárt emelt rajta az Úrnak. A mezôn Jákob kutat ásott, amelyet róla neveztek el. Jákob ezt a területet késôbb a legkedvesebb fiának, Józsefnek ajándékozta, és József az országnak ezt a szögletét soha nem felejtette el. Egyiptomban megeskette testvéreit, hogy ha majd kivonulnak Egyiptomból, vigyék magukkal földi maradványait. És valóban, amikor Izrael évszázadokkal késôbb kivonult Egyiptomból és elfoglalta az Úrtól kapott földet, magukkal hozták József múmiáját, és azon a földön temették el, amelyet egykor Jákob vásárolt meg Szikem mellett. Az evangélista nem említi József sírját, de mind a késô-zsidó, mind a szamaritánus, sôt a keresztény hagyomány is úgy tudja, Józsue könyve alapján (24,32), hogy Józsefet Jákob földjén temették el, Szikem közelében. Az Apostolok Cselekedetei is igazolja ezt a hagyományt (7,15. sk.).[143] József sírja Kr. u. a negyedik századig a szamaritánusok kezében volt, akik emlékművet emeltek a sír fölé. A bordói zarándok ezt írja: ,,Szikemnél van egy 'monumentum', egy síremlék, ott, ahol József van eltemetve azon a földön, amelyet atyja, Jákob ajándékozott neki.'' Az ötödik században a keresztények templomot emeltek a sír fölé, aztán többé nem hallunk róla. Csak néhány szanaszét heverô oszloptöredék emlékeztet arra, hogy itt valaha egy nagyobb épület állt. Ma József sírja a mohamedánok birtokában van, mintegy 200 méterre a régi Szikem keleti kapujától (Tell-Balata; l. a 150,4. képet a 256. oldalon).[144] A honfoglalás után hamarosan Szikem lett az ország kultikus központja, ahol a szövetségkötés ünnepét ülték. Valószínű, hogy Szikem és az izraelita törzsek között szövetség volt, amelyben az ôsatyák hagyománya élt tovább. A Bírák könyve (9. f.) beszéli el azt az izgalmas történetet, hogy hogyan lett a Manasszesz törzsébôl való Abimelek Szikem városának királya. Ô az elsô izraelita, akit királynak neveznek. Salamon halála után Szikem lett annak a politikai mozgalomnak a középpontja, amelyet Jeruzsálembôl irányítottak Rehabeám (Roboám) ellen, majd az északi rész elszakadása után egy kis idôre Izrael országának fôvárosa lett. A régi Szikem romjai ma egy domb körül fekszenek, Balata falu közelében. A falu neve valószínűleg összefüggésben áll az arám ,,ballut = tölgyfa'' szóval. Ha valóban így van, akkor a Balata név ôrzi a Genezisben említett tölgyfa, illetve terebintusfa hagyományát: ,,Átadtak Jákobnak minden idegen istent, ami a birtokukban volt, és a karikákat is, amelyeket a fülükben viseltek. Jákob elásta ôket a Szikem mellett álló tölgyfa alá'' (25,4). Tehát ôsi, bibliai földön állunk. De vajon miért a szamariai Szikart nevezi meg János a régi Szikem helyett, amikor Jákob kútjáról beszél? Pontosan ez az, ami az evangélista kortörténeti adatközlésének megbízhatóságát bizonyítja. A régi Szikemet ugyanis a Garizim hegyén lévô templommal együtt a makkabeus Joannesz Hürkanosz lerombolta. A város örökségét az újonnan alapított Neapolisz, Nablusz vette át, de csak Vespasianus császár építette föl Kr. u. 72-ben. Az evangélista tehát éppen ,,légüres térben'' van: a régi Szikem már nem létezik, az új várost meg még nem építették föl. Ezért mint szemtanú a legközelebb látható helységet adja tájékozódási pontként, ez pedig Szikar, a mai Aszkar volt, Jákob kútjától mintegy egy kilométer távolságban (vö. 150,3. kép 255. oldalon). Milyen régi település lehet Aszkar? Azok a kerámiamaradványok, amelyek a helyet átkutató régészek kezébe kerültek, a legkülönbözôbb korszakokból valók, a vaskortól kezdve egészen a Mameluk uralkodók idejéig. A hellénista és a római korból származó sok cserépdarab azt bizonyítja, hogy Szikar-Aszkar Szikem lerombolása után (Kr. e. 107.), és Neapolisz alapítása elôtt (Kr. u. 72.) elég nagy településsé fejlôdött. Ehhez meggyôzô bizonyítékul szolgált egy 1971-ben megtalált szarkofág, amely egy gazdag aszkari polgáré volt (l. a 154. képet a 261. oldalon). A hely jelentôségének a madabai térképen is van nyoma, mert Szikart lakott helyként tünteti fel, egy piros tetejű templommal. A sok mozaikkô, amelyet Aszkarban és a környékén találtak, ebbôl a bizánci templomból származhat. A régészeti leletek tehát egyértelműen az evangélista mellett szólnak, és az ellenpróba is ugyanarra az eredményre vezet. Néhány szentírásmagyarázó, Jeromostól Albrightig, úgy vélte, hogy a Szikar név nem egyéb, mint a Szikem arám, vagy egyszerűen eltorzított formája. De az ásatás, amelyet G. E. Wright vezetésével Tell-Balatán 1962-ben fejeztek be, a régi Szikem területén nem tudott kimutatni olyan települési nyomokat, amelyek az újszövetségi idôszakból származnának. A Kr. e. 107-ben elpusztított Szikem élete nem folytatódott tovább. Annyira nem, hogy amikor az új várost építik, már a nevére sem emlékeznek, ezért nevezték azt Neapolisznak. Így János sem hivatkozhatott más közeli helységre, csak Szikarra. De hogyan állunk Jákob kútjával? Ki biztosíthat afelôl, hogy ez az a kút, amelyrôl János beszél? Hiszen sok szentély keletkezett késôbbi idôkben azért, hogy bibliai történések helyeként tiszteljék ôket, jóllehet az esemény nem ott történt. Vajon nem arról van-e szó, hogy a keresztények Jákob földje közelében kutat kerestek, és több számításba jövô közül éppen ezt választották ki? A válasz ebben az esetben egyértelmű: Jákob kútja, úgy ahogy az evangélista leírja, az egyetlen mély, természetes kút a környéken, és a kút helyére vonatkozó hagyomány egyértelmű és határozott. A keresztények már nagyon régen megemlékeztek e kút mellett az Úrról. Amikor Nagy Konstantin felszabadította az Egyházat, a kút vízét egy keresztelôkápolnába vezették be, amint errôl a bordói zarándok tanúskodik (333-ban). Jeromos arról ír, hogy I. Teodóziusz császár idejében (380 körül) a út fölé egy kereszt alaprajzú templomot építettek. Ez a templom valószínűleg a szamaritánusok utolsó nagy felkelésének lett az áldozata (Kr. u. 529-ben). 155. kép. Názáret látképe a Dzsebel-en-Nebi-Szainról A Jusztiniánusz császár által helyrehozott templomot Arkulf írta le (670-ben). A Szentföldrôl hazafelé hajózó galliai püspök elvetôdött Skóciába. Mikor a jonai kolostor szerzeteseinek elbeszélte utazását, amelyet a Szentföldön tett, szavait viasztáblákba karcolt rajzokkal illusztrálta. Arkulf rajza szerint a Jákob kútja feletti templom görög kereszt alaprajzú (l. a 153. képet a 260. oldalon). A kút éppen a templom közepére esett. 156. kép. A Genezáreti-tó környéke Amikor a keresztesek Palesztinába jöttek, a bizánci templomnak csak a romjait láthatták. A kereszthajó nyugati részének romjai helyére, 1150 körül, egy háromhajós bazilikát emeltek, amelyhez egy bencés kolostor csatlakozott. A kolostor a betániai Lázár-apátság filiája volt (l. a 212. képet a 369. oldalon). A keresztesek korszaka után ez a templom összedôlt. A romokat a környékbeliek darabonként elhordták, de a templom kriptája és benne a kút megmaradt. A zarándokok a romokon keresztül juthattak le a kúthoz. 1885-ben az ortodox görögök megszerezték a területet, és elhatározták, hogy a keresztesek templomának alapjaira új templomot építenek. Az építkezést 1903-ban kezdték el. Az elsô világháború miatt elakadtak, és a templom mind a mai napig befejezésre vár (vö. a 150,6. képet a 257. oldalon). Jézus két napig tartózkodott a szamaritánusok között, majd tovább folytatta útját északnak, Galilea felé. Márk, Péter apostol tolmácsa örökítette ránk azokat a határozott szavakat, amelyekkel Jézus a földijeinek hirdette az evangéliumot: ,,Az idô betelt, közel van az Isten országa! Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!'' (Mk 1,5). ======================================================================== Názáretbôl Kafarnaum felé ,,Jézus elhagyta Názáretet, és a tó melletti Kafarnaumba költözött, Zebulon és Neftali vidékére. Így beteljesedett Izaiás próféta szava: 'Zebulon és Neftali földje, a Via Maris a Jordánon túl, a pogányok Galileája nagy világosságot látott. Világosság támadt azoknak, akik a halál országában és árnyékában ültek.' Ettôl fogva Jézus elkezdett tanítani. Tartsatok bűnbánatot -- hirdette --, mert közel van a mennyek országa!'' (Mt 4,13--17). 157. kép. Kafr-Kenna Zebulon törzse az Akkó mögötti területen, a tengerparti vidéken lakott. A honfoglaláskor a törzsnek nem sikerült elűznie a vidékrôl az ôslakos kánaáni népet, így a zebulonitáknak a kikötôvárosokban jobbágyszolgálatokat kellett teljesíteniük. Az itt lakók sokat szenvedtek a Kr. e. 8. században kezdôdô asszír hódítás miatt. Neftali területe a Galileai-hegyvidék keleti lejtôin volt, a Genezáreti-tó vonalától északra a Hule-tóig. Zebulonnal együtt Neftali törzse is háborúzott Sziszerával. A törzsi birtok északi és keleti határain lévô nagy birodalmak megfosztották Neftalit az önállóságtól: III. Tiglat Pileszer birodalmához csatolta a területet, és a vezetô réteget elhurcolta Asszíriába (2Kir 15,29). Erre a helyzetre vonatkozik Izaiás próféta szava, az evangélista pedig meglátja Jézus itteni működésében a jövendölés megvalósulását. Az idézésben Máté elég szabadon bánik a szöveggel, és nem ad pontos leírást Galileáról, hanem teológiailag alapozza meg Jézus áttelepülését Kafarnaumba. Nem egyszerű lakóhelyváltoztatásról van tehát szó, hanem az üdvösség történetének egy eseményérôl, amelynek természetesen földi keretei vannak. De miért hagyta el Jézus a szülôvárosát, Názáretet? Egy megindoklást maga Jézus ad: ,,Egy prófétának sincs becsülete a saját hazájában'' (Lk 4,24). Az igazi indok azonban magában Názáretben rejlik. Túl kicsi és félreesô hely volt, Jézusnak pedig mostantól fogva utakra és emberekre volt szüksége. Ha valaki elindul Jézus nyomában, meglepôdik a szűk és göröngyös ösvényeken, amelyek részben az ókor fontos útvonalaihoz tartoztak. Ezek az utak mindenütt a természet adta lehetôségekhez igazodtak, és az emberek csak nagyon kevés kísérletet tettek rá, hogy megváltoztassák az eleve adott viszonyokat. Nem is létezett olyan hivatal vagy hatóság, amelynek huzamosan az utakra lett volna gondja. A gödröket egyszerűen kikerülték. Palesztina közlekedési útjai két csoportra oszlottak: gyalogösvényekre és országutakra. A gyalogösvények kitiport keskeny utak voltak, amelyeken két gyalogos kényelmesen el tudott menni egymás mellett. Bármilyen jelentéktelennek látszanak ezek az ösvények, mégis ezek követték a természet adta lehetôségek közül a legkényelmesebb vonalakat. Minden helység ilyen gyalogutakkal állt összeköttetésben a többi környékbeli településsel. A szó szoros értelmében utak csak a városok és az országrészek közötti nagy közlekedési utak voltak. De még ezek esetében sem szabad nagyon elereszteni a fantáziánkat, mivel a karavánokban egyes sorban haladtak egymás után az állatok, így a nyomszélességet a tevék háta szerint mérték. Még a híres római utak is, amelyek építésénél Palesztinában gyakran vették igénybe a természet adta utakat, csak olyan szélesek voltak, hogy hat légionárius elférjen egymás mellett, ha oszlopban menetelnek (Zsh. III, 6, 2). Az utak karbantartása annyiból állt, hogy a természetes akadályokat eltávolították róluk. A nagy köveket egyszerűen az út mellé hengergették. Az úttalan vidékeken a rómaiak útjai vagy kerek kövekkel voltak lerakva, vagy a sziklaoldalba vágták be azokat. Kövessük most Jézus útját Názáretbôl a Genezáreti-tó felé[146] (l. a 156,1,2. képet a 264. oldalon). Az utat a földrajzi viszonyok, a völgyek és patakmedrek és a források melletti települések határozták meg, úgy, hogy még ma is pontosan követni lehet a nyomvonalát. S ha nem is sikerült minden esetben megtalálni az út mentén régen volt helyeket, ez az út annyit mégis megmutat, hogy a terület telve volt Izrael régi történelmének emlékeivel. Nem alaptalanul teszi az evangélista a prófétai szöveget a messiási korszak kezdetére. A názáreti forrás mellôl indulva (342 m) az út egy hosszan elnyúló kanyarral felhágott a 488 m magas Nebi-Szain dombra, amely a názáreti völgyet északról lezárta. Innen még egy átfogó pillantást lehetett vetni a völgyben fekvô Názáretre. Az evangéliumból tudjuk, hogy Jézusnak ez nem végsô búcsúja volt Názárettôl. Egyszer még visszatért, és a zsinagógában kemény összeütközése volt a názáretiekkel. A Nebi-Szain északi oldalán az út keresztülvágott egy völgyön, amely a Vádi-el-Melekkel állt összeköttetésben, s valószínűleg ez a Jiftáh-El-völgy, amelyet Józsue könyve említ (19,14). Az elsô forrásokban gazdag völgy bejáratánál van er-Rene falu, valószínűleg a régi Abel, mert ez a héber név, ha helységre mondták, bôvízű helyet jelölt. A falu szélén fakad az a híres forrás, amelyrôl a keresztesháborúk krónikása is megemlékezik. 158. kép. Ôsi kereskedelmi út a Földközi-tenger és a Genezáreti-tó között Er-Renétôl nem messze az egyik dombon meglátunk egy kétkupolás mecsetet. Ez az el-Mesed falu, a régi Gat-Hefer Zebulonban (Józs 19,13), Jónás próféta hazája (2Kir 14,25). A mohamedánok a mecsetben tisztelik az egyetlen galileai próféta sírját, akire az arab név: ,,A mártír szentélye'' emlékeztet. C. Kopp, aki nagyon gondosan utánajárt a hagyomány bizonyságainak, a Jónás-sírnál tett látogatásáról írt könyvében ezeket mondja: ,,A mecset belsejébe vezetô ajtó fölött egy feliratos kô van befalazva, de olyan erôsen megkopott, hogy ma már egyetlen betűt sem lehet rajta elolvasni. A hátramaradt nyomokból azonban arra lehet következtetni, hogy a lekopott írás vagy héber, vagy arám volt. Az ajtó mögött egy újkeletű elôtér van, amelybôl ívelt nyíláson át egy sötét helyre lehet látni, a Jónás-sír boltozott bejáratára. Lépcsôje nincs, s mintegy 5 méter hosszan botladoztam lefelé. Ez az épületrész nagyon régi, nyilvánvalóan római kövekbôl rakták síremlékül a sír fölé. Ezután egy sziklába vágott ívelt nyíláson át jutottam le a sír belsejébe, amely eredetileg szögletes volt: kb. 5 méter hosszú, 4 méter széles és 3 m magas. Az oldalakat nem falazták ki, ezért itt is, ott is leomlott a kô. Ettôl a terem szabálytalan alakú lett, és a padlózatot mészkôtörmelék borítja. A következô adatok amellett szólnak, hogy egy nagyon régi családi sírboltról van itt szó. A terem végében jobbra egy barlang, helyesebben egy gödör nyílik, amely befogadta az ide temetettek csontjait, ha fel akartak szabadítani egy helyet új holttest számára. A zsidók csak a hellén-római korszakban kezdtek osszáriumként kôládákat használni. Ebbôl következik annak lehetôsége, hogy ez a sírhely valóban Jónás korából való. A hely tisztelete biztosan akkor vált általánossá, amikor Kr. u. 135-ben Galilea lett a zsidóság központjává. Akkor azonban itt már erôs helyi hagyománynak kellett élnie, különben nem családi sírboltot, hanem egyéni sírhelyet jelöltek volna meg Jónás sírjaként. Ha a hagyomány meg nem ôrzi emlékét, akkor Jónás jeltelenül porladt volna el családja sírjában. Így semmi sem szól a feltételezés ellen, hogy ebben a sírban valóban Jónás próféta sírját lássuk.''[147] Amikor Jézus nem ad más jelet az írástudóknak, mint Jónás próféta jelét (Mt 12,39; Lk 11,39), szavai mögött a Jónás-sírra való emlékezés áll, amelyet minden galileai jól ismert, és a mindössze 4 km-re lévô názáretiek bizonyára nem is egyszer felkeresték. A Gat-Hefer felé vivô úttól keletre emelkedik a Dzsebel-esz-Szich (573 m). Innen figyelték hivatalosan az újhold sarlójának elsô megjelenését minden hónapban. Gat-Hefertôl lassan lejteni kezd a vidék a Turan-síkság fölé, amelyet észak felôl hegyvonulat határol el a széles Battof-síkságtól. A Turan-síkság egyik dombján fekszik, bôvízű forrás mentén, a három templommal ékeskedô Kafr-Kenna (vö. 157. kép a 266. oldalon). A melkiták, a görögök és a ferencesek templomai emlékeztetnek Jézus elsô, Kánában tett csodájára. De ez a Kafr-Kenna-i hagyomány nem meggyôzô és nem is régi (l. a 240. oldalon mondottakat). Biztos, hogy régi zsidó faluval állunk szemben, amelyre a régi zsinagógában egy arám mozaikfelirat emlékezteti az ittenieket. A hasmoneusok idejébôl megtalált pénzek annak bizonyítékai, hogy már Jézus elôtt egy évszázaddal zsidó lakosság élt a helységben.[148] Karf-Kennából az út egy köves dombon át a nyugat-keleti irányban fekvô Vádi-er-Rumannéba visz, a Battof-síkság egyik oldalról nyíló völgyébe. Ezen a völgyön halad végig a Ptolemaiszból Tibériásba vezetô fontos kereskedelmi út, amely egyúttal a régi királyi várossal, Szefforisszal is biztosította az összeköttetést. A Názáretbôl jövô út hamarosan Kafr-Kenna után ebbe az útba csatlakozott. A síkság északi peremén fekvô Turan régi zsidó neve nem maradt ránk. A falutól délre a Tibériás felé vivô út kettéágazik. Az egyik ág elôször keletnek tart, majd a régi Kefar Subtajnál dél felé elágazik belôle egy másik út, és Bet-Maonon keresztül érkezik Tibériásba (vö. 156,2 ábra a 265. oldalon). A másik útvonal a jeruzsálemi Talmudban említett Maskena felé visz, amely éppen félúton fekszik Tibériás és Szefforisz között. Aki a Genezáreti-tó északi részéhez akart elérni, annak Maskenánál északkelet felé kellett fordulnia, és ekkor találkozott elôször azzal a sötét bazaltkôzettel, amely a tavat körülveszi és a régi vulkánokra emlékeztet. Maskena mögött a vándor a magasban meglátja Nimrin helységet, amely azonos a Kefar Nimrával, a szônyegszövésérôl híres papi várossal. Távolabb északra van a Hirbet-Umm-el-Amad, egy zsinagóga romjai. Talán ez a régi Kefar Uzziel, ahol a nyolcadik papi osztály, Abija osztálya lakott. Egy kialudt vulkán, a Hattin-csúcs (326 m) oldalában lassan lejteni kezd az út, és elvisz a Hattin-forrás és az azonos nevű falu mellett. A Talmud ezt a helyet Kefar Kattija-nak nevezi, a ,,bűnösök lakóhelyé''-nek tartották: léha emberek az egyik szombat ijszakán lakomát rendeztek a zsinagógában, lakmároztak és ittak, s a végén a zsinagógaszolgát megdobálták csontokkal (Ber. R 65/139a). Valószínű, hogy Kefar Kattija az a hely, amelyet a Józsue-könyv (19,35) Ziddim falunak mond Neftali törzsi birtokán. A hattini síkságot régebben a környék legjelentôsebb településérôl Arbela-síkságnak hívták. Az ókorban gabonájáról volt híres. Ezen az arbelai síkságon verte meg a fiatal Heródes Kr. e. 38-ban Antigonusz, az utolsó hasmoneus uralkodó híveit. Egy régi zsidó midrás, amelyet a költô, Eleazar Kalir is felhasznált, ezt a síkságot kapcsolatba hozza a Messiás megjelenésével: ,,Az arbelai síkságon ragyog fel (a Messiás) szépsége, és a bosszú köntösét ölti magára ha felöltözködik''. 159. kép. Légifelvétel a Genezáreti-tóról dél felôl, a Jordán kifolyásával A síkságot elhagyva az út meredeken ereszkedik le egy patakvölgybe, a Vádi-el-Hammamba és ezt követi egészen a Genezáreti-tóig. A völgy oldalában, fenn láthatók Irbid romjai. Ozeás Bét-Arbeel néven említi (10,14), a Makkabeusok könyvében és Josephusnál Arbela néven szerepel. A romok között egy zsinagóga maradványai is láthatók, ami arra utal, hogy Arbela egykor virágzó település volt. A zsinagóga a törvénynek megfelelôen dél felé volt tájolva. 1905-ben fedezte fel két német régész: H. Kohl és C. Watzinger. A zsinagóga építôjeként a Talmud a Kr. u. 190 körül meghalt Nittaj vagy Mattaj rabbit jelöli meg. A Vádi- el-Hammam néhol 300 m magasba nyúló sziklaoldalában számtalan barlang van, amelyekben vadgalambok fészkelnek. A Talmud szerint Magdala közelében volt egy vásártér, ahol a megfogott galambokat áldozati állatként kínálták eladásra. A legnagyobb sziklabarlang majdnem bejárhatatlan labirintust képez, amelyben a Makkabeusok elsô könyvének híradása szerint az arbelaiak menedéket találtak a szír király elôl. Jézus korában a szabadságharcos zelóták vették be magukat családjaikkal együtt a Galamb-völgy barlangjaiba és innen harcoltak Nagy Heródes ellen. Heródes csak csellel tudta felszámolni ôket: kötélre kötött ládákban bocsátottak le katonákat a sziklafalon és ezek tüzet dobtak a barlangba. A szó szoros értelmében úgy füstölték ki innen a zelótákat. 160. kép. Tibériás Názáretbôl a Genezáreti-tóhoz vezetô út a Vádi-el-Hammam sziklakapujának végén Magdalánál érte el célját (l. a 158. képet a 268. oldalon). Az evangéliumok többször is mondják, hogy Jézus keresztülvándorolt Galileán és prédikált a zsinagógákban. Josephus szerint (Zsh. V, 4, 5.) Galileában akkoriban 204 várost és falut tartottak számon. Közülük Josephus 35-öt nevén is nevez, de már nem lehet valamennyit azonosítani a mai településekkel. Mi tíz helységet soroltunk fel a Názáretbôl a tóig vivô út mentén, amelyeket az evangélisták ugyan nem neveznek meg, de valamennyi azon a területen fekszik, ahol Jézus működött és prédikált. ======================================================================== A Genezáreti-tónál Az Isten országáról szóló evangélium hirdetésének földrajzi centruma a Genezáreti-tó és Jézus új lakóhelye, Kafarnaum lett. Jézus korában a Genezáreti-tó parti sávja volt az egész ország legsűrűbben lakott vidéke. A tavat az ottaniak ,,Isten szemének'' hívták. A halban gazdag tó a lakosságnak munkát is, élelmet is biztosított. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy Jézus tanítványai között halászokat találunk, s hogy életének legmegragadóbb eseményei ehhez a tóhoz kötôdnek. Az Ószövetségi Szentírás héber nyelvű könyvei a legjelentôsebb parti városról, Kineretrôl nevezték ,,jam kineret''-nek, azaz Kinereti-tónak (Szám 34,11; Józs 13,27). Ma újra ezt a nevet használják. Kineret -- arabul Tell-el-Oreme -- az ókorban az északnyugati part legfontosabb települése volt, s létezése már az Izrael elôtti idôkben is bizonyítható (vö. a 163,1. és 163,2. képet a 278. oldalon). A görög nyelvű Szentírás a tó nyugati partján lévô kis, termékeny síkságot, ,,el-Guver''-t, a kertet jelentô ,,gan'' szó alapján, Genezárnak vagy Genezáretnek hívja. Késôbb innen kapta nevét a tó is, amint errôl Josephus is tanúskodik, de ennek a névnek eredetileg semmi köze nincs a Kineret szóhoz. Az Újszövetségben a Genezáreti-tó elnevezés egyetlen egyszer fordul elô: ,,Amikor egyszer a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett oda hozzá, hogy hallgassa az Isten szavát'' (Lk 5,1). A Genezáret és a Názáret közötti hasonlóság miatt az ,,s'' átalakult ,,z''-vé, és így született az általunk ismert forma, a Genezáreti-tó. A szinoptikus evangélisták Galileai-tónak hívják, Jánosnál (6,1; 21,1) és a rabbinikus irodalomban fordul elô a Tibériás tava elnevezés. A tó 21 km hosszú és 12 km széles. Vízszintje -215, azaz 215 méterrel van a Földközi-tenger vízszintje alatt (1961/62-es mérés), északi részén eléri az 50 méteres mélységet is. Vízszintje az évi csapadéktól és az évszaktól függôen ingadozik. A víz maga sósabb, mint a Jordán vagy a tóba ömlô kisebb patakok vize. A sótartalmat még fokozzák azok az ásványvízforrások, amelyek a tó medrében és partján fakadnak. Kelet-Galileából több patak is eléri a Genezár-síkságot, és kettô közülük, a Nahr-el-Amud és a Nahr-er- Rabadije egész éven át szállít vizet a tóba. Úgy tartják, hogy a tó eredeti formája nagyjából négyszögletes volt. Az északi partot az északnyugatról és északkeletrôl érkezô patakok hordaléka kerekítette le, délen pedig a kifelé igyekvô víz mélyítette be a partvonalat, és ék alakban elnyújtotta a medret. A nyugati és a keleti parton 300 m magasságot elérô dombok veszik körül a tavat, szubtrópusi növényzettel. A téli idôszakban (l. a 18. ábrát a 40. oldalon, a Bét- Seán-i hômérséklet-diagramot, kb. 25 km-re délre a tótól), a hegyek és a parti sáv mindvégig zöldell, mert a hômérséklet nem süllyed fagypontig. Májusban és júniusban azonban, amikor 40 C fokig fölmegy a hômérséklet árnyékban, minden, aminek nincs mély gyökere, elszárad. A völgyek és a hegyek felôl érkezô légáramlatok közötti nagy hômérsékletkülönbségek váratlan és heves szélviharokat okoznak, amelyektôl a halászok éppen a váratlanságuk miatt félnek. A tó keleti oldalán, a túlsó partnál csapnak ilyenkor a legmagasabbra a hullámok. A nyugati partnak a hegyek szélárnyékot biztosítanak, és a hajók csak nagy ritkán hagyják el ezt a védett, nyugati sávot, ha a szél fölkorbácsolta a tavat (l. a 161. képet a 273. oldalon). Még ma is megfigyelhetô, hogy a halászok néha félbeszakítják a munkájukat és vizsgálják az eget, nem lehet-e már fenn a magasban észrevenni a szelet, még mielôtt lecsapna a tóra (Lk 8,23). A nagy palesztinai árok keletkezési módja miatt a tó körül csak keskeny parti sáv alakulhatott ki. A keleti parton szélesebb partvidékrôl lehet beszélni, a nyugati part azonban egész keskeny. Néhány helyen, Tell-el-Oreménél és Magdalától délre a törésvonal egész meredeken szakad a tóba. Mások a geológiai viszonyok a Jordán torkolatánál és kifolyásánál. Északon nincs meredek határ, hanem a szelíden emelkedô vidék nagyszerű rálátást ad Szafedra, erre a Dzsebel- Kanan egyik csúcsán épített városra. Még messzebb a hófödte Hermon zárja le a horizontot. Délen sík terepen folyik tovább a Jordán, és a tekintet messzire ellát a Jordán árkában, amely csak ezen a részén termékeny. Amikor Jézus itt élt, a most puszta nyugati part sűrűn lakott vidék volt. Ezen a paradicsomi szépségű tájon egymást érték a falvak és a városok. A délnyugati részen messzirôl látszott Heródes Antipász nem sokkal elôbb fölépített pompás rezidenciája. Régi székhelye, Szefforisz a galileai hegyek között volt. A tél ott hideg, ellenben itt lenn, a tó kék tükre mellett, örökké nyár volt. Így keletkezett a híres amathusi hôforrások mellett egy új város, amelyet a negyedes fejedelem -- császári pártfogójáról, Tiberiusról -- Tibériásnak nevezett el (l. a 160. képet a 271. oldalon). Valószínű, hogy az alapítási ünnepségek Kr. u. 18-ban, a császár 60. születésnapján voltak. A Talmud szerint Heródes új székvárosát a régi Rakkat helyén építette fel, amelyet Józsue könyve közvetlenül Hammat, a mai Hirbet- el-Hammam után említ (19,35). Korának hellén stílusában emelte a várost: stadionnal, fórummal, akropolisszal, és fallal vette körül. Mivel azonban a város részben egy volt temetô területére épült, a törvényhez hű zsidók számára tilos volt a belépés. Ez a magyarázata annak, hogy az evangéliumokban csak mellesleg kerül szóba Tibériás (Jn 6,23), pedig sok esemény történt közvetlenül az új fôváros közelében. 161. kép. A Genezáreti-tó nyugati partja Magdalánál Az új város elöljáróságának gondot okozott a környék zsidó lakossága körébôl benépesíteni a várost. Végül a fejedelemnek részben erôszakkal kellett mindenünnen összetoborozni a lakosságot. Josephus ezt írja: ,,Tibériást jött-ment nép lakta. Sok köztük a galileai és az ide kényszerített jövevény, akiket erôszakkal telepítettek ide, ámbár gazdagabb rétegbôl valók is voltak köztük. Az egész ország területérôl hoztak ide koldusokat, akiknek lakást adtak és bizonyos elôjogokat élveztek. Hogy minél erôsebben kötôdjenek a városhoz, Heródes maga építtette föl a házukat és földet osztott nekik, mivel ô maga nagyon jól tudta, hogy ezeknek az embereknek a zsidó törvény nem engedi meg az itt lakást'' (Zst. XVIII, 2, 3). 162. kép. A magdalai Mária, Mária Magdolna hazája A menyegzôre való meghívásról szóló példabeszédben Jézus ehhez a ,,fájó ponthoz'' kapcsolja tanítását. Zsidó hallgatói egyetértôen bólogathattak neki, amikor ezt mondta: ,,Egy ember nagy vendégséget rendezett. Sokakat meghívott. Amikor eljött a vendégség kezdetének ideje, elküldte szolgáit, hogy mondják meg a meghívottaknak: Gyertek már, minden készen van. De elkezdtek mentegetôzni... Megharagudott a házigazda és megparancsolta szolgájának: Fogd magad, és eredj ki a város tereire és utcáira, és hívd ide a koldusokat, a bénákat, a vakokat és a sántákat. A szolga jelentette: Uram, parancsod teljesült, de még mindig van hely. Az Úr erre ráparancsolt a szolgára: Menj ki az országutakra és a sövények mentére, és beszélj rá mindenkit, jöjjön el, hadd teljék meg a házam'' (Lk 14,16--23). Jézusnak majdnem minden hasonlata, amelyeket a prédikációban mondott, a mindennapi élet konkrét dolgaiban gyökerezik! Tibériás, amely egykor hét napra tisztátalanná tette a zsidókat, ha betették ide a lábukat, Kr. u. a 2. század vége felé Jeruzsálem, Hebron és Szafed mellett a zsidóság szent városa lett, mert ide telepedett le a szefforiszi szinedrium és a híres jamniai iskola. Jamnia azonos az ószövetségi Jabnéval, ahogy a város a rabbinikus irodalomban is elôfordul. Ebbôl az iskolából való volt a 3. század leghíresebb törvénytudó csoportja, a Tannaiták nemzedéke. A 3. század elején Jehuda ha Nasi, akit ,,Pátriárka'' címmel tiszteltek meg, összegyűjtötte az összes hagyományt és törvényt egy könyvbe. Ez a ,,Misna'', az ,,Ismétlés'', a törvénytisztelô zsidók számára ma is alapvetô könyv. Johanan ben Sakkai rabbi 230 és 270 között kommentárt írt a Misnához, az úgynevezett ,,Gemara''-t, amelyet késôbb egyesítettek a Misnával, s lett belôlük a Talmud (l. a 107-es jegyzetet). Hogy milyen nagy tekintélye volt a tibériási törvénytudónak, azt az is bizonyítja, hogy Jeromos, mielôtt nekikezdett volna a Biblia fordításának, itt Tibériásban tanulta meg a hébert Bar Anina rabbitól. Ennek a tibériási rabbiiskolának köszönhetô, hogy az Ószövetség héber szövegei olyan hűséges tradícióval maradtak ránk. Mert a rabbik a 6. században az akkori legjobb kéziratok alapján összeállítottak egy egységes szöveget, amelyet ,,Maszora''-nak, azaz ,,Hagyomány''-nak neveztek. Ugyanakkor a vele foglalkozó írástudók, akiket ezért maszorétáknak hívtak, kötelezô szabályokat fogalmaztak meg az olvasásra, a magánhangzók és a hangsúlyok jelölésére. Ezek mindmáig érvényben vannak. Ha Jézus a tavon átkelt, látta fejedelmi urának székvárosát az akropolisszal és a nagy hellénista épületekkel. De nincs adatunk az evangéliumokból arra, hogy Jézus egyszer is megfordult volna Tibériásban. Arról viszont tudunk, hogy a tôle északra fekvô Genneszár földjén járt (l. a 164. képet a 280. oldalon). A 6 km hosszú és a Vádi- el-Amidnál 3 km széles síkságot ma el-Guvernek hívják. Szépségét és termékenységét már Josephus dicsérve emlegeti: ,,A Genezáreti-tó mentén terül el egy ugyanilyen nevű tartomány, amely természeti szépségekben gazdag és csodálatos. A talaj oly kövér, hogy minden növény megterem, és a lakosok csakugyan mindenfajta növényt ültetnek, mivel enyhe éghajlata ugyancsak hozzájárul a különféle növényfajták dús tenyészetéhez. A diófa, amely inkább a hűvösebb éghajlatot szereti, éppen úgy nagy tömegben van itt, mint a pálma, amely viszont a hôséget kedveli. Közvetlenül mellettük fügefák és olajfák teremnek, amelyeknek inkább a mérsékelt éghajlat való. Azt lehetne mondani, hogy a természet erôfeszítése ez, amely minden áron egy ponton akar tömöríteni egymással összeférhetetlen dolgokat, és egyúttal az évszakok nemes versenye, amellyel mindegyik magának akarja meghódítani ezt a területet. Mert a talaj meglepô módon a legkülönfélébb fajtájú gyümölcsöket termi, mégpedig szüntelenül. Tíz hónapon át egyfolytában termi a legpompásabb szôlôt és fügét, a többi gyümölcsöt pedig egész éven át'' (Zsh. III, 10, 18). Az el-Guver síkság déli végében, a Vádi-el-Hammamnál, 5 km-re Tibériástól északra van Magdala, Mária Magdolna szülôvárosa[150] (vö. a 162. képet a 274. oldalon). A magdalai Mária azok közé az asszonyok közé tartozott, akik a tizenkettôvel együtt ,,városról-városra és faluról-falura'' kísérték Jézust, és vagyonukból gondoskodtak róla (Lk 8,1--3). A szenvedéstörténetben Mária Magdolnát a galileai asszonyok közül mindig elsônek említik. A feltámadt Krisztus pedig azzal tüntette ki, hogy mindenki mást megelôzve neki jelent meg elôször (Jn 20,11--18). Mielôtt Tibériást megépítették, Magdala volt a nyugati part legjelentôsebb városa. A Talmud szerint a város adója egy kocsirakományt tett ki, és egy Midrás szerint ,,a templom függönyének takácsai nyolcvan boltot mondtak magukénak Magdalában''(B. Ketub 106a). Josephus a város lakóit 40 000-re becsüli, de az ô népességi adatainál nemegyszer elôfordul, hogy nemzeti büszkeségbôl egy nullával megtoldja a számot. A Magdala helységnév, amelyet a héber ,,Migdal = torony'' szóból vezetnek le, arab ,,El-Medzsel'' formájában mindmáig fennmaradt. Tulajdonképpeni nevét azonban a Talmud ôrizte meg: ,,Migdal Nunaija = halfigyelô torony'' (b. Pesachim 46a). Ez az elnevezés arra utal, hogy a település a halászattal volt összefüggésben. Josephus szerint a városnak 230 vagy 330 hajóból álló halászflottája volt. Ô említi a város görög nevét is: Tarichea. Cassius, Caesar gyilkosainak egyike Taricheából írt egy levelet Cicerónak a következô aláírással: ,,Data Nonis Martiis (Hirtio Pansa cos[s]), ex castris Taricheis'', azaz: ,,A taricheai táborból (Kr. e. 43) március 7-én. Cassius prokonzul Cicerónak''. A tarichosz szó halak besózását jelenti. Migdal Nunaija, a halfigyelô torony nemcsak jelentôs halászati kikötô volt, hanem a halfeldolgozás és a halkereskedelem központja is. A város fekvése nagyon megfelelô volt mindehhez, ugyanis közvetlenül Magdala közelében ágazott kétfelé a Via Maris: egyik ága az Arbela-völgyön át Galilea nyugati hegyvidékére vitt, s elágazott Ptolemaisz (Akko) kikötôje felé. A másik ága Magdalától délre vezetett a Vádi-el-Amesz völgyön át az Alsó-galileai-dombvidéken keresztül a Jezreel-síkságra. A harmadik jelentôs kereskedelmi út közvetlen a tó partján futott, majd megkerülte a városfalakat, amelyek a szárazföld felôl védték a várost. De ezt az utat a közvetlen mellette emelkedô hegyek miatt könnyű volt eltorlaszolni (Zsh. III, 10, 1--3), a fal pedig nem tudta megvédeni a várost: Kr. u. 66-ban Titus bevette, s a lakosok és az ide menekültek között rettenetes vérfürdôt rendezett. Amikor pedig Hadrianus császár a Bar Kohba-lázadás után kitiltotta a zsidókat Júdeából (Kr. u. 135.), Eleazár Kalír költeménye szerint a 24 papi osztály egyike Migdal Nunaijában telepedett le: ,,Íme, úgy vesz körül a fájdalom és a gyász, mint hajót a vihar. Enyéimet úgy vágták le, mint a bárányokat, és botorkálva hagyta el lakóhelyét a Migdal Nunaija-i papság''. A késôbbi idôkben a keresztény zarándokok még bibliai neve szerint találkoztak a helységgel. Theodóziusz (530) ezt írja: ,,Tibériástól két mérföldnyire van Magdala, ahol Mária úrnô született''. Willibald, a késôbbi eichstätti püspök 724--726-ban volt Palesztinában. Tibériásból észak felé vezetô útján még megtalálta ,,Magdolna faluját''. A keresztes háborúk után aztán egyre gyérül Magdala említése. A domonkosrendi Ricoldus de Monte Crucis 1294-ben írt zarándokbeszámolójában ezt olvashatjuk: ,,Magdalában, amikor megpillantottunk egy épségben lévô szép templomot, amit istállónak használtak, hullottak a könnyeink. Utána énekeltünk és elolvastuk a Magdolnáról szóló evangéliumi részt''. Quaresimus ferences gvárdián (1616--1626) a helyet már lakatlannak találta, csak romok emékeztették az egykori Magdalára. Magdala földrajzi fekvésével függ össze a rejtélyes Dalmanuta- kérdés. Ez a név ugyanis sem Josephusnál, sem a Talmudban nem fordul elô, egyedül Márk említi meg mint a második kenyérszaporítás helyét: ,,Hajóba szállt tanítványaival együtt, és Dalmanuta vidékére ment'' (8,10). Hol lehetett ez a Dalmanuta? A választ tovább nehezíti Máté párhuzamos helye: ,,Amikor a tömeget elbocsátotta, bárkába szállt, és Magadán vidékére ment'' (15,39). 163. kép. Kineret-Genezár-Tell-el-Oreme Hol lehetett Magadán? Egyes szövegvariánsokban Magadán helyett Magdalát lehet olvasni, de a szakértôk arra hajlanak, hogy a Márk- szöveg Dalmanutája az eredeti, mert minden görög kódex ezt hozza. Az azonban meggondolandó, hogy a Genezáreti-tó partvidékének régi településeirôl aránylag pontos ismereteink vannak, és a régi forrásokból sehonnan sem kapunk adatot Dalmanutáról. Ezért vannak olyan szentírásmagyarázók, akik azt mondják, hogy a ,,Dalmanuta'' a kódexmásolás korai szakaszában félreolvasott vagy félrehallott szó, s mert annyira régi keletű, nagyon elterjedt. Szerintük az eredeti Márk- szövegben, éppen úgy, mint Máténál, Magadan állhatott, amely azonos Magdalával. Az újszövetségi könyvek szír fordítása, amely elsôsorban a szír Sinaiticus (5. század), a Curetonianus (4--5. század) és a Pesitta kódexekben maradt ránk, megerôsíti ezt a feltételezést. E fordításban a Máté-részlet így hangzik: ,,Jézus Magodu vidékére ment''(15,39); a Márk részlet pedig így: ,,Jézus Monutho területére ment'' (8,10). A helyet tehát Magodunak vagy Monuthonak hívták. A ,,Dal'' szótag szír kettôs elöljárószó: a ,,de'' és a ,,le''. 164. kép. A tópart a Hétforrással és a Genezár-síkság Magdalától a Via Maris nem a tóparton haladt tovább, hanem a Genneszár-síkság szélén elfordult északnyugat felé. Észak felôl a síkságot a Tell-el-Oreme mészkôdomb határolja (l. a 163,1. képet a 278. oldalon). A Via Maris nyugat felôl kerülte meg a dombot, észak felé áthaladt a felsô-galileai hegyeken, majd Jákob lányának hídján kelt át a Jordánon. Kb. 250 méternyire a Tell-el-Oreme dombtól, a karavánút két szélén egy-egy alacsony földhányás van, s rajta romok. A neve ugyanúgy Minje, mint ahogy a közelben lévô Hán-el-Minje-t hívják. Ezeket a romokat észre sem vették volna, ha néhány kutató a múlt században nem itt sejti Kafarnaumot vagy Betszaidát. A Görres Társaság megbízásából A. E. Mader 1932-ben kezdett itt ásni, és az eredmények meghökkentôek voltak.[151] Egy 70 x 70 méteres kastély kerítésfalát tárták fel, amelyen kilenc kerek torony volt. A kastély kapuja kelet felé, a Via Marisra nyílott, amely a tó és a kastély között haladt át. A karavánút már a kastély romjait elfedô 8 méteres réteg fölött haladt. Mader elsô feltételezését, hogy ezt a jelentôs erôdítményt Trajanus vagy Hadrianus idején építhették a Via Maris védelmére, munkatársa, A. M. Schneider, aki 1936-ban folytatta az ásatást, nem hagyta jóvá. Ô az építményben egy iszlám elôtti idôbôl való palotát látott, de csak nagyobb mérvű kutatás tudta a kérdést tisztázni. 1937-ben O. Puttrich- Reignard azzal kezdte a munkát, hogy eltávolította a törmeléket. A délkeleti sarkon hamarosan rábukkant egy befejezetlenül maradt -- valószínű késôbb épített -- mecset imafülkéjére. Ehhez csatlakoztak a ház urának szobái. A legpompásabb lelet egy 20 x 20 méteres terem volt. A falak és a padló maradványai mutatják, hogy egykor márvánnyal és mozaikkal volt díszítve. Az egyik felirat az omaijád el-Valid kalifát (705--715) jelöli meg építtetônek. Úgy látszik azonban, hogy a palotát soha nem fejezték be. A különbözô helyeken húzott próbaárkok arról tanúskodnak, hogy a palota alatt egy bizánci, az alatt pedig egy római réteg rejtôzik. Egy közelben fekvô vízvezeték kôcsatornája és fürdômaradványok arra utalnak, hogy el-Minje már a rómaiak idejében lakott volt. Valószínű, hogy itt terült el Genneszár helység, amelyet az evangéliumok világosan megkülönböztetnek a Genneszár-síkságtól. A szép, most tavat képezô forrás, az ,,Ain-et-Tine'', a ,,Füge-forrás'' csak 300 méter távolban van Hirbet-el-Minjetôl. Bizonyos, hogy régtôl fogva emberi település vízforrása volt (l. a 163,2. ábrát a 279. oldalon). ======================================================================== Kafarnaum A Via Marisból az ókorban is leágazott egy út Tell-el-Oremétôl északra a tópart felé és érintette a Hétforrásról elnevezett kis síkságot. A pálmákkal és ciprusokkal benôtt partvidéken él a hagyomány, hogy az Úr itt adott kenyeret ötezer embernek, itt mondta el a boldogságokat, és itt adta át Péternek a fôséget (l. a 182. képet a 308. oldalon). A források környéke valóban ideális környezet lehetett az istenország meghirdetésére. Most azonban részleteiben vizsgáljuk meg, hogy ez a hagyomány mennyire megbízható. Az út a Hétforrás vidéke után egy kicsit alacsonyabb, bazalt- törmelékkel borított partszakaszon 2 km után érkezik meg Kafarnaumba. Jézus korában Kafarnaum közelében húzódott Fülöp negyedes fejedelem országának határa. Kb. 300 méteres parti sáv választja el a tó vizétôl a dombokat. A part mentén a Rász-Dzsirnisz hegyei nyújtanak védelmet a nyugati szél ellen. Akkoriban a partvonalba mintegy ötven méternyire benyomuló öböl volt a kikötô, ma azonban már feltöltôdött. Ha az evangélisták nem beszélnének Kafarnaumról, a város nyomtalanul tűnt volna el a múló századok sötétjében.[152] Hosszú az az út, amely a Jézus korabeli Kafarnaumtól a 19. századi Telhumig elvezet. De a név alakulása mutatja, hogy nincs mindig igaza a kételkedôknek. Az evangéliumok kéziratai két formában ôrzik a helység nevét: a Codex Alexandrinus ,,Kapernaum''-nak, a Codex Sinaiticus és a Codex Vaticanus ,,Kapharnaum''-nak írja. Hogy melyik írásmódot kell elônyben részesítenünk, azt egy 2. század elejérôl való Midrásból tudjuk, amely héberül nevezi meg a helységet. Ez elmondja, hogy a ,,minim'', az ,,eretnekek'' (valószínűleg a zsidó- keresztényekrôl van szó) Kefar Nachumban elcsábítottak egy bizonyos Kaninát. Annyira, hogy szakított az atyák hagyományával, és egy szombati napon szamárháton ügetett végig a városon (Midrás Kohelet I, 8). Több mint valószínű, hogy e kettôs névben: Kefar Nachum az utóbbi személynév. De ki állhat e név mögött? A rabbinikus hagyományból tudjuk, hogy a zsidók itt látogatták Náhum próféta és Tanchum rabbi sírját. Tanchum rabbi, teljes nevén Tanchum ben Kanilai, a harmadik század leghíresebb rabbija volt. Neve idôvel háttérbe szorította a régi helységnevet, a Kefar Nachumot, úgyhogy csak így hívták a helyet: Tanchum. A héber Tanchumtól aztán már csak néhány lépés az arab Telhumhoz, amelyet az európai fül Tell Hum-nak hallott, és a fantázia egy nagy, romokból álló dombot kapcsolt a névhez. Telhum, Tanchum, Nachum a héber Kefar Nachum örökösei és a görög Kafarnaum megfelelôi. Jézus ennek a városnak volt a polgára. Egyetlen olyan város sincsen Palesztinában, ahol Jézus többet prédikált vagy több csodajelet tett volna, mint itt. A kafarnaumi zsinagógában gyógyította meg az ördögtôl megszállott embert (Mk 1,23), a bénakezű embert (Lk 6,6). ,,Valamennyien elámultak tanításán, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók'' (Mk 1,22). Ebben a zsinagógában mondta el Jézus nagy beszédét az élet kenyerérôl: ,,Én vagyok az élet kenyere. Aki hisz bennem, annak örök élete van'' (Jn 6). Itt Kafarnaumban borult Jézus lába elé a zsinagóga elöljárója, Jairus: ,,Halálán van a lányom! Gyere el, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen! (Mk 5,22--23.) Jézus maga mellé vette a gyermek atyját, anyját és kísérôivel bement abba a helyiségbe, ahol a kislány feküdt. Megfogta a kezét, és így szólt hozzá: 'Talita kum', ami annyit jelent: 'Kislány! Parancsolom, kelj föl!' A kislány fölkelt, és elkezdett járkálni. Tizenkét éves lehetett'' (Mk 5,40-- 42). A ,,talita'' az arámban általában báránykát jelent, és ,,kislánnyal'' fordítják. Az evangélista nem akarta, hogy az Úr finom kifejezése feledésbe merüljön, de a görög ,,arnion'' szót sem akarta használni, ami bárányt jelent, hanem meghagyta a szót Jézus anyanyelvén. Máté úgy beszél Kafarnaumról, mint Jézus városáról (9,1). Márk pedig külön is hangsúlyozza, hogy Jézus itt volt ,,otthon'' (2,1). Emögött a halász Simon Péter családi büszkesége sejthetô, aki Kafarnaumba nôsült és az anyóséknál lakott. Márk, aki Péter tolmácsaként írja az evangéliumot, ezt mondja: ,,A zsinagógából Jakabbal és Jánossal együtt Simon és András házába ment. Simon anyósa lázas betegen feküdt. Mindjárt szóltak is neki. Odament hát hozzá, és kézenfogva felsegítette. Erre megszűnt a láza és kiszolgálta ôket'' (1,29--31). (Vö. a 169. képet a 289., és a 170,1,2,3,4. képet a 290. oldalon). Az evangélium minden olyan különleges adatot elmond Kafarnaumról, ami a határvárosok jellemzôje volt: beszél a vámhivatalról és állomásozó katonákról a vezetôjükkel együtt. Az Újszövetség sok vámost nevez meg, akik mind Kafarnaumból valók voltak (Mt 9,9--10; Mk 2,14-- 61; Lk 5,27--30). Valószínűleg a sok vámos a tóból kifogott halakra vetett vámot vette bérbe, s ehhez járult még a görög Dekapoliszból Galilea felé menô áruk vámja. És az egykor virágzó határvárosból semmi nem maradt, csak a romokkal borított mezô. A partvonal beljebb húzódott, ezért ma senki nem is sejti, hogy valaha kilométernyi hosszan elnyúló, kikötôvel rendelkezô település helyén jár. A romok, amelyeket ma Telhumnak neveznek, a Jordántól, az akkori határtól 4 km távolságban vannak (l. a 173. képet a 298., és a 156. képet a 265. oldalon). De azonosak-e Telhum romjai Kafarnaummal? Az evangélisták ugyanis, akiktôl elsôként értesülünk a görög Kafarnaum helyérôl, nagyon bizonytalan földrajzi adatokat mondanak. Annyi mégis kiderül, hogy a hely a tó északnyugati partján Fülöp országának határa közelében fekszik. Josephus önéletrajzában elmondja egy balesetét, amely a Jordán torkolatánál történt vele harc közben: ,,A ló, amelynek hátáról a csatát vezettem, egy mocsaras helyen megsüllyedt és levetett magáról a földre. Kéztôzúzódással vittek be a Kepharnakon helységbe'' (Vita 72, 403). Itt Kepharnakont ír, amikor azonban Genneszár földjérôl beszél, ugyanezt a helyet Kapharnaumnak mondja. De Kafarnaum helyét pontosan a hagyománytól fogjuk megtudni. Zsidó forrásokból értesülünk arról, hogy Kafarnaumot Kr. u. a második században zsidók lakják, és zsinagógájuk is volt. Epiphaniusz, aki Kr. u. 315-ben Eleutheropoliszban, Jeruzsálemtôl 35 km-re délnyugatra született, hangsúlyozza a kafarnaumiak szigorúan zsidó lelkületét. A városok között, amelyekbe idegenek nem telepedhettek be, megnevezi Kafarnaumot is. A helység tehát a 4. században is létezik. És minden további keresztény forrás világosan és egybehangzóan Telhum helyén tudja Kafarnaumot. A keresztes háborúk idején ritkán esik róla említés, de a 12. században egy térkép még helyesen mutatja a helyét. Miután a keresztesek visszavonultak, ez a vidék a zarándokok számára veszedelmessé vált. Suriano, ferences gvárdián azt írja a Genezáreti- tónál (1485-ben) tett látogatásáról: ,,Kafarnaum a tó északi partján fekszik, de lakatlan és teljesen romokban hever''. Az eddig világos hagyomány lassan elhomályosodott, mert maga a hely elpusztult és Hirbet-el-Minje lett a vetélytársa Telhumnak. De azért a hagyomány, mely szerint Kafarnaum az északnyugati parton volt, nem szakadt meg egészen. 1666--67-ben a jezsuita Pater Nau Damaszkuszból utazott Hán-Minje felé a Via Marison. Amikor az araboktól érdeklôdött Kafarnaum felôl, azok nem Hirbet-el-Minje, hanem Telhum irányába igazítják útba. Ott rátalált a zsinagóga romjaira, amelyeket templomromoknak vélt. Késôbb a tudós világ utazói kételkedve fogadták Telhumra vonatkozó adatát. A teljes tagadást E. Robinson fogalmazta meg. És mégis Telhum került ki gyôztesen a kételkedôkkel folytatott vitákból, mert a régészeti feltárások igazolták az ókortól a hatodik századig húzódó töretlen hagyomány igazságát. 165. kép. A kafarnaumi zsinagóga romjai Az angol Ch. Wilson volt az elsô, aki 1866-ban átvizsgálta a rommezôt. Nagy meglepetést okozott egy zsinagóga romjainak felfedezése, amely különösen gazdag díszítésével és figurális faragványaival keltett nagy feltűnést. A kutató elsô lelkesedésében e zsinagóga alapítását annak a római századosnak tulajdonította, akirôl az evangéliumban olvassuk: ,,A zsidók mondták: Szereti népünket, és a zsinagógát is ô építette'' (Lk 7,5). 166. kép. A kafarnaumi zsinagóga környéke 167. kép A zsinagóga és a körülötte lévô házromok, valamint a bizánci bazilika és Péter házának alaprajza (V. Corbo OFM [1975] nyomán) A romok rendszeres számbavétele 1905-ben történt meg, H. Kohl és C. Watzinger munkálatai során, akik a Német Kelet-Társaság megbízásából négy hétig kutattak Telhumban. Munkájukat a ferencesek folytatták, akik 1894 óta a terület tulajdonosai. Ôk kezdték el a köröskörül heverô kövekbôl, amennyire csak lehetett, helyreállítani az egykori zsinagóga-épületet.[154] A zsinagóga romjai mintegy száz méternyire vannak a tó partjától. Eredetileg a víz közelebb volt hozzá. Maga az épület dél felé van tájolva. A nyugati oldalán három méter széles, kikövezett út húzódik végig. A közelben álló házak mind a környék barna bazaltkövébôl vannak építve, ezért messzirôl látszik közöttük a zsinagóga fehér mészkô épülete. A zsinagógák építési helyére vonatkozóan a Kr. u. elsô század törvénytudói, a Tannaiták ezt a követelményt szabták: ,,a város legmagasabb helyére kell építeni'' (Tos. Mg. 4, 23). A Sabbat fejezetben még egy fenyegetô figyelmeztetést fűztek ehhez a szabályhoz: ,,Ben Mehasja rabbi (Kr. u. 300 körül) mondta: Minden várost, amelynek háztetôi magasabbak, mint a zsinagógáé, végül is lerombolnak'' (11a). Természetesen ezt az elôírást nem lehetett mindenütt megtartani, fôleg az olyan helyeken ütközhetett nehézségekbe, mint a tóparti Kafarnaum. Az idevalósiak mégis megmutatták jószándékukat: a zsinagóga épülete alá nagyon magas alapot raktak, hogy ez emelje ki a házak közül a zsinagóga épületét. A 3,5 m széles és 25 m hosszú teraszra lépcsô vezetett fel. Aetheria zarándoknô (383-ban) megjegyzi: ,,A zsinagógába sok lépcsôn kell felmenni''. Sok évszázaddal késôbb ez az aprólékosnak látszó megjegyzés keltette fel a régészek érdeklôdését. Egyébként Aetheria volt a nyomravezetô ennél a zsinagógánál. A hosszan elnyúló teraszra felvivô lépcsôk kizárólagosan kafarnaumi sajátság, hozzá hasonlót egész Galileában nem találtak. 168. kép. A zsinagóga díszei Maga az imaház 24 m hosszú és 18 m széles volt. A homlokzatban egy fôkapu és két mellékbejárat volt. A középsô mezôben, a fôkapu felett egy nagy, 8 méter széles alapról induló, ívelt ablak nyílott. Fölötte, még az oromzati mezôben, egy másik, két kicsi oszloppal keretezett ablak is volt. És a fôkapu gazdagon faragott felsô gerendáját megtalálták a romok között! A gerenda közepén eredetileg valamilyen alak volt faragva -- valószínűleg kiterjesztett szárnyú sas --, de késôbb levésték róla. A mértani és alakos faragványok váltakozásából arra tudunk következtetni, hogy bizonyos idô elmúltával a faragványokra vonatkozó szabályok a díszítésrôl vallott szemlélet változása következtében megváltoztak. Néhány kutató azt tételezi fel, hogy az eltüntetett sas-figura ,,képrombolás'' áldozata lett. A hellénista bazilikák mintája szerint a zsinagóga belsô terét két oszlopsorral három hajóra tagolták. A mellékhajók felett volt az asszonyok karzata, ahová a feljárat az épületen kívülrôl vezetett fel, mert a földszint a férfiak számára volt fenntartva. A zsinagóga belsô berendezésérôl -- ,,Mózes székérôl'', a vének ülôhelyeirôl, a dobogóról és felolvasónak szánt állványról, végül a tóratekercset tartalmazó szekrényrôl -- a Misna elôírásai és az ásatások adnak pontos felvilágosításokat. Kafarnaumban a romok között egy kisebb építmény maradványait is megtalálták, amelyrôl C. Watzinger úgy vélte, hogy a tóraszekrény hátsó fala volna: két oszloppal keretbe foglalt fülkérôl van szó, amely felül kagyló formával zárul. Felette oromzatot képeztek ki, melynek két oldalán szabad gerendák nyúltak egészen az oldalhajók oszlopsoráig.[155] A tóraszekrény, a zsinagógai istentisztelet középpontja a Jeruzsálem felé nézô homlokzati fal belsô oldalánál állt. Így e szekrény maga elôtt láthatta az egész imádkozó közösséget, akár álltak, akár a falak mentén elhelyezett kôpadokon ültek (l. a 167. képet a 285. oldalon). A nyugati falnál lévô kôpadnak a bejárathoz legközelebb esô helyét könyöklôkkel látták el, és kitüntetô módon ,,Mózes székének'' nevezték (l. a 177. képet a 308. oldalon). Mivel a bejárati ajtók a Jeruzsálem felé nézô homlokzatban nyíltak, aki belépett a zsinagógába. annak meg kellett fordulnia, hogy az imádsághoz szükséges irányba nézhessen. Az ajtóknak ilyen elrendezése még célszerűtlenebbnek és még rejtélyesebbnek bizonyul, ha meggondoljuk, hogy éppen a Jeruzsálem felé nézô falnál, a fal közepénél állt a tóraszekrény, ami valószínűtlenné teszi a fôbejárat használhatóságát. Ennek megértéséhez azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a zsidóknál nem az ember áll a középpontban, hanem Isten, akinek helyettese és megjelenítôje a zsinagógában a Tóra. Éppen ezért a Tóra számára a Jeruzsálem felé nézô fal, és a fôbejárat elôtti hely a legmegfelelôbb, mert a Törvény attól az Istentôl jön, aki a jeruzsálemi templomban jelen van. Ezért fordulnak az imádkozók abba az irányba a zsinagógában. Az pedig egyszerűen figyelmen kívül esett, hogy célszerűtlen a bejáratok ilyen elhelyezése. A fôkapu iránti tisztelet jele a gazdag díszítés, ahogyan azt a Kafr Biram-i zsinagógánál is megfigyelhetjük (l. a 111. képet a 189. oldalon). A karzatok falának belsô oldalát szintén díszítették. A romokból azonban azt már nem lehet megállapítani, hogy a földszinti tér falain volt-e valamilyen dísz. A Jeruzsálemi Talmud harmadik századból való tanítása szerint szabad volt a falakra képeket festeni. Egy Kr. u. 245 körül az Eufrátesz mellett, Dura-Europoszban épített zsinagóga ezt a szokást meglepô módon igazolja: a zsinagóga falain ószövetségi témájú képsorokat találtak (vö. 112. kép 190. oldal). A kafarnaumi zsinagógán a homlokzati frízt és a tetôpárkányt pálmákkal, levelekkel, gyümölcsökkel és geometrikus ábrákkal díszítették (l. a 168. képet a 287. oldalon). A zsinagóga épületéhez kelet felôl oszlopcsarnokos elôtér tartozott, amely a gyermekek oktatásának a helye is volt. A gyermekek iskolázását 5--6 éves korban kezdték el. A Misna sok helyérôl tudjuk, hogy milyen nagy fontosságot tulajdonítottak a zsidók a gyermekek tanításának: ,,Így találkozott Chijja ben Abba rabbi (Kr. u. 280 körül) Jehósua ben Levi rabbival, amint ez egy kendôt vetett a fejére, és maga vitte a zsinagógai iskolába a fiát... ,, (Quid 30a). De az örök iskolaproblémák már akkor is megvoltak: ,,Raba (+ 352) azt mondta: Jehósua ben Gamla rendelete óta senkinek sem kell a gyermekét egyik városból a másikba vinni, hogy iskolába járhasson, mert minden családapa elvárhatta, hogy a városában iskola legyen'' (BB 2, 3). ,,Ha azonban egy helységben több iskola is van, akkor szabad a gyermeket az egyik iskolából a másikba vinni'' (BB 21a). Vajon ez a megtalált kafarnaumi zsinagóga-rom annak a zsinagógának a maradványa-e, amelyben Jézus tanított és csodákat tett? A ferencesek 1968-ban újra felvették az ásatás elejtett fonalát, és kiderítették, hogy ezt a zsinagógát legkorábban Kr. u. a 4. században építhették. Ez az eredmény módosítja az eddigi elképzeléseket, melyek szerint az épület a 2--3. század fordulójáról való lett volna. A sokszor felmerült gyanú, hogy a most feltárt zsinagóga egy korábbinak alapjaira épült, a bazalt-fal elôbukkanásával újra komollyá vált. Azt azonban majd csak további feltárások után lehet eldönteni, hogy a szemünk elôtti épület közvetlen elôdjét a kafarnaumi százados építette- e.[157] Amikor Aetheria 383-ban Kafarnaumban járt, a ,,kváderkövekbôl épített zsinagóga'' a víz partjánál állt. Aetheria után egyetlen zarándok sem számítja stációi közé Kafarnaumot. Vajon emberi kéz, vagy földrengés pusztította el? A piacenzai zarándok Názáretben nagy érdeklôdéssel kereste Jézus szülôvárosának zsinagógáját, a kafarnaumiról ellenben hallgat. Figyelme a többi szent emlék felé irányul, amelyeket Aetheria szintén megemlített: ,,Az Apostolfejedelem házából templomot építettek, amelynek falai mindmáig állnak''. Kétszáz évvel késôbb a piacenzai zarándok már egy bazilikát talált Péter háza fölött. 169. kép. Az oktogonális bazilika alapfalai Kafarnaumban. (vö. a 167. képpel a 285. oldalon) A régészeti kutatások Kafarnaumban is ki tudták egészíteni a szűkszavú zarándokfeljegyzéseket, és igazolni tudták a Jézus koráig visszanyúló hagyomány megbízhatóságát.[158] A ferencesek 1921-ben feltárás közben kb. 35 méterre a zsinagógától délre egy 22,5 m átmérôjű épület alapjaira találtak. Az épület három koncentrikus nyolcszögbôl ún. oktogonból áll (l. a 169. képet). Ezek az alapfalak egy Kr. u. az 5. századból származó bizánci épület maradványai. A padlót egyedülállóan szép mozaik fedte, kék, sárga, piros és fehér kövekbôl kirakott mértani ábrákkal. A legbelsô, nyolcszög alakú tér közepén a régészek egy másfél méter átmérôjű pávaképet találtak, amelynek színes farka az egész madártestet körbefogta. 170. kép. ,,Péter háza'' Ez az ásatás azonban csak annyira szorítkozott, hogy szabaddá tegyék az oktogonális falakat. A mozaikot fenyegetô veszedelmek elhárítása érdekében 1958-ban nagyobb felújításba kezdtek. A mozaik ágyazatának felújítása módot adott arra, hogy az alatta lévô területet mélyebben is vizsgálat alá vegyék. P. Virgilio Corbo, az ásatás ferences irányítója az oktogonok belsô gyűrűjében kezdte a munkát. Miután eltávolítottak egy 90 cm vastag vörösföld réteget, amelyben római-bizánci kerámiamaradványokat találtak, egy újabb törmelékrétegre bukkantak, amely másfél méter mélységig tartott, és benyúlt a mozaikmezô alá. Ez a réteg nyilvánvalóan egy lerombolt épület maradványaiból alakult ki. A felszínre hozott és gondosan átvizsgált épületelemek -- kövek és vakolatdarabok, melyeken görög, szír és héber felírások voltak olvashatók -- kétséget kizáró módon bizonyították, hogy a romok szakrális épületbôl valók. De hol állhatott eredetileg ez az épület? Vajon ez lehetett Péter háza, melyrôl Aetheria így beszél: ,,Az Apostolfejedelem házából templomot csináltak, amelynek falai még ma is állnak''? Ezeket a falakat nemcsak Aetheria látta, hanem a mai látogató is megszemlélheti, és abban az állapotban láthatja ôket, ahogyan a második századig álltak. De ehhez lássuk röviden az ásatás eredményeit: V. Corbo páter ezután átkutatta az oktogon külsô gyűrűjét. A keleti oldalon, a bizánci bazilika apszisában fölfedezett egy keresztelômedencét. Két, egyenként kétfokos lépcsô vezetett a valamivel mélyebben fekvô vízmedencéhez. De a legnagyobb meglepetés ezután várta a régészeket. Mert amikor eltávolították a vörösföldbôl, bazaltkövekbôl és vakolattörmelékbôl álló réteget, egy olyan falhálózat alapjai bukkantak elô, amelyek nyilvánvalóan egy lakóházhoz tartoztak! A padló nagy bazaltkövekkel volt kirakva. A továbbiakban aztán egy nagyobb ház maradványai is kirajzolódtak. Így bizonyossá vált, hogy a felsô törmelékréteg ebbôl a házból ered. A törmelék eredetének kérdése tehát megoldódott. Jött azonban a következô kérdés: Vajon Péter háza volt-e ez a lakóház? Ennek tisztázására az ásatást kissé nagyobb területre terjesztették ki. Ugyanabban a mélységben, kb. 1,5 méterre a bizánci mozaikmezô alatt, az oktogon körül egy kis település alapfalai tárultak fel: épen maradt ajtóküszöbök, két tűzhely és sok római-kori cserépdarab. Ezek a házak mind annak a Kafarnaumnak voltak a részei, amelyben Jézus élt, tanított és csodákat tett. E kicsiny házak között, középen állt a tóparton található kövekbôl épített, már említett ház, amely a többieknél nagyobb volt és szemmel láthatóan megkülönböztetett tisztelettel vették körül. V. Corbo feltételezte, hogy ebben a 7 x 6,5 méteres helyiségben a kafarnaumi zsidókeresztény közösség ,,templomát'' találta meg, amivé Péter apostol házát a második század folyamán alakították át. Az ötödik század elsô felében, amikor a konstantini kor következményeként a zsidó Galileában is a pogányokból megtértek egyháza került túlsúlyba, a kis zsidókeresztény szentély eltűnt a ráépített bizánci bazilika alatt. De az új bazilika középpontját, a belsô oktogont változatlanul Péter háza határozta meg (l. a 170,1. képet a 290. oldalon). Ha az ember leül ezekre a kövekre, és felüti az evangéliumot, úgy érzi, megállt az idô: ,,Napnyugta után, amikor beesteledett, odahordták Jézushoz a betegeket és a gonosz lélektôl megszállottakat. Az egész város ott tolongott az ajtó elôtt. Jézus sok beteget meggyógyított különféle betegségekbôl, és sok ördögöt kiűzött, de nem engedte szóhoz jutni ôket, mert tudták, hogy kicsoda ô'' (Mk 1,32--34). Ha pedig a tekintet a vízpart felé fordul, mintha a lenyugvó nap sugarai között megjelenne a kép, amint Jézus egy hajóból sok ezer embert tanít, hirdeti nekik az evangéliumot, s amint kitárt karral hívja magához az embereket: ,,Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtok és terheket viseltek! Én megenyhítlek titeket!'' (Mt 11,28.) ======================================================================== Betszaida Egy napon Jézus ezt mondta Simonnak és a körülötte lévôknek: ,,Menjünk máshová, a környékbeli helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot'' (Mk 1,38). 171. kép. Betszaida Kafarnaumból a tóparton vezetett egy út a mintegy 4 kilométernyire lévô Jordán-torkolathoz. Eredetileg a torkolat messze északra benyúló öböl volt, amelyet a Jordán az évszázadok alatt lerakott hordalékkal elmocsarasított (l. a 171. képet). Az egykori öbölbôl lagúnák maradtak vissza, és ezek határozzák meg a tó északkeleti partjának sajátos arculatát. A hordalékos területen, amelynek ma el-Ebteha a neve, Josephus szerint több falu is épült (Zst. XX, 8, 4). A régi források Betszaidát a torkolat közelébe helyezik, és a neve szerint halászfalunak kellett lennie. Valószínűleg elsôrendű halászterület volt, ezért kapta a ,,Betszaida=halak háza'' nevet. A lagúnák nagyszerű természetes kikötôk voltak, a tóba ömlô patakok pedig a magukkal hozott növényi és állati maradványokkal csalogatták ehhez a parthoz a halakat. A Jordán keleti partja már Fülöp országához tartozott. Josephus tudósít arról, hogy Fülöp Betszaida faluból fôvárost formált (Zst. XVIII, 2, 1). Rómához való hűségét fejezte ki azzal, hogy a helység nevéhez hozzácsatolta a császár lányának, Júliának a nevét. Augustus Kr. e. 2-ben számkivetésbe küldte Pandateria szigetére feslett erkölcsű leányát, Júliát. A negyedes fejedelemnek tehát hamarosan a trónralépése után, talán már Kr. e. 4-ben végre kellett hajtania ezt a helységnévváltozást. Késôbb már nem tehette, a császár leányának kegyvesztése miatt ez elképzelhetetlen. Hol kell keresnünk Betszaidát? Gustaf Dalman, aki aprólékosan követte Jézus útjait, így tudósít: ,,1921. október 10-én a saját szememmel láttam, hogy emberek keltek át a Jordánon majdnem száraz lábbal a torkolatban. Ugyanis egy teljesen száraz homokpad húzódott végig a torkolat elôtt. A partról csak egy egész kis szakaszon kellett vízben gázolni a homokpadig, s ennek a közepén megint egy keskeny csík volt, amelyen át a folyó vize a tóba ömlött''.[159] De ez a gázló, mivel a víz szintjétôl függött, nem lehetett a fô közlekedési út. Az igazán használt gázló északabbra volt, és a több ágra bomlott medren vezetett át a keleti partra. Három kilométernyire a gázlótól -- Umm Szidre az arab neve -- emelkedik egy domb, amit az arrafelé lakók csak ,,et-Tell''-nek = ,,a domb''-nak hívnak. Bár csak 25 méter magas ez a sziklás domb, mégis uralja a sík, hordalékból kialakult partszakaszt, és ha már ide építkezik valaki, önként kínálkozik egy fejedelmi lakóhely építési helyéül. A domb lábánál forrás fakad, amely a település elsô feltételét, az ivóvizet biztosította. Közvetlen közelben volt a gázló, amely összeköttetést biztosított az ország nagy útvonalaival. Kétséget kizáróan nagyon régi települési hely et-Tell. Josephusnál világos adatot találunk arra, hogy Juliász az et-Tellen épült. Önéletrajzában beszél a zsidók harcáról II. Agrippa csapataival szemben, akik a rómaiak oldalán álltak. Juliász városának távolságát egy stádiumban adja meg (kb. 213 m) a Jordán gázlójától. Ez pedig nem lehet más, csak az Umm Szidre, mert ennek közelében haladt el a Szeleukiából Gamalába vezetô út, amelyet Agrippa megszállva tartott. Az et-Tellen folytatott archeológiai kutatások mind ez ideig csak szórványos eredményeket hoztak. A domb felszíne kb. 25 hektárnyi terület. Nagy megmunkálatlan bazaltkövek mellett csak néhány kôküszöböt, oszlopmaradványt és egy olajprés alsó részét találták meg. A dombtetô északkeleti peremén mintha városfal maradványait lehetett volna felfedezni. Ez minden, ami Juliász fôvárosból, ahol Fülöp negyedes fejedelmet el is temették, megmaradt. Akkor mit várhatunk a kis halászfalu, Betszaida maradványaitól? Dalman kutatásai szerint Betszaida valószínűleg a Jordán torkolatától keletre, a parti szakaszon volt, és egy keletre nyíló lagúna választhatta el a tótól. Nagyon jó hely volt ez a halászoknak, mert a lagúna megvédte a hajókat a félelmetes nyugati szelektôl. A finom bazalthomokból a víz egy lapos dűnét alakított ki, amely világosan elválik a tôle északra kezdôdô mocsárvidéktôl. Ezen a kis magaslati részen, egy kilométernyire a Jordán torkolatától ma egy romváros van, amit el-Aradzs-nak hívnak. A közelben nincs kô, ezért a romok falmaradványai és a cserépdarabok messzirôl feltűnnek. Dalman 1912-ben még látott egy faragott követ, amelyet aztán késôbb egy ház udvara falába építettek be. Az et-Tellel mutatkozó természetes összefüggés arra enged következtetni, hogy itt lehetett a bibliai Betszaida falu. Josephus anyagából viszont az válik valószínűvé, hogy Juliász megalapítása után egy településsé olvadt a fejedelmi rezidenciával (vö. 119. kép a 200. oldalon). A tóparti síkság mindennel ellátta a lakosságot, amire csak szükségük lehetett. Éppen úgy, mint a Genneszár-síkságon, a vízben bô talaj és a meleg klíma dús gyümölcsültetvényeket tartott fenn. Csak a késôbbi évszázadokban vált a terület vigasztalan mocsárvidékké, amikor a föld művelését és lecsapolását elhanyagolták. Az evangélista szerint három tanítvány szülôfaluja volt Betszaida: Simoné, Andrásé és Fülöpé. Valószínű, hogy Zebedeus fiainak -- róluk úgy beszél, az evangélium, mint nagyobb halászati vállalkozókról -- szintén itt volt a lakóhelye. János azt mondja Fülöp apostolról, hogy ,,a galileai Betszaidából származott'' (12,21). Ez a kifejezés a korabeli népi szólásmódot tükrözi. Éppen úgy, ahogy a Talmud nem vesz tudomást a politikai határokról, a népi gondolkodás sem követte pontosan az éppen aktuális területi változásokat. Betszaida lakóit nagyon sok szál kötötte Galileához: ugyanazt a kemény dialektust beszélték (Mt 26,73), és életük a Galileai-tengerhez volt kötve. A vámhatár ellenére eleven forgalom volt a mindössze 4 km távolságban lévô tóparti város, Kafarnaum felé. Fiatal korában Péter is ott keresett és talált magának feleséget. A két helység halászai kinn a tavon munka közben is találkoztak. Ahol zsidók éltek, ott a közös imádságnak és a törvény olvasásának is volt nyilvános helye. De a betszaidai zsinagógának, az említett domborművön kívül semmi nyoma nem maradt. Et-Telltôl csak 1,5 km-re északnyugatra a Jordán völgyében fekvô ed-Dikkiben megtalálták egy nagyon egyszerű zsinagóga romjait. Betszaidától északkeletre, 12 kilométernyire egy jóval nagyobb, kettôs oszlopsorral megosztott ipület romjait tárták fel. Ez olyan magasan fekszik, hogy innen rá lehet látni a tóra. Kb. 7 kilométerre Betszaidától egy arám feliratú ajtóküszöb ôrzi immár a harmadik zsinagóga emlékét a környéken. S ha mindezek a maradványok csak a Kr. u. 3. századból származnak is, a zsidók, akik ezekbe a zsinagógákba jártak imádkozni, a vidéken régóta otthonra talált zsidóság leszármazottai. Aki Betszaidában nôtt fel, az nemcsak arámul beszélt, hanem görögül is értett, mint ez Fülöprôl nyilvánvalóvá válik az evangéliumban (Jn 12,21). Az a vészkiáltás, amit Jézus Betszaida fölött kimondott, feltételezi, hogy többször is megfordult ebben a faluban. Márk kifejezetten említi, hogy itt gyógyított meg egy vakot, de elôbb kivezette a faluból (8,22). Lukács a kenyérszaporítással kapcsolatban említi a helyet (9,10). A régi zarándokleírások közül Euszébiosz, Theodóziusz, Arkulf és Willibald említi Betszaidát. Theodóziusz (530) végigjárta a nyugati part zarándokhelyeit Tibériástól Kafarnaumig, és ezt írja: ,,Kafarnaumtól 6 mérföld az út Betszaidáig, ahol Péter és András apostolok és Zebedeus fiai születtek''. Úgy látszik, hogy a keresztesháborúk idején Betszaida már nem létezett, s a következô évszázadokban a torkolattól nyugatra fekvô vidéken mutatták a zarándokoknak. Egyesek Hirbet-Minjét mondják Betszaidának, mások Telhumot. Látva a helység eltűnését, emlékeznünk kell Jézus szavára: ,,Jaj neked, Korozain, jaj neked Betszaida! Mert ha Tíruszban és Szidonban mentek volna végbe a bennetek történt csodák, már régen hamuban és szôrzsákban tartottak volna bűnbánatot. Mondom nektek: Tírusznak és Szidonnak elviselhetôbb lesz a sorsa az ítélet napján, mint nektek!'' (Mt 11,21--22.) ======================================================================== Az új igazság Jézus tanítványaival együtt ,,bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, hirdette országának örömhírét, és meggyógyított minden betegséget a nép körében. Híre elterjedt egész Szíriában.'' (Mt 4,23-- 24.) A Talmudhoz képest, amely 63 galileai falut és várost sorol fel, az evangélisták helységnévjegyzéke elég szegényes. A következôket említik meg: Názáret, Kafarnaum, Betszaida, Korozain, Kána, Naim, és Dalmanuta- Magadan. Ez minden. Az evangélista összefoglaló közlése azonban, amely egyetlen mondatba felülmúlhatatlan tömörséggel összefoglalja Jézus működését, feljogosít arra, hogy még sok más falut és várost is Jézus működési helyeihez soroljunk. Mivel minden zsidó közösségnek volt imaháza, Jézus sok zsinagógában prédikálhatott. Ha csak egy pillantást vetünk is Galilea térképére, amelyen fel vannak tüntetve a kiásott zsinagógák, némi fogalmat alkothatunk arról, hogy hány egyéb helyen is megfordulhatott Jézus (l. a 156,2. képet a 265. oldalon). Elsô pillantásra a tanítani kezdô Jézus nem sokban különbözött a rabbiktól, és tanítványaihoz való kapcsolata is sok hasonlóságot mutatott a tanítványokat maguk köré gyűjtô rabbikéval. Nyilván nem véletlen, hogy a Talmud Jézus tanítványaira is az egyébként a rabbitanítványoknak szóló megjelölést, a ,,talmidinim''-et használja. Mint a rabbik, Jézus is azzal az igénnyel lép fel, hogy Isten akaratának hirdetôje. A zsinagógákban tanít: vitába bocsátkozik az Írás értelmezésérôl, bizonyos rabbinista tanítási módszerekrôl és érvelésekrôl. Az evangéliumok anyagának tüzetes vizsgálata kimutatta, hogy Jézus maga is élt a rabbinista magyarázat módszereivel, amikor evangéliumát a környezetével közölni akarta.[160] De látnunk kell a különbséget is. Jézus nem helyhez kötött, rendszeresen tanító, zárt tanítványi körrel rendelkezô rabbi. Nemcsak zsinagógákban tanít, hanem bárhol a szabadban is, nyílt tereken, a tengerparton, mezôn és domboldalban, s vándorlás közben. A rabbik általában büszkén szokták emlegetni, hogy melyik nagy rabbinak voltak a tanítványai. Jézus ezt nem teszi. Sôt, a názáretiek úgy tudják róla, hogy iskolázatlan ember: ,,Honnét való a bölcsessége?'' (Mt 13,54.) Fellépése lényegesen különbözik az iskolázott rabbiktól. Soha nem hivatkozik érvként a rabbik szokása szerint az atyák hagyományaira. Míg a törvénytudók a maguk nagyszerű feladatát abban látták, hogy magyarázzák a Törvényt -- de nemcsak saját ismereteik szerint, hanem kínos ragaszkodással az ôsök hagyományaihoz --, Jézus teljhatalmat mutat abban, hogy Isten akaratát az Írástól függetlenül ismeri. Teljesen önállóan dönti el azt, hogy egy-egy konkrét esetben a hagyomány Isten akaratának a kifejezôdése vagy sem. Ahogyan Jézus mondja a hegyi beszéd ellentétpárjait (Mt 5,21--38. 43--45), vagy ahogy a válás kérdésében megnyilatkozik (Mk 10,3--12), úgy rabbi nem beszélt soha, sôt még a próféták sem. A Máté-evangéliumban található öt nagy beszéd közül a hegyi beszéd (5--7. ff.) a leghosszabb és teológiailag ez a legfontosabb.[161] Nem másról van szó, mint Isten mindentôl független akaratának, egy új erkölcsi világnak meghirdetésérôl. Az természetesen mind a Máténál olvasható szöveg gondos elemzésébôl, mind a Lukács hegyibeszédével való összehasonlításból kiderül, hogy Jézus nem így, egybefüggô beszédként mondta el ezeket a szabályokat, hanem az evangélista gyűjtötte és szerkesztette ôket egybe (l. Lk 6,20--49). A ,,hegyi beszéd'' elnevezés onnan ered, hogy Máté szerint Jézus ezt a tanítást egy hegyen mondta el (5,1), Lukács szerint viszont egy sík helyen, ahová éppen egy hegyrôl lefelé jövet érkezett. E látszólagos ellentmondásnál figyelembe kell vennünk, hogy a palesztinai Talmud arám nyelvében a ,,tur'' szó egyformán jelent hegyet is, mezôt is. Ennek a beszédnek ünnepélyes megnyitását a boldogságok jelentik -- Máténál nyolc, Lukácsnál négy.[162] A négy lukácsi boldogságot négy jaj követi, amelyek negatív oldalról ugyanazt hangsúlyozzák, amit a boldogságok pozitíven mondtak el. ,,Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik szomorkodnak, mert megvigasztalják ôket. Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele. Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak. Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent. Boldogok a békességben élôk, mert Isten fiainak hívják majd ôket. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek titeket, és minden rosszat rátok fognak. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz jutalmatok a mennyben. Így üldözték elôttetek a prófétákat is.'' (Mt 5,3--12.) Ezeket a boldogságokat nem egyszer, nem is tízszer, hanem sokszor kell az embernek csendben olvasgatnia, míg egyszercsak a lelke mélyén indítja meg Jézus szava, és felkelti bennünk azt a szívbeli örömet, amely Isten gyermekeinek abszolút szabadságából és támadhatatlanságából következik! Az evangélista szerint a boldogságok hegye Kafarnaum közelében volt. ,,Amikor ezt a néphez intézett beszédét befejezte, bement Kafarnaumba'' (Lk 7,1). Biztos, hogy ez a helymegjelölés az evangélista részérôl nemcsak stiláris fogás, hogy az elbeszélésnek konkrét keretet adjon. Mert még ha ezt az egy beszédbe való összefoglalást neki köszönhetjük is, Jézus maga ismételten elmondta az embereknek, hogy milyen erkölcsi felfogást kíván meg a tanítványaitól. Kézenfekvô, hogy ez különösen Kafarnaumban, galileai működésének központjában történt. Kafarnaum környékére jellemzô, hogy a tópart aránylag egyenletesen és lassan emelkedik fel a dombok 250 méteres magasságáig. A korai idôkbôl Aetheria az elsô (381--384), aki a helyi hagyomány tanúja. Meglátogatta Kafarnaumot, és ezt írja: ,,Kafarnaumtól nem messze látható egy kôlépcsô, amelyen az Úr állt ... A közelben van egy magaslat. Az Úr onnan mondta el a nyolc boldogságot''.[163] Ez a szövegrész Petrus Diaconus (1137) ,,De locis sacris'' c. művébôl való. Petrus Diaconus Monte Cassino könyvtárosa volt, és nagyon sok forrásból egy könyvbe gyűjtötte össze a szent helyekre vonatkozó leírásokat. A latin szövegben bizonytalan a ,,specula-spelunca'' szó olvasása, ezért a ,,magaslat'' helyett ,,barlang'' is olvasható és kereshetô a mondott helyen. S a Kafarnaumba vivô út mentén, egy barlang mellett a múlt század végén romokra figyeltek fel a régészek (l. a 182. képet a 318. oldalon). B. Bagatti 1935-ben ásatott itt, és feltárt egy kis kápolnát, hozzá csatlakozó, minden bizonnyal kolostorépület maradványaival. A templomocska egyhajós, átriummal ellátott kis építmény: 4,5 m széles, 10 m hosszú. Az átrium 2,65 m hosszú. A kápolnát egy sziklabarlang föle építették, amelyet kriptának használhattak. Valószínű, hogy ez az épület már Aetheria idejében állt, majd lerombolták, és az 5--6. században újjáépítették. A gazdag cserépmaradványok jelzik, hogy ezen a helyen az 5--10. században laktak és utána hagyták el. Ezek után kérdéses, hogy Aetheria erre a barlangra gondolt-e, amikor a boldogságok helyét megjelöli, vagy a környezô dombokra. (L. a 294. képet a 532. oldalon.) Sajnos, a következô évszázadokból nincs tanú, aki a kérdés eldöntésében segíthetne. A keresztesháborúk idejébôl kapott adatok inkább ez utóbbi lehetôség mellett állnak: ,,Kafarnaumtól két mérföldnyire van ez az emelkedô, ahol a tömeghez beszélt. Ettôl egy mérföldnyivel odébb adott enni 5000 embernek''. Ez a hely 2,5 km távolságra van Kafarnaumtól és 1,2 km-re a Hétforrástól. A Hétforrástól északra lévô dombvonulat egy széles völgyteknôt zár le, amely északnyugat felé a Vádi-ed-Dzsamushoz hajlik. Ez a patakvölgy a torkolat elôtt laposan kiszélesedik és a Hétforrás környékén egy kis síkságot képez. Fönn a dombtetôn romok vannak, melyeket az arabok így hívnak: ,,Der Makir''. Ha ez a Makir a makariosz = boldog szóval függ össze, akkor a ,,Der Makir'' azt jelenti: ,,A boldogságok kolostora''. De sem templom, sem kolostor romjait nem sikerült találni, csupán történelem elôtti idôkbôl való településnyomok bukkantak elô. Miután a keresztesek elvonultak errôl a vidékrôl, a zarándokok a tó környékét alig látogatták. Legfeljebb Názáretbôl Tibériásba merészkedtek el. Így aztán a boldogság hegye ,,a zarándokok elé vándorolt'' a Hattin hegyének csúcsaira, amely a Názáretbôl Tibériásba vezetô út keleti oldalán fekszik (l. a 156,2. képet a 265. oldalon, és a 158. képet a 268. oldalon). A boldogságok meghirdetésének valódi helye feledésbe merült, s egész a mi századunk elsô harmadáig magárahagyottan maradt. A ferencesek 1938-ban építettek egy templomot a Hétforrástól északkeletre a domboldalon a boldogságok emlékezetére. Nyolcszögű alapfalakon -- mindegyik falra egy boldogságot írtak fel -- nyugszik a templom kupolája, és emlékezteti a zarándokot ,,a hegyre, ahová felment az Úr'' (l. a 172. képet és a 294. képet a 532. oldalon). ======================================================================== Az apostolok kiválasztása Jézus követôinek száma napról napra növekedett, ,,mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók'' (Mk 1,22). Jézus nemcsak a rabbiknál szokásos tanító-tanítvány kapcsolatban állt a tanítványokkal, hanem bensôségesebb, személyesebb közösségben élt velük. A rabbik tanítványai képzési idejük befejeztével önállósultak, maguk is rabbivá lettek és ezzel elszakadtak mesterüktôl. Jézus tanítványai soha nem érték el azt, hogy önálló mesterek legyenek Jézus mellett vagy Jézus után. Ezt az Úr mondta meg nekik: ,,Ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti mesteretek, és ti mind testvérek vagytok'' (Mt 23,8). 172. kép. A Kafarnaum közelében lévô magaslat, rajta a Boldogságok temploma De van még egy másik és fontosabb különbség is Jézus tanítványai és a rabbik tanítványai között: a rabbi-tanítványok maguk választották ki mesterüket a kor neves rabbii közül, akit tudása alapján a legtekintélyesebbnek ítéltek. Jézus körül ellenben nem azért vannak ott a tanítványok, mert ôk választották mesterüknek, hanem megfordítva, az Úr hívta meg ôket: ,,Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket'' (Jn 15,16). Kétségtelen, hogy mindegyik apostol meghívásának megvan a külön elôtörténete, de a döntô lépést minden esetben Jézus tette meg, amikor egyenként meghívta ôket. Nem nehéz elképzelni, hogy milyen kínzó kérdés lehetett Jézusnak ez a meghívás, fôleg a kiválasztásuk elôtti éjszakán. János ezt írja: ,,Kezdettôl fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja ôt elárulni. Ezt mondta tanítványainak: Azért mondtam, hogy senki sem jöhet hozzám, ha az Atya meg nem adja neki'' (6,64--65). Jézus Kafarnaum hegyein választotta ki a Tizenkettôt: ,,Fölment a hegyre és magához hívta azokat, akiket kiválasztott. A választottak csatlakoztak hozzá. Tizenkettôt választott ki, hogy társai legyenek, s hogy elküldje ôket hirdetni az evangéliumot. Hatalmat adott nekik, hogy kiűzhessék az ördögöket. Ezt a tizenkettôt választotta ki: Simont, akinek a Péter nevet adta, Jakabot, Zebedeus fiát, Jánost, Jakab testvérét, ezeket elnevezte Boanergesznek, vagyis a mennydörgés fiainak, Andrást, Fülöpöt, Bertalant, Mátét, Tamást, Jakabot, Alfeus fiát, Tádét, a kánai Simont és az iskarióti Júdást, aki késôbb elárulta'' (Mk 3,13--19). Jézus számára a Tizenkettô kiválasztásának nagyon mély vallási jelentése volt, mert Lukács a következô megállapítással egészíti ki a történteket: ,,Jézus fölment egy hegyre, hogy imádkozzék, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte'' (6,12). Lukács többször is kiemeli, hogy Jézus imádkozott: ,,Amikor este lett, Jézus visszavonult egyedül, hogy imádkozzék'' (4,42), vagy másutt: ,,Jézus visszavonult egy magányos helyre és imádkozott'' (5,16). Ez a kifejezés, hogy ,,az éjszakát végigimádkozni'' csak itt, az apostolok kiválasztásának leírásában fordult elô, és ennek különös súlya van. Ezen az éjszakán Jézus az Atya elé tárta a következô idôket és a művet, amelyet végre fog hajtani. És az Atya határozta meg, hogy ki lesz az a tizenkét férfi, akiket közvetlen munkatársul kell választania. Késôbb, a fôpapi imában nyerünk bepillantást ebbe az éjszakába: ,,Atyám, kinyilatkoztattam nevedet az embereknek, akiket a világból nekem adtál. Tieid voltak és nekem adtad ôket'' (Jn 17,6). ,,Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid'' (17,9). Az evangéliumok három csoportba sorolják a Jézus körül lévô férfiakat: ott van körülötte a sokaság, akik bizonyos ideig mind a tanítványai. Kiválasztja közülük a hetvenkét tanítványt, akikre feladatokat is bíz. Végül közülük választja ki azt a tizenkettôt, akikre már a feltámadása elôtt is különleges küldetést bízott, majd a feltámadás után véglegesen apostolokká teszi ôket. A görög ,,aposztolosz'' szó az arám ,,saliach'' megfelelôje. Azt jelenti: teljhatalmú helyettesként küldött valaki. A fogalomnak a késôi zsidóság számára pontosan körülhatárolt tartalma volt, amelynek gyökerei az ókori Kelet követküldési jogrendjébe nyúltak vissza. A rabbik saliachnak mondták azokat, akiket a jeruzsálemi fôtanács a diaszpórában élô zsidókhoz küldött. Ezeknek hatásköre a következô kérdésekre terjedt ki: naptárkérdések, adományok összegyűjtése, a helyi közösség meglátogatása, tanítók kinevezése és az anyaország, Palesztina és a szórvány közötti kapcsolatok erôsítése. Azokat ellenben, akiknek az volt a feladatuk, hogy prozelitákat toborozzanak, soha nem nevezték saliachnak, azaz apostolnak. Az Újszövetségben az apostol szó jelentése elmélyült. Amikor Jézus kiválasztja a Tizenkettôt és apostollá teszi ôket, nem arról van szó, hogy követek, vagy küldöttek lesznek, akik hivatalosan átadnak bizonyos üzeneteket, hanem Jézus a Tizenkettôt önmaga jogi és személyes képviselôjévé tette.[164] Jézus küldetése arra szólt, hogy hirdesse Isten országát és gyôzze le a gonosz hatalmát. Azt akarta, hogy apostolainak ebben a messiási küldetésben legyen része. Egész világosan megmondta, hogy mennyire önmaga képviselôivé akarja tenni apostolait: ,,Aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem fogad, az azt fogadja be, aki engem küldött'' (Mt 10,40). ,,Aki titeket hallgat, engem hallgat; aki titeket megvet, engem vet meg; aki pedig engem megvet, azt veti meg, aki küldött engem'' (Lk 10,66). Így az ,,apostol'' név különleges tartalmú keresztény szóvá lett és jelöli az evangélium hirdetôit. De nem véletlen az sem, hogy az apostolok éppen tizenketten vannak. A szám megfelel Izrael (Jákob) fiai számának, akik Izrael népének törzsökét alkották. Az apostolok Jézus képviseletében mint tizenkéttagú testület az új Izrael törzsökét alkotják. Ezt a feladatot csak a Tizenkettô kapta és oldotta meg. Állandóan ott voltak Jézus mellett, nyilvános működése kezdetétôl egészen a mennybemeneteléig. Hallottak minden tanítást, amit Jézus a nép számára elmondott, de ôk külön is részesültek oktatásban. Tanúi Jézus szenvedésének, halálának és feltámadásának. Az Egyház hite az ô tanúságtételükre alapszik, és ez egészen különleges jelentôséget kölcsönöz a Tizenkettônek. Innen következik, hogy a Tizenkettô halálával az Egyház története és a kinyilatkoztatás szempontjából lezárul egy korszak. Mert az ,,apostoli feladat'' változatlanul megmaradt, az ,,apostol'' megjelölés azonban csak a Tizenkettôt illette meg. Az a teljhatalmuk ellenben, hogy Jézus Krisztus képviselôi legyenek, továbbszármazott és továbbadatik az apostolutódokban egészen az Úr második eljöveteléig. Magától értetôdik, hogy a névsorok élén Péter áll, s hogy mindegyik az áruló Júdással zárul. Péter Krisztus akaratának köszönheti a vezetô szerepet. Maga Jézus adta neki a Kéfás, azaz Szikla nevet. S az új név új feladatkört jelez: neki kell lennie annak a sziklának, amelyre Jézus Egyházát alapítja. Az Úr mennybemenetele után Péter át is vette a keresztény közösség vezetését: ô vezette Mátyás választását, akit az áruló és öngyilkos Júdás helyére sorsolással választottak a Tizenkettô közé. Amikor I. Heródes Agrippa 44-ben kivégeztette az idôsebb Jakab apostolt, Pétert is letartóztatta, de fogságából csodálatos módon kiszabadult. Ekkor Péter ,,más idékre ment'' (ApCsel 12,17), talán Rómába. 49/50-ben megint ott van Jeruzsálemben, s elnököl az apostoli zsinaton. A Tizenkettô névsorát három evangélistánál (Mt 10,2--4; Mk 3,16--19; Lk 6,14--16) és az Apostolok Cselekedeteiben (1,13) találjuk meg. A névsort háromszor négyes csoportokra lehet osztani. Mindegyik csoport élén ugyanaz a név áll mind a négy változatban, és a csoportokon belül is ugyanazok a nevek szerepelnek, csak más sorrendben: Mt 10,2--4 Mk 3,16--19 Lk 6,14--16 ApCsel 1,13 Simon Simon Simon Simon András Jakab András János Jakab János Jakab Jakab János András János András Fülöp Fülöp Fülöp Fülöp Bertalan Bertalan Bertalan Tamás Tamás Máté Máté Bertalan Máté Tamás Tamás Máté Jakab Jakab Jakab Jakab Tádé Tádé Simon Simon Simon Simon Júdás Júdás Isk. Júdás Isk. Júdás Isk. Júdás Isk. Júdás Márk evangéliumában azonban valójában Péter apostol prédikációival találkozunk. Az egyházi történetíró Euszébiosz (+ 339 körül) ôrizte meg számunkra Papiasz püspök (+ 150 körül) szavait: ,,Péter tolmácsa, Márk, emlékezetbôl írta le az Úr szavait és tetteit, természetesen nem történeti sorrendben. Hiszen Márk nem hallgatta az Urat, nem is tartozott a tanítványai köréhez. Késôbb lett Péter tanítványa. Péter pedig a szükségletek szerint mondta el prédikációit, anélkül, hogy az Úr egész tanítását logikus rendszerbe foglalta volna'' (Hist. Eccl. III, 39, 15). Ugyanerrôl a tényrôl tudósít Alexandriai Kelemen püspök is (+ 215 körül), akinek szavait szintén Euszébiosz idézésében olvashatjuk: ,,Amikor Péter Rómában hirdette az evangéliumot, az ottaniak megkérték Márkot, mint olyan embert, aki régóta Péter környezetében volt és emlékezett Péter tanítására, hogy jegyezze fel Péter szavait. Miután Márk ezt megtette, átadta az evangéliumot azoknak, akik kérték tôle. Amikor ez Péternek tudomására jutott, nem tett érte szemrehányást Márknak, de nem is buzdította rá'' (Hist. Eccl. IV, 14, 6). Péter apostol Néró uralkodása alatt Kr. u. 64--67 között halt meg. Rómában feszítették keresztre. Azt a hagyományt, amely szerint Péter sírja a Szent Péter bazilika alatt van, a legújabb idôkben lefolyt kutatások (1940--1949) megerôsítették. Péter testvére, András, Máté és Lukács névjegyzékében a második, Márk és az ApCsel jegyzékében a harmadik helyen áll. Azt az Apostolfejedelem alázata jeleként kell értékelnünk, hogy a Márk evangéliumban, amely mögött Péter áll, András a Zebedeus-fiak után következik. Mert Péter sem önmagát, sem a testvérét nem állította elsô helyre az evangélium hirdetésében. András azonban meghivatása elôtt Keresztelô János tanítványai köréhez tartozott. János apostollal együtt az elsôk közül való, akik Jézus nyomába szegôdtek. Ô vitte meg az örömhírt testvérének, Péternek: ,,Megtaláltuk a Messiást!'' (Jn 1,14.) Az evangéliumokban háromszor találkozunk vele: a kenyérszaporításnál (Jn 6,8), a világvég elôjeleinél (Mk 13,3) és amikor Fülöppel együtt közvetíti a görögök kérését Jézus felé (Jn 12,22). Origenész és Jeromos úgy tudják, hogy Oroszország déli részein és a Balkánon hirdette az evangéliumot, s végül Patraszban (Görögországban) lett vértanú Égeasz helytartósága idején. Ôt is keresztre feszítették. 174. kép. Horgász és halászok a Genezáreti-tónál A másik testvérpár, Jakab és János, Péterrel együtt alkotja azt a hármat, akiket Jézus külön is kiválasztott. Ôk voltak tanúi Jézus különleges dicsôségének, de legmélyebb megalázkodásának is: ott vannak, amikor Jézus feltámasztja Jairus lányát (Mk 5,37); láthatták a Tábor hegyén a megdicsôülését (Mk 9,2); és szemtanúi voltak az Olajfák hegyén a vérrel verítékezésnek (Mk 14,33). Jakab és János jómódú szüleinek nevét az evangéliumból tudjuk: atyjuk Zebedeus, anyjuk Szalóme volt és a vagyonukból gondoskodtak Jézusról. Jakabot az ,,idôsebb'' jelzôvel szokták megkülönböztetni a másik Jakab apostoltól, és ezzel korábban történt meghívására utalnak. Ez az idôsebb Jakab halt elsônek vértanú halált az apostolok között Jeruzsálemben (ApCsel 12,1). János az a tanítvány és apostol, akit Jézus jobban szeretett, mint a többieket. Ô maga az evangéliumban így nevezi magát: ,,a tanítvány, akit Jézus szeretett''. Az egész apostolkollégiumból ô volt az egyetlen, aki ott állt Jézus keresztje mellett, és az Úr reá bízta árván maradó édesanyját. Polykárptól (+ 150) ered az a hagyomány, hogy János késôbb Efezusban élt és onnan irányította a kis-ázsiai egyházakat. Domitianus császár idején (81--96) Pathmosz szigetére száműzték, ahol megírta a Jelenések könyvét. Nerva császár alatt (96-- 98) visszatért Efezusba, és itt írta meg az evangéliumot, immár nagyon öreg korában. De egész evangéliumában soha nem nevezi néven, hanem mindig csak az említett módon írja körül önmagát. Egyetlen rövidke mondatát hagyta ránk, amellyel megkérdezte az Urat: ,,Mester, hol lakol?'' (1,38.) Az apostolok közül senki sem látta annyira világosan az isteni valóságot, mint ô, és nem is tudtak olyan mélységekben megszólalni Istenrôl, mint ô. Az evangélisták közül méltán kapta a sast szimbólum gyanánt. Nagyon hosszú élet végén Trajanus (98--117) uralkodása alatt halt meg Efezusban. A második négyes csoport élén mindenütt Fülöp áll. Zsidó létére görög nevet visel, ami annyit jelent hogy ,,lovakat kedvelô''. Az elsô meghívottak közé tartozik, ô vitte el Natanaelt Jézushoz. A szinoptikusoknál hiányzik a Natanael név. Ez héberül ugyanazt jelenti, mint a görög Theodor: Isten ajándéka. A szentírásmagyarázók azt mondják, hogy Natanael azonos Bertalannal. A Bertalan név ugyanis nem személynév, hanem eredethatározó: Bartolomeus, héberül Bar Tolmai, azaz Tolmai fia. E két név azonos viselôje mellett szól az az érv is, hogy az apostoljegyzékben mindig Fülöp után következik, aki Natanaelt elvitte az Úrhoz. Máténál, Márknál és Lukácsnál a következô apostol-páros Tamás és Máté. Máté önmagát a negyedik helyre teszi ebben a csoportban, de biztosra vehetô, hogy a szájhagyományban élô sorrendet a másik két evangélista, Lukács és Márk ôrzi. Máté a saját neve után odateszi elôzô foglalkozását is, ti. hogy vámos volt. Az ô evangéliumában feltűnôen pontos a pénznemek közötti különbségtétel. Az egykori vámos 37 pénzzel kapcsolatos dolgot említ meg, és tíz különbözô pénzfajtát egész pontosan megjelöl. Huszonnégyszer beszél görög, nyolcszor római és ötször elô-ázsiai pénzegységekrôl. S mindebben az a feltűnô, hogy gondosan és pontosan különbséget tesz a római és a görög pénzek között, és mindig éppen azt említi, amelyikkel az adott helyzetben fizetni kellett! Vele szemben Lukács csak hat-, Márk pedig csak ötféle pénzrôl beszél. Máté mint vámos arám anyanyelvén kívül a Földközi- tenger medencéjének akkori világnyelvét, a görögöt is beszélte. Evangéliumában, amelyet a Palesztinában élô keresztények számára írt, Jézus prédikációit hét nagy beszédcsoportban foglalja össze.[165] Fô témája annak bizonyítása, hogy a Názáreti Jézus az a megígért Messiás, akit Izrael várt és a nép mégis kivetette magából. De minden úgy történt, ahogy a próféták elôre megjövendölték! Ez magyarázza a Máténál szereplô ószövetségi prófétai idézeteket, s azt is, hogy annyiszor hivatkozik a zsidó hagyományokra és szokásokra. Máté életének végérôl nincsenek pontos adataink. Tamást, akit görögül Didymosznak (azaz Ikernek) hívtak, a szinoptikusok csak az apostolnévsorban említik meg. János evangéliumában a szenvedés elôtti napokban és a feltámadás után kerül elôtérbe, de életének további folyásáról megint nem beszél a Szentírás. Az egyházatyák hagyománya szerint a párthusok között és Indiában hirdette az evangéliumot, és ott is lett vértanú. Sírját Edesszában tisztelik. A harmadik négyes csoportban elsôként Jakab, Alfeus fia áll. A Szentírásban sehol másutt nem találkozunk vele, csak ezekben a névjegyzékekben. A következô apostolnak kettôs neve van: Júdás Tádé. Ez valószínűleg annyit jelent: ,,Bátor Júdás''. Lukács Jakab fiának nevezi. Az viszont nem valószínű, hogy azonos lenne az Úr testvérével, Júdással (Mk 6,3; 15,4), mert az Kleofás fia volt, továbbá Jézus testvéreirôl, Jakabról és Józsefrôl, Simonról és Júdásról azt írják: ,,nem hittek benne'' (Jn 7,5).[166] Júdás Tádéról az Újszövetségben e jegyzékeken kívül csak az utolsó vacsora elbeszélésében esik szó. Ô teszi fel Jézusnak ezt a kérdést: ,,Uram, hogy van az, hogy nekünk akarod kinyilatkoztatni magadat, és nem a világnak? Jézus így folytatta: Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk, és benne fogunk lakni'' (Jn 14,22--23). A következô apostolt is melléknevével együtt említik: a buzgó (zelóta) Simon. Ez a jelzô világosan mutatja, hogy meghívása elôtt a radikális zelóta párt tagjai közé tartozott. Simont is csak az apostolok névsorában említik az evangéliumok, életérôl semmi biztos adat nem maradt ránk. Végül mind a négy jegyzék utolsó helyen hozza Júdást, a Kariótból való embert. Kariót egy kis, déljúdeai falu volt (l. a 119. képet a 200. oldalon). Ô volt az egyetlen, aki nem Galileából való. Jézussal töltött életébôl az evangélisták elmondják, hogyan tárgyalt a fôtanáccsal; hogyan nyilatkozott az utolsó vacsorán (Mt 26,25) és hogy csókkal árulta el az Urat (Mt 26,48--50). Egyedül Máté írja le, hogy mi lett Júdás vége (Mt 27,3--5). János, aki megnevezte Júdás atyját is (6,71), éles megfigyeléssel és néhány szóval érzékelteti Júdás lelkületének alakulását: hitetlenségét az Eucharisztiáról szóló beszéd után (6,70), és méltatlankodását, amikor Betániában Mária megkeni Jézus lábát illatos olajával. ,,De nem azért méltatlankodott, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt. Nála erszény volt, és elsikkasztotta a bevételeket'' (12,6). Júdás szemmel láthatóan a földi Messiásra vonatkozó várakozással csatlakozott a Názáretbôl jövô prófétához. Mikor aztán Jézus elutasította magától a király-messiás eszméjének evilági, politikai változatát, Júdás elpártolt Jézustól. Látszólag mellette maradt mindaddig, amíg el nem árulta ôt, jóllehet a szívében lévô hitetlenség miatt már rég szakított Jézussal. Mi indíthatta Jézust arra, hogy a legszűkebb tanítványi körbe vonja be azt, akirôl tudta, hogy árulója lesz? Elképzelhetjük, hogy ez a kérdés mennyire foglalkoztathatta Jézust az apostolok kiválasztása elôtti éjszakán: ,,Jézus ugyanis kezdettôl fogva tudta, kik nem hisznek és ki fogja elárulni. Aztán így folytatta: Azért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, ha az Atya meg nem adja neki'' (Jn 6,64--65). ======================================================================== Vakok látnak, bénák járnak, halottak feltámadnak ,,Nem sokkal ezután (ti. a kafarnaumi százados szolgájának meggyógyítása után) Jézus Naim városába ment. Vele tartottak tanítványai és mások is igen sokan. Amikor a város kapujához közeledett, egy halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Nagy tömeg kísérte a városból. Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve, és megszólította: Ne sírj! Aztán odalépett a koporsóhoz és amint megálltak azok, akik vitték, megérintette, és így szólt: Ifjú, mondom neked, kelj föl! A halott felült, és elkezdett beszélni. Ekkor átengedte ôt anyjának. Mindnyájukat elfogta a félelem, és magasztalták Istent ezekkel a szavakkal: Nagy prófétánk támadt! Isten meglátogatta az ô népét! S híre elterjedt egész Júdeában és a környéken mindenfelé'' (Lk 7,11--17). Egyedül Lukács mondja el, hogyan támasztotta fel Jézus az özvegyasszony egyetlen fiát a halálból. Nem mondja meg pontosan, hogy mikor történt ez a csoda, de a helyet meghatározza. Az út célja, ahová Jézus indult, Naim volt, mintegy 35 kilométernyire délnyugatra Kafarnaumtól. S Lukács nem állítja, hogy ezt a 8 órás utat Jézus kíséretével együtt egyetlen nap alatt tette volna meg. A rabbik Naim nevét a ,,Na'im = kedves'' szóból vezetik le. Lukács Nainnak írja. Az ,,m'' és az ,,n'' felcserélése nem okoz nehézséget a helység megtalálásánál, mert Galileában csak egyetlen ilyen nevű város létezik. A történetet befejezô mondatot, hogy ,,híre elterjedt egész Júdeában és a környéken mindenfelé'', egyesek arra használják fel, hogy élcelôdve bizonyítsák: lám csak, mennyire tájékozatlan a szíriai evangélista a bibliai földrajzban! Ez a vád azonban jogtalan. Mert attól eltekintve, hogy Josephus is úgy tudja, hogy eldöntetlen kérdés volt, hogy Naim politikailag vajon Júdeához tartozik-e vagy Galileához, ,,Júdea'' a pogányoktól lakott környékkel szemben zsidó lakosságú területet is jelent. Naim városa a Dzsebel-ed-Dahi lábánál, a Via Maris közelében feküdt (l. a 156,2. képet a 265. oldalon). A tôle északnyugatra lévô, víz nélküli síkság két völggyel nyílik a Jordán árkába. Kezdetüknél a Dzsebel-ed-Dahi választja el egymástól a völgyeket. A hegy 515 méteres tengerszint feletti magasságával csak kevéssel marad el a Tábor hegye mögött. A csúcstól északra, a hegy lábánál egy terasz fekszik, amely a Jordán és a Földközi-tenger közötti vízválasztó rendszerhez tartozik. Ezen a teraszon épült Nain falu, a bibliai Naim városa. A régi település romjai a falu területétôl északra vannak, de rendszeresen még nem tárták fel. Nem találták meg azt a kaput sem, amelyen át a halottat annak idején kihozták a városból, s még a város falaira sem bukkantak rá. Csak a délnyugati hegyoldalban találtak sziklasírokat. Ha Jézus korában Naim fallal körülvett város volt, akkor két kapura lehet következtetnünk: az egyik nyugat felé nyílhatott a forrás és a nagy síkság felé, a másik pedig keletre, a közeli En-Dor és az északon lévô Daburije felé. A Via Marisból a mezôkön át egy nyílegyenes út ágazott le Naim felé. Egy évszázaddal ezelôtt, az akkori elbeszélések szerint, a rommezôn még halványan látni lehetett két templom alapjainak körvonalait. Az egyik a forrás közelében 18 m hosszú és 12 m széles volt; a másik magasabban feküdt, a város romjainak közepén. Mindkét templomot mecsetté alakították át, de ezek már a múlt században romokban voltak. A ferencesek megszerezték a forrásnál lévô romok területét és 1880-ban kápolnát építettek ide (l. a 175. képet a 304. oldalon).[167] 175. kép. Naim és a háttérben a Tábor hegye A keresztény hagyomány legrégibb tanúja Naimról Euszébiosz (265-- 339). Ô a várost a Tábor hegyétôl 12 mérföldnyire délre helyezi. Jeromos kisebb távolságról beszél. Azt mondja: ,,En-Dor közelében van Naim''. Nem tudjuk, hogy mikor építették az elsô templomot. A keresztesek korából ugyanis csak szórványos adataink vannak, mert ôk megelégedtek annyival, hogy a távolból vessenek egy pillantást a Tábor- hegy felé vezetô út mentén fekvô Naimra, amelynek helyzetét a Dzsebel- ed-Dahi csúcsával nagyon egyszerűen meg lehetett határozni. Ezt a hegyet hamarosan azonosították a Hermonnal -- nyilvánvalóan azért, mert a zsoltár szerint a közeli Tábor és a Hermon ,,ujjong az Isten nevére'' (Zsolt 90,13) --, s ez a tévedés még ma is él, mivel a Dzsebel-ed-Dahiról azt mondják, hogy ez a Kis-Hermon. Ám annak ellenére, hogy a város történetét homály fedi, annyit biztosan tudunk, hogy Jézus úton volt tanítványaival Naim városa felé. Azaz fölfelé ment a városba vezetô úton. Ha a Via Maris felôl jöttek, akkor a város keleti kapuja felé tartottak, amelynek közelében ott vannak a sziklába vágott sírok. A város keleti kapuja közelében lévô templom ôrizheti ennek a halott-feltámasztásnak emlékét a mi korunk számára is, amelyben annyi kételkedés kering. Rudolf Bultmann, a protestáns teológus így ír: ,,A csoda napjainkban lehetetlennek bizonyult, mert a természetben lejátszódó eseményeket a természet törvényei irányítják. A csoda a természet összefüggô törvényrendszerének áttörését jelentené, és ez a mai gondolkodás számára elképzelhetetlen''.[168] De nem kellene annyira túlértékelnünk a természetrôl gyűjtött ismereteinket, hiszen Jézus csodái a tanítványoknak is, a kortársaknak is nehezen emészthetô falatok voltak. Azoknak, akik Keresztelô János küldötteiként jöttek el hozzá, ô maga mondta: boldog, aki nem botránkozik meg benne (Lk 7,23). A csodák körüli vitákban egyébként különbözô korokban különbözô szempontokat emeltek ki.[169] A múlt század szemlélete egyoldalúan a természet törvényeit állította szembe a csodákkal, anélkül, hogy a csodák teológiai tartalmára ügyelt volna. Pedig a szinoptikus evangélisták beszámolói szerint Jézus csodái Isten elérkezett országának jelei, amelyekkel a Messiás maga mellett tett bizonyságot. Manapság ismét a történeti szempont került elôtérbe: Művelt-e Jézus egyáltalán csodákat és az evangéliumok a csodák elbeszélésénél megbízható történeti források-e? A mostani irodalom eléggé mutatja, hogy mennyire nem könnyű Jézus csodatételeinek történetiségét bizonyítani, de az evangéliumi hagyomány elemzése önmagában elég bizonyosságot ad ahhoz, hogy a kérdésben megnyugtató eredményekre és ítéletre juthassunk. Ma alapvetô felismerésnek tűnik az, hogy az evangéliumok nem életrajzi feljegyzések, hanem az igehirdetést rögzítik. Célzatos írásművek, amelyek valamit határozottan el akarnak érni. Azaz az olvasót nem csupán tájékoztatni akarják valamirôl, hanem személyes állásfoglalásra késztetik: ,,Fogadd el, hogy ez a Jézus, aki emberként jelent meg, a Messiás, az Isten Fia!'' Az evangéliumok prédikációs karaktere tagadhatatlan, de ebbôl még nem lehet érveket kovácsolni történeti igazságuk ellen. Tudományos módszerekkel (pl. a formatörténeti módszerrel) kidolgozták azokat a kritériumokat, amelyek lehetôvé teszik a visszacsatolást a történeti Jézushoz. És eszerint a húsvét elôtti tanítványi körbôl töretlen vonal mentén halad a hagyomány a korai keresztény közösséghez! Mindenekelôtt egy dolog kétségtelen: az evangéliumok, úgy, ahogyan ma olvassuk ôket, egyhangúlag bizonyítják, hogy Jézus tett csodákat. És ezek olyan szoros egységet alkotnak a Jézus melletti egyéb tanúságokkal, hogy ha megpróbálnánk kiemelni a csodákat, az egész bizonyíték-rendszer összedôlne. Az evangéliumok szerint Jézus betegeket gyógyít és ördögtôl megszállottakat szabadít meg, lecsendesíti a vihart és tanítványai szeme láttára a vizen jár, néhány kenyérrel jóllakat ezreket és feltámaszt három halottat. Az ilyen tettek jelölésére az Újszövetségben több szót is használnak: a ,,terasz'' = csodálatos, rendkívüli jelenség szót az újszövetségi szerzôk csak a ,,szemeion'' = jel szóval együtt használják. A másik szó, amivel a csodákat illetik, a ,,dynamisz'' = erôt kinyilvánító tett. Ez lett a csoda szakkifejezése. A hitetlen kritika azt a nehézséget hozza fel a csodák valósága ellen, hogy a népi fantázia minden idôben tulajdonított csodákat Isten embereinek. Nyilván Krisztus esetében is csak ennyirôl van szó. S éppen a naimi ifjú feltámasztásával érvelnek! Naim ugyanis alig egy óra járásnyira van Szunemtôl, attól a falutól, amely a Dzsebel-ed-Dahi délnyugati lejtôjén fekszik. Ebben a faluban támasztotta fel Elizeus próféta a szunamita asszony fiát. Kézenfekvô tehát -- mondják a kritikusok --, hogy ezt az Isten emberét kísérô jelet Jézusra is alkalmazzák. S hogy még valószínűbbé tegyék érvelésüket, arra hivatkoznak, hogy világos párhuzamot látni a két történet szerkesztése között. Mert Lukács azt mondja, hogy ,,egy naimi özvegy egyetlen fiáról'' van szó, s ehhez nagyon hasonlít a ,,szunamita asszony fia'' megnevezés a Királyok könyvében (2Kir 4,8--37); s miként Elizeus, úgy Jézus is néhány kurta szó kíséretében átadja a feltámasztott fiút anyjának. De éppen errôl az oldalról adják az evangélisták a leghatásosabb ellenbizonyítékot: Keresztelô Jánosról, ,,a legnagyobbról az asszonyok szülöttei közül'' egyetlen csodát sem mondanak el a szinoptikusok. János pedig kifejezetten mondja is: ,,a Keresztelô ugyan egyetlen csodát sem tett'' (10,41). Ha pedig a keresztény hagyomány errôl a prófétáról nem ôrzi csodák emlékét, akkor ez cáfolja a feltételezést, hogy a zsidók és a keresztények nem tudtak elképzelni prófétát csoda vagy csodák nélkül. A csodák történetiségének kérdése azonban komoly dolog. Ha a hagyomány Jézus csodáiról beszél, különbséget kell tennünk a történt csoda és a csodáról szóló elbeszélés között, mivel ez utóbbi már bizonyos értelmezést is tartalmaz. És a tanítványok hite, amellyel a feltámadott Krisztusra tekintenek, megváltoztatta látásmódjukat, amellyel a csodákat nézik. Azaz, amit Jézusról elbeszélnek és tôle idéznek, az már a hívô tanítványok hitvallása Jézus, az Isten Fia mellett. A perdöntô kérdés tehát így hangzik: vajon a tanítványok visszavetítik-e Jézus feltámadás elôtti életére azokat a dolgokat, amelyeket a halála után hittek róla; vagy a földön élô Jézus gyôzte meg a tanítványokat arról, hogy elhiggyék róla: ô a Krisztus? Ha az elsô eset állna, azaz a tanítványok utólag hitték volna, hogy a megfeszített Jézus a Krisztus, és visszavetítve mondtak volna róla csodás dolgokat, kételkedô fenntartásokkal kellene fogadnunk az evangéliumokat, és az egész kereszténységet misztériumvallásnak kellene felfognunk, amely a többi misztériumvalláshoz hasonlóan megalkotta a maga mítoszait. Az, hogy ez a mítosz egy történeti személy körül rakódott le, akirôl annyit tudunk, hogy Poncius Pilátus alatt keresztre feszítették, nem zárja ki a mítoszt, hanem azt a nyugtalanító kérdést veti fel, hogy a kereszténység miért éppen ezt, a történelem ködében majdnem eltűnô alakot avatta mítoszának fôhôsévé? Egyetlen másik megoldás van: az indítás, hogy a Krisztusban való hit kialakuljon a tanítványokban, magától Jézustól származik, a történeti Jézustól, aki itt élt, működött és tanított közöttük. És amikor ezt a másik megoldást elfogadjuk, nem merô elméleti meggondolásokra támaszkodunk, hanem segítségünkre jönnek az ugyanakkor élt írástudók, akikrôl mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy a miénkhez hasonló hívô elôítéletük volt a Názáreti Ácsról. Ám Jézus csodáinak tényével szemben semmiféle kétely nem merült fel az írástudókban. Soha, egyetlen egyszer sem tagadják, hogy a csodák megtörténtek, csak éppen nem Istennek, hanem a gonosz lelkeknek tulajdonítják ôket. Legelkeseredettebb ellenségei szólalnak meg tanúként a híres Beelzebul-esetben: ,,Beelzebulnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki a gonosz lelkeket!'' (Mt 12,24.) Egy zsidó hagyomány külön is bizonyítékkal szolgál amellett, hogy ez a vita, amelyben Jézust azzal vádolják, hogy az ördöggel cimborál, a feltámadás elôtt történt, tehát nem a húsvét utáni keresztény közösség vélekedése tükrözôdik benne. A babiloni Talmud ezt mondja: ,,Úgy mondják, hogy a húsvét elôtti készületi napon feszítették meg (a Názáreti) Jézust. Negyven nappal elôtte felhívást tettek közzé, amely szerint meg kell kövezni, mert elvarázsolja, megbűvöli és félrevezeti Izraelt.'' (Sanh. 43a.) Ez pedig azt jelenti, hogy a történtek valósága felôl semmi kétség nincsen, csak a magyarázatok különbözôk: az írástudók szerint Jézus varázslatot űz az ördögök fejedelmének segítségével; Jézus szerint pedig a gyógyításai annak jelei, hogy elérkezett az Isten országa. De vajon manapság elegendô ilyenfajta bizonyíték ahhoz, hogy Jézus csodáinak történetiségét elfogadjuk? A kritikusok határozottan állítják, hogy nem elég, s tagadásukat vallástörténeti érvekkel próbálják igazolni. Azt mondják, hogy a csodatévôk és a rendkívüli jelek az ókorban, így Jézus korában is elég gyakori jelenségek voltak. Szerintük az egész akkori világot átitatta a mágikus erôkbe, a varázslatokba és csodatételekbe vetett hit. Fel is sorolják a híres mágusokat: Simon mágust (ApCsel 8,9. sk.), Elymászt, Jézus fiát (ApCsel 13,6), fôleg a Kappadókiában működô Tyanai Apollóniuszt (+ Kr. u. 100 körül) és Abonutichoszi Alexandert (Kr. u. 100--171). Arra is hivatkoznak, hogy az ókori orvosok nem gyógyszerekkel vagy sebészi beavatkozásokkal gyógyították a betegeket, hanem mágikus ráolvasással. S íme a példa: Jézus is hasonló eljárást követ, amikor nyálból és a föld porából sarat kever és azzal keni meg a vak szemét. És nemcsak a műveletlen, egyszerű nép hitt a csodákban -- folytatják érvelésüket --, hanem pl. Plinius is elmondja olvasóinak Aszklepiadesz orvos csodás gyógyításait. Tacitus és Suetonius arról tudósítanak, hogy Vespasianus császár is gyógyított csodás erôvel betegeket. A görög filozófus, Lukianosz egy feljegyzésével akarják igazolni, hogy mennyire népszerűek voltak ezek a csodás történetek: ,,Szeretném tudni a véleményedet azokról, akik megszabadítják az ördögöktôl és a betegségek lelkétôl megszállottakat, és elűzik a kísérteteket. Errôl nem is kell hosszabban beszélnem, mert mindenki ismeri azt a palesztinai szír embert, aki mindezekhez a dolgokhoz ért. Mindenkit, aki eljön hozzá: a holdkórosokat, a szemforgatókat, a habzószájúakat, mind egészségben bocsátja el, ha jól megfizetik érte.''[170] Ennek az érvelésnek a zárótétele így hangzik: a kereszténység egy olyan világban jelent meg, amely tele volt csodaváró hittel. Az evangéliumok úgy mutatják Jézust, mint az Isten Fiát. E képbôl tehát a csodatételek sem hiányozhatnak, különben nem rajzolhatták volna Jézust a világ uralkodójának. Hiszen mindenki más is tett csodákat! Miért ne állíthatták volna a keresztények is, hogy ,,Istenük'' csodatévô?! Meg kell engednünk, hogy ha valaki felületesen veti össze az evangéliumok csoda-elbeszéléseit az antik világ csodálatos históriáival, meglepô párhuzamokra lelhet. A pontosabb vizsgálódás azonban egyértelműen amellett ad bizonyítékokat, hogy az evangéliumok elbeszélései egészen egyedülálló történésekrôl szólnak. Fôleg Epidauroszban maradtak meg azok a kôbe vésett feliratok, amelyekbôl megtudjuk, hogy a legtöbb gyógyulás, halottfeltámasztás, gyermekáldás és a legkülönfélébb csodálatos események a templomban lefolyt álomhoz kapcsolódnak, miközben az istenség részben groteszk cselekményeket hajt végre. Azokban az esetekben is, amikor maga Aszklepiosz, a gyógyító istenség közvetlenül nem is lép közbe, varázslatos úton tapasztalják a segítségét. S nem utolsó sorban -- mint a magas honoráriumok mutatják -- pénzrôl is volt szó, valamint az istenség tekintélyérôl, amelyet ha valaki sérteni merészelt, iszonyatos büntetésekre számíthatott. 176. kép. A korozaini zsinagóga romjai A pontosabb összehasonlító vizsgálatok megmutatták, hogy az evangéliumokban elbeszélt csodák és a kereszténységen kívüli csodálatos históriák között egy világnyi különbség van. Az újszövetségi csodáknak semmi köze nincs a varázslathoz és a mágiához. Nem sötétben, nem önkívületi állapotban, hanem mindig nyilvánosan és teljes józanságban történnek. Látszólag hasonló eljárásoknak, mint a nyállal való sárkészítésnek a vak gyógyításánál, egészen más értelme van (l. a vakon született gyógyításáról szóló részt a 352. oldalon). S végül Jézus csodáinál soha semmiféle honoráriumról nem lehet szó! Jézus nem tűrte, hogy csak csodatévônek tekintsék. Ezt sem hitetlen ellenségeinek, sem a tôle segítséget váró népnek nem engedte meg. Csodáit erôvel teljes szóval műveli, amelyeknek semmi közük a varázsigékhez. Ô így gyógyított: ,,Akarom, tisztulj meg!'' (Mt 8,3.) Jézus Isten erejével gyôzi le a démoni hatalmakat, amelyek a betegségekben és a halálban mutatkoznak meg. És ebben találunk rá az újszövetségi csodák leglényegesebb vonására: Jézus csodatettei annak jelei, hogy elérkezett Isten országa és uralma. És ezzel áthidalhatatlan különbség támad az összes korabeli egyéb csodálatos históriák és Jézus csodái között. És mindehhez még egy tény: Jézus csodái mindig feltételezik a hatalmába és küldetésébe vetett hitet. Azért tudott csak néhány csodát tenni Názáretben, mert a názáretiekbôl hiányzott a hit (Mt 13,58). Tanítványai is azért nem tudják meggyógyítani a holdkóros fiút, mert kevés a hitük (Mt 17,16). A csodákat Jézus számára nem rendkívüli eszközök vagy formulák ismerete teszi lehetôvé, hanem az Isten és az ember közötti személyes kapcsolat. Ahhoz azonban, hogy Jézus csodáinak történetiségét bizonyítsuk, nem kell a hitre támaszkodnunk. Az evangéliumi hagyomány kutatása maga gyôz meg arról, hogy ezen a téren semmiféle kétségnek nincsen helye. A Korozain, Betszaida és Kafarnaum feletti jajkiáltások vizsgálata arról tanúskodik, hogy ôsi arám hagyománnyal állunk szemben, amely nem a húsvét utáni idôben és a feltámadás hiedelmében élô közösségben született. A nyelv és a stílus adataitól eltekintve Jézus e mondásának régisége mellett szól az is, hogy ez az egyetlen szentírási hely, amely arról tudósít, hogy Jézus Korozainban is működött.[171] A húsvét után élô keresztény közösség számára Korozain jelentéktelenné vált -- a város Kafarnaumtól csak néhány kilométernyire volt --, ezért nem említik másutt az evangéliumokban. A felette elhangzó jajkiáltás közvetlenül Jézus ajkáról származik. Ô maga szomorúan állapítja meg, hogy a város lakói a csodatételek, a gyógyítások és ördögűzések ellenére sem készek elismerni, hogy elérkezett hozzájuk Isten országa. 177. kép. ,,Mózes széke'' a korozaini zsinagógából De vajon az egyes, konkrét csodáknál is kiderül-e, hogy abban a formában, ahogyan az evangéliumokból ismerjük azokat, Jézus tetteirôl, csak az ô tetteirôl van szó? Erre a kérdésre is igennel kell válaszolnunk. A kritérium pedig, amelyrôl pontosan rá lehet ismerni Jézus személyes tetteire, nem más, mint a farizeusok és az írástudók ellen irányuló él, amely Jézusnak minden csodájában, de fôleg a szombati gyógyításokban mutatkozik meg. Ezek a ,,farizeus-ellenes'' csodák csak külsôségekben és az elbeszélés módjában találnak hasonlóságokra a vallástörténet egyéb csodái között. Ez a félreismerhetetlen, de csak egy adott korszakban indokolt jellemvonás a hagyománynak próbakövévé vált. Ezt most megmutatjuk egy konkrét példán, amelyet csak az akkori történeti helyzetben lehet megérteni: ,,Egy leprás jött Jézushoz, térdre borult elôtte és így kérte: Ha akarod, megtisztíthatsz engem! Jézusnak megesett rajta a szíve, kinyújtotta a kezét, és így szólt hozzá: Akarom, tisztulj meg! Erre rögtön elmúlt a leprája és megtisztult. De Jézus szigorúan ráparancsolt, és elküldte: Vigyázz, ne szólj róla senkinek egy szót sem, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes rendelte áldozatot, bizonyságul! Ám az alighogy elment, mindenfelé híresztelni és terjeszteni kezdte a dolgot. Emiatt Jézus nem mehetett nyilvánosan a városba, inkább távoli, csendesebb helyeken tartózkodott. Az emberek mégis mindenünnen tódultak hozzá.'' (Mk 1,40--45.) Márk annak a leprásnak meggyógyítását, akit Jézus Máté elbeszélése szerint Kafarnaum közelében gyógyított meg, minden hely és idôbeli meghatározás nélkül mondja el. Emiatt azonban nem válik az esemény Jézus életében gyökértelenné, hanem puszta tény voltával nagyon is meghatározott jelentése van Jézus messiási tevékenységében. Ez a csoda modellül szolgál, mert a kortörténeti háttér ismerete teszi világossá, hogy mit jelentett Jézus számára a leprás meggyógyítása. Csak ebben a kortörténeti keretben értjük meg a csoda különös aktualitását. A Tórának pontos elôírásai voltak arról, hogyan kell bánni a leprással, és hogyan kell az ilyen betegnek viselkednie: ,,A leprás, akit a betegség megtámadott, szaggassa meg a ruháját, a haját kibontva hordja, a szakállát takarja be, és kiabáljon: ,,Tisztátalan, tisztátalan!'' Ameddig a betegsége tart, addig tisztátalan, s mivel tisztátalan, elkülönítve tartózkodjék a táboron kívül.'' (Lev 13,45-- 46.) Az írástudók nagy figyelmet szenteltek ennek az elôírásnak, és a Misnában egy külön fejezetbe gyűjtötték össze a nagy rabbik véleményét e kérdésrôl.[172] Ezeknek a betegeknek szörnyű sorsát egyetlen mondatból is megsejthetjük: ,,Négy dolog hasonlít a halotthoz: a szegény, a leprás, a vak és a gyermektelen'' (Ned. 64b Bar). A törvény feltűnôen szigorú rendszabályai azonban nem arra szolgáltak, hogy megelôzzék a fertôzést, hanem kultikus megindoklásuk volt: a lepra vallásilag tette tisztátalanná az embert. Ezért kapott szerepet ebben az egészségügyi kérdésben a papság is. A leprás tisztátalansága volt a felsôfok a kultikus tisztátalanságok között, mert nemcsak az vált tôle tisztátalanná, amihez a leprás hozzáért, hanem a jelenléte mindent, még az egy helyiségben lévô tárgyakat is alkalmatlanná tette az istentiszteletre. ,,Ha egy leprás lép a házba, belépésének pillanatától minden, ami a házban van, beleértve a legfelsô gerendát is, tisztátalanná válik''. A lepra házasságjogilag bontó tényezô volt. De a lepra megjelenését úgy is tekintették, mint Isten közvetlen és nyilvánvaló büntetését. Az írástudók még azt is fel tudták sorolni, hogy milyen bűnöket sújt vele az Isten: a rágalmazást, a vérontást, a hamis esküt, a bujaságot és a rablást. A beteg számára nem a társadalomból való kirekesztettség volt a legszörnyűbb, hanem az a tudat, hogy úgy kell magára tekintenie, mint akit eltaszított magától az Isten. Mivel pedig a baj nyilvánvalóan istencsapás volt, a gyógyulás is kizárólag Istentôl jöhetett. Ezért várták a messiási kor jeleként a lepra gyógyítását, sôt a lepra megszűnését. S most lássuk e háttér ismeretében az evangélista elbeszélését: Az írástudók azt tanították: ,,Tilos négy könyöknyi távolságban menni egy leprástól'' (LvR 16/116c). A Tibériásból való Simon ben Lakis rabbi (Kr. u. 250 körül), akitôl ez a mondás származik, egy alkalommal kövekkel dobált meg egy leprást, és így kiáltott rá: ,,Menj vissza a helyedre, és ne fertôzd meg az embereket!'' Két másik rabbi, Asi és Ammi, be nem mentek olyan utcába, amelyben leprások laktak. Meir rabbi (150 körül) nem evett meg olyan tojást, amely olyan utcából származott, ahol leprások éltek. És Jézus? Ô nem tér ki a kitaszítottak elôl, ahogyan a rabbik tették. Sôt, kinyújtotta kezét és megérintette a leprás embert. Itt a fordítások finomítanak a görög eredeti kifejezésen, mert az a szó amelyet az evangélista itt használ, a ,,hapteszthai'' annyit jelent, hogy ,,átkarol, átölel''. Azaz Jézus átölelte a leprást. Ennél világosabban és megdöbbentôbb módon nem lehetett volna kifejezni, hogy Jézus mennyire nem tartja magát a rabbik elôírásaihoz. Jézus számára a leprás nem istenverte bűnös, ahogyan a rabbik hirdették, hanem úgy tekinti, mint embert, akit éppúgy, mint a többieket, Isten irgalma kísér. Amikor Jézus átkarolja ôt, láthatóvá teszi, hogy mennyire közel van Isten ahhoz, aki a rabbik véleménye szerint ki van zárva Isten népének közösségébôl. Jézus saját hatalmának egyetlen mondatával nemcsak egészségét adja vissza, hanem kultikus tisztaságát is: ,,Akarom, tisztulj meg!'' Szavának hatalma volt és a betegség egy szempillantás alatt eltűnt. A szövegben van még néhány olyan feltűnô adat, amit szintén csak a konkrét történeti helyzet ismeretében lehet észrevenni. Egy késôi kéziratos evangélium-kódexben (Codex Bezae, 5--6. sz; l. az 53. képet a 100. oldalon) nem az olvasható, hogy ,,Jézusnak megesett a szíve a lepráson'', hanem ez: ,,Jézus haragos lett''. De miért? Nem a beteg miatt, aki figyelmen kívül hagyta a törvény elôírásait és odaborult a lábához, hanem amiatt az igazságtalan bánásmód miatt, amiben Izrael ezeket a betegeket részesítette. Isten haragja nyilvánul meg benne a hamis törvénytisztelettel szemben, amely a betegeket kitaszította a halottak közé. Ez a harag indította Jézust arra is, hogy azonnal a gyógyítás után elküldje az embert: ,,Vigyázz, ne szólj róla senkinek egy szót sem, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld föl tisztulásodért a Mózes rendelte áldozatot, bizonyságul!'' 178. kép. Kis-Örményország királyának, Arisztobulosznak a pénze A történteknek igen egyszerű értelmezése lenne az, ha feltételeznénk, hogy Jézus a megsértett törvény iránti tiszteletét akarja kifejezni, amikor a gyógyult embert a törvény teljesítésére szólítja fel. Jézus tette bizonyság a farizeusok és az írástudók ellen. Bizonyság önigazolásaik és vakságuk ellen, mert nem akarják elismerni, hogy benne, a Názáreti Jézusban elérkezett Isten országa. Pedig a korabeli zsidóság is tudta, hogy a lepra gyógyítása a messiási idôk jele lesz. Így mindazok, akiknek meg kellett állapítaniuk a leprás gyógyulását, megszégyenültek Jézusról vallott lekicsinylô véleményükkel. Jézus azt fejezte ki velük szemben, hogy ,,az istenverte, átkozott'' szegények Isten országához tartoznak, és ôk lesznek a Messiás társasága. Így a hegyi beszéd boldogságai és Jézus tettei felbonthatatlan egységet alkotnak. Ha ezt a tényállást komolyan vesszük -- márpedig nincs rá okunk, hogy ne vegyük komolyan --, akkor a leprás meggyógyítása a farizeusokkal és az írástudókkal való összeütközésben is valóságos tényként áll elôttünk. Minden ,,csodajel'' arra irányítja a figyelmet, aki a csodákat teszi és feltárja a benne rejlô gyógyító-üdvözítô hatalmat. De ,,talál-e hitet az Emberfia a földön?'' -- így hagyta ránk Lukács a döntô kérdést (18,8). A csodák és a hit közötti kapcsolatot nem lehet egyszerű formulákba foglalni. A csodák ugyanis ébreszthetik a hitet, de ki nem kényszeríthetik. A csoda nem kísérlet, amely bizonyítja a hitet, s azért nem kényszeríthet rá, mert mindig eleve feltételezi azt. Az hogy valaki csodát tapasztaljon, feltételezi az emberben azt a nyíltságot, amellyel helyet ad önmagában Isten országának. Így Jézus csodáinak mind a mai napig felhívó és döntésre késztetô jellege van. ======================================================================== Keresztelô János megölése A Krisztus születése utáni 29. év kezdôdött. Jézus számára nehéz évnek indult, mert az elsô hetekben lett Heródiás bosszújának áldozata Keresztelô János: ,,Eljött a kedvezô alkalom. Heródes a születésnapja alkalmából nagy lakomát rendezett'' (Mk 6,21). Az evangélista nem mondja meg, hogy hol volt ez a nagy lakoma, Josephus azonban megadja a helyet: Mahéruszban. A vendégek között az udvartartáson, a katonatiszteken kívül ott van néhány Galileából való elôkelô ember is. De miért választotta Heródes a születésnapi lakoma helyéül ezt a kietlen terepet, a moábi hegyek között fekvô erôdítményt? Miért nem a Tibériás tavánál épített mesepalotában ünnepelnek? A magyarázatot könnyű megtalálni. Antipász, mint már említettük, Aretász király leányát vette feleségül, majd Heródiás kedvéért elűzte magától az asszonyt. Emiatt Aretász király megharagudott, és Heródesnek katonai megtorlásra is számítania kellett. Mahérusz vára, az Arábiával szemben felállított ôrtorony délrôl a legfontosabb védelmi pont volt Heródes területén. Azért jött ide Heródes személyesen, hogy minden eshetôségre készen álljon katonailag is. Így adódott, hogy a negyedes fejedelemnek a ,,fronton'' kellett megülnie a születésnapját. De az uraknak megvolt rá a módjuk, hogy feledtessék a kellemetlen helyzetet (l. a 119. képet a 200., és a 149. képet a 251. oldalon). Márk így beszéli el a történteket: ,,Bejött Heródiás leánya, és táncolt nekik. Mivel Heródes és a vendégei elôtt nagy tetszést aratott, a király így szólt a leányhoz: Kérj tôlem, amit akarsz, és megadom neked. Meg is esküdött neki: Bármit kérsz, megadom, akár országom felét is! Az kiment, és megkérdezte anyját: Mit kérjek? Keresztelô János fejét! -- válaszolta. Visszasietett a királyhoz, és elôadta kérését: Azt akarom, hogy most mindjárt add nekem egy tálon Keresztelô János fejét! A király igen szomorú lett, de az esküre és a vendégekre való tekintettel nem akarta elutasítani. Azon nyomban elküldte a hóhért azzal a paranccsal, hogy hozza el János fejét. Az ment és lefejezte a börtönben, és tálcára téve elhozta a fejét, odaadta a lánynak, a leány pedig átnyújtotta anyjának.'' (Mk 6,22-- 28.) 179. kép. Szamaria-Szebaszte városának hegye A történeti események módot adnak rá, hogy legalább bizonyos valószínűséggel meg tudjuk mondani ennek a születésnapnak a dátumát. Heródiás Kr. u. 28 táján szökött férjétôl a leányával, Szalóméval együtt Galileába. Kr. u. 30-ban Szalóme már férjhez ment Fülöphöz, az itúreai negyedes fejedelemhez. Keresztelô János halálának e két dátum között kellett történnie, mert ekkor Szalóme még leány, még ott él az anyja, Heródiás mellett. 180. kép. Szamaria-Szebaszte alaprajza Fülöp, Szalóme elsô férje, Tiberius császár uralkodásának 21. esztendejében, azaz Kr. u. 33/34-ben halt meg. Férje halála után Szalóme a nagybácsijához, Arisztobuloszhoz ment férjhez, akit késôbb elhagyott. Arisztobulosz Néró idejében Kis-Örményország, majd Kalkidia királya volt. Házasságukból három gyermek született. Arisztobulosz egyik pénzén látható is Szalóme képe. Ez az egyetlen portré, amely Jézus korából a Heródes-család egyik tagjáról a birtokunkban van (l. a Heródes-családfát a 77. oldalon). Szalóme haláláról egy legendából tudunk, amelyet egy 6--7. századi szír kézirat ôrzött meg. Egy apokrif levélben Heródes maga írja le Pilátusnak a leány halálát, amely nagyon hasonlít a Keresztelô halálához. Heródiás szemtanúja volt leánya halálának, és ezzel bűnhôdött. Az apokrif levél így szól: ,,Heródes, Galilea negyedes fejedelme üdvözletét küldi Poncius Pilátusnak, a zsidók prokurátorának. A Szentírás szavainak megfelelôen nagy fájdalommal írok neked, s te magad is meg fogsz indulni, ha meghallod a történeteket. Az én szeretett leányom, Heródiás (!) meghalt. Amikor egy befagyott folyón játszott, hirtelen beszakadt és a teste nyakig elmerült a vízben. Az anyja a hajánál fogva próbálta kihúzni, hogy a víz el ne sodorja, de a leány feje elvált a törzsétôl, úgyhogy csak a fej maradt anyja kezében. A feleségem ölébe vette a levágott fejet és úgy siratta. Egész házunk odavan a fájdalomtól''.[173] meg kell jegyeznünk, hogy ez egy apokrif irat. Érzékelhetô módon mutatja, hogy mennyire más az evangéliumok elbeszélése, mint az apokrifoké. A veszedelmes feszültség Aretász király és hűtlen veje között még évekig elhúzódott. A nyílt háború Kr. u. 36-ban tört ki és Antipász megsemmisítô vereséget szenvedett, ezért Tiberius császárhoz, Rómába fordult segítségért. Némi habozás után Tiberius utasította Vitelliust, a szíriai legátust, hogy folytassa a háborút Aretász ellen. Mikor ez sok huzavona után végre megnyitotta a frontot, megérkezett Tiberius halálának a híre (Kr. u. 37). Vitellius örült, hogy nem kell Antipászért háborúznia, mert tudta, hogy Tiberius halálával Antipász csillaga is leáldozóban van. Josephus elmondja, hogy a nép egyáltalán nem sajnálta Antipászt a vereségért, mert ebben látták a büntetést a Keresztelô megöléséért. Márk azzal fejezi be Keresztelô János történetét, hogy ,,amikor a tanítványai meghallották, eljöttek, a holttestet elvitték és eltemették egy sírboltba'' (6,29). Ma Keresztelô János sírját egy kis faluban, Szebasztijában (a római Szebaszte és a régi Szamaria) mutatják a zarándokoknak (l. a 180. képet a 312. oldalon). Mivel a Keresztelô személye az evangéliumok és Josephus tanúsága szerint halála után is nagy becsben állt, semmi rendkívüli nincs abban, hogy a sírja közismert és tiszteletben álló maradt. Csábító az olyan magatartás, hogy minden helyi hagyományt a köréje rakódott legendák miatt egyszerűen a népi fantázia körébe utaljunk. A valóság azonban többrétegű, s egy igaz hagyományvonal mellett, vagy vele összefonódva is, különbözô, tényleg valótlan szálak tudnak növekedni, és csak gondos és szakszerű vizsgálat tudja leválasztani a tényekrôl a költészetet. Mi most ezt kíséreljük meg János sírjával kapcsolatban[174], és látlelet készítésével kezdjük. Tény, hogy Keresztelô János sírját a 4. században Szamaria- Szebasztében tisztelték. A sírbolt fölé templomot építettek, amelynek néhány kövét a mai épület északi falában látni lehet. A keresztesek a bizánci templomot romokban találták, s a 12. század második felében a sír fölé új templomot építettek, amelybôl a déli apszis, néhány falmaradvány és a nyugati homlokzat egy része most is áll (vö. 180,3. kép a 314. oldalon). A régi szentélyt lefedték és ma mecsetként működik. A nyitott templomhajóban a sírbolt felett egy kupolaépítmény áll. A muzulmánok egy nagyon késôi, 12. századi keresztény hagyományt átvéve, a padlóban mutatnak egy mélyedést, amely szerintük a János börtönéhez vezetô folyosó volt. Ezt a helyi hagyományt azonban soha nem fogadták el általánosan. Húsz lépcsô vezet le a kriptába, melynek bejárata egy régi római bazalt-ajtó, amely egykor a sírkamra bejáratát zárta el. A sír maga olyan, mint a 2--3. századi vagy még korábbi római sírok. A sírhelyeket kôlapok fedik. Hat sírhely van két sorban egymás felett. Az alsó három a helyi hagyomány szerint Elizeus, Keresztelô János és Abdiás próféta testét ôrizte. Egy középkori hagyomány szerint a felsô sírokban Keresztelô János szülei voltak eltemetve. A bizánci idôbôl van még egy templom Szebasztében. 1931-ben az Akropolisz közelében, az Augustus-templomtól délkeletre tárták fel (l. a 180. képet a 312. oldalon). A templomot ,,János fejének megtalálása'' titulussal építették, de ezt is lerombolták. A keresztesek újjáépítették, majd a következô századok folyamán lassan leomlott. Az oltár bal oldalánál nyílik lefelé egy lépcsô. A sziklába vájt kamra keleti végében egy sírhely fölött egy megsérült freskó János kivégzését és fejének megtalálását mutatja. Hogyan hozhatta erre a helyre a hagyomány János kivégzését? Az a magyarázat, hogy a helyi lakosok a templom romjait Heródes palotája romjainak hitték, nem nagyon meggyôzô, mert amikor a templom épült, a császári Szebaszte még állt, és Mahérusz hagyománya a bizánci idôszakban még elevenen élt. Valószínűnek látszik az a feltételezés, hogy a város közepén egy másik templomot is építettek Keresztelô János emlékére, s amikor a mahéruszi hagyomány feledésbe merült, ehhez a helyhez kötötték János kivégzését. Ezek a látható tények. De mit mondanak minderrôl a történelmi tanúk? Az elsô tudósítás Jeromostól való, aki Euszébiosz Onomasztikonjához (330 körül) ezt fűzi hozzá: ,,ahol János földi maradványait eltemették''. Egy levélbôl idézi: ,,Mikor jön el az a nap, amikor veled együtt mehetek el Szamariába, és ott együtt tisztelhetjük majd Keresztelô János, Elizeus és Abdiás sírját?'' (Ep. 108, 13.) Aquilejai Rufinus mondja el a hely történetét (+ 410). Elbeszéli, hogy Julianus Aposztata idejében (361--363) hogyan jöttek keresztény szerzetesek Szamariába, hogy tiszteljék János sírját, s hogyan kellett látniuk a sír pogányoktól történt meggyalázását: a sírban lévô maradványokat elégették, a hamvakat pedig szétszórták a mezôkön. Mindezt nem tették volna egy éppen újonnan keletkezett zarándokhellyel. Igaz, hogy korábbi idôkbôl nincs történeti tanú, a hagyomány ereje azonban a régisége mellett szól. Mert a Keresztelô sírját soha másutt nem tisztelték, a fej birtoklásáért pedig már igen régen Konstantinápoly (394 elôtt), Emesza (453) -- ez a szíriai Orontesz mellett fekvô Homsz régi neve -- és Damaszkusz versengtek. A hagyomány régisége mellett szól az a tény is hogy Keresztelô János nyugvóhelyét Elizeus prófétával egy sírboltban tisztelték. Elizeusnak háza volt Szamariában (2Kir 6,32) és a halála elôtt még ott fogadta a búcsúzó Joás király látogatását (13,14). Ezután következik egy rövid megjegyzés: ,,Elizeus itt halt meg és eltemették'' (13,20). Sajnos a szentíró semmi közelebbi adatot nem mond a temetés helyérôl, de a sír csodatévô erejérôl tud (13,21). Az azonban a hely hitelessége mellett szól, hogy a régi város területén kívül volt a sírbolt. Az elsô adata zsidó hagyományban, a ,,Vitae prophetarum'' (Kr. u. 70 elôtt) c. könyvben található. S hogy a zsidók egy hellénista város közelében tisztelik egy próféta sírját, ez annak a jele, hogy valóban ott volt. Más a helyzet Abdiás próféta tiszteletével, akinek csak a nevét tudjuk, és csak a 21 versnyi könyvecskéje maradt ránk. Azért Szamariában keresték a sírját, mert nagyon korán azonosították Áháb király Abdiás nevű udvarmesterével (vö. 1Kir 18,3 sk.). De annak mi lehet a magyarázata, hogy János sírját Szamariában kell keresnünk, holott Josephus kifejezetten mondja, hogy Mahérusz várában fejezték le? Erre nem tudunk biztos választ adni. J. Jeremiás ezt írja: ,,Nem egészen valószínűtlen az a feltételezés, hogy János tanítványai, akik Mk 6,29 tanúsága szerint eljöttek és magukkal vitték a holttestet, kivitték Heródes Antipász felségterületérôl. S azért választhatták az aránylag távol fekvô Szamaria városát temetési helyül, mert a tanítványoknak ez lehetett egyik központja. János a Salim melletti Ainonban is keresztelt, ez pedig valószínűvé teszi, hogy a tevékenysége Szamariára is kisugárzott (Jn 3,23), mert Euszébiosz szerint Ainon 12 km-re volt dél felé Szkythopolisztól, azaz közvetlenül Szamaria határa közelében volt'' (l. a 119. képet a 200. oldalon, és a 12. képet a 29. oldalon). Régi a hagyomány tehát, hogy János sírja Szamariában, Szebasztében van. De hihetetlen? A Szentföld zarándokhelyeire vonatkozó egyházi hagyománnyal szemben negatív elôítéletek élnek. C. Schick azonban, aki egy egész emberöltônyi idôt élt a Szentföldön, ezt írja: ,,Én magam is sokáig ilyen véleményen voltam (ti. hogy nincs hitele a szentföldi hagyományoknak), de a helyszín tanulmányozása és a történeti források vallomása lépésrôl lépésre meggyôzött a hagyományok helyességérôl''.[176] ======================================================================== A csodálatos kenyérszaporítás Amikor Jézus értesült Keresztelô János haláláról, visszavonult a magányba. Ô ugyanis tudta, hogy ez elôjel a következô történésekhez, s ismertetôjele lesz a saját és tanítványai sorsának is ebben a világban. Ezért most nem ment föl a húsvéti ünnepekre Jeruzsálembe. Tanítványaival együtt visszahúzódott a Genezáreti-tó mellékére, hogy egyedül legyenek. Csakhogy a nép megtudta és odaözönlött, úgyhogy elôbb odaértek, mint Jézus és tanítványai. Az ezután történteket mindegyik evangélista részletesen elmondja: 181. kép. A Genezáreti-tó északkeleti partja ,,Amikor Jézus körülnézett és látta, hogy nagy sereg ember tódul hozzá, megkérdezte Fülöptôl: Honnan veszünk kenyeret, hogy legyen mit enniük? Ezt azért kérdezte, mert próbára akarta tenni, maga ugyanis tudta, mit fog végbevinni. Kétszáz dénár árú kenyér sem elég, hogy csak egy kevés is jusson mindenkinek -- felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala, de mi ez ennyinek? Jézus meghagyta: Telepítsétek le az embereket! Azon a részen sok fű volt. Letelepedtek hát, és csak a férfiak voltak szám szerint mintegy ötezren. Jézus ekkor kezébe vette a kenyeret, hálát adott és kiosztotta a letelepedett embereknek, s ugyanígy a halból is adott, amennyit csak akartak.'' (Jn 6,3--11.) 182. kép. A Hétforrás vidéke Mindenekelôtt egy helyrajzi megjegyzés: Márk és Máté csak annyit mondanak, hogy Jézus a Gelileai-tenger mellett járt. János hozzátesz egy körülményesnek tűnô kiegészítést: ,,Jézus átkelt a Galileai-tavon, Tibériás taván'' (6,1). Ez a megjegyzés azért tűnik feleslegesnek, mert még a területen teljesen járatlan olvasónak sem sugallta a szöveg a nagy tengert, ti. a Földközi-tengert. Ha János elbeszélését összehasonlítjuk a szinoptikusok kenyérszaporítási csodájával, különösen Márkkal, akkor nemcsak általános hasonlóságokat veszünk észre, hanem a történések egymásutánjának azonosságát is: maga a kenyérszaporítás (Jn 6,1--13; Mk 6,34--44); Jézus a vízen jár (Jn 6,16--21; Mk 6,45--52); visszatérés a nyugati partra (Jn 6,24 Kafarnaumba; Mk 6,53 Genneszárba); a zsidók jelet követelnek (Jn 6,30; Mk 8,11); Péter hitvallást tesz (Jn 6,68 sk; Mk 8,29). 183. kép. A ,,Szent kô'' és a Kenyérszaporítás templomának mozaikja (vö. a 185. képpel a 321. oldalon) A szentírásmagyarázók Alexandriai Kelementôl napjainkig különféle véleményeket fejtettek ki ezekrôl a párhuzamokról és hasonlóságokról. Egyesek tagadják, hogy János felhasználta volna a szinoptikusok hagyományát, mások feltételezik ezt az összefüggést. A legvalószínűbb az a magyarázat, hogy a hasonlóságok egy közösen használt szóbeli hagyománynak, egy ôsi katekézis anyagának köszönhetôk, amelynek kialakulásában Jánosnak mint szemtanúnak jelentôs része volt. De amikor az evangéliumot írja, akkor János már teológiailag továbbfejlesztette és áttetszôvé tette az elbeszélt anyagot. Számára a csoda jel, amelyet Jézus magára alkalmaz: ,,Én vagyok az élet kenyere''! (Jn 6,53.) A kenyérszaporítás jelét az Eucharisztiáról szóló nagy beszéd elé állítja. Ez a beszéd nem elvont igazságról szól, hanem a lehetô legszorosabban kapcsolódik, Jézus tettéhez és személyéhez. Az élet kenyere nem tárgyi ajándék, nem ,,manna'', hanem maga Jézus. Abban a formában, ahogyan János beszéli el a kenyérszaporítást, Jézus cselekvôen lép fel. Felteszi Fülöpnek a kérdést: ,,Honnan veszünk kenyeret, hogy legyen mit enniük''? S János mindjárt hozzáfűzi: ,,Ezt azért kérdezte, mert próbára akarta tenni''. Megparancsolja a tanítványainak, hogy telepítsék le az embereket. Majd kezébe veszi a kenyeret, és elmondja felette az áldást.[177] Ô maga osztja szét a népnek a kenyeret, így Jézus személye emelkedik ki az eseménybôl. A tanítványok nem aktív szereplôi, csak tanúi a történésnek, s csak a maradékok összegyűjtését bízza Jézus rájuk. 184. kép. A Kenyérszaporítás temploma et-Tabghában 185. kép. A templom alaprajza a maradványok megjelölésével (B. Gauer nyomán 1932-bôl) A szinoptikusokkal való összehasonlításban feltűnnek a következô, Jánosra jellemzô vonások: a kenyeret ô mondja pontos nevével ,,árpakenyérnek'' (6,13); a halakról azt mondja, hogy ,,opszaria'', azaz fôtt vagy sült hal; az idôbeli megjegyzés, hogy ,,közel volt a zsidók húsvétja'' (6,4); hogy azon a helyen ,,sok fű volt'' (6,10); majd a 25--30 stádiumnyi távolság megadása; a Tibériásból érkezô hajók; annak a névtelen fiúnak a megemlítése, akié a kenyér és a hal volt (6,9), és Fülöp meg András név szerinti szerepe. Ezek a Jánosnál található konkrét adatok arra utalnak, hogy az evangélisták szemtanú forrásra támaszkodtak. S az egyezések, amelyek János elbeszélése és a szinoptikusok anyaga között vannak (a kenyerek és a halak azonos száma, a 200 dénár említése, az ötezer ember és a 12 kosár maradék), csak megerôsíti a feltételezést. A kenyérszaporítás csodája az összes résztvevôre kimondhatatlanul nagy hatással volt. A galileaiak elhatározták, hogy Messiássá kiáltják ki a Názáretit: ,,Amikor az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus véghezvitt, így beszéltek: Bizonyára ez az a próféta, akinek el kell jönnie a világba'' (6,14). De Jézus tudta, hogy mi következnék ebbôl, mert éppen ebben az idôben történt Jeruzsálemben egy véres összecsapás. Pilátus ugyanis, aki felkeléstôl félt, egy egész sereg galileai zarándokot öletett le a templomtéren a légionáriusokkal. A rómaiaknak ez a hatalmaskodása nagy felháborodást váltott ki az egész országban. Maga Heródes is, mint a megölt emberek királya, sértve érezte magát hatalmában. És mit tesz most Jézus? Hagyja, hogy bevonják a nép szabadságáért vívott hatalmi harcba? Nem, neki erre egyetlen válasza van: ,,Ha meg nem tértek, éppen úgy elvesztek ti is mindnyájan!'' (Lk 13,3.) Az evangélisták adataiból látszik, hogy a csodálatos kenyérszaporítás a tó keleti partján történt. Mikor az évszázadok múlásával a keleti part megközelítése egyre veszedelmesebb lett, ennek a nagy eseménynek emlékezetét áttették a nyugati partra, Kafarnaum közelébe és a kenyérszaporítás helyét is besorolták az ott egymáshoz láncszerűen kapcsolódó zarándokhelyek közé. Ennek a hagyománynak a régiségét mutatja Aetheria elbeszélése: ,,A galileai tenger mellett van egy síkság, amelyen sok fű és pálmafa nô. Van ott hét igen bôvízű forrás is. Ezen a síkságon lakatta jól a népet Jézus öt kenyérrel és két hallal. A kôbôl, amelyen akkor az Úr ült, oltárt formáltak'' (l. a 183. képet a 319. oldalon). Aetheria tudósítása egyike a legrégibb szentföldi beszámolóknak. A legelsô keresztény templomot nemcsak a Genezáreti-tó mentén, hanem egész Galileában is a kenyérszaporítás emlékének szentelték. Ha az evangélisták elbeszélése szerint a kenyérszaporítás csodája a túlsó, a keleti parton történt is, a Hétforrás környéke nemcsak térben megfelelô környezet a csodára való emlékezésre, hanem a kenyérszaporítás és az Eucharisztia belsô összefüggésének is nagyszerű képe. S még ha maga a kenyérszaporítás nem is ezen a helyen történt, az élet kenyerébe vetett hit olyan látható nyomokat hagyott ezen a tájékon, hogy emiatt tiszteletreméltó. De az egész tópart Betszaidától Tibériásig, Kafarnaumtól Genneszárig, Magadánig és Dalmanutáig -- ezek a helységnevek a kenyérszaporítással kapcsolatban fordulnak elô az evangélistáknál -- telve van Jézus tettének utóhangjával. Máté ezt írja: ,,Átkeltek a tavon és Genezáretnél értek partot. Az odavalók felismerték, és az egész környéken szétvitték Jézus hírét. Odahordták hát mind a betegeket'' (Mt 13,34--35). Genezár, a régi Kineret, a késôbbi Hirbet-el-Minje csak 1,5 km távolban van a Hétforrástól. Tehát itt, a Hétforrásnál nagyon közel vagyunk mindahhoz, amit az evangéliumok elmondanak (l. a 156,2. képet a 265. oldalon). A Hétforrás története egyébként igen rövid. A ,,Katolikus Németország Szentföldi Egyesülete'' 1887-ben megszerezte a Hirbet-el- Minjétôl Ain et-Tabgháig, azaz a Hétforrásig húzódó parti sávot.[178] Mikor az elsô négy telepes, két bajor és két vesztfáliai a farmjuk alapozását megkezdte Tell el-Oreme és a Vádi-ed-Dzsamus között, nem sejthették, hogy milyen különleges földön állnak mind az üdvtörténet, mind a világtörténet szempontjából. Már amikor lakóházukat alapozták ,,Minet-en-Nahle''-nál -- a Pálmakikötônél --, gondosan megmunkált bazaltkövekre, alapfalakra és mozaikmaradványokra bukkantak. A kikötô öblével párhuzamosan egy másfél méter széles fal futott, amely egy földnyelven mólószerűen a vízbe is benyúlt. A római, bizánci és arab eredetű maradványok, amelyek a Vádi-ed- Dzsamustól keletre és nyugatra bôségesen kerültek elô, hamarosan felhívták a régészek figyelmét az egész tóparton párját ritkító Hétforrásra, melynek vize kis patakokban ömlik a Genezáreti-tóba. Amint ezt az ásatások igazolták, a legrégibb idôktôl kezdve vonzotta ez a vidék az embereket. Már az 1911-ben megkezdett szélesebb területre kiterjedô ásatások feltárták egy háromhajós templom alapfalait. A régészeti leletek és a megtalált oltárkô annyira egybevágott az Aetheria leírásából kapott adatokkal, hogy mindenki elfogadta: megtalálták az Aetheria által leírt templomot. Sajnos azonban a török kormányzat hamarosan ezután betiltotta a munkálatokat, és húsz évre meg is szakadt az ásatás. Mikor kedvezôbbek lettek a körülmények, 1932-ben újra kezdték a munkát.[179] Ámbár a századok folyamán a templom falait elhordták, s az oszlopok is mind egy szálig, talpukkal és az oszlopfôkkel együtt eltűntek, azért annyi nyom mégis maradt, hogy a templom alaprajzát rekonstruálni lehetett (l. a 184. képet a 320. oldalon). A legnagyobb meglepetést a csodálatos padlómozaik okozta, amely az egész templom padlóját beborította (l. a 187. képet a 326. oldalon). Amikor 1936-ban új ágyat készítettek a mozaiknak, 55 cm mélységben olyan kövekre akadtak, amelyekrôl kiderült, hogy egy régebbi templom alapfalához tartoznak. Ez az elôbb készült templom 10 m széles és 18 m hosszú volt, de 28 fokkal délebbre fordult a fôtengelye, mint a késôbb épített háromhajós templomé (l. a 182. képet a 318. oldalon). 1970-ben a S. Loffreda OFM által vezetett ásatásnál az északi falat 9,7 m hosszúságban tudták nyomon követni. Az alapfal 80--95 cm mélységig hatolt le, és alatta döngöléssel tömörítették a földet; ugyancsak az északi alapfalon két lizéna indulását is meg tudták határozni (l. a 186. képet a 324. oldalon). A második templom presbyteriumának északnyugati sarkánál egy párkánnyal ellátott, jól megmunkált ,,mizzi'' mészkôtömb állt, amely elôzôleg nyilvánvalóan egy másik épület része volt. Ez az a templom, amelyet Aetheria látott. A kis épület szentélyében, a 2,6 m mély apszis elôtt volt a ,,szent kô''. De milyen korból származhat az elsô templom, amelyet a kenyérszaporítás csodájának emlékére emeltek? Euszébiosz arról ad hírt, hogy Tibériás grófja, József, Nagy Konstantin parancsára több templomot emeltetett Galileában. Valószínű, hogy a Hétforrásnál épített elsô templom is az ô nevéhez fűzôdik.[180] De vajon neki volt-e még arról tudomása, hogy a kenyérszaporítás a túlsó parton történt? 419-ben erôs földrengés rázta meg az egész Szentföldet. Falvak és városok omlottak össze, s nyilvánvalóan a templomokat sem kímélte a csapás. Így kerülhetett sor az újjáépítés idôszakában a második kenyérszaporítási templom építésére. A mozaikdíszítést az 5. század közepére lehet datálni. Amikor úgy határoztak, hogy ugyanarra a helyre nagyobb templomot építenek, a domboldal emelkedése miatt az új apszist néhány méterrel kelet felé el kellett fordítani, s ezzel a fôtengely iránya megváltozott. A tisztelettel körülvett szent kô felsô részét leválasztották természetes helyérôl és az új apszis középpontjába, az oltár alá helyezték el. Az 551-es nagy földrengés ezt a templomot is romba döntötte. Megint fölépítették, de ezt a harmadik templomot a perzsák 614-ben elpusztították. Ezután már csak romok hirdették az elôzô idôk épületeit. Arkulf, aki 670-ben zarándokolt a tó nyugati partjára, leírja a Hétforrás környékén lévô mezôt, de épületet már nem látott, csak ,,néhány oszlopdarab hevert a források közelében''. Willibald, aki egyébként minden templomot gondosan feljegyzett, nem említi a kenyérszaporítás templomának még a romjait sem. A fű benôtte az egész területet, elrejtette a romokat, s ezzel a hely emlékezete is feledésbe merült. Sok évszázaddal késôbb a megtalált mozaik hirdeti az Eucharisztia titkát, amelyet itt ünnepeltek az Úr emlékezetére, aki a tópart lakóit jóllakatta a csodálatosan megszaporított kenyérrel. Ha elôttünk áll ez a mozaik az Eucharisztia szimbólumaival, és így olvassuk János evangéliumának azt a részét, amely az Eucharisztia ígéretét tartalmazza, a szavaknak új jelentése támad: ,,Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez a mennybôl alászállott kenyér, aki ebbôl eszik, nem hal meg. Én vagyok a mennybôl alászállott élô kenyér. Aki e kenyérbôl eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, az én testem a világ életéért.'' (Jn 6,48--51.) Itt a tóparton élte át Jézus messiási küldetésének egyik csúcspontját. A tanítványok pedig itt, térben és idôben körülhatároltan tapasztalhatták meg Jézusban a végtelen Isten megjelenését: ,,Dicsôítelek téged, Atyám, ég és föld Ura, hogy a bölcsek és okosok elôl elrejtetted ezeket, és a kicsinyeknek nyilatkoztattad ki. Igen, Atyám, így tetszett neked.'' (Mt 11,25--26.) ======================================================================== A Bethesda-tónál A kenyérszaporítás csodája után -- fűzi tovább az eseményeket János -- ünnepe volt a zsidóknak, és Jézus tanítványaival együtt fölment Jeruzsálembe. János ebben az egy esetben nem mondja meg, hogy milyen ünneprôl van szó. Mivel azonban csak három zarándokünnep jön számításba -- a húsvét, a pünkösd és a sátoros ünnep --, valószínűnek tartjuk, hogy a pünkösdi ünnepre zarándokoltak fel, mégpedig a 29. évben. A zsidók hét héttel húsvét után, azaz az ötvenedik napon ülték a pünkösdöt. Innen kapta a nevét is Pentekoste = az ötvenedik nap ünnepe. (A magyar ,,pünkösd'' is ebbôl a szóból származik, ma már nem tisztázható közvetítô nyelv közbejöttével.) Ennek az ünnepnek az volt a sajátsága, hogy nem Izrael történetének régi dolgaira emlékezett, hanem a jelen áldását, az aratást ünnepelte és ezért adott hálát. Egyetlen napig tartott, s az új gabonából két kenyeret vittek fel a templomba ételáldozatul. A húsvét és a sátoros ünnep mellett ez volt a harmadik zarándokünnep, amelyen minden izraelita férfinak meg kellett jelennie a templomban. De ez a törvény szigorúan csak a Júdea-belieket kötelezte. Ekkor történt Jeruzsálemben egy olyan esemény, amely kiváltó oka lett annak, hogy Jézust üldözni kezdjék. Jézus ugyanis a Bethesda- tónál meggyógyított egy 38 éve béna embert, mégpedig szombati napon! Az ember azonnal fölkelt ágyáról, amelyen évek óta feküdt, fogta az ágyát és hazament. Mivel azonban ez szombaton történt, a templomôrség azonnal a helyszínen termett. S nem volt elég, hogy a Názáreti megszegte a szombatot, hanem még nyilvánosan Istent is Atyjának merészelte nevezni! János elmondja: ,,Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy fürdô, amelynek héberül Bethesda volt a neve. Öt oszlopcsarnoka volt.'' (Jn 5,2.) A Bethesdaazt jelenti: ,,az irgalmasság háza''.[181] Nem is olyan régen Jánosnak ezt a megjegyzését a legnagyobb kételkedéssel fogadták. A francia vallástörténész, Alfred Loisy 1936- ban azt állította, hogy János önkényesen csinált a Bethesda-tóból öt oszlopcsarnokos fürdôt. Loisy szerint azért folyamodott János ehhez a fogáshoz, hogy a Mózes öt könyvére való utalással szimbolikusan kifejezze, hogy Jézus mennyire beteljesíti a beteg gyógyításával a mózesi törvényt. 186. kép. Feltárás a Kenyérszaporítás templomán belül A kritikusok fôleg két érvvel felfegyverkezve álltak ki az evangélista ellen a küzdôtérre: 1. Egyetlen történész sincs, még a jeruzsálemi születésű Josephus sem, aki egy szóval is említést tenne errôl a tóról. 2. Jeruzsálemben sehol nem lehet a nyomára bukkanni. Tehát -- vonják le a következtetést -- a Bethesda-fürdô csak Jánosnak, a szeretett tanítványnak fantáziájában élt, sem a fürdô, sem a beteg meggyógyítása nem valóság. Ám az utóbbi években a tények mindkét érvet lesöpörték a pástról, mégpedig oly módon, ahogy a legmerészebb fantázia sem merte volna elképzelni. De kezdjük csak az adatokat a Szentíráson kívüli irodalmi forrással, amely beszél a Bethesda-fürdôrôl. Évekig tartó elôkészítô munkálatok és gondos fordítási tanulmányok után 1959-ben publikálták egy Kumránban talált réztekercs szövegét (3 Q 15). Ennek a leletnek a jelentôsége nem abból adódik, hogy a templom elrejtett kincseirôl beszél -- erre a késôbbiek során majd még visszatérünk (l. a 263. képet a 458. oldalon) --, hanem a földrajzi adatokból, amelyeket leír. 64 helynevet sorol fel, ahol mindenütt nagy kincsek vannak elrejtve. A lengyel Kumrán-kutató, T. L. Milek ebben a névjegyzékben, a XI. kolumna 12. sorában a BT'SDTYN betűket fejtette meg. Az egész szöveg, amely az 57. rejtekhelyet írja le, így hangzik: ,,Egészen közel, BT'SDTYN = Bet Esdatajin-ban, a tóban, ott ahol a ,,jemumit''-hoz vezetô bejárat van, van egy edény jóillatú áloéval és illatszerrel''. A ,,Bet Esdatajin'' a Bethesda dualis esete, azaz jelzi -- és az ásatások ezt igazolták --, hogy két tóból áll. A két tóra utal közvetve a ,,jemumit'' is, ami nem más, mint a ,,jam = tenger'' kicsinyítô formája, és a kisebbik, északi medencét jelöli.[182] Bethesda a kumráni réztekercsen! Ezután nyugodtan rehabilitálhatjuk Jánost a helyrajzi pontosságban. Ennek a Szentíráson kívüli tanúságnak a birtokában másként tudjuk értékelni a következô zarándokbeszámolót is. A nagyon régi jeruzsálemi helyi hagyományt Euszébiosz (+ 339), a bordói zarándok (333) és Jeruzsálemi Kyrillosz püspök (348/49--387) ôrizte meg számunkra. Eszerint a Juh-kapunál lévô fürdô egy kétmedencés tó volt. Négy oldalról oszlopcsarnokok vették körül. Az ötödik oszlopcsarnok, amelyben a betegek feküdtek, a két medencét választotta el egymástól. Euszébiosz ezt írja az Onomasztikonban Bethesdáról (ô Bezeta-nak mondja): ,,Tó Jeruzsálemben, amelyet Juh-fürdônek neveztek, és valamikor öt oszlopcsarnoka volt. Most is megmutatják a kettôs medencét. Mindkét tavat az évi esôvíz töltötte fel, az egyiknek azonban különös, rôtvörös színű volt a vize, annak következtében, hogy -- mint mondják -- valamikor itt ölték meg az áldozati állatokat. Ezért, az áldozat miatt mondják Juh-fürdônek is'' (58,21. sk.). Euszébiosznak azt a megjegyzését, hogy a medencéket esôvíz töltötte meg, támpontként lehet felhasználni annak az ünnepnek a pontosabb meghatározásánál, amelyre Jézus fölment Jeruzsálembe. Mivel ugyanis az ünnep idején víz volt a tóban, az ünnep nem eshetett a sátoros ünnepre, amely szeptember--október hónapban volt. Ôszre ugyanis a városban lévô esôvízgyűjtô ciszternák mind kifogynak és kiszáradnak. Tehát a három zarándokünnep közül csak a másik kettô, a húsvét és a pünkösd jöhet számításba, de a legnagyobb valószínűsége a pünkösdnek van. Más zarándokleírásokból tudjuk, hogy ez a kettôs medence a templomtér északi oldalán volt, nem messze attól a kaputól, amelyik a Kidron völgyére nyílt. Ez a mai Szent István-kapu. A béna meggyógyításának emlékére már az 5. század elsô felében templomot építettek ide. Ez volt az ötödik nagy bazilika, amely a bizánci korban Jeruzsálemet ékesítette. A perzsák természetesen a többi épülettel együtt ezt a templomot is lerombolták 614-ben. Modesztusz apát újjáépítette, és kettôs titulussal Mária születésének és a béna meggyógyításának szentelték. Röviddel a keresztesek elôtt az egyiptomi Hakim szultán a bazilikát teljesen lerombolta (1008--1020), úgy, hogy csak az alapfalak maradtak meg. Az elpusztult templom pótlására a keresztesek két templomot is építettek: a fürdô keleti oldalán egy nagy, háromhajós templomot Mária születésének tiszteletére, és Szent Annáról nevezték el, s egy kisebb, egyhajós templomot, az úgynevezett ,,Moustier''-t az északi medence fölé, a béna meggyógyítására emlékezve (l. a 188. képet a 327., és a 189. képet a 328. oldalon). A bizánci templom alapfalai felhasználásával a ciszterna fölött kriptát alakítottak ki, amelybôl lépcsôn lehetett lejutni a ciszterna vizéhez. A kripta fölé emelték a kis templomot, amely a bizánci bazilika baloldali mellékhajójának hátsó felét foglalta el. Ettôl fogva ez a templom és az alatta lévô ciszterna volt a ,,Bethesda-fürdô''. A régi nagy medencéket a keresztesháborúk idején törmelékkel töltötték fel, majd házakat építettek rá. A következô századokban annyira feledés borult a feltöltött medencékre, hogy a templomtértôl északra fekvô ,,Izrael-tavat'' tartották a Bethesda-fürdônek. Erre a helyre vitték át a béna meggyógyításának emlékezetét is, és ott ôrizték egész a 19. század végéig. Az új ásatások azonban megint napvilágra hozták a régi medencéket.[183] 187. kép. ,,Nézzétek az ég madarait!'' (Mt 6,26) 188. kép. A keresztesek temploma. Háttérben a Szent Anna-templom. Az elsô felfedezést a Szent Anna-templom 1866-ban történt restaurálásakor tették. A középkori boltozat töltôanyagából elôkerült egy fehér márványból faragott láb töredéke, rajta görög felírás (l. a 191,4. képet a 331. oldalon). Egy fogadalmi tárgy töredékérôl van szó, amelyet Kr. u. a második században egy római nô hozott ide, valószínűleg a görög gyógyító istenségnek, Aszklepiosznak. A legújabb, 1958-ban folyt ásatások egyértelműen bizonyították, hogy ez a fogadalmi tárgy a Bethesda-fürdôbôl való, amelynek keleti oldalára a rómaiak egy nagy Aszklepiosz-szentélyt építettek és freskókkal, mozaikokkal díszítették. A késôbbi századokban a régi épületek kôbányák lettek, így falazták be a keresztesek templomának egyik boltozatába Pompeia Lukilia fogadalmi ajándékát is. De amikor felfedezték ezt a követ, az eredetérôl még nem tudtak semmit. 189. kép. A Bethesda-fürdô alaprajza (J. M. Rousée OP nyomán) 190. kép. A Bethesda területén végzett ásatás 191. kép. A Bethesda mellett szóló tanúk 1873-ban mélyen a törmelék alatt, mintegy 30 méternyire a Szent Anna- templomtól, megtalálták a keresztesek temploma alatti, már említett ciszternát. Vajon ez a sziklába vágott, boltozattal fedett, 16,3 x 6 méteres ciszterna is tartozéka lehetett a betemetett fürdômedencéknek? A késôbbi kutatások azt mutatták, hogy a ciszterna fölött a régi bizánci Bethesda-templom romjai vannak. De mindezeket a leleteket titokban tartották, hogy megakadályozzák a különbözô telekspekulációkat. Annyit már ekkor valószínűnek láttak, hogy újra fölfedezték a Bethesda-fürdôt. De a további kutatások lefolytatásához, melyeket itt a Fehér Atyák végeztek, meg kellett szerezni a körzetben fekvô telkeket. Aztán lépésrôl lépésre eloszlott a Bethesda-fürdôt fedô homály. A feltárás során elôször egy további ciszterna került napvilágra, amely hosszabb volt, mint 19 m. Vajon ez már a második medence lenne? További vizsgálódások nemet mondtak erre a kérdésre, mert kiderült, hogy ezt a ciszternát késôbb vágták. 1914-ben végre megoldódott a rejtély. A két ciszternától délre fölfedezték a két medence közül az egyiket: 50 x 60 méteres mérete volt. Északi oldalán egy 6,5 m széles sziklára épített fal húzódott, amely elválasztotta a másik, 1931-ben felfedezett medencétôl. Hogy micsoda fáradságos munka volt ez a feltárás, azt egymagában az a tény is mutatja, hogy a medencék aljától számítva 25 méteres törmelékréteg rakódott le évszázadok alatt. L.-H. Vincent OP Jeruzsálemrôl szóló, alapvetô munkájában már 1914- ben közzétett egy tervet a régi fürdô helyreállításáról. Az 1958-ban folytatott munkálatok során némileg módosították az ô terveit, de ez semmit sem von le a nagy régész érdemébôl. Vincent feltevése, hogy a bizánci bazilika a két medencét elválasztó falra épült, lényegében igaznak bizonyult, csak a templom éppen fordítva állt, mint ô gondolta. Az elôcsarnok és a bazilika nyugati fele állt a medence fölött, mégpedig úgy, hogy a középhajó nyugodott a 6,5 méter széles válaszfalon, a két oldalhajó pedig a két medence fölött állt (l. a 189. képet a 328. oldalon). A jobboldali hajót hét nagy, árkádos támpillér támasztotta meg. Ezek közül az egyiket teljes épségben sikerült megtalálni (l. a 191,2,6. képet a 330. oldalon). Ez a pillér hordozta a bazilika nyugati falát, amely 2,5 m magasságig megmaradt. A keresztesek templomának szintje alatt 45 cm mélyen talált mozaikmaradványok, cserepek és pénzek bizonyítják, hogy ez a falrészlet a bizánci korszakból való. A bazilika keleti fele a három apszissal már szilárd talajra épült, de még nagyobb meglepetést tartogatott. A romok szabaddá tételekor fedezték fel a római Aszklepiosz-szentélyt, amely újra bizonyítékot szolgáltatott amellett, hogy a zsidók idejében itt fürdô állt (l. a 189. képet a 328., és a 190. képet a 329. oldalon). Most lássuk a legújabb ásatások eredményeit egyenként. Mindenekelôtt módosították a medencékrôl eddig kialakult elgondolást mind formájukat, mind helyzetüket tekintve. Mindkét medence trapézalakú, és leghosszabb oldalukkal fordulnak egymáshoz (l. a 189,A képet). A medencéket -- összterületüket 5000 m˛-re becsülik -- még nem sikerült teljesen szabaddá tenni, ezért a pontos formák és méretek még nem mondhatók meg. A déli, nagyobbik medence felkutatása van elôrehaladottabb állapotban, csak északnyugati sarkát nem sikerült még feltárni. A válaszfalban és a medencék aljában bonyolult csatornarendszer van a két medence feltöltéséhez és leeresztéséhez. A válaszfalba épített akna biztosított lejáratot abba a boltozott, földalatti csatornába, amelyen át a déli medence alatt elvezették az északi medence vizét (l. a 189. képet). Az eddigi leletek szerint a déli medencét egy különleges csatorna táplálta, amely az északi medence nyugati oldala mentén futott végig és a déli medence északnyugati sarkánál ömlött be. A még ma is meglévô nagy sziklatömbök egy kisebb tartalékmedencében minden bizonnyal a vízszint szabályozására szolgáltak (l. a 189,A képet). A Kr. e. 1. századból való Ariszteasz-levél szerint a templomnak igen sok vízre volt szüksége. A kettôs medence egész közel volt a templomhoz, így a vize biztosan kultikus célokat szolgált. Hogy mikor készültek ezek a medencék, azt nem lehet pontosan megállapítani. Sirák fiának könyve dicsérettel emlékezik meg Simon fôpapról (Kr. e. 220-- 195), mert nagy gondja volt a templomra: ,,Megerôsítette a templomot... Az ô napjaiban ástak tavat, akkora medencét, mint valami tenger'' (50,1--3). Mivel a másik medencét, a ,,Birket Israil''-t Nagy Heródes készíttette, csak a Bethesda-tó lehet az, amelyrôl Sirák fia beszél. Jézus idejében a tó a városfalon kívül feküdt. Amikor Heródes Agrippa (Kr. u. 41--44) a harmadik városfal megépítésével lezárta a völgyet, a tó elveszítette víztároló jelentôségét a templom számára. Valószínűleg ebbôl az idôbôl való az a nagy ciszterna, amelyet az északi medence délkeleti sarkában építettek. Ez elegendô volt ahhoz, hogy a maradék völgy esôvizét felfogja. A legújabb ásatások viszont azt bizonyították, hogy a fürdô nem veszítette el kultikus jellegét. Ezek a medencék nemcsak víztárolók voltak. Valószínűleg már Jeruzsálem lerombolása után, Titusz révén meghonosodott az Aszklepiosz-kultusz Jeruzsálemben, és a 2--3. században az új római kolóniában, Aelia Capitolinában nagy népszerűségre tett szert. Amikor azonban a bizánciak az ötödik században fölépítették a Bethesda-fürdô fölé a nagy háromhajós bazilikát, az Aszklepiosz-szentélyt fürdôivel együtt lerombolták. A felszínre került freskó- és mozaikmaradványok, a sokfajta fogadalmi ajándék és a feliratok azt mutatták, hogy sűrűn látogatott és nagy szentélye volt ez a rómaiaknak, amely nem maradt el a Jézus korabeli öt oszlopcsarnokos épület mögött. Az ásatások azt is bizonyossá tették, hogy az Aszklepiosz-kultusz ezen a helyen régebbi hagyományok folytatója volt. Már a rómaiak elôtt a két medence déli oldalán számos fürdôt építettek. Hogy miért? A mozaikmaradványok és az egyszerű freskók arra engednek következtetni, hogy a hely mindenki számára hozzáférhetô és igen közkedvelt volt. A kutatás közben elôkerült pénzeket Alexander Janneusz (Kr. e. 103--76) korától egészen Kr. u. 68- ig, azaz a város ostromának idôpontjáig terjedô idôben verték és használták. Joachim Jeremiás újszövetségi professzor ezzel zárja a Bethesda- fürdô újrafelfedezésérôl szóló tanulmányát: ,,Egy elfejtett, de a szent történelem számára nagy jelentôségű hely került elô az évszázados törmelék temetôjébôl. A leletekbôl különösen az világosodott meg, hogy nyugodtan rá lehet hagyatkozni az evangéliumi hagyományra általában is, s egész különösen a János-evangélium jeruzsálemi adataira. A hívô közösség számára az újra felfedezett Bethesda ,,az isteni irgalmasság helye'', ezen túlmenôen új bizonysága annak is, hogy az élô Isten a történelemben és meghatározott helyeken nyilatkoztatta ki magát''.[184] Jézus a béna embert szombaton gyógyította meg. ,,A zsidók üldözték Jézust, mert szombaton gyógyított. Jézus azonban azt mondta nekik: Atyám mindmáig munkálkodik, azért én is munkálkodom. Emiatt a zsidók még inkább az életére törtek, hisz nemcsak, hogy megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának nevezte, és így egyenlôvé tette magát az Istennel.'' (Jn 5,16--18.) Az evangélista ezzel két tényt mond: a szombati gyógyítást, és Jézusnak azt a kijelentését, hogy egyenlô az Atyával. Mert nemcsak azzal hívta ki maga ellen a farizeusokat és írástudókat, hogy szombaton gyógyított és felszólította a meggyógyított embert: ,,Kelj föl, fogd az ágyadat és menj haza!'' A szinoptikusok elbeszéléseiben feltűnt rabbiellenes él itt különösen megmutatkozik. Hiszen az ember azzal, hogy vitte a fekhelyét, ingerelte az írástudókat, és azok azon nyomban válaszolnak is az esetre. Jézus már elôbb, amikor a kalásztépés miatt összetűznek vele a farizeusok, hivatkozott Dávidra, mint messiási elôképére (Mk 2,23--28). Itt Istennel való egyenlôségét jelenti ki. Az nem kétséges, hogy Jézus azzal az igénnyel lépett föl, hogy Messiás legyen, csak éppen egész más formában, mint azt a zsidók várták. Ô állandóan az Atyáról beszél, és isteni jogok birtokosaként viselkedik. Érthetetlen maradna az írástudók ellenségeskedése, ha figyelmen kívül hagynánk azt a hallatlan állítást, hogy a Názáreti Jézus ,,az Atya Egyszülötte'', és neki joga van ahhoz, hogy úgy lépjen fel, mint a láthatatlan Isten megjelenítôje. Halálos ítélettel végzôdô perének ez volt a tulajdonképpeni alapvádja. Ezért több Jézus tette a pusztán kihívó magatartásnál. Lehetôségeket akart teremteni arra, hogy a teljes kinyilatkoztatás követelményével léphessen a nép színe elé. ======================================================================== Az üldözött Jézus Az evangélium nem beszél arról, hogy Jézus hogyan kerülte ki a letartóztatást. János csak röviden jegyzi meg: ,,a zsidók meg akarták ölni''. De amikor Galileába megérkezett, megint éppen szombati napon gyógyít meg egy beteget. ,,Egy alkalommal ismét betért egy zsinagógába. Volt ott egy bénakezű ember. Figyelték, vajon meggyógyítja-e szombaton, hogy vádat emelhessenek ellene. Ô felszólította a bénakezű embert: Állj ide középre! Aztán megkérdezte ôket: Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni, vagy veszni hagyni? Azok hallgattak. Erre keményszívűségükön elszomorodva végignézett rajtuk, majd az emberhez fordult: Nyújtsd ki a kezedet! Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze. A farizeusok erre kimentek és a Heródes-pártiakkal együtt tanakodni kezdtek, hogyan okozhatnák Jézus vesztét.'' (Mk 3,1--6.) De Jézus nem zavartatta magát: ,,Egy leprás jött hozzá, térdre borult elôtte és úgy kérlelte: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem! Jézus kinyújtotta a kezét, megérintette és ezt mondta: Akarom, tisztulj meg! Azonnal elhagyta a lepra.'' (Mt 8,2--3.) A törvény elôírása szerint, ahogyan ezt Mózes harmadik könyve részletesen tartalmazza (Lev 14,1--32), ha egy leprás meggyógyult, azt a papok egyikének hitelesítenie kellett. Ezért Jézus elküldi a meggyógyított embert Jeruzsálembe: ,,Menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld föl az áldozatot, amelyet Mózes rendelt, bizonyságul'' (Mt 8,4). A hatás nem maradt el. Egy farizeusokból és a fôtanács hivatalnokaiból álló bizottság jött Galileába, hogy Jézus tetteit kinyomozzák. A jogi helyzet szerintük a következô volt: Jézus csodái, pl. a béna meggyógyítása, való tények, de törvényszegései is, mint a szombati kalásztépés, tények. Ez a Názáreti hamis próféta, mert lehetetlen, hogy Isten együttműködjék egy törvényszegôvel, tehát csodatételei nem mások, mint az ördög szemfényvesztése. ,,A Jeruzsálembôl jött írástudók így nyilatkoztak róla: 'Beelzebul szállta meg' és: 'A gonosz lelkek fejedelmének segítségével űzi ki a gonosz lelkeket''' (Mk 3,22). Az ördögök fejedelmének a nevét különféle változatokban olvashatjuk, mert írásmódja vitatott.[185] A latin Vulgáta, nyilvánvalóan a 2Kir 1,22 sk-tôl függôen ,,Beelzebub''-nak írja, ami annyit jelent: ,,a legyek ura''. Ez a filiszteus Ekron városának a Baálja. Az Újszövetség görög szövegében a ,,Beelzebul'' név áll, s úgy szerepel, mint az ördög tulajdonneve. A szó jelentését, mivel a korai zsidó irodalomban nem fordul elô, nehéz meghatározni. De ez nem is fontos, mert Jézus esetében a farizeusok megállapítása azt jelentette: szövetségben áll az ördöggel! Ezért ,,az írástudók és a farizeusok alattomban figyelték, hogy ellessenek valamit, aminek alapján vádat emelhetnek ellene'' (Lk 11,54). János azt mondja a béna meggyógyításának elbeszélése végén: ,,A zsidók üldözték Jézust, mert szombaton gyógyított'' (5,16). Ez az ,,üldözték'' nem akármilyen ellenségeskedés, hanem bűnügyi nyomozás súlyával történt. Az Ószövetségnek megvoltak a pontos büntetései a hamis próféták, a tévtanító prédikátorok és a törvényszegôk ellen. Ahogyan a történelmi helyzet változott, ezek a büntetések is igazodtak a megváltozott körülményekhez, és a Misnában meg a Talmudban írásba foglalták azokat. Ha ennek a büntetôjogi háttérnek ismeretében látjuk a Jézus ellen folyó nyomozást, akkor az evangéliumban leírt ellentét még feszültebbnek látszik: ,,Ha fellép körödben egy próféta... jelet vagy csodát mutat, és a jel vagy a csoda megtörténik... és azt mondja: Más isteneket kell követnünk..., ne hallgass ennek a prófétának a szavára. Neki viszont meg kell halnia!'' (MTörv 13,1--6; vö. Sanh. 7, 7, 11; b. Sanh. 90a.) ,,Aki megszegi a szombati törvényt, az a Törvényt veti meg'' (Szám 15,30 sk.; vö. a Sabbat fejezettel). ,,Aki gúnyolódva beszél a Tóra ellen, azt ki kell irtani a nép közül'' (SNm 15, 30 sk.). ,,Ha valaki nyilvánosan kimondja Isten nevét, az káromkodik. Meg kell halnia!'' (Sanh. 56a Bar.; vö. Lev 24,16). ,,Ha azt hallod valamelyik városról, hogy semmirekellô emberek félrevezették a lakóit... keresd, nyomozd, kérdezz utána gondosan'' (MTörv 13,13--15). ,,Ha igaznak bizonyul, a város lakóit átokkal kell sújtanod'' (MTörv 13,16; vö. Tos. Sanh. 11, 7). ,,Minden zsidónak joga van rá és kötelessége, hogy a tévtanítót csellel tôrbe csalja, próbára tegye és leleplezze'' (vö. Sanh. 6, 8; b Sanh. 43a). ,,A hamis próféta fölött a Szinedriumnak kell ítélkeznie, és Jeruzsálemben kell kivégezni'' (Tos. Sanh. 11, 7; vö. MTörv 17,13). ,,Egy pillanatig se légy irgalommal iránta! ... Nem! Meg kell ôt ölnöd''! (MTörv 13,9--10. vö. Sanh. 6, 8; b. Sanh. 43a Bar.) ,,Ha valakire rábizonyították a káromkodást, azt meg kell kövezni. Miután megköveztétek, holttestét kössétek fel egy keresztalakú faágra'' (Sanh. 6, 4; vö. MTörv 21,22). ,,Éjszakára ne hagyjátok a holttestet a fán függeni'' (MTörv 21,23. vö. Sanh. 6, 4).[186] S most lássuk az eseményeket sorjában e büntetô törvények ismeretében. Jézus tisztában van helyzetének komolyságával, s a tanítványok is érzik a hátukban a nyomozó kémek gyilkos pillantásait. Vajon letartóztatják a Mestert? Vagy átokkal fogják sújtani Kafarnaumot, az egész várost? Jézus rokonsága kétségbeesett mentôakcióhoz folyamodik. Elkezdik azt híresztelni róla, hogy nem beszámítható. Márk szó szerint le is írja: ,,Azt mondták róla, hogy elvesztette az eszét'' (Mk 3,21). Hogy Jézus helyzete mennyire nehézzé vált, ezt a tanítványai körében megnyilvánuló elfordulás is mutatja: ,,Sok tanítványa visszahúzódott tôle, és már nem járt vele többé'' (Jn 6,66). Jézus azonban nem ismer megalkuvást. ,,Így szólt a tizenkettôhöz: Csak nem akartok ti is elmenni? Simon Péter válaszolt neki: Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje''! (Jn 6,67--69.) Ismét Péter az, aki a többiek nevében megszólal, és kimondja az ünnepélyes hitvallást Jézus messiási küldetése mellett. A cím, amivel megtiszteli Jézust, hogy ,,te vagy az Isten Szentje'', nem a szokásos messiási cím, ezt eddig csak a gonosz lelkek mondták Jézusnak. Az a megszállott, akit a kafarnaumi zsinagógában szabadított meg Jézus, így kiáltott: ,,Hagyj minket! Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy megsemmisíts minket. Tudom ki vagy: az Isten Szentje!'' (Mk 1,24.) A jajkiáltás, amit Jézus Kafarnaumra mond, azt engedi sejtenünk, hogy saját városa is elfordult tôle: ,,És te Kafarnaum? Vajon az égig emelkedel? A pokolba süllyedsz! Mert ha Szodomában történtek volna a csodák, amelyek benned történtek, a mai napig állna. Ezért mondom nektek: Szodomának és Gomorrának könnyebb sorsa lesz az ítélet napján, mint neked!'' (Mt 11,23--24.) Názáret, a szülôvárosa is nyílt ellenállást tanúsít, pedig a fogadtatás barátságos volt. Jézus szokása szerint szombaton bement a zsinagógába az istentiszteletre. A zsinagóga elöljárója felkéri, hogy beszéljen a felolvasott prófétai szövegrôl. Lukács így beszéli el -- de nagyon figyelnünk kell minden szóra! --: ,,A szolga átnyújtotta neki Izaiás próféta könyvét. Jézus szétbontotta a tekercset, és éppen azon a helyen akadt meg a szeme, ahol ez van írva: Az Úr Lelke rajtam, mert fölkent engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak meg a látást; hogy felszabadítsam az elnyomottakat és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje...'' (Lk 4,17--19). Majd így folytatja az evangélista: ,,Jézus összetekerte az írást, átadta a szolgának és leült. A zsinagógában minden szem rászegezôdött'' (4,20). Egész különleges ajándék számunkra, hogy éppen a mi napjainkban találtak meg egy ilyen tekercset Izaiás szövegével a Jézus elôtti évszázadból. Ez a híres kumráni tekercs, a Holt-tenger melletti egyes számú barlangból. S nemcsak arra van módunk, hogy kritikailag vizsgálat alá vegyük a szöveget, amelyet Jézus maga is olvasott 2000 éve, hanem saját szemünkkel láthatjuk, hogy milyen volt az a tekercs, amit Jézus ott a názáreti zsinagógában a kezében tartott!!! Jó az ilyen tényeket emlékezetben tartani (vö. a 192. képet a 335. oldalon). Jézus beszédének hatását Lukács így jellemzi: ,,Mind elámultak a fölséges szavakon, amelyek Jézus ajkáról fakadtak'' (4,22). A rákövetkezô megbeszélésen azonban hamarosan ellentétbe kerülnek Jézussal, mert a názáretiek megdöbbenve kérdezgették: ,,Hát nem az ács ez''?, ami azt jelenti: Hiszen semmivel sem tanult többet nálunk! A vita végét Lukács egy pillanatfelvétel drámaiságával mutatja be: ,,Felugrottak, kiűzték a városon kívülre. Fölvitték arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ô áthaladt közöttük, és elment'' (4,29--30). A zsinagógában jelenlévôk felháborodtak azon, hogy Jézus az üdvösség hordozójaként mutatkozik be, amikor magára alkalmazza Izaiás szavait. Ez a hallgatók számára káromkodás volt, s a törvény szerint megkövezés járt érte. A Talmud leírása szerint az istenkáromlót 3--4 méteres magasságból hanyatt kellett letaszítani, mégpedig az elsô tanúnak. ,,Ha mindjárt meghal, az elsô tanú megtette a kötelességét; ha nem halt meg, a második tanú fogjon egy követ, és dobja a bűnös szívére. Ha meghal, a második tanú megtette a kötelességét. Ha ekkor sem hal meg, akkor kövezze meg a bűnöst egész Izrael'' (Sanh. 6, 4). 192. kép. Az elsô Kumráni barlangból való Izaiás-tekercs (IQIsa) Hol lehetett a régi Názáretben ez a hegy, ahová felhurcolták Jézust? Az evangélista egy támpontot ad, amikor azt mondja, hogy annak a hegynek a peremére vitték, amelyen a városuk épült. Ez pedig nem lehet más, csak a mai Nebi Szain, amelynek magaslatai nyugatról, északról és keletrôl körülveszik azt a forrás körüli területet, amelyen a régi Názáret épült. S ha ezeken a helyeken nem is volt meredek szakadék, azért voltak olyan lejtôk, amelyeken a törvény szerint végre lehetett hajtani a megkövezést. Ezeken a lejtôkön még ma is úgy ülnek ott a házak, mint a fecskefészkek (l. a 60. képet a 111 . oldalon). ======================================================================== Sziroföníciában Jézusnak el kellett hagynia a városát. Erre a helyzetre is érvényesek voltak a szavai: ,,A rókáknak van odúja, az ég madarainak van fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtania a fejét'' (Mt 8,20). Nincs adatunk arról, hogy Jézus, miközben hirdette az evangéliumot, átlépte volna a zsidó föld határát. A Galileai-hegyvidéken működött, amelyet majdnem teljes egészében zsidók laktak; a Genezáreti-tó nyugati és északi partján prédikált, de gondosan kikerülte a hellénista Tibériást. Alkalmasint a tó keleti oldalán is megfordult, de itt is zsidósággal kevert nép lakott. Azaz Jézus prédikációit a zsidókra korlátozta, és tanítványaira is kiterjesztette ezt a megszorítást: ,,A pogányokhoz vivô utakra ne térjetek rá, és a szamariaiak városaiba ne térjetek be. Forduljatok inkább Izrael házának elveszett juhaihoz'' (Mt 10,5--6). Eközben a jeruzsálemi fôtanács és Jézus kapcsolata egyre inkább elmérgesedett. Mindenfelé a fôtanácstól küldött megfigyelôk lesték, és arra törekedtek, hogy Jézussal nyílt vitába keveredhessenek a Törvény érvényessége felôl. ,,Ekkor farizeusok és írástudók keresték fel Jézust Jeruzsálembôl, és megkérdezték: Miért térnek el tanítványaid az ôsök hagyományaitól? Evés elôtt ugyanis nem mossák meg a kezüket! Így felelt nekik: Hát ti miért szegitek meg Isten parancsát hagyományaitok kedvéért? Azt mondta az Isten: Tiszteld apádat és anyádat! És: Aki apját vagy anyját gyalázza, halállal lakoljon! Ti viszont azt tanítjátok: Annak, aki azt mondja apjának vagy anyjának, hogy amivel segíthetnék rajtad, az áldozati ajándék, nem kell segítenie többé apját vagy anyját. Ezzel hagyományotok kedvéért kijátsszátok az Isten parancsát. Képmutatók, találóan jövendölt rólatok Izaiás: Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tôlem. Hamisan tisztelnek, tanításuk csak emberi parancs.'' (Mt 15,1--9.) Ezután odamentek hozzá a tanítványai és megkérdezték tôle: ,,Tudsz arról, hogy a farizeusok e szavak hallatára megbotránkoztak?'' Jézus nagyon higgadtan így válaszolt: ,,Tövestül kitépnek minden növényt, amelyet nem az én mennyei Atyám ültetett. Hagyjátok ôket! Vakoknak vak vezetôi. De ha vak vezet világtalant, mind a kettô gödörbe esik.'' (Mt 15,12--14.) Ezután beszél Máté és Márk arról, hogy Jézus elhagyta a zsidóktól lakott területet: ,,Onnét továbbmenve Jézus Tírusz és Szidon környékére vonult vissza'' (Mt 15,21). Máté a ,,visszavonult'' szót olyan görög kifejezéssel mondja, amely menekülést is jelent. Tírusz és Szidon területe akkoriban a tengerpart felôl messze benyúlt a szárazföldre, kelet felé. A Genezáreti-tótól kb. 50 kilométerre lehetett a határ. Az evangélisták nem mondják meg, hogy milyen úton jutott el Jézus erre a területre, és hogy milyen mélyen ment be a tíruszi vidékre. Azaz nem mondják azt, hogy Jézus felkereste volna Tírusz és Szidon városát. Pompeius óta (Kr. e. 63.) e két város területe Szíriához tartozott, és Szírofönícia volt a neve. Tírusz, Karthagó anyavárosa, az ókorban a szárazföld közvetlen közelében elnyúló szigetre épült, és Melkart-templomáról volt híres. Melkart a föníciaiak bálványa volt. A bálványszobor fejét tíruszi ezüstpénzek ékesítették még Jézus korában is. De ez nem akadályozta a zsidókat abban, hogy a tíruszi ezüstdrachmát fogadják el a templomadó mértékének (l. a 146. képet a 243. oldalon). Hiram kiálysága alatt (Kr. e. 1010 körül) élte a város virágkorát. Hiram az a király, akinek Dáviddal és Salamonnal kötött szerzôdéseirôl a Szentírásból tudunk. Ô adta a két királynak a szükséges aranyat és a híres libanoni cédrusfát. Mesterembereket is küldött a királyi palota s fôleg a templom építéséhez. Ezért Salamontól ellenszolgáltatásként az ország északi területén húsz kisebb várost kapott (1Kir 9,11--13). A hírhedt Jezabel királyné, aki Áháb (871--852) felesége volt, Tíruszból származott, és kierôszakolta, hogy az északi országrészben, Szamaria városában a hazai Baál-kultuszt végezhesse. Nagy Sándor (Kr. e. 332.) a várost lerombolta. A szárazföld felôl egy 600 m hosszú és 60 m széles töltést emeltetett a szigetig és 7 hónapos ostrom után bevette a várost. A tenger hullámverése által odahordott homok a mesterséges töltés körül földnyelvet alakított ki, amely végérvényesen összekötötte a szigetet a szárazfölddel. A rómaiak uralma idején mint régi pénzverô város önkormányzatot nyert. Már az apostolok működésének elsô éveiben keresztény közösség élt a városban. Pál meglátogatta ôket jeruzsálemi útja alkalmából (Kr. u. 58-ban), és hét napot töltött a hívek körében (ApCsel 21,3--6). Máté evangélista szerint Jézus Tírusz területére húzódott vissza, azaz egyedül akart lenni és ismeretlenségben akart maradni. De vágya nem teljesült: ,,Egy asszony, akinek a lányát tisztátalan lélek szállta meg, hallott felôle, odasietett hozzá és a lába elé borult. Az asszony pogány volt, sziroföníciai születésű.'' (Mk 7,25--26.) Máté azt mondja róla, hogy kananeus volt, s ezzel a bibliai fogalommal az asszony pogány voltát hangsúlyozza. ,,Hangosan kérte: Könyörülj rajtam Uram, Dávidnak Fia! A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek!'' (Mt 15,22.) Máténál csak a zsidók szólítják Jézust ezzel a messiási megszólítással, hogy ,,Dávid Fia''! (9,27; 12,23.) Itt pedig egy pogány asszony él a szóval. ,,Jézus szóra sem méltatta''. Mikor a tanítványok, kellemetlennek érezve a helyzetet, kérlelték Jézust: ,,Teljesítsd kérését, hiszen kiabál utánunk'', azt remélték, hogy Jézus egy szóval elintézi a dolgot. Ô azonban megismétli nekik: ,,Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól'' (Mt 15,23-- 24). Jézus gyakran említi ezt a kizárólagos küldetését, de azt is értésére adta tanítványainak, hogy szenvedésével és halálával ,,mindeneket magához fog vonzani'' (Jn 12,32). A jó pásztorról szóló példabeszédében ezt mondta: ,,Más juhaim is vannak, amelyek nem ebbôl az akolból valók. Azokat is ide kell vezetnem. Hallgatni fognak szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor'' (Jn 10,16). Fôpapi imájában pedig ezt mondja az Atyának: ,,Nemcsak értük könyörgök, hanem mindazokért, akik a szavukra hinni fognak bennem'' (Jn 17,20). Szeme elôtt a korlátot nem ismerô apostoli küldetés lebegett, de csak halála nyitotta meg az egész földkerekség felé az evangélium útját. Nyilvános működésének rövid idejében szava csak saját népe felé hangzott. A pogány asszony azonban nem hagyta magát elutasítani. ,,Odaborult Jézus lábaihoz és úgy kérte: Uram, segíts rajtam!'' Jézus nagyon kemény választ adott: ,,Nem helyes elvenni a gyermekek kenyerét, és a kutyáknak dobni'' (Mt 15,25--26). A zsidók között a ,,kutyák'' kifejezés a pogányokat jelentette. A Misna ezt a szentírási helyet: ,,Legyen számotokra szent összejövetel'', így kommentálja: ,,Számotokra és nem a pogányoknak, nektek, és nem a kutyáknak'' (Meg. 7b). Csodálatra méltó, hogy ez az asszony a sértô szóra sem tágít. Sôt, éppen Jézus kifejezésébôl kovácsol érvet kérése támaszául: ,,Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, ami lekerül uruk asztaláról!'' (Mt 15,27.) Ez a válasz oly találó volt, hogy Jézus nem tudott tovább ellenállni. Ezt felelte: ,,Asszony, nagy a te hited. Legyen akaratod szerint'' (Mt 15,28). Ez a pogány asszony igazat adott az Úrnak, és az Úr is teljesítette kérését. S mert szentnek fogadta el az Úr akaratát, megtörtént, amit maga akart: ,,Még abban az órában meggyógyult a leánya''. Márk szerint ,,Jézus ismét elhagyta Tírusz vidékét, és Szidonon át a Galileai-tóhoz ment, a Tízváros határába'' (Mk 7,31). Ezzel a részleteket nem érintô megállapítással Márk csak annyit árul el, hogy Jézus elkerülte a zsidóktól lakott vidéket. A Tízváros -- Dekapolisz -- azokból a városokból állt, amelyeket Nagy Sándor kora után túlnyomórészt görög lakosok népesítettek be, és a hellénista kultúrkörhöz tartoztak. A hasmoneus király, Alexander Janneusz (103--76) meghódította a területet, és elvette a városok önállóságát. Pompeius idején (Kr. e. 63.) szabadultak ki a zsidó fennhatóság alól. Ekkor a városok között szövetség alakult, amelyhez eredetileg 10 város csatlakozott, s jóllehet késôbb a szövetséghez tartozó városok száma megnôtt, a Dekapolisz nevet továbbra is megôrizték. A híresebbek voltak közülük: Damaszkusz, Pella, Geraza, Gadara, Hipposz, Szkythopolisz és Philadelphia. Szkythopolisz kivételével valamennyi a Jordántól keletre feküdt és a szíriai helytartó fennhatósága alá tartozott, de autonóm kormányzatuk és pénzverési joguk volt (l. a 119. képet a 200. oldalon). Az evangélisták által említett útról feltételezhetjük, hogy Jézus keresztülvándorolt a Dekapolisz vidékén és Gadara környékén érte el újra a tópartot. Gadara maga mintegy 10 km-re délre fekszik a Genezáreti-tótól. A város romjai még ma is érzékeltetik a város jelentôségét, amely a Jarmuk völgyétôl délre egy hegytetôn épült, és rálátást nyújtott a tóra is, meg a Jordán völgyére is. Hogy a város felségterülete egészen a tóig lenyúlott, erre nemcsak a Mt 8,28 alapján következtethetünk, hanem a gadarai pénzekrôl is, amelyekre gyakran hajó képét verték rá. Heródes, annak ellenére, hogy Gadara a Tízvároshoz tartozott, bekebelezte a várost a maga birodalmába, de amikor meghalt (Kr. e. 4.), Augustus császár ismét a városszövetséghez csatolta. Jézus ezen a vidéken nem volt ismeretlen. Amikor itt, a gadaraiak vidékén a megszállottat meggyógyította, az egész környék lakossága ámulatba esett, mert a meggyógyított ,,elment és a Tízvárosban mindenütt híresztelte, hogy milyen nagy dolgot tett vele Jézus'' (Mk 5,20). Amikor a szinoptikusok ennek a megszállottnak a meggyógyítását beszélik el, többféle helységnevet mondanak. Máté azt mondja, hogy Jézus a ,,gadaraiak vidékére'' ment. Néhány kódexben azt is lehet olvasni, hogy ,,a gergezenusok vidékére ment''. Márknál mind a két név elôfordul. Nagyon sok kézirat a ,,gerazénusok'' megjelölést hozza, ezt azonban tárgyi meggondolásból ki kell zárnunk, mert Geraza, a mai Dzseras város, kétnapi járásra van a tó partjától (l. a 12. képet a 29. oldalon). ,,Geraza'' ezért ,,Gergesza'' javított írása is lehet. Így csak két helység marad: Gergesza és Gadara. Mindkét város a Dekapolisz vidékén van, és disznótartásuk jelzi, hogy nem zsidók lakják a területet... Origenész úgy beszél Gergeszáról, mint ,,régi, tóparti városról''. A Talmud ,,Kursza''-nak mondja azt a helyet, amelyet ma el-Kurszi-nak hívnak, és Magdalával szemben a keleti parton van egy kis dombon, a Vádi-esz-Szamaktól délre (l. a 156,2. képet a 265. oldalon és a 181. képet a 317. oldalon). 193. kép. A Dekapoliszhoz tartozó Gerasza római fóruma 194. kép. Tell el-Kurszi környéke és a bizánci kolostor A keresztény hagyományban nagyon messzire lehet visszafelé követni Gergesza városát, el-Kurszit. Euszébiosz (339) azt írja az Onomasztikonban: ,,Gergesza ma egy falu, a Tibériás-tó melletti dombon.'' Már az 5. században templomot építettek ide a csoda emlékére. Szabbasz apát (491) miközben Galilea szent helyeit felkereste, el-Kurszit is meglátogatta, hogy ott imádkozzék. Amikor Willibald 724--726-ban arra járt, megjegyzi: ,,egykor keresztény templom volt ott'', azaz ekkorra a templomot már lerombolták. Úgy tűnik, hogy a középkor folyamán a tó keleti partját kevésbé látogatták a zarándokok, megelégedtek azzal, hogy a nyugati partról átpillantottak oda. A tóparton nem volt könnyű a közlekedés, ezért a vidék egész mostanáig elhagyatott maradt. Csak amikor 1970-ben a tó keleti partján utat kezdtek építeni, akkor került a régi Gergesza- Kurszi hirtelen az érdeklôdés középpontjába.[188] A parton egy széles rommezô, a Vádi-esz-Szamak kijáratánál pedig egy bizánci kolostor romjai kerültek felszínre (l. a 194,2. képet a 339. oldalon). 195. kép. Az el-Kurszi-i (gergeszai) kolostortemplom A kolostort 90 cm vastag és 2--3 m magas fal vette körül, 145 x 123 méteres négyszögben. A mozaikmaradványok alapján a kolostor építése az 5. századra tehetô. De a környéken talált egyéb cserépmaradványok arra mutatnak, hogy a hely már a rómaiak idejében lakott település volt. A kolostortól 500 m távolságban északnyugatra vannak Gergesza-Kurszi romjai a kikötô maradványaival. Félköralakú mólót építettek a tóban nagy bazaltkövekbôl. S ha el-Kurszi a régi Gergesza -- ami ellen nem lehet érvet felhozni --, akkor ezek a romok a néma tanúi annak, amit az evangélista mond: ,,Áthajóztak a túlsó partra, és a gergezénusok vidékén kötöttek ki'' (Mk 5,1). A környéken lakó emberek nagy fogadtatást készítettek a csodatévônek: ,,Csapatostul tódult hozzá a nép, vitték a sántákat, bénákat, vakokat, némákat és más betegeket, és letették ôket Jézus lába elé. Mind meggyógyította ôket. Amikor a nép látta, hogy a némák beszélnek, a bénák meggyógyulnak, a sánták járnak és a vakok látnak, elámult és dicsôítette Izrael Istenét'' (Mt 15,30--31). Ez az utolsó mondat jelzi, hogy mit váltott ki Jézus jelenléte, s már a jövôbe mutat, mert zsidó ennél nagyobb elismerést nem kaphatott pogányok részérôl, mint hogy ,,dicsôítették Izrael Istenét''! ======================================================================== Hitvallás a Messiásról A Sziroföníciából és a Dekapolisz vidékérôl való visszatérés után Jézus hamarosan újra összeütközésbe került népe hivatalos vezetôivel. Úgy látszik, vártak rá, mert alighogy kikötött a tó nyugati partján, ,,farizeusok mentek oda hozzá, vitatkozni kezdtek vele, és égi jelet kértek tôle, hogy próbára tegyék'' (Mk 8,11). Jézus azonban finom iróniával ezt válaszolta nekik: ,,Este azt mondjátok, jó idô lesz, mert vöröslik az ég. Hajnalban meg: Ma zivatar lesz, mert az ég felhôs és vörös. Az ég színébôl tudtok következtetni, az idôk jeleit meg nem tudjátok felismerni? A gonosz, házasságtörô nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás jelét'' (Mt 16,2--4). ,,Majd otthagyta ôket, ismét hajóba szállt és átkelt a túlsó partra'' (Mk 8,13). Ezzel visszavonult a nép elôl és tanítványaival kezdett foglalkozni. Velük együtt elhagyta a zsidó felségterületet, és a Jordán felsô folyásának vidékére mentek. A hóval fedett Hermon lábainál, Caesarea Philippi vidékén megkérdezte tanítványaitól: ,,Kinek tartják az emberek az Emberfiát?'' (Mt 16,13.) Az Emberfia név gyakran elôfordul az evangéliumokban: a szinoptikusoknál 70-szer, Jánosnál 10-szer. A modern bibliakritikusok azt mondják, hogy Jézus ezt a nevet nem használta önmaga jelölésére. De az evangéliumok soha nem úgy idézik, mint mástól jövô megszólítást, hanem csak Jézus maga nevezi magát az ,,Emberfiának''. Ez a név egyébként egy arám kifejezés szószerinti fordítása, amely egyszerűen csak annyit jelent, hogy ,,ember''. A szó evangéliumi használata azonban azt mutatja, hogy az ,,Emberfia'' nemcsak indokolatlan körülírása az egyes szám elsô személynek, mintha Jézus nem akarná használni azt, hogy ,,én''; nem is Jézus emberségét akarja hangsúlyozni; s fôleg nem fedôneve az ,,Isten Fiának''. Jézus számára az ,,Emberfia'' messiási öntudatának kifejezése, amely magába foglalja annak tudatát, hogy meg kell halnia az emberekért, s hogy ítélkezni fog felettük. Jézus mindig ezt a nevet használja, amikor messiási küldetésérôl beszél, és mindig egyes szám harmadik személyben alkalmazza. Az akkori zsidóság körében nem volt általánosan használt messiási név az Emberfia, ezért adnak oly sokféle választ a tanítványok: ,,Azt válaszolták: van, aki Keresztelô Jánosnak, van, aki Illésnek, van, aki Jeremiásnak, vagy valamelyik másik prófétának'' (Mt 16,14). A tanítványok elismétlik a nép körében keringô véleményeket. Ebbôl kiderül, hogy mindenki rendkívüli embernek tartja Jézust, de senki sem vélekedik úgy, hogy ô a várt Messiás. Ekkorra a zsidóság körébôl kihalt a prófétaság. Az ellenben elevenen élt a nép tudatában, hogy Izrael egyszer újra fog prófétákat kapni. Jézus azonban soha nem tekintette magát prófétának, ezért nem elégedett meg a tanítványoktól kapott válaszokkal. Újra fölteszi a kérdést, de most már úgy, hogy a tanítványok maguk kényszerülnek világos véleménynyilvánításra: ,,Hát ti mit mondotok, ki vagyok?'' Újra csak Péter az, aki kimondja a hitvalló szót: ,,Te vagy a Messiás, az élô Isten Fia''! (Mt 16,15--16.) A görög ,,khrisztosz'' szó a héber ,,massiah'' -- fölkent fordítása. Az esszénus Damaszkusz-irat és a kumráni szövegek Jézus évszázadából arról tanúskodnak, hogy a késôi zsidóság körében a messiásvárás gondolata jelentôs szerepet játszott. Jézus kezdettôl fogva jeleit adta annak, hogy ô a Messiás és meg is követelte, hogy a megígért Messiásnak tekintsék. Ez a tudat szólalt meg már a 12 éves Jézus szájában is: ,,Nem tudtátok, hogy Atyám házában kell lennem?'' (Lk 2,49.) Keresztsége nemcsak azt fejezte ki, hogy Jézus készen van a messiási küldetés végrehajtására, hanem messiási méltóságának ünnepélyes megnyilvánulása is, amelyet az Atya szava szentesített: ,,Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik'' (Mt 3,17). Ugyanezeket a szavakat hallotta a három tanítvány a Tábor hegyén, a színeváltozás záradékaként (Mt 17,5). Amikor Jézus tanítani kezdett, a názáreti zsinagógában kinyilatkoztatta, hogy ô az a szolga, akirôl Izaiás próféta jövendölt (61,1 sk.). A kérdésre, amelyet a Keresztelô által küldött tanítványok tesznek fel neki, hogy vajon ô-e az eljövendô, vagy másra kell várni, válaszul ismét Izaiásra hivatkozik, és az általa megjövendölt messiási jelek beteljesedésével mondja, hogy ô az, akinek el kellett jönnie (Mt 11,4 sk.). A Jeruzsálembe vezetô úton feltárja tanítványai elôtt, hogy szenvedésével, halálával és feltámadásával fogja beteljesíteni az összes prófétai jövendöléseket (Lk 18,31--33). Péter vallomásában a ,,Messiáshoz'' hozzátesz még egy kijelentést: az ,,Isten Fiát''. Ez a név, illetve ,,az Isten fiai'' a zsidók között általánosan használt volt, és azt jelezte, hogy minden ember Isten gyermeke, Isten fia. Jézus azonban azzal az igénnyel lép fel, hogy ô kizárólagos értelemben Fia az Istennek, és ezt csodákkal bizonyította, fôleg amikor megbocsátotta a bűnöket. Maguk az írástudók nyilatkoztak így: ,,Csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket!'' (Mk 2,7.) Jézus azonban félreérthetetlenül megkülönböztette a maga istenfiúságát az emberekrôl állítható istengyermekségtôl. Amikor ô mondja ezt a szót, hogy ,,Atyám'', egészen mást jelent, mint a többi ember imádságaiban szereplô megszólítás (Mt 7,21; Lk 2,49). Tudásának és hatalmának forrásaként az örök Atya életével és akaratával való közösségét jelöli meg: ,,Az Atya mindent átadott nekem. Senki nem ismeri a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, s akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni'' (Mt 11,27). Márk (8,27--31) és Lukács (9,18--21) közvetlenül Péter vallomása után hozzák a hallgatásra vonatkozó parancsot, Máté azonban Péter primátusának megígérésével folytatja az elbeszélést: ,,Jézus azt mondta Péternek: Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Én is azt mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat, és az alvilág kapui sem vesznek erôt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, s amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyben is'' (Mt 16,17--19).[189] Szövegkritikailag (ti. hogy az eredeti Máté szövegbe beletartozott-e a primátusra vonatkozó ígéret) ma már csak néhány szélsôséges szerzô támaszt nehézséget.[190] Adolf von Harnack, aki pedig nem volt tartózkodó kritikus, egy mondatban foglalja össze ítéletét: ,,Nem sok olyan rész van az evangéliumokban, amelyekbôl a gondolat és a forma arám alapjai annyira kiütköznének, mint ebbôl a rövid és zárt részletbôl''.[191] Ezek a versek a Máté evangéliumába csak palesztinai hagyományból kerülhettek bele, de a kritika ezzel a ténymegállapítással nem elégedett meg. Azt mondták, hogy a palesztinai ôsegyház teremtô ereje szülte ezt a szöveget, és a Mt 16,17--19 nem az Úr szájából hangzott el. Igaz, hogy írhatta Máté, az evangélista, de nem az Úrtól származik. A vádakat, amelyekre támaszkodva kétségbevonják a primátusról szóló szöveg hitelességét, négy pontban foglalhatjuk össze: 1. Jézus nem akart vallásos közösséget alapítani, mert az ,,ecclesia'' szót soha máskor nem használta. 2. Jézus a közvetlenül elôtte álló parúziára gondolt. 3. Lehetetlen, hogy Jézus éppen az állhatatlan és megbízhatatlan Pétert választotta volna ki Egyháza sziklaalapjául. 4. Péter soha nem foglalt el az ôsegyházban olyan helyet, amely ennek a Máténál szereplô ígéretnek megfelelt volna. A szóban forgó mondat azonban nagyszerűen megfelel az ôsegyház hite kifejezésének. A modern egzegézis szembenézett ezekkel a nehézségekkel, és a komoly tudósok elfogadták az eredményt, amely szerint a primátusra vonatkozó szöveg nemcsak eredeti része Máté evangéliumának, hanem az Úr Jézusnak is hiteles szava.[192] Ezt az ígéretet maga Jézus tette Péternek. A ,,Kéfás'' szó a bizonyíték az Úr szavainak történeti hitelessége mellett. Péter, akit eredetileg Simeonnak (ApCsel 15,14) vagy Simonnak (az evangéliumok ezt a nevet használják) hívtak, Jézustól kapta a Kéfás melléknevet. Annak semmi jelentôsége nincsen, hogy a Simon név csak becézô formája-e a Simeonnak, vagy hogy a kétnyelvű szülôvárosban a zsidó Simeon mellett a rokonhangzású görög Simon nevet is viselte-e. Ugyanígy lényegtelen mozzanat, hogy mikor adta Jézus Simonnak a Kéfás melléknevet. János szerint mindjárt az elsô találkozás alkalmával így szólította ôt Jézus, és János a szó arám formáját, a ,,Kéfát'' használja (Jn 1,42). Márknál úgy tűnik, hogy Simon az apostolok kiválasztásakor kapta a Kéfás, azaz Szikla melléknevet (Mk 3,16). A legtöbb szentírásmagyarázó viszont úgy vélekedik, hogy Jézus elôször Caesarea Philippinél nevezte ,,Kéfának = Sziklának'' Simont. Annak belsô magyarázatát, hogy Simon miért kapta a Péter melléknevet, s ez miért szorította teljesen háttérbe eredeti nevét, csak a primátust ígérô szavakban találhatjuk meg (Mt 16,18). Ez az új név, amelyet addig Izraelben sem személynévként, sem melléknévként nem használtak, hamarosan görög formában kezdett élni, Kéfából Petrosz lett és ez ki is szorította a Kéfás nevet. Amikor a görög keresztényeknek a katekézisben vagy a liturgiában magyarázták a primátus szövegét, magyarázatul a Kéfa jelentését kellett elmondaniuk, mégpedig lehetôleg visszaadva a szavak játékát is. Ezért Máté evangéliumának fordítója a szövegben elsônek szereplô Kéfa szót a görögben kevéssé használt ,,Petrosz'' hímnemű formával adta vissza, a második Kéfát viszont a nônemű Petra-val, ahogy a szikla szót általában használták a görögök. Ha Jézus nem fűzi hozzá Péter vallomásához a primátus ígéretét, Kéfa soha nem lett volna Simon megkülönböztetô neve; s ha ez a szöveg nem az Újszövetségi Szentírásban áll, akkor filológiailag megmagyarázhatatlan lenne, hogyan kerülhetett a görög fordításba a Kéfa helyére a Petrosz szó. Ezután Máté is azzal a mondattal zárja ezt a részt, amivel Márk és Lukács: ,,Aztán lelkére kötötte tanítványainak, ne mondják el senkinek, hogy ô a Messiás'' (Mt 16,20). De miért parancsolt hallgatást a tanítványaira Jézus? Ennek magyarázata az akkoriban uralkodó messiási elképzelésekben rejlik. A nép széles köreiben élt az az elképzelés, hogy a messiás politikai felszabadulást hoz az idegen rómaiak igája alól, és újjáéleszti a dávidi birodalom ragyogó korszakát. A tanítványokban is élt ilyen reménykedés: ,,Azt hittük, hogy ô fogja megszabadítani Izraelt'' (Lk 24,21). A messiási eszme politikaivá válása annak következménye volt, hogy immár évszázadok óta idegen, pogány hatalmak elnyomása alatt éltek a zsidók. Jézus küldetése azonban a lehetô legtávolabb állt ettôl a népszerű Messiás-ideáltól, mert ô nem a zsidó népet akarta felszabadítani a rómaiak igája alól, hanem az emberiséget szabadította meg a sátán és a bűn hatalmától. Ezért ha személyében és küldetésében nem akart teljesen félreértés áldozatává válni, nem léphetett a nép elé azzal a hírrel, hogy ô a Messiás. Ez a magyarázata annak is, hogy a prédikációiban önmagáról soha nem beszél Messiásként, sôt a kiűzött ördögöknek is megtiltja, hogy hirdessék róla, hogy ô a Messiás és az Isten Fia. Ha beteget gyógyított, gyógyulása után rendszerint lelkére kötötte az embernek, hogy ne beszéljen róla. S azért nevezte magát Emberfiának, mert ezt a Dániel prófétától származó Messiás-nevet nem terhelték földi elképzelések (Dán 7,13). A nyílt bemutatkozás helyett bölcs pedagógiával elôször felkeltette hallgatósága érdeklôdését a tanításával, majd csodáival arra késztette az embereket, hogy gondolkodjanak el azon, kicsoda ô. De a nép nagy tömegei és vezetôi nem jutottak el oda, hogy valójában megértsék Jézus tanítását és küldetésének igazi természetét. Ezért vonul vissza a néptôl Jézus, hogy messiásvoltának misztériumát csak a legszűkebb tanítványi körnek nyilatkoztassa ki. S bennük is elôször helyesbítenie kellett a Messiásba vetett hitet. Az újdonság, amit mostantól fogva egészen nyíltan magyaráz a tanítványoknak, a szükségszerű összetartozás, amely messiási feladatának végrehajtása és a szenvedés meg a halál között fennállt. ,,Ettôl kezdve Jézus azon volt, hogy tanítványait elôkészítse rá: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektôl, a fôpapoktól és az írástudóktól; megölik, de harmadnapra feltámad'' (Mt 16,21). A természetes gondolkodás megriadt a szenvedô Messiás misztériumától, s ez megint csak Péter megnyilatkozásában fejezôdik ki: ,,Péter akkor félrevonta Jézust, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled''! (Mt 16,22.) 196. kép. Simon Péter, a halász Hol tette Péter ezt a vallomást a Messiásról? A szinoptikusok csak Caesarea Philippi környékét jelölik meg. A város, amelyet az ókorban Páneasznak hívtak, a Jordán forrásvidékén épült, a Hermon déli lejtôjén. A barlangot, amelyben a Jordán forrása fakad, a környék lakói Pánnak, a pásztorok istenének szentelték, a várost is ezért hívták Páneasznak. Augustus császár Nagy Heródesnek ajándékozta a területet, aki császári pártfogója tiszteletére a barlangnál emlékművet állított. Josephus ezt írja: ,,Heródes templomot építtetett ott a császárnak fehér márványból, mégpedig a Jordán forrásainál. Egy hihetetlenül magas hegycsúcs szökik itt az ég felé (a magas Hermonra gondol, amely 2760 m magas), a hegy oldalában nyílik egy sötét barlang, a barlangban egy vízzel teli mélyedés, de olyan mély, hogy mérôónnal nem lehet az alját megtalálni. A barlangon kívül fakadnak fel a források, s egyesek véleménye szerint itt ered a Jordán'' (Zsh. I, 21, 3; l. a 197. képet). 197.kép. A Pán-barlang Caesarea Philippinél a Jordán egyik forrásával Vajon Caesarea Philippi az a hely, ahol Jézus elmondta Péternek a primátus ígéretét? Ha az ígéret hitelessége nem kétséges, akkor ennek a kérdésnek csak másodlagos jelentôsége van. Mint már említettük, Máté, Márk és Lukács az ígéretet válaszként idézi Péter hitvallására. Vajon ezek a hitelesen Jézustól származó szavak betoldást jelentenek-e Máténál erre a helyre, s valójában máskor és másutt hangzottak el, vagy így is történt, ahogyan Máté elbeszéli? Az egzegéták véleménye katolikus és protestáns részen eltér egymástól. J. Schmidt katolikus egzegéta azt írja: ,,Ha Máté írja le teljesebben és eredetibb módon a Caesarea Philippinél történteket, akkor felvetôdik az a nehéz kérdés, hogy miért hallgat a primátus ígéretérôl a korábban író Márk, hiszen ez az ígéret nemcsak Péternek, hanem az ôsegyháznak is életbevágóan fontos kérdés volt. Arra a kérdésre, hogy Márk vagy az a hagyomány, amelyet Márk forrásul felhasznált, miért csonkította meg a történetet, és miért éppen a szívét hagyta ki a dolognak, még senki sem tudott megnyugtató magyarázatot adni. Mert arra sem a Péter személyével szemben megmutatkozó tartózkodás, sem egyéb szempont nem ad elegendô magyarázatot, hogy pontosan itt honnan van a jelentôs hézag evangéliumában. Ez a megoldhatatlan probléma azonban magától feloldódik, ha Máté volt az, aki a primátus ígéretét erre a helyre beleszôtte a történetbe. De ez egyáltalán nem érinti a betoldott anyag történeti hitelességét. Csupán az eredeti történeti helyzetet nem tudjuk, hogy hol és mikor mondta Jézus ezt az ígéretet Péternek''.[193] Ezzel szemben más egzegéták azon a véleményen vannak, hogy a primátus ígérete igenis beletartozik az egész jelenetbe, és a hely maga sugallta, hogy éppen itt hangozzék el. Maga R. Bultmann, aki nem ismeri el a szöveg Jézustól való származását, így nyilatkozik: ,,Nem Mátét illeti a vád, hogy valamit beletoldott a szövegbe, hanem Márkot, amiért kihagyott egy részt az eredeti perikópából, amely kerek egészet alkotott, és ô megcsonkította''.[194] Jézus nem azért teszi fel a kérdést, hogy tanítványai véleménye felôl tájékozódjék, hanem alkalmat teremtett vele arra, hogy önmagáról nyilatkozhasson. S amikor Jézus Márk és Lukács szerint egy árva szóval sem válaszol Péter vallomására, sem nem cáfolja, sem nem erôsíti meg azt, hanem csak megtiltja a tanítványoknak hogy beszéljenek róla, így ez a hely egyáltalán nem kielégítô. Jézus kérdése ebben a jelentôs órában nem hangozhatott el annak érdekében, hogy továbbra is eltakarja a Messiás misztériumát, s hogy nyomatékosan hallgatást parancsoljon a tanítványoknak. A kérdés ,,magától Jézustól várta a folyamatos választ, magyarázatot és állásfoglalást.''[195] Így ütközik össze egyik vélemény a másikkal. De azért semmi indokunk nincs arra, hogy a primátus ígéretének történeti kereteit kétségbe vonjuk. Az evangélisták nem mondják el, hogy Jézus felkereste-e Caesarea Philippi városát. Péter vallomása a Messiásról mégis örökre emlékezetessé tette a várost, amelynek nyomát már régen elsodorta a történelem vihara. ======================================================================== A színeváltozás hegye Amikor Jézus a távoli, északi vidékrôl újra visszatért Galileába, rokonai éppen arra készültek, hogy fölzarándokoljanak Jeruzsálembe a sátoros ünnepre. ,,A testvérei így szóltak hozzá: Kelj útra, és menj el te is Júdeába, hogy tanítványaid lássák tetteidet. Hiszen senki sem működik titokban, ha azt akarja, hogy tudomást szerezzenek róla. Ha képes vagy ilyenekre, akkor lépj a világ színe elé! -- Ugyanis testvérei sem hittek benne. Jézus ezt válaszolta nekik: Nekem még nem érkezett el az idôm, de nektek mindig megfelelô az idô. Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl, mert bizonyítom, hogy gonoszak a tettei. Menjetek fel hát az ünnepre, én azonban nem megyek fel erre az ünnepre, mert még nem telt be az én idôm. Ezt mondta nekik, és ott maradt Galileában'' (Jn 7,3--9). ,,Hat nap múlva -- írja Márk -- Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és csak velük fölment egy magas hegyre'' (Mk 9,2). Ez a pontos idômeghatározás itt meglepô mozzanat Márknál, aki sehol nem ad idôpontokat, csak a szenvedéstörténetben. Ez pedig annak köszönhetô, hogy Márk, akit az ôsegyház ,,Péter tolmácsának'' nevezett, ezen a helyen Péter elbeszélését közli, akinek a Messiás megvallása feledhetetlen személyes élménye maradt. Annál feltűnôbb azonban, hogy Márk nem mondja meg, hol van a színeváltozás hegye. Máté is csak egy magas hegyrôl beszél, ahová Jézus a három kiválasztott tanítványt felvitte magával. Hol lehet hát ez a hegy? A Hermon lehetett, amelynek magas (2760 m), hófedte csúcsai ott fehérlettek a vidék horizontján, amerre Jézus ezekben a napokban járt (l. a 16,1. képet a 36., és a 159. képet a 270. oldalon)? Az evangéliumok titokban tartják a színeváltozás helyét és hegyét. Egy nagyon régi hagyomány a Tábor hegyét tartja a színeváltozás hegyének. A Tábor Izrael történetében a szent hegyek közé tartozott.[196] A mi fogalmaink szerint egyáltalán nem magas hegy a Tábor, hiszen mindössze 588 m magas. Mivel azonban különálló kúpként emelkedik ki a síkságból, mégis tekintélyes hegynek látszik (l. a 155. és a 156,2. képet a 263. oldalon). S ha a Jordán völgyének szintjérôl számítjuk a magasságát, akkor 774 métert mérhetünk (l. a 160. képet a 271. oldalon). Az arabok a hegyet Dzsebel-et-Turnak hívják, ami annyit jelent: ,,a hegy''. Ugyanígy nevezik az odavalósiak a Sinai-hegyet, de az Olajfák hegyét és a Garizimot is. Fel kell figyelnünk arra, hogy Lukács ugyanígy adja meg a színeváltozás helyét: ,,Jézus felment a hegyre'' (9,28). A zsidók történetének elsô szakaszában a Tábor határt jelentett Iszakár és Zebulon törzsi birtoka között. Amikor a bennszülött kananeusok szorongatni kezdték az izraelitákat, a fegyverforgató férfiak összegyűltek a Tábor hegyére. Debóra prófétaasszony parancsára a hegyrôl indultak a csatába, és lenn a síkságon, a Kison-pataknál megverték a kananeusokat. Ennek a gyôzelemnek az emlékét ôrzi Izrael egyik legszebb gyôzelmi éneke, a Debóra-ének (Bír 5,2--31). A zsoltárok magasztalják a Tábor szépségét. Ozeás próféta arról tudósít, hogy egy ôsrégi szentély áll ezen a hegyen (5,1--2). II. Ramszesz fáraó hódításai között (Kr. e. 1290--1224) szerepel egy város, amely a Tábor csúcsára épült. Késôbb Itabyrion néven emlegetik. A makkabeus Alexander Janneusz Kr. e. 100 körül elfoglalta (l. a 37. képet a 73. oldalon). Az elsô zsidó lázadás idején (Kr. u. 66.) Josephus Flavius, aki akkor még a galileai zsidó csapatokat vezette, nagy sietséggel fallal vette körül a hegytetôt. Arról nem beszél Josephus, hogy mekkora volt a város és maga az erôdítmény. De még ha lakott város is lett volna Jézus korában a hegytetôn, akár a lapos fennsíkon, akár a hegy oldalában lehettek olyan magányos helyek, ahol a színeváltozás idegen szemek elôl elrejtetten megtörténhetett. A 4. századig mennek vissza azok a híradások, amelyek a Tábor hegyét mondják a színeváltozás helyének.[197] Ettôl az idôtôl fogva a Tábor is beletartozik a rendszeresen látogatott zarándokhelyek sorába. Egy nagyon régi leírás szerint a zarándokok 4340 lépcsôn mentek fel a csúcsra. A hegy oldalában tölgyek, szentjánoskenyérfák és terebintusok nôttek. Egy jeruzsálemi zsinaton (518-ban) szerepel egy püspök, aki a ,,Tábor hegyének püspöke'' címet viselte. A piacenzai zarándok 570 körül mászta meg a hegyet, és azt mondja: ,,Három bazilika áll fenn a hegyen, ott, ahol az egyik tanítványnak ez jutott eszébe: Építsünk itt három sátrat!'' A keresztesháborúk idején a német bencések építettek kolostort a Táboron, de a Hattinnál elszenvedett vereség (1187-ben) után el kellett hagyniuk a hegyet. A templom és a kolostor összedôlt és még a következô században is csak nagy ritkán merészkedett föl egy-egy zarándok a hegyre. Csak 1613-ban sikerült a ferenceseknek újra megtelepedniük a Táboron. Azt a templomot, amely most a hegy csúcsán áll, ôk építették 1921--1924-ben, az ötödik századi szír templom mintája szerint. A színeváltozás templomának teraszáról szabad kilátás nyílik majdnem egész Galileára. Északon Felsô-Galilea hegyei látszanak a magasan épített Szafed várossal. A távolban minden felett ott fehérlik a Hermon. Kelet felé látni a Jordán árkának keleti oldalát és a Genezáreti-tó túlsó partját, továbbá a Básán-fennsíkot, amelybe mélyen beékelôdik a Jarmuk völgye. A nyugati horizontot a Kármel vonulata zárja le, amely elôtt az alsó-galileai dombvidék húzódik, amelyen Názáret is épült. Dél felé a távolban Szamaria hegyei látszanak, a Gilboa-hegység és a Kis-Hermon (vö. 156,2. képet a 265. oldalon). Nekünk, keresztényeknek a Tábor a hagyomány alapján még akkor is szent hegy, ha az evangéliumok kifejezetten nem beszélnek róla. Ha egy mai zarándok fölmegy a hegyre, s kitárul szeme elôtt Jézus szülôföldje, és így hallja az evangélista elbeszélését, a hitben nagyon közel érzi magát a színeváltozás misztériumához: ,,Átváltozott elôttük. Ruhája olyan ragyogó lett, hogy a földön egy kelmefestô sem tud így ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter ezzel fordult oda Jézushoz: Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd verjünk itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek, egyet Illésnek! Nem is gondolt rá, mit mond, annyira meg volt ijedve. Ekkor felhô ereszkedett alá és árnyéka rájuk vetôdött. A felhôbôl szózat hallatszott: Ez az én szeretett fiam, ôt hallgassátok!'' (Mk 9,2--7.) Ezt a fontos eseményt, amely egy pillanatra felragyogtatta a Jézusban rejlô isteni dicsôséget, a jelenlévô tanítványok elôl és mielôlünk is a titok fátyola takarja, ezért nem tudunk kimerítô magyarázatot adni róla. Az evangélisták is csak a tényeket beszélik el. Jézus mindössze három tanítványt visz fel magával a hegyre. Azt a hármat, akik nem sokkal elôbb egyedül voltak tanúi Jairus leánya feltámasztásának, és ôk lesznek azok, akik majd látni fogják az utolsó éjszakán, az Olajfák hegyén Jézus ,,emberi óráját''. Pétert mindhárom esetben elsônek említik az evangélisták. Márk és Máté Péter után elôször Jakabot nevezi meg. Lukács ellenben Jánost mondja másodiknak Jakab elôtt. Lukács, aki egyébként nagy vonalakban Márkot követi elbeszélésében, néhány részlettel többet mond. De vajon honnan tudhatta Lukács ezeket a részleteket? Szemtanú mondta el neki? Mert egyedül ô mondja, hogy ,,Jézus fölment a hegyre imádkozni'' (Lk 9,28). Különös, hogy Lukács az az evangélisták közül, aki a keresztségkor is (3,21), az apostolok kiválasztásakor is (6,12), és Péter vallomásánál is (9,18) megemlíti Jézus imádságát. 198. kép. A Tábor hegye A hegyre való fölmenetelnek nem célja volt a színeváltozás, hanem csak eszköz, amellyel az isteni jelenlét megmutatkozott. Ezt Lukács annyira fontosnak tartja, hogy még egyszer, kifejezetten hangsúlyozza: ,,Miközben Jézus imádkozott'', akkor történt a színeváltozás. Az imádság hatásáról mondja, hogy ,,teljesen átváltozott'' (9,29). A belülrôl ragyogó fényesség úgy átjárta Jézus testét, hogy a ruháján is láthatóvá vált. Lukács egyszerűsége itt is megmutatkozik: ,,...ruhája fehér lett és ragyogó''. Márk is, Máté is hasonlatokat mondanak, hogy valamiképpen érzékeltetni tudják a jelenetet. Így kezdôdött a színeváltozás, anélkül, hogy a három tanú felfigyelt volna rá. El is nyomta ôket az álom. ,,Amikor felébredtek, látták Jézus dicsôségét és mellette a két férfit'' (9,32). Nem tudjuk meg az evangéliumokból, honnan ismerték fel a tanítványok Mózest és Illést. De azt sem mondják, hogy Jézus és a két próféta a levegôben lebegett, ahogyan Raffaello képe ábrázolja. Azt is csak Lukácstól tudjuk, hogy mirôl folyt a beszélgetés: ,,a halálról, amelyet majd Jeruzsálemben kell elszenvednie''. A következô eseményeket úgy írják le, ahogyan történtek, de mindegyik evangélista a maga sajátos módján. A Pétert mentegetô megjegyzést: ,,nem tudta, mit beszél'', Máté nem említi, Lukács pedig elhagyja a magyarázatot, amit Márk mond: ,,annyira meg volt ijedve'' (Mk 9,6). Péter szavában sem az ô zseniális helyzetfelismerését, sem a Szentlélek sugallatát nem kell keresnünk. Mert azzal, hogy Jézust ebben a kiváltságos pillanatban, amikor ott áll mellette az Ószövetség két legnagyobb alakja, csak Rabbinak szólítja, betetôzi a helyzethez nem illô megnyilatkozást. Lukácsnak igaza van: ,,Péter nem tudta, mit beszél'' (9,33). Miközben Péter szól, ,,íme, fényes felhô borult rájuk'' (Mt 17,5). Nem esôfelhô ez, hanem az a fátyol, amellyel Isten mindig elfedi magát, amikor megjelenik a földön. Ez az a felhô, amely Isten nagy jeleként végigkíséri Izrael történetét, és Isten jelenlétének és megnyilatkozásainak a jele. Lukács azt mondja a tanítványokról: ,,amikor a felhôbe jutottak, féltek'' (9,34). Mert már az a gondolat, hogy Jézust nem látják maguk mellett, egymagában megrettentette ôket. 199. kép. A Tábor hegyének fallal körülkerített teteje És miként a Jordánnál Keresztelô János tanúságtételét az égbôl megdördülô szózat követte, úgy hallják most a tanítványok Jézus halálának megjövendölése után az égbôl a választ. Az Atya megnyilatkozását a három evangélista három formában idézi: Lukács: ,,Ez az én választott fiam!'' Márk: ,,Ez az én szeretett fiam!'' Máté: ,,Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik!'' De mindhárman hozzáteszik: ,,Ôt hallgassátok'', mert Jézus a Krisztus, Isten választottja, a szeretett Fiú, aki által Isten beszél. Mikor a tanítványok ezt meghallották, ,,arcra borultak és igen féltek'' (Mt 17,6). A kifejezési forma és a tanítványok magatartása jellegzetesen bibliai. Ahogy elôdeiktôl hallották és tanulták, Isten színe elôtt arcra borultak. Aztán ebbôl a nagyszerű látomásból egyszercsak nem marad vissza más, mint ,,Jézus egyedül''. Mert egyedül ô a fontos, ôt kell követniük, bármit tesz is majd a következô idôkben. ======================================================================== A sátoros ünnepen Jeruzsálemben A Tábor hegyén történt színeváltozás után, amikor a rokonok és a galileai zarándokok már elindultak Jeruzsálembe, Jézus is útra kelt tanítványaival a Szent Város felé, ,,de nem nyilvánosan, hanem titokban''. Mivel az idô sürgetett, Jézus ezúttal bizonyára a legrövidebb utat választotta, azt, amelyik Jákob kútjának érintésével Szamarián vitt keresztül. Óvatosságból elôre küldte néhány tanítványát, hogy az egyik szamariai faluban gondoskodjanak szállásról. De amikor a szamariaiak megtudták, hogy zarándokok, nem fogadták be ôket. Ekkor megnyilatkoztak a ,,mennydörgés fiai'': ,,Uram, ha akarod, lehívjuk rájuk az égbôl az istennyilát, hadd pusztítsa el ôket! De ô hozzájuk fordult és rájuk pirított. Ezután más faluba mentek'' (Lk 9,54--56). A sátoros ünnepnek kettôs jelentése volt a zsidóknál. Elsôdlegesen a pusztai vándorlás emlékünnepe volt, amelyen megemlékeztek azokról az idôkrôl, amikor az Úr negyven éven át ôrizte ôket a pusztában. De ez volt a szüret és az aratás hálaadó ünnepe is. Hat hónappal a húsvét után ülték és egy álló hétig tartott. Az év három nagy ünnepe között, amelyekhez a jeruzsálemi zarándoklat is csatlakozott, ez volt a legvidámabb és a legnépszerűbb. A Talmud ezt mondja: ,,Aki nem látta a sátoros ünnepen a vízmerítés örömét, az életében nem találkozott az örömmel.'' A nép ezen a héten gallyakból összerótt sátrakban lakott a város terein, a házak teraszán, vagy a lapos háztetôkön. Az ünnep kezdetén ezt imádkozták: ,,Áldott légy, Jahve, Istenünk, világ Királya, aki megszenteltél minket Törvényed által, és megparancsoltad, hogy sátorban lakjunk!'' Jeruzsálemben esténként kivilágították a templomot, és a templom udvarában a leviták által játszott zeneszó mellett fáklyafénynél táncoltak a férfiak. Három további szertartás tette különlegessé a sátoros ünnepet: az ünnepi csokor, a vízzel való hintés és az oltár körüli körmenet. Minden izraelita férfinak magával kellett vinnie az ünnepi csokrot, a ,,lulabot''. A csokor egy pálmaágból, két fűzfa- és három mirtusz- ágból állt, és bele volt tűzve egy citrusgyümölcs (l. a 200. képet). Már az elsô nap reggeli istentiszteletére ezzel a csokorral kellett a zarándokoknak megjelenniük a templomban. Az írástudó rabbi, Jehosuah ben Hananja (Kr. u. 90 körül), aki fiatal korában még részt vett a templomban a sátoros ünnep szertartásain, a Misnához egy kommentáló mondatot fűz, amely úgy hangzik, mint egy panaszos sóhajtás: ,,Az egész ünnep alatt alig volt nyugtunk. Már kora reggel felkeltünk, hogy részt vegyünk a templomban a reggeli áldozaton'' (Suk. IV, 5). Amikor a reggeli áldozat felajánlása után a leviták elkezdték a Hallel- zsoltárokat (a 113--118. zsoltár), minden zarándok elmondta magában ezt az imádságot: ,,Áldott légy, Jahve, Istenünk, világ Királya, azért, hogy életben tartottál minket, és ezt az idôt megérhettük''. Mikor pedig a leviták a zsoltározásban a 118. zsoltár elsô sorához értek, és felhangzott az ,,Áldjátok az Urat'', az egész zarándoksereg felemelte a kezében lévô ünnepi csokrot, és örömük jeleként integetni kezdtek vele. Egy másik ünnepi szokás volt a vízzel való meghintés. Az ünnepi hét minden reggelén ünnepélyes menet vonult a templomból a Siloé tavához, ahol egy pap arany kannával merített a Siloé vizébôl és ezt vitték fel a templomba, ahol a kapuban trombitaszóval fogadták ôket. Ezt a vizet az italáldozattal együtt öntötték az oltár lábához, emlékeztetôül arra a jövendölésre, amelyet Izaiás mondott: ,,Örömmel fogtok meríteni az üdvösség forrásából'' (12,3). Ebben a sokaságtól nyüzsgô, ünnepi örömtôl pezsgô környezetben Jézus szavai és tette egész különleges lehetôséget nyertek. János a 7. fejezetben írja le, hogy mennyire érdeklôdtek a zsidók a Názáretbôl való rabbi után: ,,A zsidók keresték az ünnepen. Hol van? -- kérdezgették, és a nép körében sokat emlegették. Némelyek azt mondták, hogy jó ember, mások meg azt, hogy félrevezeti a népet. De a zsidóktól való félelmében senki sem beszélt róla nyíltan'' (Jn 7,11--13). 200. kép. Tetradrachma a Bar Kohba-felkelés idejébôl (Kr. u. 132--135) Izrael vezetô köreinek, a farizeusoknak és a fôtanácsnak a mesterkedései nem maradtak hatástalanok. Már életveszélyessé vált rokonszenvet mutatni a Názáretivel szemben. ,,Amikor az ünnep fele már eltelt, Jézus fölment a templomba, és tanított. A zsidók csodálkozva mondogatták: Hogyan ismerheti így az Írásokat, amikor nem is tanulta? Jézus így felelt nekik: Az én tanításom nem tôlem való, hanem attól, aki küldött. Aki készen van rá, hogy megtegye akaratát, meggyôzôdhet róla, vajon Istentôl való-e a tanítás, vagy csak magamtól beszélek... A jeruzsálemiek közül néhányan megjegyezték: Ugye ez az, akit halálra keresnek? Mégis teljesen nyíltan beszél, s nem szólnak rá semmit. Csak nem gyôzôdtek meg az elöljárók, hogy ô a Messiás? Róla tudjuk, honnét származik, a Messiásról azonban, ha majd eljön, senki sem fogja tudni, honnét való.'' (Jn 7,14--17;25--27.) Az utolsó napon, az ünnep hetedik napján a zsidó férfiaknak meg volt engedve -- de az évnek csupán ezen az egyetlen napján! --, hogy belépjenek a papok udvarába, a templomépület és az oltár közé. Ünnepi körmenetben hétszer kerülték meg az ágakkal feldíszített égôáldozati oltárt, és esôt kértek Istentôl a száraz föld számára. E körmenet közben a fôpap az oltárra öntötte a vizet, amelyet reggel a Siloé tavából merítettek. Az ünnepi szertartás közben egyszer csak felhangzott a Názáreti Rabbi jól ismert hangja. Az evangélista ezt írja: ,,Jézus hangosan felkiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz bennem, annak belsejébôl, az Írás szava szerint, élô víz forrása fakad'' (Jn 7,37--38). 201. kép. Ezüstdénár, rajta a sátoros ünnepi vízzel meghintés kancsója A fôpap azonnal odaküldte a templomôrség egy különítményét, hogy fogják el a Názáretit. János azonban megjegyzi: ,,De senki sem emelt rá kezet, mert még nem jött el az ô órája''. A templomôrség fogoly nélkül tért vissza. ,,A fôpapok megkérdezték: Miért nem hoztátok el ôt? A szolgák mentegetôztek: Még sohasem beszélt úgy ember, ahogyan ô beszél. Erre a farizeusok megkérdezték tôlük: Csak nem vezetett titeket is félre? Hitt-e benne valaki a tanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely mit sem ért a törvénybôl. Egyikük azonban, Nikodémus, aki egy alkalommal fölkereste Jézust, azt mondta nekik: Elítél-e a törvényünk valakit is anélkül, hogy elôször meghallgatták és meggyôzôdtek volna róla, hogy mit tett? De leintették: Csak nem vagy te is galileai? Nézz utána, és megbizonyosodsz, hogy Galileából nem támad próféta!'' (Jn 7,44--52.) Láttuk már a büntetô törvény e paragrafusát: ,,Minden zsidónak joga és kötelessége, hogy a tévtanítót csellel tôrbe csalja, próbára tegye és leleplezze''. A farizeusok most ennek értelmében módszert változtattak. Éppen kapóra jött nekik egy asszony esete, akit házasságtörésen értek. János a jelenetet egész aprólékosan el tudja mondani: Jézus ott ül a templomban, körülötte a némán figyelô sokaság. Egyszerre csak feltűnik egy farizeusokból álló csoport, amint közrefogva magukkal vonszolnak egy asszonyt. Mint a templom jogászai, vitát kezdeményeznek: ,,Mester! Ezt az asszonyt az imént házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolja a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Te mit szólsz hozzá?'' Nagy fondorlattal tették fel a kérdést. János meg is jegyzi: ,,Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék és vádolhassák''. De kinél? Miután Heródes fiát, Archelauszt elmozdították (Kr. u. 6.), a fôtanács elveszítette azt a jogot, hogy halálos ítéletet hajthasson végre. Ha tehát egy ítélet halálra szólt, azt jóvá kellett hagyatni a római hatósággal, és a kivégzést is a rómaiak hajtották végre. János kifejezi, hogy a fôtanács meghozta a maga ítéletét a házasságtörô asszony felett, tehát az ülésterembôl jönnek, s a már halálra ítélt bűnöst hozzák magukkal. Arra azonban nem volt módjuk, hogy meg is kövezzék az asszonyt, mert pallosjoga csak a rómaiaknak volt. És tudták, hogy a fôpap hivatalába kerülhet, ha ezen a téren túllépi a hatáskörét. De talán a Názáretit tôrbe lehet csalni a dologgal. Ez volt becsomagolva a zsidók fondorlatos jogipolitikai kérdésébe: ,,Te mit szólsz hozzá?'' Jézus pedig teljesen ura a helyzetnek: ,,Lehajolt a földre és ujjával írni kezdett a kövezetre'' (8,6). Nehéz megmondani, hogy mit írt. Nincs kizárva, hogy élt a római jogszokással, amely szerint az ítéletet kihirdetése elôtt írásba foglalták. Más szóval: Jézus átlátott ellenségei ármánykodásán, amellyel összeütközést akarnak elôidézni közte és a rómaiak között. Fenséges nyugalommal fogadja a kihívást, és nyugalmát félreérthetetlenül ellenségei értésére adja azzal, hogy írni kezd. ,,Mikor azok tovább faggatták, fölegyenesedett és azt mondta nekik: Az vesse rá az elsô követ, aki bűntelen közületek. Aztán újra lehajolt és tovább írt a földön. Ôk meg ennek hallatára eloldalogtak, egyik a másik után, kezdve a véneken, s csak maga Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és megszólította: Asszony, hová lettek? Senki sem ítélt el? Senki, Uram -- felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!'' (Jn 8,7--11.) A János-evangélium legrégibb és legjobb kézirataiból, a Papirus 66- ból is hiányzik a házasságtörô asszonyról szóló rész, mégis hiteles evangéliumi hagyomány. Ezt bizonyítja Papiasz, János evangélista tanítványa, és azok a jogi viszonyok, amelyeket az elbeszélés feltételez. Mert a zsidó jogtörténetben megkülönböztetik a szadduceus és a farizeusi büntetôjogot. Jézus korában a szadduceus változat volt érvényben. Ennek büntetései kegyetlenebbek voltak, mint a farizeusi büntetôjogé, amely a templom lerombolása utáni idôben kerekedett felül és a Misnában maradt az utókorra. Az írástudók azt kérdezik, hogy Jézus szerint meg kell-e kövezni az asszonyt, akit rajtakaptak a házasságtörésen. Ez azt tételezi fel, hogy az akkor érvényes szabályok szerint a tetten ért házasságtörô asszony büntetése a megkövezés. A Misnában ezzel szemben az áll, hogy az ilyen asszonyt a csábítójával együtt meg kell fojtani (Sanh. 11, 1). E körülmények ismerete újra csak megmutatja Jézus hatalmát, sôt teljhatalmát. Mert egy fiatal, jogi gyakorlattal még nem rendelkezô rabbitól elbizakodottságnak számított volna, ha illetékes írástudók elôtt ilyen kérdésben véleményt nyilvánít. Jézus pedig magától értetôdô természetességgel fogadja a felkínált lehetôséget, hogy kifejezze véleményét. S mi több, egy olyan feltételt szab, amely túl van minden eddig érvényesült isteni törvényen, és lehetetlenné teszi a törvény-szabta büntetés végrehajtását. Jézus azonban feljogosítva tudja magát arra, hogy ilyen ítéletet hozzon. A benne lévô teljhatalom ebben is megnyilvánult, és a továbbiakban Jézus újra meg újra ezt fejezi ki. A sátoros ünnep különleges örömkifejezési módja volt a templom kivilágítása. De ez csak az ünnep elsô napján történt. Az asszonyok udvarában ekkor négy hatalmas kandelábert állítottak fel, amelyek megvilágították az egész templomépületet. Valószínűleg ehhez kapcsolódik Jézus szava, amit a templom kincstáránál mondott: ,,Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága!'' (Jn 8,12.) A hallgatókat e szavak szíven találták. Mindenkinek fel kellett fognia: aki itt megjelent, annak olyan hatalma van, amilyet ember csak Istentôl kaphat. ======================================================================== Harc az igazságért János drámai elevenséggel mondja el a vakon született meggyógyítását: ,,Egyszer útközben Jézus látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték tôle: Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született? Sem ez nem vétkezett -- felelte Jézus -- , sem a szülei, hanem Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk. Addig kell végbevinnem annak tetteit, aki küldött, amíg nappal van. Eljön az éjszaka, s akkor senki sem munkálkodhatik. Amíg e világban vagyok, világossága vagyok a világnak. Míg ezeket mondta, a földre köpött, nyálával sarat csinált, s a sarat a vak szemére kente, majd meghagyta neki: Menj, mosakodjál meg a Siloé tavában. Ez annyit jelent, mint ,,küldött''. Ez elment, megmosdott, s amikor visszatért, látott'' (Jn 9,1--7). A vakot nem egyetlen szavával gyógyítja meg Jézus, mint a Bethesda- fürdôben a bénával tette, hanem körülményesebb megoldást választ, amelyet János apró részletességgel leír. A népi gyógyászatban a nyál gyógyító eszközként szerepel.[198] Jézusnak ezt a tettét általában mágikus cselekménynek szokták értelmezni, azzal indokolva a dolgot, hogy sok párhuzamos adata van az ókori varázslási gyakorlatokkal. Ez a feltételezés azonban teljesen elvéti ennek az eseménynek alapvetô körülményeit. Jézus nem azért cselekszik, hogy a nyálnak mágikus gyógyító erejérôl bizonyságot adjon. Tettének nyilvánvalóan a rabbikkal szemben van mondanivalója, mert a törvény szerint szombaton a nyállal való megkenés tilos volt. S éppen azért, hogy látható legyen, Jézus nem a tenyerében keveri meg a sarat, hanem a földre köpött és ott csinált sarat a nyálból (Jn 9,6). Majd elküldi a vakot a Siloé tavához, de nem azért, mintha a tó vizének volna gyógyító ereje, hanem hogy próbára tegye a hitét. Említettük már, hogy Ezekiás király (Kr. e. 725--697), amikor hírét vette, hogy Szanherib asszír király seregei közelednek, a sziklába vágott csatornán keresztül a városba vezettette a Gihon-forrás vizét. A Siloé név a héber ,,salah'' -- ez azt jelenti küld, eljuttat -- szóból származik; s a Siloé annyit jelent, mint vezeték, vízvezeték, csatorna. Eredetileg csak a csatornát hívták így, majd késôbb átment a név a medencére is, amelybe a csatorna szállította a vizet. János a tó nevébôl szimbolikus nevet alkot: azt jelenti, ,,Küldött'', aki nem más, mint Jézus. Hol fekszik a Siloé-tó? Izaiás a ,,Siloé csendesen folyó vizeirôl'' beszél (8,6), amely összeköttetetést biztosít egy felsô tó és egy alsó tó között (22,9). ,,Menj ki Áházhoz. Ott találkozhatsz vele a Felsô-tó vízvezetékének (ez a Siloé) végénél'' (7,3). Sok adat szól amellett, hogy az alsó tavat a mostani Birket-el-Hamrá- val, a Vörös-tóval azonosítsuk, amely közel van ahhoz a helyhez, ahol a Tyropaion-völgy és a Kidron völgye találkozik (l. a 204. képet a 356. oldalon). A Tyropaion-völgy alsó vége mélyen bevágódik a sziklába, és már az ôsidôkben is esôvízgyűjtôül használták Jeruzsálem számára. Csak a völgy végét kellett fallal elzárni és a természetes medence egészen nyár közepéig elegendô vizet tudott tárolni. A régi víztároló ma már feltöltôdött állapotban van, s csak a nagyon dús növényzet jelzi az egykori tó helyét (l. a 202. képet a 354. oldalon). A tó zárógátját, amely mintegy 70 m hosszú és fölül 3,3 m széles, még ma is fel lehet ismerni. Bliss és Dickie fáradságot nem ismerô ásatásaik közben (1894--97 között) -- néhány száz méteren a felszín alatt vágott járatokban dolgoztak, mint a vakondokok -- megtaláltak egy másik gátat, amely alsó részén 6 m széles volt és hét hatalmas támpillér erôsítette meg. A másik gáttól 18 méterre keletre építették fel hatalmas, összefaragott kôtömbökbôl, malter nélkül. A két régész a lelet feletti elsô örömében azt a vastag falat úgy ítélte meg, hogy Júda királyainak korából való. A legújabb kutatások viszont azt bizonyítják, hogy 800 évet tévedtek, mert Nagy Heródesnek vagy I. Heródes Agrippának (Kr. u. 41--44) kell tulajdonítani. Ez az adatbeli helyesbítés nem von le semmit sem a két régész teljesítményének nagyságából, sem az eredeti víztároló korából, amely a közelben megtalált csatorna tanúsága szerint a második vaskorra teendô. A víztárolót már nagyon korán nemcsak az esôvíz összegyűjtésére használták, hanem kísérletet tettek arra is, hogy a Gihon- forrás elfolyó vizét belevezessék. Ezt a célt szolgálta az a két csatorna, mely a város dombjának keleti peremén futott dél felé (l. a 204. képet a 356. oldalon). A mélyebben fekvô I. számú csatorna, amelyet Masterman 1902-ben fedezett fel, úgy tűnik a bronzkorból való és még a jebuzeusok építették ki azért, hogy a Kidron völgyének vízellátását biztosítani tudják. A kb. 4 méterrel magasabban fekvô II. számú csatornát C. Schick 1886-ban találta meg, mintegy 250 méternyire délre a forrástól, a domboldalban. A domb keleti peremén kanyarogva haladt végig, részben nyitottan, részben kôlapokkal lefedve. A csatorna keleti falán szabályos közökben nyílások vannak, amelyek lehetôvé tették a víz kivezetését a Kidron völgyében lévô teraszok öntözésére. Erre a csatornára vonatkoznak Izaiás szavai, amikor szemrehányást tesz Aház királynak bizalmatlanságáért: ,,Mivel ez a nép megvetette Siloénak csendesen folydogáló vizeit'' (8,6). A Siloé esése valóban olyan, hogy csendes folydogálást biztosít a víznek. R. Weill mérte meg a csatorna esését, és úgy találta, hogy lejtése az elsô 230 méteren 4 mm/m a következô 100 méteren 5 mm/m, s csak a végén, ahol a domb déli csúcsa alatt vezet át, növekszik 5 cm/m-re. Valóban csendes folyású volt a Siloé! A csatorna tüzetesebb vizsgálata során meglepôdve vették észre a kutatók, hogy néhány helyen szándékosan betemették. A völgy felôli kifolyását sziklatömbökkel torlaszolták el. A gátként felhasznált törmelékben talált cserépmaradványokból úgy látszik, hogy a királykor utolsó idôszakában temették be és tették használhatatlanná. S ez a tény megfelel a Szentírásban mondottaknak, mert ott szó van egy másik csatorna építésérôl, amelyet Ezekiás király készíttetett. A történelmi helyzetet, amely ennek a második csatornának az építését szükségessé tette, már ismertettük (l. a 155. oldalon). Itt csak a régészeti leletek érdekelnek bennünket. Az Ószövetségben háromszor van szó a Siloé építésérôl. A Királyok második könyve csak a tényt közli: ,,Hiszkija történetének többi részét -- gyôzelmeit, azt, hogy miként létesített vízgyűjtô medencét és vízvezetéket, hogyan vezette be a városba a vizet -- mind megírták Júda királyai történetének könyvében'' (20,20). A Krónikás pontosabbá teszi az adatokat: ,,Hiszkija volt az, aki elrejtette Gihon vizeinek felsô lefolyását és levezettette Dávid városának nyugati oldalára'' (2Krón 23,30). A késôbbi idôkbôl van még egy feljegyzés Sirák fiának könyvében, amely talán támpontot ad ahhoz, hogy milyen lehetett a Siloé tava: ,,Hiszkija a várost bebiztosította, amikor a közepébe a vizet bevezette. Keresztülfúratta vassal a sziklákat, és vízgyűjtôket épített'' (48,17). Zseniális volt a terv, és a technikai megoldás nem maradt el a terv mögött! Mivel az idô sürgetett, a munkát két oldalról kezdték: a Tyropaion-völgyben kb. 80 méternyire északnyugatra az alsó tó gátjától, és a keleti oldalon a régi Gihon-forrásnál. A találkozási pont ma is világosan felismerhetô a csatornaalj szintkülönbségeibôl és a falakon látható vésônyomok ellentétes irányából. A csatorna elkészültének nagy eseményét az alagút déli végénél a szó szoros értelmében megörökítették (l. a 203. képet a 355. oldalon). Általános csodálkozást vált ki, hogy az alagútcsatorna a forrástól nem légvonalban halad, ami csak 324 m lenne, hanem 512 m hosszan, mert elôször nyugat felé behatol a hegybe, azután dél felé fordul és végig követi a domb keleti szélének vonalát, majd a hegy déli végénél megint nyugati irányt vesz fel. Erre az S formára mind a mai napig nincs megfelelô magyarázat. Eleinte úgy vélték, hogy a kanyarok a mélyben dolgozó építész pontatlanságának a következményei. Csakhogy a kétfelôl közeledô alagutak találkoztak! Ez pedig azt mutatja, hogy pontos terv szerint folytak a munkálatok. Hiszen egyetlen olajmécses fénye elegendô lett volna annak észleléséhez, hogy a bányászok irányt vétettek és kanyarodik az alagút, amelyet vágnak. Késôbb azzal magyarázták a déli kanyarulatot, hogy a ,,királysírok'' miatt kellett kitérnie az alagútnak. Feltűnô marad azonban az, hogy az alagutat legnagyobb részében a puhább mészkôrétegbe vágták, mint ahogy ezt Jeruzsálem legtöbb sziklasírjánál is meg lehet figyelni. Ehhez a geológiai adathoz kapcsolódik egy újabb magyarázat a Siloé- alagútról, amely további bizonyítékot nyer, ha a Siloé-felirat harmadik sorában szereplô ,,zdh'' szót (jelentése ismeretlen) hasadéknak fordítják (vö. a 203. képet a 355. oldalon). E magyarázat szerint az évezredek folyamán a Gihon-forrás vize utat talált magának a puha kôzetben, és váltakozó szélességű hasadékká mosta ki, amit az alagutat vágó bányászok követhettek. Ez magyarázná bátorságukat ahhoz, hogy egymástól annyira távol lévô kiindulópontokon kezdjék el a munkát, ti. a Gihon-forrásnál és a Tyropaion-völgyben lévô medencénél. És innen meríthették a reményt, hogy a hegyben valahol találkoznak egymással. Hiszkija alagútja a késôbbi idôkben nem tudta megmenteni a várost attól, hogy be ne vegyék. S mert a Gihon eredeti kifolyását elrejtették, az egész földalatti csatornarendszer feledésbe merült. Jézus korában már csak egy Siloé-forrásról tudnak a Siloé tavánál, amint ezt Josephus bizonyítja: ,,a völgy, amely a Sajtkészítôk (Tyropaion) völgye, Siloéig nyúlik. Így nevezzük azt az édesvízű és nagyon bô forrást'' (Zsh. V, 4, 1). A tulajdonképpeni forrásról, a Gihonról csak a 14. században találunk említést. Akkoriban azonban nem is sejtették, hogy a Gihon és a Siloé között összefüggés van, csak a 16. században találták meg újra ezt az összetartozást. Az elsô pontos leírást E. Robinsonnak köszönhetjük, aki 1839-es palesztinai utazása során elejétôl a végéig átvizsgálta az alagutat. Leírása ma is figyelemre méltó: ,,Amikor egyik délután (1838. április 27.) felkerestük a Siloét, hogy a benne lévô vizet megmérjük, nem találtunk ott senkit, s mivel a medencében kevés volt a víz, éltünk a lehetôséggel, hogy régi tervünket megvalósítsuk. Lehúztuk a cipônket meg a harisnyánkat, térd fölé gyűrtük a nadrágot és lámpával meg mérôzsinórral bemerészkedtünk a csatornába. A víz sehol sem volt mélyebb egy lábnál (30,48 cm) és alig észrevehetôen folydogált. A csatorna alját homok borította, amit a víz hordott bele. A folyosót végig sziklába vágták. Általában két láb széles (61 cm), és enyhén kanyarodik északi-északnyugati irányba. Az elsô száz láb hosszúságban (30,48 m) 15--20 láb (4,5--6 m) magas; a következô száz lábon 6--10 láb (1,8--3 m) a magassága, utána alig 4 lábnyi (1,2 m). Tehát minél elôbbre haladtunk benne, annál alacsonyabb. Az utolsó nyolcszáz lábon annyira alacsonnyá vált a folyosó, hogy valamennyien négykézlábra ereszkedve és egészen a vízben tudtunk csak elôre hatolni. Mivel erre nem voltunk felkészülve, jobbnak láttuk, hogy visszaforduljunk, és a következô nap a folyosó másik végérôl induljunk útnak. Azért, hogy megjelöljük a helyet, ameddig elôrejutottunk, a folyosó mennyezetére a lámpákból való korommal felírtuk nevünk kezdôbetűit és a 800-as számot, majd piszkos, vizes ruhával kijöttünk az alagútból. 202. kép. A Tyropaion-völgy és a Siloé-tó Három nap telt el, amíg újra olyan állapotba kerültünk, hogy befejezhettük a csatorna felderítését és mérését (ápr. 30-án). A Szűz forrásához mentünk (Gihon), s miután megmértük a Siloétôl délre lévô szikla távolságát (1100 láb), arra következtettünk, hogy mivel a csatorna alsó végétôl 800 lábnyit már megjártunk, már csak 3--400 lábnyi felderítetlen rész állhat elôttünk. A csatorna felsô végénél, a forrásnál egy kicsiny, kôbôl épített gátat találtunk, amely arra szolgált, hogy a forrás melletti medencében visszatartsa a vizet. Kísérôink segítségével elbontottuk ezt a gátat, majd magunkra öltve egy-egy bôszárú arab bugyogót, bemásztunk a csatornába abban a reményben, hogy hamarosan megtaláljuk a három nappal elôbb felírt jelzést. Ezen az oldalon a csatorna sokkal alacsonyabb, mint a másik végén, ezért legnagyobbrészt megint csak négykézláb tudtunk benne haladni, sôt néha egész hason kellett kúsznunk. Valószínűleg tekintélyes vastagságot ér el a homok a csatorna alján, így csökkenhetett ennyire a folyosó magassága, különben elképzelhetetlen, hogyan tudták volna kivájni a sziklát. Hiszen így is bizonyára csak egy ember tudott dolgozni a folyosóban, ami nagyon elnyújthatta a munkálatokat, talán sok évre is. A folyosó errôl az oldalról nagyon kanyargósan halad elôre. Egyes helyeken a munkások egy darabig egyenesen haladtak elôre, aztán abbahagyták, és egy darabon visszamenve, az elôbbitôl elhajló irányban folytatták tovább a vésést. Így néha úgy tűnt, mintha elágazásokkal épített csatornarendszerben járnánk. Az összes ilyen holtágat végigvizsgáltuk abban a reményben, hátha valahonnan egy másik irányból is érkezik víz a csatornába, de ilyen becsatlakozó vízfolyást nem találtunk sehol. Az út mérhetetlenül hosszúnak tűnt, és kezdett felmerülni bennünk a gyanú, hogy az elôzôtôl teljesen különbözô, másik csatornába jutottunk. De amikor már 950 lábnyi utat magunk mögött hagytunk, rátaláltunk elôzô jelzésünkre, a mennyezetre korommal írt 800-as jelre. Így a földalatti csatorna teljes hossza 1750 lábnak bizonyult, azaz néhány száz lábbal hosszabbnak a felszínen légvonalban mért távolságnál. Ez érthetô is, hiszen a csatorna elég sokat kanyarog. Végül újra a Siloé-forrásnál jutottunk a felszínre''.[200] 203. kép. A Siloé-felirat 204. kép. A Siloé-csatorna alaprajza (a kép alsó széle a déli irány) Az ásatások nemcsak világosságot visznek a múlt sötétjébe, hanem új rejtélyeket is vetnek fel. Bliss és Dickie alapos feltárásai után úgy tűnt, hogy Jeruzsálem építéstörténete és legalább a déli városfal helyzete világossá vált. Eszerint a Tyropaion-völgy, éppen úgy, mint a város nyugati dombja, Hiszkija idejében a városfalon belül volt. Így a Siloé tava is a városfalakon belül, azok védelme alatt állt. Azok a feltárások azonban, amelyeket 1961--67 között Kathleen M. Kenyon vezetett, jelentôsen módosították a régi Jeruzsálem fekvésére vonatkozó elképzeléseket. A vita, hogy hol is volt az ôsi Jeruzsálem, végleg eldôlt: a királyváros a délkeleti hegyen állt. S ezek után K. M. Kenyon a régi Jeruzsálem déli városfalának helyzetét is megkérdôjelezte. Helyenként végzett vizsgálatai arra vezették, hogy a nyugati hegy délkeleti oldala egészen Kr. u. az 1. századig lakatlan volt, és nem tartozhatott a régi város falakon belüli területéhez. Más szóval: a Siloé tava a városfalon kívül volt! Ha pedig ez így van, akkor magyarázatot kell keresnünk arra, hogy Hiszkija miért vezettette mégis a Gihon-forrás vizét a város nyugati oldalára, arra a részre, amely kívül volt a falakon? A talaj vizsgálatának eredményeibôl K. M. Kenyon arra következtetett, hogy a Siloé tava eredetileg nem nyitott medence, hanem egy hatalmas, sziklába vágott ciszterna volt, amelyben a víz felgyülemlett és letisztult. Ma már felderíthetetlen módon a város felôl a föld alatt meg lehetett közelíteni ezt a hegyben lévô víztárolót, valószínűleg lépcsôkön, egy aknán keresztül. A víz kifolyását is el kellett rejteni. A Siloé tava alatt a város keleti hegyének délnyugati oldala olyan meredeken végzôdik, mintha késsel szelték volna le. A sziklafal függönyként takarja a víztárolót, s az alján, mint földalatti csatorna, látszik a régi Siloé kifolyónyílása. Így rejtették el a szemek elôl a város víztárolóját. Késôbb -- nem tudjuk mikor -- a ciszterna teteje beszakadt, az utána következô idôkben pedig olyan építkezések folytak a környéken, amelyek minden nyomot eltüntettek. A tekintélyes régésznô okos hipotézisét szakkörökben nem fogadták el minden fenntartás nélkül, így a kérdés még további tisztázásra vár. Sajnos nem tudjuk, hogy milyen is volt a Tyropaion-völgyben lévô tó Jézus idejében. Ami ránk maradt, az egy 22,5 méter oldalhosszúságú, udvarszerű tér a vízvezetô alagút alsó kifolyásánál. Ez a rómaiak idejébôl származik. Valószínűleg ez volt Hadrianus császár Nimfa- szentélye, amelyet a város egyetlen ,,forrásánál'', a ,,Siloé- forrásnál'' emeltetett. H. Guthe (1881) és F. J. Bliss (1849--1897) újra felfedezték a Siloé- tó helyét, amelyrôl elsônek a bordói zarándok írt (333).[201] Ô, mielôtt felment volna a Sionra, ,,bal oldalon a völgy felé, a fal mellett egy tavat látott, amelyet Siloénak hívtak. Négy oldalát oszlopok veszik körül (Quadriporticus), és kívül egy másik nagy tó van''. A ,,Quadriporticus'' Hadrianus császár már említett ,,Tetranymphon''-ja, amelybe a csatorna torkollott. Bliss és Dickie a Quadriporticus északi oldalán még egy bizánci templom romjait is fölfedezték. Valószínűleg Eudókia császárnô (+ 460) volt az, aki templomot épített ezen a helyen. Ugyanúgy, mint a Bethesda-fürdônél, az indította, hogy szorosan a helyhez kapcsolódóan templom emlékeztessen Jézus csodájára. Külön megemlékezik errôl a templomról Ibériai Péter, aki 451-ben részt vett egy istentiszteleten az úgynevezett ,,Siloé-templomban''. 570 körül a névtelen piacenzai zarándok kereste fel a szent várost. A templomtérrôl lépcsôkön ment le és színes képet fest a ,,Siloé- népfürdônél'' nyüzsgô sokaságról: ,,A Siloé fölött egy kupolás bazilika (Basilica volubilis) áll. Alatta fakad a Siloé, és két fürdômedencébe ömlik a vize, amelyeket emberi kéz vájt ki. A két medence között válaszfal húzódik. Az egyik medence a férfiaké, a másik az asszonyoké. Az átrium elôtt egy nagy tó van, amelyet szintén emberi kéz épített, ebben fürdik a nép'' (Geyer 176. o.). A madabai mozaiktérképen Jeruzsálem képe a déli részén sérült, de a Siloé környékén két szorosan egymás mellett álló épületet mutat. Az egyik valószínűleg a kupolás bazilika (l. a 251,13. képet a 434. oldalon). A perzsa betöréskor (614) a Siloé-tempom is romba dôlt Jeruzsálem összes többi templomával együtt, s a késôbbi zarándokbeszámolók nem beszélnek arról, hogy újjáépítették volna. Csupán a Quadriporticus északi fala maradt meg a Siloé kifolyásánál, s hozzá néhány oszlopmaradvány (l. a 206. képet). Ennek ellenére egy tény bizonyos: minden épület és minden fürdômedence a csatorna kifolyása közelében volt. Ezen a környéken volt tehát az a medence is, ahol a vakon született visszanyerte látását, amikor hívô engedelmességgel eljött ide és megmosdott. Felix Faber a 15. században ,,megmosta szemét és arcát a Siloé vizében'', s ezzel megismételte azt a jámbor szokást, amely Jézus csodájának emlékét ôrizte és feledhetetlenné tette a Siloé vizét. János elbeszélése szerint a gyógyulást követôen nagy vita támadt. A szomszédok és ismerôsök számára a csoda olyan hihetetlennek tűnik, hogy elôször azt vitatják, vajon ugyanarról az emberrôl van-e szó. János így írja le: ,,A szomszédok és akik azelôtt koldulni látták, megkérdezték: Nemde ez az, aki itt ült, és koldult? Némelyek azt állították, hogy igen, ez az, mások ellenben tagadták, hogy nem az, csak hasonló hozzá. De ô kijelentette: Én vagyok az! Erre megkérdezték tôle: hogyan nyílt meg a szemed? Elmondta nekik: Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, a szememre kente, s meghagyta: Menj, mosakodj meg a Siloé tavában. Elmentem, megmosdottam és látok. Erre megkérdezték tôle: Hol van? Nem tudom -- felelte'' (9,8--12). A szomszédság vitája után következik a farizeusok vizsgálata: ,,Az imént még vak embert elvitték a farizeusokhoz, mert az a nap, amikor Jézus sarat csinált és megnyitotta a vak szemét, szombati nap volt. A farizeusok is megkérdezték tôle, hogyan nyílt meg a szeme. Elmondta nekik: Sarat tett a szememre, megmosdottam és most látok. A farizeusok közül néhányan így vélekedtek: Ez az ember nem Istentôl való, hiszen nem tartja meg a szombatot! Mások ellene vetették: Hogyan tehet bűnös ember ilyen csodát? Így szakadás támadt közöttük. Azért hát tovább faggatták a vakot: Mit tartasz arról, aki visszaadta szemed világát? Azt, hogy próféta! -- felelte'' (9,13--17). A vak vallomása zavarba hozta a farizeusokat is. Ezért megkísérelték az egyetlen kínálkozó lehetôséget felhasználva a gyógyulás tényét támadni. Hívatták a vakon született szüleit, és megkérdezték: ,,A ti fiatok? Azt mondjátok róla, hogy vakon született. Hogyan lehet akkor, hogy most lát? Szülei ezt válaszolták: Azt tudjuk, hogy ez a mi fiunk, és hogy vakon született. De hogy miképpen lát, azt nem tudjuk. S azt sem tudjuk, ki adta vissza a szeme világát. Kérdezzétek tôle magától, hiszen megvan hozzá a kora, mondja el saját maga!'' (9,19--23.) A szülôk vallatása nem hozta meg a kívánt eredményt. A gyógyulás ténye vitathatalan tény maradt, de a törvényt védô farizeusok szintén változatlanul meg vannak gyôzôdve róla: aki megszegi a szombati nyugalmat, az bűnös. Bűnös ember pedig nem tehet csodát! Egymás között abban a véleményben is egyeztek, hogy ez a tény nem lehet jel Jézus Krisztus-volta mellett. ,,Erre másodszor is hívatták a vakon született embert és figyelmeztették: Dicsôítsd meg az Istent! Mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös!'' (9,24). Ennek az ünnepélyes formulának az volt a célja, hogy rábírják az embert, ismerje be, hogy semmiféle csoda nem történt vele. A meggyógyított azonban ezt válaszolta: ,,Hogy bűnös-e, nem tudom. Csak azt tudom, hogy vak voltam, és most látok'' (9,25). A vallomás egy csöppet sem hatott a farizeusokra. Változatlanul kitartottak tételük mellett, mely szerint nem lehet szó Isten által művelt csodáról. Ezért megkísérelték még egyszer, hogy valami hibát fedezzenek fel a tényállásban: ,,Mit csinált veled? Hogyan adta vissza a szemed világát? Már elmondtam nektek -- felelte --, de nem hallgattátok meg. Miért akarjátok újra hallani? Talán ti is a tanítványai akartok lenni? Erre becsmérelték, és azt mondták neki: Légy a tanítványa te! Mi Mózes tanítványai vagyunk! Azt tudjuk, hogy Mózessel beszélt az Isten, de hogy ez honnét való, azt nem tudjuk! Éppen ez a különös -- felelte az ember --, hogy nem tudjátok honnét való, mégis visszaadta a szemem világát. Tudjuk, hogy Isten nem hallgatja meg a bűnösöket, azt azonban, aki istenfélô és teljesíti akaratát, meghallgatja. Amióta fennáll a világ, sohasem lehetett hallani, hogy valaki visszaadta volna egy vakon születettnek a szemevilágát. Ha nem Istentôl való volna, nem tehetett volna semmit'' (9,26--33). 205. kép. A sziklába vágott csatorna Mivel az ember tántoríthatalanul kitartott elsô állítása mellett, s nemcsak a csoda valóságáról volt meggyôzôdve, hanem isteni jelnek is értékelte, a farizeusok számára egyetlen további érv maradt: a tekintélyük. Ôk, akik az Írás ismerôi, csak jobban tudják a dolgot! ,,Rászóltak: Te akarsz minket tanítani, aki mindenestôl bűnben születtél? S ezzel kidobták'' (9,34). 206. kép. A Siloé-tó a 19. században A hittagadókat és eretnekeket nem átkokkal sújtották a zsinagógában, ami javító célzatú büntetés volt, hanem kitaszították ôket. Ezzel a megtorló büntetéssel a legműveletlenebb néprétegnek is tudomására hozták, hogy a zsinagóga és a kitaszított között semmifajta további közösség nem áll fenn. Ettôl fogva minden emberi és gazdasági kapcsolatot meg kellett szakítani a kitaszítottal. Erre olyan kínosan ügyeltek, hogy az ilyenekhez képest a pogányok sokkal kedvezôbb helyzetben voltak, ugyanis senki nem nyújtott nekik segítséget, ha bajba kerültek, áldozatukat visszautasították, ha a templomba vitték, s az istentisztelet alkalmával ismételten ünnepélyesen átkokat mondtak rájuk. Így jobban meg tudjuk érteni Jézus együttérzését a kidobott, kitaszított emberrel. Jézus kész arra, hogy felkarolja és elvezesse ôt a teljes hithez: ,,Jézus meghallotta, hogy kitaszították. Amikor találkozott vele, megkérdezte tôle: Hiszel az Emberfiában? Ki az, Uram -- kérdezte az ember --, hogy higgyek benne? De hisz látod -- felelte Jézus --, ô beszél veled! Erre az felkiáltott: Hiszek, Uram! -- és leborult elôtte'' (9,35--38). 207. kép. A Siloé-forrás a 20. században A vakon született meggyógyításáról szóló elbeszélés teljes fényben mutatja azt a lényeges pontot, amelyben Jézus összeütközött a farizeusokkal. Ezeket semmi sem tudta arra indítani, hogy elfogadják Krisztusnak a názáreti Jézust. Azt hiszik, hogy ôk vannak birtokában Isten tekintélyének és a kinyilatkoztatásnak. Úgy vélik, ôk a végsô fórum, akiknél Isten akarata és az igaz út felôl tudakozódhatnak az emberek. Ezért amikor a názáreti Ács azzal a feltétlen tekintéllyel lép fel, hogy ô beszél Isten nevében, a farizeusok számára ez a választási lehetôség adódott: vagy ôk, vagy a Názáreti. A kettô szerintük nem tűri egymást, ezért az egyiknek pusztulnia kell. ======================================================================== Az utolsó hónapok a szabadságban A sátoros ünnep utáni hetekben Jézus körbejárta Júdeát és hol itt, hol ott tűnt fel. December második felében ülték a zsidók a templomszentelés ünnepét. Nyolc napig tartott, és arra emlékeztetett, hogy Júdás Makkabeus (165--164-ben) újra felszentelte a pogányok által megszentségtelenített templomot. Mivel az ünnep folyamán a házak elôtt fáklyákat gyújtottak, a ,,Fáklyák ünnepé''-nek is nevezték az ünnepet. Josephus szimbolikus magyarázatot fűz hozzá: ,,mert, úgy hiszem, a szabad vallásgyakorlat olyan váratlanul köszöntött ránk, mint egy hirtelen támadó fénysugár'' (Zst. XII, 8, 7). A zsidók izgatottak voltak: eljön-e a názáreti rabbi az ünnepre? Igen, Jézus eljött. János ezt írja: ,,Tél volt. A templomszentelés ünnepét ülték Jeruzsálemben. Jézus éppen a templomban járt, Salamon csarnokában. A zsidók körülvették és megkérdezték tôle: meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk nyíltan! Mondtam már nektek -- felelte Jézus --, de nem hiszitek. A tettek, amelyeket Atyám nevében véghezviszek, tanúságot tesznek rólam. Mégsem hisztek, mert nem vagytok juhaim közül valók. A juhaim hallgatnak szavamra, ismerem ôket, és ôk követnek engem. Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és nem ragadja ki ôket a kezembôl senki'' (10,22--28). Ebben a részben az evangélista még egyszer összefoglalja a döntô ütközési felületet Jézus és ellenségei között. A farizeusok érdeklôdése a legkényesebb pontra irányul: Jézus hivatalára és a hozzá kapcsolódó messiási tekintélyre. Jézus pedig a válaszában félreérthetetlenül megismétli Messiás-voltának állítását. De önmagában az, hogy Messiásnak mondja magát, még nem lett volna veszedelmes ügy a farizeusok szemében, hiszen várták a Messiást, és annak be is kellett mutatkoznia. Jézus kijelentése azzal vált számukra veszedelmessé, hogy Isten-voltát is állította, mégpedig minden kétséget kizáró módon. Kérdésükre a lehetô legvilágosabban felel, úgy, hogy nyíltan vallja Istennel való egyenlôségét. Most néhány szóval újra eléjük tárta álláspontját: tanításával a farizeusok elé is lépett és jelekkel elôttük is igazolta küldetését. Olyan jelekkel, amelyeket nem lehet félreismerni, mert nyilvánvalóan Istentôl valók. És a farizeusok mégsem akarják elfogadni isteni tekintélyét. ,,A zsidók újra köveket ragadtak és meg akarták kövezni. Jézus megkérdezte tôlük: Láthattátok, mennyi jót vittem végbe köztetek Atyám erejébôl. Melyik jótettemért akartok megkövezni? Nem jótettedért kövezünk meg -- felelték a zsidók --, hanem a káromlásért, azért, hogy ember létedre Istenné teszed magadat'' (10,31--33). Ekkor Jézus egy szentírási helyre hivatkozva próbálja meggyôzni ôket: ,,Hát nincs megírva a törvényetekben: Én mondtam: Istenek vagytok? Ha már azokat is isteneknek mondta, akikhez az Isten szól, és az Írás nem veszítheti érvényét, akkor hogyan vádolhatjátok káromlással azt, akit az Atya megszentelt és a világba küldött, mert azt mondta: Isten Fia vagyok? Ha nem Atyám tetteit viszem végbe, ne higgyetek nekem. De ha azokat viszem végbe, akkor ha nekem nem is hisztek, higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és értsétek: az Atya bennem van és én az Atyában vagyok'' (10,34--38). 208. kép. A Siloé-tónál épített templom (F. J. Bliss és L.-H. Vincent OP nyomán) Ám ez az érv is hitet tételezne fel messiási küldetésével és az Atya erejében végrehajtott gyógyításokkal kapcsolatban, de ez a hit hiányzott. Ezért a farizeusok élesen szembeszegültek Jézussal, és készen vannak a végsô következtetés levonására: a Názáretit el kell pusztítani az útból. ,,Ismét el akarták fogni, de Jézus kiszabadult a kezeik közül. Ezután átment a Jordánon túlra, arra a helyre, ahol János elôször keresztelt, és ott maradt'' (10,39--40). Ez volt az utolsó, lélegzetvételnyi csend a vihar kitörése elôtt, mert csakhamar megérkeztek a farizeusok Jeruzsálembôl. Ôk is átkeltek a Jordánon, és megkísérelték Jézust arra rávenni, hogy térjen vissza a Jordán nyugati oldalára, az ô területükre. Ez azért volt számukra fontos, mert a Jordán keleti partja Heródes fejedelem felségterülete volt és nem tartozott a jeruzsálemi fôtanács fennhatósága alá. Álnok aggódással közlik Jézussal: ,,Menj el innen, ne maradj itt tovább. Heródes meg akar ölni!'' (Lk 13,31.) Jézus azonban nekik is, Heródesnek is egyetlen mondattal válaszol: ,,Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ma és holnap ördögöt űzök és gyógyítok, s csak harmadnapra leszek készen. De ma, holnap és holnapután folytatnom kell utamat, mert nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el'' (Lk 13,32--33). Nem valószínű, hogy Heródesnek csakugyan az lett volna a szándéka, hogy megölesse Jézust. A babonás fejedelmet sokáig nyugtalanította a születésnapján kivégeztetett Keresztelô János ügye. De azt sem tételezhetjük fel, hogy a farizeusok minden alap nélkül hazudták azt, amit mondtak, hogy a saját csapdájuk felé tereljék Jézust. Heródes aggodalommal figyelte felségterületén a Názáretihez kapcsolódó vallási mozgalmat. Nyilván sokkal könnyebb helyzete lett volna, ha Jézust Jeruzsálemben tudja. Jézus pedig értésére adja a farizeusoknak, hogy mondják meg a fejedelemnek: átlátja terveit, de nem engedi, hogy a fejedelem fenyegetése befolyásolja tevékenységében. Az, hogy területileg illetékes urát rókának nevezi, szavait egyértelművé teszi. A válasza a farizeusok számára pedig kifejezi: ne aggódjatok, másként nem is fog történni, mert Jeruzsálemé az elôjog, hogy a próféták gyilkosaként a Messiásnak is gyilkosává legyen! Legyetek hát türelemmel! A két utolsó vers nehéz feladat elé állítja az egzegétákat. Mert vagy egy számunkra már felismerhetetlen, burkolt jelentés húzódik meg a két vers párhuzamos idô-adatai mögött, a ,,ma, holnap és holnapután'' megismétlésében, vagy az történt, hogy az eredeti szöveg más volt, és a másolások során megsérült, vagy, ahogy mondani szokták a szakértôk, ,,szövegromlással'' állunk szemben. Ez utóbbi lehetôséget tartva szem elôtt az eredeti szöveg talán ez volt: ,,Íme ördögöket űzök és gyógyítok ma és holnap, és holnaputánra leszek készen. De az utána következô napon (a negyediken) útra kell kelnem, mert lehetetlen, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el''. ======================================================================== Lázár feltámasztása Miközben Jézus a Jordán keleti partján tartózkodott, barátja, Lázár megbetegedett. Két nôvére, Mária és Márta kétségbeesetten segélykérô üzenetet küldött: ,,Uram, akit szeretsz, beteg! Ennek hallatára Jézus azt mondta: Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsôségére lesz, hogy megdicsôüljön általa az Isten Fia. Jézus ugyanis szerette Mártát, a nôvérét, Máriát és Lázárt. Amint meghallotta, hogy Lázár beteg, két napig még ott maradt, ahol volt, s akkor szólt a tanítványoknak: Menjünk vissza Júdeába! Mester -- válaszolták a tanítványok --, most akartak ott megkövezni a zsidók, és újra oda mész?'' (Jn 11,3--8.) Jézusnak azonban egyetlen törvénye van: az Atya akarata. Akkor ,,Tamás, akit Ikernek is hívtak, így szólt a többi tanítványhoz: Menjünk mi is, és haljunk meg vele együtt!'' (11,16.) 209. kép. Légifelvétel Betániáról 210. kép. Betánia térképe Ez az elsô eset, amikor a tanítványok, még ha kedvetlenül is, készséget mutatnak arra, hogy megosszák a Mester sorsát. De majd csak Jézus halála lesz az a minden gyengeséget elsöprô példa, amely kedvetlenségüket átformálja, és a odaadó szívvel ajándékozza meg ôket. Az evangélisták közül csak János mondja el Lázár feltámasztásának történetét, és ez a legnagyobb a csodák között, amelyeket János feljegyzett. Mindenekelôtt a csoda színhelyét jelöli meg: Betániát. S hogy kizárja annak lehetôségét, hogy összetévesszék a Jordánon túli Betániával, hozzáteszi: ,,Márta és nôvére, Mária falujában''. A késôbb megadott távolság Jeruzsálemtôl: ,,kb. 15 stádiumnyira'', azaz 2,7 kilométerre, még pontosabb azonosítási lehetôséget ad a helység megtalálásához. A falu, amelyrôl szó van, az Olajfák hegyének keleti lejtôjén fekszik, a Jeruzsálembôl Jerikóba vivô út mentén. Valószínűleg azonos a Nehemiásnál említett Ananeja (11,32) nevű faluval, amelyet a fogság utáni idôkben Benjamin fiai laktak (vö. a 226,2. ábrát a 391. oldalon). A régi Betánia helyét a ferencesek által 1949--53 között végzett feltárások mutatták meg.[202] Lázár, Mária és Márta faluja a mai el- Azarije falutól[203] elég távol, nyugat felé volt, a Rász-es-Sijah déli nyúlványának lábánál, ahol egy régi falu maradványai kerültek felszínre. Az arab helységnév emlékeztet a bibliai történetre. Ugyanis az ,,el-Azarije'' név abból a görög helységnévbôl származik, amelyet úgy látszik a falu már a negyedik század második felében viselt. Aetheria zarándoknô ,,Lázáriumnak'' mondja a helyet, és utána gyakran lehet találkozni e névvel. A régi településhez közvetlen közel lévô sírok arra engednek következtetni, hogy a falu elég kicsi lehetett (l. a 210. képet a 365. oldalon). A felszínre került kerámiamaradványok keletkezési ideje a Kr. e. 6. századig megy vissza, és igazolják azt az újratelepítést, amirôl Nehemiás beszél (11,32), s melynek során a fogságból visszatérve a benjaminiták foglalták el a falut. Jézus korából falmaradványok, ciszternák, silók, cserepek és lámpák kerültek elô. A talált pénzek egészen pontos idôbeli meghatározásokat tesznek lehetôvé. De van egy másik nyom is, amely Lázár falujába vezet. 1950-ben Lázár sírjától 400 méternyire nyugatra egy barlangot fedeztek fel, amelyrôl évszázadokon át senki sem tudott. Miután kiszabadították a teljesen eltorlaszolt bejáratot és a barlangból kihordták a benne felhalmozódott törmeléket, elsô látásra úgy tűnt, hogy semmi különös - - egy olyan barlang, ami százával fordult elô már a környéken. Mikor azonban a jeruzsálemi École Biblique domonkos tudósai tüzetesebben átvizsgálták, kiderült, hogy a barlang eredetileg minden bizonnyal ciszternának készült, késôbb azonban kultikus célokat szolgált, és ráadásul a régi Betánia beszédes krónikása (l. a 210. képet a 365., és a 211. képet a 366. oldalon).[204] A barlangban sok-sok sémi, görög és latin név ôrzi annak a számtalan zarándoknak az emlékét, akik a 4. század elejétôl a 7. századig leereszkedtek ebbe a barlangba. Pontosan nem tudjuk, hogy miért volt fontos számunkra ez a hely, hiszen Lázár sírját ugyanebben az idôben másutt, a falu keleti oldalán tisztelték. Egy dolog azonban bizonyos: a falu nyugati szélén, a Jeruzsálembe vivô út mellett volt egy emlékhely, amelyet a keresztények fölkerestek, ha meglátogatták Lázár sírját, és ugyanúgy tisztelték, mint a sírt. Ezért mi magunk is nyugodtan útra kelhetünk Betánia felé. Az evangélista szemtanúja volt a történteknek, és mesteri módon olyan beszámolót hagyott ránk, amely elejétôl a végéig leköti az olvasó figyelmét: ,,Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja a sírban volt. Betánia Jeruzsálem közelében feküdt, mintegy tizenöt stádiumnyira. Ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy testvérük miatt vigasztalják ôket. Amikor Márta meghallotta, hogy Jézus közeledik, eléje sietett, Mária pedig otthon maradt. Uram -- szólította meg Márta Jézust --, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De most is tudom, bármit kérsz az Istentôl, megadja neked. Jézus megnyugtatta: Feltámad a testvéred. Tudom, hogy feltámad -- mondta Márta --, a feltámadáskor, az utolsó napon. Jézus így folytatta: Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt? Igen Uram -- felelte Márta --, hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön'' (Jn 11,17--27). 211. kép. A betániai sziklabarlang (vö. 210. kép) János szűkszavúan jellemzi a helyzetet. A temetés már megtörtént. A gyorsan kezdôdô bomlás miatt keleten a temetést még a halál napján el szokták végezni. János külön kiemeli a sok látogatót, akik eljöttek vigasztalni az árván maradt nôvéreket. A Talmud elmondja, hogy a halott hozzátartozóinak vigasztalása milyen bonyolult szertartások közepette történt. Már a sírtól hazafelé menet megkezdôdött. A gyászolók sorban felálltak és a résztvevôk együttérzésüket kifejezve elvonultak elôttük. Egy hétig tartott a részvétlátogatás ideje, s a rabbik tanítása szerint a részvétlátogatás a szeretet cselekedetei közé tartozott, ezért szorgalmazták is. Jánostól megtudjuk, hogy Márta akkor találkozott Jézussal, amikor még úton volt a faluba. Jézus egy szót sem szól, Márta kezd beszélni. Elsô szava az, amit az elmúlt napokban Máriával együtt bizonyára sokszor elismételtek: ,,Ha itt lettél volna...'' De Márta nem vádaskodik, hiszen mindjárt hozzáteszi a teljes bizalmát kifejezô hitvallást: ,,De most is tudom, bármit kérsz az Istentôl, megadja neked''. A Jézus és Márta között folyó párbeszéd egyszerre hittani oktatássá válik. Mintha megfeledkeztek volna az elhunytról, Márta elôtt egy új valóság kezd kibontakozni. Jézus azt várja tôle, hogy hittel fogadja el messiási küldetését, Márta vallomása pedig felülmúl mindenkit, akitôl az eddigiek során János hitvallást jegyzett fel. Amit Márta megvall, az nem emberi felismerések végeredménye, hanem az isteni világosságban belátott ismeret: ,,Te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön'' (11,27). Ezután következik a Máriával való találkozás: ,,Márta e szavakkal elment és hívta a nôvérét, Máriát. Halkan szólt neki: Itt a Mester és hívat. Ennek hallatára Mária gyorsan felkelt és odasietett hozzá. Mert Jézus még nem ért be a faluba, hanem ott volt, ahol Márta találkozott vele. Amikor a zsidók, akik ott maradtak vele a házban és vigasztalták, látták, hogy Mária gyorsan föláll és elsiet, utána mentek. Azt gondolták, hogy a sírhoz megy, sírni. Amikor Mária odaért, ahol Jézus volt, és meglátta, e szavakkal borult a lába elé: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!'' (11,28--32.) Különös, hogy Mária ugyanazzal a gondolattal fogadja Jézust, mint a testvére: ,,Ha itt lettél volna!'' De az ô gyásza mélyebb: odaborul Jézus lábához, és nincs egy szava sem, csak siratja Lázárt. Jézus meghatódottságát János szokatlan szavakkal mondja el: ,,Amikor Jézus látta, hogy Mária sír, s hogy a vele jött zsidók is sírnak, lelke mélyéig megrendült. Hová tettétek? -- kérdezte megindultan. Gyere, Uram -- felelték --, nézd meg. Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték: Nézzétek, mennyire szerette. Némelyek azonban így vélekedtek: Ha a vaknak vissza tudta adni a szeme világát, azt nem tudta volna megakadályozni, hogy ne haljon meg? Jézus a szíve mélyéig megrendült, és odament a sírhoz, amely egy kôvel eltorlaszolt barlang volt'' (11,33--38). Az evangélista elbeszélésébôl látszik, hogy a sír a falun kívül volt, úgy, ahogy a törvény megkívánta. A régészeti kutatások megerôsítették ezt a szentírási állítást (l. a 210. képet a 365. oldalon), és helyben hagyták a sír hitelességét, amelyrôl a hagyomány hosszú láncolata tanúskodik. A bordói zarándok (333-ban) röviden és tömören ezt írja: ,,Az Olajfák hegyétôl 1500 lépésnyire van egy falu, amelyet Betániának hívnak. Ott van egy sír, amelyben Lázár feküdt, akit Jézus feltámasztott a halálból'' (Geyer 23. o.). Jeromos, aki 385- tôl 419-ig Betlehemben élt, a latinra fordított Onomasztikonban azt mondja, hogy Lázár sírja mellett templom áll. Az Onomasztikon fordítását 390 körül készítette. Euszébiosz és Jeromos között 60 esztendô telt el, és ebben a hat évtizedben változások történtek a Szentföld helyein. Ezeket a változásokat Jeromos beleszôtte az Onomasztikon fordításába. Euszébiosz ezt mondja: ,,Betánia egy Aeliától (azaz Jeruzsálemtôl) két mérföldnyire (2974 méterre) fekvô falu, az Olajfák hegyének lejtôjén. Az Úr itt támasztotta fel Lázárt''. Jeromos hozzáfűzi a következô megjegyzést: ,,akinek a sírját most egy ott felépített templom bizonyítja''. Ugyanígy beszél Jeromos a Getszemáni-kertben felépített templomról is, amelynek építését I. Theodóziusznak tulajdoníthatjuk (387--395). 212. kép. Betánia és a Lázár-templom (vö. a 214. képpel a 371., és a 215. képpel a 373. oldalon) De Jeromos megjegyzésébôl nemcsak a templom építésének idejét, hanem a helyét is meg lehet állapítani: ,,Lázár sírja mellé építették''. Ezt az állítást az ásatások egyértelműen bizonyították (l. a 214. képet a 371. oldalon). A sír és a templom között egy mindössze 16 méter széles térség maradt, s amit eddig csak a szóbeli hagyomány mondott, azt a templom épületének kellett folytatnia: ,,Itt van Lázár sírja, akit Jézus feltámasztott a halálból''. Jeromossal szinte egy idôben írja Aetheria a maga megkapó beszámolóit (381--384 között). A legapróbb részletekig menôen elmondja a jeruzsálemi keresztények liturgiáját a húsvét elôtti hatodik napon. Ennek a liturgiának a középpontjában a betániai Lázár-sír áll. ,,Mikor pirkad és kezdôdik a szombati nap, a püspök misézik és felajánlja a szombat reggeli áldozatot. Mikor az elbocsátáshoz ér, a fôdiákonus hangosan kihirdeti: Ma a hetedik órában (déli egykor) legyetek a Lázáriumnál! Amikor eljön a mondott hetedik óra, valamennyien összegyűlnek a Lázáriumba. Lázárium pedig, azaz Betánia, Jeruzsálemtôl mindössze két mérföldnyire van. 213. kép. A jeruzsálemi Szikladóm Ha valaki Jeruzsálembôl Lázáriumba megy, 500 lépéssel a falu elôtt lát egy templomot, azon a helyen, ahol az Úr Mártával találkozott. Mikor a püspök odaér, a szerzetesek és a nép elébe vonulnak. Elénekelnek egy himnuszt és egy antifónát, majd elolvassák az evangéliumnak azt a részletét, amely Márta és Jézus találkozását mondja el. A püspök elimádkozik egy könyörgést, majd megáldja az ott lévôket, és csak ezután vonulnak tovább himnuszokat énekelve Lázáriumba... Amikor megérkeznek, már akkora tömeg gyűlik össze, hogy nemcsak a térség, hanem körös-körül a mezô is tele van emberekkel. A helyhez és az alkalomhoz illô himnuszokat és antifónákat énekelnek, és felolvassák mindazt, ami erre a napra illô. Mikor pedig az elbocsátás következik, meghirdetik a húsvétot, azaz egy pap fellép egy magas emelvényre, és felolvassa az evangéliumnak ezt a mondatát: 'Hat nappal húsvét elôtt Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit feltámasztott a halálból'. Ennek elhangzása után meghirdeti a húsvétot, és csak ezután bocsátják el a népet. Mindez azért történik ezen a napon, mert amint az evangélium írja, azt a hat napot szombattól csütörtökig az Úr Betániában töltötte. Ezután valamennyien visszatérnek a városba, egyenesen az Anasztaszisz (a Szentsír) templomához, és következik a szokásos vesperás'' (Peregrinatio Aetheriae 29,3--6). 214. kép. A Lázár-templom A Szentföld templomainak viszontagságos sorsában osztozott a Lázárium temploma is: többször lerombolták, többször újjáépítették. Legutoljára mecsetet építettek a romjaiból. A ferencesek egy új templom építésével kapcsolatban kezdték 1949-ben gondosan feltárni Lázár sírjának környékét. Az ásatások során három régebbi templom falai és mozaikmaradványai kerültek elô. A három közül a legrégibb Kr. u. a 4. századból származik. Ezt látta Aetheria, és ezt hívja Lázáriumnak. Háromhajós bazilika volt, és az elôtér kötötte össze Lázár sírjával. De nem állhatott sokáig, mert az 5. vagy 6. században földrengés pusztította el. Az újjáépítéskor a templom apszisát kelet felé három méterrel eltolták, az elôteret pedig kikövezték és temetkezési helynek használták. Arkulf (670-ben) úgy beszél a templomról, mint pompás bazilikáról, amely egyúttal kolostortemplom is. A vakolaton egy sereg felírás tanúskodik róla, hogy milyen nagy becsben tartották ezt a helyet, ahol a zarándokok Lázár feltámasztására emlékeztek. Sokan ide is temetkeztek. 215. kép. A Lázár-templom környéke Betániában az ásatások elôtt (1949) Ezt a második templomot a keresztesek renoválták és rábízták a bencés apácákra, akiknek kolostorát 1138-ban alapította Melisendis, Fulco jeruzsálemi király felesége. Akkoriban a keresztesek a sír közvetlen szomszédságában egy másik templomot is emeltek, s a régebbi templomot azzal az evangéliumi jelenettel kapcsolták össze, amikor Mária megkente drága olajával az Urat. Betániát már 1187-ben megszállta Szaladin szultán, de úgy tűnik, az apácák ennek ellenére továbbra is ott élhettek a kolostorban. Az utolsó említés a kolostorról 1258. augusztus 29-én történt. Amikor Ulmból a domonkos Felix Faber 1483-ban Betániában járt, a templomot még épségben látta, a kolostor és a nagy torony azonban már romokban hevert (l. a 214. képet a 371. oldalon). Jókora borravaló fejében kinyitották neki a templomot, és belülrôl is megnézhette. Szerteszét gabonakévéket és kicsépelt szalmát látott, mintha csak egy csűrbe lépett volna. Jobboldalt megtalálta a Lázár sírjába vezetô lejáratot, és le is ment a sírba. A következô századokban az egész területet profán célokra használták és lakóépületeket alakítottak ki. 1949-ben sikerült a telket megvásárolni, és ezzel lehetôség nyílt a régészeti feltárásokra. A régi Lázár-templom keleti oldalán emelték az új templomot, amelyet 1954-ben szenteltek fel. A templomtól 50 méternyire, nyugatra fekvô kriptában (a bordói zarándok nevezte így 333-ban) látta az egyházi hagyomány Lázár sírját, egészen a 4. századig visszamenôen. Eleve valószínűnek kell tartanunk, hogy a negyedik századi hagyomány ugyanazt vallotta, mint a korábbi századoké, azt azonban mégis meg kell fontolnunk, hogy miként képzelték el János elbeszélése alapján a sírt, azaz hogy viszonylik egymáshoz az evangélista tizenegyedik fejezetében található helyrajzi adat a zarándokok hagyományához és a mostani leletekhez. János azt mondja a sírról, hogy ,,kôvel eltorlaszolt barlang volt'' (11,38). Ezzel semmi olyan különleges adatot nem mond, ami tájékozódási pontként szolgálhatna. A sír bejáratát általában malomkôszerű, gördíthetô kôvel vagy szögletes kôlappal zárták el. János azt sem mondja meg, hogy a sírbarlang több helyiségbôl állt-e, vagy hogy a sírkamra milyen kiképzésű volt. Csak annyit állíthatunk, hogy a Misna elôírása szerint a sírnak a falun kívül kellett lennie, s ezt az evangélista állítja is. Egy közvetlenül a közelben lévô, nyolc sírhelyet tartalmazó sírkamra (l. a 210. képen a 2-es számtól északra lévô sírt) valószínűvé teszi, hogy Lázár sírhelye is családi sírbolt volt. A sír helyzete is ezt sugallja, ámbár az évszázadok folyamán a környék nem maradt változatlan. Ahhoz természetesen, hogy egy családnak ilyen sírboltja legyen, elég gazdagnak kellett lennie, amit János elbeszélése a betániai nôvérek házáról nem zár ki. Ezen a helyen nagy megilletôdöttséggel hallgatják a zarándokok ma is az evangélium szavát: ,,Jézus így szólt: Hengerítsétek el a követ! De Márta, az elhunyt nôvére tiltakozott: Uram, már szaga van, hiszen negyednapos! Jézus így felelt: Nemde megmondtam: ha hiszel, meglátod Isten dicsôségét? Erre elvették a követ. Jézus pedig az égre emelte a tekintetét és így imádkozott: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Tudom, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülöttem lévô nép miatt mondtam, hogy higgyék, te küldtél engem. E szavak után hangosan beszólt: Lázár, jöjj ki! És a halott kijött! Lába és keze be volt pólyázva, az arcát meg kendô fedte. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, hogy járni tudjon!'' (11,39--44.) Lázár feltámasztásának nagyon súlyos következménye lett. Jézus tettébôl, amellyel egy halottat visszahozott az életbe, a saját halála következett. 216. kép. Lázár sírja ======================================================================== Az elfogatási parancs Lázár feltámasztásának híre rövid idô alatt az egész országban elterjedt, ezért a jeruzsálemi fôtanács rendkívüli ülést tartott. János egy rövid feljegyzésében rögzítette ennek az ülésnek a lényegét, amelyrôl a leghitelesebb forrásokból, két fôtanácsbéli tagtól, Nikodémustól és Arimateai Józseftôl értesült. A megtárgyalandó kérdés így hangzott: ,,Mit tegyünk? Ez az ember nagyon sok csodát tesz. Ha tovább tűrjük, mindannyian hinni fognak benne, aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják szentélyünket is, népünket is'' (11,47--48). Most leleplezôdik az indíték, amiért a nép vezetôi elutasítják Jézust mint Messiást: a farizeusok vallási alapon, a fôpapok pedig -- akik valamennyien szadduceusok voltak -- politikai meggondolásokból voltak ellenségesek. A rómaiak ugyanis mélységes gyanakvással néztek minden messiási mozgalmat. Ha tehát a fôpapok bántatlanul hagyják futni Jézust, a rómaiak fegyveresen fognak beavatkozni és elveszik a szabadság utolsó maradványait, sôt a templomot is. Ezért a fôpapok szemében minden messiási megmozdulás a nép és saját állásuk elleni támadásnak tűnt. Mint a farizeusoknak, nekik is csak két választásuk volt: vagy a názáreti Próféta, vagy ôk -- jóllehet egész más alapokról indultak el, mint a farizeusok. Kaifás, a hivatalban lévô fôpap elégedetlen volt a tanácstagok határozatlanságával. Önhatalmúlag ezzel rekesztette be az ülést: ,,Nem értitek a dolgot! Nem fogjátok fel, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem az egész nép elpusztuljon'' (11,49--50). János hozzáteszi: ,,De ezt nem magától mondta, hanem mint fôpap megjövendölte, hogy Jézus meghal a népért, s nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse. Ettôl a naptól kezdve eltökélt szándékuk volt, hogy megölik ôt'' (11,51--53). A Talmudban találjuk meg a magyarázatot arra, hogy mit jelent az a megjegyzés: ,,Kaifás, aki abban az évben a fôpap volt''. ,,A második templom idejében (ez Heródes temploma) pénzért vásárolták meg a fôpapságot tizenkét hónapi idôtartamra'' (Joma 8b--9a). Ebben az évben is, mint elôtte már néhányszor, Kaifás fizette a legtöbbet, ezért övé volt a hatalom. A fôtanács ülésének végeredménye a Jézus ellen kiadott elfogatási parancs volt: ,,A fôpapok és a farizeusok parancsot adtak, hogy ha valaki tudomást szerez hollétérôl, jelentse, hogy elfoghassák'' (11,57). Újra csak az evangéliumtól független tanú bizonyítja, hogy mennyire megbízható Jánosnak ez az állítása. A második századból származó rabbinista hagyományban, amelyet a babiloni Talmud ôrzött meg, ezt olvashattuk: ,,A (Názáreti) Jézust a húsvét készületi napján végezték ki. 40 nappal elôtte felhívást tettek közzé: 'Meg kell kövezni, mert varázsló és tévtanító, és félrevezeti Izraelt. Ha tud valaki valamit a mentségére felhozni, jöjjön és tanúskodjék mellette'. Mivel azonban semmi mentséget nem találtak számára, a húsvét készületi napján kivégezték'' (Sanh. 43a). A zsidók Jézusról vallott véleményét tükrözi ez a megállapítás, hogy Jézust mint tévtanítót ítélték el. Rendkívüli tetteit, csodáit nem lehetett letagadni, de varázslatot és ördögi hatalmakkal való szövetkezést láttak bennük. A többjelentésű ,,kivégezték'' ige helyén az eredeti szövegben ez áll: ,,felhúzták''. Ezt pedig Josephus is, az Apostolok Cselekedetei és Szent Pál is a keresztrefeszítés körülírására használják. Ha ehhez a Talmudban szereplô adathoz tartjuk magunkat, akkor az elfogatási parancsot a 30. év februárjában adták ki Jézus ellen. De ez a körözési parancs eredménytelen maradt. János megmondja, hogy miért: ,,Jézus nem járt többé nyilvánosan a zsidók között, hanem visszavonult a puszta szélén fekvô egyik városba, Efraimba, és ott tartózkodott tanítványaival'' (11,54). Jól megalapozott vélemények szerint a mai et-Taijibe nevű hegyi falu nemcsak az Ószövetségben többször is említett Ofra (1Sám 13,17; Józs 18,23), Efron-Efraim (2Krón 13,19) és a 2Sám 13,23-ban szereplô Efraim[207], hanem az az Efraim is, hová Jézus ezekben a napokban a tanítványaival visszavonult. A település helyét az evangélista nem írja le, ezért a hagyományra kell támaszkodnunk, amikor keressük (l. a 119. képet a 200. oldalon). 217. kép. Az Efraimtól keletre elterülô pusztaság Efraim (et-Taijibe) Jeruzsálemtôl északnyugatra, kb. 20 km-re fekszik az egész terület felett uralkodó 869 méteres magaslaton. Josephusnak egy kurta adata szól Efraimról: ,,Vespasianus megszállta Bétél és Efraim városait, majd katonáival együtt Jeruzsálem felé lovagolt'' (Zsh. IV, 9, 9). Bétél, a mai Betin, Efraimtól 7 km távolságban volt. A hegyvidék keleti peremén, kúpszerű magaslaton nagyon kedvezô helyzete volt Efraimnak. Kelet felé a Jordán-árkot lehet áttekinteni és a keleti part hegyei is szem elôtt voltak. Északnyugat felé a kilátást magasabb hegyek fogták el. Különbözô korokból való kerámiamaradványok mutatják, hogy a hely lakott volt a királyok korától egészen a keresztes háborúig. A település dombjának délkeleti részén van a Dzsebel-ed-Dzsizze magaslat, s rajta egy templom maradványai. Az elsô épület az 5--6. századból való. Nem nagy templom volt, hanem csak egy kicsi, háromapszisos emlékkápolna, olyan, mint a lóherelevél. Nem tudjuk, hogy az elsô épületet mikor rombolták le. Mikor újra felépítették, nyugat felé megnyújtották, és egyhajós csarnoktemplomot építettek belôle.[208] A keresztes háborúk idején a régi építôanyag felhasználásával dél felôl egy másik kis templomot építettek a meglévôkhöz. Ezenkívül semmi közelebbit nem tudunk mondani az épületrôl, azonban magától értetôdik, hogy Jézus itt tartózkodásának emlékét ôrizték. A múlt században a helység lakói még el tudták mondani, hogy et-Taijibe neve korábban Afra volt. A templom bizánci stílusú maradványaiból arra lehet következtetni, hogy az a hely, amelyet Euszébiosz (+ 339) mint lakott helységet Aphr(ain)nak mond, és Bétéltôl 7 mérföldnyire helyez el, azonos a mi et-Taijibénkkel. Így Efraim és et-Taijibe azonosságát nyugodtan el lehet fogadni. De miért a Jeruzsálem körzetétôl távol lévô helységben keresett menedéket Jézus? Azért, mert az Isten Fia készen volt már a halálra, de úgy akarta, hogy mint igazi húsvéti bárányt, a húsvéti ünnepen áldozzák fel. Amikor ez az óra már közel volt, Jézus elindult halálos útjára, Jeruzsálembe. Az evangélisták adatai módot nyújtanak arra, hogy Jézus földi életének utolsó idôszakáról pontos képet rajzoljunk. ,,Közel volt a zsidók húsvétja, és a vidékrôl sokan fölmentek Jeruzsálembe, hogy megtisztuljanak. Keresték Jézust a templomban, és tanakodtak egymás közt: Mit gondoltok, eljön-e az ünnepre?'' (Jn 11,55--56.) A húsvét elôtti utolsó héten Jézus elhagyta menedékhelyét és tanítványaival együtt elindult Efraimból a Jordán völgyébe a rómaiak által épített úton. Ma et-Taijibébôl új út vezet Jerikóba. Nagyjából követi a régi római út nyomvonalát, amely Aphairema-ból (ez Efraim hellénista neve) Jerikóba vitt. A római út vonalát sok mérföldkô jelezte.[209] A rómaiak a legtöbb utat az elsô zsidó lázadás leverése után építették, de alapul vették a már meglévô útvonalakat. Márk két mondatban olyan reális képet ad a helyzetrôl, melyet nem lehet felülmúlni: ,,Úton voltak Jeruzsálem felé. Jézus elöl ment, a tanítványok pedig követték és féltek'' (10,32). Jézus nem is titkolta elôttük a helyzet komolyságát: ,,Ismét magához hívta a tizenkettôt, és arról kezdett beszélni, ami vele történni fog: Íme fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát átadják a fôpapoknak és írástudóknak. Halálra ítélik, és átadják a pogányoknak. Kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra feltámad'' (Mk 10,32-34). ======================================================================== Jerikó Jézus Jerikó kapui elôtt találkozott a Galileából jövô zarándokokkal, akik lelkesen üdvözölték földijüket. A modern Jerikó -- arabul: Eriha -- 95 kilométerre északra a Holt-tengertôl szubtrópikus oázis, 250 méterrel a Földközi-tenger szintje alatt. A régi Jerikó maradványai a mai várostól 2,5 km-re északnyugatra, a karavánút melletti dombban rejtôztek, amelyet Tell-esz-Szultannak hívnak (l. a 127. képet a 211., és a 218. képet a 379. oldalon). A régi Jerikó romvárosa már régóta csábítja a régészeket. Az elsô nagy ásatás 1907--1909 között folyt E. Sellin és C. Watzinger vezetésével. Nagyon gazdag leletekhez jutottak, de az a nagy elôrelépés, amely a palesztinai kerámiák ismerete terén az elsô világháború után történt, maga után vonta, hogy a feltételezett kormeghatározásokat jelentôs mértékben módosítani kellett. Ezekre az eredményekre alapozva J. Garstang 1930 és 1936 között újabb feltárásokat végzett. Arra a felismerésre jutott, hogy a várost a kôkorszak végén, még az agyagművesség feltalálása elôtt alapították. Különösen nagy érdeklôdést váltott ki az ún. ,,D város'', amelyet kettôs téglafal vett körül, és úgy tűnt, hogy földrengés pusztította el. Mivel a késô-bronzkorhoz tartozó városról van szó, ez lehet a Józsue által lerombolt Jerikó. Mivel a zsidók honfoglalásával nagyon szorosan összefügg, e D város pusztulásának idôpontja heves viták tárgya lett. Garstang úgy vélte, hogy elég sok anyagot talált ahhoz, hogy bizonyíthassa Józsue hódítását. De ebben a vitában csak a tények hozhatnak döntést. Az új ásatás, amelyet 1952--57 között K. M. Kenyon amerikai régésznô vezetett, egészen új eredményeket hozott, és tisztázta a település történetét. Kiderült, hogy a ,,D város'' ún. kettôs téglafala nem a késô-bronzkorból való (kb. 1550--1200 Kr. e.), hanem Kr. e. a harmadik évezredbôl és semmi köze nincs a zsidók honfoglalásához. Ez a megállapítás meglepetéssel járt, mert el kellett ismerni, hogy az izraelita hódítás korából való rétegeket elhordta a szél és elmosta a víz. Ezen a téren tehát meg kell elégednünk a Biblia kijelentéseivel.[210] Annál nagyobb eredményeket hozott a törmelék mélyebb rétegeinek kutatása: Jerikó a világ legrégibb városának bizonyult! A hely története ugyanis már a Kr. e. 8. évezredben kezdôdik. Az elsô település vadászok, halászok, gyűjtögetésbôl élô emberek kunyhóiból állt, amelyeket a bôvizű források mellett építettek. Kr. e. 7000 körül, tehát abban az idôben, amikor még fémeszközök sem voltak és az égetett agyagot sem ismerték az emberek, már városi település állt ezen a helyen, amelynek területe három hektárnyi volt. Az akkori Jerikó lakosainak legbámulatraméltóbb teljesítménye egy kôfal, amely az egész várost körülvette, és néhol az 1,75 méteres vastagságot is elérte. Még a 7. évezredben ellenséges kezek lerombolták a várost, de az utána következô idôkben legalább kétszer újjáépítették. A fiatalabb rétegek egy más népcsoport alkotásáról tanúskodnak, mert az épületek más és jobb stílusban készültek, mint az elôzôk. Minden bizonnyal még az 5. évezred vége elôtt következett be valami olyan katasztrófa, ami hosszú idôre megszüntette Jerikót. A következô városfal, amelyen egymás után 17 újjáépítés nyomait lehet megfigyelni, a korai bronzkorból származik (Kr. e. kb. 3100-- 2100). A déli részen egy méternyi vastag hamuréteg arról tanúskodik, hogy az ellenség megkísérelte tűzzel megbontani a városfalat, és fel akarták égetni az egész várost. 218. kép. A régi Jerikó romjai és a Heródes által épített város lóversenytere (hippodromja) A középsô bronzkor folyamán (Kr. e. kb. 2100--1550) háromszor újították meg a falakat, és a Hikszoszok idejében árokkal is körülvették a várost. 1550 körül Amoszisz fáraó (1152--1527) elpusztította Jerikót. Ezután a város csak Kr. e. a 14. században népesült be újra. A késô- bronzkorból nem került elô maradvány, mert a romokból kialakult domb felsô rétegeit, még mielôtt a kutatások megindultak volna, elhordták vagy elegyengették. Az utolsó maradványok Kr. e. a 900--600 közötti évekbôl valók. Így bontakozott ki a kutatások során nyolcezer esztendô váltakozó szerencséjű, hol virágzó, hol pusztuló emberi történelme. 219. kép. Az ószövetségi Jerikó. A háttérben a ,,Kísértés hegye''. 220. kép. Az újszövetségi Jerikó Jézus korában Jerikó a régi várostól kb. két kilométernyire nyugatra terült el. Akkoriban Jerikó egész Palesztina legtermékenyebb és legkellemesebb vidéke volt. Strabon szerint Jerikó körül mintegy száz stádiumnyi körzetben pálmaerdô volt, és balzsamkertek is virultak, amelyekbôl a gyógyszerként is alkalmazott balzsamgyantát nyerték. Az itt termett gyantát és gyümölcsöket drága pénzen el tudták adni, ezért Josephus különös isteni ajándéknak nevezi ezt a vidéket: ,,Nem tévedünk, ha istenáldotta földnek nevezzük ezt a vidéket, ahol a legritkább és legszebb növények bôségben megteremnek. Más termények dolgában is alig van ehhez fogható tája a világnak, olyan dúsan fizeti vissza a föld a vetômagot. Azt hiszem, ennek oka a meleg levegô és a pompás víz: amaz kicsalja a növényt és kifejleszti, a víz pedig erôsíti gyökereit, és ellenálló erôt ad neki nyáron, amikor a táj oly forró, hogy minden csak kínos-keservesen tengôdik. Vize, ha napkelte elôtt merítik és a levegôn hagyják, nagyon lehűl, és a külsô levegôvel ellentétes hômérsékletű lesz, viszont télen langyos és fürdônek nagyon kellemes. Sôt a levegô is olyan enyhe, hogy az ottaniak vászonruhában járnak, amikor Júdeában mindenütt havazik'' (Zsh. IV, 8, 3). Ezen a szubtrópikus tájon építette fel Heródes a luxuspalotáját, és a várost pazar fürdôhellyé fejlesztette. Amfiteátrum, lóversenytér, mesterséges tavakkal díszített hatalmas park vonzotta az embereket a híres oázis-városba. Kyprosz hegyi erôdítményének árnyékában állt Heródes téli palotája, ahol a betlehemi gyermekgyilkosság elrendelôje három évtizeddel Jézus halála elôtt oly drámai módon halt meg (vö. a 220. képet a 381., és a 222. képet a 384. oldalon). 221. kép. A Jeruzsálembôl Jerikóba vivô út és a Heródes-korabeli Jerikó 222. kép. A Tulúl-Abu-el-Alayik területén végzett feltárások Jerikóban történt, hogy Jézus Zakeushoz, a vámosok vezetôjéhez tért be vendégségbe. Az evangéliumokban egyedülálló módon Jézus ,,meghívatta magát'' Zakeussal. Zakeus (a név a Zakariás rövidített változata) a rómaiak számára dolgozó, magasrangú vámtisztviselô volt a fontos határvárosban. A római provinciák közvetett és közvetlen módon adóztak a császárnak. A közvetett adó a sokféle vámból tevôdött össze, mert vámot kellett fizetni az utakon, a hidakon, a városkapukban, a kikötôkben; s volt behozatali és kiviteli vám is. Adózás szempontjából a provinciákat kerületekre osztották. A közvetlen adót, a fej- és vagyon-adót a helyi hatóságok szedték, a közvetett adókat viszont bérbe adták annak, aki a legtöbb bérleti díjat ajánlotta fel érte.[211] A római birodalom így pontosan meghatározott, kockázatmentes bevételhez jutott, mert a bérlônek a kialkudott bérleti díjat minden körülmények között meg kellett fizetnie. Csakhogy maga a bérlô nem vámolt, hanem ,,vámosoknak'' adta ki a munkát, akik alkalmazottként szedték a vámot. Ez aztán a nép gátlástalan és ellenôrizhetetlen nyúzásához vezetett, mert minden adóbérlô arra törekedett, hogy az általa fizetendô bér többszörösét szedje be a vámokon. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy Jerikó lakói nem nagyon kedvelték ezeket az adószedôket, a törvényhez hű zsidók pedig nyilvános bűnösként kezelték a vámosokat. A legutóbbi ásatások során a Heródes által kiépített Jerikó nyugati kijárata közelében feltártak egy polgárházat. A ház helyébôl arra lehet következtetni, hogy egy vámos háza volt. A pompás mozaikpadló alapján fogalmat alkothatunk a ház tulajdonosának gazdagságáról. Egyedül Lukács beszéli el a Zakeus házában történteket, és az elbeszélésben tükrözôdik a vámosok különleges helyzete: ,,Élt Jerikóban egy Zakeus nevű, tehetôs ember, a vámosok feje. Szerette volna látni Jézust szemtôl szemben, de a tömeg miatt nem tudta, mert alacsony termetű ember volt. Így hát elôrefutott, felmászott egy vad fügefára, hogy láthassa, mert arra kellett elhaladnia'' (19,2--4). A népi szóhasználat -- és ezt lehet megfigyelni a Szeptuaginta szövegében is -- nem tett pontos különbséget a szederfa (szykaminosz) és a fügefa (szykomorea) között. Lukács ellenben, éppen úgy, mint az ókori szerzôk közül Dioszkoridesz (Kr. u. 50 körül) és Galénosz (Kr. u. 129--200), gondosan megkülönbözteti ezt a kétfajta fát. A szykomorea levele a szederfáéhoz, gyümölcse a fügefáéhoz hasonlított. Törzse gyakran méteres átmérôt is elért, magassága pedig 15 méteres is lehetett. Fôleg épületfaként használták fel, mert édeskés, nedvdús gyümölcse, amely a kis fügéhez hasonlított, rendszerint még a fán megférgesedett és élvezhetetlenné vált. Fô termôhelye a Sefela és a Jordán völgye volt. ,,Amikor Jézus odaért, felnézett, és megszólította: Zakeus, gyere le hamar! Ma a te házadban kell megszállnom'' (19,5). Teljes valóságában elképzelhetjük ezt a jelenetet, amikor a jól táplált fôvámos, a körülállók hangos kacagása közepette lehuppan a fáról. De Zakeus nem törôdik velük, arca ragyog, mert élete legnagyobb eseménye történik vele: ,,boldogan fogadta Jézust'' (19,6). A gonosz nyelvek természetesen kritikusan megjegyezték: ,,bűnös emberhez tér be!'', de Jézus ezt válaszolta nekik: ,,az Emberfia azért jött, hogy keresse és megmentse, ami elveszett'' (19,10). A szinoptikusok elbeszélése szerint Jézus itt, Jerikóban művelte utolsó csodáját, amikor egy vaknak visszaadta a szeme világát. ,,Amikor Jerikót tanítványainak és nagy tömegnek kíséretében elhagyta, egy vak koldus, Bartimeus, Timeus fia ott ült az útszélen'' (Mk 10,46). Ez a részlet a három szinoptikusnál három különbözô formában olvasható. Máté úgy mondja, hogy Jézus két vakot gyógyított meg, amikor elhagyta a várost (20,29--34); Márk csak egy vakról beszél, és a csoda a városból való távozáskor történik (10,46--52); Lukács szintén csak egy vak meggyógyítását mondja el, de a csoda a Jerikóba való megérkezéskor történik (18,35--43). A szakemberek a legkülönbözôbb megoldásokkal próbálkoztak már, hogy ezeket az eltérô elbeszéléseket össze tudják hangolni. Mi elégedjünk meg két tény megállapításával: Jézus olyan sok beteget gyógyított meg, hogy az evangélistáknak nem lehetett célja, hogy mindet rögzítsék. Válogattak a sok esetbôl. A sok névtelen gyógyult ember között mindenesetre feltűnô a vak nevének feljegyzése. Ebben láthatjuk ennek a gyógyításnak történelmi bizonyítékát, mert egyébként csak a Jézus kíséretében lévô asszonyokat, Jairust és Zakeust nevezik meg az evangélisták a tömegbôl, akikkel Jézusnak kapcsolata volt. Ez a jerikói vak tehát nem akárki, hanem Timeus fia, aki nemcsak a szeme világát kapta vissza Jézustól, hanem megkapta a hitet is: nyomába szegôdött annak, akit Dávid fiának vallott. Úgy tűnik, a keresztény közösség számára ismerôs volt, ezért tarthatta fontosnak az evangélista, hogy a nevét is megörökítse. Az elbeszélés rendkívül eleven: ,,Amint hallotta, hogy a Názáreti Jézus megy arra, elkezdett kiáltozni: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!'' (Mk 10,47) Márknál ez az egyetlen olyan eset, amikor Jézust így szólítják meg: ,,Dávid fia!'' S ez az elsô olyan pillanat, amikor valaki e messiási címet fennhangon hirdeti, és Jézus nem parancsol rá, hogy hallgasson és tartsa meg a messiási titkot. A Messiástól a prófétai jövendölés alapján (Iz 35,5) azt várták, hogy visszaadja a vakoknak a látást. Erre a hitre alapozva kezd kiáltozni Bartimeus: ,,Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!'' Amikor a körülötte lévôk idegesek lettek kiabálásától, ,,többen csitították, hogy hallgasson. Ô annál hangosabban kiáltotta: Dávid fia, könyörülj rajtam! Jézus megállt, és így szólt: Hívjátok ide! Odaszóltak a vaknak: Reménykedj, gyere, hív téged! Az eldobta köntösét, felugrott és odasietett Jézushoz. Jézus megkérdezte: Mit tegyek veled? Mester -- kérte a vak - -, hogy lássak! Jézus ezzel küldte el: Menj, a hited meggyógyított. Nyomban visszakapta látását, és Jézussal tartott az úton'' (Mk 10,47-- 52). ======================================================================== A Jeruzsálembe vivô úton ,,Hat nappal húsvét elôtt Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott'' (Jn 12,1). Ez volt az utolsó állomás Jeruzsálem elôtt. 223. kép. A Jerikóból Jeruzsálembe vivô út a Vádi-el-Keltben 224. kép. A Jerikóból Jeruzsálembe vezetô út vége, Betánia és a Templomtér A Jerikó és Jeruzsálem közötti kb. 25 km hosszú út az irgalmas szamaritánus példabeszéde révén vált halhatatlanná. Közvetlenül Jerikó mögött a Vádi-el-Keltben kezdôdött a kapaszkodó föl a hegyekbe (l. a 127. képet a 211. oldalon, és a 221. képet a 382. oldalon). A vándornak 1200 méter magasságba kellett feljutnia, mielôtt Betániába, az Olajfák hegyétôl keletre érkezett. A keskeny út, az Adummim-ösvény, amelyen egykor Dávid menekült lázadó fia, Absalom elôl, az útonállók ideális vadászterülete volt. Órákon át kellett a vándornak mély völgyekben futó úton haladnia, állandóan kitéve a rablótámadásnak. Az út két oldalán húzódó téglavörös kôzet is sugallta a nevet, amelyre keresztelték az utat, mert az Adummim vért jelent. Ez a rablásokról és gyilkosságokról hirhedtté vált út az irgalmas szamaritánus példabeszédének színtere. Ebben a példabeszédben is felfigyelhetünk rá, hogy mennyire a reális valósághoz kapcsolódott Jézus, amikor tanított. Jerikó ugyanis a papi városok közé tartozott, és lakói között sok volt a levita. Ebbôl következôen gyakran meg kellett járniuk a Jeruzsálembe vivô utat, hogy szolgálatukat megtegyék a templomban. Néhány közülük állandóan úton volt. A ,,véres út'' végén, mintegy 19 kilométernyire Jeruzsálemtôl, ma egy fogadót mutatnak, az ,,Irgalmas szamaritánushoz'' a neve. Nagyon régi pihenôhely lehet ez, ahol a vándorok vizet és menedéket találhattak. Ezt az utat sokkal elôbb említi már Józsue könyve mint Júda és Benjamin törzse határát: ,,...a határ felkanyarodott... és északon a kôkör felé fordult, Adummim lejtôjével szemben...'' (Józs 15,7; 18,17). Threx és Taurosz vára, amelyeket Pompeius romboltatott le, s melyekrôl Strabon, a híres görög földrajztudós (Kr. e. 64. -- Kr. u. 19.) is említést tesz (Geographica XVI, 2, 40), valamint a Heródes által épített Kyprosz- erôdítmény arra voltak hivatva, hogy felügyeljenek erre az útra (l. a 221. és a 222. képet a 382. oldalon). Még Euszébiosz is tud egy várról a véres úton. Jeromos pedig az Adummim nevéhez ezt a magyarázatot fűzi: ,,a vér miatt (hívják így), amelyet itt a rablók gyakran ontanak''. A Han Hartur-magaslat után az út 3 km-en át ereszkedik, majd kétfelé ágazik, de mindkét út ugyanoda érkezik meg. A nyugati irányba vezetô ösvény egy hegynyergen át éri el az Olajfák hegyét. A nyeregtôl északra a ,,Viktória királynô''-kolostor, délre pedig a ,,Viri Galilaei''-templom van (l. a 226. képet a 390. oldalon). Amint a megmaradt mérföldkövek jelzik, ezt a nyomvonalat építették ki a rómaiak is. Az Olajfák hegyén csatlakozott be a római út a nagy észak- déli útba, amely Jeruzsálemet Neapolisszal (Szamaria-Szebaszte) és Caesareával kötötte össze. A másik út Vádi-esz-Szidre-be fordult be, délnyugati irányban áthaladt a mélyen bevágódott Vádi-el-Hod-on, s az Olajfák hegyének keleti elôhegyeit érte el. Közvetlen Betánia elôtt az út egy forrás mellett halad el, ami valószínűvé teszi, hogy nagyon régtôl járt ösvényrôl van szó. A Biblia ezt a Júda és Benjamin határán lévô forrást ,,En-Semes''-nek, azaz ,,Nap-forrás''-nak hívja (Józs 15,7; 18,17). A 14. század óta Apostol-forrásnak nevezik (Ain-el-Hod). Jézus a két út közül bármelyiket választhatta, mikor Jeruzsálembe jött Jerikóból. János tehát ezt írja: ,,Hat nappal húsvét elôtt Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit feltámasztott a halálból. Ott vacsorát rendeztek neki. Márta felszolgált és Lázár is a vendégek között volt, akik Jézussal az asztalnál ültek'' (Jn 12,1--2). Amikor a rómaiak dátumot határoztak meg, visszafelé számoltak, és azt a napot is beleszámolták, amelytôl indult a visszaszámlálás. A görögök ezzel szemben a visszaszámlálás kiinduló napját nem számolták bele a sorba. János ezt a görög számolási módszert követi. Mivel a húsvéti ünnep a bárány megölésével Niszan hónap 14-én délután kezdôdött, Jézus hat nappal elôbb, azaz Niszan hónap 8-án érkezett meg Betániába. 225. kép. Kenetet tartalmazó edény (alabástrom) Máté és Márk is tudósít egy Betániában lefolyt lakomáról, de szerintük ez a szenvedés hetében történt. A dátum hiányosságáért azzal kárpótolnak, hogy megmondják, ki volt a házigazda: ,,a leprás Simon''. János is mondja, hogy Lázár ott volt a vendégek között, Márta a felszolgálásban segédkezett. Máriáról név szerint nem szól sem Máté, sem Márk.[214] Ha összeszámláljuk a vacsora résztvevôit, akkor a 12 tanítvány, a vendéglátó, Lázár és Jézus, akinek a tiszteletére a vacsora szólt, együtt legalább tizenöten voltak. Ez a tekintélyes társaság lett a tanúja a következô eseménynek. A lakoma közben bejött Mária, Lázár nôvére, és hozott magával egy font drága kenetet. Az evangélista büszkén jegyzi meg: ,,tiszta nárduszolaj volt''! A társalgás félbeszakadt az asztalnál. Jól lehetett hallani az alabástromedény eltörését, majd a csendben Mária szó nélkül megkente Jézus lábát, és megtörölte hajával. Az egész házat betöltötte a kenet illata. Általános volt a szokás, hogy ünnepi napokon a vendégek fejét illatos olajjal kenjék meg. Dávid, amikor az Istennel való közösséget ünnepi lakoma képében rajzolja, ezt írja: ,,Asztalt készítesz nekem, megkened olajjal a fejemet'' (Zsolt 22,5). Ebben a megrendítô és bensôséges pillanatban egy kínos mozzanat történik: Júdás hirtelen kiszámította az elpazarolt illatszer árát, és ezzel támadja Máriát: ,,Miért nem adták el a kenetet 300 dénárért, és adták oda a szegényeknek''? János éles szemmel észrevette, hogy ,,ezt nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt. Nála volt az erszény, és elsikkasztotta a bevételt'' (Jn 12,5-- 6). Jézus visszautasítja a Máriának szóló korholást, de nem azzal, amit János gondolt magában, hanem ezt mondja: ,,Hagyd békén, hadd tegye, hiszen temetésem napjára teszi! Szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek veletek mindig!'' (Jn 12,7--8.) Jézus válaszának megértéséhez alapvetôen fontos az alamizsna és a szeretet tettei közötti különbség ismerete. A késôi zsidóság a Tóra altal parancsolt kötelezô tettek mellett (613 ilyet ismertek) számon tartotta még az alamizsnát és a szeretet tetteit. Az alamizsnát három jellemzô vonás különböztette meg a szeretet tetteitôl: szegények kapták, csak élôknek szólt és pénzbeli adomány volt. Ezzel szemben a szeretet tettei nemcsak a szegények, hanem a gazdagok felé is irányultak, az élôk mellett holtakkal is tehetôk, és a pénzbeli adományon kívül személyes szolgálatokat is magukba foglaltak. Ezért a szeretet tettei értékesebbnek számítottak, mint az alamizsna. Az Izaiásnál található szeretet-tettekhez (,,Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit. Bocsásd szabadon az elnyomottakat, és törj össze minden igát. Törd meg az éhezônek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, ne fordulj el embertársad elôl''; 58,6--7) a késôi zsidóság még más tetteket is csatolt, többek között a temetés szertartásait. E vallási alapról Jézus indokoltan tudta visszautasítani Júdás méltatlankodását: ez az asszony a szeretet tettét hajtotta végre -- és a szeretet tette értékesebb az alamizsnánál. Szeretet-tettet művelt, amelyre hamarosan nem lesz többé módja, mégpedig a temetési szertartást elôlegezte olyan valakinek, aki kivégzés elôtt áll, és az a sors fenyegeti, hogy a gonosztevôk gödrébe vetik, anélkül, hogy megkennék a holttestét. ======================================================================== Az Olajfák hegyén Másnap, azaz öt nappal húsvét elôtt tartotta Jézus ünnepélyes bevonulását a Szent Városba. Betániából az Olajfák hegyén át nem egész 3 kilométernyi út vezetett Betfágéba. 226. kép. Az Olajfák hegye Jeruzsálemben az Olajfák hegye elválaszthatatlanul hozzátartozik Jézus életéhez. Az újszövetségi könyvekben 12-szer említik vagy ,,az Olajfák hegye'', vagy ,,az Olajfákról nevezett hegy'' (ApCsel 1,12) néven. Ha Jézus ez utolsó alkalommal az éjszakákat Betániába töltötte, akkor naponta kétszer végigment az Olajfák hegyén át vezetô úton. Az út maga ismerôs volt számára. János szerint (8,1) már az elsô jeruzsálemi tartózkodáskor visszavonult Jézus a hegyre. Az Olajfák hegyén, ,,szemben a templommal'' tanított és beszélt a templom és a város lerombolásáról és a világ végérôl. Az utolsó vacsora után pedig maga mellé vette tanítványait és az Olajfák hegyére, a Getszemáni nevű majorba ment velük. S végül itt zárult le megdicsôülése a tanítványok szeme láttára, amikor visszatért az Atyához. Nem áll szándékunkban, hogy a szó szoros értelmében az Úr lábanyomát keressük, amelyet nyilván régen elfújt a szél. De az, hogy az Úr látta, utolsó éjszakáját itt töltötte, és az égbe is innen ment föl, az eleven emlékezés helyévé avatja ezt a hegyet. Aki vállalkozik velünk a következô földrajzi kirándulásra, annak jutalma lesz, hogy könnyebben kiismeri majd magát a Városban (l. a 226,2. képet a 391. oldalon). Az Olajfák hegye nem önálló, körüljárható hegy, hanem egy hosszú hegylánc legdélibb része. A hegyvonulat gerince hullámosan emelkedik és ereszkedik: lapos kúpokig emelkedik, és gyűrt hegyoldalakon ereszkedik alá.[215] Az Olajfák hegylánca Jeruzsálemtôl északra kezdôdik a történelmi Szkopusz mellett (819 m), mintegy 2 km-re a város falától. A hegyvonulat elôször délkeleti irányba indul enyhe emelkedéssel az el-Medbase csúcsig, amelyen ma a régi zsidó egyetem épületei állnak, majd az Umm-et-Tala magaslat következik (815 m), amelyen a német alapítású ,,Viktória királynô''-kolostor áll. A következô magaslati pont dél felé a mennybemenetel csúcsa, a Dzsebel- et-Tur (809 m). Ezután tekintélyes ereszkedô következik, s az utolsó déli pont az 580 m tengerszint feletti magasságban fekvô völgy, a Vádi- en-Nar. Az Olajfák hegyének déli végzôdése, amelyen át az út Betániába is vitt, részletesebb leírást érdemel. A városfal északkeleti sarkától aránylag mély völgybôl kapaszkodhatunk fel a hegyre. Ennek a bevágásnak a keleti oldalon megvan a párja, így egy nyereg választja el az Olajfák hegyének déli részét az északi felétôl. A déli részen három csúcs van: kettô közülük dél felé folytatja a hegyláncot, a harmadik keletre áll tôlük. A legészakibb csúcson (805 m) áll a ,,Viri Galilaei'' ortodox görög kolostor. A 13. század óta ,,Galileai hegy''-nek hívták, késôbb egyszerűen ,,Galileai férfiak'' lett a neve. Valószínűleg abból a téves feltevésbôl adódott ez a név, hogy a ,,Galileai hegy'' az, ahol az Úr Krisztus Mt 28,16 szerint búcsút vett a tanítványaitól. Csakhogy ,,Galilea'' Jeruzsálem közelében soha nem létezett. Kb. 400 méternyire dél felé, alig pár méterrel magasabban, egy hosszan elnyúló hegyháton van a Mennybemenetel csúcsa (809 m), amit az arabok csak ,,et-Tur = a Hegy'' néven emlegetnek. Ez a magaslati pont éppen szemben fekszik a 744 m magas templomtérrel, és a 120 m mély Kidron-völgy választja el ôket egymástól. Ezt az adatot Josephusnál is olvashatjuk (Zsh. V, 2, 3). A lapos csúcson ma egy 1834--35-ben épült mecset áll azon a helyen, ahol a negyedik században templomot építettek. Az ókorban ezt a helyet tekintették az ,,Olajfák hegyének''. Ezt a 4. századig visszanyúló hagyományból tudjuk, ami egyébként összhangban van az Újszövetség adataival. A hegy az olajfákról kapta a nevét, amelyekkel a nyugati lejtôt telepítették be. Zakariás próféta a végsô idôkrôl szóló jövendölésben egyértelműen írja le a hegy helyét: ,,Lába azon a napon az Olajfák hegyére hág, amely Jeruzsálemmel szemben áll, keletre'' (Zak 14,4). Ezekiel látomása is csak az Olajfák hegyére vonatkozhat: ,,Az Úr dicsôsége fölemelkedett, elhagyta a várost, és azon a hegyen állt meg, amely a várostól keletre van'' (11,23). Az Ószövetség még Dávid menekülésének leírásában említi az Olajfák hegyét. A menekülés iránya ,,a hegytetôre vitt, ahol Istent szokták imádni'' (2Sám 15,32). Az engesztelés napján a vörös tehenet a város keleti kapuján vezették ki, a Kidron völgyén keresztül fölvitték az Olajfák hegyére, ott égették el (Szám 19,1--10; vö. Zsid 13,13). Jézus idejében a csúcs valószínűleg lakatlan volt, mert a Talmud szerint ,,a második templom idejében fel volt szántva'' (b. Pesach. 14a). Ma a Mennybemenetel-szentélyhez egy apró falucska csatlakozik, amelyrôl az elsô említések a 15. századból maradtak ránk. A Mennybemenetel-csúcs után a hegy dél felé ereszkedik egészen egy 725 m magasságban fekvô lapos nyeregig, amelyen a Betániába és Jerikóba vivô út is áthalad. Egy majdnem derékszögű útkanyarulatnál vannak az ún. prófétasírok: köralakú építmény, két félkör alakú galériával, 28 sírhellyel.[216] A feliratok szerint ez a hely a 4--5. századból való, és a keresztény zarándokok számára építették. De az sincs kizárva, hogy ez a temetkezési hely azonos azzal, amit Josephus ,,Galambfészeksziklá''-nak nevez. Az utolsó nyúlvány, amely hosszú, lapos hátban folytatódik, az ,,Iszonyat hegye'' nevet viseli. Ez a név csak a középkorban kezdett élni, de úgy tűnik, hogy ez a hegyhát az, amelyen ,,Jeruzsálemtôl keletre, és délre az Olajfák hegyétôl'' (2Kir 23,13) Salamon király pogány kultuszhelyeket állíttatott. Az utolsó nyúlvány lejtôjével, amely az 590 m mélyen fekvô Vádi-en-Nar-ig nyúlik, fejezôdik be a kb. 3,5 km hosszú Olajfák hegye (vö. a 226,1. képet a 390. oldalon). A harmadik csúcsot, amely keletre fekszik a Mennybemenetel csúcsától, jóllehet a három közül a legmagasabb (817 m), Jeruzsálembôl nem lehet látni. Az 1887-ben épített harangtorony viszont, amely az orosz templomhoz tartozó területen áll, látható. A templomról a csúcsot ,,Orosz-csúcs''-nak hívják. A torony tetejérôl -- Jézus idejében a beépítetlen csúcsról magáról -- az egész vidéket messze be lehet látni. Keleti irányban 1200 méteres mélységben csillog a Holt- tenger víztükre, mögötte pedig kéklô kulisszaként magasodik fel a Moáb- hegység. A széles zöld szalag, az ,,ez-Zor'', a Jordán völgye élesen kiválik a fehér, puszta környezetbôl észak felé egészen a Jabbók völgyéig, amely a Gileád-hegységen tör keresztül. A Misna szerint az Olajfák hegyérôl tűzzel adtak jelet a hónap elsô napján. Hosszú cédruslécekre nádat és kócot kötöztek, meggyújtották és mindaddig integettek velük, amíg a legközelebbi állomásról, a Karn Sartaba csúcsról (377 m) északkelet felôl hasonló fényjelzéssel nem válaszoltak. A jelet onnan az Agrippionon keresztül, amely a Kokab el- Hava-n volt, a Tábor-hegyre továbbították, és így jutott a tudósítás egészen a Hauránig. Az ,,Orosz-csúcs'' elôtt, délkeleti irányban a 767 m-es Rász-es-Sijah emelkedik. Az enyhe hajlatú nyergen át vezet az út a mintegy 800 méternyire délkeletre fekvô Betániába, Lázár falujába. 227. kép. Betfáge János elmondja, hogy az ünnepélyes bevonulás elôtt Jézus Betániából indult el. Origenész szerint Márk legjobb nyugati szövegtanúja is ezt mondja. Máté pedig még pontosabban határozza meg ennek az útnak a helyét: ,,Amikor Jeruzsálemhez közeledve Betfágéba, az Olajfák hegyéhez értek, Jézus elküldte két tanítványát ezzel a megbízással: Menjetek a szemközti faluba. Találtok ott egy megkötött szamarat a csikójával. Oldjátok el, és vezessétek ide. Ha valaki szólna érte, mondjátok, hogy szüksége van rá az Úrnak, akkor rögtön elengedi. Ez azért történt, hogy beteljesedjék a próféta szava: 'Mondjátok meg Sion leányának: Nézd, királyod vonul be hozzád, szerényen, szamárháton, a teherhordó állat csikaján'. A tanítványok elmentek, és úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik. Elhozták a szamarat és csikaját, ráterítették ruhájukat, ô pedig felült rá'' (Mt 21,1--7). A szövegekben szórványosan elôforduló helymegjelölések azt mutatják, hogy a történések elválaszthatatlanul kötôdnek a helyszínül szolgáló helységhez. Nem az evangélisták által kitalált és festett színfalak ezek, hanem -- és itt ezt állítanunk kell -- életrajzszerű adatok. De hol volt Betfágé? Feltűnô, hogy az összes evangélista úgy beszél errôl a helyrôl, mint a falvak vagy városok körzetében lévô magányos tanyáról vagy majorról. A rabbinista irodalomban is többször szerepel Betfáge -- a név jelentése: ,,Zöld füge háza'' -- s mint legtávolabbi kerületet még Jeruzsálem területéhez számítják. A Jeruzsálem-Betfáge távolság azt a határt is jelentette, amelyen belül bizonyos szent cselekményeket, pl. a húsvéti bárány elköltését, végre lehetett hajtani.[217] Betfáge földrajzi helyeként a legújabb ásatások eredményei alapján biztosra vehetô a Rász-es-Sijah.[218] A hagyomány már a 4. században Betfágéval szemben tudta a helyet, ahol Jézus a számárra ült, és templomot építettek oda Theodóziusz (530) idejében. A keresztesek két tornyot emeltek azon a helyen, amelyek közül az egyik templomul is szolgált. Theoderik zarándok (1172) még azt mondja, hogy látta azt a követ, amely zsámolyul szolgált az Úrnak, amikor fellépett a szamárra. 1876-ban egy paraszt megtalált egy freskókkal és a keresztesek felirataival ellátott sziklatömböt. A ferencesek megvásárolták tôle a földjét, ahol a követ megtalálta. Amikor a templomukat építették, közvetlenül e sziklatömb közelében rábukkantak a keresztesek által épített templom apszisára. A templom környékén a következô években kôlapokkal lefedett sziklasírokat találtak, ami további régészeti feltárásokat tett szükségessé. A munkálatok, amelyeket S. Saller OFM vezetett, kimutatták, hogy a templom területén és környékén Kr. e. a 2. századtól Kr. u. a 8. századig lakott település állt. Az elôkerült pénzdarafok egészen IV. Antiochusz Epiphaneszig mennek vissza (Kr. e. 175--164). A 11 sírhely közül különösen az egyik hívta fel magára a régészek figyelmét. A köralakú kôvel elzárt sírboltban sok grafittó volt a falakon. E. Testa OFM vizsgálatai szerint az összes elôforduló szimbólum -- a megváltás, a Paradicsom, az ezeréves ország jelei -- gyökere a zsidókeresztény közösségekbe nyúlik vissza. A hosszú szimbólum-sorozatot Jézus Krisztus nevének jele zárja le. A sírok így Jézus évszázadába visznek bennünket vissza. Ha Jézus Betánia felôl érkezett, akkor csak azt az utat járhatta, amely a Rász-es-Sijah és az Olajfák hegyének déli nyúlványa közötti nyergen haladt át és déli végén keresztezte a hosszan elnyúló Mennybemenetel-magaslatot. Aki keletrôl érkezett, innen a magasból látta meg elôször a várost, amely innen nézve egész különösen a templom köré épült városnak mutatkozott (l. a 301. képet a 541. oldalon). Közvetlenül a Kidron völgye fölött magasodott a hatalmas, négyszögletes, 300 x 480 méterre kiterjedô templomtér és rajta ragyogó ékszerként a templom. ,,A templom külseje szemet és szívet gyönyörködtetô volt. Minden oldalról súlyos aranylemezek borították, s a felkelô nap fényében úgy lángolt az egész, hogy alig lehetett reátekinteni'' (Zsh. V, 5, 6). Az Olajfák hegyérôl be lehetett látni a szentély udvarára, és látszott az áldozati oltárról ég felé szálló füst, amint a tulajdonképpeni templomház homlokzata elôtt felgomolygott (vö. 230. kép a 397. oldalon). A templomtér északnyugati szélénél mint durván faragott kockakô állt az Antonius-vár, négy erôs torony védelme alatt. A Tyropaion-völgy túlsó oldalán, a város nyugati szélén a pompás Heródes-palota három tornya emelkedett. A mintegy 30 000 lakosú várost néhol kettôs fal vette körül. A városfal a templomtér keleti oldalán 50 méternél is magasabb volt. ======================================================================== Pillantás a jövôbe Amikor Jézus közelebb érve megpillantotta a várost, sírva fakadt. ,,Bárcsak te is felismernéd -- mondta -- legalább ezen a napon, ami békességedre volna, de el van rejtve a szemed elôl. Jönnek napok, amikor majd sánccal vesz körül ellenséged, bekerít, és mindenfelôl ostromol. Eltipornak gyermekeiddel együtt, akik falaid között élnek, és nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét'' (Lk 19,41--44). Jézus jövendölése a város pusztulásáról alig negyven évvel késôbb rettenetes valósággá vált. A római prokurátor, Gessius Florus Kr. u. 66-ban 17 talentumot követelt a templom kincstárából. A zsidók erre fellázadtak, elfoglalták az Antonius-várat, és lemészárolták a helyôrséget. Amikor pedig a rómaiak rendeletet adtak ki, hogy naponta áldozatot kell bemutatni a császárért, ezt a zsidók hadüzenetnek minôsítették. A hadiszerencse eleinte a zsidók oldalára szegôdött. A szíriai helytartó, Cestius Gallus küldött egy légiót, de azt a zsidók megsemmisítették. Ezt a hírt az egész ország ujjongással fogadta. A felkelés vezetôi azonban jól tudták, hogy a rómaiak nem fogják annyiban hagyni ezt a vereséget. A lehetô leggyorsabban befejezték azt a harmadik városfalat, amelyet Kr. u. 44-ben Agrippa király kezdett építeni, s ezzel észak felôl biztosították a várost. A 17 m magas, 90 toronnyal ellátott falnak kellett védenie a város legsebezhetôbb oldalát. 228. kép. Vespasianus császár (Kr. u. 69--79) pénze, amelyet a zsidók felett aratott gyôzelem emlékére veretett (sestertius) 229. kép. Egész sékel Kr. u. a 66--67. évbôl Idôközben megérkezett a zsidók felkelésének híre Rómába. Néró császár kinevezte hadvezérré Titus Flavius Vespasianust, aki a Britanniában folyt harcok során kitűnô katonának bizonyult. Kíséretéhez tartozott a fia, Titus is, aki késôbb bevette Jeruzsálemet. Vespasianus három légióval és mintegy 50 000 fôs segédcsapatokkal kezdte meg a hadjáratot. Már 68 tavaszán egész Galilea a kezében volt. Az országot irgalmatlanul pusztították: a lakosságot megölték vagy hadifogolyként rabszolgává tették. 68 nyarán Néró öngyilkossága a háborút egy idôre megállította, mert a hadvezéri megbízatás a császár halálával hatályát veszítette, és magát Vespasianust a következô idôk politikája jobban érdekelte, mint a hadjárat, amit vezetett. Amikor a hadsereg keleti csapatai ôt kiáltották ki császárrá, átadta a hadvezetést a fiának, Titusnak, ô pedig Rómába indult. Az idô a rómaiaknak dolgozott. A hadjárat elakadásától a zsidók Jeruzsálem bevehetetlenségébe vetett bizalma az egekig hágott. Azt hitték, hogy az Úr, mint mindig, minden körülmények között megóvja Jeruzsálemet, mit árthatnak hát a rómaiak? A politikai eseményeket figyelmen kívül hagyva a helyzet veszedelmes voltát nem fogták fel, hanem változatlan gondossággal folytatták a templomi liturgiát, és sem azt nem tartották fontosnak, hogy külföldi szövetségest keressenek, sem a saját belsô egységüket nem teremtették meg. A városban három csoport között dúlt testvérháború: a galileai patriótákat Gisalai Johannesz vezette, a jeruzsálemi zelótákat Eleazar ben Simon, a martalócok csapatát pedig Simon ben Giora irányította. Csak a város szorongatott helyzete hozta össze a közös harcra ezt a három csoportot. A legnehezebb feladat Simon ben Giorára hárult, neki kellett a várost észak felôl védenie. Gisalai Johanneszre bízták a várat és a templom területét. Titus gondosan elôkészítette a város ostromát, és csak 70 tavaszán indította meg a hadműveleteket. Három oldalról vonultatott fel négy légiót és szokatlanul nagyszámú segédsereget. Nyugatról, Emmausz felôl az V., keletrôl, Jerikó felôl a X. légió nyomult elôre. Titus Caesareába gyűjtötte össze a XII. és XV. légiót és az összes segédcsapatot, és középrôl, Észak-Júdea felôl ô vezette ezt a szárnyat Jeruzsálem ellen. Az ostrom a szokásos formaságokkal kezdôdött: a rómaiak megadásra szólították fel a várost, a zsidók pedig teljes öntudattal és gôggel visszautasították. Pontosan úgy, mint 600 évvel elôbb Nabukadnezár, most Titus is észak felôl kezdte meg a támadást. A városfal elôtti kertekben az olajfákat mind kivágták és elegyengették a terepet a hatalmas ostromgépek számára. A zsidók nagy kedvvel harcoltak. A római íjászok nyilainak zápora alatt próbálták felgyújtani a fából való ostromgépeket és állandóan megzavarták a támadók terveit. Két hét múlva azonban a rómaiaknak sikerült rést ütniük a harmadik falon. Bezeta elôvárosában utcai harcok kezdôdtek. Házat ház után kellett meghódítaniuk, s amikor a második falhoz értek a rómaiak, a harc megállt, mert a zsidók itt erôs védelmi vonalat építettek ki. Ez az ún. második városfal mindössze 450 méternyire volt az utolsó védelmi vonaltól, a Dávid féle városfaltól: a Heródes-palotánál indult, a kerti torony közelében, és derékszögben fordult az Antonius-vár felé (l. a 82. képet a 141., és a 272. képet a 480. oldalon). 230. kép. Az Olajfák hegyének nyugati lejtôje Öt nap múlva a rómaiak birtokában volt a második fal is, és már ott álltak az utolsó akadály elôtt. Titus a harcban kifáradt védôk és a kiéhezett nép szeme láttára négy napon át katonai díszszemlét rendezett, majd utoljára kínálták fel a város feladásának lehetôségét. A zsidók nem fogadták el. Mindeddig módjukban állt, hogy földalatti alagutakon és titkos ösvényeken keresztül a vidék ellássa ôket élelmiszerrel. Mikor Titus ezt meghallotta, az egész várost magas földhányással vétette körül, amit a légionáriusok rekordidô alatt, három nap alatt építettek meg: ,,Most emberfeletti buzgalom szállta meg a katonákat, és miután a körfal egyes szakaszait felosztották, nem csupán a légiók, hanem a zászlóaljak is versenyre keltek egymással a munkában: a közlegény a tizedes, a tizedes a százados, ez pedig az ezredes megelégedését akarta kiérdemelni; az ezredesek becsvágya a tábornokok tetszését kereste, ezeknek buzgalmát pedig maga a Caesar jutalmazta. Tudniillik Titus napjában többször is körüljárt, és szemlét tartott. A fal az ún. Asszíriai tábortól (2Kir 8,17) indult -- ahol a fôvezér fôhadiszállása volt -- az Újváros irányában, innen a Kidronon át az Olajfák hegyére, aztán déli irányban befoglalta a hegyet a Perisztereon (Galambfészek) nevű szikláig, továbbá a közeli dombot, amely a völgy felett a Siloé-forrásnál emelkedik. Innen nyugati irányba fordult, és leereszkedett ebbe a völgybe. Aztán Annás fôpap síremlékénél felfelé kanyarodott és lezárta azt a hegyet, amelyen annak idején Pompeius táborozott, innen pedig északi irányban elhúzódott Eretinthonóikosz falu mellett, befogta Heródes síremlékét, és keleti irányban a fôvezér táboránál végzôdött, ahonnan kiindult. Az ostromfal hossza 39 stádiumnyi (kb. 8,2 km) volt; ezen felül 13 erôdítményt építettek hozzá, ezeknek a kerülete összesen tíz stádium volt. A falat három nap alatt felépítették, és ezzel hihetetlenül rövid idô alatt olyan művet alkottak, amelyhez hónapok kellettek volna'' (Zsh. V, 12, 1). Ez a földhányás majdnem lehetetlenné tette a városból való menekülést. A rómaiak a falak elôtt minden elfogott menekülôt kegyetlenül keresztre feszítettek, naponta mintegy ötszázat. A városban pedig egyre nagyobb lett az ínség. Már senkinek nem volt sem ideje, sem ereje eltemetni a halottakat, csak kidobálták a falakon kívülre a holttesteket. 231. kép. A Siratófal A rómaiak július elején bevették az Antonius-várat. Ezután már a templom területén folytatódott a harc, ahová Gisalai Johannesz húzódott vissza halálraszánt embereivel. A további harcok leírásából úgy látszik, hogy az Antonius-vár és a templomudvar fala között szabad terület húzódott, amely valamivel alacsonyabban feküdt, mint maga a templomtér, s a vár eleste után senkiföldje volt (l. a 102. képet a 179. oldalon). Majdnem egy teljes hónapig tartott a templom ostroma. Titus elôször azt próbálta, hogy a templomudvar tornyában éjszaka meglepi az ôrséget. Egy kis csapat indult a vállalkozásra, mert a hely oly szűk volt, hogy több nem volt képes ott mozogni. A zsidó ôrség azonban éber volt, és várták a rajtaütést. Kiáltásukra azonnal erôsítést kaptak a templom udvarából. Heves harc bontakozott ki, ,,olyan szűk helyen, ahol sem menekülni, sem üldözni nem lehetett''. Nyolc óra elteltével a harc félbeszakadt, s a rómaiaknak nem sikerült meghódítani a bejáratot a templom udvarához. Ezért szabályos ostromhoz kellett fogniuk. A római légionáriusok legelôször széles felvonulási utat készítettek az Antonius-váron keresztül ahhoz a területhez, amely közvetlenül a templomfal elôtt volt. Miközben négy sáncot építettek a magasabban lévô templomfalhoz, a védôk is, a támadók is felgyújtották az Antonius- vártól a templomig nyúló összekötô csarnokot, de a tűznek áldozatul esett az északi oszlopcsarnok is, egészen a Kidron völgyéig. Mikor a sáncokkal elkészültek, a faltörô gépek elkezdték munkájukat, de a legerôsebb ostromgépek is csôdöt mondtak a templomfal hatalmas kváderkövein. Ezért Titus elrendelte, hogy gyújtólövedékekkel gyújtsák fel az ezüsttel borított külsô kaput. A harc utolsó szakaszát Josephus szemtanúként írja le a Zsidó háború 6. könyvében: ,,Miközben a katonák már csóvát vetettek a kapukra, és az ezüst mindenütt megolvadt, utat nyitott a lángoknak a fagerendázathoz, onnan pedig a tűz azonnal továbbkúszott, és belekapott az oszlopcsarnokba. Mikor a zsidók látták, hogy körös-körül minden csupa láng, testi erejükkel együtt összeomlott bátorságuk is; rémületében senki sem mert szembeszállni a rómaiakkal, hanem csak álltak, és csak nézték, mintha megbénultak volna. De, bár elcsüggesztette ôket a pusztulás, most sem tértek észre, és mintha már a templom is égne, csak annál jobban fenekedtek a rómaiakra. Egész nap is a rákövetkezô egész éjszakán dühöngött a tűz, mert a rómaiak az oszlopcsarnokokat nem gyújthatták meg egyszerre, hanem csak egyenként. Másnap Titus hadserege egyik részét kirendelte a tűz oltására, egyúttal a kapuknál járható utat töretett, hogy a légiók bevonulását megkönnyítse; aztán magához hívatta a tiszteket, és haditanácsot tartott velük a templom ügyében. Egyesek úgy vélekedtek, hogy érvényesíteni kell a hadijogot; mert mindaddig, amíg áll a templom, ahol mindenünnen össze szoktak gyülekezni a zsidók, nem hagyják abba ezt az örökös lázadozást. Másoknak az volt a véleményük, hogy ha a zsidók kiürítik a templomot, és senki sem védelmezi többé, akkor kíméljék meg, de ha tovább is fellegvárnak használják, gyújtassa fel, mert hiszen ebben az esetben nem templom, hanem erôdítmény, és akkor egyébként sem a rómaiak felelôsek a szentségtörésért, hanem azok, akik erre kényszerítették ôket. Titusnak azonban az volt a véleménye, hogy ha a zsidók továbbra is védekeznek a templomból, akkor sem szabad az emberek helyett élettelen tárgyakon kitölteni bosszújukat, és ilyen pompás épületet odadobni martalékul a lángoknak, mert csak a rómaiak károsodnak így, hiszen a templom, ha megmarad, ékessége lesz az egész birodalomnak. Ehhez a nézethez lelkesen csatlakozott Fronto, Alexander és Cerealis. Erre a Caesar feloszlatta a haditanácsot és meghagyta a tiszteknek, hogy adjanak pihenôt csapataiknak, hogy a most következô ütközetben annál keményebben harcolhassanak; csak a zászlóaljakból kiválogatott katonákat rendelte ki utat törni a romokon át, és tüzet oltani. Ezen a napon a zsidók kimerültségükben és rémületükben nem mertek támadni; másnap azonban rendezték csapataikat, és nekibátorodtak, és hét órakor a keleti kapun át kirohanást intéztek a külsô templomudvar ôrszemei ellen. Ezek keményen szembeszálltak a támadással, elöl pajzsaikkal fedezték magukat, és sűrűn összezárkóztak, mint egy várfal. Mégis nyilvánvaló volt, hogy nem sokáig tarthatják magukat, mert a támadók túlerôben voltak és elszántabban küzdöttek. A Caesar azonban, aki az Antonius-várból nézte a harcot, megakadályozta az ütközet kedvezôtlen fordulatát, és válogatott lovascsapattal katonái segítségére sietett. 232. kép. A hétágú lámpatartó Titus diadalívén, Rómában Ennek a támadásnak nem tudtak ellenállni a zsidók, hanem miután az elsô sorokban harcolók elestek, javarészt megfutamodtak. De mihelyt a rómaiak elvonultak, megint visszafordultak és hátba támadták ôket; erre a rómaiak is visszafordultak, megint megszalasztották az ellenséget, úgyhogy 11 órára megtörték és beszorították ôket a templom belsejébe. Ezután Titus visszavonult az Antonius-várba, azzal az elhatározással, hogy másnap korán reggel egész haderejével támadásra indul és körülzárja a templomot. De Isten már régebben azt a sorsot mérte a templomra, hogy tűz pusztítsa el, és az idôk forgásában most el is érkezett a végzetes nap, Lóos hónap 10-e, amelyen annak idején a babiloni király felégette a régi templomot; de most maguk a városbeliek voltak az okai és kezdeményezôi a tűznek. Ugyanis alig távozott el Titus, a lázadók rövid pihenô után kirohantak a rómaiak ellen. Ekkor kézitusára került sor a templom helyôrsége és a római katonák között, akik az elôudvar épületeinek tüzét oltogatták (vö. 102. kép a 179. oldalon). Midôn az utóbbiak |ldözôbe vették a hátráló zsidókat, és egész a templomig nyomultak elô, egy katona, anélkül hogy parancsra várt volna vagy meggondolta volna cselekedetének súlyos következményeit, mintegy felsôbb sugallatra csóvát ragadott, egyik bajtársa felemelte, ô pedig az arany ajtón át -- amely a templomot övezô lakóházak északi bejárata volt -- bedobta a templom belsejébe. Amint a láng fölcsapott, a zsidók felordítottak a szörnyű szerencsétlenség érzetében, és nem törôdtek az életükkel, nem kímélték az erejüket, hanem mindenfelôl odarohantak, hogy gátat vessenek a tűznek; mert íme, itt volt a veszedelem, amelyet eddig mindenáron igyekeztek elhárítani. Gyors futár jelentette a dolgot Titusnak. Ez éppen a csata fáradalmait pihente ki sátrában; most felugrott, és úgy, ahogy volt, a templomhoz rohant, hogy gátat vessen a tűznek, nyomában a tisztek és a megriadt légió. Mint rendszerint történni szokott, ha ilyen nagy tömeg felkavarodik, ordítozás és tolongás támadt. A Caesar kiáltozással és kézmozdulatokkal akarta értésükre adni a harcolóknak, hogy oltsák el a tüzet; de ezek nem hallották kiáltozását, mert túlharsogta a többiek még hangosabb ordítozása, integetéseivel pedig nem törôdtek, mert egyeseket a harc izgalma, másokat pedig a düh teljesen elvakított. Sem szép szóval, sem fenyegetéssel nem lehetett a légiók viharos áradását feltartóztatni: csak a düh vezette már valamennyit. A kapukban olyan irtózatos tolongás támadt, hogy sok bajtársukat agyontaposták. Sokan a csarnokok még mindig izzó és füstölgô törmelékei közé zuhantak, és úgy jártak, mint a többiek, akik ott vesztek. Mikor a templom közelébe érkeztek, úgy tettek, mintha nem hallanák a fôvezér parancsait, és odakiáltottak az elöl állóknak, hogy dobjanak még tűzcsóvát a templomra. A lázadók egyébként már lemondtak minden reményrôl, hogy a tüzet megfékezhetik, mert mindenütt mészárolták és megszalasztották ôket. Igen sok polgárt, csupa öreg, fegyvertelen embert ott kaszabolt le az ellenség, ahol éppen érte. Különösen az oltár körül valóságos hullahegyek tornyosultak: patakokban folyt a vér a lépcsôkön, és tompán zuhantak odalent azoknak a hullái, akiket az oltár tetején meggyilkoltak. Mikor a Caesar semmiképpen sem tudta megfékezni ôrjöngô katonáinak dühét, és a lángok egyre tovább harapóztak, tábornokaival bement a szentélybe és megtekintette a belsejét. Sokkal káprázatosabb volt, mint ahogy az idegenek híresztelték, s egyáltalán nem volt túlzás, ahogy az idevalósiak dicsekedtek vele. Mivel a tűz a legbelsô helyiségekbe még nem kapott bele, hanem csupán a templomhoz épített lakosztályokat pusztította, joggal hihette, hogy magát az épületet még meg lehet menteni. Kisietett tehát és nemcsak személyesen buzdította a katonákat az oltásra, hanem a testôrségben szolgáló Liberalis századosnak parancsot adott, hogy akik ellenkeznek, azokat botozza meg. De az elkeseredés, a zsidógyűlölet és az általános harci düh erôsebbnek bizonyult, mint a Caesar tekintélye és a félelem a büntetéstôl. A legtöbb katonát a zsákmány reménye sarkallta, mert szentül hitték, hogy a templom belseje zsúfolva van mindenféle kinccsel, hiszen látták, hogy a külseje is csupa arany. Mialatt tehát a Caesar kisietett, hogy katonáit megfékezze, az egyik katona azok közül, akik behatoltak a templom belsejébe, a sötétben tűzcsóvát tett az egyik ajtószárny alá, és mikor most a templom belsejébôl hirtelen felcsapott a láng, a tisztek a fôvezérrel együtt visszavonultak, és már senki sem próbálta a templom körül sürgô-forgó katonákat visszatartani a további gyújtogatástól. Így égett le a templom Titus akarata ellenére'' (VI, 4, 1--7). Olvassuk csak el még egyszer Jézus jövendölését Márk evangéliumában: ,,Amint kijöttek a templomból, egyik tanítványa így szólt hozzá: Mester, nézd, milyen kövek, és milyen épületek! Jézus így felelt: Látod ezeket a hatalmas épületeket? Nem marad itt kô kövön, mindent lerombolnak'' (Mk 13,1--2). ======================================================================== Bevonulás a városba Amint a római ostromgépeknek sikerült megbontaniuk a városfalat, beomlott a keleti kettôs kapu, a Szusza-kapu is, amelyen át a templomtérrôl a Kidron-völgyébe és az Olajfák hegyére vezetett az út. A hatalmas, 10 m hosszú és 1 m magas alapkváderkövek, a két küszöb és a kapufélfák néma tanúként megmaradtak. Ezekbôl építették késôbb, a 6. században az ún. Aranykaput. Amikor a piacenzai zarándok (570-ben) a Kidron-völgye felôl felment a templomtérre, valószínűleg még látta romjaiban a Szusza-kaput. ,,Porta speciosa''-nak, ,,Szép-kapu''-nak nevezi, ,,a kapufélfái és a gerendázata még áll'' -- mondja. Ez a név tulajdonképpen egy másik kapué volt, amely az asszonyok udvarára vezetett (l. a 102. képet a 179. oldalon), és az Apostolok Cselekedeteiben olvasunk róla egy béna meggyógyításával kapcsolatban (ApCsel 3,2). A ,,Szép-kapu'' elnevezés a templom lerombolása után, már a bizánci idôben átment a Szusza-kapura, amelynek romjai még hirdették a régi dicsôséget. A zarándok ezért hívta így ezt a kaput. Az Aranykapu név a görög ,,thyra horaia'' téves fordításából lett ,,porta aurea'', azaz Aranykapu. A keresztesek idejében évente két alkalommal nyitották ki: virágvasárnap és a Szentkereszt felmagasztalásának ünnepén. Ebbôl alakulhatott ki az a legenda, hogy Jézus, majd ha másodszor jön el, az Aranykapun át fog bevonulni Jeruzsálembe. Szulejmán szultán ezért babonás félelembôl befalaztatta a kaput, s az mind a mai napig ilyen állapotban van (l. a 234. képet a 403. oldalon). A templomnak ezen a kapuján keresztül özönlöttek ki az ünnepre feljött zarándokok az Olajfák hegyére, amikor elterjedt a híre, hogy jön a Názáreti Próféta. Máté azt írja: ,,Az egész város izgalomba jött'' (21,10). A néptömeg ujjongva éltette Jézust. Kezükkel pálmaágakat lengetve szüntelenül kiáltozták: ,,Áldott az Úr nevében érkezô király! Békesség az égben, hozsanna a magasságban''! (Lk 19,38.) Ma már nehezen tudjuk elképzelni ennek a messiási bevonulásnak forró hangulatát, amelyben vallásos gondolatok és népies elképzelések kavarogtak. A pálma már régi idôk óta Izrael függetlenségének szimbóluma volt. Ezért került a makkabeusi pénzekre, és ezért van most a zarándokok kezében is. 233. kép. Római pénz, amelyet Titus zsidók feletti gyôzelmének emlékére vertek (sestertius) Jézus azonban teljesen tisztában van azzal, hogy ez a hódolat, amellyel fogadják, tragikus félreértés következménye. Ezért látható formában válaszol, és a válasza egyértelműen elutasítja a környezet várakozását: szamáron ülve vonul be a városba. Zakariás próféta jövendölése szerint a szamár a politikai hatalom nélküli Békefejedelem és az alázat meg a szenvedés ismertetô jegye. Miközben a menet a templomtérhez közeledett, a farizeusok riadóztatták a templomôrséget. A csapat, amelynek le kellett tartóztatnia Jézust, készen állt. A farizeusoknak pedig meg kellett állapítaniuk: ,,Lám, nem mentetek semmire. Mindenki ôt követi!'' (Jn 12,19.) Sokan kérdezgették: Kicsoda ez? A nép pedig így válaszolt: ,,Ez Jézus, a galileai Názáretbôl való próféta'' (Mt 21,10--11). ,,A templomban vakok és sánták mentek hozzá, és ô meggyógyította ôket. Amikor a fôpapok és írástudók látták, hogy csodákat tesz, s hogy a gyermekek a templomban így kiáltoznak: Hozsanna Dávid fiának, méltatlankodtak, és szóltak neki: Hallod, mit kiabálnak? Jézus így válaszolt: Hallom. Nem olvastátok sohasem: Gyermekek és csecsemôk ajkával hirdetted dicsôségedet? Ezzel otthagyta ôket, és a várost elhagyva Betániába ment, és ott töltötte az éjszakát'' (Mt 21,14--17). Másnap -- ez volt a húsvéti elôtti negyedik nap -- Jézus ismét nyilvánosan jelent meg a templomban. Lukács azt írja: ,,Az egész nép hallani akarta a szavát'' (Lk 19,48). S most az állandóan növekvô zarándoksereg elôtt Jézus leszámol ellenfeleivel: ,,Jaj nektek, írástudók és képmutató farizeusok! Bezárjátok a mennyek országát az emberek elôtt. Magatok nem mentek be, s akik be szeretnének menni, azokat nem engeditek be.'' ,,Jaj nektek, írástudók és képmutató farizeusok! Bejártok tengert és szárazföldet, hogy egyetlen áttérôt szerezzetek, s ha sikerült, a kárhozat fiává teszitek, kétszerte inkább magatoknál.'' ,,Jaj nektek, vak vezetôk! Azt mondjátok, hogy ha valaki a templomra esküszik, az nem érvényes, de ha a templom aranyára, az kötelezi. Esztelenek és vakok! Hát mi több, az arany vagy a templom, mely megszenteli az aranyat?'' ,,Jaj nektek, képmutatók! Nehéz és elviselhetetlen terheket hordotok össze, és ráteszitek az emberek vállára. De magatok egy kisujjal sem mozdítotok rajta!'' ,,Jaj nektek, képmutató farizeusok! A serleg és tál külsejét gondosan megmossátok, de belül tele van rablással és piszokkal.'' ,,Jaj nektek, akik felélitek az özvegyek házát, és közben színleg nagyokat imádkoztok!'' ,,Jaj nektek, báránybôrbe bújt farkasok! Jaj nektek, a nép vak vezetôi! Ki fog megóvni titeket a közelgô ítélettôl?'' Ha valaki elolvassa Máté 23. fejezetében Jézus kiáltó ítéletét, még ma is megérezheti az akkori feszült, forró légkört. De azért, hogy ezeket a jajkiáltásokat helyesen tudjuk érteni, az egész sorozatot egyben kell szemlélni. Különben hamis képet kapunk azokról az emberekrôl, akik Izrael vallási ideálját a szó szoros értelmében megvalósították. Jézus idejében igen nagy különbség volt farizeus és farizeus között. Maga a Talmud humoros önkritikával megkülönbözteti a jó farizeust a rossztól, és hét kategóriát állít fel. Eszerint hétféle farizeus van: ,,1. A becsvágyók: kikürtöltetik a tetteiket, hogy megbámulják ôket az emberek. 2. A botorkálók: az út közepén járnak, és ha figyelik ôket, akkor a földön húzzák a lábukat, ezért megbotlanak a kövekben. 3. Az álszemérmesek: behunyják szemüket, nehogy meglássanak egy asszonyt, ezért fejjel mennek a falnak. 4. A meggörbedt alázatosok: akik magukba roskadnak. 5. Akik számításból farizeusok, mert a törvényt csak azért tartják meg, hogy részük legyen a megígért jutalomban. 6. Akik félelembôl farizeusok, és csak azért tesznek jót, mert a büntetéstôl félnek. 7. A kötelességtudó farizeusok: ezek a jó farizeusok.'' A farizeusi párt legnagyobb ellensége, a zsidó származású makkabeus király, Alexander Janneusz (103--76), a következôket mondta halálos ágyán feleségének, a késôbbi Alexandrának (a farizeusok virágkora éppen ôalatta következett be): ,,Ne félj az igaz farizeusoktól, még kevésbé félj azoktól, akik nem azok; de nagyon félj azoktól, akik látszatra azok: nem farizeusok, de úgy viselkednek, mintha azok volnának!'' 234. kép. Az Aranykapu Maga Krisztus ismételten fordult szóval és tetteivel is az igazi farizeusokhoz, népe válogatott tagjaihoz, hogy megnyerje ôket. Még jajkiáltásaiban is elismeri buzgó térítéseiket, lelkiismeretességüket, törvényhűségüket és buzgóságukat az imádságban. De ôk, akik annyira Isten közelében akartak élni, elutasítják maguktól Jézust, és kihívják magukra a jajszót. Lelkületük alapvonása a magabiztosság és a büszkeség. Jézus még jajkiáltásaival sem akart mást, mint ezt az ostoba gôgöt összetörni, ezért sorolta fel nekik semmit sem érô teljesítményeiket. A templom vezetôsége eltökélte, hogy ennek a kihívó magatartásnak véget vet. De hogyan? Márk ezt írja: ,,A fôpapok és az írástudók tanakodni kezdtek, miképp okozzák a vesztét. De féltek tôle, mert az egész népet magával ragadta'' (Mk 11,18). Egy nyilvánosan lezajló letartóztatás veszélyes csôdületet váltott volna ki. Ezért elôször megkísérelték, hogy jól bevált módszerükkel lehetetlenné tegyék ellenfelüket. Egyik küldöttség a másik után jelent meg a templomtéren, és megpróbálták nyílt vitába keverni Jézust. Egymás után jöttek a különbözô pártok képviselôi: a rómabarát heródiánusok, majd a rómaellenes farizeusok, mind azzal a szándékkal, hogy a napi politika legkényesebb kérdésébe bonyolítsák a názáreti Prófétát. Márk nagyon elevenen tudta rögzíteni ezt a szellemi párbaj- sorozatot: ,,A farizeusok és a heródespártiak közül odaküldtek hozzá néhány embert, hogy a szavaiba belekössenek'' (Mk 12,13). Ezek sima modorú úriemberek voltak, akik jól meggondolt módszerekkel rendelkeztek. Udvarias formulával kezdik: ,,Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz és nem vagy elfogult senki irányában, mert nem veszed tekintetbe az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját''. És ekkor jött a fondorlatos kérdés: ,,Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk, vagy ne fizessünk?'' (12,14)[219] Éppen a közeli napokban vonultatott fel Pilátus, a császár helytartója Caesareából csapatokat azért, hogy az esetleges zavargások elfojtására az ünnepen kéznél legyenek. A küldöttek a kérdés megismétlésében egész világos dilemmát állítanak fel: ,,Fizessünk, vagy ne fizessünk''? Ha Jézus azt mondja, hogy fizessetek, akkor lejáratják a nép elôtt, mert az adófizetés és a szolgaság egy és ugyanaz volt a szemünkben. S ehhez járult még az a zsidó elképzelés, hogy a fejenkénti adót egy izraelitának -- és ezt jelentette a census! -- csak Isten felé kell fizetnie. Ha viszont Jézus azt mondja, hogy ne fizessetek, akkor irgalmatlanul a rómaiak kezébe kerül mint lázító. Márk így folytatja: ,,Jézus tisztában volt képmutatásukkal, ezért így szólt: Miért akartok tôrbe csalni? Hozzatok ide egy dénárt'', és félreérthetetlen iróniával teszi hozzá: ,,hadd lássam'' (12,15). A modern kritikusok azzal támadják ennek az elbeszélésnek történeti hitelességét, hogy a Palesztinában érvényben lévô képtilalom kizárja ilyen pénzek forgalomban tartását, amilyenrôl Márk beszél. Kétségtelen, a zsidók számára iszonyatos dolog volt a császárkultusz, s a rómaiak ezt általában politikai meggondolásokból tiszteletben is tartották. De pénzkérdésekben a zsidók nem voltak kicsinyesek. A Júdeában elôkerülô pénzek újra meg újra bizonyítják, hogy a Birodalom egységes adópénze, az ezüstbôl vert dénár a képtilalom ellenére Palesztinában is forgalomban volt, sôt nagyon megbecsült pénznem volt, mert a hazai pénzeket csak rézbôl volt szabad verni. Jézus mindezt pontosan tudta. Ezért kérte, hogy hozzanak oda egy ezüstpénzt, és római szakszóval dénárnak nevezi: ,,Hozzatok ide egy dénárt, hadd lássam'', holott pontosan tudta ô is, a körülállók is, hogy mi van a pénzen (l. a 235. képet). A Berlini Állami Múzeum pénzgyűjteményében egész sor római pénzérmét lehet látni a császárkorból. Ebben a vitában, amit Márk lejegyzett, egy Tiberius-dénárról van szó. Pontosan tudjuk, hogy mikor és hol verték ezt a pénzt: a galliai Lyonban verette a császár. Három változatban készült és az egész Birodalom területén, Palesztinában is ez volt a szabvány adópénz. 1914-ben még a nagyon távoli Elô-Indiában is találtak ilyen Tiberius-dénárt. 235. kép. Tiberius császár ezüstdénárja (Kr. u. 14--37) Nézzünk meg közelebbrôl egy ilyen dénárt. A fejoldalon Tiberius császár mellképe látható, babérkoszorúval a fején, amely a császári méltóság szimbóluma. És a felirat körülötte? Jézus nagyon jól ismerte. A kiegészített szöveg: TI(berius) CAESAR DIVI AUG(usti) F(ilius) AUGUSTUS. Aki érti ezt a feliratot, azonnal azt is megértheti, miért váltott ki akkora ellenkezést a zsidókban. Mert ezt jelenti: ,,Tiberius császár, az isteni Augustus tiszteletreméltó fia''. Az írásoldalon a császár édesanyja, Julia Augusta Livia képe van, amint isteni trónon ül, a jobbjában jogar, baljában olajág. A körülötte lévô felirat a fej-oldal folytatásaként befejezi a császári címet: PONTIF(ex) MAXIM(us), azaz Fôpap. Éppen ezért ennek a pénznek puszta jelenléte az országban a törvényhez hű zsidók számára folytonos kihívásnak számított. Hát még ha a tulajdon erszényükben kellett hordaniuk! Ezért mondja Jézus: ,,Hozzatok ide egy dénárt''! Ellenfelei erre, bár törvényhűségükre voltak a legbüszkébbek, kénytelenek voltak a tulajdon erszényükbôl elôhúzni egy ilyen pénzt. Ez a tény már önmagában is legyôzte ôket, de Jézus megkérdezte: ,,Kinek a képe, és kinek a felirata ez''? S a törvényt istenítô képmutatóknak meg kellett vallaniuk: ,,A császáré''! Ezután Jézus egyetlen mondattal zárta le a vitát: ,,Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené!'' (Mk 12,16--17.) A kísértôknek szégyenkezve kellett visszavonulniuk, s a Názáreti megint elfoghatatlannak bizonyult. De csakhamar ott volt a következô küldöttség, ezúttal nem politikai, hanem erkölcsi kérdéssel. A kérdést a szadduceusok közül valók tették fel. Jóllehet bizonyos teológiai karaktere volt ennek a csoportnak, alapjában mégis a politikai érdeklôdés állt náluk is elôtérben. A fôpapok és az arisztokrácia ehhez a politikai párthoz tartozott. Részükrôl arra ment a játszma, hogy megtartsák hatalmukat és befolyásukat a nép felett. A rabbinikus irodalomban úgy szerepelnek, mint akik tagadják a feltámadást. Kérdésükkel a feltámadás témakörében akarták nevetségessé tenni Jézust, és hitelét akarták rontani a nép elôtt: ,,Mester! Mózes úgy rendelkezett, hogy ha valakinek a testvére meghal, és asszonyt hagy hátra, gyermeket azonban nem, akkor a testvér vegye el az özvegyet és támasszon utódot a testvérének. Volt hét fiútestvér. Az elsô megnôsült, és meghalt utód nélkül. Feleségét elvette a második, de az is meghalt anélkül, hogy gyermeke lett volna. Hasonlóképpen a harmadik is, és mind a hét, de egy sem hagyott hátra gyermeket. Végül az asszony is meghalt. A feltámadáskor, ha ugyan feltámadnak, melyiküké lesz az asszony, hiszen mind a hétnek felesége volt?'' Jézus nagyon röviden válaszol, egyetlen mondattal elveszi a kérdés élét: ,,Tévedésben vagytok, mert nem ismeritek sem az Írást, sem az Isten hatalmát. Hiszen amikor feltámadnak, nem nôsülnek és nem mennek férjhez, hanem úgy élnek, mint az angyalok a mennyben''. Majd elmagyarázta a szadduceusoknak a zsidók feltámadásba vetett hitét: ,,Nem olvastátok Mózes könyvében a csipkebokorról szóló részben, mit mondott Isten a halottak feltámadásáról? Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene vagyok! Tehát nem a holtak Istene, hanem az élôké! Ezért nagy tévedésben vagytok'' (Mk 12,19--27). Jézus ezzel a hitvallással a farizeusok elismerését is kiváltotta, akik teológiai felfogásukkal a szadduceusok ellenlábasai voltak. Az egyik ezt mondta: ,,Rabbi, helyesen feleltél!'' (Lk 20,39.) Két nappal húsvét elôtt, azaz szerdán Kaifás, a hivatalban lévô fôpap sürgôs megbeszélésre hívta magához a fôtanács tagjait palotájába. A tanácsurak elhatározták, hogy erôszakhoz folyamodnak: ,,A fôpapok és az írástudók arról tanácskoztak, hogyan foghatnák el Jézust csellel, hogy aztán megöljék. Egy dologban megállapodtak: Ne az ünnepen, nehogy zavargás támadjon a nép között'' (Mk 14,1--2). A dolog végrehajtásában egy áruló segítségére is számíthattak: Júdás, aki valójában már hónapok óta kémként volt jelen az apostolkollégiumban, megfelelô összeg ellenében hajlandó volt rá, hogy a kezükre játssza Jézust. Volt egy ,,ragyogó'' ötlete, csak a kedvezô alkalmat kellett kivárni hozzá. ======================================================================== A zsidók Pászka ünnepe Jézus csütörtökön akarta megülni tanítványaival a Pászkát. A zsidók ezt az ünnepet Niszan hónap 14-én, az elsô tavaszi holdtölte napján ülték. Közvetlenül hozzá kapcsolódott a Mazzot-ünnep, a kovásztalan kenyér egyhetes ünnepe, Niszan 15-tôl 21-ig. 14-én dél körül a házakból el kellett tüntetni minden kovászos kenyeret és egy héten át csak kovásztalan kenyér kerülhetett az asztalra. A Mazzot eredetileg a Pászkától független ünnep volt, késôbb azonban egybeolvadtak és együttesen nevezték ôket hol Pászkának, hol a Kovásztalan kenyér ünnepének. A Pászka egyike volt a három zarándokünnepnek, amelyen minden tizenharmadik életévét betöltött izraelita férfinak meg kellett jelennie a templomban. Az ünnep középpontjában a húsvéti bárány megölése és elfogyasztása állt, ami Izraelnek Egyiptomból való kivonulása emlékezetére történt. A Pászka annyit jelent, mint transitus, azaz átmenetel. Az elsô Pászkát a zsidók Egyiptomban ülték meg. Mert amikor a kilenc csapás után a fáraó még mindig nem akarta elbocsátani a szolgasorba süllyesztett Izraelt, Mózes meghirdette neki Isten ítéletét: az egyiptomi elsôszülött fiúk meg fognak halni! Az izraelitáknak erre a napra különlegesen fel kellett készülniük. Minden családfônek ki kellett választania egy hibátlan, egyesztendôs bárányt, hogy a napnyugta és a sötétség beállta között megöljék. A bárány vérével be kellett kenniük házuk bejáratának ajtófélfáit és szemöldökfáját, és attól fogva senkinek nem volt szabad kitennie lábát a ház ajtaján. A bárányt pedig vacsorának kellett elkészíteni: a fejével és belsô részeivel együtt kellett megsütni, de úgy, hogy csontot ne törjenek benne. A vacsorához tartozott még a kovásztalan kenyér és saláta gyanánt keserű füvek. Miközben Izrael fiai a vacsorát fogyasztották, az Úr lesújtott Egyiptomra: az éjszaka folyamán minden elsôszülött férfi meghalt az egyiptomiak közül, de még a barmok elsôszülöttei is elpusztultak. Izrael azonban sértetlen maradt a Pászka-bárány miatt, amelyet az elsôszülöttek helyett öltek meg. Ezek után szabaddá vált az út Izrael elôtt a kivonulásra. Ennek az átvonulásnak, Pászkának évenkénti emlékezetére parancsolta meg az Úr a Törvényben a pászka-vacsorát a kovásztalan kenyér ünnepével együtt. Ám a húsvéti bárányt csak a jeruzsálemi templomban lehetett megölni és a vacsorát Jeruzsálem területén kellett elfogyasztani! A bárányokat Niszan 14-én délután vágták le a családfôk vagy megbízottaik a templomban. A vért a papok csészébe gyűjtötték és az égôáldozati oltár lábához öntötték. Közben a leviták az ún. Hallel- zsoltárokat (113--118) énekelték. Josephus szerint Kr. u. 63-ban megszámolták a feláldozott bárányokat (Zsh. VI, 9, 3). Szerinte ekkor 255 600 bárányt öltek meg és 2 700 000 résztvevôje volt az ünnepnek. Ezt az adatot a történészek -- joggal -- kétségbe vonják. A helyi viszonyok ismerete alapján és a rendelkezésre álló idôt is figyelembe véve azt mondják, hogy a Josephus által említett idôben kb. 18 000-re tehetô a megölt bárányok száma. Az ünnep törvénye szerint egy bárány elfogyasztásához 10--20 fô alkothatott asztalközösséget (vö. Zsh. VI, 9,3; Talmud b. Pes. 64b Jeruzsálem lakosságát is hozzászámítva (a város lakosságát akkor 30--40 000-re becsülik) úgy számítják, hogy a Pászka ünnepen kb. 150 000 ember lehetett együtt Jeruzsálemben.[220] természetesen arra nem volt lehetôség, hogy valamennyien a város falain belül legyenek. Nagyobb részük sátrakban töltötte az éjszakát. A sátorverés céljára pedig leginkább a várostól északra elterülô fennsíkot vették igénybe. Hiszen már a Krisztus születése elôtti századokban lehetetlenné vált, hogy a templom udvarában ne csak megöljék, hanem ott is fogyasszák el a húsvéti bárányt. A tér szűkössége késztette az embereket arra, hogy másutt, de Jeruzsálem területén legyen a vacsora színhelye. Jézus is maga köré gyűjti asztalközösségét. Csütörtök délelôtt két tanítványát megbízta azzal, hogy készítsék elô a húsvéti vacsorát. ,,Elérkezett a kovásztalan kenyér napja. Ekkor szokták feláldozni a húsvéti bárányt. Jézus elküldte Pétert és Jánost ezzel a megbízással: Menjetek, készítsétek el a húsvéti bárányt, hogy elkölthessük'' (Lk 22,7--8). De nem mondta meg sem a címet, sem a ház tulajdonosának nevét, akihez menniük kellett. Ô ugyanis ismerte az árulót, és ezt az estét még zavartalanul akarta együtt tölteni tanítványaival. A két megbízottnak ellenben félreismerhetetlen jelet adott: ,,A városba menve találkoztok egy vizeskorsót vivô emberrel. Menjetek utána abba a házba, ahová bemegy'' (Lk 22,10). Mivel a vízhordás az asszonyok dolga volt, ez a vizet vivô férfi rendkívüli jelenség volt, ezért elvéthetetlen jelül szolgálhatott. A két tanítvány tehát útnak eredt és megérkezvén a városba, egyszer csak maguk elôtt látnak egy férfit, vizeskorsóval! Észrevétlenül a nyomába szegôdtek, s amikor bement a házba, utánamentek és Péter elôadta a kérést: ,,A Mester kérdezteti: Hol van a terem, ahol tanítványaimmal együtt elfogyaszthatom a húsvéti bárányt?'' (Lk 22,11.) A házigazda erre készségesen mutatott nekik egy tágas, étkezésre berendezett emeleti termet. ======================================================================== Az Utolsó Vacsora terme Hol lehetett az a ház, amelynek emeleti termében Jézus a tanítványokkal együtt elköltötte az Utolsó Vacsorát? Nyilvánvaló, hogy az ôskeresztények számára drága és fontos volt ez a helyiség, de Krisztus rejtô szándéka, amellyel nem akarta közismertté tenni a helyet, mind a mai napig érvényesül, mert az evangélistáknál hiába keresünk támpontot arra, hogy megtaláljuk. A jel, amit a két tanítvány kapott, a vizeskorsót vivô ember, a Siloé-tó környékére utal, ahonnét a húsvéti vacsorához a vizet merítették. Egy nemrégen feltárt, nagyon régi kôlépcsô a Siloé tava mellôl a felsôváros délnyugati részébe vezet, ahol ma az Utolsó Vacsora termét tiszteljük. Igen kínálkozik a feltételezés, hogy ezt a lépcsôt tekintsük annak az útnak, amelyen a két tanítvány a vizeskorsót vivô embert követte, mert a lépcsôk Jézus korából valók![221] Ám ezt a feltételezést a legrégebbi hagyomány adatai nem támogatják (l. a 82. képet a 141. oldalon). Legkorábban az ötödik századból ered az a jeruzsálemi, helyi hagyomány, amely az Eucharisztia alapítási helyének a Sion-templomot tekinti, a délnyugati városhegyen. Ugyanis egy 417--439 között keletkezett örmény lekcionáriumban található egy rövid igeliturgia ezzel a megjegyzéssel: ,,A Szent Sionon''. Az örmények a húsvét elôtti csütörtökön, miután megtartották a liturgiát a Szentsír-templomban, átvonultak a ,,Szent Sion''-ra, és ott elôször elolvasták az Utolsó Vacsora történetét Márk evangéliumából, majd az Eucharisztia alapításáról szóló részt az elsô korintusi levélbôl. Az ötödik században van egy másik tanú is, aki az Utolsó Vacsora termét azonosítva a Szentlélek eljövetelének helyével, bizonyos ,,emeleti teremrôl'' beszél: a tudós Hészükhiosz presbiter, Juvenalis jeruzsálemi püspök (422--458) kortársa. Úgy beszél Szent István diákonus vértanúról, mint ,,aki az asztalnál szolgál'' (ApCsel 6,2), és a Sion-templommal hozza kapcsolatba. A hatodik században a hagyomány bizonytalanná válik, és több helyet is megneveznek az Utolsó Vacsora helyeként. Theodóziusz szerint (530- ban) a Kidron-völgy egyik barlangjában volt az Utolsó Vacsora. Ez az evangéliumokkal nyilvánvalóan ellenkezô feltételezés csak azért merülhetett föl, mert a helynek nem volt biztos és folyamatos hagyománya. Csak Szophroniosz jeruzsálemi pátriárka (+ 638) hatására gondolnak véglegesen a délnyugati városhegyen álló Sion-templomra, mint az Utolsó Vacsora helyére. Szophroniosz egyik ódájában ezen a helyen tiszteli az Utolsó Vacsora, a Szentlélek eljövetele és Mária halála helyét. Azóta e három esemény emlékezete ehhez a helyhez kötôdik (l. a 240. képet a 410. oldalon). Ezzel a késôi és aránylag bátortalan helymeghatározással szemben kilátástalan dolog pontosabb és biztosabb adatokat keresni. Jézusnak fontos volt, hogy a hely titokban maradjon. A hagyomány pedig a Szent Sionra vezet, ahol a Húsvét utáni idôkben a keresztények központja volt. A Szentlélek leszállásának helyeként a hagyomány folyamatosan ezt a helyet tiszteli. Josephustól tudjuk, hogy a felsôváros délnyugati részét a rómaiak már 70-ben lerombolták, mert a védôk ellenállása ezen a részen már akkor megtört. Epiphaniosz, a Palesztinában született egyházi író egyik művében (mely bibliai lexikonhoz hasonló) arról tudósít, hogy Hadrianus császár ellenôrzô körutat tett Közel-Keleten. Amikor 130 körül meglátogatta Jeruzsálemet, úgy találta, hogy minden romokban van, ,,leszámítva néhány házat és Istennek kis templomát, ahová a tanítványok az Olajfák hegyérôl -- a mennybemenetel után -- visszatértek, és az emeleti teremben gyűltek össze. Ez a terem a Sion hegyén van'' (De mensuris et ponderibus 14). És ez pontosan a város délnyugati része! 236. kép. Az Utolsó Vacsora termének mai képe (vö. a 241,B képpel a 412. oldalon) Lukács elmondja, hogy ,,mindannyian egy szívvel-lélekkel imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt'' (ApCsel 1,14). Ez az emeleti terem, amelyrôl Lukács megemlékezik, Márk evangélista családjának házában volt, és hamarosan a jeruzsálemi keresztény közösség központjává vált. Az apostolok itt várták a Vigasztaló eljövetelét, és Pünkösd napján a Szentlélek betöltötte az egész házat. Amikor Pétert letartóztatták és börtönben ôrizték, a hívôk itt imádkoztak érte, és amikor kiszabadult, elsô útja ehhez a házhoz vezetett. Vajon van-e kapcsolata ennek a keresztény központnak azzal a zsinagógával, amelyrôl Epiphaniosz beszél? Ô ugyanis elmondja, hogy a Sionon hét zsinagóga állt, amelyek közül az egyik ,,egészen Maximosz püspök (335--349) és Nagy Konstantin idejéig fennállt, és olyan volt, mint a kunyhó a szôlôben, ahogy a Szentírás mondja''. A bordói zarándok (333-ban) igazolja Epiphaniosz állítását: ,,A Sion falain belül látható a hely, ahol Dávid palotája állt. Az ott lévô hét zsinagóga közül csak egyetlen egy maradt meg. A többi helyét fölszántották és bevetették, ahogy Izaiás jövendölte''. A Sion hegyének magaslata kívül esett azon a katonai kolónián, amelyet Hadrianus császár (117--138) Aelia Capitolina néven alapított Jeruzsálem helyén. Csak Eudókia császárnô emeltetett az ötödik század folyamán olyan falakat, amelyek ezt a területet is magukba foglalták. A Bar Kohba-lázadás következményeként (Kr. u. 135.) a zsidóknak halálbüntetés terhe mellett megtiltották, hogy belépjenek Jeruzsálembe. Euszébiosz a pellai Arisztonra hivatkozva (140 körül élt) elmondja, hogy a zsidóknak csak messzirôl volt szabad nézniük a saját otthonukat (Hist. Eccl. IV, 6, 3).[222] Így ez a zsinagóga is használaton kívül került. A pogányságból való keresztények ellenben átvették a helyet. Euszébiosztól tudjuk azt is, hogy a jeruzsálemi keresztény központban, a Sion hegyén a templom mellett könyvtár és levéltár is volt. Ebben a levéltárban ô maga személyesen is dolgozott, és úgy tudja, hogy Alexander püspök alapította, aki a 3. század elsô felében élt (Hist. Eccl. VI, 20, 1). Ebben a levéltárban találta meg azokat az iratokat, amelyek a második században lezajlott ún. húsvéti vita anyagát tartalmazták. Ránk maradt a jeruzsálemi püspökök névsora. ,,Jakab katedrájának'' tisztelete, aminek ez a névsor köszönhetô, annak bizonysága, hogy a katonai kolónia keresztényei nagyon gondosan ôrizték a helyi hagyományokat (Hist. Eccl. VII, 19). E püspök-jegyzék felsorolja a ,,körülmetéltségbôl'' való püspököket az Úr testvérétôl, Jakabtól kezdve egészen Kr. u. 135-ig, s ettôl fogva a pogányok közül megtért püspökökkel folytatja.[223] 237. kép. Régi lépcsôlejárat a felsôvárosból a Tyropaion-völgybe Elsôként J. Pinkerfeld zsidó régész kutatta át 1951-ben az Utolsó Vacsora termeként számontartott helyiség alatt azt a részt, amelyet Dávid sírjaként tisztelnek.[224] Az eredmény nagyon meglepô volt. Az apszis formájú fülkét pontosan a templom felé tájolták (l. a 239. képet a 409., és a 241. képet a 412. oldalon). A régi estemoai és navehi zsinagógákkal összehasonlítva született az a következtetés, hogy olyan zsinagógaépülettel állunk szemben, amely a templom lerombolása utáni évszázadban készült. Ez újra fölveti a kérdést: vajon nem a jeruzsálemi keresztény egyházhoz tartozott-e ez a hely, amely közösség még egészen ,,a templom árnyékában'' élt? S a pogánykeresztények csak akkor örökölték tôlük, amikor a zsidókat kitiltották Jeruzsálembôl? Erre a kérdésre igenlô választ lehetett adni, miután Pinkerfeld közzétette a Dávid sírjának falán talált grafittókat. Ô az egyik négy betűbôl álló feliratot így fejtette meg: ,,Gyôzelem, Úr, Irgalmasság''. A négy betűt önmagában bizonyára másként is lehetne értelmezni, de az utána következô felirat, amely Jézus neve, a keresztény eredetet bizonyítja. Továbbá azt is bizonyítani lehet, hogy a régi emeleti terem emléke nem merült feledésbe. Jeruzsálemi Szent Kyrillosz egy katekézisében (348-ban) szól a Sion hegyén lévô ,,felsô templomról'', amelyet a Szentlélek eljövetele emlékének szenteltek. Kevéssel késôbb pedig Aetheria írja le a pünkösdi liturgiát a ,,Felsô- vagy Apostol-templomban''. Elbeszélése szerint a hívôk a Szentsír-templomban töltötték az éjszakát, majd a reggeli istentisztelet után ,,az egész nép, az utolsó emberig elkísérte a püspököt a Sionra. Közben himnuszokat énekeltek. S mire a harmadik óra eljött, valamennyien ott voltak a Sionon. Akkor felolvasták az Apostolok Cselekedeteibôl a Szentlélek eljövetelérôl szóló részt ... Majd folytatódott az istentisztelet a maga rendje szerint.'' Különös, hogy Aetheria, aki egyébként az összes jeruzsálemi templomok liturgiájáról részletes beszámolót ad, egy szót sem szól arról, hogy nagycsütörtök napján a Sion hegyén liturgia lenne. Sôt, kifejezetten azt mondja, hogy ezen a napon ,,a kereszt mögött'', azaz a Szentsír templomában ünneplik az Eucharisztiát, a szikla mögött, amelyen a Kereszt állt (l. a 227,4. képet a 394. oldalon). ,,Amikor a Martyriumból elbocsátják a népet, a Kereszt mögé vonulnak. Énekelnek egy himnuszt, ezt követi egy imádság, majd a püspök bemutatja az áldozatot, és valamennyien megáldoznak. Az egész esztendôben csak ezen az egy napon van itt, a Kereszt háta mögött áldozatbemutatás'' (Peregrinatio, 35, 2). Az Utolsó Vacsora helyét nyilvánvalóan azért nem említi, mert nem tudtak róla. 238. kép. ,,Nebi-Daud'' és az Utolsó Vacsora termét magába foglaló épület Theodóziusz (530-ban) a Sion-templomot, amely a legékesebb jeruzsálemi templomok közé tartozott, az ,,Összes Templomok Anyja'' címmel tiszteli meg, és azt mondja, ,,Szent Márk házából alakították ki''. A régészeti kutatások szerint a nagy bazilikát derékszögben építették rá egy kicsi, régi zsinagógaépületre (l. a 240. képet a 410. oldalon). A madabai mozaiktérkép a Sion-templomot a város délnyugati peremén mutatja (l. a 251. képet a 434. oldalon). A bazilikától jobbra egy kockaalakú épületet láthatunk, amely nyilvánvalóan a bazilikához tartozott. A mozaiktérkép egyik szakértôje ezt így magyarázza: ,,Ha a szövegek lehetôvé tennék, szívesen látnánk ebben (ti. a kockában) a felsô terem újjáépített változatát''. A hagyományban ugyanis megjelenik az az elgondolás, mely szerint az Utolsó Vacsora terme és a Szentlélek eljövetelének helye ugyanott van. A 7. század óta általánosan elfogadott tény, hogy a Sion-templom zárja magába az Utolsó Vacsora termét. Így olvassuk egy örmény zarándok beszámolójában, aki az arab hódítás után kereste fel Jeruzsálemet (638- ban) és felsorolást ad a jeruzsálemi szentélyekrôl: ,,A templomtól jobbra van a misztérium kamrája, amelyet fából készített kupola borít. Ebben ülte az Úr az Utolsó Vacsorát. Oltár áll benne, amelyen a liturgiát ünneplik''. A Jeruzsálemet sújtó pusztítások a Sion-templomot sem kímélték. Jeruzsálem 1099-ben történt meghódítása után újjáépítették a lerombolt templomot, de ez a templom, amelyet a keresztesek építettek és magába foglalta az Utolsó Vacsora kápolnáját is, csak 1219-ig állt. A ferencesek 1228-ban jöttek elôször Jeruzsálembe. Ôriznek egy 1309. július 11-én kelt menlevelet, amelyben a szultán ,,A Sionon lévô kolostorban, a Szent Sírnál és Betlehemben megerôsíti a kordás barátok minden olyan kiváltságát, amelyeket elôdeitôl kaptak''. 239. kép. ,,Dávid sírja'' az Utolsó Vacsora terme alatt 1335-ben kelt az az adásvételi szerzôdés, amellyel Szicíliai Margit megvásárolt a Sion-hegyen egy kis telket, és odaajándékozta a ferenceseknek. Itt építették fel a ferencesek az Utolsó Vacsora termét úgy, ahogyan ma is látható: 14 m hosszú, 9 m széles, 6 m magas díszítés nélküli terem, amelynek középsô tengelyében két oszlop tartja a gótikus íveket. A terem délkeleti sarkában lépcsô vezet fel egy kis terembe, amelyet a Szentlélek eljövetele helyeként tisztelnek. Régebben a Sion-templomban a Szentlélek eljövetelének emlékezete állt elôtérben, most a nagyobb termet és a nagyobb figyelmet is az Utolsó Vacsora emlékezetének szentelik (l. a 241. képet a 412. oldalon). 240. kép. A Sion-templom és az Utolsó Vacsora terme (H. Renard, M. Gisler és L.-H. Vincent szerint) Mindezt összefoglalva: a hagyomány arról tudósít, hogy ezen a területen, a felsôváros délnyugati részében állt az a ház, amelyben a tanítványok a Szentlélek eljövetelét várták; az a ház pedig, amelyben Jézus tanítványaival megülte az Utolsó Vacsorát, titokzatos homályban maradt elôttünk. Gustaf Dalman, a híres Palesztina-kutató így fejezi be az Utolsó Vacsora termérôl szóló hagyomány vizsgálatát: ,,Ha az utolsó vacsora nem is a ma látható teremben zajlott le, Jézus megváltó halálának emlékezetét a legôsibb idôktôl fogva ünnepelték ezen a helyen. Itt volt legelsô otthona a kenyértörésnek és a kehely megáldásának, amivel a tanítványok megemlékeztek az Úrról. Ezért itt kell keresnünk az összes keresztény templomok anyját''.[225] ======================================================================== Az utolsó este Estére kelve Jézus tanítványaival együtt megérkezett. Közöttük volt az áruló is. Jézus ezt mondta nekik: ,,Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti bárányt elköltsem veletek, mielôtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem húsvéti bárányt, míg be nem teljesedik az Isten országában. Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és így szólt: Vegyétek, osszátok el magatok között. Bizony mondom nektek, nem iszom a szôlô termésébôl addig, amíg el nem jön az Isten országa'' (Lk 22,15--18). A húsvéti lakoma szertartásához négy kehely-áldás tartozott. A vacsora kezdetekor az elsô kelyhet megtöltötték borral és vízzel. A házigazda elmondta felette a két áldást: ,,Áldott légy Jahve, Istenünk, Világ Királya, aki a szôlôtô termését teremtetted. Áldott légy Jahve, Istenünk, Világ Királya, aki népednek, Izraelnek az emlékezés és az öröm ünnepnapját ajándékoztad. Áldott légy Jahve, aki Izraelt és a jeleket megszenteled.'' Ezt követôen hozták az asztalra a kovásztalan kenyeret és a zöld salátát. A házigazda, miután kezet mosott, hálaimát mondott felettük, megkóstolta és szétosztotta. Most következett a sült bárány. Közben megtöltötték a második kelyhet, és a ház ura röviden elmagyarázta az ünnep jelentését: Jahve csodatetteit népe javára és az Egyiptomból való kiszabadulást. Ekkor valamennyien elénekelték a Hallel-zsoltárok elsô csoportját, a 113--118. zsoltárokat. Ismételt kézmosás és hálaimádság után elfogyasztották a húsvéti bárányt kovásztalan kenyérrel és keserű salátával. Most megtöltötték a kelyhet harmadszor, s ezt nevezték az ,,áldás kelyhének'', mert ennél a kehelynél adtak hálát a lakomáért. Végezetül a negyedik kehely következett, amelynek elfogyasztása közben énekelték a Hallel-zsoltárok második részét és ezzel véget ért a húsvéti vacsora. Jézus e szertartás szerint ülte meg övéivel a húsvéti vacsorát. Az evangélisták nem mondták el részleteiben, azt azonban feljegyezték, ami szokatlan volt, ami nem tartozott az ószövetségi vacsora szertarásához: Jézus, halálának emlékezetére, a kenyeret és a bort testévé és vérévé változtatta, és átadta tanítványainak! A kenyértörés és a kehely fölötti áldás gesztusait használta, és a harmadik kehelyhez kapcsolta végakaratát, de ezeknek egészen sajátos tartalmat adott. Mert a zsidók vacsorájában a kenyér meg a bor az áldás után is ugyanaz marad: emberi táplálék és ital. Jézus kezében a kenyér és a bor más tartalom hordozójává válik, amint ezt a szavai világosan kifejezik. Ezért több az Eucharisztia ünneplése a puszta ,,testvéri lakománál''. Jézus tette ennek a vacsorának földöntúli mélységet és erôt ad, és minden kísérletnek ellenáll, amely csak ebben a világban akarja értelmezni.[226] Az az önátadás, amelynek Jézus részesévé akarja tenni a tanítványokat, a vacsora közben még egy példaszerű megvilágítást kap: ,,Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette ôket. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette karióti Júdásnak, Simon fiának a szívében a gondolatot, hogy árulja el. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentôl jött és Istenhez tér vissza. Mégis fölkelt a vacsora mellôl, levetette felsôruháját, fogott egy vászonkendôt és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa és a derekára kötött kendôvel megtörölje tanítványai lábát'' (Jn 13,1--5). 241. kép. ,,Dávid sírjának'' és az Utolsó vacsora termének alaprajza (J. Pinkerfeld és L.-H. Vincent szerint) A lábmosás után Jézus újra fölvette felsôruháját, és visszaült a helyére. Megitták az elsô kelyhet, és felhozták az asztalhoz a zöld salátát, amelyet egy közös tálba mártogatva ettek. A megjegyzés, amely a lábmosás közben hangzott el, hogy ,,tiszták vagytok, de nem mindnyájan'', lidércnyomásként nehezedett az asztaltársaságra. Jézus azonban nem ismer megalkuvást, most tiszta helyzetet akar teremteni. Ezért az elsô falatok után megszólal: ,,Egy közületek elárul engem''. Valamennyien megdöbbentek, és kérdezgetni kezdték egyik a másik után: ,,Csak nem én vagyok az? Jézus így válaszolt: Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az fog elárulni engem. Ekkor az áruló is megkérdezte: Csak nem én vagyok az, Mester?'' (Mt 26,21--25.) 242. kép. Az Utolsó Vacsora termének és Dávid sírjának keleti fala (L.- H. Vincent szerint) Maga a kérdés sejteti az áruló elvetemültségét. Jézus ezt válaszolta neki: ,,Magad mondtad''. Erre Júdás, miután megbizonyosodott afelôl, hol fogja tölteni Jézus az éjszakát, elhagyta a társaságot. Az evangélisták kétséget kizáróan elmondják, hogy Júdás árulása abban állt, hogy megmutatta a zsidó hatóságoknak azt a helyet, ahol a legkisebb feltűnéssel és minden csôdület kizárásával letartóztathatták Jézust. Az újabb kutatások megkísérelték, hogy ennek az árulásnak egész más értelmet adjanak: azt mondják, hogy Júdás a Messiás- misztériumot, Jézus Istenfiúságát, s a templom lerombolására és felépítésére vonatkozó szavait árulta el. Ennek a feltevésnek azonban az evangéliumokban nincs alapja. Még kevesebb megalapozottsággal lehet azt mondani, hogy Júdás az Utolsó Vacsorán felismerte, hogy Jézus a következô reggelen akarja a felkelést kirobbantani és ezt a tervet vitte hírül még éjszaka a fôpapnak. De bármilyen feltevés volna igaz ezek közül, elvárhatnánk, hogy Júdást a fôtanács elé megidézik tanúnak. Errôl pedig a per folyamán szó sincs. Az apostol árulása rejtélyekkel telt marad, mert nem ad rá elegendô magyarázatot a pénzvágy. Hiszen ha pénz kellett volna neki, megszökhetett volna a nála lévô erszénnyel. Biztos, hogy több volt benne, mint az árulásért kapott 30 ezüst. Csalódott talán? Más messiási elképzelései voltak, mint amit Jézus megvalósított? János már a kafarnaumi zsinagógában elhangzott eucharisztikus beszéd végén erre utal. Jézus azt mondta: ,,Vannak közöttetek, akik nem hisznek. Mert Jézus kezdettôl fogva tudta, hogy kik azok, akik nem hisznek, és hogy ki fogja ôt elárulni'' (Jn 6,64). Jánosnál a hitetlenség és a sötétség egymásnak pontosan megfelelô szavak. Ezért az áruló távozását egyetlen mondattal jellemzi: ,,Éjszaka volt'' (Jn 13,30). A vacsora folytatódott tovább. A húsvéti vacsora szertartása szerint a kenyértörésre nem a vacsora elején került sor, hanem a tulajdonképpeni étkezés megkezdésekor. A családfô kezébe vette a lángos formájú kenyeret. Miután fölemelkedett fekvôhelyérôl az asztal mellett, mindannyiuk nevében elmondja az áldó imádságot: ,,Áldott légy Jahve, Istenünk, Világ Királya, aki a földbôl elôhoztad a kenyeret. Áldott légy Jahve, Istenünk, Világ Királya, aki enni adod nekünk ezt a kovásztalan és törvényeid által megszentelt kenyeret''. Erre valamennyien ráfelelték: ,,Amen''. Ekkor minden résztvevônek letört egy darabot a kenyerébôl és odanyújtotta nekik. Jézus ehhez a perchez kapcsolódóan teszi az újat: ,,Kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte és odanyújtotta nekik'' (Lk 22,19). Nem volt szokásban, hogy a nyújtott kenyér mellé magyarázó szavakat fűzzenek, Jézus azonban hozzáteszi: ,,Ez az én testem, mely értetek adatik''. És megparancsolja a tanítványoknak, hogy majd ezt ismételjék: ,,Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!'' A bárány húsának elfogyasztása után itták a harmadik kelyhet. A házigazda ülve, jobbjával átvette a kelyhet, mélyen az asztal fölé nyújtotta és mindenkiért elmondta az elôírt imádságot: ,,Az irgalmas Isten méltasson minket a Messiás napjára és az eljövendô világ életére, adjon békét nekünk és egész Izraelnek. Mondjátok rá: Amen!'' Majd ivott a kehelybôl, ami jel volt arra, hogy ki-ki a saját kelyhébôl ihat. Jézus ezzel szemben a harmadik kelyhet körbeadja a tanítványok között: ,,Vegyétek és osszátok el magatok között'' (Lk 22,17) és ismét magyarázó szavakat tesz hozzá: ,,Ez a kehely az új szövetség az én véremben, mely értetek kiontatik'' (Lk 22,20). És ezzel a paranccsal fejezte be: ,,Ezt tegyétek, valahányszor isztok belôle, az én emlékezetemre!''[227] Szokás volt, hogy a húsvéti vacsora után az asztaltársaság még egy kicsit együtt maradjon komoly beszélgetésre. Jézus a halálról kezd beszélni, tanítványai pedig azonnal a hűségükrôl biztosítják ôt, természetesen mindhalálig. Ennek bizonyítékául két kardot fektetnek az asztalra. És mit tesz erre Jézus? A végrendeletét adja át nekik: ,,Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt'' (Jn 13,34--35). A búcsúzó Jézus szavait János két beszédben (14,15,16. ff.) és az Atyához intézett imádságban foglalta össze (17. f.). A közeli elválás bejelentése a tanítványokat félelemmel és szomorúsággal töltötte el. Ezért Jézus elsô szava a biztatás, és ez a bátorító tónus mindvégig uralkodik a beszédben: ,,Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítettem nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok'' (14,1--3). A tanítványoktól szeretetet követel, ezért Jézus még egyszer megismétli: ,,Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat. Én pedig kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az igazság Lelkét, aki örökké veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek, mert bennetek van és bennetek marad'' (Jn 14,15--17). Jézus tanítványai ebbôl a szeretetbôl kapják a béke ajándékát. Azt a békét, amelyet Jézus közelségében élveztek, nem fogják elveszíteni akkor sem, ha Jézus már nem lesz közvetlen testi közelségben. Sôt, elmenetelének az lesz az eredménye, hogy bensôséges, mély és sebezhetetlen lesz: ,,Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, és ne csüggedjen'' (Jn 14,27). A tanítványokkal folytatott beszélgetés csúcsát a szôlôtôrôl szóló példabeszéd jelenti: ,,Én vagyok a szôlôtô, ti vagytok a szôlôvesszôk. Aki bennem marad és én ôbenne, az bô termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szôlôvesszôt és elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok és a tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjétek és megkapjátok'' (Jn 15,5--7). És Jézus még egyszer megerôsíti: ,,Az igazságot mondtam: jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm... Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erôsek. De amikor eljön az Igazság Lelke, ô majd elvezet benneteket a teljes igazságra'' (Jn 16,7--13). Jézus már jóval elôbb megjövendölte tanítványainak az üldözéseket és szorongatásokat. Ezekben az órákban a tanítványok is felfogták, hogy nem veszélytelen dolog többé a Mester tanítványának lenni. ,,Eljön az óra, s már itt is van, amikor szétszéledtek, ki-ki megy a maga útjára, és magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Azért mondtam el ezeket nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert én legyôztem a világot'' (Jn 16,31--33). Miután búcsúbeszédét befejezte, Jézus fölemelte a tekintetét és imádkozni kezdett: ,,Atyám, eljött az óra. Dicsôítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsôítsen téged... Keljetek föl, menjünk!'' (17,1 sk.) ======================================================================== A letartóztatás Miközben az utolsó vacsora a végéhez közeledett, Júdás riadóztatta a templomôrséget, és megadta a türelmetlenül várakozó fôpapoknak a jelszót: Getszemáni! Csak legszűkebb környezetének tagjai tudhatták, hogy hol tartózkodik Jézus akkor, amikor nem mutatkozik a nyilvánosság elôtt. És valóban, egy a legszűkebb körbôl, a tizenkettô közül elfogadta a fôtanács tagjainak ajánlatát, hogy árulja el nekik Jézus tartózkodási helyét. Júdás legkésôbb csütörtök estére megtudta, hogy Jézus a következô éjszakát az Olajfák hegyén, egy kertben fogja tölteni. Az elôzô estéken következetesen visszament Betániába, Lázár falujába, és ott éjszakázott. Most, csütörtök éjszaka itt marad, és a Kidron-patak keleti oldalán egy kertbe megy (Jn 18,1). Miért? Azért, mert a húsvéti vacsora utáni éjszakát a zarándokoknak Jeruzsálemben kellett tölteniök. Ezért ilyenkor a város környékét is a ,,Nagy Jeruzsálem'' területéhez számították, különben a törvényt a zarándokok nem tarthatták volna meg. A határ Betfágéig nyúlott, de Betánia már kívül volt ezen a megnagyobbított területen (l. a 226,2. képet a 391. oldalon). Amint a templomôrség parancsnoka meghallotta a Getszemáni szót, kiadta a parancsot. A templomôrséget megerôsítették, majd némán, de súlyosan felfegyverezve útnak indult a letartóztató különítmény. A Getszemáni az Úr szenvedéstörténetének egyik olyan helye, amelynek neve mind a mai napig változatlan és jól meghatározott helyhez kötôdô maradt a hívôk emlékezetében. Máté (26,36) és Márk (14,32), akik kifejezetten említik a Getszemáni nevet, úgy beszélnek róla, mint területrôl. János szerint (18,1) egy kertnek a neve, amely a Kidronon túl fekszik. Emellett az evangélisták három pontot jelölnek meg a kerten belül, amelyek egymástól jól különválnak, de ma már nem lehet ôket meghatározni: az elsô az a hely, ahol a nyolc apostol hátramarad, és várja vissza az Urat; a második az Úr imádságának a helye; a harmadik pedig az, ahol a három kiválasztott tanítvány elalszik. Lukács a népies meghatározással jelzi, hogy egymástól nem távol lévô helyekrôl volt szó: ,,Jézus elôbbre ment, mintegy kôhajításnyira'' (22,41). A jeruzsálemi hagyomány már egészen korán pontosan megjelölte ezeket a helyeket. Aki ma a Kidron-patak völgyén át megy fel az Olajfák hegyére, mindjárt a dél felôl felkapaszkodó út elején egy fallal körülvett templommal találkozik (l. a 243. képet a 416. oldalon). Ez a bekerített terület a Getszemáni-major déli része. A föld, amelyik Jézus halálfélelmének és elfogatásának a tanúja volt, a 14. század óta a ferencesek védelme alatt áll. A kertben még ma is áll nyolc ôsöreg olajfa (l. a 246. képet a 418/b oldalon). Jézus idejében az Olajfák hegye lejtôjének ezen a részén egy major állt, amelyben olajsajtó volt. Ezzel szokták az olajfa magvát préselni (l. a 247. képet a 420. oldalon). A majornak a Getszemáni nevet adták. Joggal feltételezhetjük, hogy Jézus ismeretségben volt a major tulajdonosával. Az evangélisták ismételten említik: ,,Jézus szokása szerint kiment az Olajfák hegyére'' (Lk 22,39; Jn 18,2). Egészen közel volt egy barlang, amely Jézusnak és tanítványainak biztonságos, ha nem is éppen barátságos környezetet nyújtott az éjszakázáshoz (l. a 243. képet a 416., és a 244. képet a 417. oldalon). Euszébiosz az elsô tanú arra, hogy a jeruzsálemi hívek a Getszemáni- majorban emlékeznek meg az Úr halálfélelmérôl és elárultatásáról (az Onomasztikonban 330 körül). Majdnem ugyanebben az idôben keresi fel Jeruzsálemet a bordói zarándok (333), és elmondja, hogy a jeruzsálemi hagyomány szerint a Getszemáni-major területén árulták el és fogták el Jézust. A zarándok a keleti, ún. István-kapun át hagyta el a várost, és délkeleti irányban ereszkedett le a Kidron-völgyébe. ,,Bal kéz felôl, ahol a szôlôk vannak, látni a sziklát, amelyen Júdás elárulta Krisztust. Jobbra áll az a pálmafa, amelyrôl a gyermekek virágvasárnap az ágakat tördelték és Jézus lába elé rakták''. Távolabbra tekintve dél felé látja a Jozafát-völgyi sírokat. A Kidron-völgyet nevezi Jozafát völgyének. Az út, amelyiken járt, majdnem azonos azzal, amelyik ma vezet fel az Olajfák hegyére. A még ma is felismerhetô lépcsôfokok ennek az útnak igen magas korára utalnak. A bal kéz felé, azaz északra esô szikla a barlang sziklás környéke. A bordói zarándok által adott adatok azt mutatják, hogy az árulás helyének a barlangot tekinti. A késôbbi zarándokok szintén ezt tartják. Lehet, hogy ebben a helyi hagyományban az a történeti tény él tovább, hogy ezt a barlangot a tanítványok éjszakai szállásul használták. Jeruzsálemi Kyrillosz (348) felsorolja azokat az embereket és helyeket, amelyek Krisztus mellett tanúskodnak. Ezek közé tartozik a ,,Getszemáni is, amely az értelmes embereket még ma is Júdásra emlékezteti'' (Kat. X, 19): ,,a Getszemáni, ahol az elárulás történt'' (Kat. XIII, 38). Amikor Aetheria Jeruzsálemben járt (383 körül), a sziklabarlangnak meghatározott szerepe volt nagypénteken a jeruzsálemi liturgiában. Nagycsütörtök délutánját és estéjét a hívôk az Olajfák hegyének tetején töltötték. ,,Az elsô kakasszóra lejönnek a hegyrôl és himnuszok éneklése közben arra a helyre mennek, ahol az Úr imádkozott, amint az evangéliumban meg van írva: Egy kôhajításnyira elôbbre ment és imádkozott... Mert ezen a helyen egy pompás templom (ecclesia elegans) áll. Imádság, himnusz és az evangéliumi rész elolvasása után valamennyien, még a legkisebb gyermek is, gyalog mennek le a Getszemániba. Több mint 200 templomi lámpást készítenek elô az egész nép számára. Imádság és himnusz éneklése után ,,felolvassák azt az evangéliumi részletet, amely az Úr elfogatását mondja el''. Az ,,ecclesia elegans'' a mai Getszemáni-templom legrégibb elôdje, az Úr imádságának és halálfélelmének volt szentelve. A Getszemáni név így kiterjedt a tôle mintegy 100 méterre északra lévô helyre, ahol az árulás történt. A sok lámpa nyilván a barlang megvilágításához kellett. 243. kép. A Getszemáni-kert környéke A következô századok szakadatlan hagyományát, mely szerint Jézust a barlangban fogták el, a keresztesek minden habozás nélkül átvették. Egy zarándokleírásból tudjuk, hogy ,,a Kidron-patak túlsó oldalán van egy barlang, s fölötte egy templom, azon a helyen, ahol a zsidók csütörtökön a vacsora után elfogták Jézust''. Ebbôl a minden bizonnyal kisméretű templomból egy árva nyom sem maradt. Mikor a következô századokban az összes templomok rommá váltak, a barlangot is kifosztották, de nem rombolták össze, és itt kezdtek megemlékezni az Zr halálfélelmérôl. 244. kép. Az árulás barlangja 1361-ben kaptak a ferencesek VI. Ince pápától (1352--1362) megbízatást arra, hogy a Jozafát völgyében (azaz a Kidron völgyében) kolostort építsenek, s gondoskodjanak a kertrôl és a barlangról, hogy a zarándokok számára méltó szentélyek legyenek.[228] A kolostor felépítése megvalósíthatatlan volt, de a muzulmán tulajdonosok, akik a barlangot háziállataik istállójaként használták, engedélyt adtak rá, hogy bizonyos korlátok között a barlangban ájtatosságokat tartsanak. A barlang falán ekkor még freskómaradványok voltak láthatók a keresztesek idejébôl. Az istentiszteletet néhány kellemetlen külsô körülmény gátolta, de a zarándokok áhítatát és jámborságát nem törte meg. Így ír Felix Faber, az ulmi domonkos (1483): ,,A Szent István- kapun át lementünk a Jozafát völgyébe... és mindannyian elcsodálkoztunk azon, hogyan lehetséges, hogy az utolsó ítéleten ebben a völgyben kell megjelennie minden embernek, hiszen a völgy olyan kicsi, hogy a Svábországból való emberek egymagukban megtöltik! Átkeltünk a Kidron-patakon egy boltíves hídon, jóllehet a patak medrében a nyár folyamán egyetlen csepp víz sincsen. Kis ideig mentünk felfelé az Olajfák hegyén, és odaértünk egy tágas sziklabarlanghoz. Ezen a helyen imádkozott az Úr háromszor az Atyához, hogy ha lehetséges, múljék el tôle a szenvedés kelyhe... A barlangban egészen rendkívüli szeretetet és kegyelmet éltem át, és misén vettem részt'' (Zarándokút, 47. o.). Franz Ferdinand von Troilo 1676-ban Drezdában kinyomtatott Keleti Útleírásában megemlít egy feliratot: ,,Nem messze az oltártól balra, a sziklába vésve a következô feliratot olvastam: HIC REX CHRISTUS SUDAVIT SANGUINEM SAEPE MORABATUR DOMINUS CHRISTUS MI PATER SI VIS TRANSFER CALICEM ISTUM A ME.[229] ,,Krisztus Király itt izzadott vért. Ismételten idôzött itt az Úr Krisztus. Atyám, ha akarod, vedd el tôlem ezt a kelyhet.'' A felirat a 14. századból való, és tanúsítja, hogy ekkor még Krisztus haláltusájára emlékeztek a barlangban. A ferenceseknek 1681- ban sikerült megszerezniük az egész barlangot. A már nagyon elmosódott feliratot kiigazították. A feliratban szereplô két rövidítést nem helyesen értették és három sorra rövidítették le, amint ez mai formájában is látható. Amikor 1920-ban a ferencesek kertjében újra felfedezték az ,,Ecclesia elegans'' romjait, az Úr halálfélelmének eredeti helyét, a legrégibb hagyomány újra visszanyerte jogait.[230] Lukács azt írja: ,,Amint Jézus odaért, kérte a tanítványokat: Imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek'' (22,40). A harmadik evangélista nem közli olyan részletesen az Úr imádságos tusakodását, mint Márk vagy Máté. Mindent a lényegre sűrít össze, és egyszer sem említi a helyet, hanem ismertnek tételezi föl. Mellôzi a három apostol kiválasztását, a háromszor megismételt imádságot és a Péternek adott figyelmeztetést. Látható visszafogottsággal mondja: ,,Térdre borulva imádkozott''. Márk azt mondja: ,,Leborult a földre, és imádkozott'', Máté pedig: ,,arcára borult''. De Lukács, szűkszavúsága ellenére, mond egy olyan részletet, amit a többieknél hiába keresünk: csak tôle tudjuk, hogy az Úr vérrel verítékezett; hogy angyal jött a megerôsítésére; s hogy a három tanítvány elaludt. Egyedül ô mondja, hogy az Úr egy kôhajításnyira távolodott el tôlük. Az Úr haláltusája helyéhez Aetheria az elsô tanú. A már idézett részletben szól róla a csütörtökrôl péntekre virradó éjszaka liturgiájának elbeszélése közben. A helyen, ahol az Úr imádkozott, Aetheria templomot lát, s ezt hívja ,,ecclesia elegans''-nak. Jeromos (390), aki az Onomasztikont latinra fordította, Euszébiosz adatát ezzel egészíti ki: ,,most templomot építettek oda''. Ez a két írott tanúság, amely a haláltusa helyén 385 elôtt épített templomról beszél, a 20. században, még ha nagyon késôn is, megerôsítést nyert. A meglepô történet azzal kezdôdik, hogy 1891 ôszén -- nem régészeti feltárás kapcsán, hanem mezôgazdasági munkálatok közben -- az öreg fák kertjétôl délre néhány ,,antik'' falmaradványra bukkantak. A földbôl egy apszis vonala látszott kibontakozni, s ebbôl arra következtettek, hogy valószínűleg templom alapjairól van szó. A további kutatás egy kúfi nyelvű felirat töredékét hozta felszínre. A szenzációs lelet híre bejárta az egész várost. A ferencesek azonban, mint annyiszor tapasztalták már, tartottak a török hatóságok akadékoskodásától. Azonnal félbeszakították a feltárást, és a kincset a hallgatag földre bízták. Az egész lelôhelyet feltöltötték földdel. 245. kép. A Getszemáni-kert az Olajfák hegyének lábánál Kerek 18 év telt el türelmetlen várakozással, míg végre kedvezôbb körülmények lehetôvé tették a feltárás végrehajtását. 1909. március elsején ünnepélyesen indították meg a munkálatokat. Frater Lucas Thönnessen volt a fôfelügyelô, és kínos aprólékossággal jegyzôkönyvezett minden lépést. Óvatos munkával szabaddá tették az alapfalakat, amelyekrôl kiderült, hogy egy 12. századi templom alapjai (l. a 247. képet a 420. oldalon). Csak néhány nyom vallott arról, hogy itt régebben is állt templom. De meggyôzônek látszott a logikus érvelés: a keresztesek pontosan ráépítették templomukat a 4. században épített ,,Ecclesia elegans'' falaira. Hamarosan elkészült egy új templom tervrajza, de csak az elsô világháború után lehetett az építéséhez hozzákezdeni. 1920-ban már le is tették az alapkövet, amikor az olasz építész, A. Barluzzi egy újabb, szenzációs felfedezést tett: egy régebbi falat talált, amely sehogyan sem illett bele a keresztesek templomának falrendszerébe. Az építész eltökélte, hogy végére jár ennek a rejtélynek. Északkeleti irányban tovább folytatta az ásatást, és óriási meglepetés várta: két méterrel a keresztesek templomának padlószintje alatt a munkások egy pazar mozaikpadlóra bukkantak, amely szemmel láthatólag egy olyan épülethez tartozott, amelynek tengelye a keresztesek templomához viszonyítottan jelentôsen észak felé fordult. Ez volt az Aetheria által emlegetett 4. századi templom! Mikor teljes színgazdagságában megpillantották a mozaikot, az ,,Ecclesia elegans'' név nem igényelt több magyarázatot. Ezt a templomot valószínűleg I. Theodóziusz alatt (379--395) építették. 25 m hosszú, 16 m széles volt, három apszisban végzôdött. Ez az épületforma akkor jelent meg elôször Palesztinában! A templom nyugat-keleti tengelye 13 fokkal fordult el északnak a keresztesek templomának tengelyétôl. A középsô apszis elôtt van a ,,szent szikla''. A korabeli elgondolás szerint ez a szikla az, amelyet az Úr véres verítéke és imádsága különlegesen is megszentelt. 246. kép. Olajfa a Getszemáni-kertben Amikor a perzsák elfoglalták Jeruzsálemet (614), ezt a templomot is romba döntötték, a ,,halálfélelem emlékezete'' azonban továbbra is ehhez a helyhez kapcsolódott. Évszázadokkal késôbb, 1165-ben tudósít Johannes von Würzburg arról, hogy egy új templomot építenek, a ,,Megváltó templomát''. A három apszisban az Úr háromszoros imádságának emlékezetét ôrizték. A vérrel verítékezés helyén, amely az ,,Ecclesia elegans''-ban a templom centruma volt, most az északi külsô fal húzódott (l. a 247,F képet a 420. oldalon). A keresztesek kivonulása után ez a templom is összedôlt, és a zarándokok hamarosan nem is emlékeztek rá. A haláltusa emlékezete átment a közeli barlangba, s a legutóbbi idôkig ott emlékeztek meg róla, míg csak a 4. századi templom maradványai újra fel nem elevenítették az eredeti hagyományt. Az új, 1924-ben befejezett templom az ,,Ecclesia elegans'' területét magába zárva, a szent sziklát is kellô központi helyen veszi körül, megbecsülve azt a helyet, amelyen az ôsi hagyomány szerint az Úr vérrel verítékezve imádkozott. ,,Közben Jézus odaért velük a Getszemáni nevű majorba. Üljetek le itt -- mondta tanítványainak --, én odébb megyek, és imádkozom'' (Mt 26,36). Júdás is jól ismerte azt a helyet (Jn 18,2), mert pontosan ide vezette a felfegyverzett, elfogásra küldött különítményt. Csakhogy minden másként történt, mint a templomi hatóságok számítottak rá. Jézus várta ôket, és a letartóztatás minden ellenkezés nélkül megtörténhetett. Júdás megcsókolta az Urat, és megtörtént, ami hihetetlennek tűnt: a Názáreti hagyta, hogy megkötözzék! Jézusnak e szavai: ,,Barátom, miért jöttél?'' tövisként maradhattak ott az áruló lelkében. ,,Simon Péternél azonban volt egy kard. Kirántotta, és a fôpap szolgájára sújtott, s levágta jobb fülét. A szolgát Malkusnak hívták. Jézus rászólt Péterre: Tedd a hüvelyébe kardodat! Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?'' (Jn 18,10--11.) A három szinoptikus sem a verekedô tanítványt, sem a sebesült szolgát nem nevezi meg, János viszont megmondja mindkettôjük nevét. János ismeretségének bizonysága, hogy tudja Malkus nevét, azt is tudja róla, hogy a fôpap szolgája, sôt még a rokonát is ismeri, aki Pétert a fôpap udvarában megszólította. Ezért nem tévedünk, ha abban a tanítványban ,,aki ismerôse volt a fôpapnak'' (Jn 18,15), a negyedik evangélista személyét látjuk. 247. kép. A Getszemáni-templom alaprajza (L.-H. Vicent OP szerint) ,,A csapat parancsnoka, valamint a zsidó szolgák elfogták Jézust, és megkötözték. Elôször Annáshoz vitték'' (Jn 18,12). János tehát a templomôrség különítményén kívül még egy ,,csapat katonáról'' is beszél. Ez elsô hallásra azt sugallja, hogy az Antonius-várban állomásozó római katonák egységérôl volna szó. Azonban több oldalról is valószínűtlen, hogy a római katonaság részt vett volna Jézus elfogásában. Az elsô ellene szóló érv, hogy a János által használt ,,szpeira = kohorsz'', mint a légió tizedrésze, 600 embert jelent. De még ha azt tételeznénk is fel, hogy nem kohorszról, hanem csak manipulusról, azaz fél-kohorszról van szó, akkor is 2--300 katona forogna szóban. Ekkora római katonai megmozdulás egy zsidó belügynek számító letartóztatáshoz túlzott lett volna, és a jeruzsálemi katonai fôparancsnok tudta nélkül teljességgel kivihetetlen is. Ahogyan az evangélisták elmondják, Pilátusnak, mielôtt Jézust a színe elé állították, fogalma sem volt arról, ami történt. János pedig különösen hangsúlyozza, hogy Pilátus kezdettôl fogva ellenezte a zsidók tervét, Jézust ártatlannak nyilvánította, és többször is megkísérelte, hogy szabadon engedi. Egy másik megfontolás még ennél is meggyôzôbben igazolja a római katonák távolmaradását a dologtól. Ha jelen lettek volna, az elsô út az Antonius-várba vezetett volna, a kohorsz állomáshelyére. Ezzel szemben mind a négy evangélista azt mondja, hogy Jézust elôször a fôpaphoz vitték. Nehéz elhinni, hogy egy római katonai parancsnok rávehetô lett volna arra, hogy foglyát elôször a volt fôpaphoz, Annáshoz vigye, s utána még Kaifás fôpap elé is odaállítsa. Ezek után kézenfekvô, hogy János a ,,csapaton'' is zsidó katonai egységet ért. Ugyanezt a megnevezést a Szeptuagintában és Josephusnál is megtaláljuk zsidó katonai egység jelöléseként. De akkoriban Jeruzsálemben az egyetlen katonasághoz hasonló szervezet a templomôrség volt, amely a templomfelügyelôk parancsnoksága alatt állt. Ezért valószínűbb, hogy János nem római katonaságot, hanem a templomôrséget és ennek tisztjeit említi Jézus elfogatásánál. Márk a drámai események közben leír egy nagyon emberi jelenetet: ,,Egy ifjú követte, meztelen testét csak egy gyolcslepel fedte. Amikor meg akarták fogni, otthagyta a gyolcsleplet és meztelenül elfutott'' (Mk 14,51--52). A szentírásmagyarázók közül sokan úgy látják, hogy ez az ifjú maga Márk, aki az események szemtanújaként ezzel az apró részlettel magának is emléket állított. Valóban lehetséges, hogy Márk ezen a területen lakott, s a zajra felébredve álmából, csak egy leplet kapott magára, és kíváncsian közel merészkedett, s ekkor akarták elfogni. ======================================================================== Az elôzetes kihallgatás Annásnál A megkötözött Jézust a Kidron-völgyön keresztül visszavitték a városba, mégpedig Annás házába. A négy evangélista közül csak egy mondja el, hogy mi zajlott le Jézus és Annás között, s ez János. A szinoptikusok errôl a dologról hallgatnak. Máté úgy mondja, hogy Jézust közvetlenül Kaifáshoz vitték (26,57). Márk (14,53) és Lukács (22,54) nyitva hagyják a kérdést, hogy ki az a fôpap, akihez Jézust elsônek vezették, mert nem mondják meg a nevét. János így mondja el a történteket: ,,A csapat parancsnoka, valamint a zsidó szolgák elfogták Jézust, és megkötözték. Elôször Annáshoz vitték'' (18,12). Ha ez azt jelenti, hogy Annás házába, akkor valószínűleg ugyanazon az úton mentek vele végig, amelyen nem sokkal elôbb a Getszemáni-majorba jött (l. a 236. képet a 406/a oldalon). Az óváros déli oldalán nemrég feltárt lépcsôsor akkoriban annak az ösvénynek volt egy szakasza, amely az Úr keserves útjából megmaradt. A hagyomány Annás házát a város déli részén kereste, egészen közel az Utolsó Vacsora terméhez. Josephustól tudjuk, hogy Annás háza a felsôvárosban volt (Zsh. II, 17, 6). Ezen kívül nincsenek adtaink e ház helyérôl. A 14. században tűnik fel egy legenda, mely szerint Annás palotája az Olajfa-kolostor, a ,,Der ez-Zetuni'' helyén lett volna. Annás a hivatalban lévô Kaifás apósa volt. Ezért az elôzetes kihallgatás nem jogi, hanem családon belüli, magánjellegű volt. Kaifás, a vô pontosan tudta, hogy ezzel a gesztussal milyen nagy tiszteletet fejezett ki a fôpapi család feje iránt. De nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy Jézusnak igazában Annás volt az ellensége. Ô látta úgy, hogy a Názáreti Jézus messiási igényei veszedelmet hoznak a vallásra is, meg a népre is. Mert ha valóban Jézus a Messiás, akkor a templom, a hatalmon lévô hierarchia és a kultusz végét jelenti. Aki pedig a templomot veszedelembe sodorja, az Annás személyes ellensége: hatalmát, társadalmi és pénzügyi pozícióit veszélyezteti. Ezért Annás aránylag hamar meggyűlölte Jézust, de nem a szenvedély vak gyűlölködésével, hanem hideg számítással. Tudta, hogy saját magát csak akkor érezheti biztonságban, ha a Názáreti nincs életben. Ezért nagyon fontos volt tudnia, hogy a csütörtök éjszakai vállalkozás milyen sikerrel járt. Nem tudott nyugodni, bár nem tudhatta, hogy meddig kell várnia. Most mindenért elégtételt kapott, amikor megkötözve látta jönni a názáreti Prófétát. Az elôzetes kihallgatás során rövid, de kemény összecsapás történt Jézus és Annás között. Annás a tanítványai és tanítása felôl kérdezte Jézust, ô pedig nem maradt adós a válasszal: ,,Nyíltan beszéltem, mindenki füle hallatára. Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahová minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit'' (18,20). Jézus a vádlott ember alapvetô jogára hivatkozik, amelyet Annásnak is tisztelnie kellett: sem a zsidóknál, sem más népnél soha nem a vádlott tanúskodott magáról. Ezért Jézus visszaadja Annásnak a kérdést: ,,Miért engem kérdezel? Kérdezd azokat, akik hallottak, mit mondtam. Ôk tudják, mit tanítottam!'' (18,21.) Ez a fôpap környezete számára szokatlan nyíltság volt. Egy szolga azzal vélte helyrehozni a fôpap tekintélyén esett csorbát, hogy durván arculvágta Jézust: ,,Így felelsz a fôpapnak?'' (18,22.) A szolga ezt büntetlenül megtehette, mert a zsidó perrendtartásban az állt, hogy ,,a tévtanítóval és az álprófétával szemben fel vannak függesztve az általános emberi törvények'' (vö. MTörv 13,9--10; Sanh. 6, 8). Jézus ezt a bántást nem hagyta szó nélkül. Ismét világosan a jog által biztosított helyzetére hivatkozik: ,,Ha rosszul szóltam, bizonyítsd a rosszat, ha pedig jól, akkor miért ütsz engem?'' (18,23.) Annás a rövid kihallgatás után megkötözötten elvezettette a tényleges fôpaphoz, Kaifáshoz. Azt azonban máris lehetett sejteni, hogy bíráitól Jézus sem kegyelemre, sem igazságosságra nem számíthat. S úgy tűnt, elegendô bizonyíték van a vádlók kezében arra, hogy a pert elindítsák. De az kétséges volt, hogy egy szabályos per keretében sikerül-e olyan vádpontot rábizonyítani, amelynek alapján halálra lehet ítélni Jézust? ======================================================================== A fôtanács elôtt A késô éjszakai óra ellenére a fôtanács tagjai egybegyűltek Kaifásnál, mert a Misna szabálya szerint a hamis próféták felett csak a fôtanács mondhatott ítéletet (Sanh. 1, 5). Ez azt jelentette, hogy a zsidó legfelsô bíróság elôtt kezdôdött meg Jézus pere, amelyben vallási alapon emeltek vádat ellene.[232] Az evangélisták adatai azonban arról vallanak, hogy a fôtanács ezúttal nem hivatali épületében, a templomhegyen ült össze, hanem a fôpap, Kaifás magánházában (Lk 22,54). De ennek a háznak a helyérôl, azon kívül, amit az evangélisták mondanak, nem tudunk semmit. A hagyomány szerint Kaifás palotája a felsôváros délnyugati részén állt. A bordói zarándok ezt írja róla: ,,Ha kimegy az ember Jeruzsálembôl, és fölmegy a Sion hegyére, bal kéz felôl esik a Siloé-tó. Ezen a részen megyünk fel a Sionra, és feltűnik elôttünk a hely, ahol Kaifás háza állt.'' 248. kép. Sírok a Kidron völgyében (vö. a 243. képet a 416. oldalon) Mivel még ,,Dávid palotáját'' is említi, ami nem más, mint Heródes palotája a délnyugati dombon, eszerint Kaifás háza nagyjából a ,,keresztény Sionra'', annak is a délnyugati szélére tehetô. A palota romjai a negyedik században még annyira közismertek lehettek, hogy Kyrillosz püspök egyik katekézisében így hivatkozhatott rá: ,,Ha megtagadod a megfeszített Krisztust, vádolni fognak mind, amik és akik látták ôt meghalni. Vádolni fog Kaifás háza, amely még romjaiban is hirdeti annak hatalmát, akit egykor ebben a házban elítéltek'' (Kat. XIII, 38). Nem tudjuk, hogy mikor építették az elsô templomot Kaifás háza helyére. Elsô tanúja Theodóziusz (530-ban): ,,A Szent Siontól Kaifás házáig, amely most Péter tiszteletére emelt templom, 50 lépés a távolság.'' Ma ez a telek az örményeké (l. a 240. képet a 410. oldalon). A rajta álló kápolna a 15. századból való, és a Szent Üdvözítônek van szentelve. Néhány maradványból arra lehet következtetni, hogy a templom a hatodik században épülhetett. Azt sem lehet megállapítani, hogy a Kaifás házára vonatkozó hagyomány mennyire megbízható, csak annyi látszik biztosnak az írásos emlékek alapján, hogy a palota a felsôváros délnyugati peremén állt. Ha valaki ma Jeruzsálemben jár, és a szentírási helyek után kutat, nem szabad megfeledkeznie arról, hogy a régi város 6--10 méter vastag törmelékréteg alatt rejtôzik! (L. a 249. képet a 428. oldalon.) Ezzel szemben egészen pontosan ismerjük a fôtanács szervezetét. Hivatalos neve Szinedrium. Ez volt a zsidó nép legfelsô bírói hatósága vallási ügyekben. Eredetileg természetesen minden vallási és politikai ügy is a hatáskörébe tartozott. Még a rómaiak fennhatósága alatt is volt szava a kormányzás és a jogvédelem kérdéseiben a helytartó túlkapásaival szemben. Ezért a nép szemében igen nagy tekintélye volt ennek az egyetlen, az önálló Izrael emlékeként megmaradt testületnek. Olyannyira, hogy a szórványban élô zsidók számára is irányt szabó volt a jeruzsálemi fôtanács véleménye. Josephus leírásai szerint a fôtanácson belül három csoport volt: a fôpapok, a vének és az írástudók. Márk pontosan ugyanezt a három csoportot nevezi meg: ,,Elvezették Jézust a fôpaphoz, akinél összegyűltek a fôpapok, a vének és az írástudók'' (14,53). A fôtanácsnak 71 tagja volt. Számunkra érthetôen fontos, hogy kik lehettek Jézus korában a fôtanács tagjai. Névsor természetesen nem áll rendelkezésünkre, de elég sok tagot név és rang szerint ismerünk, akik jelen voltak Jézus perén, és szavaztak is az ügyében. A fôtanács elsô embere, s egyúttal a bíróság elnöke a hivatalban lévô fôpap volt. József a neve, Kaifásnak csak melléknévvel mondják, és ez a név valószínűleg azt jelenti: ,,látó'' vagy ,,inkvizítor''. Ahogyan az evangéliumból megismerjük, a név valóban ráillett, mert okos jogásznak és csiszolt diplomatának mutatkozik. Sikeres pályafutása azzal kezdôdött, hogy benôsült Annás családjába, és ezzel tagja lett a hatalmon lévô fôpapi dinasztiának. A rómaiak Kr. u. 18- ban tették meg fôpappá, és 19 éven át sikerült neki hivatalban maradnia. Ezzel olyan rekordot állított fel, amelynek a többi fôpap a század folyamán közelébe sem érhetett. Kortársainak az volt róla a véleménye, hogy a rómaiak kegyébôl bírja hivatalát. Ez akkor bizonyosodott be egészen, amikor nem sokkal Pilátus bukása után (Kr. u. 36--37) a szíriai helytartó, Vitellius megfosztotta a hivatalától (valószínűleg Kr. u. 37 húsvétján, l. Zst. XVIII, 4, 3). A római hivatalnokok szívesen bocsátották áruba a fôpapságot és szokás szerint annak adták e hivatalt, aki a legtöbbet fizetett érte. Kaifás, akinek családi vagyona közismerten nagy volt, megtakarította a római helytartónak azt a fáradságot, hogy minden évben új fôpapról kelljen gondoskodnia. Az éppen hivatalban lévô fôpap legszűkebb munkatársi körét az elôzô fôpapok alkották, akik hivataluk letétele után is megtartották a címüket. Annáson kívül ismerjük még az ô legidôsebb fiát, Eleazárt (Kr. u. 16--17-ben volt fôpap). Eleazár elôdje Izmael volt (15--16- ban), aki a Phiabi család tagja volt. Ennek a családnak nem volt jó híre. Az egész korszak fôpapi családjaira így panaszkodik a Talmud: ,,Jaj nekem Boéthosz házának nyársa miatt! Jaj nekem Kathorosz házának írótolla miatt! Jaj nekem Annás házának kígyósziszegése miatt! Jaj nekem Izmael ben Phiabi házának ökle miatt! Ôk a fôpapok, fiaik a kincstárnokok, vejeik a templom felügyelôi, és szolgáik furkósbottal verik a népet!'' (b. Pesach 57a.) A jeruzsálemi Óváros úgynevezett zsidó negyedében végzett legújabb ásatások[233] nagyon szemléletes magyarázattal szolgálnak a Talmud idézett részéhez. Az egykori felsôváros napsütötte, keleti lejtôjén, a templomtól mindössze 170 méterre 1970-ben feltárták, mégpedig nagyon jó állapotban, Bar Kathorosz házát. Minden úgy volt benne, ahogyan Kr. u. 70-ben az ostrom közben kigyulladt és leégett ház maga alá temetett mindent. Az akkori katasztrófa néma tanújaként megtalálták egy fiatal leány kéz- és karcsontjait is. A földszinten egy elôtér, négy helyiség és a konyha volt. Mindenütt bútormaradványok, cserép- és kôedények, tálak, serlegek, bazaltból készült mozsár a törôjével együtt, egy teljesen épen maradt mérleg a súlykészletével, végül sok ezüstpénz ilyen feliratokkal: ,,Sion megszabadításának 2., 3., 4. évében''. Ezek a pénzek a felkelés alatt készültek Kr. u. 67, 68, 69-ben. A ház egy gazdag család jól berendezett otthona volt. Ki lehetett a tulajdonos? A mérleghez tartozó egyik súlyba volt belekarcolva: ,,Bar Kathorosz''. A ház helyébôl arra lehet gondolni, hogy a Kathorosz fôpapi család házáról van szó. Eleazár utóda Simon volt, Kainithosz fia (Kr. u. 17--18). A fôpapok sorában azzal vált nevezetessé, hogy hivatalának legfontosabb pillanatában, az engesztelés napján vált alkalmatlanná szolgálatának elvégzésére. Ugyanis az egyik arab éppen ezen a napon leköpte ôt, s ezáltal a törvény szigorú szabályai szerint tisztátalan lett, azaz alkalmatlanná lett a fôpapi szolgálatra. A testvére helyettesítette aznap, ezért ôt is bevették a hivatalt viseltek sorába. Így a Szinedriumban neki is helye és szavazati joga lett. Kaifás mellett így minden valószínűség szerint öt korábbi fôpap is jelen volt a fôtanácsban, amikor Jézus felett ítélkezett. A fôpapok mellett még öt másik, fontos papi hivatalt betöltô személy tartozott a fôtanács elsô csoportjába: a templomôrség parancsnoka, a templom felügyelôje és három kincstárnok. A templomôrségnek ekkor Kaifás sógora, Jonatán volt a parancsnoka. Igazában ô volt a rendôrfônök, és ô vezette azt a csapatot is, amelyik elfogta Jézust. Lukács említi meg ôt: ,,Másnap összegyűltek Jeruzsálem elöljárói, a vének, az írástudók, Annás fôpap és Kaifás, János (Jonatán) és Sándor, és mindnyájan, akik a fôpapi nemzetségbôl valók voltak'' (4,6). Ez a Jonatán Kr. u. 60-ban gyilkosok áldozataként halt meg, akiket Félix helytartó bérelt fel. Amit a zsidó hagyomány ezekrôl az emberekrôl elmond, egy dolgot bizonyossá tesz: Jézus misztériumából nem fogtak fel semmit. Szorosan felzárkóztak a családfô, Annás mögé és vele egy akarattal minden áron végezni akartak a veszedelmes Názáretivel. A Szinedrium másik csoportja a laikus zsidó arisztokrácia legbefolyásosabb embereibôl állt. Ôk a ,,Vének''. Egyiküket, aki földbirtokos volt, és Jeruzsálem külterületén kertje is volt, név szerint ismerjük: Arimateai József. Lukács azt mondja róla, hogy igaz ember volt, aki nem értett egyet a fôtanács határozatával (23,50--51). A harmadik csoportot az írástudók képviselôi alkották, akik valamennyien a farizeusok közül valók voltak. S ha a fôpapok és a vének a felsô, nemesi réteget képviselték, akkor az írástudók a polgárság képviselôi, amelynek köreibôl a farizeusi mozgalom legtöbb tagja származott. Kaifás házában ez a testület tartja döntô ülését az éjszakában. ,,Az egész fôtanács bizonyítékokat keresett Jézus ellen, hogy megöljék'' (Mk 14,55). Abban bizonyosak voltak, hogy a nép lázítója és félrevezetôje ellen halálos ítéletet fognak hozni, csak nem tudták, milyen bizonyítékok alapján. A bizonyítási eljárást a tanúk kihallgatásával kezdték. Ennek eredménye azonban nemcsak gyér, hanem egyszerűen használhatatlan volt, mert az egyik tanúság nem egyezett a másikkal. A zsidó perrendtartás szerint pedig a jogszerű bizonyításhoz két tanú egybehangzó vallomása kellett: ,,Egy tanú vallomása nem elég ahhoz, hogy valakit halálra ítéljetek!'' (Szám 35,30.) A Misnából részletesen tudjuk a tanúkihallgatás menetét: ,,Miután figyelmeztették a tanúkat, kiküldik ôket, és csak a legtekintélyesebb marad benn. Felszólítják: Mondd el, honnan tudod, hogy ez az ember bűnös?... Majd bevezetik a második tanút és kikérdezik..'' (Sanh. 3, 6). Márk így tudósít a továbbiakról: ,,Sokan tanúskodtak hamisan Jézus ellen, de vallomásuk nem egyezett. Ekkor néhányan felálltak, és ezt a hamis tanúságot tették ellene: Hallottuk, amikor kijelentette: Lebontom ezt az emberi kéz építette templomot, és három nap alatt másikat építek, amely már nem emberi kéznek lesz az alkotása. De vallomásuk így sem vágott egybe'' (14,56--59). Ezzel a per holtpontra jutott, és a Názáreti megint megfoghatatlannak bizonyult. Ekkor azonban Kaifás személyesen vette kézbe az ügyet. Többször kitűnhetett már, hogy milyen ragyogóan vallat, ezért adhatták neki az ,,inkvizítor'' melléknevet. Márk drámai rövidséggel mondja el a jelenetet: A vádlott középen áll, a fôpap pedig rangjának megfelelôen a fôhelyen ül. Hirtelen fölkel a helyérôl, s vele együtt, mintegy parancsszóra az egész fôtanács felállt. Így kívánta az illem. A perrendtartás egyik paragrafusa lehetôvé tette, hogy a hamis prófétát a vizsgálóbíró megfélemlítse. Ezért most Kaifás odalép Jézushoz, egészen közel, és hirtelen a megkötözött vádlott arcába ordít: ,,Semmit sem válaszolsz azokra, amiket ezek vádként felhoznak ellened?'' Jézus azonban nem ijedt meg: ,,Hallgatott és nem válaszolt semmit''. Ô éppen olyan jól tudta, mint Kaifás, hogy a tanúkihallgatás eredménytelenül zárult, s a vizsgálóbíró fondorlatos támadása is meghiúsult Jézus hallgatása miatt. A per így már másodszor jutott zsákutcába. A fôpap azonban úgy gondolta, hogy az ügynek mindenáron a végére kell járnia. Ezért feltette az utolsó kérdést: ha a vádlott igennel felel, akkor gyôzött ô, a fôpap; de ha nem válaszol, akkor ezt a játszmát fel kell adni, és szabadon kell bocsátania Jézust. Ezt Kaifás jól tudta, ezért Istentôl kapott hatalmának tudatában emeli fel a hangját, és mondja: ,,Názáreti Jézus! Megesketlek téged az élô Istenre, mondd meg: Te vagy-e a Messiás, az áldott Isten fia?'' -- A fôpap kérdése nyomán halotti csend támadt. Vajon válaszol-e erre a Názáreti? S íme, válaszol! Valamennyien hallják a hangját, amint mondja: ,,Én vagyok! És látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a Mindenható hatalmának jobbján, és eljön az ég felhôin!'' (Mk 14,61-- 62.) A szinoptikus evangélisták tanúsága szerint Jézus tanító útjai közben kerülte, hogy nyíltan Messiásnak nevezze magát. E tartózkodásának az volt a magyarázata, hogy nem akarta erôsíteni kortársainak földi-politikai messiásképét. Most azonban, amikor elérkezett küldetésének beteljesítéséhez, nem riadt vissza attól, hogy az egyértelmű kérdésre egyértelmű, világos választ adjon. És nem elégszik meg annyival, hogy csak jóváhagyja: ,,Én vagyok'', hanem a fôpapot bizonyossá akarja tenni afelôl, hogy ô az igazi Messiás. Ezért vallomását egy próféciával egészíti ki: vádlói egykor majd látni fogják ôt, az Emberfiát, amint megdicsôülten, isteni fölségben az Isten jobbján ül, és akkor majd eljön az ég felhôin, hogy ítéletet tartson. Azaz második eljövetele lesz az a kinyilatkoztatás, amely nyilvánvalóan fog megcáfolni és lehetetlenné tenni mindenféle tagadást, Kaifásét is, Messiás-voltával szemben. A fôpap ellenben káromkodásnak minôsítette mindezt. A zsidók hagyománya szerint pedig ha valaki Istent káromló szót hallott, meg kellett szaggatnia a felsô ruháját. Ezért szaggatta meg magán Kaifás a ruhát, és nyomában a fôtanács összes tagja is. Kaifás ezzel elérte a célját. Lakonikusan megállapította: ,,Mi szükségünk van még tanúkra? Halottátok, hogy káromkodott!'' Majd föltette a kérdést a tanácstagok felé az ítéletre vonatkozóan: ,,Mi a véleményetek?'' (Mk 16,63--64.) A zsidó büntetôtörvény ide vonatkozó paragrafusa így szólt: ,,Aki isteni dicsôséget tulajdonít magának, az istenkáromló. Halállal kell bűnhôdnie''. Márk ezzel zárja a fôtanács elôtt lezajlott tárgyalás leírását: ,,Valamennyien úgy ítélték, hogy méltó a halálra'' (16,64). Amióta Hans Lietzmann, a Berlini Egyetem ókori egyháztörténet professzora közzétette híres tanulmányát Jézus perérôl, újra meg újra kétségbe vonják Márk evangéliumából a 14,55--65 rész történeti hitelességét. Lietzmann tétele így hangzik: A zsidó hatóság semmiféle halálos ítéletet nem hozott Jézus ellen, sem pert nem folytattak ellene, hanem letartóztatták, és azonnal átadták a római hatóságnak. Márk ide vonatkozó részlete történetileg valótlan. És tétele igazolásául a következô érveket hozza fel: 1. Jézusnak egyetlen tanítványa vagy apostola sem volt jelen a fôtanács elôtt zajló kihallgatáskor. 2. A Mk 14,55--65 részlet már az elsô keresztény közösség terméke vagy még késôbb megfogalmazott hitvallás, tehát késôbbi betoldás a szenvedéstörténetbe. 3. Márk a 15. fejezet elsô versében úgy kezd beszélni a fôtanácsról, mintha elôzôleg szó sem lett volna róla. 4. Jézus korában a zsidók bírói jogköre korlátlan volt. Ha a fôtanács halálra ítélte volna Jézust, mint istenkáromlót megkövezték volna.[234] Az elsô érvre J. Blinzler válaszolt ugyancsak Jézus perérôl szóló könyvében: ,,Azok számára, akik az elsô keresztény közösség tagjait nem vértelen papírfiguráknak tekintik, hanem eleven emberként kezelik ôket, magától értetôdik, hogy ôk mindent megtettek annak érdekében, hogy a Mester életének és halálának emlékezetét, amilyen részletesen csak lehet, megôrizzék emlékezetükben. Általánosan fel kell tennünk a kérdést, hogy az a kép, amelyet egyes formatörténeti kutatók ápolnak magukban a keresztény hagyomány elsô láncszemérôl, nem legalább olyan egyoldalú és valótlan-e, mint a korábbi korszakoknak az az elképzelése, hogy az apostolok jámbor történetírók voltak. A történeti tények iránti érdeklôdés annyira lényegesen emberi vonás, hogy dogmatikus, apologetikus, kultikus vagy bármilyen egyéb érdeklôdés el nem tudja azt nyomni, ahogy ezt egyesek mostanában állítják. Az Evangélium pedig kettôs valóság: áthagyományozza mindazt, ami Jézus életébôl és tanításából a keresztény élet számára fontos, ugyanakkor átadja azokat az adatokat is, amelyek az életrajz iránti érdeklôdésnek fontosak'' (i. m. 35. o.). Lietzmann többi érvével kapcsolatban, fôleg a zsidó bíróság jogkörét illetôen a késôbbi fejezetekben fogunk állást foglalni. Mivel a zsidó perrendtartással ellenkezett az éjszaka folyó per, az ítélethirdetést késleltették kora reggelig, mert úgy akarták, hogy az eljárás a törvény elôtt kifogástalan legyen. Átadták tehát a fogoly Jézust a bírósági ôrségnek, hogy ôrizzék reggelig. Azok pedig a maguk módján próbálták eltölteni az idôt, és ,,szórakoztak'' a Názáreti Prófétával. ,,Az emberek, akik ôrizték, csúfot űztek belôle, és bántalmazták. Befödték a fejét, és kérdezgették: Találd el, ki ütött meg? És mindenféle szitkokat szórtak rá'' (Lk 22,63--64). János még egy eseményt elmond, ami a fôpap házában történt. Simon Péter és egy másik tanítvány -- maga János -- követte Jézust egészen a fôpap házáig. A szolgákkal együtt körülvették a tüzet, és melegedtek az udvaron. A szolgák megkérdezték Pétertôl: ,,Nem ennek az embernek tanítványai közül való vagy? De ô tagadta: Nem vagyok! A fôpap egyik szolgája, rokona annak, akinek Péter levágta a fülét, megjegyezte: De hisz ott láttalak vele a kertben! Péter ismét tagadta, s akkor nyomban megszólalt a kakas'' (Jn 18,25--27). Lukács hozzáteszi: ,,Az Úr akkor megfordult és rátekintett Péterre. Péternek akkor eszébe jutott Jézus szava: Mielôtt ma megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. Kiment és keserves sírásra fakadt'' (Lk 22,61--62). Amikor kivilágosodott, Jézust Kaifás palotájából átvitték a fôtanács hivatali épületébe. A zsidó hagyomány nem ad egyértelmű adatokat a ,,tanácsház'' helyérôl. Josephus, a Misna és a Talmud három különbözô helyet jelöl meg. A Misna szerint a fôtanács a ,,Xysztosz melletti teremben'' vagy a ,,Kváder-teremben'' ülésezett (attól függôen, hogy a héber szót hogyan értelmezik). A Kváder-terem a templom belsô udvarában volt. Szerintünk Josephus adata a megbízható, amely szerint a ,,tanácsház'' az elsô városfal keleti végében állt. Ez a fal Heródes palotája mellett, a Hippikusz toronynál indult, egyenesen kelet felé elhaladt a Xysztosz, majd a tanácsház mellett és a templomtér nyugati oldalán lévô oszlopcsarnoknál végzôdött. A Xysztosz nyitott, oszlopcsarnokokkal körülvett tér volt, amelyen népgyűléseket és versenyeket bonyolítottak le. A Xysztosztól híd ívelt át a Tyropaion- völgyön keresztül a templomhegyre. Itt, a templomtér délnyugati sarkában lehetett a ,,tanácsház'' (l. a 82. képet a 141., és a 272. képet a 480. oldalon). ,,Mihelyt megvirradt, összegyűltek a nép vénei, a fôpapok és az írástudók, és tanácsuk elé állították Jézust'' (Lk 22,66). Az ilyen tanácsülések formaságait a Misnából ismerjük: a tanácsurak félkörben, emelt helyeken ültek, úgy, hogy egymást láthatták. Tôlük jobbra és balra ült két törvényszéki jegyzô, akiknek minden szót jegyezniük kellett. Középen állt a vádlott. Mögötte volt a fiatal törvényszéki gyakornokok és joghallgatók helye. Nekik azonban a földön kellett ülniük. Az evangéliumok és a ránk maradt jogi elôírások alapján lényegében rekonstruálni tudjuk ennek a merôben formális jelentôségű ülésnek a menetét. Újra tanúkihallgatással kezdték, majd ennek végeztével a fôpap megnyitotta a tulajdonképpeni ülést, és a hivatalos formulával felszólította a fôtanács tagjait: ,,Az urak adják elô ítéletüket!'' (Sanh, 126a.) A törvényszolga ekkor minden tanácstagot a nevén szólított. Ahhoz, hogy érvényes ítélet születhessék, legalább 23 tanácstagnak jelen kellett lennie. A felmentô ítélethez elegendô volt az egyszerű szótöbbség, a bűnösséget kimondó ítélethez a jelenlévôk fele és még két szavazatra volt szükség (Sanh. 5, 5). A szavazást a fôtanács legfiatalabb tagjának kellett kezdenie és két formula között kellett választania: ,,Életre!'' vagy ,,Halálra!'' Miután valamennyien szavaztak, a vádlottat újra bevezették az ülésterembe. A tanácsurak felálltak, s a törvényszolgák leoldották a vádlott kötelékeit. A bíróság elnöke, kötelességének tudatában, mely szerint neki kell védenie Izrael törvényét, ítéletet hirdetett: ,,A fôtanács a Názáreti Jézust, az ácsot istenkáromlás vétke miatt halálra ítélte!'' A zsidó büntetôjog szerint Jézust meg kellett volna kövezniük, és a holttestét kellett volna egy fára felakasztaniuk. A politikai helyzet azonban ekkor olyan volt Izraelben, hogy ez így nem történhetett meg. ======================================================================== A politikai per Pilátus elôtt Aki Rómában az antik város emlékei között jár, elgondolkodva állhat meg Titus diadalíve elôtt, amelyet a rómaiak Jeruzsálem meghódítójának emeltek. Ezen ív alatt vonultak át a római légionáriusok, elöl vitték a gyôzelmet jelképezô hétágú gyertyatartót, amelyet a templomból hoztak el, majd utánuk jöttek a foglyul ejtett zsidók. A diadalív elemi erejű történelmi tanú. Nem más, mint kôbe fagyott kiáltás, amely Jeruzsálemben egy pénteki nap reggelén harsant fel a népbôl -- Kr. u. 30. április 7-ét írták akkor --: ,,az ô vére mirajtunk és gyermekeinken!'' (Mt 27,25.) Az összes evangélisták elmondják a Pilátus színe elôtt lezajlott pert. János, aki a szenvedés szemtanúja volt, ennek a pénteki napnak az eseményeit hat jelenetbe foglalja össze: 1. Pilátus tárgyalása a zsidókkal a ,,Praetorium''-ban; 2. Az elsô tárgyalás Jézus és Pilátus között a tör vényházban; 3. A húsvéti amnesztia ajánlata: Jézus vagy Barabás?; 4. Jézus megostorozása és kigúnyolása; 5. A második tárgyalás Jézus és Pilátus között; 6. A kereszthalálra szóló ítélet. A szenvedéstörténetnek ezt a menetét Lukács még kiegészíti azzal, hogy Jézust közben elvitték Heródes negyedes fejedelemhez is. A fôtanács Jézust halálra ítélte istenkáromlásért. Gyôztek, de ez a gyôzelem kemény megaláztatással járt együtt: a fôpapnak ugyanis az ítéletet a római hatóság elé kellett terjesztenie, mert csak annak állt hatalmában halálos ítéletet végrehajtani. János följegyezte, hogy ennek tudata ki is fejezôdött a per folyamán: ,,Nekünk senkit sem szabad megölnünk!'' (18,31) Ennek az adatnak a hitelességét egyesek a legújabb jogtörténeti kutatások alapján vitatják. Azzal érvelnek, hogy Júdeában a római fennhatóság ideje alatt (Kr. u. 6-tól kezdôdôen) is megvolt a fôtanácsnak az a joghatósága, hogy vallási alapon halálos ítéletet mondjon ki és hajtson végre. Bizonyítékul olyan halálos ítéleteket említenek, amelyeket a zsidók Kr. u. 6 és 70 között hajtottak végre. Maga az Apostolok Cselekedetei mondja el István vértanú megkövezését (7,58--60). A Misnából is idéznek egy esetet, mely szerint a templom lerombolása elôtti évben egy papi családból való leányt paráznaság miatt máglyán elégettek (b. Sanh. 52b). Josephus tudósít arról, hogy II. Annás fôpap -- ô a legkisebb fia Annásnak -- Festus prokurátor halála után az interregnumot arra használta fel, hogy a fôtanáccsal halálra íteltette az ,,Úr testvérét'', Jakabot. S végül, hogy a pogányok udvarában felállított figyelmeztetô tábláknak semmi értelme nem lett volna, ha a büntetésül jelzett halálos ítéletet nem lehetett volna végrehajtani. 249. kép. Péter bűnbánatának temploma Ezek az adatok azonban nem bizonyítékok a Jn 18,31 ellen. István diákonus megkövezése inkább lincselés volt, mintsem jogszerűen meghozott halálos ítélet végrehajtása. Annak a papi családból való leánynak az elégetése I. Agrippa király idejében történhetett, aki bizonyos önállóságot élvezett. II. Annás fôpapot pedig éppen Jakab kivégeztetése után a rómaiak elmozdították hivatalából, annak jeleként, hogy nem tűrik a hatásköri túllépéseket. A döntô bizonyítékot amellett, hogy a fôtanács a helytartók kormányzósága alatt nem hajthatott végre halálos ítéletet, az ún. ,,böjti tekercs'' szolgáltatta.[236] Ez a tekercs okiratszerűen igazolja, hogy elôször a római csapatok Jeruzsálembôl való kivonulása után, Kr. u. 66-ban végeztek ki újra valakit a zsidó bíróság ítélete szerint. Szó szerint ez olvasható a tekercsen: ,,Elul hónap (augusztus- -szeptember) 17-én vonultak ki a rómaiak Jeruzsálembôl, s e hónap 22- én kezdték újra kivégezni a gonosztevôket''. Annak emlékére, hogy a pallosjogot visszanyerték, Elul hónap 22-ét nemzeti ünneppé nyilvánították, és böjt-tilalmat rendeltek el. János tehát olyan adatot szolgáltat a 18,31-ben, amely a Kr. u. 6--66 közötti idôben, leszámítva I. Agrippa éveit, a tényleges jogállásnak pontosan megfelelt. A fôpap elôtt két lehetôség nyílott: vagy megkísérli, hogy a császári helytartóval Jézust mint istenkáromlót kivégezteti, azaz elfogadtatja vele a saját vallási törvényeik alapján hozott halálos ítéletet; vagy a vádlottat egészen új megindoklással, az elôzô ítélettôl függetlenül ítélteti halálra a helytartóval. Kaifás, az okos diplomata ezt az utóbbi megoldást választotta. Jézust, aki Isten országát hirdette az embereknek, bujtogatónak bélyegezték, aki fellázította a népet a rómaiak ellen. A császári helytartó elôtt ezzel az egész új indokkal kezdôdött immár másodszor a Názáreti Jézus pere: ,,Amikor megvirradt, a fôpapok és a nép vénei tanácsot tartottak, és elhatározták, hogy szerét ejtik a halálnak. Megkötözve elvezették, és átadták Pilátus helytartónak'' (Mt 27,1--2). ======================================================================== Poncius Pilátus Poncius Pilátus két évvel Jézus nyilvános működésének kezdete elôtt, Kr. u. 26-ban mint ötödik helytartó jött Júdeába. Valószínűleg az ôsi Pontius nemzetségbôl származott, és a lovagok rendjének volt a tagja. Kinevezését a császári gárda prefektusának, Seianusnak köszönhette. Pilátus hálából elsôszülött fiát a pártfogójáról Aeliusnak, azaz ,,Seianus''-nak nevezte el. Seianus az egész Birodalomban hírhedt volt zsidóellenességérôl. Mint belügyminiszter elvárta az újonnan kinevezett hivatalnoktól, hogy az ô zsidóellenes eszméit Júdeában valósítsa meg. Pilátus nem okozott csalódást, ezért Seianus hamarosan megtisztelte ôt a ,,Császár barátja'' (Amicus Caesaris) címmel. Ez arra a korra igen jellemzô adat. S késôbb még látni fogjuk, hogy Jézus perében ez a cím lesz majd a sarkpont, amelyen az ítélet megfordul. Néhány hivatali intézkedésébôl megsejthetjük, hogy miféle lélek lakott Pilátusban: Mindjárt hivatalbalépésekor nyílt kihívást hajtott végre a zsidók ellen: elôdei a zsidók iránti megértésbôl -- törvényük volt ugyanis arra, hogy képet ne készítsenek -- Jeruzsálemben nem állították ki a császár képmásával ellátott hadijelvényeket. Pilátus viszont megparancsolta, hogy a római csapatok, miután éjszaka bevonultak Jeruzsálembe, az Antonius-vár elôtt, a templomtéren állítsák fel a hadijelvényeket. 250. kép. Pilátus pénze Jézus halálának évébôl Másnap reggel a zsidók meglátták ezt a kihívást, és szörnyen felháborodtak. Azonnal nagyszámú küldöttséget indítottak útnak a tengerparti Caesareába, ahol a prokurátor székhelye volt, és a jelvények azonnali eltávolítását követelték. Öt napon és öt éjszakán keresztül tüntettek a zsidók a római palotája elôtt, amely elôzôleg Heródes kastélya volt. Pilátus a hatodik napon körülvétette légionáriusaival a zsidókat, és azzal fenyegette ôket, hogy ha abba nem hagyják az ordítást, és szét nem oszolnak, valamennyit megöleti. De az újdonsült helytartó elszámította magát, mert a zsidók erre valamennyien, szinte parancsszóra ezt kiáltották: ,,Szívesebben halunk meg, mintsem ezt a szörnyűséget elviseljük!'' Pilátusnak el kellett rendelnie, hogy távolítsák el a kifogásolt jelvényeket Jeruzsálembôl (vö. Zst. XVIII, 3, 1). Ismét egy jelentôs korabeli adat. Látni fogjuk, hogy ez a késhegyre menô hatalmi harc hogyan ismétlôdik meg Jézus perében is. S mint akkor, a zsidók most is gyôztesek lesznek egyezkedést nem tűrô következetességükkel. Az alexandriai zsidó filozófus, Philo (Kr. e. 13. -- Kr. u. 45/50.) így ír a zsidókat ért üldözésrôl: Pilátus ,,nem annyira azért, hogy Tiberiusnak kedvében járjon, hanem inkább, hogy a zsidókat keserítse'', Heródes palotájában arany fogadalmi pajzsokat tétetett fel, amelyeken a császárnak a képe nem, de a neve rajta volt. Mikor elôkelô zsidók ezt hivatalosan bepanaszolták a császárnak, az elrendelte a pajzsok eltávolítását. Ekkor a Caesareában lévô Augustus- templomba vitték át ôket (l. a 124,1. képet a 206. oldalon). Pilátus a késôbbiek során egyetlen lehetôséget sem szalasztott el, hogy a népet bosszantsa. A folytonos összeütközések tárgyi emlékei lettek a pénzérmék. A prokurátornak joga volt ahhoz, hogy a mindennapi használatra rézbôl aprópénzt veressen. A pénz veretének megválasztásánál az elôdök megint próbáltak elkerülni minden összeütközést. Pilátusnak viszont a legkiválóbb alkalmat adták a pénzek arra, hogy ingerelje a zsidókat. Ismerünk három rézpénzt, amelyeket Pilátus Kr. u. 29-ben, 30-ban és 31-ben hozott forgalomba. Ezek a pénzek minden kommentárnál ékesebben beszélnek. Pilátus rákényszerítette a zsidókat, hogy kézbe vegyék, mégpedig mindennapos használattal azokat az érméket, amelyekre fôpapi bot és merítôkanál volt verve. Mindkét tárgy a római fôpap kelléke volt (l. a 120. képet a 201., és a 250. képet a 430. oldalon). Josephus egy véres összecsapásról is tud, amely akkor történt, amikor Pilátus egy vízvezeték építéséhez a templom kincstárából vett ki pénzt. A zsidók tüntetést szerveztek. Amikor Pilátus meghallotta, katonákat civilbe öltöztetett, és az összegyűltek közé küldte ôket. Ruhája alatt mindegyik egy husángot vitt magával. Pilátus jelére a katonák minden körültekintés nélkül elkezdtek vagdalkozni, és ütötték verték a meglepôdött embereket. Nagy pánik tört ki, és sokakat összetiportak a tömegben (vö. Zst. XVIII, 3, 2). Lukács a 13. fejezetben egy másik véres eseményrôl tudósít, amely Jeruzsálemben, Kr. u. 29-ben történt. Pilátus egy Galileából jött zarándokcsoportot öletett meg az áldozat bemutatása közben. De akiket megöletett, azok Heródes Antipász alattvalói voltak, valószínűleg innen adódott az az ellenségeskedés, amelyrôl Lukács a 23. fejezetben tesz említést Pilátus és a negyedes fejedelem között. A helytartó kíméletlen vérengzése a szamariaiak között Kr. u. 36-ban véget vetett hivatalának. Az történt ugyanis, hogy egy szamariai álpróféta megtiltotta követôinek, hogy Mózes szent edényeit, amelyeket a Garizim hegyén akartak elrejteni, megmutassák. Pilátus lázadást sejtett a dolog mögött, ezért elrendelte, hogy csapatai szállják meg a Garizimot. Mikor látták, hogy a szamariaiak egyre nagyobb számban gyűlnek össze, a rómaiak támadásba kezdtek. A szamariaiak közül sokat megöltek, sokat foglyul ejtettek. A vezetôket késôbb kivégezték. Ekkor a szamariai fôtanács, amelynek politikai megbízhatósága miatt igen nagy tekintélye volt Rómában, hivatalos vádiratot nyújtott be Pilátus ellen Vitelliushoz, a szíriai legátushoz. A legátus kivizsgáltatta a vádakat, és fölmentette hivatalából a helytartót. Kr. u. 36 végén vagy 37 elsô napjaiban Rómába rendelte, hogy ott adjon számot tevékenykedésérôl (Zst. XVIII, 4, 2; l. a 150,3. képet a 255. oldalon). Amikor azonban Pilátus Rómába érkezett, az öreg Tiberius császár már nem volt életben. A császári testôrség egyik parancsnoka ágyában fojtotta meg a 78 éves aggastyánt, aki nem tudott meghalni magától. Ez Kr. u. 37. március 16-án történt. Az új császárt Caligulának hívták. Nem is fogadta kihallgatáson a kegyvesztett hivatalnokot, hanem minden további nélkül fölmentette hivatalából. Pilátus további sorsáról nincsenek adataink. Néhány utalást azonban találunk arra, hogy nem természetes halállal múlt ki. Pilátus közel tíz évig volt Júdea prokurátora, de ez a hosszú idô nem azt jelenti, hogy ennyire jól végezte a dolgát. Josephus egy anekdotával így magyarázza Pilátus hosszú hivatalban maradását: ,,Egy vándor fekszik véresre verve az úton, sebein bogarak és legyek. Egy arramenô megsajnálja, és próbálja elhajtani róla a legyeket. Erre a sebesült azt mondja: hagyd ôket, ezek már jóllaktak a véremmel, és nem csípnek annyira. Ha ezeket elhajtod, mások jönnek, amelyek még éhesek'' (Zst. XVIII, 6, 5). S hallgassunk meg mindehhez még egy részletet abból a levélbôl, amelyet I. Heródes Agrippa király írt Pilátusról Rómába, császári barátjának, Caligulának: ,,Pilátus alkata szerint hajthatatlan és kegyetlenül kemény volt. Az ô idejében besúgások, erôszakos cselekmények, rablások, megalázások, elnyomás, bírói ítélet nélküli kivégzések és elviselhetetlen szigor uralkodott Júdeában'' (Philo: Leg. ad Gaium 38). Ez a Pilátus volt az a bíró, aki elé Jézust azon a pénteki reggelen a zsidók odavezették. ======================================================================== Jézus pere az antik történetírók megítélése szerint Néhány ókori keresztény író arról tudósít, hogy Pilátus hivatalos jelentést küldött Tiberiusnak Jézus perérôl, és hogy ez az irat a császári levéltárban megvan. Kr. u. 155 körül Jusztinosz írt egy apológiát Antoninus Pius császárhoz (Kr. u. 138--161). A Jézus Krisztusról mondott állításait azzal is próbálja megerôsíteni, hogy hivatkozik Pilátus ,,aktáira'': ,,A Poncius Pilátus alatt készült aktákból magad is meggyôzôdhetsz róla, hogy ez mind így történt'' (Apol. I, 35; I, 48, 3). Tertullianus, aki 160 körül született Karthagóban, Severus császár rendelete ellen (ebben a császár megtiltotta a zsidó és a keresztény vallásra való áttérést) írta híres ,,Apologeticum''-át. A Poncius Pilátus alatt történt megfeszítés eseményeinek hitelességét, pl. a napfogyatkozást, a császári levéltárban lévô jelentésre hivatkozva igazolja: ,,Errôl a világmindenséget érintô eseményrôl titkos levéltáratokban is van feljegyzés'' (Apol. 21,20). De sajnos ránk nem maradt hivatalos levéltári anyag Jézus perérôl. A késôbb keletkezett ,,Pilátus-akták'', amelyek az apokrif Nikodémus- evangéliumban maradtak fenn, a 4. század után keletkeztek, és nincs történeti értékük. A 2. század elején három római író beszél Krisztusról és a keresztényekrôl: a fiatalabb Plinius, Suetonius és Tacitus. Bennünket most csak Tacitus érdekel, mivel közvetlenül érinti Jézus perét. Publius Cornelius Tacitus Kr. u. 55-tôl 120-ig élt. Ô a legnagyobb római történetíró. Trajanus császár idején, 112 és 116 között Asia római pronvincia prokonzula volt (az egykori Asia provincia a mai Kisázsia). Kisebb művek után Tacitus elhatározta, hogy megírja az Augustus halálától (Kr. u. 14.) Domitianus haláláig (Kr. u. 96.) terjedô század történelmét. Ennek a nagy műnek az elsô részét ,,Annales = Évkönyvek'' néven ismerjük. 16 könyvben tárgyalja Tiberius, Claudius és Néró uralkodásának éveit. Néró uralkodásának idejébôl rendkívüli eseményként írja le Róma égését, amely Kr. u. 64. július 18-án a Circus Maximusban tört ki, és hamarosan az egész városra kiterjedt. A 14 kerület közül 10 égett le és vált üszkös romhalmazzá. A nép körében elterjedt az a suttogó vélemény, hogy a tűzvészt maga a császár rendezte, hogy újjáépíthesse a várost. Aztán Tacitus így folytatja: ,,Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Néró másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett. Christust, akitôl ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Poncius Pilátus kivégeztette, de az egyelôre elfojtott vészes babonaság újból elôtört, nemcsak Júdeában, e métely szülôhazájában, hanem a Városban (Rómában) is'' (Ann. XV, 44). A történész Tacitus tehát három dolgot említ: 1. A ,,keresztény babonaság'' szerzôje Krisztus; 2. Krisztust Tiberius uralkodása alatt Poncius Pilátus kivégeztette; 3. A ,,métely'' Júdeában keletkezett. Az most a döntô kérdés, hogy ez a hely hiteles és eredetien tacituszi-e? A rövid és találó megfogalmazás annyira beleillik a római történész stílusába, hogy e részlet hitelességét komolyan nem lehet kétségbe vonni. Van olyan vélemény, hogy az Annales összességében egy XV. századi humanista hamisítványa. Ennek azonban egyszerűen utána lehet járni: az Annales legrégibb kézirata (a XI--XVI. könyveket tartalmazza) a 11. századból való (Codex Laur. plut. 68,2; vö. a 96-- 97. oldallal). Nehezebb kérdés Tacitus megbízhatósága, különösen ha annak akarunk utánajárni, hogy milyen és mennyire megbízható forrásokból meríti anyagát? A különbözô kutatók más és más válaszokat adnak. Nem lehetetlen, de nem valószínű az a feltételezés, hogy a szóban forgó részhez prokonzulsága idején az asiai keresztényektôl kapott volna adatokat. (Egyébként ha olyan dolgokat közöl, amiket csak hallomásból ismer, azt mindig megjegyzi.) A kereszténység eredetével ez a különben nagyon jól és pontosan tájékozott történész nincs tisztában -- a Krisztus nevet Jézus személynevének tekinti! --, s ezzel támpontot ad ahhoz, hogy valószínűleg nem keresztények voltak a forrásai. Az is éppen ilyen valószínűtlen feltételezés, hogy Josephus volna a forrás, mert a zsidókról általában lekicsinylô véleménnyel van. Néhány kutató úgy véli, hogy az idôsebb Plinius lehetett forrása (Kr. u. 79.), aki az elsô zsidó felkelés idején Titus seregében szolgált. Mint Jeruzsálem bevételének szemtanúja, adatokat kaphatott a zsidók történelmérôl, a háború okairól, így a zsidók messiásvárásáról is. Más szakértôk viszont azt tartják, hogy a fiatalabb Plinius volt a forrás (Kr. u. 113.), akinek mint Bithynia helytartójának volt dolga keresztényekkel. De mindezek csak sejtések és feltételezések. Biztosan csak ennyit lehet állítani: Tacitus az idézett helyen nem keresztény, hanem valószínűleg pogány forrásra támaszkodott. A másik nagyon fontos, nem keresztény tanú Jézus elítéltetésérôl az ún. ,,Testimonium Flavianum''. Josephus Flavius ,,A zsidók története'' c. munkájának 18. könyvében található. Így ír: ,,Ebben az idôben lépett föl Jézus, egy bizonyos ember, ha egyáltalán embernek lehet ôt nevezni. Mert csodákat művelt, tanítója volt azoknak, akik örömmel fogadták az igazságot, és sok zsidót meg görögöt is maga köré vonzott. Ô volt a Krisztus. Népünk vezetôinek vádjaira Pilátus kereszthalálra ítélte, de akik hűségesek maradtak hozzá, azok nem tagadták meg a szeretetét. Harmadnapon megjelent nekik feltámadottan, ahogyan ezt Isten prófétái megjövendölték, és még ezer más csodálatos dolgot is megjövendöltek róla. A szekta ma is létezik, és alapítójukról Christianinak hívják ôket'' (Zst. XVIII, 3, 3). E hely hitelességét erôsen vitatják, és sajnos szövegkritikai szempontok szerint a kérdést nem lehet eldönteni, mert a legkorábbi kézirat is csak a 10. századból való. Az atyák közül elsônek Euszébiosz hivatkozik erre a helyre (Hist. eccl. I, 11). Origenész (185--253) idézi Josephus két helyét, amelyeken a Keresztelôrôl és Jakab apostolról beszél, de ezt a helyet nem említi. Ezért a hitelesség kérdésében belsô kritériumok alapján kell döntésre jutni. De e belsô kritériumok alapján a kutatók között, mind katolikus, mind protestáns részen, teljesen ellentétes vélemények állnak egymással szemben. Leopold Ranke, Adolf von Harnack, F. C. Burkitt és a híres lipcsei filológus, Franz Dornseiff úgy véli, hogy az idézett rész lényegében hiteles. Schürer és mások viszont úgy látják, hogy az egész szöveg késôbbi betoldás, bár ezt a véleményt ma már nem fogadják el ebben az altalánosan tagadó formájában. A legtöbb kutató azon a véleményen van, hogy a szöveg egy részét (a dôlt betűs szavakat!) keresztény kéz toldotta be a szövegbe. Az a hitvallás, hogy ,,Ô volt a Krisztus'', és a feltámadásra vonatkozó rész, csak egy keresztény hívôtôl származhat. A részlet többi állításai viszont annyira elmosódottak és színtelenek, hogy nem származhatnak ugyanabból a keresztény forrásból. Ezek Josephustól eredhettek és a szöveg alkalmat kínált egy keresztény szerzônek, hogy akár magába a szövegbe, akár a margóra a jelzett részeket beírja. Összességében igazán nem sok, amit Jézus haláláról az ókor nem keresztény szerzôitôl megtudtunk, de ezen nincs mit csodálkoznunk. Egy akkori történetíró vagy krónikás számára a Palesztinában történt dolgok elenyészô peremjelenségek voltak a nagy világtörténelem eseményeihez képest. De bármilyen szórványosak is ezek a nem keresztény szerzôktôl való adatok, két dolgot bizonyossággal meg lehet belôlük állapítani: 1. Jézus ellen a per Pilátus elôtt a fôtanács nyomására történt; 2. Jézust Poncius Pilátus helytartó ítélete alapján feszítették keresztre. ======================================================================== A praetorium János evangélista számára fontos volt, hogy Jézus elítéltetésének helyét és idejét pontosan meghatározza: ,,Kaifástól a praetoriumba vitték Jézust. Kora reggel volt'' (Jn 19,28). A ,,praetorium'' római katonai szakkifejezés, amely elsôsorban a római helytartó hivatali székhelyét jelentette. A helyi körülmények szerint akár egy sátor is lehetett, általában azonban a meghódított város legszebb háza vagy a fôváros fejedelmi palotája volt. Így mondja Lukács, hogy Pál fogsága idején Caesareában Heródes palotájában volt fogva, ahol a római helytartó székhelye volt (vö. a 123. képet a 204. oldalon). Lukács e palotát így nevezi: ,,Heródes praetoriuma'' (ApCsel 23,35; vö. Fil 1,13). Jézus szenvedéstörténetében az evangélisták ugyanezt a kifejezést használják, amikor a római helytartó székhelyérôl beszélnek (Mk 15,16; Mt 27,27; Jn 18,28; 19,9). A helytartó jogkörébe tartozott a bírói hatalom gyakorlása is. Az ítélkezés helyét bírói széknek, ,,tribunal''-nak hívták. A hagyományos formája egy fél 432/2 kör alakú emelvény volt, amelynek két kiszögellésén foglaltak helyet az írnokok és az ülnökök, és középen a bírói szék, a ,,sella curilis''. János az akkoriban használatos szóval ,,bema''-nak mondja az ítélkezés helyét: ,,Pilátus a bírói székbe -- bemába -- ült'' (19,13). Mommsen, a közismert történész klasszikus módon így foglalja össze a számunkra annyira fontos tribunalról szóló tudnivalókat: ,,A tribunalt csak szabad ég alatt vagy a nagyközönség számára is hozzáférhetô helyen állították fel, egy olyan térségen, amelynek csupán teteje volt. A praetorium ezzel szemben fedett épület, amelyben a helytartó hivatali és lakóhelyiségei voltak, továbbá az ôrség termeit és a börtönöket foglalta magába. A tribunal a praetorium közelében, de azon kívül volt, mert magába a praetoriumba a népnek nem volt bejárása. Ha a helytartó a tribunalon kívül, másutt mondott ítéletet, ott csak a bírói széket, a sella curilist állították fel -- és most jön Mommsen döntô megállapítása --, de ettôl ezt a helyet még nem lehet praetoriumnak nevezni''.[238] Az evangélisták ellenben kifejezetten praetoriumnak mondják a helyet, ahol az ítélet elhangzott Jézus felett (Mk 15,16; Mt 27,27; Jn 18,28.33; 19,19). S ebben az összefüggésben a praetorium csak a római helytartó lakóhelyét jelentheti. Azt a helyet, ahol a bírói szék állt, görögül is, héberül is megnevezik: ,,azon a helyen, amelyet lithosztrotonnak, héberül pedig gabbatának hívnak''. A héber ,,gabbata'' szó pontos jelentését nem ismerjük. Az kétségtelen, hogy nem a görög szó megfelelôje, hanem ugyanannak a helynek egy másik, a helybeliek által használt neve, amelyet az arám nyelv alapján ,,magaslat, domb''-nak lehet gyanítani. A görög lithosztroton ellenben olyan helyet jelöl, amelyet kôlapokkal raktak le, akár egyszerű terméskôrôl, akár csiszolt márványról, akár mozaikburkolatról volt szó. Hol lehetett Jeruzsálemben ez a lithosztroton, ahol felállították Pilátus bírói székét? Nem tudunk egészen határozott választ adni a kérdésre, mert Jeruzsálem pusztulásakor (Kr. u. 70-ben) és a második század elején lezajlott zavargások alkalmával a praetorium tönkrement. Ez magyarázza a tényt, hogy miért halványulhatott el Jézus elítéltetése helyének emlékezete, miért nem egységes a róla szóló hagyomány és miért tartanak számon több helyet is úgy, hogy az volt a gabbata. S ehhez járul még egy tény, amit általában nem szoktak figyelni: mindkét hely, amely praetorium gyanánt számításba jöhetett - - az Antonius-vár és Heródes palotája -- római megszállás alatt volt. A délnyugati városhegyen állt a tizedik római légió tábora. Erre a területre zarándok nem tehette be a lábát, és az is elképzelhetetlen volt, hogy bármilyen istentiszteleti helyet alakítsanak ki itt. Ezért a szent helyeket a tábor területén kívül kellett keresni és kialakítani. Erre a tényre a város pusztulása utáni idôkbôl való szentélyeknél mindig ügyelni kell! A 4--8. században a Tyropaion-völgyben, a templomtértôl nyugatra keresték a praetorium helyét. Az arab hódítás (637) után az ítélet helyét a délnyugati városhegyen, az Utolsó Vacsora terme és Kaifás feltételezett palotája közelében keresték. A keresztes háborúk korában kezdôdik egy újabb hagyomány, amely az Antonius-várban, a templomtér északnyugati sarkánál vélte megtalálni a praetoriumot. Ezt a hagyományt azonban, amely nem idôsebb 7--800 esztendônél -- annak ellenére, hogy a Sion-nôvérek kolostora alatt találtak egy mészkôlapokkal kirakott udvart, és ez további bizonyítéknak látszott - - a szakértôk egyre inkább mellôzik. A források kutatása és néhány döntô régészeti lelet egyre valószínűbbé teszi azt, hogy a praetoriumot a délnyugati városhegyen kell keresni. Tegyünk most kísérletet arra, hogy utánajárjunk az egyes adatoknak. Fáradságunk jutalma az lesz, hogy miközben körbejárjuk a korai keresztény Jeruzsálemet a madabai mozaiktérkép segítségével, meggyôzôdhetünk a ,,nyomok'' múlandóságáról. A praetoriumról a legrégibb adatot a bordói zarándoktól kapjuk (333- ból). A keresztény Sionról, amely akkor kívül volt Aelia Capitolina falain, le akart ereszkedni a városba, és így ír: ,,Ha az ember a Sionról a Neapoliszi-kapu (Damaszkuszi-kapu) felé tart, akkor jobb keze felôl esnek a völgyben azok a falak, amelyek Pilátus palotájához, a praetoriumhoz tartoznak. Bal kéz felôl van a Golgota, ahol megfeszítették az Urat. Konstantin császár parancsára ott bazilikát építettek'' (Geyer 22. o.). A zarándok olyan pontos adatokat mond, hogy a madabai mozaiktérkép alapján a nyomába szegôdhetünk (l. a 251. képet a 434. oldalon). Dél felôl lépett be a városba a Sion-kapun, és nyílegyenesen ment észak felé az oszlopcsarnokkal övezett fôúton a Neapoliszi-kapu felé. A Golgota helyét a Szentsír temploma félreismerhetetlenül jelzi, és ,,jobb kéz felé'', azaz szemben a völgyben látja a praetorium falait. Ennek az ôsi zarándokbeszámolónak az a különleges értéke, hogy a Jeruzsálemben élô hagyomány lecsapódását láthatjuk benne. A zarándok ugyanis csak azt rögzíti, amit hallott és látott. A délnyugati dombon lévô Kaifás-palotáról közölt adatai mutatják, hogy -- igaz, tévesen, mert az említett dolgok a praetoriumban történtek -- azon a helyen is ôrizték az Úr elítéltetésének és megostorozásának emlékezetét: ,,A Sionon látható, hogy hol állt Kaifás háza. Ott van még egy oszlop is, amelynél az Urat megostorozták. A falakon belül pedig az a hely látható, ahol Dávid palotája állt'' (Geyer 22. o.). A helyrajzi adatok pontosak, de minden egyéb kavargó összevisszaságot mutat. A palota valóban a falakon belül volt, de nem Dávid palotájáról, hanem Heródes palotájának romjairól van szó. Ám ha Heródes pazar építményének így el tudott mosódni az emlékezete, miért ne érhette volna ugyanez a sors a praetoriumot is? Elégedjünk meg tehát annyival, hogy Jézus elítéltetésének és megostorozásának helye, még ha téves összefüggések alapján is, a város nyugati hegyéhez kapcsolódik. 251. kép. Jeruzsálem képe a madabai mozaiktérképen De térjünk csak vissza ahhoz a hagyományhoz, amely szerint a praetorium a Tyropaion-völgyben van. A zarándok megjegyzése, hogy ,,jobb kéz felé, lenn a völgyben'', elég tág körülírás ahhoz, hogy ennek alapján meg lehessen találni egy épület helyét. Azonban fontosnak tűnik annak tisztázása, hogyan került ide a praetorium feltételezett helye? Itt is egy elhalványult bibliai emlék adhatta az okot a feltételezéshez. A Tyropaion-völgy nyugati oldalán állt a Hasmoneusok palotájának romja (vö. a 83. képet a 142. oldalon). Itt lakott Heródes Antipász negyedes fejedelem a húsvéti ünnepek idején, amikor Pilátus átküldte hozzá Jézust (Lk 23,7--12). Ibériai Péter tanúsága szerint (450 körül) a Tyropaion-völgyben áll egy templom, ,,amelyet Pilátus templomának hívnak''. Theodóziusz (530-ban) késôbb ugyanennek a templomnak más nevét mondja: ,,Ecclesia Sanctae Sophiae'', azaz a Szent Bölcsesség temploma. A legrészletesebb leírást a piacenzai zarándoknál olvashatjuk a bizánci praetoriumról (570-ben): ,,A Sionról Szent Mária bazilikájába értünk (ez a Justinianus-féle Nea-templom, l. a 251,1. képen a madabai várostérképet a 434. oldalon), ahol nagy sereg szerzetes él, és zarándokházak vannak férfiak és nôk számára, megszámlálhatatlan étkezôasztallal, és több mint háromezer betegággyal. A praetoriumban is imádkoztunk, ahol az Urat kihallgatták. Most ott áll a Szent Bölcsesség bazilikája, a salamoni templom romjai elôtt. Ebben a bazilikában ... van egy négyszögletes kô, amely a praetorium közepén állt. Erre szokták felállítani a vádlottat, hogy az egész nép láthassa és hallhassa. Amikor Pilátus az Urat hallgatta ki, szintén erre állították fel, és lábának nyoma benne maradt a kôben'' (Geyer 175. o.). 614-ben az ostrom közben a Szent Bölcsesség temploma összedôlt, de aránylag hamar újjáépítették. Mivel a zarándokleírások pontatlanul határozzák meg a helyét, ma több helyrôl is mondják, hogy ott állt ez a templom. Egyesek szerint a ,,Mechkeme'' körül, a török bíróság környékén, a Wilson-ív és a Siratófal között volt (l. a 272. képet a 480. oldalon), mások ellenben a mai ,,Notre Dame du Spasme''-templom területén vélik megtalálni (l. a 264. képet a 460. oldalon). Sajnos a madabai térkép sem ad egyértelmű eligazítást. Két templom közül választhatunk rajta: vagy azt az épületet, amely Justinianus nagy Mária-templomától, a Neától balra áll (a Nea csalhatatlanul felismerhetô a nyugati homlokzatában lévô két oszlopról), vagy azt a templomot, amelyik az István-toronytól jövô út torkolatánál áll. De a ,,Notre Dame du Spasme''-templom kriptájában talált leletek inkább az északi részen lévô templom mellett szólnak. A kripta déli hajójának keleti részén ugyanis, amelynek padlószintje valamivel a völgy mai szintje alatt van, két mozaikot láthatunk, amelyek különbözô korokban készültek. A fiatalabb durvaszemcsés, vörös és fekete kövekbôl rakott padlómozaik. Az idôsebb mozaik két lábat ábrázol sárga kövekbôl kirakva, és fekete szandál van rajtuk. Ez a mozaik valószínűleg annak az idôközben elveszett kônek ôrzi az emlékét, amelyrôl a piacenzai zarándok beszélt. Valószínűnek látszik, hogy amikor a templomot újra lerombolták, feledésbe merült annak emlékezete, hogy az Urat itt ítélték el, és elôtérbe került a másik, a bordói zarándok által említett feltételezés, amely szerint a Sion hegyén történt az ítélet. Hagiopolita Epiphaniusz szerzetes (750--800 között) Szentföld- leírásában találunk olyan adatokat, amelyek kétséget kizáróan beszélnek. Amit mond, annak forrása legalább a hétszázas évekig nyúlik vissza: ,,A szent város nyugati kapujánál (Jaffai-kapu) áll Dávid tornya, ahol a király hamuba ült, és a zsoltárokat írta. A toronytól jobbra van a kövezett udvar (a lithosztroton)... tôle jobbra áll a Szent Sion-templom... Ennek közelében van az a kô, amelynél az Urat megostorozták... az oltár szent ajtói közelében vannak Krisztus lábnyomai, ott, ahol Pilátus elítélte... A Szent Sion-templom apszisában, azaz a praetorium apszisában van egy kicsi, négyoszlopos helyiség... ugyanott van Pilátus, Annás, Kaifás és a császár háza''.[240] Amikor a keresztesek Jeruzsálembe értek, ezzel a hagyománnyal találkoztak. Arra nem tudunk pontos magyarázatot adni, hogy miért más helyet tekintettek a praetoriumnak. Egyik indok az is lehetett, hogy a jeruzsálemi szent helyek többsége a görögök területén volt. Ezért a latinok, ha csak nem kétségbevonhatatlan hagyomány határozott meg egy helyet, a maguk számára is kialakították Jézus életének emlékhelyeit. A praetorium esetében Theoderik zarándok az elsô, aki arról szól, hogy a praetorium a keleti városhegyen van. Szűkszavú beszámolójából is érezhetô, hogy határozott történeti érdeklôdéssel szemlélte a szent helyeket: ,,A többi középületnek és magánháznak alig találtam nyomát, kivéve Pilátus házát a Szent Anna-templom és a Piscina probatica, a Juh-fürdô mellett. Az épületbôl, amelyet Josephus szerint Heródes emeltetett és Antonius-várnak hívnak, csak az egyik oldala maradt meg, a külsô udvar melletti kapuval'' (Theoderici libellus, ed. Tobler, 10. o.). Ez a leírás világos: a ,,piscina probatica'' nem egyéb, mint a Bethesda-fürdô a Szent Anna-templom mellett, az Antonius-vár külsô udvarának megmaradt kapuja pedig az ún. Ecce homo-ív. Csakhogy az Antonius-vár és a Dávid-torony, illetve Heródes palotája két egészen különbözô helyet jelöl meg a praetorium számára.[241] Éppen ezért újra fel kell tennünk a kérdést: valójában hol állhatott Pilátus praetoriuma? Mivel a hagyomány nem dönti el a kérdést, a korabeli történeti forrásokra kell hagyatkoznunk, figyelembe véve természetesen a régészeti leleteket is. Mindenekelôtt Josephus Jeruzsálemrôl adott leírását kell nagyon élénken magunk elé képzelnünk. Az Antonius-vár jó egy évtizednyi ideig szolgált Heródes királynak székhelyül, majd a politikai események arra késztették, hogy újat építsen magának. Ez az új palota a nyugati városhegyen, a város felett emelkedett, ott, ahol ma a Jaffai-kapu és a Citadella áll. Heródes azért választotta ezt a helyet, mert úgy látta, ostobaság lenne részérôl, ha azt a pontot, ahonnan az egész várost szemmel lehet tartani, más kezében hagyná. Az Antonius-várnak ugyanis minden erôssége mellett megvolt az a gyengéje, hogy észak és nyugat felôl dombok takarták és a Géhinnom-völgy magas partja dél felé is takarta a kilátást. Márpedig éppen a kilátás volt nagyon fontos Heródesnek, hiszen kiépített egy olyan fény-jelzôrendszert, amely 30 kilométeres távolságból működött. Az Antonius-várból egyetlen erôdítménnyel sem lehetett közvetlen fény- és füstjel kapcsolatot tartani, s ez a hatalmát féltô királynak elviselhetetlen volt. Ezért választotta ki magának a nyugati hegy magaslatát, ahonnan minden irányban szabad volt a kilátás, és még a távoli Jerikóval is lehetett jelzést váltani. Heródes Kr. e. 23-ban kezdte el a palota építtetését. Északon három hatalmas tornyot emeltek. Az elsôt elesett barátjáról, Hippikuszról nevezte el. A torony alaprajza 13,7 méteres négyzet volt, és 40 méter magasságig emelkedett. ,,A torony teljesen tömör volt. A sziklákból rakott alépítmény fölött egy 20 könyök (10 m) mély ciszterna volt az esôvíz felfogására, efölött pedig még egy 25 könyök (12,5 m) magas, számos terembôl álló, kétemeletes lakóház, a tetején 2 könyök (1 m) magas tornyocskák és 3 könyök (1,5 m) magas párkányzatok, úgyhogy a torony teljes magassága 80 könyöknyi (40 m) volt. A második bástya, amelyet testvére tiszteletére Phaszaelnak nevezett, 40 könyök (20 m) hosszú és ugyanilyen széles, és tömör alapépítményének magassága ugyancsak 40 könyök volt. Köröskörül 10 könyök (5 m) magas mellvédekkel és kiugrókkal védett körfolyosó övezte, és a közepében még egy torony emelkedett, amelyben dísztermek sorakoztak, és még fürdô is volt benne, úgyhogy semmi sem hiányzott belôle, ami egy királyi palotának tartozéka volt. Tetejét körös-körül párkányzatok és tornyocskák díszítették. Teljes magassága 45 könyöknyi (22,5 m) volt. Külsôleg hasonlított az alexandriai Pharosz-sziget világítótornyához'' (Zsh. V, 4, 3). 252. kép. ,,Dávid király tornya'' a Citadella udvarában 253. kép. A Citadella és Heródes palotájának környéke A palota építésének idején nôsült meg Heródes harmadszor. Az új asszonyt Mariamménak hívták, és egy Simon nevű jeruzsálemi papnak volt a leánya. Ezért a király a harmadik tornyot Mariammé-toronynak nevezte el. Josephus azonban megjegyzi, hogy e név kiválasztásánál Heródes inkább elsô feleségére gondolt, aki hat évvel korábban az Antonius- várban végeztetett ki. 254. kép. A Citadella alaprajza és a feltárt terület (C. N. Johns és R. Amiran--A. Eitan szerint) Magáról a palotáról Josephus így ír: ,,Bámulatra méltó volt kockaköveinek nagysága is, mert nem közönséges kövekbôl vagy szikladarabokból épült, amelyeket egy ember is elbír, hanem faragott, fehér márványtömbökbôl, amelyeknek mindegyike 20 könyök (10 m) hosszú, 10 könyök (5 m) széles és 5 könyök (2,5 m) magas volt. Ezeket a köveket olyan ügyesen illesztették egymáshoz, hogy úgy tűnt, mintha a torony a földbôl nôtt volna ki, mint valami sziklatömb, és csak utána faragta ki alapját és szögleteit művészi kéz: sehol sem látszott hézag a kôtömbök között'' (Zsh. V, 4, 4). Amikor a város Kr. u. 70-ben elesett, a három torony sértetlen maradt. Titus ,,szerencséje emlékműveként'' hagyta meg ôket, hogy ezzel az utókornak tudomására hozza, milyen erôs városon diadalmaskodott a rómaiak bátorsága. E három toronytól délre épült a tulajdonképpeni palota, amelyet 5 méter magas fallal vettek körül. Pazar berendezése minden addigi hasonló épületet felülmúlott. Építôanyagát a legkeményebb gránittól a legfinomabb márványig különbözô országokból hordták össze. Belül nagy fogadótermek és több száz vendég elhelyezésére alkalmas ebédlôk voltak. A berendezések zöme aranyból és ezüstbôl készült. Festmények és szobrok ékesítettek mindent. A szabadban kis házikók, oszlopcsarnokok, szökôkutak álltak, a mesterséges tavak partján pedig galambdúcok, amelyekben megszámlálhatatlan fehér galamb tanyázott (vö. Zsh. V, 4). Amikor az ostrom során a palota leégett, ebbôl a pompából jóformán semmi sem maradt. A tornyok közül ma a Phaszael-torony alsó része látható, mint az ún. Dávid király tornya alapépítménye (l. a 252. képet a 438. oldalon). A Mariammé-torony alapjait 1901-ben fedezték fel az anglikán Krisztus-templomban. 255. kép. A Templomtér északnyugati sarka Heródes palotájával szemben, a keleti hegyen, a templomtér északnyugati sarkánál állt az Antonius-vár. Egyszerre volt palota, erôdítmény és börtön. Itt ôrizték a fôpapi ruhákat is, és a rómaiak csak a három nagy ünnepen és az engesztelés napján adták ki használatra. Ezzel az eljárással teljesen a markukban tartották a fôpapot, mert kultikus ruházat nélkül nem tevékenykedhetett. Josephus elmondja: ,,Hét nappal egy-egy ünnep elôtt a vár parancsnoka kiadta a ruhákat, megtisztították, majd a fôpap magára öltötte ôket. Az ünnep utáni napon újra visszavitték a ruhákat a várba'' (Zst. XVIII, 4, 3). Maga az Antonius-vár sem közönséges épület volt: ,,50 könyök magas (azaz 25 m!), mindenfelôl meredek sziklára épült. Heródes király építtette, és ezzel bizonyságot tett páratlan pompaszeretetérôl. Ugyanis mindenekelôtt beboríttatta a hegyet a tövétôl kezdve csiszolt kôlapokkal, mégpedig nemcsak díszül, hanem azért is, hogy aki fel akar mászni vagy le akar menni, lecsússzék róla. A tulajdonképpeni várépület elôtt 3 könyök (1,5 m) magas fal állt, és e mögött az Antonius-vár még 40 könyöknyire (20 m) kiemelkedett. A belsejében olyan helyiségek sora és olyan berendezés volt, mint valami palotában, mert voltak benne mindenféle jellegű és rendeltetésű termek, csarnokok, fürdôk, tágas kaszárnyaudvarok; úgyhogy a vár kényelmes berendezés tekintetében olyan volt, mint egy királyi palota. Az egész olyan volt, mint egy torony, de mind a négy sarkán is volt egy-egy torony. Ezek közül kettô 50 könyök (25 m), a másik kettô pedig, ti. a keleti és a déli, 70 könyök (35 m) magas volt. Innen végig lehetett látni az egész templomudvaron. Ott, ahol a vár összeért a templom oszlopcsarnokával, egy-egy lépcsô vezetett le, és ezen jártak az Antonius-várban állandóan állomásozó római légiók ôrszemei, hogy ünnepnapokon eloszoljanak az oszlopcsarnokokban, s vigyázzanak, nehogy a nép között zavargás törjön ki. Mert ahogy a templom fellegvára volt a városnak, úgy volt fellegvára az Antonius-vár a templomnak'' (Zsh. V, 5, 8). Mivel az Antonius-vár a törvényhez hűséges zsidók szemében tisztátalan volt, mindjárt a zelóta lázadás kezdetén felgyújtották. Titus egészen lerombolta, ezért Josephus leírását nem lehet ellenôrizni. A terület régészeti feltárását az is nehezíti, hogy az egykori vár területét teljesen beépítették. Ahol mégis lehetett ásni, ott olyan leletek kerültek elô, amelyekkel nem lehet bizonyítani, hogy a praetorium az Antonius-várban lett volna. Mivel a vár uralta a templomot, nagyon érthetô lenne, hogy a helytartók a nagy ünnepek alkalmával itt tartózkodjanak, azaz praetoriumként használják. Ám az összes szövegek, amelyek a helytartók Jeruzsálembe érkezésérôl beszélnek, azt mondják el, hogy az általános birodalmi szokásoknak megfelelôen a helytartó a régi fejedelmi palotát foglalta el. Ez pedig a délnyugati hegyen álló Heródes-palota volt. Amikor az arany pajzsok miatt összeütközés támadt Pilátus és a zsidók között, Pilátus Heródes palotájában tartózkodott. Philo, akitôl errôl az esetrôl tudunk, Heródes palotáját a ,,helytartó lakásának'' nevezi (Leg. ad Gaium 38). A helytartó onnan tartotta szemmel a várost, különösen az ünnepek idején. Ott hozta ítéleteit is. Ha kivételesen máshova ment ítéletet mondani, azt a helyet nem illette volna a praetorium név. Márk pedig kifejezetten mondja: ,,A katonák bevezették Jézust a palota udvarába, a praetoriumba, és összehívták az egész helyôrséget'' (15,16). Az ,,udvar'' megjelölést Josephus akkor használja, amikor Heródes palotájáról beszél (Zst. XV, 11, 6), az Antonius-várat soha nem nevezi így, azt ,,erôdítménynek'' mondja. Márk tehát a jeruzsálemiek szóhasználata szerint mondja az ,,udvart'', majd a római olvasók kedvéért magyarázatul hozzáfűzi: azaz a praetorium. Az idézett hely tehát pontosan így hangzik: ,,A katonák bevitték Jézust a királyi palota, azaz a praetorium belsejébe''. 256. kép. A nyugati templomtér-fal és az Antonius-szikla (Ch. Warren szerint) Máté hozzátesz egy apróságot: ,,Akkor a helytartó katonái bevitték magukkal Jézust a praetoriumba, és köréje gyűjtötték az egész csapatot'' (27,27). Ezek a katonák csak a praetoriánus kohorsz tagjai lehettek, akik Pilátussal Cézáreából jöttek fel Jeruzsálembe. Ennek az egységnek pedig, amint ezt Josephustól pontosan tudjuk, a Heródes- palotában volt a kaszárnyája! János evangéliumában négyszer találkozunk a praetoriummal. ,,Kaifástól a praetoriumba vezették Jézust'' (18,28). A fôpap kötelességei közé tartozott, hogy a fontos ügyekben meglehetôsen nagy küldöttség élén megjelenjék a császári helytartó elôtt. Azon a péntek reggelen Kaifás tartotta magát ehhez. Tanácsurak, papi méltóságok és a templomôrség tisztjeinek kíséretében vonult a Gabbatára, a praetorium magasan fekvô helyére, hogy a helytartónál kieszközölje a halálos ítélet végrehajtását. János, aki szemtanúja volt az eseményeknek, hozzáfűzi: ,,A zsidók nem mentek be a praetoriumba, nehogy tisztátalanná váljanak, és elkölthessék a húsvéti bárányt'' (18,28). A zsidók számára nem volt könnyű az élet váratlan helyzeteiben pontosan megtartani a húsvéti vacsora kultikus elôírásait. Errôl a Misna közöl egy furcsa esetet: ,,Bet-Dagonban (Júdeában) egyszer a húsvét készületi napján meghalt egy ember. Elmentek, hogy eltemessék. Az asszonyok mentek be a sírba, és kötelet kötöttek a sír zárókövére, a férfiak pedig kívülrôl húzták a kötelet, és így mozdították el a helyérôl. Nem akartak bemenni a sírbarlangba, nehogy tisztátalanná váljanak, mert meg akarták enni a húsvéti bárányt. Ezért az asszonyok vitték be a holttestet és ôk helyezték el. A férfiak pedig elmentek, és elköltötték a húsvéti vacsorát'' (Ahiloth 3,10). A fôpap és a kísérete is el akarta költeni a húsvéti bárányt. ,,Ezért Pilátus ment ki hozzájuk'' (Jn 18,29). Majd Pilátus ,,ismét bement a praetoriumba'' (18,33), hogy kihallgassa Jézust. Ezután ismét ,,kiment a zsidókhoz'' (18,38). Végül újra bement, megostoroztatta Jézust, és vele együtt jött ki (19,4). Mivel ezzel sem sikerült lecsillapítania a zsidók dühét, utoljára ment be, hogy befejezze a kihallgatást (19,9). Ezután kivezettette Jézust, maga is kijött, bírói székébe ült, és meghozta az ítéletet (19,13). Elképzelhetô ez a ki-be járás az Antonius-várban? Akik a praetorium helyét az Antonius-várban látják, azt mondják, hogy a lithosztroton azonos a praetoriummal. Ez azonban nem egyeztethetô össze az evangéliumi szöveggel. Ha ugyanis a bírói szék az Antonius-vár belsô udvarán, a lithosztrotonon állt, akkor mindez a praetoriumban zajlott le, ahová a zsidók éppen nem akartak bemenni, és nem is léptek be! Heródes palotájában viszont nagyon jól elgondolható ez a ki-be járás, amellyel Pilátus a zsidóktól Jézushoz, és tôle a zsidókhoz megy. Egy hasonló esetet Josephus is elmond: Amikor Pilátus a templom kincstárából akarta fedezni egy vízvezeték építésének költségeit, a felháborodott nép a helytartó székhelye, azaz Heródes palotája elôtt gyűlt össze. Pilátus ,,bírói széken ülve fogadta ôket'' (Zsh. II, 9,4), tehát a bírói szék a királyi palota elôtt állott. Még meggyôzôbb annak az esetnek a leírása, amely az utolsó római helytartó, Gessius Florus idejében történt, közvetlenül az elsô felkelés (64--66) elôtt: ,,Florus a királyi palotában szállt meg. A következô napon felállíttatta a bírói széket (a bemát!), és helyet foglalt rajta. Odajöttek a fôpapok, az elöljárók és a legtekintélyesebb polgárok, és körülvették a bírói emelvényt'' (Zsh. II, 14, 8). A hasonlóság az evangéliumban elbeszéltekkel valóban meggyôzô. A palota és a bíróság elkülönített helye elôtt jelentôs nagyságú térnek kellett lennie, amelyen a nép helyet találhatott. Heródes nem lett volna az a híres építtetô, aki volt, ha nem terveztet a palotája elé megfelelô nagyságú teret is. Azt pedig nem kell külön magyaráznunk, hogy ha ezt a teret kövekkel kirakták, hívhatták lithosztrotonnak. S az is valószínű, hogy a tér végében állandó jellegű emelvényt képeztek ki, amelyre esetrôl esetre felállították a ,,sella curilis''-t, amelyrôl a helytartó szót válthatott a néppel, és ítéletet is mondhatott. Igaz, ásatásokból még nem került elô olyan bizonyíték, amely a Heródes palotája elôtti tér mellett szólna, de ezt a kérdéses területet még nem is lehetett feltárni, mert utcák, lakóházak és kaszárnyák állnak felette. 257. kép. Az Antonius-vár környéke 258. kép. A Struthion-tó és a kettôs ciszterna Az Antonius-vár negatív eredménye azonban arra késztet, hogy megállapítsuk: az ott talált burkolati kövek nem a lithosztroton kövei, amelyrôl az evangélium beszél. ======================================================================== Jézus halálának idôpontja Az evangélisták nem hagyományozták ránk Jézus halálának pontos dátumát, sem a hónapot, sem az évet. Ezért évszázadok óta fáradoznak a Szentírás tudósai azon, hogy a közölt evangéliumi adatok, más zsidó történeti támpontok és csillagászati számítások segítségével a lehetô legpontosabban meg tudják határozni ezt a világtörténelmi napot. A pontos idô meghatározását a következô tényezôk nehezítik: az összes evangélisták egybehangzóan mondják, hogy Jézus pénteki napon halt meg, de hogy ez a péntek a hónap milyen napjára esett, ebben eltérések vannak. A szinoptikusok (Máté, Márk és Lukács) azt mondják, hogy Jézus csütörtökön este ülte meg tanítványaival a húsvéti vacsorát (Mk 14,12.16), azaz e csütörtök volt a Niszan hónap 14. napja, amikor a zsidó naptár szerint el kellett fogyasztani a húsvéti bárányt. A rákövetkezô péntek, Niszan 15-e volt Jézus halálának napja, a zsidó Mazzot-ünnep elsô napja. János ezzel szemben azt állítja, hogy ez a péntek, Jézus halálának napja a készület napja volt, azaz Niszan 14-e, s a zsidók ezen a napon este ették a húsvéti bárányt (Jn 18,28). János szerint tehát Jézus már 13-án elköltötte a húsvéti bárányt tanítványaival. Ezzel pedig olyan probléma elé kerültünk, amelyre még nincs megoldás. A felmerülô nehézségek eloszlatására és az ellentétes adatok egyeztetésére három lehetôség kínálkozik: 1. A szinoptikusok mondják a pontos adatokat, ezért Jánost hozzájuk igazodva kell értelmezni: a Jn 18,28-ban elôforduló ,,húsvétot'' nem a húsvéti bárányra kell érteni, hanem a Talmud szólásmódja szerint ,,ünnepi áldozati lakomaként'' kell fordítani. 2. Jánosnak van igaza, és a szinoptikusokat kell ôszerinte értelmezni. Ez a felfogás Márknál (14,1) találja meg a döntô támpontot: ,,Két nappal a húsvét és a kovásztalan kenyér ünnepe elôtt''. Ebbôl az értelmezésbôl azonban az következnék, hogy Jézus utolsó vacsorája nem húsvéti vacsora volt, hanem búcsúlakoma, amelyben azonban minden nehézség nélkül elôfordulhattak a húsvéti vacsora elemei. 3. A szinoptikusoknak is, Jánosnak is igaza van. Eszerint a megoldás szerint Jézus halálának évében a húsvéti lakomát két egymást követô napon ünnepelték. Ezt a feltevést azzal indokolják, hogy Jézus halálának évében (Kr. u. 30.) Niszan 15-e szombati napra esett. Ez pedig lehetetlenné tette, hogy a törvény elôírása szerint napnyugta és a sötétedés közötti idôben vágják le a húsvéti bárányt, mivel a szombati nyugalom már napnyugtával beállt. Ezért a húsvéti bárányt egy nappal elôbb vágták le, tehát Niszan 13-án, csütörtökön. A farizeusok és a hozzájuk tartozó zsidók így ülték meg a húsvétot, és Jézus szintén ehhez a megoldáshoz csatlakozott. A szadduceusok viszont, akikhez a fôtanács és a papság vezetô rétege tartozott, a húsvétot 14- én, pénteken este ülték. János ezt, a hivatalos naptárt követte. Azonban ez a megoldás sem mindenben megnyugtató.[248] 259. kép. Az ún. ,,lithosztroton'' kôlapjai Egy mindháromtól különbözô, egészen új és minden nehézséget feloldó megoldást javasol a párizsi Sorbonne kutatónôje, Annie Jaubert.[249] Szerinte a szinoptikusok és János közötti ellentétek egy csapásra megoldódnak, ha feltételezzük, hogy Jézus nem a hivatalos zsidó naptár, hanem a Kumránban használatos esszénus idôszámítás szerint ülte meg a húsvétot. Ha tehát a szinoptikusok az utolsó vacsorát húsvéti vacsoraként írják le, igazat mondanak. Jézus valóban húsvéti lakomát ült tanítványaival a halála elôtt, mégpedig az esszénus naptár szerint, kedden. Mivel az esszénusok nem Hold-, hanem Nap-hónapokban számolták az idôt, és az évben 364 napot tartottak számon, a hivatalos zsidó naptárral ellentétben nyugodtan fel tudták osztani 52 hétre az évet úgy, hogy nem maradt maradék. Az új évet tavasszal kezdték és az újév elsô napja náluk mindig szerda volt. Ennek megfelelôen Niszan 14. a húsvét napja is, következetesen szerdai napra esett náluk. Ha tehát János azt állítja, hogy Jézust Niszan 14-én feszítették keresztre, neki is igaza van. Mert a hivatalos zsidó naptár szerint Jézus halálának napja péntek, készületi nap volt. Jaubert azt is bizonyíthatónak tartja, hogy Jézus kínszenvedése, amely pénteken délután fejezôdött be, nem csütörtökrôl péntekre virradó éjszaka, hanem már a keddrôl szerdára virradó éjszakán megkezdôdött. E háromnapos szenvedéstörténet szerint az események így követnék egymást: Kedden este: a húsvéti vacsora, Getszemáni, elfogatás, kihallgatás Annásnál, Péter tagadása; Szerdán: kora reggel: a fôtanács elôtti hosszú tárgyalás kezdete, tanúkihallgatások, Kaifás esküvel vallatja Jézust, kigúnyolják; éjszaka: Jézust Kaifásnál ôrzik; Csütörtökön: kora reggel: újra összeül a fôtanács, és ítéletet hirdet. Jézust átvezetik Pilátushoz, ô az elsô kihallgatás végén elküldi Jézust Heródes Antipászhoz; éjszaka: Jézust a rómaiak tartják ôrizet alatt; Pénteken: kora reggel: folytatódik a kihallgatás Pilátus elôtt. Barabást szabadon bocsátják, Jézust megostorozzák, tövissel megkoronázzák, kihirdetik az ítéletet, elvezetik a Golgotára; délelôtt kilenc óra tájban: Jézust megfeszítik; délután három óra tájban: Jézus meghal a kereszten. Eleinte igen nagy tetszéssel fogadták ezt a megoldást, de az idô múlásával egyre szaporodnak a kritikai megjegyzések. Az irodalmi források ugyanis olyan pontosan közlik a szenvedéstörténetet a csütörtökrôl péntekre virradó éjszakán, hogy ezt a kronológiát nem szabad feláldozni egy háromnapos kronológiáért, hacsak meggyôzô bizonyítékok nem szólnak mellette. Az élesszemű kutatónôt mégis tisztelet illeti azért, hogy felfedezte és bizonyította, hogy Jézus idejében egymás mellett két naptár -- a hivatalos Hold-naptár és az esszénusok Naphoz igazodó naptára -- létezett. Egy dologgal számolnunk kell: bármelyik megoldás mellett döntünk, bizonyos nehézségek mindegyiknél maradnak. Ma sok egzegéta Jánost részesíti elônyben, azaz Jézus valóban úgy halt meg, mint húsvéti bárány, akkor, amikor Niszan 14-én a templomban éppen levágták a bárányokat. Ezt a dátumot Márk is támogatja: ,,Két nappal a húsvét és a kovásztalan kenyér ünnepe elôtt a fôpapok és az írástudók arról tanácskoztak, hogyan foghatnák el Jézust, hogy aztán megöljék. Egy dologban megállapodtak: Ne az ünnepen, nehogy zavargás támadjon a nép között!'' (14,1--2.) A zsidó hagyományban van két olyan adat, amely szintén amellett szól, hogy Jézust a húsvéti készület napján ölték meg: ,,A húsvéti készület napján akasztották fel a Názáreti Jézust'' (Sanh. 43a). A másik a Misna egy helye (Pesachim VIII, 6, 6a), amely a szenvedéstörténetben szereplô húsvéti amnesztiát bizonyítja. A kegyelemben részesített foglyot a készületi nap estéje elôtt kellett elbocsátani, azaz Niszan 14-én, hogy még részt tudjon venni a húsvéti vacsorán. Ezt a János-féle kronológia lehetôvé is teszi. A következô kérdés megválaszolásához a csillagászat tud segítséget nyújtani: Pilátus idejében melyik évben esett Niszan 14-e, azaz a tavaszi elsô holdtölte pénteki napra? A mi esetünkben a csillagászati eredmények önmagukban nem adhatnak megoldást, annyiban azonban fontosak, hogy a más úton megtalált eredményt igazolhatják. A zsidók idôszámítása nem a Naphoz igazodott, mint a miénk, hanem a Holdhoz, pontosabban a Holdhoz és a Naphoz. Minden hónap 29. napján összegyűlt a templomban a naptárbizottság, és várta a kijelölt tanúkat, akiknek meg kellett figyelniük az újhold vékony sarlójának feltűnését a nyugati égbolton napnyugta után, a csillagok felkelte elôtt. Ha legalább ketten észrevették a holdsarlót, az új hónap kezdetét kihirdették. Ez a módszer meglehetôsen bizonytalan eredményhez vezetett. Ehhez járult még a hétévenként beiktatott póthónap, amellyel összhangba tudták hozni a Nap-évvel a Hold-évet, amely csak 354 napos. Ezt a pót-hónapot az árpa érése szerint iktatták be.[250] A 12. hónap (Adar hónap volt ez) 16. napján kellett felajánlani az elsô zöld kévét áldozatul. Ha erre a napra az árpa még nem nôtt ekkorára, akkor beiktatták a második Adar hónapot. Mivel ma már percnyi pontossággal ki tudják számítani a csillagászati újhold idejét, olyan helyzetben vagyunk, hogy megközelítôleg pontosan rekonstruálni tudjuk a zsidók naptárát Jézus korára, és meg tudjuk mondani, hogy melyik években esett a húsvéti készület napja péntekre. Karl Schoch 1928-ban, átvizsgálva a Berlini Csillagászati Intézet újhold-táblázatait, úgy találta, hogy Kr. u. 30 és 34 között kétszer esett péntekre az újhold napja: Kr. u. 30. április 7-én és Kr. u. 33. április 3-án. Melyik évet tarthatjuk nagyobb valószínűséggel Jézus halála évének? A következô meggondolások szerint a 33-as év túlságosan késôi dátum: 1. Lukács (3,1) a Keresztelô elsô fellépését Tiberius 15. évére teszi, azaz Kr. u. 27--28-ra. A János- evangélium kronológiája szerint Jézus nyilvános működése legalább két teljes esztendeig tartott. Ha hozzátesszük ezt a két évet Jézus tanításának megkezdéséhez, a 30. évhez jutunk el. 2. János szerint (2,20) a templom építése 46 esztendeje tartott. Azt pedig tudjuk, hogy Heródes Kr. e. 20/19-ben kezdte el építeni a templomot, és ha ehhez a dátumhoz hozzáadjuk a 46 évet, a Kr. u. 28- as év közelébe, Jézus nyilvános működésének idejében az elsô húsvéthoz érkezünk. János három húsvétot említ, s a harmadik húsvéton hal meg Jézus. Tehát ismét csak a 30. évhez jutottunk el. Minden bizonytalanságot okozó tényezô figyelembevétele után, amelyek minden idôszámítást kísérnek, arra a végeredményre jutunk, hogy Jézus elítéltetése Pilátus elôtt és keresztre feszítése minden valószínűség szerint Kr. u. a 30. évben történt. Ebben az évben a húsvéti készület napját jelentô péntek a mi naptárunk szerint április 7-re esett.[251] ======================================================================== Az elsô kihallgatás A fôpapok a húsvéti ünnep közelsége miatt nem mentek be a praetoriumba, ezért Pilátus jött ki hozzájuk. Mindjárt elsô kérdésével megsértette önérzetüket: ,,Micsoda vádat hoztok fel ez ellen az ember ellen?'' Kaifás azonnal megérezte a kérdés ingerült felhangját, ezért keményen válaszolt: ,,Ha nem volna gonosztevô, nem adtuk volna ôt a kezedre!'' Pilátus viszont éppen ezt akarta hallani. Fenséges megvetéssel válaszolta: ,,Vegyétek át ti ôt, és törvényetek szerint ítéljétek meg!'' Erre a fôpapnak a nagy nyilvánosság elôtt kellett megvallania: Uram, ,,nekünk senkit sem szabad megölnünk!'' (Jn 18,29-- 31.) Ezzel a római helytartó büszkesége kielégült, a tanácsurak már elôadhatták vádjaikat. De lám csak, egy árva szó sem hangzik el abból, amit az elôzô éjszakán a fôtanács tárgyalásán vádként felhoztak Jézus ellen. Minden most elhangzó vádnak politikai színe van. Lukács hűségesen elmondja: ,,Vádolni kezdték: azt tapasztaltuk, hogy tévútra viszi népünket. Megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak. Azt állítja magáról, hogy ô a Messiás-király'' (Lk 23,2). Ezzel elhangzott az a szó, amelynek hallatára a császári helytartó nem maradhatott tétlen. S a ravasz Kaifás valóban jól számított. A szemtanú János továbbmondja az eseményeket: ,,Pilátus bement a helytartóságra, és maga elé hívatta Jézust'' (Jn 18,33). Pilátus személyesen akarta kihallgatni a vádlottat. Tolmács fordította a görögül beszélô rómainak Jézus személyes adatait: nevét, származását - - Pilátus megjegyezte magának, hogy Jézus Galileából való --, életkorát: Jézus kb. 37 éves volt, foglalkozását: ács, s hogy kb. két éve vándorprédikátor. A tolmács közölte azt is, hogy követôi szerint ô a Messiás, a zsidók várva várt királya. A sors különös játéka, hogy ennek a kihallgatásnak éppen a legfontosabb kérdése maradt meg az Újszövetség legrégibb papirusztöredékén. ,,Pilátus megkérdezte Jézust: Te vagy a zsidók királya? Jézus azt felelte: Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam? Hát zsidó vagyok én? -- tört ki Pilátus. Saját néped és a fôpapok adtak kezemre! Mit tettél? Jézus így válaszolt: Az én országom nem ebbôl a világból való. Ha e világból való volna az országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne adassam a zsidók kezébe. De az én országom nem innét való. Pilátus közbeszólt: Tehát király vagy? Igen, király vagyok! -- mondta Jézus. Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra. Pilátus legyintett: Mi az igazság? E szavakkal újra kiment a zsidókhoz és kijelentette: Én nem találom semmiben bűnösnek!'' (Jn 18,33--38; l. az 51. képet a 97. oldalon.) Pilátus úgy látta, hogy ez a zsidó ács, aki az igazság királyságáról beszél, urának, a császárnak legjámborabb alattvalója. Ezért így foglalta össze röviden és tömören kihallgatásának végeredményét: ,,Én nem találom semmiben bűnösnek!'' És a római hivatalnok úgy határozott magában, hogy szabadon engedi a názáreti ácsot, de célját rossz utakon próbálta elérni. Pilátus háromszor tett többé-kevésbé határozott kísérletet azért, hogy a vádlottat kiszabadítsa gyűlölködô vádlói karmai közül. ======================================================================== Heródes Antipász Mivel Galilea negyedes fejedelme, Antipász a húsvéti ünnep alkalmából Jeruzsálemben tartózkodott, Jézus galileai származása megfelelô oknak látszott a helytartó szemében, hogy lerázza magáról az ügyet. Pilátus egyébként nem volt köteles az ilyen ügyeket átadni a területileg illetékes fejdelemnek, de úgy gondolhatta, hogy ezen a módon megszabadul ettôl a kínos ügytôl. Ezzel a diplomáciai udvariassággal mellesleg egy személyes sértôdést is engesztelni akart. Heródes ugyanis zokon vette Pilátustól, hogy az elôzô húsvét alkalmával galileai férfiakat öletett meg, mert úgy érezte, hogy ezzel hivatali tekintélyében sértették meg ôt. Pilátus most feledtetni akarja a múlt évi sérelmet. Már harmadszor kelt útra azon a pénteki reggelen ez a szokatlan menet Jeruzsálem utcáin: a fôpapok, tanácsurak, tisztek, katonák és közöttük a megkötözött Jézus. Most a Hasmoneusok királyi palotája volt a cél, ahol Heródes Antipász megszállni szokott, ha Jeruzsálemben volt. Ez a palota a templomtól nyugatra, a Tyropaion-völgyben volt, pontosabban a felsôváros északnyugati peremén. Antipász Nagy Heródes legfiatalabbik fia volt. Ekkor már harmincnégy esztendeje uralkodott Galileában. Rossz hírét nem annyira saját magának, mint inkább a feleségének, Heródiásnak köszönhette, akinek hatalomvágya végül is Heródes vesztét is okozta. Agrippa ugyanis, Nagy Heródes unokája Rómában élte világát, és összebarátkozott a fiatal Caligulával. Amikor Kr. u. 37-ben Caligula császár lett, barátjának és cimborájának odaajándékozta a néhány évvel korábban meghalt Fülöp területét, és hozzá a királyi címet. Heródiás gôgjét ez a rangkülönbség hallatlanul ingerelte. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a léha Agrippa 50 kilométerrel odébb királyként uralkodik, míg a saját férje, Antipász 34 éves hűséges szolgálat után még mindig csak negyedes fejedelem. Rávette a férjét arra, hogy menjen el Rómába, és kérje ô is a királyi rangot. Csakhogy Agrippa elôrelátó volt, és jól eláztatta a császárnál Antipászt. Josephus, szemmel láthatóan Agrippa pártján állva, így írja le ezt az összecsapást: ,,Antipász költséget nem kímélve óriási elôkészületek után kelt útra Rómába. Kíséretében ott volt a felesége, Heródiás is. Agrippa azonban, aki megszimatolta a szándékukat, szintén megtette a maga lépéseit. Amint meghallotta, hogy Antipász elutazott, azonnal útnak indította Fortunatust, egyik felszabadított rabszolgáját, és ajándékokat, meg egy írást küldött Heródes ellen a császárhoz'' (Zst. XVIII, 7, 2). 260. kép. Heródes Antipász utolsó pénze Kr. u. 39-bôl Caligula Bajae-ban, a Nápolyi-öböl északkeleti részén fogadta a negyedes fejedelmet. Fortunatus közvetlenül Antipász után érkezett meg, és keresztül tudta vinni, hogy Agrippa levelét Antipász kihallgatása közben kapja kézhez a császár. Amint Caligula meghallotta, hogy levél érkezett a barátjától, Agrippától, félbeszakította Antipász kihallgatását. Josephus errôl a kényes pillanatról így számol be: ,,A császár ugyanakkor olvasta az Antipász ellen szóló vádiratot, amikor kihallgatáson fogadta ôt.'' A vádak nyugtalanítóak voltak. Agrippa azt írta a sógoráról, hogy amint korábban része volt Seianusszal együtt a Tiberius elleni összeesküvésben, úgy szövetkezik most a párthusok királyával, Artabanusszal a rómaiak ellen. Bizonyítékként Agrippa megjegyezte, hogy ,,a fejedelem a fegyverraktárakban olyan nagy mennyiségű fegyvert halmozott fel, hogy 70 000 embert is fel tudna velük szerelni''. Majd így folytatja Josephus: ,,A császár a hírtôl meghökkenve megkérdezte Heródestôl, hogy csakugyan így áll-e a dolog a fegyverekkel. Heródes nem tagadhatta, hanem beismerte, hogy valóban megvannak a fegyverek. A császár ennek hallatára úgy vélte, hogy akkor nyilván az összeesküvésrôl szóló gyanúsítás is igaz. Ezért megfosztotta fejedelmi méltóságától, örökös számkivetésre ítélte, és a galliai Lyon városába küldte''[252] (Zst. XVIII, 7, 2). A császárnak úgy tetszett, hogy Heródiásnak mint Agrippa nôvérének meghagyja a magánvagyonát. A büszke asszony azonban elutasította a császári kegyet, és önként követte férjét a számkivetésbe. Josephus megjegyzi: ,,Heródiás ezt felelte a császárnak: Caesar, rangodhoz méltó, nagy dolgot kínálsz nekem. A férjem iránti szerelmem azonban tiltja, hogy ezt a kegyet elfogadjam tôled. Miután jólétét megosztotta velem, balsorsában nem hagyhatom magára'' (Zst. XVIII, 7, 2). Josephus a témát ezzel az elégedett ítélettel fejezi be: ,,Így verte meg az Isten Heródiást a testvére iránti irigységéért, és Heródest azért, hogy hallgatott felesége szavára''. A vádat benyújtó Agrippa a császári jóindulat újabb jeleként elnyerte Antipász területét, az pedig számkivetésben halt meg. Dio Cassius egy homályos megjegyzésébôl azonban arra lehet következtetni, hogy a számkivetésre ítélt Heródest Caligula megölette (59, 8). Suetonius is arról beszél, hogy Caligulánál szokásos volt a száműzöttek kivégzése (Calig. 28). A negyedes fejedelem trónfosztása Kr. u. 39-ben történt. De mi még csak a 30. esztendôben járunk. Lukács följegyezte a Jézus és Heródes Antipász közötti találkozás minden részletét: ,,Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült. Régóta szerette volna látni, mert sokat hallott felôle, és remélte, hogy valami csodát tesz a jelenlétében'' (23,8). Heródes bizonyára kész lett volna arra, hogy mulatságos elképzelései teljesítése esetén mint alattvalóját atyai oltalmába vegye a názáreti rabbit. De a fejedelem várakozása nem teljesült: Jézus egyetlen szóra sem méltatta területileg illetékes feljebbvalóját. Heródes ezt a magatartást a kisemberek bosszújával torolta meg: bolondkirálynak öltöztette, majd harsány röhögés közepette visszaküldte Jézust Pilátushoz. Pilátus terve mindenesetre bevált, mert ,,ezen a napon Heródes és Pilátus jóbarátok lettek, bár azelôtt haragban voltak'' (Lk 23,12). A kétkedô olvasóban megint felmerülhet a kérdés, hogy honnan veszi Lukács ezeket az apró részleteket, hiszen Jézus tanítványai közül egy sem léphetett be Heródes palotájába. De Lukács számolt ezekkel a kétkedô lelkekkel! Ezért gondja volt rá, hogy minden állítása mellé megbízható tanúkat sorakoztasson fel. Az Apostolok Cselekedeteiben megnevez egy bizonyos Manaént, aki Heródes Antipász fiatalkori barátja volt. Ez a Manaén Lukács szülôvárosának, az antiochiai keresztény közösségnek volt a tagja! Megnevezi továbbá Lukács Johannát, Kúza feleségét, Kúza pedig a negyedes fejedelem magasrangú hivatalnoka volt. Johannát az Úr tanítványi köréhez számlálja, nevezetesen azok közé, akik a vagyonukból gondoskodtak Jézusról (Lk 8,3). A húsvéti |nnepen ô is fenn volt Jeruzsálemben, és ott volt az asszonyok között, akik a Golgotáig kísérték a keresztet hordozó Jézust. A Heródesnél lezajlott jelenet után immár negyedszer vonszolták végig Jézust Jeruzsálem utcáin, vissza Pilátushoz. ======================================================================== Barabás Kaifás tehát ismét megjelent a vádlott Jézussal a római praetorium elôtt, mert a harc elsô ütközete döntés nélkül zárult. Pilátus világosan érzékelte, hogy a fôpapok követelése mögött, bárhogyan fogalmaznak is, nem a rómaiak iránti hűség rejlik, hanem egészen más indítékok húzódnak meg. Pilátus ezért egyáltalán nem akart a zsidók kedvében járni, nem akarta Jézust a kezükre adni, sôt, most még határozottabban megkísérelte, hogy kiszabadítsa kezeikbôl ôt, de törekvésével újra csak zsákutcába jutott. Az evangélistáktól is, de más korabeli forrásokból is tudjuk, hogy a zsidóknak a húsvéti ünnep alkalmával joguk volt amnesztiát kérni egy fogoly számára a rómaiaktól. De ez a húsvéti amnesztia nem az irgalmasság intézménye, amely a bűnbánó gonosztevônek még egy lehetôséget akart adni élete megváltoztatásához, hanem kizárólag politikai sakkhúzás volt. Csupán elôzékenység a rómaiak részérôl. A már idézett Misna-részletben a szabadon bocsátott fogoly húsvéti vacsorán való részvételérôl volt szó. Ebbôl arra következtethetünk, hogy a foglyot esetleg közvetlenül a vacsora ideje elôtt bocsátották szabadon. 261. kép. Az Ecce Homo-ív A római joggyakorlatból érdekes párhuzamot láthatunk a júdeai helytartó ilyen kegyelmi jogához egy egyiptomi papiruszon, amely Kr. u. 85-bôl való. Egy bírói tárgyalás jegyzôkönyvérôl van szó. A római helytartó, Septimius Vegetus így szólt a vádlott Phibionhoz: ,,Megérdemelnéd, hogy megostoroztassalak, de úgy döntöttem, hogy ajándékul adlak a népnek!''[253] Pilátus felkínálja, hogy a letartóztatott Názáreti Jézust amnesztiában részesítve odaajándékozza a fôtanácsnak. Ez a lépés azonban magát Pilátust hozta helyrehozhatatlanul rossz helyzetbe. Más társaival együtt a siralomházban várta a kivégzését Barabás, akit egy zendülés alkalmával fogtak el mint gyilkost. Pilátus teljesen biztosnak érzi a dolgát, ezért elôzékenyen a zsidókra bízza a választást: ,,Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettô közül: Barabást vagy Jézust, akit Messiásnak mondanak?'' (Mt 27,17.) A két fogoly szembeállítása még élesebbé válik Origenész adatától, aki úgy tudja, hogy ezt a Barabást szintén Jézusnak hívták. A kérdés ezek szerint így hangozhatott el: ,,Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettô közül: azt a Jézust, akit Barabásnak hívnak, vagy azt, akit Messiásnak mondanak?'' Origenész ezt a szövegváltozatot egy ,,egészen régi'' kéziratban találta. Érthetô, hogy ô maga is és mások is megütköztek ezen a szövegen, ezért gondoskodtak róla, hogy ne terjedhessen el. Ebben a feszült helyzetben üzenet érkezett Pilátus feleségétôl a helytartó számára. Tiberius császár óta a provinciai hivatalnokok állomáshelyükre a feleségüket is magukkal vihették. Több példát is ismerünk a római történelembôl arra, hogy elôkelô római nôk, még a császári udvarban élô feleségek is, érdeklôdést mutattak a zsidók vallása iránt. Máté az egyetlen az evangélisták között, aki említést tesz Pilátus feleségérôl: ,,Míg Pilátus ott ült az ítélôszékben, a felesége üzenetet küldött neki: Ne legyen közöd annak az igaz embernek a dolgához! Az éjjel álmomban sokat szenvedtem miatta'' (27,19). Közben Kaifás felismerte a maga elônyös helyzetét, és a bírói tárgyalást népgyűléssé alakította át. A nép pedig egyhangúlag ordította: ,,Barabást!'' Pilátus arra nem számított, hogy ô a fôpapot kérdezi, és a nép felel majd kérdésére. És most elkövet egy újabb taktikai hibát azzal, hogy tárgyalni kezd a néppel. Felteszi a bizonytalankodó kérdést: ,,Mit csináljak hát azzal az emberrel, akit ti a zsidók királyának mondotok?'' (Mk 15,12.) Ezek után a fôpapnak nem kellett tovább rejtegetnie a szándékát. A bíró bizonytalansága neki biztonságot adott, és Kaifás kijátszotta a nagy adut. Felharsant a nép kiáltása: ,,Feszítsd meg ôt!'' Pilátus most egy kilátástalan kérdéssel próbál ellenállni: ,,De hát mi rosszat tett?'' A fôpap azonnal lecsapott erejét vesztett ellenfelére, és a nép újra csak ezt ordította: ,,Feszítsd meg, feszítsd meg ôt!'' (Mk 15,14.) A bűnvádi perbôl politikai összecsapás lett. A harc végét Márk ezzel a tömör mondattal jelzi: ,,Pilátus eleget akart tenni a tömeg kérésének, szabadon bocsátotta Barabást, Jézust pedig megostoroztatta'' (Mk 15,15). Hogy miért ostoroztatta meg Jézust? Azért, mert ezzel még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy kielégítse a tömeg vérszomját, de valójában kitérjen a zsidók követelése elôl. Ám kísérlete ezúttal sem sikerült. ======================================================================== A megostorozás Máté, Márk és János egy-egy rövid mondattal említik az ostorozást, Lukács egyáltalán nem beszél róla. Ókori tanúktól azonban tudjuk, hogy milyen barbár módon történt az ostorozás a zsidóknál. Az elítéltet levetkôztették, a kezét egy karóhoz vagy alacsony oszlophoz kötözték, és addig ostorozták, amíg vérrel borítva, mozdulatlanul nem feküdt a földön. A csapásokat olyan ostorokkal mérték rá, amelyeknek bôrszíjai végén tövisek, csontdarabok, vagy ólomgolyók voltak. A légionáriusok olyan kegyetlenül összeverték Jézust, hogy amikor a kivégzés helyére vezetik, már képtelen a keresztjét vinni. A katonák számára ennek az ostorozásnak még egy külön jelentése is volt. A kolóniákban lévô római csapatokat általában a leigázott népek fiai közül toborozták. Júdeában pedig többnyire olyan csapatok állomásoztak, amelyek híresek voltak a zsidók iránti gyűlöletükrôl. Ha ezt tudjuk, akkor a Márk által feljegyzett jelenetet teljes súlyával érzékelhetjük: ,,A katonák bevitték Jézust a palota belsejébe, a praetoriumba és egybehívták az egész csapatot. Bíborba öltöztették, tövisbôl font koronát tettek a fejére és így köszöntötték: Üdvözlégy, zsidók királya! A fejét náddal verték, leköpdösték és gúnyból térdet hajtva hódoltak elôtte'' (Mk 15,16--19). Ehhez nem szükséges semmiféle magyarázatot fűzni. Amikor C. von Linné, a közismert svéd természettudós (+ 1778) Palesztina növényzetét leírta, egy nagy töviseket hajtó fafajtát krisztustövisfának nevezett el: Zizyphus Spina Christi. Ez a fa tavasszal virágzik: tövises ágain apró, sárgásfehér, nagyon illatos virágok nyílnak és fôleg a Jordán-völgyben és a Genezáreti-tó környékén honos. Mivel Jeruzsálem vidékén nem található, és nem valószínű, hogy kegyetlen játékukhoz a katonák hosszasan kutattak volna tövises ágak után, valami más tövises növényre kell gondolnunk, amikor a töviskorona anyagát keressük. Valószínűleg a Poterium spinosum, a tüskés csabafű ágait használták. Ez a tövises bozót hegyoldalakon nô, tüzelésre összegyűjtik és nyalábokba kötve tárolják az udvarokon meg a háztetôkön. Nem lehetetlen, hogy a katonák a tüzelésre szánt tövises gallyakból fonták meg a töviskoronát. Pilátus azt hitte, hogy Jézus megostorozásával kielégítheti a népet. Lehet, hogy maga is végignézte az ostorozást, a kigúnyolást és a tövissel való koronázást. Mikor látta, hogy ez a trónkövetelô teljesen veszélytelen, kiment a néphez és kijelentette: ,,Nézzétek, kihozom ôt nektek, hogy lássátok, én semmi vétket sem találok benne!'' (Jn 19,4.) Ezzel azt mondta: Most megmutatom nektek azt, akit ti vádoltok, és ha jól megnézitek, láthatjátok, hogy egészen ártatlan. És az ôrség máris kivezette Jézust. Csak egy katonaköpenyt dobtak a vállára, a fején pedig ott volt a töviskorona. Talán nem is annyira a kínzás, mint inkább gúny kedvéért tették a fejére. Pilátus ezzel állította oda az áldozatot a nép elé: ,,Íme, az ember!'' Nehéz értelmezni ezt a mondatot, de biztos, hogy nem az emberiességre és irgalomra szólító felhívás volt, hanem valami ilyet jelenthetett: Nézzétek ezt az embert! Ez volna a királyotok? ,,Mihelyt a fôpapok és a szolgák meglátták, elkezdtek kiabálni: Keresztre vele, keresztre vele!'' (Jn 19,6.) Pilátus haraggal fordult oda a vádlókhoz: ,,Vigyétek el, és feszítsétek meg ti! Én nem találom bűnösnek! A zsidók ezt válaszolták neki: Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!'' (Jn 19,7.) Pilátus elôtt most világosodott meg, hogy a fôpapok tulajdonképpen mivel is vádolják Jézust. De miért történhetett ez? Kaifás talán belátta, hogy a politikai vádak mind lepattannak Pilátusról? Egyáltalán nem! A fôpap világosan látta, hogy követelésük, még ha vallási természetű is, elsôrangú politikai kérdés. A helytartónak ugyanis a császár képviseletében tekintettel kellett lennie Izrael vallási érzületére. És a fôpapok érve nem is maradt hatástalan. Pilátus kezdte magát kellemetlenül érezni: ,,Ennek hallatára Pilátus még jobban megijedt. Visszament a praetoriumba, és újra megkérdezte Jézust: Honnan való vagy? Jézus nem válaszolt neki. Pilátus megkérdezte tôle: Nekem nem felelsz? Hát nem tudod, hogy hatalmam van rá, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy keresztre feszíttesselek? Jézus csak ennyit mondott: Nem volna hatalmad felettem, ha onnan felülrôl nem kaptad volna. Ezért annak, aki a kezedre adott, nagyobb a bűne'' (Jn 19,8--11). Ezek az utolsó szavak egészen kihozták a sodrából a helytartót. A kihallgatást befejezte, és azzal az elhatározással ment vissza a vádlókhoz, hogy szabadon bocsátja a názáreti rabbit. A fôpapok azonban most kijátszották utolsó kártyájukat, és a római hivatalnokot a személyében támadták meg: ,,Ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja! Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak!'' (Jn 19,12.) Erre a fenyegetô szóra Pilátus megadta magát. Hivatali társának, az egyiptomi helytartónak, Cornelius Gallusnak a sorsából tudhatta, mit jelent elveszíteni a császár barátságát[254], attól ugyanis a császár visszavonta az ,,Amicus caesaris'' címet, és elbocsátotta hivatalából. Elbocsátása után hamarosan a vádaknak olyan áradata zúdult rá, hogy öngyilkosságba menekült (l. Suetonius: Augustus 66). Pilátus ezt nagyon jól tudta. Azt is biztosra vehetjük, hogy a jeruzsálemi zsidók a római birodalom belpolitikai helyzetével épp úgy tisztában voltak, mint a helytartónak a császártól való személyes függésével. Kaifás rossz politikus lett volna, ha az adott helyzetet nem használja ki. S ha a szemtanú János sorait olvassuk, mi magunk is megérezhetjük azt a félelmet, ami a helytartó szívét összeszorította. ,,E szavak hallatára Pilátus kivezetette Jézust. Elfoglalta a bírói széket a köves udvaron, amit héberül Gabbatának mondanak'' (Jn 19,13). És János, mintha csak jegyzôkönyvet vezetne, megjegyzi: ,,A húsvét elôkészületi napja volt, a hatodik óra körül járt az idô'', azaz déli tizenkét óra lehetett (Jn 19,14). 262. kép. Az I. Agrippa zsidó király (Kr. u. 37--44) és a római nép között megkötött szövetség emlékére vert pénz A legyôzött helytartó, aki kénytelen volt meghajolni a zsidók akarata elôtt, most egy aprósággal bosszút állt rajtuk: római létére egy csak a zsidóknál szokásos gesztushoz folyamodik: ,,Vizet hozatott és tüntetôen kezet mosott a nép szeme láttára ezekkel a szavakkal: Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok! Az egész tömeg ordította: Az ô vére mirajtunk és a mi gyermekeinken!'' (Mt 27,24--25.) ======================================================================== Hakeldama -- a Vérmezô Az Apostolok Cselekedeteiben Péter beszédébôl láthatjuk, hogy az áruló Júdás sorsa erôsen foglalkoztatta a jeruzsálemi keresztény közösséget. Az evangéliumokban csak Máté tudósít Júdás életének végérôl: ,,Amikor Júdás, az áruló látta, hogy (Jézust) elítélik, megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstöt a fôpapoknak és a véneknek. Vétkeztem -- mondta --, elárultam az igaz vért!'' (Mt 27,3-- 4.) Az ,,argyrion'' szó, amellyel Máté itt az ezüstpénzt jelöli, az egész Bibliában csak nála fordul elô. Minden bizonnyal a sékelt, a didrachmát érti rajta. Az olaj, amellyel Mária Betániában megkente Jézust, 300 dénárt ért. Ez a 30 didrachma hatvan dénár volt. Látható tehát, hogy milyen kis összegrôl volt szó! Úgy látszik, Júdás telve lelkiismeretfurdalással a bíróság elôtt várakozott, majd az ítélet elhangzása után elsietett a fôpapokhoz, hogy visszaadja a pénzüket. Ezek azonban hűvösen elutasították: ,,Mi közünk hozzá? A te dolgod! Erre Júdás a pénzt beszórta a templomba, aztán elment, és felakasztotta magát'' (Mt 27,4--5). Máté azonban a következô részlettel folytatja: ,,A fôpapok fölszedték a pénzt, de úgy vélték: nem szabad a templom kincstárába tenni, mert vér díja'' (Mt 27,6). A ,,templom kincstára'' Máté görög szövegében így áll: ,,korbanasz''. Különös, hogy a rabbinikus irodalom ebben a jelentésben nem használja a szót, mert a Misnának a templom számára szánt adományokról szóló részében (Sequalim) ez áll: ,,A szentélyben tizenhárom trombitaalakú (azaz lefelé szélesedô) persely volt. Hét perselyen ezek a feliratok álltak: ,,Új sékel'', ,,Régi sékel'', ,,Szárnyasáldozat'' ,,Galambáldozat'', ,,Tűzifára'', ,,Tömjénre'', ,,Arany burkolatra'', a többi hat egyéb adományok fogadására szolgált.'' Valószínűnek látszik, hogy a nép az ilyen meghatározatlan célú adományokat nevezte ,,korban''-nak, ajándéknak, amint ezt Máténál másutt (15,5) látjuk, s innen ment át a szó az egész templomkincstár jelölésére (l. 35. képet a 68. oldalon). A ,,korban'' eredeti jelentése egy kôbe vésett héber feliratból tudható. A követ a város délnyugati hegyén találták, a ,,S. Petrus in Gallicantu'' templom területén. A héber felirat így szól: ,,Ez korban, áldozati adomány a templom újjáépítéséhez''. A felfedezôk úgy vélik, hogy a kô annak bizonyítéka, hogy Kaifás egykori palotája a templom területén volt. Valószínűbb azonban az a feltételezés, hogy a kô eredetileg a templomé volt és onnan vitték el egy másik építkezéshez. 263. kép. Kumráni réztekercsek (3Q 15) Mint már említettük, a templomkincstár a legutóbbi idôben szinte kézzel fogható valósággá vált számunkra. A holt-tengeri tekercsek között volt két réztekercs is. A rézlemez olyan erôsen oxidálódott, hogy úgy tűnt, lehetetlen szétbontani a tekercseket anélkül, hogy jelentôs sérülést szenvedjenek. Hosszabb próbálkozások után mégiscsak sikerült kigöngyölni azokat. Ezen a rézlemezen hatvan helyet sorolnak fel Hebrontól a Garizimig, ahol mindenütt tetemes kincs van elrejtve. Pl.: ,,A templom körüli udvar nagy ciszternájában, a felsô nyílással szemben egy fülkében 900 talentum... A keleti oldal mellvédje alatt, egy sziklába vágott helyen 600 ezüstrúd... A csarnok déli sarkában Szádok sírjánál az exedra pillére alatt egy fenyôfából készült ládában és egy kassziafából készült ládában tömjén... A közeli forrás mellett egy barlangban, amely északra nyílik, további pontos leírásokat találsz.'' A megadott helyeken jelzett kincs kb. kétszáz tonna arany, ezüst és egyéb kincsek. A felsorolt helyek közül ma már sok ismeretlen, és egyiket sem lehet megtalálni. A szakértôk azt gyanítják, hogy ezen a tekercsen a templomkincstár kincseirôl van szó, amelyeket a késôbbi idôkre próbálták a közeledô rómaiak elôl elrejteni. A helyek jegyzékét egy 2,4 m hosszú rézlemezre írták fel domborított betűkkel. Amikor a rómaiak már egészen közel voltak, akkor ezt a lelôhelyjegyzéket is biztonságba helyezték: összetekerték, vászonba göngyölték és a Holt- tenger mellett az egyik barlangba rejtették el (l. a 263. képet a 458. oldalon). Mivel a Júdástól visszakapott harminc ezüst vérdíj volt, a fôpapok nem tették be a templom kincstárába. ,,Tanácsot tartottak, és megvették rajta a fazekas telkét az idegenek számára temetônek. Ezért hívják azt a helyet még ma is Hakeldamának, azaz Vérmezônek'' (Mt 27,7- -8). Hol lehet ez a Vérmezô? -- A hagyomány úgy tudja, hogy a várostól délre, a Géhinnom-völgyben, ,,a Rogel-forrás közelében'', ,,a völgy másik oldalán'' (l. a 82. képet a 141., és a 79. képet a 134. oldalon.) A Rogel-forrás mellett dolgoztak a cserzôvargák, mivel ott bôségesen volt számukra víz. Nagyon valószínű, hogy a fazekasoknak is itt volt a műhelye, mert Jeremiás egy, a Géhinnom-völgy felé nyíló kaput a Fazekasok kapujának nevez. Így nincs kizárva, hogy a fôpapok egy fazekastól vásároltak telket ezen a területen az idegenek temetôjéül. Sok sziklasír bizonyítja, hogy ezt a részt régi idôktôl fogva használták temetô gyanánt. Ilona császárnô is a szegények temetkezésére épített templomot a fazekas telkén. Ma a Géhinnom-völgy oldalában, a Rogel-forrás közelében a görög Szent Onophriosz-kolostor áll. A kolostortól nyugatra sejtik azt a telket, amelyet a fôpapok megvásároltak. Mivel e helyre Júdás árnyéka vetôdött, a keresztények Vérmezônek nevezték el, ,,így hívják mind a mai napig'' -- mondja Máté (27,8). ======================================================================== A keresztút A kereszthalálra ítéltek felett így hangzott a bírói végzés: ,,Ibis ad crucem'', azaz ,,Keresztre mégy!'' Az ókorban a keresztrefeszítés volt a legkegyetlenebb gyötrelem, amit ember embertôl elszenvedhetett. E kivégzési formát a perzsák találták ki, majd karthágói közvetítéssel tanulták meg a rómaiak. De ôk csak a legelvetemültebb gonosztevôkkel, a szökött rabszolgákkal és az útonállókkal szemben alkalmazták. Római polgárt a törvény nem is engedett keresztre feszíteni. A provinciákban ellenben a legjobb eszköznek bizonyult arra, hogy a leigázottakat elrettentsék a forrongástól és az elégedetlenkedéstôl. Júdeában a helytartók korában számtalan keresztrefeszítés történt. Quintilius Varus szíriai helytartó egyetlen alkalommal kétezer zsidót feszíttetett keresztre abban az idôben, amikor Jézus éppen született. A zsidó büntetôjog hivatalosan nem ismerte ezt a kivégzési módot. Mikor a hasmoneus király, Alexander Janneusz (Kr. e. 103--67) politikai ellenfelein úgy állt bosszút -- Josephus szerint nyolcszáz emberrôl volt szó! (Zst. XIII, 14, 2) --, hogy kegyetlenül keresztre feszíttette ôket, a kumráni Náhum-kommentár megjegyzi: ,,Elevenen feszíttette fel az embereket, ami azelôtt Izraelben soha nem történt meg!'' (4 QpNah.) A zsidóknál négyféle kivégzési módot ismertek: a halálra ítéltet megkövezték vagy elégették, lefejezték vagy megfojtották (Sanh. 7, 1). Az azonban régi szokásuk volt, hogy a megkövezett ember holttestét keresztfára függesztették annak jeleként, hogy ez az ember Isten elôtt is kárhoztató ítéletet érdemel. Az Ószövetségben ezt olvassuk: ,,Átkozott mind, aki a fán függ!'' (MTörv 21,23.) Ha érteni akarjuk, hogy miért követelték a fôpapok olyan szenvedélyesen Jézus keresztre feszítését, ezt a vallási meggondolást szem elôtt kell tartanunk. Azt akarták ugyanis, hogy a Názáreti ne csak meghaljon, hanem a neve örökké átkozottá váljék. Ebbôl mi már semmit nem érzünk, ha a keresztre tekintünk, az elsô keresztényeknek ellenben ugyancsak meg kellett küzdeniük ezzel a botránnyal, amikor a megfeszített Jézushoz csatlakoztak. Az evangélisták elbeszélései szerint az ítélethirdetés után az események így követték egymást: a katonák levették Jézusról a vörös katonaköpenyt és ráadták a saját ruháit. Arról nem szólnak, hogy e ruhacsere közben a töviskoronát levették volna Jézus fejérôl, ezért nagyon régi az az elképzelés, hogy töviskoronásan feszítették meg. Azonban valószínűbb, hogy a bíborköpenyt, a nádszálat és a töviskoronát csak a megcsúfolás és az ítélethirdetés közben viselte Jézus. Ezek után újra -- 12 órán belül már ötödször -- az utcára vitték Jézust, és elvezették a kivégzés helyére. A kivégzôosztag négy légionáriusból és egy tisztbôl állt. A szokás az volt, hogy a nagy gonosztevôket a legforgalmasabb útvonalon vitték a vesztôhelyre, hogy minél többen lássák. Az elítéltnek magának kellett vinnie a keresztet, de nem az egészet, hanem többnyire csak a vízszintes szárát, mert a függôleges része a vesztôhelyen beásva állandóan ott állt. A legutóbbi órák -- a hosszú kihallgatások, a megostorozás, a katonák szórakozása -- úgy kimerítették Jézust, hogy a kivégzôosztagot vezénylô tisztnek attól kellett tartania, nem érnek ki a vesztôhelyre, hanem Jézus útközben meghal. Ezért a katonák egy mezôrôl hazafelé tartó embert, aki éppen szembe jött velük, kényszerítettek, hogy vigye Jézus helyett a kereszt gerendáját. Márk pontosan meg tudja mondani, hogy ki volt ez az ember: ,,Cirenei Simon, Alexander és Rufus atyja'' (15,21). Márknak ez a megjegyzése sokáig teljesen mellékesnek tűnt. Mostanában azonban elôkerült Jeruzsálemben egy olyan régészeti lelet, amely felkeltette az érdeklôdést Cirenei Simon iránt. A tudós Sukenik professzor, aki a kumráni tekercsek révén vált híressé, 1942-ben felfedezett egy sírt a várostól keletre, a Kidron völgyében.[255] A sírban kilenc osszáriumot (csontokat tartalmazó kôládikákat) találtak, amelyek egy Észak-Afrikából, Cyrenébôl való családé voltak. Az egyik osszáriumon ez olvasható: ,,Alexanderé, Cyrenei Simon fiáé''. Lehetséges, hogy ez a Cirenei Simon vitte Jézus keresztjét? 264. kép. A Via Dolorosa és a keresztút állomásai Az Apostolok Cselekedeteibôl tudjuk, hogy a kyrenaikai zsidó diaszporának külön zsinagógája volt Jeruzsálemben (6,9). Az elôbbi kérdés igenlô válaszát az is indokolja, hogy az Olajfák hegyének nyugati oldalán, azon a helyen, amelyet így hívnak: ,,Dominus flevit'', a kerítés építésekor az apostolok korából származó zsidókeresztény sírokra bukkantak.[256] 1953--55 között egész nekropoliszt ástak ki, és hozzá még egy bizánci templom és kolostor romjait is. A sírok keletkezési ideje Kr. e. az elsô századtól Kr. u. a 4. századig tart. 64 családi sírbolt van közöttük, amelyek Kr. u. 135 és a 4. század közötti idôben készültek, s többségükben keresztény sírok. A bibliai régészet számára az a 18 sírbolt volt a legfontosabb, amelyek több kamrából állnak, és fülkés sírhelyek vannak bennük (l. a 274. képet a 484. oldalon). Ezeknek egy részét Kr. e. 100 és Jeruzsálem pusztulása között, más részüket a város pusztulása után és a Bar Kohba-lázadás között (Kr. u. 70 és 135 között) használták. A 18 sírboltban hét szarkofágot és 122 osszáriumot találtak arám, héber és görög feliratokkal. Ilyen neveket olvashatunk rajtuk: Ananiás, Mátyás, Joannesz, Salamon, Zakariás, Simeon, Mária, Márta (ôk ketten együtt szerepelnek!). Ezek a nevek mind elôfordulnak az Újszövetségben, és a keresztény szimbólumok, amelyek a nevek mellett állnak, azt bizonyítják, hogy az apostolok korából való keresztény sírokkal állunk szemben. Külön fölkeltette az érdeklôdést az az osszárium, amelynek rövidebbik oldalán az ún. Konstantin-monogram van, a tetején pedig Szaffira neve áll. B. Bagatti és munkatársa, a híres Kumrán-kutató, J. T. Milik úgy ítéli, hogy a felirat Kr. u. az elsô századból származik. Egy másik osszáriumon a ,,Philon Kyrenaiosz'' név olvasható. Ô Kyrenaikából való zsidó volt. Az Apostolok Cselekedetei szerint az elsô keresztény közösségnek (11,20; 13,1) kezdettôl fogva voltak Kyrenaikából való tagjai. Ezért nagyon valószínű, hogy Alexander sírja tényleg annak a Simonnak családjához tartozik, aki Krisztus keresztjét vitte. A praetoriumtól a vesztôhelyig vezetô utat ,,Via Dolorosa''-nak, ,,Fájdalmas út''-nak nevezik. A mai Jeruzsálemben tizennégy stáció jelzi (l. a 264. képet a 460. oldalon). A stációk közül kilencet az evangéliumok említenek, a másik öt (Jézus három elesése, Anyjával való találkozása és Veronika kendôje) késôbbi korok hagyománya. De emiatt nem kell kételkednünk a történeti hitelességükben, mert az asszonyokkal való találkozás stációja mutatja, hogy ezek a késôbbinek tudott stációk is mennyire valós körülményeket tételeznek fel. Jézus nem volt ismeretlen Jeruzsálemben, ezért amikor erejét vesztve, véresen látták végigbotorkálni a város utcáján, az asszonyok megsajnálták. Könnyezve követték, és akkor Jézus odafordult hozzájuk: ,,Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok. Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok, mert jönnek majd napok, amikor azt fogjátok mondani: Boldogok a magtalanok, akik nem szültek és nem szoptattak. Akkor majd azt mondják a hegyeknek: Omoljatok ránk! És a domboknak: Takarjatok el! Mert ha így tesznek a zöldellô fával, mi lesz a sorsa az elszáradtnak?'' (Lk 23,28--31.) ======================================================================== A Golgota Ha lehet a földünkön olyan hely, amelyre ráillik Isten figyelmeztetô szava: ,,Ne közelíts! Oldd le a sarudat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!'' (Kiv 3,5), akkor elsôsorban az a föld ez, ahol az Úr Jézus keresztje állt. Mióta csak keresztények vannak, ezt a helyet tisztelettel vették körül, s míg csak lesznek keresztények a földön, mindig megkülönböztetett megbecsülést fog kapni. Akkor is, ha az ,,okosok'' azt mondják: ,,Nem mindegy, hogy hol volt a Golgota? Itt, vagy pár száz méterrel odébb?'' Az evangélisták keveset mondanak Jézus halála helyérôl, a hagyomány viszont sok és szerteágazó adatot tud. Az áhítatos tisztelet és a gondos kutatás nyújthat segítséget ahhoz, hogy rátaláljunk arra a helyre, ahol megváltásunk történt.[257] A szinoptikusok közlése Márktól ered, az ô anyagát vette át Máté, és kissé átsimította. Márk ezt írja: ,,Így vezették ki a Golgota nevű helyre, amely a Koponyák helyét jelenti'' (Mk 15,22). Az evangélista semmit nem mond arról, hogy a régi Jeruzsálemben hol volt ez a hely, csak egy olyan nevet említ amelyrôl sem Josephus, sem egyéb zsidó irodalom nem tud. Lukács a zsidó helynevet el is hagyja; ugyanezt tette a Getszemáni-majorral is, mert nem zsidó olvasóit nem akarta vele terhelni. Megelégszik ennyivel: ,,Amikor odaértek arra a helyre, amelyet Koponya-helynek hívtak'' (23,33). Hol lehetett az a hely, amelyet Golgotának, Koponya-helynek, latinul Calvariának hívtak? A római és a zsidó büntetôjog megegyezett abban, hogy halálos ítéletet csak a városon kívül szabad végrehajtani. Ahogy Lukács és János beszél a keresztútról, abból arra lehet következtetni, hogy ezt a szabályt Jézus esetében is megtartották. Lukács azt mondja, hogy Simon, akit kényszerítettek, hogy vigye Jézus keresztjét, éppen a mezôrôl jött hazafelé (23,26). Ennek alapján joggal lehet feltételeznünk, hogy Jézust a városból kifelé vezetô úton vitték a vesztôhelyre. János ezt megerôsíti azzal, hogy a kereszt feliratát sokan olvasták a zsidók közül, ,,mert közel volt a városhoz a hely, ahol Jézust megfeszítették'' (19,20). S még egy adat szól mellette az apostoli idôbôl: ,,Jézus a kapun kívül szenvedett'' (Zsid 13,12). 265. kép. Alexander, Simon fia Ezek a szórványos adatok elég támpontot adnak ahhoz, hogy igaznak fogadjuk el a legkorábbi idôk óta változatlan hagyományt, amely a Golgotát a mai Szentsír-templom helyére, a régi Jeruzsálem északnyugati peremére helyezi. Elképzelhetetlen, hogy éppen a Golgota helyének emlékezetét hagyta volna feledésbe merülni az a keresztény közösség, amely az elsô pünkösdtôl fogva -- a 70 és 135 közötti rövid megszakítással -- folyamatosan élt a városban. A jeruzsálemi egyház püspökeinek listája számunkra is hiánytalanul ismert. A jeruzsálemi keresztények a keresztrefeszítés helyét görög néven hívták Golgothának. A ,,Golgotha'' rövidített formája az arám ,,Golgolta''-nak, amely a héber ,,Gulgolet''-nek felel meg.[258] Ez igazában azt jelenti: ,,koponya'' és nem ,,koponyahely''. Igaz, hogy Márk, Máté és János adják ezt az értelmezést (Mt 27,33; Mk 15,22; Jn 19,17), de ez csak annyit jelent: a hely, amelyet ,,Koponyá''-nak hívnak. Lukács félreérthetetlenül mondja ezt: ,,Mikor megérkeztek arra a helyre, amelynek Koponya a neve, megfeszítették ôt'' (Lk 23,33). Honnan kaphatta a hely a nevét? A legkézenfekvôbb -- s mint látni fogjuk, a legvalószínűbb -- az a feltételezés, hogy eredetileg egy mezô neve volt. A felszíni formák alakjáról adhatták annak a területnek a koponya nevet. De a hagyomány már a legkorábbi idôkben sem elégedett meg ezzel a szűkszavú magyarázattal. Szívesebben fogadták el azt a feltételezést, hogy igazában nyilvános vesztôhelyrôl volt szó, és a szabad földön heverô vagy egy árokba dobált koponyákról gondolták a hely nevének eredetét. Így értelmezte Mt 27,33. versét Jeromos, és ez a felfogás a nyugati egyházban évszázadokon át igen nagy tekintélynek örvendett. Ez azonban nemcsak Lukács szövegével nem áll összhangban, hanem a zsidó törvényekkel is ellentétes (MTörv 21,22- -23), és más volt a zsidók temetési gyakorlata még a kivégzettek esetében is (Sanh. 6, 5). Továbbá az is elképzelhetetlen, hogy a fôtanács egyik tagja egy ilyen koponyahely közvetlen közelében tartsa a kertjét és benne a saját leendô sírboltját. Egy másik elgondolás szerint a kereszt azon a helyen állt, ahol a sziklában a mélyben Ádám teste pihent, és Krisztus vére a szikla hasadékán át lecsorgott Ádám koponyájára, s így fizikailag is jelezte a megváltást. Már Origenész ezt a megoldást választja, és minden kritika nélkül összekapcsolja a zsidó hagyománnyal, amely szerint Ádám sírja Jeruzsálemben, a világ közepében van. A zsidó hagyomány általában Hebronban kereste Ádám sírját. A művészi ábrázolások ezt vették alapul és tették népszerűvé: a kereszt lábánál ott van egy koponya. Ezért a késôbbi zarándokleírások általában megemlékeznek az Ádám-kápolnáról (l. a 267,2. képet a 468. oldalon, és a 287,4. képet a 507. oldalon), amelyet Modesztusz apát (+ 634) a Golgota sziklája alatt képzett ki, mikor újjáépítette a perzsák által elpusztított konstantini bazilikát. Ebben az újjáépített Szentsír-templomban a legenda tovább élt. A Szentsír-templom ún. katholikonjában, pontosan a négyezet alatt még ma is ott van egy kôbôl készült golyó, amely a világ közepét, népiesen ,,köldökét'' jelzi (l. a 287,8. képet a 507. oldalon). Ennek a legendának az Ádám nevével kapcsolatos elmélkedések adtak alapot. A görögben ugyanis az ADAM négy betűje a négy égtáj kezdôbetűjének felel meg: A = Anatolé (Kelet), D = Dyszisz (Nyugat), A = Arktosz (Észak), M = Meszembria (Dél). Hiábavaló volna azt képzelnünk, hogy ez az értelmezés túlhaladott ügy, mert ebben a ,,legendában'' az az igazság fejezôdik ki, hogy az Ádámban összefoglalt emberiség a Golgotán nyerte el a megváltást! Ha az evangélisták adatait egymás mellé rakjuk, kiderül, hogy a megfeszítés helye a városfalon kívül, de annak közelében egy olyan út mentén feküdt, amelyet a zsidók hagyománya nem szentelt meg semmivel, de nem lehetett általánosan használt vesztôhely. Ha egy Jeruzsálembe érkezett keresztény Krisztus megfeszítésének helye után tudakozódott, minden helybélitôl ezt az eligazítást kapta: a Golgota. Golgotának, Koponyának hívni egy helyet csak akkor értelmes, ha külalakjáról rá lehet ismerni a helyre. Sok egyéb név jelzi, hogy az ilyen helymegjelölések a régi Jeruzsálemben általánosak voltak: pl. Ofel = kelés, daganat; Gihon = buzgó; Goa = ordító; Gabbata = sima homlok. A Golgota = koponya tehát nagyon jól beleillik a jeruzsálemiek helynevezési stílusába. 266. kép. Átszegezett sarokcsontok -- a keresztrefeszítés ókori tanúi A valósághoz tehát akkor járunk a legközelebb, ha a Golgota hallatára egy olyan sziklaképzôdményre gondolunk, amely koponyaformát mutatott. Az általában elterjedt név és elképzelés a ,,Golgota dombjáról'' és a ,,Kálvária hegyérôl'', amely a keresztesek jóvoltából Nyugaton általánossá vált, nem pontosan adja vissza a jeruzsálemi helyszínt. Az evangélisták ugyanis nem hegyrôl beszélnek, hanem csak egy kis területrôl, egy domb-végzôdésrôl, amelynek koponya formája volt. Josephustól tudjuk, hogy a tulajdonképpeni hegyet az ,,asszírok táborá''-nak hívták (Zsh. V, 7, 3). Ennek lehetett a keleti vége a Golgota, egy olyan terasz-szerű rész, melyet az akkori Jeruzsálem elôvárosának nyugati fala határolt. Nagyon valószínű, hogy a fal mentén futott végig egy út, amely a Gennat-kapun át vezetett a felsôvárosba (l. a 272. képet a 480. oldalon). A Golgota-terasz déli végén a város völgyébe ereszkedô lejtôvel végzôdhetett, észak felé viszont egy újabb, magasabb szintű terasz vezetett át az ,,asszírok tábora'' felé. Ilyen körülírás mellett a Golgota számára az elôváros nyugati és a felsôváros északi falának szögletében egy kb. 200 x 160 méteres terület adódik (l. a 272. képet a 480. oldalon). ,,Fölértek arra a helyre, amelynek Golgota, vagyis Koponyák helye volt a neve. Itt epével kevert bort adtak Jézusnak inni, de mikor megízlelte, nem akarta meginni'' (Mt 27,33--34). A zsidó szokások szerint a halálra ítéltnek a kivégzés elôtt tömjénnel vagy mirhával fűszerezett bort adtak inni, hogy így elkábítva enyhítsék a fájdalmait. A Talmud egyik fejezete így mondja: ,,Akit kivégezni visznek, annak egy kehely borba feloldva tömjént adnak, hogy elkábítsák'' (Sanh. 43a). Jézus ezt a bort visszautasította, mert világos tudattal akarta kiinni a fájdalomnak azt a kelyhét, amit az Atya nyújtott neki. A keresztre feszítés minden borzalmát elhallgatva az evangélisták csak annyit mondanak: ,,Ott keresztre feszítették ôt'' (Jn 19,18). Annál bôbeszédűbbek az egyéb ókori leírások. Az elítéltet levetkôztették, brutálisan a földre teperték, és kitárt karjait rászegezték a kereszt földön fekvô vízszintes gerendájára. Majd ezt a gerendát a rászegezett testtel együtt felhúzták a már elôre földbe ásott függôleges gerendára, és keresztben rögzítették rajta. Az így keletkezett keresztnek vagy T formája volt, vagy a függôleges szár kissé túlnyúlott a vízszintes fölött, és adta a számunkra közismert kereszt formát. Ezután odaszegezték a fához a lábakat (l. a 267,1--3. képet a 467. oldalon). Annak érdekében, hogy a test súlya ne csak a szegekkel átvert kezeken függjön, a kereszt függôleges szárába megfelelô magasságban beütöttek egy fadarabot, hogy a lábak között megtámasszák vele a testet. Az antik szerzôk egybehangzóan mondják, hogy ruhátlanul feszítették keresztre az embereket. Valószínű azonban, hogy a katonák, akik eltűrték, hogy a zsidóknál szokásos borral megkínálják Jézust, azt is elviselték, hogy szokásuk szerint az ágyékkötôt rajta hagyják Jézuson. A megfeszítettek feje fölé táblán oda szokták írni a büntetés okát. A római jog szerint a táblán három adatnak: a gonosztevô nevének, származási helyének és bűntettének kellett szerepelnie. Mivel Palesztina Jézus korában többnyelvű volt, és Pilátus fontosnak tartotta, hogy ezt a feliratot mindenki megértse, arámul, latinul és görögül íratta fel a szükséges adatokat. Az evangélisták közül János a latin szakkifejezéssel ,,titulus''-nak mondja a kereszt feliratát. Így hangzott: Mk 15,26: {bmc p465a.bmp} A ZSIDÓK KIRÁLYA Mt 27,37: {bmc p465b.bmp} EZ JÉZUS A ZSIDÓK KIRÁLYA Lk 23,38: {bmc p465c.bmp} EZ A ZSIDÓK KIRÁLYA Jn 19,19: {bmc p465d.bmp} A NÁZÁRETI JÉZUS A ZSIDÓK KIRÁLYA Feltételezhetô, hogy mindegyik evangélista törekedett rá, hogy a rendelkezésére álló források alapján a lehetô legpontosabban rögzítse a kereszt feliratát. Honnan hát ezek a különbségek? Az igazsághoz akkor kerülünk a legközelebb, ha feltételezzük, hogy a teljes felirat így szólt: ,,Ez a názáreti Jézus, a zsidók királya''.[260] Azt is valószínűnek tarthatjuk, hogy mindhárom felirat egy-egy sorban volt írva, de csak a magánhangzókat nem jelzô arám szöveg férhetett ki ilyen hosszúságban egy sorba, a latin és a görög szövegnek rövidebbnek kellett lennie. Valószínűleg ezeket vette alapul Máté, Márk és Lukács, s így maradt le a feliratról a származási hely meghatározása. Nagyon valószínű, hogy Márk a pontos görög feliratot közli, mert ez a mindössze 20 betűbôl álló megjelölés a legpontosabb. A tömörebb latin nyelv lehetôvé tette, hogy több szót írjanak fel, és még mindig két betűvel rövidebb legyen a szöveg, mint a görög: ,,Hic est rex judeorum''. Lukács ezt a latin formulát fordította le görögre, és közölte evangéliumában. János maga látta a kereszt feliratát, s a teljes arám szöveget fordította le görögre, csak a névelôt hagyta le: ,,Názáreti Jézus a zsidók királya''. A három szöveg együttesen a következô képet nyújtotta: {bmc p466.bmp} Az arám felirat: Jesua Nazoraja Malka Dijehudaje, azaz: Názáreti Jézus, a zsidók királya. ,,A zsidók királya'' kifejezés az akkori nyelvhasználatot tükrözi. A zsidók önmagukat ,,Izrael''-nek vagy ,,izraelitá''-nak nevezték. Natanael ezért mondta az elsô, Jordánnál történt találkozáskor Jézusnak: ,,Te vagy Izrael királya!'', miután az Úr így nyilatkozott róla: ,,Nézzétek, egy igaz izraelita, akiben nincsen semmi álnokság'' (Jn 1,47). ,,Izrael'' vallási megjelölés volt, amely a kiválasztottságot és a messiási reménységet is jelentette. A ,,zsidó'' megjelölést az idegenek, a pogányok használták az izraelitákra mint népre. Így az elsô Makkabeus-könyv szerzôje mindig ,,Izrael''-t mond, ha Isten népérôl, önmagukról beszél (8,18; 10,46; 11,23; 11,41; 14,26), de ha a pogányok beszélnek a néprôl, akkor általában azt mondják: ,,zsidók'' (1Mak 10,23; 11,50; 13,36; 15,1--2). Ezért kérdezik a napkeleti bölcsek: ,,Hol van a zsidók újszülött királya?'' (Mt 2,2); s ezért beszél Pilátus és a római katonák is a ,,zsidók királyáról'' (Mt 27,11.29.37; Mk 15,2; Lk 23,3). Az evangélisták a jegyzôkönyv pontosságával megjegyzik még: ,,Vele együtt két gonosztevôt is felfeszítettek, az egyiket jobb, a másikat bal felôl. Így beteljesedett az Írás: gonosztevôk közé sorolták'' (Mk 15,27--28). Miután a keresztre feszítés megtörtént, a kivégzôosztag mint ôrség, gyakran órákig ott maradt a helyszínen, mindaddig, amíg kimerültség, fulladás, szívbénulás vagy sokk miatt be nem állt a halál.[261] Seneca, a római filozófus egyik levelében ezt írja: ,,Az így elítéltekbôl cseppenként szivárgott el az élet'' (Epistulae 101, 14). Régi hagyomány alapján a katonákat illette az, ami a kivégzett után maradt, de Jézustól nem volt mit örökölniük, csak a felsô és alsóruháját, az övét és a szandálját. A felsô ruha hosszú szövet volt, amelyet vállon átvetve viseltek, a rabbik és törvénytudók esetében bojtokkal kellett a végét beszegni. Márk a beteggyógyításokkal kapcsolatban említést tesz errôl: ,,Amerre csak járt a falvakban, a városokban és a tanyákon, kitették a betegeket a terekre, és kérték, hogy legalább ruhájának bojtjait érinthessék'' (Mk 6,56). Az alsó ruha többnyire ujjatlan, térdig vagy bokáig érô vászoning volt. Mivel egy darabban volt szôve -- minden bizonnyal a Szűzanya keze munkája volt --, a katonák sajnálták volna négy darabra szabdalni. Ezért kisorsolták egymás között. A 21. zsoltárban, amely a Messiás szenvedését apró részletességgel jövendölte meg, Izrael évszázadok óta imádkozta: ,,Elosztották maguk között ruháimat, és sorsot vetettek köntösömre''. A gyűlölet azonban a nép vezetôit annyira elvakította, hogy nem vették észre ott a Golgotán sem a jövendölés teljesedését. Kaifás mint fôpap hivatalból ott volt és várta, hogy a halálra ítélt Jézus bűnbánatot tartson, és ô nyilvánosan feloldozza. Ám erre hiába várt. Mivel pedig az idô sürgette ôket, a fôpapok egyszer csak otthagyták a kivégzés helyét, és a fôtanács tagjaival együtt elmentek, hogy részt vegyenek az istentiszteleten. Mert kora délután kezdôdött a templomban a húsvéti ünnepet elôkészítô liturgia. A fôpapok szeme láttára ölték meg a makulátlan áldozati bárányt, majd a huszonnégy papi osztály szeniorjai összegyűltek, és elkezdôdött a készületi nap engesztelô liturgiája. Ekkor kezdték levágni a többi húsvéti bárányt (18 000-re becsülik a bárányok számát), és harsonák meg kürtök zengése adta tudtára mindenkinek, hogy a vérrel meghintett áldozati oltárnál Isten újra kiengesztelôdött népe iránt, és békét kötött vele. Eközben a kapun kívül vérzett Isten igaz Báránya, akit a nép nem ismert meg, tanítványai magára hagyták, s csak egyetlen tanítványa meg néhány asszony siratta. 267. kép. A Golgota egykor és ma Az evangélisták négy asszonyt néven neveznek. Hármat közülük Máriának hívnak: az elsô Mária Jézus anyja; a másik Mária Jézus anyjának rokona, és ,,Jézus testvéreinek'', Jakabnak és Józsefnek az anyja; a harmadik Mária Magdalából való, Mária Magdolna. Márk még egy negyedik asszonyt is név szerint ismer: Szalómét, az evangélista János és testvére, Jakab édesanyját. Ha meggondoljuk, hogy Jézus Szalóménak, János és Jakab anyjának jelenlétében mondja Jánosnak a saját Anyjáról: ,,Íme, a te anyád!'', Máriának pedig: ,,Íme, a te Fiad!'', akkor a szavak mögött egy új, titokzatos valóság mutatkozik meg. Isten Fia a keresztrôl nyilatkoztatja ki, hogy Anyjának, Máriának egészen különleges helye lesz a megváltottak körében. 268. kép. Régészeti kutatások a Golgota sziklája körül Máté tovább fűzi az eseményeket: ,,Kilenc óra tájban'', azaz délután három óra körül ,,Jézus hangosan felkiáltott: Éli, Éli, lamma szabaktani?, vagyis: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Ezt hallva néhányan az ott állók közül megjegyezték: Illést hívja! Egyikük rögtön odafutott, fogott egy ecetbe mártott szivacsot, rátűzte egy nádszálra, és inni adott neki. A többiek meg így beszéltek: Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa?'' (Mt 27,46--49.) Ez a megjegyzés rávilágít, hogy miért itatták Jézust ecettel: így akarták minél tovább teljes öntudatnál tartani az áldozatot. Miközben Jézus haláltusáját vívta, még egyszer messzehangzóan felharsantak a kürtök a templomban. Eljött a nagy esti imádság órája. Egész Izrael -- a templomtéren mintegy 120 000-en lehettek -- hangosan és ünnepélyesen kezdte imádkozni a 30. zsoltárt: ,,Hozzád menekülök, Uram, ne hagyj soha megszégyenülnöm!...'' A Golgotán megfeszített Jézus hallotta a nép hangos imádságát és együtt mondta velük: ,,Kezedbe ajánlom a lelkemet!'' De azt csak Jézus mondhatta: ,,Atyám, kezedbe ajánlom a lelkemet!'' Az evangélista külön hangsúlyozza: ,,Jézus ekkor hangosan felkiáltott: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!'' (Lk 23,46), ahogy ezt a zsidók imádságos szokása is megkívánta. Mikor ezt kimondta, lehajtotta fejét, és kilehelte lelkét. ,,Mikor a százados, aki vele szemben ott állt, látta, hogyan lehelte ki lelkét, kijelentette: Ez az ember valóban az Isten Fia volt!'' (Mk 15,39.) A százados megfogalmazása nagyon hangsúlyozza állításának igaz voltát. Kijelenti a kereszten meghalt emberrôl, hogy ,,Isten Fia volt.'' Márk evangéliumának legtöbb kézirata ezt a címet viseli: ,,Kezdôdik Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma''. Márk tehát állítja, hogy Jézus Krisztus nem a feltámadás után válik Isten Fiává, hanem már elôtte is az ,,volt''. Jézus az, akit ,,a szôlô Ura'' elküldött mint ,,egyetlen fiát'' a szôlômunkásokhoz, hogy kérje a termésbôl neki járó részt (Mk 12,1--11). S az evangélista szerint az ,,Isten Fia'' több, mint feladat: Jézus különleges kapcsolatát fejezi ki az Atyával, Istentôl való származását jelzi. Mind a négy evangélista megemlíti a keresztrefeszítés tanúiként az asszonyokat: ,,Messzirôl több asszony figyelte, mi történik; olyanok, akik Galileából eddig kísérték és gondoskodtak róla'' (Mt 27,55). De ezen túlmenôen fontosnak tartják, hogy az asszonyok közül hármat megnevezzenek; ez alól Lukács sem kivétel, csak ô másutt közli az asszonyok nevét.[263] Mária Magdolnát Máté, Márk és János említi. János ezenkívül beszél még Máriáról, Jézus anyjáról, és Kleofás feleségérôl, Máriáról (19,25); ez az utóbbi biztosan azonos Jakab és József anyjával, akit Máténál (27,56) és Márknál (15,40) is megtalálunk. Máté és Márk megnevezik még Zebedeus fiainak, Jánosnak és Jakabnak anyját, Szalómét is. Lukács is három asszony nevét mondja, ,,akik Galileából kísérték, és távolabb állva nézték'' (23,49). Nevükön a feltámadás után nevezi ôket (24,10). Ô is Mária Magdolnáról, majd Máriáról, Jakab anyjáról beszél, harmadiknak azonban Johannát, Kúza feleségét említi (Lk 24,10; 8,3). Miért nevezik meg ezt a három asszonyt? Nyilvánvalóan azért, mert tanú szerepük van. A zsidó jog szerint pedig két vagy három tanú vallomása alapján igaznak kellett elfogadni az állítást (MTörv 19,15). Igaz, hogy bíróság elôtt asszonyok nem tanúskodhattak, az apostolok igehirdetésében ezek az asszonyok mégis igen fontos szerepet kaptak. De mit kellett ennek a három asszonynak bizonyítania? Csak nem a keresztre feszítést? A három tanú megnevezésének hátterében egy olyan körülmény húzódik meg, amely a megfeszített hívei számára nagyon megalázó lehetett. Ugyanis Jézus utolsó szava a kereszten nyelvi félreértésbôl fakadóan, gúnyolódó szóbeszéd tárgya lett a nép körében. ,,Néhányan az ott állók közül'' (Mt 27,47), mindjárt Jézus halála után vitték az újságot a városba: a hamis Messiás halálakor Illést hívta, és Illés nem jött! A Názáreti éppen úgy pusztult el, mint bárki más. De hát mi történt valójában? Hiszen mind az ellenségek, mind Jézus követôi a puszta igazságot akarták elmondani! Próbáljuk csak megérteni ezt a nyelvi félreértést! Máté ezt írja: ,,Kilenc óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, Éli, lamma szabaktani! Vagyis: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Ezt hallva az ott állók közül néhányan megjegyezték: Illést hívja!'' (Mt 27,46--47.) Egy haldokló utolsó szavának mindenütt különleges értéke van, így természetes, hogy Jézus tanítványainak is fontos volt, hogy mesterük milyen szóval vett búcsút az élettôl. Csakhogy Jézus utolsó szavainak hagyományozott formája különleges nehézségeket rejt magába, amelyek majdnem megoldhatatlanok. Mind a négy evangélista közli Jézus utolsó szavait, s feltűnô hasonlóság van a közölt anyagban, ugyanakkor megmagyarázhatatlan különbségek, sôt ellentétek is vannak közöttük. Így mind a négyen megegyeznek abban, hogy Jézus ószövetségi idézettel, egy zsoltárrészlettel az ajkán halt meg. Máté és Márk azt mondja: ,,Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?'' (21,2.) Lukács: ,,Atyám, kezedbe ajánlom a lelkemet'' (30,6). János: ,,Szomjazom'' (21,16). Máté Jézusnak még egy kiáltásáról tud: ,,Jézus akkor hangos szóval felkiáltott és kilehelte a lelkét'' (27,50). János ezzel szemben a zsoltáridézet után mindjárt egy rövid szót idéz: ,,Beteljesedett! Majd lehajtva fejét kilehelte lelkét'' (19,30). Érthetô, hogy sok egzegéta az eltérô szövegek miatt kétségbe vonja, hogy egyáltalán volt-e Jézusnak ilyen utolsó kiáltása. De éppen a zsidók körében elterjedt félreértés, ti. hogy Jézus Illést hívta, bizonyítja, hogy igenis történeti valóság a Jézus ajkáról közvetlen a halála elôtt elhangzott szó. De mit mondott Jézus valójában? Márk és Máté azt írja, hogy Jézus hangosan azt kiáltotta: ,,Éli, Éli, lamma szabaktani''. Különös, hogy az ,,Éli'' megszólítás héber, a folytatás pedig arám. Jézus tanítványai szerint ez a kiáltás Istenhez szólt, a hitetlenek szerint pedig Illéshez. Ahhoz, hogy Jézus utolsó szavát megérthessük, ebbôl a nyelvi különbségbôl kell kiindulnunk. Éppen a félreértésbôl következôen az elsô szót, az ,,Éli''-t bizonyosan elhangzottnak kell elfogadnunk. Mivel a zsidókeresztények Jézus életét az Ószövetségi Szentírás fényénél szemlélték, kézenfekvô volt számukra, hogy Jézus utolsó szavát a 21. zsoltárral hozzák összefüggésbe, amelyben a Messiás a szenvedését mondja el. Amikor Lukács evangéliumát a pogányokból lett keresztényeknek írta, az Illés-féle nyelvi félreértés már elveszítette bántó élét. Mégis Lukács anélkül, hogy tartalmában változtatott volna Jézus utolsó kiáltásán, Mátétól és Márktól eltérô formát közöl: ,,Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!'' (23,46). Mindkét felfogás alapja ugyanaz a törekvés, ti. hogy az ,,Éli'' megszólítást egy Messiás-zsoltárral világítsák meg. Szent Pálnál (Gal 4,6; Róm 8,15) világosan látszik, hogy természetes folyamat végeredményeként az ,,Éli'' megszólítás a pogánykeresztények körében ,,Atya'' lett. János pedig kettôs értelmet ad Jézus utolsó kiáltásának: ,,Szomjazom'' és ,,Beteljesedett''. A szomjazom az ,,Éli'' kiáltás tartalmilag pontos magyarázata a 62. zsoltár szerint: ,,Éli, én Istenem, téged kereslek! Utánad szomjazik a lelkem!'' Amint az evangélium prológusában Jézus iletének kezdetét a teremtéssel kapcsolta össze János, úgy most Jézus életének végéhez köti a teremtés beteljesedését: ,,Én megdicsôítettelek téged a földön. A feladatot, amelynek elvégzését rám bíztad, elvégeztem'' (Jn 17,4). Így az evangélisták egymástól eltérô forrásaik szerint három különbözô zsoltársort adnak Jézus ajkára, mint utolsó szót. De még egy nehézség magyarázatra szorul. Hogyan fordulhatott elô, hogy a körülállók, akik mind az Éli, mind az Illés szót jól ismerték, a hangosan kiáltott ,,Éli''-t félreértik? Egyik lehetséges megoldás az a feltételezés, hogy Jézus utolsó szava így hangzott: ,,Eli atta'', azaz ,,Istenem vagy te''. A kereszt közelében álló zsidók biztosra vették, hogy Jézus arámul beszél, és a hangzók hasonlósága miatt így érthették: ,,Elija te'', ami azt jelenti: ,,Jöjj el, Illés!'' Jézus hívei számára ez az értelmezés bántó volt. Ezért lehetett fontos számukra, hogy Mesterük utolsó szavának ilyen kificamításával szemben három tanút állítsanak, de kétségtelen, hogy háromnál többen voltak az ott lévô asszonyok, akik hallották Jézus utolsó kiáltását. Így adódik, hogy az evangélisták által megadott nevekben különbségek vannak. Mária Magdolna nagyon határozott tanúja lehetett ennek a dolognak, ezért említi három evangélista is ôt. A tény, hogy a félrehallást odatették Jézus valóban elhangzott szavai mellé, jelzi, hogy nagyon fontos volt számukra e kérdés tisztázása. A zsidók körében elterjedt híresztelés alapja egy félrehallás volt. De lassanként elcsitult a gúnyolódók hangja, és Jézus ,,Eli atta'' kifejezését a 21. zsoltárban találták meg, amelyben a Messiás a szenvedésrôl beszél. Mivel az ,,Eli atta'' (11. vers) és az ,,Éli'' (2. vers) ugyanazt jelenti, könnyen felcserélhetôk voltak egymás között, amint a Szeptuaginta mutatja. Az evangélisták elmondják, hogy Jézus példátlan halála közben rendkívüli természeti jelenségek játszódtak le: ,,A hatodik órától a kilencedik óráig sötétség borult az egész földre'' (Mt 27,45). S mikor Jézus kilehelte lelkét, ,,a templom függönye kettéhasadt, felülrôl egészen az aljáig, a föld megrendült, a sziklák megrepedtek'' (Mt 27,51). A szövegekbôl nem derül ki, hogy a templomban a belsô vagy a külsô függöny hasadt-e ketté. Valószínűleg a külsô függönyrôl van szó, amely a Heródes-féle templomban, a naphosszat nyitva lévô, szentélybe vezetô ajtó elôtt függött (l. a 102. képet a 179. oldalon). Az evangéliumoktól független hagyományban is, jóllehet kissé eltérô módon, szó van errôl a rendkívüli eseményrôl, ami a templom kapuja körül történt. A Talmudban ez áll: ,,Negyven évvel azelôtt, hogy a templomot lerombolták, kialudt a nyugati lámpa, a karmazsinvörös gyapjúszalag piros maradt, és a sorsvetés balfelé jött ki. Este bezárták a templom kapuját, s mikor reggel felkeltek, nyitva találták. Akkor Johanan ben Sakkai rabbi ezt mondta: Templom! Miért rémítesz meg minket? Tudjuk, hogy a végén le fognak téged rombolni, amint írva van: Libanon, tárd ki ajtóidat, és tűz emészti meg a cédrusaidat!'' (Zak 11,1; Joma, 6, 43c). Lehetséges, hogy Josephus ugyanerrôl az eseményrôl írja a következôket: ,,A belsô szentély keleti kapuja egészében ércbôl volt öntve, és kimondhatatlan súlya volt, annyira, hogy húsz ember is csak nagy erôfeszítésekkel tudta bezárni. Hatalmas keresztrúddal zárták be belülrôl. Éjszaka a hatodik óra táján magától kitárult'' (Zsh. VI, 5, 3). Josephus ezt egy szemtanú írására támaszkodva mondja el, s jóllehet nem jelöli meg a napot, azt mégis sejteti, hogy húsvét közelében járhatott az esztendô. Jézus nem sokkal délután 3 óra után halhatott meg. Márk ezt az órát jelöli meg, de ugyanerre az idôpontra jutunk akkor is, ha mindazt, ami a szombat beálltáig történt, megpróbáljuk idôrendben elhelyezni. A zsidóknál az volt a szokás, hogy a kivégzetteket szombaton nem hagyták a kereszten. Ezért a fôpap siettette a keresztre feszítettek halálát. Mikor tehát jöttek a katonák, hogy eltörjék a lábszárcsontjukat, Jézus már halott volt (l. a 266,3. képet a 464. oldalon). A szemtanú János írja: ,,Az egyik katona Jézus oldalába döfte a lándzsáját. Nyomban vér és víz folyt ki belôle'', és hozzáfűzi: ,,aki látta, az tett róla tanúságot, és igaz az ô tanúsága. Tudja, hogy igazat mond, és azért mondja, hogy ti is higgyetek'' (Jn 19,34--35). 269. kép. A kereszt jele ======================================================================== A temetés Az ókorban egy halálraítélt büntetése nem ért véget azzal, hogy meghalt. A római jog ismert és alkalmazott még egy kísérô büntetést is: megtagadta a halottól a végtisztességet. Nagyon sok leírás maradt ránk, amelyek elmondják, hogy a hozzátartozóknak megtiltották, hogy a kivégzettet elsirassák és tisztességgel eltemessék. Külön kegy volt, ha a hatóság a holttestet kiadta a hozzátartozóknak. Ezért külön kellett kérniük, de a felségsértés bűnét kivéve általában meg is szokták kapni. A zsidók felfogása szerint a temetés annyira lényeges, hogy még a kivégzettektôl sem tagadták meg. A törvény úgy rendelkezett, hogy még az istenkáromlás miatt kivégzetteket is megilleti, hogy gyolcsba göngyölve eltemessék ôket. Az evangélisták egybehangzó tanúsága szerint Arimateai József gondoskodott Jézus temetésérôl. József, aki neve szerint a Lod melletti Arimateából való volt, tagja volt a fôtanácsnak. János azt mondja róla, hogy várta Isten országát, titokban Jézus tanítványi köréhez tartozott, de a farizeusoktól való félelmében mindeddig nem mutatta meg kifelé, hogy mi lakik a szívében. Jézus halála azonban hitvallóvá tette. Bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Pilátus, a hivatalnok pontosan tartotta magát a szabályokhoz: jelentést kért a kivégzésnél szolgálatot teljesítô tiszttôl. Amikor ez igazolta a Názáreti Jézus halálát, Pilátus ,,odaajándékozta a holttestet Józsefnek'' (Mk 15,45). Márk nagyon szűkszavúan mondja el az ezután történteket: ,,József gyolcsot vásárolt, majd levette Jézus testét a keresztrôl, begöngyölte a gyolcsba és sziklába vágott sírba helyezte, a sír bejárata elé pedig követ hengerített'' (15,46). Márk fontosnak tartja annak hangsúlyozását, hogy Jézus holttestét nem lökték félre valahová gyalázattal, hanem a körülményekhez képest tisztességgel helyezték sírba. A leírásból nem derül ki, hogy a gyolcs egy darab volt-e vagy több, sem az, hogyan használták fel. Csak ennyit mond: ,,begöngyölte a gyolcsba''. A görög szó, amelyet így fordítunk: ,,begöngyölte'', azt jelenti: ,,szorosan becsomagolni, befáslizni''. Márk tehát nem állítja, hogy egyetlen gyolcslepelbe csavarták volna be Jézus testét.[265] A temetésnél, bár a szöveg csak Józsefrôl beszél, bizonyára mások is közreműködtek, mert nem volt könnyű dolog valakit a zsidóknál szokásos módon eltemetni. János meg is nevez még valakit: Nikodémust, aki annak idején éjszaka felkereste Jézust. Nikodémus hozott magával száz fontnyi áloe és mirha keveréket (egy font akkoriban 327 g volt, Nikodémus tehát 32--33 kg fűszert hozott magával). János pontosan megmondja: ,,Fogták Jézus testét, és a fűszerekkel együtt gyolcsba göngyölték'' (19,40). A szinoptikusok leírása után nyitottan maradó kérdést (ti. hogy egy vagy több gyolcsdarabot használtak-e Jézus temetésénél) János eldönti. Ô ugyanis nem ,,szindon''-t mond, ami gyolcsot, lenvásznat jelent, hanem ,,othonion''-t, mégpedig többesszámban! Az ,,othonia'' pedig az ókori görög szerzôknél vászondarabokat, csíkokra tépett vásznat jelent, amivel a sebeket szokták kötözni. Az ige is, amelyet János az ,,othonia'' mellett használ, a körülkötésre, befáslizásra utal, s ezzel aláhúzza a vászonra használt szó jelentését: Jézus holttestét szoros kötéssel körülfáslizták. Aranyszájú Szent János, aki a Krisztus utáni elsô század palesztinai viszonyaihoz térben is, idôben is közel élt, a következôképpen írja le a zsidók temetési szokásait: ,,A holttestet kendôkkel csavarják be, a karokat szorosan a törzshöz rögzítik, a lábakat is szorosan egymáshoz kötik. Végül a testbôl semmi sem látszik, sem a szeme, sem a keze, sem a lába'' (In. Matth. hom. 27, 4). A fej fedésére külön kendôt használtak. A ,,sudarium'' szó, amely ezt a kendôt jelezte, latin eredetű, és görög közvetítéssel került be a rabbik irodalmába is. A mi zsebkendônknek megfelelô, aránylag nagyméretű vászonkendô volt, amelyet izzadság törlésére használtak, de pénzt is kötöttek bele (Lk, 19,20), és arra is alkalmas volt, hogy búcsúzáskor vagy más alkalommal jelet adjanak vele. A halott fejét is ,,szudarionnal'' takarták be (Jn 20,7). Amikor húsvét reggelén a ,,másik tanítvány'' -- azaz János -- kívülrôl benézett a sírba, látta, hogy ott fekszenek a vászoncsíkok, ,,othonia''. Péter is ugyanezt állapította meg. Mikor azonban beljebb ment a sírkamrába, észrevette a ,,szudariont'' is, azt a kendôt, ,,amellyel Jézus fejét fedték be. Ez nem a gyolcs között volt, hanem külön összehajtva, más helyen'' (Jn 20,7). Jóllehet az evangélisták arról nem szólnak, hogy Jézus testét megmosták volna a temetés elôtt, azonban feltételezhetô, hogy József és Nikodémus, mielôtt a gyolcsba göngyölte, megmosta az alvadt vérrel borított testet. Ezután a porrá tört áloé és mirha keverékkel együtt begöngyölték a gyolcsba, és körülkötötték. Így vitték be a sírkamrába: ,,Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sírbolt, ahová még senkit sem temettek'' (Jn 19,41). Hol lehetett ez a kert? A második városfaltól északra fekvô terület zömében sziklás volt, s ahhoz a nyugati dombhoz tartozott, amelyen a felsôváros épült. Északkelet felôl a várost középen kettéválasztó Tyropaion-völgy határolta, dél felôl pedig az egyik mellékvölgy. A második faltól északra voltak Jeruzsálem elôvárosának kertjei, ezekre nyílott a közelben lévô Kerti-kapu. Ezen a részen kôbánya is volt: derékszögben vágták be a sziklát, s a nyugat és észak felé nézô függôleges falba Jézus idejében sírhelyeket vágtak (l. a 287,3. és 20. képet a 508. oldalon). Ha ezeknek a sziklasíroknak régészeti leleteit kiegészítjük a Misna adataival, a valósághoz hűséges képet alkothatunk magunknak Jézus temetésérôl (l. a 270. képet a 477. oldalon). Egy ilyen sziklasírba helyezte el József segítôtársaival együtt a Názáreti Jézus testét. Utána egy súlyos követ gördítettek a sír bejárata elé, és hazamentek, mert a szombat már beállóban volt. ======================================================================== A Szentsír-templom A Jeruzsálembe jött zarándokok mind megdöbbennek, amikor várakozásuktól eltérôen a Golgotából és Jézus sírjából nem láthatnak semmit, csupán egy régi templomot, mert ahol egykor a Golgota és Arimateai József sírboltja volt, ma a Szentsír-templom áll. És hogyan is lehet a számtalan kápolna, oltár, ikon és lámpa között felismerni a Golgota szikláját és a kertben lévô sírt? De éppen ez a kétkedô kérdés késztet arra, hogy fáradságot nem kímélve alaposan végére járjunk a dolognak. Az ókor kutatóinak eredményei és a templom építéstörténete ugyanis meg fogják mutatni, hogy mennyire hiteles földön állunk, ha Jeruzsálemben ezen a helyen tiszteljük Jézus halálának és dicsôséges feltámadásának helyét. Mindenekelôtt birtokunkban van az evangélisták aránylag pontos helyzetképe. A kivégzés helyének leírásából tudjuk, hogy Jézust a falakon kívül feszítették keresztre, de ,,közel volt a városhoz az a hely'' (Jn 19,20), mégpedig egy kapu közelében (Zsid 13,12). Ehhez járul még az az adat, hogy a hely közelében volt egy kert, és ismerjük a tulajdonos nevét is: Arimateai József. A múlt századi liberális kritika a protestáns teológusok körében próbálta megfosztani az evangélium adatait a hitelességüktôl a következô érveléssel: az a hely, ahol most a Szentsír-templom áll, Jézus korában nem a városon kívül volt. Ebbôl pedig logikusan következik, hogy ide nem temethették el Jézust, hiszen a törvénynek szigorú elôírása volt, hogy lakott területen belül tilos temetni. A Misna szerint legalább 50 könyöknyire (25 m-re) kellett lennie a sírnak a városfaltól. 270. kép. Régi sziklasír Jeruzsálem mellett Ez az ellenvetés nagyon meggyôzônek hat, a kérdés csupán az, hogy a feltételezés, amelybôl kiindul -- ti. hogy a Golgota a város területén belül volt --, igaz-e? A bibliai régészetben kevés annyira bonyolult kérdés van, mint a Szentsír templomának története.[266] A nehézségek nagy része Josephusnak köszönhetô, pontosabban annak a leírásnak, amelyet ô adott Jeruzsálemrôl. Adatainak elemzésébôl ugyanis az a meghökkentô végeredmény adódik, hogy a Jézus korabeli Jeruzsálem története szempontjából koronatanúnak számító történész állításai teljesen eltérnek a város tényleges történetétôl! Szerinte ugyanis már a jebuzita város, Kr. e. a 2. évezredben két részbôl állt: a felsôvárosból a délnyugati hegyen és az alsóvárosból a délkeleti hegyen. A város falairól adott leírása azonban nyitva hagyja a kérdést, hogy pontosan hol is volt ez a két városrész.[267] A helyi viszonyok hosszadalmas és fáradságos tisztázása során azonban bizonyítást nyert az a hagyomány, hogy a Golgota és Jézus sírja abban az idôben, amikor Jézus meghalt és feltámadott, valóban kívül voltak a város falain!!! 271. kép. A Szentsír temploma (1906-os felvétel) Most lássuk az egyes adatokat sorjában: Josephus, amikor leírja Jeruzsálem ostromát, részletesen elmondja, hogyan vették be egymás után a három városfalat a rómaiak. Igazában azonban a városnak csak az északi oldalán volt háromszoros fala, másutt nem volt ilyen védelmi rendszere. Jeruzsálem régészetében ezt a három erôdítményt ,,elsô, második és harmadik falnak'' nevezik, de nagyon jól megjegyzendô, hogy Josephus leírása Kr. u. a 70. esztendôre érvényes! Jézus idejében északon csak az elsô és a második fal állt. A harmadik fal építését I. Heródes Agrippa király idejében (41--44) kezdték el. Agrippát a rómaiak különösen kedvelték, és az ô kegyükbôl akkora területen uralkodhatott, mint Nagy Heródes. Katonai téren azonban a rómaiak vele szemben sem kivételeztek: megtiltották a királynak, hogy folytassa a harmadik fal építését, amibe belefogott. Ezért ezt a harmadik falat csak az elsô felkelés idejében, Kr. u. 67- ben folytatták és fejezték be nagy sietséggel. Éppen ezért a Golgota helyzete szempontjából csak a második fal fontos, és a döntô kérdés így hangzik: vajon Jézus kivégzésének helye és a kert, ahol eltemették, a második falon kívül volt-e, vagy azon belül (l. a 82. képet a 141., és 272. képet a 480. oldalon). Amikor Titus hadvezér ostromolta a várost, a második fal körül elkeseredett harcok folytak. Tudósítónk, Josephus adatai nagyon pontosak: ,,A második fal a Gennat-kapunál (ez a Kerti-kapu) kezdôdött, amely még az elsô falhoz tartozott, megkerülte az Akra északi oldalát, és egészen az Antonius-várig húzódott'' (Zsh. V, 4, 2). Ezek szerint tudjuk a második fal kiindulási és végpontját, de csak az Antonius-vár pontos helyérôl van tudomásunk. A Gennat-kapuhoz nincs tájékozódási pontunk. Nevét bizonyára az elôtte lévô kertekrôl kapta. Josephus szövegébôl (a fal futására a ,,kyklomenon'' igét használja) egyes kutatók arra következtetnek, hogy a fal félkörívben épült a Gennat-kaputól az Antonius-várig. Ám ha így volt, akkor Jézus sírja ezen az íven belül esett volna. Josephus kifejezését, a ,,kykloszthai'' igébôl azonban nem kell feltétlenül köríves vonalvezetésre gondolni, mert mind a régészeti leletek, mind a hadászati meggondolások kizárják ezt a formát. Az építkezések során felszínre került árkok, falmaradványok, sziklalejtôk egész sor támpontot adnak ahhoz, hogy a falnak más vonalat tudjanak meghatározni. Mivel pedig a Gennat-kapu helye mindmáig ismeretlen, ezért a második falat sem lehet egészen pontosan elhelyezni. Annyi azonban kétséget kizáróan kiderült, hogy a Golgota és Arimateai József sírhelye abban az idôben, amikor Jézus meghalt és feltámadott, kívül volt a városfalon (l. a 272. képet a 480. oldalon). Ennek további bizonyítékát szolgáltatta az, hogy közvetlenül a Szentsír temploma közelében régi sziklasírokat találtak. Már amikor a konstantini bazilikát építették, beleütköztek a munkások a sírba, amelynek kamrájában mind a három oldalon három-három fülkét találtak. A templom fala miatt az egyik oldalon lévô fülkéket szétrombolták, a szemben lévô oldalt pedig elfalazták. Ezen a részen két fülke ma is épségben megvan. E sírhelyet ma Arimateai József sírjaként tartják számon (l. a 174. képet a 301. oldalon). Közvetlenül a rotunda alapfala mellett, a Szentsír-templom padlószintjénél csak 15 cm-rel van lejjebb, és a szír jakobiták kápolnája felôl lehet megközelíteni (l. a 277,2. képet a 489., és a 287,3. képet a 507. oldalon). Egy másik régi sziklasírt 1885-ben kopt szerzetesek fedeztek fel, amikor ciszternát építettek a templom északi oldalánál, 6 méternyire az iszaknyugati sarkon lévô ,,Krisztus börtönétôl'' (l. a 287,20' képet a 507. oldalon).[270] A Szentsír-templom körüli épületek közül az északi oldalon lévô kopt kolostor a legfontosabb, mert régi falmaradványokat ôriz. Részben a kolostor alatt helyezkedik el a nagy, Szent Ilona-ciszterna, amelyben állandóan van ugyan víz, de szennyezettsége miatt ivásra nem alkalmas. A szerzetesek ezért egy másik ciszternát terveztek, de amikor ásni kezdtek, hamarosan sziklába ütköztek. Amikor a sziklapárkány mentén tovább ástak, egy ajtónyílás bontakozott ki elôttük. Ennek szabaddá tétele után egy sírkamrát találtak. A 4 x 2 méteres kamrában, amit sziklába vágtak, két padszerűen kiképzett hely volt. Egy másik ajtó egy kisebb kamrába nyílott, amelynek mindhárom oldalán sírpadokat képeztek ki. Ennek a sírnak padlószintje 60 cm-rel volt mélyebb, mint a Szentsír-templomé. A válaszfalakból úgy tűnik, hogy eredetileg még több sírhely is volt ezekben a kamrákban. Ezektôl a síroktól Krisztus sírja csak abban különbözik, hogy benne egyetlen halott számára volt elkészítve a sírpad. 272. kép. A felsôváros a három városfallal és a Szentsír templomával (L.-H. Vincent szerint) Milyen korból valók ezek a sírok? Azt tudjuk, hogy a zsidóknak Kr. u. 135-tôl egészen a 4. századig halálbüntetés terhe mellett tilos volt betenni a lábukat Jeruzsálembe. Az is biztos, hogy a Szentsír- templom területét Hadrianus császár (Kr. u. 117--138) alatt beépítették. Ezen a részen állt a feltöltött teraszra épített Aphrodite-templom, egészen Nagy Konstantinig. A sírok tehát 135 elôttrôl valók. Tudjuk-e még tovább szűkíteni az idôszakot, amikor a sírokat vághatták? Kétségtelenül számításon kívül esik az Agrippa király (41--44) és a város lerombolása (70.) közötti idôszak, mert ekkor ez a terület már városfalon belül volt, ami kizárta, hogy ide temetkezni lehessen. Valószínűtlennek látszik, hogy a 70 és 135 közötti években sírokat nyitottak volna itt, mert éppen a Bar Kohba- lázadásban fejezôdött ki, hogy mennyire élt a zsidókban a remény: újra felépítik Jeruzsálemet. Ezek a sírok tehát csak abból az idôbôl származhatnak, amikor ez a terület még a falakon kívül esett, azaz I. Agrippa király évei elôtt vájták ôket a sziklába (Kr. u. 41.). Tehát ôsi, szent földön állunk ezen a helyen. E sírok látták azt a halottasmenetet, amely azon a pénteki késô délutánon Arimateai József kertje felé tartott. 273. kép. A Szentsír templomától délre fekvô Murisztán területen végzett feltárások Jézus sírjának emlékezete Jeruzsálemben folyamatosan élt annak ellenére, hogy az évszázadok folyamán egyik-másik tárgyi emlék véglegesen eltűnt. Már a 70-ben lefolyt ostrom alatt komoly károk érték a helyet. Josephus elmondja, hogy a római támadás egyik súlypontja a második városfal északi oldalán volt. A nagy ostromgépek és faltörô kosok az egész területen komoly rombolást végeztek. E szent hely emlékezetét azonban az elsô jeruzsálemi keresztény közösség ôrizni kezdte, s átvették tôlük azok, akik a város elpusztítása után Pellából visszatértek, és újra letelepedtek a romok között. De feltehetô a kérdés: vajon ez a keresztény közösség törôdött- e azzal, hogy hol volt Jézus sírja? Nem figyeltek-e annyira Krisztus második eljövetelére, hogy jelentôségét vesztette számukra minden tárgyi emlék, ami Jézus földi életéhez kapcsolódott? Erre a kérdésre J. Jeremias válaszolt a ,,Szent sírok Jézus szülôföldjén'' c. munkájában: ,,Aki komolyan megismerkedett a kutatások során felszínre került anyaggal, annak be kell látnia, hogy ezt a kérdést a nyugati ember gondolkodásmódja szerint tették fel. A keleti ember gondolatvilága ettôl teljesen eltérô. A szent sírok területe hozzátartozott ahhoz a valós világhoz, amelyben az ôsegyház élt. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a keresztények, akik itt (ti. Jeruzsálemben) éltek, hagyják feledésbe merülni Jézus sírjának helyét. Márcsak azért sem tették ezt, mert számukra az, aki ebben a sírban nyugodott, nem csupán egy volt az igazak, a vértanúk vagy a próféták közül, és sírja nem csupán egy a szent sírok sorában, hanem -- amint Euszébiosz mondja -- a Megváltó feltámadásának szent és dicsôséges emlékműve is'' (144. sk. o.). 274. kép. Zsidó sziklasírok a Szentsír temploma alatt Euszébiosz elmondja, hogy a jeruzsálemi hagyomány a Bar Kohba- felkelés után (Kr. u. 135.) alapított római kolóniában, Aelia Capitolinában azt a helyet tartotta a Golgotának, ahová Hadrianus (Kr. u. 117--138) a pogány Aphrodité istennô számára templomot állíttatott. Euszébiosz így magyarázza ennek a templomnak az építését: ,,Az Üdvözítô sírját el akarták tüntetni az emberi szemek elôl. Nagy fáradsággal földet hordtak ide, feltöltötték az egész környéket, és ráépítették Aphrodité templomát'' (Vita Constantini III, 26). Az egyháztörténetíró Szozomenosz, aki 400 körül Gázában született, ugyanerrôl a tényrôl így ír: ,,A hitetlenek a Koponyahelyet vastag törmelékréteg alá temették, és feltöltött, sima területet alakítottak ki, bár elôzôleg az egész környék, éppen úgy, mint most, alacsonyabb szintű volt. Ezután fallal vették körül az egész Koponyahelyet, kôlapokkal lefedték a feltámadás színhelyét, és ráépítették Aphrodité templomát. Ezután fölállították benne a szobrát, hogy mindazok, akik Krisztus tiszteletéért jönnek oda, úgy tűnjenek, mintha Aphroditét tisztelnék. Így akarták eltörölni a hely eredeti emlékezetét'' (He. II, 1).[271] Nyilvánvalóan a zsidókeresztényeknek e hely iránt megmutatkozó rendkívül nagy tisztelete késztette Hadrianust arra, hogy minden nehézség ellenére éppen ide építtesse Aelia Capitolina isteni védasszonyának templomát. A hívôk számára a római kori Jeruzsálemen kívül nagyon sok csendes és megszentelt hely kínálkozott volna, hogy oda vigyék át az Úr szenvedésének, sírjának és feltámadásának emlékezetét, amint ezt néhány jámbor rajongó még a múlt században is megkísérelte.[272] Ám a hagyomány tovább ragaszkodott a Golgotához a maga helyén. Ha nem az eredeti hely emlékét ôrizték volna, a dolog teljes képtelenség lenne, mert a Golgota ekkor, a római város alapítása után a város közepére került: a fôútvonal, a Cardo Maximus közvetlen mellette haladt el. A Hadrianus parancsára feltöltött tér kb. 150 x 75 méteres téglalap alakú terület volt. A várost védô istenasszony templomának helyzetéhez nagyszerű párhuzamot kínál a gerazai Artemisz-templom (l. a 193. képet a 338. oldalon), amely szintén a második században épült. A fôútról oszlopokkal díszített elôtér vezetett fel a valamivel magasabban fekvô elôudvarhoz. Hozzá csatlakozott egy magasabb teraszon a templom oszlopokkal körülvett udvara, s ennek tovább magasított közepén állt a cella, amely közvetlenül a Szentsír felett állhatott. Sok jeruzsálemi pénz ôrzi ennek az Aphrodité-templomnak emlékét. A 2., de még a 3. századból is vannak pénzek, amelyeken négyoszlopos templomhomlokzat látható, és egy ív alatt ül Aphrodité (l. a 275. képet a 486. oldalon). Mivel Hadrianus császár különlegesen is tisztelte Aphroditét, valószínűleg az ô kívánságára helyezték az új várost annak oltalma alá. De más oka is lehetett, hogy éppen a Golgotát választották a templom helyéül: Aphrodité egyik fiának Golgosz volt a neve. Így a rómaiak a név hasonlóságából arra gondolhattak, hogy Golgosz anyjának templomát a legalkalmasabb helyre a Golgotára építik, hogy a hely ,,Aphrodite Golgia'' legyen.[273] A templom számára jelentôs mértékű feltöltést kellett végezni, mert legalább a mai Golgota-szikla szintjéig vízszintbe kellett hozni a terepet. De éppen ennek köszönhetô, hogy sok minden épségben megmaradt, s hogy az itt lévô sziklasírok nem estek áldozatul az új város építésekor. Sôt, ez a pogány templom maradandó jellé vált még a legkegyetlenebb üldözések idejében is a keresztények számára, akik tudták, hogy Krisztus sírja Aphrodité temploma alatt van. Ez a pogány szentély mindaddig szolgált, amíg Nagy Konstantin alatt a kereszténység ,,religio licita'', azaz ,,engedélyezett vallás'' nem lett. Euszébiosz írja: 326-ban adta ki a parancsot Konstantin császár, hogy királyi pompával építsenek templomot az Úr halála és feltámadása helyén, hogy mindenki láthassa ezt a szent helyet (Vita Const. III, 25).[274] És hol keresték Krisztus sírját a negyedik században, a Konstantin parancsára építendô templom számára? Pontosan az Aphrodité-templom alatt! Az ôskeresztény hagyomány töretlenségének és biztos voltának kényszerítô bizonyítéka, hogy Nagy Konstantin éppen erre a helyre építtette a Szentsír-templomot. A pogány szentély ekkor már a város közepén állt, a kettôs oszlopsorral díszített fôútvonal mentén, amelyet felsô-üzletsornak neveztek, és észak-déli irányban szelte át a várost (l. a 251,1. képet a 434. oldalon). 333-ban a bordói zarándok ezen az úton járva írta: ,,Ha az ember a Neapoliszi-kapu felé megy, jobb oldalon, lefelé a völgyben falakat lát, ahol Pilátus háza vagy praetoriuma állt... Baloldalt van a Golgota dombja, ahol megfeszítették az Urat. Onnan csak egy kôhajításnyira van a barlang, ahová temették, s ahonnan harmadnapra föltámadt. Konstantin császár parancsára ezen a helyen éppen most építenek egy bazilikát'' (Geyer 22. o.). Ismét nagyméretű földmunkára volt szükség, hogy szabaddá tegyék az eredeti szikla-szintet. Euszébiosznál ezt olvashatjuk: ,,Alighogy a császár kiadta a parancsot, az egész templomépítményt tetôtôl az alapokig szétdúlták... De a császár buzgósága itt nem állt meg. Parancsot adott, hogy a templom romjait, a köveket és a gerendákat távolítsák el, minél messzebb a helytôl... De ezzel sem elégedett meg. Megparancsolta, hogy ássák föl mélyen a földet és a törmeléket, amit itt felhalmoztak, szállítsák el... S ahogy most rétegrôl rétegre napvilágra került a föld mélye, kibontakozott a szemek elôtt az Üdvözítô feltámadásának dicsôséges és szent emlékhelye. A legszentebb sírbarlang úgy támadt fel, mint egykor az Üdvözítô: hosszú sötétség borult rá, de most újra napfényre került... (Vita Const. III. 26--28). Mit tapasztaltak azok, akik Konstantin parancsára a földmunkát végezték? Három meglepô tényt! János evangélista azt írja: ,,Mária lehajolt, és benézett a sírba, ahol a holttest volt, s két angyalt látott ülni: az egyiket fejtôl, a másikat lábtól'' (Jn 20,12). Amikor a munkálatok során szabaddá vált Krisztus sírkamrája, egy sír-padot láttak benne. A második tény: János, a szemtanú mondja: ,,Azon a helyen, ahol Jézust keresztre feszítették, volt egy kert, s a kertben egy új sírbolt, amelybe még senkit sem temettek'' (19,41). A sírkamra szabaddá tételekor meglepôdve állapíthatták meg, hogy ez a sír egyetlen halott számára készült. Ilyet az egész környéken sehol nem lehet találni Jeruzsálemben! Végül a harmadik tény: Márknál ez olvasható: ,,Péter és János bementek a sírba, s jobbról egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült'' (Mk 16,5). Az ásást végzô munkások is, amikor bementek ebbe az egyetlen sír-padot tartalmazó kamrába, jobb felôl látták meg a halott helyét! Ezeken a tényeken érdemes elgondolkodnunk! Ezek után -- tudósít Euszébiosz -- a császár a következô levelet intézte Makarioszhoz, Jeruzsálem akkori püspökéhez: ,,A gyôzelmes Nagy Konstantin császár Makariosznak... Okosságod az összes szükséges dolgokat úgy készítse elô, hogy a bazilika ne csak a többi bazilikáknál legyen szebb, hanem olyan ékes legyen, hogy az összes városok legkiválóbb épületei is mind maradjanak el mögötte. Tudomásodra hozom, hogy a falak felépítésének és díszítésének gondját Drakilianusz barátunkra, a praetorium praefectusára és a provincia helytartójára bíztuk. Kegyességünk megparancsolta neki, hogy munkásokat, művészeket és minden szükséges dolgot, amit okosságod fontosnak tart, azonnal bocsásson rendelkezésedre. Az oszlopok és márványlapok ügyében minél elôbb írd meg, hogy belátásod szerint mi volna a legdrágább és a legjobb, hogy leveledbôl megtudva, mire és mennyire van szükséged, azonnal küldhessük. Méltányos ugyanis, hogy azt a helyet, amely a föld minden pontjánál csodálatosabb, méltó módon tegyük ékessé. Továbbá értesítést kérek arról, hogy milyennek képzeled a bazilika boltozatát. Ha kazettás mennyezetre gondolsz, azt aranyozni is lehetne. Szentséged tehát minél elôbb értesítse a mondott hivatalnokot arról, hogy hány munkásra, művészre és mennyi anyagra van szükség. S engem is tudass, ne csak az oszlopok és a márvány felôl, hanem a mennyezetrôl is, ha szebbnek látod az aranyozott változatot. Isten ôrizzen meg téged, szeretett testvérem!'' (Vita Const. III. 31-- 33.) 275. kép. Antonius Pius császár pénze (Kr. u. 138--161) A Jeruzsálemben élô keresztények számára a bazilika építésével egy új korszak kezdôdött. Eddig a város püspöke -- a várost még mindig Aelia Capitolinának hívták -- alacsonyabb rangban állt, mint Caesarea püspöke. De 325-ben a Niceai zsinaton a jeruzsálemi püspököt ,,a régi szokás és hagyomány szerint'' már elsô helyen tisztelik a palesztinai püspökök között, és a késôbbi zsinatok is mind errôl tanúskodnak. 276. kép. A Szentsír-templom történetébôl A szír építész, Zenóbiusz -- különös, hogy Euszébiosz nem nevezi ôt meg -- tervei szerint Jézus halála és feltámadása helye fölé hatalmas bazilika emelkedett. Az épület három nagy részbôl állt: az Úr szenvedése emlékére szenteltek egy öthajós bazilikát, a ,,Martyriont'' vagy ,,Martiriumot''. Hozzá kapcsolódott egy négyszögletes, oszlopcsarnokkal körülvett belsô udvar, amely magába foglalta a Golgota dombját. Az udvar másik végét a feltámadás emlékére épített körtemplom, az Anasztaszisz zárta le, s ebben volt Jézus sírja. E harmadik épületet a Feltámadás templomának hívták. Az épületegyüttest Eucherius lyoni püspök 440-ben ilyennek látja: ,,Az Anasztaszisz a feltámadás helyén áll; a Golgota, ahol az Urat megölték, középütt van az Anasztaszisz és a Martyrion között, ahol a szikla látható, amelyben egykor az Úr keresztje állott'' (Geyer 126. o.). Lássuk most egyenként ezeket az épületeket. Leírásunk a 4--6. századi szemtanúk elbeszéléseire és a régészeti kutatásokra támaszkodik.[276] Az átriumba vivô fôbejárat a már említett fôutcáról nyílott, amely észak-déli irányban haladt át a városon (l. a 251. képet a 434., és a 277. képet a 489. oldalon). A zárójelbe tett számok és betűk a 277. képen látható alaprajzra vonatkoznak. Még ma is látható néhány oszloplábazat abból az oszlopsorból, amely a fôutcát kísérte végig. A külsô átrium délkeleti sarka nem derékszögű, hanem 92,22 fokos. Ezt a helyi adottságok kívánták így. L.-H. Vincent OP kutatásai szerint Nagy Konstantin építésze az átrium keleti homlokzatát egy már meglévô, régebbi falra állította. Ez a fal ahhoz a ,,kerítéshez'' tartozott, amellyel még Hadrianus vétette körül azt a feltöltött részt, ahová az Aphrodité-szentélyt emelték. Ezt a falat Szozomenosz is említi egyháztörténetében (l. a 278. képet a 490. oldalon). Euszébiosz szerint a külsô átriumot (D) exedra díszítette, ,,belül pedig lebilincselô látvány fogadta a látogatót''. Nem fukarkodik a szóval, hanem túláradó lelkesedéssel ecseteli az öthajós Martyrion szépségét: ,,A szent barlangtól keletre állt a bazilika, ez a mindenképpen csodálatos épület. Kimondhatatlanul magas, széles és hosszú. Belsejét különbözô színű márványlapokkal burkolták. A falak külsô felületét szorosan egymáshoz illesztett, csiszolt kövek fedik, amelyeknek szépsége alig marad el a márvány mögött. A torony és a boltozat külsejét ólomlemezzel fedték le, mert a téli esônek ez áll a leginkább ellen. A mennyezet belül kazettás, s mert arannyal van borítva, az egész bazilika belsejét ragyogóvá teszi. A fôhajó mindkét oldalán kettôs, kétszintes csarnok fut végig. A hajó felôli oldalon hatalmas oszlopok, belsô részén pedig nagyon szépen faragott pillérek tartják. Mennyezetüket szintén arannyal borították be. A keleti oldalon három, jól elhelyezett kapu fogadja az érkezô tömeget. A kapukkal szemben, a templom másik végében állt az egész épület központja, az apszis. Az apostolok számának megfelelôen 12 oszlop vette körül, az oszlopfôket hatalmas cratérnak (borvegyítô edény) képezték ki ezüstbôl. Ezzel adta a császár Istennek a legszebb fogadalmi ajándékot'' (Vita Const. III. 36--38; l. a 277,5. képet a 489., és a 279. képet a 493. oldalon). Ehhez a leíráshoz nem kell semmit hozzátennünk. Egy dolog azonban feltűnik: Euszébiosz nem szól arról a helyrôl, ahol a késôbbi híradások szerint a császár édesanyja, Ilona megtalálta az Úr Krisztus keresztjét. Vajon Euszébiosz már hallgatással akarta feledtetni a legendát? Az elsô tanú, aki tudni véli a Kereszt megtalálásnak helyét Jeruzsálemben, Breviarius de Hierosolyma (530 körül). A zarándok fölkereste a Martyriont, és ezt írja: ,,A bazilika bejáratánál, baloldalt van az a helyiség, ahol az Úr keresztjét ôrizték'' (l. a 277,8. képet a 489. oldalon). Majd belépve Konstantin templomába így folytatja: ,,A nyugati oldalon van egy nagy apszis, ahol a három keresztet megtalálták. E hely felett van egy gazdagon aranyozott és ezüsttel borított oltár, amely kilenc oszlopon nyugszik. Az apszisban körben 12 oszlop áll, és az oszlopfôket cratérok díszítik'' (Geyer 153. o.; l. a 279. képet a 493. oldalon). A konstantini épület alaprajzán megfigyelhetô, hogy az Anasztaszisz fôtengelye nem a Martyrion tengelyének folytatása, még elhajlással sem, ahogy ezt a középkori katedrálisokban meg lehet figyelni. Konstantin épületében két, egymástól független fôtengely van! Az Anasztaszisz tengelye (A) a rotunda kis, nyugati apszisából indul, majd a Szentsíron (1) át a homlokzati fôbejáratig tart. A Martyrion fôtengelye az apszis középsô oszlopánál indul (5), majd a Szent Ilona- kápolnán keresztül (6) egészen a külsô átrium fôbejáratáig tart. Mi lehet a magyarázata annak, hogy e két fôtengely nem egymást folytatja? Vajon nem a Kereszt megtalálásának helyében rejlik-e a magyarázat, amelyet Breviarius említ, s amelynek a bazilika építésekor igen nagy jelentôsége volt?[278] Euszébiosz leírása erre utal: ,,A kapukkal szemben, a templom másik végében áll az egész épület központja, az apszis'' (III. 38). A legújabb feltárások során kétségtelenné vált a konstantini bazilika apszisának helye. Pontosan ott van, ahol Euszébiosz leírása szerint kell lennie: a Martyrion nyugati végében (5). Ezúttal tisztelettel kell adóznunk a császári életrajzírónak, akkor is, ha leírásai egyébként nehézségeket támasztanak. Kifejezéseinek nagy része ugyanis nem egyértelmű, és ezzel Konstantin építményének kutatóit olyan bonyodalmakba vitte, hogy egymásnak ellentmondó rekonstrukciók születhettek.[279] 277. kép. A Nagy Konstantin-féle Szentsír-templom alaprajza (CH. Coüasnon OP rekonstrukciója szerint, 1968.) A konstantini bazilika középhajója magában foglalta azt az egész területet, ahol ma a Szentsír-templomtól keletre fekvô Szent Ilona- kápolna (6) és a Kereszt megtalálásának ciszternája (7) van (l. a 280. képet a 494. oldalon). Theodóziusz (530-ban) a Golgota sziklájától a Kereszt megtalálásának helyéig 15 lépést (kb. 12 m), a névtelen piacenzai zarándok ellenben 50 lépést (kb. 40 m) mért a bazilikában. De bármennyire ellentmondónak látszik ez a két adat, mindketten igazat mondanak: az elsô (12 méteres út) a Golgota sziklájától a Szent Ilona- kápolna elsô lépcsôjéig; a második (a 40 méteres) a Kereszt megtalálása ciszternájának elsô lépcsôjéig vezet. A teljesen sziklába vágott Szent Ilona-kápolna 5,4 m mélyen van a keresztesek temploma környezetének szintje alatt (l. a 280. képet a 494. oldalon). Euszébiosz szerint a Martyrionhoz csatlakozott a belsô átrium (B): ,,A császárnak gondja volt rá, hogy ezt a nagy, szabad ég alatt álló teret széppé tegye. Csillogó kövekkel köveztette ki, s három oldalról nagy oszlopcsarnokkal vették körül'' (III. 35; l. a 277,B képet a 489. oldalon). Ez az állítása azonban nagy vitákat váltott ki. ,,Euszébiosz az épületrôl adott leírásban egy árva szóval sem említi a Golgota szikláját. A jámbor hívôk azonban hihetetlen gyorsasággal megteremtették a kínszenvedés látható tanúját''.[280] De valóban ilyen egyszerű történet volna az egész? Hallgassuk csak, mit mondanak a 4. század tanúi! 278. kép. Hadrianus korából származó falak és Konstantin templomépületének déli mellékbejárata A bordói zarándok rövid leírása (333-ból), aki Aelia Capitolina-beli barangolásai közben pontosan megjelöli a ,,monticulus Golgota'', a Golgota-domb helyét, nem hagy semmi kétséget. Jeruzsálemi Szent Kyrillosz tizenkét évvel a konstantini bazilika felszentelése után prédikál a szikláról, amelyben az Úr keresztje állt. Hallgatói közül sokan éltek már az építkezés idejében, és szemtanúi voltak a falak emelkedésének. Hogyan mondhatta volna tehát Kyrillosz a következôket, ha a Golgota csak egy jámbor hiedelem lett volna: ,,Az Urat megfeszítették. Erre tanúk vannak, akik szólnak hozzád. Látod a Golgota helyét (itt a hallgatóság felkiáltott)... Úgy kiáltotok, mint akik helyeslik, amit mondok! Vigyázzatok rá, hogy az üldözésben meg ne tagadjátok!'' (Kat. XIII, 23.) Egy másik katekézisében még félreérthetetlenebbül mondja: ,,A többiek fölé emelkedô szent hegy, a Golgota szemmel láthatóan tanúskodik'' (ti. Krisztus mellett) (Kat. X, 19). Aetheria zarándoknô (381--384) feljegyzései a Golgota sziklájáról és a belsô átriumról minden kétséget eloszlatnak. A 383. év nagypéntekjén a Szentsír templomában vett részt a liturgiában, és ezeket mondja: ,,Amint eljön a hatodik óra, a kereszt elé (ante crucem) mennek, akár esik, akár hôség van, mert ez a hely a szabad ég alatt van: egy szép, nagy átrium a Kereszt és az Anasztaszisz között'' (Peregrinatio 37, 4). Az ,,ante crucem'' -- eredetileg valószínűleg rubrikális megjegyzés volt -- szakkifejezéssé vált, és azt jelezte, hogy a liturgia a nagy, szabadtéri átriumban, a kereszt elôtt történik. Szemben áll vele a másik lehetôség, amikor a liturgiát a Golgotától keletre esô részen, ,,post crucem'', a kereszt mögött, a bazilika déli oldalhajójának nyugati végében végzik (l. a 277,4. képet a 489. oldalon). ,,Nagypénteken kora reggel -- folytatja Aetheria a beszámolót -- a püspöknek a Golgotán, ,,post crucem'' (tehát a bazilikán belül!) katedrát állítanak... Vászonnal letakart asztalt helyeznek a széke elé és az asztalt körülveszik a diákonusai. Akkor odahoznak egy ezüstbôl készült, aranyozott tokot, amelyben a kereszt fekszik... Miután letették az asztalra, a püspök ülve megfogja a szent kereszt két végét. A körben álló diákonusok éberen figyelnek, mert volt már rá eset, hogy a szent fából lopva lehasítottak... Most az egész nép egyenként odajárul a kereszt fája elé. Meghajolnak, majd a homlokukkal, utána a szemükkel érintik a keresztet és annak feliratát, majd megcsókolva a keresztet átadják a helyet a következônek... A hatodik óráig vonul a nép. Az egyik ajtón jönnek be, a másikon mennek ki, mert mindez ugyanazon a helyen történik, ahol az elôzô napon, azaz nagycsütörtökön az ,,oblatio'' (a szentmise) bemutatása történt'' (37,1--3). Mivel a ,,post crucem'' nagyon kicsi hely volt, a hívôk a nagy átriumban gyülekeztek (B), majd hosszú menetben járultak egyenként a Kereszt elé. Itt csak a nagycsütörtöki szentmise idejére állítottak fel oltárt. Az állandó oltár ,,ante crucem'', a nyugati oldalon állt. Theodóziusz (530-ban) a ,,hegy lábánál'' látta ezt az oltárt. A római Szent Pudenziana-templom apszismozaikján valószínűleg a Golgota dombjának hiteles képét láthatjuk. A trónon ülô Krisztus háta mögött legömbölyített, kúpformájú sziklát látunk, a sziklán pedig egy nagy, drágakövekkel ékes kereszt áll (l. a 267,1. képet a 467. oldalon). Magán a Golgota szikláján soha nem volt liturgia, jóllehet Theodóziusz szerint ,,az egyik oldalon lépcsôkön'' fel lehet rá menni. Breviarius de Hierosolyma (530 körül) még megjegyzi, hogy a Golgotát ezüstkorlát veszi körül, és az arannyal és drágakövekkel borított Kereszt fölött a szabad ég látszik'' (Geyer 153. o.). A belsô átrium nagy, majdnem négyszögletes terét a falmaradványok és a három oldalról körbefutó oszlopcsarnok alapjai nyomán meg tudjuk határozni. Az oszlopcsarnokok észak, kelet és dél felôl vették körül az átriumot. Ennek hossza észak-déli irányban kb. 40 m, szélessége kelet-nyugati irányban kb. 25 m volt. Az ásatások igazolták azt a régi feltevést, mely szerint a keresztesek templomának az a része, amelyet a Boldogságos Szűz árkádjának hívnak, az északi oszlopcsarnok helyén épült (l. a 286. képet a 506., és a 287,16' képet a 507. oldalon). A keresztesek azért rövidítették meg templomuk északi kereszthajóját, hogy ezeket a konstantini maradványokat meg tudják menteni (l. a 287,10. képet a 507. oldalon). A Martyrion építésekor a Koponya-helyet elkülönítették a környezetétôl, és így mind a négy oldalán lefaragott, kb. 5 m magas sziklatömb lett belôle, amely a templom belsô terének délnyugati sarkában állt (3). Ma már nyomát sem lehet találni annak a lépcsônek, amely a zarándokleírások szerint fölvezetett a szikla lapos tetejére. Modestus (626-ban) fallal vétette körül a sziklát, és kétszintes kápolnát építettek rá. Ma a Golgota sziklája kb. 4,5 méterre magasodik a Szentsír-templom padlószintje fölé. Két helyen is vettek mintát a szikla környezetében[282] azért, hogy megtudják, milyen mélységben van a sziklaalap, amelybôl a lefaragott tömb kiemelkedik. Meglepôdve tapasztalták, hogy a környék sziklafelszíne feltűnôen mélyen van (l. a 287,E,H képet a 507. oldalon). A Keresztre feszítés kápolnája alatt lévô Ádám-kápolnában (l. a 287,4. képet a 507. oldalon) a fúró, amellyel a talajmintát vették, még 5,3 méteres mélységben sem érintette a sziklát (H). Az északi oldalon már 4,5 méternél abba kellett hagyni a fúrást, de itt sem értek még a sziklaalaphoz. A szemben lévô oldalon (F) a templom padlózata alatt 6,75 m mélyen mutatkozott a szikla folytatása. A szondázást tovább folytatták az Anasztaszisz felé, és azt észlelték, hogy arrafelé a szikla felszíne hirtelen emelkedik. A Katholikon északi fala mentén a szikla még 4,5 m mélységben van, de két méterrel odébb nyugati irányban már csak 30 cm-es földréteg fedi. A Katholikon nagy, nyugati pillérénél (A, D) a déli oldalon a sziklát 2,15 m, az északi oldalon 2,5 m mélységben találták meg. A kutatókat egész váratlanul érte az a tény, hogy a Golgota sziklájának környezete ennyire mélyen van körülötte. Mindezideig úgy vélték, hogy a keresztrefeszítés helye egy egészen kicsi kiemelkedés a környezetbôl, amely alig éri el az 5 méteres magasságot. A fúrások eredményei ellenben azt mutatják, hogy a sziklafelszín körös-körül megközelítôleg 5 méterrel mélyebben van, mint a mai padlószint. A szikla tehát, amelyben a kereszt állt, kb. 10 méternyire emelkedik ki eredeti környezetébôl. Az valószínűtlennek látszik, hogy Nagy Konstantin építészei ilyen mélységig minden feltöltést elhordtak volna, és újra töltötték volna fel az egészet. Ôk a Golgotát legalább három oldalról meredek sziklatömbként találták itt, amelyet természetesen az idôközben rárakódott földréteg szelídebbé tett, de a szikla formáját lényegében nem változtatta meg. Amikor a templomot építeni kezdték, elôször elkülönítették a sziklát és a közelébôl eltávolítottak minden törmeléket (vö. 268. kép 470. oldal). Az új épület alapterületét vörös színű, agyagos földbe rakott kövekbôl alakították ki. Ezt a köves feltöltést az E és F pontokon csak igen nagy erôfeszítések árán sikerült átfúrni. A feltöltés anyagában talált cserépdarabok mind a 4. századból, a római és bizánci korszakból valók. A környezô sziklás terület északnyugat-délkeleti irányban enyhén lejtett. Nagyon régen kôbánya lehetett, mert mélyedéseiben a második vaskorszakból (Kr. e. 900--600) való cserépdarabokat találtak, és a sziklák ôrzik az akkori kôfaragás nyomait. Az E és F pontokon végzett kutatások a középkori padlószint alatt 30 cm mélységben egy másfél méter vastag fal maradványára találtak. Kövei a Martyrion alapfalához tartoztak (l. a 279,9' képet a 493. oldalon). A monumentális konstantini épületegyüttest a kerek Anasztaszisz zárta le (A), amely magában foglalta Jézus sírját. ,,A Megváltó sírja fölé építették fel az 'Új Jeruzsálemet'... a császár a sírbarlangot az egész épület szívének tekintette és úgy is díszítette fel. Mert ez a sír volt az Úr gyôzelmének legnagyobb emléke és jele... a császár tehát válogatott oszlopokkal és nagy pompával ékesítette'' (Vita Const. I, 33, 34). 279. kép. A Martyrion apszisa Euszébiosz sajnos, ez alkalommal megelégszik azzal, hogy a saját érzéseit írja le, ahelyett, hogy pontosan ismertetné, mivel váltotta ki benne a császár által épített templom e nagy csodálatot. Egy szóval sem beszél arról, ami bennünket igazán érdekelne. De a bordói zarándok (333-ban), aki egyébként csak a római út mérföldköveit számlálta, amikor megpillantotta az éppen elkészült Anasztasziszt, nem tudja, leplezni ámuló csodálatát: ,,Kápráztatóan szép ez a templom!'' Tehát Euszébiosz áradozását sem vehetjük rossz néven. 280. kép. Szent Ilona kápolnája és a Szent Kereszt megtalálásának barlangja Már csak azért sem, mert valószínű, hogy Euszébiosz nem is volt abban a helyzetben, hogy pontos képet rajzoljon az Anasztasziszról. P. Ch. Coüasnon OP, a Szentsír-templom helyreállítási munkálatainak egyik fôépítésze azon a véleményen van, hogy Euszébiosz életében (339-ig) az Anasztaszisz területén csak a Szentsír-emlékművet lehetett látni, a templom maga még nem készült el. Így tehát késôbbi tanúkra, illetve a régészeti feltárások eredményeire kell hagyatkoznunk. Most tehát térjünk át a biztos és ellenôrizhetô tényekre. Konstantin császár építészeinek kettôs feladattal kellett megbirkózniuk: a szent hely tiszteletben tartása mellett az Anasztaszisz építésére alkalmassá kellett tenniük a meglehetôsen egyenetlen terepet. Ezért elôször a Krisztus sírját magába záró sziklát faragták körül, majd a sír bejáratával egy magasságúra egyengették az egész környéket. A szikla faragásában nagyon nehéz feladatot oldottak meg (l. a 287. képet, amely hosszmetszetben mutatja az Anasztasziszt). 1960--61-ben megszondázták a Szentsír-templom alapfalait és támpilléreit. Ennek eredményeként, várakozáson felül, nemcsak az alap összetételére vonatkozó adatokat kaptak, hanem fény derült a konstantini bazilika építésére is. Az északnyugat felôl délkelet felé lejtô szikla felszínét -- zömében kemény mészkôbôl van -- az építôk elôször vízszintesre faragták, és az így nyert sík területre állították a templomot. Fôleg az északi és a nyugati részen kellett lépcsôzetesen lebontani a sziklát. A szikla fejtésének vonala természetesen pontosan követi a köralakú Anasztaszisz külsô falának görbületét (l. a 282,2. képet a 499. oldalon). A 6 méterrel magasabb sziklafalhoz a tervezô melléképületekkel csatlakoztatta a templomot. E melléképületek a nyugati és az északi oldalon szorosan hozzá is épültek a sziklához (l. a 282,3. képet a 499., és a 277,13,13' képet a 489. oldalon). Az Anasztaszisz alakját részben a klasszikus mauzóleum-forma határozta meg, amint ezt az ugyanekkor Rómában épült Constantia- mauzóleum mutatja. A kupolát körben álló oszlopok tartották, a nyugati oldalon pedig hatalmas, félkör alaprajzú apszisban végzôdött a templom, amelyet három további kisebb apszissal még hangsúlyoztak. A fôfal kelet felé egészen a homlokzati falig folytatódott. A belsô oszlopkör átmérôje 19,6 m, a nagy, félkörös apszis átmérôje pedig 33,7 m volt. A külsô fal vastagságát a padló szintje felett sehol sem lehetett megmérni, csak a nyugati oldalon lévô kis apszis mögötti ablaknál mutatkozott 1,42 m vastagnak. A kupolának, éppen úgy, mint a római Pantheonnak, ,,nyitott szeme'' volt, azaz felül köralakú nyílást hagytak rajta. Ez biztosította a világosságot, a rajta behulló esôt pedig a padlózatba süllyesztett víznyelôk juttatták a templom északi oldalánál lévô ciszternába. Ezt a ciszternát a legutóbbi feltáráskor sikerült megtalálni (l. a 282,1. képet a 499., és a 287,Z képet a 507. oldalon). A belsô oszlopkör és a külsô fal közötti félkörfolyosó két nagy csarnokban végzôdött, amelyeket a homlokzati fal határolt. A szondázással megtalált falmaradványok tanúsága szerint (l. a 287,L képet az 507. oldalon) a homlokzat 33,7 m széles volt, azaz pontosan akkora, mint a nagy apszis átmérôje. S ennek a homlokzatnak a párja volt a belsô átrium másik oldalán a Martyrion keleti homlokzata. A homlokzat formájáról azonban nem derült ki semmi. Az Anasztaszisz körtemplomától északra és nyugatra fekvô melléképületek ma a ferencesek kolostorához tartoznak (l. a 287,19,19' képet az 507. oldalon). Ezek feltárása érdekes megállapításokra vezetett. Az apszist ugyanis eredetileg nyitott udvar övezte kívülrôl, amelyet csak a keresztesek korában fedtek le. A saroképületeknek (l. a 287,13,13' képet a 507. oldalon) nemcsak dekoratív szerepük volt, tehát nemcsak a csupasz sziklát takarták, hanem gazdasági célokra használták, amint a megtalált szôlô- és olajprések mutatják. Földbe vájt pincék is voltak itt, amelyekben boros és olajos amforákat tároltak (l. a 282,3. képet a 499. oldalon). Euszébiosz egy megjegyzésébôl sejteni lehet, hogy az építész tervei körül kemény viták folytak: ,,Különös látvány a sír sziklatömbje, amely egy hatalmas tér közepén emelkedik magasba, de csak egyetlen barlangnak van benne hely'' (Theoph. Fragm. III, 30). Más szóval: épp elég tér állt rendelkezésre, a sírbarlangot mégis megcsonkították. Lefaragták és ezzel véglegesen megsemmisítették az elôteret. Talán ez a kegyeletsértés -- amelynek következtében a sír formája lényegesen eltérô lett attól, amit a bibliai hagyomány róla mond -- késztette Euszébioszt arra, hogy gondosan elhallgassa az építész, Zenóbiosz nevét. Zenóbiosz megoldása miatt még 12 év múlva is ott cseng a keserűség Kyrillosz szavaiban: ,,Mielôtt ezt a síremléket kiformálták, a sírkamra elôtt volt egy másik barlang, amely az itteni szokások szerint elôteret adott a sírhoz... Ma azonban ebbôl semmi sem látható, mert a mostani díszes síremlék érdekében eltüntették'' (Kat. XIV, 9; vö. a 281,B képpel a 497. oldalon). Mivel Euszébiosz csak ,,válogatott oszlopokról és nagy pompáról'' beszél, nem tudjuk, hogy milyen lehetett ez az elsô síremlék, s azt sem, hogy milyen formájúra faragták a sziklát a sír körül. Így nem marad más hátra, mint megkérdezni a zarándokbeszámolókat. Ám látni fogjuk, hogy ezek a beszámolók annyira pontatlanok, hogy a rekonstrukciót lehetetlenné teszik. Aetheria zarándoknô 383 körül írja le a Szentsír templomában folyó liturgiát. Ebbôl tudjuk, hogy az eltávolított elôtér helyét korláttal vagy kötéllel kerítették körül, és mögötte, a sírkamra bejárata elôtt, oltárt állítottak. ,,A hetedik napon -- kezdi Aetheria a vasárnapi vigília leírását -- az egész nép, még kakasszó elôtt összegyűlt a bazilika elôtt. Amint a kakas elôször kukorékolt, a püspök lejött, és odament az Anasztasziszban lévô barlanghoz. Akkor kitártak minden ajtót, és a nép odasereglett az Anasztasziszhoz. Ekkor a püspök a korlát mögött fogta az Evangéliumot, odament a templom bejáratához, és felolvasta az Úr feltámadásáról szóló részletet'' (Peregrinatio 24, 9, 10). A vasárnapi liturgiáról pedig ezt olvassuk nála: ,,Mikor a hívôk már benn voltak az Anasztasziszban, jött a püspök, és bement a sír elôtti kötéllel elhatárolt részbe. Elôször a hálaimát mondta el, majd következett az oblatio...'' 281. kép. A sziklasírtól a sírkápolnáig Anasztásziosz császár (491--518) idejében a sír nyugati oldalán fölépítették a megsemmisített elôtér helyén álló oltár párját. A koptok mai oltára a sírkápolna mögött jelzi, hogy a hagyomány milyen szívósan tudja ôrizni az emlékeket. Breviarius (530 körül) így ír: ,,A sír fölé templomot emeltek. A sírt ezüstbôl és aranyból készült tetô (transvolatile) fedi, és körös-körül minden aranytól ragyog'' (Geyer 154, 10. o.). A Konstantin féle Szentsír-templom utolsó szemtanúja a névtelen piacenzai zarándok, aki 570 körül látogatta meg Jeruzsálemet, és még látta az épületet a perzsák pusztítása elôtt (614). Úgy tűnik, hogy ô végre olyan leírást ad, ami az eddigiekkel szemben lehetôvé teszi a rekonstrukciót: ,,Leborultunk és megcsókoltuk a földet, és csak utána léptünk be a Szent Városba, ahol az Úr sírját tisztelhettük. Mivel az egész sír a sziklába van vágva, az a sír-teknô (puteus) is, amely magába fogadta az Úr testét, a sziklába van mélyítve. A kô, amely elzárta a bejáratot, ott áll a sír elôtt. Olyan színe van, mint a sziklának, mert ezt a követ a Golgota sziklájából vágták ki. A sziklát arannyal és drágakövekkel ékesítették, és a síremlék olyan, mint egy malomkô (molaris). Mérhetetlenül sok ékszer van ott. Vasszegeken karkötôk, nyakláncok, gyűrűk, fejdíszek, övek, fegyverdíszek, aranyból és drágakövekbôl készült császári koronák és császárnôi ékszerek függenek. A síremléket aranyrudak alatt (sub solas aureos) piramis formában (in modum metae) ezüsttel fedték be. A síremlék elôtt oltár áll'' (Geyer 171, 18. o.). A zarándok beszámolójának adatai -- az egy ,,sub solas aureos''[283] kifejezéstôl eltekintve -- világosnak látszanak. Ha azonban elkezdjük rekonstruálni a sírt, kérdések merülnek fel: Mit jelent az, hogy a síremlék ,,molaris''? Olyan kerek, mint egy malomkô, vagy csak az anyaga olyan, mint a malomköveké? Továbbá, mit kell értenünk azon, hogy ,,aranyrudak alatt piramis formában ezüsttel borították be''? A választ ezekre a kérdésekre, igaz hogy kerülô úton, maga a zarándok adja meg, mert a Szentsírnál tett látogatásról ezt jegyezte föl: ,,Ércbôl készült lámpa ég ott éjjel és nappal. Áldásthozó olajat meríthettünk belôle, és megint a helyére állítottuk'' (Geyer 171, 18. o.). Más szóval: a zarándokok a sírnál égô lámpa olajából egy keveset kivettek, és kicsiny üvegecskében mint a legdrágább szentföldi emléket elvitték magukkal. Felsô-Olaszországban, Monzában (Milánótól északra) a dóm kincstárában ôriznek tizenhat ilyen kis üvegecskét, amelyek Theodelinde longobárd királynô kincsei voltak (+ 627), és valamennyi Palesztinából származik. Az üvegeken lévô domborművek a jeruzsálemi szent helyeket, fôleg a Szentsírt ábrázolják (l. a 283,1,2,3. képet a 500. oldalon).[284] Ezeken az ábrázolásokon az a különös, hogy többé- kevésbé hűségesen mutatják a Szentsír állapotát a perzsa dúlás elôtt: a síremlék homlokzati részén kétszárnyú ajtó nyílik, mögötte piramisformájú tetô látszik, a csúcsán kereszttel. Az egész síremlék felett oszlopokon álló, sátor formájú cibórium áll. Az oszlopok félmagasságáig rács fut körbe, ezen nyílott a homlokzati részen az ajtó. A következô kérdés: a sírt magában foglaló sziklatömb ,,molaris'', azaz malomkô formájú-e, ahogy ezt Arkulf (670-ben) is hangsúlyozza, vagy kocka alakú, amint Szophroniosz (+ 638) mondja egyik ódájában, és Willibald (724--726) zarándok is félreérthetetlenül állítja: ,,A sírt sziklába vágták. A szikla a földbôl emelkedik a magasba, és alul négyszögletes (quadrans), felül pedig csúcsban végzôdik (subtilis)''? Hogyan lehet ezt a ,,négyszögű kört'' megoldani? Úgy tűnik tehát, hogy képtelenség a síremlék eredeti külsô formájának meghatározása. Jelenlegi adataink alapján meg kell elégednünk azzal a primitív megoldással, ami a sírkápolna nem sokat változott alaprajzából kínálkozik: elölrôl nézve négyszögletesnek, ,,quadránsnak'', oldalról pedig henger alakúnak, ,,molarisnak'' látszott (vö. a 292,3. kép alaprajzát az 516. oldalon). Errôl a felbecsülhetetlen értékű kincsrôl egy további dokumentum a madabai mozaiktérkép Szentsír-templom képe. A 6. század végérôl származik, és az egyetlen hiteles kép a konstantini épületrôl (l. a 251. képet a 434., és a 284. képet az 503. oldalon). Amikor Jeruzsálem 614-ben elesett, II. Koszroesz szasszanida király csapatai a Szentsír-templom épületeit is felgyújtották, és kifosztották az Anasztasziszt is. A Szent Kereszt ereklyét magában foglaló fogadalmi keresztet Zakariás pátriárkával és egy sereg fogollyal együtt magukkal hurcoltak Perzsiába. A pátriárka ott is halt meg, a Szent Keresztet azonban Hérakliusz császár 638. május 3-án nagy diadalmenetben visszahozta Jeruzsálembe. Zakariás pátriárka még élt a fogságban, amikor Modesztusz apát, a betlehemi Theodóziusz-kolostorból megkezdte az újjáépítést. Arra nem gondolhatott, hogy teljes egészében helyreállítsák a konstantini épületeket és azok ékességét, ezért csak részleteket építettek újra a meglévô alapokra, az eredetinél sokkal egyszerűbb formában. 660-ból való egy örmény zarándok tudósítása, aki szerint a bazilikát még Martyrionnak hívják, de már hozzáfűzi a ,,Hágiosz Konstantinosz'', azaz Konstantin bazilikája nevet. És a templom ekkor már mint ,,ekkleszia katholiké'' a pátriárka katedrálisa. Ez a név a ,,Katholikon'' névben, amellyel ma a görögök szentélyét jelzik, mind a mai napig megmaradt (l. a 287,8. képet az 507. oldalon). Ennek az örmény zarándoknak egyébként a számlálás volt a szenvedélye: az összes palesztinai zarándokhelyeken megszámolta az oszlopokat. A ,,Katholiké''-ban hatvanöt (egyes kéziratok szerint 75) oszlopot talált. Azaz tekintélyes épület lehetett. A bazilikához udvar csatlakozott, ,,Szent kert''-nek hívták, ennek közepén állt egy emlékmű, amely ,,a világ köldökét'' jelezte. Már Jeruzsálemi Szent Kyrillosznál megtalálható az az elképzelés, hogy a világnak itt, a Golgotánál van a közepe: ,,Krisztus kitárta karjait a kereszten, hogy átölelje a lakott világot, mert a Golgota a világ közepe'' (Kat. XIII, 28). Ez a világ közepére vonatkozó elképzelés azonban ôsrégi hagyomány a régi, salamoni templom legszentebb részében, a Szentek Szentjében álló sziklával kapcsolatosan is. Egy Midrás kimerítôen összefoglalja ezt a zsidó gondolatot: ,,Izrael földje a világ közepén terül el; Jeruzsálem Izrael országának közepén fekszik; a szent kerület (a Templom területe) Jeruzsálem közepén van; a Templom háza a szent kerület közepe; a Szövetség Szekrénye a templomház közepén áll; a Szent Szikla pedig a Szövetség Szekrénye elôtt áll, mert itt van az egész világ közepe'' (Midr. Tanchuma). S ahogyan az Ádámmal kapcsolatos hagyomány átvándorolt a Templomból a Golgotára, ugyanúgy a világ közepérôl szóló elképzelések is a Templomról a Golgotára tevôdtek át.[285] 282. kép. A Nagy Konstantin idejébôl való falak A Konstantin-féle épületegyüttes nyugati végét a Anasztaszisz félkörös építménye zárta le. Modesztusz ebbôl teljes köralakú templomot alakított ki. Valószínű, hogy a síremléket védelmül fallal vették körül, és egy négy oszlopon nyugvó elôtérrel meghosszabbították a keleti oldalon. A Golgota sziklája korábban a belsô átrium délkeleti sarkában, szabad ég alatt állt. Most körülfalazták, és két kápolnát alakítottak ki rajta. A felsô kápolnában, azon a helyen, ahol a keresztfát a sziklába ékelték, egy nagy ezüstkeresztet állítottak fel, és föléje egy vaskoronára sok lámpát függesztettek. Az alsó kápolnában, a sziklába vágott apszisba oltárt állítottak, ez lett az ún. Ádám- kápolna (l. a 267,2. képet a 468. oldalon). Ehhez járult még legalább egy kápolna a Szűzanya tiszteletére és egy baptisztérium, továbbá még egy kicsi kápolna, amelyet a szenvedés misztériumának szenteltek. Kb. tíz éves építési idôszak után, 626-ban Krisztus sírjánál és kínszenvedése helyén újra lehetett liturgiát végezni. A galliai Arkulf püspök az elsô zarándok, akinek a Modesztusz-féle épületek teljes leírását köszönhetjük (670-bôl). Kilenc hónapot töltött Jeruzsálemben. Amikor hazafelé hajózott, viharba kerültek, és Skócia nyugati partjánál szenvedtek hajótörést. A Hebridák szigetcsoportjához tartozó Icomhill szigeten volt egy Szent Jónásról nevezett kolostor. Ennek apátja, Adamnanus (624--704) vendégszeretôn befogadta Arkulfot, és írásba foglalta, amit Arkulf elbeszélt nekik szentföldi útjáról. Maga Arkulf négy rajzzal illusztrálta beszámolóit (l. a 285. képet az 504. oldalon).[286] 283. kép. A Szentsír képe a Monzából való olajos-ampullákon Modesztusz Anasztasziszáról így beszél: ,,Ez a hatalmas, kôbôl épített templom teljes kört alkot. Az alapokból három válaszfal nô ki, amelyek között széles teret hagytak az átjárás számára. A középsô válaszfalba három helyen oltárt építettek. Tizenkét óriási oszlop tartja ezt a nagyon magas épületet. A három oltár közül az egyik a déli, a másik az északi, a harmadik a nyugati oldalon áll. A templomnak négy kapunyílása van, melyeket fal választ el egymástól. A kijáratok északkelet és délkeleti irányba néznek. E köralakú épület legbelsô részében áll a sziklából faragott, köralakú síremlék (tegurium), amelyen háromszor három ember állva nyugodtan tud imádkozni. Egy középtermetű ember feje tetejétôl a sír feletti boltozatig másfél lábnyi távolságot lehet mérni (az embert is beleszámítva ez kb. 2,15 m magasságot jelent). A sír bejárata kelet felé néz. Kívül drága márvánnyal borították, és az aranylapokkal fedett tetô felett egy nagy, aranykereszt emelkedik. A grotta északi oldalán található a sziklába vágott sírhely, ahol az Úr teste nyugodott. De a grotta padlószintje mélyebb, mint a sír, a kettô között három arasznyi (kb. 60 cm) különbséget mérnek. Arkulf így mondta el ezt, a saját mérései alapján'' (Geyer 227 sk. o.). Adamnanus apát Arkulf saját kezű méréseire hivatkozva azt mondja, hogy a sír hossza hét lábnyi (2,13 m) volt és hozzáfűzi: ,,A kör alakú templom, a síremlék és ennek északi részén az Úr sírjának alaprajza a mért távolságokat világosan mutatja'' (l. a 285. képet az 504. oldalon). Amikor az apát megkérdezte, hogy milyen a sír, Arkulf ezt válaszolta: ,,Belül a sírt egyáltalán nem díszítették, annyira, hogy a falán még ma is látható azoknak a szerszámoknak a nyoma, amelyekkel kivájták a sír üregét. A sziklának azonban, amelybôl a síremléket kivágták és, amelybe a sírt vájták, fehér és vörös színe van. De errôl legyen elég ennyi'' (Geyer 232. o.). A perzsák a sírt kifosztották: az ékszereket és a fogadalmi ajándékokat elrabolták, de a kôpad, amelyen az Úr teste nyugodott, épen maradt. Arkulf szerint a test nyugvóhelye nem vízszintes kôpad volt, hanem egy teknôszerűen kialakított mélyedés. Mert a tizenkét lámpa közül, melyek állandóan ott égtek az Úr sírjánál, ,,négy alacsonyabban a sír alját világítja meg, a másik nyolc, két négyes sorban magasabbra van függesztve a sírteknô pereme fölé''. Arkulf megemlékezik arról a kôrôl is, amely a Konstantin-féle bazilikában a sír bejárata elôtt állt. Ezt a követ a perzsák a templom kifosztásakor összetörték. Adamnanus ezt írja: ,,Arkulf elmondta, hogy a kô két részre törött. A kisebbik darabot megfaragták, és a fent leírt körtemplomban, a sír bejárata elôtt mint négyszögletes oltárt állították fel. A kô másik, nagyobbik felét ugyancsak megfaragták, és szintén négyszögletes oltárt készítettek belôle, amely a templom keleti oldalán, baldachin alatt áll. További részleteket tudunk meg Bernard frank szerzetes leírásából (870 körül): ,,Krisztus sírja középen áll. Kilenc oszlop veszi körül, is az oszlopokat fal köti össze, melyet kívülrôl a legfinomabb kôvel burkoltak. A kilenc oszlop közül négy a sír bejárata elôtt áll, és a fallal együtt azt a követ veszik körül, mely a sír elôtt helyezkedik el'' (Baldi 939. o.). Ez a Bernard az utolsó nyugatról érkezett zarándok, aki a keresztesek elôtti idôbôl ad leírást a Szentföldrôl. De Szamariát és Galileát nem járta be, feltehetôen az ott leselkedô veszedelmektôl félve. S ha most egy pillantással visszatekintünk a történelemre, láthatjuk, hogy a Szentsír temploma is megszenvedte a történelem viharait. Alig tizenkét évvel azután, hogy Modesztusz újjáépített templomát fölszentelték, új fejezet kezdôdött Palesztina történetében. Omár ibn el-Khattab, a második mekkai kalifa 638-ban nagy kísérettel, ünnepélyesen vonul be Jeruzsálembe, hogy az ott lakók kezébôl személyesen vegye át megadásuk jelét, s hogy az egyházi birtokviszonyokat rendezze. Az állítólagos egyezségekrôl két beszámoló maradt ránk: egy keresztény és egy muzulmán. A keresztény változat Eutychiusznál maradt meg (Said ibn Batriq), aki 940-ben mint alexandriai pátriárka halt meg: ,,Kinyitották a város kapuját, Omár nagy kísérettel bevonult, és helyet foglalt az Anasztaszisz templomának udvarában. Amikor elérkezett az imádság ideje, azt mondta Szophroniosz pártiárkának: Imádkozni akarok! A pátriárka így válaszolt neki: Ó, hívôk fejedelme! Imádkozz ott, ahol vagy! Omár erre azt mondta: Itt nem imádkozom! -- Akkor a pátriárka bevezette Konstantin templomába, és a templom közepén leterítette az imaszônyeget. Omár újra csak visszautasította, hogy itt sem imádkozik. Kiment a templom bejárata elé a keletre lévô lépcsôhöz, és ott imádkozott egyedül. Mikor újra helyet foglalt, megkérdezte Szophroniosztól: Te pátriárka, tudod-e, miért nem imádkoztam a templomban? Szophroniosz ezt válaszolta: Ó, hívôk fejedelme, én nem tudom. Erre a kalifa azt mondta: Ha én a templomban imádkoztam volna, te búcsút vehetnél tôle, mert kivennék a kezedbôl. A muzulmánok a halálom után elragadnák tôled azzal, hogy itt imádkozott Omár. Adj ide egy papírt, hogy okmányt állítsak ki errôl! És a kalifa írásba foglalta, hogy egy muzulmán sem imádkozhat a lépcsôkön, közös imádságot sem tarthatnak, és ide nem hívhatnak össze imára. Majd a kalifa átadta az okmányt a pátriárkának.''[287] Egy pillanatig sem kell abban kételkednünk, hogy célzatosan kiszínezett történettel állunk szemben. A háttérben mégis áll két történeti tény: a muzulmánok alapvetô tisztelete Krisztus sírja iránt, és a keresztények elemi félelme attól, hogy elveszítik Krisztus halálának és feltámadásának a helyét. A Szentsír templomának további története mind a kettôt igazolta. Mert amit Omár kalifa az Eutychiusz féle leírás szerint el akart kerülni, az lassanként mégiscsak megvalósult. A Szentsír temploma idôvel renoválásra szorult, de a konstantinápolyi császári udvar nem nagy érdeklôdést tanúsított iránta. Egy kis idôre Nagy Károly nyújtotta védelmezôen a karját Jeruzsálem fölé. Harun ar-Rasid bagdadi kalifa bizonyos védnöki jogokat biztosított a frankok királyának a szent helyek fölött, de nyugat túlságosan messze volt, a körtemplom kupolája pedig már-már bedôléssel fenyegetett. Amikor a muzulmánok egy kis idôre elhagyták Jeruzsálemet, Tamás pátriárka (+ 821), kihasználva a lehetôséget, rendbe hozatta a templom tetôszerkezetét. Csakhogy a munkálatok a kalifa engedélye nélkül folytak, s mint Eutychiusz értesít róla, ennek következményei lettek. A 10. század elején a muzulmánok birtokukba vették a fôbejárat mögötti udvar elsô részét, mecsetté alakították és a régi, keleti homlokzatra feliratot tettek, amely a keresztények számára megtiltotta a belépést (l. a 278. képet a 490. oldalon). S ez a hely pontosan az, ahol 300 évvel korábban Omár kalifa imádkozott. Nem sokkal ezután zendülés támadt, és 939 virágvasárnapján tűz pusztította el a Konstantin-bazilika kapuit. Amikor 969. május 24-én Ibn Moy kalifa meghódította a várost, a Szentsír templomát újabb szerencsétlenség érte: felgyújtották az Anasztaszisz kapuit, a kupola beszakadt, és maga a pátriárka is a lángok között lelte halálát. Ezután csak 984-ben állították helyre, úgy-ahogy a körtemplomot. De a templom napjai meg voltak számlálva: 1009. október 18-án Hakim Baimrillah, egyiptomi kalifa utasította a ramlehi helytartót, hogy rombolja le a körtemplomot és Konstantin bazilikáját is, mégpedig teljesen, ,,még azt is, amit nehéz szétrombolni'' (Tyruszi Vilmostól). A régészek a körtemplom falán pontosan meg tudták állapítani, hogy hol volt ,,nehezebb'' rombolni, és hol nem tudtak megbirkózni az épülettel. A konstantini fal az alapok fölé is felnyúló, faragott kváderkövekbôl volt rakva. Erre a kváderkövekbôl való rétegre, egészen más technikával emelték a felsô falakat, tört kövekbôl, kb. 30 cm-es rétegekben (l. a 282,2. képet a 499. oldalon). A körtemplom közepén álló síremlék sorsáról Ademár bencés szerzetes tudósít (+ 1034-ben, Jeruzsálemben): ,,Mivel a síremlék sziklájával szemben tehetetlenek voltak, hatalmas tüzet raktak köréje''. A rombolás végét Ademár egyetlen mondattal jelzi: ,,Akkor az Úr sírja is összeomlott, mégpedig az 1010. esztendô szeptemberének 29. napján.'' Ezzel a sír, amelyet Arimateai József a kertjében vágatott, egyszer s mindenkorra megsemmisült. A krónikás Rodulf (+ 1046) még azt mondja, hogy a dúlás ellenére valami megmaradt abból a sírból, amelyen az Úr teste nyugodott: ,,A kôpadot fejszecsapásokkal akarták megsemmisíteni, de képtelenek voltak rá'' (Historia sui temporis I. 3). Hakim kalifa utódaival a bizánci császárok hamarosan megegyezést kötöttek arról, hogy a szétrombolt szentélyeket újjáépítik. Konstantin Monomakhosz császár alatt (1048) emelkedett ki romjaiból az új Szentsír-templom. Ez most már a harmadik épület, amelyet az Úr sírja fölé emeltek. De nem építettek újjá mást, csak az Anasztaszisz körtemplomát. Egy új, keletre nézô apszist nyitottak benne, s ebben állították fel a fôoltárt. Ez lett a fôtemplom. Kelet felôl a Szent Ilona-kápolna csatlakozott hozzá, északról Jézus börtöne, végül dél felôl a Golgota-kápolna és az Arkulf által említett Mária-kápolna. A nagy Konstantin-bazilika, a Martyrion romokban maradt. Mivel a sziklasírt teljesen eltüntették, az egykori alapvonalat követve egy új síremléket építettek. A sírpad maradványait márványlapokkal vették körül. Magát a sziklát a zarándokok csak a burkolaton hagyott három kis nyíláson át láthatták. A keresztesek 1099. július 15-én vonultak be Jeruzsálembe. Rettenetes vérfürdôvel álltak bosszút, és úgy hitték, hogy Isten ítéletének végrehajtói, aztán egy hirtelen fordulat jelezte, hogy észhez tértek: még ugyanaznap este fölmentek a Szentsírhoz. Egy korabeli krónikás ezt írja: ,,Megmosták a kezüket és a lábukat, ruhát váltottak, és új ruhában, mezítláb mentek a szent helyre'' bűnbánatuk jeleként. Nem sokkal a város bevétele után két zarándok is járt ott, és alaposan leírták az építkezést, amibe a keresztesek kezdtek: az angol kereskedô, Saewulf, akibôl késôbb (1102-ben) szerzetes lett, és az orosz Dániel apát (1106--7). Hozzájuk csatlakozik még a jeruzsálemi születésű Vilmos, a késôbbi tíruszi érsek. Ez a Vilmos 23 könyvbôl álló művében, amelyben Jeruzsálem és a Szentföld történetét dolgozta fel, sok írott forrást és szemtanú-beszámolót ôrzött meg számunkra. A Konstantinosz Monomakhosz által épített Szentsír-templomról szóló fejezetet ezzel a megállapítással zárja: ,,Mindent nagyon szerényen épített''. Az 1109-ben írt ,,Gesta Francorum''-ból tudjuk, hogy a Konstantin-bazilika romjait még mindig látni lehetett, s a bazilika egykori pompája ámulatot keltett a hódítókban. Az 1099-ben meghalt görög pátriárka helyére új, latin pátriárka lépett. Ô és a keresztesek súlyos döntés elé kerültek: vajon újra felépítsék-e a teljes Konstantin-féle épületegyüttest, vagy csak a Monomakhosz-féle templom helyreállítására szorítkozzanak? 284. kép. A Szentsír temploma a madabai mozaiktérképen Közbülsô megoldást választottak: a sírt és a Golgota dombját ugyanazzal az épülettel akarták körülvenni. Ezért a meglévô körtemplomot, amely a Nagy Konstantin-féle Anasztaszisz alapjain állt, nagyjából ugyanúgy felépítették. A sziklasírt kápolnával vették körül, és elôteret alakítottak ki elôtte. A francia építészek a körtemplomhoz kelet felôl kereszthajót építettek, amelyhez még egy presbitériumot, egy kanonoki kórust csatlakoztattak. A kereszthajó déli szárnya foglalta magába a magasabban lévô Golgota-kápolnát. A kanonoki kórust kelet felôl kis kápolnák koszorúja vette körül, a szenvedéstörténet egyes eseményeire emlékeztetve (l. a 287. képet az 507. oldalon). A hajó belsejében nem voltak falak, ezért mind a két szent helyet -- a Golgotát és a Szentsírt -- egyetlen pillantással át lehetett tekinteni. A fôhajót nyitott árkádok és boltívek övezték. A boltívek mögött és felett elhelyezett ablakok adták a világítást. A felsô boltozat aranymozaik-borítása az egész templomtérnek földöntúli ragyogást kölcsönzött. A hatalmas körtemplomot mozaikkal és márvánnyal borították. Theoderich német zarándok (1172-ben) a kupoladob déli oldalán látta a 12 apostolt középütt Konstantinnal, és Szent Mihály fôangyal zárta a sort; az északi oldalon a 13 prófétát látta, a hatodik mögött Szent Ilonát (l. a 287,T képet az 507. oldalon). A kupola alatt középütt állt a Szentsír, az angyalok által vitt mandorlában ragyogott a trónon ülô Krisztus. A kórus boltozatának a végében mozaik volt, amelyet Theoderich távirati stílusban, de tele lelkesedéssel így magyaráz el: ,,A szentély boltozatán az Úr Jézus Krisztus, baljában a kereszt, jobbjával Ádám kezét fogja, s diadalmasan az égre néz; jobb lába még a földön áll, de baljával már belép az égbe!'' 285. kép. Modesztusz építménye (626) a galliai Arkulf püspök vázlata szerint (670) Nem tudjuk, hogy az újjáépítés mikor kezdôdött el, a befejezésérôl, a felszentelésrôl viszont pontos adatunk van. Quaresmius a Golgota- kápolna feletti falon olvasta egy hosszú latin hexameter maradványait. Ezt a feliratot Theoderich is közli, s mert ô a falról már lekopott nevet is följegyezte, a felszentelést megörökítô feliratot így lehet rekonstruálni: ,,Ezt a helyet Krisztus vére szentelte meg, ezért az általunk végzett felszentelés ehhez a szentséghez semmit sem adhat hozzá. A szentély fölé s köré emelt épületet sok püspök jelenlétében Fulcher pátriárka szentelte fel július 15-én''. Az aquitániai születésű Fulcher Tírusz városának érseki székérôl jött jeruzsálemi pátriárkának. A sérült felirat a pátriárka negyedik évét jelöli meg a templom szentelése évének. Azaz a fölszentelés 1149. július 15-én történt, Jeruzsálem bevételének 50. évfordulóján. Kevéssel az építés befejezése elôtt Jeruzsálem lakóit egy rendkívüli esemény rémítette meg: 1147 karácsonyának napján villám vágott be a szentsír körtemplomába, és az egyik pillérbôl -- a krónikás megjegyzése szerint abból, amelyik ,,legközelebb állt a szentsírhoz'' -- kiszakított két nagy követ. A keresztesek által épített templom lényegében minden viharral dacolt a következô századokban, mígnem 1808-ban egy tűzvész megsemmisítette. Október 11-rôl 12-re virradó éjszaka egy ittas zarándok a fa-karzatra tett le egy gyertyát a Szentsír-templom örmény kápolnájában. A tövig égô gyertya elôször a közvetlen környezetét, majd az egész kápolnát lángba borította. Hajnali negyed négykor észlelték a tűzet. Az oltási kísérletek ellenére továbbharapóztak a lángok a körtemplomban, és hamarosan tüzet fogott a kupola faszerkezete is. Mint valami égig lobogó fáklya, úgy égett a templom, és bevilágította az egész megrettent várost. Reggel 5 és 6 óra között beszakadt az égô gerendázat, és maga alá temette a Szentsírt is. A tűz a távoli kanonokkórusba is átterjedt. A sok száz lámpa olaja külön táplálta a lángokat. A márványoszlopok felizzottak, és úgy világítottak, mint hatalmas gyertyák, s minden, ami érc volt, elolvadt a tűzben. A déli hajóban egészen a Golgota-kápolnáig hatoltak a lángok, de a keresztre feszítés helyét sikerült megmenteni. Megmaradt a torony, a déli homlokzat, az északi mellékhajó a Boldogságos Szűz régi árkádjával és a görögök szentélyének kupolája a körülötte lévô kápolnákkal''.[289] A kör alakú Szentsír-templomot ezután ismét a konstantini alapfalakra építették újjá. Ez immár az ötödik épület. Sajnos ezen újjáépítés során, amelynek terveit az ortodox görögök egyedül intézték a ,,Magas Portánál'', és saját elképzeléseiket valósították meg benne, a régi templom fensége elveszett. A két építész, Mytilenei Komnenosz és a Rhodoszról való Drako, a keresztesek templomát durva barokk stílusban építette újjá. A templom belsô körében a sérült oszlopokat körbeépítették és pillérré alakították át. A görögök szentélyébôl önálló templomot formáltak, és az oszlopok és pillérek közét a mennyezetig felfalazták. A vastag vakolat alatt eltűntek a román stílus finom vonalai és díszítései. 286. kép. A Boldogságos Szűz boltíves folyosója A kupola, amelyet a síremlék fölé boltoztak, 50 esztendeig állt, majd 1869-ben vasszerkezetűre építették át. Az 1927-es földrengés után ugyancsak acélszerkezettel újították fel a kupolát, s ez egyáltalán nem szolgált a templom javára (l. a 271. képet a 478. oldalon). De bármilyen is az épület, a hely igaz: ,,Azon a helyen, ahol Jézust keresztre feszítették, volt egy kert, s a kertben egy új sírbolt, amelybe még senkit sem temettek'' (Jn 19,41). ======================================================================== A lepecsételt sír A zsidóknál a szombat akkor kezdôdött, amikor pénteken lenyugodott a nap. Lukács nyomatékkal mondja: ,,a szombatot nyugalomban töltötték'' (23,56). Még a Jézus iránti kegyelet kötelessége sem bátorította fel a tanítványokat arra, hogy megszegjék a szombati nyugalmat, és kimenjenek a sírjához. A tanítványok gondos lelkiismeretességgel tartották a szombatot, de azok, akik Jézust vádolták, még a szombati nyugalomban sem tudtak nyugton maradni. A fôpapokat nyilvánvalóan nagyon izgatták a péntek délután történt események. Ráadásul megtudták, hogy a Názáretinek a lábát sem törték el, sôt nem is a gonosztevôk szégyenteljes temetôjébe vetették, mert Pilátus kiadta a holttestet, hogy illô módon eltemethessék. Ezzel a fôpapok egész vállalkozása kérdésessé vált, ezért elhatározták, hogy a halottal is fölveszik a küzdelmet, és holtában is kezet emelnek Jézusra. 287. kép. A restaurált Szentsír-templom alaprajza (V. Corbo OFM szerint, 1969-bôl) és az épületegyüttes hosszmetszete (L.-H. Vincent szerint, 1914-bôl) 288. kép. A Szentsír templomának rotundája P. Elzearius Horn művébôl: ,,Ichonographiae Locorum et Monumentorum Veterum Terrae Sanctae, accurate delineatae et descriptae a P. El. Horn Ordinis Minorum Provinciae Thuringiae (1725--1744)'' 289. kép. A rotunda és a Sír kápolnája egy 1714-es rajz szerint 290. kép. A Szentsír templomának déli homlokzata Máté írta le Jézus ellenségeinek akcióját: ,,Másnap, a készületi nap elmúltával, a fôpapok és írástudók összegyűltek Pilátusnál, és figyelmeztették: Uram, emlékszünk rá, hogy ez a csaló még életében azt állította: Harmadnapra feltámadok! Rendeld hát el, hogy harmadnapig ôrizzék a sírt, nehogy odamenjenek tanítványai, és ellopják, aztán híreszteljék a nép között: Feltámadt a halálból! Ez utóbbi csalás rosszabb lenne az elôbbinél. Pilátus azt válaszolta: Van ôrségetek. Menjetek, ôrizzétek magatok, ahogy tudjátok. Erre elmentek, lepecsételték a követ, és ôrséget állítottak a sírhoz'' (27,62--66). 291. kép. A Templomtér keleti fala napnyugtakor. A sötéten árnyékos rész a Kidron völgye, a középen látható csúcsos kupola Absalom sírjának kupolája (l. a 243. képet a 416., és a 248. képet a 423. oldalon). 292. kép. Krisztus sírjának változásai a történelem folyamán Ebben az elbeszélésben minden mondat fontos, de kezdjük a legfontosabbal. A fôtanács tagjai odaállnak Pilátus elé, és nekünk bizonyítják a tényt: ,,Ez -- és Jézust hazug csalónak mondják -- azt mondta: Harmadnapra feltámadok!'' E tanúságtételnek egészen különleges súlya van, mert Jézus ellenségeitôl származik. A Názáreti Rabbi elleni küzdelmekben az írástudók soha nem abból indulnak ki, hogy Jézus nem is élt. Ellenkezôleg, számukra Jézus valóság, mégpedig kemény valóság. De az ô szemükben ez a ténylegesen élt Jézus csaló, varázsló, álpróféta, aki félrevezette Izraelt. Éppen ezért eltökélt szándékuk volt, hogy egy esetleges következô hazugság lába alól minden talajt kirántsanak. Ezért kérnek ôrséget a sírhoz: ,,Rendeld el, hogy harmadnapig ôrizzék a sírt!'' (27,64.) S mit tesz Pilátus? Nyilvánvaló elégtétellel és nem minden irónia nélkül visszaveti a kérést: ,,Van ôrségetek! Ôrizzétek magatok, ahogy tudjátok!'' (27,65.) A Szinedrium tagjai ezt a lehetô leggyorsabban végre is hajtották. A sírt lezáró követ a fôtanács nagy hivatali pecsétjével lepecsételték. Egy lepecsételt ajtó akkoriban is nagy hatással volt a szemlélôkre. Majd felvonultatták az ôrséget, s a fôpapok ezek után végre megnyugodtak: az álpróféta sírban van, római fegyverek és Izrael hivatalos pecsétje ôrzi. Így múlt el a szombat, s beköszöntött Jézus halála után a második éjszaka. ======================================================================== A hét elsô napjának hajnalán ,,Hirtelen nagy földrengés támadt. Az Úr angyala leszállt az égbôl, odament, elhengerítette a követ és ráült. Tekintete olyan volt, mint a villám, öltözete pedig, mint a hó'' (Mt 28,2--3). Az evangélium e szavai mögött nagy titok áll: Krisztus feltámadásának csodája.[295] David Friedrich Strauss, a 19. század legjelentôsebb és legszellemesebb racionalistája kertelés nélkül vallja: ,,A sarkpontok sarkpontja, a kereszténység tulajdonképpeni szíve nem más, mint Jézus feltámadása''. Ezzel persze Strauss nem mondott újat. Szent Pál ennek már 1900 évvel korábban teljesen tudatában volt. A korintusi egyháznak azt írta: ,,Ha Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, és nincs értelme a ti hiteteknek sem'' (1Kor 15,14), és nem szégyelli levonni az esetleges végkövetkeztetést: ,,Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban haltak meg'' (1Kor 15,17--18). Az apostolnak ez a tétele nem csupán dogmatikus értékű, azaz nemcsak azt jelenti, hogy az üdvösségbe és a megváltásba vetett hit a feltámadás hitére támaszkodik. Tételének apologetikus értéke is van: a feltámadás csodája Krisztus legfontosabb jele, melyet a hit igazolására adott. Mert a feltámadás az a nagy pecsét, amellyel Isten igazolja, hogy Jézus az az Üdvözítô, akinek el kellett jönnie. Ha a tanítványokat nem hatotta volna át az a meggyôzôdés, hogy Jézus nem maradt a holtak között, érthetetlen volna, hogy a lakóhelyük szerint máshol élô tanítványok miért gyűlnek össze Jeruzsálembe, és még érthetetlenebb, hogy miképp jutottak a ,,keresztény'' igehirdetés gondolatára a zsidóság szellemi-vallási centrumában. ,,Kellett tehát történnie valaminek, ami részben egy addig szokatlan, új tevékenységre és közösségalkotásra késztette ôket. Ez a valami a húsvét hitének történeti magva.''[296] A feltámadás helyes megértéséhez két dolgot nagyon világosan kell látnunk. Az elsô: a feltámadás tartalmában és lényegében a hit misztériuma. Ami Jézussal történt, az nem emberi elgondolások vagy kutató-kritikus elemzések nyilvánvaló végkövetkeztetése. Az üdvtörténet ezen eseményérôl csak amiatt és annyiban tudunk, mert és amennyiben Isten föltárta elôttünk, és kinyilatkoztatta nekünk. Igaz, hogy a feltámadás Jézus életéhez tartozik, de már kívül esik a földi világon. Hiszen Jézus nem egyszerűen elôzô életébe tér vissza, mint Lázár vagy a naimi ifjú (mert ebben az esetben nemcsak tanítványai, hanem mindenki más számára is látható volna). A feltámadás új létmódja titokzatosan rejtett valóság, amely csak azok számára látható, akiknek a kegyelem fényében megmutatkozott. A feltámadás egészen új, mennyei létmód kezdete, melyet csak a hittel lehet megragadni. Ez a hit viszont Isten műve; tárgya és eredete szerint egyformán természetfölötti valóság, Isten ajándéka. A másik világosan szem elôtt tartandó dolog: a feltámadás ténye történetileg bizonyítható, s mint ilyen, egyike a hit legmélyebb alapjainak. Jóllehet a feltámadás lényege szerint misztérium, nagyon szoros összefüggésben van egész sor történéssel és dologgal, amelyekbôl kétséget kizáróan bizonyítani lehet a feltámadás tényét. Maga Krisztus formálta ki apostolaiban ezt a bizonyosságot. Ha figyelmesen szemléljük, hogyan bánik feltámadása után az Úr az apostolokkal, észrevehetô, hogy úgy kezeli ôket, mint érett, szabad embereket. Nem lelkesedésükben, érzelmeikben ragadja meg ôket, hanem józanul és világosan értésükre adja, hogy ô, aki a kereszten meghalt, újra elevenen áll elôttük. Ami pedig a tanítványokra érvényes volt, az ránk is áll. A hit szabad, a kegyelem hatása alatt adott beleegyezô válasz az Istentôl eredô kinyilatkoztatásra. Amennyire igaz, hogy amit Jézus a hit tárgyául ad -- istensége és világot átfogó megváltó műve --, az lényege szerint a természetfeletti és történelemfeletti világhoz tartozik, annyira igaz az is, hogy maga a hit elvárása és mindaz a bizonyíték, melyet a hit értelmes voltához adott, a történeti valóság kategóriájába tartozik. Éppen ezért, mint minden történeti jelenség, értelmes kritikával vizsgálható és megalapozható. Érett és gondolkodó emberként csak akkor mondhatunk igent a Krisztusban megjelent isteni kinyilatkoztatásra, ha a kinyilatkoztatás ténye igaznak bizonyult, s értelmünk és tudásunk számára hihetôvé vált. A Krisztus misztériumába vetett természetfeletti és Istentôl ajándékba kapott hit feltételezi annak értelmi belátását, hogy Jézus és tanúinak bizonysága elfogadható. Ez a vizsgálat nem eredményez hitet, de a gondolkodó embernek megadja a szükséges elôfeltételeket annak belátásához, hogy Jézus örömhírét elfogadni értelmes dolog. Nagyon jól meg kell jegyeznünk, hogy ez a belátás csak elôzmény a hithez, de alapvetô jelentôsége van. Ami húsvét hajnalán történt, az az emberi történelem terében és idejében zajlott le. Mint ahogy annak idején az apostolok látták és vizsgálták a szemük elôtt álló dolgokat, és utána Isten kegyelmével igent mondtak a feltámadás tényére a hitben, úgy szeretnénk most mi is végigvizsgálni hitünk történeti alapjait. Mindenekelôtt újra szögezzük le: senki sem látta a sírból kijönni az Urat, s az evangéliumban senki sem állítja ezt magáról. Minden egyebet a legapróbb részletekig a tanítványok is, az ellenségek is megállapítottak: a sír üres, és a holttest nyomtalanul eltűnt. Ha az evangélisták beszámolóit olvassuk, még ma is megérezhetô bennük a megdöbbenés és az ámulat. Az elbeszélés fonala ismételten megszakad, az események mintha kereszteznék egymást, s úgy tűnik, kisebb részletekben ellent is mondanak egymásnak. Itt valami hihetetlen dolog történt! ,,A hét elsô napján, kora reggel -- mondja Márk -- napkeltekor kimentek a sírhoz az asszonyok'' (16,2). Ugyanazok az asszonyok ôk, akik péntek délután ott álltak Jézus keresztje körül, és látták meghalni: a magdalai Mária, Mária, Jakab és József anyja, és Szalóme. Jézus temetésénél is ott voltak, és saját szemükkel látták, hová temették Jézust. Ezen a szombaton keserves volt számukra a törvény által elôírt nyugalom. Az egész napot tétlenségben kellett tölteniük. De amint lenyugodott a nap, és elmúlt a szombat, egy percnyi idôt sem akartak tovább veszteni. Hogy szeretett halottjuknak megadhassák a kegyelet végsô tisztességét, elsiettek a kereskedôkhöz -- ezt is Márk jegyezte föl --, s olajat és illatszereket vásároltak. Lukács ezt még kiegészíti azzal, hogy az este folyamán megtették az elôkészületet a holttest megkenésére. Egy rövid éjszaka után, még mielôtt a nap fölkelt volna, ôk már ott álltak a város kapuja elôtt. Útközben egyetlen kérdés aggasztotta ôket: ,,Ki fogja elhengeríteni a követ a sírtól?'' (Mk 16,3.) Erre csak azt mondhatjuk: szegény, gyanútlan asszonyok! Ha sejtették volna, hogy a fôtanács milyen óvintézkedéseket tett a sír körül, hogy ôrséget kellene ott találniuk, félelmük még nagyobb lett volna. De a dolgok egészen másképp folytatódtak, mint számították. Ezt, az asszonyok sírnál tett látogatásáról szóló tömör beszámolót János néhány részlettel kiegészíti. A magdalai Mária még sötétben, egyedül kiment a sírhoz. Legnagyobb meglepetésére a sír bejáratát elzáró követ elhengerítve találta és a sír üres volt! Erre azonnal visszament a városba. Közben a többi asszony is megérkezett a sírhoz. Amint látótávolba értek, észrevették, hogy a sír bejárata nyitva van: a követ valaki elhengerítette! Márk hangsúlyozza: ,,A kô ugyanis igen nagy volt'' (16,4). Csodálnunk kell az asszonyok bátorságát, hogy nem szaladtak el azonnal, hanem bemerészkedtek a sírba. S most egyik meglepetés a másikat érte: a halott nem volt ott! Miközben tanácstalanul álltak a sírban, hirtelen egy ragyogó alak jelent meg elôttük, ott ülve a sírban. Az angyal megnyugtatta ôket, majd közölte a tényeket: ,,A megfeszített Názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt a hely, ahová tették!'' (Mk 16,5 sk.) Az angyal egész világosan megmondta az asszonyoknak a tényállást. De hol van a halott? Isten hírnöke ezt mondta nekik: ,,Feltámadt!'' Majd az asszonyokra bízta, vigyék meg ezt az örömhírt az apostoloknak. Az asszonyok pedig az örömtôl és a meglepetéstôl elámulva, de a történtek miatt meg is rémülve, hiszen erre a fordulatra senki sem számított, elhagyták a sírt, és visszasiettek a városba a tanítványokhoz. Közben Mária Magdolna visszaért a városba, és Simon Pétert kereste. Péter azután is, hogy megtagadta Krisztust, a tanítványi kör legfontosabb embere maradt. Mária elmondta neki: ,,Elvitték az Urat a sírból, és nem tudni, hová tették!'' (Jn 20,2.) Nagyon figyelemre méltó mozzanat ez: Mária látta az üres sírt, és józan ésszel arra gondolt: az éjszaka folyamán valakik eltüntették Jézus holttestét, s nem tudni, hová mentek vele. Eszébe sem jutott, hogy Jézus feltámadott! Miért nem? Azért, mert a feltámadást emberi tapasztalatokból származó tudás alapján nem lehet kikövetkeztetni. Egyedül Isten adhatta meg a helyes választ erre a kérdésre, hogy hol van a halott. Péter és János azonnal útnak eredtek a sírhoz: ,,futottak''. S most következik egy jelenet, amiben több van, mint udvariasság. János, aki sokkal fiatalabb volt Péternél, jobb futó volt és hamarabb ért a sírhoz. ,,Benézett a sírba, látta a gyolcsot, de nem ment be'' (Jn 20,5). Megvárta, míg Péter odaért. Maga elé engedte Pétert, mert az ô feladata volt, hogy lásson és cselekedjék. Emlékezzünk csak vissza újra a sírkamráról adott leírásra! Egy kb. 2 x 2 méteres, sziklába vágott kamrában vagyunk. A jobb oldalon 60 cm magas sziklapad áll, amelynek vízszintes lapját bemélyítették (l. a 270. képet a 477. oldalon). A szemtanú ezt írja: ,,Nem sokkal késôbb Péter is odaért, bement a sírba, ô is látta az otthagyott gyolcsot, meg a kendôt, amellyel a fejét fedték be. Ez nem a gyolcs között volt, hanem összehajtva, más helyen.'' (Jn 20,6--7.) De miért írja le János ezt ennyire részletesen? Azért, mert kétséget kizáróan akarja a tényt közölni: a sír üres volt, és a halott nem volt ott! János még hozzáfűzi: ,,Látta és hitt''. János megvallja, hogy ebben a pillanatban született meg a hite, de vallomása még többet is elárul: ez a hit már nem csupán emberi megfontolásokra és belátásokra épülô hit volt. Az ember belátása természetesen jelen volt, de János nagyon jól érzékelteti, hogy a hit ajándék, s ô ezt az ajándékot abban a percben kapta meg. Emberi hitének bizonyossága isteni hitté vált, amely feltétlen és csalhatatlan, mert nem emberi okoskodás végkövetkezménye, hanem Isten bizonyságtételére támaszkodik. Közben a többi asszony is visszaért a sírtól a tanítványokhoz, és mindent elmondtak, amit tapasztaltak. Lukács egy mondatba foglalja az apostolok válaszát: ,,Üres fecsegésnek tartották, amit mondanak, és nem hittek az asszonyoknak'' (Lk 24,11). Hasonló megdöbbenést láthatunk az ellentáborban is: ,,A katonák elfutottak a városba, és hírül vitték a fôpapoknak a történteket'' (Mt 28,11). A legkínosabb dolog, amire az egész ügyben számíthattak, megtörtént: a szigorú ôrség ellenére eltűnt a sírból a holttest! De vajon hol lehet a halott? Valóban feltámadt volna? Nem, ez ki van zárva! Akkor hát mi történt? Magyarázatul elindították a nép felé a hazug propagandát. Ezt a hazugságot Máté meg is örökítette az utókor számára: ,,A fôpapok és a vének tanácsot tartottak. Azt határozták, hogy adnak egy csomó pénzt a katonáknak, és meghagyják nekik: Mondjátok, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták. Ha tudomást szerez róla a helytartó, majd megnyugtatjuk, és kimentünk titeket. Azok elfogadták a pénzt, és úgy jártak el, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között'' (Mt 28,12--15). Ebbôl úgy tűnik, az eseményeknek a római hatóságoknál is volt némi utójátéka.[297] De hol volt a halott? ======================================================================== Feltámadott A feltámadás történeti bizonyításánál a legbiztosabb kiindulópont az apostolok hite. Ha az apostolok és velük együtt az ôsegyház nem lett volna teljesen meggyôzôdve Krisztus feltámadásának tényérôl, soha egy sort le nem írnak, nem születnek meg az evangéliumok, sem az apostoli levelek. Pál ezt írja egyik tanítványának, Timóteusnak: ,,Ne felejtsd, hogy Jézus Krisztus, Dávid sarja, feltámadt a halálból, ahogy evangéliumom hirdeti, amelyért meghurcoltak, sôt mint valami gonosztevôt bilincsbe vertek'' (2Tim 2,8). Ez a hívô tanúságtétel kifogástalan, és nem is vitatja senki. Csakhogy az apostolok húsvéti hite nem mítosz, nem a hívô fantázia belsô élménye, hanem egy történeti valóság melletti hitvallás. Húsvéti örömhírük, amelyet az egész világon meghirdettek, azon a bizonyosságon alapszik, hogy Krisztus tényleg és valóságosan feltámadt. Amikor Júdás helyére a tizenkettedik apostolt megválasztották, megmutatkozott, hogy mennyire fontos volt az apostolok számára a feltámadás melletti tanúskodás: ,,Azok közül, akik mindig velünk tartottak, amikor Urunk Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétôl egészen mennybemenetele napjáig, valakinek velünk együtt kell tanúskodnia a feltámadásról'' (ApCsel 1,21--22). A választás tulajdonképpeni indoka tehát az, hogy az apostolnak a feltámadás tanújaként kell fellépnie, mert ez a tanúságtétel a legfontosabb eleme az egész apostoli feladatnak. Péter prédikációiban, amelyek az Apostolok Cselekedeteiben olvashatók, a lényegi mag így szól: ,,Krisztus harmadnapra feltámadott, és ennek mi tanúi vagyunk''. De a feltámadás úgy jelenik meg nála, mint a halál és a temetés egyenes folytatása. Éppen olyan történeti tény, mint a másik kettô. Az apostolok tehát nem olyasmi mellett tanúskodnak, amirôl azt hiszik, hogy úgy van, vagy azt remélik, hogy úgy van, vagy amit szeretnének, ha úgy lenne, hanem azt bizonyítják, amit láttak: ,,Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Jézus Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Aztán megölték, keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta az Isten, és látható alakban megmutatta, igaz, nem az egész népnek, hanem csak az Istentôl elôre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk'' (ApCsel 10,39--41). Az apostol tehát azzal igazolja tanúságtételét, hogy a Feltámadt megjelent neki. Az üres sír feltűnô, de nem egyértelmű jel. A döntô bizonyíték az volt, hogy a tanítványok látták a feltámadott Urat. Szent Pál az elsô korinthusi levélben, amelyet 55 körül írt, névsort ad azokról, akik látták az Urat feltámadása után. Vajon miért volt fontos Pálnak, hogy ilyen kimerítôen felsorolja a feltámadt Jézus megjelenéseit? Azért, mert a korinthusi egyházban kételkedtek a halottak feltámadásában. Nem a lélek halál utáni továbbélése volt a kérdés, azt elfogadták, hiszen a hellén gondolkodás számára a szellem halhatatlansága nem jelentett problémát. A test feltámadásán azonban megütköztek. Pál hamarosan fölismerte, hogy ez a kétely a kereszténység alapjait ingatja meg: ,,Hiszen ha a halottak nem támadnak fel, akkor Krisztus sem támadt fel''. Ezért fáradozik Pál azon, hogy Krisztus test szerinti feltámadását bizonyítsa: ,,Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek. Elfogadtátok, és szilárdan kitartotok benne. Általa elnyeritek az üdvösséget, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek. Másként hiába lettetek volna hívôvé. Elsôsorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és harmadnapra feltámadt, szintén az Írások szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettônek. Késôbb egyszerre ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is'' (1Kor 15,1-- 8). Ez az idézett rész a legrégibb írott tanúság a feltámadás mellett. Joggal feltételezhetjük, hogy a benne összefoglalt hagyományt Pálnak a megtérésekor (Kr. u. 35.) vagy jeruzsálemi látogatásakor (Kr. u. 38.), de legkésôbb a negyvenes évek elején adták át. Az idézett rész elején maga Pál kiemeli tanúságtételének fontosságát. Tanítása ,,elsô'' pontjaként hivatkozik rá, és a továbbhagyományozott tanítás részeként említi. Ez az az ,,örömhír -- s nem az általunk ismert ,,evangéliumok!'' --, amelyet ,,kapott'', és ô maga is ,,továbbad''. Pál ugyanazt a kifejezést használja, amellyel kora zsidó rabbii hagyományos tanításként beszéltek a saját tanításukról. Tudatában vannak tehát annak, hogy az apostoloktól áthagyományozott örömhír magvát adja tovább a feltámadás tanúságában. Az idézett rész sajátos stílusából és az azonos mondatszerkesztésbôl liturgikus formulára gondolhatunk, amelyet Pál valószínűleg az ôsegyház keresztelési hitvallásából vett át. Ha ez így van, akkor ebben a szövegben az ôsegyház még régebbi hitvallása szól hozzánk. Az így áthagyományozott ,,evangélium'' négy tényt tartalmaz: 1. ,,Krisztus meghalt bűneinkért az Írás szerint''. Pál nem használ névelôt Krisztus neve elôtt. Ez pedig azt jelenti, hogy a Krisztus cím, amely az Izraelben várt Megváltó címe volt, idôközben tulajdonneve lett annak, akit a keresztény közösség ,,Úrnak'' fogadott el és ,,Úrként'' imádott. S Krisztusról nem csupán annyit mond, hogy meghalt, hanem halálát két adattal pontosan értelmezi a hit fényénél. 2. Második tényként Pál azt hagyja híveire, hogy ,,eltemették''. Ehhez semmi hozzáfűznivalója nincsen. De ha valakiben fölmerül a kérdés, hogy vajon ez a tény is az üres sírral áll-e összefüggésben, igennel kell válaszolnunk. A feltámadás hite ugyanis nem az üres sírból támadt, hanem ez a sír azokhoz a tényekhez tartozik, amelyekkel a feltámadott Krisztus igazolta magát. A feltámadás bizonyságai között magától értetôdô dolog volt.[298] 3. ,,Harmadnapra feltámadott az Írások szerint''. Az ôsegyház számára Krisztus többé nem halott, hanem továbbél mint Feltámadott. Magát a feltámadás lefolyását Pál éppen úgy nem írja le, mint ahogy az Evangéliumok sem mondják el, mert a halál hatalmának legyôzését nem lehet szavakba foglalni. Annál fontosabb a kiegészítô megjegyzés: ,,harmadnapra'' feltámadt. Ez azt jelenti, hogy az apostoli egyház Krisztus feltámadását olyan eseménynek tekintette, amelyet a mi történelmünkben keltezni lehet! 4. ,,Megjelent''. Pál négyszer egymás után mondja a formulát: ,,ophthe = megjelent''. Ennek a kifejezésnek beható nyelvészeti vizsgálata arra mutat, hogy akkor alkalmazzák, amikor egy láthatatlan valóság látható formát ölt, anélkül, hogy annak, aki elôtt megjelenik, tevékeny része volna a megjelenésben. Ezzel pedig az ôsegyház meggyôzôdése szerint Isten működése kerül elôtérbe Jézus megjelenéseiben. Ezt a feltámadásról és a mennybemenetelrôl szóló igehirdetés újra meg újra hangsúlyozza. Az a tény, hogy a szemmel történô látást annyira fontosnak tartják, igazolja, hogy a feltámadt Jézus megjelenése reális valóság volt. Az ,,evangéliumhoz'' tartozik a tanúk felsorolása is. Azért nevezi meg ôket, mert a keresztények csak az ô közvetítésükkel szerezhettek tudomást Krisztus feltámadásáról. A felsorolt sok tanú szavahihetôségüket erôsíti meg. Mire támaszkodik a feltámadásba vetett hitük? A Szentírás kijelentése szerint egyedül és kizárólag Isten kinyilatkoztatására, amely abban állt, hogy Isten az ô feltámasztott Fiát megmutatta, láthatóvá tette a tanúk elôtt, s egyúttal megajándékozta ôket a hívô bizonyossággal: valóban feltámadott! Az ôskeresztények hite a feltámadásban egy egyszeri eseménybe vetett hit volt. De a feltámadás mellett soha nem hoznak fel belsô bizonyítékokat, hanem mindig a történelmi tényre támaszkodó tanúságtételekre hivatkoznak: azok tanúságára, akik az esemény valóságát megtapasztalták és megállapították. A kritikus gondolkodás természetesen mindent elkövetett annak érdekében, hogy ezt a tanúságtételt beteges fantáziaképnek, illúziónak, hallucinációnak állítsa be. De mindezek az elgondolások zátonyra futnak azon a tényen, hogy a tanúk serege bizonyítja egy és ugyanazt a megtörtént eseményt. Pál hangsúlyozza: ,,Sokan közülük még élnek'', azaz megkérdezhetitek ôket! Lukács részletére, amelyben az emmauszi tanítványok történetét elmondja, teljes egészében áll ez a megállapítás, mert az ô elbeszélése is tudatosan annak a misszionáló apológiának a szolgálatában áll, amelyet evangéliuma elején is hangsúlyozott, ti. arról akar meggyôzni, hogy ,,mennyire megbízhatók azok a tanok'', amelyeket Theophil elôzôleg megismert. ======================================================================== Az emmauszi tanítványok Lukács kétségtelenül azért emeli ki az emmauszi tanítványok történetét a feltámadás utáni események közül, mert ennek részleteirôl volt a legjobban tájékozódva. Beszélhetett a két tanítvánnyal, és kikérdezhette ôket a történtek felôl. Ezért tudja megadni az Úr megjelenésének dátumát, helyét és a két tanítvány nevét is. Elég alapunk van annak feltételezésére, hogy ez a két tanítvány az Úr rokonságához tartozott. Mert az Ige testté lett, emberré lett, s az emberséghez hozzátartozik a szűkebb és tágabb rokonság, összes tehertételeivel együtt. Az evangélisták négy férfit neveznek meg Jézus rokonságából, vagy ahogy az akkori keleti gondolkodás kifejezte: ,,testvérei'' közül: Jakabot, Józsefet, Simont és Júdást. Meglehetôs nagy pontossággal azt is meg tudjuk mondani, hogy mikor szerezhette Lukács ezeket az ismereteket: minden valószínűség szerint Pál jeruzsálemi és cézáreai fogsága alatt, Kr. u. 58--60-ban. A húsvéti ünnepek mind a nyolc napját nem minden zarándok töltötte Jeruzsálemben. Sokan már az ünnep második napján, azaz Niszan 16-án elindultak hazafelé. ,,Ketten közülük még aznap (az ünnep másnapján, vasárnap!) elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtôl 60 stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekrôl beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak Jézus maga közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította ôket: Mirôl beszélgettetek itt az úton? Elszomorodtak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? Micsoda? -- kérdezte. A Názáreti Jézus esete -- felelték --, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép elôtt. Fôpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, hogy néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kint jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de ôt magát nem látták'' (Lk 24,13--24). Ebben az elbeszélésben, amely szépsége miatt is híressé vált, különösen a nevek érdekelnek bennünket. Az egyik tanítványt Kleofásnak hívják, a másikat Lukács névtelenül hagyja. Errôl a névtelen tanítványról a hagyomány azt mondja, hogy Simeon (Simon), Kleofás fia. Kleofás pedig az apostolok között is, de az egész jeruzsálemi egyházban is közismert ember volt. Szent József testvére ô, tehát Jézus nagybátyja, amint ezt Euszébiosz Hegeszipposzra való hivatkozással kifejezetten mondja is[299] (Hist. eccl. III, 11). Kleofás fia, Simeon lett Jakab megkövezése után, Kr. u. 62-ben Jeruzsálem második püspöke. ,,Miután az igaz Jakabot, ugyanolyan vádak alapján, mint az Urat, megölték, az Úr nagybátyjának, Kleofásnak a fiát, Simeont választották meg püspökké. Rá esett a választás, mert az Úr második unokatestvérének tartották'' (Hist. eccl. IV, 22, 4).[300] Jakab is, akit a Szentírás az Úr testvérének mond, Jézus rokona volt. Pál tanúsága szerint Jakabnak is megjelent a feltámadott Üdvözítô. Különös, hogy Jézus a feltámadása után mennyire gondjaiba veszi hitetlen rokonait. Ezek pedig késôbb a Feltámadott tanúi közé állnak. A római állam különös érdeklôdést tanúsított Jézus rokonsága iránt. Vespasianus (Kr. u. 69--79), Domitianus (81--96), Traianus (98--117) és Decius (249--251) a Messiás utódainak tekintették, s ezért üldözték is ôket. Hegeszipposz tanúsága szerint Domitianus császár uralkodásának vége felé (Kr. u. 95.) Júdás két unokaöccsét -- ez a Júdás ,,Jézusnak test szerinti testvére (rokona) volt''[301] -- mint az Úr rokonait és Dávid ivadékait letartóztatták, és Rómába vitték. Többszörösen bizonyított hagyomány szerint a két rokont Zohernek és Jakabnak hívták. Domitianus császár saját szemével akart meggyôzôdni arról, hogy megint valami új zsidó királytól kell-e tartania. Amikor látta a két férfi munkától kérges tenyerét, megnyugodott, és bántatlanul küldte haza ôket Palesztinába. De Jézus nem mindegyik rokonának volt ilyen szerencséje. A már említett Simeont, Kleofás fiát és Jeruzsálem második püspökét -- Hegeszipposz szerint -- mint Dávid ivadékát és Krisztust jelentették föl, és 120 esztendôs korában, Traianus 10. esztendejében (Kr. u. 107.) keresztre feszítették, ,,mert abban az idôben nyomoztak a zsidó királyi család tagjai után'' (Hist. eccl. III, 32, 1--6). Végül Decius császár idejében Konon vértanúsága a bizonyság amellett, hogy a Dávid-család tagjait még mindig üldözik a rómaiak, mert félnek a Messiástól (l. a 70. képet a 123. oldalon). Ez a nem mindennapos családfa-kutatás a Szentcsalád rokonságában (amit az üldözések folyamán hajtottak végre) azt mutatja, hogy Jézus életének egész sereg közeli tanúja volt, akiknél bárki érdeklôdhetett a történtek felôl. Lukács azt mondja, hogy Kleofás emmauszi születésű volt. Hol lehetett ez az Emmausz? Történelmi események, nagy szellemek, egy-egy ember rendkívüli tettei leginkább a történés helyén hatnak az emberre. Ezért törekedtek ôsidôktôl fogva a jelentôs dolgok eredeti színhelyét megôrizni vagy kideríteni. Profán dolgoknál ez éppen úgy érvényes, mint az emmauszi tanítványok esetében.[302] Josephus szerint Palesztinában három Emmausz nevű helység volt. Az egyiket, amely Galileában, a Genezáreti tó partján, Tibériás hôforrásai mellett volt, az Ószövetség Hammat néven ismeri. Biztos, hogy Lukács nem errôl az Emmauszról beszél. A másik két Emmausz Júdeában volt. Sajnos az evangélista csak a Jeruzsálemtôl való távolságot határozza meg. Euszébiosztól kezdve egészen a keresztesekig a hagyomány azt tartja, hogy az evangéliumban szereplô Emmausz Amvasszal azonos, amely Jeruzsálemtôl légvonalban 23 km távolságban van. Három úton közelíthetô meg Jeruzsálembôl, s ezek az utak mind 160 stádiumnyi hosszúak. De sajnos csak a Codex Sinaiticusban olvasható 160 stádiumnyi távolság. Az összes többi, a legjobb kéziratok, mind 60 stádiumnyi távolságot határoznak meg. Ebbôl született az ún. Emmausz-kérdés. Az az Emmausz, amelyikrôl Josephus beszél, a legjobb kéziratok adata szerint csak 30 stádiumnyira fekszik Jeruzsálemtôl. (Lám csak, a profán történetíróknál ugyanazok a szöveg- és hagyományproblémák mutatkoznak, mint a szentírási szövegeknél!) Ezt a falut a mai Kalonie- ben vélik megtalálni. A név még a latin ,,Colonia''-ra emlékeztet. Josephus pedig ezt írja: ,,Vespasianus császár nyolcszáz kiszolgált katonának letelepedési helyül Emmauszt adta, amely Jeruzsálemtôl 30 stádiumnyi távolságban van'' (Zsh. VII, 6, 6). A helység régi neve nem maradt fenn, vagy késôbb átnevezték, emiatt valószínű a feltevés, hogy az új római kolóniát egészen közel telepítették a régi Emmauszhoz. A veteránok telepe a Colonia nevet kapta, Emmausz pedig lassan eltűnt az emlékezetbôl. Egészen más a helyzet a mai Amvasszal. Elôször is kétségtelen, hogy ez a helység azonos a makkabeusi, római és keresztes kori Emmausszal. De vajon azonos-e az evangélium Emmauszával? Jeromos, aki évtizedekig élt Betlehemben, azt bizonyítja, hogy 60 stádiumnyi körzetben Jeruzsálem közelében sehol nincsen Emmausz nevű falu. Amikor a Vulgáta fordítását készítette, Lukács evangéliumában tartotta magát a kéziratban lévô 60 stádium távolsághoz. Késôbb mégis a távolabb fekvô Amvaszban véli megtalálni az evangélium Emmauszát. Emmaus = Amvasz a Júdeai-hegység nyugati lejtôin fekszik, s a vidék itt már lassan a tengerpartra ereszkedik alá. A hely, mivel a Jeruzsálembôl Jáfóba vezetô út mentén fekszik, fontos stratégiai szerepet töltött be a Makkabeusok harcai idején és a zsidók felkelésében is, amikor a rómaiak ellen harcba szálltak. Ezután sokkal késôbb a keresztesek vették birtokukba a vízben gazdag Emmauszt, mielôtt 1099 júliusában Boullion Gottfried vezetésével Jeruzsálem ellen indultak. Nagyon változatos történelmet élt meg a falu, de kedvezô fekvésének és vízben bô forrásainak köszönheti, hogy állandóan eleven település maradt. Már a Makkabeusok korában úgy említik, mint az egyik szír erôdítményt (1Mak 9,50). Josephusnál ismételten úgy szerepel, mint helytartói székhely, és ,,polisznak'', ,,városnak'' hívja. Kr. e. 40-ben Cassius, Julius Caesar egyik gyilkosa, rabszolgának adta el a város lakóit, mert nem fizették meg neki a követelt 700 talentum hadisarcot (Zst. XIV, 11, 2). A Nagy Heródes halála utáni lázadásban Emmausz véres összetűzés színhelye volt. Zsidó szabadságharcosok rátámadtak egy római kohorszra, és felkoncolták ôket. Verus, aki akkor még Szíria helytartója volt, mint Josephus elmondja, felégettette Emmauszt, hogy ,,az elesettek emlékére ünnepi halotti áldozatot mutasson be'' (Zst. XVII, 10, 7--9). Emmausznak Kr. e. 4-ben történt elpusztítása lehet az oka annak, hogy Lukács csak faluként beszél róla. Ezután csak a késôi római korban jutott jelentôsebb szerephez. Kr. u. 223-ban kapott városi rangot, s a rómaiaknak a zsidók felett aratott gyôzelme emlékére ,,Nikopolisznak'', a ,,Gyôzelem városának'' nevezték el. A niceai zsinat atyái között szerepel Nikopolisz püspöke is. De amikor az arabok meghódították Palesztinát (638), ez a püspöki város is elvesztette jelentôségét. Egy régi arab forrás arról tudósít, hogy a 7. században nagy járvány tört ki Nikopoliszban. A lakosság legnagyobb része elpusztult, a maradvány ,,a forrás miatt'' kivándorolt. A fekete halálra még ma is emlékeztet egy forrás Amvasz nyugati szélén, amelyet ,,Pestis-forrásnak'' hívnak. Ez a katasztrófa lehet a magyarázata annak, hogy a zarándokbeszámolók miért hallgatnak Amvasz-Emmauszról. S ugyanez indokolhatja, hogy miért más helyekre tették az evangéliumban elbeszélt Emmausz-eseményt. Ezek a helyek mind északnyugatra vannak Jeruzsálemtôl. A legismertebb közülük el-Kubebe, a ferencesek Emmausza. A hagyomány azonban ennek ellenére elég erôsen tartotta magát, s ennek alapján a Lukácsnál szereplô Emmauszt Amvaszban látták. Már a Codex Sinaiticus is, amely a távolságot 160 stádiumban határozza meg, továbbá Euszébiosz és Jeromos is erre a helyre teszi Lukács elbeszélését. S a hagyomány nagyszámú tanúja szól amellett, hogy a keresztesek idejéig csak egy keresztény Emmauszt ismertek, és ez a mai Amvasz. Amvasz azt jelenti: ,,meleg''. A helységben két langyosvízű forrás is van, amelyek magyarázzák a nevet. A múlt néma tanúi közül azonban a legékesebben a falu déli szélén lévô templomromok beszélnek, amelyeket részben már 1875-ben szabaddá tettek. 1924--30 között folytattak rendszeres kutatásokat e területen a jeruzsálemi École Biblique-bôl a domonkosok, s kutatásaik meglepô eredményeket hoztak.[303] L.-H. Vincent, a régészeti kutatások vezetôje azt tételezi fel, hogy egy 2-- 3. századból való római villa romjaira építették a háromhajós bazilikát (l. a 293. képet az 528. oldalon). A domonkos páter azzal indokolja a templom ennyire korai keletkezését, hogy a római villa mozaikjait részben felhasználták a bazilikához is; az apszisvégzôdések és a kôfaragás technikája rokonságot mutatnak a 3. század építészeti megoldásaival. A bazilika Julius Sextus Africanusnak, ennek a nagyon befolyásos kereszténynek (+ 240 után) köszönhette létrejöttét, aki Heliogabalus császárnál (218--222) azt is keresztülvitte, hogy Amvasz várossá legyen, és Nikopolisznak nevezzék el. A barátjánál, Origenésznél pedig el tudta érni -- arra való hivatkozással, hogy Amvasz a Lukácsnál szereplô Emmausz --, hogy a revízió alá vett evangélium-szövegekben a 60 stádiumot 160 stádiummal cserélje fel. ,,Így keletkezett az ô napjaiban egy ragyogó bazilika, hogy évszázadokra megörökítse ezt a bibliai emléket''.[304] Ezt a pompás bazilikát a szamariai felkelés idején (529) lerombolták és eredeti nagyságába soha többé nem építették fel. Justinianus császár a romok mellett egy kisebb templomot emelt, de ezt már a 7. században mecsetnek használták a muzulmánok. A keresztesek a 12. században állították vissza a keresztény emlékhelyet. A háromhajós bazilikán belül építettek egy kicsi, egyhajós templomot. Szentélynek a régi bazilika középsô apszisát használták, és a fôhajó alapját követve építették a falakat, de nem használták ki az egész eredeti hosszúságot. Egészen rendkívüli körülmény, hogy a keresztesek egy régi templom romjain belül építettek, részben felhasználva a régi épület köveit, de nem takarították el a környékrôl a romokat. Lehet, hogy a Kleofás háza iránti kegyelet vezette ôket? Pontosan nem tudhatjuk (l. a 293. képet az 528. oldalon). Egy dologról azonban egyértelműen tanúskodnak a kövek: a legrégibb idôktôl fogva összegyűltek a hívôk ezen a helyen, és a Lukács evangélium Emmauszát ezen a helyen tudva, a Kleofáséknál történt jelenésre úgy emlékeztek, mint a hitüknek különleges erôt adó bizonyságra. ,,Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Jézus úgy tett, mintha tovább akarna menni, de azok marasztalták: Maradj velünk, mert esteledik és a nap már lemenôben van. Betért hát, és velük maradt. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de eltűnt a szemük elôl. Nemde lángolt a szívünk -- mondták --, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?'' (Lk 24,28--33.) Mikor ez a két tanítvány visszatért az apostolokhoz, a hír, amit hoztak, már ismerôs volt, mert azok ezzel fogadták ôket: ,,Az Úr valóban feltámadott'', és mint feltétlenül megbízható bizonyítékot hozzáfűzték: ,,Megjelent Simonnak!'' Az evangélisták közül egy sem mondja el ennek a találkozásnak a részleteit. De az, hogy Simon látta az Urat, oly rendkívüli esemény volt, amely miatt a tanítványok még késô este is együtt voltak. Ezután az emmauszi tanítványok is elmondhatták, hogy mi történt útközben, és hogyan ismerték fel az Urat a kenyértörésben. Az evangélista így folytatja: ,,Míg ezekrôl beszélgettek, egyszer csak megjelent közöttük Jézus'' (24,36). Hogyan jelenhetett meg, nem tudjuk, de az kétségtelen tény, hogy Jézus megdicsôült emberi teste számára többé nem léteztek zárak és falak. Oly váratlanul és olyan hirtelen állt ott elôttük a feltámadás dicsôségében, hogy a tanítványok azt hitték ,,szellemet látnak''. S a Feltámadott elsô szava apostolai felé, akik a legnehezebb órában cserbenhagyták, így hangzott: ,,Békesség nektek!'' Egyetlen korholó vagy vádló hang nem hagyja el Jézus ajkát. Ellenkezôleg, megnyugtatja tanítványait: ,,Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben?'' S a következô jelenetre nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a hit tapasztalása: Jézus készségesnek mutatkozik arra, hogy feltámadt életének kézzelfogható bizonyítékait adja az apostoloknak: ,,Nézzétek meg a kezemet és lábamat! Én vagyok! Tapogassátok meg, és lássátok! A szellemnek nincsen húsa és csontja, de mint látjátok, nekem van! Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát.'' S mikor az apostolok örömükben még mindig nem mertek hinni -- azaz afölötti örömükben, hogy az Úr újra közöttük van és él, elfelejtettek gondolkodni is --, és ,,csak csodálkoztak'', Jézus további bizonyítékot is nyújt: ,,Van itt valami ennivalótok?'' Akkor egy darab sült halat és lépesmézet adtak neki. Ez az összeállítás: hal és méz, a mi ízlésünk szerint nagyon furcsa. Hogy akkoriban a halhoz mézet is ettek, a korabeli orvosi tanácson alapult, amelyet az idôsebb Plinius hagyott ránk, de a híres ókori orvos, Galenus is megerôsít. Plinius ezt írja: ,,A méz gyógyszer azon ártalmak ellen, amelyek halételektôl származhatnak'' (Hist. nat. 19, 97). S nem véletlen, hogy éppen Lukács, az orvos emlékezik meg errôl a receptrôl.[305] Az evangélista így folytatja: ,,Jézus fogta, és evett belôle a szemük láttára''. Jézus jól tudta, hogy teljesen hihetetlen a tanítványoknak, amit láttak, ezért a maradékot visszaadta, hogy kóstolják meg, és lássák be: valóban evett! Saját maguk egyenként is meggyôzôdhettek feltámadása igazságáról. S ekkor ezeknek a férfiaknak a szívében az örömnek mélységes forrása kezdett felbuzogni. Az az öröm, amelyrôl Jézus már beszélt nekik, hogy ha majd az övék lesz, senki sem veheti el tôlük. Ô, a Mester, akit megfeszítettek, feltámadt, mint a bűn és halál legyôzôje áll övéi elôtt, és ragyog belôle az új élet dicsôsége. Eleven valósága ébresztette a tanítványokban a feltámadás misztériumában való hitet, és mostantól fogva a világnak ezt kell majd hirdetniük.[306] 293. kép. Az Emmausz-Amvaszban lévô templomromok Csakhogy ez a hit több volt a látható tények tudomásulvételénél. Az apostolok tanúságtétele volt, azaz hitüket nem szükségszerűen kényszerítették a tények, hanem csak elôkészítették. Maga Krisztus volt az, aki felébresztette bennük a hitet. Az evangélisták valósághoz való hűségét és megbízhatóságát bizonyítja az is, hogy egybehangzóan elmondják, milyen késedelmesen hittek az apostolok. Jóllehet eddig is szem- és fültanúi voltak Jézus csodáinak és tanításának, a feltámadás elôtt nem értették meg küldetésének igazi mélységeit. Nagyon jól hallották, hogy Jézus ,,a Fiúnak'' nevezi magát, és hogy beszél a szenvedésérôl, a haláláról és feltámadásáról, de ,,nem értették ezeket a szavakat''. ,,Szívük vak volt'', azaz fogva tartotta ôket gondolataikban is, vágyaikban is a földi Messiás-ideál. Amikor azonban Jézus a kereszten meghalt, pusztán emberi alapokra támaszkodó hitük jelentôs részben összeomlott. De mégsem volt teljes az összeomlás. Ehhez túlságosan sokat tapasztalták Jézus életében az Isten erejét. Addigi hitük megingott, de nem aludt ki, csak az emberi hatalommal fellépô Messiás képe tört össze bennük. S ezzel született meg a szívükben a lehetôség, hogy a Feltámadott meg tudja ajándékozni ôket a természetfeletti hittel. Amit a tanítványok mostantól fogva látnak és tanúsítanak, az már nem a puszta emberi tapasztalás eredménye, hanem a hit fényében látják az egész Krisztus-misztériumot. Látásuk már a kegyelem hatása alatt áll, s a feltámadott Úrnak közvetlen hatása teszi érthetôvé az apostolokban azt a feltétlen bizonyosságot, amellyel Krisztus feltámadását hirdetik. Ez a bizonyosság már nem földi logikára támaszkodott, hanem maga az Úr ajándékozta meg ôket vele. Ebbôl a ténybôl, hogy az apostolok húsvéti hite lényege szerint természetfeletti és Isten műve volt, következik, hogy ez a hit bárkiben csak ott tud gyökeret verni és növekedésnek indulni, ahol a szív kitárul Isten felé, ahol az ember önmaga elégtelenségének tudatában tekint Istenre. A hívôvé vált apostoloknak kellett az Úr erejével folytatni azt, amit Ô elkezdett. Mert amint Jézus az Atya küldötte volt, úgy lettek az apostolok az Ô küldöttei, de nem azért, mert emberi módon annyira lelkesedtek érte, hanem mert a Szentlélek öntött beléjük erôt: ,,Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok a bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad'' (Jn 20,21--23). A tanítványok feladata az lett, hogy tanúi legyenek a feltámadott Úrnak, s az ô tanúságukra támaszkodik a következô nemzedékek hite. Ezért fordított Jézus idôt arra, hogy ezt az alapot megszilárdítsa, és megerôsítse apostolait a hitükben. ======================================================================== A Galileában történt jelenések Jézus már feltámadása napjának reggelén azt az utasítást adta az angyal közvetítésével tanítványainak, hogy menjenek el Galileába[307], mert az Úr úgy akarta, hogy Egyházának zsengéi szülôföldjükön kapják meg az erôt a hitben, amely majd az egész földkerekségen Isten hírnökévé teszi ôket. A tanítványok megérkeztek a Genezáreti-tó partjára. Újra otthon voltak. S szívükben ott élt ugyan a feltámadt Úrral való találkozás öröme, de az élet kemény realitásaival újra csak szembe kellett nézniük. Élniük kellett. Ezért Péter így szólt a kíséretében lévôkhöz: ,,Elmegyek halászni''. Azok egyöntetűen ráfelelték: ,,Megyünk mi is veled!'' Heten voltak összesen. Ámbár az evangélista nem mondja meg, hol indultak a tóra halászni, feltételezhetjük, hogy Kafarnaum vizein. Hiszen itt volt Péter háza, itt volt még a hajója és a hálója is. Este futottak ki a vízre. Keservesen végigdolgozott éjszaka után virradt rájuk a hajnal, de egy árva hal sem akadt a hálójukba. Vajon mit szólhatott ehhez Tamás vagy Natanael? János enyhe iróniával jegyzi meg: ,,Natanael Kánából való volt''. Elhatározták hát, hogy kikötnek. S amikor már csak 100 méterre voltak a parttól, valaki odakiáltott nekik: ,,Fiacskáim, van-e valami ennivalótok?'' A magyarázkodás nélküli ,,Nincs!'' világosan értésére adta a kiáltónak, hogy nem óhajtanak vele társalogni, épp eléggé bosszantja ôket a sikertelen éjszaka. De az idegen különös érdeklôdést tanúsított irántuk, és újra odakiáltott nekik: ,,Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldalán, ott majd találtok!'' A hajóban lévôk engednek a szónak, még egyszer kivetik a hálót, ,,és már nem bírták visszahúzni a benne lévô tömérdek hal miatt'' (Jn 21,6). János, aki részese volt az eseményeknek, így folytatja: ,,Akkor az a tanítvány, akit szeretett Jézus, odaszólt Péternek: Az Úr az!'' A következô pillanatban Péter már bele is vetette magát a vízbe. Jézus pedig már tüzet rakott a parton, és a parázsra halat tett sülni. Aztán biztatta a tanítványokat: ,,Hozzatok a halból, amit most fogtatok'', hiszen biztosan éhesek vagytok. János, aki a halászatot nagyon jól ismerte, hiszen apjának nagyobb vállalkozása volt, nem tudta elfojtani csodálkozását: 153 nagy hal volt a hálóban! És Péter, aki a sekély vízben gázolva partra vonta a hálót, ámulva figyelte, hogy öreg hálója bírja a zsákmányt, s egy helyen sem szakad el! Aztán megkezdôdött a reggeli. Tagadhatatlan, nem mindennapi a látvány: Jézus felszolgál apostolainak, nyújtja nekik a kenyeret és a halat. Jónéhányszor kell elmélkedni errôl a jelenetrôl, hogy az ember szívében megszülethessék a felismerés arról, micsoda mélységes emberszeretettel bánt az Úr övéivel. A reggeli után Jézus világra szóló kiválasztást művel. Most teljesíti be az ígéretet, melyet Simonnak adott azzal, hogy megajándékozta ôt a Péter névvel: ,,Simon, János fia, jobban szeretsz- e engem, mint ezek? Igen, Uram -- felelte --, tudod, hogy szeretlek. Erre így szólt hozzá: Legeltesd bárányaimat! Aztán másodszor is megkérdezte tôle: Simon, János fia, szeretsz-e engem? Igen, Uram -- válaszolta --, tudod, hogy szeretlek! Erre azt mondta neki: Legeltesd juhaimat! Majd harmadszor is megkérdezte tôle: Simon, János fia, szeretsz engem? Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte, szeretsz-e, s így válaszolt: Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek! Jézus ismét azt mondta: Legeltesd juhaimat!'' (Jn 21,15--17.) 294. kép. A Genezáreti-tó partja a Hétforrásnál Ez a történet leírhatatlanul szép és mélységesen emberi, de ügyelnünk kell rá, hogy a tulajdonképpeni jelentése el ne kerülje figyelmünket. Mert ha ezt a részt halljuk, általában Péter hármas tagadására gondolunk. S ez igaz is, mert Péter a szíve mélyéig találva érezte magát. De fontosabb és nagyobb jelentôségű az a megbízás, amelyet Jézus háromszor is megismételt: ,,Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat, legeltesd juhaimat!'' 295. kép. A Mensa Domini-templom Sajnos e szavak igazi megértésének kulcsa számunkra már a feledés homályába merült, mert Jézus hármas megbízó szava hátterében egy régi keleti szokás rejlik. Ha ugyanis valakire valamilyen jogot ráruháztak, az átadási formulát tanúk elôtt háromszor megismételték, s ezzel a jog teljes egészében átszállt arra, aki felé a formula elhangzott.[308] Ha az evangélium olvasása közben figyelünk erre a körülményre, a történet egészen más súlyt kap. Mert a Genezáreti-tó partján, azon a hajnalon Krisztus feltétlen érvénnyel ruházta rá Péterre a pásztor-jogot. Az evangélium nem árulja el, hogy a tónak melyik részén történt mindez. Egy nagyon régi hagyomány a Hétforrás vidékére vezet, a mai Tabghához, kb. 2,5 km-re Kafarnaumtól nyugatra[309] (l. a 182. képet a 318. oldalon, és a 294. képet az 532. oldalon). Kis öböl van itt a sziklás partvonalban és a tóba ömlô víz mágnesként vonzza ide a halakat. Ez az öböl még ma is a tó északi partjának halban leggazdagabb része (l. a 174. képet a 301. oldalon). Ha valahol, hát itt eleven valóság az evangélium. Már Aetheria zarándoknô megemlíti ezt a sziklás partrészt és a követ, amelyen az Úr állt kinn a parton. A lépcsôzetes kô ma is látható annak a kicsi templomnak déli oldalán, amelyet a sziklára a primátus átadásának helyén építettek. A lépcsôk a partnak arra a részére vezetnek le, ahol az Úr a tüzet rakta, és megvendégelte apostolait (l. a 297,T képet a 536. oldalon, és a 295. képet az 532/a oldalon). De ezzel Jézus látható működése itt a földön végéhez közeledett. A tónál történt megjelenés és a primátus átadása már ünnepélyes búcsújának bevezetését jelezte. S mint egy nagy kép apró mozaikszemei, úgy állnak össze az egyes feltámadás utáni jelenetek egyetlen hatalmas képpé: elôször Péter, aztán a tizenegy apostol, utánuk a 72, majd 500 tanítvány. De egy ekkora közösséget már össze kell hívni, ez már véletlenül nem verôdik össze. Péter szólította fel az ifjú Egyház egészét, és rendelte a férfiakat a hegyre, amelyet az Úr megjelenése helyéül jelölt meg neki. Mi lehetett a célja Jézusnak ezekkel a jelenésekkel? A tanítványoknak Ô nem azt a feladatot adta, hogy magyarázzák meg a világnak, hogyan volt lehetséges a feltámadása, hanem azt bízta rájuk, hogy mondják el a világnak: valóban feltámadott! Tanúvá kellett lenniük. De semmi többnek! A Feltámadottal való találkozásoknak az volt az értelme, hogy megmutassa nekik azt a természetfeletti erôt, amely hitükben működött. 296. kép. Az Olajfák hegye kelet felôl nézve A tanítványok és a feltámadott Úr találkozása valószínűleg Kafarnaum közelében, ugyanazon a hegyen történt, ahol a boldogságokat hirdette meg. Máté ezt írja: ,,A tizenegy tanítvány elment Galileába, arra a hegyre, ahová Jézus rendelte ôket'' (28,16). Az evangélista nem részletezi ugyan az eseményt, a kép mégis lenyűgözô: Jézus már nem a hétköznapi, szolgai külsôvel közöttük lévô ember, mint elôzôleg. Amint a tizenegy meglátja ôt, leborulnak a földre. Olyan gesztus ez, amely csak Istent illeti meg! Jézus istenségének elismerésére tehát a legmegfelelôbb kép. Máté így folytatja: ,,Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: Én kaptam minden hatalmat a mennyben és a földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg ôket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg ôket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek'' (Mt 28,18--19). Amennyire lerombolta Jézus halála az apostolokban a földi messiási országba vetett hitet, a feltámadás utáni megjelenések épp annyira megalapozták bennük az istenország természetfeletti valóságát. Egyre inkább a szívükbe és a tudatukba vésôdött, hogy Isten országa feltámadás és örök élet, a Lélek eljövetele, keresztség, bűnbocsánat, igazság és kegyelem. S a feltámadott Úr megvigasztalja övéit: ,,Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig!'' (Mt 28,20.) Az apostolok számára elsôrangú hitigazság lett, hogy Krisztus jelen van egyháza híveinek közösségében. Az Apostolok Cselekedetei, az apostoli levelek és a Jelenések könyve mind errôl a jelenlétrôl tanúskodnak, anélkül, hogy meg tudnák magyarázni vagy meg tudnák érteni az Egyház misztériumát. ======================================================================== Az Úr mennybemenetele Feltűnô, hogy Máté mellôzi a mennybemenetel elbeszélését, Márk csak egyetlen mondattal emlékezik meg róla, Jánosnál pedig csak jövendölésként jelenik meg. És a mennybemenetel mégis olyan tény, amelynek következményei az egész világra kihatnak. Márk az egész misztériumot egyetlen mondatba össze tudta foglalni: ,,Urunk Jézus fölvétetett a mennybe, és elfoglalta helyét az Isten jobbján'' (Mk 16,19). 297. kép. A Feltámadott tóparti jelenésének és Péter primátusának temploma -- alaprajz és feltárások (B. Bagatti, 1936 és S. Loffreda, 1968 szerint) Márk mondatában a ,,felvétetett'' kifejezés magyarázatot igényel. Hozzászoktunk, hogy Jézus esetében ,,mennybemenetelrôl'' beszélünk, ugyanakkor az Újszövetségi Szentírásban ismételten elôfordul Jézussal kapcsolatban az a kifejezés, hogy ,,felvétetett'', ,,felmagasztaltatott'' a mennybe. E kifejezések mintha szemben állnának azzal a hitigazsággal, hogy Krisztus a saját isteni erejével ment föl a mennybe. Hiszen már az elsô századokban feltűntek eretnekek, akik éppen úgy, mint a legmodernebb vallástörténészek és kritikusok, azt állították -- és éppen az említett formulákra hivatkozva --, hogy a Názáreti Jézus csak a mennybevételkor vált Istenné. Az Úr mennybemenetelét úgy tekintették, mint a mitológiák apotheózisát, mely által emberek -- pl. a római császárok -- isteni méltóságra emelkednek (l. a 235. képet a 404. oldalon). De ezt az elgondolást eleve megcáfolja az, hogy az evangéliumi elbeszélések már a mennybemenetel elôtt is egyértelműen hangoztatják Jézus istenségét. 298. kép. Az Eleona-bazilika alaprajza és rekonstrukciója (L.-H. Vincent szerint) 299. kép. A ,,Tanítás barlangja'' az Olajfák hegyén lévô Eleona- templomban Az Úr mennybemenetele Pálnál sem váratlan eseményként jelenik meg, hanem elválaszthatatlanul összefügg azzal a ténnyel, hogy Jézus mint Isten Fia száll le a földre, csak isteni dicsôséget letéve ,,szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember'' (Fil 2,7). Az evangéliumok Jézus Krisztust embernek és Istennek mutatják be. Ezek a szenvedô alakú formulák, hogy ,,feltámasztatott'', vagy ,,felvétetett'', vagy ,,felmagasztaltatott az Isten jobbjára'', azzal magyarázhatók, hogy Isten Fia az emberi természet felvételével az emberiség nevében valóban alárendelte magát az Atyának, hogy az egész emberiség képviselôjeként hajtsa végre a művet, amelyet az Atya bízott rá. Errôl mondta Krisztus: ,,Az Atya nagyobb nálam'' (Jn 14,28). Ebben az értelemben nemcsak a megtestesülésében és a kínszenvedésben, hanem a feltámadásban és a mennybemenetelben is az Atya ereje és akarata működik, anélkül, hogy bármifajta sérülés érné emiatt Krisztus isteni természetét. Az a tétel tehát, hogy ,,Jézus felvétetett a mennybe'', azt jelenti, hogy embersége szerint is elfoglalta azt a helyet a teremtésben, amely ôt megilleti. Márk ezért így nevezi ôt: ,,Az Úr''. Azzal, hogy a mi kis Földünk korlátai közül kilépett, a nagy kozmosztól nem szakadt el teljesen, mert a tér, az idô és az anyag megkötöttségétôl függetlenné váltan, feltétlen Ura a mindenségnek. Szent Pál így mondja el Krisztus e nagyságát és méltóságát: ,,Ô a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsôszülötte. Mert (Isten) benne teremtett mindent a mennyben és a Földön: a láthatókat és láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. Ô elôbb van mindennél, és minden benne áll fönn. Ô a testnek, az Egyháznak a feje. Ô a kezdet, az elsôszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsôség mindenben. Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy ô a kereszten vérével békességet szerzett'' (Kol 1,15--20). Ez a világnak az az új helyzete, amelyet a mennybemenetel napjától számítunk. Mindez ott rejlik e mögött az egyetlen mondat mögött: ,,Szemük láttára fölemelkedett, és felhô takarta el a tekintetük elôl'' (ApCsel 1,9). Ez a felhô nem páraképzôdmény, hanem a mennybemenô Krisztus isteni dicsôségének megjelenési formája. Az Ószövetség szemlélete szerint Isten szekerévé tette a felhôket (Zsolt 103,3), és felhô volt jelenlétének jele az Egyiptomból való kivonuláskor, a szövetségkötésnél és a salamoni templomban is (Kiv 13,21; 1Kir 8,10--11). Lukács az egyetlen az evangélisták között, aki a mennybemenetel misztériumát úgy írja le, ahogy az az emberi tapasztalás számára megfigyelhetô volt. Evangéliuma végén rövidebben, az Apostolok Cselekedetei elején hosszabban mondja el az eseményt: ,,Kivezette ôket Betánia közelébe, és kezét fölemelve megáldotta ôket. Áldás közben megvált tôlük, és fölemelkedett az égbe. Leborulva imádták, aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Nem hagyták el a templomot, hanem szüntelenül dicsôítették az Istent'' (Lk 24,50--53). A mennybemenetelnek csak a kiindulópontja volt látható, a végpont már a másik világhoz tartozik. Ezért Lukács meg sem kísérli, hogy megmagyarázza a misztériumot. Ô csak a történeti tényt rögzíti, úgy, amint a szemtanúk elmondták neki: negyven nappal húsvét után, az Olajfák hegyén, Betánia táján, egy szombatnyi távolságban Jeruzsálemtôl (l. a 301. képet az 541. oldalon). Kövessük csak ezeket az adatokat. Betánia felé a három lehetséges út közül a legrövidebb a középsô volt (l. a 226. képet a 391. oldalon, és a 230. képet a 397. oldalon). Ha valaki a templom felôl jött, az ,,Aranykapun'' lépett ki, leereszkedett a Kidron völgyébe, és a Getszemáni-kert mellett hármas elágazáshoz érkezett. A három közül a középsô egyenesen nekivágott a hegyoldalnak, és a még ma is meglévô lépcsôk tanúsága szerint inkább lépcsô volt, mint sima út. Ez az ösvény ma elmegy a ,,Dominus flevit''- templom mellett, majd a francia bencés apácák kolostorának jobb oldalán halad végig, és a kolostor mögött beletorkollik a dél felôl érkezô útba. Lukács azt mondja, hogy Jézus kivezette tanítványait Jeruzsálembôl, fel az Olajfák hegyére, mégpedig a Betánia felé menô útelágazásig (24,50). Nem tévedünk, ha ezt az elágazást a hegycsúcs alatt, a középsô út folytatásában látjuk. Az itt találkozó utak közül a legszélesebb kelet felé továbbvisz Betániába. Egy keskeny kis ösvény felkanyarodik északkelet felé a mennybemenetel mecsetjéhez, egy harmadik út pedig délre fordul, és néhány lépés után eléri a kármelita apácák Eleona-kolostorát (l. a 226,2. képet a 391. oldalon, és a 230. képet a 397. oldalon). Az Olajfák hegyének csúcsát a legrégibb idôktôl fogva megkülönböztetett tisztelettel nézték a keresztények, éppen úgy, mint a betlehemi barlangot vagy a Szentsírt. Jeruzsálemtôl csak szombatnyi járásnyira van, azaz kb. 1,5 km-re. Fenn a hegyen volt egy barlang, amelyben a hagyomány szerint Jézus gyakran tartózkodott: imádkozni szokott itt, és ezen a helyen jövendölte meg tanítványainak a város pusztulását és a világ végét. A barlang történetét a 2. századig tudjuk visszafelé követni. Az apokrif János-aktákban, amelyek a hiteles hagyománytól teljesen eltérô módon mondják el a szenvedéstörténetet, ezt olvassuk: ,,Mikor szenvedni láttam (én, János), nem maradtam itt mellette, hanem elfutottam az Olajfák hegyére, és sírtam a történtek miatt. Az Úr akkor felállt a barlang közepén, ragyogni kezdett, és ezt mondta: János, odalenn, Jeruzsálemben, az emberekért meg fognak feszíteni... Azért engedtem meg neked, hogy feljöjj erre a hegyre, hogy meghalljad, amit egy tanítványnak meg kell tanulnia mesterétôl'' (c. 97).[311] Igaz, hogy a szöveg azonnal elárulja gnosztikus eredetét, a barlangról mégiscsak adatot közöl. A barlang Aelia Capitolina falain kívül esett, s úgy látszik, a keresztények számára folyamatosan megközelíthetô volt, még akkor is, amikor nem keresztény tulajdonban volt. A jeruzsálemi hívôk közössége már a legrégibb idôkben összegyűlt itt a hegyen, hogy hallja a Megváltó szavát és elmélkedjék a történteken. Ezt a tényt adottságként találta Jeruzsálemben Nagy Konstantin 325 körül. Euszébiosz följegyezte, hogy a császár szándékában állt, hogy a betlehemi Születés-templomon és a Szentsír-templomon kívül ide is építtet bazilikát: ,,A császár fenn a hegy csúcsán, a mennybemenetel barlangja mellett, megdicsôítette a mennybemenetel emlékét'' (Vita Const. III, 41). Kevéssel késôbb ezt írja: ,,A császár édesanyja nagyon rangos épülettel állított emléket az Üdvözítô mennybemenetelének. Fenn a csúcs közelében szentegyházat építtetett, s ugyanott egy kápolnát is a világ Megváltója tiszteletére, aki ott szokott tartózkodni, és mint hihetô hagyomány mondja, abban a barlangban avatta be tanítványait kifürkészhetetlen titkokba'' (Vita Const. III, 43). 300. kép. Ásatások a Mennybemenetel mecsetje környékén (V. Corbo OFM szerint) A templom az ,,Eleona'' nevet kapta, amit úgy értenek, hogy ,,Olajfák-bazilika'', de igazában csak annyit mond a név, hogy ,,az Olajfák hegyén'' (l. a 298. képet az 537. oldalon). Euszébiosz szerint a barlang két emléket ôriz: ,,Az Úr és Megváltó lábanyomát... aki az Olajfák hegyén, a barlangnál, miután imádkozott, fenn a hegy csúcsán kinyilatkoztatta tanítványainak a világvége misztériumát, majd fölment a mennybe'' (Demonstr. evang. VI, 18). ,,Szavahihetô hagyományra'' hivatkozik, amely szerint a Szent Ilona által épített templom annak emlékére áll itt, hogy az Úr ismételten tanította itt az apostolokat. Az a hagyomány, hogy az Úr gyakran tartózkodott az Olajfák hegyén -- ,,Eleona'' --, arra enged következtetni, hogy Jézus többször látogatta meg Jeruzsálemet. János egy helyen külön is megemlíti azt, hogy az Úr az Olajfák hegyén tartózkodott: ,,Kiment az Olajfák hegyére, majd reggel újra megjelent a templomban'' (Jn 8,1). Az Eleonahagyomány hátterében azonban több rejlik annál, mint hogy Jézus egyszerűen ott szokott volna éjszakázni. Az Eleona az a hely, ahol Jézus apostolait oktatta, ahol feltárta elôttük titkait. 301. kép. Pillantás az Olajfák hegyérôl Jeruzsálemre Ugyanabból az idôbôl, amikor Euszébiosz az Eleona-barlangot úgy írja le, mint a mennybemenetel emlékhelyét, a bordói zarándok (333) ezt írja: ,,A Jozafát völgyébôl mentünk fel az Olajfák hegyére, ahol az Úr apostolait a kínszenvedése elôtt tanította. Most ezen a helyen Konstantin akarata szerint bazilikát emeltek'' (Geyer 23. o.). Hat évtizeddel késôbb Aetheria mindig úgy beszél az Eleona-barlangról, mint arról a helyrôl, ahol ,,az Úr tanítani szokott''. Mindegy, hogy virágvasárnapról vagy nagykeddrôl, a pünkösdi vagy a mennybemeneteli liturgiáról beszél-e, az Eleonát mindig az apostoloknak szóló tanítás helyeként magasztalja. Egészen a legutóbbi idôkig nehézséget okozott ez a barlang, amely fölé Szent Ilona bazilikát építtetett, mert az Olajfák hegyének csúcsa körül sehol nem találtak barlangot. Szophroniosz, aki késôbb Jeruzsálemi pátriárka lett (+ 638), az utolsó, aki az Olajfák hegyén álló pompás bazilikáról ír. A Theodóziusz-kolostor ódájában így áradozik az Eleona szépségérôl: ,,Sietve mennék arra a helyre, ahol az Úr tanítványait Isten misztériumaiba beavatta. Milyen boldogan idôznék e tetô alatt! Majd elmennék a nagy kapun át egészen a szabadba vivô lépcsôig, és megcsodálnám a Szent Város szépségét, amely nyugat felôl tárult a szemek elé. Isten Városa, mily csodálatos a te szépséged, ha az Olajfák hegyérôl néz rád az ember!'' (l. a 301. képet az 541. oldalon.) Szophroniosz már az Eleona elmúlt szépségérôl énekel. Eutychiusz pátriárka (+ 940) évkönyveiben följegyezték, hogy a perzsák az Olajfák hegyén lévô bazilikát elpusztították: ,,Miután a perzsák hadvezére megérkezett Jeruzsálem falai alá, mintha eszét vesztette volna, elpusztította a Getszemáni- és az Eleona-templomot. Mind a mai napig romokban vannak''. A keresztesek 1102--1106 között egy kis oratóriumot emeltek a bazilika romjai fölé. Egy újabb hagyomány eltakarta a régit, mely szerint itt szokta tanítani az Úr az apostolokat. Ezen újabb hagyomány szerint nem az apostolok oktatása, nem a világ végérôl szóló jövendölés, hanem a legszebb imádság, a Miatyánk került elôtérbe. Az ezredforduló tájáról való egyik zarándokleírásban ez olvasható: ,,A Getszemáni-kerttôl keletre van az Olajfák hegye, ahonnan az Úr fölment a mennybe, s ahol írásba foglalta apostolai számára a Miatyánkot''. Ennek az új hagyománynak az indoka a Márk-evangéliumnak ez a mondata lehetett: ,,Amikor imádkozni készültök, bocsássatok meg, ha nehezteltek valakire, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket'' (11,25). Ez a mondat az Olajfák hegyén hangzott el, miután az Úr átkot mondott a fügefára, és az másnapra elszáradt. S mert a Miatyánk egy kérése visszhangzik benne, ezért helyezték az egész imádságot ide, az Olajfák hegyére. Ez a hagyomány hamar népszerű lett, mert a 11. századtól az Eleona a zarándok-beszámolókban csak a ,,Miatyánk helye'' néven szerepel. Még késôbbi idôbôl való az a legenda, hogy az apostolok, mielôtt szétszéledtek volna a világ négy égtája felé, itt, az Eleona helyén fogalmazták volna meg a hitvallást. A keresztesek kora utáni évszázadokban a barlangra és a hozzá kapcsolódó misztériumra vonatkozó hagyomány teljesen feledésbe merült. A régi bazilika helyét is elfeledték, annyira, hogy a kármelita apácák teljesen gyanútlanul építették fel a romok közelében 1868-ban a kolostorukat. A késôbbi hagyomány alapján új templomukat Miatyánk- templomnak nevezték el. Az elôcsarnok és a kvadrum falán a Miatyánk több mint 50 nyelven olvasható. A Fehér Atyákat illeti a tisztelet azért, hogy 1910-ben újra felfedezték az Olajfák hegyének bazilikáját. Azok az ásatások pedig, amelyeket az École Biblique francia domonkos atyái fejeztek be az elsô világháború után, magyarázattal szolgáltak az Eleona történetére és megváltozott hagyományára. Az Eleona romjaitól kb. 70 méternyire északra van a Mennybemenetel temploma, az Olajfák-hegyének csúcsán. Euszébiosz kétszer is kifejezetten mondja, hogy az Eleona-barlang fölé épített bazilikát a mennybemenetel emlékére szentelték. Akkor mi lehetett annak az oka, hogy a mennybemenetel helye késôbb különvált az Eleonától? Azt kell mondanunk, hogy mindkét hagyománynak igaza van, mert annyira kicsi a távolság a két hely között. Az Eleona-hagyomány is valahol a közelben sejtette a konkrét helyet, ahonnan az Úr fölment a mennybe. Már a 4. században jelentkezik egy olyan hagyomány, amely szerint a mennybemenetel nem az Eleona-barlanghoz, hanem a hegycsúcs legkiemelkedôbb pontjához kötôdik, pontosan megjelölve a helyet, ahol annak a történetnek utolsó jelenete lejátszódott, amelyben az Eleonának olyan nagy szerep jutott. Amikor Aetheria 383-ban meglátogatta Jeruzsálemet, az Eleona- templomtól világosan megkülönböztet egy másik helyet, amelyet ,,Inbomon''-nak nevez, azaz: ,,Fenn a magasban''. ,,A liturgia után felmentünk a hegyre, mégpedig az Inbomonra, arra a helyre, ahonnan az Úr fölment a mennybe''. 302. kép. A Mennybemenetel temploma Arkulf szerint (Kr. u. 670.) Aetheria elbeszélése nemcsak a hely történeti hagyománya miatt jelentôs, hanem megint nagyon szemléletesen tájékoztat arról, hogy a jeruzsálemi hívôk közössége hogyan ülte meg a kereszténység nagy ünnepnapjait: ,,Húsvét után az 50. napon[313], azaz vasárnap, azon a napon, amely leginkább igénybe veszi a népet, az elsô kakasszótól minden az általános szokás szerint történik: az Anasztasziszban van a vigília, ahol a püspök felolvassa az evangéliumnak azt a részét, amelyet minden vasárnap olvasnak, ti. az Úr feltámadásának elbeszélését, majd megtartják az éven át szokott liturgiát. Reggel aztán az egész nép kivonul a nagyobb templomba, a Martyriumba, és a szokott istentisztelet folytatódik: beszélnek a presbyterek, majd a püspökök, s minden a szabályok szerint történik, azaz a szokott módon mutatják be az áldozatot, amint ez vasárnaponként történni szokott. Ez alkalommal azonban siettetik a szentmisét, hogy a népet még a harmadik óra elôtt (délelôtt 9 elôtt) el tudják bocsátani. Az elbocsátás után a nép a püspök vezetésével kivétel nélkül átvonul a Sionra, és ott töltik együtt a harmadik órát. Amikor megérkeznek a Sionra, felolvassák az Apostolok Cselekedeteinek azt a részletét, amelyik a Szentlélek eljövetelét mondja el, aki minden nyelven érthetôvé tette, amit az apostolok prédikáltak. Következik a szentmise a maga rendje szerint, majd amikor az elbocsátáshoz érnek, feláll a fôdiákonus, és hangos szóval ezt mondja: ,,Ma a hatodik óra után (déli 12 után) legyünk az Eleonában, az Inbomonon''. Erre az emberek hazatérnek, hogy kissé kipihenjék magukat, de a korai ebéd után azonnal felkapaszkodnak az Olajfák hegyére, az Eleonához, mindenki úgy, ahogy tud. A városban nem marad egy keresztény sem. Mikor felérnek a hegyre, elôször az Inbomonra mennek, azaz arra a helyre, ahonnan az Úr felment a mennybe. Ott helyet foglal a püspök és vele a papok, de letelepszik az egész nép is. Olvasmányokat olvasnak, az olvasmányok között himnuszokat énekelnek és olyan antifonákat is, amelyek a naphoz és a helyhez illenek. A közben elhangzó imádságok gondolatai is a helyhez és a naphoz kapcsolódnak. Azt az evangéliumi részt is elolvassák, amely Krisztus mennybemenetelérôl szól, majd újra elolvassák az Apostolok Cselekedeteibôl a mennybemenetelt elbeszélô részt. Miután mindez megtörtént, megáldják a katechumenokat, de a hívôket is, majd a kilencedik óra táján (du. 3) lejönnek a hegy csúcsáról, és himnuszokat énekelve betérnek az Eleonába, oda, ahol az Úr a barlangban ülve tanította az apostolokat. Mire odaérnek, már a 10. órában jár az idô (du. 4). Következik a vesperás, és újra megáldják a katechumenokat és a híveket. Majd felkelnek, és a püspök a néppel együtt himnuszok kíséretében lassan lejön a hegyrôl, és bevonul a Martyriumba. Már éjszaka van, amikor a város kapujához érnek, ezért kb. 200 fáklyával jönnek az érkezôk elé. A kaputól azonban elég nagy távolságban van a Martyrium, ezért lesz este 8 óra, mire odaérnek, hiszen az emberek már fáradtak, s ezért csak nagyon lassan tudnak haladni. A piactér felôl nyíló fôkapun özönlenek be a Martyriumba himnuszokat énekelve a püspök vezetésével. A templomba érve himnuszokat énekelnek, imádság következik, majd áldást adnak a katechumenokra és a hívôkre. Ezután az egész közösség átvonul az Anasztasziszba. 303. kép. A Mennybemenetel mecsetje az Olajfák hegyén Amikor beérnek az Anasztasziszba, ismét himnuszokat és antifonákat énekelnek, imádság következik, majd megáldják a katechumenokat és a híveket. Ehhez hasonló történik a Keresztnél is. Majd ismét útra kelnek, és a püspököt sem kivéve, átvonulnak újra a Sionra. Odaérve megfelelô olvasmányokat olvasnak, zsoltárokat és antifonákat énekelnek, majd következik egy imádság, megáldják a katechumenokat és a híveket, végül elbocsátják a népet. Mikor az elbocsátás megtörtént, egyenként odajárulnak a püspök kezéhez, s úgy térnek haza, ki-ki a maga otthonába úgy éjfél körül. Ennek a napnak a liturgiája a legfárasztóbb az évben, hiszen már az elsô kakasszókor az Anasztasziszban voltak, és egész nap nem nyugodtak egy percre sem'' (43,1--9). Ibériai Péter Georgiából, a fejedelem fia, aki késôbb Majuma püspöke lett Gáza közelében (+ 485), azt tanúsítja, hogy a negyedik század utolsó negyedében már templom állt az Olajfák hegyének csúcsán. A templomot 378 elôtt egy elôkelô asszony, Poemenia építtette. Bizonyára ez az a templom, amelyet Aetheria a nép száján forgó névvel Inbomonnak hív. Nagy a valószínűsége annak, hogy a templom hűséges képmását ôrzi a római S. Pudenziana-templom apszismozaikja, amely Siricius pápa idejébôl (390 körül) maradt ránk. A mozaikon egy nagyszabású köralakú épületet lehet látni, melyet nyolcszögletű fal vesz kerítésként körül (l. a 267,1. képet a 467. oldalon, és a 300. képet az 540. oldalon). Nolai Paulinus az elsô (+ 431), aki az Inbomon legnevezetesebb látnivalójáról, Jézus lábnyomáról szól.[314] Az ifjabb Melánia (+ 439) kolostort alapított annak érdekében, hogy az Inbomonban és az Eleonában zavartalan legyen a rendszeres liturgia. Kortárs életrajzírója azt mondja: ,,Eltökélte, hogy épít egy kis martyriumot (emlékkápolnát), mert úgy gondolta, ez az a hely, ahol az Úr lábainak nyoma van. Alapítsunk hát itt is méltó helyet az imádságnak'' (l. a 300,M képet az 540. oldalon). A perzsák pusztítása után (614) a jeruzsálemi pátriárka, Modesztusz hamarosan újjáépíttette a szentélyt, a következô idôk zarándokleírásai pedig ismertetik az épületet. A georgiai liturgikus naptár szerint (638 elôtt) október 7-én ünnepelték ,,a mennybemenetel helyén lévô templom'' szentelési napját. A szentélyt ,,sztoának'' hívták, mert külön sajátsága volt egy oszlopcsarnok. Arkulf, aki írásba foglalt elbeszéléséhez rajzokat is mellékelt (l. a 302. képet az 543. oldalon), ezt írja: ,,az Olajfák hegyén nincs magasabb pont, mint az, amelyrôl a hagyomány szerint az Úr fölment a mennybe. Egy nagy körtemplom áll azon a helyen, melyet három beboltozott és tetôvel ellátott oszlopcsarnok vesz körül. A körtemplom belsô része tetô nélküli, boltozat sincs fölötte, hanem az égre nyílik. Keleti oldalán áll egy oltár, amelyet egy kis eresszel tettek védetté. A belsô rész fölött azért nincs tetô, mert az Úr itt állt utoljára a földön, innen ment a mennybe, s így az áhítatba merülô ember tekintete is szabadon tud az isteni magasságok felé szállni. Ugyanide behoztak egy nagy érckorongot, amelynek magassága akkora, hogy egy embernek nyakáig ér. Ez a korong felül vízszintes. Fent a közepén egy elég nagy ablak van, melyet ha kinyitnak, rajta keresztül láthatóvá válik a padozaton az Úr lábnyoma... Az Úr lábnyomait egy hatalmas nagy lámpával világítják meg, mely a nyílás fölött egy karon lóg és éjjel-nappal ég. A belsô tér nyugati oldalán a falban nyolc kovácsoltvas ablak van, amelyek be vannak rakva üveggel. Az ablak közelében nyolc, kötélre függesztett lámpa ég. Vízszintes sorban vannak, egyik sincs feljebb, sem lejjebb, s belülrôl igen közel vannak az ablakokhoz. Ezeknek a lámpáknak olyan erôs fénye van, hogy az Olajfák hegyének magaslatáról nemcsak a hegynek a templom elôtt lévô nyugati oldalát világítják meg, hanem még a Jozafát völgyébôl a város felé felkapaszkodó lépcsôket, sôt a város szemben lévô részeit is. A nyolc lámpa ragyogó fénye a szent hegyrôl és az Úr mennybemenetelének templomából éjszakánként úgy ragyog, hogy az emberek szívében heves vágyat ébreszt az istenszeretetre'' (Geyer 246. o.). A legutóbbi ásatások, amelyeket 1959-ben V. Corbo ferences atya vezetett az Olajfák hegyének csúcsán, csodálatos módon igazolták e zarándoktudósítások adatait.[315] A keresztesek az összedôléssel fenyegetô régi épületet újjal cserélték ki, s az építést 1102-ben fejezték be. A korábbi kör alaprajzot nyolcszögletűre módosították és megnagyobbították, majdnem a régi kerítésfalig. A külsô nyolcszög az udvar felé árkádszerűen nyitott volt. Az udvar közepén állt a nyolcszögű kápolna, melynek kupoláját ôk is nyitva hagyták. Középen a kô fölött állt az oltár, melyen az Úr lábnyoma hirdette a mennybemenetelt (l. a 300, O képet az 540. oldalon). Szaladin szultán (1187-ben) a város bevétele után a templomot mecsetté alakította át, s ez így maradt mind a mai napig. A külsô árkádok azonban idôközben eltűntek, s a külsô kerítésfalat a keleti oldalról befelé elmozdították. Így az eredetileg középen álló kápolna már nem az elkerített rész közepén van. Magának a kápolnának az átmérôje mindössze 6,6 m. A kápolna falának alsó része eredetileg nyolc csúcsíves árkádból állt, a csúcsíveket nyolc kettôs pillér és tizenhat márványoszlop tartotta. A mohamedánok ezt a nyitott árkádot befalazták, s ugyanígy lezárták a kupola nyílását is. Mivel azonban a mohamedánok prófétának tartják Jézust, a különféle rítusú keresztények a mennybemenetel napján bemutathatják a szentmisét a kápolna udvarában. A latin rítusú keresztényeknek azt is engedélyezik, hogy ilyenkor a kápolnában misézzenek. Ezért a keresztények ünnepi körmenete az Olajfák hegyére a mennybemenetel ünnepén nem csupán megemlékezés egy egykori történeti tényrôl, hanem a hívôk közösségében valóra válik a Feltámadott titokzatos jelenléte: ,,Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig''. S amennyire nyilvánvaló tapasztalat volt az apostolok számára az Úr mennybemenetele, olyan bizonyos, hogy újra el fog jönni. János egy hatalmas látomásban látja, hogy a feltámadott Úr a maga dicsôségébe emeli az egész teremtett világot: ,,ÚJ EGET ÉS ÚJ FÖLDET LÁTTAM. AZ ELSÔ ÉG ÉS AZ ELSÔ FÖLD UGYANIS ELMÚLT, ÉS A TENGER SEM VOLT TÖBBÉ. AKKOR LÁTTAM, HOGY A SZENT VÁROS, AZ ÚJ JERUZSÁLEM ALÁSZÁLL AZ ÉGBÔL, AZ ISTENTÔL. OLYAN VOLT, MINT A VÔLEGÉNYÉNEK FELÉKESÍTETT MENYASSZONY. AKKOR HALLOTTAM, HOGY A TRÓN FELÔL MEGSZÓLAL EGY HARSÁNY HANG: NÉZD, EZ AZ ISTEN HAJLÉKA AZ EMBEREK KÖZÖTT! VELÜK FOG LAKNI, ÉS ÔK AZ Ô NÉPE LESZNEK, ÉS MAGA AZ ISTEN LESZ VELÜK. LETÖRÖL A SZEMÜKRÔL MINDEN KÖNNYET. NEM LESZ TÖBBÉ SEM GYÁSZ, SEM JAJGATÁS, SEM VESZÔDSÉG, MERT A RÉGI VILÁG ELMÚLT. AKKOR A TRÓNON ÜLÔ MEGSZÓLALT: ÍME, ÚJJÁTEREMTEK MINDENT!'' (Jel 21,1--5.) 304. kép. 12. századi freskó a Születés-templom toronykápolnájából: a trónon ülô Krisztus, anyjával Máriával és Keresztelô Szent Jánossal ======================================================================== 1. kép. Jeruzsálem (címkép) A három egyistenhívô világvallás számára Jeruzsálem szent város: a zsidók számára az a hely, ahová ,,fölmennek az Úr nemzetségei'' (Zsolt 121, 4.), ,,a szépség koronája'', amelyben ,,Isten dicsôsége ragyog'' (Zsolt 49, 2); a keresztények számára Jeruzsálem azért szent, mert Jézus Krisztus vére szentelte meg; a mohamedánok is szentnek tekintik, sôt így nevezik: ,,el-Kudsz'', ,,a Szent''. Az Üdvözítô templomának tornyából készült felvételen a következôk láthatók: a kép alsó része az óváros házait mutatja, középen a Szikladóm. Az Olajfák hegyének nyugati lejtôjén, a Sziklatemplom aranyozott kupolájától balra van az orosz Magdolna-templom; a kupolától jobbra, kissé hátrább a ,,Dominus flevit'', az ,,Úr sírt''- kápolna; a kép felsô részén a messzirôl látható Orosztorony. A torony lábánál balra van a Mennybemenetel kápolnájának kicsi kupolája. Jobb kéz felé, kissé távolabb a Miatyánk-templom a francia kármelita apácák kolostorával. A Miatyánk-templom közelében találhatók a Konstantin-féle ,,Eleona''-templom romjai (l. a 226, 2. képet a 391. oldalon). A kép alatt a ,,Jeruzsálem szent'' felírás egy érmérôl óhéber betűkkel és modern nyomtatott héber írással. ======================================================================== 2. kép. C. Julius Caesar Octavianus Augustus (Kr. e. 31--Kr. u. 14) ,,Testalkata feltűnôen szép volt és életének minden szakaszában nagyon kecses. Arckifejezése mindig nyugodt és derűs volt, akár beszélt, akár hallgatott. Egy gallus törzsfônök megvallotta honfitársainak, hogy mikor átkeltek az Alpokon, elhatározta, ô bizony kihallgatás ürügyén a közelébe férkôzik, és letaszítja a mélységbe, de Augustus arcának derűjétôl, nyugalmától ellágyult, és elállt szándékától. Szeme élénk volt és ragyogó. Jól esett neki, ha azt hitték, isteni erô lakozik benne, s örült, hogy akire erôsen rászegezte tekintetét, az, mintha nap vakítaná, lesütötte a szemét'' (Suetonius, Augustus 79). A Via Labicánán találtak egy 2,05 m magas márványszobrot, amely a császárt áldozatot bemutató papként ábrázolja. A császár tógát visel, és a tógát a fejére borította. A szobor két kéz műve: a fejet egy nagy kifejezôerôvel rendelkezô szobrász keze faragta, s a kész fejet ráültették a másik, szemmel láthatóan kevésbé tehetséges szobrász művére, a nyakáig kifaragott tógás alakra. Augustus még Caesar életében, Kr. e. 48-ban, amikor mindössze 15 éves volt, ,,pontifex'' lett. A római papság négy testületre oszlott, közülük a ,,pontifices'' voltak a legfontosabbak. Az ô feladatuk volt az állami istentisztelet végzése és felügyelete, ôk határozták meg a különbözô szertartások lefolyását, és ellenôrizték, hogy a nép és a magisztrátus megtartja-e az isteni jogot, a ,,jus divinum''-ot. Augustust Kr. e. 12-ben választották meg ,,pontifex maximus''-szá. A császár, aki saját maga írta meg viselt dolgait, ,,res gestae''-it, ezt írja errôl a kinevezésrôl: ,,A szenátus határozatára bevették a nevemet a száliuszok istentiszteleti énekébe (a száliuszok -- Salii -- az ôsi római hadisten papsága, 2 tizenkét fôs kollégium: Salii Palatini és Salii Collini. A saliusok énekei olyan ôsi nyelven szóltak, hogy azokat már a Kr. e. 1. században sem értették, csak énekelték. A ford. megj.) és törvénybe foglalták, hogy örökre ,,sacrosanctus'', azaz szent és sérthetetlen leszek... Azt elutasítottam, hogy pontifex maximus legyek még a kollégám életében, ámbár a nép ezt a papi méltóságot, amelyet már atyám is viselt, rám akarta ruházni. Néhány évvel késôbb elnyertem a méltóságot..., a választásomra egész Itáliából annyian jöttek össze, hogy elôtte még soha nem volt annyi ember Rómában'' (II, 10). Ô maga mondja el azt is, hogy hányféle papi hivatalt és méltóságot viselt: ,,Augur is voltam, a Quindecimviri sacris faciundis és a Septemviri epulorum tagja, a fratres arvales-ek közé is tartoztam, és tagja voltam mind a Titius mind a Fetialis társaságnak'' (I, 7). Az augurok feladata volt az istenek akaratát kifürkészni. Az ô véleményük nélkül a népgyűlés határozatai nem léptek hatályba. A ,,fratres arvales'' 12 tagú papi testület, akiknek feladata volt a májusi mezôjárás megtartása, hogy Dia istennôtôl a földek termékenységét kérjék. A Titius-papok mutatták be a szabin áldozatokat. A Fetialis- papok (20 patríciusból álló papi testület) a nemzetközi jog szakrális cselekményeit végezték (elsôsorban a háború és békekötés ceremóniáit, a jus gentium szabályai szerint). Nem tudjuk, hogy a szobor Augustust éppen melyik minôségében ábrázolja. ======================================================================== 3. kép. Marcus Antonius és Kleopátra Jézus valahányszor megfordult Jeruzsálemben; látta az Antonius- várat. Ez az erôdítmény annak az embernek a nevét viselte, aki Caesar halála után Octavianusszal (Augustusszal) együtt meghatározó hatással volt a zsidó nép történelmére. Marcus Antoniusnak hívták. Kleopátra Octavianust is, Antoniust is meg akarta nyerni a saját tervei végrehajtásához. Kleopátra volt az utolsó uralkodó a Ptolemeusz- dinasztiából. Egy kisázsiai ezüstdénáron látható az egyiptomi királynô portréja Kr. e. a 32--31. évbôl. Megállapítható, hogy a kortársak véleménye reális: Kleopátra nem volt kimondott szépség. De annál inkább híres volt okosságáról, és képzettségérôl. A testvér-férje, XIII. Ptolemeusz elôl úgy menekült meg, hogy egy szônyegbe csavarva, csomagként érkezett meg Caesarhoz Alexandriába. Elszédítette Róma leghatalmasabb emberét, és szült neki egy fiút, akit a nép Caesarion- nak nevezett. Caesar halála után (Kr. e. 44.) ugyanezt a játékot végigcsinálta Marcus Antoniusszal is, aki a meggyilkolt Caesar végrendeleti végrehajtója volt. Az ezüstpénz amelyre a képét verték -- Kr. e. 39. Cistophor --, Antonius hatalmát mutatja: M(arcus) ANTONIUS IMP(erator) CO(n)S(ul) DESIG(natus) ITER(um) ET TERT(ium). Az Imperator címet viselô hadvezért egyszerre több konzulságra is jelölték. M. Antonius felesége Octavianus nôvére, Octavia volt, de amikor Tarzuszban megismerte Kleopátrát, elhagyta Octaviát. Nászajándékul a Birodalom több provinciáját adta Kleopátrának, és a ,,királynôk királynôje'' címmel tisztelte meg, amely egy hellén álombirodalom uralkodóját jelentette. A dénár felirata is ezt bizonyítja: ,,CLEOPATRAE REGINAE REGUM FILIORUM REGUM''. Octavianus erre a birodalom ellenségének nyilvánította Kleopátrát. Az actiumi csatavesztés után (Kr. e. 31.) Kleopátra, Antoniusszal együtt Alexandriába menekült. De anélkül, hogy Antonius errôl tudott volna, királyi jogart, koronát és arany trónust küldött Octavianusnak, hódolata jeleként. Octavianus azonban nem méltatta válaszra. Erre, abban a hiszemben, hogy a rómaiak kegyét elvesztette, és fogolyként viszik majd Rómába, ahol diadalmenetben is felvonultatják, egy mérges kígyóval halálra maratta magát Kr e. 30. augusztus 12-én. ======================================================================== 4. kép. A ,,Monumentum Ancyranum'' Galácia tartomány fôvárosából, Ancyrából, a Roma--Augustus-templomból 1555-ben egy küldöttség, amely a késôbbi I. Ferdinánd császár követségében járt II. Szulejmán szultánnál Angora, a mai Ankara városában egy régi épület falában felfigyelt egy hosszú latin és görög feliratot ôrzô részre. A szöveg Augustus híres ,,Res gestae''-jének másolata, az épület pedig Roma istenasszony és Augustus császár templomának bizonyult. Kr. e. 25-ben csatolta Augustus a birodalomhoz Galáciát. A provincia fôvárosa, s egyúttal a helytartó székhelye és a császárkultusz központja is Ancyra lett. A császár életében isteneknek járó tiszteletet követelt magának Rómában. A keleti provinciákkal szemben engedményt tett, amennyiben Roma istenasszonnyal együtt tisztelhették. A császár halála után a templomot nevezetes tetteinek krónikájával díszítették. A latin szöveget három oszlopra osztva a templom elôterének falába vésték. Mivel azonban keleten elsôsorban görögül beszéltek, a szöveg görög fordítását is bevésték a templom jobb oldali falának külsô oldalára. A bizánci korszakban a templomot keresztény templommá alakították át. Jelentôs építészeti változtatásokat végeztek, de az antik templomot lényegében megmentették. Romjai ma egy mecset területén vannak, és múzeum célját szolgálják.[10] A képen a bevésett szöveg kezdô része látható. Amikor a templomot megépítették, nem gondoltak még arra, hogy szöveget is fognak a falba vésni. Ezért a latin szöveg számára lesimították a köveket, és három, egyenként 1,17 m széles oszlopban vésték be a szöveget. A három szövegoszlop felett három sor nagybetűvel (a 2. és 3. sor jóval kisebb, mint az elsô betűnagysága) ez a cím olvasható: RERUM GESTARUM DIVI AUGUSTI QUIBUS ORBEM TERRARUM IMPERIO POPULI ROMANI SUBIECIT. Azaz: ,,Augustus tettei, amelyekkel az egész földkerekséget leigázta a római nép birodalma számára''. A címet nem Augustus, hanem Tiberius, vagy ennek teljhatalmú megbízottja adta. A címben szereplô ,,orbis terrarum = földkerekség'' feltűnô módon emlékeztet a Lukács evangéliumában szereplô ,,földkerekség = Oikumené''-re (,,Abban az idôben történt, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget -- oikumenét, mondja a görög szöveg -- írják össze'', Lk 2, 1). Az akkor élô zsidó filozófus, Philo szerint (+ Kr. u. 45--50 között) az ,,oikumené'' a Római Birodalomhoz tartozó civilizált világot jelentette az Eufrátesztôl a Rajnáig (Leg. ad. Gaium 2). Augustus szövege a negyedik sorban ezzel kezdôdik: ANNOS UNDEVIGINTI NATUS... Tizenkilenc éves korában... A kövek sarkainál levô lyukak lehet, hogy kincskeresôk vésôjének nyomai, de az is lehet, hogy az épület idôvel süllyedt, és e mozgás következtében pattant le a kövek sarka. ======================================================================== 5. kép. A C. Vibius Maximus egyiptomi helytartó rendeletét ôrzô, Kr. u. 104-bôl származó papirusz (P. Lond. III, 904). Az ókorban is szokás volt levélgyűjteményeket összeállítani akár az elküldött levelek másolatából, akár a kapott levelekbôl. Ez a 14 x 23 cm-es papirusz egy egyiptomi levélmásolat-gyűjtemény egy lapjának darabja. A British Múzeumban ôrzik. ======================================================================== 6. kép. A Születés-templom homlokzata elôtti tér A templom homlokzata omlani kezdett ezért nagy támfalat építettek eléje. Elôtte kb. 60 méter hosszú tér terül el, amelynek erôsen lejtô északi oldalát (l. a kép bal szélén) a görög temetô határolja. A déli oldalon (a kép jobb széle) az örmény kolostor épületei állnak, és négy egymásutáni kiszögelléssel egyre inkább leszűkítik a teret. A templom elôtt eredetileg oszlopcsarnokkal körülvett 26 m széles udvar állt (l. a 27. képet az 50. oldalon). Ebbôl három nagy kapu nyílt a bazilika elôterébe (l. a 30. képen az alaprajzot az 54. oldalon). A három kapu közül kettôt teljesen, a harmadikat részben takarják a támpillérek. A fôkapu szabadon maradt részét késôbb egész alacsonyra (1,3 m) lefalazták, hogy könnyebben meg tudják védeni a templomot a támadásoktól; s különösen azt tudták így megakadályozni, hogy lóval behatoljanak a templomba. A homlokzaton egy hosszú, keskeny ablakot lehet látni, amely egy régi torony alsó kápolnájába nyílik (vö. a 304. képet az 547. oldalon). B. Bagatti OFM, aki 1948--1951 között a feltárásokat és a renoválási munkálatokat vezette, azon a véleményen van, hogy a Születés-templom homlokzatát eredetileg két torony keretezte. A kép jobb szélén látszik az örmény kolostor kis harangtornya, majd tôle balra a görög kolostor tornya. Ehhez a toronyhoz csatlakozik egy nagy, szögletes épület, amely a keresztesek korából származik, és a görögök kolostorának része. A kép bal szélén a Szent Katalin-templom tornya áll (vö. 28. kép az 51. oldalon). ======================================================================== 7. kép. Az ,,Ara pacis'', a ,,Béke oltára'' déli oldalán levô fríz részlete Augustus ,,Res gestae'' c. írásában ez áll: ,,Amikor sikeres tevékenységem után Hispániából és Galliából visszatértem Rómába, a szenátus elhatározta, hogy visszatérésem alkalmából oltárt állít ,,Pax Augustana'' névvel a Mars mezôn. Elrendelték, hogy a hivatalnokok, a papok és a Vesta-szüzek évenként mutassanak be rajta áldozatot'' (II, 12). A ,,Béke oltárát'' Kr. e. 9. január 30-án szentelték fel. Az oltár fallal körülvett területen, négylépcsôs emelvényen állt. Négyszögletes kövekbôl rakták fel. A kerítést képzô fal külsô oldalát 1,55 m magas frízzel díszítették. A téglalap hosszabbik oldalán egy körmenet látható, amelyben kettôs sorban vonulnak az oltár szentelésére. A császárt mint legfôbb papot ábrázolja, körülötte konzulok, Vesta-szüzek és papok. A fríz déli oldalán családtagjai vonulnak Közülük látunk néhányat a képen. A bal szélen egy fiatal tógás alak fejszét visz a vállán. Tôle jobbra egy komoly, magastermetű férfi áll a császár veje, Marcus Vipsianus Agrippa. Tógája csücskét fogja nyolc éves kisfia, Gaius Caesar. A gyermek anyja, Augustus Scriboniával kötött elsô házasságából való leánya, a hátsó sorban áll, kezét a gyermek fejére teszi és a balkeze felôl álló, ünnepi fátyolt viselô nô, Livia felé fordítja, aki Augustus felesége és Tiberius anyja. A gyermek, bármilyen kicsi, apja, anyja és nagyanyja között mégis különös fontosságú. Agrippa halála után ugyanis Augustus ôt szemelte ki utódjának. A történelem azonban más irányba haladt tovább. Nem Gaius, hanem a nagybátyja, Tiberius lett a császár, akit a kép jobb szélén, Livia mellett látunk. Ô az, aki elválaszthatatlan lett a zsidók történelmétôl: ,,Az írástudók feltették Jézusnak a kérdést: Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem szabad? De ô észrevette a csapdát, ezért így felelt nekik: Kinek a képe és felirata van rajta? A császáré! -- felelték'' (Lk 20, 21--24). Az ezüstdénáron pedig Tiberius császár képe és felirata volt (l. a 235. képet a 404. oldalon). ======================================================================== 8. kép. Aemilius Palatinus sírköve 1674-ben Velencében találtak egy sírkövet amely valószínűleg egy hajó ballasztjaként került ide a lagúnák városába. Aemilius Palatinus sírkövérôl van szó, aki Quirinius beosztottja volt, a feleségét pedig Chianak hívták. A sírkô feliratát annak idején lemásolták és publikálták. Maga a kô közben elveszett, a szöveg másolatáról pedig kiderült, hogy hamisítvány. 1880-ban újra megtalálták a kô alsó darabját, s most már biztonsággal lehet a feliratot vizsgálni.[21] A számunkra fontos részlet így szól: S(UB) P. SULPICIO QUIRINIO L(EG. AUG) CAESARIS SYRIAE HONORIBUS DECORATUS IDEM IUSSU QUIRINI CENSUM EGI APAMENAE CIVITATIS MIL LIUM HOMIN CIVIUM CXVII IDEM MISSU QUIRINI ADVERSUS ITURAEOS IN LIBANO MONTE CASTELLUM EORUM CEPI Azaz: P. Sulpicius Quirinius, Szíria császári legátusának parancsára, Aemilius Palatinus mint centurio censust hajtottam végre Apameaban, a 117 ezer lakosú városállamban, és a Libanonon bevettem az itureusok erôdjét. ======================================================================== 9. kép. A kinyilatkoztatás földje ,,Azon a napon így szólt az Úr Mózeshez: Menj föl az Abarim- hegységbe, Nébó hegyére, amely Moáb földjén Jerikóval szemben van, s nézd meg Kánaán földjét, amelyet Izrael fiainak adok birtokul.'' (Mtörv 32,49) ... ,,Mózes tehát Moáb pusztájából fölment Nébó hegyére... és az Úr megmutatta neki az egész országot: Gileádot Dánig, egész Naftalit, Efraim és Manassze földjét, Júda egész területét a nyugati tengerig, a déli országrészt és a Jordán-vidéket, Jerikónak, a pálmák városának síkságát egészen Coárig. Így szólt hozzá az Úr: Ez az a föld, amelyre Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak esküt tettem ezekkel a szavakkal: Utódaidnak adom. Megnézheted, saját szemeddel, de oda nem jutsz el!'' (MTörv 34, 1--4.) Mindaz, amit az öreg Mózes szeme csak sejtve fürkészhetett a távolban, mint valami váratlan ajándék tárul most a szemünk elé: a kinyilatkoztatás földje. A felvétel, amely 1966 szeptemberében a Gemini 11 űrhajóból készült, a következôket mutatja: Az alsó szélén a Nílustól keletre levô vidéket látjuk. Hozzá csatlakozik a Vörös- tenger, amelybe a Sinai-félsziget hegyes háromszögként nyúlik bele. E háromszög nyugati csúcsánál (a képen a félsziget baloldalán) van a Szuezi-öböl, amely északi végénél a Keserű-tavakon át van összeköttetésben a Földközi-tengerrel. A bal felsô sarokban a Földközi- tenger kék tükre és Palesztina partvidéke látszik egészen Szidon környékéig. Az évezredek folyamán a Nílus finom hordaléka elsodródott északkelet felé, és kialakította a majdnem tökéletes félkör alakú partvonalat, amelynek a Kármel-hegyvonulat éles szöglettel vet véget (vö. 12. kép a 29. oldalon). A Sinai-félsziget jobb oldalán a Sarm-es-Sejk tengerszoros után tárul ki az Akabai-öböl, s ennek a nagy beszakadt ároknak a folytatása, az Araba-völgy egészen a Holt-tengerig felhúzódik. Ehhez csatlakozik a Jordán-árok és a Genezáreti-tó a Kármel-hegység magasságáig. Jeruzsálem a Földközi-tenger és a Jordán-árok között kb. a Holt-tenger északi végének magasságában helyezkedik el. A kép jobb felsô sarkában látható hatalmas síkság már az Arábiai-sivataghoz tartozik. ======================================================================== 10. kép. Nagy Heródes bronzból vert pénze A király összes pénzén görög felirat van, hébert egyiken sem találni. A rajta levô szimbólumok értelme a numizmatikusok körében vitatott, mert a király gyakran alkalmazott olyan szimbólumokat, amelyeket pogányok is, zsidók is értelmezhettek. A fej-oldalon látható tárgy nem ismerhetô fel pontosan. Valószínűleg a tömjénáldozati felszereléshez tartozik. A pénz írás-oldalán a felirat görögül: ,,Heródes királyé.'' A feliraton belül egy háromlábú oltár látszik, valószínűleg illat- áldozati oltár A bal oldalon levô jel azt jelenti, hogy uralkodásának harmadik évében. Ez vagy a király-cím elnyerésétôl számított 3. év (Kr. e. 38), vagy a jeruzsálemi hatalomátvételtôl számított 3. év (Kr. e. 35). Az oltár jobb oldalán látható jel értelmezése szintén vitatott: vagy az életet jelentô füles kereszt vagy a pénz értékét jelzô két betűnek, a T-nek és a rhónak összevonása (Trichalkon), vagy a pénzverô város, Tirusz monogramja. ======================================================================== 11. kép. Római bronzérme Krisztus elôtt a 7. évbôl. Ezt a pénzt hívták ,,as''-nak. A fej-oldalon: Augustus portréja ezzel a felírással: CAESAR AUGUST(us) PONT(ifex) MAX(imus) TR(ibunicia) POT(estate). A Via Appia mellett az egyik síremléken olvasható a következô történeti megjegyzés: ,,A szenátusban elhangzott egy javaslat, hogy Romulushoz hasonlóan, mert újra megalapította Rómát, Romulusnak nevezzék. Végül egy másik javaslat talált elfogadásra, amely szerint az Augustus nevet kapta''. Dio Cassius (Kr. u. 230 körül) görögül írt történelemkönyvében, a ,,Római történetek''-ben ezt a magyarázatot fűzi a dologhoz: ,,Azt akarták ezzel a névvel kifejezni, hogy a császár több, mint bárki más ember, ugyanis mindent, ami szent és különleges tiszteletre méltó volt, 'augustus' jelzôvel szoktak ellátni'' (53, 16, 8). Az új név teljes egészében így hangzott: ,,Imperator Caesar Augustus'', s a késôbbi utódok számára hivatalt jelentô névvé olvadt össze. A pontifex maximus a pontifexek kollégiumának rangidôs elöljárója volt, aki a szenátus és a nép felé képviselte a testületet. Kr. e. a 3. századtól fogva szavazás útján választották. Ennek a szakrális méltóságnak a jelentôségét mutatja, hogy mindig a legelôkelôbb férfiak versengtek érte. A pontifex maximus határkörébe tartozott az összes szakrális cselekmény és tárgy ellenôrzése, de az ô felügyelete alá tartozott a Vesta-szüzek élete és szolgálata is. E hivatal utolsó republikánus viselôjének halála után, Kr. e. 12-ben Augustust választották pontifex maximusszá. Ettôl fogva mindig a császár viselte e hivatalt is. Még az elsô keresztény császárok is viselték a nevet. Csak Gratianus császár mondott le róla 378-ban Damazusz pápa hatására, s ezzel a régi római szellem hanyatlásának a szimbólumává lett. A cím így gazdáját vesztette, régi szakrális méltósága azonban nem merült feledésbe, és az 5. század folyamán a pápák birtokába ment át. Nagy Szent Leó (440--461) óta a pápák megtisztelô címei közé tartozik. A pénz hátán: S(enatus) C(onsulto) -- azaz: a Senatus parancsára -- és a pénzverô mester neve következik: M(arcus) MAECILIUS TULLUS III VIR AAAFF (Triumvir auro, argento, aeri flando, ferundo). ,,Triumvir monetalis''-nak hívták az évenként hivatalba lépô három pénzügyi hivatalnokot. Augustus korában, Kr. e. 23. és Kr. u. 4. között az ô nevüket is ráverték a bronzérmékre. ======================================================================== 12. kép. Palesztina A térképen felismerhetôk Palesztina lényeges felszíni egységei 1. a terület négy hosszanti sávra tagoltsága: a partvidék, a Nyugat- jordániai-hegyvidék, a Jordán-völgy és a Kelet-jordániai-fennsík; 2. a parti síkságot félbeszakító Kármel-hegység; 3. a Nyugat-jordániai-hegyvidéket megszakító Jezreel-fennsík; 4. Felsô- és Alsó-Galilea; 5. a Genezáreti-tótól a Holt-tengerig húzódó, mélyen a tenger szintje alatt fekvô Jordán-völgy; 6. A Jordántól keletre elterülô fennsík, három folyó: a Jarmuk, a Jabbók és az Arnon völgyével. ======================================================================== 13. kép. Nyugat-Jordánia középsô része A képen a Jordán völgyétôl a Földközi-tengerig kb. 65 km széles sávot látunk Nyugat-Jordánia középsô vidékébôl. A kép alsó széle délkeleti irányú. Alulról felfelé haladva elôször a jerikói síkság látható a mai Eriha településsel. Fölötte egy sötétebb színű, elnyúlt ovális rész a Tell-esz-Szultán, az ószövetségi Jerikó romvárosa. A bal alsó sarokban látszik a Vádiel-Kelt, a Heródes-féle Jerikó romjaival. A sötét árnyék jelzi, hogy milyen meredeken érkezik meg a júdeai puszta hegyvidéke a Jordán völgyébe. A Heródes által épített Dok erôdítmény a Tell-esz-Szultán felett balra magasló hegyen volt. Ez a Dzsebel-Karantál, amelyet a Kísértés hegyének tart a hagyomány. Majdnem a kép közepén látszik a kúp formájú Tell Aszur csúcs (1016 m). Sámuel 2. könyve Baal-Hazornak nevezi. Ez a Nyugat-jordániai-hegység második legmagasabb csúcsa. A horizonton látható sötét csík a Földközi- tenger, az elôtte végighúzódó világos sáv pedig a tengerpart homokja (vö. a 12. képpel a 29. oldalon). ======================================================================== 14. kép. Palesztina geológiai (földtani) térképe (az Atlas of Israel- bôl átvéve és kissé egyszerűsítve) Palesztina földtörténete (amely a rétegek egymásra rakódásából, vetôdésekbôl és vulkánikus tevékenységbôl tevôdik össze) leegyszerűsített ábrázolásában is mutatja nagy változatosságát. Ismerete segítséget nyújt ahhoz, hogy nyitott szemmel tudjunk járni a kis terület oly sokféle felszíni alakzata között. Így érteni lehet Júdea pusztaságának hullámos felszínét, és a júdeai hegyek meredek oldalait; Szamaria széleshátú, alacsony hegyeit és a diluviális lerakódásokat a Jordán árkában. A térképre Palesztina felszínének legfontosabb alakzatait rajzoltuk fel. A legôsibb földtörténeti emlék Palesztinában a jura korszakból való volt, de ma már nem látható. Az alsó kréta korszakot a núbiai homokkô képviseli, amely rôtvörös és aranysárga formáival a Jabbók-völgyben és a Holt-tenger keleti oldalán mutatkozik. A felsô krétakorhoz tartozó cenoman és a turon korszakokból mészkô, márga, tűzkô és dolomit kôzetek vannak. A krétakor legutolsó szakasza volt a szenon korszak. A harmadkorból származó felszíni formákat a térkép egyszerűsítve eocén megjelöléssel mutatja. A harmadkori és diluviális bazaltkôzetet azonos vonalazással jelezzük. A partvidéktôl keletre található dűnéket, amelyek egy részének felszínét kemény héj borítja, az arabok ,,kurkarnak'' hívják. Ugyanilyen jelöléssel láthatjuk a negyedkori lerakódásos réteget a Jordán-völgyben és a Jezreel-síkságon (vö. 12. kép a 29. oldalon). ======================================================================== 15. kép. Palesztina keresztmetszete és hosszmetszete A metszet: Kármel -- Alsó-Galilea -- Genezáreti-tó -- Hauran. B metszet: Száron-fennsík -- Szamaria -- Jordán-völgy -- Gerasza. C metszet: Asdod -- Júdea hegyei -- Jeruzsálem -- Holt-tenger -- Nébó hegye. A magassági viszonyok érzékeltetéséhez a függôleges lépték kilencszer nagyobb a szélességi léptéknél. D metszet: Júdea -- Szamaria -- Galilea. E metszet: Holt-tenger -- Jordán-völgy -- Genezáreti-tó. A magassági lépték huszonötszörös! ======================================================================== 16. kép. Palesztina tájai 1. A Hermon távoli képe. 2. A Jordán felsô folyása a Hule-medencében. 3. A júdeai hegyek, s a Heródium helye a két lehordott hegycsúccsal. 4. A Genezáreti-tó északnyugati partja. A ,,tövis és bojtorján'', a ,,mezôk liliomai'' és a ,,sziklás föld'', amiket Jézus példabeszédeibôl ismerünk, itt láthatók. 5. Szamariai táj. 6. A Felsô-galileai-dombvidék. ======================================================================== 17. kép. Palesztina esôtérképe (az Atlas of Israel szerint) A csapadék eloszlása nemcsak az élet számára fontos egy területen, hanem egy ország megértéséhez is szükséges. A térképrôl két tényt világosan le lehet olvasni: észak felé haladva a csapadék mennyisége növekszik, s nemcsak több, hanem biztosabban is lehet rá számítani; a hegyek és hegyvidékek déli oldala viszont szemmel láthatóan esôárnyékban van. A csapadékkal bôségesen ellátott rész a föníciai partvidékre és hegyekre korlátozódik, és felhúzódik a Hermon, Gileád és Efraim felé. Két rendellenes jelenség is megfigyelhetô: a Jordán völgyébe dél felôl nyelvszerűen mélyen benyúló száraz övezet; s tôle közvetlenül keletre a fennsík széle, feltűnôen bôséges csapadékával egészen Edomig. ======================================================================== 18. kép. Hômérsékleti diagram A rajzon igazában négy diagramot látunk, mindegyik két-két helyen adja meg az év legmagasabb és legalacsonyabb hômérsékleteit az egyes hónapokban. Bét-Seán, az ôsi Szkitopolisz a felsô Jordán-völgyben -70 méteren; Har-Kenaán Felsô-Galilea hegyvidékén +934 méteren. Jeruzsálem 800 m magasságban, Haifa a Kármel lábánál. Szodoma a Holt-tenger déli végében -391 méteren; Gáza a tengerparton. Beér-seba Júdea legdélibb részén +270 méteren, Amman pedig, a régi Philadelphia, +837 méter magasságban Transzjordániában. ======================================================================== 19. kép. A Jezreel-síkság látképe a Tábor-hegy felôl [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 20. kép. A csapadék havonkénti eloszlása A hat grafikon a megadott helyek havonkénti csapadékátlagát mutatja. Egész világosan látszik a csapadékmentes évszak. Har-Kenaán, Jeruzsálem és Beér-seba az ország észak-déli metszetét, Gáza, Bét-Seán és Amman a nyugat-keleti metszetet képviseli (l. a 17. képet a 38. oldalon). ======================================================================== 21. kép. A Júdeai-pusztaság A Júdeai-puszta (Jesimon) nem homoksivatag, hanem mészkô, amelyre egész vékony humuszréteg rakódott le. Ezért tavasszal néhány hétre fű és virág borítja be, a kelet felôl fúvó sivatagi szél azonban mindent kiszárít, ahogy a próféta mondja: ,,Minden test olyan, mint a fű, és minden szépsége, mint a mezô virága. Kiszárad a fű, és elhervad a virág, ha az Úr lehelete éri.'' (Iz 40, 6--7.) A téli esôs évszakban a pásztorok nyájaikkal kelet felé, a Jordánig nyúló völgyekbe vonulnak, majd ismét felhúzódnak a száraz völgyekbe, s az igénytelen állatokat a júdeai mészkôhegyek oldalain legeltetik. Palesztinában az emberek a juhokból éltek. A juhok adták a tejet és ennek termékeit eledelül, a gyapjút a ruházathoz, a bôrt a lábbelikészítéshez, végül a húst az ünnepi lakomához. A pásztor képét a mindennapi életbôl vitték át vallási-erkölcsi területre. Ha tudjuk, hogy milyen fontos volt az emberi élet számára a nyáj, akkor egészen másként értjük a prófétákat, a zsoltárok szavát és az Úr Jézus példabeszédeit. Hogy a mai ember értheti-e ezt a képet? Kant, a kritikus elméjű filozófus ezt írja: ,,Akárhány könyvet olvastam, egy sem vigasztalt meg úgy, mint a Bibliának ez a sora: Az Úr az én pásztorom, nincsen hiányom semmiben'' (Zsolt 22, 1). ======================================================================== 22. kép. Az ígéret földjének termékenysége Mózes ötödik könyve eleven színekkel ecseteli az ígéret földjének áldásait és gazdagságát: ,,Az Úr, a te Istened szép országba vezérel, olyan országba, ahol patakok, források és folyók erednek a völgyekben és a hegyekben. Olyan országba, ahol van búza és árpa, szôlôtôke, fügefa és gránátalma, olyan országba, ahol vannak olajfák és van méz...'' ( 8, 7--8.) A Szentírás ezzel felsorolja az ország hét fô terményét: a búzát, az árpát, a bort, a fügét, a gránátalmát, az olajat és a mézet. Vadbúza már a történelem elôtti idôkben honos volt Palesztinában; késôbb, a bronzkorban olyan kiváló búzafajtát termesztenek ki, hogy külföldre is vitték. A legnagyobb búzatermô helyek a Jezreel-síkság körül voltak (vö. a 12. képet a 29. oldalon). A 80. és 146. zsoltárban a búzát mint drága kincset és Isten ajándékát éneklik meg (1. kép). Árpát a csapadékszegényebb területeken termesztettek, amelyeket a búza már nem nagyon kedvelt. A korai idôkben általában árpakenyeret ettek az itteni emberek. Késôbb az árpa a szegények eledele volt, a gazdagabb rétegek búzakenyérrel éltek. Talán ezért hangsúlyozza János a kenyérszaporítás leírásában, hogy a tömegben egy fiúnál öt árpakenyér volt (Jn 6, 9; 2. kép). A bibliai idôben szôlôt Palesztina egész területén ültettek, a síkságokon és a hegyoldalakban egyaránt. A bort általában termelési helyérôl nevezték el. A gibeoni ásatásoknál (Jeruzsálemtôl északra) nagy területen látható a bor készítésének szinte minden lépése, és a bor tárolási módjai. A szôlôkultúra legrészletesebb képét Izaiásnál kapjuk, a szôlôrôl szóló énekben: ,,A barátomnak volt egy szôlôskertje, termékeny domboldalon. Felásta földjét, a köveket kiszedte belôle, és nemes szôlôfajtákkal telepítette be. A közepére tornyot épített és sajtót is vágott benne'' (5, 1--2). Mivel az érlelôdô szôlô az arramenôket csábította, hogy ne csak nézzék, hanem kóstolják is meg a nemes gyümölcsöt, a törvény a következô elôírással szólt a dologról: ,,Ha felebarátod szôlôjében jársz, annyi szôlôt ehetsz, amennyit akarsz, egészen a jóllakásig. De kosaradba ne szedj belôle.'' (MTörv 23, 25.) A sátoros ünnep eredetileg a szüret utáni hálaünnep volt. A bor az olaj és a kenyér mellett a mindennapi táplálék tartozéka volt. Az ünnepi asztalhoz szombaton és különösen a pászka-vacsoránál finomabb bor illett. A 103. zsoltár úgy magasztalja a bort, mint isteni ajándékot, amely megvidámítja a szíveket. A szôlôtô és a szôlôskert hasonlatát Jézus többször is felhasználta tanítá- sában (3. kép). A szôlôtô mellett a fügefa volt a jólét és a béke jelképe. A fügefának nagy, általában ötcakkos levele van, és évente kétszer hoz gyümölcsöt. Érése májustól októberig tart, ezért a nyári félévben a mindennapos táplálékhoz tartozik, akár friss, akár szárított formában. A fügefával Palesztinában mindenütt lehet találkozni, csoportosan is, egymagában is. Elterjedtségének és közkedveltségének egyik oka, hogy jóformán semmifajta gondozást nem igényel (4. kép bal felén). A göcsörtös törzsű, igen gyakran egyedül álló, sötétzöld lombú olajfa (külön ismertetôjegye leveleinek ezüstös hátoldala) a palesztinai vidék jellegzetes növénye. Ha egyszer meg tudott gyökerezni, és felnôtt, még a legsilányabb talajon is tekintélyes termést hoz. Igaz, tizenöt évig tart, amíg kifejlôdik. De mi ez egy olyan növény esetében, amely a természet veteránjai közé tartozik, és ezer esztendônél is idôsebb lehet. Gyümölcse, az olajbogyó a mindennapi életben fontos szerepet játszott mint táplálék, testápoló és gyógyszer. Az agyagmécsesek nélkülözhetetlen olaja szintén belôle származott. A legfinomabb minôségű olajat olajütôkben nyerték, s ezt többször is tisztították, ha a templom használatára szánták. Ennek módja az volt, hogy még éretlenül szedték le az olajbogyókat, és kômozsárban lassan zúzták össze. A királyokat olajjal kenték föl, és a Messiást szintén úgy várták, hogy majd Fölkent lesz. Végül az olajág a béke szimbóluma volt, és Picasso ezt elevenítette fel, amikor békegalambjának csôrébe olajágat adott (l. a 4. kép jobb oldalán). A gránátalma egy örökzöld törpe-almafa gyümölcse. Élelmezésre is használták, de az érett gyümölcs leve a forró nyárban a legkedveltebb üdítôitalnak számított. Rózsához hasonló virága az Énekek énekében az ébredô természet jelképévé vált (5. kép). A datolya nem volt olyan jelentôségű, mint a füge, mert a datolyapálma gyümölcse csak a szubtropikus Jordán-völgyben tud megérni. Ezért nevezték Jerikót a pálmák városának is. Nagy cukortartalma miatt lepréselt állapotban évekig el lehetett tartani; a friss datolyából pedig préselés útján nyerték az ún. ,,datolyamézet'' (6. kép). ======================================================================== 23. kép. Betlehem látképe a görögök által tisztelt legelô felôl A lenyugvó nap fényében készült felvételen még látszik a Születés- templom lapostetejű épülete a görögök nagy kolostora (bal felôl) és a Szent Katalin-templom tornya (jobbról) között (vö. 6. kép a 21. oldalon). A Születés-templom északi oldalán a domboldal teraszosan ereszkedik a Vádi-ed-Dzsamal felé. Olajfák között vezet az út a Betlehemtôl keletre lévô legelôhöz, ahol a görögök hagyománya szerint a pásztoroknak megjelentek az angyalok (vö. 25. kép a 47. oldalon). Egy nagy bekerített olajfa-kertben egészen 1972-ig látni lehetett romokat, amelyeket az odavalók ,,kolostornak'' vagy ,,a pásztorok templomának'' neveztek. Lépcsôn lehetett leereszkedni egy kriptába, ahol Epifánia ünnepét (a görögök számára ez a karácsony) éjfél után a pásztorokhoz szóló angyali üzenet felidézésével kezdték. De milyen régi lehet ez a hagyomány? Petrus Diaconus, a montecassinói könyvtáros, 1137-ben egy könyvbe gyűjtötte össze a korábbi zarándokleírásokat. Errôl a legelôrôl ezt írja: ,,Ott, ahol a 'pásztorokhoz' nevezett templom áll, egy nagy kert van, amelyet fallal vettek körül. Van ott egy barlang, amelyben oltár áll azon a helyen, ahol az angyalok megjelentek a pásztoroknak, miközben ezek az éjszakában ôrködtek, és hírül adták nekik Krisztus születését'' (Baldi 129, 2). Vannak szakértôk, akik ezt a tudósítást Aetheriának tulajdonítják, aki 381--384 között járt a Szentföldön (vö. 31. jegyzet). A régészeknek sikerült e romokat is megszólaltatniuk. A legrégibb maradványok a 4. századból valók. A kriptában, amely eredetileg sziklabarlang volt, sokszínű padlómozaikot tettek szabaddá. Az 5. század elején a barlangot jelentôsen megnagyobbították és altemplommá alakították át. Föléje egy kis emlékkápolnát emeltek. A hatodik században nagyszabású építkezésbe kezdtek, és a kápolna helyére egy pompás bazilika került, fehér márványból, korintusi oszlopfôkkel ellátott oszlopokkal. A bazilika tornyának keleti oldalát temetkezési helynek használták, amint a több mint száz csontmaradvány mutatta. A perzsák betörésekor (614) a templom romba dôlt de hamarosan egy újabb állt a helyén. Hogy védeni tudják, fallal vették körül, és a falakat négy toronnyal erôsítették meg. A 11.században mégis elpusztították, és utána már romokban maradt. Csak a 16. században jöttek görög szerzetesek, és az ô ajkukon hangzott fel újra a hagyomány által ide kapcsolt angyali üdvözlet, amit a pásztorok hallottak. Ôk ôrzik a hagyományt mindmáig. Ötszáz méternyire, a görögök legelôjétôl északra egy alacsony dombon áll a latinok Angyal-kápolnája. Nem sokkal a kápolna alatt, a domboldalban egy templom és egy nagy kolostor romjai kerültek elô a földbôl. Az elsô épület itt is a negyedik, a második a hatodik századból való. A kalifák uralma alatt az élet lassan kihalt a környéken, és a kolostort fel kellett adni. Az 1954-ben épített Angyal- kápolna emlékeztet arra az ôsi hagyományra, amely Betlehem legelôihez kapcsolódott. ======================================================================== 24. kép. Légifelvétel Betlehemrôl Betlehem 8 km távolságra van Jeruzsálemtôl délre. Két dombra épült, melyeket egy rövid nyereg köt össze egymással. A kép bal felsô sarkánál lép be a Jeruzsálem felôl érkezô út, és nem sokkal Ráhel sírja mögött kettéágazik. A fôútvonal dél felé halad tovább Hebronba, a balra letérô mellékútvonal délkeleti irányba tart, és észak felôl érkezik a dombon fekvô Betlehembe. Maga Betlehem északkelet felé nyitott ív formában épült. A vidék olyan, mint évszázadokkal vagy két évezreddel ezelôtt. Arkulf, a galliai püspök így ír (670-ben): ,,Egy királyi út vezet Aeliából (Jeruzsálembôl) Hebronba. Közvetlenül az út mentén, tôle keletre fekszik Betlehem, hat mérföldnyire Jeruzsálemtôl. Ráhel sírja az út végénél, a nyugati oldalon van, azaz, ha valaki Hebron felé utazik tovább, egész az út mentén, jobb kéz felôl. Nagyon egyszerű külseje van, semmi dísze sincs, kivéve a kôbôl rakott piramist'' (Geyer 258. o.). Ráhel sírját ezen a helyen 333 óta lehet nyomon követni a zarándokbeszámolókban. Nem kergetünk illúziókat, ha feltételezzük, hogy Nagy Heródes uralkodása idején Mária és József is ezen az úton érkezett Betlehembe. A Születés-templom a település ívének keleti végében áll (vö. 25. kép). Három kolostor épült köréje: északról a latin, délrôl a görög és az örmény kolostor (l. a 28. képet az 51. oldalon). Willibald, a késôbbi eichstätti püspök 725-ben kereste fel Betlehemet, s mélyen emlékezetébe vésôdött, hogy a ,,templom kereszt alakban épült'' (Baldi 114). A légifelvételen még ma is világosan felismerhetô a templom keresztformája. A templomtól induló út Bét- Szahur mellett elhaladva legelôn át vezet keletre a Júdeai-pusztaságba és a Holt-tenger felé. Betlehem a Születés templománál 760 méternyire van a tenger szintje felett. Az ív másik végén lévô domb neve el- Baten, magassága 790 m. E két magaslat között kertek és szántóföldek vannak. A képen látható sötét foltok olajfák. A város déli részén meredeken végzôdik a domb, s alatta, a kép szélén látható a kármelita apácák kolostora. Ugyanígy ereszkedik alá a dombhajlat a Születés templomától északra a Vádi-ed-Dzsamal felé. A domboldalak teraszos kiképzése olyan benyomást kelt, mintha görög színházak állnának egymás mellett. (A képet két légifelvételbôl állították össze. A tájolás iránya északnyugat--délkelet.) ======================================================================== 25. kép. Betlehem és környékének térképe [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 26. kép. Betlehem látképe A kép bal szélének közepén van a Születés-templom. A háttérben látható a Heródium-erôdítmény kúpos dombja, ahol Nagy Heródest eltemették. Mögötte a Kelet-jordániai-fennsík húzódik, a Holt-tenger keleti oldalán. ======================================================================== 27. kép. A Születés-templom Bernardo Amico ferences rajza szerint, 1596-ból, ,,Trattato delle Piante et Imagini de Sacri Edifizi di Terra Santa'' c. munkájából. 1 A fôkapu 2 Az udvar 4 Ciszternák 5 Szent Jeromos iskolája 6 A templom bejárata és az elôcsarnok 7 A Születés temploma 14 Raktárépületek 21 Kolostorudvar 24 A rombadôlt ebédlô 28 A Katalin-templomhoz vezetô lépcsô 30 Az örmények kolostora 31 A görög kolostor tornya 34 A vendégház 42 Romok A hatalmas épületkomplexum, amely szinte vár benyomását kelti, nyitott könyvként tárul ki elôttünk, és elmondja a templom építéstörténetét. A képen látható metszet azért nagy érték, mert a mai állapothoz képest -- közben több épületet emeltek a környéken -- az eredeti helyzetet mutatja (l. a 28. képet az 51. oldalon). Látható a templom (7) kereszt-alaprajza, természetesen csak a tetô jellegzetes formájából. A kereszthajó apszisa úgy látszik, mintha oda lenne ragasztva az eredeti épülethez. A homlokzat elôtt látjuk a Jusztiniánusz által épített elôcsarnokot (narthexet) (6). A fôkapu még a nagy támpillérek nélkül látható. A pillérek késôbb a bejáratot és a narthex homlokzatát is eltakarták. A bazilika elôtt még felismerhetô az átrium és az udvar nyoma. A 4-es számokat körülvevô négyszög vonalában volt az átriumot díszítô oszlopcsarnok oszlopainak lábazata (l. a 30. képet a 54. oldalon). A nagy elôudvar nyugati zárófala egy középkori erôdítmény falmaradványa. Felénk esô végén, a bazilika tengelyében egy hatalmas torony áll. Ha a rajzot a 28. képen látható légifelvétellel összevetjük, látható, hogy csak annyi a változás, hogy több épület megszűkítette a bazilika körüli teret. Az elôudvar déli oldalán áll az örmény kolostor nagy épülettömbje a díszes harangtoronnyal. Hozzá csatlakozik (a templom jobb oldalán) a görögök kolostora. Magas tornya van. A Születés-templom déli apszisához csatlakozó ,,görög torony'' még a keresztesek idejébôl való építmény. A bazilikától balra, északra esô területet a Katalin-templom és a ferencesek kolostora foglalja el. Már Amico metszete jelzi az Alexandriai Szent Katalin tiszteletére emelt templomot. 1880-ban átépítették és megnagyobbították. Ez Betlehem plébániatemploma. Ekkor kapott tornyot is, harangokat is. A kolostor nagy támpillérei idôközben eltűntek, csak a Bét-Szahur felé vezetô út sejteti a korábbi lejtôs terepet. Az Amicónál 42-es számmal jelölt romterületet az elôudvartól északra (balra) fákkal ültették be, és temetônek használják. ======================================================================== 28. kép. Légifelvétel a Születés-templomáról és környékérôl [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 29. kép. A Születés-templom belseje A bazilika belseje eredeti állapotában áll: 54 m hosszú, 26 m széles. Négy oszlopsor tagolja öt hajóra. A fôhajó oldalfalai magasan felfutnak a mellékhajók fölé, és ablakok nyílnak rajta. A mellékhajó világítását az oldalfalak négyszögletes ablakai biztosítják. A nyitott fedélszék késôbbi idôbôl való, de eredetileg, Nagy Konstantin idejében sem volt mennyezete, akkor is nyitott fedélszékkel készítették. Az oszlopok feletti falfelületen látható nagy, rôt felületek annak az arany alapra rakott mozaiknak a nyomai, amelyekkel Komnenosz bizánci császár (1143--1180) ékesítette a bazilika fôhajóját. A negyven oszlop mindegyike egy-egy vörös mészkô. Magasságuk az architrávig mérve 5,47 m. Az oszlopfôk mind egyformák: három sor akantuszlevélbôl kiképzett korintusi oszlopfôk. Egyik-másik oszlopon még látszik annak nyoma, hogy egykor festve voltak. A baloldali mellékhajó ötödik oszlopán van egy Mária-kép, és egy felirat, amely napnyi pontossággal megadja a templom befejezésének dátumát. Ez a nap a Megtestesülés 1130. évének május 15-e volt. A kôlapokkal lerakott padló nem az eredeti, ezt a padlóba süllyesztett oszloplábazatokon lehet látni, mivel az új padló kôlapjaival körberakták az oszlopokat. A mostani padlón hagytak egy négyszögletes nyílást, amelyben látható, hogy milyen mélyen volt a Konstantin-féle bazilika mozaikpadlója (vö. a 30. ábrakrollkep030 alaprajzát, és a 30/5. képet az 57. oldalon). A tér harmóniáját és mélységét egy fal, amelyet a fôhajó végében 1842-ben húztak fel, sajnos megzavarja. ======================================================================== 30. kép. A Születés-templom alaprajza Nagy Konstantin idejébôl (326), Jusztiniánusz császár bôvítésével (530), az 1933/34-es ásatások eredményei alapján (E. T. Richmond, L.-H. Vincent OP és B. Bagatti OFM). A átrium OP keleti porticus (Jusztiniánusz) A1 a porticus sarokpillére OP' keleti porticus (Konstantin) A2 a porticus oszlopai O1-3 az oktogon falmaradványai E a barlang régi bejárata P1,2 kapu (Jusztiniánusz) E' a mai lépcsôbejárat P' kapu (Konstantin) G a Születés barlangja S küszöb K körfal ST lépcsôzetes nyolcszög KS körcikk T régi keresztelô medence M1-5 mozaikmezôk T' keresztelô medence N narthex V elôépületek A tervrajzon az átriumnak csak a keleti vége látható, teljes egészében a 27. képen az 50. oldalon figyelhetô meg. A föld alatti barlangokat pontozással jelöltük, ugyanígy a nyugati homlokzathoz épített támfalat is. A barlang pontos helyzetét lásd a 33. képen a 62. oldalon. A képek illusztrálják az alaprajzot és bemutatják a régészeti leleteket: 1. a porticus oszlopait (A2); 2. a Jusztiniánusz-féle nyugati homlokzat fôkapuját (P1); 3. az északi mellékkapu küszöbét (S) Konstantin bazilikájából (P'); 4. a déli mellékhajó mozaikjait és oszloplábazatait (M2); 5. a fôhajó mozaikmezôjét (M1); 6. az oktogonhoz vivô feljáratot és a születés barlangjának régi bejáratát (E), valamint a mozaikokat (M3); 7. a körfalat (K) és a lépcsôzetes oktogon alapfalait (ST). A Születés templomának építéstörténetérôl sokáig vitatkoztak.[38] A kutatók többsége úgy vélte, hogy az épület úgy maradt meg, ahogy Konstantin megépíttette. Néhányan azonban késôbbi módosítást feltételeztek. Az 1927-es földrengés károkat okozott a templomban is, de ezek helyrehozásakor alkalom nyílt arra, hogy a bazilika elôtt és a belsejében megvizsgálják a föld alatti részeket. Az ásatásokat W. Harvey és E. T. Richmond vezette. Az eredmény ellentmondásos volt: az épület úgy ahogy van, egységes egész, de nem Konstantin korából való. A kutatások két építési periódust állapítottak meg: az elsôt Nagy Konstantin, a másodikat Jusztiniánusz idejében. Próbáljuk meg az eredményeket egységes képpé összerakni. A nyitva maradt kérdések nemcsak az ásatások nehézségeit mutatják, hanem arra is rávilágítanak, hogy mennyire esetlegesek a régészeti kutatásokra támaszkodó következtetések. Egy-egy új lelet megerôsítheti, de meg is döntheti az eddigi szemléletet és feltételezéseket. A Konstantin-féle átrium rekonstrukciójához (A) a kutatások nagyon fontos adatokat szolgáltattak, ahhoz azonban nem elegendôt, hogy minden tekintetben pontos képet lehessen alkotni róla. L.-H. Vincent már 1906-ban, amikor a görög temetô új falát építették, észrevett a déli sarkon egy falszögletet, amelynek kelet felé nyíló szárai egybeestek a bazilika északi falának irányával. Amikor 1932-ben felújították az elôudvar kövezetét, az elôbb felfedezett falszöglet észak-déli szárának folytatását vették észre, és ez a fal egy korábbi elôudvar (átrium) nyugati falának tűnt. Ebbôl az elôudvar hosszának 73 m, a szélességének 26 m adódott. Vajon ez az átrium Konstantin idejébôl származik? 24 méternyire az átrium nyugati falától egy olyan közfalat fedeztek fel, amelyet bontásból származó kövekbôl emeltek. Ez tehát már egy második építési periódushoz tartozik. Felmerül a kérdés, hogy ez a kisebb elôudvar volt-e a konstantini bazilika átriuma, vagy csak a Jusztiniánusz-féle átépítés alkalmával alakították-e ki? A napfényre került maradványok tanúsága szerint az átrium keleti kapuját (OP) a bazilika újonnan épített narthexébe nyitották (N). A déli kaput az örmények kolostora eltakarta, de a kolostor falában a délkeleti 4,55 m magas sarokpillért a helyén hagyták a korintusi oszlopfôvel együtt (A1). S ott van még egy régi alapján álló, de felsô részében csonka oszlop (A1) (lásd az 56. oldalon az elsô képet). Az elsô oszlop (A2) a kolostor falába rejtve átvészelte az összes század kôrablóinak veszedelmeit, csak korintusi oszlopfôjétôl fosztották meg. Mivel magasságának meg kellett egyeznie az ajtó sarokpillérének magasságával, ezért az oszlopfôvel együtt ez is 4,55 m magas volt. Vastagsága 0,52 m, 68 cm élhosszúságú, négyszögletes alapon áll. Ez az alapul szolgáló kôlap és az oszlop alja mutatja, hogy ugyanazon a helyen áll, ahová 1400 esztendôvel ezelôtt beállították. A sarokpillér (A1) és az oszlop (A2) távolságából L.-H. Vincent megpróbálta kiszámítani a belsô oszlopgaléria méreteit. Arra az eredményre jutott, hogy a déli és északi oldal 2--2 sarokpillérrel és 9--9 oszloppal 27,92 m; a nyugati és a keleti oldal ugyancsak 2-2 sarokpillérrel és 6-6 oszloppal 19,88 m hosszú lehetett. A Bernardino Amico OFM 16. századi metszetén látható két átriumot a leletekben világosan fel lehet ismerni (l. a 27,2. képet az 50. oldalon). Mivel a konstantini bazilikának nem volt narthexe, és egy oszlopnyival rövidebb is volt, a keleti kapu maradványai (OP') a mai narthex (N) alatt vannak. Az átrium mozaikpadlója 1,64 m mélyen volt. A mozaikkal kirakott átriumból két lépcsô vitt fel a 3,9 m széles porticushoz, amelybôl ismét két-két lépcsôn lehetett megközelíteni a három kaput. L.-H. Vincent válaszolatlanul hagyta a kérdést, hogy milyen hosszú lehetett a Konstantin-féle átrium. A 73 x 26 méteres nagyság megfelelne a bazilika arányainak. A nyugati fal és az oszloplábazatok maradványai viszont rövidebb méretet sugallanak (l. a 27. képet az 50. oldalon). A jusztiniáni bazilika pompás homlokzatáról csak a fôkapu romos maradványai mondanak hírt (P1) (l. a 2. képet az 56. oldalon). De még ebben az állapotában is tanúskodik a fal annak a kapunak a magasságáról, amelyen keresztül császárok, kalifák, bénák, vakok és sánták haladtak át, hogy kifejezzék hódolatukat a megtestesült Ige elôtt. A fôkapu magassága 5,5 m, a szélessége 3 m. A középkorban kisebbítették a kaput, amint a csúcsívrôl látható. Végül a török idôkben egész kicsire zsugorították össze a bejárati nyílást. A bazilikán belül a szondázások meglepô adatokat hoztak. Az északi mellékbejárat (P') szabaddá tett küszöbe (S) megingatta azt az általános meggyôzôdést, hogy a mai Születés-templom azonos a Konstantin által épített bazilikával (l. a 3. képet az 57. oldalon). Az északi és a déli külsô falat alapjaitól újraépítették a második építési periódusban, természetesen felhasználva az elôzô épület köveit. Innen adódik az a csábító gondolat, hogy az egész épület változatlan eredetiségében maradt meg. Ugyancsak a konstantini bazilikából valók az oszlopok lábazatukkal és oszlopfôikkel együtt. De nem eredeti helyükön állnak, hanem felemelték, majd a fôtengely felé beljebb vitték ôket, s ettôl a hajók szélessége kisebb lett. A mai nyugati faltól (a 3. képen a bal felsô sarokban az 57. oldalon) 2,8 méterrel beljebb lévô küszöb a jusztiniáni bazilika utolsó oszlopával azonos magasságban van, s ez kétségbevonhatatlan bizonyíték arra, hogy a konstantini bazilika egy oszloptávolsággal rövidebb volt mint a késôbbi Jusztinián-féle épület (l. az alaprajzon a P2 és P' részeket). Az összetört küszöb közepén egy kis téglalap alakú nyílás a retesz számára készült, amelyik a bal ajtószárnyat rögzítette. Egy lépcsôvel mélyebben volt a bazilika szintje, amelynek mozaikpadlója egészen a lépcsôig ért. A fénykép és a következô adatok (4. kép az 57. oldalon) nyilvánvalóan mutatják, hogy Konstantin bazilikájának padlózata 75 cm- rel mélyebben volt a mostani padozatnál. A kutatások megmutatták, hogy a régi bazilika alacsonyabb mozaikpadlójára kelet-nyugati irányban kôlábazatot építettek az oszlopok alá. E lábazat köveit nem munkálták meg olyan gondosan, mint a többi köveket, mert az új padlószint alá kerültek, és tudták, hogy senki nem fogja látni. A lábazat alapozásakor a mozaikpadlót természetesen felszedték. A mellékhajókat egyszerű kövekkel rakták ki, a fôhajóban azonban gazdagon mintázott mozaikszônyeget képeztek (M1), amelynek szépségérôl a megmaradt darabok ékesen tanúskodnak. A fôhajó mozaikpadlóját (5. kép az 57. oldalon) a presbyterium felôl indulva a kapu felé tárták fel. A kép bal felsô sarkában a déli mellékhajó oszlopainak lábazatát látni. A kép alsó bal sarkát átlósan átszelô kövek és a sarokban látható nyílás a 6. képen újra látható, és segítik annak illesztését a mozaikpadlós fôhajóhoz. A 16,36 m hosszú is 6,8 m széles mozaikszônyeg két egyenlôtlen részbôl tevôdik össze (l. M1-et az alaprajzon az 54. oldalon). A nyugati, kisebb mezô közepe teljesen tönkrement. Kettôs keretezése azonban megvan: a belsô keret egymásba fonódó akantuszlevelekbôl képzett négyszög; a külsô keret pedig széles, geometriai mintákból kirakott négyszög. A keleti, hosszabb részt egyetlen keret veszi körül, ezen belül azonban három, különbözô mintákkal kirakott rész van: az elsô két meandermintával átszôtt négyszög; a második két fehér és sötét háromszögekbôl kirakott, rozettákkal díszített kör; végül harmadikként ismét két egymás melletti kör, amelyeket szalagmintával raktak ki. A fôhajó keleti szélén a két sarokban két négyszögletes mozaikot találtak (M3,4). Az északit (M3) a 6. kép jobb alsó sarkában láthatjuk. A szalagmintával körülfont belsô mezôben egész kicsi kövekbôl az {bmc p55a.bmp} szó van kirakva. A szó jelentése: ,,hal'', de a keresztények számára rövidített hitvallás: {bmc p55b.bmp} Az egész kutatómunka legnagyobb meglepetése az a felismerés volt, hogy a konstantini bazilika nem három apszissal, nem is a fôhajót záró félkör-apszissal fejezôdött be a keleti oldalán, hanem egy sokszög- apszissal, amely pontosan a barlang fölött állt. Ámbár csak az északi kereszthajót és a fôtengelyig bejövô padlózatot sikerült feltárni, az eredmények mégis olyanok, hogy rekonstruálni lehet belôlük Konstantin bazilikáját és Jusztiniánuszét is. Az északi oszlopsor irányában tovább haladva egy 1,2 m vastag falba ütközünk (O1), amely a barlang fölé emelt boltozatra támaszkodik (l. a 33,5. képet a 65. oldalon). Ehhez nyugati irányban, tompaszögben csatlakozik egy másik, de csak 0,6 m vastag fal (O2), ide ér ki a mozaikpadló széle. A további maradványok (O3) azt mutatják, hogy egy oktogonális (nyolcszög alaprajzú) építményrôl van szó, amelynek élhosszúsága 7,8 m, átmérôje pedig 18 m. Tehát az északi fal a mai bazilika északi apszisán belül folytatódott, majd derékszögben délnek fordult, és az oktogon északi oldalához kapcsolódott (O1), és magába zárta a nyugati részét. Ez magyarázza, hogy miért volt elegendô a 60 cm-es falvastagság. Ebbôl a megoldásból mind a két oldalon egy-egy négyszög illetve háromszög alaprajzú helyiség adódott. Ezekbôl bejárat a belsô mellékhajókba és az oktogonba nyílt. Az északi oldal háromszög alaprajzú helységének padlóján, amely 30 cm-rel az oktogon szintje alatt volt, mozaik maradt meg. A mozaik rakásának irányából a nyolcszög-alaprajzra lehet következtetni, és L.-H. Vincent azt mondja, hogy valóban oktogonális volt a bazilika lezárása. B. Bagatti szerint viszont nagyobb oldalszámú sokszög volt látható a presbyterium oldalán. A fôhajó keleti végében álló oktogonális szentély 0,6 méterrel magasabb padlószintű volt, mint a bazilika hajói. A 6. képen a felvezetô lépcsôk maradványait lehet megfigyelni. De nem is olyan egyszerű ennek a leletnek az értelmezése. Az elsô lépcsô ugyanis (a négyszögletes mozaik fölött) 4,9 m hosszú, és erôsen lekoptatott, különösen a déli végén, ahol a mozaikkövekkel ki is javították (a kép felsô szélén). A második lépcsônek a felét, a harmadikat teljes egészében eltávolították, amikor késôbb az oktogonális építmény északi oldala felôl keskeny lépcsôt nyitottak, amely a barlang nyugati végébe vezetett le. A piacenzai névtelen zarándok megjegyzése (570-bôl) erre a bejáratra vonatkozhat: ,,A barlang bejárata (os speluncae) nagyon szűk'' (Geyer 177. o.). Ezt a keskeny lépcsôt a középkor folyamán egészen befalazhatták. L.-H. Vincent viszont azt tételezi fel, hogy már a konstantini bazilikában monumentális bejáratot képeztek ki a barlanghoz, mégpedig a fôhajó tengelyében, és az oktogonhoz felvezetô lépcsô közepébe. Ennek a vitának az eldöntéséhez azonban még további kutatásokra van szükség. A még ennél is fontosabb ásatási eredményt a 7. kép mutatja (az 58. oldalon), amelyen a fôtengelytôl északra a kereszthajóban feltárt rész látható. (Az alaprajzon való tájékozódás érdekében megjegyezzük, hogy az E' jelzésű félkörös lépcsôlejárat a barlang felé a kép bal felsô szélén még éppen látható.) 23 cm mélyen a padlószint alatt, az oktogon közepén egy 80 cm vastag körfal (K) maradványaira bukkantak. A körülfalazott terület belsô átmérôjét 3,85 m-re számították. A mintegy 5,5 m külsô átmérôjű körépítményhez kívülrôl két, nyolcszög alaprajzú lépcsôt illesztettek az eredeti építéskor (ST). A felsô lépcsôbôl vannak maradványok, az alsóból nem maradt semmi, meglétére csak az alapokból és a hozzá csatlakozó mozaik rakásának irányából lehet következtetni (l. a 7. kép alsó felét). A gondosan megmunkált kôfal kövein azonos távolságokban függôlegesen lefutó mélyedéseket lehet megfigyelni, amelyek nyilvánvalóan egy rács vagy baldachin rögzítésére szolgáltak. De mi célt szolgálhatott ez a nyolcszögletes lépcsô a köralakú belsô építménnyel? Vajon a barlang mennyezetébe vágott nyílást vették körül, amelyen át le lehetett tekintetni a grottába és az ott lévô oltárra? Vagy ezt a kis nyolcszöget oltárlappal fedték le, és afölé emelkedett a baldachin? B. Bagatti ezen utóbbi elgondolást pártolja. A 7. képen látható felvétel az 1934-es ásatásnál készült, és jól érzékelteti a helyzet nehézségét. A templom hajóinak találkozásában lévô négyszöget sötét keret jelzi a padlón. Alatta látszik a 80 cm-es körfal maradványa. Az alaprajzon a látható falrészt bevonalaztuk (K). A körfal körül nyolcszög formájú lépcsô volt. A nagy kôtömbök az alsó lépcsô alapjai voltak. A mozaikmaradványok tompaszögű találkozása világosan mutatja, hogy ezen az oldalon keretbe foglalt négyszögletes mezôk találkoztak, amelyek közét nyílhegy alakú mezô töltötte ki. A felerészben elpusztult alsó négyszöget füzérbe font akantuszlevelekbôl és stilizált gyümölcsökbôl formált széles szalag fogja keretbe. Mivel semmi, az építéssel kapcsolatos feliratot nem találtak eddig, idômeghatározást csak stíluselemzés és már pontosan datált, egyéb mozaikokkal való összehasonlítás alapján lehet megkísérelni. A nagyon gondosan rakott, de eklektikus munka minden valószínűség szerint az 5. század második felébôl való. Ezek szerint csak néhány évtizedig ékesítette ez a mozaik a templomot, mert égési nyomok hirdetik a szamariai felkelés (Kr. u. 526) pusztításának emlékét. Jusztiniánusz építômestere megemelte a bazilika padlószintjét, márványlappal fedte be, és ezzel napjainkig megôrizte a mozaikokat. Amikor Jusztiniánusz újjáépítette a bazilikát, a körfal (K) körül a padozatot 26 cm-rel megemelve új kôlapokkal rakták le, s ezzel eltüntették a nyolcszögletes lépcsô mindkét fokát. Valószínű, hogy a két lejárat a grottához (E') szintén egyidôs ezzel az újjáépítéssel. A körfallal körülvett központi tértôl északkeletre egy ciszterna felett felfedeztek egy mozaikmezôbe mélyített medencét (T). Valószínűleg ez volt a keresztelô medence eredeti helye, s csak késôbb tették át mai helyére, a déli mellékhajóba (T'). Úgy tűnik, hogy a mai háromapszisos szentélymegoldás elôtt volt egy másik terv is, amit elkezdtek ugyan építeni, de hamarosan félbehagyták. Az északi apszisban és a külsô északi mellékhajó északkeleti sarkában ráakadtak egy ívelt faldarabra, amelynek déli megfelelôjét is megtalálták (KS). Ez a két körcikk metszi a mostani északi és déli falat, és ráépült a mozaikmezôkre. Azaz késôbb épült, mint a konstantini bazilika, de elôbb, mint a Jusztiniánusz-épület. A fal görbületének sugarát az északi apszisban 9,2 m-re mérték. Jusztiniánusz építômesterének eredeti elgondolása ezek szerint egy háromlevelű lóhere formájú zárás volt, de nem valósult meg. Sajnos az építés lefolyásáról a történeti források nagyon gyér adatokat szolgáltatnak. Az egyetlen forrást Eutychiusz -- Szaid ibn Batrik -- (+ 940) alexandriai pátriárka arab krónikája jelenti. Stílusa azonban inkább anekdotázó, mintsem történeti, de valószínű, hogy az elbeszélés hátterében történeti igazság van. Eutychiusz elmondja, hogy Szabbász apát (438-532), aki a Vádi-el-Keltben lévô nagy remetetelepet alapította, felkérte a császárt, hogy hozassa rendbe a Születés- templomon esett sérüléseket, amelyeket a szamariai felkelés okozott. Jusztiniánusz erre elhatározta, hogy lebontatja a sérült épületet és egy sokkal pompásabb templomot építtet a helyére. Mikor a templom elkészült, és számadásra kérette a császár az építômestert, elszörnyülködött a templom szegényes voltán, s ezt mondta: ,,Megkaptad a pénzt és zsákmánynak tekintetted. Felhúztál egy épületet, aminél csak a magad hasznára figyeltél! Igaz, elég nagyra építetted, de nem úgy, ahogyan kívántam. Te megcsaltál engem! Ezért a fejeddel fogsz fizetni!'' (L. Cheikho, Eutychii Patr. Alex. Annales 1, 201 sk. o.) A jusztiniánuszi épület túlélte azt a perzsa támadást (614-ben), amelynek annyi más templom esett áldozatul. A keresztes háborúk idején a függôleges falak mozaikjait felújították és kiegészítették. Az oszlopokat képekkel díszítették, és a bazilikához észak felôl kvadrumot építettek (l. a 27, 21. képet az 50. oldalon és a 29. képet az 52. oldalon). 1. A porticus oszlopai (A2) 2. A Jusztiniánusz-féle nyugati homlokzat fôkapuja (P1) 3. Az északi mellékkapu küszöbe (S) Konstantin bazilikájában (P') 4. A déli mellékhajó mozaikjai és oszloplábazatai (M2) 5. A fôhajó mozaikmezôje (M1) 6. Az oktogonhoz vivô feljárat és a Születés barlangjának régi bejárata (E), valamint a mozaikok (M3), 7. A körfal (K) és a lépcsôzetes oktogon alapfalai (ST) ======================================================================== 31. kép. A Születés barlangja Betlehemben grotta belsején évszázadok patinája ül. Jézus születésének misztériuma iránt a legkülönbözôbb formákban fejezôdött ki itt nemzedékek hite és szeretete. A puha mészkôbôl vájt barlang bejárata eredetileg a föld színérôl nyílott. Amikor a templomot föléje építették, kripta-helyzetbe került: felsô részét kinyitották és beboltozták (l. a 30. ábrát az 54. oldalon). Arkulf (670) arról értesít, hogy ,,a betlehemi barlangot és benne a jászolt az Úr tiszteletére nemes márvánnyal burkolták be'' (Geyer 256. o.). Még 1666- ban is áradozva ír róla a marseille-i orvos, G. Bremond: ,,A padló a legfinomabb márványból való, a falakat hat láb magasságig szintén márvány borítja. Felette és a boltozaton mozaikot raktak, de ez a gyertyák és lámpák füstjétôl egészen fekete.'' 1869-ben tűz volt a barlangban, s ez elpusztította a boltozat mozaikját. Ma tarka függönyök takarják a falat. A sok lámpa ókori hangulatot és fényt ad az ablaktalan helyiségnek. Maga a barlang nagyjából 12 x 3 méteres téglalap alaprajzú helyiség (l. az 1. képet). A szentély két oldaláról két lépcsô vezet le ide (l. a 30. ábrát). A barlang keleti végébe, a két lépcsô közé fülkét vágtak, itt áll az oltár. Az apszis falán még látni a középkori mozaik nyomait, amely Krisztus születését ábrázolta. Az oltár lapja alatt a fehér márványba ezüst csillagot építettek be, ezzel a felírással: ,,Hic de Virgine Maria Jesus Christus natus est'', azaz: ,,Szűz Mária itt szülte világra Jézus Krisztust'' (l. a 2. képet). Az oltárral szemben (az oszloptól jobbra), három lépcsôvel mélyebben egy kis kamra nyílik, amelyben a sziklából kivájt jászol áll. Ezt márvánnyal burkolták be (3. kép). A jászol barlangja 3 m széles, és a jászol széléig 1,8 m mély (l. a 33,1'' ábrát a 62. oldalon). Palesztinában nem ritkaság a barmok jászolául sziklába vájt fülke. Gustaf Dalman, a híres Palesztina-kutató ezt írja: ,,A Kidron- völgy keleti oldalán fekvô Szilvan faluban én magam láttam egy tökéletesen hasonló barlangot. A házak között van egy sziklasír, amelyet most marhaistállónak használnak. A padló szintjétôl mintegy 45 cm magasan a falba bevágtak egy 65 cm széles és 40 cm mély lapot, és kivájták, hogy a takarmányt bele lehessen rakni. Fölötte 70 cm magasságban szabálytalan alakú fülkét alakítottak ki. Ez a barlang nem sokkal késôbbi, mint a betlehemi. Tehát a Betlehemben látott jászol semmi rendkívüliséget nem jelent. Sôt a jászol elôtti lemélyített tér is érthetô, ha meggondoljuk, hogy a barlang egésze emberi lakóhely volt, és ebbôl nyílott ez a kisebb, istállónak szolgáló helyiség.'' ======================================================================== 32. kép. A Születés barlangja egy 1521-ben készült képen A holland festô és tanácsos, Jan van Scorel Utrechtbôl 1521-ben járt a Szentföldön. Képén apró részletekig menô, világos ábrázolást kapunk a Születés barlangjáról. A két lépcsô között áll az oltárt magába foglaló apszis, és az oltár lapja alatt ott van az ezüst csillag. A mélyebben fekvô jászol barlang boltozatát négy, egymástól különbözô oszlop tartja. A jászollal szemben álló oltárt a napkeleti bölcsek tiszteletére szentelték, akik eljöttek Betlehembe, hogy hódoljanak az újszülött Király elôtt (l. a 33,1'' ábrát a 62. oldalon). A kép alatti felírás így szól: Dit is die figuer vant bethlahem va(n) binne(n) daer: god m(ens) ghebore(n) is ======================================================================== 33. kép. A Születés temploma alatti barlangok A rajzon a Születés barlangjának és melléküregeinek alaprajza látható a templom alaprajzába illesztve. Az A--B és A'--B' két keresztmetszet, a C--D hosszmetszet a Születés barlangjáról. A magyarázat a melléküregekre korlátozódik, mert a születési barlangról a 31. és a 32. kép már elmondott mindent. N a Születés templomának északi apszisa S a templom déli apszisa O a templom keleti apszisa E lépcsôlejáratok a barlanghoz K a görögök kápolnája Z forrás 1 a Születés barlangja 1' a Születés oltára 1'' a Jászol barlangja 2 a Születés barlangjának 12. századi bejárata 3 Szent József oltára a padlóban levô (a-d) sziklasírokkal 3a sír 3b sír 4 nagy barlang az eredeti lejárattal (U) és öt sírral (e--i) 5 az Aprószentek barlangja 6 barlang az aprószentek sírjaival és oltárral 7 a Konstantin elôtti boltozat és Konstantin bazilikájának alapfalrészlete 8 Euszébiosz, Paula és Eusztochium barlangja három sírral (l--n) 9 Szent Jeromos barlangja egy síremlékkel (H) és két földbe mélyített sziklasírral (o, p) 10 forrásbarlang (Z) két sziklasírral (q, r) 11 Szent Jeromos cellája két padlóba mélyített sírral (s, t) 12 a barlang 15. századi lejárata 13 barlang vízmedencékkel (a keleti apszis alatt) 14 a bölcsek ciszternája 15 barlangba készített sziklasírok A fényképek: 1. Mészkôbarlang a Születés templomától délkeletre 2. A Katalin-templomból érkezô lépcsô a barlang renoválása elôtt (12, 4) 3. Ugyanez a lépcsô a renoválás (1962--64) után a Konstantin elôtti boltozat ívével (7) 4. Szent József oltára a Születés barlangjába vivô folyosóval 5. Az Aprószentek barlangja a sírokkal és az oltárral (6) 6. Szent Jeromos síremléke és oltára (9, H) A Születés templomának környékén, a Vádi-ed-Dzsamal déli oldalában és a Vádi-er-Rahib északi lejtôjén számtalan barlang van, amelyeket már nagyon régen lakóhelyként használtak (l. a 25. képet a 47. oldalon). E barlangok keletkezése a júdeai hegyvidék kialakulásával függ össze. Fôleg a Vádi-ed-Dzsamal déli lejtôjén, amely a Születés templomától északra meredeken szakad le (l. a 27. képet az 50. oldalon), lépcsôzetes teraszokat alkotnak a különféle kôzetrétegek. Az üledékes lerakódások kemény és puha mészkôbôl állnak. Ahol a puha mészkô húzódik, idôk folyamán a víz és az erózió kis mélyedéseket vájt, amelyeket aztán az emberek tovább mélyítettek, és lakó-, illetve menedékhellyé formálták (1. kép). Ez a természeti körülmény a magyarázata annak, hogy a régi Betlehem lakói miért éppen ezen a domboldalon telepedtek meg. A környéken elôkerült kerámiamaradványok azt bizonyítják, hogy ez a domboldal már a vaskorszakban (Kr. e. 1200) lakott volt. Jóllehet a Születés temploma alatti barlangok a századok folyamán némi változást szenvedtek, a megállapítható sziklapadlózat alapján többé-kevésbé rekonstruálni lehet az eredeti állapotot. A görögök kolostora majdnem a keleti domb magasságában áll. A bazilika keleti apszisából (O) két lépcsôn juthatunk a magasabb szinten levô görög kápolnába (K). A déli apszisból (S) két félkörben ívelô lépcsôn érkezünk fel egy ajtóhoz, amelyet egy ablaknyílásba vágtak. Ez az ajtó a görög kolostor udvarába nyílik (l. a 28. képet az 51. oldalon). Az északi oldalon viszont a görög kolostor szintje egészen a Szent Jeromos-barlang szintjéig süllyed, amely 11 méterrel mélyebben van, mint a templom padlószintje. Ez azt jelenti, hogy összességében 35 m a szintkülönbség. Azaz: a barlangokat a domb észak felé lejtô oldalába vájták. A barlangok közötti szintkülönbséget mutatja az A--B keresztmetszet. Az a sziklaalap, amelyen a templom áll, a kutatások számára nehezen megközelíthetô. De amit ,,felülrôl'' nem lehet elérni, az a barlangok felôl, ,,alulról'' mégiscsak hozzáférhetô. A Katalin-templom jobboldali mellékhajójából (l. a 28. képet az 50. oldalon) lépcsô indul (12), amely görbületével követi az északi apszis belsô hajlatát (N), és a mellékbarlangokba visz. Elôször egy nagy barlangba érkezünk, amelyet kápolnává alakítottak át (4). A fôoltárt (3) Szent József tiszteletére szentelték (4. kép), hiszen József, Jézus Krisztus törvényes atyja, elválaszthatatlanul áll Krisztus misztériuma mellett. Az oltár a Szent Család menekülésére emlékeztet (Mt 2, 13). A ferencesek 1962--64 között felújítási munkálatokat végeztek, helyesebben megkísérelték, hogy a késôbb beépített falakat eltávolítva méltóbb külsôt adjanak a barlangnak. Közben régészeti kutatásokra is lehetôség nyílt, és a fáradságos munkának tudományos eredménye is lett, amint ezt a 2. és a 3. kép meggyôzôen bizonyítja. A kutatások ugyanis igazolták azt a feltevést, hogy a Születés barlangjának környéke már Nagy Konstantin kora elôtt is nagy becsben álló temetkezési hely volt. A mellékbarlangok ban elôkerült sziklasírok mind ennek a bizonyítékai. A következô évszázadokban azonban a padozatba mélyített sírokat betömték, a mellékbarlangokat és sírfülkéket elfalazták és lassan az egész rendszer feledésbe merült. Az 1962 elôtti barlang-alaprajzon fel volt tüntetve egy görögkereszt alakú, ívelt fülkékkel kiképzett temetkezési barlang, de hiába keresték (6). Mikor azonban a régészek a nagy barlang északkeleti sarkában eltávolították a falról a vakolatot, egy befalazott ajtónyílásra bukkantak. Ez volt a kereszt alaprajzú sírbarlang bejárata (6), amelyben az ívelt fülkés sírok voltak (5. kép). A ferences Bernardino Amico rajzán (1569 körül) ez a barlang már nem látható. Utolsó emléke 1347-bôl való, Fra Niccolo de Poggibonsitól: ,,Kelet felé egy másik barlang van, amely egy szűk, kereszt formájú barlangban folytatódik. Ott vannak eltemetve az Aprószentek. A sírokat egész szorosan vájták egymás mellé, mint a lovak abrakos jászolát'' (Baldi 144, 11). Nagyon találó ez az abrakos jászol hasonlat (l. a C-- D hosszmetszetet), de a restaurálás elôtt képtelenség volt megállapítani a barlang helyét. Az egyes sírok -- az északi és a déli ív alatt 4--4, a keleti ív alatt 5 -- eredetileg 35--40 cm mélyek voltak, és 16--20 cm széles perem választotta el ôket egymástól. A fedô kôlapokat már nem találták meg. A barlangban felgyülemlett törmelékben csontmaradványokat, hamu és kerámiadarabokat találtak a késô középkorból, valamint egy olyan vakolat maradványát, amely jóval korábbi lehetett, valószínűleg a bizánci idôbôl való. A felújítás során a padozatot lesüllyesztették, hogy fel tudják állítani az oltárt, melyet az Aprószentek emlékére szenteltek. Nem állítjuk, hogy tényleg itt volt a sírjuk, de a Heródes által megöletett gyermekek emlékezete itt, Jézus születésének helyén nem igényel bizonyítást. Mielôtt ezt a barlangot megtalálták volna, a régi térképek tanúsága szerint a közvetlen mellette lévôt (5) tartották számon az Aprószentek emlékhelyeként. A kereszt formájú barlang bejárata elôtt ma egy hatalmas oszlopot (S') látunk, amely eredetileg a nagy barlangban (4) állt, és úgy tűnt, hogy a barlang mennyezetét tartja. Mikor azonban a padozatot süllyesztették, kiderült hogy nem az oszlop támasztja meg a mennyezetet, hanem a barlang mennyezete tartja az oszlopot, hogy el ne dôljön. Az oszlop azonban nagyon réginek bizonyult. S ha egy pillantást vetünk a konstantini bazilika tervrajzára, kitűnik, hogy ennek az oszlopnak az volt a feladata, hogy az oktogon egyik alapfalát támassza alá (l. a 30. képet az 54. oldalon). Jusztiniánusz bazilikájában már nem volt rá szükség, mert az új alapfal jóval északabbra húzódott. Az oszlop felsô részén karcolások vannak, amelyeket csak székre állva lehetett elérni. Ebbôl arra lehet következtetni, hogy a barlang padlószintje régen jóval magasabb volt. A régészeket elsôsorban az izgatta, hogy megtalálják-e a barlang eredeti bejáratát. Mikor a kereszt alakú barlangtól jobb kéz felé eltávolították a 15. századi burkoló falat, egy régi bejárat nyomai tűntek elô és találtak egy küszöböt (U). Mivel a szikla nagyon porhanyós volt, fallal kellett biztosítaniuk, hogy a felette álló épületet ne veszélyeztesse. E bejáraton keresztül hozhatták a barlangba a nagy oszlopot (S'). A nagy meglepetést azonban a barlang (4) északi fala hozta, amely a 2. képen a lépcsôtôl jobbra, a kép szélén látható. A vakolat eltávolítása után egy régi, részben romos falat találtak. Mögüle egy boltozott helyiség bukkant elô (7), amelyet átszelt a bazilika alapfala (l. a 3. képet). A régi fal a rácsos ajtótól jobbra látható, az ajtó mögött a boltozati ív, és a háttérben a konstantini bazilika alapfala). Amit találtak, annak csak egyetlen magyarázata lehetett: a gondosan megépített boltozatot még a konstantini bazilika elôtt építették. Amikor a 15. században a lépcsôlejáratot kialakították (12), mind az alapfal, mind a boltozatos helyiség megsérült (l. a C--D hosszmetszetet és a 7-es számnál a boltívet). A 2. kép a lépcsôt még a restauráció elôtt mutatja. A lépcsô építésérôl az ulmi domonkos, Felix Faber ezt írja:[40] ,,Ebbôl a barlangból (ti. az Aprószentek barlangjából) egy keskeny, sziklába vágott folyosó vezet tovább. A ferences testvérek titokban készítették ezt a folyosót, hogy a Katalin-kápolnából, ahol a hórákat végezték, le tudjanak menni Krisztus születésének a helyére. De titokban tartották a zarándokok elôtt, nehogy általuk a szaracénok és keletiek elôtt ismertté váljon. Távozásukkor azonnal magukra csukták az ajtót, és úgy hagyták el a helyet'' (Baldi 150, 11). A renováláskor kiszélesítették a lépcsôt. Egy új pillér, amely láthatóvá teszi a boltozatot, megtámasztja a sziklamennyezetet (3. kép). A nagy barlang (4) déli oldaláról eltávolították azt a falat, amely a régi rajzokon látható. Két lépcsôn lehet felmenni arra a magasabban fekvô részre, ahol Szent József oltára áll (l. az A--B keresztmetszetet). Mögötte négy sír van. A Szent József-oltártól jobbra folyosó (2) vezet át a Születés barlangjának nyugati részére (4. kép). Az A--B keresztmetszeten megfigyelhetô a délrôl észak felé lejtô szint. A Születés barlangjának padozata jelentôsen magasabban van, mint a Szent József-oltár szintje (3). A nagy barlang (4) nyugati oldaláról rövid folyosón a Szent Jeromos- barlangba lehet jutni (8, 9, 11). A barlang elôtere (8) Cremonai Eusebius, Római Paula és Eusztochium emlékét ôrzi. Eusebius vette át a kolostor vezetését Jeromos halála után, de mesterét csak két évvel élte túl. Paula ahhoz az elôkelô asszonyokból álló körhöz tartozott, akik Jeromos köré csoportosultak Rómában. 385-ben a leányával, Eusztochiummal együtt Keletre utazott, és Jeromos vezetésével bejárták Palesztinát és Egyiptomot. Ezután Betlehemben telepedtek le, és Paula két kolostort meg egy zarándokházat alapított. Jeromos tanúsága szerint 404. január 28-án a Születés temploma alatt, a születési barlang közelében temették el. Eusztochium (+ 420) sírja édesanyja mellett van. A sírokat azonban nem lehetett pontosan azonosítani. Az oltárral szemben van egy másik barlang (10), benne egy régi forrás (Z) két további sírral (q, r). A forrás valójában kút, kávája 75 cm átmérôjű. Mélységét pontosan nem lehet megállapítani, mert 7,1 méternél egy keresztben fekvô kô megakadályozza a továbbmérést. A kutat a nyomok szerint nagyon régi idôben használhatták. Jeromos maga jelölte ki a saját sírhelyét, és megírta a sírfeliratot is, mely így hangzik: ,,HAEC EST REQUIES MEA IN SEMPlTERNUM HIC HABITABO, QUONIAM OPTAVI EAM'', azaz: ,,Ez az én nyugvóhelyem, itt nyugszom örökké, mert ezt választottam magamnak.'' Itt Jeromos már nem harcol senkivel. De végakaratát nem tartották tiszteletben, mert a 13. században maradványait elvitték, és Rómában a S. Maria Maggiore bazilikában helyezték el. A síremléke fölött -- amely tehát nem ôrzi hamvait -- egy domborművön Jeromos látható, kezében a Bibliával. Sokaknak adta alapszabályul, s ô maga is eszerint élt: ,,A Szentírás legyen mindig kezed ügyében és a szemed elôtt. Mert ha valaki a Szentírást nem ismeri, Krisztust nem ismeri.'' ======================================================================== 34. kép. A Jézus ôsatyáit ábrázoló mozaikfal a Születés-templomban A keresztesek korából majdnem minden zarándokbeszámoló megemlíti a bazilika falait díszítô mozaikokat. A kép jobb felsô sarkában látható ívelt rész közepén, egy küllôs kerék (ami egyébként a tökéletesség szimbóluma) jobb és bal oldalán két görög betű áll: B és C, a mozaikokat rakó Bazileosz jele, aki 1169 körül alkotta ezeket a képeket. Aki a jeruzsálemi Szikladómban jár, azonnal felismeri a betlehemi mozaik mintáját a Szikladóm rotundájának ablakai között a kupola alatt (l. a 109,2. képet a 187. oldalon). Az arany háttérbôl kirajzolódó képbôl az oszlopok feletti falfelületen sajnos nagyon kevés maradt meg (l. a 29. képet az 52. oldalon). A ferences gvardián Quaresmiusnak köszönhetünk egy nagyon gondos leírást a mozaikokról, amelyek már akkor (1616--1626) lehullóban voltak. Az ablakok közötti keskeny falmezôket angyalok alakja töltötte be, akik a pásztoroknak hírül hozták Jézus születését. Arccal a Születés barlangja felé fordultak, kezük az üzenetközvetítés gesztusában állt. Az ablakok alatt körös-körül a fôhajóban, mint széles, színes szalag futott körbe a hét egyetemes zsinat képe (a Niceai 325, az I. Konstantinápolyi 381, az Efezusi 431, a Kalcedoni 451, a II. Konstantinápolyi 551, a III. Konstantinápolyi 680--681, a II. Niceai 787); utánuk négy provinciális zsinaté (az Ancyrai 314, az Antiochiai 268--269, a Sardicai 347, és a Gangrai 340--341); végül a két Laodiceai zsinat (343--381 között) és a Karthagói zsinat (254) képe. Nagyszerű kifejezése ez az Egyház pontosan megfogalmazott hitének, amelynek középpontjában Jézus Krisztus áll. Az oszlopok felett Jézus ôseinek hosszú sorát rakták ki, mégpedig a déli oldalon a Máté-féle, az északi oldalon a Lukács-féle családfa szerint. A déli falon a Niceai, I. Konstantinápolyi, Efezusi és Kalcedoni zsinat képe és Jézus ôseinek (Jákob, Mattan, Eleazár, Eliud, Achim, Cádok és Ázor) mellképe aránylag épen megmaradt. A képen a négy elsô ôsatya képe látható -- Jákob, Mattan, Eleazár és Eliud --, felettük pedig az I. Niceai zsinat kis töredéke a kép bal szélén és az I. Konstantinápolyi zsinat képének bal fele a kép jobb oldalán (l. a 29. képet az 52. oldalon, a 2. és a 3. oszlop feletti mezôt a jobboldali belsô falon). Az egyetemes zsinatok ábrázolása a következô szerkesztéssel történik: három oszlopon két félkörív áll. Ezek két oltárt vagy olvasópultot kereteznek, amelyeket nagyon díszes antipendium takar. Az oltárok közepén az evangéliumos könyv fekszik, két oldalán füstölô vagy lámpások függenek. A félkörívek alatti szabad térben görög felírás: a baloldali mezôben a zsinat rövid története, a jobboldaliban tanításának leglényegesebb pontjai. Az egyes zsinatok képe közötti vázából fantasztikus növények burjánzanak elô. Sajnos Szent József képe nem maradt meg. Csak a feliratának töredéke bizonyítja, hogy itt volt a képe: (J)OSEPH (V)IRUM (M)ARIAE ,,Jákob nemzette Józsefet, a férjét Máriának, aki a Krisztusnak nevezett Jézust szülte'' (Mt 1, 16). ======================================================================== 35. kép. ,,Korbán'' -- fogadalmi ajándék a templom javára A templomtér délnyugati sarkánál 1968-ban kezdett ásatás közben[41] megtalálták egy kôedény töredékeit, amelybe belevésték a ,,korbán''=,,fogadalmi ajándék'' szót. Alatta két szembefordított madár, valószínűleg galamb, látható, ugyancsak belekarcolva a kôbe. A két baloldali kép az eredeti töredékeket mutatja: két, kb. 4 cm- es, enyhén kúpos kôhenger, amelyek egy kôedény lábai lehettek. A jobboldali kép a hengerpalástot kiterítve mutatja, s rajta az ábra: a korbán és az egyik madár. A ,,korbán'' felirat a Misna egyik kitételére emlékeztet: ,,Ha valaki 'korbán' nevű edényre akad, akkor azt mondja Júda rabbi: 'ha cserépedényrôl van szó, profánnak kell tekinteni...' Erre azt mondták neki: nem szokás, hogy tisztátalan dolgot tegyenek olyan edénybe, amely 'korbán''' (Maaser Scheni 4, 10). Mivel a lelet esetében egy szent kôedényrôl van szó, amelynek töredéke közvetlenül a templomtér közelében került elô, joggal gondolhatunk egy édesanya tisztulási áldozatára, aki teljesítette a törvényt: ,,Ha nincs annyi pénze, hogy bárányt vegyen, akkor hozzon két gerlét vagy két galambot. Egyet égôáldozatnak, egyet pedig bűnért való áldozatnak. A pap végezze el fölötte az engesztelés szertartását, s akkor megtisztul'' (Lev 12, 8). ======================================================================== 36. kép. Nagy Heródes pénze a királycsillaggal A Hasmoneusok pénzein a királyi fôpap mellett a ,,Zsidók tanácsa = heber haj jehudim'' is megjelenik mint politikai tényezô. Heródes pénzei viszont azt mutatják, hogy a ,,Zsidók tanácsa'', azaz a Szinedrium semmiféle politikai hatalommal nem rendelkezik. Heródes pénzein csak az ô nevének görög betűi láthatók, a fôtanácsnak sehol semmi nyoma nincsen. ======================================================================== 37. kép. Palesztina a Hasmoneus-dinasztia idejében Dávid és Salamon birodalma (l. a 80,2. képet a 136. oldalon) az évszázadok során egy Jeruzsálem körüli kis területté zsugorodott össze. A Júdea nevet viselte, ami annyit jelentett, mint Zsidóország. Júdeától délre Bet-Cur volt a zsidóság legtávolabbi települése. Makkabeus Júdás egy zsidó csapatot hagyott hátra a városban, és ,,megerôsítette, mint valami várat, hogy a népnek Idúmeával szemközt legyen egy erôdje'' (1Mak 4,61). A nyugati partvidéken fekvô városok: Rafia, Gáza, Asdod területe messze benyúlt a szárazföld felé. Valamennyi pogány város volt, és a hasmoneus hódítások után is az maradt. A legnyugatibb zsidó város Emmausz volt. Jáfót Jonatán erôszakkal meghódította, és zsidóvá tette, s késôbb is ez maradt az egyetlen zsidó parti város. Kelet felé a zsidó lakosság a Jordánig terjeszkedett. Észak felé Szamaria volt a határ. Az északi birodalom bukása után Szamaria teljesen elvesztette a zsidó hitet (Kr. e. 722). Galilea nem volt mindig a zsidóké. Tulajdonképpeni neve: ,,Galil Hagojim'', azaz a ,,a pogányok földje'' volt, vagy azért, mert körös- körül idegen népek laktak, vagy mert itt pogányok közé telepedtek le a zsidók. Így már Izaiás a ,,pogányok Galileája'' névvel illeti Zebulon és Naftali földjét (Iz 8, 23; Mt 4,15). Kr. e. 722 után a Galileában visszamaradt lakosság összekeveredett az Asszíriából érkezett telepesekkel. A babiloni fogság idején a régi lakossághoz és telepesekhez még arámi, görög és föníciai jövevények társultak. Ezért a törvényhű zsidók számára Galilea a borzalmak földje volt, maga a törvényszegés, ezért megvetették. Kr. e. a 2. században Galileában a lakosságnak csak kis hányada volt zsidó. A Makkabeusok azt a programot tűzték maguk elé, hogy összegyűjtik uralmuk alá a zsidókat. Ezért Makkabeus Simon a Galileában élô zsidókat áttelepítette Júdeába: ,,Akkor fogta a galileai és arbattabeli zsidókat asszonyaikkal és gyermekeikkel, valamint minden vagyonukkal együtt, és nagy diadallal Júdeába vitette ôket'' (1Mak 5, 23). Utóda, Johannesz Hürkánosz (Kr. e. 135--104), hamarosan kezdte kiterjeszteni Júdea határait. A pogány Galilea zsidóvá tétele Arisztobulosz alatt fejezôdött be (Kr. e. 104-- 103). A pogány származású lakosság egy részét rákényszerítették a zsidó vallás átvételére. Utóda, Alexander Janneusz (Kr. e. 103--76) meghódította a Genezáreti- tó környékét, és a lakosságot választás elé állította: vagy körülmetélkedtek, vagy elkobozták a vagyonukat. Így vált Galilea, amely az asszír hódítás következtében (Kr. e. 722) nagyrészt idegenek birtokává lett, ismét zsidó jellegűvé. Mivel azonban kényszer hatása alatt történt az átalakulás, a zsidóság Galileában nem eresztett mély gyökereket. Innen fakadt az a bizalmatlanság, amellyel a jeruzsálemi, ortodox zsidók a galileaiakat kezelték. Alexander Janneusz, hogy az elzsidósítást hatásosabbá tegye, családokat telepített át Júdeából Galileába. Így találkozhatunk Jézus korában olyan emberekkel, akiknek igazi hazája Júdea volt, mint pl. Józseffel, Jézus törvényszerinti atyjával (Lk 2, 4), vagy Júdással, a kariótival, aki Kariótból, Dél-Júdea egyik városából való volt. Jézus idejében Galileát zömében zsidók lakták. Josephus szerint (Zsh. III, 3, 1) a zsidó Galilea határai nyugat felôl a Kármel és Ptolemaisz (Akko) vidéke; délen Szamaria és Szkythopolisz (Bét-Seán); északon pedig a Hule-tó volt. Gisala volt a legészakibb városa. A keleti határt Gaulanitisz vidéke, Hipposz és Gadara képezte. Zsidó voltuk ellenére a farizeusok megvetették a galileabelieket a pogányok közelségében folyó életük miatt (Jn 7, 52). Kemény kiejtésükrôl azonnal felismerték ôket Júdeában (Mt 26, 73; Mk 14, 70). Josephusnak azonban igen jó véleménye van róluk: ,,Ámbár igen kis terület, és környéke általában nem zsidó, a galileaiak minden ellenséges támadást visszavertek, mert fiatal koruk óta edzették magukat a harcra. Férfiai mind kitűntek bátorságukkal, és az országban mindig szép számmal akadt belôlük'' (Zsh. III, 3, 2). Jeruzsálem pusztulása után sok törvénytudó és farizeus telepedett át Galileába, amely ennek következtében a 2-3. században a rabbinus jámborság és tudomány központjává fejlôdött. A makkabeusi korszak kezdetén a zsidók a kelet-jordániai vidéken, Hipposz, Gadara, Pella, Gerasza és Philadelphia görög városaiban csak diaszpórában éltek. A kezdeti hódítások után Júdás a Gileádban élô zsidókat is áttelepítette Júdeába. Johannesz Hürkánosz alatt az egész kelet-jordániai terület a Holt-tengertôl a Hule-tóig a zsidók fennhatósága alatt állt. A hellénista városok kultúrája ennek ellenére lényegében hellén maradt, csak Perea lett júdeai provinciává. (A könyvben elôforduló összes helynév megtalálható ezen a térképen vagy a 44. térképen a 82. oldalon, illetve a 119. térképen a 200. oldalon.) ======================================================================== 38--42. kép. A hasmoneusok pénzei A Makkabeusok elsô könyve tudósít arról a jelentôs eseményrôl, hogy VII. Antiochusz szír király (Kr. e. 139--129) pénzverési jogot adott a zsidóknak: ,,Megengedem, hogy törvényes pénzt veress országodnak'' (15, 6). Ez az engedély Kr. e. 138-ban kelt, de úgy tűnik, hogy Simon nem volt abban a helyzetben, hogy élni is tudott volna az adott lehetôséggel, mert néhány sorral késôbb azt olvassuk: ,,Antiochusz király megtagadott mindent, amiben elôzôleg megállapodtak, és ellenségessé vált irányában'' (15, 27). Csak Simon utóda verethetett pénzt Antiochusz halála után, de ô is csak rézbôl. Ezért az eddig megtalált legrégibb Hasmoneus-pénzek Johannesz Hürkánosz idejébôl valók. Azt az ezüstsékelt, amit nemrég még Makkabeus Simonnak tulajdonítottak a ,,Jeruzsálem szent'' felírással és egytôl négyig terjedô évszámokkal, ma már joggal a Kr. u. 66--70 közötti felkelés pénzei közé sorolják (l. a 229. képet a 396. oldalon).[44] 38. kép. A szír király, VII. Antiochusz pénze (Kr. e. 139--129) Fej: A király diadémmal díszített portréja. Írás: A pajzsot és dárdát tartó Athéné. 39. kép. Johannesz Hürkánosz pénze (Kr. e. 135--104) Hürkanosz, mint az elsô pénzverô Makkabeus, zsidó nevét verette rá az érmére: Jehohanan. Fej: Olajfalevelek koszorújában óhéber betűkkel: Jehohanan, a fôpap és a zsidók közössége. Írás: az összes rézpénzek hátán ez a kettôs bôségszaru látható, középütt egy gránátalmával (vagy mákgubóval?). A gránátalma egyike az ígéret földje ,,hét gyümölcsének.'' 40. kép. Alexander Janneusz pénze (Kr. e. 103--76) Elôdje, Arisztobulosz sem királyi címét, sem görög nevét nem verette rá a pénzeire. Elsônek Alexander Janneusznál tűnik fel újításként a pénzek kétnyelvű felirata, annak jeléül, hogy a zsidó arisztokrácia egyre inkább a hellénizmus hatása alá került. Fej: Kerék küllôi közé héber betűkkel írva: ,,Jehonatan király''. Írás: ,,Alexander királyé'', a betűk egy kétágú horgony körül vannak. A horgony a tengeri hatalom jelképe volt. 41. kép. Alexandra királynô pénze (Kr. e. 76--67) Fej: Horgony körül rövidített görög felirat: ,,Alexandra királynô''. Írás: Nyolc ágú csillag körül a héber írás immár olvashatatlan nyomai. Egyetlen betű, egy ,,tau'' látható, amely valószínűleg a ,,Malekat''= királynô szó betűje. 42. kép. Az utolsó makkabeus-király, Antigonusz pénze (Kr. e. 40--37) Antigonusz pénzrontáshoz folyamodott, hogy ki tudja fizetni a megvesztegetési összegeket a római hadvezéreknek. Az általa veretett pénz ólomtartalma a 27%-ot is elérte (Zsh. I, 15 2). Nagyapjához Alexander Janneuszhoz hasonlóan (vö. 40. kép), pénzein ô is héber és görög feliratokat használ. A görögök elôtt ,,Antigonusz király''-nak hívatta magát, a zsidók számára viszont: ,,Mattatiás, a fôpap'' volt a neve. Ezenkívül a pénzein újra megjelenik a ,,zsidók közössége'' megjelölés, amelyet Alexander Janneusz törölt el. Fej: Babérkoszorú körül a görög felírás: ,,Antigonusz királyé''. Írás: Két bôségszaru héber felírással: ,,Mattatiás, a fôpap és a zsidók közössége''. ======================================================================== 43. kép. Maszada vára egy déli irányból készült légifelvételen A kopár sziklatömb fenséges komorsággal ôrzi a Júdeai-pusztaság keleti szélét. A rombusz formájú sziklafennsík átlója észak--déli irányban 600, kelet--nyugati irányban 200 méter. Keleti oldala majdnem függôleges, 400 méteres parttal szakad le a Holt-tenger felé. A nyugati oldal meredélyéhez a rómaiak az ostrom folyamán rámpát építettek, hogy ostromgépeikkel a falak közelébe juthassanak. A mesterséges lejtô maradványait a kép bal szélén látni lehet. Yiagel Yadin 1963--65 között végzett feltárást a hegyen, és minden képzeletet felülmúlóan bizonyította a várra vonatkozó irodalmi adatokat. Láthatóvá tette azt az idôszakot, amikor Nagy Heródes idejétôl a zelóták pusztulásáig erôdítmény állt a hegytetôn. A legjelentôsebb leletek közé tartozik a fennsík északi szögletében feltárt három terasz, amelyeken a királyi palota állt. Itt falfestmények és mozaikok maradványai kerültek elô (l. a 45. képet a 84. oldalon). Ezen a hegyen találták meg az eddig ismert legrégibb zsinagógát. De találtak tekercseket is bibliai szövegekkel (köztük egyet, amelyik Kr. u. az 1. századból való és Sirák fia könyvének egy részletét tartalmazza), továbbá a kumráni esszénusok iratait pergamen- és papirusztöredékeken. A vár története elég rövid. A fennsíkra, amelyre csak a keleti oldalon felkúszó ,,Kígyó-ösvényen'' és a nyugati oldalról egy másik ösvényen lehetett feljutni, Nagy Heródes Kr. e. 36 és 30 között építtette legmerészebb épületét. A csúcsot bástyafalakkal vette körül. A bástyafalra védelmi és megfigyelôtornyokat építettek. Belül hatalmas ciszternákat, fegyvertárakat és palotákat alakítottak ki. Az egész építmény koronája az északi szögletben, három teraszra kiképzett palota volt. 75 évvel késôbb a vár a zsidók történelmének egyik szörnyű színhelyévé vált. Jeruzsálem lerombolása után ugyanis egy kisebb zsidó csapat ide fészkelte be magát, és a várat támaszpontul használva, idônként rá-rácsaptak a rómaiakra. A csapat tagjai a zelótákhoz tartozó szikariusok, ,,tôrös emberek'' voltak, akik semmitôl sem riadtak vissza, hogy nemzeti-vallási céljaikat elérjék (vö. ApCsel 23, 19--22). A római legátus, Flavius Silva a tizedik légióval, segédcsapatokkal és több ezer zsidó hadifogollyal vonult Maszada alá. Eleve hosszú ostromra rendezkedett be. A tábort a hegy lábánál ütötték fel, amelynek maradványai még ma is láthatók a rámpa mögött. Ezután sánccal kerítették körül a fennsíkot hogy elvágják a menekülés minden útját. A zsidó hadifoglyokkal hordatták össze a követ és a földet ahhoz a lejtôhöz, amelynek tetejére ostromtornyot építettek, és egy faltörô kost helyeztek el benne. Hamarosan rést ütöttek a bástyafalon, az ostromlottak számára pedig sem menekülésre, sem a vár megvédésére nem maradt remény. Két dolog között választhattak: vagy megadják magukat, vagy meghalnak. Eleazár a vár parancsnoka utolsó nagy beszédében kiadta a parancsot: ,,Haljanak meg asszonyaink tisztán, ne jussanak rabszolgasorsra gyermekeink, és utána tegyük meg egymásnak a nemes szolgálatot, hozzuk meg ezt a szép halotti áldozatot, mindhalálig szabadon'' (Zsh. VII, 8, 6). A férfiak megölték asszonyukat és gyermekeiket: ,,Gyengéden átölelték feleségüket, megsimogatták gyermeküket, sírva csókolták meg utoljára valamennyit és végrehajtották elhatározásukat, mintha csak idegen kézzel gyilkoltak volna... Elviselhetetlen fájdalom kínozta ôket tettük miatt; úgy érezték, hogy megsértik a halottakat, ha csak néhány pillanatig is túlélik ôket: tehát lázas gyorsasággal halomra hordtak minden értéket, meggyújtották, majd sorshúzással kiválasztották tíz bajtársukat, hogy azok szúrják le a többieket. Mindegyik odafeküdt a felesége és a gyermekei mellé, átölelte ôket, és aztán nyugodtan várták a halált azok kezétôl, akik ezt a gyászos kötelességet teljesítették. Miután ezek remegés és tétovázás nélkül sorra leszúrták valamennyi bajtársukat, ugyanígy rendelkeztek a maguk sorsáról is: akire a sors esett, leszúrja a többi kilencet, végül öngyilkos lesz, mert megbíztak egymásban, hogy mindegyikük egyformán fogadja a halált.'' S Josephus így fejezi be ezt a véres történetet: ,,Az aki utolsónak maradt, végignézett még a halottak sorain, hogy a nagy gyilkolásban nem maradt-e valaki, akinek megadhatja még a kegyelemdöfést, és amikor látta, hogy mind meghaltak, felgyújtotta a palotát, kemény kézzel mellbedöfte magát, és odarogyott sorstársai mellé... A halottak száma az asszonyokkal és a gyermekekkel együtt 960 volt. Ez a szörnyű mészárlás xantikos hónap 15-én történt'' (március-- április) (Zsh. VII, 9, 1). Másnap korán reggel, amikor a rómaiak rohamra indultak, halotti csend, füst és lángok fogadták ôket. Mindössze két asszony és öt gyermek maradt élve az egész várban, akik a mészárlás közben elbújtak egy földalatti csatornában. Az ô elbeszélésük alapján szerezhetett tudomást a világ a védôk kétségbeesett hôsiességérôl. Az ásatási eredmények a legapróbb részletekig igazolják Josephus elbeszélését. A legmegdöbbentôbb lelet 11 agyagtábla volt, mindegyiken egyetlen név, és ugyanaz a kéz írta mindegyiket. Minden jel arra mutat, hogy ôk voltak az utolsók, akik megölték a többieket, s e táblák segítségével sorsolták ki azt, akinek végül öngyilkosságot kellett elkövetnie, mert már nem volt, aki ôt megölje. A zelóták azonban nem a végzet elôtt hajoltak meg, hanem Isten elôtt. Eleazár a beszédében így mondta: ,,Nem véletlenség volt, ami az ellenség felé csapódó tüzet visszafordította a mi várfalunkra, hanem Isten haragja tette a sok gazság miatt, amelyet ôrültségünkben saját honfitársaink ellen elkövettünk. Ne várjuk meg, hogy mindezért a város ellenségei, a rómaiak büntessenek meg: vegyük a büntetést Istentôl, a tulajdon kezünkbôl, mert ez elviselhetôbb, mint az ô büntetésük'' (Zsh. VII, 8, 6). ======================================================================== 44. kép. Nagy Heródes birodalma Heródes birodalma két nagy részbôl állt, amelyek a Hasmoneus- birodalom felosztásakor keletkeztek. Kr. e. 63 óta nagy szakadás állt be a tengerparti vidék valamint a Jordánon túli terület és a közéjük ékelôdô rész között. Ez a középsô rész zsidó maradt, a kétfelôl levô sávokat azonban Pompeius a görög-római kultúra területévé tette. Ez az ellentét akkor is fennállt amikor a rómaiak úgy határoztak, hogy a partvidék legnagyobb részét és Transzjordánia egy részét is odaadják az idúmeus Heródesnek. Heródes területe a legyôzött Antigonusz országából állt, kivéve Jerikót és környékét, amelyet Marcus Antonius nagylelkűen az egyiptomi királynônek, Kleopátrának ajándékozott. Antonius bukása után Heródesnek sikerült megnyernie Octavianus kegyeit, s Kr. e. 30-ban megkapta tôle Jerikót, Gadarát, Szamariát és Gázát. Késôbb a császár neki ajándékozta még az északi részen Bataneát, Trachonitiszt és Gaulanitiszt. Heródes új birodalmában több várost alapított: a régi Szamaria helyén Szebasztét, Turris Stratonis helyén Cézáreát és Antipatriszt. ======================================================================== 45. kép. A nagy király pompája -- hivatalosan és magánemberként Nagy Heródes ízig-vérig hellén uralkodó volt, aki nemcsak a hatalmat szerette, hanem annak külsô fényét és pompáját is. Pazar építményeivel nagy tetteit és dicsôségét akarta megörökíteni az utókor számára. Mindebbôl nem sok maradt meg, de a maradványok csekély voltukban is alkalmasak arra, hogy uralmának fényét és luxust kedvelô szellemét megéreztessék velünk. Maszada romjai között, a nyugati palotában feltárták a király tróntermét. A felsô kép az elôszoba padlómozaikját mutatja, mögötte a trónterembe vezetô bejáratot. Sajnos a mozaik nagyobbik része tönkrement, az épen maradt darab azonban mindenért kárpótol. Ugyanis azonnal szembeötlik, hogy a zsidók királya következetesen ügyelt alattvalóinak vallási érzületére, ezért a mozaikban csak mértani alakzatok és növényi díszek fordulnak elô. Középen egy nagy kör volt kirakva, amelyet egymást metszô körvonalakkal töltöttek ki. Abban az idôben a zsidó művészetben ezt a motívumot sokfelé meg lehet találni. A hiányzó mozaikfelület alatti réteg a mozaikot rakó mester technikájából is elárul valamit: a még puha alapba párhuzamos vonalakat karcolt, amelyek irányították az apró kövek lerakásánál. Az alsó kép egy folyosórészlet, amely a király magánfürdôjéhez vezetett. Ismét geometriai és stilizált növényi motívumok határozzák meg a mozaikot. Piros, sárga és barna kövekbôl rakták. A vár ostromakor (Kr. u. 70--73) a zelóták a maguk falait a luxuskivitelű padlókra építették, amint a kép felsô szélén látható. Így találkozott a pompa és a nyomorúság egy helyen (vö. 148,3. kép a 247. oldalon). ======================================================================== 46. kép. Az északi, három teraszra épült palota Maszada várában A maszadai paloták -- összesen hét: egy az északi, egy a nyugati szögletben és öt másik kisebb -- még két évezred után is igazolják Josephus leírását, mely szerint Maszada királyi fellegvár volt, amelyben Heródes és családja menedéket talált a nehéz idôkben. Erôdítményrôl volt ugyan szó, de olyannak kellett lennie, hogy a királyi család éppen úgy érezhesse magát, mintha Jeruzsálemben volna. A képen az északi szögletben, három szinten épült palota maradványait látjuk. A legfelsô szint a fennsík északi sarka; a középsô 20 méterrel van lejjebb, és egy köralakú épületet hordozott; a legalsó még 15 méterrel mélyebben egy oszlopokkal díszített épület alapja volt. A legalsó épület belsô felületét római stílusú festményekkel díszítették. Maradványait a déli falon, amelyet egyébként féloszlopok tagoltak, ma is láthatjuk. A művészek értettek ahhoz, hogyan kell márványfelületet úgy festeni, hogy az még Josephust is megtévesztette, és valódi márványburkolatnak gondolta. Ez az egész alsó épület csak szórakoztató célokat szolgált. Volt egy fürdôje is, amelyet meleg levegôvel fűtöttek. Heródes itt töltötte szabad óráit és gyönyörködött a Holttenger, Moáb és a Júda hegyei felé nyíló kilátásban. A fürdô termének romjaiban három csontvázra bukkantak. Egy fiatal férfi csontjai mellett nyílhegyeket, egy imakönyvtöredéket és egy cserépkorsót találtak, amelyen felirat is van. Lehet, hogy Eleazár a vár utolsó parancsnokának maradványai. Tôle nem messze egy fiatal asszony csontváza feküdt, a haja épen maradt a száraz levegôben. Két sötét, dús copfja olyan, mintha csak imént fonták volna be. A 129. oldalon látható szandál is az övé volt. A harmadik csontváz egy gyermeké. A középsô teraszon, a képen jól látható, két koncentrikus körfallal épített rotunda állt. A falakon nyilván oszlopok álltak, s ezek tartották a tetôt. A délnyugati oldalon, részben a sziklába vágva, részben falazva, lépcsô volt, amely egyik teraszról a másikra vezetett. Mint az alsó, ez az építmény is szórakoztató célt szolgált. A palota lakórészei a legfelsô szinten voltak. A félkörösen végzôdô szögletben nyilvánvalóan korláttal ellátott erkély volt, csodálatos kilátással a lélegzetelállító mélység felett észak, kelet és nyugat irányába. Mivel csak néhány helyiség kapcsolódott ehhez az erkélyhez, arra lehet következtetni, hogy ez az épület csak magának a királynak szólt. A nagy palota, amelyben a hivatalos fogadás és a munka zajlott, a sziklafennsík nyugati szögletében állt. Hatalmas, négyszög alaprajzú romjait a rómaiak által épített rámpa felett lehet látni (l. a 43. képet a 80. oldalon). A romok alól sikerült kiszabadítani a királyi tróntermet. A padlóban levô négy mélyedés valószínűleg a trón feletti baldachin rúdjainak a helye. A még most is látható égési nyomok arról tanúskodnak, hogy a paloták minden ékessége és szépsége lángok martaléka lett. ======================================================================== 47. kép. Babiloni ékírásos tábla Kr. e. 7-bôl A több darabra tört és újra összerakott agyagtábla csillagászati naptár-részlet, amely a Nap, a Hold és a bolygók állására vonatkozó elôzetes számításokat tartalmaz. Ezt az agyagtáblát a régi templomváros, Szippar romjai között találták, Babilontól északra. Ma a Berlini Állami Múzeum ôrzi (VAT 290 +1836). E híres szippari Nap- templomban élt Kr. e. 320 körül a babiloni csillagász, Kidinnu, akinek a nap órákra való beosztását köszönhetjük. A sok pontosan keltezett agyagtábla azt mutatja, hogy a csillagászati tudomány hagyománya Mezopotámiában egészen a Kr. u. 6. századig töretlenül élt, majd az utolsó csillagászokkal együtt az ékírás ismerete és csillagászati tudományuk módszerei is sírba szálltak. Csak a legutóbbi idôkben élesztették újjá ôket. Sajnos a képen látható tábla hátsó része hiányzik, mint ahogy letört és eltűnt a bal és jobb felsô sarok is. A mindegyik táblán azonos cím: ,,Uram és Úrnôm parancsára elôzetes számítások'' errôl a tábláról letörött, s ugyanígy hiányzik minden hónapnév is. A fordítónak nyolc egész napi munkájába került, amíg világossá vált, hogy a tábla a Kr. e. 7/6. évre vonatkozó számításokat tartalmaz. Csillagászati számítások alapján a hiányzó hónapneveket is meg lehet határozni. A rekonstrukció helyességét egy másik tábla igazolja, amely ugyanennek az évnek az elsô nyolc hónapjáról közli ugyanazokat az adatokat (ezt a British Múzeumban ôrzik Sp. II. 142. N. 35 429 jelzet alatt). A babiloniaknál a csillagászati év a tavaszi Niszannu hónappal indult. A hónap elsô napja a mi naptárunk szerint március második felére vagy április elejére esett. Niszannu 3-ra (a mi naptárunk szerint április 4-re) jelzi elôre a tábla a Szaturnusz hajnali felkeltét. Az olvasható szövegben ötször történik említés a Jupiter és a Szaturnusz konstellációjáról a Hal csillagképben, többnyire az említett hónap elején. Du'uzu (június-július) hónapra jelzi elôre a 8- 9. sorban a szöveg a két bolygó elsô látszólagos mozdulatlanságát, pontos dátummal. A 8 .sorban: [Du'uzu... A Jupiter és a Sza]turnusz a Halban; a Vénusz az Oroszlánban; a Mars a Mérlegben. 14-én éri el a Vé(nusz a] Szüzet. 14-én (azaz július 10-én) telihold lesz. A 9. sorban: (..........) a Jupiter a Halak határán (elôször) megáll. 28-án (július 23.) korai felkelés. 29-én (július 24.) a Szaturnusz a Halak határán (elôször megáll).... (l. a 48. képet a 91. oldalon). A bolygókról adott pontos adatok azt mutatják, hogy a Kr. e. 7. esztendôben elôfordult csillagászati ritkaságról a babiloni csillagászok is tudtak, és felfigyeltek rá. Évszázadok során ritkán elôforduló jelenségekrôl volt szó. A Jupiter Naphoz való közelsége miatt legragyogóbb fényében tündökölt, mellette a Szaturnusz halványnak látszott. ======================================================================== 48. kép. A Jupiter és a Szaturnusz nagy konjunkciója Kr. e. 7-ben a Halak csillagképében[54] A felsô hurok a Jupiter az alsó a Szaturnusz pályáját mutatja Kr. e. 7. április 19. és Kr. e. 6. február 3. között. A három (zétával, epszilonnal és deltával jelzett) csillag a Hal képéhez tartozik. A három bevonalkázott felület a két bolygó konstellációját jelzi: I. = Május 29-tôl június 8-ig; II. = Szeptember 26-tól október 6-ig; III = December 5-tôl december 15-ig. . A Jupiter elsô megállása (S) július 24-én, a Szaturnuszé (S') július 24--25-én volt. A Jupiter második megállása (S) november 12/13-án, a Szaturnuszé (S') november 13/14-én volt. ======================================================================== 49. kép. A héliopoliszi obeliszk Az obeliszk valaha a Nap templomának bejáratánál állt, ma egy mezô közepén áll magában. A talpazata már mélyen a föld felszíne alá került, mert halmozódik körülötte a törmelék és a homok. 20 méter magas, egy darabban faragták rózsaszín gránitból. Mind a négy oldalán azonos felirat hirdeti, hogy I. Szeszosztrisz fáraó 30 éves jubileumára állították fel (Kr. e. 1950 körül). Az egyiptomi templomokban az obeliszkek kultikus célt szolgáltak: a felkelô nap sugarai elôször ezek csúcsát érintették. Ezért az obeliszkek csúcsát és a felirat felett levô sólymot aranyozták. A sólyom Hórusz napisten szimbóluma volt. Az uralkodó az istenség megtestesülése, tôle származik istenvolta és uralkodói joga. Ezért találjuk annyi egyiptomi emléken a Hórusz-Sólyom szimbólumot. ======================================================================== 50. kép. Karácsony és Epifánia misztériuma az ó-kairói kopt Abu Szarga- templomban levô fa domborművön A karácsony misztériumának olyan megjelenítése, hogy a kisded Jézus ökör és szamár között jászolban fekszik, nagyon messzi idôkre nyúlik vissza. Már a katakombákban, a 4. században is találkozhatunk vele. Ennek az ábrázolásmódnak szentírási alapja Habakuk próféta egyik sora: ,,Két élôlény között jelensz meg'' (3, 2 a görög fordításban!). A Szentírást olvasó elôdök Izaiás prófétánál találták meg e két élôlény értelmét, mert ,,az ökör megismeri gazdáját és a szamár urának jászolát'' (1, 3). Máté a napkeleti bölcseknek sem számát, sem nevét nem árulja el. A legrégibb hagyomány sem ismeri ezeket az adatokat, a jámbor népi képzelet azonban igényelte, hogy szám és név szerint ismerje a napkeletrôl érkezett bölcseket. Keleten, az apostolok számára emlékezve, 12 bölcset tételeznek fel. A nyugati egyház legrégibb ábrázolásain kettô, három vagy négy bölcs érkezik. De hamarosan megállapodik a közvélemény a hármas számnál, s Origenész már az ajándékokból bizonyítja, hogy ennyien voltak. A prófétai jövendölésekbôl ered a gondolat, hogy királyok jöttek és nem bölcsek. A nevük pedig elôször a ravennai S. Apollinare Nuovo mozaikján tűnik fel (560 után). Az, hogy egyikük fekete volt, kora középkori elképzelésre támaszkodó hagyomány. ======================================================================== 51. kép. A Rylands-papirusz -- P52 (Jn 18, 31--33; 37--38) és a rekonstruált szöveg A papirusztöredéket a John Rylands Könyvtárban ôrzik Manchesterben. A töredék különlegessége az, hogy papiruszra általában úgy írtak, hogy csak az egyik oldalát használták, a hátoldal üres maradt. A P52-nek mindkét oldalára írtak, s ez annak bizonysága, hogy eredeti birtokosa olyan szegény volt, hogy nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy a papirusz egyik fele üresen maradjon. ======================================================================== 52. kép. A II. Bodmer-papirusz -- P66 (Jn 7, 22--38) Ez a papirusztöredék nem tekercs maradványa, mint az antik klasszikusok kéziratai általában, hanem eredetileg kódex volt. A kézirat 16,2 x 14,2 cm-es, eredetileg 74 lapból álló könyv volt. A 74- bôl 52 lap megvan! Úgy tűnik, hogy a papirusznak ilyen formájú felhasználását, azaz a kódex-formát a keresztények találták fel, vagy ôk alkalmazták a leggyakrabban. Néhány helyen e kézirat egyedülálló olvasási formákat tartalmaz, amilyenekkel sehol másutt nem lehet találkozni. Így a P66 igazolta a már régebben felmerült gyanút, mely szerint a Jn 7, 52 helyes olvasása ez: ,,Vizsgáld az Írást és lássad, hogy a próféta nem Galileából származik''. ======================================================================== 53. kép. Az antik irodalom szöveghagyománya Ez az áttekintés megmutatja, hogy a Krisztus-esemény történeti hagyománya mennyire egyedül áll minden egyéb szöveghagyomány mellett. Az evangélisták mellé 26 közismert antik írót, költôt, filozófust és történészt sorakoztatunk fel. Az antik klasszikusok Krisztus elôtti idôbôl való papirusztöredékeit a grafikonon nem, csak a magyarázó szövegben tüntetjük fel. Az antik irodalom szöveghagyománya {bmc kep53.shg} Az antik irodalom szöveghagyománya a legrégibb kéziratokban Újszövetségi Szentírás: A ma rendelkezésünkre álló 5235 újszövetségi szöveget tartalmazó kéziratból: 81 papirusz a 2--7. századból, 266 majusculus kézirat a 4--10. századból, 2754 minusculus kézirat a 9--15. századból származik. Ehhez járulnak még a legrégibb szövegtanúk: P52 -- Rylands- 125 k. A Vatikáni-kódex 4. század eleje papirusz P66 -- II. Bodmer- 200 k. Sinai-kódex 4. század közepe papirusz P45 -- I. Chester 220 k. Az Alexandriai-kódex 5. század Beatty-papirusz P46 -- II. Chester 220 k. Efrém kódexe 5. század Beatty-papirusz P75 -- XIV-XV. 175--225 k. Béza kódexe 5/6. század Bodmer-papirusz Aiszkhülosz: E nagy görög tragédiaíró 79, cím szerint ismert műve közül 7 tragédiáját ôrzi a firenzei ,,Bibliotheca Laurentiana'' a Codex Laurentianus pluteus 32,9. kódexben, a 11. század elejérôl.[66] A 7 tragédia a következô: A perzsák, A leláncolt Prométheusz, Heten Théba ellen, Oltalomkeresôk, Agamemnon, Áldozat vivôk és Eumeniszek. Papirusztöredékei Kr. u. a 2. századtól vannak: P. Pack 14--15. P. Oxy 2333--34. Arisztotelész: A nagy görög filozófus és Nagy Sándor nevelôjének különbözô művei különbözô hagyománnyal rendelkeznek. 6 papiruszt ismerünk, közülük a leghíresebb a P. Lit. Lond. 108 (Kr. e. az 1. századból), nagy részt tartalmaz az elveszett Politeából. Filozófiai műveihez a legfontosabb kéziratok: ,,Organon'' a Marc. 201-ben (10. század); a Nikomachoszi etika a Cod. Laur. 83, 11-ben (10. század). A Metaphysika és a Physika fô forrása a Párizsi 1853 (12. század) és a Cod. Laur. 87, 12 (12. század) kódexek. Caesar: Irodalmi művei közül csak a Galliai háború 7 könyve és a Polgárháborúról 3 könyve maradt meg, két hagyományban. Legjobb kéziratai: az Amszterdami 81 (9--10. század), Párizsi 5763 (10. sz.) és Bécsi 95 (12. század) számú kódex. Cicero: A legnagyobb római rhétor fô művét, a ,,De republica''-t 1819- ben egy palimpszeszt kódexben, a bobbiói kolostorban fedezték fel újra. A kézirat a 4. századból származik (= Vaticanus 5757); Parisinus 6371 (11. század). Demoszthenész: A legnagyobb athéni rhétor és államférfi beszédeibôl csak töredékek maradtak fenn. 75-re tehetô a papiruszok száma: P. Oxy 1182 (2. századból). Legrégibb kéziratai: Codex S. -- Paris. gr. 2934 (10. század), Codex F. -- Marc. gr. 416 (10. század). Josephus Flavius: A zsidó történész mindkét nagy történeti műve csak középkori kéziratokban maradt ránk. A Zsidó háború a Codex Paris. gr. 1425-ben (11. század), a Zsidók története I--X. könyve a Cod. Laur. plut. 69, 20-ban (14. század), XI--XX. könyve pedig a Cod. Vat. Palatinus 14-ben (10. század). Hérodotosz: A történetírás atyjának nevezik. Ránk maradt egész műve a ,,Histories Apodeixis''. Kr. u. az 1. századtól 20 papirusztöredék maradt meg. Legrégibb teljes kéziratai a Cod. Laur. plut. 70, 3 (10. század), és a Vat. gr. 123 (14. század). Homérosz: Két eposzának, az Iliásznak és az Odüsszeiának csak Kr. e. a 3. században alexandriai filológusok által átdolgozott szövege maradt ránk. Sok papirusztöredéke van: P. Lit. Lond. 7. (2. század elsô fele); p. Berol. 7499 (3. század). Legrégibb kézirata: Cod. Venetus A, Marcusbibliothek 454 sz. alatt (11--12. század). Horatius: A legjelentôsebb római lírikus költeményei -- ódái, dalai és szatírái -- két antik kiadásból eredô hagyományban maradtak ránk középkori kéziratokban: a Cod. Parisinus 7972-ben (9. század) és a Cod. Bernensis 363 (9. sz. vége). Livius: 142 könyvet kitevô római történelmébôl csak az elsô 10 és a 21- -45 közötti 25 könyv maradt ránk. Az elsô tíz egy 4. századból való veronai palimpszeszt kódexben, a többi a Cod. Laur. plut 62, 19-ben (11. század) és a Cod. Bambergensisben (11. század) található meg. Ovidius: Az augustusi kor (Kr. e. 30 -- Kr. u. 14) legnagyobb római költôjének művei különbözô szöveghagyománnyal rendelkeznek. Az ,,Átváltozások'' a Fragmentum Harleianumban (9. század), a Pontusi levelek a Hamb. scrin. 52 F-ben (9. század), szerelmes versei a Cod. Paris. lat. 7311 -- Regius-ban (10. század), az ,,Ünnepi naptár'' a Vat. Reg. lat. 1709 -- Petavianus-ban (10. század) található. Platon: A görög filozófustól kb. 150 kéziratunk van, ezek közül tíz a 13. század elôtti. A 35 papirusztöredéken kívül (P. Berol. 9782 - - a 2. század elsô felébôl) a kéziratos hagyomány a Codex A -- Paris gr. 1807-tel (a 9. század végén) és a Codex O -- Vat. gr. 1- el (9--10. századból) kezdôdik. Plinius, az idôsebb: A császári prokurátori hivatalt betöltô író gazdag termésébôl nem maradt fenn más, csak a ,,Historia naturalis'' 37 könyvbôl álló gyűjteménye. 5 töredékünk van egykor teljes kéziratokból: Autun-Palimpsest (4--5. század), Sessorianus (5. század), Bécsi palimpszeszt (5--6. század), Paris lat. 9378 (5--6. század), Vind. lat. 233 (6. század), Cod. Voss. lat. F. 4. (9. század), Cod. Bambergensis (10. század). Plutarchosz: Filozófiai, retorikai és történeti műveinek legnagyobb részét ôrzi a Vat. gr. 138 (10. század) és a Cod. Seitenstettensis (11--12. század). Szapphó: A legnagyobb görög lírikus összes művei 9 könyvet töltöttek meg az ókorban. Kicsiny töredékek maradtak ránk belôle, és cserépre írottan négy versszak az egyik ódájából. Egyetlen egy költeményét ismerjük teljes egészében, mert Halikarnasszoszi Dionüsziosz stílusmintaként idézi egyik művében: P. Oxy. 2076 (Kr. u. 2. sz.). Seneca: Néró császár nevelôjétôl filozófiai, történeti írások, tragédiák és természettudományos kutatások maradtak meg a Paris. lat. 8071-ben (9-10. század), Ambr. C. 90-ben (10--11. század) és Laur. plut. 37, 13-ban (11--12. század). Szophoklész: A görög tragédiaíró 123 művébôl csak 7 maradt fenn teljesen (Aiasz, Élektra, Oidipusz király, Antigoné, Trakhiszi nôk, Philoktetész, Oidiposz Kolonoszban). Legrégibb töredékeik a Tyro-papirusz (Kr. e. 3. század) és 10 papirusz a Kr. u. 2--5. századból. Legfontosabb kézirata a Cod. Laur. plut. 32, 9 (11. század eleje). Strabon: Történeti munkája elveszett. Geographia című műve 30 kéziratban maradt meg. A legrégibb szöveget egy kétszeresen palimpszeszt kódex ôrzi: Vat. gr. 2061 A és 2306 az 5. századból. Suetonius: A Caesarok élete c. történeti művét, amelyben a Caesartól Domitianusig élt 12 uralkodó életrajzát írja meg, a Cod. Paris lat. 6115 (9. század) és a Cod. Paris. lat. 1904 (1100 körül) ôrzi. Tacitus: A legnagyobb latin történetíró két fô műve csak töredékesen maradt fenn. A Historiae-bôl csak az elsô négy és fél könyv van meg. Az Annalesbôl az 1--6. könyvek a Laur. plut. 68, 1-ben (9. század), a 11--16. könyvek a Laur. plut. 68, 2-ben (11. század), az Agricoláról és Germániáról szóló részek pedig a Codex Hersfeldensisben (9. század) maradtak fenn. Vergilius: Műveinek (Bucolica, Georgica, Aeneis) példányszáma a mai sikerkönyvekhez volt hasonló. Ezért a 4--5. századból 8 antik majusculus kódex töredékei, illetve teljes kötet van a kezünkben. A Cod. Laur. plut. a 39, 1-ben (5. század) az 1--6. és 47. eclogán kívül összes műve megvan. Xenophon: Az ókorban nagyon megbecsült művei (Memorabilia, Hellénika, Anabaszisz, Oikonomikosz, Apologia) ránk maradtak, bár kéziratai késôbbi idôkbôl valók. A legrégibb papirusz a P. Heidelb. 206 (Kr. e. 3. század), P. Rainer (Kr. u. 2--3. század); az Anabaszisz a Vat. gr. 1335-ben (12. század), a Memorabilia a Paris gr. 1302-ben (13. század) található. ======================================================================== 54. kép. Nagy Heródes birodalmának felosztása fiai között [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 55. kép. Archelausz etnarka pénze (Kr. e. 4.--Kr. u. 6.) Archelausz a testvéréhez hasonlóan viselte a Heródes nevet, de Josephus és Máté evangélista is csak a személynevét, Archelauszt használja. Fej: Nevének három elsô betűje vesz körül egy hajóorrot: HPó (Héró). Írás: Olajfalevelekbôl font koszorúban felségjelzésének rövidítése: EN (Ethn). Nagyon szokatlan, hogy pénzen a hajó motívuma tűnik fel, hiszen a zsidó nép nem volt tengerész nép. De ebben is kifejezôdik Archelausz politikai gôgje és nagyravágyása. A hajó ugyanis, amely a modeini Makkabeusok sírját is díszíti, a zsidó kereskedelmi hatalom jelképe is. S ha maguk nem is voltak hajós nép, a külkereskedelmük érdekében állandóan tekintélyes flottát tartottak szerzôdtetett, idegen hajósokkal. ======================================================================== 56. kép. A templom párkánya A templomtér falának délkeleti sarka még 2000 esztendô múltán is lenyűgözô látvány. A fal a Heródes építkezésére jellemzô hatalmas kváderkövekbôl épült. A népi hagyomány a ,,templom párkányának'' azt a falrészt nevezte, amely a Kidron völgyének aljától 80 méter magasságig emelkedett fel. A fal kövein megfigyelhetô, hogy a szél és a víz pusztító hatásának jobban ellenáll a vöröses színű ,,mizzi-jehudi'' kô, mint a fehér mészkô (l. a 87,1. képet a 151. oldalon). Már Ch. Warren gyanította, hogy a templomtér keleti fala korábbi idôbôl való. A legújabb feltárások során eltávolították a keleti fal mellôl a felhalmozódott törmeléket és földet. Kb. 30 méternyire a saroktól fölfedeztek egy egyenes, nagy, durván faragott kövekbôl álló újabb falrészt. A szakértôk a perzsa idôre teszik, azaz a fogság után épített templom támfala volt, amelynek építését Zorobábel (Kr. e. 520 körül) kezdte el (l. a 162. oldalt). Mivel a templomfal nyugati oldalán nincs hasonló technikával megfaragott réteg, valószínű, hogy a Heródes-féle építkezés elôtti korban a templom délnyugati sarkát ott kell keresnünk, ahol a mai török falak dél felé kettéágaznak, tehát a kettôs kapu közelében (l. a 99. képet a 173--174. oldalon). A kép bal alsó sarkában, a templom szögletébe illeszkedô fal a bizánci korban a városfalhoz tartozott. ======================================================================== 57. kép. A Heródium erôdítménye Jeruzsálemtôl dél felé, 12 km távolságban, a nyugat felôl keletnek lejtô dombok közül kiemelkedik egy kettôs halom. Ezt a helyet szemelte ki az önmagáról elnevezett erôdítmény számára Heródes, s itt a Heródiumban akart végsô nyughelyet is találni. A keleti domb tetejét lehordatta, s az elmozdított földtömeggel megtoldotta a nyugati dombot. A nyugati domb így a tengerszint felett 811, a környezetéhez képest pedig 100 méterre kiemelkedô csonka kúppá alakult (l. a 26. képet a 48. oldalon). Az arabok Dzsebel-el-Fureidis-nek, a ,,Kis Paradicsom hegyének'' hívják. Az európaiak a 15. század óta Frankenbergnek nevezik. Az erôdítményrôl Josephus ír, s állításait lényegében igazolták azok a feltárások, amelyeket 1962--67 között a ferences régész, P. Virgilio Corbo[67] a hegy csúcsán végzett. 1. A Heródium alaprajza (V. Corbo OFM szerint) 1 a keleti torony A, B a torony belsô építményei S gabonatároló siló Z ciszterna 2 az északi torony 3 a nyugati torony 4 a déli torony 5 körfolyosó a katonaság számára 6 lépcsôfeljárat a várhoz 6a fogadóterem 7 kertek 8 kép-részlet 9--11 oszlopcsarnok 12 a déli exedra 13 feljárat a körfolyosóra 14 ebédlô (zsinagóga) 15--18 kiszolgáló helyiségek 19--22 kereszt formájú udvar 23--26 a termek kiszolgáló helyiségei 27--30 a fürdô 27 apoditerium (vetkôzô) 28 tepidarium (langyos fürdô) 29 frigidarium (hideg fürdô) 30 caldarium (forró levegôjű, melegvizes medence) 31 udvar 32 várótermek 33 az északi exedra 34--35 a keleti homlokzat 36--38 siló raktárhelyiségek ,,Heródes a hegy csúcsát kerek tornyokkal vette körül és a várfalon belül esô területet pompás palotákkal építette be, melyeknek nemcsak a külseje volt káprázatos, hanem falaik, oromzataik és tetôzetük is pazar pompában ragyogtak. Azután messzirôl óriási költséggel bôvízű vízvezetéket s vakító fehér márványból 200 lépcsôs feljáratot építtetett, mert a domb meglehetôsen magas volt és, mint említettem, emberkéz emelte. A domb tövében is palotákat építtetett udvartartásának és kíséretének, és ezeket is olyan pompával ékesítette, hogy a telep olyan volt, mint valami város, és olyan nagyterjedelmű, mint egy királyi vár'' (Zsh. I, 21, 10). A színes kép a kör alaprajzú keleti torony felôl mutatja a palota északi oldalát (az alaprajzon a 8, 33, 32, 27, 28, 29, 5, és 2-es számmal jelzett részek), az ásatások legutóbbi szakaszaiban. A hegy formájának megfelelôen az egész várnak kör alaprajza volt. A 62 m átmérôjű külsô falgyűrű koronaként ült a hegy csúcsán, s alatta meredek sziklafal folytatódott, ami természetes védelmet nyújtott. Csak az északkeleti oldalról vitt lépcsô be a várba (6). A keleti és az északi torony között nyílt a kapu 4,5 m magas, boltozatos nyílása. A külsô falban lévô kapu egy 5 x 5 méteres fogadóterembe nyílt (6), majd innen egy második kapun át lehetett az oszlopsorral körülvett kertbe jutni (7). Az üszkös romok között 19 pénzdarabot találtak, valamennyi a felkelés negyedik évébôl (Kr. u. 69--70) való. Jelzik azt az idôpontot, amely után az erôdítmény elpusztult. A kerek, keleti torony ma is lenyűgözô látvány (1). Külsô falának egy kis darabja a kép jobb alsó szögletében még éppen látszik. Ez a bástya volt arra szánva, hogy a várbeliek végsô mentsvára legyen, ha maga az erôd idegen kézbe kerülne. A torony 15,7 m magas volt. A pincében egy ciszterna (Z) és két gabonatároló siló (S) biztosította az ide kényszerültek ellátását bizonyos ideig. Két felsôbb helyisége (A, B) megmaradt. A ciszternában talált emberi csontok, s az elsô (Kr. u. 70.) és a második (Kr. u. 135.) felkelés idejébôl való pénzek egyértelműen mutatják az erôdítmény sorsát. A torony elôtt lévô kertben felhalmozódott törmelékben számtalan összetört korsó és amfora tanúskodik Bar Kohba követôinek nyomorúságáról és kétségbeesésérôl: ezeket hajigálták a bástyáról a támadó rómaiakra. A történelem azonban nem állt meg a felkelés leverésével, mert a fölötte lévô törmelékrétegben bizánci kerámiamaradványokat találtak a régészek. Ezek a cserepek Kr. u. az 5- -6. századból valók, amikor Heródes termáinak helyén (a tervrajzon 27- -31-es szám) a vár északnyugati részében bizánci szerzetesek kolostort rendeztek be. Az egyik szerzetes a bástyatoronyban alakította ki a celláját. A kereszt alaprajzú udvarban építettek fel egy kis egyhajós templomocskát. Ennyit a Heródium történetérôl. Észak, nyugat és dél felé a köralakú bástyafalat egy-egy félkör alaprajzú féltoronnyal erôsítették meg (2, 3, 4). A vár védelmét szolgálta a 3,5 m széles körfolyosó (5), amely a külsô és belsô fal között futott körbe. A belsô falon belüli terület átmérôje 50 m, és kb. 2000 m˛-en különbözô épületeket hordozott. Az alaprajzon világosan felismerhetô, hogy a vár belseje két különálló részre oszlott. A keleti félkörben nyitott belsô udvar és egy kert (7) volt, amelyet három oldaláról (észak, nyugat és dél felôl) oszlopsor vett körül (peristylium), keleti oldalán pedig fél oszlopokkal tagolt homlokzati falat képeztek ki (34, 35). A körfalhoz ez a terület északon és délen egy-egy exedrával (félkörös apszissal csatlakozott (12-es és 33-as szám az alaprajzon), s nagyon harmonikus lezárást adott a kertnek, amely 12,5 x 33 m méretű volt. A kert földje, a messze vidékrôl ide szállított híres ,,terra rossa'' tíz méteres törmelékréteg alól bukkant elô. A kép vízszintes felezôvonalától kissé lejjebb látható a kert északi oldala (8) és az északi exedra (33) a belsô kôfalnál. Nagyon jól látszik a kertet körbevevô oszlopsor alapja (stylobat) és az oszloplábazatok. A kép közepétôl kissé feljebb jól kivehetô a két párhuzamos körfal és a 2--3 kôsorral magasabb északi féltorony (2), amely a 3. emeletéig épen megmaradt. A negyedik sornál a kövek beljebb lépnek, világosan jelezve, hogy itt támaszkodott meg az egyik szint tetôgerendázata. A nyugati félkörben álltak a tulajdonképpeni palotaépületek, amelyek a kereszt formájú udvar két oldalán (19--21) két tömböt alkottak. Az északnyugati negyedkörben (a színes kép bal alsó sarkától a jobb felsô sarokig futó átlótól balra lévô rész!) állt a terma a vetkôzôhelyiséggel (27), a tepidáriummal (ez az izzasztó fürdô elôtti várakozó helyiség volt) (28), a frigidariummal (hidegvizes fürdô) (29) és a caldariummal (itt szárítkoztak a fürdés után) (30). A 4,15 m átmérôjű kör alaprajzú tepidárium az egyetlen helyiség az egész hegyen, amelynek a mennyezete ép maradt és nem szakadt be a romok súlyától. A mozaikkal borított padlótól 3 m magasságban kezdôdô kupolaboltozat belsô magassága 5 m volt. A délnyugati negyedkörben volt a nagy ebédlôhelyiség, a triclinium (14), a hozzátartozó kiszolgáló helyiségekkel (15--18). A 10 x 15 méteres ebédlôteremnek fából lehetett a teteje, amely négy oszlopon nyugodott. A padló sajnos teljesen elpusztult és a falak maradványain csak néhány vakolatfolt és színes stukkódarab élte túl a pusztulást. A kert felôli, keleti oldalon nagy ablakok voltak, és innen nyílt a bejárati ajtó is. Késôbb ezt a termet is, mint a várban sok egyebet, más célra alakították át. Az ebédlôbôl zsinagógát vagy gyűléstermet képeztek ki. Az északi, nyugati és déli oldalon három hosszú kôpadot építettek be. A zsinagóga keleti oldalánál állt a rituális mosdáshoz szolgáló medence (mikve), pontosan tartva a szabályt, amelyet a Misna a kultikus mosdáshoz elôír. A lakóhelyiségek az ebédlô fölött lehettek, mégpedig a talált cédrusfa gerendák maradványaiból ítélve három emelet magasságig. A palota nagyságát és elôkelô berendezését még a romokból is sejteni lehet. S ha nem is fogadhatjuk el fenntartások nélkül Josephus leírását, annyit mégis el kell ismernünk, hogy a Heródium királyhoz méltó építmény volt. A sok stukkó- és vakolattöredék arról beszél, hogy egy tenyérnyi helyen sem maradt nyers fal, hanem a jelek szerint a Pompejiben látható stílusban minden díszítve volt. Különösen az feltűnô, hogy az oszlopokon is vakolat volt és festve voltak. A korintusi és ión oszlopfôk jelzik, hogy az építtetô Heródes nem volt fukar a költségvetésnél. A palota ôrségének helyisége is freskókkal volt díszítve (32). Mint annyi más épület ez a pompás királyi palota is a zsidó lázadás áldozata lett. Az ásatásoknál világosan megmutatkozott a két lázadást követô római ostrom és megszállás nyoma. A kép bal sarkában egy kerek mészégetô kemence látható, amelyet a vár védôi építettek az ostrom idején. Tôle jobbra a lejtô mutatja, hogy a régészeknek mekkora törmeléktömeggel kellett megbirkózniuk, mert a rómaiak után nem maradt hátra más, csak romhalmaz, amit az évszázadok pora tovább növelt. A hegycsúcson álló erôdítmény azonban csak egy része volt annak az épületegyüttesnek, amelyet Heródes ezen a helyen emelt. A legutóbbi feltárások során eddig ismeretlen maradványok bukkantak felszínre, s ezzel megoldódott néhány olyan rejtély, amit Josephus leírásai támasztottak. A Betlehembe vivô út mentén (észak felé) egy 500 m hosszú, és 25 m széles terasz volt. Egy másik helyen találtak egy 170 x 110 méteres épülettömb-alapot, amelyen belül egy 45 x 70 méteres vízmedence volt, s ennek közepén egy 13 méter átmérôjű, köralakú építmény állt. A 4 méter mély medencét a Betlehemtôl délre fekvô Urtasból érkezô vízvezeték táplálta. Kelet felé kb. 110 x 60 méteres területen részben lehordták, részben feltöltötték a terepet, és két támfal között egy 100 m hosszú, 7 méter széles földalatti terem állt, valószínűleg egy királycsarnok (oszlopcsarnok) alépítményeként. Azonban mind a mai napig ôriz a hegy egy titkot: Heródes király sírját. Jézus születési helye, Betlehem mindössze hat kilométer távolságban van, északnyugatra a Heródiumtól. A képen az északi féltorony felett látható (l. a 44. képet a 82. oldalon). 2. Heródium és környéke (l. a. 16,3. képet a 36., és a 26. képet a 48. oldalon) 3. A Heródium látképe dél felôl ======================================================================== 58. kép. Názáret és az Angyali Üdvözlet temploma A felvételen északnyugat felôl láthatjuk Názáretet. A hely fölött, amelyet az Ige megtestesülése szentelt meg, az a bazilika áll, amelyet 1960--69 között az olasz Giovanni Muzio tervei alapján építettek. A kúpformájú kupola fölé kôbôl kiképzett lanterna 57 m magas, s a völgy legmagasabb pontja. A hatalmas négyszög alaprajzú épület egy felsô és egy altemplomot foglal magába. Az altemplom bejárata a képen is látható nyugati oldalon nyílik. A templomkupolától balra áll a ferencesek kolostora, bal sarkán a Szent József-templom tornyával. A háttérben a Jezreel-síkságot látjuk, mögötte pedig a Dzsebel-ed-Dahi hegyvonulalot (515 m). Ennek északi lejtôjén van Nain és Én-Dor (l. a 156,2. képet a 265. oldalon). Egész távol, a horizonton a Gilboa- hegység és a Szamariai-hegyvidék húzódik (l. a 76,1. képet a 130. oldalon). ======================================================================== 59. kép. Názáret térképe [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 60. kép. Légifelvétel Názáretrôl A késô délutáni órában készült felvételen az árnyékok élesen kirajzolják a dombok keletre nézô lejtôit és a völgyeket. Az 59. képen ennek a légifelvételnek szintvonalas térképét láthatjuk. A felvétel keleti-északkeleti irányból készült. A völgy hátterét egy nagyjából északnyugati irányú dombvonulat alkotja, amely éppen Názáret felett, a Dzsebel-en-Nebi Szain-on éri el legmagasabb pontját, a 490 méteres magasságot. A Jezreel-síkság felôl nézve itt ér véget az Alsó-galileai- hegyvidék elsô, felfelé emelkedô hulláma. A völgy futása nem párhuzamos a hegy vonulatával, hanem délnyugat felôl tart északkeletnek és dél felé nyit nagyobb teret a város számára. A térkép 10 méterenként rajzolt szintvonalai szemléletesen mutatják a völgy fekvését. A képen a völgy a bal alsó szélen, a bal saroktól kissé feljebb kezdôdik, ott, ahol Mária kútja mellett a Tibériásba menô út látszik. Ha ezt az utat fölfelé követjük a képen, akkor a vízszintes felezôvonaltól kissé feljebb, az út jobb oldalán látjuk az Angyali Üdvözlet templomát. Utána az út kettéágazik és a baloldali ága a Dzsebel-el-Kafze (a Letaszítás hegye) mellett a Jezreel-síkság felé tart (l. az 58. képet a 108., és a 76,1. képet a 130. oldalon). De hol lehetett a régi Názáret? A térkép jelzi a sziklasírok helyét, amelyeknek a törvény értelmében a lakott településen kívül kellett lenniük. Építkezések alkalmával végzett ásások és esetleges feltárások alapján a következô kép rajzolódott ki: Kb. 150 méterrel Mária kútjától keletre már semmiféle lakott település nyomát nem találták, sem cserepeket, sem falmaradványokat, sem egyéb emberi nyomokat. A Názáreti Apácák kolostorától nyugatra a helyzet ugyanez, dél felé szintén. Ez pedig azt jelenti, hogy a régi Názáret a völgy oldalában épült település volt, amely követte a domb hajlatát és a völgy északi oldalában Mária kútja és az Angyali Üdvözlet temploma közötti területen helyezkedett el. A lemenô nap fényében látszik, hogy a település a Dzsebel-en-Nebi Szain déli peremére épült. A Szefforiszba és a 45 km távolságban fekvô Ptolemaiszba (Akkó) vivô út a város nyugati szélénél indul. A Kafr Kennán keresztül a Genezáreti-tóhoz vivô út ellenben északkelet felé hagyja el Názáretet (l. a 156,2. képet a 265. oldalon). ======================================================================== 61. kép. A jafiai zsinagóga Józsue könyve (19, 12) Jafia városát Zabulon törzsének határvárosaként említi. Jafia tehát Galilea legrégibb zsidó települései közé tartozik. A várost a rómaiak Kr. e. 68-ban lerombolták ugyan, de a bôvízű forrás újra csak lakosokat vonzott maga köré. A késôbbi évszázadokban élt Zabulon-ivadékok törvényhűségérôl egy zsinagóga romjai tanúskodnak. A dominikánus régész, L.-H. Vincent 1921-ben látogatott el Jafiába. A falakon belül négy keresztény templomot talált. A görögkatolikus templom egyik ablakának felsô része azonnal felhívta magára a figyelmét: a kôgerendán két rozetta között a Menóra, a hétágú lámpatartó szimbóluma volt bevésve (1. kép). Ez eredetileg egy zsinagóga fôbejáratának a szemöldökgerendája volt! A díszítés egy aránylag szegény közösségre vall, ha összehasonlítjuk a Kafr-Biram-i zsinagóga kapujával (l. a 59. képet a 110. oldalon). A lámpatartó azonban hirdeti a közösség Törvényhez és atyáihoz való hűségét. De hol lehetett maga a zsinagóga? Harminc évvel L.-H. Vincent után a zsidó régész, E. L. Sukenik beutazta egész Palesztinát és kereste a régi zsinagógák nyomait.[70] Jafiában mondták neki, hogy valaki a kertjében oszloplábazatot talált, és a hír nyomravezetô volt. A második kép mutatja a kiásott maradványokat: 2,5 méteres föld és törmelékréteg eltávolítása után még más oszloplábazatok és mozaikpadló is elôkerült. A maradványok a zsinagóga déli mellékhajójához tartoznak. A fôhajó mozaikpadlójából sajnos csak gyér nyomok maradtak. E. L. Sukenik úgy véli, hogy a mozaik eredeti nagysága 4,2 méter oldalszélességű négyszög lehetett. Egy gyűrű széles szalagjához 12 kör csatlakozott, bennük Izrael 12 törzsének a szimbóluma. Három, még olvasható betűt, amelyek egy bika képe mellett vannak, Sukenik Efraimra egészít ki. ======================================================================== 62. kép. A cézáreai felirat, rajta a 24 papi osztály neve {bmc kep62.bmp} A Cézáreában elôkerült kicsi márványdarab néhány betűje elegendô alapot ad a teljes felirat megfejtéséhez. Számunkra most a második sorban látható betűk fontosak. Az egész töredék 153 mm magas, 124 mm széles és 24 mm vastag. A rekonstruált szöveg így hangzik: ,,A 18. osztály a názáreti Pizzezé.'' A második sorban az ,,s - r - t'' betűk láthatók egészen, az ,,n''-nek csak az alsó szára látszik a sor jobb szélén. Ez a töredék elárulja, hogyan írták régen Názáret nevét. A görög átírásból ugyanis, a ,,Názáretbôl'' arra gondolhatnánk, hogy a héberben is ,,z''-vel írták. E felirat alapján bizonyos, hogy ,,Nasaret'' a héber írási forma, s ezzel a szó eredetére is fény derült. Eszerint ugyanis a Nasaret a ,,nasar = virraszt'' igébôl származik. Így lesz Názáret Jézus elrejtett életének virrasztó ôre. ======================================================================== 63. kép. Sziklabarlang gabonasilókkal (B. Bagatti szerint) Alig 15 méternyire az Angyali Üdvözlet templomának északi homlokzatától 1954-ben tették szabaddá ezt a barlangot (l. az 54,11. képet). A terep emelkedése miatt dél felôl vezettek le lépcsôk a barlangba, amelyet teljesen betemetett a törmelék és a föld, de semmi más nem volt a törmelékben, mint bizánci kerámiamaradványok. Egy olajmécs, amely eredeti helyén, a bejárat közelében volt, kereszttel van díszítve. Valószínű, hogy keresztények voltak a helység utolsó lakói, mielôtt egy idôre lakatlanná lett Názáret. A lépcsôk a barlang bejáratához vezettek, amelynek egyik oldalát kôvel felfalazták. A barlang padlójában kerek nyílások alatt helyezkedtek el a hasas palack formájú gabonatárolók egymás mellett (a--e). Közel 2 méter mélyek voltak. Nyílásukat kerek kövekkel zárták le. Gyakran több emelet mélységben vágták ezeket az üregeket, és folyosókkal a többi barlang üregeihez kapcsolva egész hálózatot képeztek ki, amibôl a felszínen semmit nem lehetett látni (g--h). Ennek a berendezésnek a rendeltetése az volt, hogy az életet jelentô gabonát a család közelében, a rablók és a tűz elôl biztonságban meg tudják ôrizni. ======================================================================== 64. kép. A régi Názáret A szabaddá tett barlangok gabonatárolók, olaj- és szôlôprések, továbbá a Heródes korából való kerámia és cserépmaradványok meggyôzô bizonyítékok a hagyomány igazsága mellett, amely szerint az Angyali Üdvözlet helye lakott emberi településhez tartozott. Valamennyi ház elpusztult az idôk viszontagságaiban, a sziklába mélyített barlangok és üregek azonban megmaradtak. A hely alaprajzi térképével könnyen el tudunk igazodni. A kép bal szélén húzódik végig a keresztesek templomának hatalmas északi fala. Közvetlenül a fal mellett, kb. az Angyali Üdvözlet barlangjának magasságában (l. a 65. képet a 116. oldalon) egy ,,présház'' van a sziklába vágva (1). A szôlôfürtöket a sziklából kivájt vályúban tiporták (a), a must egy kis medencébe csorgott (b), majd egy kôlappal elzárható csatornán (c) keresztül folyt le a földalatti pincébe. A pincében, melynek bejárata a ,,d'' jelzés mellett van, az amforák helye látható. A bejárat elôtti mélyedés és a derékszögű bevágás a kitermelt kô helye (2). Ennek a szögletes mélyedésnek a jobb felsô sarkából két lépcsô (3) vezet egy földalatti helyiségbe, mely 4 m hosszú és szintén bor-, illetve olajtárolásra használták (l. a 71,2. képet a 124. oldalon). A számtalan gabonatároló üreget földalatti folyosók kötik össze (4, 5, 13, 14). A hatos számú siló kerek nyílását faragott kôlap fedi. Az egész olyan benyomást kelt, hogy mindezek a gazdasági ,,épületek'' egyetlen rendszerbe tartoznak. Valószínűleg a 7-es és 8-as nagy prés is ide tartozik. A kissé oldalra esô ciszternába lépcsôk vezetnek le (12). A kép bal felsô részén látható helyiségeket részben a sziklába vágták, részben falazással alakították ki (9, 10). A 10-es helyiségben az ,,a''-val jelzett bejáratnál van egy sziklapad (c) és egy kemence (b), amelynek átmérôje 1,3 m. Az északi oldalon lévô bejárat (d) egy másik barlangba vezet, amelyet csűrnek és a falba vágott kis jászolból ítélve istállónak használtak. A 9-es számú helyiségeket szintén raktárnak használták, és efölött állt a tulajdonképpeni lakóház. (A 11-es számú barlanghoz l. a 63. képet.) ======================================================================== 65. kép. Az Angyali Üdvözlet temploma Názáretben (B. Bagatti OFM rajza) A rajz az Angyali Üdvözlet barlangját (G) mutatja és a körülötte levô barlangokat, gabonasilókat és szôlôpréseket, amelyek az ókori Názáretbôl valók (1--29), továbbá a templomok alaprajzát a következô történeti sorrendben: 1. (Pontozott sáv) A zsidókeresztények 2--3. századból való istentiszteleti helyének déli fala egy martyriummá átalakított sziklabarlang (F), ahová két lépcsô vezet le; a déli lépcsô elôtt a baptisztériumként használt vízmedence (B). 2. Az 5. század elsô felébôl való bizánci templom (hálózott sávok). Alapfalait csak részben sikerült megtalálni. A fôhajó (H) 19,5 m széles volt, apszis zárta le. A 15,35 m hosszú és 2,85 m széles déli mellékhajóhoz (5) csatlakozott a bizánci kolostor (Kl). A hajó meghosszabbításában volt a sekrestye (Sa). Az északi mellékhajó az Angyali Üdvözlet grottájával (G) és a martyriummal (F) volt határos, de ezek akkor még kívül voltak a templom épületén. A templomban talált mozaikmezôben a Krisztus-monogram (M) a martyrium felé néz, amelynek elôterében a Konon-mozaik van (K). Nyugat felôl a templom elôtt egy 20,5 m hosszú és 16 m széles átriumot alakítottak ki (A). 3. A keresztesek temploma magába zárta a bizánci templomot és az Angyali Üdvözlet barlangját is. A templom 75 m hosszú, 35 m széles, háromhajós volt, és mindegyik hajót 6--6 boltszakasz fedte. A hajókat félkör-apszisok zárták le, mindegyik elôtt nyújtott elôtér volt. Mindegyikben megtalálták az oltárok alapjait. A fôhajó apszisának elsô részét a sziklába vágták, s bevésték sok kôfaragó jelét, többek között az ,,Ogier'' nevet is. A baloldali mellékhajó apszisának hatalmas faltömbjében vezetett fel a lépcsô a felsô szintre. A belsô tér tagolását a pillérek elhelyezésébôl láthatjuk. A baloldali pillérek közül a hatodik (16 oldalú) pillér alapja épen maradt. Az ötödik pillér a sziklabarlang elôterének falán áll (F). A román stílusú belsô díszítés gazdagságáról szobortöredékek vallanak. 4. A negyedik templom helyét csak szaggatott vonalakkal jelzi a rajz. A ferencesek 1730-ban emelt szükségtemploma a keresztesek templomának romjaira épült. A 22 m hosszú és 17 m széles épület magába foglalta az Angyali Üdvözlet barlangját. A barlang felsô részén a sziklát márvánnyal borították be és az oltárt itt állították fel. A barlangba széles lépcsôn lehetett lejutni. 5. 1960--69 között új bazilikát építettek. Ez a templom a keresztesek templomának alaprajzát követi, kivéve a nyugati oldalt, ahol a homlokzat 5 méterrel beljebb van, mint a keresztesek templomáé volt. A két egymás feletti templom kívülrôl egyetlen hatalmas kockának látszik, amely 44 m hosszú, kb. 27 m széles és 20 m magas. Keletrôl és nyugatról épületek veszik körül. Az altemplom fôbejárata a nyugati homlokzatban nyílik. A kupolát, amely az Ige megtestesülésének helye fölé borul, nyolcszögletű dob tartja. A tervezônek az volt a szándéka, hogy a régebbi épületek maradványait a hagyomány tanúiként mind fölhasználja az új templomhoz. Ezért az altemplom padlószintje azonos a bizánci temploméval. Keleti részébôl 7 lépcsô vezet le egy nyolcszögletű, enyhén lekerekített, 20 x 8 méteres helyiségbe, amely az elsô zsinagógatemplom szintjén van. Ez a tér foglalja magába a szabadon álló Angyali Üdvözlet barlangját, s az elôtte fekvô területet, amelyen a hagyomány szerint Szűz Mária háza állt. Nagy, négyszögletű oltár áll a térség közepén, és jelzi az egész szentély középpontját. Ehhez képest a felsô templom 9 méterrel magasabban van. Egy 7,5 m átmérôjű, csillagformájú nyílás a felsô templomból is láthatóvá teszi az altemplom szent helyeit. Efölött kb. 40 m magasban borul a hely fölé a nyolcszögletű dobra emelt kúp formájú kupola. A felsô templom fôbejárata az északi homlokzatban nyílik, amely elé a templom szintjével egymagasságú, trapézformájú teret képeztek ki. Ez a nagy terasz óvja a régi Názáret feltárt településmaradványait (l. a 64. képet a 115. oldalon). ======================================================================== 66. kép. Az Angyali Üdvözlet barlangja Az évszázadok nem múltak el nyomtalanul a barlang fölött, amelyet a megtestesülés misztériuma tett szentté. A kép a grotta jelenlegi állapotát mutatja az új bazilika altemplomában. A zárójelbe tett számok a következô, 67-es ábrára hivatkoznak. A barlang ,,történetének'' jobb megértéséhez jó lesz a hagyomány adatainak szemmel tartása. Az Angyali Üdvözlet barlangjáról az elsô adat 1106- ból való. Az orosz Dániel apát meglátogatta ezt a szent helyet, és úgy találta, hogy az Angyali Üdvözlet oltára -- egy oszlopon nyugvó márványlap -- a keleti apszisban (1) áll; József sírja a nyugati bejárat bal oldalán (2), a Szent Szűz szobácskája pedig a déli falnál van, amelyen keresztül ma a bejárat nyílik a barlangba. A korábbi zarándokbeszámolók a 6--7. századból csak a templomról emlékeznek meg, amely ott áll, ,,ahol a ház van, amelybe belépett a Szent Szüzet köszöntô angyal'' (Arkulf 670-ben). Ezért meg kell kísérelnünk, hogy a köveket bírjuk szóra. A konstantini bazilikából, amelynek fôhajójában a betemetett keresztelômedence (B) felett egy Krisztus-monogramot tartalmazó mozaik van (M), lépcsô vezetett le a barlang felé elôször abba a térségbe, amelyben a Konon-mozaik (3) van. A mozaik a zsákszerű barlang felé irányul, amely a legújabb ásatási eredmények szerint a zsidókeresztények martyriuma volt. Azok a freskómaradványok, amelyeknek szimbólumai a zsidókeresztények számára a paradicsomot jelentették, biztossá teszik ezt a feltevést. A martyrium elôterében négyszög alakú mozaik volt a padlón (4) Krisztus-monogrammal (l. a 68. képet a 121. oldalon). A Konon-mozaikhoz keleti irányból csatlakozik az ,,Angyalkápolna'' (5): 2,7 m széles, s a hosszát 1730-ban a negyedik templom építésekor 0,91 m-rel 7,7 m-re nyújtották meg. Mikor vághatták a sziklába ezt a szögletet? Mária házának is része volt már? Nem tudjuk, mert a régészek képtelenek határozott választ adni a kérdésre. Csak annyit tudunk mondani, hogy a közvetlen közelben emberi lakás nyomai vannak, s a hely már a legkorábbi idôkben különleges tisztelet tárgya volt. Még 1895-ben találtak régi freskómaradványokat a ,,Gábriel-oltár'' alatt. Ez az ,,Angyalkápolna'' északnyugati sarkának meghosszabbításában állt. Az Angyali Üdvözlet barlangjának keleti apszisában szintén találtak mozaik-nyomokat (1). Nem lehetetlen, hogy ez a négyszögletes tér az elsô istentiszteleti hely tartozéka volt, s a grottával és a martyriummal együtt alkotta a szentély egészét. Az ,,Angyal-kápolna'' északi sziklafalát csak 1500 körül törték át, hogy széles bejáratot nyerjenek az Angyali Üdvözlet barlangjához. Az eredeti bejárat a Gábriel-oltár mögött volt, s B. Vlaminck épp nemrég fedezte fel: a keresztesek templomának ötödik pillére alatt két oszlop között vezetett le (6--7) a grottába. A két májvörös, porfír oszlop tartotta a sziklamennyezetet, amely fölé a keresztesek a templomuk északi mellékhajóját emelték. Az elöl álló (6) oszlopot félig befalazták a pillérbe. Ezt az oszlopot Gábriel arkangyalról nevezték el. A másik (7) oszlop helyét már a keresztesek elôtt Szűz Mária emlékezetének szentelték. Az akkori hagyomány szerint Mária itt állt, amikor a keleti apszis helyén megpillantotta az angyalt (1). A grotta mintegy 7 m hosszú, 6 m széles és 3 m magas. A mennyezet egy darabját az északi oldalon kôvel falazták ki. A barlang északi és déli felének padlószint különbségét két lépcsôfokkal kiegyenlítették. Keleti oldalát a sziklába vájt apszissal (1) bôvítették, s Dániel apát tudósítása szerint az Angyali Üdvözlet oltára itt állt. A ferencesek az 1730-as építkezéskor az oltárt beállították a barlang közepére (8), hogy a barlangba lépô mindjárt láthassa. Az oltár menzája alatt a márványlapon e felirat olvasható: ,,VERBUM CARO HIC FACTUM EST -- Az Ige itt lett testté!'' A grotta északi részét Szent József emlékének szentelték. Oltára az északi kiszögellésben állt. Amikor 1624-ben a sziklafalban itt, az északi oldalon lépcsôt vágtak, a Szent József-oltárt az Angyali Üdvözlet- oltár háta mögé tették, s fallal választották el. A legutóbbi újjáépítéskor arra törekedtek, hogy a természetes viszonyokat és a régi épületmaradványokat a lehetô legjobban láthatóvá tegyék. A kép közepén levô négy gyertyatartó oszlop nagyon megkönnyíti a rajzon való tájékozódást. E négy oszlop mögött helyezkedik el az ,,Angyal-kápolna'' (5). A bejárattól balra áll Gábriel arkangyal oszlopa (6), s egy faldarab felett látszik Mária oszlopa (7). A barlangtól jobbra áll a VI. pillér tizenhatszögű alapja. A képen a IV. pillér is látható és a háttérben húzódik a keresztesek templomának hatalmas, 3,6 m vastag északi fala is. Baloldalon egy falrészlet mögött van a Konon-mozaik (3), s mögötte a martyrium (2). Az elôtérben álló oltár (9) a 2--3. századi szentély helyére emlékeztet, s tôle jobbra a bizánci bazilika apszisa látszik (vö. a 67. képpel a 120. oldalon). Nem tudhatjuk, hogy a grotta eredeti formája milyen volt. Az egymás után rombadöntött templomok azonban mind a mai napig megôrizték a Megtestesülés misztériumának helyét. ======================================================================== 67. kép. Az Angyali Üdvözlet barlangjának alaprajza 1 a keleti apszis 2 a martyrium 3 a Konon-mozaik 4 a martyrium elôtere 5 az Angyal-kápolna 6 Gábriel oszlopa 7 Mária oszlopa 8 az Angyali Üdvözlet oltára 9 az új oltár B a keresztelômedence M mozaik a Krisztus-monogrammal IV, V, VI a keresztesek templomának pillérei ======================================================================== 68. kép. A martyrium elôtti Konon-mozaik A kép a martyrium elôtt lerakott padlómozaik egy részét mutatja, a martyrium bejáratával és a háttérben lévô barlanggal (l. a 67. képet a 120. oldalon). A geometrikus mintákkal kirakott mozaik északkeleti sarkában, fehér mezôben, szögletes görög betűkkel ez a felirat áll: {bmc p121.bmp} azaz: ,,A jeruzsálemi Konon diákonus fogadalmi ajándéka.''[72]A mozaik egy zsák formájú barlang felé mutat, amelyhez a fal is igazodik. A barlang eredeti formája -- 4,25 m hosszú, 2 m széles és 1,75 m magas - - nem maradt meg. A legújabb kutatások azonban megmutatták, hogy a zsidókeresztények vértanú emlékhelynek használták. A baloldali, nyugati falnál állt a ,,Mensa Martyrum'', a vele szemben lévô, keleti falra pedig a Paradicsom szimbólumait festették (vö. a 69. és a 70. képpel). ======================================================================== 69. kép. Grafittó a martyrium keleti falán Öt vakolatréteg, összesen 2,5 cm vastagságban fedte azt az elsô mészréteget, amelyre egy zsidókeresztény művész a Paradicsom szimbólumát festette. A 3,5 m hosszú töredék ugyanazokat a szimbólumokat ôrzi, amelyeket a katakombákban láthatunk. Élôlényeket azonban (pl. madarat) a zsidó hagyományoknak megfelelôen nem ábrázol. A ,,Paradicsom'' a grotta bejáratánál egy koronával kezdôdik, amelynek egy darabját a kép jobb oldalán látjuk. A 11 cm széles szalag átmérôje a körcikkbôl számítva 75 cm körül lehetett. A két koncentrikus csík között piros és zöld mezôk váltakoznak a világos olajfalevelek között. A koronán belül pálmaágak álltak, ezekbôl azonban csak egészen kis töredék maradt meg. Közvetlenül a korona mellett betűk láthatók a falon, amelyeket még a nyers vakolatba karcoltak bele. A szöveg így látszik (a sorok elôtti számok a kicsinyített ábra sorait jelzik): {bmc kep69b.bmp} 1. JÉZUS KRISZTUS 2. ISTENNEK FIA, JÖJJ EL 3. HOGY MEGSEGÍTSD GENOSZT ÉS ELPISZOSZT 4. ERÔSÍTSD MEG JÉZUS SZOLGÁIT ÉS 5. EMLÉKEZZÉL MEG... 6. (különbözô nevek következnek, amelyekrôl úgy tűnik, hogy aláírások. Lehet, hogy az építésben résztvevô munkások aláírásai, akik kész művüket hitvallással koronázták meg): 10. ACHILLESZ 11. ELPIDIOS, ANTONIS A grafittókra faszénnel egy nagy keresztet rajzoltak, és Paulos nevét írták mellé. A kép bal oldalán a vakolatrétegek egy darabját látni, a zarándokok feliratai és aláírásai díszítik. ======================================================================== 70. kép. A Valéria-felirat a ,,Paradicsomban'' A Paradicsomot ábrázoló festmény középsô mezejében, hosszú zöld ágak között, amelyeknek végén piros virágok nyílnak, egy nyolcsoros görög szöveg olvasható. Az írást 2 cm-es betűkkel, piros festékkel írták a vakolatra. A kép alatt kicsinyítve látható a felirat, s magyarul így hangzik: 1--2. A FÉNYRE GONDOLTAM 3. (Az egyenlôszárú kereszt körül az alfa és az ómega betűk) 4. ÚR KRISZTUS, MENTSD MEG 5. VALÉRIA SZOLGÁLÓDAT! 6. TISZTELETTEL ÁLDOM N. HALÁLÁT 7. ADD MEG A GYÔZELMI PÁLMÁT AZOKNAK, AKIK MEGHALTAK KRISZTUSÉRT 8. AMEN. A szöveget dór dialektusban fogalmazták, ezért nem valószínűtlen, hogy Valéria Pamphiliából származott, ahol ezt a dialektust még beszélték. Eljött Názáretbe, Konon diákonus szülôföldjére, aki a pamphiliai Magydasban Kr a. 250-ben szenvedett vértanúságot. A korona alatt nehezen, de még olvasható az ,,on'' két betűje, ami Konon-ra egészíthetô ki. Itt emlékezett meg Valéria Konon diákonusról, és ékesítette a martyriumot a Paradicsom-festménnyel, amely az égi ígéret- földje, a béke és a fény hazája a hívôknek. ======================================================================== 71. kép. A háromezer éves Názáret 1. Nagy olajoskorsó a II. vaskorszakból (Kr. e. 9. sz-tól a 6. sz. elejéig). A töredékekbôl összeállított korsónak kis tölcsére is volt. A keresztesek temploma apszisának közelében találták (l. a 65,24. képet a 116. oldalon). 2. Gabona és olaj tárolására szolgáló barlang, közvetlenül az Angyali Üdvözlet grottája közelében (l. a 64,3. képet a 115. oldalon). A nagyobbik fekete folt a gabonatároló felsô nyílása (vö. 64. kép). A baloldali falnál levô lyukak az olajoskorsók helyei; a szemben lévô fényes nyílás a felszínre vezetô lépcsô. 3. A zsinagóga-templom keresztelômedencéje (l. a 65,B képet a 116. oldalon, és a 67. képet a 120. oldalon). A 2 méteres medence falát fehér vízzáró vakolattal vakolták be, amelybe különbözô jeleket karcoltak: háromlevelű növényt, egy kis hajócskát, keresztet, egy négyszázlyukú hálót és egyéb szimbólumokat. Ezek a vallásos motívumok jelzik, hogy a zsidókeresztények keresztelômedencének használták ezt a helyet. A medencét törmelék temette be, amelyben színezett vakolatdarabokat találtak. Az egyik darabon az ,,I H'' betűk voltak, amelyek a ,,{bmc p124a.bmp}'' szóhoz tartoznak, egy másikon a ,,XIPI'', amelyekbôl a ,,{bmc p124b.bmp}'' kiegészítést lehet kialakítani, ami azt jelenti: Úr Krisztus. 4. XE MAPIA -- AVE MARIA. Az egyik oszlop lábazatában olyan bekarcolást találtak, amely még a Konstantin elôtti idôkbôl való. A XE betűket XAIPE = Ave szóra lehet kiegészíteni. Ez a köszöntés, amely Gábriel szavát idézi, az elsô feliratos bizonyság Jézus anyjának nevérôl. 5. A bizánci bazilika padlómozaikjában levô Krisztus-monogram (l. a 65,M képet a 116. oldalon). A legújabb kuta-tások eredménye az a felismerés, hogy az ún. ,,Konstantini Krisztus-monogram'' már a zsidókeresztény szimbolikában is otthonos volt.[73] Miként a jeruzsálemi közösség a templom árnyékában élt, úgy a zsidókeresztények a hagyományos vallási és kulturális környezetben maradtak, és nem függetlenítették magukat teljesen atyáik hagyományaitól. A képszerű ábrázolástól tartózkodtak, és teológiai elgondolásaikat szimbolikus jelekkel fejezték ki. Tôlünk idegen ez a szimbolikus nyelv, de a zsidó- keresztény lelkület megértéséhez a kulcsot jelenti. Az ôsi szimbólumok közé tartozott a csillag: * Közvetlenül kapcsolódott Bileám övendöléséhez: ,,Csillag támad Jákobból'' (Szám 24, 17). A csillaghoz hozzáfűzték a görög r betűt, a P-t, mint a megígért gyermek titokzatos jelét. Ráadásul a görög P betűnek a számértéke 100, s így Ábrahámot is idézte, aki 100 esztendôs korában kapta meg Istentôl a ,,megígért fiút''. Késôbb a P önállósult, s a csillag négy megmaradt sugarát X- nek értelmezték. Így született meg a X + P, a Krisztus szó görög betűi, a {bmc p125.bmp} jelzésére. 6. Oszlopfô a keresztesek templomából: a feltámadott Krisztus megmutatja oldalsebét a hitetlen Tamásnak. Ezt a román stílusú oszlopfôt, négy másik társaságában, 1908-ban találta meg P. Viaud, a keresztesek temploma északi fala melletti helyiségben (64,10. kép a 115. oldalon). Ezek az oszlopfôk azonban soha nem kerültek be a templomba. Lehet, hogy a művész maga rejtette el ôket még befejezetlen állapotukban, amikor Szaladin szultán közeledésének hírét vették (1187). ======================================================================== 72. kép. Mária kútja Názáretben 1. Az új forrás a Tibériásba vivô út mentén 2. A forrás egyik kifolyása a Gábriel-templom kriptájában Az 1. kép a Mária-forrás kútszerű kiképzését mutatja. Csak 1862-ben vezették ide a vizet, a Tibériásba vivô út mellé (l. az 59. képet a 110., és a 60. képet a 111. oldalon). 1911-ben a csatornát vascsôvel bélelték ki, hogy megakadályozzák a drága víz elszivárgását. A munkálatok során akkor egészen a forrás felfakadásának helyéig hatoltak, amely a mostani kifolyástól kb. 150 méternyire, északnyugatra van. A víz a felszín alatt 10 méterre, egy barlangban fakad föl. 17 méter hosszú, sziklába vágott vezeték hozza a felszínre. Valószínű, hogy ezen a ponton kell keresnünk a régi Názáret vízmerítô helyét. Innen kôvel bélelt csatornán keresztül folyt a víz a Gábriel- templom északi falától 4--5 méterre levô kútba. Egy további csatornával a templom belsejébe vitték a vizet, ahol Arkulf beszámolója szerint (670-ben) ,,csigán, edényekben húzzák fel''. Mivel azonban a templomot nem akarták profanizálni a mindennapi használathoz szükséges víz merítésével, különbözô víztárolókat alakítottak ki. A bôvízű forrás még a legforróbb, nyári napokon is hatszáz liter vizet ad óránként! ======================================================================== 73. kép. Jeruzsálem húsvét táján, tavaszi virágpompában [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 74. kép. Szandál Jézus korából Ez a bôrszandál azé a fiatal nôé volt, akinek csontvázát Maszada várában, az északi palota alsó teraszán, a törmelék alatt találták meg. Férjével és kisgyermekével Kr. u. 73-ban halt meg (l. a 46. képet a 86. oldalon). ======================================================================== 75. kép. Pálmarostokból font szatyor, amelyet szintén Maszadában találtak [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 76. kép. A Dzsebel-el-Kafze és a Jezreel-síkság 1. A Jezreel-síkság képe a nyugati hegyoldalról 2. A Názáretbe vezetô hágó a Dzsebel-el-Kafze szurdokában Názárettôl délnyugatra egy patak völgye 2,5 km után meredek szakadékként érkezik meg a Jezreel-síksághoz. E szakadék keleti oldala a Dzsebel-el-Kafze nevet viseli, ami azt jelenti: ,,Letaszítás hegye''. A 8. századból eredô hagyomány erre a helyre teszi azt az eseményt, amelyet Lukács mond el a názáretiekrôl: ,,Felugrottak, kivonszolták Jézust a városból, és felvitték a hegy szélére, amelyen városuk épült, hogy letaszítsák onnan'' (4, 29). A Letaszítás hegye 392 m magas, nyugat felé a völgy oldalában egészen meredek; a kb. 250 méterrel mélyebben fekvô síkság felé valamivel szelídebb a lejtôje. Ezért a Dzsebel-el-Kafzéra a völgy vagy a síkság felôl nagyon nehéz feljutni, Názáret felôl viszont kényelmes sétával érkezik rá fel az ember, mert a város csak 40 méterrel mélyebben fekszik, ahonnan enyhén emelkedô hegyháton visz fel az út. Valószínűtlen, hogy a feldühödött názáretiek ilyen hosszan vonultak volna Jézussal, hogy a Dzsebel-el- Kafzéról taszítsák le. A völgyön keresztül vezetô út mégis tiszteletre méltó. Ez volt az a természetadta közlekedési lehetôség, amely Názáretet dél felé a külvilággal összekötötte. Ezen a szakadékon át vonultak a Galileából jövô zarándokok föl Jeruzsálembe az ünnepekre. S ez az egyetlen út, amely érintetlenül és változatlanul olyan formában áll, ahogy Jézus korában volt. Nagy érdeklôdést keltett a Dzsebel-el-Kafze oldalában 1933--35-ben fölfedezett barlang, melyet a ferencesek tártak fel. A barlang a völgy oldalában, 250 m magasan fekszik. A benne levô 12 réteg közül a legalsó, amely ezelôtt kb. 300 000 éve rakódott le, emberi csontok maradványait rejtette magában! A négy megtalált koponya jelentôs mértékben különbözik attól az ôsember fajtától, amelyet már elôzôleg Paleantropus palaestinensis néven ismertek. Úgy látszik, hogy ez a lelet sokkal régebbi, mint minden eddigi Palesztinában talált ôsemberi maradvány. ======================================================================== 77. kép. Az el-Luban fennsík Az észak felôl érkezô Nablusz-Jeruzsálem-i út több hegyháton fut végig, és a hegyek közötti nyergekben termékeny területek húzódnak meg. A lépcsôzetes hegyoldalak a kemény és puha rétegek sűrű váltakozásának köszönhetôk. Ezek a természetes teraszok határozzák meg a táj sajátos arculatát. A természetes lépcsôzetesség tálcán kínálta a teraszépítés lehetôségét, mert csak egy kôfalat kellett emelni, amely szintenként ôrzi a termékeny ,,terra rossa''-t. A termôföldbôl kiszedett követ építôanyagként használták fel. Az ókorban, de késôbb is, ezeket a hegyoldalakat olajfákkal és szôlôvel telepítették be, s az áldás és termékenység szimbólumává avatták ezt a tájat. A Talmud szerint Lebona (Bet-Laban) egyike annak az öt helységnek, amelyeknek a templom borellátásáról kellett gondoskodniuk. ======================================================================== 78. kép. A Szeiluntól délnyugatra fekvô vidék Szeilun környéke, a bibliai Síló körüli vidék, a Júdeai-hegyvidék legbájosabb tájai közé tartozik. Phokasz, a görög szerzetes, aki 1177- ben járt erre Jeruzsálem felé igyekvôben, úgy írja, hogy az út kôvel van kirakva, s a dombokon szôlôk és gyümölcsfák zöldellnek. ======================================================================== 79. kép. Jeruzsálem légifelvétele délnyugat felôl A felvétel késô délután készült, ezért a nyugatra nézô oldalak napfényesek, a keleti oldalak viszont sötét árnyékban vannak. A világosabb megértés kedvéért tanácsos hozzánézni a 82. képet a 141. oldalon, ahol a város térképe látható. A Templomtér jobb oldalán a sötét domboldal a Kidron völgyének nyugati oldala. A Gehinnom-völgy elôször nyugatról, majd délrôl öleli körül az Óvárost. A két völgy a város alatt a jobb alsó sarokban találkozik. Ettôl jobbra vakító fényben ragyog az Olajfák hegyének nyugati oldala. Nagyon jól felismerhetô a fallal körülkerített, szögletes templomtér, közepén a kupolás Szikladómmal, s tôle délre (alatta) az al-Aksza mecset. A templomtértôl még délebbre, mintha sziklanyelv volna, az Ofel és a régi Dávid-város (az Alsóváros) területe. A Tyropaion-völgy már nem látható, mert feltöltôdött. Eredetileg a nyugati templomfallal párhuzamosan nyúlt fel észak felé a város közepén. A város térképe segítségével jól lehet követni a város mai falainak futását. A völgyek miatt a város délfelé nem terjeszkedhetett, észak felé viszont igen, s a mai Jeruzsálem északnyugati irányban épült ki. Lakóinak száma 365 000. ======================================================================== 80. kép. Palesztina a történelem folyamán A Kr. e. 3. évezred közepétôl Palesztina történetének kötött ritmust szabott az északi és déli hatalmak versengése. Amint észak felôl elôrenyomultak, a déli oldalról a fáraók hamarosan ellentámadásba lendültek. Igaz, Jeruzsálem kiesett a nagy, észak és dél közötti útvonalból, a történelmi változások mégis érintették. A 11 térkép, amelyeket egymás után látunk, próbálják érzékeltetni a történelmi változásokat. Egyiptom a 18. dinasztia fáraói alatt (Kr. e. 1550 körül) érte el legnagyobb kiterjedését (1). Miután a fáraók hatalma meggyengült és az északi hetita birodalom is erejét veszítette, Dávid és Salamon 70 rövid esztendôre fel tudott virágoztatni Palesztinában egy nagyhatalmat, és ennyi ideig meg is tudták védeni (2). A birodalom felosztása Salamon halála után már a hanyatlás jele volt. A 8. századtól fogva a világbirodalmak Palesztinára is kiterjesztették fennhatóságukat: elôször az asszírok (3), majd Babilon (4), végül a perzsák (5). Nagy Sándor rövid korszaka után (6) az egyiptomi Ptolemeusok vették át Palesztina fölött az uralmat (7), de már Kr. e. 198-ban át kellett adniuk a helyet a szír Szeleukidáknak (8). A Makkabeusok idejében a zsidók rövid idôre újra önállósághoz jutottak, és szabadok voltak (l. a 37. képet a 72. oldalon). Ezt a szabadságot azonban már Nagy Heródes alatt korlátok kezdték szorongatni (l. a 44. képet a 82. oldalon), végül az ország a rómaiak terjeszkedô politikájának áldozata lett (9). Rómától Bizánc vette át a hatalmat (10), amelynek aztán 600 év múlva Mohamed utódainak diadalmas hadjárata vetett véget (11).[78] ======================================================================== 81. kép. Jeruzsálem térképe a jebuzeusok és Dávid király idejében, és a város késôbbi terjeszkedése (K. M. Kenyon szerint) A délkeleti dombon épített város aránylag kisméretű volt: 420 m hosszú, 100 m széles. Területe mindössze 4,4 hektárnyi lehetett. Ma egyre inkább merô feltételezésnek tűnik, hogy Salamon a várost észak felé jelentôs mértékben megnagyobbította volna. Azon a területen ugyanis az építészeti emlékek csak a 8. századból valók. A salamoni építkezésekrôl különben nem sokat tudhatunk, mert amikor Heródes megnagyobbította a templomteret, minden maradványt eltemettek és hozzáférhetetlenné tettek. A nyolcadik századi falmaradványok -- kövei között olyanok is vannak, amelyek Salamon idejébôl valók -- valószínűvé teszik a feltételezést, hogy a város nyugati fala a késôi királykorban nem a templomtér délnyugati sarkához, hanem a mai ,,török fal'' vonalában a déli falhoz csatlakozott (l. a 82. képet a 141. oldalon). A jebuzeusok városfalának maradványa annak az ásatási területnek az aljában látható, amely a térképen kis négyszögekkel van jelezve (vö. a 84,1. képet a 144., és a 84,2. képet a 145. oldalon). ======================================================================== 82. kép. Jeruzsálem domborzati térképe és várostérképe A város -- kissé keletre a Földközi-tenger és a Holt-tenger közötti vízválasztóvonaltól -- 760 m magas, vízben szegény mészkôplatón terül el, amely a nyugat-jordániai hegyek közé tartozik. A domborzati térkép nagyon jól szemlélteti[81], hogy Jeruzsálemet három oldalról völgyek veszik körül: keletrôl a Kidron völgye, délrôl és nyugatról a Gehinnom- völgy. Észak felôl nincs ilyen természetes határa a városnak. Az Óváros szelíd domborulatai itt magas hegyláncba mennek át, amelyek észak-déli irányban Palesztina gerincét alkotják. Ezért semmi csodálnivaló sincs abban, hogy minden támadás észak felôl érte Jeruzsálemet. A másik három oldalon a mély völgyek és a meredek hegyoldal eleve kilátástalanná tettek minden ostromot (l. a 79. képet a 134. oldalon). A mészkôplató északnyugatról délkelet felé 190 métert lejt, 790 m-rôl 600 méterre ereszkedik alá. A fennsíkot középen, észak- déli irányban egy völgy tagolta ketté, a Tyropaion-völgy, amelyet idôvel feltöltöttek. E völgy következtében beszélünk két városhegyrôl: a délkeletirôl és a délnyugatiról. A völgyet egyébként sem az Ó-, sem az Újszövetség nem említi. Josephustól tudjuk, hogy Tyropaion-völgynek hívták. Nem tudjuk, honnan származik, de általában a ,,Sajtkészítôk völgye''-ként értelmezik a nevet. Az erôs feltöltésben, amelynek következtében ma már csak enyhe hajlatú nyeregnek látszik, fontos szerepe volt annak, hogy a két városhegy települése össze akart épülni. Eredetileg a legmélyebb pontja és a felsô vége között (a mai Damaszkusz kapunál) 635 méterrôl 726 méterig emelkedett a völgy. A legújabb ásatások a templomtér délnyugati sarkánál kimutatták, hogy ebben a völgyben futott az észak-déli irányú összeköttetés legfontosabb ütôere: kikövezett utat és vízvezetéket találtak, amely a templomtér nyugati fala mentén a völgyben futott végig, egészen a Siloe-tóig. A délnyugati városdomb, amelyen Josephus szerint Jézus idejében a Felsôváros épült, a város északnyugati sarkánál 789 m magasságig emelkedik és 200 m széles, sima tetejére építette Heródes a palotáját. Ez a délnyugati domb nagyságával és magasságával annyira felülmúlja a délkeleti dombot, hogy Josephus századában már itt keresték Dávid városát. A legutóbbi régészeti kutatások ezt a téves elgondolást teljesen és véglegesen helyesbítették. Az alacsonyabb fekvésű és délkelet felé enyhén lejtô délkeleti városdomb a Jeruzsálemtôl északra fekvô Király-fennsík végsô nyúlványa. A városfalakon belüli dombtetôt hatalmas falrendszerrel kiszélesítették, 744 m magasságban ide épült a templom. A templomtér északnyugati sarkánál állt az Antonius-vár, amelyet Heródes épített. Egy hosszúkásan elnyúlt, 100--150 m széles, teraszosan lejtô részen épült a jebuzeusok városa, Sion vára (2Sám 5, 7), Dávid városa. A templomtér mai déli fala és a Dávid városának északi fala közötti területet Ofelnek, ,,kelés, tályog''-nak nevezték. Josephus így hívja a domb egész déli részét. A domb keleti lejtôjén, a Kidron völgyében fakad a Gihon-forrás (Mária forrása), amelynek vizét földalatti csatornán keresztül a domb déli csücskének nyugati oldalára, a Siloé- tóba vezették, ahol kb. 900 méternyire délre a templomtértôl a Tyropaion- és a Kidron-völgy találkozik és a dombnak vége van. 200 méterrel odébb egyesül a Kidron- és a Gehinnom-völgy. Itt van a bibliai Rogel-forrás, s innen a Vádi-en-Nar 25 km hosszan halad lefelé a Holt-tengerig. A város és környékének tájképét az éghajlati és domborzati sajátosságok határozzák meg. Ámbár csak néhány száz méterrel van a város keletebbre, mint Palesztina észak-déli vízválasztó vonala, mégis már az esôárnyékos területen fekszik. S a csapadék mennyisége nemcsak kevés, hanem nagyon rendszertelen eloszlású is, és évenként jelentôs ingadozást mutat. Az utóbbi száz esztendô évi átlaga 230 mm (1959--60) és 1090 mm (1877--78) között változott. A száz éves évenkénti átlag 560 mm. A Jeruzsálemtôl északkeletre húzódó Olajfák hegye azt is megakadályozza, hogy az északi és keleti szél a magassági viszonyoknak megfelelô hatást ki tudja váltani. A délkeletre nyíló Vádi-en-Nar nyit csak szabad utat a szelek közül a Júdeai-pusztaság felôl érkezô száraz szélnek (l. a 226,1. képet a 390. oldalon). A geológiai viszonyok is sajátos vonásokkal ajándékozzák meg a várost és a környéket. A vízválasztó vonaltól néhány kilométernyire keletre erôsen vízáteresztô szenon mészkôréteg húzódik a kemény és vízzáró turon és cenoman rétegek felett, s ez az erdôövezet természetes határát jelenti (l. a 14. képet a 32. oldalon). Ezért Jézus korában sem volt sokkal odébb az erdôk határa. A geológiai térkép elsô pillantásra láthatóvá teszi a völgyek elhelyezkedését. Általában széles, lapos nyereggel kezdôdnek, de lefelé haladva egyre szűkebbek és egyre mélyebb szakadékokká válnak. A felszínen végigzúduló víz eróziós hatása nem egyformán tudta rombolni a különbözô keménységű mészkôtömböket Jeruzsálem körül. A víz természetesen dél-keleti irányban folyt lefelé, s hatásának legkevésbé a fehér ,,meleke'' kôzet állt ellen, amely mintegy 3--400 m szélességben húzódik végig a város alatt (l. a 87,2. képet a 151. oldalon). A délnyugati domb nyugati peremén a Gehinnom-völgyet mosta ki a víz, amely nyugatról és délrôl körülveszi a város dombját. Kelet felôl a Kidron patak vágta be völgyét a sziklába. Így született ez a három oldalról mély völgyekkel határolt sziklafélsziget (l. a 79. képet a 134., és a 96. képet a 167. oldalon). Ha észak felôl közelíti meg valaki a várost, csak akkor pillantja meg, pontosabban akkor tárul eléje a város, amikor már majdnem be is lépett a kapuján. Jeruzsálem ,,jól megépült a szent hegyen'' (Zsolt 86, 1), ,,magas hegyek veszik körül'' (124,2). A 744 m magas templomhegy 33 méterrel alacsonyabb, mint a délnyugati városdomb, ez viszont 66 méterrel alacsonyabb, mint az Olajfák hegye. Jeruzsálemet ,,a magasban épített város''-nak nevezik, de ez csak akkor illik rá, ha dél felôl közelítjük meg, és a Rogel-forrástól (603 m) tekintünk fel a templomhegyre (744 m) (l. a 85. képet a 146. oldalon). ======================================================================== 83. kép. A makkabeusi városfal maradványa az Ofelen Az 1923--25-ös ásatások folyamán R. A. S. Macalister és J. G. Duncan a délkeleti városhegy peremén falakat bontottak ki. A kép közepén látható lépcsôzetes lejtôrôl azt gondolták, hogy a jebuzeusok városfalának tartozéka volt. A kép bal szélén az ún. Dávid-torony alja látható, amely a feltételezések szerint Dávid és Salamon erôdítményeihez tartozott. Csakhogy a legutóbbi feltárások kiderítették, hogy Dávid tornya a 7. században épített házak romjain áll, amely házak az 586-os ostrom alatt pusztultak el. K. M. Kenyon ezeket a falakat a makkabeusi korra, a Kr. e. 2. századra teszi. ======================================================================== 84. kép. A délkeleti városhegy keleti lejtôjén végzett feltárás 1. Az Ofel keleti lejtôjén nyitott kutatóárok látképe A felvétel nagyon jól érzékelteti a városnak ezen a részén végzett régészeti kutatások különleges nehézségét. Az ún. Dávid-torony lábától a 27,25 méterrel mélyebben fekvô szintig 11 m széles és 48 m hosszú árkot nyitottak, melyet teljes hosszában négyszögletes szelvényekre kellett bontani, mivel a domboldal annyira meredek (l. a 81. képet a 139. oldalon). A Gihon-forrás bejárata a kép jobb alsó sarkától kicsit feljebb, két alacsony ház között van. A régi jebuzeus városfalat a forrás bejáratától 20 méterrel feljebb találták meg. 2. A jebuzeusok városfalának feltárt részlete A kép közepe fölött átlósan haladó lépcsô, s az alatta levô modern támfal elôtt látható a Kr. e. 18. századból való jebuzeus városfal derékszögben megtörô részlete (vö. a 81. képpel). A kép bal felsô részén Szilvan falu látható. ======================================================================== 85. kép. Az ôsi Jeruzsálem az Ofelen A kép közepén az árnyékos környezetbôl élesen kivilágló sziklanyelv, az Ofel, amelyen az ôsi Jeruzsálem állt, ma a városfalakon kívül van. A felvétel késô délután készült, déli irányból, a Rász-el-Mekabberrôl. Felsô részén a Szikladómot és a templomtér déli falát látjuk. Kb. a kép közepére esik a Gehinnom-völgy és a Kidron-völgy találkozása. Az ôsi városhegy keleti lejtôjének sötét árnyéka jól mutatja meredekségét. A kép jobb szélén, a Kidron-völgy jobb oldalában Szilvan falu látszik, a háttérben pedig az észak-északnyugat irányban húzódó Olajfák hegyének lánca, egészen a Szkoposz-csúcsig (Rász-el-Mesarif) a Szikladóm kupolájától jobbra (vö. a 226, 2. képpel a 391. oldalon). Szilvan falu neve a Siloe-tóra emlékeztet, amely a Tyropaion-völgy kezdeténél van, kevéssel a világos sziklanyelv vége fölött. S az Ofel nyugati oldalán még felismerhetô az egykori völgy, mint enyhe hajlású nyereg. Szilvan falu részben egy régi temetôre épült, melynek sírjait Dávid és Salamon király koráig visszamenôen használták. A British Museumban van egy felirat, melyet innen, egy különálló sziklasírból vittek oda, és N. Avigad professzor megfejtése szerint ez állt rajta: ,,...yahu sírja, aki a palota elöljárója volt. Nincs itt sem arany, sem ezüst, csak a saját és a felesége csontjai. Átkozott az az ember, aki felnyitja a sírt''. N. Avigad feltételezése szerint a sír azé a Sebnáé, akirôl lzaiás próféta beszél Ezekiás király korában (Kr. e. 725--697), és megjegyzi róla: ,,sírhelyet vágatott magának a magasban, sírkamrát készíttetett magának a sziklában'' (22, 16). ======================================================================== 86. kép. A Gihon-forrás és a csatorna -- keresztmetszet és alaprajz (K. M. Kenyon és L.-H. Vincent OP szerint. Vö. a 204. képet a 356., és a 205. képet a 359. oldalon) A régi Jeruzsálem vízvezetékrendszere nem egyértelműen tisztázott kérdés. A feltárt csatornák és aknák azonban nagyon szemléletesen tanúskodnak arról a kemény küzdelemrôl, amelyet a város az életet jelentô vízért folytatott. Mint már említettük, a régi csatornarendszert 1864--67-ben Charles Warren kapitány átkutatta. Ô fedezte föl azt a függôleges aknát, amely a jebuzeusok számára városon belül biztosította a lejáratot a forrás vizéhez. Amikor a Parker- expedíció 1909--1911-ben Dávid sírja után nyomozva a Siloé-alagutat és a forrás földalatti járatait kitisztította, L.-H. Vincent OP nagyon alapos kutatásokat végzett. De csak az angol School of Archaeology részérôl Kathleen M. Kenyon által 1961--67-ben vezetett ásatások tisztázták véglegesen a forrás és az Ofel lejtôin épült kananeus-város közötti kapcsolatot. Az alaprajz mutatja a forrás helyét (Q), s felülnézetben a forrással összefüggô tárnák (vízszintes folyosók) és aknák (függôleges folyosók) labirintusát. A másik kép ugyanezt mutatja keresztmetszetben, s jól megfigyelhetô, hogyan kötötték össze a vízszintes járatok a város belsejét a keleti falon kívül fekvô forrással. A forrás vize eredetileg egy természetes barlangban gyűlt össze (M), s innen folyt a felszínre. A legrégibb idôkben itt meríthették a vizet. Ma ehhez a természetes vízgyűjtômedencéhez és a forráshoz lépcsôkön kell lemenni: elôször 16, boltozattal fedett lépcsô visz lefelé egy kis terembe, majd innen újabb 14 lépcsôn jutunk le ahhoz a barlanghoz, ahol kedvezô vízállás esetén vizet lehet meríteni. Úgy látszik, mintha a víz közvetlenül a lépcsô alján fakadna, s a forrás idôrôl idôre felerôsödô buzogása igazolja a forrás (Gihon = buzgó) nevét. Alacsony vízállás mellett az utolsó lépcsôrôl egy ugrással át lehet lépni a sziklaküszöbre (A), amely után egy 3,5 m magas, kupolával boltozott vízmedence következik (B). A felül 1,5 x 1,2 méteres medence lefelé tölcsérszerűen összeszűkül. A tölcsér (B) 16 m mély. Az aljában 12--15 cm-es nyílás van, és különbözô idôközökben kb. 40 percen át buzog belôle a víz. A téli esôs évszakban naponta háromszor-ötször, nyáron naponta kétszer, ôsszel viszont átlagosan napjában csak egyszer. A jelenség valószínű magyarázata az, hogy a víz összegyűlik egy közeli barlangüregben, amely szívócsô formájú csatorna révén van összeköttetésben a forrás nyílásával. Amikor annyi víz gyűlik össze a barlangüregben, hogy eléri ennek a csatornának a felsô peremét, a szívócsô fizikai jelenségéhez hasonlóan egyszerre ürül ki. A zubogva áradó víz a sziklaküszöb alatti (A) résen keresztül a lépcsô alatt kiképzett medencébe áramlik (H). A medence 2 x 4 méteres, és a keleti oldalon egy rézsút futó, régi fal határolja (J). A tölcsérszerűen szűkülô barlangból (B) a sziklaküszöb (A) alatt átvezetô rés a külsô medence (H) nyugati oldalán egy 1 méter mély és 80 méter széles üregbe torkollik. A faltól (J) keletre a medence egy kiugró sziklának ütközik, amely hasonlít az elôbbi (A) sziklaküszöbre, csak erre egy nagyon szilárd falat emeltek (J'). A két fal közötti (H') medencét átlósan csatorna szeli át (K). Az elsô fal (J) alatt indul és magyarázza a fal rendeltetését: el kell zárnia a csatornát és meg kell akadályoznia, hogy a H medencébe vissza tudjon folyni a víz. Késôbb látni fogjuk, hogy ez a szabályozó rendszer ad lehetôséget arra, hogy kronológiailag egymás után elrendezzük az I., II., VI. és VIII. csatornát, és kialakításuk megfelelô magyarázatot nyerjen. A csatorna szűk indulása és késôbbi tágulása arra enged következtetni, hogy a medence felôl érkezô víz mennyiségét zsilippel szabályozhatták. A H' medence északkeleti sarkából egy másik csatorna (L) egy természetes barlangba vezet (M), melybe a legôsibb idôkben gyűlt össze a forrás vize, s innen folyt tovább a felszín felé. Az M jelzésű barlang mintegy 20--30 méternyire van a Kidron-völgy aljától. Ezt az üreget különbözô korokból származó törmelékkel feltöltötték, majd betonszerű réteggel lefedték. A cserépmaradványok a bronzkor végérôl és a vaskorszak elejérôl valók (Kr. e. 13--12. sz). A feltöltésre és lezárásra akkor volt szükség, amikor a H és H' jelzésű medencéket építették, mert ezek jelentôsen magasabban fekszenek, mint az M barlang. Valószínűleg ugyanebbôl az idôbôl való a J' fal is. A H' medencében talált cserepek a korai királykorra utalnak (Kr. e. 9--8. sz). De térjünk csak vissza a forrás medencéjéhez, a B jelzésű üreghez. Ha a vízszint 25 cm-rel magasabbra emelkedik, mint az A küszöb, a C jelzésű sziklagáton átfolyva nyugat felé indulhat a víz a hegy belsejébe. Útja elsônek a C mögött apszis formában táguló 3 m magas és 2,5 m hosszú helyiségbe vezet (E), amelynek mennyezetét boltozatszerűen faragták ki. A C jelzésű sziklagát mögött közvetlenül látható D szikla azt a sikertelen kísérletet ôrzi, amellyel megpróbálták a forrást innen megközelíteni. Az E barlang rendeltetése mindmáig tisztázatlan maradt. Nyugati szélén van egy 1,75 m magas és mindössze 40 cm széles ajtónyílás (F), amely enyhén lejtô sziklafolyosóba vezet (VI). Ez 12 m után enyhén észak felé kanyarodik, majd kb. 7 méter után kissé kiszélesedik és lezárul, de egy szűk nyíláson át a felszínre vezetô 13 m mély és 2 m átmérôjű függôleges aknába jutunk belôle. Ez a híres Zinnor, amelyet Dávid katonái másztak meg, amikor bevették a jebuzeusok várát. Warren kapitány 1867-ben, amikor az aknát fölfedezte, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne ismételje Joáb hôstettét, és ô is fel ne kapaszkodjék az aknán át a felszínre. Az akna felsô végében egy ferdén felfelé haladó folyosóba jutott (A), amelynek a végében falazott boltozat alatt vitt ki a felszínre egy lépcsô. A forrásnak a város belsejébôl nyíló ôsi lejárata különös figyelmet érdemel. A nevével (Zinnor) örökre összeforrott Dávid neve. Jeruzsálem Dávid városa lett. A keresztmetszeti ábrán jól látható a boltozott bejárati helyiség, amely mintegy 30 méterrel magasabban fekszik, mint a Kidron völgyének alja. A lépcsô felôl érkezve el kell haladni egy másik akna bejárata elôtt (A), amely az aknaépítôk kudarcát hirdeti. Elôször ugyanis megkísérelték a lehetô legrövidebb úton elérni a forrást: a felszín felôl függôlegesen fúrtak le a forrás felé. Valószínűleg a kôzet keménysége miatt kellett feladniuk ezt a próbálkozást. A könnyen fúrható mészkôréteg után ugyanis a munkások egy természetes barlangba jutottak (A). Ma is láthatók a nyomai annak, hogy többfelé próbálkoztak megfelelô irányt választani a továbbjutáshoz, csakhogy itt már keményebb kôzet állt elôttük. Kelet-délkeleti irányban indultak el, ferdén lefelé, ám a munka egyre nehézkesebbé vált, és 24 méter után feladták a küzdelmet. De ez nem jelentette egyúttal az egész vállalkozás kudarcát is: új tárnát nyitottak a bejáratnál (A), és lépcsôzetesen elindultak újra lefelé. A sziklafalba vésték be a korlátot. Egy kis vízszintes pihenô után 2,7 méteres függôleges fal szakítja meg a tárna folyosóját. Ennek valószínűleg védelmi rendeltetése volt. E szakadékszerű mélyülés végében szűk nyíláson át újra kényelmes szélességűre tágul a tárna, és 20 méteren át folytatódik enyhén északkelet felé hajolva. A G pontnál majdnem derékszögben délkeletre fordul. Valószínűleg ezt a fordulót is védelmi szempontok miatt iktatták be. Évszázadok használatától erôsen elkoptatott sziklalépcsôkön haladva elôre, 17,35 m megtétele után érkezünk meg a fôaknához, amely boltozatosra vájt mennyezet alatt függôlegesen vezet a mélybe. Maga a tárna, amely idáig vezetett, délnyugat felé kissé kiöblösödik, s egy 3,25 m magas sziklafalnál végzôdik. A fal mögött természetes barlangok csatlakoznak a tárnához. A fôakna 13 m mély, s közvetlenül az alja elôtt, ahol újra kezdôdik a keményebb kôzetréteg, beszűkül. Itt azonban a szikla nem tudta megállítani a munkásokat, hanem csak arra tudta kényszeríteni ôket, hogy szűkebbre vágják az aknát, és kissé ferdére vegyék az irányt. 4 méter után elérték a forráshoz szükséges mélységet. Egy kérdés azonban választ vár: mi késztethette a jebuzeus építôket arra, hogy éppen ezen a helyen kezdjék el mélyíteni az aknát a forrás felé? A választ a felszín terepviszonyai adják meg. A városhegy keleti oldalán, mielôtt még a sok törmelék feltöltötte, meredekfalú sziklateraszok voltak, melyeknek oldalában repedések, barlangok, rések képzôdtek. A rajzon megállapítható, hogy a keleti lejtôn lévô nyílás (O) egy vonalban fekszik a forrással és a boltozatos tárnabejárattal. Valószínűleg egyszerre kezdték el a fúrást mindkét oldalon. Az ,,O'' oldalról egyszerűbbnek látszott a forrás megközelítése, mert a barlangokat is be lehetett kombinálni a tervezett aknák és tárnák közé. Az ,,A'' jelzésű fôakna helyét a szikla keménysége határozta meg. Miután az egész művel elkészültek, az ,,O'' bejáratot eltorlaszolták fallal, a barlangot pedig törmelékkel töltötték fel. Így csak a városfalaktól védett belsô lejárat maradt használható a forrás felé. Az L és az M csatornákban talált cserépmaradványok és a jeruzsálemi Zinnornak egyéb palesztinai alagutakkal való összevetése arra az eredményre vezetett, hogy ennek építési idejét Kr e. a 12. század elôttre kell tenni. A Zinnort ugyanis Kr. e. a 12. században már használták. Geszer városában találtak egy aknát, amely bizonyság arra, hogy már a Kr. e. 2. évezred közepén képesek voltak az akkori szerszámokkal ilyen építmények létrehozására. Az ,,A'' jelzésű akna felsô peremérôl kötélen lebocsátott vödörrel csak akkor tudtak vizet meríteni, ha a víz szintje 1,5 méterrel az akna alja felett állt. Azaz semmiféle más csatornán nem folyhatott el más irányba! Az I., II., VI. és VII. csatorna szintkülönbsége és az egyes vízmentô helyek használata négy ponton mutatja emberi kéz beavatkozását különbözô korokban, melyek azért történtek, hogy a megváltozott történelmi helyzetben is biztosítsák a város számára létfontosságú vizet. Az utolsó ilyen kísérlettel kezdjük a sort: ez pedig a Siloé-alagút (VIII). Az alagút elágazása csak néhány méternyire van az ,,A'' fôaknától délre. Amikor ezt az alagutat használatba vették, el kellett zárni az I. és a II. csatornát és használhatatlanná vált az ôsi vízmerô hely a fôaknában. Szerencsés módon felirat is megörökítette ennek az alagútnak az építését és a Szentírásban is kapunk adatot róla. Így egész pontosan meghatározható a Siloé-alagút építési ideje: Ezekiás király idejében történt. Mivel a IV, V. és VII. folyosók, illetve csatornák és a VI. csatorna keleti része ugyanolyan technikával készült, valószínűleg a Siloé-alagúttal egyidôben vágták ezeket is, vagy legalábbis felújították ôket. A VI. csatornában megemelték a csatorna aljának szintjét a forrás és a VIII. csatornával való találkozás között. Ebbôl arra lehet következtetni, hogy már elôbb is megvolt, s aknaszerű lejárat vitt a forráshoz. Ezt a feltételezést igazolja az is, hogy a lépcsô alatti széles L csatornát ugyanúgy vágták, mint a VI. számú csatorna utolsó szakaszát az A akna elôtti részen. Ezeknek a fôaknával egy idôben kellett készülniük. S minden valószínűsége megvan annak, hogy ezek jelentették az összeköttetést az ôsi M medence és az A akna között. Az A aknából csak akkor lehetett vizet meríteni, ha magas volt a vízállás, ehhez viszont duzzasztani kellett a forrás vizét. Erre a célra szolgált a J' fal, amely megakadályozta a forrás vizének kifolyását a Kidron völgye felé. A forrás medencéje körüli többi csatorna közül az I-es látszik a legrégebbinek, mert ennek a szintje fekszik a legmélyebben: a H' medencéhez képest a csatorna kezdete 45 cm-rel, az Ezekiás-alagút aljához viszonyítva 1,9 m-rel van mélyebben! A II. számú csatorna pedig már 3,9 m-rel van magasabban. Az I. csatorna bejáratát C. Schick fedezte fel 1901-ben. A völgy oldalában nyílik, és teljes hosszában követi a völgy déli irányát. Bizonyára a völgy aljában fekvô királyi kertek öntözésére szolgált, s valóban a korai királykorra tehetô a kialakítása, Kr. e. a 10--8. századra. A II. csatornát a Parker-expedíció fedezte fel, és késôbbi kutatók tárták fel egész hosszában. Ennek a Kidron völgyét kellett öntöznie. Keleti oldalán meghatározott távolságban nyílások vannak, hogy azokon át ki lehessen vezetni a vizet. Néhány helyen kövekkel és törmelékkel elzárták a víz útját a csatornában. E gátak korát a királykor utolsó évtizedeire lehet tenni. A II. csatorna, közel az induláshoz, összeköttetésben állt a III. és IV. csatornákkal. Lehet, hogy ezeket nem sokkal a Siloé-alagút építése elôtt nyitották meg. Mikor a VIII. csatornát használatba vették, az összeköttetést elfalazták (Z), s ettôl kezdve a víz a Siloé tavába folyt, ahová Jézus a vakon született embert elküldte ezzel a meghagyással: ,,Menj és mosakodjál meg a Siloé tavában!'' (Jn 9, 7; l. a 204. képet a 356. oldalon). ======================================================================== 87. kép. Jeruzsálem geológiájához A sziklaalapot, amelyre Jeruzsálem épült felsô-krétakori rétegek és a felszín málló héja alkotják. Nyugaton cenomán, az Óvárosban turon, az Olajfák hegyén szenon réteg hordozza a várost. 1. A ,,mizzi jehudi'' (cenomán) sötétszürke alapszínű, fehér és rôt elszínezôdésű, kemény és nehéz mészkô. A házfalakat többnyire ebbôl rakták. Lelôhelye csak a város észak nyugati szöglete alatt van, s valószínűleg a Tyropaion-völgy alján is ez a kôzet húzódik végig. A meredek hegyoldalakban csupasz lépcsôzetes teraszként tömbökben mutatkozik. Nagyon nehezen málló kôzet, humusz csak vízszintes teraszain halmozódott fel. 2. A ,,meleke'' (cenomán) a Felsô-város alatt 8--10 m vastag, egységes tömbszerű réteget alkot. A délnyugati városhegy alapja ez a kôzet. Szemcsés, enyhén rózsaszín, alapjában fehér és könnyű márvány, amely a levegôn megkeményedik. Csaknem az összes sziklasírt ebbe vágták, s a Siloé-csatorna legnagyobb része is ebben a rétegben húzódik végig. Mivel könnyen megmunkálható, a város építôanyagának is legjelentôsebb részét adja. Az északi városfaltól 15 méternyire a város alá benyúló hatalmas kôbányák, az ún. királybarlangok mutatják, hogy honnan vágták ki azokat a hatalmas kôtömböket, amelyekbôl Heródes a templomtér oldalfalait emeltette (l. a 272. képet a 480. oldalon). A templomtér délkeleti sarkánál világosan látszik: a kemény ,,mizzi- jehudi''-ból vágott kváderkövek épségében maradtak, a puha ,,meleke'' kövek viszont erôsen elmállottak (l. az 56. képet a 104. oldalon). 3. A ,,mizzi-helu'' (turon) szürke és vörös foltokkal tarkított fehér márványfajtákból lerakódott, 20--30 m vastag réteg.A régi városfal kváderköveit ebbôl vágták ki. A város keleti oldala és a templomtér ezen az alapzaton nyugszik. A Szikladóm kupolája alatti padozatból kiemelkedô nyers szikla ,,mizzi-helu'', s az Antonius-várat is ilyen kôzetre alapozták. Nem véletlen, hogy a legrégibb település a délkeleti hegynyúlványon állt. Ugyanis a védelmi szempontokon kívül ez a turon réteg a legjobb feltételeket biztosította a ciszternák kiképzéséhez is, ugyanakkor porladása következtében nagyon finom termôföld alapanyagát is adta. A Siloé környékén lévô kertek mesés termékenysége ennek volt köszönhetô. 4. A város területének keleti peremén (az Olajfák hegyén) a jeruzsálemiek könnyen vágható és megmunkálható mészkövet találtak. Az arabok ezt a kôzetet ,,kakule''-nek hívják. Ez volt a legolcsóbb házépítési anyag, de nem nagyon idôtálló kô. A könnyű és krétafehér kôbôl szívesen készítettek sírkövet és felirat-táblákat. Vízben felpuhítva és törekkel vagy szalmaszecskával keverve a lapos háztetôk burkolására is használták. ======================================================================== 88. kép. Az ún. királysírok bejárata A régi források környékén folytatott kutatások a királysírok után kilátástalannak bizonyultak. Amikor ugyanis a római várost fölépítették (Aelia Capitolina Kr. u. 135. után), s késôbb a bizánci korszakban is, Dávid városának déli lejtôjét kôbányaként használták, és nagy rombolásokat vittek végbe a területen. Amikor R. Weill, francia régész 1913--14-ben az Ofelen feltárásokat végzett, a Siloé- csatorna déli kanyarulatától északnyugatra három sziklába vágott folyosó bejáratát tette szabaddá (l. a 204. képet a 356. oldalon). Weill azt hitte, hogy megtalálta Júda elsô 13 királyának temetkezési helyét. Erre azonban mind a mai napig nem sikerült meggyôzô bizonyítékokat találni. A felvételen az 1913--14-ben feltárt terület látható: ciszternák, fürdôk és csatornák labirintusának nyomai, amelyeket azonban a kôbányászat munkálatai során a felismerhetetlenségig tönkretettek. ======================================================================== 89. kép. Uzija (Azarjás) király (Kr. e. 787--736) osszáriumának felirata A király 757-ben leprás lett. Ettôl fogva mindenkitôl elkülönülve élt, és a sírja is máshol volt, mint a többi királyoké (2Krón 26,23). Kr. e. az 1. század elsô felében valószínűleg megtalálták a sírját, és más helyre átvivén, újra eltemették maradványait. Ekkor került a csontok fölé a képen látható feliratos kô. A 35 x 34 x 6 cm-es kôlapon arámul ez áll: 1. sor: Ide hozattak 2. sor: Uzijás maradványai 3. sor: aki Júda királya volt 4. sor: nem szabad felnyitni. A mészkôbôl vágott lapot az ortodox Eleona-templom saját múzeumában ôrzik az Olajfák hegyén. ======================================================================== 90. kép. Pogány szentély Jeruzsálemben A régi Jeruzsálem építményei közül alig-alig maradt meg valami. A csekély maradvány azonban nagyon fontos dolog tanúja lehet. K. M. Kenyon Dávid városának keleti lejtôjén egy nagyon szilárd sziklafalra bukkant, amellyel annak idején elfalaztak egy barlangot. A kép bal alsó sarkában ott sötétlik a barlang bejárata. Az elsô benyomások szerint egy sziklasírt találtak. A fal és a mögötte lévô sziklafal közötti résbôl több cserépmaradvány került elô. Mikor a feltárást észak felé tovább folytatták, egy olyan helyiség bontakozott ki, melynek közepén két kôpillér állt (a kép jobb alsó sarkában láthatók). Az elsô feltételezés az volt, hogy bizonyára a tetôszerkezetet tartották. Ez azonban nem igazolódott, mert annyira kicsiny térrôl volt szó, hogy indokolatlannak látszott két ilyen elem benne. K. M. Kenyon ekkor arra a felismerésre jutott, hogy ez a két kô a kananeusok kultikus kövei közül való, amelyekrôl a Szentírás is beszél: ,,Az Úr a te Istened oltárán kívül, amelyet majd építesz magadnak, ne ültess semmiféle szent fát, s ne állíts fel kôoszlopot sem, hiszen gyűlöletes az Úr, a te Istened elôtt'' (MTörv 16, 21--22). Ennek a pogány kultikus teremnek a nyugati fala (a kép alján látható férfi háta mögött) a sziklafaltól mindössze 30 cm távolságban áll. Van rajta egy nyílás, amelyrôl azonban nem lehet feltételezni, hogy átjáró ajtó lett volna, annyira kicsi. K. M. Kenyon úgy gondolja, hogy az italáldozatokat ezen át öntötték az oltár lábához, a sziklafal és a felhúzott fal közé. A felül álló férfi a feltételezett oltár egyik sarkán áll (vö. 81. képet a 139, és 84,1. képet a 144. oldalon). ======================================================================== 91. kép. ,,Jeruzsálem Istene'' Szanherib meghódította Lakis várát is, amely Jeruzsálemtôl délnyugatra 45 km-re feküdt, s támaszpontul használta a Jeruzsálem elleni támadásánál (2 Kir 18, 14--17). Lakis elfoglalásának néhány jelenetét megörökítették Szanherib ninivei palotájában egy reliefen, amit 100 évvel ezelôtt egy angol régész, A. H. Layard fedezett fel. De Júdea lakói is hátrahagytak egy emléket, amely az utókornak a hitüket hirdeti. Útépítési munkálatok közben, 1961-ben fölfedeztek egy sírbarlangot, 8 km-re Lakistól keletre. A sír homokkô falába feliratok voltak karcolva.[89] Az elôtér nyugati falába ezt karcolták be: ,,Jahve az egész világ Istene, s Júdea hegyei hozzá, Jeruzsálem Istenéhez tartoznak.'' A nem is könnyen olvasható felirat megfejtése óriási meglepetést tartogatott a Szentírás tudósainak és a nyelvészeknek. Ugyanis ez a kifejezés, hogy ,,Jeruzsálem Istene'' a Szentírásban egyetlen egyszer fordul elô, mégpedig ott, ahol a krónikás elbeszéli Jeruzsálem ostromát, amelyet Kr. e. 701-ben Szanherib vezetett (2 Krón 32,19). Lehetséges, hogy ez a felirat abból az idôbôl származik? A barlang, amelynek falába belekarcolták a feliratot, egy 2 x 3 méteres elôtérbôl és két sírkamrából áll, külön- külön bejáratokkal. A sírkamrákban három oldalon padokat vágtak a szikla oldalába, hogy oda helyezzék a holttesteket. Ez a megoldás a fogság elôtti idô jellegzetes temetkezési formája volt. A sziklapadokon emberi maradványok feküdtek, továbbá egy gyűrű és egy bronzból való fülbevaló. Az elôtér falán összesen tíz, szövegbôl és egyéb jelekbôl összeállított grafittót tudtak azonosítani. Három emberalak olyan művészi egyszerűséggel van ábrázolva, hogy bármelyik modern szürrealista művésznek becsületére válnék. A fényképen látható felirat az elôtér nyugati falán van. A szöveget négy sorra tagolták. Az elsô sort 1,5 m magasan kezdték írni, de nem tarthatták a vízszintes vonalvezetést, mert a sziklafalban még ma is látható repedés lefelé kényszerítette az írót. A második és a harmadik sor között nagyobb a távolság, mint a két elsô és a harmadik-negyedik között. Ebbe a nagyobb sorközbe egy A és egy R betűt írtak, amelynek jelentését még nem ismerik a szakértôk. A kép alsó szélén a felirat harmadik sora látható, amelynek megfejtése úgy hangzik: ,,Jahvénak, Istennek lakásaként tisztelted a Morija hegyét.'' Ez a sor 1,2 m magasságban van az elôtér padlószintjétôl. A sírbarlang elôtt talált kerámiamaradványok biztosan mutatják, hogy a sírok korábbiak, mint a perzsa hódítás ideje (Kr. e. 5. század). A szövegekben elôforduló szavak között vannak olyanok, amelyek csak a fogság elôtti idôben voltak használatosak; s az írás formája egyéb, pontosan datálható írásokkal való összehasonlítás alapján valószínűvé teszi, hogy a felirat Ezekiás király idejébôl (Kr. e. 700 körül) származik. ======================================================================== 92. kép. ,,Ezekiás másik városfala'' ,,Ezekiás kívül egy másik falat épített'' (2Krón 32, 5). Hol lehetett ennek a falnak a helye? Jeruzsálem várostörténetének tisztázatlan kérdései közé tartozott az is, hogy meddig terjedhetett a fogság elôtti Jeruzsálem? Az imént ismertetett felfogás, mely szerint a régi Jeruzsálem egészen Kr. e. a 2. századig csak a keleti városhegyen állt, ma már nem tartható. Kiderült ugyanis, hogy már a fogság elôtti idôben is benépesült a nyugati városhegy északkeleti lejtôje. Valószínűleg ott volt a ,,második kerület'' (2Kir 22,14). 1970 ôszén N. Avigad a nyugati városhegy keleti lejtôjén egy hatalmas, mintegy 35 m hosszú faldarabot tárt fel.[91] A fal kb. 275 méternyire van a templomtér déli végétôl nyugati irányban (l. a 95. képet a 163. oldalon). 6,4--7,2 m vastag, durván faragott kváderkövekbôl áll. A nagy kövek közötti réseket zúzott kôtörmelékkel töltötték ki. Legmagasabb részén 3,2 m magas volt. A sok cserépmaradvány, agyagba égetett pecsétek és óhéber írásjelek arra mutatnak, hogy a fal Kr. e. a 7. században épült. Lehetséges tehát, hogy Ezekiás király építtette, és ahhoz az erôdítményrendszerhez tartozik, amelyrôl a Krónikák 2. könyve beszél. Valószínűleg a város nyugati részét vette körül, majd dél felé a Gehinnom-völgyig húzódott a nyugati városhegy keleti lejtôjén; ott kelet felé kanyarodott és egészen a Gihon-forrás újonnan kiképzett kifolyásáig, a Siloé taváig tartott. ======================================================================== 93. kép. A ,,Taylor-henger'' amelyen az asszír Szanherib király (Kr. e. 705--681) évkönyvei olvashatók Szanherib király uralkodásának nagyobb eseményeit hatszögletes agyaghengereken örökítették meg. Ezek közül egyet 1830-ban Ninive romjai között Taylor talált meg. A 38 cm magas, égetett agyagoszlop ma a British Museum birtokában van. Szanherib elmondja rajta jeruzsálemi hadjáratát. A történet 31 sort foglal el az agyaghengeren, és így hangzik: ,,A Júda-béli Ezekiás nem akarta alávetni magát az én igámnak, ezért negyvenhat, fallal körülvett városát a körülöttük lévô számtalan helységgel együtt megtámadtam. Lepadlózott utakon felvonultattam ostromgépeimet, és gyalogos csapataim, rés-ütô és faltörô gépeim segítségével megostromoltam és meghódítottam ôket. 200 150 ember, férfiak és nôk, kicsinyek és nagyok, paripák, tevék, szamarak, marhák, megszámlálhatatlan aprójószág lett a zsákmányom, és mind kihoztam ôket onnan. Magát Ezekiást mint valami énekesmadarat kalitkába zártam a saját városába, Jeruzsálembe. Sáncokat emeltem városa ellen, és amikor kijött a kapun, elfogadtam tôle a város megadását. Kifosztottam a városait országa közepén, majd Mitintinek, Asdód királyának, Padinak, Ekron királyának és Sil-Belnek, Gáza királyának ajándékoztam ôket, és ezzel kicsinnyé tettem országát. A korábbi adójához további adókat csatoltam s tettem a vállára, amelyekkel meg kellett ajándékoznia birodalmamat. A hatalmam fényétôl való félelem eltiporta Ezekiást, a várost és mindazokat a csapatokat, amelyeket királyi városának, Jeruzsálemnek megerôsítése céljából összegyűjtött... és a megsemmisülés szakadt rájuk. 30 talentum aranyat, 800 talentum ezüstöt, drágaköveket, keneteket, elefántcsont heverôket, elefántcsont trónokat, elefántbôröket és agyarakat és mindenféle kincseket, továbbá leányait és udvarhölgyeit, énekeseit és énekesnôit mind Ninivébe, uralkodásom székhelyére vitettem. Az adó elfogadásának és meghódolásának jeleként elküldte követeit.'' ======================================================================== 94. kép. Arad temploma Kánaán földjén Kr. e. a 2. évezredben, sôt még Izrael királyainak idejében is, a szabad ég alatt kiemelkedô helyeken vagy hegytetôkön álló szentélyek mellett a lakott településeknek voltak templomai. Teljesen megváltozott a helyzet a babiloni fogság után, a második templom idejében. Amikor a szamariai asszonnyal beszél Jézus (Jn 4), az asszony magától értetôdônek tartja, hogy a zsidóknak olyan szentélye van Jeruzsálemben, mint a szamariaiaknak a Garizim hegyén. Jézus korában Palesztinában is, és mindenütt a diaszpórában csak zsinagógák, imaházak vannak. Templom csak egy van, a jeruzsálemi, ahol egyedül végeznek áldozati kultuszt. A zsinagógákban csak ige- istentiszteletet tartottak. E két szélsô határ között (Kr. e. a 2. évezred és Jézus kora) zajlott le az izraelita istentisztelet és az izraelita szentélyek története. Aradban Salamon idejébôl fedeztek föl egy templomot, s ez bepillantást nyújt Izrael szentélyeinek történetébe. Két izraeli régész, Y. Aharoni és R. Amiran vezetésével 1962 tavaszán ásatásokat kezdtek a Negev-sivatagban a Tell-Aradon, kb. 30 kilométerre Beér-sebától keleti irányban.[92] Ez a hely azon kevés város közé tartozik, amelyeknek nevét feliratos emlék ôrzi. Egy ivóedényen többször is elôfordul az ,,'rd'' név, héber-föníciai írással. A település nagyon régi: a kôkorszak végén és a korai bronzkorszak elején (Kr. e. 4. évezred vége) a hegy csúcsa alatt helyezkedett el, területe mintegy 10 hektárnyi volt. Rendkívüli módon megerôsítették: a városfal 2,3 m vastag volt, Kr. e. 2700 körül mégis elpusztították. 1500 évvel késôbb újra benépesedett a hely, és Kr. e. 1200-tól egészen a középkori arab hódításig folyamatosan lakták. Salamon idejében (Kr. e. 965--926) a hegytetôre izraelita erôdítményt építettek. A kutatók legnagyobb meglepetésére az erôdítmény északnyugati sarkában egy 15 x 19 méteres templom maradványai kerültek elô. A jeruzsálemi templomhoz hasonlóan nyugat felé volt tájolva. További hasonlóságot vettek észre abban, hogy éppen úgy, mint a jeruzsálemi, ez a templom is három részre tagolódott: egy nagy udvarban állt az égôáldozati oltár, innen a szentélybe, majd a Szentek Szentjébe lehetett jutni. A szentély elôterében, amelyet alacsony korláttal választottak el az udvartól, megtalálták a levélmotívumokkal díszített illatáldozati oltár, egy nagy kôasztal és egy nagy lámpa maradványait. Az elôtér hátsó végében fal állt, ezen át lehetett a szentélybe lépni. A szentély 9 m széles és csak 2,7 m hosszú helyiség volt. Kerek kôlapok hevertek benne, minden valószínűség szerint oszloplábazatok voltak. A szentély falain körbe kôpadot képeztek ki. A hátsó, 9 méteres fal közepén nyílt a Szentek Szentjébe vezetô ajtó. Ezt lehet látni a képen. Három lépcsô vitt fel a magasított szintre. A legfelsô lépcsôn két illatáldozati oltár állt. A baloldali 51 cm magas. Az enyhén bemélyített oltárlapon a feltáráskor még elszenesedett maradványokat találtak. A Szentek Szentje mindössze 1,5 m mély és 4 m széles kis fülke, amelynek északnyugati sarkában egy alacsony emelvény áll. Délnyugati sarkában egy gondosan megfaragott vörösre festett kôoszlop van, amelyet a Szentírás ,,kôoszlopnak -- Masszebának'' nevez (2Kir 17, 10). Két alacsonyabb masszeba -- az egyik áll, a másik fekszik -- a legalsó lépcsô bal szélén látható. Ezek a kövek, amelyeket a kananeusoktól vettek át, az istenség jelenlétének a jelei. A 9 x 10 méteres udvarban állt az égôáldozati oltár, amelyet a Szentírásban olvasható elôírás szerint nyers kövekbôl építettek (Kiv 20, 25). Méretei is (2,5 x 2,5 m-es oldalak és 1,5 m-es magasság) megfeleltek az elôírásoknak: ,,Az oltár hossza legyen öt könyök, a szélessége is öt könyök. Az oltár legyen négyszögletű és három könyök magas'' (Kiv 17, 1). Az oltár felsô lapja egyetlen kôbôl van, a peremén árkot véstek az áldozati állat vérének elvezetésére. Amikor megtalálták, az oltárt hamu fedte. Sok osztrakát (nyersen megírt, majd kiégetett agyagtáblát) találtak, amelyeken névsorok és leltárak, továbbá magas rangú hivatalnokoknak szóló és általuk írt levelek maradtak ránk. Az egyik agyagtábla a fogság elôtti idôbôl bizonyítja, hogy Kóré fiai a kultusszal kapcsolatban álltak. Kóré levita volt, s fellázadt Mózes ellen (Szám 16 sk.). A késôbbi idôkbôl zsoltárcímek említik Kóré fiait (41,43--48, 83, 84, 86, 87-es zsoltárok), és mint kapuôrökrôl és templomi énekesekrôl beszélnek róluk (2Krón 20,19). Más osztrakák egyéb, a Bibliából ismerôs papi nemzetségekrôl beszélnek: Meremotról (Ezd 8,33) és Pashurról (Jer 20, 1). A templomot nyilvánvalóan csak Ezekiás idejéig használták (Kr. e. 715--697) istentiszteleti és áldozati helyként. Azt a bástyafalat, amely a templomra épült, ami miatt lerombolták a szentélyt és a Szentek Szentjét, Joziás idejében emelték (Kr. e. 639--609. Vö. 2Kir 23,8). Ennél világosabban nem lehetett kifejezni a jeruzsálemi templom kizárólagosságát, amely Jézus korában is érvényesült. Ô azonban egy további fordulatról beszél már: ,,Hidd el nekem, asszony, eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni az Atyát'' (Jn 4, 21). ======================================================================== 95. kép. Jeruzsálem a késôi királykorban Minden próbálkozás, amellyel térképet akarnak készíteni a régi Jeruzsálemrôl, egy sor kérdôjelet támaszt. Mert igaz, hogy a Szentírásban nagyon sok konkrét helyre utaló nevet és megjelölést találunk, mégis szinte leheletlen a városban megtalálni ezeket a jelzett pontokat. E bizonytalanság tudatában mégis kísérletet kell tennünk arra, hogy várostérképet készítsünk, mert a térkép alakulása nagyon szemléletesen mutatja a város történetét. A jebuzeusok által épített város megnagyobbított területérôl az elsô adatot a 2Kir 14, 13-ban olvassuk: Joás, Izrael királya ,,rést ütött Jeruzsálem falán az Efraim-kaputól a Szeglet-kapuig, 400 könyöknyi hosszúságban.'' Ez Kr. e. 800-ban történt. A kétszáz méteres falszakasz kétségtelenül ahhoz a városnegyedhez tartozott, amely Kr. e. a 9. században a templomhegytôl nyugatra terült el. Azt azonban nagyon nehéz pontosan meghatározni, hogy ez a városrész meddig terjedt és a templomtól milyen távolságban lehetett az Efraim-, illetve a Szeglet-kapu. Azariás (787--736) és Ezekiás (725--697) idejében Jeruzsálem lakóinak száma felduzzadt, valószínűleg az északi ország menekültjeivel is (722-tôl). A város kinôtte a salamoni falakat, és terjeszkedett, elsôsorban észak felé, a Tyropaion-völgybe. Ezt az új városrészt elôször Ezekiás vette körül fallal (l. a 92. képet a 158. oldalon), de épülését csak Manasszesz fejezte be (696--642). Csak ezután kezdték ezt a részt Második városnak hívni. A Manasszesz-féle területnövelés legjelentôsebb része a templomtól északra húzódó völgy volt, amely nyugat-keleti irányban feküdt és a Kidron völgyébe torkollott. A völgyet Manasszesz király erôdítésként használta fel, de ennek a keresztvölgynek és a Tyropaion-völgynek a találkozása a város nagyon gyenge pontja volt, mert innen kényelmes sétával lehetett feljutni a templom területére. Ezért ide felépítette a Hananel- tornyot. A forgalom számára három kaput nyitott: keletre a Benjamin- kaput, északra pedig a Juh- és a Halkaput. Ez a Manasszesz-féle városfal évszázadokon át változatlanul áll! Nehemiás Kr. e. 445-ben újjáépítette. A Dávid-város keleti oldalán azonban megkisebbítette a várost, és a falat a lejtôrôl a dombtetôre vonta vissza. Zakariás próféta négy pont megjelölésével pontosan megadja a város kiterjedését: ,,Jeruzsálem magasba emelkedik -- írja --, de minden a maga helyén marad. Benjamin kapujától az Elsô-kapu tájékáig, vagyis a vártorony kapujáig, valamint Hananel tornyától a királyi ajtóig mindenütt lakni fognak benne'' (Zak 14, 19). Ez azt jelenti, hogy Zakariás a várost a keleti fal északi szögletétôl a nyugati fal déli sarkáig, és a Hananel-toronytól, azaz a nyugati fal északi szögletétôl a Gehinnom-völgyre nyíló kijáratig két átlóval írja körül (l. a 81. képet a 139., és a 82. képet a 141. odalon). ======================================================================== 96. kép Jeruzsálem óvárosa és a városfalak Az a Jeruzsálem, amelyrôl az evangéliumok beszélnek, Nagy Heródes városa. Az eredeti jebuzeus város és Dávid városa mindössze 4,4 hektárnyi területet foglalt el a délkeleti városhegyen. Nagy Heródes ezt a területet 100 hektárra növelte, és unokája, Heródes Agrippa (Kr. u. 41--44) még 25 hektárnyit adott hozzá. Az akkori város nagyságáról a képen látható város alapján alkothatunk magunknak fogalmat. A majdnem függôleges irányból készült légifelvételen Jeruzsálem óvárosát látjuk. Azokat a falakat, amelyek ma veszik körül az Óvárost, Szulejmán szultán építette (1520--1566). (Ô az a II. Szulejmán szultán, aki sok diadalmas hadjáratot vezetett, és nálunk Magyarországon is háborúzott. 1521-ben Nándorfehérvárt, 1526-ban Mohácsot, 1529-ben Bécset ostromolta. Utána Perzsiában és Észak-Afrikában viselt hadat, végül Szigetvárnál halt meg 1566-ban, és ott is van eltemetve! A ford. megj.) Jézus korában a város dél felé nagyobb volt, mert hozzá tartozott a Gehinnom-völgyig húzódó sziklanyelv is. Az 1917-ben készült légifelvétel jobb felében látjuk a templomteret és rajta a Szikladómot, tôle jobbra pedig az észak-déli irányú Kidron- völgyet. A városhegyet nyugat és dél felôl (a képen balról és alulról) a Gehinnom-völgy öleli körül. A ma már jóformán észrevehetetlen Tyropaion-völgy egykor a Damaszkuszi-kapu tájékán kezdôdött (a várostérképen a 20. szám), és a templomtér nyugati fala mentén futott délnek egészen a Siloé taváig. A térképen 17-es számmal jelzett pont segítségével a fényképen is meg lehet találni a fákkal körülvett Birket-el-Hamra, az egykori Siloé-tó helyét. Helyrajzi vázlat a városképhez: 1 a templomtér 2 a Szikladóm 3 az al-Aksza mecset 4 az Aranykapu 5 a Siratófal 6 az Antonius-vár területe 7 a Via Dolorosa 8 a Szent István kapu -- Bab-Szitti Marjam 9 Birket-lsrail 10 a megostorozás kápolnája 11 az elítéltetés kápolnája 12 az Ecce Homo-bazilika 13 a Sancta Sophia-templom 14 a Szent Anna-templom és a Bethesda-fürdô 15 a Getszemáni major 16 Absalon sírja 17 a Siloé 18 Bab-el-Muraribe -- a Szemét-kapu 19 a Sion-kapu 20 a Damaszkuszi-kapu 21 a Cardo Maximus (Hán-ez-Zet) 22 Dávid útja 23 Tarik Bab-esz-Szilszele 24 a Jaffai-kapu 25 a Citadella 26 Dormitio Beatae Mariae 17 az Utolsó Vacsora terme 28 a Péter bánata-templom (S. Petrus in Gallicantu) 29 Birket-Hammam-el-Batrak -- Amygdalon-fürdô 30 Heródes kapuja 31 Szent István temploma 32 Tarik-el-Vád -- a Völgybe vivô út 33 Szent Ferenc utcája 34 az Új-kapu 35 a Megváltó temploma 36 Krisztus temploma 37 Szent Jakab temploma 38 az örmény kertek 39 a Szentsír temploma Az Óváros lényegében azon a területen fekszik, amelyre a római Aelia Capitolinát építették. A római város fôútvonalai még ma is nyomon követhetôk, ámbár az utca szintje már jóval magasabban van, mint kétezer évvel ezelôtt. A Hadrianus császár (Kr. u. 136.) által építtetett észak-déli tengely, a Cardo Maximus vonala világosan felismerhetô az északi Damaszkuszi kapu (20), a Hán-ez-Zet (21) és a Sion-kapu (19) között (l. a 251. képet a 434. oldalon). A Damaszkuszi kapu síkjára merôleges a római Via Triumphalis, amely a Tarik-el- Vádban (32) folytatódik, s egy darabon a Via Dolorosa is rajta halad (7) (l. a 251. képet uo.). A két legfontosabb nyugat-kelet irányú út derékszögben keresztezi a Cardo Maximust. Az elsô a Via Dolorosa magasságában, s nyugati oldala a Szent Ferenc utcán (33) az Új kapu közelébe visz (34); keleti oldala a Szent István-kapun át éri el a városfalat. A másik keresztbemenô fôútvonal a Jaffai-kaput (24), illetve a Citadellát (25) köti össze Dávid útján (22) és a Tarik-Bab- esz-Szilszelen (23) keresztül a templomtérrel (1), azon a ponton, ahol a Siratófal (5) van. A templomtér déli falánál áll az al-Aksza-mecset (3), amelyet Omar kalifa építtetett (634--644). A 90 m hosszú és 60 m széles mecsetet Mekka felé tájolták. Dávid utcája és a Cardo Maximus között van az a városrész, amelyet a keresztesek keresztény negyednek neveztek. Ebben van a Szentsír-templom (39), a nagy kolostor és a pátriárka székhelye. Az ôsi jebuzita várost és Dávid városát a mai városfaltól délre fekvô sziklanyelven építették, a templomtértôl délre. Tehát kívül volt a mai város területén! Az ôsi város csak Kr. e. a 7. században terjeszkedett a Tyropaion-völgy felé. C. N. Johns angol régész folytatott ásatásokat a Citadella területén, s kimutatta, hogy a nyugati városhegy északi részén már a Makkabeusok korában erôdítmény állt (l. a 254. képet a 440. oldalon). Nagy Heródes idejében a nyugati hegy, amelyen a palotája is épült, már szorosan a városhoz tartozik. Josephus ezt a városképet látta, s ô az egyetlen történész, aki leírást hagyományozott ránk Jeruzsálemrôl. Többször is megemlíti a Zsidó háborúban, hogy részletes leírást ad majd a városról és a templomról, de ezzel adós maradt (Zsh. V, 5, 7). Amikor a város ostromát írja le, inkább az erôdítményt és a város szent jellegét állítja olvasói szeme elé, mint egy pontos városképet. Ezért sok helyen régészeti feltárások tudnának csak eligazítást adni, ennek azonban az erôsen beépített területek útját állják. Az úgynevezett elsô falról Josephus ezt írja: ,,A három fal közül a legrégibb már csak a szakadékok és a köréje tornyosuló domb miatt is szinte bevehetetlen volt. Természetes erôsségét azonban még jócskán fokozta az, hogy Dávid és Salamon, valamint az utánuk következô királyok szinte versengtek egymással a megépítésében. Ez a fal északon kezdôdött az úgynevezett Hippikosz-bástyánál, aztán a Xysztoszig húzódott, elhaladt a tanácsház mellett, és a szentély nyugati csarnokánál végzôdött. A másik oldalon, nyugaton, ugyanannál a toronynál kezdôdött, elhúzódott a Betszo nevű tér mellett egészen az esszénusok kapujáig, aztán délnek fordult a Siloé-forrás irányában, innen megint keletnek Salamon tava felé, s végül beletorkollott a templomkerület keleti csarnokába (Zsh. V, 4, 2). Az elsô fal északi részére emlékeztet az 1867--70-ben feltárt Wilson- ív, amely hatalmas viaduktként ívelt át a fal mentén a Tyropaion- völgyön (l. a 272. képet a 481. oldalon), és összekötötte a Felsôvárost a templommal. Általánosan elfogadott vélemény, hogy az elsô fal többé-kevésbé merôlegesen metszette a Tyropaion-völgy tengelyét, és összekötötte Heródes palotáját a templommal. Ez a vonal a mai Dávid utca és a Bab-esz-Szilszele utcának megfelelô irány. Josephus azt mondja róla, hogy ez volt a legrégibb fal, és Dávidnak tulajdonítja az építését. Ez azonban nem helytálló, mert a régészeti adatok szerint Kr. e. a 2. században készült. Ahogyan Josephus írja, a fal a déli oldalon a mai Óváros délnyugati sarkától a Gehinnom-völgy vonalát követve haladt kelet felé mindaddig, amíg a Kidron-völggyel nem találkozott. Keresztülhaladt a Tyropaion-völgy bejáratán a Siloé- tónál, s a keleti városhegy déli csücskénél találkozott a város régi területével. A keleti oldalon ezután észak felé futott, amíg el nem érte a templomtér falának délkeleti sarkát. F. G. Bliss és A. D. Dickie 1894--97-ben mérhetetlen fáradalmak árán földalatti tárnák és árkok segítségével végigvizsgálták a falat, és rajzaik -- melyek a tényeknek a legapróbb részletekig megfelelnek -- mind a mai napig alapot adtak az összes biblikus mű régi Jeruzsálem-térképéhez. A fal kronológiai adatai körül újabban viták támadtak. K. M. Kenyon szerint világos régészeti bizonyítékai vannak, hogy a nyugati városhegy déli vége Kr. u. az elsô század közepe elôtt nem tartozott a fallal bekerített város területéhez. Más szóval: a Josephus által adott leírásban a falnak ez a része I. Heródes Agrippának tulajdonítandó. Ebbôl azonban következik a kérdés: hol helyezkedik el Nagy Heródes városának déli fala? K. M. Kenyon úgy véli, hogy ez a fal nagyjából ugyanazon a helyen állt, ahol ma az Óváros déli fala húzódik. A képen ez nagyon jól megfigyelhetô (l. a 82. képet a 141. oldalon). Igaz, hogy ezt a mostani falat a török idôkben, a 16. században emelték, de joggal feltételezzük, hogy egy régebbi fal alapjait használták fel. A felszíni adottságokat stratégiai szempontok miatt figyelembe kellett venni, ezek pedig a régi fal nyomvonalát javallották. K. M. Kenyon városrajza, amelyet Nagy Heródes városáról adott, nem talált maradéktalanul tetszésre a régészek körében. Már Bliss és Dickie felfigyelt arra, hogy a déli falban a Gehinnom-völgy hosszában, különbözô korú építôelemek vannak. C. N. Johns az egykori Heródes- palota területén végzett feltárások során négy építési korszakot tudott megkülönböztetni egymástól. Ô úgy véli, hogy a Bliss és Dickie által megvizsgált falrészlet ugyanabból a korszakból való, mint a Heródes palotája körüli erôdítés. Ezt az erôdítményt pedig a hasmoneus Jonatán (Kr. e. 161--143) kezdte építeni, és Nagy Heródes (Kr. e. 37-- 4) fejezte be.[94] A harmadik falról Josephus ezt írja: ,,A harmadik fal ugyancsak a Hippikosz bástyánál kezdôdött, onnan elôbb északi irányban haladt a Pszephinosz-bástyáig, aztán Heléné királyné síremlékével szemben a királysírok irányába fordult és az ún. Gnapheusz-emlék sarokbástyájánál elkanyarodott, aztán csatlakozott a régi falhoz, és a Kidron völgyében ért véget. Ezt a harmadik falat Agrippa az újonnan épített városrész körül húzta, amely azelôtt teljesen védtelen volt. A lakosság szaporodtával ugyanis Jeruzsálem lassanként túlterjedt a falakon; miután már a templomhegy északi lejtôjét is bevonták a város területébe, hamarosan ezen is túl kellett menni, és be kellett építeni a negyedik dombot is, amelynek Bezetha volt a neve. Ez szemben volt az Antonius-várral, és mély árok választotta el tôle, amelyet mesterségesen ástak azért, hogy az Antonius-vár alsó építményei, amelyek összefüggtek a dombbal, ne legyenek könnyen hozzáférhetôk, s hogy a vár magasságát is emeljék. Mert az árok mélysége miatt a bástyatornyok természetesen jóval magasabbnak látszottak. A Bezetha név, amelyet az ottaniak adtak a újonnan épített városrésznek, görögül annyi, mint Kainopolisz vagyis Újváros'' (Zsh. V, 4, 2). E fal leírása is vitákat váltott ki a legutóbbi idôkben. 1925-ben útépítési munkák folyamán egy olyan kôtömbre bukkantak, amely kifejezetten a Heródes- féle építkezésre vall. Ezt a követ az Óváros északi részén találták. Ennek kapcsán E. L. Sukenik és S. A. Mayer ásatásokat végzett 1925--27- ben, és 425 méternyire északra a Damaszkuszi-kaputól az út mindkét oldalán 3--3 falmaradványt tártak fel (l. a 82. képet a 141. oldalon). A falból mintegy 1200 méteres szakaszt, ezen belül 5--6 bástyát tudtak meghatározni. A kutatók szerint egészen a Kidron völgyéig húzódott és ott csatlakozhatott a második városfalhoz. Szerintük a 4,5 m széles, hatalmas kváderkövekbôl emelt falkolosszus, amely Josephus szerint a harmadik városfal, I. Heródes Agrippa műve. Ebben a kérdésben is a legújabb kutatások hozták meg a választ. Az ásatást a Damaszkuszi-kapu közelében J. B. Hennessy vezette. Eredményei szerint a harmadik fal ott húzódott, ahol az Óváros mai, északi fala áll. A keresztesek városának egyik kapujában a keresztesek építménye alatt bizánci réteget, alatta pedig a római város idejébôl való réteget találtak. Ez alatt feltárták azt a sziklaalapot, amelyen ott voltak az elsô fal alapozásának a nyomai. A Damaszkuszi-kapu keleti tornyának alsó rétegeiben a heródesi korszak tipikus kôfaragási nyomai láthatók. Az egyik féloszlopokkal díszített mellékkapuban, amelyet gyalogosok számára nyitottak, majdnem félmagasságig megmaradt a régi építmény. A felsô, újonnan épített részben van egy Hadrianus császár idejébôl való feliratos kô. Vajon az alsó rész az I. Heródes Agrippa által emelt harmadik falnak lehetett része? Minden régészeti lelet emellett szól. Az északi fal területén 1965-ben újra kutatásokat végeztek, és ezek során megállapították, hogy a fal köveit elôzôleg máshol már felhasználták. Az egyik falrészlet alapjában egy csomó pénzt találtak. Közülük a legkorábbiak Kr. u . 54--59-bôl valók, a falat tehát nem I. Heródes Agrippa idejében (Kr. u. 41--44) építették. K. M. Kenyon hajlik arra a feltevésre, hogy ez a fal ahhoz a sáncrendszerhez tartozik, amellyel Titus vétette körül a várost, hogy teljesen elszigetelje. Olyan köveket használtak fel, amelyek részben kôbányákból, részben lerombolt épületekbôl származtak. Ez az elgondolás nagyon összhangban van a leletekkel. A második fal helyét részletesen tárgyaljuk majd Jézus sírjának leírásakor (l. a 479. oldalon). ======================================================================== 97. kép. Jeruzsálem alakulása a történelem folyamán (M. Broshi szerint) A keleti városhegyen fekvô kis jebuzeus városból és Dávid városából, amely mindössze 4,4 hektár területű volt, Nagy Heródes (Kr. e. 37--4) egy 77 hektár nagyságú várost alakított ki. Unokája, I. Heródes Agrippa (Kr. 41--44), észak felé tovább növelte a várost, az ún. ,,harmadik fal'' megépítésével. Attól függôen, hogy ez a harmadik fal hol helyezkedett el, Jeruzsálem területe az Újvárossal, Bezethával együtt 106 vagy 156 hektárnyira nôtt. A hét rajzon követhetô a város alakulása története folyamán, összehasonlítási alapul véve a mai Óvárost, amelyet Szulejmán szultán (1520--1566) falai határolnak ma is (vö. a 96. képet a 166--167. oldalon.) A templomtér beépítetlen, 14,5 hektárnyi területét nem számoljuk bele a város területébe. A hetedik rajz a harmadik falat két elgondolás szerint mutatja, az egyik E. L. Sukenik, a másik S. A. Muver véleménye (vö. a 108. oldallal). 1. Jeruzsálem Dávid korában (Kr. e. 1004--965) 2. Jeruzsálem Salamon idejében (Kr. e. 965--926) 3. Jeruzsálem Joziás korában (Kr. e. 639--609) 4. Jeruzsálem Nehemiás idejében (Kr. e. 444--433) 5. A város Alexander Janneusz korában (Kr. e. 103--76) 6. Nagy Heródes városa (Kr. e. 37--4) 7. Jeruzsálem a lerombolás évében (Kr. u. 70.) Jeruzsálem lakossága létszámának meghatározásánál óvatosnak kell lennünk, mert a régi források adatai nem feltétlenül megbízhatók. Tárgyilagosabb eredményhez vezet a város területének és a valószínű népsűrűségnek figyelembevételére támaszkodó becslés. Az ásatások és a század eleji Aleppo, Damaszkusz és Jeruzsálem óvárosának népessége alapján az átlagos népsűrűséget 400--500 ember/hektárban lehet megadni. Erre alapozva Jeruzsálem számára a következô értékek jönnek ki: 1. Dávid városában kb. 2 000 lakos 2. Salamon városában kb. 5 200 lakos 3. Joziás idejében kb. 20 000 lakos 4. Nehemiás idejében kb. 4 800 lakos 5. Alexander Janneusz korábankb. 32 000 lakos 6. Nagy Heródes alatt kb. 38 000 lakos 7. A város pusztulásakor kb. 82 500 lakos ======================================================================== 98. kép. Coponiusnak, Júdea elsô római helytartójának pénze Kr. u. 6-ból {bmc kep98.bmp} Fej: Búzakalász körül a ,,Kaiszarosz'' felírás. Azaz: Kaiszar Augustus (Caesar Octavianus Augustus). Ekkor a Caesar még nem hivatali cím, hanem név! Írás: Gyümölcsöt termô datolyapálma, mellette az évszám: a 33. év (ti. Augustus uralkodásának 33. éve = Kr. u. 6.). ======================================================================== 99. kép. A templomhegy keresztmetszete a déli falnál A templomhegy eredeti formáját teljesen elfedi a falakkal körülvett és vízszintesre feltöltött templomtér, amelyet az arabok ,,al-Haram as- Sarif''-nak, azaz Magasított Szentélynek'' hívnak. A délen és délkeleten látható nagy, föld alatti járatok azt mutatják, hogy a templomtér déli oldala hatalmas föld alatti építményeken nyugszik. A Haram-as-Sarifot 1867--1870-ben Charles Warren és Charles Wilson angol régészek az angol Palesztinakutató Társaság megbízásából részletesen átvizsgálták. Különbözô helyeken mély aknákat és tárnákat vágtak, hogy a fal alapjaihoz hozzáférhessenek. A fal délnyugati sarkán a hatalmas kôtömbök elsô sora 19 méterrel a mai felszín alatt nyugszik a sziklán. A természetes sziklától a Hárám szintjéig 30 méter a szintkülönbség. Öt régebbi kôsoron további 26 újabb rétegben követik egymást a kövek a falban. A kövek különleges faragási módjából lehet arra következtetni, hogy Nagy Heródes idejébôl valók. A felsôbb réteg szép simára van csiszolva, az alsó rétegek viszont buckós, durva felületűek. Minden malter nélkül rakták egymásra a köveket, olyan gondosan illesztve ôket, hogy a fugák alig vehetôk észre. Minden egyes sort 3--4 cm-rel beljebb vittek, így a fal felfelé keskenyedik. A keleti oldalon a hegy lejtése miatt néhány helyen a fal 50 méter magas, ezért a lejtése nagyobb, mint a déli oldalé. Az alsóbb rétegek olyan jó állapotban maradtak meg, hogy megmutatják: soha nem voltak kitéve az idôjárás viszontagságainak. Erre utal az az útburkolatmaradvány is, amely 45 cm vastag kôlapokból áll, és 11,7 m magasságban húzódott végig a fal mentén a délnyugati saroktól egészen a Kettôs-kapuig (l. a 104,1. képet a 181. oldalon). A mai templomtér szintje a délnyugati saroktól majdnem vízszintes a Hármas-kapuig. Nem így a fal sziklaalapja. A második aknában, amelyet a délnyugati saroktól keletre nyitottak, 26,5 m mélységben érték el a sziklát. A fal alsó rétege itt az egykori Tyropaion-völgy aljában áll, amelyet a templomtér délnyugati sarkával beépítettek (l. a 82. képet a 141. oldalon). Az alapkövön, amely szépen megmunkált és simára csiszolt hatalmas kôtömb, a földbe rejtve még további 24, egyenként 1,06--1,14 m vastag kôsor támaszkodik. A fal teljes magassága ezen a helyen 43 m. A Tyropaion-völgy aljától (ennek tszf. magassága 698 m) a fal alatti szikla kelet felé egyre magasabbra emelkedik, és a Hármas- kapu alatt éri el legmagasabb pontját. Mindössze 1 m-rel van lejjebb a mai utcaszintnél, 725,40 m-rel a tengerszint felett. Mielôtt a templomot lerombolták, a déli fal megszakítás nélkül (kivéve a kapukat) haladt egészen a délkeleti sarokig. Ma a Kettôs-kapu elôtt Jusztiniánusz császár (527--565) egy nagy építménye áll, amely eltakarja a kaput (l. a 103. képet a 180. oldalon). A Kettôs-kaputól a Hármas-kapuig terjedô falszakasz felül látható rétegei késôbbi korból származnak, csak a legalsó rétegek régiek. A lábazat szerepét az ún. ,,magas réteg'' tölti be, amely még ma is megszakítás nélkül fut végig a két említett kapu között és a déli fal keleti oldalán. Ez a magas réteg, amelynek átlagos magassága 1,83 m, a híres ,,Szegletkô''-ben végzôdik. A Kettôs-kaputól keletre az újabb falrészletben találtak egy feliratával befelé fordított követ, amely egykor a templomtéren álló emlékműhöz tartozott, és a bordói zarándok is megemlíti (333): ,,Ott áll Hadrianus császár két szobra''. Ez a két szobor Hadrianus (117-- 138) és Antonius Pius (138--161) álló szobra volt. Antonius Pius örökbefogadással kapott neve Aelius Hadrianus volt. Ezt bizonyítja a felirat is: TITO AEL HADRIANO Titus Aelius Hadrianusnak ANTONINO AUG PIO Antonius Augustus Piusnak PP PONTIF AUGUR A haza atyjának, Fôpapnak és Agurnak DD A tízek tanácsa rendeletére A Hármas-kaputól a szikla újra lejteni kezd kelet felé, és az Egyes- kapunál, amely az alsó helyiségek bejárata volt, már 11 méter mélységben van. Már a délnyugati sarok kôtömbjei ámulatot ébresztenek a szemlélôben, a délkeleti sarkon azonban még nagyobbak a kövek. A fal tsz. feletti magassága 743,2 m. Külsô oldalán 718,4 m-nél van a föld felszíne, a sziklát viszont csak 694,9 méternél éri el. 43 méter magas feltöltésre volt szükség, hogy a fal belsô oldalán szintbe lehessen hozni a terepet. 21 sor kô van a törmelék és feltöltés alatt, 14 sor látható szabadon. A legalsó sorban lévô kövek, amelyeket félig bevéstek a sziklába, 1,11 m magasak. A délkeleti sarkon az alapkôtôl egy méternyire egy 30 cm átmérôjű és 30 cm mély gödörben egy agyagkorsót találtak. Elôször nagyon megörültek annak reményében, hogy az alapkôletétel okmányát találták meg, de sajnos a korsóban nem volt egyéb, csak föld. Ez az egyszerű korsó -- amely minden bizonnyal az alapításkor felajánlott áldozatot szimbolizálta -- mégis értékes tanúja a fal építése kezdetének. Az alsó sorban egyes köveken vörös jelzések láthatók. Ch. Warren ezekrôl azt gondolta, hogy föníciai eredetű kövek, tehát még Salamon idejébôl valók. Ezeknek a jeleknek a megfejtése mindmáig nem sikerült, az újabb kutatók azonban úgy vélik, hogy a Heródes-féle építés közben jelölték meg a köveket az akkori kôfaragók. A mai földfelszín felett 7 méternyire húzódik végig a nevezetes ,,magas réteg'', s a híres ,,Szegletkô'', a számozott rétegek közül a 28-as szögletén. A Szegletkô minden tiszteletet megérdemel, még akkor is, ha eleinte az építôk ezt a követ félredobták. 100 tonnányi súlyával a legnehezebb kô az egész falban. Nem lehetetlen, hogy Jézus a farizeusokkal folytatott vitájában erre a kôre hivatkozik, amelynek már akkoriban a csodájára jártak. ,,Soha nem olvastátok az írásban: A kô, amelyet az építôk elvetettek, szegletkôvé lett; az Úrnak műve ez, és csodálatos a mi szemünk elôtt?'' (Mt 21,42). A többi réteg átlagos magassága 1--1,2 m, a Szegletkô 1,83 m magas. A keleti fal északi irányban tovább folytatódó részén két sor kô adja ki a Szegletkô magasságát. A déli oldalon a kövek azonos magasságúak ugyan a Szegletkôvel, de feltűnôen rövidek, azaz oldalukra kellett ôket állítani. A Szegletkô egyébként kissé aránytalan: 6,7 m hosszú, de csak 1,7 m széles. Lehet, hogy eredetileg szélesebb volt, csak lecsorbulhatott a sarka, ettôl keskenyebbé vált, s ezért az építôk félretették. Késôbb azonban a ,,magas rétegbe'' beépítették. Úgy tűnik, hogy hiányzó részét a déli oldalon közvetlen mellé állított tömbbel pótolták. Így lett a kezdetben félredobott kôbôl kiemelt helye miatt Szegletkô, amely még ma is ,,csodálatos'' az emberek szemében. ======================================================================== 100. kép. Jeruzsálem és a Templomtér A 300 x 480 méteres téren, az egykori égôáldozati oltár sziklája fölött áll ma a Szikladóm (l. a 213. képet a 368/b oldalon). A Szikladóm nem mecset a szó szokványos értelmében, hanem egyetemes szentély, ahová bárki bemehet imádkozni, nyilvános muzulmán istentiszteletet azonban nem tartanak benne. A hivatalos és nyilvános mohamedán istentisztelet helye a templomtér déli oldalán álló al-Aksza- mecset (l. a kép alsó szélén). Ezt a mecsetet az omajád el-Valíd kalifa építette (705--716), és a Korán elnevezése szerint (Sura 17,1) az ,,el Medzsid al-Aksza'', azaz ,,a Mekkától legtávolabb lévô szentély'' nevet kapta. Breviarius de Hierosolyma tudósítása szerint (a 6. század végén) a Templomtéren egyetlen templom áll, amelyet a templom megtisztítása emlékének szenteltek. Nagyon valószínű, hogy a mostani mecset helyén volt ez a keresztény templom. De ez volt az egyetlen templom, amelyet a keresztesek elôtt az egykori Templomtéren felépítettek. A salamoni, illetve heródesi templom helyét pusztaságként hagyták meg, hogy Jézus jövendölése beteljesedését az utókor nyilvánvalóan láthassa. Az Antonius-vár a tér bal felsô sarkánál van. A jobboldali, keleti falban látszik az Aranykapu, és tôle jobbra az árnyékban lévô Kidron- völgy. A kép bal szélének közepén látható a Szentsír-templom kupolája, elôtte pedig a Megváltó templomának tornya. ======================================================================== 101. kép. A baálbeki Jupiter-templom Baálbek, a Libanon és az Antilibanon közötti termékeny ,,elBeka'' fennsíkon fekvô város volt a föníciai Baál-kultusz központja. Nagy Sándor meghódította a várost és a nevét Héliopoliszra változtatta. Augustus uralkodása alatt római kolónia lett és a Baál-kultuszt felváltotta a Jupiter-tisztelet. A baálbeki templom a rómaiak legnagyobb építészeti teljesítménye. Több mint kétszáz éven át építették. A munkát Kr. e. az elsô század elején kezdték meg. Az egész hatalmas épületegyüttesbôl nem maradt más, csak ez a hat oszlop, amelyeknek magassága a lábazattal és az oszlopfôvel együtt 22 méter. Az oszlopokon hatalmas teherként nyugszik az oroszlánfôkkel díszített 4,3 m magas párkány. A karcsú oszlopok és a gazdagon díszített korintusi oszlopfôk alapján némi fogalmat alkothatunk a jeruzsálemi templom pazar pompájáról, amelyet Nagy Heródes ugyanilyen hellén stílusban építtetett. ======================================================================== 102. kép. A Templomtér Jézus idejében Templomtér korabeli elrendezését sajnos nem lehet teljes biztonsággal leírni. Bizonytalan az Antonius-vár déli határa, és vitatott a templomház épületének pontos helye. Az itt bemutatott rekonstrukció Josephus leírására, a régészeti leletekre és a helyrajzi adottságokra támaszkodva készült. A templomház, benne a szentély és a Szentek Szentje B az égôáldozati oltár C a papok udvara D férfiak udvara E a Nikánor-kapu F az asszonyok udvara G a Szép-kapu H az Aranykapu I a Hármas-kapu a föld alatti lépcsôfeljáróval (Hulda-kapu) J Kettôs-kapu a föld alatti lépcsôfeljáróval (Hulda-kapu) K lépcsô a Tyropaion-völgy felé (Robinson-ív) L a föld alatti kapu (Barclay-kapu) M a Coponius-kapu a Xysztosz-híddal (Wilson-ív) N az Elôváros kapuja P a Juh-kapu T a Tadi-kapu 1--9 templomkapuk 10 kôkerítés a figyelmeztetô táblákkal 11 a mai Szikladóm területe ======================================================================== 103. kép. A templom déli falánál a Kettôs-kapuhoz felvezetô lépcsô (vö. 102,1. képet) Ez a kép olyan, mint egy háromezer esztendôs folyamat idôbeli hosszmetszete: A kép felsô részén az al-Aksza mecset déli oldala látszik, amely a templomtér déli falára támaszkodik. Rá merôlegesen a kép bal széle felôl érkezik az a fal, amelyet Szulejmán szultán (1520- -1566) építtetett. A fal alapjaihoz felhasználták egy kapu köveit, amelyet még Jusztiniánusz császár (527--565) emelt. A szultán építészei kegyetlenül tönkretették a Kettôs-kaput, amelybôl a két fal találkozásánál az egyik ív még látszik. Ez a kapuív Jézus korára emlékeztet, és azokra a zarándokokra, akik a lépcsô aljában lévô nagy téren gyülekeztek, és a ,,Lépcsôzsoltárt'' énekelve mentek föl a templomba: ,,Vigadtam, mikor nékem azt mondották: Az Úrnak házába fölmegyünk! Itt állnak immár lábaink csarnokaidnak küszöbén, ó Jeruzsálem: Jeruzsálem mily nagy városnak épült, egybeillik annak minden része! Oda mennek föl a nemzetségek, az Úrnak nemzetségei, bizonyságot tesz arról Izrael, hogy az Úr nevét itt kell áldani. Ott állnak a székek ítéletet mondani, Dávid házának trónjai. Könyörögjetek békét Jeruzsálemnek és mondjátok: Szerencsés legyen, ki téged szeret: A te erôs falaid között honoljon békesség és magas tornyaidban legyen mindig bôség. Atyám fiáiért és barátaimért békességet kívánok néked. Mert a mi Urunk, Istenünk lakóhelye benned vagyon, kívánok minden jót néked!'' (Zsolt 121.) A lépcsôk eredetileg valószínűleg a tér teljes szélességét átfogták, és elnyúltak a Hármas-kapuig (l. a 102,I,J képet). Ezeket a lépcsôket részben a sziklába vágták, részben boltívek tartották, amelyek a Salamon idejébôl való sziklalépcsôkre támaszkodtak. ======================================================================== 104. kép. Feltárás a Templomtér falának délnyugati sarkánál 1. Heródes korabeli és arab korból származó úttest a déli fal mentén 2. A Robinson-ív és a Tyropaion-völgybe vivô lépcsô pillérmaradványai Ch. Warren már 1867-ben kutatóárkokat és tárnákat vágott a Templomteret körülvevô fal mentén, hogy megvizsgálhassa a fal alapjait (l. a 99. képet a 173--174. oldalon). De ebbôl a szempontból az ôsi Jeruzsálemet az a nagyszabású ásatás tette láthatóvá, amely Benjamin Mazar vezetésével száz évvel késôbb, 1967-ben folyt le.[100] Az ásatás elsô szakaszában a fal délnyugati sarka és a Kettôs-kapu közötti terület rétegvizsgálatait végezték el (l. itt az elsô képet és vö. a 99. képpel). A nyugati oldalon a Robinson-ív magasságáig jutottak el (l. a 2. képet, és vö. a 272. képpel a 481. oldalon). A rétegvizsgálatok során négy építési szakasz bontakozott ki: arab, bizánci, római és heródesi szakaszok (visszafelé haladva az idôben!). A déli fal mentén végighaladó utat, amely a Kettôs-kapuhoz vezetett, az arabok ismét lekövezték (1. kép). Az új kövezet azonban négy méterrel van a Heródes-féle úttest fölött (l. a kép alsó szélén)! A déli oldalon kapu nyílott egy palotába, amelyet Abd-el-Malik kalifa idejében építettek (685--705) más, lerombolt vagy összedôlt épületek elemeibôl. Ezt a palotát 748-ban egy földrengés összedöntötte és többé nem is építették fel. A rétegvizsgálatok továbbá megmutatták, hogy Kr. u. 1000 körül a déli fal elôtti terület nem volt beépítve. A római korszakról cserépmaradványok vallanak, amelyekbe a Legio Fretensis (a X. Légió) pecsétjét égették bele. Ennek a légiónak a Hadrianus császár által (Kr. u. 135.) alapított Aelia Capitolina volt a fô szálláshelye. A heródesi út a délnyugati saroknál kezdôdött. Két szakaszon 3--3 lépcsô volt közbeiktatva, s így emelkedett fel a Kettôs-kapu magasságáig. A lépcsô köveinek elnagyolt kidolgozása késôbbi idôre utal, amikor mai formájában felújították a lépcsôket. Josephus tudósít arról, hogy a templom befejezése után (Kr. u. 60.) ,,több, mint 18 000 kézműves maradt munka nélkül'' Jeruzsálemben. II. Heródes Agrippa, hogy munkát adjon nekik, elrendelte, hogy ,,a város tereit és utcáit fehér márvánnyal burkolják'' (Zst XX, 9, 7). A márványlépcsôkön még ma is látható, hogy nem gondos mesterművek, hanem a szükségállapot megoldásaként dolgoztak csak rajtuk. A heródesi útburkolat 45 cm vastag kôlapokból készült és közvetlenül a faragatlan kváderkövekre rakták ôket (l. a 99. képet a 173--174. oldalon). A déli fal láthatóvá tett szakaszához külön gonddal válogatták össze a hatalmas 9--10 méteres kôtömböket. A finoman megmunkált hatalmas kövek a falnak egészen sajátos, komor méltóságot kölcsönöznek. Az utat burkoló kôréteg fölé Jeruzsálem lerombolásakor kb. 2 m vastag törmelékréteg került. A törmelékben talált oszloptöredékek és egy korintusi oszlopfô valószínűleg a Királycsarnokból származik, amely az egész déli fal hosszában odafent állt. Az út déli szélét fal kerítette el, s rajta oszloplábak alapzata volt. Az oszlopsor már a fal elôtti, a templomhoz tartozó térnek volt a része. Valószínűleg ezen a téren gyülekeztek a templomba felmenô zarándokok (l. a 103. képet a 180. oldalon). Az ásatás második szakaszában a nyugati falat kutatták végig a délnyugati saroktól a Barclay-kapuig (2. kép: vö. a 102. képpel a 179., és a 256. képpel a 444--445. oldalon). A fényképen az ásatás 1969-es állapota látható. E. Robinson (1838) a késôbb róla elnevezett ívet viaduktnak vélte, amely szerinte átívelt a Tyropaion-völgy felett és összekötötte a Felsôvárost a templommal. Josephus azonban csak egyetlen ilyen hídról tud, s errôl kiderült, hogy a Coponius-kapu elôtt lévô Wilson-ív (l. a 102,M képet). Ezért az újabb kutatók úgy gondolják, hogy ez a boltozatmaradvány egy hatalmas erkélyt tartott. A további kutatások tisztázták a kérdést: a Robinson-ív, amelynek fesztávja 12 m, nem hidat tartott, hanem egy 15,5 m széles lépcsôt, amely a templomtól a Tyropaion-völgybe vezetett. A templomfaltól 12 méternyire nyugatra elôkerült annak a pillérnek az alapja, amelyen ez az ív a második oldalon megtámaszkodott. A pillérben négy helyiséget képeztek ki -- a képen jól látható a négy sötét nyílás --, amelyek az utcára nyíltak és valószínűleg elárusítóhelyek voltak. A lépcsôt tartó ív alatt, a fal mentén futott észak felé az út. Az a vízvezeték, amelyet már Ch. Warren fölfedezett, az utca kövezete alatt volt. A pillér közelében több ciszternát is találtak. A pontosabb vizsgálatok kiderítették, hogy régi sziklasírokról van szó, amelyek Kr. e. a 10--8. századból származnak. A nekropolisz a templomtérrel szemben terült el. Lehetséges, hogy ennek a rejtélyes temetkezési helynek a magyarázatát Ezekiel homályos részletében kapjuk: ,,Hallottam, hogy valaki a templomból beszélt hozzám, és a férfiú még mellettem állt. Így szólt hozzám: Emberfia! Ez az én trónom helye, lábam nyomának helye, ahol Izrael fiai között örökké lakni akarok. Nem fogja többé megszentségteleníteni Izrael háza, sem ôk, sem királyaik szent nevemet paráznaságukkal, királyaik holttestével, mint amikor küszöbüket az én küszöböm mellé, oszlopaikat az én oszlopom mellé építették, úgy, hogy csak egy fal volt köztem és köztük. Meggyalázták szent nevemet iszonyatos tetteikkel, ezért is semmisítettem meg ôket haragomban. Most majd távol tartják tôlem paráznaságukat és királyaik holttestét, én meg közöttük lakom mindörökké'' (Ez 43,6--9). Nincs kizárva, hogy végre nyomára bukkantak az eddig hiába keresett királysíroknak. Végezetül egy tiszteletteljes meghajlás a régi építôk elôtt: a képen a Robinson-ívtôl jobbra (a sarokban álló emberek feje fölött az ötödik sorban) látható az egész templomépület legnagyobb köve: 11,8 m hosszú, 1 méter magas és 3 méter széles. Hogyan tudták ezt ilyen magasságba fölemelni? ======================================================================== 105. kép. Osszárium a Nikánor-család sírboltjából A geometriai ábrákkal és rozettákkal díszített osszárium simán hagyott oldalán háromsoros görög felírás áll: {bmc p183.bmp} azaz: ,,Az alexandriai Nikánor maradványai, aki az ajtókat csinálta.'' A negyedik sorban héberül a két név: ,,Nikanor -- Alexa''. A rendkívül nagy óhéber Tau x arra emlékeztet, hogy a halottakat Jahve oltalmába ajánlják. 1968-ban Nikánor sírboltjától nem messze három sírbarlangot találtak Jeruzsálemtôl északra a Givat-ha-Mivtar-on, a heródesi templomépítés utolsó évtizedeibôl. Az egyik osszárium homlokzati részén ez a felirat olvasható héber kvadrát írással: ,,Simon, a templom építôje.'' Nikánor kapuja és Simon hatalmas műve elpusztult, hozzátartozóik jámbor kegyelete azonban a nevüket megôrizte számunkra is az osszáriumokon. ======================================================================== 106. kép. A pogányok udvarában kihelyezett tilalmi tábla A 60 cm magas, 90 cm széles és 3,7 cm vastag mészkôlapot 1871-ben közvetlenül a templomtér közelében, az északi oldalon találták. 1935- ben egy további, töredékes példány került elô a templomhegy keleti lejtôjén. A képen látható követ a 4. század után a Szent István-kapu közelében egy sír fölé emelt boltozatos építménybe építették bele. Ma az Isztambuli Új Múzeumban ôrzik. A táblán ez a felirat áll: Tilos minden idegennek átlépni a korlátot és a szentély területére belépni. Mindenki, akit rajtakapnak a tilalom megszegésén, maga viseli a felelôsséget a halálért, amellyel büntetik. E tilalom megszegéséért tartóztatták le Pált, amikor Trophimust bevitte magával a belsô udvarba: ,,Izraelita férfiak! Segítség! Ez az ember mindenütt a nép, a törvény és a szent hely ellen tanít. Még pogányokat is hozott a templomba, és megfertôzte a Szent helyet!'' (ApCsel 21,28). ======================================================================== 107. kép. Pénz a szabadságharc idejébôl, rajta a templom homlokzata A második zsidó felkelés idején (Kr. u. 132--135.) Bar Kohba, a ,,Csillagok fia'' római ezüstpénzeket (tetradrachmát és dénárt) újraveretett, és a római érmékre ráverték nemzeti öntudatuk jeleként Izrael múltjának nagy szimbólumait. Ennek a felkelésnek az volt a célja, hogy újjáépítsék a lerombolt templomot. Ez az újravert tetradrachma a négy oszloppal díszített templomhomlokzatot mutatja, fölötte egy csillagot és a közepén a tóratekercset. Ez a legrégebbi ábrázolás, amely a Heródes-féle templomról megmaradt. A héber felírás elárulja Bar Kohba tulajdonképpeni nevét: Simon. Teljes nevét egy Holt-tenger melléki barlangban talált levélbôl tudjuk: Simon ben Koseba, azaz Koseba fia, Simon. Kudarcára valló utalással a nevét késôbb Ben Kozeba-ra (a Hazugság fia) változtatták. A Bar Kohba nevet Simon az egyházi íróktól kapta. A név a Bileám-féle jövendöléssel állt kapcsolatban: ,,Csillag (kohba) támad Jákobból'' (Szám 24,17), amelyet a kortárs Akiba rabbi Simonra értelmezett (+ Kr. u. 135.). A Jeruzsálemi Talmud egyik részében ez áll: ,,Amint rabbi Akiba megpillantotta Bar Kosebát így kiáltott: Ez a király, a Messiás! Rabbi Johanan ben Torta ellene vetette: Megôszül majd a szakállad, és Dávid Fia (a Messiás) még mindig nem fog eljönni!'' (p. Taanith 4 68d, 44). A felkelés idején vert pénzek feliratai ôrzik a Bar Kohba messiási igényei körüli nézeteltéréseket: ,,Izrael megváltásának elsô évében'' (Kr. u. 132.; ,,Izrael szabadságának második évében'' (Kr. u. 133.) és ,,Jeruzsálem szabadságának harmadik évében'' (Kr. u. 134.). (Az érme hátsó oldala a 200. képen látható a 350. oldalon.) ======================================================================== 108. kép. A hétágú lámpatartó 1969 ôszén Jeruzsálem Óvárosában feltárások folytak. Kb. 260 méternyire a templomfaltól nyugatra két vakolatdarabot találtak, amelyen a Menora, a hétágú lámpatartó képének töredékét ismerték fel. A kép a két vakolatdarabot és a kiegészítô rajzot mutatja. A vakolatdarabok két olyan törmelékréteg között feküdtek, amelyeknek korát a bennük talált pénzek segítségével meg lehetett határozni: Nagy Heródes idejébôl (Kr. e. 37--4.) és a templom pusztulása elôtti évekbôl (Kr. u. 70.) voltak a pénzek. A hétágú lámpatartót a templom lerombolása elôtt nagyon ritkán ábrázolták. Ezért ennek a képnek nagy történeti értéke van. A mindössze 20 cm magas és 12,5 cm széles Menora- képet úgy karcolták bele a vakolatba. Nagyon feltűnô, hogy a lámpatartó lábazata lényegesen eltér attól, amit Titus diadalívén lehet látni (l. a 232. képet a 400. oldalon). ======================================================================== 109. kép. A Szikladóm sziklája és barlangjai 1. A Szent Szikla (a kép alsó része északi oldal!) 2. A Szikladóm délkelet--északnyugati metszete A hagyomány úgy tartja, hogy ez a szikla a hettita Arauna szérűjéhez tartozott, és Dávid ezen mutatta be az áldozatot.[103] Ez az a hely, ahol Salamontól fogva egészen a Heródes által építtetett templom lerombolásáig állt az égôáldozati oltár. Hadrianus császár pénzeirôl tudjuk, hogy az egykori templom területén Jupiter Capitolinus tiszteletére állítottak templomot a rómaiak. A lerombolás után a bordói zarándok az elsô szemtanú (333- ban), aki a templomtérrôl beszél. Megemlíti a templomot és Hadrianus császár két lovasszobrát, majd ezt írja: ,,A szobroktól nem messze van egy üreges kô (lapis pertusus), amelyet a zsidók egy évben egyszer meglátogathatnak. Ilyenkor olajjal kenik meg a követ, és elsiratják a sorsukat''. Ez nem lehet más, csak az a szent szikla, amely fölé a Szikladóm kupolája borul, s valószínű, hogy valaha ezen állt az égôáldozati oltár. Hadrianus császár halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg a zsidóknak, hogy belépjenek Jeruzsálem területére, ennek a szent helynek az emlékezete mégis megmaradt. Euszébiosz (+ 339.) idejében még lehetett látni a zsidó templom romjait. Azt írja, hogy Jeruzsálem lakói ,,elhordják a romokból a köveket, és saját szemünkkel látjuk azt a szomorú folyamatot, hogy a templom, sôt a Szentek Szentjének köveibôl hogyan építenek pogány templomokat és színházakat'' (Demonstratio evangelica VIII, 2). Ezért a templom helyét csak ásatásokkal lehetne megállapítani, mégis elfogadhatónak látszik a vélemény, hogy az égôáldozati oltár ezen a sziklán állt. A szikla 15 m hosszú, 12 m széles és 1,25--2,00 m magas. A dóm 1958- ban történt restaurálása alkalmával teljes nagyságában szabaddá tették a sziklát. B. Bagatti OFM 1959. január 27-én engedélyt kapott rá, hogy egy 45 x 45 méteres körzetet részletesen átvizsgálhasson. Így összegezi a látottakat: ,,A szikla közvetlen közelében a felszín elég egyenletes, a külsô folyosó és a falak felé lejt. Néhány helyen természetes, illetve kézzel vájt üregek láthatók. Csak a keleti és a nyugati oldalon tudtunk egy-egy nagyobb barlangot feltárni, amelyek sziklasírnak látszottak. A délkeleti oldalon három kôtömböt találtunk, amelyek egy falból származtak; megmunkált oldaluk nyugatra nézett. A sziklán egyébként falaknak sem lehetett nyomát találni, és áldozati tárgyak maradványai sem kerültek elô. Sajnos, ennél többet nem sikerült felderítenünk.'' A nyers szikla alakja szabálytalan, keleti irányban lejt. Oldalain emberi kéz beavatkozásának a nyomait látni; fôleg a nyugati oldalon, ahol merôlegesen levágták a sziklát. A nyugat felôli oldalnézet azonban megmutatja, hogy három lépcsôfokot vágtak le igazában. A délnyugati sarkon (a képen a szikla jobb felsô sarkánál) feltűnik a szögletes bevágás. Az északi oldalt (a kép alsó szélén) szintén mesterségesen alakították ki. A nyugati oldalon a szikla 1,09 m magas, a közepén 1,6 méterig emelkedik, a keleti szélén viszont csak 1 méteres. A legfeltűnôbb a szikla északi oldalán két kôlap, amelyek nyilvánvalóan valamilyen nyílást zárnak le. Ch. Warren volt az elsô, aki 1869-ben felnyithatta ezeket a kôlapokat. Egy 90 cm mély árkot talált alatta, amely észak felé csatornaként folytatódik. Úgy tűnt, hogy ez a csatorna a Szent Szikla alá is benyúlik délnyugat felé. A Parker-expedíció tagjai az 1911. április 11-rôl 12-re virradó éjszakán titokban behatoltak ebbe a csatornába, és 8,8 métert tudtak benne északi irányban elôrejutni. Ott a beomlott föld útjukat állta. Az azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a Szent Sziklától csatorna vezet északi irányban. A sziklába befelé futó résrôl úgy tűnik, hogy összefüggésben állt ezzel a csatornával. De mire lehetett ez jó? A sziklában a délkeleti oldalon látható üregrôl azt mondja a bordói zarándok, hogy ,,lapis pertusus'', üreges szikla, és szabadjára eresztett fantáziával azt állítja, hogy ezen a nyíláson keresztül folyatták el az áldozati állatok vérét. A nyílás egy alatta lévô barlanghoz tartozik, s annak 1,7 m vastag sziklamennyezetén nyílik. A barlangba a fakorlát külsô oldaláról lépcsôkön lehet lemenni. Kb. 7 méteres oldalai vannak, alakja négyszögletes, magassága 1,46 m és 2,62 m között ingadozik. Valószínű, hogy eredetileg nagyobb volt, s falazással kisebbítették meg. Délkelet felé lehet folytatása a dóm alatt. A felsô nyílás innen alulról majdnem szabályos kör keresztmetszetűnek látszik, átmérôje 80 cm. A padlóban majdnem a barlang közepén van egy 1,68 m átmérôjű fehér márványlap, amely alatt üreg visszhangzik, ha dobog rajta az ember lába. Az arabok az alatta lévô barlangot ,,a lelkek barlangjának'' nevezik, de még semmiféle kérésre nem adtak engedélyt, hogy fel lehetett volna emelni a márványlapot. A templom oltárának kellett rendelkeznie olyan csatornákkal, amik az áldozati állatok vérét összegyűjtötték és elvezették az oltártól. Erre nézve a Misna pontos elôírásokat tartalmaz. Az oltárra öntendô vért vagy a nyugati, vagy a déli oldalon kellett az oltár ,,alapjához'' önteni (Middot III, 2). A délnyugati sarkon két nyíláson át folyt le a vér az oltár alapjához, onnan egy csatornába, s azon keresztül a Kidron völgye felé. A Misna szerint egy könyöknyi oldalszélességű, négyszögletes márványlap zárta le azt a nyílást, amelyen keresztül meg lehetett közelíteni az oltár ,,alapját'' (Middot III, 3). A sziklában található üregek és csatorna kétségtelenül ilyen rendeltetéssel készült, de a kutatásoknak még sok kérdést kell majd tisztázniuk. Most meg kell elégednünk azzal a tudással, hogy ez a szikla a zsidóknak, a keresztényeknek és a mohamedánoknak egyaránt szent sziklája. ======================================================================== 110. kép. Mezúza egy 17--18. századi zsidó házból (Németország) A törvénytisztelô zsidók házát a Mezúza szentelte meg. A fából faragott, mindössze 16 cm magas Mezúza közepén kicsiny szekrényke van kialakítva. Faragott keretben félkörös nyílás mögött látható a kis pergamentekercs. Külsô, látható oldalát Isten nevének -- ,,Saddai = Mindenható'' -- betűivel díszítették. A belsô oldalára írt imádság, a Sema három részbôl áll: MTörv 6,4--9; 11,13--21; és Szám 15,37--41. A kezdômondatot, a ,,Halljad Izraelt'' imádkozták a haláluk óráján is. ======================================================================== 111. kép. A Kafr Biram-i zsinagóga romjai Felsô-Galileában Biram 40 kilométernyire északra feküdt Názárettôl. Egykor híres zarándokhely volt, amelyet a zsidók a Purim ünnep alkalmával kerestek fel.[105] Középkori zsidó zarándokok írják, hogy Biramban tisztelik Abdiás próféta sírját, és különös fénnyel ülik meg itt Eszter királyné ünnepét. A zsinagóga építését a hagyomány a híres írástudóra, Simon ben Jochaira (Kr. u. 150 körül) vezeti vissza. Ez a Simon ben Jochai a Misnában legtöbbet idézett rabbi. A birami zsinagóga romjai arról tanúskodnak, hogy ez az épület lehetett a legnagyobb és legszebb zsinagóga egész Galileában. 1905- ben, amikor két német régész, Heinrich Kohl és Carl Watzinger megkezdte a feltárását, egész belseje törmelékhalmaz alatt pihent. Az a remény, hogy a törmelékben megtalálják az épület elemeit töredékekben, mint ez Kafarnaumban is történt, hiúnak bizonyult. Az idôk folyamán majdnem minden építôelemet elhordtak a falubeliek, és beépítették saját házaikba. A homlokzat három kapuja és az elôtte álló oszlopokkal díszített elôtér valamit érzékeltet az eredeti épület pompájából. A képen látható fôkapu ajtónyílása 1,42 m széles és 2,64 m magas. A felette lévô gazdagon faragott ív ablakot helyettesített. A szemöldökgerenda közepén babérlevelekbôl font koszorú látható (a belsô oldalon is), mellette jobbról és balról levéstek két valószínűleg repülô alakot a kôrôl. A szemöldökgerenda fölött domború fríz van: bal szélén egy kétfülű edénybôl szôlôvesszô nô ki, végighullámzik az egész frízen, s hajlataiban szôlôlevelek és szôlôfürtök váltakoznak. Az ívtôl jobbra, felülrôl a második sorban, a második kövön, szemmel láthatóan faragvány volt, amelyet utólag levéstek. A jobboldali mellékkapu ablakában kis betűkkel héberül ez volt bevésve: ,,... az ô fia, Eleazár faragta.'' ======================================================================== 112. kép. A Dura-Europosz-i zsinagóga tórafülkéje Dura, a régi karavánváros az Aleppóból Bagdadba vezetô út mentén, az Eufrátesz folyó jobb partján fekszik. Kr. e. 300 körül Szeleukosz Nikator, a szeleukida uralkodóház megalapítója építette fel a várost. Kr. u. a 3. században mint ,,Közel-Kelet Pompejije'' a római birodalom határvidékéhez tartozott. 256-ban a perzsák meghódították és elpusztították. Azóta nem is épült fel. Régészeti feltárásokat 1922-ben kezdtek a város területén, és csodálatosan gazdag anyag került elô: középületek, magánházak, kulturális épületek és templomok. A Yale Egyetem 1932--35 között folytatta a megkezdett feltárást. Több pogány szentély és egy keresztény ház-templom mellett kiástak egy zsinagógát is, amely falfestményeivel keltett rendkívül nagy érdeklôdést. A zsinagógát Kr. u. 200 körül építették, és 245-ben felújították. A városfal közelében állt, nagysága 13,7 x 7,7 m. A falak belsô felületén egymás felett három sorban képek vannak, amelyek a szövetségkötést, a kinyilatkoztatást, az ígéreteket és azok teljesedését ábrázolják. Történeti eseményeket állítanak a szemlélôk elé a pátriárkák korától egészen a római uralomig, annak bizonyságaként, hogy Isten mennyire gondját viselte népének. A zsinagóga nyugati fala elôtt, tehát Jeruzsálem felé tájolva, áll az a fülke, amelyben a Tóra tekercseit tartották. A fülke homlokzatán az oszlopok felett balról jobbra haladva a hétágú gyertyatartót, a lulabot és az ethrogot (a sátoros ünnep szimbólumait), a templom homlokzatát és bejárati kapuját, valamint Izsák feláldozását (az Isten iránti odaadás jelképét) látjuk. A fülkétôl jobbra az alsó sor elsô képe Dávid királlyá kenése (1Sám 16,13), a második Mózes megtalálása a Nílusban (Kiv 2). Felette Nehemiás áll, amint a kezében tartott Tóra-tekercsbôl olvas. A mellette lévô kép Jeruzsálemet ábrázolja a salamoni templommal (1Kir 6). A sarokban azt az ökrösszekeret láthatjuk, amelyen a filiszteusok visszaküldték Izraelnek a Szövetség Szekrényét (1Sám 5,1--5; 6,1--12). A saroktól jobbra, az északi falon, alul Ezekiel látomását festették meg a halottak feltámadásáról (Ez 37), fölötte pedig az izraeliták csatája van a filiszteusok ellen Eben-Ezernél (1Sám 4). Biztosra vehetô, hogy a képek megfogalmazási módja nem ennek a kis diaszpóra-közösségnek a találmánya volt, hanem a késôi zsidóság kultikus központjából, Galileából vették át. ======================================================================== 113. kép. Az utolsó helytartó-pénz Augustus idejében A helytartók által veretett pénz egy fél kvadránst ért, amely a Talmud adatai szerint 1/8 asnak felel meg (vö. a 249. oldallal). Az érmék formája és verete különbözik a Cézáreában vert császári pénzektôl. Ez igazolja azt a feltevést, hogy a helytartó-pénzeket Jeruzsálemben készítették. Fej: Búzakalász, mellette a Kaiszar felírás. Írás: Egy datolyapálma mellett az LMA évszám, azaz a 41. év. Ez az egyik számítási mód szerint Kr. u. a 14. év, azaz Augustus halálának éve; egy másik számlálás szerint Kr. u. a 10/11. év. ======================================================================== 114. kép. A négyféle termôföld 1. Lízan-márga a Jordán völgyébôl. Ez a talajfajta a Holt-tengeri Lízan-félszigetrôl kapta a nevét. A hozzánk legközelebbi geológiai korszakban keletkezett, a Lízan-tenger márgalerakódásából. A talaj világosszürke és aranybarna árnyalatokban játszik. Önmagában nem nagyon termékeny, de intenzív talajerôgazdálkodással feljavítható. Nagyon porhanyós, ezért könnyű megművelni. 2. Mészkôtalaj (szenon) Umm-et-Talából, 6 km-re Betlehemtôl keletre. Ha a hófehér mészkô szétmállik, világosszürke és barnás színű talajt eredményez, amelyet rendzina-talajnak is hívnak. Állaga morzsalékos, könnyen megmunkálható, nyáron nem keményedik meg, s télen, az esôzések idején sem válik sárrá. Az elôhegyek enyhébb lejtôirôl a víz nem sodorja le. Olajfa, szôlô, csonthéjas gyümölcsök és zöldségfélék termesztésére egyaránt alkalmas. 3. Terra rossa. A minta Katamonból, egy búzaföldrôl való, Jeruzsálemtôl 3 kilométernyire délnyugatra. A Földközi-tenger medencéje körül ez a leghíresebb talaj, amely a forró nyár és az esôs tél váltakozásának köszönheti létrejöttét. Mindenütt ez alakult ki, ahol a cenoman és a turon korszakokból való mészkô és dolomit borítja a felszínt. Az eredetileg fehéres-szürkés anyakôzet vastartalmából adódik a mélyvörös szín. A laza talajszerkezet fôleg a gabonaféléknek kedvez, de domboldalakról a víz lemossa. Ezt akadályozzák meg a teraszépítéssel, amely a lejtôkön is megôrzi a mezôgazdasági kultúra számára ezt a talajt, és az egész tájnak különleges arculatot kölcsönöz (l. a 77. képet a 132. oldalon). 4. Kafarnaumtól északra vett bazalt-talajminta. A bazalttalaj hasonlít a terra rossához csak egy árnyalattal sötétebb a színe. Leginkább Kelet-Galileában fordul elô. Éppen úgy mint a terra rossa, ki van téve az esôvíz eróziós hatásának, ezért a hegyoldalakban teraszos művelést kell folytatni. Alsó-Galilea széles völgyeinek alján vastag rétegben fordul elô, és ideális körülményeket biztosít a gabonatermelés számára. A Jordán-árok márgatalaja és a hegyek keleti lejtôjén lévô mészkôtalaj éppen úgy alkalmatlan volt a mezôgazdasági kultúrára, mint a hegyek nyugati, erdôvel benôtt oldala. Ezzel szemben a sivatag és a Júdeai-hegyvidék közötti dombok, továbbá a Galileai-hegyvidék dombhátai, a rajtuk porladó, vulkánikus eredetű talajjal termékeny szántóföldek voltak. A termôföldek után fizetendô adót a föld termékenysége szerint szabták meg. A Talmudból tudjuk, hogy a földeket három szempont szerint minôsítették: az elsô szempont az volt, hogy a föld hegyvidéken vagy síkságon, hegyen vagy völgyben fekszik-e. Második szempontként a talaj minôségét vették figyelembe, s eszerint köves, fehér és vörös föld csoportokra osztották a földeket. Végül azt nézték, hogy az adott területen mit lehet termelni: gabonát, szôlôt, gyümölcsfákat, vagy a terület inkább legelônek való, illetve erdô van rajta. Ha az evangéliumok és fôleg Jézus példabeszédeinek képkészletét figyeljük, észre kell vennünk, hogy abban a világban, amelyben Jézus él és működik, milyen fontos szerepet tölt be a földművelés. ======================================================================== 115. kép. A názáreti Szent József-templom 1. Szent József templomának alaprajza (P. Viaud nyomán 1910-bôl) és (fent) a nyugat--keleti hosszmetszet az északi külsô fal vonalában. (B. Bagatti nyomán 1970-bôl.) 2. A Szent József-templom környékén végzett feltárások A templom nevének változása hűségesen követi a helyi hagyomány alakulását. A galliai püspök, Arkulf szerint (670) ez volt a ,,Felnevelés temploma''. A ferences gvardián, Quaresmius (1616--26) szerint a ,,József műhelye'' nevet viseli. Most a ,,Felnevelés templomát'' és ,,József műhelyét'' magába foglalja az 1914-ben épített Szent József-templom. Az új templom annak a templomnak alapjain áll, amelyet a keresztesek építettek. Ezt P. Viaud OFM tárta fel. A háromhajós templom 29 m hosszú volt. A 16,2 m széles homlokzatban egyetlen kapu volt, amelynek díszítetlen pilléreit ma is látni lehet. A kapun belül lépcsôn kellett lemenni a templomba, mert egy mozaikmaradvány tanúsága szerint a kapu küszöbe és a padlószint között 1,6 m szintkülönbség volt. Mivel semmiféle oszloptalp vagy pillér-alap nem maradt, a hajók elrendezésérôl nem tudunk képet alkotni. A külsô fal pilaszterei után ítélve, öt-öt pillér oszthatta három hajóra a belsô teret. A régészek számára különösen a föld alatti barlangok váltak fontossá, amelyek a régi Názáretbôl valók. A templom alaprajzába berajzoltuk ezeket. Még a padlószintben, majdnem a templom fôtengelyének vonalában helyezkedik el egy kövekkel kifalazott 2 méteres oldalszélességű, kocka formájú medence (B). 7 lépcsôfok vezet le az aljába. A lépcsôn mozaiknyomok vannak. A medence alját 2 méter mélyen hat négyzetes mozaikmezô díszíti. Az északi oldalon a mozaik egy szabálytalan, fekete bazaltkövet vesz körül (S). A lépcsô mentén egy kis csatorna fut végig, vízvezetésre szolgált és szintén mozaikkal volt díszítve, de kifolyása nincsen. A medence padlóján sok márványlap- darab hevert, ami azt jelezte, hogy valamikor ezzel burkolták az oldalfalakat. A medencébe vezetô lépcsôtôl kissé délre egy másik lépcsô (A) visz le egy keskeny, ívelt sziklafolyosóba (C), amely egy sziklabarlangba visz (G). A barlang több mint 2 m magas, 9--10 m hosszú és 4--5 m széles. Világítását és a levegôt két mennyezeti nyíláson át nyeri, amelyek közül az egyik a templom apszisában (H), a másik a templom közepe táján (J) nyílik a padlóban. Nyugati, keleti és déli irányban több barlanggal áll kapcsolatban, de ezek már kívül vannak a templom területén. A templom alatti barlangot különbözô korokban használták gazdasági és raktárhelyiségnek, amint ezt a részben szétrombolt silók (D, E, E', F), három ciszterna (Z), egy olajprés maradványai, továbbá arab kerámia- és üvegcserepek mutatják. A falakon lévô vallásos motívumok, s a barlang mozaikkal kirakott padlója bizonyossá teszi, hogy az egész területet kultikus céllal használták, mégpedig a zsidó-keresztények keresztelési szertartásaihoz A legkorábbi idôkben nem volt kötött helye a keresztelésnek. Fülöp pl. egy útszéli forrásnál keresztelte meg az etióp királynô udvari emberét. Cornelius százados a saját házában keresztelkedett meg. A Názáretben folytatott feltárások azonban megmutatták, hogy a zsidókeresztényeknek már a kezdet kezdetén gazdag szimbolikájú keresztelési szertartása volt. A keresztelômedencében lévô fekete bazaltkô Szent Pál szavára emlékeztet: ,,A szikla pedig Krisztus volt'' (1Kor 10, 4). A kicsiny vízcsatorna a Jordánt szimbolizálta, s a keresztelendôt a választott nép honfoglalására emlékeztette. A ,,sötétségbôl a világosságra'' jutott a keresztelendô, amikor a barlangból ide vezették a felszínen lévô keresztelômedencéhez. A keresztség után tejet és mézet nyújtottak neki, hogy megízlelhesse az ígéret földjének édességét. Így nyerte el a választott nép története a beteljesedését azokban, akik újjászülettek ,,vízbôl és Szentlélekbôl''. Amikor P. Viaud kiszabadította a keresztesek templomának alapjait, feltűnt neki, hogy a keresztelômedence és a barlangba vezetô lépcsô, továbbá a medence északi oldalán álló pillérmaradvány (P), végül az északi apszis közelében egy négyszögletes bemélyedés (K), kb. 25 fokkal északkeletre fordul a román templom fôtengelyéhez mérten. Ebbôl a feltűnô jelenségbôl egy korábbi építményre következtetett. Az alaprajz jelmagyarázata: A lépcsô B keresztelômedence C sziklafolyosó D, E, E', F silók G barlang H, világító- és szellôzônyílások K négyszögletes mélyedés M fal S bazaltkô Z ciszternák A hosszmetszet jelmagyarázata: I--VII. külsô támpillérek R mozaikmaradványok T a mai padlószint I--IV külsô pillérek 1, 2 barlangok 3, 4, 5 silók A századfordulón a régészek figyelmét teljesen lekötötték a keresztesek templomának falmaradványai. Az ókortudomány akkori állása szerint az építéstörténeti leíráshoz nem tartották szükségesnek a különbözô rétegek vizsgálatát. A hézagos ismereteket a legújabb kutatások próbálták teljessé tenni. Az utóbbi idôk feltárásait B. Bagatti OFM vezette 1970 augusztusában. A nyugati irányból készült felvétel a templom északi falánál fekvô temetkezési helyet mutatja (l. a 115,1. ábrát). A kép alatti ábra alaprajzban (A) és keresztmetszetben (B) mutatja az észak--déli fekvésű leleteket. Az ásatás elsôdleges célja annak a kérdésnek a tisztázása volt, hogy ez a terület lakott volt-e Kr. e. az 1. században. Mivel a törmelék, amelyet az 1910-es feltárások során megmozgattak, még ott volt, lehetôség volt a rétegvizsgálat elvégzésére. Csak természetesen most a legfelsô réteg volt a legrégibb, és a legalsó a legfiatalabb (tekintettel arra, hogy az elsô feltárásnál megfordult a rétegek sorrendje). Így elsônek vaskorszaki cserépmaradványok kerültek kézbe, majd egymást követték a római, bizánci rétegek. A legalsó réteg, amely 1910-ben a felszínen volt, a keresztesek korából való volt. A sziklába barlangokat és silókat vágtak, ugyanolyan formában, ahogyan az Angyali Üdvözlet templomának környékérôl már ismerjük. A rajz metszetben mutatja a barlangokat. A bennük talált legrégibb cserépmaradványok a római korszakból valók. Ebbôl arra lehet következtetni, hogy a terület Kr. e. az 1. században lakott volt. A barlangok elé vagy fölé épített házaknak természetesen nyoma sem maradt. A 115. kép hosszmetszete az északi fal vonalában mutatja a sziklafelszín vonulatát. A felsô vízszintes vonal a fal külsô, felsô párkányát mutatja, a számok a fal külsején látható pilléreket jelzik. Ha ezt összehasonlítjuk az alaprajzzal, meggyôzôdhetünk róla, hogy a hosszú, elnyúló lépcsô (A--C) a templom belsejében pontosan követi a szikla lejtését. P. Viaud 1,6 m mélységben felfedezett egy mozaikdarabot (R), amely az elsô templom padlószintjének a tanúja. A mai padlószint a T jelzésnél van. B. Bagatti feltételezi, hogy a bizánci templomot a terep erôs lejtése miatt támpillérekre vagy boltívekre építették. S ebben az esetben a Szent József-templom az a ,,Fölnevelés temploma'', amelyrôl Arkulf tudósít (670): Názáret ,,közepén áll, két boltívre emelték, azon a helyen, ahol egykor a ház volt, amelyben Urunk és Megváltónk nevelkedett.''[108] ======================================================================== 116. kép. Római dupondius Lívia képével (+ Kr. u. 29.) Suetonius szerint (Aug. 62) Augustus háromszor házasodott. A Claudiusok nemzetségébôl való Lívia Drusilla volt a harmadik felesége. Augustus úgy szakította el elôzô férjétôl, a késôbbi Tiberius császár apjától. A császár felsége minden tekintetben példamutató életet élt. Elkísérte Augustust útjaira, segítette tanácsaival, és minden rendelkezését maradéktalanul támogatta. Augustus keleti utazása alkalmával (Kr. e. 30--29.) ismerkedett meg Lívia Heródes nôvérével, Szalóméval, és barátságot kötött vele. Josephus ír arról (Zst. XVIII, 2, 2), hogy Szalóme császári barátnôjének adományozta Jamnia városát egész körzetével, továbbá a Jordán közelében fekvô Phaszael és Archelaisz városokat. Palesztinában közismertté vált Lívia neve. Heródes Antipász az újjáépített Betharamphtát Líviáról nevezte el Líviásznak (l. a 44. képet a 82. oldalon, és a 119. képet a 200. oldalon). Lívia 86 éves korában halt meg, fia, Tiberius uralkodásának 16. évében (l. a 250. képet a 430. oldalon). A képen látható dupondiusra -- Rómában vert bronzpénz Kr. u. 22--23-ból -- Lívia arcképét verték rá a Justitia szimbólumaként, anélkül hogy portrészerű sajátosságai volnának. ======================================================================== 117. kép. Tiberius császár tizenötödik esztendeje a római, szíriai és keresztény idôszámítás szerint [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 118. kép. Tiberius császár (Kr. u. 14--37.) ,,Az idegenektôl behozott szertartásokat, különösen a zsidó vallást elnyomta, és ennek a hitnek a követôit arra kényszerítette, hogy az istentisztelettel kapcsolatos ruháikat és szereiket égessék el. A fiatal zsidókat katonai szolgálat ürügyén zord éghajlatú országokba küldte, a többieket, akik ehhez a néphez számítottak, és a hozzájuk hasonló szekták követôit kiutasította Rómából azzal a fenyegetéssel, hogy aki nem engedelmeskedik parancsának, azt halálig tartó rabszolgasággal bünteti.'' (Suetonius: A Ceasarok élete. Tiberius 36.) ,,A szigorúság és az erkölcsök megjavításának ürügyén, de inkább hajlamainak engedve, olyan vadul, oly kegyetlenül garázdálkodott, hogy jónéhány gúnyversben megbélyegezték mindennapos gaztetteit, és megjósolták az elkövetkezendôket: Azt akarod, tömören mondjak ki, te kôszívű, mindent? Pusztuljak, ha anyád tudna szeretni, te szörny! Mássá lett Saturnus aranykora, caesar, alattad: Vaskor ez és marad is, míg a te életed ép! Nem kell néki a bor, most már csak vért akar inni: Ezt habzsolja mohón, mint ahogy azt azelôtt.'' (Suetonius: A Caesarok élete. Tiberius 59.) ======================================================================== 119. kép. Palesztina Tiberius császár 15. esztendejében [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 120. kép. Poncius Pilátus helytartó pénze A többi római helytartó a pénzre került veret megválasztásánál tekintettel volt a zsidók vallási érzületére és törvényeire. Pilátus nem: a pénzre a római augurok, a pogány papi kollégium egy csoportjának jelvényét verette rá. Fej: A fôaugur hivatali jelvénye (csavart végű bot) mellett Tiberius neve. Írás: A császár 17. uralkodási évének száma babérkoszorúval övezve. Ez az év a római idôszámítás szerint Kr. u. a 30/31. esztendô. ======================================================================== 121. kép. Kôbe vésett római felirat a tengerparti Cézáreából, Poncius Pilátus nevével 1959 nyarán római régészek Cézáreában egy római színház maradványait ásták ki. A romok között találtak egy 80 cm magas, 60 cm széles követ, s rajta Poncius Pilátus csonka feliratát.[110] Ez az elsô ilyen jellegű emlék Palesztinában Pilátusról. A felirat négysoros, 6--7 cm magas betűkbôl áll. A legfelsô sorban a TIBERIEUM szó maradt meg. A kô egy olyan épületet díszített, amelyet Tiberius császár tiszteletére emeltek (tehát ,,titulus''). Késôbb a kô lekerült errôl az épületrôl, és lépcsôként használták fel. Ezért a bal oldalát lefaragták, s ekkor tűnt el a felirat egy része is. A második sorban világosan olvasható a TIUS PILATUS, a (PRAEF)ECTUS JUDA(EAE) neve, amint a harmadik sorban lévô írás mondja. A negyedik sorból csak egy ékezet maradt meg. Az egész felirat feltehetôen így szólt: 1. sor: CAESARIENSIBUS TIBERIEUM 2. sor: PONTIUS PILATUS 3. sor: PRAEFECTUS JUDAEAE 4. sor: DEDIT Azaz: ,,A júdeai praefectus, Pontius Pilatus ajándékozta ezt a Tiberieumot a cézáreaiaknak''. Feltűnô, hogy latinul fogalmazták meg a feliratot, mint a kereszt feliratánál is történt (Jn 19, 20), továbbá, hogy Pilátus nem prokurátornak, hanem ,,praefectus''-nak nevezi magát. Tacitus is ezt az elnevezést használja (Ann. XV, 44). Amikor Josephus beszél a júdeai helytartókról, hol praefectusnak mondja ôket, hol a meghatározatlan jelentésű ,,hégemon = vezér'' szót használja. Az evangélisták Pilátust általában hégemonnak mondják. Nagyon nehéz meghatározni azt az idôpontot, amikor ezt a követ a színház lépcsôjéül újra felhasználták. A régészek azt mondják, hogy a 4. század után nem történhetett. S az is kétségtelen, hogy azok számára, akik a színházat építették, Poncius Pilátus már jelentéktelenné vált, ezért vésték le irgalmatlanul a szöveget és alázták lépcsôvé a követ. Számunkra azonban még ebben a csonka állapotban is jelentôs ez a felirat, mert annak a történelmi személyiségnek az emlékét ôrzi, aki a Názáreti Jézus felett kimondta a halálos ítéletet. ======================================================================== 122. kép. A tengerparti Cézárea (Caesarea Maritima) Röviden el lehet beszélni Cézárea történetét, mely egykor Jeruzsálem vetélytársa volt. A sziklaszirtekkel körülvett, mélyen a tengerbe nyúló földnyelv már a régi föníciaiakat arra késztette, hogy kikötôvé alakítsák. Az ókori irodalom ,,Turris Stratonis -- Straton Pyrgos'' néven ismeri a helyet. Néhány szakértô a Straton szóban Astarte nevét látja elrejtve, aki a sémi mitológiában ugyanaz mint a római mitológiában Vénusz. Ez lehet a magyarázata a Talmud lapidáris minôsítésének, amikor Turris Stratonisról csak annyit mond: ,,Az ördög vára''. Kr. e. 100 körül a hasmoneus Alexander Janneusz gyilkosságok és megvesztegetések árán meghódította a várost. Pompeius hadjárata után (Kr. e. 63.) Straton Pyrgos hellénista városállam lett, pénzverési joggal. A lakosság nagyobbik része pogány volt, zsidók csak szórványban éltek közöttük, és római fennhatóság alatt álltak. M. Antonius Kleopátrának ajándékozta a várost. Mikor Kleopátra az actiumi csata után (Kr. e. 31.) öngyilkos lett, a fiatal zsidó király, Heródes Octavianus fogadására sietett, akiben a gyôztest köszöntötte. Hihetetlen hízelgések árán sikerült megnyernie a gyôzôt, aki királyi címet adományozott neki, és Cézáreát is országához csatolta. Heródes méltányolta az ajándékot, amely egyetlen tengeri kikötôjét jelentette. Nem titkolt büszkeséggel kezdett hozzá a város újjáépítéséhez és 12 év múlva, a 192. olympia évében (Kr. e. 10.) felavatták. Új nevet is kapott, mégpedig a császárét: Caesarea. A képen egy 1917-ben készült légifelvételen majdnem az egész terület látszik, amelyre Heródes az új várost felépítette. A 123. képen látható térkép segítségével felismerhetôk a falak, a középületek és a vízvezetékek. A mai Kaiszárija (Kesari) nem más, mint a keresztesek fallal körülvett települése egy templom romjaival s egy mólóval, amelynek a végén egy kastély romjai állnak. Ez a móló volt a Heródes- féle kikötô déli mólójának kezdete. A képen sötét foltként megjelenô sziklazátonyok megnehezítették a kikötô építését, amelyet Josephus apró részletességgel ír le: ,,Ámbár ez a hely meglehetôsen kedvezôtlen volt, mégis éppen ez fokozta a király becsvágyát, hogy olyan művet alkosson, amely keményen dacolhat majd a tengerrel, és emellett olyan művészien szép, hogy a belefektetett óriási munkát semmivel sem árulja el. Mindenekelôtt tehát a kikötônek szánt területet kimérette, és aztán 50 láb hosszú, 9 láb magas és 10 láb széles hatalmas sziklatömböket süllyesztett a vízbe, 20 rôfnyi mélységbe. Miután így a mélységet kitöltötte, a töltésnek vízbôl kiálló felületét 200 lábnyira kiszélesítette: ebbôl 100 lábnyi azért készült, hogy megtörje a tenger hullámait. Ennek a résznek prokymia (hullámtörô) volt a neve; a másik 100 láb volt az alapja a kikötô körül épített falnak; ezt igen magas tornyokkal tarkázta, amelyek közül a legnagyobbat és a legszebbet Drususról, a császár mostohafiáról Druseionnak neveztek el. A kikötôben rengeteg raktár volt az áruk elhelyezésére, és elôttük körben széles sétány, ahol az utasok kényelmesen körbejárhatták a kikötôt. A kikötô bejárata észak felôl volt, mert itt általában az északi szél a legenyhébb. A bejárat mindkét oldalán talapzatokon nyugvó 3--3 óriási méretű szobor (kolosszus) volt, amelyeket balról zömök torony, jobbról pedig egymással összekötött egyenes oszlopok tartottak. Ezek az oszlopok nagyobbak voltak, mint a velük szemben álló torony. A kikötô környékén az épületek ugyancsak fehér márványból voltak, s a város utcái egymástól egyenlô távolságban mind a kikötôbe vezettek. A kikötô bejáratával szemben egy magaslaton hatalmas és gyönyörű templomot építtetett a császár tiszteletére. Ebben volt a császár hatalmas szobra, méltó párja az olympiai Zeusznak, továbbá Róma szobra, amely Héra argoszi szobrának mintája szerint készült'' (Zsh. I, 21, 6--7). A legutóbbi idôkig eltérô vélemények voltak a régészek körében arról, hogy hol építtette Heródes a kikötôt. Egyesek a keresztesek által épített kikötô területét jelölték meg, tehát azt az öblöt, amelynek déli oldalán hullámtörôt építettek a keresztesek (l. a 124,1. képet a 206. oldalon). Északi mólóját a földnyelv alkotta volna, amely elé a keresztesek oszlopokra állított mólót emeltek. Mások úgy vélekedtek, hogy az elôbbi helytôl délre fekvô, nagy öböl volt a kikötô, s azzal érveltek, hogy Josephus szerint méreteiben nem maradt el Pireus kikötôje (Athén kikötôje) mögött (Zst. XV, 9, 6). 1960-ban E. A. Link[111] vezetésével egy buvárexpedíció kutatta át a partot. Az ô megfigyeléseik és az újabb légifelvételek segítségével a vita az északi öböl, a keresztesek által is használt kikötô javára dôl el. E. A. Link ugyanis végigvizsgálta Cézárea elôtt a víz alatti partot, és megállapította, hogy a Josephus által leírt kikötôépítés nyomait meg lehet figyelni az öböl nyugati oldalán. Különösen az északon lévô bejárat körül vannak a tengerfenéken hatalmas -- 20--30 tonnás -- faragott sziklatömbök. Link kutatásai és a légifelvételek mutatják, hogy a hullámtörô déli karja észak felé behajlik (l. a 124,1. képet). Link mérései szerint ez a móló 600 m hosszú volt. Az északi móló ennél rövidebb, 250 méter lehetett, és egyenesen nyugati irányba tartott. A kikötô északi oldalán a két móló között 10--20 m mély bejárat nyílott -- pontosan úgy, ahogy Josephus írja. A városról adott ismertetést ezzel zárja: ,,Az egyéb épületek, az amfiteátrum és a színház, továbbá a piactér ugyancsak méltók voltak ahhoz, akinek a nevét viselték'' (Zsh. I, 21, 8). Légi fényképezés segítségével sikerült észrevenni a tengerparti homok által eltemetett amfiteátrum körvonalait. Elôzôleg azért nem találták, mert Josephus tévesen a kikötô déli oldalára helyezte, holott valójában a város északi részében állt (Zst. XV, 10, 6). Méreteivel ,,felülmúlta a római Colosseumot: az csak 86 x 54 m, ez viszont 95 x 62 m átmérôjű volt''. Miután Titus (Kr. u. 70-ben) Jeruzsálemet meghódította, a fogoly zsidókból ebben a színházban rendezett diadalmi játékot: ,,Több mint 2500-ra becsülhetô azoknak a száma, akik vadállatokkal való harcban, máglyán vagy egymással való életrehalálra menô viadalokban vesztették életüket'' (Zsh. VII, 3, 1). A városavatási ünnepségek leírásában Josephus megemlíti, hogy Heródes gondolt a lóversenyek kedvelôire is. Kb. 20 000 nézô befogadására alkalmas lóversenypályát (hyppodromot) építtetett és a város avatásakor nagy versenyeket rendeztek. A városból fehér márvánnyal kövezett sétány vezetett ki a hyppodromhoz. A hossza (észak-déli irányban) 320 m, a szélessége (nyugat-keleti irányban) 80 m volt. A pályát három oldalról (nyugatról, délrôl és keletrôl) támfallal megerôsített földhányás vette körül. A déli oldalon, ahol a pálya fordult, egy természetes völgy hajlatát is beletervezték a hyppodromba. A versenypályát egy 4,2 m vastag és 220 m hosszú fal (,,spina'') osztotta két részre. A fôbejárat az északi oldalon nyílt. Ettôl az északi oldaltól kb. 90 méternyire a spina mellett három nagy, hegyes vörösgránit oszlop feküdt. Valószínűleg ezek voltak a céloszlopok. Nem messze tôlük egy széttöredezett obeliszket is találtak. A legmeglepôbb lelet azonban egy nagy gránitkocka volt (2,24 x 2,24 x 1,2 m). Hatalmas akadályként az indulási oszlop közelében feküdt a keleti oldalon lévô pályán. Lehet, hogy ez volt a félelmetes ,,taraxippos''[112], amelynek az volt a feladata, hogy a rásütô napfényt szikrázva visszaverje és megbokrosodjanak tôle a lovak. Errôl Pauszaniasz beszél olympiai útikönyvében (X, 37, 4). Josephus semmit nem mond arról, hogy a város vízellátásáról hogyan gondoskodtak. Az elsô felkelésig (Kr. u. 70.) a városnak 50 000 körül volt a lakossága. A múlt század nyolcvanas éveiben végzett feltárások során két vízvezetéknek bukkantak a nyomára. Az északi falnál léptek be a városba (l. a 123. képet). Az ún. ,,alacsony vízvezeték'' a part mentén haladva hozta a vizet a mintegy 5 km-re lévô folyóból, a Nahrez- Zerka-ból, amelyet Strabon és Plinius ,,Krokodil-patak''-nak nevez. Két gáttal duzzasztották fel a vizét, hogy a kellô esést biztosítani tudják. A vízvezeték a kezdeti szakaszán 2 méter széles, nyitott, sziklába vágott csatorna, késôbb azonban 2 méteres bolthajtások tartják a fedett csatornát, amelyet a tengerpart felôl érkezô homok elôl kôlapokkal lefedtek. A másik, a ,,magas vízvezeték'' (2. kép) a Kármel egyik déli nyúlványának forrásából hozta a vizet 7 km távolságból. A terep azonban annyi kanyart tett szükségessé, hogy a vízvezeték összesen 12 km hosszú (l. a 124,2. képet a 208. oldalon). Az újabb légifelvételek tették láthatóvá a félkör alakú fal nyomát, amely körülvette a régi várost. De ez a fal minden valószínűség szerint csak a bizánci idôszakból való. Nem tudjuk, hogy a Heródes- féle város körül volt-e véve fallal. Az az ásatás, amelyet 1960-ban a part mentén folytattak, felszínre hozott a keresztesek városától északra egy falrészletet, amely Heródes korából származik, s rajta két kör alaprajzú tornyot. A tornyok átmérôje 10 m. Így, legalábbis észak felôl, a város védett lehetett. A színháztól délre a homok alatt nagy lakónegyed romjai rejtôznek. A finom tengerparti homokot a szél az évszázadok során behordta a szárazföld felé, és mint finom fátyollal, betakarta a keresztesek településétôl északra és délre fekvô maradványokat. 1956 óta olasz és izraeli régészek fáradoznak a feltárásokon (l. a 124. képet). ======================================================================== 123. kép. Cézárea Maritima térképe: a régi kikötô és a tengerpart (L. I. Levine szerint) [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 124. kép. Cézárea -- egy város fölvirágzása és pusztulása 1. A város a kikötô felôl nézve: Augustus és Róma templomának romjai 2. A ,,magas vízvezeték'' tenger felôli oldala 3. A római színház 4. A hétágú lámpatartó képe (Menora) a zsinagóga oszlopfôjén 5. A Jó Pásztor szobra 6. A keresztesek bástyafala és várárka Nem mindennapos véletlen hívta fel a régészek figyelmét az egykori császárvárosra. Egy banánültetvény helyének elôkészítésével kapcsolatos földmunkák során az egyik traktor elakadt. Az akadályt, amely miatt nem tudott tovább haladni, egy hatalmas, piros, porfír márványból való szobor jelentette. Az egykori keresztes várostól északra fekvô területen már 1948-ban rábukkantak egy zsinagóga mozaikmaradványaira és két oszlopfôre. Az egyiken a Menora, a hétágú lámpatartó volt kifaragva (4. kép). 1956-ban újrakezdték a feltárást, és a felszínre kerülô rétegek egymás után vallottak az egykori kikötôváros virágzásáról és pusztulásáról. 7 méteres mélységben olyan falmaradványokat találtak, amelyeknek építését Kr. e. a 4--1. századok közé kell helyezni. Mivel a fal alatt további emberi nyomok nincsenek, feltételezhetô, hogy ez az egykori Turris Stratonis tartozéka. A falra 1,2 méteres falvastagsággal nagy épületet emeltek, amelynek falazási módja a heródesi építésre vall. Ehhez a második réteghez a kortárs Josephus ad magyarázatot: ,,A város alatt húzódó csatornarendszer éppen olyan művészien volt megtervezve és megépítve, mint a föld feletti épületek. Az egymástól azonos távolságra kiépített csatornák mind a tengerpartra futottak ki. Az összes csatornán keresztben végighúzódott egy másik csatorna. Így az esôvíz és a szennyvíz el tudott folyni a városból, a tenger vize pedig be tudott áramlani a csatornákba, és tisztán tartotta azokat'' (Zst. XV, 9, 6). A következô réteg rejtette magába a már említett zsinagóga mozaikpadlóját. A 18 x 9 m-es épület belsô tere háromhajós volt. Mivel a Heródes- féle építési korszakból egy falat beleépítettek a zsinagógába, feltételezhetô, hogy ez az a híres zsinagóga, amelybôl Kr. u. 66-ban kiindult a rómaiak elleni felkelés. Az oszlopok különbözô magasságából arra lehet következtetni, hogy a mellékhajók felett karzatok voltak. Az itt élô zsidók jámborságát hirdeti egy felirat az egyik oszlopon: ,,Theodorusz, Olymposz fiának ajándéka leányának, Matrónának megmeneküléséért.'' Az ásatások folyamán kb. 3700 bronzpénz került elô. A legutolsó pénzek Julianus császár idejébôl (Kr. u. 361--365.) valók. A zsinagógát minden bizonnyal a 4. század közepén rombolták le. A. Negev a keresztesek által beépített területen találta meg 1961-- 62-ben a heródesi város jelentôs maradványait. Az 1. képen látható légifelvétel a kikötô déli mólóját mutatja (vö. a 122. képpel a 203. oldalon). A parton egy mecset áll (minaretje nagyon jól látszik), mögötte a feltárt városrom, hátterében a keresztesek hatalmas bástyafalai (vö. a 123. képet a 204. oldalon). A ,,Palestine Exploration Fund'' kutatói már a múlt század 80-as éveiben észrevették, hogy a város délkeleti részében egy kis magaslaton -- nyilván úgy hordták össze -- hatalmas falak állnak. A domb déli oldalán áll a keresztesek háromhajós bazilikájának romja. Keleti végében három apszisa volt, a nyugati homlokzatot négy erôs pillér támasztotta meg. Úgy látszik azonban, hogy a templomot, amelyet a Népek Apostolának szenteltek, nem lehetett az eredeti tervek szerint befejezni. A bazilika alatt egy hatalmas, boltíves terem volt, 30 m hosszú, 10 m széles és 5 m magas (a képen a minarettôl jobbra fent látható). A vastag falak olyan kváderkövekbôl vannak felhúzva, amilyenekkel Heródes korában építettek. A boltozat beszakadt, mert nem bírta el a ráépített templom terhét. A domb nyugati oldalán álló falak megint csak Heródes idejére vallanak (a kép bal oldalán). A. Negev így zárja beszámolóját: ,,Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy mind a boltozatos termek, mind a tôlük keletre nyúló hosszanti helyiségek azt a benyomást keltik, hogy egy hatalmas terasz alépítményei voltak, amelyre Augustus templomát és a belváros jelentôsebb középületeit emelték.'' A szétrombolt templom és palotaépületek márványtöredékei itt-ott feltűnnek a korai idôkben épített arab lakóházak falaiban és a keresztesek erôdítményeiben. A város ivóvízellátását két vízvezeték volt hivatva biztosítani (l. a 123. képet a 204. oldalon). 1963-ban feltárták a ,,magas vízvezeték'' 28 boltívét (l. a 2. képet). Az építmény 6 méter magas és felül 5 m széles. A félkörívek átmérôje 4,25 m, s fent két párhuzamos, 1--1 m széles csatorna fut végig. Már korábban is megfigyeltek ilyen kétcsatornás vízvezetéket a rómaiak korából. Az újabb kutatások megállapították, hogy valójában késôbb kettôzték meg a vízvezetéket. A keleti fele Heródes korából származik, a nyugati valamivel fiatalabb. A képen a nyugati oldal látható, s a képen nem, de a valóságban a boltívekben megfigyelhetô a két építmény csatlakozása. Ez a nyugati oldal jobban ki volt téve a szél, a homok és az esô pusztító hatásának. Errôl vall három latin felirat, amelyek szerint a II. Legio Traiana Fortis, a VI. Legio Ferrata és a X. Legio Fretensis Kr. u. 132- -134-ben renoválta a nyugati oldalt. A 12. században a hullámverés partpusztító hatása következtében a vízvezeték egy szakasza közvetlenül a várostól északra leszakadt. Rendkívül érdekes volt a régészek számára Heródes színháza (l. a 3. képet). A kikötôtôl délre, a parthoz egészen közel fekszik, és ötletesen egy elkarsztosodott dűnének a hajlatába építették be (l. a 123. képet a 204. oldalon). A nézôk nyugat felé tekintve a színpad hátterében ott látták a tengert. 1959 óta többéves ciklusokban sikerült az olasz A. Frovának kiásnia az egész színházat a homok és törmelék alól: a félkörös nézôteret (cavea), a kórus helyét (orchesztra) és a színpadot. A feltárás során hamarosan kiderült, hogy a színházat többször átépítették, s utoljára egy bizánci erôdítménynek lett a része. Ezért a régészek arra törekedtek, hogy amennyire csak lehet, újra láthatóvá tegyék a Heródes által épített eredeti színházat. A félkör alakú nézôtér (cavea) vízszintes irányban két részre tagolódott: alsó részében 13, felsô részében 5 padsor volt. A felmenô lépcsôk, az ún. ,,cunei'' egyforma cikkelyekre bontották: a nézôtér alján boltozatos folyosó futott körbe, és belôle indult 6 lépcsô a felsô kerülethez. A színház külsejérôl csak néhány oszlopfô és pilaszter maradt hírmondónak. Az ülôhelyek félkörben vették körül az orchesztrát, amelynek 30 méteres átmérôje a színház méretének alaphatározója volt. Az orchesztrába vezetô, kétboltíves bejárat ma is nagyszerű látványt nyújt. Az orchesztra mögött, szemben a nézôtérrel helyezkedett el azoknak a helyiségeknek a sora, amelyekbôl a színészek a színpadra léptek (szkéna). Ez valamivel magasabban volt, mint az orchesztra. Homlokzatát félkörös apszis és szögletes fülkék díszítették. A színpad pódiuma alatt olyan pilléreket és boltozatíveket fedeztek fel, amelyek a színpadot tartották. Az orchesztrán lehetett megfigyelni a legnagyobb építészeti átalakításokat. Néha nem sajnálták a költséget arra sem, hogy vízmedencévé alakítsák és hatalmas vízi színpadot formáljanak belôle. Heródes pompaszeretetének az egyik legfényesebb bizonysága az orchesztra mozaikpadlója. 70 cm-rel a márványpadló alatt egy korábbi mozaikpadlót találtak -- tízszer restaurálták! --, amelyet négy színű, geometrikus mintákkal raktak ki. A sok oszlopmaradvány, oszlopfôk, szobortöredékek és egyéb díszítôelemek maradványai fennen hirdetik ennek a színháznak a szépségét, amelyet az Apostolok Cselekedetei is megörökített: ,,Heródes akkor elhagyta Júdeát és Cézáreába ment és ott tartózkodott... A kitűzött napon Heródes királyi díszbe öltözött, bírói székébe ült és beszédet intézett hozzájuk. A nép így kiáltozott: Ez már az Isten szava, nem emberé! Az Úr angyala lesújtott rá azon nyomban, mert nem adta meg az Istennek a dicsôséget'' (ApCsel 12,19-- 23). Josephus hasonlóképpen írja le az eseményt: ,,Heródes Agrippa (Kr. u. 41--44.) a császár tiszteletére ünnepi játékokat rendezett Cézáreában. A második nap már kora reggel ezüsttel átszôtt ruhában átvonult a színházba. A felkelô nap fényében úgy tündökölt a ruhája, hogy a körülötte állók szemét elkápráztatta. Akkor a nép köröskörül elkezdett hízelgô szavakkal kiáltozni, és Istennek nevezték ôt. ...Nem sokkal ezután fájdalmak lepték meg...ezért a palotába vitték... Öt napon át kínozta a fájdalom belsô részeiben, míg végül a halál megváltotta kínjaitól'' (Zst. XIX, 8, 2). A késôbbi idôkben az arab lakosság a színház romterületén mészégetô kemencét állított fel, mert a császárváros márványkövei kimeríthetetlen mészkôbányának bizonyultak. Egy nagy raktárban a kutatók egy 4. századból származó Jó Pásztor szobortöredékre bukkantak, amely drága tanúja a pogánykeresztény közösségnek (5. kép). A zsinagóga közelében vannak a bizánci bazilika romjai. 10 lépcsô vezetett fel a templomba. Ez is arról a keresztény közösségrôl tanúskodik, amely az apostolok korától folyamatosan élt a városban. Amikor a keresztesek 1099-ben Akkónál (Ptolemaisz) partra szálltak, elvonultak Cézárea mellett és adót vetettek ki a városra. Csak 1101- ben támadta meg Balduin, mégpedig egyszerre a tenger és a szárazföld felôl. A város lakóinak semmi esélye nem volt a menekülésre. Rettenetes vérfürdô közepette rombolták le a mecsetet. A nagy kiterjedésű város elnéptelenedett és csak építôanyagul szolgált a kikötôtôl keletre fekvô kis terület beépítéséhez (l. a 123. képet a 204. oldalon). Azokat a bástyafalakat, amelyeket IX. Lajos francia király 1251-ben emelt, hónapok kemény munkájával most újra kiszabadították a föld alól (6. kép). A fal összesen 1100 m hosszú. Északi és déli oldalán van egy-egy kapuja. Ezeket felvonóhíddal kötötték össze a várárok túlsó oldalával. A 10 m széles és néhol 15 m mély vizesárok éjszakánként ugyan nyugalmat biztosított a városban alvóknak, de nem tudták megóvni az ostromlók elôl. Bibarsz katonái ugyanis már 1265-ben az ,,alacsony vízvezeték'' földalatti csatornáin keresztül kényelmesen besétáltak a város belsejébe, és elpusztítottak mindent. A város azóta romokban hevert mind a mai napig. ======================================================================== 125. kép. Heródes Antipász negyedes fejedelem pénze Fej: Pálmaág körül a felírás görög betűkkel: ,,Heródes tetrarkáé'', és az évszám: ,,a 33. év'' (ti. uralkodásának 33. éve = Kr. u. 29/30). Írás: Babérkoszorúban székvárosának, Tiberiásnak a neve (vö. a 160. képet a 271. oldalon). ======================================================================== 126. kép. Fülöp negyedes fejedelem pénze Fej: Tiberius császár babérkoszorúval koronázott feje. Fülöp alattvalói között csak kevés zsidó élt, ezért megtehette, hogy a császár képét veresse rá a pénzre. Írás: Egy templom homlokzata a negyedes fejedelem nevével és uralkodásának évével: a 16. évben = Kr. u. 12/13, vagy a 36. évben = Kr. u. 32/33. Minden pénzére ráverette ezt a templomképet, amely valószínűleg a Nagy Heródes által emelt Augustus-templom Páneaszban, a késôbbi Caesarea Philippiben (l. a 345. oldalt). ======================================================================== 127. kép. Jerikó környéke és a Jordán völgyének déli vége, továbbá a Jeruzsálembe vivô út (vö. a 138/2. képpel a 229., a 221. képpel a 382., és a 224. képpel a 388. oldalon) [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 128. kép. Kéziratot rejtô agyagkorsó Kumránból A korsót darabjaiból kellett rekonstruálni. Kéziratok ôrzésére használták: 65 cm magas, 26,5 cm az átmérôje. A szája 16--18 cm széles. A képen látható korsót Jeruzsálemben ôrzik. Az egyes számú kumráni barlangban azonban annyi cseréptöredéket találtak, hogy hozzávetôlegesen ötvenre becsülik az ott elrejtett korsók számát. A korsó elôtt, félig a földben egy olajmécs látható, a korsótól jobbra pedig a kolostorban talált ezüstpénzek. ======================================================================== 129. kép. A márgateraszon fekvô Hirbet-Kumrán A felvétel jobboldali negyedében a mély Kumrán-szakadék, baloldalt középen, a fennsíkon a kumráni telep romjai, a háttérben a Holt-tenger északi része és mögötte a Kelet-jordániai-fennsík látható. A fennsíkot, amelyen a kolostor épült, északról, keletrôl s fôleg délrôl meredek sziklafalak veszik körül. Csak nyugat felé köti össze egy vékony nyelv a júdeai hegyekkel. A fennsíkról körös-körül mindenfelé nagyszerű rálátás nyílik, s nemcsak védelmet biztosított a ,,kolostorban'' élôknek, hanem magas fekvésével valamivel enyhébb klímát is a környezethez viszonyítva. De még így is 35 fokot is elért a hôség még szeptemberben is. Némi enyhületet ad a kora délutántól a fennsíkra esô árnyék, amelyet a meredek hegyoldalak vetnek rá. A kumráni közösség mintegy 200 évig lakott ezen a fennsíkon, abban a szellemben, amit a ,,Nagy szabályzat'' határozott meg: ,,El kell különülniük a bűnösök lakásaitól, és pusztába vonulva kell készíteniük az utat az Úrnak, ahogyan írva áll: ,,Készítsétek el Jahve útját a sivatagban, építsetek egyenes utat a pusztában a mi Urunknak'' (1QS VIII, 12--14). ======================================================================== 130. kép. Kumrán környékének térképe, és a romok alaprajza (vö. a 131. képpel a 217. oldalon) A Holt-tenger nyugati partján kezdôdik a Júdeai-sivatag. A felhôk ugyanis, amelyek nyugat felôl hozzák az esôt, Palesztina vízválasztó vonalától nyugatra lehullatják csapadékukat, s a vízválasztótól keletre esô hegyoldalak már esôárnyékában fekszenek. Hebronban még 500 mm az évi csapadék, a Holt-tengernél pedig mindössze 100 mm. Ezen elenyészô csapadék miatt a vidék sivataggá vált. A vízválasztó vonaltól keletre a hegyvidék lépcsôzetesen ereszkedik alá a Holt- tenger vidékéig. Közvetlen a part mentén kb. 300 m magas hegyvonulat húzódik, amely meredek parttal szakad le a víz szintjéhez és mély szakadékok tagolják. A kumráni romterület Jerikótól 12 km-re délre, és Betlehemtôl 24 km- re keletre 50 méter magasan van a Holt-tenger szintje felett. Közvetlenül a kolostor fennsíkja mellett, a déli oldalon mély patakvölgy van (l. a 129. képet a 213. oldalon). Az egyes számú barlang a romoktól észak felé 1,5 km távolságban van. Miután a beduinok 1952-ben felfedezték a kettes számú barlangot, a jordániai régészeti hatóság expedíciót szervezett a környék barlangjainak felkutatására. 8 km széles sávban kutatta át a keleti sziklafalat két csoport, amelyek egy-egy tudományos szakértôbôl és 3-- 4 beduinból álltak. 26 barlangban és sziklaüregben találtak olyan korsótöredékeket, mint az egyes számú barlangban, de kézirattöredékeket csak 2 barlang ôrzött. A 3-as számú barlangban volt a híressé vált réztekercs (3 Q 15, l. a 263. képet a 458. oldalon). 1952 ôszén bukkantak rá a beduinok a 6-os és a 4-es számú barlangra. Ép kéziratot ugyan nem, de a 4-es barlangban 400 kézirat 20 000 darabkáját sikerült megmenteni (l. a 134. képet a 220. oldalon). A régészek, kedvet kapva ettôl a felfedezéstôl, újra kutatni kezdtek, és a márgateraszon még további öt barlangot fedeztek fel, amelyek az 5, 7, 8, 9, 10-es számot kapták. Az utolsó barlangot, a 11-est 1956-ban fedezték fel, 2 km-re Kumrántól északra. Kumrántól 3 km-re dél felé, a meredek sziklafal aljában fakad az Ain- Feska bôvízű forrás, amely nemcsak az ott élô emberek és állatok ivóvízszükségletét képes fedezni, hanem a Hirbet-Kumrán és Ain-Feska közötti parti sáv öntözésére is elegendô. Így vált lehetôvé ennek a résznek a megművelése. Most a terület mocsaras. A sziklafalban még további barlangok vannak, de ezekhez már nem volt köze a kumráni közösségnek. Egy másik régészeti lelôhely az Ain-Feskától 18 km-re délre fekvô Vádi-Murabbaat; egy következô pedig a Hirbet-Mird, ahol szent Szabbasz az ötödik században az egykori Hyrkania erôdítmény helyén felépítette a ,,Castellion'' kolostort. Mindkét helyen találtak különbözô kéziratokat, részben szentírási, részben egyéb szövegekkel. 1960/61- ben egy izraeli kutatócsoport fésülte át az Én-Gedi és Maszada közötti sziklás vidéket, és fáradozásukat siker koronázta: találtak egy papiruszlevelekbôl álló köteget, amely Simon ben Koseba 15 levelét tartalmazta. Ô volt a második felkelés vezére (Kr. u. 132--135.). Az ábra a kumráni kolostor alaprajzát mutatja. A külvilággal egyetlen útvonal kötötte össze a telepet, de ez nem a mai értelemben vett út, hanem a Kumrán völgyébôl felkapaszkodó szűk szerpentin- ösvény. Az ösvény a hegyek között csatlakozott a Jerikóból Betlehembe és Jeruzsálembe vezetô útba. A kolostor fôbejárata (1) kettôs udvarba nyílt (2), amely az épületek északi oldalán volt. Az egész ,,kolostor'' világosan két részre tagolódott: fôépületei a keleti, melléképületei a nyugati oldalon álltak. A telep központi épülete, amelyet az elsô építési periódusban emeltek (I a), hatalmas, 30 x 37 méteres tömb volt. Az északnyugati sarkot és a bejáratot egy hatalmas torony biztosította (3). Az egész központi épület 2 emelet magas volt, a torony falai pedig 1,2-2,5 m vastagok. A toronynak egyetlen, az udvar felé nézô bejárata volt a második emeleten. Az alsó szintekre csak belül, lépcsôn lehetett lejutni. Ezek a termek raktárul szolgáltak. A fôépület északi oldalán a torony mellett olyan helyiség állt, amelyben több tűzhely volt. Valószínűleg ez volt a konyha (4). A scriptorium (íróműhely), ahol a tekercseket írták, az 5-ös számmal jelzett helyiségben volt. A törmelékben még felismerhetôk voltak az íróasztalok roncsai. Különös érdeklôdést keltett a fôépület déli oldalánál egy hosszú helyiség (6). Úgy látszik, ez a 22 m hosszú és 4,5 m széles terem volt a közösség gyűlésterme. A nyugati végében gipszbôl kialakított emelvény állt, amelyet apró lapokkal borítottak be. Bizonyára ez volt a közösség vezetôjének kiemelt helye. Több jel mutat arra, hogy ezt a káptalantermet ebédlônek is használták. Az egész területet átszelô vízcsatornából külön ág futott az ebédlôhöz. A terem déli végében, a padlóban lévô mélyedés a víz elvezetésére szolgált. Josephustól tudjuk, hogy milyen szakrális rítusokkal vették körül az esszénusok az étkezéseket: ,,Istent sajátságos módon tisztelik. Ugyanis napfelkelte elôtt nem ejtenek ki szentségtelen szót, hanem a Naphoz ôsi imádságokat intéznek, mintha könyörögnének, hogy keljen fel. Erre az elöljárók elbocsátják ôket a napi munkára, hogy mindegyik végezze a maga mesterségét. Miután pedig déli 11 óráig szorgalmasan dolgoztak, megint összejönnek egy-egy meghatározott helyen, vászonkötényt öltenek, és hideg vízben megmosakszanak. A tisztálkodás után átvonulnak egy külön épületbe, amelybe más szekta tagja nem teheti be a lábát, és megtisztultan, mintha csak szentélybe mennének, úgy lépnek be az ebédlôbe. Csendben leülnek, és ekkor a pék sorjában egy-egy kenyeret tesz eléjük, a szakács pedig mindenki elé tányért egy tál étellel. Étkezés elôtt a pap imádkozik, és az imádság elôtt nem szabad az ételhez nyúlni. Étkezés után megint imádkozik, úgyhogy az étkezés elején és végén dicsôítik az Istent mint az étel adóját. Miután szent ruházatukat levetették, megint elmennek dolgozni egészen alkonyatig. Ekkor visszatérnek, és ismét ugyanúgy étkeznek. Ha vendégeik vannak, azok is részt vesznek a közös étkezésen'' (Zsh. II, 8, 5). Az ebédlôhöz csatlakozó helyiségben (7) a kutatók egy kb. 1000 darabot tartalmazó edényraktárat fedeztek fel. Találtak 11 korsót, 21 kicsi kancsót, 38 tálat, 75 kelyhet, 210 tányért. 708 csészét, s mindezt olyan rendben és tisztán, mint egy elegáns porcelánboltban. A közösségnek saját fazekasműhelye volt az épület délkeleti sarkánál. Vízmedencében (8) gyúrták az agyagot, majd a megformálás után két kemencében égették ki (9). A fôépület keleti szárnyán egy nagy fürdômedence volt (B6), továbbá sok kisebb medence, amelyek lépcsôzetesen álltak egymás mellett. Ez lehetett a mosoda (10). Kr. e. 31-ben egy földrengés az egész épületet romba döntötte, Ennek a nyomát repedés formájában még ma is látni lehet, (fôleg a B6-os jelű nagy medence lépcsôjénél (a képen szaggatott vonal jelzi a föld hasadékát). A padlózatban félméteres szintkülönbség jelent meg! E földrengés után kb. 30 évig lakatlan volt Kumrán. Amikor újjáépítették, néhány változás történt: a tornyot mind a négy sarkán 4 m magas és 1,5-2 m széles vállakkal erôsítették meg. A káptalanterem déli oldalán nyíló ajtót befalazták, és betömték a vízvezetéket is. A keleti szárnyon lévô vízmedencék olyan súlyos sérüléseket szenvedtek, hogy nem is kísérleteztek a kijavításukkal (l. a 132,3. képet (B6) a 218. oldalon). Úgy tűnik, hogy az egész délkeleti sarkot szabad udvarnak hagyták meg. A nagy ülepítômedencét az északnyugati sarkon (K2) csak futólag javították ki, és kisebb méretűre szűkítették. Az épülettôl keletre volt a kolostor nagy temetôje. Kb. 1100 sírt sikerült feltárni. A sírok mindegyikénél (2 m mélyre vannak ásva) ugyanazt a temetési módot lehet látni. A sírok észak-déli irányban állnak, párhuzamos sorokban. A holttestet kôvel vették körül, hogy föld egyáltalán ne érintkezzék vele. Csak férfi holttesteket találtak, és egyikük sem volt idôsebb 50 évesnél.[119] Két másik kisebb temetô is van a közelben, azokba temették az asszonyokat és a gyermekeket. A kolostor környékén gondosan eltemetett állati maradványokat is találtak: birkák, kecskék, borjúk, marhák, bárányok csontjait temették el gondosan cserépedényekbe. Hogy ennek mi lehet a magyarázata, arról még nem tudnak a régészek semmit sem mondani. Kumrán falmaradványai némán hirdetik annak az életformának az emlékét, amelyrôl önmaguk így vélekedtek: ,,Áldalak téged, Uram, mert kimentetted lelkemet a romlásból. És a pokol pusztulásából örök magaslatokra vezéreltél engem!'' (1 QH III 19--20). ======================================================================== 131. kép. Légifelvétel Kumránról Ezen a felvételen a kumráni kolostor legapróbb részletei is láthatók (l. hozzá a 130-as képen az alaprajzot!) 1 fôbejárat 2 udvar 3 a torony 4 a konyha 5 az íróműhely 6 a káptalanterem és ebédlô 7 az edénytároló 8 az agyagmosó 9 a fazekasműhely és a kemencék 10 a mosoda 11 udvarok 12 raktárhelyiségek B1-7 vízmedencék K1-2 ülepítômedencék Z1-4 ciszternák ======================================================================== 132. kép. Kumrán vízvezetékrendszere (A számok és hivatkozások a 130. kép alaprajzára vonatkoznak.) 1. A B1 medencébe vezetô lépcsô a csatorna befolyónyílásánál. 2. A nagy Z1 ciszterna észak felôl nézve. 3. A földrengés repedése a B6-os medencébe vezetô lépcsôn. A kutatók még vitatkoznak egyes ciszternák, ülepítômedencék és egyéb medencék rendeltetésén, annyi azonban általánosan elfogadott tény, hogy a kumráni közösség különleges fontosságot tulajdonított a vízellátásnak. Tisztulási szertartásaik megkövetelték a vizet. A Vádi-Kumrán egyik mellékvölgyébôl 700 m hosszú vízvezetéken hozták be a téli idôszakban a vizet a kolostorba. A nagyon meggondoltan kiépített csatornarendszer, amely a Vádi felsô részén levô víztárolót táplálta, arra mutat, hogy a kolostor ciszternáit és medencéit nemcsak a téli, esôs évszakban töltötték fel, hanem egy vízemelô szerkezet segítségével mindig a szükségletek szerint tudtak a völgybôl vizet hozni a kolostorba. A csatorna (A) az épület északnyugati sarkánál lépett be, és vize elôször egy kisebb (K1) medencébe ömlött, ahonnan továbbfolyt egy széles, lapos ülepítômedencébe (K2). Az ülepítômedence északnyugati sarkában volt a B1-es fürdômedence, amelybe délrôl és nyugatról 2--2 lépcsôfok vezetett a lépcsôzetesen kiképzett medencébe. Az 1-es képen az arab férfi a medence 3. lépcsôfokán áll (1 kép. Vö. 130. B1 a 215. oldalon). Elôtte egy szélesebb fok van, majd újra három lépcsôfok következik, megint szélesebb fok, utána két rendes, majd ismét szélesebb fok, s újra két rendes fok után érkeztek le a legalsó medence-részbe, amely 93 cm hosszú, 2,17 m széles és 43 cm mély. Ez a 3+3+2+2 lépcsô és a köztük levô szélesebb szakaszok azt jelzik, hogy a medencében változott a víz szintje. Az arab háta mögött, a kép bal felsô sarkánál a déli, a jobb felsô sarokban a nyugati bejáratnál lépcsô látszik. Az egész berendezés semmi kétséget nem hagy afelôl, hogy mosdó rendeltetése volt. Valószínű a közösség kívülrôl hazatérô tagjai használták. Közvetlenül mellette egy kisebb kapu nyomai is elôkerültek. A vízvezeték fôága, amely északnyugat-délkeleti irányban vágott át az épületen, az ülepítômedencét a délkeleti sarkon hagyta el. Kb. 8 m után délnek fordult, és egy nagy ciszternához érkezve (Z1) kelet felôl félkörben megkerülte (2. kép). A déli oldalról készült felvétel bal oldalán jól látszik a kanyarodó fôcsatorna. A középen látható, 5,1 m mély ciszternának víztároló szerepe volt, s már Kr. e. a 8--6. században megépítették! A vizet dél felôl vezették be a fôcsatornából (l. a 130. képen az alaprajzon a Z1 jelzést). A ciszterna másik tápláló ere az északi falon át bevezetett csô volt. A keleti és az északi oldalon nagy medencék helyezkedtek el (B2, B3). E két medence között egy kisebb ciszterna volt lemélyítve (Z2). A fôcsatorna közvetlenül ezt töltötte fel, és belôle táplálkozott a két medence. A B2-es medence szolgálhatott azoknak a mosdására, akik a fôbejáraton át érkeztek a kolostorba. Mindkét medencébe lépcsôk vezettek le, s a lépcsôk végén volt a ,,kád''-szerű fürdômedence. A káptalanterem (6) közvetlen közelében, egy nagy ciszterna elôtt (Z4), újabb medence állt (B4). Ebbe négy lépcsôfokon lehetett lejutni. A tôle keletre fekvô ciszterna (Z3) szintén víztároló volt, és a fôcsatorna táplálta. Lehet, hogy eredetileg ugyanúgy, mint a B4-es medence, ez is fürdômedence volt, és a Z4-es víztárolóból kaphatta a vizét. Ez a nagy ciszterna 12,6 m hosszú, 4,82 m széles és ugyanilyen mély volt. Négy különbözô vakolatréteg 10 cm vastag volt az oldalán. A Z3-as tárolóból a csatorna keleti irányba haladt egy következô nagy medencébe (Bs), amely közvetlenül a káptalanterem elôtt volt. A lépcsô háromszor négyfokos szakaszokban vezetett le a hatalmas méretű medencébe: hossza 17 m, szélessége 3,6 m, mélysége 4,35 m. A méretei is mutatják, hogy milyen nagy fontosságot tulajdonítottak a mosdásnak az étkezések és gyűlések elôtt. A fôcsatorna még e medence elôtt elágazott és a bejárati ajtó mellett behatolt az ebédlô termébe (l. a 133. képet a 219. oldalon). A nagy terem és az elôbb említett mély medence között még másik két, mindössze 1,8 m mély medence is állt. A fôcsatorna elhaladt a B5-ös medence északi oldalánál, s ott egy ág a B6-os medence felé ágazott le belôle. A 3. kép e medence lépcsôjét és a földrengés miatt keletkezett repedést mutatja, amely az egész medencén is végighúzódik. A lépcsô baloldali része 40--50 cm-rel mélyebbre került a földrengés következtében. A 4,05 m mélyen levô fürdômedencéhez 4+3+3+3 lépcsô vezetett le. A fôcsatorna a B5-ös nagy medence délnyugati sarkánál 90 fokkal dél felé fordult, majd több medencén keresztül haladt újra délkeleti irányba. Az utolsó állomása újra egy nagyméretű fürdômedence volt: 17,55 m hosszú, 5,2 m széles és 4,8 m mély. 11 m hosszú, három részre tagolódó lépcsôn lehetett lejutni a vízhez. Mivel a falon túl kelet felé itt volt a közösség temetôje, feltehetôen ez a medence szolgált a temetéssel kapcsolatos rituális fürdések elvégzésére. A Misna egyik traktusában ránk maradt egy ún. ,,erénylánc, amely nagyon tömören és találóan foglalja össze az esszénusok vallási, aszketikus és teológiai elgondolásait: ,,A buzgóság (a törvény megtartása) vezet a testi tisztasághoz, a testi tisztaság a rituális tisztasághoz, a rituális tisztaság az önmegtartóztatáshoz, az önmegtartóztatás a szentséghez, a szentség az alázathoz, az alázat a bűntôl való irtózáshoz, a bűntôl való irtózás a jámborsághoz, a jámborság a szent lélekhez (a prófétáláshoz), a szent lélek a halottak feltámadásához, a halottak feltámadása pedig az áldott emlékű Illés próféta által érkezik el. Amen'' (Sota 9, 15). ======================================================================== 133. kép. A kumráni romok déli oldalának részlete A kép jobb alsó sarkából indul az a csatorna, amely a fôcsatornából a káptalanterem felé vitte a vizet. Az a terem, amelynek hátsó falához támaszkodik egy férfi, a 7-es számú edénytároló helyiség. A középen álló két pillér a mennyezetet tartotta (vö. a 130. képet a 215. oldalon). ======================================================================== 134. kép. A sziklafal, amelybôl a 4. barlang nyílik (vö. a 130. képpel) A 4. barlang felfedezésének különös története van. A barlang eredeti bejárata a képen látható sziklabarlangból nyílik. Mikor a pásztortűz mellett a beduinok a barlangokban talált iratokról meséltek egymásnak, az egyik beduin elmondta, hogy fiatal korában ô is járt egy ilyen barlangban, amikor egy lelôtt fogolymadara a sziklák közé esett. S lenn a barlangban, ahová beesett a madár régi olajmécsest talált. Részletes helymeghatározása után elindultak, és megtalálták a 4. barlangot, amely az egyes számú mellett a legfontosabb leleteket rejtegette. 400 kézirat több ezer töredékét emelték ki a barlangból. Jeruzsálemben egy nemzetközi kutatócsoport már hosszú ideje dolgozik - - és még évekig fog tartani a munkájuk azért --, hogy a töredékekbôl az eredeti kéziratok nagyobb részleteit helyre tudják állítani. ======================================================================== 135. kép. Ain-Karim Jeruzsálem Óvárosától mintegy 7 km távolságban, Júdea hegyeinek egyik völgyében fekszik Ain-Karim. A hegyoldalak teraszos alakja a tipikus cenoman-padokról árulkodik. A helység a völgy mélyén fakadó forrásról kapta a nevét, s azt jelenti: ,,Szôlôhegyi forrás''. A település kora visszanyúlik a korai bronzkorig, s elôször Jeremiás prófétánál fordul elô a neve (6, 1). Sírok tanúskodnak arról, hogy a falu Jézus korában is lakott hely volt. Az a hagyomány, mely szerint Ain-Karim lenne Keresztelô János szülôhelye, csak a 6. században tűnik fel. A bizánci korszakból egy templom alapfalainak és padlómozaikjának maradványai maradtak meg. A mai Mária látogatása-templom magába foglalja ennek a templomnak a volt helyét. A templom a hegyoldalban, sudár ciprusok között áll, a képen a jobb alsó sarokban. A völgy másik oldalán, a falu északi végében áll Keresztelô János temploma és mellette a ferences kolostor. A templomot 1675-ben építették. Baloldali mellékhajójának végében van az a barlang, amelyet Keresztelô János születési helyeként tisztelnek. A templom porticusa alatt egy kicsiny, háromhajós kápolna alapfalait találták meg. Padlómozaikjában ez a felirat van: ,,Üdvözlet nektek, Isten vértanúi!'' E mártírkápolna mellett S. J. Saller OFM 1941-ben egy másik, mozaikokkal díszített kápolnára bukkant. Mindkét kápolna a bizánci korszakból származik. Alattuk római korból való, paraszti gazdálkodást folytató település nyomai vannak. Az egyik közeli barlangban Saller Heródes idejébôl való cserépedényeket talált. ======================================================================== 136. kép. A keresztelés helye a Jordán partján A folyómeder jobb oldalán látható meredek part Jézus napjai óta többször is változott. A 138,1. képen, a légifelvételen világosan meg lehet figyelni a régi folyómeder helyét. Ma a János-kolostor mellett mutatják a keresztelés helyét a Jordán partján (l. a 127. képet a 211. oldalon, és a 141,2. képet a 235. oldalon). Ezen a helyen nincs gázló, csak csónakkal lehet átkelni a folyón. ======================================================================== 137. kép. A Jabbók torkolatától délre ilyen kanyarogva folyik a Jordán A kép a Jordán kanyargó folyását mutatja az ez-Zor bokrokkal szórványosan zöldellô vidékén. Közvetlenül a folyóvölgy peremén a völgyekkel kúpokra szabdalt hegyvidék, a háttérben pedig kék színben a Jordániai-hegyvidék látszik. Az egykori tengerfenéken, amely a Genezáreti-tó és a Holt-tenger között fekszik, só és gipsz rakódott le, amikor a tenger kiszáradt. A Jordán ebbe az alapba vágta be a völgyét. ======================================================================== 138. kép. A Jordán-árok 1. A Jordán völgye és a Vádi-el-Mellaha A kép alsó széle északnyugati irányú. A felvételen a bal szélrôl a jobb sarok felé tart a Jordán völgye, a kép alsó szélén induló völgy pedig a Vádi-el-Mellaha. A felvétel késô délutáni órában készült, s a nyugat felôl érkezô fény jól kirajzolja a Jordán árkának szerkezetét. A folyó kanyargós medre egykori tengerfenék sima felületébe vágódik. Ez a tenger valaha az egész árkot betöltötte a Genezáreti-tó és a Holt-tenger között. A tenger kiszáradása után az alluviális korszakban patakok csipkézték ki a volt partot. A Jordán völgye a Genezáreti-tótól kezdve 15 km hosszan dél felé megművelhetô. Az ettôl délre elterülô nagyobbik rész csapadék hiányában puszta jellegű (l. a 17. képet a 38. oldalon), csak a nyugat vagy kelet felôl érkezô kis patakok körüli oázisok tarkítják. A márgatalajban kb. 1 km széles a Jordán árterülete, de ma már soha nem telik meg vízzel. Az ártér és a tulajdonképpeni meder között néhol több száz méter széles kavicsos part húzódik mindkét oldalon. A meder valójában mindössze általában 30 m széles, s a partján keskeny erdôsáv kíséri. 2. A Jordán völgye Jerikónál A felvétel kissé délnyugati irányból készült! ,,Akkor kitódult Jánoshoz Jeruzsálem, egész Júda és a Jordán egész vidéke. Megvallották bűneiket, és ô megkeresztelte ôket a Jordánban'' (Mt 3,5--6). Az esemény színterét láthatjuk a képen. A Jordán völgyébôl mintegy 15 km-es szakasz látszik. A kép bal szélén a Vádi-el-Mellaha, jobb szélén pedig a legdélibb gázló, az el- Henu. A Jordán völgye a képen ferdén végighúzódó sötét sáv. Más helységet nem lehet látni, csak Új-Jerikót (kissé beljebb a bal alsó saroktól). Közvetlenül mellette (jobbra) fut a Vádi-el-Kelt egészen a Jordán völgyéig. Még délebbre a Vádi-el-Luman. A Vádi-el-Kelt torkolatától kissé balra, tehát északra, a Jordán völgyének túlsó oldalán látszik a rövid Vádi-el-Harrar. A Jeruzsálembôl közvetlenül a Jordánhoz vivô út még a hegyek között lekanyarodott a jerikói útról, és a Vádi-el-Kelttôl délre, a Hadzsla- forrás mellett elhaladva tartott a gázló felé. De Jerikón keresztül is meg lehetett közelíteni a Jordánt: akkor a Vádi-el-Kelttôl északra ereszkedett le az ember a völgybe Gilgalnál (l. a 127. képet a 211. oldalon). A zsidók számára történelmileg ez az útvonal volt a fontosabb, mert itt keltek át Józsue könyvének tanúsága szerint a honfoglaláskor a Jordánon (Józs 3, 1 sk.). Illés utolsó útját is ezen a tájon kell elgondolnunk (2Kir 2. f.) ======================================================================== 139. kép. A Holt-tenger nyugati partja Maszada mellett [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 140. kép. János keresztelési helye a Madaba-térképen A kép részlet a Madabában felfedezett mozaiktérképrôl, s a Jordán alsó folyása, a torkolat elôtti szakasz látható rajta. A folyó felett keresztben egy kifeszített kötél látszik. Ez jelzi a gázlót. Egy kicsiny hajó az árbocával ütközik a kötélnek. A parton álló torony, amelyhez létra támaszkodik, a gázlót ôrzô megfigyelôhely volt. A torkolattól kissé balra a {bmc p232a.bmp} -- BETHABARA felírás a keresztelô helyet jelzi a Jordán nyugati partján. Alatta a 6. század második felében épült templom, amelyet Keresztelô Szent János tiszteletére szenteltek {bmc p232b.bmp} A Madaba-térkép Betánia helyett a Bethabara nevet hozza, mert Euszébiosz Onomasztikonja volt a forrása, ô pedig Origenész olvasási módjához igazodott. Bethabarával szemben, a keleti parton van {bmc p232c.bmp} -- AlNON. Aláírása: {bmc p232d.bmp} azt jelenti, hogy ,,egykor Aiónnak hívták, most azonban Szapszafász, azaz Fűzfa a neve''. A felirattól balra látható vadászjelenet, amelyen oroszlán elôl menekül egy gazella, részben a mozaikrakó művészi erejét, részben az ábrázolás természethű módját bizonyítja. A Jordán völgyében egyébként még a középkorban is elôfordultak oroszlánok és tigrisek. Feltűnô, hogy a Jordán vizében halak jelzik a víz eleven élôvilágát, a Holt-tenger viszont minden élôtôl mentes. A kép alsó felében középütt látható a magas falakkal körülvett pálmaváros, {bmc p232e.bmp} -- JERIKÓ. Tôle balra, kissé feljebb egy templom áll, négyszögletes falán tizenkét díszítô kô, s alatta a magyarázó felírás: {bmc p233a.bmp} -- Galgala, a bibliai Gilgal -- azt jelenti: ,,Kôkör'' -- Izrael elsô szálláshelye volt az ígéret földjén. A Jordánon történt csodálatos átkelés emlékére Józsue 12 emlékkövet állíttatott, ez a Dodeka Lithon = tizenkét kô, amelyeket a Jordán száraz medrébôl hoztak fel a partra. Nincs kizárva, hogy Keresztelô Szent János ezekre a kövekre utalt, amikor azt mondta, hogy ,,Isten tud ezekbôl a kövekbôl is fiakat támasztani magának''. Galgala alatt egy forrás mellett van Elizeus próféta szentélye {bmc p233b.bmp} (vö. 2Kir 2,19 sk.). Tôle balra {bmc p233c.bmp} -- ARCHELAISZ, egy Archelausz etnarka által alapított hely. Keresztelô János templomától jobbra, lefelé van {bmc p233d.bmp} -- ALON ATATH, Atad szérűje. A Ter 50,10 szerint Jákob fiai Atad szérűjén tartották a hétnapos gyászt, amikor Egyiptomból Hebronba hozták atyjuk holttestét. A térkép {bmc p233e.bmp} -- BETHAGLA mellé teszi ezt a szérűt, ez azonban nem egészen vehetô biztosra. A kép jobb alsó sarkában van a Józs 18,24 által említett {bmc p233f.bmp} -- GOPHNA, felette {bmc p233g.bmp} -- BÉTÉL, Izrael ôsi szentélye. {bmc p233h.bmp} -- REMMON nem más, mint a Bírák könyvében említett Rimmon-szikla (20,45), felette {bmc p233i.bmp} -- EPHRON E EPHRAIA. Ez az az Efraim, ahová János evangélista szerint a templomszentelés ünnepe után Jézus visszahúzódott (11,54). E feliratok csoportjától balra, nagy betűkkel a {bmc p233j.bmp} -- TOUR GOBEL, az Ebal hegye olvasható. A szürke foltok a mozaikmezô sérülései. ======================================================================== 141. kép. 1. A Hadzsla-gázló és a Jordán a Vádi-el-Kelt és a Vádi-el- Harrar között 1. A Hadzsla-gázló Különleges tájképet látunk a felvételen: a pusztaság éles határral válik el a dús növényzetű Jordán-völgytôl. A felvétel délután fél ötkor 3500 m magasból készült, délkeleti irányból és a Jordán Hadzsla- gázló körüli szakaszát mutatja. A következô kép alsó részén világosan rá lehet ismerni, csak ott délrôl látjuk a völgy egy nagyobb szakaszát. Ezúttal fákat és bokrokat is meg lehet különböztetni a völgyben, amelyek egyébként csak összefüggô sötét felületként mutatkoznak a képeken. A kép jobb oldalán lévô vidék szenon mészkô felülete vakítja a szemet. Mióta a Holt-tenger vízszintje emelkedett, a gázló használhatatlanná vált. A folyó itt 50 m széles és 6 m mély, s különösen tavasszal nagyon gyors folyású. Mivel a part is meredek és omladékony, csak komppal lehet rajta átkelni. A régi gázló a felülrôl számított elsô kanyar közelében volt ahol a folyó már elhagyta a meredek sziklapartot, amelyen csak nagyon nehezen lehetett felkapaszkodni. A kép bal sarkánál belépô út Jerikó felôl érkezik. Mivel a Vádi-el-Kelten keresztül nagyon könnyen megközelíthetô a Jordán völgye (l. a 138,2. képet), a zarándokok ezt a helyet keresték fel a folyó nyugati oldalán, és tisztelték mint János keresztelésének helyét. Akik Jeruzsálembôl annak idején kijöttek Jánoshoz a Jordán partjára, nem álltak meg itt, hanem átkeltek a gázlón, és a 2 km-re északra fekvô Vádi-el-Harrarhoz siettek (vö. a 127. képet a 211. oldalon). 2. A Jordán a Vádi-el-Kelt és a Vádi-el-Harrar között A felvételen a Jordán völgyébôl egy 2 km-es szakaszt látunk. A képen jobb oldalról, kelet felôl a Vádi-el-Harrar nyugatról, a bal alsó részen pedig a Vádi-el-Kelt torkollik a Jordán völgyébe, s ez utóbbi meghosszabbításában látszik a Hadzsla-gázló (l. a 138,2. képet). Még ha nem is tudjuk pontosan megmondani, hogy melyik volt a Jordán partjának az a pontja, ahol Jézus a Keresztelôvel a vízbe lépett, a 4. század óta folyamatosan tartja magát az a hagyomány, hogy a Jordán keleti partján a Vádi-el-Harrarban működött János. Ezért ez a felvétel nem egyszerű fénykép számunkra, még ha Betánia körvonalait nem is láthatjuk rajta, s a keleti part olyan meredek, hogy ,,Betabara = a gázló háza'' nem található meg rajta. A part magas és túlságosan meredek. De a Jordán az elmúlt századok alatt többször is változtatta a medrét, amint errôl a széles völgyben levô holtágak tanúskodnak. A Vádi-el-Harrarral szemben van a Szent János-kolostor a folyó nyugati partján. Már Jusztiniánusz császár korában (527--565) ott volt, és a zarándokoknak menedéket és eligazítást adott a ,,pusztában''. 1882-ben a kolostort négyszögletes tornyokkal újjáépítették. A János-kolostortól egyenes út vezet a Jordán felé, keletnek a Vádi- el-Harrar torkolatával szemben. Van néhány adat, amely amellett szól, hogy itt lehetett a régi gázló. A keleti oldalon ugyanis széles, sík terület húzódik a völgy felé. A völgy északkeleti irányba nyúlik 2 km hosszúságban, s a végén öbölszerűen kitágul. E forrásokban gazdag völgyben áll, déli részén, Illés próféta hegye. A János-kolostortól egy másik út vezet dél felé, a Vádi-el-Kelt torkolatához. Jerikóból a Vádi-el-Kelt déli oldalán jön egy út a Hadzsla-gázlóhoz (l. a 141,1. képet). 60 m mély völgyben teljesen szabálytalanul kanyarog ide-oda a Jordán; a Vádi-el-Kelttel szemben közvetlenül a hegyek alatt folyik, és az áradásos idôszakban egy-egy darabot mindig elmos belôlük. ======================================================================== 142. kép. Tavasz Galileában 1.A felsô-galileai Battof-fennsík 2.Virágzó kökörcsin (Anemone coronaria) 3.A Genezareti-tó partján A mezôk a tavaszi idôszakban virágköntöst öltenek és Jézus szavaira emlékeztetnek: ,,Nézzétek a mezôk liliomait!'' A ,,sosanna'' héber szót a Szeptuaginta ,,krinon'', azaz liliommal fordította, és az újszövetségi szövegekben is ez a szó szerepel. Azonban valószínűtlen, hogy Jézus az általunk ismert fehér virágú liliomról beszélt volna, hiszen a héber szó eleve sokféle virágot jelent. Ezek szerint valószínű, hogy Jézus ajkán a virágok sokaságát jelentô szó hangzott el, arra a képre hivatkozva, amely minden palesztinai elôtt ismert volt. Valamennyien látták, hogy milyen csodálatos a mezôket elborító virágszônyeg tarkasága. Február--márciusban nyílott a kökörcsin (Anemone coronaria) 8 cm átmérôt is elérô kelyhével, áprilisban a kökörcsint a kakasláb követte (Ranunculus asiaticus), majd májusban utolsóként a pipacs virított (Papaver rhoeas). ======================================================================== 143. kép. Palesztinai olajmécsesek Majdnem minden Palesztina területén talált mécses agyagból készült. A legegyszerűbb forma, amely már a bronzkorban megjelent (Kr. e. 3000- -1200.), a felsô képen látható. Tányérnak formázták meg, majd az egyik felén csôrösen behorpasztották, hogy a mécsbelet megtartsa. A perzsa korszakban a tányér két szélét egyre közelebb hozták egymáshoz s csak kicsiny nyílást hagytak a mécsbél számára, egy másikat meg az olaj betöltésére. A hellénista korban a mécs zárt lett. A bél számára hosszú nyakat képeztek ki, s többnyire gondosan díszítették a külsô felületét. Ennél egyszerűbb, de azonos szerkezetű mécseseket készítettek Heródes korában. Az olajmécses egész éjszaka világított. A beduinoknál még ma is ez a szokás. A cél pedig az volt hogy távoltartsák a démonokat. A lámpa eloltása a halál jelképe volt. Talán ez lehet a magyarázata annak, hogy az ásatások folyamán a sírokból sokkal több lámpás kerül elô, mint a házakból. ======================================================================== 144. kép. Júdea perzsa provincia ezüstpénze Kr. e. az 5--4. századból Fej: A khitonba (ingszerű ruha) öltözött férfi istenalak szárnyas keréken ül, kinyújtott bal kezében sast vagy sólymot tart. A jobb alsó sarokban egy kopasz-fejű álarc van. A három héber betű j h d = Jehud, azaz Júda perzsa tartományának neve Kr e. az 5--4. században. A Júda név azt jelenti: hálás. Lea adta ezt a nevet a fiának. Héberül Jehudának hangzik. ,,Amikor az Úr látta, hogy Lea háttérbe szorul, megnyitotta méhét, Ráhel ellenben meddô maradt. Lea fogant és fiút szült, akit Rubennek nevezett, mivel -- úgymond -- az Úr meglátta nyomorúságomat, most már szeretni fog a férjem. Azután ismét fogant és fiút szült. Ezt mondta: Az Úr meghallotta, hogy háttérbe szorultam, azért adta ezt nekem. Simeonnak nevezte el. Újra fogant és fiút szült. Ezt mondta: Most végre felém fordult a férjem, mivel három fiút szültem neki. Ezért Lévinek nevezte. Még egyszer fogant, és fiút szült és így szólt: Most már dicsôíteni akarom az Urat! Azért Júdának nevezte el'' (Ter 29,31--35). A pénzre vert kép értelmezése nem egyértelmű. Vannak szakértôk, akik azt mondják, hogy a pénzt nem zsidó, hanem perzsa művész tervezte, és Izrael Istenét a maga elképzelése szerint ábrázolta. Talán Ezekiel látomása befolyásolta (Ez 10,16--19). Írás: Sisakos férfifej. ======================================================================== 145. kép. Attikai tetradrachma Nagy Sándor idejébôl (Kr. e. 336--323) A hellén pénzverô művészet középpontjában az uralkodó portréja állt. A perzsa korszakban egyéni portrék készültek, Nagy Sándorról ellenben idealizált képet alkottak. Fej: A király mint Héraklesz, oroszlánskalppal a fején (Héraklesz az Argeádok -- a makedóniai uralkodóház tagjait hívják így -- mitikus ôsatyja). Írás: Alexander neve a trónon ülô Zeusz háta mögött. Zeusz az egyik kezében sast, a másikban királyi pálcát tart. A lába elôtt rózsa. A trón alatt az uralkodási év: 14. esztendô. Az érmét Kr. e. 323 körül verték az egyiptomi Alexandriában. ======================================================================== 146. kép. Tiruszi tetradrachma Kr. e. a 4--3. évbôl Fej: Tirusz város istenségének, a föníciai Baálnak babérkoszorúval ékesített portréja. Melkartnak hívták, annyit jelent: ,,A város istene''. Írás: Jobb lábával egy hajó orrán álló sas, a nyaka mellett pálmaág. A baloldali mezôben a pénz verésének éve: 123. év (a tiruszi idôszámítás szerint Kr. e. 4--3). A jobboldali mezôben egy monogram. A körbefutó írás a város menedékjogát hirdeti: ,,A szent és sérthetetlen Tirusz''. ======================================================================== 147. kép. Római provinciai ezüstpénz Augustus uralkodási idejébôl, Szíriából Ez a görög feliratú tetradrachma négy római dénár súlyának felel meg. Fej: A császár stilizált portréja, babérkoszorúval a fején. A hellén szokást követve a felirat genitivuszban áll: Augustus Caesaré. Írás: Sziklán ülô sors-istennô, Tyché. Jobb kezében pálmaág, a lába alatt egy folyamisten. A pénzverés éve: a 12. konzulság ideje, azaz Kr. e. 5--2. A mellette álló monogramok megfejtése bizonytalan. ======================================================================== 148. kép. A gazdagok lakónegyede 1. A ,,székház'' -- egy elôkelô ház romjai a templom lerombolása elôtti évekbôl (Kr. e. 70 elôtt) 2. Heródes-korabeli kerámiák 3. Padlómozaik 4. Freskómaradványok Az Ószövetségben a földi gazdagságot (a nagy földbirtokot, a sok állatot, az arany- és ezüstkészletet) úgy tekintették, mint Isten áldó kezének ajándékát. Az Újszövetség ezzel szemben, Isten országának fényében, egészen ellentétesen vélekedik a gazdagságról. A vagyonra éhezô ember mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy elszakadjon Istentôl, mert a gazdag térdre hull a Mammon elôtt, ahelyett, hogy Istent imádná. Így a gazdagság megakadályozza az Isten országába való belépést, ahogy a gazdag ifjú esetében ez nyilvánvalóan meg is mutatkozott. A jajkiáltásokban Jézus figyelmezteti a gazdagokat és a jóllakottakat, hogy ki fogják rekeszteni ôket Isten országából (Lk 6,24--25), és példa gyanánt elmondja nekik a dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszédet (Lk 16,19--31). Kik voltak ezek a gazdagok? Jézus gyakran találkozott velük, látta életmódjukat, ruházkodásukat, étkezésüket tudta, hogyan élnek. A jeruzsálemi zsidó- negyedben 1969 óta folyó feltárások, amelyeket N. Avigad vezetett, láthatóvá tették a Jézuskorabeli gazdagságot. Elôkelôk házait ásták ki, amelyek pazar díszítésükkel, fürdôikkel, kereámiamaradványaikkal beszédes tanúi a gazdagok életmódjának (vö. a 79. jegyzetet az 555. oldalon). Az óvárosi zsidó-negyed az ókori Jeruzsálem felsôvárosának északkeleti részén fekszik (vö. a 96. képnél lévô térképet a 167. oldalon). Josephustól tudjuk, hogy az a terület, ahonnan jól lehetett látni a templomteret a Hasmoneus-fejedelmek, a fôpapok és az arisztokrácia által lakott rész volt. A fénykép az ásatási területet és mögötte a templomtér falának délnyugati sarkát mutatja. A feltárt terület a ,,Mosgav Ladakh'' utca déli végében van. A nyugatról keletre lejtô sziklaalap itt három teraszt képez A legalsó teraszon két összefüggô ház falait tárták fel, kb. 600 négyzetméternyi területen. Eldöntetlen kérdés, hogy egy luxusvilláról van-e szó, vagy egy hivatal székhelyének épületérôl, ,,rezidenciáról''? Az épület helyiségei egy nagy, kövekkel kirakott központi udvar körül helyezkednek el (az udvar a kép alsó szélénél látszik). A kép közepén egy csodálatos mozaik, hatlevelű rozetta látható; ez valószínűleg egy fogadóterem padlóját díszítette. A mozaik elôtt, a központi udvar keleti szélén, egy ciszterna köralakú nyílása sötétlik, maga a ciszterna az udvar kövei alatt van. Az udvarról két lépcsô vezetett le az alacsonyabban fekvô helyiségekbe. Ennél az épületnél feltűnô a sok fürdôszoba, amelyekhez lépcsôkön lehetett lejutni, s feltűnôen sok a ciszterna is. A gondosan megmunkált kövekbôl emelt falak a nyugati szárnyon 3 méter magasságig megmaradtak! A falakat freskók díszítették, a nyomok tanúsága szerint pompeji stílusban. A 4. képen látható vakolatmaradványokból elképzelhetôk az eleven színű, természetbôl, illetve építészetbôl vett motívumokkal díszített képek. Az egyik szobában geometrikus mintájú, sárga-fekete-vörös kövekkel rakott mozaikot találtak (3. kép). A közelben lévô másik ház falában három fülkére bukkantak, amelyek porcelánok tárolására szolgáltak. Az ún. ,,álnabateus'' stílusban festett csészékbôl fogalmat alkothatunk a ház fényűzésérôl (2. kép). Ugyanitt találtak több nagy, latin feliratú bortároló amforát, annak bizonyságaként, hogy a ház ura volt annyira jómódban, hogy az ,,import'' bort is megengedhette magának. Talán az elôzô épület egyik lelete magyarázattal szolgál a sok fürdôszobára: az egyik lépcsôlejárat elôtti kôtömbben köralakú mélyedés van. Ez valószínűleg azért volt itt, hogy aki lemeni készült a nagy medencéhez, elôzôleg ebben moshassa meg a lábát. A régészek bizonyosra veszik, hogy ezeknek a fürdôknek kultikus szerepe volt. Az egész épület -- akár luxusvilla volt, akár hivatali székház -- Kr. u 70-ben lángok martaléka lett, ahogy errôl az égési nyomok mindmáig tanúskodnak. ======================================================================== 149. kép. Mahérusz A képen kelet felôl látjuk Mahérusz várát, ahol Keresztelô Jánost megölték. A feltöltött és elegyengetett felületű várhegy részben mesterséges alkotás. Ma a Kászr-Mesneke nevet viseli. A Holt-tenger partjától kb. 7 km-re keletre, 727 m magasságban áll. Egészen egyedülálló kúpként emelkedik ki a környezetbôl, csak kelet felôl köti össze egy nyúlvány a hegyekkel. Ha kelet felôl közelítjük meg, csak egészen közelrôl tűnik szemünk elé, de egyedülállóan uralja az egész keleti partot. A hegytetôn lélegzetállító látvány nyílik az 1100 méterrel mélyebben csillogó Holt-tengerre, annak teljes nyugati partjára és a háttérben húzódó júdeiai hegyekre is. Az elegyengetett hegytetô ovális, hosszabb tengelye délkelet-északnyugati irányú. Az írásos forrásokban rendelkezésünkre álló adatokat egyelôre csak felszíni megfigyelésekkel tudjuk ellenôrizni, mert az olyan feltárás, mint amilyen Maszada vagy Heródium váránál történt, még hátra van. A hegycsúcson épített erôdítmény helye kétségkívül bizonyos, az alatta épített város helyét azonban vitatják. A kúpos hegy délkeleti oldalán egy keskeny nyereg van, lehet, hogy ez az az ostromsánc, amelyrôl Josephus megemlékezik a rómaiak ostromának leírásakor A rómaiak készíthették ezt a töltést hogy ostromgépeiket a délkeleti oldalon levô alsóvároshoz vontathassák. A hegy nyugati oldala meredekre van lefaragva, de egy kôrámpa felfelé vezet rajta. A délkeletrôl épített töltés annál a lépcsônél végzôdik a hegyoldalban, amely az alsóvárosból az erôdítménybe vezetett. Két 20 x 9 méteres ciszternát még látni lehet a lépcsô közelében. Valószínű, hogy az alsóváros a lépcsô két oldalán teraszosan volt építve. Fenn a hegytetôn négyszögletes alaprajzú falat látni, s néhány ciszterna gödrét. A tetô nyugat felé emelkedik, valószínűleg ott voltak a vár fôépületei. A nyugati oldalt két erôs saroktoronnyal erôsítették meg, mert ezen a részen 40 méteres függôleges fal után folytatódik a hegy lejtôje lefelé. Éppen úgy, mint Maszadánál, Mahérusz környékén is megtalálhatók a római sáncok maradványai, amelyeket Bassus hadvezér a vár ostromakor emeltetett. ======================================================================== 150. kép. Jákob kútjának környéke 1. A völgy bejárata Szikem felôl 2. A Szikem romjai fölé rakódott domb 3. Szikem és környéke A szikemi völgy felé (l. a 150,3. képet) a Garizim és az Ebal hegyek között nyílik a bejárat. A Garizim (ma Dzsebel-et-Túr a neve) az 1. kép bal oldalán, az Ebal a kép jobb oldalán áll. Ezen a helyen történt az az átok- és áldás-szertartás, amelyet Józsue könyvében olvasunk (8,30--35). A kép elôterében látható út a Jordán völgye felôl jön. Elhalad a forrás felett megkezdett templomépület mellett, amely fallal körülvett kertben áll, s a forrás után, Balata falunál keresztezi a Jeruzsálemet Galileával összekötô fô, észak-dél irányú útvonalat. Balatától északra van az ôsi Szikem romhalma, és József sírja (l. a 2. kép bal alsó részén). Az elsô képen a Garizim és az Ebal között a hágó magasságában látható Nablusz, a régi Neapolisz. A 2. kép bal alsó részén a Tell-Balata rejti maga alatt Szikem romjait. A mintegy 100 m átmérôjű halom feltárását E. Cellin kezdte el 1913-ban, s kisebb- nagyobb megszakításokkal 1934-ig folytatta. Teljesen világos képet csak az 1956--64 között G. E. Wright által vezetett kutatás adott Szikem történetérôl. Az elsô település Kr. e. 4000 körül keletkezett. A Hikszoszok uralkodása alatt a várost fallal erôsítették meg, és az eddig különálló templomkerületet is bevonták a város területébe. Két egyiptomi hódítás után 1550 körül kezdték újraépíteni a várost. Ekkor építették fel az el-Berit templomot Szikem istenségének tiszteletére. A 21 x 26 méteres templomépületnek 5 méteres falai voltak! Belsô terét három-három oszlop tagolta három hajóra. Egy mélyedéssel ellátott kôtömb valószínűleg a ,,Szövetség Istene'' képének a helye volt. A honfoglaláskor az izraeliták nem pusztították el Szikemet, csak Abimelek kalandja következtében dúlták fel (Bír 9,42--49). Ezután hosszú csend következett, s csak Nagy Sándor idejében (Kr. e. 336-- 323) kezdték újraépíteni a várost. Szikem lett a szamariaiak fôvárosa egészen addig, amíg a hasmoneus Joannesz Hürkánosz (Kr. e. 107-ben) egyszer s mindenkorra le nem rombolta. A Garizim, amelynek lába az elsô kép bal szélén látszik, hatalmas, kemény mészkôbôl álló hegytömb. Legmagasabb pontja (881 m) az észak- déli irányban hosszan elnyúló tetô déli oldalán van (l. a 150,3. képet). A tetô észak felé lassan lejt, de mielôtt leérne a 400 méterrel lejjebb fekvô Balata faluhoz, még egy kis kúpban felmagasodik. Ez a Tell-er-Rász. A keleti oldala meredeken ereszkedik alá az el-Mahna fennsíkra. A hegyre a Rász-el-Ain forrástól egy szűk völgyön át vezetô úton lehet feljutni. Kr. u. 35-ben Poncius Pilátus római helytartó a Garizim oldalában mészároltatott le sok szamariait a katonáival. Ez a vérfürdô a hivatalába került. Jó 30 évvel késôbb, az elsô zsidó felkelés idején (Kr. u. 67-ben) szent hegyükön sáncolták el magukat a szamaritánusok. Forró nyár volt akkor és sokan szomjan haltak közülük. A rómaiak szorosan körülzárták a helyet, de a lázadók nem akarták megadni magukat. Cerealis, az V. légió prefektusa hiába szólította fel a még életben maradottakat, hogy tegyék le a fegyvert és adják át kardjukat. Ekkor rohamot rendelt el. Josephus azt írja (Zsh. III, 7, 32), hogy daesios hónap 27. napján 10 600 szamaritánus esett el. Az V. légió egyik centuriójának sírja, amelyet 1925-ben a mai kaszárnya közelében fedeztek fel, a szamaritánusok leszármazottai számára nemzeti emlékművé lett. A Bar Kohba-lázadás leverése után (Kr. u. 135.) Hadrianus császár a Garizim tetejére Jupiter-templomot építtetett. Antonius Pius császár és utódainak palesztin pénzeit ennek a templomnak a képe díszíti. A hegy lábától hosszú lépcsô vezetett fel az oszlopokkal ékesített templomhoz. Néhány lépcsôfok, amelyeket a sziklába vágtak, még ma is látható. A templom azonban úgy elpusztult, hogy pontos helyét mindmáig nem sikerült megállapítani. 1964 nyarán a Tell-er-Rász-on ásni kezdtek, és a felszín alatt egy görög templom alapjai bontakoztak ki. A templom pódiuma 22,5 m hosszú, 14 m széles és 1,5 m magas volt. Jól megmunkált kövekbôl épült. Építôanyagában olyan kövek is voltak, amelyek egy elôzô épületbôl kerültek ide. A templomot ,,temenosz = szent kerület'' vette körül, egy 60 x 40 méteres udvar, amelyet 1,8 m vastag fallal kerítettek be. A bejárat az északi oldalon nyílott, mégpedig ott, ahol a felvezetô lépcsô elérte a templomot. A pódium alatt összetört kövekbôl való réteg volt, majd alatta annak a régebbi épületnek az alapjai, amelybôl a másodszor felhasznált kövek származtak. A cserépmaradványok rómaiak, de vannak köztük Kr. e. a 2. századból származó hellén darabok is. Ha ez a legalul levô templom a hellénista korból származik -- s komoly érvek szólnak mellette --, akkor csak arról a szamaritánus templomról lehet szó, amelynek építésére az utolsó perzsa király, III. Darius (Kr. e. 336--331) adott engedélyt. Hadrianus Zeusz-temploma Kr. u. a 4. században még létezett. Úgy tűnik azonban, hogy ekkor a szamaritánusok újra régi templomuk helyét használták az imádság helyeként. Egy véres rajtaütés büntetéséül, amelyet 484 pünkösdjén a neapoliszi keresztények ellen követtek el, kitiltották ôket a Garizimról. Zénó császár a hegy csúcsára Mária-templomot építtetett. Az 1928-ban megkezdett ásatások felszínre hozták az Istenszülô templomának alapfalait. A templom nyolcszögletű volt: 37 m hosszú és 30 m széles, s egy hatszögletű erôdítmény közepén állt, amelyet Jusztiniánusz császár (527--565) emeltetett a templom védelmére. De az erôdítmény is, a templom is elpusztult. Amikor a 10. században megszűnt Neapoliszban a keresztény közösség élete, a Garizim hegyén levô templom is gazdátlan maradt.[141] Késôbb az arabok az északkeleti sarkon álló toronyra Abu Ghanem sejk síremlékét állították fel. Ha a szamaritánusok mostanában évenként felmennek a hegyre, és megülik a húsvétot -- áldozati helyük a csúcstól kissé nyugatra van -- , úgy tűnik, mintha megállt volna az idô, és évezredes múlt jelenik meg. A romok azonban eközben is némán hirdetik, hogy az idô múlik, és milyen viszontagságos sorsa volt ennek a hegynek is. 4. Szikem keleti városkapuja A kép a Kr. e. 1575 körül épített városkaput mutatja, amely még az egyiptomi hódítás elôtt készült. A kapu mindkét oldalán ôrtornyok álltak 7 x 15,5 méteres alapokon. A tornyok aljában levô ôrszobákból lépcsôn lehetett feljutni az emeleti helyiségekbe. A kapunak két nyílása volt, és öt lépcsô vezetett le belôle a mélyebben fekvô belsô utcaszintre. 5. József sírja Mintegy 400 méternyire északra Jákob kútjától van a bibliai József sírja. Az épületet 1868-ban restaurálták, de semmiben nem különbözik a mohamedán próféta-sírtól. E. Robinson 1852-ben kereste fel ezt a helyet és úgy találta, hogy ,,az épület nem egyéb, mint felhúzott falak, tetô nélkül, és az északi oldalán nyílik egy ajtó'' (vö. a 150,3. képpel). 6. A görögök befejezetlen temploma Jákob kútjánál (vö. a 150,3 térképpel és a 153. számú alaprajzzal) ======================================================================== 151. kép. A kripta és benne Jákob kútja A keresztesek temploma fôhajójának szentély felôli végében, jobb és bal oldalon egy-egy lépcsô vezet le a kriptába, amelyben a szentély apszisa alatt van Jákob kútja (l. a 153. képet). A mai kútbejárat közel sem olyan monumentális mint egykor volt. A lépcsôk megmaradtak ugyan, de a templomhajót bádogbódé helyettesíti. A lépcsôk egy 6,65 m hosszú és 2,9 m széles, hatszögletű helyiségbe vezetnek. Ebbôl nyílik az egy lépcsônyivel magasabban fekvô dongaboltozatos térség, amelyben a kút van. Több jel is mutat arra, hogy a hely eredetileg más volt. Arkulf rajzán négyszögletes alapzat veszi körül a kútkávát. Úgy látszik, hogy a legfelsô kútgyűrűt idôközben eltávolították. Ekkor nyerhette a kút azt a formát amelyet a képen láthatunk. Egy aránylag késôi hagyomány úgy tudja, hogy a tiszteletreméltó kútkávát elszállították Konstantinápolyba, a Hagia Sophia-templomba. A mai kútkáva életkorát, kopottságát figyelembe véve, bizonyára évszázadokban lehet csak kifejezni. Merítônyílása 47 cm átmérôjű, s 1,16 x 0,77 m oldalú, szögletes lábazat veszi körül. A szamariai asszony azt mondta Jézusnak: ,,A kút mély'' (Jn 4,11). Ha a vödörbe gyertyát tesznek, és úgy eresztik alá, látni lehet hogy a kutat végig kikövezték. Felül egészen szűk nyaka van. lejjebb azonban öblösödik, néhol 2,5 m átmérôt is elér, 19 m mélyen éri el a vödör a vizet. Sok zarándok úgy vélte, hogy ellenôriznie kell a szamariai asszony állítását, ezért kavicsokat dobáltak a vízbe, és hallgatták, milyen soká csobban. Ezért a kút néhányszor bedugult és mélysége is változott. 1955-ben újra kitisztították a görög szerzetesek, és 55 m mélynek mérték. ======================================================================== 152. kép. A Genezáreti-tó partja Tibériás és Magdala között (vö. 156,2. kép a 265. oldalon) A tópartnak ez a része még ma is emlékeztet a Josephus által magasztalt termékenységre: ,,A Genneszár (Genezáreti-tó) mentén elnyúlik egy hasonló nevű terület, amely csodálatosan szép'' (Zsh. III, 10, 8). Az országút Tibériás felôl jön, amely a domb mögött a tó partján fekszik, és Magdalán keresztül a Genneszár-síkságra vezet. Az egyik közeli kis erdôcskében egy orosz ortodox apácakolostor van. Fenn a hegytetôn modern szálloda áll; a kékes távolban a tó keleti partja, a Jordániai-fennsík látszik. ======================================================================== 153. kép. A keresztesek temploma Jákob kútja fölött (L.-H. Vincent OP [1958] és B. Bagatti [1965] nyomán) Az alaprajzon Jákob kútjának helyzetét látjuk a templomon belül. A hosszmetszet a templom szentélyét, kriptáját és a kutat mutatja. Arkulf vázlatos rajza mutatta, hogy milyen volt a bizánciak által épített templom. A mozaikmaradványok alapján úgy becsülik a szakemberek, hogy az egyenlôszárú kereszt alaprajzú bizánci templom átmérôje 30 m körüli volt. A mozaik- és falmaradványok alapján úgy látszik, hogy a keresztesek templomának kereszthajója 30 m, a hosszhajója 35 m lehetett, és középen kupolával fedhették. Nagyon mélyen van az egykori padlószint, amibôl arra lehet következtetni, hogy a kúthoz szolgáló bejárat magából a templomból nyílt. A keresztesek megemelték a padlószintet, hogy a liturgiának több tere legyen a szentélyben. A kutat a szentély alatti kripta foglalja magába (vö. a 151. képpel a 258/a. oldalon). ======================================================================== 154. kép. Szamaritánus szarkofág Szikar-Aszkarból A mai Aszkar falu mellett 1971-ben, vízvezeték építésekor egy mauzóleumra bukkantak. Az 5 x 5 méteres sírkamra falai 1 m magasságig épen maradtak. A kép a sírkamra északnyugati sarkát mutatja, s azonnal észrevehetô a finom művű kváderköves falazás. A sarokban a beugró szeglet a boltozatot tartotta. Bal oldalon egy induló ívet látunk, amelyik kb. 3 m átmérôjű volt. A mauzóleumot részben a sziklaoldalba építették be. A külsô fal mentén körbefutó csatornával egy ciszternába gyűjtötték össze az esôvizet. A bejárat a déli homlokzaton nyílott. A súlyos kôajtóba egy nagy vasgyűrűt erôsítettek, hogy nyitni és csukni lehessen. Ez a gyűrű túlélt minden pusztítást. A bejárattal szemben a beomlott boltozat alatt egy szarkofág állt, nagybetűs görög felírással: ,,Jusztosz fia, Theophilosz unokája és felesége, Archelaea, Simonnak, Alexander fiának leánya.'' Ebbôl a szarkofágból csak a bal sarka látszik a kép jobb oldalán, középen. Egy másik egyszerű külsejű szarkofá- gon még éppen ki lehetett betűzni a ,,Szabbathiosz'' feliratot. Ennek a jobb szélét látni a kép bal oldalán. A mauzóleumban összesen kilenc szarkofág állt. A legszebbet a kép közepén láthatjuk. Három oldalát rozettákkal díszítették. Az ökörfejek között elhelyezett füzérek ünnepélyességet kölcsönöznek a sírnak. A tetô hosszanti oldalán két háromszöges oromzat között kagylót foglaltak a félköríves keretbe. A kagyló gyakran megjelenik az ókori sírokon az elhunytak portréjának háttereként. A szarkofágok mind üresek voltak, amikor rájuk bukkantak. A cserép- és üvegmaradványok, az épületelemek és a feliratok stílusa arra vall, hogy egy Szikar-Aszkar-i gazdag szamaritánus család síremléke volt, és Kr. u. a 2. század végén vagy a 3. század elején építették.[145] ======================================================================== 155. kép. Názáret látképe a Dzsebel-en-Nebi-Szainról A kép Názáret északkeleti részét mutatja. A kép aljában levô fák miatt nem lehet látni Mária kútját. Gábor angyal temploma a kép bal szélének közepén álló fák közelében van. A távolban, középen emelkedik a Tábor, amelynek alakjáról Jeromos azt mondta: ,,mira rotunditas'' -- ,,csodálatos gömbölydedség'' (l. a 60. képet a 111. oldalon). ======================================================================== 156. kép. A Genezáreti-tó környéke 1. Műholdról készült felvétel A felvétel 1973. szeptember 19-én készült, kb. 435 km magasságból, infravörös fényre érzékeny filmre. A vidék felszíni képzôdményei nagyon világosan kirajzolódnak. A száraz évszakban vagyunk, ezért az öntözött területek vörös színben jelentek meg a képen, az öntözetlen részek zöld színűek. A szemben levô oldalon nagyjából ugyanennek a területnek a térképét látjuk, s ennek segítségével könnyen megtalálhatjuk a fényképen a legfontosabb szentírási helységeket: Názáretet, Mugdalát, Kafarnaumot és Betszaidát. A térkép bal oldalán a magassági vonalak között elnyúló Battof-síkság a fényképen mélyzöld színben látszik (vö. a 142,1. képet a 238. oldalon). Az evangéliumokban említett Kána, Natanael szülôhelye, a síkság északi peremén van. A Jezreel-síkságot a kép bal sarkában lehet felfedezni. A síkság északkeleti peremén a figyelmes szemlélô felfedezheti a Tábor hegyét. A Tábortól nyugatra, a síkság északi peremén húzódik a mély Dzsebel-el- Kafze, a Názáretbe vezetô út. A Genezáreti-tó északnyugati részén bárányfelhôk takarják a képet. Ez egy kis ,,szépséghiba''; nekünk azonban segít abban, hogy könnyebben megtaláljuk a Hétforrást és Kafarnaumot, mert éppen ezeket takarják. Ez a felvétel az elmélkedô lelket segíti abban, hogy egészen más szemmel olvassa az evangélista beszámolóját: ,,Jézus körüljárt egész Galileában, tanított a zsinagógákban, hirdette az ország örömhírét, és meggyógyított a nép körében minden betegséget és minden szenvedést'' (Mt 4, 23). 2. Alsó-Galilea és a Genezáreti-tó ======================================================================== 157. kép. Kafr-Kenna Kafr-Kenna a Názáretbôl Tibériásba vezetô út mentén fekszik. Szűk utcácskái és kocka alakú házai a palesztinai kisvárosok tipikus képét nyújtják. A mai falusi házakról feltételezhetô, hogy építôanyaguk és építési formáik szerint is a legközelebb állnak a bibliai kor épületeihez. Ma is, mint akkor, a mészkô és a bazalt a legfontosabb építôanyag. A tóparton és a Jordán völgyében, ahol a felszínen nem találtak sziklákat, vályogot vetettek: agyagtartalmú földet gyúrtak össze törekkel és vízzel, formába döngölték, és a napon kiszárították. A vályogtégla azonban a legnyomorultabb építôanyagnak számított. A Talmud azt mondja, hogy egy kis házikó 3 x 4 méteres, a nagyobb lakóház 4 x 5 méteres. A magasság 3,5--4 méteres lehetett. Az ajtó nemcsak ki-bejárásra szolgált, hanem -- mivel az épületek rendszerint ablak nélkül készültek -- a levegô és fény számára is az egyedüli nyílás volt. A füst számára azonban egy kis nyílást hagytak a falon. A tetô lapos volt, és nyári hálóhelyiségül emeleti részt szoktak ráhúzni. A házak általában egyetlen helyiségbôl álltak. Erre utal a példabeszéd is, amelyben a szomszéd jön és kenyeret kér. ,,A házigazda kiszól: Ne zavarj, az ajtó már zárva van, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk már. Nem kelhetek fel, hogy kenyeret adjak neked'' (Lk 11, 7). Kafr-Kennában ma három templom van: a görögöké, a melkitáké és a ferenceseké. A kép jobb felsô sarkában látható a ferencesek temploma. ======================================================================== 158. kép. Ôsi kereskedelmi út a Földközi-tenger és a Genezáreti-tó között Ha Jézus a galileai hegyekbôl a Genezáreti-tóhoz ment, útja e meredek sziklák között vitt. A sziklák hatalmas kapuként állnak a Vádi- el-Hammam, a Galamb-völgy kezdeténél. A kép bal sarkánál belépô út Magdalából jön, áthalad a sziklák között, majd középütt a háttérben látható Hatrini-csúcsok elôtt, végigfut a Battof-síkságon, és Ptolemaisznál (Akkó) érkezik a tengerpartra (l. a 156,2. képet a 265. oldalon). A Galileában uralkodó mészkôréteget a Genezáreti-tótól dél-nyugatra egészen a Jezreel-síkságig bazalt borítja. A Hattini-csúcsok egy hatalmas vulkán beomlott kráterének a maradványai, amelybôl évmilliók elôtt az egész területet elárasztotta a láva. A Hattin meredek északi peremérôl a termékeny, nagy Hattini-völgyre látni. Szaladin szultán seregei itt verték meg 1187. július 4-én a kereszteseket.[149] A Paleanthropus palestinensis (a késôi kôkorszakban élt palesztinai ôsember) felfedezése azt mutatja, hogy a Kármel és a Genezáreti-tó között már 100 000 évvel ezelôtt is éltek emberek. Barlanglakók voltak, s közel álltak a neandervölgyi embertípushoz. Nagyon híressé vált a ,,galileai ember'' koponyalelete, amelyet 1925-ben egy Kafarnaum melletti barlangban találtak. Évezredek múltak el, és ezen az ôsi kereskedelmi úton változatlanul járnak az emberek. ======================================================================== 159. kép. Légifelvétel a Genezáreti-tóról dél felôl, a Jordán kifolyásával A nagy palesztinai árokban fekvô tó medencéje csak dél felé, a Jordán völgye felé nyitott. Errôl az oldalról lapos part határolja a tavat, s a Jordán nagy kanyarokkal indul. A partvonal lassan dél felé vándorol, ennek tanúi egy kananeus város vízben álló falmaradványai. A város a tó délnyugati szögletében egy magasan fekvô lejtôn állt Kr. e. a 2. évezredben. Maradványai ma a partmenti vízben vannak. Jézus számára a tó déli, délnyugati része jelentéktelen, az északi oldal azonban annál fontosabb volt. A képen az északnyugati part a Tell-el-Oreme vidékével kezdôdik (a bibliai Kineret-Genezár). Jobbra haladva következik Kafarnaum, majd a Jordán torkolata Betszaidánál. A keleti oldalon látható a mély Vádi-esz-Szamak és el-Kurszi, amely valószínűleg azonos a Márknál szereplô Gergeszával (5,1). Egészen a kép jobb szélén Hipposz magaslata áll (l. a 156,2. képet a 265. oldalon). A háttérben a Hermon hótól fehérlô ormai látszanak. Az arabok ,,Fehérhajú hegy''-nek hívják. Az Ószövetségben többször is szerepel, mint az ország jellegzetes része. A kb. 30 km hosszú, északkelet- délnyugat irányú hegylánc az Antilibanon-hegység déli folytatása, de mély szakadék választja el ôket egymástól. A csonkakúp formájú hegynek három csúcsa van: az északi és a déli majdnem azonos magasságú (2760 m). A Hermon Damaszkusztól északkelet felé haladva egész Szíriából, nyugat felôl pedig a tengertôl látható. Észak felôl a Libanon és az Antilibanon között húzódik az el-Beka-völgy. Itt van a híres baalbeki templom: Héliopolisz (l. a 101. képet a 178. oldalon). Az izraeliták csodálták a Hermon fönséges nagyságát (Zsolt 88), a felhôk gyülekezési helyének tartották (Zsolt 132) és féltek a vadállataitól (Én 4,8). ======================================================================== 160. kép. Tibériás A régi Tibériás a mai településtôl délre, 3 km-re kezdôdött a Hammat hôforrásnál, és észak felé húzódott egészen a mai város határáig. Szanaszét heverô oszlopfôk, oszlop- és párkánytöredékek jelzik az egykori város helyét. A Kaszr-el-Bint-en, a kép bal oldalán látható sziklás oldalon állt Heródes negyedes fejedelem Akropolisza, 175 m magasságban a tó szintje felett. Ez az állatképekkel és szobrokkal díszített palota a törvényhez hű zsidók számára örökös megütközés tárgya volt, és a fejedelem bukása után is a botrány köve maradt. Alig ragadták magukhoz a hatalmat az elsô fölkelés elején (Kr. u. 66.), amikor Josephus (a késôbbi Josephus Flavius, aki akkoriban a galileai hadműveleteket irányította), megbízást kapott a jeruzsálemi szinedriumtól, hogy törjék össze a botránkoztató szobrokat, és tüntessék el a képeket. Heródes palotájához észak és dél felôl egy-egy fal csatlakozott, melyeknek maradványai a földeken ma is láthatók. A város déli fala mellett, a melegvízű forrás és a fürdô felett 1962-ben egy zsinagóga romjait tárták fel, amelynek legrégibb rétege Kr. u. a 3. századból való. A mai város felett húzódó hegyoldalban voltak a híres rabbisírok: rabbi Akiba sírja, aki Bar Kohbát messiásként üdvözölte; Johanan ben Sakkai sírja, aki a jabnei iskola alapítója volt; és sok más rabbié. Még a Cordovában született Ramban Maimonideszt (+ 1204) is, aki a középkor leghíresebb zsidó gondolkodója volt, itt temették el. A horizonton a háttérben a Dzsebel-ed-Dahi vonulata látszik, a jobb szélen a Tábor. ======================================================================== 161. kép. A Genezáreti-tó nyugati partja Magdalánál Ezen a vidéken emberi kéz alig változtatott a táj arculatán. A hegyek profilja ma is ugyanaz, mint Jézus korában volt, és a tóról nézve az egész vidéket ma is olyannak látni, amilyennek Jézus látta, ha hajóval volt úton. A nyugati part sajátossága, hogy a hegyek vonulatát észak felôl Tibériásig sehol sem szakítja meg mély völgy. Magdalától délre azonban megváltozik a helyzet: elsônek a Vádi-el-Amesz, majd utána több völgy is megszakítja a parton húzódó hegyfalat, és a part olyan képet nyújt, mintha öt hatalmas orr nézne a tóra. A felszínt fedô sötét bazaltkôzet miatt a látvány elég félelmetes. ======================================================================== 162. kép. A magdalai Mária, Mária Magdolna hazája 1. Magdala romjainak képe a tó partján 2. A feltárt terület térképe a negyedik ásatási idôszak után 3. A magdalai ,,mini-zsinagóga'' A ferencesek P. Virgilio Corbo és P. Stanislao Loffreda irányítása mellett egy elpusztult arab falu, el-Medzsel helyén kezdték el keresni a bibliai Magdalát. Igen nagy nehézségekkel kellett szembenézniük, mert a területen sok a forrás és a kutatott részeket lépten-nyomon víz árasztotta el. A felszínen pedig olyan összevisszaságban hevertek a maradványok, hogy pontos régészeti helyzetfelmérés lehetetlennek látszott. Az egykori arab falu házait ugyanis a korábbi település köveibôl építették. Amikor pedig a falut lerombolták, a földgyaluk a köveket részben belelökték a tóba, részben elmozdították eredeti helyükrôl és teljesen összekeverték. A régészek mégis munkához láttak, és fáradozásuk nem várt gyümölcsöket hozott. Az elsô ásatási szakaszban egy hatalmas épületegyüttest tártak fel, amely 104 m hosszú és 33 m széles volt. A fôépület homlokzata a tóra nézett és egészen a víz partján állt. Vajon ez volna az a Mária Magdolna-kolostor, amelynek alapítását a régi krónikások Szent Ilona császárnônek tulajdonítják? A templomról, amelyet a domonkos szerzetes, Ricoldus de Monte Crucis 1294-ben még épségben látott és csodált meg, már csak hozzávetôlegesen lehetett megállapítani, hogy hol is lehetett. De vajon hol volt az a Magdala, amelyben Mária élt Jézus idejében? Az 1. fénykép a feltárt területet mutatja azokkal a falakkal, amelyeket a negyedik szakaszban, 1975-ben ástak ki. A mellékelt alaprajz A--E jelzéssel öt részre bontja a területet, hogy könnyebben meg lehessen találni az egyes épületek helyét. A kép bal alsó sarkában egy kb. 10 m széles úttest indul (I), amely déli irányban, Tibériás felé a II. úttestben folytatódik. A pontosan egymáshoz illeszkedô bazaltkövek igazán az egykori útépítôk dicséretére válnak. Késôbb az úttest kövezetét egy vízvezeték építésénél használták fel (A), amelynek tartópilléreit rá is építették az útra. Ezek a pillérek a képen az úttest jobb szélén láthatók. A fôútvonalba (I, II) bal kéz felôl, azaz a keleti oldalról két mellékutca csatlakozott, ezeknek kövezete azonban az idôk folyamán eltűnt. A III. utcát már Kr. e. az elsô században két fallal is eltorlaszolták (d5, d6). A térkép B része (a fénykép jobb alsó sarka) egy hatméteres járdaszakaszt mutat. Az ide nyíló, mozaikkal kirakott helyiség küszöbét (b1) még eredeti helyén találták meg. Az I. úttesttôl keletre fekvô, C jelzésű épület nagyon megsérült, de maradványaiban egy fényűzô polgárház két, egymás feletti mozaikpadlóját még fel lehetett ismerni. A IV. utcából a bejárat (C5) egy belsô udvarba nyílt (C2, C4), amelynek közepén vízmedence (C3) volt. Az 1,4 m mély medencébe öt lépcsôn lehetett lemenni. A medence összeköttetésben állt az utca alatt végighúzódó csatornával. A pénzek, amelyeket ezen a részen találtak, Kr. e. az 1. század és a Nagy Konstantin halála (337) közötti évekbôl valók. Az 1973-ban folyt feltárási szakaszban az ,,A'' területen egy víztároló rendszer alapfalai kerültek napfényre. A falak részben az I. úttestre épültek rá. A 6,5 magas víztorony keleti oldalán egy kiugró, felfelé keskenyedô pilaszter van, valószínűleg ez tartotta azt a vízemelô szerkezetet, amely felvitte a vizet a gyűjtômedencébôl a víztorony ,,a1'' tartályába. A torony keleti oldalánál lévô medence 2,37 m mély, és gondosan kitapasztották vízzáró vakolattal. Ebbôl a medencébôl a délkeleti sarkon csatorna indul a mellette álló ,,a3''-as medence felé, amelynek falát a fénykép jobb alsó sarkában láthatjuk. A nagyon fehérnek látszó falszöglet már a víztorony épületéhez tartozik. A pénzek és a kerámiamaradványok az egész víztároló rendszer korát Kr. e. az elsô századra utalják. A legnagyobb meglepetést azonban a víztoronytól keletre lévô terület okozta (D): egy majdnem négyzet alaprajzú épület maradványai, amelyet északon a IV., nyugatról a II., dél felôl pedig a III. utca határolt. A harmadik kép ezt a részletet mutatja északkeleti irányból. A lelet igen sok kérdést vetett fel. A 8,16 x 7,25 méteres helyiség vastag, 75 centiméteres bazaltkövekbôl rakott falán nem sikerült megtalálni az eredeti bejáratot. A belül felállított hét oszlop valószínűleg részben tetôszerkezetet tartott, részben tagolta a belsô teret, mégpedig egy ,,fôhajóra'' és három ,,mellékhajóra; pontosabban egy központi térre, és azt három oldalról körülvevô folyosóra. Ezt az elsô benyomást azonban kérdésessé tette az a felismerés, hogy az alacsonyabb szintű körfolyosóban víz volt! A déli oldalon épségben maradt oszlop dór oszlopfôje igényes kivitelre vall. De vajon miért hiányzik a nyolcadik oszlop? A gondosan faragott bazaltkövekkel kirakott, magasított ,,fôhajó'' az északi oldalon lépcsôkben végzôdik. Öt különbözô magasságú lépcsôfok vezet fel oda, ahol a nyolcadik oszlopnak kellene állnia. Valószínűleg azért van ez így, hogy aki fenn, a lépcsôk végében ült, minden akadály nélkül át tudja tekinteni az egész helyiséget. De mit jelent a magasított, központi térség és a körülötte vízzel elárasztott folyosó? Milyen célt szolgálhatott eredetileg ez az épület, amelynek padlószintje egy méterrel mélyebben van az utca szintjénél? Zsinagóga volt vagy pogány nimfaszentély? Csupa olyan kérdés, amelyekre nem is olyan könnyű a régészeknek megbízható választ adniuk. Ámbár a víz jelenléte a nimfeum mellett szól, ezt a lehetôséget mégis ki kell zárnunk, mert hiányoznak a nimfeumoknál egyébként mindenütt elôforduló kellékek: egy boltozatos barlang és benne a fülke. Az elsô század zsinagógáival való összevetés alapján (Maszada és Heródium erôdítményeiben találtak ilyeneket) valószínűleg itt állt Magdala zsinagógája. Igaz csak ,,mini-zsinagógának'' lehetett nevezni. Ugyanis a további feltárások során fény derült arra, hogy a víz eredetileg nem tartozott az épülethez, hanem a Kr. e. az elsô században felépített zsinagógába késôbb tört be egy közeli forrás vize. És a magdalaiaknak meg kellett tanulniuk együtt élni a vízzel. Ezért emelték magasabbra a középsô részt, ahogy ezt a beágyazott oszlopok világosan mutatják. A körben elhelyezkedô, immár alacsonyabb folyosót fallal elgátolták és mindaddig, amíg kissé nyugatabbra föl nem építették a víztároló rendszert, a zsinagóga volt egyúttal a víztároló is. Hogy mégis száraz lábbal juthassanak a belsô részre, a III. utca felôl hídszerű bejáratot képeztek ki. A magdalai városatyák tehát segítettek magukon. A III. utcától délre fekvô terület (E), amely a fénykép bal felsô részén látható, az elôkelôségek lakóhelye volt. A gondosan megmunkált bazaltkövekbôl rakott falak, a nagy belsô helyiségek (e1-e13) és fürdôk még évszázadok múltán is árulkodnak a város egykori gazdagságáról és fényűzésérôl. A Talmud szerint Magdala gazdagsága és erkölcstelensége miatt pusztult el. A területen talált pénzeket Alexander Janneusz éveitôl (Kr. e. 103--76) Nagy Konstantinig (324-- 336) verték. Van közöttük egy érme, amely Archelauszé volt (Kr. e. 4-- Kr. u. 6.) és egy az elsô római helytartótól, Coponiustól (Kr. u. 6-- 9). ======================================================================== 163. kép. Kineret-Genezár-Tell-el-Oreme 1. Légifelvétel Tell-el-Oremérôl (1917) 2. Tell-el-Oreme környéke Tell-el-Oreme azt jelenti, hogy ,,A kicsiny gát hegye''. És joggal hívják így, mert gátként határolja a Genezár-síkságot észak felôl. A mészkôdomb keleti oldalára bazaltréteg rakódott. A tó felé meredek falban végzôdik, annyira, hogy az útnak meg kellett kerülnie és nyugat felôl kellett elhaladnia a domb mellett (l. a 163,2. képet). A nyugati oldalon könnyű megkerülni a dombot, és itt haladt el a Via Maris is észak felé, a Jordán irányába. Ahol a Via Maris felfelé kezd kapaszkodni a domboldalban, ott állt 1920-ig a Hán-el-Minje rom (a kép bal oldalán, a domb aljában látható négyszög), a 14. századból származó karavánszeráj, amely épületnek azonban elôzményei voltak. Tôle 300 méternyire dél felé fekszik a Hirbet-el-Minje, a római kastélyrom, amely azonban annyira a föld alá került, hogy az út áthaladt felette (l. a 163,2. képet). Tell-el-Oreme a tó szintje felett 81 m magas. Mivel a lábánál bôvízű forrás fakad és az utak révén jó összeköttetései voltak a környékkel, továbbá mint domb védhetô hely is volt, érthetô, hogy korán lakott hellyé vált. A ráépült város annyira fontos volt, hogy a neve átment a tóra: Kineret. Néhány egyiptomi leletbôl -- egy oszlopmaradvány III. Tutmozisz fáraó idejébôl (Kr. e. 1490--1436), Teje királynô skarabeusbogara, egy kultikus kerámiamaradvány II. Ramszesz idejébôl (Kr. e. 1290--1224) -- arra lehet következtetni, hogy Kineret azonos azzal a ,,Knnrt'' várossal, amelyrôl Tutmozisz városlistája beszél. Az a feltételezés, hogy Kineret városa Tell-el-Oreme volt, megfelel a Józsue könyvében található városjegyzéknek is, mert délrôl észak felé haladva így sorolja fel a városokat: Hammat, Rakkat, Kineret (Józs 19, 35). A felszíni leletek és az ásatások azt igazolják, hogy a domb egészen a késô bronzkorig visszamenôleg lakott hely volt.[153] 1923-ban R. Köppel és A. E. Mader tizennégy kutatóárkot vágott, hogy megvizsgálják a domb rétegeit, amelyek 8--15 méteres vastagságban nyugszanak az alapot adó mészkôsziklán. A délkeleti oldalon, 70 méteres magasságban a tó szintje felett, az egyik árokban égetett téglákat, keményre döngölt földet és olyan sáncmaradványokat találtak, amelyek nyilvánvalóan a város védelmét szolgálták. Az 1939-es feltárás során megtalálták az egykori alsóváros egy részét, de a háború a munkálatok folytatását megakadályozta. Az addigi leletek, továbbá egy széleskörű feltárás elôkészítô munkálata 1977-ben már lehetôvé tették azt, hogy meghatározzák az egykori város pontos helyét és az egymást követô városok idôbeli sorrendjét. Ezek szerint a település magva a domb nyugati oldalán volt. Maga a domb dél felé is, észak felé is kissé emelkedik. Délen 60 x 30 méteres, északon 60 x 90 méteres dombtetôt alkot. Az alsóváros a déli dombtetôtôl északkeletre épült és észak felé felnyúlott egészen az északi dombtetôig. De a nyugati domboldalban is találtak épületnyomokat. Az egész város területét 200 x 150 méteresre becsülhetjük. A kerámiamaradványok a középsô bronzkorból valók, annak jeleként, hogy az elsô várost Kr. e. a 18--17. században építették fel. Úgy tűnik, hogy a bronzkor következô, késôi szakaszában a város élete megszakadt, de a korai vaskorban már újra emberek élnek itt. Valószínűleg ezt a várost már a betelepült izraeliták, Neftali törzse építette. Ettôl kezdve a hely folyamatosan lakott volt egészen a 8. századig, amikor az északi ország elpusztult. Akkor a város fallal volt körülvéve, s minden jel arra mutat, hogy III. Tiglat-Pilleszer (Kr. e. 745--726) csapatai rombolták le, és utána nem is épült fel többé. A Királyok második könyvében ezt találjuk: ,,Izrael királyának, Pekahnak idejében Asszíria királya, Tiglat-Pilleszer fölvonult és elfoglalta Ijont, Ábel- bét-Maakát, Janoahot, Kádest, Házort, Gileádot és Galileát, Neftali egész földjét, és elhurcolta ôket fogolyként Asszíriába'' (15, 29). A római és a bizánci történeti forrásokban Kineret neve sehol nem fordul elô. A város neve is feloldódott a Genezár névben és a tóhoz, illetve a síksághoz kapcsolódott (vö. Mt 13,34; Mk 6,65). A zsidók hagyományában él a Gennoszar nevű város emléke, amit Kinerettel azonosítanak és a Talmud többször is említi. Az arabok és a középkori zarándokleírások tanúsága szerint a város a Genezár-síkságon épült. Valószínűnek látszik, hogy ez a római korszakban a síkságra épített város, Ginnoszar (Genneszar) olvasztotta magába az egykor a dombon álló Kineret emlékét. A domb déli oldalán a tó parti sávjától homokpad különít el egy különálló kis tavat, mely vizét a domb oldalában fakadó Ain-et-Tine = Füge-forrásból kapja. Ennek közelében kell keresnünk Genezárt, Kineret örökösét. Egy vízvezeték, csatorna és fürdô maradványai tanúskodnak arról, hogy a római korban itt lakott hely volt. Most a domb keleti oldalán is vezet egy út, a tabghai zarándokházba. Ettôl a háztól mintegy 800 méternyire van a Hétforrás vidéke, a Kenyérszaporítás temploma és Péter primátusának kápolnája (l. a 182. képet a 318., és a 294. képet a 532. oldalon). ======================================================================== 164. kép. A tópart a Hétforrással és a Genezár-síkság A képen látható partszakasz a Hétforrástól Magdaláig tart. Magdala a Vádi-el-Hammam torkolatánál fekszik, s éppen mögötte magasodik a Hattin. A nyugati part elég meredek, az északi oldalon viszont három patak: a Vádi-el-Hammam, a Vádi-er-Rabadije és a Vádi-el-Amud völgyébôl érkezô patakok feltöltötték a tó öblét, és aránylag nagy, termékeny parti síkságot alakítottak ki (l. a 156. képet a 265. oldalon). A Talmud azzal magasztalja a Genneszár-síkság termékenységét, hogy azt mondja: gyümölcsei olyan gyorsan érnek, amilyen gyorsan fut a szarvas. A kép hozzánk közel esô oldalán a Hétforrás vidéke látszik, jobb széle (egy sokszögű torony alapfalainak egyik részlete) a legnagyobb forrás (Q2) fölé épített bizánci torony maradványa (vö. a 183. képpel a 279. oldalon). Lenn a parton áll az et- Tabgha-i zarándokház és tôle délnyugatra emelkedik a Tell-el-Oreme (vö. a 163,2. képpel a 285. oldalon). ======================================================================== 165. kép. A kafarnaumi zsinagóga romjai A Galileában feltárt zsinagógák szerkezetük, felépítésük és díszítésük alapján egy csoportba tartoznak. Az alapforma a hellén korszakból származik és az ókori gyülekezési csarnokra, a bazilika- teremre vezethetô vissza. Az alaprajzra jellemzô a háromhajós szerkezet: széles középhajó keskenyebb mellékhajókkal. A homlokzat kialakítása: nagy fôkapu és két mellékbejárat, a fôkapu feletti boltív, a kapuk keretezése és a gerendázat a korabeli római-szíriai építészetre vall. A zsidó építômesterek nyilvánvalóan a császári építészeknél tanultak. Az oszlopok, ajtófélfák, frízek és párkányzatok töredékei sejtetik, milyen szép lehetett az egykori zsinagógaépület. A képen a zsinagóga északi fala látható. Ez volt a fôhajó hátsó oldala. Elôtte állítottak fel négy oszlopot, melyeket a töredékekbôl sikerült összerakni, de nem az eredeti helyükre kerültek! (Vö. a 167. képpel a 285. oldalon.) Sajnos az oszlopokat a kafarnaumiak lassanként elhordták és elépítkezték. A 3,7 m magas oszlopok 1 m magas lábazaton álltak. A korintusi oszlopfôket akantuszlevél-dísszel faragták. Egy mindkét végén csonka oszlop felületén enyhén bekarcolt háromsoros, arám nyelvű felirat olvasható: 1. sor: Zebedeus fia, Johannes unokája, Alfeus 2. sor: faragta ezeket az oszlopokat. 3. sor: Legyen áldott érte! Az elôtérben látható, gazdagon faragott mészkôtömbök annak a fríznek részei, amely a zsinagóga homlokzatát díszítette (vö. a zsinagóga rekonstrukciós rajzával). A zsinágóga rekonstrukciója G. Orfali OFM szerint ======================================================================== 166. kép. A kafarnaumi zsinagóga környéke Elôször Kafarnaumban sikerült a régészeknek kiásni egy olyan helyet Galileában, amelyrôl az evangéliumok beszélnek. A légifelvételen a zsinagóga környékét látjuk az ásatás után, amelynek eredményét a szemközti oldalon levô alaprajz mutatja. A szövegben elôforduló hivatkozások a 167. képre vonatkoznak. A zsinagóga déli oldala elôtt levô romok (B) lakótömbnek bizonyultak. Az alaprajzon pontosan láthatók a falmaradványok. Még tovább dél felé, egy bekerített területen (A) feltárultak egy oktogonális bizánci bazilika falai. A belsô oktogont Szent Péter házára építették rá (l. a 170,1. képet a 290. oldalon). A tôle délre levô falmaradványok (C) már közvetlenül a tóparton voltak és a régi Kafarnaum lakóházaiból valók. Két további lakott terület bontakozott ki a zsinagóga keleti (D) és északi (E) oldalán. A zsinagóga tehát a ,,falu közepén'' állt. Amikor a század elején megkezdték a zsinagóga feltárását, minden leletet: kôtömböket, oszlopfôket, párkány- és frízdarabokat összehordtak a zsinagóga teraszára (l. 165. kép a 283. oldalon). 20 esztendôvel késôbb G. Orfali OFM, aki restaurálta az északi falat és felállította a régi oszlopot eléje, már megkísérelte csoportosítani a leleteket és az oszloplábazat mentén, illetve a terasz elôtt rakta szét ôket. Az 1968-ban kezdett legújabb ásatás során két ferences régész, V. Corbo és S. Loffreda elhatározta, hogy végére jár a tisztázatlan kérdéseknek. Kettôs célt tűztek maguk elé: láthatóvá tenni a zsinagóga építészeti szerkezetét, és tudományosan igazolt építéstörténetet adni a zsinagógáról. Nagy nehézségek árán megmozgatták a kôtömböket. Ami nem a zsinagógához tartozott, azt eltávolították és próbálták megkeresni a kövek eredeti helyét. Fáradozásuk nem várt jutalma volt egy 2920 darabból álló pénzlelet. Az érméket a nyugati mellékhajó déli végébe közvetlenül a bejárat közelében rejtették el. Majdnem az összes pénz a 4. század végérôl és az 5. század elejérôl való. A felvételen látszik, hogy a kutatók az elsô célt tökéletesen elérték: a zsinagóga szerkezete olyan világosan rajzolódik ki, mintha csak most került volna le a rajzasztalról. A fôhajó 19 m hosszú és 8,5 m széles. Köréje rakták a restaurált négy egész oszlopot és a többi töredéket és oszlopfôt. Az alaprajzon a zsinagóga mostani állapota látható. Ahol a kôlapok hiányoznak a padlóból, a felületet fehéren hagytuk. Vonalkákkal jelöltük meg azt a részt, ahol a kövek hiányoznak, de a malternyomok ott maradtak a kövezet alatt. A mellékhajók fala mentén kôpad futott végig, mint a fényképen a nyugati fal északi felénél látható. Az oszlopok alapja, a stylobat majdnem sértetlenül megmaradt. Az épület elôtt a déli oldalon egy keskeny terasz húzódik végig, délkeleti végében nagyobb, délnyugati sarkában kisebb lépcsôvel. A fôépületen kívül, az északnyugati sarkon vitt fel egy lépcsô az asszonyok karzatára (F). A kutatás folyamán kiderült, hogy az épület egyes részeit egymás után építették. Az átriumot a keleti oldalon késôbb toldották a fôépülethez, ezt az alapfalak illeszkedésébôl lehet látni. Építôanyagul fehér mészkövet használtak, csak az alsó rétegekben fordul elô néhány bazalttömb. Feltűnôen jó minôségű a fehér padlóburkolat, amelynek köveit erôs malterágyazatba rakták le. Az átrium padlóburkolata, leszámítva a déli részt, sokkal gyengébb minôségű. Térjünk most át a zsinagógától délre fekvô lakótömbre (B). Észak felôl 3,8 m széles utca halad el mellette (St1), délen pedig egy keskeny kis köz húzódik végig a kerítés mellett (St2). A nyugatra és keletre fekvô területet nem lehetett átkutatni. A lakások különleges elhelyezkedése és a térelrendezés arra vall, hogy egy zárt lakótömbrôl van szó. Mind az öt kívülrôl nyíló ajtónak küszöbe van, azaz ajtóval voltak zárhatók. Ezek a külsô bejáratok udvarokba nyíltak, amelyekbôl további, immár küszöb nélküli ajtók vezettek a lakóhelyiségekbe. A kicsi körök az udvarokban levô tűzhelyeket jelzik. 60 cm átmérôjűek és körülrakták ôket kôvel. A kicsi, keskeny lépcsôk, amelyek egyik-másik udvarból a lapos tetôre vezettek, emlékezetünkbe idézik a béna meggyógyításának esetét, amikor a beteget a tetôn keresztül bocsátották le Jézus elé (Mk 2,1--12). Milyen korúak lehetnek ezek a romok? Az alaprajzon jól látható, hogy az északi oldalon haladó utcát a nyugati végén erôs fal (G9) torlaszolja el. Valójában a fal 80 cm-rel az utca szintje alatt van, és feltehetôen a zsinagóga alatt is tovább folytatódik, észak felé. A házat, amelyhez ez a fal tartozott, és Kr. e. a 2--1. században épült, az utca építésekor lerombolták. Az utcaszintben jelentkezô különbséget egy lépcsôfokkal hidalták át, hogy a B háztömb nyugati sarkán lévô bejáratot használni lehessen. A lakóház szintje alacsonyabban volt, mint az utca e szakaszának a szintje. A felszínre került kerámiamaradványok a késô hellénista kortól (Kr. e. 2--1. sz.) a Kr. u. 4. századig nyúlnak. A zsinagóga építéstörténetéhez a legfontosabb adatok a zsinagógán belül és a környékén végzett rétegvizsgálatból származnak. 13 kutatóárkot vágtak az alapok megvizsgálására: kettôt a zsinagógán belül (G1, G2), négyet az átrium udvarán (G4, G11, G12, G13), egyet a teraszon (G8), a többit a külsô falak mentén. Az eredményeket három pontban foglalták össze: 1. A zsinagóga alapfalait nem nyers sziklára emelték. A G1 ponton 4 méter mélységben van a természetes sziklaréteg. Azt nem lehetett eldönteni, hogy az 1,8 m mélységben talált kôlapok és bazalttömbök egy régi házhoz tartoztak-e. Az északnyugati sarkon (G3) és az északi oldalon (G6) nyitott árkoknál viszont világosan látszik, hogy a zsinagóga falai egy régebbi ház falain állnak. 2. A zsinagógát és az átriumot mesterségesen épített pódiumra állították. A feltöltés, amely a déli oldalon 3 méter mély, faragatlan bazaltkövekbôl, mészkôzúzalékból, földbôl, hamuból és cserepekbôl áll. 3. A feltöltést 30 cm vastag malterréteggel borították le, s ebbe rakták bele a zsinagóga padlóköveit. A fehér mészkövet távolról kellett hozniuk, mert Kafarnaum környékén csak bazaltkô fordul elô. Az 55 cm vastag kôlapokat a még puha malterba rakták bele. A malterrétegben talált legkorábbi pénz Nagy Konstantin (+ 337), a legkésôbbi Valentinianus (383) császár idejébôl való. Az utolsó pénz tehát megadja a támpontot a zsinagóga kövezetének datálásához. ======================================================================== 167. kép A zsinagóga és a körülötte lévô házromok, valamint a bizánci bazilika és Péter házának alaprajza (V. Corbo OFM [1975] nyomán) Jelmagyarázat: A Templomterület B-E Lakóházak F Lépcsô az asszonyok karzatára G1-13 Kutatóárok St1-3 Utcák T Terasz Tr Lépcsô o Tűzhelyek ======================================================================== 168. kép. A zsinagóga díszei ,,Írassék a javamra, hogy bemegyek, és ott dicsôítem a Teremtôt, mindenek ôskezdetét'' (Meg. 29a). 1. A ,,pentagramm'', a Dávid-csillag 2. Dombormű, rajta a Szövetség Szekrénye 3. A homlokzatot díszítô faragás A régi Izrael egész életét vallási-lelki ideák határozták meg. A képtilalom (Kiv 20, 4) korlátok közé szorította a művészek munkáját. Még Philo (+ Kr. u. 45/50) nyilatkozott így: ,,Mózes száműzte országából a képzôművészetet.'' A következô századok gyakorlata azonban a képtilalomnak különbözô értelmezéseit mutatja. A zsinagógaépületek arra vallanak, hogy művészileg lényegesen nem különböznek környezetüktôl. Épp ellenkezôleg, a római korszakban felébredt a zsidóságban a törekvés, hogy a zsinagógaépítészetben felvegyék a versenyt a pogány világgal, annak ellenére, hogy művészi motívumkészletüket a vallási elôírások meghatározták.[156] A zsinagógák díszítése figurális és ornamentális motívumokkal történt. A kafarnaumi zsinagóga falán körbefutó frízeken a legkülönbözôbb szimbólumokkal találkozunk: rozetták és füzérek között a hétágú lámpatartó, a vízmerítô edény, a sátoros ünnep csokra, a tóratekercs. A frízeken díszítôelemként megjelenik a pentagramm és a hexagramm is. Az 1. képen egy frízrészleten a pentagrammot, az ötágú csillagot látjuk. Nem tudjuk, hogy honnan ered és eredetileg mit jelent ez a jel. De mind az öt-, mind a hatágú csillagot megtaláljuk több ókori nép szimbolikájában is. Izrael szimbólumaként elôször a 7. századból, egy pecsétrôl bizonyítható. Azt azonban nem tudjuk, hogy az ókorban a hétágú lámpatartó, a Menóra mellett szerepeltek-e ezek a csillagok Izrael szimbólumaiként. Csak Kr. u. a 13. században tűnik fel a zsidó irodalomban az a felfogás, hogy a hexagramm, a hatágú csillag Dávid csillaga. A 17. században ez a csillag lett a messiási megváltás reményének a szimbóluma. A kafarnaumi zsinagógának külön érdekessége az a dombormű, amelyet 1910-ben egy látogató vett észre (2. kép). A régészek általánosan úgy értékelik, hogy a Szövetség Szekrényét ábrázolja, kocsin. A kocsi kerekei furcsán befelé dôlnek a szekér alá. A harmadik kép arról tanúskodik, hogy a vallási szemlélet mennyire meghatározta a művészi ábrázolást. A homlokzatról való az a kô, amely mindenkit az elsô zsoltárra emlékeztet: ,,Boldog az az ember, aki az Úr törvényében leli örömét. Olyan, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely megtermi gyümölcsét a maga idejében, és levelei nem száradnak el.'' A törvény házából, az örök rend szilárd alapjából nô ki az élet fája. S az ember maga is, aki a törvénybôl él, olyan, mint az a fa, amelyet az elsô zsoltár magasztal. ======================================================================== 169. kép. Az oktogonális bazilika alapfalai Kafarnaumban. (vö. a 167. képpel a 285. oldalon) A felvételen a keleti oldalról látjuk a nyolcszögletes, 1,6 m magas alapfalakat. A centrális épületet két párhuzamos nyolcszögbôl alakították ki, és öt oldalát -- délrôl, nyugatról és keletrôl -- portikusszal, oszlopos folyosóval vették körül (l. a 170. képet a 290. oldalon). Az északkeleti és délkeleti sarkon álltak a sekrestyék (S), néhány melléképülettel (N). Mielôtt az apszist (A) és a keresztelômedencét (B) megépítették volna, a két sekrestyét egy keskeny folyosóval összekötötték. Az oktogonális épület külsô formájáról a következôket tudjuk: Egy angol utazó, James Silk Buckingham, aki 1816-ban járt Palesztinában, kafarnaumi tartózkodása alatt lerajzolta az épület romjait. E rajz szerint -- mely a kép bal oldalán látható -- nyolc karcsú ión oszlop alkotta az oktogon külsô gyűrűjét. A volutás oszlopfôk felett magas architráv volt. A középsô gyűrű vastag falból állt, amelyben nyolc, kb. 4 m nyílású, félköríves árkád volt kiképezve. A legbelsô oktogon ekkor már összedôlt. Valószínűleg kupoladob és kupola állt rajta. Az oktogon romjai J. S. Buckingham 1816-ban készült rajza szerint ======================================================================== 170. kép. ,,Péter háza'' 1. A kafarnaumi ásatások egy részének alaprajza 2. Péter házának romjai a bizánci bazilika alatt Az alaprajz trapéz alakú területen (leghosszabb oldala 27 m) három épületet mutat be: egy lakóházat Kr. u. az 1. századból (1, 5--19), a zsidókeresztények templomát (1, 2, 3, 4) végül az oktogonális bizánci bazilikát. A bazilikát öt oldalról körülvevô porticus a sekrestyék melletti helyiségeknél kezdôdik északon és délen (N). Az északi és északnyugati oldalon a sarokpillérek között húzódó nagy kôlapok mulatják a 6 m széles oszlopfolyosó külsô határát. A porticus nyugati alapfala részben a belsô kerítésfalon nyugszik. Azt a kis eltérést, amely a kerítésfal iránya és a porticus között mutatkozott, az építész a kerítés külsô oldalához illesztett támfallal egyenlítette ki. A külsô nyolcszög északkeleti oldalát egy késôbbi építmény kedvéért lebontották, de ennek az építménynek a rendeltetésérôl nem tudunk semmit (20). A belsô oktogont nyilvánvalóan egy régebbi ház fölé emelték. A ház Kr. u. az elsô századból való, s csak a délnyugati (1a) és az északnyugati (1b) sarka nyúlik túl a nyolcszög alapfalain (vö. a 2. képet). A 7 x 6,5 méteres helyiséget kultikus célra használták. Ezt bizonyítják a falba karcolt szimbólumok és feliratok. Keleti falának egy darabját a belsô nyolcszögön belül épen megôrizték (l. a 4. képet). A ház nyugati falát (70 cm vastag fal) 60--80 cm magasságig sikerült teljes hosszában feltárni. A kultikus terem nyugati oldala mentén két hosszúkás helyiség állt (5, 6). A 2,5 m széles és 6,5 m hosszú, hatos számú helyiségben végzett kutatófúrások azt mutatják, hogy a mélyben levô bazaltpadló Kr. u. az elsô századból származik. Az ötös számmal jelzett helyiség északi fala eltűnt. Délnyugati sarkában egy olyan mélyedést találtak, ahová korsót szoktak állítani. A falmaradványok (3, 4) kutatásából az derült ki, hogy valójában udvarról van szó, amely a kultikus helyiség keleti oldalán is folytatódott (2), mert kövezetére nem építették rá az elsô században rakott falat. Az udvart (2, 3, 4) késôbb hozzácsatolták a középen álló szentélyhez. A T jelzésű ajtó küszöbe és ajtósarka épen megmaradt. Az oktogontól északra fekvô, 9-es jelzésű helyiség falmaradványaiban találtak egy 1,1 m széles, bazaltkôbôl való küszöböt. Ez már a késôi római korszakból származik. Meglepetést tartogatott a 11-es jelzésű szakasz. Itt a döngölt földbôl kialakított padló alatt ismét a régi bazaltpadlózatra bukkantak, s a déli fal közelében egy 70 cm átmérôjű tűzhely került elô (F). Ugyancsak ilyen tűzhelyet találtak a hozzá kapcsolódó 12-es helyiségben is. A tűzhely közelében megtalálták a ,,hamusgödröt''. A további helyiségek (7, 8, 13, 14, 15, 16, 17, 18, 19) a bennük talált kerámiamaradványok tanúsága szerint ismét a Kr. utáni elsô század emlékei. A zsidókeresztények lakóházból kialakított szentélye azért különösen jelentôs, mert a 2--3. század zsidókeresztény közösségeirôl semmiféle irodalmi adatot nem ismerünk. Nagyon valószínű, hogy itt, Kafurnaumban már a zsidókeresztények elsô generációja templom gyanánt használta Péter házát. Aztán bizonyos idô múlva a központi helyiség mellé bevonták a kultikus használatba az egész környezetet. A szentély (1) elé átriumot (2) emeltek, és az északi oldalon lévô régi udvarba melléképületeket építettek (3, 4). A P1 és P2 pillérek a tetôt támasztották alá. A már említett kerítésfal vette körül az egész szent területet. A nyugati oldallal párhuzamosan, belül egy másik falat emeltek. Így folyosót formáltak ki, amelybe a tópart felôli bejárat vezetett (E). Az 5. század elsô felében a reprezentatív bizánci bazilika kedvéért feláldozták a régi kis templomot. A feltárt falmaradványok fontos tanúi a régi, eltűnt Kafarnaumnak. ,,Akkor elhagyták a zsinagógát, és Jakabbal meg Jánossal együtt Simon és András házába mentek'' (Mk 1, 23). A képen ennek a háznak maradványai tárulnak a szemünk elé. 1. A bizánci bazilika alapfalainak északnyugati részlete: a porticus alapfala (1), a külsô (2) és a belsô (3) oktogon. A porticus alapfala és a külsô oktogon között láthatók a Kr. u. elsô századból való kis lakóház (4, 5, 6) maradványai (l. a rajzon a 11, 12, 5-ös jelzést). A falmaradványok arról vallanak, hogy megmunkálatlan bazaltkövekbôl, malter nélkül rakták a falakat. A nagy kövek közötti hézagokat apró kavicsokkal töltötték ki, és földdel tömítették. Az egymás fölé rakott padlózatok hosszú használatra vallanak. Az alsó padlóréteg egyszerűen döngölt föld, a felsôbb lapos bazaltkövekbôl van kirakva. 2. Péter házának délnyugati sarka (l. a rajzon az 1a jelzést). Mindmáig megmaradtak annak a díszítésnek a nyomai, amellyel Péter házát ékesítették a kafarnaumi zsidókeresztények. Az egész ház többi helyiségétôl eltérôen a központi helyiséget színes vakolattal vakolták. Az egyik grafittókkal tarkított vakolatdarabon Petrus és Berenike neve áll, egy másik töredéken pedig egy halászhajó vázlatos rajza látható (l. a 196. képet a 343. oldalon). 3. Az oktogon délkeleti része, a külsô (6) és a belsô (5) falakkal. A 4-es számmal jelzett rész a Jézus korából való lakóház bazaltpadlója (l. a rajzon 8). Elôtte a szentélyhez tartozó falak (1, 3) és padló (2) láthatók (l. a rajzon a 2). 4. Péter háza a belsô oktogonon (1) belül. Az eredeti épületbôl egy 3,6 m hosszú és 70 cm magas (3) falrészlet látható (l. a rajzon 10). A padló (2) vizsgálata jelentôs felismeréshez vezetett: tizenegy egymás fölé rakott padlóréteg mutatja, hogy hányszor újították fel a szentélyt. A két legfelsô réteg mészkô, alatta Kr. u. az elsô századból való bazaltréteg van. A bazaltréteg alatt döngölt feketeföld padlóban Heródes korából származó agyagedényt találtak. Az alatta levô 1--8. számú rétegek fehér mészkôtörmelékbôl készültek, s bennük szintén Heródes korabeli mécsesek töredékei voltak (l. a 143,4. képet a 239. oldalon). A következô három, döngölt földréteg már a Kr. elôtti elsô századból való. ======================================================================== 171. kép. Betszaida A felvétel a Jordán torkolatától nyugatra fekvô magaslatról készült. A Jordán torkolatát látjuk, s a folyó keleti partján az el-Ebteha síkságot, ahol Betszaida helyét feltételezzük. Mögötte az el-Aradzs lagúna, majd a háttérben a keleti tóparton emelkedô fennsík körvonalai látszanak (vö. a 156,2. képpel a 265. oldalon). ======================================================================== 172. kép. A Kafarnaum közelében lévô magaslat, rajta a Boldogságok temploma [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 173. kép. A Genezáreti-tó északnyugati partja A Genezáreti-tó északnyugati partvidéke, a Genezár-síkság, Kafarnaum, Korozain és Betszaida vidéke mindörökre összeforrott Jézus nyilvános működésével. ,,Kora reggel, amikor még sötét volt, Jézus kiment egy magányos helyre, imádkozni'' (Mk 1,35). A Vádi-ed-Dzsamusz és a Korozaintól nyugatra fekvô Vádi-el-Vebedani között terült el a Kafarnaumi-hegység. Bazalttömbökkel és görgetegkövekkel beszórt terméketlen terület, amelyet csak legeltetésre tudtak használni; ezért magányos vidék volt. Ha valaki Kafarnaumban magányra vágyott, ezen a hegyen sok helyet találhatott magának. Tavasszal a frissen hajtó füvek és a tarka virágok egy kis idôre elvarázsolták a sivár hegyoldalt. A magány mellett innen megejtô kilátás nyílt a környékre: a hegy lábánál hosszan, dél felé nyúlt el a tó mélykék tükre; a távolban, már ködbeveszve, a Jordán völgye látszott, s körös-körül a tavat koszorúzó hegyek. Az északi parton, a Jordán torkolata közelében egy kis magaslaton állt Fülöp negyedes fejedelem palotája, s ennek lábánál a parton Betszaida, a halászfalu. Jobb kéz felé tekintve a tó jobb partjának déli részén idelátszott Tiberiás és Heródes újonnan épített palotája. A keleti oldalon a magas hegytetôn Hipposz, a Dekapoliszhoz tartozó hellénista város házai látszottak. Ha Jézus itt imádkozott, minden -- a zsidók, a rómaiak és a görögök minden nyomorúsága, vágya és eredménye -- a lába elôtt feküdt (l. a 156,2. képet a 256. oldalon, és a 159. képet a 227. oldalon). ======================================================================== 174. kép. Horgász és halászok a Genezáreti-tónál Jézus tanítványai közül többen is halászok voltak. Az evangéliumban sok képet és kifejezést találunk az ô halászéletükbôl. A Genezáreti- tavon a halászatot horoggal és hálóval űzték. A tóban nem kevesebb mint 24 halfaj él, s közülük a legnevezetesebb a fésűshal, a Chromis niloticus (l. az alsó képet). A rövid, szélestestű halat Péter-halnak és családapának is hívják. Ez utóbbinak az a magyarázata, hogy a hím szája aránytalanul nagy a testéhez mérten, mivel a kicsinyek (néha 150!) a ragadozó halak elôl apjuk szájában keresnek menedéket, szinte ez a ,,gyerekszobájuk''. Ha ilyen halat fognak ki, a kicsinyei mint ezüstcseppek hullanak ki a szájából. A Péter-hal Jézus szavára emlékeztet, amellyel felszólította Pétert: ,,Vesd ki a horgot. Az elsô halnak, amelyet kifogsz, nyisd ki a száját, s találsz benne egy sztatért'' (Mt 17,27). A sztatér azóta eltűnt a forgalomból, a családapa azonban változatlanul ott él a tóban. Ezért a zarándokok meg szokták próbálni, hogy valóban belefér-e pénzdarab ennek a halnak a szájába. A felsô képen egy horgászt látunk, aki Kafarnaum közelében, a Hétforrás vizének torkolatánál, bot nélkül veti vízbe a 10--15 m hosszú zsinegen lévô súlyt és horgot. Mint Jézus korában, a Hétforrás meleg vize most is idecsalja a halakat, és ezt az öblöt kiváltságos horgászhellyé teszi (l. a 182. képet a 318. oldalon). A komolyabb halászat azonban hálóval történik. Az egyszerű ,,amphiblesztron'', amelyet Simon és András meghívásakor említ Máté (4,18), kerek hajítóháló volt, a peremén kônehezékekkel. Többnyire a partról vetették, amennyire csak tudták a vízbe, ahol a kövek a háló szélét lehúzták a fenékre, s akkor hirtelen összevonták kötéllel a hálót, amely zsákszerűen zárta magába a zsákmányt. Kinn, a tó mély vizén egy másik hálófajtával, a ,,szagene'' nevű hálóval (Mt 13,47) halásztak. Hosszú, 250 m x 5 m-es kerítôháló ez, amelyet két hajó között feszítettek ki és húztak. A zsákmányt vagy a hajókba emelték, vagy kivontatták a sekély partra. A ,,diktyon'' egy további hálófajta, amelyet a szinoptikusok (Mt 4,20; Mk 1,18; Lk 5,2) és János (21,6) is említenek. Biztosan nem tudjuk, csak valószínű, hogy olyan háló, amelyet éjszakára vetettek ki a part közelében, és hajnalban mentek ki fölszedni a zsákmányt. ======================================================================== 175. kép. Naim és a háttérben a Tábor hegye [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 176. kép. A korozaini zsinagóga romjai A Kafarnaumtól 4 km-re lévô Korozaint csak egyszer említi az evangélium, amikor Jézus jajt kiált feléje. A zsinagóga nagyságából arra következtethetünk, hogy az elsô századokban nem is jelentéktelen hely lehetett, de Euszébiosz (+ 339) már csak a puszta helyét és romjait ismeri. Nem tudjuk az okát, hogy lakói miért hagyták el ilyen hamar a várost. Házainak anyagát legnagyobbrészt a ma szintén elhagyottan álló arab falu, Hirbet-Keraze házaiba építették be. A környéken található sötét bazaltkövekbôl épített zsinagógát 1926-ban tárták fel. A romok alatt megtalálták ,,Mózes székét'', a zsinagóga elöljárójának külön tiszteletet adó ülôhelyet (Mt 23,2; l. a 177. képet). Z. Yeivin zsidó régész vezetésével 1962-ben újra kezdték az ásatást azzal a szándékkal, hogy a zsinagóga környékét és Korozain települését kutassák. A város területe 6 hektárnyi volt és négy lakónegyedre tagolódott. A középpontban, a legmagasabb helyen állt a zsinagóga, amint ezt a Misna elôírta (Tos. Meg. 4, 23). A fellelt épületmaradványok a kafarnaumitól alig különbözô szerkezetű zsinagógát mutatnak (l. a 167. képet a 285. oldalon). A zsinagóga 25 m hosszú, 18 m széles, háromhajós épület volt. A déli oldalon (a kép alsó széle) nyílt három kapu, tehát ez is, mint a többi galileai zsinagóga, dél felé volt tájolva. A helybeli kôművesek és kôfaragók nem végeztek olyan finom munkát, mint a kafarnaumiak, a díszítés azonban gazdagabb, és motívumaikat a természetbôl vették: virágfüzérek, amelyeket madarak és szárnyas lovak tartottak; sasok, galambok és koszorúk díszítették a falakat. A belsô falon körbefutó frízen a szüretet jelenítették meg. Kafarnaummal ellentétben itt semmi nyoma nincs a ,,képrombolásnak''. ======================================================================== 177. kép. ,,Mózes széke'' a korozaini zsinagógából A fekete bazaltsziklából kifaragott ülôhely 73 cm széles, 56 cm magas és 56 cm mély. Egyetlen díszítése a hátsó támlán lévô rozetta. Elülsô oldalán három mezôbe arámul ezt a négysoros feliratot vésték: 1. sor: Júda, Izmael fiának jó emlékezetére 2. sor: aki ezt a termet (sztoa) emeltette 3. sor: lépcsôivel együtt. Művéért 4. sor: legyen része az igazak között. ======================================================================== 178. kép. Kis-Örményország királyának, Arisztobulosznak a pénze Fej: A király portréja ezzel a felírással: ,,Baszileosz Arisztoboulou'', azaz: Arisztobulosz királyé. Írás: Feleségének, Szalóménak diadémmal ékesített feje. A felírás: ,,Baszilisszesz Szalomesz'', azaz: Szalome királynéé. ======================================================================== 179. kép. Szamaria-Szebaszte városának hegye A Jeruzsálem és Galilea közötti fô közlekedési útvonal Jákob kútja mellett, Szebasztétôl mindössze 10 kilométernyire haladt el. Nem tudjuk, hogy Jézus ezt a pogány várost felkereste-e. A 440 m magas hegyre, ,,büszke koronaként ... termékeny völgyek fölött'' épült város (Iz 28,1) mozgalmas történelmet ért meg. Jeroboam (Kr. e. 926--907) az északi ország fôvárosát Szikembôl Tirzába tette át. Omri (878--871) pedig, az ötödik izraeli király egy bizonyos Szemertôl megvásárolta a lapos hegyet és fölépíttette rá új fôvárosát. Az elôzô tulajdonos neve rajta maradt a hegyen, és a város is örökölte, így lett a neve Szemer-rôl Szamaria (1Kir 16,24). Három szakaszban folytak ásatások a város területén (1908--10, 1931--35, 1964--65), s visszafelé haladva római, hellén, asszír végül Izrael királyainak korából való rétegek kerültek elô. Omri király palotája olyan, mint a keleti házak: kisebb és nagyobb udvarok köré csoportosultak a különbözô helyiségek. Aháb király (871--852) megnagyobbította a palotát, és az ,,elefántcsontpalota'' mint az izraeli építészet remeke vonult be Izrael királyainak történelmébe (1Kir 22,39). A megtalált elefántcsontdarabkák nyomán némi sejtelmünk támadhat az egykori pazar pompáról, és egyszerre kézzelfoghatóvá válik a próféta megvetô szava: ,,elefántcsont ágyban alusznak'' (Ám 6,4). A palotában talált osztrakák (írásra használt, égetett agyagtáblák) ôrzik a listát, hogy milyen szolgáltatások jártak természetben a királyi udvarnak. Egy összetörött agyagtál peremére az ,,l j h'' betűket karcolták: valószínű Jahvénak szánt áldozati ajándék volt. Kr. e. 722-ben az asszírok elpusztították Szamariát, amint Mikeás jövendölte: ,,Szamariát romhalmazzá teszem a pusztában, beültetem szôlôvel. Köveit legörgetem a völgybe és feltárom alapjait'' (1,6). A hellénista korban a várost kétszer rombolták le és kétszer építették újjá. Miután a hasmoneus Johannesz Hürkánosz Kr. e. 107-ben lerombolta a várost, évtizedeken át lakatlan rom maradt mindaddig, amíg Gabinius hadvezér Kr. e. 57-ben újjá nem építette. Ekkor virágkor kezdôdött a város számára. Amikor Augustus Nagy Heródesnek ajándékozta, Heródes új nevet adott a városnak: Szebaszte = Augusta. Ez a név mindmáig él a hegy keleti oldalán lévô Szebasztija falu nevében. A képen Szebasztiját látjuk. A Heródes-féle városnevet azonban pontosan lehet datálni: nem lehet korábbi, mint Kr. e. 27. jan. 16., mert ezen a napon adta a szenátus a császárnak az Augustus, Szebasztosz címet. Josephus azt írja, hogy ,,Heródes többszörösen is nevezetessé tette a várost. Elôször biztonsági okokból vastag falakkal, erôdítménnyel látta el, aztán, hogy emberszeretetének bizonyságát hagyja az utókorra, sokféle módon felékesítette a várost'' (Zst. XV, 8, 5; l. a 180. képet a 312. oldalon). ======================================================================== 180. kép. Szamaria-Szebaszte alaprajza A rajz Szamaria hegyének tetejét mutatja, rajta a római Szebaszte alaprajzát a hellénista korszak és az izraeli királyok idôszakának romjaival. Az ôsi Szamaria kiásása nagyon nehéz dolog volt, mert a hellénista és római építôk a nyers sziklára emelték épületeiket és az útjukba esô régebbi, izraelita falakat eltüntették. A falak és épületek alapjait azonban mégiscsak föl lehet fedezni, mert Omri és utódainak építészei az alapfalakat nemcsak a nyers sziklára állították, hanem be is vésték a sziklába. Izrael királyainak idejében a város területe 6 hektárnyi lehetett. Omri (Kr. e. 878--871) és Áháb (871--852) palotája 2,5 m vastag bástyafalak fedezéke mögött állt. A hellén épületek Nagy Sándor (336--323) és utódainak idejébôl valók. Nagy Heródes mintegy 80 hektárnyira növelte a város területét, erôs falakkal vette körül, és a hellén minta szerint fórumokat, akropoliszt, Koré- és Augustus-templomot, zínházat és stadiont emelt országa egyik legszebb városa számára. A nagy oszlopokkal kerített útvonal a nyugati kapunál végzôdött. Ezt a nyugati kaput két, 12 m átmérôjű, kerek torony védte. Az északnyugati tornyot egy hellén épület alapjaira állították, a délkeleti viszont a nyers sziklára támaszkodott. Mindegyik torony felsô részén négy helyiség volt, valószínűleg ezek voltak az ôrszobák. Egy harmadik, kerek torony a kaputól délkeletre állt. Az oszlopokkal körülvett út elôször délkeletnek indul, majd enyhe kanyarral északkelet felé fordul. A kanyar környékén nagy bevásárló és kereskedelmi központ volt. Az út északi oldalán boltozatos apszisban végzôdô termek álltak, közöttük 1 m vastag falak. A déli oldalon egy kétemeletes épület volt. Az üzlethelyiségek és a termek úgy voltak elrendezve, hogy mindegyik bejárata elôtt állt egy-egy oszlop. E távolságokat alapul véve az út mentén legalább 600 oszlop állt. Ez a híres, oszlopokkal kísért útvonal az Akropolisztól délre volt. Tôle északra is egy hasonló út maradványaira találtak a kutatók. Ez az északi út a fórumra vezetett, a középületekhez. A fórum 128 m hosszú és 72,5 m széles, oszlopcsarnokokkal körülvett tér volt. Nyugati oldalán egy római bazilika állt, észak felé tájolt apszissal (1. kép). L. Annius Rufus nevét találták meg egy feliraton, aki Kr. u. 14-ben volt Júdea és Szamaria helytartója. Ez az adat a háromhajós bazilika építését Heródes korára datálja. A fórumtól nyugatra, a hegy legmagasabb részén emeltette Heródes az Augustus-templomot császári pártfogója tiszteletére. A 70 m hosszú, trapézalakú udvarból az északi oldalról lépcsôsor vezetett fel a templomépület 24 x 35 m-es teraszára (2. kép). A legalsó lépcsô elôtt állt a nagy oltár, s ennek közelében találtak egy fej nélküli, 3 m magas szobortöredéket. A torzó jobb mellén császári jelvények voltak kifaragva, ezért bizonyos, hogy császárszobor volt. A templom elôterébôl nagyon messzire, egészen a tengerparti Cézáreáig el lehetett látni. A templom romjai alatti rétegek a hellén, asszír és ôsi izraeli korból valóknak bizonyultak. Ezek szerint Heródes ezt a templomot azon a helyen emelte, ahol Áháb király föníciai felesége, Jezabel hatására Baál-templomot épített. Az Augustus-templomtól északra, oszlopokkal kerített szent terület közepén állt Koré temploma. A fórum és a Koré-templom között volt a színház, melynek nézôterét a hegyoldalban alakították ki. 1964--65-ben egészen feltárták ezt az építményt, amelyrôl kiderült, hogy a késôi császárkorban építették. Az Augustus-templomon kívül a legszebb Heródes-korabeli maradvány a stadion, amelyet a völgy peremén, az északi oldalon építettek és fallal vettek körül. Téglalapalakú peristyliumot építettek, ezen belül fedett oszlopfolyosó futott körbe. Az aréna méretei az olympiai játékok szabályainak megfelelôek voltak. Az Apostolok Cselekedeteiben ezt olvassuk: ,,Fülöp Szamaria városába került, és ott hirdette Krisztust'' (8,5). ,,Amikor a Jeruzsálemben maradt apostolok meghallották, hogy Szamaria befogadta az Isten igéjét, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost'' (8,14). Keresztelô Szent János sírjának tisztelete a 4. századtól bizonyítható Szamaria-Szebasztéban. A bizánci idôkbôl származik az elsô János- templom, amelyet a római városfalnak éppen a keleti szélére építettek, majd késôbb a keresztesek átépítették. Az apszis kivételével a templom alapfalai megmaradtak. A 48 m hosszú, 23 m széles templom Palesztina legszebb templomainak egyike volt. A három hajót pillérek elé állított oszlopok választották el egymástól (l. a 3. képet). A 12. századi épületbôl néhány falrészlet áll: a nyugati homlokzat jó része, néhány pillérköteg és boltíves nyílások. Az egykori szentély fölött megmaradt a boltozat, és most mecsetként használják, ennek minaretjét látjuk a kép közepe fölött. A templomhajó felett nincs semmiféle tetô, s a közepében áll az a kupolás építmény, amely alatt a kripta van. Húsz lépcsô vezet le a kriptába. A kripta bejáratánál egy bazaltkôbôl faragott ajtó van. C. Kopp a sírról ezt mondja: ,,2. vagy 3. századi, ha nem korábbi, római sír''. Egy másik, Keresztelô János tiszteletére szentelt templom helyét, amelyrôl a középkori beszámolókban szó esik, 1931-ben fedezték fel. Ezt a templomot az 5. és a 7. század között építették, és a hegy déli oldalában, az akropolisztól délre állt. (Vö. a várostérképpel.) 1. A fórum és a római bazilika 2. Az Augustus-templom lépcsôje 3. A János-templom romjai Szebasztija keleti szélén ======================================================================== 181. kép. A Genezáreti-tó északkeleti partja Jézus idejében a tó nyugati partja sűrűn lakott, a keleti viszont elhagyatott volt. Azért nem alakult település ezen a részen, mert a parti sáv nagyon keskeny. Csak a patakvölgyek környékén szélesedik kissé a part, egyébként közel a vízhez, néhol 500 m magasságig is hirtelen felszökik a tóparti hegyoldal. A fennsíkon már vannak városok: Juliász, Hipposz és Gadara, melyek a Dekapoliszhoz tartoztak (l. a 156,2. képet a 265. oldalon). Az autonóm Hipposz városa Tibériással éppen szemben feküdt, a keleti parton. Az evangéliumok nem emlékeznek meg róla, pedig Josephus szerint (Zsh. II, 18, 5) zsidó lakossága is volt. A tóról pedig, akárhol járt rajta valaki, mindenünnen ,,a hegyen épült város''-ként jelent meg, mert 370 méter magasban szinte lebegett a tó színe fölött. Magdalával szemben ömlött a tóba a Vádi-esz-Szamuk. A patak déli oldalán, el-Kurszi környékén talált romok egy régi helységrôl vallanak, talán ez volt az evangéliumban szereplô Gergesza (Lk 8,26; l. a 194. képet a 339. oldalon). Tôle északra, Betszaidától mintegy 6 km távolságban van a Vádi-Barbutije torkolata. A kenyérszaporítás helyérôl az evangéliumok csak annyit árulnak el, hogy hegyoldal volt, nem túl messze a tóparttól, alkalmas hely arra, hogy több ezer ember letelepedjék. A Vádi-Barbutijétôl észak felé elterülô rész kielégíti ezeket a kívánalmakat. Hajók kikötésére is alkalmas a tópart. A patak déli oldalán a part meredek, északon viszont egyre lankásabb, s az enyhén emelkedô domboldalon kényelmesen elfért több ezer ember. Ahogy most elhagyatott a vidék, akkoriban sem volt itt település, csak pásztorok jártak erre nyájaikkal. Persze nem összefüggô gyepet kell elképzelnünk, hanem a kövek közé települt fűcsomókat, amelyek fôleg a tavaszi idôben borították zöld szônyegként a domboldalt. A közeli magasabb hegyek lehetôséget adtak Jézusnak arra, hogy félrehúzódjon a tömegtôl: ,,Jézus tudta, hogy arra készülôdnek, hogy jönnek és erôszakkal királlyá akarják tenni, ezért visszavonult a hegyre, egészen egyedül'' (Jn 6,15). Tekintete elôtt ott csillogott a tó, tükörként verve vissza a lenyugvó nap fényét. ,,Amikor este lett'', látta, ,,hogy tanítványai lemennek a tóhoz, hajóba szállnak és elindulnak, hogy a túlsó partra, Kafarnaumba menjenek'' (Jn 6,16; l. a 156,2. képet a 265. oldalon). ======================================================================== 182. kép. A Hétforrás vidéke Három evangéliumi esemény kapcsolódik a Hétforrás környékéhez: a boldogságok, a kenyérszaporítás és a feltámadt Üdvözítô megjelenése (l. a 164. képet a 280. oldalon, és a 294. képet az 532. oldalon). Annak az útnak az északi oldalán, amely Kafarnaum felôl jön és észak felôl halad el a Hétforrás felett a domboldalban, van a Boldogságok barlangja. A kenyérszaporítás templomának alaprajzába berajzoltuk az elsô templom fekvését. Az út déli oldalán lévô Kenyérszaporítás- templom (a nagy bizánci épület) magába foglalja az ôsi templomocskát. Közvetlenül a tó partján áll a Megjelenés-templom. A sziklalépcsôket csak hozzávetôlegesen jeleztük e templom mellett. Az összes források az Ali Sejk nevű mészkôdomb nyugati és déli oldalából fakadnak. A legbôvízűbbet, az Ain-et-Tabghát -- másik nevén Birket-Ali-ed-Dahert (Q2) -- yolcszögletű építmény veszi körül. Alig látszik ki a földbôl az épület, amely a bizánci idôkbôl származik (vö. 164. kép a 280. oldalon). E sokszögletű víztoronynak legnagyobb átmérôje 22,8 m. Eredetileg húsz lépcsôje volt, de ezekbôl most csak tíz van meg. Általános a vélemény, hogy ez az a forrás, amelyet Josephus Kafarnaum- forrásnak mond: ,,Az enyhe éghajlat mellett a vidék termékenységéhez hozzájárul egy bôvízű forrás is, amelyet az ott lakók Kafarnaum- forrásnak neveznek'' (Zsh. III, 10, 8). ======================================================================== 183. kép. A ,,Szent kô'' és a Kenyérszaporítás templomának mozaikja (vö. a 185. képpel a 321. oldalon) A Kenyérszaporítás-templom középpontja és becses drágaköve volt az a kô, amely Aetheria tudósítása szerint asztal gyanánt szolgált az Úrnak a kenyérszaporításkor. A kô a templom fôtengelyének vonalában, a szentély közepén áll. Szabálytalan, vésô nem érintette, 1 m hosszú és 57 cm széles mészkôtömb. 17 cm-re emelkedik ki a szentély padlójából, ahová mozdíthatatlanul becementezték. Északi harmadába kereszt van vésve, de ide eredetileg fémbôl készített keresztet tettek. Az oltárt gondosan föléje állították. Felülnézetben látjuk a nagy kô négy sarkán álló kisebb köveket, s a beléjük mélyített szögletes lyukakat, amelyekbe az oltár lapját, a ,,menzát'' tartó márványoszlopokat állították. Így az oltár alatt a ,,Szent kô'' látható maradt. 1911-ben elôkerült egy teljesen ép, 1 m magas oszlop a négy közül, majd késôbb egyszer csak elveszett. További maradványokat a késôbbi ásatások folyamán találtak. Kérdés, vajon a kô eredeti helyén áll-e, és köréje építették-e a templomot, vagy a kész templomba hozták-e ide valahonnan? A kutatások azt mutatták, hogy a kô eredeti helye nem itt volt. Arra azonban nincs semmiféle adat, hogy vajon egész közelrôl vagy nagyobb távolságból szállították-e ide? Annyi bizonyos, hogy már az elsô templomban, Kr. u. 350 körül az épület középpontja volt. A kenyér- és hal-mozaik, amely most látható formájában már kiegészítés, az oltár és a papi szék között van a padlón. A pap ülôhelye egyszerű kôpad, s mindössze 1 méternyire van az oltártól az apszis falában. A mozaik két halat és egy kenyereskosarat ábrázol. A kosárban négy, kereszttel megjelölt kenyér van. (Azok számára, akik az ötödik kenyeret is keresnék Mk 6,38 szerint, mondom, hogy az ötödik kenyér a négy alatt ott van a kosárban!) A halak formája a Péter-halra emlékeztet. A halak mellett kétoldalt elnyúlt rombusz-díszek vannak a padlóban. A kövek nagyságából ítélve a mozaik nem tartozik a templom eredeti padlójához, hanem egy késôbbi restauráció kapcsán került ide, amint ez a mozaikmezô északi oldalán egy feliratból kiderült: ,,Az alapító tisztelendô M. T. pátriárka emlékezetére és lelke nyugalmáért''. A pátriárka nevébôl csak a két kezdôbetű maradt meg, de a paleográfusok azonosítani tudták az alapítót: Palesztina 88 pátriárkája közül csak 3 neve kezdôdik M betűvel: Martyriuszé (479-- 485), Makarioszé (563--574) és Modesztuszé (631--634). A T betű figyelembevételével Makariosz kiesik, s mivel az M és T betű között csak két betűnyi hézag van a mozaikban, Martyriusz az, kinek emlékezetére lerakták ezt a feliratot. ======================================================================== 184. kép. A Kenyérszaporítás temploma et-Tabghában A Kafarnaumba vivô út mentén, mindössze 50 méternyire a legnagyobb forrástól (Q2 a 182. képen) a 19. században falakat vettek észre a földben. Mezôgazdasági munkálatok során 1887-ben mozaikmaradványok is felszínre bukkantak. Mikor a müncheni professzor, Johann Nepomuk Sepp errôl a leletrôl hallott, ezt írta: ,,A halászok kunyhójában természetesen nem márvány, hanem a puszta föld volt a padló. A hírre azt válaszoltam, hogy a mozaik csak egy templom maradványa lehet.'' S a professzornak igaza lett: a 4. és az 5. században két templomot is emeltek a kenyérszaporítás csodája emlékére. A feltárást 1911-ben P. Karge a falak kiszabadításával kezdte. Feltárásait azonban hamarosan be kellett fejeznie, mert a terület déli határán tulajdonjogi viták támadtak. A munkát el is halasztották egészen 1932-ig, amikor A. E. Mader kezdte újra. A képen a II. templom szabaddá tett romjait, s a rom mellett elhaladó utat látjuk (bal kéz felôl). A kép közepén látszik a forrást körülvevô oktogon. A templom építésekor a domboldalt kissé lefaragták. A baloldalon látható északi fal a templom szentély felôli részén még 1,8 m (l. a 185/A képet), a hajó hosszában és az elôcsarnoknál 1,3 m magasságig állt (185,M, O,P). Az északi sekrestye fala (A) 1,1 méternyire, az apszisé (A) 60 cm-re állt ki a földbôl. A többi falrészletnél csupán az alapokat sikerült kiszabadítani a föld alól. 90 cm vastag, 1 méter mély alapot vetettek a templomnak. Az alapon nyugvó fal 20--30 cm-rel keskenyebb volt. Építôanyagként durván faragott, 30--50 cm-es bazaltköveket használtak. A megmaradt küszöb (a kép bal alsó részében) és a presbyterium oszloptalapzata fehér ,,mizzi'' mészkôbôl való. Kötôanyagként fehér, tóparti homokkal és apró kavicsokkal kevert mészhabarcsot használtak. A templom falainak belsô felületét fehérre, itt-ott piros színűre vakolták be. ======================================================================== 185. kép. A Kenyérszaporítás temploma alaprajza a maradványok megjelölésével (B. Gauer nyomán 1932-bôl) A, B a sekrestyék A' a kórus körüli folyosó C a püspök és a klérus kôpadja D a kenyereskosár + halak (mozaik) E a ,,Szent kô'' F az énekesek (schola) helye G, H a kereszthajó két vége mozaikmaradványokkal (növény- és állatmotívumokkal) I, K az északi és déli mellékhajó geometrikus díszítésű mozaikjai L a fôhajó mozaikpadlója M, M' a kolostor gazdasági épületei N a narthex O olajsajtoló és szôlôprés P oszloptalpak Q kváderkövek R kolostori helyiségek A rajzról elhagytuk az elôteret (l. a 182. képet a 318. oldalon), s ugyancsak figyelmen kívül hagytuk az I. templom helyzetét (l. a 182. képet és a 186. képet a 324. oldalon). Egy majdnem pontosan keletnek tájolt háromhajós, oszlopokkal tagolt bazilikát látunk magunk elôtt. 56 m hosszú, és 24--33 m széles volt. Eléje egy szabálytalan alakú, széles átriumot emeltek. Narthex után kezdôdött a 13 m hosszú fôhajó. A 18,7 m széles kereszthajó és a presbyterium között oszlopok álltak. Külön rejtély a ferdén futó északi fal, amely a kafarnaumi út felé határolta az épületet, és a kereszthajó falával egy holt szögletet alkotott. Nem lehetetlen, hogy ez a fal már állt, amikor a templomot hozzáépítették. Lehet, hogy egy római épület, mégpedig egy fürdô maradványa, amelynek ideális helye volt itt a bô és melegvízű források mellett. Ebbôl az épületbôl származhat az a márvány oszlopfô, amelyet a kereszthajót határoló oszlopok egyikére feltettek, s ugyancsak az egyik szögletes oszloptalp a kerek oszlop-alapzattal együtt. Mivel az egész épületet mészkôbôl építették, feltűnôen elválik a többi részektôl ez a néhány márványdarab. A déli és a nyugati oldalon egy kolostor épületei álltak, az északi oldalon gazdasági helyiségek, olaj- és szôlôprés. Az alaprajz egy szempillantás alatt árulkodik arról, hogy a templom arányai nem a szokványosak. A kereszthajó majdnem a templom felét elfoglalja. Külön felkelti a figyelmet a rendkívül vastag (1,2 m) apszisfal. Két sekrestye veszi körül (A, B), de már az ív hajlatán kívül. Az apszis háta mögött (A') kialakult keskeny térség összekötô folyosó lehetett a két sekrestye között. Az északi sekrestye (A) három darabból összefaragott küszöbe megmaradt. A 6 X 9 méteres presbyteriumot ráccsal választották el a templom egyéb részeitôl. Az apszis elôtt, a ,,Szent kô'' fölött állt az oltár. A presbyterium padlóját a kenyér-hal mozaik díszítette (l. a 183. képet a 319. oldalon). Az oltár mögött, az apszis falán futott körbe az 1,1 m széles kôpad a papság számára. Ennek csak az északi fele maradt meg. A két sekrestye oldalhajók felôli bejárata elôtt 4--4 kôtömb áll: 40 cm-es oldala van mindegyiknek. Egymástól 1 méternyire, a faltól 80 cm-re álltak. A felsô oldalukon lévô mélyedésbe illeszkedett az a rács, amely megakadályozta a szembôl való belépést, csak a szentély felôl volt bejárat. A kereszthajóban álló oszlopokon és pilléreken nyugodott a kereszthajó nyugati diadalíve. A legújabb feltárásukkor készített felvételen láthatunk egy kockaalakú oszloptalpat, amely eredeti helyén áll (balról az elsô, l. a 186,P képet a 324. oldalon). Valószínűleg széles diadalív állt a kereszthajó fölött, amely egy földrengés alkalmával leszakadt. Ezután állítottak be további két oszlopot (a kerek talapzatra), amelyek a presbyteriumra való rálátást ugyan korlátozták, de megtartották a diadalívet. A baloldali oszlop fehér márvány alapzatát 1911-ben találták meg. A fôhajó két oldalán öt-öt oszlop határolja a mellékhajókat. Az oszloplábazatokat sehol sem sikerült megtalálni, a mozaikmezô azonban árulkodik az oszlopok számáról és távolságáról is. A három bejárat közül csak az északi mellékkapu küszöbe maradt meg. Ennek adatai szerint az ajtónyílás 1,85 m széles volt, két ajtószárnnyal és belsô retesszel volt ellátva. A szélesebb fôkapu 3,2 m nyílású lehetett. A templom igazi ékességét a mozaikok jelentették, amelyekkel egész padlózatát kirakták. Mielôtt az ásatást megkezdték volna, 1911 elôtt egy kis patak folyt keresztül a területen és dús bokrok nôttek a partján. Annak ellenére, hogy a patak medre majdnem átlósan haladt végig a fôhajó felett, délkelet-északnyugati irányban a mozaik háromnegyed része épen maradt. Az északi és déli kereszthajó mozaikjai a tóparton elôforduló növényeket és állatokat jelenítik meg. 22 különbözô madár -- gólya kócsag, kormorán, hattyú, vadkacsa -- lépked, úszik, táncol a különféle növények között. Mivel a művész a tó növény- és állatvilágát ábrázolta, a tóparti építmények is megjelennek a képen, pl. egy torony. Talán a ,,Tannur Ejjub'' ez, ,,Jób tornya'', amely a 250 méternyire lévô keleti forráshoz tartozik (l. a 182. képen a Q7-t a 318. oldalon). A nyugati homlokzat elôtt 3,3 m széles narthex állt (N). Mivel csak alapfalai maradtak meg, az átrium felôli oldalról nem tudunk semmit mondani. Maga az átrium szabálytalan négyszög volt, déli és nyugati oldalán két helyiség állt mellette. Az átriumon belül, pontosan a templom fôtengelyének vonalában, egy 5 m átmérôjű, tisztálkodásra használt vízmedence alapjai állnak. Az alaprajzon észlelhetô, hogy a templom déli oldala kevésbé jó állapotban maradt meg. Ez a rész nem volt annyira mélyen a földben, és a rajta átfolyó patak eléggé megviselte. A B. Gauer által 1936-ban restaurált mozaikok fölé egyszerű csarnoktemplomot emeltek, hogy megóvják ôket. ======================================================================== 186. kép. Feltárás a Kenyérszaporítás templomán belül A drága mozaikpadlót 1970-ben menteni kellett. Eddig tisztázatlan okok miatt az altalaj mozgásba jött és hullámosan felvetôdött a mozaikpadló. Egy különleges szakértô segítségével fölvették a mozaikot, majd új betonágyazatba rakták vissza. De a restaurálás közben mód adódott arra, hogy a templom alatt kutatásokat végezzenek és pontosan meghatározzák az I-es számú templom helyét. A szondázásokat a ferences régész, S. Loffreda végezte. A felvételen az északi kereszthajóban feltárt területet látjuk (G) (l. a 185. képet a 321. oldalon). A részleteket a mellékelt vázlatos rajz mutatja: a fénykép közepén látható a nagy oszloptalp (P), az észak-nyugati (NW') falban lévô lizéna (L') és a sekrestye bejárata elôtt álló rácstalpazat (Q). A II. templom régi északi fala, amelyet belefoglaltak az újonnan emelt védôépületbe, a kép bal felsô sarkánál átlósan áll. A kép jobb felén az I. templom északi alapfala látszik (NW). Elnagyoltan megmunkált bazaltkövekbôl áll, s az egyenetlenségeket malterral és kisebb kövekkel töltötték ki. ======================================================================== 187. kép. ,,Nézzétek az ég madarait!'' (Mt 6,26) A három képrészlet a II. Kenyérszaporítás-templom északi kereszthajójának padlómozaikjából (l. a 185,G képet a 321. oldalon). 1. Alul két kormorán, felettük egy hattyú. A déli forróság elôl a parti nádasba rejtôznek. A kehelyformájú növények ernyôs virágok. A mozaikmezô bal alsó sarkából való a részlet (vö. 186. kép). 2. Az északi fal félpillére és az elsô oszloptalp között büszkélkedik egy csodálatos páva. Természetes nagyságban rakta ki a művész, barnásvörös alapszínben. Felette három rózsa (l. a 185,P,S képet). 3. Egy kíváncsi kacsa éppen lecsípni készül egy virágot. Felette két saroktoronnyal megerôsített városkapu látszik (l.a 186. képet a 324. oldalon). A mozaik anyaga túlnyomórészt a környéken található kemény, különbözô színekben elôforduló ,,mizzi'' mészkô. Csak a növények kirakásánál használtak más könnyű, porózus, halványsárga és élénkpiros köveket. A művész szívesen használt átmeneti színeket is, ettôl nagyon plasztikussá válnak az alakok. Az egyes figurák körvonalát a köréjük rakott fehér csík emeli ki. A padló felbontásakor pontosan ki lehetett deríteni, hogyan rakták ezt a mozaikot. A legalsó alapréteget háromszorosan rakták le: kôzúzalékot döngöltek simára és hézagaiba még külön földet döngöltek. Erre lapos kövekbôl padlózatot készítettek, amelyet homokos malterral simítottak el. Erre a szilárd alapra 2 cm vastag finom mészréteg került, és ebbe rakták a színes köveket. Ennek a gondos alapozásnak köszönhetô, hogy a mozaikból annyi megmaradt, amennyit feltárhattak. De nem mindig talált egyöntetű tetszésre ez a díszítés. Nílus (+ 430), Aranyszájú Szent János egyik tanítványa amiatt panaszkodik egyik levelében, hogy ,,éppen az Úr házában, ahová mindenki bemehet, sok ezer kereszt, madár, négylábú állat, csúszómászók és növények képe látható!'' Nevetségesnek és gyerekesnek tartja, hogy a hívôk tekintetét ilyen látvánnyal töltik meg. Szerinte éppen elegendô volna, ha minden helyiségben csak egyetlen keresztet lehetne látni. Vajon látta-e Nílus a Kenyérszaporítás templomának több mint ezer keresztmintáját, s ezt az állat- és növényvilágot? Egyébként belôle is vigasztalást meríthetünk: a problémák változatlanok, az ízlések pedig különbözôk. ======================================================================== 188. kép. A keresztesek temploma. Háttérben a Szent Anna-templom. A képen a keresztesek templomát -- a kelet felé tájolt apszist és a nyugati homlokzatot, rajta egy kicsiny bejárattal -- északnyugat felôl látjuk. A déli falban, az apszis közelében látszik a boltozatos ajtónyílás. Ez vezetett a kriptába. A kripta alatt van egy régi ciszterna, melyet a bizánciak fürdômedencévé alakítottak át. Lépcsôn lehet lejutni hozzá (189. kép, 1. ciszterna). A kép bal alsó sarkában látszik az északi Bethesda-medence délkeleti sarka. A három oszloptöredék a bizánci korszakból származik. Az apszis mögött húzódik az a terület, melyen Jézus évszázadában fürdô állt. Késôbb a rómaiak itt rendezték be Aszklepiosz-Szerapisz szentélyüket, végezetül pedig a bizánci bazilika apszisát építették ide. A kép bal oldalának közepén sík terep rejti magába a bizánci martyrion mozaikpadlóját. Tôle jobbra még eredeti helyén áll egy oszloptalp. A háttérben álló templom a Szent Anna-templom, amelyet Alda királyné, I. Balduin özvegye 1150-ben építtetett. A 34 m hosszú, háromhajós templom kereszthajóval és három apszissal van építve. A fôhajó és a kereszthajó találkozása felett 18 m magas kupola emelkedik. A templom egy sziklába vágott kripta fölött áll, amelyet az 5--6. század óta Mária születési helyeként tisztelnek. Sajnos nincs biztos hagyomány Jézus Anyjának születési helyérôl. Miután Jeruzsálem 1187-ben elesett, a templomból mecsetet, a mellette lévô bencés apácakolostorból pedig Korán-iskolát alakítottak ki. Abdul Medzsid szultán hálából azért a segítségért, amelyet a franciáktól a krimi háborúban (1856) kapott, a templomot a francia kormánynak ajándékozta. C. Maus 1863--77 között megfelelô stílusban restaurálta, majd a Fehér Atyák gondjaira bízták. ======================================================================== 189. kép. A Bethesda-fürdô alaprajza (J. M. Rousée OP nyomán) A rajz a következô (190-es), nehezen áttekinthetô fénykép megértését szeretné segíteni: bal felsô sarkában van a keresztesek templomának apszisa és a tôle keletre lévô ásatási terület. Az ,,A'' rajz a két medence helyzetét mutatja az 1958--64 közötti feltárások szerint; továbbá a háromhajós bizánci bazilikát, melyet részben a medencékre, részben a válaszfalra emeltek; az I-es ciszterna felett épített keresztes-templomot; végül a medencéktôl délkeletre fekvô Szent Anna-templomot. A bizánci bazilika déli oldalhajóját hét támpillér tartotta, ezek közül egy egészben megmaradt, a másik hatot a maradványokból rekonstruálták. A rajz folyamatos vonalai a medencék eddig feltárt darabját jelzik, a szaggatott vonalrészek pedig azt mutatják, hol nem sikerült még feltárni a medence falait. A déli medence északnyugati sarkában van a víztároló, amelynek oldalában nagy lépcsôket véstek a sziklába. A pontozott vonal a medence alatt húzódó csatorna vonalát jelzi. A válaszfalban lévô sötét négyzet a csatornalejáró aknája. A 14,45 m mély kürtô belsejében olyan bevágásokat készítettek, hogy egy ember nyugodtan aláereszkedhetett benne, ha a csatornát tisztítani kellett, vagy a vízszintet akarták szabályozni. A három csatorna közül az elsô az északi medence aljából indul, két egymásfeletti nyílással; elhalad a déli medence alja alatt és 55,5 m után keleti irányba fordul a Kidron-völgy felé. Kétségtelen, hogy ez a csatorna arra szolgált, hogy levezesse az északi medence vizét, amikor a medencét tisztítani akarták. A középsô és felsô csatorna viszont az északi medencébôl hozta át a vizet a déli medencébe. A legfelsô csatornát, amelyik 9,85 m magasságban van a medencék aljától, különleges gondossággal építették és bélelték ki. A ,,B'' rajz a fényképen látható részlet vázlata. A két medencétôl keletre, a bizánci bazilika alatti részt mutatja, zsidó, római és bizánci korból származó barlangok, ciszternák, fürdôk és falak maradványaival. Ezek az építmények dél felé egészen a Szent Anna-templomig értek, amelynek földalatti barlangjait már régebben is ismerték. A központot egy 8,5 m mély, természetes barlang jelenti (4), amelyet valószínűleg Kr. e. a 2. században, amikor a fürdômedencét építették, ciszternává alakítottak át. Déli oldalán torkollik bele egy csatorna (5), ez táplálta vízzel. A barlangot több régi, a zsidók korszakából származó, földalatti fürdô vette körül. A rómaiak korában az Aszklepiosz-kultusz céljait szolgálta, amelyet különös elôszeretettel kötöttek földalatti barlangokhoz. Kr. u. a 3. században a barlang természetes sziklamennyezetét boltozattal cserélték ki, melynek késôbb a bizánci bazilika itt álló részét is tartania kellett. A barlang falait elôször nagy kôtömbökkel megerôsítették, végül az egészet kövekkel töltötték fel. A képen a boltozat indulását még észre lehet venni. Ehhez a barlanghoz észak felôl egy további földalatti üreg csatlakozott (6), amelybôl öt lépcsôfok vezetett le egy mélyebben fekvô fürdôbe (7). A kelet felé kissé odébb lévô fürdônek szintén lépcsôlejárata volt, melyre késôbb a bizánci bazilika északi falát építették rá (3). A 7-es és 8-as számmal jelzett fürdôk között egy ciszterna volt (9). A középponti barlang (4) keleti oldaláról lépcsô vitt le a 10-es és 11-es számú helyiségekbe. A 10-es számú földalatti helyiségben egy sziklatömbhöz három lépcsô vezet fel. Nem tisztázható, hogy oltárra kell-e gondolni. Az egész hely a zsidók korából való, a rómaiak csak átvették. A 12-es számú helyiség mennyezete sziklából kivájt boltozat, de a nyugati végét lefalazták. A közepén egy 40 cm magas, hengeralakú követ találtak. Délkeleti sarkában három lépcsôfok vezet le egy még mélyebben fekvô pincébe. A 14-es számú helyiséget a rómaiak négyszögletes teremmé alakították át. Eredeti formáját már nem lehet megállapítani. Amikor az átépítést végezték, a 15-ös számú régi fürdôt használhatatlanná tették. A 4-es számú barlangtól délre ugyancsak lépcsô vezet le egy olyan kis, zsidó fürdôhöz, amelyhez hasonlók a 7, 8, és 15-ös pontok. A tôle délre lévô hatalmas falból (17), amelynek alapja 7 méter mélységbe nyúlik le, következtetni lehet annak a római épületnek a nagyságára, amelyet ezen a helyen emeltek. Ugyancsak a rómaiaktól származik a 18-as számmal jelzett falmaradvány az északi oldalon. Nagyon erôs eróziós károsodások érték. Valószínűleg gôzfürdô része volt, amelynek kôpadjai részben még fellelhetôk voltak. Amikor a bizánci bazilikát megépítették, a Bethesda arculata megváltozott. Ebbôl a bazilikából a három apszis (3'), a martyrion mozaikpadlójának (19) nyomai és egy oszloptalp (20) maradtak meg. ======================================================================== 190. kép. A Bethesda területén végzett ásatás A felvétel megértéséhez lásd a 189. kép B vázlatát és annak számait. 1 az északi medence 2 a déli medence 3 a bizánci bazilika 4 a nagy központi barlang 5 csatorna 6 barlang 7 zsidó fürdô 8 zsidó fürdô 9 ciszterna 10 föld alatti helyiség 11 föld alatti helyiség 12 föld alatti helyiség 13 föld alatti helyiség 14 föld alatti helyiség 15 zsidó fürdô 16 zsidó fürdô 17 római építmény 18 római fal 19 martyrion-mozaik 20 bizánci oszlopok 21 a keresztesek temploma 22 zsidó vízmedencék ======================================================================== 191. kép. A Bethesda mellett szóló tanúk 1. Zsidó vízmedence Kb. 1 köbméteres kôtömb, melynek belsejét kivájták és az egyik alsó sarkát átfúrták. Összesen 11 ilyen medencét találtak. A 190. képen fölfedezhetünk belôlük néhányat: a 11. számú helyiség nyugati falánál állnak. Mivel a rómaiak egy csatorna eltorlaszolására használták ôket, a zsidók korában szolgálták eredeti rendeltetésüket. 2. A déli medence északkeleti sarka A kép felsô szélén látható lépcsôzetes szikla szemmel láthatóan mutatja, hogy a medencék válaszfalát sziklaalapra emelték. Az egész fürdô a templomtértôl északra, az észak-déli irányú esz-Szahireh völgyecskében fekszik (l. a 82. képet a 141. oldalon). A völgy oldala keletrôl nyugat felé lejt az aljáig, amely kb. a két medence fôtengelyének felel meg, majd ismét emelkedik nyugat felé. Hogy a medencék válaszfalának biztos alapja legyen, lépcsôzetesen megfaragták a völgy keresztmetszetét. A medencék mélysége 10 m körüli lehetett. A képen látható pillérmaradványok a bizánci bazilikához tartoztak (l. a 189. képet a 328. oldalon). 3. Töredékek a római Aszklepiosz-szentélybôl A görög gyógyító istenség, Aszklepiosz (latinul Aescalapiusnak hívták) tisztelete az egyiptomi Szerapisz-kultusszal együtt igen elterjedt Palesztinában a rómaiak idejében. Aszklepiosz jelvénye a kígyó volt, az alsó töredéken két oszlop mellett látható. A felsô töredék egy templomocska homlokzatából való. A középen látható kagyló alatt két búzakalász csúcsa vehetô ki. 4. Fogadalmi ajándék hálából a gyógyulásért A fehér márvány lábtöredéken ez a görög felirat áll: {bmc p331.bmp} azaz: Ponpéia Lukilia ajándéka. 5. A bizánci bazilika martyrionjának padlómozaikja (l. a 190,19. képet). A szakértôk a keresztmotívumos mozaikot általában a bizánci korszakból eredeztetik. A kép bal szélén látható szögletes lábazat, s benne a köralakú mélyedés egy a négy oszlopláb közül, melyekben az oltárlapot tartó oszlopok álltak. Ezeket a már kész mozaikba építették be, ezért olyan vélemény is van, hogy a mozaikot már a rómaiak idejében lerakták. 6. Ez a kép a déli medence északi végét mutatja kelet felôl (vö. a 189. képpel). A kép bal oldalán az a rész látható, amelyet a rajzon szürkén árnyékoltunk. Az ívelt nyílású támpillér a keresztesek templomának déli mellékhajóját hordozta, fölötte a nyugati homlokzat falmaradványa áll. A bazilika padlószintjét (a támpillér felett egy kis tetôt lehet iszrevenni, errôl a szintrôl van szó) a mozaikmaradványokból meg lehetett határozni. A támpillér 11 m magas, ívelt nyílásán át a tartalék-medence sziklalépcsôit láthatjuk. A kép jobb oldalán a medencék közötti válaszfalat látjuk. Eredeti magassága kb. a támpillér feletti vízszintes vonalnál volt. A jobb felsô sarokban látszik a keresztesek bazilikája nyugati homlokzatának egy része. Az alatta lévô nagy, sötét nyílás a templom kriptáját jelzi. ======================================================================== 192. kép. Az elsô Kumráni barlangból való Izaiás-tekercs (IQIsa) A tekercs 17, cérnával összevarrott részbôl áll. Jeruzsálemben az Új Egyetemen ôrzik. 27 cm magas, 7,37 m hosszú. Az ugyancsak állati bôrbôl készült pergamennel szemben ezt a bôrt egyszerűbben és olcsóbb módszerrel készítették elô az írásra. Csak az egyik oldalára írtak. A felgöngyölt részeken látszik a bôr hátoldala, rajta a tekercset egykor használók ujjainak nyoma. Izaiás teljes könyvét különbözô szélességű kolumnákban írták rá. A képen -- jobbról balra haladva -- a 32--33. oszlopot látjuk és a 34. jobb szélét. A 33. (közepsô) kolumna második sorában kezdôdik Izaiás 40. fejezetének 3. verse: ,,Egy hang hangosan: Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. Minden völgyet töltsetek föl, minden hegyet és halmot hordjatok el. Ami egyenetlen, váljon egyenessé, a hegyek ormai legyenek olyanok, akár a völgy. Akkor megnyilvánul majd az Úr dicsôsége, és mindenek látni fogják. Igen, az Úr szája mondta ezt így'' (40,3--5). A scriptor (írnok) a sorokat elôre bejelölte magának: kemény palavesszôvel belenyomta a vonalakat a bôrbe. A sorok száma oszloponként 29--32 között ingadozik. Akkoriban még nem volt szokásban a szentírási szövegek fejezetre és versre való beosztása. Értelemszerű egységekre tagolták, és az új bekezdéseket új sorban kezdték. Kihagyások, betű- és szóismétlések ilyen hosszú szövegben természetesen elkerülhetetlenek a scriptor számára. De látszik, hogy majdnem minden esetben gondosan kijavította az ejtett hibát. A használhatatlanná vált tekercseket nem égették el, hanem a zsinagóga ún. geniza részében ôrizték, majd bizonyos idô múltán megszentelt földbe temették.[187] ======================================================================== 193. kép. A Dekapoliszhoz tartozó Gerasza római fóruma A Genezáreti-tótól 55 km-re délkeletre fekvô Gerasza városát valószínűleg Nagy Sándor (336--323) alapította mint hellén települést. A hasmoneus Alexander Janneusz (Kr. e. 103--76) alatt került zsidó fennhatóság alá, s azóta jelentôs mértékben lakták zsidók is. Kr. e. 63-ban Pompeius széles körű önkormányzatot hagyva újra a Dekapoliszhoz csatolta, de most már római fennhatósággal. Jézus korában Gerasza kereskedelmi központ volt. Legvirágzóbb korszakát Traianus (Kr. u. 98--117) alatt érte el a város. A 4. században keresztény közösség élt benne. A bizánci korszakból eddig kilenc templom maradványait tárták fel, köztük azt a hatalmas templomot, amely három önálló épületet foglalt egybe: Szent Kozma, Szent János és Szent György templomait, amelyek nagyságban nem maradtak el a római templomok mögött. A Kalkedoni zsinaton (451) Falcus így írta alá a zsinati okmányt: ,,Gerasza püspöke''. A 634-ben történt arab hódítás után a város lassan elveszítette jelentôségét. Egy 13. századi arab földrajztudós már elpusztult helységként említi Dzserast. Geraszát 500 év teljes feledése után 1805--1807-ben fedezte fel újra a tudományos világ számára U. J. Seetzen keleti utazó. A legjelentôsebb épületek Kr. u. a 2. századból származnak: két nagy templom, 4500 személyes színház, s egy hosszú, oszlopokkal kísért sugárút. A képen a város fórumát látjuk. A patkóalakú teret 56 oszlop veszi körül. Az oszlopok ión oszlopfôkkel vannak ellátva, és kôgerendák kötik ôket össze. 5,5 m magasak. Az oszlopok 71 m szélességben nyitják a teret a Zeusz-templomhoz felvivô lépcsôhöz. A kép elôterében a templom oszlopainak töredékeit láthatjuk. Az oszlopdarabok úgy hevernek szanaszét, mintha tegnapi földrengés szórta volna ôket széjjel. A fórum északi oldalán indul a 800 m hosszú fôút, amely az egész antik várost átszelte. Eredetileg 520 oszlop kísérte az utat, de közülük már csak néhányat lehetett felállítani. Nagyságuk 6,5 és 9 m között váltakozik, s részben korintusi, részben ión oszlopfôket viseltek. A fôútvonal végében állt a félkör alaprajzú Nympheum, egy delfinekkel és növényi indák faragványaival gazdagon díszített forrás felett álló épület. Balkéz felôl csatlakozott hozzá az Artemisz- templom, Gerasza legnagyszerűbb emléke. 5 m széles lépcsôn lehetett feljutni a templom 160 oszloppal körülvett udvarába. A sarkokat két fél-oszlopból alakították ki, ugyanúgy, mint a kafarnaumi zsinagógában (l. a 167. képet a 285. oldalon). Az udvar közepén külön emelvényen állt az istennô temploma. Tôle még balra (a kép bal szélén látható) a püspöki bazilika romjai: néhány oszlopfô, oszloptöredék és mozaikmaradványok. Ez minden, ami megmaradt. A kép jobb oldalán, a háttérben a mai Dzseras falu látszik, melyet javarészt Gerasza köveibôl építettek. ======================================================================== 194. kép. Tell el-Kurszi környéke és a bizánci kolostor 1. A Genezáreti-tó keleti partja azon a részen, ahol a Vádi-esz-Szamak a tóba torkollik 2. El-Kurszi környéke és Gergesza 3. Az ókori gergeszai kikötô maradványai a tóban Meredek hegyek és egy keskeny parti sáv -- ez jellemzi a Genezáreti- tó keleti oldalát. Az 500 méternél magasabb hegyekre csak a völgyeken keresztül lehet feljutni, amelyeknek patakjai most már tavasszal sem érik el a tavat. A kiszáradt Vádi-esz-Szamak völgyét az 1. kép bal szélén láthatjuk. A hegy lábánál végigfutó út minden akadály nélkül halad felfelé a völgyben is. Ezt az útvonalat használták a legrégibb idôkben is a Dekapolisz felé. Éppen ott, ahol az út derékszögben elfordul a parttól, állt egy nagy, négyszögletes, fallal körülkerített kolostorépület. Délkeleti sarkára éppen rákanyarodik az út. A kolostorral szemben, az út túlsó oldalán áll egy nagy, nyolc méteres oldalakkal épített torony. A környéken a mészkôhegy oldalában sok barlang van. A part mentén (a fényképen már nem látható, a térképen azonban jól észrevehetô) emelkedik egy kis domb, amelyrôl a régészek azt vallják, hogy egy régi települést rejt magában. 1970-ben a tó vize olyan alacsonyan állt, hogy nagyszerű lehetôség kínálkozott a partvonal és a vízben lévô maradványok átvizsgálására és fényképezésére. A kikötônek 1500 m˛-es, mesterségesen biztosított felülete volt. A maradványokat a Vádi-esz- Szamak hordaléka védte meg a víz pusztító hatása elôl. A kikötô félkör alaprajzú volt, maradványai ma is láthatók (3. kép). Bejárata, a nyugati széljárásnak megfelelôen, északnyugat felôl nyílott. ======================================================================== 195. kép. Az el-Kurszi-i (gergeszai) kolostortemplom 1. A templom feltárt romjai 2. Az alapítót megörökítô mozaikfelirat a padlóból 3. A kolostor kriptája Az izraeli régészek 1971-ben kezdték meg a nem sokkal elôbb felfedezett bizánci kolostor feltárását. A kolostor temploma mintegy 500 méternyire állt a régi településtôl. Tekintélyes méretei voltak: 45 m hosszú és 23,5 m széles volt (1. kép). A keleti oldalon nyíló fôbejárat (a kép alsó szélén) elôbb egy szűk külsô, majd egy tágas belsô udvarra vezetett. A négyzetes belsô udvar nyugati végében állt a narthex a templom elôtt. A nyugati véget kívülrôl szögletesen falazták le, de belül apszis zárta a templomot, két oldalán két kápolnával. Az apszis belsô falán még felismerhetô volt az a kôpad, amely a katedrát és a papság ülôhelyét jelentette. Az énekesek kórusa két lépcsôfokkal volt magasabb, mint a templom padlószintje, és 4 méternyire benyúlt a fôhajóba a szentély felôl. Az apszistól balra, délre fekvô kápolna, amelyet ,,diakonion''-nak is mondanak, keresztelôkápolna volt. A kicsi, téglával kifalazott keresztelômedence a keleti falnál állt. A bejáratnál a padlóban lévô felírás szerint az építtetô a kolostor Sztephanosz nevű apátja volt 585-ben (2. kép). A templomhoz a déli oldalon (a kép bal szélén) két keskeny, szögletes kápolnát építettek, padlóját mozaikkal rakták ki. Ugyanilyen kiképzést találunk a templom északi oldalán (a kép jobb felén) is, de semmi adat nincs rá, hogy ez is kápolna lett volna. A középsô helyiségben egy olajprés nyomait lehet látni. A templom elôtti udvarokat bazaltkôvel kövezték ki, a templom padlóját viszont mozaikkal rakták le. A mozaikpadló a mellékhajókban és a két kápolnában elég jó állapotban megmaradt. Sajnos az állat- és növényalakokat kivésték a mozaikból, amikor a 8. században a templomot lakóhelynek és csűrnek használták. Érintetlen épségben maradt meg a kolostor kriptája az egyik kápolna alatt (3. kép). A csontok helyzetébôl látszott, hogy e halottak nyugalmát az évszázadok során senki sem zavarta meg. ======================================================================== 196. kép. Simon Péter, a halász A szkepsztikus gondolkodó nevethet rajta, a halászhorgoknak azonban, amelyeket a képen látunk, igen magas életkora van. Kafarnaumban a zsidókeresztények ház-templomának udvarában találták! Nem állítjuk, hogy Simon Péter ezekkel halászott, de a mellettük talált grafittó Simon Péter nevével a kafarnaumi hagyomány megbízhatósága mellett szól. A grafittós vakolatdarabot a bizánci templom belsô oktogonjában találták a törmelékben (l. a 170,1. képet a 290. oldalon). Ez a vakolatdarab ugyanolyan, mint az eredeti helyén, ,,in situ'' talált vakolat Simon Péter házának délnyugati sarkában (l. a 170,2. képet). A grafittó készítôje különleges tiszteletét fejezte ki az Apostol iránt, akit az Úr emberek halászává tett, azáltal is, hogy a felirat mellé odakarcolt egy halászhajót (a jobb oldali vakolatdarabon látjuk). ======================================================================== 197.kép. A Pán-barlang Caesarea Philippinél a Jordán egyik forrásával Korábbi idôkben a Nahr Banijas, a Jordán keleti forrása a kép közepén sötétlô barlangban fakadt. Egy földrengés alkalmával azonban olyan repedések támadtak a sziklában, hogy a most látható kifolyás keletkezett a barlang elôtt. A földbôl elôtörô víz széles vízeséssel kezdi meg útját. Már a terület ôslakossága szent hegynek tartotta a Hermont. A környék sok-sok templommaradványa mind a hegykultusz tanúja. Ezt a barlangot is egy helyi istenségnek szentelték. A Kr. e. 3. században kezdôdött hellénizáció kísérô jelenségeként a barlangnak is új ,,birtokosai'' lettek, Pán és a nimfák. A kép jobb szélén a falban még látszik a fülkék közül egy, melyekben szobrok álltak. Sok napjainkig megmaradt felirat tanúskodik a hely tiszteletérôl. Nagy Heródes fehér márványtemplommal tisztelte meg a helyet. A kép bal felsô sarkában látható épület eredetileg Szent György temploma volt, most a mohamedánok és drúzok szent helye. ======================================================================== 198. kép. A Tábor hegye [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 199. kép. A Tábor hegyének fallal körülkerített teteje A légifelvétel északnyugati irányból mutatja a Tábor hegyének tetején levô 1200 m hosszú és 400 m széles területet. A hosszú, egyenes út a templom felé az arabok által épített erôdítmény-fal egyik kapujától, a Szelek kapujától indul (l. a térkép 7. pontját). A keresztesek a Tábor hegyét a bencésekre bízták, akik a hegytetô keleti oldalán kolostort építettek (l. a térkép 2. pontját). A jól megerôsített terület magába foglalta a Megdicsôülés templomát, valamint Mózes és Illés kápolnáját is. Az út végén látható új Színeváltozás-templomot a ferencesek 1921--24-ben építették az egykori bizánci bazilika helyén. A két szögletes homlokzati torony Mózes és Illés kápolnája fölött emelkedik. A bazilika fôhajójából széles lépcsô vezet a nyitott kriptába, ahol meghagyták a bizánci templom apszisát és oltárát. Miután Szaladin szultán csapatai 1187-ben meghódították a hegyet, a damaszkuszi Melik el-Adil szultán a 13. század elején nagy erôdítményt épített a hegytetôn. Az alaprajz segítségével a fényképen is kivehetôk az arabok erôdítményének falmaradványai, különösen az északi, bal oldalon. 1263-ban Bibarsz egyiptomi szultán ütött tábort a hegy oldalában és lerombolt minden keresztény épületet. Ma a területet fal osztja ketté: a déli rész a ferenceseké (l. a térkép 5. pontját), az északi rész az ortodox görögöké (l. a térkép 6. pontját). A görögök új Illés-temploma egy régi templom romjaira épült. A felvételen a hegy hátterében annak a termékeny síkságnak egy részét láthatjuk, amely keletrôl kapcsolódik a Jezreel-síksághoz. A Tábor-hegy tetejének térképe 1. az az erôdítményfal, amelyet Josephus Flavius említ 2. a 12. századi bencés apátság 3. az arabok által épített 13. századi falak 4. a Színeváltozás bazilikája 5. a ferencesek kolostora 6. az ortodox görög kolostor 7. a Szelek kapuja 8. különbözô korokból származó romok ======================================================================== 200. kép. Tetradrachma a Bar Kohba-felkelés idejébôl (Kr. u. 132--135) A második zsidó felkelés idejében vert pénzek zöme újravert pénz. A lázadók nem tartották fontosnak, hogy pontosan kimért pénzegységeik legyenek, s mivel bôségesen zsákmányoltak pénzt, egyszerűen újraverték ôket a saját szimbólumaikkal. A veret azonban nem sikerült mindig tökéletesen, ezért a régi fej- és írásminták itt-ott látszanak a pénzeiken. Az ábrán bemutatott érme egy ilyen újravert római ezüst írás-oldala: a sátoros ünnep csokrát, a lulabot mutatja, bal oldalán egy kis gyümölccsel, az ethroggal. Felirata: Izrael szabadságának második esztendeje. Az érme fej-oldalát lásd a 107. képen a 185. oldalon). ======================================================================== 201. kép. Ezüstdénár, rajta a sátoros ünnepi vízzel meghintés kancsója Szintén másodszor vert római ezüstpénz (vö. a 200. képpel). A felirata: Izrael szabadságáért. ======================================================================== 202. kép. A Tyropaion-völgy és a Siloé-tó A Tyropaion-völgy, amely Jézus korában még határozottan elválasztotta egymástól a felsô- és az alsóvárost, idôközben eltűnt, feltöltôdött és feltöltötték. Ahol a völgy a Kidron völgyével találkozott, volt a ,,Birket-el-Hamra'', az alsó tó. A helyét még ma is jelzi a feltűnôen viruló facsoport (a kép alsó peremén). Feljebb, a minarettôl kissé jobbra van a Siloé-alagút kifolyása, a mai Siloé- tóval. Jól látható a mesterségesen levágott hegyoldal (sötét árnyékot vet!). A kép felsô részén a török idôkbôl való városfal egy része látszik, s a kép bal felsô sarkában áll a ,,S. Petrus in Gallicantu'' (l. a 249. képet a 428. oldalon). ======================================================================== 203. kép. A Siloé-felirat 1880 nyarán arab gyerekek fürödtek a Siloé tavában. Játék közben az egyik bemerészkedett az alagútba, és 8 méternyire a bejárattól észrevette, hogy karcolások vannak a falon. Amikor C. Schicknek ez a fülébe jutott, azonnal a helyszínre sietett és látta, hogy az adott helyen, az alagút keleti oldalában egy részt egészen simára csiszoltak, s keretként veszi körül a mezôt az érdes fal. A lecsiszolt felület 50 cm magas, 70 cm széles. Akkoriban a csatorna még nem volt kitisztítva, úgyhogy ennek a feliratos mezônek az alsó széle a vízben volt. Akkor az alagút a tábla felett 2 m magas volt. A táblával szemközti falban kis fülke volt lámpa számára. Írást azonban csak a sima mezô alsó felébe véstek, a felsô része üresen maradt. Erre egyelôre pontos magyarázatot nem találtak. Lehet, hogy a király nevét akarták felül bevésni. C. Schick többszöri sikertelen kísérlete után H. Guthénak sikerült gipszmintát vennie a feliratról, s utána a szakértôk világszerte foglalkozni kezdtek az óhéber írással írt szöveg megfejtésével. A felirat további sorsát H. Guthe, nem kis keserűséggel, így mondja el: ,,1890 júliusában az egyik tekintélyes jeruzsálemi úr megbízott néhány szilváni fellahot, hogy emeljék ki neki a feliratot a falból. A 2000 éves emléket szemrebbenés nélkül kivésette és birtokába vette. E munka közben a kô 6 vagy 7 darabra széttörött. Egy nagyobb és 5--6 kisebb részben tudták csak kiemelni. Az egész írott felületet kivették, de a törések következtében néhány betű megsérült, s hogy a dolognak ne maradjon nyoma, egy hamisítványt falaztak be a helyére.'' De a rablás csak kitudódott, s a Török Múzeum igazgatója nyomozni kezdett a felirat után. A tetteseket elfogták, s az eszmei szerzôt egy fél évre bezárták. A feliratot tartalmazó kô ma Isztambulban van.[199] A felirat szövege így hangzik: ,,Megtörtént az áttörés, és ez a története: Csákány csákánnyal szemben dolgozott, s amikor már csak három könyöknyire voltak egymástól, mindegyik hallotta... és látta a másikat, mert nyílás támadt a sziklában jobbról is, balról is. Az áttörés napján találkozott kôfaragó a kôfaragóval, csákány a csákánnyal. S akkor folyni kezdett a víz a Gihon-forrásból a Siloé-tóhoz mintegy 1200 könyök hosszan, és a szikla száz könyöknyire volt a bányászok feje fölött.'' A Siloé-felirat azért jelentôs, mert ennek birtokában és más leletek segítségével a kananeus-föníciai-héber ábécé fejlôdését végig, Jézus koráig nyomon lehet követni Izrael egész történetén. A késôi bronzkortól fogva (Kr. e. 1600--1200) Palesztinában legalább négy írásrendszert használtak egyidejűleg: az egyiptomi hieroglifás írást, a szótagoló babiloni ékírást (Amarna-levelek) és két ábécés írásrendszert: az ugariti ékírást és a vonalakkal író kananeus- föníciai írást. A kananeus-föníciai írás tökéletes formája a bibloszi Ahirám király (Kr. e. 10. század) szarkofágján maradt ránk. A föníciaiaknál használatos huszonkét mássalhangzó-jel elsôsorban Bibloszból terjedt dél felé a Kánaánban élô héberekhez, és kelet felé a szíriai arameusokhoz. A hiányzó magánhangzójelek szerepét az arameusoknál a ,,h, w, j'' töltötte be, és ,,az olvasás anyjának'' hívták ôket, mert az ,,a, o, a, i'' hangokat jelölték velük. A héberek átvették a kananeus ábécés írást és saját írásformát fejlesztettek belôle. Az óhéber írás eddig legrégibb emléke Salamon kora tájékából való: egy 7,5 x 10 cm-es agyagtáblácska, amelyet Geszer mellett találtak, és mint a geszeri parasztnaptár vált közismertté. A Siloé-feliraton látható írásmóddal írt Izaiás és Jeremiás próféta. A kumráni tekercsek már azt az írásformát ôrzik, amellyel Jézus korában írták le a héber és arám szövegeket. ======================================================================== 204. kép. A Siloé-csatorna alaprajza (a kép alsó széle a déli irány) A nagy rajz Ezekiás király alagút-csatornáját mutatja, amelyet a Gihon-forrástól a város nyugati oldalára vezettetett. A kisebb rajzok közül az elsô (A) az építés szakaszait mutatja, a másik (B) az alagút keresztmetszetének változásait, a harmadik (C) a mai medence helyzetét ábrázolja vázlatosan. Az alagút kijáratánál (I) lévô felirat 1200 könyökben határozza meg az alagút hosszát. Ez 540 méternek felel meg. A modern mérôeszközökkel 533,1 métert mértek. Amikor az alagutat építették, kelet és nyugat felôl egyszerre kezdtek fúrni. A nyugati oldalon induló tárna északkelet irányában indult ívelt kanyarral. 66 m után éppen a hegygerinc alatt van (II). Rövid szakaszon (II--III) keletnek tart, majd a megkezdett ívet befejezve a következô 65 méterrel visszaér a kiindulópont kelet- nyugati magasságába (III--IV). Ekkor helyesbítették a fúrás irányát, és egy kis szakasz egyenesen keletnek tart. Itt nagyon rossz körülmények közé kerültek a munkások, s ha csak néhány métert haladtak volna még elôre, áttörték volna a keleti hegyoldalt (V). Ezért sürgôsen északkelet felé fordultak, de alig 45 m után megint csak fenyegetett a felszínre jutás veszélye (VII). Ezután egy kis kitérôvel északi irányban haladtak tovább (VII--VIII) és közeledtek ahhoz a helyhez, ahol a szembôl érkezôkkel találkozniuk kellett (VII--IX). A dél felé induló csapatnak kedvezôbb helyzete volt: puhább régetekben és természetes barlangokon keresztül haladtak elôre. A lényeges különbség a két csoport munkája között onnan adódott, hogy a Gihon felôl jövôknek több volt a levegôjük: egy sziklarepedésen át jól szellôzött a tárna, amit vágtak. Mielôtt azonban a két alagút találkozását leírnánk, kövessük csak tovább a nyugat felôl indult munkásokat. A találkozási pont után az alagút északi irányban egyenesen a forrás felé tart (X--XI), de 75 m után elfordul északnyugati irányba (XI--XII), majd odakanyarodik a forráshoz (XIII-- XIV). Amikor a két irányból érkezô vágatokat már csak 30 méter választotta el, és mindkét oldalon hallani lehetett a másik csapat kalapácsütéseit, az alagutak addig nyugodt, egyenes vezetése bizonytalankodni kezd. S minél lázasabban igyekeztek azon, hogy a lehetô leggyorsabban találkozzanak, ez a találkozás annál inkább késett. A dél felôl érkezôk hol jobbra, hol balra indultak és tértek vissza az elhagyott irányhoz (l. az A rajzot). De ezeket a téves vágatokat hamar abbahagyták, ezért maradtak csak egész rövid kikezdések. Az utolsó tíz méteren már nagy volt a türelmetlenség: a falak nincsenek simára faragva, csak éppen kitágították a járatot. A ,,B'' ábra a találkozási pont körüli 10 méteres szakaszt mutatja. A két vágat szintkülönbségét a falakon is látni lehet, de leginkább az alagút mennyezetén. Úgy látszik, mintha attól a perctôl, hogy a két csoport elkezdte hallani egymást, a türelem és a gondosság elveszett volna. Sem a magasságra, sem a falszélességre nem ügyeltek, csak egy céljuk volt: minél hamarabb elôre! A bányászok idegességét az északi oldal vakvágataiban is érzékelni lehet. Három könyöknyi távolságból már egymás hangját is hallották. Nyilván pattanásig feszültek az idegek attól, hogy találkozik-e a két vágat vagy elhaladnak egymás mellett? Elképzelhetô a diadalordítás, amikor az egyik vésô átütötte a falat, meglátták a másik csapatot, és kezet fogott egymással a két bányász! Miután a Parker-expedíció megtisztította a csatornát az évszázados szeméttôl, meglepôdve állapították meg, hogy az alagút szélessége 58-- 65 cm között változik, tehát nagyjából állandó, a magassága azonban feltűnô ingadozásokat mutat (B vázlat). Azt elôzôleg is tudták, hogy a mennyezet magassága változik, de hogy a csatorna alja is ilyen fokú ingadozást mutat, azt csak most észlelték. A csatorna megtisztítása elôtt úgy vélték, hogy teljes hosszában 30 cm-es esése van. Most kiderült, hogy 218 cm az esése, tehát átlagosan 4 mm méterenként. Az alagút teljes hosszában azonban egyenetlen az esés eloszlása. Az oly nagy mértékben eltérô profilok, ahogy a B rajzon látszik, csak úgy képzelhetôk el, hogy utólag igazítottak a csatorna alján. Az alagút a két végén a legmagasabb. A Gihon-forrásnál 1,94 méterrel indul, s 50 méter után 3,1 m magas lesz, de a legtöbb helyen nem magasabb 1,8 m- nél. A Siloé-tónál a kezdetnél 3,86 m, hamarosan 5,08 m magas lesz. Ez csak azzal magyarázható, hogy a csatorna esésének biztosítása érdekében utólag mélyítették le az alagutat. ======================================================================== 205. kép. A sziklába vágott csatorna 1. Bejárat a Gihon-forráshoz A forrás medencéjébôl készült felvétel az ôsrégi barlangot mutatja. A háttérben a mai lépcsôlejárat látszik. Az egyes részleteket, a forrás medencéjét (B) és a barlangot (E) a 86. képen (148. o.) adott vázlatból lehet azonosítani. 2. Az alagút belseje kb. 140 méternyire a déli kijárattól, a D profil a 204,B ábrán. ======================================================================== 206. kép. A Siloé-tó a 19. században A felvételen a Siloé-tó 1897-es állapota látható. Ha összehasonlítjuk a 207. képpel, meggyôzô adatot kapunk ahhoz, hogy ezen a földön semmi sem marad meg eredeti állapotában. H. Guthe, akinek a Siloé-felirat megmentése köszönhetô, ezt írta 1882-ben: ,,A mai Siloé-tó, amely a Siloé-forrás vizét összegyűjti, 1897 óta jobb állapotban van. E. Robinson (1838) és T. Tobler (1846) arról írnak, hogy részben romokban van a tó. Ch. Wilson (1865) arról panaszkodik, hogy itt minden elpusztul, a törmelék mindent maga alá temet.'' Ezek a panaszok nem újak. Már az ulmi dominikánus, Felix Faber errôl tudósít 1483-ban: ,,A forrás elôtt egy tó van. Fal és boltozatok veszik körül, olyan mint egy kolostor kerengôje. A boltozati íveket márványoszlopok tartják, de ezek az építmények részben beomlottak, részben közel állnak az összeomláshoz. Pedig egyszerűen helyre lehetne állítani, de senki nem nyúl hozzá, senki nem törôdik vele. Az egész épület napról napra omlik, éppen úgy, mint a Szentföld többi szent helyei.'' A római quadriporticusból, amelynek szépségérôl a bordói zarándok megemlékezik (333), nem maradt egyéb, mint a medence közepén árván álló oszlopdarab. Amikor C. Schick 1881-ben átkutatta a medencét, a fenéken lévô földben találta meg, amely egy méternyi vastagságban rakódott le a sziklára. Több oszlopdarab áll a medence másik végében, illetve az oldalfalba befalazottan. A medence két szélén a régi fal látható, amely a medence márványlapokkal kirakott aljára támaszkodik. A felette lévô újabb oldalfalak nyugaton, délen és keleten 50 cm-rel vékonyabbak. Ha valaki a vízhez akart jutni, annak a ferde keleti falon (a kép jobb oldalán) kellett lemásznia. De régebben volt lépcsô, amelyik levitt a medencéhez. A medence végében látható a csatorna nyílása. A romok felett ott áll annak a római falnak egy része, amely a quadriporticust vette körül annak idején. Ennek oldalszélessége 21,5 m volt (l. a 208. képet a 362. oldalon). Északi fala felett állt a templom, amelyet a vak meggyógyítása emlékezetének szenteltek. Mint látható, két oszloptöredékre fektettek rá egy nagy kôlapot és ez alatt folyik a víz a medencébe. ======================================================================== 207. kép. A Siloé-forrás a 20. században A képen a Siloé-tó a renoválás után látható. 1911-ben építették a boltíves csarnokot az alagút végéhez. A víz most egy 15,5 m hosszú és 5,5 m széles medencébe gyűlik össze, amelyhez lépcsôn lehet lemenni, s a medence mellett teraszt képeztek ki. Ma a medencéhez járnak a közeli Szilván falu asszonyai mosni (l. 85. kép a 146. oldalon). ======================================================================== 208. kép. A Siloé-tónál épített templom (F. J. Bliss és L.-H. Vincent OP nyomán) A Siloé-tó templomának felfedezése a régészetben számtalanszor megismétlôdô eset: határozott kutatási céllal ásni kezdenek, és valami egész mást találnak, mint amit keresnek. A nyugati oldalon lévô sziklalejtô lépcsôinek kutatásakor E. J. Bliss és E. C. Dickie azzal a céllal kezdtek dolgozni, hogy megmérik a tóhoz vezetô lépcsô szélességét. Közben egy vastag falba ütköztek, amely ferdén állt a lejtôn, amibôl arra kellett következtetniük, hogy a lépcsônél késôbbi építmény. Ám ami a fallal kapcsolatban elôkerült, el is feledtette a lépcsô szélességének a kérdését. Megtalálták ugyanis a Siloé-templom nyugati falát. A templom romjai aránylag jó állapotban maradtak meg, s megközelítôleg pontosan rekonstruálni lehet, annak ellenére, hogy a kutatást ugyancsak körülményesen, aknák és tárnák mélyítésével lehetett végezni. A templom nagyságát és helyzetét a környezet megszabta. Délen a Hadrianus által emelt quadriporticus, nyugaton egy majdnem merôleges sziklalejtô, északon ugyancsak az erôsen lejtô hegyoldal, keleten pedig a Siloé-forrás kifolyása szabott határt. Az alaprajzon a Siloé-tó fölött épült templom és Hadrianus quadriporticusának alaprajza látható. A hosszmetszet észak--déli irányú (l. a 204. képet a 356. oldalon). A bazilika stílusú templomot kelet felé tájolták, fôbejárata és fôhomlokzata azonban az északi oldalon volt, mert a szűk hely és a meredek hegyoldal a nyugati oldalon lehetetlenné tette bejárat kialakítását. Az északi oldalon egy keskeny átrium állt, amelybôl 3 kapu nyílott a templom felé. Az átrium bejáratát már nem sikerült azonosítani. Az átrium déli falán nyíló három kapu közül a fôbejárat mellett két oszlop állt, s a bejáratok egy széles lépcsôt rejtô narthexbe vezettek. 16 lépcsôvel tudták csak áthidalni a nagy szintkülönbséget az átrium és a templom padlózata között. A kitűnô állapotban megmaradt lépcsôk a templom északi oldalhajójába vezettek. Az oldalhajót teljes hosszában megnyitották (19,5 m), és hét boltíves nyíláson át lehetett látni az egész templomot. A templom teljes hossza 33 m, a szélessége 15,5 m volt. A mellékhajókat mozaikkal, a fôhajót fehér márvánnyal kövezték ki. A középhajó felett négy pillérre kupolát emeltek. A szentély bejáratát két oszlop díszítette. Az apszis félkörében lépcsôk voltak, hátul középütt a katedra (2) állt. Az apszis elôtt középen találtak egy 1,9 m hosszú és 96 cm széles lábazatot, amelyet beépítettek a márványpadlózatba (1). A templomon belüli központi helye, valamint az a tény, hogy éppen alatta torkollik az alagút csatornája a Siloé-tóba, azt mutatja, hogy itt állt a templom oltára. A fôhajó keleti végének bal oldalán egy mélyedés van, amely feltehetôen az ereklyetartó (3) helye volt. Az északi mellékhajó keleti végében egy négyszögletes kápolna volt (4). A déli mellékhajó teljes hosszában a quadriporticus északi oszlopcsarnokára támaszkodott. Sajnos a templomnak ebbôl a külsô falából, amely 8 méterrel volt magasabban, mint a medence alja, nem maradt meg semmi. A templom délnyugati sarkában ajtó nyílott, ezen át lehetett kimenni a régi, 34 fokból álló lépcsôre, és lejutni a tóhoz. Ez a 34 lépcsô azonban csak töredéke annak a hosszú lépcsônek, amely eredetileg a felsôvárosból vezetett le a Siloé tavához. Amikor a templom nyugati falát építették, a változó szélességű és elég lapos fokokban vágott lépcsôt beépítették. A lépcsô nyugati szélét sziklalejtô határolta, amely délkeleti irányban tovább folytatódott. Mivel egyre alacsonyabb lett, a szintkülönbséget egy vastag fallal egyenlítették ki és ez a fal egészen a Tyropaion-völgyet elzáró nagy falig húzódott. A hegyoldal és ez a fal -- a templomtól a völgyzáró falig 160 m hosszúságban -- határolta az ôsi, alsó tó nyugati oldalát. A templom területén a lépcsôt a keleti oldalról 1,2 m vastag fal határolja, amely egyúttal az árkádos külsô folyosó nyugati fala is. A tó körüli árkádos folyosó nyugati oldala 21,6 m, az északi oldala 22,8 m. A tó körüli épület tehát majdnem négyzet alaprajzú. Afelôl semmi kétség, hogy ez az árkádos körfolyosó azonos a quadriporticusszal, amelyet a bordói zarándok 333-ban látott. Az északi és a nyugati oldalon a rómaiak által épített fal a nyers sziklához támaszkodik. Ezért valószínűnek látszik, hogy amikor még Kr. u. 135 elôtt használták a tavat, annak határai ezen a két oldalon a nyers sziklafalak voltak. Így nagyjából azt is tudhatjuk, hogy Jézus korában mekkora lehetett a Siloé tava. A déli oldalt határoló fal másfél méter vastag volt. A délnyugati sarkon három, sziklába vágott lépcsôfok vezetett fel az árkádos folyosóra, amelyet nyugati, északi és keleti oldalán teljes hosszában kettéosztott egy 70 cm magas és 30 cm széles fal (6). A tó északnyugati és északkeleti sarkát már H. Guthe felfedezte. Az északnyugati sarok átvizsgálásakor kiderült, hogy 30 cm-rel magasabban van, mint a délnyugati sarok. Így valószínűnek látszik, hogy a víz elôször körbefolyt a külsô, 1,36 m széles csatornában (5) és a délnyugati sarkon lévô lépcsô alatt folyt be a medencébe. Ebben az esetben a 6-os számmal jelzett alacsony, felül legömbölyített fal tulajdonképpen egy pad, amelyen a zarándokok kényelmesen ülve tudták mosni lábukat a Siloé vizében. Az árkádos körfolyosó déli oldala elé 11 méter széles udvart építettek, ahová lépcsôk vezettek fel. Az udvar kövezete 1,7 méterrel magasabb szinten volt, mint a medence. Azt már nem lehet megállapítani, hogy az udvarból hogyan jutottak az árkádok alá, mert azon a részen teljesen megsemmisült minden. Bliss és Dickie feltárása abban az idôben kiemelkedô teljesítmény volt. ======================================================================== 209. kép. Légifelvétel Betániáról Jeruzsálembôl két úton lehet eljutni el-Azarijébe: vagy az Olajfák hegyén át Betfáge mellett, vagy a Jerikóba vivô úton. A felvételen ezt az utat látjuk. Hogy könnyebben eligazodhassunk, nézzük hozzá a következô, 210. számú térképet. A közeli Jeruzsálem felôl érkezô út két 90 fokos kanyar után szinte teljesen megkerüli a mai falut. A régi Betánia a mai el-Azarijétôl 250 méterrel odébb, az út mentén feküdt, 500 méternyire az útelágazástól. A keleti, déli és nyugati oldalon lévô sírokból a helyiség kis méreteire lehet következtetni. A régészeti leletek ezt a feltevést megerôsítették. A régi Betánia a Rász-es-Sijah egyik nyúlványára épült, amely alacsony nyelvként emelkedik ki a körülötte három oldalról mélyedô völgyek közül. Dél felôl a Vádi-Abu-Disz határolja. A sírok, amelyek mind a Kr. u. 70. esztendô elôttiek, a régi út mentén vannak. Lázár sírja jelenti a falu keleti határát (l. a 210. képet). Tôle 500 méternyire kelet felé tisztelik a görög kolostorban azt a helyet, ahol az Úr Mártával találkozott. A görögök 1881-ben építették újjá templomukat, amely egy régebbi templom apszisát és falait foglalja magába. A legrégibb templom, amely ezen a helyen áll, a bizánci idôbôl való. Legutóbb újra fölfedeztek itt egy forrást és sok ciszternát, ami annak a jele, hogy a hely vízben gazdag volt. A zarándok Bernard (870 körül) látott egy nagy medencét (piscina) Lázár sírjától északra; az orosz Dániel apát pedig (1106--7) beszél egy nagyszerű forrásról, amelyhez lépcsôkön kell lemenni. A 7--8. századi zarándokbeszámolók mind magasztalják ezt a vidéket gazdag növényzete, olaj- és fügefái miatt. A déli lejtôkön ôsidôktôl fogva szôlôt is termeltek, errôl a sziklába vágott sajtók tanúskodnak. (A kép alsó széle déldélkeleti irányban áll, l. a 226,2. képet a 391. oldalon). El-Azarijébôl az út északkelet felé hosszan elnyúló kanyarral ereszkedik alá a Vádi-el- Hodba. Az egyik fordulóban van a Nap-forrás (Ain-el-Hod), amely Józsue könyvében En-Semes néven szerepel (15, 7; 18, 17). A 14. század óta hívják Apostol-forrásnak (l. 224. kép a 388. oldalon). ======================================================================== 210. kép. Betánia térképe [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 211. kép. A betániai sziklabarlang (vö. 210. kép) 1. A barlang lejárati lépcsôje belülrôl nézve 2. A barlang alaprajza (A) és keresztmetszete (B) a ,,Revue Biblique'' 1951. alapján 3. A ,,Lázár-grafittó'' a barlang északi faláról: ,,URAM, ISTENEM, AKI LÁZÁRT FELTÁMASZTOTTAD A HALÁLBÓL, EMLÉKEZZÉL MEG SZOLGÁDRÓL, ASZKLEPIOSZRÓL ÉS SZOLGÁLÓDRÓL, CHIONIONRÓL'' Mészkôsziklába vágott lépcsôkön jutunk le a barlanghoz, amely 5,4 m széles, 4 m hosszú; magassága a bejáratánál 3 m, a hátsó falnál 2,2 m. Feltűnô, hogy egy keskeny fallal már nagyon régen két részre osztották a 7 fokból álló lépcsôt, ahogyan manapság egyirányú forgalmat alakítanak ki egy-egy forgalmas lépcsôn. A bejárat elôtt a déli és a nyugati oldalon egy-egy 50 cm mély, sziklába vágott gödör van, amelyeket csatorna köt össze a barlang bejáratával, de ott a csatornát kôvel elgátolták. A kutatók úgy vélik, hogy valamikor ciszterna volt itt a közelben, de a lépcsô építésekor szétrombolták, és a csatorna is elveszítette rendeltetését. Az 1,65 m magas bejáratot teljesen a sziklába vágták, belül egy kövekbôl emelt pillér két ,,ajtóra'' tagolja. A bejáraton belül három óriási lépcsôfok (60 cm magasak!) vezet le a barlang szintjéig. Azonban hamar észre lehet venni, hogy ezt a nyaktörô lejáratot egy korábbi lépcsô pótlására állították be. Az eredeti lépcsô négy fokból állt és a barlang teljes szélességét elfoglalta. A legalsó lépcsôfok és a barlang hátsó fala közötti távolság akkor mindössze 1,45 m volt. Késôbb e lépcsôket kivésték, de nyomai az északi falnál megmaradtak. A barlang alját kikövezték és földet döngöltek rá. Az eredeti padló maradványai itt-ott még megvannak. A padlón is olyan vakolat volt, amilyen az oldalfalakon maradt meg. A kutatások során kiderült, hogy a falakon két vakolatréteg is van. Az alsó, vastag réteg mészbôl és homokból áll, s ez megfelel annak az anyagnak, amivel a régi ciszternákat szokták kitapasztani. Ez is amellett szól, hogy a barlang eredetileg ciszterna volt. A lépcsôk bármilyen vízállásnál kényelmes merítési lehetôséget biztosítottak. Egy késôbbi felújítás során a falon lévô vakolatot kalapácsütésekkel készítették elô egy újabb vakoláshoz. Ezt az új réteget mészbôl és hamuból keverték. Szemcsésebb az elôzônél, kékes tónusú. Ezzel a második vakolással a barlang rendeltetése megváltozott. Igaz, hogy ezt a vakolatfajtát is alkalmazták Palesztinában ciszternák belsô szigetelésére, de ez az újonnan vakolt ciszterna már nem közönséges víztárolásra szolgált, hanem kultikus rendeltetésű volt. Nagyon beszédes tanúi ennek a változásnak azok a falba karcolt feliratok, amelyeket a zarándokok hagytak maguk után a barlangban. A legjelentôsebb az északi falon van, és így szól: ,,Uram, Istenem, aki Lázárt feltámasztottad a halálból, emlékezzél meg szolgádról, Aszklepioszról és szolgálódról Chionionról'' (l. a 3. képet). Késôbb bemeszelték a barlang falait, s ezzel újabb lehetôség kínálkozott a következô zarándokoknak, hogy megörökítsék látogatásukat. Ezt az egyébként ,,ízléstelen'' szokást ebben az esetben dicséret illeti, mert felbecsülhetetlen dokumentumot jelent számunkra. E meszelés alkalmával díszítették is a barlangot: piros festékkel kereszteket rajzoltak a falra, és készítettek egy feliratot is, amelybôl sajnos csak néhány betű maradt meg. Egy részén a ,,mosni'' szó betűit lehet sejteni, s ez újra a ciszterna kultikus használatát erôsíti meg. E tiszteletteljes használat után a barlang megint profán célokat szolgált, majd feledésbe merült. A profán használat oka az arab hódítás volt, mert ezután (634) egyre ritkábban jártak erre zarándokok. A lakosságot pedig a keresztény érték nem hatotta meg. Ciszternának, raktárnak, majd istállónak is használták. Mivel a belsô teret szűknek találták, kivésték a belsô lépcsôt és kövekkel rakták ki a padlót. Nem tudjuk, mikor került használaton kívül a barlang. Idôk folyamán a törmelék egyre inkább halmozódott benne, s mikor a bejárat eltömôdött, el is tűnt a szemek elôl. De nemcsak a szemek elôl tűnt el, hanem teljesen el is feledkeztek róla, pedig nem sok olyan hely van Palesztinában, amely ennyire elevenen tanúsítaná az elsô századok hitét. ======================================================================== 212. kép. Betánia és a Lázár-templom (vö. a 214. képpel a 371., és a 215. képpel a 373. oldalon) A kép elôterében áll a ferencesek új Lázár-temploma, amelyet A. Barluzzi tervei szerint 1952--54 között építettek. Mögötte húzódik az a terület, amelyen az elsô három templom fô és mellékhajói álltak (l. a 214. kép 12. és 13. számát). A romok mögött bal kéz felé egy keresztutca ágazik le, és jól lehet látni, hogy mennyivel magasabb szinten van, mint a templom. Az utca alatt van a II. és a III. templom elôcsarnoka és portikusza. Az utca túlsó oldalán kezdôdik a mecset fallal bekerített udvara (18). Az északi falban nyíló ajtó egy teraszra vezet, amelynek bal oldalán áll a képen látható, egyedül álló fa, jobb oldalán van az iskola épülete. A teraszról lépcsôn jutunk le a több méter mélységben lévô udvarra (19). Ez a mecsetben az imádság helye. A déli falban van a mihráb, az imádság fülkéje. Ez mutatja Mekka irányát, amely felé a muzulmánoknak imádkozniuk kell. Az imafülke körüli maradványok arra utalnak, hogy ezen a helyen korábban szakrális épület állt. Amikor a lépcsôket készítették, egy nagy boltozatos kapura bukkantak. Így valószínűnek látszik, hogy ez a gondosan lekövezett udvar és az északi és déli fal jól megmunkált kövei a régi Lázár-templom átriumának voltak részei. Az udvar nyugati felében van el-Azarije szentje, el- Uzer próféta mauzóleuma (20). A mecset új minaretje a második, a keresztesek által emelt templom apszisának (19) és fôoltárának helyén áll. Felix Faber (1483-ban) még azt írja, hogy miután meglátogatta Lázár sírját, fölment a fôoltárhoz. A képen jól meg lehet figyelni a domboldal nyugati irányú emelkedését. Lázár sírját ebbe a domboldalba vágták (l. a 210,1. képet a 365. oldalon). Lázár sírjának új bejárata annak az utcának a falában nyílik, amelyik az ortodox görögök új templomához vezet fel. A háttérben a minarettôl balra, a keresztesek idejébôl megmaradt különös alakú romok merednek az ég felé. A két kb. 10 méter magas csonkon jól látszik, hogy az építés nem volt gondos: ahogy érték, úgy rakták egymásra a különféle köveket. E gondatlan felépítménytôl élesen elválik a szépen megmunkált kövekbôl rakott alap. Az épület, amelynek romjairól szó van, 14,8 m oldalszélességű négyszöget foglalt el, a falak 4 méter vastagok! A torony alatt egy 6 méter mély ciszterna van (l. a 215. képet a 373. oldalon). ======================================================================== 213. kép. A jeruzsálemi Szikladóm Amikor Kr. u. 638-ban Mohamed második utóda, Omar ibn el-Khattab kalifa bevonult Jeruzsálembe, a templomtéren hatalmas romhalmazt talált. Az elsô kosár törmeléket sajátkezűleg vitte el, és a teret az imádság helyévé nyilvánította. A Koránban a templomteret ,,Medzsid-al- Aksza''-nak, azaz ,,a Mekkától legtávolabb lévô szentély''-nek nevezik. A politikai hatalomért vívott harcban a régi arisztokrata nemzetségnek, az Omajádoknak sikerült magukhoz ragadniuk a hatalmat, és székhelyüket Damaszkuszba tették át. Abd el-Malik, a második damaszkuszi kalifa vallási tekintetben is megpróbálta függetleníteni magát Mekkától. Ezért az északi törzseknek megtiltotta, hogy Mekkába zarándokoljanak, és Kr. u. 688--691 között fölépítette a jeruzsálemi templomtéren a ,,Hárám as-Sarífot'', a ,,Fenséges Szentélyt'', a Szikladómmal együtt, s ettôl fogva a fennhatósága alatt élô muzulmánoknak ide kellett zarándokolniuk. A Szikladómot helytelenül nevezik Omár-mecsetnek, mert sem Omár kalifától nem ered, sem nem mecset. A Szikladóm a templomtér felett kialakított nagy terasz közepén áll, és lépcsôk vezetnek fel hozzá.[205] A Szikladóm kupolájában fenn arany betűkkel egy régi felirat áll: ,,Ezt a dómot Allah szolgája, Abd el-Malik, a hívôk uralkodója építette a 72. évben. Allah vegye fel ôt kegyelmébe''. Ez volt az eredeti felirat. Az iszlám naptár 72. éve Kr. u. 691-nek felel meg. Ma azonban Abd el-Malik helyén másik nevet lehet olvasni: ,,Abul- Abbas Abdallah el-Manun'' nevét. Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy amikor 750-ben az Omajád-dinasztia elveszítette hatalmát, az utód Abbaszidák mindent megtettek azért, hogy az elôzô uralkodóknak még az emléke is elenyésszen. Ezért a kupola feliratán az építô nevét kicserélték Manun nevével (813--833). Szerencsére -- talán nagyon is szándékosan -- a feliratot készítô művész a 72-es számot ott felejtette, s így ez a hamisítás a 19. században köztudottá vált. A nyolcszögletes, centrális épület külsô falait fehér és kék márvány, illetve fajansz lapok burkolják. A belsô tér két részre tagolódik: a kupola alatt van a központi rotunda, és körülveszi az alacsonyabb ,,mellékhajó''. A mellékhajót nyolc pillér és tizenhat oszlop tagolja. Az oszlopok mind régebbi épületekbôl kerültek ide és egyik-másik nagyon kalandos történetet tudna mesélni arról, hogyan lett egy ókori pogány vagy keresztény épület részébôl ennek a szentélynek oszlopává. A körbefutó boltíveken a Koránnak egyik verse olvasható, amelyik a keresztényekhez szól eképpen: ,,Ti, az Írás népe, ne essetek túlzásba vallásotokban, hanem csak az igazat mondjátok Allahról. A Messiás Jézus, Mária Fia, Allah küldötte és az ô Máriába helyezett igéje, s Allahtól való Lélek. Higgyetek hát Allahban és az ô Küldöttében, és ne mondjátok: Három. Álljatok el ettôl, jobb lesz nektek. Allah csak egyetlen Isten. Dicsôség neki azért, hogy akarata szerint egyetlen Fia van! Övé minden, ami az égen és a földön van, és Allah elég erôs ahhoz, hogy megóvjon mindent!'' (4. Sura, 171)[206] A 30 méter magas kupolát négy pillér és 12 oszlop tartja. Az általuk határolt kör középén emelkedik a 1,5--2 méter magas Szent Szikla (l. a 109,1. képet a 186., és a 109,2. képet a 187. oldalon). A kupola belsô felületének ragyogása éles ellentétben van az alatta lévô szikla nyers csupaszságával. Az aranyozott háttérre felrakott díszítôelemek fenséges méltóságot kölcsönöznek a dóm belsejének. A kupoladobban két díszítô sáv között rózsák és csillagok közé foglalva fut körbe a Korán híres Trón-verse: ,Allah! Rajta, az Élôn és Örökkévalón kívül nincs más Isten! Soha nem szunnyad és nem alszik. Övé minden, ami az égben és a földön van. Ki az, aki szóra nyithatja elôtte a száját az ô engedélye nélkül? Tudja, hogy mi van a kezükben, és mi van a hátuk mögött, és azok semmit meg nem értenek anélkül, hogy ô ne akarná. Messzire nyúlik a trónja az ég és a föld felett, és nem esik nehezére, hogy mindkettôre gondot viseljen. Mert ô a Magasságos és a Fenséges!'' (2. Sura 256.) Ha a képre tekintünk, elfogadhatjuk az arab földrajztudós, Mukaddaszi véleményét, aki a 10. században ezt írta: ,,Amikor a felkelô nap sugarai felragyognak a kupolán, és szikrázva visszaverôdnek a falakról, az egész szentély csodálatos látványt nyújt. Nem láttam hozzá foghatót az egész Iszlámban!'' ======================================================================== 214. kép. A Lázár-templom 1. Az I., II., III. és IV. Lázár-templom alaprajza és a domboldal délnyugat-északkeleti irányú metszete (S. Saller OFM nyomán) A rajz alsó része néz északra! Így könnyebb a következô képekkel összevetni. A metszet a rajz mellett is feltüntetett A--B irányban készült. 1 az elôtér Lázár sírjához 2 Lázár sírjának sírkamrája 3 a régi bejárat 4 az új bejárat 5 az I. templom apszisa 6 az I. templom északi sekrestyéje 7 az I. templom déli sekrestyéje 8 a IV. templom tornya 9 a II. és III. templom északi sekrestyéje 10 a II. és III. templom apszisa 11 a II. és III. templom déli sekrestyéje 12 az I., II. és III. templom északi mellékhajója 12' a II. és III. templom északi mellékhajójának nyugati vége 13 az I., II. és III. templom déli mellékhajója 13' ciszterna 14 mozaikpadlós helyiség 15 a II. templom támpillére 16 a II. és III. templom portikusza 17 kijárat az udvarra 18 a mecset udvara 19 a keresztesek második templomának apszisa 20 kenotáfium (jelképes sír) 21 kripta-mecset 22 a görög kápolna 23 a II. templom kápolnája 24 az apátság épületei 25 bizánci sírokat ôrzô csarnok 26 keresztfolyosó 27 gazdasági épület, benne olajprés 28 az apátság tornya 29 a IV. templom kupolája Több Lázár-templom is épült egymás után. Építéstörténetüket azonban csak az 1949-es feltárás után sikerült tisztázni. A terület, amelyen a templomok épültek, erôsen lejt. Ezért a sziklát a nyugati oldalon bevágták, a keleti részt pedig feltöltötték. Az elsô templomot földrengés pusztította el. Alapfalait öt helyen sikerült azonosítani. Az északkeleti sarkon a fal 17 kôsorból állt. Az északi sekrestye keleti falának vastagsága 1,2 méternek mutatkozott. Itt 6,71 m magas töltést kellett készíteni, hogy a templom padlószintjét elérjék. A félkörös, 3 m átmérôjű apszist (5) nagyon erôs, szögletes falba foglalták. A kôsorok magassága 30--45 cm között változik. Nagy kôtömbökkel dolgoztak: egyik-másik 1,23--1,3 m hosszú, ettôl annyira erôs a fal. A napvilágra került mozaikmezô mutatja, hogy a szentély nemcsak az apszis elôtti területet foglalta el, hanem a fôhajóba is benyúlott. A szentélyrács elemeit sajnos nem sikerült azonosítani. Az oltár félkör alakú volt. A nagy meglepetést a fô- és mellékhajó mozaikpadlója okozta. Aránylag épségben maradt meg, és így segítségével a templom méreteit nagyjából meg lehet határozni. E mozaikok a 16-os számmal jelzett keresztutca alatt átnyúltak a mecset udvarába (18). Valószínű, hogy észak felé a templom egészen a mecset faláig tartott. 18 m széles és kb. 35 m hosszú volt ez az I. templom. A természet pusztító erejének az erôs, vastag falak sem tudtak ellenállni. A földrengés olyan károkat okozott, hogy új épület emelésére szánták el magukat. Többnyire követték az elôzô templom alaprajzát: háromhajós, apszissal záródó teret alakítottak ki, az apszis két oldalára két sekrestyét építettek. Már Aetheria (383) panaszkodott amiatt, hogy a templom és Lázár sírja közötti térség szűk, képtelen befogadni az emberek tömegét. E helyszűke késztette az építészeket arra, hogy a nagyon lejtôs terep ellenére az egész épületet kelet felé 13 méterrel eltolják. A II. templom hossza 27 m, a szélessége -- mint az I. templomé -- 18 m. Nagyon jó alapot készítettek az új apszisnak (10) a régi templom köveibôl és oszloptöredékeibôl. Az új, hosszanti falak azonban csak 70 cm vastagok voltak és a régi épület alapjára állították ôket, de a fôhajót határoló pillérek távolsága szerint pilaszterekkel 1,7 méternyire erôsítették meg. A keleti fal, amelyben az apszis volt, sziklára támaszkodott, s 3,54 m magasságig megmaradt. Feltűnô, hogy a falakon nincs nyoma ablaknyílásoknak. Csak a nyugati, fôbejárati homlokzaton volt egy boltíves ablak a kapu felett (12'). A templombelsô világítását a négy pilléren nyugvó kupola biztosította. A padlót az I. temploménál egyszerűbb, geometriai mintákkal rakott mozaik borította. A padlószint 60 cm-rel volt magasabban az I. templom padlójánál, ezért jól záró takaró gyanánt sértetlenül megóvta az elsô mozaikpadlót, csupán az új pillérek alapjai miatt bontották fel az alattuk lévô részeket. A templomba az elôtte álló portikuszból (16) három kapu nyílott. Valószínű, hogy a portikusz elôtti átrium másik három oldala is oszlopokkal volt körülvéve. Az átrium déli fala 6 m magasságig megmaradt. Ajtó volt rajta, amely a fal mögötti hosszú, keskeny helyiségbe vezetett (23). Ezt valószínűleg mellékkápolnának használták. Azok az építészeti átalakítások, amelyeket a keresztesek hajtottak végre, elsôsorban a templom védelme miatt voltak fontosak: az északi fal pilasztereit kívülrôl hatalmas, 2,3 m magas szögletes támoszlopokkal erôsítették meg (15). A templom belsô terében a kupolát tartó négy pillérhez még 1,7 méteres támasztékokat építettek, amelyekre további támíveket emeltek. A Lázár sírja fölé épített második keresztes-templomból nem maradt meg más, csak az északi és a déli fal néhány maradványa és a kripta. Az északi fal belsô felébôl egy részlet a görögök kápolnájában látható (22), éppen Lázár sírjának a lejáratánál. 1954-ben, amikor a minaretet újjáépítették, megtalálták a középsô apszis néhány kövét (19). Ezt az apszist fráter L. Thönnessen OFM a századfordulón, az akkor még látható déli apszissal együtt, berajzolta a maga térképére. A lejtôs domboldal nagy alépítményeket tett szükségessé, amelyek magukba foglalják a kriptát (21) és a Lázár sírjához vezetô lejáratot (3 és 1). Biztonsági okokból néhány változtatást kellett végrehajtani az elôtérben (1) és a sírkamrában (2). A kriptából már a 14. században mecsetet alakítottak ki. A vastag falak és a boltívek még a keresztesek épületére emlékeztetnek. A bejárattól jobbra emelvényen áll Eszra el-Uzer jelképes sírja (kenotáfiuma) (20). A nyugati falban, 1 méterre a padlószint felett egy fülke nyílik: 2,55 m széles, 2,6 m magas és 5,25 m mély. Ez a régi bejárat (3) a nyugatra fekvô Lázár-sírhoz. A muzulmánok ezt a bejáratot elfalazták. Valószínű, hogy az új templom a bencés apácák tôle délre fekvô kolostorának temploma volt. A kolostor épülete 62 x 50 méteres négyszögben állt. A lejtôs terep itt is komoly alépítményeket tett szükségessé. A keresztfolyosó (26) a felsô, nyugati teraszon futott végig, s feltehetôen az apátsági templom kapujához vezetett. A keresztmetszeten (25, 26) jól látható a kolostor területének nagy szintkülönbsége. A nyugati szárny csarnokából (25) lépcsô vezetett le a bizánci sírokhoz. Az északi szárny alatt voltak a gazdasági épületek. Egy 11 x 5 méteres boltozatos teremben még ott áll a keresztesek idejébôl való olajprés (27). Az apátság keleti falát torony erôsítette (28), kôsorai 7,1 m magasságig megmaradtak. Amikor a bencés apácák elhagyták a kolostort, az a templommal együtt összedôlt. A 14. században szakadt be a III. templom kupolája, s a Lázár-templomból nem maradt más, csak a kripta, amelybôl mecsetet formáltak. 2. Az I. templom apszisa és padlómozaikja (vö. Alaprajz 5) Amikor 1949-ben végre meg lehetett kezdeni az ásatást, még lakták azokat a helyiségeket, amelyek a déli mellékhajó fölött épültek (13) (l. a 215. képet a 373. oldalon). Így elôször az apszis feltáráshoz fogtak hozzá, amelynek maradványai a föld felszínén is láthatók voltak. A fényképen kivehetô, hogyan építették be az apszist a hatalmas keleti falba. A három pillér (a negyedik helye a kép bal sarkában van, de az elpusztult) a II. és a III. templomból származik. Az elôtérben álló két pillér a fôhajóban állt, és a keresztesek hozzáépítéssel erôsítették meg. A felsô, jobboldali pillér egyike annak a négy pillérnek, amelyek a négyzet feletti kupolát tartották (l. Alaprajz 29). A presbyterium mozaikpadlója majdnem teljesen elpusztult, ezért okozott olyan nagy ámulatot, hogy a fôhajó mozaikja épen megmaradt. Drága szônyegként bontakozott ki a feltárás folyamán a fedôréteg alól. Néhány kisebb sérüléstôl eltekintve ez a mozaik egészen a II. templom nyugati faláig megmaradt. A faltól nyugatra, az utca alatt ellenben csak nyomai maradtak. A templom nyugati részét, amely a mecset udvarának helyén volt, nem lehetett feltárni. Mivel a mozaikban felirat nincs, a korát csak összehasonlítások alapján lehet megbecsülni. A szíriai Apameában lévô zsinagóga mozaikpadlója mutat hasonlóságot ehhez, és annak alapítási felirata 391-bôl való. Ez a dátum kiindulópont lehet ennek a Lázár-templomnak a kormeghatározásához. 3. Az északi mellékhajó és az északi sekrestye mozaikjai (vö. Alaprajz 6, 12) Ha a templom alaprajzára újra vetünk egy pillantást, könnyebben megértjük ezt a felvételt. A kép elôterében lévô négyszögletes mozaikmezô az északi sekrestye padlóját díszítette (6). A sekrestyéhez csatlakozott a hosszú, keskeny északi mellékhajó (12). A kép bal szélén látható az egyik pillér, s vele szemben az északi fal lizénája. A háttérben lévô ajtónyílás a II. és a III. templom nyugati falában volt, és abba a portikuszba vezetett, amelyhez e két templom átriuma csatlakozott (16, 18). A kép felsô felében lévô hosszú mozaik mentén látható, hogy a III. templom padlószintje kb. 60 cm-el magasabban volt, mint a elôzôé, de éppen ezáltal, mint jól védô takaró, megóvta a II. templom mozaikjait. Csak az új pillérek lábazata miatt sérült a mozaikok közötti rész és a sekrestye mozaikjának bal széle. A 2 x 2 méteres mezôben rombuszok, négyszögek és háromszögek alkotják a nyolcágú csillag fômotívumát. A mellékhajót, a fôhajóhoz hasonlóan, valószínűleg egyetlen, összefüggô mozaik borította. A sekrestyétôl indulva nagy, fehér lapokkal kezdték rakni, amelybe fekete és vörös kövekkel négyzeteket és kereszteket raktak. Ehhez csatlakozott a hosszú, s egészen a II. és III. templom nyugati faláig tartó geometrikus mintájú mozaik. ======================================================================== 215. kép. A Lázár-templom környéke Betániában az ásatások elôtt (1949) 1862-ben határozta el Pauline de Nicolay grófnô, hogy megvásárolja a területet, amelyen Lázár sírja van, s templomot és zarándokházat épít. A francia konzulátus tolmácsa volt a közvetítô a helyi hatóságok és a grófnô között. Óvatos tapogatózásaira azt a határozott választ kapta, hogy a terület nem eladó. A grófnô azonban nem adta fel a tervét: 1863- ban megvásárolt egy kis telket Lázár sírjától délre, s odaajándékozta a ferenceseknek. De majdnem száz évnek kellett eltelnie, amíg a templomépítést meg lehetett kezdeni. A kép elsô pillantásra mindent elárul: lehetetlen a régi templom területéhez hozzájutni, hogy feltárásokat és új építkezést kezdjenek rajta. A Jordániai Régészeti Hivatal érdeme, hogy a dolog mégiscsak sikerült. Ha ezt az 1949 elôtti állapotot rögzítô felvételt összehasonlítjuk a 214,1. képpel, könnyebben tájékozódunk. A felvétel északnyugati irányból készült. Középen a templomtoronynak látszó építmény a régi mecset minaretje. A mecsettôl északra egy udvar van, benne egyetlen ciprusfa, az udvar elôtt utca halad el. Az utca innensô oldalán lévô házak a régi, 4., 6. és 12. századból származó templomok romjain állnak (l. a 213. képet). A háttérben a bencés apácák kolostorának romjai merednek az ég felé. ======================================================================== 216. kép. Lázár sírja A két fényképen láthatjuk a sír új bejáratát (1) és a sírhoz vezetô lépcsôt (2). A rajz a lépcsôt mutatja kereszt- és hosszmetszetben. A rajzok jelmagyarázata: 1 az új bejárat (1. kép) 2 az elôtér 3 a régebbi bejárat a templom felôl (a templom most mecset) 4 az oltár 5 a lépcsô (2. kép) 6 a kôlapokkal kirakott folyosó 7 a sírkamra Amikor a 17. században felépítették a muzulmán mecsetet, elfalazták azt a bejáratot, amely a keresztesek templomának kriptájából vezetett Lázár sírjához (3). Az akkori sionhegyi ferences gvárdián, Angelus a Messana megfelelô pénzösszeg ellenében engedélyt kapott arra, hogy új bejáratot nyittasson az észak felôl lévô útról (1. kép; l. a 214,4. képet a 371. oldalon). A bejárat eredetileg mindössze 1,21 m magas és 70 cm széles, zárható ajtó volt, és keskeny, 24 fokból álló lépcsô visz le a sírhoz. A puha mészkôbôl kivájt sír elsô része 3,35 m hosszú és 3,2 m széles elôtér (2). Körülbelül ebben a méretben határozza meg a Misna a zsidók temetkezési helyét. Az elôtér keleti falában látszik egy bolthajtásos, 2,5 m magas, 1,1 m széles, befalazott ajtónyílás. Ez volt a régi bejárat a templom felôl (l. a 214,3. képet a 372. oldalon). Az ajtónyílás mögött egy 5,25 m hosszú és 2,55 m széles folyosó van, amely a keresztesek kriptájába vezet. A hely domborzati viszonyai késztették az építôket arra, hogy az elsô bejáratot a keleti falon nyissák, nyugat felé ugyanis erôsen emelkedik a domboldal (l. a 210,1. képet a 365. oldalon). Az elôtér 3 m magas. Ma már nem lehet megállapítani, hogy nem utólag magasították-e meg. A dominikánus Burchard (1283) arról ír, hogy a sírt is, az elôterét is márványlapokkal burkolták. Ebbôl a burkolatból semmi nem maradt ránk. A délkeleti sarokban áll az oltár (4), egy 1,3 m hosszú, 80 cm széles és egy méter magas asztalszerű építmény. A falban több szögletes és félköríves fülkécske van, mécsesek és gyertyák számára. Az elôtér északkeleti oldalán nyílik a tulajdonképpeni sírkamrához vezetô bejárat. Két lépcsôn kell lemenni, majd egy mindössze 1,08 m magas, 55 cm széles, másfélméteres ,,folyosó'' elhagyása után érkezünk meg a sírkamra elé. A sírt eredetileg kôlappal zárták le, amely nem függôlegesen állt, hanem a lépcsôk felett vízszintesen feküdt a bejáraton. János azt írja Lázár sírjáról, hogy ,,barlang, amelyen egy kô fekszik'' (11, 38). A Jeruzsálemtôl északra fekvô nekropolisz, amely az Adiabene királyi családé volt Jézus korában, mutatja, hogy az ilyen, vízszintes sírlezárás a gördíthetô kôvel való megoldás mellett szokásban volt. Amikor belép valaki a sírkamrába (2,45 m hosszú és 2,3 m széles), elôször csak a kôvel kifalazott oldalakat észlelheti. A falakon azonban repedések vannak és a repedéseken át észrevehetôk a mögötte lévô sziklafalba mélyített sírhelyek. A keleti oldalon 75 cm-es magasságban (itt van repedés a falon) látszik egy fülke, amely kb. 1,4 m hosszú, 74 cm mély és 84 cm magas. Padszerűen kiképzett sírhelyrôl van szó, amely fölött a sziklafalat félkörívben nyitották meg. A holttestet vászonba göngyölve fektették ezekre a kôpadokra, és kívül kôvel zárták el a sírt. Igaz, hogy János evangéliumában Lázár feltámasztásának olyan részletei, amelyeket itt a sírban azonosítani lehetne, nincsenek leírva, annyi mégis megállapítható, hogy ez a sír semmi olyan adatot nem szolgáltat, amely ellene mondana az evangéliumnak. ======================================================================== 217. kép. Az Efraimtól keletre elterülô pusztaság A kelet felé lejtô hegyek fölött messzire ellátni: a kép elôterében a kopár mészkôhegységet és a Jordán völgye felé futó száraz völgyeket látjuk. A kép közepe táján keresztben húzódó sötét vonal a Jordán medre; a háttérben a kelet-jordániai hegyek látszanak. ======================================================================== 218. kép. A régi Jerikó romjai és a Heródes által épített város lóversenytere (hippodromja) A kép jobb felének közepén látható egy 300 m hosszú és 160 m széles, tojásdad kiemelkedés, a Tell-esz-Szultan, az ókori Jerikó romjait magában rejtô domb. A felszínen látható árkok a régészeti feltárások nyomai. Már az eddigiek során is többször találkoztunk a ,,tell'' névvel és a ,,dzsebel''-lel is. A kettô között az a különbség, hogy a ,,dzsebel'' hegyet, dombot jelent, amely geológiai képzôdményként jött létre. A ,,tell'' ezzel szemben olyan domb vagy kis hegy, amelynek létrejöttében az embernek is szerepe volt. Lássuk csak, hogyan. Az ôsi települések források mellett keletkeztek, kedvezô természeti környezetben. Mikor már városokat építettek, azokat fallal vették körül. Ha valami természeti katasztrófa vagy ellenség pusztította, lerombolta a házakat, a szél és az esô hamarosan elegyengette a falon belül a terepet. A felszín homokká és porrá omlott, a mélyben lévô alapfalak azonban konzerválódva megmaradtak. Ha egy következô nemzedék újra benépesítette a helyet, egyszerűen ráépítettek a régi település romjaira. Ha sorozatosan ismétlôdött a pusztulás és újjáépítés, a felszín egyre magasabbra emelkedett, a domb, a ,,tell'' egyre nôtt. Az egyes építési periódusok úgy maradtak meg a dombon belül, mint egy torta rétegei. Jerikóban 20 méter magas a romokból felmagasodott domb. Tôle jobbra, azaz keletre látszik az Elizeus-forrás oázisa. A dombtól délkeleti irányban induló út határolja a forrás területét és a mai város, Eriha felé tart. Az a Jerikó, amelyben Jézus is járt, a dombtól délnyugat felé, 2 km távolságban állt. A kép alján, pontosan középen látszik a hippodrom északi fordulója. Ezt Nagy Heródes építette. Ebben a hippodromban akarta a nôvérével lemészároltatni Heródes a sok elôkelô zsidót, hogy halálakor gyász legyen az országban (vö. a 99. oldalt). A felvétel a reggeli órákban készült. A kép alsó széle délkeleti irányban áll. ======================================================================== 219. kép. Az ószövetségi Jerikó. A háttérben a ,,Kísértés hegye''. A tudósok valószínűnek tartják, hogy Jerikó neve annyit jelent, mint ,,Út'', s különös, hogy éppen ebben a városban lehet 10 000 évre visszamenôleg figyelemmel kísérni az itt élt emberek életét. Kathleen M. Kenyon 1952--58 között itt próbálta ki tökéletesített rétegvizsgáló módszerét, és nagy sikert ért el. A módszer lényege az, hogy az egész terület feltárása elôtt kutatóárkokat nyitnak, és elôzetesen megállapítják az egymás felett fekvô rétegek sorrendjét. A dombot három ponton ,,lékelték'' meg: északon, délen és középütt, mégpedig úgy, hogy a várost bekerítô falat mindegyik ponton érintették. A képen a középütt nyitott árok és a tôle nyugat felé esô terület látható (l. a 218. képet). A függôleges kutatóárokban feltárult a város története. A legfelsô réteg Kr. e. 1550 körül épült, a legalsó, nyers sziklára támaszkodó épületek Kr. e. a 8. évezredbôl valók. A korai bronzkori városra (Kr. e. 3100--2300) feltűnôen erôs védelmi rendszer jellemzô. A kép jobb oldalán álló falban több fal áll egymás fölött. Napon szárított agyagtéglákból épültek. A középsô bronzkor kezdetén (Kr. e. 2200) szerte Palesztinában, így Jerikóban is, új védelmi forma jelent meg: meredek sáncokra emelték a téglafalakat. Három ilyen védelmi vonal bukkant elô ebben a kutatóárokban. A harmadik sánc, amelynek oldalát gondosan kirakták kövekkel, 4,75 m magasságig megmaradt. Az egyiptomiak Amoszisz fáraó idején (Kr. e. 1552--1527) rombolták le. A dombról szabad kilátás nyílik a Dzsebel-Karantal felé. Meredek oldallal 348 m magasba emelkedik a Jordán völgyébôl a csupasz sziklahegy. A 12. század óta él a hagyomány, hogy ez volt a Kísértés hegye. A szinte függôleges sziklafal félmagasságában mint valami fecskefészek függ egy ortodox görög kolostor. Már a 4. században éltek itt bizánci remeték. Fenn a csúcs 100 x 40 méteres platóján állt a Makkabeusok erôdítménye, Dok vára. Mivel a csúcs nyugat felôl is meredeken kiemelkedik a környezetébôl, megközelítése igen nehéz volt. Oszloptöredékek, ión oszlopfôk és egyéb épületmaradványok emlékeztetnek a tragédiára, amikor Kr. e. 135-ben Simon fôpapot és két fiát a veje, Ptolemeusz egy ünnepi lakoma csapdájába csalta, és megölette ôket (1Mak 16,11--16). A vár helyére bizánci templomot építettek, néhány pillértöredék jelzi a helyét. Az elsô világháború elôtt elkezdték az újjáépítését, de félbeszakadt. A hegytetôrôl nyugat felé végig lehet látni a júdeai hegyeket egészen az Olajfák hegyéig (l. a 13. képet a 30., és a 37. képet a 73. oldalon). ======================================================================== 220. kép. Az újszövetségi Jerikó Néhány pálma még ma is jelzi a ,,Pálmák városának'' egykori helyét a Vádi-el-Kelt torkolatánál, a Jordán völgyében. Josephus szerint az öntözött terület 70 stádium hosszú és 20 stádium széles volt, azaz több mint 45 négyzetkilométeres terület volt. A vizet öt vízvezeték hozta a hegyekbôl a városba és környékére. Kettô közülük az Ain-Fara forrásvizét hozta, és 12 km hosszúságban kígyózott Júdea hegyei között. A ízvezetékbôl hatalmas víztárolóba gyűjtötték a vizet, amelyet ma Birket-Musza-nak hívnak. Ebbe a medencébe torkollott a másik három vízvezeték is, amelyek az Ain-Keltbôl hozták a vizet. A kép elôterében a heródesi paloták helyén végzett feltárás területe látható, a háttérben lévô legmagasabb csúcson állt egykor Kyprosz erôdítménye. ======================================================================== 221. kép. A Jeruzsálembôl Jerikóba vivô út és a Heródes-korabeli Jerikó A terület, amelyet a képen látunk, Jézus korában is ilyen volt. A Jeruzsálembôl Jerikóba vivô út változatlan, és az égbe szökô hegycsúcsok is ugyanazok, amelyeket Jézus látott (l. a 127. képet a 211. oldalon). A téli idôszakban a víz akadálytalanul zúdul le a Vádi-el-Keltben a Jordán felé ma is. Az emberi történelem azonban változott és az emberi alkotások is eltűntek. Ezért vissza kell lapoznunk a történelemben 2000 évet, hogy kirajzolódhassék elôttünk Heródes palotája a Vádi-el- Kelt két oldalán, ott, ahol a patak kilép a hegyek közül és a Jordán völgyébe ér. A vádi bal (azaz déli) oldalán látunk egy különös, kerek dombot; a tetejét mintha kereszttel jelölték volna meg. A neve: Tulúl-Abu-el- Alayik. A tulúl a tell többesszáma és jelzi, hogy legalább két dombról, tellrôl van szó. A másik tell majdnem ugyanabban a magasságban, a vádi északi oldalán -- pontosabban egy mellékvölgyben, az észak felôl érkezô Vádi-Saqqed-Debi keleti partján -- emelkedik. Enyhe hajlatú domb, fekete pontokat láthatunk rajta (l. a 222. képen a 2. tellt). A Heródes féle Jerikó centruma a Tulúl-Abu-el-Alayik körül helyezkedett el, a Vádi-el-Kelt két oldalán. Strabon szerint a két toronyvár, a Threx és a Taurosz a vádi bejáratánál Palesztina legfontosabb nyugat-keleti útvonalát ôrizte. Pompeius palesztinai hadjárata során (Kr. e. 63.) bevette és lerombolta a két erôdítményt. Jerikó felett a pusztába vezetô út déli oldalán, fenn a hegycsúcson állt Kyprosz vára (Zst. XVl, 5, 2).[212] Fenn a csúcson néhány falrészlet és egy 20 x 20 méteres épület alapfalai emlékeztetnek az egykori ,,sasfészekre''. ======================================================================== 222. kép. A Tulúl-Abu-el-Alayik területén végzett feltárások A terület vázlatos térképe a feltárt épületek alaprajzával (J. L. Kelso és J. B. Pritchard 1951. és E. Netzer 1973. szerint) A Hasmoneusok téli palotája -- 2. tell 1 központi épület 2 pavilon 3 vízmedence Nagy Heródes téli palotája -- 1. tell 4 a régi palota 5 magánvilla (1. tell) 6 exedra és kertek 7 új palota és fogadóterem 8 medence A területet 1950--51-ben két amerikai régész, J. L. Kelso és J. B. Pritchard kutatta át.[213] A vádi északi oldalán, a 2. számú tellen jelentôs méretű téglafalakat és egy négyszögletes torony maradványait fedezték fel. A déli oldalon lévô, 1. számú tell körül pedig kibontakoztak az újszövetségi Jerikó maradványai. A feltárások során sok kerámiamaradvány került felszínre a késôi kôkorszakból és a korai bronzkorból. Ez annak bizonysága, hogy ezen a területen már Kr. e. a 3. évezredben lakott település volt, de városfalat az 1. tell körzetében nem találtak. Az itt élô emberek valószínűleg sátrakban laktak. Utánuk a hely sokáig pusztaság volt, egészen a hellén korszakig, amikor már erôdítménymaradványok tanúskodnak az akkori életrôl. Az 1973-ban E. Netzer jeruzsálemi régész által irányított feltárás eredményei alapján néhány korábbi feltételezést és a belôlük levont végkövetkeztetéseket helyesbíteni kellett. Így pl. J. L. Kelso véleménye, mely szerint a 2. tellen talált négyszögletes alapfalak a Threx vagy a Taurosz maradványa lenne, nem igazolódott. További nagy meglepetést okozott a Hasmoneusok téli palotájának fölfedezése, amelyet az amerikai régészek nem vettek észre. Ez a téli palota a Vádi-el-Kelt északi oldalán állt, és a 2. tell tetején egy központi épületbôl, egy különálló, kisebb pavilonból és vízmedencébôl álló együttes volt (1, 2, 3). A kb. 50 x 60 méteres központi épület külsô fala, amely itt-ott 6 méteres magasságig áll, egy hatalmas udvart kerít körül. A falakon freskó- és stukkómaradványok voltak láthatók. A fôépülettôl északkeletre egy 34 x 20 méteres medence állt. A víz 6 km hosszú vezetéken érkezett ide az Ain-Dukból. A medence 4 méter mély volt, és egy 6 méter széles fal osztotta ketté. Három oldalról kövezett út vette körül. A környékét valószínűleg díszbokrok és virágágyak díszítették. A medence déli oldalán álló pavilon feltehetôen a fürdô kiszolgáló helyisége volt. A területen talált pénzek Antigonusznak, az utolsó hasmoneus uralkodónak az idejébôl (Kr e. 40--37) valók. Antigonuszt a rómaiak Antiochiában kivégezték. Más nyomok ellenben egészen Alexander Janneuszig visznek vissza (Kr. e. 103--76). Úgy látszik, hogy Nagy Heródes uralkodásának kezdetén még ebben a palotában lakott. Talán ez a medence egyike azoknak, amelyekrôl Josephus beszél, amikor elmondja Arisztobulosz fôpap meggyilkolását (l. a 83. oldalon; Zsh. XV 3, 3). Néhány évvel késôbb Heródes a vádi déli oldalán építtetett fel egy másik palotát, amely kielégítette igényeit (4). Egy 87 x 46 méteres épületben fogadóterem, lakóhelyiségek és fürdôk vettek körül egy nagy, központi udvart, amelynek déli oldala nyitott volt a Holt-tenger felé. De a hatalmában és tekintélyében megerôsödött Heródes még ennél is többre vágyott, és az addigi épületektôl egészen eltérô formában, a lehetô legnagyszerűbben tervezte meg új téli palotáját: Elôször összehordatott egy mesterséges dombot (ez az 1. sz tell, l. az 1. kép jobb felsô sarkában). A domb jobb oldalán, pillérekre állított 50 méter hosszú, meredek lépcsô vitt fel a dombtetôre. Fenn négyszögletes alapfalakat találtak, de a falakon belül a teret kör alakban képezték ki (5). Vajon ez lehetett a király magánvillája? Innen felülrôl mindenesetre az egész környék különleges látványt nyújtott. 1. Heródes téli palotájának fogadóterme. A jobb felsô sarokban az összehordott domb (1. tell). 2. Frigidarium (hidegvizes fürdô), amelynek római technikájú falazása (opus reticulatum) egész Keleten egyedülálló Az 1. telltôl északra, a vádi déli oldalán egy 113 m hosszú falat szabadítottak ki a földbôl, amelynek mindkét végén derékszögben egy- egy oszlopcsarnok indul. A fal egyenlô részekre van tagolva: közepét egy exedra jelenti, s tôle jobbra is, balra is 25--25 fülke áll, szögletes és félkörös formákban váltogatva egymást. Az exedra olyan, mintha szabadtéri színpad lenne, s a domboldalban mintha a nézôtér üléssorai emelkednének lépcsôzetesen fölfelé. E feltevést azonban cáfolják azok a virágcserepek, amelyeket eredeti helyükön találtak meg, s inkább egy teraszosan kiképzett virágoskertre utalnak. Az exedra elôtt medence állt. A kert északi fala, amelybôl csak az északnyugati sarkon maradt meg egy darab, a vádival párhuzamos volt. A kerttôl keletre 1973-ban felfedeztek egy 90 x 42 méteres medencét (8). A többi épülethez viszonyítva ferde a tengelye, ezt valószínű a felszíni adottságok kényszerítették így. A kert és a medence között híd ívelt át a vádi északi partjára, ahol a téli palota fôépülete állt (7). Ezt az északi részt a vádi szinte pontosan felébe vágta. A lejtôt fel kellett tölteniük, hogy az északi szárny részeit (két udvart, egy nagy fogadótermet, fürdôket és lakóhelyiségeket) fel tudják építeni. A fogadóterem egykori szépségérôl a padlózat lenyomata tanúskodik, amelynek márványkövei ugyan elvesztek, de az alapot adó malterban a lenyomatuk ott maradt (l. 1. kép). A 29 m hosszú és 19 m széles fogadási csarnokba 5 méter széles bejárat vezetett. A csarnokot három oldalról oszlopok vették körül. A márványlapokhoz hasonlóan az oszlopok is elvesztek az idôk folyamán (elpusztultak vagy máshová szállították ôket), a lábazatuk nyomaiból azonban számukra is, nagyságukra is következtetni lehet. A képen is látható, hogy a csarnok közepén a padló nem malterba ágyazott márványlapokkal, hanem (néhány mozaikszem tanúsága szerint) mozaikkal volt lerakva. A fogadóteremhez kelet felôl udvar csatlakozott, amelyet három oldalról korinthusi oszlopok kerítettek be. A negyedik oldalon apszis állt. Ennek az udvarnak az északi oldalán volt a római rendszer szerint épített fürdô (2. kép). A római minta szerint frigidáriumból (hideg fürdô), caldariumból (forró fürdô) és más szükséges helyiségekbôl állt. Az építônek természetesen arra is volt gondja, hogy a fürdô mellett egy kis bárt nyisson. A 8 méter átmérôjű, köralakú frigidárium oldalában négy félkörös fülke nyílott. A fényképen nagyon jól lehet látni az opus reticulatum különleges falazási módját. Az épületek korát a bennük talált pénzek alapján lehet meghatározni: 12 érme származik Nagy Heródes idejébôl; 22 Archelausztól, 3 a római helytartóktól és 5 I. Heródes Agrippától. A régészeti leletek összhangban állnak azzal, amit Josephus Jerikóról ír. De röviddel Nagy Heródes halála után (Kr. e. 4.) a galileai Ezekiás fia, Júdás betört a palotába, majd a király egyik rabszolgája, Simon felgyújtotta. Archelausz építette fel újra atyja palotáját. ======================================================================== 223. kép. A Jerikóból Jeruzsálembe vivô út a Vádi-el-Keltben (vö. a 127. képpel a 211. oldalon) A zsoltáros a ,,Halál árnyékának völgye'' névvel illeti a mély szakadékot, amelynek meredek, déli falában (a képen a szakadék bal oldala) vezetett le az út Jeruzsálembôl Jerikóba. Ha valaki figyelmesen nézi ezt a képet, megérti a zsoltárt: ,,Ha a halál völgyében járok is, nem félek a rossztól, mert te ott vagy velem'' (22,4). A Jordán nyugati oldalán leginkább ebben a völgyben mutatkozik meg a természet nyers vadsága. A szakadék néhány helyen olyan szűk, hogy az egymás közelében álló hegyfalak közé csak néhány percre szökik be a napsugár, és lenn a mélyben a téli idôszakban patak zúgása hallatszik. Ez Júdeában az egyetlen olyan völgy, amelyben több forrás is fakad. Nyilvánvalóan ez a magyarázata annak, hogy Heródes éppen ennek a völgynek a kijáratához építette két palotáját. A forrásvizet vízvezeték vitte végig a szakadék oldalában (l. a baloldali sziklafalon az út alatt). Lenn a síkságon aztán csôvezeték osztotta szét a palotákhoz a vizet. Ezzel töltötték fel a nagy medencéket és a kerti tavakat, majd tovább vezették a híres balzsamültetvények öntözôcsatornáiba. A vízvezeték maradványai még ma is ott kígyóznak a Halál völgyének oldalában. ======================================================================== 224. kép. A Jerikóból Jeruzsálembe vezetô út vége, Betánia és a Templomtér A légifelvétel kelet felôl készült, kora délutáni órában, 3000 m magasból. A Jeruzsálemtôl délkeletre fekvô területet látjuk, az Olajfák hegyének utolsó, déli nyúlványait és a júdeai pusztaság felé lejtô száraz völgyeket. A kanyargó, keskeny fehér sáv a Jerikóból jövô út utolsó szakasza: a kép alsó szélétôl a Vádi-el-Hodban kapaszkodik felfelé és Betánia felett érkezik meg Jeruzsálembe. Betániát a 226, 2. sz térkép segítségével meg lehet találni a képen. A jobb felsô sarokban a Templomtér és a Szikladóm déli része, tôle délre a Géhinnom- és a Kidron-völgy találkozása látszik. E két völgy folytatását jelenti a Vádi-en-Nar, amely az Olajfák hegyének legdélibb nyúlványának lábánál elhaladva a Holt-tenger felé tart. ======================================================================== 225. kép. Kenetet tartalmazó edény (alabástrom) Ezt a ritka edényt a greifswaldi Gustaf Dalman Intézet múzeumában ôrzik. 16 cm magas, legöblösebb részénél 26,5 cm a kerülete. Térfogatát 275 cm-re becsülik. Plinius szerint (Hist. nat. XIII, 3) a kenetet tartalmazó edényt ,,alabasztron''-nak mondták akkor is, ha üvegbôl vagy más anyagból készítették. ======================================================================== 226. kép. Az Olajfák hegye 1. A légifelvételen az Óváros, a Templomtér és az Olajfák hegye áll elôttünk. A kép elôterében az Óváros középsô része látszik a Szentsír-templom kupolájával és a Megváltó templomának tornyával; a kép közepétôl kissé balra a Szikladóm áll; a háttérben az Olajfák hegyének nyugati oldala, bal szélen a magas Orosz-toronnyal (vö. a térképpel). 2. Az Olajfák hegyének környéke a Templomtérrel és Betániával (a térkép alsó széle déli irányú) ======================================================================== 227. kép. Betfáge Már Arkulf (670) beszámolt arról, hogy az Olajfák hegyérôl a Holt- tenger felé tekintve milyen lenyűgözô látvány tárul a szemlélô elé. A felvétel kb. arról a helyrôl készült, ahol Arkulf is állhatott. A kép bal szélének közepén van az a terület, amit Betfágénak tekintenek. A bizánci idôkbôl származó romok fölé a ferencesek 1883-ban építettek új templomot. Tôle jobbra, a kép középpontjában áll Rász-es-Sijah. Mögötte, lenn a völgyben el-Azarije falu, Betánia mecsetjének minaretje látszik. A völgytôl keletre, fenn a dombtetôn van Abu-Disz települése, tôle balra pedig a Vádi-Abu-Disz (l. a 224. képet a 388. oldalon, és a 226,2. térképet). A háttér a Júdeai-pusztaság és a Holt- tengertôl keletre elterülô fennsík. ======================================================================== 228. kép. Vespasianus császár (Kr. u. 69--79) pénze, amelyet a zsidók felett aratott gyôzelem emlékére veretett (sestertius) Fej: A császár babérkoszorúval övezett feje, körülötte a rövidített felirat: IMP(erator) CAES(ar) VESPASIAN(us) AUG(ustus) P(ontifex) M(aximus) TR(ibunicia) P(otestate) P(ater) P(atriae) CO(n) S(ul) III (Kr. u. 71.). Írás: Középen a Júdeát jelképezô pálmafa. Jobb oldalán egy hátrakötött kezű zsidó fogoly, bal oldalán egy gyászoló zsidó nô. A felirat: JUDEA CAPTA S(enatus) C(onsulto), azaz: a szenátus parancsára meghódított Júdea. ======================================================================== 229. kép. Egész sékel Kr. u. a 66--67. évbôl A felkelôk annak jeleként, hogy teljesen szakítottak a rómaiakkal, elkezdtek ezüstpénzt verni, elôször a perzsák uralma óta. A pénzre ismert zsidó szimbólumokat vertek. Az óhéber betűkkel készített felirat majdnem minden pénzen azonos, csak az évszámok változnak 1--5, azaz Kr. u. 66--70 között. Fej: Kehely körül a felírás: ,,Izrael sékelje''. A kehely fölött a szám Alef, azaz a felszabadulás elsô éve, Kr. u. 66--67. Írás: Háromágú gránátalmaág, amelynek virágai már gyümölccsé alakulnak át. A felirat körülötte: ,,Jeruzsálem szent''. ======================================================================== 230. kép. Az Olajfák hegyének nyugati lejtôje A légifelvétel az Olajfák hegyének nyugati lejtôjét, a Kidron völgyét és a Templomteret mutatja. A kép jobb felében látszik az a három út, amelyek a Getszemáni kertnél találkoznak (l. a 226,2. képet). A legmeredekebben a középsô hág fel a hegyre: ezen az úton biztosan járt az Üdvözítô. A legrövidebb összeköttetést jelentette Betániával, ahová a szenvedése elôtti napokban Jézus többször is visszahúzódott. Vajon ezen az úton jött akkor is, amikor virágvasárnap ünnepélyesen vonult be a városba? A negyedik század óta élô hagyománnyal ellenkezni látszik az a körülmény, hogy ez az út meredekségénél fogva kevésbé alkalmas arra, hogy szamárháton közlekedjenek rajta. Ezért úgy vélik, hogy a meredek szakasznál Jézus leszállt a szamár hátáról. Egy kilencedik századi zarándokleírás szerint a középsô úton 537 lépcsô van, és ez a legnehezebben járható a hegyre vezetô utak közül. A virágvasárnapi körmenet Betfáge felôl jön, de ezt a meredek középsô utat kikerüli; miután maguk mögött hagyták a Mennybemenetel kápolnáját, a bencés apácák kolostora és az Eleona között dél felé lekanyarodnak errôl a meredek középsô útról, a prófétasíroknál nyugat felé fordulnak, az enyhe lejtôn leereszkednek a Getszemáni-kert mentén és ennek végén csatlakoznak rá újra a középsô útra. A harmadik út, amely számításba jöhetne, az északi, amely mellett az szól, hogy ez abba a római útba torkollik fenn a hegyen, amelyen a zarándokok Jerikó felôl érkeznek. A középsô út mentén áll a ,,Dominus flevit -- az Úr sírt'' kápolna, annak a jövendölésnek emlékére, amelyet Jézus Jeruzsálem felett mondott, és megsiratta a várost. A térkép segítségével (l. 226. ábra) a kép jobb alsó részében észrevehetjük a fallal körülvett Mennybemenetel-kápolnát (l. a 301. képet az 541. oldalon). ======================================================================== 231. kép. A Siratófal A Templomteret körülvevô fal a nyugati oldalon 18 m magas. Ezen a részen van az a hely, amelyet ,,Siratófal''-nak neveznek, mert a középkor óta ide járnak a zsidók, hogy az elpusztult templomot elsirassák. A falban az alsó 12 méter Heródes korából való! A mai utcaszint alatt még 19 sor kô van egymáson a romok alatt 20 méteres mélységig. A képen látható részleten jól megfigyelhetôk a heródesi építkezés jellegzetes kôtömbjei. A kövek különbözô anyaga magyarázza, hogy miért egyenlôtlenül rongálódtak meg az idôk folyamán. A puha ,,meleke'' mészkô kevésbé állta a szél és az esô pusztító hatását, mint a kemény ,,mizzi-jehudi'' kövek. A kôtömbök szélére faragott perem 5--10 cm széles és 7--13 mm mély. A kövek átlagos magassága 1,07 m. Ha jól megfigyeljük, a kövek alsó peremén bevágott szegély keskenyebb, mint a felsô szélen lévô. Ennek az lehet a magyarázata, hogy az építész figyelembe vette, hogy a falat a szemlélô mindig alulró látta, s ebbôl a nézôpontból a különbséget nem lehet érzékelni. Minden kornak megrázó élményt jelentett a zsidók siratásának hallgatása, amely egy ôsi litániaforma imádsággá állt össze: Elôimádkozó: Kérünk, könyörülj meg Sionon! Nép: Gyűjtsd össze Jeruzsálem gyermekeit! Elôimádkozó: Isten, Isten, Sion Megváltója! Nép: Szólj Jeruzsálem szívéhez! Elôimádkozó: Add, hogy szépség és fenség övezze Siont! Nép: Jaj, fordulj kegyelemmel Sionhoz! Elôimádkozó: Engedd, hogy béke és öröm költözzék Sionra! Nép: És Jessze vesszeje virágozzék Jeruzsálemben! ======================================================================== 232. kép. A hétágú lámpatartó Titus diadalívén, Rómában A hétágú lámpatartó története sajnos homályban foszlik szét: a fogoly zsidókkal együtt Rómába vitték, és ott Titus diadalmenetében felvonultatták. Kr. u. 455-ben Geiserich, a vandálok királya elvitte magával Karthagóba, ahonnét 533-ban Beliszár hozta vissza. Justinianus császár elrendelte, hogy szállítsák vissza Rómából Jeruzsálembe. És ezzel a lámpatartónak nyoma vész, csak gyanítható, hogy a perzsák, amikor 614-ben kirabolták Jeruzsálemet, elvitték magukkal. A lámpatartó formájáról több leírás is maradt ránk Josephusnál, Philonál és a Talmudban. Nagyon sok kép is maradt róla mind zsidó, mind keresztény művészi alkotásokon: hosszú, középsô szárából három pár félkör alakú kar nyúlik ki. Azonos magasságban végzôdnek, és a végükre illesztettek hét olajmécsest. A szakértôk vitatkoznak azon, hogy milyen lehetett a talpa. A képen látható formával ellentétben a hagyomány úgy tudja, hogy a szár és a talp egy darabból készült. Egyéb ábrázolásokon a szár három lábban végzôdik (l. a 108. képet a 185. oldalon). Egyedül a Titus-diadalíven látható ez a forma, amely szerint a lámpatartó talpa nyolcszögletű és figurális díszítés van rajta. A középsô szár megfordított virágkehelyben végzôdik, s ez illeszkedik a talpra. Feltűnô, hogy a felsô rész a lámpákkal együtt keleti stílusjegyeket mutat, a talapzat viszont hellén vonásokat hordoz. Erre a stíluskeverékre még nem találtak megfelelô magyarázatot. ======================================================================== 233. kép. Római pénz, amelyet Titus zsidók feletti gyôzelmének emlékére vertek (sestertius) Fej: A hadvezér Titus babérkoszorúval körülfont feje ezzel a felírással: T(itus) CAES(ar) VESPASIAN(us) IMP(erator) PON(tifex) TR(ibunicia) POT(estate) CO(n) S(ul) II(= Kr. u. 72.) Írás: Pálmafa alatt gyászoló zsidó nô, fátyollal borított fejét a bal kezére hajtja. A nô mögött a pálmafa másik oldalán a császár áll, baljában rövid kardot, jobbjában lándzsát tart. A felirat: JUDEA CAPTA S(enato) C(onsulto) = ,,a Senatus parancsára meghódított Júdea''. Lehet, hogy az ülô nôalak ironikus emlékeztetô a prófétai szóra: ,,Elbukott, többé nem kel föl Izrael szűz leánya. Elterült a földjén, és nincs, aki fölemelje'' (Ám 5,2). ======================================================================== 234. kép. Az Aranykapu Az Aranykapu a templomfal délkeleti sarkától 315 méternyire északra van. 1,45 méterre kiugrik a fal síkjából. Valószínűleg ugyanazon a helyen áll, ahová a Krónikák könyve helyezi az ,,Alapkapu''-t (2Krón 23,5). Az északi kapunyílásba épített két hatalmas kôtömb kb. 4 m magas. A kapu mostani formája a bizánci és arab idôbôl származik. Az egész kapuépítmény kívül mérve 24,6 m hosszú és 17,25 m széles. A kapunyílás azonban mindössze 11,5 m. Ebbôl már látszik a falak vastagsága: 5,75 m! Már ezek a méretek is arra utalnak, hogy ez az építmény sem nem bizánci, sem nem római. A kapualjat belül két, egy- egy kôbôl faragott, 8,3 m magas oszlop két hajóra tagolta. Ha valaki gondosabban tanulmányozza a képen látható keleti homlokzatot, hamarosan észreveszi, hogy több építési szakasz jegyei jelennek meg rajta. Elôször az tűnik szembe, hogy a mostani homlokzatot biztosan a régi kapu elé építették. A legrégibb réteghez tartozik a két szélsô pillér, amelyekre finoman faragott oszlopfôket illesztettek. A kapunyílásokat felül két félkör alakú, gazdagon díszített ív zárja le. Középütt, éppen úgy, mint a nyugati oldalon, a két ív egy oszlopra támaszkodott, amely oszlop valószínűleg benn van a falban. A szélsô pilléreket késôbb 13 m széles, lefelé vastagodó fallal erôsítették meg, a boltívek fölé pedig 6,8 m magas felépítményt emeltek. A felsô peremet egy öttagú párkányzat képezi, a középsôbe egy korintusi oszlopfôt falaztak be. A kapu másik oldala a 226,1. képen, a 390. oldalon látható. ======================================================================== 235. kép. Tiberius császár ezüstdénárja (Kr. u. 14--37) [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 236. kép. Az Utolsó Vacsora termének mai képe (vö. a 241,B képpel a 412. oldalon) [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 237. kép. Régi lépcsôlejárat a felsôvárosból a Tyropaion-völgybe [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 238. kép. ,,Nebi-Daud'' és az Utolsó Vacsora termét magába foglaló épület 1. A ,,Nebi-Daud'' északi oldala 2. A belsô udvar és az Utolsó Vacsora termének déli oldala (vö. 241,B kép a 412. oldalon) A keresztény Sion területén emelkedik egy nagy, kolostorszerű épületegyüttes, amelyet egy kupola és egy minaret koronáz meg. A mohamedánok az épületet ,,Nebi-Daud = Dávid prófétá''-nak hívják. Ez veszi körül azt a házat, amely alatt a mélyben ,,Dávid sírja'' van, emeleti terme pedig az Utolsó Vacsora terme (l. a 241,B képet). ======================================================================== 239. kép. ,,Dávid sírja'' az Utolsó Vacsora terme alatt ,,Dávid megtért atyáihoz, és Dávid városában temették el'' (1Krón 2,10). A Királyok könyvei szerint Dávidon és Salamonon kívül tizenegy királyt temettek a királysírokba. Még nem tudjuk, hogy a királysírok hol vannak Jeruzsálemben. Úgy látszik azonban, hogy a régészek a legutóbbi idôben nyomra bukkantak a Tyropaion-völgy nyugati lejtôjén. Josephus, aki egyébként Jeruzsálem várostörténetének a koronatanúja, ebben a kérdésben homályban hagy minket. Annyit tudunk ugyan, hogy Heródes, miután sikertelen kísérletet tett a sír kifosztására, ,,a bejáratához nagy költséggel fehér márványból emlékművet állított'' (Zst. XVI, 7, 1), de a sír helyérôl Josephus nem mond semmit. Dio Cassius szerint ez a Heródes-féle engesztelô emlékmű túlélte Jeruzsálem pusztulását (Kr. u. 70.) és csak röviddel a Bar Kohba- lázadás elôtt omlott össze (Hist. Rom. 69, 14). Az új városban, Aelia Capitolinában Dávid sírjának emlékezete feledésbe merült. A késôbbi keresztény hagyomány Dávid városában kereste a sírt, ez a város pedig Betlehem. Euszébiosszal együtt a bordói zarándok is (333) ott véli megtalálni a sírt. Nem sokkal az ezredforduló elôtt tért vissza a hagyomány ahhoz, hogy Dávid sírja Jeruzsálemben van. A keresztények Jézus elôképének, Dávid királynak ünnepét december 26-án a Sion hegyén ülték meg, mégpedig abban a helyiségben, amely az Utolsó Vacsora terme alatt van (l. a 241,A képet a 412. oldalon). A muzulmánok a késô középkorban átvették ezt a hagyományt a keresztényektôl, és ,,Dávid sírját'' mecsetté alakították. Ma ez a hely zsidó szentély. A képen a jelképes sír felsô része és a mögötte kiképzett apszis látható. A nagy kövek, amelyekbôl a falat rakták, még a 2. századi zsinagóga-épületbôl valók. A kôkoporsó egy római szarkofág másolata a keresztesek korából. Csillagokkal kihímzett takaró fedi, rajta ezüstbôl készült tórakoronák. ======================================================================== 240. kép. A Sion-templom és az Utolsó Vacsora terme (H. Renard, M. Gisler és L.-H. Vincent szerint) 1. kép magyarázata -- régi falmaradvány A -- B a zsinagóga keleti fala (Utolsó Vacsora terme) B -- D a zsinagóga déli fala (Utolsó Vacsora terme) E -- F --F' a bizánci Sion-templom nyugati homlokzata E -- E' a keresztesek templomának nyugati homlokzata G -- H --I -- K az elôtérbe vezetô lépcsô H a keresztesek tmeploma tornyának alapja To a Dormitio-tmeplom tornya T temetôk 2. kép magyarázata -- régi falmaradvány A -- B a zsinagóga ókori keleti fala (,,Vacsoraterem'') B -- D a zsinagóga ókori déli fala (,,Vacsoraterem'') E -- F -- F' a bizánci Sion-templom nyugati homlokzata E -- E' a keresztesek templomának nyugati homlokzata G -- H -- I -- K lépcsô az elôtérhez H a keresztesek tmeploma tornyának alapjai To a Dormitio-tmeplom tornya T temetôk A rajzon a Sion-templom rekonstrukcióját látjuk a bizánci és a keresztes idôbôl. A délnyugati városhegyen, a keresztény Sionban van az a terület, ahol a templom állt, s közvetlen szomszédságában volt az a zsinagóga-épület, amelyet késôbb az Utolsó Vacsora termének kezdtek tartani (A, B, C, D). A bizánci ,,Apostol-templom'', az ,,Összes Templomok Anyja'' valószínűleg öthajós bazilika volt. Sajnos a Dormitio-templom 1899-es építése közben semmi lényeges adat nem bukkant elô, amelyek alapján az építéstörténetet össze lehetne állítani. A bazilika romjait kôbányaként használták és elhordták. A legfontosabb falrészlet, amely elôkerült (E, F), a fôhomlokzat része volt. Ennek a falnak a bemérése L.-H. Vincent atya egyik csúcsteljesítménye volt: a többiek tiltakozása ellenére felmászott az Utolsó Vacsora termének tetejére, és onnan mérte meg, hogy a keresztesek templomának fala (E, E') másfél fokkal elhajlik az eredeti bizánci templom falától (E, F, F'). E megállapítás alapján a rejtélyes alapfalmaradványt, amely 6 m hosszú és 3 m széles volt, két részre tudta tagolni. A két rész építése között jó 700 évnyi korkülönbség van. A késôbb végzett számítások szerint a bizánci templom majdnem ugyanolyan hosszúnak bizonyult, mint a kereszteseké: 54 m. A templom pontos helyét illetôen, azaz hogy miként csatlakozott az elôzôleg ott lévô zsinagógaépülethez (A, B, C, D), eltértek a vélemények. L.-H. Vincent érdemébôl semmit sem von le az, hogy a többi régész nem osztotta a véleményét. Vincent páter a templom tengelyét délebbre tételezte föl, mint a többiek, s így a zsinagógaépület belenyúlott volna a templom alaprajzába. H. Renard, a Dormitio-templom építésze olyan alaprajzot készített, amely a templomon kívül hagyja a zsinagógát. Ô úgy látja, hogy a fôhomlokzat elôtt megtalált lépcsôház alapjai (G, H, I, K) a templom fôhajójának pontos tengelyét adják. Így a zsinagóga kívül esik a templom déli mellékhajóján. Ennek megfelelô a madabai mozaiktérkép is, amely melléképületként jelöli a zsinagógát Jeruzsálem képén (l. a 251,4. képet a 434. oldalon). A keresztesek templomáról a legfontosabb adatokat F. Francesco Surianónak köszönhetjük, aki kétszer is gvárdiánja volt a Sion-hegyi ferences kolostornak. Amikor 1485-ben kiadta a Szentföldrôl szóló leírását, nemcsak a templom apszisa volt látható, hanem még az alapfalak is kivehetôk voltak a földben. Ô azt mondja, hogy a templom 100 könyök hosszú és 50 könyök széles volt. L.-H. Vincent mérései szerint a hossza 55,5 m volt, azaz megközelítôleg azonos értéket mért. Az Utolsó Vacsora termének északi oldalán lévô, nagy féloszlopokkal díszített pillérmaradványok (C, C'; 3 m vastagok és 2 m szélesek) nyilvánvalóan a középhajóhoz tartoztak (l. a 247,A képet a 412. oldalon). Amikor 1898-ban II. Vilmos császár Jeruzsálemben járt, Abdul Hamid szultántól ajándékul kapott egy telket, amely közvetlenül határos az Utolsó Vacsora termének épületegyüttesével. A 7. század óta ezt a helyet tekintik ,,Mária hazatérése'' helyének. A Német Szentföldi Egyesület templomot és kolostort emelt Mária halálának helyén. A Dormitio-templomot 1906-ban szentelték föl, és a beuroni bencések védelme alá helyezték. ======================================================================== 241. kép. ,,Dávid sírjának'' és az Utolsó vacsora termének alaprajza (J. Pinkerfeld és L.-H. Vincent szerint) Az ,,A'' rajz a földszintet mutatja s benne Dávid sírját. J. Pinkerfeld vezette a régészeti feltárásokat 1951-ben. Megállapította, hogy a keleti oldal régi alapfalon áll. Az alapfal a rómaiak korából való. Az északi fal, s benne az apszis éppen a templomra van tájolva. Ezen a részen 2,8 m vastag a fal. A vékonyabb déli és keleti falhoz hasonlóan ezt is nagy kváderkövekbôl rakták. Az egész belsô tér 10,5 m hosszú. Mivel a nyugati fal hiányzik, szélességét nem lehet meghatározni, annyi azonban valószínű, hogy eredetileg szélesebb volt, mint a késôbbi térkiképzés mutatja. Az apszis 2,44 m magas, 1,48 m széles, 1,2 m mély, és 1,2 m magasan kezdôdik a mai padlószint felett. A kutatások során kiderült, hogy a régi padló szintje sokkal mélyebben volt, mint a mostanié. A kenotáfiumon látható, hogy a keresztesek 12 cm-rel a mai szint alatt alakították ki a padlózatot, a bizánciaké pedig a mozaikok tanúsága szerint ennél is mélyebben volt. A legelsô padló, amely valószínűleg szintén mozaikkal volt kirakva, a mai alatt 70 cm-re volt. A mostani nyugati fal és a boltozat a déli oldalban kiképzett, Mekka felé nézô imafülkével együtt az arab idôszakból származik. A közfalat a török idôkben húzták fel. A nyugati oldalon lévô elôteret a keresztesek alakították ki. A ,,B'' rajzon láthatjuk, hogy az emeleti helyiség, amelyet a hagyomány az Utolsó Vacsora termeként tart számon, követi a földszinti elrendezést. A nyugati kétharmadot elfoglaló nagy helyiségben két oszlop tartja a boltíves mennyezetet; tôle keletre van a ,,Szentlélek eljövetelének'' helye (l. a 238,1. képet a 418. oldalon). Mivel a régi lépcsôfeljáratot lezárták, az épület külsô oldalán építettek egy új lépcsôt: a mecset udvarából vezet fel az Utolsó Vacsora terme elôtti teraszra. Az ajtót a nyugati oldalon lévô ívelt ablak alatt nyitották a falban (l. a 238,2. képet a 408., és a 240. képet -- a keresztesek Sion-templomát -- a 410. oldalon). ======================================================================== 242. kép. Az Utolsó Vacsora termének és Dávid sírjának keleti fala (L.- H. Vincent szerint) A keleti falról készített vázlaton az ablakok alapján könnyű megállapítani az elôbbi alaprajzok szerinti helyiségek elhelyezkedését. Feltűnô a jobb sarkon lévô négy réteg nagy kô (A--D). Ez maradt meg a régi zsinagóga épületébôl. A felettük lévô nyolc, kisebb kövekbôl rakott sor valószínűleg a keresztesek korából való. ======================================================================== 243. kép. A Getszemáni-kert környéke [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== 244. kép. Az árulás barlangja A sziklába vágott barlangot, amely a Getszemáni-templomtól mintegy 100 méternyire észak felé van az Olajfák hegyének oldalában, egy keskeny folyosó köti össze a Mária-templom udvarával (l. a 243. térképet). Lépcsôk vezetnek le a szabálytalan alakú barlangba. A hossza 19, a szélessége 10 m, és 3,5 m magas. Kb. 100 ember befogadására alkalmas. A mennyezetébe szögletes nyílást vágtak, innen kapja a megvilágítását napközben. Az alkonyat óráiban a nyugatra nyíló bejáraton özönlik be a lenyugvó nap fénye. Az elmúlt századok folyamán néhány változtatást végeztek a barlangon. Eredetileg olajpréselô hely volt. A 4. században kultikus céllal vették használatba és észak felôl nyitottak hozzá új bejáratot. Déli és nyugati irányban megnagyobbították a barlangot, a mennyezetét pedig sziklapillérek tartották. A délkeleti és nyugati falon még kôpadok nyomait lehet megfigyelni. Azok a kôasztalok, amelyekrôl a zarándokbeszámolók beszélnek, nyom nélkül tűntek el. 1955-ben víz öntötte el a barlangot. Az utána következô restaurálás folyamán minden falazott támpillért eltávolítottak. Közvetlenül a mai bejárattól délre egy régebbi bejáratra bukkantak. Ezt akkor építették ki, amikor 1112-ben Mária sírjának bizánci templomát újjáépítették, és a templomot összekötötték a közelben fekvô barlanggal. Az ajtót, amely ehhez a sziklába vágott bejárathoz vezetett, a mostani lépcsô kezdeténél a falban még látni lehet. Csakhogy ezt a lejáratot Szaladin szultán már 1187-ben elzáratta. Mária sírjának felsô templomát és a hozzá tartozó bencés kolostort lerombolták. Az altemplomot, amely a Mária-sír mai kriptája, a muzulmánok megkímélték azon tiszteletért, amellyel a Korán szerint tartoznak Szitti Marjam, Mária Úrnô iránt. Ez azonban nem akadályozta ôket abban, hogy a barlangba vezetô lejáratot meg ne szüntessék. A bennszülött keresztényeknek engedélyt adtak arra, hogy más irányból bejáratot nyissanak a barlanghoz. Ez nagyjából azonos a mai, Mária sírjának elôterébôl nyíló lejárattal. Idôk folyamán csak javításokat eszközöltek rajta (l. a 243. térképet a 416. oldalon). A környék sziklái temetôt rejtenek magukban, amelyet az 5--8. században használtak. A keresztesek korszakából több mint 25 további sírt találtak. Sajnos a barlang régi mozaikpadlója az átalakítások során tönkrement, csak néhány apró nyom maradt a szögletekben. A falakon már az elsô idôkben freskók voltak, majd a 12. században újakat festettek rájuk. Egy 14. századból való felirat a barlang északi beszögellésében már a hagyomány változásáról tanúskodik: a barlang átvette a Getszemáni-kert lerombolt templomától Jézus halálfélelme misztériumának helyét. ======================================================================== 245. kép. A Getszemáni-kert az Olajfák hegyének lábánál A ferencesek 1392 óta próbálkoztak azzal, hogy a Kidron völgyében kolostort építhessenek, és az ottani szentélyeket oltalmuk alá vegyék, de csak 1681-ben sikerült megvásárolniuk a Getszemáni-kertet és a barlangot. Gondoskodásuk és munkájuk jutalmául fölfedezték a 4. századi ,,Ecclesia elegans''-ot. Az új templom, amelyet 1919--1924 között építettek, az Úr halálfélelmének emlékezetét ôrzi, amelyet a legrégibb idôk óta ezen a helyen tiszteltek. A három hegyre vezetô út indulását a kép bal oldalán álló fa nagy koronája eltakarja (l. a 243. térképet). Középütt az orosz Magdolna- templom, tôle jobbra, kicsit feljebb a középsô út mentén áll a ,,Dominus Flevit''-kápolna (l. a 226,2. képet a 391. oldalon). Az elôtérben álló pálmafa -- még nincs száz éves -- akaratlanul is a bordói zarándok leírását idézi emlékezetünkbe (l. a 415--416. oldalt). Kyrillosz jeruzsálemi püspök is ismeri a pálmafát (Kat. X, 19). Ez az apróság is bizonyság amellett, hogy egy helyi hagyomány milyen mélyre tudja verni a gyökereit. Különös a hagyomány kettôs értékelése: van, akinek a múlt hűséges ôrzôje, van, akinek a népi fantázia üres szüleménye. Ennek a képnek a szépsége, s a pálma is, remélhetôleg mindenki tetszését elnyeri. ======================================================================== 246. kép. Olajfa a Getszemáni-kertben A ferencesek kertjében a virágágyások között áll nyolc öreg olajfa. A régi olajfaültetvény ,,veteránjai'' ezek a fák. Tekintélyes, 6--8 méteres kerületük van. Életkorukat azonban nagyon nehéz meghatározni, mivel ezeknek a fáknak, tekintettel arra, hogy állandóan virítanak, nincsenek évgyűrűik. Annyit azonban mégiscsak meg lehet róluk mondani, hogy melyik idôpont elôtt nem élhettek, és mikor kellett már itt állniuk. Nem Jézus korából valók, mert Josephus elmondja, hogy Kr. u. 70-ben a város ostromakor a rómaiak 20 km-es körzetben minden fát kivágtak. A legvastagabb fát a földtôl tenyérnyi magasságban forradásos gyűrôdés veszi körül. Ez arra mutat, hogy ez a fa egy kivágott fának a földben maradt gyökerébôl sarjadt ki. Az öregedô fáknál gyakran megtették, hogy hagyták, hogy a gyökérzetbôl egy új hajtás nevelôdjék, s csak utána vágták ki az öreg fát. Az így nevelt fa, a nagy gyökérzetbôl kapván a táplálékot, gyorsabban növekedett és hamarabb termett, mint a frissen ültetett csemetébôl növekedô fák. Az újonnan telepített olajfáknak 8--10 évre volt szükségük, hogy termést hozzanak. Nagyon valószínű, hogy ennek a legöregebb fának az ôse Jézus korában élt ezen a helyen, a rómaiak pusztításakor kivágták, s a gyökerébôl hajtott ez a mostani fa. A többi 7 fa ennél fiatalabb, de azok is pátriárkának számítanak az olajfák között.[231] Az ószövetségi könyvekben elég gyakran szerepel az olajfa. A próféták és a zsoltáros képei mutatják, hogy jól megfigyelték a növekedését és a termését. Nemcsak a termékeny völgyekben, hanem a köves hegyoldalakon is megél. Tavasszal a legszebbek ezek a fák, amikor világossárga virágaik elborítják az ágakat, és frissen hajtott leveleik ezüstösen csillognak. Ôsszel, amikor már gyümölcsét hozza, s zölden vagy kékesfeketén látszanak az olajbogyók a keskeny levelek között, a fa a beteljesedés szelíd képét nyújtja. ======================================================================== 247. kép. A Getszemáni-templom alaprajza (L.-H. Vicent OP szerint) A rajzon két templom alaprajzát látjuk: a 4. században épült Ecclesia elegans és a 12. században a keresztesek által épített templom alaprajzát. Mindkét templom szentélyét a sziklába vágták. Ez tette lehetôvé, hogy évszázadok múltán is pontosan meg lehessen állapítani a templomok körvonalait, mert a sziklák nem rombolódtak szét. Elsônek a keresztesek templomát tárták fel: pontosan keletelt, 29,75 m hosszú, 17,7 m széles épület volt. Feltűnôen vastag, 2,35 méteres külsô falakkal építették. A pontosabb kutatások során kiderült, hogy a falak eredetileg vékonyabbak voltak, a régi köveket újra felhasználták bennük. A 13. század elején, eddig tisztázatlan okok miatt megerôsítették, akkor nyerték a falak ezt a több mint kétméteres vastagságot. A templom belsejében a falak síkjából kilépô kétszeres pilaszterek tartották a boltíveket. A fôhajóban álló nyolcszögletes pillérek rendje nem harmonizál a pilaszterekkel, ebbôl arra lehetett következtetni, hogy nem az eredeti építményhez tartoznak. S valóban, szondázással sikerült megtalálni az eredeti, a pilaszterekkel összhangban álló, 1,62 m átmérôjű, kereszt alaprajzú pilléreket. A rajzon már ezeket tüntették fel. A fôhajó apszisa elôtt és a két mellékhajó apszisában van három kô (F'), azon a helyen, ahol a hagyomány az Úr háromszoros kérésének helyét tiszteli: ,,Atyám, ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!'' A középsô követ a nyers sziklából vágták: 75 cm hosszú és 60 cm széles. 10 cm-re emelkedik ki a fôhajó szentélyének padlójából, s három oldalról védôfallal vették körül. A sarkain gödrök vannak, ezekben nyilván baldachint tartó oszlopok álltak. A padló durvaszemcsés, tarka mozaikkal van kirakva, de itt-ott még lehet látni egy finomabb mozaikpadló nyomait. A padlóba volt beépítve annak az óarab írással készített feliratnak a töredéke is, amely miatt az elsô ásatást félbe kellett szakítani. A templom alatt és a környéken lévô sziklasírok (G) a templom építése elôtti és utáni évszázadokból származnak. Csupán egyetlen sírkövet sikerül pontosan a keresztesek korára azonosítani, amelyen ez a felirat áll: ,,Itt nyugszik N, Akkóból való varga, Lambert fia.'' A 385 elôtt épített bizánci templom fôtengelye 13 fokkal észak felé fordul a keresztesek templomához képest. A hossza 25,05, a szélessége 16,35 m volt. Alaprajza téglalap, két oszlopsor három hajóra tagolta. A keresztesek templomához hasonlítva az ,,Ecclesia elegans'' falai mintha vékony lemezbôl lennének. A négyszögletes oszloplábazatok még a helyükön álltak a feltáráskor, így meg lehetett határozni a belsô arányokat. Az oszlopok 2,4 m távolságban álltak egymástól. A töredékekbôl ítélve az oszlopok átmérôje 51 cm, magasságuk kb. 5,2 m lehetett. Egyetlen klasszikusan szép korintusi oszlopfô került elô. A fôhajó apszisa elôtt egy szabálytalan alakú szikla emelkedik ki 35 cm-re a padlóból (F). A templom elrendezése arra mutat, hogy az építésznek külön figyelmet kellett szentelnie erre a sziklára, különben nem építette volna így be a templomba, ahogyan látjuk. A hagyomány úgy tartja, hogy Jézus ezen a sziklán imádkozott, ezért lett a templom középpontjává. ,,Ezt a sziklát sem a zarándokok gyűjtési ösztöne, sem a következô századok romboló erôi nem semmisítették meg. Idôk folyamán a felszíne érdes lett, repedések futnak rajta keresztül és karcolások tarkítják, de az új templomban változatlanul tovább ôrzi az Úr emlékezetét'' (L.-H. Vincent). A 4. század stílusának és pazar pompájának megfelelôen az ,,Ecclesia elegans'' padlóját is finom mozaikkal fedték. A mellékhajókban kék, fekete, piros és sárga kövekbôl geometrikus mintákat raktak ki; a fôhajóban stilizált virágminták ékesítették a templomot. A falakat különlegesen finom márványlapokkal burkolták. A templom elôtti átriumnak van néhány rendkívüli sajátossága: észak és dél felôl épületek határolták. Nyugat felôl valószínűleg lépcsôk vezettek fel az átriumhoz, amelynek közepén egy nagy ciszterna volt (Z). Az átrium déli oldala alatt sziklasírok vannak. Egyébként a templom külsô fala körül 150 sírt találtak. Az átrium alatti sírok vízzáró vakolata arra enged következtetni, hogy késôbb ezeket is víztárolónak használták (G''). Az északi mellékhajó apszisa alatti három sírt mozaikkal rakták ki, ezek nyilván kiemelt tiszteletben álló halottaké voltak. Epitáfium (sírfelirat) nem maradt, de egy vaskereszt igen. Még egy másik lelet keltette fel a régészek érdeklôdését: a keresztesek templomának délnyugati sarka elôtt a szikla 2,75 m mélyen volt a templom eredeti szintje alatt. A templom alapfala ezen a részen egy régi ház romjaira épült, amely a római vagy a bizánci korból való volt. Különösen feltűnt egy helyiség (K), amely minden bizonnyal olajpréselô hely volt, és fehér márványdarabokkal gondosan kikövezték. ======================================================================== 248. kép. Sírok a Kidron völgyében (vö. a 243. képet a 416. oldalon) A Getszemáni-kertbôl a felsôvárosba vivô út a Kidron völgyében sírok mellett haladt el. A sírok közül három rendkívüli nagyságával válik ki: Absalom sírja, Jakab sírja és a Zakariás-piramis. A nevüket ugyan késôbbi korban kapták, maguk a sírok azonban Jézus korának tanúi. Jeruzsálem pusztulásakor ezeket érintetlenül hagyták a rómaiak. Az Absalomról elnevezett sír 15 m magas, de nem önálló sír, hanem csak külsô építmény a vele összefüggô Jozafát-sírhoz. A sír bejáratát csak 1925-ben tették szabaddá, addig törmelék temette el. A nagy sírkamrában nyolc, sziklába vágott sírhely volt. A síremlék kockaalakú alapja egyetlen kô, a sziklafalból vágták ki, éleinek hossza 6 méter. A kôtömbre kockakövekbôl egy lapos réteget raktak, arra egy alacsony hengert, majd erre emelték a kupolát. Déli oldalán van egy nyílás, amely mögött hét egyenlôtlen lépcsôfok vezet le egy kicsiny, négyszögletes térbe, amelyben egy sziklába vágott pad van. A sír neve a 16. században tűnik fel. A következô szentírási helyre hivatkozva adták a nevet: ,,Absalom még életében szerzett magának egy emlékkövet, és felállította a királyok völgyében. Azt mondta ugyanis: 'Nincs fiam, aki fenntarthatná emlékezetemet'. Így az emlékkövet nevezte el a nevérôl. Mind a mai napig Absalom kövének hívják'' (2Sám 18,18). 25 méterrel odébb áll a jeruzsálemi papi család, Bene Heszir sírja. A sziklafalba mélyített elôteret oszlopok díszítik, felettük dór architrávon óhéber betűkkel vésve egy elmosódott felirat áll. A szöveg valószínűleg így hangzott: ,,Ez a hely Oreb unokáinak, József fiainak, Eleázárnak, Haniabnak, Joaszárnak, Jehudahnak, Simeonnak és Johannannak; továbbá Hanias fiainak, Józsefnek és Eleazárnak sírja és emlékműve, akik a Bene Heszir papi családhoz tartoztak''. Egy Heszir nevű papot az 1Krón 24,15 mint a 17. papi osztály elöljáróját említi. A fogság után a Nehemiás által felvett jegyzôkönyvben tűnik fel újra a név. Ezért bizonyosnak látszik, hogy a sír egy olyan papi család tulajdona volt, amelynek ôsei nagyon régi idôre mennek vissza. Egy késôi hagyomány szerint ide temették el Jakab apostolt, mivel innét nem messze ölték meg. Hegeszipposz tanúsága szerint a templom párkányáról taszították le a Kidron völgyébe. A közelben van a Zakariás-sír, egy sziklából kivágott 9 m magas síremlék. Kockaalakú alapján piramistetô ül. 5 méter széles oldalait ión oszlopok díszítik. A hagyomány szerint annak a Zakariás prófétának a sírja, akit a templom és az oltár között öltek meg (Lk 11,51). A Kidron-patak völgyét a 4. század óta Jozafát völgyének is hívják, és úgy tartják, hogy itt lesz az utolsó ítélet és a feltámadás helye. A völgy oldalában ezért hatalmas temetô alakult ki, és jámbor zsidók a világ minden részérôl ide akartak temetkezni. Sok sírkô jelzi ennek a szokásnak nyomait. A legutóbbi ásatások során fény derült arra, hogy az Olajfák-hegyének nyugati oldalában lévô temetô a világ legrégibb temetkezési helyei közé tartozik: a középsô bronzkor (Kr. e. 2100-- 1550) óta, azaz Jeruzsálem várostörténetének legkorábbi szakaszától kezdve temettek ide embereket. ======================================================================== 249. kép. Péter bűnbánatának temploma Ha valaki a Siloé tavától nyugat felé tekint, a nyugati városhegy keleti oldalában egy új templomot lát. A középkorban a keresztesek az itt álló templomot így nevezték: ,,Sanctus Petrus in Gallicantu = Szent Péter a kakaskukorékoláskor''. Péter keserves sírásának a temploma ez (Mt 26,75). A templom mellett egy ôsi lépcsô vezet fel a hegyre (l. a 237. képet a 406/b oldalon), de ami most látható, csak egy része a Tyropaion- völgybôl felvezetô útnak. Az asszumpcionista atyák 1888-ban kezdték a délnyugati városhegy keleti oldalának feltárását.[235] Mindenütt régi idôk maradványaira bukkantak: útkövezetre, vízvezetékre, házfalakra, gabonasilókra; találtak egy malmot, egy mozaikkal kirakott fürdôt, téglákat a X. légió pecsétjével: ,,L.X.F. = Legio Decima Fretensis''. A bizánci korszakban a barlangok, ciszternák és föld alatti üregek szerzetes-lakások voltak. E szétszórt romok között rábukkantak egy 21 x 16 méteres építmény nyomaira, amelyrôl kiderült, hogy bizánci templom. A falakat a sziklába vágott árkokba építették. A templom mellett egy fehér kövekbôl kirakott mozaikban a következô görög felirat állt: ,,Az Úr ôrizze érkezésedet és távozásodat''. A bejárat közelében van még egy régi vízmedence, amelyben kezet és arcot mostak, mielôtt beléptek a templomba. Az 1931-ben fölszentelt új templomtól keskeny lépcsô vezet le a meredek hegyoldalban egy kriptához. A kripta padlójában egy lyuk van, amelyet három kereszttel vettek körül. A nyíláson át egy 6 méter mély barlangüregbe látni. Az üreg 4 m hosszú, keleti oldala 3, nyugati oldala 4 m széles. A déli falát áttörve szűk bejáratot nyitottak, hogy a zarándokok beléphessenek az üregbe. Lenn az üregben veszi észre az ember, hogy a keleti oldalon, magasan a padló felett egy pilaszter kettéosztja a falmezôt, és lépcsôk vezetnek felfelé. Az északi falon ugyancsak magasan fenn nyílás van, amelyen át egy folyosón keresztül fel lehet látni a börtönbe. Mit jelentenek ezek a föld alatti helyiségek? Az asszumpcionisták új temploma örökölte a régi keresztesektôl adott nevet: ,,S. Petrus in Gallicantu''. Az atyák azonban azon fáradoznak, hogy Kaifás házának bizonyítékait találják meg itt, amely a hagyomány szerint a Cönákulumtól északra, a ,,Keresztény Sion''-on állt. A nagy, 21 x 16 méteres szögletes épületben látják Kaifás palotáját, a föld alatti folyosót ôrszobának gondolják, a mély vermet pedig annak a börtönnek, amelyben Jézus az éjszakát töltötte elfogatása és a nagytanács elôtti kihallgatása között. Ez a feltételezés nem váltott ki nagy visszhangot a szakértôk körében, mert sok régész úgy véli, hogy nem börtönrôl, hanem egyszerű ciszternáról van csak szó. De a hagyomány forrásainak tárgyilagos értékelése mintha cáfolná ezt a feltételezést. 750--800 között szólal meg az elsô tanú, Epiphaniusz görög szerzetes arról hogy a nyugati városhegy keleti lejtôjén templom áll: ,,A városon kívül jobb kéz felé, a fal közelében áll egy templom, ott, ahol Péter, miután kiment, keservesen sírt. A templomtól jobbra, mintegy három nyíllövésnyire van a Siloé-tó''. Epiphaniusz tehát világosan elválasztja a tagadás helyétôl Péter sírásának helyét, és ezt a keleti hegyoldalra teszi. A templom a keresztesek idejében különleges tiszteletnek örvendett. Az angol Saewulf szerzetes 1102-ben látogatott el Jeruzsálembe, és ,,Sion hegyének oldalában megtalálta Szent Péter templomát, amelyet Gallicantunak neveznek''; ennek kriptájában bújt volna el Péter, hogy megsirassa tagadását. Nem sokkal késôbb Dániel orosz apát (1106), miután felkereste Kaifás házát, ahol Péter tagadása történt, megemlíti: ,,Nem messze innen, a hegy keleti oldalában van egy mély barlang, ahová 32 lépcsô vezet le''. Itt siratta meg Péter a bűnét, és föléje építették a bánat templomát. Az irodalmi tanúságok elég világosan mondják, hogy a keleti oldalban lévô templomot a 6. század óta Péter bűnbánatának szentelték. Az asszumpcionista atyáké az érdem, hogy ezt a hagyomány által tisztelt helyet újra felfedezték. ======================================================================== 250. kép. Pilátus pénze Jézus halálának évébôl Fej: A császárkultuszhoz tartozó áldozati eszköz (simpulum). A felirat: Tiberius császáré, a 16. uralkodási évvel = a 29. év aug. 29-tôl a 30. év aug. 30-ig (a római számítás szerint). Írás: Három kalászból álló kéve a császárnô, Júlia nevével. ======================================================================== 251. kép. Jeruzsálem képe a madabai mozaiktérképen[239] A mozaiktérkép vázlatának magyarázata A Neapoliszi-kapu (Damaszkuszi-kapu, Báb-el-Amud) B Benjamin-kapu (István-kapu, Mária-kapu) C Porta Speciosa (Szusza-kapu, Aranykapu) D Báb-el-Muraribe (Szemét-kapu) E Sion-kapu F Jaffai-kapu (Báb-el-Halíl) T tornyok I Cardo Maximus II Via Triumphalis III a Via Dolorosa kezdete IV Decumanus, a X. légió utcája V a Sion-templomhoz vezetô utca 1 Mária új temploma, a Nea 2 Eudókia császárnô palotája 3 a Bethesda-templom 4 Sancta Sophia-Praetorium-templom? 5 Sancta Sophia-Praetorium-templom? 6 a Siloéhoz vezetô lépcsô? 7 a Kereszt-bazilika (a templom párkánya) 8 ,,Dávid király tornya'' (a Phaszael-torony) 9 Mariamme-torony 10 a Sion-bazilika 11 Kapubejárat 12 S. Petrus in Gallicantu 13 a Siloé-templom 14 az Utolsó Vacsora terme 15 Kaifás palotája 16 Baptisztérium 17 a Szentsír-templom A mozaiktérkép eredetileg 24 m hosszú és 6 m széles volt. Középpontjában állt az a kép, amely mellett ez a görög felirat áll: ,,Jeruzsálem, a szent város''. A ma látható maradvány egy 10,5 x 5 méteres darab. A város képe 93 cm hosszú, 54 cm széles ellipszis. Hossztengelye észak-déli irányú, baloldala áll észak felé. Az a 6. századi város, amelyet mozaikba raktak, ugyanúgy trapézalakú volt, mint ahogy a mostani városfalak mutatják. A mozaikon a várost abban az állapotában látjuk, amilyenné Nagy Konstantin (+ 337), Eudókia császárnô (+ 460) és Justinianus császár (527--565) alakították. A város középpontja megôrizte azt a nagyszerű képet, amelyet Hadrianus (117--138) építésze adott a romjaiból újjáépített, de már Aelia Capitolinának nevezett városnak. A gondos mozaikrakás apró részletek felismerését is lehetôvé teszi: falak, tornyok, utcák és házak ismerhetôk fel. Összesen 36 épületet ábrázol, de nem mindegyiket lehet azonosítani. A templomokat és kolostorokat a többi épülettôl a piros tetô különbözteti meg, a templomokat ezenkívül még sárga oromzattal is ellátták. Magas tornyokkal (T) meg-megszakított fal veszi körül a belvárost. 21 ilyen tornyot lehet összeszámlálni. Ugyancsak könnyen felismerhetôk a városkapuk (A--F), sötét kövekkel rakott ívelt nyílásukról. Az északi kapu (A) nagyságával és két ôrtornyával külön feltűnik. Ezt a kaput a 4. században ,,Porta Neapolitana''-nak hívták, mert innen indult a rómaiak által kiépített nagy út Szikem és Neapolisz (Nablusz) felé, s ezen az úton lehetett a kikötôbe és a tengerpartra is eljutni. A mai Damaszkuszi-kapuban jelentôs maradványok láthatók belôle. A kaput arabul ,,Báb-el-Amud''-nak hívják, ami azt jelenti ,,oszlopos kapu''. A madabai térkép nélkül értetlenül állnánk e név elôtt, de ez a térkép pontos magyarázattal szolgált: a kapu belsô oldalán, világos kövekkel jelzett téren áll egy nagy oszlop, valószínűleg hatalmas mérföldkô, amely a római hadi utakat jelezte. A keleti oldalon (a kép felsô része) állt egy másik nagy kapu (B), amelyet a zarándokleírások ,,Porta Benjamin''-nak neveznek. Ez a mai Báb-Szitti-Marjam, a Mária- vagy István-kapu. Nem messze tôle feltűnô színnel rakták ki a következô (C) kaput még a keleti falon, ez az Aranykapu, a zarándokok ,,Porta Speciosa''-ja. A következô kapu a II-es számmal jelzett nagy út végében, a déli oldalon áll. Itt van ma a Báb-el-Muraribe, a Szemét-kapu. Az észak-déli tengely vonalában fekvô nagy fôút déli végében áll a Sion-kapu (E), a Báb-en-Nebi-Daud. Ezen keresztül lépett be a bordói zarándok (333) Hadrianus városába, Aelia Capitolinába. A nyugati oldalon egyetlen kapu van (F), amelynek ma a Jaffai-kapu, a Báb-el-Halil felel meg. Feltűnôen jelennek meg a térképen az utak. A legjelentôsebb a Neapoliszi kaputól (A) a Sion-kapuig (E) nyílegyenesen fut. Ez a ,,Cardo Maximus'' (I), amelyet mindkét oldalán oszlopcsarnok kísért végig. Ez volt a római város fôutcája. Ha egy pillantást vetünk a 96- os képre a 167. oldalon, vagy a 272. képre a 480. oldalon, láthatjuk, hogy a művész az útvonalat kiegyenesítette. Az elrajzolás célja az lehetett, hogy az út mentén fekvô szent helyeket, elsôsorban a Szentsír-templomot kiemelten tudja ábrázolni. Az út menti fedett oszlopcsarnokok mindegyikét úgy rajzolja, hogy a keleti is (a felsô) is a nyugati is (az alsó) az utcára nyílik. E két oszlopcsarnokban mindenféle üzlet volt, ezért az utcát piacnak is szokták hívni. Euszébiosz (+ 339) azt mondja, hogy a Szentsír templomának oszlopcsarnoka a középsô piac-utcán áll, azaz akkoriban is vásárlóutca volt. A piac-utca déli végében lévô nagy bazilikát (1) Justinianus építette, és 543-ban szentelték fel mint az ,,Istenanya, Mária új templomát'', innen lett a neve ,,Nea''. Malachitpillérek között ónix színű (vörösesbarna felületben fekete erezet) falfelület látszik. A kettôs kaput aranysárga kövekbôl rakták ki. Különlegessége ennek a templomnak, hogy a többi bazilika sárga homlokzatával szemben szürkésfehér a homlokzata. Lehet, hogy amikor a mozaikot rakták, a templom még épülôfélben volt. A templomhoz zarándokház és egy szegény betegeknek szánt kórház csatlakozott. Nincs kizárva, hogy a Nea bal oldalán látható épület az a zarándokház (susceptio peregrinorum), amelyet a névtelen piacenzai zarándok (570) említ. A templom építésérôl részletes beszámolót írt Prokópiosz bizánci történész (+ 652 után). A terep lejtése miatt dél és kelet felôl nagy alépítményeket kellett emelni. A templom jobb oldalán lévô szürkésfehér építmény valószínűleg ezt jelzi. 1970-ben az ún. zsidó negyedben végzett feltárás során az Óváros déli peremén hatalmas méretű alapfalakat találtak. A kváderkövek 1,8 m hosszúak és 1,35 m magasak voltak. S még fel lehetett ismerni egy 5 m átmérôjű apszis alapvonalát. N. Avigad, aki a feltárást vezette, úgy véli, hogy ezeket a hatalmas falmaradványokat a Nea maradványainak kell tekinteni, amelyet a 8. század vége felé földrengés döntött össze. A templom helye a térképen megfelel az Avigad által feltárt területnek (l. a 96. képet a 166. oldalon). A II-es fôútvonal a Neapolisz-kapu elôtti téren (A), egy nagyszerűen megépített diadalívnél indul. Elôször délkeletnek tart, majd délre fordul. Itt csak a keleti oldal oszlopcsarnoka látszik. Ez az út a Via Triumphalis. Az utca elején álló diadalív felett áll egy nagy, tornyos épület (2), amelynek ablakait fehér kôvel keretezték. Errôl azt tartják, hogy Eudókia császárnô palotája. Eudókia-Atheniasz, II. Theodóziusz császár felesége 441-ben udvari intrikák miatt kénytelen volt elhagyni Konstantinápolyt, és áttelepült Jeruzsálembe. Neve a városfalakhoz kapcsolódott, mert azokat hozatta rendbe. Ahol a Via Triumphalis délnek fordul, kelet felé (felfelé) egy rövid utcácska indul belôle (III), amelynek végében a Báb-Szitti-Marjam, a Mária- vagy István-kapu áll (B). Ez az utca felel meg a hagyomány szerinti Via Dolorosának. Különös, hogy a térképen nem ábrázolták a Hadrianus által épített háromrészes keleti kaput, az ún. Ecce Homo-ívet. Ennek talán az lehet a magyarázata, hogy a bizánci korszakban a szenvedéstörténet még nem kapcsolódott a hagyományban az Antonius-várhoz. Az utca tényleges vonalát a 272-es képen figyelhetjük meg, ahol könnyen kivehetô a II. úttal való találkozása is. Aranysárga oromzattal és malachitzöld homlokzattal ábrázolja a mozaik a keleti kapu (B) közelében azt a templomot (3), amely félreismerhetetlenül azonos a zarándokleírások Juh-fürdô melletti templomával (Jn 5, 1). A Bethesda-fürdôt, a ,,Piscina Probatica''-t a művész egyszerűen, de valósághoz hűen ábrázolta: fehérrel keretezett két sötét négyszöggel jelzi az ikermedencéket. A közvetlenül az útelágazás alatt lévô templomot a zarándokleírásokban szereplô ,,Sancta Sophia'' (4) templommal, a Praetorium templomával lehet azonosítani. Errôl a helyrôl írja a bordói zarándok (333): ,,Lenn a völgyben, ahol Pilátus háza, vagyis a praetorium állt, falak vannak''. A tôle jobb kéz felé fekvô (5) épületnek aranysárga az oromzata, s barna oldalában két bíborvörös oszlop áll. Errôl nem tudjuk pontosan, mi lehet. Vannak, akik azt mondják, hogy ez az imént említett Sancta Sophia, a bizánci praetorium. Az oszlopok a megostorozásra akarnának emlékeztetni. Mások úgy vélik, hogy már a Nea tartozéka (I), mégpedig a zarándokház fogadó csarnoka. Ugyancsak bizonytalan a tudósok véleménye arról a három barna téglalapról, amelyek az út déli végében vannak. Egyesek azt mondják, hogy a piacenzai zarándok által említett lépcsôs lejárat a Siloé tavához, mások úgy vélik, hogy a Templomtér déli falának maradványa. E négyszög felett volt a Templomtér délkeleti sarka, a ,,templom párkánya'', és ,,ott van a Kereszt bazilikája, basilica in cruce'' (7), ahogy jeruzsálemi Breviarius (530) tudósít. A nyugati kaputól (F) utca vezet a város belsejébe (IV). Ez a ,,Decumanus'', a X. légió utcája a római katonavárosban. A légió jelvénye a disznó volt, amit a katonák a város bevétele után fel is véstek a kapura. A ,,Decumanus''-utca a Jaffai-kaputól a templomtérre vezet, de hogy meg ne szakítsa a Cardo Maximust az ,,alárendelt útvonal'', a mozaikot rakó művész nem folytatta. Jobb kéz felé viszont lekanyarodik róla dél felé egy másik út (V). Az anagy torony, amelyik belenyúlik ebbe az utcába, az ún. ,,Dávid király tornya'', a Phaszael (8) a régi Heródes- palotából. Nagy, fehérrel keretezett ablakai jelzik, hogy egyházi használatba vett épületrôl van szó. ,,Beléptünk Dávid tornyába, ahol a zsoltárokat szerezte. Igen nagy épület. Termei kolostorul szolgálnak'' -- írja a piacenzai zarándok (570). Közvetlen mellette, balról áll a Mariamme-torony (9), amely egy harmadikkal, a Hippikusz-toronnyal együtt oltalmazta Heródes palotáját. Josephus elmondja, hogy a város bevétele után Titus elrendelte, hogy a tornyok maradjanak épen. Ott rendezte be a X. légió megerôsített táborát. Ezzel az emlékkel akarta megmutatni az utókornak, hogy micsoda erôs volt a város, amelyet a rómaiak mégis meghódítottak (Zsh. VII, 11). Az V-ös jelzésű utca egy pompás, kétportálos bazilikánál végzôdik. Ez a Sion-templom (10), az ,,Összes Templomok Anyja'' (vö. a 408. oldallal). A hagyomány szerint ezen a helyen állt János-Márk anyjának háza, ahová az elsô keresztény közösség össze szokott jönni (ApCsel 12,12--17). A Sion-bazilikától balra lévô kettôs bejárat (11) a templomtól északra épített csarnokba vezetett. Itt vonultak be az Aetheria által (383) többször említett, a Szentsír templomából jövô processziók. A Sion-templomtól jobbra felfelé lévô épületnek két bejárata, boltozatos mennyezetén pedig nyitott ,,szem'' van. A legtöbb szakértô azt mondja, hogy ez a S. Petrus in Gallicantu (l. a 249. képet a 428. oldalon). Vitatott kérdés, hogy a feljebb látható épülettöredék a Siloé-templom-e (13)? A Sion-templom mellett közvetlenül jobbra álló ház (14) homlokzata ónix színű, felette malachitzöld az oromzat. A piros tetô mégis templomnak jelzi. Ez lehet az a hely, ahol az Utolsó Vacsora termét gyanítják. A Sion-templom bal oldalán álló házat (15) a művész fejtetôre állította, jelezvén, hogy a ház az utcához tartozik. Oldalbejárata nagyon széles, a homlokzati bejárat viszont inkább ablak, mint ajtó. Éppen fordítva kellett volna a nyílásokat jelezni. Lehet, hogy két épületet összevontan ábrázolt itt a mozaik művésze. A széles bejáratú ház lehet Kaifás háza. A Jaffai-kapu (F) mellett ismét egy fejtetôn álló ház van (16). Ez lehet a bordói zarándoknál szereplô baptisztérium a Szentsír-templom háta mögött (17). A Szentsír temploma (17) az egész kép középpontja. Részletes leírását lásd a 284. képnél a 503. oldalon. A mozaiktérkép felirata így szólt: ,,Jeruzsálem, a szent város''. Az épületek azonosításából láthatjuk, hogy a bizánci Jeruzsálem a templomok városa volt, amelyet az Úr emlékezetének szenteltek. ======================================================================== 252. kép. ,,Dávid király tornya'' a Citadella udvarában E. Robinson már 1838-ban felhívta a figyelmet arra, hogy az ún. ,,Dávid tornya'' alsó rétegeiben sokkal régebbi épület maradványát vette észre. Ezt a tornyot Titus ,,szerencséje emlékeként'' épen hagyta Jeruzsálembôl. Robinson úgy vélte, hogy a torony a Hippikusszal azonos. C. Schick kutatásai viszont arra az eredményre vezettek, hogy inkább a Phaszael-toronyról van szó.[242] A legújabb feltárások ezen utóbbi véleményt igazolták. Mindenekelôtt helyesbítenünk kell azt az elképzelést, amit a torony szó általában felkelt bennünk. Ha tornyot hallunk, magas, karcsú épületre gondolunk, Josephus viszont úgy írja le a tornyokat, mint nagyon erôsre épített kockaépítményeket, amelyeknek felsô részében helyiségeket alakítottak ki. A lépcsô kívül vezetett fel. Még az életfontosságú vizet ôrzô ciszternákat sem az alsó részben, hanem az építmény felsô felében képezték ki. A képen a torony északnyugati sarkát látjuk, a Citadella udvarából nézve (l. a 254. képet a 440. oldalon). Alsó részében a Heródes építményeire jellemzô kôtömböket lehet észrevenni, a felsô részen késôbbi építmény áll. C. Schick beszámolójába némi humor is vegyül. Elôször egy török altisztnél próbálkozott, és baksis ellenében megpróbálta titokban felderíteni a tornyot. Szegény Schick e kísérletéért talpbotozással bűnhôdött. Másodszorra azonban már a pasától sikerült engedélyt nyernie. Hogy ekkor milyen nagy baksist fizetett, nem tudjuk. Elôször az alsó ablaknak tűnô nyíláshoz mászott fel, de kiderült, hogy a nyílás mögött zárt kôtömb van. Nem eredetileg hagyott nyílásról volt szó, hanem egy kôtömb elporladt és kitöredezett a falból. Felülrôl majdnem 4 méter mélyen tudott behatolni kutató vasrúdjával az alépítménybe, de az eredmény mindenütt ugyanaz volt: kôbe ütközött. Még egy kísérletet tett a nyugati oldalról, ahol egy rétegnyi magas függôleges rés nyílt a kôtömbök között. Innen kb. a torony közepéig tudott benyúlni a vasrúddal, de végül is meg kellett állapítania, hogy az épület alsó része tömör. A kôtömböket, amelyeket megfaragtak, malter nélkül rakták egymásra, mégpedig a felsô réteget mindig keresztbe az alatta lévôkre. A kövek 1,25 m szélesek, ugyanilyen magasak és 2,5 m hosszúak. Az alépítmény 16 rétegbôl áll, magassága 19,7 m, 8 réteg a föld alatt van. A fal felületén is jól látszik, hogy a köveket mindig keresztbe rakták egymásra. A 254. képen a 4. réteg köveit rajzoltuk be. Mivel malter nem volt az épületben, a kövek közötti réseken szabadon járt ki-be a levegô, és szárazon tartotta a tornyot. Azért építették ilyen tömörre a torony alját, mert veszedelem idején a külsô lépcsôt rövid idô alatt le lehetett bontani, ezáltal a torony megközelíthetetlenné vált s legalább egy kis idôre biztonságot nyújtott a benne lévôknek. Feltűnô, hogy a keleti oldalon lévô kövek simábbak, mint a nyugati, az idôjárás viszontagságainak jobban kitett oldalon lévôk. Valószínű, hogy a keleti oldalt tűz érte, a mészkô kiégett, és égetett mészként egy réteg lehámlott róla. A madabai térképen a művész Dávid tornyának fehér szegélyes ablakot rakott, amivel azt jelezte, hogy egyházi használatban lévô épületrôl van szó. Ezt a piacenzai zarándok (570) is bizonyítja (l. a 251,8. képet a 434. oldalon). ======================================================================== 253. kép. A Citadella és Heródes palotájának környéke A légifelvétel a Citadellát mutatja Dávid király tornyával Heródes palotájának területén. A három, nagy ívben elrendezett toronyból összefüggô védelmi rendszerre lehetett következtetni, s ezt a feltételezést az ásatások bizonyították is (l. a 254. képet). A mai Citadella-épület, az ,,el-Qala'' a 14. század elejérôl származik, amikor Palesztinában megkezdôdött a Mamelukok uralma. Heródes palotájának erôsségét tanúsítja Dávid király tornya, amely a mai Citadella északkeleti sarkában minden pusztítást túlélt (l. a 252. képet). A Citadella északnyugati tornya mellett áll a Jaffai-kapu. Itt indul a ,,Királyi út'' (Arkulf nevezi így 670-ben), amely Betlehem mellett elhaladva Hebronba vezet. Az út évszázadok és évezredek óta ugyanaz, csak a rajta közlekedô tevéket és szamarakat szorították ki az autók. A Jaffai-kaputól balra látható a városfal egy darabja. Dél felé a fal a Gehinnom-völgy mentén halad végig (a kép jobb alsó felében). A kép jobb szélénél látható sötét folt az örmény kolostor kertjének északi fele. Az a hatalmas sima térség, amely a Citadella udvarába is és az örmények kertjébe is benyúlik (300 x 350 m), valószínűleg Heródes palotájának a területe volt. A Citadellán és a kerten túl kezdôdik az ún. örmény negyed, benne az örmény pátriárka székhelyével és a Szent Jakab-templommal (l. a 96. térképet a 167. oldalon). A zsidókeresztény közösség hagyománya a legkorábbi idôkre visszamenôleg a délnyugati városhegyre kötôdött, és hamarosan ,,Sion''- nak nevezték el. Az ószövetségi ,,Zion'' a lerombolt templom területérôl átvándorolt ide, a keresztények központjába. Euszébiosz (+ 339), aki egyháztörténeti kutatásait az itteni keresztény közösség levéltárában is folytatta, így ír Jakab ,,katedrájáról'': ,,Jakab az Úrtól és a többi apostoltól kapta a megbízást, hogy elsô püspöke legyen a jeruzsálemi egyháznak. Püspöki székét mind a mai napig megôrizték, és a testvérek nagy tisztelettel veszik körül'' (Hist. Eccl. VII, 19). Amikor a perzsák betörtek Jeruzsálembe (614), Jakab kolostorát megsemmisítették. A mai templom a 12--13. századból származik. A Citadellával szemben, a híd közelében van az anglikán Krisztus- templom, amelynek udvarában heródesi falakat -- valószínűleg a Mariammé-torony alapfalai -- találtak. A közelben még egy templom nyomai vannak: Felix Faber (1483) említi a Három Mária templomát, az Úr húsvét vasárnapján történt megjelenésének emlékére: ,,Állt azon a helyen egykor egy templom, de most romokban van. Egy magas kô áll ott, amelyet megcsókoltunk. A közelben volt egy ház, benne pogány lakott. Amikor meglátta, hogy megcsókoltuk a követ, hozott gyorsan egy vödör folyékony trágyát, és hogy bennünket gyalázzon, leöntötte vele a követ. Ez Jeruzsálem sok helyén megesett velünk'' (Zarándokút 37. o.). Dávid király tornyától balra, fent van a Birket-Hammam, a Pátriárka fürdôje. Josephus ezt Amygdalon-tónak nevezi. A kép bal szélénél látszik a Szentsír-templom sötét kupolája Tôle jobbra a magas torony a Megváltó templomáé. A kép jobb felsô szélénél a Templomtér látszik: középen a Szikladóm, jobb szélén pedig az al-Aksza-mecset. ======================================================================== 254. kép. A Citadella alaprajza és a feltárt terület (C. N. Johns és R. Amiran--A. Eitan szerint) A rajzon a török fellegvár látható és udvarában az ásatási terület vázlata. A két fénykép a régészeti leleteket mutatja. 1. A feltárt terület összképe 2. Heródes palotájának alapfalai Jeruzsálem történetébôl tudjuk, hogy ahány támadás csak érte, mind észak felôl közelítette meg a várost. S mivel a délnyugati városhegy volt a legsebezhetôbb pont, ezt ôrizték a legjobban. Már a hellénista korban erôs falakkal vették körül ezt a délnyugati magaslatot, s ezért építette ide Nagy Heródes is három hatalmas toronnyal megerôsített palotáját. A város lerombolása (Kr. u. 70.) után az egymást váltó birtokosok -- a rómaiaktól kezdve a kereszteseken át egészen a törökökig -- mind nagy katonai erôt állítottak erre a helyre. S mert annyiszor elpusztították és annyiszor újjáépítették, egészen reménytelen vállalkozásnak látszik Heródes palotájának rekonstrukciós kísérlete. Meg kell elégednünk az addig feltárt maradványokkal.[243] A tenger szintje felett 760 m magas, keskeny nyereg köti össze a délnyugati városhegyet a Citadella és a Birket-Hammam-el-Batrak (Amygdalon-tó) között a másik városhegy északi oldalával (l. a 82. képet a 141. oldalon). A Citadellától délre fekvô hegy legmagasabb pontja 771 m. 800 m hosszan nyúlik el, s déli részén van az Utolsó Vacsora Terme és a Dormitio-templom. Nyugat-keleti szélessége a városfaltól a Haret-en-Nebi-Daudig 280 m. Nagyjából lapos, 22--24 hektárnyi terület állt rendelkezésre az építkezésekhez. A hegytetô északkeleti sarkán kiszélesedik, egykor itt állt a Hasmoneusok palotája (l. a 82. képet). Pilátus ide küldte a fogoly Názáreti Jézust, mivel a negyedes fejedelem Heródes Antipász jeruzsálemi tartózkodásai alkalmával a Hasmoneus-palotában lakott. Az bizonytalan, hogy a szír Akra is itt állt volna. A törökök fellegvárát, amelyet a keresztesek 12--13. században emelt erôdítményének romjaira építettek, mély árok vette körül. A török építészek beletervezték erôdítményükbe a még meglévô római városfalat és Dávid király tornyát is. C. Schick már a múlt században eljutott arra a feltételezésre, hogy az ún. ,,Dávid király tornya'' nem más, mint a Josephus által említett Phaszael-torony Heródes palotájából. C. N. Johns 1934--47 között folytatott feltárásai ezt a feltevést igazolták (l. a 252. képet a 438. oldalon). A kutatások során arra is fény derült, hogy a Phaszael-torony már egy Heródes elôtti védelmi rendszernek is része volt. A rajz mutatja, hogy a régi bástyafal (M) a Citadella udvarának közepén húzódik végig. Dávid tornyának nyugati oldalától indul (B), 18 méteres szakasza délnyugati irányba tart (B, C, D) egy kiugró, szögletes toronyig (D, D', E, F), amelynek alapterülete 18 x 10 m. Érdemes felfigyelni arra, hogy a sokkal késôbbi Citadella északnyugati tornya kissé odébb ugyanezt a stratégiai pontot erôsítette meg! Az elôbb említett torony után a régi fal dél felé fordult (F, G), s a G pontnál egy szögletes építmény alapfalához érkezett (G, H, J). Valószínűleg itt is az elôbbihez hasonló toronyról van szó. A fal feltehetôen tovább folytatódott egészen a mostani városfalig (l. a 82. képet). Az elsô felvételt 1934- ben készítették a minaretbôl az ásatás egész területérôl. Ha a térképet újra megnézzük, könnyebben eligazodunk a fényképen. A kép bal alsó sarkában látszik a G, H, J jelzésű torony alapfala. A felfelé, északnak menô G, F falszakaszt a torony oldalában gúlába rakott kövek mögött lehet követni. A másik nagy saroktorony (D, D', E, F) után a fal ismét észak felé folytatódik, és a kép jobb sarkában lévô ajtónál ér véget. Az ajtó Dávid tornyának délnyugati sarka elôtt kialakított elôtérbe vezet. A Citadella udvarában lévô fal Jeruzsálem ún. elsô városfalának része, s Kr. e. az elsô század elején építették. 1968--69-ben újrakezdték a kutatást azzal a céllal, hogy a C. N. Johns által elkezdett feltárást folytassák, és pontos rétegvizsgálatok segítségével a régi fal korát megállapítsák. A régészek összesen nyolc egymás feletti réteget találtak. A legalsó, legrégibb réteg a késôi királykorból (Kr. e. 800--587) való. Ez a legalsó réteg az udvar szintje alatt 9 m mélyen, a sziklán áll. Az alsó, másfél méter vastag rétegben öt udvarszintet tudtak azonosítani, a legalsót fehér mészkôvel rakták ki, a többi négy csak döngölt földréteg volt. A legfelsô szintben találtak egy fél méter mély hamusgödröt. A kerámialeletek tanúsága szerint ez a réteg Kr. e. a 7. századból való. Ezek annak bizonyságai, hogy a délnyugati városhegyen már a királykor végén település állt. Az alulról számított második (felülrôl a VI.) réteg a hellén korszak maradványa. Erôs bástyafalak, egy torony alapjai, lakóházak maradványai kerültek elô belôle a Hasmoneusok korából. A 3 méter magasságig megmaradt torony (T) 2,5 méternyire befelé nyúlik a falból, s mintegy 10 méter hosszúságban nyomon lehetett követni (a második képen fehér nyíl mutatja). A különbözô helyiségek, szobák és udvarok a falhoz épített épületekhez tartoztak. A hamuréteg mutatja, hogy tűz áldozatává lettek. Az utolsó Hasmoneus- király, Antigonusz (Kr. e. 40--37) idejébôl elôkerült egy összetört, kôbôl készített öntôforma, amelyet a pénz készítésénél szoktak használni. A következô két réteg (az V. és IV.) a heródesi korszakból való és jelentôs módosításokról vallanak. A kutatók egy 3--4 m magas vízszintes területre bukkantak, amely egyúttal egy ráépített épület alapjául is szolgált. Méternyi vastag falak vették körül, és törmelékkel töltötték fel (Q), így jutottak a magas, négyszögletes térséghez. A törmelékben a legkülönbözôbb korok kerámiamaradványai voltak, a vaskorszaktól (Kr. e. 800--587) egészen Heródes koráig. A legérdekesebb lelet egy pecsét volt ezzel a felirattal: ,,Mattanjahutól, Azajahu fiától'', továbbá pecséttel ellátott perzsa korsófül, Heródes idejébôl való olajmécs és sok pénz. Ezen a nagy térségen egy utca nyomait és a két oldalon álló épületek maradványait tárták fel (5). A színes vakolattörmelékbôl látszik, hogy az épületek falait annak idején festették. Valószínűleg a palota gazdasági épületei voltak. A régi városfalon is változtatások jelei mutatkoznak. A Hasmoneusoktól származó nagy torony (T) alapjait is belekombinálták épületeikbe. Az ásatás eredményei, amelyeknek elsôdleges célja a heródesi palota falmaradványainak kutatása volt, új fényt vetettek néhány eddig titokzatos leletre, amelyek az alig 350 méternyire lévô örmény kolostorkertben kerültek elô. Az ásatások vezetôje, A. D. Tushingham mgy ír: ,,A sziklán nyugvó falak bizonytalanná tettek minket, mert nem állhattak a szabad ég alatt. De semmi nyom nem mutatatott arra, hogy a durván megmunkált kôfalakon emelet és tetô nyugodott volna. A falakon belüli feltöltés anyaga a fogság utáni idôre utalt...[244] A Citadella udvarán belül talált maradványok alapján biztosan lehet állítani, hogy ezek a rejtélyes falak annak a gigantikus terasznak a tartozékai, amelyen Heródes palotájának épületei álltak. 1970--71-ben a Citadellától 125 méternyire délre újabb feltárást végeztek, és ez bizonyította ezt a feltevést. Ahogy a Templomtér megnagyobbításakor hatalmas alépítményekkel emelték meg a felszínt, ugyanígy a délnyugati hegyen a palota számára is egy hatalmas teraszt építettek. Hossza a Citadella udvarától az örmények kertjének végéig 350 m, szélessége a városfaltól mérve 60 m. Keleti irányban a feltárást meggátolta a Szent Jakab-templom épülete (l. a 253. képet a 438. oldalon). Az alépítmény falhálózat volt, amelynek üregeit feltöltötték, és a mai vasbetonszerkezetek vasvázát idézi a nézô emlékezetébe. A falak aránylag vékonyak, 3--3,5 m magasak voltak, de a közéjük döngölt törmelék szilárdságot biztosított számukra. Sajnos a felépítmények nyomtalanul eltűntek. További kutatásokat folytattak a mai városfal alapjainál, amely fal ennek a terasznak a nyugati határát képezte. A mostani városfalat II. Szulejmán (1520--1566) emeltette, a kétszer olyan vastag Hasmoneus- városfalat használva alapként. Ez a fal a Josephus által elsô városfalnak nevezett erôdítmény (l. a 82. képet a 141. oldalon). Ennek egy részét tárták fel a Citadella udvarában! A Heródes által emelt épületek a Kr. u. 70-ben lezajlott ostrom alkalmával pusztultak el. Tűzvész nyomait lehet rajtuk látni. A következô, III.A és B réteg megerôsíti ezt: a X. légió lakóhelyének maradványaiból áll. A következô, II. réteg már Kr. u. a 2. századhoz tartozik, a római katonai kolónia, Aelia Capitolina emlékeit tartalmazza. Az udvaron három csatorna húzódik keresztül. Egy csôvezetéken az LXF pecsét (Legio Decima Fretensis) van. A legfelsô, I-es réteget a legújabb építési munkálatok megsemmisítették. Öt aranypénz emlékeztet Mauritius és Phokas császárok idejébôl (Kr. u. 582--610) a bizánci város életének fényére. Heródes palotájának pompájából, amelyrôl Josephus olyan áradozva beszél, jóformán semmi sem maradt. A töredékes maradványok mégis fontos tanúi a lezajlott történelmi eseményeknek. ======================================================================== 255. kép. A Templomtér északnyugati sarka A Templomtér északnyugati sarkánál lévô sziklaplatót, amelyen a Templom fellegvára állt, nagy részén még ma is fel lehet ismerni. A régi török kaszárnyaépület emlékeztet az Antonius-vár stratégiailag fontos helyzetére. Ma az Antonius-sziklára a Via Dolorosa felôl lejtôn lehet felmenni (l. a 257. képet a 446. oldalon). A sarokban a Templomtér falán belül áll a Hárám négy minaretje közül a legmagasabb. A neve ,,Medineh-esz-Szarai''. 1297-ben Abd-er-Rahman kádi, a mekkai, medinai és jeruzsálemi jámbor alapítványok felügyelôje építtette. ======================================================================== 256. kép. A nyugati templomtér-fal és az Antonius-szikla (Ch. Warren szerint) A Templomtér nyugati oldaláról készített hosszmetszet ragyogóan megmutatja az Antonius-vár stratégiailag uralkodó helyzetét. A rajzról lehagytuk a fal elôtti épületeket, csak párat jelöltünk be, hogy tájékozódási támpontul szolgáljanak: a ,,Medineh-esz-Szarai''- minaretet a belsô északnyugati sarokban, a Szikladómot a tér közepén, a ,,Mechkeme''-t, egy boltívekre emelt bírósági épületet a Wilson-ív közelében, végül néhány más épületet a Siratófal és a délnyugati saroknál lévô Robinson-ív között. Az elsô, amit meg kell figyelnünk a rajzon, a sziklafelszín változásai a délnyugati saroktól (jobb szélen) fel egészen a Bezeta- magaslatig, amelyen az Újváros áll. A szikla magasságát Ch. Warren kapitány mérte meg 1867--70-ben a fal mellett végzett szondázásokkal. A sziklán a Nagy Heródes által építtetett fal áll, amelyet a Templomtér megnagyobbítása miatt kellett emelniük. A kapuk közül, amelyeket Josephus említ, négyet lehet a régészeti leletek szerint felismerni: egyet a Robinson-ív felett, egyet a Barclay-kapunál, egyet a Wilson-ív felett és egyet a Warren-kapunál. A mostani Templomtér, a Hárám nyolc kapunyílással ellátott fala a különbözô magasságokban megmaradt Heródes-féle falakon nyugszik. A szikla tengerszint feletti magassága a délnyugati saroknál 707,4 m, északon az Antonius-szikla legmagasabb pontja 750,4 m, az Antonius- vártól északra kivájt sziklaárok alja 731,2 m a tengerszint felett. A Hárám teraszának magassága 737 m. Azaz az Antonius-szikla több, mint 13 méterrel magasabb, mint a Templomtér, és 20 méterrel van az árok alja felett. Az Antonius-szikla alakjából látható, hogy az erôdítmény észak felé nem terjeszkedhetett. Csak akkor lehetett biztonságos, ha meglehetôs nagy távolságban van a tôle északra fekvô városrésztôl. Az viszont valószínű, hogy dél felé eredetileg hosszabban elnyúlt a szikla, s csak a Hárám kialakításakor faragták le mai formájára. Josephus leírásából (Zsh. VI, 1 sk.) tudjuk, hogy az északi oszlopcsarnok nem érte el egészen az Antonius-várat. A Hárámon, a Báb- en-Nazirtól keletre ma is van egy 6 m mély, kelet felé húzódó árok. Nagyon valószínű, hogy a templom fala csak ettôl délre húzódott. Ezen a falszakaszon volt a Tadi-kapu. Az északi oszlopcsarnok felôl két csarnok nyúlott az Antonius-várig. Az egyik az északi oszlopcsarnok nyugati sarkától indult, a másik jóval keletebbre tôle (l. a 102. képet a 179. oldalon). Ezen a két úton a római ôrség akkor is be tudott hatolni a templomba, ha a kapukat bezárták. Josephus ezzel a megállapítással zárja le az Antonius-várról mondottakat: ,,Amint a templom a város fellegvára, úgy fellegvára az Antonius-vár a templomnak'' (Zsh. V, 5, 8). A minaret 40 méteres magassága majdnem ugyanakkora, mint amilyen magasnak az Antonius-vár déli és keleti tornyát mondta Josephus: azok 70 könyök (35 m) magasak voltak. ======================================================================== 257. kép. Az Antonius-vár környéke A rajz az Antonius-szikla beépített környékének vázlatát mutatja B. Bagatti OFM szerint (1958), és az Antonius-vár rekonstrukciós alaprajzát L.-H. Vincent OP szerint (1927). A 255. kép ugyanezt a területet mutatja a templomtér felôl nézve. A várost kelet, dél és nyugat felôl mély völgyek védték, csak észak felé kellett erôdítménnyel gondoskodni a védelemrôl. A 82. képen látható szintvonalakból könnyen fölismerhetô, hogy hol vannak az északi oldal legsebezhetôbb pontjai. A keleti városhegynél ez a gyenge pont a Kidron-völgy és a Tyropaion-völgy közötti széles nyereg (l. a 82. képet a 141. oldalon). Ezért már a babiloni fogságból visszatérve itt építette fel Nehemiás (444--433) a Hananel-tornyot (Neh 3,1; 12,39; Jer 31,38; Zak 14,10; l. a 95. képet a 163. oldalon). A Hasmoneusok az erôdítményt széles árokkal egészítették ki, és a templomtér északnyugati sarkán a sziklára építették fel Barisz várát. A Barisz nem más, mint a Nehemiásnál Birának (Neh 2,8) nevezett vár görög neve. Amikor Pompeius Kr. e. 63-ban ostrom alá vette Jeruzsálemet, hamarosan felismerte ezt a gyenge védelmi pontot. Sáncot építtetett az árokban, és bevette a várat. Heródes mégis ugyanezt a védelmi vonalat építette ki. Elsô ténykedései közé tartozott még hatalma megszilárdításának korszakában, hogy a Barisz- sziklán újra várat építsen, és császári pártfogójáról Antonius-várnak nevezte el. Az épület egyszerre volt erôdítmény és palota. Amikor Josephus az Antonius-vár környékérôl beszél, csak a szikla magasságát adja meg 50 könyökben (25 m) (Zsh. V, 5, 8), a vár nagyságáról azonban hallgat. Ezért csak a helyszíni kutatások alapján tudunk fogalmat alkotni a várról. Ezeket a feltárásokat a múlt században két angol régész, Ch. Wilson és Ch. Warren vezette. Az Antonius-szikla kelet-nyugati irányban 114 m hosszú (l. a 255. képet a 443. oldalon); szélessége a keleti végén 42,5 m, a nyugati végén 35 m. Ezen a végén dél felé kiszögellés van a sziklán. E sziklaplatónak a délkeleti sarka 750,4 m magasan van, azaz 10 méterrel feljebb, mint a Hárám kövezetének szintje. Régebben a templom és a vár között is árok volt, amelynek aljától valóban lehetett 25 m magas a vár fala. Észak felôl a sziklatömböt ismét csak árok választotta el a Bezeta városrésztôl. Az árok kb. 50 m széles lehetett. Ezt a Sion- nôvérek kolostorának építésekor állapították meg. Az árok nyugat felé kanyarodva veszi körül az Antonius-sziklát, a másik oldal az Ecce Homo- bazilikában válik ismét láthatóvá. 1863-ban, a kolostor alapozása közben egy délkeleti irányban futó alagutat találtak, amelyrôl Ch. Warren megállapította, hogy egy boltozatos tetôzettel ellátott kétmedencés fürdô egyik oldaláról van szó (l. a 258,3. képet a 449. oldalon). Korábban biztosra vették, hogy az Antonius-vár csak a szikla négyszögének félhektárnyi területén állt. 1931--37 közötti feltárásai közben L.-H. Vincent OP az árokban egy kövekkel kirakott udvarra bukkant, amelyet fal vett körül a még ma is látható Ecce Homo-ív mellett. Nagy, kettôs kapu vezetett hozzá a Via Dolorosa felôl. Ebbôl L.-H. Vincent arra a következtetésre jutott, hogy magán az Antonius- sziklán nem állhatott több, csak egy a Josephus által említett tornyok közül, a másik három tôle nyugatra, északnyugatra és északra állt. Ezek szerint az Antonius-vár észak-déli szélessége 90 m, kelet- nyugati hosszúsága 150 m volt, azaz négyszer akkora területet foglalt el, mint elôbb gondolták. Az ásatás középpontjában a kövekkel kirakott udvar állt, amelynek kövei a kettôs medence fölött feküdtek (l. a 258,3. képet a 449., és a 259. képet a 450. oldalon). Az udvar kövezetében még nagyon jól láthatók azok a csatornák, amelyek a ciszternákba vezethették a vizet. Egy nyugat-keleti irányban fekvô út vonalában az udvar kövezetét rovátkákkal látták el, hogy a lovak elcsúszásának elejét vegyék. A neves francia régész, aki annyi mindent felkutatott Jeruzsálemben, úgy vélte, hogy ez az udvar az Antonius-vár belsô berendezéséhez tartozott. A mintegy 1900 m˛ területű belsô udvar bejárata nyugat felôl az a kettôs kapu volt, amelynek középsô oszlopa a Sion-apácák Ecce Homo- bazilikájába van beépítve. A kapu északi oldalán két olyan helyiség volt, amelyekrôl L.-H. Vincent úgy vélte, hogy ôrszobák voltak. Az egyik ôrszoba bejárata elôtt az elkoptatott kövezetbe egy társasjáték táblája van a kôbe bekarcolva. A játékhoz szükséges kôdarabkák közül négyet a közeli ajtó küszöbének egyik mélyedésében megtaláltak. Az udvarról lépcsôk vezettek fel a tornyokhoz, a kaszárnyákhoz és a bástyafalakra. A várat Kr. u. 70-ben lerombolták. A második zsidó lázadás leverése után takarították el a romokat, és a Hadriánus-ív megépítésekor -- a hagyomány ezt nevezi Ecce Homo-ívnek -- teret képeztek ki a helyén, amely Aelia Capitolina keleti kapuja elôtt terült el (l. a 261. képet a 454. oldalon). A belsô udvar történetének tisztázása alkalmat adott L.-H. Vincentnek, hogy kapcsolatot találjon a szenvedéstörténettel. Úgy vélte, hogy ebben az udvarban megtalálta a Jn 19,13-ban említett ,,lithosztroton''-t, ahol Jézus állt, amikor Pilátus elítélte. Majd itt ostorozták meg és gúnyolták ki a katonák. Annyira meg volt gyôzôdve feltevésének igazáról, hogy kijelentette: semmiféle irodalmi hivatkozás nem döntheti meg elgondolását. Egyetlen ellenérvet fogad el, ha a talált régészeti leletek mást jelentenek, mint ahogy ô értelmezi ôket. S ezt tette egyik rendtestvére, P. Benoit OP, aki éppúgy az École Biblique-hez tartozott mint Vincent.[245] Pater Benoit elôször azt mutatta ki filológiai, jogi és történeti érvekkel, hogy a ,,praetorium'', s ezzel együtt Pilátus hivatali székhelye, egyértelműen Heródes palotájához kapcsolódik, és nem az Antonius- várhoz. Ezért a ,,lithosztroton''-t ott, Heródes palotájában kell keresni. Érvelését megerôsítette az a régészeti felismerés, hogy a P. Vincent által talált udvar kövezete nem Heródes idejébôl származik. Ezzel az Antonius-vár méretei megint összezsugorodnak a sziklaplató területére. De nézzük csak egyenként a régészeti eredményeket, és hasonlítsuk össze annak az embernek a leírásával, aki az ostromot és a vár lerombolását tulajdon szemével látta. Josephus ezt írja: ,,Négy fôsáncot építettek: az egyiket az Antonius-várral szemben az V. légió, az ún. Struthion-tavon keresztül; a másodikat a XII. légió körülbelül 20 könyöknyivel (10 méterrel) odébb'' (Zsh. V, 11, 4). Hol lehetett ez a Struthion-tó? A Bethesda-fürdô és a Birket-Israil nem jöhet számításba, mert a vártól túlságosan messze vannak (l. a 82. képet a 141. oldalon). Nem marad más lehetôség hátra, mint az a kettôs, boltozattal fedett medence, amelyet az Antonius-szikla északnyugati sarkánál fedezett fel Ch. Warren. Ez pedig azt jelentené, hogy a ciszterna a vár területén kívül, a szabad ég alatt volt. Bagatti legújabb kutatásai nagyon valószínűvé teszik,[246] hogy a kettôs ciszterna Kr. u. 70 elôtt nyitott medencepár volt. 1956-os feltárása idején újra megvizsgálta a medence szélén lévô lépcsôket, már amennyire a Megostorozás-kápolna területén ezek hozzáférhetôk voltak. Kiderült, hogy a lépcsôkön vízálló vakolat volt. Lehet, hogy ezeken a lépcsôkön jártak le vizet meríteni a medencébôl, ahogy ez a környezô sziklákba vágott edénytároló üregekbôl is sejthetô. Ilyen lépcsôket L.-H. Vincent a medence nyugati oldalán már felfedezett, de a saját tételének megfelelôen értékelte ôket. Azonban minden amellett szól, hogy a medencéket és a föléje épített mészkôlapokkal kirakott udvart idôben el kell választani egymástól. A medencék eredetileg nyitottak voltak. Késôbb ciszternává alakították ôket azzal, hogy boltozatot emeltek föléjük. Az udvar kövezete és a boltozatok viszont egyidôsek. A medencékben talált szeleukida és Makkabeus-pénzek a medencék Heródes elôtti létérôl tanúskodnak. De mikor készíthették ezt a boltozatos lefedést és az udvart? L.-H. Vincent szerint Heródes építészének a ciszternák kialakításával hármas célja volt: követ bányászott az erôdítmény építéséhez, gondoskodott a vár vízellátásáról, és helyet teremtett a nagy belsô udvar számára. Csakhogy az Ecce Homo-ív alapzatának újabb vizsgálata -- az ív középsô nyílása ma a Via Dolorosa felett ível át, északi mellékíve pedig az Ecce Homo-bazilika keleti falába épült be -- ellene szól ennek a tételnek (vö. 261. képpel a 454. oldalon). A rajzon jól látható, hogy az ív rajta áll az udvar kövezetén. A régészek és történészek egyetértenek abban, hogy ez a három részbôl álló ív Hadrianus császár (Kr. u. 117--138) diadalíve, és Aelia Capitolina keleti városkapujának volt a dísze. Vajon az ív alatti utcakövezet -- anyaga ugyanaz mint a belsô udvar mészkôlapjaié -- korábbi-e, vagy egyidôben készült az udvarral? L.-H. Vincent úgy látta, hogy ezt a diadalívet az udvar már meglévô kövezetére emelték, mert az udvaron végighúzódó rovátkás úttest nem illeszkedik az ív nyílásához. Szerinte az udvar elôbbi, mint az ív. Amikor a Sion-nôvérek felújították bazilikájuk kövezetét, és megvizsgáltatták az ív északi pillérét (l. a 261,4. képet a 455. oldalon), az eredmény világos volt: az ív nem a ,,lithosztroton'' kövein áll, hanem sziklára támaszkodik![217] A sziklát viszont még a diadalív alapozásakor egy szintbe hozták a környezetével. A terület nyugatról kelet felé lejt. Ezért az alap számára a sziklát be kellett faragni, a keleti végére viszont 20--30 cm-es kôlapokat kellett berakni. Ez a rész csak 45--50 cm-rel van magasabban, mint a távolabb, kelet felé lévô kövezet, amely a Sion-nôvérek kriptájában mint a ,,lithosztroton'' kövezete látható (l. a 259,1. képet a 450. oldalon). Ezek a leletek megalapozzák azt a következtetést, hogy a ,,lithosztroton'' kövezete egyidôs a Hadrianus-féle diadalívvel, sôt vele összefüggésben készült az udvar is. Josephus adata, mely szerint az Antonius-vár 25 m magas, minden oldalán meredek sziklára épült -- eltekintve minden egyéb nehézségtôl, amelyeket L.-H. Vincent rekonstrukciós kísérletével szemben fel lehet hozni -- újra jelentôséget nyert (Zsh. V, 5, 8; l. a 256. képet a 444. oldalon, és a 264. képet a 460. oldalon). ======================================================================== 258. kép. A Struthion-tó és a kettôs ciszterna 1. Az Antonius-szikla északnyugati sarka 2. A kettôs ciszterna északi fala 3. A kettôs ciszterna alaprajza és hosszmetszete Az egykori Struthion-tó és a kettôs ciszterna területén ma különbözô épületek állnak (1. kép). A ciszternák délkeleti szélén áll a kép jobb alsó negyedében látható Elítélés-kápolna. Mögötte van a Sion-nôvérek kolostora és az Ecce Homo-bazilika. A bazilika nagy kupolája a kép jobb szélénél látszik (l. a 257. képet a 446. oldalon). Az Elítélés- kápolna és az Antonius-szikla északi pereme között (a kép bal alsó sarkában) kezdôdik a Via Dolorosa (Tarik-Báb-Szitti-Marjam) (l. a 96,7- -8. képet a 167. oldalon). Az egykori Struthion-tó (l. az alaprajzon A, B, C, D) -- északi oldalán antik és modern falak állnak (A--B, A'--B'), a déli oldalán pedig egy modern fal választja ketté (C', D') -- nagyjából téglalap alaprajzú medence, melynek hossza 52, szélessége 14,5 m. Oldalfalának lépcsôzetes magassága jelzi, hogy utólag vágták a várárokban. Mélysége a mai felszínhez viszonyítva északon 11, délen 18 m (l. a 256. képet a 444. oldalon). A nagyobb vízmennyiség ezért mindig a déli oldalában volt, amely kissé benyúlt az Antonius-szikla északnyugati sarka alá (l. a 257. képet a 446. oldalon). A vízállást egy gáttal tudták szabályozni, s a felesleges vizet egy sziklába vágott csatornán (K) keresztül dél felé vezették el. Valószínűleg Hadrianus császár idejében (Kr. u. 135.) a medence aljára emelt fallal hosszában kettéválasztották, és dongaboltozatot emeltek mindkét fél fölé (T). A boltozatok egyik oldalon a medence oldalára támaszkodtak, amelyet lépcsôzetesre képeztek ki, a másik oldalon, középütt az 1,75 m vastag, hosszanti válaszfal tartotta ôket (M). A 2. kép az északi, az alaprajz szerinti felsô félmedencét mutatja, háttérben a modern válaszfallal (C', D'). A medence alján heverô nagy kövek a megsérült dongaboltozatból zuhantak alá. E medencerész fölött volt részben a ,,lithosztro-ton''-nak nevezett, mészkôlapokkal kirakott udvar (L) (l. a 259. kép a 450. oldalon). A csatornák, amelyek a ciszterna fölött kialakított víznyelôkbe (G) vezették a vizet, ma is láthatók. A kettôs ciszternát a Sion-nôvérek kolostora felôl lépcsôn (T) lehet megközelíteni. ======================================================================== 259. kép. Az ún. ,,lithosztroton'' kôlapjai A hatalmas kôlapok, amelyeket a Notre Dame de Sion kolostora alatt 1931--1937 között tártak fel, ma a kolostor kriptájában láthatók. A kôlapok fél méter vastagok, 2 m hosszúak és 1,5 m szélesek (1. kép). Tehát igazában kôtömbök, és nem ,,lapok''. L.-H. Vincent a kikövezett területet összesen 1900 m˛-re becsülte. Annak a keskeny úttestnek a nyomait, amely az udvaron nyugat-keleti irányban haladt át, a kép alsó részén láthatjuk. Jól kivehetôk a köveken keresztbe vont rovátkák. Az udvar északkeleti sarkában néhány kô római játékok nyomait ôrzi. A 2. képen egy ilyen kôbe karcolt társasjáték tábláját látjuk. A kör felett egy korona van, jobbról és balról B betű áll mellette, valószínű a BASZILEOSZ = király rövidítése. A figurák felett spirálvonalak, a végükön körök és négyzetek vannak. ======================================================================== 260. kép. Heródes Antipász utolsó pénze Kr. u. 39-bôl Antipász, a negyedes fejedelem ezzel a pénzzel akarta megnyerni magának a császárt, hogy adományozzon neki királyi címet. Az érme azért fontos, mert módot ad arra, hogy meghatározzuk Nagy Heródes halálának évét, s így Jézus születésének évét is. Fej: Pálmaág körül a felírás: Heródes Tetrarcha és az évszám, a 43. év (ti. uralkodásának 43. éve, azaz Kr. u. 39). Írás: Négy sorban: Gaius Caesar Germanicus (Kr. u. 37--41), azaz Caligula. A Caligula nevet még gyermekkorában kapta a katonáktól. ======================================================================== 261. kép. Az Ecce Homo-ív (l. a 257. képet a 446. oldalon) Jeruzsálem legismertebb képei közé tartozik a Via Dolorosa felett átívelô Ecce Homo-ív. S ez az ív valóban hosszú évszázadok mozgalmas történetének tanúja a katonai kolónia, Aelia Capitolina alapításától fogva (Kr. u. 135.). A háromnyílású Hadrianus-diadalív az újváros monumentális kapujához (amelyet ma Tarik-Báb-Szitti-Marjam-nak hívnak) tartozott, amelyen át az út a Kidron völgyébe és az Olajfák hegyére vezetett. Az elsô képen látható rajz L.-H. Vincent OP rekonstrukciója az 1958- as feltárások eredményei alapján. A 2. képen a feltárás munkálatainak egy mozzanatát látjuk. A 3. kép a Via Dolorosa felett szabadon álló ívrészletet mutatja, amely a diadalív középsô, fônyílásának része. A baloldali, északi, kisebbik átjáró ívét az Ecce Homo-bazilika építésekor, 1865-ben építették a bazilikába. Az ív elôtt áll, magasított padlózaton a fôoltár (4. kép). A fényképek a nyugati oldalról mutatják a városkaput. A jobb oldali, déli, kisebbik ív az Ezbekiyeh-dervisiskola épületében van; legnagyobb része már elpusztult, csak ívének belsô hajlatából maradt meg néhány töredék. A középsô nyílás 5,2 m széles és a korabeli utcaszinttôl mérve 7,75 m magas. A két oldalnyílás szélessége 2,41 m, magassága 2,5 m. Az egész diadalív szélessége 19 m körül lehetett. Semmi más díszítés nem volt rajta, csak az ívek feletti egyszerű oromzat. A háromíves építmény feltűnô módon hasonlít a Hadrianus korában épített egyéb városkapukra, amelyeket Gerazában és a Dekapolisz egyéb városaiban építettek. A pillérekbe 95 cm széles és 1,92 m magas fülkéket mélyítettek, valószínűleg császárszobrok számára. A 4. kép jobb szélén egy ilyen fülke látszik. Felette a görög felirat csak hozzávetôlegesen fejthetô meg: Aurelius Marcellinus. A feliratot a már meglévô diadalívbe késôbb vésték be. Az elsô rajzon látható, hogy a régi Jeruzsálemet eltemette az évszázadok alatt felhalmozódott törmelék. A városkapu pilléreit a nyers sziklára alapozták. Az eredeti utcakövezet a híres ,,lithostrotonhoz'' tartozik, de ez nem Nagy Heródes, hanem Hadrianus korából való. A mai utcaszint kb. 1,5 méterrel az ókori mészkôréteg felett van. A bazilikában az északi ív alacsonyabbnak látszik a valóságosnál, mert a templom kriptájának építésekor megemelték a padlószintet (l. a 2. képet). A magasra felhúzott fal, amely majdnem elfelezi a középsô ívet, a bazilika déli fala. ======================================================================== 262. kép. Az I. Agrippa zsidó király (Kr. u. 37--44) és a római nép között megkötött szövetség emlékére vert pénz Fej: A felirat: ,,Agrippa király a császár barátja''. Úgy látszik, hogy ezt a megtisztelô formulát az egyiptomi ptolemaida uralkodóktól vették át a rómaiak. A ,,császár barátai'' elsôsorban a szenátorok voltak. A lovagokat külön, személy szerint tüntették ki e címmel. Pilátus lovagi családból származott, s mivel a nagyhatalmú Seianus barátja volt, a császár megajándékozta a baráti címmel. Tacitus írja: ,,Ki mennyire volt Seianus bizalmas híve, annál inkább kiérdemelte a császár barátságát'' (Annales VI, 8). A császár barátainak ismertetôjegye egy aranygyűrű, amelybe a császár képe volt bevésve. Írás: Két egymásba fonódó kéz és Claudius császár képe. ======================================================================== 263. kép. Kumráni réztekercsek (3Q 15) A felvétel azt az állapotot mutatja, ahogyan 1952-ben a réztekercseket a 3. barlangban megtalálták (l. a 130. képet a 215. oldalon). A héber írást a lemez belsô oldalára kalapálták, 12 oszlopban. A két tekercs együttesen 2,4 m hosszú, s kb. 30 cm széles. Ma az ammani Jordániai Nemzeti Múzeumban ôrzik. ======================================================================== 264. kép. A Via Dolorosa és a keresztút állomásai A légifelvételen Jeruzsálem óvárosának északi fele látható. A kép alsó szélén a Templomtér kelet felôl nézve; bal alsó sarkában az al- Aksza-mecset. A Templomtér északnyugati sarkában van az Antonius-vár területe (l. a 257. képet a 446., és a 96. képet a 167. oldalon). A legrégibb hagyomány nem ismerte a pontos stációkkal megjelölt Via Dolorosát, mert akkor a hívôk áhítata az elítélés és a megfeszítés helyére koncentrálódott. Csak a 13. században jelölték ki ezt az utat a ferencesek, abból a feltevésbôl kiindulva, hogy Jézust az Antonius- várban ítélték halálra és hogy a 13. századi utcák pontosan megfelelnek a régi Jeruzsálem utcáinak. Ha ezt a képet összevetjük a madabai mozaiktérképpel, megállapíthatjuk, hogy a fôútvonalak nem sokat változtak Aelia Capitolina utcáihoz képest (l. a 251. képet a 434. oldalon). Jól látható a Damaszkuszi-kaputól dél felé haladó Cardo Maximus vonala, amelybôl északi végénél éles szögben tér le a Völgy-utca a Templomtér felé. Ma a keresztút a régi török kaszárnya udvarán kezdôdik (I). Az Elítéltetés kápolnáján (II) át elhalad az Ecce Homo-ív alatt, és rátér a Damaszkuszi-kapu felôl jövô Völgy-utcára (III). Egy szakaszon ezt az utat követi. Középtájon van a Fájdalmas Anya kápolnája (IV). Ahol 90 fokos fordulattal elkanyarodik a Via Dolorosa a Golgota felé, a sarkon áll Cirenei Simon kápolnája (V). 80 méterrel odébb a VI. stációt és Veronika házának emlékét egy oszlop ôrzi. 60 méterrel odébb van a VII. állomás. Itt lehetett a régi város második falán egy nagy városkapu. A Via Dolorosa ezután keresztezi azt az utcát, amelyben a johannita lovagok zarándokháza van. A VIII. stáció helye Jézus korában már kívül volt a második városfalon. A közeli IX. stációig kitérôt kell tenni, mert a görögök kolostorát ráépítették a Via Dolorosára. A következô öt stáció mindegyike a Szentsír templomában van: négy a Golgotán, az utolsó pedig magában a Szentsírban (l. a 287,B képet az 587. oldalon, és a város térképét a 96. képen a 167. oldalon). ======================================================================== 265. kép. Alexander, Simon fia 1. Simon fia, Alexander sírboltjának alaprajza és keresztmetszete (N. Avigad szerint) Szinte érthetetlen, hogyan maradhatott évszázadokon át háborítatlan épségben ez a sír, amelynek keskeny bejáratát (E) csak egy szétmállott kô (S) ,,zárta'' el. A sírkamra egyetlen négyszögletes helyiség: 4,65 m hosszú, 3,1 m széles és 1,15 m magas. Falait durván faragták, a sarkait kissé legömbölyítették. A sírkamrában egy 2,1 x 2,9 m oldalszélességű és egy méter mély árkot mélyítettek a padlóba (G), körülötte kb. egy méter széles peremen lehet körbejárni (R). Az árkot, amelynek bejárati oldalánál széles sziklalépcsô van (F), egy fal választja ketté (Q). Felsô, keleti végében egy ferde fal halad keresztül (M). A bal oldalon lévô kisebb mélyedésben (G) a régi sírokból kiemelt csontokat ôrizték. Az árok falait mész és homok habarccsal vakolták be. Az alaprajzon megjelöltük annak a 11 osszáriumnak a helyét, amelyeket a sír felnyitásakor találtak. 10 a sírkamra keleti peremén állt, közöttük Alexander 9-es számmal jelzett csontládikája. Az árokban lévô törmelékben különbözô cserépdarabokat és egy mécsest találtak. A déli és a nyugati oldalon lévô peremen csak néhány csontmaradvány volt. Valószínű, hogy elôször ide fektették a holttesteket, s csak késôbb gyűjtötték ládikákba a csontokat. 2. Osszárium. A felirata: Simon fia, Alexander A csontládikát egyetlen mészkôdarabból faragták ki. 70 cm hosszú, 20 cm széles, magassága mindössze 30 cm, és semmiféle díszítés nincs rajta. A halott nevét két hosszanti oldalára és a fedôlapra karcolták rá. A képen a fedôlapot látjuk, rajta az Alexander név olvasható görög és héber betűkkel írva. A héber sorban van egy arám szó, amelynek megfejtésérôl eltérnek a vélemények. Ezt a sort a 2. számú rajzon láthatjuk. Jobbról-balra olvasva elôször az Alexander nevet írta a kôbe a felirat készítôje. Az öt utolsó betűt J. T. Milik, aki a kumráni tekercsek megfejtésénél ragyogó írásszakértônek bizonyult, úgy értékeli, hogy ezt jelenti: Kyrenei. Ebben az esetben a Kyrenei Alexander sírjáról, illetve osszáriumáról volna szó. N. Avigad viszont, aki részt vett a sír feltárásában is, azon a véleményen van, hogy ezt az utolsó öt betűt Kyrenet-nek kell olvasni, és nem helységet, hanem egy illatos növényt jelent. A legalsó, 1. számú felirat görög: Alexandrosz Simon. Felületességre vall, hogy az apa, Simon neve nem birtokos, hanem alanyesetben áll. A 3. számú felirat a ládikó hátsó oldalán van, és itt még nagyobb gondatlanságnak lehetünk tanúi: ezt a szöveget olvashatjuk: ,,Szimonale-Alexandrosz Szimonosz''. A kôfaragó az apa nevével kezdte a sort, majd amikor már az Alexanderbôl is bevésett három betűt, akkor vette észre a tévedést, hogy a halottat nem Simonnak, hanem Alexandernek hívják. A téves írást azonban nem törölte el, hanem új sorban újra kezdte, most már helyesen: ,,Alexandrosz Szimonosz''. Az apa neve itt már birtokos esetben áll. A kerámialeletek alapján a sírt Kr. u. az elsô századra kell tennünk. A csontládikó díszítetlen volta arra vall, hogy a család szegény lehetett. N. Avigad szerint minden jel arra mutat, hogy az a család, amelynek halottjáról itt szó van, távoli diaszpórából, Egyiptomból vagy Kyrenaikából származott. ======================================================================== 266. kép. Átszegezett sarokcsontok -- a keresztrefeszítés ókori tanúi 1 a szeg feje 2 rozsda- és mészréteg 3 fa maradványok 4 mészréteg 5 a jobb sarokcsont -- calcaneus 6 a köbcsont -- os cuboideum 7 a sustentaculum tali a jobb lábból 8 a sustentaculum tali a bal lábból 9 a bal sarokcsont 10 a szeg hegye, rajta olajfa-maradványok 1958-ban Jeruzsálemtôl északra, egy nagykiterjedésű zsidó temetôben (Giv-at-ha-Mivtar-ban) felfedeztek négy, sziklába vágott sírkamrát, amelyek sok sír-árkot és osszáriumot rejtet-tek magukban.[259] A kerámialeletek alapján a sírok korát Kr. e. a 2. század vége és Kr. u. 70 között lehetett meghatározni. Az osszáriumokban lévô csontok vizsgálata során megállapítható volt, hogy a 35 halott közül öten nem természetes halállal haltak meg. A legmegdöbbentôbbek egy 24--28 éves férfi csontjai, akit nyilvánvalóan keresztre feszítettek. A keresztre feszített férfi maradványa mellett egy 3--4 éves kisgyermek csontjai is ott voltak. Az osszárium felirata szerint a kivégzett férfi atyja lehetett a gyermeknek, akinek Jehochanan volt a neve. A felsô kép az átszegezett sarokcsontokat mutatja. A szeg és a csontok abban az állapotban láthatók, ahogyan az osszáriumban, vastag mészréteg alatt megtalálták. A felsô csont a jobb sarokcsont, a bal sarokcsontból csak kis darabok maradtak meg. Jól látható, hogy a szeg majdnem ugyanazon a ponton hatolt át mind a két sarokcsonton. A számokkal ellátott rajz a lelet teljes anatómiai képét adja. A fényképhez viszonyítva 180 fokkal elfordított a rajz. Az alsó képen a bal lábszár két eltört csontját (tibia és fibula) látjuk. Az erôsen rozsdamarta szegen még voltak famaradványok. A szeg feje alatti szilánkok akácféle fából valók (3), a szeg visszahajlott hegyén viszont a mikroszkopikus vizsgálatok szerint olajfa-maradványok vannak. A szeg 11,5 cm hosszú. Mivel a szeg feje és a csontok között kb. 2 cm-es hézag van, nem teljes hosszában verték be a lábba. A fej alatti maradványok azt mutatják, hogy a szeget elôször egy lécdarabba ütötték, majd a két sarokcsontba, s a léc felületével szorította a szeg a lábakat a kereszt törzséhez. A két sarokcsont egy szeggel való átverése és a jobb láb orsócsontjának sérülésébôl a keresztre szegezésnek olyan módját látjuk, amely ellenkezik a hagyományos elképzelésekkel. E lelet tanúsága szerint ezt a férfit úgy szegezték a keresztre, hogy elôzôleg erôteljes csavarással kifordították a térdét és a két lábat oldalt egymásra fektették, majd a lécbe vert szöget elôbb a jobb, majd a bal sarokcsonton át verték a kereszt szárába. A szeg görbületébôl ítélve ebben ez esetben aránylag lazán rögzítették a lábakat a kereszthez, ami egy ülôdeszka alkalmazását tételezi fel. Ha a fához szegezték a lábakat, akkor szükség is volt erre az ülésre. A két kezet a karcsont és a tenyér között egy-egy szeggel rögzítették a kereszt vízszintes szárához. A törött lábszárcsontok arra a kegyetlen hóhérszokásra utalnak, hogy a kereszten még el is törték a megfeszítettek lábszárait. A csontokon vágásból eredô sérülés nyoma is látszik, ami arra a kegyetlen szokásra vall, hogy amikor a holttestet levették a keresztrôl, elôször bokában levágták a lábfejeket és utólag húzták ki ezt a harmadik szöget. A szög görbülete ekkor keletkezett. ======================================================================== 267. kép. A Golgota egykor és ma 1. A Golgota a római S. Pudenziana-bazilika apszismozaikján. A mozaikot Kr. u. a 4. században készítették. 2. A szikla hasadéka az Ádám-kápolnában 3. A Golgota-kápolna a Keresztesek templomában -- rézmetszet 4. A mai Golgota-kápolna Az evangélisták a keresztre feszítés helyérôl nem mondják, hogy hegy, hanem ,,a Golgota nevű hely''-rôl beszélnek. Helyrajzi adatok azt mutatják, hogy egy északnyugat felé emelkedô alacsony domb teraszáról van szó, amikor a Golgotáról hallunk. A Szentsír templomának építésekor a keresztrefeszítés helye körül lefaragták a sziklát, így egy különálló kis ,,hegy'' formálódott. A korai zarándokbeszámolók leírásai szerint a ,,monticulus Golgothae'', a Golgota kicsiny hegye kb. ember magasságú, megrepedt szikla, amelyre lépcsôn lehet fölmenni. A szikla tetején egy arannyal és drágakövekkel ékesített nagy kereszt áll. Az egész szikla vagy esetleg csak a kereszt fölött cibórium volt. A szikla lábánál lévô oltárt ezüstráccsal vették körül. Így állt a Golgota az átriumon belül, a délkeleti sarokban. Minden alapunk megvan arra, hogy a római Santa Pudenziana-templom apszismozaikján a Golgota kicsiny hegyecskéjét fedezzük fel. Igaz, hogy amit most látunk, az csak töredéke a 4. század végén készült mozaiknak -- a 12--13. században felújították és megkisebbítették --, a bennünket érdeklô épületábrázolások azonban nagyjából eredeti állapotukban vannak. Középen a háttérben a Golgota, baloldalt pedig a Nagy Konstantin-féle Anasztaszisz-templom. A Golgota jobb oldalán lévô sokszögletű templomot a felújítás során eléggé átformálták. Minden bizonnyal a Mennybemenetel kápolnáját ábrázolja az Olajfák hegyén. A magas trónon Krisztus ül, aranyos ruhában, mint az igazság tanítója. Bal kezében nyitott könyvet tart, amelyen ez olvasható: ,,Dominus conservator ecclesiae Pudentianae = Az Úr a Pudenziana- templom oltalmazója''. Köpenyének szélében ,,L'' monogram van, ruhájának szegélyét különféle színekbôl rakták ki. A trónus mellett az apostolok ülnek, mögöttük két, koszorút tartó nôalak áll: Szent Pudenziana és Szent Praxedesz. Fenn az égen az evangélisták szimbóluma jelenik meg. Krisztus gloriolás feje mögött emelkedik a Golgota hegye, és rajta a drágakövekkel díszített kereszt. Ezen a mozaikon egy új ábrázolási típus jelenik meg: most már nemcsak szimbolikus értelme, nem is csak dekoratív célja van a jelenetnek, hanem történeti valóságot is tükröz. A régi apszis arányait véve figyelembe a kereszt középpontban állt: ,,A keresztjén vérével békét szerzett'' (Kol 1, 20). A Golgotán álló ékes keresztnek sajátos formát ad, hogy a szárai nem szögletesen végzôdnek, hanem kiszélesednek és a sarkokban mandulaformájú tobozok vannak. Mindkét jellegzetessége annak tulajdonítható, hogy hűséges másolat a jeruzsálemi keresztrôl. A monzai olajosszelencén ugyanis (l. a 283. képet az 500. oldalon) ugyanez a keresztforma látható. Aetheria számára (393-ban) a Golgotán álló kereszt tájékozódási pont, amelyhez viszonyítja a nagycsütörtöki is nagypénteki liturgia helyét. Szent Jeromos is ismeri a golgotai keresztet (+ 420). A szertartások leírásánál ugyanúgy használja a ,,kereszt elôtt -- ante crucem'' és a ,,kereszt mögött -- post crucem'' kifejezéseket, mint Aetheria. A következô történeti adatot a bizánci történésznek, Theophanésznek köszönhetjük (+ 817-ben), aki elmondja, hogy ,,a jámbor császár, II. Theodóziusz (408--450) egy drágakövekkel ékesített keresztet küldött Jeruzsálembe, hogy a Golgota sziklájára állítsák fel''. A perzsák 614-ben elpusztították a jeruzsálemi szentélyeket. Amikor a Szentsír-templomot újjáépítették, az addig szabadon álló Golgota- sziklát körülvették egy kétszintes kápolnával. Az emeleti szinten, a Golgota-kápolna bal oldalán, a sziklát márvánnyal fedték be, de az üreget, amelyben a kereszt állt, s tôle jobbra a szikla hasadékát szabadon hagyták (3. kép C). Az alsó szinten az Ádám-kápolnában, amelyet Modesztusz, a Theodóziusz-kolostor apátja (+ 634) nyugat felôl építtetett a Golgota sziklájához, a szikla hasadékát -- valószínűleg éppen úgy, mint ma -- az apszis mögötti fülkében láthatták a zarándokok (2. kép; vö. a 287,4--5. képpel az 507. oldalon). Gustaf Dalman ,,A Golgotáról és Krisztus sírjáról'' c. tanulmányában a következôket írja: ,,Amit az Ádám-kápolna apszisa mögött láthatunk, az nem pontosan a felsô szinten látható hasadék alatt, hanem tôle kissé északra van. Kb. egy méter magas nyílást látunk, amely a kápolna fala mögött egy méter szélesen indul, és 32 cm mélységben teljesen bezárul. Bal oldalán a hasadékot egy 50 cm hosszú, nem nagyon magas kôvel töltötték ki, felette azonban jól látható az eredeti szikla. Lefelé ugyancsak a hasadékba helyezett lapos kô zárja el a kutatás elôl az utat. Felül a szikla a kápolna falával találkozik. Jobb kéz felé azonban be lehet hatolni a szikla és a fal között egy mintegy 70 cm-es üregbe, ahonnan jól megfigyelhetô, hogy az apszis külsô oldala egyenesen fut, azaz nem veszi körül -- mint korábban gondolták -- barlangszerűen a szikla. A szikla homlokzati határa méréseim szerint majdnem pontosan a felsô kápolnában márvánnyal borított sziklafelület alatt van. Ez pedig valószínűvé teszi azt, hogy a kápolna fala mögött mintegy 4,5 m magasságban áll a sziklatömb.'' A keresztesek korában épített templom déli kereszthajója vette körül a Golgotát (l. a 287,B,6. képet). A templom fôhajójából szabadon lehetett látni a kétszintes kápolnát, ahogy a 3. képen az utrechti Jan van Kootwyck rézkarca mutatja. A rajz 1616-ban készült. A kép jobb szélén a déli oldal kétszárnyas kapuja látszik (H). Az Ádám-kápolna elôtti bekerített térségben két szarkofág áll (E, F), melyekben Jeruzsálem két francia királyának maradványai nyugszanak: Bouillon Gottfriedé (+ 1100) és I. Balduiné (+ 1118). A szarkofágok mögött az Ádám-kápolna apszisa (D) áll. A felsô szinten bal oldalon a Kereszt oltára és a Golgota sziklája van (A), tôle jobbra van a Keresztre feszítés kápolnája (B). A kép bal szélén az oszlopok között látható a feljárati lépcsô. A kereszthajó elôtt a padlóban van a megkenés sziklája (G), amelyen Jézus holttestét kenték meg a temetés elôtt. A Würzburgból 1165-ben Jeruzsálembe zarándokló János pap szerint a felsô szint két kápolnája gazdagon ki volt rakva mozaikkal és arany alapra tett feliratokkal. A 17. században Quaresmius még lemásolta az épen lévô képeket és feliratokat. Az 1808-as tűzvész után az újjáépítéskor a kápolnákat nyugat felé 2 méterrel megtoldották, és falat húztak eléjük, úgyhogy most már a fôhajóból nem láthatók. A falak mentén két lépcsô is vezet föl a Megfeszítés kápolnájába, amelyet a negyedik képen láthatunk. A kápolna belsô terét két oszloppal kettéosztották. Az egész hosszúsága 11,45 m, a szélessége 9,25 m. A kép jobb felében látható rész (a déli oldal) a római katolikusoké, a bal oldali rész (északi oldal) a görögöké. A latinok kápolnájában tisztelik a keresztút X. és XI. állomását, amelyeknél Jézust megfosztják ruháitól, és a keresztre szegezik. A jobb oldali oltár feletti mozaik egészen közeli idôbôl való (l. a 287, B,6,XI. képet a 507. oldalon). A görögök kápolnájában áll a Megfeszítés oltára. Az oltár menzája alatt a menzát tartó oszlopok között egy kerek ezüstlemez fedi azt a helyet, ahová Krisztus keresztjét a sziklába állították. Magát a sziklát az ortodox görögök 1809-ben kivágták a Golgotából, hogy elvigyék magukkal Konstantinápolyba. Ha ezen valaki megütköznék, hallgassa csak a jeruzsálemi ferencesek kolostori krónikását: ,,Amikor másnap reggel a testvérek fölfedezték az üreget, ezzel a szemrehányással fordultak a görög sekrestyéshez: Miért csináltátok ezt a botrányt? A válasz ez volt: Miért vitték el a latinok az Úr jászolát Rómába?''[262] Csakhogy a szikladarabot szállító hajó a szíriai partnál zátonyra futott, és a szikla mindörökre elveszett a tengerben. Krónikásunk mélységes elégtétellel nyugtázta: ,,Az ég haragja azonban olyan vihart támasztott, hogy az istentelen rablók a tenger mélyén lelték sírjukat.'' Az Úr keresztjének helyétôl jobbra és balra két fekete márványlap emlékeztet a latrok keresztjére. Az Úr keresztje helyétôl 1,45 méternyire jobbkéz felé egy elmozdítható érclap alatt látható a 15 cm széles repedés a sziklában. Lefelé folytatódik, és az Ádám-kápolna apszisa mögött (az apszis éppen a kereszt alatt van) ismét látható (l. a 287,5. képet a 507. oldalon). Jeruzsálemi Kyrillosz (348) egyik katekézisében figyelmezteti tanítványait, hogy meg ne tagadják Krisztust. Mert ha tagadják, minden, ami tanúja volt az Úr kínszenvedésének, vádlójuk lesz, pl. a Golgota sziklája is, ,,amelyet mind a mai napig láthatunk, és még ma is mutatja, hogyan repedtek meg annak idején Krisztus miatt a sziklák'' (Kat. XIII, 39). ======================================================================== 268. kép. Régészeti kutatások a Golgota sziklája körül 1. A Golgota sziklája és környezetének kelet-nyugat irányú hosszmetszete 2. A szikla és a környékén végzett feltárás keresztmetszeti képe (C. Katsimbinis szerint, 1976.) Jóllehet a Golgota helye a nagyon korai hagyomány jóvoltából kétségtelen volt, a régészet mindezideig alig tudott mondani valamit a Golgota helyrajzáról és rétegvizsgálatáról. Csupán négy ponton tudták bizonyítani a falak mögött a szikla jelenlétét: az Ádám-kápolna apszisában (l. a 287,4. képet a 507. oldalon), a Golgota-kápolnában a Megfeszítés oltárának jobb oldalán (l. a 267,4. képet a 469., és a 287,6,XII. képet az 507. oldalon), a Stabat Mater-oltár alatt és végül a Golgota északi oldalán, a görögök szentélyének körfolyosója felett. 1958-tól az ún. kanonoki ebédlôben nagyobb felújítási munkálatok folytak. Ez a 12. századból származó ebédlô egy kétszakaszos keresztboltozattal fedett terem (B, C), amelyet középen egy ív oszt ketté. A keleti oldalról csatlakozik a Golgota sziklájához (G). A szikla és az ebédlô között van még egy keskeny helyiség (A), ami tulajdonképpen lépcsôház, és a közeli Ábrahám-kolostor felé biztosítja az összeköttetést. Amikor a szikla keleti oldaláról eltávolították a vakolatot és a falmaradványokat, hosszú évszázadok után újra természetes nyerseségével tárult a szemlélôk elé, s lehetôvé vált a helyrajzi adatok felvétele és a rétegvizsgálatok elvégzése. A kelet-nyugat irányú hosszmetszet annál a pontnál készült, amely a Keresztre feszítés oltárának jobb oldalán van. Nagyon jól látszik a környezetébôl kiemelkedô, különös alakú szikla. A rajzon -- a könnyebb tájékozódás kedvéért -- feltüntettük a Golgota-kápolna déli falát, a Keresztre feszítés oltárát és alul az Ádám-kápolnát. A szikla keleti és nyugati oldalán egy-egy mélyedést látunk. A nyugati oldalon lévô (E) ahhoz a sziklahasadékhoz tartozik, amelyet az Ádám-kápolna apszisa mögött lehet látni. A keleti oldalon lévô nyílás nagyobb, szinte barlang (H), és fal támasztja meg. B. Bagatti szerint ez az utóbbi már a legelsô jeruzsálemi zsidókeresztény közösségnek kultikus helye volt. A 2. rajz a szikla és a körülötte vizsgált terület vízszintes keresztmetszetét ábrázolja (A), az Ádám-kápolna padlószintjének magasságában. A keleti oldalon kissé távolabb álló kanonoki ebédlôt (B, C) nem tüntettük fel. A szikla (C) lefelé egyre keskenyebb ,,S'' formát mutat: hossza 7 m, legszélesebb része 3 méteres. Az Ádám-kápolna nyugatról csatlakozik hozzá. A munkálatok 1974-ben azzal kezdôdtek, hogy kitisztították az ebédlô alatti ciszternákat (Z). A rá következô lépés 8 méteres mélységben Nagy Konstantin korából való falat tárt fel. 10 m mélyen érkeztek meg a sziklaalaphoz, s nyilvánvaló bizonyságot kaptak arról, amit a Szentsír-templom alapjainak szondázásakor már felismertek: ezen a területen egykor kôbányászat folyt. A második szakaszban, amelyet 1974 júniusában kezdtek el és Florentino Diez régész vezetett, átkutatták az ,,A'' jelzésű helyet, amely közvetlenül a sziklától keletre van. A feltárás területe nem volt nagy: észak-déli irányban 4,4 m, kelet-nyugati irányban pedig mindössze 2,4 m széles volt. A nyitott árkot északról és keletrôl vastag fal, nyugat felôl a szikla határolta. A régészek figyelmét különösen a keleti oldalon lévô (a) fal keltette fel, mivel maga a fal Konstantin korából való, de olyan kövek és építészeti elemek is vannak benne, melyek még a Hadrianus-féle fórumra vallanak. 60 cm mélyen egy eddig ismeretlen falra bukkantak (b), amely közvetlenül a sziklához csatlakozik. Újabb meglepetés várta a régészeket 1,9 m mélységben: egy nagy, 80 cm átmérôjű, köralakú lyuk. A benne és a körülötte lévô hamuból arra lehetett következtetni, hogy tűzhelyrôl van szó, de egyelôre megmagyarázhatatlan egy ilyen tárgy jelenléte itt a Golgotán. A faltól délre tovább haladtak lefelé az ásással, és 5,5 méteres mélységben a sziklaalaphoz értek. Itt is megmutatkoztak a régi kôbánya nyomai (vö. a 87,2. képpel a 151. oldalon). Mivel további leletekre nem lehetett számítani, a munkálatokat itt abbahagyták. Annyi világosan kiderült, hogy a Golgota aránylag kicsi, szigetként álló szikla volt, de kietlensége miatt alkalmas arra, hogy kivégzôhely legyen. ======================================================================== 269. kép. A kereszt jele ,,Én nem akarok mással dicsekedni, csak Urunk Jézus Krisztus keresztjével'' (Gal 6,14). A kereszt jele Elô-Ázsia kultúráiban ôsrégi szimbólum volt.[264] Ezekiel próféta elsô látomásából tudjuk, hogy milyen formája volt a kereszt jelének: ,,Menj végig a város közepén, Jeruzsálemen, és tégy egy tau jelet a férfiak homlokára'' (9,4). A Mesa-felirat (Kr. e. 840 körül), a Siloé-felirat (Kr. e. 700 körül), sok pecsét és metszett drágakô Kr. e. a 9--5. századból mutatja, hogy az óhéber írásban a tau jele az oldalára döntött kereszt (x) volt. De az álló kereszt formát (+) is ismerték tauként. Milyen vallásos jelentése lehetett ennek a jelnek a zsidóságban? Ezekielnél olyan jel, amely minden veszedelemmel szemben isteni oltalmat biztosít, és jelzi, hogy viselôje Jahve tulajdona, és engedelmes iránta. Ezért találjuk a kereszt jelét sok zsidó osszáriumon a Kr. e. elsô és a Kr. u. elsô században mint Jahve eszkatologikus védelmének és tulajdonjogának jelét (l. a 105. képet a 183. oldalon). A zsidók kereszt-jelétôl azonban nincs egyenes leszármazási vonal Krisztus Golgotán álló keresztjéig. Hogy egyáltalán használták-e a zsidókeresztények a tau jelét mint keresztény szimbólumot, esetenként bizonyítandó, és nem a Krisztus elôtti idôkbôl, hanem más kritériumok alapján lehet csak bizonyítani. Szent Pál viszont azt bizonyítja, hogy a keresztnek a kereszténységen belül új jelentése támadt. Már maga az a tény, hogy többé már nem a tau-ra hivatkoznak, hanem a ,,sztaurosz''- ra, amely kivégzési eszköz, mutatja, hogy szakítottak a tau szimbolikus használatával. A ,,sztaurosz'' pontosan póznát, a földbe merôlegesen beállított faoszlopot jelent. A keresztszár miatt a keresztet a görög nagybetűk közül a T-val, a tau-val lehetett jelezni. Az újszövetségi könyvekbôl kiviláglik, hogy az ôsegyház nem azzal okozta a legnagyobb nehézséget az antik világ embereinek, hogy Krisztus feltámadását hirdette, hanem azzal, hogy azt tanította: az Isten Fiát kereszten végezték ki. Szent Pál nem fáradozik azon, hogy ezt az ellentétet megpróbálja feloldani. Éppen ellenkezôleg, azt hangsúlyozza, hogy Krisztus halálának jele a gyôzelem jelévé lett. 1. A herculanumi kereszt Mindössze néhány óráig tartott az a természeti katasztrófa, amely Kr. u. 79. augusztus 24-én hamu és láva alá temette Pompejit és Herculanumot. Utána majdnem 1700 esztendô telt el, míg ezeket a városokat fölfedezték. A föltárások -- még ma is tartanak! -- története épp olyan lélegzetelállító, mint a mi kérdésünk: voltak-e Herculanumban keresztények? Pál apostol a 61. év tavaszán, úton Róma felé az elsô fogságában, Puteolinál érte el Itália partjait. Puteoli kb. 20 km-re van nyugat felé Herculanumtól. Engedélyt kapott az ôt kísérô tiszttôl, Juliustól, hogy ,,hét napot a testvérek között töltsön'' (ApCsel 28,14). Puteoliban tehát voltak keresztények. És a közeli Herculanumban? 1938- ban a Decumanus maximus mentén az egyik házban meghökkentô felfedezést tettek: az egyébként fényűzôen berendezett ház elsô emeletén találtak egy egyszerű szobát, amely nyilvánvalóan a személyzeté vagy a rabszolgáké volt, s ennek vakolatában egy latin kereszt nyomát. A fából készült kereszt 43 cm magas volt és a vakolatba volt süllyesztve. Rögzítésének helye a falban látható. A kereszt elôtt egy fából készült szekrényke állt. Házioltár lehetett? Vagy ezt az egyszerű helyiséget a ,,testvérek'' gyülekezeti helyként használták? Biztos választ nem adhatunk a kérdésekre. Csak annyit tudunk megállapítani, hogy a katasztrófa közeledtekor, Kr. u. 79 augusztusában a falból kitépték a kereszt alakú fát a menekülés reményében vagy a halál feletti gyôzelem bizonyságaként. A ház levéltárában megmaradt viasztáblákról tudjuk, hogy a ház úrnôje tiltakozott az ellen, hogy a felszabadított rabszolganô, Vitalis Petronia leánya, elhunyt anyja örökébe léphessen. Keresztények, esetleg zsidókeresztények voltak Petronia és leánya, Justa? Most már ezt sem lehet pontosan megállapítani. Azt azonban, hogy a városban éltek keresztények, Pompeji 22-es számú házának átriumában egy nehezen olvasható grafittó bizonyítja. A felirat valószínűleg ez: BOVIUS AUDIT CHRISTIANOS SEVOS OSSORES. 2. Gúnykereszt a római Palatinuson lévô császári paedagogiumból Ahogyan a két gonosztevô közé fölfeszített Krisztust gonosztevônek minôsítették, ugyanúgy a keresztényekre is rásütötték ezt a gyalázatot. Tacitusnak és több más antik írónak is a ,,keresztény'' egyértelmű volt azzal, hogy embergyűlölô, a legszörnyűbb erkölcstelenségek cselekvôje és képtelen babonák követôje. A korai idôk apologétái közül a római jogász Minucius Felix (Kr. u. 200 körül) hagyta ránk azoknak a vádaknak a gyűjteményét, melyekkel a rómaiak a keresztényeket támadták. Octavius c. dialógusában adja a gyűjteményt, többek között azt a gyalázkodó vádat, hogy a keresztények szamárfejet imádnak. Ezt a vádat Tertullianus is említi (Apologeticum 16). Josephus Flavius szerint a grammatikus Apion (Contra Apionem II, 7., Kr. u. 40 körül) azzal gyalázza a zsidókat, hogy szamárfejet imádnak, s ezt a vádat vitték át a keresztényekre. Egy falba karcolt kép, amelyet 1857-ben találtak Rómában a Palatinuson, az ún. paedagogium falában, e vádat igazoló karikatúra. A háttérben egy szamárfejű emberalakot látunk keresztre feszítetten. A kereszttôl balra kitárt karral áll egy ember, s alatta görög magyarázó szöveg: ,,Alexamenos imádja Istenét''. Nyilvánvalóan egy fiatal keresztényrôl volt szó, akit a császári apródok között a társai ezzel gúnyoltak. A római filozófus, Seneca (+ Kr. u. 65.) hagyta ránk annak bizonyságát, hogy a keresztények számára mit jelentett a kereszt. Seneca szemtanúja volt egykori neveltje, Néró szégyenletes tettének: ,,Mindezen gyötrelmek közepette volt valaki, aki nem jajgatott. Nem, ez nem könyörgött az életéért, sôt nevetett, tiszta szívébôl kacagott!'' (Ep. 78.) ======================================================================== 270. kép. Régi sziklasír Jeruzsálem mellett A rajz egy zsidó sziklasír alaprajzát és keresztmetszetét mutatja (L. H. Grollenberg OP). 1 nyitott lejárat 1a a kerek kôvel elzárt bejárati nyílás 2 az elôtér 2a kô ülôpadok 3 a sírkamra 3a ívelt sírüreg A hegyoldalba elôször lejáratot készítettek (1), rendszerint meredek lépcsôt, hogy minél hamarább elérjék a kívánt mélységet. Nagyon alacsony bejárati nyílást vágtak (1a), mögötte pedig egy négyszögletes helyiséget (2), amelynek oldalfalaiban a kôbôl padokat alakítottak ki (2a). G. Dalman a Jeruzsálem környékén lévô sírok bejáratát megmérve a következôket jegyezte föl: ,,89 x 71, 64 x 58, 56 x 47 és 55 x 49 cm- es nyílásokat találtam. Egész rendkívülinek bizonyult egy 1,75 x 1,13 méteres nyílás'' (i. m. 391. o.). A sír bejárata elé függôlegesen álló, gördíthetô követ hengerítettek, vagy vízszintes kôlappal zárták le. Jeruzsálem környékén még ma is láthatók ilyen gördíthetô sírzáró kövek. Ilyen kövek láttán megérhetô az asszonyok aggodalma húsvét reggelén: ,,Ki hengeríti el nekünk a követ a sír bejáratától?'' (Mk 16,3.) Az elôtérhez csatlakozott a tulajdonképpeni sírkamra (3). A Misna elôírása szerint a sírkamrának 4 x 4 könyöknyinek kellett lennie (2 x 2 m). A halottat a sírkamra oldalába mélyített sírüregbe (kokim) fektették. A Misna szerint rendes körülmények között 8--9 ilyen sírüreg fért el egy sírkamrában. A halottat kétféle módon helyezték el: vagy befúrt, mély üregbe, vagy a falba mélyített félköríves nyílásba. A fiókszerűen befúrt üregek esetén 8--9 halottat tudtak elhelyezni egy kamrában. Ha íves üreget vágtak a kamra oldalába, néha a padot is kivájták, amelyre a halottat fektették, úgyhogy vályúszerű mélyedésbe tudták elhelyezni a testet. G. Dalman egy ilyen kivájt sírüreg méreteit így adja meg: ,,Jeruzsálem északi részén megmértem egy sírt, és kívül 197 cm hosszú, 54 cm magas, 63 cm széles, belül 175 cm hosszú, 47 cm széles és 37 cm mélynek találtam. A felette nyitott boltív legmagasabb pontján 83 cm magas volt'' (i. m. 387. o.). ======================================================================== 271. kép. A Szentsír temploma (1906-os felvétel) Gustaf Dalman szerint az a templom, amely a kereszténység egyik legszentebb helyét veszi körül, ,,megôszült édesanyához hasonlít, akinek arcát egy hosszú élet harcai barázdálták. A jámbor zarándokok tisztelik ennek az öreg arcnak minden ráncát, mert olyan történelem emlékeit látják bennük, amely a saját életükkel is összefonódott.'' A Szentsír templomát idôk folyamán annyira körülépítették kolostorokkal, hogy csak a tornya, déli bejárata, a kupolája és szentélyének apszisa látszik (a kép jobb szélén), egyébként teljesen elfedi a többi épület. A nyugati, késô-román stílusú templomépület meglepi a szemlélôt keleties külsejével: kupoláival és lapos tetejével. Teraszosan illeszkedik egymáshoz a szentély, a mellékhajó és a fôhajó lapos teteje, s koronaként nyugszik rajta a kupola. A déli homlokzatot kivéve mindenütt csupasz falak határolják kívülrôl a templomot, még az ablaknyílások sem díszesek (l. a 287. képet a 508. oldalon). A déli kapubejárattól balra áll a nagy, négyszögletes harangtorony. Ebben a formájában csonka: legfelsô szintje és a sisakja hiányzik (l. a 290,2. képet az 513. oldalon). Harangok csak 1187-ig zengtek a toronyban, mert Szaladin szultán (1169--1193) összetörette ôket. A torony a Negyven Vértanú kápolnája fölött áll; tôle balra van a most nyitott tetejű Mária Magdolna-kápolna, amely korábban a Szentháromság tiszteletére volt szentelve, és kupolája is volt; ettôl tovább bal kéz felé van a bizánci Szent Jakab-kápolna (l. a 287,33--35. képet az 507. oldalon). A toronytól balra lévô külsô fal már a keresztesek idejében sem volt látható. A toronytól jobbra, keletre lévô oldalban van a gondosan megformált déli homlokzat és a templom fôkapuja. A nagyobbik kupola kb. 50 m magasan borul azon hely fölé, ahol Krisztus sírja volt. Sajnos az átépítések során az ôsi kupolából nem maradt semmi. A konstantinápolyi Magas Porta 1719-ben azzal a feltétellel adta meg a kupola felújításához az engedélyt, hogy semmiféle változtatást nem hajthatnak végre rajta. Mégis megkísérelték: a régi, omladozó kupolát a tamburral együtt eltávolították. Quaresmius, ferences gvárdián (1626) leírása szerint a régi kupola kúpalakú, fából készült, de felül nyitott volt, és nagy, köralakú nyílásán keresztül kapta világítását a templom. A kupoladobot (tambur) újra felépítették, s 16 ablakot hagytak rajta, mert zárt kupolát akartak fölébe emelni (l. a 287,T képet az 507. oldalon). Csakhogy a Magas Porta meghiúsította a tervet. Az ablaknyílásokat be kellett falazni és újra a felül nyitott csonkakúp kupolát kellett felépíteni. Az 1808-as tűzvész után egy újabb felújítás következett, de ez alig 60 évet ért meg, mert 1863-ban a mai vasszerkezetet állították fel a régi fagerendázatú kupola helyére. A Szentsír köré emelt köralakú templomtérbôl kelet felé (jobbra) nyílik a ,,görögök szentélye'', a régi kanonoki kórus (l. a 287. képet). Öt egymás mellé rakott kockából áll, s az így kialakított kereszt szárainak találkozási négyszöge (négyezet) fölött van a kisebbik kupola. Nem kevesebb mint 96 gyámkô tartja a kupoladobot, nagyon változatos figurákra faragva: emberfejek, ökörfej, fa, kerek nyílás stb. A keresztre feszítés helye, amelyrôl a bordói zarándok azt mondja, hogy egy kôhajításnyira (kb. 40 m) van a sírtól, a kép jobb alsó negyedében látható kisebbik kupola alatt van. Az 1810-es újjáépítés során a templom külsejét általában változatlanul hagyták, csupán a görögök szentélyének keleti apszisa kapott barokk formát. Miután a keresztesek elvonultak, a Szentsír temploma többször is gazdát cserélt, és a legszentebb hely körüli viták bizony nem váltak a kereszténység díszére. Szaladin, aki a város meghódításakor megkímélte az épületet, hatalmas váltságdíj fejében (40 000 aranypénzért) a szír keresztényeknek adományozta. II. Frigyes 1228-ban szerezte vissza szerzôdéses úton újra a latin egyháznak, miután a császárt feloldozták a kiközösítés, és a várost is fölmentették az interdiktum alól. (II. Frigyest 1227-ben közösítette ki IX. Gergely pápa, mivel a már 1215- ben esedékes keresztes hadjáratot még mindig nem indította meg. Végül Frigyes útra kelt a Szentföld felé. Jeruzsálemben a szent helyeket békés úton visszaszerezte, s a Szentsír templomában koronáztatta magát jeruzsálemi királynak. A kiközösítés alól 1229-ben oldozták fel.) A templomot Gerold helybéli pátriárka az antiochiai és aquilejai pátriárkák és négy másik püspök jelenlétében 1231-ben újra fölszentelte, de a várost ért újabb hódítások következtében már 1244- ben végleg elveszett a latinok számára. Be sem tehették a lábukat nyugati keresztények mindaddig, amíg Szicíliai Róbert 1305-ben meg nem váltotta a Szentsír, a Születés és az Utolsó Vacsora templomának használati és társbirtoklási jogát. 1342 óta a ferencesek látják el ezeknek a helyeknek a szolgálatát. Akkor a latinoknak be kellett érniük a Szentsír körépületétôl északra lévô Mária-kápolnával (l. a 287,18. képet az 507. oldalon) és a tôle nyugatra fekvô helyiségekkel. A 16. század óta ismét gyakran volt más gazdája a templomnak. Ma hat keresztény közösség osztozik rajta: a görögök, latinok, örmények, koptok, jakobita szírek és az abesszinok, de ôk csak Arimateai József sírját mondhatják magukénak. Kicsi kolostoruk a templom tetejére épült. Az 1927-es földrengés ezt az épületet is megviselte. Mivel a hat birtokos nem tudott megegyezésre jutni a restaurációs munkálatok megszervezésében, az akkori angol hatóság intézkedett, és a veszélyessé vált épületet vasszerkezetekkel erôsítették meg. De a templom ettôl annyira csúffá lett, és a felelôs tulajdonosok közötti széthúzás végül is annyira botrányossá vált, hogy megoldást kellett találni. Gondos elôkészületek után 1962-ben kezdték el a munkálatokat. A restauráció célja az, hogy a templomot 12. századi állapotában állítsák helyre. A templom szépsége most már a keresztények közötti közeledésnek is jelképévé vált. ======================================================================== 272. kép. A felsôváros a három városfallal és a Szentsír templomával (L.-H. Vincent szerint) A 10 méterenként berajzolt szintvonalak felismerhetôvé teszik azt az északnyugati irányban emelkedô hegyoldalt, amelyben az Úr sírja volt, és a környezetébôl kiemelkedô Golgota-sziklát. A beépített területen nagyon nehéz követni a felszín változásait, ezért a szintvonalaktól kisebb-nagyobb eltérések vannak a konkrét helyszínen. Néhány ponton ugyanis a felszínre bukkan a nyers szikla (pl. a Szentsír templomának déli kapuja elôtti udvarban, benn a templomban, a templomhoz kelet felôl kapcsolódó udvarban és a szomszédos utcasarkon álló házakban), de már nem természetes állapotban van, hanem többszörösen megfaragták. A templom nyugati részét csak úgy tudták megépíteni, hogy a sziklába bevágták a helyét. A templom padlószintje 753 méterrel van a tenger szintje felett, s innen alig 13 méternyire a szomszédos utcában a szint 8 méterrel magasabb. Ennek ellenére a szintvonalak alapján nagyjából pontos elképzelésünk támadhat a felszíni viszonyokról. A Golgota nyúlványát dél felôl (a Heródes-palota felett) aránylag meredek lejtô határolja, amely nyugat felôl a Tyropaion-völgy felé tart. Keletrôl maga a Tyropaion-völgy a határa, amelynek egy részére ráépítették a Templomtér délnyugati sarkát. A völgyet már a makkabeusi korban híddal ívelték át, hogy a délnyugati hegyet összekössék a Templom-térrel. Valószínűleg ez volt az a híd, amelyet Kr. e. 63-ban leromboltak, nehogy Pompeius akadálytalanul be tudjon jutni a városba. Az is valószínű, hogy Nagy Heródes újra felépítette. A múlt században 180 méternyire a Templomtér délnyugati sarkától, mélyen a törmelék alatt megtaláltak egy ívet, s a felfedezôrôl Wilson-ívnek nevezték el. Az ív fesztávolságát 14 méternyire becsülték. A Tyropaion-völgy másik áthidalása ettôl délre, a Robinson-ívnél volt, kb. 12 méternyire a délnyugati saroktól (l. a 82. képet a 141. oldalon, és a 104,2. képet a 182. oldalon). Az elsô és a harmadik városfal helyét már részletesen elmondtuk (l. a 96. képet a 167. oldalon). A második fal Josephus szerint a Kerti- kaputól (Gennat-kapu) indult. A kapu helyét sajnos nem tudjuk pontosan. Mivel azonban ezt a kaput a szakértôk vagy közvetlenül Heródes palotája mellett, vagy kb. középütt sejtik a palota és a Templomtér között, a fal számára két elképzelés válik lehetségessé. A rajzon mind a két változatot láthatjuk. A hagyományos felfogás szerint, s ennek képviselôi Guthe, Schick és Vincent, a Gennat-kapu közvetlenül Heródes palotája mellett állt. A fal folytatásának nyomon követéséhez a ház- és útépítések során elég sok falmaradvány bukkant elô. 1885-ben egy út javításakor és csatornaépítésnél ,,Dávid király tornyától'', azaz a Phaszael- toronytól északra 50 méternyire egy ókori falrészlet bukkant elô, ami valószínűleg a városfal belsô része volt. Akkor a nagy köveket szétzúzták és elszállították. Néhány hónappal késôbb egy új épület alapozásakor ugyanennek a falnak a folytatásaként egy hosszabb részletre akadtak. Ezúttal a nyugatra nézô külsô oldalt találták meg. A 1,5 m magas kôtömbök megmunkálása nagyon hasonlított a Siratófal és Dávid tornya köveinek faragásához. C. Schick gondosan megvizsgálta a köveket, és úgy ítélte, hogy a Heródes palotájánál induló második városfal részével áll szemben. A Gennat-kaput ezért a Phaszael-torony közelébe helyezte, de a feltárt falrészlet után semmiféle nyom nem mutatkozott, csak 70 méterrel odébb, északi-északnyugati irányban tűnt elô újra egy nagyon erôs falszöglet. Robinson, aki 1837-ben jutott el Jeruzsálembe, az Amygdalon-tótól (Birket-Hammam) északra egy kb. 3 méter vastag fal szabadon álló kôtömbjeit látta. Kelet felé, csak néhány méternyire a Szentsír templomától délre állt a kicsiny Omár-mecset. A minaret alapozásakor 1908-ban egy középkori fal alatt nagy kôtömbökre lettek figyelmesek, de pontos feltárást sajnos nem végeztek. E mecsethez kapcsolódik kelet felé, a Szentsír temploma elôtti térség déli oldalán a görögök Getszemáni-kolostora. A kolostort azokra a falmaradványokra építették, amelyek innen kezdve hosszan folytatódnak keleti irányban, és a Johanniták zarándokházának északi fala alapjául szolgáltak. Ezután mintegy 130 méteren át fut a fal egészen a mai Megváltó-templom szentélyéig. A templom építésekor találtak egy mély sziklahajlatot, s benne egy régi falat.[268] Valószínűnek látszik, hogy a fal a templom keleti része alatt 90 fokkal elfordult. Emellett nemcsak az szól, hogy a Hán-ez-Zet utcával párhuzamosan is találtak falmaradványokat, hanem egy mély árok is, amely éles kanyar után észak felé folytatódik. Az északnak futó falból az orosz Alexander-zarándokház alatt egy diadalív maradványait találták meg, amelyet Hadrianus császár Kr. u. 136-ban az Aelia Capitolina fórumára való bevonulásra építtetett. Az 1883-as ásatások folyamán találtak egy erôsen megkopott városkapu-küszöböt. A kapu maradványai egy régi fallal voltak kapcsolatban. Az egész rendszer olyan benyomást kelt, hogy a városfalnak ezt a részét erôdítményszerű bástyákkal látták el. A Megváltó templomától 150 méternyire északra a fal ismét fordul, ezúttal keleti irányba. A fal ilyen futását a kelet felé lejtô szilafelszín és a IV. keresztúti stáció körül talált kerámiamaradványok is támogatják (l. a 264. képet a 460. oldalon). A fal következô nyomát északi irányban, 70 méterrel odébb találták meg, ahol a fal egy 4--6 méter magas domboldalnak ütközött. Ezután kb. 90 méteren újra keletnek tartott, egészen az Antonius-várnál lévô Ecce Homo-ívig. A felsorolt falrészletek köveinek mérete és megmunkálási, illetve falazási formája megegyezik. A kôtömböket beágyazták a sziklába, s néhol mély árkot vágtak a fal elé, mely kb. 3 méter vastag volt. Ha a feltárt maradványokat összekötjük, egy olyan falrendszerhez jutunk, amely Heródes palotájától indul, a Szentsír templomától délre halad keleti irányba és az Antonius-várnál végzôdik. A helyrajzi viszonyok ismeretében a katonai szakértôk úgy ítélik, hogy ez a legvalószínűbb megoldás a 2. fal futását illetôen. Az újabb megoldási kísérlet K. Gallingtól és L. H. Grollenbergtôl származik. K. M. Kenyon szintén csatlakozott ehhez a felfogáshoz. Abból indulnak ki, hogy a Kerti-kapu (Gennat-kapu) félúton állt Heródes palotája és a Templomtér fala között. K. M. Kenyon az Óváros egyetlen beépítetlen terét, a Szentsír templomától délre fekvô területet vette igénybe feltárásához (l. a 273. képet). Az ásatás helyét a térképen ,,C'' jelzéssel láttuk el. A feltárt leletek egy olyan falra vallanak, amely a Hán ez-Zet utcával párhuzamosan déli irányba tart, és a Heródes-palota és a Templomtér távolságának kb. a közepénél csatlakozik az elsô falhoz. A felsôváros térképét bemutató rajzon mindkét fal helyét jelezzük. Számunkra annyi fontos, hogy a két lehetôség bármelyikénél a Szentsír- templom területe, azaz a Golgota és Jézus sírja kívül esett a város falán. ======================================================================== 273. kép. A Szentsír templomától délre fekvô Murisztán területen végzett feltárások A Murisztánban (ez annyit jelent mint Kórháznegyed) fekvô telek, amelyen egykor a keresztes lovagok zarándokháza állt, a Szentsír- templomtól 150 méternyire dél felé van (l. a 272. képen a C jelzést). A kép jobb szélén látható alagút Dávid utcájába visz. Az utcán túl néhány fa jelzi a helyet, ahol Josephus adatai szerint az elsô városfal állt Heródes palotája és a Templomtér közötti vonalon, kb. ott, ahol ma a Dávid utcája és a Báb-esz-Szilszele utca vonala van (l. a 272. képet). K. M. Kenyon személyes feljegyzései -- kollégái mind kiváló tisztelettel vannak iránta -- jól érzékeltetik a feltárás nehézségeit: ,,Amikor a C jelzésű feltárást elindítottuk, nem sejtette senki, micsoda nehézségekbe fogunk ütközni. Mindössze 30 x 15 méteres gödröt nyitottunk, amelynek a szélén ott magasodott a kihányt törmelék. Alighogy elkezdtünk ásni, kiderült, hogy a telken 1920 óta 2 méter vastag földréteg halmozódott fel. A lakott területeken folyó feltárásnál mindig elsôrangú probléma a felesleges föld eltávolítása. A fuvarozás túl drágának bizonyult. Elôször ugyanis szamárhátra kellett felrakni az eltávolítandó földet és követ, s ezek vitték egy olyan utcáig, ahová tehergépkocsi is be tudott állni. Utána még a várostól másfél-két kilométernyi távolságig el kellett vinni a törmeléket. Bármennyire igyekeztünk, mire régészetileg fontos rétegekhez értünk, már csak 7 x 7 méteres felület volt hozzáférhetô, és tudtuk, hogy 14,5 méter mélységig kell lehatolnunk. Ahogy ez a helyzet kibontakozott, a feltárás vezetôjének egyre inkább elpárolgott a reménye, hogy megtalálja azt, amiért ásni kezdett. Az elsô rétegben lévô épületmaradványok bizonyára a johanniták kórházához tartoztak. Amikor a 19. században a mai épületet megépítették, a padló szintjét olyan mélyre süllyesztették, hogy az elôzô épületbôl, amely nagyszerű, boltozatos építmény volt, csak a pillérek alapjai maradtak meg. A johanniták szintje alatt arab házak rétege következett korabeli kerámiamaradványok garmadájával. A bizánci és római réteg után végre elértük azt a szintet, amiért az egész vállalkozásba belefogtunk. Két teljes ásatási idôszakba került, amíg átverekedtük magunkat a valószínűtlenül vastag törmeléktakarón. Az kétségtelen volt a munkánk megkezdése elôtt is, hogy törmelékréteget kell eltávolítanunk, hiszen a városban mindenütt ilyen a helyzet. De ez a takaróréteg csak nem akart elfogyni. Egyetlen megszakítást egy nagyon gondosan kiképzett csatorna jelentett. Arra a római eredetű kanálisra kellett gondolnunk, amely a középsô völgyön húzódik végig, és mind a mai napig Jeruzsálem óvárosának a fô kanális-ere. Mivel ezt a csatornát ezen a részen a feltöltôanyagul használt törmelékbe ágyazták, semmi kétségünk nem volt afelôl, hogy a csatorna alatt ugyanazt a törmeléket fogjuk találni. Amikor egy feltárás során ennyire mélyre kell hatolni, mint a mi esetünkben, a terület egyre inkább szűkül, hiszen minden szintnél lépcsôzetesen beljebb kell menni, hogy a földdel megrakott kosarakat fel lehessen küldeni a felszínre. Így, mire a nyers sziklafelszínt elértük, a 30 x 15 méteres gödör 3 x 3 méternyire zsugorodott össze. Ekkor már teljesen lehetetlennek látszott, hogy a leleteinkbôl jelentôsebb következtetéseket lehessen levonni. A 8,25 méter vastag feltöltési rétegben (alsó szintje 12 méterre van a felszíntôl) sok cserépedény maradványa került a kezünkbe Kr. e. a 7. és Kr. u. az 1. század közötti idôbôl. Az utána következô rétegben vaskori maradványokra bukkantunk, Kr. e. a 7. századból. Ez a réteg egészen a sziklafelszínig tartott, amelybôl szemmel láthatóan bányászták a követ. Ezen a területen tehát Kr. e. a 7. században kôbánya működött. Ez volt az egyetlen adat, amelybôl következtetni lehetett Jézus keresztre feszítési helye hagyományának igazi voltára. A kôbányászatot ugyanis -- és ez különösen is érvényes a szűk területen élô keleti városokra -- nem szokás lakott területen belül folytatni. A kôbányák a városfalakon kívül voltak. Ha tehát itt Kr. e. a 7. században kôbánya volt, akkor ez a rész nem volt a városfalon belül. S a felette következô rétegekben sehol nem került elô semmiféle épületmaradvány, sem olyan emlék, ami lakott területre utalna, egészen Kr. u. az 1. századig, amikor a nagy feltöltés történt. Hogy milyen történeti összefüggésben kell látnunk ezt a nagy feltöltést, arra a következô megfontolások vezetnek el. Jóllehet a cserépmaradványok zöme Kr. u. az 1. századból való, valószínűnek látszik, hogy még fiatalabb darabok is vannak köztük. Ez persze meglepheti azokat, akik tudják, hogy pl. Anglia területén milyen könnyen meg lehet különböztetni a Kr. u. 1. és 2. századból származó kerámiamaradványokat. A palesztinai kerámiákat nem lehet olyan pontos határok között datálni, mint más területek leleteit. Majd ha az egész anyagot kiértékeltük, bizonyára itt is tudunk pontosabb adatokat mondani. Emellett van még egy másik tényezô, amely azt bizonyítja, hogy ez a mély feltöltési réteg csak a 2. századból való, s nem elôbbrôl, ez pedig a törmelék közepében húzódó római csatorna, amely ráadásul egyidôs a feltöltéssel. Világosan látszik, hogy ez a kanális a tudatosan tervezett városépítési munkálatoknak egy része csupán. Már korábbi kutatók fölfedezték a csatornát, amikor aknát mélyítettek a földbe, és a csatornában elég mélyen bemászva megállapították, hogy a Tyropaion-völgy felé tart és ott csatlakozik a nagy római csatornához. A legkézenfekvôbb magyarázat ezek után az, hogy az általunk föltárt terület feltöltése Aelia Capitolina építésével volt kapcsolatban. Ez az építkezés, amelyet Hadrianus parancsára hajtottak végre, teljesen megváltoztatta a régi Jeruzsálem képét. Akkoriban minden gátlás nélkül egyengették el a romos házak helyét és töltötték fel a kisebb-nagyobb mélyedéseket, hogy a gondosan megtervezett város számára megfelelô méretű és sima terephez jussanak. A kanálisokat is ekkor építették tekintélyes mélységben. Ezek szerint tehát a ,,C'' ásatási terület Kr. e. a 7. században kívül volt a város területén, és ott is maradt. Beépítetlen, puszta hely volt egészen addig, míg a római kolóniát, Aelia Capitolinát föl nem építették. Ez a ,,C'' terület pedig a Szentsír-templom és a tôle közvetlenül délre fekvô, szomszédos telek; a templom meg aközött a vonal között terül el, amelyen Josephus szerint a régi, az ,,elsô'' északi fal futott. Ma általánosan elfogadják, hogy ez a vonal a mai Dávid utcával párhuzamos volt. Ha pedig a C terület kívül volt a városfalon, akkor a tôle északra fekvô rész, ahol a Golgotát és Jézus sírját tisztelik, szintén kívül volt a falakon. Ezzel minden olyan kísérlet, amely a második fal északi szakaszát úgy próbálja rekonstruálni, hogy a Gennat-kaput a Citadella mellé feltételezi, hiábavalónak bizonyul. Egyetlen lehetséges megoldás az, hogy a Gennat- kaput, amelyhez Josephus a második falat köti, az elsô, északi fal közepére helyezzük, amint ezt a térkép is jelzi. Ti. csak ebben az esetben eshet kívül a városfalakon a ,,C'' terület és vele együtt a Szentsír temploma is. Ezzel bizonyítottnak tekintjük, hogy a hagyomány által Golgotának tekintett hely valóban történeti helyszíne lehetett Jézus kereszthalálának, s a sziklasír, amelyet Jézus sírjaként tiszteltek, valóban az Ô sírja lehetet.[269] ======================================================================== 274. kép. Zsidó sziklasírok a Szentsír temploma alatt A sírok alaprajza L.-H. Vincent szerint. A az eredeti bejárat B sírkamrák C D E fülkés sírok F kis osszárium a sírkamra padlóján G G' mélyebben fekvô sírfülkék. A sírt csak 1874-ben fedezték fel, addig egy kôlap zárta és rejtette el. A keleti oldalt nem lehetett felderíteni. H I J sírfülkék, amelyeknek nyugati oldalát egy késôbbi elôtér építésekor lebontották K L M a Szentsír-templom köralakú részének fala teljesen tönkretette ezeket a sírfülkéket N a Szentsír-templom építésekor nyitott új bejárat Az ún. ,,Arimateai József-sír''-t, amely Jézus sírjától nyugatra fekszik, a templom építésekor félig szétrombolták. A keleti oldalon lévô sírokat a templom alapfalai miatt fel kellett áldozni. A fénykép bal szélén az alapfalból láthatunk egy kis részletet. A kép a déli oldal sírjait mutatja: a befalazott C, ill. D és E sírfülkéket (l. a rajzot!) és a sziklapadlóba mélyített F G sírokat. Az épen maradt sírok vizsgálata alapján az egész sírkamra méretét 2,24 x 2,16 méterre becsülik. Három oldalából nyíltak sírfülkék (kokim), amelyek 2 m hosszúak és 50 cm szélesek. A keleti oldalról nyílott a bejárat. Ez az elrendezés újra megerôsíti a Szentsír-templom környékének helyrajzi viszonyairól alkotott képünket, mert azt bizonyítja, hogy a sírt egy nyugatról kelet felé lejtô hegyoldalba vágták (l. a 272. képet a 480. oldalon, és a 287. képet az 507. oldalon). ======================================================================== 275. kép. Antonius Pius császár pénze (Kr. u. 138--161) A római kolónia, Aelia Capitolina Hadrianustól (Kr. u. 135.) Valerianus császárig (253--260) állt fenn. Pénzeire két különleges adat jellemzô: Jeruzsálemet nemcsak kolóniává degradálták, hanem még az emlékét is ki akarták törölni az emberek emlékezetébôl. Egyetlen pénzen sem találunk semmiféle dátumot! Ez az egyik jellegzetessége Aelia Capitolina pénzeinek. A másik az, hogy nem görög, hanem kivétel nélkül latin felirattal készültek. E két sajátság magyarázata abban van, hogy Jeruzsálembôl igazi kolónia lett: nincs joga ahhoz, hogy saját idôszámítása legyen, ami az önálló, szabad városok joga volt. A régi nagyság romjain egy egészen új világot akartak kezdeni. Fej: A császár feje körül a felírás: IMP(erator) C(aesar) HAD(rianus) ANT(onius) A(ugustus) P(ontifex). Írás: Egy istennô szobra és egy templom, alatta a felirat: CO(lonia) AE(lia) CAP(itolina). Mivel ezt a rézpénzt Jeruzsálemben verték, a templom valószínűleg az az Aphrodité- templom, amelyet Hadrianus császár az Úr sírja fölé emeltetett. Bal kezével egy botra támaszkodva tartja a boltívet. Ez jelzi, hogy a város védasszonyáról van szó. A jobb kezében tartott tárgyat nem lehet biztonsággal meghatározni. Egyes szakértôk azt mondják, hogy Adonis fejét tartja a jobbjában. ======================================================================== 276. kép. A Szentsír-templom történetébôl 1. Mária Magdolna termének márványpadlója (a 12. századból) az ásatások elôtt 2. A feltárt sziklaalapok és Hadrianus fala (Kr. u. 135.) 3. A feltárási terület vázlata A régészet is meglepetésekbôl él. A történetíró Szozomenosz (445 körül) tudósít arról, hogy az Aphrodité-szentély magába foglalja az Anasztaszisz és a Golgota sziklájának területét. Senki sem sejtette, hogy a Mária Magdolna-terem kozmata márványpadlója (1. kép) napjainkig ,,konzerválta'' a hagyomány tanúját. A feltárt terület vázlata mutatja az aula (15) helyzetét a templom egészének alaprajzában (l. a 287,15. képet az 507. oldalon), és segít megérteni a feltárt dolgokat (l. a 2. képen). A félkörös lépcsôk felett lévô ajtó (A) a Megjelenés kápolnájába nyílik (l. 287,18. képet), tôle jobbra van a sekrestye (17). A kép bal felsô sarkában lévô falrészlet (5) az északi apszis tartozéka. Lefelé a két fôpillér egyike kapcsolódik hozzá (R) a rotunda belsô oszlopai közül (R', R'). Az L és L' között nyílik a kijárat a Boldogságos Szűz boltíves folyosójára (l. a 287,16. képet). A Szentsír templomának felújításakor a hozzá kapcsolódó kápolnákban és termekben is dolgoztak. Az R--S fal mentén egy csatorna ásásakor már 1964-ben antik falmaradványba ütköztek (M'). A további kutatásokat technikai akadályok miatt akkor el kellett halasztani. 1968-ban tudták csak elkezdeni, s akkor elsô lépésként eltávolították a középkori padlót. A félkörös lépcsôk közelében 17 cm mélységben 7 cm vastag malterrétegre találtak (E), amelybe egy korábbi padlózatot ágyaztak be. Ez a malterréteg nagy részében az egész területet beborította, még a régi falat is (M). A malterréteg alatt a ,,meleke'' mészkôbôl álló szikla vált láthatóvá, amelyen faragás nyomai mutatkoztak (1--5). Ezt a területet eredetileg kôbányának használták. Az ajtó (A) közelében még ott állt két nagy kôtömb, amelyeknek oldalát már kifaragták a sziklából, a talpuk azonban még ,,hozzá volt nôve'' az anyasziklához. Erre a sziklára alapozták az Anasztaszisz-templomot (l. a 282,2. képet a 499. oldalon). A keleti oldalon a középkori padló alatt az Anasztaszisz homlokzatának alját lehetett azonosítani (L, L') (l. a 287,L képet). Ez az alapfal dél felé folytatódik (L''). A keleti oldal pillére (P) alatt akadtak rá a régészek a legérdekesebb falrészre (M). A pillértôl ez a régi fal elôször 2,5 méter hosszan nyugatnak tart, ott 90 fokos fordulatot tesz, majd dél felé halad 2 méternyit, ismét fordul és nyugati irányban folytatódik. Utolsó szakaszán a falat már nem látni, csak a malterágyat, amelybe rakták. Ezen a ponton az R--S közötti római ciszternába ütközött, amelybôl valószínűleg az N jelzésű nagy fal anyagát termelték ki. A régi, M jelzésű falat kis mészkôdarabokból rakták, amelyeket bôséges mészhomok habarcsba ágyaztak, és a sziklára alapozták. Szélessége 90--130 cm között, magassága 33 és 36 cm között ingadozik. A feltárt terület leleteinek gondos vizsgálata során kiderült, hogy ez az ókori fal már a Szentsír-templom megépítése elôtt itt állt, és Hadrianus templomépületének része volt. ======================================================================== 277. kép. A Nagy Konstantin-féle Szentsír-templom alaprajza (CH. Coüasnon OP rekonstrukciója szerint, 1968.) A Anasztaszisz B belsô átrium C Martyrion D külsô átrium E exedra P propylaion # belsô udvarok 1 a Szentsír 2 régi épületmaradványok a Szentsír körül 3 a Golgota sziklája 4 a ,,Kereszt mögötti hely'' 5 a Martyrion apszisa 6 Szent Ilona kápolnája 7 a Szent Kereszt megtalálásának kápolnája 8 ereklyekápolna 9 a fôkapu 10 mellékbejáratok 11 ajtóküszöb 12 római kapuív 13 gazdasági épületek 14 Krisztus börtöne A Szentsír-templom, amelyet Zenóbiosz szír építész alkotott, nemcsak új városközpont kialakulását jelentette, hanem jelentôs befolyással volt a keresztény bazilikák további fejlôdésére is.[277] Az alapvetô változást az jelentette, hogy a keresztények, akik eddig megtűrt kisebbség voltak a Birodalomban, és a lehetô legkevésbé feltűnô helyeken és formákban élték a liturgiájukat, Nagy Konstantin felszabadító rendelete után egyenjogúságot élveztek az államvallással. Az akadálytalan liturgikus élet számára megalkották a méltó, sok ember befogadására alkalmas bazilikákat. Ezt a pogány épületformát istentiszteleti célokra már a keresztények elôtt a zsidó közösségek is alkalmazták, annyi különbséggel, hogy a zsinagógák számára épített épületeket nem bazilikának, hanem sztoának nevezték. Nagy Konstantin császár az elsô (legalábbis az eddig ismert források szerint), aki a jeruzsálemi püspöknek, I. Makariosznak a Szentsír-templom építésére vonatkozó levelében ,,bazilikának'' nevezi a tervezett templomot. A késôbbi kutatás joggal fáradozott azon, hogy az Euszébiosznál talált leírás (Vita Const. III, 25 sk.), a helyszínen található épületek és maradványok, továbbá a madabai mozaiktérkép és a késôbbi ábrázolások alapján rekonstruálja az elsô nagy Szentsír-bazilikát. Az így összeállt képet azonban az egymást követô feltárások után mindig kissé módosítani kellett. Így adódott, hogy a múlt századi restaurációval kapcsolatban folyt feltárások után a korábbi bazilika-épület szerkezetét jobban meg lehetett érteni (l. a 287. képet az 507. oldalon). A rajz az 1968-ban lezajlott feltárás eredményei alapján mutatja a Konstantin-féle építkezés együttes képét. A felszíni magasságviszonyokat a mai Szentsír-templom alaprajzánál és keresztmetszeténél mutatjuk be (l. a 287. képet). A mai templom rotundája (A) az Anasztaszisz-templom alapfalain áll (l. a 282,2. képet az 499. oldalon, és a 287. képet); a Martyrion helyét (C) az apszisról lehet meghatározni (4), végül a külsô átrium (D) keleti határát falmaradványok (9, 10, 11) és oszloptöredékek (5) jelzik. Ebbôl lehet a rekonstrukciónál kiindulni. Konstantin épületegyüttese összességében 150 m hosszú és 75 m széles, téglalap alaprajzú területen fekszik. A keleti oldalon az oszlopsorral díszített utca felôl (P) (l. a 251,1. képet a 434. oldalon) mentek fel az 1,2 méterrel magasabban fekvô külsô átriumba (D). Az átriummal azonos szintben volt a Martyrion (C). Ennek mellékhajóiból lépcsôk vezettek le a kb. egy méterrel alacsonyabb belsô átriumba (B), amelynek mélyebb szintje a Szentsír sziklájának (1) körülfaragásából adódott. ======================================================================== 278. kép. Hadrianus korából származó falak és Konstantin templomépületének déli mellékbejárata Az egyháztörténész Szozomenosz ezt mondja 443--445 között írt munkájában: ,,Amikor Konstantin elhordatta a korábbi feltöltés anyagát, a keleti oldalon a falakat mint bejárati frontot meghagyták. Három kaput nyitottak rajta: egy nagy fôkaput és két kisebb mellékbejáratot. 1500 esztendô elmúltával a régészek meggyôzôdhettek e hagyomány megbízhatóságáról. 1883-ban az orosz Alexander-zarándokház épületében lefolyt ásatáskor felbukkantak a régi, külsô átrium délkeleti sarkának (A) falai és a kapunyílás (l. a 277. képen a 8, 11, 10, 9, 12-es számok közötti részt). A rajzon az akkori feltárás területét látjuk részletesen, s mellette három fényképet: 1. A Hadrianus-féle támfalrendszer délkeleti sarka dél felôl nézve 2. Hadrianus keleti falának belsô szöglete 3. A fal folytatása és a Konstantin-féle templom déli mellékkapuja Hadrianus ún. propylaion-falát, amely az Aphrodité-templom teraszát kelet felôl a Cardo Maximusnál határolta (l. a 251,1. képet a 434. oldalon), mintegy 35 méter hosszúságban követni lehet (A--C szakasz). Az orosz zarándokháznál az észak-déli irányú fal nyugat felé fordul, kicsit több mint 90 fokos szögben. E szöglet után kb. 18 m hosszan sikerült feltárni (A--B szakasz). A délkeleti sarkon (A), amelyet az elsô fénykép dél felôl mutat, a kôtömbök még öt rétegben állnak egymáson, és majdnem ötméteres magasságot érnek el. A kövek szélére peremet vágtak. A kép bal szélén kicsit kilép a fal síkja. Itt egy 1,56 méter széles pillér van. A kép jobb szélén egy kapunyílás (11) látszik, amelyen át a keleti homlokzat elôterébe lehet jutni. A küszöb (S) sértetlenül eredeti helyén maradt! Két végén láthatók a mélyedések, amelyekben a kapuszárnyak sarkai forogtak (l. a rajzot). A kapu 2,6 m széles volt. A küszöb közvetlen közelében négy antik oszlopmaradvány feküdt. A gránitból faragott, 62 cm átmérôjű oszloptörzsek magas, ,,meleke'' mészkôbôl való lábazaton álltak. Egymástól 3,2 méteres, szabályosan ismétlôdô távolságuk arra mutat, hogy az elôtér portikuszához tartoztak. A faltól függetlenül, tôle 12 méterre dél felé áll egy római kapuív (l. a 277,12. képet). Egymáshoz nem illô stílusú részleteiben többszöri restaurálás nyomai mutathatók ki. Az 1907-es ásatás legérdekesebb része az elôtér keleti fala volt, amelyet 35,4 m hosszúságban tudtak megvizsgálni. A fal 95 cm magas, nagyjából lefaragott sziklán áll (2. kép). A falon belüli sziklaalapú teret kôlapokkal rakták ki, amelyeknek maradványai még megvannak. A fal kôtömbjei 0,9--1,8 m hosszúak, 0,9--1,12 m magasak. A kövek felszíne eléggé megviselt, a peremfaragást már lemarta róluk a szél és az esô. A falaknak mindkét oldalán sok lyuk arról tanúskodik, hogy eredetileg márványlapokkal voltak borítva. Az A--C szakaszon látható falba három nyílást vágtak: egy nagy fôbejáratot középen (9) és két mellékkaput (10). A déli és középsô kapuból csak a kapufélfák alsó része maradt meg. Az északi bejáratnak viszont a ,,szemöldökfája'' is megvan: egy 90 cm magas, 3 m hosszú kôgerenda. A mellékbejáratok ajtónyílása 2,52 m, a fôkapué 4,28 m. A nyílások kiképzésébôl is látszik, hogy már elôbb megépített, tömör falba vágták ôket. A kapuk helye a konstantini bazilika egészéhez illeszkedett, így a homlokzat teljes hosszát 38,88 méterben lehet meghatározni. A homlokzaton belül volt a külsô átrium (D). A törmelék alatt ráakadtak arra az oszlopsor-alapzatra (stylobat), amely az átrium keleti portikuszának oszlopait hordozta. A közelében kezdôdik az a 4 cm vastag márványkövezet, amely nyilvánvalóan tűzvész pusztítását szenvedte el. A Kr. u. 936. év virágvasárnapjára emlékeztetnek ezek a kiégett kövek, amikor felgyújtották a bazilika kapuit. Azt a régi arab feliratot, amely a keresztényeknek megtiltja, hogy belépjenek a mecsetté alakított átriumba, 1897-ben a fôkaputól balra fedezték fel az ötödik kôtömb-sorban (K). ======================================================================== 279. kép. A Martyrion apszisa 1. A konstantini apszis feltárt falkoszorúja (M) 2. A görög szentélyben lévô apszis a restauráció folyamán A rajz azt a leletet magyarázza, amelyet a görögök szentélyében lehet látni a két fényképen. A rajzon a konstantini bazilika részletébe rajzolták bele az ásatás eredményét. A számok a 287. képre vonatkoznak az 507. oldalon (vö. a 277. teljes alaprajzzal a 489. oldalon). Az ásatások csúcspontját annak az apszisnak a feltárása jelentette, amelyrôl Euszébiosz olyan áradozva ír. Már 1968-ban sikerült meghatározni a belsô átrium keleti stylobatjának (277,B kép a 489. oldalon) és a Martyrion nyugati fala maradványainak (9') helyét. Az oszloplábazatok (S) már nem voltak helyükön, de nyomaikból az oszloptávolságokat meg lehetett állapítani. De hol lehetett a Konstantin-féle apszis félkörös fala? A szögletes alapfalra emelték? Attól lehetett félni, hogy az apszisról semmit sem lehet megtudni, ha köveit a Martyrion lerombolásakor máshová építették be. Ebben a helyzetben csak egy mélységi szondázás segíthetett. Meg is történt, és a fáradozást siker koronázta. A padló 11. századból származó kövei alatt láthatóvá vált a Konstantin-féle apszis félkörös fala (M) (l. 1. kép; vö. a 277,5. és a 287,9. képet). A képeken látható nagy félkör, amely körülveszi a feltárási területet a görögök mai szentélyének középkorból származó apszisa (l. a 287,8. képet az 507. oldalon). ======================================================================== 280. kép. Szent Ilona kápolnája és a Szent Kereszt megtalálásának barlangja 1. A középhajó és a Szent Ilona-kápolna apszisa 2. A Szent Kereszt megtalálása barlangjának keleti fala 3. A ,,szent hely'' A Szent Ilona-kápolna mai bejárata a görögök szentélye mögött van (l. a 287,10'' képet az 507. oldalon). 29 lépcsô vezet le a kriptába, amelyet teljesen a sziklából vágtak ki. Az elsô benyomás elég riasztó: négy, különbözô átmérôjű, aránytalanul nagy oszlopfôvel ellátott monolit (egy kôbôl faragott) oszlop tartja a középkori boltíveket és a kupolát. Az elsô képen a kripta fôhajóját látjuk a két, keleti oldalon álló oszloppal és a középsô apszissal. A kápolna az örmények birtokában van. 1950-ben restaurálták. A fôoltárt Szent Ilona tiszteletére szentelték, az északi mellékhajó oltárát pedig a jobb latornak. A tulajdonképpeni kápolna 14,5 x 13,25 méteres négyszög, a négy oszlop kilenc mezôre tagolja. A középsô, 5 x 5 méteres négyszög felett ma csegelyeken és 4 ablakkal áttört kupoladobon nyugszik a kupola. A kápolna nyugati oldalán, két nagy pillértôl elválasztottan van egy 4,5 m széles belsô elôtér (narthex), melynek középsô részébôl vezetett fel a lépcsô a keresztesek templomába. Konstantin bazilikájában a lépcsô a Martyrion középhajójába vitt (l. a 277. képet az 489. oldalon). Milyen korból származhat a kripta belsô kiképzése? Az oszlopfôk még a felületes szemlélônek is jelzik, hogy eredetileg máshova tartoztak. A finom korinthusi fôk akantuszleveleit alul lefaragták, hogy a kosárformát kialakítva ráilleszthessék az oszlopokra. Amikor 1007-ben a Martyrion elpusztult, a kripta sem maradt sértetlen, de már 1102-ben az angolszász Saewulf és 1106--7-ben az orosz Dániel apát egy kis templomocskát látott a Martyrion romjai között. A Szent Ilona-kápolna azokhoz a részekhez tartozott, amelyeket Konstantin Monomakhosz császár a 11. század elején restauráltatott. Ezért valószínű, hogy a négy oszlop a lerombolt Martyrionból való. A német Theoderich zarándok (1172) pontosabban írja le a kápolnát. Alaprajza azonos volt a mostanival, csak nem volt kupolája, hanem nyitva volt a tetô a középsô négyszög felett. A kupola, amelyet ma az abesszinok kolostorának udvarán lehet látni, a 13. századból való. A kápolna fôhajója és északi mellékhajója falazott apszisban végzôdik. A déli mellékhajóból viszont (a kép jobb szélén) 13 lépcsôn egy sötét barlangba lehet lemenni, amelyben a hagyomány szerint az Úr Krisztus keresztjét megtalálták (l. a 287,25. képet az 507. oldalon). A második kép e barlang keleti falában az apszist mutatja, és az apszis jobb alsó részénél a fal alá mélyülô ,,szent helyet''. A harmadik kép ez utóbbit mutatja közelrôl. Ez a sötét barlang az egész Szentsír-templom legtalányosabb helye, ugyanakkor sehol sem maradt meg annyira az eredeti állapot, mint itt, ebben a 8 méterrel a templom szintje alatti ciszternában. A V. Corbo OFM által 1965 folyamán végzett régészeti kutatások végre ebbe a barlangba is világosságot hoztak.[281] Ugyanúgy, mint a Getszemáni- kertben az Elárulás barlangjából (vö. a 244. képpel a 417. oldalon), ebbôl a barlangból is nagyon korán szakrális helyet alakítottak ki. A barlang formája változatlan maradt, csupán az északi oldalon húztak fel kövekbôl egy falat, a többi részeken itt-ott csak megerôsítették a sziklát. Miután a padlózat köveit eltávolították, olyan feltöltésre találtak, amely zömében középkori törmelékbôl állt, alatta pedig ciszterna fenekére bukkantak. A hullámos aljzatot a ciszternáknál használatos hamuval kevert malterral tapasztották ki. Alatta szikla van, de nyilvánvalóan látszik, hogy a követ megfaragták. Ez csak megerôsített egy korábban már megállapított tényt, mely szerint a Golgota és Arimeteai József kertje környékén elôzôleg kôbányászat folyt a város kapuja elôtt. A 7,5 x 7,5 méteres alaprajzú ciszternát 10 méter vastag ,,meleke'' mészkôrétegbe vágták. Északkeleti sarkában (2. kép) boltozattal lezárt apszis van, amelynek fala a 11. századból való. Az apszis jobb oldalán a sziklába mélyülô üregben lévô nagyon megsérült képek azt jelzik, hogy ez ,,a szent hely'', amelyet a hagyomány úgy tart számon, mint ahol megtalálták az Úr keresztjét (3. kép; vö. a 287,25 képpel az 507. oldalon). A keleti falon lévô képmaradványok a golgotai jelenetet ábrázolták. Jánosnak csak egyik karja és a gloriolája maradt meg, ellenben az Üdvözítô arca és Mária teljes alakja látható. A kutatások azt mutatták, hogy a képet a 12. század folyamán egy elôbbi képre festették rá. A régebbi képet zöld színárnyalat jellemzi. Ugyanezt figyelték meg a déli falon is, amelyen egy szent nagy gloriolája látszik. Keleti szerzetesi ruhába van öltöztetve, és egy széles, fehér csíkot tart a kezében. Egy másik alakot a felirattöredék (,,...PHAEL'') alapján Rafael fôangyallal lehet azonosítani. A barlang nyugati falát is díszítették, egy nagy kereszt is van rajta. A vakolatban és a sziklában sok felirat tanúskodik arról, hogy nagyon régóta szentnek tisztelték ezt a helyet. Egy kicsiny olajlámpás már a 4. századból e tisztelet fényét ragyogja a barlang sötétjébe. ======================================================================== 281. kép. A sziklasírtól a sírkápolnáig A négy alaprajz egyszerűsítve szemlélteti azt a folyamatot, amelynek során az Úr eredeti sírja elôször a Konstantin-féle síremlékké, majd az 1010-ben történt dúlás után kápolnává alakult át. A. Az Arimateai József kertjében lévô sziklasír 1 a felszínrôl levezetô lépcsôs lejárat 2 a sír gördíthetô kôvel elzárt nyílása 3 ülôpadokkal ellátott elôtér 4 a sírkamra 5 a padszerűen kiképzett sírhely B. A sziklás környezettôl különválasztott sírkamra. A bejárat és az elôtér már ekkor eltűnt. C. A kis oszlopokkal díszített síremlék az Anasztaszisz nagy rotundájában. A Szentsír-templom hosszmetszete a 287. képen az 508. oldalon mutatja a szintkülönbségeket. D. A körülfalazott sírkamra a mai Szentsír-templomban Minden pusztítás ellenére törekedtek az elôttünk élt nemzedékek arra, hogy a sírkamra mérethű emlékét hagyják ránk. ======================================================================== 282. kép. A Nagy Konstantin idejébôl való falak Az Anasztaszisz alapfalai minden pusztító hatásnak ellenálltak a történelem folyamán, s a gondos tervezés és építés tanúiként maradtak ránk. 1. Boltozatos földalatti helyiség és ciszterna a Szentsír-templom rotundája alatt Csatornaépítes közben véletlenül bukkantak rá a munkások egy föld alatti boltozatra. A régészek kiemeltek belôle egy követ és leereszkedtek a boltozatos helyiségbe (l. a 287,Z képet az 507. oldalon). A sziklaalap vizsgálatakor észrevették, hogy a kôzeten vöröses elszínezôdés van, ami mindig akkor jelenik meg, ha a ,,meleke'' mészkô hosszasabban ki van téve a napsugárnak. Ez a vöröses szín éles ellentétben áll a boltozattól délre aránylag hosszan elnyúló folyosó fehér kôzetszínével. A 92 cm széles és 130 cm magas alagút annak az esôvíznek elvezetésére szolgált, amely az Anasztaszisz ,,nyitott szemén'' át hullott be a templomba. A víznyelô a Szentsír-kápolna északi oldalánál volt. Évszázadok során sok földet, port s egyéb anyagot mosott be a víz ebbe az alagútba. Kitisztításakor gondosan átszitálták a földet, és minden darabkát jól megvizsgáltak. A régészek fáradozását a mozaikszemcséken kívül, amelyek a falakról peregtek le, 29 pénzdarab jutalmazta. A legrégibbet közülük Szidonban, Kr. e. 174-- 150 között verték. A többi fôleg a konstantini korszakból való -- II. Konstantintól (351--354) I. Theodóziuszig (379--395). A legkésôbbi érme a keresztesek korából való, bizonyára egy zarándok veszítette el. A kb. 2,9 m széles és 2,5 m magas boltozott helyiség külsô fala sziklán nyugszik. A sziklapadlóban ott vannak még a kivágott kövek nyomai. Feltűnôk a boltozatban a 8 cm széles malterfúgák, amelyek részben a kúpos kôtömbök réseit töltik ki. A boltozat északi részét a templom vastag alapfala levágta. Ez azt jelenti, hogy ez a boltozott helyiség régebbi, mint a templom alapfala. Az a fal, amely mellé a mérôbotot támasztva látjuk a képen, meggyôzô módon mutatja ezt az idôbeli elrendezést. Ez a fal ugyanis nem egyéb, mint annak a két felsô pillérnek az alapja, amelyek odafönn az Anasztaszisz kupoláját tartják. Konstantin építészei azért hagyták ezt a kis nyílást az alapfalban, hogy a csatornát szabadon hagyják, és a boltozatos helyiséget meg lehessen közelíteni. 2. Az északi apszis külsô fala (277, A kép a 489. oldalon) A kis, félkörös északi apszist négyszögletes faltömbben alakították ki. E tömb külsô oldalát látjuk a fényképen. A padlószint közelében látható, hogy a sziklát gondosan elôkészítették, s arra építették rá a falat (A). Így a szikla lett a fundamentum támasza és erôssége. Bámulatra méltó a gondosság, amellyel simára munkálták a nagy kváderköveket (B). A régi fal mintegy 12 m magasságig megmaradt. 3. Az Anasztaszisz mögötti gazdasági helyiség (277,13 kép) A nagy, négyszögletes helyiség annak a terasznak az északnyugati sarkában van, amelyet a sziklába vájtak a templom számára. Padlózata nyers szikla, amelyre a keleti falat is állították. A falak mentén körben látható, hogy eredetileg mozaikkal volt kirakva a padló. Az északi falat kôtömbökbôl rakták fel, a nyugati fal viszont maga a szikla. A kép bal oldalán (a keleti oldal) látható ablakok és a szemben lévô falban az ajtó (déli oldal) az Anasztaszisz apszisa mögötti udvarra nyíltak. A belsô udvarban, a kis nyugati apszis elôtt háromíves, árkádos bejárati kapu volt. Egy másik kapuív az északi apszishoz kapcsolódott. A magasabban fekvô területekre lépcsô vezetett. A déli oldalban látható boltíves ajtó mögött további gazdasági helyiségek voltak: sziklába vágott borospince, boros amforák raktára (277,13). Az északi falon túl egy nagy ciszterna volt. ======================================================================== 283. kép. A Szentsír képe a Monzából való olajos-ampullákon Az ampullák kicsiny kancsó-, palack- vagy kulacsformájú, üvegbôl, cserépbôl vagy fémbôl való edénykék. Kultikus céllal készültek, és a miséhez bort és vizet tartottak bennük vagy szentelt olajokat a keresztelendôknek és a betegeknek. Az egyiptomi zarándokhelyekrôl már a 4. századból maradtak ránk zarándok-ampullák, s hamarosan a legkedveltebb jeruzsálemi emléktárgy lett belôlük. A monzai dóm kincstárában ôrzött ampullákat aranyozott ezüst-, ólom- vagy bronzlemezbôl készítették. Theodelinde longobárd királynô (+ 627) vagy közvetlenül Jeruzsálembôl hozatta ezeket az ampullákat monzai bazilikája számára (Keresztelô Szent János tiszteletére volt szentelve), vagy Nagy Szent Gergelytôl (+ 604) kapta ôket ajándékba. A rajtuk lévô görög felirat igazolja a piacenzai zarándok (570) által említett szokást, mely szerint a Szentsírnál lévô lámpásból kevéske olajat öntöttek ilyen ampullákba, és magukkal vitték a zarándokok. A felirat szűk határokon belül váltakozik: ,,Krisztus szent helyeirôl, az élet fájából való olaj''; vagy: ,,Szent olaj az Úr Krisztus szent helyeirôl''. A lemezbe préselt képek Krisztus szenvedésének jeleneteit ábrázolják. Bennünket most a Szentsír érdekel, amelyet ezeken az ampullákon többször is megjelenítettek. Kezdjük a legegyszerűbb formával, amely a bal szélsô ampullán látható. A Szentsírt már a sziklából elkülönített, önálló formájában látjuk. Homlokzata alul kockaalakú, föléje piramis formájú tetô emelkedik, annak megfelelôen, ahogy a piacenzai zarándok (570) írja, és késôbb Willibald megerôsíti (724--726): ,,A sírt sziklába vágták, a szikla pedig a föld színe fölé magasodik. Alul négyszögletes (quadrans), felül pedig csúcsos (subtilis)'' (Geyer 232. o.). A minta, amely szerint az építész a Szentsír külsejét megformálta, ott volt egészen a közelben: Zakariás sírja a Kidron völgyében (l. a 248. képet a 423. oldalon). A homlokzatok hasonlósága meghökkentô. Az egyetlen különbség csak az, hogy a Zakariás-sír körül ott van a szikla, amelybôl kivágták, a Szentsír körül viszont teljesen lefaragták a sziklát, úgy hogy önállóan emelkedik ki a környezetébôl. A középsô ampulla úgy mutatja a sírt, hogy cibórium emelkedik föléje, amelyet liliomos oszlopfôkkel díszített oszlopok tartanak. ,,A császár a sírt nemes oszlopokkal és pazar díszítésekkel ékesítette'' (Vita Const. III, 34). Az oszlopokat rács köti össze. Felül arany gerendák nyugszanak rajtuk (solas aureos). Ezek tartják az aranyozott tetôt (transvolatile). A csúcsán kereszt áll. Ezek a rácsok az a ,,cancelli'', amelyekrôl Aetheria beszél (383): ,,akkor a püspök a cancelluson belül, ahol áll, megfogja az Evangéliumot, a bejárathoz megy és felolvassa az Úr feltámadását'' (24,10). Aki be akart menni a sírba, az elôször az oszlopokkal és a ráccsal körülvett elôtérbe jutott, amelyben egy oltár állt. A harmadik ampullánál az az ember benyomása, hogy a rácsajtókat kissé nyitva hagyták, hogy be lehessen pillantani a sír belsejébe. Az élére állított rombuszról nehéz eldönteni, hogy azt a sír elôtt álló követ jelzi-e, amelyikrôl Kyrillosz beszél, vagy Jézus sírját a sírkamrán belül. Egy másik épen maradt ampulla reliefjén még felismerhetô az a lámpa is, amelybôl a zarándokok vehették az olajat, és emlékül vihették haza magukkal. A piacenzai zarándok (570) csak egyetlen éjjel-nappal égô lámpást említ, amely a sírban ég. 100 esztendôvel késôbb Arkulf már 12 lámpát látott az apostolok számának megfelelôen. A lámpák száma a középkor folyamán tovább növekedett -- ma pontosan 43 lámpa ég a Szentsír körül! ======================================================================== 284. kép. A Szentsír temploma a madabai mozaiktérképen A madabai mozaiktérképen jól látszik, hogy Konstantin monumentális Szentsír-temploma az egykori katonai kolóniának új városközpontot adott (l. a 251. képet a 434. oldalon). A város közepén, az oszlopokkal körülvett fôútvonal mentén fekszik a nagy épületegyüttes. A 251. képen jól látható, hogy a művész fejre állította a templomot annak hangsúlyozásáért, hogy az épület a fôútvonalhoz tartozik. Külön jelentése van a templom kirakásánál használt anyagnak: a rendelkezésre álló kövek közül a legdrágábbal rakta ki ezt a templomot, azzal a kôfajtával, amellyel az aranyat helyettesítették. A mozaikművészet természetébôl adódóan nem bocsátkozhatott a részletek ábrázolásába, a legfontosabb részek azonban így is fölismerhetôk. A fôútvonal menti oszlopsort megszakítja a zöld és rôt színű kövekbôl rakott téglalap, amely valószínűleg az oszlopcsarnok alól a külsô átriumba vezetô elôteret jelzi. A Martyrion homlokzata kelet felé néz, s három magas, aranysárga kôvel rakott kapuja van, nagyszerű illusztrációként Euszébiosz szavaihoz: ,,Három, pontosan napkelet felé nézô kapun át árad be a tömeg'' (Vita Const. III, 37). Malachitzöld fríz fogja körül a sárga oromzatot. A Martyrion tetejét rôt kövekkel rakták ki; s ezzel a térképen szereplô összes épülettôl megkülönböztették. A templom mögötti félkör a templom szívét, az Anasztasziszt jelzi. Abban azonban nem értenek egyet a szakértôk, hogy pontosan melyik részletét ábrázolja. Vannak, akik azt mondják, hogy a félkör nem más, mint egy kupola a dobjával együtt, s a félkör alatti függôleges zöld vonalakat a kupolát tartó pilléreknek minôsítik. Mások viszont azt mondják, hogy ennél a részletnél a művész szemléletet váltott. Eddig oldalnézetben mutatta a templomot, most alaprajzot ad. Így a tetô mögött látható zöld kövekkel kirakott rész a ,,ragyogó kövekkel kikövezett belsô átrium'', mögötte pedig az Anasztaszisz alaprajza (l. a 227,A képet a 394. oldalon). Bármennyire tetszetôs is azonban ez az elgondolás, a frontális nézet mégis valószínűbb. Az aranyos félkör tehát a kupola félgömbje. ======================================================================== 285. kép. Modesztusz építménye (626) a galliai Arkulf püspök vázlata szerint (670) Arkulf az elbeszélését négy rajzzal illusztrálta: a Szentsírt, a Sion-templomot, a Mennybemenetel-templomot és a Jákob kútja feletti templomot vázolta fel vendéglátóinak (l. a 153. képet a 260. oldalon, és a 302. képet az 543. oldalon). Arkulf viasztáblába karcolta bele a rajzokat, s a kolostor apátja, Adamnanus tette át pergamenre. E vázlatokban a 7. század emléke maradt ránk. Csakhogy elsô pillantásra látszik, hogy Arkulf nem lehetett valami híres rajzoló. Már Adamnanus -- nyilván nevetve -- megjegyezte: ,,Így a minta szerint, amelyet Arkulf viasztáblába vésett, lerajzoltuk a négy templomot. Nem mintha a rajz igazán hasonlítana a templomokhoz, hanem annak érzékeltetésére, hogy az Úr sírja a kerek templom közepében van, s hogy a többi templom ehhez közel, vagy tôle távolabb áll'' (Geyer 230. o.). S van még egy nehézség: a kódexmásolások során a scriptorok kicsit mindig módosítottak a rajzokon. Így szinte lehetetlen megállapítani, hogy Arkulf eredeti rajza milyen is lehetett. Nyolc kódexbôl válogattuk ki a legjobbnak látszó rajzot. A képen látható rajz a ,,Codex Parisinus 13 048''-ból való, a 9. századból. A rajznak majdnem a felét elfoglalja az Anasztaszisz, s benne az Úr sírja, ahogy Adamnanus megállapította. Azonnal feltűnik, hogy Arkulf szerint a templom teljesen zárt, köralakú építmény. Hiányzik a Konstantin-féle Anasztaszisz nagy, keleti homlokzata a belsô átriumba vezetô kijáratokkal (277, A,B kép a 489. oldalon). A hiányzó keleti apszisból látszik, hogy ekkor az Anasztaszisz még nem volt fôtemploma az épületegyüttesnek, hanem csak síremlék-épület volt. A szorosan vett sírt (a belsô sötét kört) három falgyűrű veszi körül, közöttük folyosók futnak körbe. Maga a sír (sepulchrum) a sötét körön belüli szögletes hely. A síremléket jelzô legbelsô kör aránytalanul nagyobb magánál a sírnál, de úgy látszik, Arkulf az arányokra nem sokat adott. Úgy rajzolt, mint a gyermekek: ami a legfontosabb, az a legnagyobb. A sír bejáratába rajzolt két négyszög a sír zárókövébôl készített oltárokra emlékeztet. A következô kört Arkulf kettôs vonallal rajzolta. Ebben a körben ,,12 csodálatos nagyságú oszlop áll'', s rajtuk nyugszik a kupola. A rotunda külsô falát ismét erôsen hangsúlyozza a rajz. A három szögletesnek jelzett apszisban oltárok állnak. Különösek ezek a szögletes apszisok, amelyek a valóságban természetesen félkörösek voltak (l. a 277. képet a 489. oldalon). A legkülsô kört nehéz megfejteni. Arkulfot szemmel láthatóan komoly probléma elé állította az északkeleti és délkeleti oldalon álló két négyszárnyas ajtó. Az ajtószárnyakat jelzô vonalakat végigvezette a folyosókon is, holott nyilvánvaló, hogy az ajtók a folyosókat nem zárták el. A két bejárat helye indokolatlannak látszik ezen a rajzon. A konstantini Anasztaszisz alaprajza azonban azt mutatja, hogy a kis északi és déli apszistól keletre esô részen nem volt tömör fal. Így az újjáépítéskor semmi nehézsége nem volt annak, hogy a jelzett pontokon kapukat alakítsanak ki (l. a 277,A képet). A rotundához kelet felôl (a rajzon jobb kéz felôl) udvar (plateola) csatlakozik, ,,amelyben éjjel és nappal lámpák égnek''. ,,Szent kertnek'' hívják, és a régi belsô atrium területét foglalja magába. Bal alsó sarkában van a szögletes ,,Golgothana ecclesia'', a ,,Kálvária fölé épített'' templom, alatta pedig a ,,Sanctae Mariae ecclesia''. Ennek a Mária-templomnak a helye nagy nehézséget okoz a rajz megfejtôinek, ugyanis 1009 elôtt sehol, semmi nyomát nem találják itt Mária-templomnak. Arkulf rajzának mégis hinnünk kell. A mai Szentsír-templom elôtt, a keleti oldalon áll az örmények Szent János-kápolnája, s benne egy nagy, de majdnem teljesen elfalazott ív (l. a 287,31. képet az 507. oldalon, és a 290,1. képet az 512. oldalon). Ez a kápolna nem más, mint egy régi templom apszisa, a befalazott ív pedig az apszis diadalíve. Ha ezt az apszist Arkulf rajza szerint szögletes templommá egészítjük ki, pontosan azon a helyen áll, amelyen ô jelzi a Mária-templomot. A Mária-templomtól nyugat felé (balra) vezetô keskeny folyosó a még ma is meglévô, a görög pártiárkakolostorhoz vezetô lépcsônek felel meg (l. a 287,36. képet az 507. oldalon). A Golgota-templomtól jobbra jelez Arkulf egy kicsiny, szögletes épületet ezzel a felírással: ,,exedra cum calice Domini''. Kicsi, kupolával fedett kápolnácska ez, amelyben Arkulf leírása szerint az utolsó vacsora kelyhét ôrzik. Az ,,Exedra'' név ma is él, és a déli kapu melletti helyet jelöli. A Szent Kert jobb felsô sarkába rajzolt négyszög egy fából készült oltárt (mensa lignea) jelöl, amely a régi Ábrahám-oltár emlékezetét ôrzi. Theodóziusz (530) feljegyzése szerint Ábrahám oltára a belsô átriumban ,,ad pedem montis'', a Golgota lábánál állt. Az Egyház nagyon korán észrevette Izsák feláldozásában az Úr halálának elôképét. Kézenfekvô volt, hogy az elôképet az oltárra is értsék, és a kereszt elôképeként tekintett Ábrahám-oltárt is -- amelynek helyét ott keresték, ahol a templomban az égôáldozati oltár állt -- idehozzák a Golgota közelébe. A Szent Kerttôl keletre (jobbra) Konstantin bazilikáját éppen csak jelzi a rajz. A felirat a rajzon kívül felül kezdôdik: ,,constantina basilica hoc est Martyrium in quo loco crux Domini cum binis latronum crucibus sub terra reperta est'', azaz: ,,Nagy Konstantin bazilikája, a Martyrium, amelyben a föld alatt megtalálták az Úr keresztjét a latrok keresztjeivel együtt''. Ezen a részen különösen látható, hogy Arkulf a térbeli arányokra nincs tekintettel, és nem érzékelteti, hogy a Martyrium a külsô átriummal együtt egészen a Cardo Maximusig elnyúlott. A ,,Commemoratorium de casis Dei'', egy 808 körül latin szerzetesek által Nagy Károly császárhoz írott jelentés megadja a szükséges helyesbítéseket. Elôször felsorolja a Szentsírnál szolgáló klérust, összesen mintegy 150 embert, majd néhány adatot közöl a Modesztusz-féle épületrôl: ,,A Szentsír, a Kálvária és Konstantin között a tetô összesen 96 dextrum (145 m), a szélessége 30 dextrum (45,3 m)''. A megadott 145 méteres hosszúság megfelel a Cardo Maximus oszlopsorától a Krisztus utcáig mért távolságnak. Ez az utca közvetlenül az Anasztaszisz nyugati apszisa mögött húzódik. A 45 méteres szélesség pedig megfelel a ,,Krisztus börtöne'' északi falától a Golgota-kápolna déli faláig terjedô távolságnak (l. a 277,14,3. képet a 489. oldalon). Az Arkulf-féle rajz minden elrajzolása ellenére elsôrangú dokumentum a 7. századból, és a Szentsír-templom mozgalmas történetének megindító tanúja. ======================================================================== 286. kép. A Boldogságos Szűz boltíves folyosója A keresztesek építészei a régebbi épületrészeket nem bontották le, hanem beleillesztették az új templomba. Így lett része templomuknak a Boldogságos Szűz boltíves folyosója (l. a 287,16. képet az 507. oldalon). Igazában egy 20 méter hosszú, hét boltívvel áttört falról van szó, amelyet a közelben lévô Megjelenés-kápolna miatt a Boldogságos Szűz boltíves folyosójának neveztek el (18). Helye Konstantin épületegyüttesében a belsô átrium északi porticusának felel meg. A boltíves folyosó mostani állapota valószínűleg a Konstantinosz Monomakhosz-féle restaurációnak köszönhetô (1048), amint ezt az oszlopokon látható foltozások sejtetik. A boltíveket tartó oszlopok közül három maradt meg, a többit pillérekkel helyettesítették. Az elsô, nyugati oszlop bizánci kosárfejezettel van ellátva, amely felett korinthusi végzôdést faragtak ki (a kép jobb szélén). A második oszlopnál egy kétperemes oszloptalpat fordítottak meg és tettek fel oszlopfôként. S hogy az oszlophoz szükséges magasságot elérjék, egy ékformára faragott követ is beillesztettek. Az oszloptörzseken -- ez a 2--6. századi szír épületeken nem ritka -- a felsô vég alatt kb. 40 cm- re egy gyűrűforma dudor fut körbe. A harmadik oszlop fejezete az 5. századból való. Miután az egyiptomi Hakim szultán a templomot megint lerombolta (1009), a gyors újjáépítéskor minden felhasználható régi elemet újra beépítettek. De a régebbi elemek stílusa nem volt összhangban a 12. század stílusával, amelynek ékes tanúja az elôtérben álló oszlop ragyogó, háromsoros levéldísszel ellátott korinthusi oszlopfôje. ======================================================================== 287. kép. A restaurált Szentsír-templom alaprajza (V. Corbo OFM szerint, 1969-bôl) és az épületegyüttes hosszmetszete (L.-H. Vincent szerint, 1914-bôl) Az 1962-ben megkezdett restaurációval a keresztesek 12. századi épületét teljes fényében helyreállították. Az alaprajzon (A) a földszint elrendezését láthatjuk, a mélyben lévô ciszternák bejelölésével együtt. A ,,B'' jelzésű részlet az Ádám-kápolna feletti Golgotát és a Megfeszítés-kápolna alaprajzát mutatja. Az alaprajz 13, 2, 8, 22-es számai vonalában fekvô tengely mentén készített hosszmetszet a templom északi oldalát mutatja. Így a harangtorony (amely a déli oldalon az épületen kívül áll) nem takarja a rotundát. A torony helye az alaprajzon a 35-ös számmal jelzett Negyven Vértanú kápolnájánál van. A restaurációs tervek szerint a rajzon még pillérként jelzett objektumokat oszlopokkal akarják felcserélni. Egy oszlopot E. Horn adatai alapján már berajzoltunk (l. a 288,2. képet az 509. oldalon). 1 a Szentsír 2 az Angyal-kápolna 3 régi zsidó sírok (Arimateai József sírja) 4 az Ádám-kápolna (a Golgota alatt) 5 a Golgota sziklája 6 a Golgota: XI. állomás: Jézust keresztre szegezik XII. állomás: a Kereszt oltára 7 a Császár-ív 7' Modesztusz épületének keleti apszisa 8 kanonoki kórus -- a görögök szentélye (Katholikon) 8' ,,A világ közepe'', a hajók találkozási négyszöge (négyezet) 9 a Martyrium apszisa 9' a Martyrium nyugati fala 10 a kereszthajó 10' mellékhajók 10'' a szentély mögötti folyosó 11 a Megkenés sziklája 11' a három Mária helye 12 a kis déli apszis 13 a kis nyugati apszis (a jakobiták kápolnája) 14 a kis északi apszis 15 Mária Magdolna csarnoka 16 a Boldogságos Szűz árkádja 17 a sekrestye 18 a Megjelenés kápolnája 19 a ferencesek kolostora 19' régi gazdasági helyiségek 20 Krisztus börtöne 20' a koptok birtokában lévô sírok 21 Longinus kápolnája 22 Jézus ruhái elosztásának kápolnája 23 a Megcsúfolás kápolnája 24 Szent Ilona kápolnája 25a Kereszt megtalálásának barlangja 26a déli homlokzat és a fôbejárat 27 régi sziklasírok 28 Frank-kápolna 28' Egyiptomi Mária kápolnája 29 nagy ciszterna 29' ciszterna 30 Szent Mihály kápolnája 31 az örmények Szent János-kápolnája 32 az Ábrahám-kolostor 33 a Szent Jakab-kápolna 34 Szent János és Magdolna kápolnája 35 a Negyven Vértanú kápolnája 36 a Pátriárka-kolostorhoz vezetô lépcsô 37 árkádok A--K megszondázott pontok L a Konstantin-féle Anasztaszisz homlokzatának falmaradványai M az Aphrodité-templom alapjának maradványai Z földalatti boltozatos helyiség Hadrianus korából A nem egykönnyen áttekinthetô alaprajz megértéséhez elkerülhetetlen, hogy felvázoljuk a templom építésének alapgondolatát. Amikor a 12. században megépítették, az építészeknek már több adott körülménnyel számolniuk kellett. Ott volt a nyugati oldalon a Konstantin által építtetett nagy rotunda, amely körülvette Krisztus sírját (12); délkeleten a Golgota sziklája és a kápolna (5), északkeleten Krisztus börtönének kis, négyszögletes épülete (20); keleten a Szent Ilona- kápolna altemploma (24) a Kereszt megtalálásának ciszternájával (25) és az elôtte álló kápolnák, amelyekben a hagyomány szerint a szenvedés -- a megostorozás, leköpdösés és a ruhák elosztásának -- titkait tisztelték (21, 22, 23). Bámulatra méltó érzékkel oldották meg a feladatukat ezek a 12. századi építészek, és a hely szentségéhez és méltóságához illô monumentális épületegyüttest alkottak. Elsô lépésként eltávolították a rotundához késôbb hozzátoldott keleti apszist (7'), és ennek a helyén emelték az ún. Császár-ívet (7), majd hozzákapcsolták egy román templom négyezetét (8'), kereszthajóját (10) és szentélyét (8), amely hajóival (10') és szentély mögötti folyosójával (10'') körülölelte az összes szent helyet. A földalatti Szent Ilona-kápolna kívül esett az épületen (24), s csak az Arkulf térképén szereplô Mária-templomot nem újították fel (l. a 285. képet az 504. oldalon). Maradványait, az apszist és a diadalívet az örmények Szent János-temploma (31) ôrizte meg (l. a 290,1. képet az 512. oldalon). Így az új Szentsír-templom úgy tekinthetô, mint egy keresztboltozatos, késôromán bazilika szentélye, kereszthajója és mellékhajói, körbejárható szentéllyel, de a hosszhajó nélkül. Mindenütt a gótika felé hajló, enyhén csúcsos ívek uralkodnak. Csak néhány ablak ôrzi a félkörös formát, amint ezt a hosszmetszeten látjuk. A hosszmetszet nyugat-keleti irányú (kelet jobboldalon van). A hosszmetszeten nyugatról (balról) keletre haladva a következô elemeket láthatjuk: a kis nyugati apszis vastag falát (13), a rotunda külsô falát és a körbefutó erkélyeket (U, U'), a Szentsírt (1, 2), fölötte a kupoladobot, a tamburt (T) és a lanternával ellátott kupolát; a rotundához kapcsolódik a Császár-ív (7), a hajók találkozási négyszöge, a négyezet (8'), az északi mellékhajó, kereszthajó (10) mögötte a mellékhajó (10'), a szentély (8) és az apszis, a szentélyt körülvevô folyosó (10'') és a ruhák elosztásának kápolnája (22). A Szentsír-templom régi rotundája, melynek kupoláját Konstantin Monomakhosz (1048) épületében 20 pillér tartotta, lényegében ma is áll. Páter Elzearius Horn OFM[288] a keresztesek templomáról, korát megelôzô módszerességgel, ,,látleletet'' vett fel. A helyszínen a legapróbb részletekig menô tollrajzot készített (l. a 288. képet), és lábakban és collokban adva a méreteket kínos pontossággal leírt minden épületelemet. A rotundáról adott leírás szerint az északi, déli és a nyugati pontokon a földszinten is, az emeleten is pillérpárok álltak. Keleten a Császár-ív volt (l. a 288. képet). A pillérek között a nyugati félkörben mindkét oldalon 3--3 támasztóelemre volt szükség. Mégpedig a földszinten három oszlopot állítottak be, az emeleten oszlop--pillér váltogatta egymást. A keleti oldalon a Császár-ív olyan nagy helyet foglalt el, hogy a harmadik oszlop csak féloszlop lehetett, és egészen belesimult az ív oldalába (l. a 288,2. képet). Így adódott a végeredmény: a földszinten hat pillér és 14 oszlop, az emeleten 10 pillér és 8 oszlop. Az 1810-es restauráció alkalmával az összes oszlopokat kidobták, és 16 zömök pillért építettek be. Keleten a pillérkoszorút megszakította a 7 m széles Császár-ív (7), amely hatalmas, mindkét szintet átívelô pilléreivel összeköttetést biztosított a szentély felé (8'). L.-H. Vincent mérései szerint a rotunda teljes átmérôje 36,52 m, a külsô körfolyosó szabad nyílása (U) 4,85 m, a külsô fal 1,42 m vastag, a pillérek átmérôje pedig 2 m. A karzat padlója (U') 9,35 m magasan van a föld színe felett. A körfolyosó födémszerkezete 1810-bôl származik. A karzatok fölött emelkedik az ablaktalan kupoladob (T). 16 vakablaka emlékeztet a meghiúsult kísérletre, amely után be kellett falazni a fényt biztosító ablakokat. A kupoladob vasszerkezetű kupolát hord, mely felett egy lapostetejű világítónyílás, lanterna van. Ez az egyetlen természetes fényforrás az egész hatalmas épület számára. ======================================================================== 288. kép. A Szentsír templomának rotundája P. Elzearius Horn művébôl: ,,Ichonographiae Locorum et Monumentorum Veterum Terrae Sanctae, accurate delineatae et descriptae a P. El. Horn Ordinis Minorum Provinciae Thuringiae (1725--1744)'' 1. A rotunda nyugati fele a Szentsír-kápolna alaprajzával (l. a 292,3. képet az 516. oldalon) 2. A rotunda keleti fele a Császár-ívvel (l. a 287,7. képet az 507. oldalon) A pontosan 15 m magas és 6 m hosszú Császár-íven keresztül (7) jutunk át a kanonoki kórusba a görögök Katholikonjába (8). A négyezet (8') 11, a szentély a négyezettel együtt 28 m, s a körfolyosó még 5 métert ad hozzá (U''). A kereszthajó összesen 40 méter széles, a négyezettôl északra 13, délre 14 m. Ha a korabeli nyugati katedrálisokkal összehasonlítjuk, a keresztesek temploma nem tartozik a nagy templomok közé. A négyezetet (8') négy hatalmas, keresztalakú pillér veszi körül (A, B, C, D). Csegelyek közvetítésével tartják a kupoladobot (T), amelyen belül 48 kis oszloppal megformált vakárkád fut körbe és nyolc ablak adja a világítást. A tambur fölé enyhén ovális kupola emelkedik. Az északi kereszthajót érte legkevésbé a tűzvész, ezért a keresztesek templomának eredeti formáit benne lehet a leginkább tanulmányozni (vö. a 271. képpel a 478. oldalon). A keresztmetszeten látjuk a kereszthajó homlokzati részét: Két szinten két-két csúcsíves árkád tagolja. A földszinten középütt egy teljes, két szélén két féloszlop tartja a csúcsíveket. Az emeleten pillérek tartják a csúcsíveket, s mindegyik belsô oldalát féloszloppal erôsítették meg. A felsô ívek feletti falmezôben kettôs, félköríves ablak van. A mellékhajó fala sem teljesen tagolatlan (10). Az építészek tiszteletben tartották a földszinten egy bizánci korból való árkád, a Boldogságos Szűz árkádjának íveit (16). Az árkád szerkezete: pillér-- oszlop--pillér--két oszlop és ismét pillér (l. az alaprajzot és a 286. képet az 506. oldalon). Csak a legnyugatibb oszlop maradt meg eredeti állapotában. Ez a bizánci korszakból való kosár-oszlopfôt visel. A másik két oszlopot különféle elemekbôl állították össze. A négyezethez csatlakozik a szentély (8), amely egy négyszögletes pillérközbôl és félkörös lezárásból áll. Horn feljegyzése szerint félkörben hat karcsú oszlop-pár állt, a két szélsô azonban féloszlop volt. Az oszlopok öt igen magas csúcsívet tartottak, amelyekre a szentély felsô zárófala támaszkodott. Az öt ablak közé oszlopokat helyeztek, amelyeket csúcsívek kötöttek össze, s ezekre támaszkodott a szentély apszisának félkupolája. Az egész szentélyt körülvette a kétszintes mellékhajó (10'). A szentély körüli folyosóhoz csatlakozott három kápolna (21, 22, 23). Ma már beépítették a kápolnákat, csak a középsô kápolna (22) hátsó falának díszesen faragott ablaka látható kívülrôl. A fôhajót bordás keresztboltozat fedi, a többi boltozat bordázat nélküli. A déli kereszthajó (10) majdnem négyzetes területének keleti oldalát a Golgota határolja (5). A földszinten van az Ádám-kápolna (4), a korábban elôtte elhelyezett két szarkofággal (az egyik I. Balduin, a másik Bouillon Gottfried hamvait ôrzi, l. a 267,3,e képet a 468. oldalon) Fölötte van a Golgota kápolnája (6), tôle délre a XI. stáció, a Megfeszítés kápolnája. Az 1808-as tűzvész és az utána következô restauráció ezeket a kápolnákat eléggé megviselte. Ez az együttes a kívülrôl felvezetô lépcsôk miatt 2 méternyire benyúlik a fôhajóba. A Szentsír temploma elé dél felôl udvart képeztek ki. Keleti oldalán áll az örmények Szent János-kápolnája (31). Ez a régi Mária-templom megmaradt apszisa, amelynek fôhajója a mostani udvar területe fölé magasodott. A messze nyugat felé látható lépcsô (3) annak a hosszú folyosónak a megfelelôje, amely Arkulf rajzán a Mária-templomtól a Pátriárka-kolostor felé vezetett. A restauráció kapcsán az udvar keleti oldalában lévô nagy ciszternát (29) is megnyitották: 17,7 m hosszú és 4,8 m széles. Mélysége 6,6 m volt, de 4 méter magasan szemét és törmelék halmozódott föl benne. A boltozatot tartó oszlopok aránytalanságából arra lehet következtetni, hogy ezek is, mint a cisz- terna északi falában lévô kôtömbök, egykor Hadrianus templomának voltak a részei. Fárasztó dolog figyelemmel bejárni a Szentsír-templomot, mint ahogy nem kevésbé fárasztó végigolvasni építéstörténetét. A kutatások azonban rávilágítottak arra, hogy a 12. századi építészeknek minden nehézség ellenére sikerült egy nagyon harmonikus és monumentális épületet emelniük az Úr sírja köré. A hatalmas kupola alatt -- amelynek akkor még ,,nyitott szeme'' volt -- áll a ferences gvárdián, Raguzai Bonifác által 1550-ben felújított sírkápolna. E. Horn szerint a világítónyílástól a padlóig 146 arab lábnyi a távolság, azaz a kupola 46,7 m magas. A 12. század óta a kupola fából volt. A gerendák felfelé összetartottak, és a világítónyílás gyűrűjénél találkoztak. Így a kupola lemetszett kúp formájú volt. E. Horn 131 cédrusgerendát számolt meg, s még látta rajtuk az egykori aranyozás nyomait. A rotunda oszlopairól elragadtatva ír: ,,Érdemesnek tartom a fáradságot, hogy részletesen leírjam az oszlopokat, mert ezek a legrégibb emlékek, és a templom minden viszontagság ellenére most is és a jövôben is bámulatra méltó épségben állnak ugyanott, ahová Konstantin idejében állították ôket''.[290] Az elôtérben álló oszlopon megfigyelhetô, hogy aránylag zömök törzsük volt. Embermagasságú, jól tagolt lábazaton állnak. Az oszlopfôt három sor akantuszlevél s középen virág is díszíti. A késôbbi ásatások igazolták, hogy Horn feltevése az oszlopok helyét illetôen igaz volt. Mert 1780-ban lesüllyesztették a templom padlózatát, hogy a sír sziklája jobban kiemelkedjék, s akkor megállapították, hogy néhány oszlop ókori alapokon áll, és a nyers sziklára támaszkodik. A tűzvészben ezekbôl az oszlopokból semmi sem maradt. Úgy égtek, mint a fáklyák, s amikor újjáépítették, már nagy pilléreket emeltek az oszlopok helyére (l. a 287. képet, a hosszmetszetet az 508. oldalon). Csupán három oszlop tudott ellenállni a pusztító tűznek. Ezeket az újjáépítéskor vaspántokkal fogták körül és befalazták a pillérekbe. 3. A 4. századi Anasztaszisz két oszlopmaradványa A legutóbbi felújítás során két oszlopot kiszabadítottak a fal mögül, hogy a régi Anasztaszisz tanúiként állhassanak elôttünk. A fényképen a rotunda második és harmadik oszlopát látjuk, a régi rézmetszet jobb szélérôl (vö. a 287. alaprajzon az R', R'jelzést). A felvétel bal szélén álló, harmadik oszlop lábazata 1,78 m magas. Az alatta lévô réteg vizsgálata bizonyította, hogy az oszlop a 4. század óta ugyanezen a helyen áll. Nagy meglepetést okozott az oszloptörzsek pontos megmérése: a harmadik oszloptörzs átmérôje alul 1,14, felül 1,10 m, a magassága 3,54 m. A második (a kép elôterében álló ) oszlop törzse alul 1,10, felül 1,04 m, a magassága pedig 3,60 m. Az építészek az elsô perctôl fogva úgy ítélték, hogy ez a két oszlop eredetileg összetartozott, és egyetlen oszlop két felével állnak szemben. A második oszlop felsô részén lévô dudor mutatta, hogy ez volt az eredeti felsô rész. További bizonyítékot szolgáltatott emellett az, hogy a második oszlop alja és a harmadik oszlop teteje összeillenek: mindkettô keresztmetszete 110 cm, és a felületük is illeszkedik! Amikor Hakim Biamrillah szultán 1009-ben elpusztította a Szentsír- templomot, az oszlopot ledöntötték a lábazatáról. Az újjáépítés során az oszlopot kettévágták és a rotunda második és harmadik oszlopaként állították fel. Az eredeti oszloptörzs magasságának 7,15 m jön ki, ha a vágásnál elveszett részt is hozzászámítjuk. A lábazattal, oszlopfôvel és architrávval együtt a rotunda oszlopai 11 m magasak lehettek. Ugyanezt az értéket kapták, amikor a 4. századi falakat mérték. ,,Tizenkét bámulatra méltón magas oszlop tartja ezt a nagy és igen magas templomot'' -- Arkulf püspök leírása teljesen megfelelt a valóságnak. ======================================================================== 289. kép. A rotunda és a Sír kápolnája egy 1714-es rajz szerint 1. A Szentsír-templom rotundája a tűzvész (1808) elôtt A Den Haagból való Cornelius de Bruyn nevű holland festôtôl való az a rézkarc, amely a legpontosabb képet adja az 1808-as tűzvész elôtti állapotról. A távlati torzítások ellenére is tágas, fenséges teret látunk magunk elôtt. ======================================================================== 290. kép. A Szentsír templomának déli homlokzata 1. A déli homlokzat egy 1483-ban készült fametszet szerint 2. A déli homlokzat a restaurálás után (1974) A metszet felirata: Hec est dispositio et figura templi dmci(dominici) sepulchri ab extra. azaz: Ez az Úr sírja templomának alakja és elrendezése kívülrôl nézve. A metszet alján látható felirat: Ante templu(m) sepulchri d(o)m(in)i locatus e(st) lapis iste sup(er) quo Chr(istu)s crucem baiu la(n)s ceci dit azaz: Az Úr sírjának temploma elôtt van elhelyezve az a kô, amelyre az Úr keresztjét hordozva rábukott. 1483-ban egy mainzi kanonok, Bernhard von Breydenbach elzarándokolt a Szentföldre.[291] Kíséretében volt az utrechti festô, Erhard Reuwich is, akinek a Szentsír-templom fametszetét köszönhetjük. Ha a metszetet a fényképpel összehasonlítjuk, látható, hogy a harangtornyot kivéve milyen keveset változott a homlokzat. A jobboldali kapu, amelyet már Szaladin szultán idejében befalaztak (1187), az egyszer megalkotott törvény sérthetetlenségének szimbóluma is lehetne. A kapu nyitását és zárását ma is annak a mohamedán családnak leszármazottai végzik, akik 1244-ben megkapták a ,,kulcskiváltságot''. Kezdjük a fametszet elemzését a bal szélén. A lépcsô mellett egy féloszlop és egy ívtöredék áll (l. a 287,37. képet az 507. oldalon). Az oszloptalp és -fô bizánci, az oszlop törzse középkori. A kosár- oszlopfô és a korinthusi végzôdés hasonlít a Boldogságos Szűz árkádjának nyugati oszlopához (l. a 286. képet az 506., és a 287,16. képet az 507. oldalon). E féloszlopon kívül a lépcsô peremén még négy oszloptalp van, kettô közülük bizánci. A látható rész a keresztesek korából való árkád maradványa, amelyet Theoderich zarándok látott (1172). Valószínű, hogy a keresztesek által emelt árkád helyén már a bizánci korszakban állhatott egy árkád, mivel itt lehetett a Konstantin-templomegyüttes déli határa. A kaputól balra, a Negyven Vértanú kápolnája fölött áll a nagy harangtorony. A kápolna három falát és egy újonnan épített negyedik falat használtak a torony alapjaként (l. a 287,35. képet). A nyugati és a keleti sarkon a harmadik emeletig felnyúló támpillérekkel erôsítették meg. A metszet készítôje a tornyot eredeti formájában ábrázolta, csak a homlokzat kiemelése kedvéért kissé lekicsinyítette. Ma a kupolája és legfelsô emelete hiányzik (l. a 271. képet a 478. oldalon). Építési idejének meghatározása körül eltérnek a vélemények. A legtöbb szakértô 1160-- 1180 közé teszi a dátumát. Mivel azonban egy arab író, el-Idriszi 1154- ben szicíliai Rogerius király számára írt földrajzkönyvében említi a tornyot, biztos, hogy 1154 elôtt építették. A déli homlokzathoz képest azonban fiatalabb, mert belenyúlik a homlokzatba. Különösen az északi támpilléren látni ezt: a többi támpillér lefelé egyre szélesebb, ez az északi a második emelet magasságától egyforma szélességben fut lefelé. Ezt a szabálytalanságot az teszi érthetôvé, hogy egy már meglévô falhoz illesztették hozzá. A templom homlokzatának vizsgálatából az is kiderült, hogy a torony építésének része volt abban, hogy a homlokzatot nem az eredeti terv szerint alakították ki. A 17. században a torony déli oldalán még olvasható volt ez a felirat: ,,Jordanis me fecit''. Nem tudjuk, ki lehetett ez a Jordán, lehet, hogy azonos azzal a Jordán kanonokkal, aki az 1170. évi névsorban szerepel. A torony felsô részének pusztulásáról több történetet is elmondanak. Az egyik görög változat szerint 1545-ben földrengés döntötte le a két felsô emeletet, és 1620-ban még egy harmadikat is lebontottak. A ferences P. E. Horn viszont arról tudósít, hogy 1719-ben a nagy kupola felújításakor a tornyot is megerôsítették és két emeletet lebontottak róla. Mivel ma a Negyven Vértanú kápolnája fölött két és fél emelet magas a torony, eredeti magasságát négy ablakszintben lehet megadni. A többi korabeli rajzzal összevetve megállapítható, hogy Reuwich kissé sematikusan rajzolta a tornyot. A tetején nyolcszögletes, csúcsos oromzatokkal díszített zárófal volt, s erre emelték a nyolc szelvénybôl álló kupolát. Az 1962 óta folyó restauráció visszaadta az ôsi homlokzat eredeti szépségét. Azt a gerendaszerkezetet, amellyel az 1927-es földrengés után meg kellett támasztani, végre eltávolították. Az egyébként dísztelen külsô falakkal szemben a déli homlokzat tagolt, frízekkel és oromzattal szépen díszített. Az épület egészére (271. kép a 478. oldalon) és az alaprajzra (287. kép az 507. oldalon) vetett pillantással láthatjuk, hogy a homlokzat a déli kereszthajó folytatása, csak közéjük ékelôdik a mellékhajó. Mivel azonban a mellékhajó alacsonyabb a kereszthajónál, a homlokzati falat elôször megerôsítették (ezért lép 70 cm-rel elôbbre a templom oldalfalánál), majd 1,7 méterrel magasabbra rakták, mint az oldalhajó lapos tetejét. Baloldalon pedig az egész falat a toronyig megtoldották. Ezek után a mellékhajó belsô tagolódásának megfelelôen két szintre osztották a homlokzatot olyan oromzati elemekkel, amelyek valószínűleg egy régebbi épületbôl származnak. A felsô szinten két ablak, alul két kapu van. A kapuk felett csúcsívek, az ablakok felett félkörívek képezik a keretet. A kapuk szűkülô falazással készültek. A falszögletekben karcsú oszlopok állnak. Az elôreugró ,,szemöldökfákat'' Franciaországból származó relief díszíti. A bal oldalon Jézus földi élete utolsó heteinek eseményei követik egymást: Lázár feltámasztása, a betániai vacsorán történt megkenés, a virágvasárnapi bevonulás elôkészülete. Maga a bevonulás hiányzik. De a 19. században ezt a drága töredéket a Damaszkuszi-kapu közelében megtalálták! ,,Emlék'' gyanánt visszavitték Franciaországba, s ma a párizsi Louvre-ban látható. A zárójelenet az utolsó vacsora. A jobb oldali, befalazott kapu feletti dombormű lombmotívumos fríz kis ember-, kentaur-, állat- és madárfigurákkal. A szemöldökgerendák feletti timpanonok ma üresek. A csúcsívek bordázott felülete arab hatásra emlékeztet, az egyéb díszítménymaradványok viszont román művészekre vallanak. A bordázott ívek fölött levélmotívumokkal faragott fríz fut végig, s úgy tűnik, hogy az oldalfalon is folytatódott, csak a nyugati oldalon lefaragták. A felsô szinten mindkét ablakot fél- és negyedoszlopokkal díszített ívek fogják közre. A bordázott ív itt is megjelenik, sôt felette a levélfríz is, s úgy látszik, a nyugati oldalon éppen úgy egy további kis ablakot tételezett fel, mint a keleti oldalon látható. Vajon miért szakad meg mindkét szinten ez a fríz a nyugati oldalon? Egyetlen kielégítô magyarázata van a kérdésnek: a toronyépítés. A homlokzat tervezôinek bele kellett törôdniük, hogy a torony nem enged további terjeszkedést. Ez a félbemaradt ív azonban hitelességi bizonyítékká vált: Reuwich éppen úgy rajzolja, ahogyan a fénykép kétszáz évvel késôbb rögzítette! A négyezet feletti kupolának eredetileg volt lanternája, világító tornyocskája. Reuwich a romjait még lerajzolta. Egy 1346-ból való zarándokleírás szerint a lanterna hat kis oszlopon álló cibórium volt, s ennek kis kupoláján még egy oszlop állt. Mivel a zarándok egy szűk lépcsôn fel tudott menni egész a csúcsig, láthatta, hogy ezen az oszlopon egy alma van. Lám csak, az akkori zarándokútnak is megvoltak a maga rendkívül vonzó apróságai. A kapuktól jobbra lépcsô vezet fel a boltozatos mennyezettel ellátott épületbe. Ez az ún. Frank-kápolna, amelyet a Fájdalmas Szűz tiszteletére szenteltek (l. a 287,28. képet az 507. oldalon). Eredetileg itt vitt fel a lépcsô a Golgota-kápolnába. Szaladin szultán azonban 1187-ben lezáratta ezt a feljáratot, amint Reuwich rajzán is jól látszik a lépcsô végében emelt fal. A lépcsô alatti részen egy késôbb épített, sima csúcsívet láthatunk. Az így nyert teret a görögök kápolnának használják Egyiptomi Mária megtérésének emlékezetére, aki a 6. században a Jordántól keletre remeteként élt a pusztában. A lépcsô mellett álló oszlopon valamikor szobor állhatott. A díszesen faragott emeleti rész mennyezetét négy pillér tartja. Ezt az elôteret kelet felôl (a kép jobb szélén) az örmények Szent János-kápolnája határolja (l. a 287,31. képet). Nyilvánvalóan látszik, hogy egy korábbi, nagy templom apszisa az egész kápolna, s a külsô falon látható ív a diadalív volt. Valószínűleg az Arkulf (670) által említett Mária- templom maradványával állunk szemben. Az orosz Dániel apát (1106--7) még látta a templomot, és azt mondja, hogy a ,,szpudaioi = buzgók'' temploma. Így hívták a görög Pátriárka- kolostor szerzeteseit. Az Anasztaszisz-templom typikonja (liturgikus könyve) szerint a templom a Theotokosz, azaz az Istenszülô Szűz Mária temploma volt. Mivel azonban akadályt jelentett a Szentsír-templom homlokzatánál, a keresztes építészek feláldozták az új templomért a régi épületet. ======================================================================== 291. kép. A Templomtér keleti fala napnyugtakor. A sötéten árnyékos rész a Kidron völgye, a középen látható csúcsos kupola Absalom sírjának kupolája (l. a 243. képet a 416., és a 248. képet a 423. oldalon). ======================================================================== 292. kép. Krisztus sírjának változásai a történelem folyamán 1. A 336-ban épített Konstantin-féle síremlék a római lateráni Sancta Sanctorum-kápolnában ôrzött ereklyekazettából (Kr. u. 6. század közepe) 2. A keresztesek templomában lévô sírkápolna (1149-bôl). Erhard Reuwich fametszete 1483-ban 3. Raguzai Bonifác újjáépítése után (1555) ilyennek látta a sírkápolnát Bernardino Amico 1609-ben 4. Az 1808-as tűzvész után újjáépített kápolna 1810-bôl 5. Az Angyal-kápolna és a sír bejárata Mint ennek a világnak minden darabja, úgy Krisztus sírja is ki volt téve a változandóságnak: ,,Nem marad itt kô kövön'' (Lk 19,44). Már az elsô építési szakaszban Nagy Konstantin építészei eltávolították a sír kb. 3 x 3 méteres elôterét (Misna BB, 6, 8), valószínűleg azért, hogy a rotunda belsô tere nagyobb legyen. Ma már nem lehet biztonsággal megállapítani, hogy a hegybôl kibontott sziklasír szögletes vagy köralakú lett-e. A források e kérdésben nem igazítanak el. A harmadik képen egy olyan megoldást mutatunk be, amely mindkét változatot lehetôvé téve beleilleszkedik a konstantini Anasztaszisz alaprajzba (l. a 277. képet a 489. oldalon). A római Sancta Sanctorum-kápolna kincstárához tartozik egy kicsiny, fából készült doboz a 6. század közepérôl.[292] Betolható teteje van, 24 cm hosszú, 18 cm széles és 4 cm mély. Benne kô és fadarabkák vannak, amelyeket puha agyagba nyomkodtak bele, s ez késôbb megkeményedve ôrzi a darabokat. A részben még olvasható felirat szerint ,,Sionról, Betlehembôl'' való emlékekrôl van szó, amelyeket Palesztinából vittek magukkal zarándokok. A fából készült tetô belsô oldalán arany alapon öt miniatúra van Jézus életébôl. Az üdvtörténeti jeleneten túl azok a szent helyek is rajta vannak, ahol a zarándok megfordult: a Szentsír, az Olajfák hegye, a Golgota, Betlehem és a Jordán partja. Az elsô miniatúrán, amelyen asszonyok sietnek a sírhoz és angyal fogadja ôket az üres sírnál, a Szentsír még abban a formájában látható, ahogyan a Konstantin-féle bazilika hatalmas kupolája alatt állt (1. kép). A miniatúrát majdnem azonos méretben mutatja a reprodukció. Breviarius de Hierosolyma (530) és a piacenzai zarándok (570) értesít arról, hogy a sziklából kibontott sír fölé oltalmul és díszként egy aranytól és ezüsttôl csillogó, sokszögletű cibóriumot emeltek. A nyitott rácsos ajtó mögött az elôtérben látjuk a ,,követ, melyet elhengerítettek a sír elôl. Még ma is ott van'' (Kyrill. Kat. XIV, 22). A kô az oltár szimbolikus jeleit viseli magán: középütt kereszt, a négy sarkában a ,,Gammadiae'', a görög gamma betű látható. A kis fadoboz kora és az olajos-ampullákon látható reliefek összehasonlítása alapján (l. a 283. képet az 500. oldalon) elmondhatjuk, hogy ezen a miniatúrán Jézus sírjának hiteles képét kaptuk a Konstantin-féle bazilikából. A perzsák fosztogatása és pusztítása után (614) Modesztusz helyreállíttatta a síremléket, és kelet felôl elôteret építettek hozzá. Arkulf (670) elmondja, hogy a külsô oldalt márványlapokkal fedték be, s a csúcsára egy arany keresztet állítottak. Ô azt mondja, hogy csak háromszor három ember állhatott a sír elôtt. Ennek alapján a sírkamra szélességét egy méterre lehet becsülni. 200 évvel késôbb Bernard szerzetes leírásából értesülünk arról, hogy ,,a sír körül kilenc oszlop áll, közöttük a legdrágább kövekbôl épített fal húzódik. A kilencbôl négy a sír homlokzatánál van'' (Tobler -- Molinier 314. o.). Ezeket az oszlopokat, amelyek a Szentsírt ékesítették, azóta sem távolították el a sírtól. A mai építmény homlokzatában lévô barokk féloszlopok (5. kép) ôrzik változatlanul az emléküket. Meglehet, hogy néhány olvasót idegesít a lábakban, collokban és méterekben kifejezett végtelen adatsor, de ezek az unalmasnak tűnô adatok biztosítanak arról, hogy a hagyomány minden csodás elem és változás ellenére tárgyilagosan tapasztalt, reális valóságot ôriz. 1009-ben Hakim Biamrillah szultán, akinek pedig keresztény nô volt az anyja, mindazt, ami Konstantin óta és Koszroesz dúlása ellenére még fennmaradt, a földdel tette egyenlôvé, azaz padlószintig mindent eltüntetett. Utána még három újjáépítést ért meg a Szentsír-templom, de az alapszerkezetet mindegyiknél tiszteletben tartották. Nikephorosz pátriárka 1048-ban a régi síremlék körvonalai szerint kápolnát emelt a sír helyén, amelyet a 12. századi építészek változatlanul átvettek. Ez a sírkápolna a hátsó oldalán le volt kerekítve, s háromajtós, szögletes elôtere volt. A három ajtó közül az északi volt a bejárati, a déli a kijárati ajtó a zarándokok számára. Mivel a sírkamra belsô méretét (a Misna szerint 2 x 2 m) változatlanul ôrizték, az oldalfalak és a tetô aránytalanul vastagnak és nagynak látszott. Saewulf, az angolszász zarándok (1102-ben) meg is jegyezte: ,,Az Úr sírját nagyon vastag falakkal vették körül''. A méretek mutatják, hogy nem volt túlzott a megállapítása: az északi fal 3,5 láb (1,06 m), a déli fal 4,5 láb (1,37 m) vastag volt. Az orosz Dániel zarándok (1106), aki késôbb a Jeruzsálem melletti Mar Szaba-kolostor apátja lett, még további részleteket is elmond, amelyeket Reuwich metszetén ellenôrizni lehet (2. kép): ,,A tetôn oszlopokra állított szép erkély van, és egy köralakú tornyocska is emelkedik a tetôrôl. Ezüstlapokkal fedték a tornyot.'' Reuwich metszetérôl hiányzik az az embernagyságú, ezüstbôl készült Krisztus- szobor, amelyrôl Saewulf azt mondja, hogy a torony tetején állt. Ezt az ezüstszobrot már a város 1187-es ostromakor beolvasztották, hogy az egyre növekvô gazdasági nyomorúságon segítsenek. Reuwich metszete a sírkápolna északi oldalát mutatja. A szűk és alacsony ajtót, amelyen Saewulf tanúsága szerint csak térden csúszva lehetett bemenni, nagyon hűségesen adja vissza. Quaresmius késôbbi adatai szerint (1626) a nyílás 56 cm széles, 108 cm magas és 54 cm mély volt. Ez az ajtónyílás tipikusan a keleti építészetre vall. Nem kell mást tenni, mint kimegy az ember a templomtérre, a Hárámra, és a Mimbaron, a mohamedán szószéken, amely a Szikladómtól délre áll, láthatja ennek a kis ajtónyílásnak a mását, sôt, esetleg az eredetijét, amelyrôl a Szentsír bejáratát mintázták. A sírkápolna nyugati oldalán (a jobb szélén) mutatja a metszet a koptok hozzátoldott kápolnáját, amellyel évszázadokon át tudták védeni jogaikat ezen a helyen. Saewulf, miután megemlíti a követ, amelyre az angyal ült, és magasztalja a szép oszlopokat, így fejezi be leírását: ,,Ez az Úr sírja, ahogyan leírtam azon ismereteim szerint, amelyeket a sokáig ott tartózkodóktól szereztem''. Amikor az arabok 1244-ben bevették Jeruzsálemet, a síremléket elpusztították: leszedték róla a márványborítást, az oszlopokat pedig elküldték Mekkába. Az újjáépítéskor az elôtér elé csak egy ajtót építettek, amint errôl a Sion-hegyi Burchard tanúskodik 1283-ban. A síremlék vastag falait hamarosan újra oszlopokkal díszítették, s mostantól fogva az építmény mintegy ötszáz éven át dacolt minden romboló erôvel. Ennyi idô múltán azonban egyre inkább panaszkodni kezdtek roskatag állapota miatt. 1555-ben V. Károly császár kérésére II. Szulejmán szultán engedélyt adott Raguzai Bonifác ferences gvárdiánnak, hogy az összedôlni készülô sírkápolnát új építménnyel cserélheti fel. Az új kápolna más formát nyert, amint a ferences Bernardino Amico 1609-ben készített rajzán láthatjuk (3. kép). A rajz a mellé adott alaprajzzal nagyon kifejezô. Az Angyal-kápolna elsô része, amelyben egy négyszög jelzi a sírt záró követ, négyszögletes, hátsó része félkör. Mivel a sírkápolnát a sziklában megmaradt alapvonalakra építették, ebben a rajzban megkapjuk az egymásnak ellentmondani látszó régebbi zarándokleírások magyarázatát. A síremlék ugyanis szögletes is volt, de kerek is, attól függôen, hogy kelet vagy nyugat felôl nézték-e. Ha oldalról nézték, piramistetôvel fedett tömbnek látszott, ahogy a monzai ampullán is látjuk (l. a 283. képet az 500. oldalon). E. Horn ferences páter adatai szerint (1724--44) a sírkápolna szélessége 4,35 m, hossza 8,7 m, magassága 4,09 m. A falait kívülrôl szürke márványlapokkal borították, és tíz oszloppal díszítették. Néhány frank zarándok felírása szerint -- utazásuk idôpontját pontosan tudjuk -- ezek a márványlapok korábbiak, mint a sírkápolna újjáépítése. Valahol másutt voltak már a templomban, és onnan helyezték át ide ôket. E. Horn egy megjegyzése arra utal, hogy kutatásai közben kritikus szemmel látott. Ezt a csípôs megjegyzést teszi: ,,Ahol felépül Isten temploma, ott az ördög is felépíti a maga kápolnáját.''[293] Az egyik márványlapon ugyanis van négy kis mélyedés, és azt tartják róla, hogy Nagy Szent Gergely ujjlenyomatát ôrzi. Az 1808-as tűzvészt a sírkápolna átvészelte: majdnem épen maradt a lángok és leszakadó romok alatt. Csupán a tetôn álló kis torony sérült meg egy rázuhanó gerendától. Ennek ellenére a földig lebontották, majd török rokokó stílusban építették újjá. S ha nem is értünk egészen egyet ezzel a stílussal, mégis fejet kell hajtanunk az építész elôtt, aki így állított emléket magának a kápolna bejáratánál: ,,Uram, emlékezzél meg szolgádról, a Mytilenei Komnenosz császári építômesterrôl. 1810'' (5. kép). Az új sírkápolna 8,3 m hosszú, 5,9 m széles és 5,9 m magas. Az összes elemeket, amelyekrôl a korábbi zarándokbeszámolók beszéltek, többé-kevésbé megtalálhatjuk rajta. A falakat kívülrôl újra márványlapok borítják, és oszlopok díszítik. A lapos tetôn, melyet kôkorláttal vettek körül, fantáziadús toronyépítmény, vagy inkább egy kis pavilon fejezi be a kápolnát. A homlokzati oldalt négy csavart oszlop díszíti. Gazdagon ékesített ajtón át lépünk be a kápolnába. Jézus sírja, mint egykor a zsidóknál szokásos volt, két helyiségbôl áll: elôtérbôl és a tulajdonképpeni sírkamrából (l. a 270. képet a 477. oldalon). A 6. kép a mai sírkápolna elôterét mutatja, az ún. Angyal-kápolnát a sírkamrába vezetô alacsony bejárattal. A bejárat fölött ez a felirat olvasható: ,,Kenetet hozó asszonyok! Miért keresitek az Élôt a holtak között? Feltámadott az Úr!'' A 3,4 x 3,9 méteres kápolna közepén egy márványba foglalt kô áll. Ez emlékeztet arra a nagy kôre (Mk 16, 4), amely annak idején elzárta a sír bejáratát. Kyrillosz, Jeruzsálem püspöke (+ 387) még sértetlenül látta a sír elôtt Konstantin Anasztaszisz-templomában. A perzsák törték össze (614), amikor meghódították a várost. Modesztusz (616) két oltár-menzát csináltatott belôle. Az egyik oltár Arkulf szerint (670) a sír bejáratánál állt (l. a 285. képet az 504. oldalon). Késôbb a bejárat elôtt állt egy kô, Quaresmius szerint 27 cm magas, 54 x 56 cm oldalszélességgel. Egy még kisebb követ márványba foglalva 1808 után a bejárat elé tettek. Jeruzsálemi Szent Kyrillosz (348) 13. katekézisében, amelyet az Anasztasziszban, a sziklasír elôtt tartott, ezeket mondta hallgatóinak: ,,Mi biztosan akarjuk tudni, hogy hova temették el Jézust... Nézzétek ezt a sziklát, tekintsetek be, és lássátok!'' (Kat. XIII, 25.) Ma az Angyal-kápolnából 1,33 m magas ajtó vezet a tulajdonképpeni sírkamrába (7. kép). Ott benn azonban jóformán semmit sem lehet látni Jézus sírjából. Hakim Biamrillah szultán 1009-ben gondosan eltüntetett minden nyomot. Ami megmaradt, azt a 12. században márványlapokkal vették körül és alabástromlappal fedték le. Az 1555-ös újjáépítéskor a márványlapokat el kellett távolítani. A sírhely fölött két angyalt festettek a falra, mindegyik kezében latin szövegű szalag: az egyiknél: ,,Surrexit, non est hic -- Feltámadt, nincs itt!'', a másiknál: ,,Ecce locus, ubi posuerunt eum -- Íme a hely, ahová tették!'' Raguzai Bonifác így ír az eseményrôl: ,,Szükségesnek éreztük, hogy az egyik alabástromlapot is felemeljük... s leplezetlenül láttuk azt a helyet, ahol az Úr teste három napig nyugodott''. Sajnos Bonifác ezen kívül semmit nem mond arról, hogy milyenek voltak a rôt erezetű mészkômaradványok, amelyeket ôk még láthattak.[294] A 7. kép a sírkamra mai formáját mutatja, a helyet, ,,ahová temették'' Jézust (Mt 28, 6). A méretek nem sokban térnek el a hagyomány által mondottaktól: 2,07 m hosszú, 1,93 m széles. A jobb oldalon lévô sírhely 2,02 m hosszú, 93 cm széles és 66 cm magas kôpad, amelynek felsô lapjába árkot véstek, nehogy -- amint Quaresmius írja - - ha egészben látják, szépsége miatt elvigyék a törökök''. Errôl a helyrôl mindent el lehetett vinni, mindent romba lehetett dönteni, csak a történeti hitelességéhez nem lehetett hozzáférni: ,,Arimateai József sziklába vágott új sírboltjába helyezte Jézust. A sír bejárata elé követ hengerített. Mária Magdolna és Mária, József anyja, figyelték, hogy hová temetik el'' (Mk 15,46--47). ======================================================================== 293. kép. Az Emmausz-Amvaszban lévô templomromok 1. kép. Az I. templom apszisa és a keresztesek templomának (III. templom) alapfalai 2. kép. Az I. templom déli mellékhajójának apszisa 3. kép. A keresztelômedence a baptisztériumban Az alaprajz magyarázata: A az I. templom apszisa A' a déli mellékapszis B baptisztérium F sziklasír K csatorna M mozaikmaradványok N narthex S küszöb T keresztelômedence T' ajtó V római villa W víztároló medence A délkeleti irányból készült felvétel az I. templom apszisát (A) és a középhajóban a III., keresztes templom alapfalait mutatja. A jobb oldalon lévô területen a II. templom oszloptalpai, mozaikmaradványai vannak szétszórva. A messze távolban a Sáron-síkság látható, bal oldalon a geszeri, jobbra a modeini dombokkal. A második kép szembôl mutatja az elôbbi kép bal szélén hátulról látszó déli mellékapszist (A). A harmadik kép az elpusztult baptisztériumból a keresztelômedencét (T) és az apszis alapvonalát tudja csak mutatni. A rajz a három templom alaprajzát, a baptisztériumot (B), a keresztelômedencét (T), végül egy római villa mozaikmaradványait tünteti fel. A romok története a következô: Az I. templom a szamaritánusok felkelésének lett az áldozata 529-ben. Ekkor Justinianus császár megbízta Szabbasz apátot, hogy állítsa helyre a lerombolt szentélyt. Mivel nem volt elegendô anyagi erejük, megelégedtek annyival, hogy a romok mellé egy kicsi templomot emeljenek. Éppen száz év múlva ezt a kis templomot mecsetté alakították át. Nem tudjuk, mikor dôlt romba. A keresztesek templomának ívei a 19. században még álltak. 1843-ban dôltek össze egészen, amikor Mohamed Ali pasa csapataival a közeli Abu Gos ellen vonult. A környék lakóinak aztán megtetszettek a szépen faragott kövek, és elhordták házaik építéséhez. Az elsô kép mutatja azt, ami megmaradt. Az ásatásokat akkor kezdték el, amikor a múlt század utolsó negyedében a betlehemi francia kármelita apácák megszerezték a telket. Az elsô lelet egy abacus volt (oszlop fedôlapja) egy régi oszlopból. Az oldalában görög felirat: ,,Egy az Isten'', a másik oldalon héber betűkkel: ,,Dicsértessék az ô neve.'' Az oszlop valószínűleg egy régi zsinagógából származik. Az I. templom építéstörténete körül elég sok vita van. Alapterülete 800 m˛ körül lehetett és a sziklába vágott térségre emelték. A falmaradványok tanúsága szerint 46,4 m hosszú és 24,4 m széles volt. A három apszis háromhajós bazilikára vall. Az épen maradt déli apszis méreteibôl a mellékhajó magasságát 7 méterre lehet becsülni. A fôapszis még romjaiban is lenyűgözô. Átmérôje 9,7 m. Feltűnôen nagyok a kôtömbök, amelyekbôl a falat rakták, egyik-másikuk 2 m hosszú és 80 cm magas. Belül az apszisnak megfelelôen félkörösek. Az eredetileg háromhajós templom területén belül a keresztesek egy 23 m hosszú, egyhajós templomot építettek, amelynek oldalai az egykori mellékhajó fölé emelkedtek. A 2. képen jól látható, hogy a keresztesek templomának fala hogyan nyúlik bele az I. templom 4 m széles mellékapszisába. A bazilika északnyugati részében talált mozaikmaradványokat C. Watzinger a 3. század elejére keltezi. Valószínűleg egy római fürdô maradványairól van szó. Amikor az I. templomot építették, a mozaikokat részben belefoglalták a templomba, részben új mozaikot raktak. Kb. 10 méternyire a templom szentélyétôl északkeletre egy keresztelôkápolna (B) maradványait tárták fel (3. kép). 1,2 m vastag, kváderkövekbôl rakott fala mutatja, hogy az I. templomhoz tartozott. Északnyugati sarkához egy majdnem négyzetalakú vízmedencét építettek (W). A falon kiképzett csatornán keresztül folyt a víz a keresztelômedencébe (T). Eredetileg 1,6 m körüli átmérôjű, köralakú medence lehetett. Késôbb keresztformájúra bôvítették és lekerekítették a szárait. Két márványlépcsô vezetett le a medencébe. A keresztalakú medence északi oldalán, közvetlen mellette egy hengeralakú mélyedés van a sziklában, de ennek átmérôje mindössze 58 cm. A víz a szögletes vízmedencébôl (W) a már említett csatornán keresztül (K) elôször ebbe a kis tartályba ömlött. A nagy medence felé a padlóba vágott nyíláson folyt át, úgyhogy a két medencében a víz mindig egyforma magasan állt. Egy másik nyílás a kereszt alakú medence aljában szabályozta a víz lefolyását. A szakértôk még nem találtak egyértelmű magyarázatot erre a különleges vízvezetékrendszerre. A 3. képen a kereszt alakú medence felénk esô végénél a kis henger alakú medencébôl egy negyed kör látható. A medencétôl balra volt egy félköríves apszis. A kép felsô szélén a keresztesek templomának fala és egy ajtó látszik (T'). A feltűnôen magas küszöb kôtömbje (S) még az I. templomból való. A lerombolt I. templom mellett építették fel a 6. században a kisebb, 26 m hosszú, 14 m széles, háromhajós templomot. Csak egy apszisa volt és közvetlenül csatlakozott a baptisztériumhoz. A templom elôtt 18 m széles narthex állt (N). A feltárások során elég nagy mozaikmezôk kerültek felszínre (M). Sajnos az alapítót megörökítô felirat úgy megsérült, hogy a dátumot ennek alapján nem lehet meghatározni. Ennyit lehet belôle elolvasni: ,,Fôtisztelendô PR püspök idejében... fejezték be a mozaikot... évben.'' A 7. század elsô felében a templom ajtói a keresztények elôtt bezárultak, mert mecset lett belôle. A Mekka felé nézô küszöbök még ma is hirdetik, hogy ez a templom egykor a muzulmánok mecsetje volt. ======================================================================== 294. kép. A Genezáreti-tó partja a Hétforrásnál A parton látható kicsi erdôben áll a Feltámadott megjelenésének (és a primátusnak) temploma egy egészen kicsi kikötôvel. A fák mögötti terület a Hétforrás vidéke, mögötte emelkedik az Ali sejk kopasz dombja. Kicsit jobbra, fenn a dombtetôn látszik a Boldogságok temploma. A parton Kafarnaum felé futó út mentén még áll néhány pálmafa, amelyek arra a pálmaligetre emlékeztetnek, amelyrôl Petrus Diaconus beszélt (1137-ben) (l. a 164. képet a 280., és a 182. képet a 318. oldalon). ======================================================================== 295. kép. A Mensa Domini-templom Az ásatások fényt derítettek ennek a kis sziklaterasznak a 4.század óta folyó mozgalmas történetére. 1934-ben építették ide azt a Primátus- templomot, amelynek déli oldalát láthatjuk a képen. Az ôsi sziklalépcsôk álltak minden vihart, öt lépcsôfok még ma is látható belôlük. Kétségtelen, hogy több fokból állt, amikor Aetheria járt rajta (384 körül). Az ajtó szintjénél van az utolsó, 5. fok. Felette kezdôdik az a sziklatömb, amelynek folytatása benn a templomban a ,,Mensa Domini'' (l. a 297,1. képet az 536. oldalon). A víz felszínén még éppen látni lehet hármat az ,,Apostolok 11 trónusából''. A vízszint ingadozása szerint merülnek fel vagy tűnnek el a víz alatt. A kép jobb sarkában álló eukaliptusz-fa idegen ezen a tájon. Örökzöld, 90 méteres magasságig is felnövô törzsével Ausztráliában ôshonos növény. Palesztinába csak a 19. század közepe táján hozták be. A német telepesek honosították meg, mert szárítja a talajt és gyorsan növekszik. Nekik pedig erre szükségük volt a Hétforrás körüli, maláriával fenyegetô mocsárvidéken. A túlsó part szinte karnyújtásnyi távolságban látszik. Szemléletes illusztrációt ad az evangéliumokban többször is szereplô megjegyzéshez: ,,Átkeltek a tó túlsó partjára'' (Mt 8,18; Mk 5,1). ======================================================================== 296. kép. Az Olajfák hegye kelet felôl nézve A vidék jellegzetes arcát nagyon szemléletesen mutatja a felvétel. Júdea pusztájának utolsó nyúlványai majdnem a város kapujáig érnek. A vakítóan fehér mészkôsivatagot csak tavasszal borítja el néhány hétre pazar pázsit- és virágszônyeg. A karsztos felszín jelzi, hogy ez a terület esôárnyékban van. A kép jobb felében látjuk az enyhén dél felé ereszkedô hegylánc Umm-et-Tala csúcsát (815 m) és az Augusta Victoria- kolostor tornyát. Kb. 400 méternyire innen dél felé (a kép bal oldalán) kis erdô takarja a Mennybemenetel kápolnáját (809 m), viszont magasan felnyúlik az ég felé az Orosz-torony (l. a 303. képet az 544. oldalon). E magaslat mögött van a Templomtér (l. a 226,2. képet a 391. oldalon). ======================================================================== 297. kép. A Feltámadott tóparti jelenésének és Péter primátusának temploma -- alaprajz és feltárások (B. Bagatti, 1936 és S. Loffreda, 1968 szerint) 1. ,,Mensa Domini = Az Úr asztala'' 2. A Tizenkét Apostol Trónusa az 1968-as alacsony vízállásnál 3. A templom belsejében lévô ásatási terület A Mensa Domini-templom jelmagyarázata: C--D a 4. századi, I. templom falai A--B az 5. századi, II. templom fala A--E a II. templom északi fala B--F a II. templom déli fala E, F pilaszterek G Mensa Domini H kavicsszônyeg L a II. templom oldalkapuja P az ,,a'' padló keleti határvonala S a II. templom fôkapujának küszöbe ST kôtömb, amelyet már nem szállítottak el T lépcsô 1--5 az Apostolok Trónusai a a 4. réteg feletti padló (a II. templomból, 5. sz) b a 3. réteg feletti padló (a III. templomból, 8. sz.) c a 2. réteg feletti padló (a IV. templomból, 12. sz.) d a VI. templom padlója, 20. sz. Évszázadok folyamán hat templomot építettek egymás után a tópartnak azon a pontján, amelyhez két bibliai esemény fűzôdik: a feltámadás után az Úr itt vendégelte meg tanítványait a parázson sütött hallal (Jn 21,1--13), és itt adta át hármas formulával Péternek a primátust (Jn 21, 15--18).[310] A rajzon a mai Primátus-templom alapfalait a második, 5. században épített templom alaprajzába rajzoltuk bele. A hosszmetszet a sziklaalapot és az egymást követô templomok szintjeit mutatja, s különösen láthatóvá teszi annak a sziklának a helyzetét, amelyrôl az 5. század óta a zarándokok úgy emlékeznek meg, mint az ,,Úr asztala'' (l. az 1. képet az 536. oldalon). A templomtól délre lévô öt kô (1--5) az ún. ,,Tizenkét apostoltrónus''-hoz tartozik (2. kép). A fénykép az 1968-as alacsony vízállásnál láthatóvá vált köveket mutatja. A 3. képen a templom belsejében lévô ásatási területet látjuk. A jelzések az alaprajzra utalnak. Amikor a mostani templomot 1934-ben arra a sziklateraszra felépítették, amely keleti és déli oldalával a vízbe ér (l. a 295. képet az 532/a oldalon), komolyabb archeológiai vizsgálatokat nem lehetett folytatni. Az akkor felszínre bukkant régi falmaradványokról megállapították, hogy különbözô korokból származó templomokhoz tartoznak, 637-tôl, az arab hódítástól egészen a keresztesek koráig. Errôl a helyrôl elsôként a ,,Commemoratorium de casis Dei'' c., Nagy Károly megbízásából készült szentföldi templomjegyzék tesz említést 808-ban: ,,A tó partján áll a Tizenkét trónus temploma. Ott van az a mensa (asztal), amelyen az Úr tanítványaival evett'' (Baldi, 405. o.). Az 1968-ban S. Loffreda OFM által vezetett ásatások legnagyobb meglepetését az a felismerés okozta, hogy már a 4--5. század fordulóján állt egy kis templom a ,,Mensa Domini'' mellett. A környék átkutatásából kiderült, hogy a Hétforrás vidékén Jézus évszázadában nem volt lakott település. A következô évszázadokban ezen a vidéken bányászták a ,,meleke'' mészkövet. Még a templom alatti sziklákon is eleven frisseségükben látszottak a kôfejtés nyomai. Az egyik hasadékban találtak egy pénzdarabot, amelyet nyilván az egyik kôfejtô veszített el. Ez mint egy megállt óra jelzi az idôt: Trajanus császár idejébôl való, Kr. u. 106--107-bôl. Több jel mutat arra, hogy a kôfejtést a negyedik században hirtelen abbahagyták: a mai temlpom padlója alatt találtak egy nagy, 1 méterszer fél méteres kôtömböt, amelyet még kivágtak a sziklából, de már nem szállították el (ST az E jelzés mellett). A hirtelen abbahagyott munka bizonysága két ottmaradt vas ék is. Megalapozottan tételezzük fel, hogy a kôfejtés félbehagyása és a sziklateraszon épített templom között szoros összefüggés van. Mivel azonban az elsô épületbôl csak szórványos maradványok vannak, nehéz a méreteire vonatkozóan bármit mondani és az alaprajzot rekonstruálni. Egy fehér padló- vagy vakolatdarab (R jelzésnél) és sok cserépmaradvány hirdeti a Mensa Domininél épített elsô templom emlékezetét. A tópartról a Mensa Domini-hoz vezetô lépcsôt elôször Aetheria (381- -384) említi abban a szövegben, amelyet Petrus Diaconus hagyott ránk (1137) (l. a 295. képet az 532/a oldalon). Az egykori, 2 m széles lépcsôkbôl (T) csak öt fok maradt meg. A jobbról és balról látható keret mutatja, hogy a lépcsôket a sziklából vágták ki. Mivel az elsô templom építését összefüggésben lehet nézni az elsô Kenyérszaporítás- temploméval és azzal a templomocskával, amelyet a Boldogságok hegyén emeltek (l. a 182. képet a 318., és a 186. képet a 324. oldalon), a Mensa Domini elsô temploma is kicsi lehetett, hiszen a 10 m széles és 15 m hosszú sziklaterasz nem nagy helyet biztosított számára. Az 5. században ugyanerre a helyre egy második templomot emeltek, s ennek alaprajzát már mutatja a rajz. Az 1,45 m vastag falak három oldalon megmaradtak és alapját képezték az összes többi, késôbb épített templomoknak. A falak egy 6,45 m széles (A--B) és 6,95 m hosszú (A--E, B--F) négyszöget határolnak. Sajnos a keleti fal -- s ha egyáltalán volt apszisa, akkor az apszis is -- eltűnt. A déli falnak kb. a közepénél (D) pilaszterszerűen kiugrik a fal síkja egy vékony falmaradvány miatt. Tüzetesebb vizsgálatok kimutatták, hogy ez a keskeny fal régebbi, mint a környezete és egy korábbi épületnek volt a része. Másik, régebbi falmaradványt az R pontnál fedeztek fel. Feltűnôen a D fal futásának irányában van ez az R részlet. Ennek a korábbi templomnak a maradványai a padlóban (a hosszmetszet 4-es számú rétegében) mutatkoztak. Az E és F pilaszterek viszont a II. templom vastag falainak tartozékai, s valószínűleg egy nagy ívet hordoztak, amely valamilyen formában az egész templom középpontjához, a ,,Mensa Domini''-hez (G) kapcsolódott. Ma ez a szikla kb. 1,25 méterrel magasabb, mint a templom padlója (l. a hosszmetszetet). Északi oldalán, az E pilaszter elôtt keskeny folyosót vágtak bele, ezen át lehet a templom keleti felébe jutni, ahol az oltár áll. A sziklát a többi oldalon is függôlegesre faragták, így nagyjából téglatest formája van, s észak-déli irányban keresztben fekszik a templomban. Elsô pillantásra feltűnik, hogy a felsô oldalán megôrizte természetes színét és formáját! A templomnak három bejárata volt: a nyugati oldalon volt a fôkapu (S); a másik kettô a két hosszanti falban. Az egyik valószínűleg az L jelzésnél, ahol egy 90 cm széles kôlapot találtak; a mai fal részben elfedi. A másik a déli falban az F pilaszter mellett lehetett. Ez volt az, amelyen át a sziklalépcsôkrôl lehetett bejutni a templomba. A templom fôkapujának küszöbe (S) még eredeti helyén állt: 1,3 m hosszú, 46 cm széles mészkôtömb. A retesz számára vágott lyuk még felismerhetô benne. A H jelzésnél, az északi falon kívül egy 1,75 m széles kavicsszônyeget találtak, amelyre egyelôre nem találtak magyarázatot. Ugyancsak homály fedi annak a két sziklalépcsônek a rendeltetését, amelyek a keleti oldalon az N falsarokig érnek. A templomtól délre a vízben lévô hat kônek (2. kép) -- a rajzon a hatodik követ nem tüntettük fel, mert az ötödiktôl keletre a vízben van -- többféle magyarázata is lehet. Az 1,5 m magas és 90 cm széles kövek szív formájúra vannak faragva. Egyesek azt mondják, hogy a kikötô tartozékai. Mások szerint egy kolostor romjaihoz tartoznak. 1936-ban elektromos erômű építése miatt a tó vízszintjét leapasztották, s ekkor A. M. Schneider pontosabban megvizsgálta a köveket. Az ô véleménye szerint a keresztesek templomának voltak részei, és a külsô fal támaszául szolgáltak. A legvalószínűbb magyarázatot a régi irodalmi utalásokban találjuk, amelyek szerint kezdettôl fogva a Mensa Domini-szentélyhez tartoztak ezek a szív formájú kövek, és a tizenkét apostol tizenkét trónusát szimbolizálták. A hosszmetszetben bejelöltük az egymás fölé rakott padlószinteket, ahogyan a templom belsejében végzett feltárás közben egymás után mutatkoztak (l. a 3. képet). A legalsó (4-es) réteg a sziklára rakott padló, és mint a szikla, dél felé kissé lejt. Ezt a legalsó réteget, amely a 4. századból származik, a nyugati (A--B) faltól a P sziklaperemig találták meg. A B--D falszakasznál fél méter vastagságot elérô réteg föld és kavics keverékébôl áll, és feltűnôen sok cserépdarab van benne. Néhány meszelt vakolatdarabot is találtak benne, olyat, amilyen az R kônél és a déli fal D pontjánál is felbukkant. Kézenfekvô, hogy ezek a vakolatdarabok egy régebbi épület maradványai. Ezt a réteget a II. templom építésekor az ,,a'' padlóval lefedték. Ez a padló mész, szén és hamu keverékébôl állt. Az új padlózat a P pontig ért. Az innen enyhén emelkedô sziklát fedetlenül hagyták. Ez a II. templom valószínűleg a perzsák 614-es hódításának lett az áldozata. Arkulf, aki 670-ben járta be a környéket, nem említi a templomot. Amikor a 7. század végén vagy a 8. század elején újjáépítették, a tér keleti felét megemelték. A széles lépcsô a C--D vonalnál kezdôdött, és az E--F pilaszterek vonaláig tartott. Ez az új feltöltési réteg (3) nagy kövekbôl állt, erre tették rá a ,,b'' padlót. A keresztesek ezt a III. templomot valószínűleg romjaiban találták, de Dániel apát 1106-ban már egy új templomot láthatott. Belsô terét megint átalakították: a C--D vonalnál kezdôdô lépcsô magasságáig fölemelték a nyugati részt (2. réteg), és padozatot helyeztek rá, ez a ,,c'' padló. Ennyi nyoma maradt a IV. templomnak, semmi más. Nem állhatott sokáig a keresztesek temploma, mert Bibarsz szultán csapatai már 1263-ban romba döntötték. Az V. templomból sem maradt egyéb, mint a kapujából a küszöb. Utána a sziklaterasz 7 évszázadig puszta maradt, mígnem 1934-ben a ferencesek fölépítették rá a VI. templomot, amelynek alaprajzát láthatjuk. A padlószintek beszédes tanúi a kicsi tóparti hely pusztulásainak és újjászületéseinek. ======================================================================== 298. kép. Az Eleona-bazilika alaprajza és rekonstrukciója (L.-H. Vincent szerint) Az Olajfák hegyén kezdettôl fogva két helyet tiszteltek különleges módon: a barlangot, amelyben az Úr tanítványait oktatni szokta, és a tôle 70 méternyire lévô ,,Vestigia Domini''-t, amellyel azt a helyet jelölték, ahonnan az Úr a mennybe szállt. Nagy Konstantin a két helyet egyetlen ,,szent területnek'' tekintette, és a barlang fölé bazilikát, a mennybemenetel helyére pedig emlékkápolnát emeltetett. A mai Pater Noster-templomtól nyugatra 1910-ben fedezték föl a régi Olajfa- bazilika nyomait. A rajzon a szabaddá tett falmaradványok és fundamentumrészletek alapján készített vázlatot látjuk. A hosszmetszet a Konstantin-féle bazilika rekonstrukciós vázlata. Az egész épület 70 m hosszú és 18,6 m széles volt. Nyugat felôl lépcsôk vezettek fel az oszlopos elôtérbe (propylaion), amelyet a lejtôs hegyoldal miatt boltozatra építettek. Ehhez az elôtérhez csatlakozott a 25 m hosszú, három oldalról oszlopokkal körülvett átrium. Az átriumban volt egy négyszögletes ciszterna. Innen léphetett be az ember a bazilikába, amelynek apszisa a 29,5 m hosszú fôhajó végében állt. A templom háromhajós volt ugyan, de csak egy apszissal végzôdött. A szentély alatt volt a kb. 7 m hosszú és 4,5 m széles szent barlang. A Betániába vivô út mentén feküdt, s Jeruzsálemtôl egy szombatnyi járásra volt. Lukácsnál ugyanilyen adatot találunk. L.-H. Vincent 1911-ben tette közzé feltárásainak eredményét.[312] Amikor késôbb, az elsô világháború után visszatért az Olajfák hegyére, szomorúan látta, hogy a területet közben kirabolták és megrongálták. A nyitva hagyott árkokat úgy össze-vissza rombolták, hogy a templom alaprajzát többé nem lehetett látni. A ,,Tanítás barlangjából'' csupán egy lyuk maradt a sziklában. A kôrablók mindent elhordtak: a kis apszis köveit, a lépcsôfokokat, mindent. A kövekbôl a közelben tábori konyhát építettek. Amikor Konstantin a templomot ide építette, a hívôk az átriumból és az oszlopos elôtérbôl leláthattak a templomtérre, és igazán elevenen átélve hallhatták Jézus jövendölését a város és a világ végérôl. Ma a bencés apácák kolostora teljesen elfedi a város képét (l. a 226,2. képet a 391., a 230. képet a 397., és a 301. képet az 541. oldalon). ======================================================================== 299. kép. A ,,Tanítás barlangja'' az Olajfák hegyén lévô Eleona- templomban 1. Bejárat a barlangba 2. A barlang apszisa és oltára A Születés temploma Betlehemben és a Szentsír-templom Jeruzsálemben évszázadokon keresztül megôrizte a hagyományát. Konstantin harmadik bazilikája, az Eleona mindkét hagyományát elveszítette: elôbb a mennybemenetelét, majd a Jézus tanítására való emlékezést. Lerombolása után az Olajfa-bazilikát soha többé nem építették fel eredeti fényében. Csak 1927-ben szentelték fel a ,,Tanítás barlangját'' mint altemplomot, amely fölött egy félbemaradt apszis szomorkodik. ======================================================================== 300. kép. Ásatások a Mennybemenetel mecsetje környékén (V. Corbo OFM szerint) A rajzon azoknak az épületeknek alapfalait láthatjuk, melyeket a mai Mennybemenetel-mecset környékén fedeztek és tártak fel (l. a 301. képet). A feltárás során egy köralakú építmény alapfalába ütköztek (R), amelynek középpontja a ,,cb'' pontban van. Az építmény alapfala a mai Z-vel jelzett kerítés alatt feltárt részleténél (S) 1,56 m vastag. Az építôanyag és a padlómaradvány a 4. század második felére utal. Igen nagy a valószínűsége annak, hogy az R--R' körépület a Poemenia- szentély tartozéka volt. A római Szent Pudenziana-templom apszismozaikja azt sejteti, hogy a körépületet oktogonális oszlopfolyosó vette körül (vö. a 267,1. képpel a 467. oldalon). A körfal (B) külsô peremén a ,,H--J'' pontoknál kúpos, kifelé szélesedô falak indulnak. A falmaradványokból egy négyszögletes helyiségre lehet következtetni, amely boltozatos kamra lehetett. A J részlettôl néhány méternyire nyugatra apszisrészletre bukkantak, amelynek sugarát 2,2 m körülire számították ki. A P apszis külsejét tompaszögben találkozó falak alkotják. V. Corbo szerint ez az a Martyrion (M), amelyet a fiatalabb Melánia 438-ban az Olajfák hegyén emeltetett. A nyugat felé elnyúló egyhajós épület egy sírkamra felett áll (G), amely összeköttetésben van egy mélyen a felszín alatt fekvô helyiséggel (P). A sírkamrát a sziklába vájták ki, s kôvel kibélelték. Fehérre meszelték és a padló feletti részt használták temetkezési helyként. A bizánci kerámiamaradványok igazolják a régészek egyéb adatokból meghatározott dátumát. Ugyanebbôl a korból (5. század közepe) származik egy délre fekvô épület, amely azonos a Melánia leírásában szereplô kolostorral. A bizánci körépület felett állnak a mai mecset oktogonjának falai (O), amelyet legkorábban a 8. században építettek. ======================================================================== 301. kép. Pillantás az Olajfák hegyérôl Jeruzsálemre Az Orosz-torony magasságából akadálytalanul siklik a tekintet nyugat felé, az Olajfák hegyének csúcsa felett a Szent Városra. A kép jobb oldalán látjuk a köralakúnak tűnô kerítésen belül a Mennybemenetel mecsetjét. Mögötte az Olajfák hegye aláereszkedik a Kidron völgyébe, s a túlsó oldalon látszik a Templomtér fala. A befalazott aranykapu a mecset mögötti minarettôl jobbra éppen a kép szélén látható. A Templomtér jobb felén fehéren ragyog a márványlapokkal kirakott Hárám as-Saríf, a ,,Felséges Szentély'', melynek közepébôl emelkedik ki a Szikladóm. A tér bal szélén áll az al-Aksza-mecset. A Hárámtól északra (jobb kéz felé) van az Antonius-vár területe. A Szikladóm kupolája felett kissé jobbra látszik a Megváltó templomának tornya, s attól jobbra a Szentsír-templom két kupolája. (Éppen ellenkezô irányból, azaz nyugatról kelet felé készült az 1. képen látható felvétel). A kép elôterében, a Mennybemenetel mecsetjétôl balra, magas fallal körülvéve látszik a ferencesek ásatási területe (l. a 300. képet), majd tovább dél felé (a kép bal szélén) a Miatyánk-templom tornya, a kármelita apácák kolostora, s végül a bencés nôvérek kolostora. ======================================================================== 302. kép. A Mennybemenetel temploma Arkulf szerint (Kr. u. 670.) a az oltár b nyolc lámpa a nyugati ablakok elôtt c bejárati kapu A galliai püspök, Arkulf vázlata -- amelyet a 9. században másolt Codex Parisiensis 13 048-ból vettünk át --, igazolja Adamnanus apát véleményét, aki ezt írta Arkulf beszámolója alá: ,,Még ez a gyámoltalan rajz is mutatja a templom kör alakját. A középre rajzolt kör túl kicsi.'' E kritikának utolsó szavait éppen a rajz fölött lehet olvasni: ,,...rotae formula hac discriptiuncula monstratur subiecta''. A rajz alatt pedig ezt mondja Adamnanus: ,,Sed et hoc etiam sct relatione arculfi didicimus, quod in eadem rotunda eccla (ecclesia) ad consuetum VIII...'' ,,Azt is megtudtuk Arkulftól, hogy ebben a körtemplomban a már említett nyolc lámpán kívül, amelyek éjszaka égnek benne, a Mennybemenetel ünnepének éjszakáján számtalan más lámpát is meggyújtanak. Fényük az ablakokon át kiárad, és nemcsak megvilágítja az Olajfák hegyét, hanem úgy tűnik, hogy lángol a hegy, és bevilágítja az egész várost'' (Geyer 249, 251. o.). ======================================================================== 303. kép. A Mennybemenetel mecsetje az Olajfák hegyén A kép jobb szélén látható a görögök oltára és mögötte a mai kerítésfal (vö. a 300. képpel); mögötte a 60 méter magas Orosz-torony, az Olajfák hegyének nagyon messzirôl látható ismertetôjegye (l. az 1. képet és a 296. képet az 532/b oldalon). ======================================================================== 304. kép. 12. századi freskó a Születés-templom toronykápolnájából: a trónon ülô Krisztus, anyjával Máriával és Keresztelô Szent Jánossal [itt a könyvben nincs szöveg, csak kép...] ======================================================================== Jegyzetek A Misna és a Talmud idézetei H.L. Strack--P. Billerbeck, Kommentar zum Neuen Testament aus Talmud und Midrasch, München 1956-ból valók. Josephus Flavius, A zsidók története és A zsidó háború c. műveibôl való szövegek legnagyobb részét Révai József fordításából idézzük. Az eltérô részeket H. Clementz, Köln 1960. szövegébôl fordítottuk. A zarándokbeszámolók forrásai: D. Baldi, Enchiridion Locorum Sanctorum, Jerusalem 1955, és P. Geyer, Itinera Hierosolymitana, CSEL XXXIX, Wien 1898. Rövidítések: DBS Dictionnaire de la Bible, Supplément FrancLA Studii Biblici Franciscani Liber Annuus HlL Das Heilige Land IEJ Israel Exploration Journal LThK Lexikon für Theologie und Kirche PEQ Palestine Exploration Quartely PJB Palästinajahrbuch RB Revue Biblique ThLZ Theologische Literaturzeitung ZDPV Zeitschrift des Deutschen Palästina-Vereins ZNW Zeitschrift für die neutestamentliche Wissenschaft 1. Az idôszámítás az ókortól napjainkig kérdésének mindezideig felül nem múlt áttekintését adja: F. K. Ginzel Handbuch der mathematischen und techni schen Chronologie, 3 kötet, Leipzig 1906-1914. Válto zatlan utánnyomása Leipzig 1958. Ezenkívül: E. Born mann, Zeitrechnung und Kirchenjahr, Kassel 1964, 36 skk. o; J. Finegan, Handbook of the Biblical Chrono logy, Princeton 1964, 132 sk. o. 2. A Quirinius féle cenzusra vonatkozó irodalmat alig le het áttekinteni. Az 1920-ig megjelent művek összefog lalása megtalálható: E. Schürer, Geschichte des jüdischen Volkes im Zeitalter Jesu Christi, Leipzig 1920, I. 508 skk. o.; 1952-ig: D. Lazzaratto, Chronologia Jesu Christi seu discordantium fontium concordantia, Neapel, 1952, 31 skk. o. Külön említésre méltók: H. Braunert, Der römische Provinzialzensus und der Schätzungsbericht des Lukas-Evangeliums, in: Historia VI,2(1957 április), 192-214. o.; H. U. Instinsky, Das Jahr der Geburt Jesu, München 1957; U. Holzmeister SJ, Historia aetatis Novi Testamenti, Roma 1938, 38- 43. o.; J. Schmid, Das Evangelium nach Lukas, Regensburg, 1960, 66-70. o.; A. Vezin, Das Evangelium Jesu Christi Freiburg 1958, 277-286. o. 3. A Lukács-féle gyermekségtörténet irodalmi kialakulásáról alapos kutatásokat közölnek: P. Gaechter SJ, Maria im Erdenleben, Innsbruck 1953; L. Hermans, Jesu Geburt und Jugend im Zeugnis der Bibel, Salzburg 1968; H. Schürmann, Das Lukasevangelium, I. Leipzig 1970, 25-145. o. 4. D. F. Strauss, Das Leben Jesu für das deutsche Volk bearbeitet, 6. kiad. 22. o. 5. D. F. Strauss, Das Leben Jesu, kritisch bearbeitet, I. 1835, 198- 207. o. 6. J. Schmid, i. m. 70 o.; Vö. a 66 sk. oldalakon adott kitűnô gondolatsorát, amelyet a Quirinius-féle népszámlálásról mond, és Strauss kritikájának mind az öt pontjával kapcsolatban állást foglal; W. Trilling, Fragen zur Geschichtlichkeit Jesu, Leipzig3 1969, 72 skk. 7. Josephus irodalmi termésébôl négy mű maradt ránk: A zsidó háború: IV. Antiochusz Epiphanesztôl (Kr. e. 175-164) kezdve 7 könyvben mondja el a zsidóság történetét. Az V-VI. könyvben írja le Jeruzsálem ostromát. Mint bennszülött jeruzsálemi és az ostrom szemtanúja, Jézus évszázadából ô a koronatanú Jeruzsálem helyrajzához. Ezt a művét Kr. u. 75-79 között írta, arám anyanyelvén. Késôbb ô maga dolgozta át görögre. A zsidók története: Kr. u. 93-95 között, 20 könyvben írja meg népe történetét a babiloni fogságtól a kereszténység elsô évtizedéig. Görög és római olvasók számára írta, és igaz fényben akarta megmutatni a sokat gyalázott zsidó népet. Úgy tűnik, hogy a Zsidó háború írásakor pozitív véleménye volt Nagy Heródesrôl, e második munkájában viszont elítélôen nyilatkozik róla. Jézust, illetve a keresztényeket három helyen említi: A XVIII. könyv 5. fejezetében tisztelettel emlékezik meg Keresztelô János haláláról. A XX. könyv 9. fejezetében Jakab apostolról találunk egy megjegyzést. A XVIII. könyv 3,3, az ún. Testimonium Flavianumra vonatkozóan lásd a 432. oldalon mondottakat. Önéletrajza: Kr. u. 100 után írta. Életének csaknem kizárólag arról a szakaszáról beszél, amelyben az elsô felkelés idején Galilea fôparancsnoka volt. Apion ellen: Vitairat a grammatikus Apionnal szemben, de minden korabeli váddal és elôítélettel szemben is védeni akarja a zsidóságot. Josephus művei, minden fogyatékosságuk ellenére, nagy figyelmet keltettek mind a zsidóság, mind a pogányok körében. Célját azonban -- ti. hogy összebékítse a rómaiakat a zsidósággal -- nem sikerült elérnie. A zsidók ugyanis árulónak tartották, ezért a rabbinikus irodalomban egy árva szót sem ejtenek róla. Az egyházatyák azonban, különösen Szent Jeromos, nagyra értékelték. 8. R. Bultmann, Theologie des Neuen Testaments, Tübingen 1958, 469. o. 9. Res gestae divi Augusti, Monumentum Ancyranum 2, 8 (Kleine Texte, 10-13. o. kiadta H. Lietzmann, Bonn 1918). A ,,Res gestae''-re vonatkozó újabb irodalmat összefoglalta H. Volkmann. Res gestae divi Augusti, Berlin 1969. 10. D. Krencker- M. Schade, Der Tempel von Ankara, Leipzig 1936. 11. A. Deissmann, Licht vom Osten, Tübingen4 1923, 231. sk. o.; R. Syme, C. Vibius Maximus, Prefect of Egypt, in: Historia, VI. kötet (1957) 480--487. o. 12. B. P. Grenfell and A.S. Hunt The Oxyrhynchus Papyri Part. II, London 1899, 207 skk. o.; F. G. Kenyon, Greek Papyri in the British Museum II. 19. o.; U. Wilcken, Papyruskunde, I. 192-196. o. 13. A római fennhatóság alatt álló Egyiptom adóügyeirôl lásd: L. Mitteis-U. Wilcken, Grundzüge und Chrestomathie der Papyruskunde, Leipzig 1912, I. kötet 1. fele 185-219. o.; H. Braunert, Studien zur Bevölkerungsgeschichte des ptolemäischen und römischen Ägypten, n: The Journal of Juristic Papyrology 9/10, 1956, 305. skk. o. 14. W. Schubart, Ein Jahrtausend am Nil, Berlin 1912, 83. o. 15. Th. Zahn, Das Evangelium des Lukas, Leipzig 1913, 129. o.; LThK III. 1142. -- A kutatás nagyon finom szövegelemezések alapján megállapította, hogy Josephus két fô művében (A zsidók története és A zsidó háború) jelentôs különbség mutatkozik a Nagy Heródes halála (Kr. e. 4) elôtti és utáni idôben. A közölt anyag stílusában, nyelvében és bôségében mutatkoznak a különbségek. Kr. e. a 175-37 közötti évtizedekhez a gyakran idézett Strabon és Damaszkuszi Nikolaosz a fô forrása. Nagy Heródes történetéhez már csak Nikolaosz, Heródes diplomatája és udvari történésze a kútfô. Nikolaosz munkája 144 könyvet foglalt magába, és Heródes haláláig tárgyalta az eseményeket. Amilyen bôségesen és részletesen beszél Josephus Heródes koráról, annyira keveset mond utódairól. A Kr. u. 6 és 41 között Júdeában működô hét helytartó közül csak kettôvel foglalkozik. Quiriniusról soha nem beszél úgy mint helytartóról, hégémónról. Úgy tűnik, mintha a Nagy Heródes halála és saját ifjúkorának évei közötti idôrôl nem lett volna írott forrásanyaga, amibôl meríthetett volna. A zsidók története XVIII. könyvében mutatkozó pontatlanságok, ellentmondások és tisztázatlan állítások különösen jelzik ezt a forrásnélküliséget. Az itt elmondott történeteket Quiriniusszal kezdi, s ezzel Kr. u. a 6. esztendôbe viszi olvasóját, abba az évbe, amikor Archelausz elveszítette a birodalmát. Archelausz letétele kétségtelen történeti tény. De Josephus szól Joaszár fôpap eltávolításáról is, és közvetlenül utána ezt mondja: ,,Heródes és Fülöp megosztoztak a birodalmán''. Ez is Kr. u. 6-ban történt? Egyáltalán nem! A két fiú Nagy Heródes halála után, azaz Kr. e. 4- ben kapta meg a maga területét. Ez az elhibázott történeti távlat, az egymástól távol álló események összekapcsolása, végigvonul a XVIII. könyv elsô és második fejezetén. De pontosan ez az az idôszak, amikor Nikolaosz már nem közölt anyagot, egyéb források pedig nem voltak Josephus kezeügyében. E fogyatékosságot mind a Zsidó háborúban, mind a Zsidók történetében látni lehet. Josephus felsorolja a negyedes fejedelmek építkezéseit, és azt a benyomást kelti, hogy az összes említett városok a Quirinius féle népszámlálás után, Kr. u. 6 után épültek. Az építkezések azonban elôbb zajlottak le. Az utolsónak említett Juliász városról tudjuk hogy Kr. e. 2 elôtt alapították. Hiszen Júliát, Augustus egyetlen leányát, aki elsô házasságából született, elôször Marcellus, majd Agrippa, végül Tiberius vette feleségül, de erkölcstelen életmódja miatt atyja Kr. e. 2-ben Pandateria szigetére száműzte. Elképzelhetetlen, hogy Fülöp Kr. u. 6-ban azzal hívja ki maga ellen a császár haragját, hogy kegyvesztett leányáról, Juliáról nevezze el újonnan épített fôvárosát. Paneasz városáról is beszél, s elmondja: a Quirinius-féle népszámlálás után (Kr. u. 6) a negyedes fejedelem új nevet adott a városnak, és azóta Caesarea Philippinek hívják. A város pénzeinek egyértelmű tanúsága szerint azonban ez a névcsere már Kr. e. 3-ban, vagy 2-ben megtörtént! S ezt a torzított történeti távlatot az összes városoknál ki lehet mutatni! Más szóval: a XVIII. könyv második fejezetében elbeszélt események elôbb történtek, mint azt Josephus mondja, mégpedig Nagy Heródes halálának éve körül. E kronológiai pontatlanságok mellett tartalmi ellentmondásokat is találunk: A Zsidók története XVII,6,4. szerint Joaszár fôpapot Nagy Heródes röviddel a halála elôtt (Kr. e. 4) iktatta be hivatalába. A Zsidó háború II,2,1-ben viszont az áll, hogy ugyanennek az évnek a végén, vagy a következô év elején Archelausz a nép követelésére letette Joaszárt. Ugyanez a Joaszár a Zsidók története XVIII, 1, 1-ben Kr. u. 6-ban újra feltűnik anélkül, hogy bármi adatot kaptunk volna újra hivatalba lépésérôl, majd éppen úgy mint tíz évvel elôbb, a nép nyomására - - csak ezúttal Quirinius -- megint megfosztják hivatalától. Tehát Josephus itt megismétel Kr. u. 6-ban egy tíz évvel korábban lejátszódott eseményt. Ugyanezt megteszi Júdással, a felkelés vezetôjével is: A zsidó háború II, 4, 1-ben és A zsidók története XVII, 10, 5-ben beszél egy bizonyos Júdásról, aki Nagy Heródes halála után (Kr. e. 4) királyságra tört. Majd nem sokkal késôbb (A zsidó háború II, 8, 1 és A zsidók története XVIII, 1, 1-ben) egy másik felkelésrôl kezd beszélni, de már Archelausz letétele (Kr. u. 6) után, amely felkelés az elsô népszámlálás miatt robbant ki egy Júdás nevű vezér irányításával. Ez a Júdás Gamalából (Gaulanitisz) származott, a nép azonban Galileai Júdásnak hívta, és ôt tartották a zelóta párt megalapítójának. Josephus itt is megkettôzött egy történeti eseményt. Lukács több hitelt érdemel, amikor az ApCsel 5, 37-ben a Galileai Júdás egyetlen lázadásáról tesz említést, amely a népszámlálás miatt robbant ki. S ha már választanunk kell, hogy melyik idôpontot fogadjuk el hitelesnek, akkor a Kr. e. 4 körüli dátumot kell elônyben részesítenünk Josephusnál. Az egész problémakörhöz lásd: W. Lodder, Die Schätzung des Quirinius bei Flavius Josephus, Leipzig 1930. 16. Quiriniusnak a homonádok elleni hadjáratban betöltött szerepérôl neves modern történészek a legkülönbözôbb véleményeket képviselik: E. Groag szerint Quirinius Asia Minor prokonzula volt. In: Österr. Archäol. Jahreshefte Inst. XXI-XXII (1922- 1924). melléklet 445 skk. kolumnák.; H. Dessau szerint Pamphylia legátusaként vett részt a hadjáratban. In: Römische Kaiserzeit II, 2, 612. o. 4; R. Syme szerint Quirinius Pamphylia és Galatia legátusa volt. In: Klio XXVII (1934), 122. skk. o. Az egymástól nagyon eltérô megoldási kísérletek mutatják, hogy mennyire hézagos a profán történeti hagyomány. Nincs tehát okunk arra, hogy kételkedjünk a szíriai Antiochiából származó evangélista adatainak hitelességében. 17. A. G. Roos, Die Quirinius-Inschrift, in: Mnemosyne III. Ser. 9 (1941), 306-318. o. Tivoliban 1764-ben találtak egy márványtáblát, és rajta elmosódott feliratot, amelyben ez az adat szerepelt: PRO CONSUL ASIAM PROVINCIAM OP DIVI AUGUSTI ITERUM SYRIAM ET PH. Az a római hadvezér, akinek tiszteletére ezt az emléktáblát állították, Augustusnak és a római népnek meghódoltatott egy néptörzset, ezért a szenátus kétszer is ,,supplicatio''-t rendelt el (rendkívül nagy gyôzelmek utáni hálaadó istentisztelet, amely a szenátus különleges elismerését fejezte ki a hadvezér iránt), és megajándékozták diadalmi jelvényekkel. Ugyanô Asia provincia prokonzula volt és két alkalommal is ,,legatus Augusti pro praetore'' Szíriában. Mivel a feliraton a császárt ,,divus''-nak mondják, a feliratnak a császár halála után, Kr. u. 14-nél késôbb kellett keletkeznie. Nincs még egy olyan latin epigráfiai emlék, amely körül annyi vita támadt volna, mint ez a tivoli felirat. Theodor Mommsen (1817-1903) úgy vélte, hogy a felirat Quiriniusról beszél, és ezzel bizonyította Quirinius kétszeres szíriai helytartóságát. Mivel azonban a név nem olvasható a feliraton, állítását megtámadták. A legújabb kutatók kisebb módosításokkal ugyan, mégis csatlakoznak Mommsen véleményéhez. Fô érvük az, hogy Augustus császársága idején Quirinius az egyetlen szíriai helytartó, akire ráillenek a feliratban közölt adatok. A homonádok elleni hadjáratnak azonban e tudósok véleménye szerint korábban kellett történnie, mint azt Mommsen feltételezi (szerinte Kr. e. 3--2-ben volt). És azt mondják, hogy az ,,iterum Syriam'' nem biztos, hogy második szíriai helytartóságot jelent. Azt is jelentheti, hogy Quirinius másodszor volt ,,legatus Augusti pro praetore''. 18. A szíriai helytartók névsorán jól láthatjuk, hogy mennyire hézagos a profán történeti hagyomány: M. Vipsanius Agrippa Kr. e. 23--13 M. Titius ?--? C. Sentius Saturninus kb. 8--6 P. Quinctilius Varus 6--4 ? ?--? C. Julius Caesar Kr.e.1--Kr.u.4 L. Volusius SaturninusKr. u. 5 P. Sulpicius Quirinius6--? C. Creticus Silvanus 12--17 19. Josephus, az újszövetségi kortörténet koronatanúja, két római hivatalnokról állítja egy idôben, hogy szíriai legátusok voltak: ,,... míg végül tisztázták a dolgot az akkori szíriai helytartó, Saturninus és Volumnius elôtt'' (A zsidók története XVI, 9, 1; 10, 6; 11, 1, és A zsidó háború I, 27, 2). Mivel azonban a ,,legatus Augusti pro praetore'' hivatal egyszerre csak egy kézben lehetett, a történészek Saturninus mellett döntenek.C. Sentius Saturninus Kr. e. a 19. évben volt konzul. Mint Africa provincia prokonzula Kr. e. 14-ben ô avatta fel a Karthago romjai fölé épített ,,Colonia Julia Carthago'' városát. Felesége, a zsidó vallásra áttért Fulvia szolgáltatta az okot arra, hogy Tiberius császár elűzze a zsidókat Rómából. Saturninus helytartóságának kezdetét nem lehet pontosan meghatározni. 20. ö. Th. Corbishley Quirinius and the Census: a Restudy of the Evidence, in: Klio XXIX (1936), 81-93. o. 21. A felirat teljes szövege ez: Q. Aemilius Q. F. Pal. Secundus (in) castris divi Augusti s(ub) P. Sulpicio Quirinio L(eg. Aug.) Caesaris Syriae honoribus decoratus, praefectus cohortis Aug. I. praefect. cohort. II. classicae, idem iussu Quirini censum egi Apamenae civitatis millium homin. civium CXVII, idem missu Quirini adversus Ituraeos in Libano monte castellum eorum cepi et ante militiem praefect. fabrum delatus a duobus coss. ad aerarium et in colonia quaestor aedil II decemvir II pontifex. ibi positi sunt Q. Aemilias Q. F. Pal. Secundus. F. et Aemilia Chia lib. H. M.amplius H. N. S. (H. Kellner szerint: Jesus von Nazareth, Regensburg 1908, 131.o.) 22. E. Bammel, Die Rechtsstellung des Herodes, in: ZDPV 84 (1968), 73- 79. o.; A. Schalit König Herodes, 1969, 257. skk. o. 23. A Palesztina-kutatás irodalmához: E.-M. Abel, Géographie de la Palestine, Paris 1967; D. Baly, The Geography of the Bible, London 1964; H. Bardtke, Zu beiden Seiten des Jordans, Berlin 1958; H. Bardtke, Vom Roten Meer zum See Genezareth, Berlin, 1962; G. Dalman, Hundert deutsche Fliegerbilder aus Palästina, Gütersloh 1925; H. L Grollenberg, Bildatlas zur Bibel, Gütersloh 1957; H. Guthe, Bibelatlas, Leipzig 1926; H. Guthe, Palästina, Leipzig 1908; R. Köppel Palästina. Die Landschaft in Karten und Bildern, Tübingen 1930; M. Noth, Die Welt des Alten Testaments, Berlin 1962; E. Orni--E. Efrat Geographie Israels, Jerusalem 1966; Stuttgarter Biblisches Nachschlagwerk, Berlin 1950, 37-50. o.; The Westminster Historical Atlas to the Bible, Philadelphia 1956, 17-20. o. 24. M. Noth, Zur Geschichte des Namens Palästina. in: ZDPV 62 (1939), 125-144. o. 25. Az utóbbi évtizedek régészeti és irodalmi felfedezései egyértelműen bizonyítják, hogy Jézus korában Palesztina háromnyelvű terület volt. A hébert, arámot és görögöt egyformán ismerték és beszélték. Jézus nyelvére vonatkozóan lásd: G. Dalman, Jesus-Jeschua. Die drei Sprachen Jesu, Leipzig 1922; P. Rüger, Zum Problem der Sprache Jesu, in: ZNW 59 (1968), 113. o. 26. M. Blankenhorn, Geologie Palästinas nach heutiger Auffassung, in: ZDPV 62 (1939), 22-52. o.; L.-H. Vincent, Jérusalem antique, Paris, 1912, 74-97. o. 27. Palesztina éghajlati viszonyairól lásd: D. Baly i. m. 41-82. o.; M. Blankenhorn, Monats- und Jahresmittel der meteorologischen Beobachtungen von 1928 bis 1937, in: ZDPV 52 (1929), 61 (1938); H. Hilderscheid, Die Niederschlagsverhältnisse Palästinas in alter und neuer Zeit, in: ZDPV 25 (1902) 1-105. o.; Israel- Handbuch 1964, 20. o.; L.-H. Vincent i. m. 97-110. o. 28. K. Galling, Textbuch zur Geschichte Israels, Tübingen 1950, 4. o. Ez a tudósítás a Szinuhe-elbeszélésekbôl való. Szinuhe magasrangú egyiptomi tisztviselô volt, akinek politikai okok miatt el kellett hagynia hazáját. Sok kaland után Palesztinában és Szíriában talált otthonra, és egy amorita fejedelem leányát vette feleségül. 29. Betlehem topográfiájához és hagyomány-történetéhez lásd C. Kopp, Die Heiligen Stätten der Evangelien, Regensburg 1957, 10. skk. o. Ez a ragyogó, de egyáltalán nem könnyű olvasmányt jelentô mű évtizedes kutatómunka gyümölcse. A szerzô egyedülálló művet alkotott: egy gyűjteménybe hozta össze mindazt, amit az evangéliumok, az elsô keresztény századok hagyománya, a további történelem és az ásatások az evangéliumokban szereplô helyekrôl elmondanak. Nagy hálával tartozom C. Koppnak, mert saját munkámhoz jelentôs részben ô szolgáltatja az alapot, még akkor is, ha kifejezetten nem hivatkozom rá. Külön meg kell említenem a jeles Palesztina-kutató Gustaf Dalman Orte und Wege Jesu, Gütersloh 1924. c. művét. Éppen úgy, mint C. Kopp könyvében, nála is szakszerű útbaigazításokat, megalapozott véleményeket, tudományos és mégis a Szentföld iránti szeretettôl átfűtött ismeretanyagot találtam. B. Bagatti, Gli antichi edifici sacri di Betlemme, Gerusalemme 1952; A. Barrois, in: DBS, I. 970- 975 kol.; L.-H. Vincent E-M. Abel, Bethléem, Le Sanctuaire de la Nativité, Paris 1914. 30. J. H. Knudtzon, Die el-Amarna-Tafeln, 2 kötet, Leipzig 1907/15. Közép-Egyiptomban, a Nílus keleti partján fekszik el-Amarna városa, amely IV. Amenophisz fáraó (Kr. e. 1364-1347) székhelye volt. Palotájának romjai között 1887-ben néhány beduin véletlenül fedezte fel a királyi levéltárat. Több mint 350 olyan levelet találtak, amelyeket Elô-Ázsia királyai és kis szíriai és palesztinai fejedelmek intéztek a fáraóhoz. Agyagtáblára írták ôket. E levelek révén bepillantást nyerhetünk az akkori politikai viszonyokba. 31. A Szentföldre vonatkozó ismereteink közül sokat köszönhetünk a zarándokbeszámolóknak. A rómaiak ,,Itinerarium''-nak, útikalauznak hívták azokat a könyveket, amelyek a szent helyek névjegyzékét, egymástól való távolságát és nevezetességeit tartalmazták. Nagy Konstantin gyôzelme és a kereszténység felszabadítása után Palesztinában is felvirágzott a kereszténység. Nagy építkezésekbe is kezdtek. Ekkor indultak el az elsô zarándokok is a Szentföldre. Az elsô leírások ebbôl a korszakból valók. Cézáreai Euszébiosz, Nagy Konstantin udvari életrajzírója 330 körül összeállított egy négyrészes topográfiai művet. Elsô részében összegyűjtötte a néprajzi szakkifejezéseket héberül, majd görög átírásban is közli ôket. A második részben leírja Júdeát és a törzsek határait. A harmadik rész Jeruzsálemrôl és a templomról szól. A negyedik rész, az Onomasztikon, közli a bibliai helyneveket. A héber neveket görög átírásban is közli. A négy részbôl csak az utolsó, az Onomasztikon maradt ránk. Euszébiosz fô forrása a helységek azonosításánál a ,,Tabula Peutingeriana'' volt, a Római Birodalom korabeli úthálózati térképe. De felhasználta a zsidó papi városok és azylum-helyek (ezeknek menedékjoga volt) jegyzékét, amelyet az alexandriai filozófus, Philo (+ Kr. u. 45-50 között) készített. Az Onomasztikont Szent Jeromos 390 körül átdolgozta. Az Onomasztikon mint bibliai-földrajzi lexikon nélkülözhetetlen forrás a Szentföld történeti földrajzának kutatásában. Utolsó kiadása: E. Klostermann, Das Onomasticon der biblischen Ortsnamen, Leipzig 1904. Euszébiosz Egyháztörténelem c. művében (IV, 26, 13; VI, 11, 2) említi a két legrégibb, ismert zarándokot: Szardeszi Melitont (a kisázsiai Szardesz városának püspöke, + Kr. u. 190 elôtt), és Alexander kappadokiai püspököt. A hagyományból azt is tudjuk, mi indította útnak ezt a két embert: Meliton hangsúlyozza, hogy azért indult el a Szentföldre, hogy az Evangélium kialakulásának helyén gyôzôdhessen meg a hit hitelességérôl, és ilyen irányú tapasztalatairól beszámolhasson a barátainak. Beszámolójának fordulataiból látszik, hogy Jézus életének fontos helyeit már a második században ,,megmutatták'' az érdeklôdô idegeneknek. Alexander, kappadokiai püspök azért kelt útra a Szentföld felé, mert tudta, hogy a szent helyeken mondott imádságoknak különleges ereje van. De látni is akarta ezeket a helyeket, hogy honfitársainak beszámolhasson róluk. Csakhogy Alexander nem tért többé haza: megválasztották Jeruzsálem püspökének. E két régi zarándokról tudunk, de írott anyag nem maradt ránk tôlük. Az elsô írásos beszámolót egy Bordeaux városából származó zarándoknak köszönhetjük a 333-as évbôl: ,,Itinerarium Burdigalense''. Bordeauxból Konstantinápolyon keresztül utazott Jeruzsálembe. Nevét nem ismerjük, de tudjuk, hogy 333 május végén indult el Konstantinápolyból, és ugyanezen év decemberében már vissza is tért ide. Leírásában a birodalmi itineráriumok szerint sorolja fel az összes postai megállóhelyeket és vendégfogadókat, megjelölve a közöttük lévô távolságokat és a provinciák határállomásait. Palesztina szent helyeit és a látnivalókat hűvös tárgyilagossággal sorolja fel. Régisége miatt különlegesen nagy értéke van. 1884-ben az egyik arezzói kolostorban felfedeztek egy kéziratot, amely mindaddig ismeretlen latin szöveget ôrzött. A kézirat egy útibeszámolót tartalmazott, melyben egy nemes úrnô a ,,nôvérének'' -- lehet hogy apátnôjének -- számol be ,,szent kíváncsiságból'' tett palesztinai és egyiptomi utazásáról. A zarándoknô nevérôl nem egyértelmű a szakértôk véleménye. Általában ,,Aetheria'' néven emlegetik és idézik, és azt gyanítják, hogy I. Theodóziosz (379-395) császár rokona lehetett. E rokoni kapcsolatnak köszönhette, hogy minden határ és ajtó megnyílt elôtte. Aetheria 381 tavaszától 384 tavaszáig járta azokat a helyeket, amelyeken Jézus élt és működött, és közben írta a ,,Peregrinatio ad loca sacra -- Zarándoklat a szent helyekre'' c. könyvét, amelyben a jeruzsálemi egyház liturgiájáról is részletes beszámolót ad. (ld. a 491 sk.,az 543. és 545. oldalakat). Aetheria zarándokbeszámolója sajnos csak töredékesen maradt ránk. Két fô részre tagolódik: I. A Jeruzsálembôl tett utazások. II. A jeruzsálemi egyház liturgiája. I. Beszámolóját a Sinai félszigetre tett kirándulásával kezdi (1- 5. ff.). Felment a Dzsebel Musza hegyre is! 383. december 16-ra lehet keltezni ezt az útját. A következô év január 6-án Goszen vidékén van (9, 1), január végén pedig Jeruzsálemben. Innen felment a Nébó hegyére (10-12. ff.), és felkereste a Jordán keleti partján Jób sírját (13-16. ff.). Két héttel húsvét elôtt visszatért Jeruzsálembe, majd húsvéthétfôn, március 25-én búcsút vett a szent várostól. Visszafelé jövet ellátogatott Mezopotámiába, majd Antiochián és Szeleukián keresztül tért vissza Konstantinápolyba, ahol végleg írásba foglalta élményeit. II. A jeruzsálemi liturgiát a 383-as évben (megemlékezik egy templomszentelésrôl, s errôl tudható az év) epifániától pünkösdig írja le. Jeruzsálemnek ekkor Szent Kürillosz a püspöke. Aetheria leírásainak felbecsülhetetlen liturgiatörténeti értéke van. Baumstark szerint ,,az elsô évezred egész zarándokirodalmának legjelentôsebb emléke!'' Petrus Diaconus, Monte Cassino tudós könyvtárosa, 1137-ben több zarándokbeszámolóból állította össze a ,,De locis Sanctis'' c. művet. Valószínű, hogy Aetheria könyvének elveszett részeibôl is idéz. Aetheria zarándokbeszámolója (Peregrinatio Aetheriae) K. Vretska fordításában, H. Pétré bevezetôjével és magyarázataival 1958-ban jelent meg Klosterneuburgban. Theodóziusz fôdiákonus 530 körül összeállított ,,De situ terrae Sanctae'' c. zarándokkalauzában pontos felsorolást ad a szent helyek földrajzi helyzetérôl. Részletesen leírja az akkori Jeruzsálemet hagyomá nyaival és legendáival együtt. Ugyanebbôl az idôbôl, 530 körül, való a Breviarius de Hiemsolyma, ami nagyon szűkszavú felsorolást ad Je ruzsálem látnivalóiról. Annak ellenére, hogy mondákkal és legendákkal van megtűzdelve, nagyon jelentôs az ún. Piacenzai Névte len útirajza, az ,,Antonini Placentini itinerarium''. A mű ismeretlen szerzôje Antoninus Placentinus kísérôje volt (róla sem tudunk egyebet, mint a nevét) 570 körül tett szentföldi útján. 100 évvel késôbb kelt útra kelet felé Arkulf, Péri gueux püspöke. Jeruzsálemben 9 hónapot töltött, hazafelé tartva a tengeren a vihar elsodorta ôket, és Skócia partjainál kötöttek ki. A skóciai Jona-kolostor látta vendégül, s az apát, Adamnanus foglalta írásba Arkulf elbeszéléseit, amelyekben elmesélte a kolostor szerzeteseinek szentföldi élményeit. Maga Arkulf négy rajzzal illusztrálta beszámolóját. Willibald, a késôbbi eichstätti püspök 724-726 közötti szentföldi útjának élményeit 60 évvel késôbb, 785-ben írta le egy heidenheimi apáca. Beda Venerabilis (+ 735) személyesen ugyan nem járt a Szentföldön, de gondosan összegyűjtötte a szent helyekrôl tudható ismereteket, és ,,Liber de locis Sanctis'' címmel közzé tette. A frank Bernard szerzetes 870-ben írta az utolsó nyugati zarándokbeszámolót a keresztesek korszaka elôtt. A régi itineráriumok gyűjteményes kiadásai: P. Geyer Itineraria Hierosolymitana saec. IV-VIII. Wien 1898; D. Baldi, Enchiridion Locorum Sanctorum, Jerusalem 1955. A korai zarándokbeszámolók összefoglalása megtalálható: J. Wilkinson, Christian pilgrims in Jerusalem during the byzantine period, in: PEQ 108 (1976), 75- 101. o., és H. Donner Pilgerfahrt ins Heilige Land. Die ältesten Berichte christlicher Palästinapilger (4-7. Jarhrhundert), Stuttgart 1979. 32. J. Jeremias, Heiligengräber in Jesu Umwelt, Göttingen 1958, 75. sk. o. 33. H. Stegemann, Jesus aus Kapernaum, Bonn 1969; A. Vögtle, Jesus von Nazareth, in: Ökumenische Kirchengeschichte, kiad. Kottje- Moeller, I. kötet Mainz-München 1970, 3-24. o. különösen a 7 sk. o. 34. R. Bultmann, Das Evangelium des Johannes, Göttingen 1941, 231. o.: ,,Az evangelista tehát nem tud, vagy nem akar tudni a betlehemi születésrôl''. 35. Összefoglaló filológiai elemzést ad P. Benoit ,,Non erat eis locus in diversorio ,, (Lk 2, 7), in: Mélanges bibliques en hommage au R P. Béda Rigaux, Gembloux 1970, 173-186. o. 36. A. Heisenberg, Die Grabeskirche in Jerusalem, I. Leip zig 1908, 206. o. Heisenberg érveit alaposan végigelemzi, és összeveti a rendelkezésére álló forrásokkal: K. Schmalz Die drei ,,mysthischen'' Christushöhlen der Geburt, der Jüngerweihe und des Grabes, in: ZDPV 42 (1919), 132-165. o. 37. J. Jeremias, Golgotha, Leipzig 1926. 14. o. alapján. 38. A Születés templomának régészeti leleteirôl és építéstörténetérôl lásd: L.-H.Vincent--E-M. Abel Bethléem, Le Sanctuaire de la Nativité, Paris 1914.; R.W. Hamilton, Excavation in the Atrium of the Chuch of the Nativity, in: QDAP III (1934), 1-8. o.: W. Harwey, Structural Survey of the Church of the Nativity Bethlehem, London 1935; E. T. Richmond, Basilica of the Nativity, in: QDAP V (1936), 75-81. o.; QDAP VI (1938), 63-72. o.; A. Rücker Bericht über die archeologischen Ergebnisse und Untersuchungen in der Geburtskirche in Betlehem, in: Oriens Christianus Ser. III, 13 (1938), 224-238. o ; B. Bagatti, Gli antichi edifici sacri di Betlemme Gerusalemme 1952: B. Bagatti, Recenti scavi a Betlemme, in: FrancLA XVIII (1968) 181-237. o; M. T. Petrozzi, Betlehem, übersetzt und überarbeitet von A. Eickler OFM, Jerusalem 1972. 39. A karácsony ünnepének történetéhez: Jézus születésének pontos, nap szerinti dátumát nem ismerjük. Már az ôsegyház különbözô területein kü lönbözô napokat tartottak számon Jézus születésnapjaként: Egyiptomban és Palesztinában májusban ül ték meg. A zsidókeresztények Niszan 14-én, a halála napján emlékeztek meg Jézus születésnapjáról is. Rómában mindig december 25-én ülték meg a kará csonyt, legalábbis 336-tól kezdve. Hogy elôtte mikor kezdték ezen a napon az ünneplést, nem tudjuk. A január 6-i ünnepet csak a 4. században vették át a keleti egyháztól, de más tartalommal. 40. Felix Schmid, egy zürichi patrícius fia, 12 éves korá ban lépett be a bázeli domonkosokhoz. 1473-ban lektori (tanári) megbízással Ulmba küldték. Az akkori humanista szokások szerint a nevét Felix Faber-re latinosította. 38 éves korában Georg von Stein gróf káplánja és kísérôjeként jár-t elôször a Szentföldön, de útjuk elég rövid volt, mert mindössze 9 napot töltöttek Jeruzsálemben. Ezért három év múlva, 1483-ban egy sváb nemes, Johann Truchsess von Waldburg kíséretében másodszor is elzarándokolt a Szentföldre. Hazafelé csatlakozott a mainzi kanonok, Bernhard von Breydenbach kíséretéhez, és a Sinai kolostoron, Kairón és Alexandrián át tért haza (ld. a 291. jegyzetet). Uti beszámolója kétségtelenül a legjelentôsebb késôközépkori leírások közé tartozik. 1556-ban jelent meg Ulmban. A berlini Union Verlag az elsô német kiadás alapján adta ki újra 1965-ben: ,,Die Pilgerfahrt des Bruders Felix Faber -- Anno MCDLXXXIII''. 41. B. Mazar, The excavations in the Old City of Jerusalem. Preliminary report of the First Season, 1968. Jerusalem 1969, 15. sk. o. 42. Amit Nagy Heródesról tudunk, azt majdnem mind Josephus Flaviusnak köszönhetjük. A zsidó történetíró Heródes karakterét különös ellentétpárokkal rajzolja meg: nagylelkűségét és nagyvonalúságát állítja szembe kegyetlenségével és keménységével, s úgy ítéli, hogy e tulajdonságok gyökere a dicsôségvágy és a becsvágy volt Heródesben. Mivel azonban a zsidók szemében a jog többet ért, mint a dicsôség, nem becsülték Heródest, s viszonzásul ô sem értékelte a zsidóságot. Ezért a Heródesrôl szóló irodalom mind a mai napig szélsôségek között ingadozik: vagy Heródesnek ad igazat, és minden hibáját a zsidóság számlájára írja (H. Wilrich, Das Haus des Herodes zwischen Jerusalem und Rom, Heidelberg 1929), vagy zsarnokot és trónbitorlót látnak benne, aki megsemmisítette a törvényes Hasmoneus-dinasztiát, és a pogányokat kijátszva a zsidók ellen, kifosztotta a zsidó népet (J. Klausner, Herodes und seine Söhne, Jerusalem 1950). A héberül író A. Schalit tette mindeddig a legsikeresebb kísérletet arra, hogy Heródes jellemének ellentétes adatait (nagyszerűségét és tragikumát, józanságát és kegyetlenségét) szintézisbe hozza. Német kiadása: König Herodes der Mann und sein Werk, Berlin 1969. Schalit elismeréssel adózik W. Otto cikkének, amely Pauly- Wissowa: Realencyklopädie der klassischen Altertumswissenschaft, Supplement II-ben jelent meg (W. Otto, Herodes, Stuttgart, 1913). A Heródes-dinasztia bonyolult történetéhez jó eligazítást nyújt St. Perowne két munkája: Herodes, der Grosse, Stuttgart 1957, és Herodier, Römer und Juden, Stuttgart 1958. A kortörténethez lásd: F.-M. Abel, Histoire de la Palestine, 2 kötet, Paris 1952; W. Foerster, Neutesamentliche Zeitgeschichte, Hamburg 1950, I. 84 skk. o.: U. Holzmeister, i. m. 23 skk. o.; J. Ricciotti, Das Leben Iesu, Basel 1949, 7 skk. o.; E. Schürer, Geschichte des Jüdischen Volkes, 3 kötet Leipzig4 1901. 43. Több korai keresztény író (Szent Jusztinusz + 165 körül, Sextus Julius Africanus + 240 után, Epiphaniosz + 403) elmond egy történetet Heródes származásáról. Ez a történet a zsidók között között közszájon forgott, de semmi történeti alapja nincsen: Heródes nagyapja Askelonban élt volna, mint az ottani Apolló- templom szolgája. A fiát, Antipatert, Heródes késôbbi atyját, kora fiatalságában idumeus rablók ragadták volna el, és idumeusként nevelték fel. Ebben a zsidó hagyományban az a rosszindulatú irányzat mutatkozik meg, amely Heródesra rá akart kenni minden rosszat. 44. B. Kanael, The Beginning of the Maccabean Coinage, in: IEJ 1 (1950/51) 170-175. o.; L. Kadnian, The Coins of the Jewisch War, Jerusalem 1960, 42-47. o.; F. W. Madden, History of Jewish Coinage and of Money in the Old and New Testament, London 1864, 45. sk. o.; J. Mayshan, Jewish Coins in ancient historiography, in: PEQ 96 (1964) 46-52. o.; W. Wirgin-S. Mandel, The History of Coins and Symbols in Ancient Israel, New York 1958, 39-54. o. 45. Ezen adózási kötelezettség alól az újonnan kinevezett Heródes sem volt kivétel. Appianus tudósít arról, hogy Antonius ,,meghatározott összeg fejében'' az erre alkalmas és megbízható embereket királlyá tette. Pl. Dariust, aki Pontusért, és Heródest, aki ,,a zsidókért (idumeaiaikért) és szamariaiakért'' fizetett (Bell. civ. V, 75). 46. G. Harder, Herodes-Burgen und Herodes-Städte im Jordangraben, in: ZDPV 78 (1962) 49-63. o.; O. Plöger Die makkabäischen Burgen, in: ZDPV 71 (1955), 141-172. o.; A. Schalit. i. m. 228-357. o. 47. Alapítói és legfontosabb képviselôi a heidelbergi újszövetségprofesszor Martin Dibelius (Die Formgeschichte des Evangeliums, Tübingen (1961) és a marburgi újszövetségprofesszor Rudolf Bultmann (Die Geschichte der synoptischen Tradition, Göttingen 1958). A formatörténeti iskola azt a célt tűzte maga elé, hogy magyarázatot ad az evangéliumok kialakulásához. Magyarázatként pedig a formák történetét adják, amelyekben az evangélium anyaga szerintük élt és áthagyományozódott, még mielôtt a ma ismert formát felöltötte volna. Principiumaik elbírálásához lásd: A. Bea, Die Geschichtlichkeit der Evangelien, Paderborn 1966; R. Marlé, Bultmann und die Interpretation des Neuen Testaments, Leipzig 1960; E. Güttgemanns, Offene Fragen zur Formgeschichte des Evangeliums, München 1970. 48. A zsidó irodalomban különbözô műfajokat neveznek Midrásnak: 1. Bibliakommentárokat, amelyekben a szentírási könyveket mondatról mondatra és szóról szóra végig magyarázzák a rabbik módszerével. 2. Liturgikus homíliákat, amelyekben a szombati és ünnepnapi szentírási szövegeket a konkrét vallási helyzetre való tekintettel népszerűen elmagyarázták. Máté evangéliuma második fejezetének magyarázási lehetôségeirôl M. Zerwick SJ 1967-ben tartott elôadást. A. Heising OSB, Gott wird Mensch, Trier 1967 39- 55. o.; R. Le Déaut, A propos d'une définition du midrash, in: Biblica 50 (1969), 395--413. o ; X. LéonDufour, Die Evangelien und der historische Jesus, Aschaffenburg 1966, 392-403 o.; W. Trilling, i. m. 74-76. o.; A. Vögtle, Das Schicksal des Messiaskindes, in: Bibel und Leben 4 (1965), 246-279. o.; Th. Zahn, Das Evangelium des Matthäus, Leipzig 1903, 86-102. o. 49. Két bolygó együttállásáról (konjunkció) akkor beszélhetünk, ha a látszólagos égi koordináták szerint azonos hosszúsági és szélességi adatokkal rendelkeznek. (Vö. 52. jegyzettel.) 50. A magyarázatok a következô forrásokra támaszkodnak: G. Hartmann SJ, Das astronomische Ereignis 1940/41 und der Stern der Weisen, in: Stimmen der Zeit, 138. kötet (1941), 234. skk. o.; K. Ferrari d'Occhieppo, Der Messiasstern unter neuen astronomischen und ärchäologischen Gesichtspunkten, Wien 1964; J. Hontheim, Das Datum der Geburt Christi, in: Katholik 1907, II, 117 skk. o.; Die Konjunktion des Jupiter und Saturn im Jahre 7. vor Chr., 1908, II. 187 skk. o. A csillagot mint csodálatos fényjelenséget magyarázzák: E. Kalt in: Biblisches Reallexikon II. Magier, 90-92 kol.; Fr. X. Kugler SJ, Der Stern der Weisen, in: Stimmen aus Maria Laach 83 (1912), 481-492. o.; J. Schaumberger CSsR., Textus cuneiformis de stella Magorum, in: Biblica 6 (1925), 444. o.; 7 (1926), 294. o.; 24 (1943) 162. o.; Verbum Domini 18 (1940) 333-339. o. 51. P. Schnabel, Der jüngste Keilschrifttext, in: Zeitschrih für Assyriologie, NF 2 (36) 1925, 66 skk. o.; Fr X. Kugler SJ, Sternkunde und Sterndienst in Babel, I (Entwicklung der babylonischen Planetenkunde von ihren Anfängen bis auf Christus), Münster 1907, 17 skk., 104 skk. o. és a IX. tábla a 118. oldalon; Sternkunde und Sterndienst in Babel, II (Natur, Mythos und Geschichte als Grundlagen babylonischer Zeitordnung), Münster 1909/10, 467 skk., 505 sk. o.; K. Ferrari d'Occhieppo, Jupiter und Saturn in den Jahren -125 und -6 nach babylonischen Quellen, Wien 1965; A.J. Sachs, Late Babylonian Astronomical und Related Texts, Rhode Island 1955, Text 1195. 52. A koordináta adatok jelzik a helyzetet az eklipitikus rendszerben. Az ekliptikális hosszúsági fokokat a tavaszponttól kelet felé számolják (lambda jelzéssel); az ekliptikális szélességet az ekliptikától északra pozitív, délre negatív értékben adják meg (jele: ß). 53. A három konjunkciót általában a következô dátumokra teszik: 1. május 28. 2. október 3. 3. december 4. Ez a számítás a berlini helyi idôt veszi alapul, azaz Jeruzsálemben mindig 1 óra 28 perccel elôbbre jár az idô. Mivel pedig a zsidóknál a napokat estétôl estig számolták, s a csillagok éjszaka láthatók, gyakorlati lag egyszerűbb a konjunkciókat a következô napra jelezni. 54. Az adatok az equatorialis rendszerre vonatkoznak. A kérdés részletesebb tanulmányozásához és megértéséhez lásd Josef Klepesta-Antonin Rükl: Csillagképek atlasza, Budapest 1978. 55. Idézi: F. Delitzsch, Wo lag das Paradies?, 1881, 133. o. 56. A még mindig köztudatban lévô ellenvetés, mely szerint konjunkció nem mozoghat északi irányba (l. LThK IX, 1058), nem felel meg a tényeknek. Elôször is nem a konjunkció vándorolt, hanem Máté szerint ,,felkelô csillagot láttak''. Különben is az égi jelenségeket látszólagos mozgásuk szerint látjuk. Hiszen Kopernikusz és Galilei ellenére is a huszadik századi ember is azt mondja, hogy a Nap felkel, és lenyugszik, jóllehet ezt a Föld forgása következtében látjuk. De vajon téves ez a kifejezésmód?! Ugyanez érvényesül a Jupiter ,,megállásainál'' is. Ez olyan esemény volt, amely különös feltűnést keltett, de nem a Jupiter ,,vándorolt északról délnek'' hanem ez volt a látszólagos mozgása. 57. E. Kusch, Ägypten im Bild, Nürnberg 1955, 19. o. és 48. kép. 58. A. Strobel, Jahrespunkt--Spekulation und frühchristliches Festjahr, in: ThLZ 87(1962), 189. kol. 59. A kódexlap mindkét oldalát láthatjuk a könyv borítólapjának belsô oldalán (l. a képjegyzék elején). A Codex Vaticanus a teljes Bibliát tartalmazza. Eredetileg 820 oldalas volt, s ebbôl megmaradt 759 oldal. Az újszövetségi rész a Zsidókhoz írt levélnél szakad meg, mert a hátralévô fóliók elvesztek. Az egyszerű, de szép írás, amelybe sajnos egy késôbbi scriptor belejavított, Egyiptomból való származásra vall. A szöveg oldalanként három, negyvenkétsoros oszlopba van írva, nagybetűs írással (majuscula), de a papiruszok íráshagyománya szerint sem szóközt, sem mondatközt, sem írásjeleket nem alkalmaz. 1475 óta van a Vatikáni Bibliotheca birtokában. Korábbi sorsáról nem tudunk semmit. A Codex Sinaiticus négyhasábos Biblia-kézirat, amelybôl 347 fólió maradt meg. Konstantin von Tischendorf, lipcsei professzor fedezte fel a Sinai-hegyi Katalin-kolostorban, 1844-ben és 1859- ben. A kódexbôl 43 levél Lipcsébe került, a többi 304 levelet nagy ajándék fejében II. Sándor cárnak adták át a szerzetesek. 1933-ban az egész kéziratot megvásárolta a British Múzeum. A kódex, amelyet Egyiptomban vagy a palesztinai Cézáreában írtak, majdnem a teljes Ó- és Újszövetséget tartalmazza görögül. Az írás gondos vizsgálata során kiderült, hogy három scriptor munkája. 1976-ban a Sínai-félszigeten lévô Szent Katalin-kolostorban egy fal lebontása alkalmával rábukkantak egy kamrára, amelyben ikonokat, és egy nagy ládát találtak, benne régi kéziratokat. Közöttük megtalálták a Codex Sinaiticus eddig ismeretlen, nyolc hiányzó lapját is. 60. F G. Kenyon, Der Text der Griechischen Bibel, Berlin 1961. Akit a Szentírás szövegtörténete érdekel, ebben a műben nemcsak megalapozott, hanem érdekfeszítôen megírt szövegtörténetet is talál. W. Michaelis, Einleitung in das Neue Testament, Bern 1961, 343 sk. o.; A. Wikenhauser, Einleitung in das Neue Testament, Freiburg 1961, 46 skk. o. 61. Papyrus Bodmer II, in: ThLZ 82 (1957), 161 skk. kol.; Das Johannesevangelium auf Papyrus, in: Forschungen und Fortschritte, 1957, 50. o.; F. G. Kenyon, i. m. 63. o. 62. H. Hunger, Zur Darstellung des Papyrus Bodmer II (P66), in: Anzeiger der phil.-historischen Klasse der Österreischischen Akademie der Wissenschaften, Wien 1960, n. 4. 1-23. o. 63. Az egyes kéziratok keltezését lásd: Geschichte der Textüberlieferung. Kiad. H. Hunger, O. Stegmüller és mások, Zürich 1961. Az ókori irodalomhoz: H. Lietzmann, Die Chester- Beatty Papyri des Neuen Testaments, in: Die Antike, 11/1935, 139- 148. o. 64. A tudományos szövegkritika a múlt században élte virágkorát. Örökérvényű eredményei az Újszövetség szövegkritikai kiadásaiban vannak a kezünkben. Legjelentôsebbek Westscott/Hort, Tischendorf, Soden, Nestle és Merk Újszövetségi Szentírásai. Az újszövetségi szövegeket tartalmazó kéziratok, újonnan talált papiruszok és kódexek tudományos katalogizálását a Münsteri Egyetem Újszövetségi Szövegkutató Intézete végezte, és 1963-ban publikálták az újszövetségi görög kéziratok összesített katalógusát. 65. Az összeállítást A. Vögtle egyik cikkébôl vettük át. 66. A Bibliotheca Laurentianahoz: A firenzei Medici Könyvtárat az idôsebb Cosimo alapította 1444-ben. A könyvtárban sok ókori irodalmi alkotás középkori kéziratát ôrzik. Kéziratállományáról az elôször 1764-70-ben megjelent katalógus fénymásolt kiadása Lipcsében jelent meg 1961-ben: A M. Bandini, Catalogus codicum manuscriptorum Bibliothecae Mediceae Laurentianae, acced. suppl. tria ab E. Rostagno et N. Festa congesta. Accur. F. Kudlien. Lipsiae 1961. 67. V. Corbo, L'Herodion di Giabal Fureidis. Relazione preliminare della terza et quarta campagna de scavi archeologici, in: FrancLA XVII (1967), 65-121. o.; E. Netzer, Herodium, in: IEJ 22 (1972) 247-249. o. 68. Názáret hagyománytörténetéhez: Az elsô, csak az Angyali Üdvözlet barlangjára korlátozódó régészeti kutatásokat 1895-ben fráter Benedict Vlaminck OFM vezette. Ô fedezte fel a híres Konon-mozaikot és a Martyriumhoz vezetô régi bejáratot. 1889-ben és 1907-1909-ben páter Prosper Viaud OFM kiterjesztette a kutatást az Angyali Üdvözlet templomának déli oldalára és feltárást végzett a ferencesek kolostora alatt is. Eredményeit közzétette: Nazareth et ses deux églises de l'Annonciation et de Saint-Joseph, Paris 1910. Az Angyali Üdvözlet temploma körüli legújabb kutatásokat páter Bellarmino Bagatti OFM irányította: I. kötet: Dalle origini al secolo XII., Gerusalemme 1967; G. Dalman, i. m. 61 skk. o.; C. Kopp i. m. 86 skk. o.: DBS VI, 318- 333 kol. 69. M. Avi-Yonah, The Caesarea Inscription of the twentyfour priestly Courses, in: The Teacher's Yoke, Waco 1964, 46-57. o ; A. Windfuhr, Die galiläischen Heimatorte der 24 Priesterordnungen nach Kalir, in: PJB 18/19 (1922/23) 80--89. o. 70. E. G. Sukenik, The ancient Synagogue at Yafa near Nazareth, in: Fund for the Exploration of Ancient Synagogues, Bulletin II. Jerusalem 1951, 6-24. o. 71. R. Knopf-G. Krüger, Ausgewählte Martyrerakten, 1929, 65, IV, 2. o. 72. A ,,pi rhó'' rövidítést általában ,,para'' elöljárószóvá oldják fel. B. Bagatti ezzel szemben azt mondja, hogy ,,fogadalmi ajándékot'' jelent, s állítását egy Bét-Seánban talált felirattal igazolja. 73. B. Bagatti, L'Église de la Circoncision, Jérusalem, 1965, 161- 194. o.; G. Briand, Nazareth judéo-chrétienne, in: La Terre Sainte 6/7 (1971), 172-187. o.; 8/9 (1971), 219-226. o.; 10/11 (1971), 259-271. o.; 12 (1971), 306-317. o. 74. E. Hennecke, Neutestamentliche Apokryphen I. kiad. E. Schneemelcher, Berlin 1961, 284. o. A Jakab-ôsevangélium az apokrif iratok közé tartozik. Az apokrifek olyan benyomást keltenek, mintha szentírási könyvek volnának, mert bizonyos hasonló ságokat mutatnak a kanonikus könyvekkel, vagy egy egyébként sugalmazott szerzô neve alatt kerültek forgalomba. Az apokrif evangéliumok megpróbálják kitölteni a négy evangélium elbeszéléseiben mutatkozó hézagokat. Ezért színes történeteket közölnek Jézus, Mária és József életébôl. A Jakab-ôsevangélium Kr. u. 200 elôtt keletkezett. Többnyire szabad képzelôdés és a korabeli zsidó viszonyok ismerete nélkül meséli el Szűz Mária életét születésétôl a betlehemi gyermekgyilkosságig. ,,Jézus testvéreirôl'' azt mondja, hogy József elsô házasságából születtek. A késôbbi Mária-legendák kialakulása nagyrészt ennek az apokrif evangéliumnak köszönhetô. (Magyarul: Ókeresztény írók II. kötetében: Apokrifek. 328-343. o. Szerk. Vanyó László. Budapest 1980. Szent István Társulat) 75. Jeruzsálem várostörténetéhez: Th. A. Busink, Der Tempel von Jerusalem, Leiden 1970. I. kötet 96- 111. o.; K. M. Kenyon, Jerusalem -- Excavating 3000 Years of History, London 1967 (németül: Jerusalem. Die Heilige Stadt von David bis zu den Kreuzzügen. Ausgrabungen 1961-1967, Bergisch Gladbach 1968.); I. Lande-Nash, 3000 Jahre Jerusalem, Tübingen 1964; C. Schedl, Geschichte des Alten Testaments, Innsbruck 1959/62. IlI-IV. kötet; C. Schick, Die Baugeschichte der Stadt Jerusalem in kurzen Umrissen von den ältesten Zeiten bis auf die Gegenwart dargestellt, in: ZDPV 16 (1893), 237-246. o., 17 (1894), 1-24, 75-88, 251-276. o.; E. Vogt, Das Wachstum des alten Stadtgebietes von Jerusalem, in: Biblica 48 (1967), 337-358. o.; G. E. Wright, Biblische Archäologie, Göttingen 1958. 76. N. Lohfink, Die Religion der Patriarchen und die Konsequenzen für eine Theologie der nichtchristlichen Religionen, in: Bibelauslegung im Wandel der Zeit, Frankfurt am Main 1967, 107- 128. o. 77. A ,,termékeny félhold'' elnevezést arra a nagyjából félköralakú, megművelhetô területre szokták használni, amely keleten a Perzsa- öbölnél kezdôdik, s nyugaton Dél-Palesztináig terjed. Szélességét a Földközi-tenger, továbbá Anatólia és Perzsia hegyei szabják meg. 78. Geschite der Araber, kiadta L. Rathmann, 2 kötet, Berlin 1971; B. Brentjes, Die Araber, Wien 1971. 79. Jeruzsálem régészeti problémái azóta foglalkoztatják a tudósokat, mióta Palesztina kutatása megkezdôdött. A rendszeres kutatás kezdeti idôpontjául Edward Robinson 1838-i útját lehet megjelölni. Az amerikai professzor Bibliával a kezében és egy amerikai misszionárius, Eli Smith (Beirutból) kíséretével bejárta az egész országot. Megismerkedett az emberekkel a nyelvükkel, és megpróbálta a bibliai helységeket azonosítani a nép nyelvében élô arab nevekbôl. Sok, már feledésbe ment helyet újra felfedezett, másokat valóságos helyükre tudott lokalizálni. Jeruzsálemben a templomtér délnyugati sarkánál fel fedezett egy boltívet, amely ma is az ô nevét viseli. Az elsôk közé tartozik, akik a mi korunkban felfedezték és végigjárták a Siloé-csatornát (ld. a 354-356. oldalakat). A nagy nyilvánosság számára azonban nem a kutatásai, hanem negatív kritikája vált közismertté. Az egyházi hagyományt felületesen figyelmen kívül hagyta, sôt megvetette. Jeruzsálemrôl ezt írja nagy útleírásában: ,,Valószínűleg jámbor hazugságnak kell minôsítenünk azt az állítást, hogy az öreg és hiszékeny Heléna felfedezte volna a szentsírt. Talán nem vagyunk igazságtalanok Makariosz püspökkel és az ô szellemévet szemben, ha azt állítjuk, hogy ez az egész egy jól sikerült kísérlet volt arra, hogy Jeruzsálem egykori fontosságát helyreállítsák, és Makariosz püspöki székének fokozott jelentôséget biztosítsanak''. (Német kiadását lásd: E. Robinson, Palästina und die südlich angrenzenden Länder, Halle 1841/42. II. kötet 287. o.) Éppen ez a szent helyek iránti hanyag és lekicsinylô értékelés ébresztette fel az Egyház igényét az iránt, hogy kritikusan, de gondosan utánajárjanak a helyi hagyományoknak. A svájci orvos, Titus Tobler 1835-ben járt elôször turistaként a Szentföldön. Miután hazatért, ,,elszorult szívvel'' olvasta Robinson háromkötetes nagy művét. Nyugtalanság fogta el, de mégis lelkesen hozzálátott élete nagy kalandjához. Orvosi hivatásának gyakorlása mellett megtanult tizenegy nyelvet, és tüzetesen átvizsgálta az elôzô századok összes leírásait és forrásait a Szentföldrôl. Ezután még három alkalommal járt ott, és ô írta meg Jeruzsálem elsô topográfiáját: Titus Tobler, Descriptiones Terrae Sanctae ex saeculo VII., IX., XII. et XV., Leipzig 1874. Egész Palesztina elsô összefoglaló leírása Victor Guérin párizsi professzortól való, aki kisebb megszakításokkal 23 évet töltött a Szentföldön (1852-1875 között): Description géographique, historique et archeologique de la Palestine, 7 kötet Paris 1868-- 80. Közben egyre világosabbá vált, hogy egy-egy kutató képtelen az egész területre kiterjedô földrajzi, történeti, régészeti leírás elkészítésére. Egy londoni művészettörténész, James Fergusson vakmerô állítása: ,,a jeruzsálemi Szikla-dóm nem egyéb, mint Nagy Konstantin mauzóleuma'', további nyugtalanságot keltett. Ekkor azonban Londonban, a yorki püspök elnökletével (1865-ben) megalakult a Palestine Exploration Fund (PEF), a 'Palesztinakutató Társaság' hiszen Fergusson, ,,a karosszékbôl kiabáló kritikusok fejedelme, még nem is látta Palesztinát!'' A PEF elsô nagy ásatásait 1865-67 között Charles Warren kapitány irányította. Neki a zsidók temploma a Szikla-dóm, a Szentsír- templom és a városfalak kérdését kellett tisztáznia. Warren, aki eredetileg cserkészparancsnok volt, majd tábornok lett, minden lehetséges módot megkísérelt arra, hogy végrehajtsa felada tát. Feltárásai akkoriban valószínűve tették azt a feltételezést, hogy a régi Jeruzsálem a délkeleti hegyen épült. A PEF közleményei a ,,Palestine Exploration Quarterly''-ben 1865 óta jelennek meg. A szervezett és rendszeres kutatás második lépését az 1877-es év hozta meg, amikor megalakult a Német Palesztinakutató Társaság. Tudományos eredményeit a ,,Zeitschrift des Deutschen Palestina- Vereins''-ben publikálták. Az elsô tanulmányt C. Schick építésügyi tanácsos írta, aki 1846-tól 1901-ig működött Jeruzsá lemben. A városban egyetlen követ sem mozdítottak meg anélkül, hogy a tanácsát ki ne kérték volna. A Társasághoz tanítványok egész sora tartozik: G. Schumacher, H. Guthe, G. Dalman, A. Alt, és M. Noth. A Társaságnak 1909 óta van Jeruzsálemben székháza: Deutsches Institut für Altertumswissenschaft des Hl. Landes in Jerusalem. 1890-ben alapították meg a francia domonkosok Jeruzsálemben az École Biblique-ot. Az elsô prior, M. J. Lagrange vezetése mellett kezdték a fiatal kutatógárda kiképzését, akiknek neve késôbb elválaszthatatlanul összeforrott a bibliai és szentföldi kutatásokkal. Folyóiratuk, a ,,Revue Biblique'' 1892 óta jelenik meg, és világhíressé vált. Nagy része van ebben L.-H. Vincent- nek, aki egész életét Jeruzsálem építéstörténete kutatásának szentelte. Az amerikaiak 1900-ban kezdték a rendszeres munkát Palesztinában, amikor megalapították az American School of Oriental Research-et Jeruzsálemben. W. F. Albright hosszú igazgatóságának ideje alatt az iskola ,,The Bulletin of the American Schools of Oriental Research'' folyóiratával az élvonalba tört. 1909-ben alakult meg Jeruzsálemben a Görres-Társaság Keleti Intézete azzal a céllal hogy segíti a fiatal tudósokat az önálló kutatás megkezdésében. Folyamatos közleményeik az ,,Oriens Christianus''-ban jelennek meg. Ámbár a tudományos kutatás nem tartozik rá, mégis meg kell emlékeznünk a Szentföldi Német Társaságról. 1854-ben kölni polgárok zarándokoltak a Szentföldre, s hazatérésük után megalapították a Szentsír Társaságot. Folyóiratuk, a ,,Das Heilige Land'' (1857-tôl) arra nyújt lehetôséget, hogy széles körökben megismertessék Palesztina szent helyeit, és felébresszék az emberekben a Jézus szülôföldje iránti szeretetet. Tudományos publikációkat ,,A Szentföld tegnap és ma'' gyűjtôcím alatt közölnek. További tudományos intézetek: 1922-ben alapították a Jewish Palestine Society-t, amely 1950 óta jelenteti meg az ,,Izrael Exploration Journal''-t. 1923-ban alapították az Institutum Biblicum Franciscanum-ot. 1927-ben követte ezt a Pápai Biblikus Intézet jeruzsálemi letelepedése. Az 1929-ben felállított Régészeti Múzeum az ország archeológiai leleteinek gazdag gyűjteményét ôrzi. De térjünk csak vissza az ásatásokhoz: 1894-1897 között F. J. Bliss és A. C. Dickie a PEF meg bízásából kiterjedt területen végeztek feltárást a fallal körülvett várostól délre. A két régész által megrajzolt várostérkép egészen 1961-ig irányt szabott a régi városra vonatkozó elképzeléseknek. Mivel akkor, a századfordulón, a rétegvizsgálati módszer és a kerámiák kronológiája még nem állt rendelkezésre segédeszközként, az épületek és a falak korának meghatározása csak hipotetikus értékű lehetett. Az angol Parker-expedíció, amely 1909-1911 között Dávid sírja, a Szövetség szekrénye és a templomkincstár után kutatott a délkeleti városhegyen, sok szondázást végzett, aknákat mélyített és árkokat vont. E részben kérdéses vállalkozásnak pozitív eredménye volt a Siloé-csatorna megtisztítása, továbbá a Gihon- forrás földalatti járatainak szabaddá tétele. De ha L.-H. Vincent nincs, ez az egész vállalkozás Jeruzsálem kutatástörténetének egy komikus fejezetévé vált volna. Páter Vincent kérte, hogy hadd kísérje figyelemmel a munkájukat, de az expedíció tagjai -- akik valójában kincskeresôk voltak -- alig akarták megengedni. Végül beleegyeztek, s így P. Vincent a város kutatása számára hasznosíthatta a munkájukat. Az expedíciónak egyébként ez lett a vége: megvesztegették a rendôröket, ezek vezetése mellett behatoltak a templomtér alatti üregekbe, s elértek egészen a Szent Sziklához vivô csatornáig. Mikor azonban ennek a ,,szentségtörésnek'' híre terjed a muzulmánok között, szabályos lázadás tört ki a nép körében. Az expedíció tagjai csak nagy nehézségek közepette tudtak elvergôdni Jaffa kikötôjében horgonyzó jachtjukra és úgy menekültek haza. E tudománytalan közjáték után 1913--14-ben a francia régész, R. Weill kezdett ásni a délkeleti városhegy déli csúcsánál. Meg akarta találni a Dávidtól Aházig élt királyok sírját. A még tisztázatlan kérdések megoldása érdekében a PEF 1923-ban és 1927-ben újabb kutatásokat szervezett. R. A. S. Macalister (1923- 25) és J. W. Crowfoot (1927) irányítása mellett kiásták a jebuziták és az elsô izraeliták városának falmaradványait. C. N. Johns 1934-ben és 1948-ban a Departement of Antiquities of Palestine megbízásából a mai citadella területén, ahol egykor Heródes palotája állt, megpróbálta a falak korának meghatározását. Sok kérdésre adott választ az a nagyszabású feltárás, amelyet 1961-1967 között K. M. Kenyon vezetett a British School of Archeology megbízásából és az École Biblique, továbbá a Royal Ontario Museum közös vállalkozásaként az ókori Jeruzsálem egész területén. Ásatásainak eredményeként módosítani kellett a városfalak eddig feltételezett helyét, s a jebuzita, dávidi és salamoni város fekvésérôl alkotott elképzeléseket. A PEF 1965-ben nagy megelégedettséggel ülhette meg 100 éves jubileumát, s adhatta ki a ,,Palestine Exploration Quarterly'' jubileumi számát, amelyet Warrennek a templomtér délkeleti szögletérôl készített rajza díszít. Minden várakozás ellenére 1968-ban kezdôdött meg az ókori Jeruzsálem kutatásának legtermékenyebb szakasza, amikor az óvárosban újabb feltárásokra nyílt lehetôség. A templomtér falának délkeleti sarkánál B. Mazar vezetésével átkutatták az egész területet. Ekkor derült ki, hogy a Robinson-ív egy nagy, szabadtéri lépcsô támíve; a déli fal mentén kiásták a Heródes- korabeli úttestet, és felfedezték azt a lépcsôt, amely a salamoni templom kettôs kapujához vezetett fel. Az Óváros zsidó negyedében N. Avigad különbözô, pontokon kutatott. Legjelentôsebb leletei a ,,Heródes-ház'', a ,,hivatali székház'', és a ,,leégett ház'' voltak a második templom idôszakából, a Kr. u. 70 elôtti idôbôl. A délnyugati hegyen, a régi felsôváros területén M. Broshi vezette a munkálatokat az örmények kertjében. Itt további fény derült az elsô városfal helyzetének kérdésére. A Citadella területén R. Amiran és A. Eitan bizonyították az egymást követô rétegek adataival, hogy e helyen emberek éltek a második vaskortól egészen a bizánci korszakig. Az egyes ásatások eredményeinek összefoglalása megtalálható in: Jerusalem revealed, Archeology in the Holy City 1968-1974. Jerusalem 1975. 80. K. M. Kenyon: Jerusalem. Die heilige Stadt von David bis zu den Kreuzzügen. Ausgrabungen 1961-1967, Bergisch Gladbach 1968. 81. Jeruzsálem topográfiájához: Atlas of Jerusalem. Urban Geography of Jerusalem, Berlin (W) -- New York 1973.; G. Dalman, Jerusalem und sein Gelände, Gütersloh 1930; K. M. Kenyon, Jerusalem -- Excavating 3000 Years of History, London 1967 (német kiadása: Bergisch Gladbach 1968); A. Kuemmel, Materialien zur Topographie des Alten Jerusalems, Halle 1906; S. Simons, Jerusalem in the Old Testament, Leiden 1952; L.- H. Vicent, Jérusalem antique, Paris 1912. Az ókori Jeruzsálem beépített területének felszíne sokkal hullámosabb volt, mint a mai városkép mutatja. Az évezredek alatt felhalmozódott törmelék néhol a 30 méteres vastagságot is eléri. A völgyek feltöltôdésével pedig egészen megváltozott a felszín képe. Emiatt nagyon nehéz az egykori városképet rekonstruálni és a korabeli adatok szerint eligazodni a bibliai Jeruzsálemben. Egyetlen lehetôség nyílt: a lehetô legtöbb ponton megmérni a városhegy sziklatömbjének magasságát, illetve a rárakódott törmelékréteg vastagságát. Ennek segítségével megközelítôleg vissza lehet képzelni azt az állapotot, amikor a sziklát még csak vékony kavics illetve vörösföld réteg takarta. A város alatti sziklatömb felszíni viszonyainak megállapításában az elsô lépéseket Ch. Wilson tette meg 1864-ben a PEF kezdeményezésére. C. R. Conder 1873-ban különösen a templomtér környékét vizsgálta meg. Nagyon sok adatot szolgáltatott a sváb származású építésügyi tanácsos, C. Schick, aki egymaga 265 magassági pontot határozott meg. Az évek során egyre szaporodtak a megmért pontok. Különlegesen sok eredményt hozott ezen a téren F. J. Bliss és E. C. Dickie munkája. A két angol régésznek köszönhetô, hogy 1894-97 között a város déli részén tisztázódtak a sziklatömb magassági viszonyai. Ma már több, mint 500 pontosan bemért magassági pont alapján megközelítôleg pontos térképet lehet készíteni a bibliai Jeruzsálem felszini viszonyairól. 82. K. M. Kenyon, i. m. 32. o. 83. A ,,Tizennyolc imádság'' 14. kérése már Jeruzsálem pusztulását feltételezve beszél. Az imádság alapformája azonban sokkal korábbi, egészen a babiloni fogság utáni idôkbe nyúlik vissza. Ó- Kairóban, az Eszra-zsinagóga genizájában (a zsinagóga raktárhelyisége, ahová félretették a használhatatlanná vált szentírási tekercseket), megtalálták Sirák fia könyvének héber szövegét, s benne egy, az elôbbivel feltűnô párhuzamot mutató imádságot. Sirák fia is magasztalja Istent, ,,aki felépíti városát és szentélyét'' (51, 12). 84. L.-H. Vincent, Jérusalem antique, Paris 1912, 146-161; L.-H. Vincent -- M.-A Stéve, Jérusalem de l'Ancien Testament I, 1954, 260-297. o.; G. Dalman, Die Wasserversorgung des ältesten Jerusalem, in: PJB 14 (1918), 47-72. o.; H. Stoebe, Die Einnahme Jerusalems und der Sinnor, in: ZDPV 73 (1957), 73-99. o; J. Wilkinson, Ancient Jerusalem its water supply and population, in PEQ 106 (1974) 33-51. o. 85. J. Jeremias i. m. 53. skk. o. 86. A mai kronológiai adatok szerint ez az évszám túl nagy. Kb. 720 esztendôrôl lehet szó. 87. A salamoni templomhoz: Th. A. Busink, Der Tempel von Jerusalem von Salomobis Herodes, I. kötet: Der Tempel Salomos, Leiden 1970; II. k.: Von Ezechiel bis Middot. Leiden 1980; K. M. Kenyon, i. m. 65--78. o.; A. Parrot, Der Tempel von Jerusalem, Zürich 1956, 9-48. o.; G-H. Vincent -- M.-A. Stéve, i. m. II. kötet 373-431. o. 88. K. M. Kenyon i. m. 80 skk. o. 89. J. Naveh, Old Hebrew Inscriptions in a Burial Cave, in: IEJ 13 (1963), 74-92. o. 90. C. Schedl, i. m. IV. kötet 211 skk. o. 91. N. Avigad, Excavations in the Jewish Quarter of the Old City of Jerusalem, 1969/70, in: IEJ 20(1970), 1-8. o. 92. Ásatástörténet: in: IEJ 14 (1964), 131-147. o., 17 (1967) 233- 249. o.; M. Weippert, in: ZDPV 80 (1964), 180-185. o.; 82 (1966), 286 sk. o.; Bible et Terre Sainte, 5 (1967); P. Welten, Kulthöhe und Jahwetempel, in: ZDPV 88 (1972), 19-37. o. Tell Arad és az Ószövetségben említett Arad kananeus királyváros történeti és helyrajzi problémájáról lásd (Szám. 21, 1; 33, 40. Józs. 12, 14): H. Bardtke, Bibel, Spaten und Geschichte, Leipzig 1970 188-194. o. 93. A British Múzeum gazdag agyagtábla-gyűjteményébôl még mindig publikálnak eddig ismeretlen szövegeket. Jelentôségük abban van, hogy olyan kortörténeti adatokat hoznak napvilágra, amelyek egyre jobban megvilágítják Izrael történelmét. Különösen áll ez az ún. ,,Babiloni Krónikára'', amely az Újbabiloni Birodalom történetét tárgyalja Kr. e. 626-539 között. Egy 1956-ban publikált agyagtábla (B. M. 21946) pl. Kr. e. a 605-595 közötti eseményekrôl számol be, köztük Jeruzsálem bevételérôl is, amelyrôl az Ószövetségben a 2Kir 24, 10-17-ben és a 2Krón 36, 10- ben van szó. 94. A déli városfalra vonatkozóan: K. M. Kenyon, i. m. 168. o. 14. kép: Jeruzsálem térképe Nagy Heródes idejében. Az angol régésznô eredményeit értékeli A. Strobel, in: Josephus-Studien. Festschritt für Otto Michel, Göttingen 1974 (Die Südmauer Jerusalems zur Zeit Jesu, 344-361. o.). 95. A második templom Heródes által végrehajtott újjáépítésérôl Josephusnál két részletes leírás (A zsidók története XV, 11,1-6 és A zsidó háború V, 5,1-6) és a Misna egy traktátusa (Middot) áll rendelkezésünkre. Mindkét forrásnak megvan a maga értéke, de egymással alig hozhatók összhangba. Csak esetenként lehet eldönteni, hogy inkább Josephusnak vagy a Misnának van-e igaza. Az igaz, hogy Josephus még személyesen látta a heródesi templomot, de célzatos túlzásai és homályos kifejezései nehezítik a pontos megértését. Pontatlanságai onnan erednek, hogy egy olyan idôpontban magasztalja a templom szépségét, amikor az már romokban hever. A Misna Middot traktátusát a templom lerombolása után két vagy három generációval késôbb fogalmazták, és nem a reális valóságot, hanem egy ,,ideális templomot'' írnak le, amely a Törvény minden tisztasági és szentségi elôírásának maradéktalanul megfelel. A jeruzsálemi templom minden eddigi leírásánál jobb megértési lehetôséget nyújt a Kumránban talált ún. Templom-tekercs. A 9 méter hosszú tekercs 1960-ban tűnt fel egy betlehemi régiségkereskedônél. 1967-ben került Izrael tulajdonába. A tekercs állaga rossz. A rajta lévô szöveg 66 oszlopban van írva, de egyik oszlop sem teljesen ép. Sok helyen csak az írás lenyomata maradt meg a tekercs hátoldalán. Jóllehet a leírás a heródesi idôszakból származik, mégis határozottan papi gondolkodásra vall, és olyan ideális templomot ír le, amilyennek a templomnak Jahve törvénye szerint lennie kellene. Belülrôl kifelé haladva mutatja be a templomot: a templomházat, az égôáldozati oltárt; leírja az áldozatok és az ünnepek törvényeit, végül a templom udvarait mutatja be. Szembetűnô, ahogyan körülhatárolja a papok udvarát az izraeliták nagy udvarában, továbbá elmondja a templom területének jelentôs megnövekedését, amely a Heródes-féle építkezés során meg is valósult. A Templom-tekercs szerint a templomot a 12 törzsbôl álló nép számára építették, ezért van a külsô, négy szögletes udvarnak mind a négy oldalán 3-3 kapu, és a kapukat Izrael törzseirôl nevezték el. Mivel a Haram-as-Sarif területén a feltárás lehetetlen, a régészet mind a mai napig nem tudott választ adni a templommal kapcsolatos több kérdésre. Pl. arra, hogy hol állt a szorosan vett templomépület. A hagyományos elképzeléseket B. Bagatti újabb kutatási alapján kétségbe vonja. Barclay, Conder és Warren nyomába lépve Bagatti az általános elképzeléstôl eltérôen sokkal délebbre gondolja a templomház helyét, kb. középre abban a négyszögben, amelynek egyik oldala a 280 m hosszú déli templomtér- fal. Th. A. Busink ,,Der Tempel von Jerusalem von Salomo bis Herodes'', Leiden 1970. I. kötetében mindkét véleményt elveti, és azt mondja, hogy a templomház legvalószínűbb helye a szent sziklától északra lévô te rület. A. Parrot i. m. 63-83. o.; C. Schick, Die Stiftshütte, der Tempel in Jerusalem und der Tempelplatz der Jetztzeit, Berlin 1896; E. Schürer, i. m. Register 109. o.; Strack-Billerbeck, i. m. Ld. az egyes címszavakat a IV/2. kötetben az 1267. oldalon; L.-H. Vincent -- M.-A. Stéve, i. m. II. 432-470 o.; C. Watzinger, Denkmäler Palästinas II. Leipzig 1935, 33-45. o.; Ch. Warren-C. Conder, Jerusalem, London 1884, 122-225. o.; Ch. Warren, Albums: Plans, elevations, sections . . . shewing the results of excavations at Jerusalem 1867-70, London 1884. 96. Heródes templomépítésének dátumáról Josephus két művében két ellentétes adatot találunk. A zsidó háború I, 21, 1 szerint az építkezést Heródes uralkodásának 15. esztendejében (Kr. e. 23-22) indították meg. A zsidók története XV, 11, 1, szerint viszont a 18. évben, azaz Kr. e. 20-19-ben. Mivel Heródes uralkodásának éveit Josephus mindkét helyen Jeruzsálem meghódításától (Kr. e. 37) számítja, A zsidó háborúban adott évszám vagy a szerzô, vagy egyik másolójának hibájából különbözik a másik adattól. 97. Azok a méretek, amelyeket C. Schick határozott meg, csak kevéssel térnek el a Warren, Conder és Watzinger által megadott méretekrôl. Ezekbôl az adatokból viszont kiviláglik, hogy a falak mostani hosszúsága, következésképpen az Haram-as-Saríf területe is, nagyobb, mint a Josephus által megadott 6 stádiumnyi hosszúságból következô nagyság (A zsidó háború V, 5 2). Mivel a területet három oldalról (keletrôl, délrôlés nyugatról) természetes határok veszik körül, egyes kutatók úgy vélik hogy az Antonius vár -- Josephus leírásával ellentétben (A zsidó háború V, 5, 2) -- teljes egészében kívül állt a templomtér területén. A Josephus által adott hosszúság, a 6 stádium, nagyon alulbecsült értéknek látszik, mert ô maga a Királycsarnokról azt mondja, hogy egy stádiumnyi, azaz 205 m hosszú, holott másutt elmondja, hogy ez a csarnok a Kidron völgyétôl a Tyropaion-völgyig húzódott, ez pe dig 280 m! 98. R. Grafman, Herod's Food and Robinson's Arch. in: IEJ 20 (1970), 60-66. o. A szerzô a Királycsarnokról adott leírás (A zsidó háború XV, 11, 5) alapján és azt feltételezve, hogy a Robinson-ív a Királycsarnok közepébe vezetô viadukt volt, a heródesi láb értékét 31 cm-ben határozza meg. 99. A Misna szerint a templomhegyen csak öt kapu volt: ,,A templomhegynek öt kapuja volt: a Hulda két kapuja a déli oldalon szolgált ki- és bejáratul, a Kiphonos (ez nyilván a Coponius- kapu) is kijárat és bejárat volt; a Tadi-kapu használaton kívül állt. A Keleti-kapun (amelyre Szusza fôváros képét faragták) keresztül ment ki a fôpap a Fölkenés- (Olajfák) hegyére, amikor vitték a vörös tehenet, hogy elégessék (Middot, I, 3). Jóllehet Josephus a templomleírásnál nem törekszik pontosságra -- pl. nem jelöli meg az Északi-kapu helyét, és a Szusza-kapuról (ez az Aranykapu) sem szól -- mégis úgy látszik, neki van igaza, amikor azt mondja, hogy a templomtérre nyolc kapu nyílott. A Misnából viszont kapunk olyan neveket, amelyeket nem ismer Josephus. 100. B. Mazar, The excavations in the Old City of Jerusalem, Preliminary Report of the First Season, 1968, Jerusalem 1969.; Uô: The excavations south and west of the Temple Mount in Jerusalem: The Herodian Period, in: The Biblical Archeologist 33 (1970), 47-60. o. 101. A belsô templomtérre vivô kapuk számát illetôen Josephustól (A zsidó háború V, 5, 2; A zsidók története XV. 11, 5) és a Misnából (Middot I, 4-5; II, 6) különbözô adatokat kapunk. A zsidó háborúban megôrzött hagyomány a többi adattal szemben nagyobb hitelt érdemel. Eszerint tíz kapuja volt a belsô templomtérnek. 102. Mivel a Heródes által épített templom valójában a salamoni templom felújítása volt, épületrészeit és méreteit is meghatározta az ôsi templom. Ezért a legtöbb kutató úgy vélekedik, hogy a templom méretei szempontjából Josephussal szemben a Misnának kell igazat adni, mert az ember nagyságú szôlôfürtöktôl a túlméretezett kapuig Josephus mindenütt túlzásokba esik. A szentély ajtónyílásáról pl. azt mondja hogy 70 könyök (35 m) magas és 75 könyök (37,5 m) széles. A Misna szerint viszont ,,a szentély bejárata 20 könyök (10 m) magas és 10 könyök (5 m) széles volt'' (Middot IV, 1.). 103. B. Bagatti, La posizione del tempio erodiano di Gerusalemme, in: Biblica 46 (1965), 428-444. o.; G. Dalman, Der Heilige Felsen von Jerusalem, in: Palästinensische Forschungen zur Archäologie und Topographie, Leipzig 1912, II. kötet 110-151. o. 104. A zsinagóga egészen megkülönböztetett helyet foglal el azon zsidó intézmények között, amelyek a kereszténység kialakulásának éveiben a zsidóság életét meghatározták. Erre nemcsak a rabbinikus hagyomány írásai szolgáltatnak bizonyítékokat, hanem az Újszövetség könyvei is, amelyekben gyakran szó esik a zsinagógákról, és említik, hogy ,,a zsinagógában folyt a tanítás''. A zsinagóga kialakulásáról és berendezésérôl: K. Hruby, Die Synagoge, Geschichtliche Entwicklung einer Institution, Zürich, 1971; G. Kittel, Theologisches Wörterbuch zum Neuen Testainent, Stuttgart 1964, VII, 798-839. o.; E. Schürer i. m. II. 497. skk. o.; Strack-Billerbeck, i. m. IV/1, 115 skk. o. 105. A zsidó esztendô három ôsi ünnepéhez -- a húsvéthoz, a pünkösdhöz és a sátorosünnephez -- a zsidók történelmének fogság utáni szakaszában negyedikként csatlakozott a Purim-ünnep. Ezt Adar hónap (a mi naptárunk szerint február-március) 14-15-én ülték a perzsák pusztító tervének meghiúsulásáért (l. Eszter könyvét). Idôk múltán ez az ünnep a környezô népek újévi mulatozásának szokásait is magába olvasztotta. A Talmud már úgy beszél róla, hogy a Purim-ünne pen a férfiak annyit igyanak, hogy ne tudjanak különbséget tenni e két mondat között: ,,Áldott legyen Mardokeus!'' és ,,Átkozott legyen Ámán!'' (Megilla 7b). A Purim-ünneprôl: H. Bradtke, Das Buch Esther, Berlin 1972, 243-248. o. A Kair-Biram-i zsinagóga újrafelfedezésérôl: H. Kohl--C. Watzinger, Antike Synagogen in Galiläa, Leipzig 1916 89-100. o.; C. Watzinger i. m. II. 107. o. 106. L. Rost Archäologische Bemerkungen zu einer Stelle des Jakobusbriefes (Jak 2, 2 sk.), in: PJB 29 (1933), 53-66. o. 107. Mivel a Mózes öt könyvében, a Pentateuchusban írott Törvény, a Tóra nem térhetett ki minden apró részletkérdésre, és az idôk is változtak, lassanként magyarázatra szorult. A hozzácsatolt magyarázatokat nem írták le, hanem ,,Az atyák hagyománya'' címen szájhagyományként adták nemzedékrôl nemzedékre. Az anyag természetesen egyre bôvült. Csak Kr. u. a 2. század második felében írták le. Így született az a mű, amely ,,Misna'' = ismétlés néven vált közismertté. A Misnában 63 traktátust hat részbe foglaltak, s bennük a Tóra hiteles magyarázatát (Halacha) és a híres rabbik egymástól eltérô véleményeit sorolják fel. Késôbb kiegészítették a neves tanítók mondásainak gyűjteményével (Gemara = tökéletesítés). A Misna és a Gemara egybedolgozásából született a Talmud = Tanítás, a törvény helyes megértése és a hozzá alkalmazkodó cselekvésmód megtalálása érdekében. Mivel a zsidóság különbözô körülmények között élt Palesztinában és a szórványban (különösen Babilonban), a különbözô iskolák ugyanazt a témát más és más besorolásban és esetleg más megoldással is tárgyalták. Így került ki Kr. u. a 4. század második felében a tiberiási törvénytudók iskolájából a Jeruzsálemi (palesztinai) Talmud. Kb. 100 évvel késôbb a babiloni iskola megteremtette a Babiloni Talmudot. Mostanában, ha minden további meghatározás nélkül van szó a Talmudról, az a Babiloni Talmudot jelenti. 108. Nem minden kutató osztja B. Bagatti nézetét a ,,Nevelkedés temploma'' kérdésében, amelyrôl Arkulf (670) beszél. Minden helyrajzi és régészeti adat ellenére kétséges, hogy összhangba lehet-e hozni Szent József templomát Arkulf beszámolójával, amely szerint ,,a Nevelkedés templomában egy nagyon tisztavízű forrás fakad''. Vö. C. Kopp, i. m. 113-116. o.; P. Viaud, Nazareth et ses deux églises de l'Annonciation et de Saint-Joseph, Paris, 1910, 123-148. o.; D. Baldi-B. Bagatti, Il Santuario della Nutrizione, in: Studii Francescani, Florenz 1937, 325-364. o.; B. Bagatti, Scavo presso la Chiesa di S. Giuseppe a Nazaret (Agosto 1970), in FrancLA XXI (1971), 5-22. o. 109. Cézárea történetéhez: 1. Gorbach, Caesarea Palästina, in: Das Heilige Land in Vergangenheit und Gegenwart, IV. kötet, 45-80. o.; L. I. Levine, Caesarea under Roman Rule, Leiden 1975; A. Negev, Caesarea, Tel- Aviv 1967; A. Reifenberg, Caesarea, a Study in the Decline of a Town, in: IFJ 1 (1950/51), 20-32. o.; A Schalit i. m. 330-340. o. Az ásatásokról szóló beszámolók: IEJ 6 (1956); 9 (1959); 13 (1963); 14 (1964); Chronique Archéologique in: RB 64 (1957); 69 (1962); 70 (1963); 71 (1964); 72 (1965). 110. A. Frova, Rendiconti dell'Istituto Lombardo di Scienze e Lettere 95 (1961), 419--434. o.; Avraham Biran, Activités archéologiques en Israël, 17. o. in: Nouvelles Chrétiennes d' Israël, XIII. kötet n. 1. 1962. április; H. Volkmann, Die Pilatusinschrih von Caesarea Maritima, in: Gymnasium 75 (1968), 124-135. o. 111. Ch. T. Fritsch, The Link Expedition to Israel, 1960, in: The Biblical Archaeologist 24 (1961), 51 skk. o. 112. J. Jeremias. Der Taraxippos im Hippodrom von Caesarea Palaestinae, in ZDPV 54 (1931), 279-289. o. 113. F. Bleckmann, Die Inschrift von Abilene (CIG 4521 és 4523), in: ZDPV 36 (1913) 220. o.; A. Deissmann, i. m. 5. o. 1 . jegyzet és 300. o. 114. A heródesi-római korszak 25 törvénytelen fôpapja közül nem kevesebb, mint 22 származik négy befolyásos családból: nyolcan Boéthosz házából, ugyancsak nyolcan Annás házából, hárman Phiabi házából és szintén hárman Kamithosz házából. 115. S. Saller OFM, Discoveries at St. Jonh's, Ein Karim, Jerusalem 1946; C. Kopp, i. m. 132-137. o. 116. A kumráni leletekkel kapcsolatos rendkívül bôséges irodalomból csak néhány művet jelzünk: H. Bardtke, Die Handschriftenfunde am Toten Meer, 2 kötet Berlin 1952-58; H. Bardtke, Die Handschrihenfunde in der Wüste Juda, Berlin 1962; M. Burrows, Die Schriftrollen am Toten Meer, München 1958; M. Burrows, Mehr Klarheit über die Schriftrollen, München 1958; J. Daniélou, Qumran und der Ursprung des Christentums, Mainz 1958; J. Maier, Die Texte vom Toten Meer, 2 kötet München 1960; R. Mayer-J. Reuss, Die Qumranfunde und die Bibel, Regensburg 1959; G. Molin, Die Söhne des Lichtes, München 1954; J. Murphy-O'Connor, The Essenes and their History, in: RB 81 (1974), 215-244. o.; J. van der Ploeg, Die Funde in der Wüste Juda, Köln 1959; A. de Vaux, Archaeology and the Dead Sea Scrolls, London 1973. 117. A Papyrus Nash a Tízparancsolat legrégibb ismert szövegét tartalmazza a Kiv 20, 2-17-bôl és a MTörv 5, 6-21-bôl. A papiruszdarabkát Közép-Egyiptomban, Faijum környékén találták meg. Mérete mindössze 13 x 5 cm. Nevét elsô tulajdonosáról, Nash- ról kapta, aki ajándékul adta a Cambridgei Egyetem könyvtárának. Szakértôk véleménye szerint Kr. e. a 2. század és Kr. u. a 2. század között írták. 118. Az áttekintés megkönnyítése kedvéért el kell mondanunk a kumráni leletek jelzetének feloldását: az összes Kumránból elôkerült tekercs ,,Q'' jelzést kapott. A ,,Q'' elé tett szám a barlangot jelzi, amelybôl kiemelték a tekercset. A ,,Q'' utáni betűjelzés a tekercs tartalmára utal. Igy pl. az 1 Q Isa az elsô barlangban talált nagy Izaiás tekercset jelenti; vagy az 1 QpHab az elsô barlangban talált, Habakuk próféta könyvét tartalmazó tekercs jelzete. 119. Újabban magyarázatot találtak arra, hogy miért van a kumráni csontok egy részének bíborvörös elszínezôdése. Kiderült, hogy azoknak az állatoknak, amelyek festô buzért legeltek, vöröses színűvé válik a csontja. A kumráni csontok vegyelemzésekor kiderült, hogy ezek az emberek szintén táplálkoztak festô buzérral. A növényt a Földközi-tenger medencéjében évezredek óta ismerik: a régi egyiptomiak, a görögök és a rómaiak a gyökerébôl kivont piros festéket kelmefestésre használták. Jerikó környékén és a Holt-tenger partvidékén vadon is megterem, de ültetvényszerűen is termesztették. A Misnából tudjuk, hogy a zsidók a festô buzér gyökerébôl füzéreket készítettek és viseltek, hogy az ártó erôkkel szemben védekezzenek. Valószínű, hogy a kumráni esszénusok a gyökeret ették, hogy a gonoszság ártó erejét távoltartsák maguktól. Josephus egyik megjegyzése erre utal: ,,Szívesen tanulmányozzák a régiek írásait, és fôképpen a lélek és a test javára vonatkozó részleteket olvassák bennük. Ezekbôl állapítják meg, hogy miféle gyógynövények orvosolják a betegségeket'' (A zsidó háború II, 8, 6). S. H. Steckoll, Red Stained Bones From Qumran, in: Nature 231 (1971), 469 sk. o. 120. G. Molin, i. m. 19. o. 121. G. Jeremias, Der Lehrer der Gerechtigkeit, Göttingen 1963, 36. skk. o. 122. Dupont-Sommer, a párizsi Sorbonne professzora állt elô azzal a hipotézissel, hogy Jézus nem egyéb, mint az ,,Igazság Tanítójának csodálatos reinkarnációja''. Ennek nyomán beszélt a Londoni Rádióban J. M. Allegro professzor egy eddig nem közölt kumráni szövegrôl, amely arról beszél, hogy az Igazság Tanítóját keresztre feszítették. 123. H. Bardtke, Zu beiden Seiten des Jordans, Leipzig 1958, 8 skk. o ; N. Glueck, The River Jordan, Philadelphia 1945; H. Guthe, Palästina, Leipzig 1908, 149 skk. o.; M. Noth, Der Jordan in der alten Geschichte Palästinas, in: ZDPV 72 (1956) 123-148. o. 124. Még a 18. században is azt hitték, hogy a Jordán fôforrása a Phiala-tó. Josephus errôl írta tévesen azt, hogy Fülöp tetrarcha ellenôriztette, tényleg a Jordán forrása-e: pelyvát szóratott a tóba, és az a Páneász barlangban valóban felszínre bukkant. Igazában azonban a Jordán legészakibb, állandó forrása az Ain el- Fauvar, Haszbejatól északra, 3 km-re. A belôle eredô patak, a Nahr-el-Haszbani jobbpartjáról fogadja magába a Nahr-Bareighit patakot. Nem sokkal késôbb a balpartról beleömlik a Nahr-el- Leddan, amely elôzôleg felvette a Nahr-Banijasz-t. 125. A Hule-medence talajvíz-szintjét mélyebbre szorítva kiszárították az elmocsarasodott vidéket. Ennek érdekében a Jordán medrét kiegyenesítették, kiszélesítették és mélyebbé tették. A völgy legészakibb részén két csatornát ástak (egy keleti és egy nyugati csatornát), hogy az esôs évszak aránytalanul nagy víztömegét elszállítsák a Genezáreti-tó felé. A két csatornát északon keresztben összekötötték. Kisebb csatornák és zsiliprendszer teszi teljessé a lecsapolási művet. Így összesen 6000 hektárnyi kitűnô termôföldet nyertek. A délnyugati sarkon meghagytak egy kicsiny természetvédelmi területet, ahol mintegy 300 hektáron tovább tenyészik a vidék hajdani növény- és állatvilága. A Hétforrás völgyében a Kenyérszaporítás templomának mozaikja ezt az élôvilágot jelenítette meg. 126. E. Orrri-E. Efrat, Geographie Israels, Jerusalem 1966, 97 sk. o.; H. W. Underhill, Dead sea levels and the P. E. F. Mark, in: PEQ 99 (1967), 44-53. o. 127. C. Kopp, i. m. 139 skk. o.; G. Dalman, i. m. 89 skk. o. 128. A madabai mozaiktérképhez: A. Jakoby, Das geographische Mosaik von Madaba, Leipzig 1905; P. Palmer-H. Guthe, Die Mosaikkarte von Madeba, Leipzig 1906; M. Avi-Yonah, The Madaba Mosaic Map, Jerusalem 1954; H. Donner-H. Cüppers, Die Restaurierung der Mosaikkarte von Madeba, in: ZDPV 83 (1967), 1-33. o. 129. A régi szövegtanúk két csoportra oszlanak. A nagyobbik csoportba tartozó kéziratok a Jn 1, 28-ban Bethániát mondanak. A kisebbik csoport szövegeiben 7 változatban fordul elô a Betabara név. Vajon Origenész miért erre a kisebbségre támaszkodik? Valószínű azért, mert Origenésznek ez a név jelent valamit. Így fordítja: ,,Az elôkészület háza'', mivel János keresztsége elôkészítette a népet Jézus fogadására. A Bethánia névnek szerinte ,,Az engedelmesség háza'' a jelentése, ezért nem tartja megfelelônek a keresztség helyneveként. Viszont nagyon ráillik Lázár feltámasztása falujára. 130. F.-M. Abel, Le Wady Kharrar, in: RB 41 (1932), 237-254. o.; G. Dalman, Hundert deutsche Fliegerbil der aus Palästina, Gütersloh 1925, 78, 79; H. Donner, Lehrkursus 1963, in: ZDPV 81 (1965), 26 skk. o.; W. Wiefel, Bethabara jenseits des Jordan, in: ZDPV 83 (1967), 72-81. o. 131. C. Kopp, i. m. 184 sk. o.; G. Dalman, i. m. 108-114. o.; B. Bagatti, Le antichitá di Kh. Qana e di Kefr Kenna in Galilea, in: FrancLA XV (1964--o5), 251-292. o. 132. J. Jeremias, ,,Lampades'', in: ZNW 56 (1965) 196-201 o. 133. P. Gaechter, Maria im Erdenleben, Innsbruck 1953. 155. sk. o. 134. K. Kundsin, Topologische Überlieferungsstotfe im Johannes- Evangelium, Göttingen 1925, 9. skk. o. 135. Jézus életének kronológiájához: J. Blinzler. Der Prozess Jesu, Regensburg 1960, 77 sk. o.; Uô.: Aus der Welt und Umwelt des Neuen Testaments, Stuttgart 1969, 94-107. o.; J. Finegan, i. m. 216-301. o.; G. Ricciotti, Das Leben Jesu, Basel 1952. 135 skk. o.; J. Schmid, Das Evangelium nach Lukas, Regensburg 11960, 94. sk. o.; A. Vezin, Das Evangelium Jesu Christi, Freiburg 1958, 438. sk. o. 136. F. Mussner Der historische Jesus und der Christus des Glaubens, in: Biblische Zeitschrift 1 (1957), 235. sk. o. 137. A Biblia numizmatikai problémáihoz: A következô felsorolás csak válogatást közöl abból az irodalomból, amely Palesztina nehezen áttekinthetô pénzügyeivel foglalkozik: A.-G. Barrois, Manuel d'archéologie biblique, Paris 1953. II, 258- -273. o.; D. C. Cavedoni, Biblische Numismatik, Hannover 1855; G. E. Hill Catalogue of the Greek Coins of Palestine. London 1914; Jüdische Münzen, Auktionskatalog, Luzern 1963; L. Kadman, The Coins of the Jewish War, Jerusalem 1960; L. Kadman, The Coins of Aelia Capitolina, Jerusalem 1956; B. Kanael, Altjüdische Münzen, in: Jahrbuch für Numismatik und Geldgeschichte, XVII (1967), 159- 298. o.; E. W. Madden, History of Jewish Coinage and of Money in the Old and New Testament, London 1864; H. Mattingly--E. Sydenham, The Roman Imperial Coinage, London 1962; A. Reifenberg, Ancient Jewish Coins, Jerusalem 31963; F. J. de Waele, Geld en Munt in oud Israel, in: 'TH Land, Nijmegen 1958; W. Wruck, Die syrische Provinzialprägung von Augustus bis Traian, Stuttgart 1931. 3-51. o. 138. Josephus, aki Rómából való visszatérése után maga is a farizeusok pártjához csatlakozott, ingadozó véleménnyel van a farizeusokról (A zsidók története XVII, 2, 4; XVIII, 1, 2). Ennek magyarázata valószínű leg a felhasznált források különbözôségében rejlik. W. Beilner, Christus und die Pharisäer, Wien 1959. 139. Josephus Nagy Heródes fiai közül a második Mariammé fiát egyszerűen csak Heródesnek nevezi. Márk ugyanôt Fülöpnek mondja. De a nevén kívül semmit sem tudunk róla. Mivel azonban Heródesnek egy másik Fülöp nevű fia is van, mégpedig Cleopatra fia, a negyedes fejedelem, sokan úgy vélik, hogy Márk ebben az esetben történeti tévedést követett el. Ez azonban túlságosan egyszerű magyarázat lenne, és nem is bizonyítható. Az pedig valószínűtlen, hogy egy nem elsôszülött fiút az apa nevérôl nevezzenek el (ez Márk mellett szól). 140. M. Delcor Machéronte, in: DBS V, 613-618. kol.; A. Strobel, Machärus-Geschichte und Ende einer Festung im Lichte archäologisch-topographischer Beobachtungen, in: Bibel und Qumran, kiadta S. Wagner, Berlin 1968, 198-225. o.; A. Strobel, Das römische Belagerungswerk um Machärus: Topographische Untersuchungen, in: ZDPV 90 (1974): 128-184. o. 141. A. M. Schneider, Römische und byzantinische Tempelbauten auf dem Garizim, in: Beiträge zur biblischen Landes- und Altertumskunde (ZDPV 68 [1951]), 211-234. o.; W. G. Dever, Sichem, in: Revue Biblique 80 (1973), 567-570. o. 142. Jákob forrásáról: E-M. Abel, Le puits de Jacob et l'église Saint- Sauveur, in: RB 42 (1933), 384-402 o.; B. Bagatti, Nuovi apporti archeologici sul pozzo di Giacobbe in Samaria, in: FancLA XVI (1965-1966), 127-164. o.; G. Dalman, i. m. 222. sk. o.; C. Kopp, i. m. 196. sk. o.; H.-M. Schenke, Jakobsbrunnen-Josephsgrab- Sychar, in: ZDPV 84 (1968), 159-186. o.; L.-H. Vincent, Puits de Jacob ou de la Samaritaine, in: RB 65 (1958), 547-567. 143. ,,Jákob így Egyiptomba költözött, ott is halt meg, s atyáink szintén. Szikembe vitték és abba a sírba temették el ôket, amelyet Ábrahám ezüstpénzen vett meg a szikemi Hámor fiaitól'' (ApCsel 7, 15-16). István diákonus felcserélte a nevet, mert Jákob volt az, aki a telket megvette (Ter 33, 19; Józs 24, 32). 144. Szikem városának történetérôl és a Drew-McCormick expedíció eredményeirôl szóló összefoglalást lásd: G. E. Wright, Shechem, the Biography of a Biblical City, London 1965. Az E. Sellin vezetésével folyt német kutatások beszámolóit (a történeti körülmények miatt elég hézagosak!) l.: ZDPV 49 (1926), 229-236, 304-327; 64 (1941), 1-20. o. 145. E. Damati, Askar, in: IEJ 22(1972), 174. o. és 36. tábla; C. Kopp, i. m. 198. o. 146. A. Alt Kleine Schriften zur Geschichte des Volkes Israel, München 1953, II. 436-455. o.; G. Dalman, i. m. 116-127. o.; B. Meistermann, i. m. 48ß-497. o. 147. C. Kopp, Das Jonagrab in Maschhad, in: HlL 92 (1960) 17-21. o. A többi prófétai könyvvel ellentétben Jónás könyve nem a szerzôjérôl, hanem a fôszereplôjérôl kapta a címet. Azt a korábbi elképzelést, hogy maga Jónás írta volna a könyvet, ma már nem tartjuk. A könyv alapvetô mondanivalója Isten egyetemes üdvözítô szándékának bemutatása, mégpedig bizonyos éllel: a bűnbánatban megalázkodó pogányok jobbak, mint a büszke Izrael-ivadékok. A föníciai tengeri szörny, a ,,Leviátán'' nem más mint maga a tenger. Az Isten elôl menekülô Jónást ez a szörny falta fel, ami annyit jelent, hogy beledobták a tengerbe. Jónás könyve halnak tekinti a tengert. A tenger -- a hal -- pedig az alvilágot jelképezi, amely nem tarthatta hatalmában az igazi Jónást. Ezáltal lett Jónás az alvilágba alászálló Krisztus elôképe. 148. B. Bagatti, Le antichitá di Kh. Qana e di Kefr Kenna in Galilea, in: FrancLA XV (1964-65), 251-292. o.; S. Loffreda, Scavi a Kafr Kanna, in: FrancLA XIX (1969), 328-348. o. 149. A Palesztinában és Szíriában lévô kereszteslovag-erôdítmények egy olyan korszak emlékei, amely korszakról eléggé eltérôk az utókor véleményei. A külsô kiváltó okot a korabeli politikai viszonyok szolgáltatták. A szentföldi zarándoklatok az arab hódítás (638) után sem szakadtak meg, és évszázadokon át lényegében zavartalanul folytatódtak. Ez a türelmes idôszak azonban a 11. században megszakadt, amikor a szeldzsuk törökök a század második felében Palesztinát elszakították az egyiptomi kalifától, és a bagdadi kalifátus uralmának is véget vetettek. A szeldzsukok 1071- ben bevették Jeruzsálemet. Területüket egészen Szíriáig és Örményországig terjesztették ki. 1060-ban majdnem egész Kis-Ázsia a hatalmuk alá került, annyira, hogy a Római Birodalom maradványai és maga Konstantinápoly is veszedelembe került. A keresztény Európa erre a terjeszkedésre felelt a keresz tesháborúkkal, amelyekbe politikai és vallási mozgalmak is beleolvadtak. Tartós politikai sikereket a keresztesháború nem ért el: a keresztesek 200 éven át csak egy keskeny parti sávot tudtak a hatalmukban tartani, 800 km hosszan és 100 km szélességben a Földközi-tenger keleti partján. Az újkeletű lovagi eszme feudalista világa és a kereszténység közötti kapcsolat a Szentföldön véres tragédiában végzôdött. 150. V. Corbo, La cittá romana di Magdala. Rapporto preliminare dopo la quarta campagna di scavo: 1. ottobre-8. dicembre 1975, in: Studia Hierosolymitana, Studi archeologici, Jerusalem 1976, 355- 378. o.; F. Manns, Magdala dans les sources littéraires, in: Studi archeologici, 307-337. o. 151. A. E. Mader ásatási beszámolója in: Journal of Palestine Oriental Society 13 (1933), 209. skk. o.; O. Puttrich-Reignard, Die Palastanlage von Chirbet el-Minje, in: Das Heilige Land in Vergangenheit und Gegenwart, 17-20. füzet (1939) 9-29. o. 152. F.-M. Abel, Capharnaüm, in: DBS I, 1045-1064. kol.; G. Dalman, i. m. 142-171. o.; G. Dalman, Nach Galiläa, in: PJB 18/19 (1922-23), 60-66. o.; O. Procksch, Jesu Wirkungskreis am Galiläischen See, in: PJB 14 (1918), 11-31.o. 153. A. E. Mader in: HlL 76 (1932), 75. sk. o.; R. Köppel in: Biblica 13 (1932) 297; C. Kopp i. m. 253. o.; V. Fritz, Kinneret und Ginnosar. Voruntersuchung für eine Ausgrabung auf dem Tell el- Oreme am See Genezareth, in: ZDPV 94 (1978), 32-45. o. 154. H. Kohl-C. Watzinger, Antike Synagogen in Galiläa, Leipzig 1916, 4-40 o.; G. Orfali OFM, Capharnaüm et ses ruines, Paris 1922; C. Kopp, i. m. 215. sk. o.; G. Dalman, i. m. 149. sk. o. 155. C. Watzinger elképzelését S. Loffreda OFM a legújabb ásatások eredményei alapján elutasítja. Loffreda szerint a maradványok a fôbejárat homlokzatának külsô részérôl valók. S. Loffreda, The Synagogue of Capharnaum, in FrancLA XXII (1972), 13. o. 156. B. Kanael. Die Kunst der antiken Synagoge, München 1961; A. Krüger, Die Kunst der Synagoge, Leipzig 1966. 157. A kafarnaumi zsinagóga építési dátuma körüli vitához: V. Corbo OFM az ásatások eredményei alapján azt állítja, hogy a zsinagóga aránylag késôn, a 4. század második felében épült. Mások azonban másként látják a dolgot. Azok, akik korábbra datálják a zsinagógát -- Kr. u. a 2-3. sz. fordulójára -- a korabeli szíriai és kisázsiai zsinagógákkal való hasonlóságokra hivatkoznak. Azzal érvelnek, hogy a Kafarnaumban lévô zsinagóga korintusi oszlopfôi, frízei és díszítôelemei egy olyan korszak építészeti felfogását tükrözik, amely különösen nagy hangsúlyt helyezett a külsô díszítésre. A késôbbi, bizánci korszakban a figyelem inkább a belsô tér kiképzésére és díszítésére irányult. Így egy 2-3. századi stílus elemeit hordozó épület 4. századi építése anakronizmusnak tűnik. Mindehhez járul még egy súlyos történelmi érv: Palesztinában, s különösen Galileában a 2. század második felében, aránylag nyugodt politikai viszonyok jóvoltából, a zsidó közösségekre gazdasági, kulturális és vallási felvirágzás korszaka köszöntött. Ez zsinagógák építésében is kifejezôdött. A kafarnaumi zsinagóga ennek az idôszaknak a tanúja -- mondják azok, akik a korábbi keltezést vallják.V. Corbo azonban úgy véli, hogy pusztán stíluselemek alapján nem lehet pontos kronológiai meghatározáshoz jutni. Szerinte sokkal fontosabbak a történelmi viszonyok és a régészeti leletek. Ezek alapján pedig a zsinagógát a 4. század második felére kell helyezni. Végsô döntést a kérdésben csak további feltárások és összehasonlítások eredményei után lehet hozni. A kafarnaumi zsinagóga építéstörténetéhez: C. Watzinger, Denkmäler Palästinas, Leipzig 1935, II. 108. sk. o.; V. Corbo, La Sinagoga di Cafarnao, Gerusalemme 1970; Uô., Cafarnao, I. Gli edifici della cittá, Jerusalem 1975; Uô., Edifici antichi sotto la sinagoga di Cafarnao, in: Studia Hierosolymitana, I. Studi archeologici, Jerusalem 1976. 159-176. o.; G. Foerster, Notes on Recent Excavations at Capernaum, in: IEJ 21 (1971), 207-209. o.; B. Sapir/D. Ne'eman, Capernaum, Tel- Aviv 1967. 158. G. Orfali i. m. 103-109 o.; V. Corbo OFM, The House of Saint Peter at Capharnaum, Jerusalem 1969; K. E. Wilken, Biblisches Erlebnis im Heiligen Land, Lahr-Dinglingen 1953, I. 204. sk. o. 159. G. Dalman, i. m. 172-198. o.; C. Kopp, i. m. 230-243. o.; D. Baldi, Il problema del sito di Bethsaida e delle moltiplicazioni dei pani, in: FrancLA X (1960), 121-146. o. 160. J. Bourke, Der historische Jesus und der kerygmatische Christus, in: Theologisches Jahrbuch, kiadta A. Dänhardt, Leipzig 1964, 39. sk. o.; B. Gerhardsson, Memory and Manuscript, Uppsala 1961. 161. A Máté-evangéliumban található öt beszédcsoport: A hegyi beszéd 5,1-7,28 A tanítványok oktatásai 9,35-11,1 A példabeszédek 13,1-52 A tanítványi lelkületrôl 18,1-35 Az eszkatologikus beszéd 24,1-25,46. 162. A boldogságok kétféle megfogalmazása már régóta foglalkoztatja az egzegétákat: Máté nyolc boldogságot közöl, Lukács csak négyet. Ma általában arra a nézetre hajlanak az egzegéták, hogy mindkét evangélista ugyanazt az írásos forrást használta. Máté a maga rendszerezô gondolkodása szerint kiegészítette a forrásban talált anyagot, Lukács viszont a pogány-keresztény olvasókra való tekintettel néhány boldogságot elhagyott, és helyettük a négy jajt említi. 163. Die Pilgerreise der Aetheria, ford. K. Vretska, Klosterneuburg- Wien 1958; C. Kopp. i. m. 299. skk. o.; J. Meysing OSB, Tabgha, seine drei Heiligtümer in der christlichen Tradition im Laufe der Zeit, in: HlL 98 (1966), 1-16. o.; S. Loffreda OFM, Scavi di et- Tabgha, Gerusalemme 1970. 164. B. Bauer, Bibeltheologisches Wörterbuch, Graz 1959, 28-35. o.; G. Kittel, Theologisches Wörterbuch zum Neuen Testament, Stuttgart 1933, I. 397-448. o.; F. Klostermann, Apostel und Apostolat, Wortanalyse und Wortgebrauch, in: Theologisches Jahrbuch, kiadta A. Dänhardt, Leipzig 1964, 43 1-477. o. 165. A Máté-evangélium teológiai sajátosságairól és értelmezésérôl. J. Schmid, Das Evangelium nach Matthäus, Regensburg 1959, 5-33. o.; W. Trilling, Das wahre Israel, Leipzig 1959; W. Trilling, Das Matthäusevangelium-heute, in: Theologisches Jahrbuch,kiadta A. Dänhardt, Leipzig 1964. 62-70. o.; J. Kürzinger, Das Papiaszeugnis und die Erstgestalt des Mathäusevangeliums, in: Biblische Zeitschrift 4 (1960), 19-38. o. 166. A ,,Jézus testvérei'' kérdéshez: J. Blinzler, Zum Problem der Brüder des Herrn, in: Theologisches Jahrbuch, kiadta A. Dänhardt, Leipzig 1960, 68-101. o. Az újszövetségi szentírási könyvekbôl, az ókori forrásokból és a legrégibb hagyomány gondos vizsgálatából meggyôzô bizonyítékokat kapott az az egyházi hagyomány, amelyek szerint a ,,Jézus tesvérei'' kifejezés valójában Jézus unokatestvéreit jelenti. Az Újszövetségben hét alkalommal emlékeznek meg ,,Jézus testvéreirôl''. Négyet név szerint is megneveznek: Jakabot, Józsefet, Simont és Júdást, továbbá még legalább három ,,nôvért'', de név szerint nem említik ôket az evangélisták. Az ,,adelphosz'' megjelölés, ahogy a görögben mondják a ,,testvér''- t, már a profán görögben is szerepelt nem vértestvér rokonok jelölésére. Az ilyen kifejezésmód a LXX szövegében is elôfordult. Feltehetô, hogy Szent József, Jézus nevelôatyja még Jézus gyermekkorában meghalt. Ekkor Mária József egyik rokonánál kereshetett menedéket, és Jézus annak gyermekeivel együtt nôhetett fel. Az ,,Úr testvérei'' az ôsegyházban megtisztelô cím volt. Lukács (2, 41-52) és János (19, 26 sk.) biztosan kizárják a vértestvérek lehetôségét. Unokatestvérei azonban lehettek Jézusnak. Jakab és József papi családból származtak, és édesanyjukat Máriának hívták (Mk 15, 40). Simon és Júdás Kleofásnak a fiai, aki Szent Józsefnek volt a testvére. Ugyanezen a véleményen volt az apostolok utáni elsô nemzedék, amelyrôl Hegeszipposztól tudunk. Csak 200 körül merült fel az az elgondolás, hogy ,,az Úr testvérei'' Jézus féltestvéreit, József elsô házasságából való gyermekeket jelent (Jakab ôsevangéliuma). A 4. században szent Jeromos szentírási szövegekkel bizonyítja, hogy unokatestvérekrôl van szó. Az Egyház álláspontja mind a mai napig ez maradt. 167. G. Dalman, i. m. 199 skk. o.; C. Kopp, i. m. 294. sk. o. 168. R. Bultmann, Glauben und Verstehen, Tübingen 1958, I. 124. o. 169. Gondolatmenetünk E. Mussner Die Wunder Jesu, München 1967. c. tanulmányára támaszkodik. A Jézus csodáinak történetiségérôl szóló újabb irodalom: R. H. Fuller, Die Wunder Jesu in Exegese und Verkündigung, Düsseldorf 1967; H. Fries, in: Handbuch Theologischer Grundbegriffe II, München 1963, 886-896. o.; K. Gutbrod, Die Wundergeschichten der Neuen Testaments, Stuttgart 21968; F. Lentzen-Deis, Die Wunder Jesu, in: Theologie und Philosophie 43 (1968) 392-402. o.; J. Michl, Fragen um Jesus -- Antworten aus historischer Sicht, München 1967, 71-81. o.; A. Pesch, Jesu ureigene Taten? Freiburg 1970; G. Schille, Die urchristliche Wundertradition, Berlin 1966; H. Staudinger Die historische Glaubwürdigkeit der Evangelien, Stuttgart 1969; Strack-Billerbeck, i. m. IV/2, 745-763. o.; W. Trilling, Fragen zur Geschichtlichkeit Jesu, Leipzig 31969, 96- 105. o.; A. Vögtle, Jesu Wunder einst und heute, in: Bibel und Leben 2 (1961), 234-254. o. 170. R. Bultmann, Die Geschichte der synoptischen Tradition, Göttingen 1958, 247. o. 171. J. Jeremias, Jesu Verheissung für die Völker, Stuttgart 1959, 42. o. 169. jegyzet. 172. Strack-Billerbeck, i. m. IV/2, 745-763. o. 173. W. Speyer, Der Tod der Salome, in: Jahrbuch für Antike und Christentum 10 (1967), 176. skk. o. 174. Keresztelô János sírjára vonatkozóan lásd a két különbözô véleményt: C. Kopp, i. m. 173-183. o. és J. Jeremias, Drei weitere spätjüdische Heiligengräber, in: ZNW 52 (1961), 96. skk. o.; R. W. Hamilton, Guide to Samaria-Sebaste, Jerusalem 1944, 40. o. 175. J. Jeremias, i. m. 97. sk. o. 176. C. Schick, in ZDPV 22 (1899), 81. o. 177. Azt az asztali áldást, amelyet az evangélisták ,,eucharisztein'' (Jn 6, 11; Mt 15, 36; Mk 8, 6), vagy ,,eulogein'' (Mt 14, 19; Mk 6, 41) igével fejeznek ki, a zsidók éppen úgy mint a többi imádságot ,,berachá''-nak mondták. A beracha pedig nem jelzi az imádság tartalmát, hogy vajon áldó, kérô, vagy magasztaló imádságról van-e szó. A Misnában találhatunk egy ilyen áldó formulát: ,,Áldott légy, Urunk, Istenünk, Világ Királya, aki a földbôl kenyeret adtál nekünk!'' (Berachoth VI, 1). 178. Az ,,et-Tabgha'' név a görög ,,heptapegon(chorion)'' névre vezethetô vissza. A heptapegon chorion 'hét forrás'-t jelent. A görögben járatlan arabok hallván ezt a görög nevet, a ,,hepta'' elsô szótagját névelônek vélték (a ,,he''-t), az utána következô ,,p''-t pedig tésítették. 179. Az ásatásokat a Görres-Társaság és a Szentföldi Német Társaság megbízásából A. E. Mader és A. M. Schneider végezték: A. E. Mader SDS, Die Ausgrabungen der Brotvermehrungskirche auf dem deutschen Besitz et-Tabgha am See Genesareth, in: HlL 78 (1934), 1-15; 41- 66; 89-103; 131-149. o.; A. M. Schneider, Die Brotvermehrungskirche in et-Tabgha, Pader-born 1934; J. Meysing, OSB, i. m. 1-9. o. 180. S. Loffreda OFM, Sondaggio nella Chiesa della Moltiplicazione dei Pani a Tabgha, in: FrancLA XX (1970), 370-380. S. Loffreda úgy gondolja, hogy a templomot nem építhették a negyedik században, szerinte ez a dátum túlságosan korai. Azzal érvel, hogy a templom alapfalának kövei között találtak egy pénzdarabot, amelyet Honorius császár idejében (395-408) vertek. Csakhogy Aetheria, akinek palesztinai utazása 381-384 közé teendô, látta Tabghában a követ és az oltárt, egyetlen pénzdarab alapján nem lehet kétségbevonni a templom negyedik századi építését. Azok a részletek, amelyeket Petrus diákonus Aetheriát idézve elsorol -- a bôvízű forrásoktól öntözött mezô, a templomban lévô szent kô, a templom melletti út, a magaslat, amelyen Jézus a nyolc boldogságot elmondta -- mind megegyeznek az ásatások során elôkerült leletekkel. Ezek az adatok is bizonyítják, hogy a templom a negyedik század nyolcvanas éveiben már ismert volt. 181. A János evangélium kézirataiban három formában fordul elô a helység neve: Bethsaida, Bethzatha és Bethesda. A Bethsaida formát a két legrégibb egyip tomi papírusz, a P66 és a P75 közli. De régiségük ellenére íráshibának tűnik ez a forma, mivel a Bethsaida nevet, a szinoptikusoktól ismerte a scriptor. Josephus Bezetának nevezi Jeruzsálem északi elôvárosát, amely az Antonius-várral szemben fekvô magaslaton épült. Lehet. hogy a név átragadt az elôvárosban lévô fürdôre is. A harmadik, a Bethesda név szerepel a legtöbb kéziratban, és ezt az olvasási módot egy kumráni réztekercs is megerôsítette (3Q 15). 182. J.T. Milik, Le rouleau de cuivre de Qumran (3Q 15) -- Traduction et commentaire topographique, in: RB 66 (1959), 321-357, különösen 328-347 o.; J. Jeremias, Abba, Göttingen 1966, 361-364. 183. A. Duprez, Probatique (Piscine) in: DBS VIII, 606-621. kol.; J. Jeremias, Die Wiederentdeckung von Bethesda, Göttingen 1949; L.- H.Vincent--F.-M.Abel, Jerusalem nouvelle II, 66%98 o.; N. van der Vliet, ,,Ste-Marie oú elle est née'' et la Piscine probatique, Paris 1932, 176-207. o. 184. J. Jeremias, i. m. 26. o. 185. W. Foerster, Beelzebul, in: G. Kittel, Theologisches Wörterbuch I, 605. sk. o.; Strack-Billerbeck, i. m. I, 631. sk. o. Ennek a szörnyű rágalomnak a folytatódásáról tanúskodnak: Jusztinosz: Dialogus a zsidó Trifonnal 69, 7; Origenész: Kelszosz ellen I, 28; b. Sanh. 43a, Bar. 186. Az egyes szabályokhoz lásd: Strack-Billerbeck, i. m. IV/2. 1213- 1278. o. 187. Genizának hívták a zsinagógák mellett azt a kamrát, ahol a használhatatlanná vált liturgikus és szentírási tekercseket tárolták. A szóbanforgó geniza Kr. u. a 9. századból való, késôbb befalazták, és teljesen megfeledkeztek róla. A múlt században felfedezték, és nagyon gazdag kézirattárnak bizonyult. A töredékek számát kétszázötvenezerre becsülik. Közöttük van Sirák fiának héber szövege is. A töredékek zöme Kr. u. a 10-13. századból származik, de vannak közöttük sokkal korábbiak is. 188. V. Tzaferis, El-Koursi, in: IEJ 22 (1972), 176. sk. o. és a 38/B tábla; B. Bagatti, El-Koursi, Lieu du miracle de la guérison d'un démoniaque, in: La Terre Sainte 11 (1972), 292-301. o.; F. G. Lang, ,,Über Sidon mitten ins Gebiet der Dekapolis'', Geographie und Theologie in Markus 7, 31, in: ZDPV 94 (1978), 145-160 o. 189. A ,,Barjona -- Jónás fia'' kifejezés ellentétben áll János evangélista megjelölésével, aki Pétert ,,Bar Johanan''- nak, János fiának nevezi (1, 42; 21, 15-17). Az az elképzelés, hogy a Jona kicsinyítô alakja lenne a Johanannak, a zsidó irodalomból nem igazolható. 190. Az egész témához lásd: A. Lang, Der Auftrag Christi, München 1962, 58-85. o. 191. A. v. Harnack, in: Sitzungsberichte der Berliner Akademie der Wissenschaften 1918, 63 skk. o. 192. Az Úr szavainak történeti hitelessége mellett száll síkra: F. Kattenbusch, K. L. Schmidt, E. Lohmeyer, M. Michaelis, A. Oepke, O. Cullmann és J. Jeremias. De a történeti hitelességgel nem azonosítják e helyek katolikus értelmezését a felsorolt protestáns kutatók. Vitatják a római pápának azt a jogát, hogy Krisztus e szavaira úgy hivatkozhat-e, mint primátusának gyökerére. 193. J. Schmid, Das Evangelium nach Matthäus, Regensburg 1959, 247. o. A Máténál található szövegösszefüggés történeti hitelessége ellen szól többek között: A. Vögtle, Messiasbekentniss und Petrusverheissung, in: Biblische Zeitschrift 1 (1957), 252-272. o.; 2 (1958), 85-103. o. 194. R. Bultmann, Geschichte der synoptischen Tradition, Göttingen 1931, 276. o. 195. A. Lang nyomán, i. m. 72 sk. o. 196. C. Kopp, i. m. 299. skk. o.; B. Meistermann OFM, Durch's Heilige Land, Trier 1906, 469. skk. o.; O. Stenner-H. M. Wilmes, Pilgerführer durchs Heilige Land, Jerusalem 1961, 363. skk. o. 197. Ha a ,,Selecta in Psalmos'' Origenésztôl (265-339) származnék, akkor ô lenne az elsô irodalmi tanú arra, hogy a színeváltozás a Tábor hegyén történt. Origenész 232 után sokáig élt Palesztinában, Az idézett mű hitelessége azonban kétséges. Ehhez járul még az, hogy maga Origenész az Onomasztikonban, amikor a Tábor hegyérôl beszél, nem szól a színeváltozásról. Így az elsô biztos tanú Kyrillosz (348) arra, hogy Urunk színeváltozása a Tábor hegyén történt. A. Alt, Zur Geschichte des Bistums auf dem Thabor, in: ZDPV 64 (1941) 91-96. o. 198. Az ókori orvosi könyvek és a történészek ismételten beszélnek a nyál gyógyászati alkalmazásáról (Suetonius, Vespasianus 7; Tacitus, Hist. 4, 81) 199. A Siloé-felirathoz: H. Guthe, Über die Schiloahinschrift, in: ZDPV 4 (1881), 250-259. o.; E. Kautzsch, Die Siloahinschrift, in ZDPV 4 (1881), 103-114; 260-271. o.; H. J. Stoebe, Überlegungen zur Schiloahinschrift, in: ZDPV 71 (1955), 124-140. o.; E. Puech, L'inscription du tunnel de Siloé, in: RB 81 (1974), 196-214. o. 200. E. Robinson-E. Smith, Palästina und die südlich angrenzenden Länder, Halle 1841, II, 151-154. o. 201. A Siloé-tó környéki ásatásokról: G. Dalman, Die Wasserversorgung des ältesten Jerusalem, in: PJB 14 (1918), 42-72. 2, 3. tábla; K. M. Kenyon, i. m. 102-106. o.; J. Simons, Jerusalem in the Old Testament, Leiden 1952, 157-194. o.; L.-H. Vincent M.-A. Stéve, Jerusalem de l'Ancien Testament I, 269-279. o., LXII-LXVII.térk.; P. Benoit, in: RB 76 (1969), 264. o. 202. B. Bagatti, Béthanie, in: DBS VI, 695-699. kol.; F. Fenner, Die Ortslage von Bethanien, in: ZDPV 29 (1906), 151-177. o.; G. Dalman, i. m. 257-276. o.; G. Dalman, Hundert deutsche Fliegerbilder aus Palästina, 17; C. Kopp, i. m. 332. sk. o.; S. Saller OFM, Excavations at Bethany, Jerusalem 1957. 203. Az arabok az ,,L''-ben névelôt láttak, ezt mondták ,,el-Azar''- nak. Ezt a szót aztán Ezdrással hozták kapcsolatba, annyira, hogy Lázár sírjában Ezdrás sírját tisztelik. Mecsetjükben egy kenotáfium ôrzi ennek emlékét. 204. P. Benoit-E. Boismard, Un ancien sanctuaire á Béthanie, in: RB 58 (1951), 200-251. o. 205. A muzulmánok mecsetnek hívják közösségi imádságaik házát, ahová ünnepi napokon összejönnek. Ilyen a Haram déli oldalánál álló al- Aksza mecset. A Szikladóm viszont olyan szentély, ahová bárki bemehet imádkozni, de közösségi istentiszteletet nem tartanak benne. Építéstörténetéhez: J. Gildemeister, Die arabischen Nachrichten zur Geschichte der Harambauten, in: ZDPV 13 (1890), 1-24. o.; Aref el-Aref, Der Felsendom, ford. W. Jäger, Jerusalem 1964; E. Baer, Early Muslim Architecture, in: Orientalistische Literaturzeitung 68 (1973), 117-126. kol. 206. A Korán Mohamed életének és tanításának hiteles forrása. Mohamed saját szavait tartalmazza, amelye ket isteni kinyilatkoztatásként közöl. Ezért valójában a Korán nem olvasókönyv, hanem liturgikus könyv, melybôl részleteket olvasnak fel. Az elsô hivatalos Korán- kiadás Othman, a 3. kalifa idejében jelent meg (644-656). A Koránnak 114 szúrára való beosztása erre a kiadásra megy vissza. Németül megjelent: Der Koran, ford. M. Henning, Leipzig 1968. Hogyan nyilatkozik a Korán Jézusról: Mohamed kijelentései ,,Jézusról, Mária fiáról'' elég nagy összevisszaságot mutatnak, egységes képbe nem is lehet ôket összefogni. Az Istentôl küldött próféták közül Jézust egyenrangúnak tekinti Ábrahámmal és Mózessel. Viszont nagyon elôtérbe helyezi Mária személyét, s úgy beszél, hogy miként Keresztelô János Jézus elôfutára volt, úgy Jézus Mohamedé. Összefoglaló áttekintés e kérdésrôl: H. Räisänen, Das koranische Jesusbild, Helsinki 1971; C. Schedl, Muhammad und Jesus, Wien 1978. 207. M. Noth, Lehrkursus 1956, in: ZDPV 73 (1957), 16. sk. o.; ZDPV 82 (1966), 264-270. o.; G. Dalman, i. m. 231-234. o. 208. H. Donner in: ZDPV 81 (1965), 18, sk. o. 209. H. J. Stoebe, Lehrkursus 1962, in: ZDPV 80 (1964). 210. Ezzel szemben többszörös bizonyítéka is van annak, hogy Bétél (Bir 1, 22-26), Lákis (Józs 10, 3-35) és Debir (Józs 10, 34) Kr. e. a 13. században olyan tervszerű hadjárat során pusztult el, amelyrôl Józsue könyvének tizedik fejezetében olvashatunk. Ebbôl viszont arra lehet következtetni, hogy Kr. e. a 13. században az izraelita törzseknek legalább egy része bevonult Palesztinába, mégpedig nem esetleges rablóhadjárat, hanem gondosan megtervezett támadás formájában, ami a honfoglalásuk volt. Ásatásokról szóló beszámolók: E. Sellin--C. Watzinger, Jericho. Ergebnisse der Ausgrabungen, Leipzig 1913; K. M. Kenyon, Excavations at Jericho, 1-2. kötet, London 1959/65. 211. A. Schalit i. m. 262. sk. o. különösen a 272. o. 212. F.-M. Abel, Géographie de la Palestine, II. 359. o. és A. Alt, PJB 21 (1925), 23. o.: Kyproszt a Tell-el-Akabeval azonosítják. A. Schalit i. m. 357; 398. o. 213. J. L. Kelso, Excavations at New Testament Jericho and Khirbet en- Nilta, New Haven 1955; J. B. Pritchard, The excavation at Herodian Jericho 1951. New Haven 1958; A. de Vaux, in: RB 66 (1959), 155 skk. o.; A. Schalit, König Herodes, der Mann und sein Werk, Berlin 1969, 357. skk. o.; E. Netzer, The Hasmonean and Herodian Winter Palaces at Jericho, in: IEJ 25 (1975), 80-100. o.; Uô.: Jéricho, in: RB 82 (1975), 270-274. o.; Bible et Terre Sainte, 3 (1977). 214. Lk 7, 36-50-ben, bár néhány hasonló vonás mutatkozik, Jézus életében egészen mást jelent. A vendéglátó nevének azonosságával nem lehet érvelni, mert a Simon illetve Simeon név igen gyakori volt. A tizenkét apostol között is két Simon van! Az olajjal való megkenéshez lásd: Strack-Billerbeck, i. m. IV. 578-610. o. és J. Jeremias, Abba, Göttingen 1966, 107-115. o. 215. G. Dalman, Jerusalem und sein Gelände, Gütersloh 1930, 21. skk. o.; Topographische Karte von Jerusalem und Umgebung; Orte und Wege Jesu, Gütersloh 3 1924, 277-285. o.; Der Ölberg zur Himmelfahrtszeit, in: PJB 12 (1916), 58-75. o. 216. K. Galling, Die Nekropole von Jerusalem, in: PJB 32 (1936), 90. o. 217. Strack-Billerbeck, i. m. I, 839. o. 218. S. Saller-E. Testa, The archeological setting of the shrine of Bethphage, Jerusalem 1961. 219. A császárkor pénzpolitikájáról: A. Schalit. i. m. 256. skk. o.; W. Wruck, Die syrische Provinzialprägung von Augustus bis Traian, Stuttgart 1931. 220. J. Ieremias, Jerusalem, zur Zeit Jesu, Göttingen 1958, I. rész, 89. skk. o. J. Jeremias eredetileg 4 fô/100 négyzetméter népsűrűséget tételezett föl Jeruzsálemben, és ebbôl arra az eredményre jutott, hogy a városnak 55 000 lakója lehetett. Késôbbi írásában ,,Die Abendsmahlsworte Jesu'' (Göttingen 1960. 36. o.) maga is túl nagynak találja ezt a számot és Dalman véleményéhez csatlakozva úgy nyilatkozik, hogy Jeruzsálem lakóinak száma Jézus idejében 30 000 körül lehetett. Egy újabb becslést ad: M. Broshi, La population de l'ancienne Jérusalem, in.: RB 82 (1975), 5-14. o. (vö. 97. kép a 170. o.). Az Óvárosnak 1918-ban számlált népsűrűségére hivatkozva Broshi (húsz négyzetméterenként tételezve fel egy lakost) az elsô és második fal mögött élô Jeruzsálem számára -- kivéve a templomteret -- 38 500 lakost számolt. 221. A teljes irodalmat, amelyet Keleten és Nyugaton az évszázadok során a keresztény Sionról és az ott tisztelt szent helyekrôl csak írtak, L.-H. Vincent OP. a jeruzsálemi École Biblique-be összegyűjtötte. Az irodalmi hagyomány anyagát összehasonlította a korábbi ásatások eredményeivel, az 1899-ben a Dormitio-bazilika építésekor folytatott feltárásokkal és saját kutatásaival, és egy monumentális munkában összegezte az eredményt: L.-H. Vincent--F.-M. Abel, Jerusalem nouvelle II, 421-440: 441- 481. o. (Abel); J. Schroeder, Mariä Heimgang, Köln 1935; C. Kopp, i. m. 376. skk. o. 222. Ezt a kegyetlenül szigorú törvényt Nagy Konstantin, de lehet, hogy már jóval korábban Antoninus Pius (138-161) enyhítette. A 4. században a zsidóknak engedélyezték, hogy Ab hónap 9-én, a templom lerombolásának emléknapján belépjenek Jeruzsálembe. 223. Az egyháztörténetíró, Hegeszipposz Kr. u. 180 körül, mikor Rómába és Korinthusba utazott, püspöknévsorokat állított össze. Hegeszipposz keletrôl, valószínű Palesztinából származott. Ismerte a görög, a héber és a szír nyelvet, és Euszébiosz azt állítja róla, hogy az apostolokat követô nemzedékhez tartozott (Hist. eccl. II, 23, 3). Az a névsor, amelyet Euszébiosz a jeruzsálemi püspökökrôl ad, valószínű szintén Hegeszipposzra megy vissza (Hist. eccl. IV, 5, 1-5; V, 12). 224. J. Pinkerfeld, ,,David's Tomb'', in: Fund for the Exploration of Ancient Synagogues, Bulletin III, Jerusalem 1960, 41-43. o.; B. Bagatti, L'Église de la Circoncision, Jérusalem 1965, 96-102. o. 225. G. Dalman, i. m. 336. o. 226. H. Schürmann, Jesu Abendmahlshandlung als Zeichen für die Welt, Leipzig 1970. 227. H. Schürmann, Jesu Abendmahlshandlung als Zeichen für die Welt, Leipzig 1970; J. Jeremias, Die Abendmahlsworte Jesu, Göttingen 1960; Strack-Billerbeck, i. m. 41-56; 611-639. o. 228. A. Arce, Getsemani. Adquisicion documentada del Huerto de los Olivos, de la Gruta de Getsemani, de varios olivares, Jerusalem 1971. 229. A. Arce, i. m. 24. skk. o. A feliratban elôforduló DU C rövidítést Troilo így oldja fel: D(OMIN)U(S) C(HRISTUS). A szentírás anyagával azonban jobban összeillik ez a megoldás D(OMIN)U(S) C(UM DISCIPULIS), mert Jézus gyakran volt ott a tanítványaival (Lk 22,39). 230. G. Orfali OFM, Gethsémani ou Notice sur l'Église de l'Agonie ou de la Priére d'aprés les fouilles récentes accomplies par la Custodie Franciscaine de Terre Sainte (1909, 1920), Paris 1924; L.-H. Vincent--F.-M. Abel, Jérusalem nouvelle I, 301-327. o.; II. 1007-1013. o.; V. Corbo OFM, Ricerche archeologiche al Monte degli Ulivi, Gerusalemme 1965, 1-57. o.; P. Power, Gethsémani, in: DBS III, 632-659. kol.; C. Kopp, i. m. 387-399. o.; A. Storme, Gethsemane, übersetzt und überarbeitet von A. Eickler OFM, Jerusalem 1970. 231. P. Michael Nau SJ, aki a konstantinápolyi francia követ kísérôjeként 1674-ben Jeruzsálemben járt, útibeszámolójában említi a Getszemáni kertben álló nyolc olajfát. A fák magas életkorát azzal bizonyítja, hogy semmiféle adót nem kell utánuk fizetni, jóllehet az arab hódítás óta (637) minden újonnan telepített olajfát megadóztattak az arabok. Az új olajfák adóztatása történeti tény, a Getszemáni kertben lévô fák adómentessége azonban máshonnan adódott. Miután az utolsó fatimida szultán, Szaladin (1169-1193) meghódította Jeruzsálemet, a Szent Anna-templomból mecset, a Bethesda-fürdô melletti kolostorból pedig korániskola lett. Szaladin 1192-ben ennek az iskolának ajándékozta javadalomként a Getszemáni kertet. Ezáltal a kert és a benne lévô olajfák ,,Waqf'', azaz vallási alapítvány lett, ami adómentességet vont maga után. Ezért van az, hogy a nyolc olajfa adómentessége csak 1192 után igazolható! A. Arce nyomán, Getsemani, Jerusalem 1971. 8. o. 1. jegyzet és 13. o. 4. jegyzet. 232. A szinedrium elôtt lefolyt tárgyalás elbeszélésében a szinoptikusoknak van néhány sajátos adata. Lukács a következô sorrendben mondja el a történteket: elôször szól Péter tagadásáról (22,55-62), utána Jézus megcsúfolásáról (22,63-65); ezt követôen ül össze kora reggel a fôtanács és a fôpap halálra ítéli Jézust (22, 66-71). Márk és Máté (aki szerkesztésben is, a részletek átvételében is Márktól függ) elôször a kihallgatásról beszélnek, utána az ítélethirdetésrôl, ezt követi Jézus megcsúfolása és utoljára szólnak Péter tagadásáról (Mk 14,55-72.; Mt 26,59-75). A részletek másfajta elrendezését Lukácsnál az evangélista írói igényessége magyarázza. Ô arra törekedett, hogy elbeszélése egymást követô részletek logikusan zárt rendszere legyen. Ezért a Márknál leírt eseménysorozatot, amelynek folytonossága kétszer is megszakad a szinedrium elôtti tárgyalás miatt, folyamatos sorrá szerkeszti össze. De ebbôl nem lehet arra következtetni, hogy Lukács ellentmond Márknak, s fôleg arra nem, hogy a fôtanács egyáltalán nem mondott ki halálos ítéletet Jézus felett. Ha a szinoptikusokat Jánossal vetjük össze, feltűnô módon hiányzik Jánosnál a Kaifás elôtt történt esemény, amelyet a szinoptikusok részletesen elmondanak. János nem szól sem a tanúk kihallgatásáról, sem a fôpap perdöntô kérdésérôl Jézus Messiás- volta felôl, de még az ítéletrôl sem tud. Csupán az Annásnál történt elôzetes kihallgatást említi, majd részletesen elmondja Péter tagadását, és tényszerűen közli, hogy Annás elküldte Jézust Kaifáshoz. Az egzegéták különbözô magyarázatokat adnak erre. A végsô magyarázat az lehet, hogy az az alapkérdés, amely körül a Kaifás elôtti kihallgatás forgott, János evangéliumának olvasói számára már tisztázott dolog volt. Ti. Kaifás elôtt a kihallgatás csúcspontja az a vallomás volt, amellyel Jézus Isten Fiának vallotta magát. A fôpap ezt istenkáromlásnak minôsítette, és halálra ítélte érte Jézust. János azonban már elôzôleg közölt olyan Jézus-beszédeket, amelyekben nyíltan Messiásnak mutatkozott be. S az evangélium olvasói jól tudták, hogy már a per megkezdése elôtt készen volt az ítélet Jézus haláláról. Mivel az ítélet eleve készen volt, János nem is tér ki külön a szenvedéstöténetben a szinedrium elôtti tárgyalásra. Amit Jézus perérôl elmondtunk, az lényegében J. Blinzler Der Prozess Jesu, Regensburg 1960. c. művére alapszik. Blinzler nagy és bôséges anyagot feldolgozó munkájának pontos ellentétét jelenti P. Winter On the Trial of Jesus, Berlin 1961. c. könyve. Mindkét mű nagyon jól bemutatja azt a vitákkal teli, feszült légkört, amely Jézus perének problémáját körülveszi. Winter alaptétele így hangzik: ,,Megfeszítették, meghalt, eltemették, de a tanítványok szívében, akik szerették öt, és közel érezték hozzá magukat, Jézus feltámadt'' -- s ennek megfelelôen magyarázza az összes szöveget. Éles különbséget tesz két anyag között: az egyiket Jézus mondta el tanítványainak, a másikat a tanítványok hirdették Jézusról. Winter szerint a szenvedéstörténet minden apró részlete késôbbi átdolgozás eredménye. Ezért arra törekszik, hogy minden ilyen késôbbi és célzatos teológiai rárakódástól meg szabadítsa a szöveget, és pontosan akarja rekonstruálni a történeti tényeket. Gazdag történeti és jogi anyagot sorakoztat fel annak bizonyítására, hogy az egyes evangélisták kényük kedvük szerint apologetikus elemeket szôttek bele a hagyományba, s ezzel eltakarták a szenvedéstörténet reális tényeit, sôt azokat meg is hamisították. Úgy véli, hogy a tulajdonképpeni indíték, amely miatt Jézust perbe fogták, nem vallási, hanem politikai jellegű volt. Éppen ezért nem a zsidókat, hanem a rómaiakat terheli a felelôsség a perért. Igaz, hogy a szadduceus zsidó vezetôség követelte az eljárást, de egyáltalán nem vallási megfontolásból, hanem csak politikai célszerűségbôl. Ezt a tényt csak a késôbbi keresztény igehirdetés homályosította el, és a zsidósággal való késôbbi összetűzéseket vetítették bele Jézus perébe. A keresztények voltak azok, akik a rómaiakról áthárították a felelôsséget a zsidókra. Winter szerint Jézus farizeus volt. Ezen állítását azonban csak úgy tudja tartani, hogy a Jézus és a farizeusok közötti ellentétet kidisputálja az evangéliumokból. De éppen itt mutatkozik meg Winter elméletének gyengéje és egyoldalúsága. Ez a Jézus és a farizeusok közötti ellentét ugyanis az igehirdetés legôsibb rétegéhez tartozik. Jézus példabeszédei, szombattal kapcsolatos tételei és vitái mutatták, hogy mennyire megbotránkoztatta a kortárs farizeusokat, és ellenséges gyűlöletet ébresztett bennük. A farizeusok és a szadduceusok -- jóllehet egészen más indítékok alapján -- egyaránt követelték Jézus halálát, és átadták a rómaiaknak, hogy feszítsék keresztre. 233. N. Avigad, Excavations in the Jewish Quarter of the Old City of Jerusalem, 1969/70, in IEJ 20(1970), 6 sk. o. 234. H. Lietzmann, Der Prozess Jesu, in: Sitzungsberichte der Preussischen Akademie der Wissenschaften, Phil. Hist. Kl., Berlin 1931, 313-322. o. Az egész vitához lásd: J. Blinzler, i. m. 123-126. o.; K. Schubert, Das Verhör Jesu vor dem Hohen Rat, in: Bibel und zeitgemäs- ser Glaube, kiadta J. Sint, Klosterneuburg 1967, 97-122. o. 235. S. Franken, A. A., Sankt Peter zum Hahnenschrei, in: HlL 95 (1963), 34-41. o.; C. Kopp, i. m. 405. skk. o.; E. Power, Église Saint-Pierre et maison de Caďphe, in: DBS II, 691-756. kol.; L.- H. Vincent, Saint-Pierre en Gallicante, in: RB 39 (1930), 250- 256. o.; L.-H. Vincent--F.-M. Abel, Jerusalem nouvelle II, 504- 515. o. LI. térkép. 236. K. Schubert, i. m. 109. sk. o. 237. Philo ,,Adversus Flaccum'' c. művében van egy olyan mellékkörülmény, amibôl arra lehet következtetni, hogy Pilátus nem természetes halállal halt meg: Philo ebben a munkájában azokról a zsidóüldözôkrôl beszél, akiket Isten azzal büntetett, hogy maguk is erôszakos halál áldozatai lettek. Közöttük tárgyal hosszasan Pilátusról. 238. T. Mommsen, Die Pilatus-Akten nyomán, in: ZNW 3 (1902), 198-205. o. különösen a 201. oldal. 239. A madabai mozaiktérkép léptéke 1 : 15 000, Jeruzsálem képe viszont 1 : 1603 arányú, tehát majdnem tízszeres nagyítású a térkép egyéb részleteihez viszonyítva. Jeruzsálem-képérôl ezen a térképen: M. Avi-Yonah, The Madaba Mosaic Map, Jereusalem 1954, Plate 7, 50-60. o.; A. Iakoby, Das geographische Mosaik von Madaba, Leipzig 1905, 73-79. o.; P. Thomsen, Das Stadtbild Jerusalems auf der Mosaikkarte von Madeba, in: ZDPV 52 (1929), 147-174. o. 240. H. Donner Die Palästinabeschreibung des Epiphanius Monachus Hagiopolita, in: ZDPV 87 (1971), 42-91. 241. A Revue Biblique ugyanazon számában mondták el egymással ellentétes véleményüket L.-H. Vincent és P. Benoit a praetoriumról. Vincent az Antonius-várat, Benoit a Heródes- palotát bizonyította a praetoriumnak. Mintaszerű az a tárgyilagos és szeretetteljes tárgyalási mód, ahogy egymással vitáznak! L.-H. Vincent, Le lithostrotos évangelique, in: RB 59 (1952), 513-530. o.; P. Benoit, Prétoire, Lithostroton et Gabbatha, in RB 59 (1952), 531-550. o.; A. Vanel, Prétoire, in: DBS VIII, 513-554. kol.; L.-H.Vincent-- E.-M.Abel, Jerusalem nouvelle II, 562-586. o.; Soeur Marie Aline de Sion, La Forteresse Antonia á Jérusalem et la question du prétoire, Jérusalem 1956; J. Blinzler, Der Prozess Jesu, Regensburg 31960, 256-259. o. Figyelemreméltó érvekkel igazolta azt a véleményt, hogy a praetorium a Tyropaion- völgy nyugati oldalán volt: B. Pixner OSB, Noch einmal das Prätorium. Versuch einer neuen Lösung, in: ZDPV 95 (1979), 56-86. o. 242. C. Schick, Der Davidsthurm in Jerusalem, in: ZDPV 1 (1878) 226- 237. o. 243. C. N. Johns, Excavation at the Citadel Jerusalem 1934-39, in: PEQ 72 (1940), 36-58. o.; C. N. Johns, Recent Excavations at the Citadel, Jerusalem, in: Quarterly of the Department of Antiquities of Palestine 14 (1950), 121-190. o.; A. Amiran--A. Eitan, Excavations in the Courtyard of the Citadel, Jerusalem 1968-1969. in: IEJ 20 (1970), 9-17. o. 244. A D. Tushingham, Armenian Garden, in PEQ 99 :(1967), 71-73. o.: 100 (1968), 109-111. o.; D. Bahat-M. Broshi, Jerusalem, Old City, The Armenian Garden, in: IFJ 22 (1972), 171 sk. o. 245. P. Benoit OP, L'Antonia d'Hérode le Grand et le Forum Oriental d'Aelia Capitolina, in: Harvard Theological Review 64 (1971) 135- 167. o.; Ch. Maurer, Der Struthionteich und die Burg Antonia, in: ZDPV 80 (1964), 134-149. o. Könyvem eddigi kiadásaiban magam is L.-H. Vincent véleményéhez csatlakozva az Antonius-vár hipotézisét vallottam. Ôszintén be kell vallanom, hogy nehezemre esik tudomásul venni, hogy el kell búcsúznom a ,,bekarcolt játéktáblás, köves udvartól''. De hát nem az érzelmek a döntôk, hanem a tényekre támaszkodó érvek. Eszerint pedig mindaz, amit L.- H. Vincent az Antonius-vár mellett hozott fel bizonyítékul, a Hadrianus által építetett Aelia Capitolina része volt! 246. B. Bagatti, Resti romani nell'area della Flagellazione in Gerusalemme, in: FrancLA VIII (1957-58), 309-352. o. 247. Ch. Coüasnon, Jérusalem -- Ecce Homo, in: RB 73 (1966) 573. sk. o. 248. J. Jeremias, Die Abendmahlsworte Jesu, Göttingen 1960, 14. sk. o. 249. A. Jaubert, La date de la Céne, Paris 1957. A ,,háromnapos kronológia'' vitájára vonatkozóan lásd: J. Blinzler, Qumrankalender und Passionschronologie, in: ZNW 49 (1958), 238- 251. o.; E. Ruckstuhl, Chronologie und Ablauf der Leidenswoche, in: Donnerstag des Herrenmahles, kiadta: E. Ffeiffer, Leipzig 1967, 5-13. o. 250. Palesztina éghajlata az elmúlt évezredek alatt nemváltozott. Ezért a gabonák érése Jézus idejében éppen úgy mint ma, április végén, az esôs idôszak elmúltával kezdôdött. Elsônek az árpa érett, s belôle az elsô marok levágása, az ,,Omer'' külön áldozati forma volt. Mivel a földek fekvése miatt 8-14 nap különbség is volt az érés ideje között, kijelöltek egy földdarabot a Kidron-völgyében, a Bét-Mekla-t, s errôl vágták a zsengeáldozatkor az árpát (Tos. Menachot 10, 21). 251. A Strobel, Der Termin des Todes Jesu, in: ZNW 51 (1960), 69-101. o.; J. Blinzler i. m. 76. sk. o.; A. Vezin, Das Evangelium Jesu Christi, Freiburg 1958, 438. skk. o. 252. Galliában a közismert Lyonon (Lugdunum) kívül lehetett egy másik azonos nevű helység is, a Pireneusok északi oldalán. A hispániai határ közelsége magyarázná Josephus tévesnek tűnô adatát, amely szerint: ,,Heródest Caligula a becsvágya miatt hispániai száműzetéssel büntette'' (Zsidó háború II, 9, 6). 253. Pap. Flor. 61; vö. A. Deissmann, i. m. 229. sk. o. 254. E. Bammel az egész elérhetô antik forrásanyag átvizsgálásával foglalkozott a ,,Császár barátja'' kifejezéssel, in: Th LZ 77 (1952), 206-210. kol. 255. N. Avigad, A Depositary of Inscribed Ossuaries in the Kidron Valley, in: IFJ 12 (1962), 1-12. o. 1. kép. 256. B. Bagatti-J. T. Milik, Gli scavi del ,,Dominus flevit'', Parte I, Gerusalemme 1958. 257. J. Jeremias. Golgotha, Göttingen 1926; C. Kopp, i. m. 422-426. o.; A. Parrot, Golgatha und das Heilige Grab, Zollikon 1956, 93. skk. o. 258. G. Dalman: Golgotha und das Grab Christi, in: PJB 9 (1913), 98.skk. o. Dalman úgy tudja, hogy ismeretlen a forrás, ahonnan a Luther-Bibliában a ,,Golgatha'' név szerepel. 259. V. Tzaferis: Jewish Tombs at and near Giv’at ha-Mivtar, Jerusalem, in : IEJ 20 (1970), 18--32. o.; N. Haas, Anthropological Observation on the Skeletal Remains from Giv’at ha-Mivtar, in: IEJ 20 (1970), 38--59. o.; H-W. Kuhn, Zu Gekreuzigten von Giv’at ha-Mivtar, in: ZNW 69 (1978), 118--122. 260. G. M. Lee, The Inscription of the Cross, in: PEQ 101 (1968), 144. o. 261. A. Schmittlein, Umstände und Ursachen von Jesu Tod, Mainz, 1951; H. Mödder, Die Todesursache bei der Kreuzigung, in: Stimmen der Zeit 144 (1948), 50-59. o.; E. Sons, Zur Todesursache bei der Kreuzigung, in: Benediktinische Monatsschrift, 1957, 101-106. o. A szerzô az evangéliumi tanúk adatai alapján orvosi leírást ad Jézus haláláról: ,,Összefoglalva Jézus kereszthalálának patogenezisét, ezt mondhatjuk: töretlen lélekkel viseli a szenvedést mindhalálig. Testét a kínzás és a vérveszteség elgyengítette. Életfontosságú szervei -- a szív, a tüdô, a központi idegrendszer -- zavartalanul működnek, és öntudata is egészen világos mindvégig. A halált a szív hirtelen megállása okozta.'' A kereszthalálra ítéltek kivégzésére vonatkozóan minden elérhetô ismeretanyagot, továbbá mindazt a jogi, politikai, erkölcsi és filozófiai szempontot, amely szerint az antik ember a keresztrefeszítésérôl vélekedett, összefoglalta M. Hengel: ,,Mors turpissima crucis. Die Kreuzigung in der antiken Welt und die 'Torheit' des 'Wortes vom Kreuz''' c. tanulmányában, in: Rechtfertigung. Festschrift für Ernst Käsemann zum 70. Geburtstag, kiadta von J. Friedrich, W. Pöhlmann und P. Stuhlmacher, Tübingen und Göttingen 1976, 125-184. o. 262. Francesco Cassini da Perinaldo, Storia di Gerusalemme, Roma 1857, II, 302. o. A római S. Maria Maggiore bazilikában a 12. század óta ôriznek egy fából készült, ezüstbe foglalt jászolt. Az öt vékony léc, az ún. ,,sacra culla'', biztosan nem eredeti. (C. Kopp, i. m. 49. o. 138. jegyzet). 263. Th. Boman, Die Jesusüberlieferung im Lichte der neueren Volkskunde, Göttingen 1967, 221-236. o. 264. F. J. Dölger, Beiträge zur Geschichte des Kreuzzeichens, in: Jahrbuch für Antike und Christentum 1 (1958)-10(1967); E. Dinkler, Keruzzeichen und Kreuz, in: Jahrbuch für Antike und Christentum 5 (1962) 93-112. o.; J. Decroix, Des chrétiens vivaient-ils á Pompée et á Herculanum?, in: Bible et Terre Sainte 126 (1970), 15-17. o. 265. J. Blinzler, Das Turiner Grablinnen und die Wissenschaft, Ettal 1952, 21. o. 266. A Szentsír templomának építéstörténetéhez: A. Baumstark, Die Modestinianischen und die Konstantinischen Bauten am Heiligen Grabe zu Jerusalem. Paderborn 1915; G. Dalman, i. m. 364-402. o.; A. Heisenberg, Grabeskirche und Apostelkirche I, Leipzig, 1908; C. Kopp, i. m. 424-444. o.; C. Mommert, Golgotha und das hl. Grab zu Jerusalem, Leipzig 1900; A. Parrot, i. m. 95-151. o.; K. Schmaltz, Mater Ecclesiarum. Die Grabeskirche in Jerusalem, Strassburg 1918; L.-H. Vincent--F.-M. Abel, Jerusalem nouvelle I, 80-300. o.; Ch. Coüasnon OP, The Church of the Holy Sepulchre in Jerusalem, London 1974. 267. Jeruzsálem fekvésérôl Josephus szerint lásd: Flavius Iosephus, De Bello Judaico -- Der Jüdische Krieg, kiadta O. Michel -- O. Bauernfeind, II, 1, 244. sk. o.; M. Avi-Yonah, The Third and Second Walls of Jerusalem, in: IEJ 18 (1968), 98-125. o. 268. A Megváltó temploma alatti ásatások legújabb eredményeirôl lásd: U. Lux, Vorläufiger Bericht über die Ausgrabung unter der Erlöserkirche im Muristan in der Altstadt von Jerusalem in der Jahren 1970 und 1971, in: ZDPV 88 (1972), 185-201. o. 269. K. M. Kenyon, i. m. 189--192. o. 270. C. Schick, Neu aufgedeckte Felsengräber bei der Grabeskirche in Jerusalem, in: ZDPV 8 (1883), 171-173. o. 271. Szozomenosz 445 körül írt egyháztörténetében elbeszéli nagyapjának a megtérését, aki nagy tekintélyre tett szert késôbb a Szentírás magyarázatában. Szozomenosz forrásai tehát a 4. század közepéig nyúlhatnak vissza. 272. A legismertebb a ,,Gordon-sír'' Észak-Jeruzsálemben, kb. 150 méternyire a mai városfaltól. vö. A. Parrot i. m. 131-136. o. 273. G. Dalman, Golgotha und das Grab Christi, in: PJB 9 (1913), 103. o. 274. A Szentsírról a legelsô leírást Euszébiosz készítette. A caesareai püspök Vita Constantini c. művében (III, 25-40) ír a templomépítésrôl. Irt ugyan egy egész monográfiát is a Szentsír templomáról, és ezt a templom felszentelése alkalmából 335. szeptember 13-20 között a császári udvar jelenlétében fel is olvasta. De 339-ben bekövetkezett halála megakadályozta abban, hogy e művet kiadja, s el is veszett. Ezért be kell érnünk az idézett rövid részlettel. A szerzô saját szemével látta a Konstantin-féle bazilika épületegyüttesét,leírása mégis olyan homályos, hogy jogosan neheztelünk érte. 275. A. Alt, Die Zeitrechnung von Jerusalem im späten Altertum, in: PJB 30 (1934), 71-79. o. 276. A Szentsír-templom régészeti leleteirôl: Ch. Coüasnon OP, Les travaux de restauration au Saint-Sépulcre, in: La Terre Sainte 7/8 (1969), 169-178. o.; V. Corbo OFM, La Basilica del S. Sepolcro a Gerusalemme, in: FancLA XIX (1969), 65-144. o.; V. Corbo OFM, in: FrancLA XII (1961-62), 221-304. o.; XIV (1963-- 64), 293-338. o.; XV (1964--65), 318-366. o. 277. C. Watzinger, Denkmäler Palästinas II. Leipzig 1935, 117. sk. o. 278. A Szent Kereszt ereklyéihez és a Szent Kereszt megtalálásához: G. Dalman azon a véleményen van, hogy a Kereszt megtalálásának döntô szerepe volt a Martyrion építésénél, Euszébiosz azonban elhallgatta a dolgot. vö. Studien zu Grabeskirche in Jerusalem, in: ZDPV 52 (1929), 122. sk. o. Semmiféle történeti forrás nem beszél arról, hogy a Konstantin-féle építkezés megkezdése elôtt megtalálták volna a Keresztet. Jeruzsálemi Szent Kyrillosz az elsô (348), aki Keresztereklyérôl tud. Katekéziseiben háromszor beszél az Úr Keresztjérôl, mégpedig olymódon, hogy abból a megtalált Keresztre lehet következtetnünk. Ezt mondja: ,,A Kereszt fájával most már majdnem az egész világ tele van'' (IV, 10); ,,A kereszt szent fáját nálunk mind a mai napig látni lehet'' (X, 19), s hasonló értelmű a XIII, 4 is. Az idézett helyek hitelességérôl azonban vitáznak a szakértôk. Lehet, hogy ezek a szövegrészek késôbbi betoldások, két észak-afrikai latin felirat azonban kétségtelenül bizonyítja a keresztereklyék jelenlétét: az egyik felirat Tixtre-Toqueville-bôl való, Constantine mellôl, Algériából, 359-ben készítették. A másik valamivel késôbbi, Algírtól keletre, Cap Matifouban készült. Nisszai Szent Gergely arról ír, hogy a nôvérének, Makrinának (+ 379) Szent Kereszt ereklye van a birtokában. Aetheria (383) a Szent Kereszt elôtt kifejezett hódolat helyét így határozza meg: ,,post crucem''. Arról azonban senki nem beszél, hogy Szent Ilona találta volna meg a Keresztet. Késôbbi korban azonban szükségesnek tartották, hogy csodák bizonyítsák a szent helyek hitelességét. Ezért született a Szent Kereszt megtalálásának legendája, amely három formában: Ilona-legenda, Cyriacus-legenda és Protoniké-legenda formában maradt ránk. Kideríthetetlennek látszik a Szent Kereszt-legendák gyökere. Nyugaton szent Ambrus az elsô, aki Theodóziosz császár feletti gyászbeszédében (395. febr. 26-án) Ilona császárnônek tulajdonítja a Kereszt megtalálását. Az általa elôadott történet egyszerű: A Szentlélek arra indítja Ilonát, hogy keresse meg a Szent Keresztet. Ô három keresztre bukkan, és a feliratról ismer rá az Úr Keresztjére, mert ez állt rajta: ,,Jesus Nazarenus Rex Judaeorum''. A Kereszt feltalálásának legendája Keleten a 400-as évek tájékáról bizonyítható. Itt a Cyriacus-legenda formájában élt. Eszerint egy Júdás nevű zsidó ember a nagyapjától titok gyanánt megtudta a szent helyeket. Kényszerítik rá, hogy mutassa meg ôket. Mivel pontosan nem találja, ezért csodajelet kér Istentôl. Szíriában az 5. század folyamán a Cyriacus-legendából alakult ki a Protoniké-legenda. Protoniké, Claudius császár felesége (Kr. u. 41-54) Péter apostol prédikációinak hatására elindult Jeruzsálembe, hogy megkeresse a Keresztet. Jakabtól, az Úr testvérétôl megtudja, hogy a szent hely a zsidók kezében van. Három keresztet talál, és a három közül csoda mutatja meg, hogy melyik az Úré. Egy zsinati határozatban, amely valószínűleg I. Gelasius pápa idejében a római zsinaton született (494) az Egyház élesen elítélte ezt a legendát, és ,,novellae relationes'', kitalált mesének bélyegzi az egészet. A legendákról összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a formatörténeti kutatás révén tisztázható a legenda mese-természete. De ez a hitelt nem érdemlô legenda paradox módon valamit mégis bizonyít. Nevezetesen azt, hogy Jeruzsálemben ôrzik a szent helyek emlékezetét. Ez a legenda köré halmozódott csodás elemek ellenére is határozottan igaz. A legenda Júdás alakja hátterében Jeruzsálem utolsó zsidókeresztény püspöke áll, akit Cyriacusnak hívtak. Ez a név: Kyriakos-Kyrios, az Úrral való rokonságra utal. Igy az utolsó Úr-rokon lett a kezes az ôsegyház számára a szent helyek hitelessége mellett. J. Jeremias, Golgotha, Leipzig 1926. 30-33. o.; J. Straubinger Die Kreuzauffindungslegende, Paderborn 1912. 279. A. Heisenberg jelentôs művében -- Grabeskirche und Apostelkirche. Die Bauten Konstantins, Leipzig 1908, I-II. tábla -- 19 féle rekonstreukciós lehetôséget mutat be. Elsônek A. Trouttée filológus elgondolását az 1720-as évbôl. Trouttéet az késztette a Szentsír vizsgálatára, hogy olvasta Euszébiosz leírását. Heisenberg, aki egyébként elismert filológus, maga is bemutat egy saját rekonstrukciót, s ez már a 20. variáns: elgondolása aprólékos filológiai elemzésekkel Euszébioszra támaszkodik, de sajnos a régészeti leletek szerint lehetetlen. Szerinte ugyanis ,,a Szentsír épülete a keleti oldalon, a külsô atrium elôtt állt''. Művének másik gyengéje az, hogy kétségbevonható módon értékeli ki az idézett tanúkat. 280. A. Heisenberg, i. m. 52. o. 281. V. Corbo, Scavo della Cappella dell'Invenzione della S. Croce e nuovi reperti archeologici nella Basilica del S. Sepolcro a Gerusalemme (1965), in: FrancLA XV (1964-65), 318-366. o. A Szent Kereszt megtalálásának helye változatlanul megoldatlan kérdés. A leletek nem adnak elég támpontot, a zarándokleírások pedig nagyon hézagosak annak eldöntéséhez, hogy hol tisztelték a keresztesek korában azt a helyet, ahol a legendák szerint Szent Ilona megtalálta az Úr Keresztjét. 282. Chronique archéologique, in: RB 69 1962), 100-107. o. 283. A ,,sub solas aureos'' latin kifejezés megfejtésével szemben a filológusok úgy látszik tehetetlenek. Heisenberg javasolta az egyetlen értelmes megoldást azzal, hogy így fordítja: ,,arany gerendák alatt'' (i. m. 125. o). 284. A. Grabar, Les ampoules de Terre Sainte, Paris 1958. 285. J. Jeremias, Golgotha, Leipzig 1926, 40-45. o. nyomán. 286. Arkulf elbeszélését Adamnanus apát hagyta ránk ,,De locis sanctis'' c. három könyvbôl álló művében. 688-ban ajándékozta meg a művel Alfred királyt. A könyvet diktálás után írták le. Arkulf elbeszéléseinek fô témája a szent helyek templomai. Összesen 23 templomról beszél: hétrôl Jeruzsalemben, kettôrôl Bethániában, négyrôl Betlehemben, egyrôl Hebronban és Gilgalban, kettôrôl a Jordán mellett, egyrôl Szikemben, kettôrôl Názáretben, és háromról a Tábor hegyén. Próbálja nemcsak csodálatát kifejezni, hanem a templomok leírásával érzékeltetni a valóságot. Ezért adott illusztráló rajzokat elbeszélései mellé. 287. J. Gildemeister, Die arabischen Nachrichten zur Geschichte der Harambauten, in: ZDPV 13 (1890), 4. sk. o. 288. A francia ferencesek a századforduló táján publikálták Elzearius Horn munkáját, amelyet addig a Vatikáni Könyvtár kézirattárában ôriztek. A majdnem kétszáz évig alvó munka megjelenése nagy feltűnést keltett, mivel elsôrangú és egyetlen forrás a Szentsír 1808 elôtti állapotáról: ,,Iconographiae Locorum et Monumentorum Veterum Terrae Sanctae, accurate delineatae et descriptae a P. Elzeario Horn Ordinis Minorum Provinciae Thuringiae (1725- 1744)''. ed. P. Hieronymus Golubovich, Romae 1902. -- E. Horn 1724-tôl 1744-ig Jeruzsálemben élt, és rajzokkal illusztrált szentföldi leírást hagyott hátra. Egész különlegesen érdekelte a Szentsír temploma: építési tervét tudományos alapossággal felmérte és feldolgozta. 289. G. Dalman, Die Grabeskirche in Jerusalem, in: PJB 3 (1907), 34. o. nyomán. 290. E. Horn, i. m. 48. o. 291. Bernhard von Breydenbach, Die Reise ins Heilige Land, Deutsche Ausgabe vom Juni 1486. Nachdruck Wiesbaden 1961. Bernhard von Breydenbach 1440 körül született Oberhessenben. Az anyakönyvi bejegyzések tanúsága szerint erfurti diák volt. Valószínűleg az itteni egyetemen szerzett jogi doktorátust. A szorosan vett útirajz tôle származik, a teológiai magyarázatokat a heidelbergi domonkos, Martín Rath írta hozzá. A 28 fametszetet tartalmazó mű 1486-ban egyszerre német és latin nyelven látott napvilágot. Nagyon népszerű lett, már 1488-ban lefordították hollandra és franciára, 1498-ban spanyolul, 1610-ben pedig lengyelül adták ki. 292. A híres Sancta Sanctorum -- pontosabban ,,ad Sancta Sanctorum''- kápolna egy olyan altemplom felett áll, amely a lateráni palota legrégibb, 4. századi rétegéhez tartozik. A korai középkorban ez a kápolna volt a pápák oratóriuma. III. Leó pápa idejében (795- 816) kezdték el gyűjteni Róma ereklyéit, és ebben a kápolnában helyezték el ôket. A pápa az oltár mellé cédrusfából készíttetett az ereklyék számára egy szekrényt, hogy méltó helyük legyen. Erre az idôre, a Sancta Sanctorum kápolna ereklyéire emlékeztet a Missale Tridentium lépcsôimádságában két könyörgés: ,,Aufer a nobis quaesumus, Domine, iniquitates nostras, ut ad Sancta sanctorum puris mereamur mentibus introire''. ,,Oramus te, Domine, per merita Sanctorum tuorum quorum reliquiae hic sunt et omnium sanctorum, ut indulgere digneris omnia peccata mea''. III. Ince idejében (1198--1216) két bronzpánttal fogták körül a szekrényt. XIII. Leó engedélyével 1903-ban nyitották fel, s mikor a pántok felpattantak, drága római ereklyék és mesterművű kis ereklyetartók tárultak az ámuló bíborosok, prelátusok és művészettörténészek szeme elé. H. Grisar SJ. Die römische Kapelle Sancta Sanctorum und ihr Schatz, Freiburg 1908. A palesztinai fadobozka képeinek másolata megjelent: W. Nyssen, Frühchristliches Byzanz, Leipzig 1972. 2. kép. 293. E. Horn, i. m. 24. sk. o. 294. Raguzai Bonifác jelentése megtalálható: F. Quaresmius, Historica, theologica et moralis Terrae Sanctae Elucidatio, Antverpiae 1639, lib. V.. cap. XIII, per. II. 512. o. 295. Az ôsegyház korától fogva téma volt Jézus feltámadása, történeti és teológiai szempontból egyaránt. Ilyen viták is állandóan voltak, s tartanak mind a mai napig. A mérhetetlen nagy irodalmi anyagról fogalmat ad J. Kremer: Das älteste Zeugnis von der Auferstehung Christi, Leipzig 1967. biblikus teológiai tanulmánya. 296. M. Dibelius, Jesus. Berlin 1947, 127. sk. o. 297. 1930 júliusában derült fény egy feliratra, amelynek -- tulajdonosa alapján ítélve -- Názáretbôl kellett származnia. Ma a Párisi Nemzeti Múzeumban van. A feliratot 60 x 37 cm-es fehér márványlapba vésték, és ez a címe: ,,Diatagma Kaiszarosz = Császári kiáltvány''. A felirat egy rendeletet tesz közzé, amely szerint bíróság elé állítanak mindenkit, aki sírokat bont fel, háborgatja a halottakat, vagy feliratot távolít el valahonnan. Ezzel a mondattal végzôdik: ,,Mindenkinek megtiltom, hogy bármit elmozdítson a helyérôl. Ellenkezô esetben a tetteseket sírrablóként bíróság elé idézem!'' A szakértôk epigráfiai meggondolások alapján Kr. u. 50 és 100 közé, illetve közvetlenül Krisztus születése utánra datálják ezt a feliratot. A származási hely, a téma és a kor amelyben keletkezett, valószínűvé teheti azt az elgondolást, hogy ez a rendelet össze függésben áll Krisztus üres sírjával. Lehet, hogy Pilátus jelentést tett a történtekrôl, s ennek következtében adta ki a császár a sírrablók elleni kiáltványát. E feltételezés csábító, de megjegyzendô, hogy a márványlap eredetérôl és koráról még nincsenek pontos adataink! J. Immscher, Zum Diatagma Kaisaros von Nazareth. in: ZNW 40 (1949), 172-184. o.; J. Schmitt, L'inscription de Nazareth, in: DBS VI, 333-363. kol. 298. Bultnmann úgy véli, hogy az üres sírról szóló elbeszélés teljesen jelentéktelen. ,,Pál semmit sem tudott az üres sírról -- mondja - -, de ebbôl nem következik, hogy a történet az ô korában még nem létezett. Annyit azonban jelez, hogy olyan mellékkörülményrôl van szó, amelynek a hivatalos igehirdetésben nincs jelentôsége'' (Die Geschichte der synoptischen Tradition, 1958, 314. skk. o.). U. Wilckens ehhez a következô megjegyzést fűzi: ,,Tarthatatlan az a széles körökben elterjedt vélemény, amely szerint az üres sírról szóló evangéliumi részletek csak késôbbi idôbôl valók volnának, hogy a húsvéti hagyomány eleinte csak a megjelenésekrôl beszélt'' (Die Perikope von leeren Grab Jesu, in der nachmarkinischen Traditionsgeschichte, in: Festschrift für Friedrich Smend, 1963, 30--41. o.). 299. Hegeszipposz az elsô szerzô az apostolok utáni korban, aki megemlíti az Úr testvéreit. Euszébiosztól tudjuk, hogy Hegeszipposz az apostolok utáni elsô nemzedék tagja (Hist. Eccl. II, 23, 3). A második század második felében, tehát feltűnôen magas életkorban írta a gnosztikusok ellen irányuló ,,Hypomnemata'' c. művét. A jeruzsálemi hagyományra támaszkodik, amely még azok személyes tapasztalatára nyúlik vissza, akik látták, hogyan feszítették keresztre Simont. Az elveszett műbôl Euszébiosz több részletet is idéz egyháztörténelmében, fôleg azokat a részeket, amelyekben Jézus rokonságáról van szó (l. a 166. jegyzetet). 300. A nehezen megfejthetô görög szöveg fordítása körüli vitákhoz lásd: J. Blinzler i. m. 105. skk. o. 301. A ,,test szerint'' kifejezés értelmezését lásd: J. Blinzler i. m. 108. skk. o. 302. B. Bagatti, I Monumenti di Emmaus El-Quebeibeh, Gerusalemme, 1947; G. Dalman, i. m. 240-249. o.; C. Kopp, i. m. 445-450. o.; L. Pirot, Emmaüs, in: DBS II, 1049-1063. kol.; M. Riemer, Wo lag Emmaus? in: PJB 14 (1918), 32-43. o. 303. L.-H.Vincent--F.-M.Abel, Emmaüs, sa basilique et son histoire, Paris 1932; L.-H. Vincent, La chronologie du groupe monumental d'Amwas, in: RB 55 (1948), 348-375. o.; A. Brunot, Emmaüs, cité pascale de la Fraction du Pain, in: Bible et Terre Sainte 36 (1961) 4-7. o. 304. L.-H.Vincent--F.-M.Abel i. m. 261. o. Vincent elképzeléseihez C. Kopp a következôket fűzi ,,A bazilika 3. századra történô datálása Vincent részérôl egészen egyedülálló elképzelés. Minden párhuzamos bizonyíték hiányzik állítása mellôl. Sôt, állítása annyira egyedülálló, hogy különlegesen meggyôzô bizonyítékokat követel, amelyekkel a szerzô nem szolgál. A fôapszis szögletes, nyolcszög három oldalából álló megoldása inkább a 4-6. századra utalja a bazilikát'' (Grabungen und Forschungen, 139. o.). 305. Az arabok között ma is él a közmondás: ,,Ha halat ettél, édeset egyél utána!'' (G. Dalman, Arbeit und Sitte, VI, 106. sk. o.) 306. Vannak olyan egzegéták, akik azt mondják, hogy Jézus megjelenései a tanítványok elôtt, hogy velük együtt evett és engedte, hogy megtapintsák, másodlagos, legendás képzôdmények, nem történeti tények. De amivel igazolni akarják, nem meggyôzô érvek. Az újszövetségi könyvek félreértését és félremagyarázását jelenti, ha valaki úgy gondolja, hogy az elsô keresztények számára mellékes volt mindaz, ami a tanítványokkal a feltámadás és a mennybemenetel közötti idôszakban történt. Az örömhír lényegéhez tartozott a történtek elmondása, s ezek között központi jelentôségű volt a feltámadott Úrral való találkozások elbeszélése is! 307. A feltámadott Úr megjelenéseinek elbeszélésében a szinoptikusok leginkább a megjelenés helyének meghatározásában térnek el egymástól: Máté csak egy jelenésrôl tud, Galileában (26,32; 28,7.16). Ugyanígy beszél Márk (14,28; 16,7). Lukács ezzel szemben csak Jeruzsálemben és környékén történt megjelenésekrôl szól. E különbségek magyarázata az evangéliumok egymástól eltérô célkitűzésében rejlik. Lukács számára Jeruzsálem az evangélium kezdetének és beteljesedésének a helye. 308. P. Gaechter, Petrus und seine Zeit, Innsbruck 1958. 29. o. 309. C. Kopp, i. m. 277. skk. o.; J. Meysing, Tabgha und seine drei Heiligtümer in der christlichen Tradition im Laufe der Zeit, in: HlL 98 (1966), 11. skk. o.; A. M. Schneider, Die Kapelle der sogenannten Mensa Domini bei et-Tabgha, in: ZDPV 60 (1937), 133- 135. o. 310. S. Loffreda OFM. Scavi di Et-Tabgha, Gerusalemme 1970. 311. E. Hennecke, Neutestamentliche Apokryphen, II, kiadta: E. Schneemelcher, Tübingen 31964, 157. o.; K. Schmaltz, Die drei ,,mystischen'' Christushöhlen der Geburt, der Jüngerweihe und des Grabes, in: ZDPV 42 (1919), 151. sk. o.; G. Kretschmar, Festkalender und Memorialstätten Jerusalems in altkirchlicher Zeit, in ZDPV 87 (1971), 183. sk. o. 312. G. Klameth, Die neutestamentlichen Lokaltraditionen Palästinas, Münster 1923, II, 1-56; 96-130. o.; C. Kopp, i. m. 455. sk. o.; L. Pirot, Ascension, in: DBS I, 628-644. kol.; L.-H.Vincent--E- M.Abel i. m. II, 337-360. o.; L.-H. Vincent, L'Éléona sanctuaire primitif de l'Ascension, in: RB 64 (1957), 48-71. o. 313. A figyelmes olvasó észrevehette, hogy az Olajfák hegyére vezetett processzió nem a húsvét utáni 40., hanem az 50. napon, azaz pünkösd ünnepén történt. Palesztinában az Úr születését és keresztségét is egyszerre ünnepelték, ugyanígy a mennybemenetelt és a pünkösdöt is az 50. napon. Nem tudjuk, mikor vált szét a két ünnep, és mikor kezdték a húsvét utáni 40. napon ünnepelni a mennybemenetelt. Az 5. századi lekcionárium már feltételezi ezt a különválást. Sôt, Aetheria is beszélt a 40. napon a mennybemenetelrôl, de ezen a napon nem Jeruzsálemben, hanem Betlehemben, a Születés templomában vett részt a liturgiában. 383- ban a húsvét utáni 40. nap május 18-ra esett, amelyet az örmény lekcionárium szerint Aprószentek ünnepeként ültek meg. Ezért vonultak ki a jeruzsálemi hívôk Betlehembe, a Születés templomába, s az Olajfák hegyét csak 10 nappal késôbb, pünkösd vasárnapjának kora délutánján keresték fel. 314. A Földközi-tenger mentén sok ókori templomban tiszteltek különbözô lábnyomokat. Az ottani emberek számára a lábnyom nem más, mint az istenség megjelenésének látható emléke. Egyúttal a hálás megemlékezésnek is jele azért, hogy az istenség valaha megmutatkozott. A pamphiliai Termesszosz egyik sírkövén a következô felirat olvasható: ,,Ezt a síremléket, a rajta látható isteni lábnyomokkal Hüphisztotükhosz állította hálából Istennek azért, hogy meghallgatta''. Természetes, hogy a népi fantázia ezeket a kôfaragó művészettel kiformált lábnyomokat csodás eredettel kezdte magyarázni. Azaz idôvel a szimbólum számukra reális valósággá vált. Nem csodálkozhatunk azon, ha a területen általános jelenség a keresztények között is megjelent. Krisztus lábnyomainak tisztelete az Olajfák hegyén a Mennybemenetel templomának építésével együtt jelenik meg. Paulinus értesítése szerint, aki 382 után járt Jeruzsálemben, a felül nyitott kerek templom közepén nyersen hagyták a sziklát. De a hely iránti tisztelet itt is egyszercsak reálissá tette az emlékezést: Jézus lábnyomát elôször csak a porba rajzolták bele, majd a keresztesek korában kôbe vésték. A Mennybemenetel templomának liturgiájában egy szó sem esik a lábnyomokról, ami ékes bizonyítéka annak, hogy ez a porba rajzolt, illetve kôbe vésett lábnyom a népi jámborság megnyilatkozása. A templom liturgiájához a 10. századi Kanonarium Hierosolymitanum a forrás. 315. V. Corbo OFM, Ricerche archeologiche al Monte degli Ulivi, Gerusalemme 1965, 94-162. o.; C. Kopp, i. m. 463. sk. o.; C. Schick, The Church of the Ascension on the Mount of Olives, in: PEQS 28 (1896), 310-327. o.; L.-H. Vincent--E.-M. Abel, i. m. II. 360-419. o. A magyar kiadás jegyzetei: Szophroniosz egy ódájának műfordítását Madarassy Orsolya készítette el. A fordító külön mond köszönetet dr. Csaba Györgynek, a korrektúra fáradságos munkájában nyújtott nagy segítségért. A könyvben szereplô idézetek forrásai: Suetonius szövegeit Kis Ferencné fordításából (Gaius Suetonius Tranquillus, A Caesarok élete. Magyar Helikon 1975), A zsidó háború és A zsidók története részleteit Révai József fordításából idézzük. A szentírási helyeket (kevés kivétellel) a Szent István Társulat 1976-os Biblia-kiadásából idézzük . A zsoltárok esetében azonban az egyszerűség kedvéért a Vulgáta számozását követtük. A héber és arab helységnevek helyesírása világszerte problémákat okoz. P. Kroll a Loccumer Richtlinien (1971-es ökumenikus megegyezés német nyelvterületre) szerint írja a neveket, de a hivatalos írásmód azóta már megváltozott. Mi az Akadémiai Kiadónál 1981-ben megjelent Keleti Nevek Magyar Helyesírása c. szótárt vettük alapul, ezért a helység- és földrajzi nevek írásmódja eltér a Bibliában található írásmódoktól. ======================================================================== Idôrendi táblázat az üdvtörténet áttekintéséhez Krisztus elôtt 1700 körül Ábrahám Izsák Jákob (A pátriárkákról szóló elbeszélésekben nincsenek olyan adatok, amelyek lehetôvé tennék a világtörténelmi eseményekkel valóösszekapcsolást, ezért a különbözô szerzôknél eltérô dátumokat találunk. Az eltérések szélsô határai: 2000 és 1400) 1700 körül Egyiptomban a Hikszoszok uralma kezdôdik József Egyiptomban A héber törzsek bevándorlása Egyiptomba 1560 után A Hikszoszok uralmának vége Izraelt szolgaságba vetik 1280 körül Mózes születése 1250-1230 Kivonulás Egyiptomból 1220-1200 Honfoglalás Palesztinában, Józsue 1200 körül A filiszteusok elfoglalják a partvidéket 1200-1020 A bírák kora 1125 körül Az izraeliták Debora és Barak vezetésével a Kison pataknál legyôzik Sziszerát 1080 körül A filiszteus invázió kezdete 1050 körül A Silóban lévô szentély lerombolása Sámuel prófétasága 1030 körül Saul uralkodásának kezdete 1012-1004 A Benjamin törzsébôl való Saul uralkodása 1004-965 Dávid királysága Júda és Izrael felett 997 körül Jeruzsálemet Dávid meghódítja 965-926 Salamon királysága 962-955 A templom építése 926 Az ország két részre szakad: Északon: Izrael, fennáll 722-ig Délen: Júda, önálló 587-ig 926-910 Rehabeam (Roboam) Júda elsô királya I. Sziszak fáraó kifosztja Jeruzsálemet 926-907 I. Jeroboam, Izrael elsô királya A fôvárosa Szikem 878-871 Omri, Izrael királya megalapítja Szamaria fôvárost 870 körül Illés próféta 802-787 Joás, Izrael királya beveszi Jeruzsálemet és kifosztja a templomot 787-736 Uzija, Júda királya 756-741 Jotám átveszi az uralkodást leprában megbetegedett atyjától Izaiás próféta meghívása Mikeás próféta 741-725 Áház uralkodása 731-723 Ozeás, Izrael utolsó királya 722 II. Szargon asszír király meghódítja Izrael országát, a lakosságot áttelepíti Asszíriába. Izrael területére telepeseket hoz, kialakul a szamariai népcsoport 725--697 Ezekiás királysága A Siloé-alagút építése 701 Szanherib ostromolja, de nem tudja bevenni Jeruzsálemet 696-642 Manassze királysága 641-640 Ámon királysága Szofoniás próféta 639-609 Joziás király 627 Jeremiás próféta meghívása 612 körül Náhum próféta 609 Joaház király Necho fáraó meghódítja Jeruzsálemet, Joaházt elviszi magával Egyiptomba 608-598 Jojakim király Habakuk próféta 605 A karkemisi csata 598/97 Jojakin király 597 Nabukadnezár beveszi Jeruzsálemet Jojakint Bábelbe hurcolják A deportáltak között van Ezekiel próféta 597-587 Cedekiás, Júda utolsó királya 589 Cedekiás lázadása Nabukadnezár ostrom alá veszi Jeruzsálemet 587 Jeruzsálem eleste. Lerombolják a templomot Júda önálló politikai életének vége A zsidók babiloni fogságának kezdete Deutero-Izaiás 539 Cyrusz, a perzsák és médek királya legyôzi Bábelt 538 Cyrusz szabadon bocsátja a zsidókat 537 Az elsô hazatelepülési hullám Jeruzsálembe Trito-Izaiás, Aggeus, Zakariás próféták 515 Az új templom felszentelése 444-433 Nehemiás pap-helytartó Jeruzsálemben és Júdeában Jeruzsálem falainak újjáépítése 428 (458?) Ezdrás Jeruzsálembe jön Újra bevezetik a Törvényt 332 Palesztina Nagy Sándor birodalmának része lesz 323-198 Az egyiptomi Ptolemaidák és a szíriai Szeleukidák vetekszenek egymással Palesztináért 320-198 Palesztina többnyire Ptolemaida fennhatóság alatt áll 198 A Szeleukida éra kezdete Palesztinában A szamaritánusok templomot építenek a Garizimon 168-165 IV. Antiochusz Epiphanesz hadjárata Jeruzsálem ellen A város elesik, megszentségtelenítik a templomot 167 A Hasmoneus Matatiás felkelésre szólítja a hithű zsidókat a szírek és a hellenista zsidók ellen 166 Makkabeus Júdás átveszi az irányítást 165 Júdás beveszi Jeruzsálemet Békekötés a szírekkel 163 A zsidók vallásszabadságot nyernek 152 A Hasmoneus Jonatán lesz a fôpap és szíriai fennhatóság alatt kormányozza az országot 143-135 Simon lesz Jonatán utóda A Hasmoneus dinasztia kezdete: Simon egy személyben népvezér és fôpap lesz, a nép reá és családjára ruházza a hatalmat 142 Barátsági szerzôdés Rómával 135-104 I. Johannesz Hyrkanosz (Simon fia) fôpap és népvezér 104-103 Hyrkanosz fia, Arisztobulosz megkapja a királyi címet 103-76 Alexander Janneusz, Arisztobulosz testvére király és fôpap 76-67 Alexander felesége, Alexandra átveszi azuralmat Legidôsebb fia, II. Hyrkanosz fôpap lesz 73 Megszületik Antipater és Kyprosz fia, az idumeus Heródes 67-63 II. Arisztobulosz királysága Testvérháború II. Hyrkanosz fôpappal Hyrkanosz lemond a királyságról és a fôpapságról 63 Augustus születése Pompeius beveszi Jeruzsálemet. Behatolt a Szentek Szentjébe, de a templomot nem fosztotta ki A királyságot megszünteti, visszaállítja az egyszerű fôpapi hivatalt 47 Caesar megerôsíti II. Hyraknoszt a fôpapságban Az idumeus Antipater népvezér lesz Júdeában Fiai, Phaszael és Heródes Jeruzsálemnek, illetve Gelileának lesznek a helytartói 44 Caesart meggyilkolják 43 Antipatert megmérgezik 41 Heródes elôször Antonius, majd Octavianus pártjára áll. Antonius kinevezi negyedes fejedelemmé, s ezzel Hyrkanosz fôpap minden politikai hatalmát elveszítette 40-37 Antigonusz mint király és fôpap harcol Heródes ellen. Heródes Rómába megy és eléri, hogy a szenátus neki adja Júdea királyi méltóságát Heródes ostromolja Jeruzsálemet Antigonuszt, az utolsó Hasmoneus királyt kivégzik 37-4 Nagy Heródes uralkodása 37 Heródes feleségül veszi Mariammét, a Hasmoneus család leányát. Megtisztítja a fôtanácsot 36 Arisztobulosz fôpap meggyilkolása 31 Octavianus Actiumnál legyôzi Antoniust Heródes átpártol Octavianushoz A 80 éves II. Hyrkanosz meggyilkolása Heródes kiirtja a Hasmoneus család utolsó maradványait is. Megszünteti a fôpapi hivatal halálig tartó hatályát, és kedve szerint cserélgeti a fôpapokat 29 Mariammé kivégzése 27 Octavianus elnyeri az Augustus címet 23 A Heródes-palota építése Heródes feleségül veszi II. Mariammét Megszületik Archelausz a szamaritánus Malthakétól 22 Az elsô Mariammé két fiát, Alexandert és Arisztobuloszt Rómába küldik neveltetés céljából 20/19 A templomépítés kezdete A templomot Kr. u. 64-ig építették 11 körül Publius Sulpicius Quirinius Szíriában legátus A homonádok lázadása 10 A templom felszentelése 9-8 Hadjárat a nabateusok ellen Heródes kegyvesztett lesz Augustusnál 8 Birodalmi census (Monumentum Ancyranum) Census Egyiptomban és Szíriában ,,Az elsô összeírás'' Lukács szerint 8-6 C. Sentius Saturninus Szíriában legátus 7 körül Jézus megszületik Betlehemben 7 Heródes alattvalóinak hűségesküt kell tenniük Augustus császárnak. Mariammé fiainak, Arisztobulosznak és Alexandernek kivégzése. A napkeleti bölcsek látogatása és menekülés Egyiptomba. 6-4 P. Quinctilius Varus Szíria legátusa 4 Joaszár a fôpap Antipater kivégzése Nagy Heródes meghal április elején Ünnepélyes temetése a Heródiumban Heródes fiai Rómába utaznak Varus kifosztja Heródes Szefforiszi palotáját, és elpusztítja Názáret környékét A királyság felosztása: Archelausz (Kr. e. 4-Kr. u. 6) Júdea és Szamaria negyedes fejedelme Antipász (Kr. e. 4-Kr. u. 39) Galilea és Perea negyedes fejedelme Fülöp (Kr. e. 4-Kr. u. 34) Batanea, Trachonitisz, Auranitisz és Gaulanitisz negyedes fejedelme A Szentcsalád visszatér Egyiptomból 1 Quirinius elkíséri Gaius Caesart közel-keleti útjára Krisztus után 4 Gaius Caesar halála 4-5 L. V. Saturninus Szíria legátusa 6 Archelausz negyedes fejedelem letétele és száműzetése Galliába ,,A második összeírás'', amelyet Quirinius hajtott végre Coponius, az elsô római helytartó Júdeába érkezik Annást (6-15) a rómaiak kinevezik fôpappá 9-12 Marcus Ambivius Júdea második helytartója 12-15 Annius Ruhus a harmadik júdeai helytartó C. Creticus Silvanus szíriai legátus 14 Augusztus 19-én meghal Augustus császár Tiberius császár (Kr. e. 42-ben született) uralkodásának kezdete 15 Annás fôpap letétele 15-16 Izmael, Phiabi fia a fôpap 15-26 Valerius Gratus, a negyedik júdeai helytartó 16-17 Eleazar, Annás fia a fôpap 17-18 Simon, Kamithosz fia a fôpap 17-19 Cn. Dalpurnius Piso, Szíria legátusa 18 Archelausz halála. Kaifás lesz a fôpap 19-21 Cn. Scintius Saturninus Szíria legátusa 23 L. A. Seianust Tiberius kinevezi a praetorianusok praefectusává 26 Pontius Pilátus Júdea ötödik helytartója 27 ôszén Fellép Keresztelô Szent János Heródes Antipász Rómában. Feleségül veszi Heródiást 28 Az elsô húsvét, amelyen Jézus Jeruzsálemben van 29 Keresztelô Szent Jánost kivégzik 30 április 7 Jézus Krisztus kereszthalála 31 Seianust eltávolítják hivatalából 33-34 Fülöp, negyedes fejedelem halála 34 körül István diákonus vértanúsága Saul megtérése 36/37 Pilátust megfosztják hivatalától 37 Kaifást megfosztják a fôpapságtól (húsvétkor) 37 márc. 16. Tiberius császár halála 37 körül Pál elmenekül Damaszkuszból Elsô látogatása Kéfásnál és az Úr testvérénél, Jakabnál, Jeruzsálemben 37-41 Caligula császár Caligula átadja I. Heródes Agrippának Fülöp és Liszániász területét és megadja neki a királyi címet 39 Heródes Antipász negyedes fejedelem letétele és száműzetése; I. Heródes Agrippa megkapja Antipász területét is 41-54 Claudius császár A zsidókat kitiltja Rómából 41-44 I. Heródes Agrippa Nagy Heródes birodalmának területén uralkodik királyi címmel Az idôsebb Jakab apostol kivégzése Pétert letartóztatják 43 körül Pál és Barnabás Antiochiában Péter és János Szamariában Kornéliusz megkeresztelkedik Cézáreában 45-48 Pál és Barnabás elsô missziós útja: Antiohia, Ciprus, a piszidiai Antiochia, Lüsztra . . . Antiochia 48 körül Éhínség Júdeában 48/49 Az apostoli zsinat Jeruzsálemben 50 körül A szóbeli evangélium írásba foglalása: arám Máté 50-52 Pál, Szilás kíséretében második missziós útját járja: Lüsztra (Timotheus), Phrügia, Galácia, Philippi, Thesszalonika, Athén és Korinthus (50 telétôl 52 nyaráig) 50/51 Az 1. és 2. Tesszaloniki levél 51/52 Pál az achájai konzul, Gallio elôtt 52 Visszatérés Kenkreán, Efezuson, Caesareán és Jeruzsálemen keresztül Antiochiába 53-58 Pál harmadik útja Lukáccsal, Titusszal és Timóteussal 54-57 Efezusban vannak. Megírja a filippiekhez, a korintusiakhoz 1. és a galatákhoz szóló levelet 57 végén Utazás Macedoniába és Illyriába. A 2. Korintusi levél 57/58 Korintusban vannak. A Római levél Troaszon, Milétuszon, Tyruszon és Cézareán át visszatérnek Jeruzsálembe 58 Pált letartóztatják a templomban 58-60 Cézareában tartják fogva Pált. Kihallgatása Antonius Felix elôtt 60-62 Porcius Festus Júdea prokurátora. Pált eléje állítják. Pál védekezô beszéde II. Agrippa és annak nôvére, Bereniké elôtt. A császárhoz fellebbez 60/61 Pált fogolyként Rómába viszik. Hajótörés után a telet Málta szigetén töltik 61-63 Az elsô római fogság. A Kolosszei, Efezusi és a Filemonhoz írt levél Jakabot, az Úr testvérét megkövezik 62 Simeon, Kleofás fia veszi át a jeruzsálemi egyházat Pált szabadon bocsátják. Hispániai útja (?) 63 Róma égése, Néró üldözi a keresztényeket 64 Szent Péter elsô levele Péter vértanúsága Rómában (67?) 65 körül Márk evangéliuma 64-66 Pál utolsó tevékenysége Keleten és Kréta szigetén Gessius Florus Júdea helytartója 66-67 Pál második római fogsága Az elsô zsidó felkelés kezdete A keresztények kiköltöznek Jeruzsálembôl Pellába 67 A Zsidókhoz írt levél. A 2. Timoteus levél. 67 Pált lefejezik A görög Máté evangélium, Lukács evangéliuma és az Apostolok Cselekedetei 70 (?), vagy 80 (?) elôtt Vespasianus meghódítja Galileát és Szamariát 68 Perea meghódítása, a kumráni esszénus telep elpusztítása. Júniusban Néró öngyilkossága 69 Vespasianust kikiáltják császárrá. Titus átveszi a palesztinai fôparancsnokságot 70 Jeruzsálemet beveszik a rómaiak Augusztus 29: leég a templom 71 Vespasianus és Titus diadalmenete Rómában Simon ben Giorát kivégzik 71-72 Lucilius Bassus Júdea helytartója A keresztények visszatérnek Pellából a lerombolt Jeruzsálembe Rabbi Johanan ben Sakkai megalapítja a jabnéi iskolát 72 A rómaiak beveszik Herodiumot és Mahéruszt 73 Flavius Silva beveszi Maszada várát 73 Oniás leontopoliszi templomát bezáratják 79-81 Titus császár 81-96 Domitianus császár A Dávid-család leszármazottainak üldözése 95 körül János evangélistát Pathmosz szigetére száműzik János evangéliuma. Az 1. János levél 96--98 Nerva császár 98-117 Traianus császár János Efezusban meghal 107 Simeon, Jeruzsálem második püspökének halála 110 körül Antiochiai Szent Ignác 7 levele és római vértanúsága 112 Traianus törvénytelennek nyilvánítja a kereszténységet 115 körül A zsidók lázadása keleten 117-138 Hadrianus császár 130 Hadrianus Jeruzsálemben. Elrendeli, hogy a templomtéren építsenek templomot Jupiternek 132-135 A zsidók második lázadása, amelyet Bar Kohba vezetett 134 Jeruzsálemet beveszik a rómaiak, s kitiltják a városból a zsidókat 135 Megalapítják Aelia Capitolinát ======================================================================== Idôrendi táblázat Jézus nyilvános működésérôl (Különös tekintettel Szent János evangéliumára) 27 október 1. Tiberius császár uralkodásának 15. esztendeje kezdôdik (Lk 1,3) Keresztelô János fellép a Jordánnál 28 újév körül Jézus megkeresztelkedik Jánosnál (Jn 1,32) Jézus megkísértése a pusztában (Mt 4,1-11) Az elsô tanítványok elhagyják Jánost, és Jézushoz csatlakoznak (Jn 1,35-51) Visszatérés Galileába A kánai mennyegzô (2,1-11) Kafarnaumban (2,12) Az elsô húsvét (jeruzsálemi út) (2,13-3, 21) A templom megtisztítása Nikodémus Júdeai tartózkodás (3,22-30) Keresztelô János letartóztatása (Lk 3,19-20) Út Szamarián keresztül Galileába Jákob kútjánál (Jn 4,1-12) Letelepedés Kafarnaumban Prédikáló körút Galileában 29-ben Kivégzik Keresztelô Jánost (Mk 6,17-29) Kevéssel Húsvét elôtt: Kenyérszaporítás a Genezáreti- tó keleti partján Az Eucharisztia megígérése a kafarnaumi zsinagógában (Jn 6,22-71) Jézust sok tanítvány elhagyja Pünkösd ünnepén Jeruzsálemben (második jeruzsálemi út) (Jn 5,1) A béna meggyógyítása a Bethesda fürdônél (5,2-15) Jézust üldözni kezdik Visszatérés Galileába (7,1) Péter vallomása Caesarea Philippinél (Mt 16,13-20) A színeváltozás (Mt 17,1-7) Szeptember végén: sátorosünnep Jeruzsálemben (a harmadik jeruzsálemi út) (Jn 7,14-52 A vakon született meggyógyítása (9,1-41) Összecsapás a nép vezetôivel a templomszentelés ünnepén december második felében (4. jeruzsálemi út) (10,22-39) Visszatérés Pereán keresztül 30-ban Lázár feltámasztása (11,1-53) A letartóztatási parancs Jézus ellen (11,57) Jézus visszahúzódik Efraimba (11,54) Kevéssel húsvét elôtt: úton Jerikón át Jeru zsálembe Virágvasárnap elôtti szombaton: Betániában Mária megkeni Jézust illatos olajával Virágvasárnap: bevonulás Jeruzsálembe (ez az ötödik jeruzsálemi út) Hétfô, kedd, szerda: Jeruzsálemben és a templomban, összeütközések a farizeusokkal, szadduceusokkal és herodiánusokkal. Jövendölések a város és a világ végérôl. Es ténként Jézus az Olajfák hegyére vonul vissza tanítványaival Csütörtökön este: az utolsó vacsora, búcsú beszéd Jézust letartóztatják kihallgatás Annás elôtt kihallgatás Kaifás palotájában Április 7. Péntek reggel: A szinedrium a tanácsházban ítéletet hirdet Pilátus elôtt a praetoriumban Heródes Antipász elôtt Péntek délelôtt: Pilátus kereszthalálra ítéli Jézust Keresztre feszítik 3 óra tájban Jézus meghal a kereszten Napnyugta elôtt: leveszik a keresztrôl, és eltemetik Szombaton: lepecsételik és ôrizni kezdik a sírt Vasárnap: Jézus feltámad Megjelenik: Mária Magdolnának, az asszonyoknak, Péternek, az emmauszi tanítványoknak, az apostoloknak Tamás nélkül 8 nap múlva: Megjelenik az apostoloknak Tamás is jelen van Galileai jelenések: a pásztori hivatal átadása Péternek A nagy missziós parancs 40 nappal húsvét után: Mennybemenetel 50 nappal húsvét után: A Szentlélek kiárasztása ======================================================================== Irodalom Az alábbi jegyzék a szerzô alapvetô forrásmunkáit közli. A részletkérdések forrásait lásd a jegyzeteknél. Abel, F.-M.: Géographie de la Palestine, I-II. Paris 1967. --,Histoire de la Palestine depuis la conquęte d'Alexandre jusqu'á l'invasion arabe, I-II. Paris 1952. Aharoni, Y.: The Land of the Bible. A Historical Geography, London 1967. Albright, W. F.: Archäologie in Palästina, Köln 1962. --,Die Bibel im Licht der Altertumsforschung, Stuttgart 1957. Atlas of Jerusalem. Urban Geography of Jerusalem, Berlin [W] - New York 1973. Avi-Yonah, M.: The Holy Land from the Persian to the Arab Conquest. A historical Geography, Michigan 1966. --, The Holy Land, London 1972. Baldi, D.: Enchiridon Locorum Sanctorum, Jerusalem 1955. --, Guida di Terra Santa, Gerusalemme 1963. Bardtke, H.: Zu beiden Seiten des Jordans, Berlin 1958. --, Vom Roten Mer zum See Genezareth, Berlin 1962. --, Bibel, Spaten und Geschichte, Leipzig 1970. Barret, C. K.: Die Umwelt des Neuen Testaments, Tübingen 1959. Barrois, A.-G.: Manuel d'archéologie biblique, I-II. Paris 1939/53. Benzinger, I.: Hebräische Archäologie, Leipzig 1927. --, Bible et Terra Sainte, Paris 1956. Blinzler, J.: Der Prozess Jesu, Regensburg 1960. Bruin, P. -- Giegel, P., Hier hat Gott gelebt, Zürich 1957. --, Biblische Länder - Heilige Stätten, Zürich 1968. Cornfeld, G.: Pictorial Bilical Encyclopedia, Tel Aviv 1964. Corswant, W, Dictionnaire d'Archéologie Biblique, Neuchatel-Paris 1956. Coüasnon, Ch.: The Church of the Holy Sepulchre in Jerusalem, London 1974. Dalman, G.: Orte und Wege Jesu, Gütersloh 1924. --, Jerusalem und sein Gelände, Gütersloh 1930. --, Hundert deutsche Fliegerbilder aus Palästina, Gütersloh 1925. --, Arbeit und Sitte in Palästina, I-VIII. Gütersloh 1928-1942. Daniel-Rops, H.: Er kam in sein Eigentum, Stuttgart 1963. Das Heilige Land, Organ des Deutschen Vereins vom Hl. Lande, Köln 1857 skk. Das Heilige Land in Vergangenheit und Gegenwart. Palästina-Hefte des Deutschen Vereins vom Hl. Land, Köln 1937 skk. Deissmann, A.: Licht vom Osten, Tübingen 41923. Dictionnaire de la Bible, Supplément, Paris 1928 skk. Eichholz, G.: Landschaften der Bibel, Neukirchen-Vluyn 1963. Filson, F. V, Geschichte des Christentums in neutestamentlicher Zeit, Düsseldorf 1967. Finegan, J.: Handbook of Biblical Chronology, Princeton 1964. --, The Archaeology of the New Testament, Princeton 1969. Foerster, W, Neutestamentliche Zeitgeschichte, Hamburg, 1959. Grollenberg, L.: Bildatlas zur Bibel, Gütersloh 1957. Guthe, H.: Kurzes Bibelwörterbuch, Leipzig 1903. --, Palästina, Leipzig 1908. --, Bibelatlas, Leipzig 1911. Haag, H.: Bibel-Lexikon, Einsiedeln 1968 (Leipzig 1971). --, Das Land der Bibel, Aschaffenburg 1976. Hiltenbrunner, O.: Kleines Lexikon zur Antike, München 1946. Holzmeister, U.: Historia aetatis Novi Testamenti, Roma 1938. Israel Exploration Journal, Jerusalem 1950 skk. Jeremias, J.: Jerusalem zur zeit Jesu, Göttingen 1962. --, Das problem des historischen Jesus, Stuttgart 1960. --, Jerusalem Revealed, Jerusalem 1975. Kalt, E.: Biblisches Reallexikon, I-II. Paderborn 1939. Kenyon, K. M.: Archäologie im Heiligen Land, Neukirchen-Vluyn 1967. --, Jerusalem - Die heilige Stadt von David bis zu den Kreuzzügen. Ausgrabungen 1961-1967, Bergisch Gladbach 1968. Kittel, G.: Theologisches Wörterbuch zum Neuen Testament, I-VII. Stuttgart 1932-1963. Kopp, C, Die Heiligen Stätten der Evangelien, Regensburg 1959. --, Grabungen und Forschungen im Heiligen Land 1867/1938, Köln 1939. Köppel, A.: Palästina, Die Landschaft in Karten und Bildern, Tübingen 1930. Kraeling, E. G.-McNally, A.: Bible Atlas, New York 1956. Krauss, S.: Talmudische Archäologie, I-III. Leipzig 1910/12. Kümmel, A.: Karte der Materialien zur Topographie des alten Jerusalem, Halle 1906. Kunkel, H.: Das Leben Jesu, I-III. Fulda 1957-1959. La Terre Sainte. Revue mensuelle des Lieux Saints, Jerusalem 1960 skk. Lemaire, P.-Baldi, D.: Atlante Biblico, Torino 1964. Lexikon des Judentums, hrsg. von J. F. Oppenheimer, Gütersloh 1967. Meistermann, B.: Durch's Heilige Land, Trier 1906. Meyer, H.: Israel, Taschenatlas und Handbuch, Jerusalem 1964. Neugebauer, A.: La Géographie du Talmud, Paris 1868. Noth, M.: Geschichte Israels, Bonn 1954. --, Die Welt des Alten Testaments, Berlin 1962. Orni, E.-Efrat, E.: Geographie Israels, Jerusalem 1966. Ovadiah, A.: Corpus of the Byzantine Churches in the Holy Land, Bonn 1970. Palästinajahrbuch des Deutschen evangelischen Instituts für Altertumswissenschaft des Heiligen Landes zu Jerusalem, Berlin 1905 skk. Palestine Exploration Quarterly, London 1865 skk. Pax, W E.-Hurris, D., Die Heiligen Stätten, Olten 1970. Perowne, St.: Herodes der Grosse, Stuttgart 1957. Pritchard, J. B.: The Ancient Near East in Pictures, Princeton 1962. Reicke, B.: és Rost, l., Biblisch-Historisches Handwörterbuch, Göttingen I. 1962, II. 1964, III. 1966. Revue Biblique, Paris 1892 skk. Rtcciotti, J.: Das Leben Jesu, Basel 1952. --, Geschichte Israels, I-II. Wien 1953. Rienecker, F.: Lexikon zur Bibel, Wuppertal 1960. Röhricht, R, Bibliotheca Geographica Palaestinae, Leipzig 1890. --, Deutsche Pilgerreisen nach dem Heiligen Land, Inns bruck 1900. Schalit, A.: König Herodes. Der Mann und sein Werk, Studia Judaica IV, Berlin 1969. Schedl, C.: Geschichte des Alten Testaments, I-V. Innsbruck 1956-1964. Schmid, J.: Das Evangelium nach Matthäus, Regensburg 1959. --, Das Evangelium nach Markus, Regensburg 1958. --, Das Evangelium nach Lukas, Regensburg 1960. Schürer, E.: Geschichte des Jüdischen Volkes, I-III. Leipzig 1901/1909. Senfter A.: Jahwes Land, Freiburg 1968. Simons, J.: Jerusalem in the Old Testament, Leiden 1952. Stauffer, E.: Jesus, Gestalt und Geschichte, Bern 1957. Stenner, O.--Wilmes, H. M.: Pilgerführer durchs Heilige Land, Jerusalem 21963. Struck, H. C.,--Billerbeck, P.: Kommentar zum Neuen Testament aus Talmud und Midrasch, I-IV. München 1956. The Annual of the American Schools of Oriental Research, New Haven 1919 ff. The Atlas of Israel, Jerusalem and Amsterdam 1970. The Biblical Archaeologist, New Haven 1938 skk. The Bulletin of the American Schools of Oriental Research, New Haven 1919 skk. Thomsen, P.: Die Palästina-Literatur, IV-VII, Leipzig 1927-1972. --, Loca Sancta, Leipzig t907. Tobler, T.: Bibliographia Geographica Palaestinac, Leipzig 1867. Vezin, A.: Das Evangelium Jesu Christi, Freiburg 1958. Vincent, L.-H.: Jérusalem antique, Paris 1912. Vincent, L.-H.--Abel, F.-M.: Jérusalem nouvelle, I-III. Paris 1914/1922/1926. Vincent, L.-H.--Stéve, M. A.: Jérusalem de l'Ancient Testament, I-II. 1954/56. Warren, Ch.-Conders, C. R.: The Survey Western Palestine: Jerusalem, London 1884. Warren, Ch.: Atlas. Plans, elevations, sections, shewing the Results of the Excavations at Jerusalem 1867-1870, London 1884. Watzinger, C.: Denkmäler Palästinas, I-II. Leipzig 1933/35. Wikenhauser, A.: Das Evangelium nach Johannes, Regensburg 1957. --, Einleitung in das Neue Testament, Freiburg 1961. Wilkinson, J.: Jerusalem as Jesus knew it, London 1978. Wright, G. E.: Biblische Archäologie, Göttingen 1958. Zeitschrift des Deutschen Palästina-Vereins, Leipzig 1878 skk. ======================================================================== A Szentföld magyar irodalmából Balits Antal: Néhány szó Jézus nemzetségtáblájához. Religio 73 (1914), 665-669 o. --, Jézus Krisztus isteni Megváltónk élete. A négy evangéliumból idôrendben összeállította és magyarázó jegyzetekkel ellátta -. Négy kiadás: Gyôr 1899., 1904., 1910., 1922. Bárczy István: Jézus Krisztus evangéliuma, a négy evangéliumból összefoglalva. Budapest 1923. 2. kiad. Bp. 1935. Beke Antal: Idôrendi adatok az Üdvözítôrôl. Hittudományi Folyóirat 17 (1906), 244-292. o. (Jézus születésének dátuma, részletes naptárakkal); 490-542. o. (Jézus halálának dátuma). Bozsik Pál: Sámuel próféta állítólagos sírja. Religio 72 (1913), 281-284. o. Brentano Kelemen: Jézus Krisztus Urunk kínszenvedése B. Emmerich Katalin látományai szerint. Ford.: Sulyok István, Szeged 1893. Czobror Gyula: Egyiptomi és Szentföldi naplóm, vagyis az 1876-iki Osztrák Magyar Zarándoktársaság élményei keleten. Budapest 1881. Domonkos István: Szentföldi zarándokút. Gyôr 1915. Erôdi Béla: A Szentföldön, 110 képpel és térképpel. Budapest 1898. Fischer-Colbrie Ágost: Magyar érdek Jeruzsálemben (az 1856-1858. között épített jeruzsálemi osztrák-magyar zarándokház ismertetése). Katholikus Szemle 1897, 500-503. o. Gerely József: Sion. Topográfiai tanulmány a régi Jeruzsálemrôl. Hittudományi Folyóirat 5 (1894), 593-639. o. (Két térképpel Ch. Wilson mérései alapján!); 6 (1895), 5-50. o. Giesswein Sándor: Szent Jakab Jeruzsálem elsô püspöke. Egyszersmind válaszul e kérdésre: Voltak-e az Úr Jézusnak testvérei? Katholikus Szemle 20 (1906), 329-358. o. Gyürki László: Szentföldi utitárs. Novi Sad, 1987. Hanauer Á. István: A nagyhét Jeruzsálemben a keresztény ókorban. Katholikus Szemle 14 (1900), 295-305. o. (,,Sylvia, aquitaniai matróna'' szentföldi beszámolója alapján ismerteti a nagyheti liturgiát Jeruzsálembôl. Aetheria beszámolója ez, amelynek második vatikáni kiadását tartotta szem elôtt a szerzô.) Hodzsega Gyula: A synoptikusok és a IV. evangelium jelentése az Utolsó Vacsora idejérôl. Religio 71 (1912), 182, 198, 214, 230. o. Huber Lipót: A zsidók iskolái, tanítói és tudósai Jézus és a talmud korában. Hittudományi Folyóirat 8 (1897), 577-602. o. --:A Talmud, különös tekintettel az Újszövetségre. Kultúrtörténeti és bibl. tanulmány szemelvényekkel. Bp. 1897. Pallas. --:Az Úr Jézus szülôföldjén. Zarándokúton Palesztinában 1898-ban. Bp. 1900. --:Biblikus olvasmányok. Újszöv. irodalomtörténet, kortörténet, Palesztina földrajza. Kalocsa 1943. --:Legrégibb profán tanúbizonyságaink Krisztusról és a keresztényekrôl. I-II. közlemény. Katholikus Szemle 17 (1903), 293-307; 397-415. o. --:Jézus Krisztus születésének esztendeje és a keresztény idôszámítás. Bp. 1904. --:A Messiás csillaga. Hittudományi Folyóirat 19 (1908), 563-581 . o. --:Zsidóság és kereszténység a múltban és jelenben: 1. Krisztustól a világ végéig. Kalocsa I936. 2. Újkor és modern idôk. Kalocsa 1933. --:Újkori és modern zsidók Jézus Krisztusról és a kereszténységrôl. Theologia 1 ( 1934), 84. o. Istóczy Gyôzô: Flavius József a zsidó háborúról. Bp. 1900. -k -c.: Jézus Krisztus kínszenvedésének ereklyéi. Hittudományi Folyóirat 12 (1901), 820-850. o. (A szent Kereszt megtalálásáról); 13 (1902), 40-83. o. (Krisztus szenvedésének egyéb emlékei). Kereszty Viktor: Flavius Josephus iratainak értékérôl. Magyar Sion 1890, 801. o. Kmoskó Mihály: Ôskori szentélyek Palesztinában. Religio 67 (1908), 651, 668, 683. o. --:A szamariai zsidók nyomai ékiratos okmányokban. Religio 67 (1908), 343, 360, 377. o. Lippay Lajos: Krisztus szülôföldjén (Palesztina). Bp. 1933, 1939,1940. Madarász István: Impressziók egyiptomi és szentföldi utamról. Nagyszombat 1915. Martin Aurél: Hány évig tartott Jézus nyilvános működése? Hittudományi Folyóirat 21 (1910), 309-322. o. Meistermann Barnabás OFM: Új útmutató a Szentföldre. Budapest 1909. Ortvay Tivadar Néhány hét Egyiptomban. Régészeti és történeti tanulmányút. I. Alexandria. 95--109.o. II. Kairó 261--274.o. A piramisoknál 456--467.o. IV. Memphisben 623--636.o. V. Luxorban és Karnakban 825--883.o. A Katolikus Szemle 8(1894). évfolyamában. Pataky Arnold: A Heródes-dynastia története. Hittudományi Folyóirat 19 (1908), 1-14, 235-253, 758-777. o. (Függelékben a Hasmoneusok és Heródes családfája, valamint történeti kronológiák.) --:A bibliai Jeruzsálem az ásatások megyilágításában II. rész. A XIX. és XX. században végzett ásatások története. SZIT Akadémia értesítôje 1917, 194. o., I. rész. A bibliai Jeruzsálem története, Bp. 1918--24. --:A Chester Beattv-féle papiruszok. Theologia 2 (1935), 1- 4. o. --:Bibliai szokások a mai Palesztinában. Nagyvárad 1911. --: Egy 2. századi bibliai kézirat. TheoIogia 4 (1937), 173. o. --: Egy újabb szentírási kézirat a IV. századból. Theologia 5 (1938), 260. o. --:Lysanias tetrarcha neve egy újabb abilai feliraton. Hittudományi Folyóirat 24 (1913), 126. o. --:Néhány szó Jézus nemzetségtáblájához. Religio, 73 (1914), 558- 560. o. --:Még néhány szó Jézus nemzetségtáblájához. Religio, 73 (1914),729- 735.o. Pilismaróti Bozóky Gyula: A Szentföld lelke. 1933.(Négy zarándokútjának ismertetése). Puskely Mária: Bibliai tájakon. Róma 1981 (Gazdagon illusztrált útinapló és szöveggyűjtemény). Rainiss Cyula: A Holt-tenger. Tanulmány Seché után, Katholikus Szemle 1893, 727-780. o. (A Holt-tenger Földrajzát, biológiáját, történetét mondja el, az akkori kutatások adataira támaszkodva.) Róder Flórent OFM: Bibliai föld- és országisme. Azaz Palesztina és a Szentírásban elôforduló országok és tartományok földrajzi leírása. Budapest 1889. Stôhr Géza: Keresztelô János. A legújabb archeológiai ásatások a Szentföldön. Religio 72 (1913), 83, 100, 119, 138, 159, 177, 198, 220, 236. o. Szabados Aurelius: Evangéliumi kronológia. J. Kr. élete a négy evangélium szerint 100 bibliaóra anyagával, Pataki Arnold vezetése mellett. Bp. 1950. Székely István: Krisztus születésének éve és a keresztény idôszámítás. SZIT Akadémia Értesítôje 1919, 1-10. o. (Felolvasás.) --:Krisztus születésének éve és a keresztény idôszámítás. Budapest SZIT 1922. Szekrényi Lajos: Segédkönyv a biblia tanításához lelkészek, hittanárok stb. számára. Szeged 1889. --:A bibliai régiségtudomány kézikönyve (polgári régiségek). Szeged 1890; (vallási régiségek) Szeged 1894. --:A zsidó húsvét és a kovásztalanok ünnepe. Hittudományi Folyóirat (1890), 118-135. o. --:A jeruzsálemi zsidó templom(ok)ról. Hittudományi Folyóirat 4 (1893), 577-611. o. (Illusztrációkkal!) --:A bibliai régiségtudomány kézikönyve. 2. átdolg. kiad. Bp. 1896. 1- 2. k. Szörényi Andor: Az Úr Jézus szenvedésének története új megvilágításban. Vigilia 23 (1958), 193. o. Zadravecz István: Szentföld I-II. Budapest é. n. (1931) --: Zarándok a Szentföldön. Budapest 1933. ======================================================================== Képek és ábrák jegyzéke A védôborítón: Kilátás a Templomtérrôl az Olajfák hegyére A tábla külsején: A Kereszt háromnyelvű felirata Elsô tábla belsô oldalán: Codex Vaticanus -- Mt 1,1-2 1. Elôzéklapon: Codex Sinaiticus -- Lk 19,13-18. Utolsó oldal: Codex Sinaiticus -- Lk 19,48-20, 34. Hátsó tábla belsô oldalán: Codex Vaticanus -- Mt 6,3-26. Kattintson a kép számára vagy címére, hogy a választott képre ugorjon! 1. Jeruzsálem 2. C. Julius Caesar Octavianus Augustus 3. Marcus Antonius és Kleopátra 4. Monumentum Ancyranum 5. Papyrus Lond. III. 904 6. A Születés-templom elôtti tér 7. Arapacis 8. Aemilius Palatinus sírköve 9. A kinyilatkoztatás földje 10. Nagy Heródes pénze. 11. Római bronzérme a Kr. e. 7. évbôl 12. Palesztina 13. Nyugat-Jordánia középsô része 14. Palesztina geológiai térképe . 15. Palesztina kereszt- és hosszmetszete 16. Palesztina tájai 17. Palesztina esôtérképe 18. Hômérsékleti diagram 19. A Jezreel-síkság a Tábor-hegy felôl 20. A csapadék havonkénti eloszlása 21. A Júdeai-pusztaság 22. Az ígéret földjének termékenysége 23. Betlehem látképe 24. Légifelvétel Betlehemrôl 25. Betlehem és környékének térképe 26. Betlehem látképe 27. A Születés-templom a 16. században 28. A Születés-templom a 20. században 29. A Születés-templom belülrôl 30. A Születés-templom: alaprajz és feltárások 31. A Születés barlangja 32. A Születés barlangja 1521-ben 33. A Születés temploma alatti barlangok 34. Mozaik Jézus ôseivel 35. Korbán 36. Nagy Heródes pénze 37. Palesztina a Hasmoneus dinasztia idején 38. VII. Antiochusz pénze 39. Johannesz Hirkánosz pénze 40. Alexander Janneusz pénze 41. Alexandra királynô pénze 42. Antigonusz pénze 43. Maszada vára 44. Nagy Heródes birodalma 45. A nagy király pompája 46. A királyi palota Maszada várában 47. Babiloni ékírásos tábla Kr. e. 7-bôl 48. A Jupiter és a Szaturnusz konjunkciója 49. A héliopoliszi obeliszk 50. Dombormű az ó-kairói Abu Szarga-templomból 51. A Rylands-papirusz 52. A II. Bodmer-papirusz 53. Az antik irodalom szöveghagyománya 54. Nagy Heródes birodalmának felosztása 55. Archelausz etnarka pénze 56. A templom párkánya 57. A Heródium erôdítménye 58. Názáret és az Angyali Üdvözlet temploma 59. Názáret térképe 60. Légifelvétel Názáretrôl 61. A jafiai zsinagóga 62. A cézáreai felirat 63. Sziklabarlang gabonasilókkal 64. A régi Názáret 65. Az Angyali Üdvözlet temploma 66. Az Angyali Üdvözlet barlangja 67. Az Angyali Üdvözlet barlangjának alaprajza 68. A martyrium elôtti Konon-mozaik 69. Grafittó a martyrium keleti falán 70. A Valéria-Felirat a ,,Paradicsomban'' 71. A háromezer éves Názáret 72. Mária kútja Názáretben 73. Jeruzsálem, húsvét táján 74. Szandál Jézus korából 75. Pálmarostból font szatyor 76. Dzsebel-el-Kafze 77. El-Luban-fennsík 78. A Szeiluntól délnyugatra fekvô vidék 79. Légifelvétel Jeruzsálemrôl 80. Palesztina a történelem folyamán 81. Jeruzsálem Dávid korában 82. Jeruzsálem domborzati térképe 83. A makkabeusi városfal maradványa az Ofelen 84. Feltárás a délkeleti városhegyen 85. Az ôsi Jeruzsálem az Ofelen 86. A Gihon-forrás és a csatorna 87. Jeruzsálem geológiája 88. A királysírok bejárata. 89. Uzija király osszáriuma 90. Pogány szentély Jeruzsálemben 91. ,,Jeruzsálem Istene'' 92. Ezekiás második városfala 93. A ,,Taylor-henger'' 94. Arad temploma 95. Jeruzsálem a késôi királykorban 96. Jeruzsálem Óvárosa és a városfalak 97. Jeruzsálem alakulása a történelem folyamán 98. Coponius helytartó pénze 99. A templomhegy keresztmetszete a déli falnál 100. Jeruzsálem és a Templomtér 101. A baálbeki Jupiter-templom 102. A Templomtér Jézus idejében 103. A Kettôs-kapuhoz vezetô lépcsô 104. Feltárás a Templomtér délnyugati sarkánál 105. Osszárium a Nikánor-család sírboltjából 106. Tilalmi tábla a pogányok udvarából 107. Pénz a zsidó szabadságharc idejébôl 108. A hétágú lámpatartó 109. A Szikladóm sziklája és barlangjai 110. Mezúza 111. A Kafr-Biram-i zsinagóga romjai 112. A Dura-Europosz-i zsinagóga tórafülkéje 113. Az utolsó prokurátor-pénz Augustus korából 114. Palesztina termôföld-fajtái 115. A názáreti Szent József-templom 116. Római dupondius 117. Tiberius császár 15. esztendeje 118. Tiberius császár 119. Palesztina Tiberius császár 15. esztendejében 120. Pontius Pilátus pénze 121. Cézáreai felirat Pontius Pilátus nevével 122. Caesarea Maritima 123. Caesarea Maritima térképe 124. Cézárea Felvirágzása és pusztulása 125. Heródes Antipász pénze 126. Fülöp negyedes fejedelem pénze 127. Jerikó környéke 128. Kumráni agyagkorsó 129. Hirbet Kumrán 130. Kumrán környékének térképe 131. Kumrán 132. Kumrán vízvezetékrendszere 133. A kumráni romok déli része 134. A 4. barlang 135. Ain Karim 136. A keresztelés helye a Jordánnál 137. A Jordán a Jabbóktól délre 138. A Jordán-árok 139. A Holt-tenger nyugati partja 140. János keresztelési helye a Madaba térképen 141. A Jordán gázlói 142. Tavasz Galileában 143. Palesztinai olajmécsesek 144. Júdea perzsa provincia pénze 145. Attikai tetradrachma 146. Tíruszi tetradrachma 147. Római ezüstpénz Augustus korából, Szíriából 148. A gazdagok lakónegyede Jeruzsálemben 149. Mahérusz 150. Jákob kútja 151. A kripta és benne a kút 152. A Genezáreti-tó partja 153. A keresztesek temploma Jákob kútja fölött 154. Szamaritánus szarkofág Szikar-Aszkarból 155. Názáret látképe 156. A Genezáreti-tó környéke 157. Karf-Kenna 158. Ôsi kereskedelmi út . 159. Légifelvétel a Genezáreti-tóról 160. Tiberiás 161. A Genezáreti-tó partja Magdalánál 162. Magdala 163. Kineret-Geneszár, Tell-el-Oreme 164. A tópart a Hétforrással és a Genezár-síkság 165. A kafarnaumi zsinagóga romjai 166. A kafarnaumi zsinagóga környéke 167. A zsinagóga körüli romok 168. A kafarnaumi zsinagóga díszei 169. Az oktogonális bazilika alapfalai 170. Péter háza 171. Betszaida 172. A Boldogságok temploma 173. A Genezáreti-tó északnyugati partja 174. Horgászok és halászok 175. Naim 176. A korozaini zsinagóga romja 177. Mózes széke 178. Arisztobulosz pénze 179. Szamaria-Szebaszte 180. Szamaria-Szebaszte alaprajza 181. A Genezáreti-tó északkeleti partja 182. A Hétforrás vidéke 183. A Kenyérszaporítás templomának mozaikjai 184. A Kenyérszaporítás temploma et-Tabghában 185. A templom alaprajza 186. Feltárás a Kenyérszaporítás templomán belül 187. A Kenyérszaporítás-templom mozaikjai 188. A keresztesek temploma Jeruzsálemben 189. A Bethesda-fürdô alaprajza 190. A Bethesda területén végzett feltárások 191. A Bethesda mellett szóló tanúk 192. A kumráni Izaiás-tekercs 193. Gerasza római fóruma 194. El-Kurszi környéke 195. El-Kurszi kolostortemploma 196. Simon Péter, a halász 197. A Pán-barlang Caesarea Philippinél 198. A Tábor hegye 199. A Tábor hegyének teteje 200. Tetradrachma Bar Kohba idejébôl 201. Ezüstdénár 202. A Tyropaion-völgy és a Siloé-tó 203. A Siloé-felirat 204. A Siloé-csatorna alaprajza 205. A sziklába vágott csatorna 206. A Siloé-tó a 19. században 207. A Siloé-forrás a 20. században 208. A Siloé-tónál épített templom 209. Légifelvétel Bethániáról 210. Bethánia térképe 211. A bethániai sziklabarlang 212. Bethánia és a Lázár-templom 213. A Jeruzsálemi Szikladóm 214. A Lázár-templom 215. A Lázár-templom környéke 216. Lázár sírja 217. Az Efraimtól keletre lévô pusztaság 218. A régi Jerikó romjai 219. Az ószövetségi Jerikó 220. Az újszövetségi Jerikó 221. A jeruzsálembôl Jerikóba vivô út 222. Tulúl-Abu-el-Alayik 223. Vádi-el-Kelt 224. A jerikói út és Bethánia 225. Alabástrom 226. Az Olajfák hegye 227. Betfáge 228. Vespasianus császár pénze 229. Sékel 66-67-bôl 230. Az Olajfák hegyének nyugati lejtôje 231. A Siratófal 232. A Menora Titus diadalívén 233. Titusz pénze 234. Az Aranykapu 235. Tiberius ezüstdénárja 236. Az Utolsó Vacsora terme ma 237. Régi lépcsô Jeruzsálemben 238. Nebi Daud 239. Dávid sírja 240. A Sion-templom és az Utolsó Vacsora terme 241. Dávid sírjának alaprajza 242. Az Utolsó Vacsora termének keleti fala 243. A Getszemáni-kert környéke 244. Az árulás barlangja 245. A Getszemáni-kert 246. Öreg olajfa a Getszemáni-kertben 247. A Getszemáni-templom alaprajza 248. Sírok a Kidron völgyében 249. Péter bánatának temploma 250. Pilátus pénze Jézus halálának évébôl 251. Jeruzsálem képe a madabai mozaiktérképen 252. ,,Dávid király tornya'' 253. A Citadella és Heródes palotájának környéke 254. A Citadella 255. A Templomtér északnyugati sarka 256. A nyugati templomtér-fal és az Antonius-szikla 257. Az Antonius-vár környéke 258. A Struthion-tó és a kettôs ciszterna 259. A ,,lithosztroton'' kölapjai 260. Heródes Antipász utolsó pénze 261. Az Ece Homo-ív 262. I. Agrippa király pénze 263. Kumráni réztekercsek 264. A Via Dolorosa és keresztút állomásai 265. Alexander, Simon fia 266. Átszegezett sarokcsontok 267. A Golgota egykor és ma 268. Régészeti kutatások a Golgota sziklája körül 269. A kereszt jele 270. Régi sziklasír Jeruzsálemben 271. A Szentsír temploma 272. A Felsôváros a három városfallal 273. Feltárás a Murisztán területén 274. Zsidó sírok a Szentsír temploma alatt 275. Antonius Pius császár pénze 276. A Szentsír-templom története 277. Nagy Konstantin Szentsír-temploma 278. A Hadrianus korából való falak 279. A Martyrion apszisa 280. Szent Ilona kápolnája 281. A sziklasírtól a sírkápolnáig 282. A Nagy Konstantin idejébôl való falak 283. A Szentsír képe a monzai ampullákon 284. A Szentsír temploma a madabai térképen 285. Modesztusz temploma 286. A Boldogságos Szűz boltíves folyosója 287. A restaurált Szentsír-templom alaprajza 288. A Szentsír-templom rotundája 18. sz 289. A rotunda és a Sír-kápolna 1714-ben 290. A Szentsír-templom déli homlokzata 291. A Templomtér keleti fala napnyugtakor 292. Krisztus sírjának története 293. Emmausz-Amvasz templomromjai 294. A Genezáreti-tó partja a Hétforrásnál 295. A Mensa Domini-templom 296. Az Olajfák hegye 297. Péter primátusának temploma 298. Az Eleona-bazilika 299. A ,,Tanítás barlangja'' az Eleona-templomban 300. A Mennybemenetel-mecset környéke 301. Jeruzsálem az Olajfák hegyérôl 302. A Mennybemenetel-templom Arkulf szerint 303. A Mennybemenetel-mecset 304. Freskó a Születés-templomból ======================================================================== A képek és ábrák forrásai A szerzô és a kiadó köszönetét fejezi ki a következô tudósoknak, kiadóknak és múzeumigazgatóságoknak a rajzok és a fényképek újraközlési jogának átengedéséért: Alinari, Roma: 269/2. kép. Anderson, Roma: 7, 267/l. kép. M. Avi-Yonah, Jérusalem, Editions Sequoia S. A., Bruxelles-Paris: 109/2. kép. M. Avi-Yonah, The Holy Land, Thames and Hudson, London: 134, 261/4. kép. Hans Bardtke, Zu beiden Seiten des Jordans, Union Verlag, Berlin: 137. kép. Bayer. Hauptstaatsarchiv, München: 24, 60, 122, 138/2, 141/1, 160, 163/1, 209, 218, 221, 224, 230, 264. kép. Bernhard von Breydenbach, Die Reise ins Heilige Land, Verlag Guido Pressler, Wiesbaden: 290/1, 292/2. kép. Bibel heute, Verlagshaus Gerd Mohn, Gütersloh: 168/3. kép. Bible et Terre Sainte (Bayard-Presse), Paris: 150/5, 180/3, 194/1, 3, 197, 253, 289/l, 293/1. kép. Bibliothčque Nationale, Paris: 385, 302. kép Bruin, Paul--Giegel, Philipp, Hier hat Gott gelebt, Artemis-Verlag, Zürich und Stuttgart: 101, 132/2, 138/l, 140, 157, 193, 219. kép. Bulletin of ASOR, New Haven: 89. kép. Bushell, Gerard and Riwkin-Brick, Anna, Churches of the Holy Land, Cassel, London: 293/2, 297/ 1. kép. Corwin, Bernhard, Düsseldorf: 248. kép . Custodia Terra Santa (Franciscan Printing Press), Jerusalem:26, 33/3, 4, 5, 6, 34, 64, 68, 69, 70, 71/l, 2, 3, 4, 5, 115/2, 162/1, 2, 1bb, 167, 169, 170/2, 196/1,2, 214/2,3, 215, 220, 267/4, 274, 276/1,2,3, 278/3, 279/1,2, 280/2,3, 282/1, 2, 3, 288/1, 2, 292/3, 297/2, 3. kép. Custodia Terra Santa, Jerusalem és Editrice LDC, Leumann-Turin: 72/2, 76/2, 171, 198, 217, 238/1. kép. Gustaf-Dalman-Institut, Greifswald: 87/1, 2, 3, 4, 96, 114/1, 2. 3, 4, 141/2, 143/1, 2, 3, 4, 225. kép. Daniélou, Jean, Qumran und der Ursprung des Christentums, Matthias- Grünewald-Verlag, Mainz: 133. kép. Department of Antiquities and Museums, Jerusalem: 30/ 1, 3, 6, 7, 33/2, 205/2, 254/1. kép. Deutscher Verein vom Heiligen Land, Köln: 183, 184, 185, 186. kép. Dormitio BMV Apátság, Jeruzsálem: 1. kép Düsing, Johannes A., Jerusalem: Védôborító École Biblique, Jérusalem: 30/4, 5, 132/1, 211/1, 2, 3, 252, 289/2. kép. Elliger, D. Hartmut Prof., Tübingen: 83. kép. Evangelische Haupt-Bibelgesellschaft, Altenburg: 51. kép. Freitag, Anton SVD, Die Wege des Heils, Verlag Otto Müller, Salzburg: 232. kép. Gabba, E.: Iscrizione greche e latine per lo studio della Bibbia, Marietti, Turin: 8. kép. Gabinetto Fotograhco Nazionale, Roma: 2. kép. Government Press Div.: 124/3. kép. Grabar, André, Les Ampoules de Terre Sainte, Librairie C.Klincksieck, Paris: 283/1, 2, 3. kép. Grollenberg, Luc H., Kleiner Bildatlas zur Bibel, Gütersloher Verlagshaus Gerd Mohn: 132/3. kép. Haag, Herbert Prof. Dr., Tübingen: 149. kép. Hommel, P., Künzelsau: 85. kép. Hunger, Herbert--Stegmüller, Otto, Geschichte der Textüberlieferung, Atlantis-Verlag, Zürich: 52. kép. IEJ,Jerusalem: 35, 62, 74, 75, 91, 92, 94, 103, 104/1, 2, 108, 154, 195/1, 2, 3, 254/2, 265/1, 2, 266/1, 2, 3. kép. Jerusalem Publishing House Ltd., The, Jerusalem: 29. kép. Jerusalem Reveled, The Israel Exploration Society, Jerusalem: 148/ 1, 2, 3, 4. kép. Kanael, Baruch, Die Kunst der antiken Synagoge, Ner-Tamid-Verlag, München-Frankfurt a. M.: 177. kép. Kenyon,Kathleen M., Jerusalem, Gustav Lübbe Verlag, Bergisch Gladbach: 84/ 1, 88, 90, 202, 207, 273. kép. Kollek, Teddy -- Pearlman, Moshe, Jerusalem, Weidenfeld & Nicolson, London: 292/7. kép. Kunkel, Heinrich, Dr., Das Leben Jesu, Familienverlag GmbH, Fulda: 33/1, 155, 158, 164, 173 174/1, 2, 175, 181, 223, 227, 231, 258/1, 259/1, 2, 280/1, 291. kép. Kusch, Eugen, Ägypten im Bild, Verlag Hans Carl, Nürnberg: 50. kép. Lelong, M.-H., OP, Terre Sainte, Editions Sequoia, Paris: 150/1, 2, 180/2, 216/1. kép. Lippincott J.B. Company, Philadelphia: 22. kép. Lombardi, Luigi, Das Heilige Land, Plurigraf, Narni-Terni: 6, 23, 57/3, 66, 72/2, 172, 216/2, 290/2, 290/2, 292/6. kép. Lüpsen, Focko, Palästina, Eckart-Verlag, Witten und Berlin: 293/3. kép. Madden, F. W., History of Jewish Coinage and of Money in the Old and New Testament, London: 39, 40, 41, 42, 98, 260, 262. kép. Maiuri, A., Herculanum, Roma: 269/1. kép. Marie Aline de Sion, Soeur, La Forteresse Antonia á Jérusalem et la question du Prétoire, Jérusalem: 258/2, 3, 261/2, 3. kép. Matson Photo Service, Los Angeles: 109/1. kép. Matt, Leonhard von -- Kühner, Hans, Die Cäsaren, Echter Verlag, Würtzburg: 3, 1 ib. kép. Meistermann, Barnabas OFM, Durch's Heilige Land, Kösel-Verlag, München: 216/3. kép. Museo Capitolino, Roma: 117. kép. Museum, British The, London: C. Sinaiticus, 5, 93, 105. kép. Museum, Erzbischöfiches, Utrecht: 32. kép. Museum, Istanbul: 106, 203. kép. Museum, Palestine Archaeological Jerusalem: 128, 131, 263. kép. Münzen und Medaillen A. G., Basel: 200, 201, 228, 233. kép. Münzkabinett, Staatliche Museen zu Berlin : 10, 11, 36, 47, 55, 107, 113, 120, 125 126, 145 146, 235, 250. kép. Nachtmann, Josef, Regensburg: 161, 294. kép. NASA, Houston: 9, 156/1. kép. Negev, Avraham, Dr., Caesarea, Tel-Aviv: 124/4, 5, b.kép. Netzer, E., Dr., Jerusalem: 222/1, 2. kép. Nouvelles Chrétiennes d'Israël, Avril 1962: 121. kép. Nyssen, Wilhelm, Frühchristliches Byzanz, St. Benno-Verlag, Leipzig: 292/1. kép. Office national du Tourisme, Jerusalem: 124/1. kép. Palästinajahrbuch, Leipzig: 206, 271. kép. Palphot, Herzlia 187/1 2, 3 226/1, 251, 284. kép. Pax, Wolfgang -- David Harris, Die Heiligen Stätten, Walter-Verlag, Olten und Freiburg i. Br.: 58, 129, 191/6, 205/ 1 238/2 301, 304. kép. Péres blancs, Sainte-Anne, Jérusalem: 188, 190, 191/1, 2, 3, 4, 5. kép. Pontificium Institutum Biblicum, Roma: C. Vaticanus, 27. kép. Remi Tournus, Paris: 84/2. kép. Schilling, K., Monumenta Judaica Stadt Köln: 110. kép. Senfter, Alfons, Jahwes Land, Christophorus-Verlag, Freiburg: 16/1,2,3,4,5,6; 19, 21, 31/1,2,3, 56, 57, 72/1, 77, 78, 124/2, 135, 136, 139, 142/1, 2, 3, 151, 152, 165, 168/1, 176, 180/1, 212, 213, 236, 237, 244, 245, 246, 249, 267/2, 295, 296, 299/1, 2. kép. Sonntag, Waldemar, Mein geliebtes Israel, Verlag der Europäischen Bücherei H. M. Hieronimi, Bonn: 111. kép. Stassny, M. J., Nazareth, Steyler Verlag, St. Augustin: 71/6. kép. Stéve, M.-J., Auf den Wegen der Bibel, Matthias-Grünewald-Verlag, Mainz: 100. kép. Times, The, London: 13. kép. Uitgeversmaatschappij Elsevier N. V. Verlag, Amsterdam: 79, 179, 199, 270/1, 2. kép. University Hebrew, The - Museum of Jewish Antiquities, Jerusalem: 61 / 1 , 2. kép. Vincent, L.-H. -- Abel, F.-M., Bethléem, J. Gabalda, Paris: 30/2. kép. --, Jerusalem nouvelle, J. Gabal- da, Paris: 261/1, 278/1, 2, 286, 287/2. kép. Württembergische Bibelanstalt, Stuttgart: 159, 192. kép. Württembergische Landesbildstelle, Stuttgart: Codex Vaticanus Yigael Yadin, Masada, Hoffman und Campe, Hamburg: 43, 45/ 1, 2, 46. kép. Yale University, New Haven/Conn.: 112. kép. ======================================================================== Név- és tárgymutató Ez a mutató a nyomtatott könyvével megegyezô. A fogalmakat követô számok a könyv oldalszámai, rájuk kattintva a szóbanforgó nyomtatott oldal tetejére ugrik a program. -- A -- abc 355 Abd el-Malik 181, 369 Abdiás 188, 315 Abdi-Hiba 135, 142 Abdul Hamid 411 Abdullah-híd 211, 227 Abdul Medzsid 327, 369 Abesszínok 479, 495 Abija 210, 269 Abila 29, 72, 82, 102, 200, 208 Abilina 102, 198, 200, 208 Abimelek 254, 262 Abinadáb 145 Ábrahám 26, 66, 131, 133, 162, 225, 562, 573 Absalom 388, 423 Abu Disz 391, 394 Abu Szarga 95 Abu Szimbel 132 Actium 12, 14, 19, 79, 203, 574 ács 195, 334, 452 Ádám 463 - kápolna 468skk., 500, 507 Adamnanus apát 500sk., 504, 543, 552, 570 Adar 88, 90, 160, 451, 559 Ademar 502 Adiabene 375 Adonisz 49sk. Adummim hágó 211, 388 Adzslun 35 Aelia Capitolina 46, 153, 182, 332, 407sk., 434sk., (Jeruzsálem) 442, 454, 460, 481sk., 485sk., 503, 539, 576 Aemilius Palatinus 24, 27, 549sk. Aetheria 44, 53, 59, 286, 288, 296, 322sk., 369sk., 407, 415, 418, 436, 491sk., 496, 501, 532, 535, 543, 551 Afek (l. Fiq) Afra (l. Efraim) Aggeus próféta 163, 573 Agrippa M. V. 22, 201, 550 Agrippion 393 Agyagtábla (l. Osztraka) Áháb 311sk., 316, 336 Aharoni, Y. 161 Áház király 147, 154skk., 573 Ain-el-Harrar (Illés-forrás) 235 - el-Hod (Apostol-forrás) 389 - esz-Szultán (Elizeus-forrás 211, 379 - et-Tabgha (l. Hétforrás) - et-Tine 279 - Fara 381 - Feska 216, 221 - Hadzsla 227, 229 - Karim 29, 211, 224 - Umm ed-Dzseras 41, 148skk., 163 (Gihon) Ainon 29, 316 Aiszkhülosz 100sk. Akaba 27, 33 Akiba (l.Rabbi) Akko (l.Ptolemaisz) Akra 440 Alabástrom 389 Al-Aksza mecset 134, 166, 172sk., 175, 439, 460, 565 Albright, W. F. 214, 262 Alda királyné 327 áldozat 179, 186sk. Aleppo 190 Alexander Janneusz 71, 170, 202, 338, 346, 402, 459, 574 Alexander, Mariammé fia 77, 84, 102, 574 -, Simon fia 462sk. - zarándokház 481, 490 Alexandra, Mariammé 75, 77, 79, 81 anyja - Szalóme királynô 71, 74, 250, 402, 574 Alexandria 14, 18, 94, 183, 186, 209, 242 Alexandriai Szent Katalin (l. Katalin) Alexandriai (l. Kelemen) Alexandrium 72, 78sk. Alfeus, Jakab apostol atyja 302 Al-Haram as-Sarif 2, 134, 141, 151, 166skk., 173, 176sk., 369, 443sk., 517, 542 Alkimusz 70, 221 Allegro, J. M. 560 Allenby-híd 211, 227 Almah 154 áloé 476sk. Amarna 43, 107, 135, 551 Amenophisz IV. 135 Amico Bernardino 50, 64, 516, 518 Amicus Caesaris 429, 457 Amiran, R. 161, 440, 568 Amman (Philadelphia) 29, 38, 40sk., 458 Ammoniták 145, 152 Amoriták 132 Amoszisz 378 Ámosz 91 Amram 85 Amurru 92, 132 Amvasz (l. Emmausz) Amygdalon-tó 141, 166, 440, 480 Amyntasz 23 Ananeja 365 Ananelosz 209 Ananusz 19 Anasztaszisz 53, 487skk., 491skk., 495sk., 497sk., 501, 503sk., 507, 511, 514, 543 Anatolé (csillag felkelése) 90 Anátot 159 András apostol 205, 240, 294, 300 Angelus a Messana 374 Ankyra 14sk., 67 Anna, prófétaasszony 69 -, Sámuel anyja 131 -, Szent, temploma (l. templomok) Annás fôpap 165, 198, 208, 245, 422, 567, 574, 576 - háza 422 Annás II. 429 Angyali Üdvözlet - barlangja 104, 109, 114sk., 118skk. - temploma (l. templomok) Anthedon 79 Antigonusz 71, 74, 76, 269, 383, 441, 574 Antilibanon 178, 271 Antiochia, szíriai 10sk., 22, 59, 67, 76, 383, 454 -, piszidiai 23 Antiochusz III. 165 - IV. 69, 209, 221, 395 - VII. 70, 74, 147, 222 Antipater, Nagy Heródes atyja 69, 76sk., 574 -, Heródes fia 25, 77, 79, 98 Antipatrisz 29, 82sk., 102, 127sk., 200 Antonius Felix 425, 575 - Pius, császár 201, 255, 431, 486, 566 - vár 14, 78sk., 140, 168, 175, 179, 395, 421, 430, 433skk., 446, 449, 460, 481, 568 Apamea 24, 27 Aphairema 378 Aphrodité (Vénusz) 483, 485skk., 490 apoditerium 105 apographé, 12, 16, 19sk. Apokrífek 120, 315, 539 Apostol-forrás (l. Ain el-Hod) Apostolok 240, 243, 294, 296skk., 454 - Cselekedetei 201, 208, 262, 314, 454, 458, 461, 523, 539, 543 apotimeszisz 12, 19sk. Aprószentek 63sk. Aquileja 25 Araba 27 Arabok 71, 138, 143, 152, 187, 237, 338, 365 Arad 158, 161 arámok 145, 355 Aranyszájú Szent János (l. János) Ara Pacis 22 Arauna 147, 175, 185 Arbela 265, 269sk. Archelaisz 102, 195, 233 Archelausz 18sk., 102sk., 103, 125, 165, 197, 202, 209, 222, 351, 574 Aretász IV. 25, 252sk., 310, 315 Arimatea 29, 72, 82, 200, 425, 483skk. Arimateai József (l. József) Arisztobulosz I. 71, 74 - II. 25, 71, 75, 252 -, Kis-Örményország királya 77, 314 -, Mariammé fia 25, 77sk., 84, 252, 574 -, Mariammé testvére 71, 83, 209, 383, 574 Arisztotelesz 100sk. Arkulf 44, 46, 61, 109, 120, 127, 193, 195sk., 237, 258, 260, 263, 295, 323, 373, 394, 439, 498, 500skk., 504, 508, 510sk., 514, 516, 518, 535, 543, 552, 570 Arnon 29, 35, 72, 82, 102, 200, 253 Áron 129, 210, 222 árpa 39, 42 Artabanus 453 Artaxerxes I. 164 arvales-papok 12 as (római pénz) 28, 245 Asdód 29, 34, 72, 82, 102, 135, 145, 200 Áser 35 Askelón 29, 69, 72, 81sk., 102, 135, 155, 200 Astarte 152 Aszeka 160 Aszkar 261 Aszklepiadesz 306 Aszklepiosz 49, 325, 330 asszírok 136, 154sk., 159 - tábora 399, 465 Atad 233 Athanasziosz érsek 212 Atlit 33, 72, 102, 200 Augurok 12 Augustus császár 9, 12, 15, 22, 25, 81, 103, 125, 191, 198, 205, 244, 337, 343, 431 Auranitisz 72, 82, 102sk., 200, 205 Ausamem 133 Ave Maria (l. Üdvözlégy Mária) Avigad, N. 146, 158, 246, 435, 567 Azarijás 153sk., 15 -- B -- Baál 35, 134, 159, 243, 333 Baálbek 178, 271 (l. még:Héliopolisz) Baál Hazor 30 Baál-kultusz 35, 178 Bab el-Amud 434 - el-Gavanime 444 - el-Hadid 444 - el-Halil (Jaffai kapu) 93, 166, 434, 436sk., 439 - el-Maghariba 172 - el-Matara 444 - el-Muraribe (Szemétkapu) 434 - el-Quattanin 444 - en-Nebi Daud 434 - esz-Szarai 444 - esz-Szilszele 166, 168, 444, 481sk. - Szitti Marjam 166, 434sk., 446, 454 Babilon 160, 162, 573 Babiloni fogság 73, 146, 160sk., 244, 573 Bagatti, B. 21, 54sk., 114, 186, 193sk., 260, 447, 461, 469, 534, 552, 555, 559, 561, 564, 568 Bagdad 190 Bagoasz 165 Bajae 453 Balata 254, 262 Baldi, D. 548, 577 Balduin I. 208, 469, 510 baptisztérium (l. keresztelômedence) Barabás 427, 451, 454skk. Barak 573 Bardtke, H. 558 sk., 577 Barisz 446 Bar Jesus Elymasz 306 Barjona 66, 342, 564 Bar Kohba (l. Simon ben Koseba) Bar Kohba-lázadás 49, 53, 214, 222, 255, 271, 277, 350, 407, 483, 576 Barluzzi, A. 368, 419 Bartimeusz 386 Básán 346 Batanea 83, 102, 205 Battof-síkság 36, 238, 264, 268, 269sk. bazilika 489, 537 Beda Venerabilis 552 Beér-seba 40sk., 93, 161 Beliszar 400 Belzebul 306, 333 bema (l. bírói szék) bemutatás a templomban 67skk. Bene Heszír (l. sírok) Benoit, P. 447, 568 Bereniké 77, 197 Berman, A. 49 Bernardino Amico 50, 55, 64, 516, 518 Bernard szerzetes 364, 501, 517, 552 Bertalan apostol 302 Berytusz 25, 72, 82sk., 102, 200 Betabara 231skk. Betánia, a Jordánnál 40, 225, 231skk., 236sk., 253 -,az Olajfák hegyén 128, 364skk., 388skk., 393, 415, 458, 537, 539 Betaramphtha (Líviász, Júliász) 19, 195, 205, 253, 294, 316 Bet-Cur 73skk., 82, 164, 200, 244 Bet-Dágon 444 Bétél 29, 35, 40, 72, 82, 126, 131, 152, 200, 233, 376 Betfagé 364, 393skk. Bethesda-fürdô 49, 166, 323skk., 352, 358, 435, 437, 447, 564 Betlehem 9, 29, 34, 38sk., 43skk., 44skk., 59, 72, 82, 87, 93, 102, 200, 210, 214, 368, 439, 572 Bet-Maon 269 Bet-Mekla 568 Bét-Seán (l. Szkitopolisz) Bet-Szahur 46sk., 50 Betszaida-Júliász 19, 29, 72, 82, 102, 200, 264, 270, 281, 293skk., 298, 316, 322, 549 Betszo 168 Betúlia (Szahur) 128 Bevonulás Jeruzsálembe 401skk. Bezeta 141, 168, 396, 444, 564 Bibarsz szultán 112, 199, 208, 348, 536 Bileám 87, 125 Bira (l. Barisz) Birket Ali ed-Daher 318 - Hammam el-Batrak (l. Amygdalon-tó) - el-Hamra 352 - Israil 141, 166, 332, 447 bírói szék (bema, sella curilis) 205, 433, 445, 449 Blinzler, J. 426, 563, 567, 577 Bliss, F. J. 166, 352, 357, 362, 556 Bodmer-könyvtár 96 Boéthosz 19, 424 bojt 466 boldogságok 295skk., 563 - hegye 295, 297 Boldogságos Szűz Mária 28, 43, 46, 61, 107, 113, 175, 181, 210, 466, 472 - háza 117 - kútja 111, 119, 126sk. - sírja (l. templomok, Dormitio) bolygók látszólagos megállása 88skk., 91 bor 42 Bordeauxi zarándok 52, 236, 368, 415, 435, 485, 542, 551 Bouillon Gottfried 469, 510, 526 böjt-tekercs 429 bölcsek 85skk. Bremond, G. 60 Breviarius de 175, 436, 492, 497, 516, 552 Hierosolyma Breydenbach, B. 512 bronzkor 132sk., 137, 139, 142, 224, 278, 355, 378, 381 Broshi, M. 170, 566 Brutus 11, 76 Bruyn, C. de 310 Buckingham, J. S. 289 Bultmann, R. 304, 345, 552, 565, 571 Burchard 240, 374, 518 Busink, Th. A. 555 búza 42 Byblosz 81, 355 -- C -- Cádok 12, 139, 208, 221, 248, 458 Caesarea Philippi 19, 31, 341skk. caldarium 105 Caligula 18, 205, 453, 568, 575 Cardo Maximus 166, 434, 460, 485, 490, 505 Cassius, L. 11, 76, 526 Castellion 216 cédrus 151 Cefanja 160 cenoman 31 census 11skk., 27, 548 (l. még: apographé, apotimeszisz) Cerealis, S. V. 254 Cestius Gallus 396 Cézárea Maritima 33, 107, 113, 191, 199skk., 202, 430, 432, 560 Cézárion 14 Christianus Fronto 23 Chromis Niloticus 300 (családapa-hal) Cicero 95, 100sk. Círusz 162 ciszterna 136 Citadella 166, 438, 440, 483 citromfélék 35 Claudius császár 431, 457 Coár 26 Codex Alexandrinus 101, 281 - Bezae 101 - Ephraemi 101 - Parisinus 101 - Sinaiticus 96, 101, 279, 281, 526 - Vaticanus 96, 101, 281 Coponius 19, 165 Corbo, V. 105, 274, 285, 292, 495, 506, 540, 545 Cornelius A. Gallus 194 Cöleszíria 76 Crowfoot, J. W. 137 Cyrene 15, 22, 262skk. Cyrinus (l. Quirinius) -- Cs -- Családapa-hal (l. Chromis Niloticus) Csapadék 38, 41 Császár barátja (l. Amicus Caesaris) Császár-ív 508sk. csillag 70, 88skk. - felkelése (l. Anatolé) csodatévô 303skk., 376, 386, 402 csodák (l. Jézus csodái) -- D -- Daburijeh 303 Dalman, G. 60, 294, 411, 468, 477sk., 577 Dalmanuta 277, 279, 295, 322 Damasus pápa 28 Damaszkusz 35, 72, 81sk., 92, 145, 200, 205, 208, 231, 270, 316, 337 Dán 29, 31, 72, 82, 152, 200 Dániel, apát 112, 119, 364, 429, 494, 503, 514, 517 -, próféta 343 Dáriusz III. 165, 255 datolya 42 Dávid 43sk., 135, 136, 143, 145, 250, 336, 338, 393, 409, 573 - csillag 287 - Fia 147, 386 - tornya (Ofel) 138 - tornya (Phaszael) 434skk., 438, 455, 480, 568 Debora 346 Decius 114, 525 Decumanus 434sk. Dekapolisz (Tízváros) 30, 102, 337, 341 Demetriusz Szótér 70 Demoszthenész 100sk. dénár 14, 27, 244, 392, 404 Der ez-Zenuti 422 Der Makir 296 Deutero-Izaiás 162 Diatagma Kaiszarosz 571 Dickie, E. C. 168, 352, 357, 362, 556 Dio Cassius 15, 18, 28, 75, 409, 453 Diocletianus 9 Dioiketész 25 Dionysius Exiguus apát 9 Dioszkoridesz 386 Dok vára (l. Dzsebel-Karantal) Dominus flevit-templom 4, 397, 418, 461, 539 Domitianus 17, 525, 558, 567 Dorisz 76sk. Dornseiff, F. 432 Dotain 129 drachma 27, 244 Drakilian 486 dupondius 245 Dura-Europosz 190, 280 Dzsebel - -Dzsermak 36 - -ed-Dahi 109, 271, 303skk. - -ed-Dzsizze 377 - -el-Fureidis 76, 105 - -el-Kafze 129, 130sk., 264 - -en-Nebi Szain 103, 110, 263, 265, 267, 334 - -esz-Szich 265, 269 - -et-Tur (l. Garazim) - -et-Tur (Olajfák hegye) 392sk. - -et-Tur (Tábor hegye) 254, 346 - -Kanan 272 - -Karantal (Dok) 30, 70, 78, 380skk. - -Mar Eliasz (Illés hegye) 232 - -Turan 265 Dzsers (l. Gerasza) -- E -- Ebal 29, 37, 72, 82, 102, 200, 233, 254skk., 257sk., 260 Ebla 133 Ecce Homo-ív 437, 447, 454, 460, 481 Ecjon-Geber 136 École Biblique 542, 556 Ed-Damije-gázló 226 Ed-Dikki 119 Efezus 302 Efraim (Afra, Et-Tajibije) 233, 258, 376skk., 577 Efraim-hegység 31, 37 Efráta 43 Égeasz 302 éghajlat 39, 550 égôáldozati oltár (l. templom) Egyiptom 14sk., 18, 79, 87, 133sk., 136, 201, 260, 551 - patakja 35 Egyiptomi Mária, Szent (l. Mária) Eitan, A. 440, 568 Ekron 135, 333 Él 133 El-Aradzs 293sk. Elárultatás 413skk. - barlangja 416sk., 495 Elasza 70 El-Azarije 364, 565 El-Beka 178, 271 El-Berit 254 El-Bire 29, 132 Eleázár Kalír 107, 269, 277 -, Áron fia 129, 210 -, Annás fia 424, 575 -, Kamithosz fia 424 -, Matatiás fia 70sk. -, Simon fia 396 -, Zelóta 81 El-Ebteha-síkság 265, 293 Eleona (l. templomok) Eleutheropolisz 282 El-Ghor 226 El-Guver 259, 272, 277, 280sk. El-Henu-gázló 211, 229 Éli 471 El-Idriszi 512 Elizeus próféta 35, 124, 306, 316 - forrása (l. Ain-esz-Szultan) Eljákim (l. Jojakim) Elkana 131 el-Kubebe 526 el-Kudsz 4, 143 el-Kurszi (l. Gergesza) el-Liszan félsziget 29, 34, 229 el-Luban (l. Lebona) el-Machna-síkság 252 el-Madbase 392 el-Medzsel 274, 277 el-Meshed 265 el-Mukawer 253 el-Roranije-gázló 211, 227 Elymasz 306 Emesza (Homsz) 316 Emmanuel (l. Immanuel) Emmausz (Amvasz) 29, 72sk., 76, 82, 102, 200, 396, 526 En-Dor 109, 124, 303 Én-Gedi 29, 72, 82, 102, 200, 216, 219, 231 Énon (l. Ainon) Epidaurosz 306 Epifánia (Vízkereszt) 44, 52, 59, 95 Epiphaniusz 109, 407 Epiphaniusz 282, 406sk., 429, 437 Hagiopolita, szerzetes Eqam 133 Er-Rene 267 Erzsébet 210 Esbál 135 esô (l. Csapadék) Esteoma 407 Esszénusok 212skk. (l. még:Hirbet-Kumrán) Eszter 188, 559 Ethrog (ünnepi csokor) 190, 350 etnarka (negyedes fejedelem) 99 et-Tabgha (l.Hétforrás) et-Tajibihe (l. Efraim) et-Tell 294 Eucharisztia 406skk., 411, 564 Euchériusz 488 Eudókia császárnô 358, 407, 434sk. Eufrátesz 134, 190 eukaliptusz fa 532 Eumenész 94 Eusebius, Cremonai 63, 66 Eustochium 63, 66 Euszébiosz, Caesareai 17, 51sk., 114, 116, 202, 231sk., 233, 294, 300, 304, 315sk., 323, 325, 337, 368, 377, 389, 407, 409, 418, 432, 439, 484sk., 486, 488, 491skk., 496, 526, 539, 542 Eutychiusz (Szaud ibn Batrik) 58, 501sk., 542 Evenson, E. 95 évszakok 39skk. Ezdrás 164sk., 573 Ezekiás, a galileai Júdás atyja 75, 573 -, király 154, 157sk., 162, 164, 352skk., 357 Ezekiel próféta 162, 183, 190, 393 ezüstpénz 413, 458 Ez-Zor 226, 393 Ézsau 132 -- F -- Fabatus 25 Faijum 96 fáklya 240sk. farizeusok 71, 248skk., 351skk., 361skk., 402sk., 567 Fehér Atyák 542 felhô 347, 538 Felix, Faber 65, 358, 360, 369, 373, 416, 439, 552 -, helytartó (l. Antonius Felix) felsô terem 406skk. felsô város 406, 480sk. feltámadás 521skk. Ferdinánd I. császár 15 ferencesek 50, 104, 112skk., 116sk., 224, 292, 304, 346, 348, 373, 395, 410, 416, 418sk., 479, 506skk., 527, 556 festô buzér 560 Festus Porcius 18, 202, 429, 575 fetialis-papok 12 filiszteusok 135, 152, 573 Fiq (Afek) 34, 265 Flavius Silva 81 Formatörténet 85, 305, 426, 553 Fortunatus 453 földművelés 36sk., 42sk., 192 földrengés 218, 222, 323, 370, 373, 435, 468, 470, 479, 514 föniciaiak 199, 202 fôpap 70sk., 78, 102, 209, 223, 376, 402, 419sk., 422, 424, 457skk., 466, 474, 560, 574 fôtanács (l. szinedrium) frigidarium 385 Frova, A. 207 Fulcher de Aquitania 505 Fulco de Jerusalem 373 füge 43 fügefa 42 Füge-forrás (l. Ain et-Tine) Fülöp apostol 237, 302 -, diákonus 194 -, diákonus háza 201 -, Heródiás elsô férje 197 -, negyedes fejedelem 197sk., 202, 205, 252, 281, 293, 314, 561, 564 -- G -- Gabbata 433, 444, 457 Gabinius 311 gabona 42 gabonatároló siló 114sk., 124, 193sk. Gád 35 Gadara 29, 72, 82sk., 102, 200, 316, 337 Gajus J. Caesar 20skk., 22, 574 Galácia 23, 549 Galamb 67sk., 175 Galamb-völgy (l. Vádi el-Hamam) Galenus 386, 526 Galilea 25, 28skk., 36, 72sk., 82, 102sk., 107, 112, 127, 130, 195, 198, 200, 252, 256, 264, 266, 269, 271, 531, 549, 562, 572, 577 Gallia 14, 102, 186, 404, 559 Galling, K. 481 Gamala 294, 549 Garamantok 22 Garizim hegye 29, 31, 34, 37, 72, 82, 102, 161, 200, 254, 256sk., 260, 430, 458 Garstang, J. 378 Gat, 135 Gat-Hefer 269 Gauer, B. 320 Gaulanitisz 29, 72, 82sk., 102sk., 200, 205 Gáza 29, 35, 40sk., 72, 82sk., 102, 135, 200sk. Gedeon 124 Géhinnom-völgy 134, 140, 146, 388, 439 Geiserich 400 Gemara 276, 559 Genezáreti-tó 29, 33sk., 72, 82, 102, 111, 200, 205, 222, 259, 264, 266, 268, 270skk., 346, 531sk. geniza 335, 564 Genneszár (Kineret) 28sk., 31skk., 72, 82, 102, 127, 200, 259, 264, 272skk., 278skk., 318, 532 Gennezár-síkság (l. el-Guver) geológia 31skk., 151 Gerasza 29, 34, 72sk., 82, 102, 200, 337sk. Gergely, Nagy Szent 500, 518 Gergesza (el-Kurszi) 265, 270, 316, 339skk. Gerold pátriárka 479 Gessius Florus 396, 444, 575 Geszer 150, 355, 528 Getszemáni 141, 166, 397, 415skk., 451, 539, 566 Gibea, Pihaszé 129 -, Saulé 128 Gibeon 42 Gihon-forrás 140, 143skk., 148skk., 155, 352skk. Gilboa-hegység 109, 135, 346 Gileád 35 Gilgal (Galgala) 229, 233 Ginea (Dzsenin) 29, 72, 82, 102, 129, 131, 200 Gisalai Johannesz 396 Gisler, M. 410 Giv-at-ha-Mivtar 183, 464 Glaphyra 102 Gofna 29, 76, 128, 131, 233 Golgota 29, 72, 82, 102, 200, 438, 451, 454, 460skk., 498skk., 568, 577 Gomorra 231, 334 görögök 28, 44, 50, 63, 120, 199, 257, 266, 349, 364sk., 370, 469, 479, 507 grafittó 121skk., 125, 292, 343, 367, 374 gránátalmafa 42 Grollenberg, L. H. 477, 481 Guthe, H. 355, 480, 556 Gutman 49 gyermekgyilkosság 90, 93, 99 gyolcs (halotti lepel) 475sk. György, Szent 338, 344 -- H -- hadi jelvények 429 Hadrianus császár 51, 107, 166, 173, 182, 186, 255, 277, 284, 358, 362, 406sk., 434, 448, 481, 483, 485, 576 Hadzsla-gázló 235 Haifa 40 Hakeldama (Vérmezô) 458skk. Hakim Baimrillah 502, 506, 511, 517sk. hal 300, 316, 319, 531skk. Halacha 559 Halak (csillagkép) 88sk. halálbüntetés 351, 427skk., 459 Hallel zsoltárok 350, 411 háló 300 halotti lepel (l. gyolcs) hamis próféta 333skk. Hammat (Amathusz) 271, 273, 278, 526 Hammurabi 133 Hamszin 39 Hananel-torony 163, 446 Han el-Minje 281 - ez-Zet 481 - Hartur 389 Harding, L. G. 220 Harim 210 Har Kenaan 40sk. Harmageddon 124 Harnack, A. von 244, 342, 432 Harun ar-Rasid 502 Harvey, W. 54 Hasmoneusok 70, 74, 209, 222, 244, 382, 436, 446, 573sk. - palotája 440 Hasszidim 71, 222 Hattin-hegy 33, 280, 296, 346 ház 93, 266 házasságtörô asszony 351sk. házépítés 196, 266 Házor 29, 72, 82, 127, 142, 200 háztetô 266, 286 Hebron 35, 37, 46, 92, 135, 145, 210, 214, 276, 439, 458 Hegeszipposz 423, 525 Hegyi beszéd 295skk., 563 Helena (l. Ilona) Heliogabalus 527 Heliopolisz 93sk., 209(l. még: Baálbek) Helleniunus 31 Hennesy, J. B. 168 Heptapegon (l. Hétforrás) Héraklész 242 Hérakliusz császár 109, 195, 498 Herculanum 474 Hermon hegység 121, 222, 270, 343sk., 346 Heródes Agrippa I. 208, 300, 352, 479, 483, 575 - Agrippa II. 182, 197, 208, 396, 575 - Antipász 107, 121, 195, 197, 202, 252, 272, 310, 315, 363, 427, 430, 436, 440, 451skk., 574 - Nagy 18, 25, 27sk., 46, 48, 69skk., 75skk., 136, 165, 168sk., 173, 196sk., 203, 222, 231, 248, 269, 271, 273, 343, 379, 382, 409, 437, 440, 446, 455, 479sk., 526, 553, 574 - palotája 140, 395, 422, 430, 433, 436, 438, 444, 480sk., 568 Herodiánusok 403, 577 Heródiás 197, 252, 310, 453, 575 Herodium vára 29, 48, 76, 79, 82, 102, 105sk., 195, 200, 252, 276 Hérodotosz 100sk., 155 Hétforrás 264, 279sk., 296, 320, 322, 532sk., 535 Hetiták 135 Hexapla 201sk. Hikszoszok 134, 254, 378 Hippikusz 427, 437 - torony 168, 436 Hippodrom 99, 204, 379, 385 Hipposz 29, 72, 82, 102, 200, 270, 298, 316, 337 Hiram 150, 336 Hirbet el-Aradzs 294 - -el-Mine 278, 281sk. - -Kána (l. Kána) - -Kumrán 29, 34, 212skk., 224skk., 458, 560 - -Mird 216 - -Umm el-Amad 265, 269 Hirkánia erôdítmény 72, 78, 82, 200, 216 Hürkánosz, Johannesz 70sk. - II. 69, 75, 79, 574 Hispánia 14, 22 Hiszkija (l.Ezekiás) Hold 89, 269, 451 holdfogyatkozás 98 Holofernesz 128 Holt-tenger 18, 29, 48, 72, 82, 102, 140, 200, 212, 214, 219, 230, 388, 393 Homérosz 100sk. Homonádok 20skk. Homo Palestinensis 130, 268 Horatius 100sk. horiták 134 Horn, E. 506skk., 514, 518, 570 horog 343 Hort, J. A. 97 Hórusz 94 Hule-tó 29, 31, 34, 36, 38, 72, 82, 95, 127, 200, 226, 266, 561 Hunger, H. 96 húsvét 128, 155, 197, 201, 242skk., 248, 258, 316, 349, 377sk., 386, 392, 405sk., 411, 449, 521, 559 húsvéti amnesztia 454skk. - bárány 386, 395, 405sk., 411, 414, 445, 466 hűségeskü a császárnak 19, 25 -- I -- Ibn Moy 502 Idúmea 29, 69, 79sk., 82, 102, 200 Igazság Tanítója 222, 560 Illés próféta 35, 124, 152, 229, 236, 346sk., 472sk. - forrása (l. Ain el-Harrar) - hegye (l. Dzsebel Mar Eliasz) Ilona császárnô, Szent 53, 459, 488, 494, 505, 539, 542, (Helena) 569 - kápolnája 489, 494skk. Imádság 184sk., 296skk., 415sk., 418sk. Immánuel 154 Immer 210 Inbomon 540, 543, 545 Irástudók 248skk., 424 Ir-Melach 220 Iskaritói Júdás (l. Júdás) Isten Fia 341, 349, 471skk., 536 István, diákonus 429 vértanú, Szt Iszakár 35, 346 Iszonyat hegye 391 Isszusz 165 Isztambul 184, 551 Itabyrion (l. Tábor hegye) Itúrea 72, 82, 102, 198, 200, 205 Izai 44 Izaiás 95, 154sk., 267, 334sk., 355, 392, 573 - tekercs 214, 335 Izmael fôpap 424 Izrael 27, 31, 145skk., 162, 184, 257, 341, 349, 466, 520 Izsák 258 -- J -- Jabbok 31, 35, 222 Jabné (l. Jamnia) Jaddua 165 Jaffai-kapu (l. Bab el-Halil) Jafia (Jaffa) 107, 112 Jáfó (Joppe) 29, 33skk., 72, 82, 102, 200 Jahve 27, 35, 145, 162 Jairus 282, 386 jajkiáltás 295, 307, 563 Jakab, Alfeus fia 300, 302 - idôsebb, apostol 191, 302, 423, 429, 439, 575 - protoevangéliuma 120, 211, 555, 563 -, az Úr testvére 120, 191, 302, 423, 429, 525, 563, 575 Jákob 31, 258, 260, 562, 573 - kútja 35, 256, 259, 311 - lánya hídja 31, 226, 281 jakobita szírek 479sk. Jamnia (Jabné) 195, 276 János, Aranyszájú, Szent 59 -, evangélista 47, 100sk., 124, 209, 237, 243, 302, 392, 421, 427, 444, 451, 475, 486, 522, 567, 576 -, Keresztelô, Szent 198sk., 210, 221, 224skk., 243, 248, 252, 310, 315, 363, 451 - kolostor (Der Mar Johanna) 225, 237 Jarmuk 35, 346 jászol 49, 51, 60sk., 469, 569 Jaubert, A. 450, 568 Jebuziták 135 Jedaja 210 Jehud 164, 244 Jekonjás (l. Jojákin) jelek 305 Jeremias, J. 332 - próféta 131, 158, 355, 459 Jerikó 29sk., 72, 78sk., 82sk., 102, 128, 142, 200sk., 211, 222, 231sk., 243, 364, 378skk., 388 Jeroboám 152, 311 Jeromos, Szent 20, 28, 52, 59, 63, 66, 236, 262sk., 276, 300, 368, 389, 418, 468 Jeruzsálem 4, 29sk., 34sk., 37, 41, 46, 59, 72, 75, 82, 85, 92, 102, 127sk., 132skk., 134, 139skk., 145sk., 152, 156, 163, 170, 175, 191, 200sk., 202, 210sk., 243, 258, 276, 388, 415, 555sk., 577 Jeruzsálem falai 135skk., 158sk., 166skk., 170, 480skk. - dávidi - 135, 142sk., 396skk. - elsô - 141, 168sk., 396skk., 480skk. - harmadik - 141, 168sk., 396sk., 480skk. - jebuzita - 135, 142sk., 144sk., 148 - második - 141, 168sk., 396skk., 479skk. - Nehemiás-féle - 147, 164 - salamoni - 135, 150 Jeruzsálem geológiája 140, 151 - helyrajza 140, 480sk., 557 - lakosságának száma 170, 405, 566 - lerombolása 160skk., 395skk., 482sk., 484 - neve 133, 143 - ostromai 70skk., 75, 78, 135, 152, 155, 160, 395skk., 479, 484, 498, 502, 506 - története 132skk. jeruzsálemi ásatások 555sk. Jesuah 66, 465skk. Jezabel 314, 336 Jezreel-síkság 33skk., 41sk., 109, 111, 124, 129, 130, 222, 264, 268, 277 Jézus csodái: adópénz a hal szájában 245, 301 a béna meggyógyítása 323, 325 a csodálatos halfogás 531skk. Jairus leányának feltámasztása 282 kánai menyegzô 237skk. kenyérszaporítás 316skk. Lázár feltámasztása 364skk. a leprás meggyógyítása 309sk., 333 a naimi ifjú feltámasztása 303skk. ördögtôl megszállott 282, 335skk. Péter anyósa 282 a tenger lecsillapítása 272 vakok gyógyítása 295, 386 a vakon született meggyógyítása 352skk. Jézus, Dávid fia 147, 386 - anyanyelve 31, 465, 472 - halálának napja 449skk., 473 - halálának oka 568 - ifjúkora 102skk., 121skk., 184skk. - keresztsége 226skk., 232skk. - neve 66 - nyilvános működése 198, 242, 576 - ókori tanúi 431skk. - rokonai (l. testvérei) - születése 43skk. - testvérei 17, 114, 302, 525, 563, 571 Jiftah-El 267 Joáb 145, 147 Joahás 159, 573 Joás 153sk., 316, 573 Joaszár fôpap 19, 103, 209, 574 Johanna, Kúza felesége 454 Johannes von Würzburg 419, 469 Johannesz Hirkánosz 222, 254, 258, 262, 311, 574 Johannita zarándokház 480sk. Johns, C. N. 168, 440sk., 557 Jojakim (Eljakim) 159sk., 573 Jojakin (Jekoniás) 159sk., 573 Jonatán, Makkabeus (l. Makkabeus) -, a templomôrség parancsnoka 425 Jónás próféta 269, 562 - könyve 562 Jorám 147, 152 Jordán - árok 29, 32, 34sk., 72, 78, 82, 102, 200, 211, 228sk. -, építômester 512 - folyó 29, 32, 34, 72, 82, 102, 128, 200, 211, 226, 270, 293skk., 341skk. 344, 363 Josephus Flavius 17, 19, 23, 69, 73, 76, 81, 85, 93, 100sk., 107, 168, 179, 194, 202, 203sk., 205, 221, 225, 245, 248, 252, 254, 270sk., 282, 293, 315, 343skk., 381, 406, 409, 421, 424, 429skk., 432, 436, 438, 442, 444, 453, 459, 473, 475, 483, 548skk., 558skk., 561, 568 Jotám 154, 573 Jotapata 18, 72, 82, 200 Jozafát-völgy (l. Kidron- völgy) Joziás 124, 152, 157, 162, 573 József, Arimateai 376, 425, 475skk., 483sk. -, Jákob fia 129, 134, 256, 260sk. -, Tibériási 109, 114, 323 -, az Úr Jézus nevelôatyja,Szent 9, 28, 43, 46, 64sk., 93, 103, 181, 196 Józsue 12, 229, 254, 573 Júda 135, 210, 242, 244 Júdás, Galileai 18sk., 28, 385 - Karióti 303, 392, 405, 411, 419, 458 - Tádé, apostol 302 - az Úr testvére 302 Júdea 25, 30, 36, 73, 75. 93, 196, 198sk., 257, 533 Júdeai hegyvidék 29, 37, 251 - pusztaság 29, 41, 128sk., 211, 224sk., 533 Judit 128 Júlia, Augustus leánya 19, 22, 205, 430, 549 Julianus Apostata 206, 316 Júliász (l. Betaramphtha) - Betszaida (l. Betszaida) Julius Africanus 114, 527, 553 - Caesar 9, 12, 14, 75sk., 100sk., 574 Jupiter bolygó 88skk. - Capitolinus 186, 255 Justus 66 Jusztinianusz császár 50, 52, 180, 236, 255, 263, 400, 434, 437, 527sk. Jusztinosz, Szent 49, 195, 431 Jutta 210sk. Juvenalis 59, 406 -- K -- Kádes 135 Kafarnaum 29, 72, 82, 102, 109, 188, 192, 200, 245, 264, 266, 270sk., 281sk., 288, 295, 308, 322, 334, 562sk., 577 Kafr Biram 188, 288 - Kenna 111, 119, 238skk., 266, 269 Kaifás 197, 208, 376, 405, 421skk., 424skk., 444, 451, 457sk., 466, 567, 575 - háza 424, 429, 433 Kakule 151 Kalkedon 67, 236, 338 Kalonie 526 Kálvária (l. Golgota) Kána 36, 237skk., 264, 295 kananeusok 133, 135, 139, 141 Kandu 212 Kanina 281 kapuk Jeruzsálemben: - Arany (Szusza) kapu 166, 172, 179, 401, 403, 434, 539, 559 - Barcalay (föld alatti) 172, 179, 183, 444 - Benjamin 163, 434 - Coponius (Sallehet) 19, 165, 179, 183, 559 - Damaszkuszi (Neapoliszi) 166, 433sk., 460, 514 - Efraim 153, 163 - Esszénus 141, 168 - Fazekas (l. Szemét) - Forrás 164 - Gennat(Kerti) 469, 479skk., 483 - Hal 163sk. - Hármas 173, 179sk. - Hulda 172, 559 - István (Mária) 166, 184, 418 - Jaffai (Bab el-Halil) 93, 166, 434, 436sk., 439 - Juh 163sk., 179, 324 - Kettôs 173, 179skk. - Ló 163 - Nikánor 68, 174, 179, 183 - Sallehet (l. Coponius) - Sion 166, 434 - Szeglet 153, 163 - Szemét (Fazekas) 164, 166, 434, 459 - Szép 175, 179, 401 - Szusza (l. Arany) - Tádi 172, 174, 179, 444, 559 - Völgy 164 - Vízi 139 - Warren 172, 444 Karácsony ünnepe 95, 236, 552 Karge, P. 320 Kariot 73, 200, 303 Karkemis 159, 573 Kármel hegye 27, 33skk., 37, 121, 127, 205, 346 Karnak 152 Karn Hattin (l. Hattin-hegy) - Sartaba 78, 393 Károly, Nagy 502, 505, 535 Karthago 431, 550 Kaszr el-Bint 271 - el-Jehud (l. Zsidó kastély) - -Mesneke 251sk. Katalin, Alexandriai, Szent 50 katalyma 48sk. katholikon 478, 492, 498 Katsimbinis, C. 470 Kaukab 114 Kaukeba 91 Kéfa 342 Kefar Kattija 269 - Nimra (Nimrin) 269 - Subtaj 269 - Uzziel 269 Kelemen, Alexandriai 69, 300, 318 Kelso, J. L. 382 kenettartó (l. alabástrom) kenyér-hal mozaik 318skk. kenyérszaporítás 316skk. Kenyon, K. M. 137sk., 142, 156, 164, 168, 357, 378, 481skk., 577 Kepler, J. 88 képrombolás 189, 288 kerámia 247, 292, 483 kerek kô 344, 477 kereszt 109, 465, 474sk., 498 - felirata 465skk. - megtalálása-barlang 494sk., 569sk. keresztelômedence 54, 57, 116, 120, 124, 193sk., 292, (baptisztérium) 528skk. Keresztelô Szent János (l. János) keresztesek 50, 67, 109, 116sk., 120, 125, 193, 196, 202sk., 207, 260, 265, 295, 315, 325skk., 346, 348, 370, 373, 395, 410, 416, 437, 479, 502, 506sk., 527, 542, 562 keresztrefeszítés 73, 102, 465 keresztút (l. Via Dolorosa) kereták 145 kerubok 152 készületi nap 445, 450sk., 466, 514 Kevan 91 kézirat-korsók 212skk. kézművesség 195sk. Kidinnu 89 Kidron-völgy 104, 136, 139, 146, 163, 187, 352, 388, 393, 406, 415, 418, 423, 454, 515, 539sk. Kineret (l. Genneszár) királybarlangok 151, 481 királysírok 147, 153, 183, 356 Kirjat Jearim 145 Kíson-patak 33, 36, 72, 82, 200, 346 kísértés 237, 380 - hegye (l. Dzsebel-Karantal) Kiszlev 69 Kleopatra - egyiptomi királynô 12, 14, 78, 83, 203 -, Jeruzsálemi 77, 99 Kohl, H. 188, 270, 286 Kokab el-Hava 393 kokim (sírforma) 104, 461, 477, 484 kolosszeum 204 konjunkció (bolygóké) 88skk., 91sk., 554 Konon diákonus 113, 121 - mozaik 114, 118, 120sk., 555 -, vértanú 113, 525 Konstantin, Nagy 10, 51, 53, 64, 96, 262, 286, 323, 407, 434, 483, 485sk., 492, 495, 505, 537, 566, 569 - monogram 113 Konstantinápoly 96, 258, 316, 469, 551, 562 konzul (római) 20, 395, 401 Kootwyck, J. van 468 Koponyahely (l. Golgota) Kopp, C. 236, 269, 314, 550 koptok 95, 479sk., 490, 497, 507, 518 Korán 417, 565 korbán 68, 458 Koré 162, 314 Kornéliusz százados 201 Korozain 29, 82, 200, 295, 307sk. korsó 124, 201, 241 Koszroesz II. 109, 498, 517 Kosztobár 84 kovásztalanok ünnepe (l. Mazzot-ünnep) könyvtekercs 335 Köppel, R. 278, 577 körülmetéles 66sk. krétakor 31 Kréta szigete 22, 135 Krisztus (l. Messiás, Jézus, Dávid fia, Jézus csodái, Isten Fia, Názáreti Jézus) - monogram 113, 118, 125, 461 Kuha (l. Kyprosz) Kumrán (l. Hirbet-Kumrán) kumráni tekercsek 334, 335sk. kurkar (kôzet) 33 Kúza 454 Kyprosz, Heródes anyja 69, 83 - vára 78sk., 381sk., 389, 565 Kyrenet 463 Kyrillosz Jeruzsálemi, Szent 235, 325, 407, 415, 424, 469, 491, 496, 518, 552, 569 -- L -- láblenyomatok 437, 545, 572 lábmosás 411 Lactantius 17 Lajos, IX., király 208 Lákis 157, 160, 565 lámpás (l. fáklya) lámpatartó (l. menora) Laurentina-könyvtár 101 Lázár 246, 364, 389, 576 Lazarium (l. Templomok: Lázár) Labona (El-Luban) 129 skk., 132 legelô 44, 47 Legio X. Fretensis 182, 207, 253, 428 Leó pápa, Nagy, Szent 28 Leontopolisz 93, 209 lépcsôs út 141, 406/b, 422 Lepidus 12 lepra 309sk., 333 Lepton 245 Letaszítás hegye (l. Dzsebel el-Kafze) Leviatan 562 Libanon 35, 135, 178, 271 Lietzman, H. 426, 567 liliom 238 Link, E. A. 203sk. Linné, C. von 456 Liszániász, Ptolemeusz fia 208 - negyedes fejedelem 198, 208 Lithosztroton 433, 444, 447, 450, 455 Lívia (Júlia) 22, 195, 197sk., 205 Líviász (l. Betaramphtha) Livius 100sk. Lod (Lidda) 29, 34, 72, 76, 82, 102, 128, 200, 258, 475 Loffreda 274, 285, 323, 534sk., 564 Lót 131sk. Lucilius Bassus 251 Lugdunum (Lyon) 453, 568 Lukács 9skk., 17, 23, 47, 66, 100sk., 119, 126, 132, 169, 184, 198, 201, 205, 208skk., 237, 242, 295, 342, 386, 407, 418, 425, 427, 430, 432, 451, 453sk., 472, 522, 526, 563, 566, 572 lulab 190, 349 -- M -- Macalister, R. A. J. 137, 142, 557 Madaba (Medeba) 29, 72, 82, 102, 200, 231 Madabai mozaiktérkép 231, 358, 434, 437, 503, 561, 567 Mader, A. E. 278, 281, 318, 564 Magadan 279, 322 Magdala 29, 31, 82, 102, 127, 200, 259, 264, 268, 270skk., 274, 277, 280, 316 mágia 306 mágusok (l. Bölcsek) Magydasz 123 Mahérusz 29, 72, 79, 82, 102, 128, 200, 210, 215sk., 310, 315sk., 561 Makám-el-Arbain 195 Makariosz, pátriárka 319 - püspök 486, 489, 555 Makkabeus, Jonatán 168, 222 - Judás 221, 361, 573 Makkabeusok 69skk., 103, 136, 165 Malakiás 236 Malkus 419 Maltaké 77, 99 Mambré 51 Manaém 18 Manaen 454 Manassze 35, 163 Manuale disciplinae 214, 222sk. Marcion 20 Marcus Ambivius 574 - Antonius 12, 14, 76, 79, 83, 203 Margit, Sziciliai 409 Mária, Egyiptomi, Szent 514 -, Jakab és József anyja 466, 472, 522, 563 -, Jézus Anyja (l. Boldogságos Szűz Mária) -, Lázár nôvére 364, 376sk., 390, 458, 461 - Magdolna 274, 277, 392, 466, 486, 522 -, Márk anyja 436 Mariammé, a fôpap leánya 252, 438, 574 -, Hasmoneus 25, 77, 83, 574 Márk 44, 100sk., 132, 205, 231, 237, 242, 249, 252, 266, 282, 300, 318, 336sk., 342, 346sk., 378, 386, 393, 407, 421, 425, 472, 475, 486, 522, 536, 561, 566, 571 - anyjának háza 436 Marmaridák 22 Márta, Lázár nôvére 364, 367sk., 389, 461 Martin, V. 96 Martyrion - az Angyali Üdvözlet 117sk., 120sk. templomában - a Bethesda-fürdônél 327skk. - az Imbomonon 540 - a Siloe-templomban 362sk. - a Szentsír-templomban 407, 486skk., 496, 502, 543, 545 Martyriosz 319 Maskena 269 Masterman 353 Maszada 18, 76, 79, 80sk., 84, 86sk., 129, 195, 230, 252sk., 276 Maszóra 276 Masszeba 153, 216 Matarieh 94 Matatiás 18, 69, 75 Máté 44, 47, 85, 90, 100sk., 154, 160, 205, 231, 242, 245, 252, 295, 302, 318, 336sk., 342, 346sk., 386, 393, 407, 472, 523, 563, 566, 571 Mattanjah (Szedekiás) 160 Matthiae, P. 133 Mauss, C. 327 Maximosz 407 Mayer, S. A. 168, 170 Mazar, B. 181, 553, 559 Mazzot-ünnep 405, 448 Mebaqqer 223 Mechkeme 436 mécses 239 Medineh esz-Szrai 443sk. Meghívás 296skk. Megiddó 29, 37, 82, 102, 124, 127, 142, 200 megkövezés 130, 334sk., 427, 459 megostorozás 456 Mekka 60, 166, 368, 412, 530 Melánia 540, 545 meleke kôzet 31sk., 140, 151, 398, 487, 495, 535 Melik el-Adil 348 Melisendis 373 Melkart 243, 336 melkiták 266 Melkizedek 133 menekülés Egyiptomba 93skk. menora (hétágú lámpatartó) 178, 185, 190, 206, 287, 400 Mensa Domini 532, 534skk. -- templom (l. templomok) Mensa martyrum 114, 121 mennybemenetel 4, 533skk., 572, 577 -- mecset 2, 391, 393, 397, 533, 540, 542, 544 menyegzô 238 Meremot 162 Mesa-felirat 474 Messiás 47, 69, 210, 223, 225, 259, 310, 322, 341, 343, 349, 361, 376, 422, 525, 567 Mezopotámia 35, 90, 132sk., 257, 260 mezúza 184, 188 méz 41, 154, 196, 221, 527 Miatyánk 542 Midrás 87, 214, 277, 498, 553 Migdal Eder 47 Migdal-Nunaija 277 Mihráb 368, 412 Mikeás próféta 43, 311, 573 Milik, T. J. 461 Millo 144sk. Minim 281 Minucius Felix 475 Mirha 465 Misna 68, 172, 187, 240, 243, 249, 276, 288, 307, 333, 349, 351, 374, 393, 422, 425sk., 444, 451, 454, 476sk., 517, 559, 564 Mithrasz-kultusz 49 Mítosz 20, 306 Mizzi-helu 32, 140, 151 --jehudi 32, 140, 151 Moáb 26, 29, 72, 136, 152 Modein 69, 72, 82, 102, 200 Modesztusz 319, 463, 468, 492, 498, 500sk., 516, 518, 545 mohamedánok 369sk., 408, 417, 502, 546 Mommsen, Th. 23, 198, 434, 550 Monumentum Ancyranum 14sk. Monza 498 More 36 Moustier 325 Mózes 85, 87, 210, 223, 231, 248, 258, 346, 573 - széke 288, 307sk. Mukkadaszi 369 Murisztan 482, 569 Mustármag 196 Muzulmánok (l. Mohamedánok) Mytilenei Komnenosz 506, 518 -- N -- Nabateusok 252 Nagy Károly (l. Károly) - Konstantin (l. Konstantin) - Sándor (l. Sándor) - Szent Gergely (l. Gergely) - Theodorik (l. Theodorik) Nahr Banijas 344, 561 - Bareighit 561 - el-Amrud 272 - el-Heszbani 561 - el-Kebir 165 - el-Leddam 561 - er-Rabadije 272 - ez-Zerka 204 Nain 29, 72, 82, 102, 109, 129, 200, 295, 303skk. naptár 222, 236, 449skk., 548 nárdusz 392 Natánáel 237, 302, 531 Nátán próféta 139, 145 Nau, M. 282, 566 Naveh 407 Názáret 29, 31, 36, 44, 47, 72, 82, 102skk., 107sk., 109skk., 113sk., 115skk., 119skk., 124, 130, 193, 195, 238, 263sk., 267, 272, 296, 334, 346. 555, 571 Názáreti Jézus 202, 223, 244, 306, 333, 351, 376, 422, 425skk., 429, 440, 451, 455, 459, 476, 514, 520, 525, 536 Nazireus 103 Neapolisz (Nablusz) 49, 254sk., 258, 262, 389, 434 Nebi Daud 408 Nébó hegye 26, 34, 231 Nebukadnezár 159sk., 220, 396, 573 Nebuzaradan 160 Ne'eman, D. 563 Nehali 267, 269 Negev, A. 206sk. Negev-sivatag 35, 39, 161 Nehemiás 147, 163skk., 190, 365, 446, 573 Nékó fáraó 158 nemzetségtábla 10, 114, 147 népszámlálás (l. census) népvezér (etnarka) 99 Néró 18, 300, 314, 396, 431, 575 Netzer, E. 382 Nicea 67, 486, 526 Nicolay, Pauline de 373 Nikánor 183 Nikodémus 248, 351, 376, 475sk. Nikolaosz, Damaszkuszi 79 Nikopolisz 526 Nílus 27, 33, 94skk., 135, 231 Nimrin 269 Ninive 155 Niszan 405, 449skk., 552 Niszannu 89 Noémi 44 Noszri 107 Noth, M. 556 Nova 88 Nymphaiosz 208 nyál 306, 352skk. nyelvek 31, 465, 550 - arám 31, 113, 294, 302, 465, 473 - görög 31, 113, 165, 202, 294, 302, 465 - héber 31, 113, 202, 303, 472 - latin 202, 465 -- O -- Octavia 12 Octavianus 9, 11, 76, 79, 203 (l. még: Augustus) Ofel 134, 136, 140, 142, 144, 146, 153 Oha 375 oktogon, Kafarnaumban 289skk., 294 - az Olajfák hegyén 540 - a Születés 54 templomában olajfa 419, 566 Olajfák hegye 31, 128, 131, 134, 140, 152, 346, 364, 365, 381, 389sk., 392sk., 397, 406, 415skk., 454, 533, 537, 539, 545 olajos szelence 500sk., 516, 518 oliva-olaj 41sk., 132, 241, 392, 419, 500 Omár Kalifa 59sk., 369, 501sk. --mecset 61, 369, 480 Omri 152, 311sk. Oniás III. fôpap 209 - IV. 93, 209 Onomasztikon 231sk., 315, 325, 337, 368, 415, 418, 551 Onuphriusz 459 opus reticulatum 385 Orfali, G. 283sk. Oriene 210sk. orienti praepositus 23 Origenész 51, 95, 109, 201, 210, 217, 232, 300, 393, 432, 456, 463, 527, 561, 564 Orontesz 27, 160 Orosz-torony 43, 90, 393, 533, 540, 544 osszárium 109, 183, 269, 462 osztraka 81, 88skk., 133, 311, 558 Othonia (l. Gyolcs) óváros 4, 134, 168, 390, 481 Ovidius 100sk. Oxyrinchosz 96 Ozeás 154, 270, 346 ökör 95, 244, 261 örmények 21, 50, 479, 510, 514 örmény lekcionárium 406, 572 Örményország 20sk., 134, 562 Összes Templomok Anyja 436 (l. még: Sion-templom) -- P -- Pál Apostol, Szent 47, 196, 201, 252, 336, 472, 521skk., 536, 571, 575 Palatinus 475 Palesztina 28, 30skk., 33sk., 37sk., 59, 69, 73, 79, 133skk., 136, 199, 195, 201, 205, 214, 236, 253, 257, 265, 267, 355, 516sk., 556 palesztinai ôsember (l. homo palestinensis) Palestin Exploration 206, 556sk. Fund pálma 123, 191, 277, 281, 349, 381, 395, 401sk., 418 Pamphilia 123, 549 Pán-barlang 344 Pandateria 293, 549 Paneasz 209, 343, 549 Pantikapaion 186 Papiasz 300, 351 papi osztályok 107, 210 papirusz 94 skk., 216, 455 - Lond. II, 261: 17, 20 - Lond. III, 904: 16 - Nash 214, 560 - Oxy. II 254: 16 - P52 97, 101 - P66 96, 101, 351 - P75 96, 101 Paradicsom 121, 123 Parker-Expeditio 150, 187, 357, 556 párthusok 76 Paschur 162, 210 Pászka (l. Húsvét) pásztor 28, 49 Patermuthisz 17 Pater Noster (l. Miatyánk) Paula 63, 66 Paulinus, Nolai 53, 545 példabeszédek: - irgalmas szamaritánus 386 - királyi ember 99 - lakoma 241 - kitartóan zörgetô barát 266 - mezôk liliomai 238 - tíz szűz 240 peleták 145 Pella 29, 72, 82, 102, 200, 337, 484 pentagram (l. Dávid-csillag) pénzek 27, 74, 165, 212, 222, 242skk., 286, 332, 385, 430, 458, 499, 535, 561 Alexander Janneusz 74, 276 pénze Alexandra - 74 Antigonusz - 74, 383 Antiochus, VII. - 74, 222 Antonius Pius - 486 Archelausz - 276, 385 Arisztobulosz - 310 Augustus - 243 Bar Kohba - 350 Coponius - 172, 276 Fülöp - 209 Hasmoneusok - 74 Heródes Agrippa I. - 457 - Antipász - 209, 453 - Nagy - 27, 70, 385 Johannesz Hirkanosz - 74 Kleopátra - 14 Lívia - 404 Marcus Antonius - 14 Nagy Sándor - 242 perzsák - 242 Pilátus - 201, 430 Szalóme - 310 Tiberius - 404 Titusz - 401 Tyrusz - 243 Vespasianus - 395 Perea 25, 29sk., 35, 72sk., 82, 102, 200, 202, 205, 227, 243, 253 pergamen 95sk. Pergamon 95 perzsák 44, 58, 109, 358, 439, 516 pestis 155 Péter, apostol 201, 205, 243, 245, 267, 281sk., 300, 342sk., 346, 406sk., 419, 426, 451, 486, 522, 527, 531, 575 - háza 284sk., 290skk., 343 - primátusa 533, 564 - primátusa temploma (l. templomok) -, Ibériai 358, 436, 545 Petrus Diaconus 44, 195, 296, 532, 535, 552, 564 Phaszael 75sk., 102, 195, 437 - tornya (l. Dávid tornya) Phaszaelisz 82, 103 Pherorasz 79 Phiabi 209, 424 Phibion 455 Philadelphia (Amman) 40, 72, 82, 102, 200, 337 Phile 90 Philon, Alexandriai 15, 126, 205, 221, 430, 551, 567 -, Kyrenaiosz 461 Phokasz császár 442 -, szerzetes 112, 133 Piacenzai névtelen 196, 288, 346, 436, 438, 497, zarándok 500sk., 552 Pinhasz 129, 131 - Gibeája 131 Pinkerfeld, J. 407, 412, 566 Pireus 203 Pizzez 107skk., 113 Platon 100sk. Plinius, idôsebb 95, 100sk., 204, 210, 219, 221, 253, 432, 527 -, ifjabb 431sk. Plutarchosz 100sk. Poemenia 540, 545 polisz 103 Pompeius 11, 25, 27, 75sk., 172, 202, 337sk., 446, 574 Ponpeia Lukilia 330sk. pontifex maximus 12, 28 Pontius Pilatus 121, 197skk., 254, 306, 403, 421, 424, 427skk., 440, 445skk., 451skk., 454skk., 465, 514, 520, 567, 574 Poppea 18 Porcius Festus (l. Festus) Porta Neapolitana 434, 485 Poterium Spinosum 456 praetorium 427, 432skk., 436skk., 444, 452, 485, 568 Pritchard, J. B. 382 prokonzul 199 Prokopiusz 435 prokurátor 199 Protoniké 570 provinca 199 Ptolemaisz (Akko) 31, 33, 35, 37 79 81, 111, 208, 267skk., 277 Ptolemaiszi-síkság 35, 37 Ptolemeus Claudius, csillagász 90 - király 208, 381 - Simon veje 70 - XIII., Kleopátra testvére 14 Ptolemeusok 83, 136, 165, 244, 457 Pudenziana-bazilika 467, 492, 540, 545 Purim-ünnep 188, 559 puszta (l. Júdeai pusztaság) Puteoli 474 Puttrich-Reignard, O. 281 pünkösd 323, 572, 577 -- Q -- Quadráns 245 Quadriporticus 358, 362 Quaresmius 67, 277, 478, 505, 518 Quirinius 9, 17skk., 27, 165, 574 Qumrán (l. Hirbet-Kumrán) -- R -- Rabbi 249, 347 - Akiba 185, 201, 271 - Ammi 309 - Asi 309 - Bar Anina 276 - Hillel 196, 249 - Jehosua ben Hananja 350 - Jehuda ha Nasi 196, 276 - Johanan ben Torta 185 - Mattaj 270 - Meir 309 - Simon ben Gamaliel 245 - Simon ben Jochai 188 - Simon ben Iachis 309 - Tanchum ben Kanilai 281 Rafia 72, 82, 102, 200 Ragusai Bonifác 516, 518 Ráhel 44, 46, 92sk., 242 Rakkat 72, 273, 278 Rama 44, 93 Ramsey, W. 23 Ramszesz II. 135, 278, 346 - III. 135 Rász Dzsirnisz 281 - el-Mekabber 146 - el-Mesarif 132, 146 - es-Sijah 364, 393skk. - Feska 230 - Ibzik 34 Rawlison. H. C. 91 Renan, E. 44 Renard, H. 410 Reuwich, E. 512sk., 516sk. Réztekercs 325, 458, 564 Rex socius 25 Rhodosz 83, 97 Rhodoszi Drákó 506 Ribla 160 Richmond, E. T. 54 Roberts, C. H. 96 Robinson, E. 183, 256, 354, 360, 438, 565 - -ív 171, 179, 181sk., 444, 480, 559 Roboám 152 Rodulf 502 Rogel-forrás 136, 140, 459 Róma 28, 136, 198, 202sk., 252, 293, 300, 427, 430sk., 453, 469, 475, 496, 552, 575 Római utak 23, 231, 267, 378, 383, 386, 391, 551 Rousée, J. M. 327 Ruben 35, 129, 242 Rudzsm el-Bahr 211, 230 Ruhnus 316 Rufus Annius 574 - Aquilejai 459 Rusalimum 133 Rut 44 Rylands, J. 96sk. -- S -- Sabinus 25 Saewulf 429, 494, 503, 517 Safin 132 Salamon 136, 139, 147skk., 152, 161, 180, 208, 222, 336, 355, 393 - Csarnoka (l. templomok) Salem 133 Saliusok 224, 395 Saller 224, 395 Sámuel 131 Sancta Sanctorum-kápolna 516, 570sk. Sándor Nagy 136, 165, 178, 254, 312, 336 Sáron-síkság 29, 34sk., 127, 528 sátoros-ünnep 83, 164, 172, 197, 323, 349skk., 559, 577 Saturninus, C. S. 20, 23, 550 -, L. V. 25 Saul 124, 135, 145, 573 - Gibeája (l. Gibea) Schalit, A. 553 Schick, C. 150, 316, 353sk., 357, 360, 438, 440, 480, 556, 568 Schnabel, P. 88 Schneider, A. M. 281, 564 Schoch, K 451 Scorel, J. van 61 Scribonia 22 Sebna 146 Seetzen, U. E. 338 Sefela 33sk., 127, 453 Seianus 197, 199, 429, 457, 575 sékel 244, 396 sella curilis (l. bírói szék) Sellin, E. 378 Semaja 76 Semone Esre (l. Tizennyolc imádság) Seneca 100sk., 475 Sepp, N. 320 Septimius Vegetus 455 Sestertius 245 Sextus Caesar 76 Sibbolet 226 Sílo (Szeilun) 126, 131, 133, 135 Siloé-csatorna 153, 155, 357 - -felirat 353, 355 - -tava 49, 140, 166, 168 175, 350, 352skk., 360, 406, 422, 428sk., 436, 565 Simeon, agg 78, 175 Simon - ben Giora 396 - ben Kamithosz 425 - ben Koseba (Bar Kohba) 49, 185, 217, 222, 255, 271, 277, 407, 461, 483, 576 - Cirenei 459 - fôpap 78, 222, 332, 381 - Kánából 300, 303 - leprás 390 - mágus 306 - Makkabeus 70 - II. Mariammé atyja 252 - Péter (l. Péter) - az Úr testvére 302, 525, 575 Sínai-félsziget 35 Sion hegye 143skk., 162sk., 406sk., 422, 433, 439, 543, 545, 566 - városa 127, 143skk., 154, 398 siratófal 166, 398, 436, 444 sírfülke (l. kokim) sírok: Abdiás sírja 315 Absalom - 166, 423, 515 Ádám - 463, 468, 507, 510 Akiba rabbi - 271 Alexander - 462 Arimateai József - 484, 502, 518 Bene Heszír - 423 Dávid - 407skk., 412sk., 566 Elizeus próféta- 316 Gordon - 569 Jakab apostol - 423 János, Keresztelô - 312, 315 Jézus - (l. Szentsír) Jónás - 269 József, az Úr Jézus nevelôatyja - 256, 262 József, Tibériási - 114 Lázár - 364, 368, 374 Mária, Boldogságos Szűz - 416 próféták - 391, 397 Ráhel - 44sk., 93 Rambam Maimonidesz - 271 Sakkai - 271 Zakariás - 423, 500 Soam 109 Sosius 76 Sóváros 220, 222 Ssam 133 Strabon 100sk., 204, 379, 382, 549 Strauss, D. F. 16sk., 521 Struthion-tó 447sk. Sudarium 476 Suetonius 12, 18, 100sk., 195, 197skk., 306, 431, 453, 565 Suk (l. Han ez-Zet) Sukenik, E. L. 112, 168, 170, 460 Suném 265 Suriano 282, 410 Syene 93 -- SZ -- Szabbasz apát 58, 216, 337, 528 Szadduceusok 71, 248skk. 404sk. Szafed 36, 272, 346 Szaladin szultán 125, 268, 348, 373, 417, 478sk., 512, 545 Szalmanaszár V. 154 Szalóme, Heródes 79, 83, 195 nôvére -, Heródiás leánya 197, 252, 314sk. -, Jakab és János anyja 471skk., 522 szamár 95, 281, 393, 397, 402 Szamaria 30sk., 33sk., 36sk., 73, 76, 83, 128, 142, 154, 157, 199, 257sk., 346 szamaritánusok 59, 255, 257 szandál 87, 129, 466 Szanherib 155, 157, 159, 573 szántóföld 192, 568 Szanúr (l. Betúlia) Szappho 100sk. Szargon II. 154sk., 257, 573 szarkofág 261, 409, 469 Szaturnusz bolygó 88skk. Szebaszte 78, 81, 129, 210, 259, 311sk., 336 Szebasztije 311 Szedekiás (Cidkija, l. Mattanjah) Szefforisz 19, 107, 109, 111, 121, 196, 239, 269, 272 szegletkô 174 Szeilun (l. Sílo) szeldzsuk törökök 562 Szeleukidák 75, 136, 165, 199, 244, 573 Szeleukosz I. 190 Szemer 311 Szenon korszak 31 szentirási kéziratok 94sk., 100sk., 554 Szentsír 460, 480, 488, 497skk., 516skk., 571 - -templom (l. templomok) szent szikla 369 Szeptuaginta 48, 103, 143, 201, 421 Szeraja 160 Szerapisz-kultusz 326, 330 Szeszosztrisz I. 94 Sziciliai Margit (l. Margit) Sziddim-völgy 231 Szidon 29, 33sk., 72, 75, 82, 102, 200, 295, 336sk. Szikar 257, 260sk. szikariusok 248 Szikem 37, 129, 142, 152, 254, 256, 258, 260sk., 311, 434 Szikladóm 4, 67, 134, 166, 175, 179, 186, 369, 388, 439, 517, 556, 565 szikomor-fa 386 Szilván 145sk., 361 szinedrium 70, 76, 424sk., 520 Színeváltozás hegye (l. Tábor hegye) szinoptikusok 237, 242skk., 316skk., 392, 427, 465skk., 566, 571 Szinuhe 550 Szippar 88sk. szírek 199 Szíria 19, 70, 133skk., 260, 270 Szirofönicia 335, 341 Sziszak fáraó 152, 573 Sziszera 267, 573 Szkithopolisz (Bét-Seán) 29, 36sk., 40, 72, 75sk., 82, 102, 135, 200, 222, 272, 316, 337 Szkoposz 132, 146, 175, 392 Szodoma 40, 231 szombat 250 szombati gyógyítások 333, 352, 358 Szophoklesz 100 Szophroniosz 59sk., 236, 406, 498, 502 Szozomenosz 485, 488skk. szôlô 42 szöveghagyomány 97sk. szövegkritika 98sk., 554 szövetség szekrénye 135, 145, 152, 178, 190, 287, 498 Szpeira 421 szpudaioi 508, 514 sztatér 244, 300 Szulejmán szultán 15, 170, 180, 402, 442, 518 szúra 565 Születés barlangja 60, 62skk. Szűz forrása 354 -- T -- Tabghai zarándokház 279, 564 Tábor hegye 29, 34, 36, 72, 82, 102, 121, 200, 263sk., 271, 303sk., 341, 345sk., 347, 393 Tabula Peutingeriana 551 Tacitus 12, 20sk., 100sk., 198, 202, 306, 431sk., 457, 475, 565 Talita 282 Talmud 66, 107, 126, 132, 165, 185, 188, 191sk., 196, 202, 225, 245, 250, 266, 269sk., 273, 277, 280, 294sk., 333sk., 349, 367, 376, 393, 424, 427, 449, 465, 473, 559 Tamás apostol 125, 302, 364 Tánah 142 Tanítás barlangja 537sk. Tannaiták 276, 286 Tannur Ejjub 321 Taraxipposz 204 Tarihea 277 Tarik Báb en-Nebi Daud 434 - - esz-Szilszele 166, 172, 482 - - Szitti Marjam 448, 454 - el-Vád 166, 434 Tarsus 14 tau betű 183, 465, 474 Taurosz vára 382sk. Taurus 23, 382 Taylor-henger 159 tégla 381 Teje 278 tekton (l. ács) Tel Aviv 38, 40 Telhum (l. Kafarnaum) Tell Aszur 30, 34 - Balata (l. Balata) - el-Kurszi (l. Gergesza) - el-Oreme 270, 272, 278, 280, 322 - er-Rama 253 - er-Rász 254sk. - esz-Szultán 30, 378sk. - Madrik 133 temetés 366sk., 475 templom (jeruzsálemi) 132, 165skk., 395, 422, 557sk. - adó 244sk., 248 - égôáldozati oltára 175, 179sk., 186sk., 395 - építése 145sk., 152, 163sk., 165skk., 248 - függönye 178, 473 - kapui 179sk., 444sk. - kincstára 245, 395 - Királycsarnok 169skk., 182 - lerombolása 165, 398skk., 473 - megtisztítása 248skk. - ôrségének parancsnoka 421, 425 - párkánya 104, 171, 434 - perselyei 458 - pogányokat kitiltó táblája 179, 184, 429 - rendôrei 248, 421 - Salamon csarnoka 169, 179, 361 - Szentek Szentje 75, 169, 178sk., 186, 498 - szentelése 69, 224, 361 - udvarai 179sk. templomok: Angyali üdvözlet temploma 49, 104, 107, 109, 111sk., 114, 116skk., 193, 195sk. Anna, Szent - 166, 196, 325, 437, 566 Apostol - 407 Béna meggyógyításának (Bethesda) - 434 Betfágé - 391, 394 Dormitio B. Mariae V. - 410sk., 416sk. Ecce Homo - 166, 446sk. Ecclesia Elegans - 49, 418sk., 420 Eleona - 4, 49, 155, 537sk., 542sk., 545 Elítéltetés - 166, 448, 460 Emmausz (Amvasz) 528skk. Feltámadott megjelenésének - 532skk. Gábriel fôangyal - 120, 263 Jákob kútja - 504 József, Szent - 193 Katalin, Alexandriai, Szt. - 21, 44, 50, 63 Kenyérszaporítás - 278, 318skk., 326, 535 Lázár - 368, 370sk. Magdolna - 418 Mária Szűz (Kidron-völgyi) - 416 - (Szpudaioi) - 504, 514 Megostorozás - 166 Megváltó - 166, 175, 390, 439, 481, 569 Mensa Domini - 534skk. Mennybemenetel - 504, 543 Nea - 434sk., 436sk. Nevelkedés - (l. Szent József) Notre Dame du Spasme - 437 Nyolc boldogság - 297, 532 Pater Noster - 404, 537, 542 Péter bánata (S. Petrus in Gallicantu) - 166, 354, 424, 428, 434, 458 Péter-háza - 284skk., 291skk. Péter primátusa - 534skk. Sancta Sophia - 166, 434, 136 Santa Pudenziana - 467 Siloé - 358, 362sk., 434 Sion - 406, 412, 434, 436sk., 479, 504 Szentsír - 166, 175, 390, 407, 434, 460, 463, 468, 476skk., 479skk., 491sk., 504, 506skk. 538 Születés - 44, 46sk., 50skk., 54skk., 62skk., 67, 479, 538, 546 Theotokosz (Istenszülô) - 255 Üdvözítô - 4, 434, 514 Viri Galilei - 389 templomtér 134, 166, 179, 181, 388, 390, 397, 436, 439, 443sk., 460, 480sk., 515, 533, 540 tepidárium 105 termékeny félhold 133 terra rossa 132, 192 Tertullianus 19sk., 28, 431, 475 Testa, E. 395 Testimonium Flavianum 432 tetradracham 244 Theodelinde királynô 498, 500 Theoderich zarándok 112, 395, 437, 494, 505 Theodorik, Nagy 97 Theodóziusz császár I. 109, 263, 419, 468, 551 - fôdiakonus 211, 236sk., 253, 277, 295, 395, 406, 408, 424, 436, 488, 505, 512, 552 Theophilosz püspök 201 Thönnessen, L. 418 Threx 382, 389 Tibériás városa 31, 109, 111, 205, 209, 239sk., 259, 266, 269, 271, 273, 275, 277, 296, 298, 316, 322, 526 Tiberius császár 20, 22, 95, 195, 197skk., 201, 205, 225, 248, 314sk., 430sk., 451, 453, 456, 575 Tiglat Pileszer III. 154, 267, 279 Timóteus 523 Tiron 85 Tirusz 29, 33, 35, 72, 82, 102, 200, 238, 295, 336sk. Tirza 311 tisztasági törvény 218sk., 250, 309sk., 402 Titius, M. 23sk., 550 Titius-papok 12 Titus császár 76, 107, 139, 164, 185, 204, 277, 396skk., 400, 427, 432, 436, 438, 442, 575 Tivoli 23, 549 Tizenkettô (l. Apostolok) Tizennyolc imádság 143, 184sk., 557 Tízváros (l. Dekapolisz) Tobler, T. 360, 556 Tóra 190sk., 248sk., 288, 309, 392, 559 - szekrény 188sk., 288 tövisek 456 töviskorona 456skk. Trachonitisz 35, 72, 82sk., 102, 198, 200, 205 Traianus császár 281, 302, 338, 431, 525 tribunal 433 Tripolisz 81 Trito-Izaiás 163, 573 triumvir monetalis 28 Troász 10 Troilo, F. von 418 Tryphon 70 Tulul Abu el-Alayik 382skk. Turan-síkság 269 Turon 31 Turris Stratonis 34, 83, 202, 206 Tutmozisz III. fáraó 124, 278 tűzjel 393 tűzkô 32sk. Tyanai Apollóniusz 306 Tyropaion-völgy 134, 139sk., 163, 168, 182sk., 352, 358, 395, 427sk., 433, 453, 480, 483 -- U -- Ulpianus 17 Umm el-Amad 119 - et-Tala (l. Betlehem) - et-Tala (Olajfák hegye) 391, 533 - Szidre-gázló 294 Urusalim 43, 133 utak 29, 110sk., 215, 229, 234, 265, 267skk., 339, 382, 391skk. - az Olajfák hegyére 4, 392sk., 397, 415sk., 539 Utolsó vacsora 411, 414 - - terme 166, 406skk., 411skk., 433sk., 440 Uzija (l. Azarjás) Üdvözlégy Mária 119, 125 -- V -- Vádi-Abu-Disz 364, 391, 394 - -Amesz 273, 277 - -Barbutije 316 - -Dzsaufat Zabin 215 - -ed-Dzsainal 44, 46, 63 - -ed-Dzsamus 296, 298, 322 - -el-Amud 280 - -el-Arisz 35 - -el-Hammám 127, 268sk., 271sk., 277, 280 - -el-Harrar 229, 232, 234sk., 236 - -el-Hod 365, 368sk. - -el Kelt 30, 58, 227, 229, 234sk., 381skk., 386sk. - -el-L.ehham 391 - -el-Melek 267 - -el-Mellaha 228 - -el-Vebedani 298 - en-Nar 140, 388, 392 - er-Rabadije 280 - er-Rummane 269 - -esz-Szamak 270, 316, 337, 339 - -Fara 31, 78, 258 - -Heszban 253 - -Kumrán 218 - -Murabbaat 214 - -Sakk-ed-Debi 382 Valeria 123 Valerius Gratus 197 - M. Barbatus 20 Valid kalifa 281 vám 385 vámos 385sk. varázslat 306sk., 376 Varus 102, 199 vaskor 49, 63, 104, 124, 142, 353, 492 Vaux, R de 220 Vergilius 95, 100sk. Vérmezô (l. Hakeldama) Vespasianus 18, 93, 222, 306, 376, 396, 525, 575 Via Dolorosa 166, 434, 443, 447, 454sk., 459skk. - Labicana 12 - Maris 31, 36, 103, 127, 226, 267, 277sk., 281, 303 - Sebaste 23 Viaud, P. 104, 125, 193sk., 196 Vibius Maximus 16 Vienne 102 Viktória Augusta-kolostor 389, 533 világosság 241, 352 Vilmos II. császár 411 -, Tiruszi 503 Vincent, L.-H. 54sk., 112, 148, 260, 331, 410, 412sk., 446sk., 450, 454, 480, 484, 488, 506, 527, 537, 556, 566 virágok 238 Vitalis Petronia 474 Vitellius 315, 424, 430 vízvezeték 205, 216, 218sk., 381, 387 Vlaminck, B. 113sk., 555 Volumnius 23, 25, 550 vôfély 241 vôlegény 240 -- W -- Warren, Ch. 137, 144, 148, 173, 181, 183, 187, 444, 446, 558 Watzinger, C. 188, 270, 286, 288, 378, 563 Weill, R. 153, 353, 557 Wetscott, B. F. 97 Willibald püspök 46, 61, 277, 295, 323, 337, 498, 500, 552 Wilson, Ch. 173, 282, 360, 446, 557 - -ív 168, 172, 179, 183, 436, 444, 480 Winter, P. 567 Wright, G.E. 254, 262 -- X -- Xenophon 100sk. Xysztosz 168sk., 179, 427 -- Y -- Yadin, Y. 80 Yale-Egyetem 190 Yeivin, Z. 307 -- Z -- Zahn, Th. 19 Zakariás, Keresztelô János atyja 69, 180, 198, 209sk., 224 - próféta 163, 210, 231, 393 Zakeus 385 zarándokbeszámolók 551 zarándoklat 125skk. zarándokutak 29, 127sk., 349 Zebedeus 294sk., 386 Zebulon 112, 267 zelóták 28, 81 Zenóbiosz 486, 489, 496 Zenodorusz 205 Zeusz 69, 203, 221, 242, 255, 338 Zinnor 143sk. Zoher 525 Zorobábel 104, 162, 210 -- Zs -- zsidók 79, 107, 147, 323, 341, 407, 465, 473 Zsidó-kastély 237 zsidó-keresztények 49sk., 116, 191, 194, 201, 281, 291, 407, 472skk., 485 zsinagóga 81, 109sk., 119, 185sk., 188skk., 282skk., 295sk., 307, 407, 562 zsoltárok 39, 42, 121, 127, 144, 386, 411, 466, 472 ======================================================================== Szentírási helyek A szentírási helyek utáni számok a nyomtatott könyv oldalszámai, rájuk kattintva a szóbanforgó oldal tetejére ugrik a program. Teremtés könyve Ter 1, 10--12 238 Ter 14, 6 134 Ter 17, 10 66 Ter 29, 31--35 242 Ter 35, 19 44 Ter 36, 20 134 Ter 37, 19--20 129 Ter 48, 7 44 Ter 50, 10 233 Kivonulás könyve Kiv 3, 5 461 Kiv 13, 21 538 Kiv 20, 4 287 Kiv 20, 25 162 Leviták könyve Lev 14, 1--32 333 Lev 24, 16 333 Számok könyve Szám 15, 30 sk. 333 Szám 15, 37--41 179 Szám 16 sk. 162 Szám 19, 1--10 393 Szám 35, 30 425 Második Törvénykönyv MTörv 2, 12 134 MTörv 6, 4--9 179 184 MTörv 11, 13--21 179 188 MTörv 12, 5--7 158 MTörv 13, 1--6.13--16 333 MTörv 13, 9--10 334 422 MTörv 16, 11 126 MTörv 16, 21--22 156 MTörv 17, 13 334 MTörv 19, 15 472 MTörv 21, 22--23 334 459 463 MTörv 23, 25 42 MTörv 27, 4 258 MTörv 30, 19 158 MTörv 32, 49 26 MTörv 34, 1--4 27 231 Józsue könyve Józs 15, 7 365 389 Józs 18, 17 365 389 Józs 18, 23 376 Józs 19, 35 278 Bírák könyve Bír 5, 2--31 346 Bír 19, 11 sk. 143 Bír 20, 45 233 Bír 21, 19 126 Sámuel I. könyve 1Sám 4--7. ff. 145 1Sám 7, 12--16 146 1Sám 13, 17 376 Sámuel II. könyve 2Sám 5, 6--8 143 2Sám 5, 7 140 2Sám 5, 9 136 144 2Sám 5, 11 145 2Sám 6, 14 sk. 145 2Sám 13, 23 376 2Sám 15, 18 145 2Sám 15, 32 393 2Sám 18, 18 423 Királyok I. könyve 1Kir 1, 45 139 1Kir 6. f. 152 1Kir 6, 1 150 1Kir 7, 2--8 150 1Kir 7, 13--51 152 1Kir 8, 10--11 538 1Kir 8, 27--29 152 1Kir 9, 11--13 336 1Kir 14, 25--26 152 1Kir 16, 24 311 1Kir 18, 3 sk. 316 1Kir 22, 39 311 Királyok II. könyve 2Kir 6, 32 316 2Kir 8, 17 399 2Kir 13, 14.20--21 316 2Kir 14, 13--14 153 2Kir 15, 29 279 2Kir 17, 10 161 2Kir 18, 14--17 157 2Kir 19, 35--36 155 2Kir 20, 20 353 2Kir 22, 14 158 2Kir 23, 8 162 2Kir 25, 1 160 2Kir 25, 1.2--12.18--21 160 Krónikák I. könyve 1Krón 2, 10 409 1Krón 11, 4--6 143 1Krón 24. f. 107 1Krón 24, 15 423 Krónikák II. könyve 2Krón 2--3. ff. 152 2Krón 13, 19 376 2Krón 20, 19 162 2Krón 21, 13 152 2Krón 23, 5 403 2Krón 23, 30 353 2Krón 26, 23 155 2Krón 29, 7 155 2Krón 32, 5--6 155 2Krón 32, 19 157 2Krón 34, 3--4 157 Ezdrás könyve Ezd 1, 1--2 162 Ezd 2, 61--64 147 Ezd 7, 11--26 164 Nehemiás könyve Neh 2, 8 446 Neh 3, 1 446 Neh 3, 6.8 164 Neh 7, 63--65 147 Neh 11, 32 365 Neh 12, 39 446 Makkabeusok I. könyve 1Mak 4, 61; 5, 23 73 1Mak 8, 18 466 1Mak 9, 50 526 1Mak 10, 23.46 466 1Mak 11, 23.41.50 466 1Mak 13, 36 466 1Mak 14, 26 466 1Mak 15, 1--2 466 1Mak 16, 11--16 381 Zsoltárok könyve Zsolt 21 466 472 473 Zsolt 22, 4 386 Zsolt 22, 5 392 Zsolt 30 472 473 Zsolt 62 473 Zsolt 103, 3 538 Zsolt 121 126 180 Sirák fia könyve Sir 48, 17 353 Izajás könyve Iz 5, 26 sk. 154 Iz 7, 3 352 Iz 7, 14--15 154 Iz 8, 6 352 353 Iz 8, 23 73 127 226 Iz 11, 1 47 Iz 12, 3 350 Iz 22, 9 352 Iz 28, 16 155 Iz 35, 5 386 Iz 40, 3--5 335 Iz 40, 6--7 41 Iz 52, 1 143 Iz 58, 6--7 392 Iz 60, 1 163 Iz 61, 1 163 341 Jeremiás könyve Jer 7, 12 131 Jer 11, 17 159 Jer 14, 4 40 Jer 20, 1 162 Jer 23, 5 47 Jer 31, 15 44 Jer 31, 38 446 Jer 39, 1--7 160 Jer 52, 4 160 Ezekiel könyve Ez 9, 4 474 Ez 11, 23 393 Ez 16, 1--3 132 Ez 40--41. ff. 152 Ez 43, 6--9 183 Dániel könyve Dán 7, 13 342 Ozeás könyve Oz 5, 1--2 346 Ámosz könyve Ám 5, 2 402 Zakariás könyve Zak 11, 1 473 Zak 14, 4 393 Zak 14, 10 446 Evangélium Szent Máté szerint Mt 1, 1 147 Mt 1, 11 160 Mt 1, 14 162 Mt 1, 16 67 Mt 1, 20--21 85 Mt 2, 1--2 88 90 466 Mt 2, 2--9 47 85 92 Mt 2, 11 48 93 Mt 2, 13 64 Mt 2, 14.17--18 93 Mt 2, 15 87 Mt 2, 16 90 Mt 2, 19--20 87 99 Mt 2, 22 99 103 Mt 2, 23.26 103 Mt 3, 5--6 229 Mt 3, 10 225 Mt 3, 17 341 Mt 4, 12 252 Mt 4, 13--17 267 Mt 4, 15 73 Mt 4, 18.20 300 Mt 4, 23 264 Mt 4, 23--24 295 Mt 5, 1.21--38.43--45 295 Mt 5, 3--12 296 Mt 5, 26 245 Mt 6, 5--6 250 Mt 6, 28--29 150 Mt 6, 70--71 303 Mt 7, 21 342 Mt 7, 25--27 40 Mt 8, 2--3 333 Mt 8, 3 308 Mt 8, 18 532 Mt 8, 28 337 Mt 9, 1 282 Mt 9, 9--10 282 Mt 9, 14--15 241 Mt 9, 27 336 Mt 10, 2--4 300 Mt 10, 5--6 336 Mt 10, 40.66 299 Mt 11, 4 sk. 341 Mt 11, 12 248 Mt 11, 21--22 295 Mt 11, 23--24 334 Mt 11, 25--26 323 Mt 11, 27 342 Mt 11, 28 293 Mt 12, 1--8 250 303 Mt 12, 23 336 Mt 12, 24 306 Mt 12, 39 269 Mt 13, 34 279 Mt 13, 34--35 322 Mt 13, 47 300 Mt 13, 54 295 Mt 13, 58 308 Mt 15, 1--9.12--14.21--24 336 Mt 15, 5 458 Mt 15, 25--28 337 Mt 15, 30--31 340 Mt 15, 39 279 281 Mt 16, 2--4.13--16 341 Mt 16, 17--20 342 Mt 16, 21--22 343 Mt 17, 5 341 347 Mt 17, 6 349 Mt 17, 16 308 Mt 17, 24 27 245 Mt 17, 25--27 245 300 Mt 20, 29--34 386 Mt 21, 1--7 394 Mt 21, 9 147 Mt 21, 10--11.14--17 402 Mt 21, 42 174 Mt 23. f. 402 Mt 23, 2 307 Mt 23, 8 297 Mt 23, 23--26 250 Mt 25, 1 240 Mt 26, 21--25 413 Mt 26, 25.48--50 303 Mt 26, 36 415 419 Mt 26, 57 422 Mt 26, 73 73 294 Mt 26, 75 428 Mt 27, 1--2 429 Mt 27, 3--5 303 458 Mt 27, 6 458 Mt 27, 7--8 459 Mt 27, 11.29.37 466 Mt 27, 17 455 Mt 27, 19 456 Mt 27, 24--25 427 457 Mt 27, 27 432 444 Mt 27, 33--34 463 465 Mt 27, 45.51 473 Mt 27, 46--50.55--56 472 Mt 27, 62--66 514 Mt 28, 2--3 521 Mt 28, 6 518 Mt 28, 11 523 Mt 28, 16 393 533 Mt 28, 18--20 533 Evangélium Szent Márk szerint Mk 1, 1 472 Mk 1, 5 267 Mk 1, 18 300 Mk 1, 22 282 296 Mk 1, 23 282 292 Mk 1, 24 334 Mk 1, 29--31 282 Mk 1, 32--34 292 Mk 1, 35 298 Mk 1, 38 293 Mk 1, 40--45 309 Mk 2, 1.14--61 282 Mk 2, 1--12 286 Mk 2, 23--28 333 Mk 3, 1--6 333 Mk 3, 13--19 299 300 Mk 3, 16 342 Mk 3, 21--22 333 Mk 5, 1 340 532 Mk 5, 20 337 Mk 5, 22--23 282 333 Mk 5, 37 302 Mk 5, 40--42 282 Mk 6, 1 47 Mk 6, 3 184 302 Mk 6, 17 252 Mk 6, 18.20 253 Mk 6, 21--28 310 Mk 6, 29 315 Mk 6, 34--53 318 Mk 6, 56 466 Mk 6, 65 279 Mk 7, 3 250 Mk 7, 25--26 336 Mk 7, 31 337 Mk 8, 10 277 281 Mk 8, 11 318 341 Mk 8, 13 341 Mk 8, 22 295 Mk 8, 27--31 342 Mk 8, 29 318 Mk 9, 2 302 345 Mk 9, 2--7 346 Mk 9, 6 347 Mk 10, 3--12 295 Mk 10, 32--34 378 Mk 10, 46--52 386 Mk 11, 18 403 Mk 11, 25 542 Mk 12, 1--11 472 Mk 12, 13--14 403 Mk 12, 15--17 404 Mk 12, 19--27 405 Mk 13, 1--2 401 Mk 13, 3 300 Mk 13, 41--44 245 Mk 14, 1--2 405 449 451 Mk 14, 12.16 449 Mk 14, 14 48 Mk 14, 32 415 Mk 14, 33 302 Mk 14, 51--52 421 Mk 14, 53 422 424 Mk 14, 55.61--62 425 Mk 14, 55--65 426 Mk 14, 70 73 Mk 15, 2 466 Mk 15, 4 302 Mk 15, 12.14--19 456 Mk 15, 16 432 444 Mk 15, 21 459 Mk 15, 22 461 463 Mk 15, 27--28 466 Mk 15, 39--40 472 Mk 15, 45--46 475 Mk 15, 46--47 518 Mk 16, 2--5 sk. 522 Mk 16, 3 477 Mk 16, 4 518 Mk 16, 19 536 Mk 16, 63--64 426 Evangélium Szent Lukács szerint Lk 1, 1--4 10 Lk 1, 3 9 Lk 1, 5--2, 52 10 132 Lk 1, 8 107 Lk 1, 12--13 237 Lk 1, 21 180 Lk 1, 26--33 103 119 Lk 1, 80 224 Lk 2, 1--7 9 Lk 2, 2 10 19 Lk 2, 3 14 Lk 2, 4 73 Lk 2, 22--24 66 67 Lk 2, 29--32 175 Lk 2, 30--38 68 Lk 2, 43 180 Lk 2, 44--49 183 341 Lk 2, 46 169 Lk 2, 49 342 Lk 2, 51--52 184 Lk 3, 1--2 198 451 Lk 3, 7--8.16--17 225 Lk 3, 21 346 Lk 3, 27 162 Lk 4, 6 425 Lk 4, 14 10 Lk 4, 16 184 Lk 4, 17--20.22 334 Lk 4, 24 267 Lk 4, 25--27 124 Lk 4, 29 103 334 Lk 4, 42 299 Lk 5, 1 272 Lk 5, 2 300 Lk 5, 16 299 333 Lk 5, 27--30 282 Lk 6, 6 282 Lk 6, 12 299 346 Lk 6, 14--16 300 Lk 6, 20--49 295 Lk 6, 24--25 246 Lk 7, 1 296 Lk 7, 5 286 Lk 7, 11--17 303 Lk 7, 23 305 Lk 7, 25 221 Lk 8, 1--3 277 Lk 8, 3 454 472 Lk 8, 23 272 Lk 8, 26 316 Lk 9, 10 295 Lk 9, 18--21 342 346 Lk 9, 28 346 Lk 9, 29.32--34 347 Lk 9, 51 132 Lk 9, 54--56 349 Lk 10, 34 48 Lk 10, 66 299 Lk 11, 39 269 Lk 11, 51 423 Lk 11, 54 333 Lk 13, 21--33 132 Lk 13, 31--33 363 Lk 13, 34--35 132 243 Lk 14, 16--23 276 Lk 15, 8 27 Lk 16, 19--31 246 Lk 17, 11 132 Lk 18, 8 310 Lk 18, 31--33 341 Lk 18, 35--43 386 Lk 19, 2--6.10 386 Lk 19, 11 132 Lk 19, 12.14 99 Lk 19, 20 476 Lk 19, 38 401 Lk 19, 41--44 395 Lk 19, 48 402 Lk 20, 21--24 22 Lk 20, 39 405 Lk 21, 1--3 175 Lk 22, 1.11 48 Lk 22, 7--8.10--11 406 Lk 22, 15--18 411 Lk 22, 17--20 414 Lk 22, 39 415 Lk 22, 40 418 Lk 22, 41 415 Lk 22, 54 422 Lk 22, 61--64 426 Lk 22, 66 427 Lk 23, 2 452 Lk 23, 3 466 Lk 23, 7--12 436 Lk 23, 8 453 Lk 23, 12 545 Lk 23, 26.28--31 461 Lk 23, 33 461 463 Lk 23, 46 472 473 Lk 23, 49 472 Lk 23, 50--51 425 Lk 23, 56 506 Lk 24, 10 472 Lk 24, 11 523 Lk 24, 13--24 525 Lk 24, 21 343 Lk 24, 28--33.36 527 Lk 24, 47.53 132 Lk 24, 50--53 538 Evangélium Szent János szerint Jn 1, 14 9 163 300 Jn 1, 21 236 Jn 1, 23.28--29 225 Jn 1, 35--39 237 Jn 1, 38 302 Jn 1, 42 342 Jn 1, 45--49 237 240 Jn 1, 47 466 Jn 2, 1--2 238 Jn 2, 3--10 241 Jn 2, 14--16 244 Jn 2, 20 452 Jn 3, 23 316 Jn 3, 29 241 Jn 4 161 Jn 4, 5--6 257 Jn 4, 6--11.13--17 259 Jn 4, 21 162 Jn 4, 22 258 Jn 4, 34 184 Jn 5, 1 435 Jn 5, 1--2 73 Jn 5, 2 324 Jn 5, 16--18 332 Jn 6 282 Jn 6, 1 272 318 Jn 6, 1--13.16--21.24.30.68 sk. 318 Jn 6, 8 300 Jn 6, 9 42 Jn 6, 15 317 Jn 6, 23 273 Jn 6, 48--51 323 Jn 6, 64--65 297 303 414 Jn 6, 66--69 334 Jn 6, 70--71 303 Jn 7, 3--9 345 Jn 7, 5 302 Jn 7, 11--13.14--17.25--27.37--38 350 Jn 7, 22--38 98 66 Jn 7, 41--42 47 Jn 7, 44--52 351 Jn 7, 52 73 98 Jn 8, 1 392 539 Jn 8, 6--11 351 Jn 8, 12 352 Jn 9, 1--7 352 Jn 9, 7 150 Jn 9, 8--17 358 Jn 9, 19--33 359 Jn 9, 34--38 360 Jn 10, 16 337 Jn 10, 22 70 Jn 10, 22--28.31--33 361 Jn 10, 23 169 Jn 10, 34--40 363 Jn 10, 41 305 Jn 11, 3--8.16 364 Jn 11, 17--27 366 Jn 11, 27--38 368 Jn 11, 38 374 375 Jn 11, 39--44 374 Jn 11, 49--54.57 376 Jn 11, 55--56 377 Jn 12, 1--2 386 389 Jn 12, 5--6 303 392 Jn 12, 7--8 392 Jn 12, 19 402 Jn 12, 21 294 Jn 12, 22 300 Jn 12, 32 336 Jn 13, 1--5 411 Jn 13, 30.34--35 414 Jn 14--17. ff. 414 Jn 14, 22--23 303 Jn 14, 28 538 Jn 15, 16 297 Jn 17, 4 473 Jn 17, 6.9 299 Jn 17, 20 337 Jn 18, 1 415 Jn 18, 2 415 419 Jn 18, 10--11 419 Jn 18, 12.15 421 Jn 18, 20--23 422 Jn 18, 25--27 426 Jn 18, 28 432 445 449 Jn 18, 29--38 97 445 452 Jn 18, 31 427 429 Jn 19, 4 445 456 Jn 19, 6--14 457 Jn 19, 9 432 445 Jn 19, 13 432 445 447 457 Jn 19, 17 463 Jn 19, 18 465 Jn 19, 19 432 Jn 19, 20 202 463 476 Jn 19, 25.30 472 Jn 19, 28 432 Jn 19, 34--35 475 Jn 19, 40 476 Jn 19, 41 476 486 506 Jn 20, 2.5--7 522 Jn 20, 7 476 Jn 20, 11--18 277 Jn 20, 12 486 Jn 20, 21--23 531 Jn 21, 1 272 Jn 21, 1--13 534 Jn 21, 6 300 531 Jn 21, 15--18 531 534 Apostolok Cselekedetei ApCsel 1, 8 132 ApCsel 1, 9 538 ApCsel 1, 12 392 ApCsel 1, 13 300 ApCsel 1, 14 407 ApCsel 1, 21--22 523 ApCsel 3, 2 401 ApCsel 3, 11 169 ApCsel 4, 12 66 ApCsel 4, 27 205 ApCsel 5, 12 169 ApCsel 5, 37 18 28 75 ApCsel 6, 2 406 ApCsel 6, 9 461 ApCsel 7, 58--60 427 ApCsel 8, 5 314 ApCsel 8, 9 sk. 306 ApCsel 8, 14 259 ApCsel 10, 39--41 523 ApCsel 11, 20 461 ApCsel 12, 1 302 ApCsel 12, 12--17 436 ApCsel 12, 17 299 ApCsel 12, 19--23 208 299 ApCsel 13, 1 205 461 ApCsel 13, 6 306 ApCsel 13, 14 23 ApCsel 15, 14 342 ApCsel 21, 3--6 336 ApCsel 21, 8 201 ApCsel 21, 28 184 ApCsel 21, 38 248 ApCsel 23, 19--22 81 ApCsel 23, 35 432 ApCsel 28, 14 474 A rómaiaknak írt levél Róm 1, 1--2 147 Róm 8, 15 473 A korintusiaknak írt I. levél 1Kor 15, 1--8 523 1Kor 15, 14.17--18 521 A galatáknak írt levél Gal 4, 6 473 Gal 6, 14 474 A filippieknek írt levél Fil 1, 13 432 Fil 2, 7 536 A kolosszeieknek írt levél Kol 1, 15--20 538 Kol 1, 20 468 A Timóteusnak írt II. levél 2Tim 2, 8 523 A zsidóknak írt levél Zsid 13, 12 463 476 Zsid 13, 13 393 Szent János apostol I. levele 1Jn 4, 2--3 244 A Jelenések könyve Jel 16, 16 124 Jel 21, 1--5 546