Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Magyar kortárs jezsuiták / 3 Szerkesztette: Szabó Ferenc S.J. A címlapot tervezte Miletics Katalin Szent Ignác-érme fényképének felhasználásával: Szokoly György Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya Budapest 1999 Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó P. Reisz Elemér (1904--1983) Ádám János: P. Varga Andor (1917--1994) P. Kajdi Ferenc (1884--1945) és P. Laskay (Róth) Antal (1909--1945) P. Jakab Benjámin (1903--1950) P. Vid József (1898--1952) P. Vág József (1914--1957) Szabó Ferenc: Somogyi Szilárd (1932--1958) P. Buzna Viktor (1875--1960) P. Lenner József (1886--1962) F. Kiss János (1879--1964) Héjja Gyula: P. Kövecses Géza (1921--1967) F. Gyôrvári Imre (1899--1970) P. Keszeg Imre (1895--1972) F. Boromissza Antal (1899--1976) P. Mogyoróssy Sándor (1903--1976) P. Király István (1919--1977) P. Horányi Lajos (1912--1978) P. Koós Antal (1901--1978) P. Horváth Mihály (1913--1981) P. Németh József (1913--1981) P. Chilla (Csongor) Raymond (1920--1985) P. Kaufmann József (1915--1985) P. Polgár András (1900--1987) Kozma Teréz: Kozma György élete (1939--1990) P. Sebes József (1916--1990) P. Faragó László (1900--1992) P. Derecskei János (1891--1993) P. Bölcsföldi Sándor (1920--1994) Gódor Nándor (1913--1994) P. Havas János (1908--1994) P. Lázár József (1919--1994) F. Ritz Sándor (1916--1994) F. Ferenczi György (1909--1995) F. Gara József (1907--1995) F. Kolozsvári Gáspár (1915--1995) F. Pál Ferenc (1924--1995) P. Rab Pál (1914--1995) P. Rózsa Elemér (1919--1995) P. Tibor Mátyás (1902--1995) F. Tóth-Kovács Lajos (1910--1995) P. Vajda Tibor (1914--1995) P. Cser: Palkovits István (1908--1996) P. Godó Mihály (1913--1996) P. Illés Béla (1911--1996) P. Kovács Jenô (1901--1996) P. Rozmán János (1906--1996) F. Szeles Bertalan (1922--1996) P. Thurzó István (1914--1996) P. Csele Sándor (1918--1997) F. Liptay (Soós) Károly (1908--1997) P. Máriás (Gologi) Lajos (1908--1997) F. Miklós János (1910--1997) P. Pesti József (1919--1997) P. Szabó József (1906--1997) P. Takács Antal (1911--1997) F. Varga Pál (1912--1997) P. Bogyó György (1913--1998) P. Fricsy Ádám (1914--1998) F. Müller József (1914--1998) P. Nagy Zoltán (1910 --1998) P. Schmidt Ferenc (1905--1998) F. Gömöri Pál (1911--1998) ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1999-ban jelent meg a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya kiadásában az ISBN 963 8014 22 9 azonosítóval. Az elektronikus változat a Jézus Társasága magyarországi tartományfônökének az engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Jézus Társasága Magyarországi Tartományáé. ======================================================================== Elôszó Kortárs magyar jezsuiták címmel már két kötetet közzétettünk 1991- ben és 1992-ben. (»Anima Una«-könyvek/2 és 3.) Ezekben jelesebb elhunyt rendtársaink életrajzát vázoltuk. Most e harmadik kötetben több, mint hatvan névvel találkozik az olvasó: egyes atyákról vagy testvérekrôl hosszabb visszaemlékezést, másokról rövidebb nekrológot adunk közre (ez utóbbiakat jórészt provinciánk ,,Cor Unum'' című, külföldön megjelent értesítôjébôl, illetve 1990 után az itthoni Provinciánk híreibôl vettük át. Az aránytalanságok ellenére jónak láttuk, hogy minden fellelhetô életrajzot vagy önéletrajzot, nekrológot felvegyünk kötetünkbe, mert valamennyi dokumentum értékű: a kommunista idôk szétszóratásában, üldöztetést és börtönt szenvedett vagy külföldön működött rendtagjaink emlékét így is rögzítjük az utókor és a fiatalabb jezsuita nemzedék számára. Ez a kötet tehát kiegészíti az »Anima Una«-sorozat korábbi gyűjteményeit: Pálos Antal: ,,Viharon, vészen át''; Üldözött jezsuiták vallomásai; Magyar jezsuiták vallomásai I--II; Vámos Péter: Két kultúra ölelésében (interjúk távol-keleti magyar jezsuitákkal.). Az 1909-ben megalakult önálló magyar rendtartomány történetéhez, amelynek 1909--1950 közötti szakaszát már megírta Petruch Antal (Száz év a magyar jezsuiták múltjából II. kötet); szerény hozzájárulás ez az újabb gyűjtemény is. Két tartományfônök (P. Reisz Elemér és P. Varga) bemutatása után elhalálozási sorrendben közöljük az életrajzokat, nekrológokat. Külön köszönetet mondok itt a Távlatok két munkatársának Gergó Ágnesnek és Gyorgyovich Miklósnak a kötet nyomdai elôkészítéséért, valamint Bárdosy Évának a lektorálásáért. Budapest, 1999. húsvét Szabó Ferenc S.J. ======================================================================== P. Reisz Elemér (1904--1983) Rejtetten, csendben és imádságosan élt közöttünk -- már jó pár év óta elôbb Courtlandon, majd a hamiltoni Szent Erzsébet Öregotthonban - - Reisz atya, akinek nagy szerepet adott a Gondviselés a magyar jezsuita atyák kanadai lelkipásztori munkája terén. A faluját tanító és nevelô kántortanító tehetséges fia a pécsi Pius Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. 1921. augusztus 14-én lépett a rendbe, és a noviciátus után végül Szegeden fejezte be. P. Vermeersch, világhírű erkölcstan professzor Rómában azzal köszöntött be egy órájára, hogy ,,ma egyik hallgatója tartja meg az órát, éspedig a börzérôl, stock market-rôl, és hallgassák, mert igazán ért hozzá.'' Reisz, a magyar teológus volt az elôadó. Rómából hazatérve annak a veszélye is fennállt, hogy egészségi okok miatt nem maradhat meg a rendben, le kell mondania annyira szeretett jezsuita hivatásáról. Édesapja, a késôbb Pro Ecclesia et Pontifice pápai éremmel kitüntetett vallásos ember, a pesti gyógyfürdôkben iparkodott fiának Rómából hozott ízületi kínjain enyhíteni. Elemér megmaradhatott a Társaságban. Pappá szentelése 1932. június 19-én volt. 1982-ben még elmondhatta aranymiséjét, megható áhítattal és mélységesen hálával. Reisz Elemér mindig nagy érdeklôdést tanúsított a magyar provincia missziós munkái iránt. Így hamarosan a missziós központ vezetôje, a missziós lap szerkesztôje és a kínai magyar misszió otthoni ,,felelôse'', prokurátora lett. A missziók ,,Gyuri bácsija'' gyönyörű könyvben ismertette a magyar misszió munkáját, s mindent megtett -- elôadások, a kitűnôen szerkesztett lap és a diákifjúsággal felvett kapcsolat által -- a missziós gondolat életben tartásáért, annak ápolásáért, új hivatások élesztéséért. A modern technika vívmányai nagyon érdekelték, és azok apostoli felhasználására igen korán rájött. Még gyerekcipôben járt Marconi híres találmánya, és nekik -- Szeged és a kínai magyar misszió között -- már rövidhullámú rádiós kapcsolatuk volt. Késôbb a film és a mozi eszközét állította így be, fôleg az ifjúság javára rendezett missziós elôadásokon. Művészi fokon kezelte mind a fényképezô-, mind a filmfelvevô gépet, és gazdag örökséget hagyott ránk a provincia múltjából, eseményeibôl. Nagy bélyeggyűjtô és szakértô volt. Ezt is a missziókért tette. Közben már Szegeden tanított az Egyházmegyeközti Szemináriumban missziológiát, késôbb a rend budapesti Bölcseleti Fôiskoláján volt professzor. Hazai munkálkodásának fénykora a nehéz esztendôkre esik. A nagy fontosságú budapesti rendház házfônöke lett. Ott a szép énekkultúra és mély lelkiség továbbépítôje. Az üldözések idején Jánosi és Raile páterekkel együtt sokak megmentôje. A háborús és háborút követô években kitűnt kiváló szervezôtehetségével. A Provinciálisnak elôbb titkára, szóciusa, majd helyettese lett. A rendi fiatalság Nyugatra mentésében óriási szerepe volt. Akkor még nem tudhatta, hogy jövendô alattvalóit és munkatársait menti. Mikor az országot elhagyni kényszerült, még a kanadai lelkipásztorkodás gondolata is felmerült benne. Hiszen itt akkor még csak a munka és a lehetôség volt nagy, de nagyon kevesen voltunk a feladatokra. Egyik, Kanadába, Torontóba hívogató levelemre válaszolva sejttette, hogy Rómának más tervei vannak vele. Ô lett a szétszórt magyar jezsuita rendtartomány elsô külföldön kinevezett provinciálisa 1950-ben. Iparkodott a szépszámú fiatalságot a különbözô befogadó rendtartományokban elhelyezni. Majd 1950 ôszén átjött az Újvilágba. Elôször csak hivatalos látogatási jelleggel, késôbb pedig itt telepedett le. Hamiltonban pl. a plébánián lakott szóciusával együtt. Ezt a plébániát ô vette át Ryan püspök úr kérésére, amikor a templomépítô Hajós atya egészsége megromlott. Toronto és Courtland már a magyar jezsuiták kezében volt. Az elsô helyen iparkodott új embereket szerezni a munkára. A Dohányvidék mindig kedvence maradt. P. Cser templomépítô munkája idején sokszor megfordult ott. Ontario lelkipásztori ellátása mellett Ausztrália is általa kapta az elsô magyar jezsuita ,,kivándorlókat gondozó'' lelkészeit. Iparkodott az ekkor még magyar jellegű amerikai plébániákon missziós atyák révén segíteni. 1955-ben váltották le, és akkor az USA-ba költözött. Hosszú évekig volt az Isteni Szeretet Leányai anyaházában, Staten Island-en a nôvérek gyóntatója, misézôje, lelki tanítója. Egészségének meggyengülése miatt visszajött Kanadába. Elôbb a courtlandi Jézus Szíve Villában, majd a plébánián lakott. Onnan költözött be a Szent Erzsébet Öregotthonba. Imádságos papi lélek, kitűnô szónok és szerkesztô volt. Odahaza A Szív újság az ô szerkesztôi idejében élte fénykorát. A kis országban 200 000 fölötti példányszámban hitbuzgalmi hetilapot megjelentetni nem kis teljesítmény volt. Bíró atya öröksége most nagyon jó kezekbe került. Teleki Pál miniszterelnök asztalán is ott láthatták a látogatók A Szív újságot, és bevallotta, hetente megnézi. Vándorútjára magával hozta az Úti Boldogasszony képét, melyet az ô kérésére festett Feszty Masa. A menekült provincia munkáit az ô oltalmába ajánlotta, és gyermeki tisztelettel ragaszkodott a Szűzanyához. ,,Karikagyűrűje'', a szentolvasó ott volt mindig a kezében, vagy a keze ügyében. Az oltáriszentségi Jézus hűséges látogatója volt, órákat töltött a kápolnában. Iparkodott az Úr Keresztjét is megadással vinni, és szinte utolsó lelkipásztori tevékenységeképpen a Dohányvidék híveivel keresztutat végzett, elmélkedve, könnyezve. A résztvevôk soha nem tudják elfeledni. Az összmagyarságnak pedig a szétszórt magyarság szolgálatáért vállalt munkáit nem szabad elfelejtenie. Utolsó látogatásom alkalmával is felöltözve pihent az ágyán. Kezében szép papi lelke ,,karikagyűrűje'', a szentolvasó. A gyermek egyszerűségével mondotta: ,,Már mondtam tegnap a Szűzanyának, hogy hozzon ki. Íme, itt is vagy…'' Pedig ,,hivatalosan'' a nagy beteg Hitter atya állapota miatt jöttem ki azonnal… -- Bevallotta, hogy az órákig tartó szentséglátogatás mellett sokat hallgatja -- magnószalagról -- az évekkel korábbi, még a tévé képernyôjérôl ismert, Sheen püspök papi lelkigyakorlatát. Virrasztásán a hamiltoni Szent István templomban római iskolatársa Msgr. Dr. Henkey Károly prelátus emlékezett meg róla, baráti szeretettel és közvetlenséggel. Május 30-án, a temetési misén Reding Pál hamiltoni püspök vezetésével koncelebrált. Itt adta át P. Hegyi provinciálisköszönetét mindenkinek a homíliázó Jaschkó Balázs. Ugyanaznap délután pedig az annyira kedvelt dohányvidéki Szent László- templomban P. Eördögh volt a fôcelebráns és P. Békési méltatta P. Reisz papi lelkületét. A hívek igen szép részvétele kísérte a szép temetôbe öt fiatal atyánk mellé. Temetésén jelen volt New Brunswickból orvos öccse és az ô pszichiáter professzor leánya, ,,kishúga''. ,,Orvosilag érthetetlen volt, hogyan élhetett azzal a szívvel 19 évet, mely néha tizennyolcat vert, majd gyorsan felugrott 94-re'' -- mondotta az öccse. Jézus Szívének szeretete éltette. Élete és tűrô szenvedése példaadó volt. Nyugodjék békében! (P. Békési István) P. Békési beszédvázlata a courtlandi temetési misén Hatodik atyánkat fogadja már legszebb magyar temetônk, és ennek a befogadásnak most különös jelentôsége van. Az elôzôk -- a fiatalok -- megfordultak a Dohányvidéken egy-egy Szent László-búcsú alkalmával és más alkalmakkor. Solymár atya dolgozott is itt. P. Reisz látta ezt az egyházközséget a kapavágás napjától a templomszentelés ünnepségéig annyi emlékezetes alkalommal. Bizonyára emlékeznek még az idôsebbek az elsô karácsonyra, a Town Hallban… még muzsikált is nekik a Provinciális atya… Látták P. Cser és Ugrin korában is, hiszen ôket ô helyezte ide… Hálával és szeretettel gondolhatnak az alapító atyák elöljárójára, akinek Courtland be volt írva a szíve közepébe… Igaz, ô vette át Ryan püspök úr kérésére Hamiltont, de az már kész templommal, díszteremmel várta az atyákat… Maga is ott lakott éveken át… Ô iparkodott segítôket, majd plébánosokat szerezni Torontónak is, de az már akkor készen volt… Szent László-temploma a szeme láttára épült… De az idôsebbek is -- és akik ôt akkor nem ismerhették -- látták ôt itt, amikor hazatért közéjük… megrokkant, idôsebb emberként… De lelki nagyságát, lelki erejét akkor ismerhették meg igazán… Ahogy felkészült a heti szentmisékre, és mondotta alapos, szép beszédeit… Ahogy keresztutat járt velük, és elérzékenyülve, sokszor sírásba fulladó megindultsággal beszélt az Úr Jézus nagy szeretetérôl, szívjóságáról és az édesanyáról, a Boldogságos Szűzrôl… A menekült provinciát az ô anyai oltalmába helyezte és magával hozta a Budapest VIII. kerületében álló, Jézus Szíve-templom számára festett Úti Boldogasszony képe másolatát… az eredetit is ô festtette Feszty Masával, a másolatnak apostola, terjesztôje lett, amerre csak megfordult… Ott pihennek majd megfáradt tagjai, fiai és társai között, akiknek külföldre juttatásában nagy része és érdeme volt… akik az ô idejében kapcsolódtak bele ekkora mértékben a szétszórt magyarság lelki szolgálatába… Az összmagyarság talán soha nem értékeli úgy munkáját, mint kellene. A Szív olvasói és a courtlandi hívek mindig tudni fogják, kinek a sírjánál imádkoznak… Cser László: Reisz Elemérnek, imában, megrendülten A templom felé igyekszem, szokás szerint, mint hétköznapokon vagy vasárnapon. Ez a vasárnap különleges: a Szentháromságé. Az Egy Istené, aki három Személy: teremt, üdvözít, fönntart. Már hétkor misézem és magyarázom jó népemnek: az ôsi vallások is, például a hinduk, a Bráma- Síva-Visnu kultuszban találkoztak valamiféle háromsággal, aki egy: de a Teremtô csak kilélegzi a világot, és nem lakik benne: Síva, ha életben tartja is a Létet, azért Visnu, a romboló öl, pusztít. Nem egészen úgy, bár majdnem úgy, ahogy a Teremtô Atya Fia, Jézus Krisztus mondja: ha a mag nem esik a földbe és nem hal el ott, nem hoz új életet… Híveimre nézek, apákat, anyákat látok, akik életet hoztak e világra: gyermekeket. Majd megöregednek, nagyszülôk lesznek, úton levôk, kikerültek és földbe temettettek… ======================================================================== Ádám János: P. Varga Andor (1917--1994) Amikor P. Generális az egész Társaságnak hírül adta a volt Generális asszisztens, P. Varga halálát, így adózott szeretett halottunk emlékének: ,,P. Varga teljesen odaadta magát az Egyháznak és a Társaságnak. Megérdemli nagyrabecsülésünket mind hatásos működése és teljes bevetése, mind lelkipásztori lelkülete miatt, amely minden gondolatában, ítéletében és cselekedetében meglátszott. Akik itt a Kúrián ismerték ôt, mindannyian valóban az »Úrban barát«-ra találtak benne.'' (1994. július 15.) Errôl az emberrôl szeretnék most megemlékezni. Andorral 32 évig voltam szoros kapcsolatban, és ezért nehéz az emlékeim közül azokat kiválogatni, amelyek ebbe a megemlékezésbe valók. Az egyszerűség kedvéért életrajzi adataival kezdem. 1917-ben született Börcsön, gimnáziumi tanulmányait Kalocsán végezte, és 1935-ben lépett be a Társaságba. Filozófiai tanulmányait Budapesten és Kassán végezte, Kalocsán magiszterkedett, Szegeden tanult teológiát, ahol 1946-ban pappá szentelték. Harmadik probációját 1947-ben és 1948-ban az USÁ-ban töltötte, és itt kezdôdött az ô meleg, hűséges kapcsolata Amerikával. Tercia után Rómában szerzett filozófiai doktorátust etikából, de tanulmányait egy fél évre meg kellett szakítania, hogy a külföldre menekült magyar skolasztikusoknak -- akiket Chieriben gyűjtöttek össze -- etikát tanítson. Ott a hallgatói közé tartoztam, és sokszor elaludtam óráján, de ô mindig azzal magyarázta és viselte el ezt türelmesen, hogy fáradt vagyok. A biennium után 1951-ben Torontóba került. Az Angol-Kanadai Provincia skolasztikátusában (Regis College) tanított filozófiát négy éven át. Ugyanebben az idôben P. Reisz provinciálisnak is titkára volt. 1955-ben a New York-i Fordham Egyetemre került, ahol tíz éven át filozófiát tanított. Nem sokkal odaérkezése után kinevezték a magyar provincia külföldi tagozata provinciálisának. Fordhami működésének idôlegesen véget vetett a 31. Általános Rendgyűlés, amelyen a magyar provinciát képviselte, és amely megválasztotta P. Arrupe mellé generális asszisztensnek. ,,Római száműzetése'' hat évig tartott, amelynek letelte után saját kérésére felmentették hivatalából, és visszatérhetett az USÁ-ba. 1971-tôl 1974- ig a New York-i Amerika House szuperiorja, a LaFarge Institute valamint a John Courtney Murray Forum igazgatója volt. Ugyanebben az idôben a Fordhamen is visszavette tanári működését, melyet 1992-ig, nyugdíjazásáig folytatott. Már tanári működésének utolsó éveiben lehetett rajta észlelni a Parkinson-kór tüneteit. Sem ô, sem kezelô orvosa nem vették komolyan egy ideig, a kór azonban hamarosan elhatalmasodott rajta, és nagyon meggyengítette egyensúly-érzékét. Idôvel csak tolókocsival tudott mozogni, és ezt nagyon nehezen tudta elfogadni. De hôsies türelemmel és alázattal viselte ezt a megpróbáltatást is. Körülbelül három évvel ezután aztán átkerült a New York-i provincia betegtermébe, ahol már állandó ápolásra szorult. Innét hívta magához az Úr hűséges szolgáját 1994. július 10-én. Az erkölcsi törvény méltósága arra szólít fel, hogy sorsközösséget vállaljunk embertársainkkal, hogy életüket gyümölcsözôbbé és értékesebbé tegyük. Ha törôdünk mások jólétével is, saját életünk is értékesebb ,,humanizáltabb'' lesz, és közelebb kerülünk végsô célunkhoz, amely egész életünk során hív minket, és energiát ad ahhoz, hogy a megpróbáltatások, örömök és remények között elôre haladjunk. Az alábbiakban bemutatok néhány pillanatfelvételt Andorról, amelyeket Babos Pista visszaemlékezéseibôl veszek: Akik elôször találkoztak vele, elsô benyomásuk az volt, hogy pontos és rendszeretô emberrel van dolguk. Íróasztala mindig tiszta volt, könyvei glédában álltak, mindent azonnal megtalált. Mielôtt útnak indult, hogy a provincia tagjait meglátogassa, egy borítékban vitte minden ország pénzét, ahová ment: ha esetleg nem várnak, tudok taxit fogadni. Abban az idôben még nem terjedt el a gyűrhetetlen szövet. Andor két öltönyt nem akart vinni, mert az túlsúlyt jelentett volna. Inkább vitt magával egy miniatűr vasalót, és soha sem jelent meg gyűrött ruhában. Egy rendszerességére jellemzô eset: Délelôtt 10-kor megjött a posta. Átolvasta a leveleket, gyorsírással lejegyezte a választ, majd délután a választ újra átgondolta és ment vissza a levél. A turizmust nem neki találták ki: Minden helységben született egy híres ember, van egy emlékmű, egy hírességnek a háza; ha mind nem láthatom, egy-kettôt nem érdemes megnézni -- mondta. A több mint harminc év alatt, amit egy fedél alatt töltöttünk, a hangját soha nem emelte fel. Egyszerűbb módszert alkalmazott. Átadott például két-három levelet, délelôtt 10-kor az elsô posta megérkezése után: ,,Légy szíves, válaszold meg. Nem sürgôs!'' Délután 4-kor találkoztam vele: ,,Látom, sok dolgod van, majd én megválaszolom a leveleket.'' Attól kezdve bármit kért, azonnal nekiláttam. Diákjai, akik ma sokan tanárokként működnek, csodálták éles elméjét és logikus gondolkodását, de ebbôl nem lehet arra következtetni, hogy száraz, racionalista volt. Ragaszkodott barátaihoz, és sokan tartották ôt jó barátjuknak. Születésnapjukra saját gyártású lapot küldött nekik. A lapon rózsa volt, amit ô fényképezett tavasszal a Fordhamen. Amikor nagybeteg volt, meglátogattuk a kórházban. Kissé furcsálltam, amikor János azt ajánlotta, hogy énekeljünk egyet. Az egyik szeme az addig fájdalmat tükrözô, szinte halottnak látszó arca sugárzó lett -- énekelt velünk. A tanítás életeleme volt. Asszisztens korában is tanított Rómában. Amikor hangja elgyengült, hangerôsítôt vitt magával és tovább tanított. Nagy szeretettel és sikerrel pasztorált. Homíliái rövidek, gyakorlatiasok voltak, és mindig egy ,,kis példa'' köré fűzte gondolatait. Három címszó alá szeretném sűríteni mondanivalómat: az ember, a jezsuita, a provinciális. Varga Andor, az ember Csendes, szerény, nyugodt ember volt. Szinte sohasem beszélt magáról, teljesítményeirôl. A rekreációs teremben hangja sohasem hallatszott ki a többieké közül. Megfontolta, amit mondott, nem fecsegett, tanácsaival nem tolakodott, a pletykának nem volt híve. Allergiás volt a feltűnésre, utálta a rivaldafényt. Rövid idôvel azután, hogy Andor a Fordhamre került, kinevezték magyar provinciálisnak. Ez a kommunitás rektora számára, aki egyszemélyben az egyetem elnöke is volt: nagytekintélyű amerikai jezsuita, protokollproblémát jelentett. A provinciális ugyanis nagyobb méltósággal (akkor még volt ilyen!) rendelkezik, mint a rektor, s így az ebédlôben ôt illeti meg az elsô hely. Finoman meg is kérdezte Andort, hogy voltaképpen hogyan is áll ez a dolog, de ô rá jellemzôen így válaszolt: ,,Larry, te maradj csak a téged megilletô helyen, én meg majd találok magamnak egy széket, amire leüljek''. Így is lett: a rektor boldog volt, Andor pedig megôrizte mozgásszabadságát. Ha valaki az önfegyelemrôl, a rendezett életrôl, a rendrôl szobrot szeretne formálni, minden hezitálás nélkül Andort ajánlanám modellnek. Babos Pista pillanatfelvételei már megmutatták ezt az oldalát. Nála mindennek megvolt a helye és ideje. Teljes ellentéte annak, amit az én szobámba látogatók tapasztalnak, de ô sohasem izgatott engem emiatt. Korán kelt, minden nap tornászott, ételben, italban mértéket tartott, s habozás nélkül nevezem ôt a hétköznapi munkaaszkézis hôsének. Sokszor vicceltem vele, hogy biztos lenyelte Emmanuel Kantot, mert a kötelességtudat annyira uralta egész életét. Tette, amit tennie kellett, akkor, amikor kellett. A kedv, az ,,ihlet'' másodlagos volt. Néha azzal is vádoltam Andort, hogy a munka megszállottja. Állandóan dolgozott, olvasott, kutatott, írt. Amikor könyveit írta, elôre meghatározta a napi elôírt mennyiséget, s ha tört, ha szakadt, annyit meg is írt. Nem tartozott a begyöpösödött tanárok közé, akik öreg, elsárgult papírról hirdetik az ,,örök'' igazságokat. Andor állandóan felfrissítette jegyzeteit, sôt, új területeknek is nekivágott. Két ,,szerelme'' volt: a bioetika és a marxizmus- leninizmus. A bioetikában, amellyel fiatalabb korában nem foglalkozott, komoly szaktekintéllyé fejlôdött. Könyvét legalább öt nyelvre lefordították. A marxizmus-leninizmust pedig egy bálványromboló fanatizmusával és egy misszionárius elszántságával, buzgóságával támadta. Ezen a téren is nagyon sokat olvasott. Amikor halála után a szobáját ki kellett ürítenünk, ámulattal néztem a rendszerezett anyaggyűjteményét, évtizedes, kitartó munkája gyümölcsét. Még nyugdíjaztatása után is, amikor a Parkinson-kór már megtámadta szellemi képességeit is, állandóan élete nagy művérôl beszélt s azt ,,írta''. Meg akarta írni az ,,utolsó szót'' Marx ellen. Sokszor vicceltem vele, hogy ,,Andor, hadd már Marxot békében, az már régen meghalt, a kommunizmusnak is befellegzett…'', mindjárt jött a válasz: ,,Meghalt, meghalt, de azért jól el kell temetni!'' Sajnos, Andort elôbb eltemették, mint a marxizmust. A munka megszállottja volt talán, de nem volt rabszolgája: Mindig talált idôt mások számára. Családját nagyon szerette. Béla bátyját mindennap felhívta telefonon, aggódott miatta, és segítette, ahol tudta. Mariska nôvéréhez és annak családjához is nagyon ragaszkodott. Andor szeretete nem annyira érzelgôs; mint igazán gondoskodó szeretet volt. De nemcsak családjára volt ideje, hanem barátai számára is. Sokan ragaszkodtak hozzá régi tanítványai és a lelkipásztori munka közben szerzett barátai közül. Kiterjedt levelezése volt. Amikor már nem tudott írni se kézzel, se géppel, levágta a feladót a borítékról és új borítékra ragasztotta címként. De a borítékba került levél csak olvashatatlan krikszkraksz maradt. A címzett azonban abból is megérezhette a címzô gondoskodó szeretetét. Számunkra, magyar jezsuiták számára is mindig szakított idôt. Sohasem mulasztotta volna el elég gyakori kis összejöveteleinket, amelyeket az én szobámban tartottunk (rossz nyelvek szerint az ,,Ádámkocsmában''). Amikor a sok munka miatt néha több nap is elmúlt összejövetel nélkül, Andor odasomfordált hozzám vacsora után ,,no, hát nem lesz 'konzultus'?'' -- ez világos jele volt, hogy nesztorunk igényli a közösségi életet. Bár Andor nagyon magas követelményeket állított önmagával szemben, másokkal szemben rendkívül megértô, együttérzô és türelmes volt. A házban keresett gyóntató volt, külsôk, plébániai hívek, régi diákjai is sokan jártak hozzá. Andor nagyon jól meg tudott hallgatni másokat. Amikor kiszökésünk után, fiatal fejjel úgy éreztük, hogy Chieriben a Villa Luiginán gyűjtôfogházba zártak bennünket, s egész nap sajnáltuk magunkat a ,,rettenetesen érzéktelen elöljárók'' elnyomása miatt, Andor ajtaja mindig nyitva volt számunkra. Ha nem is adott mindig igazat nekünk, mégis megkönnyebbülve hagytuk el szobáját. Abban az idôben próbált nekünk etikát is tanítani. Szerencsétlenségemre órája mindig olyan idôben volt, amikor engem az álom istennôje bejelentés nélkül meglátogatott, és én nem tudtam ellenállni ölelésének. Így többnyire végigaludtam Andor etika óráit. Ezt ô észrevette, mert talán csak két méternyire ültem tôle az elsô sorban. Boros Laci volt a szomszédom, aki szelíden próbált ébresztgetni, de Andor mindig csitította: ,,hagyja szegényt, biztosan fáradt.'' Évekkel késôbb aztán, amikor már mindketten a Fordhamen tanítottunk, egyik nap az órák kezdetét jelzô csengô hangjára egyszerre mentünk ki irodánkból, és a folyosón összetalálkoztunk. Nagyot sóhajtottam ,,Szent egek! Nem tudom, mit csinálok ma, nem készültem az elôadásomra!'' ,,Mit tanítasz ma?'' -- kérdezte Andor együttérzôen. ,,Etikát'' -- szipogtam én. Ekkor aztán az együttérzés helyébe diadalmas, huncutkás, szinte kárörömmel teli, de egyáltalán nem bántó gúny lopódzott be: ,,Látod, János, ha nem aludtad volna végig az etikaóráimat Chieriben, most tudnád, hogy mit taníts!'' -- Mire én: ,,Andor, Te sohasem tanítottál nekem etikát!'' Két napba került, míg visszaemlékeztem az etikakönyvünk borítólapjának színére, s akkor elhittem, hogy valóban próbált nekem etikát tanítani. Késôbb ez lett Andor egyik kedvenc sztorija, s nagy elégtételéül szolgált, amikor szinte nyelvét öltögetve elmondhatta egy-egy jó társaságban. Volt azonban Andornak egy karaktervonása, ami legalábbis engem, fôként fiatalabb koromban, nagyon idegesített: a hideg, szinte kegyetlenekrealizmusa, és pesszimizmussal, hogy ne mondjam defetizmussal határos magatartása az új tervekkel, kezdeményezésekkel szemben. ,,Minek az?'', ,,Úgysem fog sikerülni!'', ,,Nincs semmi értelme!'' ,,Ezek megint álmodoznak!'' -- voltak meglehetôsen jellemzô megnyilatkozásai. Azt is be kell vallanom, hogy sokszor igaza volt, de mégis… Mindig azt éreztem, hogy Andor nem szabadon száguldó paripa, hanem igásló. Persze könnyű a paripának száguldani, mert nincs szájában a zabla, és nincs rajta teher. Andort, hogy még a lóhasonlatnál maradjak, a realitás és korlátozott lehetôségeink zablája fékezte, s ô maga után vonszolta, sokszor egyedül, az egész provincia gondját és terhét. Ô nem az álmok, a nagy ideák, tervek és víziók, hanem a reális feladatok és lehetôségek embere volt. Ebben, mint sok másban is, teljesen más volt, mint nagy névrokona és primíciás szónoka, a Laci bácsi. Azt mondja a népi bölcsesség, hogy az ember igazi minôsége a betegségben lesz nyilvánvalóvá. Ha ez így van, akkor Andor valóban rendkívülien nagy ember volt. Betegsége elsô szimptómáitól szinte halála pillanatáig vele és mellette voltam. Számunkra, barátai számára borzasztó fájdalmas volt a Parkinson térhódítását figyelni. Az ô ajkát azonban egy zokszó vagy panasz nem hagyta el. Betegségében is kötelességét teljesítette: türelemmel, fegyelmezetten elviselte, amit a Gondviselés rászabott, ugyanolyan magától értetôdôen, mint élete többi feladatát. Minden segítséget megköszönt, mindenkihez volt egy kedves szava, az utolsó leheletéig valódi ,,gentleman'' maradt. A betegápoló nôvérek így beszéltek róla: ,,a mi szentünk''. Nagy kegyelemnek tartom, hogy vele lehettem élete utolsó óráiban. Láttam egy hívô ember haldoklását. Már nem beszélt. De megértett. Nehezen halt meg. Többször úgy látszott, itt a vég, de aztán újra kezdett lélegezni, s visszajött a színe. Biztattam, engedje, hogy meghaljon, szülei, testvére várnak rá odaát -- kicsordultak a könnyei. Hegyi Marcival fölváltva voltunk mellette. Imádkoztunk vele, és énekeltünk neki. Sokszor elénekeltem neki, ,,Jézusomnak Szívén megnyugodni jó…'' Úgy látszott, hogy szívében ô is énekelte s megnyugodott. Az Andor emberségérôl írt kis megemlékezést, szeretném az ô szavaival befejezni. Az On Being Human c. könyve zárószavai ezek: Az erkölcsi törvény méltósága arra hív, hogy sorsközösséget vállaljunk embertársainkkal, hogy életüket gyümölcsözôbbé és értékesebbé tegyük. Ha törôdünk mások jólétével is, saját életünk is értékesebb, ,,humanizáltabb'' lesz, és közelebb kerülünk végsô célunkhoz, amely egész életünk során hív minket, és energiát ad ahhoz, hogy a megpróbáltatások, örömök és remények között elôre haladjunk. Andor, reményem szerint, nemcsak, hogy elôrehaladt, hanem célba is jutott. Varga Andor, a jezsuita Életének hetvenhét évébôl ötvenkilencet a Jézus Társaságában töltött. Boldog évek voltak ezek, bár a megpróbáltatások sem hiányoztak belôlük. A Manrézában töltött kétéves noviciátus után Kassára került filozófiára. A magisztériumot Kalocsán, a teológiát pedig Szegeden végezte, ahol 1946-ban szentelték pappá. Terciába Amerikába ment, majd Rómába került bienniumra. Innét hívták föl 1950 tavaszán Chieribe, hogy filozófiát tanítson a menekült skolasztikusoknak Filozófiai doktorátusának megszerzése után 1951-ben a torontói Regis College-ba került filozófiatanának, s közben, a Hamiltonban székelô P. Reisz provinciálisnak is titkára volt. 1955-ben került New Yorkba, a Fordham egyetemre, s ide mindjárt elkezdte importálni a magyar jezsuitákat: Tóth, Simor, Serei, Babos, Ádám, Ôrsy, akiket késôbb Hegyi, Radányi, Héjja követtek. Hamarosan a Fordhamre érkezése után kinevezték a Sectio I. provinciálisának, majd 1965-ben megválasztották generális asszisztensnek az akkor hivatalba lépô P. Arrupe mellé. Generális asszisztensként ô vezette a Társaság szociológiai felmérését, és szervezte a Szentatya által ránk bízott harcot az ateizmus ellen. Római tartózkodása alatt is folytatta tanári tevékenységét, amely a papsága és jezsuitasága mellett élete harmadik nagy szerelme volt. Óraadó tanárként működött a chicagói Loyola egyetem római tagozatán. 1971-ben a ,,római száműzetésbôl'' visszatért fogadott hazájába, New Yorkba, ahol három évig az America House elöljárójaként működött, majd hazajött a Fordhamre, ahol haláláig élt. Nagyon szerette a Társaságot, és 1965 óta erôsen aggódott is érte. Egyéni életében komolyan élte a jezsuita lelkiséget ez az imádságos, önmegtagadó és apostoli buzgósággal eltelt ember. Amíg egészsége megengedte, minden hét végén kijárt egy amerikai plébániára kisegíteni, nemcsak azért, hogy a provincia lyukas pénztárcájában legyen valami pénz, hanem azért is, hogy az Isten igéjét hirdethesse, a szentségeket kiszolgáltassa, hogy papságát gyakorolhassa és megélhesse. Természetesen a tanítást is elsôrendű apostoli munkának és eszköznek tartotta. Közkedvelt, de szigorú tanár volt. A történelmi hűség kedvéért meg kell említenem az 1965-ben kezdôdô aggodalmai okát is, ahogyan ô ezeket sokszor elmondta baráti körben. Értékítélet nélkül sorolom fel ôket, majd a történelem ítél fölöttük. Csak azt remélem, hogy a Társaság jelenlegi statisztikái nem elôvetületei a történelem végsô ítéletének. Nem hiszem, hogy Andor az okokat fontossági sorrendbe szedte, így én is csak úgy sorolom fel ôket, ahogy eszembe jutnak: 1. Úgy érezte, meglazult fegyelem a skolasztikátusainkban, legtöbbje szét is esett, s komoly hiányok léptek fel a mieink képzésében. 2. P. Generálisnak nem volt világos képe a skolasztikátusok, az intézményeink és általában a Társaság helyzetérôl, mert a Rómába érkezô jelentések hézagosak lettek. Csak arról szóltak, amit a jelentések készítôi a Generális tudtára akartak hozni. 3. Centrifugális erôk lettek úrrá a Társaságban. Szétestek intézményeink, a közös apostolkodás fogalma elvesztette vonzóerejét. Mindenkinek hirtelen külön bejáratú ,,szentlelke'' támadt. Mindenki arra ment, amerre a ,,lélek'' vezette, s így megszűnt a jezsuita identitás, amit a 32. Általános Rendgyűlés 4. dekrétuma sem tudott érvényesen megtalálni. Andor megvalósulva látni vélte a jezsuita engedelmesség újszerű vicces definícióját: ,,A jezsuita elhatározza, mit akar csinálni, s közli azt az elöljáróval. Az aztán a szent engedelmesség nevében megparancsolja neki, hogy csinálja azt, amit elhatározott. S ki lesz az elöljáró? -- Az, aki nem tudja, mit akar csinálni.'' 4. Amint aztán ,,a hit és az igazságosság'' lett a prioritas prioritatum a Társaságban, sokan hátat fordítottak a komoly tanulmányoknak, s inkább a közvetlen szociális munka felé fordultak. Épp ezért fiataljaink filozófiai és teológiai képzése továbbra is hiányos maradt. 5. A kis közösségekbe vetett nagy remény nem valósult meg. A legtöbb helyen meggyengült az imaélet, sôt sokszor még a szentségi élet is. Nemcsak ruházatukban, hanem életmódjukban is a ,,modo laicorum'' lett az elfogadott szokás. Eredmény: lemorzsolódás, további szétesés. A Fordhamen a diákok minden év végén kiadnak egy évkönyvet, amelyet rendszerint egy általuk tisztelt tanárnak, egyetemi tisztviselônek dedikálnak. 1984-ben Andort választották, és hosszú cikkben méltatták szeretett és tisztelt tanáruk munkásságát. A cikk címe, nagyon találóan: Mindenét odaadta. Az imént felsorolt fájdalmak vetettek árnyat élete alkonyán erre az emberre, aki mindenét odaadta a Társaságnak. Legnagyobb fájdalma talán az volt, hogy teljesen tehetetlennek érezte magát az általa rossznak felfogott iránnyal szemben. Csak imádkozott és szenvedett. De ez is jezsuita munka, s így mégiscsak tett valamit a Társaságért egészen utolsó leheletéig. Varga Andor, a provinciális P. Varga Andor provinciális munkásságát már sokan értékelték és kritizálták. Két dolog nyilvánvaló: 1. Mindenki saját szemszögébôl nézi a világot, s aszerint is ítéli meg a világ eseményeit: ami nekem jó, vagy ami megegyezik az én elképzeléseimmel, az a jó ,,ut sic''. 2. Mindenkinek vannak korlátai mind látókörét, mind tehetségét illetôen. Ez alól Andor sem volt kivétel, s talán még kritikusai sem kivételek. Sôt még a következô kijelentést is meg merném kockáztatni: minél vehemensebb a kritika, annál távolabb van az ,,ut sic'' objektivitástól. Ezen kissé ,,filozofikus'' bevezetés után merem csak leírni az én szemszögembôl látott értékelést: Három évig voltam Andornak szóciusa, három évig utódjának, Héjja Gyuszinak a szóciusa és kilenc évig provinciálisként utódja. Véleményem szerint legalább négy nagy elvitathatatlan érdeme volt Andornak mint provinciálisnak: 1. Ô szervezte meg a Sectio I-t, és konszolidálta erôinket. Ô talált helyet az 56/57-ben külföldre került skolasztikusoknak. 2. Megteremtette a provincia anyagi alapját. Amikor elkezdte a provinciálisságát, még annyi pénz sem volt a kasszában, hogy bélyegre elég legyen. Rengeteg elôadást vállalt, hétvégeken kisegített, rendezte a mieink fizetését a különbözô provinciákkal, hogy legyen mibôl nevelni és eltartani a fiatalokat és kifizetni az adósságokat, amelyeket örökölt. Az ô bölcs elôrelátásának és kemény munkájának köszönhetô az is, hogy itt Magyarországon az újrakezdés könnyebben ment és megy. 3. Tiszteletben tartotta a provincia tagjait. Emberként kezelte ôket. S ha talán nem is találta meg mindenkivel a megfelelô hangot, szándékosan senkit sem bántott és senkit sem tört össze. Igen nagy toleranciája volt az emberi gyöngeségekkel szemben. 4. Nagy áldozatok árán is taníttatta fiataljainkat. Saját értékelésem helyett idefüggesztem a nem ,,megrendelt'', de annál hálásabban fogadott írást Horváth Tibortól: Emlékezés Varga Andorra: megôrzendô örökség Andort nemegyszer hallottam azzal dicsekedni, hogy a Társaság legjobban képzett provinciája abban az idôben a magyar provincia volt. Arányszámban egyetlen provinciának sem volt annyi egyetemet végzett tagja, mint a magyarnak. Andy valóban éjjel-nappal dolgozott, hogy legyen pénze rendtagok taníttatására. Nem kevesen kritizálták azért, hogy a magyar pasztorációt mellôzve tanárokat, egyetemi tanárokat nevelt. Úgy vélte, hogy külföldön csak mint tanárok tudunk a helybeliekkel lépést tartani. A tanárságban orvosságot is látott lobbanékony, nyugtalan, hűbelebalázs-magyar természetünkre. Eszményképe a nyugodt, józan, megfontolt ember volt, aki tudott egy helyben maradni, és könnyű népszerűség keresése helyett Isten országának mélyszántására vállalkozott. Így lett Andy érdeme, hogy a tanulás és tudományos munka újra elfogadott mesterség lett a magyar provinciában. Neki köszönjük, hogy a jó öreg Somogyi provinciális ,,magyar embernek nem való a tudomány'' filozófiája érvényét vesztette, és a londoni egyetem egyik doktora lett késô utódja. Andy hagyatékának kell betudnunk azt is, hogy a magyar provincia visszahajolt Szent Ignáchoz, akit lángoló istenszeretete vitte arra, hogy hét évig tanuljon egyetemen csak azért, hogy Jézus Krisztus örömét, Isten- és emberszeretetét a tudomány pontosságával és az egyetem univerzalitásával mélyítse és közölje embertársaival. Így ismeri Szent Ignác nevét nemcsak Loyola és Róma, de a párizsi Sorbonne-Cluny Metro állomása is mint a sorbonne-i egyetem egyik legnevesebb tanulóját. És talán mondhatjuk, hogy Andy érdeme az is, hogy Magyarországon hosszú idô után újraéledt az a magyar provincia, mely 1773 elôtt létezett számos tudományban jártas jezsuitájával. Varga Andor Szent Ignác-i ember volt. A tudás nem öncél volt nála. Nagy istenszeretete sürgette, hajtotta tanulni, kutatni megállás nélkül, mindig egyre többet, mindig inkább, mind egyre jobban, egyre mélyebben. Amint Szent Ignácot, Andyt is Krisztus szeretete fűtötte. Talán éppen ez Varga Andor hagyománya számunkra, magyar jezsuiták számára. Hagyomány, melyet talán érdemes ôrizni, ápolni és átmenteni a harmadik évezred Magyarországára. Fábry Antal útnak indított, Varga Andor célt adott nekünk vándorutunkon. Köszönjük nekik, hogy provinciánk él, és hogy úgy él, ahogy él. Ám munkájuknak sohasem lett volna foganatja, ha nincs mögötte a szenvedô magyar provincia könnye, vére, izzadása. Egy istenáldotta provincia vagyunk gazdag múlttal és sokat ígérô jövôvel. Öröm és kiváltság egy ilyen provincia tagjaként élni. ,,Ó, ha csak ezt látnák!'' Andor életének utolsó hónapjaiban sokat imádkoztam, hogy az Úr vegye már magához ôt, mert csak kínlódott szegény, és nekünk is rossz volt ezt látni. Július elején aztán attól kezdtem félni, hogy éppen akkor hal majd meg, amikor én a hazautazásra való csomagolás kellôs közepén leszek. Úgy is lett. Indulásom július 12-re volt kitűzve, Andor agóniája június 8-án kezdôdött, és 10-én halt meg. Ma nyolc hónapja, 11-én volt érte az elsô gyászmise, a fordhami közösség búcsúmiséje. Azon még prédikáltam. Szent Benedek apát napja volt. Hegyi Marci még meg is jegyezte: milyen érdekes, hogy épp ezen a napon búcsúzunk a mi ,,apátunktól'', gondoskodó atyánktól. Csomagolás közben még el is olvastam Szent Benedek szabályaiban az Apát személyiségének leírását. Könnyű volt ráismerni Andorra. Müncheni egyetemi éveim alatt sokat gyötört a missziós hivatás gondolata. Kedvem ugyan nem volt hozzá, de az Isten hívásának, ha valóban odahívott, sem akartam ellenállni. 1954-ben P. Karl Rahnernél végeztem az évi lelkigyakorlatot Pullachon, s feltártam neki dilemmámat. ,,Nézze -- mondta ô -- hazája úgy sincs már, nyugodtan mehet misszióba.'' Még ma sem értem ugyan a felelet mögött rejlô teológiát, de még aznap megírtam a levelet a ,,kollokvium tremendum'' szellemében, és jelentkeztem a missziókba. P. Provinciális Reisz szinte postafordultával válaszolt (ami kisebb csodának számított), s nagy örömmel Tajvanba destinált. Én ugyan nem osztottam örömét, de arra gondoltam, ,,Ádám, ha A-t mondtál, mondd ki a B-t is.'' 1955. október 15-én Varga Andor lett a provinciális. Október 24-én keltezett levelében röviden csak azt írta, hogy felejtsem el a formózai missziót, rám a magyar misszióban lesz szükség. Akkor nem értettem ezt. Negyven évvel késôbb, 1994. július 12-én Andor Amerikában a jezsuita temetôbe indult, én pedig Budapestre, a magyar misszióba... a Gondviselés útjain… P. Cser megemlékezése A már megjelent és megjelenô sok Varga Andorról szóló írás tömkelegében vajon kap-e helyet ez a jegyzet, ami alább következik? Andor a plébánián, ahol én huszonhárom éve dolgozom, huszonegynéhány éven át kisegített hétvégeken. Elôadásokat is tartott, s a templom népe, háromezer ötszáz család tisztelte, szerette, becsülte, értékelte, sokra tartotta. Betegsége idején karácsonyi kártyáikkal árasztották el, és Andor, a kötelesség és udvariasság embere mindenkinek, aki címét megadta, válaszolt. Ahogyan múlt az idô, és Andor betegsége sokasodott meg súlyosbodott, gépelt sorai egyre érthetetlenebbekké váltak. Az ész embere, nehéz könyvek írója, a hét nyelven beszélô és író ember képtelen volt egy ép mondatot dadogás és hebegés nélkül kimondani. Halála idôpontja 1994. július 10, délelôtt 10 óra 30. Ezt fontos volt idejegyeznem. Az történt ugyanis, hogy ezen a vasárnapon már öt órakor kidobott az ágy, nem tudtam aludni. Hat óra harminckor autóval misézô helyemre mentem, ahol homíliámra azt mondták, ,,izgalmas-erô'' áradt belôle. Visszahajtva rezidenciás templomomhoz, elmondtam a kilencórás misét és utána szobámba mentem. Szokatlan és érthetetlen izgalom, idegesség, levertség és szorongó érzés fogott el. Majd oldódni kezdett ez a hangulat. Papírt vettem elô és az alábbi verset írtam: Múlt, jelen, jövô Apám, anyám a sötét bazalt kô alatt! Aprószent bátyám -- hat hetet élt -- a porban. Homoksárga a föld azokban a sírokban, hol porotok sárga mint a sír pora. S szerteszét, a kerek Föld kis Glóbusza! Sírok Kínában, Kanadában és itt közel, ahol a vértanúk vére-pora kevert a földdel s ahová engem is vár testvéreim szép sora. Itt ülök szembe veletek, világszerte szórt sírjaim és gondolkozom a múlton, amit veletek éltem. S a jelenbe torpanok. A jövô felé nézek. Legyetek velem múltam társai, míg ez itt a Jelen! Vezessetek a Jövôbe, bennetek már szent a figyelem. És: oldjatok föl az örökös emlékezéstôl, ne engedjetek visszazuhanni a Múltba, oda, ahol együtt éltünk. Éljétek velem jelenemet és nézzünk együtt a Jövôbe! Kísérjetek oda! A versírást befejezve -- percekig tartott -- igyekeztem arra gondolni amikor újra elolvastam, hogy ez folytatása annak a hangulatnak, ami az idén a Provinciánk Híreiben megjelent: ,,A Halál jár közöttünk puha lábon'' címmel. Késôbb -- délután két órakor, mikor az irodába mentem, sejtve, hogy üzenet vár -- üzenet feküdt a postafiókomban. Hegyi Marci üzente, hogy Varga Andor délelôtt 10 óra 30 perckor meghalt. Pontosan ebben az idôben -- tehetetlen nyugtalanságomat levezetendô fogtam a vers megírásához. A vers eleje egészen én vagyok, a közepétôl már az, amit Andor mondott volna nekem, ha együtt sétáltunk volna a fák árnyékában ezen a vasárnapon. Mindenki úgy ôrzi, temeti, hordja magában halottait, ahogyan az isteni kegyelem, a saját természete, idegrendszere, értékelése vezeti. Andor nem volt szentimentális, nem volt poéta, karizmatikusnak sem mutatkozott. Józan, praktikus volt s megint, ahogy Ôrsy Laci mondta homíliájában: nála a hit és gyakorlat ugyanaz volt. Minden gondolatát, tettét hite vezette és minden -- leghétköznapibb -- mozdulatából is az ,,otthonosság'', ,,biztonság'', ,,nyugalom'' áradt. ======================================================================== P. Kajdi Ferenc (1884--1945) és P. Laskay (Róth) Antal (1909--1945) [életének befejezése] Sorsuk, földi életük azonos volt, ezért lehet róluk együttesen megemlékezni. P. Kajdi a Baranya megyei Mánfán született 1884. január 29-én. 23 éves korában, 1907. november 19-én kezdte meg a noviciátust Nagyszombatban. A rendben szokásos tanulmányok befejezése után a magyar rendtartomány templomaiban szolgált mint lelkipásztor. A második világháború közben lelkipásztori minôségben a rendtartomány lelkigyakorlatos házában, a zugligeti Manrézában dolgozott. 1944 karácsonya elôtt a budakeszi plébános a Manréza házfônökétôl, P. Somogyi Jenôtôl két kisegítô papot kért, hogy a karácsony elôtti gyóntatásban, betegek ellátásában segítségére legyenek. A házfônök P. Kajdit és P. Laskayt küldte erre a feladatra. Ôk néhány nappal karácsony elôtt el is utaztak Budakeszire, ott a plébánián laktak, és mindenben a plébános, illetve a hívek szolgálatára voltak. Laskay atya 1909. július 13-án született Laskafalván (az úgynevezett baranyai háromszögben). Választott neve szülôfalujára utal. A jómódú szülôknek nem okozott különös gondot, hogy a tízéves fiút a pécsi Pius internátusába adják, és így a Pius Gimnázium növendéke lett. Felvételét a jezsuitákhoz még érettségi elôtt kérte, és így 1926. július 28-án megkezdhette a noviciátust Érden P. Müller Lajos vezetésével. Papszentelése és teológiai tanulmányai befejezése után a szegedi egyetemen szerzett diplomát. Különlegesen a pedagógia s azon belül a karakterológia érdekelte. E tárgyban jelent is meg néhány könyve. Azért is vonult 1944 ôszén a zugligeti Manrézába, hogy ott nyugodt körülmények között elkészíthesse doktori disszertációját. Itt érte ôt a házfônök utasítása, hogy karácsony elôtt P. Kajdival együtt menjen Budakeszire, és segítse az ottani plébánost a lelkipásztori munkában. A terv szerint nekik az ünnepek után vissza kellett volna térni a Manrézába. De bizony, hiába várták ôket, a két atya soha nem került elô. Az történt ugyanis, hogy a szovjet hadsereg alakulatai váratlanul és meglepetésszerűen bekerítették Budapestet, a környezô falvakat megszállták, sôt Buda egy részét is hatalmukba kerítették. A szovjet katonák megfelelô alakulatai minden házba behatoltak, és lehetôleg mindenkit ellenôriztek. Így akadtak a plébánián a két atyára, akik -- mivel nem tudták kellôen igazolni, hogy a plébánia állandó lakói, gyanússá váltak. Mindezt, és ami utána következik, P. Faragó mondta el nekem, aki 1946 folyamán, P. Borbély provinciális megbízásából többször járt Budakeszin, és próbálta kideríteni, hogy hova is lett a mi két atyánk. Találkozott is olyan emberekkel, akik együtt voltak karácsony estéjétôl fogva vagy két héten át a falu egyik házának a pincéjében. Ezt a helyet a szovjet katonák fegyveresen ôrizték. Néhány nap múlva megkezdôdött ezeknek a ,,gyanús'' embereknek a kihallgatása. A két atyát mindig egyszerre és egyre gyakrabban vitték kihallgatásra; általában mindig vidáman és megnyugodva tértek vissza. Különösen Laskay atya volt mindig nyugodt és tréfás kedvű és reménységgel teli, hogy hamarosan szabadon engedik ôket, sôt valamennyiüket. Egy alkalommal azonban -- úgy 1945 január közepe táján -- szomorúan és megrendülten tértek vissza a pincébe, és kijelentették, hogy ôket halálra ítélték, és vagy még aznap -- de másnap mindenképpen -- kivégzik ôket. Kérték, hogy elvonulhassanak egy sarokba, ahol elvégzik majd utolsó szentgyónásukat. Másnap reggel el is vitték a két atyát. A pincében szorongók nagyon figyeltek a kívülrôl beszüremkedô hangokra, de sem lövéseket, sem másfajta zajt nem hallottak. Ebbôl arra következtettek, hogy talán mégsem végezték ki ôket. Még azt is elmondták az atyák, hogy ügyükben döntô fordulatot jelentett, hogy az utolsó kihallgatásuk közben katonai egyenruhában megjelent Holik ,,testvér'', aki láthatóan -- hiszen a társalgás oroszul folyt, tehát nem érthették, hogy mit mond, de bizonyosan -- gyűlölettel és ellenszenvvel beszélt róluk. Ez a Holik (a teljes, de bizonyosan álneve) megtalálható az 1943-as Katalógusban, Kárpátaljáról jött kitűnô papi ajánlólevelekkel, és testvérnek jelentkezett. Oly nagyszerűen megjátszotta az ügyes, mindenre kész testvért, hogy P. Süle házgondnoknak a bizalmába férkôzött. A szovjet megszállás elsô óráiban senkinek sem tűnt fel, hogy egyszer csak eltűnt, majd tiszti egyenruhában tért vissza, és így könnyen megtalálta azokat a helyeket, ahová ô maga rejtette el az élelmiszereket [az élelmiszer rejtegetés abban az idôben súlyos büntetést vont maga után]. P. Faragó néhány társával együtt Budakeszi határában több helyen ásatásokat végzett, de a két atya maradványaira nem bukkantak rá. (P. Pálos közlése) ======================================================================== P. Jakab Benjámin (1903--1950) Homonnán született 1903. május 8-án. Érettségi után a kolozsvári egyetem orvosi fakultását látogatta három évig. 27 éves csatlakozott a jezsuitákhoz. Nyolc év múlva szentelték pappá, és a szokásos kiképzés után a Budapesti Rendházba került lelkipásztornak. Kiváló gyóntató volt, tanácsadásaiban felhasználta orvosi ismereteit is. A lelkek szolgálatában fáradhatatlannak bizonyult, sokan keresték fel gyóntatószékét vidékrôl is. 1950. jún. 18-án éjjel hurcolták el társaival együtt a Szolnok megyei Homokra, ahol a Keresztény Iskolatestvéreknek volt egy kicsinyke intézetük. Innen több társával együtt megszökött, de az egyik állomáson igazoltatás során a rendôrség kezébe került. Budapestre szállították, és a kistarcsai internálótáborba zárták. Itt az amúgy gyenge egészségű ember csakhamar beteg lett, a tábor kórházába szállították, de július 7-én meghalt. Holttestét kiadták a helybéli plébánosnak, Bíró Bertalannak, aki kellô tisztelettel eltemette a falu temetôjében. Budapesti ismerôsei, lelki gyermekei ápolták és gondozták a sírját. (P. Pálos Antal közlése) ======================================================================== P. Vid József (1898--1952) Szarvason született 1898. március 4-én. Az ottani evangélikus gimnáziumban érettségizett. Az érettségi után azonnal behívták katonának, és rövid kiképzés után az olasz frontra került. 1918 ôszén, az osztrák-magyar összeomlása közben reábízott csapattestet fegyverestül Budapestre vezette és épségben átadta a Hadik laktanyában. Egy év elteltével kérte felvételét a Jézus Társaságába. A noviciátust 1919. november 12-én meg végezte P. Müller vezetésével. Tanulmányait Innsbruckban végezte. Itt is szentelték pappá 1929. július 26-án. Tanulmányai befejeztével egy ideig a rend kalocsai gimnáziumában volt hittanár, majd a harmincas évek elején Budapestre rendelték, ahol a Mária Kongregáció c. lapot szerkesztette nagy hozzáértéssel és kitűnô ízléssel. A második világháború közben nagy lelki szilárdsággal, elszántsággal irányította e fontos település életét, és volt bátorsága ahhoz, hogy P. Raile, Jánosi és Reisz közreműködésével több mint száz üldözöttnek nyújtson menedéket. Ez, különösen a nyilas uralom átvétele után (1944. október 15.) nagy veszéllyel járt, de szervezôkészsége és okos irányítása lehetôvé tette, hogy a mentés sikerült, a házban menedékre találók közül senkinek semmi baja nem lett. Még meg kell jegyezni, hogy P. Bangha Béla halála (1940. április 29.) után ô szerkesztette a Magyar Kultúrá t, a magyar értelmiségnek szánt folyóiratot is. 1946-ban P. Raile Jakab az USA-ba távozott, ekkor P. Borbély István tartományfônök reá bízta a magyar rendtartomány anyagi ügyeinek kezelését. P. Vid, bár nem volt pénzügyi szakember, engedelmességbôl vállalta ezt a szolgálatot. Ez a feladat a háború után kialakult pénzügyi és gazdasági káoszban nem volt egyszerű. Várady János testvérrel együtt igyekeztek a rendtartomány intézményeit működtetni. A magyar kommunista párt (MDP, Magyar Dolgozók Pártja) 1949 folyamán az itt hazánkat megszálló szovjet csapatok, valamint a szovjet ,,tanácsadók'' segítségével megszerezték a teljes politikai hatalmat, és célkitűzésüknek megfelelôen ki akarták irtani a vallást, és megszüntetni azok intézményeit. E törekvés látványos nyitányát jelentette Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek 1948. december 26-i letartóztatása, és 1949. február elején lefolytatott koncepciós perének megrendezése. Ezt követte számos más egyházi személy letartóztatása. Így került sor 1949 februárjában P. Vid és Várady János testvér fogságba ejtésére is. A bírósági tárgyalásra kb. egy hónap múlva került sor, és szokatlan módon nyílt tárgyaláson ítélték el ôket három évre. A tárgyalás végén P. Vid körülbelül ezeket mondotta: Tisztelt Bíróság! Önök jól tudják, hogy mi, Várady Jánossal együtt egy szerzetesi közösség, a Jézus Társasága tagjai vagyunk. E közösségben minden felelôsséget az elöljáró visel, és a rendtag köteles az elöljáró parancsát teljesíteni. Ennek a testvérnek én voltam a közvetlen elöljárója. Tehát mindaz, amit ô tett, és önök törvényellenesnek ítélnek meg, az én cselekedetem, hiszen az én utasításomra tette. Méltányos tehát, hogy az ítélethozatalkor az ô cselekedeteit is az én számlámra írják. Ez lenne igazságos. E felszólalást a bíróság nem vette tekintetbe, hanem mindketten három évi börtönbüntetést kaptak. Ezt az idôt a váci, majd a budapesti gyűjtôfogházban töltötték. Itt érte P. Videt súlyos külön büntetés, amikor is P. Tüllel, P. Csávossyval, együtt harminc napon át minden másnap 4--6 óra hosszat úgynevezett kurtavasba kötötték, ami rendkívül nagy szenvedéssel járt együtt. A három év letelte után -- ahogyan ez a jezsuiták esetében szokásos volt -- miután megjátszatták vele a szabadulás szertartását - - szabadulózárka, civilbe öltöztetés, a privát holmi átadása -- mégsem szabadult ki, hanem a börtön kapuján kilépve ismét letartóztatták és bizonytalan idôre internálták. Így került Kistarcsára a papi szobába. Itt 1952. december elsô napjaiban nagyon rosszul lett, szobatársai hiába zörgettek orvosért, csak az esti órákban vitték el, és még azon az éjjelen meghalt. Sírja ismeretlen. P. Vid nôvére több ízben kérvényt nyújtott be a Belügyminisztériumhoz, hogy jelöljék meg testvére sírját. 1956 elôtt semmiféle választ nem kapott, csak 1956 után, amikor is arról értesítették, hogy kérése nem teljesíthetô, mert ,,az ellenforradalmi bandák'' a kistarcsai internáló tábor irattárát felgyújtották. Így tehát még ma se tudjuk, hol pihennek P. Vid csontjai. (P. Pálos közlése) ======================================================================== P. Vág József (1914--1957) A Vas megyei Vág községben született. (1934-ben vette fel a Vág nevet szülôfalujáról, eredeti neve Eredics volt.) Születésének ideje: 1914. március 18. Édesapja az elsô világháborúban tűnt el, édesanyja egyedül nevelte két gyermekét. Józsinak volt egy néhány évvel idôsebb nôvére. Az okos, értelmes fiút az ötödik elemi iskola elvégzése után a gyôri bencés gimnáziumba íratták be, és ott is érettségizett 1933-ban. Még ebben az évben kérte felvételét a Jézus Társaságába, és felvétele után szeptember elsején megkezdte a noviciátust a budapesti Manrézában két hétig P. Bangha Béla, majd szeptember közepétôl kezdve P. Hemm János vezetésével. A rendi bölcseleti fôiskolát, amely akkor a budapesti Horánszky utcában volt, nagy figyelemmel és odaadással végezte, sokszor okozott gondot tanárainak okos és többször kevésbé okos ellenvetéseivel. A magisztériumot Pécsett végezte, majd 1939 szeptemberében a szegedi rendi fôiskolán kezdte meg teológiai tanulmányait. 1943. június 25-én szentelte ôt pappá tizenegy társával együtt Glattfelder Gyula érsek püspök. A harmadik próbaév elvégzése után a budapesti Manrézában nyert beosztást azzal a céllal, hogy fôként a fôiskolásokkal foglalkozzék. Ehhez Vág atyának külön adottsága volt, személyiségével és másoktól alig méltányolt filozófiai nézeteivel igen nagy eredményességgel tudta irányítani a hozzá forduló fiatalokat. Elég rövid idôn belül tudomást szereztek errôl a kommunista vezetôk. El is döntötték, hogy egy ilyen ,,veszélyes'' embert ,,ki kell vonni a forgalomból''. Egy szovjet katona meggyilkolása szolgáltatott ürügyet arra, hogy egy csoport fiatalembert és két papot átadjanak a szovjet hatóságnak, és azok ítélkezzenek fölöttük. Az egyik pap Olofsson Placid bencés atya volt, a másik pedig Vág József atya. Eleinte a budapesti Vilma királynô úton vallatták ôket, majd valamennyi vádlottat Ausztriába szállították. Ott működött ugyanis egy szovjet katonai bíróság. Ez a bíróság a fiúk közül kettôt halálra ítélt (ôket aztán ki is végezték), a többi vádlottat pedig 10--15 évi kényszermunkára ítélte, ezt valamelyik Szovjetunióban létesített táborban kellett letölteni. Az ítélet után, mely azonnal jogerôre emelkedett, a rabokat zárt vasúti kocsikban Magyarországon keresztül Lembergbe (Lvov), majd onnan egy a Szovjetunió északi részén létesített büntetôtáborba vitték. Mivel én P. Vág hazatérésekor -- talán 1954 végén vagy 55 elején -- börtönben voltam, és mivel 1956 két utolsó hónapjában -- bár ekkor szabadlábon voltam -- P. Vággal nem találkoztam, a Gulágban történt dolgairól mit sem tudok. [De elérhetô még Olofsson Placid bencés atya, aki jelenleg a ciszterci budai Szent Imre-templomban kisegítô lelkész (lakása: 1113 Bp, Bartók Béla u. 76.) Tôle esetleg lehet bôvebb információt szerezni.] Kollár atyától hallottam, hogy az 1956-os forradalomba nagyon is bekapcsolódott. P. Kollár nagyon aggódott amiatt, hogy rövidesen letartóztatják. Erre azonban nem került sor, mert 1957 elején sokat betegeskedett, és ez év július 8-án meghalt. A kispesti temetôben temették el. Mindössze 43 éves volt. Késôbb aztán P. Kollár kezdeményezésére földi maradványait Pannonhalmára szállították, és ott temették el rendtársai közé. (P. Pálos Antal közlése) ======================================================================== Szabó Ferenc: Somogyi Szilárd (1932--1958) Szegeden született 1932. május 2-án. Apja egyetemi tanár volt. Elôbb Újszegeden laktak, azután az Alsóvárosban. Szilárd itt jugoszláv bombázást élt át. Gimnáziumba a piaristákhoz járt egészen az államosításig, azután a Baross Gimnáziumba. Kongreganista és cserkész volt. Amikor -- ismeretlen okból -- választania kellett a kettô között, a kongregáció mellett döntött. Hivatásának alakulását így vázolja fel: [P. Pálos 1953 decemberében az akkori novíciusokkal leíratta hivatásuk történetét, és kiküldte P. Fejérnek.] * * * ,,Hivatásom számára igen elônyös természetes alapot jelentett a családomban uralkodó mély vallásos szellem. Jezsuitákkal (tudatosan) elôször 11--12 éves koromban kerültem kapcsolatba a Szívtestôrség révén. Késôbb ez a kapcsolat egyre élénkebbé vált (szegedi templom és ház!) és alkalmat nyújtott a Társaságnak a rendtagokon keresztül való megismerésére. -- A jezsuitákat már ekkor valami különös embereknek találtam: bár itt a motívum alapja csupán általános összehasonlítás volt: nem olyanok mint a többiek. Gyerekes formában már ekkor elhatároztam, hogy jezsuita leszek. Késôbb (14--15 évesen) kezdtem megismerkedni a Társaság szellemével: könyvek, cikkek, ismertetôk, folyóiratok révén. Az ennek nyomán kialakult kép egyre imponálóbbá tette a Társaságot. Ezek a motívumok ilyenek voltak pl.: a kemény meggyúrás, hosszú kiképzés, mellyel az Úr katonájává képzi minden egyes tagját, és kiküszöböli a nem oda valókat; az értelem és az akarat acéllá edzése és harcbavetése. A világegyetemesség és szervezettség, mely az egyház rohamcsapatává, gyorsan mozgó hadseregévé teszi a Társaságot. A kemény vasfegyelem, mely könyörtelen következetességgel az egyedüli cél irányában tartja útjukat. -- Ilyennek láttam ebben az idôben a Társaságot. -- Ekkortájt kezdtem különösebben tisztelni Szent Ignácot. -- IV-es gimnazista koromban jezsuita lelkiatyát választottam (az elôzô aposztáziája után). A vele való beszélgetések sokban hozzájárultak hivatásom kialakulásához. -- 1946 nyarán »elitképzô« táboron vettem részt, melyet egy jezsuita páter és három jezsuita schol. vezetett. -- Ugyanekkor kezdtem intenzívebben bekapcsolódni a Mária-kongregáció mozgalomba. Lassanként kezdtem olyan embereknek látni a jezsuitákat, akik számára Isten ügye kizárólagos, egyedül fontos, szemben sok más pappal, akik számára ez csak valami másodrendű, esetleges ,,téma''. Kb. 14--15 éves koromban ismerkedtem meg Szabó II. Jánossal. Egyedül és kifejezetten a közös hivatás tudata hozott össze bennünket. Ez a hivatás alapján megindult barátság is elônyös volt hivatásom alakulása szempontjából. VI-es gimnazista koromban egyre gyakrabban jártam be a rendházba, ministráltam, és egyre sűrűbben érintkeztem a rendtagokkal. Különösen megnyerô volt az állandó természetfölötti beállítottságuk, (mindig lehetett velük »vallásos« témákról beszélni) és lelki vidámságuk. 1948 novemberében nagyon megragadott az atyáknak és a testvéreknek az a természetfölöttiségben gyökerezô vidámsága és egykedvűsége, ahogyan a szegedi ház elvételét fogadták. 16 éves koromban hivatásom válságba került. Egyik oldalon ott állt a Társaság a bennem eddig kialakult imponáló képével -- ezt ebben az idôben különösen táplálta a fiatal skolasztikusokkal való gyakori irintkezés, a Bemegyek az Isten oltárához- füzet (A Király hívása, Suscipe, holocaustum…); a másik oldalon azok a bizonyos ,,világi gyönyörűségek''. 1949. március 2-án »klerikális agitáció« miatt eltanácsoltak a gimnáziumból. Én ezt Isten ujjának tekintettem hivatásom szavának követése felé. Ezt a külsô eseményt egyidejűleg nagy kegyelmi megvilágosítás kísérte, mely egyszer s mindenkorra határozottá tette elôttem a Társaságba való elhivatottságomat. 1949. március 5-én döntöttem el, hogy fölteszem rá egész életemet. -- Ebben az idôben a jezsuita életbôl a következô motívumok álltak elôttem különösen vonzó világosságban: a) a jezsuitaság: életáldozat (holocaustum), b) a jezsuita élet lényege: Krisztus nagylelkű szeretete, c) az apostolkodás, a világhódítás a jezsuitánál nem más, mint az Isten-szeretet túlcsordulása, d) Krisztusért gyalázatokat elszenvedni, bolondnak tartatni és látszani… Néhány állandóan ható tényezô: a) A legm. Oltáriszentség. VII-es koromra már átlag naponta áldoztam. Mindig meg voltam gyôzôdve, hogy ez volt a leghathatósabb tényezôje hivatásom kialakulásának és megôrzésének, különösen a válság idején. b) A Boldogságos Szűz szeretete c) Öntudatosodásom korától kezdve mindig, de különösen 16--17 éves koromban, természetemnél vonzódtam a nagyszerűség felé. Kerestem is ezt sok mindenben. -- Végül 1949 márciusában -- a kegyelem hatása alatt -- rádöbbentem, hogy nincs a világon nagyszerűbb dolog, mint egész lényemet odadobni nagylelkűen; »Suscipe, Domine…« És ezt a nagylelkűséget, mint alapkaraktert a Társaságban láttam meg.'' * * * Tehát 1949 márciusában jelentkezett a Társaságba. Körülbelül két hónapig ekkoriban pihennie kellett tüdeje miatt (chilus-folyamat). Május 16-tól P. Fejérhez járt latinórákra Janóval. Június közepén már sikerrel vizsgáznak Kalocsán a VII.-bôl, jezsuita magánjellegű vizsgán. Június végén Pécsre megy, ahol egy idôre mellhártyagyulladással a klinikára kerül. -- Én Pécsett találkoztam vele elôször, amikor ez év ôszén bevonultam az Ignáciánumba. Ô úgy forgolódott ott a rendházban, mint aki otthon van. Kedvesen fogadott bennünket, és jólesôen gondoskodott minden szükségletünkrôl. Ô egyébként nem maradt ott az Ignáciánumban. Továbbtanul magánúton, karácsonyra leérettségizik. Januárban felveszik a noviciátusba, mondván, hogy nyárig pihenjen, akkor majd bevonulhat … 1950. június elején elhurcolják a szerzeteseket, köztük a Szegeden meghúzódó novíciusokat is. -- Szilárd jóval késôbb tudta meg a hírt. Egészen kétségbeesik. Nagymamájánál (Budapest, Damjanich utca) egy karosszékben kesereg: mindennek vége… Ekkor betoppan Janó: minden megy tovább, vigasztalja Szityit. Sôt! most kezdôdik az igazi jezsuita élet: a disperzió. * * * 1950 ôszén -- elöljáróink intézkedésére -- az Egri Érseki Szemináriumba kerültünk mindannyian kandidátusok: Szilárd, az érettségizett ignácisták és még néhány újabb kandidátus -- PP. Rozmán (spirit.) és Bogyó (prof. phil.) szárnyai alá. Reméltük, hogy megkezdhetjük itt a rendkívüli noviciátust -- párhuzamosan a szemináriumi tanulmányokkal. Sajnos elég sokáig kellett várni a római fakultásokra. Kissé csalódottan vettük tudomásul, hogy egyelôre nem érvényes noviciátus ez. -- Erôsen nekiláttunk a filozófiatanulásnak, hogy legalább a tudományokban tűnjünk ki, ha az erényességben nemigen sikerül! … P. Bogyó vezetésével egy ,,kört'' alakítottunk, ahol fôként filozófiai és más témákat vitattunk meg. Emlékszem, Szilárd a chicagói Loyola Egyetemrôl tartott beszámolót egyszer. Ebben az idôben egyébként meglehetôsen lelkesedett a filozófiáért. Heves vitáink voltak a continuumról, a vallás szükségességérôl stb. Szilárd édesapjától örökölte a hajlamot a filozófia iránt. Késôbb elmesélte egyik kisgimnazista korában történt emlékét. A nyári vakáció után az egyik tanáruk érdeklôdött, ki mit olvasott a szünidôben. ,,A Pál-utcai fiúkat'', ,,Grant kapitány gyermekeit'' stb. -- mondták általában, Szilárd viszont így válaszolt: ,,Arisztotelész Metafizikáját''! A következô tanévben már csak ô és még ketten mehettek vissza Egerbe. -- 1952. január 15-én este: P. Bogyó (vagy Rozmán) közli Szilárddal, hogy kezdôdik a noviciátusa. P. Pálos üzente ezt, aki a városban van. Másnap P. Pálos így fogadja Szilárdot: ,,Üdvözlöm mint a Társaság legújabb novíciusát!'' Szilárd mindig boldogságtól ragyogó szemmel mesélte ezt az epizódot. 1952 ôsze több nehézséget hozott számára. -- Hogy jobban lássuk helyzetét, itt egy kis kitérés szükséges. Ebben az idôben jelentôs fordulat következett be provinciánk életében. Januárban megkezdôdött a disperziós noviciátus, mely a Rómából kapott engedélyekkel most már érvényes volt. A körülöttünk viharzó belpolitikai eseményekkel egy idôben a provincia vezetôinek hosszú tárgyalásai elôzték meg a döntést: Félelem és meghátrálás nélkül vállaljuk azt, ami Szent Ignác atyánk szellemébôl és a Társaság történetének tanulságaiból következik: a Társaságnak tovább kell élnie, az utánpótlás toborzásáról és kiképzésérôl nem mondhat le, bármilyen kockázatba és áldozatba kerül is ez. A Társaság számára nincsenek ,,rendkívüli körülmények''! -- Tehát 1952-ben indul meg a ,,kísérletezés'', az új utak kitaposása. Nyilvánvalóvá lesz, hogy a noviciátus elvégzésének gyakorlatilag nélkülözhetetlen feltétele egy bizonyos közösségi élet: a rendtagokkal, elöljárókkal és testvérekkel való rendszeres érintkezés. Az elöljárók egyre inkább hajlanak arra, hogy a szemináriumokat elhagyjuk. (Egyébként, minthogy az egyházra gyakorolt nyomás súlyosbodott, a szerzetesek jó részét el is küldték.) A szemináriumban ugyanis -- egy-két kivételes esetet nem számítva -- nem lehetett biztosítani a noviciátus végzéséhez szükséges feltételeket. Ezért történik meg, hogy egyesek -- legalábbis egy idôre -- elhagyják a szemináriumot, és Budapesten vállalnak valamilyen profán foglalkozást, melót, hogy együtt élhessenek rendtársaikkal és így letölthessék a kanonikus évet. Szilárdot visszahívta még 1952 ôszére is Czapik érsek úr. Ô azonban -- hosszú fontolgatás és egy Szent Ignác-i elekció után -- úgy döntött, hogy Budapesten marad. (Az elöljárók ugyanis reá bízták a döntést.) Elôbb otthon, édesanyjánál lakott (Rudas L. u. [Podmaniczky u.]), majd Eördögh Bandival az Üllôi úton. Életének legnagyobb probációját jelentette ezen év ôszén az, hogy -- egészségi okok miatt -- az elbocsátás veszélye fenyegette. (Mózer doktor akadékoskodott.) Egyik nap P. Pálos így fordult hozzá: ,,Somogyi testvér, hát itt akar hagyni bennünket?'' … Kínos napok következtek. Szilárd több ízben említést tett errôl a megpróbáltatásról. Érthetô, mekkora keresztet jelentett számára, hiszen mindig oly rajongva szeretette a Társaságot! -- Pár hét múlva P. Luzsénszky közömbös arccal mondja: ,,Ha majd meglátjuk…'' Megkönnyebbült. Ebben az idôben más nehézségei is megoldódtak. Czapik érsek úrral sikerült elintéznie a szemináriumról való lemondását, bekerült a Fazekas Gimnáziumba III. o. (VII.) tanulónak. Január elejétôl már a IV. osztályt végezte. Egyidejűleg a Központi Hittudományi Akadémia rendes civil hallgatója (III. évf.) lett. Amikor 1953 ôszén felkerültem Budapestre fôiskolára, Szilárd lakótársa lettem a Szentkirályi utcában. Erre az idôre már ,,központosították'' a noviciátus vezetését. Eddig ugyanis több magiszter volt. A másik újítás, hogy ezentúl nem lakhattak novíciusokkal együtt skolasztikusok. Mindketten fôiskolások voltunk -- ,,mellékesen''. Szilárd a Pedagógiai Fôiskolára járt, az orosz tanszakra. -- Én csak most kezdtem el hivatalosan a noviciátust. Szilárd lett az angelusom. Sokat tanultam tôle. Emlékszem még az angelusi instrukciókra. Egy kicsit zsenírozta Szilárdot, hogy régebbi évfolyamtársát, egy ,,idült'' kandidátust kell vezetnie. Végül is megtalálta a helyes hangot és módszert. Elmesélte a disperzációs szokásokat, fôként saját tapasztalatait, nemcsak a külsô magatartással kapcsolatban, hanem a lelki dolgok gyakorlatát illetôen is. Késôbb már baráti beszélgetések lettek ezek az ,,instrukciók.'' Elmondottuk egymásnak fôiskolai tapasztalatainkat, megbeszéltük nehézségeinket. Ezek a beszélgetések, meg a többi novíciussal való találkozások (heti konventikulumok, közös séták és kirándulások) képezték a mi közösségi életünk alapját. Természetesen P. Magiszterrel gyakran találkoztunk a konventikulumon kívül is, neki mindenrôl számot adtunk. Ô mindig figyelembe vette a ,,tapasztalatcserék'' eredményeit, hiszen egy egészen új életforma kitapogatásáról volt szó. -- Megjegyzem itt, hogy P. Magiszter több mint fél évig a mi domusunkban lakott, egy kis cselédszobában. Így mi egészen közvetlen kapcsolatba kerültünk vele. Részletesebben itt nem írok a noviciátusról. Korábban Szilárd írt egy beszámolót a disperziós noviciátusról. (Majd késôbb leközli az AU.) Több érdekes epizódot elmesél itt novíciusi életébôl, és jó összefoglalást ad akkori életünkrôl. Én most inkább csak kronológiát állítottam össze errôl az idôszakról. 1954. június 30-án letartóztatják P. Pálost. Szeptemberben C. Beôthy költözik hozzánk, P. Luzsénszky helyébe. Október 10-én Szilárd fogadalmazik. -- Az élet megy tovább. A következô év újabb meglepetést hoz: 1955. augusztus 23--24. éjjelén letartóztatják P. Magisztert több gravis atyával együtt. (Késôbb megtudtuk, hogy P. Provinciális is köztük volt: immár a 4. provinciális a börtönben!) Kevéssel ezután Szilárd -- befejezve a kétéves orosz kurzust -- megkezdte a gyakorló évét. Általános iskolai orosz tanár lett Szôdön. Egy kis tót falu ez a váci vonalon. Szilárd továbbra is Pesten maradt, vonaton járt ki az iskolába. Az állomástól még kb. 4 km-t kellett kerékpároznia. Korán kelt, misét hallgatott; a meditációt és egyéb lelki dolgait a vonaton végezte. Igen nagy strapát jelentett neki ez a szôdi tanárkodás. Hetenként kétszer délután is ott kellett maradnia az iskolában. Csak este jött haza. És akkor: dolgozatjavítás, készülés a másnapi órákra stb. Sokszor csak 11 óra körül került ágyba. A sok munka, a reggeli biciklizések abban a januári, kegyetlen idôben aláásták egészségét. 1956. január végén kidôlt. Betegszabadságot kapott. Állandóan lázas volt. Az orvos a tüdején talált valamit. Nem volt túlságosan veszélyes, talán egy hónap múlva már jobban lett. Szilárd gondviselésszerűnek találta ezt a betegségét. Egyrészt a betegszabadság alatt el tudta kezdeni a fölkészülést az univerzára, másrészt pedig amiatt, hogy egészségi állapotára hivatkozva sikerült felmondania és otthagynia a szôdi iskolát. -- Az iskolában sok tapasztalatot szerzett. Otthon nekünk sokat mesélt szôdi élményeirôl: a tanári karról, a gyerekekrôl és szüleikrôl (roppant elmaradott falu volt). Arról, többek között, hogy milyen ördögi gonoszsággal igyekezett a ,,vonalas'' igazgatónô lemorzsolni a hittantanulókat beiratkozás alkalmával. A pedagógus pálya volt talán a legnehezebb állás ekkor Magyarországon a becsületes emberek számára. Irthetô, hogy Szilárd boldogan szabadult meg tôle. Elöljárói kívánságára 1956 nyarán kérte Hamvas püspök úrtól felvételét a szegedi szemináriumba. Titokban azt remélte, hogy nem sikerül. De mégis felvették. Fájó szívvel hagyta ott a pesti kommunitást. Október elején utazott le Szegedre, elsôéves teológusnak. -- Itt Szegeden élte át a forradalom napjait és annak tragikus elfojtását. 1957. január 8-án este P. Pálosnál járt pesti lakásán. (Másnap P. Pálost újra letartóztatták.) Január 22-én átlépte a határt. Mielôtt átadnám neki a szót, megemlítem, hogy már az odajutás sok izgalommal járt. Celldömölknél a vonaton gyanúba került, ôrizetbe vették, de néhány óra múlva, amikor Szombathelyen faggatták, valahogyan kivágta magát és szabadon engedték. Késôbb a határsávban is szerencsésen átesett egy veszélyes igazoltatáson. ,,1957. január 22. este 5 óra 20 perc. Nagyot fohászkodtam utoljára az Útmenti Szűzanyához és átugrottam az országút árkát, a hóval vastagon borított szántóföldek felé. A mély hóban térdig huppant a lábam. Tudatvilágomban minden más érzést és gondolatot elnyomott az életösztön erejével ható tudat: csak 90--100 méter és szabad vagyok! »Ne törôdj semmivel, akármi történik, csak fuss, ahogy tudsz!« -- csengett fülembe az utolsó figyelmeztetés. Hát futottam, ahogy tudtam. Elôttem már alig 80 méterre ott sötétedett a nagy malom, mellette biztatóan fénylett felém a Pinka-híd lámpája. Igen, ott … oda kell eljutnom… ott már nincsenek ávósok, oda nem jöhetnek utánam… Szabad föld… itt terem az orrom elôtt pár méterrel … Rajta! fuss! Elôre! -- diktálta az életösztön. De a futás egyre nehezebb lett. A lábaim mintha ólomból lettek volna, alig akartak engedelmeskedni. Az irgalmatlan délutáni biciklitúrában halálosan kimerültek. Annál vacakabb kerékpárt keresve se találtam volna a meneküléshez. A lánca folytonosan megugrott, üresen forgott. 10--20-at kellett tekernem, míg végre néhány méterre megfogta, aztán megint… Futásom egyre inkább csetlés-botlássá változott. Hupp! -- megint beleestem valamibe. Az életösztön tovább hajszolt: gyorsan kikecmeregni! Futás tovább! Már csak 30--40 méter a cél! Ekkor azonban ijesztô dolgot tapasztaltam: lábaim egyszerűen felmondták a szolgálatot. Elvágódtam a hóban. Soha életemben még nem éreztem ilyen végsôkig csigázott fáradtságot…'' Szilárd tizenkét oldalon írta le menekülését. Ezt csak ízelítônek idéztem, elsôsorban azért, hogy jobban megértsük, miért esett ágynak, miután jelentkezett Bécsben a Kúrián. Január 28-án dôlt ágynak -- influenzával. Fájdalmat érzett a jobb combjában. ,,A bicikli'' -- gondolta. Kevés idô után mindkettô elmúlt. Több mint két hónapot töltött Bécsben (felgyógyulása után Kalksburgban). Közben összeszedte magát, elintézte az útlevél- és vízumügyeket. Március 31-én érkezett meg Eegenhovenbe, hogy itt felkészüljön az univerzára. * * * Amikor én tavaly ideérkeztem, Szilárd már egy Bruges-i specialistához járt. A jobb lábában érzett fájdalmakat. Sántított, fájdalomcsillapítót szedett, mert enélkül nem tudott aludni. Megtudtam, hogy április közepén kezdôdött újra a combfájdalom és egyre fokozódott. Szilárd sorra járta a specialistákat, mindegyiktôl sok biztatást kapott, de minden kúra és kísérlet kudarccal végzôdött. Csaknem egy évig tartott ez, mire végre felfedezték, hogy rákja (szarkómája) van. Ekkor már a louvaini klinikán feküdt (február 3. óta). -- Betegségérôl és utolsó napjairól majd P. Fejér számol be részletesebben. Ô volt leggyakoribb látogatója (az utolsó hetekben szinte éjjel-nappal nála volt), és ô volt a lelkiatyja is. 1958. június 13-án Jézus Szíve ünnepén, néhány perccel éjfél elôtt halt meg. Június 17-én délelôtt temettük itt az eegenhoveni temetôben. Ez év januárjában egyszer hosszasan elbeszélgettünk Szilárddal régi témánkról, a konverzióról. Szilárd mint mindig, most is határozottan állította, hogy ô csak egyszer ,,tért meg.'' (Én egy kissé tágabban értelmeztem a ,,megtérést''). Úgy gondolom, hivatása történetében a fentebb említett kegyelmi megvilágosításra gondolt, ,,mely egyszer s mindenkorra határozottá tette'' számára a Társaságba való hivatását. ,,1949. március 5-én döntöttem, hogy fölteszem rá egész életemet.'' Ha most az együtt töltött évekre visszaemlékezem vagy arra gondolok, ahogyan a betegséget és a halált fogadta, világosan áll elôttem, miért erôsítgette, hogy ô csak egyszer tért meg. Számára az Institutum volt az Istenhez vezetô út: via quaedam ad Illum . Azóta, hogy ráállt erre az útra, egyenesen haladt elôre. A Társaság volt számára minden. Mindvégig megôrizte azt az idealizmust, amely 14--15 éves korában lelkesítette. Sub crucis vexillo Deo militare … A betegség és a halálra való készülés megérlelte. Kiegyensúlyozottabb, természetesebb lett. Az volt a benyomásom, hogy betegségében és halála elôtt is egyetlen gondja az volt, hogy minél hűségesebben teljesítse a Summarium 49--51 szabályait. -- ,,Abban bízom és remélek, hogy Krisztus mint mindig, most is megdicsôül testemben -- akár éltemben, akár holtomban.'' Szent Pál levelének (Fil 1,20--22) erre a helyére tett utalást P. Fejérnek nem sokkal halála elôtt. Betegségét, szenvedéseit elsôsorban foglyainkért, az otthoniakért ajánlotta fel. Magnificat! 1958. augusztus 3. ======================================================================== P. Buzna Viktor (1875--1960) Hosszú életébôl 41 esztendôt áldozott az ifjúság nevelésére, amelyrôl Aranyszájú Szent János olyan nagy elismeréssel szól. 1892-ben kezdte meg a noviciátust P. Molnár László vezetése alatt. Három évig szónoklattant tanult Sankt Andräban, bár nem lett nagy szónok belôle. 1898-ban kezdte meg bölcseleti tanulmányait Pozsonyban, amit egy év múlva meg kellett szakítania, hogy Kalocsára menjen. Öt hosszú esztendôt töltött itt mint konviktusi prefektus. Ebben az idôben jelent meg a Zászlónk -ban egy-két igen ügyes fizikai tárgyú cikke. Az egyiknek témája például ez volt: Hogyan készíthetünk otthon zseblámpa elemet? A természettudományok gyakorlati része mindig érdekelte. Ebbôl sejteni lehet, hogy késôbb csak engedelmességbôl lett klasszika-filológus. Magiszterkedése után az innsbrucki teológián a kis dogmán tanult. Ügyessége és vidám kedélye közismert volt. Egy alkalommal átöltözött és bajuszt ragasztott, s beosont a portára azzal, hogy testvérével, Fr. Buzna Viktorral szeretne beszélni. Órákon keresztül az egész házat tűvé tették érte, de hiába… Végre a keresgetésbe belefáradt teológusok elôtt lerántotta műbajuszát és bemutatkozott. 1909-ben már a pesti egyetemen tanul, és három év múlva ledoktorál. Ezután Kalocsán tanít egy évig, majd Linzben elvégzi a harmadik probációt. Kissé hosszúra nyúlt kiképzése után azonnal Kalocsára küldték generális prefektusnak és a Kongregáció prézesének. Késôbb pár éves pécsi működés után, 1923-ban rektor és gimnáziumi igazgató lett Kalocsán. Rektorsága idejében történt Szent Bellarmin Róbert csodája, melyet Róma hitelesnek ismert el. Báró Benz Albin az 1925-ös iskolaév vége felé himlôbe esett, amit egy másik, igen súlyos betegség követett. Házi orvosunk, dr. Albecker tb. milliarist állapított meg. Egy Pestrôl lehívott specialista ezt a diagnózist megerôsítette. Albin közeli halálát mindenki biztosra vette. Édesanyja már el is készítette a gyászjelentést, hogy a halál beálltával azonnal a nyomdába adhassa. P. Buzna bizalomteljes imára kérte a növendékeket. Június 21-én nyilvános kilencedet kezdtek boldog Bellarmin tiszteletére. Június 25-én a fiú hirtelen meggyógyult. Mikor a betegápoló úgy dél felé a betegszobába lépett, a fiú hangos 'Laudetur'- ral fogadta. A betegápoló még magához sem tért ámulatából, amikor Albin kiugrott ágyából és öntözni kezdte az ablakban levô virágokat. Késôbb a szenttéavatásra ezt a jelenetet festették meg. A kép másolata és a csoda leírása megtalálható: Fiocchi A.: S. Roberto Bellarmino című életrajzában, az 501, 502 oldalon. A könyvet a szentté avatás évében, 1930-ban adták ki. A rektorság idejének leteltével Pécsre került generális prefectusnak és tanárnak, de rövidesen megint csak visszakerült Kalocsára, ahol a gimnázium prefectusa és az énekkar vezetôje lett. Majd 1935-ben a zugligeti Manrézában latint és görögöt tanított a retorikusoknak. A következô évben kinevezték katolikus tankerületi fôigazgatónak. Ezt a tisztet viselte 1937-ben is mint kalocsai gimnáziumi igazgató és tanár. 1939-ben már nincs más tisztsége mint tanár és osztályfônök az I. osztályban. Osztályát jó pár évig vezette, majd 1947-ben nyugalomba vonult. Tanári működésének utolsó évtizedében még biciklizni is megtanult, hogy a Szelidi-tóhoz minél könnyebben eljuthasson. Horváth segédpüspök úr ugyanis a kollégiumnak adományozott egy szép tóparti területet, amit P. Buzna nagy lelkesedéssel kezdett kiépíteni a diákság számára. Saját maga tervezett két vízibiciklit, amit a fiúk roppantul élveztek, a Szelidi-tó környéki magyarok pedig ugyancsak roppantul megcsodáltak. A kutyák még a vízbe is beúsztak, hogy a csodadolgot közelebbrôl megugathassák. P. Buzna sok mindenhez és alaposan értett. Zenekart és énekkart kitűnôen vezetett. Igen szépen rajzolt, s valószínűleg ezért rajztanárnak is megtették egy idôre. Sôt még tornát is tanított rövid ideig. Kisebb tanítványai rajongtak érte, hiszen ô is eléggé kis termetű volt. Hadijátékot rendezett velük, kirándulni vitte ôket, vagyis mindig azon volt, hogy az egész embert nevelje. A fizika iránti érdeklôdése mindig élénk maradt. Tudtommal ô rendezte be, alighanem az elsôk között, a drót nélküli távíró vevôllomást Kalocsán, még évekkel a rádió felfedezése elôtt. Feszült figyelemmel hallgattuk a norddeichi állomás idôjelzéseit… P. Buzna a színdarabok rendezéséhez is mesterien értett. Két valóban értékes színdarabot maga is írt és többet magyarra fordított. ,,Az utolsó Abbeville'' című, valóban nívós tragédiáját a kalocsai érsek neve napján mutatták be. A másiknak címe ,,Az igaz hôs'' az elsô világháború erdélyi eseményeibôl merítette tárgyát. Buzna atya jó nevelô volt; mosolygós, barátságos és az osztályban igazságos. Kis és nagy tanítványai igen szerették, mert megérezték, hogy ô is önzetlenül szereti ôket. Tanítványaival az osztályon kívül is sokat foglalkozott. Az ifjúság lelki elômenetelével is nagyon törôdött. Évekig volt diákgyóntató a templomban. Lelki fiait pedig a legjobb önnevelô és lelki könyvekkel látta el. Nevelôi-tanári munkája sok száz magyar fiúra hatott, akikben sikerrel nevelte a lelket és testet, a harmonikus, krisztusi embert. (Baják Mihály) ======================================================================== P. Lenner József (1886--1962) Hatvan évet töltött a Társaságban. Harminc éven át élt és dolgozott a magyar ifjúságért mint tanár és nevelô. A Gondviselés szép működési teret szánt neki: nyolc éven át igazgatóként, öt éven át (gymn. et studiorum) prefektusként. Nagy befolyással volt iskoláink nevelési irányára. Valószínűleg Orsován született. Gyermek- és ifjúkoráról nem beszélt. 1902-ben, 16 éves korában lépett be a nagyszombati noviciátusba, ahol akkor a kiváló P. Molnár László nevelte rendünk reménységeit. Kalocsán két év alatt elkészült az érettségire, azután egy évig Sankt Andräban végzett egyéves szónoklattani gyakorlatot. Post hoc, vagy propter hoc, nem tudni, de jó szónok lett, akit a diákok szép gondolatai és közvetlen, meleg hangja miatt szívesen hallgattak. Bölcseleti tanulmányait Pozsonyban végezte, teológiát Innsbruckban tanult. Magisterium nélkül Pestre került, és ott három év múlva letette a tanári szakvizsgát matematikából és fizikából. A harmadik próbaévet Nagyszombatban végezte P. Somogyi vezetése alatt. 1919-ben kezdte meg tanári működését Kalocsán, ahol mindjárt a kisebb kongregáció vezetését is átvette. Két év múlva ugyanott konviktusi fôprefektus lett. 1929-ben Pécsre kerül P. Somogyi rektorsága alatt, és a gimnázium igazgatója lett. 1934-ben P. Tüll lett a pécsi rektor és igazgató, mellette P. Lenner a praef. gymn. et studiorum hivatalát töltötte be öt éven keresztül. 1939-ben Kalocsán találjuk igazgatóként. Három év múlva visszament Pécsre, és átvette egy idôre az urak kongregációjának a vezetését. Ott tanított egészen a gimnázium feladásáig. 1949-ben operárius volt, majd 1950-ben még egyszer tanított latint és bölcseletet a szemináriumban. Még ebben az évben, házunk feloszlatása után, tettereje arra sarkallta, hogy Nyugaton keressen működési lehetôséget. Szökés közben elfogták, és Kistarcsára internálták. Itt ígéretet tett, hogy ha kiszabadul, lefordítja Guardini Der Herr című művét. Ígéretét teljesítette. 1952-ben P. Lenner már Pannonhalmán van. Évek múlva arról értesültünk, hogy szívbajos lett. Valamikor Pécsett súlyos tífuszon esett át, de a szívével soha nem volt baj. Talán a magyar ifjúság sorsán érzett fájdalom törte meg a szívét? P. Lenner eleven eszű, szangvinikus vérmérsékletű ember volt. (E sorok írója úgy emlékszik, hogy 1931 elôtt, mikor P. Generális egyes atyáknak megadta a római doktori címet, P. Lenner is részesült ebben a kitüntetésben.) Az ifjúságot nagyon szerette. Szívesen idôzött körükben, lelkesen nézte, sôt nagyon sokszor vezette futballmérkôzésüket. Megértô jó barátjuk akart lenni, aki senkinek sem akar fájdalmat okozni. Vakációban fölkereste velük Ausztria szép vidékeit, sôt Olaszországot és Rómát is meglátogatta velük. Jellemzô, hogy még Pannonhalmáról is leutazott Pécsre, hogy volt tanítványainak a találkozóján jelen lehessen. Nevelési módszerével nem értett egyet mindenki. A magyar fiúneveléséhez az anyai szereteten kívül következetesen kemény kéz is szükséges. Történelmünk egyes korszakai mutatják, hogy ez kell sokszor a felnôttek neveléséhez is. És talán P. Lennerbôl ez a vaskéz hiányzott. Tizenhárom éves kalocsai és tizenhét éves pécsi működése igen áldásos volt. Kongregációi és templomi beszédei sok jó gondolatot ébresztettek a lelkekben. Eleven, hangos számtan-, fizika- és angolórái sok hasznos ismerettel gazdagították az ifjúság szellemét. Az ifjúság nagyon szerette ôt, és bizonyára hálás szívvel ôrzi emlékét. R. i. p. (P. Baják Mihály) ======================================================================== F. Kiss János (1879--1964) Kiss János testvérünk július 9-én, életének 86-ik, hivatásának 57- ik évében hosszas szenvedés után az Egyház szentségeivel ellátva este 9.30-kor hólyagrák következtében meghalt. Életének története a mennyei Atya gondviselésének csodás példázata. 1879. április 29-én született Szatmár megyében, Csanálos község Porháza-tanyáján, a legszegényebb családok egyikébôl. Tíz éves korában, télen a tanyájukról a faluba bejárva megtanult írni-olvasni. Számolni késôbb tanult meg egy fogadott parasztembertôl, akinek cselédtársaival együtt fizetett ezért. 1902-ben katonai szolgálatra végleg alkalmatlannak bizonyult. Édesatyjával az év októberében Amerikába szökött, atyja ugyanis megunta a cselédkedést, amelynek hasznát nem látta, hiszen 24 évi keserves szolgálattal összesen 700 koronát tudott megtakarítani. Ebben még János fiának négy évi keresete is benne volt. Merész vállalkozás volt, de sikerült! Szénbányában dolgoztak Bakertonban, és két év alatt megtakarított pénzükbôl tízezer koronát küldtek haza. Amerikában könyvvásárlásra is tellett. Imakönyv után kutatott, és a Római Katolikus Evangélium című könyvre hibázott rá. Olvasásába merült. Jóra fogékony lelkén akkora öröm vett erôt, hogy túláradó boldogságában hálából megfogadta Istennek, hogy holtáig pénteken csak kenyeret és vizet vesz magához. Ezt a fogadalmát nemsokára Keresztelô Szent János példáján felbuzdulva megtoldotta egy másikkal is, hogy életében szeszes italt többé nem iszik. Két évnyi távollét után kimerülten, de módosan hazatértek apjával. Itthon falujuk boltosnéja azt találta mondani János testvérünk nôvérének, hogy János papnak való, ha elôrehaladott kora miatt mégsem annak, akkor talán szerzetesnek. János nem is tudott akkor szerzetesek létezésérôl; Amerikában csak apácákról hallott. Megkérdezte tehát a káplántól: mi az igazság ebben. A káplán megerôsítette értesülését: Vannak bizony, mégpedig nem is olyan messze innen, Szatmárott. Ferenceseknek híják ôket meg jezsuitáknak. Kik közé kívánkozik? -- kérdezte a káplán. A szigorúbb szerzetbe mennék -- válaszolta János. Mind a kettô egyformán szigorú -- magyarázta a káplán. Akkor hát Jézus Társaságába, mert annak szebb a neve -- döntött a jó testvér nem sokat tépelôdve. Így tévedt a jezsuitákhoz. Az Úr vezette ôt közénk. A rendben szakáccsá képezték. 17 évig töltötte be ezt a -- tapasztalat szerint legfárasztóbb -- munkakört, mégpedig az elsô világháborúban és az azt követô ínséges években; megfelelô segítség és felszerelés híján emberfeletti áldozatok árán. Miután 1928 augusztusában fáradtan végleg távozott a tűzhely mellôl, 9 évig a szegedi kollégium villájának volt konyhakertésze és gazdája. Azonkívül kapus, sekrestyés, ebédlôs itt is és Kalocsán is. 1950. június 19-én Mariapócsra szállították, onnan Mezôkövesdre, Jánoshidára, végül 1952. július 15-én Pannonhalmára került Szociális Otthonunkba. Szerényen meghúzódó, hallgatag, teljesen és egyedül Istennek élô, imádságos, kötelességtudó, kemény, sanyarú élethez szokott, elöljáróit tisztelô, és Társaság szabályaihoz lelkiismeretesen ragaszkodó, vezeklô életet élô aszkétának ismertük. Azon volt, hogy minél nagyobb hasznára legyen Jézus Társaságának az Egyház szolgálatában. Proletár sorból emelkedett igen magasra: Nem ugyan hatalomban, emberek fölé: nem lett urukká. Ennél többre vitte! Kárpáti Zoltán dr., a gyôri fôorvos a kórház urológiai osztályán mondta néhány évvel ezelôtt a csodálkozás hangján ezeket az emlékezetes szavakat János bácsiról, miután ôt a fájdalmas prosztata műtét után hosszabban kezelte és közelrôl megismerte: ,,Ilyen fegyelmezett emberrel, aki ennyire ura önmagának, még nem találkoztam.'' Az Úr Jézus kegyelme növelte ,,Úr''-rá. Az Úr vezette ôt: ,,Igaz volt.'' … (P. Tüll levele) ======================================================================== Héjja Gyula: P. Kövecses Géza (1921--1967) A papság szolgálatában ,,Halálommal többet használok, mint ittmaradásommal!'' P. Kövecses Géza 1967. június 12-én hajnalban, két óra negyven perckor Porto Alegrében elköltözött az élôk sorából. 46 éves korában, olyan úttörô tevékenység közepette távozott közülünk, amely épp csak akkor kezdett igazán kibontakozni. Vele élô rendtestvérei, munkatársai, és mindazok a papok, akik nevelô és irányító munkásságának gyümölcseit élvezhették, mély megrendüléssel fogadták a tragikus hírt. De maga szintén érezte sorsának tragikumát. Amikor közölték vele, hogy napjai meg vannak számlálva, bensô küzdelmét így írta le; ,,Emberileg szólva, most vagyok alkotó munkám hajnalán. Vannak megkezdett vállalkozásaim. Hogyan tudnék segíteni másokon! Szolgálni az egyházat!'' -- majd így folytatja önvallomásait: ,,Légy tudatában; te nem vagy az isteni gondviselés. Ha Isten hív, ez azt jelenti, hogy halálommal többet használok, mint itt maradásommal!'' ,,Többet tehetek Isten országáért az égben, mint itt a földön!'' Valóban munkásságának kibontakozása közben bekövetkezett halála megakadályozta, hogy a papok és a szerzetesek körében folytatott munkájának gyümölcseit is lássa. A menekült jezsuita Menekülése és hányatott élete csak arra szolgált, hogy az isteni Gondviselés még jobban fölkészítse arra a hivatásra, amit neki szánt. Gyôrszentivánban született május 27-én. Gimnáziumi tanulmányait a gyôri bencéseknél végezte, s egész életében mély ragaszkodást mutatott Szent Benedek rendje iránt. Érettségije után az 1940--41-es iskolaévben egy évig a gyôri szemináriumban volt, és csak 1941. augusztus 14-én lépett a Társaságba. Az otthoni helyzet alakulása következtében ô is több más skolasztikussal együtt 1949-ben külföldre került, elôbb Innsbruckba, majd Chieribe. 1950. július 13-án a turini érsek szentelte pappá. Teológiai tanulmányainak befejezése után, 1952 szeptemberében Franciaországban, Paray-le-Monialban kezdte a terciát. Öntudatos és tervszerű felkészülése a jövôre Felszínes és rövid ismeretség alapján talán kevesen látták meg Géza atyában -- így ismerték és emlegették ôt Brazíliában mindenfelé - - nagy lelkierejét, elszántságát és tervszerűségét, amelyeket törékenynek látszó fizikuma és szerény modora takart. Az isteni kegyelem azonban rendkívül alkalmas talajra talált benne, és hosszú éveken át vezette sajátos küldetése, a papnevelés és a papság szolgálata felé. Széles, lényeglátó távlatokban mérlegelte a papi élettel kapcsolatos kérdéseket és ebben a szellemben állította össze önképzési programját. Minden kommentárnál jobban szemlélteti ezt a beállítottságát és szívós akaraterejét az a levél, melyet 1952. október 7-én, harmadik probációja kezdetén írt a magyar provinciálisnak. ,,Évközben elsôsorban a teológiával foglalkoztam. Kerestem az egyes dogmák vonatkozásait az emberi élettel, és jelentôségüket az isteni üdvrendben. Törekedtem a szintézisre s az egységes szemlélet kialakítására. Azonkívül nagyon érdekeltek a legújabb pápai körlevelek. Néhányat alaposabban is tanulmányoztam. pl. a Summi Pontificatus t, amely a jelen társadalmi bajok okait kutatja, és megoldásokat ajánl az új krisztusi társadalom felépítéséhez. -- A Menti nostrae kezdetű körlevél a papság, papnevelés és a lelkipásztorkodás problémáit tárgyalja, és a modern papi életeszményt állítja elénk. -- Sok új meglátást merítettem a Szentatya szociális megnyilatkozásaiból is (pl. karácsonyi beszédei; a társadalmi rend, nemzetközi együttműködés … alapjairól). Még az év elején átnéztem a chieri munkaterem összes folyóiratait, az elmúlt tíz-tizenöt évre visszamenôleg. Kijegyeztem a társadalmi bajokról, a modern szellemi áramlatokról és korismeretrôl tárgyaló értékesebb cikkeket, s évi önképzési programot készítettem belôlük. Természetesen nem tudtam mindent átnézni, de sok kérdésben szakszerűen tájékozódhattam. Acquaviva teológiája is így mindjárt életszerűbb és konkrétabb lett. Hiszen a teológiát csak így tudjuk alkalmazni a modern életre, s Isten nagy gondolatait felismerni a hétköznapi élet forgatagában és a nagy világeseményekben. -- E tájé- kozódásomban nagyon segített a történelem-teológia módszereinek alkalmazása. Csütörtökönként olasz teológusok kérésére kidolgoztam kb. 25--30 vasár- és ünnepnap perikopáját, (karácsonyi és húsvéti ünnepkör; nem prédikációk! Az evangéliumi részlet központi gondolata szerint a perikopa dogmatikus, morális, aszketikus, pasztorális, biblikus, szociális, történelmi és ,,kozmikus'' történelemteológiai) tanítását jelöltem meg. Ezzel a módszerrel minden perikopából könnyen készíthetô egész beszédsorozat. -- Az olaszok több példányban legépelték. Több tanárral átnézették, azok jónak találták, s azt mondták, hogy a munkát folytassuk. Januárban P. Vargának mutattam, ô is meg volt vele elégedve''. Hosszú tanulmányi és készületi ideje alatt azonban mindig tudatában volt, hogy a nevelôi és a lelkipásztori munkára nem elegendô az elméleti fölkészülés. Ezért állandóan kereste a kapcsolatot az élettel, különösképpen a szemináriumoknak és a papi életnek a problémáival. Így született meg benne az a gondolat, hogy személyes látogatások révén megismerkedjék a papnevelés modern irányaival, s tanuljon azok tapasztalataiból, akik már évek óta ezen a területen dolgoztak. Sok személyes kapcsolat, érdeklôdés s levélváltás után részletes programot dolgozott ki, tervbe véve Olaszország, Ausztria, Franciaország, Svájc és Németország fontosabb szemináriumainak a meglátogatását. Teológiai tanulmányainak befejezése után és harmadik probációjának elkezdése elôtt, 1952 nyarán arra használta fel szabad hónapjait, hogy az olasz szemináriumok életét tanulmányozza. A harmadik probációban szokásos nagyböjti minisztériumok idején, 1953 februárjában és márciusában, valamint a probáció befejezése után, szintén a fáradságos körutazásnak szentelte minden idejét. A P. Provinciálisnak küldött beszámolóiból kiragadott néhány részlet megsejteti e vállalkozás fáradalmait és az összegyűjtött tapasztalatok gazdagságát: ,,A vizsgák után -- amint meg tetszett engedni -- meglátogattam néhány észak-olaszországi szemináriumot. (Bocsánat a rendetlen sorközökért, P. Héjja öreg és kiszámíthatatlan gépével írok!) Elôször csak a venegonói és tridenti szemináriumra gondoltam. P. Costa (milánói provinciális) azonban azt ajánlotta, hogy a vicenzait és trevisóit is meg kell néznem. A papnevelés ugyanis ezekben a legjobb. A Szentszék is információért a trevisói szemináriumhoz fordul elôször. (X. Pius itt volt spirituális.) Mindenütt nagyon udvariasan és valóban testvéri szeretettel fogadtak. Gyakran kellett beszélnem Magyarországról. Pl. Vicenzában a szemináriumi tanárok, másfélnapos ott tartózkodásom alatt, háromszor is felkértek. -- Közben beszélhettem nagy tapasztalatú és szent életű spirituálisokkal. Venegonóban pl. az egyik P. Spirituális 49 éve, a másik 28 éve állandóan a kispapok lelkiigazgatója és gyóntatója. -- P. Venturini (a tridenti Jézus Szíve Fiai papi kongregáció alapítója) és Mons. Carraro (a trevisói szeminárium rektora) a modern papi élet problémáiról és azok korszerű megoldási lehetôségeirôl adtak nagyon értékes tájékoztatást. -- Utólag is nagyon köszönöm R. P. engedélyét, hogy lehetôvé tette ezt a tanulmányutat. A szerzett tapasztalatokat azt hiszem, semmiféle szakkönyvben sem találtam volna meg.'' (1953. ápr. 30. ) … ,,A nagyböjti szemináriumi tanulmányutam, mint elôre jeleztem febr. 23 -- márc. 27-ig tartott. Most a húsvéti »vakáció« elsô szabad napján, szeretnék röviden és vázlatosan beszámolni tapasztalataimról: Az útitervet R. P. Pillain (champagni provinciális), P. Mollat (háború elôtt a francia szemináriumok vizitátora volt; öt éven keresztül kb. 28 szemináriumról tett Rómában jelentést), P. Rouanet (dispozíciója a papság pasztorálása; nyáron Valsban már sokat beszéltem vele papi problémákról) és P. Moille (Lyon) tájékoztatásai alapján készítettem P. Instruktor jóváhagyásával. Minden részletet elôre leleveleztem. A szemináriumi elöljárók a legnagyobb szeretettel hívtak. Látogatásomkor a legmesszemenôbb bizalommal bocsátottak rendelkezésemre egészen belsô adatokat és iratokat. Több helyen kellett beszélnem a magyar katolikusok helyzetérôl és magatartásáról. Útvonalam: Lyon, Strasbourg, Párizs, Lille, Rouen, Limoges. Így megismerhettem a francia szemináriumok legkülönfélébb típusait; pl. a szulpiciánus rendszert; az egyetemi szemináriumokat, az egyházmegyei szemináriumok különféle változatait, a Mission de France-t, a Prado- papokat… Elsôsorban a papnevelés mai kérdései érdekeltek. De ezeket nem lehet elválasztani az egész papi élet szemléletétôl. Beszélgetés közben tehát minden alkalommal kitértünk a papi élet jelen problémáira, a papi mozgalmakra, a hivatás kérdésre, a papság munkáját segítô intézményekre… Beszámolómat is a különféle problémakörök szerint csoportosítom: 1. A hivatáskérdés problémái a) Egyes vidékeken ijesztôen megcsappant a hivatások száma (pl. Rouen: a hivatások száma az egyharmadára süllyedt, ennek is 20 százaléka beteg; Chambéry; két egyházmegye kispapjainak száma csak 28. A papi hivatás Franciaországban országos probléma. A megoldást is országos vonalon keresik. Párizsban az »Oeuvres des Vocations« dolgozik a hivatásokért. Eszközei: folyóiratok, röplapok, filmek, kongresszusok, hivatásnapok rendezése. Az egyházmegyei megbízottak munkáját nagyon megkönnyítik. b) Alapos szelekció hiánya. Gyakran a szentelés után hamarosan jelentkezik a hivatáskrízis. Nem mintha az illetô egy-két év alatt elveszítette volna hivatását, hanem mert rájött, hogy valójában soha sem volt hivatása. Belépett a szemináriumba, mert pl. a fiatal káplán élete szimpatikus volt, vagy mert ô is olyan »úr« akart lenni, mint a plébánosa… De a természetfeletti motívumok teljesen hiányoztak hivatásából. Amikor a szemináriumban félve kezdett beszélni lelki problémáiról, a lelki vezetôje azt mondta neki, hogy »ez csak az ördög kísértése«, »ne törôdjön vele«, stb. Döntô jelentôségű lenne tehát a hivatások lélektani vizsgálata (amirôl P. Benkô is végzi kutatásait). -- A hivatáskrízisre, és a jóakaratú, de pszichológiai ismeretekben járatlan spirituálisok kontármunkájára vonatkozóan különösen a Gargenville-i Papi Szanatórium igazgatója említett megdöbbentô eseteket. 2. A szemináriumi nevelés A) Lelki síkon: a) Függetlenség, önállóság vágya. -- Különösen a háború utáni években volt súlyos ez a probléma. Egyes szemináriumokban ma is tapasztalható. Mélyebb oka Boulard atya szerint; a francia papnevelés eddigi »monachális« felfogása. Legfontosabb volt a szilencium meg a szabályzat. Aki a szabályokat megtartotta, az »jó« kispap volt. Az elöljárók nem is igen kutattak mást, csak hogy a kispap bele tud-e illeszkedni a szemináriumi házirendbe. Legfôbb céljuk volt, hogy a kispapok megtartsák az elôírásokat: Viszont a papi életre (életformára) például a teológiai erények gyakorlására nem nagyon készítették ôket. -- A régi elöljárók »autokrata« magatartása reakciót szült, amely egyes szemináriumokban feszültséget teremtett az elöljárók és a kispapok között. Az egyik szemináriumból emiatt néhány éve tömegestül léptek ki a kispapok. b) Túlzott nyugtalanság a tömegek vallástalansága miatt. -- Látják a fényt, tapasztalják az igehirdetés »tehetetlenségét« … Megoldást nem látnak. Vádolják tehát az egyházat mulasztásai miatt. -- E nyugtalansággal függ össze a túlzott aktivizmus veszélye. Elsôsorban a külsô apostoli munkák érdeklik ôket. Tanulmányaikban is elsôsorban azt keresik, amit azonnal gyakorlatilag felhasználhatnak az apostolkodásban. Viszont a belsô, lelkiéletet (ima, elmélkedés…) könnyen elhanyagolják. c) Hamis misztika és a szeretet hamis értelmezése. -- Természetes, hogy Krisztus Titokzatos Testében a szeretet mindenek felett áll. Sokan viszont szeretetgyakorlás címén felmentve érzik magukat minden más kötelezettségtôl. (A következô megtörtént eset jól jellemzi e felfogás tévedését; egy fiatal káplán esténként »szeretetgyakorlásból« családokat látogat. Ott szórakozik késô estig. E »szeretetaktus« jogcím arra, hogy rendszeresen elhagyja a breviáriumát. E felfogás sajnos, eléggé elterjedt.) d) Az elvallástalanodott vidékeken tapasztalható a hit meggyengülése. Hiányzik belôle az erô, a dinamizmus. Különféle megoldások és próbálkozások: a) A teológiai erények erôs hangsúlyozása. -- Nevelés, elsôsorban az élô hitre. Nagy segítségükre van e téren a Szentírás fokozott tanulmányozása… Jézus isteni személyének ismerete… b) A közösségi aszkézist segíti az »equipe«-rendszer, amelynek elsôsorban a lelki nevelésben van óriási fontossága. A kispapokat tisztelettel kezelik, megosztják velük a felelôsséget, férfias magatartást várnak tôlük. Talán kárt szenvednek emiatt a külsô aprólékos elôírások (több szemináriumban a szabályok számát a minimumra csökkentették), de feltűnôen növekszik az egyéni felelôsség, személyi munka, apostoli összefogás… tudata. c) Az egész tanári kar felelôsségvállalása a szeminárium lelki nívójáért. -- Minden tanár egyúttal lelkivezetô is. Egy-egy tanárra így legfeljebb 10--15 vezetett jut. Minden héten találkozhatnak velük egy félórára. -- Ez a rendszer megoldja azt a problémát, amellyel az olasz szemináriumok egy része küzd. d) Bevezetés a lelkiéletbe. Több szemináriumban bevezették »le mois de la formation«-t. Az elsô év elején egy vagy két hónapig kizárólag lelki problémákkal foglalkoznak. Ezen idô alatt megtárgyalják például a papi hivatás, papi lelkiség… kérdéseit. Tehát: rövidített noviciátus! -- A lelki továbbképzést a szeminárium igazgatója irányítja. Naponta félórás lelki konferenciát tart. (Öt év alatt a papi élet egész vonalára kitérhet.) -- Az elôírt aszketikakurzus ettôl független. B) Szellemi síkon hiányok: A bölcseleti képzés elhanyagolása. -- A fiatal papok gyakran egészen elemi kommunista ellenvetésekre nem tudnak válaszolni. Szociológiai téren nagy a tájékozatlanság. Örvendetes tény a szentírástudomány fellendülése. A fiatalok általában nagyon szeretik a Szentírást. A szentírási érvek mindig fellebbezhetetlen tekintélyűek. (A Mission de France szemináriumában az elsô két évben állandóan heti 7 óra szentírás van, a következô években is heti 3--4 óra.) Dogmatikában is a szentírási érveket dolgozzák ki a legjobban. A nagy biblikus mozgalomnak is vannak hátrányai. A tanárok gyakran óriási anyagot adnak le, szép csillogó frázisokkal, de szilárd teológiai alap nélkül. A képzés tehát nagyon általános marad, inkább érzelmi, mint értelmi. Mindenki érzi, hogy alapos reformra lenne szükség, de eddig még nem találták meg a megoldást. A régi módszert elhagyták, de az újat még nem találták meg. Tankönyveik nincsenek, a kispapok a jegyzeteik alapján készülnek a vizsgákra. -- A problémát nemzeti vonalon akarják megoldani. Mgr. Guerry a püspöki karnak tett jelentésében világosan beszámolt a helyzetrôl. A szellemi képzést talán legjobban a strasbourgi szemináriumban oldották meg, ahol a kispapok az egyetemen hallgatják a teológiát. Az egyetemi környezet tágítja látókörüket, nem érzik a »gettó«-szellemet. A társadalom művelt rétegeivel egy színvonalon vannak. -- Élvezik az egyetem összes elônyeit, pl. ösztöndíjak, nagy könyvtárak, világnézeti elôadások. Érdekes, hogy hivatások szempontjából ez az egyházmegye áll a legjobban, s hogy itt a háború után sem jelentkezett a függetlenítés, az önállóság vágya. Az egyetemi környezet ugyanis eltünteti a kisszámú egyházmegyei szeminárium problémáit. C) Fizikai nevelés: A háború után Franciaországban is az elöljáróknak komolyan kell gondolniuk az egészséges testi nevelésre. Idegzetileg gyengék. Ha jól emlékszem, a Lille-i szeminárium igazgatója említette, hogy néhány kispapjának naponta 10--11 óra alvásra van szüksége, egyébként nem bírják a munkát. Az ideggyengeség egyik érdekes tünete az »érési« korhatár kitolódása… Néhány szemináriumban emiatt bevezették a katonaszolgálatot (vagy a 2. év) után a »magisztériumot«. Egy-két évig az egyházmegye egyik mintaplébániáján vagy egy kollégiumban kell dolgozniuk, segíteniük. D) A kispapok lelkipásztori nevelése: Év közben gyakran hívnak külsô elôadókat, plébánosokat… Az utolsó évesek számára kötelezô a hittantanítás… A többieket néhol kötelezik a rendszeres kórházlátogatásra. Nyáron vagy gyerekekkel táboroznak, vagy újabban beállnak munkásnak (bányában, gyárban, földműveseknél…) Így megismerik a szegény nép problémáit. Saját bôrükön tapasztalják az élet nehézségeit. 3. Két egészen új stílusú szeminárium a) Prado (Lyon közelében). Növendékei az evangélium szellemét a lehetô legtökéletesebben akarják megvalósítani. Fô jellegzetességük az evangéliumi szegénység, amelyet a Krisztus-követés egyik legerôsebb tanúságtételének tartanak. Valóban Szent Ferenc egyszerűségét találtam náluk. Az épület belülrôl festetlen, minden dísz nélküli. Télen egy kis kályha »fűt« egy folyosót. A folyosó lakóinak ki kell nyitniuk a szobájuk ajtaját, ha meleget akarnak. Míg náluk voltam, egész idô alatt dideregtem. A Prado-papok egyébként rendes egyházmegyei papok, teljesen a püspököktôl függnek. b) Mission de France (Limoges) merész és eredeti kezdeményezés. Világi papok missziós küldetéssel. Feladatuk: Franciaország elvallástalanodott vidékeinek visszahódítása. A szeminárium ezt a jövô küldetést tartja szem elôtt. Növendékei durva munkáséletre készülnek. Naponta 2--3 óra fizikai munka kötelezô. Egyes napokon egész délután kell dolgozniuk. A földszinten egymás mellett sorakoznak a legkülönfélébb műhelyek: asztalos, lakatos, villanyszerelô, könyvkötô műhelyek. Ôk végeznek minden házimunkát. Ruhájuk munkásruha, zubbony, csizma. Reverendát rendszerint csak az utolsó évesek viselnek. Equipe- ben, csoportban élnek, 5--6 egy csoportban. Az equipe tagjai együtt dolgoznak, s a filozófia után együtt végzik a »stage«-t, vagyis a munkásprobációt (1--2 év) mint gyári munkások, bányászok, béresek, matrózok, a személyi hivatásuknak megfelelôen. Jórészt érett férfiak, küldetésük felelôsségének tudatában. Ôket is jellemzi a szegénység. Nyíltak, hibáikat ôszintén beismerik, de az elöljáróknak is megmondják észrevételeiket. Az évfolyamonként választott felelôsök az elöljárókkal »bizonyos parlamentáris alapon« intézik el a szeminárium fegyelmi kérdéseit. -- Acquaviva szeminárium növendékei az apostoli életben nagyon beváltak. 4. A világi papok fôbb problémai a) Elszigeteltség, elhagyatottság. b) Rendezetlen, szétszórt élet. Célszerűség és program nélkül. Következménye a lelki élet elhanyagolása. -- Pasztorális túlterheltség. c) A szellemi továbbképzés elhanyagolása. Szeretnek dicsekedni »intellektuális karakterükkel«, de valóságban a túlnyomó többség műveltsége nagyon felszínes. S nagyon kevesen vannak, akik világosan tudnak ítélni a modern szellemi áramlatok tévedéseirôl. Megoldások a) Vie communautairé . Biztató kezdeményezéseik vannak. Együtt élnek, együtt készítik a környék pasztorális programját, együtt tanulnak… de elsôsorban lelki síkon segítik egymást. Felelôsséget vállalnak egymásért. b) Travail en equipe. A környék papjai hetente egy napot közösen dolgoznak. Közösen készítik a pasztorális programot. Ez a munka tehát csak pasztorális vonalra korlátozódik. c) Havi rekollekciók. d) Újabban kezdték a nyári Papi Hónapok és Tanulmányhetek rendezését, szép sikerrel. e) A különféle papi mozgalmak. A Prado-papokon kívül legjelentôsebb a Pretres du Coeur de Jésus-társulat, az elsô papi Világi Intézmény. A társaság lelkisége és alkotmánya az S. J. lelkiségének és szervezetének alkalmazása a világi papi életre. A társaság minden tagjának el kell végeznie a 30 napos lelkigyakorlatot, évente a nyolcnaposat. Tágabb keretben, fogadalmak nélkül, szervezkedik az Union Apostolique. papi nívójának emeléséért szépen dolgozik. Folyóiratuk a Pretre Diocésaine. Kevésbé átütô erejű a Pretres de St. François de Salles társaság és a Ligue de Santeté Sacerdotale. f) Papi Otthonok és szeretetművek. -- Ezen a vonalon elsô a Fraternité Sacerdotale szerzeteskongregáció. Kizárólagos célja a testileg és lelkileg fáradt papok segítése. Két intézetüket néztem meg: az egyik Párizsban, a másik Párizs közelében van. Szellemük kitűnô.'' A fönt idézett levelek nyilvánvaló bizonyítékai annak, hogy Géza atya minden szerzett ismeretet és tapasztalatot gondosan mérlegelt és kiértékelt. Az elôbbiek kiegészítésére szolgálhatnak még az olaszországi körút befejeztével összeállított észrevételei: ,,Nem akarom most RP-t fárasztani hosszú beszámolóval, azért csak néhány fôbb észrevételt szeretnék röviden megemlíteni: 1. A szemináriumi nevelésben mindenütt forrongás, átalakulás és próbálkozás tapasztalható. Új utakat keresnek. A fiatalok a szemináriumba magukkal viszik az átalakuló világ problémáit; a személyiségi kérdés, a szabadságvágy … mindenütt jelentkezik. A régi »elfojtó« módszer csôdöt mondott, azért az egyéni felelôsségre, az önnevelésre (autocontrollo) építenek. Ezen a téren a trevisói szeminárium vezet. Elöljárói a legmodernebb pszichológiai és pedagógiai ismeretek alapján dolgoznak. 2. A háború után sok baj van a tisztaság körül. A Szentszék és az olasz püspökök nagyon szigorú rendeleteket hoztak erre vonatkozóan. A bajok okai: Hiányzik az áldozatosság szelleme (a modern kényelmes polgári élet következménye), továbbá az újabb nemzedék szervezete a háború következtében nagyon legyöngült. (A szemináriumokban azért nagy fektetnek a pihenésre, jó táplálkozásra, egészséges testgyakorlásra… Az orvosi felügyelet is erôsebb.) 3. Általános panaszként hallottam a spirituálisképzés hiányát. Míg minden melléktárgy tanára kap egy-két év egyetemi képzést, a spirituális rendszerint minden különös elôképzettség nélkül kezdi meg munkáját. A legnehezebb munka pedig éppen rá vár; pl. a szelekció (eltanácsolás) jórészt tôle függ… 4. De legáltalánosabb probléma: haeresis actionis, amit a Szentatya is említ körlevelében. A mai papság általában nagyon buzgó, sokat dolgozik, de munkájának nincs nagy eredménye. Elfelejti ugyanis, hogy a lélek mélyén az Isten dolgozik. A belsô megvilágítások és lelki indítások Tôle jönnek. Az ember csak eszköz Isten kezében, munkájának eredménye arányos az Istennel való egyesülés fokával. (Ezen a téren a Társaságra nagyon szép hivatás vár. Cf. lelkigyakorlatok, havi rekollekciók, új aszketikus irodalom…)'' 1952. november 24-én a magyar provinciális közölte vele, hogy Brazíliába fog menni, s ott elsôsorban a papnevelés terén fog dolgozni. Ezután még nagyobb buzgósággal szentelte minden erejét és idejét arra, hogy minél jobban fölkészüljön jövendô munkájára. Két héttel késôbb, december 8-án tartományfônökének válaszolva ezeket írta: »Fôtisztelendô P. Provinciális! Pax Christi! Kedves levelét megkaptam. Atyai intézkedését hálás örömmel fogadom. Köszönöm, hogy olyan helyre tetszik rendelni, ahol valóban égetô szükség van munkásokra, és ahol bizonyára sok alkalmam lesz az áldozat és a szeretet gyakorlására. Köszönöm továbbá, hogy a papság szolgálatára tetszik ajánlani, amire a skolasztikátus egész ideje alatt készültem. A probációt nem nehéz ilyen »obiectum formale« szerint beállítani. P. Instruktor ugyanis gyakran beszél hasonló problémákról, és ezen a téren elég nagy tapasztalata van. Most tôlem telhetôleg igyekszem fölhasználni a probációt, mert a lelki töltekezés ideje most van. A szentírást egyre inkább megszeretem. Minden nap legalább félórát olvasom, s egyre jobban érzem, hogy »mindennapi kenyeremmé« kell válnia, ha Isten nagy gondolatait hűen akarom hirdetni. Szabad idônkben 8 napos lelkigyakorlatot kell készítenünk. Ezt az »új nézôpont« szerint papok és kispapok számára dolgozom ki, Szent Pál római levele és a kegyelemtan alapján. Fôképp a természetes és természetfölötti ajándékaink teljesen ingyenes voltát hangsúlyozom. A kegyelem kizárólag Isten végtelen irgalmas szeretetének műve. Nekünk tehát fiúi hálával teljesen át kell adnunk magunkat az isteni Szeretetnek. Az isteni erények; az élô hit, a feltétlen bizalom és a gyakorlati szeretet birtokában tudjuk megvalósítani ezt a nagylelkű vnmegajánlást. Ha a jó Isten úgy akarja, ez a lelkigyakorlat kb. január közepére elkészül. Utána nagyböjtig (szabad idômben) egy másik lelkigyakorlatot (8 napos) is tervbe vettem. Azt a Zsidókhoz írt levél és a szentmise (áldozat) dogmatikája alapján szeretném kidolgozni. Alapgondolata lenne: Jézus Krisztus maga folytatja bennünk papi működését. Nekünk is tehát Jézusban áldozatbemutatóvá és áldozattá kell lennünk egy személyben.'' Brazília: a papnevelés és a papság szolgálatában 1953. november 18-án érkezett meg a brazíliai Porto Alegrébe. Az elsô évben a portugál nyelv tanulása mellett, skolasztikusoknak adott görög és latin órákat. 1955-ben helyezik Sao Leopoldóba, s ezentúl egészen haláláig az ottani jezsuita skolasztikátus lesz a szinte egész Brazília területére kiterjedô munkásságának középpontja. Tanári működését is ott kezdte a Cristo Rei Kollégiumban, ahol esztétikát és a lelki élet teológiáját tanította fiatal rendtársainak. Rátermettsége a lelkivezetésre ekkor bontakozik ki a maga teljességében. Tanítványai valamint a vezetése alatt álló lelki fiai így foglalták össze benyomásaikat: Géza atya rendkívüli adományokkal rendelkezett a lélek problémáinak a megértésében és a szellemek megkülönböztetése terén. Irányítását a megértés jellemezte, a nyíltság, az okosság. Mindenkiben bizalmat tudott ébreszteni és mindenkit biztos kézzel vezetett. Hatásának titka a benne életté vált teológia mellett még az volt, hogy gondosan kerülte a paternalizmust, a rábízottakban az emberi személyt nézte és tisztelte, s az egyéni felelôsségvállalásra nevelte ôket. Mint lelkivezetô is megmaradt embernek, és mély meggyôzôdéssel vallotta: a lelki élet mestereinek a természetfölötti adományok mellett föltétlenül szükséges az emberi személy alapos ismerete. Ezért 1958-ban beiratkozott a porto-alegrei egyetemre és ott 1962-ben klinikai pszichológiából államilag is elismert képesítést szerzett. Ettôl fogva még nagyobb hozzáértéssel, orvosok és pszichiáterek rendszeres bevonásával folytatta a lelkivezetés olyannyira bonyolult mesterségét. A lelkigyakorlatok mestere Szent Ignác nagy lelkigyakorlatát teljesen magáévá tette, annak szellemében élt és azt hosszú éveken át tanulmányozta. 1966 augusztusában részt vett a Loyolában rendezett lelkigyakorlatos világkongresszuson. ,,Választás és szellemek megkülönböztetése'' címmel tartott elôadása miatt úgy tekintettek rá mint a találkozó egyik leghozzáértôbb szakértôjére. Tekintélye ezen a téren, a lelkigyakorlatok teológiai, szentírási, liturgiai és lélektani tanulmányozása mellett arra a sok gyakorlati ismeretre és tapasztalatra is épült, melyet a számos nyolc- és harmincnapos papi és szerzetesi lelkigyakorlat adása közben szerzett. A papi továbbképzés apostola Apostoli tevékenységének központjában a brazíliai papság továbbképzése állott. Munkaterületét mindinkább kiterjesztette a jezsuita skolasztikátus keretein túl, egész Brazíliára. Már 1957-ben tervbe vett egy évenként tartandó tanfolyamot, azok részére, akik a papnevelésben dolgoznak. Többször is felvetette ezt a gondolatot papi és szemináriumi megbeszélések, kongresszusok alkalmával. Tervét mindenki lelkesedéssel fogadta. Scherer Vince, porto-alegrei püspök 1958-ban a brazil püspökök gyűlésén vázolta a tervbe vett tanfolyam lényegét. Maga a brazíliai püspöki konferencia elnöke, Camara bíboros válaszolt a föltett kérdésre és kijelentette: nemcsak hogy mindenben helyeslem, hanem kívánom a terv minél elôbbi megvalósítását. Különbözô nehézségek akadályozták az egy egész évig tartó tanfolyamnak a megszervezését. Közbülsô megoldásként úgy döntöttek, hogy háromhónapos nyári kurzusok keretében, három évre osztják be a program anyagát. Ez magába foglalta a dogmatikát, a morálist, a lelkiélet teológiáját, a társadalomtudományt és a lélektant. Elsô alkalommal 1960-ban, a viamaói szemináriumban rendezett tanfolyamra százharmincan jelentkeztek. A következô évben ez a szám százhetvenre, a harmadik évben pedig kétszázhúszra emelkedett. A II. vatikáni zsinat miatt nem lehetett megszervezni egy másik hasonló tanfolyamot. Géza atya szerint ez gondviselésszerű volt, mert így lehetôvé vált a módszereknek, a célkitűzéseknek és a tanfolyamok fölépítésének újabb kiértékelése a zsinati döntések szellemében. Az új módszerek fáradhatatlan keresôje Dinamikus egyénisége állandóan új irányokat és módszereket keresett. 1965-ben európai körútra indult és meglátogatott több olasz, francia, német, osztrák, belga és holland szemináriumot, egyetemet és fôiskolát. Különös figyelemmel követte a zsinati vitákat és törekedett azoknak visszahatását magában földolgozni. Megfontolásaiban arra a következtetésre jutott, hogy ezentúl olyan papi tanfolyamokat kell szervezni, melyeknek középpontjában nem annyira az elméleti, doktrinális elemek állnak, hanem inkább a teológia, antropológia, szociológia és pszichológia azon elemeinek asszimilálása, melyeknek állandó szem elôtt tartása a papnevelésben elengedhetetlenül szükséges. Brazíliába visszatérve azonnal fölvette a kapcsolatot a latinamerikai, a brazil püspökök, valamint a brazil szerzetes- elöljárók konferenciáinak vezetôivel. E három intézmény biztatására és jóváhagyásával indította meg 1966-ban új szellemben és új programmal a ,,Christus Sacerdos'' néven ismert elsô tanfolyamot. Az eredmények minden várakozást felülmúltak. Géza atya azonban túl rövidnek ítélte a négy hónapig tartó kurzust, és ezért 1967-re már nyolchónapos tanfolyamot vett tervbe. 1966 júliusában ismét európai útra indult. Három kongresszuson vett részt ez alkalommal: Loyolában a lelkigyakorlatos világkongresszuson, Bécsben a pszichoanalízis kongresszuson és Münchenben az európai magyar jezsuiták találkozóján. Bécsi tartózkodása alatt találkozott idôs édesanyjával is, aki elsô alkalommal ölelhette át papfiát. A magyar nép szeretete Bensô lelki egyensúlyának egyik legszembetűnôbb bizonyítéka az, hogy mint menekült magyar jezsuita össze tudott egyeztetni látszólag két ellentétes tényezôt; a teljes alkalmazkodást új környezetéhez és mély ragaszkodását, hűségét és együttérzését a magyar jezsuita provinciával, valamint az egész magyarsággal. Fô munkaterülete külföldön mindig idegen provinciában volt, idegenek közt és csak mellékesen tehetett valamit a magyarságért. Szívós munkájával és áldozatos szeretetével annyira megnyerte a brazilokat, hogy neve lassanként fogalommá lett az egész országban. Bármerre találkozott az ember brazilokkal, mindegyik tudott valamit mondani Géza atyáról. Közülük valónak tekintették, mert mindenki érezte: benne Szent Pál apostoli módszere életté vált. Brazillá vált a brazilok kedvéért. Nem is csoda, hogy halálakor a Sao-Paulo-i rádió is megemlékezett róla, mint a brazil papság fáradhatatlan apostoláról. 1966 szeptemberében, a müncheni magyar jezsuita találkozón arról is meggyôzôdhettünk, hogy szívében mennyire magyar maradt. Nem érzelmi vagy pusztán természetes alapon, az ún. nosztalgikus ,,magyarkodás'' értelmében. Önmagához híven mindent teológiai alapokra helyezett, magyarságához való hűségét is. Néhány kiragadott részlet müncheni hozzászólásaiból félreérthetetlenül rávilágít erre: ,,Bocsánatot kérek, hogy már töröm a magyar nyelvet, de ott lent Brazíliában néha hónapokon át nem beszélek magyarul… A kérdést (ti. a külföldi magyar jezsuiták felelôsségét a magyar népért) elôször is teológiai szempontból kell megfontolni. Teológiai vonatkozásban, a világ eseményeit hivatásunk fényében kell látnunk. Isten népéhez tartozunk mindannyian. Isten népe univerzális, minden népre kiterjedô. Mindannyian felelôsek vagyunk Isten népéért. A magyarság ennek az általános közösségnek egy része. Az apostoli felelôsség, mely az irgalmasság testi-lelki cselekedeteire és a fôparancsolatra támaszkodik, azt a föladatot rója reánk, hogy mi különösképpen törôdjünk a magyarsággal, Isten népének ezzel a kis részével. Mások nem tesznek a magyarságért semmit, vagy csak keveset. Elsôsorban a mi kötelességünk velük törôdni. Az egész provincia kollektív felelôssége ez, melyet minden külföldi magyar jezsuita azon a helyen köteles vállalni és betölteni, ahová ôt az engedelmesség helyezte. Egyesek külföldi provinciákban, nem magyarok között dolgoznak. De nekik is kötelességük a magyarságot méltóképpen képviselni és így közvetett módon segíteni. Többször találkoztam külföldön élô magyar jezsuitákkal, akik hallani sem akarnak a magyarokról s ha róluk szólnak, akkor csak a kritizálás hangján emlékeznek meg róluk. Nem érdemes magyarokkal törôdni -- mondják --, mert a velük való foglalkozás hiábavaló munka, ahol kétszázan vannak, háromszáz felé húznak. Ezt a kérdést úgy lehet megoldani, hogy gondosan lemérjük, milyen módszerekkel és hol érdemes a magyarságért dolgozni. Felelôsségünk azonban a magyarságért megmarad, és nekünk mint magyar jezsuitáknak kötelességünk népünkkel törôdni közvetett vagy pedig közvetlen úton. Ez a felelôsség sajátos módon az egész provinciára hárul. [...] Gondoskodnunk kellene arról, hogy legyen a külföldi magyar jezsuiták között egy munkacsoport, mely a fönt említett kérdéssel foglalkozik. Ez a csoport lenne hivatva arra, hogy tanulmányozza és felmérje a lehetôségeket, valamint az igényeket, és megállapítsa, milyen formában kell az adott körülmények között teljesítenünk a magyarságra vonatkozó föladatainkat''. (Hangszalagról átírt részlet.) Ez a néhány gondolat bevilágít P. Kövecses magyarul érzô lelkivilágába, és tagadhatatlanul olyan bensô magatartásokat és elveket hangsúlyoz, melyeket minden külföldön élô magyar jezsuitának gyakori megfontolás tárgyává kellene tennie. Az áldozat befejezése, fölkészülés a halálra Második európai körútjáról visszatérve, 1966 szeptemberében New Yorkba is ellátogatott. Akkor még nem lehetett rajta észrevenni a betegség elôjeleit, mely december elején olyan váratlanul mutatkozott a maga végzetes súlyosságával. Szeptember végén New Yorkban, októberben és novemberben pedig, amint hazaérkezett Sao Leopoldóba, állandóan terveirôl beszélt s azok megvalósításán dolgozott. Két hónapos tanfolyamot vezetett a lelkigyakorlatokról s ezenkívül részt vett egy kongresszuson Rio de Janeiróban. Közben rendesen végezte a Cristo Rei Kollégium lelkivezetôi teendôit is. Sok elfoglaltsága a kimerültséggel határos fáradtsága s decemberben bekövetkezett összeroppanása miatt csak január 17-én adott magáról életjelet. Ágyából diktálta spanyol nyelven ezt a levelet, s ô maga csak aláírta és ezt a néhány szót fűzte még hozzá magyarul. ,,Bocsáss meg a spanyolért! Egyik növendékemnek diktáltam. Ágyból nehéz írni! Sok üdvözlet, Géza!'' -- Röviden beszámolt betegsége addigi menetérôl, a tüdôoperációról, a fájdalmas kezelési módszerekrôl. Baltüdejérôl 6x6x4 cm-es daganatot távolítottak el, amelyet akkor az orvosok még jóindulatúnak ítéltek. A műtéti beavatkozás jó eredménnyel végzôdött és ideiglenes javulást hozott. Megengedték neki azt is, hogy fölkeljen, de továbbra is bent tartották a porto-alegre-i kórházban. Valami tragikus elôérzéssel vegyes remény élt ekkor még benne.* Két hónappal késôbb már saját kézzel írt levelet a magyar provinciálisnak. Bizakodva beszélt állapotáról, javulásáról és munkáiról, melyeket rögtön újra fölvett, mihelyt ereje volt hozzájuk. ,,Már jobban vagyok. Tevékenységem még eléggé korlátozott; keveset mozoghatok, mert a bal lábamban még nem indult meg rendesen a vérkeringés. Ezt a levelet is az ágyból írom. A fôbb munkáimat azonban már átvehettem. A ,,Christus Sacerdos''-kurzus (8 hónapos) 19 hallgatóval megindult (novíciusmesterek, szemináriumi elöljárók, spirituálisok). Egész Brazília képviselve van: tíz különbözô szerzetesrend és az egyházi provinciák! Mint spirituális új rendszert vezettem be: kisebb csoportokban hetenként ,,revisio vitae'' a szentírás alapján. Már hét csoport alakult, s mindegyik rendszeresen jön hetenként erre a lelkivezetésre. Világos, ez nem zárja ki az egyéni lelkivezetést. Jelenleg 92 teológusunk van! Elképzelheted, a munka nem hiányzik!'' Az egészségi állapotában beállott javulás csak rövid ideig tartott. 1967. március 22-én, nagyszerdán, gondos orvosi vizsgálat és orvosi konzultus után közölték vele, hogy baja nagyon súlyos, hat hónapnál többre nemigen számíthat. Még aznap beszámolt az új fejleményekrôl a magyar provinciálisnak. Ez volt egyben utolsó levele, amit New Yorkba küldött. ,,Az röntgenfelvételek alapján -- írja -- a porto-alegre-i szakorvosok nagyon súlyosnak ítélik állapotomat. Nyíltan megmondták, hogy -- ha egy utolsó kezelési kísérlet nem jár sikerrel --, kb. hat hónapra számíthatok. Legyen áldott Isten szent akarata! Húsvétkor felmegyek S. Paulóba, mert csak ott vannak a különös kezeléshez szükséges műszerek és szakorvosok''! Brazil rendtársai szerint ettôl a naptól fogva egészen megváltozott Géza atya. Megkérdezték, milyen lelkülettel fogadta a hírt. ,,Remegek a valóság jelenléte elôtt, de ugyanakkor növekszik bennem a keresztény reménység!'' -- válaszolta. ,,Ha földi küldetésemet be kell fejeznem, legyen meg az Isten akarata. Ô mindent az Üdvtörténet összefüggéseiben lát. Az én jelentéktelen életemet is''. Rendtársai így írták le azt a változást, amit Géza atyában észleltek március 22. után. ,,Tanúi vagyunk annak, hogy ettôl a naptól kezdve valami változás történt bensô világában. Úgy éreztük, hogy abban a mértékben, ahogyan egészsége alábbhanyatlott, növekedett az élô Isten jelenlétében. A tudat, hogy lassú fulladásos halálra van ítélve, aggodalmakkal töltötte el lelkét, de mindig derűt és reménységet sugárzott maga körül és sokkal inkább, mint valaha, teljesen azoknak szentelte idejét és önmagát, akik lelkivezetése alatt állottak''. Mielôtt Sao Paulóba ment volna külön kezelésre, március 25-én, nagyszombaton kérte, hogy szolgáltassák ki neki a betegek szentségét. P. Laufer Frigyes, Géza atya egyik legjobb barátja és munkatársa adta föl neki a szentkenetet. A szertartás elôtt rövid beszédet intézett a jelenlévôkhöz, melyben röviden ismertette érzéseit a szentkenet fölvételének pillanatában: reménység, hasonlóság Krisztushoz és részesedés az Ô halálában és föltámadásában. Nagyszombat éjszakáján kisebb baráti csoport jelenlétében mutatta be a szentmiseáldozatot. Húsvét napján viszont a kommunitásnak misézett. A homíliából, melyet akkor tartott, különösen ez a részlet ragadta meg hallgatói figyelmét: ,,Meggyôzôdésem, hogy halálunkkal is közvetíthetjük az élet teljességét! Ha Isten halálomat kívánja, legyen az a ti föltámadástokra!'' Még aznap, március 2-án, húsvét ünnepén Sao Paulóba ment, rendkívüli kezelésre. Május 12-én érkezett vissza Sao Leopoldóba, ahol mindannyian mérhetetlen örömmel fogadták. Betegségérôl ezután sohasem beszélt. Lelkinaplójában azonban ilyen följegyzéseket találunk: -- ,,Ha Isten kezében vagyok, nincs okom panaszra. Ha fizikailag rosszul állok is és érzem a betegség elôrehaladását, de az Isten jelenléte életet önt belém. Túláradó húsvéti örömmel tölt el! Dr. Fernando Gentil szerint szervezetem nagyon jól reagált a kezelésre, de mindez semmit sem változtat a tényen, hogy a betegség gyorsan végezhet velem. Ugyanakkor Isten megnyújthatja életemet még sok esztendôvel is! Ismét fölvette szokásos tevékenységét, de nem sokáig. Életének utolsó hónapja, az élô hitnek, reménynek, Isten akaratában való megnyugvásnak és a másokért való munkának csodálatra méltó tanúbizonysága volt. Naponta 10--12 órát dolgozott és valami 20 ülést vezetett le a kiscsoportokkal, a heti ,,revisio vitae'' keretében. Minden erôfeszítése ellenére azonban, az utolsó két hét folyamán nagyon lecsökkent teljesítôképessége. Erôs és állandóan fokozódó fejfájás kezdte gyötörni, mely lehetetlenné tett számára minden beszédet és gondolkodást. A rák most már az agyközpontot is elérte. Június 7-én ismét a porto-alegrei kórházba szállítják és ott még aznap műtéti beavatkozással eltávolítanak nyakáról egy gennyes rákos daganatot. Az általános érzéstelenítés következtében azonban az operáció után sem tér magához. Ezért, június 8-án kezelô orvosai újabb műtétet hajtanak végre rajta, és ez alkalommal erôsen megnövekedett rákos daganatot távolítanak el agyvelejérôl. Most már nem volt többé kétség arról, hogy elérkezett a vég. Ismét kiszolgáltatták neki a szentkenet szentségét, és a jelenlévô papok közösen adtak neki föloldozást. Június 12-én, hajnali két óra negyven perckor adta vissza lelkét Teremtôjének. Ünnepélyes temetés négy püspök és harminc pap segédletével Az ünnepélyes gyászmisét és temetési szertartást Sao Leopoldóban, a Cristo Rei Kollégium kápolnájában tartották. Scherer Vince, Porto Alegre érseke, Zorzi Benedek, Caixas püspöke, Lorscheiter Ivo és Kunz Ödön porto-alegrei segédpüspökökkel valamint harminc pappal együtt közösen mutatták be a szentmiseáldozatot az elhunytért. A brazíliai egyháznak és papságnak e hivatalos képviselôi így fejezték ki hálájukat és szeretetüket az iránt a magyar jezsuita iránt, aki külföldön is teljes önátadással élte jezsuita hivatását; szolgálta Isten országát ott, ahová a Gondviselés küldte. Az apostoli szeretet tüzében brazillá lett a brazilokkal s ugyanakkor mindvégig szívébe zárta annyira megpróbált népét… R. i. p. * P. Ballay édesanyja néhány sorban leírta, hogyan fogadták otthon P. Kövecses halálhírét: ,,A napokban szomorúság is ért bennünket. Kövecses Géza nôtestvére jött hozzánk a szomorú hírrel, hogy meghalt Kövecses Géza. Megtáviratozták az édesanyjának elôször, hogy megoperálták Gézát, s állapota válságos, majd egy óra múlva jött a másik távirat, hogy meghalt. Végtelenül sajnáljuk, különösen az édesanyját, tegnap ki is mentünk hozzá Szentivánra kondoleálni. A papok nagyon szépen viselkednek vele szemben. Kint volt nála már a gyôri püspök Atanázzal (Dr. Kelemen Atanáz, a gyôri bencés gimnázium helyettes igazgatója) együtt, Tüll páter, Kardas jezsuita páterrel, Jávor Fidél (bencés), miséztek érte Szentivánon, gyönyörű beszédeket mondtak, szóval igyekeznek szegényt vigasztalni… '' ======================================================================== F. Gyôrvári Imre (1899--1970) Született 1899. november 30-án Kemeneshôgyészen, Vas megyében, istenfélô, jámbor, jómódú földbirtokos szülôktôl; 16 gyermekük közül ô volt a tizenharmadik; négyük szerzetes lett (kettô premontrei apáca, egy Jézus Szíve Néplány, maga jezsuita). Öccse és három húga mintaszerű családot alapított; 29 élô gyermekkel dicsekedhetnek. 1905- ben a család Celldömölk közelébe, a Vas megyei Mersevátra költözött. Itt járta végig az elemi iskola hat osztályát. Szentmisére a még gyermek Imre nagyszüleivel nemcsak vasárnapokon és ünnepeken, hanem hétköznapokon is eljárogatott Külsôvatra, plébániájuk templomába. 21 éves koráig szülei házában segített a gazdálkodásban. 1920. január 3-án Jézus Társaságába kérte felvételét. ,,Azóta mindig nagyon-nagyon boldog és megelégedett vagyok…'' -- írja 1962. február 20-án kelt önéletrajzában. -- ,,Sok-sok gyarlóságom, kisebb- nagyobb hibám mellett, sok-sok viszontagságom ellenére, amelyen azóta átmentem, úgy érzem, mennyire igaz, amit a jó Jézus mondott, hogy aki elhagyja Ôérette szüleit, testvéreit stb. az százannyit nyer, és az örök életet fogja bírni…'' Jelöltsége idejét a pesti Mária utcai rendházban töltötte. -- 1920. augusztus 14-én Szegeden kezdte meg noviciátusát, majd amikor 1921. június végén Érdre költözött, itt folytatta és fejezte be 1922. augusztus 15-én fogadalomtétellel. -- Másnap, augusztus 16-án Pécsre helyezték és az ebédlô gondozásával bízták meg. Népes rendházak ebédlôjének gondozása volt azután évtizedekig majdnem kizárólagos foglalkozása. Idegekre menôen egyhangú, aprólékos gonddal teletűzdelt, önzetlen áldozatkészséget igénylô, szerény, de a szerzetesi közösségben nélkülözhetetlen hivatás! Íme, ezt rendje iránti szeretetbôl vállalta, és becsülettel be is töltötte. -- 1926. augusztus 2-tôl Kalocsán ebédlôs; egy ideig ruhatáros is a konviktusban. -- 1928. október 17-tôl kapus az újonnan átalakított szegedi bölcseleti rendi fôiskolánkon. -- 1930. augusztus 15-én teszi le nyilvános fogadalmait. Egy hétre rá már a pesti Mária utcai rendházunk ebédlôjének, házikápolnájának és borospincéjének gondozója. -- 1932. december 20-tól ebédlôs Kalocsán, majd 1933. augusztus 30-tól szintén ebédlôs Szegeden; eleinte a Kálvária utcai lakásban, majd 1940 után a Kálvária u. 39. sz. alatti Collegium Maximumban. -- 1942. november 19-tôl ebédlôs Kalocsán, 1944. május 10- tôl Pesten, 1944. augusztus végétôl ismét a szegedi Collegium Maximumban. -- 1950-ben június elsô napjaiban a pesti rendházba költözik, de már csak néhány napra, mert június 18-án rendtársaival együtt Homokra internálják az Iskolatestvérek rendházába, ahol meleg fogadtatásban részesültek a száműzöttek. Szeptember végéig marad itt. -- 1950. október 1-én hazatér Mersevátra, rég elhagyott meleg családi fészkébe édesanyjához és öccséhez. Segítségükre van a háztáji munkákban. -- 1951. január 19-tôl ebédlôs hódmezôvásárhelyi plébániánkon és portás is. Nemsokára, július 2-án innen is kiszorul; a jánoshidai Szociális Otthonba került. A kertben és a mosodában foglalkoztatták. -- 1952. július 17-én érkezett pannonhalmi Otthonunkba, szerzetesi közösségünkbe. Kerti munkát vállalt négy éven át ebédlônket gondozta, majd ismét konyhakertészünkben dolgozott, míg végképp meg nem rokkant. -- Betegosztályunkba húzódott. Betegségei (bronchiektasia, emphysema, cor pulmonale) elviselésében nagy lelki erôt tanúsított. Alig volt étel, melyet meg tudott enni idült gyomorbaja miatt, panaszra azonban nem fakadt. Az ápoló nôvérek vették csak észre, hogy Imre bácsi ebédre ismét csak kenyeret evett a melegvíz mellé; vacsorája amúgy is csak teából, kenyérbôl, olykor túróból állt. Lelki könyveken kívül egyéb olvasnivaló nem érdekelte. Ezekbôl és hosszasan elnyúló imáiból merített lelki erôt keresztje elviselésére. Beszélgetéseiben leginkább az egyház ügyei foglalkoztatták. Szókészletébôl ez a két szó: véletlen, sors, mintha teljesen hiányzott volna. Isten gondviselésébe vetett gyermekded hitét sértette, ha valaki jelenlétében véletlenül is ajkára vette ôket… Az ilyen ,,megfontolatlan'' beszédet nyomban helyre is szokta volt igazítani… Megható volt ôszintesége hibája beismerésében és alázatossága a bocsánatkérésben az okozott ,,botrány'' jóvátételére. Szolgálatkészsége csodálatraméltó volt élete utolsó két hetében is, amikor bizony testi ereje már szinte teljesen fogytán volt. Szokása szerint ebéd után ô hordta a szobákban étkezôk tálcáját a tálalóba mosogatáshoz. Amikor már mindenképpen fel akarták menteni ez alól az erejét meghaladó munka alól, esengve kérte a vezetô nôvért, legalább ezt a szolgálatot ne vegyék el tôle… Tovább szolgált tehát még néhány napot, bár, hogy elbírja, kénytelen volt a folyosón elhelyezett minden székre le-leülni pihenni, erôt gyűjteni a soron lévô néhány lépésre… Az élet Ura megkímélte szolgáját a betegségei miatti kínosan elhúzódó haláltusától. Akut szívgyöngeség oltotta ki életét a pannonhalmi Otthon betegosztályán élete 71., hivatása 51. évében 1970. augusztus 25-én kevéssel éjfél után. Bízvást reméljük, hogy az Úr Jézustól elveszi szolgálata jutalmát, az örök boldogságot a mennyei lakomán. ======================================================================== P. Keszeg Imre (1895--1972) Szabadkán született 1895. február 16-án. 1901--1906: Kishegyesen (Bács megye) a római katolikus népiskolában járja az elemi öt osztályát. 1906--1910: Szabadkán a városi Fôgimnáziumban végzi az alsó négy osztályt. 1910. augusztus 25-én, 15 éves korában lép be Jézus Társaságába. Nagyszombatban végzi noviciátusát és 1912. szeptember 8- án teszi le örök fogadalmait. 1912--1915: Kalocsán jezsuita papnövendékként a gimnázium négy felsô osztályát végzi és teszi le érettségi vizsgáját. 1915--1918: bölcseleti tanulmányokat folytat az innsbrucki rendi Institutum Philosophicumon és az állami egyetemen. -- 1918--1921: Szatmárnémetiben prefektus a Társaság vezetése alatt álló Püspöki Konviktusban. -- 1921. márciusától 1924. februárig Érden betegként tartózkodik a rendházban. -- 1924. február 10-tôl 1926. július 16-ig Nagykapornakon (Zala m.) hitoktató a Társaság-vezette plébánián. -- 1926--29: Pécsett a Pius Gimnázium irodájában segédkezik és óraadó tanár 1929 augusztusától 1932. augusztusig Kalocsán a Csillagvizsgáló intézet meteorológusa. -- 1932 augusztusától 1936. december 22-ig Szegeden teológiai tanulmányait végzi, a rend hittudományi fôiskoláján. -- 1935-ben szenteli pappá Glattfelder Gyula püspök. -- 1937-ben harmadik próbaéves Szegeden és a budapesti Manrézában 1938. január 15-tôl 1940. június 29-ig Szegeden házgondnok, hitszónok, egyesületi vezetô. 1940. 29-tôl templomigazgató, hitszónok, hitbuzgalmi egyesületek (Mária Kongregáció, Jézus Szíve Szövetség) vezetôje. -- 1945. szeptember 5-tôl 1947. július 31-ig Kispesten hitszónok, egyesületek vezetôje, házgondnok a Jézus Szíve Rendházban. -- 1947. augusztus 5-tôl 1950. június 20-ig Kalocsán hitszónok, egyesületek vezetôje, hittanár a gimnáziumban és az általános iskolában. -- 1950. június 20-tól 1950. szeptember 22-ig Máriapócson a bazilita rendházban gyóntató és prédikál a búcsúsoknak. 1950. szeptember 2. -- 1963. július 31-ig Mezôkövesden a Jézus Szíve- templomban és rendházban házgondnok, hitszónok, egyesületi vezetô, az elsô két évben hittanár is az általános leányiskolában. -- 1953. augusztus 1-tôl 1954. május 5-ig nyugdíjas a kiskunmajsai plébánián. - - 1954. május 5-tôl Pannonhalmán élt, a Szociális Otthonban. 1972. május 14-én délután öt órakor hunyt el a budai Ferenc-kórházban, élete 78., szerzetesi hivatása 62., papsága 37. évében, belsô vérzés következtében. Imre atyát egyenes lelkű, szerény, szeretetreméltó, imádságos szerzetesnek ismertük. Jámborságára jellemzô utolsó látogatóinak megfigyelése a kórházban; ezek nem sejtett halála órájában a rózsafüzér imádkozása közben lepték meg. Jezsuita hivatásához való hôsies ragaszkodásának bizonyságát és példáját 1921-ben adta, 26 éves korában, amikor idegállapota váratlanul aggasztóan annyira megrendült, hogy elöljáróinak megítélése szerint kétségessé vált pappá szentelésének engedélyezése. Provinciálisa ezért teológiai tanulmányok helyett az érdi noviciátusba disponálta étterem gondozónak. Megadással fogadta a sorsát: kész volt Jézus Társaságában Istennek tovább szolgálni fizikai munkásként is, ha papként nem lehet. Az Úr Jézus elfogadta áldozatát, meg is jutalmazta hűségét: a betegséget kiheverte és -- 11 évi szünet után -- megkezdhette teológiai tanulmányait, fel is szentelték és mint Jézus Szíve szerinti lelkes, buzgó pap, áldásos munkát fejtett ki évtizedeken át. Mint lelkigyakorlatok és népmissziók vezetôje, megfordult hazánk minden nagyobb városában, sok községében. Lelkigyakorlatainak szövegén holtáig dolgozgatott, több sorozata nyomdára készen áll. Ezeket a jegyzeteket olvasgatta a halálos ágyán is: egy-egy gondolatából egész napra való elmélkedési anyagot merített, ahogyan mondotta. Sokunknak sokáig hiányzik majd még a jó Keszeg atya minden szolgálatra kész, derűs lelkű, tapintatos jó barátunk, testvérünk. Ismerte, tisztelte és szerette mindenki a Monostorban, de azon kívül a faluban is. Errôl hadd számoljon be mint hiteles tanú Otthonunk volt gondnoknôje, Horváth Anna Felícia, szatmári irgalmas nôvér, nyugalmazott tanárnô: -- A jó Keszeg atya 12 éven át lankadatlan buzgalommal, fáradtságot nem ismerve járt le a faluba a postáért, és emellett az egyéni kívánságok alapján a bevásárlásokat is intézte, sôt az orvosságok szállítása, bevásárlása is az ô feladata volt. -- Több éven át gyalog járt le és fel, a teherautónak csak a csomagokat hagyta. Nem lehet említés nélkül hagyni, milyen általános tiszteletben részesült mint postás a Tanácsházban és a postán egyaránt. Ezt igen sokszor volt alkalmam hallani és megtapasztalni. Szinte az egész falu apraja-nagyja ismerte, szerette, tisztelte. -- Mint bevásárló az alkalmazottak és a gondozottak óhaját, kérését egyaránt szíves készséggel teljesítette. Soha nem sokallta, soha nem kifogásolta a sokféle megbízatást, azoknak valóságos tömkelegét. Még akkor is megérdemelné az elismerést, ha fáradságáért megérdemelt fizetést kapott volna. - Angyali türelme még akkor sem hagyta el, ha a megbízók némelyikétôl csak utánjárás után kaphatta meg a kifizetett összegeket. - Az önkiszolgáló bolt, a tejbolt, a zöldségbolt vezetôi külön-külön is igen nagy tisztelôi voltak. Nem egyszer említették, hogy ô annyira szereti gondozott társait, hogy neki mindenbôl (citrom, gyümölcs…) a legjobb, legszebb, legegészségesebb holmik kellenek. -- Példátlan türelem, szívesség és segíteni akarás jellemezte itteni életében. A jó Isten áldja meg érte örök boldogsággal… Most pedig a viszontlátás reményében búcsúzunk Keszeg Imrénktôl: emlékét áldjuk és ôrizzük. Köszönjük neki, amit értünk tett, és kérjük, legyen továbbra is megbízható, jó postásunk a Föld és Ég között! (P. Tüll) ======================================================================== F. Boromissza Antal (1899--1976) Született 1899. december 12-én, Kalocsán vallásukat gyakorló, jámbor szülôktôl. Atyja Boromissza Antal, édesanyja Molnár Borbála. Tizenkét gyermekük közül (fele leány, fele fiú) Antalunk a hatodik: csak hatan nevelkedtek föl. Látványos volt a család ünnepélyes fölvonulása a vasár- és ünnepnapok 10 órai miséjére: szüleik elôtt a gyermekek nagyságrendben, libasorban. Öt elemi iskolai osztály elvégzése után 12 éves korában mindenes háziszolga a kalocsai úri kaszinóban a háború kitöréséig, 1914-ig. Katonai szolgálatra alkalmatlannak minôsül a háború idején. 1915-tôl takarító a kalocsai konviktusunkban. 1921 januárjától 1922 márciusáig katonai szolgálatot teljesít a Nemzeti Hadseregben. -- 1922 májusában kéri felvételét a Jézus Társaságába, és még az év július 30-án Érden meg is kezdi noviciátusát. Kiss János testvér kitűnô szakáccsá képezi. -- 1924. július 31-én teszi le örök fogadalmait. --1924. július 31-tôl önálló szakács pesti rendházunkban, 1924 karácsonyától vezetôszakács a pécsi kollégiumban. -- 1931. július 31-tôl szakács a szegedi filozofátusban. -- 1940. július 31-tôl szakács a budai Manrézán. 1942. november közepén egészségügyi katonai szolgálatra hívják be, és november 28-án a Harkovban felállítandó magyar kórház berendezésére indítják. A visszavonulás idején a kijevi kórházban szolgál, 1944 márciusától június 27-ig a szkolai kórházban. 1944. június 27-tôl szakács a Manrézában, 1947. július 31-tôl szakács Nagykapornakon. 1950. június 9-én a Rendház feloszlatása után a rendtagokkal együtt Homokra szállították. 1950. szeptember 8-án közölték az internált szerzetesekkel, hogy három hónapon belül el kell hagyniok Homokot. 1950. október végén a hódmezôvásárhelyi rendházban húzta meg magát. Németh János volt itt az elöljáró, és mintegy tizenkét öreg rendtag gondját viselte. Ott volt többek között Kerling János, Mahács Károly, Zborovszky Ferenc, Jámbor László atyák, Gyôrvári Imre és Pócs András testvérek. 1951 novemberében nyílt meg a férfi szerzetesek Szociális Otthona, öregjeink odaköltöztek. A rendház kiürült, csak Németh János plébános maradt még ott Boromissza testvérrel ez év végéig, és akkor ôk is elhagyták a plébániát. A váci egyházmegye joghatósága alá került. 1952. január 1-tôl házi alkalmazott a gyóni Szociális Otthonban három hónapig. Nem bírta tovább a nehéz munkát, 1952. április 1-tôl a csákvári Szociális Otthon alkalmazottja, és a munka itt is meghaladta testi erejét. 1954. február 15-tôl 16 éven át egyházi alkalmazott lett a szerzetesnôk jászberényi Szociális Otthonában. 1970. április 4-tôl a pannonhalmi Szociális Otthon gondozottja. 1976. december 13-án hajnalban 4.30-kor 25 kg súlyra fogyva életének 78., szerzetesi hivatása 55. évében végelgyengülésben, haláltusa nélkül csendesen elszenderült. Csapó Gizella Tomázia, Isteni Megváltó Leánya, a jászberényi Szoc. Otthon nagyérdemű volt vezetô nôvére, találóan így emlékezik meg Antal testvérünkrôl: ,,…Kiegyensúlyozottnak, problémamentesnek látszott az élete, amelyet munka és imádság töltött ki. E kettônek tökéletes összhangja jellemezte. Ha ideje úgy hozta, többet imádkozott, ha a munka szorított, nyugodtan hagyta el megszokott imáit. Úgy végezte munkáját, ahogy a családapa dolgozik övéiért. Felelôsségtudattal, gondos körültekintéssel. Hajnali 4 órakor már fűtötte télen az ebédlô cserépkályháját, hogy átmelegedjen 8 órára, mire a kedves nôvérek reggelizni és dolgozni odajöttek. Sokáig ô kezelte a betegszobák kályháit is, amelyeket a folyosóról lehetett fűteni. Alig vették észre, mikor dolgozik azokkal, de meleg volt ott már a kora reggeli óráktól. Nem volt, aki a mosókonyhában gondoskodjék a melegvízrôl? Észrevette ezt Antal testvér, kérés nélkül kora reggel már ott volt és úgy intézett mindent, hogy munkakezdésre készen várta a víz, a gép a mosókat. Az egész megyében az Otthonban volt a legalacsonyabb százalékú az állatelhullás. Ez is Antal testvér lelkiismeretes, pontos munkáját dicsérte. Ebben és minden másban észrevétlen maradt. Olyan volt, mint a levegô, hiányát csak akkor vették észre, amikor betegség miatt például nem tudta munkáját a megszokott módon végezni. Észrevett minden hiányt, munkakimaradást a többi dolgozó részérôl, és ha csak tudta, észrevétlenül elvégezte helyettük, fôleg akkor, ha el nem végzése súlyosabb következményekkel járt. Ehhez a munkával kitöltött naphoz, az erôt a reggeli pontosan végzett imáiból, az áhítattal végigministrált szentmiséjébôl vette. Korán kelt, s ha lehetett, korán feküdt. Élete mintája volt a jó szerzetes életének. Nem szavával, inkább jó példájával hatott. Róla le lehetett olvasni, milyennek kell lennie az Isten jelenlétében járó szerzetesnek. Kevés beszédű, halk szavú volt mindig. Indulatosnak nem látta soha senki. Ha valamelyik fiatalabb rászorult egy idôsebb testvér figyelmeztetésére, azt annyi tapintattal és egyszerűséggel tette, hogy nem lehetett kérését nem teljesíteni. Egyik rendi testvére szeretett eljátszogatni a kiskutyával. Elment mellette és mosolygósan megjegyezte; ezt mi nem szoktuk tenni a Társaságban. A kiskutya rögtön játszótárs nélkül maradt. Pedig ô is gondját viselte a rábízott állatoknak. Gondoskodott leleményesen élelmükrôl. Úgy hálálták meg, hogy még halk szavú irányítását is figyelembe vették. Mikor a sok szétszaladt malacot a kedves nôvérek söprűvel, bottal próbálták visszahajtani az ólba, ez sehogy sem sikerült. Jött Antal testvér, mosolyogva hívogatni kezdte ôket, azok minden irányból futottak feléje és könnyen beterelgette az ólba a malacokat. Nem lehetett olyat kérni tôle, amit ne teljesített volna, ha erejébôl, idejébôl kifutotta. Szellemes, mosolyt keltô mondásai elárulták derűs, gyermeki lelkületét. Néhány idézet a jászberényi gondozott kedves nôvérek visszaemlékezéseibôl: Valaki egyszer sajnálkozott Antal testvéren, amikor látta, hogyan tolja a malacok takarmányával megrakott nehéz talicskát. Ô mosolyogva rátekintett és csak ennyit mondott: ,,Vállaltam!'' Más: Komoly szelídsége, jósága még állataira is kiterjedt. Valaki hallotta, amint szelíd szóval beszélt hozzájuk: ,,Eredj be kedves, mert megfázol.'' És az a kedves bement. Egy alkalommal a kutya kifutott az utcára. Ô utána szólt csendesen, az behúzta a farkát és visszasompolygott. Más: Antal testvér a hitbôl élt, azért tudta olyan áldozatos szeretettel szolgálni a közösséget. Megkérdeztem, mikor van szabadnapja? Derülten felelte, én mindig szabad vagyok a munkára, a szolgálatra! Más: Mindenkit mentegetett. Szavajárása volt: Ha nem érti, nem tudja jobban csinálni, a jó Isten se kívánja tôle másként. Más: Panaszkodott neki egy idôs nôvér, hogy nagyon fáj a lába. ,,Azért van az Otthonban, kedves nôvér!'' -- volt a rövid vigasztalás. Más: Kérték, hogy ne fáradjon annyit a munkával. Azt felelte erre: ,,Megéri, Isten fizet érte!'' Más: Gyengélkedett. Beteg, Antal testvér? -- kérdezte valaki. ,,Csak a szokott -- mondta --, ilyenkor kicsit nehezebb, de megéri!'' Igen, megéri a mennyország, megéri a mi jó Urunk! Érte szívesen fogad minden szenvedést, nehézséget a mennyei Atya kezébôl. Mindenért ,,Deo gratias''-t mond. Egyszerű ôszinteséggel. Más: Szép fekete felhôk vonultak el felettünk. Sajnálattal mondottuk: Istenem, de jó lett volna egy kis hasznos esô. Nem kaptunk. Máshova mentek a felhôk. Antal testvér ezt felelte: ,,Így lett nekik parancsolva!'' Frappáns feleletei úgy zamatosak, ha hozzá tudjuk képzelni derűs lelkületét és magabiztos nyugalmát. Egyik betegnek epret szokott szedegetni orvosság-csemegének. Egy alkalommal azonban megtagadta a dolgot a következôkkel: ,,Nem lehet mindig, mert a végén igen sok lesz a megokolatlan kívánsága!'' Folytatni lehetne még a szeretô visszaemlékezés sorát, de ennyi is nagyon elég ahhoz, hogy azzal az érzéssel olvassuk ezeket: Adná a jó Isten, hogy is olyanok lehetnénk, mint ô, olyan hallgatagok, egyszerűen alázatosak, imádságosak, okosak, a tökéletesség útját úgy járók. Hála Istennek, hogy testvérünknek vallhatjuk! R. i. p. (P. Tüll) ======================================================================== P. Mogyoróssy Sándor (1903--1976) Született Hajdúdorogon, 1903. április 30-án. Édesatyja: Mogyoróssy Sándor, édesanyja: Erben Irma. Életének legboldogabb négy évét Királyházán töltötte elemista korában mint osztályának legkitűnôbb tanulója. Gimnáziumi tanulmányait a piaristák debreceni gimnáziumában végezte, 1921-ben érett. -- Ifjúsága küzdelmes volt. Édesatyja a debreceni MÁV üzletvezetôségében szolgált, kártyás volt és despota. Édesanyja elvált tôle és az elôbbinél is keserűbb polgári házasságot kötött Szabó József mozdonyvezetôvel, akinek egy ideig a nevét is viselte. Alsós gimnazista korában papnak készült: buzgón ministrált öt misén is, beiratkozott a Rózsafüzér Társulatba (egyedül a gimnáziumból). Felsôs korában azonban, a papok botrányos életének láttán az orvosi pályára terelôdött a figyelme. Az apologetika igazságai, hittanárának vonzó példája és bölcs vezetése mégis csak megérlelték benne a papi hivatást. Dr. Lindenberger János, pápai prelátus biztatására a Jézus Társaságába jelentkezett Somogyi Jenô provinciálisnál. Bernhard Zsigmond: ,,Mi a jezsuita rend?'' című füzetet kapta útravalóul. Áttanulmányozta és döntött: jezsuita leszek. A prelátus úr kivétette vele félévkor bizonyítványát azzal a szándékkal, hogy a jezsuiták egyik gimnáziumában fejezze be középiskolai tanulmányait. Somogyi atya azonban visszairányította a piaristákhoz. Ezzel nagy szégyen érte: gúnyolódások céltáblája lett, sikertelen volt a tanulásban, lelki válságba jutott. Végül is minden jóra fordult 1921. december 17-én Érden Jézus Társaságába lépett és megkezdte kétéves próbaévét. 1923--26.: filozófus Szegeden; 1926--29-ig Kalocsán konviktusi prefektus és tanár a gimnáziumban, 1929--33-ig Innsbruckban teológus; itt 1932. július 26-án pappá szentelik, 1933--36-ig Pécsett konviktusi fôfelügyelô és gimnáziumi hittanár; 1936--37-ig hódmezôvásárhelyi káplán és hitoktató az elemi-, mezôgazdasági- szak- és állami polgári fiúiskolában; 1937--38-ig ugyanott hittanár a ref. leánygimnáziumban és a polgári fiúiskolában; 1938--39-ig Szegeden harmadik próbaéves; 1939--40: Hódmezôvásárhelyt hittanár a leánygimnáziumban és a polgári fiúiskolában; 1940--41: Kispesten lelkipásztor; 1941--43: Szegeden helyettes házfônök a rendi fôiskolán; 1943. március 8--október 31: Szegeden tábori lelkész az 535. sz. hadikórházban; 1943. október 31-- 1944. május 15-ig hadműveleti területen tábori lelkész a 15. egészségügyi oszlopnál; 1944. május 30--1944 novemberéig: arcvonalban mint a 48. gyalogezred lelkésze; 1944 november--december 31-ig a tábori pótgyalogezred lelkésze. Szabályos leszerelés után 1945 elsô felében: Budapest ostroma alatt és utána lelkész az Isteni Megváltó Leányainak budai Szent Margit gimnáziumához tartozó ,,Mókusház'' konviktusában, majd Mezôkovácsházán a Simonyi-majorban a Szabadkáról kiűzött Miasszonyunkról elnevezett kalocsai Iskolanôvérek zárdalelkésze és elemi iskolájuk hitoktatója; 1945 második felétôl 1949-ig: Hódmezôvásárhelyt hittanár Leánygimnáziumban és a polgári fiúiskolában; 1949--50-ig Budapesten helyettes házfônök; 1950--51: Mezôkövesden helyettes házfônök és hitoktató lelkész. A szerzetesrendek működésének felfüggesztése után Czapik Gyula dr., egri érsek felvette egyházmegyéjének kötelékébe, és így káplánként és óraadó tanárként gyors egymásutánban a következô helyeken működött: 1951--56: Jászladány; 1957--57: Dévaványa; 1957-- 58: Adács; 1958--64: Besenyôtelek; 1964--66: Jászberényen már csak mint templomi hitoktató; plébánosa távollétében volt, hogy vasárnapokon öt szentmisét mutatott be, ugyanannyi szentbeszédet mondott, sôt körmenetet is vezetett, ha kellett. 1966--75: Miskolc- Martintelepi plébánia. Itt már magánosan lakott és élte igénytelen életét. 1973-ban még megünnepelték hetvenedik születésnapját, utána azonban már nagy fáradtság, szokatlan kedvetlenség és feltűnô szótlanság vett erôt rajta. 1974 egyik szombatján otthona elôterében elesett, megütötte magát, másnap azonban csak elvánszorgott misézni, hittanórát tartani. Hétfôn kórházba szállíttatta a körzeti orvos. Agyérgörcsöt állapítottak meg. P. Schmidt Ferenc SJ magához vitte Tiszalökre, plébániájára és gonddal ápolta, mégis állapota annyira rosszabbodott, hogy indokoltnak látszott Kollár Ferenc atyának a kérése: jelentkezzék Pannonhalmára. Nehezére esett a válás lelkipásztori életétôl. Sírva ugyan, de készséges megadással törôdött bele sorsába: ,,Megyek hát meghalni Pannonhalmára.'' 1975. január 15-én foglalta el helyét a pannonhalmi betegosztály egyik ágyában, nem is kelt fel már többé onnan. Amikor már kérdéseinkre sem tudott válaszolni, már csak fáradt mosolya, de még mindig csillogó szeme emlékeztetett bennünket a régi vidám, kacagó, hihetetlen munkabírású Mogyorónkra -- mert magunk között csak Mogyorónak hívtuk -- még bensôségesebben Mogyorónknak. Mindenki szerette, haragudni rá senki sem tudott. Elsô hallásra kelletlenül hathatott ugyan hangos kacagása, áradó megszólítása: Tündér, Angyal, Arany, Bájos -- és szavajárásában a sok szuperlatívusz: hallatlan, unerhört --, azonban szangvinikus temperamentumának ezeket a mellékzöngéit csakhamar hallatlanba vette az ember, mihelyt megérezhette bennük szívének jóságát és meggyôzôdhetett lelkének gazdagságáról. Nagylelkű volt, szolgálatkész, engedelmes és hálás minden jó szóért. Számára semmi sem volt nehéz: fáradhatatlanul járta az alföldi tanyákat, tanított iskolában, prédikált, gyóntatott, de ha kellett, havat sepert, vizet hordott, állatokat etetett, burgonyát cipelt a pincébôl és kukoricát a padlásra. Elöljárói intézkedéseiben sűrűn változó dispozícióit az határozta meg: hová kell most éppen teherbíró munkást küldeniük az Úr szôlejébe, és ki az, aki emiatt nem ellenkezik majd velük. -- ,,Vén ló'' -- volt találó válasza Pannonhalmán, ha kérdeztük: hogy van? Az Úr Istennek valóban készséges igavonója volt egész életében! ,,Dévaványán történt: szôtte bele Mészáros Lajos, egri érseki helynök, élményét a megboldogulttal, koporsója mellôl mondott búcsúztatójában -- látogatásom alkalmával feltűnt a plébániaépület vakolatának kiáltó hiánya az utcára nézô rész egy szakaszán. Szóvá tettem, okát tudakoltam. ,,A plébános urat zavarja a gyerekek alkalmatlankodása az udvarán -- magyarázta Mogyoróssy Sándor káplán úr --, ezért az ablakomon át másznak be a szobámba. De hát nem azt mondta- e az Úr Jézus: engedjétek hozzám a gyermekeket?'' Eredetisége miatt népszerű volt az innsbrucki teológián, elôadói készsége pedig elismert. A kollégium vagy 200 terítékes ebédlôjében étkezés közben mondott próbaelôadásai sikert arattak. ,,Elôvételben'' keltek el ilyenkor az elôadói emelvénnyel szembenézô helyek. Szabad idejében művészi képeket gyűjtögetett Jézus arcáról, és imakönyvet írt férfiak számára. A szegénységet mint anyját szerette -- Szent Ignác szavai szerint. Mivel egyike volt azoknak, akik mindenüket -- mihelyt hozzájutottak valamihez -- szétosztottak, új ruhát sem tűrtek meg magukon, elöljárója jónak látta, hogy szorosabbra fogja dolgai használati jogát, nehogy környezetét szólják meg paphoz nem illô megjelenése miatt. Talán jellemzônek vehetjük lelki irányulására delíriumában ismételgetett mondatát: ,,Gyűjtünk hittankönyvre -- hittankönyvre!'' A gondos, gyakorlati lelkipásztor apostoli lelkülete tükrözôdik benne és az emlékeztethet bennünket annak hôsies gyakorlatára is, melynek tanúi bajtársai voltak tábori lelkész korában az arcvonalban. Helytállásáért I. osztályú tűzkereszttel tüntették ki 1944. szeptember 9-én a 62. gyalogezred parancsának 4. pontja 4026. sz. értelmében. 1976. november 7-én éjjel fél kettôkor hunyt el a pannonhalmi Szociális Otthonban agyvérzést követô végelgyengülés következtében életének 74., szerzetesi hivatása 55., papságának 44. évében. Bízvást reméljük, hogy kitüntetést tartogat számára a mennyei hazába érkeztekor Krisztus király is, akinek szolgálatába szegôdött Társaságában. R. i. p. (P. Tüll) ======================================================================== P. Király István (1919--1977) Egyházközségünk köztiszteletben álló és mindenki által szeretett plébánosát, a Jézus Társasága Magyar Rendtartományának ünnepélyes fogadalma által az Isten nagyobb dicsôségének szolgálatára elkötelezett tagját gyászolja. Király atya pénteken (január 14-én) reggel 8 óra 10 perckor adta vissza nemes papi lelkét Teremtôjének, és költözött abba az örök hazába, amelyben az Úr Jézus készített lakást az Ôt szeretôk számára. Gyermekkora az elsô világháborút követô legnehezebb évekkel esett egybe. Mint pestszenterzsébeti kisdiák személyes tapasztalatából ismerte meg a nélkülözést és a szegény ember sok problémáját. A mások megsegítésének a vágya új fényben kezdett lelkében egyre jobban erôsödni, amikor az Úr Jézus hívó szavát meghallotta: -- Jöjj, kövess engem! Középiskolai tanulmányait már a Jézus Társaságának gimnazista papnövendékeként fejezte be 1938-ban a kalocsai rendi gimnáziumban és ez év augusztus 14-én a budai Manréza mellett lévô újoncházban megkezdte szerzetesi életét. Egyszerű, de egész életére szóló fogadalmait 1940. augusztus 15-én tette le. Ezt követôleg egy évig szónoklattant hallgatott és nyelveket tanult, majd bölcseleti tanulmányait Kassán végezte a rendi fôiskolán. 1944--47. a szatmárnémeti jezsuita konviktusban volt nevelô. A teológiát a Társaság szegedi fôiskoláján hallgatta. Mivel a rendház és fôiskola az államosítás áldozata lett, a rendi kispapok külföldre kényszerültek. Így Király atyát az olaszországi Chieriben szentelték pappá 1950. július 15-én. Rendi tanulmányai végeztével rövidesen a Belgiumban élô magyar menekülteknek lett a lelkipásztora. Elöljárói onnan rendelték át 1962-ben Torontóba, hogy egyházközségünk lelkipásztora legyen. Két évvel késôbb rendi elöljáróvá is kinevezték, és rendi elôterjesztésre a torontói érsek 1971-ben állította a Szent Erzsébet plébánia élére. A Katolikus Férfiak Társulata, a Nôszövetség, a Nôk Kongregációja lelki igazgatóját, két cserkészcsapatunk és magyar iskolánk az ifjúság meleg szívű barátját, híveink a mindig megértô és szelíd plébánost, lelki vezetôt, tapasztalt gyóntatót gyászolják, és kérik az Isteni Mestert, jutalmazza meg Szíve szerinti papját, aki -- mint Ô tette -- mindenkivel jót cselekedett. (Egyházközségi Értesítô, 1977. január 16.) P. Király István (A külföldi magyar sajtónak adott beszámoló) Az Árpád-házi Szent Erzsébetrôl nevezett magyar római katolikus egyházközség köztiszteletben álló és mindenki által szeretett plébánosát, a Jézus Társasága Magyar Rendtartománya példás életű szerzetesét és buzgó papját gyászolja. Király atya 1977. január 14-én, pénteken reggel 8 óra 10 perckor adta vissza apostoli lelkét Teremtôjének és tette teljessé életáldozatát, amelyre Jézus Krisztusnak, az örök Fôpapnak hívását követve, magát szerzetesi fogadalmával kötelezte. Jöjj, kövess engem! -- szólalt meg csak a suttogás szelíd neszével a pestszenterzsébeti kisdiák lelkében az isteni Mester hívása. Az elsô világháború összeomlását követô nehéz évek nélkülözéseit nagyon is ismerte saját tapasztalatából ez a gyermek. Látta a megszállt területekrôl érkezett menekültek vagonlakásait a fűvel benôtt rozsdás holtvágányokon, hallotta a munkát keresô nincstelen ember kétségbeesett panaszát, és ebédje-vacsorája az árvaház híg levese, ragacsos kenyere volt. Sorsközösséget vállalni a nagyon szegény emberben élô nagyon szegény Jézus Krisztussal -- ez a kívánság késztette a reálgimnázium ötödikes tanulóját arra, hogy a Jézus Társasága kalocsai kisszemináriumába kérje felvételét. A kalocsai Szent István gimnázium felsôs diákjainak társadalmában az úri gyerek konviktorok (bentlakók), a kék reverendás egyházmegyei kispapok és a családi otthonokban kényelmesen élô externisták (bejárók) között külsôleg nagyon egyszerű és szerény csoportot alkottak a rendi kispapok, a Loyoleum növendékei. Civil ruhájuk, ellátásuk, életrendjük jelezte, hogy szerzeteséletre készülnek, és ettôl az élettôl kényelmet, polgári jólétet nem várhatnak. Amikor az érettségi vizsgát sikeresen tett nagydiák 1938. augusztus 14-én becsöngetett a budai Manréza mellett működô rendi újoncház kapuján, már tudta azt is, hogy nemcsak a jólétrôl, hanem a családi élet melegérôl, meg személyének függetlenségérôl is lemond örök fogadalmaival a kétéves noviciátus végén. További útja a rendi kiképzés szokásos menetét követte. Már mint a Jézus Társaságának fogadalmas tagja egy évig szónoklatot és nyelveket tanult, három éven át Kassán a keresztény bölcselet elôadásait hallgatta, majd három éven át (1944--47) az erdélyi területek visszacsatolása révén magyar fennhatóság alá került Szatmárnémeti jezsuita konviktusban volt tanulmányi felügyelô. A teológiát a rend szegedi fôiskoláján kezdte meg, de ott befejezni már nem tudta, mert a rendház és fôiskola épületét népi kollégium számára tanoncokkal elfoglaltatták az új államhatalom birtokosai. A rendi fiatalság minden évfolyama külföldre kényszerült. Voltak, akik a gyorsvonat vagonja alatt a kerekek közt megbújva menekültek, mások a veszélyes határsávon átkúszva kerültek szabad földre. A határôrök sokukat elfogták, vagy a magukat becsületesnek megjátszó vezetôk adták ki a menekülô jezsuita kispapokat halálos ellenségeiknek. A szerzetesi nincstelenséghez most már a hazátlanság is járult. Az olaszországi Chieriben fejezte be teológiai tanulmányait P. Király, és 1950. július 15-én részesült a papszentelés kegyelmében. Egy évvel késôbb már Belgiumba került. Mint fiatal atyát elöljárói azzal bízták meg, hogy a még tanuló rendtársainak ellátásáról gondoskodjék. Amikor 1956 ôszének tragikus fordulata után Belgiumba is tömegesen érkeztek a magyar menekültek, P. Király ezeknek a hazátlan magyaroknak lett a lelkipásztora, szociális gondozója, barátja, meleg szívű istápolója. 1962-ig volt mindenkinek mindene. Sok könnyet letörölt, sok keserűen kifakadó, Isten ellen lázadó szót intett szelíden csendre. Fénylô mosolyával sokakban tartotta az újrakezdés reményét, sokak kerültek biztató kézszorítása révén annak a jó Istennek a közelébe, akirôl korábban alig hallottak valamit. Amikor a belgiumi magyarok lelki gondozását más módon is lehetett biztosítani, és a torontói magyar katolikus egyházközség lelkipásztori feladatai megsokszorozódtak, a rendi elöljárók P. Királyt Kanadába helyezték át. 1962-tôl látogatta a kórházban fekvô magyar híveket, volt egyre jobban keresett gyóntatója a Szent Erzsébet templomnak; mondta nagyelôkészített szentbeszédeit. 1964--71 között tartományfônöke bízta hogy magyar plébániákon apostolkodó jezsuita atyáknak legyen elöljárója. 1971-ben a rendi elöljárók elôterjesztésére a torontói érsek P. Királyt a Szent Erzsébet plébánia élére állította. A nôk Mária Kongregációjának, a Katolikus Férfiak Társulatának, a Nôszövetségnek volt lelki igazgatója, a két cserkészcsapatot fenntartó testületnek elnöke, a Magyar Iskolának gondozója, anyagi fejlesztôje, templomi ministránsaink és általában fiataljaink, kicsinyeink mosolygós arcú barátja. Szelíd mosolyából mindig segíteni kész jóakaratából mindenki egyenlôképpen kapott, aki a plébánián jelentkezett, vagy akinek gondjáról-bajáról tudomást szerzett. Nyáron volt egy éve, hogy P. Király ezüstmisés jubileumát hívei körében megünnepelte. Hívei ragaszkodásának is ünnepe volt ez a jubileum. Akkor még senki sem sejtette, hogy az ünnepelt atya szervezetét már támadja a gyógyíthatatlan betegség. Az orvosok elôször valami trópusi fertôzésre gyanakodtak, hiszen az atya csak szentföldi és római zarándoklatáról visszatérve jelentkezett panaszaival. Amikor az elsô kezelések nem hoztak javulást, felmerült a rákbetegség gyanúja. A tüzetes vizsgálat nemcsak megerôsítette a gyanút, hanem a betegség elôrehaladott állapotát is kimutatta, azt, hogy műtéttel a betegen segíteni nem, csak állapotán rontani lehet. Az atya sok emberi szenvedést látott erôs lelke megroppanás nélkül vette tudomásul, hogy mi vár reá. A plébánián vele együtt apostolkodó szerzetestestvérei naponta tanúi voltak Isten akaratában való megnyugvásának, igénytelenségének, türelmének, amellyel egyre jobban romboló betegségének általa rejtett szenvedéseit viselte. Plébánosi munkáját szinte teljes egészében elvégezte egészen november 29-ig, amikor is már kórházi ápolására volt szükség. Orvosai és kórházi környezete egyaránt csodálta a beteg igénytelenségét. Amikor látogató rendtestvérei kérdezték, van-e szüksége valamire, mindig azt válaszolta, hogy mindenki nagyon jó hozzá, és köszöni a feléje sugárzó szeretetet, az ôt körülvevô figyelmet. Betegségének tünetei egyre kínzóbbak és terhesebbek lettek, ezért kérte, hogy hívei, barátai is tartózkodjanak meglátogatásától. Amikor halála elôtt egy nappal, reggel orvosa föléje hajolt, a morfium ködén keresztül is felismerte, kínzott arcával rámosolygott, és sebes ajkával csak azt suttogta: -- Köszönöm, köszönöm, minden nagyon jól van. Az örökkévalóság kapuja elôtt életének már-már kihunyó lángja még egyszer fellobbant, és arcán megmutatta a töviskoronás Krisztus áldott vonásait. Teste a courtlandi temetôben pihen két rendtestvére, PP Fodor és Solymár sírja mellett. Ô maga Krisztusnak, örök Fôpapunknak égi liturgiájába lépett, hogy érdemeivel és imájával segítse azokat, akiknek papja, szerzetestestvére, barátja, támogatója és vigasztalója volt áldásos földi életében. P. Király István (Az alábbi sorokban egyik rendtársa emlékezik meg P. Királyról) Budapesti gyerek volt, és a jezsuiták kalocsai Szent István gimnáziumában fejezte be középiskolai tanulmányait, ahol felsôs diákként a rendi kisszeminárium, a Loyoleum növendéke volt. Azok közé tartozott, akik már serdülô fejjel világosan tudják, milyen életpályára hívja ôket az Úr. Érettségije után, 1938 augusztusában csukódott be mögötte a rendi újoncház, a Manréza kapuja. Évfolyamtársaira -- rá is -- a novíciusmesternél is mélyebb benyomást gyakorolt az a fiatal atya, aki rendi kiképzésének befejezô szakaszát, az úgynevezett harmadik probációt végezte akkor a Manrézában, és közben az újoncmesternek segítôtársaként a novíciusok közvetlen elöljárója volt. Beosztására való tekintettel Páter Szóciusnak szólították, és Kerkai Jenô volt a neve. A KALOT késôbbi országos vezetôje, és alapítója akkoriban indította útjára szervezetét és a rendi fiatalok szemét is ráirányította az ország társadalmi problémáira. Meglátásainak, munkakörének újszerűsége fellelkesítette a rendi fiatalságot, közülük nem egy úgy érezte, hogy mozgalmi emberré, vagy legalábbis szociológussá kell lennie. A novíciusok álmai ritkán válnak valóra. A rendi kiképzés további ivei folyamán újabb szempontok, újabb lehetôségek csillannak fel a tanuló rendtag elôtt, s amikor felszentelt papként végre kilép az életbe, hajlamain és tervein kívül az is döntô szerepet játszik elsô beosztásának kijelölésében, hogy hol van éppen munkájára a rendnek szüksége. Király atya rendi nemzedékének életalakulásába az elöljárókon kívül a történelmi események is a szokottnál erôsebben beleszóltak. A kétesztendôs újoncidô után letette rendi fogadalmait. Egy évig még a Manrézában maradt, ahol szónoklattant hallgatott, német nyelvórákat vett fel mellé, a nyugati egyházatyák latinjával birkózott és görög pótló tanulmányokkal foglalkozott, mert a Klebelsberg-féle iskolareform reálgimnáziumában csak egy klasszikus nyelvet tanítottak, és csak ötödiktôl kezdve a franciát. Ez utóbbiban igen járatos volt, többedmagával francia társalgási kört szervezett, és késôbbi kiképzési évei során is hasznát vette nyelvismeretének: olvasmányaiban is túllépte a reánk nehezedô német szomszédságot. Egyéniségének fôbb vonásai már akkor így mutatkoztak: szerény volt, elsô pillantásra szinte félénknek látszott. Csak aki hosszabb idôt töltött vele, vette észre, hogy e mögött tulajdonképpen végtelen tapintat, jóság és jólneveltség húzódik meg. Afféle ,,zugspirituálisnak'' számított: mindig volt benne együttérzés mások problémáinak megértésére, ideje és türelme mások örömeinek és bánatának nyugodt végighallgatására. Ha a tanácsadásban olykor határozatlannak látszott is, az is inkább mások személyi szabadságának ôszinte tiszteletébôl adódott: még a látszatát is kerülte annak, hogy saját elgondolásait valakire ráerôszakolja. Próbaprédikációi alapos felkészültséget, kimerítô tárgyi ismereteket mutattak, és nem a képzelôerô vagy az érzelmek hiánya miatt voltak ,,szárazak'', hanem abból a tudatos törekvésbôl adódóan, hogy maga az igazság ereje hasson a hallgatóságra, ne a szónoki lendület vagy fogások. Feltűnést nem keresett, de ritka tevékeny természete volt. Tanulmányai mellett mindig szívesen vállalt külsô munkát is. Az újoncidôben, akik akarták, a Buda-környéki elemi iskolákban Szívgárdá -t vezethettek. Ô is vállalkozott erre, és nem is akármilyen helyen: Gerritsen Vilmos farkaskölykeinek volt Szívgárda vezetôje másfél éven keresztül. Bölcseleti tanulmányai végzésére Kassán került sor. Pihenônapjain nagy túrákra vállalkozott a környezô hegyekben. A szabad természetnek különben is nagy barátja volt, és téli idôkben nem csak korcsolyázott szívesen, hanem sokat sízett is. Nem volt atléta termete, de rendszeresen sportolt: teniszezett és kosárlabdázott is. A kassai évek idején figyelt fel a Papi Egység Mozgalomra. Ez a szegedi egyházmegyei szemináriumból indult, az ottani spirituális, a jezsuita Hunya Dániel kezdeményezésére. Volt egy papnövendékekbôl álló ága is a mozgalomnak Kispapi Egység néven, amely a világi- vagy szerzetespapnak készülô fiatalokat fogta egybe. Nyaranként rendeztek országos találkozókat. Élénken szerkesztett rovatuk volt a Papi lelkiség című kiadványban. Király atya részt vett találkozóikon, ahol hosszú idôkre kiható ismeretségek szövôdtek a fiatal papnövendékek között. Fô elfoglaltságát természetesen a bölcseleti tanulmányok képezték a kassai három esztendô alatt. Nem lett szerelmes a filozófiába, de becsülettel átrágta magát a tananyagon, és gondosan készített jegyzeteinek a kevésbé szorgalmas hallgatók is nagy hasznát vették. A rendi tanulmányok menetét a bölcselet és teológia közé esô úgynevezett magisztérium szakította meg egy-két évre. A fiatal rendtagok erre az idôre a jezsuiták pécsi vagy kalocsai gimnáziuma mellett működô bentlakó-intézetekhez kerültek ifjúsági nevelônek. Akkor, pár éve Észak-Erdély visszacsatolása óta, még egy harmadik vidéki városba is kellettek magiszterek. Szatmárt, ahol a rendnek nem volt gimnáziuma, vették kezükbe a püspök kérésére, az ottani fiúnevelô konviktust. A fiatal és tehetséges vezetôk új módszerei révén rövid idô alatt fogalommá vált az az intézet, és a bölcseleti kurzust végzett rendtagokból sem akárkit helyeztek Szatmárra magiszternek. Király atya Szatmárra került. Ott élte át az amerikaiak szônyegbombázását, az orosz front átvonulását, az új hatóságok akadékoskodását, az 1945 után új életre támadt konviktus egy-két évét is. 1947-ben onnan érkezett Szegedre, a jezsuiták fôiskolájára, teológiai tanulmányainak megkezdésére. Nagy lendülettel látott a tanuláshoz. A teológiát jobban szerette a filozófiánál, és egy zseniális professzor irányításával különösen a szentírás-tudománynak szentelte idejét. Felújította kapcsolatait a Kispapi Egység mozgalommal is. Pihenésképpen csónakázni járt a Tiszára. A négy esztendôre szabott tanulmányok második évében foglalták le a helyi hatóságok a fôiskola épületeinek felét egy tanoncotthon céljaira. Ez 1948 ôszén történt. Egyre világosabbá vált, hogy tanulmányait nem tudja nyugodt keretek között folytatni, még kevésbé befejezni és 1949 tavaszán több társával átlépte az országhatárt, hogy kiképzését külföldön folytathassa. Olaszországban szentelték pappá 1950 júliusában. Boldogságát beárnyékolta, hogy édesanyja nem lehetett ott elsô miséjén. -- Ha vágyaira hallgathat, két irány valamelyikében alakult volna jövôje. Vagy a szentírás-tudománnyal foglalkozik tovább, vagy a kispapnevelés és lelki vezetés terén képzi magát: e felé a Kispapi Egységgel való kapcsolatai óta érzett indítást. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy akkoriban készültek tanulmányi házat nyitni Belgiumban a Magyarországról kimenekült tanuló rendtagok számára. Ide kellett valaki az anyagi ügyek intézésére. Gyakorlati érzéke, nyugodt természete és emberekkel való bánni tudása miatt rá esett az elöljárók választása. Így került teológiai tanulmányainak befejezése után Belgiumba. Ott pár évig volt a tanulmányi ház gondnoka, majd amikor az intézményt feloszlatták, ô gondoskodott a rendház felszerelésének (bútorok, könyvtár) értékesítésérôl és szétosztásáról. Közben bekapcsolódott a belgiumi magyarok lelki gondozásának munkájába is. Olyan jól bevált, és annyira megszerették, hogy csak hosszas huzavona után sikerült elöljáróinak végül is ebbôl a munkakörbôl kiemelni, amikor a kanadai Torontóban szántak neki újabb és fontosabb szerepet. 1962-ben érkezett Kanadába. A magyar Szent Erzsébet-plébániára kapott kápláni beosztást. Igyekezett megismerkedni Európa után az új környezettel, az angol nyelvvel. Nem tartott sokáig, míg itt is megszerették, és osztatlan örömmel vették tudomásul, hogy a rend a Kanadában működô magyar jezsuiták elöljárójává nevezte ki 1964-ben. Bár elöljárói hivatala rendi vonalon erôsen lekötötte, a következô hat esztendôre esik torontói plébániai munkájának kivirágzása is. Fiatalok és idôsebbek egyképpen tisztelték és szerették. A cserkészcsapat és a leányok Mária kongregációja sokat köszönhet neki. Gondoskodása hívta életbe az azóta is szépen működô Nôk Kongregációját. Templomi szentbeszédeinek mindig volt lényeges mondanivalója. Gyóntatószékét elôszeretettel keresték fel a lelki eligazítást is igénylô gyónók. A plébániairoda fogadószobájában és családlátogatásai alkalmával nagyon sok jót tett. Aki hozzá fordult, érezhette, hogy figyelmét osztatlanul ügyének szenteli. Magáról megfeledkezve segített, ahol tudott. Nem volt bánat vagy szomorúság, amit pár ôszinte, együttérzô szóval ne tudott volna enyhíteni; öröm, amiben ne osztozott, hitbeli vagy más egyéni probléma, aminek feloldásához pár tapintatos szóval irányt ne mutatott volna. Belsô életének élményeirôl soha nem beszélt. Áhítatának egy-egy elkapott külsô jelébôl, hűségesen imádságos életébôl lehetett érezni, mennyire Isten jelenlétében járó ember volt. Vagy abból a szinte középkori zarándokörömbôl, ahogy nyugat-európai tartózkodása idején a kegyhelyeket járta. (Lourdes volt egyik legnagyobb élménye, ahol Magyarországról kilátogató édesanyával együtt fordult meg. És persze a Szentföld, ahová Torontóból ment a szent év folyamán.) Jó pap és jó ember volt. Köszönjük meg az Istennek, hogy egy idôre nekünk ajándékozta. Távoztán érzett fájdalmunkat enyhítse az a belátás, hogy neki jobb így... és a keresztény remény, hogy odaát találkozunk... (Anima Una, 1977. március) ======================================================================== P. Horányi Lajos (1912--1978) Lajos testvérünk 1978. május 8-án, hétfôn reggel visszaadta lelkét az Úrnak. Már nagyon rég vágyódott teljes szívvel erre a pillanatra, habár mindig hozzátette: ,,ha Isten akarja, élek tovább is, és imádkozom, imádkozom.'' Szombat délelôtt (május 6.) volt egy rohama. Ez a szokásos volt, kellemetlenebb utóhatás nélkül. Este tíz óra körül jött egy másik roham, amely után mindjárt kórházba vitték, látva, hogy ez más jellegű. Arcszíne is megváltozott. Éjfél elôtt értesítettek, s felkerestem betegágyánál. Az orvosok úgy látták, hogy szívrohamot kapott, amelynek kimenetele kétséges. Vasárnap reggel (május 7.) az orvosok egy ideiglenes szívritmus- szabályozó (pacemaker) használata mellett döntöttek, mert szíve felsô és alsó kamrája között megszűnt minden kapcsolat. Ha ez segített volna, akkor szükség esetén állandó pacemakert kapott volna. Vasárnap este 8 óra elôtt újra meglátogattam. Nem volt nyugtalan, de ismételte, hogy ez az utolsó ideje, és szeretne már az Úrhoz költözni. Sokáig nem lehetett mellette maradni a kórházi szabályok szerint, mert az intenzív osztályon volt. Hétfôn reggel (május 8.) 7 óra elôtt felhívott a kórház, hogy rohamosan romlik állapota. Újra kimentem, s újra megkapta a szentkenetet, de már nem volt magánál. Még hangosan imádkoztam mellette és érte -- néha ilyenkor már nem reagálnak külsôleg a betegek, de hallják, ami körülöttük történik. Amikor a gép már nem mutatott szívműködést, tudtam, hogy már kedves barátaival, családtagjaival, nemzetünk és rendünk szentjeivel van odaát. Fôképp Kaszap testvérrel, akit annyira szeretett, s kinek tiszteletét annyira terjesztette. 1971. augusztus 15-én kapta az elsô jelet, hogy útra kell kelnie. Egészen mostanáig készült, és teljesen elkészült az útra. Utolsó percig nem hagyta el magát, és Istennel való és a másokért felajánlott imában volt egyedüli vigasza. Nyugodjék békében! P. Horányi Lajos 1912. november 26-án született. Tanítóképzô után szülôvárosában, Budapesten maradt és nevelôi munkával foglalkozott. 1939. augusztus 14-én lépett a Jézus Társaságába, a manrézai noviciátusba. 1942-ben Kassára került a rend filozófiai iskolájába, majd Szegeden folytatta teológiai tanulmányait. Pappá szentelése 1948. június 29-én történt. Egy ideig Németországban káplánkodott, majd elöljárói a kanadai Torontóba helyezték, ahol elôször Szent Erzsébet plébánia káplánja, majd plébánosa volt, 1958-tôl pedig a kanadai jezsuita ,,stációk'' elöljárója. Innét került 1964-ben Vancouverbe, a Magyarok Nagyasszonya templomhoz mint plébános. 1971. augusztus 15-i agyvérzése után visszakerült Torontóba. Elôször a Wellesley kórházban, majd az Our Lady of Mercy elfekvô kórházban volt, végül pedig a Keresztény Iskolatestvérek Scarborough-i LaSalle Intézetében, ahol a rend az idôsek és idült betegségben szenvedôk számára tart fenn otthont. Munkásságára jellemzô volt lelkiismeretessége és kötelességtudása. A hívek élete volt az ô élete. Lelki ember volt. Mindent a templomért tett. Az anyagiak terén jó érzékkel biztos alapra helyezte a plébániát, elôször Torontóban, majd Vancouverben, ingatlanok vásárlásából s egyéb szolgálataiból befolyt összegekkel. Mint szerzetes példaképe volt a régi szabályok szerint élô, a szabályok szerinti életet megkövetelô szerzetesnek és elöljáróknak. Feletteseivel állandó kommunikációban élt, és nyíltan megtárgyalta velük a rábízottak problémáit, ahogyan elôdeitôl látta. Ebben inkább a szigorúság jellemezte. Nagy szeretettel volt az idôsek és a betegek iránt. Ô gondozta elsô kanadai jezsuita betegünket, aki Kanadában halt meg 1959-ben: Fodor atyát (Jaschkó Pál); most követi ôt a Courtland-i Szent László temetô jezsuita szakaszában Solymár atya (+1976) és Király atya (+1977) mellett. Nyugodjék békében! P. Békési István P. Horányiról: A ,,tanító bácsi'' Így hívták ôt kurzustársai, így a többiek is, az elsô idôkben... Nagyon kis létszámú, (összesen heten voltak), igen változatos összetételű és nálánál jóval fiatalabb, tehetséges kurzusnak volt a tagja. A debreceni piaristák neveltje s kitűnô irodalmár Bielek, az ezermester, ügyes Hauser, a nyelvmester Tóth Feri és a kitűnô matematikus Takáts Guszti mellett ,,Vas-megye híres fia'' és a ,,matyók reménye'', Horváth Kálmán és Lázár József alapították vele a hetes fogatot... Idôsebb, komolyabb és a képzôs végzettsége miatt néha szerényebb adottságú felnôtt benyomását keltette az eleven ifjú seregben. Kassai évei után, 1945 nyarán láttam újra F. Horányit. A Kassáról kidobott filozófusokat Pécs fogadta be, és oda kellett átmennünk P. Sassal, hogy az ,,univerza'' vizsgán legyen négy vizsgáztatójuk. Letette sikeresen, de kis dogmára került. Szegeden, a dogma-idôben, mint annyian mások, ô is ,,kivirágzott''. Ez már inkább neki való anyag volt. Érdekelte. Különösen a Szentírásban mélyedt el. Feltűnt alapos, biztos ítélete a morális kérdésekben. Szívesen segített ünnepségek idején a rendezésben. Jó ízlésű volt. Majd évekig nem találkoztunk. Tudtam, hogy a terciát Münsterben végezte, és Németországban lelkipásztorkodott. 1952 ôszére P. Reisz segítséget akart hozni mind Torontóba, mind a Dohányvidékre. Kellett is. PP. Ugrin és Horányi voltak a várva várt emberek. Horányi mellém került segítônek Torontóba. Gyöngybetűs, szép írása 1952 ôszétôl kezd megjelenni a torontói anyakönyvekben. Az anyakönyveket késôbb is mintaszerű pontossággal és gyönyörű szép írással vezette. Azonnal szembetűntek elônyös lelkipásztori adottságai. Szívesen és jól gyóntatott. Komoly volt, igényes és inkább szigorú az elején. De gyónóiból hamarosan kialakult egy kis csoport, fôként az intelligens, lelki életet igénylô emberek, akikkel -- gondolom havonta -- a plébánia kistermében találkozott, majd átvitte ôket a templomba, és ott fejezték be egy kis szentséglátogatással. A késôbbi ,,Úrinôk Mária kongregációjának'' szerény indulása volt ez. Évekkel késôbb is hálásan emlegette a nevét az a menekült nôvér, aki itt a kórházban dolgozott, egy családnál lakott, míg P. Horányi egyik gyónásában meg nem kérdezte tôle, hogy ,,miért kujtorog a rendházon kívül? Mert így függetlenebb? stb.'' Pár hónap múlva odaát volt az USA-ban, az anyaházukban, megelégedetten, és nagy hálával P. Horányi iránt. Különös gondja volt a betegek elsôpénteki áldoztatására. Igényes és szigorú volt a munkakeresôkkel, egyéb segítséget kérôkkel is. Fôként ha valaki ,,válogatott'' a munkában. Fogja meg az elsô lehetôséget! -- volt az elve, és mikor már van valahol, akkor keresse a jobbat. Van, aki ma is ôrzi a sebet, mert azt hiszi, nem érdemelte meg. Vannak, akik pontosan tudják, miért bánt velük úgy... A midlandi zarándoklaton említette az idén egyik nem nagyon templomos magyarunk - - s mivel néhány pohárral már lehajtott, így a ,,borban az igazság'' alapján bizonyára ôszinte is volt --, hogy: ,,Nekem úgy még senki meg nem mondta... de igaza is volt...'' 1953-tól P. Simor volt a superior és a plébános. A két jó munkás, kemény akaratú és kicsit nyers ember csiszolta és gyötörte egymást. A munka ment, méghozzá szép eredménnyel. De a belsô harc is. Egész addig, míg 1957--58 telén tarthatatlanná nem vált a helyzet. P. Bóday volt akkor a harmadik tag, így még erôsebb volt a feszültség. Az 1956- os menekültekkel szervezetten és nagyon komolyan foglalkoztak a plébánián. P. Horányi rekordszámban esketett, keresztelt ezekben az idôkben: 1957-ben 148, 1958-ban 215, 1959-ben 189 fôt. Mikor 1958-ban P. Simor New Yorkba került, P. Horányi lett a plébános, és 1958 végén a kanadai stációk elöljárója. Határozott, kemény szavú és kemény kezű vezetô volt. Anyagilag nemcsak teljesen egyenesben volt a naggyá nôtt plébánia, de még gyarapodott is. Megvette a Loyola Parkot, a plébániával szembeni két házat, fôleg a magyar iskola és a kisebb gyűlésekhez szükséges terem lebegett a szeme elôtt. Vett a rendnek is egy házat. 1964. március elsején van bejegyezve utolsó keresztelése. Hosszú éveken át hűséges egyházközségi elnöke unokáját keresztelte. Ekkor került át Vancouverbe. Rendezetlen anyagi viszonyok közé, majdnem ,,egy szétszórt nyáj'' élére. (Évek múlva vette fel velem a kapcsolatot, mert én akkor már Ausztráliában voltam. Elküldötte azévi beszámolóját és tudósítóit, majd végre alapos, ôszinte, keserű levélben megírta elmenetele és elsô vancouveri ideje históriáját is. ,,Ha torontói barátaim és híveim nem segítettek volna, akár éhen is pusztulhattam volna itt.'') Magát nem kímélô, áldozatos munkájával pár év alatt rendezte a plébánia anyagi helyzetét. Közben ,,mindenes'' volt, aki havat lapátolt, takarított stb. Templom, a rendezvények megtartására alkalmas terem és plébániaépület várta utódját... kedves, kis füves, zárt udvarral, ahol sétálgatni, imádkozni szokott. Bár imái jó részét, amint már Torontóban is megszokta, a templomban végezte. Kutyájával kettesben lakták a plébániát. Takarítani, fôzni, irodai munkában kisegíteni igénybe vette híveit, de függetlenségére vigyázott. ,,A nap is legszebb naplementekor'' -- írta az öregedô Sík Sándor. A Tanító bácsi életére és lelkiéletére sokkal világosabb fényt vet életének keresztút-szakasza, mint bármilyen más szempont, vagy élmény. Lassan beletörôdött a teljes fizikai és szellemi megsemmisülésbe. Aki ismerte, tudja, mit jelenthetett mindez ennek az önérzetes, erôs akaratú, sokszor ,,makacs'' embernek; és bizonyíthatja azt is, hogy az ,,örök élet érettségijére'' jól készült fel, és hogy igen-igen jó jegyet remélhet Istentôl. Betegségének híre akkor jött meg, amikor a bácskai munkára indultunk. 1974 novemberében láthattam elôször a torontói ,,öregotthonban''. Bevezetett a kápolnába. ,,Látod, már nem tudok térdet hajtani...'' Be is mutatta, hogy nem tud. El-elsírta magát. Nehéz, és sokáig fog tartani -- gondolta... 1977 tavaszán -- három nappal Torontóba érkezésem után -- vitt ki hozzá elôször P. Jaschkó. Nagy öröm volt látni, mennyit haladt két év alatt. Ô is bizakodott. Mutatta, hogy tud olvasni. Láttam misézni is. (Akkor -- elsô miséje alkalmával -- láttam ,,összeesni'' is. Mikor elôször láttam így, azt hittem, vége. A háziak tudták, hogy ez csak egy újabb roham.) ,,Úgy szeretnék meghalni, ... de olyan erôs vagyok még ... sokáig tarthat... De legyen meg az Isten akarata.'' Ez volt az alapállása. Ezzel hatott olyannyira látogatóira, barátaira és gyónó gyermekeire is. Póz és álgesztus régebben sem volt az ô stílusa. Most a beteg és a gyermek egyenessége még inkább jellemezték. Különleges áldásnak és kegyelemnek tekinthetjük, hogy az Úr ,,megrövidítette látogatásai napjait, éveit.'' A ,,Tanító bácsi'' legfôbb tanítása a megadás, Isten akaratába belenyugvás, a halálig tartó buzgó ima és Szentírás-olvasás. Szenvedésén túl levelezése, szentképek küldése, imára buzdító apostolkodása -- szép emlékünk, s hívei, barátai számára is az marad. Kaszap testvér nem gyógyította meg. De a ,,mennyei születésnap'' perceiben biztosan vele volt. Áldott legyen Ura és Mestere, Aki nekünk adta és szolgálatát elfogadta! Áldott legyen a derék és hű plébános, P. Horányi emléke! Áldottak legyenek, akik nyomába lépnek! ======================================================================== P. Koós Antal (1901--1978) Szihalomban született 1901. szeptember 3-án, gazdálkodó szülôktôl. Gimnazista Mezôkövesden és Egerben. Érettségizik 1923-ban. 1924-ben 2 évi egri teológia után lép be a Jézus Társaságba. Novícius Érden. Filozófus Szegeden. 1929--31: magiszter Kolozsváron. Teológus Szegeden. 1933. június 29-én pappá szentelik. 1934. káplán Nagykapornakon. 1938--39: 3. próbaév Szegeden. 1939--42: káplán Nagykapornakon, 1942--45 káplán Hódmezôvásárhelyt, 1945--50: plébános Nagykapornakon. 1950: három hónapra internálják. Utána a Csanádi egyházmegye szolgálatába áll: Szegeden folytatja papi működését. 1957. május 27-én Tótkomlósra helyezik káplánnak, 1961-tôl lelkész Kórosszigeten, 1964-tôl lelkész Kismarján, 1966-tól lelkész Mezôpeterden. Ez utóbbi évek a nélkülözések és megpróbáltatások évei voltak. A csekély számú, nagy többségében más vallású, hitetlen lakosság rideg légkörében elszóródottan élô szegények egyházközségeinek volt lelkipásztora. Mostoha sorsukban maga is osztozott és hirdette körükben fôként példás papi életével, szeretetreméltóságával és gondosan elkészített, gyakorlatias jellegű prédikációival az Úr Jézus evangéliumát. Szerette híveit s ôk is szerették jóságos papjukat: bárkivel találkozott az utcán, néhány barátságos szava, jólesô érdeklôdô kérdése mindig volt hozzájuk. Mezôpeterden kórossá váló feledékenysége miatt felmentették lelkipásztori munkái alól. -- 1967- ben Erken húzódott meg plébános rendtársa, P. Pethô Jenô oltalma alatt, és várta beutalását a pannonhalmi Szociális Otthonba. -- 1967. november 15-én vonult be az Otthonba. Itt tiszteletreméltó egyéniségének tudatalatti mélységeiben rejtôzô erényei tükrözôdtek magatartásában. Érelmeszesedése következtében elerôtlenedô szervezete kínos helyzeteket teremett. Megadással, alázatosan viselte sorsát. Engedelmes volt és udvarias. Megtörtént (1977. október 3-án), hogy misére keltették föl ágyából. ,,Haldoklom'' -- volt erre a válasza. De hát P. Rektor akarja -- tették hozzá. ,,Akkor megyek'' --, és már kinn is volt az ágyból. Szokta volt ugyanis mondogatni: ,,Amit elöljáróim kértek tôlem, azt szó nélkül mindig vállaltam.'' Halála elôtt néhány nappal azt találta valaki mondani, célozva állandóan derűs hangulatára: ,,Maga boldog ember...'' -- ,,Igen, igen, az vagyok'' -- válaszolta. Két héttel halála elôtt megállította a folyosón P. Kardast, rendtársát és orvosunkat, s örömtôl sugárzó arccal jelentette neki: Éppen most vizsgáztam! -- Ugyan mibôl? Teológiából... És sikerült? -- Nagyon, nagyon... -- Alkalmazott teológiájára szeretnôk ezt vonatkoztatni Isten irgalmába vetett reményünk szerint. 1978. február 13-án jó étvággyal elfogyasztott levese után négy darab pogácsa falatozása következett volna. A második után hátrahanyatlott. Szívinfarktus. Szent kenet. Hűséges szolgáját kíméletesen, könnyű halállal vette magához az élet Ura. Szép jellemére és készséges szeretetére vonatkozólag érdemes megemlíteni néhány eseményt az életébôl: 1950. június 18-án éjjel Nagykapornakról is elszállították a testvéreinket Homokra, az iskolatestvérek javítóintézetébe. P. Faludi is az elhurcoltak között volt. A jó atya már nem tudta, hogy éjjel van- e, vagy nappal. Az agyér-elmeszesedés zavarttá tette. P. Koós vállalta a páter gondozását, ápolását. Mikor már eljöhetett volna Homokról, addig nem akarta megtenni, míg P. Faludit nem lehet olyan helyre szállítani, ahol gondozása biztosított. Hogy a nagykapornaki hívek mennyire szerették az egyszerű, de nagyon szolgálatkész atyát, bizonyítja, hogy még hosszú éveken át küldtek neki csomagot. A csanádi egyházmegye keretében a legszerényebb helyeket is vállalta. Tótkomlóson káplán volt. Az iskolaigazgató 1956 után súlyosan megvádolta, el is vitték Békéscsabára, de hazaengedték. Utána éjjel-nappal zaklatták, ellenôrizték. Ez a nyugtalanítás erôsen megviselte. Akkor mutatkozott rajta elôször a magas vérnyomás jele: olyan erôsen vérzett az orra, hogy az orvosok alig tudták elállítani. El is kellett mennie más helyre: Kórosszigetre. Ez az érdekes település elôször Biharszentlászló néven szerepelt Csökmô mellett. A nagy református tengerbe katolikusokat akart Csernus Mihály apátplébános telepíteni, de tervét csak ötven százalékban engedte a debreceni református fôispán megvalósítani. Bár a település sorvadásra volt ítélve, dr. Hamvas Endrének, az akkori csanádi püspöknek kedvelt műve volt az ottani kis kápolna. A magányt az elôdök sem bírták, kérték elhelyezésüket. Ki más jönne hát oda, mint P. Koós. Hôsiesen viselte a magányt és a remete életet, hiszen híve alig volt. De onnan is el kellett mennie, és cserélnie kellett P. Lôrincz Zoltánnal. Így került az egyházmegye legutolsó helyére, Kismarjára, hajdan a hajdúk fôvárosába, de most egy nyomorúságos, elmaradott határ menti faluba, s annak is a legrongyosabb házában lakott. De mikor Bucsán a plébános megbetegedett, ki menjen oda segíteni? P. Koós! Ottani elsô ténykedése a halott plébános kiszállítása volt a temetôbe. Minthogy az elhunyt plébános családja megkérdezte a pátert, mit óhajt ebédre, azt felelte szerénységében: elég nekem egy tányér leves csirkenyakkal (egész tyúkfarm volt a plébánián, ezrével szállították a tojást Pestre). Hát meg is kapta mindennap az üres levest egy csirkenyakkal, esetleg puszta szárnnyal. Itt, Bucsán már jelentkeztek az agyér-elmeszesedés jelei. Nehezen tudott megbirkózni a renoválás terveivel. Mezôpeterdre került, ahol már rendes otthona és temploma, de kevés híve volt. Ám az ô ellátásukra is erôtlennek bizonyult. Ami a régi asszociációkat illeti, abban tökéletes volt, például a vendéglátásban, a kert gondozásában, stb., de ami a napi és új dolgokat illeti, emlékezôtehetsége kihagyott. Pl. nem talált haza, a megfôzött ételt elfelejtette megenni, nem ismerte meg az embereket, stb. Megrendítô volt az a pár perc, mikor P. Kollár érte jött, hogy autóval elvigye Erkre, ahol várnia kellett pannonhalmi beutalására. érzése támadt, mint amikor valamit gyökerestôl kitépnek a talajból: szinte felkiáltott a fájdalomtól, mikor el kellett jönnie. Percek alatt kocsiba kellett ültetni ôt, hogy ne kövessen el meggondolatlanságot. Jellemzô lelkületére: pár perc múlva már együtt énekelt, és hangoztatta, hogy bár még el tudná látni a plébániát, de ô Isten akaratát követi, és engedelmeskedik. Ez az engedelmesség és lelki finomság jellemezte pannonhalmi tartózkodását is. Agyér-elmeszesedése miatt nem találta szobáját. Ekkor nagyobb betűkkel írták ki ajtajára nevét. Tiltakozott, mondván: P. Lovas, a szobatársa is olyan rendtárs, mint ô, ne tegyenek különbséget, neki ne írjanak nagyobb betűket, mint P. Lovasnak. De sokszor elmondotta: mennyit dolgozott fiatalkorában. Édesanyja korán meghalt, ezért küzdelmes volt gyerekkora. Sokszor hangoztatta: ,,Nagyon jól megvagyok, mindenem megvan. Nem kell mosnom, fôznöm, takarítanom, mint elôzô helyeimen. A nôvérek aranyosak hozzám. Nem fáj semmim, nincs semmi bajom, csak az a problémám: nem tudom, miben fogok akkor meghalni.'' Ez az az egy, ami mindenkinek sikerült. Neki is. Csendben, gyorsan, szelíden, békében. Amilyen egyénisége volt. (Anima Una , 1978. szeptember) ======================================================================== P. Horváth Mihály (1913--1981) Várt és mégis váratlan esemény P. Horváth Mihály halála. Készültünk távozására, hiszen megcsonkítva, tolószékhez kötve töltötte napjait. Mégis váratlanul érte a halál, hiszen szervezetileg életerôs ember volt. Még az elmúlt adventben tele tűzzel és lelkesedéssel készítette fel az öregeket a budapesti Szent Rita kápolnában, hogy a szent útravalóval megerôsítve bizalommal nézzenek a végsô út elé. És január 9-én, reggel eszméletlenül találták ágyában. A gyors orvosi segítség sem használt: 9-én, pénteken reggel 8 óra után hazatért a mennyei Atyához. Provinciánk egyik jellegzetes tagja távozott el közülünk. Természetes adottságai révén nagyra hivatott élet csírái bontakoztak ki benne. Elöljárói nagy reményeket fűztek P. Horváth működéséhez, hiszen már a Veszprém megyei Nórápon az általános iskolában kitűnt tehetségével, szívóssága és életrevalósága feltűnô volt. Ezért került Kalocsára, ahol a Loyoleum növendékeként készült a jezsuita életre. A sportoló fiatalember az intézet dísze lett. Kitűnô érettségi után, 1934. augusztus 14-én belépett a Jézus Társaságába, ahol tanulmányai végeztével 1944. június 25-én pappá szentelték. Elöljárói bíztak tehetségében, szervezôképességében, és a harmadik próbaév után a budapesti Jézus Szíve templomhoz osztották be operáriusnak. Ô szervezte a háborús idôk zűrzavara után a budapesti Jézus Szíve nagy körmenetet. Az 1950-es Jézus Szíve-körmenet rendezése volt utolsó papi tevékenysége, mert azon az éjjelen felszámolták a budapesti rendházat. Horváth atyát másnap reggel -- 1950. június 18-án -- internáló táborba vitték. Három teljes évet töltött itt, megismervén az emberi kiszolgáltatottságot. Kiszabadulása után 1953- ban a 22-es Építôipari Vállalatnál átképzôs lakatosként dolgozott 1957. február 1-ig, amikor sekrestyési állást vállalt a budapesti Haller téri templomban 1970. május l-ig. Ezután az Örökimádó templomban kapott lelkészi beosztást. Innen ment nyugdíjba 1974. május l-én, de nyugdíjasan is megmaradt az Örökimádó templomi beosztásában. Itt érte életének fordulópontja, egyben lelkiségének kivirágzása. 1975. szeptember 24-én egyik lábát, 1978. január 31-én másik lábát is combközépen amputálni kellett érszűkület miatt. Az embertelen fizikai fájdalmak mellett lelki gyötrôdés is kínozta: egészségesen, tehetségesen, képzetten tehetetlenségre van kárhoztatva, tolószékhez kötve. Lelkileg is nehezen emészti meg a változtathatatlant. De lassan a magányban megérti, hogy Krisztus sem csodáival, tanításával, prédikációival váltotta meg a világot, hanem szenvedése által, kereszthalála révén. S amint az Atya gondoskodott arról, hogy Krisztusnak a szenvedése útján vigaszára legyen Veronika és Cirenei Simon, úgy intézte a Gondviselés vele is, hogy legyenek, akik elviselhetôvé teszik, sôt érdemszerzôvé, a megváltásban való részesedéssé teszik a csonka test és benne a lélek szenvedését. Adott neki egy minden áldozatra kész ápoló-gondozót, aki életében- haldoklásában kitartott mellette; adott egy szeretô kommunitást, közösséget a rendtársak személyében és egy munkahelyet, az Örökimádás- templomot, ahol prédikált, gyóntatott, a szenvedô Krisztust bemutathatta. Megjelenése, szavai, gyóntatása a szenvedô Krisztust mutatta be. Éppen ezért fogadták másként a hívek szavait és tanítását. Nemcsak prédikálta a szenvedés megváltói jellegét, hanem élte is, amit hirdetett. Évek alatt csonkaságában ért meg lelke a kegyelem és az életszentség számára. Isten akaratában megnyugvó lélekkel nézett a nehéz napok elé. Január 4-én írja naplójában: ,,Este lefekvéskor izzadtam és szédültem, halálfélelem szorongatott. Hogy mit hoz a 81-es esztendô? Uram, csak Te tudod. Én csak teszem a Te szent akaratodat.'' Január 6-án ezt jegyzi be: ,,Lakásomat ma szentelem meg. Legyen benne tisztaság és szentség. Az én tömjénáldozatomat pedig fogadja kedvesen az Úr!'' P. Horváth Mihály élete és sorsa példázata útmutatás provinciánk számára. Most nem nagy prédikációkat, szép könyveket és írásokat, egyetemi elôadásokat kér tôlünk az Úr, hanem a csendes tanúságtételt testi-lelki szenvedés útján, munkában, civil életben, oltárnál tanúságot tévén Krisztus kereszthaláláról, a megváltásról... Ezt tanította és hagyta ránk örökségként Horváth atya. Legyen áldott emléke, és az Úr legyen örök jutalma! Ámen. (Tamás János) ======================================================================== P. Németh József (1913--1981) Gyászoló Testvéreim! A búcsúzás órájában, amikor itt rokonai, rendi testvérei, tanítványai, a pannonhalmi Bencés Gimnázium tanárai, barátai és késôbbi állomáshelyeirôl ide érkezô lelki gyermekei körülálljuk József testvérünk koporsóját, mindannyiunk elôtt felvillannak az együtt töltött évek és a késôbbi találkozások emlékei. Vannak itt testvérek, akik emlékeznek az indulás éveire, a fiatal szerzetes felkészülésére, az elmélyült és kitartó munkára, amivel alkalmassá akarta magát formálni az elképzelt és nagyon várt missziós munkára. De tudjuk mindnyájan, hogy nem ez lett a hivatása testvérünknek. A Jézus Társasága családi közösségében töltött rövid évek után 1950- tôl 56-ig a pannonhalmi Bencés Gimnázium tanára lett. S ezek az esztendôk nemcsak számára lettek a következô negyedszázadra élete legkedvesebb emlékei, hanem bennünk, tanítványaiban is mélyen maradandóan, élményszerűen meggyökereztek. Nem volt hiábavaló a korábbi évek kemény erôfeszítése az orosz nyelv elsajátítására, mert így nyílt lehetôsége, hogy segítsen a bencéseknek az újrakezdés közepette, és a katedrán végezhesse oktató-nevelô, lelkipásztori, missziós munkáját. Mert igazi papi munka volt ez az iskolai munka. Sugárzó, derűs, energikus egyénisége nem maradt hatástalan tanítványaira. Feledtette a tárgyához kapcsolódó ellenszenvet. S miközben egy nyelv alapelemeinek biztos ismeretére akart eljuttatni mindannyiunkat, mindig talált bôségesen lehetôséget arra, hogy megossza velünk, belénk csöpögtesse gazdag lelkének kincseit. Mert egy-egy ünnep szomszédságában biztosan tudtuk, hogy az elvégzett iskolai munka mellett az óra nem kis része az ünnep jelentôségérôl, az arra való felkészülésrôl szól majd. S amit ilyen alkalmakkor, vagy szobájában eltöltött egyéni beszélgetésekkor eltanulhattunk Tôle: egyéniségének, mindig ôszintén megnyilatkozó szívének legjellegzetesebb vonásai voltak. Mindannyian tudjátok, testvéreim, mennyi idôt tudott a Szentírás eredeti szövegének tanulmányozásával eltölteni, s milyen lelkesen tudott a Szentírás eredeti szövegének értékérôl beszélni! Mert József testvérünk Szentírást szeretô ember volt, és soha nem szűnt meg másokat is arra figyelmeztetni, hogy milyen nagy kincsek rejtôznek a Szentírás eredeti szövegei mögött. S hogy mit szeretett volna kiolvasni ezekbôl a szent szövegekbôl? Jézusnak és Máriának jobb, mélyebb ismeretét! Ünnepeik alkalmával olyan titkokra irányította rá figyelmünket, amelyek csak annak nyílnak meg, aki imádságos, szeretô lélekkel, élô hittel a leghitelesebb forrásból tanulmányozza Jézus és Mária titkait. S aztán megtanulta és megtanította tisztelni az embert, az emberi méltóságot. Nem üres formalizmus volt, hogy tanítványait soha nem tegezte, hiszen sokszor elmagyarázta, milyen tisztelet, megbecsülés, szeretet járt mindenkinek: idôsnek és fiatalnak, rangosnak és egyszerűnek, emberi méltósága, Krisztustól megváltott lelke miatt. S talán még egy vonás a sok közül. Ami ma szinte természetes, de több mint negyedszázada nem volt még ennyire az. Éppen Jézus és Mária titkainak tanulmányozása segítette ôt abban, hogy felfedezze és felfedeztesse a keleti, a görög liturgia szépségeit, teológiai gazdagságát. Sokszor ô maga is éppen a görög liturgia szövegeivel tudta a legszebben elmondani Istennek Krisztusban felénk hajló emberszeretetét, vagy így tudta elénekelni, hogy valóban méltó dicsérni Téged, Istenszülô, a boldogságost és szeplôtelent, és a mi Istenünknek Anyját... A búcsúzás percében ezek a tulajdonságai álljanak elôttünk példaként, és kísérjenek továbbra is bennünket, akik Ôt szerettük, s akiket Ô is szeretett, akiket az Úristen egy kicsit Ôrá is bízott, akikért Ô élt. Példája segítsen bennünket is szeretni és nevelni... Segítsen belesimulni a mindig szeretô, de sokszor érthetetlen Gondviselésbe... S amikor imádkozva búcsút veszünk József testvérünktôl, erôsödjön bennünk a hit, hogy Jézus szava hűséges és igaz szó: még ha meghalt is, élni fog. Ennek a szónak a világossága kísérje bizakodó imádságunkat, és ennek fényessége ragyogjon éltetô napként testvérünk koporsója fölött. Ámen. (Csóka Gáspár O.S.B.) ======================================================================== P. Chilla (Csongor) Raymond (1920--1985) Úgy legyen! Úgy legyen! A világba belépô fiú ajkára adja ezt az imát, megajánlást a zsoltáros: ,,Jövök, hogy megtegyem a Te akaratodat.'' Annak az ünnepnek a vigíliáján mondta ki a végsô igent plébánosotok, a mi Ray testvérünk, melyen nemcsak a pásztoroknak, de az ének szerint ,,megmutattad királyoknak'' és képviseletükben megmutattad a népeknek, akit minden nép üdvösségére szántál. Most az Úr megkereszteltetése elôtti napon temetjük, amelyen az Atya így szólt: ,,Ez az én szeretett Fiam! Ôt hallgassátok!'' Amikor utoljára láttuk ôt elöljárójával, ki újonctársa is volt, és Feigl testvérrel, megismert. Mondta: -- Tudom, kik vagytok. És a búcsúimára mind a Miatyánk, mind az Üdvözlégy végén határozott, érthetô, világos módon felelt. Arra, hogy ,,legyen meg a Te akaratod'', kimondta az igent, az áment. A kérésre, hogy Jézus édesanyja imádkozzon értünk most és halálunk óráján, ámen volt a válasza. Ahogy igent mondott a hivatás kegyelmére a gyulai diák is 18 éves korában. A késôbbi vértanú, a szent életű gyôri pap, Apor Vilmos volt ott a plébános. Igent mondott mindig és minden helyen, minden nehézségek ellenére elöljárói szavára. A sok hely- és beosztáscserére. Igent mondott a tanulási lehetôségekre és a tanításra. A lelkipásztorkodás különbözô területeire, a kisegítô, a káplán, majd a plébánosi beosztásokra. Már 1952-ben mondotta akkori tartományfônöke, amikor kész volt valaki helyett, aki kiesett a munkából, egy szóra elindulni: ,,Atyám, meg fogja áldani a jó Isten ezt a derék fiatalembert, aki ilyen készségesen vállalja, amit rábízunk.'' Annyira szokása lett a készséges igen, hogy mikor a boldogult Reding püspök megkérte, vegye át átmenetileg a hamiltoni német plébániát, az igent azonnal kimondta. Csak pár hét után döbbent rá, hogy ezt elôbb az elöljárójával meg kellett volna beszélnie. ,,Jövök Atyám, jövök Jézusom, hogy megtegyem a Te akaratodat.'' De ezekre a hívásokra még nem túl nehéz emberileg kimondani az Áment, hogy ,,úgy legyen''. Hiszen munka, feladat, vállalkozás is mindegyik. De mikor rákérdez az Úr valakire, hogy a keresztemre is kimondod az Áment? A betegségre, a balesetre? Az erôk meggyengülésére és a végén a váratlan és végzetes nagy betegségre? Megadatott neki a kegyelem, hogy kimondhatta az Áment. Akkor még bizakodtunk és arra gondoltunk, mit tud majd utána tenni, csak annyit mondott: ,,Akkor majd azt a feladatot kell megoldani.'' Mikor világossá vált végzetes állapota, a hírre, hogy jön Európából az elöljáró, annyit mondott: ,,Legalább eltemet majd.'' Hiszen ez az elöljárók elôjoga. Mikor pedig megérkezett a régi társ, akivel együtt kezdték a Manrézában, a vértanú püspök plébániájáról, a másik annak késôbbi püspöki székébôl, Gyôrbôl. Azt mondta neki: ,,Eljöttél, hogy eltemess?'' Igen. Mert a követés, az igazi szeretet nagy próbája ez: Kell-e nekünk a teljes Krisztus, aki a keresztet vállalta értünk? Nagy keresztet látott Huronia felett nagy elôdünk, az óriás francia Brebeuf páter, melyen mindenkinek van helye. Ôk, a dicsôséges Napkirály Franciaországából jöttek pár tízezer vadembernek a jóhírt hirdetni, és nem találták munkájukat, áldozatukat értelmetlennek. Mi itt ,,a nagyvilágban szétszórva árva magyarok'' szolgálatában nem tartjuk annak. Csak legyenek, akik a fiatalon kiesettek után tovább szolgálják a Nagyasszony népét. Bárhol és bármely beosztásban tudnak valamit tenni értük. Nyolcadik halottunk lesz ott a gyönyörű courtlandi magyar temetôben. Hatodik, aki lelkipásztori munkában szolgált és adta életét. Csak ketten, Horányi atya és ô voltak túl a hatvanon. A többi még fiatalabb éveiben ment el megpihenni. Két hamiltoni plébános elôdje pihen az elôtte levô sorban, Fodor atya és a drága kis P. Solymár. A három volt torontói plébános, Király, Horányi és Bielek atya balra tôle. Mellette a két ,,szent öreg'', az öregotthon adorálói: P. Reisz és P. Hitter. De még van hely. Mögöttük is van még üres sor. Feigl testvér mondotta: minden temetéskor tudjuk, valaki következik, csak nem tudjuk, ki és mikor. Csak egy számít. Hogy az áment el ne vétse egyik sem. Ezért az ámenes életért adunk hálát ma Chilla atyával együtt a jó Istennek azok nevében, akik ezen az úton elindították és segítették. Akik ámenes élete áldását élvezhették. Abban a reményben, hogy a végsô áment el nem vétette. Hogy a nagy példakép, a Mester, az a Fiú, akit azért szeretett az Atya, mert megtette az Ô akaratát, kimondotta a végsô áment csendes, befelé nézô, halk szavú, igent mond fia életére is. Mondjuk tehát a költô szavával: Hogy megtarthattam a hitet és megfuthattam a kicsik futását és futva futhatok az Érkezô elé s tán nem kell a városba mennem a lámpásomba olajért, hála legyen. Hogy tegnap is azt mondhattam: úgy legyen és ma is kiálthatom, úgy legyen és holnap és holnapután és azután is akarom énekelni: úgy legyen, hála legyen Uram, hála legyen! Sík Sándor Életetek el van rejtve Istenben Krisztussal Nem minden kereszt áll domboldalon, nem mind áll a Golgotán. Homlokunkon és szívünkön, szívünkben a kereszt. Nem minden megtört szív szakad meg, hanem tovább fáj. A szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa. Mi van a csendes mosoly alatt, mit nem mondanak ki a lezárt ajkak, mennyit bír el az emberi szív. Fehér hó takarja a sírokat télen. Befödi az utat, az életutat is a hó. Virág díszíti nyáron. Szívbôl, kínból szeretettel sarjadt virágok. A sírok fölött télen, nyáron és mindenkor az örökkévalóság mécsese, csillaga világít, mint a novemberi lámpák, mint a karácsonyi gyertyák a bajor temetôkben. Nem hal meg, nem tűnik el nyom nélkül ami szép, ami nemes, ami érték, ami szeretet. Non totus moriar. P. Chilla (Csongor) Raymond, 1920. szeptember 29.--1985. január 5. Belépett augusztus 14., szentelése: 1949. augusztus 24, professziója 1976. február 2. Egy halk szavú, csendes mosolyú, úri modorú, értékes embert vesztett a provincia és a Kanadában lelkipásztorkodó rendi csoport. Nyolcadik halottunk a szép courtlandi temetôben. Hatodik lelkipásztor, aki emberi szemmel nézve szintén ,,idô elôtt'' esett ki a magyar munkából. Gyulán született tisztviselô családból. Ott akkor báró Apor Vilmos, a késôbbi vértanú gyôri püspök volt a plébános. A gyulai plébánia a Tiszántúlon az ô munkássága révén lett ismertté és irigyelt hellyé. Hittanára is derék ember volt. Hivatása Gyulán született. P. Hemm vezetése mellett kezdte el a noviciátust 1938. augusztus 14-én. P. Reisz akkor fejezte be a szócius szerepét mellettük, és neki P. Kerkai lett az új szóciusa. Az elôzô csoport egyik legnépesebb volt, és tele nagyreményű társakkal. (Csele, Jancsó, Zrínyi, Tanyi, Takáts, Hevenesi és társaik). Az ô csoportjából Hegyi János, Benkô, Polgár, Király Pista az ismertebbek. Négy ,,atyó'' is volt a két csoportból, a boldogult Haag és Timkó, Szeder és Békési. Retorikát is ott végzett. Gonddal készített, változatos stílusú írásaira már akkor felfigyeltek. A KALOT volt akkor a ,,nagy szám''. Ô nem tartozott az odaszánt emberek közé, népi kultúrája ott gyökerezik. Szép hangja volt végig, és a magyar népdalok egyik leggazdagabb tárháza maradt az emlékezete. Kassán végezte a három féléves filozófiát Csávossy és Dombi rektorsága idején. P. Petz ,,szondizó'' módszerében ott képezte magát tovább. Nem tartozott a kimondott spekulatív ,,nagyságok'' közé, de érdekelte a filozófia és szívesen foglalkozott fôleg lélektani kérdésekkel. P. Petz és Tibor atya igen becsülték. Társai szerették. Imádságos, szorgalmas, igazán ,,jó skolasztikus'' volt. Magam ott egy évig ismertem és tanítottam. P. Reisz áthozta Kanadába, francia--német szakra küldötte Montrealba. Közben tanított is ott az angol provincia középiskolájában. Nyári vakációk, ünnepi alkalmak idején sokszor megfordult, fôleg a torontói plébánián. Montrealban is kisegített. Így, mikor késôbb magyar lelkipásztor lett, nem volt számára új és ismeretlen a kanadai pasztorális élet. Mikor az ,,ötvenhatos''-ok ezrével jöttek, és szervezetten is sikerült még hittanoktatásukra is keretet találni, hónapokat töltött a torontói plébánián és naponta végezte a táborlakók hitbeli oktatását és másfajta segítségét. Akadémiai fokozatot szerzett franciából és tanított Jersey cityben, a híres Szent Péter kollégiumban. Éveken át a nagy New York-i provincia fiataljait tanította nyelvekre, Plattsburgban. Egy évet Rochesterben is töltött tanítással. Innen került át a kanadai plébániák életébe. Káplánkodott Hamiltonban Kiss Gábor plébánossága idején. Vezette a Dohányvidék plébániáját, majd London lelkipásztora volt. Mikor a provincia átvette Montrealt, ô állt helyt az átvételt megelôzô idôkben, még mint az ott plébánoskodó Dely atya segítôje. Majd ô lett az elsô montreali plébánosunk. Onnan került A Szív hez, ahol közben a hamiltoni püspök kérésére az akkor gazdátlan német plébániát is ellátta. 1982 Szent Mihály napján vette át hivatalosan a Szent István plébániát, és három hetes és három napos betegsége után onnan temettük 1985. január 12-én. Elöljárói úgy emlegették -- és majd így emlékeznek rá --, mint aki azonnali készséggel vállalt bármit, ha kérték, indult, ha küldték. Még P. Reisz mondta 1952 nyarán (mikor valaki helyett, akit odaígért, de aki közben elment, egyik kanadai kollégiumba akarta küldeni, hogy ne legyen fennakadás az iskolai év indításakor): ,,Atyám, meg fogja áldani a jó Isten ezt a fiatalembert, hogy ilyen készségesen igent mondott nekem.'' Akkor nem kellett Reginába mennie, elintézte másként a kanadai angol provincia a kérdést. De csak így volt a többi beosztásával is. Feladat, amit el kellett vállalni, feladat, aminek eleget kellett tenni. Olyan egyszerűen mondotta, mikor operációja elôtti este említette neki Balázs, hogy nemigen mehet így vissza a plébániára: ,,Akkor az egy új feladat lesz, amit meg kell oldani.'' Ezt már a jó Isten oldotta meg helyette. Neki is bizonnyal úgy mondott igent, ahogyan elöljáróinak. Tudta, milyen súlyos a helyzete. ,,Legalább eltemet'' -- mondotta a hírre, hogy jön a provinciális. Neki is azt mondotta: ,,Itt vagy, és legalább eltemetsz.'' Már azt hittük, nem ismer fel bennünket, mikor január 3-án délután, hazaindulás elôtt átment hozzá a provinciális. ,,Tudom, kik vagytok'' -- mondotta. ,,János, Pista, Rudi''. A Miatyánk és az Üdvözlégy végén erôsen, érthetôen felelte: Ámen. Évfolyamtársai, munkatársai a mindig csendes hangú, udvarias, készséges testvérre emlékeznek majd. Akit nem kellett észrevenni, de akire mindig lehet számítani. Csak sejtettük -- és csak sejtették -- mi lehet a mosoly, a készséges igen mögött. Hiszen soha nem volt erôs fizikailag. A pár évvel azelôtti otthoni kóma után fáradékonyabb lett, feledékenyebb. De mindig elvégezte a rábízott feladatot. Írni mindig nagyon szabályszerűen, summásan és szépen írt. Utolsó karácsonyi köszöntése, beszámolója hívei tájékoztatására ékes bizonyítéka ennek. A hívek emlékezni fognak magvas és szép, választékos beszédeire, elôadásaira. Komolyan készült, sokat olvasott. A Szív szerkesztése volt számára a legmegfelelôbb munkakör, hiszen ott ura volt idejének. Ha a késô éjszakai órákba beledolgozott, másnap pihenhetett. Nôvérek, lelki tökéletességre törekvô emberek keresték föl mint gyóntatót és lelki vezetôt. A lelkipásztori munkában vele kapcsolatba került papok becsülték képzettségét, okos hozzászólásait. Mint A Szív szerkesztôjét, mindig meghívták a hamiltoni székesegyház nagyobb gyóntatásaira, mert ott nyelvtudása és finom lelke miatt sokan keresték. A fiatalon meghalt, nagyon komoly püspöknek számító hamiltoni püspök ,,szeretetre méltó szép jellemnek'' mondotta. A kitétel angol megfogalmazásban még többet mond: ,,He was a lovely character!'' P. Fodor és P. Solymár után ô a harmadik hamiltoni plébános, aki ott pihen a szép magyar temetôben. P. Reisz és P. Bielek után a harmadik Szív-szerkesztô. A mögöttük levô sorban van a sírja, évfolyamtársa, Király atya mögött. A két imádságos ,,öreg'', P. Reisz és P. Hitter sírja után a gyönyörűen liturgiázó, szorgalmas, imádságos fiatalé. Negyvenhat évet élt közöttünk és velünk, és mégis még számunkra is ,,Istenben elrejtett élet'' maradt az élete. Január 11-én este a hamiltoni cserkészek ajánlották fel érte az elsô péntekeken szokásos gyönyörű ifjúsági miséjüket. P. Nagy misézett, tele volt a templom. Utána a kétnyelvű virrasztást Jaschkó és Kôvári atya vezette. (P. Békési) ======================================================================== P. Kaufmann József (1915--1985) Hosszas és fájdalmas betegség (csontvelôrák) után 1985. július 4- én 8 óra 15 perckor Kaufmann József atya visszaadta lelkét Teremtôjének. P. Kaufmann József (alias Pepi) 1915. április 25-én született Magyarországon tôsgyökeres katolikus földmíves családból. Az a tény, hogy mindkét fiúgyermek pap lett (Pepi jezsuita, Feri világi pap, még él és munkaképes), mindennél jobban mutatja a család hitbeli magatartását. Középiskolai tanulmányait a pécsi Piusban végezte oly szép eredmény- nyel, hogy évente kitüntetésekkel megrakodva tért haza az évzáró ünnepségekrôl. Ötödikes korában kérte és nyerte el a Jézus Társaságába való felvételét. 1930. augusztus 13-án kezdte meg az újoncéveket Budapesten a zugligeti Manrézában. Két évre rá letette elsô fogadalmait, és folytatta középiskolai tanulmányait Kalocsán, majd pedig ugyanott a juniorátust. 1935-tôl 1938-ig filozófiát tanult Budapesten, melynek végeztével a külföldi missziókba jelentkezett, 1938 szeptemberében pedig már Kínában kötött ki. A kétéves nyelviskolát Pekingben végezte, és egy gyakorló évet töltött Támingban, a magyar missziós központban hittan- és angoltanárként. Ezután jött a négyéves teológia Sanghajban a zikaveji nemzetközi Bellarmino Kollégiumban. A harmadik év végén, 1944. június 7-én pappá szentelték. 1946--47-ben Vuhuban a harmadik próbaévet végezte, amelynek befejeztével végre megkezdhette munkáját az Úr szôlejében. 1945 és 1954 között a világi kispapoknak viselte gondját elôször Támingban, majd -- amikor a politikai helyzet miatt ez lehetetlenné vált -- Pekingben telepedett le velük. Mind a két helyen a kispapok lelkiatyja, házgondnoka, hittan-, latin- és angoltanára volt. Emellett a fujeni katolikus egyetemen, mely idôközben gazdát cserélt, négy év tanulás után a külföldi nyelvekbôl és irodalomból szerzett diplomát. Miután 1954-ben kiűzték Kínából, a Fülöp-szigeteken folytatta munkásságát. 1954--56-ban a jezsuita juniorok lelkiatyja az Aranéta Farmon. Onnét Nagába került, ahol 1961-ig egy kínai egyházközség plébánosa lett. 1961-tôl 1974-ig Cebuban a Szent Szív iskolában az ifjúság és a jezsuita közösség lelkivezetôje és az imaapostolság elômozdítója volt. Végül ugyanott helyettes házfônök, közben 1965--68- ban a jezsuita közösség elöljárója volt. Mikor hivatala három év után lejárt, ugyanabban az intézetben folytatta munkáját hittantanárként. Végül 1977-tôl egészen haláláig Manilában a Xavér iskolában lelkivezetôként és lélektani tanácsadóként szolgált. Közben nem feledkezett meg lelkipásztori elkötelezettségérôl sem. A közeli Mária Királynô templomban a vasárnapi 10 órai mise éveken át az övé volt. A hívek nagyra becsülték prédikációit. Egyszerű, világos, gyakorlati és igazán szívbôl jövô szavai mindenkit meghatottak. Nem csoda, hisz egész héten át készült beszédére. Ezenkívül mindig kapható volt mindennemű plébániai munkára, gyóntatásra, szent kenetre, esketésre és az ott igen elterjedt házszentelésre. Kétszer hazalátogatott Magyarországra. Elsô alkalommal elbúcsúztatta haldokló édesanyját, 1979. február 2-án még egyszer letette ünnepélyes utolsó fogadalmait, de most már mint négyfogadalmas jezsuita. 1983 szeptemberében fáradtnak érezte magát. 1984. január 3-án a zuhanyozóban összeroskadt hátgerinc-repedéssel. Hetekig tartó gerincnyújtó kezelés után kiderült, hogy a gerinccsatornában keletkezett eldugulás lábbénulást okozott, és így sebészi beavatkozásra lett szükség Az 5. csigolyában nagy daganatot találtak, mely rosszindulatúnak mutatkozott. A további vizsgálat kimutatta, hogy csontvelôrákról van szó. Az orvosok kemoterápiával próbálkoztak. Havi idôközökben, 12 alkalommal kapott befecskendezést és mindenféle orvosságot, melyek azonban csak késleltették a pusztító kór kifejlôdését, meggyógyítani nem tudták. Kaufmann atya szorító kapcsokban és mankóval járva az 1984--85-ös iskolaév elsô felében még dolgozott az iskolában. Misézett, gyóntatott, havi rekollekciókat tartott az ifjúságnak, bérmálásra készített elô egy csoportot. A közösen ünnepelt bérmamise volt életének utolsó örömteljes ténye novemberben. Ezután gyorsan hanyatlott az állapota. 1985. január 3-án ismét kórházba került, de mivel ott minden próbálkozás eredménytelennek bizonyult, hazakívánkozott a rendházba, hogy -- úgymond -- a ,,családban'' haljon meg. Bátorsága a biztos halállal szemben, türelme a fájdalmas betegség elviselésében és derűs beállítottsága mindenkit meghatott, aki hosszú betegsége folyamán érintkezésbe került vele. Márciusban kezdett félrebeszélni, és kusza gondolatok zaklatták. Ez az állapot idôvel egyre gyakoribbá vált, világos percei lettek kivételessé. Ilyenkor felismerte látogatóit, nevükön szólította ôket, de azután gondolatai ismét elkalandoztak. Jellegzetes mosolya volt a világos percek elôfutára. Végsô betegségének világos perceiben ezt a fohászt szokta ismételgetni, melyet környezete is megtanult, s mikor már egymaga képtelen volt beszélni, mások súgták a fülébe, s ô figyelemmel hallgatta, s hallatára mindig megnyugodott: ,,Oh, Uram! Fogj kézen! Vezess, állíts talpra, gyenge vagyok. Kimerültem. A viharokban, a sötétségben vezérelj, légy világom. Oh, Uram! Kézen fogva vezess haza!'' Oly nyugodtan halt meg, hogy az, aki legutoljára vele volt, nem tudta megállapítani, hogy mikor állt be a halál. Nyugodjék békében! (P. Papilla beszámolóját P. Maron fordította) ======================================================================== P. Polgár András (1900--1987) Élet a szétszóratásban (Diszperzió) (Visszaemlékezés) Fiuméban születtem a Via del Istria 74-es szám alatt 1900. július 3-án (akkor Magyarországhoz tartozott). Szüleim nagyon jól neveltek. Igen becsületes emberek voltak. Megvolt a szigor, de mellette a jóság is. Öten voltunk testvérek, két lány és három fiú. Én voltam a legkisebb. Apám vasutas volt. Mi a két nagy vasutasház közül az egyiknek a második emeletén laktunk. A két ház között mintegy nyolcvan méter hosszú udvar volt, gesztenyefákkal. Egy hegyoldal is tartozott a házakhoz, csupa erdô. Minden házhoz kert is tartozott. Harminchat vasutas család lakott itt együtt, mindegyikben öt-hat gyerek. Így aztán bôven akadtak játszótársak. Az elemi iskola 4 osztályának elvégezése után a városi Fôgimnáziumba jártam. 1917. szeptember 6-án léptem be a nagyszombati noviciátus kapuján. 1919. szeptember 8-án tettem le elsô fogadalmamat. Másnap Pécsre utaztam. 1919--1920 Pécs. Itt végeztem a gimnázium VIII. osztályát, majd érettségiztem. 1920--1921 Kalocsa. Itt végeztem el a filozófia elsô évét. 1923. Szeged. A filozófia II. és III. éve, majd utána (ex universa) levizsgáztam. 1923--1925 Pécs. Magisztérium. Zene- és folyosóprefektus voltam. Földrajzot és gyorsírást tanítottam. 1925--1929 Innsbruck. Teológia. A gradus nem sikerült. 1929--1930 Budapest. Operarius. Szónok és gyóntató. 1930--1931 Róma. Harmadik probáció. 1931--1941 Budapest. Innen indultam szerdától vasárnapig az ország különbözô részeire munkába (szívgárda, ifjúsági- és felnôtt lelkigyakorlatok, szívgárdával kapcsolatos elôadások. Lelkigyakorlatok szemináriumokban, apácazárdákban, tanítóképzôkben, gimnáziumokban, Pécelen). 1941--1943 Pécs. Operarius. 1943--1949 Budapest. Operarius. Az ország különbözô helyein 8 napos apologetikus elôadás-sorozat férfiaknak. 1949--1950 A feloszlatásig Budapesten, a Manréza igazgatója, szeptembertôl május 22-ig. 1950--1952 Kaposvár. Operarius. 1952--1981 Budapest. Kisegítés: Vörösmarty utcai kápolna, óbudai fôplébánia, kelenföldi plébénia, Karolina úti kápolna, Bartók Béla úti Szent Imre kápolna, újlaki plébánia, misézés, prédikálás, gyóntatás, lelkigyakorlatok, adventi, nagyböjti beszédsorozatok. 1981. Szívinfarktus. Pappá szentelésem Budapesten 1928. július 29-én volt a Jézus Szíve templomban; primíciám:1928. július 30-án szintén a Jézus Szíve- templomban, aranymisém pedig 1978. július 31-én a Bartók Béla úti kápolnában. * * * A diszperzió engem a Manrézában ért 1950. május 20-án. Elôzô napokban bejelentette a hatóság, hogy jönni fognak, tehát intézkedjünk. Délelôtt jelentek meg. A katonaság körülvette az épületet. P. Csávossy fogadta a tisztet. Körülvezette a házban és mindent megmutatott neki. Én ebben az idôben a Manréza igazgatója voltam. Mivel azonban az épület átadását P. Csávossy egyedül intézte -- tôlem semmit nem kérdeztek --, a szó szoros értelmében semmi részem nem volt a dologban: többet nem is tudok a részletekrôl írni. Csupán egy dologra emlékszem: mindnyájunkat összehívtak, és a tiszt beszédet intézett hozzánk. Hogy mit? Egy mondata maradt meg az emlékezetemben: Ha imádkozni akarunk, ahhoz fölösleges ekkora épületet igénybe vennünk. Menjünk ki az erdôbe, ott nyugodtan imádkozhatunk! Elôzô nap mindenki elvihette a Manrézából, amit akart, és biztonságba helyezhette. Az Oltáriszentséget én vittem el a kápolnából a zugligeti Angolkisasszonyok templomába. A Manréza kapujában katona állt ôrt. Se be, se ki nem mehetett senki. Engem -- amikor megmutattam, hogy a cibóriumokat viszem -- kiengedett. A fônöknô készségesen megengedte, hogy náluk helyezhessük el az Oltáriszentséget. Aznap az apácáknál kaptam ebédet és szállást. Csak egy napig maradtam ott. Úgy tudtam, hogy pátereink egy része ismerôseinél helyezkedett el, hosszabb idôre. Ezt a magam részérôl nem akartam megtenni. Úgy gondoltam ugyanis, hogy jó-jó, szép-szép, de azért egy idô után csak terhessé válik az ember az ôt befogadó családnak. Azért úgy szerveztem meg a dolgot, hogy minden nap más és más helyen kapjak szállást és kosztot. Így nem voltam senki terhére. Pénzem? Semmi nem volt, mert sajnos a Manrézából nem kaptam annyit sem, amivel legalább meg lehetett volna indulni. Ezt -- úgy látszik nem szervezték meg. Egy-két hónap után találkoztam Fr. Lukáccsal. Tôle kaptam 100 forintot. Ezt megelôzôleg pedig egyszer a Nagykörúton járva valaki hátulról átkarolt. A Dunakeszi-Gyártelep plébánosa volt. Ô is adott 100 forintot mondván: ,,Gondolom, most szükséged van rá!'' Így éltem addig, amíg az állam tudtunkra nem adta, hogy jelentkezzünk be, és legyen állandó lakhelyünk. Ettôl kezdve albérletben laktam, ha jól emlékszem, öt helyen is. Mindenütt szeretettel fogadtak, jól éreztem magam. Az albérleteket rajtam kívül álló okokból kellett változtatnom (fôbérlô halála, kellett a nekem kiadott szoba, mert idôközben megnôtt a fôbérlô gyermeke és nôsülni akart stb.) Amikor még a Mária utcai rendházban voltunk, nyugdíj címén havi 500 Ft-ot adott az állam részemre, akkor még természetesen a miniszter kezébe. A diszperzió után is folyósították ezt az összeget a nevemre, de mivel nem tudták a címemet, a prokurátor kapta kézhez. A késôbbiekben ott, ahol kisegítettem, eleinte semmit, késôbb 300 forintot kaptam. Ez az összeg idôvel 500 Ft-ra emelkedett. Nyugdíjam az évek múltával természetesen a többi nyugdíjak módjára növekedett. Azután eljött az ideje a Társaság kedves és szép szokásának is: karácsonykor szeretettel összeállított csomagot ,,hozott a Jézuska'', majd az utóbbi években 2--3000 Ft-ot kaptam postán, és a feladóvevényen csak ennyi állt: ,,Szeretettel Testvéreid.'' Ezúton is hálásan köszönöm. Lelkipásztori munkáim a diszperzióban A szétszóratás után egy jó idô múlva a kelenföldi plébánián kezdtem meg a ,,működést'', ahol vasárnapi szentmisével és prédikációval segítettem ki. Második helyem a Vörösmarty utcai kápolna volt. Ott is miséztem és prédikáltam. Nagyon kedves volt a plébánostól, hogy amikor megkérdeztem, dolgozhatok-e nála, ezt válaszolta: ,,Nagyon szívesen engedem, de két feltételem van.'' Az elsô: hogy minden szentmise után (hétköznapokon is) nála reggelizem. A második: ha nincs intencióm, tôle kérek és ô ad majd nekem. Természetes, hogy mindkét feltételt hálásan és szívesen elfogadtam. Ebben az idôben írtam meg a Papi elmélkedések et az év minden napjára . Éspedig praktikusan, felölelve benne az egész papi életet, annak minden problémáját, nehézségét, de kötelességét, szépségét és nagyságát is. Ezt azért tettem, mert amikor még gyermek- lelkigyakorlatokat adtam, minden héten más és más plébánián voltam, és így sok mindent láttam... Ezért érthetô, amit Pálos püspökatya -- annak idején szintén a Vörösmarty utcai kápolna kisegítô lelkésze -- mondott nagy nevetve, miután a Papi Elmélkedések et már egy jó ideje használta: ,,Sok kellemetlen fölkérdezés van benne!'' Ezen a helyen nem maradhattam sokáig. A plébánost behívták a Tanácsba és megkérdezték tôle: ,,Mit keres ott magánál ez a Polgár?'' El kellett tehát mennem. Természetesen semmi nehézséget nem támasztottam -- csak hálás lehettem a plébános addigi jóságáért. Ezután a piaristáknál próbálkoztam. Itt misézhettem, de nem prédikálhattam. Azonban hamarosan Sík Sándor is hivatott és megmondta: A Tanács nem óhajtja jelenlétemet a piaristáknál. Így hát innen is készségesen ,,szedtem a sátorfámat''. Sík Sándort megnyugtattam: mindent értek, nincs bennem semmi neheztelés és nem is lehet! Legyen egészen nyugodt. A következô helyem az óbudai plébánia volt. Miséztem, prédikáltam és gyóntattam is. Minden vasárnap hivatalos voltam a plébánia közös ebédjére. Idôközben a Karolina úti kápolna vezetôlelkésze is kérte: hozzá is járjak misézni és prédikálni. Nem tudtam vállalni, mert idôben nem fért össze Óbudával. Erre a vezetôlelkész felkínálta, hogy minden vasárnap fizeti a taxit, csak jöjjek. Ebbe azonban azért nem mentem bele, mert a taxi bizonytalan, az idô pedig túl rövid volt arra, hogy a Karolina útról Óbudára kiérjek. Ekkor a kápolna vezetôje úgy oldotta meg a problémát, hogy a 10 órás szentmisét (melyet nekem kellett volna tartanom) fél órával korábbra helyezte át. Így már kiérhettem 12 órára Óbudára és így két helyen működtem párhuzamosan -- hosszú évekig. Amikor megkaptuk az engedélyt, hogy a vasárnapi szentmise- hallgatási kötelezettségnek a hívek szombaton este is eleget tehetnek, a Karolina úton csak rám való tekintettel vezették ezt be, mivel elvállaltam a szombat esti misézést és prédikálást is. Amikor azután látták, mekkora sikere van ennek a lehetôségnek a hívek körében, a vezetô lelkész folytatta ezt a munkát. Ekkor elmentem a Bartók Béla úti Szent Imre kápolna vezetôjéhez és felajánlottam a szombat esti misézést. ,,Majd meggondolom'' -- volt az elsô reakciója. Elbúcsúztam tôle, de alig értem az ajtóig, már utánam szólt: ,,Tessék jönni, atya, nagyon fogok örülni!'' Ott is maradtam nála addig, amíg betegségem miatt abba nem kellett hagynom a kisegítéseket. Két utolsó helyem tehát a Karolina úti és a Bartók Béla úti kápolna volt: A Karolinán vasárnap miséztem, prédikáltam és gyóntattam, délelôtt -- a Bartók Béla úton miséztem, prédikáltam és gyóntattam minden szombaton és vasárnap este. Szeretném még hálás szívvel megemlíteni e két utolsó hely vezetô lelkészének velem szemben tanúsított jóságát, segítôkészségét. A rendes honoráriumon felül névnapomon, szabadságom idején mindig külön anyagi segítségben részesítettek, a Karolina úti vezetô lelkésztôl pedig munkaképtelenné válásom óta is minden hónapban 500 Ft-ot kapok. A jó Isten fizesse meg nekik jóságukat bôséges kegyelmeivel! Lelkigyakorlatokat azokban a templomokban adtam, ahol dolgoztam. Kaposvárott, ahol 1950--51-ben voltam, vasárnap miséztem, prádikáltam és gyóntattam, ezen felül a templomban adtam egy gyermek- és két alkalommal felnôtt lelkigyakorlatot. Még az igazgató is kíváncsi volt a gyermek-lelkigyakorlatra. Eleinte ugyan csúfolta a gyermekeket, de azok jól megmondták neki: Vigyázzon az igazgató bácsi, mert a kisördög elviszi ám... Miután két évet eltöltöttem Kaposvárott, nagyon kedves hangú levelet kaptunk Badalik püspök atyától, melyben értesített bennünket, hogy el kell hagynunk a várost. Gyermek-lelkigyakorlatot adtam még a Horánszky utcában is, ahová (egy elôadásra) P. Kollár meghívta a Nemzeti Színház akkori igazgatóját is, aki a színfalak mögött hallgatta végig a beszédet. Utána ezt mondta: ,,A P. Polgár eltévesztette hivatását, nem papnak, hanem színésznek kellett volna mennie. Kitűnô színész lett volna belôle!'' Adtam nyolcnapos lelkigyakorlatot egy alkalommal Pannonhalmán is. Az után egy nem közülünk való atya megköszönte és azt mondta: ,,Ilyen még soha nem volt Pannonhalmán!'' Végül néhány évig kisegítettem az újlaki plébániatemplomban is, ahol minden elsô pénteken gyóntattam és két alkalommal lelkigyakorlatot adtam: egyet húsvéti elôkészületként és egyet a betegek szentségének felvétele elôtt. 1981. november 2-án szívinfarktust kaptam. Ezzel -- az orvosok parancsára -- minden külsô munkásságomat meg kellett szüntetnem. Egy ideig ugyan hitegettek, hogy majd... majd... késôbb még dolgozhatok, de mikor a sok ,,majdot'' meguntam és megkérdeztem orvosprofesszor barátomat, mondja meg most már egész nyíltan és ôszintén, mi a helyzet velem, mikor kezdhetek újra prédikálni stb. -- azt válaszolta, hogy soha. Még az egyszeri próbálkozás is életveszélyes lehet. Ki vagyok téve annak, hogy az oltárnál esem össze és halok meg!'' Eljött tehát az ideje annak, amit még fiatal koromban tettem fel magamban: Soha nem akarok idôs koromban sem tétlenül fotelben ülni... Ha már nem fogok tudni eljárni dolgozni, írással, fordítással és természetesen elsôsorban imádsággal szeretnék apostolkodni. A mai napig (a diszperzió óta) harminckilenc könyvet írtam és mintegy hatot fordítottam. Íme néhány cím: Gyermekbeszédek; Fiúk egy percre; Lányok egy percre; Csak egy percre; (ezek az év minden napjára 1-1 példát tartalmaznak, kis applikációval fiúk, lányok és házastársak részére.) Elmélkedési könyvek : papok részére, jezsuiták részére, apácák részére, világiak részére -- Egy hónapon át szentjeink és boldogjaink társaságában (jezsuiták részére); Egy hónapon át Kis Teréz társaságában; Apáca kint a világban; Látogatás a jezsuita szenteknél és boldogoknál (világiak részére); Utazás a missziókban stb. Fordítások: Fonseca: Fatima nagy csodája ; La Salette, Venturini: Elmélkedések az olvasó titkairól; Cottolengo Szent József élete és műve; Szalézi Szent Ferenc a tanító és példakép; stb. Megvannak hat kötetben a diszperzió alatt elmondott prédikációim. Beszédeimben mindig arra törekedtem, hogy a hívek tanuljanak meg katolikus módon élni. Például az önmegtagadást illetôen: ne akarjanak nagy önmegtagadásokat gyakorolni, hanem legyenek inkább a ,,kis önmegtagadások szentjei''. Mit jelent ez praktikusan? Egy kanállal többet eszem abból, amit nem szeretek, egy kanállal kevesebbet abból, amit szeretek. Ezt mindig meg lehet tenni, nem feltűnô, nem veszi észre senki, csak a jó Isten. Hogy az ilyesminek mekkora hatása volt? Egyszer találkoztam valakivel negyven év után! Az illetô nem volt ,,ismerôsöm'', csak hallott valahol beszélni. Mindjárt azt emlegette: ,,Atya, emlékszem ám, egy kanállal többet abból, amit nem szeretek, egy kanállal kevesebbet abból, amit szeretek!'' Beszédeimet mindig olyasmivel kezdtem, ami leköti a hívek figyelmét. Például: villamoson, az autóbuszon ki van írva: Kapaszkodni tessék! Mert aki nem vigyáz, eleshet. -- Az élet villamosán is ez áll: Kapaszkodni tessék! Kibe? A mi szent hitünkbe, mert az élet olyan dolgokat produkál, hogy aki nem kapaszkodik a hitébe, könnyen elbukhat! Jó sokkal ez után a beszéd után egy moziban a mellettem ülô idôsebb hölgynek fölsegítettem a kabátját. Rám nézett, megismert és mosolyogva így szólt: ,,Kapaszkodni tessék!'' Ha szabad, idézek néhány kritikából, de kérem, ne vegyék dicsekvésnek, hiszen Isten kegyelme művel mindent. Csak azért teszem, hátha segítségére lehetek egy-két paptestvéremnek. Egyetemi tanár: ,,Úgy beszél, hogy egyaránt megfelel és érthetô, élvezetes az egyetemi tanárnak és a legegyszerűbb embernek is. Beszédei egyszerűek, példákat, hasonlatokat használ és mégsem válik vulgárissá.'' Egy falusi asszony: ,,Végre egyszer olyan beszédet hallottunk, melyeket mi is megértünk.''(Ezt tartottam és tartom életem legnagyobb sikerének.) Egy tisztviselô: ,,Nem magasröptű beszédek, melyekbôl az embernek nem sok haszna van, hanem megtanítanak arra, hogyan vigyük bele hitünket mindennapi életünkbe. Ez a jó, ezért szeretjük ezeket a beszédeket.'' Imaéletem A diszperzióban alapelvem volt: minden lelki dolgot úgy végezni, mintha bent lennénk a rendházban. Egyrészt amiatt, mert hiszen a lelkünkben jezsuiták maradtunk, másrészt, mert a diszperzióban még inkább szükségünk van az imádságra, mint a rendház és a közösség ,,védelmében''. Így, Isten kegyelmébôl mindennap elvégeztem és elvégzem az elmélkedést, a lelkiolvasást, a breviáriumot (a breviárium elhagyására szem-bevérzésem után a bíboros úrtól kérés nélkül engedély kaptam, de ezzel nem éltem. Összeállítottam gyónó gyermekeim számára egy rövidebbet és ezt mások segítségével -- azaz elôimádkozásával végzem.) Nagy tisztelôje vagyok a Szűzanyának és igen megragadott, hogy minden jelenése alkalmával mennyire kéri, sürgeti az olvasó imádkozását. A diszperzióban -- fôként mióta külsô munkáimat betegség miatt abba kellett hagynom -- ,,idômilliomos'' lettem. Így szívesen végzem el naponta a három olvasót. Folyamatosan olvasom a szabálykönyvünket. Hogy az examen partikuláréról el ne feledkezzem, feltűnô helyre, jól láthatóan kiírtam magamnak: EX. P. -- Ami a lelki olvasást illeti, egész jezsuita életemben olvastam, ,,bogarásztam'' a Szentek életét. Ez a kedvenc olvasmányom. Ennek rengeteg hasznát láttam nemcsak saját lelkiéletemben, hanem a rám bízott lelkek vezetésében, prédikációim, könyveim összeállításakor is. Naponta elmondom a Mindenszentek litániáját, a Jézus Szíve-, a Szent József- és a Lorettói litániát. (Lelki dolgaimat mindig a legjobb idôben végzem.) Akik szobámban jártak, láthatták, hogy tele van szentképekkel. Két okból. Elôször is a szívinfarktus óta nem tudok templomba járni, tehát csináltam magamnak egy ,,házi kápolnát''. Itt végzem el a napi szentséglátogatást, pénteken és a nagyböjt napjain a keresztutat stb. Másrészt ezek a szentképek segítenek abban, hogy ,,akár eszem, akár iszom...'', mindig kapcsolatban lehessek az Úrral, a Szűzanyával, Szent Józseffel, az ôrangyalommal és a jezsuita szentekkel. Kapcsolatom a Társasággal Ezzel kapcsolatban mindig minden lehetôséget kihasználtam, hiszen a Jézus Társasága volt egész életemben a mindenem és most is az. Valahányszor ,,fehér asztalnál'' valahol összejöttünk, mindig örömmel voltam én is jelen. Ugyanígy a Szent Rita kápolnában elhunyt testvéreink gyászmiséjén, vagy örömteli jubileumok alkalmával. Minden hónapban találkoztam provinciálisommal és beszámoltam. Volt és van olyan imám, amelyet a diszperzió óta külön a Társaságért végzek minden nap. Már említettem, hogy naponta elimádkozom a Mindenszentek litániáját, hogy ezzel is ôrizzem magamban a Társaság szellemét. Az Egyházban szokásos Mindenszentek litániájába mindjárt a diszperzió elején beleiktattam a jezsuita szenteket, a Pámerbôl kiírtam a litánia végére egy szép könyörgést a Társaság szelleméért. A kapcsolat fenntartásához a magam részérôl az úgynevezett ,,András-napokkal'', prózaibb megnevezésén a ,,csülkös vacsorákkal'' járultam hozzá. Ma is szívesen emlékszem vissza ezeknek a vacsoráknak az igazán jezsuitás, amellett igen vidám, meghitt hangulatára. Sajnos, hogy csak korlátolt lehetett a létszám. Itt-ott fráterek is jelen voltak, külön örömömre. Ezúton köszönöm meg Fr. Lukács látogatásait, amióta beteg vagyok. Szeretettel jön, és elmondja mindazt, amibôl a magamfajta öreg bizony már ki-kimarad. Havonta jön hozzám P. Faragó, akinél szentgyónásomat végzem el, és akivel egy nagyon kellemes, vidám órát töltök el. Hálásan köszönöm, hogy meghozza értem ezt az áldozatot. Gyakran voltak külföldi vendégeim is: P. Nemesszeghy, P. Jaschkó, P. Nemeshegyi, Fejér Atyus, P. Polgár Imre, Fr. Vogl Gazsi, P. Vass, P. Eördögh, P. Benkô és mások. Megbetegedésem elôtt többször voltam Ausztriában. Itt szeretnék megemlékezni arról az igazán páratlan testvéri szeretetrôl, melyet útjaim során tapasztaltam. (Bécsben például, a jezsuita rendházban, ahol a P. Rektortól elbúcsúzáskor egy borítékot kaptam, melyben számomra és útitársaim számára fejenként 1000--1000 schilling volt.) Innsbruckban P. Vass, P. Morel és P. Szilas karoltak fel hallatlan nagylelkűséggel. Voltunk egy ebéden is a közösségben, ahol ifjúkorom ismerôseit láthattam viszont, igen nagy örömmel emlékezve életem legszebb, innsbrucki éveire. P. Vass és P. Morel autóval több ízben beutazták velünk a gyönyörű Tirolt. Szállásunk a Canisianumban volt, amit P. Vass fizetett helyettünk. Az akkori P. Miniszter, P. Falkner szabadjegyet szerzett nekünk, hogy vonattal Feldkirchbe utazhassunk; stb. Azután ugyanez a nagylelkű szeretet folytatódott Klagenfurtban, ahol P. Ôry és P. Benkô voltak a vendéglátóink. Ismét autós kirándulások és minden, ami egy itthonról jött testvérnek széppé és kellemessé teheti a nyaralást. Az Úr jó Szíve fizesse meg valamennyiük jóságát és szeretetét bôséges kegyelmével! A Társasággal való kapcsolatot illetôen végül szeretném megemlíteni, hogy többeknek küldtem a jezsuiták részére írott elmélkedési könyvembôl. (Mindenbôl egy keveset -- az év minden napjára) és az ,,Egy hónapon át a jezsuita szentek és boldogok társaságában'' címűt. Ez utóbbiról P. Kovács Jenô a következôt írta nekem: ,,Kedves atya, megkaptam a kis könyvet. Hálásan köszönöm. Hasznos szolgálatot fog tenni. Jól beleolvastam már, de majd átveszem elmélkedésként is. Sok elfelejtett dolgot juttatott már eddig is eszembe, és ez másoknál is így lesz. Jól tette, hogy leírta ezeket.'' Anyagiakban a magam részérôl is iparkodtam segíteni testvéreimen, amivel lehetett (ruha, óra, cipô, kabát stb.). Néhány szó a lelkivezetésemrôl Ennek két alapelve volt és van. Az elsô: minden lelki gyermekemnek legyen egy vezérgondolata, amelyre egész életét felépíti. Ez a mi esetünkben a JÉZUS SZÍVE-TISZTELET, pontosabban Jézus szentséges Szívének engesztelése és tiszteletének terjesztése. Ezt természetesen a legapróbb részletekben kidolgoztam részükre a Jézus Szíve-irodalom, elsôsorban Alacoque Szent Margit iratai alapján, fôképp jezsuita írók által írott könyveket véve segítségül. És e szerint élnek. A második alapelv, már említettem, hogy egész jezsuita életem folyamán böngésztem a szentek életét. Lelki vezetésem célja az igazi életszentségre való nevelés volt, és ehhez a segítséget a szentek életébôl vettem, buzdítva lelki gyermekeimet, hogy a szenteknek ne annyira tetteit, mint inkább a szellemüket tegyék magukévá és kövessék. Ha szabad, erre vonatkozólag is leírnék két -- már a diszperzió idejére esô megjegyzést. Az egyiket volt provinciálisom mondta: ,,Ezek a lányok nemcsak a P. Polgárnak tesznek meg mindent, hanem válogatás nélkül minden jezsuitának.'' A másik megjegyzést, helyesebben kérdést a Karolina úti kápolna vezetô lelkésze tette fel nekem, miután már legalább egy évtizede nála dolgoztam: ,,Te Polgár atya, áruld el nekem a titkát, hogyan csinálod, hogy ezek a lányok soha nem veszekednek, soha nem féltékenyek egymásra, hogy a teljes egyetértés és szeretet látszik rajtuk?'' Természetesen mindkét dolognak nagyon örültem. Hogy a vezetô lelkésznek akkor mit feleltem, már nem emlékszem, de gondolom, nem lehet más titka, mint az a törekvésük, hogy mindent az Úr Szent SZÍVÉNEK tesznek és nem az embereknek. Ha ez csak egy kicsit is sikerült nekik, hála érte Jézus Szívének. Egyébként ôk is sok mindenen átmentek (kihallgatások, vegzatúrák, a pedagógusok állásvesztése). Öregkor, betegségek Betegségeimben és az öregedéssel járó sok kisebb-nagyobb kellemetlenségben a következô elvek vezéreltek: 1. Mindent Isten akarataként fogni fel. 2. Ebbôl természetesen következett, hogy még kísértést sem éreztem soha erre a gondolatra: miért is nem dolgozhatom tovább? 1978-ban, éppen amikor Fonseca Fatimáról szóló vaskos könyvének fordítását fejeztem be, az utolsó oldal utolsó sorának leírása után bevérzett a szemem. Azóta nincs centrális látásom. Így hát volt alkalmam a praktikus életbe átvinni az elvet: mindent Isten akarataként fogni fel. Látogatóim között persze akadtak, akik részvétüket fejezték ki, csapásnak nevezték, azt, ami engem ért. Így ad a betegség alkalmat az apostolkodásra... Nemcsak, hogy nem csapás, hanem Isten különös kegyelme, hogy megengedi nekem, az embernek, hogy az Ô szent akaratát egyáltalán megtehetem -- válaszoltam a nyilván szeretetbôl fakadó részvétnyilvánításokra. 1981. november 2-án szívinfarktust kaptam. Ez a betegség is nagy lelki haszonnal járt. Egy hónapig voltam kórházban. Az infarktus miatt nem kelhettem fel; részleges vakságom miatt nem tudtam olvasni, imakönyvet használni, mint a többi beteg. Mit csináltam egy hónapig ebben az állapotban? Néztem a falat. És akkor egy nagyon vigasztaló gondolatom jött: Polgár, miért akarsz te egészséges lenni, újra dolgozni majd, ha az Isten nem akarja? Hiszen így, betegen, a négy falat nézve ugyanúgy Isten akaratát teszed, mint rendtársaid, akik az apostoli munka kellôs közepén vannak. Ha dolgozol, akkor is Isten akaratát teszed, ha nem dolgozol, akkor is Isten akaratát teszed. Tehát tulajdonképpen nincs különbség egy dolgozó és egy beteg jezsuita között!!! Ez a tudat hallatlan vigasztalással töltött el és tölti el még ma is a lelkemet. Roppant nagy értéknek tartom szenvedéseimet, és ezt nemcsak mondom, hanem tökéletesen át is érzem -- Isten kegyelmébôl. De ezzel még nem elégszem meg, hanem vidáman szeretném tenni mindenkor Isten szent akaratát. Ezért lett jelmondatom már a szem-bevérzés óta: Mindig, mindent vidáman! Ezért nem kérdeztem meg a kórházban szándékosan az orvosoktól semmi betegséggel kapcsolatos dolgot (meddig kell még itt maradnom, hogyan áll a helyzetem, stb.) Gondolom, ez adta kezelôorvosom szájára a következô szavakat, amikor egy hónap után elköszöntem tôle: ,,Atya, ön jó fiú volt! --,,Mert nekem olyan nagyon jó orvosom volt!'' -- válaszoltam. Ezért, ha valaki megkérdezi tôlem: Hogy vagy? -- ôszintén felelem: Köszönöm, Isten kegyelmébôl jól és vidáman! 1982 júliusában rendkívül súlyos fokú övsömört kaptam. Az orvos így kiáltott fel, amikor sebes felsôtestemet meglátta: ,,Ilyet még életemben nem láttam!'' A betegség ,,hivatalos része'' az elôírásnak megfelelôen hat hét alatt lezajlott, de az idegfájdalmak a mai napig sem múltak el, és az orvosok szerint nem is fognak életem végéig. Éjjel-nappal érzem (ha nem is egyfolytában és nem mindig egyforma erôsséggel). Említettem már, hogy amióta nem dolgozhatom, imával és írással apostolkodom. Ehhez a sömör meghozta a szenvedésekkel való apostolkodás lehetôségét is. Hogy mire ajánlom fel ezeket és egész életemet mindenestül, [...] a papokért és szerzetesekért, értük ajánlok fel mindent -- elsôsorban a Társaság papjaiért és a testvérekért -- hogy mindannyian szentek lehessünk. Ámen. ======================================================================== Kozma Teréz: Kozma György élete (1939--1990) Tizenöt év a Jézus Társaságban Fivérem 1975 júliusában turistaútlevéllel hagyta el az országot azzal a céllal, hogy valamelyik nyugati országban beléphessen a Jézus Társaságba. A nehéz kijutást aktív, gyönyörűséges 15 év követte, azt szakította meg 51 éves korában váratlanul a korai halál. A Társasághoz való kötôdése kisgyermekkorából eredt, hű is maradt hozzá élete végéig. Gyermek- és fiatalkora Mélyen vallásos család harmadik élô gyermekeként született. Ô volt a legkisebb, az egyetlen fiú, édesanyánk szemefénye. Értelmes, élénk, figyelmes kisfiú volt. Szüleinket gyakran elkísérte a reggeli misére, a szertartást persze a maga módján jellemezte (az oltár körül ,,sétálnak és csöngetnek fél óra hosszat''), de tetszett neki. Fájlalta, hogy még nem járulhat a szentáldozáshoz; így nem csoda, hogy az ostrom alatt a pincében gyorsan megtanult olvasni, és elsajátította a kiskatekizmust is, hogy mihamarabb elsôáldozó lehessen. Hála a X. Pius pápa megnyitotta lehetôségnek már öt éves korától teljesült ez a vágya. Négyéves lehetett, amikor a ,,Mi leszel, ha nagy leszel?'' kérdésre azt válaszolta: mozdony. Amikor kiderült, hogy az embernek lehetetlen, anyuka akart lenni. Mivel az meg egy fiú számára lehetetlen, nagy sóhajjal közölte, hogy akkor pápa lesz. És amikor megtudta, hogy az odavezetô út a papsággal kezdôdik, azonnal rávágta: akkor elôször jezsuita leszek. Megtanulta a ministrálás latin szövegét, hogy ministrálhasson. Meg is engedték neki, csupán apró termete okozott nehézséget az oltár magassága, a misekönyv plusz állvány súlya miatt. Mégis nagyon boldog volt, amikor ô is az oltárnál állhatott! Szüleink a jezsuita atyák vezette kongregációk tagjai voltak, olykor fivéremet is elvitték magukkal. Itt megbarátkozott néhány atyával. 1948 után a szétszóratás és internálások idején különös kapcsolatba került nagybátyja révén a jezsuitákkal. Kistarcsán a látogatások idején -- nagybátyját látogatva -- a bátor kisgyerek a gyufásdobozba rejtett ostyákat izegve-mozogva az ôrök szeme elôtt is átlökte az asztal túlsó felére, és Isten segítségével a ,,küldemény'' célba jutott. Így az atyáknak megint volt mivel misézniük. Általános iskolásként több, P. Pálos által tartott, balatoni nyaralásnak álcázott lelkigyakorlaton vett részt. Az utolsón az ÁVH- sok a szeme elôtt hurcolták el a számára oly sokat jelentô és kedves atyát. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti Piarista Gimnáziumban végezte az utolsó év kivételével. Ennek az iskolaváltoztatásnak az volt az oka, hogy pap akart lenni, és ezt sűrűn hangoztatta is, amikor pályaválasztásról esett szó. Szüleink viszont azt akarták, hogy a vallásos, túlságosan védett környezetben élô gyereknek legyen némi alkalma megismerni a koedukált iskolán keresztül a lányokat és a világi szellemiségű életet. Ezért került a Fáy Gimnáziumba. Itt igen jó eredménnyel érettségizett, osztálytársai és tanárai kedvence lett, és hivatástudata sem múlt el, sôt erôsödött. Szemináriumi évek Érettségi után a budapesti Központi Szemináriumba került. 1958- ban a közismert szemináriumi ,,békegyűlés-balhé'' miatt nyolcvanadmagával Gyuri is utcára került. A talpraesett fiatalok hamar megtalálták a módját -- elsôsorban jezsuita atyák segítségével --, hogy illegálisan folytathassák tanulmányaikat, munkavállalás mellett. Ketten-hárman közös albérletbe költöztek, egymást gyámolítva tanulták otthon a tananyagot, így nem maradtak le. Gyuri szerencséjére lakótársa kiváló latinos volt, segítségével jól megtanult latinul is. A kispapok munkahelyei igen változatosak voltak. Fivérem hivatásos autóvezetést tanult, és sofôrként a TEFU-nál helyezkedett el. Nagyon kedvelték munkatársai segítôkészségéért, munkabírásáért. Sokszor beállt rakodni is, bár ez nem tartozott munkájához. Ha kérték, szombatonként gyakran ,,ugrott be'' egy-egy vidéki fuvarra, elsôsorban családapák helyett. Hazafelé gyakran vett fel ,,stoposokat'', akikkel komolyabb kérdésekrôl elbeszélgetett, ki- kipróbálva magát a lelkipásztori munkában. Esténként tanult. Hétvégeken gyakran mentek kirándulni ,,kirúgottak'' gyámolítására. Sokszor ment velük P. Luzsénszky, aki maga is nagy természetjáró volt. Kitűnô, fanyar humora, nagy intelligenciája, biztató segítôkészsége nagyon népszerűvé tette a kispapok között. A bizonytalan idôbeosztás miatt Gyuri új állás után nézett, így került az egészségügybe beteg-, illetve hullaszállítóként. 1960-ban több társával együtt ,,visszavették'' az egyházmegyei szemináriumba, Esztergomba; s a különbözeti vizsga letétele után a saját évfolyamában folytathatta tanulmányait. Itt szentelte Szabó Imre segédpüspök pappá 1963. június 16-án. 1960-tól 63-ig három vidám évet töltött Gyuri a szemináriumban. A Mikulás-bulik, farsangok, más alkalmi összejövetelek lelkes szervezôje és szereplôje volt. Itt kezdte összegyűjteni azt a magyar irodalmi anyagot, amelyet a késôbbiekben is oly gyakran használt pasztorációs munkájában. Papi szolgálat Magyarországon 1963 ôszén püspöke úgynevezett ,,hatodévre'' a budapesti Központi Szemináriumba irányította, de meggondolta magát, és két hónap elteltével Nógrádmegyerre disponálta, egy pici faluba, amelyhez két rosszul megközelíthetô fília meg egy középkorú plébános tartozott. A tél beköszöntével a fíliák egyre nehezebben voltak megközelíthetôk. Gyuri kénytelen volt -- bár pénze nem volt -- ,,járgány'' után nézni, ha el akarta végezni munkáját. Igencsak emberpróbáló feladat volt motoron csípôs szélben kilométereket utazgatni, vagy gyalog, 70 cm-es hóban hegyet mászva vinni Isten örömhírét a rábízottakhoz. Rá kellett döbbennie: milyen hiányosak a vallási ismeretei a vidéki fiataloknak, nem beszélve arról, hogy sokan közülük még nem is hallottak a II. vatikáni zsinatról, nemhogy ismerték volna tanítását. Látta és felmérte a nagyszámú roma népesség nehéz és kilátástalan helyzetét. Sokat foglalkozott ezzel a népcsoporttal. Magyar--roma szótár összeállításához is hozzákezdett, de -- ideje nem lévén -- inkább a zeneviláguk felé fordult, mert jó zenei elôképzettsége folytán kottát írni gyorsabban tudott, mint szavakat összegyűjteni és értelmüket kihámozni. Munkája leginkább a fiatalokhoz kötötte, akik nagyon szerették, mert értett a nyelvükön. Focizott, táncolt, kirándult, utazgatott velük: Lengyelországba, az NDK-ba, Romániába, Bulgáriába. Megismertette híveit a németeknél már akkor jól működô családmozgalmakkal, a házas hétvégékkel, ezekrôl még a fôvárosiak közül is igen kevesen tudtak. Az úgynevezett ,,esperesi koronákon'' paptársait hasonló ismeretek megszerzésére és csoportok ,,összehozására'' ösztönözte. Nyolc év elteltével újabb nógrádi dispozíció következett: Irsekvadkert. Itt már tudatosan fordult az ifjúság pasztorálása felé. A hitoktatás mellett beat-miséket tanított, kiscsoportos foglakozásokat indított be, melyek azóta is működnek a tanultak szellemében. 1973 szeptemberében Budára, a Szentimrevárosba (a ciszterci templomba) helyezték káplánnak. Nem egészen két évet töltött itt elsôsorban ugyancsak pasztorációval. Gyerekkórus, ifjúsági kórus, hittancsoportok fémjelezték munkásságát, amit a hivatalos szervek itt sem néztek jó szemmel, akárcsak Nógrádban. Mozdonyszerű húzóképességével nemcsak a gyerekekre, de a szülôkre is hatott. Este 8- kor heti egy alkalommal a szülôknek tartott hittant különbözô lakásokon. A zsinat szellemében aktivizáló módszerrel -- nem passzív elôadások meghallgatásával -- felelôsségteljes egyházi ,,nagykorúságra'' buzdított és nevelt. Sokszor éjfél is elmúlt, mire egy-egy szentírási rész közös megbeszélése és értelmezése befejezôdött, és mindenki egy hétre ,,feltöltôdve'' távozott. Hívei többsége szerette, és sokat tanult tôle. Munkásságának híre eljutott az egyházi iskolákba is, így több helyen tartott lelkigyakorlatot. Rengeteg elfoglaltsága mellett talált idôt arra is, hogy tartsa a kapcsolatot jezsuitákkal. Sokat járt Piliscsabára Pálos atyához ,,töltekezni'', P. Kovácshoz a Széher úti kórházi ,,noviciátusba'', és P. Kollárhoz, aki segítségére volt elsô autója megszerzésében. Látogatta az öreg jezsuitákat Pannonhalmán a szociális otthonban. Nagy hatással volt rá a család régi barátja, P. Tüll, kemény és mindig gerinces helytállása miatt. Siska atya sírjára mindig tett egy szál virágot. Az évek közben teltek. Felszentelésétôl kezdve folyamodott nyugati útlevélért, mert egyre megvalósíthatatlanabbnak látta régi tervének teljesülését, hogy jezsuita lehessen Magyarországon. Útlevelet persze nem kapott. 1975-ben, valószínűleg akkori plébánosának közbenjárására végre mégis kapott, így legálisan elhagyta az országot, és külföldön megkereste a Jézus Társaságához vezetô utat. Milyen volt Gyuri itthoni papi tevékenysége? Remélhetôleg áldásos; de hogy hívei milyennek látták, álljon itt néhány mondat egy visszaemlékezésbôl, melyet a ciszterci templom fennállásának jubileumára 1997 tavaszán az Új Ember című katolikus hetilapban írt valaki Egyénisége vonzotta a fiatalokat címmel. ,,Két évet töltött a templomunkban, de sokak számára egy életre szóló programot adott. Mindig derűs, vidám egyénisége, utolérhetetlen humora mágnesként vonzotta a fiatalokat, akiket kemény, meg nem alkuvó kereszténységre nevelt. Próbálta összetörni a rendszer által ránk kényszerített szellemi kereteket, és megismertetni velünk a világegyház tôlünk elzárt eseményeit... Sok fiatal talált Istenre, és vált elkötelezett kereszténnyé Kozma atya mellett.'' Tán kicsit hosszasan idôztem az elôzményeknél; de szeretném, ha írásomból kiderülne, hogy testvérem tudatos elkötelezettséggel választotta a Jézus Társaságot mint élete legfôbb célját, nem az események sodorták a Társaság kötelékébe. Mielôtt elhagyta az országot, P. Kollár elôtt úgynevezett magánfogadalmat tett, hogy amint teheti, belép a Jézus Társaságába. Állomások Nyugaton Wartburgjával, néhány fiatal útitárssal együtt megkezdôdött a nyugati körút 1975 július közepén. Ausztria, Svájc, Németország, Olaszország, Franciaország, Anglia, majd újra Franciaország volt a közös úti cél. Angliában feltörték a kocsiját. Második francia útján meglátogatta egyik nagybátyját, aki ott élt marista testvérként, több éves kínai missziós tevékenység után. Nagyon agitálta Gyurit, maradjon náluk, papjuk ugyanis kevés van. Miután visszautasította a kedves meghívást, visszajött Bécsbe, ahol útitársaitól elköszönt, és hamarosan jelentkezett az akkori külföldön élô magyar jezsuita provinciálisnál, kérve, tegye számára lehetôvé a rendbe történô belépést. P. Hegyi nem ismerte Gyurit; de a család régi ismerôse, akit a jelentkezésekor informátorként megjelölt, eloszlatta az atya óvatos bizalmatlanságát. Így történt, hogy magyar noviciátus hiányában P. Hegyi további tanulmányokra Innsbruckba küldte teológiára, illetve egyetemre ôt. Az innsbrucki évek 1975 szeptemberében kis motyójával és autójával fivérem beköltözött a Canisianumba, hogy újra diák legyen. A teológiai fakultáson újra tanulta ékes német nyelven a biblikumot, filozófiát, teológiát, melyekbôl le is kellett vizsgáznia, mert itthon letett vizsgáit nem vették figyelembe. A Canisianumban ôt magát jól tartották ugyan, de Ubul névre hallgató autójának benzinköltségét valahonnan elô kellett teremtenie, ha mozdulni akart; márpedig akart. Így aztán sokféle munkára vállalkozott a pénzszerzés érdekében. Segítôkész jezsuita paptársa nyúlt elôször a hóna alá, aki vett egy Yashica fényképezôgépet, amit a páter biológiai kísérleteinek megörökítéséhez Gyuri ,,alkalmazott''. Így a jó ,,Dódi'' atya segítségével némi benzinre tett szert. Ugyanekkor benevezett egy fotópályázatra is, ennek nyereménye megint elég volt néhány kirándulás megszervezéséhez. Következô ,,sponzora'' P. Bieleck volt Amerikából. A dolog úgy történt, hogy Gyurinak -- akinek a vasfüggöny mögött eltöltött évei alatt egész más elképzelései voltak a nyugatról, mint ahogy az valójában működött -- a döbbenetbôl magához térve, rendszerezte magában a látottakat. Megpróbálta néven nevezni a nyugat ,,hajtóerejét'': a pénz abszolút hatalma, a technika uralma és az emberek farizeizmusa. Ezekkel kapcsolatos gondolatait szabad versekben, cikkekben sorakoztatta fel, és Rózsadombi Mária aláírással elküldte A Szív szerkesztôjének, P. Bielecknek. A névválasztást a magyar hatóságoktól való félelme indokolta -- ekkor még menekültstátusza sem volt Ausztriában --, a név pedig utolsó magyarországi lakhelyére utalt. Az atya rájött, hogy ezeket az írásokat nem nô írta, a bélyegzô alapján hamar megtalálta a valódi szerzôt. A továbbiakban anyagiakkal és biztatással ösztönözte további közlésekre. 1976 elejétôl innsbrucki tartózkodása végéig rendszeresen évi 6--8 ,,irományát'' jelentette meg A Szív. Ezekben az években láttak napvilágot a Zsoltárok géphangra , a Gépek és alkatrészek imái , ifjúsági sorozatai, számos vallásos, de igen egyéni hangvételű műve. Itthon is nagy visszhangja volt írásainak A Szív olvasótáborában. Pénzszerzési ,,akciójához'' jól jött az innsbrucki téli olimpia is. Abban az évben kevés volt a csapadék, így a síugrósánc működtetéséhez hóágyúkat alkalmaztak, amelyek működtetéséhez jól fizetett hómunkásokat vettek fel. Gyuri így hómunkás lett, olykor büfés, kifutó vagy más Ubul ,,táplálása'' érdekében. (Ubul a nevét a magyar rendszámtábla elsô két betűjérôl kapta.) A teológiai tanulmányok a nyelvi nehézségeken kívül nem okoztak problémát testvéremnek, így ,,rengeteg'' ideje maradt. Eljárt a Magyar Házba, ahol csakhamar köré gyűltek a kint élô magyar fiatalok, öregek. Így került kapcsolatba a kinti cserkészettel. Édesapánk a háború kitöréséig cserkésztiszt volt, mi szinte az anyatejjel szívtuk magunkba a cserkésztörvényeket és -életszemléletet. Könnyű volt ráhangolódnia és bekapcsolódnia a kinti cserkészéletbe. Ubullal távolabbi helyekre is elvitte kirándulni a gyerekeket. Vicceivel, humorával a legfárasztóbb túrák nyűglôdô tagjait is fel tudta vidítani. Gyakran megkérdezték tôle egy-egy parkolóban, amikor ,,kihámozta'' magát a ,,keletnémet csodából'', hogy hogyan barkácsolta össze ezt a ,,hibridet''? Ubul nehezen viselte a sok hegymászást, alkatrész-utánpótlásáról kint nem lehetett szó, így itthonról kellett utána küldeni a cserélendô alkatrészeket. Barátaink, rokonaink hivatalos és egyéni útjaikra néhány Wartburg-alkatrésszel távoztak, a vámosok elképedésére. Gyuri maga így nyilatkozott: ezzel az autóval elvégeztem a Műszaki Egyetemet is. 1975 végétôl -- hogy jogi helyzetét rendezze -- menekültstátuszért folyamodott, hogy ne kelljen elhagynia az országot, amíg megnyílik Kanadában az akkor szervezôdô magyar noviciátus. Ezt nagyon hamar meg is kapta. Itthon is forogtak a ,,rendfenntartás'' kerekei. Gyurit disszidálás miatt elég rendesen elítélték, de az ítéletet azóta sem kaptuk meg. 1976 júliusában teológiai tanulmányai végén ,,Családtervezési köztudat Magyarországon'' című dolgozatával magisztrátusi fokozatot kapott. Ezzel nem fejezôdtek be a tanulóévek, mert ,,jó pap holtig tanul -- hát még én!'' felkiáltással nekiveselkedett, hogy doktorátust szerezzen egyházszociológiából. Ezt ugyan teljesen fölöslegesnek ítélte, mert ô csak pasztorálni akart, de mivel a noviciátus még mindig nem készült el, hát tanulgatott, és két év múlva 1978 októberében doktorátust szerzett. Problémája a német írással volt csak, de Hanák Bea segítségével ezt is sikerült megoldania. Bea segítségén kívül -- aki a magyarul megfogalmazott, majd németre fordított disszertációt nyelvtanilag átfésülte -- nagy hálával emlegette a mitterwaldi nôvéreket, akik gondoskodtak róla, míg ô a kertben dolgozatát írta. A diploma címe: Änderung des Kirchenbildes der Ungarischen Bischöfe nach dem II. Vatikanischen Konzil . Az anyaggyűjtéshez a Magyarországon kiadott püspökkari körlevelekre volt szüksége, 1945-tôl 1975-ig bezárólag. A körlevelek megszerzése -- ha nehézségek árán is - - még csak sikerült, de az oda-visszajuttatásuk megint igénybe vette a rokonságot, és szerencsére az óriási és segítôkész baráti kör minden találékonyságát és bátorságát. A disszertációt P. Morel professzornál írta. A megírásban nagy segítséget nyújtott késôbbi elbírálója, P. Vass György, akivel az esedékes problémákat nem íróasztal mellett, hanem kirándulásokon beszélték meg. Így többek között Wolkslamban is, Gyuri kedvenc kirándulóhelyén többször jártak. Mindkettôjükben kellemes emlékeket hagytak ezek a kirándulások. A munka melletti kikapcsolódást a cserkészekkel töltött idô jelentette. Tanított magyart Volksschuléban, elsôsorban helyesírást, tehát itthonról számtalan Gôgös Gúnár Gedeon ,,vándorolt ki'' az osztrák gyerekekhez. A felnôtt korosztályt sem hanyagolta el: felolvasásokat tartott magyar írók és költôk műveibôl. Ebben az idôben készült el saját gyűjteményével, az Isten-keresô lármával , amelyet ádventi elôkészület céljából írt még (írónôi) álnevén. 1977-ben az osztrák műszaki elôírásoknak megfelelôen Ubult le kellett vizsgáztatni, és helyi rendszámtáblával ellátni. Itthon csodaként emlegettük, hogy ez a manôver sikerült, és immár Tóbiásra változott nevével továbbra is betöltötte funkcióját. Gyuri távozásakor a helybéli cserkészek valahogyan végleg megszabadultak az elhagyott négy keréken gördülô csodálatos roncstól. 1978 ôszéig -- amikor a végre megnyíló kanadai noviciátus várta fivéremet -- a tanulás és cserkészet mellett számos lelkigyakorlatot tartott különbözô korosztálynak, fiataloknak, apácáknak stb. Sok mondása szállóigévé vált, elsôsorban a fiatalok körében. A kiránduláson kimerült csapatot beletuszkolva Ubulba azzal biztatta: befűtünk hazaszeretettel, és hipp-hopp otthon termünk. Szállóige lett egy másik mondása is; ha kedves ismerôssel találkozott, széles mosollyal így köszöntötte: hát itt kellett találkoznunk? Nagy tisztelôje volt P. Rahnernek, akivel többször sikerült találkoznia és elbeszélgetnie. Utolsó útja is sírjához vezette. Összegezve a három Innsbruckban eltöltött évet, ott-tartózkodása nem volt eredménytelen. Tanult, tanított, cserkészkedett, pasztorált, és megszerette csaknem mindenki, aki a környezetében megfordult: emberségességéért, páratlan humoráért, segítôkészségéért. Ebbôl adódott késôbb, hogy halála után az innsbrucki cserkészcsapat hivatalosan fölvette a nevét, ezzel állítva munkásságának mementót. 1978 szeptemberében hagyta el Innsbruckot, hogy tizenöt éves papi múlttal, doktorátussal tarsolyában, végre megkezdhesse az utat vágyai teljesüléséhez, és beléphessen a noviciátusba a kanadai Torontóban, egy sok magyar által lakott másik kontinensen. Kanadai évek P. Nemesszeghy vezetésével négy, majd hat novícius kezdte meg az ismerkedést Jézus Társaságával. Közülük Gyuri volt az egyetlen pap. Novíciusmestere szerint gyakran hangoztatta, hogy ô már Magyarországon P. Kovács irányítása alatt nem két, de húsz év noviciátust letöltött, de ennek ellenére minden feladatot vidáman elvégzett. Nem eshetett nehezére a háztartási vagy ház körüli munka -- itthon töltött éveiben bôven volt alkalma --, inkább a lelkipásztorság hiányozhatott neki. Mint felszentelt pap noviciátusi éveiben részt vehetett a torontói jól működô magyar plébánia életében, taníthatott a ,,magyar iskolában'', foglalkozhatott a cserkészekkel, az öreg, sérült emberekkel, de nem olyan mértékben, ahogy azt ô szerette volna. Társaival elsajátította a rendi alkotmányt, Szent Ignác lelkigyakorlatos módszereit. Ahhoz, hogy a Jézus Társaságba fel tudják venni, a noviciátus elvégzése után Gyurit a magyar esztergomi fôegyházmegyének el kellett bocsátania. P. Ádám meg is kezdte a levelezést Lékai bíboros úrral emiatt, de ô a végleges válasz elôl kitérve azt javasolta az atyának, hogy egyenesen Rómához forduljon kérésével. P. Ádám ezt meg is tette, így már formális akadálya nem volt a belépésnek. 1980 ôszéig tartott a noviciátusi idô. Ezalatt ontotta cikkeit, riportjait, ifjúságnak szóló sorozatait A Szív újságnak, ahol olykor Rózsadombi, olykor Kozma néven publikált. Évi 8--10 munkája látott ez idô tájt napvilágot. Közülük figyelemre méltó az Amerika pápa szemmel, Akik hisznek a jövôben, Egy ismeretlen világ, Fiatalok és az Egyház stb. Társaival, cserkészeivel jól szót értett. A humorát nem mindenki értékelte, vicceit nem mindenki értette. Nem értették például, miért nevezi magát árnyékszékelynek (már nem igazi székely, hisz nem ott született, mint nagyszülôje). Vezéregyénisége hamar kiderült, becsülték munkabírásáért, lendületéért, egyenességéért, amit nagy tapintattal érvényesített. Egyik nyáron helyettesítette egyik rendtársát Vancouverben. A város, de a kitűnôen szervezett plébániai munka is lenyűgözte. Sok gyerekkel és családdal maradt innen is élete végéig jó kapcsolatban. A rá következô télen meghívták medvevadászatra is, de legnagyobb bánatára a mackó nem mutatkozott. Nyaranta különbözô cserkésztáborokban sokszor késô éjszaka is gépelte a másnapi programokat, hisz egy nap oly rövid. Az Orono melletti Loyola-parkban táborozva ünnepelték Szent István jubileumi évét. Erre az alkalomra Gyuri írt és rendezett egy Szent Istvánról szóló misztériumjátékot. Óriási volt a sikere. A táborok újságát, a Híradót is ô szerkesztette. Zsebében a kis magnóval járta napközben a tábort, és a gyerekekkel rövid interjúkat rögtönzött. Ezeket aztán a gyerekek visszahallhatták az esti tábortűznél -- ha kellett, kritikával is ellátva. Mivel a legkisebb gyereket is egyenrangú félként kezelte, sértôdésrôl, megbántódásról szó sem lehetett. Amikor az ifjúság elpihent, következett a felnôttek szalonnasütôs ,,kupaktanácsa'', amihez ô sok ötlettel és egy kis fáradtságűzô ,,szíverôsítôvel'' járult hozzá. Tanácsait nagy örömmel fogadták, és többnyire el is fogadták. Valódi motor volt. Húzott, mint a mozdony, és amint kiskorában szerette volna, sokak figyelmes ,,anyukája'' is lehetett. Cserkészvezetô társai szerették és becsülték. Sokszor érettségiztetett az akkoriban szokásos úgynevezett magyar érettségiken. Segített mindenben mindenkinek, ha kellett, persze súgott is. A fiatalok mellett nagy szeretettel és empátiával fordult az öregek felé. Látta gyökértelen mivoltuk problémáit, honvágyukat, keserűségüket, magányukat. Klubfoglalkozásokat, felolvasói estet szervezett részükre; ezek műsorát maga állította össze, és sokszor maga is mondta el. 22 részes magnókazetta-sorozata a mai napig nemcsak Kanadában, de az USA-ban is vigasztalja az öregeket. (Itthon is használták egy idôben, elsôsorban vidéki öregotthonokban.) 1979 augusztusában meghalt P. Bieleck, A Szív szerkesztôje. Halála elôtt elôkészített ugyan néhány számot, de utódjának, P. Chillának odaérkeztéig valakinek ,,vinnie kellett'' a lapot. A rend, úgy látszik, felfigyelt Gyuri irodalmi érdeklôdésére; így a választás rá esett. Neki való volt ez a feladat. Örömmel csinálta, és az olvasókat sem károsította a ,,beugrása'', mert P. Chilla nagy elismeréssel köszönte meg a decemberi Szívben Gyuri ,,beugrását''. Természetesen a négy számban ismét ,,elhelyezte'' néhány cikkét. Ezen az ôszön a torontói Szent Erzsébet-plébánián tettek a végzett novíciusok egyszerű örökfogadalmat. Ez testvérem esetében az utolsó örökfogadalom is volt, mert az ünnepélyeset már nem érhette meg. A fogadalomtétel után újabb tanulóévek következtek. Négy szemeszterbôl álló kommunikációs témájú posztgraduális egyetemi képzésben részesült Montrealban, a Concordia Egyetemen. Ilyen jellegű képzés ebben az idôben az egész világon csak itt létezett. A hallgatóság ennek megfelelôen heterogén volt: fajra, nemzetiségre, bôrszínre, tudásszintre egyaránt. A professzorok, arra számítva, hogy egyetemet végzett hallgatókról van szó, elôadásaikon nagy aktivitást, kezdeményezôkészséget vártak volna el. A ,,bedobott'' témákra ,,feedback'' általában csak Gyuritól érkezett. Tanárai nagyon becsülték ezért. Tanulmányi ideje alatt Montrealban a magyar plébánián segített sokat szabad idejében. Itt is a szokásos munkák várták: ifjúság, cserkészet, meg ami adódott. Közvetlensége, humora itt is sok barátot szerzett neki. Egy zenész-pedagógus házaspárral sok zenés-énekes gyerekfoglalkozást állított össze, melynek anyagát késôbb a Rómában szerkesztett gyermek-hitoktatást szolgáló kazettagyűjteményében fel is használta. 1981-ben megszerezte a kanadai állampolgárságot, és jogosítványt is kapott. Kanadában nem fogadták el azt a hivatásos jogosítványt, mellyel testvérem rendelkezett, így újra le kellett tennie az autóvezetôi vizsgákat. Amikor a gyakorlati vezetésre került sor, két perc vezetés után komoly ajánlatot kapott autoversenyzôi státuszra. Köszönettel visszautasította. 1980--82 között többfelé tartott -- az egyetemi elfoglaltsága mellett -- lelkigyakorlatot, sokfelé hívták helyettesítésekre. Járt Svédországban is, amely éghajlata és a táj különlegessége miatt nagyon megtetszett neki. 1982 májusában a Concordia Egyetem diplomájával gyarapíthatta iskolai végzettségeinek diplomatárát. Tömegtájékoztatásból szerzett diplomája jogosította rádiós, tévés, könyvszerkesztôi munkára, film- és színházi produkciók létrehozására. P. Szabó Ferenc kérésére Gyurit Rómába disponálták a Vatikáni Rádió munkatársaként. Összepakolta néhány fontos könyvét, készülô kazettáit, és visszatért Európába. Többet nem járt az amerikai kontinensen, ahol rendtársainak nem túlzottan tetszett szakálla, kockás inge, farmernadrágja. A klíma tehette, hogy bár csak 43 éves volt, erôteljesen megôszült a 4 év alatt. Kedélye és optimizmusa miatt ôsz haja ellenére fiatalosan hatott. Nagy várakozással nézett római munkássága elé, hisz ezt tanulta két évig, és tanárai nagy elismeréssel nyilatkoztak rádiós és tévés műsorairól Kanadában. Római évek 1982 októberében borongós Rómába érkezett Gyuri. A gyönyörű piros kanadai juharlevelek itt bizony hiányoztak. Helyettük pálmák, sok rideg márvány pompa és latinos nyüzsgés fogadta a megérkezôt. Róma, az ,,örök város'' nem túl kedvezô benyomást tett a hideghez és puritán egyszerűséghez szokott, mínusz 30 fokban is sapka nélkül futkosó emberre. A munka annál jobban tetszett. Tele volt ötlettel, melyeket munkája során meg szeretett volna valósítani. A Vatikáni Rádió -- a pápa szócsöve lévén a világ katolikusaihoz -- elsôsorban a pápával kapcsolatos információkat, híreket, beszédeinek kivonatos ismertetéseit, utazásait van hivatva tolmácsolni az éter hullámain a világgal. Az adásidô nem túl hosszú, de mivel még a pápával kapcsolatban sem történnek minden nap nagy horderejű események, megszokott dolog volt, hogy a fennmaradó idôt könyvismertetéssel vagy más közérdeklôdésre számot tartó információ közlésével töltsék ki a rádiósok. Ezeket az információkat itthon nagyon várták, mert a lelkiekben, vallásos kultúrában igen elmaradt, elsôsorban értelmiségi hallgatóság informálódását segítették elô. Gyurinak sok mondanivalója volt ,,hazafelé'' is, mivel jól ismerte a nem túl régen elhagyott ország lelki igényét. Ezeket az ,,üresjárat''-idôket használta fel a már elkészült sorozatai töredékes közlésére. Ettôl természetesen a pápával kapcsolatos információk nem csökkentek. Mondanivalója elsôsorban a magára maradt ifjúságnak szólt, de nem feledkezett meg a fíliák közt kóborló, lestrapált paptársairól sem. Nekik készítette a Vidám bűnbánat és a Jegyesoktatás sorozatot. Az alatt a két év alatt, míg Gyuri a rádiónál ténykedett, jelentôsen nôtt a magyar adás hallgatottsága. Nem csoda, hiszen nemcsak mondanivalója volt jó, közérthetô és biztató, de nagyon sokan ismerték személyesen is hallgatói közül, és sok szép együttes élmény jutott sokuknak eszébe ôt hallva. Jómagam is sok levelet kaptam papoktól és laikusoktól egyaránt, ezekben arra kértek, hogy juttassam el hozzájuk a sorozatokat tartalmazó kazettákat. Munkatársai vegyes érzelmekkel fogadták fivérem rádiós tevékenykedését. Volt, aki ellenezte, hogy ô mást is mond, mint a pápával kapcsolatos híreket. Voltak viszont, akiknek tetszett ez az új hang. A családos emberek jobban megértették, mint a papok és az apácák. A rádiós elfoglaltsága mellett szakított idôt a ,,félmagyar'' gyerekek és családok megkeresésére, pasztorálására. A ,,Magyar asszonyok'' délutánjaira is el-eljárogatott, valamint a cserkészek összejöveteleire, ahol újra csak humorral, derűvel színesítette a társaságot. 1983-ban Lékai bíboros ,,kislépések'' politikájának következtében néhány idôsebb jezsuita atya kijutott Rómába, továbbképzô kurzusra. Így került Rómába P. Ruppert is, családunk egyik kedves régi ismerôse. Együtt zarándokoltak Izraelbe. Az út nagyon mély nyomokat hagyott fivéremben. Nagyböjti idôszak lévén, keresztet cipelve járta a zarándokcsoport a keresztutat. Gyuri ugyancsak kivette részét a kereszt cipelésébôl, mintha érezte volna, hogy jó lesz ebben egy kis gyakorlatot szerezni! 1984 tele új fordulatot hozott Gyuri életébe. Mint említettem, nem volt mindenben egy véleményen fônökével. A konfliktusok elkerülése érdekében saját kérésére elhagyta a rádiót, és az OMC meghívására Bécsbe költözött. A két munkahely elfoglalása közti átmeneti idôben történt vele a következô eset. A pápa valamelyik külföldi útjáról hazaérkezve, a Vatikáni Rádiótól Gyurival találkozott elôször. Ilyenkor a szokásos interjúkészítés következett volna, de mivel a pápa megismerte ,,magyartanárát'', kedvesen beszédbe elegyedett a riporterrel. Gyuri elmesélte, hogy épp helyet változtat, és kérte áldását újabb munkájához. Azonban a pápa inkább ôt kérte, hogy áldja meg megérkezése alkalmából. Római tartózkodásának, a sorozatai készítésén kívül, eredménye volt egy Úti Misekönyv összeállítása. Mivel maga is sokat utazott, tudta, milyen nagy hasznát vehetik paptársai utazásaik közben. A könyvet P. Szabó unszolására adta nyomdába. A Mária-dogmákról szóló sorozat Gyuri távozásakor félbeszakadt. Sokan vagyunk, akik azóta sem értjük, miért Gyuri ,,dobta be a törülközôt'' a sok békétlenkedés miatt -- holott ô soha nem panaszkodott --, és hogyan engedhették rendi elöljárói, hogy a speciális tanulmányokkal képzett rádiós ember más munkát vállaljon. No majd ,,odaát'' ez is ki fog derülni. Bécsi évek Amikor Gyuri 1984 márciusában elfoglalta szerkesztôi helyét az OMC-nél, már meghalt Török Jenô atya, így a maga nemében jelentôs biblikus szakember állt az intézmény élén. Nem tudom, milyen nyomdai, szerkesztôi, tömegkommunikációs képesítéssel rendelkezett; de tény, hogy kevés új kiadvánnyal gyarapította a kiadott könyvek lajstromát testvérem odaérkezéséig. A kiadó könyvei elsôsorban a hazai kiéhezett és lelkiekben fogékony értelmiség körében voltak kapósak. A Szent István Társulat profilja nem elégítette ki éhségüket. Gyuri megérkezésével megindult a könyvek ,,lavinája''. Sok fordítói és kiadói munka következett. Bár a munkaszerzôdésben bizonytalan idôre, de napi 8 órára szerzôdtették, a nap 24 órája sokszor ,,72-re tágult'' egy-egy ünnep elôtti hajrában. Ha kellett, fordított, szerkesztett, szedett és nyomtatott, csomagolt és szállított. Isten a tudója, hol, mikor tanulta meg a könyvnyomtatás fortélyait. Az alatt a négy év alatt, amíg az OMC-nél dolgozott, 42 könyv szerkesztésében vett részt. Sok jó és közérthetô, a II. vatikáni zsinat jegyében fogant könyv kiadásában működött közre. Pl. a családtervezéshez való segítség kézikönyvei, fiatalok megközelítéséhez segítséget nyújtó könyvei, betlehemes játékok, és még sok más tárgyú munka jelezte keze munkáját. Ebben az idôben adták ki újra a zsolozsmáskönyvet, és sajtó alá rendezte a lelkipásztoroknak szánt, illetve a világi lelkipásztorkodást végzôk segédkönyvét a Kézikönyv A B-t, a Zarándokkönyvet. Máig nem értem, hogy lehetett egy embernek ennyi energiája. A kiadóban végzett munka mellett még ,,közhasznú'' munkákat is elvállalt; misézett a Votivkirchében, esketett, Traiskirchenben pasztorált a magyar menekülttáborban, cserkészkedett, családokkal foglalkozott. Az esketést nagyon komolyan vette, és a kapcsolata a párral egy életre szólt -- legalábbis az ô élete végéig --, minden gondjukkal, kereszteléssel, biztatásigénnyel bátran fordulhattak hozzá a kis családok. Amikor már gyakrabban láthattuk Gyurit, láttuk azt is, mennyire kimerült, és próbáltunk egy kis nyaralást szervezni vele, de mivel az egyik ,,családjánál'' probléma adódott, mi sem volt természetesebb számára, mint hogy oda siessen pihenés helyett. 1989 februárjában zarándokutat szervezett Izraelbe, elsôsorban magyarországi papoknak, de más külföldön élô volt honfitársainak is. Magam is részt vettem ezen az úton, és Szakos püspök úr hálálkodó szavaihoz csatlakozhatom, aki nagy elismeréssel szólt a jól szervezett és összeállított úti programról. Abban az idôben itthon nem lehetett izraeli vízumhoz jutni kinti rokonság nélkül, így Gyurinak egy napja ment rá, hogy ezeket a vízumokat az itthonról indulóknak megszerezze, de egy arcizma sem rándult az újabb terhelés rászakadásakor. 1988 júniusában, a 25 éves papi jubileumának megünneplésére jött 1975-ös távozása után elôször Magyarországra. Elsô miséjét annak idején a család és az ô számára nagyon kedves jezsuita páterek körében, Csobánka-Szentkúton tartotta, ezért itt volt az ezüstmiséje is, sok barát részvételével. Megható volt, hogy tizenhárom évi távollét után is milyen sokan gyűltek össze testvérem köszöntésére: pap barátok, jezsuita atyák, ismerôsök, volt hívei -- népviseletben Nógrádból -- Érsekvadkertbôl és Szentimrevárosból. Mielôtt Budapestre érkezett, meglátogatta Pannonhalmán az öregeket, és az egyre több fejfával gyarapodó ,,rendi'' temetôt, elhelyezve virágját Siska atya és P. Tüll sírján. Az OMC-nél történt alkalmazásakor a munkaköri meghatározás mellett az is szerepelt, hogy rendi kötelezettségeinek gyakorlásában a munkáltató nem fogja gátolni. Így Gyuri a III. probáció elvégzésére, ami 88 júliusában vált esedékessé, Berlinbe ment fél évre egy karthauzi kolostorba. Ezalatt érdekes dolgok történtek Bécsben. Fônöke hirtelen rádöbbent, hogy a fivéremmel kötött munkaszerzôdés régen lejárt, hát itt az idô, hogy távollétében felmondjon neki. Rendi elöljárójával ezt írásban közölte. Úgy látszik, az érintettel személyesen nem tudta közölni. A probáció végeztével érte Gyurit a felmondás híre: nagyon megdöbbent! Szokásos humora, Istenbe vetett hite és indifferenciakészsége ezen a problémán is átsegítette. Ott állt állástalan, örökfogadalom elôtt álló jezsuitaként, és épp azon töprengett, mihez is kezdjen, amikor több állásajánlatot kapott egyszerre, Németországból. Leginkább a müncheni Magyar Katolikus Misszióban betöltendô ifjúsági lelkészi állás tetszett neki, melyre Cserháti atya, az ottani plébános hívta. Cserkészmunka volt kilátásban, magyarok közt: tehát újabb állomás és ország következett. Müncheni évek Utolsó pasztorációs helyét 1989 májusában foglalta el, ennek halála vetett véget 1990 decemberében. Munkája a hittancsoportok vezetése mellett a cserkészfoglalkozásokra is kiterjedt. Ezenkívül foglalkozott a ,,Komámasszonyokkal'', az idôsekkel és általában minden problémás korcsoporttal. Egy hajdani évfolyamtársam édesapja keresett fel ebben az idôben a munkahelyemen, hogy elismeréssel szóljon fivérem kedves segítôkészségérôl. Fiataljai is nagyon kedvelték a ,,Kozmát''. Lelkigyakorlatait minden korosztály szívesen hallgatta. A plébániai Értesítô szerkesztése is csakhamar ráhárult. Másodszor 1989 ôszén látogatott haza. Ekkor már feltűnt, milyen rosszul néz ki. Kérdéseinkre, hogy mi baja van, csak annyit mondott, hogy ugyan fáradt, de ,,csalánba nem üt a ménkô'', ne aggódjunk. 1990 februárjában jött haza utoljára a családhoz. Ekkor szinte búcsúzkodott életének magyarországi színtereitôl. Elment Esztergomba, megnézte az akkor már nagyjából üres, volt püspöki palotát, ellátogatott volt nógrádi állomáshelyeire és a szentimrevárosi híveihez. Utóbbiak látogatása alkalmával a Ménesi úton feltörték kocsiját, és mivel itthon nem kapott megfelelô ablaküveget, jó huzatos útja lehetett, legalábbis Bécsig. Február végén missziós útra indult a Székelyföldre egy rendtársával együtt. A misszió igen eredményes volt. Sajnos, azon a vidéken éppen influenzajárvány dúlt, Gyuri leromlott szervezete semmi ellenállást nem tudott kifejteni, és így magas lázzal érkezett vissza Münchenbe. Állapota egyre rosszabb lett, és csaknem egy hónap elteltével rendtársai is észrevették, hogy itt valami komolyabb baj van. Orvoshoz zavarták, ahol valamiféle kezelésben részesítették. Amikor aggódó telefonjainkkal zaklattuk, alig bírt beszélni. Amikor hazai gyógyszereket kínáltunk neki, szokott stílusában csak ennyit mondott: nyugi, nyugi -- nekünk mindenünk van, csak eszünk nincs. Hát az valóban nem sok lehetett, mert a kontrollon felállított orvosi diagnózis már elég ijesztô kórképet mutatott. Június végén annyira talpra állt, hogy valahogy saját elhatározásából -- ki tudja miért -- az innsbrucki klinikára ment a javasolt szívkatéterezésre. Itt az eredmény ismeretében mielôbbi szívbillentyűcserét javasoltak Gyurinak. Igen ám, de fônöke tanulmányi szabadságot kért és kapott a müncheni érsekségtôl, no meg jött a nyári, várva várt cserkésztábor. A betegágynál vonzóbb volt a sátor, így hát visszaballagott Münchenbe helytállni. Honnan vette az erôt a helytálláshoz, nem tudom. Tény, hogy egy magyar tévé által ekkor készített videokazettán a hangját hallani lehet, de úgy szól, mintha már a túlvilágról hallatszana. Isten segítségével november közepéig eltartott a helytállás. Ekkor orvosi felszólításra újból Innsbruckba ment, ahol kitűzték a műtét dátumát (december 5.). Gyuri el is vonult műtétre, de jött az innsbrucki orvosok réme, a fôn, és az operációt elhalasztották. Maga vezette az autót, amivel visszament Münchenbe, ahol megírta végrendeletét és gyászjelentését. Nagy tréfamester volt életében, de halálosan komolyan adta kezünkbe ezeket a papírokat, amikor mi is megérkeztünk, hogy már vélhetôen a műtét utáni állapotáról meggyôzôdjünk, és a rehabilitációt az orvossal megbeszéljük. Így adódott, hogy a már nagyon gyenge lábon álló fivéremet mi vittük utolsó útjára a klinikára vissza, számítógéppel és sok jegyzettel felszerelve. Nehezen tudtuk rávenni, hogy a gépet hagyja a rendházban; majd ha jobban lesz, utána viszi valaki, hogy dolgozhasson. A karácsonyi Értesítôt még a műtét elôtt betegágyán összeállította, és Vándorúton című összeállítását is nagy vonalakban elkészítette. 1990. december 12-én operálták meg. Ellentétesek a hírek további sorsáról. Van, aki azt mondta, hogy műtét után még magához tért; de valószínűbb, hogy azoknak van igazuk, akik úgy tudják, hogy ekkor már csak a gépek működtették szerveit. Tény, hogy két nap után lekapcsolták a gépekrôl, és holtnak nyilvánították. Végakaratának megfelelôen Innsbruckban -- nyugati életének elsô színterén -- fagyos hidegben, de ragyogó napsütésben temettette el a rend saját templomának kriptájában, az oly nagy nagyra becsült P. Rahner sírjának közelében. Utolsó útjára sokan elkísérték december 18-án: a helybeli rendtársakon, innsbrucki hívein és cserkészein kívül a család. Az innsbrucki cserkészek magyar zászlót borítottak koporsójára, melyet vele együtt falaztak be végül. Mi egy ember élete? Élt 1939. október 27-tôl 1990. december 14- ig. Ô is elmondhatta volna Szent Pállal: ,,a jó harcot megharcoltam ...'', de az ô mottója a Fil 1,21--26 volt. Hogy halála mit jelentett a rendnek, nem tudom. Tény, hogy itthon a rendszerváltás után újra megindult jezsuita rendnek még sokáig meg kell birkóznia a húzóképes középkorúak hiányával -- amit ô is képviselt volna, ha a műtét után életben maradva itthon munkába állhatott volna. Álljon itt végezetül Gyuri egyik utoljára írt imája, amely oly jól tükrözi az életét irányító Istenhez való viszonyát, a cserkészetet, mint az egyik Istenhez vezetô út kedves bemutatását. (Igazán) Öregcserkész imája? Ha az elmúlt év(tized)ekre gondolok, Uram, látom, milyen igazi cserkész vagy. Akármerre bolyongtam az élet rengetegében, Te mindig rátaláltál nyomaimra; és a legmeglepôbb pillanatokban egyszer csak ott álltam elôtted. Nem mondom, hogy kellemes volt mindegyik találkozásunk. Ha görbe utakon botladoztam, szégyen borította arcomat, amikor egy kanyarban szembetaláltam magam Veled. Te tudod, mennyire bántott, hogy lemaradtam attól a nagyszerű elképzeléstôl, amit Te álmodtál meg rólam. Ne haragudj! Máskor meg elviselhetetlenül keménynek tetszett, amikor beleütköztem figyelmeztetô üzenetedbe. Néha azt hittem túlzol... De azért én is elmondhatom a költôvel: sokszor ,,csendesen és váratlanul átölelt az Isten''. Erre is emlékszem, nem akarok hálátlan lenni. Csak azokat a pillanatokat sajnálom, amelyekben egyedül találtál. Amikor nyomaim nem vezettek senkihez, csak önmagamhoz. Kérlek, tedd rá ezekre az útjeleimre a ,,rossz út'' jelzést. Kíméljünk meg másokat a zsákutcától. Segíts, hogy mindazok, akik arcom barázdáira vésett rovásírásodat megfejtik, mosolygó üzenetedet olvassák: ,,Van értelme a munkának, küzdelemnek, mert van, aki számontartja minden hajunk szálát. Jó kezekben vagyunk!'' Alapítónk, ,,Bi-Pi'' [Sir Baden Powell] azt mondta: szebb világot hagyjunk magunk után, mint amilyet örököltünk. Köszönöm, hogy félbehagytad ezt a világot; így valahányszor hiányosságaiba botlunk, meghívót kapunk tôled: partnereid lehetünk! Uram, ha vég nélküli jövômre gondolok, amelyre a meghívót már a bölcsômbe letetted, bízom abban, hogy nemcsak Te találsz rám a szeretet botladozó nyomain, amelyeket hátrahagyok, hanem hogy én sem tévedek el ezen a zavaros akadályversenyen, amelyben élünk. Addig is, kérlek, ,,légy résen'', és felelj morzejeleimre, amelyeket szaggatott imáim, alkalmi jótetteim Feléd röpítenek. 1997. október 27. ======================================================================== P. Sebes József (1916--1990) Amikor negyvenhárom évi távollét után elôször hazalátogattam Magyarországra, és Pálos Antit, egykori novíciustársamat felkerestem, ô elvitt Pannonhalmára, ahol meglátogattuk az öreg, többnyire beteg jezsuita rendtársakat. Páter Tüll -- réges régi magyartanárom és ugyanakkor kongregációs prézesem -- vezetett végig a könyvtáron és egyéb nevezetességeken. Antival végigjártuk hatvan rendtárs fölvirágozott és szépen gondozott sírját is: tanárok, kurzustársak, milyen sokan! Az égre néztem, a madárdalos fákra, és úgy tűnt, hogy odatúl már többen vannak, mint idelent azok, akikkel még számontartjuk egymást. Anti elvitt a Szociális Otthonba is, és az oltárnál így mutatott be az elaggott kedvesnôvéreknek: ,,No, idenézzenek, itt van egy másik jezsuita atya, ebbôl se lett semmi''. Valahogyan a fülemen át emlékezetemben megragadt ez az ,,ebbôl se lett semmi.'' Történt ugyanis, hogy itt, New York közelében, Yonkersben, ahol idônként összeverôdünk, pasztoráló és tanárkodó jezsuiták, megjelent közöttünk Józsi, akit utoljára negyvenhét nyarán láttam, Észak- Kínában, Anhoei tartomány Whu nevű városában, a Sárga-folyó partján, ahol a spanyol misszió lelkigyakorlatos házában a harmadik probációt végeztük. Elôször elsô gimnazista korunkban kerültünk egymás mellé, egy osztályba, a pécsi Pius gimnáziumban. Józsi mozgékony, vékonyka kis tízéves volt, mint mi többiek is. Futballozni szeretett leginkább, tanulni legkevésbé. Harmadikos korában le is maradt, mert osztályismétlésre ítéltetett a tanári hatalom által. Egy évvel mögöttem érettségizett, már mint jó tanuló. Ô is jelentkezett a jezsuiták közé, föl is vették, és rám jutott a megtisztelô föladat, hogy mint újoncot -- én már elsô évet végzett novícius voltam -- az újonckodás keretébe és fegyelmébe bevezessem. Józsi cigarettára gyújtott és kedélyesen nézett rám. Vajon mit is akarok mondani? -- kutatta kíváncsi, élénk szempárja. -- Józsi, itt nem lehet dohányozni, és a tegezést önözésre kell fordítanunk, itt ez a szokás. -- Mindkettô rossz szokás, nevetett a kis Józsi, de azért lassanként beletörôdött mindkét szokásba, meg a többibe is. Mindketten Kínába kerültünk. Józsi egy évvel utánam. Én a Conte Rosso olasz hajón, amit a háború visszatértében elsüllyesztett, Józsi a szibériai vasúton és Mandzsúrián át. Hosszú volt a vonatút, és azzal szórakozott, hogy figyelte a fülkéjében zajló kártyapartikat. Józsi is nagy tarokkozó volt, amint ki fog derülni, sok más képessége között. Pekingben együtt tanultunk kínaiul. Ô egybôl kiugrott, bámulatos nyelvtehetsége volt. Sanghajban együtt tanultunk teológiát. Egyháztörténelem-tanárunk, a kaliforniai Ruleau atya fölfedezte Józsi bámulatos memóriáját. Történelemkönyveket ajánlott neki, s amit Józsi egyszer elolvasott, azt emlékezetében tartotta. Nyaranta más-más jezsuita misszióba ment egy-két hónapra; spanyolul, franciául két-két hónap alatt tökéletesen megtanult. Rómába küldték, egyháztörténelemre, amibôl doktorált. Az amerikai Harvard egyetemen amerikai történelembôl doktorált. A neves Georgetown egyetemnek a külügyi szakán dékánkodott. -- Te Jóska -- kérdeztem -- ahogy vacsora után összeültünk beszélgetni --, hány nyelven is beszélsz? -- Igazándibul csak hármon -- magyarázta -- mert a latinnal már könnyű az olasz, spanyol, francia is. Némettel a holland és a többi skandináv nyelvek. És egy szlávval a többi szláv nyelv már közeli rokon. -- Úgy tizenkettôt vagy többet? -- Az említett három sokféle ajtót-ablakot nyit -- makacskodott Józsi. Tudtam, hogy nemrég tért vissza Kínából. Úgy tudja az ottani kormány, hogy Józsi szakértôje a kínai-orosz határvillongásoknak -- visszamenôleg tizenhetedik századig. Ottani könyvtárak kínai, spanyol, portugál, latin jegyzeteket rejtenek az akkori misszionáriusok, Ricci, Shall, Verbiest és a többiek levelezésérôl. -- Meddig maradsz? -- kérdeztem Józsit. -- Holnap repülök Rómába, ott az Archívumban dolgozgatok -- mondja. És sóhajt. -- Mi ez a sóhaj? -- kérdezem. -- Az ember tanul, olvas, ír, izeg-mozog -- mondja legyintve, s végül nem jó semmire. Megöregedtünk, és nem lett belôlünk semmi. -- Hm -- mondom, és karrierjére, a csak látszó, emberi pályafutására gondolok. Hm. Nem lett belôlünk semmi. Mondjam tovább is? Hogy két hónap alatt azért tanult meg franciául, hogy Teilhard de Chardinnel beszélhessen, és meginterjúvolva, Lányi Edének, egykori etika tanárunknak, elküldje az átörökléstani véleményeit. Arról, hogy milyen páratlan ügyességgel utánozta régi tanárainkat, Drebitkát, Talhammert, a többieket. Hogy amikor egyik tanítványának apjánál vendégeskedett Hong Kongban, az egymillió dolláros csekket küldött vele a washingtoni Georgetown egyetemnek, ahol Szepi külügyi szakosztály dékánja volt, s a csekket zsebében felejtette jó idôre, míg véletlenül, ugyanabban a kabátban rátalált... A szerény, egyszerű tudós, a Társasághoz annyira ragaszkodó, az egyedülálló egyéniség! Aki odaát van már a többiekkel, a szürkékkel, dolgosakkal, mindenüket Istennek és felebarátjuknak áldozó híres és jeltelen rendtársakkal. Jóska, kifárasztott a hosszú élet, a derék munka, mi maradt már belôled itt? Csak magad, hűséged, munkád, áldozatkészséged, humorod, és azt hazakérte a jó Isten, akit szolgáltál, a magad módján, teljes készséggel, szívvel, lélekkel, fölkészültséggel, tudással. Nyugodj az Ô békéjében azokkal, akik már odahaza vannak, és segíts helyet készíteni nekünk, akik hazavágyódunk oda, ahol már ti éltek! A The Washington Post 1990. március 22-i számának Obituaries rovatában rövid ismertetés jelent meg Josep. H. Sebes, Jesuit Priest, Asian History Scholar, Dies címmel: Sebes József, 74 éves jezsuita pap, aki a Georgetown Universityn tanított, a távol-keleti történelem szakértôje volt, meghalt rákban, március 16-án, a jezsuita elöljárók római központjának betegtermében. Fôtisztelendô Sebes tekintélynek számított a kínai jezsuita missziók 16--18. századi történetének ismeretében, és a Georgetown tanári karának tagja volt 1958--1976-ig, amikor is nyugalomba vonult. Amíg ott volt, kifejlesztette a Kelet-Azsia történelemének graduate programját, és 1964--1966-ig az egyetem igazgatótanácsának tagja volt mind a Külszolgálati Iskola, mind pedig az Üzletvezetés Iskolájában. Ebben a képesítésben képviselte a két iskolát az egyetem igazgatóságában. Az Üzletvezetés Iskolájának dékánja volt 1964--1966-ig, és a Külszolgálati Iskola dékánja 1966--1968-ig. 1961-ben könyvet írt az 1689-es kínai--orosz szerzôdésrôl, amit Nercsinszkben kötöttek, a jezsuiták közvetítésével. A könyvet jelentôs munkának ismerték el kínai--orosz határvita szakterületen. Miután nyugalomba vonult a Georgetown tanári karából, egy évet a Smithsonian Institutionban töltött Woodrow Wilson scholarként. Washingtonból Rómába költözött 1984-ben, és halála idején a Monumenta kiadásán dolgozott, ami a kínai jezsuita missziók okmányainak gyűjteménye a 16--18. századig. Elôször 1947-ben dolgozott ezen Rómában, a Jezsuita Történelmi Intézetben . Nagypálon született, Magyarországon. 1934-ben lépett be Budapesten a jezsuita noviciátusba. Budapesten végezte el a bölcseletet a jezsuita szemináriumban. Elsô beosztása a kínai missziókba szólt. Amikor Oroszországon keresztül, a szibériai vasúton odautazott, letartóztatták arra gyanakodva, hogy német kém, de szabadon engedték. Két évet töltött a japánok által megszállt Pekingben, a kínai nyelvet tanulva, a harmincas évek vége felé. Ebben az idôben Teilhard de Chardinnal együtt írta a ,,Phenomenom of Man'' című könyvet, amely az emberi lét bölcseletével foglalkozott. A második világháború alatt teológiát tanult Sanghajban, utána 1947-ben Rómába ment, hogy elkezdje munkáját a Monumenta Sinica című okiratgyűjteményen. Késôbb a római Gergely Egyetemen történelmet tanult, doktori fokozatot szerzett belôle, és utána a távol-keleti nyelvekbôl is a Harvard Egyetemen, mielôtt csatlakozott volna a Georgetown tanári karához. Az ôt túlélôk között van testvére, Sebes Péter, és nôvére, Kiss Lajosné, mindkettô Magyarországon. ======================================================================== P. Faragó László (1900--1992) Faragó László jezsuita atya, Laci bácsi, több mint 25 évig működött a Karolina úti kápolnában. Misézett, gyóntatott, ha kellett, fizikai munkát, sekrestyési teendôket végzett, ha kellett, a hitoktatásba segített be. Kedves és derűs volt, mindenkinek készséggel állt szolgálatára. Szerettük, becsültük, de alig ismertük. Ez utóbbira akkor döbbentünk rá igazán, amikor nem találtunk senkit, aki a jelen megemlékezés megírását vállalta volna. Mindenki egyetértett azonban abban, hogy Laci bácsiról, munkájáról meg kell emlékeznünk. Faragó atya életpályájáról készült alábbi összefoglalást rendtársa, P. Pálos Antal S. J. írása alapján közöljük. Faragó László 1909. szeptember 9-én született Szegeden. A szerény anyagiakkal rendelkezô szülôk, a háború okozta sokféle nyomorúság ellenére is gimnáziumban taníttatták az élénk eszű és minden vidámságra hajló kisfiút. Ô, alig hogy befejezte a negyedik osztályt (kb. 14 évesen), felvételét kérte Jézus Társaságába. Felvételt nyert, és szinte még gyerekként került Érdre, hogy ott P. Müller Lajos irányításával megismerje a szerzetesi életet. P. Magiszter megszerette és nagy türelemmel nevelte a kis novíciust, akinek nagyon tetszett ez a fegyelmet és rendet kívánó életstílus. Életének következô állomáshelye Kalocsa, az úgynevezett kis skolasztikátus, ahol a jezsuita gimnáziumban meg kellett szereznie az érettségi bizonyítványt is. Öt év magisztérium (jelölt idô) után került sor a bölcseleti tanulmányokra, majd a hittudományi fôiskola elvégzésére. Majd 15 évvel a rendbe történt belépése után, 1939. június 25-én szentelték pappá a szegedi dómban. A teológia után elöljárója, P. Somogyi Jenô provinciális, a szegedi egyetem bölcsészkarára küldte, hogy szerezze meg a tanári oklevelet magyar nyelvbôl, irodalomból és latinból. Egyetemistaként Szegeden a Bús páter utcában laktak rendtársával, egyetemi évfolyamtársával és barátjával, Laskay-Róth Antallal együtt. A diplomázás és a háború után a budapesti Manrézában találjuk P. Faragót, hogy elvégezze a harmadik probációt. Közben sokat jár Budakeszire, hogy megtudjon valamit barátja, Laskay atya és egy másik eltűnt rendtárs, Kajdi Ferenc sorsáról. A kutatás eredménye szomorú: a két atyát szovjet katonák fogták el és a bíróság mindkettôjüket halálra ítélte. Sírjukat azonban soha nem sikerült megtalálni. A probáció befejeztével Pécsre kerül, ahol megkezdi rövid tanári működését a jezsuiták gimnáziumában. Régi diákjai még ma is emlékeznek kedvességére, figyelmességére, mindenki iránt megnyilvánuló jóakaratára. Ezt a szépen induló tanári pályát szakította meg 1948-ban az iskolák államosítása. P. Faragó ettôl kezdve a szerzetesek szétszóratásával járó minden megpróbáltatásban részesült. Néhány évig lelkipásztorként dolgozhat. 1950-tôl egy évig a kispesti jezsuita templomban olyan eredményesen működik, hogy 1951 augusztus végén püspöke, állami nyomásra meneszteni kénytelen. Papként nem dolgozhat, ezért a budapesti Betonútépítô Vállalatnál lesz munkás. Itt, amikor kiderül, hogy a diplomás magyartanár tud írni, adminisztrátorrá léptetik elô. Egy éber pártember azonban hamarosan kideríti papi múltját, innen is távoznia kell. Ezután egy műanyag- feldolgozó kisiparosnál dolgozott, és közben elöljárója megbízásából a fiatal rendtagokkal foglalkozott. Néha részt vett azokon a megbeszéléseken, amelyeken a rend ügyei kerültek megtárgyalásra. Ez lett a veszte, az ÁVH felfigyelt rá, és 1955. augusztus 23-án letartóztatták hét rendtársával és másokkal együtt. A kihallgatások során eleinte megpróbálták ôt olyan szolgálatokra rábírni, amit tiszta lelkiismerettel nem vállalhatott. Sokkal jellemesebb és becsületesebb volt, semhogy alkuba bocsátkozzék, ezért végül államellenes összeesküvés vádjával 1956 februárjában nyolc évre(!) ítélték. Vidám kedélyét és töretlen optimizmusát a börtön sem törte meg, de természetesen örömmel fogadta, hogy az 1957 szeptemberében tartott másodfokú tárgyaláson a bűncselekményét átminôsítették és a büntetését letöltöttnek nyilvánították. Szabadulása után ismét fizikai munkás lett. A Szabadsághegyi Állami Gyermekotthonban elôbb mint kocsikísérô, késôbb mint raktáros dolgozott. Vasárnaponként kápolnánkban mondott csendes misét és néha gyóntatott. A nyugdíjkorhatárt elérve 1970-ben nyugdíjba ment, ettôl kezdve papként is nyíltabban működhetett. Hivatalosan Faragó atya lett a kápolna sekrestyése, a valóságban igazi mindenes-kisegítô volt, ha kellett, még takarított is. Az egyik évben a nagyböjti lelkigyakorlat meghívott elôadója elnézte az óráját és nem érkezett meg idôre. A kápolnában összegyűlt hívek már kicsit sokallták a várakozást, kezdtek elszállingózni. Valamit tenni kellett. Laci bácsi, aki hallgatta az elôzô napi beszédet, fohászkodott egyet, majd kiállt az összegyűltek elé, hogy folytassa az elôzô nap gondolatsorát. Észre sem vettük az eltelt jó fél órát, amíg meg nem jött a vendég. Ekkor Laci bácsi kedves természetességgel átadta neki a szót. Kevesen vállalták volna, illetve tudták volna ilyen természetességgel megtenni ugyanezt. A rendkívül változatos, sokszínű és küzdelmes életét Faragó atya humorral, belsô és külsô derűvel, egyszerűséggel és szerénységgel csinálta végig. Ami nehéz és fájdalmas volt életében, azt elrejtette, ami szíve mélyén öröm és megnyugvás volt, azt igyekezett mindenkivel megosztani, akivel csak találkozott. Mély hitét és ennek köszönhetôen lelkének belsô nyugalmát minden körülmények között megôrizte. Ez elismerést váltott ki az ávós vallatókból, és szeretetteljes ragaszkodást és segítôkészséget azokból, akik közelebbrôl ismerték, és papi szolgálatát igénybe vették. A Társasághoz, annak lényeges szabályaihoz és szelleméhez mindig ragaszkodott. Elöljárói kívánságának mindig a legjobb tudása szerint igyekezett megfelelni, még akkor is, amikor az súlyos kockázatot jelentett. A jó Istentôl kapott alaptermészetét a Társaság lelkiségével szentelte meg, ezért tudott minden körülmények között igaz ember maradni. 1992 elején már többször mondta, hogy fáradt, és szeptembertôl a rend Radvány utcai otthonába költözne. Erre azonban már nem kerülhetett sor. Augusztus végén rosszul lett, és kórházba szállították. Halála elôtt P. Provinciális látta el a betegek szentségével. (P. Pálos Antal S. J. anyagának felhasználásával) A következô szemelvények Németh András Tétova esztendô című életrajzi regényébôl valók. A szerzô -- annak idején másodéves medikus -- több mint ötven évvel ezelôtti élményeit idézi fel lebilincselô, sokszor megrázó módon. E regény egyik hôse P. Faragó. ,,Két sebesültet operáltunk késô éjszakáig. -- János bátyám, mi lesz, ha ideér a front? -- kérdeztem úgy civil módra Hunyadi századost. -- Hát öregem, akkor dolgozunk éjjel- nappal, amíg össze nem esünk. -- És ha nem gyôzzük, az ellátatlan sebesültekkel mi történik? Hunyadi százados rám nézett -- miközben a kesztyűjét ledobta a szennyes kupacra --, majd halkan azt mondta: -- Még szerencse, hogy van papunk, az majd segíteni fog.'' A pap, akirôl szó van, P. Faragó László S. J., a hívek által jól ismert és közkedvelt Faragó atya. Összesen öt helyen szerepel, de a leírtak pótolhatatlan adalékot jelentenek, ha egyéniségét meg akarjuk rajzolni. Életrajzában ezt az idôszakot egyetlen szó fedi: a háború. Leghelyesebb a bajtársat, a szemtanút, magát a szerzôt idézni. Álljanak itt -- minden kommentár nélkül -- a Faragó atyára vonatkozó részletek: ,,Beléptünk a terembe, és szembetalálkoztunk a kórház tábori lelkészével, a jezsuita páter Faragó fôhadnaggyal, akit Pista egyszerűen csuhásnak nevezett, ezzel is kifejezvén nem nagy vonzódását az Egyház iránt. Pedig nagyon rokonszenves, művelt embernek ismertük, és nyugodt, bátor magatartásával igen jó hatással volt a sebesültekre. -- Tessék doktor urak, én megyek is, néhány beteget megáldoztattam, nem zavarom a munkájukat. -- Bocsánat, tisztelendô atya, tetszik látni ezt a nagy készülôdést, megkérdezhetem: ön is elmegy a kórházzal? -- fordultam a kifelé haladó pap után. -- Nem, én maradok a sebesültekkel -- mondta határozottan. -- Ha maradnánk, legalább utolsó kenetben nem szűkölködnénk -- mondta Pista cinikusan. A betegek, akik a közelünkben voltak, hallhatták a beszélgetést, de már észrevehették a készülôdést, és a nyugtalanság rájuk is átterjedt. -- Doktor úr! Velünk mi lesz? Orvos nélkül maradunk? (...) -- Maradjanak velünk, doktor úr, elpusztulunk orvos nélkül -- mondta egy másik beteg. Ránéztem Pistára, aki csak pislogott a nagy kék szemével, nem szólt semmit. Végigtekintettem a kórtermen. Azok a betegek, akik bírtak, fölültek az ágyon és kérdôn néztek ránk. A barátom felé fordultam, aki csak tovább pislogott, és megvonta kérdôen a vállát. Elindultam, és megálltam a kórterem közepén, a sebesültek némán követtek a tekintetükkel. -- Mi maradunk, biztosak lehetnek benne...'' ... ,,2-es számú napiparancs: A csomagokat és a kórház tulajdonát képezô ingóságokat még a mai nap folyamán menetkész állapotba kell helyezni. Holnap reggel 9 órakor indulás (...) A sebesültek ellátására kirendelem Németh András karpaszományos tizedest, orvostanhallgatót, az Esztergomban visszamaradó 5. helyôrségi kórház részlegének parancsnokaként és beosztottját, Kovács István karpaszományos honvédet, orvostanhallgatót. Faragó László tábori lelkész fôhadnagy urat pedig az adminisztráció vezetésével bízom meg. A kórház pecsétjének használati jogával élhet... Esztergom, 1944. december 23. Dr. Laborczi alezredes'' ... ,,Mindenki elcsendesedett... A szállítás veszélyességének három egymás utáni, közeli robbanás adott nyomatékot. -- Kérem, tíz perc gondolkodási idô áll rendelkezésre, ha nem jelentkezik senki, a barátommal fogjuk átvinni ôket, de akkor a kórház orvos nélkül marad. Némi sutyorgás után Koczkás Sanyi és -- azt hiszem -- Faragó páter odaállt elébem. -- András, mi átvisszük ôket -- mondta Sanyi, a volt osztálytársam. Megöleltem és megszorítottam a kezét. -- Isten óvjon benneteket... ... Ítéletnapig tartott, amíg az ágyútűzben megtették azt a kb. egy kilométer hosszú utat. Ráadásul mindkét sebesült testes volt. Nem egyszer földre lapultak a közelben becsapódó lövedékek miatt, de szerencsésen odaértek. (...) A kórházban a műtétet azonnal elvégezték. Az egyik katona életben maradt, tehát megérte... És akkor úgy kilenc-tíz óra felé ránk szakadt az ég... Mindenki némán ült az óvóhelyen, az egyik sarokban asszonyok kezdtek el imádkozni: Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz!... Hirtelen megjelent az ajtóban egy rémült arcú apáca, és izgatottságában hol suttogott, hol kiabált: -- Doktor urak, jöjjenek, jöjjenek segítsenek! Csináljanak valamit, megôrültek fent a betegek! Kettesével véve a lépcsôket vágtattunk fel a tetô alatti kórterembe. Elképesztô látvány fogadott bennünket. A járni, mozdulni nem vagy alig tudó sebesültek levetették magukat az ágyról, aki a kezét tudta használni, jajgatva csúszott az ajtó felé, volt, aki csak hemperegni bírt, egyik másik a lábával próbálkozott elôrejutni. Az ajtónál egymásba akadtak és összeverekedtek, visítva, ordítozva. A nôvérek is sikoltoztak. Hiába próbálták az embereket megfékezni. -- Emberek! -- kiabáltam. -- Emberek! Nyugodjanak meg! Összetörik magukat, betegebbek lesznek, mint azelôtt! Csönd!... -- ordítottam. Nem sok eredményt értem el. Egyszerre a sötét folyosóból az ajtóban megjelent -- reverendában -- Faragó páter. -- Most mutassa meg a csuhás, hogy mit tud -- súgta a barátom --, eljött az ô ideje. A papnak égô gyertya és egy feszület volt a kezében. A gyertyát letette a padlóra, letérdelt, és félhangosan elkezdett imádkozni a kifelé tülekedô sebesültek elôtt. Az igyekvés lelassult, majd az ordítozás és a jajveszékelés is egyre csendesebbé vált. A pap halkan tovább imádkozott... Aztán csönd lett. Kis idô múlva az ágy alatt fekvô tetanuszos beteg is abbahagyta a nyöszörgést. A páter keresztet vetett, fölállt, megcsókolta a feszületet, és odament a hozzá legközelebb fekvôhöz. Megsimogatta a fejét, a hóna alá nyúlt, támogatva az ágyához vezette és lefektette. Utána a szoba közepén megállt... -- Testvéreim! Mindnyájatokhoz szólok, akármilyen vallásúak vagytok is, de még a nem hívôk számára is van mondanivalóm. Életünk veszélyben van. Ilyenkor érezzük emberi kicsiségünket, nyomorúságunkat és kiszolgáltatottságunkat igazán. Nincs mibe kapaszkodnunk? Hol a segítség?... Közben Pistával ágyba segítettük a sebesülteket, akik némán hallgatták a pátosz nélküli, megnyugtató, szép beszédet. Úgy éreztem, hogy a pap magának is mondja a gondolatait. Mintha hangosan gondolkodna. Egyszerre rettenetes csattanás... Az ablakok kitörtek, a gyertyák jó része kialudt, mi is levágódtunk a padlóra. Csöngött a fülünk. Finom por ereszkedett lefelé a levegôben. -- Találatot kaptunk -- suttogtam Pistának. A betegek megint elkezdtek nyugtalankodni, de senki sem sérült meg. A páter pár pillanatra abbahagyta beszédét, azután letérdelt, és így folytatta: -- Imádkozzunk Krisztushoz, hogy ôrizzen meg bennünket, és imánk szóljon azokért is, akik nem hisznek, de velünk vannak, és higgyünk együttesen az emberi jóságban, a szeretetben, a barátságban és a békében. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...'' ,,Kinéztem az ablakon, és meglepetésemre Faragó atyát pillantottam meg, amint megállt a bejárat elôtt egy kis lapos kocsival, amelyet ô húzott idáig. A kocsin zsákok, dobozok, csomagok voltak. Leszaladtam elébe. -- Atya, hol volt? Mit hozott? -- Egy kis elemózsiát, mert tudom, hogy kevés az élelem. -- Honnan hozta? -- Felcsaptam kolduló barátnak. A környéken bekopogtam minden házba, és elmondtam, hogy a sebesülteknek nincs elég ennivalójuk. Mindenütt adtak valamit, volt, ahol csak két tojást vagy egy bögre babot, de adtak. Mikor már nagyon megnôtt a csomagom, ideadták ezt a kis kocsit is használatra. Jót tettek velem, mert ezt a két zsák krumplit nehéz lett volna elcipelni. Nem tudtam mit válaszolni. -- Na, segítsen doktor úr! Vegyük le a zsákokat.'' (Németh András: Tétova esztendô 1988, 2. kiadás, Agóra Print Kft. Szeged.) ======================================================================== P. Derecskei János (1891--1993) Elôszó Hálát adunk a jó Istennek mindazon javakért, amivel a szeretett, kedves Derecskei atyát elhalmozta, és így ô sok ember örömét és örök boldogságát szolgálhatta. Nagy élmény a London, ontariói magyarok számára, hogy az atya körünkben ünnepelheti 1983. július 31-én Szent Ignác napján, a 60 éves szerzetesi és 50 éves papi jubileumát. Ez alkalommal közkinccsé tesszük magyar nyelven Derecskei atya önéletrajzát, amit tôle, a világot járt, példás magyar szerzetestôl -- elôször a new yorki jezsuita tartományfônök kért angol nyelven, az amerikai jezsuiták és a többi hívek számára. Megkaptuk az eredeti kéziratot, amelyet angolról magyarra Miss Logojda Mária és Mrs. Lichtenstein Ibolya fordított le, ôk végezték a nyomdai elôkészítési munkát is. Köszönjük Mrs. Lázi Erikának, a ,,Beta Photo'' tulajdonosnôjének a művészi arcképet, melyet ez alkalomra készített. E napokban Derecskei atya 92 évesen két papot is helyettesít: lelkésze a London, Ont.-i St. Mary's Kórháznak és a Marien Villának -- továbbá a londoni magyar plébánián is kisegít. Kérjük a jó Istent, áldja meg továbbra is a drága jó ,,Derecs'' Atyát -- Father Johnt, békés, boldog élettel. Szent István Egyházközség P. Derecskei János: Élettörténetem (Rövid összefoglalás) Harminchét évi távollét után, 1980-ban, rövid látogatást tettem Magyarországon. Meglátogattam szülôfalumat, Apátfalvát. Az ottani Szent Mihály templom anyakönyvi bejegyzésébôl meggyôzôdtem, hogy 1891. december 29-én születtem Apátfalván, Csanád megyében, s december 31-én kereszteltek meg a római katolikus egyházban. Ebben az idôben Apátfalva mintegy ötezer lakosú község volt, a lakosság nagyobb része kis- vagy törpebirtokos gazdálkodóként élt. Katolikus magyarok voltak. A falu a Maros folyó jobb partján terül el, tôle nyugatra, kb. 40 kilométernyire, ahol a Maros a Tiszába ömlik, fekszik Szeged városa, mely ekkor Magyarország második legnagyobb városa volt. Keleti irányban mintegy 80 km-re található Arad. A Maros bal partján van egy Csanád nevű község, mely hajdan, még Szent István király uralkodása idején, Csanád püspökrôl kapta nevét, aki részt vett a pogány lázadás leverésében. Ez a helység püspöki székhely volt. Az elsô világháború után, a gyôztes antant-(Entente) hatalmak ezt a területet Romániának ítélték. Édesanyám s édesapám, mindketten Arad városában születtek, földbirtokuk is ebben a vármegyében, Pankota községben volt. A magyar államnak ugyancsak nagy erdôbirtokai voltak itt. Apám erdômérnök volt és felügyelônek nevezték ki az Apátfalvát környezô állami erdôbirtokra. Három éve már, hogy szülôfalumat meglátogattam. A ház, amelyben családunk élt, s a vele szemben lévô templom is áll még. A templomot megnagyobbították, a fatorony helyébe egy szép kupolát építettek. A régi erdészlakban jelenleg egy rendôr lakik a családjával, ôk a régi baromfiudvart virágos kertté alakították. Nagyon kedvesen fogadtak, amikor náluk voltam. A ház kéményén gólyamadár fészkelt -- a magyar Alföldnek tipikus, kedvelt szárnyas lakója. Gyermekkorom Apátfalván 1891--1899 A gyermekkor áldott idôszak az életben. Ezt az idôszakot Apátfalván töltöttem. Családunkban hét gyermek volt, de születésemkor egy fiú és egy leánytestvérem már nem éltek. Édesapám, miután bátyja meghalt, vállalta az árván maradt fiú nevelését is, tehát ô is a családhoz tartozott. 8 éves koromban szüleim beírattak a legközelebbi elemi iskolába, ahol a tanító gyorsan észrevette, hogy tudok már olvasni, így a második osztályba kerültem. A plébánia káplánja hetenként legalább egyszer a katekizmust tanította. Nyolc-kilenc éves korunkban járultunk a gyónás szentségéhez, és egy évvel késôbb lehettünk elsôáldozók. Az idôsebbik nôvérem, aki az Orsolyáknál végezte tanulmányait, elégedetlen volt az oktatással és így ô egyénileg készített elô engem az elsô gyónásra, áldozásra. Családunknak mintegy 17 hold szôlôje volt Pankotán, amit fôleg édesanyánk kezelt. Nyáridôben mindig itt voltunk. A szôlô- és szüreti munkások Ternova községbôl jöttek, amely román település. Nagyon szerettem elbeszélgetni ezekkel az egyszerű, de jólelkű emberekkel. Így megtanultam a román nyelvet, amibôl késôbb sok elônyöm származott, nyelvtudásomat tudtam hasznosítani a bírósági munkámban, és késôbb a katonaságnál. Ez volt az én áldott, szép gyermekkorom 10 éves koromig. Középiskolás éveim a makói gimnáziumban 1901--1909 Makó városa nyugati irányban, 10 kilométerre található Apátfalvától. Lakossága 36 000, tisztán magyar ajkúak, de vallásilag különbözôek. A fele katolikus, a többiek görög katolikus, protestáns és zsidó vallású. Károly testvérem is makói diák volt. Mindketten egyik gimnáziumi tanárunk otthonában kaptunk elhelyezést az elsô évben, a második évben pedig egy orvos családnál, majd Elvira nôvérünknél, miután tanítónôi kinevezést kapott a városi iskolába. A gimnázium állami iskola volt, igazgatója katolikus, de a tanárok között más vallásúak is voltak. Néha olyan kijelentéseket is tettek a kálvinista tanárok, amelyek nem egyeztek a katolikus tanítással. Panaszt tettünk hitoktatónknál, aki megmagyarázta a katolikus felfogást és pártfogásába vett bennünket. A hitoktatás abban az idôben kötelezô volt. Minden tanulónak részt kellett vennie a saját vallásának megfelelô oktatásban. A mi hittanárunk, Metzger Márton, nagy tudású katolikus volt, aki azon túl, hogy oktatott, védelmezett is bennünket, okos útbaigazításaival. Ô alapította a katolikus diákok Mária Kongregációját. Mikor jezsuita pap lettem, azt mondta nekem: ,,Mindig föltételeztem rólad, hogy pap lesz belôled.'' A Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán, 1909--1913 Az egyetemnek négy fakultása volt: filozófia, jog, orvos és természettudományok. Én a jogot választottam. Az úgynevezett alapvizsgákat csak a második év végén kellett tenni, a három államvizsgát pedig a négy tanulmányi év után. Akik felmentést kértek a vizsgadíjak alól, azok számára kötelezô volt az elôadásokon való megjelenés. A létfenntartásomhoz szükséges pénzt szüleimtôl kaptam, a vizsgadíjak összegéért ügyvédi és jogi irodákban vállaltam munkát. Szerencsémre, Notter Antal professzor elôadásait -- a vallásos és rendi hivatásokról -- minden alkalommal sikerült meghallgatnom; igen mély benyomást gyakoroltak rám. Közben Budapesten is felfedeztem a jezsuitákat, akik a diákság körében szervezték és vezették a Mária Kongregációkat. Miután szigorlati vizsgát tettem jogtudományból és jogtörténelembôl, a nyári szünetet szüleimnél, Pankotán töltöttem. Innen írtam folyamodványt az Igazságügyi Minisztériumba tisztviselôi állásért. Kérvényemet elfogadták, s kinevezést kaptam az Aradi Bírósághoz, mely szolgálatot 1914 szeptemberében kezdtem el. A harmadik szigorlatom után, 1915 januárban megszereztem a jogtudományi doktorátust is. Az elsô világháború kitörésekor, 1914 júliusában sorozási, majd katonai behívót kaptam, s 1915. május 15-én megkezdtem katonai szolgálatomat. Katonaéveim: Kiképzés, frontszolgálat. 1915--1919. július 10. A Magyar Királyi Honvédhadtest 2. számú gyalogezredénél, Békés- Gyulán kellett jelentkeznem. A magasabb tanulmányokat végzettek az úgynevezett önkéntesek századához tartoztak. Barakkokban volt a szállásunk és minden nap elméleti és gyakorlati képzést kaptunk. A nyár folyamán az ezredet áthelyezték Kolozsvárra. E város, népességét tekintve a második, de műveltség tekintetében Erdély elsô városa volt. Egyeteme és színháza ma is híres. A lakosság egy része, az úgynevezett ,,Hostat''-iak valószínűleg a betelepedett németalföldi fôemberek utódai voltak. Még abban az idôben is megtartották saját népviseletüket. Sajnos nem volt idôm a város kultúrájával foglalkozni, mert az orosz frontra irányítottak bennünket 1915 októberében, Nagyvárad, Ungvár, Lemberg városokon át. Lembergtôl keletre volt a front. Mi ezt a vonalat kaptuk német parancsnokság irányításával. Néhány nap elteltével makacs, lázzal járó gyomor- és bélhurutos lettem, így a katonai kórházba, majd a munkácsi kórházba kerültem. A betegség idôközben elmúlt, visszaküldtek Kolozsvárra. Itt újból kezdôdött a kiképzés és a márciusban indított újabb menetszázaddal én is az orosz front felé tartottam. Máramaros-szigeten át, Bukovinába haladt vonatunk, s elértük a román frontot. A románok magatartása mindig kétes volt, ugyanis Ausztriától az oroszok elleni védelmet remélték, viszont orosz gyôzelem esetén Erdély Romániához való csatolását. Július elsején riadót kaptunk, ami szerint indulni kell Csernovicon át az orosz frontra, mivel megkezdôdôt a Bruszilov- offenzíva (az oroszok utolsó támadása). Századunk gyalog indult Dobrenoc felé. Közben az oroszok áttörték védelmi állásainkat. Parancsot kaptunk, hogy hagyjuk el lövészárkunkat, de már késô volt. Be voltunk kerítve. Aki menekülni próbált az árkokból, azokat az ellenség lelôtte. Az oroszok megérttették velünk, hogy ha nem használjuk fegyvereinket, ôk sem lônek. Néhány katona a megadás jeléül végül feltartotta kezét. Én szégyelltem megadni magam. ,,Mit tegyek?'' -- kérdeztem magamtól. Láttam a sebesülteket és elkezdtem kötözni sebeiket. Egy orosz ôrmester megkérdezte tôlem: ,,Tudsz moldovai nyelven beszélni?'' ,,Igen'', válaszoltam. Jóindulatú embernek bizonyult. Együtt kötöztük, támogattuk a sebesülteket nemzetiségre való tekintet nélkül. Ezek után az orosz katonai parancsnokságra kísértek, ahol mint hadifoglyokat regisztráltak. Nemzetiségeink szerint különbözô csoportokba küldtek. A volt osztrák-magyar katonákat magyar, osztrák, cseh, lengyel, horvát, szerb, román és német egységekbe osztották. A zsidókat is külön nemzetiségként kezelték. A magyarok a németekkel és törökökkel voltak együtt. Késôbb a cseheket, lengyeleket stb. biztatták, hogy vállaljanak katonai szolgálatot a németek ellen. Két nap és két éjjel hajtottak bennünket, míg elértük a legközelebbi vasútállomást. Élelmet nem kaptunk. Néha az öreg ukrán asszonyok adtak tejet és kenyeret. A lakosság általában jóindulatú sajnálkozással volt a hadifoglyok iránt. Gyakran találkoztunk orosz katonai alakulatokkal. Életerôs fiatalemberekbôl álltak. Azt az érzést keltették bennünk, hogy el fogják seperni az egész világot. Végre elértük a vonatállomást. Teherkocsikba tömörítettek bennünket, és Darnyicába indítottak, Kijev, az ukrán fôváros külvárosába. Itt már elkülönítették a különbözô nemzetiségbôl származó hadifoglyokat. A táborban néha élelmet is kaptunk, és a súlyosabb betegeket betegszobákban helyezték el. A szerbeket és cseheket légiókba toborozták a központi hatalmak ellen. Újból teherszállító kocsikba parancsolták a foglyokat, s úgy hírlett, hogy Szibériába visznek. Megérkeztünk Voronyezsbe, de idôközben megint rosszul viselkedett a gyomrom. Az állomásra kirendelt orvos lázas betegnek talált. Egyenesen a betegápoló-helyre kerültem, másnap a katonakórházba vittek: egy kisebb fajta börtönbe. Mindössze négyen voltunk itt magyarok. Az újabb érkezôk osztrákok voltak. Állapotom javult, tovább irányítottak. Emlékezetes számomra egy beteg öreg ezredes: ,,Ja, das ist ein Jammer hier zu leben'' ,,Itt élni kész nyomorúság''. Vagy Stossel ôrnagy, aki nagyon vállalkozó szellemű, tevékeny fiatal ember volt. Megszervezte a konyhát, kirándulásokat tervezett. Még francia nyelvleckéket is adott. A nyelvtanulás általában hasznos és kedvelt része volt a hadifogoly életnek. Báró Cettio kérésre olasz nyelvórákat adott. Én is tanítványai közé tartoztam. Segítségemre volt a román nyelvtudás. Ha nem is tökéletesen. Véleményem szerint a román nyelvben a latin elem nem közvetlenül a latinból, hanem az olasz nyelvbôl származik, ahogy a dalmátok beszélik. Nem kaptunk kézhez újságokat, és így az 1917-es forradalomról akkor hallottunk, amikor a közeli Nichnederick nevű városba a szokásos vásárló utunkra mentünk. Csodálkozva láttuk, hogy a fiatal lányok piros szalagot viselnek hajukban. Mi történt? -- kérdeztük? -- Kitört a forradalom! -- ,,A francia forradalom a guillotine-t hozta, az orosz forradalom pedig eltörölte a halálbüntetést'' -- kiabálták -- Éljen a forradalom! -- ,,Mi a ti véleményetek?'' Nem szoktunk a kényes témába belemerülni, de titkon reméltük, hogy meghozza a szabadulásunkat és hazamehetünk. Fájdalmunkra ehhez még éveknek kellett eltelnie! Áthelyezésünk Koronyezo tartományból Tula tartományba: 1917. áprilistól -- októberig Már egészen megszoktuk táborhelyünket, amikor hirtelen jött a parancs: Tula tartományba kell mennünk. Általában szerettük az utazást, változatosságot hozott életünkbe. Felsô-Oroszországban, Moszkva alatt déli irányban Vichnederich lakossága integetve búcsúzott tôlünk, mikor ismét a teherszállító vagonokba szálltunk. Utazásunk során egy napot töltöttünk Jelecben, a nagy ipari városban, ahol még magyar cigányokkal is találkoztunk, akik muzsikálással szórakoztattak bennünket. Meglehetôsen szabadon mozoghattunk; három fogolytárssal, köztük Stossel ôrnagy is, aki ezt kihasználva, szökéssel próbálkozott. Sikertelenül. A város melletti temetônél egy árucsarnokban (raktárban) kaptunk elszállásolást. Áprilistól szeptemberig éltünk itt. A Kerenszkij kormány a szövetségesek ellen még akarta folytatni a háborút, de Lenin, aki a szélsôbal politikai pártnak volt a vezetôje, békét akart a hadvonalakon, és belsô harcot a kapitalisták ellen. A szerb és cseh légiók tovább harcoltak a frontokon a központi hatalmak ellen. Miután Lenin pártja gyôzött, létre jött a Breszt-Litovszk-i béke. Mi, hadifoglyok, az úgynevezett fehérekkel szimpatizáltunk, de ettôl a békétôl ismét reméltük a hazatérésünket. Sajnos erre még sokáig kellett várnunk. Létfenntartásunkra csekély segélyt utalt ki az orosz kormány, de a pénz értéke ebben a helyzetben egyébként is nagyon lecsökkent. Az élelmiszer drága és rossz minôségű volt, a kenyér különösen. Közép-Szibériába, a mongol határ közelébe helyeztek át. Áthaladtunk az Ural hegységen és Cseljabinszknél megláttuk a nagy, fehér jelzôtáblát: SZIBÉRIA. Maga az út látnivalóban csodálatos volt. A magyarok nagy hangon adták tudtára mindenkinek, hogy megérkeztünk az Ôshazába. Nyugat-Szibéria termékeny, nagy alföld. Éppen aratás idején érkeztünk. Tavasszal vetik a búzát és más szemes növényt, szeptemberben aratnak, a cséplést télen végzik. A gyümölcsön kívül bôséges az élelem. A sárga és fehérrépa a ,,gyümölcs-csemege''. A lakosság nagyon kedves volt a foglyokhoz. Egy kenyeret áruló fiatal lány utánunk kiabálta: ,,Daszvidányia''. Nem láttuk többé ezeket az embereket. Vajon mi történt velük a bolsevik és mensevik harcok között? -- Tovább kellett mennünk: Onuszk, Krasznogorszk felé. Itt kezdôdtek a hegyek. A Bajkál-tóhoz értünk, majd Irkutszk városába, amely Szibéria fôvárosa. A tó másik oldalán fekszik Berezovka, nagy katonai központ. Kiszálltunk a teherkocsikból. Elbúcsúztunk a kísérô orosz katonáktól. Útközben nem kellemetlenkedtek. Ha kellett, segítségünkre voltak. Rengeteg hadifogoly volt itt. Azonnal elkezdtük az esetleges ismerôsöket felkutatni. Egy apátfalvi elemi-iskolai társamra találtam. (Késôbb, amikor szülôfalumba látogattam, ôt is fel akartam keresni, de már a jobbik világba költözött. Lányának megígértem, hogy misét mondok édesapjáért.) Vercsnendinszkben, Mongólia határán 1917 október körül Egy napon gôzhajó várt ránk a Szelenga folyón, parancsra Uszty- Kjaktába hajóztunk két napon át. Egy csoport mongol szerzetes is utazott velünk, valamint a ,,burátok'', kik tulajdonképpen ennek a vidéknek az ôslakói voltak. Itt fedeztük fel, hogy a ,,szakáll'' szó ugyanazt jelenti a mongol, török és a magyar nyelvben. Reggel végállomásunkhoz gyalogoltunk. Katonai barakkokban, nagy közös teremben kaptunk elhelyezést. Az öregek és a magas rangú tisztek külön szobát kaptak. Több százan voltunk itt, Isztriából, Fiumébôl, Dalmáciából. Nagyon összetartó víg társaság volt. Ez idô alatt gyôzött a kommunista párt, s mi ettôl is az azonnali hazaindulásunkat reméltük. Májusig kellett várnunk, mert hamarabb a nagy tél miatt az utak nem járhatók. Húszas csoportokban kezdtük meg az utat. Egy heti utazás után visszaérkeztünk Berezovkára. A város arculata megváltozott. A házfalakon hatalmas plakátok, orosz, német és magyar nyelven hirdették: ,,Világ proletárjai, egyesüljetek!'' Ugyanakkor toborzás folyt a vörös hadseregbe. Csalódást okozott ez a változás, ugyanis a cseh légió elfoglalta az összes szibériai vasútvonalat azáltal, hogy egyezséget kötött a ,,fehér'' ellenforradalmár oroszokkal. Lenin csapatai leverték Kolcsak seregét. A vereség hírére a csehek kiléptek az egyezségbôl s a vasútvonalakat hazamenetelünkre tartották fenn. A ,,vörösök'' elfoglalták Nyugat- Szibériát és kelet felé vonultak. Közbeléptek a japánok. Megszállták Kelet- majd Közép-Szibériát. A magyarokkal szimpatizáltak és különbséget tettek magyarok és osztrákok között. 1918 októberében keleti irányba, Mandzsúrián keresztül Nyikolszk-Usszurjekbe kellett érkeznünk. Ez a terület vita tárgya Oroszország és Mandzsúria között. Érkezéskor megszűnt a katonai kíséret. Vagonjainkat messzire kitolták, teljesen elhagyatottak voltunk. Másnap reggel 8-kor egy csapat mandzsúriai katona körülvett bennünket. A felszerelésük különös volt: kard, lándzsa, puska, és kancsuka. Szerencsénkre, csak megvertek mindenkit. Késôbb derült ki, hogy bolsevik foglyoknak véltek bennünket. A ,,fehér'' és ,,vörös'' oroszok nagyon kegyetlenek voltak egymáshoz. Minden verésnél nagyobb fájdalmat okozott az a hír, hogy hazánknak kétharmadát elvesztettük. Nyikolszk--Usszurjek: 1918--1920 Ez a város a madzsúriai határ és a Japán-tenger között fekszik. A lakossága koreai, de sok orosz tisztviselô, kereskedô és kínai utcai kereskedô volt köztük. Mi magyarok barakkokban éltünk, dolgozni kijárhattunk a városba. Elsô idôben fogporos kartondobozokat készítettünk, késôbb vasúti munkásnak jelentkeztem, majd egy német megszállás elôl idemenekült lengyel üzlettulajdonosnál voltam ruhakereskedô. A városban csak egy katolikus templom volt, plébánosa szintén lengyel menekült. Az ukrán lelkész keleti rítus szerint celebrált, de késôbb, mivel a hadifoglyok mind katolikusok voltak, kapott engedélyt a latin misézésre. A Y.M.C.A.-hoz tartozó amerikai protestáns lelkész a cseh foglyokkal foglalkozott, késôbb velünk is. Berendezett egy barakkot könyvtárnak és társalgó helyiségnek, ahol bibliamagyarázatokat is tartott. Nyitóbeszédében hosszan fejtegette, hogy a világban semmiféle rossznak nem szabadna megtörténnie, mivel az Krisztus ellen van. Néhány erdélyi fogoly segített missziójában, angol nyelvű bibliákat osztogattak. Én nem fogadtam el, volt sajátom, úgy gondolták, mert nem katolikus kiadású, azért. Helyette kaptam egy Amerikai katonák katolikus imakönyv -ét. A jó lelkész egy alkalommal azt mondta: ,,Amerikának nem pénzre van szüksége, hanem emberekre. Milyen szép lenne, ha veletek egy kolóniát szervezhetnék.'' Szavaitól meghatódtunk, de mindnyájan haza akartunk menni, még akkor is, ha hazánkat szétdarabolták. Érkezett hozzánk az Egyesült Államokból egy bizottság, amelyik vállalta a hazaszállítási hajóköltségünk felét, a magyar bizottság -- Kovács gyalogoskapitány, Dalmáty huszárhadnagy -- pedig a másik felét. Országunkról az elsô tájékoztatást tôlük kaptuk: Magyarországon visszaállt a régi rend, az ország feje a király, s a jelenlegi uralkodó visszaállítja Szent István országát. Óriási tapssal jutalmaztuk a híreket. Szabadulásunk ideje is elérkezett. Egy napi út után Vlagyivosztokba értünk, ahol a ,,Mainam'' nevű gôzhajó várt bennünket -- ezt a francia teherszállító hajót a háború alatt alakították át amerikai katonák szállítására. Csomagjainkat darugép emelte a hajóra, utána minket is behajóztak, 1400 embert. Jóval túlhaladtuk a megengedett létszámot, de még így is több százan maradtak Vlagyivosztokban, várva a következô hajót. Elbúcsúztunk az orosz- szovjet köztársaságtól. Néhány utólagos megjegyzés Természetes, hogy nagy örömmel hagytuk el Oroszországot. Többen megkérdezték, milyen érzéssekkel távoztunk innen? Nem szabad elfelejteni, hogy Oroszországban nagy és történelmi változások mentek végbe a cári uralom összeomlásától a köztársaság megalakulásáig. A magyar tartózkodott mindennemű véleménynyilvánítástól, de sajnálatos módon voltak olyanok, akiket a bolsevista eszmék befolyásoltak. Késôbb ezek sorából kerültek ki Magyarországon az elsô agitátorok. Fogságunk idején nagyon értékeltük az orosz nép hadifoglyok iránt érzett irgalmas szeretetét, mely tettekben is megnyilvánult. Vlagyivosztoktól Triesztig, november 1. -- december 15. Utunk idején rendes ellátást, úgynevezett matróz lakóhelyet kaptunk. Legkedvesebb tartózkodási helyünk a fedélzet volt, csak vihar idején parancsoltak le bennünket. Késôbb, az Indiai-óceánon gyakran volt részünk viharban, de a Japán és Kínai-tengeren kedvezett az idô. A Mekong folyó torkolatánál behajóztunk Indokínába, egészen Saigonig. Megtekinthettük ezt a nagyon kedves, kulturált várost, katedrálisában misét is hallgattunk. A tanulságos egy hét után folytattuk utunkat. Hajónk a Maláji-szigetek felé haladva, Szingapúrban kötött ki. Csodálkoztunk, hogy ivóvizet kellett felvenni. Ugyanis a tengervíz átalakítása költségesebb, mint a kikötés. Ez volt utunk legdélibb pontja, csak néhány percnyi út választott el az Egyenlítôtôl. Ceylon után a messzeségben láttuk a Sinai hegyet, ahol a bibliai történet szerint az Úr megjelent Mózesnak. Megérkeztünk a Szuezi Csatornához. A nyílt óceánok, s hatalmas kikötôk után azt a benyomást keltette, mintha fürdôkád lenne. Annyira szűk, hogy két hajó nem fér el egymás mellett. Keresztül haladva, egy óriási forgalmú kikötôhelyre, Port Szaídba érkeztünk. Saigonban rizst, itt pedig búzalisztet vettünk fel a hajóra Franciaország számára, de a kereskedelmi vonal mellett, hajónk igazgató testületének diplomáciai összeköttetései is voltak. Triesztben kaptuk azt a hírt, hogy aggodalomra nincs ok, mindenki a saját szülôföldjére térhet vissza. Minden erdélyi a magyar csoportokhoz csatlakozott. Az én szülôhelyem ugyan magyar maradt, de illetékességi városom Arad volt, ami már Romániához tartozott. Természetesen én is a magyar csoporttal maradtam. Trieszttôl a magyar határig A rövidebb út Jugoszlávián keresztül -- akkor Szerbia, Horvátország, Szlovénia -- vezetett volna, de nem kaptunk engedélyt az átutazáshoz. Így Triesztbôl Udinébe utaztunk, és Grazon át mentünk a magyar határ felé, ahol étellel-itallal, cigánymuzsikával vártak bennünket. Kimondhatatlanul boldogok voltunk, hogy újból magyarhonban, magyarok között lehetünk. Szombathely, Budapest, Rákospalota Szombathely városát -- Vas megye székhelye -- a vonatból láttuk utazás közben. A dunántúli vidék közepe táján hagytuk el vonatunkat. Csóton, a barakkokban találkoztunk magas rangú tisztekkel, tábori lelkészekkel, akik tájékoztattak bennünket a távollétünk ideje alatti eseményekrôl. Az elsô világháború, Ferenc Ferdinánd fôhercegnek, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének meggyilkolása után tört ki. Kiderült, hogy a gyilkos, egy titkos szerb társulatnak volt a tagja. Az akkori osztrák-magyar külügyminisztérium vizsgálatot és elégtételt követelt Szerbiától, de ezt az osztrák külügyminiszter saját megbízottaival akarta végeztetni. Szerbia viszont az ország belügyeibe való, jogtalan beavatkozásnak minôsítette. Az uralkodó öt tagból álló tanácsülést rendelt el, ahol hadüzenetet határoztak el Szerbiának. Magyar részrôl Tisza István miniszterelnököt -- aki a tanács tagja volt -- okolták a hadüzenet miatt, de mint bebizonyosodott, ô az ülésen háborúellenes volt. A közös táborban kivizsgálást indítottak, hogy van-e a visszatérô hadifoglyok között kommunista agitátor. Erre igen nagy szükség volt, mert az ilyenfajta képzés már Oroszországban elkezdôdött. Szerencsére köztünk nem volt. A kivizsgálások után útiköltséget kaptunk a katonai hivataltól, s szabadon folytathattuk utunkat. Egy teológus bajtársam, Kádi István, meghívott Csóton lakó szüleihez. Megköszöntem szívességét, de szívesebben választottam Rákospalotát, ahol nôvérem lakott a családjával. Átutaztunk Pápán, ahol az állomáson várakozó emberek szintén nagy szeretettel vették körül vonatunkat. Egy, talán középiskolás fiú kiabálta felénk ,,Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.'' Örömmel hallgattam, s titkon reméltem is a visszaállítást. Rákospalotán megtaláltam sógorom szép, kertes házát. Éppen karácsony elôestéje volt, így Erzsébet nôvéremmel és négy gyermekével a gyertyagyújtás idején találkoztam. Nagyon boldog karácsonyi szenteste volt. Másnap meglátogattam másik nôvéremet, aki Budán, a királyi vár közelében lakott. -- Néhány évvel ezelôtt az egyik leánya meglátogatott Buffalóban. Állampolgárságom, illetékességem Illetékességem helye Arad volt, az ottani bíróságnál dolgoztam, amikor megkezdtem katonai szolgálatomat. Kérelmeztem a magyar allampolgárságom megtartását, amit a belügyminiszter elfogadott. Illetékességem helyéül Budapest székesfôvárost jelölte meg. Személyesen mentem az Igazságügyi Minisztériumba, közölték velem, hogy távollétemben kineveztek a Fehértemplomi Bírósághoz jegyzônek. Ez a helység a Duna mellett fekszik, Belgrád közelében. Ideiglenesen azonban az Újpesti Bíróságon, a büntetô bíró mellett dolgoztam 1921 januártól, 1922 decemberig. A jogi diploma után annak, aki bírói vagy ügyvédi munkakörben szándékozott dolgozni, a jogtudomány és filozófia minden ágából összesítô vizsgát kellett tennie. Több mint egy évig készültem és sikeres vizsgát tettem. 1923 januárban kineveztek bírónak a Pestszenterzsébeti Járásbírósághoz. Csak fél évig maradtam itt szolgálatban. A jezsuita noviciátus Érden: 1923. július -- 1933. július Budapesten lelki vezetôim jezsuita atyák voltak, akiket még egyetemista koromból, a Mária Kongregációból jól ismertem. Ebben az évben a húsvét elôtti idôben Alaker J. A. készített fel német nyelven a lelkigyakorlatomra. Ezen a nagyhéten határoztam el, hogy belépek a jezsuiták közé. Emlékszem, négyen vizsgálták elhatározásomat. Megállapították, ha valaki négy és félévi hadifogság után szándékozik belépni, valószínűleg ki is tart elhatározása mellett. Hála a jó Istennek, mindeddig így is volt. Néhány nappal Szent Ignác ünnepe elôtt megkezdtem noviciátusomat. Összesen húszan voltunk, a 32 évemmel én voltam a legöregebb, a két legfiatalabb pedig a következô évben töltötte be a 14. évét. Az elsô világháború után magas volt a hivatások száma, mind az egyházmegyei szemináriumban, mind a szerzetes rendekben. Érden, a Szapáry- kastélyban éltünk, gyönyörű kilátással a Dunára. Noviciátusunk önellátóan gazdálkodott, F. Müller elsôrendűen vezette a gazdaságot. - - Mint novíciusmester, nagy Szent Szív-tisztelô volt, és tanítványait is oktatta erre a tiszteletre. -- A második évben a Kalocsai Jezsuita Intézetbe küldtek, hogy betegápolói gyakorlatot szerezzek. Egy hónap után vissza kellett jönnöm Érdre magas lázzal és egy komoly betegség tüneteivel. Az orvos hastífuszt állapított meg. Gyomormosást kaptam, nagyon szigorú diétát, s egy hónap múlva ismét egészséges voltam. Filozófiai tanulmányok Yersey szigetén, 1925--1927 Három magyar skolasztikus jelöltet küldtek filozófiai tanulmányokra -- Reisz Elemért, Trugly Pált és engem. Augusztus végén indultunk a Keleti pályaudvarról. A Duna vonalán haladtunk, láttuk Gyôrnél a kiemelkedô Pannonhalmát, a híres bencés kolostorral. Utunk a Kisalföldön folytatódott Burgenlandon át, ami magyar mágnás családok földje volt és a Wilsoni elvek szerint Ausztriához lett csatolva. Két napot töltöttünk Bécsben. Megtekintettük a Burgot, voltunk abban a templomban is, ahol a síró pócsi Madonna eredeti festményét ôrzik. Utunk Innsbruckba, majd Feldkirchbe vezetett. Itt található a felsô- német provincia kollégiuma, osztrák és német fiúnövendékek számára. A jezsuita atyák éppen az új diákokat fogadták, de azért nekünk is jutott hely. Svájc felsô részén, Zürichen át utaztunk Bázelig, Mulhouse-nél értük el a francia határt. Trois-n keresztül vitt vonatunk Párizsba. A kupéban hárman utaztunk, késôbb bejött egy pap, engedélyt kért, hogy a mi fülkénkben lehessen, mivel társa erôs dohányos, és ô nem bírta a füstöt. Megindult a társalgás, kiderült, hogy a helyet kérô magyar pap Zámboki atya, Ottó trónörökös nevelôje volt. Az erôs dohányos pedig Eördögh atya, a toledói magyar Szent István-templom plébánosa. Párizsban, a jezsuiták házában szálltunk meg, a rue Regardon. Ebben az utcában van az úgynevezett ,,Idegenek Temploma'' ahol a jezsuiták mindenféle nyelven gyóntatnak. Két nap alatt meglátogattuk a világhírű Notre Dame-ot a Mártírok-hegyén, ahol Szent Ignác és társai tették elsô fogadalmukat. Voltunk Napóleon sírjánál és bejártuk a híres Louvre múzeumot. Végül, a nagy nemzetközi kiállítást (expo) tekintettük meg. Olyan fáradtak voltunk, hogy szinte örültünk a továbbutazásnak. Yersey szigetén csak dagály idején lehetett kikötni. Egy kis gôzhajóval mentünk, ami alaposan megrázott bennünket. F. Miniszter fogadott a kikötôben és vezetett a St. Louis házba. Az épület régen szálloda volt, gyönyörű tengerparttal és hatalmas parkkal. A sziget, az angol királyság fennhatósága alá tartozik, de önálló kormányzattal rendelkezik. Számunkra a sziget Filozófiai Intézete volt a legfontosabb. Az intézetnek három évfolyama van: Elsô év -- dialektika, filozófiatörténet és logika. Második év -- pszichológia elmélet és gyakorlat. Harmadik év -- erkölcs, filozófia. A tervek szerint a három évet két év alatt kellett volna elvégeznem, de egészségi állapotom gyengült, kértem feletteseim hozzájárulását tanulmányaim megszakítására. Visszatértem Magyarországra, Kalocsára. A jezsuita gimnázium bentlakó diákjainak felügyelôje voltam két évig. Szeged: filozófiai tanulmányaim befejezése, 1929--1934, felszentelésem Szeged abban az idôben 110 ezer lakost számlált, de szélesen elterülô határában sokan tanyákon éltek. Az új kormányzat ezeket önálló falvakba összpontosította, így kezdte átszervezni a régi tanyarendszert. Az egyetemen egyaránt volt állami és egyházi oktatás. Tanulmányaim egy részét az úgy nevezett Egyházmegyei Teológián végeztem. Pappá szentelésem után gyakran jártam tanyai iskolákhoz, plébániákra, ahol misét is mondhattam. Nagyon szerettem az apostolkodásnak ezt a fajtáját, amíg egészen más misszióra nem jelöltek ki. A fiatal jezsuiták mind lelkesedtek a lehetôségért, hogy missziós küldetésük legyen. Misszió Törökországban 1934--1954 A háborút követô idôkben a kiképzett kommunista vezetôk ,,eredményes'' munkát végeztek. Terjesztették erôsen vallásellenes eszméiket. Ezért ellenhatásként, a veszélyeztetett államokba az akkori provinciális, Somogyi S. J. missziókat szervezett. Ugyanekkor, a munkanélküliség miatt sok magyar kivándorolt. Szinte a világ minden táján találhatók voltak. Törökországban ekkor épült az új fôváros, Ankara, s az ideiglenes építômunkások családjukkal együtt vándoroltak ide. Ezért volt szükség lelkészekre, akik a lelkigondozást, a gyerekek vallási és nyelvi oktatását végezték. A törökországi magyar misszióban elsôként Vendel János J. A. volt, utána Kardos J. A., akit visszahívtak Magyarországra, s én kerültem a helyére. Az új fôváros volt rendeltetési helyem, s mintegy százötven katolikus család tartozott hozzám. Munkámat azzal kezdtem, hogy megpróbáltam összegyűjteni hittanoktatásra a gyerekeket. Ôsz folyamán a magyar követ is megérkezett családjával. Karácsony ünnepén a követség épületében tartottam misét, magyar énekkar is énekelt. Mise után a gyerekek, kosztümös élôképeket mutattak be a karácsonyi történet alapján. Természetesen, mindenki el volt ragadtatva, még a nem magyar vendégek is. Késôbb is rendeztünk gyerekekkel elôadásokat, ez jó alkalom volt a társaság összetartására. Három év után visszarendeltek Magyarországra. Ezalatt Ankarában követváltás történt, s az új követ protestáns volt. Budapestrôl Isztambulba, 1954 Július végén indultam Budapestrôl, Belgrád, Szófia fôvárosokon át, Isztanbulba. Itt a konzulátus embere, a ,,Kavas'' és Pascal atya vártak rám. A jezsuiták rezidenciáján laktak Spigol atya -- örmény származású, Pascal atya -- francia származású, Policarp atya -- görög származású, Vendel atya -- magyar jezsuita. A két világháború között a francia jezsuiták sokat foglalkoztak a keresztény kisebbségekkel, örményekkel, görögökkel. Négy középiskolájuk is volt különbözô török városokban. Vendel atyával meglátogattuk a Szent György intézetet, ahol a Szent Vincent Atyák tanítják a fiúkat, az Irgalmas Nôvérek pedig a lányokat. Számomra emlékezetes a St. Sophia templom; az oltár felett a ,,Felajánlás'' festmény látható -- a császári pár felajánlja a templomot a Szent Szűz ölében ülô gyermek Jézusnak. Minden nap mondtam misét a házi kápolnában, vasár- és ünnepnapokon a követségen. Tartózkodási helyem Yeni-Sehirben, a város fejlôdô részében volt. A magyarországi hírek egyre jobban aggasztottak bennünket, miszerint az új kormány orosz utasításra működik. Mindszenty bíboros érsek letartóztatása után, a Szentszék értesített, utasított, hogy a magyar követségen ezután ne mutassak be misét. A török hatóságtól kérelmeztem a hontalanságom megállapítását helyzetemben. A különbözô katolikus szervezetek e hírre anyagilag támogattak. Folytathattam papi hivatásomat, gyerekeket oktattam, német és osztrák internáltakat látogattam rendszeresen, miséztem a különbözô követségeken. Egy alkalommal kísérôként az isztambuli amerikai követségre kellett mennem. Meglepôdve láttam, hogy milyen sokan kérnek beutazási engedélyt az Egyesült Államokba. Beadtam én is kérelmemet, rövidesen választ kaptam. A konzul értesített: amennyiben egy Amerikában élô püspök vagy rendház fônöke jótállást vállal értem, azonnal adhatja a beutazási engedélyt. A new-englandi Provinciában a magyar vezetô vállalta a kezességet. Így útlevél nélkül is azonnal megkaptam az engedélyt. Az amerikai tábori lelkész, Johnson atya, ingyen szerzett gôzhajóra, az amerikai Export Line ajándékozta. Ankarából Bostonba 1954 1947--1954-ig hontalan minôségben éltem Törökországban. Hálás vagyok ezért az engedélyért a török államnak. Johnson atya kísért az ,,Exeteram'' nevű gôzhajóig. Tizenkét ládába csomagolt poggyászomat szerettem volna magammal vinni, de a török vámhatóság nem engedélyezte, azért csak a következô hajó szállíthatta. A hajón volt kápolna is, mindennap mondhattam misét, vasárnap kettôt is, a korait a személyzet; a késôbbit az utasok számára. Egy nagyon derék asszony volt a steward, egyben a ministránsom is. Beyron-t volt az elsô megállónk, két napig várakoztunk ott, azalatt a francia jezsuita atyák vendége voltam. Meglátogattam a Szent József Egyetemet és a többi jezsuita intézményt. Alexandriában csak fél napig tartózkodtunk, de egy itteni születésű amerikai pappal sikerült megnéznünk a francia templomot. Athén: a kikötô neve Pyreus, ott is két napig álltunk. Autóbusszal mentem a görög jezsuiták házába, s innen az ókori alkotások megtekintésére. Akropolisz, Pallas Athéné szobra stb. Nápolyban szintén két napot töltöttünk. Egy jezsuita kollégium adott szállást, s a magyar Arató Pál J. A. lett a ciceróném. Még Pompeji romjait is láthattam az öbölben. Livorno. Az itteni kísérôm komoly bélyeggyűjtô jezsuita volt, kérte, hogy majd gyarapítsam gyűjteményét. Genova. A kikötô közelében egy dombon áll Columbus Kristóf szobra. A rajta lévô felírás: ,,La Patria a sno Figlio'', a haza nagy fiának. Ô valójában genovai volt, de vállalkozásához a spanyol királynô adott anyagi fedezetet. Marseille. Úgy november vége lehetett, amikor itt kikötöttünk, s két napig idôztünk. A tengerbôl kiemelkedô sziklán látható a ,,Stella Maris'' -- Tenger Csillaga -- szobor, itt köszönik meg a Szent Szűznek az oltalmat a bajból kimenekült tengerészek. Kezemben volt a marseille-i jezsuiták címe, s nagy örömömre náluk találkoztam egy társammal, akivel a jersey-i Filozófiai Intézetben tanultam együtt. Ô az algériai misszióban dolgozott. A hajómhoz való visszatéréskor rossz buszra szálltam. Egy fiatal házaspár segített rajtam, így az utolsó pillanatban sikerült elérnem a hajót. A jó Isten áldja meg ôket jóságukért. Barcelona. Elôvigyázatosan taxin mentem a jezsuitákhoz. Fizetéskor derült ki, hogy nincs annyi pénzem, amennyi a viteldíj lett volna, de érdekes módon, a vezetô annak hallatára, hogy Törökországból jövök, megelégedett az összeggel. Az intézetbe érkezésemkor az atyák az ebédlôben voltak, nagyon meghatott, hogy fejükön birettát viselnek, megtartják ezt a régi szokást. A bemutatkozás után városnézés következett. Boston. Az úton megünnepeltük az amerikai ,,Thanks giving Day''- t. A vacsoránál mindenki valamilyen jellegzetes jelmezt viselt. Mivel én fôképp franciául beszéltem, egy francia katonai szimbólumot kaptam. Udvariasságból nem tiltakoztam ellene. Éjszaka volt, mikor áthajóztunk a Gibraltár-szoroson. Mielôtt elhagytuk a hajót, a kapitány megmutatta és elmagyarázta a hajó szerkezetét. A gépekhez ,,Mozant'' -- desztillált petróleumot -- használnak. A tengervizet ivóvízre átalakító gép is ezzel működik, ami a ,,Mainamon'' vlagyivosztoki hajóról hiányzott. A kikötôbe 1954. december 8-án érkeztünk, elbúcsúztunk a kapitánytól, s mindenki elhagyta a hajót. Az akkori new-englandi jezsuita tartomány tartományfônöke Fitzgerald atya volt. Nagyon barátságosan fogadott, közös ismerôsökre találtunk, mivel ô is Jersey-szigetén végezte filozófiai tanulmányait. Meglepetéssel szólt angol nyelvtudásomról. A Bobola Szent András Intézetben kaptam elszállásolást. A karácsonyi idôt is Bostonban töltöttem. Kaiser Island 1955. január 1--31. Erre a szigetre csak autóval lehetett behajtani. Wolf atya, a szigetközösség fônöke várt rám. A következô napokban jezsuita atyák látogattak meg, akik már régebben, régóta dolgoztak az USA-ban vagy Kanadában, köztük Halasi professzor is, akit Ankarában ismertem meg. Hasznosan tájékoztattak mindenrôl. A szigeti ház szakácsa és háztartási alkalmazottja magyar volt, Szatmáry úr. Jól, szinte otthon éreztem magam a szigeten. Meglátogatott a magyar provincia helyettes fônöke, és közölte, hogy Detroitban, a Szent Péter és Pál plébánia lesz az állomáshelyem. Detroit 1955. február--október A ,,Central'' vonaton csodálatosan szép volt az út New Yorktól Detroitig. Buffalótól a rövidebb úton, Kanadán keresztül mehettem volna, de attól tartottam, ha elhagyom az Államok területét, a határnál kellemetlenségem lehet, így maradtam a vonaton. Az útvonal Cleveland, Toledo, Chicago felé vezetett. Toledóban kiszálltam, és a váróteremben hajnalig vártam. Nagyon szerettem volna egy templomot találni, ahol misézhetek. Egy fiatalember csatlakozott hozzám, ô meg áldozni szeretett volna. A város másik végén megtaláltuk a ,,Jesu'' templomot. Becsöngettem, elôadtam szándékomat, és miután megmutattam latin nyelvű igazolványomat, a kapunyitó férfi arcáról eltűnt az idegenkedés, meghatottan tárta elôttünk nagyra a kaput. A magyar Szent István templom pontosan az ellenkezô irányban volt, plébánosa Eördögh atya, akivel 25 évvel ezelôtt találkoztam utoljára. Sajnos nem látogathattam meg, súlyos beteg volt, pár hónap múlva meg is halt. Február 2-án még Toledóban ünnepeltem a Gyertyaszentelôt, másnap már vonaton tartottam Detroit felé. Megérkezésemkor az volt a benyomásom, hogy hatalmas a város, de a folyó mentén épült felhôkarcolók miatt egyhangú. Maga a templom is hatalmas épület, ami összeköttetésben van az egyetem épületével. A templom nagyságával ellentétben, a hívek száma kevés. A fônök Benedict Rodman S. J. atya, jószívű, kedves ember. Néhány hétig egy városon kívüli újjáalakuló plébániára küldtek, de esténként visszatértem. Egy alkalommal Gáspár Márton J. A. jött Windsorból, és meghívott. Ettôl kezdve minden vasárnap miséztem a windsori Szent Antal Plébánián, hétköznap pedig Detroitban. Mikor két hónapi szabadságát töltötte, én helyettesítettem. Augusztusban átköltöztem Windsorba, és mindennap miséztem. Cleveland, Ohio, 1955--1961 Októberben, az áthelyezési értesítést követôen, Gáspár atya vitt kocsiján a clevelandi Szent Patrick plébániára. Calan atya fogadott bennünket nagyon barátságosan. A templom nagyon látogatott volt, különösen az 1956-os magyar forradalom után emelkedett a magyarok száma. Magyar esküvôket, bálokat, összejöveteleket is szívesen tartottak a templom melletti klubban. A plébánia iskolájában az Orsolya Testvérek oktatták a magyar gyerekeket. Az én munkám szempontjából is ideális helynek ígérkezett. Két év után teljesen megváltozott a helyzet. Calan atyát Chicagóba helyezték egy lelkigyakorlatos ház vezetôjének. Utódjának sok kellemetlensége volt a magyarokkal. Sokszor hívtak a magyar plébániákra helyettesíteni, de az új plébános csak vasárnap délután engedélyezte ezt. A lutheránus kórházi szolgálatom maradt meg. Hivatalosan egy héten egyszer kellett látogatnom betegeimet, de ha szükség volt rám, minden nap bementem. Két évig voltam együtt lelkipásztori munkában az új plébánossal, mikor én kértem áthelyezésemet. A magyar provinciális Nyugat-Németországba akart küldeni, de nem fogadtam el. A nehéz helyzetet Buffalo Provincia oldotta meg számomra. Befogadott és Platsburgba a Bellarmin College- ba, a novíciusok házába irányított. Áthelyezésem hírére a plébános nagyon elôzékeny lett. Személyesen vitt a Szent Erzsébet plébániára, ahol indulásomig tartózkodhattam, jegyemrôl és csomagjaim elszállításáról is ô gondoskodott. Bellarmin College, 1961--1969 Augusztus végén vonaton utaztam Platsburgba bemutatkozni. A rektor Bowukuis, tudós könyvtáros, az igazgató Fleming atya, aki mindent bölcsen és szeretettel intézett, a novíciusmester Demske Jakab atya volt. A szomszédos plébániák állandóan kisegítôket kértek, így nekem is lett volna alkalmam lelkipásztori munkára. Cleveland-ben a Szent Erzsébet-templom plébánosa, Tanos atya megbetegedett, ôt kellett helyettesítenem. Érkezésemkor Kárpi atya várt rám, kiváló ember. Most is, ha Cleveland-be megyek mindig az ô vendége vagyok. Ebben az idôben annyi meghívásom volt, hogy sokszor alig tudtam eleget tenni. Canisius College Buffalo, 1970 A buffalói és new yorki tartományokat egyesítették. A Bellarmin College Platsburgban eladásra került, az ott dolgozó atyákat athelyezték különbözô vidékekre. Buffalóban meglátogattam a magyar katolikus intézményeket: a Szent Erzsébet Plébániát, a piarista atyákat, Motesz atyát, aki a Canisius középiskolában lakott. Általa ismertem meg a Szociális Testvéreket, akiknél aztán évekig miséztem. Ôk bemutattak az Assumption templom plébánosának, akinek aztán sokszor segítettem. 1980--81-ben, Miskolczy piarista atya kérte helyettesítését az Irgalmasok kórházában. Ô Floridában, egy középiskolába helyezkedett el. Késôbb meghívott magához Landerdale-be, ahol teljesen az ô vendége voltam. Nekem jó pihenés volt, mert a kórházi lelkészi elfoglaltság megerôltetô volt számomra. Nagyon szerettem az Irgalmas Nôvéreknél misézni, mert gyönyörűen énekeltek. Késôbb hallottam, nagy kár érte ôket, a házuk leégett. Nagyon-nagyon sajnálom. Egy ideig nem volt helyettesítési lehetôségem, nem tudtam naponta misézni. Úgy éreztem magam, mint a munkanélküli acélgyári munkások Lackawanában. De éppen most, 1983 tavaszán érkezett reménysugár Kanadából, Beöthy atya két hónapra kérte helyettesítését. Londonban leszek, egy kórházi öregotthonban. Hála legyen érte a jó Istennek! Köszönetem és hálám kifejezése Életrajzomat Finnegan Jenô Rector atya kérésére írtam meg. Befejezésül, köszönetet és hálát adok a jó Istennek mindenért. Különösen köszönöm neki embertársaimat, akiket életutamba vezérelt. Köszönöm szüleimnek, hogy önmegtagadásra, önuralomra neveltek. Nagy hálával vagyok Serena nôvérem iránt, aki nem volt megelégedve hitoktatásommal és ô külön foglalkozott velem. Köszönöm idôsebb nôvéremnek, Erzsébetnek, hogy középiskolás éveimben nála lakhattam, anyagilag nagy segítség volt szüleimnek és nekem. Hálás vagyok hittantanáromnak, aki középiskolás éveimben minden rossz barátságtól megóvott. A budapesti jezsuita atyáknak hála, hogy egyetemi éveim alatt tagja lehettem a Mária Kongregációnak. Ôk voltak lelki vezetôim. Köszönet a magyar hivataloknak, hogy Törökországba, a magyar munkások lelkigondozására papokat, lelkészeket küldött. Köszönet a török kormánynak, hogy nem akadályozták a keresztény lelkipásztorkodást, és hontalan helyzetemben is gyakorolhattam hivatásomat. Hála a new englandi provinciavezetônek hogy jótállást vállalt értem. Az atyáknak, hogy befogadtak és megadták a ,,professzor'' fokozatot. Az ô segítségükkel mehettem Kelly atyával a Szentföldre, késôbb pedig Magyarországra. Hálás vagyok az irántam tanúsított sok jóságért, kedvességért. A jó Isten áldjon meg mindenkit! Homília 1991. december 29-én ebben a kápolnában ünnepeltük P. Derecskei János 100 éves születésnapját és néhány héttel ezelôtt itt adtunk hálát János hetvenedik szerzetesi és hatvanadik pappá szentelési évfordulóján. Most ismét idejöttünk, hogy elbúcsúzzunk Krisztus öreg katonájától, akit az Élet Ura az örök hazába hívott. A hitetlenek számára a halál nem szívesen látott, rettegett betolakodó. A hívô számára azonban, Assisi Szent Ferenc szavaival élve, édes nôvér, aki az örök életbe vezet. Vagy amint a halotti mise prefációja olyan summásan fejezi ki: ,,Híveid élete, Urunk, nem ér véget, csak átváltozik, és amikor földi hajlékunk enyészetnek indul, a lelkünket a mennyben örök otthon várja.'' Mielôtt visszaadjuk Jánosunk testét a földnek, ahonnan vétetett, vessünk egy utolsó pillantást annak földi életére, akit Isten nekünk ajándékozott. Elsô emlékem Jánosról hetvenéves születésnapjával kapcsolatos. 1961-ben ô Cleveland-ben dolgozott Szent Patrik plébánián, én pedig a harmadik próbaévet igyekeztem kibírni a szomszédos Pramában. Meghívást kaptam a születésnapi ünnepi vacsorára. Különben azonban sohasem éltem egy házban Jánossal és sohasem töltöttem vele hosszabb idôt. Amióta azonban 1991-ben idekerült Murray- Weigel Hallba, rendszeresen látogattam, bár társalgásra itt sem kerülhetett sor, mert szellemi képességei, fôképp memóriája, nagyon hanyatlóban voltak élete utolsó éveiben. Látogatásom rendszerint azzal telt, hogy többször megkérdezte: ,,Kihez van szerencsém?'' vagy hogy ,,Hogy hívnak?'' Sôt egyszer feleségem és gyermekeim hogyléte után is érdeklôdött. Miután egy-két percre tisztáztuk a helyzetet, meghallgattam panaszait. Három nagy bánata volt Jánosnak, amelyek, azt hiszem, nagyon jól megvilágítják szeretett halottunk életét. Az elsô bánata az volt, hogy nem engedik dolgozni. Amikor Buffalóból idekerült, nagyon boldogtalan volt. Buffalóban ugyanis még kilencvenes éveiben is kijárt az iskolatestvérek egyik csoportjához misézni. Bár erre az utolsó években már nem volt képes, amikor ide került, már csak arra emlékezett, hogy régebben ki szokott járni misézni s nem tudta megérteni, hogy itt miért nem teheti. Nagyon hiányolta kedves munkáját. Állandóan dohogott, hogy itt börtönbe zárták és nem engedik dolgozni. A munka volt Derecskei atya kedvenc foglalkozása, életeleme. Állandóan munkát keresett s dolgos öregkorért imádkozott. Csodálattal olvastam Emlékirataiban (részleteiben a Provinciánk Híreiben is megjelent), hogy amikor egyszer egy ideig nem tudott kijárni misézni, úgy érezte magát ,,mint egy munkanélküli acélgyári munkás Lackawanában''. (Lackawana Buffalo külvárosa, ahol becsuktak egy nagy acélgyárat s igen sok ember maradt munka nélkül). János valóban olyan keményen dolgozott, mint egy acélgyári munkás, akárhová is vezette az engedelmesség: a szegedi tanyákon, Ankarában, Isztambulban, Bostonban, Detroitban, Cleveland-ben, Windsorban, Hamiltonban, vagy Buffalóban. A papi szolgálat volt élete munkája. Abban találta boldogságát és kiteljesülését. A másik bánata az volt, hogy nem engedték egyedül misézni. Ennek egyszerűen persze az volt az oka, hogy nem ismerte már ki magát a misekönyvben vagy a kis misézô kápolnában. Ezt azonban már képtelen volt felfogni. A breviáriumozás is igen nagy probléma volt számára. Amíg nem dôlt ágynak az utolsó két három hétben, ahányszor bementem hozzá, mindig a breviáriumot olvasta nagyítóval. Rendszerint nem a megfelelô kötet volt a kezében, vagy a nem megfelelô napon volt nyitva. Ô azonban csak breviáriumozott hosszú órákon át. Ezt tekintette mindennapi munkájának. Amikor próbáltam vigasztalni, hogy mindennap koncelebrálhat, csak megvetôen legyintett kezével s mondta: ,,Koncelebráció! Hát az meg mi!? Az nem az igazi!'' 1955 februárjában Jánosunk hosszú, napokig tartó vonatúton volt Amerikában. Hogy misézhessen, Toledóban leszállt a vonatról, s miután az éjszakát a vasúti váróteremben töltötte, hajnalban gyalog elment a jezsuiták messze fekvô templomába, fölcsöngette a portás testvért s kérte, hogy engedjék misézni. Elôször el akarták kergetni, mint egy eszelôst, de amikor fölmutatta celebretjét, kinyitották számára a templomot. A szentmise volt Derecskei atya életének központja. Ôt nemigen érdekelte a liturgikusok különbözô véleménye. Számára a szentmise az Isteni Üdvözítôvel való nyugodt együttlétet, egyesülést és szíve Királyának szóló alázatos hódolatot és imádást jelentette. Az Élet Kenyerébôl és az Üdvösség Kelyhébôl vette erejét az élet küzdelmeire. Amikor hetven éve, az akkor nemrég bírónak kinevezett harminckét éves Derecskei János jelentkezett a Társaságba, az egyik examinátor megjegyezte: ,,Ha valaki négy és fél éves hadifogság után akar belépni, valószínűleg kitart elhatározása mellett''. Próféta szólt az examinátorból. 1993. augusztus másodikán délután háromnegyed hatkor Derecskei atya kimondta utolsó igenjét ezen a földön és belépett a mennyei Jézus Társaságába. Harmadik, s talán a legnagyobb bánata az volt, hogy nem mehetett vissza Magyarországra. P. Derecskei 1954. december 8-án érkezett Törökországból menekültként Amerikába. A bostoni jezsuita provinciálistól kapott meghívót s így könnyen beengedték. Bár hosszú életének több mint egyharmadát Amerikában töltötte s igazán hálás volt az amerikai jezsuitáknak, hogy befogadták, mégis erôs vágy élt szívében, különösen mióta a Murray-Weigel Hallba érkezett, hogy hazatérjen Magyarországra. Szellemi állapotából kifolyólag képtelen volt fölfogni, hogy egészségi állapota nem engedne meg egy ilyen hosszú utat, meg hogy otthon nincs is számára megfelelô szállás, s hogy az ittenihez hasonló ellátást sem tudnának biztosítani számára. Mindez ôt nem érdekelte, mindenáron haza akart menni. Nagyon szerette hazáját és népét. Amikor 1918. május 8-án mandzsúriai katonák összeverték, mert bolseviknak nézték, megjegyezte, hogy a verésnél ,,nagyobb fájdalmat okozott az a hír, hogy hazánk kétharmadát elvesztettük''. Egy héttel halála elôtt is még azt kérdezte tôlem (s ezek voltak utolsó szavai, amit magyarul intézett hozzám) ,,Miért kell nekem itt meghalnom?'' ,,Miért nem engednek Magyarországon meghalni?'' Most már tudja és megérti Jánosunk a választ erre a kérdésre is. Lehet, hogy az, hogy itt a földön nem mehetett haza, volt az utolsó áldozat, amit az kért tôle, aki ,,kiüresítette önmagát'' érettünk s talán ez az áldozat volt az útlevél az örök hazába. Emlékiratai végén, Derecskei atya köszönetet mondott Istennek mindazokért, akik élete folyamán segítették. Hosszú a lista, de befejezetlen. Ismerve Jánosunkat, biztos vagyok, hogy hozzáadná a Murray Weigel Hall lakóiból és alkalmazottaiból mindazokat: jezsuitákat, ápolónôket, orvosokat és alkalmazottakat, akik száműzetésének utolsó éveit elviselhetôbbé igyekeztek tenni. Elsôként mindazon emberért adott hálát Derecskei atya, akiket Isten az élet útjába vezérelt. Most mi adunk hálát az Úr Istennek, hogy megismerhettük Jézus hűséges társát, P. Derecskei Jánost. Nyugodjék békében az örök hazában! Ámen. (P. Ádám János P. Derecskei János temetési szentmiséjén) ======================================================================== P. Bölcsföldi Sándor (1920--1994) Éppen készültünk szeptember 8-án meglátogatni a kórházban Sándorunkat Babos Pistával és Kiss Ulrichhal. Beosztottuk a feladatokat, ki mit csinál: Ulrich diakónus, akinek Sándor korábban gyóntatója volt, megáldoztatja a beteget, Babos Pista pedig a betegek szentségérôl írt könyve segítségével feladja neki a szent kenetet, én pedig jámborul asszisztálok. Indulásunk elôtt pár perccel jött a hír, hogy Sándorunk az örök Hazába költözött, ahol már nincs se szenvedés, se könny, hanem csak béke és öröm. P. Bölcsföldi 1920. február 29-én született Budapesten. Csepelen járt polgáriba és inas-iskolába, vas- és fémesztergályosnak készült. 1939-ben elkezdett készülni a gimnázium különbözeti letételére, és 1942-ben felvételét kérte a Jézus Társaságába. Azt hiszem 1944-ben találkoztam Vele a Piusban, amikor ott érettségizett. Ô volt az elsô eleven jezsuita novícius, akit életemben láttam, amint P. Katona Pistával, a miniszterrel tárgyalt és egy régi novíciushoz illôen hosszú listával a kezében engedélyeket kért. Lehet, hogy arra is kért engedélyt, hogy levegôt vegyen. Szerencsére akkor még nem foglalkoztatott a jezsuita hivatás gondolata, mert talán megfutamodtam volna. De késôbb rájöttem, hogy Sándor szerette a dolgokat komplikálni. Filozófiai tanulmányait Szegeden végezte, Feldkirchben és Münchenben magiszterkedett. Teológiáját Szegeden kezdte, Innsbruckban folytatta és Leuvenben fejezte be. A münsteri tertia után Essenben lelkipásztorkodott iparos ifjak között. 1968-ban három éves betegápolói tanfolyamot kezdett, aminek befejezése után tizenhat éven át a Bad Godesbergi evangélikus kórházban működött mint betegápoló, hűen Szent Ignác és az Elsô Társak példájához, kik a kórházakban szenvedô embereknek nemcsak a lelkét, de a testét is ápolták. Nyugdíjba vonulása után a meckenheimi Szent József öregotthonban tevékenykedett, amíg P. Provinciális vissza nem hívta Magyarországra, és a pilisvörösvári Szent Erzsébet Öregotthon lelkészévé ki nem nevezte. A múlt év decemberében jött haza erôsen meggyengült egészséggel és így hamarosan és ismételten ágynak dôlt, amíg végsô betegsége (tüdôrák) át nem segítette az Örökkévalóságba. Amikor az utolsó évtizedekben találkoztam jezsuita ta- lálkozókon, mindig néhány fényképezôgéppel a nyakában jelent meg. Kedvenc hobbija volt a fényképezés, s most amikor az elmúlt napokban, hátrahagyott könyvei között böngésztem, döbbentem rá, hogy milyen sokoldalú volt testvérünk érdeklôdése. Élete központjában azonban a szenvedô ember szeretete és szolgálata állt. Ezért vagyok biztos, hogy megállta az örökélet érettségijét, mert az érettségiztetô mondta, hogy: amit egynek a legkisebbek közül tesztek, nekem teszitek. Ismerôsre talált. Legyen Jézus az örök Jutalma. (Á. J.) Bölcsföldi Sándor P. Bölcsföldi szegény munkáscsaládban született a budapesti ,,vörös'' övezetben 1920. február 29-én. Édesanyja nevelte a legegyszerűbb körülmények között. Sándornak korán munkába kellett állnia, hogy fenntarthassák magukat. Nagy szorgalommal, kitűnô kézügyességgel kezdte el az általános iskola befejezése után inas éveit a vasasoknál. Megismerte és megszerette a munkásokat, gyorsan meglátta sokak kilátástalan helyzetét és az Egyház ellen tanúsított ellenséges magatartását. Hogy segítsen munkatársain, tovább akart tanulni. A munkás elôtt csak a nadrágos embernek és a doktor úrnak van tekintélye, hangoztatta ismételten. A tanonciskola után esti iskolába és tanfolyamokra járt. Kispesten ismerkedett meg a jezsuitákkal és a Társaságban látta jövendô hivatását is. Szorgalma és határozott célkitűzése volt a mérvadó, hogy érettségi nélkül vették fel a noviciátusba. Noviciátusa alatt a pécsi jezsuita kollégium magántanulója volt. Pécsett tette le az osztályvizsgákat és az érettségit is. Elöljárói az érettségi után engedték fogadalmakhoz. A szegedi filozófián hangyaszorgalommal, hihetetlen kitartással és kemény akaraterôvel, mely Sándort egész életében jellemezte, vetette magát a tanulmányokba. Mindent alaposan, tökéletesen akart végezni. Önmagától kívánta és követelte a legtöbbet, de szívesen segített minden praktikus dologban rendtársainak. Ideje szinte az utolsó percig be volt osztva a tanulásra. A szegedi filozófián az elôadások latinul folytak. Sándornak nem volt azonban olyan alapja, hogy nehézségek nélkül érthesse meg az órákat és a latinul írt filozófiai tankönyveket. Nagy alázattal jött ilyenkor társaihoz és kért útbaigazítást, magyarázatot. A filozófia befejezése után a magisztérium évei következtek volna a magyar provincia hagyományai szerint. De 1948-ban nem voltak többé a magyar provinciának gimnáziumai. Így 1948 ôszén még elkezdte Szegeden a teológiát, de 1949 telén a szegedi skolasztikusokkal együtt külföldre menekült. A menekült skolasztikusokkal együtt Innsbruckba a Zenzenhofra, a kollégium villájára került. Itt várta az iskolaév végéig teológiát tanulva, hogy hova fogja provinciálisa P. Borbély küldeni. Sándornak nem volt semmiféle nyelvismerete és még nem végzett magisztériumot. A provinciális minden elôkészítés nélkül a svájci provincia kollégiumába, a vorarlbergi Feldkirch-be küldte. Hat skolasztikus került akkor a feldkirchi kollégiumba, de az ottani rektor, a svájci P. Rohner, csak hármat tudott és akart alkalmazni a nevelôi munkában. Sándor munka nélkül maradt. Elôször németül kellett tanulnia. Akkoriban Ausztriában még egy német-magyar szótárt sem lehetett kapni. Sándor a maga alaposságával egy a könyvtárból kivett német szótárból tanulta egymaga a német szavak gyökereit és a nyelvtant. Felajánlotta magát minden munka elvégzésére, melyhez nem volt szükséges a német nyelv ismerete. Így akarta legalább eltartását saját munkájával biztosítani; nem akart a kollégium terhére lenni. Minden fiú a kollégiumban az internátusban lakott. A generális prefektus a felsô osztályok tanulóiból csoportokat szervezett, hogy a délutáni szabadidôben a négy év folyamán megtanuljanak egy-egy mesterséget: asztalos, lakatos, fonó-szövô stb. Az intellektuális képzés mellett a fiúk gyakorlati érzékét és képességeit akarta fejleszteni, hogy megértsék a munka szellemét és a dolgozók mentalitását. Sándor itt végzett magisztériuma második évében ugartörô munkát. A fiúk délutáni foglalkoztatása a különféle műhelyekben azonnal kiváltotta a tanárok ellenkezését. Kevesellték a tanulásra fordított idôt. Sándornak mennie kellett a kollégiumból, mert nem volt többé munkája. A következô iskolaévre 1951/52-re a vesztfáliai Bürenben, a Társaság ottani kollégiumában kapott prefektusi munkát, két fiatal magyar jezsuitával (Sadovszki Ottó, Vicsay Emil). Rektora P. Paul Sträter, a híres lelkiatya, aki egy háromkötetes mariológiát publikált, felismerte a szenvedô fiatal jezsuita papi hivatását és kedvezô információkat adott róla, hogy folytathassa a már megkezdett teológiát. Sándor a következô iskolaévben 1952/53-ban Eegenhovenben, az ottani teológiai és filozófiai fakultáshoz csatolt magyar intézetben lakik P. Németh Béla rektorsága alatt és a fakultáson tanult. 1954-ben szentelték nagy vigasztalására pappá és 1956 nyarán fejezi be teológiai tanulmányait. 1956/57-ben végzi P. Otto Pies instruktor vezetése alatt P. Kókaival együtt 28 jezsuita társaságában a harmadik próbaévet. Itt valóban megismerhette a Társaság internacionalitását. Elsô beosztását Essenben kapta mint a munkások lelkipásztora. A Ruhr-vidéken dolgozott mint munkásfiúk és -lányok spirituálisa és tanított hittant a különféle munkásiskolákban. Tevékenységét hamarosan Mühlheimre is kiterjesztette. Munkászenekart alapított és különféle helyeken adott velük koncerteket. Ezek az évek voltak papi életének legtermékenyebb évei. 1967-ben a Saar-vidékre helyezték át és Dillingenben egy gimnáziumban tanított hittant. Ez bizony nehéz feladat volt a diáklázadás éveiben. Így került már a következô évben Krefeldbe és egy betegápolókat képzô iskolában tanított hittant, és vezették be ôt is a betegápolásba. 1968-ban jelentette ki, hogy ,,mi már eleget beszéltünk az Evangéliumról, most már csinálni is kellene!'' Eme meggyôzôdés alapján elöljárói engedélyével elvégezte Krefeldben az elôírt hároméves betegápoló iskolát, s mint diplomás betegápoló dolgozott 1971-tôl 1987- ig az evangélikus kórházban Bad Godesbergben. Szorgalmas, önzetlen munkáját ott nagyon becsülték, s mikor 1987-ben a korhatár elérése miatt nyugdíjba kellett vonulnia, a kórház vezetôsége és az orvosok igen nagy elismeréssel nyilatkoztak róla. Sándorunk nem elégedett meg a kórházban a betegápolással. Mint pap és jó pásztor segíteni akart a katolikus és nem-katolikus betegek lelki ínségén is. Errôl a ,,mellék''-tevékenységérôl is lelkiismeretesen beszámolt elöljáróinak minden évben. Ezrekre megy azoknak a száma, akiknek kiszolgáltatta a betegek szentségét (pl. 1986- ban 718 alkalommal). Emellett szabad óráit továbbképzésre fordította. Éveken keresztül járt rendszeresen a bonni egyetem pedagógiai fakultására és az összes vizsgát letette. A doktori cím megszerzésére még egy dolgozatot kellett volna megírnia. Ezen is sokat dolgozott, de befejezni már nem tudta. Nyugdíjba vonulása után 1987-tôl 1993-ig Bonn közelében Meckenheimbe került, ahol mint házi lelkész működött egy öregotthonban. Innét került aztán 1993. decemberében Pilisvörösvárra. Életének utolsó két évében egészsége leromlott. Még németországi tartózkodása idején kapott szívinfarktust, amibôl úgy, ahogy kilábalt, de aztán hazatérte után sokasodtak a panaszok és betegeskedések. 1994. szeptember 8-án hunyt el. R. I. P. Jellemébôl elég legyen csak két jellegzetességre utalni: Igen nagy bizalma volt Szent József segítségében; s ôszinte bizalommal viseltetett elöljáróival szemben. Állandóan kereste velük a kapcsolatot, minden ügyes-bajos dolgáról beszámolt s lelkiismeretesen elszámolt minden évben a pénzérôl. (Összeállította: P. Hegyi János S. J.) ======================================================================== Gódor Nándor (1913--1994) Nándor augusztus született Abonyban egyszerű, sokgyermekes családból. Elemi iskolájának négy osztályát, majd a polgári iskolát ugyancsak Abonyban végezte. Majdnem húsz éves volt, mikor jelöltként (posztulánsként) 1933 májusában bevonult a budapesti Manrézába. 1937. február 2-án, ugyanott megkezdte a jezsuita noviciátust és két évre rá, 1939. február 2-án Gyertyaszentelô Boldogasszony ünnepén teszi elsô fogadalmait. Elôször Pestre, majd késôbb Kalocsára kerül konyhai munkára, illetve fűtônek, de a második világháború viszontagságai ôt sem kerülik el: 1941--42-ben Kijevben teljesít katonai szolgálatot, majd 1944--46 között Németországba kerül mint katona. Miután hazatér Magyarországra, Pécsre kap dispozíciót. Mint fűtô dolgozik. 1947. augusztus 15-én teszi le végsô szerzetesi fogadalmait Pécsett P. Hemm kezébe. Amikor 1950-ben a szerzeteseket elhurcolják, Mezôkövesdre kerül és ott is marad mint mindenes, addig amíg 1951. november 20-án bevonul Pannonhalmára a Szociális Otthonba. Több mint 25 évig, 1977. szeptemberéig házi munkásként dolgozik Pannonhalmán. Utána 1991-ig a Szociális Otthon gondozottja. Ekkor kéri P. Provinciálist, hogy disponálja olyan helyre, ahol még munkájával segíthet. Így kerül Budapestre, a Mária utcába, ahol példás buzgósággal takarít és konyhai munkát is végez. 1994 tavaszán többször gyengélkedik, lábai megdagadnak. Az orvos vízhajtót rendel, de állapota nem javul. Így május elején a Vas utcai kórházba kerül, ahol felerôsítik. Május 13-án újból bevonul Pannonhalmára, mint a Szent Adalbert Szociális Otthon gondozottja. Nagy szeretettel fogadják, mint régi ismerôst. De szíve már nagyon gyenge, segíteni nem tudnak rajta. Hamarosan a gyôri kórházba kerül, ahol 1994. június 11-én befejezi földi életét. Nándor testvér, vagy ahogy mi szólítottuk az utolsó években, Nándi bácsi, nemcsak a jó segítôtestvéreknek, hanem a jó szerzetesnek volt a példája. Hihetetlenül sokat dolgozott és sokat imádkozott. Utolsó éveiben is reggel 4 órakor kelt, fél órát tornázott, majd a korai munkát elvégezve misén vett részt, megreggelizett, egy teljes órát elmélkedett. Utána takarított, majd az ebédlôt látta el. Közös imákon mindig jelen volt, de sokszor tartózkodott a kápolnában, és nagyokat sóhajtozva imádkozott. Igen olvasott volt. A jezsuita szentek életét különösen jól ismerte. Provinciánk életébôl is tudott érdekes részleteket. Beszédmódja katonás fegyelemrôl tanúskodott, mely egyeseknek túl keménynek tűnhetett. Valójában igen melegszívű, önzetlen ember volt, aki a legritkább esetben és csak súlyos okok miatt panaszkodott. Magát sohasem kímélte, hanem a ,,nagyobb szolgálatot'' Krisztus Király Országáért naponta gyakorolta, míg Mestere haza nem hívta hű szolgáját. Nándi Bácsi, Te már -- mint ahogy hisszük és reméljük -- az égi Társaságnak vagy a tagja. Kérjük, továbbra is imádkozzál értünk, a magyar jezsuita provinciáért és az Egyházért, hogy mi is hű fiai lehessünk Jézusnak, Isten nagyobb dicsôségére! Nyugodj békében! (Összeállította: P. Nemesszeghy) ======================================================================== P. Havas János (1908--1994) Rövid hírt kaptunk New Yorkból: P. Havas János szeptember 9-én az Örök Hazába költözött. Méltóbb megemlékezést nem közölhetnénk Provinciánk nagy misszionáriusáról, mint volt misszionárius társának, P. Cser Lászlónak az írását, amely ugyan már hosszabb kiadásban megjelent az Új Provinciánk Hírei 7. (8--9. old.) és a 19. számában (21--22. old.), de még mindig idôtálló, és hűséges képet ad szeretett halottunkról. Csak azt szeretném hozzáfűzni, hogy sohasem hallottam Johnnyt (mi így hívtuk ôt a Fordham-en) panaszkodni, pedig hosszú betegségben szenvedett. Sokszor meg akartam ôt látogatni, de ritkán volt egyedül betegszobájában. Szinte haláláig foglalkozott lelki-gyermekeivel. Mindig mosolygott, mindig bátorított, mindig Jézusra nézett. Legyen ô az Örök Jutalma. (Szerkesztô). Cser László megemlékezése Havas Jánosról Neve és szerzetesi hovatartozása mellé a szűkszavú magyar jezsuita katalógus ezt nyomtatta: Ortus -- született: 1908. április 2. Szerzetbe lépett: 1935. szeptember 30. Ordinatio -- pappászentelés: 1941. május 31. Gradus -- végsô fogadalomtétel: 1945. február 2. Ennél szűkszavúbban és szárazabban nem lehet rögzíteni egy színes és gazdag életet. Nem akarom az eddig jelzett hiányt számokkal pótolni, adatokkal unalmassá tenni. Ez az érdekes és csodálatos élet többet érdemel. Sajnálom, hogy oly keveset írhatok róla. De amit róla emlékezem, az pontosan úgy volt, ha lelkének mélységébe nem is érek és azt nem is írhatom le. Úgy tudtam Tôle -- még a manrézai noviciátusban --, hogy tanítónak készült, és eljegyzését bontotta fel, amikor a Jézus Társaságába lépett, hogy ezen a Jézus zászlajára esküdött szerzetesi csoporton át adja életét mintegy boldog és holtomiglan-holtáiglan esküvésben az Egyház közösségének, Jézus Krisztus Misztikus Testének és így Istennek, Akit mindig, mindenütt, mindenben keres és szolgálni kíván. Ôt elôbb sodorta a Szentlélekisten halk inspirációja a kínai misszióba. Ott találkoztunk, a sanghaji teológián, ahol vagy tizenkét nemzet jezsuita misszionárius-süldôi készültek az Ige hirdetésére kínaiul, kínaiak között, egy hatalmas történelmi -- területi és akkor több mint félbilliónyi lélek között --, akik nem is tudják, hogy Arra várnak, Akire minden teremtett lélek: a megváltó Isten Fiára, Jézus Krisztusra. Jánost a Jó Isten sokféle adománnyal áldotta meg. Egyike: oly könnyen kezelte a kínai nyelvet, hogy akár szűkös szótárral is ki tudta fejezni magát bármilyen helyzetben, különösen az oltár elôtt, szentbeszédeiben. Zenei hallása is segítette ebben. Nemcsak jó énekes volt, de rábízták a hatvantagú kórus vezetését is. Ô elôbb került be a misszionárius élet sodrába, a japánoktól megszállt magyar misszió szolgálatába, mint én. [...] 2. Ha vonzó egyéniség, jó hangú énekes, drámai elôadó volt, még több is: hatékony betegkezelô. ô vezetett be egy szemfertôzés, a trachoma elleni -- ki tudja, hol tanulta -- betegkezelési módszert. Kertjében kecskét tartott, azt reggelenként megfejte és a trachoma áldozatait bôr alatti kecsketej-injekcióval kezelte. Ez az injekció lázat okozott, ami kitisztította a szemfertôzést és megmentette a beteg szemet a vakságtól. Betegápoló tudományának igazi próbája egy félelmetes eset volt. A helyi gerillák egy térden lôtt katonát hoztak elébe, akinek térdsebe földagadt és üszkösödött. A szerencsétlen sebesült magas lázban dobálta magát, és János úgy látta, hogy menthetetlen. Az üszkösödés rohamosan terjedt, a lába dagadt, gennyesedett. Egyetlen dolog segíthetett rajta: amputálni, levágni a lábat és így megmenteni a haldokló embert. János imádkozott és nekiült tanulni. Egy éjszakán át kereste és jegyzetelte orvosi könyveiben, hol, milyen izom és ér van, hogy kell az ereket elkötni és hol kell vágni... Kora reggel a betegnek és barátainak könyörgésére -- ôk jobban hittek orvostudományában, mint ô maga -- hozzálátott a műtéthez. Az amputált ember túlélte a műtétet, és nemcsak ô hálálkodott, de az egész vidék nagy tisztelettel nézett orvos ,,senfujára'', orvos lelkiatyjára. 3. Hiába volt mindenkinek jó barátja ez a rátermett, mindenre kész misszionárius, egyre jobban zaklatták és akadályozták munkáját. A japán-kínai háború legvéresebb napjait éltük. Mao Ce-tung megszervezte észak-kínai, mandzsúriai rablókból, önkéntesekbôl összegyúrt seregeit és a helyi ,,gerillákkal'' szövetkezve, ahol lehetett, támadta és irtotta a japán megszálló katonaságot. Két tűz között voltunk: a kommunista gerillák ellenünk, a japán megszállók bizalmatlanul szembe velünk... Központunk, Táming püspökét, Szarvas Miklóst titkárával, Maron Józseffel együtt elfogták és megkínozták. A missziót minden épületével, berendezésével, pénzével lefoglalták és minket kiűztek. János ötletszerűen és szokásos lelkesedésében Sanghajig utazott, ahol, úgy hírlett Csang Kaj Sek felesége idôzik, és azt hitte, hogy a közbenjárása szabaddá teszi fogoly misszionáriusainkat. Siker nem koronázta vállalkozását. Inkább kudarc: lelki és idegizgalma megvakították. Egy hétig sötét szobában tartották, hogy szemidegei megnyugodjanak. Lassan visszanyerte látását. S aztán? Következett a Kálvária, amit már nyugodt türelemmel vállalt. Azzal, Aki mintaképe volt, a Kálvária és Kereszt Urával, Jézussal. Ez rendbe lépése, lelkigyakorlatos átalakulása, missziós élete áldozatosságának lényeges pontja volt: elfogták, börtönbe zárták a maoista kommunisták. Egy éven át ült, imádkozott és várt egy kínai börtön cellájában -- mire? Mint késôbb, már itt Amerikában missziós tevékenysége közben, lelkigyakorlatokat adva olyan drámaian mondta el, hogy hallgatói könnybe lábadtak, arra várt, Aki ott volt vele, a magányos, a mi világunkban magára maradt, szenvedô Jézusra, Aki feléje jött, majd ott élt vele. 4. Kedvenc helyzetalkotása volt errôl a fogságról: ülök a cellámban, éhesen, tétlenül, imádkozgatva. Kivezettek, alá akartak velem íratni ilyen meg amolyan vallomást, de nem írtam alá semmit. Arra kértek, legyek spiclije az Egyháznak itt Kínában, és akkor szabadon engednek. Semmit sem írtam alá, minden kényszerre, éheztetésre, botverésre fejet csóváltam. Rettenetes magányomban arra gondoltam -- lehet, hogy ,,teológiailag'' helytelen: milyen magányos a mi Urunk az Oltárszekrényben, szerte a világon, a templomok szentélyében. Milyen kevesen fordulnak Hozzá, milyen kevesen töltenek idôt Jelenlétében. Én elhatároztam, hogy rettenetes magányomat az ô Magánya elé viszem, társulok Vele, és már nem voltam egyedül. A másik dolog: bár lélekben egyensúlyba kerültem és nyugodtan, békén viseltem sorsomat, a napét, az órákét és a bizonytalan jövôét, fizikai hiányaim is voltak, s tán a legnevetségesebb (a rossz koszton, piszkos börtönön, rideg közönyön túl): kopasz fejem mindig fázott a nedves hidegben. Szedd össze az eszed, János! -- biztattam magamat és máris megszületett a jó ötlet bennem. Lehúztam egyetlen harisnyámat mind a két lábamról. A lábam jobban bírja a hideget, mint a fejem -- bölcselkedtem. Napokba került, míg nem mosták a járgányt a cellák között. A bambuszseprôt elkaptam és sikerült letörnöm egy kis bambuszágat, ami tudnivaló, hogy kemény, majd mint az acél. Megint napokba telt, míg átfúrtam, hogy horgolótűnek avassam. Sikerült. Kis sapkát horgoltam a harisnya fonalából nagy türelemmel -- de idôm volt, ráértem! Mennyi szabadidôt adott nekem az én Uram, Istenem! Ezt a ,,pileolust'' -- olyan, mint a szerzeteseké, bencéseké, régen jezsuitáké, most a ferenceseké barnában -- ô feketében nevetve mutogatta lelkigyakorlatokon a hallgatók oldott nevetése közepette. 5. Elöljárói Amerikába küldték. Lelkigyakorlatos házakban élt és élete a ,,lelkigyakorlatok'' adásában telt. Mondták is rendtársai, a sokfelé szaladgálók, hogy elsô két évben alig hagyta el a monrói lelkigyakorlatos ház épületét. Csak élete Krisztussal és Krisztus élete embertársaiban érdekelték, foglalták le. Erre szánta, ennek adta idejét, energiáját. Mindezt meg is írta egy könyvben, ami eddig nem került kiadásra. Túl mély? Nem elég jó angol szövegezés? Nem elég idôszerű? János mély élete jól szövegezett és nagyonis idôszerű. Talán a továbbiakban még jobban, mint amit eddig írtam Róla. Lassanként valamiféle különös bénulás levette lábáról és tolószékbe kényszerítette. Ott találkoztam Vele a Fordham-en, a bronxi jezsuita egyetem öreg- és betegházában. Milyen csodálatos az én jezsuita rendem, ámuldoztam diakónus barátommal, Mike Heggartival, amikor, nem is régen, meglátogattuk ezt az öregeknek és betegeknek berendezett otthont. Éppen a mise idejére értünk oda. Bekuporodtunk egy hátsó padba. Szorgos kezek, figyelmes léptek kerekesszéken betolták azokat, akik nem járhattak már a maguk lábán. Tipegô léptek, botra támaszkodó, elaggott testek léptek az oltár közelébe. Jánost betolták. Szeme félig csukva volt és arca mosolygott. Ezt a misét sem én, sem diakónus barátom, míg élünk, nem felejtjük el. Fiatal jezsuita misézett. Nem szánakozott, sóhajtozott az elaggott, fáradt, mennyi tagjában híres, sôt világhírű elaggott jezsuita testvérein. Tréfált, friss volt, örült, hogy együtt lehet velük, akik helyt álltak és Annak kezét fogják, Aki mindig vezette ôket. 6. Az ebédlôteremben János asztalához vezetett egy mosolygós, kedves apáca. ,,A kedvencünk, szent ember'' -- súgta a fülembe -- ,,ha nem tudnám''! János rám ismert, szeme fölragyogott és összeölelkeztünk. Most Magyarországon mindenki elmondja megpróbáltatása történetét. Mindenki elmondhatja, mindenkinek van oka rá. A leírt szenvedések és vértanú-történetek kötetszám jelennek meg. Az együttérzés, a fájdalom, a szeretet köti be, fedôlapnál, kapocsnál és zsinóroknál jobban ezeket a megemlékezéseket. Akár politikai, akár társadalmi, akár vallási áldozatok írták ezeket a ,,vértanútörténeteket'' mind az életünk, szívünk és lelkünk jó része marad, hiszen kortársak, talán szemtanúk is vagyunk. Csiencsuangra ki gondol? Havas Jánost ki idézi? Remélem sokan, akik ismerték és áldják Istent, hogy hűséges és szent misszionáriusát hallhatták, megismerhették, Tôle a Krisztus -- követésre inspirációt kaptak. Cser László: Havas Jánost temetjük Ott fekszik Havas János a jezsuita egyetem infirmáriumának kápolnájában. Nyolcvannégy éves de, holtan sem, élve sem látszik annyinak. A megviselt életnek -- amibôl kijutott Neki -- nyoma sincs. Boldogan élt, boldogan dolgozott, boldogan szenvedett és örömmel halt meg. Beöltöztünk a szentmisére. Megérkezett a kanadai fônökünk, Jaschkó Balázs. Vele beszélgetek. Te ismerted jól Jánost és így tovább. Odafigyelt erre a liturgiát vezetô Atya is, és rákérdezett: vállalnád a homíliát? Hiszen ismerted! Természetes, hogy vállalom. Az evangéliumot már én olvastam az elsô olvasmány és a zsoltárének után. Aztán fölnézek. Vagy negyven jezsuita rendtárs, nyolc kedves nôvér -- ôk ápolják az öreg és beteg atyákat -- vagy harminc világi, János atya lelki vezetettjei. Elnézést kérek, hogy készületlenül állok ilyen helyzetben, ilyen illusztris misézôk elé. Jánost kérem, hogy jól emlékezzem rá és az Isteni Lelket, hogy inspiráljon. Hozzáfogok. Elmondom, hogy együtt éltünk Budapesten a Manréza noviciátusban, a Pesti Jézus Szíve templom mellett filozófiát tanulva, -- ô elôbb ment Kínába, mint én --, de együtt tanultunk teológiát, s missziós kerületébe úgy kerültem, hogy az ô helyébe kettônket helyezett a gondos elöljáró s nem hiszem, hogy ketten értünk annyit, mint János egyedül a rábízott huszonnyolc falu életében. Mert az történt, hogy az egykori középiskolai tanár, az eljegyzett vôlegény, a jezsuita rendbe lépve, remek énekhangjával nemcsak elôénekes és énekvezetô volt kórusunkban, de a kínai nyelv dallamos skálázását is könnyen felvette és már kevés szókinccsel is szebbnél szebb szentbeszédeket mondott el híveinek. Még Magyarországon szerzett ismerete elsôsegély-nyújtásra, gyógyszerellátásra oly segítség volt neki kínai életében, hogy mikor a közeli nem katolikus misszió orvosai elhagyták a kórházat, János azt megörökölte. Olyannyira, hogy amikor egy térden lôtt gerillát üszkösödô lábával a kis kórházba vittek, János nekiült egy éjszakán át amputálást tanulni, és levette az üszkös lábat úgy, hogy emberünk életben maradt. Jó híre nemcsak terjedt, de központtá is tette. A helyi kínai kommunista vezetôség háziorvosa lett és csodálatos penicillin injekcióival, még súlyos nemi betegségeiken is segített. Amikor püspökünket, Szarvas Miklóst börtönbe vetették titkárával együtt, János nekivágott a hosszú vonatozásnak Sanghaj felé, hogy a jelentôsebb kommunista vezetô elôtt igazolja a püspök és Maron atya ártatlanságát. Kimerültsége és idegfeszültsége Sanghajba érve olyan fokú volt, hogy elvesztette szeme látását. Megvakult. Az orvosok egy hétig tartották sötét szobában és látása lassan-lassan visszatért. Mert nem juthatott a vezetôk elé kérelmével, az Auróra egyetemen a diákokkal foglalkozott. Itt csípte föl a rendôrség és vetette börtönbe. Alá akartak íratni vele egy okmányt, amelyben elvállalja, hogy kémkedik az Egyházról a kommunista rendszernek Sanghaj körzetében. Nem írt alá semmit. Egy évig ült börtönben, kínai börtönben, ami nem hasonlítható az amerikai luxusbörtönökhöz. A börtönélet tanította meg nemcsak a magány, az elmélkedô csend, de a Keresztrefeszített társaságában élô életre is. A tabernákulum, az Isten templomaiban, az Oltár mögött elhelyezett szűk tabernákulumban bezárt Oltáriszentség Krisztusa vette fel Jánossal a kapcsolatot és János ôvele. Különös szövetség talán nekünk, a leglényegesebb, legszükségesebb, az egyetlen lehetôség neki. Így aztán nem volt nehéz az egyévi koplalás, piszok, megaláztatás, kivetettség, magány -- sosem volt egyedül, mindig együtt élt Mesterével az oltárszekrénybe börtönzött Jézus Krisztussal. Eddig mondtam én -- a többit rábíztam azokra, akik ismerték, hallgatták, tisztelték, szerették. Akik körülvették az oltárt, és Havas János kihűlt testét az oltár érintésében. Rájuk bíztam személyes élményeiket Havas János missziós életével kapcsolatban. És mi mást mondhattam: kérjük Havas János közbenjárását értünk. A börtönlakó, akit a börtön szabaddá nevelt Isten és az örökélet felé, hazaért oda, ahol a fölszabadító, utainkat irányító Isten vár minket. ======================================================================== P. Lázár József (1919--1994) P. Lázár József 1919. május 1-én született Mezôkövesden. Szülei tagjai voltak a ferences harmadrendnek, és az egész családot mély vallásosság jellemezte. Ebben a vallásos légkörben nevelkedett, elvégezte a gimnáziumot és a királyi katolikus gimnáziumban érettségizett 1939-ben Mezôkövesden. 1939. augusztus 14-én P. Hemm János novíciusmester vezetése alatt elkezdte a noviciátust a budapesti Manrézában. Egészen fiatalon, már 12 esztendôs korában úgy érezte, hogy hívja ôt az Úr. Ez a hívás évrôl évre élesebben rajzolódott ki fôleg a napi szentmisén, ministrálás közben, az elsôpénteki ájtatosságban és az akkor és ott szokásos ünnepi zsolozsmán. Nemcsak a két év noviciátust, de még egy harmadikat is a Manrézában töltött retorikusként. Ez idô alatt görögöt és modern nyelveket tanult és tudatosan készült az apostoli életre. Filozófiát két évig Kassán, majd egy évet Pécsett tanult, és ott vészelte át a háborút. Még két évet töltött Pécsett mint kollégiumi nevelô. Elöljárói középiskolai tanárnak szánták, ezért egyre jobban belemerült a pedagógiába. A teológiát Szegeden kezdte 1947-ben. 1949- ben, Gyümölcsoltó Boldogasszony éjjelén sikertelen próbálkozást tett, hogy Nyugatra menjen, ahol befejezhetné tanulmányait és dolgozhatna jezsuita papként. Ehelyett Kistarcsára vitték, ahol több mint négy évet töltött. Saját bevallása szerint P. Mócsy példája lelkesítette, és adott neki útmutatást. Az internáló táborban folytatta teológiai tanulmányait. Szabadulása után pár hónapig alkalmi munkás, majd a Heves megyei Tanács építô vállalatánál segédmunkás, majd kôműves. Ez idô alatt folyton képezi magát, elvégzi az építôipari fôiskolát, irodai beosztást vállal a magasabb fizetés, több szabadság reményében. 1979-ben építôipari technikusként, fôművezetôként megy nyugdíjba. Apostoli tevékenysége nagy lendületet kapott, amikor Pomázon, a Goretti Szent Mária kápolnájában 1957. január 25-én az internált Kisberk Imre püspök úr titokban felszentelte. Amint rövid életrajzában írja: ,,1957-ben az Úr méltatlan kezemet is felkente, hogy megmentôje legyek a rászorulóknak. A kemény fizikai munkában csak a kéz bôrfelülete változott meg, a lélekben annál mélyebben hatott a kegyelem.'' Nyugdíjba lépése után 1957--1981-ben Egercsehiben plébános, 1981- -83-ban Rómában készül a lelkigyakorlatos munkára, amibe bekapcsolódik hazatérte után, de emellett átveszi az iregszemcsei plébánia vezetését. 1990-ben a szerzetes rendeket, közöttük a jezsuitákat is visszaállítják. P. Lázár a kispesti Jézus Szíve templomban kapott beosztást. Sajnos egészségi állapota egyre gyöngült, így 1995 ôszétôl a pannonhalmi Szent Adalbert Szociális Otthonban lakott, ahol gondos kezek ápolása biztosított megpihenést számára. Itt imádkozott és ajánlotta fel szenvedéseit az Egyházért és a Társaságért. Nyugodjék békében! ======================================================================== F. Ritz Sándor (1916--1994) Sándor testvérünk Gyömrôn született 1916. január 15-én egy tízgyermekes családban. Édesapja még az elsô világháborúban elesett. Fiatal koráról nem találtunk adatot itt, Rómában. Jómagam arra emlékeztem, hogy asztalosmesterséget tanult, mások azt mondják, hogy belépése elôtt egy fényképésznél dolgozott. A Társaságba 1941. október 18-án lépett be. Novíciusmestere az elsô évben P. Napholc, a másodikban P. Kovács volt. A katalógus szerint a második évben a konyhán dolgozott. 1943. október 30-án tette le elsô fogadalmait. Jött a katonaság. A háború végét Németországban élte meg, ahonnan nem is tért haza Magyarországra. A München közelében lévô skolasztikátusban Pullachban kapott beosztást, mely a háború alatt katonai kórház volt és súlyos bombatámadás is érte. A Házban a háború után a noviciátus, a filozófia és a teológia kapott helyet. A lakók száma ezekben az években meghaladta a kétszázat. Sándor testvér beosztását 1946--1950 között a Dél-német Provincia katalógusa szárazon így jelzi: ,,sofôr'', ami lényegében azt jelentette: ,,bevásárló''. Hogy ez mit jelentett azokban az években egy ekkora házban, azt mindenki el tudja képzelni. 1950-ben Sándor testvér is megérkezett Chieribe a Villa Luigina-i magyar skolasztikátusba szakácsnak. Az is maradt annak megszűnéséig. Eegenhovenben történt meg vele, hogy karácsony vigíliáján vacsorára mákos gubát szeretett volna készíteni, de hol vegyen mákot? Valaki azt ajánlotta neki, nézze meg egy madárkereskedésben. Volt is, de amikor az eladó kérdésére, hogy hány grammot kér, másfél kilót mondott, az felkiáltott: ,,Magának hány madara van?'' 1954-ben eegenhoveni ház megszűnt. Sándorunk naposabb vidékre vágyott, és így Rómába került a Német-Magyar Kollégiumba, ahol 1967-ig maradt. Hivatalos foglalkozása: az alkalmazottak prefektusa, házgondnok és sofôr. 1967 és 1993 között a Biblicumban volt az alkalmazottak prefektusa, sofôr és ruhatáros. Sándor testvér jellemzésére idézhetjük, amit 1991-ben ötvenéves szerzetesi jubileumára írt neki P. Generális: ,,Eltekintve attól, hogy hol tartózkodott, a »Ritz testvér« nevet mindenütt úgy emlegették, mint a kitartó munka, de mindenekelôtt mint az ötletekkel gazdag, jó humorú és közösségi lelkületű testvér jelképét'' . Csak néhány példa erre: A Germanicum-Hungaricum díszterme ma is ,,Aula Ritz''; a Biblicum házi kápolnája, melyet ô alakított át a zsinat után az új liturgia elôírásainak megfelelôen igazán stílszerűen; a Biblicum árkádos udvarát a szökôkúttal csak Sándor munkája után csodálhatjuk meg; a Biblicum jeruzsálemi házának berendezése. Utolsó helyen említem -- habár fontosságban az elsô illeti -- F. Ritz ,,szerelmét'', a Santo Stefano Rotondo-templomot, mely szerinte az égi Jeruzsálem leírásának építészeti kifejezése. Archeológus munkásságából két cikket feltétlenül meg kell említenünk. Mindkettô az ismert római folyóiratban, a L’Urbe -ban jelent meg: ,,Santo Stefano Rotondo sul Celio'' -- A Celio dombi Szent István kerektemplom (1964, 27. évf. 2. sz. 1-16 old.) és ,,La Nuova Gerusalemme dell’Apocalisse e Santo Stefano Rotondo'' -- A Jelenések könyve Új Jeruzsáleme és a Szent István-kerektemplom (1967, 30. évf. 4-5 sz. 1-30 old.). Sándor testvérünk évek óta betegeskedett. Jó egy évvel ezelôtt igen súlyos állapotban feküdt a Gergely-egyetem betegtermében. Akkor még felépült, de közben elméje zavarossá vált. A házunkban létrehozott 17 szobás otthon elsô lakói közé tartozott. Eleinte állandóan Magyar- országra akart visszatérni. Idôvel megnyugodott. Június vége felé állapota súlyossá vált, és négy nap múlva meghalt. Tudata kissé kitisztult és úgy látszott, felfogta, hogy közeledik az utolsó hívás. P. Hegyi látogatását tudta. Június 27-én estefelé halt meg. A temetési mise 30-án volt a Biblicum kápolnájában, melyen a mieinken kívül jó néhány római magyar is megjelent. R. i. p. (Összeállította: Szilas László S. J.) ======================================================================== F. Ferenczi György (1909--1995) Idén már három magyar jezsuitát szólított el tôlünk az Úr. Tibor atyát Budapestrôl, Tóth-Kovács testvért Verôcérôl, legutóbb meg Ferenczi testvért Pannonhalmáról. Ferenczi testvér több mint tíz évig volt a pannonhalmi öregotthon lakója. Az utóbbi években járását bottal segítette. Pár hónappal ezelôtt, mikor utoljára láttam, a kertben egy padon ülve élvezte az ôszi napsütést. Imádságos, derűs, dolgos ember volt; amíg egészségileg meg nem rokkant, sokat dolgozott. Utolsó levelét múlt év végén küldte a rendi központba, a nyugdíjából összekuporgatott 10 ezer forinttal együtt, melyet a közösségnek szánt. De álljon itt saját, egyszerű, ôszinte szavaival összeállított önéletrajza, melynek ezt a címet adta: Életem fôbb vonásai 1909. október 10-én születtem Zalaudvarnokon, és ott éltem 1925. október 3-ig. Paraszt szülôk gyermeke voltam és addig paraszti munkát is végeztem. Az iskolában hat elemi osztályt jártam. 1925. október 4-én jelentkeztem a jezsuitákhoz Nagykapornakon, és itt másfél évig a kôművesek mellett dolgoztam. 1927. július 30-án elmentem a noviciátusba. P. Müller Lajos magiszter azt mondta, hogy nem engem várt, de azért ott tartott. Öten voltunk testvér novíciusok, ebbôl kettôt elküldtek betegség miatt, valószínűleg mind a kettô jobb lett volna, mint én. Fogadalom elôtt a másik magiszter, P. Vukov azt mondta, menjek el, de úgy látszik rám bízta a választást, és én nem mentem el. Fogadalmat tettem, és ezután különbözô rendházakban mint ebédlôs, portás és sekrestyés, jól-rosszul elvégeztem a munkámat. A rendtagok kedveltek, jól megvoltunk. Egy-egy lelkigyakorlat után helyrebillentem, és minden ment tovább. Hála Isten, soha nem bántam meg, hogy jezsuita lettem. Utolsó fogadalmamat 1940. február 2-án tettem Szegeden a Szent József-templomban. Ezután jött a háború. 1943-ban behívtak katonának Kassára. Egy fél évig ott tartottak, de mivel nem voltam kiképezve, csak a visszavonulók közt voltam, és így 1944-ben hazaengedtek szülôfalumba. Ott volt P. Kardas, és én is ottmaradtam, míg dispozíciót nem kaptam Szegedre. 1950-ben Budapestre küldtek, de mivel nem kaptam munkát, ismét hazamentem. Mivel az akkori P. provinciálissal nem tudtam beszélni, azt üzentem neki, ha tudnak valami munkát adni, akkor írjanak és jövök. Kaptam egy levelet, hogy azonnal jöjjek, mert egyébként elbocsátanak. Erre nem számítottam, mert nem úgy mentem el, hogy nem akarok jönni. Ezután sikerült a MÁVAG-gyárban elhelyezkedni, és ott voltam 5 évig. Majd elmentem Balatonfüredre szôlôt kapálni. Onnan kaptam dispozíciót Nagykanizsára sekrestyésnek, ott voltam kilenc évig, majd Debrecenbe kerültem, ahol 18 évet töltöttem el. Itt szintén mint sekrestyés dolgoztam. A pannonhalmi Szociális Otthonba 1984. augusztus 24-én vonultam be.'' Itt élt csendes visszavonultságban György testvér, amíg az Úr el nem szólította. Április 18-án még megebédelt, de utána vércukorszintje hirtelen leesett, elvesztette eszméletét. Az orvosi kezelés hatására vércukrát sikerült megemelni, de ôt már nem lehetett megmenteni: e napon 14 óra 15-kor csendben elhunyt. Egész életében Jézust próbálta követni a rendi szegénységben, egyszerűségben, alázatban, engedelmességben, Istennek szentelt nôtlenségben. Legyen most Jézus az ô jutalma. Nyugodjék békében! (Nemesszeghy Ervin) ======================================================================== F. Gara József (1907--1995) Gara testvér 1907. június 3-án született Budapesten. Édesapját Menyhértnek, édesanyját Amáliának hívták. Tízen voltak testvérek. Négy elemi iskola és négy év középiskola után kitanulta az asztalosmesterséget. Ebben az idôben lépett be a budapesti Mária Kongregációba, ahol közelebbrôl is megismerkedhetett a jezsuita atyákkal. 1930. július 30-án kezdte meg a noviciátust a budapesti Manrézában, ahol már 1929. november 4. óta a posztulátumot végezte. Elsô fogadalmait 1932. július 31-én, Szent Ignác ünnepén tette le. Ettôl kezdve egy hosszú jezsuita életen át hűséggel és nagy szakértelemmel működött mint asztalos. Elôször 1933--1937-ig Szeged volt működésének színhelye, aztán 1937--1940-ig Kalocsa, 1940--1944-ig Kassa, majd 1944--1949-ig ismét Szeged. Utolsó fogadalmát 1940. augusztus 15-én tette le. Az otthoni nehéz helyzet miatt kénytelen volt 1949. április 27-én elhagyni Magyarországot. 1949--1950-ben Bécsben működött, majd 1950--51-ben a chieri magyar skolasztikátusban. Mikor ezt a skolasztikátust Belgiumba helyezték át, ô is velük ment s 1951--1954-ben Eegenhovenben rendezte be a házat. 1954-ben megszüntették ezt a házat, s ettôl kezdve majdnem 40 éven át a frankfurti jezsuita fôiskola hatalmas, jól felszerelt asztalosműhelyében dolgozott két német rendtársával és még néhány alkalmazottal. Leírhatatlan az a teljesítmény, amit ezekben az évtizedekben társaival végzett. Nemcsak a frankfurti fôiskolát újították fel, hanem az Észak-német Provinciának szinte valamennyi házát. Ablakokat, ajtókat, bútorokat, íróasztalokat gyártottak tömegesen. Kápolnákat, irodákat rendeztek be meg könyvtárakat. Nehéz és kemény munka volt. Mindezek ellenére Gara testvér mindig mosolygós, vidám és elégedett volt. Soha nem panaszkodott, s a legkisebb figyelemért is köszönetet mondott. A német környezetben kissé visszahúzódottan és csendben élt -- valószínűleg már a nyelvi nehézségei miatt is. Ennek ellenére kedvelte mindenki a mosolygós, szorgalmas testvért. Az évek múltával jelentkeztek nála is az öregség jelei, így 1993. február 11-én át kellett költöznie az Észak-Német Provincia öregotthonába, Münsterbe. Lába mondta fel mindinkább a szolgálatot, szívgyengeség is kezdte gyötörni. De mindezt türelemmel viselte. Állapota kb. fél év óta állandóan rosszabbodott s 1995. május 1-én Szent Józsefnek, a munkások pártfogójának ünnepén csendesen átszenderült az örökkévalóságba. Hálával gondolunk rá. R. i. p. (P. Hegyi) ======================================================================== F. Kolozsvári Gáspár (1915--1995) Gondviselô Mennyei Atyánk! Kolozsvári Gáspár jezsuita testvérünk elég magas kort ért meg, nyolcvan évet kapott jóságodból és ötvenkilenc nem akármilyen évet töltött el a Jézus Társaságában. Most szándéka szerint, helyette is megköszönjük ennek a nyolc évtizednek minden állomását. Tudjuk, hogy atyai jóságod teszi életünket széppé, boldoggá, de a szenvedés is a Te gondviselésed eszköze. Testvérünknek bôven jutott mindkettôbôl. Köszönjük, hogy 1915-ben Mezôkövesden jó, matyó családban szólítottad életre, harmadik gyermekként. Az elsô világháborúban elesett édesapa hiányát a nagyszülôk igyekeztek enyhíteni. A sokat dolgozó, mélyen vallásos édesanya az elemi után, a négy gimnáziumi osztály elvégzését is biztosította szegénységük ellenére úgy, hogy a serdülô Gáspár nyáron napszámosként dolgozott. P. Jámbor tanácsára a Manrézába fogadta be a Jézus Társasága kisegítô munkára. 1932-ben aspiráns, és 1936-ban belép a noviciátusba. Mivel a két világháborús nemzedékhez tartozott, jött az elsô katonai behívó, majd leszerelve, a fogadalmak után dolgozott a rendi szabóságban, Kalocsán, Pécsett és Szegeden bevásárlóként és sekrestyésként. Következett a második katonaság: egy év Kijevben. Az 1950-es szétszóratásig pedig különbözô házainkban tevékenykedett. Urunk, a szétszóratásban is megôrizted hűségét, portásként éppúgy, mint ablaktisztítóként, gyári segédmunkásként, kôfaragóként az építôiparban, alkalmi munkákban, végül a pesti Jézus Szíve templomunkban 19 éven át sekrestyésként, nyugdíjazásáig. Az utolsó tíz évben az idôs kor keresztjeivel látogattad meg Urunk, csökkenô látása és hallása ellenére is hűségesen vitte, terjesztette A Szív újságot, sokszor botorkálva városszerte az ismerôsök körében. A gyászjelentését gondosan megtervezô Gáspár testvérünk szentségekben megtisztulva hallotta meg hívásodat, Urunk, melyet hazatérésnek nevezett, és így áll most ítélôszéked elôtt. Lukács evangéliumának szavait idézve kér, tekints irgalmasan gyengeségeimre: ,,Uram, emlékezz meg rólam, amikor eljön uralmad!'' ,,Köszönetet mondva Istennek és a Jézus Társaságának -- tudom, kinek hittem -- azt kérem, hogy az égi Társaságban találkozhassunk!'' (Kelényi Tibor imája) Simó testvér emlékezik Gazsinkra Huzamosabb ideig, 1975-tôl 1978-ig egy lakásban laktam Gáspárral, majd ismét 1985-tôl 1995-ig, mint nyugdíjasok. A két idôszak között ugyanis (1978--1985), mikor ismét szociális otthonban dolgoztam, P. Németh József, majd P. Németh Tibor voltak a lakótársai. (Közös elôszoba, konyha, fürdôszoba és külön hálószoba). Hallomás után Németh Tibor atya már beteges és szenilis kezdett lenni, akiért elég sok áldozatot hozott; fehérneműmosás stb. Sokat segédkezett a mindkét lábára amputált Horváth Mihály atya gondozásában. Betegeink kórházi látogatásaiban szinte legelsô volt. Fôleg pedig a vendégszeretetben volt szinte felülmúlhatatlan. Voltak nehéz emberei, akiknek látogatása után nagyot sóhajtott, hogy hál' Istennek, ez is megvolt, de mindig szívélyesen fogadta. Sokan tisztelték és szerették; be tudta magát lopni a szívekbe; ahol tudott, segített, viszont ôt is segítették élelemmel, gyümölccsel, betegségei idején készségesen fuvarozta a szomszéd lakó kórházba illetve haza. Még betegségeit is derült lélekkel viselte úgy, hogy egy alkalommal még a mentôket is felderítette kedélyes viselkedésével. Halálának oka gyomorvérzés volt; kiváltó oka az, hogy elfeledkezett arról, hogy nyers gyümölcsöt nem szabad fogyasztania és három darab nyers szilvát evett. Ezt, rosszul érezve magát, elpanaszolta. Mihelyt komolyabbra fordult rosszulléte, telefonáltam földijének, Póta László testvérnek, aki korán reggel, 6-kor megjelent az éppen itthon tartózkodó Benkô Antal atyával, aki a szentségekben részesítette. Ezután láthatólag megnyugodott, majd jöttek a mentôk és 1 és 1/2 órás lelkiismeretes kezelésben való részesítés után elvitték a Szent Imre Kórházba. (Tétényi úti kórház). Halála részemre hiterôsítô volt, mivel a gyakorlatban tapasztaltam a mi Urunk ígéretének beteljesülését, hogy a nagy kilencedet végzôk nem fognak a nekik szükséges szentségek nélkül meghalni. Az egyik templom elôterében kifüggesztették fényképét -- amint megy sakkfigurás szatyrával -- ezzel a felírással: Elhunyt szeretett Gazsi bácsink 80 éves korában. Reméljük, jó pontokkal jelent meg az Úr színe elôtt. R. i. p. ======================================================================== F. Pál Ferenc (1924--1995) Pál testvér 1924. július 24-én született. Egyszerű falusi környezetben nôtt fel. A buzgó, jóravaló fiút plébánosa a ferencesek felé irányította, de a külsô körülmények miatt szerzetesi életét nem kezdhette meg. Tovább kereste a helyét, mindenképpen az egyházhoz kívánt kötôdni. Így jutott el a hatvanas évek körül Püspökszentlászlóra, az ottani szociális otthonba. Ott kitűnt szolgálatkészségével, szorgalmával, ügyességével. Itt akkor P. Németh János volt a ház lelkésze, kertésze, mindenese. Egyre közelebb kerültek egymáshoz lelkileg is. Így alakult ki P. Némethben az a meggyôzôdés, hogy Ferenc testvér megtalálhatná élete célját azzal, hogy kéri fölvételét a Jézus Társaságába. P. Kollár nem rokonszenvezett a gondolattal, de mivel 1981-ben a német asszisztencia akkori vezetôje, P. Heinrich Jürgens hazánkba látogatott és az utánpótlás fontosságát szorgalmazta, ez felbátorította P. Tamás provinciálist, hogy P. Németh János ajánlására felvette a Társaságba Pál Ferenc testvért. Kinevezte ad hoc novíciusmesterré P. Németh Jánost. Két év után Ferenc testvér fogadalmat tett P. Tamás János provinciális elôtt, sôt, P. Jürgens javaslatára érvényesnek nyilvánították P. Kollár szóbeli engedélyét, így az 1973. március 25- ét jelölték ki Ferenc testvér belépési idejének. Ekkor kapott ugyanis szóbeli engedélyt, hogy megkezdheti a noviciátust. Itt, Püspökszentlászlón dolgozott aztán a testvér mint bevásárló, mindenes, sokszor igen nehéz körülmények között. Hóban, sárban, nagyon kezdetleges utakon kellett a testvérnek megjárni -- sokszor naponta többször is -- az utat Püspökszentlászló és Hosszúhetény között, teljesítve sokszor a még nem egészen átgondolt és indokolt parancsokat is. Mindig szerény és szolgálatkész volt, és nagyon boldog, hogy a Jézus Társasága tagja lehetett. Közös találkozóinkon ritkán vehetett részt állandó és nélkülözhetetlen elfoglaltsága miatt, de amikor tehette, mindig örömmel volt közöttünk. 1982. április 22-én, nagy boldogságára, letehette utolsó fogadalmait is, ezzel a Társaság teljes jogú tagja lett. Alig egy hónapra rá, nagy eszményképe, lelkivezetôje, P. Németh János meghalt és P. Vácz Jenô lett ott a spirituális. A nyugdíjkorhatárt elérve sem vonult el pihenni, hanem tovább dolgozott, míg csak tellett erejébôl. Amikor már sehogy se ment a munka, Fricsy atyához költözött, ahol erejéhez képest próbált segíteni. De gyakran volt a pécsbányatelepi kórház betege. Most a jó Isten pontot tett nagyon áldozatos, egyszerű de Istennek adott életére, hogy a karácsonyt már az Úrnál ünnepelhesse. Bíró László püspök, rektor megemlékezése Ferenc testvérrôl A hűséges rendtárs, Ferenc testvér hazaérkezett. Gyászjelentését olvasva nem tudom megállni, hogy néhány sort ne írjak róla. Szinte hozzátartozott életemhez. Gimnazista korom óta ismertem, akkor még öszvéreket hajtott, késôbb dzsippel közlekedett. Az önzetlen szolgálatkészség példája volt számomra, közvetlenségével, derűjével, olykor határozottságával. Nagy szolgálatot tett nemcsak az idôs nôvéreknek, hanem a Szentlászlóra érkezô hittancsoportoknak, kispapoknak, turistáknak is. Számomra Püspökszentlászló genius lociját megboldogult Németh atya, Ferenc testvér és a szatmári nôvér, Gáncs Klára -- akit csak Zsuzsa néninek hívtunk -- jelentette. Csöndesen missziós központtá vált nemcsak a pécsi egyházmegye, hanem az ország számára is. Mennyi követ hordtunk Ferenc testvérrel gimnazistaként, kispapként a szentlászlói útra, ami -- hála Istennek -- a mai napig sem aszfaltos, így Szentlászló megmenekülhetett a nyárspolgári turizmustól. Most reményünk szerint -- mindhárman az Úr közelében örülhetnek, aki erôt adott nekik, hogy olyan sok embernek otthont, békét ajándékozhattak a püspökszentlászlói arborétum ölén. Nyugodjék békében. ======================================================================== P. Rab Pál (1914--1995) Az alábbi híradást küldték szét a kínai provincia minden házába, P. Rab halálával kapcsolatban: P. Rab Pál békésen az Úrhoz költözött vasárnap, 1995. november 19- én este 7 óra 20-kor. Az ápolónôvérek és barátai állták körül a haldokló ágyát. Az atya a provincia betegtermében volt, egészségi állapota egyre romlott. Tíz nappal ezelôtt -- tekintve, hogy szíve és tüdeje egyre nehezebben működött -- átvitték a Szent Pál Kórházba, ahol szívinfarktus következtében meghalt. A nôvérek és az atya barátai ágya körül imádkoztak. P. Rab 1914. szeptember 1-én született Magyarországon Pély községben. 1933. augusztus 20-án lépett be Budapesten a Szent Szaniszló Noviciátusba. A juniorátus és a filozófia elvégzése után 1939-ben Kínába jött, ahol elôször két évig kínaiul tanult, majd egy évig latint tanított Támingban. A St. Bellarmine College-ban Cikavejben tanult teológiát és ott szentelte pappá Francis Chao S. J. püspök 1945. június 7-én. Miután elvégezte a harmadik probációt Vuhuban, 1948. március 20-án letette utolsó fogadalmait az egyik katolikus hívô házában, egy kis faluban. Rab atya szemébôl kiáradó békét és kedvességet vitt sok helyre és sok személyhez. Mindig rendelkezésre állt és szolgált zokszó nélkül. Keményen dolgozott sok helyen: Táming, Putzu, Taicsung, Putai, Haincsu, Tajpej, Csanghua, Peikan, Tainan és Kaohsziung. Kaohsziung volt az utolsó munkahelye, onnét került a provincia betegtermébe. Különféle munkákat végzett. Volt miniszter, ökonómus, misszionárius és plébános, káplán, lelkigyakorlat-adó és a nyelviskola spirituálisa. Több nyelvet beszélt a magyar anyanyelvén kívül. Beszélte a mandarint, a tajvanit, angolt és franciát. Görögbôl és latinból kitüntetéssel érettségizett. Az Úr jó és hűséges szolgája nyugodjék békében! Testvérünket november 28-án temették el. * Összefércelt emlékek Rab Pál atyáról Rab Pállal ugyanazon a napon, 1933. augusztus 19-én kezdtük meg a noviciátust a zugligeti Manrézában. Mi ketten, pécsi ciszterci diákok, a kelenföldi állomásra érkeztünk. Papilla Lajos és Kostya Sándor jött elénk az állomásra. Erre azért volt szükség, mert sem Torma Kálmán, sem én nem voltunk tájékozottak Budapesten. Kiderült, hogy a két küldött sem, mert szépen elvillamosoztak velünk a Nyugati pályaudvarig, és csak onnan kerültünk valahogy a Széll Kálmán térre (ma Moszkva tér) és a 81-es villamosra, mely aztán elvitt minket a Manréza közelébe. Rövid étkezés után az angelusunk, Fejér atyus bemutatott minket a krokettpályán összesereglett kandidátusoknak. Csaknem húszan voltunk akkor elsôévesek. Kissé gyanakodva néztem a magas termetűekre, lévén kis pöttöm ember. Szemrevételeztem C. Sülét, aki nagyon elegánsan volt öltözve, kicsit kancsal és hajlott volt, és eléggé vékony. Késôbb aztán Domanits testvér (ô volt akkor a szakácsunk) működése folyamán, meg talán a Szent Szaniszló napján kezdôdô nagylelkigyakorlat eredményeként erôsen megnövekedett, fôként szélességben. Itt láttam elôször Rab Palit is, aki erôteljesnek, magabiztosnak és ugyancsak nagyon szerény embernek tűnt. Valójában a noviciátus második évében kerültünk közelebb egymáshoz, amikor is P. Szócius, P. Reöthy Szilárd József úgy döntött, hogy nekünk, mármint C. Rabnak és nekem, csütörtök délutánonként együtt kell menni Pesthidegkút-Ófaluba, ahol a már működô szívgárdát kell majd vezetnünk. Pali általában szívesen játszott a gyerekekkel, magam meg meséltem nekik Az ezüstflotta kincseirôl meg Twist Olivérrôl . Természetesen gyalog mentünk esôben, hóban, szép idôben, záporban egyaránt. Egy alkalommal éppen hatalmas zápor kerekedett, amikor hazafelé tartottunk. Mit volt mit tenni, a cingulus köré csavartuk a talárist, és gyalogoltunk tovább. A Hárshegy erdei útjain bandukoltunk hazafelé. Jöttek velünk szemben a Budapesten tanuló fiúk és lányok. Ránk néztek, mosolyogtak, majd elkezdtek nevetni. Ugyan mi nevetnivaló lehet rajtunk? Amikor az esô már elállt, a 83-as villamos egyik megállójánál mégiscsak jól megnéztük magunkat, akkor láttuk csak, hogy mindkettônk térde ugyancsak kikandikál fekete nadrágunkból. Lusták voltunk kellô idôben a nadrágot Rózsahegyi testvér szabóságába adni, így történhetett ez a furcsa eset. Akkor még nem volt sámlis meditáció: a buzgóbb novíciusok áhítatosan végigtérdelték a szentmise és az elmélkedés idejét. Nap közben ugyan ki látta, hogy mi van a taláris alatt? A filozófiát Budapesten végeztük. A Horánszky utcai Kongregációs Otthon adott helyet a rend bölcseleti fôiskolájának. Sem Pali, sem én nem ettük nagykanállal a különbözô stúdiumokat. Többször megpróbáltunk együttesen behatolni az ,,ens ut sic'' rejtelmeibe. Nem nagy sikerrel. Néha Alszeghy Zoli megkönyörült rajtunk, és mindent szépen elmagyarázott. Tudtuk is addig, míg meg nem kérdezték tôlünk. Mivel azonban a tanárok jószívűek és megértôek voltak a vizsgákon, nagyobb baj nem történt. Elsô évben a Manrézába szoktunk gyalogolni minden villanapon, a másodévtôl kezdve azonban béreltek az elöljárók egy villát a Svábhegyen, és attól kezdve ott töltöttük a villanapokat és a vakációt is. Nagyokat futballoztunk. A tanárok is gyakran velünk tartottak. P. Trugly kitűnô csatár volt, P. Varga László inkább csak nagy hangjával és megjegyzéseivel vett részt a játékban. Rab Pali védôjátékosként kitűnô futballista volt. Ahová ô a lábát odatette, ott repült a labda és a játékos is. Még olyan kiváló csatárok, mint F. Sebes és F. Vág se tudtak mellette elmenni. A bölcseleti év harmadik esztendejének befejeztével kiderült, hogy Pali misszióba jelentkezett F. Császárral és F. Cserrel együtt. A szokásos búcsúzkodás után elindultak. Még a háború kitörése elôtt (1939. szept. 1.) sikerült nekik Trieszten és a Szuezi-csatornán keresztül eljutni Sanghajba. Ezzel a fizikai távozással kapcsolatunk nem szakadt meg, hanem különös módon elmélyült. Az ô kérésére többször felkerestem szüleit, akik a piaristák gimnáziumában laktak szolgálati lakásban. Rab papa ott volt pedellus. A budapesti ostrom közben és után gyakran kerestem fel a családot. Akkortájt ment férjhez Pali kishúga. Mindig nagy szeretettel fogadtak, mint amolyan ,,pótfiukat''. 1947--48-ban újból megindulhatott a levelezés: nem volt könnyű az ottaniak helyzete sem. Elôször a japán megszállást kellett elszenvedniük, majd megérkeztek Mao katonái, akik éppenséggel nem bántak barátságosan a misszionáriusokkal. Pali a kínai nyelv elsajátítása és a teológia elvégzése után lelkipásztorkodott a tamingfui misszió területén. Ott aztán kihasználhatta nagyszerű fizikai erejét a hosszú kerékpárutak alkalmával. Kitűnôen megtanult kínaiul írni és beszélni. Derűs és nyugodt természete miatt mind rendtársai, mind a kínai hívek szerették és becsülték. Aztán el kellett búcsúzni Támingtól; a kommunista hatalom elfoglalta az épületeket. A magyar atyák még nagy erôfeszítéseket tettek, hogy legalább a kisszeminaristákat megmentsék a jövô számára. Pekingben, a Vatta utcában béreltek egy házat, ott éltek ezek a gimnazista korú gyerekek. P. Rab volt a gondnokuk, és akkortájt sorra küldte nekem a gyerekek fényképeit. Még egyikkel-másikkal leveleztem is, persze Rab atya tolmácsolásával. Aztán annak is vége szakadt. Kitoloncolták ôket a ,,Mennyei Birodalomból'', miután sokat tettek -- és sokszor veszélyek közepette -- a kínai katolikusok hitének megôrzéséért. P. Rab ekkor P. Lischerong Gáspár apostoli kormányzó rendeletére Tajvanba került és folytatta lelkipásztori munkáját. Több helyen volt plébános, házgondnok. A hetvenes évek vége felé arra is sor került, hogy hazalátogasson. Húgával együtt felkerestek engem, és megbeszéltük a nagy utat, amit majd együtt teszünk meg az országban meglátogatva a még élô rokonokat. Ekkor már szülei nem éltek, de néhány rokona még igen. Ezeket látogattuk meg nagyszerű kocsimmal, a Trabanttal. Elôször Cegléden voltunk, majd a szülôfalujába, Pélyre látogattunk, ahol még élt édesanyjának húga. Nagy volt a meglepetés. Itt felkerestük az általa sokszor emlegetett nagyanyja, Borcsa néni sírját is. Majd Miskolcra mentünk, ahol Bencze testvér apáca húgát kerestük meg, majd a Hernád völgyén fölfelé haladva eljutottunk abba a faluba, ahol Bencze testvér unokaöccse lakott. Onnan már látszott Kassa városának körvonala. A visszafelé vezetô útja Rómán keresztül sikerült, ahol -- amint írta -- sok értékes napot töltött együtt közös novíciustársunkkal, Alszeghy Zolival. Közben elég sűrűn leveleztem ,,kisöcsémmel''. (Ez a név azért ragadt rá, mert kerek egy héttel volt fiatalabb, mint én.) Aztán még egyszer találkozhattunk. Ismét felkereshette hazáját. Ekkor azonban kishúga már nem élt, így egyedül öccsével találkozott. Ez idôben olyan szerencsés helyzet alakult ki, hogy valamennyien, akik 1933-ban léptünk be, és még az élôk sorában bandukoltunk az örök haza felé, itthon, Magyarországon voltunk. Itt az alkalom, most találkozhatunk. Nagy szomorúságomra sem Bogyó atya, sem Cser atya nem tudott részt venni ezen a rendkívüli találkozón, így csak hárman voltunk: Rab Pali, Vácz Jenô és én. A találkozó nevezetes helyen volt: a váci révnél található Pokol csárdában. Aztán elköszöntünk egymástól, abban a tudatban, hogy mi már ebben az életben nem találkozunk, de az Úr irgalmában bízva majd odaát. A levelezés tovább folyt az év elejéig. Gyönyörű írása volt Palinak, és a hosszú távollét ellenére nagyon szépen fogalmazott. Ez évben már nem írt. Császár testvér jelezte, hogy betegeskedik: a szíve rossz, és ezért bevonult a Fu Yen Egyetem mellett létesített jezsuita öregotthonba. Onnan még küldött képeket. Aztán jelezték, hogy elesett, combnyaktörést szenvedett, és ezentúl már csak kocsival tudott közlekedni. E hónap elején Császár testvér jelezte, hogy Rab atya hol jobban, hol rosszabbul van. Tudjuk, hogy most már JOBBAN VAN. November 19-én reggel halt meg; 21-én kaptam meg P. Provinciális levelét, hogy meghalt. Két órára rá elmondtam a szentmisét. Szomorúan és örvendezve -- ahogy mihozzánk illik. (Pálos Antal) El nem küldött levél Rab Palinak Kedves Rab Pali, milyen szép neved van! A Rab nemcsak rövid, erôteljes magyar szó, de zöngése és jó íze is van a szájon. A Pál Szent Pált idézi, a nagy misszióst, akinek követôje lettél a Jézus Társaságában. Emlékszel? A noviciátusban találkoztunk elôször. Aztán együtt a retorikaéven, a hároméves filozófián. Együtt ültünk hajóra Kína felé. Együtt tanultunk kínait Pekingben két évig, együtt probációztunk Vuhuban a spanyol misszióban. Együtt készültünk a papszentelésre. Mellettem feküdtél arcra borulva Chao püspök elôtt, amikor a Mindenszentek litániáját harsogták felettünk. (A gerillák, a japánok ágyúzása, mozsarazása és gépfegyverezése azért hangosabb volt a templom védô karjai fölött.) Együtt kezdtünk dolgozni az Úr kínai szôlôjében. Együtt szorultunk ki Kínából. Téged Formózára irányított az elöljárói szó, engem Amerikába. Gyéren leveleztünk. Egyszer itt jártál. Kanada után vendégem voltál egy napig. Megköszönted az írógépet, amit küldtem, és hoztál két kínai virágfestményt -- most is itt ékeskednek szépen berámázva a plébániai ebédlôben. Magyarországon is találkoztunk. Pálos Anti hívott az öregotthonba. A vonaton -- éppen fölszálltál -- úgy ölelkeztünk össze, mint akik rég nem látták egymást, de aztán úgy társalogtunk, mint akik tegnap hagyták abba a beszélgetést. Megírtam volna Rab Palinak azt is, hogy már alig vagyunk kínai missziósok. Hamarjában tizenöt név is eszembe ötlik. Otthoniak még többen. ,,Ugye, Pali -- kérdeztem volna --, nekünk még sokkal több a kapcsolatunk a Hazatérôkkel, mint a Számkivetettekkel? Lassan már jólesô érzés arra gondolni, hogy a nagyja letelt, ami hátra van, kevés. Hála mindenért az Idôben, ami nekünk adatott; ugye reméljük a termését az Örökben?'' Ám, minderrôl karácsonyi levélben Rab Palinak írni már felesleges volt. Pali a többiekkel együtt Odahaza karácsonyozik. 1995. november 31. (Cser László) P. Maron J.: Megemlékezés P. Rab Pálról Ez évben két bajtársunk hagyott itt minket: P. Vajda Tibor és P. Rab Pál. És ezáltal ízetlenné vált az életünk. Ôk ugyanis a Vajda-Rab (vaj-darab ) szerepét töltötték be a kommunitásban. Mindketten hosszú szenvedés után megértek a mennyország számára. A P. Vajdáról már volt szó ezelôtt. Most csak P. Rabról emlékezzünk meg. Magyar neve nem volt számára kecsegtetô, de mivel ô jó korán ,,Isten Rabja'' lett, a rossz hangzás is eltompult, hisz a latin közmondás szerint: ,,Deo servire regnare est'' (Az Isten szolgálata uralkodás). S mivel ô önként jelentkezett a kínai misszióba, kapott is egy szép kínai nevet ,,Wang ''), ami királyt jelent, pont az ellenkezôje magyar nevének. Saját elbeszélése szerint P. Provinciális (Somogyi) így búcsúztatta el: ,,Fiam, megkérdeztem a consultorokat. Azt mondták: egészséged megfelelô, erényeid tűrhetôk, de te olyan buta vagy, hogy sohasem fogod elsajátítani a kínai nyelvet, azért próbáld meg.'' Hát? Ez azt jelenti, hogy nagyon komolyan vette a nyelvtanulást. Elôször is a pekingi nyelviskolában (Chabanell Hall) tanult kínaiul. Nem úgy, mint mi, elôdei, akik Ancsingban (Anvej tartomány) tanultunk, ahol a nyelvkönyv spanyolul volt megírva, s ebbôl mi egy kukkot sem értettünk. Palinak még az is javára szolgált, hogy Támingban végezte a magisztériumot mint a kis szeminaristák vezetôje. Itt latint tanított, az iskolában pedig hittant. Kezdetben a beszédeit egy katekista segítségével készítette, amit az szalagra vett, és Pali azt ismételgette, hogy hanglejtése is kifogástalan legyen. (Mert ha azt valaki elhibázza, akkor csoda dolgok jönnek ki belôle. Olyan ez, mint amikor például valaki a magyarban veréb helyett vérebet mondana...) Késôbb a tajvani tájszólást úgy tökéletesítette, hogy fél évre elkérte magát egy tajvani világi pap mellé, aki aztán beteg lett, kórházba került és meghalt. Ôt helyettesítette Pali a plébánián, amíg meg nem jött az új plébános. De térjünk vissza az idôrendi eseményekre. Támingban a magisztérium alatt majdnem meghalt egy typhoid nevű betegségben. A P. Kékessy vigasztalta: Nyár lévén, a skolácok Sanghajból visszajönnek Támingba, így szép rekviemed és temetésed lesz...'' Pali azonban átvészelte a betegséget, mert a jó Istennek más tervei voltak vele. Teológiai meglehetôsen változatosan végezte. Sanghajban (Zikaveiben) két évig tanult. A harmadik évben a teológiát áttelepítették északra a japán bombázások miatt. Így ott egy kínai jezsuita püspök (Msgr. Csao) szentelte fel pappá P. Cserrel együtt. A negyedik évben vissza kellett volna menniük Sanghajba, mert közben a japánok kapituláltak, de akkor lehetetlen volt a közlekedés. Így hát Pekingben kötöttek ki, ahol a negyedik évben a ferencesekkel együtt hallgatták a teológiát. Itt P. Zsámár is tanított. A harmadik probációt Vuhuban végezte, ahonnét P. Takács Palit magához rendelte, hogy társa legyen a földalatti, mártír munkában. Éjjel járták a keresztény falvakat, nappal pedig a keresztények bujtatták ôket. Ez így ment körülbelül fél évig, míg végül is a vörösök elcsípték ôket. Így P. Takács és P. Rab, a szó szoros értelmében, rabok lettek. A nemzetôrök a nagy városba vitték ôket kihallgatni. Útközben megháltak egy kis faluban. A kínai újév elôestéje volt. ,,Ôrangyalaik'' jól felöntöttek a garatra, és az igazak álmát aludták. Rabjaink csak erre vártak. ,,Megkönnyebbülés'' ürügyén kilopóztak az udvarra. Egy kutya veszettül ugatott, de az ôrök erre sem ébredtek fel. Erre ôk ketten bátorságot kaptak, és kereket oldottak. Egész éjjel kutyagoltak, pitymallatra megérkeztek egy keresztény faluba. Hogy elkerüljék a feltűnést, a kertek alatt a vályogfalon másztak át, ami nagy robajjal ledôlt. A házigazda ugyan ennek nem nagyon örült, de ôk ketten megszabadultak. E veszélyes bravúr után P. Koch, a még szabad lábon élô jezsuiták elöljárója magához és a szeminaristákhoz hívta Palit, akik hosszú zarándoklás után (Szinsiáng, Csencsó, Csisien...) szintén Pekingbe jutottak. Pali lett P. Koch jobb keze, mi hárman pedig (Kaufmann, Maron, Vajda) a pekingi katolikus egyetemen bifláztunk. Érettségi után kettônket P. Vajdával nem a kommunisták, hanem P. Koch űzött ki Kínából: P. Zsámárnak kellett segítenünk szótárfordító munkájában Tajvanon. Pár év múlva P. Kochra is rá járt a rúd. Ô is útilaput kapott, mert a kommunistáknak mindig az elöljárókra fájt a foguk. Pali és Kaufmann még maradhattak a szeminaristákkal. Pali vesztét az okozta, hogy rendszeresen angol misét mondott a ferences nôvéreknél, ahová több külföldi is járt misére. Ezt a vörösök nem jó szemmel nézték, és végül ôket is kiebrudalták. P. Kaufmann a Fülöp- szigetekre került, Pali pedig pár hónapig Hongkongban rostokolt, míg meg nem kapta az engedélyt, hogy Tajvanra utazzon. Itt ôt is besavanyították a szótárkészítô munkába, de csak fél évig, mert jött Msgr. Lischerong, és kettônkkel beindította a putcei missziót. Kezdetben Pali az építkezésre felügyelt, és annak befejezése után a Msgr. Lischerong ôt zsákba rakta, azaz kinevezte Putajbe plébánosnak. Ez a helynév ,,zsákot'' jelent. Itt végzett ô ugartörô munkát két évig. De jött a vizitátor (P. Ognate), kinevezte Palit a nyelviskola lelki vezetôjévé Szincsuban, hol a fiatal misszionáriusok tanulták a kínait. Itt három évet töltött mindenki közmegelégedésére. Mikor a tajpeji plébános (P. Briere) hazament hat hónapos vizitációra Kanadába, Palit tették helyébe a tajvani hívek gondozására, mert jól beszélte a tajvani nyelvjárást. Közben elkészült a diákotthon Putcében és Msgr. Lischerong Palit hívta meg az otthon vezetésére. Három év múlva P. Schmotzer, aki a jezsuita lelkigyakorlatos házban dolgozott, Amerikába ment, Palit hívták meg helyébe a lelkigyakorlatok vezetésére. Ô 10 évig töltötte be ezt a jelentôs hivatalt. Ez volt az ô legkedvesebb és legeredményesebb munkaköre. Persze jöttek közbe hosszabb-rövidebb megszakítások. Pali ugyanis úgy gondolta, hogy nincs eléggé felkészülve erre az Isten-adta jezsuita munkára, azért részt vett a különbözô kurzusokon. A Fülöp-szigeteken 8 hónapot töltött a felfrissítô kiképzésben, Amerikában a lelkigyakorlat adás kurzusán stb. Mikor ismét szükség volt tajvaniul beszélô páterre, ismét Palit kérték meg a fôvárosban a tajvani (azaz nem a nagy Kínából jött) hívek gyámolítására. Mivel a plébániai munkában is jó eredményeket ért el, áthelyezték ôt a pejkangi parókiára. Pejkang Tajvan Efezusa, a hírhedt Mácu (égi istennô)-tisztelet fô fészke, vagy mások szerint Tajvan Mekkája, a sok búcsújárás miatt. Ez a hely kemény dió volt a hithirdetés szempontjából, de Pali nem bánta, mert itt ô közelebb jutott a magyarokhoz, akiknek társaságát nagyra becsülte. Közben még a nyakába akasztottak egy tengerparti keresztény falut is Tungsöt is, így kétlaki lett. Hogy eleget tudjon tenni ennek a kettôs munkának, kapott egy autót. Ezzel bölcsôhéj kocsival szaladgált ide-oda. Egyszer autóbalesete is volt. A mellette ülô kínai világi papnak eltört a kulcscsontja, de Palinak kutya baja se történt, sôt a baleset javára szolgált: a vállában a reuma, amely éveken át kínozta, teljesen elmúlt. Mikor beszámolt, azt mondta, hogy a reuma ellen legjobb orvosság egy nem túl veszélyes baleset. De azután egy nyugodtabb helyre tették, egy délebbre esô nagyvárosba, Tajnanba, a jezsuita parókiára. Itt két évig vitézkedett. Amikor ismét szükség volt egy tajvaniul beszélô páterre, ô ment a legdélibb nagyvárosba, Kaosiungba káplánkodni. Ott lett beteg. A kórházi kezelés némileg rendbe hozta, de dolgozni már nem tudott, tehát elkerült a jezsuita öregotthonba Tajpejbe, hogy ott imádkozzon az Egyházért és a Társaságért. Ott egyszer két szék között a pad alá esett, és eltört a medence csontja. Megoperálták, de járni már nem tudott, kerekesszéken közlekedett. Mikor a házi kezelés már nem volt elég, ismét kórházba került, s ott fejezte be földi zarándoklását. Most legyen szabad mondani valamit P. Rab egyéniségérôl. Nyugodt, szerény ember volt. Joviális, flegma típus. Soha nem volt mérges. Nem volt sem szűkszavú, sem szószátyár. Amit mondott, az mindig keverve volt valami lapos magyar humorral, megfelelô mosolygós arckifejezéssel kísérve. Ilyen adottságok mellett könnyen tudott barátokat szerezni. Vonzó egyéniség volt. Egyszer kettesben tartottunk lelkigyakorlatot középiskolások számára. A felüdülés alatt a lányok mind köréje sereglettek, csak néhány áldozatos lélek maradt mellettem, nyilván vigaszul, hogy ne maradjak teljesen egyedül. Végtelen türelme volt. Cigaretta mellett (állítólag orvosi elôírás miatt pöfékelt, amiben kissé Tamás vagyok) órák hosszat el tudott beszélgetni vendégeivel. (Variae sunt gratiae...): ilyen emberekre is szükség van, fôleg, ha lelki vezetô az illetô. Volt egy kedvenc mellékfoglalkozása is, a fényképzés. Egyszer megkérdeztem elöljáróját, hogy toborozza-e ô a hivatásokat, amivel szintén meg volt bízva. Kínaiul ezt úgy hívják, hogy Csaoseng. Az elöljáró viccesen így felelt: Igen, igen Csaoseng, de fôleg Csaosiáng, ami fényképezést jelent. Ennek a nyitja pedig az volt, hogy Msgr. Lischerong kezdeményezett egy idôszakos lapot, a ,,Formózai Magyar Jezsuiták ''-at, amelybe mindannyiunknak cikkeket kellett írni. P. Vajda volt a felelôtlen szerkesztô, Pali gépelte a kéziratokat, én pedig postáztam. A folyóirat célja az volt, hogy ébren tartsuk az egész világon szétszórt magyarok között a missziós gondolatot, és azok anyagi támogatása nagy segítség volt számunkra a missziós munkában. Hogy tetszetôsebbé tegye a lapot, Pali jó illusztrációkat készített. A fényképezésben művészi fokra jutott. Mindig a legújabb típusú gépeket használta, melyek megvétele nem ütközött nehézségbe; mindig tudott jótevôket találni, mert mindenüvé meghívták felvételeket készíteni ünnepélyes alkalmakkor. A kimustrált gépeket nekem adta, hogy megnyugtassa lelkiismeretét a szent szegénység értelmében. Ad lib. Volt egy gyengéje is. Nem tudott ellenállni a sajt igézetének. Hiába emlegettem neki a latin közmondást, hogy ,,Caseus est bonus, quem dat avare manus'' (azaz a sajtot mértékkel és tartózkodva kell fogyasztani, ô csak nagylelkű adagokat kanyarított le magának. De kinek nincs kedvenc étele? Emellett még szent lehet valaki.) Legkimagaslóbb tulajdonsága az engedelmesség volt. Magát javíthatatlan csavargónak nevezte, aki ide-oda jár, mint az asztalfiók... Valójában a rendelkezésre állás mintaképe volt. Nagyon csodálkozott azon, amikor egy elöljáró azt kérdezte tôle, hogy menne-e ide vagy oda. Azt felelte, nekünk jezsuitáknak olyanoknak kell lennünk, mint a sakk-figuráknak, akik odamennek, ahová teszik ôket. Sajnos ez nem mindenkinek a jó szokása. Egyszer a P. Bíró mondta nekem: ,,nézze, ez évben harmincan küldték vissza dispozíciójukat... De más oldala is van a dolognak. Vannak jezsuiták, akiknek minden évben változik a dispozíciója, de sehol sem felelnek meg a várakozásnak.'' Egyszer pedig P. Bíró így sóhajtott fel: ,,Isten mentsen meg minket az olyan jezsuitáktól, akiket -- mint az aggastyán botját -- a sarokba lehet állítani, és ott maradnak.'' Pali nem ilyen volt. Bárhová tették, mindenütt megállta a helyét. Alig volt Tajvanon nagyobb hely, ahol ne töltött volna be fontos hivatalokat. Tajpej, Szincsu, Csanghoá, Tájcsung, Putce, Pejkang, Tánan, Kaosiung stb. helyeken mindenütt nagy elismeréssel emlékeztek meg róla. Kapott is szép temetést, szebbet, mint amilyet Támingban kapott volna, ha ott hal meg. A klérus, világi papság, szerzetes rendek, apácák csaknem ugyanolyan számban jelentek meg mint mi, jezsuiták, pedig minden épkézláb jezsuita részt vett a szertartásokon. A keresztények nagy hányada kintrekedt. Ez mutatja, hogy mindenütt mennyire becsülték, szerették, hisz szigetszerte ismert volt. A P. Provinciális búcsúbeszédében azt mondta, hogy csak a jó Isten a megmondhatója annak, hogy P. Rab jóságával hány lelket vezetett Hozzá. Reméljük, hogy míg mi itt a földi zarándoklás madárlátta kenyerét rágcsáljuk, a mi Vajda Rabunk, a mi ,,vaj-darabunk'' az Isten boldog színelátásában olvadozik. ======================================================================== P. Rózsa Elemér (1919--1995) Sokat tenni, sokat szenvedni Krisztusért -- ez jellemzi az igazi keresztényt. Ebben a régi igazságban foglalható össze kedves Elemérünk élete: egy igazi keresztény és igazi jezsuita élete! 1919. május 30-án (az elsô világháborút követô nagy szegénység és a kommunista rémuralom idején) született Budapesten, elsôként szüleinek öt gyermeke közül. Édesapja ügyvéd volt, édesanyja német-- francia szakos tanárnô. Mindketten mélyen vallásosak, Isten és egymás odaadó szeretetében élô keresztények voltak. Az édesanya elsôszülött gyermekét felajánlotta a Szent Szűznek. A Szűzanya különleges pártfogását Elemérünk egész életében tapasztalta, meg is vallotta és bensôséges szeretettel viszonozta. Hat éves kora óta akart pap lenni. (Tízéves korában a ferencesekre gondolt.) Amikor 16 évesen elbeszélgetett unokabátyjával, P. Alszeghy Zoltánnal a manrézai noviciátusban, döntött: jezsuita lesz. Részvett P. Tornyos kongreganistáinak Valéria-telepi nyomorenyhítô munkájában. Elsôtôl nyolcadikig a budai ciszterci Szent Imre gimnázium példás magaviseletű, komoly gondolkodású, jól tanuló növendéke és cserkésze volt. A noviciátust a Manrézában kezdte meg 1937. augusztus 15-én. Ha valaki, akkor ô teljes komolysággal adta át magát a Szent Ignác-i lelkiségi képzés külsô és belsô gyakorlatainak. Két év után következett a ,,retorika'' éve (szónoklattan, német és francia nyelvtanulás és irodalmi továbbképzés. 1940-tôl 1943-ig Kassán filozófiát tanult. Az 1943/44-es tanévben Kalocsán (mint magiszter) minisztériumi engedéllyel a gimnázium elsô osztályában latint és magyart tanított -- igen eredményesen. Elemér 1944 nyarán került Szegedre, teológiára. Október 8-án azonban megkezdôdött a tanuló rendtagok számára az elsô szétszóratás. Elemér Nagykapornakra került. A front átvonulása után különösen nehéz tanulmányi évek következtek Szegeden: (fázás, éhezés, áldott tanyai népünktôl élelem-koldulás. Ugyanakkor a fiataloknak a professzorok változatlanul magas követelményeinek is meg kellett felelniük.) Elemér 1948 júniusában sikeresen tette le a grádusvizsgát, az egész filozófia- teológiából. Következett a Manrézában a harmadik próbaév, P. Csávossy vezetésével. Ezután többek, így Elemér számára is, két évre tervezett -- és ,,prófétaiskolaként'' emlegetett -- továbbképzés kezdôdött. A két évbôl azonban csak 9 hónap lett, a rend szétszóratása miatt. A kurzus szellemi vezére P. Dombi József S. J. volt. A résztvevôk beledolgozták magukat P. Dombi eszméjébe: a világszolidarizmusba (melynek zsenialitása és életrevalósága, mint a kommunizmus és a kapitalizmus közti egyedül járható út -- napjainkban lesz egyre nyilvánvalóbbá.) Ezért az eszméért vállalt börtönévek után Elemér mindvégig szoros szellemi kapcsolatban maradt P. Dombival. A résztvevôk elmélyülten foglalkoztak a Szentírással, a Szent János-i teológiával és a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokkal. 1950 júniusában Elemér is elkezdte a szétszóratás éveit. Segédmunkás lett, de nemsokára a pesti Jézus Szíve templomba került papi munkára. Ám 1951 végén ô is a ,,kereten'' kívül találja magát. Újra ,,munkáspap'' lett: lakatosi szakminôsítést kapott, volt anyagbeszerzô, raktáros, laboráns. Így érkezett el 1964. december 8-a. Megkezdte nyolc börtönévét. ,,Életem legszebb korszaka volt -- írta --, soha annyit nem imádkoztam, soha annyi testvéri szolgálatot nem végeztem, mint a börtönben.'' -- Vétke a fiatalok képzése, a világszolidarizmus ismertetése volt. (A ,,Rózsa-perben'' hat jezsuitát ítéltek el, köztük a Mestert: P. Dombit.) Elemér, hogy nyugdíj-jogosultságot szerezzen, tíz éven át a Fôvárosi Távfűtôknél volt lakatos. Aránylag jó egészségben viselte el mind a börtönt, mind a fizikai munkát. Szabad idejében járta a természetet, még 70 éves korában is evezett, rendszeresen tornázott. Haláláig a Krisztus Király plébánián működött mint kisegítô lelkész. Erkölcstani kurzust tartott, prédikált. Egyre gyakrabban adott lelkigyakorlatot -- igen mély hatással -- a leányfalui Lelkigyakorlatos Házban. Könyveket lektorált, rendi folyóiratoknak, A Szívn ek és a Távlatok nak volt cenzora és társszerkesztôje. A Szívben sorozat jelent meg Tôle a szenvedés problémájáról. E témára aligha lehetett volna alkalmasabb szerzôt találni! Életét ugyanis végigkísérte a szenvedés, a hôsies lélekkel vállalt szenvedés. Még gimnazista volt, amikor hosszú betegségben meghalt az az öccse, akit a legjobban szeretett. (Nagyon fájt neki, hogy míg szülei boldogan engedték a jezsuita rendbe, rokonai elítélték, miért nem marad a világban szülei, testvérei támogatására.) Budapest ostroma kapcsán két öccsét is elveszítette. Legszentebb papi és tudományos ambícióit törte ketté a szétszóratás. (Persze, apostol maradt a munkások és rabtársai között is!) Nagy lelki fájdalom lehetett számára, hogy a Parkinson-kór éppen akkor kezdte megbénítani erejét, amikor egyre szükségesebb lett volna, hogy sokat dolgozzék népünk talpra állításáért. Meg kellett tanulnia, hogy a világ megváltását Mestere a keresztfán valósította meg... Mindenesetre, a jó Isten nagy ajándékaképp szellemi frissességét halála pillanatáig megôrizte. Halálát tüdôembólia okozta. Július 2-án, vasárnap, a Szűzanya, Sarlós Boldogasszony ünnepén légzési zavarral került a Haller utcai kórház intenzív osztályára. Nap közben kissé jobban lett. Megáldozott, imádkozott, hangosan elmondta a Suscipét. Estefelé hirtelen rosszul lett. A részvevô kérdésre már csak ennyit tudott mondani, de ennél rá jellemzôbbet aligha mondhatott volna: ,,Az Úr Jézus még többet szenvedett a kereszten...'' Elemér atya életáldozata így teljesedett be, így kapcsolódott az Úr Jézus keresztáldozatához; a lelkekért, Isten nagyobb dicsôségére. 1995. július 7. (P. Hevenesi János megemlékezése a temetôben) Homília Kedves gyászoló testvéreim! Idézek a jezsuita Rend Általános Rendgyűlésének üzenetébôl: ,,Küldetésünk: a megfeszített és feltámadt Krisztus szolgálata. Részt veszünk az üdvözítés művében egy olyan világban, amelyen még rajta van a gonoszság pecsétje.'' Szeretett rendtársamra emlékezve alázattal, de meggyôzôdésbôl állíthatom: Rózsa Elemér atya igazán hôsiesen felelt meg ennek a küldetésnek! Meggyôzôdésemet éppen 70 év tapasztalata alakította ki. Éppen 70 esztendeje, hogy megismertem ôt: Ugyanabba az elemi iskolába, majd gimnáziumba jártunk, 1937-tôl 1949-ig a rendi kiképzés alatt végig együtt voltunk, a 8 évi börtönéletet leszámítva és fôleg az utóbbi évtizedben rendszeres volt a kapcsolatunk. Ezt igazolásképpen említem. Még inkább azért, hogy megvalljam (halála óta ez a gondolat sokszor foglalkoztat): ezt a szoros kapcsolatot életem egyik jelentôs kegyelmének tartom. Ebben a fájdalmasan szép órában adok érte hálát a jó Istennek! Idézett rendi szövegünk a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztust említi. Elemér sokban hasonlított a megfeszített Jézusra. Már gyermek- és ifjúkorában megismerte a szegénységnek és három fiútestvére fájdalmas elvesztésének keresztjét. A rendi élet áldott kereszthordozásával erôsödött meg a nagy megpróbáltatásra: szent papi és tudományos ambícióit kettétörte a feloszlatás. Majd pedig a börtönt, utána egyre inkább elhatalmasodó betegségét kellett elfogadnia, és végül a fulladásos halált. Utolsó szava is -- mintegy elhárítva vele a résztvevô kérdést -- ez volt: ,,Az Úr Jézus többet szenvedett a kereszten!'' Ám Elemér testvérünk egyénisége a feltámadott, újra élô, életet ajándékozó Jézust is megjelenítette! -- Éppen azzal, hogy nagyon szeretett és nagyon tudott élni! Mint cserkész, nagy gyalog- és evezôs túrákat tett. Élvezte, mindvégig élvezni tudta a természetet, ahová munkáspap korában lelkigyakorlatra vitte a fiatalokat. Nagy élni akarása erôsítette a börtönben és betegségében. Az emberi élet értéke foglalkoztatta akkor is, amikor -- hogy a szép és igazi életet hirdethesse -- az erkölcstan és a lelkigyakorlat-adás mestere lett. A közösségi életet egyedül igazán biztosító világszolidarizmus eszméjét is lelkesen vette át P. Dombitól. Az Evangélium: Jézus! Az Élet Evangéliuma (pápánk nagyszerű enciklikájának témája és címe) az életet hirdetô, elénk élô, életünkért halálba menô és feltámadt, feltámadást ajándékozó Jézus! Elemérünk megható és vigasszal teljes módon ôt is tükrözi életével! Befejezésül újra utalok az Általános Rendgyűlés üzenetére. Elemérünk a szenvedés és az élet Jézus példáját követve, vele egyesülve vett részt az üdvözítés művében. Benne élt... élt, szenvedett, imádkozott, dolgozott -- a gonoszság pecsétjét hordó világban; a megváltó Jézussal ebben a jóra váltott rossz világban, hogy minél többeknek legyen örök élete, hogy mielôbb alászálljon az égbôl a Szent Város, az Új Jeruzsálem. Ámen. (P. Hevenesi homíliájából, Jézus Szíve-templom, a temetést követô szentmise) ======================================================================== P. Tibor Mátyás (1902--1995) P. Teres Ágoston emlékei asztronómus kollégájáról Páter Tibor tíz évvel ezelôtt, 83 éves korában tudta meg, hogy van egy magyar jezsuita a Vatikáni Obszervatóriumban, ahol ô hét évet dolgozott. 1940-ben Budapestre utazott, és sohasem térhetett vissza Rómába. asztronómiai kutatásra vonatkozó terveit fájdalmasan keresztülhúzta a háború és a vasfüggöny. 1986-ban kaptam elsô levelét Castel Gandolfóban, amelyben kérte, nézzek utána, hogy mi lett a sorsa azoknak a csillagoknak, amelyeket ô fedezett fel ott 1938-ban. Ezeket meg is találtam mind a könyvtárban, mind az égen a Perzeusz csillagképben. Nagyon örült, amikor megkapta a válaszomat. P. Tibornak még ma is sok ismerôse és barátja van Rómában, akik szeretettel emlékeznek rá. Amikor P. Sabino Maffeo, a közösség rektora megkapta a gyászjelentést, a következô sorokat küldte nekem: ,,Csillagvizsgálónk új pártfogót kapott az égben. 1939-ben, amikor még a noviciátusban voltunk, P. Tibor többször is meglátogatott minket és lelkesen beszélt az asztronómus páterek munkájáról Castel Gandolfóban. Nagyon élveztük elôadásait. A Vatikáni Obszervatórium történetének második kiadásában róla is meg fogunk emlékezni. Kérlek, küldd el a nekrológját.'' Ehhez nekem itt csak két szerény forrásom van: egyrészt az a hatsoros életrajz, amelyet Mojzes Imre közölt 1986-ban a kalocsai Haynald Obszervatórium történetérôl írt könyvében, (ebbôl az Anima Una is idézett az 1987 márciusi számában); másrészt az a tíz levél, melyeket P. Tibor írt nekem Castel Gandolfóba 1986--90 között, és öt levél, melyeket 1941--49 között írt a Vatikáni Obszervatórium igazgatójának. Ez utóbbiakban leírta, milyen nehéz körülmények közt kellett dolgoznia Budapesten a háború miatt. Tanársegéd volt a Műszaki Egyetem Csillagászati Kutató Intézetében, aztán a kalocsai Haynald Obszervatórium igazgatója lett (1946). Akkor kérte levélben a Specola Vaticana igazgatóját, küldjék el neki azokat a felvételeket, illetve fotólemezeket, amelyeket ô készített a Tejút egyes mezôirôl. Ezeket azonban nem kapta meg. Nagy csapás volt számára, amikor 1950. június 9- én el kellett hagynia a Haynald Obszervatóriumot is: váratlanul megjelentek nála a hatósági emberek és közölték, hogy a Népművelési Minisztérium rendeletére ,,államosították'' a jezsuiták csillagvizsgálóját. A távcsöveket és a könyvtárat elszállították Budapestre, Debrecenbe és Szegedre. P. Tibor a következôket írta egyik levelében (1986. november 6.): ,,Dr. Mojzes Imre többször meglátogatott engem szerény lakásomon. Szerkesztenek Tudományos Lexikont, amelyben fôképpen a magyar elôkelô embereket ismertetik. Most arra kérnek, hogy írjak ebbe a Lexikonba, és közöljem tudományos munkáimat is. Én azonban elzárkóztam, azt feleltem, hogy engem kidobtak a középiskolából, a fôiskoláról, az egyetemi tanársegéd állásomból, és elvették tôlem a Haynald Obszervatóriumot is. Nincs kedvem, hogy dicsekedjem munkásságommal. P. Tüll, a mi nesztorunk kifogásolta eljárásomat. Én azonban nem változtattam álláspontomon, mert való igaz, hogy mostohán bántak velem az illetékesek... Idôsnek érzem magam; de elég erôm van még a lelkipásztori teendôkre.'' A ,,lelkipásztori teendôkre'' csodálatos ereje volt még 88 éves korában is. Ezt személyesen láthattam, amikor 1990. május 19-én meglátogattam. A szombat esti szentmisét celebrálta a terézvárosi templomban, s az evangélium után 20 perces szentbeszédet tartott olyan hangerôvel, hogy hangja betöltötte az egész templomot. A mise után a szentségkitétellel s a lorettói litániával folytatta. Végül készségesen elkísért a messzi buszmegállóig és megmutatta, melyik buszra szálljak. P. Tibor angol nyelven hat magas színvonalú értekezést közölt asztronómiai megfigyeléseirôl és számításairól, amelyeket a Vatikáni Obszervatóriumban végzett 1935-tôl 1940-ig. Egyik levelében beszámolt svédországi élményeirôl, amelyek még 50 év távlatából is szép emlékei közé tartoztak: ,,1938-ban, augusztus elején Stockholmban jártam P. Steinnel, a Specola igazgatójával. Részt vettünk a Nemzetközi Asztronómiai Unio (IAU) kongresszusán. Még a trónörökössel is kezet fogtunk. Rendkívül barátságosak és udvariasak voltak a svédek irántunk.'' Azokban az években a Tejút spirálkarjaiban látható csillagok eloszlása, illetve statisztikailag meghatározható száma szerepelt a Nemzetközi Asztronómiai Unio programján. Ebben a munkában fontos szerep jutott a Vatikáni Obszervatóriumnak, mert XII. Pius pápa 1934- ben állíttatta fel a Castel Gandolfó-i palota egyik kupolájában azt a dupla asztrográfot, amely akkor a legtökéletesebb készülék volt a csillagok fényképezésére. Ezzel a hatalmas asztrográffal dolgozott P. Tibor, amikor felfedezett egy új változó fényű csillagot. Ezt hónapokon át figyelte, és gyűjtötte az adatokat, hogy pontosan megállapítsa színképosztályát vagyis természetét és periódusát, de az adatok kiértékelésére már nem jutott ideje. Ezt a munkát Páter Stein végezte el, és utalva P. Tibor munkájára közölte az eredményt a Ricerche Astronomiche 1948 szeptemberi számában. Amikor ezt megtaláltam és elküldtem neki, azonnal válaszolt (1987. február 20-án): ,,Tegnap megkaptam a várt nyomtatványt, P. Stein publikációját. Örömmel látom ott a pontos adatokat és fôképpen a szép fénygörbét a változó fényű csillagról. Áttanulmányoztam az egész küldeményt. Közöltem a pesti obszervatóriummal is, hogy megvan a keresett BS Persei változó fényű csillag P. Stein tanulmányával együtt. Magam részérôl ezért ôszinte köszönetet mondok P. Teres kollégámnak, hogy segítségével ismét birtokunkba jutott egy régóta keresett csillagunk... Fô az, hogy az eredmény tökéletes. Ezer köszönet érte!'' P. Tibor Mátyásnak ez az utóbbi mondata mutatja, hogy mennyire komolyan vette a tudományos kutatómunkát a ,,lelkipásztori teendôk'' mellett is : AMDG! Most mi mondhatjuk neki : Fô az, hogy az eredmény tökéletes. Ezer köszönet érte! Búcsú Tibor Mátyástól Csaknem tíz éve már annak, hogy itt ült köztünk ebben a teremben. A kiskartali csillagvizsgáló alapításának 100. évfordulóját ünnepeltük. Kövesligethy Radó, ennek az intézménynek elsô és legjelentôsebb igazgatója, Tibor Mátyás legkedvesebb tanára volt, és az akkor 84 éves csillagász ezért vállalta a fáradtságos utat, és feljött hozzánk a hegyre. Gondolom, vannak közülünk néhányan, akik még emlékeznek arra a jelenetre, amikor ünnepségünk végén Tibor Mátyás igen egyszerűen és közvetlenül bemutatkozott az általa többségében ismeretlen közönségnek, és röviden vázolta élete útját. Mindenkit megfogott szelíd humora, bölcs szerénysége. 1978-tól kezdôdôen, többször is alkalmam volt arra, hogy hosszabban elbeszélgessek vele. Egy ízben magnetofonszalagra is rögzítettem társalgásunkat. Utoljára 93 karácsonyán kaptam tôle |dvözletet, s hogy az idei elmaradt, már rosszat sejtettem, reménykedtem, hogy a szokásos Mátyás nappal egybekötött születésnapon még felköszönthetem. Nem így történt. Tibor Mátyás ez év január 13-án meghalt. Most utólag érzem, mennyit mulasztottam, még annyi mindent szerettem volna megkérdezni tôle, de sohasem mertem, merhettem; például azt, hogyan is történt valójában az államosításnak nevezett felszámolás 1950-ben. Tibor Mátyás az akkor átélt borzalmakat sohasem felejtette el. Jól emlékszem arra, amikor elôször hoztuk fel Küller Lajossal az intézetünkbe. Mikor Lajos a szokásos napi postáért betért a Krisztina posta hátsó udvarába, Tibor Mátyás remegni kezdett, s csak ahogy letértünk a Konkoly Thege útra, nyugodott meg. Persze még számtalan olyan dolog volt, amelyet azért nem mertem megkérdezni, mert nem akartam régi sebeket felszakítani. Ilyen fel nem tett kérdés volt az is, hogy volt-e olyan idôszak késôbb, amikor el tudta képzelni, hogy alkalma lesz újra arra, hogy hivatását folytathassa. Talán még azt is meg kellett volna kérdeznem, hogy a csillagászok közül kiállt-e valaki mellette, vagy még az utcán is elkerülték, ha vele találkoztak. Nagy Sándor barátja mesélte, hogy név nélkül többször is emlegetett egy csillagászt, akitôl nagyon félt és aki ôt üldözte. De, vajon ki is volt valójában ez a magyar csillagász, aki más történelmi körülmények között egyike lehetett volna hazánk legnagyobbikainak. Bármily értelmetlen is, mégis feltesszük a kérdést, hisz olyan életpályáról van szó, amely itt zajlott le elôttünk, a mi aktív nemtörôdömségünkkel kísérve. Tibor Mátyás 1902-ben született Szentmihályfalván, Sáros megyében. Iskoláit Iglón kezdte, középiskoláit, Eperjesen, majd Egerben végezte. Gyermekkoráról nem beszélt nekem. Pedig ez sem lehetett eseménytelen. 12 éves volt, amikor kitört az elsô világháború, és még iskolásként érte a trianoni döntés. Annyit leveleibôl tudok, hogy családját nagyon szerette, és amíg egészsége megengedte, minden nyáron felkereste rokonait Kassán. Ez volt számára az év legszebb része. Életével dokumentum maradt fenn. Szerencsére 1981-ben, kérésemre, megírta önéletrajzát. Ezenkívül egy magnószalagot és néhány kedves levelet ôrzök tôle. Kéziratos hagyatéka a budapesti jezsuita rendházban van. Reménykedem abban, hogy ha módom lesz arra, hogy átnézzem, talán többet fogunk tudni róla. Önéletrajzából (Hogy lettem csillagász?) idézek: ,,1928. szeptemberben beiratkoztam a budapesti Pázmány Péter Egyetemre a fizika--matematika szakra. Október vége felé hívatott a fônököm, Bíró Ferenc. Ezt kérdezte tôlem: Fél maga elôadást tartani az egyetemen? Nem félek, mondottam. Akkor hát vegye fel a csillagászatot is a matematika és fizika mellé. Közölte velem az okot is.'' Klebelsberg Kunó Pécsre, az egyetem mellé akarta helyezni a kalocsai obszervatóriumot, az egyetem rangját akarta emelni ezzel, ugyanakkor a csillagvizsgálónak is jó szellemi háttér lett volna Pécs. Angehern Tivadar, svájci ember volt, aki magyarul alig tudott, nem vállalhatta el az egyetemi tanárságot. Így esett a választás Tibor Mátyásra. Sikeres évek következtek. Tanára, Kövesligethy, elsô találkozásuk óta kedvelte, doktori disszertációját maga fordította le angol nyelvre. Németre egyik rendtársa ültette át a dolgozatot, melynek témája a Nap-sebesség új módszerekkel való meghatározása volt. Akkoriban is ritka volt az olyan fiatal doktorandus, akinek disszertációja több nyelven, nyomtatott formában jelenhetett meg, szinte a védéssel egy idôben. Ezután a rend saját kérésére Dublinba küldte. ,,Magam kértem ezt a beosztást, mert tudtam, hogy a csillagászatban a legtöbb munka angol nyelven jelent meg.'' Tibor Mátyás doktori disszertációja a Vatikáni Obszervatórium igazgatójának, Johann Steinnek is megtetszett. A fiatal magyar jezsuita így került Rómába. ,,Mindjárt az elsô találkozásunkkor Stein megjegyezte, hogy ô az égi mechanika szakembere, de az asztrofizikához nem ért. Dolgozzam tehát önállóan, ô nem szól bele a munkámba. Kettôs csillagok mérésével kezdtük a munkát. Rögtön észrevettem, hogy az én szemem sokkal jobb, mint Steinné. Az ô mérései nagy kilengést mutattak, nálam pedig a mérések jól összeillettek. Egy idô múlva, Stein abbahagyta a munkát, visszavonult. Én végeztem a mérést hónapokon át. '' ,,Mindez azonban csak mellékfoglalkozás volt számomra. A fô munkámat a Tejút tanulmányozása képezte. Shapley a Harvard obszervatórium igazgatója vetette fel ezt a kérdést: Egyszerű spirális köd-e a Tejút, vagy talán több spirálisnak a csoportja. Shapley az utóbbi felfogás mellett foglalt állást, a legtöbb csillagász azonban azt tartotta, hogy a Tejút egyszerű spirális köd .'' 1938-ban Stockholmban találkozott az IAU. Ezen az összejövetelen a magyar csillagászatot egyedül Tibor Mátyás képviselte, ô is a Vatikán színeiben. Harlow Shapley, a Harvard Obszervatórium igazgatója javaslatot tett a Tejút közös vizsgálatának lehetôségeire. Tibor Mátyás haláláig büszke volt arra, hogy a közös program részleteit a nagy csillagásszal személyesen beszélhette meg. ,,lgaz, csak öt csillagmezôt analizáltam a 15 közül, végleges választ tehát nem adhattam a feltett kérdésre. Az analízis azonban rendkívül kimerítette erômet, így kénytelen voltam megszakítani munkámat. 1940. február 9-én visszatértem Budapestre, rövid pihenôre. Pár hónap múlva vissza akartam menni Castel Gandolfóba, a katonai parancsokság azonban visszatartott. Azt mondta: háborúra van kilátás, minden emberre szükség van, itthon kell maradnia. Így kerültem mellékvágányra.'' Tibor Mátyás csillagász valójában tartott. Doktori disszertációján kívül -- ennek címe: A napsebesség maghatározása gyenge fényességű csillagok páros csoportosítása alapján -- öt vatikáni publikáció és egy Steinnel közösen írt cikk az AN-ben ôrzik meg emlékét az utókor számára. Ezekhez járult késôbb egy általa 1947-ben szerkesztett kalocsai kiadvány. Mi lett Tibor Mátyás további sorsa? Amikor 1965-ben idekerültem, a nevét sem hallottam említeni ebben az intézményben. A hetvenes években gyakori vendég voltam Pannonhalmán. Ott halottam elôször róla. Azt mesélték, hogy Rómában járva milyen boldogok voltak a pannonhalmi szerzetesek, amikor a vatikáni csillagvizsgálóban a pápa magyar csillagászával találkoztak. De hogy él-e még valahol Tibor Mátyás, és hogy hol keressem, ahhoz Pannonhalmán sem kaptam eligazítást. Két évbe tellett míg az akkori Széchény plébános levelezôlapon az ô címét: Újlaki templom. Itt találkoztunk elôször a sekrestyében, ahol kicsinyeknek tartott hittanórát. Csak nagy unszolásra egyezett bele abba, hogy Szeidl Béla igazgató kérésének engedve intézetünkbe ellátogasson. Ez 1979-ben történt. Nagyon jól érezte magát nálunk, kapcsolatunk levelezés formájában haláláig tartott. További sorsáról tôle kaptam adatokat, sajnos most, hogy elment, döbbentem rá arra, hogy milyen hézagosan. 1940-ben nem akart belenyugodni abba, hogy nem térhet vissza a Vatikánba. De késôbb mégiscsak bele kellett törôdnie, hogy hivatást változtatva tanárként dolgozzon, elôbb Szegeden, majd Kassán. Az utóbbi városhoz családi kapcsolatok is fűzték. 1944-ben Detre László lett a csillagvizsgáló igazgatója, aki Budapestre hívta Tibor Mátyást, felajánlva neki azt, hogy itt a Svábhegyi csillagvizsgálóban folytathatja majd a Tejút vizsgálatára vonatkozó tudományos munkásságát. Tibor Mátyás újra reménykedni kezdett. Budapestre jött. De közbejött a német megszállás. A csillagvizsgáló környékén német csapatok lettek beszállásolva. Júniusban a reflektort, amivel Tibor Mátyás dolgozhatott volna, le kellett szerelni. Amikor Tibor Mátyás telefonon jelentkezett Detre professzor közölte vele, mégsincs lehetôség a munkára, a németek megszállták a csillagvizsgálót. Ekkor Tibor Mátyás Kôszegre ment, majd Kapornakra, minél nyugatabbra, hogy innen, a harcok végeztével akár gyalog is eljuthasson Rómába. De a határt lezárták. Az ostrom után új budapesti meghívás várt rá. Lassovszky professzor hívta az egyetemre. Nagyon szerették egymást, és jó volt nekik együtt dolgozni. Amikor néhány évvel ezelôtt Lassovszky lánya itt járt, még felkereste ôt. Szép emlékeket ôrzött róla gyermekkorából. 1947-ben Tibor Mátyást Kalocsára hívták és a csillagvizsgáló vezetésével bízták meg. Nehezen engedték el az egyetemrôl, ahol -- ne áltassuk magunk azzal -- mint csillagász folytathatta volna munkáját a késôbbi években. Maga Lassovszky is nem kívánatos személy lett késôbb, mint az Amerikai--Magyar Társaság elnöke. 1947-ben Kalocsán, Tibor Mátyást új energiák fűtötték. Igen rövid idôn belül megszerkesztette és kiadta Fényi Gyula protuberancia-megfigyeléseinek utolsó kötetét, és minden módon igyekezett pénzt szerezni, hogy a kalocsai műszerparkot felfrissítse. A Vatikánban ô korszerű eszközökhöz szokott hozzá. Fel akarta virágoztatni a csillagvizsgálót, a Fényi Gyula idejében megszokottra, nagy nemzetközi kapcsolatai erre lehetôséget is adtak volna. De közbejött az utolsó, a soha ki nem heverhetô csapás. ,,Elsô tervem a Haynald obszervatóriumban sikerült. Szerettem volna még megújítani a csillagvizsgáló fölszerelését is. Erre azonban nem került sor, mert 1950. június 9-én államosították a Haynald Obszervatóriumot. Aláírtam a lemondást, és Budapestre mentem, ahol papi munkát vállaltam.'' Ezekkel a szavakkal fejezte be Tibor Mátyás önéletrajzát. Ezután még negyvenöt kemény munkában eltöltött esztendô következett. Mint papnak is nehéz volt szolgálatot találnia, mint jezsuita a plébániára veszélyes Sehol sem dolgozott sokáig. Leghosszabb ideig utolsó munkahelyén, a terézvárosi templomban munkálkodott. Akik ismerték, hallgatták prédikációit, nagyra tartották ôt tiszta intellektusáért, meleg szívéért és lebilincselô szerénységéért. Tanítványai évtizedekig ragaszkodtak hozzá. Hogy nem feledkezett el soha régi vágyairól, hogy csillagász emlékei végigkísérték életét, arra bizonyságul szolgálnak, fiatal barátjához, Nagy Sándorhoz küldött levelei. ,,Ha tudtam volna, hogy ellátogatsz Rómába, fölhívtam volna figyelmedet, nézz föl a dombos vidékre a város szélérôl, egyik dombon ott emelkedik ki egy ezüstös kupola, az a Specola Vaticana. Bizonyára tudod, én csak pihenni jöttem haza 1940- ben Budapestre, de behívtak a katonák sorozására, és mert egészségesnek tartottak, nem engedtek vissza. Tiltakoztam határozatuk ellen, de ezt felelte a sorozóorvos: Bármelyik pillanatban kiüt a háború, minden férfira szükségünk van. Maga nem mehet vissza Rómába. Azóta itt vagyok, és nem a csillagokkal, hanem a lelkekkel foglalkozom. '' Ugyancsak ötven év távlatából, egy Nagy Sándorhoz küldött másik levélben, a stockholmi emlékek élednek meg újra: ,,Napokban találkoztam templomunkban egy úriemberrel. ‘Svédországból jövök -- mondotta --, ott van a családom, a munkám’. ‘Jártam én is Stockholmban -- mondottam --, mégpedig 38-ban, a csillagászati kongresszuson. Nagyon jól éreztem magam. Egyetemi hallgatók szolgáltak föl az asztalnál, a király uzsonnát rendezett számunkra, és kezet fogott minden csillagásszal, velem is. Mikor visszafelé utaztam az igazgatómmal, express vonatra ültünk, pedig csak gyorsvonati jegyünk volt. Jött is mindjárt a kalauz, és felülfizetést kért tôlünk. Nekem nem volt svéd koronám, csak dollárom, azt meg ô nem akarta elfogadni. Észrevette a bajt a kocsiban ülô úrinô, rögtön nálunk termett. A kalauz megmondta neki, hogy pénzrôl van szó. A kedves nô fogta a bugyellárisát, és pontosan kifizette az összeget. Nagyon megköszöntem a hölgynek a szívességét angolul. A nô bemutatkozott, egyetemi tanár, azt mondta: »Tudjuk, hogy maguk vendégeink, nekünk kedves kötelességünk vendégeinkrôl gondoskodni«''. Papi hivatását, ugyanazzal a szorgalommal és szeretettel szolgálta, mint annak idején a csillagászatot. Amikor 1970-ben a Wellingtoni Csillagvizsgáló igazgatói székét ajánlották fel számára, azzal utasította vissza az ajánlatot, hogy híveinek nagy szükségük van rá idehaza. Pedig ez a vékonypénzű és gyakran beteg öregember igen-igen elfáradt a szakadatlan munkában. 1979. december 15-i levelében írja: ,,Kedves Magdus! Nem vagyok lusta, sem tehetetlen, de sok a dolgom. Rövidek a napok és sok az elfoglaltság, ez a baj. Azonkívül azt szoktam mondani: amikor a becsületes emberek pihennek, a papok akkor dolgoznak a legtöbbet. Holnap is például már 8 órakor a templomban vagyok. Gyóntatok egészen fél 1-ig. Ez a munka meglehetôsen kikészít engem. Ebéd után hazamegyek. Örülnék, ha pihenhetnék, de nincs rá alkalom. Este misézem és beszédet mondok, mert a pesti közönség igényes. Ma is temettem, igaz csak a közeli Megyeren. Máskor azonban hosszan kell utaznom. Másfél óra az út oda, és ugyanannyi vissza. A temetôben is egy órát tartózkodom. Az idô eljár, energiám elfogy, érzem a fáradságot. Biztosra veszem, hogy Magdus megértéssel fogadja szavaimat. Mégis az önéletrajzot nem felejtettem el. A java már megvan, már csak a befejezôjét kell megírnom, és aztán átsimítom a szöveget. Ünnepek alatt ezt természetesen nem tudom megvalósítani, de utána jön néhány nyugodt nap számomra, és akkor nyélbe ütöm a kis munkát.'' A kért önéletrajzot végül is két év múlva sikerült kézbe kapnom. Ha összegezem Tibor Mátyással kapcsolatos személyes élményeimet, egy nagyon vigasztaló és egy igen szomorú következtetést kell levonnom. A szomorú az, hogy meghatározó történelmi körülmények ellen felvenni a harcot, szinte lehetetlen. Én 1978 óta minden módot megpróbáltam, hogy Tibor Mátyás csillagász emlékeit aktívvá tegyem. Több munkámba szerettem volna bevonni, nemcsak a magam érdekében, szerettem volna, ha megírja vatikáni, stockholmi stb. emlékeit. Nem volt rá ideje, és félt tôle. Nem akarta saját régi sebeit felfakasztani. Mindezek ellenére, Tibor Mátyás sorsa igazi sikertörténet. Kevés emberrel találkoztam életemben, aki haláláig oly sértetlenül tudta megôrizni szellemének ragyogását, jellemének tisztaságát és egyéniségének báját. (A fenti megemlékezést papírjaim között találtam. Sajnos nincs rajta, hogy ki írta. Ha valaki tudná, hogy kicsoda ,,Magda'', hálásan közölném a szerzô nevét is. -- C. U. Szerk. ) P. Fenyôvári Antal visszaemlékezései Tibor Mátyás atyáról Tavalyelôtti (1992. február 28-i) levelébôl idézek: ,,... jubileumom alkalmával meglepetés volt számomra az ünnepélyes szentmise. Hárompapos volt. Diakónus az egyik volt tanítványom: Tóth Kálmán ny. esperes-plébános. Szubdiakónusom pedig a fônököm volt. Az oltár virágokkal volt földíszítve, minden csillár ragyogva ontotta fényét és a templom tömve volt a kedves hívekkel. Tóth Kálmán volt az ünnepi szónok is. Pécsett volt diákom. Szegény szülôk gyermeke. P. Cséfalvy gondoskodott számára lakásról, ruháról meg mindenrôl, amire a diákoknak akkor szüksége volt. Beszédében említette, hogy amikor én születtem, édesapámnak azt mondta az orvos: két-három hónapja van hátra. Mátyás pedig most már a 90. esztendôt tapossa. Hát így tévednek a jó orvosok is.'' Egy tavalyi levelében (1993. március 11.) írja: ,,... kár, hogy a szemem gyenge, nem tudok azonnal válaszolni... most eszembe jut, sokan kérdezik tôlem, hogy kerültem én a Vatikánba. Ezt szoktam az illetékeseknek mondani: a Haynald Obszervatóriumot akarta Klebelsberg kultuszminiszter Pécsre áthelyezni és a pécsi egyetemhez csatolni. A csillagda igazgatója egyetemi tanár lenne, közben pedig foglalkozna tovább a csillagokkal. P. Bíró, a provinciális örömmel vette ezt a tervet. De P. Angehern, a csillagda igazgatója nem vállalta az egyetemi tanárságot, mivel ô német anyanyelvű, gyengén beszél magyarul, nem meri vállalni az egyetemi tanárságot. P. Bíró emiatt bosszankodott. Hazajött, beszélt P. Banghával. Abban állapodtak meg: ha az öreg nem vállalja, neveljünk fiatal csillagászt, az szívesen működik majd az egyetemen is elôadásaival. Engem hívtak magukhoz. Fél maga az egyetemi elôadások megtartásától? -- kérdezték tôlem. Nem félek én. Akkor hát vegye föl a csillagászatot is a matematika és fizika mellé. Kövesligethy lett a professzorom. Úgy kezelt engem, mintha saját fia lettem volna. A harmadik év végén megírtam doktori disszertációmat Terkán professzor segítségével, aki ellátott engem forrásmunkákkal és jó tanáccsal. Elkészült a munkám: A napsebesség meghatározása új módszerrel volt a címe. Kövesligethy ezt elolvasta. Ez kiváló munka -- mondotta -- ki kell nyomtatni három nyelven: magyarul, németül és angolul. Angolra fordította maga Kövesligethy, németre P. Bangha. Megjelent tehát a disszertációm nyomtatásban. Egy angol példányt elküldtem P. Steinnek, a Vatikáni Csillagvizsgáló igazgatójának. Ô rögtön kérte P. Generálist, P. Ledochowskit, disponáljon engem azonnal asszisztensnek a Specola Vaticana-hoz. Így is történt. 1936-ban Rómába mentem és elkezdtem csillagászati munkámat a Specolán. Foglalkoztam a kettôscsillagok mérésével, a változófényű csillagok megfigyelésével, de vizsgáltam a Tejutat. Több ezer csillagot spektrumanalízissel. De utána nagyon elfáradtam. P. Generális hazaküldött pihenni. A katonák behívtak sorozásra, nem engedtek vissza Rómába. Itthon maradtam. Most a lelkek üdvössége ügyében dolgozom. Várom a jó Isten égi jutalmát.'' * * * Pécsett 1922-ben kezdhettem a szellemi növekedés hatósági útját, az elemi iskolát. Ugyanis 1915. december 8-án születtem Zágrábban, tehát iskolakezdéskor még nem voltam 6 éves. Az elemi iskola elvégzése után 1926 nyarán kezdtem el a Jézus Társasága, X. Pius alapítványi gimnáziumának tanulójaként diákéveimet. Családunkban már ismert volt ez az iskola, mert bátyám is itt végzett négy osztályt. Ô nagyon jó rajzoló volt és ezért nagyon szerették, fôleg P. Adamszky, a rajztanár. A nyári szünidôben is mindennap bemehettünk az intézetbe. Mindig szívesen foglalkozott velünk valaki a tanárok közül, sôt nem egyszer ôk is játszottak velünk. Rendszeresen kirándultunk a Mecsekbe, no meg fociztunk, kroketteztünk... Vagyis megvolt a lehetôsége annak, hogy a tanárok, nevelôk megismerhessék a rájuk bízott diákok természetes adottságait, hogy aztán okos pedagógiával neveljék, tanítsák ôket. Bátyám révén én is hamarosan otthonosan éreztem magam ebben a környezetben, pedig még nem is kezdôdött a tanítás. A vakáció végén nagy örömmel újságoltam édesanyámnak, hogy képzelje el: Magister Tlucskó lesz az osztályfônököm, aki majd a matematikát is tanítja. Nagy volt az öröm a családban is, mert észrevették, hogy milyen jó hatással van ránk. Minthogy édesapám is Mihály volt, bátyám is, így az egyik kirándulás alkalmával M. Peller, aki gyönyörűen vezette az énekeket kirándulás közben, tréfásan azt mondta: az Öreg Miska fia a bátyám a nagy Miska, én vagyok a kis Miska és öcsém, aki szintén a Piusba jött, ô a csöpp Miska, bár ô Márton volt. Alig vártam, hogy elkezdôdjék az iskolaév. Ünnepélyes ,,Veni Sancte''-val kezdôdött. Majd az iskola dísztermében ún. Törvényolvasás volt a szülôk jelenlétében. Ez azt is jelentette, hogy ha esetleg valamelyik szülô nem fogadja el az iskolai rendszabályokat, még visszavehette a tanulót. Bár ilyen esetrôl soha sem hallottam. A szülôk örültek, hogy komolyak a rendszabályok, fegyelmi elôírások, melyek mindenképpen a növendékek javát szolgálják (pl. tilos a dohányzás, a kimaradás). Alighogy elkezdôdött a tanév, Magister Tlucskó precíz pontossággal máris rendszeres foglalkozás keretében tanította a ministrálást, a latin szövegek pontos kiejtését. Aztán mindig volt a ,,tarsolyában'', szívében egy-egy épületes mese, történet, amit annak ellenére, hogy halkan beszélt, mindig nagy figyelemmel hallgattunk. Miután a ministrálás technikáját gyorsan elsajátítottam, karácsonykor egy nem nagyméretű, de annál tartalmasabb ajándékot kaptam: Kosztka Szent Szaniszló életrajzát; ennek hatására megjött a kedvem a gyakori ministráláshoz, és ennek az életrajznak a hatására meg Magister Tlucskó biztatására megjött az étvágyam: ha már ministrálhatok, akkor lehetôleg tudatosítsam azt, hogy miért és Kinek szolgálok, amikor ministrálok: Krisztusnak szolgálok, tehát érdemes minden áldozatot vállalni azért, hogy gyakran ministrálhassak és Akinek szolgálok, Azt szívembe fogadhassam a szentáldozásban... Így alakult ki az a szokásom, hogy reggel korán, még az iskolai elôadások elôtt rendszeresen ministráltam. Édesanyámmal megállapodtunk abban, hogy ô elkészíti egy üvegbe a tejeskávét, hozzá vagy vajas kenyeret, vagy pedig négy fillért kaptam, hogy azon két kiflit vehettem az iskolai ,,Pidi'' bácsinál. Így történhetett meg, hogy egyik alkalommal, amikor nagyon hideg volt, a kávés üveget a tanteremben lévô fűtôtestre tettem, hogy kissé fölmelegedjen, ministrálok. Akkor még nem ismertem annyira a fizikai törvényeket és bizony nagy meglepetéssel kellett tudomásul vennem, -- akár tetszett, akár nem --, hogy óraközben egy durranásszerű hangot hallottunk, és nagy csodálkozással láttuk, hogy a fűtôtesthez közel ülô fiú elôször fölsikoltott, majd jóízűen nyalogatta az arcáról a ráfröccsent kávét. De azért nekem is maradt még az üvegben, amit óra után elfogyasztottam. * * * Az indián regények, Verne Gyula könyvei (amiket nagyon szerettem) meg ez a kis ,,Szent Szaniszló'' életrajz észrevétlenül is alakította éhes-szomjas lelkemet. Hiszen minden ember a ,,Végtelenre'' van hangolva... Nem tudom fölsorolni azt a rengeteg nüansz kis epizódot, megnyilatkozást, amelyek -- végsô fokon Isten kegyelme--, osztályvezetô tanárom közvetítésével, rám hatással voltak. Ezt természetesen észrevették szüleim. Ezért aztán, amikor az elsô gyöngybetűkkel megírt félévi Értesítôt megkaptam (tiszta jeles) kimondhatatlan volt az örömünk. Így aztán érthetô volt az a válasz, amit édesanyám adott, amikor arról volt szó, hogy május hónapban a Szűz Anya tiszteletére kis oltárt készítünk az osztályban. A szobor árát mi diákok adtuk össze. Amikor otthon elmondtam, édesanyám rögtön azt mondta, hogy a szobor hátterét kék bársonyból, fehér csipkével a szegélyén, a nôvérem megcsinálja. Virágot is édesanyám adott rendszeresen a kertünkbôl a Szűz Anya tiszteletére. Szavakkal nem lehet kifejezni azt a hatást, amit ez a pedagógia jelentett. Hogy hogyan, azt nem tudom részletesen, de a Tlucskó név megváltozott, megszűnt és helyette Tibor Mátyás lettem (magyarosított), aki többek között mint a Castel Gandolfo-i, pápai csillagvizsgáló intézet tudományos munkatársaként és felfedezôként is dolgoztam, amíg a ,,nácik'' inváziójakor kénytelen voltam elhagyni Rómát. Ki tudja mire volt ez jó?... Hát arra is, hogy most Budapesten, a terézvárosi plébániatemplomban állandó kisegítô szolgálatot teljesítek; szolgálatára állok azoknak, akik éhezik-szomjazzák az Igazságot, minden tudás Forrását, az élô Istent, akinek dicsôségére teszek most is mindent. A. M. D. G. ======================================================================== F. Tóth-Kovács Lajos (1910--1995) Tóth-Kovács Lajos önéletrajzából [...] Jelentkezésemre 1930. augusztus 2-re P. Vukov János S. J. házfônök és novíciusmester behívott a jezsuita rendbe. 1931. április 15-én beöltöztem, F. Zentai csoportjában. Az elsô noviciátusi év után, egészségem legyengülése miatt, P. Vukov kikapcsolt bizonytalan idôre, azzal a meghagyással, hogy ha megerôsödöm, visszamehetek: ,,De facto jezsuita vagy!'' -- Közben P. Vukov meghalt. (Én a Manrézában maradtam). Utóda P. Hemm házfônök nem vette figyelembe a már elvégzett canonicus novíciusi évemet, besorolt az elsôévesek közé. 1934. szeptember 12-én öltöztem be. Azonnal a manrézai házinyomdában alkalmaztak, egészen 1941-ig. 1941-ben Kalocsára disponáltak, ahol konviktusi ebédlôs munkám volt. 1943-ban a háború miatt nyugat felé húzódtunk, elôbb Nagylakra, majd a nagykapornaki rendházunkban maradtam ház körüli munkára. 1945-ben Kalocsára rendeltek, itt a rendház portása lettem. 1946-ban Szegedre vezényeltek, ugyancsak portásnak. Itt volt az utolsó fogadalmam is: 1947. február 2-án. 1948-ban visszahelyeztek a budapesti Manrézába, megint csak nyomdásznak. Közben innen hívtak le Kalocsára betegápolónak. Rövidesen, már 1950 májusában újra Budapesten voltam, innen összegyűjtöttek és internáltak bennünket június 19-tôl Homokra (Tiszaföldvár). (Majd ,,nyomdász-vád'' miatt rövid ideig ültem.) -- De: november 20-án beállhattam a ,,Caritas (Szeretetszolgálat)'' munkaközösségébe. 1951. szeptember 15-tôl a jászberényi Szoc. Otthon ,,karbantartója'' lettem 3 évig. 1954. február 24-tôl meg Püspökszentlászlóra mentem karbantartó mindenesnek. 1955 júliusától meg Verôcén vagyok mintegy 30 éve, mint házi karbantartó-mindenes... (itt kértem még P. Kollár provinciálistól, helyezzen vissza a F. Zentaiék csoportjába: a helyesbítés nem történt meg a mai napig.) Závodni Kálmán emlékezése Hódmezôvásárhelyen született. Édesapja uradalmi kertész volt. Szüleit korán elveszítette, édesapját a világháború végén. Nagybátyjánál nevelkedett azok hódmezôvásárhelyi tanyáján, azután hadiárva intézetbe került, elôször a sárvári Batthyány kastélyba, azután Székesfehérvárra. Itt szakmákat tanult: villanyszerelést, autószerelést, fényezést. Innen lépett be a rendbe 1931-ben. Szakmai tudását gyarapította; nyomdászként, órásként, betegápolóként, autóvezetôként dolgozott, beszerzô volt a Manrézában, rövid ideig ebédlôs a kalocsai konviktusban és portás Szegeden, majd visszakerült a Manréza nyomdájába. A Manréza elvétele után két hétig börtönben volt, rajta keresték a nyomdából javításra korábban elvitt egyik gépet. A Szeretetszolgálat -- elôször Paritásos Bizottság -- pesti irodájában volt hivatalsegéd, utána a nôvérek jászberényi otthonába, majd Püspökszentlászlóra helyezték. Ezt az otthont Verôcére helyezték át egy idôre, amikor Mindszenty bíborost és Grôsz érseket vitte oda az ÁVO. Amikor a nôvérek visszamentek Püspökszentlászlóra, Lajos testvér Verôcén maradt. (Szentlászlón a rossz ivóvíz miatt gyakori volt a gyomorfájása). Verôcén karbantartó szerelô, gépkocsivezetô volt, a központi fűtést ô intézte, két vagon kokszot talicskázott be minden télen. Önéletrajzában -- az egész egytenyérnyi papír négy sor írással -- azt írja, hogy cseléd volt Verôcén. A nôvérek szerették, gyakran fordultak hozzá rádió, szemüveg, fôleg órajavítással, és lelki beszélgetésre. Utóbb már sokallta: sohasem hagyják pihenni, egész nap három percenként jönnek valami kéréssel. Fél éve került kórházba, két hét alatt kilenc kilót fogyott, itthon sem tudott már megerôsödni. Halála elôtt két napig volt eszméletlen. Sokoldalú szakértelmét türelemmel fordította a nôvérek szolgálatára, adja meg Neki az Úr a hű szolga jutalmát. Verôce, 1995. február 26. F. Tóth-Kovács Lajos emlékére Teljes odaadás Isten és a rend szolgálatára. A noviciátus befejezése után nem engedték fogadalomhoz gyenge egészsége miatt. El nem küldték, portás lett. Még abban az évben meghalt a novíciusmester, és utóda újra végeztette vele a noviciátust. Ô hűségesen kitartott. Bámulatos volt a műszaki érzéke. Kimondottan ezermester volt. Bármit kértek tôle, mindenben segített mindenkinek. A munkában soha nem válogatott, mindig mindent megcsinált mindenkinek. Ez a segítôkészség jellemezte egész életét és ezért szerették mindenütt, ahol volt. Egyszer mondta is, hogy neki napi harminc jócselekedetet kell végezni. Ezt minden bizonnyal meg is tette. Mindenkivel szemben kedves és szolgálatkész volt. (Zentai Sándor) ======================================================================== P. Vajda Tibor (1914--1995) P. Vajda 1914. március 6-án született Budapesten. Középiskolai tanulmányai után a nagyszemináriumban a fiatal Tibor két éven keresztül teológiát tanult. A Társaságba 1934-ben lépett be. 1936 és 1939 között filozófiát tanult Budapesten, magisztériumi évei során pedig a Katolikus Misszió című folyóirat szerkesztésében segédkezett. Nem csoda, hogy megnôtt az érdeklôdése a misszió iránt, és jelentkezett Kínába. P. Vajda egyike volt annak a három jó barátnak, akik az elsôk között érkeztek a kínai misszióba. Ô -- a többiektôl eltérôen -- a transzszibériai expresszel utazott. A három barát közül a második P. Ladányi László, aki késôbb világszerte ismertté vált, mint a China News Analysis kiadója. A harmadik Sebes József testvér, aki a kínai katolikus egyház evangelizációs munkája történetének vált szakértôjévé. P. Vajda Peipingben a kínai nyelvet tanulta (1940--42), Sanghajban pedig a teológiát (1942--45); 1944 június 14-én szentelték pappá, 1945 április 14-én pedig letette a grádust , majd Vuhuban végezte a terciát (1947--48). ,,Omnis consumationis videns finem'' P. Vajda Fujangban kezdte a misszionárius munkát, Táming kormányzóság déli részén, Msgr. Gaspar Lischerong irányítása alatt. Sajnos működését igen hamar megszakította a kommunisták megjelenése. Elöljárónk tehát a peipingi Fu Jen egyetemre irányított minket (P. Vajda: szociológia; P. Kaufmann: idegen nyelvek és P. Maron: matematika). Ez nehéz munka volt, különösen a kommunista hatalomátvétel után, amelyre az egyetemen töltött harmadik évünk alatt került sor; ennek ellenére jó osztályzatokkal végeztünk. Közvetlenül ezután mennünk kellett (elöljáróink utasítására), hogy Taicsingban (Tajvan) vegyük ki részünket az Opus Magnum , az ötnyelvű nagyszótár készítésében. Tiencsinben szálltunk hajóra. P. Leonard Lévesque, egy kanadai jezsuita várt ránk. Amint a hajó elhagyta a kikötôt, P. Lévesque így szólt hozzám: ,,Mon pcre, on va quitter la Chine. Atyám, elhagyjuk Kínát!'' Mindhárman sírva fakadtunk. Makaón három hónapot kellett várnunk az engedélyre, hogy beléphessünk Tajvanra (1952. december 8.) Taicsungban P. Vajda P. Zsámár Ödön, P. Németh József, P. Horváth Sándor és P. Kerekes István mellett dolgozott a kínai-magyar fordításon. De ôk fokozatosan kiléptek a szótárkészítô munkából és P. Vajda egymaga nem tudott elkészülni arra a határidôre, amelyre a többi nyelvek számára ki volt tűzve. E felettébb egyhangú munka közben talált idôt egy kis apostoli munkára. Esténként angolt tanított és a hittant magyarázta. Tanítványai között volt Matthew Wang, a tajvani szociális apostolkodás egyik vezetô alakja. De P. Vajda ,,rögeszméje'' az volt, hogy egy nagyon jó kínai-- magyar szótáron túl egy magyar--kínait is kell készíteni. Ezért késôbb is, amikor már az evangelizációs munka foglalta le, elôször Hszincsuban, majd Putcéban, idônként visszatért Taicsungba, hogy a kitűnô eszközök felhasználásával befejezze a kínai--magyar részt. A második rész, a magyar--kínai szótár viszont élete végéig kísérte, amerre csak járt. Misszionárius munkája: Amint valamennyire megtanulta a tajvani nyelvet, elindult a vidék evangelizálására. Sok katekétával dolgozott együtt, és sorra emelte a kápolnákat: Kancsien (1965), Spunanli (1967), Kanho (1969), Sulinli (1970). Az eredmények azonban messze elmaradtak várakozásaitól: ezen a vidéken csak 300 embert keresztelt meg. Egy cikkében az atya elmagyarázta, hogy miért nehéz a buddhistáknak áttérni a keresztény vallásra. A buddhizmus kevés erkölcsi követelménnyel terheli a hívôk vállát; mi nem kelhetünk versenyre ezzel az engedékenységgel. Misszionárius munkájának ez volt a szomorú tapasztalata. Isten mégis megáldotta fáradozását egy jezsuita hívatással. Keresztényeinek egyike pap szeretett volna lenni. Egész családja ellenezte a gondolatot. De egy családi találkozó alkalmával a nagypapa ezt mondta P. Vajdának: ,,Ha az unokám olyan ember lesz, mint ön, nincs kifogásom a hivatása ellen'', Roma locuta, causa finita. A fiatalember nemcsak pap, hanem jezsuita lett: P. Huang Té-kuan. 1971-ben Kaosiung domonkos püspöke, Msgr. József Cseng önkénteseket kért a Kaosiung hegyi vidékein végzendô misszionárius munkára. P. Vajda jelentkezett és egészen 1978-ig ott dolgozott, amikor agyvérzést kapott, ami szédüléssel és emlékezet-kihagyással járt együtt; képtelen volt tovább dolgozni Liukuiban. Visszatért Lutsaoba, ahol a missziós kórházban egy jó magyar orvos kezei alatt valamennyire felgyógyult, bár korábbi lelkesedését sem akkor, sem késôbb nem nyerte már vissza. Egyetlen vigasztalása az volt, hogy dolgozhatott a szótáron; míg Ji-csu-ban tartózkodott, végre be tudta fejezni; de mindez nagy fájdalommal járt örökölt cukorbetegsége miatt. Amikor a tajvani nyelvet kezdte tanulni, összeállított egy kis tajvani--magyar szótárt. A szótárban a legelsô szó az ,,abortusz'' volt. Rossz nyelvek azt terjesztették, hogy ez rossz ,,ómen'' a szótárkészítô munkában. Nem volt pénze és nem is találta meg a nyomtatási költségek fedezetét. Nem kapott segítséget a kommunista Magyarországtól, és kiadót sem talált. Hiszen... hány magyar misszionárius lesz, aki meg tudná venni ezt a szótárt? Vigasztalásul készítettem néhány fénymásolatot a magyar--kínai szótár kéziratáról. Megdöbbentett az irtózatos munka látványa. 3000 lapon 114000 szócikk, mind nyomtatott betűvel, a hanglejtést és a kiejtést mutató jelekkel. Az egész 10, egyenként 300 lapos kötetet tett ki. A munka befejezése sok vigaszt jelentett számára, amikor 1993-ban a rendtartomány kórházába küldték 1993-ban. Hat hónapot töltött ott, amikor bôrrák támadta meg, egyre terjedt, és végül a halálához vezetett. Az orvos műtétet szeretett volna végezni, de az atya nem fogadta el. A rák önmagában nem volt fájdalmas; a szenvedést az jelentette, hogy hat hónapon keresztül ágyhoz volt kötve, amit felajánlott engesztelésül és hittel, türelmesen viselt el. Hosszú betegsége során P. Vajda számára az jelentett vigasztalást, ha volt mellette valaki, akivel a rózsafüzért mondhatta, és nem titkolta háláját, ha valaki kínaiul elénekelte neki az Üdvözlégy Máriát. Az atyák, akik a szótárkészítésben közreműködtek, tréfásan ezt mondogatták: ,,Akik ebben az idegölô munkában részt vettek, azoknak elmarad a tisztítótűz''. Reméljük, hogy Urunk kegyes lesz Vajda Tibor atyához, aki szinte egész misszionáriusi élete során szótárak szerkesztésén dolgozott. P. Maron József Chinese Province News Angolból fordította Lukács János ======================================================================== P. Cser: Palkovits István (1908--1996) Páter Cser Palkovitsot hosszú élettel áldotta meg a Teremtô, nyolcvannyolc éves korában hunyt el, ebbôl hetvenet töltött Jézus Társaságában. Örömmel vallotta mindig magát Székesfehérvár, Szent István király szülôvárosa szülöttjének. Neve mellett a rendi katalógusban fel is tüntették, az általános szokásnak megfelelôen, védôszentjének megkülönböztetô betűjelét, az R(ex). betűt. A középiskolát a székesfehérvári reálgimnáziumban végezte. Belépése elôtt Pécsett, az akkor induló Ignatianumban (rendi kisszemináriumban) tanulva latinból és görögbôl pótérettségit tett. Ô lett P. Ormaival az Ignatianum ,,alapító ôse''. Ezután mindjárt, 18 éves korában lépett be a Társaságba (1926. szeptember 7.). P. Csávossy vette fel a rendbe, Érden végezte a noviciátust P. Müller Lajos vezetésével. Novícius társa volt többek között P. Kerkai Jenônek. 1929--1931 között filozófiát tanult Szegeden, ez akkor még a Kálvária utca 1. szám alatt volt. 1932--1934 közötti éveket Pécsett töltötte mint prefektus, majd hittanár, számtantanár, természetrajz tanár az elsô és a második osztályban. Egy éven át igazgatóhelyettes is volt. 1935-ben kezdi a teológiát Innsbruckban. Ô is beleesik abba skolasztikus csoportba, akiket hazahívnak külföldrôl a Szegeden felállított rendi teológiára, mivel a -- hála Istennek -- szép számban jelentkezô rendi fiatalság külföldi kiképzését a provincia már nem tudta anyagilag fedezni. A másod-, harmad- és negyedévi teológiát tehát Szegeden végzi, és 1937 június 14-én szentelik pappá. A szegedi teológiai fôiskolánknak akkoriban meg volt rá a lehetôsége, hogy a sikeres grádus vizsgára teológiai doktori címet kérjen P. Generálistól. Az atya ezt a jogot késôbb Ausztriában érvényesítette és Rómából valóban megkapta a diplomát. 1939-ben a harmadik probációját végzi ugyancsak Szegeden, instruktora P. Csávossy. Ezt követôen egy darabig szinte minden évben új helyen végez lelkipásztori munkát ,,operarius'' beosztásban. Igazi jezsuita disponibilitással mindig ott dolgozik, ahol szüksége van rá a gyorsan fejlôdô provinciának. 1940-ben a Mária utcában operarius és egyúttal ünnepi szónok, valamint lelkigyakorlatokat ad. Ekkor teszi le örök fogadalmát is. 1993-ban a Társaság megengedte neki, hogy a négyes fogadalmat, a professziót is letegye (december 8-án). 1941-ben Kispesten, a házalapítást kezdô P. Jámbor Lászlónak az egyetlen társa. 1942-ben Hódmezôvásárhelyen lelkipásztor és hitoktató, megint részese egy újonnan induló provinciai munkának. 1943-ban ismét a Mária utcában végez lelkipásztori munkát. 1944-ben miniszter és hittanár Pécsett. Virág Ferenc püspök spirituálisnak hívta meg a Papnevelô Intézetbe. Egykori növendékei hálás szívvel emlékeznek meg róla ma is. Kicsit fundamentalista volt ugyan -- mondják --, de komoly segítséget adott a kispapoknak a hadszíntérré is vált vidéken. Az egyik legjobb itteni kispapja, dr. Szalai János volt gyôri teológiai tanár, az ötvenes években sokat emlegette. 1946--1947-ben Szegeden operárius. 1948-cal kezdôdôen négy éven át (1951-ig) Veszprémben a kispapok spirituálisa. Erre a munkára minden bizonnyal Mindszenty József utóda, Czapik Gyula hívja meg ôt. Sokakkal köt itt barátságot, akik késôbb is emlékeznek rá és Magyarországra történt hazaköltözése után elôadásra hívják meg. Ez idô alatt az atya a nagykapornaki háznak a tagja. 1952-ben, a ,,nagy tisztogatás évében'', amikor tudniillik az egyházmegyékbe illegálisan felvett szerzeteseket elbocsátják, neki is mennie kell Veszprémbôl. Budapesten lesz munkás valamilyen fémmegmunkáló üzemben. A következô dispozíciót az 1956-os magyar szabadságharc hozza neki, amikor Ausztriába menekül. 1957--1959 Bécsben dolgozik a menekült magyarok lelkipásztoraként. 1960--1961 spirituális a menekült magyar kispapok számára újra indított Pázmáneumban. 1962--1965 László István burgenlandi püspök meghívja spirituálisnak az egyházmegye Bécsben lévô szemináriumába. 1966--1970 Bécsben kórházlelkész a Kaiserin Elisabeth Kórházban. 1971--1992 között misézô Bécs nyugati városrészében, Mauerben az orsolyita nôvérek által újonnan felépített nagy iskolatelepen. Ekkor választotta ôt gyóntatójának a Rómából 1971. október 23-án Bécsbe költözô Mindszenty hercegprímás, és vitte néha magával külföldi útjaira. A gyóntató tisztét egészen a bíboros haláláig, 1975. május 5- ig töltötte be. Az orsolyitáknál töltött 22 év életének leghosszabb egy helyben töltött ideje volt. Már régóta gondja volt a szemének állapota. Ismételten operációra volt szüksége, összesen mintegy negyven esetben. Nyolcvannégy évvel a vállán már a nôvéreknél megkívánt kevés munkát is nehezen tudta ellátni. A nôvérek kérésére a kalksburgi kollégium rektora, ahová az atya tartozott, befogadta a kollégiumba. Itt az osztrák provincia modern öregotthont tart fenn. Az atya azonban hazavágyott Magyarországra. A magyar provinciális szívesen fogadta, mégis arra kérte, elôször látogatóba jöjjön hosszabb idôre s a konkrét tapasztalatok alapján hozza meg döntését. A látogatás meg is történt. A döntést mégis az befolyásolta elsôsorban, hogy nem volt neki öregségi biztosítása az osztrák provinciában, s a költségeket a magyar provincia vállalta magára. Inkább ô akart segíteni a magyar provinciának, mintsem hogy igénybe vegye az otthoniak segítségét. Karácsonyra érkezett meg a Radvány utcai hazai rendi öregotthonba Budapestre. 1993--1995 között élt a Radvány utcában. Napjait fôleg két tevékenységnek szentelte: dolgozott a meglévô könyv tervein és gyóntatott. Itt az ideje tehát, hogy megemlékezzünk P. Cser Palkovits hét évtizedes jezsuita életének nagy hobbyjáról, a történészkedô írói munkásságáról. Az 1932--34 közötti pécsi tanársága alatt rendtörténeti forrásokból felkutatta az 1704-es pécsi ,,rácdúlás'' során vértanúhalált halt rendtársak történetét, és errôl a helyi sajtóban cikkeket tett közzé. Noha ilyen munkára sohase volt hivatalos dispozíciója, rövidebb írások közlésére gyakran vállalkozott. A magyar szabadságharc után Ausztriába kerülve bejárt a bécsi levéltárakba, és kutatta a magyar szentekre vonatkozó forrásokat, a bécsi Stefansdom magyar emlékeit. Utóbbit egy tetszetôs, szépen illusztrált füzetben meg is jelentette. A Bécsbe látogató magyarok szívesen használták dómvezetôként a füzetet, de -- valószínűleg az akkori feszültséges egyházpolitikai helyzet miatt -- csupán egyetlen magyar püspök köszönte meg a címére megküldött tiszteletpéldányt. Tervbe vette, hogy felkutatja és megismerteti a magyarsággal a Nyugat- Európában Árpádházi Szent Erzsébetnek szentelt templomokat. A kutatóút egy egész nyarat vett igénybe, sok anyagot sikerült összeszednie, s ha lett volna rá ideje, nagyobb lélegzetű munkában bocsátotta volna az olvasók kezébe. A Radvány utcai öregotthonból járt kisegíteni a Jézus Szíve- templomba, és vitték el ôt volt növendékeihez, vagy a környezô plébániákra elôadásokat tartani. Látása annyira meggyengült, hogy a sötétség beállta után már nem tudott tájékozódni az utcán. Elkövetkezett aztán az az idô, amikor már személyes ellátásra szorult. 1995. február 27-én költözött be a Szent Erzsébet Öregotthonba Pilisvörösvárra. Magával vitte sok kéziratát, kézikönyveit. Be akarta fejezni annak a hatalmas anyagnak sajtó alá rendezését, melyet Nyugat- Európában gyűjtött Szent Erzsébetnek, ennek az Európa szerte népszerű magyar szentnek a tiszteletére épített templomokról. Csak polcsorokban mérhetôk azok az egyéb kéziratai, anyaggyűjtése, melyek jeles emberek, vagy szentek életrajzával, zarándoklatoknak, vagy azoknak a helyeknek leírásával foglalkoznak, ahol megfordult. Mindent gyűjtött, jegyzetelt, amit olvasott. Polihisztor volt. A Gondviselés azonban ezúttal azt várta tôle, hogy ,,megtegye életének utolsó kötelességét''. 1996. január 28-án a Mária utcába ment a szokásos gyóntatói szolgálatra. Hazajövet az autóbuszról leszállva, a ház közelében, a megállónál elesett. Hazavitték. Az orvos nem talált nála semmi nagyobb bajt, lefektette. Másnap nem jelent meg a szokásos misén, hanem úgy gondolta, majd a késôbbi idôpontban megy misézni. Zavart volt és lassú. Ellátták a betegek szentségével és beszállították a Széher úti kórházba. Eleinte tovább gyöngült, de aztán február 20-ig annyira felépült, hogy hazaengedték. Tudott koncelebrálni is, mint azelôtt, csupán látása és lábának ereje lett gyöngébb, mint volt az elesése elôtt. Ha nem misézhetett, a szobájában áldoztatták meg. Mivel az erôs gyógyszerek hatására türelmetlen és zavart lett, október 21-én ismét kórházba vitték, de állapota fokozatosan romlott. A Teremtôtôl a behívót október 31-én, 11 óra 30 perckor kapta meg. (Összeállította: P. András Imre) ======================================================================== P. Godó Mihály (1913--1996) Fájdalommal tudatom önökkel, hogy tegnap este, 18 óra körül, életének 83. évében elhunyt P. Godó Mihály. Múlt héten, miután a budapesti szemorvosától hazatért, P. Puni, F. Vasile és én meglátogattuk ôt. Egész jó hangulatban találtuk. Meg volt elégedve, mert elég jól látott, azonban igen legyengült. Tegnap reggel még misézett az öregotthon közösségének, de már nehezen ejtette ki a szavakat. Az este folyamán 17 óra körül, megpróbált felkelni ágyából, valószínűleg azért, mert nem érezte jól magát; elesett a földön. Mindjárt segítettek neki, de állapota nagyon súlyos volt, és egy órával késôbb békében átadta magát Istennek. Olyan embert szólított magához az Úr, aki teljesen Neki ajánlotta életét, s elfogadta, hogy 16 évet börtönben szenvedjen, csak hogy Nevét dicsérve tanúságot tegyen Róla. Fogadja az Úr országába! Szeretném imáikba ajánlani ôt. Temetése 1996. szeptember 24-én, kedden lesz szülôfalujában, Kisiratosban (Dorobanti, Arad megye, 7 km Kürtöstôl). Teljes szívbôl köszönöm P. provinciálisnak és a magyar provinciának mindazt, amit P. Godóért tettek szenvedése alatt. Krisztusban, P. Olivo Bosa S. J. román provinciális Godó Atya temetése Fogadd el Uram, -- imádkozom magamban Godó atya koporsója mellett -- fogadd el szolgád lelkét, vedd magadhoz azt, aki életében csak Utánad vágyott. Szomorú legyek vagy örvendezzem? Mit mond most nekem Godó atya? Mit válaszol a jezsuita, a keresztény, az ember? -- A válasza egyszerű, az amit életében életével hirdetett, az örömhír: ,,Krisztus feltámadott a halálból''. Godó Mihály Kisiratoson született és oda tért vissza. Falujának kis temploma, ahonnét elindult és érkezett, mostanáig várt rá, ravatala fölött ott hordozta mindvégig életének, a keresztény életnek állomásait. Itt tanította a gyermeket, mint a festett üvegablakon látható Szűzanya a Kis Jézust, innét küldte fiatalon apostolnak, a szemközti oldalon látható Xavéri Szent Ferenc nyomában, és ide várta vissza, maga is ütötten-kopottan, a szenvedések súlyát hordozó, vihartól tépetten érkezô szenvedôt, ki elnyerte a hervadhatatlan koszorút. Most a templom állványokkal tele, belsô megújulásra, a jövôre készül, abba a jövôbe, melynek alapjában kemény oszlopként elôttünk áll és megújulásra késztet életének példájával Godó atya. Nagy kegyelem és öröm volt számunkra, hogy részt vehettünk hárman a noviciátusból, magyar rendtartománybeli atyák, P. Mattyasovich, P. András és P. Szôcs társaságában, a Godó atya temetésén. A jezsuita rendet ezenfelül, a román rendtartomány provinciálisa P. Boza, valamint P. Puni, több testvér és novícius képviselte. A szertartást, Monsignore Ross, a temesvári püspökség irodaigazgatója celebrálta kb. 30 paptestvérével együtt. A szentmise keretében hárman méltatták P. Godó érdemeit, Mons. Ross, P. Ervin ferences atya, aki P. Godó sortársa volt a perekben és a börtönökben, és szomorú illetve vidám emlékeket elevenített fel a közös múltból, valamint P. Puni, aki méltatta Godó atya mindenféle faji, nemzeti, vallási megkülönböztetésen felülemelkedô egyéniségét, és az Isten által szeretett, szükséget szenvedô ember iránti elkötelezettségét. A temetôben is ezek, az életüket küzdelmekben, szenvedésekben leélt emberek veszik körül, itt nyugodott meg földi élete után, ez az Ember, keresztény és jezsuita. R. i. p. Szeged, 1996. szeptember 24. (Pakot Géza N. S. J.) Msgr. Ross beszéde Jelentôs személyiségtôl búcsúzunk el. Godó Mihály jezsuita atya neve fogalom nemcsak a papság körében, hanem egyházmegyénk határain túl is. Igen becsült, tisztelt és szeretet szerzetesatya és pap volt. Sokaknak volt ô lelki vezetôje, gyóntatója, barátja vagy emberileg értékes útitársa. Godó atya korunknak és egyházunknak állhatatos, gyötört szívós hitvallója évtizedeken át, az apokalipszis hű tanújának hű képmása -- magatartásában, munkájában, odaadásában, akár szabadon akár börtönben. Nem tudták megtörni, pedig nagyon igyekeztek és szerették volna. Ellenállt nekik kitartó bátorságával, istenadta egészségével, szívós ragaszkodásával és egész hitével. Kompromisszumokat nem akart és nem is ismert. Jelleme, útja, magatartása egyenes volt. Sajnáljuk, de nem ôt, mert bizonyára nem cserélt volna és nem cserélne most sem egyikünkkel sem. Sajnáljuk saját magunkat, mert ezentúl nélküle kell élnünk és küszködnünk. A pillanat nem arra ösztönöz, hogy jajgassunk, inkább arra buzdít, hogy hálás szívvel megemlékezzünk róla imádságainkban és könyörgéseinkben, hálát adva a jó Istennek, hogy közöttünk élt, velünk együtt dolgozott és hitét megvallotta. Hitét velünk osztotta, példájával arra tanított mindenkit, hogy mit jelent a mai világban hinni, Istent és az embert szolgálni. Tetteivel és könyörgéseivel maradjon közöttünk, velünk együtt! Godó Mihály itt Kisiratoson született 1913. szeptember 25-én. Holnap lesz 83. születésnapja. Teológiai tanulmányait a Krakkói Egyetemen végezte, ahol a jelenlegi Szentatyánk is, II. János Pál pápa késôbb tanult és élt. Pappászentelése után Hódmezôvásárhelyen, Kolozsvárott és Szatmáron szolgálta az ifjúságot, mielôtt egyházmegyénkbe jött volna. 1965. április 1-én került hozzánk, közelebbi hazájába. Életének majdnem egyharmadát töltötte közöttünk, beleértve a börtön éveit is. Plébánoskodott, káplánkodott egyházmegyénkben, ahogyan ezt éppen kívánták, követelték tôle elöljárói, az állami hatóságok, melyek az ô számára (akarva, nem akarva) csak a jó Isten akaratának végrehajtói voltak. Mehádián, Herkulesfürdôn, Újaradon, illetve Angyalkúton (Engelsbrunnban) működött. Életének utolsó éveit Szent Annán az öregek között mint idôsebb testvér és lelkipásztor töltötte. Bármilyen munkát is kellett vállalnia, Szent Ignác, rendalapítójának szellemében vállalta azt. Szent beletörôdöttséggel és lelki megnyugvással tett eleget hivatásának, megbízatásának. Ilyen is volt az utolsó hónapokban és hetekben, amikor bizony ô is érezte, hogy életének alkonyára jutott és az erôk fogynak. De ahogyan élt, így viselkedett betegségében is: kitartás, készség és további munkaakarás jellemezte mind az utolsó napig, amikor reggel még misézett a kis házi közösségnek. Nem hagyta magát! Nem bírta az életet munka, misézés és igehirdetés akárcsak Szent Gellért, egyházmegyénk védôszentje. Godó atyának ma csak holttestét temethetjük. Lelkének vágya úgyis mindig csak Isten dicsôsége és szolgálata volt. Nem hihetjük azt, hogy tétlenül marad Isten színe elôtt. Rászorulunk továbbra is, rászorulunk imádságára, közbenjárására. Hitének, reményének példája marad közöttünk, egyházi lelkülete és ragaszkodása, nagylelkűsége támogat és sarkall bennünket. Adja a jó Isten hű szolgájának Szent Gellért közbenjárására az örök élet jutalmát, bennünket pedig tartson meg hűségben és kitartásban mindvégig. Búcsúzunk Godó atyától az ókeresztény köszöntéssel és kívánsággal, imával: Vivas in Christo! Élj tovább Krisztusban! és szívünkben, hitünkben és életünkben. -- Ámen. P. Bíró Antal ferences: Kisiratostól a poklon át Kisiratosig Ezzel a mondattal jellemezhetném a legtalálóbban azt az életpályát, melyet P. Godó Mihály, a Jézus Társaság tagja 83 éven át jellemcsorbulás nélkül megfutott. A klasszikus eposzok rendszerint így kezdôdnek: ,,Arma virumque cano'' -- fegyvert és férfit éneklek. P. Godó életpályáját kiértékelve így fogalmaznék: szikla jellemre s Krisztus hôs papjára emlékezem, mert neve fogalom, nemcsak a papság körében, hanem egyházmegyénk határain túl is igen nagyrabecsült egyéniség volt. A budapesti tévében is többször készítettek vele interjút. A jellemóriások közé tartozott, nem hiába volt titkos közvetítô a diktatúra évei alatt a két egyházfejedelem: Mindszenty bíboros és Márton Áron püspök között. A magyarságért hozott áldozataiért megkapta a Magyar Köztársaság Nagykeresztjét. Érdemdús pályája röviden a következô: Kisiratoson született 1913. szeptember 25-én és meghalt 1996. szeptember 22-én a szentannai öregek otthonában. A jezsuiták rendjébe lépett 1933. szeptember 7-én. Szegeden szentelték pappá 1942. május 13-án. Kétéves noviciátus (jelölt év) után három éven keresztül Krakkóban a filozófia hallgatója volt, ugyanott, ahol a mostani II. János Pál pápa is tanult. A teológiát Szegeden végezte. Pappá szentelése után Hódmezôvásárhelyen, Kolozsvárott mint egyetemi lelkész és Szatmáron szolgált. 1965. április 1-én került a temesvári egyházmegyébe, ahol csupán kápláni (segédlelkészi) minôségben dolgozott, mert szálka volt a világi hatóságok szemében. Munkahelyei: Mehádia, Herkulesfürdô, Mikelaka, Újarad, Pankota. Papságának elsô évétôl az utolsó percéig mint egy ,,perpetuum mobile'' a lelkek szolgálatában állt. Bámulatos volt munkaszeretete és kitartása. Az öregek otthonában is, fogyó erejének tudatában, mint idôsebb testvér és lelkipásztor a ,,nagy kapu'' elôtt álló öregek lelki támasza volt. Ahogyan élt, úgy viselte betegségét is: munka, kitartás, szívósság az utolsó leheletig. Halála napján reggel még misézett a kis házi közösségben. Talán hiába is mondom a ma emberének, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Óhaját jelezte szüleinek, hogy pap szeretne lenni. Édesanyjának nem volt kifogása ellene, de édesapja azt szerette volna, ha az elég tekintélyesnek mondható gazdaságban marad s lesz, aki a 12 ló gyeplôjét kezében tartja. Az édesanya óhaja gyôzött, de 12 ló helyett -- ha szabad így mondani -- a szellem és a lelkiség 12 lovának gyeplôjét tartotta feszesen a kezében, és ezt soha el nem engedve olyan életpályát futott, amit csak bámulni, de gyarló embernek követni alig lehet. Nem ismert megalkuvást sem az állam, sem az egyház elôtt. Szent Ignác harcos magatartása jellemezte, ami egyhuzamban 10 évi szigorított börtönbüntetésbe került, egyedül egy cella magányában. A kákán is csomót keresô diktatúra gondoskodott róla, hogy börtönéveit megszakításokkal 16 évre gyarapítsa. Börtöntársa vallomásából tudom, hogy magas korára való tekintettel az utolsó büntetését megrövidítették, de ô kérte a börtön igazgatóját, hogy a rá kiszabott büntetést teljes egészében letölthesse, mert a vele elítélt szerencsétleneknek nagyobb szüksége van a vigasztalásra, mint a szabadon élôknek. Ugyan bizony ki tenné meg ezt közülünk? Ilyesmire csak nagy lelkek, hôsök képesek. Idézem a püspökhelynök búcsúzó szavait: ,,Sajnáljuk, de nem ôt, mert bizonyára nem cserélt volna és nem cserélne most sem egyikünkkel sem. Sajnáljuk saját magunkat, mert ezután nála nélkül kell élnünk és küszködnünk.'' Mi, papok, csak felnézni tudunk rá! Mindenikünknél egy fejjel magasabb volt, mert: Történelem tűrôpróbáját Állta mint a hôs mártírok, Nem törték meg sem a börtön, Sem a vörös Pilátusok. Nagyszámú papság és hívôk kíséretében helyeztük örök nyugalomba a kisiratosi temetôben szeptember 24-én. Godó páter életpályája, mely Kisiratostól indulva a börtön poklain keresztül Kisiratoson fejezôdött be, szolgáljon a hátramaradottaknak örök példaképül, hogy miként lehet egy életet tiszta homlokkal, gerinctörés nélkül leélni. Apokaliptikus idôkben élete pályájával hirdette: minden lehetsz, csak rongy ember nem. Aki szeretett a földön, akit szerettek a földön, annak nincs halála. Ez osztályrésze Godó páternek az élôk és a holtak világában! Egy élet, mely mint gyertya csonkig égett népe szolgálatában! ======================================================================== P. Illés Béla (1911--1996) P. Illés 1911. szeptember 1-én született Iharosban (Somogy megye) római katolikus szülôktôl, akik mély vallásos szellemben nevelték három fiukat; közülük a legidôsebb nagyon korán meghalt. Édesapja tógazdasági ispán volt, a család is ott lakott a tó mellett, 5 km-re Iharostól, de minden vasár- és ünnepnap, jó és rossz idôben gyalog megtették a hosszú utat, hogy részt vehessenek a szentmisén. Az akkori gazdasági helyzet és az édesapa szegényes munkabére miatt a szülôk nagy áldozatokat hoztak gyermekeik neveléséért. Béla Budapesten és Csurgón végezte középiskolai tanulmányait. Hatodikos gimnazista korában az évi háromnapos lelkigyakorlat nagy hatással volt rá. Életgyónást végzett, megfogadta a lelkigyakorlat-vezetô tanácsát, aki gyakori szentáldozásra buzdította. Hittanára is úgy gondolta, hogy pap lesz belôle, de ô elôször megpróbálta a vasúti tiszti pályát. Egy év múlva azonban sok fontolgatás és mérlegelés után mégis kérte felvételét a veszprémi egyházmegyei szemináriumba. Amikor elhatározását közölte szüleivel, édesanyja nagyon örült neki és elmondta, hogy mindig azért imádkozott, hogy két fia közül az egyik pap legyen, a másik meg kántortanító. Öt éves szemináriumi képzés után 1935. június 23-án szentelte ôt dr. Rott Nándor püspök pappá. 1935 szeptemberétôl elkezdôdnek a káplánévek: Berzence, Alsópatak, Ugod, Balatonlelle, Lesencetomaj, majd Somlóvásárhely. Innen hívták be tábori lelkészi szolgálatra. Leszerelése után Pápára kerül káplánnak és hitoktatónak. Késôbb önálló hitoktatóként Kaposvárra. Itt tett középiskolai hittanári vizsgát. A Kaposvárra szóló kinevezése hat esztendeig tartott, de közben letartóztatták, mert diákjai az 1945-ös választások elôtt röpcédulákat sokszorosítottak. Nem inspirálta, nem is helyeselte az akciót, de mivel tudott róla, egy napig vallatták, népbírósági eljárás lett belôle, de felmentették. Püspöke gyorsan elhelyezte Kaposvárról, nehogy internálják. Ez idô alatt, nemlévén, több helyen kisegített, és ifjúsági lelkigyakorlatokat tartott a Mária-lányoknak, KALOT és Kalász csoportoknak. Ezen munka miatt ismét ,,izgatás'' vádjával népbíróság elé került. A fôpásztor közbenjárásával, hosszú huzavona után, az eljárás felmentéssel végzôdött. Ezt már Veszprémben élte át, ahol 1947- tôl a közgazdasági gimnáziumban és az angolkisasszonyok intézetében volt hittanár 1950 júniusáig. A Jézus Társaságához való vonzódása nagyon régi keletű volt. Dr. Kis György spirituálisa, aki a Szent Ignác-i lelkiséget követte, és az egyháztörténelem tanáraként nagy alapossággal foglalkozott a jezsuiták rendtörténetével, már kispap korában megalapozta benne a Társaság tiszteletét. Egy éves káplánként részt vett P. Jámbor lelkigyakorlatán és elmondta neki szándékát. Ô arra buzdította, hogy buzgón szolgáljon egyházmegyéjében és ha megmarad benne ez a szándék, kérje felvételét. Évente ment a Manrézába papi lelkigyakorlatokra, és ott P. Révaival került kapcsolatba, vele is közölte szándékát. Bármennyire is vágyódott a jezsuita életre, még várnia kellett. Édesanyja súlyos betegsége, majd késôbb magára maradt édesapja gondozása és különféle zaklató körülmények miatt késett belépése. 1950. augusztus 15-én kellett volna megkezdenie noviciátusát, de mivel az állam likvidálta a magyarországi szerzeteseket, erre nem volt lehetôség. Mivel püspöke már elbocsátotta, Nagykapornakra nevezték ki plébánosnak. Végül 1953. november 13-án a Mester utcában kezdte a noviciátust P. Reöthyvel kapornaki plébánosként. Elsô fogadalmát 1955. január 15-én tette le. Nagykapornakról Zalaapátiba került. Ez az áthelyezés a hittanbeíratás elôtt végzett agitációja büntetése volt. Itt tizenegy évig működött, sok-sok problémával, három faluval és sokféle világnézetű emberrel veszôdve. Plébánosként Csácsbozsokon, Törökkopányban és Gyékényesen szolgált, itt tette le utolsó fogadalmait 1981. március 25-én. 1990--91-ben Hódmezôvásárhelyen a novíciusmester szóciusa. Ezután Veszprémben kisegítô, majd Vörösberénybe került plébánoshelyettesként. Innen szállították be a veszprémi megyei kórházba, ahol 1996. május 19- én, életének 85., szerzetesi hivatásának 44. és papságának 61. évében nagy nyugalommal és reménnyel adta vissza életét Urának, Istenének. R. i. p. P. Temesi József megemlékezése Minden ember élete egy regény, legtöbbször le nem írt regény. Minden regénynek vége van. Ha leírták is az élettörténetet és olvasták is, lassan-lassan feledésbe kerül. Száz év sem kell hozzá, hogy elfelejtsék, mintha sohasem írták volna, sohasem élték volna. Ilyenek az emberek. De Isten nem. Ô soha egy embert sem felejt el. Isten minden embert személyesen szeret és oly bensôséges szeretettel, mintha csak az az egy ember lenne az övé. Ugyanakkor a millió és millió ember szeretete Isten végtelen szeretetének végtelen finom különbözôségét jól mutatja. Hiszen mindegyik iránti szeretete, igaz szeretet, soha nem ismétlôdô, egyetlen szeretet. Illés Béla atyánk élete is az egyedülálló isteni szeretet egyik szépséges és mély megnyilvánulása. Még akkor is, ha mi emberek csak a külsô történetét ismerjük, azt sem teljesen. Az igazi, a belsô, a tulajdonképpeni élet rejtve marad elôttünk. Ezt csak a szeretet Ura ismeri egyedül. Isten szabadon és öröktôl fogva szereti azokat, akiket teremteni akar. Megjelenik az ember az élôk között, ott és akkor, amikor az örök akarat szerint ennek történnie kell. Béla számára ez a nap 1911. szeptember 1. napja volt, Somogy megye déli részén, Iharos községben. Édesapja nagyon rokonszenves, finom modorú és emellett nagyon határozott, feltétlenül megbízható, munkaszeretô, mások munkáját is elváró, szervezô-irányító, szókimondó ember volt. Béla örökölte édesapjának minden elônyös tulajdonságát, sôt külsô megjelenése is ôrá emlékeztetett. Uradalmi halgazdaságnak volt felelôs irányítója: ,,halispán''. Béla sokszor szerzett derűs perceket ismerôseinek, amikor említette, hogy édesapja halispán volt. Ezt persze elsô hallásra mindenki alispánnak értette. A papa ennek a hivatásnak is megfelelt volna, akárcsak késôbb a fia is. Édesanyja finom lelkű, mélyen és művelten vallásos asszony volt. Béla, az elsôszülött, finom és mélyen érzô szívet örökölt tôle. Az elemi iskolai tanulmányok után a fiú Csurgóra került: a Református Gimnázium tanulója lett. Itt az erôsen másvallású környezetben alkalma volt katolikus öntudatát elmélyíteni. Tette is, mások vallási felfogásának tiszteletben tartása mellett. Isten nagy szeretetérôl tesz tanúságot már azzal, milyen szülôk gyermekének teremt valakit, milyen körülmények között neveli-vezeti a felnôtt kor felé. Tizennyolc éves korában Béla valójában érett ember volt. Az ôsi veszprémi egyházmegye kispapja lett. Komoly munka, elmélyülô lelkiélet mellett az életvidámság tette, hogy igaz ember, mélyen hívô keresztény és valóban buzgó pap lehetett Isten kegyelmébôl. Fölszentelése után egyik dispozíció a másikhoz csatolva, mint valami egyházmegyés vonat indult el vele. Lelkipásztori munkákban és hittanári tevékenységben egyaránt nagyon eredményes papi tevékenységet fejtett ki. Számára is emlékezetes maradt mindvégig kaposvári tanítványainak hűsége. Érettségi találkozóra minden évfolyam meghívta az egykori hittanárt, pedig a ,,fiúk'' már az 50 éves találkozók sorozatát rendezték. Ennyi idô alatt persze a vonat ment tovább. Abban az idôben az egyházmegyét gyakorlatilag kormányzó ,,elöljárói'' gondoskodtak róla, hogy minél több helyen, minél kevesebb ideig működhessék. Ahogyan akkor mondani szokták, Bélát ,,párnás osztályon'' nem utaztatták, inkább csak ,,fapadoson'', míg végre Gyékényesre kellett felszállnia, és mindaddig ,,gyékényesen'' döcögött, míg le nem szállhatott az egyházmegyés vonatról. Igaz, hogy a saját életvonatának váltóját Béla már azelôtt átállította. 1952-ben felvételt nyert Jézus Társaságába, amikor hazánkban jezsuiták hivatalosan nem, csak ténylegesen léteztek. Ezt a váltóváltást éppen azok tudták meg legkorábban, akiknek nem tetszett. Mások nemigen vették észre a változást, mert Béla, még mielôtt jezsuitává lett volna, már jezsuita volt lélekben egészen fiatal pap korától fogva. Egyházmegyei szolgálata nyugdíjazás útján megszűnt ugyan, de ugyanúgy segítette a lelkipásztorkodó papságot, mintha egyházmegyés maradt volna. A plébánosok szívesen küldték hozzá a keresztségre vagy házasságkötésre készülô híveiket, hosszabb, mélyebb, alaposabb felkészülés végett. Vörösberényben, a régi jezsuita gócponton állt ôrt, életének szinte utolsó leheletéig. A társaság sajátos munkájából pedig azzal vette ki részét, hogy Hódmezôvásárhelyen alázattal vállalta a szóciusi beosztást -- a körülmények miatt gyakran változó novíciusmesterek mellett; Leányfalun pedig sokszor vezetett lelkigyakorlatokat. Mindenki szerette; szavai nagyon hatásosak voltak, mert mögöttük valóban egy Jézus követésében érett élet volt. Kérjük Urunkat, koronázza meg ezt az életet örök szeretettel! Egy vörösberényi hívô búcsúztatója Urunk mennybemenetelének ünnepén olvastatta Egyházunk Szent Pál apostol szavait: Isten ,,nagyszerű erejét Krisztusban mutatta meg, amikor a halálból feltámasztotta ôt, és a mennyben jobbjára ültette. Fölé emelte minden fejedelemségnek, hatalomnak, erônek és uralomnak, s minden néven nevezendô méltóságnak, nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendôben is''. A megdicsôült Krisztus Béla atya esetében ezen a szép ünnepen teljesítette ígéretét: ,,ha elmegyek és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok ''. Béla atya Jézus Társaságában élt, és abban a biztos reményben állunk ravatalánál, hogy Jézus társaságába ment át: a küzdelem honából az örök dicsôség otthonába. Hálát adunk a jó Istennek, hogy Béla atyát nekünk adta, az Egyháznak és a föld kis darabjának ajándékozta, ahol ô élt. Nagyszerű példája természetes egyszerűséggel vonzott. Világos tanítása eligazított és szava nem veszett el a földi élet pusztaságában. Lelkigyakorlatai sokáig élnek még a lelkigyakorlatozók lelkében és az Isten irgalmát osztó, feloldozó keze utat mutatott sok ember számára. Pap volt mindörökké Melkizedek rendje szerint, de nemcsak az oltárnál volt pap, hanem mindenkor! A gyermekek is csüngtek szavain, s úgy tudott Krisztushoz vonzani felnôtteket is, mint a mágnes! Az Üdvözítô Natanaelrôl mondta: ,,Lám, egy igaz izraelita, akiben nincs semmi álnokság'' (Jn 1,47). -- Béla atyáról pedig azt mondhatjuk: íme, egy igaz jezsuita, egy igaz pap, egy igaz ember. Nem hajolt meg senki elôtt (legfeljebb a látszatból, szerénységbôl), csak Isten elôtt. S nem volt más vágya, csak az Isten akarata és dicsôsége. A földi élettôl azzal a biztos tudattal búcsúztatjuk Béla atyát, hogy élete is és halála is Isten nagyobb dicsôségére volt; s az Isten országában is a miénk marad. Ölelje szívére a jó Pásztor! ======================================================================== P. Kovács Jenô (1901--1996) Önéletrajz (Tollba mondta P. Nemesszeghynek 1996. február 12-én) Miavában, Nyitra megyében születtem 1901. november 24-én, közel az osztrák határhoz, mint szüleimnek hatodik gyermeke a hét közül. A hét gyermek közül hat fiú volt és egy leány. A hat fiú közül három pap lett, két egyházmegyés és egy jezsuita. Édesapám adóellenôr volt, de korán elhunyt, én akkor 4--5 éves lehettem. Édesanyám nevelt fel bennünket, szegények voltunk, de annyi volt, amennyi kellett. Iskoláimat Rozsnyón a premontreieknél végeztem jeles eredménnyel. Az utolsó évben már bejöttek a csehek, a premontrei gimnáziumot bezárták, lutheránus gimnáziumban kellett befejeznem középiskoláimat. Egy évig a rozsnyói szemináriumban kezdtem meg a kispapi tanulmányokat, de utána jezsuita akartam lenni. Írtam Pozsonyba meg Budapestre, végül is a magyar jezsuita noviciátust választottam. 1921. július 28-án vonultam be Érdre a noviciátusba, miután átszöktem csehszlovák-magyar P. Müller Lajos volt a novíciusmester és P. Müller Fülöp a szóciusa. Tizenketten voltunk az évfolyamunkban, 10 jelesen érettségizett, a másodévesek még többen voltak. Az én évfolyamomból 6 ment kínai misszióba, köztük P. Zsámár és P. Litványi. Reisz Elemér is novíciustársam volt. Kanadában halt meg. Jó szellem uralkodott a noviciátusban, de igen szegényen éltünk. Filozófiát mind a három évig Szegeden a Kálvária u. 1. sz. alatt végeztem. Tanáraim közül jól emlékszem P. Lányira és P. Reschre, aki késôbb Kínába ment. Ezután 3 évig magiszter voltam Kalocsán: 1 évig szakaszmagiszter, 2 évig zenemagiszter. Ezután Innsbruckba kerültem teológiára, de egy évvel elôbb szenteltek a rozsnyói szemináriumi évem után. A grádusvizsgán elbuktam, ezért nem lehettem filozófia tanár, aminek nagyon örültem. Budapesten a Manrézában végeztem a harmadik probációt, az instruktor P. Hemm volt. A Manrézában tartózkodtam, mikor P. Vukov belefulladt az uszodánkban a vízbe, és mikor kihúztuk a holttestét. 1936. február 2-án tettem le az utolsó fogadalmaimat, mint koadjutor spirituális. P. Bíró provinciális francia--latin tanári tanulmányokra küldött. Belgiumban és Párizsban tanultam franciát, majd végül a szegedi egyetemen kaptam az oklevelet. Négy évig voltam tanár Kalocsán, majd váratlanul novíciusmester lettem 1942-ben, a budapesti Manrézában. 1944 karácsony elôestéjén az oroszok bejöttek. Karácsony másnapján indultunk a novíciusokkal Kalocsára gyalog. P. Tomka is velünk volt. Ez a kalandos út külön leírást érdemel. Talán P. Héjja meg tudná írni, mert ô is részt vett ezen a zarándoklaton. -- 1945 nyara elôtt tértünk vissza a Manrézába. Késôbb a Manréza rektora is lettem. 1949. augusztus 29-én letartóztattak, és 4 év börtönbüntetésre ítéltek. 2 évet börtönben, 2 évet Kistarcsán töltöttem. Kiszabadulásom után elôször Csepelre kerültem kocsikísérônek, majd 10 évig kertész lettem a Széher úti kórházban F. Maár mellett. Titokban novíciusokat is neveltem. (P. Kelényi, P. Bohán, P. Tóth Lajos, és P. Ambrus Lóránt mind voltak valamikor novíciusaim.) Nyugdíjazásom után Máriaremetén lettem gyóntató, majd késôbb misézô. 1983 óta Máriaremetén is lakom. Sok gyónó keres fel, és naponta misézem. A Verseny utcában van egy tanácsi, komfort nélküli lakásom, illetve lakáshasználatom. Ott is fogadok gyónókat és lelki gyermekeket. 1991-ben volt a gyémántmisém. Ha megérem idén lesz a vasmisém. A jó Isten kegyelmével állandóan segített. Más történt mindig, mint amit az elöljárók vagy talán magam is terveztem, de a Gondviselés folytán mindig jóra fordult minden. 18 éves koromban egy diáktársammal összeverekedtem, mert a Szűzanya becsületét megsértette. Ettôl fogva állandóan éreztem a Szűzanya pártfogását is. Ha újból kellene választanom, megint a jezsuita életformát választanám. Eddig az önéletrajz. 1996 júliusában Jenô atya elesett, betörte a fejét, s attól kezdve rohamosan romlott egészségi állapota. Felváltva gondozták a Lékai otthonban és a Széher úti Szent Ferenc kórházban. Vágya teljesült: a korházból orvosai egy rövid idôre kiengedték; megünnepelhette vasmiséjét mind Máriaremetén, mind a pesti Jézus Szíve templomban. Látogatóinak, amikor még képes volt rá, örömmel adta, ahogy ô mondta, az ,,öreg pap'' áldását. Áldott földi élete befejezôdött, s hitünk szerint bejutott a Mennyei Atya országába, ahol elnyeri örök jutalmát. Ámen. Krisztusban Kedves Testvéreim! Minden szentmisében Isten kimondhatatlan emberszeretetét ünnepeljük, amikor megújítjuk annak áldozatát és egyesülünk annak áldozatával, aki annyira szeretett bennünket, hogy életét adta értünk. A mostani szentmisében azonban két más okunk is van az ünneplésére: A Jézus Társasága alapítójának, Loyolai Szent Ignácnak ünnepét üljük meg ünnepélyesebb keretek között mint az a hétköznapra esô július 31-én, magán az ünnepen lehetséges volt. De ezen túl a mi szeretett és tisztelt Kovács Jenô atyánk 65 éves papságáért is hálát adunk e vasmise keretében. Jenô atya 75 éve tartozik Szent Ignác fiai közé, így hát nem nehéz Szent Rendalapítónk ünnepével összekötni jubiláló atyánk életét, hiszen benne egy valóban hiteles jezsuitával találkozunk, aki néhány évvel ezelôtt egy rövid visszaemlékezésben a szétszóratás 40 évére így nyilatkozott: ,,Ha pedig most valaki megkérdezne: mit választanék ma, ha választani lehetne, egyszerűen azt felelném, jezsuita lennék. De kissé keményebb lennék önmagamhoz.'' Nehéz volt ezt a szentbeszédet elkészíteni. Nem azért, mert nincs mondanivalóm, hanem azért, mert nehéz volt kiválogatni a sok kimondásra kívánkozó gondolatból azt a néhányat, amit a rendelkezésre álló rövid idô alatt el lehet mondani. Az ünnepeltünknek csak három Szent Ignácéhoz hasonló tulajdonságáról beszélek, s mint három piros rózsát odateszem a Szűzanya oltárára hálából Jenô atya nevében. Azért a Szűzanya oltárára, mert atyánk saját bevallása szerint 18 éves korában összeverekedett egyik diáktársával, mert az a Szűzanya becsületét megsértette, s attól fogva állandóan érezte a Szűzanya pártfogását. Valami hasonló történt a fiatal Loyolai Ignác életében is, aki majdnem megbicskázott egy mórt, aki a Szűzanya örök szüzességét tagadta. Pár nap múlva lesz 51 éve, hogy elôször találkoztam Jenô atyával mint P. Magiszterrel, novíciusmesterrel, amikor elôször átléptem az akkori Manréza küszöbét Zugligetben. Két évig volt novíciusmesterem, ô oldotta meg elsô és utolsó hivatás krízisemet, amelyet a noviciátusban töltött elsô karácsonykor bekövetkezett erôs honvágy okozott, ha jól emlékszem az ô kezébe tettem le elsô szerzetesi fogadalmaimat. A fogadalmak után, 1947-ben hamarosan Szegedre kerültem. Egyszer láttam még a P. Magisztert, amikor 1949-ben kiszökésem elôtt egy éjszakát a Manrézába töltöttem s az ô áldásával indultam el arra nagy zarándoklatra, amely csak 45 év után vezetett vissza a hazába. Közben, 1968 óta három éveként hazalátogattam, s akkor mindig elzarándokoltam Jenô bácsihoz a Verseny utcai kis lakásába vagy a remetei gyóntatószékéhez -- többnyire csak néhány percre --, hogy áldását kérjem zarándokutam további szakaszára. Amíg én külföldön éltem, ô itthon élte az isteni Gondviselés által kiszabott életét, panasz nélkül. A ,,Panasz nélkül'' az a jelzô, amelyet az elsô piros rózsa jelképez. Én sohasem hallottam Jenô bácsit panaszkodni, amikor Magyarországon szinte mindenki panaszkodik. Pedig emberileg minden oka meg lett volna rá. Még kis gyermek volt, amikor édesatyja meghalt. Édesanyja nevelte hét gyermekét, akik közül három pap lett. Szülôföldjét Csehországhoz csatolták, a rozsnyói premontrei gimnáziumot, ahol az érettségire készült, becsukták s így az ottani lutheránus gimnáziumban érettségizett. Egy rozsnyói szemináriumi év után Jézus hívást követve, átszökött a cseh-szlovák-magyar határon, hogy Érden, P. Müller Lajos vezetésével megkezdje a jezsuita noviciátust, ahol saját leírása szerint nagyon szegényen éltek. Ezt követték a jezsuita tanulmányok, amelyet egy nem sikerült vizsgával fejezett be. A grádus vizsgán való megbukás sok fiatal jezsuita életében okozott egy életen át sajgó sebet. A fiatal Kovács atya örült neki, mert így nem lett belôle filozófia tanár. A tanárságot azonban mégsem kerülhette el. P. Bíró, az akkori provinciális francia-latin tanári tanulmányokra küldte Belgiumba, Párizsba és Szegedre. Az oklevél megszerzése után csak néhány évig kamatoztathatta sok verejtékkel megszerzett tudását Kalocsán az osztályteremben, 1942-ben váratlanul kinevezték novíciusmesternek a Manrézába. 1944-ben télvíz idején az egész noviciátussal, huszonötöd magával gyalog Budáról Kalocsára menekült. Kalandos öt-hat nap volt ez a ,,zarándoklat''. 42 két év távlatából így emlékezett meg róla: ,,Ha elôre láttam volna, hogy milyen lesz az út, akkor el nem mertem volna indulni... Így utólag csak áldom az Urat...'' 29-én letartóztatták, négy év börtönre ítélték, mert része volt a fiatal jezsuiták külföldre szöktetésében. Kiszabadulása után Csepelre került kocsikísérônek, majd 10 évig kertészkedett a Széher úti kórházban. Titokban novíciusokat is nevelt. Nyugdíjazás után Máriaremetén lett gyóntató. Ezalatt az idô alatt elôször a Verseny utcai komfort nélküli kis lakásán fogadta a lelkivezetést keresôket, 1983 óta Máriaremetén kapott lakást a plébánián. Az elmúlt néhány hetet ismét a Széher úti kórházban tölti, most már nem mint kertész, hanem mint ápolt. Nagyon készült a vasmisére, s amikor idônként kétesnek látszott, hogy ereje megengedi a vasmise megtartását, csak azt mondogatta: ,,Én más ünnepre készültem, de a jó Isten ezt az ünnepet készítette (a betegágyra mutatott). Elfogadom, ez így van jól!'' Panasz nélkül. Hosszú életét egy egyoldalnyi rövid életrajzában így foglalta össze: ,,Más történt mindig, mint amit az elöljárók vagy talán magam is terveztem, de a Gondviselés folytán mindig jóra fordul minden. A jó Isten kegyelmével állandóan segített.'' Így csak egy olyan ember érezhet és írhat, aki határtalanul hisz Isten jóságában és szeretetében és hiszi, hogy minden ami velünk történik, a minket nagyon szeretô mennyei Atya kezébôl származik. Ez a hit része az igazi Ignác-i örökségnek, ez a híres Szent Ignác-i INDIFFERENCIA pozitív oldala. A második piros rózsa a MINDIG KÉSZEN magatartást jelképezi. A disponibilitás az igazi jezsuita egyik fontos ismertetô jele. Szent Ignác atyánk szerint egy hiteles jezsuitának mindig készen kell állnia bárhol és bármilyen munka vállalására, amit Isten nagyobb dicsôsége megkíván. Ez természetesen feltételezi, hogy az egyén csak Isten akaratát keresi, mert kivetkôzött az önszeretetbôl. A késztetés jöhet, magától a pápától, Isteni Megváltónk földi helytartójától, a rend általános fônökétôl, a tartományfônöktôl a helyi elöljárótól, vagy az életünk körülményeiben megnyilvánuló isteni akarattól. Minden jezsuita iletében vannak elöljárói késztetések, legtöbbször azonban az életünk körülményei sokszor az egyházi és rendi kereten kívül késztetnek bennünket Isten akaratának elfogadására és teljesítésére. Jenô atyánk életében az orosz megszálló csapatok, az ávós bírák, vallatók és börtönôrök, a csepeli munkavezetôk, a Széher úti kórház fônökei és sokan mások teremtették azokat a körülményeket, amelyekben ez a hiteles jezsuita felismerte Isten akaratát, amelynek teljesítésre habozás nélkül, mindig készen állt. A késztetés jöhet azonban a ránk szorulóktól is. Ezeknek is mindig rendelkezésére állt Jenô atya. Visszaemlékezéseiben írja Széher úti kertészsége idejérôl: ,,A kert mellett mindenes is voltam. Hol kapus, hol fűtô, hol műtôs beosztással tudtam más munkákkal is foglalkozni. A kert alkalmasnak mutatkozott a lelkipásztori munkára is. Nyugodtan lehetett beszélni és a látogatókkal együtt tevékenykedni, gyomlálgatni a kertben, feltűnés nélkül. Felkerestek jezsuiták, jelöltek, hivatást érzô fiatalok, tanácsot kérôk. Igazi jezsuitának való munkaterület alakult ki számomra. Zavartalanul működhettem... Így a hatvanas évek apostoli szempontból igen hasznosnak tűntek. Eredményesen tudtam dolgozni. Elôadásokat tartottam egy-egy csoport nôvérnek, lelkigyakorlatokat adtam, betegeket látogattam, otthonukban néha miséztem is, lelki beszélgetéseket folytattam. Nem unatkoztam és bírtam is a munkát.'' A rövid felsoroláshoz még odakívánkozik az is, hogy sok szegény családot látogatott, és nemcsak jó szóval, hanem anyagiakkal is segített. Mindig készen, mindig rendelkezésre állva. Visszaemlékezése végére csak úgy odabiggyesztett egy jelentéktelennek látszó kis mondatot: ,,Úgy gondolom, hogy életem nem volt hiábavaló...'' Szerénységében is mennyire igaza van. Három évvel ezelôtt, 92 éves korában így imádkozott a provincia-találkozó végén Leányfalun: ... ,,íme itt vagyunk új életre készülve, Veled egyesülve lelkeket akarunk menteni az Atya dicsôségére. Uram, vedd kezedbe ügyünket! Látod, a munka sok, mi pedig gyengék, öregek vagyunk, de tudjuk, hogy Te a betegeket, sántákat is használni tudod országod építésére. Kérünk, tedd meg és használj minket is.'' Ha Jenô bácsi 65 éves papi szolgálatát nézzük, habozás nélkül mondhatjuk, Isten meghallgatta készséges gyermeke imáját. A harmadik piros rózsa jubiláló atyánk hűségét jelképezi. HŰSÉGESEN, talán ez lehetne ennek a hosszú papi életnek summás jelzôje. Hűséges volt Istenhez és a Szűzanyához. Ez neki nagyon fontos volt. A napokban egy fiatal skolasztikussal látogattam meg Széher úti betegágyán. Nagyon gyöngének látszott, elôször meg sem ismert, de aztán suttogó hangon csak ennyit mondott: ,,Legyenek mindig hűségesek a Szűzanyához!'' Hűséges volt a rábízottakhoz, a lelkivezetést keresôköz, hűséges volt a hierarchikus egyházhoz és hűséges volt a Jézus Társaságához. Meghatódva olvastam visszaemlékezése eme sorait: ,,A szétszóratás éveit egyetlen nagy elmélkedésnek lehet felfogni. Pontok is voltak a Gondviselô Isten által szépen elôterjesztve az események által. Isten gondviselô szeretete a Társaságban sem dolgozik sablonra. Mértéke úgy adódik mindenkire, hogy a természetbe adott ajándékokkal összhangban legyen. A szenvedések milyensége és mennyisége is a Krisztushoz való hasonlóság fokát jelzi. Az együtt szenvedô, raboskodó rendtestvérek összetartása, a teljes Krisztus-test tagjainak egymáshoz való kegyelmi kapcsolatát jelenti és erôsíti. Társaságunkban a rendtestvéreket nemcsak az egyébként kifogástalan érzelmi kapcsolat köti össze. De jezsuita a jezsuitára fölétlenül számíthat. Amit megtehet egyik a másikért, azt meg is teszi. Ez a jezsuita szeretet különös, de igazi, mert tettekre épül.'' Aki ismeri Jenô bácsi jezsuita életét, tudja hogy igazat mond, mert saját szeretetérôl és hűségérôl beszél. Csak az ô szájából nem hangzik túlzásnak, visszaemlékezésének egyik záró paragrafusa: ,,A magam részérôl öreg fejjel is nyugodtan elmondhatom, hogy igaz az, amit mint újoncoknak mondtak: ,,Jézus Társasága, a szeretet társasága.'' Ezt mindenkor tapasztaltam és tapasztalom ma is.'' Mi is tapasztaltuk és mai is tapasztaljuk, mert Isten Kovács Jenô atyát nekünk ajándékozta. Most pedig, engedtessék meg nekem az utolsó szó jogán, egy kis magyarázkodás. Biztos vagyok, ha még lesz annyi ereje a mise után, Jenô bácsi meg fog szidni, hogy miért róla beszéltem és miért nem Istent dicsôítettem. Hát kérem, én ezt tettem. Isten nagy tetteirôl beszéltem, amit alázatos, szerény Jenô fiában végbevitt mindannyiunk javára és örömére. Mindezért és mindenért Istennek legyen hála. Ámen. (Kovács Jenô vasmiséjén, 1996. augusztus 4. P. Ádám János) P. Pálos Antal beszéde P. Kovács Jenô vasmiséjén A keresztények már az elsô idôkben, talán már az apostolok korában szívesen nevezték az Oltáriszentség ünneplését Eucharisztiának, melynek eredeti jelentése: hálaadás. Mi is mindig, de ezen a napon, ez alkalommal igazán hálaadásra jöttünk össze, hogy segítsünk hálát adni a nagyon tisztelt és szeretett Kovács atyának 65 éves papi életének minden kegyelméért. Egy vasmise ünneplése nem mindennapi dolog, különösen nem egy jezsuita szerzetes életében, aki rendesen, amint P. Kovács esetében is volt, 30 éves korában jut el a papszentelésig. Hat és fél évtized, ebben az emberpróbáló évszázadban igazán jelentôs dolog, amit illik megköszönni, amint az ünnepelt is jelzi az erre az alkalomra készített kis emlékképen. Mi, mivel hiszünk a szentek egységében, ezen a szép napon megkérjük mindazokat is, akik már az Úrnál vannak, egy kicsit pillantsanak ma az égbôl erre az eseményre, akik jubiláló Atyánkat tisztelték és szerették. Bizonyára itt van lélekben a szeretô Édesanya, aki szinte egyedül nevelte nyolc gyermekét, és hogy hogyan, arról tanúskodik, hogy három fia is az Úr szolgálatába állt. Itt vannak már lélekben testvérei is mind, vagy nyolc provinciálisa, valamennyi évfolyamtársa, novíciusai is sokan, mint a szentség hírében elhunyt Torma testvér és Kaszap István. Ide idézzük a tanítványait, számtalan gyónó gyermekét, köztük sok-sok szerzetest és szerzetesnôt, akiket mindig Isten nagyobb szeretetére irányított és buzdított. Megkérjük most ezeket a már révbe jutott testvéreinket, hogy ünnepeljenek velünk, kik most itt vagyunk, hogy segítsük megköszönni a 65 év minden kegyelmét, azt a 30 000-nél több szentmisét, azt a számtalan buzdító szót, azt a sok-sok biztatást a jóra, szépre, amely elhangzott ajkáról a gyóntatószékben. Áldjuk a jó Istent, aki megadta szolgájának azt a kegyelmet, hogy -- saját szavait használva -- ,,mindig rendelkezésre álljon'', amikor Isten akaratáról van szó. Ez az isteni akarat a legkülönösebb módon nyilatkozott meg. Néha a szív belsejébôl, Kovács atya esetében akkor, amikor valami azt súgta neki, hogy árkon-bokron át szökjön a Felvidékrôl Magyarországra, hogy ott megkezdje jezsuita életét. Akkor is Isten akaratát vette tudomásul, amikor elöljárója utasította, hogy legyen középiskolai tanár, pedig szíve vágya a lelkipásztorkodáshoz vonzotta. Akkor is rendelkezésre állt, az Úr akaratát látta és elfogadta, amikor 1949 nyarán a rendôrség kocsiba ültette és az Andrássy út 60-ba szállította. Ez a jó Istennek való odaadottság megôrizte lelki nyugalmát akkor is, amikor a váci országos börtön hírhedt NMZ-re taszították, hogy ott fagyoskodjék, és éhezzen. Igent tudott mondani akkor is, amikor büntetése letöltése után szabadulás helyett a kistarcsai internáló táborban találta magát, ahol sokkal szigorúbban bántak vele, mint a börtönben. Igen, mindig csak igen Istennek -- ez Kovács Atya nagy titka. Ezzel az igennel mondotta el, most már több, mint 30 000 szentmiséjét. Ez az igen az Ô legfôbb tanítása mindenki számára, akik ismerhették, tisztelték és szerették ôt. És itt a Boldogságos Szűz gyönyörű szentélyében immár harminc éven keresztül tanítja gyónóit és hallgatóit a mindig igenre, melyet valószínű leginkább a Boldogságos Szűztôl tanult el, hiszen Ô volt az elsô, Aki Krisztus életére és művére kimondotta a nagy igent. Igaz, hogy ez Isten anyját a kereszt alá vezette. De tudjuk, hogy ez nem volt a végsô állomás, hanem Isten anyja megdicsôülése a mennybevétel titkában. Akkor ünnepelünk igazán a mai napon P. Kovács szándéka szerint, ha megtanuljuk a leckét: mindenben, mindig igent mondani Isten akaratára. Ehhez kérjük a Szűzanya közbenjárását. Máriaremete -- 1996. július 28. A máriaremetei plébános, Debreczeni Miklós atya búcsúbeszéde a Kerepesi temetôben Tisztelendô Oltártestvérek! Kedves gyászoló Testvérek! A máriaremetei kegytemplom papjai és az egyházközség hívei nevében köszönök el szeretett jó Jenô atyától! Lélekben fájdalommal és hálás szeretettel jöttünk mindnyájan temetésére! Lélekben fájdalommal, hogy Ôt körünkben és az oltárnál többé nem láthatjuk! Jöttünk hálás szeretettel, hogy köszönetet mondjunk a Mindenható Istennek, hogy Ôt szolgálatára meghívta és életének 95 évébôl 75 évet, mint jezsuita szerzetes élhetett meg s mint fölszentelt pap 65 évet szolgálhatott Isten dicsôségére és a lelkek javára! Mondhatjuk boldogan, külön egy kegyelmi ajándék, hogy a papságának 65 évébôl 40 esztendôt a Remetei Szűzanya kegytemplomában szolgálhatott! Tudjuk, a szerzetesrendek feloszlatása után éveken keresztül kétkezi munkásként dolgozott, s nagyon-nagyon nehéz idôkben a börtönélet súlyos keresztjét is hordozta! Úgy érzem, mindezen áldozatokkal teli életért az Istentôl jutalomként kapta, hogy példás szerzetesi és papi életének szolgálatát az ünnepi vasmisével fejezhette be! Én, aki 36 éve végzem szolgálatomat a Szűzanya kegytemplomában, csak a legnagyobb tisztelettel és hálával tudok visszagondolni Jenô atya áldozatos szolgálatára! Gondolok elsônek a gyóntatószékére! Az elmúlt évtizedek alatt hány százan és ezren keresték és várták boldog örömmel, hogy szentgyónásukat Ônála végezzék és lélekben megtisztuljanak! A hála és köszönet kifejezéseként most ott függ a koszorú gyóntatószékének zárt ajtaján! Gondolok továbbá a Széher úti Szent Ferenc Kórházra, ahol mint szétszóratásban élô szerzetes kétkezi munkájával nemcsak a kertet, hanem a betegeket is testileg, lelkileg szolgálta, s nem utolsó sorban az orvosokat és az ápoló nôvéreket is nagy-nagy szeretettel és megértéssel segítette! Nem utolsó sorban gondolok a szegényeknek, rászorulóknak anyagi javakkal nyújtott segítô szeretetére! Mindezt tette, mint Jézus Szívének nagy tisztelôje a szeretettôl lángoló Szív jóságos szeretetével! Most itt a Jenô atya ravatala elôtt állva hálát kell adnunk Istennek, hogy Ôt szolgálatára meghívta és nekünk adta; de hálát kell mondani megboldogult Jenô Atyának is, hogy mint szerzetes pap ily felemelô és példás életet élt körünkben! Hisszük, hogy Jézus Szent Szívével és a Boldogságos Szűzanyával találkozva jutalmát megkapta a véget nem érô örök boldogság országában! Szeretett jó Jenô atya, nyugodjál békében! P. Kelényi Tibor beszéde a temetési misén Mindannyian Kedves Hívek! Gyászoló Család, Jenô Atya lelki gyermekei és rendi testvéreim! A 95 éves, legidôsebb jezsuita, Kovács Jenô, -- Krisztusban atyánk és testvérünk temetési miséjében a szívek és a szellemek egységében vagyunk együtt. A szívek egységében, mert a sokgyermekes, felvidéki mélyen vallásos szülôk utolsó elôtti gyermeke ajándék volt a családja számára, két világi pap testvérével. Mint szerzetes pap ajándék az Egyház számára, és ajándék a rendünknek, mert a tagok egy jelentôs részének újoncmesterként, nevelôje volt. De a Szentlélek ajándéka volt sok lelki gyermeke számára is, mert megértô, bölcs, határozott, de irgalmas szeretettel volt a mindig megtalálható Jenô bácsi. Együtt vagyunk a Szent Ignác-i szellem egységében is, mert minden ravatal és sír szószék! Most különösen is így hallgassuk Ôt egy-egy jellemzô mondásában, és szemléljük példaadó tetteit. Önéletrajzát a temetésen hallottuk, a máriaremetei és Jézus Szíve templomi vasmiséin. P. Ádám Provinciális és P. Pálos kiegészítették. Talán legjellemzôbb életelve volt a szabályainkban is idézett Szent Pál-i mondat: ,,Nem ismerek más Krisztust, csak Jézus Krisztust, a megfeszítettet!'' Ennek a jegyében kezdte jezsuita életét, hiszen kétszer kellett a folyón átúszva, határon átszökve jelentkeznie és belépnie a Jézus Társaságába. Elvégezte az elöljárói szándék szerint a nyelvtanári egyetemet, de franciát alig tanított. Inkább a lelkek szolgálata lett legfôbb feladata, hiszen az Isteni Gondviselés a II. világháború végével, az ostrommal, a szerzetesrendek jogtalan és igazságtalan feloszlatásával, a forradalommal olyan történelmi helyzetbe hozta --, talán a rend történetében is leghosszabb idôre a Magyar Provincia újoncmesterévé. A felismerés, hogy a lelkek javára társakat kell nevelnie, akik nem gyávák, de elkötelezettek, olyan következetessé tette, mint Szent Ignácot és elsô társait, akikrôl a korabeli egyik bíboros feljegyezte: ,,Azt a szöget, amit Ignác egyszer bevert, azt senki és semmi nem húzza ki!'' ,,Kedveseim, nincs semmi nehézség!'' Ez annyira jellemzô mondása volt, hogy a régi Manréza novíciusai a névnapján egy csomaggal köszöntötték. Felnyitva, benne egymásba csomagolt számtalan dobozt talált, a legkisebben egy egy dekás súllyal és a felirattal: ,,Legyen már végre egy kis nehézség!'' Jöttek is a nehézségek! Tizennyolc novíciussal és még egy kísérô páterrel ostrom után a Manrézából Kalocsára indult gyalog, hogy ott könnyebben tudják a novíciusképzést folytatni, mint a romos, zűrös fôvárosban. Szerzett egy bélyegzôvel ellátott orosz nyelvű menlevelet. Az elsô igazoltató katona Budakeszinél állította meg a reverendás csapatot. Ô boldogan vette elô a papírt: ,,Dokument jeszty!'' Mire az orosz kettétépte a féltve ôrzött igazolást és rámutatott a géppisztolyára, hogy most itt ez a dokumentum --, de végül továbbengedte ôket. Amikor átélte a feloszlatás, börtön, internálás, rendôri felügyelet, illegalitás további nehézségeit, mindig mondta: ,,A jó Isten megengedi a hullámveréseket, nem old meg mindent helyettünk, de az Úr ígérete szerint az Egyház hajóján a pokol kapui sem vesznek erôt!'' Az illegálisan felvett rendi fiatalokat -- akik az Úristen és szüleik után neki köszönhettek legtöbbet a földön -- arra oktatta: ,,Kedveseim, használják az eszüket!'' Az alapelve itt az volt: ,,Qui bene distinguit, bene docet! Aki jól tesz különbséget, jól tanít! Istent megtagadni az életünk árán sem szabad, de a hitünket megvallani nem vagyunk mindig kötelesek! A jezsuitákat egyelôre ne látogassák, a Jézus Társaság maguknak én vagyok!'' Tiltott határátlépés elômozdítása miatt ítélték el, amikor külföldre juttatta az idôsebb tanuló rendtagokat, de továbbra is felvette a jelentkezôket. Nem egy esetben egyházmegyei szemináriumokba küldte a fiatalokat, hogy a papszentelés biztosítva legyen a rendi utánpótlásban. A nyugati kék útlevéllel nem rendelkezôket Lengyelországba küldte, ahol nem oszlatták fel a szerzetesrendeket, hogy jezsuita képzésben részesüljenek. Idézte Péter apostolt: ,,Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek''. ,,Az állam nem oszlathatja fel a Jézus Társaságát!'' Ezért is választotta munkahelyének a Széher úti Ferenc Kórházat, ahol a nôvérektôl államosított két holdas gyümölcsösben volt segédmunkás. Tette ezt elôször azért, mert szerette a természetet, a szabad levegôt, (milyen jó, hogy mégsem erdész lett, mint ahogy serdülô korában tervezte). De választotta azért is a kórházat, mert a titkosan felvételre jelentkezôk orvosi vizsgálatát és a beteg rendtársak gyógykezelését így tudta a rend biztosítani. Jó volt azért is a kórház, mert itt minden hétköznap 7-tôl 3-ig megtalálható volt. Már tudták az ôt keresôk, hogy ott lehet megtalálni, ahol a nagyon jámbor szibériai farkaskutya hever. A szakács kedvesnôvér után ugyanis a legjobban Jenô bácsit szerette. Ha a kutya mellett ott van a kopott barna kertészkalap a kórház udvari bejáratánál, akkor tudhatták, beteget vagy halottat vinni hívták, vagy a műtôssegédet helyettesíti, vagy a soros fűtô a kazánházban. Példát adott a két kórházi szobor esetével is. A párttitkár gondnok kiadta a rendelkezést a kórház külsô tatarozásánál, hogy a Szent Ferenc szobrot a festôk állványuk segítségével szedjék le. Ô kért a sekrestyés Libória nôvértôl egy üveg misebort, evvel a műhelyben ebédelô festôkhöz állított be. ,,Ugye, mesterek, a festôállvánnyal nem lehet szétbontani egy kôszobrot?'' A csatos üveg megtette hatását és a festôk küldöttségben mentek fel a gondnokhoz: Nem akarják börtönbe juttatni, balesetveszély miatt ôk le nem szedik a szobrot! Így maradt örökös helyén Szent Ferenc. A díszkertben lévô másik szobrot a házi munkásoknak kellett volna eltüntetni. A brigád a Szűzanyát Jenô bácsi vezetésével áttette a kerítés másik oldalára, a gyümölcsöskert sűrű bokrai közé. Mindig volt elôtte virágoskert, sok imádság, itt nyugodtan lehetett gyóntatni, lelki beszélgetést folytatni, fiatalokat képzésben részesíteni, lehallgató készülékek nélkül. Gyomlálás, gyümölcsszedés közben sokszor rákezdett a jezsuiták énekére: ,,Semper gaudebo, sum jesuita!'' Nemcsak az ének szerint, Ô a gyakorlatban is vidám, kiegyensúlyozott jezsuita volt. Mindig korán kelt, a külsejére nem sokat adott. Kérdezték is: ,,Ki ez az elhanyagolt külsejű pap, aki minden reggel az 56-os villamoson breviáriumozik, majd a megállótól a meredek utcán fölfelé is zsolozsmázva bandukol és spárga szatyra tele van kiflivel?'' ,,Ja, ez a remetei gyóntató, jezsuita kertész, aki munkába menet édességet és péksüteményt visz a beteg és dolgozó egyháziaknak!'' A legnagyobb melegben is zakóban és nem igazán rendesen megkötött nyakkendôben járt: ,,Ha a rendôrök és katonák kibírják az egyenruhát kánikulában, akkor egy jezsuitának is el kell viselnie ennyi áldozatot, ha már leszedték rólunk a talárist!'' -- mondta. Vasár- és ünnepnapra Máriaremetére szegôdött Neményi Lajos nyugalmazott prépost plébános meghívására, aki börtönös papokat sem félt alkalmazni, jó papi közösséget teremtve a Szűzanya kegyhelye szolgálatára. A jelentéktelen külsô ellenére lelki nagyság és finomság áradt természetébôl. A Manrézában az étkezéseknél mindig megvárta a lassan evôket és az ô rektor-magiszteri tányérján maradt utoljára az étel, így indította az elvonulást. Keresett, irgalmas gyóntatását a tanulmányokból idézett mondata jellemezte: ,,Sacramenta sunt propter homines! -- a szentségek az emberekért vannak!'' Tanácsait így kezdte: ,,Azt mondanám, emberileg legjobb, ha így és így tesz, kedves!'' Hozzátéve: ,,Aki imádkozik, az kegyelmet kap, aki kegyelmet kap, az erôs!'' Két névnapot tartott. Az igazit, ami nyáron volt, a családtagok és a világi hívek számára, de a novemberit is megtartotta, mert akkorra már a vakációk után együtt volt a jezsuita közösség. Nem az ünnepeltetés céljából, hiszen sokszor idézte a Szentírásból: ,,Hiúságok, hiúsága, minden csak hiúság a földön!'', hanem mert azt tartotta: az ünnepeknek meg kell adni a módját, széppé és bensôségessé kell tenni. Magáévá tette Szent Ignácnak azt a mondását is: ,,Ha valaki hanyag a világ dolgaiban, az hagyján, elviselhetetlen, valaki az Isten ügyében legyen hanyag!'' Ha misézni kellett menni és valamelyik jezsuita végigvárta a miséjét, alázatosan megkérdezte, nem vett-e észre valami hibát, hogy kijavíthassa. ,,Addig szeretnék élni, amíg használni tud az Úr!'' -- mondogatta az utóbbi idôben. Negyven éven át hasznosíthatta magát a máriaremetei kegyhelyen, mint misézô és gyóntató. Debreceni Miklós káplánként volt fiatalabb testvére évtizedekig, az utóbbi idôben plébánosként az egyre gyengülô Jenô atyát mindenben támogatta és ápolta. Nagy tisztelettel és megbecsüléssel véve a szolgálatkészségét az idôs szerzetestôl, aki soha nem ment szabadságra, még évi lelkigyakorlatát is otthon fejezte be hogy a gyóntatás ne szenvedjen hiányt. Most jött el az idô, amikor a mennyei Társaságba szólította az Úr, Ôt, aki az egyik elöljárója szerint 150 százalékos jezsuita volt. Ismerjük a mondást: az embernek amilyen az élete, olyan a halála. Ez a nagyszerű élet itt a földön a Szűzanya szeptemberi elsô szombatján, a Kassai Szent Vértanúk ünnepén, Bellarmin Szent Róbert egyháztanító jezsuita püspök emléknapján és a kistarcsai internáló táborból való szabadulásának 43. évfordulóján fejezôdött be. Ezzel is tanítva, hogy ,,életünkben és halálunkban egyaránt az Úréi vagyunk!'' A szívek és a szellemek egységében az olvasmányban hallottuk a kérdést: ,,Emberfia, életre kelnek-e még ezek a csontok?'' A Feltámadott Jézus társaiként prófétáljunk ezekrôl a csontokról: ti száraz, megfáradt csontok halljátok az Úr igéjét: ,,Íme én lelket adok belétek, hogy életre keljetek!'' Most már az Ô közbenjárását kérve imádkozzunk, hogy szelleme az új jezsuita nemzedékben életre keljen, az elvetett mag százszoros termést hozzon, hogy majd, akik könnyek között vetettek, ujjongva arathassanak. Ámen! ======================================================================== P. Rozmán János (1906--1996) Önéletrajz Születtem 1906. június 26-án. Aznap meg is kereszteltek, mert igen gyenge voltam. János és Pál nevet kaptam. Késôbb csak János maradtam és december 27-én tartottam névnapomat, de már évtizedek óta születésnapommal kapcsolatban volt. Apám Rozmán Ferenc (született: Bô, 1867; anyám Lökkös Rozália; apámnak nyolc testvére anyámnak hat). Születésem helye: Egyházasfalu (Sopron m.). Itt jártam ki a hat elemit kitűnô eredménnyel. 1918-ban plébánosom, Kapuy Elek szüleim megkérdezése után beíratott a gyôri Bencés Fôgimnáziumba, ahol négy osztályt jártam jeles eredménnyel, majd felvételt kértem a rendbe. 1922. július 29. Érdre rendelt Somogyi Jenô S. J. provinciális. 1924. július 31. Elsô fogadalmam. 1924. szeptembertôl 1927. június végéig Kalocsán (3 év alatt) befejeztem a még hátralévô 4 gimnáziumot (jeles eredménnyel). 1927--30: Szegeden filozófiát tanultam, ezalatt 2 éven át szívgárdát vezettem. 1930--31-ben Kalocsán magiszterkedtem; Innsbruckba kerültem, meg is kezdtem a tanulmányaimat, közben Kalocsán P. Gulyás F. meghalt és visszahívtak ,,tanárnak''. Latint, magyart, hittant tanítottam és osztályfônök voltam egy évig. 1932. újra Innsbruckban. 1935. július 26-án szentelt pappá a salzburgi segédpüspök. 1935--36: IV. éves, készülôdés a doktorátusra. 1936--37: harmadik próbaév St. Andräban (Karintia) P. Hatheyer vezetése alatt. 1937--38: Budapest, Mária utca operarius, kongregációk vezetôje, iparművészeti iskolában hittanár. 1938. február 2. Utolsó fogadalmam Budapesten. 1938--39: Manrézában miniszter, stb. lelkigyakorlat-vezetô. 1939. márciusától Észak-Németországban a mezôgazdasági munkások lelkipásztora és gondozója (konzuli rangban voltunk, 4 katolikus pap és 2 evangélikus lelkész) 19 ezer magyar volt ott. Én Mecklenburg területén (Schwerin központtal) 9500 magyart gondoztam, kb. 510 munkahelyen. 1939 novemberétôl Szegeden operarius, különféle egyesületek vezetôje. 1940. szeptembertôl 1943-ig Veszprémben spirituális, tanár, hitoktató stb. 1943--1952. márciusig: Egerben spirituális, tanár, Úrinôk kongregációjának vezetôje, a városban működô angolkisasszonyok, orsolyiták, stb. rendes, illetve rendkívüli confessariusa. 1952 márciustól--júliusig: Feldebrôn sekrestyés és harangozó. 1953--54-ben kántor Téten (Gyôr m.) pap-bátyám plébániáján. 1955--58: szülôfalumban éltem és a plébániákon kisegítettem. 1957-ben letartóztattak, majd tíz hónapi börtönre ítéltek végül is három hónap lett belôle, melyet Gyôrött, Sopronban és Csornán töltöttem le. 1958. február 1-tôl Csepregen élek, két évig voltam itt kántor. Majd 7 éven át Szentgotthárdon működtem. 1966-ban nyugdíjba mentem, és még továbbra is kisegítettem. Nem vagyok azóta sem hivatalos kántor, csak kisegítek. Ezek alatt az évek alatt kitanultam a kárpitosságot, részben a könyvkötészetet, és az órák javítását. Magyarok Nagyasszonya Társaság megemlékezése Rozmán János atyával 1988-ban ismerkedtünk meg Csepregen. 89-ben csábítottuk el onnan, ami végül is 1990 nyarán konkretizálódott, és beköltözött Tahiba a betonra, a még csatorna nélküli újoncházunkba. Az ezzel járó bonyodalmakat és az új körülményeket szelíd humorral viselte. Megérkeztem Tahiba ez még nem volna hiba. De a nép, a környezet, az bizony nehéz eset. Kiszáradt kút, öreg fa egy fiatal udvarba. Remegô kéz, sánta láb, beteg szív és így tovább. Mi lesz velem s veletek nagyasszonyi gyerekek? Van-e erre patika dimbes-dombos Tahiba? Hogyne volna: légy okos, ha a szót így olvasod IHAT, IHAT nincs hiba, bort és vizet TAHI-ba. Lám egyszerű feladat fordítsd meg a szavakat. Télbôl lét lesz, hóból óh, szép tavaszi dáridó. Az újoncház kápolnájában naponta misézett, Tótfalu templomában alkalomszerűen vállalt kisegítést. A falu népe is megszerette, hívták betegekhez. -- A leányfalui lelkigyakorlatos házba is járt gyóntatni. 1992. április 4-én költözött velünk Budapestre. 5-én megáldotta az otthon jövendô kápolnáját és itt mondta a még üres helyiségben a ház elsô szentmiséjét. Életének utolsó négy évét az Árpád-házi Szent Erzsébet Szociális Otthon lelkészeként élte. Napi szentmiséiben a hívek könyörgését mindig az ünnepnek és az alkalomnak megfelelôen ô maga szerkesztette, hogy változatosabbá tegye az elôírtakat. Litániák, szentórák, kilencedek is mélyítették az itt élôk hitét. Az Otthon lakóinak két alkalommal szolgáltatta ki a betegek kenetét közösségi liturgia keretében. A súlyos betegekkel, haldoklókkal külön is törôdött. Vasárnap délelôttönként rendszeresen átjárt a Szent Ferenc kórházba szentmisét mondani és ellátni szentségekkel az ott fekvô betegeket. Külön ajándéka volt Istentôl az évtizedek óta nem gyónt betegek visszavezetése a szentségi életre. Szobája legendás zsúfoltságát -- az erre történt megjegyzések miatt -- alázattal viselte: ,,nézzék el nekem; én már így fogok meghalni''. A liturgikus rubrikákhoz túlzott szigorral ragaszkodott. A halála elôtti hónapban az Úristen fokozatosan mindenrôl lemondatta. Kérnie kellett az áldoztatásban való nôi helyettesítést, el kellett fogadnia ministrálásunkat, legutoljára az olvasást is. Az utolsó héten már nem misézett, de a breviáriumot minden nap elimádkozta. Tolókocsival levitette magát a kápolnába és így vett részt a szentmisén, amit valamelyik kedves rendtársa mutatott be. Iletének utolsó reggelén még megáldozott a szobájában, majd délelôtt 3/4 10-kor elszenderült az Úrban. 1995 karácsonyán írta: A kis Jézus elsô szava: ó Atyám jövök. Hogy az ember földi útja legyen már örök -- béke, áldás, szeretet, s elérje a mennyeket. Ott fenn zengjék velünk együtt a hálaéneket. Halála estéjén az öregek -- saját jószántukból -- nem kapcsolták be a tévét. (Kontra Éva) Kis emlékezés Rozmán Jánosra P. Rozmán Jánost magiszter kora óta ismertem. Mindig kedves mosolygós, segítôkész jezsuita benyomását tette rám. Skolasztikus voltam a pesti Horánszky utcában, amikor ô ott mint fiatal operarius működött. Így került Babits Mihály betegágyához, akit ellátott a szentségekkel. Innen került ki Kelet-Németországba az ott dolgozó magyar munkások lelki gondozására. A Prov. Hírei 1939. VI. okt. 30-i száma részletesen beszámol ottani tevékenységérôl: November elején ért vissza P. Rozmán németországi küldetésébôl. Május elején utazott ki, hogy a magyar munkásokat segítse lelkiekben, de a valóságban feladatán túl mindenkinek mindene lett nagy buzgósággal. Félévi tevékenységébôl néhány érdekes adatot közlünk ízelítôül. Schwerinben lakott egy apácakolostorban és innen szállt ki apostoli körútjaira. Hatásköre alá tartozott Mecklenburg-Schwerin tartomány 16.000 m 2 területén elhelyezett 6.500 magyar férfi és nô (a másik három áldozópapnak együtt alig volt több híve, mint neki), akik 532 csoportban dolgoztak. P. Rozmán a jelzett idô alatt megtett autón kb. 6.700 km-t, vonaton 4.300 km-t és motorbiciklin 1.500 km-t. Kapott 950 hivatalos vagy magánjellegű levelet, melyekre válaszolt és a bennük foglalt ügyekben személyesen eljárt a hivatalokban. Mindenütt mint a magyar fôkonzulátus tisztviselôje szerepelt és teljes civilben járt, amint ez azon vidéken újabb idôkben szokás. Mikor Czapik Gyula veszprémi püspök lett, kért egy jezsuitát szemináriumi spirituálisnak. A Provinciális azt mondta -- állítólag -- hogy nincs erre más embere, csak a P. Rozmán. A veszprémi idôs kanonokok azt hitték, hogy ô is klerikus, igen udvarias és tisztelettudó... Az érsek magával vitte Egerbe is. Mindkét egyházmegye papjai nagyon becsülték. Mindenben, fôleg gyakorlati problémákban roppant gyors és segítôkész volt. Ott jártamban a szemináriumi asztalnál, ebéd közben odasúgta nekem, hogy ne sokat igyak ebbôl a híresnek mondott egri bikavérbôl; ebéd után a szobájában majd megkínál igazi jó egri borral... Mikor évtizedek után újból találkoztunk jezsuita összejöveteleken, mindig régi jezsuita talárisban jelent meg. Szigorúan konzervatív volt, ami fiatal éveihez viszonyítva különösnek tűnt. Liturgikus kérdésekben is túlzottan merev volt. Mosolygós szeretete azonban bearanyozott mindent. Fiatalkori verseskötetét jó lenne mai szemmel felértékelni. (P. Fricsy Ádám) Rozmán János ,,Nem életrevaló ez a kisgyermek'' -- hangzott az elsô köszöntés feléje, amikor Egyházasfaluban megszületett. Már csak ezért is, meg azért is, hogy biztosabban szülessék az égnek, ha már egyszer ilyen csenevésznek született a földnek -- amilyen gyorsan csak lehetett -- születése napján, 1906. június 26-án, Szent János és Pál vértanúk ünnepén meg is keresztelték. Újjászületett tehát a kegyelmi életrevalóságra. Isten gondviselô jósága elôttünk ismeretlen. Az Úr mindig tudja, mit akar. Az ember meg csak azt hajtogatja, amit gondol. Így néhány nap múlva, az orvos már azt ajánlotta a szomorkodó édesapának, ha legközelebb bemegy a városba, vegye meg a kiskoporsót, mert a gyermek nem életrevaló... Valóban, két nappal születésnapja után meg is halt János -- csakhogy kilencven évvel késôbb. Ugyancsak rácáfolt a doktor bácsira. Igenis életrevaló volt, égi és földi szempontból egyaránt. Igaz, nem lett daliás termetű legény. Alacsony volt, vékony dongájú, kis törékeny soványságnak látszott, de azért szívós volt. Tiszta gyermekarcú maradt. ,,Legénytoll is alig pelyhedzett állán'' -- mondta volna Arany. Ami volt, csak azért volt, hogy mindig csinosan borotvált legyen. Csillogó szemű volt, állandó derültség ragyogott arcán. Ha ,,komoly'' percei voltak, derűje sohasem hagyta el. Humorérzéke finom volt, sokszor varázsolt mosolyt mások arcán is. Spirituális korában, testi kondíciónk miatt aggódva, egyik nagyböjt végén, személyesen mérte le rajtunk a böjtölést. Akkor még volt igazi koplaló nagyböjt. Csóválgatta fejét, ejnye-ejnye, de kevésnek találtatott, mondta egyiknek-másiknak. Nem gondolta elôre, hogy követelni fogjuk az ô megmérettetését is. Magam is a kispapok apraja-hitványabbja közé tartoztam, mégis egy egész kilogrammal voltam nehezebb nála. Mindössze 50 és fél kilogrammot nyomott. Amikor lemértem, nem gondoltam, hogy egyszer még ez a ,,fontos'' adat is bekerül rövid életrajzába. Az is, hogy a Szent Ignác-i magasság mértékét épphogy megütötte. De bölcsességének külsô díszét, atyánk tiszteletreméltó kopaszságát nem tudta elérni. Volt is haja, meg nem is. Szóval, amikor köztünk, szeminaristái között volt a ,,spiri'', 36 éves korában is, kispapnak nézték az öreg papok. Tetszett neki. Sok vidám jelenet tette emlékezetessé ezt az életszakaszát. Hopp, de elôre szaladtunk a külsô megjelenés hiteles adatainak rögzítése miatt. Még nem tartunk itt... Bátyja, Ferenc hat évvel volt idôsebb nála. Elôtte járt mindenben. Így idôben is ô elôbb lett pap, mint az öccse. Három évvel volt idôsebb a nôvérkéje, Julianna. Három évvel fiatalabb Irén, és öt évvel fiatalabb Gizella. Szép család. A papának ugyancsak kellett ütnie a vasat. Zengett is az üllô, a papa ugyanis kovács volt. Életrevaló ember, amint lett is minden gyermeke és nem utolsó sorban János. Testvérei között vitte hátán az iskolatáskát. Úgy neki lendült, hogy kijárta mind a hat elemit Egyházasfaluban. Igen jó tanuló volt. Beíratták a gyôri bencés Fôgimnáziumba. Elvégezte az alsó négy osztályt jeles eredménnyel. A nagy lépést tizenhat éves korában tette meg. Felvételét kérte a Jézus Társaságába, a papszenteléshez már közelálló bátyja nem kis örömére. A noviciátust Érden töltötte és utána elsô fogadalmát 1924 Szent Ignác ünnepén tette le. Természetesen folytatnia kellett gimnáziumi tanulmányait. Most már Kalocsán, a jezsuita Fôgimnázium tanulója lett. Három év alatt tette le a hátralevô négy évet, jeles eredménnyel. Hát nem volt életrevaló? A filozófiát Szegeden végezte 1927--30-as években. Közben szívesen vezetett szívgárdákat is. Ebben az idôben szerette meg Jézus kis kedvenceit a gyermekeket. 1930--31 között magiszter volt Kalocsán, innen Innsbruckba küldték a teológiai tanulmányok felsô tagozatára. Meg is kezdte tanulmányait, de hamarosan visszahívták Kalocsára ,,tanár''-nak, a váratlanul keletkezett tanárhiány miatt. Latint, magyart, hittant tanított és osztályfônök is volt. Aztán ismét Innsbruckba küldték az 1932--36 évekre. Befejezte teológiai tanulmányait, doktorátust szerzett. 1935. július 26-án szentelték pappá. 1936/37 volt a harmadik próbaéve. 1937. és 1938. években Budapesten operarius, kongregációvezetô, hittanár. 1938. február 2-án tette le az utolsó ünnepélyes fogadalmakat. Képzett és kész jezsuita. Igaz, eddig is különbözô állomásokon kellett helyt állnia, az igazi ,,bevetés'' a jezsuita munkába, csak most kezdôdött. Nem egész egy évig a Manrézában miniszter és lelkigyakorlat-vezetô. Ezen a közvetlen erôgyűjtésen túl kezdôdött a küzdelem elsô szakasza. 1939 májusában kapott küldetést Németországba, hogy a magyar munkásokat segítse lelkiekben. A valóságban feladatán túl mindenkinek mindene lett nagy buzgósággal. Félévi tevékenységébôl néhány érdekes adatot gyűjtöttek össze ízelítôül. Schwerinben lakott egy apácakolostorban, mint zárdalelkész. Innen szállt ki apostoli körútjaira. Hatásköre alá tartozott Mecklenburg-Schwerin tartomány 16.000 m2 területén elhelyezett hat és félezer magyar munkás. [...] Ha a szellemi-értelmi munkán kívül csak a fizikai teljesítôképességet nézzük, ennek a törékeny kis embernek hihetetlen munkabírásán el kell csodálkoznunk. -- Hát nem volt nagyon is életrevaló? Ismét egy kis erôgyűjtés következett Szegeden 1939 novemberétôl 1940 szeptemberéig. Operarius és különbözô kongregációknak, egyesületeknek volt vezetôje. Életének kiemelkedô szakasza kezdôdött azzal, hogy egyházmegyés növendékpapság lelkiigazgatója lett, csaknem tizenegy éven át folyamatosan, Veszprémben majd Egerben. Feladatának súlyát lelkiismeretesen lemérte; mindazt, ami belôle következett vállalta és teljesítette. Számára kicsit sem volt elônyös és a tanári karba illeszkedését igen megnehezítette, hogy fôpásztorától közvetlenül kapott olyan megbízatásokat, amelyekkel ôt gyakorlatilag mindenben tanártársai fölé emelte. Beleszólhatott és bele is kellett szólnia a kispapok étkeztetésének jobbításába, a fôpásztortól ajándékozott reverendák szép elkészítésébe, az épület fűtésébe, a fürdési lehetôségek javításába; bevezette a havi egynapos kirándulásokat. A fôpásztorral való egyetértésben, az egész káptalannak, a tanári karnak ellenkezô véleményével szemben meghonosította, hogy az ötödéves növendékeket ne az év végén, hanem az utolsó félévük derekán szenteljék papokká. Ez nagy lelkesedést váltott ki a kispapok között. Természetesen, hogy idáig eljuthattak, az esti elmélkedési pontok, a heti szentgyónás, a lelki beszámolók és beszélgetések; a liturgia mintaszerű szabályossággal, de egyben a lélek mélyérôl fakadó áhítattal végzése, igen nagy hatást váltott ki növendékei lelkébôl. Fáradhatatlanul szolgált a rábízottaknak. Intézkedése nyomán az újmisések nemcsak miséztek mindennap a katedrálisban, hanem rendszeresen gyóntattak, hitoktattak, szívgárdákat vezettek; sôt a veszprémi plébánosok megértô szeretetébôl keresztelhettek, eskethettek is. Ezek mellett természetesen folytatták az elôadások rendszeres látogatását, mint azelôtt; tanultak, és vizsgáztak, mint a kispapok. Így a spirituális igen nagy gondot fordított a papi életüket kezdôkre. Apró-cseprô kérdéseikkel vagy felmerült nagyobb problémáikkal volt hová és kihez fordulniuk. Nem voltak kitéve az újmisések annak, hogy gyakorlatlanságból eredô liturgikus, hitoktatói, lelkipásztori baklövéseik miatt, esetleg nem megértô, hanem éppen lenézô, sértô, talán igazságtalan kritikát kapjanak, akár már az elsô öreg principálistól. ,,No, Öccse, erre nem tanították meg magukat a szemináriumban...'' stb. Elôre felvértezve lenni a papi élet kezdetének sokszor kínos eseményeivel szemben, kimondhatatlan elôny, és meghálálhatatlan biztonságot jelentett. No, de ne folytassuk. Ne folytassuk! Egyszerre lett vége mindennek. Mint derült égbôl a villámcsapás. 1952 márciusában, tanév közben kellett elhagynia az egri szemináriumot. Sôt, az egyházmegyei papi szolgálatot is. ,,Kereten kívül'' került. Feldebrôn sekrestyés és harangozó lett, nem sokáig. Papi munkában segített itt-ott. De aztán az egri fôegyházmegyét is elhagyta. 1953--54. években a gyôri egyházmegyei Téten, papbátyja plébániáján lett kántor. Ne felejtsük el, a békepapi mozgalom 1950. augusztus 1-én alakult meg. Utána a szerzetesrendek felszámolása következett A szerzetespapok alig-alig kaphattak egyházmegyei papi beosztást. Földönfutók sem lehettek, mert az állam nem engedte meg számukra a kivándorlást sem. Valami megélhetés után kellett nézni, dolgozni. Valahol, ha nem is lakást, de legalább szállást keresni. Ezzel megkezdôdött életének harmadik, hosszantartó szakasza. 1955--58. években szülôfalujában élt, kisegített plébániákon, ha volt olyan plébános, aki ilyent elfogadni elég bátor és ügyes volt. 1957-ben letartóztatták, törvénytelen határátlépésben való segítségnyújtás vádjával. Tíz hónapi börtönre ítélték, végül három hónap lett belôle. Gyôrött, Sopronban és Csornán töltötte le. 1958 februártól Csepregen élt, két évig volt kántor. Majd hét éven át Szentgotthárdon működött, ahogyan lehetett. Ezek alatt az évek alatt kitanulta a kárpitosságot, könyvkötészetet és az órajavítást. Szűkös megélhetést és a szellemiek mellett állandó elfoglaltságot jelentett. Életkedvét, jó kedélyét nem tudta megtörni az élet mostohasága. Az indifferentia sancta nemcsak belsô meggyôzôdés, hanem az életvitel gyakorlata is volt nála. 1966-ban ,,nyugdíjba ment'', és továbbra is kisegített, mint pap és mint kántor. A ,,nyugdíjasok'' nem voltak úgy kitéve zaklatásoknak, mint elôtte. Húsz évet töltött el Csepregen, mint nyugdíjas. Már úgy látszott semmi újság nem lesz életében és ekkor jelent meg életében Éva. Elég késôn! Éva maga mondta el csábításának történetét. Éva ugyan Kontra volt, de nem az Úr ellen. ,,Rozmán atyára a derű és humor volt jellemzô. Ez ritka ilyen korú embernél. Ezért is akadt meg rajta a szemünk, hiszen akkor ismerkedtünk meg vele, amikor Szombathelyen laktunk. Telente sokat kirándultunk mindenfelé és Csepregre is. Hogy mivel értünk célt? Azt hiszem egy kicsit nosztalgiázott ô is, amikor a mi fiataljainkkal nála egy párszor megjelentünk, majd magunkhoz is meghívtuk. A csábítás ötlete közben alakult ki. Dömösre nem volt hajlandó jönni -- itt János atya mondott kontrát! -- de Tahiba igen.'' Így lett a Magyarok Nagyasszonya Társaság lelkésze. Éva sikerén mi is felbuzdultunk. János atyát ezután mi is csábítottuk. Elvégre Tahi mellett, mi Leányfalu vagyunk! Jött is örömmel. Lelkigyakorlatos Házunkban sokszor segített gyóntatni. Sôt, egyik csoport lelkigyakorlatát vezette is. Ennek nagyon örültem, mert olyan sok-sok esztendô után ismét találkoztunk, beszélgethettünk. Egyszer aztán kitört belôle az ,,ôszinte elismerés'' felém: -- Te csak olyan vagy, mint ötven évvel ezelôtt. -- Pedig spirituálisom voltál és látod? Nem tudtál elrontani. -- Ó, te zsivány... -- Áldjon meg Téged az Úr, atyám, igen sok kegyelmet kaptam Tôle általad. -- No, azért... Mindig szerettem vele mókázni és vele lehetett. Soha egy pillanatra sem neheztelt meg, az ilyesfajta tréfákért sem. Késô öregségében sem. Ezt a vígkedélyt értékelték nagyra a tahi kistestvérek is, Éva leányai. Mint kis dédikék rajongták körül a dédapa korban élô János atyát. Hát hogyan is lehetne nem szeretni egy ilyen ragyogó öreg bácsit?! János atya is szerette ôket. Ha sóhajtozott is, hogy öreg korára lett ,,martir inter virgines'', azért elviselte ezt a mártíriumot is. Tanította ôket egyháztörténelemre, németre. Részt vett még a farsangi játékukban is. Maga is beöltözött saját ötlete alapján. Nagy sikere volt. Csak azt sajnálta, hogy kártyázni nem tudott. Kontrára nem tudott rekontrát mondani. De azért vígan élt továbbra is. Figyelt azonban, hogy a kistestvérek ne nôjenek a fejére. A liturgikus rubrikákhoz túlzott szigorral ragaszkodott. Nô a szentélybe nem léphetett. Nem ministrálhatott. A zsinat elôtti liturgiát nagyra értékelte, de az újat tartotta. Ilyenkor tudott kedves határozottsággal berzenkedni, kiskakaskodni. Amit itt ô egyszer kimondott, ahhoz ragaszkodott. Ez a saját véleményéhez való ragaszkodás, már egy kicsit több volt, mint állhatatosság... Életének utolsó négy évét az Árpádházi Szent Erzsébet szociális otthon lelkészeként élte. Ide költözött a Magyarok Nagyasszonya Társaság és vitték magukkal. Napi szentmiséiben a hívek könyörgését mindig az ünnepek és alkalmaknak megfelelôen maga szerkesztette. Litániák, szentórák, kilencedek is mélyítették az itt élôk hitét. Az otthon lakóinak két alkalommal szolgáltatta ki a betegek kenetét közösségi liturgia keretében. A súlyos betegekkel, haldoklókkal külön is törôdött. A javított és javíthatatlan órák tömkelege lepte el szobáját. Annyi fületlen-farkatlan, fogas és fogatlan órakerék halmozódott fel nála, hogy egy igazi óraipari kft. műhelyébôl sem lehetett volna többet a kukába szórni, mint János atya szobájának lomtalanításakor történt. De ezen kívül a csodálatosabbnál csodálatosabb gyógyteák halmaza különös életszentségének illatát árasztották szobájában. Fôzte a teákat, amihez alapanyagot a dédikéknek kellett gyűjteni. Ô szárította és fôzte. Itta, aki tudta. Halála elôtti hónapban az Úr fokozatosan mindenrôl lemondatta. Kérnie kellett az áldoztatásban való nôi helyettesítést. Biztosan elgondolkodott azon, hogy Jézust elôször is a Szűz szíve és keze adta az embereknek. Az áldoztatásban a nôi kéz semmivel méltatlanabb, mint a férfi kéz. El kellett fogadnia a dédikék ministrálását is. Legutoljára elfogadta a szentlecke olvasását is tôlük. Az egyes papok illendô és szép liturgikus elgondolása felett áll mindig Egyházunk intézkedése. Belátta, nem berzenkedett, megadta magát. Utolsó héten már nem mondta a szentmisét. Életének utolsó reggelén még megáldozott a szobájában. Majd délelôtt háromnegyed tízkor, az aggkori tüdôgyulladással együtt, elmúlt földi élete. Szívszorító egyszerűséggel temették el Rozmán János jezsuita atyát július 4-én a Kerepesi temetôben -- írja az egyik lap róla. Tegyük hozzá: ahogyan a jezsuitákhoz illik. A rendtartomány fônöke végezte a szertartást. Ott voltak rokonai, a rendtársak képviselôi és számosan mások, akik hosszú életének, változatos pályafutásának egy- egy részletében, kapcsolatba kerültek vele. A temetési szentmisén, a pesti Jézus Szíve templomban dr. Kovács Endre egri segédpüspök, a fôegyházmegye nevében köszönte meg az Úrnak, János atyánk ottani működésének szép eredményeit: ,,... vidám lélekkel, a nehéz idôkben is, mindig reménységet öntött a lelkekbe... Sok mindenhez értett, és ezt hasznosította. Az egyházmegyének is pártfogója volt... valóban a modern lelkiséget képviselte Eger városában és sokat tett Istenért.'' Sokan vagyunk, akik szerettük és szeretjük ôt. A mi szeretetünknél azonban végtelenül nagyobb és boldogítóbb Urunk szeretete, amellyel magába ölelte ôt. Leányfalu, 1996. augusztus 24. (P. Temesi József) ======================================================================== F. Szeles Bertalan (1922--1996) Bánátban, Tiszaszentmiklóson született, Becskerekben, a bátyjánál tanulta a cipészséget. Sokan voltak testvérek, ô volt a tizenharmadik, nyolcan maradtak életben, a többi meghalt. Csintalan gyerek volt -- ezt ô mesélte, mikor itt-ott többen összejöttünk -- tudott viccelni, de a tanulást, iskolába járást nem élvezte. Négy elemije volt, utána jött a tanuló (inas)iskola, akkor aztán pótolta az egészet, azt hiszem, az is négy éves volt. Mint legény nem járt szórakozni, nem az a típus volt ô. Nem volt katona, mert itt tisztázatlan volt az állampolgársága. Húsz éves korában keresztelkedett meg, a szülei nazarénusok voltak. A háború vége felé jött át Jugoszláviából Szegedre, az egyik sógora már ott tartózkodott, akinek a bátyja jezsuita volt. Ô is elhatározta, hogy erre az útra lép. 1943-ban Szegeden kérte a rendbe való felvételét, 22 hónapi aspiránsság után 1945 július 31-én beöltözött, és pontosan két év múlva fogadalmazott. A Manrézában mint fráter cipészkedett és portás is volt. Ott voltunk 1950-ig, és amikor a szétszóratás jött, igen odavoltunk. 1951 tavaszán, amikor P. Süle elfogadta a rákospalotai plébániát, akkor ôt küldte oda sekrestyésnek. De még egy ember kellett oda, s én kerültem melléje harangozóként és háztartásvezetôként. 1951 májusában kezdtünk Rákospalotán dolgozni és ott voltunk 1982 ôszéig, több mint 30 évig elláttuk a rákospalotai templomot. Rákospalota? Hát ott sok minden történt, sok munka volt. Ô fôképpen sekrestyés volt és rendben tartotta a templomot. Különösen télen, amikor sok hó esett, kegyetlen dolog volt a sok lapátolás. Hétfôn volt a takarítás, ebben besegítettem Bertalannak, a hét folyamán pedig sok egyéb kisebb munka. Én reggelenként általában átmentem ministrálni, harangozó lévén följártam harangozni, ez egész komoly munka volt. Annak idején, még az elején a palotaiak nagyon szerettek harangoztatni, volt olyan nap, hogy tízszer is fölmentem a toronyba és hát a kötélig volt 110 lépcsô és plusz 30 lépcsô az óraszerkezethez, amit minden reggel fölhúztam. Egyszer a fônök, a plébános is följött velem -- a kórusig volt rendes betonlépcsô, utána kezdôdött egy vas csigalépcsô, az vezetett a harangkötélig -- akkor mondta: hát ezt én nem tudnám megcsinálni. Nagyobb ünnepekkor Bertalan készítette elô a templomot, a szent sírt és minden más hasonlót ô rendezett. A háztartást is teljesen magunk végeztük. Elég sokan megfordultak nálunk. Többen voltak gyerekek, akik gyakrabban bejártak, az egyik úgyszólván nálunk nôtt fel, aztán volt kettô-három is, akik ettek is nálunk, ha az alkalom úgy adódott, mert otthon nem érezték jól magukat. Mindig voltak bennfentes ministránsok, ezek is közben-közben is besegítettek a munkákba, például a szent sír készítésében, mert az óriási munka volt. A kerti munkákban is segítettem; rózsák is voltak, amit ô és a gondnok ültetett, azokat aztán Bertalan gondozta, kezelte. Az utcát is rendben kellett tartani, általában ô söpört hétköznapokon, de volt, amikor én is. Amikor lapátolás volt, akkor mindig segíteni kellett. Szóval hát így voltunk, így dolgozgattunk. Mentek az évek! Néha szabadságot is vettünk ki fölváltva, hogy e helyettesíthessük egymást. No és hát úgy voltunk, hogy ha valamelyikünk beteg volt, akkor a másik a tennivalókat elvégezte és rendszeresen látogatta a kórházban lévôt. Persze aztán ismerôsök is meglátogattak bennünket a kórházban. Senkivel problémánk nem volt, a meg nem értést kerültük. Elég sokan ismertek közelebbrôl is. Szép munka volt. Ott a templomkertben volt egy kis házikó, a plébániától külön, az volt a mi lakásunk. Csendes eldugott helyen volt, így elég hamar amolyan menhely lett, többen jártak jezsuiták oda, fôleg testvérek. P. Kovács is volt egyszer nálunk, tartott ott egy pár napos lelkigyakorlatot, mikor kijött a börtönbôl. Voltak mások is, akik megfordultak ott pár napig. P. Kollár is többször meglátogatott minket, érdeklôdött felôlünk, nincs-e szükségünk valamire, mert a fizetésünk nem volt valami dús annak idején, de azért megvoltunk. Mások is jöttek, megvoltak az összeköttetéseink, hírt kaptunk a jezsuitákról. Mikor már több évet ott voltunk, ünnepek alkalmával rendszerint jött valaki látogatóba vagy meghívtunk valakit, összehoztunk egy kis ünnepi ebédet, beszélgetést a mieinkkel, testvérekkel, atyákkal. Volt tehát egy kis külsô ünneplés is. Eleinte nem volt olyan könnyű, mert hát alig volt pénzünk. Lelkigyakorlatokat is kezdetben helyben végeztünk, késôbb pedig a közösre mentünk. Emlékszem, voltunk Pécsett, ahol P. Faragó adott lelkigyakorlatot Fricsy atyánál a plébánián, Püspökszentlászlón is volt lelkigyakorlat -- szóval voltunk több helyen. Késôbb aztán jött Leányfalu, akkor az lett rendszeres. Rákospalotán is össze lehetett jönni, emlékszem, egyszer egy fogadalomtétel is volt nálunk, P. Süle rendezte, Tamás atya volt akkor a provinciális, ha jól emlékszem. Berci bácsi és Gedeon testvér fogadalmaztak a belsô szobában, én kint voltam, tudtam, hogy mi van és vigyáztam, hogy ha valaki jönne, nehogy bemenjen valahogy, akkor még résen kellett lenni. Amikor mi odakerültünk, tudták, hogy jezsuita szerzetesek vagyunk, de ebbôl nem volt problémánk. Azt lehet mondani, hogy a hívek nagyon is meg voltak elégedve. Az ember igyekezett becsületesen ellátni a feladatát, persze, ha nem is volt mindig egészen pontos, de igyekezett, hogy ne legyen valami kihagyás vagy késés. Mikor már nyugdíjasok voltunk, akkor egyszer meglátogattak bennünket az ottani (rákospalotai) szomszéd nénikék, följöttek Budára, beszélgettünk, egyikük mondta, hogy a plébános úr emlegette, hogy ez a két ember, aki itt volt harminc évig -- ilyen két sekrestyés már többet nem lesz Palotán. Ezt az idôt végig együtt éltük le Rákospalotán, s onnan mentünk nyugdíjba, együtt kerültünk Budára, ahol 14 évet tartózkodtunk. Mint nyugdíjasok ide-oda jártunk segítgetni. Elláttuk magunkat. Bertalan egyszer kiment Kanadába látogatóba, Szegedre, a testvéréhez is elment néha. Nem volt különösebb problémánk, az utolsó év volt nehezebb, a betegség miatt. A Radvány utcai otthon létrehozása után ott besegítettünk. Bertalan közben beteg is lett, egyszer szívinfarktusa is volt. Kapott egy rakás orvosságot s azzal megvolt, jó erôben volt. A vége felé, amikor én már nem tudtam fôzni, ô elsétált a Radvány utcába és onnan hozta el az ételt. Egyszer aztán hirtelen rosszul lett. Derékfájásra panaszkodott, majd elkezdett a teste körös-körül fájni, úgy hogy már feküdni sem, aludni sem tudott. Kijöttek a mentôk és beszállították a Széher úti kórházba. Ott kezdôdött a szenvedése. Gyakran látogattam ôt, egyszer azt mondta, hogy a jobb lába bénul. Vigasztaltam, az ember nem gondolta, hogy ez lesz belôle. Egy másik látogatáskor meg azt mondta, hogy már a bal lába is bénul. Az orvosok figyelmeztették, ne járjon ki, mert már sejthették, hogy mi a betegsége. Végül mindkét lába teljesen lebénult. Mikor már nagyon beteg volt, átszállították a pilisvörösvári otthonba. Engem is Pilisvörösvárra irányítottak, hogy mellette lehessek. Itt -- hiába dédelgettem -- fokozatosan egyre romlott az állapota. Többször rosszul lett, hideg rázta, mindjárt szaladtam az orvosért. Egyik pénteken aztán olyan rosszul lett, hogy kijött a mentô. Rögtön infúziót adtak neki. Péntek délutántól szombat délutánig négyet kapott. Így aztán megvolt egy pár napig, közben még evett is, próbáltam is mindig biztatni. Egyik éjszaka azonban már szívószállal sem tudott folyadékot inni, próbáltam neki kiskanállal, le is nyelt egy két kortyot, de aztán már akadozott, nem mertem többet adni. Másnap reggel ismét rosszul volt, s ebéd után visszavitték a Széher úti kórházba. Akkor már nem evett semmit. Szombat délután pedig meghalt, nagyon gyorsan ment. Befejezte pályafutását. Pilisvörösvár, 1996. október 25. Hangszalagra mondta: F. Müller József, lejegyezte: S. Szokol György ======================================================================== P. Thurzó István (1914--1996) Önéletrajz Kiskundorozsmán születtem 1914. március 25-én. Édesapám, T. Lajos, édesanyám Márta Julianna, egyszerű, kétkezi munkások voltak. A család ötödik gyermekeként születtem, utánam még nyolcan születtek a családba. Tizenegyen felnôttünk. Nyolcan még élünk. Elsô éveim sanyarú sorsára emlékszem. Pár hónapos voltam, mikor kitört az elsô világháború. Új élet indult, mikor 1920-ban iskolát kezdtem. Negyedikben kezdtem el tanulni otthon is. Hatodikban osztályelsô lettem az addig -- jó, hanyag, elégséges -- tanulóból. Inasnak adtak szüleim Szegedre, de nem találtam a helyem. Eszembe jutott, amit az esperes úr hirdettetett a tanítóval: ,,Gyerekek, akik papnak akarnak tanulni, jelentkezzenek nála''. Esperes úr nem tudott már helyet szerezni. Szegedi nagynéném vitt el végre Szegeden a jezsuitákhoz. Épp akkor ott járt P. Csávossy provinciális. -- Jókor jöttél -- mondta -- épp most ürült meg egy hely Pécsett az Ignáciumban, s fel is vett. 1935. augusztus 14-én vonultam be a Manrézába érettségi után. Két év noviciátus után retorikát is végeztünk. 1938--1941-ig filozófus voltam. Elsô évben Pesten, majd két évet az akkor visszacsatolt Kassán. 1941--1943 Kalocsán voltam magiszter két évig. 1943--1947 Szegeden teológia. Elsô év zavarmentesen ment. Második évet október elején meg kellett szakítani a front miatt. Pár társammal Nagykapornakra kerültem. Vizsgára újra Szegeden voltunk. 1947--1948 harmadik próbaév a Manrézában. P. Magister szóciusa is voltam. 1948 ôszén magyar-angol szakra disponáltak. De önéletrajzom alapján nem vettek fel. Mozgalmas évek kezdôdtek. 1948 ôszén Kispestrôl mennie kellett Klembala atyának. Én váltottam fel. -- 1949 tavaszán Kaposváron kellett mennie jezsuita hittanárnak. Helyébe küldtek. -- 1949 ôszén visszakerültem Kispestre. Pár hónap múlva a Manrézába kellett mennem hasonló okból magiszternek egy hónappal a 30 napos elôtt. Még le sem telt az év, májusban ki kellett ürítenünk a Manrézát. Szegedre kerültem a novíciusokkal. Innen Jászberénybe vittek bennünket 1950 júniusban. 1950 ôszén disperzió kezdôdött. Engem Kaposvárra hívtak vissza. De hamarosan átcseréltek egy társammal, s a pécsi Donatus kápolnához kerültem kihelyezett lelkésznek. 1951-ben nem vettek be a papi keretbe. Egy évig lakatos középüzemben voltam segédmunkás. Technicum minimummal betanított segédmunkás lettem. De el is bocsátottak. Egy évig kôművesek mellett voltam segédmunkás, majd sörgyári rakodómunkás. Innen rendeltek Feri bácsi sekrestyésnek. 1955 kerültem Pestre az Állatkórházba hivatalsegédként. Szentendrére kerültem a szôlôkbe segédmunkásként, mert nem lakhattam Pesten. Újra bemehettem Pestre 1956 augusztusában, Kistextbe segédmunkásnak. 1957 tavaszán hívott a pécsi püspök Komlóra káplánnak, de új tilalom miatt pénzbeszedô lettem, mellesleg kisegítô. 1965 tavaszán Csákváron a Szociális Otthon kertésze és lelkésze lettem. 1978. november 8. óta Székesfehérvár Viziváros plébániáján nyugdíjasként kisegítô lelkész vagyok. Deo gratias! Mindezekért. Eddig az önéletrajz, melyet 1985. január 28-án írt. 1989-ben Budapestre került, ahol az újonnan megnyílt Radvány utca jezsuita nyugdíjas ház egyik elsô lakója lett. Nem sokáig tartott a nyugdíjas állomány, mert hamarosan Szegedre hívták, hogy a Szent József templomban misézô és gyóntató legyen. Amikor egészsége romlani kezdett, visszament Budapestre egy rövid idôre, de szíve visszahúzta Szegedre, ahol az Úr örök életre szóló behívóját megkapta. 1994. február 10-én Életút címen írt egy hosszabb beszámolót, élete utolsó 50 esztendejérôl, amely az Üldözött jezsuiták vallomásai című kötetben nyomtatásban is megjelent. Ezt a beszámolót a Rá annyira karakterisztikus száraz humorral így fejezi be: ,,Rövidre fogtam írásom végét, nehogy rámenjek, és ezt írják fejfámra: Sok minden történt vele, de kibírta, Abba halt bele, hogy leírta. Deo gratias.'' Búcsú P. Thurzótól Kedves István Atyánk! Szeretett Rendtársunk, Paptestvérünk, Lelkiatyánk! Amikor az elmúlt évben -- alig tíz hónapja -- 60 éves szerzetesi jubileumodat ünnepeltük és egyben tudomásul vettük a jezsuita nyugdíjas házba áthelyezésedet, akkor többek között a következô szavakkal köszöntünk el Tôled: P. Thurzó személyében csillag ragyogott a szegedi Szent József templom lelki egén. Ez a csillag most kivonult életünkbôl, de mi azért vissza-visszavárjuk legalább idôközönként és fôleg egy év múlva esedékes aranymiséjére. És te valóban vissza-visszajöttél, mint a föl-földobott kô visszahull az anyaföldre. Visszajöttél, mert vonzott a szülôfölded varázsa, visszajöttél, mert várták lelki gyermekeid lelki vezetésedet és papi feloldozásodat. És ezeknél a visszatérô látogatásoknál reménykedve terveztük az együtt esedékes aranymisénket is. Vártuk Torontóból a gyémántmisés P. Békésit is, hogy mi ketten aranymisések ministrálhassunk neki. Aztán P. Békési lemondta a gyémántmisét, Te pedig végleg eltávoztál a csillagok fölötti harmadik égbe, hogy onnan küldjed majd számunkra július 26-án aranymisés áldásodat. Ember tervez -- Isten végez. És amit Isten végez, az mindig a legtökéletesebb. És erre a számodra utolsó isteni végzésre csak kettôt mondhatunk: legyen meg Isten akarata -- és: viszontlátásra odafönt az égiek társaságában. De azért még ennek elôtte engedd meg, hogy köszönetet mondjunk Istennek az általad nekünk juttatott kegyelmekért. Ha a saját kezeid által összeállított nekrológot végiggondoljuk, megállapíthatjuk, hogy nem hagytál magad után rendkívüli külsô műveket. Nem építettél lelkigyakorlatos házat. Nem alapítottál sem férfi, sem nôi kongregációt. Nem gyarapítottad könyveiddel írásaiddal a könyvtárak könyvespolcait. Mindennél sokkal-sokkal értékesebb művet hagytál magad után. Életműved, legnagyobb alkotásod saját életed volt: az isteni kegyelem és az emberi szabad akarat remekműve, amely példakép és elismerés tárgya volt mindannyiunk számára. Jómagam -- talán meghökkentô lesz ezt hallani még rendtársaim számára is -- benned a tovább élô Kaszap Istvánt láttam. Lelki tisztaságod, kristálytiszta, áttetszô jellemed, kemény aszkézised, szerény és szelíd magatartásod mások felé, irigység és féltékenység nélküli testvéri szereteted, a szenvedéseken felülemelkedô hatalmas lelki erôd, amely fôleg utolsó betegségedben bontakozott ki: engem folyton Kaszap Istvánra emlékeztetett. És akik mindkettôtöket ismertek még fiatalságotokban -- azok emlékeznek, hogy mindketten hatalmas, erôs atléta termettel, izomzattal rendelkeztetek. És mindkettôtök esetében bámulhatunk, hogyan emelkedik föléje lelki nagyságotok a fokozatosan összezsugorodó porhüvelyetek fölé... Most már mindketten odaföntrôl szemléltek bennünket, -- és mindkettôtöket kérünk: Segítsetek imáitokkal bennünket abba az égi hazába, amelynek -- reméljük és hisszük, hogy Ti már örökös lakói vagytok! (P. Bálint József 1996. június 4-én, P. Thurzó temetésén, Szeged, belvárosi temetô) ======================================================================== P. Csele Sándor (1918--1997) P. Vértesaljai beszámolója P. Csele utolsó napjairól és haláláról Néhány sorban beszámolnék Csele Sándor utolsó napjairól, mert eltávozása, vagyis megérkezése odaátra példaértékű. 1994-ben másodéves novíciusként féléves probációra kerültem Rómába a Vatikáni Rádióhoz P. Benkô szárnyai alá. Január elején érkeztem meg, s akkor már pár napja a Salvator Mundi kórházban feküdt P. Csele Sándor. A Germanicum et Hungaricum akkor 76 éves ökonómusát agyembólia érte, és bal oldalára lebénult. Nem is került már vissza a kollégiumba, hanem a Via dei Penitenzieribe vitték, az Írók Házában kialakított nemzetközi jezsuita infirmáriumba. Állapota lassan javult, és a fal melletti korlátba kapaszkodva járkált, sétálgatott. Szelleme egészen haláláig ép maradt. Tisztán emlékezett a sokstrófás templomi énekekre, népdalokra, magyar költeményekre. Egyszer majdnem végig ,,felmondta'' a ,,Szép Ilonká''-t. Dörmögôs ember volt. Elfogadta ugyan a szenvedést, a helyhezkötöttséget, de amolyan ,,jákobi'' módon küzdött Istennel, jobbadán kérdéseivel: ,,Ugye, elkértél engem magadnak és én odaadtam magam. Mindig mondtam ,,Suscipe... s lám most komolyan vetted, mert elveszel, elfogadsz -- apránként. Te tudod...'' A mexikói ápolónôvérek különösen szerették humoráért és mulattak rajta, amiért egy-egy találó névvel ,,újrakeresztelte'' ôket. Az utóbbi idôben állapota lassan-lassan rosszabbodott, egyre nehezebben járt, végül tolókocsiba került. Születésnapján, Nagyboldogasszony táján kivitték a San Pastoréba, a kollégium villájába, amelynek földje az ô ,,birtoka'' volt. A villát gondozó olasz baráti család látta vendégül, és ez a találkozás olyan emlékeket érintett meg, melyek mélyen fölkavarták. Hazatérése után rögtön gyenge szélütés érte, ágyban kellett maradnia. Szeptember 6-án, szombaton délután lett rosszabbul, azonnal orvost hívtak, és felvette a betegek kenetét. Amikor felismerte az unctio szertartását, csillogó szemekkel, igazán örömmel és hittel fogadta. Jobban is lett egy kicsit, majd állapota válságosra fordult. Oxigénpalackra kapcsolták, infúziót kapott. Beszélni ekkor már nem tudott. Ismerôsei körében gyorsan elterjedt a hír: ,,A Csele (páter) halálán van''. Haláltusája öt napja alatt nagyon sokan meglátogatták: magyarok, németek, olaszok. Most derült ki: nemcsak sok barátja volt, hanem szerették is ôt, hűséges szeretettel. Vasárnap, szeptember 7-én, a kassai vértanúk napján este nehézséggel, de sikerült megértenünk, hogy kis fafeszületét kéri. Nem találták, és ekkor a szobámból elhoztam azt a kis keresztet, amit P. Weissmahrtól kaptam, beöltözésemkor. Ezt elfogadta és vagy szorongatta, vagy melléje helyezték. Ezekben a napokban együtt ,,breviztünk''. Hangosan olvastam a fülébe a laudes, a vesperás és a kompletórium latin szövegét. Hang nélkül, akadozva formálta a választ: ,,... Domine, ad adjuvandum me festina'', és a doxológia válaszaként: ,,... sicut erat in principio...'' Tüzes, lázas teste egyre gyengült, de szervezete még így is nagyon küzdött az életért. Szeptember 10-én, délelôtt fél tizenegykor szendergés közben egyszer picit hangosabban sóhajtott. Ez volt az utolsó lélegzete. Tiszta, nyugodt arccal hagyott itt bennünket. Fekete talárisba öltöztették, összefont kezébe tették a kis keresztet és délben P. Superior ebéd elôtt bejelentette közösségnek: P. Alexander Csele meghalt életének nyolcvanadik évében. Requiescat in pace! Róma, 1997. szeptember 10. Temetési beszéd 1997. szeptember 12-én 10 órakor ,,Euge serve bone et fidelis, quia super pauca fuisti fidelis, super multa te constituam, intra in gaudium domini tui.'' Amikor P. Cselére, életére és értünk végzett munkásságára gondolok, önkéntelenül eszembe jut Jézus Krisztusnak Máté evangéliuma szerinti szava. Valójában az Úr melyik másik szavával lehetne jobban leírni P. Cselét: ,,Jól van, te hűséges, derék szolga! Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be Urad örömébe!'' Az életérôl szóló dicséret szava ez: jó és hűséges szolga voltál. Hűséges voltál, kevésben. Visszafizetés és ígéret szava ez: jöjj, hogy részesülj Urad örömében. Jónak és hűségesnek lenni: kétségkívül ezek a legfôbb jellegzetességei ennek a jezsuitának és papnak. Már életének külsô körülményei világosan mutatják P. Csele hűségét. 1948-ban, a rendben végzett 11 éves kiképzése után -- elôbb szülôhazájában, Magyarországon, késôbb Rómában -- érkezett P. Csele a Pápai Német--Magyar Kollégiumba. 45 éven át -- a Münsterben végzett egy éves ,,tertia probatio''-tól eltekintve -- folyamatosan ezt a házat és közösséget szolgálta mint ,,jó és hűséges szolga''. Az elsô öt évet a teológusok repetitoraként. Aztán pedig negyven éven át, 1953- tól 1993-ig mint miniszter és ökonómus. Valóban -- a Szentírás szavaival -- mint jó és hűséges ,,oikonomosz'' : ,,akit ura a háznép fölé rendelt, hogy enni adjon nekik kellô idôben'' (Lk 12,42--43). Boldog vagy te, Sándor, mert az Úr téged mindig figyelmesnek és ebben a szolgálatban foglalatoskodónak talált, még a kemény idôben is. De ez nem minden. Életének ezen külsô adatai nem mondanak el mindent hűségérôl. Sokkal világosabban beszélnek a Germanicum- Hungaricum rektorai. Tényleg sokan voltak. P. Csele 12 egymást követô és egymástól különbözô rektort élt meg. És ezek a rektorok ismételten dicsérték hűségét, megbízhatóságát és szolgálatkészségét. És nagyon hálásak neki ezért. Utolsóként én is tapasztalhattam ezt a hűséget, megbízhatóságot és rendelkezésre állást. Mindazonáltal munkásságának csúcspontja már elmúlt. Munkájának csúcsát ugyanis az jelentette, hogy évtizedeken át állott a kollégium javadalmainak szolgálatában. Ez az idôszak volt egyúttal a legkeményebb is. Különösen is, amikor a 80-as években arról volt szó, hogy el kell adni a birtokokat és újra kell szervezni a kollégium alapjait. P. Csele számára ez nagyon kemény feladatnak bizonyult, jóllehet belátta annak gazdasági szükségességét. Ebben az idôszakban alkalmam volt egy kicsit bepillantást nyernem a nehéz tárgyalásokba. Ezek során is jó és hűséges ,,oikonomosz'' maradt. De még ez sem mond el mindent P. Csele hűségérôl. Nem ismernénk fel egy jelentôs vonását, ha nem neveznénk néven hűségét, amit jezsuita hűségnek nevezünk. Ez a tulajdonsága bizonyítja, hogy P. Csele milyen mélységesen jezsuita és Loyolai Szent Ignác fia. Ennek a hűségnek legfôbb jellegzetessége az engedelmesség volt. Mesélték nekem, hogy P. Csele élete folyamán hányszor és hányszor mondta: ,,Engedelmeskedem''. Némelykor nevetve mondta, máskor fájdalommal, de mindig komolyan. P. Csele meggondolta és élte ezt ,,engedelmeskedem'' kijelentést. Ebben, az engedelmességen keresztül megvalósuló hűségben Csele Sándor eggyé lett Urával és az ô Atyja iránt engedelmes hűségéhez. Pál és az elsô egyházi közösség dicsôíti Jézust, hogy ,,engedelmes lett a halálig, a kereszthalálig'' (Fil 2,8). P. Csele ebben az értelemben ténylegesen egy ,,Szócius Jesu''. Jézus Társaságának rendje megköszöni mindezt, szívbôl megköszöni. A mi Csele Sándorunknak a hűsége Isten hűségének a képmása lett. Mert a hűség -- szabad így mondanom -- isteni erény, Isten erénye. Ma az emberek úgy tekintenek a hűségre, mint egy meghaladott és divatjamúlt dologra. Ennek ellenére mi emberek az Úr irántunk mutatott hűségébôl élünk. A Szentírás gyakran ismétli: ,,Hűséges az Isten'' (1Kor 10,13; 2 Tim 5,24: Zsid 10,23). ,,Az Úr hűséggel és szeretettel vezet'' (25. Zsolt); ,,Az Úr hűsége megmarad mindörökre.'' (117. Zsolt, 100. Zsolt). Euge serve bone et fidelis! Jól van, derék és hűséges szolga! Az ,,engedelmeskedem''-mel P. Csele saját magát fejezte ki, maga jellemezte bensô magatartását. ,,A jóatya'', így hívták mások, különösen is a javadalmak felesbirtokosainak gyermekei. P. Csele törôdött ezekkel a családokkal és részt vett bensôségesen sorsukban. A gyerekek nehezen ejtették ki P. Csele nevét. Ezért ,,jó atyának''’ nevezték. Igazuk volt. Csele Sándor valóban jó volt. De nekem úgy tűnt, hogy ô a maga különleges módján volt jó, egy sajátos, rá jellemzô jósággal. Ez tartotta fenn és egyúttal jellemezte is az életét, a nehéz idôkben és a betegség éveinek idején is. Mit jelentett P. Csele számára jónak lenni? A ,,Korrespondenzblatt'' (1993) dicsérte ,,nagyvonalúságát és derűs lényét'' és ,,Magyarország olasz úriemberének'' nevezte. Ez volt ô, életmódjának egyszerűségében, a felebarát felé fordulásában, megértésben, bensô nemességében és érzékenységében, szívjóságában, másokért való létében és készségességében. A jóatya mindenkit személyként fogadott és úgy bánt vele. Mindazok,meglátogatták ôt betegségének évei során, tanúsítják, mennyire szerették és becsülték ôt. Ez megnyilvánult abban is, ahogy ragaszkodott az öreg diákokhoz. Sokak számára a kollégium történetének egy élô darabja volt. Ezt a ,,jónak lenni'' törekvését hit- és imaélete tartotta fenn. Hűsége a mindennapos dolgokban is példa volt. Munkáját vallási meggyôzôdéssel végezte, magamutogatás nélkül, anélkül, hogy a figyelem középpontjába kívánkozna. És szerintem ebben is, magatartásának gyökere az ,,én engedelmeskedem''. Amiként élt, úgy halt meg: csendben és feltűnés nélkül. Úgy tűnt, mintha csak abbahagyná a lélegzést. ,,Jöjj derék és hűséges szolga, menj be Urad örömébe!'' (Mt 25,23). Ebben az évben, 1997-ben ünnepeltük szerzetbe lépésének 60. és papságának 50. évfordulóját. 80. évének kezdetén a szeretett San Pastoréjában köszöntötték. Most pedig az Atyához távozását és feltámadását ünnepeljük, amelyben hiszünk. És hálával szeretnénk ezt tenni. Hálásan Istennek, aki nekünk ajándékozta Csele Sándort. Hálásan mindazok iránt, akik közel álltak hozzá és akik különösen betegsége idején segítették ôt. Köszönetem mindenekelôtt a nôvéreket, a rendtestvéreket és a betegosztály munkatársait illeti türelmes és kedves szolgálatukért, mellyel F. Cselét ápolták. Hálásak vagyunk P. Cselének azért, aki számunkra volt és mindazért, amit nekünk adott. Hálásnak lenni azt jelenti, hogy ráhangolódunk ezen istenszeretet egyedül méltó hálájára, amely megnyilvánult P. Csele életében, a mi Urunk ajándékára, az eucharisztiára, amit most együtt szeretnénk ünnepelni. (P. Johannes Gerhartz S. J., a Collegium Germanicum et Hungaricum rektorának gyászbeszéde a temetési szentmisén) Búcsú P. Csele Sándortól A római Német--Magyar Kollégiumban ünnepi gyászmise keretében vettek végsô búcsút Csele Sándor jezsuitától, aki szeptember 10-én hunyt el 80. életévében. P. Johannes Gerhartz, a kollégium rektora búcsúbeszédében a bibliai ,,derék és hűséges szolga'' példájához hasonlította az elhunyt alakját, aki valóban hűségesen szolgálta a kollégiumot 45 éven át. Halála olyan volt, mint élete -- mondotta a rektor. Csendben halt meg, háromévi betegágyhoz kötöttség után. Koporsóját a rendi elöljárók mellett a kollégium diákjai, az ôt szeretettel ápoló szerzetesnôvérek és azok az olasz alkalmazottak, családtagok vették körül, akiknek nemcsak munkát és kenyeret adott, hanem akiknek Krisztust hirdette, s akiknek lelki atyja volt. Hálából így nevezték ,,gazdájukat'', a jezsuita pátert: ,,il padre buono'', a jó atya. Temetésére hét fiatal pap, a kollégium egykori növendékei érkeztek Magyarországról egy kisbusszal, hogy megköszönjék neki mindazt a nagylelkű támogatást, mellyel különösen a magyarokat segítette. (Keresztény Élet , 1997. szeptember 28. 1. oldal) P. Csele Sándor P. Csele (Holper) Sándor Fertôszentmiklóson született 1918. augusztus 15-én. Kalocsán érettségizett. 1937. augusztus 14-én lépett be a Társaságba. Novíciusmestere Hemm János volt. Retorikát is végzett P. Szabó József vezetésével és P. Hegyi Fábián latin-görög tanárral. A filozófia három évét Kassán töltötte. Egy évig volt magiszter Pécsett. Valószínűleg 1944-ben családi nevét ,,Cselé''-re változtatta. Ezzel kapcsolatban mesélt el egy kis történetet nem sokkal halála elôtt. 1945-ben vagy 1946-ban Fertôszentmiklóson a postás levelet vitt Csele Sándor részére a család címére. A postás kérdezi: ,,Holper bácsi, lakik maguknál valami Csele Sándor, mert levél jött a számára''. Sándor édesapja felelte, hogy ô ilyen nevű embert nem ismer. A postás magával vitte a levelet. A papának azonban kételye támadt, és megkérdezte Holper mamát, hogy hogyan is hívják most a fiukat. Hallva a választ, futott a postás után, hogy a levél a fiának szól. 1944 ôszén Sándor elkezdte a teológiát Szegeden és két év múlva Rómában folytatta. Ott is szentelték pappá 1947. július 26-án. A tanulmányok befejezése után a Germanicum-Hungaricumban a teológusok repetitora lett, s elkezdte doktori munkájának megírását. Két év múlva, 1950--51-ben Münsterben végezte el a harmadik probációt. Visszatérve Rómába újra repetitor. Az 1951--52-es tanévben megvédte teológiai doktori tézisét, melynek címe: ,,Cur dolor in Redemptione?''. Valószínűleg ezekben az években szemelte ki a német asszisztens P. Van Gestel Sándort a Kollégium gazdasági ügyeinek vezetésére. Az 1952--53-as tanévben hivatala a teológusok repetitora és a prokurátor segítôje. A következô évtôl miniszter a repetitorság helyett. 1959-tôl miniszter és ökonómus s a következôtôl 1992-ig gazdasági fônök. Sándor atyánk engedelmességbôl végezte ezt a nehéz feladatot. Tudnunk kell, hogy a Kollégium Lazio tartomány legnagyobb földbirtokosa volt. A hatalmas terület megművelése az akkor olasz agrárrendszer szerint mind súlyosabb nehézségeket okozott. Ezek oda vezettek, hogy a nyolcvanas években a birtokok javarészét el kellett adni és a Kollégium anyagi ügyeit új alapokra helyezni. Mindez Sándornak sok fájdalmat okozott. Két évvel leváltása után, 1994 elején agyvérzést kapott, s mivel önállóan nem tudott többé élni, a római nemzetközi házak gondozóotthonába került, mely az Írók Házában van. Baloldali bénulás állt elô, de a betegség látását is legyengítette és kisebb beszédzavarokat is okozott. Nagy elfoglaltsága és munkájának jellege miatt a római magyar jezsuita kolóniával nem tartott fenn szoros kapcsolatot. A kommunista hatóságokat, amilyen a magyar követség vagy Miklós államtitkár volt, amikor hivatalosan Rómába látogatott, P. Csele kerülte. Eleinte a Magyarországról érkezett növendékekkel szemben is tartózkodóan viselkedett. Ez a magatartás azonban a nyolcvanas évek vége felé gyökeresen megváltozott. Betegsége idején derült csak ki, mennyi magyar és olasz barátja volt. Az otthon látogatóinak nagy többsége hozzá jött: régi és mostani növendékek, alkalmazottak és sok római barátja és ismerôse. A Kollégium mostani életét és helyzetét nagy figyelemmel kísérte és az elôforduló nehézségek miatt sokat kesergett. A nôvérek (akiknek találó beceneveket adott) és a világi ápolók is nagyon szerették. Kedélyén néhány hónappal halála elôtt észlelhetô volt egy kis változás, fôként amikor béna lába és keze mindig több fájdalmat okozott. Szíve mélyébôl ünnepelte a jubileumokat: július 26-án az ötvenéves papit, augusztus 15-én a hatvanéves szerzetesit és a 79. születésnapot. E két utóbbit a Kollégium villájában, a szeretett San Pastoréban. Onnan azonban nagyon fáradtan érkezett haza. Jómagam augusztus 16-án hívtam fel telefonon Németországból, s nagyon meglepôdtem megtört hangján. Állapota szeptember 6-án váratlanul válságosra fordult. Eszméleténél volt, de már nem tudott beszélni. P. Vértesaljai esténként latinul hangosan imádkozta neki a completoriumot, s Sándor ajakmozgásán lehetett látni, hogy például a gloriára felelt, vagy, amikor áldást adtunk rá, jelezte az áment. Temetésén szeptember 12-én, a Kollégium nagy kápolnájában több mint húszan koncelebráltunk. A kápolna tele volt. A már ittlévô elsôéves növendékek, köztük öt magyar, segédkeztek a liturgiában és az énekben. Magyarul is énekeltünk. A kúriáról jelen volt a római nemzetközi házak delegátusa, P. Egana, a Társaság titkára P. Zwiefelhofer, aki hetente látogatta P. Cselét és asszisztensünk, P. Köster. Ott volt a vatikáni magyar követ is, dr. Bratinka, és a temetés után üdvözölte a magyar alumnusokat. Magyarországról a volt növendékek, a gyôri Ferling György kisbuszon hozta P. Csele unokahúgát, Holper Terézt az öt legjobb barátot a volt és jelen növendékek közül, s eljött velük Ferling György édesanyja is. P. Csele öt magyar elôdjével együtt a római ,,Campo Verano'' temetôjének jezsuita sírboltjában várja a feltámadást. (Szilas László) ======================================================================== F. Liptay (Soós) Károly (1908--1997) Liptay testvér 1908. december 18-án született a pesti Ferencvárosban, hatodikként a hétgyermekes családban. Apja cipész. Két éves, amikor a család átköltözik Józsefvárosba, ahol akkor még zömében tótok laknak. Rendszeresen járnak az Örökimádás templomba misére. Gyerekkorában megjelennek az elsô mozgóképek a városban. Emlékirataiban így ír errôl a nagy eseményrôl: ,,Egy alkalommal szörnyű félelemmel, egymást taposva szaladtunk ki a terembôl, mert a képen egy vonat szembejött velünk és ‘rohant be a nézôk közé.’'' A súlyos gazdasági világválság idejében, 1928--1933 között egy kisiparosnál kap munkát, ahol 1931-ig, a Társaságba való lépéséig dolgozik: ,,Apámnak volt a munkája, az öregség jelei is mutatkoztak rajta. Én tartottam el végül is szüleimet.'' Egy alkalommal a Horánszky utcában megismerkedik a Mária Kongregáció fiataljaival, s megtetszik neki természetességük, vidámságuk. Hamarosan beáll közéjük. Sajtóterjesztéssel, a missziók részére való bélyeggyűjtéssel, kirándulásokkal, színdarabok rendezésével és szavalással a Szent Pál csoport vezetôjeként tevékenykedik: ,,Én az egyik színdarabban egy részeg falusi legényt alakítottam. Állítólag olyan jól, hogy nem akarták elhinni, hogy sohasem iszom semmiféle szeszesitalt.'' Egy manrézai kirándulás alkalmával találkozik két régi ismerôsével, Farkas József és Gara József aspiránsokkal. A találkozásból születik meg elhatározása, hogy ô is belép. De a családot még egy ideig el kellett tartani, mígnem húga házasságával végül ez is megoldódik. Aspiráns és novícius ideje alatt még nem volt kész a Manréza. Sok munkát F. Ácsbolt utasítása és vezérlete alatt végeznek. Az asztalosműhelyben F. Bencze és Gara Jóska a munkatársai. Legsürgôsebb volt a padok elkészítése a lelkigyakorlatos ház és a noviciátus kápolnájába, de megbízták ôt és társait a már elkészült freskók aranyozásával, egy angol gyeplabdapálya és a teniszpálya kiépítésével, valamint az uszoda készítésével, amirôl így ír: ,,Végre csak elkészült... P. Mócsy volt az elsô, aki egy remek fejessel fölavatta a régen várt ‘alkotást,’ mire aki csak tehette, utána ugrott.'' A konyha körüli teendôket is rábízták egy ideig, tizenkét beosztottat irányított. 1933. aug. 15-én tette le elsô fogadalmait P. Bangha kezébe. 1933-ban megkapja az elsô áthelyezést -- a pesti házba. Kezdetben az idôs F. Kandrács mellett segédsekrestyés. A miséket kell elôkészítenie, ostyát sütnie és vágnia. Így ír: ,,Szinte meghatódva láttam negyven év után az ereklyeként falra függesztett sütôvasat a mostani rendház egyik alsó folyosóján. Hiszen több millió ostyát sütöttem rajta...'' Rá hárult az akkor már szinte teljesen megbénult P. Bóta gondozása is, majd nemsokára teljes állású sekrestyés lesz 1937-ig. 1937. júl. 31-én, a pesti ház portásává nevezik ki: ,,Helyettesem nem volt, így éjjel-nappal szolgálatban voltam. Gyakran jöttek haza vidéki missziókba járó atyák éjjel vagy a külföldrôl érkezôk. Ilyenkor -- mivel több ilyen váratlan eset fordult elô, éjszaka kellett valami kis harapni- és innivalót adni a fáradt utasoknak, egy-egy vendégszobát kinyitni... Sok kínom és tehetetlenségem volt a portát sűrűn látogató, segélyt kérô emberek miatt. Pár sort adtam nekik a Horánszky utca 18-ban működô ingyen konyha vezetôjéhez, másrészt volt pár címem szegényeket segélyezô intézményekrôl... Sok baklövésen és csalódáson, hallgatni és beszélni tudáson, megszégyenülésen és kellemetlenségen keresztül lesz az ember -- portás! És a másik szinte meghökkentô valami: hogyan vezet az isteni Gondviselés homlokegyenest ellenkezô utakon -- ugyanoda!'' Megfordul fejében a papi hivatás gondolata is: ,,Közvetlen a püspök halála elôtt elhatároztam, levelet írok Prohászkának, segítsen, hogy pap lehessek. Éppen meg akartam írni (sok töprengés után), amikor jött villámcsapásként a hír: a szent életű püspök Budapesten, a szószéken elhunyt! Késôbb azt is megtudja, hogy P. Vid szerint ôt át kellene tenni a skolasztikatusba, de mikor a kommunista üldözés alatt P. Videt is letartóztatják, ez számára fontos jel: ,,Én a gondviselés ujját látom a két esettel kapcsolatban: nem lettem volna jó pap! Az Úr irgalma megôrzött ettôl a szörnyű lehetôségtôl!'' A II. világháború viharának is tanúja, részese: ,,Egy másik alkalommal borzalmas látványom volt. Egy, az utcára hulló bomba akkor robbant, amikor katonák vonultak az utcán. Egy fiatal katonát cipeltek ketten, egy harmadik a hóna alatt vitte utána a leszakított lábát... Még az oroszok bejövetele elôtt, a durva és kíméletlen zsidóüldözés alatt egy nagymamát és két kis unokáját három napig bújtattam a kisebbik társalgóban. Három nap múlva jött értük egy férfi, a gyermekek apja, s nagy hálálkodások között elvitte ôket.'' Az oroszok bevonulásakor történt, hogy az Üllôi úton megragadta két orosz katona, s belökte egy menetoszlopba, de egy óvatlan pillanatban meg tudott szökni. 1945 nyarán a portáról a Kúriára helyezik, mint F. Szóciust. 1948- ban pedig megkezdôdnek az üldöztetések, melyekrôl így számol be: ,,Arra már nem emlékszem, mikor tartóztatták le P. Videt és F. Váradyt. De azt már tudtuk, hogy most már mi következünk. 1948. dec. 8- án délután kaptam a titkos megbeszélt jelzést, hogy értem jöttek. Hirtelen magamhoz vettem mindent, amirôl arra gondoltam, hogy veszélyes lehet... Az ajtót bezártam és elindultam a Kongregációs Otthonba nyíló ajtó felé. Hirtelen fölbukkant P. Pálos két férfival. Megdöbbentem, mert azt hittem, hogy a Mária utcai folyosón jönnek föl. Láttam, hogy P. Pálos is meghökkent, hogy feléjük megyek. De megôriztem a nyugalmamat és köszöntem neki és a fogdmegeknek is. P. Pálos is fegyelmezte magát és barátságosan visszaköszönt. Biztos, hogy nem volt nekik rólam leírás, vagy fénykép, mert visszaköszönve továbbmentek az ajtóm felé. Én lehetô gyorsan lerohantam a Horánszky utcai kijárathoz. Nyugodt, kimért léptekkel mentem a Krúdy utcába, onnan a Mikszáth téren át a Baross utcába...'' Hamarosan kibocsátják F. Liptay országos körözését. Hol egyik, hol másik ház fogadja be a bujdosót. Nevet cserél, így lesz Liptayból Soós. Vegyszerrel kitöröli keresztlevelébôl a régi családnevét, majd apjáét, és több aláírás próba után a Soóst írja be. 1951-ben a 43-as Építôipari Frontnál munkakönyvet kap mint segédmunkás: ,,Elsô beosztásom egy nagy seprôvel fölfegyverkezve a szemét összegyűjtése volt. Pár nap múlva már téglát hordtam, 50 kg-os cementzsákokban hordtam az anyagot a keverôgépbe... Azután a zsaluzáshoz osztottak be... Három hónap alatt kinevezett a munkavezetô igazgató brigádvezetôvé 28 embert vezényelve irányításom alá... Munkába állásom negyedik hónapjában egy vállalati munkásgyűlésen külön dicséretet és oklevelet kaptam ‘szocialista’ építô munkámért az igazgatótól.'' Idôközben egy rendôrtiszttôl megtudja, hogy nem körözik többé, mert úgy tudják, Amerikába szökött. 1952-ben otthagyja az építôipari vállalatot. Vegyipari tanfolyamot végez, megszerzi az oklevelet, s felveszik szakmunkásnak az újonnan megalakult vegyipari szövetkezetbe, a Technokémiába. Festékek, permetezôszerek és más ipari anyagok készítésével foglalkozik 1956-ig. A permetezôszer-üzemben egy robbanástól hajszál híján menekül meg a munkatársakkal kisebb-nagyobb égési sérülésekkel. Mint kiváló dolgozót kitüntetik. Ezalatt az idôszak alatt már szorgalmazzák a kommunista pártba való belépését. Hogy ezt kivédje, belép a Magyar-Szovjet Baráti Társaságba. Életrajzában így írt: 1960-ban életem nagy reménye megvalósult: saját lakásom van. Öröklakásom. A beköltözés könnyű és gyors volt, teljes berendezésem: egy matrac a padlón, egy kis párna, egy pokróc, egy szék és pár könyv.'' Félretett keresetébôl aztán utazhat is nemcsak országszerte, hanem Erdélybe, a Szovjetunióba, a Szentföldre, a tokiói és a római olimpiára is. Szeret a könyvtárba és az operába is járni, elôfizeti a Vigiliát, Teológiát és az Új Embert . 1973 óta nyugdíjas. Figyelmet fordít egy szociális otthon lakóira, gyóntató papot visz hozzájuk, vallásos folyóiratokat ad nekik. Közben tartja a kapcsolatot a jezsuitákkal, különösen F. Sándorral, anyagilag is támogatja rendjét. Elhatározza, hogy egy könyvtárat gyűjt össze, amit a Társaságra hagyna, ha újra visszaállítják. Hacsak teheti, naponta jár misére, elmélkedést végez, havonta pedig az akkori Németvölgyi temetô csendjében lelkinapot végez. Élete utolsó hónapjait a pilisvörösvári Szent Erzsébet otthonban töltötte, mindig vidáman, megelégedetten. Prosztata rákkal több ízben a Széher úti Szent Ferenc kórházban kezelték. Szobatársai mindig lelkesedtek érte, mert derűs egyéniség volt. Reményünk szerint, hűséges jezsuita élete jutalmaként most már nem inkognitóban és bujdosva, hanem teljes fényben s valóban örök lakásában éli véget nem érô boldog életét. R. i. p. (F. Liptay feljegyzései alapján összeállította P. Cabafi Csaba) Kiegészítô részletek F. Liptay életrajzához az elhunyt feljegyzéseibôl A Manréza remekbe szabott padjait (saját termelésű nagykapornaki nemes, kitűnô minôségű tölgyfából) F. Gara, F. Bencze és én készítettük. Egy (sajnos késôbb kilépett aspiráns, kitűnô faszobrász) faragta az Ószövetség és a szentségek remek szimbólumait a padok oldalaira. Az oltárt P. Lányi püspök bátyja adományozta. Fentieket a Bosnyák téri Szent Antal plébánia templomban találtam meg. (Az oltár angyalképeinek ruháját és glóriákat én alapoztam az aranyozáshoz.) Mint segédsekrestyés, mindig én kísértem a gyóntatószékbe és vissza P. Bótát, aki Parkinson-kórban szenvedett. Újra meg újra számolás után (egy-kettô) nehezen indult és csak akkor tudott lépni, ha pontosan együtt léptem vele, közben-közben újra kellett kezdeni, mert megállt. Én ministráltam neki az oratóriumban, ahol mindent megbénult kezébe kellett adni. Volt még egy nekem kínos (de neki is) feladatom: mindennap katéterezni kellett, mert nem tudott vizelni. Nagyon-nagyon sajnáltam ôt. Mint sekrestyés én sütöttem az ostyát. Kandrács testvér a tanúsíthatja, hogy mennyit kellett sütni: általában évi 300 ezren felül volt az áldozások száma. Én vágtam ki a kis és nagyostyákat is. (Szinte meghatottan néztem sok évvel késôbb az alsó helyiség egyik falára függesztett sütôvasat). Perselyezés nálunk nem volt (ezt mindig dicsérték a népek!) de sokat dobtak a perselyekbe, melyeknek tartalmát nekem kellett megszámolni és pontos számú papírhengerekbe csavarni és így beváltani elvinni. A legnehezebb idô volt mindig a Húsvét és a Jézus Szíve körmenet ideje. A Józsefváros (de Pest) nevezetessége volt a ,,Jezsuita Szentsír''! A jobboldali mellékoltár fölé építettünk nagy színfalakból barlangot, befelé szűkülô festett sziklautánzatokból, mely a mennyezetig ért és különösen távolabbról valódi barlang látványa volt. Egészen bent sok szépen elhelyezett gyertya és virág között volt kitéve az Oltáriszentség. A súlyos alkotóelemeket a kóruson raktároztuk és kötéllel egyenként kellett felhúzni -- leereszteni... Nagy munka volt. A másik nehéz idô volt a Jézus Szíve-körmenet, melyen egész sok egyházi küldöttség és tízezek vettek részt -- mindenki igényét nagy gonddal és figyelemmel kellett kielégíteni. Nagyon sok misét jegyeztek a hívek és bizony elôfordult, hogy az atyák nehezen vállalták az elvégzésüket... 1937-ben lettem váratlanul kapus a portán, nem volt helyettesem. A forgalom igen nagy volt. Több misszionárius atya volt (PP. Csík, Tímár, Krajnek stb. és P. Kerkai és Nagy Töhötöm, akik sokszor jöttek haza éjszaka, amikor megpróbáltam az éheseknek valamit a konyhán összeszedni. Sok fôpapi és arisztokratikus látogatás is esett. Rendszeresen járt ide Gróf Batthyány Ilona, Gróf Bolza Alfonzné, Kray báró, az utolsó horvát bán. Itt ismertem meg Mindszentyt, még mint veszprémi püspököt. Tudott volt bizonyos feszültség közte és Kerkaiék között a KALOT miatt. Ez ügy miatt is járt P. Borbélynál. Zichy kalocsai érsek és a kalocsai segédpüspök ha Pestre jött, mindig nálunk szállt meg. A Kapus dolga volt számukra a vendégszobákat állandóan tisztán, készen tartani, vizet bekészíteni (vízcsap nem volt a szobákban). A ház sok szobája a Horánszky utca része, a 18-as épületben volt két emeleten és onnan nyílt a házból az átjárás a II. emeleti kórusra a Kongregációs Otthonba. Egyetlen segítségem a legendás hírű Pajloger bácsi volt, folytonos ministráns és olykor fél napra a portán. (Olykor panaszkodtak rá a hívek, mert a kapu utáni folyosón sokszor számos látogatót szigorúan csendre intett...) A másik nagy eset volt minden évben a máriabesnyôi nagy férfizarándoklat, melyet P. Bóta kezdeményezett és melyen például 1931- ben Szent Imre halálának 900. évfordulóján több mint 30 ezer férfi vett részt, óriási munkát hárítva a MÁV-ra mely különvonat sorozatot indított ilyenkor az oda- és visszaszállításra. Amikor a Szent Imre-évi zarándoklat visszaérkezett a Keleti Pályaudvarra, négyes sorokban felfejlôdve, kézben égô gyertyával, Mária-énekeket zengve, gyertyafényben ragyogott az egész Rákóczi út. Mikor befordultak a Bazilika felé, megkondult a legnagyobb, a Szent Imre harang mély, zengô hangja. Azt hiszem, egész Budapesten feledhetetlen volt ez a soha nem látott hitvallás. 1938-ban volt az Eucharisztikus Kongresszus nagyon sok külföldi vendéggel. Így jött el szakadatlan erôs elfoglaltsággal 1944, Budapest ostroma. Nem kell elmondanom, mit éltünk át. A szüntelen bombázás, közeledô utcai harcok, az utcákon döglött lovak, melyek fagyott tetemét késsel, fejszével darabolta fel az éhezô lakosság. Sok halottat temettünk el a templomkertben. Akirôl lehetett, feljegyeztem személyi adatait és annak nyomán késôbb a hozzátartozók valamennyit elvitték. A Kongregációs Otthon alsó részeiben kb. 60--80 üldözött zsidó, szökött katona és polgári személy nyert oltalmat és szabadulást. Ezeknek (és a háznak is) P. Raile elôttünk ismeretlen utakon mindig meg tudta szerezni a legszükségesebb élelmet is: sok sárgaborsót ettünk... Volt egy esetem, mikor egy udvarba csapódó akna légnyomása ledobott a pincébe, (éppen a lejárat elôtt álltam) de apró zúzódásokon kívül semmi bajom nem történt. Egy csak az Úr különös irgalma mentett meg az (emberileg) biztos haláltól. Egy kb. 50 kilós bomba hullott a templomudvarba és én botor lélek ,,hatástalanítani'' akartam. Mikor sikerült lecsavarni a fejét, rémülten vettem észre, hogy idôzített volt. A csúcs mögött egy óraszerkezet volt idôre beállítva, de nem működött. ''vatosan ki tudtam szedni a robbanóanyagot, így veszélytelen lett. (Mi lett volna ha a szerkezet megindul és robban?) Már nem emlékszem, melyik napon verték a kaput, kinyitottam, orosz katonák jöttek be, és ,,germanszki'' jelszóval a zsebeimben keresték a németeket. A bombázások alatt mindnyájan a templom alá költöztünk, mert szakértôk szerint dongaboltozata miatt az volt a legjobb óvóhely. A nagyobb bajtól, zaklatásoktól fosztogatástól ismét P. Raile volt a megmentô! Valahol megismerkedett egy magas rangú szovjet tiszttel, akinek mindent megmutatott és így oltalma alá került a ház! Közben elfoglalták az egész várost, és lassan visszatért a nyugalom. Ekkor P. Vid (pihenésképpen is) elküldött engem az áldott emlékű Kálmán Sanyihoz Nagykapornakra lelkigyakorlatozni és még egy hétre. Ott teljes nyugalom volt. Élveztük az erdôket és a csendet. P. Palotay, a ,,Kormányzó úr'' (így hívták a falusiak) nagy szeretettel fogadott. Három napig utaztunk Kapornakig, alkalmi tehervonatokon. De az utolsó célvonat nem állt meg Kapornakon. Ezért már túl a falun kidobtuk kis motyónkat, és szerencsésen kiugrottunk baj nélkül a nem túl gyorsan haladó vonatból. Így értünk a rendházba. (F. Gerse Imre, a szakács, késôbb kilépett a rendbôl és egy üzem párttitkára lett...) Hazatérve meglepetésemre a Curiába rendeltek, P. Borbély mellé. Könyveléseket, különbözô feladatokat végeztem. Igyekeztem mindent nagyon szépen írni. P. Borbély (nem tudom miért?) rövidebb utakra magával vitt. A fokozódó üldözés révén letartóztatták F. Váradyt, aki a gazdasági ügyeket intézte, majd P. Videt. F. Váradyt, amint késôbb megtudtam, félholtra verték vallatás közben. Végül, rettentô kínjában (állítólag!) azt mondta, hogy én tudom, hol vannak elrejtve a Társaság ,,kincsei''. Ezért jöttek értem 1945. december 8-án a ,,pufajkások''. F. Hauser tudott értesíteni, hogy jönnek fel értem. Hirtelen magamra kaptam a kabátot és köpenyemet és azt gondolva, hogy a portáról jönnek, a Kongregációs Otthoni átjáró felé indultam. De ezek (érthetetlenül -- vagy nagyon is értve?) -- éppen arról jöttek, P. Pálost kényszerítve, hogy megmutassa szobámat. Szinte megdermedt az arca (az enyém is!), mikor látta, hogy szembe megyek velük. Szerencsére fényképük biztos nem volt rólam, mert illendô köszöntéssel elmentünk egymás mellett. Mielôtt elindultam, az ajtómon lévô kis órajelzést este 8 órára állítottam a visszatérést. Így kijutottam a Horánszky utcára. A rendôrkocsi a kapu elôtt állt, én lassú nyugodt léptekkel mentem a József utcáig, onnan sebes léptekkel a Baross utcai szülészeti klinikára, bízva abban, hogy a szülészeten nem keresnek jezsuitát. Nem is kerestek. Ott volt egy ismerôsöm, akinél -- már nem emlékszem meddig -- meghúztam magam. Onnan bátyám lányához mentem Rákospalotára, majd bátyám fiához, aki Hűvösvölgyben lakott egy villában. Unokaöcsém, mint volt tiszt a Honvédelmi Minisztériumban volt osztályvezetô. Soha-soha meg nem tudom hálálni azt, amit értem tett. 13 hónapig voltam nála. Nagy kert volt a ház elôtt, így mindig láttuk, ha idegen jött be, és ilyenkor a fáskamrában a farakások mögött kuksoltam. Ha kitudódik, kit rejteget, akkor ô és családja biztosan súlyos büntetést kap, hiszen rendkívül felelôs állása volt -- és két kis gyermeke. Tôle vitt el 1951-ben P. Szörényi. Az is kockázatos út volt, hiszen irataim nem voltak -- csak saját nevemre -- de azokat elhoztam a rendházból, amikor menekülésem utáni második éjszakán elhozott kulcsaimmal a Mária utca 23. számból nyíló átjárón és Kongregációs Otthonon keresztül belopóztam a rendházba és minden nekem, vagy a Társaságnak ártalmára válható dolgot kicsempésztem. (A ,,fogdmegek'' még mindig virrasztottak a portán -- hátha mégis visszamegyek). Szörényi atya Nagykovácsiba vitt, ahol akkor egy kis karmelita ház épült. Ott, a házfônökkel a közeli kôbányában fejtettünk követ az építkezéshez. Csak négyen voltunk, egy testvér, két atya és én. Kb. 3- -4 hónap múlva a rendôrség (nem tudom kinek-minek nyomán) kezdett érdeklôdni utánam. Ez végül már veszélyesnek látszott, ezért egy hajnalon a házfônök atya motorkerékpáron Pestre vitt, ahol felkerestem dr. Mécs Alajost, Mécs László öccsét, aki orvos volt. Tôle kaptam egy címet, a pesti ház egyik jótevôje címét (Szeiler Gizella volt a Baross utcában, P. Palotai gyónója volt, és ezért minden nyáron élvezte a ,,Kormányzó úr'' vendégszeretetét a faluban). Pár hét után P. Donászy révén egy ismerôsénél, Schuller Kálmán vegyészmérnöknél kaptam egy szobát (mint ,,rokon''!), hogy ne telepítsenek be hozzájuk erôszakkal valakit, ami akkor gyakorlat volt. Elfelejtettem elmondani, hogy találtam egy elveszett személyi igazolványt, a nagykovácsi közjegyzô, a fônök atya régi jó barátja rendkívül ügyesen egy saját képemre cserélt igazolványt állított ki számomra. (Ez is vakmerô dolog volt!) Ezzel jelentettek be az új menedékhelyemre. A mérnök család, a lányuk olajmérnök volt, éppen azon fáradozott, hogy több vegyészmérnökkel (államosított ,,maszekokkal'') egy akkor támogatott formát, ipari szövetkezetet alapítsanak. Én pedig, mint ,,rokon'' alapítótagja lettem ennek: a Technokémiának. Ez 1952 végén volt. Így lettem vegyipari szakmunkás, közben elvégeztem egy szakmai tanfolyamot, ahol ,,oklevelet'' kaptam. Itt voltam 1956-ig. Akkor a vállalat két részre szakadt, és a szakadár csoport új nevet, az Elsô Vegyi Indusztria (nagyképű név!) nevet vette fel. Itt dolgoztam 1973. január 1-ig, nyugdíjba lépésemig. Itt meg a desztilláló részleg helyettes vezetôje lettem. A gyógyszergyárakban használt szeszt újra desztilláltuk és 96 százalékra javítottuk. Ez a részleg a pénzügyôrség személyes ellenôrzése alatt működött. Egy százados volt ott állandóan, mindent ellenôrzött, mikor a napi munkát elvégeztük, mindent ólompecséttel lezárt, és másnap csak akkor kezdhettük a munkát, ha személyesen levette a pecséteket. (No, itt még annak ellenére, hogy párttag nem voltam, engem választottak a különbözô vállalatokkal történt tárgyalásokra a F. K. képviseletével...) Én mondtam a vállalat karácsonyi ünnepén az ,,ünnepi beszédet''. A munkaverseny mellett a becsületes munkára -- és szeretetre ajánlottam versenyt. Itt ért a váratlan meglepetés, hogy a vállalat elnöke engem terjesztett fel a ,,kiváló dolgozó'' címre. Közben, hogy elkerüljem a folytonos zaklatást: lépjek be a Pártba! Beléptem a Magyar-szovjet Baráti Társaságba. Egyetlen bélyeget ragasztottak be a tagsági könyvbe. Soha többé ,,feléjük sem néztem'', azt sem tudtam, hol tartják gyűléseiket, furcsa módon nem is érdeklôdtek utánam, úgy látszik, a tagdíj pontos fizetése elég volt nekik, rólam pedig elhitték, hogy ôszinte ,,szovjetbarát'' vagyok. Megnôsíteni is akartak. Mondtam, albérletben lakom, elôbb meg akarok ,,házasodni'' (szó szerint!), ebben megnyugodtak. A ,,kiváló dolgozók'' kitüntetésének ünnepi helye a Váci utcai Honvédtiszti Ház díszterme volt. Emelvényen hosszú vörös posztós asztal, virágokkal, jelszavakkal. A székeken a miniszteri kiküldött és a többi ,,mufti''. Hangszórón szólították az egyes szakmák ,,kiválóságait''. Minden kézfogásnál (minden asztalnál ülôvel) magamban kuncogtam: ha te tudnád, amit én? Talán felordítanál: Megvan!!! Oklevelet is kaptam, hogy a kitüntetést jogom van nyilvánosan viselni. Soha nem viseltem... 1973. január 1-én mentem nyugdíjba, 65 éves koromban. 5 évet rádolgoztam a kötelezô idôre. És milyen jól tettem. Kiderült, hogy az OTI-ban minden iratom eltűnt (Országos Társadalombiztosító Intézet), oda kellett befizetnem a járulékot. Emiatt 1927-tôl 1931-ig terjedô és a Társaságban 1933-tôl 1948-ig terjedô nyugdíjjogosult éveimet elvesztettem (6+15=21 év). A Társaságit menekülésem miatt. Mivel a korhatáron túli munkáért az 1% helyett 2% volt érvényesen, 10%-kal több lett a nyugdíjam. Most jut eszembe, hogy az építôiparban nem akartak elengedi, csak egy ismerôs miniszteri tanácsos közbelépésére sikerült. 18 ember volt a kezem alatt és mindig kellemetlen, nagy felelôsséggel járó munkát sóztak a nyakamra... Elsô nyugdíjas éveimben élveztem a nyugalmat, csendet, ,,műsornélküliséget''. Közben unokaöcsém feleségének anyja meghalt. Ô családjával 56-ban elhagyta az országot és Ausztráliában telepedett le. Felesége édesanyja Szociális Otthonba került. Az ottani látogatásaim alkalmával határoztam el az Orbánhegyi Otthon patronálását. Sokszor sanyarú viszonyok között vannak ezek az öregek. (Pl. vacsora: két szem vízben fôtt burgonya, kockacukor nagyságú vajjal, teával stb.) Bevásároltam nekik, elintéztem ügyes-bajos dolgaikat (végrendeletet is). Vittem be (gyűjtöttem) lehetôleg jó olvasnivalót, meghallgattam panaszaikat, bánatukat. Sok megrázó furcsa tragédián botránkoztam, búsultam. Hihetetlen, mi mindent rejt az élet. Sutyiban vittem be papot elsôpéntekre, betegek szentségének feladására. Elôször nehéz volt a bizalom megszerzése, végül már maga az igazgató kérte, látogassam ôket. Mikor beléptem egy-egy folyósóra, felharsant a kiáltás: itt a Karcsi bácsi! Bérletet váltottam az Operába, hogy zenei műveltségem hiányosságait pótoljam. Viselkedésemben óvatoskodtam. Egy ismerôs rendôrtiszt (nevét sem mondta meg) érdekes tanácsokat adott: pl. sohase menjek át tiloson, ne csatlakozzam soha utcai csoportosuláshoz, mert sok bűnözô ilyenkor bukik le. Ô értesített mindig titokban ügyem állásáról, tôle tudtam meg, hogy az eljárást ellenem megszüntették, mert ,,megtudták, hogy P. Borbéllyal kiszöktem Amerikába''?! P. Sülével, F. Sándoron keresztül voltam érintkezésben késôbb, akivel ,,kódolt nyelven'' beszéltünk telefonon, ha lehallgatnák, azt higgyék, két kelekótya alak beszél -- de hogy mit, azt csak mi tudtuk. Utazásaimról csak annyit most, hogy azért sikerült csak kevesek számára engedélyezett utakra mennem (pl. a tokiói olimpiára összesen csak 100 személynek adtak engedélyt), mert ottani barátaim az utazások meghirdetése elôtt engem sutyiban bejegyeztek. Ezektôl a történetektôl túl hosszúra nyúlna írásom, így is sok már a ,,rövid''. Egy dologról gyôzôdtem meg szilárdan: a világ minden népének egy a vágya: félelem nélkül, békében élni, és éppen ez hiányzik a krisztustalan világból. Bejártam majd az egész országot -- nem is gondoltam, mennyi szépség, ritkaság van benne -- milyen kár, hogy fiatalságunk ,,diszkókban'' ordít és tapsol; kalappal a fejükön üvöltözô, ugráló ,,dervisek'', akik félmeztelenül ugrálva citeráznak. 1995-ben rokkant meg addig jó egészségem, és azóta sok féle nyavalya kapaszkodott belém. Az irgalmas Jézus adjon erôt elviselni. Pótlás az életrajzhoz Az alábbi részt elfelejtettem leírni, pedig száműzetésem alatt életem egyik fôcélja volt! A pesti házban (Szepesi testvérrel felváltva) az étkezések alatt állandó felolvasó voltam. P. Gyenis volt a könyvtáros -- mindennap átnézte az olvasandó anyagot, és nagy türelemmel és szeretettel megtanított az idegen nevek, szavak helyes kiejtésére. Általa jutottam be többször a könyvtárba és láttam gazdag tartalmát. Szétszóratásunk után az aztán ebek harmincadjára került. Keveset tudtak belôle megmenteni. Ezért határoztam úgy, hogy minden ,,fölösleges'' forintomat arra használom, hogy a pesti ház könyvtárának új alapját megalkossam. Könyvárveréseken, kisebb-nagyobb antikváriumokat bújva szedtem össze egy olyan sorozatot, mely úgy vélem kevés helyen van együtt. 120 (!) lexikont gyűjtöttem össze, mely az élet összes területét felöleli. Célom az volt, hogy mivel a Társaság tagjai igen széles körű irodalmi tevékenységet folytatnak, mindezekhez a lehetô legtöbb és megbízható adatokat találjanak együtt. Olyan lexikonok vannak itt egymás mellett, amelyekrôl általában nem hallunk: Protestáns, -- zsidó, -- írói álnév, -- történelmi (magyar és világ -- nemzetközi), -- liturgiai, -- teológiai, -- filozófiai, magyar- és világirodalom, -- pedagógiai, -- matematikai, -- Nobel- díjasok, -- űrhajózási, repülési, -- vasúti, -- méréstani, vegyi, -- számítástechnikai, fizikai, mezô, erdészeti, -- akadémiai, elektrotechnikai, műanyag stb. lexikon: tehát 120 féle! Híres magyar és idegen költôk, írók, tudósok, utazók stb. sorozatai, -- tehát alig van olyan területe életünknek, melyrôl ne lenne gazdag, megbízható forrásanyag. Ezt annak ellenére csináltam, hogy nem reméltem (P. Süle sem!), hogy még életemben megérem a Társaság visszatérését. Hát ezt hagyom hálás szeretettel a Társaságra! A könyvek száma kb. 3500--4000 körül van. Ezt egyszer majd valakinek pontosan, szakszerűen lajstromozni kell, mert én ehhez nem értek. Bár megemlékeznének rólam az irgalmas Jézus elôtt azok, akik -- hiszem! -- Isten nagyobb dicsôségére és hazánk javára használni fogják. Ezt akartam még leírni. F. Liptai Károly ======================================================================== P. Máriás (Gologi) Lajos (1908--1997) Curriculum vitae P. Máriás Lajos 1908. július 4-én született Kalocsán. Gimnáziumát a Nagyváradi Premontrei Gimnáziumban kezdte meg és a Kalocsai Jezsuita Szent István gimnáziumban fejezte be bejáró növendékként. Ott kapta hivatását P. Alaker hatására. 1925 szeptemberében lépett a Jézus Társaságába. Noviciátusát Érden végezte, de Kalocsán fogadalmazott. 1928-tól 1931-ig Szegeden filozófus, 1931-tôl 1934-ig magiszter Pécsett, 1934-tôl 1938-ig teológus Innsbruckban és Szegeden. Glattfelder Gyula szegedi püspök szentelte pappá, Szegeden, 1937. június 24-én. Harmadik probációt Szegeden végzett, s utolsó fogadalmait 1940. február 2-án tette le Budapesten, a Jézus Szíve- templomban. 1940-tôl 1944-ig földrajz-történelem tanári diplomát szerzett. Négy éves felkészülés után a tanárságra Kalocsán és Pécsett összesen három tanévet és hat hónapot tanított. Iskoláink elvétele után 1948 nyarától 1950 január végéig a Pécsi Egyházmegye szolgálatában Kishajmáson (Baranya megye) volt lelkész. Édesapja halála után (1950. február 14.), március 18-án indult diszperzióba, ami számára 10 éven át bujdosást, földalatti életet jelentett. 1960. április 13-tól hivatalosan a Pannonhalmi Állami Szociális Otthon gondozottja volt, ideje nagy részét azonban Sülysápon, dr. Szegedi László plébániáján töltötte, ahol szinte élete végéig apostolkodott. 1946-ban a Gologi nevet Máriásra változtatta. Ezzel is kifejezte élete nagy szenvedélyét: a Fatimai Szűzanya tiszteletének terjesztését. Bízunk abban, hogy a Szűzanya hűséges gyermekét és apostolát Szent Fia irgalmába ajánlja. (P. Ádám János) P. Máriás (Gologi) Lajos Mély lelkiséggel megáldott, nagy apostoli ambícióktól fűtött jezsuita volt. 1908. július 4-én született Kalocsán. Gimnáziumát a nagyváradi premontreieknél kezdte el és Kalocsán fejezte be. 1925 szeptemberében lett novícius Érden. 1928-tól 1931-ig filozófus Szegeden, 1931-tôl 1934-ig magiszter Pécsett, majd teológus Innsbruckban és Szegeden. Glattfelder Gyula püspök szentelte pappá 1937. június 24-én. Szegeden végezte harmadik probációját P. Csávossy vezetése alatt; utolsó fogadalmait 1940. február 2-án tette le a budapesti Jézus Szíve templomban. 1939-tôl 1943-ig a budapesti egyetemen szerzett földrajz- történelem szakos tanári diplomát. Szívesebben lett volna lelkiségi író és szónok, de példás készséggel fogadta a tanári dispozíciót. Ô maga mondta, hogy nagyon nehezen tanult, és nem a legjobb osztályzatokkal vizsgázott. Elsô tanári évét Kalocsán töltötte. A diákok nagy figyelemmel hallgatták szentbeszédeit, a város népe pedig tömegesen hallgatta engesztelést sürgetô szavait. 1944-tôl 48-ig Pécsen tanított a Piusban. Diákjai becsülték következetes szigoráért és nevelôi munkájáért. A város itt is hamar megismerte. Hatásos szentbeszédeiben fôleg a Szent Szűzrôl, a Világ Királynôjérôl szólt, akinek szobrát az ô szorgalmazására állították fel a pécsi pálos templom elôtt. -- Már ekkoriban felhívta magára az ÁVO figyelmét. Amikor 1948 nyarán a Pius megszűnt, P. Tüll rektor felajánlotta Virág Ferenc pécsi püspöknek a tanárpátereket: nevezze ki ôket az egyházmegye legelhagyatottabb vagy újonnan létesülô stációira. Ez meg is történt. Máriás atya (aki a Szent Szűz iránti tiszteletbôl vette fel ezt a nevet) Kishajmásra került, amihez három fília tartozott kb. ezer hívôvel. Páratlanul szép hitéletet teremtett. A négy misézôhelyet teljesen felszerelte. 1949 ôszén más beosztást kapott, utóda Dési János álnéven Jancsó lett. Vele 1950 márciusában Magyarhertelenden népmissziót tartott. Értesítették, hogy elfogatására készülnek. Erre az atya -- még a befejezés elôtt -- eltűnt, ismeretlen helyre távozott. Tíz nehéz év várt reá. Egészségét is kikezdô helyeken rejtôzött, nyomorúságos körülmények között. P. Kollár provinciális amnesztiát kért és kapott a bujdosó számára. ,,Könnyebb lett volna neki a börtönben'' -- mondták indokolásul. Egy kikötés volt: vonuljon be a pannonhalmi szerzetes-otthonba. Szabad idejének nagy részét imák, imaórák írásának, szerkesztésének szentelte. Jelentôs részük magnetofon-kazettákról lehallgatható. Az atya fôleg vakok vagy betegek szolgálatára gondolt. Munkáját szinte kicsinyes gonddal végezte, hogy zeneileg is minden szép és hibátlan legyen. -- Néhány kazettája ôrzi a külföldrôl és belföldrôl Pannonhalmára látogató rendtársak -- többek között P. Arrupe -- hangját is. Élete vége felé nagy tisztelettel fordult az angyalok világa felé. Amikor a fôleg Ausztriában terjedô angyalkultusz túlzásaira a Tanítóhivatal figyelmeztetett, az atya készséggel engedelmeskedett. -- Sokat imádkozott, az imával való apostolkodásnak igen nagy fontosságot tulajdonított. Az egyik kispap, Szegedi László, akit -- sokadmagával -- rendszerellenes magatartásáért kitettek a Központi Szemináriumból, Pannonhalmán lett takarító. Ekkor került mély lelki kapcsolatba Máriás atyával. Késôbb szívesen látta ôt plébániáján, Sülysápon. Csaknem 80 sülysápi hívô a temetésen való megjelenésével is tanúsította, mennyi lelki gazdagságot jelentett számukra az atya ottani lelki hatása és szenvedése. P. Máriás rákos betegségét imádságosan, türelmesen viselte. Sajátos módon, szinte mindvégig reménykedett felgyógyulásában. Utolsó szavaival a szent angyalokhoz fohászkodott. Elhunyt Sülysápon, 1997. február 19-én, temetése Pannonhalmán volt február 25-én. (P. Hevenesi János) Recenzió Máriás Lajos imakazettáiról Azt tudom elmondani, hogy nekem mit jelentettek ezek a kazetták, pontosabban az az imamód, ami ezeken van. Máriás atya Pécsett tanárom volt 1947-ben. 1959-ben találkoztam vele Pannonhalmán újból, ahol segédmunkásként dolgoztam, mert a központi szemináriumból elküldtek bennünket, mivel nem jártunk békegyűlésre. Elsô beszélgetésünk alkalmával megragadott Máriás atya karizmája, amit abban az idôben kapott. Tanultam és tudtam korábban is, hogy az isteni természet részesei lettünk a keresztséggel, de mindez elvont igazság volt, ami erkölcsi kötelességgel jár. Szavai nyomán lett életté bennem a Szentháromság életében való részvétel. Élhettem és kell élnem a Szentháromság életét, mint saját életemet a magam és a világ javára. A karizma mindig annak szól, aki kapja. A karizmát mindig az Egyház javára adja a Lélek, és azt akarja, hogy az elterjedjen. Az új karizma kezdetben sokak számára idegen, mások számára semmi újdonság sincsen benne. Ezekben az imákban elsôsorban nem az érzelem, az áhítat, az egyszerű körülményekhez képest a szép kivitel, nem is a gondolat a fontos, hanem az Isten élettevékenységébe való egyre tevékenyebb részvétel begyakorlása. Ezek az imák több alkalommal programpontjai lettek az egyházközség csütörtök esti szentségimádásainak, és kisközösségi találkozásoknak. A hívek szívesen fogadták ezeket és gazdagodtak tôlük. Az imák kiadását javasolom. Nem a biztos anyagi siker, nem a biztos népszerűség jegyében, hanem azért, hogy fokozatos megismerésük és terjedésük által hozzásegítenek a krisztusi élet teljesebb megismeréséhez, begyakorlásához és kivirágzásához. (Szegedi László, 1991. február 7.) ======================================================================== F. Miklós János (1910--1997) Emlékeim ,,Isten, én Istenem, Téged kereslek, utánad szomjazik a lelkem! Érted sóvárog a testem mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld. Téged keres tekintetem a szent sátorban, hogy erôdet és dicsôségedet megláthassam. Magasztallak egész életemen át, s nevedben emelem imára kezem...'' (Zs 62) Amint a zsoltáros ebben a zsoltáridézetben Isten utáni vágyakozását juttatja kifejezésre, hasonlóképpen ez az Isten utáni vágyakozás bennem is megvolt már gyermekkoromtól kezdve. Visszaemlékezésemben megkísérlem tehát életem jelentôsebb eseményeinek visszaidézését -- vázlatosan összefoglalva --, azokét, amelyek befolyásoltak, illetve formálták életkörülményeim alakulását, és így azok következményei végigkísértek egész eddigi életem során. 1910. december 5-én születtem, vasutas családban, a Bácsbodrog megyei Bácsföldváron, amely helység a Dunát a Tiszával összekötô Ferenc-csatorna jobb partján fekszik, ahol a Csatorna a Tiszába ömlik. Apánk akkor ott mint vasutas, a vasútállomáson (ahol laktunk) jegykiadói szolgálatot teljesített. Itt egy és fél évig laktunk, azért ez csak születésem helye. Apám: Miklós János, születésemkor 37 éves, római katolikus ószentiváni születésű, (Szeged mellett), földműves családból. Anyám: Kovács Borbála, 27 éves, római katolikus a Duna melletti Gombos községbôl származott földműves családból. Mi heten voltunk testvérek: egy leány és hat fiú. A vasutasokra jellemzô volt a gyakori helyváltoztatás, a szolgálati beosztástól függôen, következésképpen a hét gyermek öt különbözô helyen született. Apánk a Magyar Államvasútnál, Szegeden kezdte vasutas pályáját (képesítése: pályaôr, pályavizsgáló). Fôképp az ország déli részén teljesített szolgálatot. Utolsó szolgálati helye Békéscsaba volt, ahova 1917-ben kerültünk a Nagybecskerek melletti Alsó-Elemérrôl. Itt be is fejezôdött a vasutas életünk, ahol a családot súlyos veszteség, tragédia és gyász érte. Apánk 1920. június 20-án tüdôgyulladás következtében, 46 éves korában elhunyt. Attól kezdve családunkra nézve igen nehéz évek következtek. Az apai gondoskodás megszűnt, a legidôsebb testvérünk 16 éves, a legkisebb abban az évben született. Ezután özvegyen maradt 36 éves Édesanyánk kizárólagos gondja lett a hét félárva gyermek nevelése, a fél nyugdíjból és a családi pótlékból. Anyánk özvegységben maradt élete végéig, 72 éves koráig. Budapesten temették, 1955-ben, én akkor börtönben voltam. Iskoláimat 1916-ban kezdtem a Torontál megyei Alsó-Eleméren. Elemér német község, a tanítás is magyar és német nyelven folyt. Apánk Békéscsabára történt helyezésétôl kezdve, 1917-tôl itt folytattam az elemi iskolát, majd annak elvégzése után, 12 éves koromtól kezdve -- és mivel a helyzetünk és a szükség azt megkívánta -- több parasztgazdánál szolgáltam mindenes cselédként az akkori körülmények nyújtotta lehetôség szerint Békéscsabán. Így korán kellett megtapasztalnom a családon kívüli életet, a mostoha sorsot, amely oly kegyetlen és nyomasztó hatású az idegenségben. Most itt kerültem közelebbrôl kapcsolatba a szenvedéssel, de kényszer folytán barátságba is. Megtapasztaltam a idegen légkört, az istállóban való tartózkodást és alvást és a magányosságot is. Kegyetlen sorsban, műveletlen környezetben éltem akkor. Az árvák Gondviselôje azonban nem hagyott el. Ezután, tizennegyedik évemet betöltve, 1925-ben kezdtem el és 18 éves koromban, 1929-ben végeztem el a négy éves polgári iskolát mint nyilvános tanuló, Békéscsabán, az iskolaigazgató jóindulatából. Szerzeteshivatásom alakulása Hivatásom alakulását befolyásolta családunkban a vallásos légkör, vallásos nevelôdésünk, szüleink életpéldája. Késôbb az egyéni, azaz személyes megélt hitemrôl való tanúskodásom. Gyermekkoromban befogadott jó mag, amely ,,kikelt'', s elindult, nem lett életképtelenné, mivel a megélt hitem fejlôdött tovább s majd a szerzetesi életemben teljesedett ki, mert már az alapja megvolt, s az jelentôs maradt a továbbélésben. Az iskolában a hittanár útján kapott tájékoztatás is segített, és így annak alapján az ismeretszerzés a szerzetesi életformáról. Olvasmányaim útján jelentôs segítséget szereztem, így Páduai Szent Antal életrajzának olvasása döntô hatást jelentett számomra. De a vágy is serkentett valaminek, a többnek, a jobbnak megvalósítására. A hovatartozást kifejezô szerzetesi ruha is vonzó hatású volt személyemre. (Érted sóvárog a testem, 62. zs.) Amikor már a jövô sorsomat illetôleg foglalkoztam annak további alakulásával, fölmerült elôttem a kérdés, hogy milyen életforma szerint valósíthatnám meg azt a vágyamat, ahol és amelyben különösképpen közvetlenül szolgálhatnám Isten ügyét. A kérdést fontolgatva, úgy határoztam tehát, hogy vágyamnak megfelelôen azt az elgondolásomat szerzetesi közösségben élve valósíthatnám meg a legjobban. Ekkor levél útján, írásban érdeklôdtem az Iskolatestvéreknél a rendbe való felvétel feltételei felôl, tanítóképzôbe, Homokon. Azonban koromra való hivatkozással, elutasították kérelmemet. Életemben különösképpen tiszteltem a Szeplôtelen Szűzanyát. Szeplôtelen Fogantatás ünnepén már ifjúkoromban ígéretet (fogadalmat) tettem tiszteletére, és kértem segítségét, pártfogását tisztaságom védelmére. Ezután tovább dolgoztam a mezei munkában, és közben készültem az 5. gimnáziumból magánvizsgára. A Szegedi Tankerületi Fôigazgatóságtól 1930-ban engedélyt kaptam a magánvizsga letételére, Szegeden a Piarista Gimnáziumban. Latin nyelvbôl nem sikerült az írásbelim, azonban az újabb vizsgára való jelentkezést engedélyezték. Katonaköteles koromat elérve bevonultam katonai szolgálatra, de a tanulást és a vizsgákra való felkészülést ott is folytattam. Szegeden, az ötödik határôrkerület távbeszélô-szárnyához kerültem kiképzésre. Majd következtek a különféle szolgálati beosztások, határszolgálat. Ezek azonban nagyon befolyásolták tervemet. 1935 októberében befejeztem a hároméves, részben önként vállalt katonáskodásomat, és leszereltem. (A gimnáziumot jóval késôbb már Budapesten fejeztem be, magánúton, humán tagozaton érettségiztem). Katonai szolgálatom alatt is megmaradt a szerzetesi élet iránti érdeklôdésem, sôt fokozódott is bennem. Most már végleg döntenem kellett, és mivel az évek is eljártak fejem felett, de tartva attól is, hogy esetleg valamilyen befolyás hatására talán megváltozhatna a tervem, elgondolásom, akkor pedig hiábavaló lett volna az az ifjúkori vágyam, amelyre készültem éveken át (de nem sikerült), de nem valósult meg. Azonban volt egy lelki támogatóm, a húgom, családunkban az egyetlen leánytestvérünk, aki már akkor Szegeden az Iskolanôvérek rendjében volt. Jézus Szíve tiszteletét gyakoroltam már ifjúkoromban is, és hivatásomat is ez a tisztelet segítette elô. Azért, véleményem szerint, a jezsuitaságom is a Szent Szív tiszteletének mintegy folytatása. Jelentkezésem és felvételem Jézus Társaságába Régi vágyam megvalósításának útján elindultam tehát, amely Jézus Társaságába való felvételemhez vezetett. 1936 tavaszán kértem felvételemet a Társaságba, és fölvételt nyertem mint testvér-aspiráns, huszonhatodik évemben voltam. Még ugyanabban az évben, szeptember 25-én megkezdhettem a noviciátust (újoncidôt), amely 1936. szeptember 25-tôl 1938. október 2-ig tartott. 1938. október 2-án, Ôrangyalok ünnepén letettem a szerzetesi fogadalmat, Szegeden a rendház kápolnájában, szentmise közben P. Müller Lajos rektor kezébe. Imádságom Istenem, köszönöm, hogy megtaláltál engem, és mivel tieddé, sajátoddá akartál tenni engem s így bennem örömödet akartad lelni, azért lehajoltál hozzám és kiemeltél a világból. Köszönöm neked is Ôrangyalom, hogy megôriztél életem során -- a kísértések között is -- az elbukástól, és hogy segítettél célom megvalósulásában. Amikor még a szerzetesi élet vállalásának gondolatával foglalkoztam, akkor semmi más óhajom, sem más tervem, és más számításom sem volt, csak az, hogy én ott, abban a közösségben élhessek, szolgálhassak, olyan beosztásban, amilyet tôlem elvárnak és ahol megfelelek. Mindezt pedig tehetségem teljes odaadásával, művelten, finoman legyek képes teljesíteni. Tudtam azt, hogy mindaz, amit ott tennem kell, szent dolog és Istennek tetszô. Működésem a Társaságban Szolgálataim 1938. július 31-i dispozíció folytán a Szegedi Rendházba kerültem beszerzôi (bevásárló) és betegápolói szolgálatra. Ez a szolgálatom 1945. december 5-ig tartott. Abban az idôszakban, 1940--44 között, mint tartalékos katona, egy és fél évet töltöttem belsô katonai és hadszolgálatban a fronton, és közel egy fél évet szovjet hadifogságban. 1945. szeptember elején szabadultam a jasi fogolytáborból. Dokumentumom van. 1945. december 5-tôl a szegedi rendházból Budapestre kerültem a központi rendházba portási szolgálatra. 1949-es év második felében és 1950 elsô felében a Tartományfônökségi központban mint testvér segítô és autóvezetô szolgáltam az elhurcolásig. Disperzióban 1950 júniusától a Rendtartomány működésének államilag történt betiltása után a rendtagok többsége polgári foglalkozásban helyezkedett el. Így jómagam is, mivel autóvezetôi jogosítványom volt, a TEFU-nál helyezkedtem el, tehergépkocsi-vezetôként, ahol a forgalmi- tanfolyam elvégzése után munkába állhattam, és ott 1950 júliusától 1951. július 29-ig, letartóztatásomig dolgoztam. Letartóztatásom 1951. július 30-án az ÁVO ôrizetbe vett, letartóztatott, a Rendtartomány és a Tartományfônökkel s bizonyos ügyekkel kapcsolatosan. A Fô utcai ÁVH börtönébe szállítottak. Ott pedig éjjel-nappali kihallgatásokkal zaklattak. Majd körülbelül kéthónapos ottani fogva tartás után, vádemeléssel a Markó utcai börtönbe szállítottak. Egy bizonyos idô eltelte után a Fôvárosi Központi Bíróság az ÁVH javaslata alapján ,,a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel -- hamis vádja -- címén'', hat évi börtönre, teljes vagyonelkobzásra, és 10 évi politikai jogfosztásra ítélt. -- Az ítélet ellen nem fellebbeztem. -- Az ítélet megtartása után nem sokára, a Rákoskeresztúri gyűjtôfogházba szállítottak, ahol magánzárkába kerültem. (Szabadulásom elôtt nem sokkal, 1956 elején, Vácott a börtönben közölték velem, hogy a Fôvárosi Bíróság 5 évre csökkentette az ítéletet). Börtönéletem, élmények A Budapesti Gyűjtôfogházban a gombüzembe kerültem, ahol P. Csávossyval találkoztam 1952 elején, mivel Ô is ott dolgozott. A szigorú felügyelet miatt nem sokat beszélhettünk. Ekkor a magánzárkából az egyik csillagszárny emeletére kerültem, ahol P. Viddel találkoztam, amikor egy idôben mostuk a függôfolyosót, a trepnit. Ebben valami szándékosságot gyanítottam a találkozás miatt -- talán valaki azt elôkészítette. Ott közölte velem: ,,testvér, holnap szabadulok''. Én azonban közöltem vele, hogy tapasztalatunk szerint a börtönbôl szabadultakat Kistarcsára, internálótáborba viszik. Egy kissé feszélyezett és nyugtalan arckifejezést árult el, nyugtalannak látszott. Egy idô után a földszinti magánzárkába visszakerültem (talán az ügyeink bonyolódhattak akkor?), ahol a zárkám közelében ültették vasba (megvasalták) P. Csávossyt. Hangja után felismertem, amikor az ôr szót váltott vele. Fájdalmat kifejezô hangját nem észleltem, nem hallottam. Csak amikor már -- egy idô eltelte után -- az ôr levette róla a vasalást, akkor volt hallható az egyenlôtlen ütemű lépése, és az ôr biztatása: ,,na öreg, gyerünk, gyerünk.'' P. Tüllel is találkoztam sorakozók (létszámellenôrzés) és fürdés alkalmával többször is. Ilyen sorakozó alkalmával egy darab kenyeret adott nekem, az ôr azonban ezt észrevette és erre behívta az irodába, ahol ,,megpofozta'' (P. Tüll ezt a következô sorakozónál elmondta). P. Tüll gyakran ki volt téve a ,,megpofozás veszélyének'', mivel a rabok úgy tudták, hogy ô a jezsuita provinciális, azért a rabok üdvözlô gesztusát az ô szokásos udvarias és föltűnô gesztusával azt viszonozta, ami természetesen bosszúra ingerelte az ôröket. Szállítás Vácra 1952 tavaszán Vácra kerültem, a Budapesti Gyűjtôfogház és Vác börtöne között történt nagyobb szabású rabcsere alkalmával. Attól kezdve Vácott töltöttem rabéletemet szabadulásomig. Szabadulásom 1956. tavasza végén szabadultam -- feltételesen -- a váci börtönbôl. Ugyanis munkateljesítmény címén elengedték a még hátralévô, letöltendô büntetésemet. Meglepetés volt ez számomra, hiszen ezt nem közölték elôre velem. A szabadulásom elôtti napon, reggel benyitott az ôr a zárkánkba, majd nevemen szólított és hozzáfűzte: ,,szabadul, fogja a cuccát, jöjjön velem''. Kissé kétkedve fogadtam a hírt, de pillanatok alatt megfordult a világ elôttem, fogtam a csajkát és a pokrócot s így indultam. Természetesen nem az ôr után, hanem elôtte, ahogyan ezt itt a móres megköveteli. Ilyen esetben már finomabban szólnak az ôrök is a rabokhoz. Elhagyják azt a bizonyos sürgetô szót, hogy ,,nyomás, gyerünk''. Talán ekkor már egyenrangúnak tartják magukkal a rabot is? A börtönnek ez egy különleges módszere, hogy a szabadulandó rabot, szabadulása elôtti napon, külön, magánzárkába teszik. Másnap tehát, korán reggel, a börtönirodából utamra bocsátottak. Hála Istennek! Disperzióban, börtön után 1956 nyarától a Budai Villanyszerelô Vállalatnál dolgoztam egy rövid ideig, azonban onnan mint méltatlant elbocsátottak. 1956 júliusától 1957 februárig a Belkereskedelmi Szállítási Vállalatnál dolgoztam autószerviz-szerelôként. Ettôl kezdve pedig az Egyházi Szeretetszolgálatnál szerepeltem sofôrként. A nem megfelelô kereset miatt innen eltávoztam. 1957. június 21-tôl a TEFU-nál (1. sz. Autóközlekedési Vállalat), autószerelôként dolgoztam 1969. május 14-ig. Ettôl kezdve kénytelen voltam abbahagyni az autószerelôi foglalkozást a gázolaj okozta bôrbetegség miatt. 1969. május 15-tôl Budapesten a Rókus kápolnában sekrestyésként dolgoztam 1972. december 31-ig, 62 éves koromig, nyugdíjaztatásomig. 1973. január 15-tôl 1982-ig mint nyugdíjas Szegeden a Szent József templomban P. Kollár provinciális óhaja szerint sekrestyés- mindenes szolgálatot vállaltam. Itt a püspökatya által felavatott akolitusként segítettem a templomi szolgálatban 1982-ig. Ezután már csak idôközönként segítettem Szegeden, meggyengült egészségem miatt, ismét pihenésre szorultam. Ezzel be is fejezôdött számomra disperzióbeli működésem. Ezután P. Provinciális óhaja szerint tevékenykedtem. Befejezés Hálaadásom, köszönetem és könyörgésem Istenem, hálát adok a Tôled kapott hivatásomért, a hivatás kegyelméért, amelyben részesítettél és az abban való megmaradásért s azt Neked köszönhetem. Hálámat fejezem ki a Társaságnak, Jézus Társaságának a befogadásomért, a nevelésért, és hogy ebben a Társaságban élhettem mint testvér, szolgálhattam egész eddigi életemen át, és hogy jóságodból valamint irgalmadból eredôen kegyes voltál hozzám. Most irgalomért fordulok hozzád, Uram, hogy bocsáss meg nekem mindazokért a hibákért, vétkekért, amelyeket elkövettem ellened, életem során. De bocsáss meg azokért is, amiket embertársaim ellen vétettem, akár tudatosan vagy akaratlanul, ami által ôk vétkeztek, vagy vétkezhettek volna. Azért nevükben is bocsánatért könyörgök hozzád, Uram. Ha pedig -- olykor -- meg nem értésben vagy félreértésben volt részem, azért pedig dicsôítem Szent Nevedet! Amikor pedig az engedelmesség szellemétôl -- talán -- eltérô véleményt juttattam kifejezésre vagy cselekedtem, azért irgalomért könyörgök hozzád, Uram. Istenem, Tôled kaptam az életemet, így most az visszaadom neked, mivel hozzád megyek. Kérlek, Jézus Krisztusom, fogadd el ezt a megajánlásomat, és részesíts engem az örök boldogság örömében. Ámen Budapest, 1992. október 2-án, Ôrangyalok ünnepén. ======================================================================== P. Pesti József (1919--1997) Önéletrajz Dégen, Veszprém megye déli csücskében születtem 1919-ben hetedik gyermekként a kilenc között. Az elemi iskolát is Dégen végeztem. -- 1930-ban Pécsre kerültem a Pius Gimnáziumba, mint az ottani Ignáciánum növendéke, jezsuita aspiránsa. -- 1938 augusztusában léptem be a noviciátusba Budán, a Manrézában -- ott végeztem el a két év noviciátust, majd az egy év retorikát. -- Így mentünk 1941 nyarán Kassára a három év filozófia elvégzésére. Kassa tudniillik akkor vissza volt csatolva Magyarországhoz. Nagyon szép emlékeim vannak az ott töltött évekrôl. 1944 nyarán ismét Pécsre kerültem, a Pius gimnáziumba, mint a második szakasz magisztere az internátusban. Ugyanakkor rajzot és művészettörténetet is tanítottam az egész gimnáziumban, mert a rajztanárt kivitték a harctérre. Novemberben már elért bennünket az orosz harcvonal, átvonult rajtunk -- és 1945 elején újra megindult a tanítás. -- Ottani második tanévem derekán visszatért a háborúból a rajztanárunk -- s akkor P. rektor megkérdezte, nem volna-e kedvem elkezdeni a teológiát Szegeden és az év végén levizsgázni. Ez 1946 elején volt, a tanév felében. Volt kedvem -- Szegedre költöztem -- elvégeztem az elsô évet a teológiából -- és prímán levizsgáztam. Mindjárt utána, a nyári vakáció elején, jött a provinciálisi látogatás -- és megkérdeztek, volna-e kedvem Rómába menni és ott folytatni a teológiát, majd után bienniumot végezni... Ahhoz is volt kedvem -- szeptember elején negyedmagammal nekivágtunk a kalandos utazásnak. De 1946 november elejére -- amikor a tanév megkezdôdött -- sikeresen megérkeztünk Rómába, a Gesůban volt a szállásunk, onnan jártunk a Gregoriánára. -- 1948-ban szenteltek pappá -- majd jött az utolsó teológiai év. -- Ennek végeztével Németországba, Münsterbe utaztam, ahol a harmadik probációs évet végeztem el, szintén szép emlékkel és haszonnal. 1950 ôszén ismét Rómában voltam a biennium elvégzése céljából, fundamentálisra készülôben. Otthonom a Bellarminum lett két évig -- ahol szintén nagyon jól éreztem magamat. -- Onnan a Germanicum- Hungaricumba kerültem 1952-ben, mint a teológusok repetitora három évig. És ott P. Csele volt a ház minisztere. Azokban az években a kinti magyar elöljáróink már keresték, hova is osszák be végsô munkakörre a kész fiatalokat -- a nagyvilágban --, mert haza nem mehettünk. Az elején úgy volt, hogy Észak-Amerikába küldenek. Akkoriban azonban -- fôként a brazil jezsuiták -- megszagolták, hogy Rómában vannak kész fiatal magyar jezsuiták, akikre lehet pályázni. Így került P. Ruff és P. Schwab, majd P. Benkô is és P. Hauser is Brazíliába -- és jómagam is a déli Provinciába. -- Készülôdésem és utazásom közben azonban provinciálisváltás történt ott délen -- és az új provinciális valóságosan megrettent, amikor megtudta, hogy én szimpatizálok G. Marcel filozófiájával... Elutaztam hozzá beszélgetni, és azt ajánlottam neki, hogy írok emigrációs provinciálisomnak, helyezzen máshová -- például Argentínába, ahonnan akkor már erôsen hívogattak... Így ugyanis neki sem lesz velem baja -- és én is nyugodtan dolgozhatok. Szívesen beleegyezett. Így kerültem Argentínába, Buenos Airesbe, a hétmilliós fôvárosba -- és ott zajlott le a majdnem 35 éves munkásságom lényeges része; az ország egyéb helyeire csak kirándulásszerűen látogattam el rövid lelkipásztori munkára. -- A Buenos Aires-i magyar emigráció nagy lelkesedéssel fogadott. Két bevándorlásból tevôdött össze az emigráció: az elsô és a második világháború menekültjeibôl. Mármost a második emigráció szinte teljes egészében értelmiségi személyekbôl állott, és eleven társadalmi életet folytatott -- azonkívül számos egyesülettel és ifjúsági csoportosulással rendelkezett. Ezért szerettek volna egy fiatal és dinamikus lelkipásztort maguknak -- mert a két ferences atya, akik a harmincas években érkeztek oda, szinte kizárólag az elsô nemzedékkel foglalkoztak, és már idôsek voltak. 1956 szeptember végén érkeztem Buenos Airesbe -- erre egy hónapra kitört a forradalom Magyarországon -- és nemsokára ismét jöttek a menekültek, köztük a sok pelyvával. Épp azért igyekeztem más szervezetekkel együtt minél gyorsabban munkát és lakást szerezni nekik, hogy beépüljenek a mindennapi életbe -- és így már csak lelkipásztori kapcsolataink legyenek. Sikerült is -- két év alatt mindegyikük élete végleg normális kerékvágásba került. Hogy mibôl állt lelkipásztori munkám nagy Buenos Airesben? -- Mindenek elôtt megszerveztem a vasárnapi miséket -- legalább két helyen a behemót fôvárosban, ahol szétszórtan éltek magyarjaink. -- Azután elindítottam a megfelelô helyen a szombati magyar iskolát az elemista korú gyermekek számára, ahol magyart és hittant tanultak szorgalmasan; egyúttal készülve az elsôáldozásra is. Mindezt egyelôre szíves argentin egyházi keretekben sikerült megoldani. -- Közben kezdettôl fogva rendszeresen látogattam a magyar családokat és kartotékokat készítettem mindenkirôl és mindenrôl. -- Azután részt vettem a magyar egyesületek életében, az ifjúsági szervezetek gyűléseiben és munkáiban. Így alakult ki idôvel a középiskolások szombati iskolája is, társulva népművészeti foglalkozásokkal: népdalokkal, táncokkal és egyebekkel, úgyhogy nagyon jó ,,népi együttesünk'' is lett, fényes szereplésekkel. Végül minden nyáron 60-- 70 elemista korú gyermeket vittem nyaralni a tengerpartra, mások kíséretével és segítségével stb. -- Körülbelül foglalhatom össze tevékenységemet az argentínai Magyar Katolikus Misszió keretében. Ezenkívül kezdettôl fogva megjelentettem egy Értesítôt -- a Magyar Katolikus Missziós Központ Értesítôjét -- két-három havonként, hogy tartsuk a kapcsolatot valamennyi katolikus magyar családdal tevékenységünket illetôen stb. -- A legfontosabb alap azonban egész munkálkodásomhoz a Szent István Kör megszervezése és létrehozása volt -- és ma is az. A Kör jogi személyiséggel rendelkezô civil egyesület - - amelynek tagjai a katolikus társadalom önkéntesei -- célja pedig az, hogy a havi tagdíjból és ünnepélyek rendezése által anyagilag, egyéb közreműködéssel pedig gyakorlatilag támogassa a Misszió különbözô munkáit. -- Ez is nagyszerűen sikerült. -- Tíz évvel megérkezésem után már megvettük az elsô telket egy jó fekvésű külvárosban, ahol bôséges lehetôség volt további terjeszkedésre is -- és azonnal építkezni kezdtünk: nagy szükségünk volt már székházra a Magyar Katolikus Misszió és annak megnövekedett munkái számára. -- A következô évek folyamán még három további telket vásároltunk, és az építkezést lépésrôl-lépésre azokra is kiterjesztettük. -- Így aztán, amikor már volt egy-két használható helyiségünk, azonnal oda telepítettük át a magyar gyermekek és az ifjúság számára folytatott szombati ill. vasárnapi iskoláinkat, és minden növekvô társadalmi tevékenységünket is. -- Volt saját otthonunk, központunk! Sôt, hamarosan argentin elemi iskolát is indítottam az elsô osztállyal meg egy óvodát a környezô városnegyed argentin gyermekei számára. Ez is nagy sikert ért el: három év alatt elértük már a maximális létszámot: a hét elemi osztályt, és azok mindegyikében a harmincas létszámot. Az óvodában pedig már a második évtôl kezdve két turnust kellett felállítani: délelôtti és délutáni beosztással. -- Mindezen kívül ebédelési lehetôséget is teremtettünk az iskolások számára: olcsón és jót. -- Nagyon elismert iskola lettünk a Buenos Aires-i provinciában -- a rendszeres és hivatalos inspekció bejegyzései alapján is. -- Késôbb -- kellô idô, hely és tapasztalatok után középiskola is indult ugyanott -- ugyancsak szép sikerrel -- és 1996 december elején volt az elsô érettségi vizsga. -- Ez azonban már az engem felváltó ,,representante legal'' -- Valentinné Redl Erzsébet -- érdeme és munkája révén jött létre és virágzik továbbra is. -- Egy ,,nota bene'' az iskola kérdéséhez: az iskola ténye és munkája nagy súlyt, fontosságot és tekintélyt jelentett kezdettôl fogva a Magyar Katolikus Misszió központunknak és magyar társadalmunknak a javára -- hiszen nagyszerűen működô kulturális munkát jelent a magyarság részérôl a környezô argentin társadalom javára. Sôt ennél még sokkal többet is jelent. A nyilván sokasodó feladatok most már mind a rendszeres munkámhoz tartoztak kiegészülve a lelkipásztori teendôkkel. -- Sôt 1980-tól kezdôdôen meghívást kaptam a jezsuita egyetem keleti iskolájának a tanszékére is, hogy ott Közel-Kelet átfogó történelmét tanítsam. -- Ezek a sokasodó teendôk azt eredményezték, hogy mindinkább át kellett adnom a felelôs munkaköröket is más megbízható személyeknek -- természetesen a magyarság keretén belül. Sikerült is megfelelô személyeket találnom, és attól kezdve rájuk építettem mindent. -- Így vált lehetségessé az, hogy a nyolcvanas évek haladtával mindinkább azon gondolkodjam, hogy hazamegyek Magyarországra. Ebbe belejátszott az is, hogy a nyolcvanas évek elejétôl kezdôdôen minden nyáron hazalátogattam egy hónapra -- világjáró ôstörténelmi elôadásaim keretében -- és láttam azt a nagy problémát, amit a paphiány jelent, együtt a kommunista éra által okozott vallás-erkölcsi állapotokkal. -- Ugyanakkor Buenos Airesben volt magyar pap a lassan kihaló, beolvadó magyar kolónia számára -- ha voltak is egészségi problémái már régebbrôl. -- Ilyen körülmények között határoztam el, és jöttem haza 1990-ben augusztus folyamán. * * * Magyarországra való visszaköltözése után 1990-ben elôször Kalocsán dolgozott lelkipásztorként, majd 1997 nyarán Budapestre helyezte elöljárója. A magyarság eredetének kutatását itt is folytatta. December elején Buenos Airesbe utazott, hogy karácsonyra lelkipásztori szolgálatban részesítse régi, szeretett híveit. December 12-én még így írt Mária utcai rendtársainak: Egyelôre kellemes nyarunk van, nincs túl meleg -- könnyebben végzem a látogatásokat híveim körében. Erôsen marasztalnak -- de persze ez nem megy olyan könnyen. - - A jelzett szombaton este érkezem, ne tégy korai misékre vasárnap. Addig is áldásos karácsonyt és új esztendôt kívánok Mindenkinek!'' December 23-án azonban váratlanul infarktust szenvedett, és az a halálához vezetett. P. Pesti egész életében puritán egyszerűségben, szinte katonás fegyelemben élt, szerette Istenét és szerette hazáját, magyar népét. Embertársaiért önfeláldozóan dolgozott. Isten adjon neki örök nyugodalmat s legyen Ô hűséges gyermeke munkáséletének örök jutalma. November végén a páter részt vett a Szent László-iskola elemista és középiskolás évzáró ünnepélyeken, ahol bemutatták mint alapítót. Beszédet is mondott. Hétköznap mindig a híveinél ebédelt és vacsorázott. Látogatta a családokat. Huszonegyedikén részt vett a magyaroknak rendezett karácsonyi ebéden, amely elôtt misét mondott. A karácsonyfát saját maga díszítette fel. Huszonkettedikén furcsa módon nem volt senkinél. Az ágyába fekve, éjjel kezdte magát rosszul érezni, rendtársai segítségét kérte. Nem tudta a fél testét mozgatni. Azonnal bevitték a kórházba az intenzív osztályra. Másnap délelôtt bement hozzá Erzsébet, de már nem reagált. Így volt egy pár napig. Minden délután bement valaki a rendtársai közül, délelôtt pedig Erzsébet a megengedett fél órára. Amikor meghalt, a Szent László iskolába hozták a koporsót, misét mondott az itteni provinciális és még két rendtárs. Nagy Pál búcsúzott a magyarok nevében. Másnap szintén a kollégiumból indult a menet és a San Miguel-i jezsuita temetôben temették el, ahová egy tucatnyi magyar kísérte. (Valentinné Erzsébet, a Szent László Iskola [Buenos Aires] igazgatója, Pesti atya utolsó napjairól) ======================================================================== P. Szabó József (1906--1997) Szabó páter 1906. április 23-án született Miskolcon polgári családban. A gimnáziumot a miskolci minorita gimnáziumban végezte. Húszéves korában, 1926. július 30-án lépett be a magyar Jézus Társasága noviciátusába Érden. Mind a bölcseleti, mind a teológiai tanulmányait Szegeden végezte. A két fôiskola között Kalocsán találjuk mint a Loyoleum prefektusát. 1937. június 24-én Szegeden szentelték pappá. A teológiai tanulmányai befejezése és a harmadik próbaév után a Manrézába került, és ott tanított a retorikán szónoklattant 1939 és 1945 között. Ebben az idôben jelentetett meg egy könyvet a szónoki gesztusokról. Közben már kapcsolatot teremtett a műegyetemistákkal. A háború befejezése után műegyetemistákkal foglalkozott. 1945-ben már a budapesti rendházban találjuk, ahol mint operárius, a műegyetemisták lelkésze, valamint az egyetemisták kongregációjának a prézese. Elég nagy sikerrel működött. A budapesti rendház tagjainak elhurcolásakor nem tartózkodott a rendházban, egy ideig bujkált. 1950 és 1976 között kereten kívül kényszerült dolgozni. 1950 ôszétôl kezdve a Haller téri plébánián sekrestyés. De az egyetemistákkal való foglalkozást nem hagyta abba, kisebb csoportokban foglalkozott velük, fôként a Balaton partján, hiszen ott egy ideig el lehetett tűnni a rendôrség szeme elôl. Nem szabad megfeledkezni az 1956-os forradalomban betöltött szerepérôl. Ahogy Miklósházy püspök írja visszaemlékezéseiben, egyszerre csak megjelent október utolsó napjaiban a Péterfy utcai kórházban, ahol Attila műtôsként szolgált, és ott Szabó atya szakadatlanul végezte a lelkipásztori munkát, gyóntatta, vigasztalta, szentségekkel látta el az oda szállított sebesülteket százszámra. Senki nem tudta, hogy honnan került elô, hogyan tudta meg, hogy éppen ott van rá a legnagyobb szükség. 1963. augusztus 22-én letartóztatták, és illegális szervezkedés miatt hat évre ítélték. Öt évet töltött a Budapesti Gyűjtôfogházban. Szabadulása után egy jó ideig irodavezetô volt a budapesti Szent Kereszt plébánián, és egyre jobban részt vett a lelkipásztori munkában. Nehezen tudta elfogadni, hogy pap létére miért nem folytathat rendszeres lelkipásztori munkát, és többször is megkísérelte, hogy működési engedélyt kapjon. Ez a törekvése 1976 szeptemberében sikerrel járt, amikoris Lékai bíboros prímás felvette ôt a működô papok közé. 1976 és 1978 között a Szent Kereszt plébánián dolgozott, majd a kelenföldi plébánián lett káplán, késôbb helyettes plébános. Itt 1978-tól dolgozott nagy buzgósággal, míg bírta erôvel. Ereje fogytán, 1993-ban kérte elhelyezését Radvány utcai otthonunkba, majd onnan 1995-ben került a pilisvörösvári Szent Erzsébet otthonba. Külön karizmája volt a műegyetemistákkal, sôt egyáltalán az egyetemistákkal való foglalkozás, akik közül igen sokan tisztelték és szerették ôt. Idôs korában is kapcsolatban maradtak vele, elárasztották szeretetük, gondoskodásuk és nagyrabecsülésük jeleivel. Rendtársai is nagyra becsülték és tisztelték ôt. Mindig mosolygó arca, ápolt, piperkôzés nélkül gondozott külseje, tiszteletreméltó megjelenése, másokhoz való szeretô odafordulása, erényes önfegyelme és fáradhatatlan apostoli buzgósága mindannyiunknak példaként szolgált. Megköszönjük a jó Istennek, hogy nekünk adta ôt. Szeretett halottunk 1990. március 19-én írt végrendeletét ezekkel a szavakkal fejezte be: ,,Igaz szívvel rebegek hálát a Gondviselésnek jezsuita hivatásomért és anyámnak, a Jézus Társaságának pedig fizikai, szellemi és lelki kiváló neveléséért, melyben részesített. Akiket életemben megbántottam, vagy megbotránkoztattam, alázattal kérek tôlük bocsánatot. Én is szívbôl megbocsátok azoknak, akik engem bántottak meg.'' Nyugodjék békében! A Magyar Nemzet ben valószínűleg 1990-ben jelent meg egy cikk Szabó atyáról, amely hűen tükrözi az atya lelkipásztori működését: Pár héttel ezelôtt volt műegyetemi tanáromtól, évekkel késôbbi kollégámtól hozott levelet a posta. Kicsit aggódva s szívdobogva forgattam kezemben, hiszen elôre nem tudhattam, hogy miért is keres meg Gerey Tamás barátom, akiért annak idején némán és a szemek sugarával egymást is erôsítve izgultunk és szorítottunk. Bizony úgy a hatvanas évek végén az akkori vízügy nagy hatalmú vezetôinek jóakaratú elnézése is kellett ahhoz, hogy Lindenmayer Csuri, volt évfolyamtársam, s Tamásnak ugyancsak tanítványa, neki munkahelyet tudjon szorítani közöttünk... A levelet felbontva teljesedett ki Tamás igazi története, amely az ökumenikusság felé haladó világunk számára is példamutató. 1945 ôszén, amikor szinte az egész ország az újrakezdés lázában égett, a budapesti műegyetem is megnyitotta kapuit, ahol a katolikus hallgatók között már korábban is tevékenykedett P. Szabó József, vigaszt és segítséget nyújtva a rászorulóknak, hadba küldötteknek, sebesülteknek vagy visszatérteknek, netán szökevényeknek. A ma 85 éves és testileg, lelkileg teljesen friss és még mindig sziporkázóan szellemes páter 46 évvel ezelôtt a műegyetemi hallgatók talán legkedveltebb és legközvetlenebb nevelôje volt, akiért rajongtak a diákok, s a mindig is elôzékeny, csupa szív, akkor már harmadéves Gerey Tamás is bűvkörébe került. Szabó páter az egyre nehezedô körülmények ellenére is tette, amit tennie kellett. 1947 elejére már megszervezte a Műegyetemi Egyházközséget, amelynek megalakulását Mindszenty bíboros hagyta jóvá. A pártállami hatalom diktatúrájának megerôsödésével, különösen 1948 után, az egyházak úgyszólván minden területen védekezni kényszerültek a nyílt és sokszor szemérmetlen, ellenük irányuló támadásokkal szemben. Sok megpróbáltatás érte a protestáns egyházakat is, mégis ôszintén el kell ismernünk, hogy a legtöbb megaláztatást és meghurcoltatást a katolikus egyház és annak papjai kapták. Ezekre az évekre visszagondolva ma is elszorul a torkunk, ha a katolikus egyház akkori vezetôi ellen egymás után lefolytatott koncepciós perekre, s azok megtartásának idején a félrevezetett tömegek mozgósításával szervezett állami szintű, egyházellenes tüntetésekre, valamint a bírósági tárgyalásokról adott, szisztematikusan összeállított rádióközvetítésekre gondolunk. Szabó páter műegyetemi helyzete is egyre nehezebbé vált. Elôször csak a szobáját vették el... A református műegyetemi lelkész, Orgoványi György azonnal felajánlotta az övét jövôbeni közös használatra, de ezt tette az evangélikus vallású, a műegyetemen egyetlen paraszti származású, a Gépelemek Tanszéke akkori híres professzora, Vörös Imre is... 1950-re a páter fizetését is megvonták, 1951-re pedig az egyetemrôl is kitiltották. Állása alól fel nem mentették -- hiszen nem világi hatalom nevezte ki --, s ahogyan a műegyetem akkori párttitkára fogalmazott: ,,nem mentjük fel, nem csinálunk feleslegesen mártírokat a papokból...'' Szabó pátert neveltjei és tanártársai a legnehezebb idôkben sem hagyták cserben. Gerey Tamás -- aki akkor már a Pattantyús tanszék tanársegédje volt -- az oktatók között havonkénti gyűjtést szervezett, hogy az adományokból a pátert támogatni tudják. 1956 elôtt a páter a külsôferencvárosi Szentkereszt plébánián lett adminisztrátor kosztért, kvártélyért... Az október 23-i szervezkedés hírére a műegyetemre sietett, hiszen a műegyetemi katonai tanszék legendás Mariann ezredesének felhívása hozzá is eljutott. A felvonuláson a diákok között a páter jezsuita talárisában vett részt... Estére tért vissza a Szentkereszt plébániára, s másnap hajnalban már telefonon kérték a Szent István-kórházba a szabadságharcos sebesültekhez és haldoklókhoz... Beköltözött a kórházba, hiszen a sebesültek és az orvosok nem engedték haza. Minden nap misézett a szabadságharcosoknak, a sebesülteknek és a kórházi személyzetnek. Amikor csak tehette, kijárt a Korvin-közbe vigaszt nyújtani a sebesülteknek, lefogni a haldoklók szemét, kivinni az elesetteket Rákoskeresztúrra, ahol eltemetésük elôtt beszentelte ôket... 1956 után visszakerült a Szentkereszt plébániára. A diáksággal való kapcsolata azonban nem szakadt meg. Mintegy 30 fôs csoport tömörült körülötte. Ez volt a Mária Kongregáció, amelynek tagjait pszichológiára és vallástörténetre oktatta lelki gondozásuk mellett. A nyarakat sokszor együtt töltötték Fonyódon. A hatalom nem tévesztette szem elôl ôket. Amikor már elég erôsnek érezte magát hozzá, lecsapott rájuk. Ekkor Gerey Tamás már a keszthelyi egyetem kinevezett egyetemi tanára volt. 1963. aug. 22-én Szabó pátert és több diákot Budapesten, Gereyt Keszthelyen tartóztatták le. Azzal vádolták ôket, hogy összeesküvést szôttek a népi demokratikus államrend megdöntésére. Szabályos egyházi koncepciós pert produkáltak Szabó páter és Gerey ellen, hiába fogadkoztak hát a Rajk-temetés szónokai, hogy Magyarországon nem lesz többé ilyen... (Jellemzô az egész hercehurcára, hogy Gerey ellen az egyetem is kénytelen volt fegyelmi eljárást lefolytatni, amelyben legnagyobb vétke az volt, hogy kórházi ágya melletti asztalán imakönyvét is láthatóan ott tartotta.) Szabó pátert a Fôvárosi Bíróság Bimbó István vezette tanácsa 5 év és 6 hónapra ítélte, amelyet aztán a Legfelsô Bíróság Vágó Tibor vezette tanácsa 7 évre súlyosbított. Gerey Tamást végezetül is három évre és négy hónapra ítélték. 1990. június 5-én törvényességi óvás keretében a Legfelsô Bíróság kimondta, hogy 1963-ban Szabó páter és Gerey Tamás nem követtek el törvénysértést, koncepciós per áldozatai voltak, és felmentette ôket. Kedves Szabó páter és kedves Gerey Tamás! A református barátnak engedtessék meg, hogy mondhassa: Laudetur Jesus Christus! (M. I.) P. Szabó József P. Szabót 1943 nagyböjtjén ismertem meg. Konferenciabeszédet tartott műegyetemi hallgatóknak. Elsôéves egyetemista voltam. Több évfolyamtársam ismerte már, ám más évfolyamokban is intenzív apostoli tevékenységet folytatott. Megalapította a Műegyetemi Mária Kongregációt, a Lelkészséget, a hallgatók anyagi támogatását. Engem megtisztelt azzal, hogy belsô munkatársául hívott meg. Kiváló, messze átlag feletti szervezô volt, remek taktikai adottságokkal. Végiglátogatta a szimpatizáns professzorokat, akik az egyetem kari ülésén dolgozószobát és fogadó-helyiséget szavaztak neki. Nyilvános filozófiai és szociológiai tanfolyamokat tartott. Megkezdôdtek a lelkigyakorlatok a Manrézában számunkra, P. Szabó vezetésével, vagy általa meghívott páterekkel (P. Révay, P. Alaker, P. Kollár stb.). Az ,,egyetemi'' lelkigyakorlatok száma több tucatra tehetô. Különös sikere volt P. Dombi József S. J. ,,szolidáris'' szemléletű lelkigyakorlatainak. Idôközben megkezdôdtek P. Szabó szervezésében a balatoni nyári táborozások is. Nyolcszemélyes vitorlás hajó és telek került a birtokunkba. A közös szentmisék a lelkészi munka tengelyét képezték. Lelkivezetése során mesteri irányítást nyújtott: én is lelki fia voltam. Kimondhatatlan hálával tartozom a Páternek. 1953-ban P. Dombihoz irányított, aki kilenc éven át tanított felsôfokú elitképzéssel: világi feladatok (szabadalmak, egyetemi tud. tevékenység, stb.) mellett a szolidáris teológia vonalán. Ma is rendszeresen adom tovább, amit P. Dombitól P. Szabó indítására kaptam (Summa, Filozófia, Klasszikus bölcselet, Szent Pál teológiája, Szentírás-exegetika). Kilenc lelkigyakorlaton vettem részt. P. Szabó ellen koholt vádakkal (összeesküvés) pert folytattak, több mint öt év börtönre ítélték. A súlyos körülmények során is erôs lelkület, jó idegrendszer, állóképesség jellemezték. Most 91 évesen látogatóit téveszti, ám fel van írva odafenn egy hűséges Krisztus katonájának tenger sok fáradozása, amirôl a fentiek legfeljebb csak sejtetik azt a nagyarányú és kiváló munkát, amit a Műegyetemen végzett. Budapest, 1997. október 26. A.M.D.G. Prof. Lontay Ervin Pál ======================================================================== P. Takács Antal (1911--1997) Takács Antal csendes ember volt. Nem sokat beszélt és csendesen élt. A Provincia irattárában alig van róla néhány adat. 1911. április 10-én született Somogyváron, mint Takács József és Magyar Katalin gyermeke. Iskoláit Budapesten végezte, a Zrínyi Miklós reálgimnáziumban érettségizett. A Jézus Társaságába 1930. augusztus 14- én nyert felvételt. A két éves noviciátust és az egy éves retorikát a budai Manrézában végezte. 1933-tól 1936-ig Szegeden végzett filozófiát, majd a következô két évben, Pécsett a Pius gimnáziumban volt magiszter. Teológiát 1938-tól 1942-ig Szegeden végzett, ahol 1941. június 22-én szentelte pappá Glattfelder püspök atya. A harmadik probációt, Csávossy atya vezetésével szintén Szegeden végezte. Professzióját 1947. augusztus 15-én P. Tüll Alajos kezébe tette le Kalocsán. 1941-tôl egyetemet végzett és 1946-ban matematika-fizika tanári diplomát szerzett. A katolikus iskolák feloszlatásáig Kalocsán tanárkodott. A feloszlatás után 1950 és 1953 között káplán volt Bátyán, önálló lelkész Drákszélen. Miután a lelkészségbôl elbocsátották Miskén működött mint tanító. 1953 és 1955 között segédmunkás volt Budapesten a MÁVAG-ban és a Vöröscsillag Traktorgyárban. 1955-tôl 1968-ig elektrikus Inotán, majd Székesfehérváron, 1968--1971-ig elôkalkulátor (számlázó) a Székesfehérvári Villanytelepen. 1971-ben bekövetkezett nyugdíjazása után segédlelkész volt a székesfehérvári Jézus Szíve templomban egészen 1990-ig, amikor Budapesten a Radvány utcai rendi öregotthon lakója lett. Onnét került Pannonhalmára 1995-ben, ahol 1997. február 19-én oly csendesen, mint ahogyan élt, az Örök Hazába költözött. Ez a néhány száraz adat egy szavakban ki nem fejezhetô, de hosszú élettel megélt, Istennek adott életpályát rejt magában. Utolsó üzenete Tartományfônökének, néhány héttel halála elôtt az volt: ,,Jól érzem magam, mindenem megvan, gondoskodnak rólam.'' Ha így érezte magát itt a földön, sokkal boldogabb lehet abban az otthonban, amelyet az irgalmas, gondviselô és szeretô Atya készített számára. (P. Ádám János) Kókai Imre testvér írja Takács atyáról, 1997. február 21-én Takács atya haláláról szeretnék egy kis beszámolót írni: ott voltam nála egészen halála pillanatáig. Befejeztük a háromnapos lelkigyakorlatot. Gellért, bencés atya adta, nagyon nagy hatással volt mindannyiunkra. (Szerintem Ô most a legtudósabb bencés). Takács atya is végighallgatta székben kint ülve, figyelemmel. Utána szentgyónás, szentkenet feladás, tehát lelkileg teljesen felkészültté vált Ô is. 18- án, kedden, már az ágyból hallgatta a szentmisét, de belekapcsolódott még, evett is. 19-én reggel még megáldozott. Én ebéd után bementem hozzá, az ebédje már érintetlen volt. Teljesen értelménél volt. Három nappal elôbb lázas volt, tüdôgyulladásra gyanakodott a doktor úr, de másnapra megszűnt a láz. 19-én azonban olyan gyenge volt, hogy nem bírta felköhögni a felgyülemlett váladékot, de fulladása nem volt. Magánál volt még, valamiféle gyógyszert próbált még az ápoló megitatni vele, nem nagyon ment. Egyszer csak elkezdett krákogni. Hívtuk a doktor urat, éppen ott volt, jött. Rögtön két injekciót szívatott fel. Az egyik karjába ô, a másik karjába az ápoló adta be. Szemét lehunyta, légzése gyengült, és már csak a bokájánál lehetett gyenge pulzust iszlelni. Pár másodperc múlva meghalt. P. Belányi elvégezte a halotti imákat, feloldozást. Én csak azt mondtam, irigylem ezt a halált. P. Takács Antal (1911--1997) A csendes derű, a meleg szív, a szolgálatkész jóság, a becsületes helytállás emberét veszítettük el Takács atyában. Somogyváron született 1911. április 10-én. Falubelije, Békefi testvér közölte, hogy szülei egyszerű, derék, dolgos földműves emberek voltak. Nem tudjuk, hogyan került fel Budapestre, ahol a Zrínyi Miklós reálgimnáziumban tanult és érettségizett. Jézus Társaságába 1930. augusztus 14-én lépett be. Minthogy hosszú tanulmányi ideje alatt egyszer sem látták falujában, elterjedt a híre, hogy ,,söprögetô barát'' lett, és szégyell hazajönni. Való igaz, hosszan tartott kiképzése. Két év manrézai noviciátus és egy év retorika után 1933--36 között filozófus volt Szegeden. Két évig volt magiszter a pécsi Piusban. 1938-tól 1947-ig Szegeden élt; teológus volt 1938-tól 1942-ig. 1941. június 22-én szentelte pappá Glattfelder püspök. A harmadik próbaévet P. Csávossy vezetésével végezte. 1943-tól 47-ig egyetemista volt, matematika-fizika szakos tanár lett. A professziót 1947. augusztus 15-én tette le P. Tüll Alajos kezébe, Kalocsán. Ugyanitt volt tanár a gimnázium államosításáig. A rendház felszámolásáig Kalocsán és környékén végzett lelkipásztori munkát. 1950-tôl 53-ig káplán volt Bátyán, majd önálló lelkész Drágszélen. Minthogy a ,,keretbe'' nem vették be, rövid miskei tanítóskodás után segédmunkás lett a MÁVAG-nál és a kispesti Vöröscsillag Traktorgyárban. 1955-tôl Székesfehérváron élt. Mérnöki munkát végzett -- fizika tanári diplomáját elismerték -- 1955-tôl 1968- ig Inotán az erôműnél, majd a fehérvári Elektromos Műveknél. Segédmunkási fizetést kapott: ezzel viszont jezsuita mivoltát ,,ismerték el''. Egyik éjszaka ügyelôi helyérôl akarták elvinni az ávósok. Jó atyánk arra hívta fel szíves figyelmüket, hogy ha most neki innen el kell mennie, az egész város sötétbe borul, mert ügyelô nélkül nincs áram. Az ávósok ,,megértôen'' eltávoztak, és szerencsére késôbb sem jöttek. P. Takács 1968-tól 1971-ig ,,számlázó'' volt az Elektromos Műveknél, nyugdíjba meneteléig. Ettôl kezdve a székesfehérvári Jézus Szíve templomban működött, nagy odaadással. Kerékpárján járta a várost, látogatta a betegeket és a kórházat. Szakmai tudását is kamatoztatta: az öregek, betegek rádióját ingyen javította (Kisberk püspök úrét is!), otthonukban pedig elvégezte az esedékes javításokat. 79 évesen, megfáradtan, betegen került a Radvány utcai házba. Fogadta a gyónókat, lelki vezetést keresôket. Mindenki számára maga volt a csendes, de annál hatásosabb jó példa. Mindennel meg volt elégedve, sohasem panaszkodott. A társalgásban derűs volt; tudott tréfálkozni és mások tréfáin is csendesen kuncogni. Amikor bélcsavarodás tüneteivel kórházba vitték, mindenki épülésére nyugodtan, türelemmel várta a mentôket, viselte a fájdalmakat. Talán jó kedélyének is köszönhette, hogy a sikeres műtét után hamar hazatérhetett. 1995-ben került Pannonhalmára, minthogy állandó ápolásra szorult. Soha, senkinek gondot nem jelentett; ápolói nagyon becsülték. Neki minden jó volt. Mindent megköszönt. A betegszobák kápolnája közvetlen közelében élt és ott is halt meg, indult el az Örök Haza felé, 1997. február 19-én, délután. Temetése Pannonhalmán volt február 25-én. (P. Hevenesi János) ======================================================================== F. Varga Pál (1912--1997) Pál testvérünk csendes életérôl alig maradtak ránk adatok. 1912. február 14-én született a Tolna megyei Gerjénben. Születése után egy héttel Faddon keresztelték. Bölcskén (Tolna megye) végzett hat elemit. A következô életrajzi adata azt jelzi, hogy 1942. július 30-án a budapesti Manrézában elkezdte a jezsuita noviciátust és 1944. szeptember 8-án tette le elsô fogadalmát P. Kovács Jenô kezébe. 1952. október 10-én Rákospalotán P. Süle Géza jelenlétében utolsó fogadalmakkal kötelezte el magát Istennek a Jézus Társaságában. Szakmája szerint Pál testvérünk vasesztergályos és gépkocsivezetô volt. 1945-ben, hamarosan elsô fogadalma után Pécsre került. A Pius gimnáziumban lett gépkocsivezetô és bevásárló 1950-ig, amikor a kommunista kormány a jezsuita rend működését betiltotta. Pál testvért elôször Mezôkövesdre internálták, de 1950 szeptemberétôl már a Budapesti Központi Szemináriumban dolgozott mint mindenes. Onnét a budapesti Betonépítô Vállalathoz került 1953-ban, majd egy évre, 1956- ban P. Varga Béla mellé szegôdött sekrestyésnek Nagykamaráson. 1957- tôl 1972-ig Budapesten a Szolidaritás Szövetkezetnél volt szabó és anyagbeszerzô. Hatvan éves korában 1972-ben nyugdíjba ment. Lukács László testvérrel osztotta meg a Népszínház utcai lakást annak 1990- ben bekövetkezett haláláig. Attól kezdve egyedül élt, amíg egyre gyöngülô egészsége miatt 1996. szeptember 26-án a Radvány utcai közösségbe, majd november 23-án Pannonhalmára költözött, mert állandó gondozásra szorult. Pannonhalmán 1997 júliusában felsôkartörést szenvedett. Gyôrbe került kórházba, ahol ráadásul még agyvérzést is kapott, és ahogy élt is, csöndesen visszaadta lelkét Teremtôjének 1997. július 27-én. E sorok írója Pali testvért csak nyugdíjas korában ismerte. Többször megszállt a Népszínház utcai lakásban és élvezte a hűséges testvér fôztjét, valamint szívélyes, gondoskodó vendéglátását. Nyugdíjas korában két kedves foglalkozása volt: oltárterítôket és a keresztelésnél használatos kis fehér ruhákat hímzett, valamint a Gerinc utcában levô kertet gondozta és virágokkal és gyümölccsel örvendeztette meg rendtestvéreit és barátait. Varga Pál jezsuita testvér hűséges volt Urához és hivatásához. Csendesen, szépen élt és dolgozott. Isten legyen jutalma! Nyugodjék békében! (Á. J.) ======================================================================== P. Bogyó György (1913--1998) Seregély István egri érseknek másfél hónappal P. B. Gy. halála elôtt hozzá írt levele: Kedves Gyurka Bácsi! Mint szerzetes, lelkipásztori munkád elismeréseként sohasem fogadtál el címet és kitüntetést. Ezért megragadom az alkalmat, a nyolcvanötödik születésnapodat arra, hogy szeretettel köszöntselek és megemlékezzem arról az áldozatos munkáról, amelyet egyházmegyénkben végeztél és jelenleg is végzel. Munkálkodásod a teológiai tanárságtól a gyermek-ifjúsági szervezet alapításán át a hűségesen végzett lelkipásztori munkáig terjed. Te mindezt buzgón, híveid szeretetét és elismerését elnyerve végezted és végzed ma is, fiatalokat megszégyenítô lelkesedéssel és buzgósággal. Fiatal paptestvéreinket baráti szeretettel felkaroltad, támogattad és mindig a papi élet jó példáját mutattad nekik. Papi és szerzetesi eszményedhez mindig hű voltál és soha nem alkudtál meg, még a nehéz idôkben sem. Biztos vagyok benne, hogy mindezekért igazi jutalmadat a Mindenható Istentôl fogod megkapni, de számomra is öröm volt mindezeket leírni Neked. Szép évfordulódon a Mindenható Isten áldását és a Szűzanya oltalmát kérem életedre és szívbôl kívánom, hogy még számos éven keresztül végezhesd eredményes lelkipásztori munkádat egyházmegyénkben, Isten dicsôségére és a hívek üdvösségére. Eger, 1998. március 2. Szeretettel köszönt: Seregély István érsek P. Bogyó 1991. április 16-án írt önéletrajza Élet a diszperzióban A közösségben töltött utolsó állomásom Kaposvár volt. 1950 óta az Egri Egyházmegye keretében végeztem lelkipásztori munkámat. Errôl szeretnék beszámolni. Visszatekintve erre a több mint negyven évre, nyugodtan állíthatom, hogy mindig az engedelmesség útját jártam, mert a Társaság elöljáróinak parancsára és tudtával alakult életem. Ott kezdôdött, hogy 1950-ben, amikor a szerzeteseket elhurcolták, Kaposvár kimaradt ebbôl a műveletbôl. Mi egy darabig továbbra is a rendházban maradtunk. Itt kaptam P. Provinciálistól a parancsot, hogy Czapik úr kérésére menjek Egerbe, és ott váltsam fel Hegyi Fábián atyát a filozófia tanításában. Nem volt könnyű dolgom, erre nem készültem fel. Rozmán atyával együtt, aki akkor spirituális volt a Szemináriumban (Két évig dolgoztunk ott.) 1952-ben, állami parancsra a szerzetesi tanároknak el kellett hagyniuk a Szemináriumot, mert a fiatal szerzetesek ott húzták meg magukat, a jezsuiták is. Én már megkaptam az elbocsátó levelet, de kis idô múlva Czapik érsek úr mégis felvehetett az egyházi keretbe, bár ô Rozmán atyát szerette volna felvenni. Ehhez nem járult hozzá az állami hatóság, mert ôt tartották az érsek úr tanácsadójának. Hogy az érsek urat megnyugtassák, Rozmán atya helyett számomra adták meg a működési lehetôséget. Mindezekrôl a tárgyalásokról én semmit sem tudtam, csak utólag értesültem róla, amikor Érsek úr kezembe nyomta dispozíciómat az egyházmegyében. Az érsek úr Kemecsére küldött káplánnak, illetve Kemecse filiájába, Vasmegyerbe, elsô lelkésznek. Ezzel megkezdôdött negyven ives -- mondhatni -- keresztutam, de inkább azt kell mondanom, missziós életem. Felszentelésem után misszióba jelentkeztem (Kína), már az elôkészületeket is megkezdtem, amikor valaki áthúzta az egész tervet. Amikor 1945-ben Kalocsán keresztül hajtották az oroszok a sok magyar foglyot -- gyalog --, kértem Tüll atyát, hogy engedje meg, hogy a csoporthoz csatlakozzak, hogy lelkileg segítsem a magyar foglyokat. Nem engedte. Most ezek helyett megkaptam mindkettôre a lehetôséget. Missziós munkát kellett végeznem, lelkileg, anyagilag és vigasztalni a szegényeket. Közben is, utólag is szívesen vállaltam, sohasem panaszkodtam, hogy a legnehezebb helyekre kerültem. Néhány hónappal kemecsei tartózkodásom után a plébános Vasmegyerbe küldött. Két tányér, evôeszközök és pohár volt a ,,hozomány'' az ô részérôl és az utasítás: ,,Menj Gyurka és dolgozz''. A templom állt, plébánia még nem volt, albérletbe kellett költözni. Földes szoba, villany nincs, a konyhán keresztül, ahol az öreg mama, a háztulajdonos lakott, jutottam a szobámba. Megkezdtük a munkát, az évek folyamán szépen rendezôdött minden. Elôször egy közelebbi albérlet, utána beköltözés a plébániára. Az akkori lehetôség szerint a lelkiélet fejlôdött -- hittan, ministránsok, hívek, búcsújárások Máriapócsra, gyalog. Kollár atya többször is fölkeresett, anyagilag segített, bútorral ellátott. Ez volt a ,,vesztem'', mert a képviselôtestület nem tudta elképzelni, hogy abban az idôben -- 1956-- 57 -- honnan szereztem a segítséget. Bizalmatlanok lettek, így tovább már nem lehetett dolgozni. Bár a plébánossal nagyon jóban voltunk, és mivel remény volt arra, hogy utódot kapnak a hívek, elkérettem magam. Megkaptam az új dispozíciót Brezanóczy Pál érsek úrtól, Bekölcére. Ez mintegy ezerkétszáz lakosú falu Eger közelében. Önálló plébániává csak a háború befejezése után lett. Kis-Moszkvának hívták, már a háború befejezése elôtt is sok volt a kommunista, ôk látták el akkor ,,jó káderekkel'' Egert és még Budapestet is. Az elsô plébános iskolát kezdett építeni. Plébánia nem volt, a plébánosoknak albérletben kellett lakniuk. De egy vagy másfél év után minden plébános vagy elmenekült a faluból a kellemetlenkedések miatt, vagy önként ment el, mert nem bírta a helyzetet. 1957-ben került oda plébánosnak Hegyi Fábián atya. Ô már vett egy talán száz éves vályogból épült házat plébániának, közös udvarral -- ugyanabban az udvarban, szemben a plébániával, élt egy öreg házaspár. -- A ház komfort nélküli volt. Jellemzô Bekölcére, hogy az egyik szerzetes plébános, aki abban az idôben szintén elhelyezését kérte, kikötötte, hogy Heves megyében minden plébániát elfogad, kivéve Bekölcét. Ide helyezett tehát az érsek úr. Mikor én se nagyon akartam elfogadni, azzal nyugtatott meg: ,,Gyurka, örülj, hogy most már plébános lehetsz, egy év múlva úgyis elhelyezlek''. És az egy évbôl tizenkilenc lett. Igazi missziós hely volt, anyagi és lelkipásztori szempontból is. Sajnos, rendtársaim közül a tizenkilenc év alatt senki sem keresett fel, kivéve P. Kollárt, aki minden évben eljött és P. Rabot, aki Pálos atyával, amikor Pali hazalátogatott Magyarországra, felkeresett engem is. Mikor látta a körülményeket, azt mondta: ,,Hát a misszióban a hithirdetôk jobb körülmények között élnek, mint te.'' Egy alkalommal pedig, amikor már Bánk érsek volt Egerben, szintén meglátogatott, s az ô megjegyzése ez volt: ,,Hogyan lehet ilyen viszonyok között mosolyogni?'' Nem kerestek föl a rendtársak, pedig kezdetben, amíg csak lehetett, a budapesti összejövetelekre, mindig felmentem és P. Provinciálissal tartottam a kapcsolatot Budapesten is. Politikai szempontból is nehéz volt a helyzet, bár nem annyira, mint a Rákosi-éra alatt. A tanácselnök így fejezte ki véleményét: ,,Nincs kifogás ellene, mert csak a hivatását teszi.'' Így megtűrtek. Pedig sok ,,tiltott'' dolgot csináltunk. Különösen az ifjúsági pasztorációban. Nemcsak a hittan terén, hanem sokszor mentünk kirándulni csoportosan ,,rangrejtve''. Még a Balatonhoz is vittem 8-- 10 fôs csoportokat nyaralni egy kölcsön villába. Közben a templomot rendbehoztuk, a plébániát lakhatóbbá tettük. Igyekeztem a környezô papokkal is jóban lenni. Sokszor találkoztunk, kártyáztunk is, és kisegítettem ôket. Befogadtak, pedig ,,jezsuita'' voltam. Tudott dolog, hogy a világi papságban van egy kis félelem és húzódozás a jezsuitáktól. Érezték, hogy szolgálni akarok és nem fölényeskedni. Ezt érezték meg volt és mostani érsek fôpásztoraim is, mikor -- tudomásom szerint -- mindegyik elismeréssel és tisztelettel szóltak rólam, amikor P. Provinciálisok vagy más jezsuiták érdeklôdtek életem és működésem iránt. Tehát nem látogattak meg rendtársaim. Talán ebben az is közrejátszott, hogy akkor az volt a felfogás a jezsuiták között, hogy egy világi pap vagy a keretben dolgozó szerzetes feltétlenül az állam szolgálatában áll. Igaz, hogy valószínűleg minden papot megkörnyékeztek. Engem is. Többször felkerestek, elbeszélgettünk ideológiai dolgokról is, de mindjárt kezdetben világosan megmondtam, hogy senkirôl sem vagyok hajlandó semmiféle felvilágosítást adni. Így nem hozakodtak elô ezzel. De mivel emberségesen beszélgettem velük, azt hitték, hogy mégis elérhetünk valamit. Megpróbáltak behálózni. Jobb plébániákat ajánlottak fel, visszautasítottam. Mikor azt jelezték, hogy Budapesten találkoznom kell a fônökkel, már elôre megmondtam az összekötônek, hogy semmit se vállalok és semmit sem írok alá. Valóban találkoztunk Budapesten a Pilvax étteremben. Voltunk vagy hatan, nyolcan. Mikor a felszólításra, hogy alá kell írnom valamit -- hogy mit, azt nem mondták meg világosan -- kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó, akkor nem erôszakoskodtak, csak az volt a megjegyzésük: ,,Rákosi idejében ezt másképp intéztük volna el.'' Már tudjuk, hogy ez akkor mit jelentett volna. Azt hiszem, voltak a papok között, akik behódoltak, de az is biztos, hogy nem én voltam az egyedüli, aki megtagadta az együttműködést. Említettem, hogy életemet az engedelmesség vezette. 1977-ben engedélyt kaptam, hogy meglátogassam testvéreimet Svédországban, ahová disszidáltak. P. Provinciális megadta az engedélyt az utazáshoz, de azzal a kikötéssel, hogy semmi módon ne maradjak ott, mert ez a többi jezsuitának nehézséget okozna a kiutazáskor. Kint azonban nemcsak a testvéreim, hanem a plébános is nagyon kért, hogy maradjak kint, mert a malmôi magyar hívek nincsenek ellátva, noha sokan élnek ott. Oslóból jöttek át Malmôbe havonta egy-egy magyar misét mondani. Most utólag is úgy látszik, hogy valóban az lett volna minden szempontból a leghelyesebb. Papot kaptak volna a magyar hívek, volt jezsuita, aki mégiscsak disszidált ebben az idôben is, és mégis kaptak a többiek kiutazási engedélyt az államtól. Az engedelmesség visszahozott. Mikor Rómában tartózkodtam, találkoztam a dániai püspök úrral. Hívott, ha lehet menjek Svédországba lelkipásztornak, még akkor is, ha öreg vagyok. El is lehetett volna intézni, mert akkor már nyugdíjba mehettem volna, és mint nyugdíjast kiengedtek volna véglegesen is. Ismét az elöljárók nem adtak engedélyt ehhez. Lassan rendezôdtek a dolgok Bekölcén is. Igaz, házvezetônôm nem volt, magamnak fôztem, csak a nagymosáshoz kaptam segítséget. 1969-ben súlyos karambolt éltem át. Egyik paptársam vezetett és áthajtott a bal oldalra. Összeütköztünk egy teherautóval. Mi Trabantban ültünk. Súlyos sérüléseket szenvedtem, vagy másfél évig kínlódtam egyensúlyzavarokkal. De utána 1970-ben Kollár atya hozzásegített egy Trabanthoz engem is. Így arra is lehetôség nyílt, hogy a paphiány miatt Bekölce mellett más plébániát is ellássak, megkaptam, vagy jobban mondva elvállaltam Egercsehit is, de hozzá tartozott még egy falu és egy templom. Kezdetben vasárnaponként öt szentmisét mondtam, de amikor rájöttem, hogy ez nem megy, csak négy mise maradt. Bekölce, Egercsehi falu, Egercsehi-bányatelep, Szucs. 1979-ben elöljáróim felkínálták egy római utat és egy kétéves kiképzést. Elfogadtam, mert úgy gondoltam, hogy megérdemlem, ennyi küzdelmes nehéz év után. Nem a legjobban sikerült a két év, de nem volt azért haszontalan. Az út nem volt jól elôkészítve, nyelvi nehézségeim voltak, a társam és közöttem állandó meg nem értés volt. Meg is betegedtem. Rekeszizom lanyhaság lépett fel. Az elsô év után a nyáron meg is operáltak Debrecenben. Komoly műtét volt. Az ottani jezsuita testvérek hűségesen látogattak, különösen Gedeon testvér, de más senki a Társaságból. Utána vizenyôsség állt be, beutaltak az edelényi tüdô-szanatóriumba. Több mint egy hónapig voltam ott, asztmások, tüdôbajosok, cigányok között. Pénzt ugyan kaptam, de személyesen ott már senki se keresett fel. Amikor hazakerültem szeptember végén, hiába kértem elöljáróimat, hogy pihenhessek egy évet, mert nagyon gyenge vagyok, egyedül nem bírom az utat -- a társam már akkor elment Rómába -- de mennem kellett. Kádár érsek úr könyörült meg rajtam, mert kifizette a repülôjegyet. De szerencsétlenségemre, zivataros idô miatt, reggel helyett csak dél felé indultunk Budapestrôl, és így Frankfurton keresztül csak délután érkeztem. Igen nehéz volt a nehéz csomagokkal a Kollégiumba jutni. A második év is befejezôdött. Hazajöttem. Kádár érsek úr abban a tudatban, hogy én leszek a leányfalui lelkigyakorlatos ház vezetôje jezsuita részrôl, már el is engedett. De az elöljáróim nem használták ki ezt a jó lehetôséget, mert akkor csak a lelkigyakorlatoknak élhettem volna, amire akkor nagy szükség lett volna. Mást neveztek ki, így továbbra is az egyházmegye keretében maradtam. Nem én tehetek róla. Tovább romlott az egészségem. Nem bírtam már a négy templomot, és mivel Balaton plébániája megürült, Kádár érsek úr odahelyezett, mert itt csak egy templom volt. De 1983-ban újabb operáció jött hirtelen: gyomorfekély. Rendbe jöttem. Azóta itt dolgozom Balatonon, 1982 óta. Közben felajánlottak egy nagy plébániát Egerben, -- ahol Pethô atya sokáig besegített -- de nem fogadtam el, mert ,,ára'' lett volna. Balatonban is volt munka: kibékítettem a falu híveit, mert elôdöm idejében két csoportra szakadtak, harcoltak egymás ellen. Rendbe hoztuk a templomot, tetô, belsô tér, fűtéssel láttuk el, hittantermet alakítottunk ki, a plébániát felújítottuk kívülrôl. Minden évben csináltunk valami új dolgot vagy javítást. És különösen fellendült az ifjúsági élet, kezdtek járni hittanra, templomba és sok lett a ministráns. Még most is, minden vasárnap 12-en vagy 14-en ministrálnak. Megindítottunk egy ifjúsági egyesületet. De errôl majd még késôbb. Közben Kádár érsek úr 1983-ban megbízott az itteni esperesi kerület vezetésével, mint kerületi megbízott. Esperesi megbízatást és kinevezést nem vállaltam, mert abban az idôben állami hozzájárulás kellett ahhoz. Sokszor bensôleg értelmetlenül állok, amikor egyes jezsuiták, talán gúnyolódva vagy ,,irigykedve'', vagy csak heccelésbôl emlegetik, hogy esperes vagyok. Nem tudom, mi ebben a furcsa. Miklósházy Attila atyát se lehet bántani, azért, mert püspök lett. Ez nem cím, hanem munka. Így az én kinevezésem sem valami címkórság, hanem nehéz munka. Összetartani a fiatalabb papokat -- a kerületben csak fiatalok vannak, én vagyok az egyedüli öreg, -- lelket önteni beléjük, irányítani és összehangolni a munkát. Sokszor összejövünk beszélgetni, a prédikációkat megbeszélni, közös kirándulásokat is tettünk. Seregély érsek úr sem fogadta el felmentési kérésemet, amikor hetvenöt éves lettem. Megkért, hogy továbbra is végezzem, mert szükség van a munkámra. 1990-ben paphiány miatt újabb összevonások voltak a kerületünkben is. Bükkszent-márton fília, tôlünk mintegy három kilométerre, hol Mikófalvához, hol Balatonhoz vagy Bélapátfalvához tartozott már. Most, mivel az új mikófalvi plébános öt templomot kapott ellátásra és Bükkszentmárton utoljára hozzá tartozott, a hívek és paptestvéreim kisegítésére elvállaltam Bükkszentmárton ellátását is. Nem könnyű minden vasárnap egymás után három misét mondani, mert Balatonban két misére van szükség. De hálásak is a bükkszentmártoni hívek, mivel templomuk a falutól talán két kilométerre van, bent a faluban nincs templom, már évszázadok óta. Most megindítottam egy folyamatot, templomot akarunk építeni a faluban. A szervezés már megkezdôdött. Az érsek úr már hozzájárult a tervhez, a neheze ezután kezdôdik. A hívek azért imádkoznak, hogy meg ne haljak, amíg fel nem épül a templomuk. Van még egy másik feladat, amit ha befejezni nem is, de legalább elindítani és útjára vezetni szeretnék. Látva, hogy a 10--14 éves hívô gyerekeknek nagyon hiányzik egy katolikus egyesület, valahogy Jézus rávezetett, hogy szervezzünk meg egyet. Igaz, cserkészet van, de ez vidéken nem szervezhetô meg mindenhol. Azért kell, mert különben ismét mások fogják a fiatalságot behálózni. Most már kialakult az elgondolás, sôt már meg is kezdôdött a szervezkedés. A neve: Barátok, Jézus barátai, 10--14 évesek számára. Vannak már szabályok, van kiképzési anyag, elképzelések a foglalkozásokra. Sokat átveszünk a cserkészetbôl, de azért egészen más, alapjaiban, lelkületében. Van jelvényük, nyakkendôjük stb. Az érsek úr is mellette van, sôt még pénzt is szerzett külföldrôl a mozgalom számára. Itt Balatonban már működik, de egymás után alakulnak a csapatok, egyelôre a környéken, de szeretnénk az Új Misszió ban és A Szív újságban is meghirdetni. Reméljük, lesz érdeklôdés. Ha ez a mozgalom megerôsödne és elterjedne, nagyon sokat jelentene az ifjúság számára. Jó lenne, ha ezt a Társaság is megérezné és mellé állna. Olyan lenne, mint régen a Szívgárda. Pedig az mennyi jót tett. Így telt el ez a negyven év. Talán egy kicsit hosszan is írtam le az életemet, de szükség volt erre, mert nem nagyon ismerték. Hálát adok a jó Istennek, hogy megtartott a Társaság keretében. Nem vagyok szent, hanem bűnös, mint minden ember, de mégse félek az ítélettôl, mert egész életemben nagyon sok jót tettem, papokkal, világiakkal, fiatalokkal, felnôttekkel egyaránt. Botrányt -- úgy gondolom -- nem okoztam. De sok mindent tanultam: például, hogy a világi papi élet sokkal nehezebb, mint a szerzetesi, tehát nem szabad ôket elítélni, kárhoztatni, lenézni, hanem megbecsüléssel és szeretettel közeledni hozzájuk, hiszen nagyon áldozatos munkát végeznek és sok értékes pap van közöttük. Nem félek az ítélettôl, mert megtanultam, hogy minden embert meg kell becsülni, legyen az intelligens vagy egyszerű, magyar vagy cigány, hívô vagy hitetlen. Hogy ez milyen értékes az emberek szemében, mutatja, hogy jóformán mindenki elôre köszön a faluban. Nem félek az ítélettôl, mert egész életemen át sem gazdagságra, sem kényelemre, sem hírnévre nem törekedtem, hanem bárhol dolgoztam, igyekeztem megállni a helyemet és végezni munkámat. Fôként mégis azért nem félek az ítélettôl, mert tudom, hogy a jó Isten irgalmas, és eltörli azok bűneit, akik irgalmasok tudtak lenni egész életükben másokkal szemben. Bogyó Gyurka bácsi temetése A Szentlélek évében találkozik papként az ember leginkább avval a nehézséggel, hogy a Szentlélekrôl beszélni -- nehéz. Nehezebb a Szentlélekrôl szólni, mint az Atyáról vagy a Fiúról. Aztán ahogy most erre a búcsúztató beszédre készültem, megint megértettem valamit. Amikor Teréz anyáról beszélünk, vagy II. János Pál pápáról, Roger testvérrôl, vagy a hat gyermeket vállaló édesanyáról, akkor valójában a Szentlélekrôl beszélünk. Arról az isteni személyrôl, aki az embert ilyenné alakítja. Akinek a jelenléte úgy valósul meg kortársainkban, hogy megrendülünk láttukon. Nekem személy szerint ilyen ember volt Gyurka bácsi is. Nemcsak az emberiségnek és nemzeteknek vannak korszakai, amelyekben kiválóságok világítanak, mint a csillagok, hanem az életünk korszakaiban is vannak, akiktôl ha kenyeret kérünk -- kenyeret adnak, ha halat -- kérünk, akkor halat, ha tojást -- akkor tojást és ha zörgetünk, ajtót nyitnak. Aki járt már a balatoni plébánián, tudja, milyen nehéz oda bejutni. Az erôdítményszerű plébánia tekepályánál is hosszabb folyosóján, amíg a többszöri csengetésre történik valami, már éppen elmenni készülünk, gondolván, hogy a plébános nincs otthon. S amikor a folyosó végén mégis megmozdul az ajtó, és kulcscsörgetve-krákogva megjelenik Gyurka bácsi, kíváncsi tekintettel nyit ajtót: -- Ki a csuda jöhet? De jó, hogy jössz, akarok mondani valamit! -- Valahányszor ajtót nyitott, mindig evvel fogadott. Ha telefonon kerestem, hasonlóképpen: de jó, hogy hívsz, akarok mondani valamit -- és már mondta is. Elôször bosszantott: ha akar valamit, akkor miért nem ô hív, ha fontos mondandója van: miért nem ô jön? Miért csak én? De aztán megszoktam ezt, és most tudom: milyen kevés az a hely, ahol úgy fogadják az embert: -- jó, hogy hívsz, de jó, hogy jössz! Halálával még kevesebb lett. Mintha az apámat temetnék -- és tulajdonképpen miért ne? Összefonódik életem szála az övével sok helyen és szorosan, lesz dolgom vele, amíg kibogozom. Ô volt az elsô jezsuita életemben, akivel személyes kapcsolatba kerültem. Addig azt hittem a jezsuiták Kanadában, a Fülöp-szigeteken meg Tokióban élnek. Ô volt az, akivel találkozva megértettem, lehet Bekölce is távol valamitôl -- és közel Valakihez. Hogy mit keres egy jezsuita Bekölcén és Balatonban, valószínűleg csak nekem volt kérdés, de hogy meddig legyen ott, ez már neki is. Az elmúlt években sokszor töprengett hangosan is kérdéseivel magas fórumokat bejárt: -- menjek, ne menjek, menjek, maradjak? Tudniillik vissza a jezsuita rend közösségébe vagy maradjon, mint addig is a plébánián. Ha tudnám, hogy kerül a helyemre valaki, mennék, de ha üresen marad utánam a plébánia, maradok . Így történhetett meg az, ami most van, ment is, maradt is: utolsó szentmiséjét a balatoni plébániatemplomban mutatta be, aztán testét, a ,,szamár testvér''-t közös jezsuita sírba tesszük. Ne építs templomot, mert belehalsz -- mondtam neki nyolcvanéves korában, s aztán aranymisés szónoka lettem az általa épített bükkszentmártoni templomban egy vasárnap délután, amikor vörös aranyban úszott minden az új templom ablakán átvetülô fényben: oltár és pap. Akkor éreztem: mindent megér a közösségnek házat építeni -- mert épül vele a közösség is. Azon a címen, hogy ô már öreg, távolból jártunk hozzá hitoktatni kollégák, s a hittanóra végén elôszedte a gyerekeket: ,,na mi volt, milyen volt?'' s aztán mint idôsebb testvér a fiatalt megfeddte, ne légy túl szigorú. Igen, a gyerekek! Jóval túl a hetvenen és alig túl a rendszerváltozáson BARÁTOK elnevezéssel gyermekegyesületet álmodik, ezért levelez újságokkal és plébánosokkal. Több csoportban nyaranta gyerekeket üdültet úgy, hogy közben a szállásadó plébánost is helyettesíti, és otthon Balatonban is ellátja munkáját. Utolsó találkozásunkkor, amikor már nem tudta elhagyni az ágyat a Széher úti kórházban, mobil telefonon keresztül intézkedett: hogyan is legyen a nagyböjti lelkigyakorlat, mikor gyónjanak a felnôttek és a fiatalok, hogy ünnepeljék a Húsvétot, s aztán az elsôáldozással mégis mindenképpen várjuk meg. Talán mégsem kell megvárnunk. Mert most már ott lesz minden elsôáldozásnál, Kalocsán, Hódmezôvásárhelyen, Kaposváron, Egerben, Kemecsén, és Balaton községben. És mondhatja mindenkinek: De jó, hogy jössz! (Juhász Ferenc) B. György halálhíre A Pillanat megfagyott. Tán éles kés volt, talán tűz lobogott benne, a két szó, amit hordott kés volt a szívembe, tűz a lelkemre. B. György halott, -- nézett a neve szemembe, és mint ellenség sokasága betört az életembe. Emlékek hadosztálya. Képek serege vágtat, látom a noviciátust, a kerti fákat, az asciterium csendjét és hangját, B. György feketereverendás sötét alakját. Az arca is sötét volt a szeme is úgy nézett mint aki csak azért néz, hogy elkerüljön téged és mindenkit, mert az Alázat itt a mester és a Szerénység a napi étel, nem ritka gyógyszer. Nem láttam hatvan éve, de most látom. Nem úgy ahogy a koporsóban fekszik, nem úgy ahogyan üldözik és dolgozik már szabadon, már úgysem ahogy térdel a kis fapadon, úgy látom, ahogy volt, van és már nincs, hiszen csak volt és eltűnt és most már idôtlen. Cser László ======================================================================== P. Fricsy Ádám (1914--1998) Önéletrajz (részlet) Jámbor jó hazai német parasztcsaládból származom, 1914-ben a világháború kitörésekor születtem Kakasdon. Szüleim nagy áldozatokkal a pécsi Pius-Internátusban neveltettek, ahol a papi hivatásom jezsuita hivatássá alakult át. Tizenhat éves koromban léptem be a Társaságba, a manrézai noviciátusba. Kalocsán érettségiztem 1934-ben. Jezsuita tanulmányaimat Budapesten, Pécsett és Szegeden végeztem. 1942-ben pappá szentelt Fiedler István szatmár-nagyváradi nyugdíjaztatott püspök. Jezsuita tanulmányaim elvégzése után beiratkoztam a szegedi egyetemre. Latin, német, történelem szakos tanár akartam lenni. Az oroszok közeledtére a Provinciális engedélyével a családi házhoz kerültem. A háború végén családunkat is vagyontalanították, egy szomszédos kis falu tanítói lakásába tudtam a családdal együtt költözni. Tanítói és lelkipásztori munka után bevonultam a budapesti Mária utcai rendházba, ahol különbözô munkákba osztottak be, ahogy a szükség kívánta. 1950-ben Kistarcsára kerültem, nem bűneim miatt, mint mondták, hanem, hogy bentlétünkkel visszatartsuk a kintlévô papokat a demokráciaellenes viselkedéstôl. Szabadulva a család fogadott be szeretettel -- elég nagy szegénységben. Magyarkesziben éltünk. Három év után Bonyhádon sekrestyés és harangozó lehettem, majd Tolnán voltam 10 évig egyházközségi ún. adminisztrátor. A pécsi egyházmegye mindkét plébániáján mérsékelten lelkipásztori munkát is tudtam már vállalni. Jó fônökeim voltak, késôbb Pécsett kaptam lakást, végül plébános lettem a bányatelepi pécsi plébánián. Mivel egész életemet születésem, neveltetésem szerint is, papi szolgálatom szerint is a pécsi egyházmegyében töltöttem, Mayer Mihály püspök úr jezsuita elöljáróm beleegyezésével egyházmegyei papi nyugállományba vett fel. Egyháztörténeti munkámban többnyire jezsuita és egyházmegyés témákkal foglalkoztam, ahogy saját életem is, e két szent együttes keretében zajlott le. Istennek legyen hála mindenért! P. Fricsy rövid összefoglalása mögött hosszú gazdag papi élet rejtôzködik, de annak kibontakozása sok-sok akadályba ütközött. Egy tanár barátomtól hallott kis igaz történettel lehetne vázolni P. Fricsy életét. Íme a rövid történet: Tehetséges parasztlegényeket készítettem elô felvételi vizsgára, mert ha az sikerült, megnyitotta nekik az utat egy tisztviselôi álláshoz. A vizsga alatt egy matematikai példát kellett megoldaniuk. Az elsôt, aki beadta a helyes megoldást, megkérdeztem: Nehéz volt? Nehezebb, mint egy zsák búza, volt a válasz. A fiatalembert zsák cipelésre, nem matematikai példák megoldására készítették elô. Éppen ezért több izzadságba került neki a példa megoldása, mint a zsákhordás. P. Fricsy latin, német, történelem szakos tanár akart lenni. Beiratkozott a szegedi egyetemre, ahol mindössze három elôadást hallgatott. Soha nem tudta befejezni az egyetemet. Helyette Kakasdra ment, hogy a frontról még haza nem tért testvérét helyettesítse. Errôl az idôszakról így számol be: ,,A zsákolás nem nagyon ízlett, de jó volt belekóstolni, mert Kistarcsa után ebbôl kellett élnem'' (A. U. Könyvek/8, 81. o.). P. Fricsy azokhoz a jezsuitákhoz tartozott, akiknek a hátán, legcsípôsebben csattant a népi demokrácia ostora. Elvégezték tanulmányaikat, pappá szentelték ôket, tele voltak ifjúi lelkesedéssel, de nem engedték meg nekik, hogy talentumaikat saját területükön kamatoztassák. ,,Be kellett állni a paraszti munkába kevés erôvel, még kevesebb hozzáértéssel'' (A. U. 86. o.) -- mondja P. Fricsy. Lassan ,,alakult ki az a keserves meggyôzôdésünk, hogy mi olyanok vagyunk, mint a ketrecbe zárt oroszlánok, amelyek életük legszebb éveiben tétlenségre vannak ítélve.'' (A. U. 84. o.) Kistarcsáról kiszabadulva ,,vasárnaponként a falu templomában miséztem (kismise elôtt a mellékoltárnál), hétköznap pedig a kis szobácskámban.'' (A. U. 86. o.) P. Fricsy a sok megpróbáltatás ellenére hű maradt eredeti hivatásához. Mi késztette erre? Visszaemlékezéseiben írja: ,,A Jézus Szíve-templomban utoljára az 1950-es búcsú ünnepén beszéltem. A körmenetet sikerült kiverekednünk a kerületi rendôr-fôkapitányságon. Hatalmas tömegek vettek részt a meneten, igen feszült, de fegyelmezett, áhítatos hangulatban. Abban a forró hangulatú prédikációban örök hűséget ígértem az Úrnak a templom hűséges Jézus Szíve-tisztelô népe elôtt.'' (A. U. 83 o.) 1. Hű maradt, mert szerette a szeretet forrását. 2. Szerette a papságot és paptársait, különösen a pécsi egyházmegyét, ahol otthon érezte magát. Szerette közösségét, akinek elmondta humoros kis történeteit. Megpróbáltatások soha nem törték meg derűlátását. 3. Mindig elfoglalta magát, és egyre jobban belemerült a történelem kutatásába, különösen a Pécsi Egyházmegye történelmének tanulmányozásába. Egy alkalommal a Tettyérôl szemlélve a várost, rámutatott a török és a polgárok által elfoglalt völgyekre és megjegyezte: Pécsnek nemcsak török, hanem keresztény múltja is van. Vele egy séta a városban elénk tárta Pécs keresztény múltját. P. Fricsy ebbôl a múltból ,,A pécsi misszió a török hódoltság alatt'' című tanulmányában a Pécsett és környékén dolgozó jezsuiták levelezését igyekezett elérhetôvé tenni. 4. Szerette a Jézus Társaságát, amelynek kiváló jele P. Provinciálisnak írt ez évi köszönô levele: ,,Hatvanvalahány éve mondom a Társaságnak, hogy a Tied vagyok, és most hallom visszhangként, Te meg az enyém vagy. Érzem, hogy a Társaság a keblére szorít.'' (P. H. 1998. február) Hívô keresztényt, buzgó papot, hivatásának élô jezsuitát, jó barátot gyászolunk. De nem szomorodunk el, mint a többiek, ,,akiknek nincs reményük''. (1Tessz 4,13) Mi nem halunk meg, hanem Krisztusban új életre ébredünk. Ámen. (P. Nemes, Pécs, 1998. július 17.) Az emberiség kultúrkincsei Világörökségünk P. Fricsy Ádám Az elmúlt héten meghalt Fricsy Ádám jezsuita atya. Fricsy Ádám jezsuita szerzetes 1914. szeptember 10-én született Kakasdon. Nyugalomba vonulása elôtt a pécs-bányatelepi plébániát vezette 1983- tól. 1942-ben szentelték pappá. 1950 és 1953 között internálták. 1956- tól 1975-ig megvonták a működési engedélyét, Bonyhádon és Tolnán volt sekrestyés. 1975-tôl segédlelkész volt a pécsi Szent István- templomban, idôközben püspöki levéltáros is volt 1983-tól. Mint minden jezsuita, ô is tudós volt. Legutolsó kiemelkedô tudományos munkásságának a gyümölcse a Pécsi Egyházmegye kiadásában megjelent Egyháztörténeti Tanulmányok -- több, mint 400 oldalas -- elsô kötetének a szerkesztése volt, amelyben számos tanulmány fémjelzi történészi, helytörténészi munkásságát. Itt jelentek meg Egyházmegyénk a török hódoltság alatt. A török utáni elsô pécsi püspök, továbbá Szepesy Ignác fiatalkori képe című tanulmányai. Másutt olvashatók voltak a pécsi jezsuiták életét és az egyház történetét különbözô aspektusokból vizsgáló és elemzô művei. Mindezek óriási tudományos felkészültségre, széles látókörre vallanak. Csendes, szerény, krisztusi lelkületű ember és tanító volt. Pénteken helyezték örök nyugalomra Pécsett, jezsuita testvérei közé. E sorok írója nem puszta naivitásból, a tények, tudnivalók hatalmas közegellenállását nem ismerve vágott bele a témába. Hajdan az ELTE-n filozófiát, filozófiatörténetet tanulva, egyben Várkonyi Nándor tudós kultúrtörténész, író, professzor mellett élve -- mintegy tízéves tanítványi közelségben -- vélte jártasnak tekinteni magát a kultúrtörténetben. Várkonyi akkor írott könyveit kéziratban olvashatta. Ezek közül az Ötödik ember című hatalmas kultúrtörténeti munka III. kötete a közelmúltban jelent meg. És mi minden van még vissza... Mindez azonban kevésnek bizonyult volna, hogy bármilyen elszántsággal, bármilyen mennyiségű tény- és ismeretanyag felhasználásával képet alkothasson Pécsnek akár csak a ,,világörökségi térségérôl''. Kellett ehhez egy helytörténeti tudós, vezetô is. Ez volt -- mert kizárólag ô lehetett -- Fricsy Ádám , a püspökségi szakrális városterület legkiválóbb ismerôje, tudósa. (Ez egyébként vezetô helytörténészek állítása). Megkezdôdött tehát a ,,tanulás'' Padre Fricsy mellett. Izgatottan vártam a péntek délutánokat, amikor egyéb munkám végeztével hozzá siethettem, és egyelôre csak ismerkedô jellegű beszélgetéseket folytatva lassan kezdtünk ,,a tárgyra térni''. Felsorolta az olvasnivalókat, a forráshelyeket, megnevezett személyeket, akiknek megalapozott véleményére támaszkodhattam. Könyveket, kiadványokat cseréltünk, mutattunk egymásnak. Beszélt ugyanakkor valamelyest életérôl, Istenhez való viszonyáról, az öregség gyötrelmeirôl. Alkalmanként egy-másfél órát töltve nála, szinte megújulva távozhattam, mert valami megnevezhetetlent is átadott nekem. Most tanácstalan vagyok. Az eddig írottakat ugyan bevezetônek szántam egy -- a késôbbiekben sorra kerülô helyi kultúrtörténeti sorozathoz, amely -- a pécsi világörökségi pályázati anyagban szereplô területtel foglalkozna, de most. Itt fekszik elôttem a Jezsuiták Küldetése című Nemesszeghy Ervin S. J. szerkesztette kötet is, amelynek éppen az idôelméletekkel foglalkozó filozófiai részét olvastam, és ezek fölött töprengtem, amikor P. Fricsyhez tartva, a nyugalmazott lelkészek Káptalan utcai otthonának bejáratánál dr. Galambos Ferenc tisztelendô úr közölte velem a sajnálatos tényt. Azt a tényt, hogy az én különleges ajándékként kapott tanítóm, vezetôm, Fricsy Ádám nincs többé. Megtért a Mennyei Atyához. Mit hagyott rám? Egyelôre nagy kérdôjel. De jól látom? Bebessi K. ======================================================================== F. Müller József (1914--1998) Itt küldöm F. Müller gyászmiséjén mondott beszédem magyar fordítását. F. Müller az utóbbi idôben mind jobban gyengült. Hozzájött kb. egy hónapja a csípôcsont törése. Beszédét már alig lehetett hallani. Napközben kint ült a recepciónál P. Lukáccsal és P. Gordonnal. 27-én, hétfôn, kora reggel rosszul lett magas vérnyomással, ami az orvosság hatására lement. Nyolc óra után meglátogattam. Eszméletén volt és megismert. Váltottunk pár szót, de suttogását nem értettem. Áldásomat adtam, s a szokásos kézfogással búcsúztunk. Tíz óra után hívtak, hogy F. Müller hirtelen nagyon legyengült. P. Miniszter feladta neki a betegek szentségét. Imádkoztunk magyarul. Megköszöntem neki mindazt, amit értünk a Társaságban tett. Közben megérkezett az új (P. Komma) és a régi (P. Gerhartz) rektor is. Üdvözölték, elbúcsúztak tôle, közösen elimádkoztuk németül a Miatyánkot. P. Lukács is jelen volt, és feloldozta, külön magyarul F. Müllert. Fél tizenkettô felé minden külsô jel nélkül elhunyt. (P. Szilas, Róma, 1998 július) Homília Kedves Testvéreim az Úrban! A Német-Magyar Kollégium rektora, P. Gerwin Komma, kért meg arra, hogy helyettesítsem F. Müller temetési miséjén. A testvér halálos ágyán jelen volt, de ma akadályozva van. F. Müller papírjai és dokumentumai között találtunk egy rövid önéletrajzot vagy inkább ,,curriculum vitae''-t németül, melynek egyszerűsége és világos fogalmazása megragadott. Íme a magyar fordítás: ,,Születtem szeptember 26-án Magyarországon, Balaczon, melynek akkor kb. 450 lakosa volt. Az egész nép német eredetű volt, és német az elemi iskola tanítási nyelve is. Édesapám, József, 1884-ben született, édesanyám, Liebl Teréz, 1886-ban. Szüleim, nagyszüleim, dédszüleim és ükszüleim mind németek voltak. Öt évet jártam elemibe, és kitanultam a szabó mesterséget, a segédvizsgát is letettem. 1940. július 30-án beléptem a Jézus Társaságába Magyarországon, a budapesti noviciátusba. 1944 novemberben megérkeztek az oroszok Budapestre. 1949. június 12-én elöljárói rendeletre elhagytam Magyarországot. Így kerültem át a bécsi rezidenciába. Egy hónapig maradtam ott. Majd az innsbrucki egyetemi kollégiumba kellett mennem. 1950 februárjában chieri kollégiumunkba küldtek Torino közelébe. 1951- ben a Leuven közelében lévô Eegenhovenbe érkeztem Belgiumba. 1952-ben Nápolyba költöztem egy évre, ahonnan 1953. június hónapjában Rómába a Német Kollégiumba érkeztem, ahol mostanig Rendünk javára dolgozom''. Eddig F. Müller beszámolója 1965-bôl. Hozzátehetjük, hogy ô ezt a csendes ruhatári munkát fáradhatatlanul folytatta még 28 éven át. Az öregek gondozó házába 1993. július hónapjának elején érkezett, de nem tartozott az elsô ,,alapító tagok'' közé. A kezdeti nehézségek a ház életébe való beilleszkedést illetôen onnan származtak, hogy beutalásának oka nem valami súlyos betegség volt. Nem szorult gondozásra, hanem állandó felügyeletre. Egészségi állapota meggyöngült. Hirtelen, egyik napról a másikra kiragadták munkájából, megszokott környezetébôl és a nagy közösségbôl. Innen jött az elsô években az a vágyakozás, hogy visszatérhessen a Germanicumba. De abban a mértékben, ahogy fizikai ereje fogyott, erôsödött imádsággal teli élete. A rózsafüzért nem adta ki többé kezébôl, kivéve a három napot, amikor elvesztette, vagy -- ahogy maga mondta -- ellopták tôle. Három nap múlva megtalálta. Magyarázata ez volt: aki ellopta, az ezt meggyónta. A gyóntatóatya pedig elrendelte a visszaszolgáltatást. Türelme is csodálatraméltó volt, mellyel mindent elviselt panasz nélkül. Elég azokra a napokra gondolnunk, amikor egész testét nyitott sebek borították, vagy az utolsó hetekre, amikor törött csípôcsonttal élt. Köszönjük meg Istennek, hogy Müller testvért nekünk adta, s kérjük tôle testvérünk számára az örök életet, aki az égben imádkozni fog ,,értünk és hozzátartozóinkért'', ahogy életében annyiszor ígért. (P. Szilas homíliája F. Müller József temetésén) ======================================================================== P. Nagy Zoltán (1910 --1998) Rövid önéletrajza nagyon szűkszavú, csak néhány adattal szolgál. Hódmezôvásárhelyen született, 1910 augusztus 31-én. Orosházán kezdte az iskoláit: katolikus elemibe járt három osztályt, a negyediket államiba. Orosházán három osztályt polgáriban végzett, majd a hódmezôvásárhelyi gimnáziumba íratták.; 1929-ben érettségizett. A szegedi egyetemen szerzett matematika-fizika tanári oklevelet 1934-ben. Kongreganista volt; Elsasser, Varga L., Borbély atyák voltak a prézesek; Glattfelder püspök úrhoz járt gyónni; színházba sokat járt: emerikánás volt. Buga doktor és Ortutay volt a senioruk. Zárt lelkigyakorlatot adott P. Varga László 1932-ben a szegedi villán hatuknak, közöttük a késôbbi P. Papp Józsefnek is. Felügyelô tanárként működött egy évig Szegeden az ipari szakiskola internátusában, majd gimnáziumi tanfolyamot szerveztek Orosházán; a magántanulókat Mezôtúr, Szarvas felekezeti gimnáziuma vizsgáztatta. 1937. szeptember 4-én a Manrézában kezdte meg jezsuita noviciátusát. A kanonikus év letelte után filozófiára került Pestre és Kassára. Aztán a pécsi Piusban volt egy évig magister. Majd szegedi teológia. 1944. június 25-én szentelték pappá. Dispersio Baranya megyében; probáció (tanyai szórvány misszió). A Piusban tanított 1946 és 48 között. Az iskola államosításakor P. Tüll rektor Virág püspök úrnak felajánlotta, hogy a fiatalabbak segítenek a pap nélküli helyeken. Az ô beosztása egyházmegyei ifi titkár lett; motoron látogatta a falusi papokat és zárt lelkigyakorlatra szervezte a legényeket: ketten--hárman ha jöttek egy-egy helyrôl, de a bukovinaiak közül jött tíz-tizenöt legény is. 1950-ben fél évig Pesten működött lelkipásztorként, onnan elhurcolták Homokra. Badalik veszprémi püspök úr felvette a veszprémi egyházmegyébe 1950 nyarán. A rendek feloszlatása után élete nagyon változatossá vált. Egyik helyrôl a másikra helyezték. Elôször a Veszprém megyei Ugodon volt káplán, majd 1950 decemberében Mezôlakra került plébánosnak. Hét év múlva Bakonykoppányon lett plébános négy évig, onnét Nagykapornakra helyezték két évre káplánnak, ahonnét Zalaapátiba került néhány hónapra káplánnak, majd 1974 és 76 között Rádón, 1977-tôl 83-ig Korontálon volt plébános. 1983 júliusában a veszprémi papi otthonba vonult nyugállományba, de nem sokáig maradt ott. 1985 májusától Bugacon látjuk mint plébános helyettest. 1986 második felétôl 1987-ig Andocson plébános helyettes, 1989 novemberében visszatért a régi jezsuita plébániára, Kaposvárra, ahol csaknem két évig dolgozott. 1991- ben és 92-ben néhány hónapig volt kisegítô Hódmezôvásárhelyen, majd 1992. március 17-én a budapesti Radvány utcai rendi idôsek otthona lett hivatalos lakóhelye, de 1996-ig Jászberényben működött a nôvérek szociális otthonában lelkivezetôként. 1996-ban azonban egészsége annyira megromlott, hogy a Radvány utcai házunk állandó lakója lett, amíg be nem vonult a pilisvörösvári Szent Erzsébet idôsek otthonába. Aranymiséjét 1994. június 19-én délelôtt ünnepelte meg Jászberényben a ferencesek templomában tisztelôi, hívei között. Az ünnepi mise végeztével Zoltán atya beszélt életérôl. Nem az én életem a fontos, hanem, hogy az emberek békében, egyetértésben éljenek egymás mellett, mert sok értelmetlen dolog történik körülöttünk manapság. Egykor a moldvai vajda egy hegyet ajándékozott a csíksomlyói zarándokhelynek az ellátásra, ma pedig ugyanazon helyen üldözik, szabadságukban korlátozzák a nemzetiségeket... Élete nagy ajándékának tartja, hogy 1988-ban egy osztálytalálkozón egykori diákja Los Angelesbe invitálta. 1989-ben a nem szűnô hívásoknak engedve elutazott, és kellemes meglepetésben volt része, mikor látta, hogy ott élô honfitársaink milyen összetartóak és mily örömmel fogadták, beszélgettek vele és hallgatták prédikációit. Zoltán testvérünket nagy apostoli buzgóság hajtotta. Szellemi frissességét élete utolsó szakaszáig megôrizte. Szeretett emberek között lenni és mindig menni akart, még akkor is, ha már ehhez nem volt ereje. Ennek köszönhette utolsó balesetét is, amikor a jó tanács ellenére elment egy jezsuita találkozóra és ott elesvén, combnyaktörést szenvedett, két éven belül a másodikat, aminek következtében ágynak dôlt és teljesen legyengült. Betegségét türelemmel viselte és nem a maga bajával foglalatoskodott, kórházi szobatársaira gondolt. A szenvedését hűséges türelemmel viselte, nem hallottam panaszkodni. Amikor a Széher úti kórházban életének utolsó napjaiban a nôvér megkérdezte, hogy nagyon fájnak-e fölfekvéstôl kapott sebei, egyszerűen csak azt felelte: ,,igen, de hát a jó Isten így rendelte, ezt el kell fogadni''. Élete utolsó heteiben gyakran említette, hogy ô már nem imádkozik gyógyulásért, hanem csak azért, hogy legyen meg az Isten akarata. Ez volt jezsuita életének legszebb megnyilatkozása. Az Úr magához hívta hűséges szolgáját és reményünk szerint megadta neki a hűséges szolgának megígért örök élet jutalmát. (P. Hevenesi János) 1998. június 4-én Gyászoló Testvéreim! Loyolai Szent Ignác magyarországi szerzetescsaládja búcsúzik a mennyei viszontlátásig Nagy Zoltán atyától, egyik legidôsebb testvérünktôl. Rendalapítónk sürgette, hogy szívvel lélekkel Isten nagyobb dicsôségét szolgáljuk egész életünkben. Ugyanakkor külön gondja volt Jézusnak halálba induló társaira. Meghagyta mindnyájunknak: ,,Miként egész életében, ugyanúgy, sôt még inkább halálában a Társaság minden tagja törekedjék arra, hogy benne Urunk Istenünk, Jézus Krisztus megdicsôüljön, embertársaink pedig épüljenek türelme és lelki erôssége példáján...''(595). Zoltán atyánk ehhez az oly nagyszerű szabályhoz hű maradt. A haláláig ôt gondozó, nem is katolikus ápolónô a koronatanú, így nyilatkozott: Zoli bácsi nemcsak igazi pap volt, de állítom: szent! A nagy seb miatt szenvedô betegtôl részvéttel kérdeztem: Zoli bácsi, fáj?... Ezt válaszolta: hát bizony, de el kell fogadni, mert Isten adta. Milyen szép tanúság, milyen igazi, jézusi halál! Mert Isten adta...nem utal-e ez a vallomás Ignác atyánk tanítására: a betegség nem kisebb ajándék, mint az egészség. Adja meg az Úr mindnyájunknak, hogy majd halálunkban tudjuk legjobban megdicsôíteni Istent! De ennek feltétele annak begyakorlása, amit Szent Pál magáról vall: mindennap meghalok, és Zoltán atyánkra is valamiképpen érvényes. Szeretném bemutatni, mennyiszer halt meg ô is Krisztusért, aki ,,azért halt meg, hogy ne magunknak éljünk, hanem annak, aki értünk meghalt és feltámadt'' (2Kor 5,15). * * * Talán kevesen tudják, ô maga nem is jegyezte fel szűkszavú önéletrajzában, hogy a szegedi egyetem matematikai tanszékére komoly meghívást kapott: legyen tanársegéd. Amilyen tehetséges volt, akár professzorságig is vihette volna. De akkor ô már meghalt a világi dicsôségnek, hogy Krisztusnak éljen. Nagylelkűen nemet mondott. Tanári oklevél, eredményes működés -- és a jezsuitáknál végzett egy éves bölcseleti kurzus után érkezett a noviciátusba. Személyes emlékem, milyen tisztelettel néztük ôt és termetes növését, milyen üdülés volt számunkra derűs egyénisége és épülés mindig igazi novíciusi magatartása. Elöljárói gimnáziumaink leendô tanárát látták benne. Amilyen gyorsan csak lehetett, elvégeztették vele a bölcseleti és teológiai tanulmányokat (Szegeden mint teológus kisszemináriumi prefektus is volt). Így bizony le kellett mondania arról, hogy tehetségének és érdeklôdésének megfelelôen mélyedjen el a szent tudományokban. Errôl nekem szelíden panaszkodott is késôbb. Íme, egy újabb szép alkalom arra, hogy ,,meghaljon Krisztussal'', és az elöljárók által szándékolt formában éljen Krisztusnak. Szigorú tanár volt. Kiváló, hírnevessé lett tanítványai is voltak, például Szabó professzor, a szívsebész... (aki csaknem ötven év után vette be az atyát klinikájára), Jámbor Mike bencés tanfelügyelô így vallott róla: ilyen pompásan levezetett matematika órán egyszer sem voltam... -- És jött az újabb ,,meghalás'' alkalma: az iskolák államosítása... Az ízig-vérig tanár elbúcsúzhatott a katedrától egy életre. A pécsi egyházmegye szolgálatába állt. Motorkerékpárján kereste fel, bátorította, tájékoztatta a plébánosokat, káplánokat. Részt vett a P. Kerkai által elindított falumanréza-mozgalomban, sok lelkigyakorlatot vezetett falusi fiataloknak. Ezeket a munkákat nagyon élvezte, szerette. És jött 1950, amikor ezt a szívéhez nôtt foglalkozást kénytelen volt egyszerű káplánsággal felcserélni. Újabb ,,halál''. Késôbb a többségében református és közönyös Mezôlak plébánosaként gyalog járt ki a különösképpen is szeretett -- fíliába --, Békásra. Egy térdtörés miatt ennek is vége lett. Itt is meg kellett ,,halnia''. Más plébániákra, lelkészségekre került, amint ezt életrajzában hallottuk. A jó Isten ajándékának tartom, hogy ezeken a helyeken ismételten felkereshettem ôt, esetenként lelkipásztori -- akkoriban még ,,titkos'' -- kisegítésben, sok maradandó értékkel. Egy rosszul sikerült műtét után elkezdôdött a hosszú betegeskedési korszak, lassan meg kellett tanulnia kikopni az alkalmi lelkipásztori munkákból is... Minden ilyen tapasztalatot valóban egy kis meghalásként élt meg. Bizonyára halála elôtti nagy elgyöngülését és szenvedését is így: ,,el kell fogadni, mert Isten adta''. Az egészségnél, a lelkes tevékenységnél nem kisebb ajándékként... Sok-sok alkalma volt az egykori kiváló tanárnak tanulni a legnagyobbat: hogy leginkább halálunkban dicsôüljön meg Urunk, Istenünk, Jézus Krisztus... Meg kell azonban mondanom, testvéreim, hogy egyfajta ,,meghalás'' Zoltánunknak az élete végéig sem sikerült. És ez nem volt más, mint a meghalás a rendtársakkal való együttlétnek. Mindene volt a velünk való beszélgetés, ,,egy kis dumálás''. Errôl nem tudott lemondani vagy csak nagyon nehezen. De az vesse rá ezért az elsô követ, aki nem tudja, mennyire sürgeti rendi vezetôségünk a testvéri közösségek ápolását, azoknak az egymás iránti közlékenységét, akiket Szent Ignác atyánk így nevez: ,,barátok az Úrban''. A Gondviselés szeretô figyelmessége volt -- és egyben bizony üzenet számunkra --, hogy halálát közvetve az az esés okozta, amelyet elkerülhetett volna, ha nem akar mindenáron részt venni egy testvéri közösségi együttlétben. * * * ,,Amíg élünk, Istennek élünk, ha meghalunk Istennek halunk meg''. Zoltán atyánk -- a meghatott ápolónô tanúsága szerint -- így halt meg, Jézus Krisztust leginkább a halálában megdicsôítve. Aki benne, Jézusban hisz, ha meghalt is élni fog. Él Istennél, aki ,,nem a holtak Istene, hanem az élôké''. Kedves Zoltánunk, a Jelenések könyvének szavaira utalva búcsúzunk: pihend ki fáradalmaidat -- mert tetteid elkísértek Téged. (P. Hevenesi János P. Nagy Zoltán temetésén) Néhány filmkocka P. Nagy Zoltán életébôl Tudjuk, hogy P. Nagy Zoltán Hódmezôvásárhelyen született, és noha szülei hamarosan Orosházára költöztek, ô a vásárhelyi református gimnáziumban végezte gimnáziumi tanulmányait. Noha valamennyi tanára református vallású volt, ô többször elmondotta, hogy a katolikus tanítványoknak vallásuk miatt nem kellett hátrányt szenvedniük. Hanauer váci püspök külön figyelt arra, hogy e kényes helyen megfelelô hittanár adja elô a hittant. A katolikus hittan az órarendben és az iskolában folyt párhuzamosan a református hitoktatással, természetesen egy másik teremben. Zoli a sikeres érettségi után a Szegedi Tudományegyetemen szerzett matematika-fizika tantárgyakból tanári képesítést. Ezután Orosházára került, ahol szülei laktak és nem kis büszkeséggel emlegette, hogy ott a nagyon erélyes édesanyja és több fiatal tanártársa segítségével létrehozták e nagy településen az elsô állami gimnáziumot. Nagy segítséget nyújtott ebben neki Ady Lajos, a neves költô öccse, aki ebben az idôben a debreceni tankerület királyi fôigazgatója volt. Zoli itt nagy eredménnyel és odaadással tanított és szülei megrökönyödésére föladta tanári állását, hogy 1937 szeptemberében megkezdje a noviciátust a zugligeti Manrézában. Erre az adott neki indítást, hogy elôzôleg a jezsuiták szegedi villájában P. Varga László vezetésével lelkigyakorlatot végzett. Jezsuita tanulmányai folyamán egyetemi végzettsége miatt kihagyta a magisztériumot és így történhetett, hogy már 1944 júniusában Hamvas Endre csanádi püspök pappá szentelhette. A probáció elvégzése után, 1946 szeptemberében Pécsre került és ott a Pius gimnáziumban fizikát és matematikát tanított. A diákok szaktudása és sok humorral fűszerezett elôadásai miatt megkedvelték, és hamarosan meg is kapta a különleges elnevezést: hajviselete miatt ,,Kefének'' becézték. Ez a tanárkodás mindössze két évig tartott, mert az iskolák államosítása miatt más foglalkozás után kellett nézni. Az ô mozgékonyságát és szolgálatkészségét figyelembe véve, P. Kerkai Jenô megbízta azzal, hogy fôként a Somogy megyei papok között népszerűvé tegye a lelkigyakorlatos mozgalmat. Zoli kapott egy 125 cm3-es motorkerékpárt és vidáman járta Somogy és Veszprém megye plébániáit is. Jó humora és segítôkészsége miatt szívükbe fogadták a veszprémi egyházmegyés papok, így történt 1950 nyarán, hogy a szerzetesrendek fölszámolása után ôt Badalik Bertalan veszprémi püspök átvette egyházmegyéjébe. Eleinte természetesen csak káplánként, de nemsokára plébánosi kinevezést kapott Mezôlakra. Ezt a plébániát senki sem irigyelte tôle, mert ezt 1944-ben Mindszenty József veszprémi püspök alapította, és a külsô körülmények rendkívül primitívek voltak. Döngölt agyagpadló, ,,budi'' a folyosó végén. A plébánia mellé ,,járt'' még két fília is: Békés és Mihályháza. A fíliákba természetesen kerékpáron kellett járni, s ez ôsztôl tavaszig nem is volt olyan egyszerű. Zoli azonban jól feltalálta magát; a fizikatanár ötletességével valamilyen módon közművesítette az ô plébániáját. Igen jó kapcsolatot létesített a szomszédos plébániák papjaival. Ez a bizonyos közművesítés többek között úgy történt, hogy Zoli téli idôben, úgy járt ki a jéghideg folyosóra, hogy két párnát kötött magára. Egyet a hasára, egyet a hátára és ezt széles szíjjal rögzítette. Közben, természetesen, az állami szervek, melyek már ekkorra az egyházmegyei vezetést szinte kizárólagosan magukhoz ragadták, Zolit is biztatták, hívogatták a békegyűlésekre és másfajta állami rendezvényekre. (,,Hazafias népfront''). Zoli azonban ilyenkor kiváló levélírónak csapott fel, és hosszú-hosszú levelekben bizonygatta, hogy ô ezért vagy azért nem mehet el ilyen rendezvényekre. Erre mi történt? Maga a veszprémi ,,bajuszos püspök'', Prozsák elvtárs kereste fel ôt több ízben, de e látogatásoknak se lett semmi eredménye. Sôt, mivel a vendég látta, hogy Zoli milyen nyomorúságos körülmények között él, idôvel letett arról, hogy ôt ide vagy oda hívogassa. Közben eltelt 17 év és Zoli könnyebb beosztást kért, mert közben balesete is volt, eltört a lába. Klempa Sándor apostoli kormányzó méltányolta Zoli kérését, és különbözô helyekre küldte káplánként. Így került egy idôre Bakonykoppányba, majd a jezsuiták volt plébániájára Nagykapornakra. Itt kitűnô kapcsolatot létesített a falu plébánosával, a ciszterci Alpár Jenôvel. Mivel azonban a papság létszáma nagyon megfogyatkozott, Zolinak újból plébániát kellett vállalnia. Elôször Rádóra került, majd onnan a bakonyi hegyek egy eldugott kis falujába, Kolontárra. Ez a hely se volt lényegesen komfortosabb, mint annak idején Mezôlak. Közben azonban Zoli rokkantságára hivatkozva szerzett magának egy rokkant kocsit, amely tulajdonképpen nem volt más, mint egy oldalkocsis motorkerékpár, amelynek a tetejére egy barna vásznat erôsítettek (Velorex). Késôbb, a 80-as évek elején sikerült Zolinak egy Trabantot szerezni, ettôl kezdve beszáguldotta az egész Dunántúlt, sôt egy kiváló papi barátja segítségével végigjárták Ausztria nevezetesebb helyeit is. A Kolontáron történt hét év után 1983-ban kérte és meg is kapta a nyugdíjaztatását. Ez azonban nem jelentette azt, hogy Zoli minden apostoli tevékenységtôl távol maradt volna. Egy idôre ugyan bevonult a veszprémi öreg papok otthonába, de ott nagyon ritkán volt található. Hol Kaposvárott, hol Gyenesdiáson és ki tudja még, hogy milyen sok más helyen vállalt helyettesítést, mindig igyekezett részt venni a rendi közösségek rendezvényein. És nem is csak passzívan. Zoli nagyon szerette a papi társaságot. Minden alkalmat megragadott, hogy a papi összejöveteleken részt vegyen, sôt mindig volt érdekes mondanivalója is. Soha nem mulasztotta el, hogy az általunk rendezett találkozókon részt vegyen. Ezek fôként Makkosmárián jöttek létre, Szent Ignác ünnepe körül, vagy késôbb már a fogadalomtételek alkalmával. Nyugdíjaztatása után gyakran találkozni lehetett vele Páter Provinciálisnál. 1984-ben, amikor Lékai bíboros kívánságára, P. Temesinek el kellett vállalnia a spirituálisságot a Központi Szemináriumban, a veszprémi püspök csak azzal a feltétellel engedte át, hogy helyette P. Provinciális küld oda egy másik atyát. Tóth Lajos jöhetett számításba, aki akkor Bugacon volt plébános. Igen ám, de Marosi Izidor váci püspök azt kívánta, hogy valakit küldjünk Bugacra. Ebben a helyzetben toppant be P. Provinciálishoz Nagy Zoltán atya. A kérdésre, hogy nem menne-e szívesen Bugacra, Zoli így felelt: Hol egy menetrend? Máris indulok. Milyen szép példája ez a disponibilitásnak. Volt Zoliban egy bizonyos nyugtalanság, de ez inkább az apostoli munkák iránti érdeklôdésbôl származott. Még élete utolsó szakaszában is, igyekezett különbözô ájtatosságokkal, pl. Szentségimádás, a rászoruló és érdeklôdô híveket a jó Isten szeretetében elmélyíteni. A jó Isten bizonnyal megjutalmazza mindezért. ======================================================================== P. Schmidt Ferenc (1905--1998) P. Schmidt Ferenc 1905. szeptember 2-án született a baranyai háromszögben lévô, a mostani balkáni háború során teljesen elpusztult Laskafalván (Csepinácon) jómódú német földműves család második fiaként. Gimnáziumi tanulmányait a pécsi Pius gimnáziumban kezdte s Kalocsán érettségizett. 1923-ban lépett Jézus Társaságába az érdi noviciátusban. A filozófiát Szegeden végezte, majd két évi nevelôtanári pécsi munka után Innsbruckban végezte a teológiát. Jó szervezôképessége itt bontakozott ki., úgyhogy két évig is ô volt a nemzetközi összetételű nagy skolasztikátus bidellusa. 1935-ben szentelték pappá, s újmiséjét, majd ötven év után aranymiséjét is szülôfalujában mondta. A szegedi harmadik próbaév letelte után az akkor újonnan létesült hódmezôvásárhelyi rendház és plébánia beindításában segédkezett, s kedves modorával nagyban hozzásegített ahhoz, hogy a kálvinista metropolis zökkenômentesen befogadja a jezsuitákat. 1939-ben a kalocsai konviktus generálprefektusa volt, beállt a cserkészmunkába és parancsnoka lett a csapatnak. 1944-ben a szatmári konviktus és rendház élére állították a rendi elöljárók. Működése nyomán a lelkipásztorkodás, a nevelés és a gazdasági helyzet is fellendült a rendnek e régi állomáshelyén. Szatmárnak Romániához csatolásakor a végsôkig kitartott állomáshelyén. A szétoszlatásig a Budapesti rendházban, majd Pécsett volt bölcs és elôrelátó miniszter, gondnok. A provincia szétszóratása után Brezanóczy Pál biztosított Schmidt Ferencnek az egri fôegyházmegyében otthont és munkateret. Ózdon, Tiszalökön, Hodoscsépányban működött évtizedeken keresztül káplánként és plébánosként. Ezeken a helyeken is igen jó baráti kapcsolatokat tudott kedves modorával az egyházmegyés papsággal kiépíteni. Utolsó helyén a templom nagyarányú felújításával fejezte be működését. Mint nyugdíjas nehezen találta már helyét. Leromlott hallása is akadályozta a lelkipásztori munkában, illetve a kisegítésben. Schmidt Ferenc a gyors elhatározások embere volt. Ez párosult nála kedves modorral és segítôkészséggel. Amilyen gyorsan tudott megsértôdni, olyan ôszintén tudott megbocsátani és megbékélni. Bár szerette és támogatta a háború végén hontalanná vált testvérét és annak családját, legbizalmasabb emberei mégis mindig a rendi elöljárók és rendtársak voltak. Merjük hinni, hogy a pályát sikeresen befutotta, és végleges befogadást nyert az örök béke otthonában. (Fricsy Ádám) ======================================================================== F. Gömöri Pál (1911--1998) F. Gömöri beszámolója ötvenéves jezsuita emlékeirôl a Formózai Jezsuiták-ban Idén van ötven éve, hogy beléptem a jezsuita rendbe. Megkértek, hogy írjak röviden errôl az ötven évrôl. A legrövidebben így foglalhatom össze mondanivalómat: Mindig boldog voltam. Ezt a boldogságot ugyan a világ nem adhatja meg nekünk, sôt meg sem érti, de egyezik azzal, amit Jézus mond az Ô evangéliumában a nyolc boldogságról. Arra is kértek, hogy rövid legyek: Azért csak néhány boldogságeseményt említek meg. Huszonnyolc évvel ezelôtt Kínában egy évi szobafogság után berontottak hozzánk ellenségeink és kiáltoztak: ,,Ki innét! Kutyáknak kinn a helyük!'' Kitoloncoltak a templom elôtti udvarra. Mit tehettünk? Lekuporodtunk a sötét, hideg éjben a templom hideg küszöbére, boldogult püspökünk és én, és dideregtünk. Akkor Msgr. Lischerong így imádkozott: ,,Most tudom, Jézusom, hogy miért születtél hideg barlangistállóban. Mindkettônket boldoggá tesz, hogy kicsit hasonlók lehetünk Hozzád...'' De ebbôl más boldogság is eredt számunkra. Jó híveink megtudták, hogy mi történt velünk. Talán csak nem akarnak kiűzni bennünket Kínából? Testületileg a hatóságokhoz fordultak a nép nevében, és a ,,vallásszabadságra'' hivatkoztak. Kívánták, hogy vasárnaponként misét hallgathassanak. A tárgyalások eredményre vezettek. Virágvasárnap volt az elsô nyilvános szentmise, négyszáznál több hívôvel. Egy szálig elvégezték évi gyónásukat, és aztán következett a nagymise. De ezt már megsokallták a hatalom emberei. Úrfelmutatás után egy fiatal nô fölrohant az oltárhoz és cibálni kezdte püspökünket. Lehúzta róla a miseruhát. Engem elfutott a pulykaméreg, odarohantam hozzá, és hangosan rászóltam: ,,Te fiatal menyecske vagy, és így bánsz ezzel az ôszbeborult aggastyánnal?'' A nép is megindult az oltár felé, mire a hölgyecske meglépett. Utána jó néhány napig békében hagytak bennünket. Megkérdeztem a püspökünket, mit érez ilyenkor? ,,Ilyenkor boldogsággal tölt el a tudat, hogy Jézus tanítványa vagyok, akikrôl Ô azt mondta: »ahogy engem üldöztek, úgy fognak titeket is üldözni«. Kell-e ennél nagyobb boldogság?'' Nekem pedig eszembe jut régi újoncmesterem egyik intelme, amely ötven éven át útmutatás volt az igazi boldogság útján, amelyet a világ nem adhat, de el sem vehet tôlem: ,,Ha az ördög és kísértései mindent tönkre akarnak tenni, menjünk az Olajfák hegyére, ahol Jézus vérrel verejtékezett értünk, és kérdezzük meg magunkat, hogy vajon mi is ellenálltunk-e a vérig?'' Ha csak ezt teszem, semmi sem hiányzik nekem a boldogsághoz. Az évi lelkigyakorlatokban is mindig visszatér az ígéret: ,,Aki Mellettem, Velem harcol, az a gyôzedelemben is Mellettem és Velem lesz''.