Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Klemm Nándor Szenvedni érted Keresztes Szent János életrajza (1542--1591) Lektorálra és szerkesztette: Arató László Budapest, 1994 Itt mondok köszönetet Mátéffy J. Brúnó kármelita atyának, aki tanácsaival segített, majd vállalta könyvem szakmai lektorálását. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetô gondolatok Elôszó Gyermekkora Tanulóévei A novíciátusban Salamancában Így kezdôdött Durvelo Pastranában Alcala Avila Viharfelhôk Fogságban Szökése Káptalan Almodovarban Calvario Baezában Los Martires Granadában Mozgalmas évek Segoviában Tűzpróba Penyuelában és Ubedában Utolsó napjai Külsô megjelenése Írásai Függelék Keresztes Szent János életének fontosabb állomásai Idegennyelvű szavak, kifejezések magyarázata Forrásmunkák ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1996-ban jelent meg a Márton Áron Kiadó gondozásában, az ISBN 963 7947 57 4 azonosítóval. Az elektronikus változat Arató László, a Márton Áron Kiadó igazgatójának engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Márton Áron Kiadó tulajdonában van. A nyomtatott könyvet a Márton Áron Kiadó könyvesboltjában lehet megvásárolni, címe: 1035 Budapest, Kórház u. 37. (az Országos Lelkipásztori Intézet épületében, a Flórián üzletház gépkocsiparkolója mögötti templomtornyos épületben). ======================================================================== Bevezetô gondolatok A legújabb kor felvilágosultnak nevezett embere egyre távolabb kerül -- s így idegenkedik is -- a titkoktól, Isten titokteljes létének s a Hozzá vezetô útnak ésszel megközelíthetô, de csak hittel elfogadható valóságától. A titok, a misztérium s az abban való elmélyülés, a misztika által való megközelítése Istennek s a vele való természetfeletti szimbiózis útja a mai emberek, még a keresztények elôtt is ismeretlen, homályba tűnt jelenség, lehetôség. Ugyanígy válik -- vált -- az Isten misztikus életében való egyre tökéletesebb részesedéshez vezetô út, az aszkézis, a gyakorlás is fölöslegesnek tartott, sôt bigottnak mondott felfogássá, életelemmé. XI. Pius pápa 1926-ban avatta a misztika doktorává a Juan de Yepes y Álvárez néven a spanyolországi Fontiverosban, 1542-ben született, s késôbb Szent Mátyásról nevezett János, majd Juan de la Cruz, azaz Keresztes Szent János néven a reformált, eredeti szigorúságot vállaló sarutlan kármelita rend tagját és megújítóját. 1675-ben X. Kelemen pápa boldoggá, 1726-ban XIII. Benedek pápa szentté avatta. Amikor 1767-ben pappá szentelik, találkozik a történelem egyik legnagyobb nôalakjával, Avilai Teréz anyával, a sarutlanok nôi ágának reformálójával, a késôbbi egyházdoktorrá avatott szenttel, a misztika másik, lenyűgözô példát és isteni tudást sugárzó egyéniségével. Klemm Nándor könyve pontos adataival, a tényekhez ragaszkodó realitással, dicséretes rendszerességgel, jól tagolt szerkesztéssel, idôrendben tárja elénk s közelíti napjaink gondolkodásához Keresztes Szent János életét és művét. Abban a korban, amelyben a reformáció és annak körülményei, következményei oly szerencsétlen irányba fordultak s fölbolygatták Európát, s a megújulás jelei, a szeretet és igazságosság helyett véres harcok lángoltak föl, Keresztes János megértette Isten-sugallta hivatását s életével, tanításával, nevelô tevékenységével és műveivel minden idôkre utat mutatott a szemlélôdô, vezeklô életre, amely nem a kegyetlen önsanyargatást, hanem a mindenrôl való lemondás készségét, az élet szenvedéseinek, nehéz helyzeteinek elfogadását hirdeti. Lángoló istenszeretetében és mélységes emberszeretetében, teljes önátadásában és irgalmas józanságában példaként, tanulságként áll ma is elôttünk. Dékány Endre ======================================================================== Elôszó Isten idônként egy-egy embert választ ki magának, s azt oly mértékben elhalmozza kegyelmével, hogy az illetô ,,jellé'' válik kortársai számára. Ilyen ,,jel'' volt a XVI. században Keresztes János, ez a teljesen egyszerű családból kiválasztott sarutlan kármelita szerzetes. Számára Isten léte kézzelfogható valósággá vált. Olyan bensôséges kapcsolatba került vele, hogy gyakran egy-egy Istenre, Jézus Krisztusra emlékeztetô fizikai tárgy (feszület, kép stb.), vagy néha már csak az Isten jóságára, szentségére megfogalmazódott gondolat is az elragadtatás állapotába emelte. Ilyenkor megszűnt számára a teremtett világ. Nem látott, nem hallott, nem érzett, mert az Isten lefoglalta egész énjét. Elmerült Isten szépségének szemlélésében olyannyira, hogy gyakran a teremtett világ fizikai törvényei is megszűntek körülötte. Elragadtatásában sokszor felemelkedett a földrôl és lebegô állapotban maradt. Máskor, a környezete által is látható fényjelenségek kísérték Istennel való szoros kapcsolatát. Olykor a jövôt jelen idôben látta, és ezt el is mondta, amit a jelenben élôk gyakran csak a jövendölés beteljesedésekor értettek meg. Hiszen ôk csak a saját állapotuknak megfelelô szituációt ismerték. Elôfordult, hogy betegeket, szerencsétlenül jártakat gyógyított, többnyire szánalomból -- ezzel azonban akaratlanul is önmagát hitelesítette. Istenélményeibôl fakadt a legnagyobb kegyelem: felismerte a szenvedés értelmét. A világot Jézus Krisztus szenvedésével és kereszthalálával megváltotta, de az emberek tömegének bűnös élete folyamatosan sérti Isten szentségét. A szenvedéssel az Ôt szeretôk engesztelhetnek és vezekelhetnek. De a megromlott emberi természet is uralkodni akar a lélek felett -- kényelmével, érzékiségével, a táplálkozás mértéktelenségével, lustaságával, önzésével, hatalomvágyával. A tökéletességre vezetô út velejárója, a test ösztönösségével szemben kivívni az Istent szeretô lélek uralmát önfegyelemmel és önmegtagadásokkal. Ezek is szenvedést jelentenek. A tökéletességre való törekvés megvalósításának jó kerete lehet egy szerzetesi közösség, ahol a hasonló felismerésre jutott emberek, az önkéntes szegénység, tisztaság és engedelmesség vállalásával, egymást segítve, a világ dolgaitól magukat távol tartva, az Isten szeretetétôl sürgetve élhetnek együtt. Az alapítók által kitűzött célok azonban -- az emberi gyarlóság eredményeként -- idônként elhomályosodnak, s szinte észrevétlenül lopja be magát a szigorú szabályok közé a kényelem, a lazaság, az evilági szemlélet. Isten helyett a maga javát kezdi keresni az ember. Ha az Úr ilyenkor kiválaszt és meghív valakit azzal a feladattal, hogy állítsa vissza az alapító szándéka szerinti szigorú életmódot, az igen gyakran háládatlan feladatra kap megbízást. Nincs nehezebb, mint a magukat jónak tartott, sokszor álszent embereket visszavezetni olyan körülmények közé, melyek valóban az életszentségre segítik ôket. Keresztes János már fiatalon ezt a hivatást kapta meg. A reformot saját magán kezdte. Bátorította ôt a nálánál sokkal idôsebb Avilai Szent Teréz példája, aki a kármelita apácák megreformálásán dolgozott, páratlan bölcsességgel és okos szigorral. János kitűnô tehetségű, Isten szeretetétôl lángoló, igaz ember volt. Az önsanyargatás terén olyan messze ment, ami a polgári kényelemhez szokott, mai mentalitásunk elôtt alig magyarázható. De vajon Jézus megkínzása és keresztrefeszítése beleillik-e a mai, géppisztollyal mindent elintézô világképünkbe? A Szent egészen elégô áldozatra adta oda magát. Az önsanyargatáson kívül vállalta a szellemi-lelki megaláztatások sorozatát is. Halálos betegen azt a kolostort választja, ahol -- jól tudja elôre -- a perjel kicsinyes bosszúból még utolsó heteit is meg fogja keseríteni mindenben. Ezek a döntések hitelesítik, a kezdetben maga választotta, majd késôbb az Istentôl kapott és nagylelkűen elfogadott fizikai szenvedéseit. Felmerül a kérdés: mitôl jött korunkban újra divatba ez az önsanyargató, misztikus, ragyogó intellektualitással rendelkezô szent? Szent az, aki legjobban ellentmond korának. A mai jóléti társadalom az anyagi javak minél korlátlanabb megszerzését, önmegvalósítás jelszava alatt a szabad szexualitást, az élvezetek gátlástalanságát, mások kíméletlen félresöprését tűzi zászlajára. Mindezekben való kiábrándultságában és a környezetüktôl fuldokló jószándékú emberek vigasztalanságában feltűnik Keresztes Szent János egyénisége. Élete megdöbbentô egészével igazolja, hogy tragikus, rossz úton jár ez a kor, amíg csak a mának él. Még egy nagy aktualitása van János atya életének. Az Egyház emberek közössége. Még a jószándékú, a tökéletességre törekvô emberek is -- akaratlanul, de osztanak maguk körül sebeket. De mit szóljunk, amikor egyes -- másokért vagy talán sokakért felelôs -- egyházi vezetôk mindennapi életét, mentalitását és egyes döntéseit nem a józan emberiesség, nem a keresztényi szeretet, hanem a felszított indulatok, a gôg és a hatalomvágy vagy éppen a bosszú irányítja. Amikor a vezetôk ezen méltatlan motívumai okoznak az egyszerű embereknél kísértést, hogy összeomoljon bennük a hit, a remény és a szeretet. S így kifosztva, maguk is áldozattá váljanak az ôket elnyomó, elgáncsolni akaró és üldözô -- az Egyházon belül támadó -- gonosznak. Keresztes Szent Jánosnak bôven kijutott az ilyen kísértésekbôl. De ô ezen körülmények között is óriásnak bizonyult. Kitartott az Egyház tökéletességét szolgáló elvei mellett. A legmegalázóbb és egészségét tönkretevô kínzó rabsága közepette is -- melyet az ôt meg nem értô, a nyárspolgári szerzeteséletet féltô rendtársaitól és egyes elöljáróitól kapott -- hűen megôrizte tökéletességre törekvô elhatározását. Ekkor is csak azért imádkozott, hogy a Szentlélek világosítsa meg ôt az Isten szándékáról és akaratáról, mert minden fenyegetô és csábító körülmény ellenére -- kizárólag az Ô útján akart járni. Ebben a drámai szituációban is egyedülálló módon mutatott példát. Keresztes Szent János élete és tanítása a hívô ember számára ma aktuálisabb, mint valaha. Nem lehet közömbösen elmenni mellette. Klemm Nándor atya a világirodalomban legújabban megjelent Keresztes Szent János életrajzok figyelembevételével írta meg könyvét. Az élô Egyház lelkiségében elkötelezett kiadónk ezért is tartotta fontosnak megjelentetését. Arató László ======================================================================== Gyermekkora Közép-Spanyolországnak van egy óriási fennsíkja, amely Toledótól a Vizcayai-öbölig terjed, melynek Kasztília a neve. A lapályt Madrid és Segovia között a Sierra de Gaudarrama vonulata szeli ketté északkelet-délnyugat irányában. Ha Madridtól északnyugati irányban egy egyenest húzunk, megtaláljuk a térképen Salamancát. Ennek a képzeletbeli egyenesnek -- Madridtól számítva -- mintegy háromötöd részénél van Fontiveros. Itt született 1542. június 24-én Spanyolország és az egész katolikus egyház egyik üstököse, Juan de Yepes y Alvarez, akit ma Keresztes Szent János néven ismer az egész keresztény világ. Atyja, Gonzalo de Yepes, elôkelô, gazdag kereskedôcsalád sarja, aki egyik nagybátyja üzletének könyvelését és adminisztrációját vezette. Valószínűleg nagybátyjai látták el selyemmel, annak az elôkelô özvegynek kis üzemét, melyben mint egyszerű szövôlány dolgozott jövendô felesége, Alváréz Katalin. Gonzálo ennél az özvegynél szállt meg, valahányszor nagybátyjai megbízásából, átutazóban volt a Medina del Campo-i vásárra, ahová nagybátyjai árucikkeit vitte. Ismeretségük innen származott. Katalin jólnevelt, igen erényes és szép, de földhözragadt szegény, árva lány volt. Gonzálo azonban annyira megszerette Katalint, hogy hiába volt a rokonság és az ismerôsök minden érvelése. Katalin munkaadónôje is figyelmeztette az ifjú vôlegényt a várható nehézségekre, a házasság mégis létrejött. Gonzálót emiatt a család kitagadta. A gazdag nagybácsik megszakítottak vele minden kapcsolatot. Ennek következtében állását is elvesztette. Ez azonban nem keserítette el. Bízott abban, hogy mint tollforgató ember, aki tud szerzôdéseket megfogalmazni és könyvelni, el tud majd helyezkedni. Felesége munkaadónôje alkalmazta is, de kettôjük jövedelme nem volt elég a növekvô család eltartásához. Ezért feleségétôl megtanulta a gyapjú- és selyemszövést. Az özvegy üzemtulajdonos haláláig nála laktak. 1530-ban itt született elsô gyermekük Ferenc, akit Lajos követett. A mi Jánosunk a harmadik, 1542- ben látta meg a napvilágot. Már eddig is nehéz anyagi körülmények között éltek. János születése után Gonzálo súlyosan megbetegedett és két esztendei türelemmel viselt, borzalmas szenvedések után meghalt. Halála után még nehezebb napok virradtak a háromgyermekes özvegyre. Minthogy Katalin nem tudta tovább nézni családja nélkülözését, megpróbált segítséget keresni a toledói rokonságnál. Az 1540-es évek elején nagy szárazság volt Kasztíliában és mint II. Fülöp kiáltványából tudjuk, kenyeret szinte semmi pénzért sem lehetett kapni. Toledo környékén élt elhunyt férjének, Gonzalónak két jómódú testvére; egy gazdag fôesperes és egy orvos. Bennük volt Katalin minden reménye. Ezért felkerekedett három gyermekével, akik közül János még karonülô volt. Miután gyalog megtettek 30 mérföldet, bekopogtatott a fôesperes házába. Ez azonban ridegen visszautasította ôket. Ezután tovább vándorolt az orvos nagybácsihoz. Ô magához vette Ferencet, és vállalta annak nevelését és taníttatását. Így Katalin csak a két kisebbel tért vissza Fontiverosba. Mivel már eltelt egy év és Ferencrôl nem kapott semmi hírt, elhatározta, hogy újra megteszi a fáradságos utat. A gyermek, mikor kettesben volt anyjával, elpanaszolta, hogy nagybátyja ígérete ellenére, felesége nem teszi lehetôvé tanulását, hanem dolgoztatja, kegyetlenül bánik vele és éhezteti is. Ezért Katalin elhatározta, hogy hazaviszi magával Fontiverosba. Minthogy próbálkozása nem járt sikerrel, Fontiverosba visszaérkezve nekilátott a szövômesterségnek. Három gyermekét iskoláztatta. Minthogy Ferenc nem bizonyult tehetségesnek, a takács mesterségre tanította, amit a legnagyobb fiú egész életében folytatott. Az elsô esemény, amely a kis János szívét gyászba borította, fivérének, Lajosnak a halála volt. Lehetséges, hogy halálának oka a sok éhezés, alultápláltság volt. Bár az édesanya mindent megtett, hogy megóvja családját a nyomortól, de nem volt se munkája, sem más jövedelemforrása. Úgy határozott, hogy Ferenccel és Jánossal együtt elhagyja Fontiverost és Arévalóba költözik. A kis János elhagyta szülôfaluját. Egyetlen írásos emlék sincs arra vonatkozólag, hogy késôbb visszatért volna oda. Tény azonban, hogy Spanyolországban sehol sem ôrzik emlékét olyan híven, mint ott. János négy vagy öt éves lehetett, mikor társaival együtt kiment játszani a falu határába, ahol apró tavak voltak. A kis János azzal szórakozott, hogy botocskákat dobált a vízbe, és amikor azok feljöttek, kifogta ôket. Egyszer csak elvesztette egyensúlyát, beleesett a vízbe és elmerült az iszapban. Társai ijedtükben ahelyett, hogy segítségére lettek volna, elszaladtak. A gyermek már majdnem belefulladt a vízbe, mikor egy rendkívül szép nô jelent meg neki a levegôben, aki kezét segítségre nyújtotta. Szavakat is hallott: ,,Gyermekem, add ide a kezedet, kihúzlak.'' A kis János akkor még nem tudta, hogy a szépséges hölgy a Szűzanya volt. Mégsem szánta rá magát, hogy sáros kezeit a jelenség tiszta kezeihez nyújtsa, mert nem akarta azokat bepiszkítani. Végül is társai kiabálására egy arra menô földműves mentette ki ôt az iszapból. A szép hölgy mentés közben eltűnt. Arévalo Fontiverostól mintegy 30 km-re északra, a Kasztíliai- síkság legmagasabb pontján épült. Bár ekkorra már sokat veszített régi hírnevébôl és fényébôl, de kereskedelmi szempontból mégiscsak volt némi jelentôsége. 1548-ban, János hat éves korában ide költözött a kis család. Itt Katalin és Ferenc munkát vállalt. Jánosunknak Arévalóban töltött mintegy három évérôl nincsen értesülésünk. De tudjuk, hogy mikor ide érkeztek, bátyja már 20 év körüli, vidám, jólelkű fiatalember volt, aki részt vett a vele egykorú fiatalság csínytevéseiben. Így belekeveredett egy gyümölcslopásba is, ami súlyos lelkiismeretfurdalásokat okozott neki, és ettôl kezdve komoly, önmegtagadó életet élt. Megnôsült és egy hozzá hasonló gondolkodású szegény leányt vett el feleségül. A kilenc éves János jellemének további fejlôdésére, bátyjának vallásos, önmegtagadó élete és a szegények iránti szeretete bizonyára komoly hatással volt. ======================================================================== Tanulóévei János kilencedik évét töltötte be 1551-ben, mikor újra költözködtek. Ezt valószínűleg újra megélhetési gondok indokolták. Új lakóhelyük Medina del Campo, a királyné városa lett. Ebben az idôben Medina del Campo egyike volt Spanyolország legnevezetesebb kereskedô városainak. A spanyol kereskedôkön kívül megfordultak itt franciák, angolok, olaszok és fôképp hollandok. János látta a világ anyagi termékeinek szédületes tömegét, lelke azonban nem tapadt hosszabb idôre hozzá. Medina del Campóban sikerült ôt elhelyezni a ,,Doctrinának'' nevezett intézetben. Ilyen árvaházszerű gyermeknevelô intézet volt akkoriban még néhány spanyol városban. Ezekbe szegény gyermekeket vettek fel. Lakóik ingyenes ellátásban és oktatásban részesültek. Ruházkodásukról is az intézet gondoskodott. Itt nem csak az elemi ismereteket szerezték meg, hanem a keresztény hitre is oktatták ôket. Mesteremberek a fiatalok hajlamainak megfelelô szakmákra is tanítottak. Erre az idôre tehetô, hogy a kis Jánost ács, szabó, faszoborkészítô és festô mesterségre akarták kiképezni. Bár a gyermek belátta anyagi helyzetük aggasztó voltát, még meg is volt benne a törekvés, de rövidesen bebizonyosodott, hogy nem alkalmas ezekre a foglalkozásokra. Értelme a szellemiek iránt volt fogékony. Szemlélôdô típus volt. Csakis az örök Bölcsesség gyakorolt rá vonzó hatást. Édesanyja már ekkor rajtakapta, hogy vezekel. Éjjelre venyigét rakott az ágyába és ezen aludt. A tanító nôvérek elcsodálkoztak a fiún, és sok jósággal halmozták el. Jóságukat János azzal viszonozta, hogy igyekezett kedvükre tenni. Alamizsnát kéregetett az iskola növendékei számára. Ebben okosnak és ügyesnek bizonyult. Ebbôl látjuk, hogy a gyermek János nem valami álmodozó típus volt, akinek számára a külvilág nem létezett. Ezen tevékenysége nem kis önmegtagadással járt még akkor is, ha testvéri szeretetbôl történt. Édesanyjáról is feljegyezték, hogy ,,nagyon jószívű''. Jánosunk valószínűleg örökölte ezt a jó tulajdonságát. A ,,Doctrina'' intézetben való tartózkodása alatt eljárt a ,,Magdolnák'' zárdájába, hogy végezhesse a sekrestyési teendôket. Szeretett ministrálni, amit szívesen végzett más templomokban is. Don Rodrigo de Duenas nemes lovag alapította a ,,Magdolna kolostort''. A ,,Doctrina'' intézetnek kötelezôvé tette, hogy naponta négy növendéke segédkezzék a kolostor templomában a takarításban és a sekrestyési teendôk ellátásában. Ezek között volt János is. Tizennégy éves lehetett, mikor balesete folytán az érdeklôdés középpontjába került. Egyik alkalommal a ,,Doctrina'' növendékei egy kórház udvarán játszadoztak. Az egyik fiú, Jánost véletlenül belelökte egy mély kútba. Már azt gondolták, hogy belefulladt, mikor egyszer csak azt kérte, hogy eresszenek le egy kötelet, melynek segítségével kimászhat belôle. Sokan a Szűzanya segítô kezét látták szerencsés megmenekülésében. Ô azonban jól tudta, hogy az mentette meg az életét, hogy a kútnak egy párkányán megvethette a lábát. Jánost Medinában ismerte meg Alfonz Alvarez de Toledo, a ,,Szeplôtelen Fogantatásról nevezett'' kórház igazgatója. Miután hallott a fiatalember jó tulajdonságairól, elhatározta, hogy felkarolja ôt. Így kapott inasi állást, feltehetôleg a keléses betegek kórházában. Hármas feladata volt: ápolta a keléses és fertôzô betegeket, alamizsnát gyűjtött a kórház fenntartására és tanulnia is kellett. Pártfogója -- látva János buzgóságát -- azt gondolta, hogy papnak neveli, aki majd ellátja a kórházlelkészi feladatokat. Ezzel a ,,kórházi gyakorlattal'' nagyban magyarázható, hogy annyira együtt tudott érezni a nyomorultakkal. Ezek az évek arra is jók voltak, hogy megismerje az emberi test anatómiáját, ami késôbb a festésnél és faszobrászkodásnál segítségére volt. Amikor ezt a munkakört elvállalta, nyilván lelki beállítottságát követve tette. Medinának ugyanis -- a források szerint -- abban az idôben több mint 15 plébániája és 20 kolostora volt. Amennyiben tehát csak kenyérkeresés céljából vállalt volna állást, úgy bizonyára felvették volna az egyik plébániára, vagy pedig buzgósága és értelmessége alapján az egyik szerzetbe novíciusnak. Jánossal a kórházban annyira meg voltak elégedve, hogy engedték eljárni latin nyelvórákra. A Jézus Társasága 1551-ben alapított iskolája mindössze kettôszáz méterre volt a kórháztól. Tanulmányait -- a források szerint -- 1559-ben kezdte el. Édesanyja szerint éjjel, ha valamelyik beteg miatt keresték, ott találták a fáskamrában a könyv mellett. Ebbôl is kitűnik, hogy mekkora akaraterô és kitartás volt ebben a fiatalemberben. Középiskolás korában megtanulta a prózai és verses művek szerkesztését. Már ekkor kitűnt írói tehetsége. Bizonyos, hogy humanista képzését kiváló jezsuitáktól nyerte, de a Társaság novíciátusába nem lépett be. Bátyja tanúsága szerint János bejárt az iskola grammatikai óráira. Az azonban nem bizonyítható, hogy a középiskolát elvégezte volna. Hiszen állásban volt és csak igen kevés idôt engedtek neki reggel és este a tanulásra. Följegyezték róla, hogy éles esze és jó emlékezôtehetsége volt. Ez abból is kiderül, hogy olyan jól meg tudta jegyezni a szentírási helyeket. Ferenc bátyja tanúsága szerint, rövid idô alatt sokat tanult. Így mint jó latinista és retorikában kiváló tanuló hagyta el az iskolát. ======================================================================== A novíciátusban Mint már láttuk, János pártfogójának, a kórház igazgatójának tervei voltak a tehetséges és buzgó fiatalemberrel. Ezt nem is titkolta János elôtt. A terv nagyon csábító volt, mert a javadalom biztosította volna János és édesanyja jövôjét. De Jánosnak mások voltak az elképzelései: ô teljesen és fenntartás nélkül akarta magát odaajándékozni Istennek. Elhagyni a világot és Istenbe merülni. Ezért mondja az egyik tanú: ,,nagy titokban elment, hogy felvételét kérje abba a Rendbe, amely a Miasszonyunk szolgálatára és tiszteletére van alapítva.'' Élettörténetének egyes korábbi írói, hivatását egy Jézustól kapott -- állítólagos -- sugallatra vezetik vissza. Ez azonban csak legenda lehet, mert az újabb kutatások erre rácáfolnak. Bizonyos, hogy Jánosnak bô választási lehetôsége volt, mert -- mint már említettük-- Medinában több szerzetesrendnek volt háza. Ezek mindegyike -- ismerve János jó hírét -- szívesen vette volna, ha velük osztja meg életét. János egy reggel titokban otthagyta kórházi állását és a kármeliták medinai Szent Anna kolostorába jelentkezett. Annak kápolnájában, az elôírt formaságok szerint, fölvették novíciusnak a rendbe. Mire pártfogója, a kórházigazgató rájött, hogy nincs munkahelyén és kereste a kármelitáknál, ott már megkapta a tonzúrát. Neve mostantól kezdve: Szent Mátyásról nevezett János. Bevonulása a kármelitákhoz tehát nem volt váratlan, hanem jól átgondolt terv megvalósításának része, mert pártfogóját ily módon kész tények elé állították. Beöltözésének éve és napja ismeretlen. Egyik változat szerint 1560, a másik szerint semmi esetre sem történt 1563 elôtt. János, aki természetes hajlamai szerint a remete élet felé vonzódott, ekkor még bizonyára nem tudott arról, hogy Stock Szent Simon generális alatt, 1247-ben a remete Kármel bevallottan apostoli Kármellé alakult át. Így a novíciátusi élet nem sok szabadidôt engedett magánya számára. Akik ismerték a ,,Doktrina gyermekét'', csodálattal beszéltek alázatosságáról és pontosságáról, mellyel tisztségeinek fárasztó kötelmeit teljesítette, ami pedig bôven akadt. A napirend igen szoros volt. János ,,olyan mint egy angyal'', mondják a kéziratok. A novíciátusban amellett, hogy maga is tanult, tanított is. Tudjuk, hogy már akkor is foglalkozott versfaragással. János még ugyanebben az évben, 1564-ben, minden valószínűség szerint az év derekán, a Rend Vikárius Generálisának kezébe, letette az örök fogadalmat. ======================================================================== Salamancában Szent Mátyásról nevezett János testvért 1564-ben, 22 éves korában, elöljárói Salamancába küldték, hogy elvégezze a felszenteléséhez szükséges filozófiai és teológiai tanulmányokat. Salamanca már akkor a világ egyik fontos kultúrközpontja volt. Világhírét az 1218-ban, IX. Alfonz király által alapított egyetemének köszönheti, mely századokon át Európa elsô négy egyeteme közé tartozott. Alkotmányát, a középkor szokásai szerint, IV. Sándor pápa is megerôsítette. A salamancai egyetem legdicsôségesebb korszakát élte, amikor János testvér ott tanult. Ebben az idôben a hallgatók létszáma nagyon magas volt, közel 7000, legkiválóbb mesterei Guevara, Mancio, Luis de Léon testvér, Juan Gallo és Gaspar de Grajel voltak. János testvér négy éven át, 1564--1568-ig hallgatta az Alma Mater elôadásait. Három éven keresztül mint filozófus, majd 1567--1568-ig mint fölszentelt pap teológiai hallgató volt. Az egyetemi anyakönyvben elôször az 1564-65. tanévben szerepel a neve. Esküt az 1565-66. év elején tett. Ami a tananyagot illeti, Mancio János de Corpus Dominit hallgatta, aki 1564-tôl volt a filozófia tanára, és Szent Tamás Summáját magyarázta. Az 1567-68. évben feltehetôleg ugyancsak Mancio mester elôadásait hallgatta, aki ebben az évben a Megtestesülés és a Megváltás titkait fejtegette. A vesperás mestere ugyanabban az évben De-Guevara János atya, aki szintén tomista volt. Gallo János, a komposztellai egyetem tanára szintén tartott elôadásokat. Az 1567--68- as tanévben Mancio, De-Guevara és Gallo elôadásai voltak a legfontosabbak és a leglátogatottabbak. Mindhárman Szent Tamás Summa című munkáját adták elô. Feltehetô, hogy a fôtantárgyakat De-Guevara és Gallo János elôadásaiban hallgatta. Bizonyosnak mondható, hogy dogmatikát csak egy éven át tanult. A fennmaradt emlékekbôl arra lehet következtetni, hogy János testvér mesterei az önállóság némi látszatának megôrzésével Aquinói Szent Tamás tanítását követték. 1567- ben, miután befejezte a filozófiai kurzus harmadik évét, nyilván neki is le kellett tennie az elôírt szigorlatot, hogy beiratkozhassék a teológiai kurzusra. Az 1548. évi párizsi ,,studium generále'' rendelkezései szerint a filozófus növendékek csak a harmadik év befejeztével lettek teológusok. Az egyetemen kívül, Salamancában a legtöbb szerzetes rendnek volt saját kollégiuma is. Ezeket ma inkább rendi fôiskolának nevezhetnénk. Így az ifjú szerzetesek -- ezek között a kármeliták is -- tanulmányaikat részben az egyetemen, részben pedig a rendi kollégiumban végezték. A kármeliták 1548-ban Velencében ülésezô nagykáptalanja elhatározta, hogy a salamancai kolostort az összes spanyol provincia közös tanulmányi házává kell tenni. Az egész spanyol Kármel kulturális megújulásának irányában ez volt az elsô hatásos lépés. Így vált a salamancai Szent András kollégium, az új tanulmányi ház, a spanyol kármeliták szellemi központjává. Az említett nagykáptalan azt is elrendelte, hogy a salamancai perjel évi 10 tallér tartásdíj fejében, köteles befogadni, tisztességes és bôséges ellátásban részesíteni, jól táplálni és gondozni az egész ibériai félsziget kármelita tanuló ifjúságát. A kollégium fegyelmi szabályai meglehetôsen szigorúak voltak. Az épületet csakis az egyetemi elôadások látogatása céljából volt szabad elhagyni, mégpedig kettesével, az elôírt öltözékben. Akik ezeket a szabályokat megszegték, azokat elzárással, ismételt esetben kenyéren és vízen való böjttel kellett büntetni. Sôt, amennyiben harmadik esetben is megsértette a kollégiumi rendet, további alkalmas fenyítés céljából haza kellett küldeni. Ebbe a kollégiumba jött János testvér 1564 végén. Az a körülmény, hogy kóristaként bocsátották fogadalomra, arra utal, hogy jó latinista volt. Ahhoz pedig, hogy felsôbb tanulmányok végzéséhez kezdhessen, szükséges volt a grammatika tökéletes ismerete. Tehát nem vált szégyenére a medinai jezsuita kollégiumnak. Mikor János testvér a salamancai tanulmányi házba érkezett, akkor a kollégium már 16 éve tartozott az egyetemhez. A kármelita tanárok ez idôben már rendszeres elôadásokat tartottak a rendi növendékeknek, de más szerzetek növendékeinek és világiaknak is azzal a céllal, hogy majd az egyetem vizsgálóbizottsága elôtt adhatnak számot tanulmányaikról. A kollégium tanárainak meg volt az a privilégiumuk, hogy pályázhattak az egyetemi tanszékekre. Az 1510. évi nápolyi általános rendi nagygyűlés határozata értelmében a kollégiumban Baconthorp János és Bolognai Mihály mesterek tanítását kellett oktatni. Az egyetem és a kollégium órái gyakran ütköztek. Mivel ebben az idôben az egyházi pályára készülô ifjúság számára 10 kánonjogi, 7 teológiai, 11 bölcseleti fô- és számos melléktantárgy volt, egészen reménytelen dolog annak kiderítése, hogy János testvér kinek az elôadásait hallgatta. De arra vonatkozólag sem maradtak fenn hivatalos okiratok, hogy kik voltak a kollégiumban tanárai. Azt azonban tudjuk, hogy a kollégiumban már a ,,teologo pasante'', vagyis a teológiai instruktor hivatalát töltötte be. Mivel hamarosan fel akarták szentelni és tehetsége erre alkalmassá tette, az egyetemen egyidôben párhuzamosan végeztették vele a teológiát és a filozófiát. A rendelkezésre álló adatok alapján csupán az állapítható meg, hogy mi volt az a tanulmányi keret, mely tudásának kibontakoztatására rendelkezésére állott, és mi volt az a szellem, melyet kollégiumi tanulmányai alkalmával magába szívott. A hivatalos kármelita, a baconthorpi tanítás számos tétele nem fogadta el az egyetemen oktatott szenttamási álláspontot. Ezért nem egyszer éles viták alakultak ki a két irányzat között. Ennek tanúja volt János testvér is. Késôbb, misztikus rendszerének kialakításánál, ez irányú tapasztalatai nagy segítségére voltak. Erôteljes skolasztikus stílusa adott gondolkodásmódjának logikát, biztonságot, felépítési módot és szabatosságot. Ez lehetôvé tette számára, hogy a misztikát olyan tudományos magasságokba emelje, amely ôelôtte ismeretlen volt. A Szent András kollégiumbeli tanuló éveirôl nagyon keveset ismerünk. Egyik hallgatótársától tudjuk, hogy kitűnt tehetségével és szorgalmával. Ennek tulajdonítható, hogy kinevezték a hallgatók elöljárójává. Ez az az idôszak, mikor elôször kezdett foglalkozni a misztika problémáival. Ebbôl a célból tanulmányozta Dionysust és Nagy Szent Gergelyt. Vizsgálódásainak tárgya a szemlélôdés természete volt. Kutatása alkalmával találkozott néhány olyan új nézettel is, mely ellentmondani látszott az egyházatyák igaz tanításának. Az eredményt tanulmányban rögzítette. Ebben azon véleményének adott hangot, hogy egyes esetekben az aszketika-misztika meghamisításáról van szó. Sajnos a tanulmány elveszett, de fennmaradt róla, hogy hallgatótársai kiválónak minôsítették. Ami szerzetesi életét illeti, példamutató módon élt. Egy szűk és sötét cellában lakott, hosszú órákat töltött imádságban. Napközben, míg társai sétáltak és szórakoztak, ô sötét és szegényes cellájában tanult. Társai csodálták. Tekintélyére jellemzô a következô eset. Az ablaknál állva, egy bizalmas állást betöltô, nálánál idôsebb szerzetes helytelen viselkedését észlelte. A szerzetest figyelmeztette és meg is dorgálta. Az elfogadta a dorgálást, és az ügyet nem kellett a prior elé vinni. Erénye a hallgatók és elöljárók között közmondásossá vált. Salamancában gyakorolt szigorú életének jó híre eljutott egészen Medináig. Jelenlétében senki sem merészelte megszegni a szabályokat. Ha a testvérek tiltott helyen és idôben beszélgettek és látták, hogy közeledik, azonnal szétszéledtek, mondván: ,,Jön János testvér!'' Egyik hallgatótársa mondta, hogy egy alkalommal, anélkül, hogy bevárták volna, így szóltak egymáshoz: ,,távozzunk innen, nehogy ez a 'jó ember' itt megjelenjen!'' Ezt a jó hírnevet szigorú, önmegtagadó és összeszedett életével szerezte meg. Mindenki tudta, hogy kemény, vezeklô életet él, hogy az év nagyobb részében böjtöl; hogy sok idôt tölt imával és oly sokat tanul mint senki más. Ismerték szűk kis cellájának szegénységét, melynek egyetlen padlásszoba ablaka volt. Ez a tabernákulumra nézett. A tanuló asztala felett egy világosságot adó nyílás volt a mennyezeten. A cella sötét és télen hideg volt. Látták az ,,ágyát'', egy kôműves keverôláda-szerű alkotmányt, egy kenyérdagasztásnál használatos matrac nélküli teknôt, melyben fejpárnaként egy tuskó szolgált. Úgy is látták ôt aludni mint Szent Alexiust a lépcsô alatt, egy deszkán. Az általa viselt vezeklôövek és korbácsok véresek voltak. Hasonlóképpen a sajátos fonatból készült alsónadrágok, melyek olyanok voltak, mint a sűrű hálók, melyeket a tyúkketrecekre tesznek és az ezzel azonos anyagból készült ing, melyet testén viselt. A vezeklôövek, az ing és az alsónadrág, az aszkézis árulkodó nyomaival ott maradtak Szent András kollégiumi cellájában, mikor befejezte tanulmányait és visszatért a Medina del Campo-i kolostorba. János testvér salamancai filozófiai tanulmányainak utolsó évére, (1567) esik az a kánoni látogatás, melyet a ravennai Juan Bautista Rubeo atya, a rend generálisa a salamancai kollégiumban végzett. A generális atya ekkor ismerte meg a 25 éves János testvért, akirôl tudta, hogy kitűnô egyetemi hallgató és az Eredeti Szabályzat szerint él. Azt, hogy a vele folytatott személyes beszélgetésen mirôl volt szó, nem tudjuk. Bizonyos, hogy Jánost ezután a beszélgetés után nevezték ki a Szent András kollégium növendékeinek magiszterévé. Tudnunk kell, hogy erre a tisztségre mindig a legkiválóbb növendékeket választották ki. Ezeknek kötelessége volt egy témáról elôadást tartani, és vezetni a skolasztikus disputát. Rubeo atya rendeleteinek gyűjteményében találjuk e szavakat: ,,Studentes sunt viscera Ordinis nostri'', azaz a növendékek Rendünk szemefényei. Bizonyára ez a gondolat indította a generálist, hogy ilyen fiatalon nevezzék ki magiszternek. ======================================================================== Így kezdôdött Mikor János 1563-ban belépett a kármeliták medinai zárdájába, a sarus kármelita rend már csak árnyéka volt a réginek. Az Enyhített Szabályzat a rendet kivetkôztette eredeti vezeklôszerzetesi mivoltából. A rendi káptalan megengedte, hogy ha valaki a rend régi, szigorúbb szabályai szerint kíván élni, azt elöljárói engedéllyel megteheti. Minthogy János már novícius korában sem volt megelégedve a fegyelemmel, élni akart ezzel a kedvezménnyel, és elöljárói engedélyével az Eredeti Szabályzathoz tartotta magát. Kortársai feljegyzése szerint, mint novícius rendkívül buzgó volt és különösen az önsanyargatást gyakorolta teljes szigorral. De még ez sem elégítette ki és komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy karthauzi lesz. V. Szent Pius 1566. január elsô napjaiban került a pápai székbe. Elsô intézkedései közé tartozott, hogy II. Fülöp spanyol uralkodó kérésére, 1567 februárjában, a tridenti zsinat határozatainak végrehajtására Spanyolországba küldte a kármeliták generálisát, a már említett Rubeo atyát, rendje megreformálására. Mikor a generális Salamancában végezte a kánoni látogatást, Szent Mátyásról nevezett János már felszentelt pap volt. Pappá szentelésére filozófiai tanulmányai, vagyis az 1566-67. tanév befejezte után került sor. Alonso életrajzából azt is megtudjuk, hogy a szentelést 1567 tavaszán, De-Mendoza Don Pedro Gonzales salamancai püspök végezte. Primiciáját Medina del Campóban mutatta be, ahol édesanyja és Ferenc bátyja élt családjával. A medinai Szent Anna kármelita zárda perjele ekkor De- Herédia Antal atya, a kasztíliai rendtartomány egyik legkiválóbb tagja volt. János atyát nagyon vonzotta a magány. Alig mondta el primiciáját, máris azon gondolkodott, hogy most már kivitelezi korábbi tervét, és belép egy karthauzi kolostorba. Ehhez nem kellett más, mint a két illetékes rendfônök beleegyezése. Ekkor érkezett Medinába Avilai Teréz, aki ott egy sarutlan kármelita apáca zárdát, és annak lelki vezetésére egy férfi kolostort is akart alapítani. Ennek vezetôjének Antal atya személye jöhetett számításba. Antal atya lelkesen felajánlja Teréziának, hogy szívesen vállalja a feladatot. Terézia nem kételkedik az atya erényeiben, de ôt a 62 évével kissé idôsnek tartja. Teréziát medinai tartózkodása alkalmával sokan felkeresték, így egy fiatal újmisés pap is, Pedro de Orozco, aki Szent Mátyásról nevezett János atyával együtt jött Salamancából. Ô Teréziának sok jót mesélt társáról, és megemlítette, hogy az már régebben az Eredeti Szabály teljes szigorát megtartva él. Ezen beszélgetés után Terézia meghívására felkereste ôt János atya is. Ez a mindkettôjük számára döntô találkozás 1567 szeptemberében vagy októberében jött létre. Terézia ekkor 62, János atya pedig 25 éves volt. A beszélgetés alkalmával Terézia feltárta reformterveit, János atya viszont nem titkolta elôtte, hogy ô egy sokkal visszavonultabb élet után vágyódik, mint amilyet a Kármel ígér neki. Vissza akar vonulni a világtól, hogy imádságban és összeszedettségben teljesen átadja magát Istennek. Erre Terézia biztosította ôt, hogy ezen vágyának a Kármelben is eleget tud tenni. János atya azzal a feltétellel adta beleegyezését, hogy nem kell sokáig várnia. János atyának tehát sietnie kellett teológiai tanulmányaival, hogy mielôbb rendelkezésére álljon Teréz anyának. Annak érdekében, hogy folytathassa egyetemi tanulmányait, a Teréz anyával kötött megállapodást titokban kellett tartani. Ezen beszélgetés után Teréz anya örömmel újságolta nôvéreinek, hogy van már másfél ,,barátja''. Ellentétben ugyanis Antal atya hatalmas termetével, János alacsony növésű és igénytelen külsejű volt, így együtt ,,másfél'' atyát tettek ki. Bár a szentanya János atyát az elsô pillanattól kezdve nagyon megszerette és tisztelte, azért számára mindig csak a kis János atya maradt. Ezek után János -- valószínűleg október 18-án -- visszatért Salamancába, hogy megkezdje a következô tanévet. Az egyetemi törvények az iskolaév érvényességéhez, mint minimumot, csak hat hónapi és egy napi jelenlétet kívántak meg. Salamancai tanulmányai befejeztével, már május elején visszatérhetett medinai rendházába, ahol a Szent Anna kolostorban működô osztályok korrepetitora lett. 1568. július 1-jén Teréz anya Malagonból jövet Medinába érkezett. Útközben keresztül haladt Avilán is, ahol Don Rafael Mejia, egy avilai nemesember, felajánlotta neki az elsô sarutlan férfi ház céljaira durvelói kis parasztházát. Teréz anya egy kis kitérôvel ezt megtekintette. A kis ház belépôbôl, szobából, alkovból és egy kis konyhából állott. Ez minden. Errôl akarta tájékoztatni Antal és János atyákat. Ôk voltak ugyanis elképzelései szerint, az elsô sarutlan ház kiszemelt lakói. A Teréziát kísérô Antónia anyának a házikóról az volt a véleménye, hogy ,,nincs az a buzgóság, amely el tudja ezt viselni''. A két atya azonban biztosította Teréz anyát, hogy ,,még egy disznóól'' is jó volna nekik. Teréz anya ezzel a házat megalapítottnak tekintette. Ehhez azonban még meg kellett szerezni a tartományfônöknek és helyettesének beleegyezését, amint azt a generális atya engedélye elôírta. Teréz anya két nôvérrel, Julián és János atyák kíséretében 1568. augusztus 10-én Valladolidba érkezett az ottani nôi rendház alapítására. János atyát a medinai perjel engedélyével azért vitte magával, mert vele magasabb tervei voltak. Fel akarta elôtte tárni lelkét, mielôtt megkezdi a kármelita rendet a Kármel Eredeti Szabályainak megfelelôen megújítani. Mielôtt Terézia erre vállalkozott volna, szívét egy szeráf dárdája döfte át. Ennek az emléknek a hatása alatt írja késôbb János az Élô Szeretetlángban: ,,Megtörténik, mondom, hogy az illetôt egy szeráf döfi át dárdájával, melynek hegye szeretet tüzétôl izzó... akik arra voltak hívatva, hogy szellemük és erényeik tovább éljenek az ô tanítványaikban...'' Az alatt az idô alatt, míg Terézia Medinában tartózkodott, állandó kapcsolatban volt János atyával. Nôvéreinek így beszélt róla: ,,János atya egyike azoknak a legtisztább és legszentebb lelkeknek, melyek valaha is voltak Isten egyházában. A mi Urunk az égi bölcsességnek nagy gazdagságát oltotta beléje.'' A nôvérek kötelességévé tette, hogy nála gyónjanak. János atya kemény jellemére és egyenes gondolkodásmódjára jellemzô a következô eset: Egy alkalommal a sekrestyés nôvér elfelejtett a szentmiséhez egy kis kendôt kitenni. Amint ezt felfedezte, lopva János atyához ment és ezt mondta: ,,Atya, lenne szíves a kendôt magával vinni az oltárhoz, úgy, hogy Teréz anya ne lássa meg, mert én megfeledkeztem róla.'' János atya azonban így válaszolt neki: ,,Nôvér, maga menjen és ne meneküljön a szidás elôl. Vigye a kendôcskét nyíltan a kezében és menjen az alapító anya elôtt. Ha ô megkérdezi hogy mit visz, mondja meg, hogy a misekendôcskét.'' A nôvérek közben elkészítették és felpróbálták rá a reformált kármeliták ruháját. Egyik napon azután, meghitt körben, a beszélô szobában, megható jelenet játszódott le. Az anya és leányai a rácson belül, Szent Mátyásról nevezett János atya pedig a rácson kívül volt. Ekkor a fiatal kármelita levetette a sarusok finom öltözékét és magára öltve a daróc ruhát, mezítláb, az elsô sarutlan kármelita bűnbánó képében jelent meg Teréz anya és leányai elôtt. Ez azonban csak próba volt, mert ez után újra felöltötte régi ruháját. Augusztus 9-én Teréz anya hat szerzetesnôvérrel és egy újonccal, a Szent József kolostor káplánjával és Szent Mátyásról nevezett János atyával, útnak indult Valladolidba. A nyolc községen át vezetô, közel 44 km hosszú utat éjszaka tették meg. Az idô azonban gyorsan telt, mert János atya szóval tartotta a kis csapatot. Beszélt nekik Istenrôl, az erényekrôl, az imádságról... Mindaddig, míg munkások dolgoznak a házban, annak nincsen klauzúrája, s így Terézia nôvér bevezeti Jánost a reformált élet részleteibe. Megmagyarázza neki az összes szokásokat mind az önmegtagadások terén, mind pedig a rendtársakkal való szívélyes érintkezésre és a közös üdülésre vonatkozólag. A Szentanya itt megjegyzi: ,,Ez a jó atya annyira szentéletű, hogy én sokkal többet tanulhattam tôle, mint ô éntôlem; most azonban nem errôl van szó, hanem arról, hogy ô beletanuljon a nôvérek életébe.'' Teréziának a reformmal kapcsolatos elvei: Lelkesedés a szent szegénység iránt, a test sanyargatásáról a fôsúly áthelyezése a mindenrôl való teljes lemondásra, a magányra és a hallgatásra, azaz az erénygyakorlatokra, és törekvés az összeszedettségre. Ezek mind egyeznek János atya elképzeléseivel is. Viszont, hogy a fiatal atya mennyire megfelelt Teréz anya elvárásainak, hadd idézzek egy levelébôl: ,,Soha sem tudunk rajta bármi csekély tökéletlenséget észrevenni... egy bizonyos, hogy nagyon fog nekünk hiányozni.'' Más levelében így méltatja: ,,Bár kis termetű, igen nagy az Úristen elôtt. Nagyon megfelelônek találom ôt a mi életmódunk számára; igazán azt hiszem, hogy maga Isten hívta meg ôt erre a munkára. Fiatal még, de mindig a legszigorúbb vezeklést gyakorolta... Láttam, mennyire él benne Isten szelleme és hogy milyen erényeket gyakorol igen sok esetben.'' Máskor így nyilatkozik róla: ,,Úgy találom, hogy tele van bölcsességgel... Igen magas fokán van az imának és jó ítélôképességgel bír.'' Terézia úgy gondolta, hogy Valladolidban várja be a provinciálisok engedélyét is. A gondviselés úgy intézte a dolgot, hogy a kasztíliai provinciális, Gonzalez Alfonz atya az építkezések idejekor Valladolidban volt. Terézia elment hozzá, elôadta kérését, s felmutatta a generális pátensét. Ugyanebben az idôben érkezett oda a Rio de Olmos-i telek adományozójának fivére és nôvére, valamint az avilai püspök. Ezek azután elintézték a durvelói alapítás ügyét a provinciális atyával és De-Salazár Angelus atyával. Mialatt Teréz anya a durvelói alapítás ügyével foglalkozott, János atya, mint a megszületô közösség gyóntatója és lelki vezetôje, már teljes szabadsággal és hatalommal tanácsokat adott, javított, sôt büntetett is. Némely dologban még Teréz anya véleményével is szembehelyezkedett, aki, ezért néha megneheztelt rá, de azért nem tűnt olyannak, mintha ez egy pillanatra is megzavarta volna saját lelki nyugalmát. ======================================================================== Durvelo A vonatkozó engedélyek birtokában, Teréz anya Antal atyát Medinába küldte, hogy rendezze ügyeit és lemondjon a házfônökségrôl. János atyát elôreküldték Durvelóba, hogy a roskatag házat nagyjából alakítsa át kolostornak. János atya útjában érintette Avilát, ahol egy munkás csatlakozott hozzá, hogy mint kôműves legyen segítségére az átalakításban. Megérkezve Durvelóba, mindent úgy talált, ahogy Teréz anya leírta. Durvelo akkor nem falu, hanem egy nagyobb tanya volt. A nyugalom helye, mely alkalmas volt az összeszedettségre és az elmélkedésre. Mire megérkeztek, már vége volt az aratásnak és a betakarításnak. Mindketten azonnal munkához láttak. János atya a sarutlanok durva ruhájában és szandálban úgy dolgozott, mint egy napszámos. Nagy buzgalmukban még a testi szükségletekrôl is megfeledkeztek. Már este volt és még semmit sem ettek. Bár pénz és élelem nélkül érkeztek meg, a parasztok bôségesen adtak nekik kenyeret. János atya a Teréz anyától kapott képekkel díszítette fel a kolostort. Mindenhova kereszteket helyezett el halálfejjel. Rövidesen értesíthette az átalakítások befejezésérôl a tartományfônököt. A ház megáldására azonban csak két hónap múlva került sor. Ezt az idôt az imádságnak, vezeklésnek és lelkipásztorkodásnak szentelte. Ferenc testvére kíséretében, aki közben szintén Durvelóba érkezett, együtt járta a helységeket. János atya gyóntatott, prédikált és misézett. Mindketten este tértek haza. 1568. november 27-én hat kármelita érkezett Durvelóba. A következô napon, 28-án, minden külsôség nélkül, Antal és János atya, valamint József diákonus ünnepélyes fogadalmat tettek arra, hogy a jeruzsálemi szent Albert pátriárka eredeti szabályai szerint kívánnak élni. Mind a hárman új nevet vettek fel. János atya neve a továbbiakban Keresztes János lett. A kolostor végleges megalapítása Antal atya megérkezése után, 1568. november 28- án történt. Az alapítók útrakelésük elôtt összegyűjtöttek néhány felszerelési tárgyat. Antal atya öt homokórát vitt magával, hogy a napirend pontosan betartható legyen. János atya második, végleges beöltözése Durvelóban történt. Mint említettük, a nôvérek által számára készített sarutlan rendi ruhát elôször még Medinában vette magára. A két elsô kármelita szigorú vezeklô életet élt, mely szemlélôdô, de amellett apostolkodó is volt. Életük szigora olyan fokú volt, hogy még Terézia is túlzottnak tartotta. Három hónap elteltével, 1569 márciusában, mikor Teréz anya egy útja során átutazott Durvelón, a szerzetesi élet ott már a rendes mederben folyt. Olvassuk el, mit ír az Alapítások Könyve XIV. fejezetében: ,,...Az a sok feszület!... Hát még az a sok halálfej!... Sohasem felejtem el azt a kis botocskából összerótt feszületet, ott a szenteltvíztartó mellett. Krisztus Urunk képe -- egy közönséges papíroskép -- csak rá volt ragasztva. ...Kórusul a padlás szolgált, amelynek közepe elég magas volt. Ott végezték a zsolozsmát. ...Alaposan le kellett hajolniuk, hogy bejuthassanak, meg ha szentmisét akarnak hallgatni... Két oldalt egy- egy kis remetecella volt elkülönítve, amelyekbôl le lehetett nézni a templomba, s ezekben csak fekve vagy ülve fértek el. Tele voltak szénával, mert igen hideg helyiségek voltak, s a tetô úgyszólván a fejüket érintette. Egy-egy ablak nyílt belôlük az oltárra; egy-egy kôdarab szolgált vánkosul; egyébként pedig zsúfolva voltak a kedves feszületeikkel és halálfejeikkel. Megtudtam, hogy matutinum után már nem szoktak lepihenni, hanem ott maradtak a primáig elmélkedésbe merülve. Oly magas fokán voltak a szemlélôdésnek, hogy mire primára mentek, ruhájukat nem egyszer elborította a hó, anélkül, hogy észrevették volna. ...Elmentek prédikálni másfél-két mérföldnyire, s hozzá mezítláb, fagyban, hóban. ...Miután pedig jó sokat prédikáltak és gyóntattak, étlen-szomjan késô este értek haza vacsorára...'' Az elsô sarutlan kármelita kolostorban a perjel Antal atya, míg az újoncmester János atya lett. Ha azonban nem földi, hanem isteni szempontból tekintjük a dolgokat, azt kell mondanunk, hogy a Kármel reformjával a Gondviselés János atyát bízza meg. Ô ennek tudatában volt, mégis engedelmesen alávetette magát Antal atyának. Amennyiben a lehetôségek megengedték, igyekezett azokat az eszményeket érvényre juttatni, amelyekre Teréz anya oktatta. Mindkettôjük életében, aszkézisük szigorában, volt valami reakció a másik, elkényelmesedett kármellel szemben. Esetenként szélsôségekre hajló, hátborzongató vezeklést végeztek. De Antal atya, ahol módjában állt, érvényesítette a szentterézi bölcs, mérsékelt szellemet, mely figyelembe veszi, hogy a jövendô megreformált Kármel is túlsúlyban átlagemberekbôl fog állni és nem lelki óriásokból. Durvelóban történt: Egy este Keresztes János atya, teljesen összetörve a fáradságtól, s néhány nap óta gyengélkedve, engedélyt kért a perjel atyától, hogy korábban vacsorázhassék. Miután evett, egészen elszomorodott azon, hogy engedett a szamár testvérnek, s talán botrányára is szolgált a többieknek. Azonnal fölkereste Antal atyát és engedélyt kért tôle, hogy vádolhassa magát a testület elôtt. A vacsora idején János belépett a kis ebédlôbe; válláról lebocsájtotta ruháját, kezében korbáccsal. Középre lépett és ott térdre ereszkedett a kavics és téglatörmelékre, amit elôzôleg odaszórt. Véresre verte és hangosan vádolta magát. Az ostor közben folyamatosan suhogott, s a csapások hullottak a vállaira. Egyszer csak erôt vett rajta a gyengeség, leroskadt az éles cserépdarabokra. A testvérek egészen odavoltak a csodálattól és rémülettôl. Antal atya az engedelmesség nevében azt parancsolta neki, hogy távozzék, s imádkozzék mindnyájuk gyarlóságáért. János atya késôbb szívesen engedte át a Rend kormányzását másnak. Nem törekedett pozíciókra. Az ô munkatere a lélek. Isten ôt alapozó munkára hívta meg. Jellemzô Keresztes Szent János alázatosságára, hogy sohasem hivatkozott arra, hogy ô a Rend elsô fogadalmasa vagy, hogy ô kezdte el a reformot és nem Antal atya. Mikor ezt az egyik atya 1588- ban a rendi elöljáró elôtt felfedte, ô mosolyogva így szólt: ,,Csitt, édes fiam, ne mondja ezt!'' Nem akarta, hogy az ugyancsak jelenlevô Antal atya észrevegye, hogy mirôl is van szó. 1569-ben, valószínűleg tavasszal, a rend tartományfônöke Durvelóban járt és a kolostort perjelségi rangra emelte. Ugyanekkor engedélyt adott újoncok felvételére is. Másfél évvel az alapítás után, Antal atyát meghívták az egyik szomszédos helységbe, hogy nagyböjti lelkigyakorlatot tartson. Az atya beszéde és megnyerô modora nagyon megtetszett a környék urának és az általa építtetett templomot, valamint annak közelében egy épületet is felajánlott a sarutlan kármelitáknak. Minthogy durvelói házuk egyébként is kicsinek bizonyult, így azt rövidesen elhagyták, és 1570. június 13-án átköltöztek Mancerába. Az átköltözés és az ottani ház megáldása -- ellentétben a durvelóival -- nagy ünnepélyességgel történt. János atya nem sokáig maradt Mancerában, mert már 1570 októberében Pastranába küldték, hogy az ottani kolostor fônöke és újoncmester legyen. Így Durvelóban mindössze három évig élt. ======================================================================== Pastranában 1569. május 28-án, pünkösd vigíliáján, Teréz anya Toledóban éppen megalapított egy nôi reformkolostort, mikor Eboli hercegnô megbízottja jelent meg nála. Arra kérte, hogy azonnal utazzék Pastranába, s alapítsa meg ott azt a zárdát, melyrôl elôzôleg közte és a hercegnô között szó volt. Teréz anya nem szívesen, de végül is -- isteni sugallatra -- elindult. Útközben Madridban Dona Eleonóra Masearenásnál szállt meg, aki összehozta ôt egy remetével, kinek Pastrana közelében volt egy remetesége. Teréz anya, akinek szüksége volt reformált kármelita szerzetesekre, megnyerte ôt a rend számára. A remete, Azarro Marián, Teréz anya rendelkezésére bocsátotta remetelakját. Így jött létre 1569. július 13-án a pastranai férfi kolostor. A kolostornak gyorsan híre terjedt a közeli egyetemi városban, Alcala de Henaresben. Az egyetemi hallgatók közül többen jelentkeztek a pastranai kolostorba újoncnak. Így ott szükség lett egy novícius mesterre. Teréz anya jól látta, hogy elsôsorban ezeket a fiatalokat kell bevezetni a hiteles sarutlan kármelita életbe, hiszen ha nem így történik, késôbb ôk téves útra vezethetik a sarutlanok életét. Minthogy Teréz anya elôször János atyát avatta be a sarutlan kármelita élet titkaiba, szükségesnek tartotta, hogy ô sürgôsen Pastranába kerüljön. János atya október közepén kapta az utasítást, hogy költözzék át Pastranába. Ezek után Pastrana lett a sarutlanok elsô nagy novíciátusa. ======================================================================== Alcala Teréz anya eleget szenvedett ,,gyanakvó, félművelt lelki vezetôktôl'' és ez ,,nagyon is sokba került neki''. Így érthetô, hogy örömmel fogadta a gondolatot, hogy alapítani kell Alcala de Henaresben egy kollégiumot, mely hívatva lesz a reformnak igazi, tudományosan képzett papokat nevelni. Ennek a tanulmányi háznak a rend szempontjából fontos jelentôséget szántak. Ezért nem volt közömbös, hogy megfelelô, rátermett ember lesz-e a vezetôje. Az elöljárók Antal atyával folytatott megbeszélés alapján, Keresztes János atyát nevezték ki a tanulmányi ház vezetôjévé. Az alcalai kollégium házának birtokba vétele 1570. november 1-jén történt. Annak buzgó és szigorú hírnevét János atya vetette meg, mikor 1571-ben ôt nevezték ki vezetôjévé. Tény, hogy ,,ebben a korban igen kevés olyan szerzetes volt még, aki alkalmas lett volna mások vezetésére.'' János atya sem volt éppen kormányzásra való ember. De nagy volt a tekintélye valamennyiüknél mind erkölcsi, mind pedig szellemi szempontból. A Szentanya nagyon jól tudta, hogy mennyire fontos dolog az új szellemet minden testvérbe kezdettôl fogva belenevelni. Tekintettel arra, hogy ekkor még mindegyik kolostor a maga egyéni felfogása szerint élt. Ennek a munkának az elvégzése volt Keresztes János atya hivatása Alcalában, ahová 1571 áprilisában érkezett. Itt mindössze tizenhat nagyon áldásos hónapot töltött ebben a beosztásban. Tudnunk kell, hogy ebben az idôben Salamanca mellett, Alcala volt Spanyolország kulturális központja. Keresztes János akkor került a városba, mikor annak egyeteme virágkorát élte. A szellemi és a lelki élet, ahogy azt Keresztes János gyakorolta, jól kiegészítették egymást, és nem voltak egymással ellentétben. Ennek a kollégiumnak lelki- és tudományos élete magas színvonalon állott. Mikor Fernandez atya, a szentéletű domonkos provinciális apostoli látogatást végzett az alcalai kollégiumban, egészen elcsodálkozott. Itt a test és a lélek minden ereje Isten szolgálatában állt. A sarutlanoknak ez a tökéletes élete szükségképpen vonzó hatást gyakorolt a nemesen érzô lelkekre. Minthogy a rendnek ekkor még nem voltak tanárai, a kármelita teológusok az egyetemi elôadásokat hallgatták. Magatartásuk egyszerű és szerény volt, miként rektoruké, aki ebben jó példával járt elô. Durva darócból való ruhát hordott, mely alig ért bokájáig, nem viselt szandált, napbarnított arca vezeklô életét tükrözte. Emellett békés jóság áradt belôle, mely örömmel töltött el mindenkit, aki látta. A sarutlan kármelita hallgatók magatartása sokakat nyert meg a reform számára. Igaz, hogy voltak olyanok is, akik a szigort és összeszedettséget, melyet János atya a tanulmányi házban megkívánt, túlzottnak tartották. Fernandez atya -- miután mindent jól megvizsgált -- búcsúbeszédében arra buzdította ôket, hogy maradjanak meg ebben a szellemben. Mint mondta: ,,A világ tele van tudósokkal, de szegény a lelkiekben.'' János atya nem hanyagolta el a tudományokat, de nevelési elvében a szerzetesi élet állt elôtérben. Felfogására jellemzô a következô eset: Felkérték, hogy írja meg az alcalai szent Justus és Pastor templom védôszentjeinek életrajzát. Ô nem vállalta. Mint késôbb megvallotta, a történelmi mű helyett inkább írt volna egy olyan könyvet, amely épülésre szolgál. Ez alatt az idô alatt -- 1572 áprilisában -- néhány hetet Pastranában töltött, hogy az ottani újoncok aszketikus képzését helyes mederbe terelje. Történt ugyanis, hogy elôbbi mesterük esztelen szigorral vezette ôket. Az önmegtagadásnak számtalan olyan módját gyakoroltatta velük, amely ellenkezik a józan ésszel és az emberi méltósággal, olyannyira, hogy az a környék lakóinak méltatlankodását váltotta ki. Az eredmény az volt, hogy a novíciusok otthagyták a kolostort. János atya megérkezésének napjától kezdve, mint újoncmester és mint vikárius, átvette a ház kormányzását. Elsô dolga az volt, hogy a fegyelmet a szigorúságnak józanul és bölcsen mérsékelt medrébe terelje vissza. ======================================================================== Avila 1571 júniusában Fernandez Péter, domonkosrendi atya, a spanyolországi zárdák vizitátora, az avilai Megtestesülésrôl nevezett sarus kármelita apácazárdában végzett apostoli látogatást. A zárda zilált anyagi helyzete és szomorú fegyelmi állapota arra indította, hogy új fônöknôjévé Teréz anyát választassa meg. Ô 1571. október 6-án késznek nyilatkozott a beosztást elfogadni azzal a feltétellel, ha a zárdát kiveszik a sarusok lelki vezetése alól, és gyóntatónak Keresztes Jánost rendelik oda. Ez meg is történt. A kolostorban uralkodó viszonyokra jellemzô volt, hogy lakói néha valósággal éheztek, mert nem volt elég kenyerük. A rend generálisa már négy évvel korábban megtiltotta, hogy újoncokat vegyenek fel. Amikor Teréz anya a kolostor kapujában megjelent, az apácák olyan ellenkezést tanúsítottak, hogy az kívülrôl is hallható volt és csak nagy nehezen engedték be. A Szentanya a harmincéves János atyát ezekkel a szavakkal mutatta be: ,,Nôvéreim, egy gyóntatót hozok Önöknek, aki szent.'' Az atyát a nôvérek hamarosan elfogadták gyóntatónak és lelki vezetônek. Neki szelíd határozottsággal, minden hangoskodás és kapkodás nélkül, kerülve minden megalkuvást, sikerült a nôvéreket olyan összeszedettségre rávennie, melyet a kármelita élet megkíván. A két szent vezetése alatt a Megtestesülésrôl nevezett zárda rövidesen úgy megváltozott, hogy rá sem lehetett ismerni. Anyagi helyzete megszilárdult, a lanyhaságot pedig buzgóság váltotta fel. 1573 januárjában Fernandez atya újra kánoni látogatást végzett a kolostorban. Ekkorra az engedelmesség és a magábavonultság már annyira természetessé vált, hogy a vizitátor már nem talált benne semmi javítani valót. De ez az eredmény nem kizárólag János atya érdeme. Teréz anya már az atya megérkezése elôtt is komoly munkát végzett a kolostorban. A Megtestesülésrôl nevezett zárda megreformálása mindkettôjük összehangolt fáradozásainak az eredménye. Míg korábban alig voltak egymással kapcsolatban, néhány napot Medinában, Valladolidban, Durvelóban... most Teréz anya utazásait leszámítva, állandó lelki kapcsolatban éltek, mintegy két éven keresztül. Miután János atya eltávozott Andalúziába, az alapító anya hangsúlyozta: ,,Amióta ô elment innen, egész Kasztíliában nem találtam hozzá hasonlót.'' Míg korábban egyidejűleg több lelki vezetôt keresett és vett igénybe, addig ezalatt a két év alatt csak János atya volt a tanácsadója. De Ô sem talált más olyan lelket a misztikus aszketikában, mint Teréz anya. Így nem véletlen, hogy Nagy Szent Teréz ebben az idôben érte el a misztikus élet csúcsát. Még 1572. november 18-án, azaz rövid idôvel János atyának a Megtestesülésrôl nevezett kolostorba érkezése után történt: A fônöknô közeledett az áldoztató rácshoz. János atyának a fülébe jutott, hogy mennyire szereti, ha nagy ostyával áldoztatják meg, mert úgy képzeli, hogy akkor az Úr tovább marad szívében szentségileg egyesülve. János atya, aki könyörtelen ellensége volt minden érzéki vágynak, még akkor is, ha az a jámborság látszatában rejtôzik is, csak egy fél szentostyát nyújtott neki. Terézia észrevette és szenvedett. Egy belsô hang azonban megvigasztalta: ,,Ne félj lányom! Senki sem fog tudni téged tôlem elválasztani!''... Ekkor kapta meg a lelki házasság kegyelmét. Ezekre az idôkre visszaemlékezve, mikor János atya már nem tartózkodott ott, Terézia így nyilatkozott róla: ,,Az Úristen olyan gazdagságot és olyan kincseket raktározott el ebben a lélekben, hogy arról senkinek sincs fogalma.'' -- Egy alkalommal, Szentháromság ünnepén, Keresztes János atya éppen a beszélôszobában egy széken ült, Terézia pedig a rácson belül egy padon. Az ünneprôl volt szó. János atya az ô ,,kedvenc titkáról'' beszélt. Azt mondta, hogy a mennyben nagyobb szentet nem ismer a Szentháromságnál. Ekkor az elragadtatás úrrá lett testén, az atya belekapaszkodott a székébe és az fölemelkedett vele úgy, hogy fejével a mennyezetet érte. Ekkor nyitott rájuk Terézia unokahúga, aki elámult a jeleneten. Ezzel az esettel kapcsolatban jegyezte meg késôbb Terézia: ,,Ezzel a jó János atyával igazán nem lehet Istenrôl beszélni, mert elragadtatásba sodor másokat is.'' Eleinte János atya a sarusok férfi kolostorában lakott, de mikor mindjobban kiélezôdött az ellentét a sarusok és a sarutlanok között, Teréz anya szerzett számára egy másik lakóhelyet. Ez egy szegény, minden ingóság nélküli ház volt, melynek volt egy kis udvara is. János atya cellájában nem volt más mint egy tábori ágy és egy takaró. Itt élte vezeklô életét. Szegényes daróc ruhát viselt, alig evett. Megelégedett bármivel, amit az apácák vittek neki, akik szintén szegények voltak. Ha néha jobb falatokat hoztak neki, azokat visszaküldte, hogy adják a betegeknek. Keresztes János 1572--1577-ig járt a Megtestesülésrôl nevezett zárdába. Ez az öt év számára a magábavonulásnak, tanulmánynak, valamint gazdag lelki tapasztalatnak volt az ideje. Egy alkalommal János gyóntatószékében fogadta Gutierrez Annát. Ez a kis nôvér, mialatt sorára várakozott, egy kinyilatkoztatásban részesült. E szerint Isten János atyát újmiséje alkalmával visszahelyezte volna egy kétesztendôs gyermek ártatlanságába, mely kizár minden kétszínűséget és rosszaságot. Megkapta tehát azt a kegyelmet, hogy soha ne legyen képes súlyos bűnt elkövetni. Ezek után a kis nôvér megkérdezte az atyától, hogy milyen kegyelmet kért Istentôl elsô szentmiséje alkalmával. János atya azt felelte, hogy azt a kegyelmet kérte, engedje meg az Isten, hogy sohase kövessen el súlyos bűnt. Továbbá azt, hogy már itt a földi életében elszenvedhesse mindazt a büntetést, amelyet megérdemelne bűneivel, ha Isten nem óvná meg azoktól. János atyának szilárd meggyôzôdése volt, hogy a kért kegyelmet valóban el is nyerte. Keresztes János harminc éves volt, mikor az eset megtörtént: ,,Egy fiatal, szép s elôkelô családból származó nô szenvedélyesen beleszeretett. Többször elment hozzá, s mindenképpen igyekezett megnyerni vonzalmát. Látva, hogy így nem ér célt, elhatározta, hogy egy este belopódzik házikójába. Meg is tette. János egyedül volt, s éppen vacsorázott. Mikor észrevette a nôt, meglepve tekintett rá. Szelíden a lelkére beszélt, az zokogásra fakadt, majd megnyugodva távozott. A fiatal gyóntató híre rövidesen elterjedt az egész városban. Voltak olyanok is , akik szigorúsága miatt inkább féltek tôle, mint bizalommal lettek volna iránta. Volt egy fiatal, gazdag leány is, aki teljesen elmerült a világ hiúságaiban. Azt tanácsolták neki, hogy menjen el és gyónjon meg Keresztes Jánosnál. Ô azonban félt tôle. Végül is rászánta magát. Elment hozzá, hogy megvallja bűneit és azt is, hogy fél tôle, mert ô szent. János megvigasztalta ezekkel a szavakkal: ,,Én nem vagyok szent, de minél szentebb egy gyóntató, annál szelídebb is, és annál kevésbé botránkozik meg a másik hibáin, mert jobban ismeri az emberi gyengeséget.'' A lány megerôsödve távozott és megváltoztatta életét. Ettôl kezdve János atya állandó gyónói közé tartozott. Még évekkel késôbb is dicsérte a szigorú kármelitát és szelídségét, mellyel ôt az erényes életre vezette. Ezeknek a gyôzelmeknek megvolt az áruk. Egyik este, a gyóntatás után, János atya kilépett a templomból. Miután bezárta annak kapuját, a kôfal mellett hazafelé indult. A megteendô út alig nyolcvan méter volt. Egyszerre csak elôugrott egy ember, s a zsákmánytól megfosztott szenvedélynek egész dühével esett neki, s addig ütötte, míg az áldozat elterült a földön. Erre a támadó elmenekült. Mikor János atya elmesélte ezt a kalandját, mindig hozzátette, úgy tűnt neki, hogy az ütések olyan édesek voltak, mint Szent Istvánnak a reá hulló kövek. Elmondotta, hogy soha életében nem élvezett édesebb vigasztalást, mert ez az ember úgy bánt vele, mint Jézussal.'' Az emberekhez társultak a démonok is, akik éjjelenként rettenetes látomásokkal gyötörték, sôt kegyetlenül el is verték. Ezt társai, Germanus atya és az Apostolokról nevezett Ferenc testvér olykor észre is vették. Jézus azonban megvigasztalta hű barátját. Egyik alkalommal teljesen elmerült a szemlélôdésben, midôn Jézus testi látomásban mutatta meg magát. Sebekkel borítva, kificamodott csontokkal, véresen, felismerhetetlen állapotban látta Ôt, melybe hóhérai juttatták. Mikor János magához tért, tollal, valami tusfélével megrajzolta azt a vázlatot, amelyet most is ôriznek ereklye gyanánt a Megtestesülésrôl nevezett zárdában. A vázlatot, melyet egy papírdarabra festett, késôbb Anna nôvérnek adta át. A festészethez értô emberek nagyon dicsérik ezt a rajzot, és csodálatos dolognak tartják, hogy az atya, aki nem tanulta a perspektíva szabályait, olyan ügyesen tudta azokat alkalmazni. Ezzel kapcsolatban emlékezzünk vissza arra, hogy fiatal korában foglalkozott a festészettel is. János atya lelkiatyai szerepe nem szorítkozott csupán oktatásra és tanácsadásra. Rátermett védelmezôje volt a zárda lelki életének. Eltávolította a tudálékos kontárokat és a látomások kedvelôit. Türelme kimeríthetetlen volt. A mindenrôl való lemondás és a hit útján vezette a lelkeket. Gyöngéd tapintatossága meghódította a nôvéreket. Egyszer a zárda betegszobájában gyóntatott és észrevette, hogy mennyire kopott ruhája van az egyik nôvérnek, aki söpört. Ez annyira fölkeltette részvétét, hogy alamizsnát gyűjtött és abból vett neki új ruhát. A zárda egyik tagja, Yere Dona Mária, beteg lett és már halottnak vélték. Mikor Keresztes János megérkezett társa kíséretében, a nôvérek izgatottan tettek neki szemrehányást, hogy egyik társuk gyónás és szentségek nélkül halt meg. A páter semmit sem szólt, hanem lement a kórusba és elkezdett imádkozni. Kisvártatva a halottnak vélt nôvér magához tért. János atya meggyóntatta és ellátta az utolsó szentségekkel. Ezután a nôvér végleg eltávozott az örök hazába. Természetes, hogy ezeknek a csodadolgoknak a híre nem maradt a kolostor falai között. János atya népszerűsége nôttön nôtt. Tisztelôi azt is észrevenni vélték arcán, amikor az Oltáriszentséget viszi. Fáradozásainak gyümölcse különösen a szerzetesnôknél volt tapasztalható. Meg voltak gyôzôdve a velük tett jó jelentôségérôl, valamint arról, amit lelki elômenetelük és az anyagiak tekintetében tett. A szent gyóntató szenvedett az ô nyomoruk miatt. Figyelmessége és kedvessége a szükséget szenvedô nôvérek iránt tele volt szeretettel. Figyelemmel kísérte a betegeket és ajándékokat keresett számukra. Még alamizsnát is gyűjtött azon célból, hogy megszerezze szükségleteiket. Egy alkalommal, hivatása gyakorlása közben látta, hogy az egyik apáca mezítláb takarítja a kolostort. Nem vezeklésbôl, hanem azért, mert nincs lábbelije. János atya eltávozott a városba, néhány jótékony embertôl pénzt gyűjtött, amit átadott a nôvérnek, hogy lábbelit vásároljon. Ha a nôvérek szomorúak voltak, szóval és írásban vigasztalta ôket. Szokása volt, hogy ilyen esetekben kis papírszeleteket adott az illetôknek, melyeken életelvek és buzdítások szerepeltek. Az egyik nôvér késôbb nagyon sajnálta, hogy nem ôrizte meg ezeket a papírszeleteket. Elérkezett az az idô is, mikor megszűnt minden ellenállás a lelkivezetôvel szemben. Egyszer egy szerzetesnôvér csodálkozva meg is kérdezte tôle: Atya, mit csinál ezekkel az apácákkal, hogy Ön mindent megtétethet velük, amit csak akar? Más zárdák szerzetesnôiben is fölébredt a vágy, hogy részesüljenek vezetésében. Tekintélye nagyot nyomott a latban. A tevékenységével kapcsolatos -- sokszor kiszínezett -- hírek, alkalmasak voltak az inkvizítorok figyelmének felkeltésére is. Az ördög is menekült elôle. Egy ágostonrendi zárda elöljárói erôsen kételkedtek abban, vajon a jó szellem nyilvánul-e meg egy szerzetesnôben, aki rendkívül ügyes volt és mindenféle nyelven beszélt. Miután sorra tanácsot kértek az összes ismert tekintélytôl, Keresztes János atyához fordultak. Ô mielôtt elkezdte volna az ördögűzést, hosszasan böjtölt és imádkozott. A sátán pedig három pokolbéli légiót mozgósított. Az ördögűzés több hónapon keresztül tartott és fáradságos volt. János atya hetenként egyszer vagy kétszer ment el a kolostorba. Az ördögűzés alatt a szegény megszállottnak borzasztó görcsei és rángatózásai voltak. Annyira ôrjöngött, hogy az apácák rémülten menekültek elôle. Még a szent kísérôje is el akart menni. Végül is a sátán kénytelen volt felhagyni erôlködésével, s visszaadta a nôvér vérével aláírt kötelezvényét. János atya rendtársa, Péter atya, egy másik ördögűzésrôl is tájékoztat bennünket. A megszállott ugyancsak apáca volt. János atya délben érkezett a kolostorba. Egy órakor kezdte el az ördögűzést. A sátán ellenállt. Elérkezett az esti dicséret ideje, melyen a megszállott és János atya is részt vett kísérôjével együtt. Mindjárt a zsolozsma kezdetén, mikor felhangzott a ,,Dicsôség az Atyának...'' valami váratlan dolog történt. A sátán a megszállottat fejjel lefelé és lábakkal felfelé felemelte és úgy tartotta. Az apácák megdermedve az ijedtségtôl megszakították az éneket. János atya a kar közepébe lépett és fennhangon mondta: ,,A legszentebb Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, akinek ünnepét most üljük, megparancsolom neked, hogy ezt az apácát vidd vissza a helyére!'' Az apáca azonnal elfoglalta rendes helyét. Ezután addig folytatta az ördögűzést, míg a sátán meg nem hátrált. Nem csoda, hogy ezek után a sátán bosszút akart állni, ott ahol tudott. Minthogy a tisztaság elleni kísértéseivel nem ért el eredményt, fizikai kínzásoknak vetette alá János atyát. Egyik alkalommal akkori kísérôje, az apostolokról nevezett Ferenc testvér a kertecskéjében lévô házikója elôtt találta ôt sokkal sápadtabban, mint általában. A testvér megkérdezte, hogy mi az oka annak, hogy olyan rosszul néz ki. János azt felelte, hogy ,,az ördögök nagyon durván bántalmaztak és azt sem tudom, hogy hogyan maradhattam életben.'' Ez nem az elsô eset volt. Ugyanaz a testvér mondta el, hogy Keresztes János atyától tudja, hogy a sátán a priccsérôl éjszaka már többször elvitte a takarót, akkor, amikor már lefeküdt és hagyta, hogy a hálóruhában feküdjön. Néha hideg volt és ilyenkor ugyancsak fagyoskodott. Esetenként az ördögök durván bántak vele, és nagyon megkínozták. Az elôbb említett két eset után -- Teréz anya rendelkezése folytán -- Medina del Campóba kellett mennie. Az ottani sarutlan kolostorban a Szent Jeromosról nevezett Erzsébet nôvérnek egy különleges betegsége támadt. Azt gondolták, hogy ördögtôl megszállott. János atya hamarosan felismerte, hogy nem megszállottságról van szó, hanem a nôvér alkati ideggyengeségben szenved. 1574 márciusában János atya és Terézia anya Segoviába mentek kolostoralapítás céljából. Ez volt az elsô alkalom, hogy János atya ebben a városban járt, mely késôbb oly szorosan kapcsolódott össze nevével. ======================================================================== Viharfelhôk Miközben Keresztes Szent János és Nagy Szent Teréz az avilai Megtestesülésrôl nevezett zárdában áldásos működést fejtettek ki, a Kármel felett fekete felhôk gyülekeztek. Félreértésekbôl és irigységbôl, talán presztízsbôl is kialakult egy olyan háló, melynek központjába, mint elsô áldozat, Keresztes János került. A fôbaj az volt, hogy ebben az idôben a spanyolországi kármelitáknak több személy adott utasításokat és rendelkezéseket. Ezek ellentéteibôl adódtak a gondok. A kármeliták római generálisa 1566-ban egymás után kezdte látogatni a spanyolországi provinciákat. 1567-ben II. Fülöp kapott Rómából egy brévét, hogy függetlenül a generálistól, a kasztíliai és andalúziai provinciák számára, egy-egy -- szinte teljhatalommal rendelkezô -- vizitátor nevezhetô ki. Errôl a brévérôl a kármelita generális csak 1568-ban szerzett tudomást, melynek visszavonását azonnal kérte. A kasztíliai provincia vizitátora Fernandez atya, míg az andalúziaié Vargas atya lett. Fernandez atya rendkívül nagyképességű és bölcs domonkos volt, aki rendelkezéseit a sarus provinciálissal egyetértésben hozta meg. Ezzel szemben Vargas atya, szintén domonkos, a kármelita generálistól teljesen függetlenül intézkedett. De mindkettô a Teréz anya féle reformmozgalom híve volt. Így a két provinciában a reform ügye különbözôképpen alakult. Míg Kasztíliában nyugodt mederben haladt elôre, addig Andalúziában Vargas atya egy kolostort elvett a sarusoktól és odaadta a sarutlanoknak. Továbbá még másik három sarutlan kolostort is alapított. Ez ellentétben volt a generális azon rendelkezésével, hogy összesen csak két reformált kolostor alapítható. II. Fülöp másik elhibázott lépése volt, hogy egy fiatal, nem is félesztendôs fogadalmasra ruházta a legnagyobb terjedelmű apostoli felhatalmazást. Elképzelhetjük, hogy mennyire felizgatta ez a sarus atyákat, mert féltek a sarutlanok térhódításától és attól, hogy visszaélnek hatalmukkal. Féltek, hogy a sarutlanok növekvô nyomása veszélyezteti majd az ô enyhített életmódjuk fennmaradását. Ezért 1574-ben Kasztília, Aragónia, Katalónia és Portugália provinciálisai összeültek és úgy határoztak, hogy tájékoztatni fogják a helyzetrôl a generálisukat. Javasolni fogják neki, hogy kérje XIII. Gergelytôl, hogy az apostoli vizitátorok a rend tagjai legyenek. A Szentszék 1574. augusztus 3-án el is küldte a ,,Pro liberandis provinciis Hispaniae a visitatione extraneorum'' pápai okmányt, amit azonban a generális csak 1575 májusában hozott nyilvánosságra. Közben azonban a spanyolországi nuncius értesítést kapott Rómából, hogy küldik a brévét, mely megszünteti P. Fernandez és Vargas megbízatását. Erre a nuncius -- pápai legátusi hatalmánál fogva -- felmentette a két apostoli vizitátort, és 1574. szeptember 27-én ugyanazon két atyát, még nagyobb hatalommal, reformátornak nevezte ki. Ez nagy felháborodást váltott ki a sarusok körében, különösen az andalúziai provinciában. Ezzel megindultak Róma felé a tiltakozások és egyidejűleg befeketítô leveleket küldtek II. Fülöphöz az andalúziai vizitátor, illetve most már reformátor és a sarutlanok ellen. A sarus kármeliták generálisa Teréz anyától magyarázatot kért. Közben 1575 májusában a piacenzai rendi nagykáptalanon megkísérelték a konfliktust elsimítani. A káptalan szerette volna a reformot megszüntetni, és be akarta záratni azokat a kolostorokat, melyek a generális engedélye nélkül keletkeztek. Teréz anya a generális két levelét csak késve, a nagykáptalan után kapta meg. A káptalanon a kasztíliai és andalúziai tartományfônökök nem voltak jelen, ezen tényt a nagykáptalan lázadásnak vette, és így nem csoda, hogy a reformmal kapcsolatban hátrányos határozatokat hozott. Vizitátornak a portugál Tostado Jeromos atyát nevezte ki. Bonyolította a helyzetet, hogy a nuncius, már Grácián Jeromos atyát bízta meg ezzel a feladattal. Újabb alapítások megakadályozása miatt Teréziát Toledóban fogvatartották. 1576 elején, az avilai sarusok házfônöke János atyát, társával együtt, az avilai kármelita apácák kolostora melletti lakásból erôszakkal elvitette Medina del Campóba és ott börtönbe vetette. Ez a fogság nem tartott sokáig, mert a város tiltakozott ellene. Bevádolták a házfônököt a pápai nunciusnál, aki kiközösítés terhe alatt elrendelte a rabok szabadon bocsátását és gyóntatói munkakörbe való visszahelyezését. Az eset szorongással töltötte el a sarusokat és nem is mulasztották el, hogy véleményüket kifejezésre juttassák. Támadásaik célpontja most már János atya volt. Az ô érdekében Terézia a királynál is közbelépett. ,,Ez a szerzetes -- írta neki -- Istennek nagy szolgája és már annyira meggyengült a történtek miatt, melyeket el kell szenvednie, hogy féltem az életét.'' A reform ügye tehát válságos helyzetbe került. Ekkor Grácián atya, mint a sarutlanok vizitátora, a pápai nuncius rendelkezése folytán, 1576. szeptember 9- re, Almodovarba, rendkívüli káptalanra hívta össze a sarutlanok oszlopos tagjait. Erre Keresztes János is hivatalos volt. A káptalani atyák megtárgyalták az aktív és kontemplatív élettel kapcsolatban felmerülô problémákat, az apostoli életet és a lelkipásztorkodással kapcsolatos kérdéseket, a klauzúrával és a visszavonultsággal kapcsolatos szigorú intézkedéseket. Határoztak arról is, hogy követséget küldenek Rómába, továbbá mindent megtesznek, hogy a sarusokkal a súrlódásokat elkerüljék. Ezért elhatározták, hogy János atyát felmentik az avilai Megtestesülésrôl nevezett zárdában betöltött gyóntatói tiszte alól. Az apácák pápai nunciushoz beterjesztett kérésére, ô János atya maradását rendelte el. Ez lett azonban a végzete. Ormento nuncius, aki a reformok támogatója volt, 1577. június 18-án meghalt. Az új nuncius viszont reform ellenes volt. Így a sarusok elérkezettnek látták az idôt, hogy halálos csapást mérjenek a reformra. A sarusok az almodovari káptalant ellenük irányuló provokációnak tekintették és lecsaptak a sarutlanokra még mielôtt azok megtehették volna a szükséges óvintézkedéseket. János atyán be kellett mutatni, hogy mi történik a pártütôkkel. Példásan meg kell büntetni! Így lesz ô a reform elsô áldozata. A húrt csak feszítette a Megtestesülésrôl nevezett zárdában a perjelnô választása körüli vihar, melyben János atya a terézpártiak oldalán állt. A sarusok most már nyílt erôszakhoz folyamodtak. A rendház sarutlan gyóntatóit teljesen elszigetelték. János atya isteni kinyilatkoztatásból tudta, hogy mi fog történni. Ezért a szerzetesnôk rokonai, valamint János és Germanus atya barátai ôrt álltak a házikó elôtt, amelyben a két atya lakott. Mikor úgy látszott, hogy a veszély már elmúlt és nem álltak többé ôrök a sarutlan gyóntató által lakott házikó elôtt, rajtuk ütöttek és gonosztevôk módjára elhurcolták ôket. ======================================================================== Fogságban A vikárius generális Tostado Jeromos reformellenes vizitátor megbízása alapján a sarus toledói perjel Maldonado atya elhatározta, hogy akár világi hatalom igénybevételével is, érvényre juttatja a piacenzai rendi nagykáptalan egyoldalú határozatait. Ezért igyekezett rábírni János atyát, hogy térjen vissza az enyhített fegyelemre, s hagyja el az újításokat, melyek ,,botrányára szolgálnak'' az egész Rendnek. János atya visszautasította ajánlatát. Ezek után Maldonado toledói sarus perjel csak egy eszközt vélt célszerűnek: erôszakkal szerezni érvényt a határozatoknak, vagyis elfogatni János és Germanus sarutlan atyákat. Mint már említettük, János atya valamiféle megvilágosításból elôre látta a fejleményeket, mert azokat már néhány nappal az események elôtt megmondta Anna-Mária Megtestesülésbeli nôvérnek. Elöljárói -- ismerve a sarusok gondolkodásmódját -- szintén számítottak a következményekre, ezért úgy döntöttek, hogy János atyát Avilából elviszik Mancerába házfônöknek. De döntésük már nem kerülhetett kivitelezésre. A sarusok gyorsabban cselekedtek. 1577. december 2-án este (más verzió szerint december 3-ról 4-re virradó éjjel), Keresztes János és társa, Szent Mátyásról nevezett Germanus atya visszavonultak az avilai Megtestesülésrôl nevezett zárda melletti kis lakukba. Meglepetésszerűen egy sarus atyákból, világiakból és fegyveresekbôl álló csoport érkezett hozzájuk. Betörték az ajtót, a két atyára vetették magukat és megbilincselték ôket. János atyának azt mondták, hogy Tostado vizitátor rendelkezése értelmében, tekintse magát fogolynak. Ô, mint szelíd bárány, nem tanúsított ellenállást, hanem így szólt: ,,Rendben van mehetünk.'' A két atyát elôször a régi Kármelbe vitték. Itt a toledói konvent priorja Maldonado már várta ôket, kinek az volt a feladata, hogy a két sarutlan gyóntatót eltüntesse. Mint két gonosztevôt, kétszeri megvesszôzés után külön cellákba zárták. Reggel a perjel börtönébôl elôhívatta János atyát, hogy kikérdezze. Ô kihasználta az ôrök hanyagságát, vagy együttérzését, akik megengedték neki, hogy szentmisén vegyen részt. Mikor látta, hogy elöljárója a hálaadást végzi, a templomon keresztül elmenekült, hogy ,,eltüntessen bizonyos iratokat, melyeket az elfogás sietségében elfelejtettek lefoglalni.'' A házikó alig hét percnyi járásra volt. Csak annyi idô állt rendelkezésére, hogy magára zárja az ajtót, az iratok egy részét összetépje, a többit pedig megegye. Máris döngették az ajtót, melyet önként kinyitott. Az éjszakai akció nyilván nagy zajjal járt. Az elfogatás híre gyorsan elterjedt az egész városban, és arról a Megtestesülésrôl nevezett zárda apácái, közöttük Terézia is tudomást szerzett. Haladéktalanul tollat ragadott és írt II. Fülöpnek. Élénken ecsetelte a hallottakat, valamint a várható következményeket és kérte, hogy tegyen igazságot az ügyben. A Szent Terézia szerint a megsemmisített iratok igen fontosak voltak; a reformmal és a sarus megújulással foglalkoztak. Tudomása szerint János atyával olyan rosszul bántak, ahogyan csak lehetett. A rendelkezésre álló okmányokból az tűnik ki, hogy János atyát néhány napon keresztül megkísérelték reformtervei feladására bírni. Minthogy az eset nyilvánossá vált, valószínűleg ez sürgette a sarusokat, hogy a foglyokat mielôbb elvigyék Avilából. Közben lehúzták róluk a sarutlanok daróc ruháját és rájuk adták a sarusok posztó öltözetét. Germanus atyát az avilai házfônök Valdemoro perjel a San Pablo de la Moraleja-i kolostorba kísérte. Az általános vizitátor, Maldonado a toledói házfônöknek adott parancsot arra, hogy János atyát Toledóba kísérje. Nagy titokban indultak el, hogy félrevezessék azokat, akik nyomon akarnák követni ôket. Nagy kerülôvel mentek, magányos utakon, kikerülve a településeket. Az idô rossz volt. Egy napon havazott is, hiszen december volt. Útközben a fiatal öszvérhajcsár felajánlotta Jánosnak segítségét a szökéshez. Ugyanezt tanácsolta neki a vendégfogadós is, akinél megszálltak. A gyerek ugyanis tanúja volt annak a rossz bánásmódnak, amelyben Szentünket részesítették. Tapasztalatait este elmondta a fogadósnak, megemlítve, hogy milyen kegyetlenek a sarus kísérôk, és milyen szelíd és türelmes a Szent. Mindketten megígérték neki, hogy segíteni fogják menekülését a sziklás hegységben úgy, hogy senki ne vegye észre. János atya azonban visszautasította ajánlatukat és folytatni akarta útját a hegyes, ismeretlen vidéken, anélkül, hogy tudta volna, mi lesz a vezeklésben és szenvedésben meggyengült, felôrölt testével. Azt mondotta, hogy Istenben bízik és Tôle remél irgalmat szenvedéseiért. A toledói kolostor épülete igen terjedelmes volt. A templom falai impozánsan emelkedtek a Tajó folyó jobb partjának szikláin. Ez a rend legjobb kasztíliai kolostora volt. Keresztes János idejében közel nyolcvan szerzetes lakott benne. Ide hozták János atyát december közepe körül. Éjszaka, bekötött szemekkel, hogy ne ismerje fel sem az utat, sem a várost, ezzel is nehezítve esetleges szökési tervét. Mielôtt a kolostorhoz értek volna, ôrzôi végig járatták vele Toledo keskeny és régi utcáit, sötét sikátorait, számos kerülôvel. Megérkezésének híre gyorsan elterjedt az egész kolostorban. Sok testvér összefutott, hogy lássa és vádat emeljen ellene. Nem sokkal megérkezése után, P. Tostado vizitátor elnöklete alatt összeült a bíróság. János atyát elôvezették. Tostado Jeromos igen nagy tekintélyű szerzetes volt, Katalónia provinciálisa, az inkvizíció konzultora, a vikárius generális Spanyolország és Portugália számára. János atyával elôször közölték a piacenzai káptalan határozatát. Arra a kérdésre, hogy bűnösnek érzi-e magát, azt válaszolta, hogy nem. Miként Terézia, ugyanúgy ô sem fogadhatja el a sarus káptalan egyoldalú döntését. Majd kifejtette, hogy a határozat Granada, Sevilla és Penuela sarutlanaira vonatkozik és nem reá. Avilában a pápai nuncius és a pápai vizitátorok rendelkezései alapján tartózkodott, tehát semmiben sem volt engedetlen. Tostado rendi vizitátornak kész engedelmeskedni, feltéve, hogy nem cselekszik az apostoli vizitátorok rendeletei ellen. Mert ,,mindaddig, amíg Tostado rendi vizitátor nem kap olyan felhatalmazást a Szentszéktôl, amely magukat az apostoli vizitátorokat is alája rendelik, ez utóbbinak rendeletei az érvényesek.'' Ez azért nagyon fontos szempont, mert ôt is és Germanus atyát is a Megtestesülésrôl nevezett zárda gyóntatói tisztségére az apostoli vizitátor és a korábbi pápai nuncius nevezte ki. Mikor viszont elfogták ôket, fônökük egy sarus rendi vizitátor volt. Az egymással ellenkezô törvények és rendelkezések között nem volt könnyű eligazodni, de János atya lelkiismerete teljesen tiszta volt. Mindig kész volt jóvátenni összes hibáit, s engedelmeskedni, akármilyen penitenciát róttak is ki rá. Tisztán látta, miként Terézia, itt arról van szó, hogy meg kell menteni a szellemi kincset, a megreformált eszményképet, melynek önálló létet kell folytatnia, ha nem akar elpusztulni. Ezután az elnök rá akarta bírni álláspontja megváltoztatására. Elôször fenyegetéssel, majd kecsegtetô ajánlatokkal: házfônökké teszik, szép cellát, jó könyvtárat kap, végül pedig egy értékes aranykeresztet ajánlottak fel neki. De ôt nem lehetett elhatározásában megtántorítani. Tudta, hogy a Kármel reformját Isten akarja és az vezeti ôt célja felé. Tostado vizitátor és a többi sarus kármelita viszont nem volt képes megérteni János atya hajthatatlanságát. Így lázadónak és makacsnak nyilvánították, minek a büntetése a konstitúciók értelmében a generális belátása szerinti idôtartamra szóló börtön. Elôször a kolostor fogdájába zárták, majd mikor két hónap múlva híre jött, hogy Germanus atya megszökött fogságából, egy másik, biztonságosabb helyiségben ôrizték. Késôbb börtönérôl -- rögtön kiszabadulása után -- a következô leírást adta: ,,Egy falmélyedés volt az egész, mindössze hat láb széles és tíz láb hosszú... Ennek a lyuknak nem volt más ablaka, mint egy rácsos kis nyílás az egyik sarokban... csakis ezen át kapott némi levegôt és világosságot... A fogoly csak akkor kapott némi világosságot, ha a nap oda sütött egy folyósóra, szemben azzal a szobával, amelynek ez a helyiség rendesen lomtárul szolgált. Ez a nyílás magasan volt.'' Jánosnak zsámolyra kellett állnia, hogy lássa olvasni a breviáriumot. Börtönôre, Juan de Santa Maria, fogsága vége felé gondoskodott számára világításról. A helyiség rendeltetése szerint a szomszédos vendégszoba illemhelye volt. Fekvôhelyül egy földre fektetett deszkalap szolgált, mely befedte a célnak megfelelô lyukat. A deszkára két öreg takaró volt borítva. A fogoly egy téli napon került a börtönbe -- lázadás büntetése miatt -- csuklya és skapuláré nélkül. Csak zsolozsmás könyvét hagyták meg. Így hamarosan tapasztalta a toledói borzalmas fagyokat. Lakatot tettek az ajtóra, s annak kulcsát rábízták a megbízható börtönôrre, aki teljes tudatában volt hivatala fontosságának. A szabályok értelmében az ôrzéshez az összes testvér köteles volt neki segédkezet nyújtani. Mikor a toledói kolostor perjele értesült arról, hogy Szent Mátyásról nevezett Germanus atya megszökött, nemcsak a börtöncellát záratta be, hanem a mellette lévô szobát is. Kezdetben minden nap, késôbb, mikor belefáradtak, hetenként háromszor, végül pedig csak olykor-olykor, pénteki napokon, a foglyot levezették az ebédlôbe, s ott a földön evett. Ilyenkor csak kenyeret és vizet adtak neki. Ez volt az egész. Ezt a megszégyenítô böjtöt Boldog Soreth János rendelte el -- hetenként háromszor -- a javíthatatlanok számára. Ugyancsak ô rendelte el a nyilvános disciplinát a káptalanban. Keresztes János atyára ezt az ebédlôben rótták ki. Derékig ruhátlanul kellett a földön térdelnie. Melle zihált, feje le volt hajtva, mint a ,,Fájdalmak Emberéé''. A többiek sorban elmentek mögötte, vesszôvel kezükben, s mindegyik rávert. A ,,disciplina circular'' ahogyan ezt nevezték, akkoriban nem volt valami különleges fenyítés. A lázadóknak ez volt a büntetése. A közösség minden tagjának -- mint már említettük, Toledóban akkor közel nyolcvanan voltak -- egy korbács- vagy vesszôütést kellett mérnie a büntetendô meztelen vállára. Ez nem volt csak formális dolog, mert az ütésnek erôteljesnek kellett lennie. A toledói vesszôzésnek egyes sebei még évekkel késôbb sem gyógyultak be. Keresztes János pedig fejedelmi lelki szabadsággal és teljes megnyugvással, ,,türelemmel és szeretettel'' viselte el mindezt. ,,Néma cselszövô'', mondták oda neki mérgelôdve passzív ellenállása miatt. De ô csak akkor szólalt meg, amikor hallgatását beleegyezésnek lehetett volna magyarázni. Semmi aron sem akarta volna megtagadni Teréz anyát, s fájt neki, hogy az mit sem tud róla. Mikor újra valamelyik zárda perjelségét kínálták fel neki, ô mindig azt válaszolta, hogy nem fog meghátrálni, ,,még ha életébe kerül is a dolog''. ,,Megingathatatlannak mutatta magát, mint egy kôszikla'' mondta késôbb róla egy sarus kármelita. A sarusok el voltak keseredve ezen javíthatatlan makacsság miatt, s szigorúan húzták össze szemöldöküket, és Jánosnak ilyeneket kellett hallania: ,,Ilyen reform, mely magát az Eredeti Szabályt akarja szigorítani! Hallatlan! S ami még rosszabb, egy reform, mely megtagadja az engedelmességet a generális atyának! Milyen ôrület! Az élén pedig egy nyughatatlan, kósza fehérnép áll.'' És még kicsoda? ,,Ez a nyomorult kis barát itten!'' Más alkalommal tudomására juttatták, hogy innen már csak a sírba kerülhet. Az ilyen kemény szavak, hozzávéve mindazt, ami történt, nemkülönben János atya hallgatását és a lelki derűt az arcán, a részvét érzését fakasztották a fiatal novíciusokban. Azt mondogatták egymás között: ,,Ez valódi szent.'' A disciplina után Keresztes János újra fölvette összevert vállaira csuháját, melynek szövete beleragadt sebeibe. Ezután visszakísérték börtönébe. Mikor megjött a nyári hôség -- Toledó pokoli napjai -- ez a bíborszín ,,ereklye'', melyet kilenc hónapig hordott, olyan fegyencköntössé alakult, amilyenje még Labre Szent Benedeknek sem volt... Élelme szánalmas volt: víz, kenyér és szardínia. Néha csak fél adag. Egy alkalommal a börtönôr ezt kiegészítette a közösség asztaláról összeszedett maradékkal. Amint azt Soreth elrendelte, a legtekintélyesebb atyák jöttek a börtönbe, s igyekeztek a szenvedônek lelkére beszélni, hogy hagyja el ezt a reménytelen reformot, mert Isten nem tűrheti sokáig az engedetlenséget. Kézzelfoghatólag a gôg az, mely ôt arra indítja, hogy eltérjen a Rend életmódjától, s szembeszálljon olyan szentéletű és bölcs emberekkel, amilyen a generális atya és Tostado atya, akiknek okosságát elismerte mind a két félsziget. Hivatkoztak a teológiára és a kánonjogra. János jól tudta, hogy elfogatása pillanatában az apostoli vizitátor joga alatt állt. A kérdés tehát az volt, vajon fennáll-e még ennek joghatósága. Azok a teológusok, akiket Teréz kérdezett meg, igenlôleg feleltek. De mostanában, vajon mit válaszolt a pápa magának a királynak kérdésére? Érvényesek-e még Grácián felhatalmazásai? Más kármelita zárdák elöljárói, akik átutaztukban megszálltak a házban, ott laktak a szomszéd szobában, s arról beszélgettek, hogy milyen jóságos irányukban Sega nuncius. Elmondták, hogy Ôexcellenciája Tostado vizitátort akarja apostoli vizitátorrá kineveztetni. Így majd elbánnak a sarutlanokkal. Ez a hír teljesen alapos volt. János hallotta mindezt, s a teréziánus reform rombadôlésének híre szédületes kísértéseket keltett benne. Hátha mindez igaz? Hátha mindeddig tévedésben lett volna? Úgy érzi lelkét, mint valami süllyedô hajót. Hogy megszüntesse gyöngeségét, ette a kenyeret és szardíniát, amit hoztak neki, de ez a táplálék annyira romlott volt, hogy azt hitte, ,,meg kell halnia tôle.'' Toledóban még téli idôben is ritkaság volt a friss szardínia, ezt Szent Teréziától is tudjuk. A gyötrô fizikai körülményeken és a magára hagyott ember tanácstalanságán túl még a gonosz szellem is kínozta a foglyot, s igyekezett elhitetni vele, hogy meg akarják mérgezni. Minden falat után felidézte magában a szeretet indulatát, hogy ne essék a vakmerô ítélet hibájába. Nem volt váltó fehérneműje. Mikor a negyedik, vagy ötödik hónap végén beköszöntött a toledói nyár, a börtön elviselhetetlenné vált. A szegény foglyot egyszerre gyötörték az éhség, a forróság és a rovarok. Az alsóneműjét -- melyben érkezett -- nem cserélhette és nem engedték, hogy kimossa. Az elhasználódástól darabokra szakadt, egy része már szinte elrohadt a testén. Borzasztó aggódása végsôkig fokozta szorongását. Kételyek gyötörték. Nincs-e igazuk a sarus atyáknak? Nem tévedett-e, amikor a reformok útjára lépett? Nem a generális engedélyezte a reformot? Ilyen és hasonló gondolatok kínozták. Közben Teréz anya nem tétlenkedett. Egymás után írta a leveleket a királynak, kérte Mariano atyát, hogy járjon közbe Eboli hercegnônél. Érdeklôdött a fogoly hollétérôl a kármelita zárdák fônökeinél. Ahhoz, hogy János atya szenvedéseirôl képet alkothassunk, el kell olvasnunk A lélek sötét éjszakája című írását. A testi szenvedésekrôl, lelki szorongattatásokról csak az tud ilyen tökéletes képet adni, aki azokat maga is átélte. Bármilyen gyorsan szokott is lefolyni az érzékek passzív éjjele az olyanoknál, akik erôsek és bírják a szenvedést, János sokáig viselte annak terhét. Mivel hivatása volt, hogy átmenjen a szeretetben való egyesülés felséges és boldog állapotába. Isten ekkor már bôvebben juttatott neki a szellemi kincsek élvezetébôl. Ez kihatással volt fizikumára is, és napirenden voltak az önkívületi állapotok, az elragadtatások amikor egész teste megmerevedett és érzéketlenné vált. Ezután jött a szellemi rész passzív éjjele. Szükségessé vált, hogy szelleme is megpuhuljon, megalázkodjék, megtisztuljon és olyan finommá legyen, hogy egyesülni tudjon Isten szellemével. Ehhez a misztikus éjjelhez hozzájárultak a sötét sátáni és emberi ármányok, a börtön sötétje. Ezután következett a leggyöngébbik és legboldogítóbb tisztító szenvedés: most a türelmetlen szeretetnek a tüze égette. A Szellemi páros énekbôl következtethetünk arra, hogy ezeket a kínokat hamarosan követte a lelki eljegyzés kegyelme. A toledói börtönben írt és fennmaradt költeményei arra mutatnak, hogy itt megélte a misztikus házasságot is. Két éjszaka a börtönben nappali világosság támadt. Ez a természetfeletti fény átszűrôdött az ajtó repedésein. A durva börtönôr észrevette, és sietett értesíteni Maldonado atyát, aki két szerzetes kísértében jött oda. ,,Honnét van ez a világosság? -- kiáltott a perjel -- Hát nem megtiltottam, hogy lámpát adjanak Önnek?'' Még be sem fejezte szavait, a cella máris sötét lett. ,,Ez az ember vagy szent, vagy pedig varázsló'' mormogta a fônök, mialatt újra rázárta az ajtót. ,,Míg testvérei a sértegetések és gyalázások özönével árasztották el, ô sohasem panaszkodott, sohasem zúgolódott ellenük, akárcsak egy angyal.'' 1578. május elején leváltották a korábbi durva börtönôrt. Az új ôr a fiatal, Szent Máriáról nevezett János atya volt, aki Valladolidból jött. Megértôbb és kevésbé rideg volt, mint az elôzô. Néhány könnyítést kezdeményezett a fogoly javára. Ha módjában állt, nem vitte le az ebédlôbe, hogy elkerülje a ,,disciplina circular''-t. Néhány nap múlva tiszta alsóneműt hozott a régi, cafatokban lévô helyett. A fogoly ezután tintát és papírt kért. Mikor ezt megkapta, papírra vethette a cella világosabb óráiban az eddig fejben tartott költeményeit. A börtönôr leváltása valószínűleg összefüggésben volt egy királyi rendelettel, mely gyengítette a sarusok helyzetét. Tény, hogy június folyamán a hôség és a bűz a börtönt földi tisztítóhellyé tette. A foglyot a vérhas és a rettenetes lázak úgy meggyötörték, hogy ifjú ôrének megesett rajta a szíve. ,,Néha-néha kinyitottam a börtön ajtaját, hogy egy kis levegôt szívhasson a cella melletti nagy szobában... s otthagytam kívülrôl rázárva az ajtót, mialatt a szerzetesek délutáni sziesztájukat végezték. Mikor kezdtek kilépni vagy mozgolódni, rögtön odaszaladtam, kinyitottam a nagy szoba ajtaját, s szóltam neki, hogy menjen vissza börtönébe. A drága, jó atya azonnal visszament, imára kulcsolt kezekkel megköszönte szívességemet. Én ôt azelôtt nem ismertem, ezért pusztán ezen erényes viselkedésének láttán arra következtettem, hogy szent életű, magasan álló lélekkel van dolgom, így örültem, hogy ezen kis könnyebbséghez juttathatom'' -- mondta késôbb börtönôre. Közben elôrehaladt a nyár, s vele a toledói pörkölô afrikai hôség. Elmúlt az Úrnapja is, melyet János atya mindig nagy tisztelettel és örömmel szokott megülni. Ebben az évben egyedül töltötte ezt a napot sötét börtönében, szentmise és szentáldozás nélkül. Gondolt ugyan arra, hogy megszökik, de ez teljesen kilátástalannak látszott, mert szervezete annyira legyöngült, hogy már többször elájult. Emellett alig tudott valamit börtöne elhelyezkedésérôl az épületen belül. Belsôleg valami arra ösztökélte, hogy foglalkozzék a szökés gondolatával. Így azután az Úrnak ajánlotta az ügyet és komolyan kezdett foglalkozni a szökés lehetôségeivel. Egy alkalommal arra kérte ôrét, hogy -- a pihenô ideje alatt, mikor senki sem veszi észre -- maga üríthesse ki éjjeli edényét. Más alkalommal, mikor elhagyhatta celláját, igyekezett meglazítani ajtaja zárjának csavarjait, hogy az ajtó egy erôsebb lökésre kinyíljék. Ismét más alkalommal fonalat kért, hogy ruháját megvarrhassa. A fonalra követ kötött és lemérte, hogy milyen magasan van börtöne a föld felett. Kiszámította, ha feldarabolja ágyként használt takaróit és azokon leereszkedik, még két embermagasság hiányzik a földtôl. Csak az bántotta, hogyha megszökik, ôrének abból kellemetlensége lesz. Augusztus 14-én a perjel két szerzetes kíséretében belépett a börtönbe. János annyira le volt gyengülve, hogy alig bírt mozdulni. Úgy maradt abban a helyzetben, azt gondolva, hogy a börtönôr jött be. Erre Maldonado atya lábánál érintette és kérdôre vonta, hogy miért nem kel fel az ô jelenlétében. János erre bocsánatot kért tôle, mert nem tudta, hogy ô az, de nem is tudott volna gyorsan fölkelni bajai miatt. ,,S vajon min gondolkodott, hogy annyira el volt merülve?'' -- kérdezte a perjel. ,,Arra gondoltam -- felelte János --, hogy holnap van Nagyboldogasszony napja, s hogy nagy vigasztalásomra szolgálna, ha misézhetnék.'' ,,Ebbôl nem lesz semmi, amíg én vagyok a perjel!'' -- volt a válasz. A következô éjjel a Szűzanya megjelent a szegény elítéltnek és így szólt hozzá: ,,Légy türelemmel fiam, mert szenvedéseid hamarosan véget fognak érni; ki fogsz szabadulni a börtönbôl, el fogod mondhatni a szentmisét és megvigasztalódsz.'' Tôle magától tudják, hogy mekkora áhítattal viseltetett János atya a Szűzanya iránt, kinek közbenjárására több kegyelemben részesült. ======================================================================== Szökése A hagyomány szerint Keresztes János szökése a következôképpen folyt le: János atyának a börtönben többször megjelent az Úr Jézus és a Szűzanya. Nagyboldogasszony nyolcadának egyik napján már teljesen ki volt merülve a nélkülözésektôl, a veréstôl, betegségtôl és a fullasztó hôségtôl. Éppen azon gondolkodott, hogy hogyan is fogja ôt az Ég onnan kimenteni, mikor Szűz Mária látomásban megmutatott neki egy magasan fekvô ablakot egy folyósón, mely a Tajóra nézett. Azt mondta neki, hogy azon kell kimennie, s ô majd segíteni fogja. Azt is megmagyarázta neki, hogy börtönének és a nagy szobának ajtaján lévô zárak csavarjait miképpen szedje ki. Mikor már úgy érezte, hogy rövidesen biztosan kiszabadul, megköszönte börtönôrének iránta tanúsított jóindulatát, bocsánatot kért tôle, a neki okozott kellemetlenségekért. Neki ajándékozta azt a feszületet, melyet beöltözésekor Teréz anyától kapott, s melyet skapuláréja alatt hordott. De szökése tervébe nem avatta ôt be; egyrészt azért, hogy az általa engedélyezett szabadságot minél jobban kihasználhassa, másrészt nehogy neki kellemetlenséget okozzon. János testvér megengedte rabjának azt is, hogy minden este, a testület vacsorájának ideje alatt, egy negyedórára kimehessen a nagy szobából. Egy ilyen csendes járkálás közben kereste meg a rab azt az ablakot, melyet látomásból már ismert. Minthogy az az épületnek éppen az ellenkezô oldalán volt mint a börtön, hogy oda eljuthasson, át kellett mennie az egész kolostoron. Egy szempillantás alatt felmérte, hogy a szökés veszélyes kaland. Az ablak igen magasan volt. Alatta csak egy kiugró fal és azután a Tajó. Éppen visszaért cellájába, mikor ôre megérkezett sovány vacsorájával. János atya reggelenként, mialatt ôre távol volt, kicsavarta ajtaja zárjának csavarjait és meglazította a lakatnak vasait, de úgy, hogy azok továbbra is a helyükön maradtak. Így látszólag minden rendben volt. Azon a bizonyos estén is kánikulai hôség volt. A kolostornak a Tajóra nézô ablakai nyitva voltak. Sôt a vendégszoba -- mely János atya börtöncellája mellett volt -- ajtaja is nyitva állott, hogy a kolostorba érkezett két magasrangú látogató szobájának levegôje elviselhetôbb legyen. A vendégek ágyukat az ajtóhoz közelebb húzták, hogy több friss levegôt kapjanak. Lefekve késô éjjelig beszélgettek. János atya bízott a Szűzanya ígéretében, hogy segítséget nyújt neki a szökésben. Miközben imádkozott, két ócska ágytakaróját szalagokra szakította és végüket összevarrta. Ezt a ,,kötelet'' meghosszabbította egy tunikával, melyet a napokban kapott az alperjeltôl. Ezt a kezdetleges mentôkötelet azután ráerôsítette lámpájának akasztóhorgára. Miután mindezt elvégezte, csak imádkozott és várt. Mikor úgy gondolta, hogy a vendégek végre elaludtak, nagyot lökött az ajtón, mire annak meglazított zára nagy zajjal a földre esett, az ajtó pedig kinyílt. A vendégek felriadtak álmukból, János atya azonban nem mozdult. A két vendég azután újra elaludt. János atya ekkor belsô indításra és irányításra, magához vette szalagokba vágott takaróját és a lámpa kampóját. Óvatosan elhaladt az alvó atyák között és kilépett a folyósóra, melynek ablaka a Tajóra nyílott. Az ablak vastag deszkakönyöklôjéhez erôsítette lámpaakasztóját, s a kötelet leeresztette a mélybe. Egy fohászt küldött Istenhez és a Szűzanyához, majd kimászva az ablakon, elkezdett leereszkedni a kötélen. Az azonban másfél méterrel rövidebb volt a szükségesnél. János tudta, hogy milyen veszélyes az ugrás, mert ha azt csak két lábnyival is eltéveszti, úgy nem Toledo várfalának egyik szögletére jut, hanem leesik a várfalról és a mélységben összezúzza magát. Ugrása sikerült. Gyorsan magára öltötte az elôre ledobott ruhát. Ekkor egy kutyát vett észre, mely az ebédlôbôl kidobott ételmaradékot ette. Megriasztotta, hogy az állat menekülésével utat mutasson neki. A kutya leugrott egy valamivel mélyebben fekvô udvarba. Bár János nagyon gyöngének érezte magát, bízva a Szűzanya ígéretében, mégis követte a kutya menekülésének útját. Egy kis bekerített helyre jutott, a ferencrendi nôvérek zárdájának klauzúráján kívül. Ezek a nôvérek jó viszonyban voltak a kármelita atyákkal. A bekerített helyet fal választotta el egy kis utcától. János nem tudta, mit tegyen. Halálos szorongás fogta el. Ha pirkadni kezd, milyen botrány lesz, ha ôt itt találják. A sarusok visszaviszik és micsoda megtorlásban részesítik. Erejének annyira fogytán volt, hogy ha lehetséges lett volna, visszatért volna börtönébe és bocsánatot kért volna tettéért. Ekkor egy csodás fénytünemény jelent meg elôtte és ezt hallotta: ,,Kövess!'' A fénytünemény egy igen magas fal felé vezette. János csüggedten támaszkodott a falnak. Ekkor észrevette, hogy a falban lyukak vannak. Utolsó erejét összeszedve, azokon fölkapaszkodott. Ekkor úgy érezte, hogy valami láthatatlan erô megfogja és átemeli a falon. Mikor már kint volt az utcán, a fénytünemény eltűnt. Közben kivilágosodott és a felkelô atyák észrevették a falon lógó kezdetleges kötelet. A fölfeszített börtönajtóból és az üres börtönbôl nyilvánvalóvá vált, hogy a fogoly megszökött. Csak azon csodálkoztak, hogy a kezdetleges kötél, a gyenge lámpahorog, a gyönge fal és a gyengén felerôsített kampó hogyan tarthatta meg a szökevényt. János atya nem ismerte Toledót. Éjszakára behúzódott egy házba, melynek kapuja nyitva volt. Mikor kivilágosodott, és kinyitották a kapukat, elindult megkeresni a kármelita nôvérek zárdáját. A Szent József zárda kapusnôvére jelentette a perjelnônek, hogy Keresztes János atya áll a kapuban és kéri segítségüket. Minthogy éppen akkor a zárda egyik nôvére nagyon rosszul volt és gyónni akart, János atyát beengedték a klauzúrába. A közben rendôrök kíséretében oda érkezett sarus atyák sem a sekrestyében, sem a templomban, sem pedig a beszélôszobában nem találták ôt. Mások a feltételezhetô szökési irányban keresték. Elmentek egészen Aviláig és Medináig. A börtönôrt megbüntették, de voltak olyan testvérek is, akik örültek annak, hogy a szegény sarutlannak sikerült megszöknie. Tíz óra után, miután az összes miséket már elmondták, a templomot becsukták. János oda ment. Ott evett, világi ruhát öltött magára és a napot a nôvérek körében töltötte el. Beszélt börtönérôl, szökésérôl és azokról a kegyelmekrôl, melyekben az Úr Jézus és a Szűzanya részesítették. Elmondta, hogy egész életében még sohasem volt olyan boldog és nem élvezett annyi természetfölötti világosságot és édességet, mint fogsága idején. A sarusokról úgy beszélt, mint legnagyobb jótevôirôl. Este a perjelnô levelet írt a toledói székesegyház kanonokának, hogy két megbízható szolgájával jöjjön a zárdába. Az el is jött. A szökevény ruházata fölé papi reverendát adtak, hogy senki fel ne ismerje az utcán, és elvitték ôt a közelben lévô Santa Cruz kórházba, melynek abban az esztendôben a kanonok volt az igazgatója. A kórház nem volt messze a sarusok kolostorától, de azok nem is sejtették, hogy János atya a közelükben tartózkodik. ======================================================================== Káptalan Almodovarban Az idô tájt sötét napok jártak a kármeliták ,,reform'' irányzatára. Sega nuncius a védtelen sarutlanokat a sarusok kezére adta, Tostado vizitátor, a sarus kármeliták vikárius generálisa pedig keményen járt el velük szemben. Ebben a szükséghelyzetben a sarutlan kármeliták 1578. október 9-re Almodovarba káptalant hívtak össze. Bár bizonytalanok voltak abban, hogy eljárásuk jogszerű-e, úgy gondolták, hogy a szükség törvényt bont. A káptalanon jelen volt Keresztes János is. (A Toledóhoz legközelebb esô sarutlan kolostor Almodovar volt.) Pedro de Mendoza kanonok már majdnem két hónapja tartotta házában János atyát, aki az átélt súlyos megpróbáltatások következtében még mindig beteg és gyönge volt. Ezért jótevôjének szolgái elkísérték ôt egészen Amodovarig. Érthetô, hogy részt kívánt venni az üléseken, hiszen tíz hónapig el volt zárva társaitól. Az úttal kapcsolatban 1578 ôszén Terézia ezeket írta Grácián atyának: ,,Úgy el van gyöngülve, hogy alig áll a lábán, összevert, fájós testtel, a börtönben viselt bilincsektôl megdagadt lábakkal.'' Majd így folytatja: ,,Nekem nagyon rosszul esett, hogy elengedték ôt, annak ellenére, hogy annyira beteg. Adja Isten, hogy meg ne haljon mostanában.'' A káptalan egyik döntése volt, hogy küldöttséget küldenek Rómába, a sarusoktól való elválasztásuk érdekében. Ugyanakkor Keresztes Jánost Calvarióba nevezték ki házfônöknek, hogy rejtve legyen a sarusoktól. Még vége sem volt a káptalannak, mikor megérkezett Madridból a sarusok mancerai házfônöke, aki felhívta az atyák figyelmét arra, hogy milyen súlyos következménye lehet a szakadár-káptalan döntései kivitelezésének. Valóban, Sega nuncius a káptalan határozatait érvénytelennek nyilvánította és összes résztvevôjét kiközösítéssel sújtotta. Fülöp király közbelépésére azonban 1579 júliusában már a nuncius maga is a sarutlanoknak a sarusoktól való szétválása mellett foglalt határozott állást. Közben, feltehetôleg 1578. október végén János atya útnak indult Calvario felé, hogy elfoglalja új állomáshelyét. Odaérkezése elôtt még felkereste a Beas de Segura-i sarutlan nôvérek zárdáját. Külseje szánalmat keltett a nôvérekben. Még mindig gyenge, sápadt, sovány, csupa csont és bôr volt. Alig volt ereje a beszédhez. A fônökasszony, aki korábbról ismerte ôt, hogy felvidítsa, lehívatott a beszélô szobába két fiatal apácát, hogy énekeljenek neki néhány vidám vallásos dalt. János atya végtelen fizikai gyengesége folytán és átszellemülve a dal mondanivalójától, olyan lelki állapotba került, hogy nem tudott érzelmein uralkodni. Az elragadtatás elôérzetében integetett, hogy hagyják abba az éneket, de azok nem értették meg ôt. Képtelen volt beszélni. A könnyek, melyek sápadt arcán legördültek, minden beszédnél ékesebben szóltak. Mindkét kezével megkapaszkodva a rácsba, teste fölemelkedett a földrôl. Egy óráig maradt így mozdulatlanul. Ezután kérte, hogy ne ütközzenek meg rajta, de a börtönben annyi megvilágosításban részesült a szenvedés értékére vonatkozóan, neki pedig oly kevés alkalma volt szenvedni Istenért! ======================================================================== Calvario Az egykorú krónikások szerint Calvario pusztaságát mintha csak a szemlélôdôk számára teremtette volna az Isten. Calvario egy kis tanya volt, kis kápolnával, körülvéve konyhakerttel és szôlôvel. A kolostornak mintegy 30 lakója volt, akik jól ismerték az ínséget. Ebbôl a boldog magányból igyekezett János atya átvezetni fiait a misztikus egyesülésre. Nyersen ették a füveket, melyeket a ,,szakértô'' megszagolt és jónak talált. Alfonz testvér vezetgette az öszvért, s szedett azon növényekbôl, melyekbôl az evett. Sokan azt kívánták volna, hogy egyáltalán ne legyen fôzés. Ünnepeken csináltak valami levesfélét kenyérbélbôl, s megfűszerezték olajjal, fokhagymával, és spanyol borssal. Akadtak többen, akik még ezt a kis könnyítést is fölöslegesnek tartották János atya idejében. Rozmaringból készült gyékényen aludtak, napokon keresztül nem ettek meleg ételt. Megelégedtek a kenyérrel és gyümölccsel, néha csak füvekkel. Kármel szentje a lelki dolgokra fektette a fôhangsúlyt. A szerzetesek állandóan ciliciumot viseltek, hosszú órákon keresztül imádkoztak, tekintet nélkül nappalra vagy éjszakára. Az egyik szerzetes egyfolytában 18 órát töltött a házi kápolnában, egy másik pedig egy éven keresztül nem vette le a vezeklôövet. János atya nem akarta eltörölni ezeket a vezeklési gyakorlatokat, hanem csak mérsékelni akarta azok szigorúságát. Az volt a véleménye, hogy a túlzott követelmények letörik az ember bátorságát. Ki akarta fejleszteni a hitnek, a szeretetnek és a bizalomnak a lelkületét, ami ott ismeretlen volt. Ô maga is rozmaring kötegeken aludt, melyek venyigével voltak összekötve fonott formában. Mikor úgy adódott, hogy egy gyékénnyel leborított tábori ágyat kellett használnia, lehúzta a gyékényt és a csupasz deszkán aludt. Az ebéd gyakran andalúziai kenyérdarabokból állt, hozzá egy kis csésze erdei füvekbôl készített zöldséglevessel. Néha a füvek annyira keserűek voltak, hogy azokat félig megfôtten ki kellett nyomni, szét kellett morzsolni, mielôtt véglegesen beletették volna a fazékba. Egy alkalommal egy egész hónapon át fogyasztották ezt a ,,keserű táplálékot'', amint azt a testvérek nevezték. Néha még a kenyér is hiánycikk volt számukra. Egy alkalommal ebédre szólt a harang. A testvérek összegyűltek az ebédlôben, de semmi sem volt az asztalon, minthogy a kolostorban nem volt kenyér. Mint általában, elmondták az asztali áldást, majd asztalhoz ültek. Evés helyett a házfônök arra buzdította ôket, hogy örömmel viseljék el ezt a szegénységet, hiszen azért jöttek a kolostorba, hogy kövessék az Üdvözítôt szegénységében. Ezután mindannyian ismét felálltak, anélkül, hogy egy falatot is ettek volna. Mintegy két óra telt el, amikor a kapus testvér a házfônöknek egy levelet hozott, melyet nem sokkal elôbb kapott egy férfitôl, aki akkor érkezett a kolostorhoz. János atyának könnybe lábadtak a szemei. A kapus megijedt, mert azt hitte, hogy valami rossz hír van a levélben. János atya azonban így szólt hozzá: ,,Testvér, azért sírok, mert az Úr annyira könyörületes hozzánk, hogy ma nem tudunk hosszasan böjtölni, mert máris küld nekünk élelmet.'' Rövid idôn belül megérkezett a kenyér- és lisztküldemény. Ugyanazon este egy ubedai hölgynek az inasa is megjelent két málhás állattal és élelmet hozott a testvérek részére, anélkül, hogy bárki tájékoztatta volna az adakozót szükségükrôl. Ôk ebben Isten kezét látták és dicsérték Ôt jóságáért. Megihletve a kolostort körülvevô környezet szépségétôl, János atya szívesen vezette ki testvéreit elmélkedésre a szabad természetbe, a sziklák közé és a ligetekbe. Itt az elmélkedési pontokat nem könyvbôl olvasta fel, hanem ráirányította figyelmüket környezetük természeti szépségeire. Ezután arra szólította fel ôket, hogy szétszéledve a szabad természetben végezzék el elmélkedésüket. Máskor közös munkára mentek ki a szôlôbe vagy a veteményes kertbe. De ô nem csak imádságra és munkára, hanem egy kis üdülésre, sétára és pihenésre is kivitte ôket a kolostorból. Sétáikra elkísérhették ôket a laikusok is; a konvent barátai. Keresztes Jánosnak szigorúsága mellett szeretô szíve is volt, és ilyen alkalmakkor megengedte, hogy a vendégek által hozott kedvenc falatokat társai elfogyasszák. Ô azonban nem élt ezekkel a kedvezményekkel. Elôszeretettel végezte a legalantasabb munkákat is. Látogatói gyakran akkor lepték meg, mikor a konyhában mosogatott. Szabad idejében szívesen faragott. Egy neki tulajdonított, csontból faragott koponya, komoly művészi képességérôl tanúskodik. Meleg, közvetlen kapcsolatot fejlesztett ki a kolostor barátaival. Ezek gyakran fordultak hozzá, hogy megbeszéljék vele problémáikat. Ilyen beszélgetések alkalmával sokszor kérték arra, hogy beszéljen börtönélményeirôl. Visszaemlékezéseiben dicsérte a kereszt szépségeit és a szenvedés értékét. Elmondta, hogy mennyire szeretne még többet szenvedni Krisztusért, hogy engeszteljen bűneiért. Néha elôfordult, hogy közben teljesen elmerülve Istenben, már nem kapcsolódott bele a beszélgetésbe. Ebben az idôszakban idejét a közösség vezetésén kívül fôképpen két munka kötötte le. Az egyik: ô volt a beasi nôvérek gyóntatója; a másik: itt fogalmazta meg néhány írását. Ebben az idôben dolgozott ,,A Kármelhegy útja'' című művén. Terézia nagyra értékelte János atyát. Erre jellemzô az a levél, melyet 1578 decemberében írt Jézusról nevezett Anna anyának. Hadd idézzünk belôle néhány részletet: ,,Nevetségesnek tűnik nekem leányom, hogy ön minden ok nélkül panaszkodik, hiszen atyám, Keresztes János, egy mennyei és Istennel eltelt férfi van önöknél... Egész Kasztíliában nem találtam egyetlen lelki vezetôt, aki olyan haladásra tudna serkenteni a tökéletesség útján. ...Gondolja meg, hogy ezen szent által nagy kincs birtokában vannak. A beasi ház összes nôvérei tárgyalják meg és közöljék vele lelki problémáikat. Meg fogják látni, hogy milyen elôrehaladást fognak elérni... Biztosíthatom Önt, hogy nagy szerencse lenne rám nézve, ha ô itt lehetne... Mert igen magasan áll a belsô lelki utak dolgában, s hozzá benne a legszélesebb körű tapasztalat egyesül a mélységes tudománnyal. Az avilai nôvérek, akik hozzá voltak szokva tanításához, igen nehezen nélkülözik. Adjanak hálát Istennek, hogy olyan közel vezette ôt Önökhöz... Tudom, hogy mekkora benne a szolgálatkészség; ô mindig kész lesz Önökhöz elmenni, ha szükségük lesz rá.'' János atya minden szombaton meg is tette az utat gyalog Calvarióból Beasba. Ott még szombaton megkezdte a gyóntatást és folytatta vasárnap is. Nem sietett vele, mert feladatának tekintette, hogy ne csak feloldozza a nôvéreket, hanem elômozdítsa lelki életüket is. Gyónógyermekeinek lelkét nem sablonosan vezette, hanem alkalmazkodott mindegyiknek képességéhez és lelki igényéhez. A nôvérek szívesen hallgatták oktatásait. Ha megtudták, hogy ilyenre készül, örömmel hagytak el minden mást: az üdülés perceit, a pihenést, az utolsó falatokat az ebédlôben, hogy le ne késsenek a beszélgetésrôl. Az ilyen különösen ôszinte megnyilvánulások számára is gondolat ébresztôk voltak. Így írta meg a ,,Szellemi páros ének'' utolsó öt versszakát. Voltak nôvérek, akik ezeket az elôadásokat, illetve beszélgetéseket jegyzetelték. Ezek részben fennmaradtak, melyekbôl megállapítható, hogy a beasi beszélgetésekben a Kármelhegy útja és A lélek sötét éjszakájának alapvetô gondolatait fejtegette. A szóbeli oktatásokon kívül, tanította a nôvéreket írásban is. Calvarióba való visszatérése elôtt gyakran hagyott a nôvéreknek -- mindegyiknek személyre szólóan -- papírra írva egy-egy mondatot, lelki buzdítást, eligazítást. Ilyen tanítást készített Magdolna nôvér számára, amikor egy vázlatszerű rajzban megörökítette a Kármel hegyére vezetô szűk utat. Más alkalommal enyhíteni akarta a velôs mondások szigorát, ezért otthagyta a nôvéreknél költeményeinek kis füzetét. Ennek versei misztikus tanításának legragyogóbb bizonyságai. Ha a nôvérek lelki vezetésével kapcsolatos feladatait elvégezte és még maradt ideje, akkor javítgatta a templom oltárait. Kôműves munkát végzett, helyre hozta a cellák falait és padlózatát, vagy gyomlált a nôvérek kertjében. Soha sem volt tétlen, és semmi sem volt számára jelentéktelen. Hétfôn, miután elvégezte feladatát, visszatért saját kolostorába. Ott egy kicsi, szegényes cellában lakott, melynek berendezése mindössze egy kevés szalmával leterített priccsbôl és egy asztalból állott. A falon kereszt függött. Az asztalon halálfej, korbács és egy vagy két könyv volt. Beasi útjai kivételével ritkán és csak akkor hagyta el a kolostort, amikor lelkipásztori okokból a környezô falvakba kellett mennie. Egy alkalommal ördögűzés céljából. ======================================================================== Baezában 1579-ben, miközben Madridban folytak a tárgyalások a sarusok és sarutlanok közötti viszony rendezésére, június 13-án este, négy szerzetes érkezett Baezába. Közöttük volt Keresztes János, zsebében zárda alapítási engedéllyel. Másnap, június 14-én János atya megalapította a baezai Kármelhegyi Boldogasszony Kollégiumot. Felmerül a kérdés, hogy miért éppen Baezában alapították a sarutlanok tanulmányi házát. Baeza ebben az idôben nagy és gazdag, 50000 lakosú város volt. Jaén tartomány földrajzi központja, fejlett iparral, egyben virágzó egyetemével Andalúzia művelôdési központja is volt. A sarutlan kármeliták La Penyuela-i és calvariói példamutató élete arra sarkallta az egyetem doktorait, hogy nyomatékosan kérjék egy kollégium alapítását. A megfelelô épület kiválasztását és a szükséges engedély- iratok megszerzését János atya már az év tavaszán megkezdte. Az épületet a négy szerzetes teljes csöndben, észrevétlenül foglalta el, mert éjjel volt mikor szamarukkal, melyre csekély ingóságukat felpakolták, megérkeztek. A szomszédos házak lakói reggel meglepôdve hallották a misére hívó kis harang szavát. Itt jegyezzük meg, hogy -- mint pár nap múlva kiderült -- az épületet mint a kísértetek házát tartották nyilván. Bár a lakók éjszakai nyugalmát ,,hazatérô lelkek'' zaja háborította, János atyát ez a legkevésbé sem zavarta. A különös zajok egy hét után megszűntek. Mikor a fiatal kármeliták száma megnövekedett, a sarutlanok andalúziai elsô tanulmányi házának rektora János atya lett. Megszervezte a kollégiumban a skolasztikus bölcselet tanítását, s megkezdte az akadémikus vitatkozásokat, melyekre az egyetem tanárait is meghívták. Azok dicsérték a rektort, hogy milyen nyugalommal és éleslátással vezette ezeket. A kármelita növendékek teológiai tanulmányaikat -- kármelita tanárok hiányában -- az egyetemen folytatták. A kollégium rektorának életvitele és tudása nagyon emelte a ház jó hírét. Gyakran felkeresték ôt az egyetem hallgatói és tanárai is, hogy kikérjék tanácsát. Különösen szentírás magyarázatait becsülték nagyra. Ám oktatási tevékenysége nem akadályozta abban, hogy a házban idônként a legalantasabb munkákat is elvégezze. Példamutatóan kivette részét a közösségi munkákból is. Részt vállalt a söprésben, a súrolásban, az oltárok díszítésében, mert szerette, ha azok tiszták és szépek. Foglalkozott a kolostor bôvítésével és a templom belsô szépítésével. Ubedából hozatott festôt és szobrászt. Gyakran lehetett látni, amint a művész mellett dolgozik. Ne felejtsük el, hogy gyermekkora óta szeretett faragni és festeni. A munka befejezése után gyakran látta vendégül a szerzetesek ebédlôjében a művészeket. Egyeneslelkűsége csak növelte övéinek iránta való bizalmát. Minden nap ebéd után egy óra üdülés volt. Ezalatt a szerzetesek körülvették és szívesen vettek részt a társalgásban. Ezek részben lelki, részben semleges, részben szórakoztató témájúak voltak. Mindannyian csodálták elôzékenységét. Azok, akik az elsô fogásnál felszolgáltak és ezért csak késôbb ettek, gyakran otthagyták ételük egy részét, hogy le ne késsenek a rektorral való beszélgetésrôl. Úgy érezték, hogy úgy beszél velük mint egy ,,szent''. Napjának egy részét kedvenc tevékenységével, a betegekkel való foglalkozással töltötte. Hosszú ideig tartózkodott betegágyuk mellett. Foglalkozott velük, vigasztalta, sôt kényeztette is ôket. Ha valamelyiküknek nem volt étvágya, megkérdezte, hogy mit enne szívesen. Türelmesen felsorolta az ételeket, melyekrôl úgy gondolta, hogy betege szívesen megenné. Ha talált ilyet, elrendelte, hogy ezt hozzák neki. Az sem számított, ha valami ritka dolog. Ha betegrôl volt szó, nem nézte, hogy mibe kerül. Ez vonatkozott még az olyan orvosságokra is, melyek -- az orvos véleménye szerint -- nem fogják a beteget meggyógyítani. Már az is elegendô volt neki, ha ezek a betegnek megkönnyebbülést okoztak. Ilyen volt egy fiatal testvérnek az esete. Biztos volt, hogy meg fog halni. A szegény betegnek borzasztó émelygése volt, mely rettenetesen kínozta. Az orvos megmondta, hogy a gyógyszer, mely enyhítené szenvedéseit, nagyon drága. János atya ennek ellenére arra kérte az orvost, hogy írja meg a receptet. Azonnal elkészíttette az orvosságot és maga adta be. Ha a betegség súlyos volt, megszervezte a virrasztást. Gyakran maga is felkelt éjfélkor vagy éjjel kettôkor, akár azért, hogy teljesítse betegápolói kötelességét, akár azért, hogy érdeklôdjön a beteg állapota felôl. 1580-ban egész Spanyolországban súlyos influenzajárvány dühöngött. Szent Terézia is megbetegedett. Keresztes János atya éppen Beasban volt, mikor hírét vette, hogy Baezában is kitört a járvány. Azonnal hazaindult. Otthon mind a tizennyolc testvért betegen találta az ágyban. Az elsô tette az volt, hogy számukra húst hozatott. Elkészíttette, maga szolgálta fel és közben evésre bíztatta a betegeket. Szobáról szobára járt, beszélgetett velük és vidám történetekkel szórakoztatta ôket, mert mint mondta: ez is szükséges a gyógyuláshoz. A kolostor saját betegeihez jött még Calvarióból érkezett kilenc másik. Így nem volt elég matrac és lepedô. A gondnok jelentette ezt a rektornak és engedélyt kért tôle, hogy a szükséges dolgokat összekoldulja a kolostor jótevôitôl. Ô azonban kérését megtagadta, mondván: ,,Isten majd gondoskodik róla!'' Valóban, anélkül, hogy bárki egy lépést is tett volna, a következô napon hoztak 24 vagy 25 matracot, egy csomó párnát, lepedôt és néhány inget. János atya egyik gyónó gyermeke, aki ismerete a kolostor anyagi helyzetét, 30 csirkét küldött. Mikor János atya Beasból hazaérkezett, látta, hogy helyettese egy testvért kórházba vitetett, mert úgy gondolta, hogy ott jobban el tudják látni, mint a kolostorban. Ez nem tetszett neki. A beteget azonnal visszahozatta és maga ápolta olyan gonddal, mintha csak a rendfônök lenne. Közben a járvány elterjedt az egész városban. Akadt olyan ház, amelynek minden lakója beteg volt. Ez volt a helyzet Márton testvér házában is, a kollégium betegápolójénál. Összesen tizenhatan voltak betegek, akik közül tizenkettônek az állapota olyan súlyos volt, hogy már a betegek szentségét is feladták nekik. Márton testvér nagyon szomorú és gondterhelt volt. János atya, mivel nagyon szerette a testvért, egy alkalommal meglátogatta a betegeket és vigasztalta ôket. Mikor látta a testvér szomorú arcát, biztosította ôt, hogy szerettei közül senki sem fog ebben a betegségben meghalni. A testvér megkérdezte, hogy kitôl tudja ezt, azt válaszolta, hogy ,,attól, aki ezt megteheti''. Így is történt. Eközben Medina del Campóban János édesanyját is elérte a járvány és el is vitte. Minthogy János atya szoros kapcsolatban volt a Medina del Campo-i kármelita nôvérekkel, azok saját templomukban temették el abban a meggyôzôdésben, hogy egy szentnek az édesanyjáról van szó. Baezában Keresztes János idejében virágzott a vallásos élet. Nem csak a nôk, hanem a férfiak is törekedtek erre és az istennek tetszô cselekedetekre. Mindez elsôsorban János atyának, az Avilai Mester katetikai iskolájának és az azt követô papok tevékenységének tulajdonítható. Számtalan nô, akik nem tudtak lemondani a világi életrôl, olyan bűnbánó és imádságos életet éltek, mint a szerzetesnôk. Elosztották gazdag örökségüket, egy házba vonultak vissza, hogy abban éljenek, és végül is kolostort alapítottak. Bár a sarutlanok élete túlsúlyban szemlélôdô és befelé forduló volt, mégis szentségük híre hozzájuk irányította a környék népét. Ez az apostoli tevékenység a remete életet vállaló János atyának megfelelt. Miként a többi, úgy a kármelita templom is megtelt gyónókkal. János atya gondoskodott róla, hogy gyóntatóban sohasem legyen hiány. A gyóntatásban ô maga járt elôl jó példával. Az egyszerű pásztoroktól kezdve az egyetemi tanárig, minden rendű és rangú személy kereste fel, akik tanácsait és feloldozását kérték. Nem kevésbé volt jelentôs lelki vezetôi tevékenysége a nôk körében. Ebben segítségére volt, hogy megkapta a lélekbelátás adományát, valamint a szellemek megkülönböztetésének képességét. Buzgólkodásának eredménye volt, hogy sokan beléptek a kármelita ,,beáták'' közé. Annak ellenére, hogy Baezában is sok dolga volt, különös gondot fordított a beasi sarutlan kármelita nôvérek lelki vezetésére. Habár a Baeza-Beas közötti út nagyon hosszú volt -- idejétôl függôen --, mégis havonként vagy félhavonként elment Beasba egy testvér kíséretében. Ha elfoglaltsága vagy a hely földrajzi távolsága következtében nem tudta ôket meglátogatni, írt nekik. Pontosan tudta, hogy az egyes nôvérek levele megérkezésekor, mi lesz a lelki szükségletük, mire akarnak tôle választ kapni. Az utat társával együtt rendszerint gyalog tették meg, de volt amikor szamáron. Ilyenkor felváltva ültek a szamár hátán. Útközben Istenrôl beszélgettek, vagy himnuszokat és zsoltárokat énekeltek. János néha a saját dalait is. Beasban gyóntatott és oktatást tartott a nôvéreknek. Irányította ôket, személy szerinti eligazítást adott mindegyiküknek, vagyis folytatta a calvariói házfônöksége alatt elkezdett tevékenységét. Szabad óráiban gyakran látták a község feletti dombon, Isten szabad ege alatt, gyönyörködve a virágok szépségében, vagy egy csobogó forrásnál imádkozva. Számára a teremtmények Isten követei voltak, melyek hírt hoztak neki a Teremtôrôl. Ezekben Isten szépségét látta. Beasi útjai alkalmával történtek olyan dolgok is, melyeknek ugyan semmi további jelentôségük nincs, de mégis arra mutatnak, hogy Keresztes János nem mindennapi ember volt. Akkora áhítattal mondta szentmiséjét, hogy sokszor elragadtatásba esett. 1580 táján történt meg Baézában, hogy szentáldozás után ott maradt elragadtatásban, kezében a kehellyel. Annyira magán kívül volt, hogy elfelejtette befejezni a szentmisét, s elment az oltártól. Ekkor a nép közül valaki kiáltotta: ,,Hívjanak angyalokat, hadd végezzék be a szentmisét, melyet ez a szent atya befejezetlenül hagyott.'' Egyik társának kellett ôt figyelmeztetnie, hogy nem fejezte be a misét, és visszavezetnie az oltárhoz. 1579 decemberében, vagy 1581. június végén történt, hogy szentmiséje alatt egész alakját körülragyogta a fény, mely a szentostyából áradt. Szent Albertrôl nevezett Annának ezeket mondta: ,,Leányom, én az én lelkemet mindig a Szentháromság bensejében tartogatom, s az én Uram, Jézus Krisztus akarja, hogy ott legyen... Leányom, akkora az a vigasztalás, mely lelkemet elárasztja, hogy nem merek olyan helyre menni, mely engem nagyobb áhítatra hangol, mert úgy látom, hogy gyönge természetem nem bírja ki a ilyen végleteket. Megtörténik, hogy néhány napig nem is misézem, mert attól félek, hogy olyasmi történik velem, amit sokan észrevesznek. Ilyenkor szoktam kérni az Urat, hogy erôsítse meg a szervezetemet, vagy pedig vegyen magához ebbôl a világból, fôleg pedig, hogy ne kelljen lelkemet vezetnem.'' Ezek a sóhajok és fájdalomkiáltások, melyeket a Szentlélek kiáradó kegyelme csalt ki szívébôl, még sokáig fogják jelezni János atya belsô szenvedéseit. Segoviában és Baezában is többször megtette, hogy teljes erôvel a falba ütötte öklét, hogy ily módon akadályozza meg az elragadtatást. Ubedában egyszer ágyán fekve találták elragadtatásban. Egy alkalommal, mialatt szentmiséhez öltözködött, kinyilatkoztatás folytán megtudta, hogy az Istenanyáról nevezett Franciska nôvér a kóruson van, s nagyon szeretne hallani a három isteni Személyrôl. Jézus értésére adta János atyának, hogy Franciska vigasztalására, mondja el a Szentháromság miséjét. Mise után hívatta Franciskát és így szólt hozzá: ,,Leányom, hálásan köszönöm s egész életemre le vagyok Önnek kötelezve azért, hogy Önre való tekintettel kellett az édes Jézus parancsára, ma a Szentháromságról miséznem. Egészen rendkívüli kegyelemben volt részem. Az átváltoztatás pillanatában láttam a három isteni Személyt fényes felhôbe burkoltan.'' Ezen szavakra elragadtatásba esett, arca kipirult és olyan volt, mint egy szeráf. Az elragadtatás egy fél óráig tartott. ,,Isten érintése alatt a lélek élvez mind állagában, mind képességében. Sôt mi több, ez a túláradó boldogság áthat a testre is úgy, hogy áthatja az egész érzéki részt, az összes tagokat, a csontokat és azok velejét. Mindezek nem azt a közönséges, mindennapi jólétet élvezik, hanem valami kimondhatatlan boldogságot és dicsôséget, mely érezhetô még a kezek és a lábak utolsó ízületeiben is.'' Keresztes János ezt az állapotot a szeretet elragadtatásának nevezte. Ez egészen más valami, mint azok az elragadtatások, melyek megelôzik a lelki házasságot. Ô megtalálta a ,,föltétlenséget''. Ez annyit jelent, hogy a lélek szeretetbôl teljesen odaadja magát Istennek, s embertársának az Istenért. A szeretet akkor tökéletes, ha az egyesülés el nem veszíthetô. János odaadta magát önmagára való tekintet nélkül, mint aki a másé, s mekkora öröm volt ez azokra nézve, akik ôt magukénak tekintették. Keresztes János nagy szeretettel gondoskodott beosztottairól és sietett segítségére beosztottainak és embertársainak szükségleteik kielégítésében. De ez szeretet -- szeretet! -- és nem gyengeség volt. Jósága miatt azonban nem nézte el a legkisebb hibát sem, és a vétkes magas beosztását sem vette figyelembe ilyenkor. A kármeliták baezai temploma mindjobban megtelt; a természetfölöttiség ellenállhatatlan vonzerôt gyakorolt. János atya rektorsága alatt az atyák mindennap délelôtt és délután ott ültek a gyóntatószékben, s mégsem tudtak mindenkit feloldozni. Sohasem volt oly sok gyóntatás, mint a szentéletű János atya elöljárósága alatt. Ô maga is igen sok embert mentett itt ki a bűn rabságából. Akkora volt benne a buzgalom a lelkek üdve iránt, hogy bárki volt is, akár gazdag, akár szegény, azonnal meggyóntatta és pedig nagy örömmel. Keresztes Jeromos atya, aki egyszer a Szentet -- még mint tanuló -- Beasba kísérte, mondta el a következô két esetet. Mikor a templomot elhagyták, elég magasról egy cserép esett Jeromos fejére és darabokra tört. Erre rémülten kiáltott fel: ,,Atyám, teljesen összezúzott!'' János atya gyorsan megfordult, kezeivel megdörzsölte a fejét és így szólt: ,,Nincsen semmi baj!'' Attól kezdve Jeromos atya már nem érzett semmi fájdalmat. Egy másik alkalommal Baezából voltak hazatérôben, mikor egy nagy kutya haragosan Jeromos atyára rontott, aki nagyon megijedt. A Szent azonban teljes nyugalommal azt mondta neki: ,,Ne féljen!'' Amikor a kutya teljesen megközelítette ôket, János atya kinyújtotta a kezét, az állat fejére tette, kicsit megütögette a pofáját és így szólt: ,,Fordulj vissza!'' Az pedig nyugodtan elment. Egy alkalommal a fiatal Dona Isabel de Soria, egy fénysugarat látott a tabernákulumból János atya mellére vetôdni. Mint már említettük, János atya nagyon szerette beosztottait. Hogy kedvükbe járjon, szívesen teljesítette kéréseiket még akkor is, ha neki az komoly terhet jelentett. Így vállalta, hogy Penyuelában beöltöztessen egy jelöltet, és közben pár napig együtt legyen a magányos kolostor lakóival. Itt tanújelét adta jövôbe látó képességének. Az egyik novíciusnak megmondta, hogy csak késôbb fog fogadalmat tenni, ami be is következett. De Baezából nem csak ez volt az egyedüli ilyen útja. Miként Szent Pált, úgy ôt is ,,sürgette Krisztus szeretete.'' Nemegyszer ment a 25 km távolságra lévô Sabiote- ba, ahol egy nôi kármelita zárda volt. Azért, hogy lelkiekben segítségükre legyen. A 150 km-re lévô caravacai kolostorba is többször elment Teréz anya külön kívánságára. Feladata volt, hogy a nôvéreket meggyóntassa, tanácsokkal ellássa és lelkileg megerôsítse, pedig az út hegyeken keresztül vezetett. De ezek az utak lelkileg pihenésre és töltekezésre is szolgáltak neki. Ezt felismerhetjük a ,,Szellemi páros ének'' olvasása közben. Ebben a hegyeket, a völgyek magányos berkeit, a zúgva hömpölygô folyókat, a szerelmes szellôk suttogását, az éj csendes nyugalmát, a szózatos magányt... énekelte meg. Ilyen felüdülési napok voltak azok is, melyeket a Castellar de Santiste közelében lévô Szent Anna kármelita farmon töltött. Ezidôtájt írta meg ,,A lélek sötét éjszakája'' elôszavát. Apostoli lehetôséget látott abban, hogy írása révén hasznára lehet igen sok lelki gonddal küszködô léleknek. János atya még Baezában volt, mikor a sarutlan rendházak lakóit örömteljes hír villanyozta fel. XIII. Gergely pápa 1580. június 22-én brévét bocsátott ki, mely intézkedett a spanyolországi sarus és sarutlan kármeliták kettéválásáról. Ezzel befejezôdött a renden belüli hosszas és áldatlan harc, és a reform ügye szabad utat kapott. Mi volt az oka ennek az éveken át tartó torzsalkodásnak? Sega Fülöp, pápai nuncius 1577. augusztus 30-án érkezett Madridba. Ô nem ismerte a sarutlanokat, csak abból az egyoldalú határozatból, melyet a piacenzai sarus káptalan hozott. Ennek alapján a sarutlanokat lázadóknak és kiközösítetteknek tekintette. Azzal érkezett tehát Madridba, hogy a sarutlanokat könyörtelenül alá kell vetni a rendi fegyelemnek. Ezért szabad kezet engedett Tostado sarus kármelita vizitátornak, a rendi generális általános helynökének, aki ebben a minôségében a rend fônökét képviselte Spanyolországban. Ami Fülöp királyt illeti, tudjuk, hogy ô a tridenti határozatok megvalósítása és így a reform pártiak mellett állt. Az uralkodó a vita rendezésével a királyi tanácsot bízta meg. Ez a reform ellenes Tostado működését felfüggesztette. Így tehát nézeteltérés volt a király, a tanácsa és a nuncius között. Ennek eredményeképpen eltérô felfogású vizitátorok hoztak egymásnak ellentmondó intézkedéseket. Tostado a reform ellen, míg Grácián Jeromos a reform mellett foglalt állást. A távolságok, a késve kézhez kapott döntések és az egyoldalú, de nem ellenôrzött jelentések okozták a véleményeltérést. Ebbe belejátszott a sarus kármeliták félelme a szigorú szerzetesi élettôl. Az esetenként erôltetett reform is csak ártott a sarutlanoknak. Tovább bonyolították a helyzetet azok a kijelentések, amelyek a korábbi két békéltetési kísérlet alkalmával hangzottak el. Ezek után 1579. március végén, a nuncius kérésére a király bizottságot nevezett ki a sarusok és a sarutlanok közötti vita megvizsgálására. A bizottság 1579. július 15- én adta át jelentését a királynak. Ebben azt javasolta, kérje a Szentatyától a renden belül, a sarus és sarutlan szerzetesek és szerzetesnôk külön-külön tartományokba való szétválasztását. XIII. Gergely pápa a király kérését teljesítette, és 1580. június 22-i kelettel kiadta a vonatkozó brévét, melyet azonban a király csak 1581. január 4-én vett kézhez. A pápai okiratban foglaltak végrehajtására a domonkos P. Juan de las Cuevas kapott megbízást. Ô Grácián atyával együtt, 1581. március 3-ra Alcala de Henaresbe összehívta a sarutlanok káptalanját, melyre Keresztes János is hivatalos volt. A káptalan lefolytatása nagy ünnepélyességgel történt, melyen világi elôkelôségek is résztvettek. A káptalan másfél hétig tartott. A rendezvények költségeit a király vállalta magára. A káptalani atyák a definitorok (rendi tanácsosok) közé beválasztották Keresztes Jánost is. P. Doria látta, és nagy épülésére szolgált, hogy János atya, mikor megérkezett a káptalanra, szegényesebben volt öltözve, mint a többi ötven káptalani atya. Észrevette és megjegyezte, hogy János atya szavai, melyeket ott kimondott, olyanok, mint egy-egy kis bors- szem, mely melegít és ízt ad. Azt is megállapította, hogy János atya, amilyen kicsi, a maga súlyát aranyban is megéri, de lelkének mélyére sohasem volt képes behatolni. A káptalan befejeztével János atya visszatért Andalúziába. De nem tartózkodott sokáig Baezában, mert június végén azt a megbízatást kapta a tartományfônök Grácián atyától, hogy menjen el a Baezától 150 km-re lévô Caravacába. Elnököljön az ottani Szent József nôi zárda választásán. 1581. június 28-án, miután a választásról részletes beszámolót küldött a tartományfônöknek, újra visszatért Baezába. De most sem maradhatott sokáig, mert öt hónappal késôbb egy sokkal hosszabb és bonyolultabb utat kellett megtennie. Az andalúziai tartomány helyettes fônöke, P. Diego, jelentôs granadai személyek kérésére, a Jézusról nevezett Anna anyát bízta meg egy új granadai zárda alapításával. Anna anya azonban úgy gondolta, hogy ebben az ügyben jó volna Teréz anyával és Grácián atyával is érintkezésbe lépnie. A tartományfônök helyettese Keresztes Jánost tartotta megfelelônek, hogy Teréz anyával tárgyaljon. Keresztes Jánosnak ezért elôször Teréz anyához Avilába, majd Grácián atyához Salamancába kellett mennie, végül pedig Granadába. 1581. november 28-án találkozott a két alapító -- négy évvel Keresztes János bebörtönzése után -- Avilában. Ez volt földi életükben az utolsó találkozásuk. Keresztes János Avilából jövet útba ejtette Beast is, hogy a szükséges engedélyek megérkezése után, Anna nôvérrel együtt folytassa útját Granadába. Egyébként az alapítás azért volt problematikus, mert azt az érsek ellenezte. Az engedély megszerzését végül is egy természeti jelenség tette lehetôvé. Ugyanis villám csapott be az érsek palotájába, aki ezt Isten büntetésének tulajdonította, s így ennek hatása alatt az engedélyt megadta. ======================================================================== Los Martires A Granada melletti egyik dombon emelkedik az Alhambra, az ibériai arab építészet remeke. Ettôl délkeletre fekszik a Campo de los Martires. Nevét onnan kapta, hogy a mórok uralma alatt sok keresztény szenvedett itt vértanúságot. 1573-ban P. Balthassar kapott megbízatást arra, hogy a Campo de los Martiresen alapítson egy kármelita kolostort. A terület akkor vízben szegény volt. 1582-ben ennek a kolostornak a konventuálisai Keresztes János atyát választották meg perjelüknek, minthogy már hosszabb idô óta nem volt perjelük és a választáshoz az új konstitúció értelmében joguk volt. Mikor János atya odakerült, a kolostor vízellátottsága már valamivel jobb volt, mert elôdje vizet vezetett oda. Fákat, szôlôt is telepített, és volt veteményes kertjük is. János atya elve volt: ,,ôrizzük meg elvonultságunkat s az Úristen majd gondoskodik a szükségesekrôl.'' Emiatt a ház gondnokainak keserves iskolát kellett végigjárniuk. Ebben az idôben bôvítették a házat és így minden fillérre szükség volt. Nem egyszer a mindennapi élelem biztosítása is gondot okozott. Egy alkalommal a gondnok -- gyónás ideje alatt -- háromszor ment aggodalmaskodva János atyához, hogy el kellene menni alamizsnát gyűjteni. Harmadszorra már arra hivatkozott, hogy betegek vannak a házban és azokról is kell gondoskodni. Végül a perjel hozzájárult. Mikor a gondnok kilépett a házból egy idegen nô négy aranyat hozott alamizsnaképpen. Ilyesfajta eset igen sok volt. Néha ebédkor semmi sem volt az asztalon. Ilyenkor János atya mélyenszántó gondolatokban gazdag beszédet tartott étkezés helyett. A szerzetesek úgy hagyták el az ebédlôt, mintha valami kitűnô lakomában lett volna részük. Ekkor csöngettek a kapunál. A bejáratnál egy öszvér állt. Egyik kosara tele volt friss hallal, a másik pedig kenyérrel, s azon egy tömlô borral. 1584-ben éhínség volt a rossz termés miatt. Ennek ellenére a De los Martires szegény perjele jószívvel osztogatta az élelmet. Mindig maradt egy kevés gabona, pedig a ház vendégei mellett az egész testület -- 30 testvér -- ebbôl élt. János atya pedig szünet nélkül folytatta az építkezéseket. A kôművesmunkából maga is kivette részét. Ebbôl az idôbôl jegyezték fel János atyáról: ,,Isten szolgájának szeretete embertársai iránt igen nagy volt. Egyeseket felemelt a bűn állapotából és megjavított, puszta tekintetével is tiszteletet keltve bennük. Azokban, akik érintkeztek vele, vagy pedig megfigyelték ôt, lángra lobbantotta az Isten iránti szeretetet. Szelíden vezette ôket a tökéletesség útjára; fáradhatatlanul segítette ôket elôbbre, mert annyira óhajtotta a lelkek üdvösségét... Minden személyválogatás nélkül fogadott, vigasztalt, támogatott és felvidított mindenkit, aki csak hozzá fordult, légyen az szerzetes vagy világi. Pedig számosan voltak minden elképzelhetô társadalmi osztályból.'' A széles körben végzett apostoli munka eredményes volt, mert mindig mélyre hatott. Pedroza Jankának írta: ,,...Mi az Ön kívánsága? Micsoda életmódról, miféle foglalkozásról álmodozik? Vajon hogyan képzeli Ön Isten szolgálatát, ha nem úgy, hogy az ember ôrizkedjék a rossztól? Tartsa meg a parancsokat és végezze saját dolgát tôle telhetô legjobban. Ha Ön ezt megteszi, akkor mi szüksége van Önnek más foglalkozásokra, más felvilágosításokra, más ilyen meg olyan meglepetésekre? Ezek rendesen örökös okai a lelket fenyegetô zátonyoknak és veszedelmeknek, amennyiben ezek a világosságok és törekvések megbabonázzák és csalódásba ejtik a lelket... Nagy kegyelme tehát az Úristennek, ha annyira elhomályosítja és elszegényíti a lelket, hogy az többé nem esik csalódásba...'' János atya volt a városban lévô sarutlan nôvérek gyóntatója. Egy alkalommal maga helyett két másik atyát küldött a nôvérekhez. Ezek útközben egy fekete ruhába öltözött, 50 év körüli, jó alakú, derűs arcú, egészséges színű, fehér hajú, tiszteletreméltó férfivel találkoztak. A férfi megszólította az atyákat és megkérdezte, hogy honnan valók. Ôk azt válaszolták, hogy ,,sarutlan szerzetesek''. A rejtélyes férfi erre azt mondta, hogy nagyon helyes, hogy azokká lettek, mert ez a rend nagyon tetszik az Úrnak és nagy fejlôdés elôtt áll. Majd újra kérdést intézett hozzájuk: Miért tisztelik annyira rendjükben Szent Józsefet? A szerzetesek azt válaszolták, hogy Szent Teréz anya nagy tisztelettel volt iránta, mert nagyon segítette ôt alapításaiban és sok jót nyert általa az Úrtól. Ezért alapított házakat Szent József nevére. Erre az ismeretlen idegen így szólt: ,,És van még egy másik nagy kegy. Tekintsd meg az arcomat és légy nagy bizalommal ez iránt a szent iránt. Nem lesz olyan dolog, melyet ha tôle kérsz, ne nyernéd el!'' Ezután eltűnt. Mikor az atyák haza érkeztek, elmondták az esetet János atyának. Ô erre minden csodálkozás nélkül így szólt: ,,Mondják, hát nem ismerték fel ôt? Szent József volt. Le kellett volna térdelniük a szent elôtt. Ô nem maguk, hanem én miattam jelent meg, mert nem voltam eléggé nagy tisztelettel iránta. De a jövôben majd javítok magatartásomon!'' Milyen volt ebben az idôben János atya életmódja? Durva darócból készült, szűk elrongyolódott és folt hátán folt csuháját nem szokta levetni. A disciplina után, melyet sohasem mulasztott el, felhúzta vállaira kopott tunikáját, melyet csak akkor cserélt fel mással, ha már egészen darabokra szakadt. Ennek ellenére soha nem volt benne féreg. Pár órai pihenést enged meg ,,a kis bestiának'', szegény elgyötört testének, fekvôhelye deszkáin, két fehér takaró között. Korábban kelt, mint a többiek, s egykettôre kifogástalanul megmosdva és felöltözve elment egy lépcsô szögletéhez, ahonnét látható volt az égboltnak és a vidéknek tekintélyes része. Ott virrasztott magánosan. Mint általában a nagy szemlélôdôk, úgy ô is meg volt gyôzôdve, hogy az emberi művek nem emelik a lelket annyira Istenhez, mint saját alkotása, a nagy természet. Angyalos Lajos határozottan állítja, hogy János atya hozta be azt a szokást, hogy a szerzetesek a kertbe mennek, és ott a fák között elmélkednek. Isten szolgája annyira el volt telve az égi dolgok iránti szeretettel, s oly buzgón merült el az imában, hogy gyakran lehetett látni, amint keresi a félreesôbb helyeket, melyek alkalmasak a szemlélôdésre. Maga vallotta be, hogy ,,Isten oly módon közli ezzel a bűnössel a Szentháromság titkait, hogy ha Isten nem erôsítené meg gyengeségét, különös segítség nélkül lehetetlen volna életben maradnia.'' Kis cellájában -- amely a leghitványabb cella volt az egész házban, s amelyet maga választott ki magának -- nem volt egyéb mint egy kereszt, a Boldogságos Szűz egy képe, egy asztal és egy zsámoly. Könyvek tekintetében pedig csupán a zsolozsmás könyv, a biblia, Szent Ágoston műve a Contra Gentes és egy Flos Sanctorum. A Szentírást úgyszólván teljes egészében betéve tudta. Több tanú vallomásából tudjuk, hogy granadai tartózkodása alatt dolgozott A Kármelhegy útján, A lélek sötét éjszakáján, a Szellemi páros éneken és az Élô Szeretetlángon. Misztikája eredetiségével kapcsolatban P. Brúnó álláspontja: ,,Hisszük, hogy Keresztes Szent János teljesen független... nem engedi, hogy bármiféle bölcseleti rendszer megzavarja. Ô mindenekelôtt a megtisztulás azon természetfeletti művérôl beszél, melyet ô maga is átélt.'' János atya komoly ellenfele volt a sátánnak. Egyik este Los Martires priorjáért jöttek, hogy űzze ki egy leányból a sátánt. Az atya Evangelista János atya kíséretében kereste fel a megszállottat. Ott pár szót váltott vele, majd visszavonult a másik szobába. A megszállottal Evangelista János atya és a család tagjai maradtak. Ekkor a sátán ôrjöngve ezeket mondta a leány száján keresztül: ,,Nem tudom legyôzni ezt a kis atyát és sehonnan sem tudom megközelíteni, hogy elbuktassam. Már számos éven keresztül üldöz engem Avilától Toraféig és ide!'' Mikor Keresztes János atya elhagyta a szobát, melyben tartózkodott, Evangelista János atya elmondta neki, hogy milyen dicsérô szavakkal szólt róla a sátán a leányon keresztül. Erre ô csak ennyit válaszolt: ,,Hallgasson! Ne higgyen a sátánnak, mert mindaz amit mond, hazugság!'' De-Pedroza Dona Janka hozzávezetett egy úrinôt, aki tizenhárom éve mindig maga mellett látta az ördögöt. János atya megszabadította ôt azáltal, hogy négyszer felolvasta elôtte a betegek evangéliumát... A sátán nagyon félt Keresztes Jánostól. A Grand Capitanban -- így nevezték a granadai kármelita nôvérek zárdáját -- az ördög mihelyt megpillantotta, így förmedt rá Assumptió nôvér szájából, akit akkor már nyolc vagy kilenc hónap óta tartott megszállva: ,,Átkozott légy, hogy ennyire kínzol engem. Te vagy az én legnagyobb ellenségem a földön.'' János atya megparancsolta a Megtestesülésrôl nevezett Izabella nôvérnek, hogy tartsa Assumptió nôvért a cellájában. Egy éjjel a megszállott Izabella nôvér ágya alá bújt, s azt emberfeletti erôvel emelte fel. Az egész környékrôl hoztak hozzá megszállottakat. Az ördög pedig dühös volt, de ugyanakkor félt is tôle. Mielôtt még gyóntatószékek lettek volna a Los Martiresben, egyszer egy mély lelki életet élô ember gyónt Keresztes János atyánál. Egyszer csak észrevette, hogy a templom egyik szögletében egész sereg varangy, medve és majom van, amelyek onnét el akartak indulni, hogy kísértsék a híveket. Mikor János atya odanézett rájuk, szégyenkezve kullogtak vissza szögletükbe. A rossz szellemek egy második Szent Vazult láttak János atyában, mondta Evangelista János Angyalos Lajosnak. S azt is megvallotta, hogy egy alkalommal ördögöt akart űzni János atya jelenlétében. A megszállott ezt mondta neki: ,,Még te is? Hát nem elég neked te ostoba, hogy a te atyád kínoz engem?'' Ez 1586-ban történt a nôvérek templomában. Mindezeket olvasva, esetleg arra gondolhatnánk, hogy János atya nem tett mást, mint hogy idegbetegeket gyógyított... De János atyának esze ágában sem volt konkurálni a pszichiáterekkel... Mikor Medinában, Szent Terézia kívánságára beszélt Szent Jeromosról nevezett Izabellával, azt mondta rá: ,,Ez nem ördögi megszállás, hanem a józan ész hiánya és nagyfokú ôrület.'' A legenda szerint az ördög ôrjöngött dühében. Szívesebben viselte volna el azt a száz botütést, fekete gyertyával kezében, végig a város utcáin, melyet az Inkvizíció szokott a nyilvános bűnösökre kiróni. Azzal bosszulta meg magát Keresztes Jánoson, hogy nôket vezetett hozzá kísérteni ôt, mint tette azt az avilai hospitiumban, János harmincéves korában. De az atya mindig gyôzött anélkül, hogy elvesztette volna nyugalmát. Egész társalgása és modora mennyei tisztaságot lehelt. Mikor odamentek hozzá, hogy megcsókolják kezét vagy skapuláréját, az emberek valami igen kellemes illatot éreztek. A sátán mindig újra és újra megszégyenült, egy alkalommal azonban kijátszotta legnagyobb ütôkártyáját. Egy szép napon a Megtestesülés téren egy nô közeledett János atyához. Egy gyermeket tartott a karján, s azt mondta neki, hogy gondoskodjék annak ellátásáról, tekintve, hogy ô az atyja. A Szent eleinte visszautasította, de midôn a nô tovább alkalmatlankodott, s kíváncsi tömeg verôdött össze, így szólt hozzá: ,,S vajon ki az anyja ennek a gyermeknek?'' -- ,,Egy elôkelô úrilány.'' -- ,,Hol lakott az az úrihölgy, mielôtt Granadába jött volna?'' -- ,,Nem lakott az sehol másutt, mert Granadában született és soha el nem távozott még csak egy mérföldnyire sem a várostól.'' -- ,,S vajon hány éves ez a gyermek?'' -- ,,Körülbelül egy esztendôs.'' -- ,,No nézd csak -- felelte János atya nyugodtan és barátságosan --, akkor ez igazán csodagyerek, mert hiszen még nincs egy esztendeje, hogy én Granadába jöttem, s azelôtt soha életemben nem voltam itt.'' A kitört bubonikus pestisjárványt János atya is megkapta, misemondás közben tört ki rajta. Úgy kellett hazavinni, képtelen volt lábra állni, egész teste tüzes volt a láztól. Isten három napi könyörgés után meggyógyította, úgy hogy nem kellett magát alávetnie annak a kezelésnek, mely ennél a betegségnél egyébként elkerülhetetlen, s amely mélyen sértette volna szemérmetességét. Annak ellenére, hogy János atya misztikus lélek volt -- ha szükség volt rá --, tudott a vállalkozók nyelvén is beszélni. A madridi Nemzeti Könyvtárban található egy levélmásolat, melyet a Szent a caravacai perjelnônek írt és melyben a következôket olvassuk: ,,Nem tetszett nekem, hogy Ön nem kötött szerzôdést ezekkel az atyákkal... amennyire ismerem ôket, nem olyan emberek, akik megtartják szavukat. Azt hiszem, hogy ôk, ha csak Ön nem siet ebben az ügyben valamit tenni, ígéretüknek nem csak egy részét fogják visszavonni, hanem ha tetszésük úgy tartja, semmit sem fognak belôle teljesíteni. Figyeljen tehát jól arra, amit most tanácsolok Önnek és nôvéreinek. Ne szóljon semmit, sem nekik, sem másvalakinek, s tárgyaljon Munnoz Gonzalez úrral ama ház megvételérôl, mely a másik oldalon van, és kösse meg a szerzôdést. Mivel ugyanis azt hiszik, hogy nélkülük nem lehet boldogulni, magasan hordják a fejüket. Az egyáltalán nem számít ha késôbb kitudódik, hogy ezt a házat kizárólag csak azért vettük meg, mert meg akartunk szabadulni a zaklatásoktól. Ily módon, anélkül, hogy nagyon kellene törnünk a fejünket, rákényszeríthetjük ezeket az atyákat arra, hogy megegyezzenek velünk. Beleegyezzenek abba, ami nekünk a legfontosabb. Vannak esetek, amikor az ember nem képes a fondorlatot másképp kijátszani, mint hasonló ügyeskedés segítségével.'' Beosztottaival nagy szeretettel és jóindulattal bánt. Nem rejtette véka alá hibáikat, hanem még a legkisebbeket is javító szándékkal tette szóvá. Néha, amennyiben az elkövetett hiba megkívánta, még büntetést is kiszabott. Amint azt a szerzetesi szabályok elôírták, az ebben a korban szokásos kemény megvesszôzést. De János atya tudta, hogy hogyan kell azt enyhíteni. Egy alkalommal, mikor a bűnös kiállta a kiszabott büntetést, maga az elöljáró takarta be hátát és segítette fel rá szerzetesi ruháját. Mikor pedig a megbüntetett térdre borult és meghajolt elôtte, hogy áldását kérje, János atya a vállára tette karjait, gyöngéden talpra segítette és így szólt hozzá: ,,Bocsássa meg az Isten! Miért nem vigyázott kicsit jobban?'' A granadai szerzetesek bizonyították, hogy soha nem avatkozott bele az egyeseknek külön-külön adott feladatokba. Sohasem vizsgálódott a műhelyekben és melléképületekben, hogy valakit hibáján rajtakapjon. Dorgálásait a jóság köntösébe öltöztette. Senki sem hallott tôle egyetlen durva szót sem, és senkit sem fedett meg haragvó hangnemben és mások elôtt. Ha például egyesek nem tartották meg a szilenciumot, és ô véletlenül arra járt, a vétôt köhintésével, vagy az övén hordott nagy rózsafüzér zörgetésével figyelmeztette. Ha ennek ellenére egyesekrôl észrevette, hogy valamilyen hibát követtek el, egyenként hívatta ôket magához, anélkül, hogy a többiek tudomást szereztek volna róla. A büntetéssel kapcsolatban az volt a felfogása, hogy az elöljárónak nem kell minden hibát büntetnie, de elnéznie sem szabad azokat. Mindenkivel saját egyénisége szerint bánt. Akiket jobban szeretett, azokat szigorúbban utasította rendre, hogy ezáltal nagyobb tökéletességre segítse ôket. Alárendeltjei tudták, hogy milyen tiszták az elöljáró szándékai, és mennyire távol áll tôle bármi megtorlás, vagy a burkolt zsarnokoskodás szelleme. Az is elôfordult, hogy saját magát alázta meg, mikor azt látta, hogy ily módon le tudja gyôzni egy lázongó vagy haragvó beosztottját. Egyszer egy fiatal atya, akit megfeddett, dühbe gurult és azt mondta neki, hogy tudatlan. János atya alázatosan lefödte fejét a kámzsájával, földre borult, hogy megcsókolja a földet, és mindaddig ebben a helyzetben maradt, amíg a fölizgatott fiatal abba nem hagyta mondanivalóját. Ezután felkelt, leengedte kámzsáját és így szólt: ,,Legyen ez Isten iránti szeretetbôl!'' A fiatal szerzetes zavarba jött, elszégyellte magát és megbánta tettét. Szelídsége nem az erô hiányából fakadt. Ezt alattvalói is tudták. Olyan embernek ismerték, mint akiben erô és elszántság van. Nem az az ember volt, aki nehéz helyzetben nyugtalan és félénk lett volna. Inkább olyannak látták, mint akinek nagy szíve és férfias bátorsága van, mellyel minden nehézséget legyôz. Ha szükségesnek látta pl. a közösséget egy bosszúságtól megóvni, tudott nagyon határozottan eljárni. Rendtársait igyekezett a tökéletességben elôbbre vinni. Gyakran egyenként hívatta ôket magához, megvizsgálta az általuk követett utat és imaéletüket. Tanácsokkal látta el ôket és irányelveket adott nekik. Mindegyiknek egyéni sajátosságai és szükségletei szerint. A hangsúlyt sokkal inkább az egyéni törôdésre helyezte, mint általános jellegű közösségi elôadásokra. Nem hanyagolta el a testvérek testi egészségét sem. Miként Calvarióban, úgy itt is a testvéreket rendszeresen kivitte a szabadba. Órákat töltöttek el ott vidám együttlétben vagy imában. Míg a többiek szórakoztak, ô szeretett elvonulni és elmélkedni. Elôfordult, hogy keresték és imába merülve, a föld fölött lebegve találtak rá. Gyakran szórakoztatta társait elôadásaival, vagy a szentírás magyarázatával. Mindig tudott hasznos beszélgetésre vagy lelki épülésre alkalmas témát találni. A recreatio alatt minden testvérnek, sorjában meg kellett neveznie egy erényt, azután ennek tulajdonságairól és kiválóságairól beszélt. Mire a harang szava az idô elteltét jelezte, a minden erôltetés nélküli, baráti beszélgetésben, valóságos kis értekezés kerekedett ki a szóbanforgó erényrôl. Amilyen kegyetlen és szigorú volt önmagával szemben, ugyanolyan jóságos és kedves volt alárendeltjeivel szemben. Nevelési módszerének hatékonyságát mutatja, hogy még távollétében vagy nagy betegsége idején is, szerzetestársai úgy megtartották a rendet és a fegyelmet, mintha állandóan szeme elôtt lennének. Szentünk szerette a nagy ünnepeket, különösen a karácsonyt, ünnepélyesen megülni. Ilyen napokon, az ünnepnek megfelelôen, az ebédnek is gazdagabbnak kellett lennie. Egy ilyen alkalommal a testvéreknek egy tál fôtt rizzsel akart kedveskedni. Az ebédidô elérkezett, és a rizs készen állt a fazékban. Mikor a szakács a fazekat le akarta venni a tűzrôl, a rizs kidôlt és a földön terült szét. Éppen akkor lépett be a prior. A szakács nagyon megijedt. Annál is inkább, mert tudta, hogy a rizzsel az elöljáró kedveskedni akart a testvéreknek. Ô azonban így vigasztalta a szakácsot: ,,Fiam, nem tesz semmit! Hozza a második fogást! Isten nyilvánvalóan nem akarja, hogy ma rizst együnk.'' János atya nem szerette a szomorú testvéreket. Ezért, ha ilyet látott, magához szólította, levitte magával a kertbe, ott vigasztalta és addig nem nyugodott, míg csak nem látta ôt mosolyogni. Már Baézában is láttuk, hogy mennyire szívén viselte a betegek sorsát. Granadában történt, hogy az egyik beteg szerzetesnek nem volt étvágya. János atya az ágya mellé ült és felsorolta neki az összes eszébe jutó ételt, hogy valamelyikhez talán csak lenne étvágya, de a beteg mindent visszautasított. Ekkor az elöljáró így szólt hozzá: ,,Rendben van fiam! Én fogom elkészíteni számodra az ételt és magam fogom neked saját kezemmel odaadni. Készíteni fogok egy kis mártást, ami jó ízt fog adni neki.'' Ezzel megsütötte egy szárnyas mellehúsát, vett egy kevés sót, azt felolvasztotta egy kevés vízben, majd ezzel a mártással, lével leöntötte a sült húst, odaadta a betegnek ezen szavak kíséretében: ,,Ennek nagyon jó íze kell hogy legyen! Egye csak meg jóízűen!'' Senki sem tudja, hogy milyen rejtélyes ízt kapott a hús ezzel a János atya saját keze által készített gyógyszerrel, de tény az, hogy az étvágytalan beteg szívesen megette és jónak találta. Nem csak a betegekkel foglalkozott így, hanem atyai szeretete megmutatkozott rendtársaival szemben is. Sokszor kikérte véleményüket. Nem ragaszkodott görcsösen a sajátjához. Soha sem látták ingerültnek, sértettnek, vagy szenvedélytôl elragadottnak. Elsô volt a feladatai teljesítésében, még a legalacsonyabb rendűekben is. Gyakran felszolgált az asztalnál, sepert, sikált, tisztogatta a mellékhelyiségeket. Nem válogatta meg szerzetestársait, ha valamit közösen kellett elvégezni. Magát gyakran megtartóztatta az étkezéstôl és mindenben a legkülönbözôbb önmegtagadásokat végezte. Idônként kenyérbôl és vízbôl állt étkezése, melyet térden állva fogyasztott az ebédlô közepén. Majd megcsókolta az étkezés végén az összes szerzetes testvére lábát, vagy csuklya nélkül az ajtóhoz állt azért, hogy akik elhagyják az ebédlôt, arcul verjék. Ezek a nekünk már sokszor idegen önmegalázások a középkorban a szigorúbb szerzetesrendek körében rendes gyakorlatok voltak. De alkalmazásuk gyakorisága és mértéke igen eltérô volt. Végül is senki sem fedezte fel benne a legcsekélyebb tökéletlenséget sem. Mindezekbôl érthetô alárendeltjeinek hozzá való gyengéd ragaszkodása. 1583. május 1-jén nyílt meg Almodovarban a sarutlanok második káptalanja. Ezen részt vett Keresztes János is, mint granadai házfônök. Itt az elnöklô Grácián tartományfônök rendreutasította azért, mert nem látogatta elég gyakran a világiakat és így kevesebb volt az alamizsna. A kapott szidást térdenállva hallgatta végig, majd eljárását a következô szavakkal igazolta: ,,Ha azt az idôt, mely az ilyen látogatásokhoz kell, hogy egyes személyeket alamizsna adására buzdítsak, arra használom fel, hogy cellámban kérjem az Urat, hogy indítsa a lelkeket arra, amit én rábeszéléssel akartam elérni, és ha az Isten ily módon közösségem részére a szükségesekrôl gondoskodik, miért tegyek látogatásokat, ha azokat a szükség, vagy a szeretet kötelessége nem indokolja?'' Érvelését a káptalani atyák elfogadták. Továbbá megtárgyalták az apostolkodást és a reform-kolostorok külföldön és pogány országokban való alapítását. Neki az volt a véleménye, hogy amennyiben ilyen alapítások lelkileg kellôen fel nem készült országokban történnek, úgy azok a rend szemlélôdô jellegét veszélyeztethetik. Ezen érvelését nem fogadták el. Ugyancsak tárgyaltak az elöljárók újraválaszthatóságáról. Ô ezt ellenezte, de érvelését szintén nem fogadták el. Így a káptalan megerôsítette tisztségükben az eddigi elöljárókat, ami nagy örömet okozott Los Martiresben, mikor oda mint tisztségében újra megerôsített elöljáró tért vissza. Egyébként, ha bármikor, akár csak egy vagy két órára elhagyta a kolostort, hogy a városba menjen, visszatértekor mindig nagyon örültek neki. Ha látták közeledtét, eléje siettek, hogy áldását adja rájuk. Kezét vagy skapuláréját megcsókolták, mintha ezáltal valami nagy jubileumi búcsúban részesülhettek volna. Azok, akik csak hírbôl ismerték, féltek, mikor alattvalói lettek. Azt gondolták, hogy szigorú és türelmetlen elöljárót kaptak. De már néhány nap múlva megváltoztatták véleményüket, és nemsokára arról biztosították, hogy követnék, bárhova is menne. Halála után is még sokáig emlékeztek atyai vezetésére, mint olyan elöljáróra, amilyenre sokan vágytak és melyet sokan dicsértek. ======================================================================== Granadában 1583-ban és 1584-ben befejezte a Szellemi páros ének című művet, és valószínűleg már dolgozott az Élô Szeretetlángon. Mint láttuk, az 1583. évi almodovari káptalanon ellenezte, hogy a rendtagok gyakran látogassák a gazdag világiakat alamizsnagyűjtés céljából. Ha elolvassuk a Szellemi páros ének 29. versszakának magyarázatát, megtaláljuk benne a választ, hogy miért tette ezt. Mi erôsítette meg ôt ebben a felfogásában, habár Andalúzia tartományfônök helyettesének, Diego atyának ezzel ellentétes volt a felfogása? Egyszer így szólt Keresztes János Jeromos atyához: ,,Vegye a köpenyét, mert azt mondják, feltétlenül szükséges, hogy elvégezzünk egy látogatást!'' Lementek tehát a kolostorból a városba, hogy meglátogassanak néhány kancelláriai elnököt. Kísérôje tanúsította, a prior legjobb szándéka szerint járt el. Mikor megérkeztek az elnökhöz, János atya elôször mentegette magát azért, hogy csak ilyen késedelmesen ment hozzá látogatóba. Biztosította arról, hogy ez nem feledékenysége miatt történt, hanem következménye fogadalmuknak, mely megkívánja tôlük a visszavonult életet. Ezzel szemben gyakran ajánlja az elnök urat az Úr irgalmába. Válaszában az elnök megköszönte a látogatást, és ezeket mondta: ,,Ami bennünket illet, Atyaságodék mindent megtettek ami kellett, amikor teljesítették a Mi Urunkkal szembeni kötelezettségüket. Itteni sokrétű elfoglaltságunk miatt, alig van idônk arra, hogy kipihenjük magunkat.'' János atya megértette az elnöknek ezt a világos és határozott tanítását, és amikor eltávoztak, ezeket mondta Jeromos atyának: ,,A mi Urunk most tudomásunkra hozta, hogy azt akarja, hogy egyedül vele foglalkozzunk és ne a világi emberekkel.'' Ezután anélkül, hogy folytatták volna a látogatásokat, visszatértek rendházukba. János atya állítja, hogy ezután sohasem tettek pusztán udvariassági látogatásokat. János atyának határozott elképzelései voltak az apostolkodásról. Ezt nem keverte össze a világiak egyszerű látogatásával még akkor sem, mikor arról volt szó, hogy eleget tegyen bizonyos szociális követelményeknek. Még azon a jogcímen sem, hogy megnyerje egyesek rokonszenvét adakozásra, a kolostor javára. Az volt a véleménye, hogy ez lealacsonyítja a szerzetesi munkát és a jótevô érdemét is. Erre jó példa a következô eset: Egy alkalommal, mikor a városból, Granadából a Los Martires-i kolostorba ment, találkozott egy fontos személyiséggel. A kolostor nagy pénzszűkében volt, mert bôvítése következtében eladósodott. Az úriember azt ajánlotta neki, hogy látogasson meg a Kancelláriában bizonyos ülnök urakat, akik bizonyára segítenék alamizsnájukkal. Ô azonban így válaszolt: ,,Ha azért adnak alamizsnát, mert én meglátogattam ôket, vajon nem ésszerű-e azt állítani, hogy alacsony a céljuk és az indító okuk; ha ellenben Istenért tennék, úgy maga Isten indítaná ôket tettükre.'' János atya jól ismerte az apostolkodással kapcsolatos szentbeszédek tartásának feltételeit és annak veszélyeit. Tudnunk kell azt is, hogy kortársai mennyire dicsérték beszédeit. Ô ennek ellenére jobban szerette a diszkrét apostolkodást, az egyéni meggyôzést, buzdítást és a gyóntatószék csendjében végzett munkát. Miként korábbi állomásain, úgy itt is, sokan bízták lelkük vezetését rá. Közöttük nem tett különbséget, lehettek bár szegények és műveletlenek, vagy magas rangú papok és nemes emberek. Vezetése határozott volt. Az önmegtagadás szigorú elveit alkalmazta, függetlenül attól, hogy vezetettje milyen származású volt. Egyik gyónó gyermeke tanúsítja, hogy volt jövôbe látó képessége is. Egy alkalommal a gyónó hölgy a feloldozás után el akart búcsúzni tôle, ô azonban felszólította, hogy egy megjelölt idôpontig ne induljon útnak. Valóban, hirtelen óriási vihar tört ki, mely a szent által meghatározott idôpontra elvonult. Ugyanennek a hölgynek a gyónása alatt történt, hogy a gondnok közben háromszor is zaklatta szentünket, hogy engedje meg neki élelem gyűjtését. Mint a hölgy elmondta, a lelkiatya még az ô gyóntatása közben látta azt az asszonyt, aki már útban volt az élelemre való pénzzel a kolostor felé. Szentünk híveinek nemcsak lelki szükségleteirôl gondoskodott, hanem testijeirôl is. Minthogy a kolostor messze volt a várostól, néha egy-egy lelki gyermekét meghívta ebédre. Ôk mondták el a Los Martires kolostor néhány olyan apró titkát, mely egyébként talán soha nem került volna nyilvánosságra. Mint pl. mit ebédeltek, de elôfordult, hogy szegénységük folytán étkezés nélkül álltak fel az asztaltól. 1584-ben Andalúziában nagy éhínség volt. A szükséget szenvedôk a kolostor kapuján kopogtattak segélyért. Még a szégyenlôs szegények is felkeresték az atyákat. Keresztes János elrendelte, hogy senkit sem szabad üres kézzel elbocsátani. A kolostor lakói nem tudták elképzelni, hogy lehetett, hogy náluk soha nem volt hiány gabonában. Házfônöksége alatt folytatta elôdje által megindított, a kolostor bôvítésére irányuló építkezéseket, rendezte elôdje adósságait. Két dolog különösen emlékezetessé tette perjelségét: vizet vezetett a kolostorba. Ehhez egy völgy felett, a vízvezetô árok számára viaduktot kellett építeni. A másik: a kolostor bôvítése és korszerűsítése volt. Olyanná varázsolta, hogy az mintául szolgált a többi sarutlan kolostornak. Ezeket az építkezéseket nem csak irányította, hanem mint kôműves, maga is idônként részt vett a munkálatokban. Látogatói gyakran találták ilyen munka közben. De nem csak az építkezéseknél járt elôl személyes jó példával, hanem a kerti munkában is. Különös figyelemmel volt a granadai kármelita nôvérek iránt. Azok nagyra becsülték ôt, és már életében is szentnek tartották. Ennek voltak bizonyos elôzményei. Egyszer az Istenanyáról nevezett Franciska nôvér akkor lepte meg ôt, mikor a tabernákulum elôtt térdelt és homlokával a földet érintette. Így maradt hosszú ideig. Amint felkelt és a gyóntatószékhez ment, sugárzott az arca az örömtôl. Franciska megkérdezte tôle, hogy mi ennek az oka. Ô így válaszolt: ,,Ne legyek vidám, mikor az Urat imádtam és láttam?'' Azután összetette a mellén kezeit és így kiáltott fel: ,,Ó, milyen jó Istenünk van!'' Keresztes Mária nôvér megfigyelte, hogy gyakran mondta a misét a Szentháromság tiszteletére. Megkérdezte, hogy mi ennek az oka. Nevetve így válaszolt: ,,Ôt tartom a mennyben a legnagyobb szentnek.'' A nôvérek meg voltak gyôzôdve arról, hogy Isten neki a lelkek belsô titkait is kinyilatkoztatta. Sôt hitték, hogy konventjébôl azt is látja, ami a nôvérek kolostorában történik. Így történt pl. Szent Józsefrôl nevezett Augusztina nôvér esetében, akinek fogadalmat kellett volna tennie, azonban nehézségei támadtak. Az apácák arra gondoltak, nem járulnak hozzá, hogy fogadalmát letegye. A fônöknô levelet küldött János atyának, hogy legyen szíves ôket felkeresni. Mikor a küldönc éppen indulni akart fel a kolostorba, találkozott vele, aki így szólt hozzá: ,,Menj, és mondd meg a fônökasszony anyának, hogy tudom miért hívat engem.'' Nem volt szüksége arra, hogy vezetettjei hosszasan megmagyarázzák lelki állapotukat. Két szó elég volt, hogy mindent megértsen és tudjon. A lelkivezetés terén a már klasszikussá vált tanítását, az önmegtagadást hirdette, szóban és írásban is. Egy hamvazószerdán, mikor mindegyikük várta, hogy a szentáldozáshoz járulhasson, nem áldoztatta meg ôket mondván: ,,Ma egy olyan nap van, melyet hamuban kell eltölteni önvizsgálatban.'' A nôvérek alázatosan, saját nyomorúságukról elmélkedve töltötték idejüket. A nôvérek jól ismerték gyóntatójuk engesztelô életmódját. Arca sovány, alakja kicsiny és meggyötört volt. Jól tudták, hogy amikor ottmarad étkezésre, megelégszik kevéssel és édességet nem fogad el. Mikor beteg lett, a nôvér nem tudott neki mást adni, mint egy kevés birkahúst. János atya arra mégis vigyázott, hogy a nôvérek a szükségesekben ne szenvedjenek hiányt. Látták, amikor az ördög által megszállt Assumptió nôvérbôl kiűzte a sátánt. A gonosz lélek a megszállott szájából ezt kiáltozta: ,,Most jön a kis Seneca, hogy nekem bajt okozzon!'' Micsoda egyszerűséggel járt el mindenben. Elhagyta a beszélôszobát azért, hogy az egyik nôvér hozzátartozóinak helyet adjon. Mikor valamelyik nôvér dicsérni akarta ôt és elmondta, hogy hány kolostorban volt már elöljáró, János gyorsan hozzáfűzte: ,,Ez csak azt jelenti, hogy ugyanannyi helyen szakács is voltam.'' Szokása volt, hogy amikor a nôvéreknél maradt ebédre, a szabadidôt velük töltötte. Ilyenkor a rácson kívül ülve beszélt nekik, míg a nôvérek a rácson belül voltak. Egy alkalommal észre vette, hogy két nôvér ideges gyorsasággal dolgozik selyemfonó gépén, hogy egymást megelôzve fejezzék be munkájukat. Szent Jánosról nevezett Máriának már alig volt valami hátra. Mikor Evangelista Mária ennek tudatára ébredt, megkétszerezte buzgalmát, hogy utolérje a másik nôvért. János atya észrevette ezt, és így szólt hozzá: ,,Csak lassan! Ne veszítse el lelki nyugalmát, mert úgyis ön fog elôbb elkészülni munkájával!'' A nôvérek úgy gondolták, hogy lehetetlen, mert Szent Jánosról nevezett Mária már majdnem befejezte motringját. De ebben a pillanatban fonógépe elromlott. A szegény nôvért ez annyira zavarba hozta, hogy Evangelista Mária munkáját eközben befejezte. A többiek ezt csodás jövendölésnek tekintették. Mindezen dolgok következtében a nôvérek olyan tiszteletben részesítették, mintha már kanonizált szent lett volna. Granadában töltött évei alatt János atya foglalkozott még a kármelita beginák Los Martires-i kolostor környékén lévô két házának, a Potenciánáknak és a Melchoráknak lelki vezetésével is. ======================================================================== Mozgalmas évek Az 1585 tavaszától 1588 nyaráig terjedô több mint három év Keresztes János életének rendkívül mozgalmas korszakát jelentette. Szinte állandóan úton volt. Elsô útja Granadából Lisszabonba vezetett, hogy részt vegyen a P. Grácián által összehívott káptalanon. Ennek célja az új tartományfônök megválasztása volt. 1584 decemberében Lisszabon felé indulva, P. Grácián egyszerű megbízás útján kinevezte ôt Andalúzia helyettes tartományfônökévé. Lisszabonban 1585. május 10-én nyílt meg a káptalan, melyen 30 tag, köztük Keresztes János is részt vett. 11-én megválasztották a három definitort, közöttük János atyát. Ezután került sor a tartományfônökök megválasztására. P. Grácián erre a hivatalra az akkor Genuában tartózkodó P. Doria Miklóst javasolta, akit meg is választottak. Ezután megbízták Ferdinand atyát, hogy tudassa P. Doriával a káptalan határozatait és készítse elô érkezését. P. Grácián nagyon boldog volt, hogy az általa javasolt személy lett a tartományfônök. Mikor ezzel dicsekedett, Keresztes János ezeket a prófétai szavakat mondta neki: ,,Fôtisztelendôséged azt teszi tartományfônökké, aki öntôl el fogja venni a szerzetesi ruhát!'' Egyébként a káptalanon János atya újra kérte felmentését a házfônökség alól, amit újra visszautasítottak. Lisszaboni tartózkodása alatt történt vele az az eset, mely bizonyítja, hogy megvolt benne a tökéletes lelkek függetlensége. Az összes káptalani atya elment a domonkosrendi nôvérek híres stigmatizált perjelnôjéhez, látni a csodát. Azt beszélték róla, hogy elragadtatásai és lebegései vannak, valamint, hogy testét rejtélyes fény veszi körül. János atya nem volt rá kíváncsi, ehelyett a tengerpartra ment. Jelentôs emberek tettek neki emiatt szemrehányást. Ô csak ennyit válaszolt Ágoston atyának: ,,Minek akarnak egy csaló nôt látni? Meg fogja majd élni, amikor ôt az Úr leleplezi.'' Egy szép napon II. Fülöp király intézkedésére az Inkvizíció elé került az ügy, és ott leleplezték a csalást. Ezek után most már nyíltan megmondta rendtársainak, hogy azért nem ment el az apácához, mert anélkül, hogy látta volna ôt, tudta, hogy a történteket nem a Szentlélek műveli benne. Ez az eset is alátámasztja az Istenanyáról nevezett Alfonz állítását, amit a lisszaboni káptalan idején tanúsított magatartásáról vallott: ,,János atya sohasem volt a hatalmi csoportok embere. Hiányzott belôle az emberi tekintettôl való félelem gyengesége, melyet oly gyakran tapasztalunk másoknál. Ebben az apostoli férfiúban nyoma sem volt a szolgai félelemnek, vagy az érdekhajhászásnak, mikor arról volt szó, hogy leadja szavazatát a választásoknál.'' Tekintet nélkül a jelenlévôkre, mindig legjobb lelkiismerete szerint szavazott, s mondta el véleményét. Lisszabonból visszaérkezve Granadába, csak rövid ideig tartózkodott ott, mert közben P. Doria megérkezett Spanyolországba, és újra összehívta a megszakított káptalant. János atya kísérôjével, P. Lajossal két hónapig volt úton. Bár Pastranába az út csak mintegy 440 km, de ô Caravacán és Madridon át akart oda eljutni. Caravacában vette kézhez egy baezai atya levelét, aki arra kérte, hogy útban Kasztíliába látogassa meg ôket, mert valami problémájuk van. Ennek megoldásához jelenléte lenne szükséges. Ott tisztázódott, hogy végeredményben csak egy jelentéktelen ügyrôl volt szó. Ezért kellett rossz utakon, gyalog, feleslegesen 150 km utat megtenniük. A baezai atyát, aki miatt erre kényszerültek, mindössze csak atyai intelemben részesítette. Októberben Pastranában folytatódott a lisszaboni káptalan, most már az új provinciális, Doria Miklós atya elnöklete alatt. Doria látta, hogy a provincia nagyon nagy, és sok a megoldandó feladat, ezért a spanyol tartományt négy részre osztotta. Andalúziának a helyettes tartományfônöke Keresztes János atya lett. Az új tartományfônök, P. Doria a káptalanon programot adott. Az ô misztikája a szigorú szerzetesi fegyelemnek a misztikája, mely ellentétben áll a teréziánus lelkülettel. Ez az evangéliumi tanácsok lehetô legtökéletesebb megtartásán alapuló, de egyúttal minden túlzás nélküli életrendet követel meg. Doria élete vége felé, miután generális lett, kánoni látogatást végzett a bolarquei remete kolostorban. Itt étkezés közben egy könyvet olvastak, mely hangsúlyozta, hogy a vezeklés tekintetében okosságra van szükség. Ez a felfogás annyira felháborította Doriát, hogy azonnal tűzbe akarta dobatni ezt a szerinte vészes könyvet... ,,Vezeklés legyen a jelszó, atyáim, vezeklés! Az ilyen emberi okosság tönkre teszi a lelkeket!'' A káptalan befejezte után János, mint az új tartományfônökhelyettes kezdte meg kolostorainak látogatását és megvalósította a P. Doria által adott utasításokat. Elsôsorban Sevillában kellett bizonyos kinövéseket megnyirbálnia. Egyes fiatal atyák nagyon belemerültek a szónoklásba, és így hosszabb idôt töltöttek a kolostoron kívül. Ôket figyelmeztette, hogy visszavonultabb életet kell élniük. Ezek között volt P. Diego és Chrysostomus Ferenc, akik rossz néven vették a figyelmeztetést, és adandó alkalommal bosszút álltak rajta. Keresztes János hatáskörébe tartoztak az andalúziai férfi és nôi kolostorok, valamint a murciai terület egy részének rendházai. Ezeket kellett évente legalább egyszer meglátogatnia. A közelebbi helyekre gyalog ment, a távolabbiakhoz egy alig felszerszámozott kis szamarat vett igénybe. Habár ketten mentek, mindig kísérô atyával vagy egy testvérrel, de szamaruk csak egy volt, melyre felváltva ültek fel. Hosszabb utakra teherhordó nyereggel felszerszámozott öszvért vettek igénybe, mely jobban bírta a megterhelést. A kengyel nélküli öszvéren ülve, János atya olvasta a bibliáját és Szűzanyához intézett himnuszokat énekelt. Dávid zsoltárait vagy Salamon költeményeit mondta, vagy elmerült az imádságban. Ezekbe néha annyira belefelejtkezett, hogy ha az állat rosszul lépett, ô leesett róla. Titkára, ha ennek veszélyét látta, közvetlenül mellette ment, hogy megakadályozza lebukását. Ezekrôl az utakról különbözô epizódok maradtak fenn, melyekbôl mindenünnen János atya szentsége világlik ki. Olyannyira, hogy példája azokat is megérintette, akiknek az élete aligha volt mondható mintaszerűnek. Egy alkalommal, nem sokkal azután, hogy elhagyta a fogadót melynél néhány percre megállt, hogy megetesse szamarát, Keresztes Jeromos atya járt nála. A fogadós megkérdezte tôle, hogy ki az az atya, aki a ház elôtt megállt, hogy élelmet adjon hátas jószágának. Mikor Jeromos atya megtudakolta, hogy miért kérdezi ezt, a fogadós azt válaszolta: ,,Vitán felül áll, hogy az egy szent volt''. A vendégekre is ugyanezt a benyomást tette. Útjai során is ugyanahhoz a szigorú életmódhoz ragaszkodott, mint a kolostorban. A puszta földön aludt, mint oly sokszor máskor, és vezeklô ruhát viselt. Ha ellenben étkezésre hívták meg, fölhagyott a böjttel, a vendéglátóra való tekintettel. Más alkalommal Márton testvérrel utazott egy elhagyatott és veszélyes vidéken. Egyszer csak ezekkel a szavakkal fordult kísérôjéhez: ,,Elviselné, ha most ellenség támadna meg bennünket, bántalmazna és nagyon megverne?'' A testvér azt válaszolta, hogy Isten segítségével türelmesen elviselné. János nagyon elcsodálkozott a testvér beletörôdésén és felindultan így válaszolt: ,,Ön ezt most ilyen lagymatagon mondja és nem azzal a hô vággyal, hogy mártíromságot szenvedjünk a mi Urunk Jézus Krisztusért? Rá kellene bírnunk ôket, hogy még jobban verjenek és gyötörjenek meg bennünket Krisztusért, a mi Megváltónkért.'' Más alkalommal ugyancsak Márton testvérrel, a Cordoba közelében lévô Alcolesba érkezett. Az egyik fogadó ajtajából egy férfiakkal szemben kihívóan viselkedô nô lépett ki. Keresztes János határozottan fellépett ellene, szemére vetette viselkedését. Felszólította, hogy gondoljon lelkére, melyet Jézus Krisztus saját vére árán váltott meg. Majd felszólította, hogy javuljon meg. A nô néhány pillanatig szótlanul nézett a szentre, majd a földre rogyott. Az odafutók benedvesítették homlokát, de minthogy elállt a szívverése, azt gondolták, hogy meghalt. Egy ideig az életnek semmi jelét sem adta, majd lassan magához tért és felkiáltott, hogy meg akar javulni és szeretne meggyónni. Keresztes János megvigasztalta és beszélt neki Istenrôl. Végül pedig ajánló sorokat adott neki egy kármelita kolostorhoz. Ott a nô meggyónt és megváltoztatta életét. Példás életű ferences nôvér lett belôle. Történt, hogy János atya egyedül volt egy lakásban, melyben megszállott. Egyszer csak egy nô lépett be, hogy bűnre csábítsa. Elôre figyelmeztette a csábító, hogy ,,erôszakoskodásért'' feljelenti, amennyiben nem teljesíti kívánságát. ,,Nem számít!'' -- felelte János atya. Beült egy sarokba, betakaródzott köpenyébe és addig maradt ott, míg az okvetetlenkedô megunta, és abbahagyta ajánlattevéseit. Granada és Jaén között történt: Márton testvérrel éppen akkor ment el egy fogadó elôtt, mikor két férfi dühöngve, egymás ellen kést rántott. Az egyik már megsebesült és folyt a vére. János atya öszvérén ülve közelített hozzájuk. A kezében tartott kalapot közéjük dobta és így kiáltotta el magát: ,,A mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsolom, hogy ne veszekedjetek tovább!'' Mintegy varázsütésre, a két férfi mozdulatlanná merevedett. János atya leszállt az öszvérrôl, felszólította ôket, hogy öleljék meg egymást. Azt is elérte, hogy a megbocsátás jeleként megcsókolják egymás lábát. A fogadó vendégei, akik látták az esetet, és akik hiába kísérelték meg a veszekedôket kibékíteni, ebben a jelenetben csodát láttak. Elôfordult néha, hogy áradások következtében a gázlók rossz állapotban voltak. Történt egyszer, amikor Andalúziában jártak Péter testvérrel, egy megáradt folyó állta útjukat. A parton négy öszvérhajcsár várakozott a víz apadására, mert teherrel megrakottan nem mertek átkelni. János atya azonban nem várhatott. A testvért hátrahagyva, az öszvérrel nekivágott. A folyó közepén azonban egy víztôl ledöntött fatörzset sodort az ár az állat lábai közé, és azt utasával a vízbe döntötte. Ennek ellenére Jánosnak sikerült elérnie a partot, onnan kiáltott át Péter testvérnek, hogy várjon addig, míg a víz leapad. Ô maga a legközelebbi, 2-3 km-re lévô fogadóig ment. Amint odaérkezett, ott egy haldoklót talált, akit a gazda fia megkéselt. A haldokló egy hitehagyott volt és hangosan kiabált. A halálveszélyben azonban magába szállt és meggyónt. Két órán belül békében meg is halt. A Szent isteni ösztönzést látott abban, hogy a nagy veszély ellenére is át tudott kelni a folyón, mert egyébként a szerencsétlen nem részesülhetett volna a hit vigaszában. János atyát egy útja alkalmával meglepte az éjszaka, és a sötétben egy meredek szakadékba zuhant. Mintha estében egy titokzatos kéz ragadta volna meg, sikerült egy bozótban megkapaszkodnia, és minden sérülés nélkül megmenekülnie. Néhány nappal késôbb egy kolostorba érkezett, melyben a Jézusról nevezett Anna anya élt. Az megkérdezte tôle, hogy milyen volt az útja, nem volt-e veszélyben. János atyát érdekelte, hogy miért kíváncsi erre. Anna anya elmondta, hogy ima közben azt látta, hogy az atya nagy veszélyben van, és ezért ôt buzgón az Úrnak ajánlotta. Erre János atya elbeszélte, hogy mi történt vele. Miután az idôpontokat egyeztették, a Szent így szólt: ,,Tehát ön volt az, aki engem estemben megtartott.'' Helyettes tartományfônöki minôségében 1586 májusának elsô napjaiban Cordobába érkezett, hogy ott kármelita kolostort alapítson. Erre a célra néhány házat vásárolt, melyeket azután megfelelôen átalakítottak. Nem sokáig maradt ott, mert Sevillában is kellett egy nôi zárdát és egy férfi kolostort alapítani. Innen újra visszaindult Cordobába. Útja Guadalcazaron keresztül vezetett, ahol egy súlyos és fájdalmas betegség lepte meg. Az orvosok állapotát halálosnak tartották. János atya az ôt kísérô Márton testvérhez így szólt: ,,Bármit is mondjanak az orvosok, halálom órája még nem érkezett el. Bizonyos, hogy még sokat szenvedek ebben a betegségben, de nem fogok meghalni, mert az ilyen szent épülethez szolgáló kô még nincsen eléggé kifaragva.'' Mikor Márton testvér János atya derekára az orvosok által elôírt kenôcsöt alkalmazni akarta, a szent derekán felfedezett egy láncot, melynek szemei már egészen behatoltak a húsába. A testvér úgy érezte, hogy kötelessége azt róla levenni. A beteg azzal a feltétellel engedte meg, hogy nem beszél róla. A lánc eltávolítása nagy fájdalmakkal járt, minthogy Márton testvér tanúsága szerint, a lánc okozta seb erôsen vérzett. János atya Cordobai tartózkodása alatt teljes erôvel folytak az átalakítások. Egyik nap a munkások egy falat akartak áthelyezni. A fal ledôlt és betemette azt a szobát, melyben János atya volt. Úgy tűnt, a törmelék maga alá temette ôt is. A testvérek és a mesteremberek ijedten igyekeztek ôt a romok alól kiemelni, gondolván, hogy halott. Mikor nagy nehezen megszabadították a szobát a törmeléktôl, az egyik sarokban guggolva találtak rá. Nevetve mesélte el, hogy nagyszerű oltalmazója volt, mert a Szűzanya fehér köpenyében megvédte. Egy alkalommal ünnepség volt a kápolnában. A szónok hangsúlyozta, hogy milyen hálásak jótevôiknek és mennyit imádkoznak értük még akkor is, ha azok csak egy bögre olajat adnak. A beszédet János atya, mint helyettes tartományfônök hallotta, és azt érezte ki belôle, hogy a szónok célja a beszéddel, hogy a híveket alamizsna adására buzdítsa. Este megfeddte a szónokot: ,,Ez nem szószéki téma! Isten szeretetére kell a híveket buzdítani! Ezek a dolgok majd meglesznek, ha azokat a mi Urunk megküldi.'' Ezután elhagyta Cordobát, és egy újabb, sokkal hosszabb utat kellett megtennie, mint amilyen szükséges lett volna az andalúziai kolostorok meglátogatásához. P. Doria tartományfônök káptalanra hívta meg, melynek augusztus 13-án kellett megnyílnia Madridban. Ebben az évszakban az idôjárás nem alkalmas az utazásra, mert a nap sugarai perzselôek és az út Andalúziából Madridba hosszú. Emellett szentünk egészsége sem volt rendben. Toledóban megbetegedett és nem érkezett meg idôre Madridba. Ott úgy gondolták, hogy távollétének az az oka, hogy nem akar jelen lenni annak a kényes ügynek a tárgyalásain, ami P. Doria és P. Grácián között alakult ki. Helyette egy másik atyát választottak. Közben az ülést elnapolták. Mire újra összeültek augusztus 16-án, János atya már megérkezett. A káptalan döntött arról is, hogy Manchuelában kolostort kell alapítani. Ezzel a feladattal, mint Andalúzia helyettes tartományfônökét, ôt bízta meg. Miután a káptalan bezárult, János atya szeptember 4-én visszaindult Andalúziába. Október 12-én Manchuelában aláírta egy kolostor alapítási okmányát. Majd Granadába indult, hogy elnököljön az ottani elöljárónô megválasztásán. November 23-án Malagában volt. November 28-án ismét Granadában látták, de csak rövid idôre, mert december 18-án Caravacában egy férfikolostor alapításánál vett részt. Ennek az alapításnak érdekes elôzménye volt. Szent Albertrôl nevezett Anna, a város kármelita nôvéreinek fônöknôje már többször kérte János atyát az alapításra. Mikor egy alkalommal újra ezzel a kéréssel fordult hozzá, János azt ígérte, hogy Istennek fogja ajánlani a kérdést, de a nôvérek is tegyék ugyanazt. János atya elkezdte a szentmisét, melyen az összes nôvér jelen volt. Ekkor rejtélyes fény, mely az oltárszekrénybôl sugárzott ki, elborította a misézô Keresztes János arcát. A szentmise elôrehaladásával a fényesség erôsödött. Az áldozás pillanatában a fônöknô azt látta, hogy János atya arca fényleni kezd, szemei könnybe lábadnak. A mise a szokottnál jóval hosszabb ideig tartott. Utána a fônöknô azonnal felkereste a sekrestyében János atyát és megkérdezte, hogy miért tartott a mise olyan sokáig. Az atya elmondta, hogy látomása volt, melyben az Úr így szólt hozzá: ,,Mondd meg a fônökasszonynak, hogy gondoskodjék arról, hogy itt egy férfi kármelita rendházat alapítsanak. Szolgálatáért sokkal tartozom neki; a magam részérôl segíteni fogom.'' János atya hazafelé vezetô úton elôször Beasba ment egy rövid idôre, majd pedig Bujalancéba, hogy ott új kolostort alapítson. Beasban betért a plébániatemplomba, mely egyébként a kármelita nôvéreké is volt. A nôvérek ott voltak a karzatukon. János atya a templomban foglalt helyet. Szentbeszéd közben a ferences szónok egyszer csak a nôvérekhez fordulva ezeket mondta: ,,Ne szomorkodjanak nôvéreim, ne bánkódjanak, mert jelenleg egy buta felettesük van, de idôvel majd kapnak egy olyant, aki nem ostoba.'' E szavak hallatára a nôvérek összesúgtak, János atya azonban hangosan felnevetett. Megértette a sértô célzást, melyet késôbb maga mesélt el szerzetestársainak, hangsúlyozva, hogy milyen jól ismeri ôt a szónok. 1586 szeptemberében részt vett egy madridi apácazárda alapításában. Granadából menet kíséretében volt Jézusról nevezett Anna nôvér is. Ô mondta el a következôket: ,,Meggyóntatott velem egy olyan bűnt, amelyet kislány koromban követtem el. Elôre megmondott kisebb szenvedéseket, melyeket el kell viselnem. Írt egyes távoli helységben élô személyeknek és adott tanácsot is nekik szükségükben. Tudta ezt anélkül, hogy valaki is beszélt volna ezekrôl neki, csak egyedül Isten. Malaga elôtt, egy kis dombon sürgetett bennünket, hogy menjünk gyorsabban. Késôbb elmondta, hogy Isten megmutatta neki a Szentlélekrôl nevezett Jeromina anya lelkét, aki nagy szükségben volt. Megérkezvén hozzá, megmondta neki, hogy mi történt vele és hogy mit kell tennie ebben a helyzetben. Jeromina megkérdezte tôle, hogy honnan tudja mindezt. Ô szokásos vidámsággal így válaszolt: Leányom, Malaga elôtt a kis dombon, Isten megmutatta nekem az ön lelke állapotát.'' ,,A Guadiana folyón egy szamár hátán úgy kelt át, hogy nem lett vizes, míg a többiek, akik csomagjaikkal együtt egy meglehetôsen magas taligán utaztak, vizesek lettek. Úgy tűnt nekem, hogy tekintetét az égre emelve, magán a vízen haladt'' -- fejezte be beszámolóját Anna nôvér. Szentünk fáradhatatlanul járta Andalúzia helységeit, hogy újabb kolostorokat alapítson. Óriási távolságokat tett meg szamárháton, pokoli hôségben, durva, nehéz darócruhában és gyapjú tunikában. Télen- nyáron ugyanezen öltözetben járt. Közben Grácián és Doria atyák között kiélezôdött a helyzet. Súlyos ellentétek alakultak ki közöttük. 1586- ban Miklós atya augusztusban és decemberben hívta össze tanácsosait. 1586/87 telén lehetett Bujalancéban János atya. Ott egy hideg és esôs estén érte ôt P. Doria üzenete, hogy egy megbeszélésre menjen Madridba. Szerzetestársai azt tanácsolták neki, hogy várjon két vagy három napot, míg az idô megjavul. Ô azonban engedelmességbôl már a következô reggelen elutazott. Március 2-án ismét Caravacában tartózkodott és egy engedélyt írt alá, miszerint a kármelita nôvérek bármely bíróságot igénybe vehetnek a jezsuita atyák által elvett házaik ügyében. Hat nappal késôbb Baezában volt, hogy a fuesantai nôvérek egyik ügyét rendbe hozza. Pár nappal ezután Valladolidba utazott, hogy az április 8-ra tervezett káptalan elôkészületén részt vegyen. Ezen a gyűlésen felmentették helyettes tartományfônöki hivatalából és ismét megválasztották granadai priornak. Ez a hivatala azonban csak egy évig tartott. A fentiekbôl láthatjuk, hogy mennyire téves az a felfogás, hogy a misztikus világidegen és nem gyakorlati ember. Keresztes János éppen az ellenkezôjét bizonyítja. Ô a legnagyobb mértékben szemlélôdô és amellett élénken tevékenykedô ember volt. Az egyik manchuelai látogatása alkalmával két megszállott nôt vezettek hozzá, hogy űzze ki belôlük a gonosz lelket. Mikor meglátta ôket azt mondta, hogy Istennek nem akarata, hogy elvégezze az ördögűzést. Különben is a betegek közül az egyik rövidesen meg fog gyógyulni, míg a másik csak késôbb. Mindkét gyógyulás úgy következett be, amint megmondta. Tudta, hogy a betegségük nem a megszállottságtól van. Számos tanúbizonyság van arról, hogy utazásai alkalmával mindig úgy viselkedett, mint a kolostorban. Szegénység és szigorúság a fekvôhelyben és az étkezésben, mezítláb és harisnya nélkül, zsolozsmázás térden állva stb. Nagyon tisztelte a Szűzanyát. Naponta térden állva mondta el a Szűzanya kis zsolozsmáját. Beszédeiben és társalgásaiban gyakran szólt az Oltáriszentségrôl és Szűz Máriáról. A Nagyasszonyról nevezett Márton testvér, János atya gyakori útitársa, egy alkalommal nem bírta már tovább hallgatni János kegyetlen önsanyargatását. Égô gyertyával ment arra a helyre, ahol János atya gyötörte magát. A Szent rossz néven vette ezt a beavatkozást, s így szólt: ,,Benôtt már a fejem lágya, s tudok én magamra eléggé vigyázni.'' Evangelista János, aki körülbelül tíz esztendeig kísérte minden útját, egyszer arra akarta indulás elôtt rávenni, hogy vesse le gyékénybôl font és csupa csomós vezeklô alsóruháját. De János hallani sem akart róla, mert szerinte elég kényelem az, hogy ,,a kis bestia szamáron mehet.'' Nagy ritkaság volt, ha a vendéglôben elfogadta az ebédet. Rendesen egy kuckóba húzódva ette meg ételét. Evangelista János nagyon kikapott, mikor egyszer két pisztrángot hozott neki, pedig ugyancsak olcsón vette. Nyáron éjjel kiment a szabadba, s ott aludt, hogy ne hallja az öszvérhajcsárok és a piacosok kiabálását, káromkodását és fecsegését. Télen pedig a puszta földön feküdt, messze a tűzhelytôl, s egy hitvány takarót terített maga alá, mely nappal a szamár hátát takarta. Ilyenkor megtette óvintézkedéseit bizonyos nôk szemtelen tolakodásával szemben, melyet tapasztalatból ismert. A zárdákban más természetűek voltak szenvedései. Baezában és Cordovában alig aludt pár órát. Az éjjel többi részét imában töltötte az oltár lépcsôin, szokása szerint fehér palástjába burkolózva. Olykor valamelyik lépcsô szolgált neki fekhelyül. Rátelepedett, és összehajtott palástját a feje alá tette. Mihelyt megérkezett valamelyik zárdába, elôször köszöntötte az Oltáriszentséget és utána azonnal a betegekhez ment. Mérhetetlen találékony és atyai szeretettel viseltetett irányukban. Örömét lelte abban, hogy rendbe tegye fekhelyüket és tisztogassa edényeiket. Semmi sem volt drága neki a betegekkel kapcsolatban. Az étkezés megtagadására nem volt hajlamos. Azt vallotta, hogy mérsékelten ugyan, de enni kell, hogy az ember csoda nélkül tudjon életben maradni. A közös asztalnál ugyanazt ette, amit a többiek kaptak. Meglehetôsen gyorsan fogyasztotta el, azután fölkelt, hogy fölváltsa az olvasót vagy a felszolgálót, vagy pedig kimenjen edényeket mosogatni. Perjel korában mindig ô volt az elsô, aki mortifikációt végzett, lábat csókolt, kitárt karokkal térdelt középen vagy leborulva az ajtó elôtt feküdt. A szerzetesek csodálták, s a legbuzgóbbak azért könyörögtek a tartományfônöknek, hogy János atya kormányzata alatt élhessenek. A Nagyasszonyról nevezett Márton testvérnek ezek a dolgok nem tetszettek. ,,Vigyázzon Tisztelendôséged -- mondta neki -- Ön végre is elöljáró, s így tudatában kell lennie méltóságának, és nem illik magát ennyire megaláznia.'' Krisztus Urunk iránti lángoló szeretete volt az, ami János elôtt olyan kedvessé tette azt az önként vállalt szenvedést, vagy amint mondta ,,vértanúsdi játékot''. Még az üdülô órák alkalmával is, amikor Jézus szenvedését követve derékig levetkôzve odakötötte magát egy narancsfához, s bíztatta Szent Adalbertrôl nevezett Kristóf testvért, hogy erôsen ostorozza meg. Ez csak külsô megnyilvánulása volt annak a lángoló szeretetnek, mely bensejét emésztette és elragadtatásba ejtette. Például akkor, midôn Toledóból Cuervába utazott. Ebben az esetben érezte, hogy nem tud ellenállni Isten szeretetének. Megállt, s az erdô sűrű bokrai közé húzódott vissza. Mikor azután sokáig váratott magára, az idô pedig múlt, társa keresésére indult, s ott találta a levegôbe emelkedve. Nagy kereszt volt számára, hogy éveken keresztül annyi külsô munkával is kellett foglalkoznia, mikor az ô szelleme annyira szeretett volna minél többet repülni Istenéhez... Könyörgött a magányért. Valladolidban az 1587. év áprilisában tartott káptalanon azzal vádolta magát, hogy teljesen alkalmatlan a kormányzásra. Könyörgött, hogy mentsék fel a De los Martires perjelsége alól, melyet már harmadízben viselt. Nem hallgattak rá. A fônökök elismerték, hogy van benne valami rendkívüli kiválóság, mely Istennel való egyesülésén alapszik. Egy licenciátus Sevillában azt mondta róla: ,,Ez egy megtestesült szeráf, egy égô fáklya''. Szent Teréziának az volt róla a véleménye, hogy ,,oly magas fokára jutott a szentségnek, amilyenre csak egy tiszta teremtmény ebben az életben jutni képes''. Éles megfigyelôképességével hamar felismerte az emberek kendôzni kívánt hibáit. Granadában a perjel és a konvent fel akart venni egy jelöltet kiváló tulajdonságai miatt. János nem helyeselte. Mikor az okot kérdezték tôle, ô csak ennyit felelt: ,,Majd meglátják, hogy miért.'' Mégis felvették. Novícius volt már, amikor megjelent egy nô két gyermekkel, s hangosan követelte, hogy adják vissza férjét, gyermekei atyját. János sohasem izgult. Szerinte a nyugtalankodás mindig hiábavaló dolog. Esténként minden egyes szerzetes lelki nevelésével foglalkozott. Oly gyöngéden szerette ôket, mintha tényleg mindegyiknek édesatyja lett volna. Angyalos Lajos idejében egyetlen novícius sem lépett ki, pedig tizenketten voltak. De az is igaz, hogy ha János atya mint perjel észrevette, hogy az egyik vagy másik szomorú és csüggeteg, akkor magához hívatta. Kiment vele vagy a kertbe, vagy a környékre, s akármekkora volt is az illetô bánata, jókedvűen, megvigasztalódva jött vissza. Azzal az elhatározással, hogy a mi Urunk kedvéért kész szeretetbôl a legnagyobb szenvedéseket is elviselni. Keresztes János eszes ember volt, akit a hit fénye irányított. A szerzeteseket gyakran vezette ki a vidékre. Mikor megkérdezték tôle, hogy mi ennek az oka, így válaszolt: ,,Azért, hogy ha a kolostorban vagyunk, annál kevesebb kedvünk legyen kimenni.'' Szerzeteseivel mindig emberségesen bánt, s nem tekintette ôket gépeknek. Tudta, hogy ha az elöljáró túlságosan szigorúan kezeli ôket, akkor csüggeteg lelkűekké válnak. Hozzátette, hogy az ilyen kormányzat esetén alapos a gyanú, hogy az ördög keze van a dologban. 1588. június 19-én nyílt meg Madridban a reformált kármelita Rend elsô nagykáptalanja. Itt felolvasták V. Sixtus pápa brévéjét, amely Doria Miklós és Rocca János együttes fáradozásának az eredménye volt. Ennek értelmében a Reform a rend generálisának lesz alávetve, de kormányzását a sarutlanok által választott Vikárius generális gyakorolja. A brévé gyakorlatilag teljhatalmat biztosított a Vikárius generálisnak az egész kongregáció felett. Grácián ideje lejárt és helyette Doria Miklóst választották meg Vikárius generálissá. Melléje hat tanácsost adtak, hogy ezek segítsék a kormányzásban. Az elsô Keresztes János, a második pedig Jézusról nevezett Antal atya volt. Terézia, már tizenkét évvel ezelôtt, mikor látta Rocca János szabálytervezetét, megmondta: ,,Ez az, amitôl az én leányaim félnek. Attól remegnek, hogy lesznek majd szigorú elöljárók, akik elviselhetetlen terheket raknak reájuk.'' A viharfelhôk tehát már gyülekeztek Kármel hegyén. ======================================================================== Segoviában János atya Szent Teréz kísérôjének, Jézusról nevezett Katalin anyának írt levelébôl tudjuk, hogy úgy érezte magát Andalúziában, mint Jónás, miután ôt az a bizonyos cethal a távoli kikötôben kiokádta. Visszavágyott Kasztíliába. Amit Grácián atya nem akart, vagy nem tudott megoldani, azt megvalósította P. Doria. János atya úgy látta, hogy nyolc év után megvalósulnak álmai. 1588 júniusában Madridban összeült az elsô rendi nagykáptalan, melyen Keresztes János, mint granadai házfônök is megjelent. A megválasztott négy definitor között ô volt az elsô. A Rendi Tanács hat tagja között pedig a harmadik. Emellett megválasztották segoviai házfônöknek is. A káptalan június 11- én zárult. Így tehát Keresztes János atya segoviai prior lett, és P. Doria generális vikárius távollétében pedig annak helyettese. A ,,Consulta'', a Rendi Tanács, szeptember 16-án elrendelte, hogy a vikárius generális látogassa végig az egész kongregációt, 1589 februárjáig. Távollétében Keresztes János gyakorolta egész hatalmát. A kormányzás fölemésztette minden idejét. Éjjelente alig aludt valamit. Dolgoznia kellett a Rend Ordináriumán, Ceremoniáléján, Propriumán és a ,,novíciusok oktató könyvén''. Mindent meg kellett szervezni és emellett még a beérkezett levelekre is válaszolni. Mindenki nagyon meg volt elégedve kormányzásával. Ugyanebben az évben kezdték el a segoviai új Kármel építését. Ez a segoviai kolostor két okból is kapcsolódik Keresztes János személyéhez. Az egyik, hogy ô adta az indítást a zárda megalapítására. Gyónógyermeke, Anna de Penyalosa férje, végrendeletében úgy rendelkezett, hogy vagyonából vagy egy kórházat, vagy pedig egy kolostort alapítsanak. Az özvegy, János atya tanácsát kérte, és az javasolta neki, hogy alapítson egy kármelita kolostort. A másik, hogy az ô házfônöksége alatt készült el az új épület. A kolostornak eredetileg csak hat lakója volt. Mikor azonban a Rendi Tanács székhelye lett, minek következtében a tartományfônök, a hat tanácstag, továbbá még novíciusok részére is kellett elhelyezést biztosítani, az épület kicsinek bizonyult. Emellett egészségtelen és nedves volt. Mikor Keresztes János lett a ház fônöke, elhatározta az újonnan megvett és átalakított épületbe való átköltözést. Az anyagiak tekintetében ismét Anna de Penyalosára támaszkodhatott. Bár az atya egészsége már nagyon leromlott, mégis gyakran végzett fizikai munkát az építkezésnél. Segített a kôműveseknek, hordta a köveket, télen- nyáron hajadon fôvel, szegényes daróc csuhában. Pedig Segoviában télen kemény hideg van. Az építkezések alatt baleset is történt. Kôfejtés közben Péternek, az egyik munkásnak a keze két kô közé szorult úgy, hogy két középsô ujját teljesen laposra préselte. Éppen ekkor érkezett oda János atya, aki megkérdezte, hogy mi történt. Péter megmutatta szétroncsolt ujjait. A házfônök megfogta azokat, mire azonnal rendbejöttek úgy, hogy a szerencsétlenül járt Péter munkáját késedelem nélkül folytathatta. János atya vásárolt a házhoz még egy kertet is. Ennek végén volt a Varjú-szikla, ahol a varjak fészkeltek. Ez alatt volt egy kis bemélyedés, rekettyével és bozóttal körülvéve. Ez a barlangocska nem volt mélyebb mint egy fekvô ember. Ez volt János atya remete barlangja. Itt töltötte minden rendelkezésre álló idejét. Elôfordult, hogy keresték, és itt találták meg a priort. Ô erre így szólt: ,,Az Isten szerelmére, kérem hagyjanak most békében! Most nem tudok emberekkel tárgyalni.'' Volt, hogy titkára éjszaka a fák alatt találta meg, amint elmerülten imádkozott. Más alkalmakkor, az enyhe nyári segoviai éjszakákon, titkára gyakran találta János atyát saját cellája ablakánál elragadtatásban. Ilyenkor hiába rángatta ruháját, mozdulatlan maradt. Így nem tehetett mást, mint leült a lábához és várt az elragadtatás végéig, ami néha csak hajnalban következett be. Az ilyen esetek utóhatásai sokszor az egész nap tapasztalhatók voltak nála. János atya hosszú órákat töltött imában a legméltóságosabb Oltáriszentség elôtt. Hogy a köznapi dolgokra tudja terelni figyelmét, erôt kellett vennie önmagán. Néha mialatt valakivel sétált, ökölbe szorította a kezét és titokban a falnak ütötte, hogy el ne veszítse a beszélgetés fonalát. Emiatt ízületeirôl lehámlott a bôr. A kármelita nôvérek perjelnôje említette, hogy a rácsnál meglátszott rajta mennyire erôlködik, hogy odafigyeljen a beszélgetés tárgyára. Kézzelfogható volt, hogy ez a dolog nem tôle függött, mert a lelkét Isten annyira magához emelte. Annak ellenére, hogy a Consulta igen sok munkát adott neki, továbbá, hogy súlyos vezekléseket végzett, gyakori elragadtatásainak is csak nehezen tudott ellenállni, mégis mindig ott volt az éjjeli zsolozsmán. Csakis természetfeletti okokkal magyarázható, hogy mindezek ellenére nem roskadt össze. Mint házfônök egy igen szegényes cellában lakott, mely olyan kicsi volt, hogy alig tudott benne megfordulni. Egy elônye azonban volt, hogy közel volt a kórushoz és a legméltóságosabb Oltáriszentséghez. Cellájának ékessége egy fakereszt és egy kép volt. Berendezése egy priccs, melyet ágyként használt és egy asztal. Ez utóbbi egy deszkából állt, forgó sarokvassal a falba erôsítve, így az használat után felhajtható volt. Könyvtárra nem volt szüksége. Ha egy könyv kellett neki, kivette a kolostor könyvtárából és használat után visszatette. Cellája ajtaja felett volt egy kinyúló fadarab. Barnabás testvér gyakran megfigyelte, hogy rajta egy szép galamb ült, amely nem turbékolt, soha sem szállt le enni, mint a többiek. Evangelista János atya azt állítja, hogy ugyanezt a galambot látták a perjel granadai cellájában is. Mikor a galambról említést tettek neki, ô csak ennyit mondott: ,,Hagyják csak!'' A testvérek valami jelentôségteljes és csodálatos szimbólumot véltek benne felismerni. Mint már említettük kormányzása erôteljes és atyai volt. Nem nézte el alárendeltjei hibáit, de szeretettel intette meg ôket. Egyik húsvét hétfôn nagy ünnep volt a kolostorban. A nagymisére több elôkelôség volt hivatalos. Az atya, akinek a beszédet kellett volna mondania, rossz hangulatban volt, és feladatát az utolsó pillanatban lemondta. János atya ezt szó nélkül hagyta. Nemsokára világiak jöttek a kolostorba, akikkel a szónoklást lemondó atya szívesen elbeszélgetett volna. Amikor fogadásukra engedélyt kért, a prior azt szokása ellenére megtagadta. Ez volt számára a legalkalmasabb büntetés. A vétkes most már elgondolkozott, belátta hibáját és megbánta. Egy alkalommal a rendi elôírásoknak megfelelôen, a perjelnek saját kezével kellett egyik szerzetesét ostorral megfenyíteni. Megtörténte után, a bűnös így szólt hozzá: ,,Atyám, remélem, hogy a mennyben látni fogom azt a kezet, mely nekem ezt a büntetést adta!'' Nem tűrte, hogy másokat megszóljanak. Ahol tudta, megvédte a megtámadottat. Szabad idejében szívesen volt együtt a laikus testvérekkel, a novíciusokkal és a tanulókkal. Örömmel segített a sekrestyésnek az oltár díszítésében. Alárendeltjeiért mindent megtett. Így történt egyszer, hogy a legnagyobb téli hidegben levetette saját szerzetesi ruháját, és egyik rendtársának adta, majd a testvér erôsen viselt ruháját vette fel. Ha kiürült a kolostor pénztára, leállította az építkezéseket, mert inkább építette az ,,élô templomokat'' -- ahogyan rendtársait nevezte --, akik szükséget szenvedtek. Saját háza és rendje dolgain kívül, foglalkozott világiak lelki vezetésével is. Mint Baezában és Granadában, úgy Segoviában is idônként felkeresték elôkelô személyek, hogy tanácsát és lelki vezetését kérjék. Mindenki számára elérhetô volt; legyen az szegény vagy gazdag, művelt vagy műveletlen. Gyóntatószéke az öregtemplom lépcsôje alatt állott. Egyesek azt állították, hogy belôle idônként világos fény sugárzik ki, mintegy jelképe a kiáradó kegyelemnek. Élt ott egy elôkelô, szép leány, Angela de Aleman, igazi világi hölgy, akit egész Segovia ilyennek ismert. Keresztes János szentségének híre arra indította, hogy keresse fel gyóntatószékét. A Szent figyelmeztetésére, az egész város ámulatára, teljesen megváltoztatta életmódját. Ettôl kezdve sokkal szerényebben jelent meg, szegényes öltözetben, ékszerek nélkül. Órákat töltött imádságban és elmélkedésben, böjtölt és uralkodott magán. Így az egész város számára igazi példaképpé vált. Késôbb azt állította, hogy szent gyóntatóját úgy látta, mint akit fényesség vett körül. Fején pedig olyan dísz volt, mint amilyennel az apostolokat szokták ábrázolni. Egy másik megtérés is ismerté vált, melyet Keresztes János eszközölt ki. Egy férfi írott szerzôdéssel elkötelezte magát a sátánnak, és ezt saját vérével írta alá. A Szent beszédére megtért, és elment hozzá gyónni, de nagyon félt. Aggodalommal töltötte el az az írás, melyet a sátánnak átadott. Nem látott ugyanis semmi lehetôséget arra, hogy azt visszakapja. Keresztes János azzal vigasztalta, hogy ô majd visszaszerzi. És valóban. Egy alkalommal imába merült és akkor a sátán odadobta neki a papírost, mondván, hogy Szent Baziliusz óta senki sem gyôzte le ôt úgy, mint János atya. Ne gondoljuk azonban, hogy János atya csak azokkal foglalkozott, akik lelki vezetését kérték. A környezetébe kerülô emberekkel is érdeklôdve és szeretettel törôdött. A kolostor borbélya is jól ismerte a házfônök szeretetreméltó modorát. Látta, hogy mindenben segít, amire kérik, és mindazok, akik hozzá fordulnak, megerôsödve távoznak tôle. A borbély felmérte a rendház szegénységét, munkáját ingyen végezte. De fáradságáért néha meghívták ebédre, máskor pedig ruhát adtak neki. A jólelkű borbély abból kiindulva, hogy a neki és társának kínált ebédbôl két szerzetest lehetne megebédeltetni, egyszer elhatározta, hogy munkája végeztével azonnal elhagyja a kolostort. Mikor távozni akart, megjelent János atya, és mint aki kitalálta gondolatait, biztosította, hogy az étel nem fog hiányozni rendtársainak. Máskor a borbély a kolostorba menet azon gondolkodott, hogy milyen nagy szüksége lenne egy új zekére. Munkája végeztével éppen indulni készült, mikor váratlanul hozzálépett Bertalan testvér, és a házfônök megbízásából sok szeretettel átadott neki egy nagyon jó zekét. Ezt kénytelen volt elfogadni. Segoviában volt egy kármelita apácazárda is, melynek alapításakor 1574-ben -- Teréz anyával együtt -- Keresztes János is ott volt. Ide járt minden héten egyszer, vagy ha a szükség úgy kívánta többször is, hogy a nôvéreket meggyóntassa, pedig a kolostor nem is volt közel. Ezt megtette hóban és fagyban is. Egy alkalommal alig lépett ki a kolostorból, mikor térdig esett egy behavazott gödörbe úgy, hogy egy ideig még mozdulni sem tudott. Mindazonáltal kísérôje tanácsát nem fogadta meg, és nem ment vissza hogy rendbe tegye magát, hanem folytatta útját a nôvérekhez. Lelki vezetésének eredményei mindenki számára nyilvánvalóak voltak. A fônöknô úgy látta, hogy a gyóntatási napokon a zárda földi mennyországgá vált. Mert ilyenkor a nôvérek nem gondoltak másra, mint az erényekben való elômenetelükre. János atya nem sajnált semmi fáradságot sem. Nem volt kivételezô, neki mindegy volt, hogy fônöknôrôl vagy újoncról van-e szó. Ha bármelyik nôvérnek szüksége volt rá, mindaddig nem ment el, amíg nem segített rajta. Még akkor sem, ha emiatt késve érkezett az étkezéshez, vagy más kellemetlenségei adódtak belôle. Felülmúlhatatlan volt lélekismerete és lelki vezetôi képessége. Nagyon tisztelte a lelkeket és nagy volt a felelôsségtudata. Sohasem késztette akármelyik nôvért vagy gyónó gyermekét, hogy meghatározott gyóntatóhoz menjen. Az ilyen irányba való befolyásolást messzemenôen helytelenítette. Errôl világosan tanúskodik az Élô Szeretetlángban vallott felfogása. Doria atya egyszer ezt mondta az apácáknak: ,,Keresztes János atya szavai olyanok, mint a borsszemek, melyek felkeltik az étvágyat és újra fölmelegítenek.'' Némely esetben sok türelem és misztikus ismeret kellett ahhoz, hogy egy-egy nôvért meggyôzzön arról, hogy számára más imamód való. Amit ajánlott, azt nyomban meg is tanította. A nôvéreknek tartott beszédeiben és a velük folytatott társalgásban a legkedvesebb témája a szenvedés volt. Az errôl szóló szavak a szívébôl fakadtak. Egy alkalommal a klauzúrába kellett belépnie, melyben megpillantott egy Jézus szenvedését ábrázoló allegorikus képet. Ez elôtt hosszasan elmélkedett, majd néhány latin szót mondott, amit a nôvérek nem értettek. Az egyik apáca érdeklôdésére csak annyit válaszolt: ,,Leányom, ne keressen mást, mint a teljesen csupasz keresztet. Ez édes dolog.'' Valószínűleg 1591 tavaszán -- mikor arról volt szó, hogy Mexikóba küldik -- kérette testvérét Ferencet, hogy földi életében még egyszer beszélhessen vele. Egy este, a titoktartás kötelezettsége mellett, a következôket mondta el neki. Amint valamelyik nap a kolostorban lévô feszület elôtt voltam (fivére nem pontosan emlékezett, mert nem feszület, hanem festmény volt), úgy tűnt nekem, hogy sokkal méltóbb helye lenne annak a templomban. Ott nemcsak a szerzetesek, hanem a hívôk is hódolhatnak elôtte. Miután az áthelyezés megtörtént -- a legmegfelelôbb helyre --, ima közben az Úr így szólt hozzám: ,,János testvér, kérj tôlem amit akarsz ezen szolgálatodért, mindent megteszek neked!'' Én azt válaszoltam: ,,Amit én kérek, az a szenvedés, amit érted akarok elviselni. Inkább a szenvedést kapjam, mint azt a sok megbecsülést, melyben minden érdem nélkül részesülök.'' Alonso atya szerint, bánásmódja annyira kedves és alázatos volt, és ezzel annyira megnyerte alárendeltjeit, hogy azok úgy szerették mint saját édesapjukat. Eljárásmódjára jellemzô a következô eset: Egyik este, mikor tilos volt a beszélgetés, miközben a folyósón járt, látott két beszélgetô atyát. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna nekik, puszta nézésével figyelmeztette ôket engedetlenségükre. Másnap az üdülési idôben hozzájuk csatlakozott és megkérdezte, hogy mirôl beszélgettek az este. Mindketten mellébeszéltek. Erre ô pontosan megmondta, hogy ki mit mondott. Az atyák nagyon csodálkoztak azon, hogy hogyan világosította fel ôt Isten a dolgokról. Tudták, hogy beszélgetésüknek más tanúja nem volt, és azt ô nem hallhatta meg. Fivérének, Ferencnek tett vallomásából, valamint lelki gyermekeihez intézett leveleibôl kitűnik, hogy Jézus iránti szeretetbôl szenvedélyesen ölelte magához a keresztet. Nemcsak, hogy nem kerülte a szenvedést, hanem örvendezve ment elébe, és szinte jólesô érzéssel merült annak tisztító lángjába. Ami az igazi misztikust megkülönbözteti a többitôl, az nemcsak a vezeklés és mindenféle fájdalom elviselésére irányuló óhaj, hanem az egyre növekvô vágy a megaláztatások után. Ezt annyira szomjazza, hogy valósággal elvárja a gyalázatot Krisztus szeretetéért. Közben azonban Doria Miklós céltudatos lépéseket tett, hogy gátat vessen a teréziánus reformok keresztülvitelének. Ennek a lelkületnek a hangadói Keresztes János elsô definitor és Grácián Jeromos provinciális atya, továbbá Jézusról nevezett Anna anya voltak. Ez utóbbi vette át Teréz anya szerepét, annak 1582 októberében bekövetkezett halála után. Tehát elsôsorban ôket kellett elhallgattatni. Doria Miklós adminisztrációja, a Definitórium, 1588 májusában megfosztotta Grácián atyát aktív és passzív választójogától és minden hivatalától, mind saját rendtartományában, mind pedig az egész Rendben. Sôt késôbb, azért, mert elöljáróit megbírálta, kitaszították a Rendbôl. Az 1588. júniusi madridi nagykáptalan János atyát még elsô tanácsosnak nevezte ki. Két évvel késôbb, az 1590. évi madridi rendkívüli nagykáptalanon egy szabálymódosítással kapcsolatban, Doria elképzelésével szemben a nôvérek oldalára állt. Az 1591. évi madridi káptalan minden rangjától megfosztotta és mint egyszerű atyát küldte Segoviába. Anna anyától pedig három évre elvették az aktív és passzív választójogot. ======================================================================== Tűzpróba Madridban 1591. június 1-jén újabb rendi káptalan kezdôdött. Ezen a hat rendi tanácsos, a tartományfônökök és azok kísérôi vettek részt. Mikor János atya Segoviából útnak indult, az ottani zárda fônökasszonya kifejezte abbeli reményét, hogy mint a nôvérkolostorok elöljárója fog visszatérni. Ô azonban így válaszolt neki: ,,Leányom, ha tudná, hogy én milyen másra gondolok. Megmondom, hogy amikor a káptalan lefolyását imában Istennek ajánlottam, úgy tűnt nekem, hogy engem megfognak és egy sarokba dobnak.'' Ahhoz, hogy megmondja, mi lesz a sorsa, nem volt szükség külön isteni sugallatra. Beosztása már most sem volt olyan biztos, mint két évvel ezelôtt. Viszonya P. Doriához, a Rend helyettes fônökéhez nagyon feszült volt. János atya példaképe volt a tökéletes engedelmességnek, de tisztségében tudott függetlenül véleményt alkotni, és azt tiszteletteljesen, de szabadon kimondta felettesei szemébe is. A szolgalelkű alárendeltség idegen volt tôle. Így két témában, mely P. Doriának szívügye volt, szembekerültek egymással. Ez a két kérdés a nôi kolostorok irányításának módja, és Grácián atya ügye, kivel szemben P. Doria erôs ellenszenvvel viseltetett. A nôi kolostorok irányításának ügye bonyolultabbá vált. A Rendi Tanács véleménye szerint az apácák irányításában, és minden zárdával kapcsolatos ügyben a Rendi Tanács az illetékes. Ettôl féltek a nôvérek, minthogy így fennállt egy bürokratikus, személytelen vezetés nyilvánvaló veszélye. Elsôsorban attól tartottak és nem alaptalanul, hogy a Rendi Tanács a szabályokat -- melyeket egyébként a pápai nuncius már megerôsített -- és az elôírásokat tetszése szerint módosítani fogja. Ezért azt kívánták, hogy a pápa bocsásson ki egy brévét, melynek értelmében a Rendi Szabályok nem változtathatók meg. Nevezzen ki továbbá számukra egy sarutlan atyát, aki ôket a Rendi Tanács beleszólása nélkül vezeti. Ezt a madridi fônöknô, a Jézusról nevezett Anna -- még Terézia életében -- négy vagy öt fônöknôvel megbeszélte. Amikor ezt P. Doria látogatása alkalmával elôterjesztette, az lelkesen beszélt ennek elônyeirôl. De a fônöknô nem elégedett meg ezzel és a beszélgetést ügyesen úgy irányította, hogy P. Doria az összes nôvér jelenlétében, kénytelen volt megerôsíteni, hogy az egyszemélyes irányítást helyesli. Maga is hajlandó volna gyalog Rómába menni, hogy a pápától egy brévét eszközöljön ki a nôvérek Rendi Szabályainak megerôsítésére. Minthogy az ügyben semmi sem történt, a nôvérek egy tekintélyes világi papnak adták át, aki a kívánt értelemben kiállított brévét ki is eszközölte. Így a kármelita apácák, habár alárendeltjei maradtak a sarutlanoknak, de függetlenné váltak a Rendi Tanácstól. Saját elöljárójuk is lehetett. Az apácák ilyen önkényes eljárását az öntudatos Doria nem tudta elviselni, és hátbatámadásnak tekintette. Az volt a véleménye, hogy ezek után a zárdához semmi köze sincs. Keresztes János nem fogadta el ezt az értelmezést, mert az kemény és igazságtalan volt, tekintettel arra, hogy az apácák nem akartak kiválni a Rendbôl, csak a Rendi Tanácstól akartak függetlenek lenni. Keresztes János ennek következtében, súlyos ellentétbe került felettesével. A húrt még jobban feszítette az a körülmény, hogy a Lisszabonban tartózkodó Grácián atya lépéseket tett annak érdekében, hogy Keresztes János legyen a nôvérek biztosa, vagy vizitátora. P. Doria arra gyanakodott, hogy ebben János atya keze is benne van, pedig tévedett. Minthogy János atyának erényei és hivatali beosztása folytán igen erôs erkölcsi hatalma volt, P. Doria azt feltételezte, hogy ellene dolgozik, és terveit veszélyeztetheti. Ebben tévedett, mert Keresztes János ellensége volt minden helytelen eljárásnak. Véleményét mindig nyíltan megmondta, és semmit sem tett titokban. A másik ügy, mely János atyát szembe állította P. Doriával, Grácián atya ügye volt. P. Doria ellenséges érzülettel viseltetett P. Gráciánnal szemben és ôt legszívesebben kitaszította volna a rendbôl. Ezzel szemben Keresztes János, habár nem értett egyet minden pontban P. Grácián magatartásával, nem tudta elviselni a vele szemben tanúsított ellenséges érzületet. P. Grácián sokat tett a reformok érdekében, és Szent Teréz bizalmasa is volt. János atya jól ismerte az események szerencsétlen kimenetelét. Errôl Evangelista János atya tudósított bennünket. Még Segoviában történt: Evangelista János atya a priorhoz ment, hogy vele valamit megbeszéljen. Minthogy Keresztes János éppen elragadtatásban volt cellájában, nem zavarta ôt. Az elsô adott alkalommal azonban megkérdezte, hogy milyen élményben volt része. Keresztes nem akart róla nyilatkozni. János atya sürgetésére azonban, azzal a feltétellel, hogy az ô életében nem beszél róla, a következôket mondta: ,,Láttam a rendfônök helynökét és a definitorokat, amint bementek a tengerbe. Utánuk kiáltottam, hogy jöjjenek vissza, mert megfulladnak! Úgy láttam, hogy a víz elôször a lábszárukig, majd térdig és végül derékig ért. Közben állandóan kiabáltam, hogy álljanak meg. Nem tudtam semmi mást elérni, mint, hogy ne menjenek tovább és ne fulladjanak meg.'' Evangelista János hozzáteszi, hogy ez akkor volt, mikor Grácián ügyét tárgyalták. A ,,kiabálás'' azokat a leveleket jelenti, melyeket János atya P. Doriának és a definitoroknak küldött. A levelek bátrak és erôteljesek voltak. Mivel azokat P. Evangelista János is elolvasta, ô az egyik elküldésérôl lebeszélte, mert véleménye szerint nehézségeket okozhat. János azt mondta, hogy kötelessége lelkiismerete szerint cselekedni. Az elmondottakból láthatjuk, hogy Keresztes János a felismert igazság és igazságosság mellett mindig kiállt. Tette ezt anélkül, hogy figyelembe vette volna a másik vagy akár a saját személyét. Emiatt nem volt népszerű több elöljáró szemében. Ezek közé tartozott P. Doria is, aki benne terveinek kerékkötôjét látta, s igyekezett ôt félreállítani. Így még azok a káptalani tagok, akik elvileg helyeselték Keresztes János felfogását, sem mertek kiállni mellette. Emiatt szóba sem jöhetett, hogy ô legyen a zárdák elöljárója. P. Doria tervei kivitelezésében segítségére jött, hogy Mexikóból -- az ott megalapítandó tartomány részére -- tizenkét atyát kértek: közéjük Keresztes János is jelentkezett. Néhány nappal a káptalan bezárása után érkezett meg Rómából XIV. Gergely pápa brévéje. Ez V. Sixtus brévéjét, mely a szerzetesnôk vezetésére vonatkozott, P. Doria és a Rendi Tanács kívánságának megfelelôen megváltoztatta. Így már feleslegessé vált, hogy János atyát az országon kívüli beosztásba helyezzék. P. Doria arra gondolt, hogy Segoviába küldi priornak. Mikor János atyát errôl értesítették, ô ezt nem vállalta, azzal, hogy nem kíván többé semmilyen vezetô beosztásban lenni. Inkább saját lelke üdvének akar élni. Ezek után P. Doria úgy rendelkezett, hogy menjen Andalúziába, anélkül, hogy számára meghatározott házat jelölt volna ki. A madridi káptalan döntését a szerzetesházak felháborodással fogadták. Nem így János atya, aki teljesen alávetette magát Isten akaratának. Álláspontját a Jézusról nevezett Annának írt levelében a következôképpen indokolta: ,,...számomra nagyon kedvezô, amennyiben szabad és mentesített vagyok a lelkekkel való gondoktól, ha akarom, Isten jóvoltából megízlelhetem a békét és az egyedüllétet, önmagam és minden dolog elfelejtésének élvezetes gyümölcsét. Jó ez mások számára is, ha látják, hogy engem félretettek, mert így mentesek lesznek azoktól a hibáktól, melyeket az én nyomorúságom folytán elkövethettek volna.'' Mihelyt bizonyossá vált elutazásának idôpontja, elbúcsúzott barátaitól és a kármelita nôvérektôl. Azok mind csodálkoztak, hogy bár tudták milyen nagyon szenved, mégis mennyire vidám és nyugodt. Mikor Penyalosa Annától elbúcsúzott, az elôkelô hölgy sírva kérdezte: ,,Hogyan, Atyám, Ön elmegy és engem itt hagy?'' Az Atya így vigasztalta ôt: ,,Ne szomorkodjék! Utánam fog küldeni és el fog engem hozatni.'' Akkor még senki sem értette ezeknek a szavaknak az értelmét. Azonban két évvel Ubedában bekövetkezett halála után, Dona Anna és testvére, a holttestet Madridon keresztül átszállíttatták Segoviába. A segoviai nôvérekre mély benyomást tett megtámadott egészsége, de még inkább az a nyugalom és derű, amely lelkét eltöltötte. Amikor a történtekre célozva kérdéseket tettek fel neki, csak annyit mondott: ,,arról ne beszéljünk!'' Mikor közölte úticélját, az egyik nôvér így szólt: ,,De hova megy fôtisztelendôséged! Hiszen Penyuela elhagyatott és barátságtalan vidéken van!'' Így válaszolt: ,,A kövek között inkább otthon érzem magam, mint az emberek között.'' P. Diego, aki a segoviai szerzetesházban utódja lett, így nyilatkozott róla: ,,Nagyon sok utánozni valót találtam abban, amit példája, erényei és erkölcsei által felépített, nem csak a szerzetesházban, hanem a világiak körében is, akikkel kapcsolatban volt.'' János atya ebben az idôben valóságos üldözésnek volt kitéve. Evangelista Diego atya nem elégedett meg azzal, hogy János atyát munka nélkül lássa, hanem láthatólag kereste az alkalmat arra, hogy ôt megalázza. Néhány nappal a káptalan után, mikor János atya még Madridban volt, az üdülési órában felmerült egy lelki téma. A Misztikus Doktor a vitában az ôt jellemzô hozzáértéssel és utánozhatatlan átéltséggel szólalt fel. Mindenki figyelmesen és lelkesen hallgatta. Evangelista Diego, aki szintén jelen volt, ezt nem tudta elviselni és visszaélve új definitori rangjával, udvariatlanul és megvetô szavakkal felszólította, hogy hallgasson. Ô azonban, mintha nem is neki szólnának ezek a megalázó szavak, melyeket ez a hiú és gyűlölködô fiatalember mondott, mosolygó arccal fogadta. A János atyával szembeni ellenszenv és bizalmatlanság egyesek részérôl nagyra nôtt azalatt a hónap alatt, melyet még Madridban töltött. Az egyik atya bizalmas utasítást kapott a madridi priortól, hogy ne veszítse ôt szem elôl. Keresztes János errôl valahonnan tudomást szerzett, és még bíztatta is az atyát, hogy csak teljesítse kötelességét. ======================================================================== Penyuelában és Ubedában Mint láttuk, XIV. Gergely pápa brévéjének következtében Keresztes János jelenléte Spanyolországban nem jelentett veszélyt P. Doriának, tervei keresztülvitelében. Minthogy János atya határozottan visszautasította a segoviai házfônöki beosztást, mert teljesen remete életet kívánt élni, így P. Doria ôt Andalúziába küldte. 1591. augusztus 10-én érkezett La Penyuelába, ahol nagy örömmel fogadták. Minthogy az út több mint 300 km, azt erôsen megrendült egészségi állapota miatt valószínűleg több pihenôvel tette meg. Ha Kasztíliából Andalúziába megyünk, az elsô konvent Penyuela. Amint ide megérkezett, azonnal írt Jézusról nevezett Antal atyának, a tartományfônöknek. Jelezte, hogy alattvalója kíván lenni és kérte rendelkezését, hova menjen és mit tegyen. Minthogy a választást rá bízták, így Penyuelában maradt. A kolostor a Sierra Morena keleti nyúlványain helyezkedett el. Zord, hegyes vidék, terebintfákkal, vadfügével, erikafákkal és illatos füvekkel borítva. Ez számára az egyedüllét és a csend hona volt. Itt minden idejét, melyet a közösségi programok nem foglaltak le, belsô imában töltötte. Részben cellájában, részben a kert elhagyatott helyein, vagy pedig a hegyen tartózkodott. Pirkadat elôtt kelt fel, elhelyezkedett a kertben a füzek között egy árok partján, melyben víz folyt. Térdre ereszkedett és elvégezte reggeli imáját. Máskor nem elégedett meg a kerttel, hanem engedélyt kért a priortól, hogy kimehessen a hegyre és ott kedve szerint átadhassa magát az isteni szemlélôdésnek. Ilyenkor gyalog ment egy fákkal körülvett forráshoz. Ott térden állva, összetett kezekkel -- mindig így imádkozott -- addig tartózkodott, míg csak nem hallotta a harang hangját, amely valamely közösségi foglalkozásra szólította. Majd visszatért kis cellájába, melyben ágyként egy gallyakból összerótt, szalmával összefont alkalmatosság szolgált. Ez idô tájt írt a ,,Guadalcazari képek''-rôl, mely azonban sajnos elveszett. Itt dolgozta át nagy művét, a Szellemi páros éneket. Egyébként mindenben olyan engedelmes volt, mint egy novícius. Nem engedett meg semmiféle megkülönböztetést a maga javára, még az étkezésben sem, habár beteg volt. Mint a többieknek, élelme babbal és árpával kevert búzakenyér és némi fôtt zöldség volt. Néha lelkipásztori munkát is végzett a 15 km- re lévô Linaresben. Ha az ilyen utak alkalmával nagyon gyöngének érezte magát, megbízta kísérôjét, hogy hozzon magával kenyeret az útra, amit aztán egy patak partján elfogyasztottak. Július végén vagy augusztus elején nagy veszélybe került a kolostor. Kristóf testvér ugyanis a learatott gabonaföldön a gyomnövényekbôl tüzet gyújtott. A tarló szárai magasak voltak. Hirtelen szél kerekedett, és a tűz a kolostor felé vette irányát. A templom már füsttel volt tele, és úgy látszott, hogy már nincs menekvés. Míg a többiek az oltással foglalkoztak, János letérdelt a tűz elôtt és imádkozott. Az pedig nem terjedt tovább. Ebben a testvérek csodát láttak. Egyik este fenyegetô zivatar felhôi gyülekeztek az égen. Mindenki attól tartott, ha kitör, elpusztítja a szôlôt az olajligettel együtt. De János megnyugtatta ôket, hogy ne féljenek. A kolostorhoz ment, az égre emelte szemeit, majd keresztet vetett a négy égtáj felé. A zivatar egyszerre úgy eltűnt, mintha elfújták volna. A testvérek csodálkozva adtak hálát érte Istennek. A penyuelai kolostorban nagyon hiányzott az Istenanyáról nevezett János testvér, aki jól értett a mezôgazdasághoz. Súlyos betegen Baezában feküdt. Mikor egy alkalommal róla beszéltek Keresztes János elôtt, megkérdezte, hogy miért nem hozzák haza. Az atyák megmondták, hogy nem lehet, mert annyira beteg. Erre bíztatta ôket, hogy hozzák csak ide Penyuelába, meglátják, meg fog gyógyulni. Végül is elküldtek a betegért egy testvért. Azt mondta az aléltan fekvô betegnek, hogy jöjjön vele, mert Keresztes János atya várja ôt. Erre a beteg kinyitotta szemeit, erôre kapott és határozott hangon így szólt: ,,Induljunk hát!'' Penyuelába való megérkeztekor a Szent átölelte, és az Istenanyáról nevezett János testvér ezt követôen munkaképessé vált. Közben János atya a levelekbôl szomorú dolgokról értesült. Vádaskodások folytak ellene. P. Diegónak, a 31 éves vizitátornak adatokat kellett volna gyűjtenie P. Grácián ellen. Küldetését arra is felhasználta, hogy a nôvérek megfélemlítésével és félrevezetésével hamisan beállított tényekrôl jegyzôkönyveket vegyenek fel Keresztes János ellen. La Penyuela priorja és szerzetesei azt tanácsolták neki, hogy tiltakozzék ez ellen a vikárius generálisnál. Ô azonban inkább választotta azt, hogy csendben elviseli a fájdalmas és borzasztó rágalomhadjáratot. Nem panaszkodott, de leveleiben elejtett egy-egy kifejezésbôl megállapítható, hogy mennyire szenvedett. Még Doria is megállapította, hogy ezekre a dolgokra a vizitátornak nem volt felhatalmazása, és Keresztes János ellen emelt vádak alaptalanok. Mikor olvasni kezdte a rágalmazó jelentéseket, rendkívül mérges lett. Az 1594. évi káptalanon történt a felelôsségre vonás. János atya súlyos büntetést kapott. A hamis vádiratot, mint nagy értéket megôrizte. Közben a megfélemlített granadai nôvérek, egy táskára való iratát és levelét, nehogy az Diego kezébe kerüljön, elégették. Egyesek arra gyanakodtak, hogy Keresztes Jánost ki akarják a Rendbôl taszítani és ezért igyekeztek tönkretenni a becsületét. Mikor erre figyelmeztették, ô ezt válaszolta: ,,...édes fiam, sohase féljen attól, mert hiszen a ruhától csak azt lehet megfosztani, aki nem akar megjavulni, vagy megtagadja az engedelmességet. Márpedig én mindig kész vagyok jóvá tenni összes hibámat és engedelmeskedni, akármilyen büntetést rójanak is ki rám. Igen, inkább meghalni, inkább elpusztulni, mint vétkezni.'' Júniusban a Mexikóba induló atyák készülôdtek az útra. Közben János atyát rosszullét fogta el. Alattomos láz gyötörte, mely begyulladt jobb lábától eredt. Eleinte nem tulajdonított ennek jelentôséget, de a többiek sürgetésére törôdnie kellett betegségével. Szent Hilárionról nevezett Ferenc atya is ugyanattól a betegségtôl lett rosszul. Ô azt javasolta, hogy menjenek együtt Baezába. Minthogy a baezai zárda perjele Keresztes Jánost igen tisztelte, nála kedves fogadtatást és gyöngéd ápolást remélhetett volna. Viszont az ubedai perjeltôl minden egyébre számíthatott, mint barátságos bánásmódra, mert azt egyszer valami hibájáért szigorúan megrótta. János atya ezért beteg testvérének azt mondta, hogy menjen Baezába, és ott kezeltesse magát, ô maga viszont Ubedába megy. 1591. szeptember 28-án hagyta el a penyuelai kolostort. Egyik régi barátja, hogy megkönnyítse az utat, szamarat bocsátott rendelkezésére, hajcsárral. Az utazás igen fájdalmas volt. Beteg lába annyira fájt, mintha lefűrészelték volna. Napokon keresztül egy falatot sem tudott enni. Ezért csak nehezen tudta a kis szamarat megülni. Már mintegy 38 km utat tettek meg, mikor a Guadalimar folyóhoz érkeztek. Kísérôje azt ajánlotta, hogy pihenjenek egy kicsit és egyen valamit. A pihenésbe János atya beleegyezett, de enni csak spárgát kívánt, aminek ekkor nem volt évadja. Beszélgetés közben észrevettek egy kövön egy csomag spárgát. Miután gazdáját hiába keresték, elvitték, és az árát a kôre helyezték. János atya már halálosan beteg volt, mikor megérkeztek az ubedai kolostorba. Itt a testvérek nagy kedvességgel fogadták, hiszen akadtak, akik az ô alattvalói voltak. Ôk nagyon örültek, hogy ismét együtt lehetnek vele. Ezek ismerték erényeit és atyai vezetési módszerét, de nem így volt a priorral, P. Krizosztom Ferenccel. Ennek oka egyébként az volt, hogy P. Ferenc prior alkalmatlan egyéniség volt bármilyen közösség vezetésére. Soha nem felejtette el, hogy mikor János atya beosztottja volt, néhány alkalommal figyelmeztetésben részesült. János atyát a perjel a legrosszabb cellába helyezte el, melyben mindössze fekvôhely és egy feszület volt. Az orvos orbáncot állapított meg. A fertôzést kezdetben rosszul kezelték, s ennek következtében sok gennycsomó keletkezett a beteg lábfején. A legnagyobb középen, ahol a keresztrefeszítéskor Jézus lábát szöggel verték át, a csontok és az idegek találkozásánál. Szentünk sebe váladékával átitatott ruhájából -- amint azt kortársai állították -- kellemes illat áradt. Ezért mikor mosás közben az ô ruhája a többi ruha közé keveredett, János atyáét rögtön ki lehetett választani. A perjel, Krizosztom atya rosszindulatú magatartása Szentünkkel szemben késôbb sem változott meg. Amiben csak tudott, kellemetlenkedett neki. Betegsége ellenére is arra kötelezte, hogy részt vegyen a közösségi gyakorlatokon. Mikor egy alkalommal János atya kimentette magát, hogy nem tud elmenni az ebédlôbe, a prior hívatta és keményen megdorgálta az egész közösség elôtt. Megtiltotta, hogy bárki is látogassa a beteget az ô külön engedélye nélkül. Mikor pedig látta, hogy Bernát testvér nagyon szolgálatkész János atyával, ráparancsolt, hogy többé ne merjen hozzá bemenni. Ezek után Bernát testvér írt a provinciálisnak, az öreg Antal atyának. Az azonnal Ubedába ment és alaposan megfeddte a perjelt szeretetlensége miatt. Néhány nappal Ubedába való megérkezése után, János atyán a baj teljes erôvel kitört. Fekvôhelyérôl többé nem tudott felkelni. Antal atya még Ubedában volt, mikor az orvos megállapította, hogy az eddigi kezelés nem elégséges. Csonthártya gyulladás következtében, sebészi beavatkozásra volt szükség. Ô ebbe nem csak beletörôdött, hanem szeretettel is fogadta, mert betegsége Jézus öt szent sebére emlékeztette. Az egyik lábsebe középen volt, éppen ott, ahol Jézus lábán a szög helye lehetett. Ez volt a legnagyobb. A sebekbôl bôségesen áradt a genny, föl kellett tehát tárni a lábnak és a lábikrának egy részét, hogy meg lehessen találni a bajnak a fészkét, és azt megfelelô módon kezelni. Az orvos, elôre látva az igen nagy fájdalmat, azt mondta János atyának, hogy a műtétet csak másnap fogja végrehajtani. Ugyanakkor beletette a sebbe a szondát és belemélyítette kését. A beteg odanézett a sebre, s látta, hogy az fel van vágva, a csontok és az inak szabadon vannak a saroktól egészen a lábikra felsô részéig. Az orvos utólag ezeket mondta: ,,János atya az elképzelhetô legborzasztóbb kínokat viselte el, éspedig páratlan türelemmel.'' A romlott hús kimetszett darabjai, a genny és a vér egy porcelán csészében voltak. Egy fejfájós beteg hozzáért és a baja azonnal megszűnt. Annak ellenére, hogy János atya azért is akart Ubedába menni, mert ott nem ismerték, rövidesen híre járt, hogy a házban van egy szent és sokan érdeklôdtek állapota felôl. Maga az orvos is félrerakott a felhasznált kötszerekbôl saját betegei részére. Erénye legbuzgóbb propagálója kezelôorvosa volt, aki ismerte betege kezeléssel járó nagy fájdalmait, és látta, hogy azokat milyen türelemmel és minden panasz nélkül viseli el. Ugyanakkor azt tapasztalta, hogy mindig istenes dolgokról beszél vele. Nemsokára mindenki róla beszélt, részvéttel osztoztak bajában és boldogok voltak, ha valami szolgálatot tudtak neki tenni. A baj azonban mindig tovább terjedt testében. Mikor Lukács testvér megfordította ôt, a vesék táján két gennyedô tályogot talált. Az orvos megvizsgálta és megállapította, hogy újból metszésre van szükség. Erre János így szólt: ,,Az semmit sem tesz, ha szükség van rá. Legyen meg az Úr szent akarata!'' -- és még maga sürgette a műtétet. ,,Nincs az az ember, aki ezt ki tudná bírni'' -- mondta az orvos. A gennybôl délelôtt is és délután is 2-3 csészére valót gyűjtöttek össze, és csodálatos módon, annak nem volt rossz szaga. Azonos volt a kötszer illatával. Olyan volt az illata, mint a rózsáé. Az a két fiatal leány, akik mosták ruháját és a kötszereket, versengtek, hogy melyikük végezze el a munkát. Végül is naponta egymást felváltva dolgoztak. Egy alkalommal a betegápoló áttette a derékaljra, hogy megvethesse ágyát. Mikor vissza akarta tenni, János kérte, engedjék ôt magát visszamenni, úgy ahogy tud. Mikor megvizsgálták, kiderült, hogy vállán is van egy ökölnagyságú tályog, melybôl másnap igen sok gennyet nyomtak ki. A beteg most sem panaszkodott. A sebek, valamint gyengesége megakadályozták abban, hogy helyzetet változtasson. Már alig tudott beszélni. Idôrôl idôre csak röpimákat mondott, vagy a szentírásból vett idézeteket. Minthogy csak könnyű ételt tudott enni, amivel a kolostor nem tudta ellátni, egy jótevô család küldte be nap nap után az ételt. Dona Claranak nem okozott nehézséget az élelem beszerzése, mert a kereskedôk szívesen szolgáltatták ki az árút még a bolt kinyitása elôtt is, ha arról volt szó, hogy valami Keresztes János részére kell. A szakácsnôk azt állították, hogy a számára küldött leves a fazékban megszaporodott, míg ugyanabban a kosárban más részére küldött leves változatlan maradt. Ezt a jóakaratú külön fôzést Szentünk késôbb leállította, hogy ne részesüljön különleges elbánásban. Sok emlék maradt fenn arról, hogy milyen módon viszonozta a beteg az iránta tanúsított gondoskodást. Egy alkalommal a többiek mind temetésen voltak, és az -- akkor még világi -- Szent Józsefrôl nevezett Péter testvér volt a ház felügyeletével megbízva. Neki az a gondolata támadt, hogy az olyan rettenetesen szenvedô János atyának a fájdalmait egy kis zene talán enyhítené. Ezért zenészeket hívatott. Ezt megtehette, hiszen a perjel távollétében, ô volt a ház ôrizetével megbízva. Mikor a zenészek megérkeztek, János atya úgy határozott, hogy ha már Isten megajándékozta ezekkel a nagy fájdalmakkal, melyeket azért szenved el, hogy érdemei nagyobbak legyenek, nem lenne helyes, ha azokat zenével és szórakozással csökkentené. Ezért megkérte a testvért, hogy a zenészeket ajándékozza meg valamivel és küldje el. Szerzetestársai és a világiak gondolkodásával élesen ellentétben állt Krizosztom Ferenc prior magatartása. Mikor a La Penyuela-i prior, Diego atya meglátogatta, arcára volt írva megrökönyödése, látva, hogy a perjel sajnálja a betegtôl az ételt. Hazatérve, a ház szerzetesei számára szép mennyiség búzát, a beteg számára pedig 6 tyúkot küldött. Az ubedai prior eljárásának az oka nem a kolostor szegénysége volt, hanem személyes ellenszenve a beteg iránt. Bernárd testvér, aki János atya cellájában aludt és gondoskodott róla, tanúsította, hogy a perjel még azt sem akarta megengedni, hogy a szennyes kötéseket kimossák. Mint mondta: ,,Alig hihetô, hogy hogyan viselkedett a beteggel szemben és hogy mennyire megalázta. János atya azonban mindezt zúgolódás nélkül viselte.'' A Szent leveleket mondott tollba. Ápolója néha azt vette észre, hogy elragadtatásban van. Ezek elôfordultak az orvos jelenlétében is. Ô ilyenkor úgy határozott, hogy a szükséges kezelést csak akkor végzi el, ha majd magához tér betege. ======================================================================== Utolsó napjai János atya december 6-tól gyakran kérdezte, hogy milyen nap van. Mikor az orvos közölte vele, hogy nemsokára meg fog halni, így kiáltott fel: ,,Laetatus sum in his, quae dicta sunt mihi: in domum Domini ibimus!'' Megörültem, mikor azt mondták nekem: Az Úr házába megyünk. Az atyák el akarták hozni neki a szent Útravalót, de ô azt mondta, hogy majd idejében kérni fogja. December 7-én, azaz a Szeplôtelen Fogantatás vigíliáján, állapotában rosszabbodás állt be. Erre mutatott a láz emelkedése is. Ekkor már tudta, hogy mikor fog meghalni. Halálának napjáról és órájáról ugyanis a Szűzanya 8 nappal elôbb tájékoztatta. ,,Jól tudom - - mondta --, hogy a mi Urunk irgalmat akar velem gyakorolni és megadja nekem azt a kegyelmet, hogy a matutinumot már az égben mondjam.'' 12- én gyertyát kért, és elégette vánkosa alatt ôrzött levelezését, nehogy megtudják, kik voltak a barátai és ebbôl kellemetlenségük származzék. 13-án ágyához kérette a perjelt. Mély alázattal kért bocsánatot tôle mindazokért a hibákért, amelyeket esetleg elkövetett, valamint azért a fáradságért, melyet ápolóinak okozott. Végül elkérte a perjeltôl a rajta lévô ruhát, hogy abban temessék el. Késôbb a perjel, Krizosztom atya háromszor is odatérdelt a haldokló ágya mellé és megtörve bocsánatot kért tôle, hogy a ház szegénysége miatt nem tudott többet tenni érdekében. A beteg azt válaszolta, hogy teljesen meg van elégedve, és így is többet kapott, mint amit megérdemelt. Majd arra buzdította a perjelt, hogy bízzék az Úr Jézusban, mert eljön az idô, mikor a háznak meglesz mindene, amire szüksége van. A perjel zokogva ment ki a cellából, annyira meghatották a Szent alázatos szavai. Halálát várva, Keresztes János a nap folyamán többször is megkérdezte, hogy milyen nap és hány óra van. Mikor érdeklôdtek, hogy miért teszi ezt, azt felelte: ,,Hála Istennek, a matutinumot már az égben fogom énekelni.'' Betegsége alatt mindig nagyon fegyelmezett és összeszedett volt, de ezen a utolsó napon hallgatagsága és nyugalma még jobban feltűnt. Szemeit lehunyva tartotta, olykor azonban kinyitotta ôket, s szeretettel tekintett egy rézbôl készült feszületre. Délután három órakor a beteg magához kérette Sebestyén atyát, akit ô öltöztetett be és szenteltetett pappá. Bizalmasan közölte vele, hogy generálissá fogják választani. Továbbá egy fontos üzenetet hoz tudomására a rendtartomány fejlôdésével kapcsolatban, melyet továbbítania kell az elöljáróknak. Sebestyén atya akkor nem tulajdonított nagy jelentôséget a hallottaknak, mikor azonban az üzenetet továbbította, s látta annak szerencsés következményeit, a Szentnek ezen közbelépését csodának tekintette. Keresztes János délután öt órakor boldogan mondta, hogy már az éjjel az égben lesz. Ezután kérte a betegek szentségét. Nagy áhítattal vette fel, és maga felelt a pap imáira. Antal atya szólt hozzá, de ô bocsánatot kért, hogy nem tud válaszolni, mert ,,elemészti a fájdalom.'' Mindenkitôl bocsánatot kért, majd kérte a perjelt, hogy hozzák neki a Szentostyát imádásra. Néhány idôsebb rendtag ott akart maradni a betegnél, de ô küldte ôket lefeküdni, mert még elég idô van. Kilenc órakor lelkesen mondta, hogy még három órája van, mert ,,Incolatus meus prolongatus est.'' Száműzetésem meghosszabbíttatott. Ezután újra imába merült és olyan nyugodtan feküdt, hogy halottnak gondolták. Tíz órakor, mikor megszólalt a harang, megkérdezte, hogy mire harangoznak. Mikor azt felelték, hogy a szerzetesek most mennek matutinumra, ô így szólt: ,,Én pedig Isten irgalmából majd fenn az égben fogom elmondani a Szűzanyával.'' Tizenegykor feltűnô frissen felült ágyában és így szólt: ,,Hála Istennek, milyen könnyen érzem magamat.'' Körülbelül féltizenkettôkor elküldte Szent Józsefrôl nevezett Pétert a rendtagokért, mert ,,közeledik az idô''. Akik indulóban voltak a matutinumra, mintegy tizennégyen vagy tizenöten, bementek a cellájába. Mikor beléptek, a falra akasztották égô lámpásaikat. Azt kérdezték a Szenttôl, hogy érzi magát. Erre ô megfogta a mennyezetrôl lelógó kötelet, s abba kapaszkodva, felült az ágyában és így szólt:. ,,Atyáim, nem volnának olyan szívesek velem elmondani egy De profundist, nagyon jól érzem magamat.'' A szerzetesek készek voltak erre. Egyszerre csak egy fényes gömb tűnt fel a cella mennyezete és az ágy lába között. Úgy ragyogott, hogy teljesen elhomályosította a szerzetesek lámpáinak és a cellában elhelyezett oltáron égô öt viaszgyertya fényét. János nem tudta az összes zsoltárt végig mondani. Visszafeküdt, mondván, hogy fáradtnak érzi magát. Újra kérdezte: ,,Hány óra van?'' Azt felelték neki, hogy még nem ütötte el az éjfélt. ,,Akkor már ott leszek Isten elôtt, s mondom a matutinumot.'' A testvérek tiltakoztak. Ôk bíztak az Úristenben, s remélték, hogy vissza fogja adni János atya egészségét. Az atyák áldását kérték, s mivel a provinciális megparancsolja, megadta nekik. Buzdította ôket, hogy legyenek engedelmesek és tökéletes szerzetesek. Mialatt a Recommendatio animaet mondták, János atya jelt adott, hogy szakítsák félbe. Azt kívánta, hogy olvassanak neki valamit az Énekek énekébôl. A perjel megtette. A Szent megismételt néhány szeretettôl lángoló verssort, s azt mondta: ,,Micsoda drágakövek!'' Valamivel éjfél elôtt odanyújtotta feszületét valakinek e szavakkal: ,,Fogja a feszületet!'' Azután mindkét karjával a takaró alá nyúlt, s kezeivel elrendezte egész testét. Azután újra átvette a feszületet, s elkezdett hozzá gyöngéden beszélni. Miközben a jelenlevô világi úriembertôl visszavette a feszületet, az megragadta a kezét és megcsókolta. ,,Nem adtam volna oda -- mondta --, ha tudtam volna, hogy ily sokba fog kerülni.'' A San Salvador templomának tornyán tizenkettôt ütött az óra. ,,Diego testvér -- mondta a haldokló --, intézkedjék, hogy harangozzanak matutinumra, mert itt az ideje!'' ...Mikor Keresztes János meghallotta a harang szavát, a feszületet kezében tartva így szólt: ,,Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet.'' Azután körültekintett a jelenlévôkön, mintegy búcsúzva tôlük, s megcsókolta a feszületet. Ebben a pillanatban -- mondta Diego testvér -- nagy fényességet láttam az ágyon. Gömb alakú volt s úgy ragyogott, mint a nap és a hold. Úgy, hogy az oltáron levô gyertyák és a cellában levô két mécses egészen elhomályosodott, mintha csak köd szállt volna rájuk. Mikor Diego látta, hogy a Szent nem mozdul többé és nincs benne élet, így szólt: ,,A mi Atyánk fölment az égbe ezen fény kíséretében.'' Ezzel Ferenc atya és Máté testvér segítségével azonnal hozzáfogott, hogy fölravatalozza a Szentet. Csodálatosan kellemes illat áradt a súlyosan beteg és sokat szenvedett testbôl. Éjfél után egy óra tájban a szerzetesek visszajöttek. Valamennyien odamentek hozzá és szeretettel csókolgatták lábait és kezeit. Odakint szakadt az esô. Minthogy nagy néptömeg gyűlt össze, a perjel megparancsolta, hogy nyissák ki az összes kapukat. A szűk cellában mindenki igyekezett magának egy kis ereklyét szerezni. Levágott egy kis hajat, vagy legalább egy ruhadarabot. János haláltusa nélkül halt meg. Arca nyugodt, derűs és sajátságosan fehér színű lett, ami sem a halottak, sem pedig az ô szokott élô arcszínével nem egyezett. A sebekbôl rózsaillat áradt. 1591. december 14-e volt. Mint Krizosztom atya tudósít bennünket, János testvért az ubedai kármelita rendház templomában temették el. Nagy tömeg jelenlétében, mely megtöltötte az egész templomot úgy, hogy alig maradt ember az utcákon. A kor szokásának megfelelôen, a sírt bôven behintették oltatlan mésszel. Közvetlenül a temetés után, bámulatos dolgok és csodák következtek be, melyek közül csak kettôt említünk meg. Az egyik, hogy az enyészet nem vett erôt testén, a másik pedig, hogy testi ereklyéin a megfeszített Krisztus stigmái jelentek meg. Errôl a soha nem hallott csodáról ma is látható hiteles képeket, rajzokat és feljegyzéseket készítettek. A holttestet 1593-ban titokban átvitték Segoviába. Mikor errôl az ubedaiak tudomást szereztek, nagy és folyamatos tiltakozásba kezdtek. Ennek eredményeképpen egy pápai brévé úgy intézkedett, hogy a szent test jelentôsebb részeit vissza kell vinni Ubedába. Ez meg is történt. Életszentségét elôször csak öt évvel halála után, 1596-ban említi VIII. Kelemen pápa bullája. Boldoggá X. Kelemen pápa avatta 1675-ben. 1726-ban pedig XIII. Benedek szentté, XI. Pius pápa 1926-ban pedig az egyházdoktorok sorába emelte. ======================================================================== Külsô megjelenése Elizeus atya, aki különbözô alkalmakkor gyakran tárgyalt Szentünkkel, így rajzolja meg portréját: ,,Közepes, inkább alacsony termetű, komoly arcú, tiszteletre méltó, kissé barna arckifejezése kellemes. Beszédmódja nyugodt, nagyon átszellemült és vonzó azok számára, akik hallgatták vagy érintkeztek vele. Ez nagyon jó hatást tett azokra a férfiakra és nôkre, akik vele beszéltek, mert ôk is átszellemültté, istenfélôkké és erénykedvelôkké váltak. A gyakori ima és az Istennel való beszélgetés révén ismerete és véleménye emelkedett volt. Minden kétségre, melyet ebben a tárgyban eléje tártak, nagy bölcsességgel válaszolt. Mindazok, akik tôle tanácsot kértek, nagyon meg voltak elégedve azzal, és nagy elôrehaladást értek el. Az összeszedettségnek és a kevés beszédnek volt a barátja. Ritkán és nagyon mértéktartóan nevetett. Ha mint elöljáró valakit megfeddett -- és ez gyakran elôfordult --, azt szelíd szigorral tette. Buzdított az atya szeretetével, és mindezt csodálatos derűvel és komolysággal.'' Mint majd látni fogjuk, az elmondottakat sokan megerôsítették olyanok, akik ismerték vagy kapcsolatban álltak vele. Testalkatára vonatkozó megbízható kép nem létezik. De vannak olyan adatok, melyek alapján arckifejezése és egész megjelenése meglehetôsen nagy pontossággal meghatározható. Ha az Ubedában ereklyeként tisztelt lábszárcsont után ítélünk, megállapítható, hogy alacsony termetű volt. Felnôtt korában sem volt több 155 centiméternél. Ez a csont alig 34 cm hosszú. Alacsony termete azonban nem volt hátrányára, mert egyébként úgy látszik, széles vállú volt. A Vértanukról nevezett Elizeus szerint közepes testű ember volt, arca komoly, tiszteletreméltó, arcszíne kissé barnás, arcvonásai jóságosak, fellépése és társalgása nyugodt. Igaz azonban az is, hogy mint Alonso mondta: ,,Külseje és arca alkalmazkodott az ünnepekhez. A kínszenvedés ünnepein részvét és sajnálkozás tükrözôdött rajta. Karácsonykor gyöngéd szeretete a kis Jézus iránt. Mennybemenetelkor pedig olyan volt, mintha ô maga is fölmenne az égbe a mi Urunkkal. Ha pedig a Szűzanyának ünnepei következtek, akkor sugárzott róla az iránta való nagy szeretet. Amikor az elragadtatás bearanyozta és rendkívül megszépítette ezt a kissé barna arcot, semmi izgalom sem látszott vonásain, hanem csakis a magasságok békéje.'' Állandóan kis szakállt viselt. Minthogy mértékletes volt evésben és alvásban, testét pedig állandóan fenyítette, sovány volt. Alázatos megjelenéséhez tartozott az öreg, szűk, durva anyagból készült szerzetesi ruha. Köpenye -- úgy tűnik -- kecskebundából készült és annyira egyszerű volt, hogy feltűnést keltett az alcalai káptalanon. Nem volt szép ember, de nem is volt csúnya. Szent Péterrôl nevezett Mária mondta, hogy ,,úgy látta mint egy felséget, aki sokkal nagyobb, mint a földnek bármely embere.'' Ami erkölcsi értékeit illeti, soha sem volt heves, türelmetlen, zavart. Sohasem beszélt emelt hangon. Változatlanul derűs volt, minthogy nem voltak szenvedélyei. Minden testi és lelki indítás tökéletes mestere volt. Állandó, minden túlzástól mentes, szelíd öröm öntötte el arcát. Ellensége volt a melankolikus lelkületnek. Ha alattvalói közül valamelyik szomorkodott, megfogta a kezét és addig sétált vele a kertben vagy a mezôn, míg nem lett vidám és optimista. Szerette az egyszerűséget és menekült attól, hogy fitogtassa hatalmát. Együtt végezte beosztottaival a legalacsonyabb rendű munkákat, mint a takarítást és a mosogatást. Az ebédlôben mint elöljáró, gyakran felkelt helyérôl, és átvette a könyvet a felolvasótól, míg a többiek be nem fejezték az étkezést. A szabadidôben vagy kis kosarakat font vagy fafaragást végzett. Mindenkihez kedves volt, sohasem rendelkezett parancsoló módon. Ritka bölcsessége volt mások irányításában. Ezzel magyarázható, hogy azok, akik már egyszer voltak alattvalói, kérték a magasabb elöljáróktól, hogy helyezzék át ôket olyan kolostorba, ahol Keresztes János az elöljáró. Senki sem hallotta, hogy másokról kedvezôtlenül beszélt volna, még azokról sem, akik ellene voltak. Nem tűrte el, hogy jelenlétében zúgolódjanak. Ezt a hibát szigorúan büntette. Mindig kereste az alkalmat, hogy a távollévôk jó tulajdonságait és erényeit dicsérje. Voltak kedvenc témái is: a ,,semmik'', melyekrôl ,,A Kármelhegy útja'' című munkájában írt: ,,Légy mindenkivel szemben azonos szeretettel! Ne szeresd az egyik személyt jobban a másiknál!'' Finom lelke szerette a tisztaságot mind az oltárszolgálatnál, mind pedig saját maga körül. Életének ezen vonásain kívül vannak mások is, melyek kiegészítik egyéniségét, szellemiek és morálisak. Ezeket megismerhetjük halhatatlan műveiben. A Kármelhegy útja és A lélek sötét éjszakája tükrözi uralkodó értelmét, a Szellemi páros ének képzelôtehetségét, és az Élô Szeretetláng izzó szívét. ======================================================================== Írásai Elsô irodalmi szárnypróbálkozásai, amelyekrôl tudunk, a novíciátusban, azaz 20-21 éves korában voltak, versek, hôsköltemények formájában. Salamancai tanulmányai idején írt egy értekezést a szemlélôdésrôl, melyet tanulótársai kiválónak minôsítettek. Ezek közül egy sem maradt fenn számunkra. Nem bizonyítható, de feltehetô, hogy a sarutlanok alkotmányának megszerkesztésében is része volt. Mint az avilai Megtestesülésrôl nevezett zárda gyóntatója, nemcsak szóbeli irányítást adott a rábízott nôvéreknek, hanem kis papírszeletekre írt buzdításokat is. Anna-Mária, egyik volt lelki gyermeke arról panaszkodott, hogy egyet sem ôrzött meg ezekbôl. Ebben az idôben készítette dolgozatát, válaszát a ,,Vejamen''-re (gúnyolódás). Sajnos, ez szintén elveszett. Úgy tűnik, hogy a mű aprólékos és rendszeres tanulmány volt, melyben a Szent önmagunk teljes megtagadását hirdette 34 éves korában. A jelek szerint, ez lehetett A Kármelhegy útja elsô változata. Elsô írásai melyek fennmaradtak számunkra, költemények toledói fogsága idejébôl. Meg lehet állapítani, hogy melyek azok a versek, amelyeket ott szerzett. A calvariói rendház volt az -- ahová fogsága után került -- ahol megkezdte nagy művei elkészítését. Elôször Avilában papírszeletekre írt különálló mondatokat az általa vezetett apácák és gyónógyermekei számára. Azután írta az értékes Elôvigyázatossági szabályokat, majd a Lelki páros ének néhány versszakának magyarázatát és néhány oldalt A Kármelhegy útjából. Mikor a szerzô megkezdte nagy műve, A Kármelhegy útjának megfogalmazását, ezeket a részleteket, minden változtatás vagy javítás nélkül beleépítette abba. Életének -- ebbôl a szempontból -- leggazdagabb idôszaka a granadai volt. Ekkor fejezte be A Kármelhegy útját és írta A lélek sötét éjszakáját, majd Jézusról nevezett Anna nôvér ösztökélésére a Szellemi páros éneket és a Júda nimfái utolsó versszakait, végül Anna Penyalosa kérésére 15 nap alatt megírta az Élô Szeretetlángot. Említésre méltó, hogy a Szellemi páros ének magyarázatát vagy legalább is annak egy részét térdenállva írta. Műveit nem tartotta titokban. A nôvérek másolták és terjesztették. A Kármelhegy útjának egyes nehezen érthetô részeit maga magyarázta meg a szerzeteseknek. A könnyebb érthetôség céljából egy rajzot is készített, melyet könyve elejére helyezett. A Magányos veréb sajátosságai című kis dolgozatában a remeteéletet, a magányosságnak és a tökéletességnek jelentôségét taglalja a tökéletességre vezetô úton. Keresztes János irodalmi és tudományos tevékenysége nem zárult le Granadával. Igaz, hogy megszakításokkal, de késôbb is tevékenykedett. Penyuelában, tehát közvetlenül halála elôtt, írt egy könyvet A guadalcazari képek csodái címen, mely azonban elveszett. Ebben az idôben írt egy újabb, teljesebb, rendszerezettebb magyarázatot az Élô Szeretetlánghoz; ezeknek kéziratai megsemmisültek. Mint azt a granadai Augusztina anya tanúsítja, ezeket maga a szerzô semmisítette meg az 1591. év utolsó hónapjaiban, hogy ne kerüljenek bizonyítékként üldözôi kezébe. Keresztes Jánost egyes kortársai és a XX. század egyes írói is, hajlandók misztikus műveit mint önálló oszlopot nézni, amely nincsen kapcsolatban az ôt megelôzô hasonló irodalommal. Ez tévedés, de meg kell mondanunk, hogy ezek az elôdök, források, lényeges jelentôséggel nem bírnak. Tanításában nem jelöl meg a Szentíráson kívül semmi más forrást, mint saját és mások tapasztalatait, melyek párosultak a szükséges tudománnyal. Így képes volt megkülönböztetni és értékelni az összes elemet, mely az adott kérdésben közrejátszott. Mivel érdemelte ki Szent János az egyháztanítói címet? Bár műveinek 2x500 oldal terjedelme elmarad Szent Ágoston 20 fóliánsa mögött, de e két kötet tartalmával úgy belevilágított a lelki élet sötét zugaiba, hogy azóta sem éri utol senki és mindenki az ô nyomdokain halad. Legfôbb érdeme, hogy ismertette a lelki élet bizonyos szakaszain bekövetkezô rettenetes lelki fájdalmakat és sötétséget, melyre más lelki tanítók csak a türelem tanácsát adták. Szent János kimondta, hogy azokat a Szentlélek belénk áradó kegyelmének sugara okozza, mikor megvilágítja elôttünk lelkünk állapotát, hogy mily messze vagyunk Isten tisztaságától, tökéletességétôl. De az ugyanakkor belénk öntött isteni szeretet miatt e látvány úgy kínozza a lelkeket, mint a purgatóriumban levôket a tisztító tűz. Arra is megtanít a ,,Misztikus Doktor'', miként vezeti át a Szentlélek kegyelme a lelket a cselekvô, ún. ,,szerzett'' szemlélôdésbôl, ami lényegében a saját értelmünkkel és akaratunkkal végzett elmélkedésnek a megszokott felsô foka, affektív, érzelmi ima, abba a magasabb rendű imába, hol már maga a kegyelem ébreszti szívünkben Isten szeretetét. Eleinte szinte észrevétlenül, sôt talán éppen az imént említett lelki sötétségek és kínok közepette, de azután megjelennek a felsôbb fokok, mint a nyugalmi ima vagy az egyesülô ima stb. Ezekhez bizonyos külsô jelenségek, mint elragadtatás stb. nem szükségesek. A Szent Doktor óva int tôlük. Egy a szükséges: Isten akaratának keresése és teljesítése. Vos Gábriel belga kármelita atya azt tanácsolja, hogy Keresztes Szent János műveibôl a Szellemi páros éneket és az Élô Szeretetlángot olvassuk el elôször. Kezdjük azokkal Szent János tanulmányozását és csak azután vegyük sorra A Kármelhegy útját és A Lélek sötét éjszakáját. Ezt a sorrendet azzal indokolja, hogy akik csak a Kármel útját olvassák, rideg, félelmetes szentnek képzelik ôt az önmegtagadás exkluzív szigorával. Ellenben a boldogító istenszeretetet ünneplô Cantico és Flama viva úgy lelkesít és megerôsít minket, hogy vállalni fogjuk a Kármel útja keményebb eszközeit is ily nagy célhoz. János melegszívű, gyengékkel együttérzô volt gyermekkora óta. Éppen ô volt a túlzók megfékezôje. Vos Gábriel atya Keresztes Jánosról tartott római konferenciáival és könyveivel úgy felvillanyozta Rómát, hogy ennek eredményeként a Szentszék a kármeliták római Szent Teréz és Szent János kollégiumát 1957-ben kinevezte a Teológia spirituális Pápai Fôiskolájává. Ez 1964- tôl doktorátust is ad a lelki élet tudományából. Nagy része van abban is, hogy XI. Pius pápa egyházdoktorrá avatta Avilai Szent Terézt és Keresztes Szent Jánost, rendalapító társát. Mind a kettôt, mint az imaélet mestereit. ======================================================================== Keresztes Szent János életének fontosabb állomásai Függelék 1542 Juan de Yepes y Alvarez születése Fontiverosban. 1548 A család Arévalóba költözik. 1551 A család Arévalóból Medina del Campóba költözik. 1552 János árvaházba kerül. Tanulni kezd. 1557 Kórházi betegápolóként dolgozik. 1559 Megkezdi humán tanulmányait. 1563 Medina del Campóban belép a kármelita rendbe. 1564 Novemberben fogadalmat tesz és a salamancai egyetemen megkezdi filozófiai tanulmányait. 1567 Pappá szentelik. Szeptemberben megismeri Avilai Szent Terézt és elkötelezi magát a Kármel reformja mellett. Októberben visszatér Salamancába, hogy teológiát tanuljon. 1568 Augusztusban Szent Terézt Valladolidba kíséri, majd Durvelóban együttesen megalapítják az elsô sarutlan kolostort. Neve ettôl fogva: Keresztes János. 1569 Elöljáró és novíciusmester lesz Durvelóban és Mancera de Abajóban. 1570 Az egész durvelói konventet átköltözteti Mancerába. Októberben Pastranában megszervezi az újoncnevelést. 1571 Igazgatója lesz az Alcala de Henaresben alapított új kollégiumnak. 1576 A ,,sarus kármeliták'' üldözik és Medinában fogságba vetik, de a nuncius segítségével rövidesen kiszabadul. Szeptemberben részt vesz az elsô almodovari káptalanon. 1577 December 2-án a ,,sarusok'' ismét elfogják és Toledóban fogságba vetik. 1578 Augusztus közepén megszökik toledói börtönébôl. Októberben részt vesz az illegális almodovari ,,sarutlan kármelita'' káptalanon, ahol a calvariói kolostor vikáriusává nevezik ki. 1579 Június 13-án Baezába megy egy ,,reformkollégium'' alapítása céljából, melynek egyszersmind igazgatója lesz. 1580 Meghal édesanyja. 1581 Részt vesz az alcalai káptalanon. Harmadik definitornak választják meg. 1582 Társalapítója a granadai nôi kolostornak. Január végétôl priorja a Los Martires kolostornak. 1583 Részt vesz az almodovari káptalanon. Újra megválasztják granadai priornak. 1585 Malagában nôi kolostort alapít. Részt vesz a lisszaboni káptalanon. Megválasztják második definitornak. Pastranában, a lisszaboni káptalan folytatásán, az andalúziai tartományfônök helyettesévé nevezik ki. 1586 Cordobában kolostort alapít. Augusztusban mellhártyagyulladásban megbetegszik. Szeptemberben egy madridi nôi kolostor alapításánál segédkezik. Októberben Manchuelában, decemberben Caravacában alapít kolostort. 1587 A valladolidi káptalanon felmentik definitori és az andalúziai vikárius provinciálisi hivatala alól, de harmadik alkalommal is megerôsítik granadai priorságát. 1588 Részt vesz Madridban az elsô általános ,,sarutlan kármelita'' káptalanon, ahol megválasztják elsô definitornak, a Consulta harmadik tanácsosának, priorja lesz a segoviai háznak és P. Doria vikárius generális távollétében annak helyettese. 1590 Részt vesz a második madridi káptalanon. 1591 Részt vesz a harmadik madridi káptalanon, ahol megfosztják minden rangjától. Augusztusban, mint egyszerű szerzetes érkezik meg La Penyuelába. Szeptemberben megbetegszik és 28-án Ubedába viszik, ahol december 14-én, 49 éves korában meghal. 1593 Földi maradványait átviszik Segoviába. 1675 Január 25-én X. Kelemen pápa boldoggá avatja. 1726 December 27-én XIII. Benedek pápa szentté avatja. 1926 Augusztus 24-én XI. Pius pápa egyházdoktorrá avatja. 1927 Október 11-én testének jelentôsebb maradványait visszaviszik Ubedába. ======================================================================== Idegennyelvű szavak, kifejezések magyarázata Függelék Alpargata: Kendertalpú saru. Spárgából font papucs, házi használatra, szigorú klauzúrás zárdákban. Beáták, beginák: Közös házban, fogadalom nélkül együtt élô, vallásos életre vállalkozó nôk, többnyire szerzetesrendek vezetése alatt. Brévé: Egyszerűbb formában, egyszerűbb stílusban szerkesztett, kisebb jelentôségű kérdést érintô pápai irat. Breviárium: 1.) Katolikus zsolozsmáskönyv, papi hivatalos imakönyv. 2.) Jeles írók, szentek mondásainak, tanításának áttekintô gyűjteménye. Bűnbevalló káptalan: A Rendi szabályok elleni vétségeknek, hibáknak, a közösség elôtti bevallása. Ceremoniale: Szertartáskönyv; az egyházi szertartások elôírásos rendjét tartalmazó szabálygyűjtemény. Consulta: A spanyol tartományfônök Rendi Tanácsa. (Csak rövid életű volt. Minthogy népszerűtlenné vált, eltörölték.) Definitor: Rendi tanácsos. Disciplina: 1.) A fegyelem, a szabályok szigorú megtartásának neve. 2.) Zárdákban az ostorozás neve. Nagy hibákért lehet nyilvános, a fônök osztja. Általában önostorozás, akár együtt egy sötét teremben, akár egyedül. 3.) Jelenti az ostorozáshoz használt zsinórból font ostort (flagellum). Generális: Általános rendfônök; férfi szerzetesrend legfôbb elöljárója. Generális vicarius: Az általános rendfônök helyettese. Grammatica: Nyelvtan, a középkori egyetem alsó kurzusában, az Artesben szerepel. Inkvizíció: Az uralkodóház egységes ideológiájának megôrzésére az egyháziak által gyakorolt politikai-rendôri intézmény, törvényszék a középkorban (egyes országokban a XIX. sz. közepéig) a keresztény egységet megbontó eretnekség üldözésére és elnyomására. Inkvizítor: Az inkvizíciós törvényszék bírája, szigorú vallató, nyomozó. Kanonizálás: 1.) Szentté avatás. 2.) Törvényesítés, szabállyá változtatás. Kámzsa: 1.) Szerzetesi öltözet, vagyis csuha (rendszerint csuklyával). 2.) Egyedül a csuklyát, vagyis a ruha fejre fölhúzható részét is jelentheti. Káptalan: 1.) A kanonoké: a püspök tanácsadó papi testülete. 2.) A szerzetes rendekben: Közös törvényhozó gyűlés, mely lehet: -- általános, vagyis nagykáptalan az egész rend számára; -- tartományi, egy bizonyos terület kolostorai részére; -- házi- vagy konventkáptalan az egyes kolostorok szerzetesei részére. Klauzúra: A kolostornak a világiaktól elzárt, csak külön egyházfôi engedéllyel látogatható része. Kongregáció: 1.) Kúriai igazgatási hatóság, pápai minisztérium. 2.) Egyszerű fogadalmas szerzetesrendek. 3.) Katolikus hitbuzgalmi egyesület. Konstitúció: 1.) A pápának egyházfegyelmi ügyekben kiadott irata. 2.) Alkotmány (országoké). 3.) A szerzetesrendek Alapszabálya (regula) után következô Szabályoknak nevezett szerzetesi törvények. Konszekráció: 1.) Szentmisében az átváltoztatás. 2.) Felszentelés. Valamely személy vagy tárgy ünnepélyes Istennek szentelése krizma kenettel, szemben az egyszerű szenteltvízzel adott megáldással, amit benedikálásnak neveznek. Konvent: A katolikus egyházban: szerzetestelep, szerzetesház, testület, papi, vagy szerzetesi közösség. Konventuálisok: 1.) A kolostor közösségének, a konventnek jogos tagjai. 2.) Rendekrôl szólva az enyhébbek irányzata, pl. konventuális ferencesek. Ellentéte az obszerváns. Ugyanez az értelme a kármelita renden belül a frappánsabb ,,sarus'' -- ,,sarutlan'' elnevezésnek. Konzultor: A római kongregációk szakértô, tanácsadó, ügyvizsgáló tagjai. Ha a fôelöljáró tanácsának a neve Consulta, akkor a tanácsosok konzultorok. De általában Definitórium a fôtanácsos testület neve és a tanácsosok definitorok vagy asszisztensek. Kórista: Kórus tagok, akik a karimát, zsolozsmát végzik. A nem kóristák a laikus dolgozó rendtagok. Kórus: Kar és maga a hely is, ahol a zsolozsmát végzik, többnyire a fôoltár mögött vagy mellett. Licenciátus: 1.) Néhány külföldi egyetemen a doktorátust megelôzô vagy azzal egyenlô értékű tudományos fokozat. 2.) A középkori egyetemen tanításra jogosult személy. Matutinum: Szerzetesek éjféli vagy hajnali zsolozsmája. Mortifikáció: Sanyargatás, Isten szeretetébôl vállalt, fôképp testnek kellemetlen gyakorlat, lemondás, pl. böjt, vezeklôöv, önostorozás. Fô a belsô önmegtagadás: az önakarat és szenvedély legyôzése. Nagykáptalan: Egy szerzetesrend fô gyűlése (Rómában), vagy a rend azon monostorában, ahol a generális székel. Novícius: 1.) Próbaidôs szerzetesújonc. 2.) Szerzetes növendék fogadalomig. Nuncius: A Vatikán diplomáciai képviselôje valamely országban. Ordinárium: 1.) A katolikus egyház istentiszteleti rendjét leíró szertartáskönyv. 2.) A zsolozsmáskönyvben az ,,általános rész''. Pátens: 1.) Kiváltságlevél. 2.) Kinevezési okirat. 3.) Nyílt parancs. Perjel: 1.) Rendház elöljárója. 2.) Házfônök. 3.) Prior. Perjelség: Olyan rendház vagy kolostor, melynek perjel áll az élén. Picaros: Csavargó (spanyol szó). Prima: Elsô napközi imaóra. Régen reggeli ima, ma a reggeli dicséretbe van beolvasztva. Prior: Házfônök, perjel. Perjel a prior latin szó elmagyarosítása. Proprium (szemben a ,,commune''-val): 1.) Saját tulajdon. 2.) Egy szent saját miséje. Provinciális: A szerzetesrend tartományfônöke. Recommendatio animae: Lélekajánlás: haldoklók melletti egyházi ima. Rekreáció: 1.) Közös felüdülésre szánt együttlét. 2.) Beszélgetô óra. Rektor: Egyházi nevelô-oktató intézmény elöljárója, igazgató Skapuláré: Vállruha. 1.) Régi szerzeteseknél a rendi ruhát kötényként védô, vállról elôre és hátra függô, az öltönnyel egy anyagból, szövetbôl való ruhadarab. 2.) Ebbôl fejlôdött ki a világi hívek által viselendô kis skapuláré, mely többnyire szentképpel van díszítve vagy hímezve. Lelki kiváltságok fűzôdnek hozzá. X. Pius éremviselésre változtatta. Skolasztika: Az Egyház hivatalos bölcselete és a ráépített teológia. Skolasztikus: A skolasztikával foglalkozó személy vagy skolasztikára vonatkozó dolog; pl. tanár, iskola, tantárgy stb. Skolasztikus disputa: Skolasztikus szabályok szerint folyó, ünnepélyes, filozófiai vagy teológiai vita. Tabernákulum: Oltárszekrény, szentségház, az oltáriszentség ôrzésére szolgáló díszes szekrényke. Tunika: Rövid alsó ing, alsóruha. Vesperás: Délutáni, esti zsolozsma, ima. Vesperás mestere: Az a tanár, aki délután tanított, mert akkor volt az órája. Vigília: 1.) Virrasztás. 2.) Az ünnep elôestéje. 3.) Éjszakai zsolozsma. Vikárius: Helynök. Vikárius generális: 1.) Általános helynök. 2.) Nem önálló elöljáró, hanem valamely egyházi, vagy kolostori elöljáró helyettese. Ha önálló, akkor a fôelöljárónál kisebb rangú elöljárót jelent. Vizitátor: Ellenôrzést végzô egyházi személy. ======================================================================== Forrásmunkák Függelék Johannes Boldt: Johannes vom Kreuz Mainz: Matthias Grünewald Verlag. 1990. Crisogono de Jesus: Jean de la Croix sa vie Edition du Cerf 1982. Erika Lorenz: Licht der Nacht Verlag Herder Freiburg im Breisgau 1990. E. Specker: Johannes vom Kreuz Lehrer der Mystik Verlag Josef von Matt, Stans, 1957. P. Bruno a Jésus-Marie: Keresztes Szent János életrajza Fordította: Szeghy Ernô Keszthely, 1936 Szeghy Ernô: Keresztes Szent János művei Budapest, 1926.