Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Szokolay Zoltán Kovácsházi keresztút Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Mi történt? Kukucs Mária-nap Makón Kukucska Akció! Vörös advent, vörös karácsony Megtisztítjuk községünket Szigorúan titkos Igét hirdet a párt ökle Minden kényszer nélkül, helybenhagyólag Egy legendás alak a háttérben Hibát követtünk el Tanúvallomások 45 év múltán Dr. Németh Alajos naplójából Intézkedést nem igényel 776 nap után ,,Erôsen fasiszta beállítottságú'' Látogatóban Drégelyi Bélánál Látogatóban Marycz Máriánál Utószó Képek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1994-ben jelent meg az Írmag Lap- és Könyvkiadó Bt. kiadásában (1188 Budapest, Péteri út 30.) az ISBN 963 85165 1 8 azonosítószámmal. Ez az elektronikus kiadás a szerzô, Szokolay Zoltán engedélyévével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában van. A szerzôt a ,,szokolayűmatavnet.hu'' elektronikus címen lehet elérni. A program tartalmazza a könyv képanyagát fekete-fehér változatban, alacsony, képernyô felbontásban. A program csak 256 színű képernyôbeállítás mellett tudja a képeket hitelesen mutatni, ha ennél kevesebb szín van definiálva, a képek torzítva jelennek meg. Ebben az esetben állítsa át a képernyôt legalább 256 színre és indítsa újra a programot. A könyv képanyagát nyomdai minôségű 300 dpi felbontásban külön állományban adja közre a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár. Az állományok tömörítve az KHKUTKEP.ZIP nevű file-ban tölthetôk le. A ZIP file nagysága 4.198.322 byte és kibontás után a következô ,,bitmap'' formátumú állományok találhatók benne: Kattintson a file nevére, hogy lássa a képet! A file neve A file A kép mérete mérete (byte-ban) (pixel-ben) A kép tartalma ----------- ---------- ----------- ----------------------------------- marycz1.bmp 1.679.400 1080 x 1555 Marycz Gyôzô 1931-ben marycz2.bmp 1.491.710 1562 x 955 A kilenc testvér köszönti édesanyjukat születésnapján. A képen jobbról a második Marycz Gyôzô. marycz3.bmp 1.618.232 1562 x 1036 A Marycz testvérek édesanyjuk sírjánál 1943 novemberében. A képen balról az elsô Marycz Gyôzô. marycz4.bmp 1.601.932 1114 x 1438 Marycz Gyôzô marycz5.bmp 1.492.608 1472 x 1014 Mária és Irmuska 1963 januárjában, szeretett bátyjuk temetése után marycz6.bmp 1.567.512 1062 x 1476 Drégelyi Béla 1958-ban, amikor újra taníthatott ======================================================================== Elôszó Marycz Gyôzô atya már huszonöt éve halott volt, amikor elôször találkoztam a nevével. 1988-ban, egy koratavaszi reggelen elbóbiskoltam az orosházi vonaton, s mire felébredtem, két deres hajú férfi telepedett a szemben lévô ülésre. Nem hallottam, hogy elôzôleg mirôl beszélgettek, de amikor a szemem kinyitottam, az egyik éppen azt mondta a másiknak: ,,aztán ha kérdeznek, ne panaszkodj hangosan, mert neked is betapasztják a szádat, mint Marycz Gyôzô atyáét a kommunisták.'' Meg akartam tudni, hogy ki volt Marycz Gyôzô. Alkalmi útitársaim csak annyit tudtak róla mondani, hogy Mezôkovácsházán szolgált és a templomából vitték el a rendôrök. Faggatni kezdtem a kovácsháziakat, kérdezgettem a környékbelieket. A rendszerváltozás kezdetén Marycz Gyôzô esperes-plébános keresésére indultam. Kerestem ôt a történelem kegyetlen összefüggései között. Kerestem késôbb, amint lehetôségem adódott rá, a levéltárak és a belügyi archívum elsárgult irataiban. Makón megtaláltam a sírt is, ahol a teste nyugszik. Talán éppen azon a napon kezdtem ôt keresni önmagamban. Ma már nem is tudom, hogy melyikônk szólította meg elôször a másikat: én hívtam-e ôt elô a múltból, kérve, hogy legyen a segítségemre, avagy ô kérte, hogy vezessem vissza a mezôkovácsháziakhoz. Egyszer majd azt is elmondom, mennyi mindent köszönhetek neki. Ennél azonban fontosabb most a példa. Igen, a példa. Az övé és mindazoké, akik hűségesek tudtak maradni hitükhöz és népükhöz. Nem vagyok sem történész, sem jogász, sem író. Nem élhetek egyik műfaj elônyeivel sem. Nem közölhetek elegáns tanulmányt arról, hogy mennyi ellentmondás rejlik a forrásokban. Nem értekezhetek hűvösen az igazságtétel nehézségeirôl. Nem színezhetem át regénnyé a rideg dokumentumokat. Csak azt tudom felajánlani az Olvasónak, hogy komótosan jöjjön velem, töprengjen el minden szón, aztán az összefüggéseket lássa meg egyedül, s annak megfelelôen cselekedjen. Marycz Gyôzô atya 1994. június 26-án lenne száz esztendôs. ,,Olyan országban élünk, ahol újra megszólalhatna és hirdethetné Isten igéjét'' -- írnám születésnapja alkalmából. Ám hogy a mondat végére pont vagy kérdôjel kerüljön, azt majd együtt kell eldöntenünk. 1994. január 5-én ======================================================================== Mi történt? Dehát tulajdonképpen mi történt Marycz Gyôzôvel? Mikor, miért és hová vitték el a templomából? Ugyan kik emelnének kezet egy papra itt nálunk, Európa és a XX.század közepén? Az alaptörténet voltaképp nagyon egyszerű. Néhány mondatban hírül adható. Mezôkovácsházán 1949. január 4-én a helyi közigazgatás élén álló úgynevezett Nemzeti Bizottság egy Mindszenty József bíborost elítélô nyilatkozatot kívánt aláiratni a falu plébánosával. Amikor a plébános -- egyházi kötelmeire hivatkozva -- megtagadta ezt, felszólították, hogy a községbôl másnap reggel távozzon, mert a falunak ilyen papra többé nincs szüksége. Marycz Gyôzô ennek a felhívásnak sem tett eleget, sôt tudatta híveivel, hogy el akarják távolítani. Másnap, azaz január 5-én délelôtt 10 órától egyre növekvô számú tömeg gyűlt a templom köré a plébános védelmében. Piacnap volt, s a forgatagban a kommunisták is toboroztak: tüntetést kívántak szervezni a lelkész ellen. A plébánia kertjében tolongó tömeg azonban imádkozni kezdett, így a rendôrök nem tudtak közbeavatkozni. Este megkezdôdött a Vízkereszt vigíliáján szokásos szentségimádás. Ekkor már nagyon sokan voltak a templomban és a templom körül, gyertyákat hoztak, úgy virrasztottak. A Nemzeti Bizottság kommunista elnökét az asszonyok még délelôtt tojásokkal megdobálták és kosarakkal meglökdösték, ezért az kihívta a karhatalmat, amelyhez Makóról, majd Szegedrôl is érkezett erôsítés. A plébánost, valamint Nagy Tibor káplánt csak a hajnali órákban, csellel sikerült kicsalni a templomból. Másnap letartóztatták Drégelyi Béla tanítót is, mint a tüntetés egyik állítólagos szervezôjét. A tömeget feloszlatták, a templomból kijövôkrôl listát készítettek. Január 8-án, szombaton a kommunista diktátor, Rákosi Mátyás mondott nagyhatású beszédet Csanád megye székhelyén, Makón, ahol pártja rendkívüli nagyaktíva ülést tartott, a klerikális reakció elleni harc jegyében. Közben e napokban (így épp 8-án is) az Államvédelmi Hatóság teherautókkal szállította Mezôkovácsházáról Szegedre az embereket. Zömmel huszonéveseket, sôt fiatalkorúakat vittek el tanúvallomástétel végett. Többségük megúszta egy veréssel, ám például Kovalcsik Pál 23 éves fiatalember belehalt sérüléseibe. A halotti anyakönyv szerint a halál oka: vesebaj. A több napig tartó vizsgálat során körülbelül száz mezôkovácsházi fiatalt vittek be Szegedre és vertek meg. ,,Rendôrségünket a dolgozó nép szívébe zárta'' -- jelentette ki Kádár János belügyminiszter 1949. január 20-án a Parlamentben. Kovalcsik Pált január 28-án temették. Marycz Gyôzô, Nagy Tibor és Drégelyi Béla esztendôket töltött fogságban, bírósági ítélet nélkül. Mezôkovácsházán ôket többé nem látták. Ezek a szűkszavú tények, melyekrôl negyven év múltán,1989-ben szereztem tudomást. Ezek a tények akár egy rövid magánlevélben is megírhatók. Suttogva elmondhatók a konyhában, vagy közelebb húzódva egymáshoz a presszó asztalánál. Nemzedékrôl nemzedékre hagyományozható, hogy így volt, így történt, mi tudjuk, nem felejtjük, de kár beszélni róla, hiszen elmúlt, hiszen holnap is nap lesz, ne bolygassuk, de azért egy alkalmas pillanatban majd mégis mondd el a fiadnak te is, fiam. S ha idegen jô és errôl kérdezget, akkor mielôtt válaszolnánk, számoljunk százig és ezalatt gondoljuk át alaposan, hogy honnan jött, ki küldhette. Akiben megbízunk, annak elmondhatjuk. Jegyezd meg jól, édes fiam. A második alkalommal, mikor jöttmentként (avagy ahogy ott mondták: gyüttmentként) kérdezôsködtem, egy idôs asszony leírta nekem egy cédulára Marycz Gyôzô nevét -- ipszilonnal és cézével -- hogy helyesen tudjam majd írni én is a könyvben. A kis papírcsíkot összehajtogatta és olyan gyorsan, oly riadtan adta át, mintha valami tilalmasat cselekedne. Aztán már fordult is el, hogy neki mennie kell, de az utca végérôl még sokáig nézett utánam. Amikor harmadszor jártam Mezôkovácsházán, éppen egy kamaszfiú volt a friss szenzáció, aki -- talán társasága és olvasmányai hatására -- meggyilkolta és feldarabolta a testvérét. S mikor az 1949 Vízkeresztjekor történtekre tereltem a szót, beszélgetôpartnereim a katolikus ifjúsági egyletekrôl, mindenekelôtt a KALOT helyi csoportjáról emlékeztek meg, mondván: más volt még a mi fiatal életünk, mint a maguké. Tudtam már, hogy a ,,mi történt Marycz Gyôzôvel?'' csak a legegyszerűbb kérdés. Hogyan és miért történhetett meg mindez? Miféle hatalmas erô fordította egymás ellen azokat a falusi embereket, akik évszázadokon át megfértek együtt a közös ég alatt? Hol van ez a titokzatos erô? Szertefoszlott-e végleg, avagy itt lapul köztünk, megbúvik valakinek a zsebében, fiókjában, szándékaiban? Hol ez az erô? Itt rejtôzik-e még valahol, mint sugárzó tárgy, mélyen a rögök alatt -- és bármikor veszélybe sodorhatja az életünket? ======================================================================== Kukucs Csaknem fél évszázad múltán végre itt az ideje, hogy a kommunista párt boszorkánykonyhájába is bekukucskálhassunk. Az országos nagypolitika drámai eseménysora és annak nemzetközi összefüggésrendszere ma már többé-kevésbé ismeretes. Az 1988--90-es rendszerváltozás múlékony hevében történészek és írók hada igyekezett feldolgozni és elmagyarázni, hogy a hálás-háládatlan utókor madártávlatából (azaz megszépítô messzeségébôl) nézvést mi jellemezte hazánkban 1945 után a kommunista párt és az egyházak viszonyát. A kikényszerített ügyészségi felülvizsgálatot követôen bôvebb ismereteket szerezhettünk Mindszenty József hercegprímás meghurcoltatásáról, az iskolák erôszakos államosításáról, a hitoktatás visszaszorításáról, az egyházak elleni alig burkolt küzdelemrôl. Észlelhetôek voltak politikai gesztusok is: Mindszenty hamvai ünnepélyes külsôségek és példás biztonsági intézkedések közepette hazatérhettek, Pócspetriben emléktáblát leplezett le Boross Péter belügyminiszter. A keresztény értelmiség szemében szomorú jelképpé lett mindkét esemény: a hercegprímás elleni koncepciós eljárás és a nyírségi falucska nevéhez kapcsolódó justizmord. E két kiáltó példa óvatos körülírásán kívül azonban a nyilvánosság elôtt évtizedeken át szó sem eshetett azokról a történetekrôl, amelyekben a világnézeti konfliktus egy-egy község vagy intézmény határain belül is feloldhatatlanná vált, s a központi direktívák buzgó túlteljesítése tragikus (nem egyszer halálos) eseményekhez vezetett. Különösen gyakoriak és súlyosak voltak ezek az összecsapások 1948 tavaszán és nyarán, az iskolák államosításakor, majd 1949 elsô hónapjaiban, amikor Mindszenty letartóztatását követôen színvallásra igyekeztek kényszeríteni az alsópapságot, s a kommunista párt helyi vezetôi a ,,klerikális reakció fekete kezét'' gyanították minden olyan esemény mögött, amely szerintük a baloldal egyeduralmát veszélyeztethette. Köztudomású, hogy XII. Pius pápa 1945 szeptemberében nevezte ki Mindszenty Józsefet bíborossá, esztergomi érsekké, Magyarország hercegprímásává. A prímási méltóság alkotmányos jogkörét a debreceni ideiglenes országgyűlés is változatlanul érvényben hagyta, tehát a hatályos Alkotmány ismeretében Mindszenty József joggal tekinthette magát az ország elsô közjogi méltóságának. A hercegprímás ezzel a felelôsséggel lépett a közéletbe, eszerint fogalmazta meg állásfoglalásait a felvidéki magyarság üldöztetése ellen, a hadifoglyok hazahozatala érdekében, az indokolatlan kitelepítések és internálások ellen, a nemzeti kultúra és a keresztény erkölcs értékeinek védelmében, a megbékélés és a kölcsönös megbocsátás reményében. Mindez látszólag összecsengett a kommunisták véleményével, hiszen ugyanebben az idôben, azaz 1945. szeptemberében a Magyar Kommunista Párt választási programja imigyen szólt a néphez: ,,Az MKP a vallásszabadság biztosításáért száll síkra, tiszteletben tartja mindenki vallásos hitét, a magyar jövô biztosításáért, a haza felvirágoztatásáért együtt akar haladni a magyar nép hívô tömegeivel. Az MKP az egyházak és a magyar demokrácia közötti jó együttműködésért száll síkra, és ezért tiszteletben tartja az egyházak jogállását.'' A látszólagos idillnek azonban igen hamar, szinte az elsô pillanatban vége szakadt. A felek egyike (kell-e mondani, melyike?) ugyanis nem fogadta el a megbékélés, a demokrácia és a többpártrendszeren alapuló parlamentarizmus alapszabályait. Az 1945. november 4-i választáson a magyar nép többsége (58%-a) hiába szavazott a keresztény elvek védelmét ígérô pártra, a Független Kisgazdapártra. A kommunista párt ekkor csak 16 és fél százalékot ért el, ám ami nem sikerült nekik a szavazófülkékben, azt megvalósították a fehér asztaloknál. A kisgazdák kénytelenek voltak engedni a szovjet zsarolásnak, megkötötték a szükséges paktumot, nagykoalíciót hoztak létre, melyben minden meghatározó jellegű pozíció -- így a rendôrség és a közigazgatás is -- a kommunisták kezébe került. Rákosi Mátyásék pedig tüstént síkra szálltak, mert -- mint mondották volt -- együtt akartak haladni (valahová) a magyar nép hívô tömegeivel. 1946. február elsején kikiáltották a köztársaságot és megkezdôdött az a belpolitikai harc, az az ideológiai alapú szellemi polgárháború, amelyhez foghatót késôbb csak éppen e sorok papírra vetésekor, az 1990-es évek médiacsatáiban él meg az ország. Egyik oldalon álltak (és állnak) azok, akik keresztény Magyarországot akartak (és akarnak), mert úgy hitték (úgy hiszik), csak ennek van jövôje. Másik oldalon azok, akik szerint a keresztény hit a tudatlanságban gyökerezik, s mint meghaladott csökevény elôbb-utóbb kihal, s létrejöhet a ,,világnézetileg semleges'', azaz valójában egységesen ateista Magyarország, a szabadság és a demokrácia korábban moszkvai, manapság hollywoodi típusú eldorádója. 1946. március 24-én, az MKP országos értekezletén Rákosi Mátyás már meghirdette a klerikális reakció elleni harcot. Részlet a jegyzôkönyvbôl: ,,Fel kell vetnem még a reakcióval kapcsolatban a klerikális reakció elleni harcot. (Pfúj! Le Mindszentyvel!) Meg kell vallanom, Elvtársaim, hogy ezen a téren mi eddig túlságos tartózkodást tanúsítottunk. (Úgy van!) Az eredmény az lett, hogy ezt a tartózkodásunkat gyengeségnek tekintették és ettôl még szemtelenebb lett a klerikális reakció.'' A közbekiáltások híven érzékeltetik az összejövetel elv- és chartársi hangulatát. Fél évvel késôbb, az MKP III. kongresszusán, 1946. szeptember 29-én ugyanez a szónok már azt a vélekedést is kibocsátotta magából, hogy ,,a magyar egyházak kezdettôl fogva ellenszenvvel nézték a demokráciát''. Az ítélet kihirdettetett: az úgynevezett demokrácia érdekében le kell gyôzni az emberek hitét, térdre kell kényszeríteni az egyházakat. A magyar munkásmozgalom történetében ennek a harcnak nem volt számottevô gyakorlata. 1919-ben a Tanácsköztársaság 133 napja alatt néhány papot (így például a Komárom megyei Császár község plébánosát, Wohlmuth Ferencet, avagy a lovászpatonai Nagy Jenôt) kivégeztek ugyan, ám arra nem jutott idô, hogy a Belügyi Népbiztosság politikai osztályát vezetô Korvin Klein Ottó elképzeléseinek megfelelôen minden papot ellenforradalmárnak minôsítsenek és halálra ítéljenek. Az új idôk kifinomultabb módszereket kívántak. 1945 januárjában Rákosi nem tért haza üres kézzel a Szovjetunióból. Magával hozta például Jemeljan Jaroszlavszkij ,,Lenin, a kommunizmus és a vallás'' című könyvét, mely 1933-ban jelent meg Moszkvában. A jeles szerzôt, az ateizmus rendíthetetlen propagandistáját Rákosi már elsô moszkvai emigrációja idején, 1920 és 1924 között megismerte, rendszeresen forgatván a ,,'' (Istentagadó) című folyóirat számait, melyeknek Jaroszlavszkij volt a vezéregyénisége. Személyesen is találkozott vele, mint a Központi Bizottság titkárával. Két évtizeddel késôbb, a második világháború után hazatérve és az oly vágyott hatalomhoz hozzájutva Rákosi Mátyásnak és társainak már csupán át kellett ültetniük Jaroszlavszkij receptjeit a magyarországi gyakorlatba. A receptek gyűjteményét a mai olvasó magyar nyelven is megtalálhatja a közkönyvtárak raktáraiban, mert Jaroszlavszkij válogatott műveit ,,A kommunisták és a vallás'' címmel 1959-ben kiadta a Kossuth Könyvkiadó. Módszertani alapvetés gyanánt érdemes felidézni ebbôl a kötetbôl néhány nevezetes passzust. Ne gondoljuk, hogy e sorokat a kovácsházi kommunisták is olvasták, azt azonban igen, hogy Rákosi fénylô elméje ebbôl táplálkozott és 1948-ban már Csanád megyét is bevilágította. ,,Gondot kell fordítanunk az iskolára. Ha egy-egy régi nevelésben részesült tanító arról fog mesélni a gyermekeknek, hogy vegyenek példát az ég madarairól, mert lám, isten gondjukat viseli s nem gondolnak a holnapra, akkor bizony, mire felnônek, lépni sem tudnak a jóisten nélkül. Ezért komolyan törôdnünk kell a tanítókkal, a tanítóképzéssel, az iskolával.'' (155. oldal) ,,El kell jutnunk odáig, hogy minden munkás, kolhozparaszt és egyéni gazdálkodó megértse: mindenféle vallás kerékkötôje az új, jobb élet -- a kommunizmus -- építésének, s a szovjet rendszerrel harcban álló, a szocializmus építésével szembeszegülô kártevô elemek, kizsákmányolók, kulákok, spekulánsok és levitézlett urak eszköze.'' (154. o.) ,,A vallási csökevények ellen folytatott harcban különösen nagy szerepe van a vallásellenes propagandának és agitációnak. Nem csekély szerep jut a vallásellenes sajtónak is, amely lépten-nyomon leleplezi a vallás hazugságait, a papi csalást, a vallási ideológia ártalmas és reakciós jellegét. A sajtópropaganda fontos formája a propagandának, csak ügyesen kell élni vele.'' (194. o.) ,,Foglalkozzunk mindenekelôtt a hívôkkel. Használjuk fel a sajtót, a rádiót, a színházat, az üzemi és kolhozklubokat, a múzeumokat, a kiállításokat és a könyvtárakat, a zenét, a festészetet és a szépirodalmat; rendezzünk elôadásokat, kisgyűléseket és kérdés- felelet esteket. Vagy például írjunk ki vallásellenes vers-, novella-, karikatúra-pályázatot.'' (196.o.) ,,Gyermekek között is lehet vallásellenes propagandát folytatni, mégpedig igen eredményesen. Ebbôl persze összeütközések adódhatnak a szülôk és gyermekeik között. De az iskolában a gyermek végeredményben mégiscsak a tanító befolyása alá kerül, s ha a tanító jól látja el feladatát, tanítványa harmonikus világszemléletet alakít ki önmagában, sôt még szüleire is befolyással lesz.'' (100. o.) ,,A pedagógus legyen vallásellenes. (...) Nem mondhatja: Nekem már nagyon nehezemre esik megváltozni; valahogy majd csak leélem így is hátralévô idômet. Meg kell változni, még ha öreg is az ember -- ahogy közülünk is sokan öreg korukban jutottak más meggyôzôdésre. Hiszen mi, forradalmárok sem születtünk vallásellenesnek.'' (93.o.) ,,A vallás csak a holtakat vezetheti -- a sírba. A munkás- és paraszttömegek életét nem viszi és nem viheti elôbbre.'' (127.o.) Jaroszlavszkij magvas gondolatainak további ismertetésétôl (papírtakarékosság okán) eltekintünk. Talán ennyit is elegendô összevetni a hűséges magyarországi tanítványok gyakorlati munkáival (Pócspetritôl Mezôkovácsházán át Dabas-Sáriig). 1947 nyarától a harc már nemcsak a választási gyôzelemért és a politikai hatalomért folyt, hanem a lelkekért is. S ebben a harcban minden fél azokkal az eszközökkel élt, amelyek ideológiájával összhangba hozhatók voltak. Ki a besúgói hálózatot, az erôszakot és a választási csalást tartotta üdvözítônek, ki pedig az imádságot. Mindszenty javaslatára a katolikus püspöki kar meghirdette, hogy az 1947/48-as esztendô országos Mária-év lesz. A megnyitó ünnepséget 1947. augusztus 15-én tartották Esztergomban. Szózatában Mindszenty József ekkor így fogalmazott: ,,A múltnak tanulságai útmutatói a jövendônek. Egyént, családot, nemzetet nem engedünk testünktôl, lelkünktôl idegen gondolatokba beöltöztetni. Ragaszkodunk tépett hazánknak a múltból örökölt, a jövôben hűen ôrzendô, kipróbált nagy történelmi alapjaihoz, s -- akár titokban, akár nyíltan -- ápolni fogjuk fenntartó erôinket''. A Mária-év keretében a hercegprímás országjárásra indult és útjának minden állomásán nagyhatású beszédeket tartott. A Mária-év rendezvényein sokkal többen voltak, mint az MKP és az SZDP választási gyűlésein, melyeket Rákosi Mátyás, Marosán György és társai celebráltak. Az átmenetileg hátrányos helyzetű fél tehát fordulatról ábrándozott, s nem hiába, hiszen a ,,fordulat éve'' kifejezést 1948-ra vonatkoztatja az utókor. A jelszót ismét Rákosi Mátyás adta ki az MKP funkcionáriusainak 1948. január 10-i értekezletén. A vezér ezúttal a nemzeti érzelmeket kívánta szembeállítani a hittel, a hazájukat szeretô embereket az egyházakkal. Helyeslô tapsokkal meg-megszakított hosszú beszédébôl nehéz bármit kiragadni. Jaroszlavszkiji ihletésű, jellegzetes megfogalmazású tézisei közül csak néhányat idézünk: ,,a magyar nép ellenségeinek zöme az egyházak, elsôsorban a római katolikus egyház palástja mögé búvik''; ,,a magyar katolikus egyház vezetôinek többsége, Mindszenty Józseffel az élen (...) elvakultságában még az 1848-as nagy idôk nemzeti hagyományait is lábbal tiporja'' ,,a mi fôpapjaink süketek és vakok az újjáéledô nemzettel szemben''; ,,csüggedést és elkeseredést igyekeznek kelteni és ezzel növelik népünk szenvedését''; ,,a reakciónak, köztük az egyházi reakciónak, tervei megvalósításához csak egy reménye van, a véres, pusztító háború, a magyar nép újabb százezreinek nyomora és pusztulása''. Ugyanezen a plénumon Rákosi Mátyás már azt is elárulta, miféle ôsi (ám általa valószínűleg csak a sztálini Szovjetunióban elsajátított) módszerrel, a ,,Divide et impera'' (,,Oszd meg és uralkodj'') elvével szeretné legyôzni az egyházakat. Sós elvtárs hozzászólására válaszolva ugyanis így fogalmazott: ,,Nekünk tucatszámra vannak írott bizonyítékaink arról, hogy a demokratikus alsópapság igen jelentékeny része egyáltalán nem ért egyet azzal a reakciós vonallal, mit mondjuk Mindszenty visz.'' Látni fogjuk, hogy alig egy esztendô múltán történetünk helyszínén, Csanád megyében is milyen hatalmas jelentôsége lesz az alsópapságtól írásos bizonyítékot kicsikaró szándéknak. Közben ugyanis a két munkáspárt egyesülése és a proletárdiktatúra bevezetése minden feltételt biztosít ahhoz, hogy az istentagadás államvallássá emelhetô legyen. E szándéknak tehát érvényesülnie kell, akár erôszakkal is. Munkásököl vasököl, oda sújt, ahova köll. S ha az alsópapságra és a hívekre kell sújtania, hát megteszi azt is, lelkifurdalás nélkül. Nyilvánvalóan a Mária-év népszerű rendezvényeire célzott az MKP és az SZDP egyesülési kongresszusán Révai József kommunista fôideológus is, amikor a Mindszenty elleni harcról szólván kijelentette, hogy az ,,...egyszerre megköveteli, hogy a demokrácia állami erejével, de ha kell, tömegeink öklével is lesújtsunk az országunk békéjét feldúlni igyekvô fekete reakcióra... Megpróbálhatjuk -- ha tetszik, ki bírja jobban szusszal a tömegakciókat''. Sújtós kedvében található akkoriban Rákosi Mátyás és Kádár János is. Talán nem véletlenül, hiszen az elsô ökölcsapáson már túl vannak. Néhány nappal korábban megszületett az elsô példát statuáló, kegyetlen ítélet: a Pócspetriben június 3-án történt véletlen baleset ürügyén a jegyzôt halálra, a lelkészt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Különös fintora a sorsnak, hogy akik 1948-ban a legdühödtebben követelték a verést és a gyilkolást, közvetve bár, de jelen vannak az 1990-es évek magyarországi közéletében is. Révai József unokája fôvárosi fôpolgármesterné asszony az SZDSZ-es Demszky Gábor oldalán; a Szabad Nép legvadabb hajdani vezércikkírója, Vásárhelyi Miklós pedig a szabaddemokraták parlamenti képviselôje, s a jótékonykodó világpolgár bankár, Soros György teljhatalmú megbízottja, azaz valójában a magyarországi kulturális élet egyik mágnásdiktátora. ======================================================================== Mária-nap Makón A Mária-év rendezvényeinek sorában Mindszenty József hercegprímás 1948. május 23-án, vasárnap Csanád megye székhelyére, Makóra is ellátogatott. Jöttére felbolydult a város, s a környezô községekbôl is százával-ezrével érkeztek a hívek, hogy meghallgassák. Ellentmondásos információk maradtak fenn a szertartáson jelenlévôk számáról, de a legmértéktartóbb becslések is többtízezres nagyságrendű részvételrôl beszélnek. A hercegprímás azt írja emlékirataiban, hogy nyolcvanötezren gyűltek össze e napon. Délelôtt 9 óra 50 perc és 10 óra 30 perc között Mindszenty József az alábbi beszédet mondta el. (A beszéd most jelenik meg elôször.) Nagyméltóságú Fôpásztor Úr, Fôtisztelendô Oltártestvérek! Kedves Magyar Testvéreim! A Szentháromságnak az én életemet felajánlom. Felajánlom testemet és lelkemet. Így szól az ének ma, Szentháromság vasárnapján, a botorul szűkre szabott magyar hazánk katolikus templomaiból. És száll az egyetlen örökkévalóságnak trónusa elé, ahonnét mi valamennyien elindultunk a földi élet próbatételére és ahová egyszer visszatérünk az élet nagy számadására. Ugyanekkor az öt világrészben négyszáz millió katolikus lelkébôl, az Anyaszentegyháznak az ölébôl száll felfelé az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek hálaadó köszöntése az ô evangéliumában nyert kereszténységéért, az emberi méltóság legbiztosabb fundamentumához. Kétszáz esztendôvel ennek elôtte gyönyörű kilátásban élt a nép a magyar földön, a teljes Szentháromság imádása és tisztelete által. A Csallóköz nagy fia, a fiatalon katolikussá lett Padányi Bíró Márton, Veszprém püspöke volt a Szentháromság nagy apostola az ország jelentôs részében, mindenütt, ahová ellátogatott. Ô tudatosan és célirányosan a három isteni személyrôl szóló tannal erôsítgette a lelkekben a kereszténység alapvetô tanításait és szilárdította meg a kereszténység kegyelmi hatásait is. Ô szervezte az ország több részében, jelentôs területeken a Szentháromság-társaságokat, amelyekbe beléptek elôkelôk és egyszerűek, az egy keresztény testvériségnek a jegyében. És mondták, egymással vetélkedve, az angyali olvasót, amely nevét ettôl a többször visszatérô dicsôítéstôl kapta: ,,Szent, szent, szent a Seregek Ura, Istene''. S az volt a dicsôsége ennek a nagy püspöknek, hogy az egész egyházmegye visszhangzott magasztalásától, és derék munkásemberek, faluról falura, a Szentháromságot magasztaló imádságokkal és énekekkel vonultak ki a mezôre és tértek onnan megint haza. Hogy elmondjam, mennyire belehatolt a Szentháromság tisztelete az emberek lelkébe, visszaemlékezem a nagy püspök egyházmegyéjétôl távol fekvô kicsiny szülôfalumra. Szülôfalumban mint kisgyermek, éjszaka sokszor hallottam az éjjeli ôrnek óráról órára történô, a Szentháromságot magasztaló énekét. Például éjfél után három órakor azt énekelte a bakter, hogy ,,éjfél után óra három, a Szentháromságot áldom''. De ez ott nem egyszerűen áhitatgyakorlás volt, nemcsak a Szentháromság dicsôítése, hanem idôrôl idôre tagságot is fizettek a Szentháromságnak a kincsesládájába. Ez a kincsesláda ott állott a plébánia szentélyében és minden hónapban, újhold vasárnapján minden családból az édesapa, a gyerekek, a nagyszülôk oda járultak a kincsesládához és mindegyikôjük beleejtette az ô tagsági díját ebbe a kincsesládába, mégpedig a Szentháromságban való hitének kifejezésére mindegyikôjük külön-külön három krajcárt. S a mai napon, a Szentháromság vasárnapján a kincsesláda mellé odaállt a híveknek három megbízottja, s felnyitotta a kincsesládát. Kivették annak tartalmát és a begyűlt összegbôl a következô tanévre elküldtek a plébánia területérôl három szegény árva, de jó tehetségű gyermeket taníttatni távoli gimnáziumba, három szegény árva leányt pedig kiházasítottak és férjhez adtak. S ami megmaradt, még ebbôl az összegbôl kifizették a felcsert, aki évi gyógyítási díjaként kapta az összeget. Kifizették belôle a patikáriust, aki az esztendei gyógyítási díjak fejében, orvosságért kapta az összeget. Ezeket a díjakat a szegény emberek gyógyítási díjaként kezelték. Nézzétek, a XVIII. században tudatában voltak annak, hogy a Szentháromság nevében mivel tartoznak a szegény árvák iránt. S úgy taníttatták az egyes plébániák ezeket a gyermekeket, hogy a lelkük és az üdvösségük is legyen ott a tanításban. Ma is elkélne a Szentháromság kincsesládája, hogy ezen keresztül nyilatkozzék meg a keresztény katolikus szeretetünk testvéreink, szegényeink irányában. A Szentháromság mélységes titkának és tiszteletének ünneplése nem akadályozza a mi mai Mária-tiszteletünket, s a mi Mária-tiszteletünk, Mária-csodálatunk egy cseppet, egy fikarcnyit sem von el a Szentháromságnak az imádásától. Hiszen ki más állna közelebb a Szentháromság világához és trónusához, mint a Boldogságos Szűz Mária, az Atyának legtökéletesebb teremtménye, a Megváltónak kiválasztott édesanyja, a Szentlélek Úristennek szeplôtelen szűz arája, aki az Úrjézust adta a világnak, hogy megváltsa azt. Ez a Szentséges Szűz elvezet minket a Szentháromságnak a trónusához. Amikor gyermekek voltunk és meggondolatlanságból kivívtuk édesatyánk szigorú tekintetét, akkor mindig az édesanya lépett elô, hogy lecsökkentse a készülô viharfelhôket, hogy eloszlassa azokat. Persze erre nem minden édesanya való. Nem gondolok én olyan anyára, akirôl nemrég olvastam a következô hirdetést, amit ô maga tett magáról közzé: ,,Válni készülô fiatalasszony nemsokára megszületô gyermekét örökbe adná tehetôs házaspárnak''. Szomorú dolog, amikor valaki mindent elhajít magától, utoljára a még nem is látott, de szíve alatt hordott magzatát, az anyaság formáját. Én beletenném a Mindenszentek litániájába azt a fejezetet, hogy ,,Ilyen anyáktól ments meg, Uram, minket''!(Nagy taps) Hanem gondolok én az olyan édesanyákra, akik szeretettel hajolnak gyermekeik fölé, hogy megmentsék ôt egy Szent Mónika könny- és véráldozatával. A neves magyar írót, Kazinczyt elítélték életfogytiglanra. Raboskodott elôször Spielbergben, utána Munkácson, talpig vasban. Az egészsége is ráment. Amikor Spielbergben a várparancsnok belépett a börtönbe, kezével verte be az ablakot, hogy friss levegô legyen, ami kevés volt a szabadító Kazinczy körül. Annál több volt azonban a foglár, akik ôt sanyargatták. Csak egy öregasszony élt már az ô számára, messze Abaújban. S ott ez az öregasszony, ez az édesanya évrôl évre írta a folyamodványokat Bécsbe, de ezek a folyamodványok eredménytelenül jöttek vissza. És akkor ez az édesanya gondolt egyet. Van nekem egy másik fiam is ezen az elhagyatott fiamon kívül. Igaz, hogy amikor a nagyobbik fia fogoly lett, a másik olyat mondott az édesanyának, hogy azóta is fáj és sajog a szíve. De az édesanyának az a természete, hogy ha valamit elcsíp az egyik fiától, odaadja a nehezebbik sorban lévô másiknak. Legtöbbször azonban önmagától von el valamit, hogy gyermekén segítsen. És akkor megkérte a fiát megalázkodva, hogy testvérén segítsen. Az megint azt válaszolta, hogy elômenetelében gátolja a közbelépés, nem tehet semmit. De az édesanya rimánkodására végtére is az alezredes fiú megírja a kérvényt és csak annyit ír a kérvénybe: egy öregasszonynak van egy szeretett fia, aki fogoly, és ennek a édesanyának minden vigasztalása az volna, ha a fiának elengednék a nagyon megérdemelt büntetését. Tehát ez a testvér megtagadta az írásban a testvérét és az édesanyját. Úgy írta meg, mintha semmi köze nem volna a kettôhöz. Féltette az elôrehaladását és ezzel tôrt vágott bele az édesanya szívébe. De az édesanya mégis örült ennek a kérvénynek is, mert utána karjaiba ölelhette szeretett gyermekét, akit szabadon bocsájtottak. Ez az édesanyának a lelkisége, és a hitvilágon túlmenôen, ebbôl a természeti távlatból megérthetjük, hogy miért szereti az ember, különösen nyomorúságának napjaiban, az anyát és a Golgota óta az emberiség édesanyját, Szűz Máriát. Amikor mi most kigyújtjuk e sebes nemzetnek, e sebes országnak különbözô pontjain a Mária-napoknak a tüzeit, és kigyújtjuk Makón is, a Maros mentén a Boldogasszony többévszázados kegyelemképének tövében a szeretetnek és a ragaszkodásnak a tüzeit és fáklyáját, akkor mi voltaképpen nem teszünk mást, mint felmutatjuk és tudatossá tesszük azt a lelkünkben élô régi tudatosságot, hogy jöjjön vissza a lelkünkbe, minden ember lelkébe: nemcsak a föld van, nemcsak anyag van a mi életünkben! Nemcsak test van és nemcsak vér van, hanem van fölöttünk Isten, a mi Mennyei Atyánk. Van nekünk halhatatlan lelkünk és van egy szál, a vallásnak és az erkölcsnek a szála az Isten és az ember halhatatlan lelke között és ez a szál kiteljesedik itt a Földön és egy egész testvérvonalat von össze, mert ebben a viszonylatban és így fogva fel a kérdést, minden ember nekem testvérem. És van nekünk egy édesanyánk az égen és a földön, és azt akarjuk, hogy ez az édesanyai szeretet vonuljon ki mezeinkre, a törôdött mezei munkások lelkébe, és vonuljon be a városokba a munkások közé, a hivatalok levegôjébe, és ez az édesanyai szeretet töltse be életünket, a gyűlölet, a bosszú és a csattogó fogaknak a helyébe. (Nagy taps) Úgy szerette Isten a világot és úgy szerette Isten Anyja is a világot, hogy az Isten is és az Isten Anyja is egyszülött fiát adta a világért, hogy minden és mindenki, ami és aki benne hiszen, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen. De mi akarjuk is az édesanyai szeretetnek a megnyilatkozásait élvezni a mi iskoláinkban, gyermekeink nevelése közben és körében! (Nagy taps) Az a szomorú emlékű, gyászos történelmi múltú II. József, a kalapos király fejébe vette az egységesítés gondolatát és ugyanakkor az iskolák szellemét is az egységesítés ürügyével eléggé lerombolta, avagy ahogy ô mondotta, megújította. De csak pár esztendô telt el, s máris, a Dunántúlnak vármegyéiben, a vármegyék közgyűlésein könnyes szemű édesapák állnak fel és elpanaszolják panaszukat, s mindenütt közgyűlési határozatokat hoznak és az egységesítések megszüntetését követelik. Ezeket a közgyűlési határozatokat elküldik Bécsbe, elküldik Pozsonyba, a helytartó tanácshoz, hogy a Pécsett felállított, egységes iskolákból romlott lelkületű ifjúság tér haza a szülôi házba és új tanárokra, nevelôkre hivatkozva azt hirdetik és azt vélelmezik, hogy ,,kétséges, hogy van-e Isten, hogy vallás, erkölcs üres beszéd, lélek nincs, csak anyag van és a természetet kiélni meg van engedve''. És könnyeznek az apák és még inkább sírnak odahaza az édesanyák. (Taps) És megváltozik a világ. A kalapos király belebukik ebbe a tervbe és halálos ágyán visszavonja intézkedéseit. (Taps) Mi eleve tudjuk, hogy minden ilyen botor gondolatnak ez a sorsa, és ezért óva intünk mindenkit attól, hogy II. Józsefnek a süppedékes lábanyomába belelépjen! (Nagy taps) Vannak alapok és alaptörvények, amelyeket félretolni az épület alól nem lehet. Amikor ez a szomorú tiszai árvíz volt és ezer ház összeomlott, mérnökök állapították meg hivatalos jelentésben, hogy csak azok a házak omlottak össze, amelyeknek nem volt tisztességes alapjuk. Homokra építették ôket. És azok a házak, melyek, még ha vályogból készültek is, de tisztességes talajon álltak, volt alapjuk és fundamentumuk, azok dacoltak a viharral, a vésszel és mindennel -- és megmaradtak! (Nagy taps) A mi gyermekeink lelke: fölséges építmény. Istennek temploma, a Szentléleknek a lakása. Ez alá az épület alá hit és törvény elengedhetetlen! (Taps) Ha a két édesanyának, a Boldogságos Szűznek és az Anyaszentegyháznak az iskolába való bejáráshoz az ajtaját szűkítenék, amilyen mértékben ezt cselekednék, olyan arányban tágítsék az iskolák felôl az átjárást a járásbíróságok, törvényszékek, a bíróságok, a javító intézetek, a fogdák és a fegyházak felé! (Taps) Amikor arra gondolunk, hogy mi is édesanyai szív alatt kezdtük az életet, és a magyar nemzet Szent István bölcsességébôl két édesanya karjai között indította el a nemzet életét, az Isten Anyjának és az Anyaszentegyháznak karjai között, akkor ez azt jelenti, hogy mi magyarok nem élhetünk hit nélkül és éppen úgy nem élhetünk szeretet nélkül sem! (Taps) Úgy fájt a lelkem, amikor belesüvöltött a magyar levegôbe a Parlamentbôl egy kiáltás, hogy nem eléggé gyűlöljük mi az ellenségeinket a magyar földön. Kik az ellenségek? Magyarnak magyar az ellensége? Ne féljenek, elegendô a gyűlölet! Elegendô, sôt túl sok az a gyűlölet, amely elindítója a pokol fajzatának, aki pecsétes írással is igazolná, ha megkérdeznék tôle, hogy túl sok a gyűlölet az emberek között az egész világon. Ahogy próbálják velünk megszerettetni az idegeneknek gyermekeit, legalább annyira szeressük, mi magyarok, a magyar gyermekeket! (Nagy taps) Szeressük, függetlenül attól, hogy ki az apja, ki az anyja! Szeressük, függetlenül attól, hogy melyik társadalmi osztályhoz tartozik, mert nem vagyunk abban a helyzetben, hogy akár a katolikus hitbôl, akár a magyarságból egyetlen egy magyart is kirekesszünk vagy kitagadjunk! (Nagy taps) És úgy fájjon nekünk, az édesanyánk szívével együtt, minden hadifogolynak a távolléte, mint amilyen igyekezettel akarják velünk magasztaltatni a nem magyar családok küszöbét és a nem magyar hazának szülötteit! (Nagy taps) A magyar szívekben megvan a szeretetre való hajlandóság. Az ezer tiszamenti házból már ötszázat összeadott ez a magyarság és nincs ugyan kimutatás a kezünkben, de biztosra vesszük, hogy a mi híveink oroszlánrészt vettek ki ebbôl a munkából. (Taps) Magyar ifjúság! Magyar férfisereg! Szeresd az édesanyát! Azt is, aki családod körében él, azt is, aki Isten trónja mellôl tekint le rád és hallgatja a te imádságodat. De ti, magyar édesanyák, legyetek tudatában a ti nagy méltóságotoknak, amelynek nagy fényét, méltóságát, ragyogását, dicsôségét az Istennek anyja adja meg, abban a mértékben, ahogyan édesanyai erényeit követitek. Itt elromlott (?!) a mikrofon és Mindszenty József gyorsan befejezte beszédét az alábbi szavakkal, amelyek már mikrofon nélkül hangzottak: Legyetek édesanyák a gyermekáldásban, a gyermek gondos nevelésében, és ti vezéreljétek a Nagyasszony és az Anyaszentegyház útmutatása mellett a gyermekeket Jézushoz, az üdvösséghez, most és mindörökké, ámen. ======================================================================== Kukucska Az elôzô fejezet olvasása közben a figyelmes olvasó bizonyára többször is megcsóválta fejét: az nem lehet, hogy hangfelvétel készült volna 1948. május 23-án délelôtt Makón! Mitôl ilyen élôbeszéd-szerű az elhangzottak lejegyzése? Talán a bíboros-hercegprímás féltve ôrzött kéziratai között bukkant rá e könyv összeállítója a makói beszéd leírására? Ugyan, dehogy! Csakis a kommunisták gondosságának köszönhetô, hogy Mindszenty József gondolatai, melyeket a mezôkovácsházi hívek jelentôs része is meghallgathatott, fennmaradtak. A Csongrád Megyei Levéltárban, Szegeden, a Csanád Megyei MDP-iratok között (40.fond, 2. csoport, 48.ö.e. 10--17.oldal) található Kukucska János elvtárs, megyei propagandista jelentése, melyet a makói Mária-napról készített, föltehetôleg a felsôbb pártszervek számára. A jelentés elsô háromnegyedét teszi ki Mindszenty József beszédének szó szerinti leírása, vélhetôleg gyorsírói feljegyzés, esetleg valóban hangfelvétel alapján. A szöveget ugyanakkor számos helyesírási és nyelvhelyességi hiba tarkítja, melyek elkövetése sem az egyházi személyekre, sem a gyorsírásban járatos hivatalnokokra nem volt jellemzô. Elôzô fejezetünkben Kukucska János jelentése alapján idéztük fel Mindszenty József hercegprímás szavait, kiküszöbölve a már említett nyelvi hibákat (például Kazinczy nevét helyesen Kazinczynak írtuk, s nem Kazincinak, ahogyan Kukucska). A tapsok helyének megjelölése a jelentés szerzôjétôl származik. Hálásak lehetünk a dokumentum összeállításában közreműködô pártmunkásoknak, mert évtizedekkel a nagy esemény után is úgy érezhetjük, mintha jelen lennénk a helyszínen és hallanánk Mindszenty József hangját. Érdemes azonban tovább olvasnunk e pártiratot és megismerkednünk következményeivel. Mivel kiadványunkat sem kritikai kiadásnak, sem történettudományi disszertációnak nem szánjuk, így sajnos nem tudunk ragaszkodni a szerzô(k) sajátos anyanyelvi megoldásaihoz, ezért azokat -- néhány kirívó példa elrettentés céljából történô közlését kivéve -- az elfogadott nyelvhasználathoz igazítjuk. Számunkra hadd legyenek most inkább a tények a lényegesek: azt szeretnénk tudni, mi vezetett a mezôkovácsházi tragikus eseményekhez. Kukucska elvtárs jelentése a következô megfigyelések közlésével folytatódik: ,,10 óra 30 perc. A gyűlést 15--17 ezer ember hallgatta végig. A hangulatot a mikrofonnál lévôk irányították tapssal, a tömeg vége nem vette át a tapsot. A fölvonuláson 12 ezer ember vett részt. 35 perc alatt vonult fel egyházi ének hangjaira (Boldogasszony anyánk, stb.). A tömeg hézagos volt, túlnyomó részben gyerek és asszony, férfiak kevés számmal. Részletesen a felvonuláson részt vettek, községenként. Kiszombor: 100 lány és asszony. A felvonulásban 620-an vettek részt, összesen 720-an. Pitvaros: 60-an, vegyesen férfiak, asszonyok, túlnyomórészt öregek. Ó-Földeák:90-en, vegyesen gyermekek, asszonyok, férfiak. Belvárosi iskola, Makó: egyenruhában 80-an. Makó: iskolások 320-an egyenruhában. Asszonyok egy csoportban 310- en. Görögkatolikus egyház: 280-an. Rendes felvonulással ezenkívül ment 1050, összesen 1960. Kevermes: 200-an, fôleg ifjak, és nôk 70-en, összesen 270-en. Klárafalva: 90-en vegyesen nôk, férfiak, ifjak. Magyarcsanád: 130-an vegyesen, túlnyomórészt idôsebb asszonyok. Dombegyház, Kisdombegyház, Magyardombegyház, Dombiratos: 390-en vegyesen. Kaszaper, Nagybánhegyes: 130-an vegyesen. Medgyesbodzás, Pusztaottlaka, Medgyesegyháza: vegyesen. Magyarbánhegyes: 120-an vegyesen, fôleg fiatalok és nôk. Mezôhegyes: zenekarral 400-an. Kunágota: ifjak, iskolák és magyar ruhába öltözött fiatalok, 50- 60 fô. Külön 120 lány + 300 felnôtt, férfiak és asszonyok, összesen 480-an (ebben a csoportban voltak a dombiratosiak is). Földeák: 100 lány, 400 felnôtt, túlnyomórészt nôk és fiatalok. Apátfalva: 150 leány és iskolás, felnôttek 250-en. Püspöklele: 120 ifjú, magyar ruhás lányok, felnôttek 180-an. Ferencszállás: 100-an. Mezôkovácsháza: lányok, asszonyok 180-an. Közötte volt Végegyháza, Ref.kovácsháza is. Felnôttek voltak kb. 150-en. Battonya: egyházi iskolások, a zárda 180--200-an, lányok egyenruhában, felnôttek 360-an. Papok zárt egységben felvonultak 26-an csengettyűkkel, ministráns (Kukucska János szóhasználata szerint: minisztrás) gyerekek kíséretében. Zárt egység keretében felvonult 40 apáca. A felvonulásban összesen 390 pap vonult fel és kb. 150--160 apáca. A felvonulásban ment Mindszenty is gyalog. Békés megyei területrôl: Kétegyháza: 50 lány és asszony, Elek: 60-an, Tótkomlós: 150-en vegyesen, Békéssámson: 130 fô, fôleg ifjak, Pusztaföldvár: 60-an, Gerendás: 50-en, Nagyszôlôs: 20-an. Nagyszegedi területrôl: Csengele: 30-an, Kistelek: 80-an, Kübekháza: 150-en, Deszk:110- en, Szôreg: 190-en, Ószentiván: 60-an, Röszke: 120-an, fôleg ifjak és magyar ruhás lányok, Szeged: ifjak 50-en, Szeged-Móraváros: 220-an, Szeged Belváros: 500, Szeged Felsôváros: 290-en, Szeged Újsomogyi telep: 320-an, Szeged Szép Ilona telep: 320-an, Szeged Rókus: 470-en, szegedi iskolai ifjúság: 170-en, Szegedi Gimnázium: 190-en, köztük voltak a zárda növendékei is 60-an. Csongrád megyei területrôl: Királyhalom: 80-an, Hódmezôvásárhely: 250-en, ebbôl száz iskolás gyermek. A fentieken kívül 480 személy meg nem állapítható helyrôl volt. Mindszentyn kívül beszélt még Hamvas püspök és Czapik püspök. Ezekrôl, valamint a részletekrôl szerdáig jelentés megy.'' Lelôhelyünkön, a Csanád Megyei MDP-iratok között természetesen megtalálható az ígért részletes jelentés is. Ez már nem tartalmazza Mindszenty József beszédét, ellenben megismétli a gyűlésen jelen volt hívek lakóhelyére vonatkozó adatokat. A jelentés nyitó mondata bámulatos precizitásról tanúskodó összegzést közöl: ,,a gyűlést 11.136 ember hallgatta végig''. A gépelt iratban eredetileg 15 ezer szerepelt, ezt az adatot valaki tollal javította át 11.136-ra. A jelentés megismétli azt a megfigyelést is, miszerint a tömeg a ,,Boldogasszony anyánk'' kezdetű éneket énekelte. Budapestrôl, a központi szervtôl a Mária-napi rendezvény másnapján már sürgetô és számonkérô levél érkezett. Az információk vélhetôleg keresztezték egymást, miközben villámgyorsan száguldoztak az Akadémia utcai pártközpont és Makó között. Farkas Mihály titkárságának levelét, valamint a Csanád megyei kommunista párttitkár, Bugár János válaszát szó szerint, sôt betűhíven közöljük. MAGYAR KOMMUNISTA PÁRT KÖZPONTI VEZETÔSÉGE BUDAPEST,V.,AKADÉMIA-UTCA 17. Budapest,1948.V.24. Magyar Dolgozók Pártja, Csanádmegye Megyei Bizottságának, M a k ó Bugár János titkár elvtárs kezeihez Május 23-án, Makón megtartott Mindszenthy gyülésrôl a következô informátiot kaptuk: Csanádpalotán, a Nemzeti Bizottság kezdeményezésére kijelentették, hogy Mária napon, illetve a Mindszenthy gyülés idôtartama alatt mást összejövetelt rendezni nem lehet. Dombegyházán maga a pártszervezet részt vett a gyülés szervezésében, gyüjtötte a résztvételre jelentkezôket. Kérjük Bugár elvtársat, hogy postafordultával küldjön részletes jelentést, illetve magyarázatot a fentiekre vonatkozóan. Kérjük az ügy azonnali részletes kivizsgálását. Egyben kérjük három példányban való megküldését Hamvas püspök által kiadott prospektusnak is, melyben a ,,Boldogasszony anyám'' kezdetü egyházi ének benne van. Várjuk az Elvtársak sürgôs válaszát! SZABADSÁG! FARKAS TITKÁRSÁG (olvashatatlan aláírás) E levél kézhezvétele után bizony fôhetett a fejük a derék makói elvtársaknak! Elvégre Farkas Mihály rosszallását kivívni már 1948-ban sem volt veszélytelen dolog. Az a szörnyű gyanú pedig, hogy esetleg netán maguk a párttagok is a klerikális reakció befolyása alá kerültek és szervezték volna a Mária-napi rendezvényen való részvételt... s mindezt Farkas Mihály elvtárs kijelentô módban közli velünk (vajon honnan tudja? kik vezették félre?)... Kik informálják a Központi Vezetôséget -- Makót megkerülve -- Csanádpalotáról és Dombegyházáról? Szóval a helyzet kétségbeejtô volt, körültekintô és gyors választ kívánt. Az is bizonyára megfordult Bugár Jánosék fôvô fejében, hogy a magyarázkodással nincs minden megoldva, a késôbbiekben tettekkel kell majd bizonyítani, hogy a Csanád megyei kommunisták szilárdan állnak az istentagadás talaján. Meg is fogják mutatni, számukra annyi szent. Elôbb azonban a válaszlevél, szelíden, engedelmesen. Magyar Dolgozók Pártja Csanádmegyei Pártbizottsága Magyar Kommunista Párt Központi Vezetôségének Farkas Mihály titkár elvtárs . Kedves elvtárs! az 1948. V.24-én hozzánk intézett Mindszenty gyüléssel kapcsolatos levélre válaszolva a következô a megállapitásunk. A Csanádpalotai Nemzeti Bizottság tagjai egyáltalán nem foglalkoztak a Mindszenty Márianapra való toborzással és errôl nem is tudnak semmit. Megállapitásunk az, hogy a pártszervezetünk vezetôsége részérôl sem tudnak errôl. Sôt, a csanádpalotai Nemzeti Bizottság tagjai aktivan bekapcsolódtak a MDP megyebizottsága által kezdeményezett 23-i Szabad Föld Tavaszi Vasárnapok megtartásában Csanádpalotán. A dombegyházi pártszervezet vezetôségünk pedig szintén nem vett részt a Mindszenty Márianapra való toborzásban. Azt azonban itt még nem sikerült megállapitanunk, hogy egyes párttagunk nem vett-e részt a Mindszenty Márianapra való agitációban. Mellékelten három példányban megküldjük dr. Hamvas püspök által kiadott prospektusnak ,,Boldogasszony Anyánk'' kezdetü egyházi éneket. Makó, 1948. május 26. Bugár János megyei titkár Boldogasszony anyánk, régi nagy Pátrónánk, Isten Anyja, a Magyarok Nagyasszonya, akinek hazánkat Szent István 1038-ban felajánlotta, most tehát megérkezett Farkas Mihály elvtárshoz, az Akadémia utcai kommunista pártközpontba. Mi azonban maradjunk még Csanád megyében. ======================================================================== Akció Alig száradt meg a tinta a Farkas Mihálynak küldött magyarázkodó jelentésen, másnapra, azaz május 27-ére már el is készült az MDP Csanád Megyei Pártbizottságának 1948. május 23-tól (!) július 1-jéig szóló munkaterve az egyházi iskolák államosításáért folytatott harcban. A terv szintén a Csongrád Megyei Levéltárban található (40. fond, 1.cs. 10.ö.e.1--4.o.). A két irányból indítandó akció lényegét - - in medias res -- az elsô pont fejti ki: -- egyrészt megbontani az egyházi erôket jobboldali, demokrácia- ellenes táborra és baloldali, demokratikus rétegekre, majd ezeket mozgósítani és szembeállítani egymással; -- másrészt mozgósítani a politikai pártokat, tömegszervezeteket és közigazgatási szervezeteket, hogy fogjanak össze az egyházi demokratikus erôkkel és közösen szigeteljék el a reakciós Mindszentyt támogató jobboldali erôket. Az akcióterv ezután öt vonalon részletezi a csapások csínját- bínját. 1. Pártvonalon értekezleteket és gyűléseket szerveznek, melyeken elítélik Mindszenty demokráciaellenes makói beszédét, továbbá közös akciót kezdeményeznek az iskolák államosítása érdekében. A közös akció lényege az aláírásgyűjtés és az egyéni agitáció. 2. Közigazgatási vonalon a megyei törvényhatósági bizottság, majd a makói városi képviselôtestület példája nyomán (melyet a sajtó szépen kidomborít), a nemzeti bizottságok minden községben hozzanak határozatot az iskolák államosítása érdekében és üdvözöljék levélben Ortutay kultuszminisztert (a levél másolata beküldendô a megyei pártbizottsághoz). A terebélyesedô aláírásgyűjtési akcióban a községi elôljáróknak kell -- tisztségükhöz híven -- élen járniuk. 3. Tömegszervezeti vonalon elsôsorban a pedagógus szakszervezetre hárul a nagy feladat. Minden pedagógus csoportnak, minden tantestületnek ki kell fejeznie tiltakozását Mindszentynek az állami iskolákat rágalmazó beszédével szemben. A pedagógusoknak el kell menniük a koalíciós pártok gyűléseire is, fel kell szólalniuk és követelniük kell az iskolák államosítását. A tanfelügyelôség mindenütt szülôi értekezleteket hív össze, melyen megmagyarázza az iskolák államosításának jelentôségét és határozatot hozat, valamint íveket írat alá a megjelent szülôkkel. Az orvosok szakszervezete szolidaritását fogja kifejezni és helyesli az iskolák államosítását. A falusi gyűléseken felszólalnak és aláírásokat gyűjtenek az orvosok is. A nôszövetség (MNDSZ) a szülôi értekezletek sikerét segíti, egyéni agitációt szervez. Nagyobb községekben (így például ajánlottan Mezôhegyesen, Battonyán, Mezôkovácsházán, Kevermesen, Csanádapácán, Kunágotán is) gyűléseket rendeznek az asszonyok számára, ahol követelik az iskolák államosítását és íveket íratnak alá. Hasonlóképpen mozgósítandók az ifjúsági szervezetek és az ipari szakszervezetek. 4. Kádervonalon június 4-ig (tehát egy hét alatt!) ,,statisztikailag'' ki kell mutatni, hogy hol vannak egyházi iskolák; név szerint kik a pedagógusok és milyen a magatartásuk; milyen viszonyok uralkodnak az egyházi iskolákban; községenként kik azok az irtelmiségiek, akik felhasználhatók egyéni agitációs szempontból; községenként és név szerint kik a demokratikus papok és egyházi tanítók, illetve kik a vad reakciós papok és tanítók (utóbbiak múlt- és jelenbeli tevékenységét részletesen jelenteni kell). 5. Propaganda vonalon az egyéni agitáció (felvilágosítás, aláírásgyűjtés) mellett kulcsszerep vár a sajtóra. Ennek feladatait a munkaterv tíz alpontban részletezi. Az eszközök sorjában a hívek ,,spontán'' nyilatkozataitól a riportokon át az úgynevezett népi (azaz olvasói) levelek közléséig minden azt a célt szolgálja, hogy ,,sajtónk úgy vigye az egyházi vonalat, hogy az olvasóközönség azt lássa, hogy az egész megye népe az államosítás ügye mellett áll''. A gépírással készült munkaterv utolsó oldalára kézzel feljegyezte valaki: ,,A hírszerzés megszervezni a járási tit.! az ávóval! a községekben szintén küldjenek észrevételeket!'' Az akció tehát megindult és Mezôkovácsháza népét is igyekezett jaroszlavszkiji módszerekkel átformálni, azaz papjaitól és hitétôl elfordítani. Az akcióterv 4. pontja értelmében kategorizálni kellett a papokat és a tanítókat: ki közülük a demokratikus, illetve ki a vad reakciós. Biztosra vehetjük, hogy Marycz Gyôzô esperes-plébános és Drégelyi Béla tanító az utóbbi kategóriába ,,nyert'' besorolást. Az események ezt követôen felgyorsultak, a történelem kereke egyre gyorsabban kezdett forogni, s akik -- akár véletlenül -- egyetlen rossz mozdulatot tettek, azok bizony a küllôk közé szorulhattak. A Szabolcs megyei Pócspetriben 1948. június 3-án tömegtüntetés volt, melyen egy rendôr véletlen baleset folytán, saját fegyvere által elhunyt. Mindez alkalmat nyújtott az egyszerű falusi hívek megfélemlítésére és egy propagandisztikus, koncepciós jellegű bírósági eljárásra. A kommunista hisztéria kialakításában a Szabad Nép buzgó cikkírói (Losonczy Géza, Révai József, Vásárhelyi Miklós), valamint az Államvédelmi Hatóság vezetôi jártak élen. Ennek hatására az Országgyűlés 1948. június 16-án egyetlen nap, egyetlen ülésen sürgôsséggel megtárgyalta és nagy többséggel elfogadta az iskolák államosításáról szóló törvényt. A döntô ütközet lezajlott, csak Mindszenty József vívta tovább szent harcát, egyre elszántabban, de egyre kilátástalanabbul. A rágalomhadjárat nem szűnt meg ellene és hívei ellen, sôt ôsszel Rákosiék a júniusi sikereken felbuzdulva új országos akcióba kezdtek: tömegtámogatást kívántak szervezni a fôpap eltávolításához. A már ismert forgatókönyv szerint volt készséges partnerük ebben a sajtó, a rádió, s az úgynevezett ,,demokratikus erôknek'' számító társadalmi szervezetek sora. Miért volt szükség az újabb gyôzelemre? Azért, mert az iskolák államosítása csak nehezen belátható távlatokban hozza majd meg a maga eredményét, a kommunisták hôn óhajtott fokú népszerűségét és az ateizmus teljes gyôzelmét. ,,Akié az iskola, azé a jövô'' -- hirdették cikkeikben, de a diadalt a jelenben áhították. Mindszenty József bűne tehát továbbra is az 1947/48-as Mária-napok sikere volt, valamint az, hogy a magyar nép hite mély gyökerű és nehezen fogadja el a marxizmus eszmevilágát. Novemberben a települések élén álló nemzeti bizottságok határozatok százait küldték a kormányhoz, hogy követeljék a bíboros letartóztatását. Az érintett november 18-i szózatában válaszolt a támadásokra, hangsúlyozván, hogy vidéken az ismétlôdô hivatalos ígéretek ellenére még mindig nem voltak önkormányzati választások, tehát ,,ami határozatot a vármegyékben, városokban, községekben hoznak, annak valójában jogalapja nincs''. ,,A kenyér és személyes szabadság elvesztésével megerôszakolt egyének megnyilatkoztatása az ország némaságra kárhoztatott, az alkotmány önkormányzati sáncaiból kizárt egész közvéleményével szemben -- komolytalan játék a közélettel'' -- tette hozzá. A mellette hűségesen kitartóknak így üzent: ,,A kényszerrel szembekerülôké minden részvétem. Az erôsség és hűség gyönyörű példái meghatnak.'' Ez az üzenet eljutott Mezôkovácsháza plébánosához is. A mezôkovácsházi nemzeti bizottság egyébként már az elsôk között, október 27-én tiltakozott ,,Mindszenti esztergomi érseknek a valláson keresztül való politizálása ellen'', s az ülés jegyzôkönyvét megküldték a belügyminiszternek, aki ekkor éppenséggel Kádár János volt. Az ülésen jelen voltak: Budácsik János elnök (ôt 1948. április 6- án választották e magas funkcióba), Aradi Ernô, Butora András, Janosik József, Zacsok Gábor, Kerekes Imre, dr. Görög László, Sáfrány Mátyás. A dolog ezzel a kinyilatkoztatással akár el is lehetett volna intézve, ám ahogy téliesre fordult az idô, Makón egyre lázasabb munka folyt. Kukucska János megyei propagandista ismét elkészítette negyedéves munkatervét a klerikális reakció ellen, ezúttal 1948. december 10-tôl 1949. március 15-ig. Ez a terv szintén olvasható a Csongrád Megyei Levéltárban (40.fond, 1.cs.10.ô.e.27--31.o.). Néhány gondolatot ebbôl is érdemes közreadni. A fô csapásirányok száma ezúttal három: ,,I. Közvetlen harc Mindszenty ellen, tömegmozgalommá tenni a mindszentyzmus elleni harcot, megszervezni a tiltakozásokat és a karácsonyi gyermek akcióban megakadályozni a klérus akcióját. II. Harc a klerikális és a kulákreakció elszigetelésére: agitációs munkánk kiszélesítésével a klerikális reakció kulák kapcsolatának leleplezésével a vallásos dolgozó tömegek szembeállításával a klérussal szemben. III. Kulturális vonalon elszigetelni a klerikális reakciót. Ennek érdekében: kiszorítani a szabadművelôdési ügyvezetôségbôl, tanácsokból, a kulturális rendezvények területérôl, kiszorítva a klerikális műsoranyagokat, kiszélesítve falusi kulturmunkánkat népi elemekkel, felfrissítve a kulturális vezetést.'' Kukucska elvtárs feltörekvô és alapos ember volt, ezért minden fô csapásirányhoz hozzárendelt 8--10 alpontot, majd azokhoz al- alpontokat, a teljes siker érdekében. Idézzünk ezekbôl is néhányat, érzékeltetendô, hogy mi folyt akkoriban Csanád megyében. I/2. ,,A már megalakult olvasókörökben, ahol pedig még nincs kialakulva, ott konkrét feladatként állítani, hogy minden szeminárium hallgató, minden népnevelô, minden tízes bizalmi hozzon össze egy szomszédoló csoportot, olvasókört -- itt a Szabad Nép cikkei alapján, a népnevelô füzet alapján vitassák meg a mindszentyzmus kérdését a megjelentekkel, különösen az aszzonyokkal tiltakozó íveket írassanak alá. 12-én az egész megyében széles körben vinni a szomszédolást. Felelôs: Winkelhoffer és Kukucska.'' I/3. ,,A megyei sajtóban jól kidolgozott Mindszenty-ellenes munkás és paraszt nyilatkozásokat (sic!) kihozni, rom.kat. paptól Mindszenty ellenes nyilatkozatot kihozni, a tiltakozásokat kellô kommentárral kihozni. Felelôs: Molnár Géza.'' I/7. ,,Dec. 20-ig minden községben leellenôrizni, hogyan vannak megszervezve a karácsonyi gyermek akciók, kik rendezik, milyen műsorral, az ellenôrzést súlypontképzéssel vinni (milyen szép, vörös patinájú szakkifejezés!) (...) A karácsonyi akcióban nem vehet részt az egyház, műsora nem lehet más, mint ťA dolgozók az iskoláértŤ mozgalom kiadása. Felelôs: Mészáros Sándor, Katona Péter elvtárs.'' II/1. ,,A sajtóban riportok formájában jól kidolgozva leleplezni a klerikális és kulák reakció kapcsolatát. Jól kidolgozott riportokat hozni az egyes papok múlt rendszerbeli tevékenységérôl, megmutatva a demokrácia óta elkövetett cselekedeteiket.'' II/4. ,,Bedobni a népnevelôinket a klérus elleni harcba a templomba menô vagy templomból jövô tömegek közé.'' II/7. ,,Dec. 28-ig a karácsonyi akciók ellenôrzésével párhuzamban minden községben leellenôrizni, hogy kik a hitoktatók. Felelôs: Mészáros Sándor elvtárs.'' II/8. ,,Jan. 15-ig megvizsgálni a tanítókat, kik a szívgárdának vagy egyházi énekkaroknak, vagy kongregációknak a vezetôi. Errôl december 20-ig az igazgató-tanítók tegyenek jelentést a pedagógus szakszervezet megyei titkárságához. S fenti határidôig személyesen is ellenôrizzék. Felelôs: Mészáros elvtárs.'' II/9. ,,Az iskolákból kirekeszteni a külön vallási elôadásokat és külön vallásórákat.'' II/10. ,,A közigazgatás vonalán: a/ Fóris elvtárs dec. 20-ig leellenôrzi, az alispáni hivatal kinek és milyen célból ad gyűjtési engedélyt; b/ az ÁVO tartsa megfigyelés alatt a klerikális reakció működését, döntôen a földeáki, kiszombori, püspöklelei, csanádpalotai, kunágotai, csanádapácai és battonyai papok működését, errôl tegyen jelentést hetenkint a megyei titkárhoz.'' III/4 ,,Falusi kulturgárdákat létrehozni (színjátszó, népitánc, dalárda, egyéni szavaló és szavaló kórusok) a más pártállású és pártonkívüli elemekkel is. A kulturgárda szervezés súlypontok képzésével történik.'' III/8. ,,A szempont kulturmunkánkban, hogy mi adjuk a falunak a kulturális műsort, és kirekesszük a klerikális reakciót a kulturális rendezvényekbôl.'' Nyilvánvaló, hogy ez a munkaterv (megalkotóinak legendás precizitása és bölcs elôrelátása ellenére) nem számolt még Mindszenty József bíboros-hercegprímás letartóztatásával. A megváltozott helyzetre azonban példás gyorsasággal reagáltak a Csanád megyei kommunisták. Ez a harc lesz a végsô, most kell ütni a vasat, amíg meleg. 1949. január 3-án Winkelhoffer Emil megyei oktatási felelôs új akciótervet készített. Könyvünk eddigi tömörítô szokásával ellentétben ezt a művet teljes egészében közre kell adnunk. Eredetije megtalálható a Csongrád Megyei Levéltárban (Csanád megyei MDP-iratok, 40. fond, 1.cs. 10.ô.e. 36--37.o.). MUNKATERV Január hónapra a klerikális reakció elleni akcióra 1./ Felvilágosító munka a./ A DEFOSZ, EPOSZ, MNDSZ tömeggyűléseken világosítja fel a falu népét 9-éig bezárólag. b./ Elôadókról a kisgazda és a nemzeti parasztpárt tagjai is. c./ Járási székhelyeken és nagyobb községekben 6-án, Viszkeresztkor (sic!) tartandók a gyűlések. Igy Mezôkovácsháza, Csanádapáca, Magyarcsanád, Földeák, Kunágota, Makó, Battonya, Medgyesegyháza, Csanádpalota, Kiszombor, Püspöklele, Dombegyháza, Apátfalva, Kaszaper. d./ 9-én vasárnap a következô községekben: Kevermes, Almáskamarás, Nagykamarás, Pusztaottlaka, Bánkút, Nagybánhegyes, Dombiratos, Ref.kovácsháza, Nagykopáncs, Végegyháza, Magyardombegyháza, Nagymajláth, Kisdombegyháza, Ambrózfalva, Mezôhegyes, Csanádalberti, Nagykirályhegyes, Királyhegyes, Kövegy, Klárafalvas, Nagylak, Magyarbánhegyes, Óföldeák, Vajdapuszta, Gábortelep, Árpádtelep. e./ Ezekre a községekre elôadót a tömegszervezetek jelölnek a párt elôadóinak felhasználásával. Ezért mai nap folyamán az MNDSZ, DEFOSZ és EPOSZ vezetôi értekezletre jönnek össze. Végrehajtásért Mészáros elvtárs felelôs. 2./ Elôkészítés: a./ Megyei értekezlet a tömegszervezetek vezetôivel (Mészáros elvtárs) b./ Közös levéllel ellátott szervezôt küldenek ki a tömegszervezetek az illetô gyűlés elôkészítésére. Felelôs Mészáros elvtárs. 3./ Agitáció a gyűlésre: a./ Az MNDSZ asszonyai házról házra járnak, felvilágosító munkát végeznek és a gyűlésre agitálnak. Végrehajtásért felel Hajduné. b./ DEFOSZ, EPOSZ tagok házról házra járó agitációjáért Hertling és Szabó elvtársak felelôsek. c./ Dobolás állandóan naponta kétszer a jegyzô útján. Fóris elvtárs felelôs. d./ Kézzel írott plakát a gyűlés érdekében. Végrehajtja a DEFOSZ. e./ Faliújságon elôre kirakni a Mindszenty cikkeket. Felelôs Roska elvtárs. 4./ Agitáció a gyűlés után a./ Valamennyi pártmunkás részt vesz a gyűlésen. Azon szétoszolva, a vallásos emberek közé vegyülve beszélgetést kezdeményeznek az ügyrôl. b./ Gyűlés után lelátogatja minden népnevelô és pártmunkás vallásos ismerôseit és rokonait, hogy mi a véleményük a gyűlésrôl. c./ Utána meghatározott idôben a pártban értekezletre jönnek össze, ahol beszámolnak az eredményrôl. Ez az idôpont nem lehet hosszabb, mint a következô nap estéje. Az értekezletrôl a járási propagandisták azonnal külön levélben számoljanak be. Végrehajtásáért felelôs Winkelhoffer. 5./ A gyűlés lefolyása a./ Ahol a pap fasiszta, ott a gyűlésen álljon fel az egyházközség elnöke és szólítsa fel a gyűlés résztvevôit, menjenek közösen a parokchia elé és követeljék a paptól: vagy hagyja el a falut, vagy forduljon szembe a hazaáruló Mindszentyvel. El kell hagyatni a falut a pappal minden körülmények között: Battonyán Klivinyi, Csanádapácán Gönczy, Mezôkovácsháza Marycz, Kunágota Singer. b./ Minden gyűlésen szóljanak fel az egyházközségi elnökök és az egyházközségi tanács nevében ítéljék el Mindszentyt. Ahol fasiszta vagy kulák az egyházközség elnöke, ott egy egyházközségi tag szólaljon fel. 6./ ÁVO a./ Rááll egy-egy rémhírrel minden faluban és végigmegy rajta, felgombolyítja. b./ Házaló apácákat 5-éig minden faluból eltávolítja. c./ Munkatervet dolgoz ki a viszkereszti (sic!) házszentelésre való beépítésre. Végrehajtásáért felel Fóris elvtárs. 7./ Beszéd témája a./ Mindszenty leleplezése. b./ Helyi reakciósok leleplezése, gyűlöletessé tétele a falu népe elôtt. Kulákok, népnyúzók, stb. c./ A békét mindenütt kihangsúlyozni. Sillabusz elkészítéséért felelôs Winkelhoffer. d./ 4-én a DEFOSZ-ban minden megyei elôadó értekezletre jön össze. Összehívásukért felelôs Mészáros elvtárs. 8./ Gépkocsi és szállítási ügyekért Ónodi elvtárs felelôs, aki 4- ére tervet ad be. 9./ Hitközségi képviselôtestületek a./ 5-éig mindenütt ülést tartanak, melyrôl táviratot küldenek és elítélik Mindszentyt, kidoboltatják a faluban, hogy a katolikusok közül minél többen vegyenek részt a gyűlésen. b./ Állást foglalnak a helyi mindszentyk ellen is. 9-étôl minden erôvel a szövetkezeti kérdés ismertetésére fekszik rá az MNDSZ és EPOSZ, ezért 16-án 15 helyen gyűlést tart a szövetkezeti kérdés ismertetésérôl. Nem népgyűlést, hanem a helyi pártok és tömegszervezetek vezetôi számára ankétot. Elôadók kioktatásáért Alle elvtárs a felelôs. Sillabuszt 3-án este 7 órára a megbeszélés szerint adja le. Makó, 1949. évi január 3. Winkelhoffer Emil megyei oktatási fel. Amint láthatja tehát az utókor, január 3-án a kocka már el volt vetve. A rettenthetetlen csanádi kommunisták (élükön Winkelhoffer elvtárssal) úgy döntöttek, hogy Mezôkovácsházáról Marycz Gyôzô esperesnek mindenképpen távoznia kell. Az akciót egy héten belül be kell fejezni, utána elôre a következô csatába, arccal a téesz- szervezés felé! Mit számít már itt egy hűséges gyülekezet! A történelem gépezete elindult és dübörögve maga alá temet mindent, ami útjába kerül. ======================================================================== Vörös advent, vörös karácsony A karácsonyi ünnepkör Adventtel kezdôdik. A keresztény ember számára Advent a készülôdés ideje. Várakozás az Úr eljövetelére és vágyakozás az igazságra. Tétlenül mégsem telik ez a négy hét, mert aki készülôdik, az tervezget. Bizalommal fordítja arcát a jövô felé. Kétségek persze gyötörhetik közben, de az önvizsgálat majd csak Vízkereszt után következik. A Magyar Dolgozók Pártja Csanád Megyei Bizottsága rendszerint keddenként ülésezett. Ezeken az üléseken általában két-három napirendi pontot tárgyaltak meg. A hozzászólásokról precíz jegyzôkönyvet vezettek, így ma is nyomon tudjuk követni a vitát, csak el kell látogatnunk a Csongrád Megyei Levéltárba és föl kell lapoznunk az MDP Csanád megyei iratainak gyűjteményét (40. fond,1.cs.2.ö.e.). Annál is inkább ajánlatos ez a tájékozódás, mert a már idézett munkatervek csikorgó pontjai és alpontjai után üdítô olvasmány az elvtársak készülôdésébe, hű várakozásába és hô vágyakozásába pillantani. S ha már ott vagyunk, egyszersmind azt is eldönthetjük, vajon pontosak voltak-e Marycz Gyôzô sejtései és elôérzetei, indokolt volt-e aggodalma. A Csanád megyei kommunisták 1948. december 14-én foglalkoztak elôször behatóan a helyi hitélettel. Szokásos ülésük második napirendi pontja volt ,,a Mindszenty-ellenes akció''. Néhány jellemzô részlet az elhangzottakból: Bugár János, megyei titkár: ,,A héten a megyében olyan hangulat alakult ki, hogy a hívek és általában a pártokhoz tartozó rétegek is mind szeretnének valami megoldást a megyében uralkodó visszás állapot megszüntetésére, Mindszenty eltávolítása árán is. Megmozgatjuk az egyház berkein belül lévô rétegeket. Az egyházi képviselôtestületekben ôk maguk hozzanak határozatot. Ennek megmozgatására bekapcsoltuk a közigazgatást, tanfelügyelôséget, tömegszervezeteket. Ezek kimennek a községekbe és ott az egyházközségi képviselôtestület tagjaival megbeszélik, hívják össze az egyházközségi képviselôtestületet, amelyben olyan irányú határozatot hozzanak, amely szerint Mindszenty ellen foglalnak állást és kérik a fôispánt, hívjon össze egy megyei értekezletet, ahol a megye papjai és egyházközségi képviselôtestületek tagjai megtárgyalják ezt a tarthatatlan állapotot. Az a mozgás, ami alulról hosszú idô óta folyik, most a fôispán, alispán, tanfelügyelô bekapcsolódásával folytatódik. Az összehívandó értekezleten a fôispán elnököl, az alispán lesz az elôadó. Felszólal néhány tanár, akiket a tanfelügyelôség kijelöl. A hozzászólásokat mi állítanánk össze, úgyszintén mi szerkesztjük meg a határozati javaslatot is. Ebben a határozati javaslatban Mindszentynek, mint a megegyezés akadályozójának eltávolítását kérik. Kéri továbbá az értekezlet a csanádi püspököt, azonnal üljön össze a püspöki kar és találja meg a lehetôséget annak megoldására, hogy az egyház ne kerüljön szembe a kormányzattal. Határidôn belül döntsenek. Ôket tesszük felelôssé azért, hogy akarnak-e megegyezni, vagy sem. Utána sajtón és agitáción keresztül nyilvánosságra tudjuk hozni, hogy íme, kik nem akarnak megegyezni.'' Berár Demeter, makói városi titkár: ,,Ha meg tudjuk szervezni, hogy mindenfelôl küldöttségek menjenek a papokhoz, akkor nagy bizonytalanság lesz úrrá rajtuk és így be tudjuk fogni ôket saját céljainkra.'' Winkelhoffer Emil, megyei oktatási felelôs: ,,Mire a Szentszék felébred, már ez az akciónk sikerrel is záródjék. Ki kell azonban küszöbölni a kapkodást. Ezzel az akciónkkal meg kell teremteni az alapját egy újabb akciónak. Meg kell hogy legyen számunkra az egyházközségi képviselôtestületek névsora, jellemzéssel együtt.'' Alle Pál, megyei szövetkezeti felelôs: ,,Az értekezletre meghívottakat jól kézben kell tartani, nehogy más irányba terelôdjön az értekezlet, mint mi szeretnénk.'' Kovács Pál, iskolavezetô: ,,Nem helyes, hogy a papokat elôtérbe toljuk, mert a községek könnyen átcsúsznak a papok befolyása alá.'' Kukucska János, megyei propagandista: ,,Kovács elvtárs felvetette, hogy papokat ne toljunk elôtérbe. Ez nem elôtérbe tolás, hanem mi rászorítjuk ôket arra, hogy Mindszenty ellen ôk vigyék a harcot. Mi keresztülhúzzuk az ô akciójukat. A karácsonyi akciót is mi tartjuk továbbra is kézben.'' Bugár János, megyei titkár: ,,Karácsonyi akciónkkal kapcsolatosan be tudjuk mutatni, széles népi agitáció útján, hogy kik azok, akik nem akarják a békét. Ezért volt szükséges, hogy ezt az értekezletet még 17- én megtartsuk, hogy karácsonyra már meglegyen az eredmény. A vitás kérdés még az, hogy meghívjunk-e minden papot az értekezletre. Véleményem szerint ne hívjuk meg mind, csak azokat, akiket alkalmasnak találunk.'' Az ülés végén a testület megbízta Bugár elvtársat az akció folytatásával. Winkelhoffer, Kukucska és Berár elvtársak segítenek. Közbevetôleg kell megjegyezni: Marycz Gyôzô alkalmasnak találtatott, azaz meghívták a december 17-i értekezletre. Igaz, nem Bugár elvtárs, hanem a fôispán küldte el a meghívót, még december 13- án, azaz egy nappal korábban, mint hogy a kommunisták meditálni kezdtek volna a papok megrostálásán. Hiába, akkor még nem volt teljes az elvtársi összhang. Marycz Gyôzô azonban átlátott a szitán, tudta, hogy fondorlatos módon meg akarják osztani a híveket, ezért nem fogadta el a meghívást, sôt a mezôkovácsházi egyházközségi képviselôtestület tagjainak is a távolmaradást tanácsolta. Szívélyes meghívásra azonban illik válaszolni, s a magas közjogi méltóság szakszerű feleletet érdemel. A tanácskozás napján Csanád megye fôispánja az alábbi levelet kapta kézhez: A mezôkovácsházai rk. plébániahivataltól.- Fôispán Úr! Hivatkozással a f.hó 13-án kelt 1017/1948.fôisp. számú, személyemnek szóló Meghívóra, tisztelettel értesítem Fôispán urat, hogy meghívását elfogadni nem áll módomban. Elhatározásomat és annak indoklását tartalmazza az az Értesítés, mellyel tájékoztattam egyházközségem képviselôtestületének tagjait a fôispáni meghívásról és állásfoglalásomról ezzel kapcsolatban. Az Értesítés szövege a következô: ť Tisztelettel felhívom az egyh.közs. képv.test. tagjainak figyelmét ünnepélyesen letett hivatali esküjükre, mely szerint az Anyaszentegyházhoz hűek lesznek és az egyh.közs. jogszabályait megtartják. Az Egyh.közs. Szabályzat az 58.§-ban kimondja: ,,A hitelvi, az egyház-fegyelmi és egyházkormányzati ügyek ... nem tartoznak az egyházközségi képviselôtestület hatáskörébe.'' Csanád megye Fôispánjától meghívást kaptam f.év dec. 17-én pénteken d.e. 10 órára Makón a Vármegyeházán tartandó értekezletre ,,a fennálló békétlenség és lelkek nyugtalanságának megszüntetése tárgyában''. Azonban e tárgyban a fent hivatkozott 58.§ értelmében, mivel egyházkormányzati ügyrôl van szó, egyházmegyei viszonylatban csak a megyéspüspök, országos viszonylatban csak a püspöki kar hivatott az illetékes tényezôkkel tárgyalni, határozatot hozni, dönteni. Éppen ezért, a fenti értekezleten részt nem vehetek, mirôl a Fôispán urat is értesítettem. Esküszegés veszedelme nélkül ezen és hasonló felhívásnak egy egyh.közs. képv.test. tag sem tehet eleget. Ily értekezleten egyházközségi képviselôtestületi tag minôségben, vagy az egyházközség képviseletében, vagy az egyházközség képviselôtestületének megbízottjaként vagy képviselôjeként meg nem jelenhet, nem tárgyalhat, nem nyilatkozhat, vagyis az egyházközséget semmiképpen nem képviselheti. Ť Ha a fôispáni meghívásban említett bajok tényleg fennállnak, azok megoldása csak az illetékes tényezôk: a megyéspüspök és a magyar püspöki karral együtt történhet meg, erre tisztelettel felhívom a Fôispán úr figyelmét. Egyebekben vagyok készséges tisztelettel: Mezôkovácsháza, 1948. december 16-án Marycz Gyôzô tb. esperes-plebános egyh.közs.egyh.elnök Makón a gondosan megtervezett értekezletet természetesen ennek ellenére is megtartották. Az ülésen a kevermesi Bakos József elnökölt. Köszöntô szavai után Dr. Csepregi Imre pápai prelátus, makói esperes- plébános mondott megnyitó beszédet és terjesztette elô a határozati javaslatot. Csepregi Imre mondatai a korabeli politikai dolgozók számára túlzottan elvont általánosságban szóltak a megbékélésrôl és a szeretetrôl, nem is nyerték el -- mint utóbb kiderült -- Bugár elvtársék tetszését. Néhány buzgó egyházközségi küldött felszólalása után azonban végre szólásra emelkedett Kubinyi Zoltán, a makói Szent István téri iskola igazgatója és felolvasott egy újabb határozati javaslatot. Hogy is mondta december 16-án Bugár elvtárs? ,,Felszólal néhány tanár, akiket a tanfelügyelôség kijelöl. A hozzászólásokat mi állítanánk össze, úgyszintén mi szerkesztjük meg a határozati javaslatot is.'' Úgy gondolom, ezek után az elhangzottakból nem kellene idéznünk. Hogy mégis kell, annak csupán az az oka, hogy Kubinyi Zoltán produkciója közben megfogyatkozott a hallgatóság. Annál a mondatnál ugyanis, hogy ,,Követeljük, hogy egyházunk élérôl távolítsák el Mindszenty bíborost'', a jelenlévô katolikus papok túlnyomó többsége felállt és elhagyta a termet. Maradtak az egyházközségi kiküldöttek, akik viszont nagy tapssal fogadták a követelést, majd intézô bizottságot választottak, melynek vezetôje Bakos József lett. 1948. december 21-én már-már a gyôzelmi mámor illata lengte be az MDP Csanád Megyei Bizottságának szokásos keddi ülését. Kukucska János, megyei propagandista: ,,Amióta a munkaterv szerint december 8-9-én beindítottuk a klerikális reakció elleni akciót, Csanád megye demokratikus közvéleményét mi a mindszentyzmussal szembe támadásba vittük át. A mi feladatunk most leleplezni azokat a papokat, akik letiltották papjaiknak, hogy a megyei értekezleten részt vegyenek. Leleplezni ezeknek a papoknak a kuláksággal való kapcsolatát, demokráciaellenes magatartását.'' Winkelhoffer Emil, megyei oktatási felelôs: ,,Az értekezleten kétszázan vettek részt, ami azt jelenti, hogy az egyházközségi képviselô-testületi tagok jelentékeny százaléka hajlandó arra, hogy Mindszenty ellen forduljon. Hiba volt az, hogy eddig nem tudtunk arról, hogy úgyszólván minden hitközségi képviselôtestületben vannak bent elvtársaink és ezeket eddig nem használtuk fel. Megállapíthatjuk, hogy a prelátus, de az egész papság kétkulacsos. Odáig elmentek, hogy megállapították, aki nem hajlandó építeni a demokráciát, legyen az akár világi, akár egyházi személy, nem méltó arra, hogy vezetô szerepet töltsön be. De amint Mindszenty nevét kimondták az értekezleten, azonnal eltávoztak a papok a terembôl. Azonban nem is cáfolták meg azt a megállapítást, hogy nem saját elhatározásukból hagyták el a termet, hanem Mindszentytôl féltek. A mi feladatunk most, hogy azt a tüzet, ami kívülrôl ég, az egyház berkein belül tovább szítsuk. Két dolog az, amitôl félnek a papok: az egyik, tisztában vannak azzal, hogy ha a demokrácia akarja, el tudja távolítani Mindszentyt, a másik pedig az, hogy féltik a tömegeiket. Ahol kimondottan demokráciaellenes papok vannak, ott koncentrált támadást kell indítanunk a mindszentyzmus ellen. El kell érnünk, hogy amikor Mindszentyrôl van szó, a hívek ugyanúgy kivonuljanak a templomból, mint ahogy a papok kivonultak a megyei értekezletrôl.'' Kukucska János: ,,Békés megye is átvette a mi módszereinket, miután a Csanádmegyébôl értesültek róla.'' (Mármint a helyi újságból... Lám, mit ér egy leleményes propagandista és egy osztályharcos szemléletű lap!) Mészáros Sándor, megyei tömegszervezô: ,,Az eredmények onnan származnak, hogy a tömegszervezetek jó munkát végeztek. Még a vallás- és közoktatási miniszteri rendelet elôtt kiadtuk a jelszót, hogy az iskolában nem szabad megengedni Szívgárdát, stb. A tanítók nem kapcsolódhattak bele az egyház által rendezendô karácsonyi akcióba. Így ezek a karácsonyi ünnepségek szétestek.'' A következô pártbizottsági ülésre már a szétesett ünnepségek után és Mindszenty József bíboros-hercegprímás letartóztatását követôen került sor. Nagy energiák szabadultak fel a Csanád megyei elvtársakban, erejük szinte megsokszorozódott. December 29-én és 30-án egyaránt üléseztek, tárgyalták a jó hírt és latolgatták teendôiket. 1948. december 29. Winkelhoffer Emil: ,,Mindszenty letartóztatásával az egyházi reakció háttérbe szorult. Most meg kell elôznünk az egyházi suttogó propagandát. Kulturális téren is mindenünnen ki kell szorítani az egyházi reakciót. Erre a Szabadművelôdés útján van a legjobb lehetôség.'' Alle Pál: ,,Mindszenty letartóztatása országszerte nagy zűrzavart okozott. Battonyán helyesnek tartanám, ha a prépostra jobban rámennénk, az ottani kispappal kellene beszélni és szakadást elôidézni a papság között. Az ottani kántor most jött haza a Szovjetunióból, hadifogságból, ezt jól felhasználhatjuk az ottani egyházi énekkar felbomlasztására. Kunágotán folyik a házak szerinti imádkozás. Ott gyenge a pártszervezetünk, de jó lenne ellenôriztetni, hogy mit csinálnak ott az imádkozás ürügye alatt.'' Berár Demeter, makói városi titkár: ,,A klerikális reakcióval folytatott harcban túl kell menni a leleplezésen. A katolikus köröket, amelyek a KALÁSZ, KALOT helyiségei voltak, igénybe kell venni. Sok helyen kártyacsaták folynak ezekben a katolikus körökben. A rendôrség is figyeltesse és megfelelô idôben csapjon le rájuk.'' 1948. december 30. Bugár János, megyei titkár: ,,Mindszenty letartóztatásával kapcsolatosan a klerikális reakció deffenzívába szorult. A demokratikusabb rész fellélegzett, a reakciósabbak pedig elhallgattak. A mi feladatunk most az akciót továbbvinni a helyi mindszentyk ellen. Erre szükségessé vált egy rövidebb lejáratú munkaterv kidolgozása, amelynek alapján népi megmozdulás -- nem erôszak -- útján visszük akciónkat tovább, hogy a reakciót ne engedjük újra erôre kapni.'' Winkelhoffer Emil: ,,A legsürgôsebb feladat a népnevelôket és a párttagságot mozgósítani, hogy az újévi jókívánságokat összekössék Mindszenty bukásának ismertetésével. Amikor boldog új évet kívánni mennek, egyben vigyék magukkal a Szabad Nép cikkeit. Erre az akcióra nagy apparátust kell mozgósítani. A Megyebizottság tagjai szombaton kimennének a bázisközségekbe, a nagyközségekbe a járásbizottságok tagjai, egyéb községekbe a járási aktívák. Estefelé visszajönnének az elvtársak és beszámolnának, hogy milyen eredményt értek el. A Nemzeti Bizottság behívatja a papokat nyilatkozattételre. Sajátkezűleg kell vallomást tenniük a demokrácia mellett.'' Boldog Új Évet tehát a Szabad Néppel. Boldog Új Évet a mezôkovácsházi plébánosnak is, akinek sajátkezűleg kell vallomást tennie. Elôször a Nemzeti Bizottság elôtt. A többit majd meglátjuk akkor, ha estefelé visszajönnek és beszámolnak az elvtársak. ======================================================================== Megtisztítjuk községünket Miután föltehetôleg kialudta az esztendôváltás fáradalmait, Budácsik János (foglalkozására nézve cipész), a mezôkovácsházi Nemzeti Bizottság elnöke 1949. január 2-án (tévedésbôl 1948. január 2-i dátummal) az alábbi levelet küldte Marycz Gyôzô esperes-plébánosnak: M a r y c z G y ô z ô esperes Urnak, Kéri a Nemzeti Bizottság, hogy nagymise után 1/2 12 órakor a községházánál tartandó nemzeti bizottsági gyülésen sziveskedjék megjelenni. Mezôkovácsháza, 1948 január 2-án.- Budácsik János n.biz.elnök Marycz Gyôzô atya ezt a meghívást sem fogadta el. Budácsik János 14 x 17 centiméteres méretű papírját félbehajtotta, s a hátoldalára ceruzával annyit írt: A meghívást nem fogadhatom el, mert a meghívás oka nincs jelezve és egyébként is ma ünnep van, s azt a pap megtartja. Mkh. 1949. I.2. Marycz esperes A bizottsági ülést persze az esperes nélkül is megtartották. Jelen voltak: Budácsik János, Aradi Ernô, Zsoldi Antal, Janosik József, Sáfrány Mátyás, Dr. Görög László, Szabó Ferenc, Butora András, Fabula József és Zacsok Gábor. Határozatukat a Békés Megyei Levéltárban található példány alapján ezúttal eredeti nyelvi megformáltságában mutatjuk be a kései utókor olvasóinak. ,,Elnök ismerteti a makói egyházközségi képviselôtestületeinek határozatát, amelyben Mindszenty eltávolitását kérik. A nemzeti bizottság a határozatot magáévá teszi és a következô határozatot hozza.- Alulirt Nemzeti Bizottság tagjai egyhangu határozati kéréssel fordulunk a kormányzatunkhoz, hogy Mindszenty József ellen mint közönséges haza áruló, kém és összeesküvô ellen a legszigorubb eljárást alkalmazza, és a legsulyosabb büntetést szabja ki. Ezzel népünk megnyugvását fogjuk elôsegiteni, pusztoljanak a hazaárulók és a népi demokráciánk elleni összeesküvôk és kémkedôk. Mi a saját községünket is megtisztitjuk a Mindszenty hazaárulást támogató helyi ellenségeinkel azok ellen a legszigorubban eljárunk, a községünkbôl elis távolitjuk akkor is ha azok Mindszenty palástba burkolva jelentkeznek is. A Nemzeti Bizottság megállapitja, hogy Marycz Gyôzô mezôkovácsháza község esperes plébánosa a nemzeti bizottság meghivására nem volt hajlandó megjelenni ennek bizonyitéka képpen mellékeli a nemzeti bizottság elnöke a saját kezüleg irt nyilatkozatát. A fenti tények megállapitása után a nemzeti bizottság felkéri a mezôkovácsházai róm.kath.egyházközség tagjait amely ülésen Marycz Gyôzô esperes plébánosnak nyilatkoznia kell azirányban,hogy milyen állást foglal a Mindszenty ügyben és a demokráciával szemben. Egyéb tárgy nem lévén elnök a gyülést bezárja.'' A dolog természetesen nem maradhatott ennyiben. Félmunkát a csanádi ember nem végez. Az utasítás, ami Mezôkovácsházára érkezett, különben is egyértelmű volt. December 28-án tartott fôispáni értekezletet Tömpe István miniszteri osztályfônök, ô is megüzente a járási jegyzô útján, hogy baráti megbeszélést kell tartani a községben lévô papokkal, mert most már nekik is el kell ítélniük Mindszentyt. Megmondták azt is, hogy írásban kell a papoknak nyilatkozniuk. ,,Úgy rájuk kell menni -- ezek Tömpe elvtárs szavai -, mint a szántásvetés megszervezése volt''. Tudják meg ôk is, hogy népi demokrácia van, tanulják meg ôk is, hogy a népi demokrácia nem tűr ellenséget, egyszer már legyen vége, mert elfogyott a türelem. Eredményt várnak a makói elvtársak is, ezért nincs idô a tétovázásra, haladéktalanul cselekedni kell. A Nemzeti Bizottság január 4-én, kedden délután ismét összeült a községháza hivatalos termében. Az ülés tárgya a két nappal korábbi határozat végrehajtása volt. Budácsik Jánoson kívül ezúttal Aradi Ernô, Fülöp István, Dr.Görög László, Dr.Harnóczy Lajos, Csurák József, Szabó Ferenc, Butora András, Dudaszeg Pál, Metál Mihály tisztelte meg jelenlétével a tanácskozást, melyre eljött -- nyilván segítô szándékkal -- a járási titkárságtól Fabula János is. Rövid ülésezés után az alábbi határozatot hozták: H a t á r o z a t A Nemzeti Bizottság 1949. január hó 2-án tartott rendkivüli ülésén Mindszenthy József letartóztatásával kapcsolatos határozatot hozott, melyben kéri a Kormányzatot, hogy a hazaáruló Mindszenthystákra a legsulyosabb büntetést alkalmazza, egyben határozza, hogy a helyi mindszenthysta hazaárulóktól megtisztja a községet akkor is ha Mindszenthy pallásta öltözve jelentkeznek. Ennek megfelelôen az ülésre meghivta Marycz Gyôzô plébánost tegyen nyilatkozatot a demokrácia mellett. Itélje el a hazaárulókat, ha a demokrácia és a nép mellett áll. A plébános ur kétszeri meghivásra sem volt hajlandó a bizottság elôtt megjelleni, igy a Nemzeti Bizottság béke, nyugalom megteremtése és a kellemetlenségek elkerülése végett az ülésre meghivta a katholikus egyház világi vezetôit, akik elôtt ismertette a határozatát, megkérve arra tisztázzák a kérdést a plébános urral és errôl irásbeli döntést f.hó 4-én déli 12 órára adják le. F.hó 4-én déli órákban Gigacz József egyház világi elnöke megjelent a Nemzeti Bizottság elôtt és leadott egy gép-irásos levelet a plébános urtól, amely nem volt más, mint a plébános által f.hó 17-én a fôispánhoz küldött levelének másolata. Ezen levél tartalmának semmi köze nincs a kért nyilatkozathoz. A Nemzeti Bizottság mint a demokrácia legfôbb ôre nem látja tisztának a plébános ur magatartását. Feltételezi, hogy a Mindszenthy reakció hatása, irányitása alatt áll és igy a hozott határozathoz pontosan teljesiti a kötelezettségét megtisztitja a Mindszenthy reakciótól a községet és igy elsôsorban Marycz Gyôzô plébánostól, mégpedig ugy, hogy határozatban kimondja Marycz Gyôzô plébános 5-én reggel 10 órára hagyja el a községet, távozzon innen el, helyette a kisplébános nyugodtan megtarthatja a miséket. Ezen határozatának végrehajtásában felkérik a különbözô szerveket mint demokráciánknak harcos hadseregét, hogy ezt sorozatos látogatással hozzák tudomására a plébánosnak és segítsék elô a plébános ur községbôl való eltávozását addig, amig a nép haragja nem fog rá lesulytani. A határozatot minden jelenlévô aláírta, sôt pótlólag odakanyarintotta a nevét Sáfrány Mátyás nemzeti bizottsági tag is, aki elkésett a fontos eseményrôl. Korábbi szokásuktól eltérôen Budácsikék ezúttal rányomták a jegyzôkönyvre a nagy kerek pecsétet is: CSANÁD VÁRMEGYE MEZÔKOVÁCSHÁZA KÖZSÉG NEMZETI BIZOTTSÁGA. A döntés tehát megszületett, diktum-faktum, rögvest hozzá is lehet látni a végrehajtásához. A béke és a nyugalom érdekében, a kellemetlenségek elkerülése végett. Mert az bizony komoly dolog, hogy a demokrácia legfôbb ôre (vagyis a Nemzeti Bizottság) nem látja tisztának a plébános úr magatartását. És persze: a különbözô szervek (mint demokráciánk harcos hadserege) majd segítenek. S hogy mit kell tenni? Azt most már a vak is látja: a hazaárulókra le kell sújtani (azaz pardon, budácsikosabban kifejezve: sulytani). Miközben a mezôkovácsházi községháza hivatalos termében ez az ököl fölemelkedett, magasba lendítette a hangját Makón Winkelhoffer Emil oktatási felelôs is. Az MDP Csanád Megyei Bizottságának szokásos heti ülésén ez alkalommal (talán nem véletlenül) részt vett Molnár Mihály, az ÁVH helyi vezetôje. A klerikális reakció elleni küzdelem ismét a második napirendi pont volt. Winkelhoffer Emil büszkén jelentette, hogy ,,az akció a megye tekintélyes részében -- még Kunágotán is -- sikerrel járt. Aktivizáltuk a tömegeket, még a katolikusokat is. Ahol azonban gyengébb a pártszervezetünk, ott nem értünk el kellô eredményeket.'' Az odaadó pártmunkás kénytelen volt azonban a mezôkovácsházi helyzettel külön foglalkozni beszédében. ,,Általánosságban tapasztalható, hogy a katolikus egyházi körökhöz közelállókra jellemzô bizonyos fokú tartózkodás, passzivitás, ellenállás. Ez talán Mezôkovácsházán a legerôsebb. Az ilyen helyeken rémhírek is kezdenek szárnyra kapni és terjedni. Ilyen rémhírek, hogy Orosházán feliratok voltak ,,Rákosit akasszátok, Mindszentyt engedjétek szabadon!'', továbbá, hogy Mindszentyt az angolok kiszabadították. Pártszervezeteink rendkívül aktívan veszik ki részüket ebbôl a harcból. A többi pártokat is elég jól tudjuk mozgatni, még Mezôkovácsházán is, ahol az egyházközségi képviselôtestületben nem volt egyetlen kommunista sem. Ott egy kisgazda állt az élére a mozgalomnak. Ez a község a megye Pócspetrije. A templomajtóban védôgárda áll, a helybeli hentesmester fiának vezetésével.'' ======================================================================== Szigorúan titkos Aki az Államvédelmi Hatóság egykori vizsgálati anyagaiból szeretné megtudni, hogy mi történt Mezôkovácsházán 1949 januárjában, az ma négy dossziét talál a Belügyminisztérium Történeti Irattárában. A címlapok láttán megdöbbenünk, a történetnek ugyanis az ÁVH szemszögébôl nézve új fôszereplôje van: Drégelyi Béla tanító. A négy kötet közül három az ô nevét viseli. Ezek: V-19719 sz. Vizsgálati dosszié Drégelyi Béla és társai ügyében; V-59211 sz. Vizsgálati dosszié Drégelyi Béla ügyében; V-78521 sz. Vizsgálati dosszié Drégelyi Béla ügyében. A negyedik barnafedelű mappa kissé talányosabb borítójú, mert amellett, hogy a V-23664-es számot írták rá, a felirat szerint Csordás Béla ügyében tartalmaz vizsgálati anyagokat. Belül aztán helyreáll a bürokratikus rend: a dosszié Nagy Tibor káplán személyi anyagát és kihallgatási jegyzôkönyveit rejti. A dossziékban található dokumentumok az Államvédelmi Hatóság szokásos irattári rendjét követik és tartalmi szempontból öt csoportra oszthatók: ### a gyanúsított személy vagy személyek vallomásai; ### a gyanúsítottak bűnösségét alátámasztó tanúkihallgatási jegyzôkönyvek és más dokumentumok; ### az Államvédelmi Hatóság jelentései a szóbanforgó eseményrôl, illetve a gyanúsított magatartásáról; ### a fogvatartás, internálás körülményeire (átkísérések, beszélô, stb.) vonatkozó iratok; ### kérvények, amelyeket a fogvatartott, annak hozzátartozója vagy jogi képviselôje nyújtott be, s amelyeket rendszerint válasz nélkül hagytak. Az iratanyag ma is, tehát negyvenöt nehéz esztendôvel az események múltán a ,,szigorúan titkos'' minôsítést viseli. Kérésemre titokszakértô véleményezte az általam megjelölt oldalakat, s azokról 1993 szeptemberében -- Boross Péter akkori belügyminiszter engedélye alapján -- másolatokat kaptam. E dokumentumok alapján próbáltam gondolatban rekonstruálni az eseményeket, illetve az ÁVH nyomozásának logikáját. Magánvéleményem az eljárással és egyáltalán a történeti értékű iratok kutathatóságával és közölhetôségével kapcsolatban az, hogy a négy és fél évtizednyi távolság bôven elegendô ok lenne minden tilalom feloldására. A fejlett európai demokrácia országaiban, melyekre oly sokszor és oly szívesen hivatkozunk, a kutatási korlátozás általában visszamenôleg harminc évre terjed. Ennek analógiájára hazánkban is jogszabályi úton kellene biztosítani az 1963-ban avagy annál korábban keletkezett minden dokumentum (köztük a sokat emlegetett, de valójában ma is közreadhatatlan állambiztonsági iratok) titkos minôsítésének megváltoztatását. 1963 tavaszán hirdetett amnesztiát a Kádár János által dróton rángatott Elnöki Tanács, s ha történelmi és politikai szempontból nem is jelent korszakhatárt az az esztendô, jelképes értelemben mégis választóvonalnak tekinthetô. A leghírhedtebb törvénysértések ebben az idôszakban (1945 és 1963 között) történtek, s a legtöbb koncepciós eljárás is erre az idôre jellemzô. Ám lássuk, hogy mire jutott az Államvédelmi Hatóság Drégelyi Béla és társai ügyében! Kötetünk következô két fejezetében a keletkezési idô szerinti sorrendben ismerkedhetünk meg a dossziék legfontosabb oldalaival. Más forrásból származó irattal, újságcikkel vagy jegyzettel ezt az összeállítást csupán ott egészítettem ki, ahol feltétlenül szükségesnek véltem. Összekötô szöveget is csak azok kedvéért írtam, akik nem voltak sem áldozatai, sem alkalmazottai az ÁVH-nak, és így számukra a puszta szövegközlés föltehetôleg nem lenne kellôen olvasmányos. Az iratok ismertetése során tartalmi változtatást nem tettem, de a gépelési és a helyesírási hibák zömét kijavítván, a szöveget a mai normákhoz igazítottam. Ebben a könyvben nem tekinthettem kötelességemnek sem a vizsgálati dossziék forráskiadását, sem az elemi iskolai szintű hibák terjesztését (például: orakkor, szügsége, elviszik oroszországban, hangosztassa, befogják csukni, kiakarják tenni, kinem hivta, komgassák meg a harangot stb.). Meg kell jegyezni, hogy sem a letartóztatott gyanúsítottak (Marycz Gyôzô, Nagy Tibor, Drégelyi Béla), sem hozzátartozóik nem követtek el helyesírási hibákat, az általuk írt levelek, kérvények ilyet nem tartalmaznak. Fontos tudnivaló még, hogy a gyanúsítottak vagy a tanúk által aláírt jegyzôkönyvek nem minden esetben készültek a civilizált országokban szokásos módon. Mára már közismert történelmi tény, hogy hazánkban a politikai jellegű ügyekben a kihallgatások és a koncepció- szerkesztések túlnyomórészt a Szovjetunióból importált módszerekkel történtek. S ha már így történt, legalább utólag lássuk be azt is: nem mindenki tud hôssé magasztosulni egy kegyetlen szituáció szorításában. Ne kérjünk számon egymástól olyan erényt, amelynek talán magunk se lennénk a birtokában. 1949-ben Mezôkovácsházán is, Szegeden is épp úgy verték, kínozták az ÁVH-n az embereket, mint a hírhedt Andrássy út 60-ban. A vallomásokat is gyakran brutális eszközökkel csikarták ki és íratták alá. Évtizedek múltán sem feledkezhetünk meg arról, hogy történetünk minden szereplôje egy-egy ember, a maga érzelmeivel és becsvágyaival, múló erôivel és gyöngeségeivel. S mindegyiküknek otthona van valahol, ahová mihamarább haza szeretne menni. ======================================================================== Igét hirdet a párt ökle 1949. január 3-a (hétfô) szokatlanul enyhe idôt hozott. Az olvadás az Alföldön is megkezdôdött, csak egy kis esô szemerkél. Az Államvédelmi Hatóság ezen a szép napon kezd nyílt akcióba. Korábban, mint az a pártbizottsági munkatervekbôl is kiderült, csak információk gyűjtésével, rémhírek felgöngyölítésével (és gyaníthatóan más rémhírek terjesztésével, azaz dezinformációval) foglalkoztak Mezôkovácsházán. Most az új politikai direktíva értelmében meg kell teremteni a plébános elleni eljárás törvényességének látszatát. Január 3-án két asszony jelenik meg a mezôkovácsházi rendôrségen, az ÁVH hivatalos helyiségében Vörös Balogh Lajos rendôrnyomozó alhadnagy elôtt és összesen három tanúvallomást tesz. Egyikük, Kanász Jánosné, született Abrincsák Viktória tizenegy napja, 1948. december 23-án töltötte be a hatvanadik életévét. Írni- olvasni nem tud, csak két keresztet tesz a jegyzôkönyvre, de az alábbi vallomás marad tôle az utókorra: ,,1949. január hó 2-án a mezôkovácsházi rózsafüzér tagjainak a helybeli rk. templomban Marycz Gyôzô plébános tartott hitoktatást. Az oktatáson kb. 80 személy vett részt, fôleg asszonyok. Marycz beszédében elsôbb egy nagy beteg emberrôl beszélt, akinek műtétre van szüksége és akit az orvos arra kért, hogy árulja el a titkát, mielôtt a műtétet végrehajtják rajta. A súlyos beteg megtagadta ezt és kijelentette, hogy aki eláll a juhai mellôl, az nem pásztor, az csak béres. Marycz a jelenlévôknek kijelentette, hogy megmarad pásztornak és arra kéri a jelenlévôket, úgy a szülôket, mint a nagyszülôket, ne hagyják azt, hogy az iskola termét elvegyék a szívgárdától, amikor azt ô megkapta és hassanak oda, hogy azt továbbra is a szívgárda használhassa, mert megtörténhetik az is, hogy rövidesen a templom ajtajai is bezárulnak elôttünk. Mást elôadni nem tudok, vallomásom az igazságnak megfelelôen van felvéve és azt elolvasás után helybenhagyólag aláírtam.'' A másik asszony, Trusinczki Jánosné, leánykori nevén Papp Mária a két kereszt alatt segítôkészen aláírja az analfabéta Kanászné jegyzôkönyvét, majd maga is vallomást tesz, méghozzá kettôt egymás után. Egyik vallomását fölösleges idézni, mert szinte szó szerint megegyezik Kanászné vallomásával, attól csak a szívgárda tantermével kapcsolatos, kissé népiesebb hangvételű szövegrészben tér el: ,,hajtsák ki azt, hogy az iskola egyik osztálya továbbra is a szívgárda rendelkezésére álljon, mivel az a tegnapi nap folyamán be lett tiltva. És nagyon vigyázzanak a szülôk, mert meglehet az is, hogy a templom ajtajai is bezárulnak elôttetek.'' -- idézi a plébános január 2-i szavait. A Trusinczkinétól január 3-i keltezéssel fölvett második vallomás már a rémhírek terjedésére és az ideológiai harc élesedésére utal: ,,Az én kislányom a mezôkovácsházi elemi iskola II. osztályába jár, s tôle az iskolaév megkezdése óta több ízben hallottam olyan kijelentést, hogy ô nem mer beiratkozni az úttörô mozgalomba, mert az esperes úr, Marycz Gyôzô azt a kijelentést tette, hogy ,,aki az úttörô mozgalomban részt vesz, azt kiviszik Oroszországba''. Így a kislányom nem is iratkozott be az úttörô mozgalomba, de állandóan azt hangoztatja, hogy azért nem (mer) beiratkozni, mert a plébános úr azzal ijesztgeti az iskolás gyerekeket, hogy aki beiratkozik, azt kiviszik Oroszországba. Sipos Éva szintén II. osztálybeli tanuló is szeretett volna beiratkozni az úttörôkhöz, azonban neki is azt mondta Marycz, hogy aki beiratkozik, azt elviszik Oroszországba. Ez a hír általában el van terjedve az iskolában és így nem is tud az úttörô mozgalom a jelentkezôk hiányában tevékenységet kifejteni. Mást elôadni nem tudok, vallomásom az igazságnak megfelelôen van felvéve és azt elolvasás után h.h. aláírtam.'' A vallomástételkor egyébként Trusinczkiné 48 esztendôs. Érdekes véletlen, hogy a felvett adatok tanúsága szerint ô is december 23-án ünnepli a születésnapját, akárcsak a 12 évvel idôsebb Kanászné, akivel egyébként szomszédok, hiszen egyikük a Petôfi utca 19-ben, másikuk a Petôfi utca 17-ben lakik. Ezek után a legnagyobb meglepetésben viszont annak lesz része, aki kezébe veszi a Csanádmegye című napilap 1949. január 4-i, keddi számát. Ennek címoldalán ugyanis hatalmas betűk hirdetik: ,,Nem tűri a dolgozó nép maga között Mindszenty ügynökeit''. A cikk három katolikus lelkész viselt dolgaival foglalkozik, sorrendben Singer Ferenc kunágotai káplánt, Marycz Gyôzô mezôkovácsházi plébánost és Szűcs (keresztnevét nem közlik) medgyesegyházi plébánost pellengérezi ki. Szűcs plébános és Singer káplán a cikk szerint elhagyta faluját. (Singer Ferencet egyébként a késôbbiekben utoléri az Államvédelmi Hatóság, 1952-ig együtt raboskodik Marycz Gyôzôvel.) Marycz Gyôzôrôl (akinek nevét a lap már gyászkeretben közli), az alábbiakat tudhatják meg a Csanádmegye olvasói: ,,Maritz Gyôzô mezôkovácsházi plébános 1947 tavaszán azt híresztelte, hogy a fakultatív hitoktatást a kommunisták találták ki, hogy ezzel kiöljék az emberekbôl a vallásos érzést. A választások idején Pfeiffer és Barankovics mellett agitált és a szószékrôl dicsôítette az angol és amerikai imperialistákat. Az iskolák államosítása idején aláírásokat gyűjtetett az államosítás ellen és a tanév megkezdése óta több ízben kijelentette az iskola tanulói elôtt: ťAki az Uttörô-mozgalomnak tagja lesz, elhurcolják OroszországbaŤ. Maritz plébános Mindszenty következetes ügynöke volt, háborús rémhírek terjesztésével tartotta rémületbe a község lakosságának hiszékeny részét. Január 2-án kijelentette: ťVigyázzatok testvéreim, mert a templomok ajtajai is rövidesen bezárulnakŤ. Mezôkovácsháza dolgozó népe s a hithű katolikusok is egyre nagyobb felháborodással tiltakoznak Maritz plébános mindszentysta, demokráciaellenes magatartása és ténykedése miatt.'' A vastag betűvel szedett részeket a Csanádmegye szerkesztôségében tartották kihangsúlyozandónak. A megfogalmazás kísértetiesen emlékeztet Kanászné és Trusinczkiné vallomásaira. Csakhogy: hogyan kerülhetett az információ a makói szerkesztôség asztalára? Az akkori technikai viszonyok szerint a Csanádmegye című lap lassan készült. Egy-egy fontos eseményrôl olykor csak az azt követô második-harmadik napon tudott beszámolni. A cikkeket le kellett gépelni, politikailag ellenôrizni, majd a nyomdában kéziszedéssel kiszedni, betördelni, stb. Két magyarázat lehetséges: a./ a cikk már elôbb elkészült és ehhez igazították a két asszony ávéhás mondanivalóját; b./ a tanúvallomásokat késôbb -- talán éppen a cikk hatására -- vették fel, de visszadátumozták január 3-ára. Baloldali érzelműek számára kínálkozhat egy harmadik magyarázat is: a Csanádmegye című lap oly mértékben azonosult a hôn szeretett nép gondolataival, oly figyelemmel tartotta kezét a kor ütôerén, hogy azonnal érzékelte a Mezôkovácsházán kialakult Mindszenty-ellenes és Marycz-ellenes közhangulatot. Érzékelte és hírül adta, ahogyan az egy délalföldi megyei újság számára azóta is, mindmáig kötelesség. Ennek az utóbbi magyarázatnak viszont némiképp ellentmond, ami késôbb történt: Mezôkovácsháza népe másnap meg akarta védeni papját, majd a hét végén párezer rúgásban és gumibotütésben részesült a szegedi ávósok jóvoltából. Errôl azonban nem ír a Csanádmegye. Vörös Balogh Lajos alhadnagy még két vallomást jegyzôkönyvezett Mezôkovácsházán, ezeken azonban már a január 5-i dátumot szerepeltette, azt a napot tehát, amikor a botrányos események történtek. Az egyik vallomást az iskolaigazgató, Kaposvári József magyarbánhegyesi lakos tette, míg a másik a szerdai események egyik fôszereplôjének, Budácsik János cipésznek, a Nemzeti Bizottság helyi elnökének a szavait ôrizte meg az utókor számára. Kaposvári József iskolaigazgató: ,,1948 ôszén az új iskolai tanév megkezdése alkalmával a mezôkovácsházai általános iskolában is megkezdtük az úttörô mozgalom megszervezését. A mozgalom megszervezése meglehetôs szép eredményt mutatott fel, mivel két hét alatt kb. 80--90 iskolai tanulót tudtunk a mozgalomba beszervezni. Ezek a fiatalok a mozgalom elsô heteiben rendszeresen jártak az úttörôk foglalkozására, amikor 1948 október hó elején az a hír terjedt el, hogy az úttörô mozgalom istentelen, vallásellenes mozgalom és a tagjait kiviszik Oroszországba. Ettôl az idôponttól kezdve és ennek a rémhírnek a hatása alatt az úttörô fiatalok tömegesen elmaradtak a foglalkozásról. Amikor én mint iskolaigazgató ennek okát kerestem és több szülôt kikérdeztem arra vonatkozólag, hogy gyermekeik miért maradnak el a foglalkozásokról és ki közölte ezt a rémhírt, a szülôk minden esetben azt válaszolták, hogy a gyermekeket azért nem engedik az úttörô foglalkozásokra, mert az vallásellenes és nem hajlandók elárulni azt, hogy ezt a rémhírt ki közölte velük. Tekintve, hogy Mezôkovácsháza népe túlnyomó többségben római katholikus vallású és a plébános, Marycz Gyôzô befolyása alatt állanak, minden valószínűség szerint ez a rémhír tôle ered, mivel veszélyeztetve látta a mozgalom sikerétôl a szívgárda további működését is.'' Az iskolaigazgató keserűségét meg kell értenünk. A kudarcélmény általában negatív érzelmeket gerjeszt az emberben: irígységet, bosszúvágyat, önigazolási törekvéseket. A kudarcot meg kell magyarázni és le kell gyűrni. Tény: az úttörô mozgalom szervezése 1948 ôszén elakadt Mezôkovácsházán. Talán nem a legrátermettebb pedagógusok vállalták, talán nem a legmegfelelôbb módszerekkel kezdték. Nem sikerült utat törniük a gyermekek lelkéhez. Nem sikerült megtörniük az apáról fiúra, anyáról leányra szálló, többévszázados hagyományokat. Az új rendszer népnevelôi türelmetlenek voltak, azonnali sikert akartak. Nem sejtették, hogy lesz idejük bôven, hogy a Rákosi-Kádár korszak négy és fél évtizede áll majd rendelkezésükre céljaik eléréséhez, az úttöréshez. Mezôkovácsházán egyébként 1948-ban 760 iskolásból 573 vett részt hitoktatáson (75,4 %). A két külterületi iskolában: a Náger-tanyán 57 tanulóból 32 (56,1 %) és a tanyaközponti 150 nebulóból 127 (84,6 %). Vsszesen: 967 gyermek közül 732 (a tanulók 75 %-a) részesült hitoktatásban. Ez az adat is aggaszthatta Kaposvári József igazgatót. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint Mezôkovácsháza 5323 lakosából 4583 vallotta magát római katolikus vallásúnak (86 %), 382 izraelitának (7 %), 219 reformátusnak (4 %), 110 ágostai evangélikusnak (2 %), 17 fô görögkeleti vallásúnak, 11 fô görögkatolikusnak és egy fô egyéb vallásúnak. Az arányok 1949-re sem változtak meg jelentôsen. A község lakosainak száma 6113-ra emelkedett, s ebbôl 375-en voltak bejegyzett tagjai a Magyar Dolgozók Pártjának. S most ismerkedjünk meg az 1899. június 10-i születésű Budácsik János cipészmester 1949. január 5-i dátummal felvett vallomásával. ,,A mai nap reggel 7 órakor lakásomon felkeresett a helybeli segédlelkész azzal a kéréssel, hogy keressem fel a plébánost lakásán háromnegyed kilenckor, mivel úgy nyilatkozott, hogy össze fog állítani egy olyan nyilatkozatot, amelynek alapján a Nemzeti Bizottság tegnap hozott határozatát meg fogja változtatni. Én a kért idôben lakásán felkerestem Marycz Gyôzô rk. plébánost, aki annak ellenére, hogy ez köztünk a régi ismeretség alapján szokás volt, kezet sem fogott velem, azzal az indokolással, hogy ô Júdással nem fog kezet, majd rátért arra, hogy ôt az esküje tiltja és így Mindszenty ellen nem adhat ki nyilatkozatot, csupán a mindenkori törvény rendelkezéseinek és az államhatalom rendelkezéseinek veti alá magát. Közben Marycz fel lett kérve arra, hogy szólítsa fel a szobájában, udvarában és lakása elôtt lévô tömeget, mintegy kb. 900--1000 fôt, hogy hagyják el a helyiséget és a ház elôtti térséget. Ezt Marycz ekkor nem tette meg, ellenben kijelentette, hogy ô tíz órától kezdve vértanú és akkor sem hagyja el a községet esküjéhez híven, ha a községben is kell meghalnia. Ezt a lakásban és az elôszobában lévô kb. 35--40 személy is hallotta. Közben a plébános annyit mégis megtett, hogy kiszólt a folyosóra és az udvarban lévô személyeknek, hogy ,,most már menjenek a templomba és imádkozzanak''. A tömeg azonban addig nem távozott, amíg a plébános is át nem ment a templomba. Vele együtt azután az összegyűlt tömeg is átment, ahol mindaddig ôrizték, amíg a püspök titkára ki nem hívta, hajnali 2 óráig.'' Az Államvédelmi Hatóság illetékesei két összefoglaló jelentést is készítettek az eseményekrôl: egyet rögtön másnap, azaz január 6-án, amikor a két papot Budapestre, az Andrássy út 60-ba szállították, valamint egy másikat Szegeden, január 10-én, amikor már tisztábban láttak, mert a község színe-javát alaposan ,,kihallgatták''. Keletkezési sorrend szerint most ezek következnek. Az elsô jelentés szerzôje és címzettje ismeretlen. Feltételezem, hogy a Szegedi Osztály információi alapján az ÁVH Andrássy úti központjában készült a mű, a pártvezetôség tájékoztatására. Az ÁVH Szegedi Osztályának vezetôje 1949 januárjában Tatai István volt. Az elsô jelentésben Drégelyi Béla tanító (a késôbbi ,,fôkolompos'') még egyáltalán nem szerepel, ôt majd csak késôbb tartóztatják le és teszik felelôssé a történtekért. ,, Tárgy: Mezôkovácsházán történt események ügye. J e l e n t é s Budapest, 1949. január 6-án A f. évi január 4-én és 5-én Mezôkovácsházán történt eseményeket az alábbiakban foglalom össze: 1949. január 4-én a mezôkovácsházi Nemzeti Bizottság olyan tartalmú határozatot hozott, hogy a község rk.plébánosa, Marycz Viktor f. hó 5-én de. 10 óráig hagyja el a községet, mivel azonosítja magát Mindszenty politikájával. A délutáni órákban a plébánost hatvan tagú küldöttség kereste fel. A küldöttség tudomására hozta a Nemzeti Bizottság határozatát és a határozat egy példányát a plébánosnak át akarta adni, amelyet azonban az nem fogadott el, sôt kijelentette, hogy a határozatban foglaltakat sem veszi tudomásul és továbbra is a községben marad. A határozatot Marycz plébános híveivel közölte, akik f. hó 5-én reggel 9 órától kezdve gyülekezni kezdtek lakása elôtt. Az összegyűltek között, mint a plébános testôrei, kb. 40 fô KALOT-ifjú és kb. 60 fô KALOT-leány is jelen volt. A plébános házában és udvarában tartózkodtak, amikor is mintegy 200--250 fônyi tömeg gyűlt a plébánia köré, várva a fejleményeket. Az újból megjelent Nemzeti Bizottság és a rendôrségi személyek elôtt a plébános kijelentette, hogy ô f. hó 5-én 10 órától kezdve vértanúnak számít és nem hagyja el a községet akkor sem, ha ott kell meghalnia. Ezen kijelentéseit a lakásban tartózkodó KALOT-ifjak elôtt tette. A helyszínre kiszállt nyomozók felhívták a plébánost, hogy szólítsa fel az összegyűlteket a szétoszlásra, amit az 3/4 11 órakor meg is tett. A felhívásra a tömeg azt válaszolta, hogy nem hagyja el a plébánost. Erre a plébános a tömeggel együtt átvonult a templomba és ott istentiszteletet tartott, amely után a plébános felszólítása ellenére a tömeg továbbra is ott tartózkodott, illetve a templomkertben helyezkedett el. A helyi karhatalom megerôsítésére a makói körzeti szemlélô még 12 fôt vezényelt ki, majd Tatai és Bolgár rendôrszázados bajtársak a helyszínre mentek. A helyszínre 25 fô rendôrrel érkeztek, s így összesen 53 fô karhatalom állt rendelkezésükre. Amikor a tömeg még mindig a templomban, illetve a templom körül tartózkodott, Tatai rendôrszázados bajtársnál megjelent Nagy Tibor káplán, közölve, hogy a plébános abban az esetben szólítja fel a tömeget szétoszlásra, ha a Nemzeti Bizottság a hozott határozatot visszavonja és a járási fôjegyzô, községi jegyzô és a rendôrségi kiküldött nyilvánosság elôtt tôle bocsánatot kér. További feltételként azt szabta meg, hogy a Nemzeti Bizottság adjon neki egy levelet, amelyben garantálja azt, hogy a rendôrség nem fogja ôt ôrizetbe venni és nem fogják ôt arra kényszeríteni, hogy a községet elhagyja. Ezen levelet, mely a plébános sérthetetlenségét garantálja, a plébános a templomban fel fogja olvasni. Ezután a káplán eltávozott, majd a Nemzeti Bizottság a késô esti órákban tárgyalásra hívta meg a plébánost, hogy így a templom elhagyására bírják. Ugyanezen idôben megérkezett Szegedrôl a nagyobb létszámú karhatalom a tömeg szétoszlatására. Központi utasítás értelmében Tatai r.szds. bajtárs a helyszínrôl felhívta Havas püspöki titkárt Szegeden, akivel közölte, hogy amennyiben 2 órán belül a tömeg nem oszlik szét, úgy a továbbiakért a felelôsség ôt fogja terhelni. Tatai bajtárs közölte továbbá azt is, hogy a püspöki titkár szálljon ki a helyszínre és ott a plébánossal beszéljen és szólítsa fel a templom elhagyására. Havas püspöki titkár kijelentette, hogy a püspök utasításától teszi függôvé utazását és egyébként is ô Szegeden van, így a Mezôkovácsházán történtekért felelôsséget nem vállal. Ezen kijelentései ellenére, Hamvas püspökkel folytatott beszélgetése után elindult a helyszínre és oda éjfél után meg is érkezett. Megérkezése után a plébános és a káplán a templomot elhagyta és a tömeg szétoszlott. A Szegedi Osztály a kapott utasítás értelmében Marycz Viktor plébánost és Nagy Tibor káplánt ôrizetbe vette és a mai napon Hatóságunkhoz felkísértette. Azóta Mezôkovácsházán teljes rend van.'' ----------------------------------------------------------------- ------------------- A második összefoglaló jelentést 1949. január 10-én, hétfôn állították össze, az ÁVH Szegedi Osztályán, ahol elôzôleg négy napon át lázasan nyomoztak: vallatták Marycz Gyôzô híveit. A jelentést Ökrös Lajos rendôrfôhadnagy írta alá. Az osztályvezetô, Tatai István csak egy rövid levélkét mellékelt hozzá, melyet most szintén közreadunk. A gondosan szerkesztett küldemény része volt az a tanúvallomás-csokor is, amelyet sikerült a hívekbôl kicsiholniuk. ,,Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága, Szegedi Osztály. 301/1949.ÁVH. Tárgy: Maritz Gyôzô esperes és Nagy Tibor káplán mezôkovácsházi lakosok ügye. Mell.: csomag. Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága, B u d a p e s t. Fenti ügyben keletkezett tanúvallomási jegyzôkönyveket mellékelten felterjesztem a további intézkedés végett. Mindkét személyt ôrizetben január 6-án Címhez felkísértettem. S z e g e d, 1949. január 10. A Hatóság vezetôje rendeletébôl: Tatai István rendôrszázados osztályvezetô'' ,,Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága, Szegedi Osztály 301/1949.ÁVH. Tárgy: Maritz Gyözô esperes és Nagy Tibor káplán mezôkovácsházai lakosok ügye. Mell.: csomag. J e l e n t é s Szeged, 1949. január 10. Jelentem, hogy Mezôkovácsháza községben a Nemzeti Bizottság határozatot hozott, mely szerint felkérik Maritz Gyözôt, ottani esperest, hogy foglaljon állást a Mindszenty ügyben. Nevezett errôl a N.B. ülése után közvetlenül értesült és elhatározta, hogy nem foglal állást Mindszenty ellen. Számítva arra, hogy ez a magatartása további következményekkel járhat, már január 2-án kezdte a templomi prédikáció alkalmával a híveit erre elôkészíteni. Kifejtette, hogy ô a hívei mellett akar maradni, de megtörténhet az is, hogy rövidesen bezárulnak, ill. bezárul a templom ajtaja. Maritz Gyözô esperes és Nagy Tibor káplán a hozzájuk közel álló klerikális befolyás alatt lévô reakciós fiatalságot, ill. annak néhány tagját felszólították minden eshetôségre készüljenek el, szervezzenek a parókia körül védôôrséget és mozgósítsák az asszonyokat és a lányokat is. Január 5-én délelôtt 9 óra körül már a parókia körül kezdett a tömeg gyülekezni. Mezôkovácsházán ezen a napon piac volt, és a piacot az a hír járta be, hogy az esperest el akarják vinni és mindenki menjen a papok védelmére. Természetes, hogy ezt a hírt is Maritz Gyözô és Nagy Tibor káplán terjesztette, a már elôbb említett volt Független Ifjúsági tagokkal és ezek mozgósították a tömeget. 10 óra körül már 5--600 fônyi tömeg gyűlt össze és kiabáltak, hogy nem engedik az esperest. Maritz Gyözô esperes ez alkalommal többek elôtt kijelentette, hogy -- mielôtt az oroszok jöttek, azzal ijesztgették a papokat, hogy jaj lesz nekik és ô akkor sem hagyta el a népét, most sem fogja elhagyni, legalábbis élve nem. Izgatta a tömeget Drégelyi Béla volt r.k. jelenleg állami tanító is, aki kijelentette az asszonyok és emberek elôtt, hogy ,,ne hagyják a plébánost elvinni, mert ez vallásüldözés, a vallást akarják eltörölni és a templomokat akarják becsukni''. Az így felizgatott tömeg Budácsik János N.B. elnököt, aki éppen a parókiáról távozni készült, tettlegesen bántalmazta. Ez eset megtörténte után rövid idô múlva karhatalom vonult ki, azonban a papok biztatására a tömeg ahelyett, hogy szétoszlott volna, bevonult a templomba. Az esperes és a káplán ugyanis azt mondotta, hogy maradjanak együtt, menjenek a templomba imádkozni és védelmezzék meg ôket továbbra is. Ugyanekkor Nagy Tibor káplán olyan utasítást adott a Független Ifjúság volt tagjainak, hogy tovább folytassák az izgatást az asszonyok között és tovább ôrködjenek még éjszaka is. A káplán kijelentette még azt is, hogy a templomban biztonságban lesznek, mert miután a hívek bent maradnak, a rendôrök nem mernek bemenni. Elhíresztelték azt is, hogy estére szentségimádás lesz, s erre is toborozták a híveket. Ezzel is az volt a céljuk, hogy minél nagyobb tömeget tudjanak összetartani. Nagy Tibor káplán többeket utasított arra, hogy ha mégis valami baj lenne, akkor a harangot verjék félre és ez lesz a jele annak, hogy a papot el akarják vinni és ekkor még az otthon lévôk is siessenek a templomhoz. Ezen kívül mindkét pap tett még izgató kijelentéseket, hangoztatta Maritz, hogy örüljön ez a község, ha lesz egy vértanú papja. A sorozatos izgatások hatására egyesek az éjszaka folyamán már botokkal jelentek meg a templom körül. Maritz Gyözô esperes már a múltban is politizált és az 1939. évben megtartott országgyűlési képviselôválasztások alkalmával a MÉP- nek fejtett ki agitációt. A templomban arról prédikált, hogy hova kell a híveknek szavazniok. A választási agitációja miatt ebben az idôben a Kisgazdapárt tiltakozott is, azonban ennek nem lett semmi eredménye, miután a kormánypárt mellett állt ki. Drégelyi Béla tanító szoros barátságban van mindkét pappal és már a fenti eseményt megelôzôen egy-két nappal állandóan a parókián tartózkodott és mint maga is elismeri, azért maradt (az) esperessel, mert helyeselte magatartását és segítségére akart lenni. Ezt meg is tette és szintén izgatott a papok érdekében. Nevezett különben a múltban leventeoktató volt, és mint ilyen, több leventét megvert és a Szovjetunió ellen izgatott. Kmft. Ökrös Lajos rendôrfôhadnagy'' ======================================================================== Minden kényszer nélkül, helybenhagyólag Marycz Gyôzô esperes-plébánost és Nagy Tibor káplánt a január ötödikérôl hatodikára virradó éjjelen elôször az Államvédelmi Hatóság Szegedi Osztályára vitték, ahonnan Tatai István százados huszonnégy órán belül, tehát még 6-án, csütörtökön felkísértette ôket Budapestre. Az Andrássy út 60-ban másnap, január 7-én Vándor Ferenc százados hallgatta ki a két lelkészt. A kihallgatás körülményeirôl az iratok alapján nincsenek ismereteink. Vallomásaik azonban ügydöntônek bizonyultak, az ÁVH ,,szakemberei'' a késôbbiekben (még 1952-ben is) mindig ezekre a jegyzôkönyvekre, továbbá a kovácsházi hívektôl Szegeden felvett nyilatkozatokra hivatkoztak, amikor Marycz Gyôzô szabadon bocsátásának a társadalomra való veszélyességét, illetve a betegeskedô pap fogvatartásának szükségességét akarták bizonyítani. Marycz Gyôzô gyanúsított a jegyzôkönyv szerint az alábbi bűnöket vallotta be: ,,1936 szeptember óta vagyok beiktatott plébános Mezôkovácsházán. Mindszenty hercegprímás és a püspöki kar által kibocsátott körlevelet minden esetben felolvastam. A Mindszenty hercegprímás politikáját követtem és habár lett volna alkalmam arra, hogy attól eltérjek, ezt nem tettem. Még a hercegprímás lefogása után sem voltam hajlandó letérni arról az útról, habár az újságokból meggyôzôdtem arról, hogy Mindszenty hazaáruló és összeköttetést tartott fenn külföldi hatalmakkal. Ennek volt a következménye az, hogy a Mezôkovácsházi Nemzeti Bizottság egy határozatot hozott, hogy én a községet 1949. január 5-én 10 óráig hagyjam el. A memorandumot 4-én délután 5 órakor nagy számú küldöttség át akarta adni, én azonban ezt nem fogadtam el, ezzel is dokumentáltam azt, hogy a magyar demokrácia nép szerveit nem ismertem el. Hamarosan tudomására jutott a község lakosságának a Nemzeti Bizottság követelése, úgyhogy másnap 10 óra elôtt igen nagy számú tömeg gyűlt össze a plébánia elôtt, akik meg akarták akadályozni azt, hogy én elhagyjam Mezôkovácsházát. A múltban én voltam a KALOT elnöke, Nagy Tibor káplán volt az ügyvezetôje, így ennek tudható be, hogy a volt KALOT ifjúság oly nagy számban jelent meg a védelmezésemre. Én, mint pap, mártírnak éreztem magamat és ennek tudhatom be azt a kijelentésemet, melyet 10--15 ember elôtt tettem a lakásban, hogy 1949. január 5-én 10 órától kezdve vértanúnak számítok és nem hagyom el a község területét akkor sem, ha ott kell meghalnom. Beismerem, hogy ezzel igen súlyos hibát követtem el, mert ez a tömeg tudomására jutott és még csak fokozta a tüntetést mellettem. Felszólítottak, hogy a tömeget oszlassam széjjel és beszéljek velük, hogy menjenek haza, azonban mikor felszólításomnak nem tettek eleget, átmentem a templomba, hová a hívek követtek. Ezt azért tettem, hogy biztosítsam magamat arról, hogy ne tudjanak elvinni és a tömeg szimpátiáját magam mellé állítsam. Késôbb estefelé Szegedrôl megérkezett egy rendôrtiszt, aki szintén felszólított, hogy intézkedjek, beszéljek a tömeggel, hogy oszoljon széjjel, én azonban ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt csak úgy teszem, ha a Nemzeti Bizottság a hozott határozatot visszavonja és ad egy nyilatkozatot, hogy nem fognak engem ôrizetbe venni és nem kényszerítenek arra, hogy a községet elhagyjam. Ezen kívül kértem, hogy a Nemzeti Bizottság, a járási fôjegyzô, a községi elöljáróság és a rendôrség kiküldöttjei a nyilvánosság elôtt fejezzék ki sajnálkozásukat a történtekért. Nagy Tibor káplán fenti kívánságomat ismertette a jelenlévô tömeggel, kik helyeselték azt. Azzal, hogy magamat védjem és ilyen nagy számú tömeget magam körül tartottam és a templom falai között kerestem védelmet, csak jobban fölkorbácsoltam a hangulatot. Csak éjfél után hagytam el a templomot, mikor Szegedrôl megérkezett Havas püspöki titkár és az ô felszólítására a tömeg széjjel oszlott. Fentiekkel kapcsolatban több elôadnivalóm nincs, vallomásomat minden kényszer nélkül, az igazságnak megfelelôen tettem. A jegyzôkönyv felolvasás után helybenhagyólag aláíratott.'' Marycz Gyôzô vallomásának elsô mondata véletlen elírás vagy szándékos tévesztés eredménye, hiszen ô nem 1936, hanem 1939 szeptembere óta szolgált Mezôkovácsházán. Tűnôdhetünk azon, hogy vajon így kívánt-e üzenni az utókornak a gyanúsított, avagy egyszerűen csak a gépírónô (M. Éva rendôrírnok) ujja csúszott három billentyűvel balra. A vallomás margójára valaki késôbb tollal egy keresztet írt. Annál a résznél, amikor a gyanúsított arról beszél, hogy nem hagyja el a község területét akkor sem, ha ott kell meghalnia. Az 55 esztendôs plébánosnál 27 évvel fiatalabb káplán, Nagy Tibor az Andrássy út 60-ban felvett jegyzôkönyv szerint a következô vallomást tette. Érdemes megfigyelni, mennyire hasonló a két szöveg szerkezete, motívumsora, sôt nyelvezete (körlevelek felolvasása, újságcikkek hatása, a tömeg szétoszlatásának feltételei). ,,1944-ben szenteltek pappá, elôbb Dombegyházára, majd 1945-ben Mezôkovácsházára kerültem segédlelkésznek. Marycz Gyôzô volt a felettesem Mezôkovácsházán, ki teljesen Mindszenty hercegprímás politikáját követte, körleveleit felolvasta, ez volt következménye, hogy én is ezt láttam magam elôtt, ezért folytattam én is Mindszenty politikáját. Akkor döbbentem rá ennek a politikának helytelenségére, amikor az újságokban megláttam a hazaáruló okmány fényképét. Miután a Nemzeti Bizottság határozatot hozott, hogy Marycz plébánosnak el kell hagynia Mezôkovácsházát, én segítségére siettem neki és igyekeztem a tömeget, akik összegyűltek a plébánia elôtt, lecsillapítani, belülrôl azonban biztosítékot láttam abban, hogy ha Mezôkovácsháza katolikus hívôi ily nagy számban tüntetnek papjuk mellett, nem mernek elvinni bennünket. 5-én délelôtt folyamán többször igyekezett a Nemzeti Bizottság, a rendôrség és még Marycz plébános is a tömegre hatni, hogy menjenek haza, azonban a felzaklatott tömeg nem volt hajlandó. Azzal a cselekedettel Marycz plébános, hogy átment a templomba, még jobban felzaklatta a hangulatot, ezzel tanújelét adta annak, hogy ô a templomban keres menedéket. A lakásban kijelentette, hogy 5-én 10 órától vértanúnak számít és nem hagyja el a község területét akkor sem, ha ott kell meghalnia. Ez hamar elterjedt a hívôk között és ez okozta azt, hogy még a délutáni órákban sem akart a tömeg szétoszlani. Este 7 óra felé megérkezett Szegedrôl Tatai rendôrszázados, akivel én közöltem, hogy Marycz plébános csak akkor hajlandó szétoszlatni a tömeget, csak akkor beszél hozzájuk, hogy hagyják el a templomot, ha a Nemzeti Bizottság a hozott határozatot visszavonja és ad egy nyilatkozatot, hogy nem fogják a plébánost kényszeríteni arra, hogy elhagyja a községet. Ezen kívül a Nemzeti Bizottság, a járási fôjegyzô, a községi elöljáróság és a rendôrség kiküldöttje a nyilvánosság elôtt kifejezi sajnálkozását. Elismerem, hogy súlyos hibát követtem el, amikor én beavatkoztam az eseményekbe, vállaltam a közvetítô szerepét egy ilyen törvényellenes ügynél, holott a Nemzeti Bizottság ellenem nem hozott határozatot és nem is volt kifogása működésem ellen. A hangulat csak éjfél után csillapodott le, mikor megérkezett Szegedrôl Havas püspöki titkár, kinek felszólítására a tömeg hazament és a plébánost a rendôrség átkísérte a járási kapitányságra. Fentiekkel kapcsolatban több elôadnivalóm nincs, vallomásomat minden kényszer nélkül, az igazságnak megfelelôen tettem. A jegyzôkönyv felolvasás után helybenhagyólag aláiratott.'' Miközben az Andrássy úton ezek a dokumentumok születtek, lázas munka folyt Szegeden is -- minden kényszer nélkül és helybenhagyólag. A szegedi ávósoknak Tatai István vezetésével eredményt kellett produkálniuk, terhelô tanúvallomásokat kellett szerezniük a két gyanúsított pap államellenes tevékenységérôl. Dr.Décsi (Danweber) Gyula államvédelmi alezredes, Mindszenty hercegprímás letartóztatója és kihallgatója rádiótávmondatokban sürgette a bizonyítékokat. Nem kizárt, hogy Décsi ezt az ügyet is hozzá akarta kapcsolni a bíboros ,,összeesküvéséhez'', hiszen Mindszenty ellen az ô ,,vizsgálati eredményei'' alapján készült a vádirat. Buzgalmáért egyébként Décsi Gyulát 1949. februárjában ezredessé léptették elô és jelentôs pénzjutalmat kapott. Buzgalomban Szegeden sem volt hiány, más kérdés azonban az eredményességi mutató. Pedig a szegedi ávósok megtettek minden tôlük telhetôt: a teherautó és a rabszállító kocsi január 7-8-9-10-én többször fordult Szeged és Mezôkovácsháza között. Egyesek szerint 70-- 80, mások szerint legalább 120--130 embert vittek be egy-két napos kihallgatásra. Zömmel fiatalokat és középkorúakat, túlnyomórészt férfiakat és kizárólag csak katolikus vallású személyt. A Tatai István százados által összeállított ,,csomagba'' azonban végül csupán 9 tanúkihallgatási jegyzôkönyv került. Ebbôl hetet készítettek Szegeden a már ismert módszerekkel, kettôt Mezôkovácsházáról gyűjtöttek be, ahol Vörös Balogh Lajos alhadnagy a január 6-án este letartóztatott Drégelyi Béla tanító bűnösségét alátámasztó nyilatkozatot íratott alá az idôs Trájer Ferenccel és a battonyai kommunista pártfunkcionáriussal, Alle Pállal. Tatai ezeket a jegyzôkönyveket is csatolta a gyűjteményéhez. Drégelyi Bélát csak január 14-én küldték a csomag után, addig Szegeden próbálták jobb belátásra téríteni. Tíz-tizenöt embert kellett tehát kihallgatni, mire összehoztak néhány terhelô mondatot. Ez az arány a kovácsházi fiatalokat dícséri: legtöbbjük a szenvedések ellenére is a helyes utat tudta választani, nem vallott papjai ellen, mert nem volt mit vallania. Örök rejtély marad, hogy a cég számára akkor felhasználhatatlannak ítélt jegyzôkönyvekkel (ha egyáltalán készültek ilyenek) és a följegyzett személyi adatokkal mit kezdett az ÁVH. Vajon meddig ôrizték és felhasználták-e még valamire uralmuk során? Ezek a kérdések ma már nem dönthetôk el, mert az utókorra csak az maradt, amit a vizsgálati dossziék megôriztek. Eszerint Szegeden 1949. január 8-án kihallgatták Gál István 15 éves, Orosz Sándor 18 éves, Hittér János 19 éves, Bulovszki István 22 éves, Szöllôsi József 41 éves és idôsb Gál Benedek István 44 éves mezôkovácsházi lakosokat, valamint január 10-én Árvai Antal 23 éves mezôkovácsházi lakost. Ôk azok, akiknek a válaszaiban találtak valamit, ami a nyomozó szakemberek véleménye szerint állambiztonsági szempontból értékelhetô lehet. Soha nem tudhatjuk már meg, hogy ezek a tanúk valójában mit is mondtak el. A vallomásokat rendôrírnokok gépelték, nyomozótisztek fogalmazták és íratták alá, minden kényszer nélkül, helybenhagyólag. A feltett kérdések nyilván célirányosak voltak. Nem maradt fenn tanúvallomási jegyzôkönyv azoknak a személyeknek a kihallgatásáról, akik a fáradságos munka ellenére sem tudtak érdemi választ adni a szegedi ávósok kérdéseire. Nincs írásos nyoma tehát annak sem, hogy a 23 esztendôs Kovalcsik Pált, akit agyonvertek, egyáltalán kihallgatták volna. A vallomások közös motívumkincse: a mezôkovácsházi katolikus ifjúsági szervezet működése, a plébános és a káplán politikai jellegű kijelentései, a tüntetés szervezése, a templom körüli ôrség. Hittér János: ,,A felszabadulás után a Kalot szervezet Mezôkovácsházán még egy évig működött, egészen 1946 januárig. Ettôl az idôtôl kezdve a Kalot mint szervezet megszűnt és helyébe Árvai Antal Nagy Tibor káplán utasítására megszervezte a mezôkovácsházi katolikus egyházközségi ifjúságot, melynek én is tagja lettem. Itt vallásos tárgyú elôadások voltak, de alkalmankint politikáról is volt szó. Az egyesület célja az volt, amint azt Nagy Tibor káplán a megalakuláskor mondotta nekünk, hogy egy erôs, egységes katolikus ifjúságot neveljen és ezen a szervezeten keresztül minél több falusi fiatalt megnyerjenek, hogy egy bekövetkezendô rendszerváltozás esetén ez az erôs, egységes katolikus ifjúság legyen a hivatott vezetôje a helybéli ifjúságnak. Politikai magatartására jellemzô Nagy Tibor káplánnak, hogy egyes összejöveteleink alkalmával az ,,Új Ember'' c. lapból olvasott fel nekünk részleteket és mindig egy harmadik világháborút jósolt, melynek sikeres befejezése esetén lesz lehetséges egy krisztusi demokrácia kialakítása, melyben nekünk is kell segédkeznünk. Január 5-én szerdán jöttem haza kocsival Mezôhegyesrôl. Útközben találkoztam Stefanidesz Józseffel,aki hívott engem a templomhoz, mert az esperest, Marycz Gyôzôt el akarják vinni a fél ötös vonattal. Neki Árvai mondotta, hogy hívjon fel engem. Én estefelé, illetve még délután felmentem és egy darabig ott voltam, majd elmentem a színházba.'' Szöllôsi József: ,,Elôadom, hogy Marycz Gyôzô mezôkovácsházi esperes-plébános a szószékrôl állandóan izgatott a demokrácia ellen és hirdette, hogy nemsokára megváltozik a helyzet, háború fog lenni és akkor majd be fog fellegzeni ezeknek a sok piszkos istentagadó kommunistáknak. Elôadom, hogy f. hó 5-én délelôtt a disznópiacon voltam, ahol hallottam, hogy a község Nemzeti Bizottsága felszólította az esperest, hogy foglaljon állást Mindszenty ellen, s amennyiben erre nem hajlandó, akkor hagyja el a falut délelôtt 10 óráig, mert az olyan papra, aki nem ítéli el Mindszentyt, nincs szüksége egy demokratikus falunak. Tudomásom van arról, hogy az esperes kijelentette, hogy nem foglal állást Mindszenty ellen és nem is megy el a faluból, inkább meghal. Elôadom továbbá, hogy az esperes és a mellette lévô káplán fellázította a falu lakosságát azzal, hogy azt hirdették, hogy a kommunisták elôször az iskolákat zárták be, most pedig a papokat üldözik, azután be fogják zárni a templomokat, s ily módon akarják kiirtani az egész kereszténységet. Ezért akarják ôt eltávolítani a faluból. Kijelentette még továbbá, hogy aki nem hajlandó az esperest megvédeni, az nem magyar ember és azt ki fogják zárni az egyházból. Elôadom továbbá, hogy Nagy Tibor káplán azt híresztelte, hogy amennyiben el akarják vinni az esperest, úgy félre fogják verni a harangot és akkor az egész falunak az esperes védelmére kell sietnie.'' id. Gál Benedek István: ,,Elôadom, hogy tudomásom van arról, hogy Marycz Gyôzô mezôkovácsházi esperes-plébános állandóan híresztelte, hogy nemsokára egy új háború fog jönni és akkor majd leszámolunk az istentagadó kommunistákkal. Tudomásom van arról, hogy mikor a község Nemzeti Bizottsága felszólította az esperest, hogy foglaljon állást a demokrácia mellett és Mindszenty ellen, -- kijelentette, hogy ezt nem teszi meg. Mikor pedig felszólították, hogy amennyiben a fentieket nem teszi meg, dec. (vajon ez is szándékos tévesztés lehet?) 5-én 10 óráig, akkor hagyja el a falut, mert ilyen papra egy demokratikus falunak nincsen szüksége. Mire az esperes kijelentette, hogy ô nem megy el a faluból, inkább meghal. Tudomásom van arról is, hogy az esperes és a mellette lévô káplán fellázította a falu lakosságát, hogy védjék meg, s amennyiben el akarják vinni, támadják meg a rendôröket, mert ôt azért akarják eltávolítani, hogy ne tudjon igazságot hirdetni, az egész arra megy, mint ahogy láthatják az emberek, hogy a kommunisták elôször az iskolát vették el, most pedig a papokat üldözik, aztán pedig a templomot bezárják, így akarják kiirtani a kereszténységet. Elôadom továbbá, hogy Nagy Tibor káplán azt híresztelte, hogy amennyiben az esperest el akarják vinni, félre fogják verni a harangot és akkor a falu lakosságának az esperes védelmére kell sietni, mert aki ezt nem teszi, ki fogják zárni az egyházból.'' ifjú Gál István: ,,Elôadom, hogy Nagy Tibor mezôkovácsházi káplánt kb. másfél év óta ismerem, mivel ô engem, mint magántanulót tanított. Ennek következtében bejáratos voltam a parókiára, valamint a káplán lakására. A karácsonyi ünnepek alkalmával Nagy Tibor káplán elutazott Mezôkovácsházáról és újév után jött vissza. Igy én ôt f. hó 5-én délelôtt 9 órakor kerestem fel, hogy megtudjam, mikor mehetek órára. Nagy káplánhoz menve elôször a templomban misét hallgattam, majd utána találkoztam vele a sekrestyében, és azt mondta, hogy menjünk át a lakásába. Lakására átmenve megkért, hogy várjam meg, míg megreggelizik és azután beszélni fogunk. Ezután eltávozott és kb. csak 1/2 12 körül jött vissza és azt mondta, hogy menjünk át a templomba. Lakását elhagyva a templom felé mentünk és eközben a káplán közölte velem, hogy f. hó 4-én Kunágotán járt, majd onnan egy másik helyre ment, hogy hova, nem mondta meg. Majd felhívta a figyelmemet, hogy mondjam meg ifj.Fülöp Istvánnak azt, hogy a helyi ifjúságot szervezzék meg azért, hogy vigyázzanak a plébánosra és ne engedjék elvinni ôt a rendôrök által. Közölte még azt is, hogy mondjam meg Fülöpnek, ha éjjel történik valami, akkor kongassák meg a harangot, ez lesz a jel, hogy mindenki jöjjön a templomba a plébános védelmére. Mondta még Nagy Tibor káplán azt is, hogy közöljem Fülöppel, hogy amikor a rendôrök jönnek a plébánosért, akkor az asszonyok és a lányok menjenek köréje és védjék meg, mivel ôket a rendôrök úgysem fogják bántani. Ezen utasítások után Nagy Tibor káplán engem is felhívott arra, hogy közöljem az asszonyokkal és a lányokkal azt, hogy ha a plébánost el akarják vinni, akkor ôk menjenek elôre, fogják körül és védjék meg a rendôröktôl. Ezután én elváltam a káplántól, aki bement a templomba.'' Orosz Sándor: ,,A felszabadulás után Mezôkovácsházán a Kalot még egy évig működött egészen 1946 januárjáig. Ezidôtôl kezdve a Kalot mint szervezet megszűnt létezni és helyébe Nagy Tibor káplán utasítására Árvai Antal szervezte meg a mezôkovácsházi róm.kat. egyházközségi ifjúsági egyesületet. Én ennek 1946 ôszén lettem a tagja. Rendszeresen tartottunk összejöveteleket minden pénteken délután Lukács Pál mezôkovácsházi lakos házában, ahol az egyesület egy helyiséget bérelt, egészen 1948 nyaráig. A nyári munkák alatt nem jöttünk össze rendszeresen. Ôsszel azután a vasárnapi misék után találkoztunk helyiség hiányában egy-egy alkalmas helyen. Nagy Tibor egyes összejöveteleink alkalmával politikai vitát is kezdeményezett, pl. az iskolák államosításának ügyében, amikoris kijelentette, hogy most elôször az iskolát veszik el, azután a papokat fogják üldözni, és végül pedig be fogják csukni a templomokat is, és úgy fogunk élni, mint az emberek a vadonban, hit nélkül. Nagy Tibor ezen kijelentésénél jelen volt Árvai Antal, Oláh János és még többen mások. Már január 4-én este hallatszottak olyan hírek, hogy baj van az esperessel, mert ki akarják tenni a faluból. Ezeket a híreket az öreg templomos asszonyok terjesztették. Én másnap délelôtt Csizma Mihály barátom kíséretében kimentem a piacra, majd onnan visszajövet bementem a plébánia udvarára, ahol akkorra már nagy tömeg volt. Itt Nagy Tibor káplán felolvasott egy nyilatkozatot, melyet Marycz Gyôzô esperes írt, mely azt tartalmazta, hogy bár elismeri a demokrácia törvényeit, de egyházának utasításait nem szegi meg és a falut nem hagyja el. Ezután Marycz Gyôzô szólt a hívekhez és mondotta, hogy ô az oroszok elôl sem ment el, akkor most sem hagyja el a falut, legalábbis élve nem. Majd Budácsik János jött ki a parókiáról, akit az asszonyok megvertek. Nemsokára jöttek a rendôrök. Marycz esperest Isztin Margit és Janiga Mária átvitte a kerten keresztül a templomba. Ekkor én is a többiekkel a templomba mentem, majd onnan haza. Délután újra visszajöttem és ekkor Árvai Antallal találkoztam, aki mondotta nekem, hogy a nép között járva hangoztassam, hogy az esperest nem szabad elvinni. Itt voltam öt óráig, ekkor hazamentem, majd a színházba és ennek végeztével újra visszamentem a templomhoz és ekkor hívtam Árvait haza, de azt mondta, hogy nem megy és én is maradjak. Én ennek ellenére hazamentem.'' Árvai Antal: ,,A felszabadulás után Mezôkovácsházán a Kalot még egy évig működött, egészen 1946 februárjáig. Ettôl az idôtôl kezdve a Kalot, mint szervezet megszűnt létezni és én Nagy Tibor káplán utasítására egy új katolikus ifjúsági egyesületet szerveztem. Ennek az egyesületnek célja az volt -- amint azt Nagy Tibor káplán mondotta 1946 februárjában az egyesület megalakulásakor -- hogy öntudatos katolikus fiatalokat neveljen és ezen a szervezeten keresztül minél több falusi fiatalt megnyerjenek, hogy az elkövetkezendô rendszerváltozás esetén ez az erôs, egységes katolikus ifjúsági szervezet legyen hivatott vezetôje a helybeli ifjúságnak. Ezt a rendszerváltozást úgy képzelte el Nagy Tibor káplán -- mint ahogy azt nekünk 1948 tavaszán egy összejövetelünk alkalmával kifejtette --, hogy ez csak egy harmadik világháború sikeres befejezésével érhetô el, ami rövidesen be is fog következni, és ezen keresztül valósíthatjuk meg az igazi, krisztusi demokráciát, amelynek kialakításánál nekünk is közre kell működnünk. A mezôkovácsházi katolikus ifjúsági szervezet oktatását Nagy Tibor káplán vezette. Vallásos tárgyú elôadások mellett politikai vitákat is folytatott velünk. 1948 ôszén az iskolák államosításával kapcsolatosan Nagy Tibor káplán kijelentette, hogy most elôször az iskolákat veszik el, azután következik a papok üldözése, legvégül pedig be fogják zárni a templomokat is és akkor úgy fogunk élni, mint a vadonban az emberek, hit nélkül. Nagy Tibor ezen kijelentésénél rajtam kívül jelen volt még többek között Orosz Sándor mezôkovácsházai lakos. Vasárnap, január 2-án már hallatszottak hangok a faluban, hogy Marycz esperest el akarják vinni, de ekkor még pontos idôpontot nem hallottunk. Kedden este azután hallottam attól a fiatal gyerektôl, aki Marycz esperesnél van alkalmazásban, hogy Marycznál járt a helyi Nemzeti Bizottság és a pártok küldöttsége, hogy foglaljon állást Mindszentyvel szemben, de ô ezt megtagadta, és ekkor gondolkodási idôt adtak neki, másnap 10 óráig, hogy amennyiben nem hajlandó nyilatkozni, úgy a faluból kiutasítják. Másnap délelôtt 10 óra felé mentem a parókiára, ahol ekkor már nagy tömeg gyűlt egybe. Itt Nagy Tibor káplán felolvasott egy Marycz által fogalmazott nyilatkozatot, mely azt tartalmazta, hogy elismeri a demokrácia törvényeit, de egyházának utasításait nem szegi meg és a falut nem hagyja el. Ezután Marycz egy rövid beszédet intézett a hívekhez, melyben kijelentette, hogy ,,mielôtt az oroszok jöttek, azzal ijesztgettek bennünket, papokat, hogy jaj lesz nekünk, ha az oroszok idejönnek, és én mégsem mentem el, nem hagytam cserben híveimet, akkor most sem megyek el, legalábbis élve nem''. Ezután a felizgatott tömeg Budácsik János nemzeti bizottsági elnököt megverte. Miután a tömeg a parókiáról a templomba vonult át, én még visszamaradtam és ekkor beszéltem Nagy Tibor káplánnal, aki utasított engem, hogy szervezzem meg a katolikus ifjúságból a védôôrséget Marycz esperes köré. Úgy adta ki ô nekem ezt az utasítást, hogy egy része cirkáljon a templom körül, a másik rész álljon a templomajtóban és egy harmadik rész pedig figyelje, hogy nem-e jönnek a rendôrök és ekkor legyenek értesítéssel. A többiek pedig legyenek a nép között és hangoztassák, hogy nem szabad az esperes urat elengedni. Én Nagy Tibor utasításának megfelelôen eljártam ezen ügyben. Este a szentségimádáson újra beszéltem Nagy Tibor káplánnal, aki mondotta nekem, hogy a szentségimádást azért tartják, hogy a hívek minél nagyobb számban jöjjenek az esperes úr védelmére, mert a rendôröknek nincs joguk a templomba bemenni és itt Marycz a legteljesebb biztonságban van. A késô éjjeli órákban újra volt alkalmam beszélni Nagy Tiborral, aki utasított, hogy a férfiakat küldjem haza, mert most már elegen lesznek az asszonyok is az esperes úr védelmére, mert azokkal a rendôrök nem lesznek gorombák. De egyben utasítsam ôket arra, hogy amennyiben megkondulnak a harangok, mindenki siessen a templomba az esperes úr védelmére, mert ez lesz a jel arra, ha Maryczot el akarják vinni. Nagy Tibor káplán ezen utasítását végre is hajtottam. Ennél a beszélgetésnél jelen volt még rajtam kívül Klapcsik Imre mezôkovácsházai lakos.'' A tartalmilag egybecsengô, sôt a megfogalmazás módjában is igen hasonló tanúvallomásoktól eltér a Bulovszki István nevével jegyzett irat. Bulovszki, mint tanú, úgy tűnik, Drégelyi Béla tanítóra ,,szakosíttatott''. Állítólagos állításait 1992--93-ban mindazok a kovácsháziak, akik valaha Drégelyi Béla tanítványai voltak, határozottan cáfolták. Bulovszki István: ,,Elôadom, hogy december hónapban az utcán mentem és Nagy Tibor rk.pap, kivel még életemben sosem beszéltem, megállított és kérdezôsködött tôlem. Miközben kérdezte, hogy nôsülök- e, azt a felvilágosítást adta, hogy ma, mikor fejadag van, nem lehet nôsülni. Ismerem Drégelyi Béla tanítót, s tudok róla, hogy kedden éjszaka a pappal volt. Arról is tudok, hogy közvetlen a pap környezetéhez tartozik. Én Drégelyi tanítóhoz jártam leventébe, ahol lázító szovjetellenes elôadásokat tartott a német háború gyôzelme mellett és érdekében. Több esetben elmondta, hogy a szovjet népek barbár népek, elmondta, hogy a Szovjetunióban mindenki nemi életet élhet más feleségével, amennyiben a szovjet gyôzelem sikerülne, úgy itt mindenki nôjét és asszonyát a bolsevisták megbecstelenítik. Kihangsúlyozta, hogy mindezeket csak úgy kerülhetjük el, ha Németország oldalán teljes erônkkel folytatjuk a háborút a német gyôzelemért. Drégelyi tanító a hozzá beosztott leventéket igen sokszor megverte, engem is 1943-ban és 44-ben is megvert és összerugdosott, ezt látták: Kovalcsik Pál és Priskin István és Trájer Ferenc mezôkovácsházi lakosok.'' Bulovszki István vallomását Ocskai Zsolt kihallgatásvezetô vette fel, de nem lehetnek kétségeink, hogy ez a jegyzôkönyv volt a forrásmunkája Ökrös Lajos fôhadnagynak, amikor január 10-én az Andrássy útra küldendô jelentésének utolsó bekezdését Drégelyi Béla tanítóról írta. Jellemzô, hogy az Államvédelmi Hatóság mezôkovácsházi kirendeltsége, amely -- afféle láncreakcióként -- a Szegedrôl kapott utasítások és sürgetések miatt kezdett nyomozni a tanító után, ilyen durva koholmányokat nem tudott begyűjteni. Ôk csak két tanúvallomást szereztek és egy jelentést voltak képesek összehozni Drégelyi Béláról. Ezekben viszont egy árva szó sincs arról, hogy a szóbanforgó személy levente-oktatóként verekedett volna. Nincs szó a Szovjetuniót becsmérlô kifejezésekrôl sem. Úgy látszik, ezekrôl a részletekrôl a szegedi ávósok elfelejtették értesíteni a Mezôkovácsházán szolgálatot teljesítô Vörös Balogh Lajost. Bulovszki István vallomásában figyelmet érdemel még Kovalcsik Pál neve. Ez az egyetlen hely, ahol az ÁVH-iratokban az ô neve elôfordul. Hivatkoznak rá, hogy talán ô látott valamit. Errôl bizonyára beszélnie kellett volna, ha kérdezték egyáltalán. A következô hivatalos okirat, ahol néhány hét múlva a nevét bejegyezték: a halotti anyakönyv. A két tanú, akit Drégelyi Béla ellen a kovácsháziak közül fölleltek, meglehetôsen szűszavúan nyilatkozik. Trájer Ferenc: ,,F. hó 5-én figyelemmel kísértem azt a tömeget, amely a helybeli rk. plébános lakása elôtt gyülekezett. Látva azt, hogy a Nemzeti Bizottság elnöke felkereste lakásán a plébánost, én is a lakása elé mentem, s itt arra lettem figyelmes, hogy az utcán és udvaron lévô mintegy 500--600 fônyi tömeg valami ellen tiltakozik. Tovább figyelve az eseményeket arra lettem figyelmes, hogy Drégelyi Béla helybeli tanító a folyosón lévô asszonyoknak és fiatalembereknek a következôket mondja: ,,Ne hagyják el a plébánost, mert el akarják vinni és ez vallásellenes, a vallást el akarják törölni és be akarják csukni a templomot is''. Erre a tömeg elkezdett zúgni, hogy nem hagyjuk el a plébánost, és a lakásból kijövô Nemzeti Bizottság elnökét is kosarakkal megütötték.'' Alle Pál (1920-as születésű, battonyai lakos, foglalkozása pártfunkcionárius, az MDP Csanád Megyei Bizottságának tagja): ,,Ez év január hó 5-én Mezôkovácsházán tartózkodtam,mivel arról értesültem, hogy itt a helybeli plébános lakása elôtt a híveibôl egy kb. 500--600 személybôl álló tömeg gyülekezik, és akik meg akarják akadályozni azt, hogy a Nemzeti Bizottság határozatát ne tudja végrehajtani. (Alle elvtárs kissé pongyolán fogalmazott, ô valószínűleg az ellenkezôjét szerette volna mondani, hiszen a tömeg éppen azért gyűlt a plébánia köré, hogy megakadályozza a Nemzeti Bizottság határozatának végrehajtását...) Én amikor a plébános lakása elé értem, arra lettem figyelmes, hogy az udvaron lévô tömeg gesztikulálva valami ellen tiltakozik. Én ezt figyelemmel kísértem és azt láttam és hallottam, hogy a tömeg közt egy kb. 33 éves fiatalember arra buzdítja a tömeget, hogy ,,ne hagyják el a plébánost, mert azt el akarják vinni és ez vallásellenes, a vallást el akarják törölni és be akarják csukni a templomot is''. Én érdeklôdtem a fiatalember személye felôl, mire csak azt tudtam megállapítani, hogy az a helybeli állami iskola egyik tanítója.'' A ,,körülbelül'' 33 éves fiatalemberre, a helybeli állami iskola egyik tanítójára, Drégelyi Bélára egyébként nem 1949 január 5-én délelôtt lett figyelmes az ÁVH, hanem évekkel korábban. Tudták, hogy rongyos-gárdista volt, tudták, hogy hívô katolikus, tudták még azt is, hogy nem telik neki új sapkára. Nyilvánvaló, hogy a politikai rendôrség tisztjei már 1945-tôl szemmel tartották a ,,népi demokrácia ellenségeit''. Így tett a mezôkovácsházi születésű, de 1945 júniusától Makón szolgálatot teljesítô alhadnagy, Bárdos M. Miklós is, aki nagy rátermettségrôl és bölcs elôrelátásról tanúbizonyságot téve már két évvel korábban figyelmeztette kenyéradó gazdáit arra a veszedelemre, amely Drégelyi Béla személyében leselkedik a demokráciára. Magyar Államrendôrség Tárgy: Drégelyi Makó városi és járási kapitányság Béla állami tanító Államvédelmi Osztály múlt és jelenlegi magatartása. J e l e n t é s Mezôkovácsháza, 1947. év január hó 20-án Jelentem, hogy Mezôkovácsháza községben történt kiszállásom alkalmával megállapítottam, hogy a községben tartózkodik Drégelyi Béla állami tanító, aki 1916. évben február hó 15-én Liptószentmiklóson született, atyja †Drégelyi Béla, anyja Bíró Erzsébet, nôtlen, pártonkívüli, aki 1938. év szeptember havában Budapesten önként jelentkezett a ,,Rongyosgárdába'', melynek tagja volt és mint rongyosgárdista Tornyossszállás és környékén volt kint a rongyosgárdával. Nevezett jelenleg Mezôkovácsházán mint tanító működik. Mezôkovácsházára 1939. évben lett helyezve és itt a községben is még a rongyosgárda sapkában járt. Nevezett jelenleg olyan személyek társaságában látható, akik a demokrácia szempontjából nem megbízhatók. Nevezett a községben lévô fiatal tanítókkal csak ritkán látható, akik a Szim szervezetnek tagjai. K.m.f.t. /: Bárdos M. Miklós :/ r. ny. alhadnagy Végezetül következzék az a jelentés, amely megpecsételte Drégelyi Béla sorsát, s a derék énektanár úgy vonulhatott be a magyarországi kommunista állambiztonsági szervek szigorúan titkos adattárába, mint veszélyes összeesküvô, a kovácsházi tüntetés szervezôje. A jelentés, amely lényegében ugyanazokat az eseményeket ismétli el, mint a tanúvallomások, ismeretlen szerzô műve. Annyi azonban mégis kiderül, hogy az illetô maga is ott volt a helyszínen, gúnyosnak vélte Drégelyi Béla mosolyát és ezen mélységesen megbántódott. ,,Tárgy: Drégelyi Béla tanító működése J e l e n t é s Mezôkovácsháza, 1949. január hó 7. Drégelyi Béla tanító született 1916. február hó 15, Liptószentmiklós, apja: † Béla, anyja: † Bíró Erzsébet, lakik Mezôkovácsháza, Kossuth Lajos utca 288.sz. Nevezett 1940-tôl teljesít szolgálatot mint állami tanító Mezôkovácsházán. A felszabadulás elôtt 1944-ben mint katona nyugatra menekült, ahonnan 1945 október hó 20-án jött vissza. Visszatérése után Mezôkovácsházán kapott továbbra is állást mint tanító, ahol ez idô óta is működik. Drégelyi Béla a helybeli rk.plébánossal, Marycz Gyôzôvel szoros baráti kapcsolatot tartott fenn. Lakásán igen sűrűn megfordult és az iskolában is igen sokszor folytattak megbeszéléseket. F.hó 4-én, mikor a nép szervek bizottsága lakásán felkereste Marycz plébánost, Drégelyi szintén ott volt. A bizottság egyik tagja felkérte Drégelyit, hogy hagyja el a helyiséget, illetve a plébános lakását, mivel a további ott tartózkodása nem kívánatos, mire Drégelyi a plébánost kérdezte meg, hogy van-e még a ,,további szolgálataira szükség''. Mivel a plébános ragaszkodott személyéhez, továbbra is ott maradt és végighallgatta a küldöttség beszédét és a Nemzeti Bizottság határozatát, ami úgy szólt, hogy Marycz a községet 5-én 10-ig hagyja el, mivel azonosítja magát Mindszenty politikájával. Drégelyi a küldöttség tagjainak a beszédébe nem szólt bele, de azt gúnyos mosollyal kísérte és a magatartásán látszott az, hogy mindenben egyetért a plébánossal és helyesli annak álláspontját. A küldöttség eltávozása után továbbra is a plébános lakásában maradt és ott megbeszélték a további teendôket, aminek alapján másnap a káplán felkereste reggel 7 órakor a Nemzeti bizottság elnökét és arra kérte meg, hogy vonja vissza a bizottság az elôzô nap tett határozatát és biztosítsa azt, hogy a plébánosnak nem kell a községbôl eltávozni és nem lesz semmiféle bántódása. A kitűzött határidô elôtt a plébános lakása elôtt mintegy 500--600 fô gyülekezett, valamint a lakásban és az udvarban is tartózkodott kb. 150 fô. Drégelyi Béla amikor a Nemzeti Bizottság elnöke felkereste a plébánost és közölte vele, hogy a bizottság nem hajlandó határozatától eltérni, kiment a lakásból a tömeg közé és azokat arra buzdította, hogy ,,ne hagyják el a plébánost, mert azt el akarják vinni és el akarják törölni a vallást, majd utána becsukják a templomokat''. Ezzel a buzdításával Drégelyi arra bírta rá a tömeget, hogy azok továbbra is ott maradtak és még a kivonuló rendôrjárôr felszólításának sem tettek eleget, hogy oszoljanak szét. Ezután a tömeggel együtt Drégelyi átment a templomba, ahol este 24 óráig tartózkodott, majd reggel 5 órakor átment a templomba és itt szerzett tudomást, hogy a plébánost és a kis papot elvitték. Ezért nem mert hazamenni és a község határában töltötte az idôt 6-án este 8 óráig, amikor önként jelentkezett a rendôrségen kihallgatás végett.'' ======================================================================== Egy legendás alak a háttérben A legenda latin eredetű szó, a középkori egyházi szokások révén honosodott meg a magyar nyelvben. A latin legere ('olvasni') szóból származik, a jelentése: olvasni való, felolvasandó. Hajdan a szentek, mártírok, vértanúk élettörténetét egybegyűjtô könyvet nevezték legendának, melybôl az istentiszteleteken és a kolostori étkezések alkalmával olvastak fel egy-egy tanulságos fejezetet. A Szabad Nép 1949. február 6-i, vasárnapi számának címlapján jelent meg az EGY LEGENDA VÉGE című cikk, melynek szerzôje Vásárhelyi Miklós volt, aki négy és fél évtizeddel késôbb, 1994-ben az SZDSZ (Szabad Demokraták Szövetsége) parlamenti képviselôjeként, az Országgyűlés Külögyi Bizottságának tagjaként, valamint a világhírű pénzember, Soros György magyarországi bizalmasaként örvendhet jelentôs közbizalomnak. A szerzô 1949-ben, midôn állítólag már tíz éve (azaz 22 esztendôs kora óta) tagja volt a kommunista pártnak, ifjúi hévvel küzdô újságíróként sem volt járatlan a hitbéli dolgokban, legalábbis ami a klerikális reakció elleni harcot illeti. Ugyanô követelte 1948. június 6-án és 10-én a Szabad Nép hasábjain (,,Vér tapad a fekete reakció kezéhez'' és ,,Pócspetriért felelni kell'' című cikkeiben) a Pócspetri- ügyben letartóztatottak halálbüntetését, valamint a falusi elmaradottság, tudatlanság sürgôs felszámolását. Kívánsága, legalábbis ami a példátlanul súlyos büntetéseket illeti, teljesült. Vásárhelyi Miklós 1949-ben (is) rendkívüli olvasottsággal bíró, népszerű szerzô volt, tehát a Mindszenty-perrel kapcsolatos vezércikkét bizonyára sokan megismerték a párttaggyűléseken, munkahelyi értekezleteken, aktívaüléseken, kulturális rendezvényeken. Hiszen emlékezhetünk rá: Csanád megyében -- Winkelhoffer elvtárs javaslatára -- boldog új évet is a Szabad Nép cikkeivel kellett kívánni. Azóta azonban az említett alapmű sajnos a feledés mély kútjába merült, s az újabb nemzedékek, különösen az egyre liberálisabb érzelmű fiatalok, nem ismerhetik. S mivel Vásárhelyi Miklós késôbbi gazdag életpályája során egyetlen gesztussal sem vonta vissza korábbi gondolatait, egyetlen szóval sem követte meg a pócspetri tragédia áldozatait, sem Mindszenty híveit, úgy gondolom, nem járunk el méltánytalanul vele szemben, ha bátran felidézzük hajdani cikkét, amely -- bizton állíthatjuk -- a korszak egyik legfontosabb közvélemény-formáló eszköze volt. A Csanád megyei elvtársak, sôt a mezôkovácsházi Nemzeti Bizottság tagjai is lényegében tôle kapták az útmutatást, az ô szavait igyekeztek a helyi viszonyokra alkalmazva újrafogalmazni és tettekre váltani. S hogy ez nem sikerült nekik olyan gördülékeny stílusban és oly lenyűgözô irodalmi műveltséggel, arról Vásárhelyi tehet a legkevésbé. ,,Egy szánalmas féreg, riadt gonosztevô, egy leleplezett Tartuffe áll a bíróság elôtt, aki sutba dobva elveit és céljait, csak eggyel törôdik, hogyan menthetné meg nyomorult életét'' -- írja Mindszenty József hercegprímásról Vásárhelyi. ,,A közvélemény, minden jóérzésű ember undorral és megvetéssel fordul el az emberi elaljasodásnak attól a szörnyű gyalázatától, melyet Mindszenty testesít meg. Nem hôst -- legfeljebb nyomorult bűnözôt látnak benne.'' A nekihevült szerzô e szavakkal tesz eleget a közvéleménykutatási eredmények iránti korabeli hatalmi igényeknek. A nép nevében való puszta kinyilatkoztatás, mint módszer, ma már kissé korszerűtlennek tetszene, mert igényesebb fogásokhoz, ravaszabb manipulációhoz vagyunk szokva. Vásárhelyi 1994-ben a Népszabadság, a Népszava, vagy az általa különösen kedvelt Magyar Hírlap hasábjain bizonyára szívesebben hivatkozna a profi közvéleménykutató cégek színes grafikonjaira és fényképes népszerűségi listáira, vélt igazának alátámasztása érdekében. Visszavetítve: 1948--49-ben is közölt volna ábrákat a Szabad Népben a hercegprímás népszerűségének látványos zuhanásáról, ha tudta volna, hogy az a legmodernebb eljárás. ,,De alapvetôen helytelen lenne magatartását (mármint Mindszentyét -- Vásárhelyi szerint) egyszerűen a züllött, gyengejellemű bűnözô lelki összeomlására visszavezetni. Mindszenty nem adhatott többet annál, mint ami lényege. Nem adhatott többet annál, mint amit egy rohadt, züllött, történelmileg túlhaladott osztály, a bukott magyar uralkodóosztály képviselôje adhat. A reakció nem szül hôsöket, legfeljebb nagystílű kalandorokat, zsarnokokat, gonosztevôket és gyilkosokat, kiknek igazi lényét hosszabb-rövidebb ideig magas méltóságok, bíborosi palást, tábornoki egyenruha és egyéb fényes külsôségek eltakarhatják, kiknek hatalmát a burzsoázia erôszakszervezete ideig-óráig szentesítheti, de akik elkerülhetetlen bukásukban mind egyformán visszataszítóak.'' Mindszenty József hercegprímás tehát Vásárhelyi szerint nem volt hôs. Kik voltak hát a hôsök? A mű erre is feleletet ad. ,,A fasiszták vérbírósága elé hurcolt kommunisták ezrei valóban a dolgozó tömegek szimbólumává lettek az elmúlt évtizedekben. Férfias kiállásukkal, hôsi magatartásukkal, belsô meggyôzôdéstôl fűtött szavaikkal az egész világ elôtt leleplezték a gonosztevôket és hirdették a feltörô munkásosztály gyôzelmes világnézetének, a marxizmus-leninizmusnak igazságát.'' Élnünk kell a gyanúperrel, hogy e sorok papírra vetésekor Vásárhelyi magára Rákosi Mátyásra gondolt, akinek férfias kiállása és hôsi magatartása akkoriban közismert volt. A cikk végén diadalujjongás és buzdítás olvasható. Szerzô szerint a magyar demokrácia ,,újabb hatalmas gyôzelmet aratott az egyház palástja mögé rejtôzô, vallási köntösbe bújt klerikális reakcióra mért csapással'', azaz ,,Esztergom, a népellenes politika egyik bázisa most kiesett'', ám nem lankadhatunk egy percig sem, mert ,,fokoznunk kell a harcot''. Mint tudjuk, Vásárhelyi Miklósnak ez a kívánsága is teljesült, a harcot fokozták, amennyire csak lehetett. Arról nincs hír, hogy korunknak ez a legendás alakja vajon ideiglenes vereségként, kisebb csatavesztésként élte-e meg 1991. május 4-ét, amikor a száműzött bíboros hamvai hazatérhettek, majd 1991. augusztus 20-át, amikor II. János Pál Pápa Magyarországra látogatott. Azt viszont tudhatjuk és az Országgyűlési Naplóból is ellenôrizhetjük, hogy 1991 bódítóan meleg nyarán Vásárhelyi Miklós országgyűlési képviselô (SZDSZ) a volt egyházi ingatlanok tulajdonjogának rendezése ellen szavazott a Parlamentben. ======================================================================== Hibát követtünk el A férfias kiállású hôs, Rákosi Mátyás 1949. január 8-án Makóra látogatott. Beszédének szövege sajnos nem maradt ránk, hacsak... Hacsak nem akadt akkor egy ellen-Kukucska, aki lejegyeztette, s az örökbecsű mondatok most ott kushadnak valahol egy irattári doboz mélyén. Amíg egy önfeláldozó kutató meg nem találja, addig is bátran hagyatkozhatunk a Csanádmegye című napilap másnapi számára, amely imigyen ad hírt a nagy eseményrôl: ,,Rákosi Mátyás elvtárs tartott elôadást az MDP csanádmegyei nagyaktíva ülésén A MDP csanádmegyei nagyaktívája szombaton délután fél 6 órakor tartotta meg ülését Makón, a városháza tanácstermében. Az ülésnek az adott különleges súlyt és jelentôséget a szokotton kívül, hogy azon Rákosi Mátyás elvtárs, Pártunk szeretett fôtitkára is megjelent Kovács István, az MDP központi vezetôségének titkára és Keresztes Mihály földmívelésügyi államtitkár kíséretében. A zsúfolásig megtelt terem hallgatósága a terembe lépô Rákosi Mátyást szűnni nem akaró lelkesedéssel fogadta és percekig hangzott az ütemes taps s felkiáltás: ťÉljen Rákosi!Ť A nagyaktíva ülést Bugár János megyei titkár nyitotta meg, majd Rákosi elvtárs tartotta meg elôadását, amelynek keretében részletes tájékoztatót adott az idôszerű politikai kérdésekrôl, belpolitikai és nemzetközi viszonylatban. A tájékoztató után rendkívül élénk vita alakult ki, amelynek lezárása után Rákosi elvtárs kimerítô választ adott. A nagyaktíva az Internacionálé hangjaival véget ért.'' A lelkes tudósítás ellenére sem egyértelmű, hogy Bugár elvtársék mennyire merültek ki a fôtitkár válaszaitól, s hogy dícséretet hozott- e nekik a nagy vendég Budapestrôl, avagy feddést. Gyanakodnunk inkább az utóbbira kell, sôt arra is, hogy a fürge fôtitkárt megelôzte a híre (vagy az üzenete), mert aznap délután már drámai hangulatú ülést tartott az MDP Csanád Megyei Bizottsága. Az ülésnek egyetlen napirendi pontja volt: az egyházi reakció elleni harc kiértékelése. Az önkritika gyakorlásában segédkezett Bacsó elvtárs is, aki a Központi Szervezési Osztályról jött. Jelen volt a fôispán és a megyei rendôrkapitány is. Bugár János bevezetôjében részletesen ismertette, mit tettek tavaly nyár óta az akció keretében. Elôször, még az ôszi hónapokban csak be akarták mutatni Mindszentyt, hogy mennyire a burzsuázia és az imperializmus érdekeit szolgálja, majd karácsony elôtt már a hitközségi képviselôtestületeken belül folyt a harc, így jutottak el a mai helyzetig. ,,Ezután ezt az akciót tovább kellett vinni. Meg kellett mutatni a helyi mindszentyket, a helyi reakciósokat is, megmutatni, hogy a kulákság mennyire összeforrt az egyházi reakcióval.'' ,,A küldöttségjárást továbbvittük. A küldöttségek keressék fel a papot és kérjék ki a véleményét, de ne népítélet formájában. Mégis itt csúszott félre az akció, itt tolódott el.'' ,,Nagy hiba volt, hogy a sajtón keresztül az országban tovább terjedt a mi hibánk. Az akciót olyan útra vittük, amellyel pártunk és a demokrácia ügyét megtorpedóztuk. Szerdán a járási titkári értekezleten foglalkoztunk a kérdés kiértékelésével. Ekkor kaptuk az irtesítést a mezôkovácsházi eseményekrôl, amirôl telefonon azonnal értesítettük a Szervezési Osztályt.'' Winkelhoffer Emil: ,,Nem mélyültünk el kellôképpen politikailag a dolgokban. Az elôterjesztett javaslatok felett komoly kiértékelô vita nem alakult ki.'' Néhány ijedt hozzászólás következett még, majd a központi Bacsó elvtárs elemzése hangzott el. ,,Ha az elvtársak meg tudtak volna állni egy bizonyos ponton és az országos eseményeket figyelemmel kísérték volna, akkor Csanád megye ezzel az akcióval kiugrott volna és példát mutatott volna a többi megyének.'' ,,Fô hiba kétségtelenül az volt, hogy a központi instrukciókat az elvtársak mereven, sablonosan vették át, s nem vették figyelembe a helyi adottságokat, elvtársainkat és magukat a reakciósokat sem. Kaptafaszerűen mindenütt egyformán akarták csinálni. Ez minden akciónál hiba, ha kaptafaszerűen akarjuk csinálni.'' (Bizony-bizony, a suszter maradjon inkább a kaptafánál. Avagy a helyi adottságokat figyelembe véve: a cipész ne sodródjon az árral. Ám hallgassuk tovább Bacsó elvtársat.) ,,Országos viszonylatban a fejlôdés nem áll olyan vonalon, hogy mi a papokat eltávolíthassuk, ha helyébe nem jön más.'' (Megint meg kell szakítanunk. Minden világos: majd megszüntetjük a tudatlanságot, s akkor megszűnik a vallás is. Addig türelem, elvtársak!) ,,A mi országos politikánk az, hogy nem a vallás, nem az egyház ellen harcolunk. Mindszenty ellen négy évig vittük az akciót, mielôtt letartóztattuk volna. Ezt a munkát nem végeztük el a megyében a reakciós papokkal szemben. Egyes helyeken volt ilyen munka a papok ellen, mindössze néhány hetes, de ahol ilyen nem volt, ott is ezt akarták az elvtársak elérni. Nem húzták ki elôbb a talajt a lábuk alól. Hatalmas tömegeket tudtak megmozgatni maguk mellett. Nem bizonyítottuk be elôbb, hogy ezek reakciósok. Így a nép elôtt nyilvánvalóvá vált, hogy mi nemcsak Mindszenty ellen, hanem a papok ellen megyünk.'' (Dícséretesen ôszinte vallomás, szinte példátlan a kommunista párt történetében. Igaz, úgy tudták, maguk között vannak, s az utókorra nem számítottak.) ,,Sok helyen még egyes elvtársaink is meginogtak.'' (A karácsonyi ünnepkör a lelkiismeret-vizsgálatra is alkalmat nyújt.) ,,A központ irányvonala nem az volt, hogy minden paptól nyilatkozatot kérjünk. Csak a demokratikusoktól, és aki a jövôben is szolgálja a demokráciát. Rákosi elvtárs is kihangsúlyozta, hogy mi nem minden paptól akarunk nyilatkozatot. Miért? Mert abban az esetben, ha ezek nyilatkozatot adnak, mi ezt a tömegek elôtt felolvassuk, ezek a tömegek elôtt mint demokratikus papok tűnnek fel. Márpedig nekünk nem ez a célunk. Ezekkel egyszer úgyis szembe kerülünk, és akkor a tömegek azt mondják, hogy hiába nyilatkoztak a demokrácia mellett, íme a kommunistáknak mégsem jók. Egy olyan papot, aki Mindszenty ellen nyilatkozott, sokkal nehezebb lesz majd kilônünk. Az elvtársak hibát követtek el akkor, amikor válogatás nélkül minden paptól nyilatkozatot akartak kérni.'' (Szegény Marycz Gyôzô atyával minek is makacskodtak. Most szépen szabadon kellene engedni, elvtársak, hiszen a nyilatkozatára úgysincs semmi szükség.) ,,Ott tartunk már, elvtársak, hogy minden papot kivezessünk?? Nem. Mi lett az eredménye ennek Medgyesegyházán? A püspök valószínűleg egy fiatal papot küldene. Egész biztosan nehezebb lett volna a helyzet.'' ,,Igen döntô hiba, hogy a mi helyi elvtársaink nem fejlôdtek eléggé, nem elég fejlettek és hasonló mértékkel mértek, mint az 1946- os népítéleteknél. Kelet-Csanádnak gyakorlata van ebben a kérdésben. Amelyik községben nem csinálták meg, oda elmegy a másik község segíteni és ez ma is így lett volna. Ezt figyelembe kell venni az adottságoknál.'' ,,Lehet ugyanazokkal a módszerekkel dolgozni az egyházi reakcióval szemben, mint a közigazgatási vagy a kisgazdapárti reakció ellen? Ezeknek nem volt tömegbázisuk, ezeket Csanád megyében gyűlölték. De nem mondható el ugyanez az egyházról. Az egyháznak a tömegbázisa sokkal nagyobb, sokkal mélyebb. Az elvtársaink is nagyon el voltak csodálkozva, amikor a tömegekkel szembe találták magukat.'' (Budácsik cipész elvtársat például megdobálták, amin annyira elcsodálkozott, hogy hívta az Államvédelmi Hatóságot.) ,,Még szerencse, hogy meglehetôsen jókor léptünk közbe ezeknél az akcióknál. Meglehetôsen veszélyessé kezdett válni a tömeghangulat. Voltak olyan felelôtlen elemek, akik bedobtak a közhangulatba ilyen jelszavakat: ,,akasszuk fel a papot''. Ez nagyon veszélyes, fôleg itt Csanád megyében.'' ,,A központ is hibát követett el. Csírájában értesültünk az eseményekrôl munkatervbôl, jelentésekbôl. Meg kellett volna látni, hogy az elvtársak helytelen útra térnek. Amikor a telefonjelentés után észrevettük, akkor már késô volt.'' A vitát végül Bugár János foglalta össze: ,,Elvtársaink tanultak és tapasztaltak.'' A még tanultabb és még tapasztaltabb elvtársak ezután (élükön Rákosi Mátyással) elhagyták Makót, magukra hagyván a kétségek közt ôrlôdô csanádi kommunistákat. Január 11-ére, a szokásos keddenkénti ülésre azonban már helyreállt az önbizalom. A történtek fölött ugyan nem tértek napirendre, de arcukat a jövô felé fordították. Bugár János: ,,Ezek a hibák igen súlyosak voltak és a nemzetközi reakciónak jó támpontot adtak arra vonatkozóan, hogy vallásüldözésnek tüntessék fel. Nekünk most irányt kell venni arra, hogy a legszélesebb rétegek között folytassuk a felvilágosító munkát, sôt tovább kell menni, a helyi kulák reakciót leleplezni.'' Winkelhoffer Emil: ,,Ez az akció helytelen irányba terelôdött. Felélesztette a meglehetôsen tekintélyes rémhírkampányt. Mezôkovácsházán arról beszélnek, hogy ezekért az eseményekért Anglia háborút indít és már Romániát meg is szállták az oroszok. Ugyanakkor a tömegekben megindult egy erjedési folyamat és bár most az események után már világosabban látják a kérdést és hajlandók arra, hogy elfogadják az igazságot, hogy úgy mondjam, szemléltetôen lássák a kérdést. Mezôkovácsházán ezekkel a rémhírekkel szemben is tömött, zsúfolt pártnapok vannak. A nép hallani akarja az igazságot. De ennek ellenére nem szabad behunyni a szemünket a működô reakcióval szemben sem, amelynek felnyitottuk a zsilipjeit.'' Alle Pál: ,,A községekben olyan hangulat van elterjedve, hogy lám, mi túllendültünk és olyan papokat is eltávolítottunk, akiket nem kellett volna. (...) Hiba volt így eltávolítani a papokat. A nép most azt hiszi, hogy mi kinyírjuk a papokat, pedig a papok nem is voltak bűnösek. A pártnapokon is tovább kell vinnünk Mindszenty lejáratását.'' Nagy Antal, megyei káderes: ,,Mindszenty letartóztatása után, amikor Bugár elvtárs a titkári értekezletrôl hazajött, megyebizottsági ülés volt ebben a kérdésben. Itt csúsztunk át. Itt határoztuk el, hogy 4-5 papot el kellene távolítani és úgy határoztuk meg, hogy ezt az egyházközségi képviselôtestületeken keresztül kell elérni. Véleményem szerint innen indult ki a hiba, hogy nem mélyültünk el. A hiba már a munkatervben benne volt, csak nem vettük észre.'' Mészáros Sándor, megyei tömegszervezô: ,,Az akcióval újév napján csúsztunk el, amikor megszületett az a munkaterv, amelynek alapján kimentünk a községekbe, hogy azokat a papokat, akik nem nyilatkoznak, el kell távolítani. (...) Úgy látszik, hogy egy kicsit politikai vakság, vagy valamiféle dicsôség szállt fejünkbe, és nem láttuk meg a veszélyeket. Elfeledkeztünk arról, hogy kommunista éberség is van a világon.'' Fóris György: ,,Az akciót tényekkel kellett volna alátámasztani a helyi mindszentysták ellen. A mezôkovácsházi események kicsit talán fel is lettek fújva. Battonyán úgy értesültünk a dolgokról, hogy ott rendôröket vernek, stb. És a pártközpont és a Belügyminisztérium felé is így történt a jelentés.'' Kárpáti Ernô, megyei irodavezetô: ,,Rákosi elvtárs világosan megmutatta, hogy kell a marxistáknak nézni a kérdést. (...) Beleesünk a felülrôl való irányítás hibájába, mert kezünkben van a hatalom, az államvédelmi osztály és így ahol a nép nem akar velünk jönni, megnyomjuk egy kicsit a tömeget. Ezért nem említette fel Battonyát, ahol kétezer ember volt és azért hangsúlyozta ki Mezôkovácsházát, ahol a többség ellenére cselekedtünk. (...) Rákosi elvtárs azt mondta, hogy bármilyen akciónál elsôsorban minél több szövetségest kell szereznünk és meggyôznünk. Mi ezt nem úgy csináltuk, nemcsak ennél az akciónál, de általánosságban. Sôt ellenkezôleg: elriasztottuk azokat is, akiket más taktikával magunk mellé tudtunk volna állítani.'' Jegyinák János, megyei termelési felelôs: ,,Szilveszter napján a szempontok már úgy szóltak, hogy a Nemzeti Bizottság hivassa magához a papot és amennyiben nem nyilatkozik, akkor kell vele szemben eljárni, azaz eltávolítani a községbôl. Úgy gondoltuk, hogy talán itt az ideje az oda nem való elemeket kinyírni, erre meghatároztuk azt az öt községet, ahonnan a papot el kell távolítani. Én a munkatervet magát, mint olyat, nem kaptam meg. Mindannyiónkat felelôsség terhel. Csanád megyei viszonylatban néztük a dolgokat.'' Molnár Géza, a Csanádmegye c. lap szerkesztôje: ,,Ez az akció el lett nagyolva, sôt az egész klerikális reakció elleni harc el lett nagyolva. Én úgy látom, hogy Mindszenty letartóztatását a Megyei Bizottság mintegy jeladásnak vette, hogy az egész klerikális reakciót frontálisan kisöpörje a megyébôl. A helyes az lett volna, ha Mindszenty ügynökeit helyileg lelepleztük volna a falvakban részint a sajtóban, részint az agitációnk útján.'' Winkelhoffer Emil: ,,Azt, hogy hol követtük el a hibát, Rákosi elvtárs kielemezte. Mi is tudtuk, hogy mi az, amit helytelenül csináltunk. Most az lenne a feladatunk, hogy megállapítsuk, mi okozta a hibát. (...) A félrecsúszás a papnál történt meg. Abban az idôben én magam is igen helytelenül értékeltem és helyesnek tartottam. Úgy tartottam helyesnek, hogy a tömegek nyomására a pap vagy megváltoztatja véleményét, vagy eltávolítani. Ez volt helytelen. (...) Az akció alatt tartott többszöri beszámolómban panaszkodtam, hogy nem tudom pontosan, mit csinál az ÁVO. Nekünk nem is kellett volna az ÁVO-ig mennünk. Az a baj, hogy el vagyunk szakadva a tömegektôl. Ezt meg kell állapítanunk. Ez azután kétségtelenül módszereinkre is rányomja a bélyegét. (...) Felmerül az a kérdés, hogy ennél az akciónál átcsúsztunk-e a terrorizmus vonalára, vagy pedig nem. Így, hogy a terrorizmus vonalára csúsztunk át, nem felel meg a valóságnak. Mi igenis minden egyes alkalommal a széles tömegfelvilágosításra vettük az irányt. Ott lett a baj, hogy mi nem tudtuk meghatározni azt a pontot, amikor alkalmazni kell a tömegfelvilágosítást, és mikor kell alkalmazni az adminisztratív intézkedéseket, értem alatta egyik-másik pap letartóztatását.'' Bugár elvtárs végül, önmagát sem kímélve, ismét összefoglalta az elhangzottakat. Kérdezhetné a figyelmes olvasó, hogy hol volt errôl a vitáról Kukucska elvtárs. Nos, ôt január elsejével felvitték Budapestre, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Propaganda Osztályára. ======================================================================== Tanúvallomások 45 év múltán I. A férfi, akivel beszélgetek, 1949-ben 23 éves volt. Most 67, de azt mondja, a nevét mégsem szükséges leírni. Itt él azóta is, ahol a baj történt. Ô is szenvedô alanya volt az Államvédelmi Hatóság nevelô célzatú akciójának. Nem haragszik már senkire, nem akar megbántani senkit. Örül, hogy lesz egy könyv, amely hírül adja ezt a történetet, de úgy véli, az igazságtétel nem ezen a világon valósul meg. Ott volt a piacon 1949. január 5-én? Én akkoriban szereltem le a katonaságtól. Gondoltam, elmegyek a cipészhez, hogy csináltassak magamnak csizmát. Igen, ez éppen a piacnapon volt, szerdán, január ötödikén. Útközben nem észleltem semmi különös mozgolódást. Élte a falu a maga életét. Arra is emlékszem, s ennek még jelentôsége lesz, hogy két barátommal megálltunk beszélgetni a sarkon. Aztán hamarosan hazamentünk és megebédeltünk. Este átjöttünk mindannyian a templomba. Csak azért, mert tudták, hogy Vízkereszt elôtti szentségimádás lesz, vagy mert már híre ment a bajnak? Ugyan, dehogy. Jöttek a lányok is este mindig. Hát ezért jöttünk mi el, fiatalok, hogy találkozzunk egymással. Mi történt a templomi szertartás után? Hát bizony már jócskán belenyúlt az idô az éjszakába, mikor szóltak, hogy a templomot mindenki hagyja el. Ki szólt? A szószékról mondta el valaki többször is egymás után. Egy pap, de nem a mi plébánosunk. S akkor szót fogadtak? Persze. Mentünk mi szépen, tódultunk kifelé az ajtón. Csakhogy néhány busznak vagy teherautónak a lámpája rá volt állítva a kijáratra. Én nem láttam semmit, de engem láttak. Tetszik érteni, ugye? Az ajtón kívül aztán osztályoztak minket jobbra-balra, hogy te ide menjél, te meg amoda... Kik osztályoztak? (...) Mondja csak nyugodtan! Hát az ávósok. A fiatalját szedték össze az egyik sarokba. Az öregeket engedték szépen haza. Minket beállítottak négyes oszlopba és bekísértek a rendôrség udvarába. Hány embert? Legalább százat. Ez már akkor történt, miután a papokat elvitték. Úgy éjféltájban. A rendôrségen mi történt? Fölírták mindenkinek a nevét. Fölírták a nevünket, aztán hazaengedtek bennünket. Meg is nyugodtunk, hogy ezzel most már vége a vegzatúrának, ám aztán halljuk, mert halkan csak errôl beszélt a falu, hogy csütörtökön is vittek el embereket, pénteken is vittek. Szombaton végül jöttek értem is. Mindenkit összeszedtek a szerda éjjel készített lajstrom alapján, még a tanyasiakat is. Szóval szombaton jöttek magáért is? Öten jöttek. Kettô megállt az utcán, kettô a konyhaajtónál, egy meg bejött. Azt mondta, öltözzek fel, indulunk. Kérdeztem, mit pakoljak. Semmit, aszongya, reggel jöhetsz haza. Csak kint láttam meg, hogy még kettô-kettô ott ôrködik. Úgy kísértek, mint egy rablógyilkost. Megint a mezôkovácsházi rendôrségre? Nem, nem. Begyűjtöttek bennünket mindjárt a teherautóra, két nagytestű rendôr kíséretében. Nem szóltak azok egy szót se, azt se mondták meg, hová visznek. Csak a rácson láttunk ki. Meg is ismertem az újszegedi hidat, mert én Szegeden voltam katona. Tehát a szegedi ávóra jutottak. Bevittek minket, sorba állítottak a folyosón és ott kellett állnunk a fal felé fordulva, mozdulatlanul. Egyenkint szólítottak a nevünkön, s be kellett az irodába menni, ott vallattak bennünket. Hogyan? Szépen vallattak minket, annyit mondhatok. Félholtra verték az embereket legalább. Eleinte nem is kérdeztek semmit, csak ütöttek. S mit kérdeztek aztán? Szinte azt mondhatnám, semmit. Sorra kerültem és bementem én is. Azt mondtam, jó napot kívánok. Egybôl azzal fogadtak, hogy leütöttek. ,,Még köszönsz is? Mars ki!'' Kimentem. Behívtak megint, de már nem köszöntem. ,,Köszönni se tudsz?''. Így akaszkodtak belénk. Válogatás nélkül ütöttek, ahol értek, nem nézték, hol talál el valakit. Mikor másnap, vagyis vasárnap hazajöhettem, nem tudtam az ingemet begombolni, úgy elverték a derekam. Óriási munka volt. Ezeket ezért fizették. Ebbôl éltek. Nagyon szépen kerestek ezzel a verekedéssel. Írtak valami papírt? Jegyzôkönyvet például? Gépeltek ott folyton-folyvást, de nekünk nem kellett semmit aláírni. Az adatainkat kérdezték, a rokonaink meg a barátaink nevét. Minden adatot feljegyeztek. Hogy ez mért kellett nekik, nem tudom. Hányszor kellett ,,vallomást tennie''? Ötször voltam bent egymás után. Végül aztán behívtak egyszerre hármónkat is. Már úgy értem, hogy hármónkat: azt a három embert, aki szerdán a piacnál a sarkon megállt beszélgetni. Szembesítettek bennünket. Tudták, hogy hol beszélgettünk és mirôl. A legszebb az elbocsátás volt. Az már az ötödik után jött, ráadásnak. Jönnék kifelé, ahogy mondták, de megállít még az egyik. Rám szól vigyorogva: -- Na mi van, kaptál már eleget? Mondom, kaptam. -- A talpadra kaptál? Mondom, nem. -- Na, vesd le a bakancsod! Katona voltál? Mondom neki: most szereltem le tíz napja. -- Nem verek meg katonát -- mondja és levág egy óriási pofont. Hogy jöttek haza? Hazahoztak minket szépen. Rabszállító autóval jöttünk és dalolva, mert kötelezô volt dalolni egész úton. Kovalcsik Palit is hazahozták? Ôt külön, nem mivelünk. Emlékszem, Fülöp Laci hozott a testvérének ennivalót, az meg elosztotta közöttünk. Pali már nem kért belôle. Már akkor is vért hányt. Az a gyerek nem állt talpra soha. 1926-beli volt. Olyan erôs volt pedig. Nagyon kikérdezhették ott a szegedi ávón. Január 27-én halt meg. Volt olyan hatalmas temetés, hogy el se tudom mondani. Szinte majdnem a templomtól a temetôig a fiatalok párosával, karon fogva... A kovácsházi nyomozók meg az ablakból lesték az embereket, hogy kik vannak ott. Észrevettük, mert addigra már megismertük ôket. Hogyhogy, hát addig nem ismerték ôket? Idegenek voltak azok, úgy költöztek ide. Szegeden magát hányan kérdezték, hányan vallatták? Engem ketten. Általában ketten. Aki Kovalcsik Palit holtra verte, az csak egyszer jött be. Csak egyszer láttam, de tudom, hogy melyik volt, megmutatták. Vízért jött, azt mondta, visz vizet, mert valaki elájult. Nem volt neki sürgôs, mert engem is rugdosni kezdett volna, de a másik, aki korábban vallatott, azt mondta, hagyd, ez az én ügyem. Nem hagyta, hogy elvegyen tôle ez az állat. Hogy nézett ki? Alacsony, vörösesszôke koma volt. Nem tudnám már megmondani, hogy ki volt, hiába kérdezi. Akkor megismertem volna még egy pár évig. Azóta nagyon eltelt az idô. Meg aztán minek is. A halottakon már nem segíthetünk. II. Második beszélgetôtársamat szinte kérdezni se kell, ömlik belôle a szó. Érezhetô, hogy nem elôször meséli el a történetet. Késôbb tudom meg, hogy Sarusi Mihály írónak is adatközlôje volt már. Részben tehát neki köszönhetô, hogy a Kazal című dokumentum- regényben (Tevan Könyvkiadó, 1991) ,,Ávósok a szentségimádáson'' címmel (61--62. oldal) Sarusi is leírja a történetet. Én 1921-ben születtem. 28 éves voltam 1949 januárjában. Negyedikén a kommunisták fölszólították Marycz Gyôzôt, hogy menjen el a faluból. Nem ment. Azt válaszolta a küldöttségnek, hogy ôt az egyházi elöljárói helyezték ide, csak nekik engedelmeskedik. Papra pedig a községnek igenis szüksége van. Ekkor én még nem voltam itt nála, de másnap igen, amikor már a rendôrökkel megerôsítve jött vissza a küldöttség. Itt volt az összes helyi rendôr a plébánián és Budácsikék ismét erôsen mondogatták neki, hogy sürgôsen hagyja el Mezôkovácsházát, mert ilyen papra semmi szükség nincsen. Marycz Gyôzô azonban azt mondta, hogy ô az oroszok elôl se menekült el, nem hagyta el a híveit, hát most nem fog elfutni a magyar rendôrök elôl sem. Itt a plébánián, az irodában, az asztalánál állva mondta el mindezt. Indulatos volt? Egyáltalán nem látszott idegesnek, inkább csak nyugodtan, határozottan, fölemelt fejjel beszélt akkor. Szó ami szó, máskülönben hirtelen haragú ember hírében állt, de 1949. január ötödikén nem a harag beszélt belôle, hanem a hit. S ezt sokan hallották akkor. Tele volt a szoba emberekkel. Ott voltak a rendôrök is, egyelôre csak a helybéliek, azok, akik itt szolgáltak. Ôk aztán el se mentek, egész nap ott settenkedtek a plébánia körül. Csak Budácsikék mentek el dolgukvégezetlenül, lógó orral. Délután Marycz Gyôzôt átkísérték a templomba, és ott a híveknek misézett, ahogy szokott. A ház körül, a templomkertben és a templomban meg egyre többen lettek. Nem volt az tüntetés, pláne szervezett tüntetés, csak aznap úgyis sokan voltak Mezôkovácsházán a piacon. Jöttek vidékrôl, Medgyesegyházáról, Nagybánhegyesrôl is igen sokan. Nem tüntetni jöttek, hanem a piacra. S ha már meghallották, mi történt, kíváncsiak lettek a misére is. Már besötétedett, amikor Jusztin Lajos barátommal elsétáltunk arra, ahol a rendôrség székelt. Tudja, abban a nagy emeletes épületben. Hát, láttuk, hogy nagy a készülôdés, mondtam is a barátomnak, hogy haza kéne menni, mert megjött egy autóbusznyi rendôr. Késôbb hallottam, hogy állítólag Szegedrôl jöttek. Visszamentünk mégis a templomba, de még én ott is mondogattam, hogy gyerünk haza, mert én ebbôl a szituációból semmi jót nem nézek ki. Nem sokkal korábban jöttem haza a Szovjetunióból, két és fél évig voltam hadifogoly a Kaukázusban, tessék elhinni, voltak már bizonyos tapasztalataim arról, hogy ha a kommunisták el akarnak valamit érni, akkor azt elôbb-utóbb elérik. Végül maradtam még egy darabig, aztán körülbelül tíz perccel annak elôtte jöttem el, hogy a gyülekezetet megnézték volna reflektorokkal. A nagyanyám, aki 83 éves volt akkor, ott maradt végig. Ôt nem vitték be a rendôrségre, csak fellökték és rákiáltottak, hogy menjen innen. Én otthon bezártam az ajtót, jött a nagyanyám, kopogott szaporán, hogy ,,jaj, engedj be, fiam''! Kérdem tôle: -- mi van, mama? Halljátok, azt mondja, nem tudom, mi van, de aki ott volt a templomban, azt mindet viszik befelé a rendôrségre. ,,Maga vén disznó, tűnjön gyorsan haza!'' -- ezt kiáltották, amikor föllökték az öreganyámat. Másnap, harmadnap aztán megrostálták a falut. Általában a fiatalokat vitték el, harminc évesnél idôsebbet alig. Minek bántsák az öregeket, azok már úgysem változnak meg, gondolták. Zömmel inkább a férfinépet vitték, de néhány asszonyt és lányt is. Fülöp Terézt, Gál Rózsit például. Többször fordult mindegyik kocsi a négy nap alatt, ameddig ez a gyötretés tartott. Már elsô éjjel is voltak, akiket elvittek, s aztán minden nap húsz-harminc embert. Vártam, hogy rám is sor kerül. Egyik éjjel, úgy éjfél körül zörgettek is nálunk. Szegény anyám ment ki és kérdezte, ki az. ,,Államvédelmi Hatóság!'' -- felelték ketten. Aztán kiderült, hogy nem minket keresnek, hanem a Bulovszkiékat. Akkor éppen a Bulovszki Pistát akarták elvinni, csak rossz helyen keresték. Én meg ott hallgatóztam az ajtónál. Jaj istenem, mondtam magamban, mindjárt visznek engem is. Aztán valahogy mégis kimaradtam. Persze, hiszen nem volt ott a lajstromozáskor. Mit számított az már, amikor olyanokat is elvittek egy-két napra, akik nem is voltak egyáltalán a templomban. Kovalcsik Pali sem volt ott aznap éjjel, mégis így végezte. Olyan ember nézte át az ötödikén éjjel fölvett listát, aki ismerte a kovácsházi családokat. Kiegészítette, akivel akarta, a maga szempontjai szerint. Nagyon csúnyán belenyúlt valaki az életünkbe. Azért szították köztünk az ellentétet, hogy aztán megmutathassák az erejüket. Mi nem estünk volna egymásnak soha. De a nemzeti bizottság elnökét állítólag megverték. Hát a piacról átjött asszonyoktól tényleg kapott egyet-kettôt. Meglegyintgették a szatyrokkal, garabolyokkal. De kapott akkor nemcsak Budácsik János, hanem Kanászné is. Nem haltak bele. Kiprovokálták a viselkedésükkel. Mondom, hogy mi békén hagytuk volna egymást. Aki jár templomba, az hadd járjon, aki meg nem hisz, annak lelke rajta. Az a két asszony, aki az Államvédelmi Hatóság elôtt már január 3- án vallomást tett: Kanász Jánosné és Trusinczki Jánosné. Ôk például jártak templomba, hiszen a vallomásukban is emlegetik, hogy Marycz Gyôzô január 2-án mirôl prédikált nekik. Nem jártak azok templomba! Se a Kanászné, se a Trusinczkiné. Itt ôket soha nem láttuk. Illetve Kanászné 1938--39-ben még járt, aztán elmaradozott. Igaz, hogy analfabéta volt? Hát írni-olvasni nem tudott, de beszélni azt igen. Azt nagyon. Kapott aztán földet, a volt uradalmi földekbôl juttattak neki, azon gazdálkodott. Ha jól tudom, belépett a pártba is, a Rákosi-félébe, abba szépen beleillett. III. Fülöp Terézia messzire került Mezôkovácsházáról. Budapesten él, tízemeletes lakótelepi házak közt sétál unokáival, akikre igen büszke. Azt mondja, sokat gondolkozott a 45 évvel ezelôtt történteken. Ô is szerette volna megérteni, hogy miért történt ez az egész szörnyűség akkor velük. Amikor elbúcsúzunk, lelkemre köti, hogy több példányt küldjek neki a könyvbôl, mert minden gyermekének szeretne adni belôle. Hadd értsék meg, hadd érezzék át, milyen volt szüleik ifjúsága. Jó testvérei voltunk egymásnak mindannyian. Összetartottunk, mert összetartoztunk. Jó közösség volt a miénk, huszonéves kovácsháziaké. Együtt mentünk, ahová lehetett. Így hát természetesen együtt kerültünk be a szegedi vallatásra is. Volt egy kisebb baráti társaság, velük már 1948 május 23-án is együtt utaztunk Makóra, ahol a Mária-napi rendezvényen meghallgattuk Mindszenty József bíboros beszédét és megnéztük a felvonulást. Alighanem már ezzel felhívták magukra a figyelmet, hiszen az elvtársak gondosan megszámolták, melyik faluból hányan voltak. Az bizony lehet. Tudja, mi egy teherautóval mentünk át. Mi, vagyis az egykori Kalot-osok, Kalász-osok. Fekete Palinak, a templomszolgának volt egy teherautója, azzal vitt át minket. Többe nem került, csak a benzin árát kellett összeadni. Hányan voltak? Mi úgy nagyjából 35-en. De jöttek mások is Kovácsházáról. Vonattal vagy más kocsival, lovas szekérrel. Személyautó akkor még nagyon kevés volt, hiszen tudja. A papok is, Marycz Gyôzô és Nagy Tibor, ha jól tudom, vonattal jöttek át. Nem nagy teherautó volt a miénk, ennyien fértünk rá. Hát, amint jöttünk hazafelé, már Végegyháza és Kovácsháza között ott várt bennünket a rendôrség, hogy leigazoltasson. Ekkor köztünk volt szegény Kovalcsik Palcsi is. Úgy megmaradt bennem az a kép, ahogy a teherautón látom. A rendôrök mindenkinek felírták a nevét? Elôttünk nem. Ismertek mindenkit a helyi rendôrök. Csak az tűnt fel, hogy ez a csoport nagyon érdekelte ôket. Alaposan megszámláltak a tekintetükkel, aztán eleresztettek. Palcsi szegény a tetôn ült: ,,Na, most segíts meg, Mária!'' -- mondta, amikor meglátta ôket. Összesen körülbelül hány mezôkovácsházi lehetett ott Makón a Mária-napon? Talán ha kétszázan lehettünk. Csak azért nem többen, mert bizony már akkor is szegények voltak az emberek. Másrészt azt is tudtuk, hogy már figyelnek bennünket. Óvatosan jártunk akkor már ilyen helyekre. Ôsszel aztán fel lett bomlasztva az egész, katolikus alapú közösség nem működhetett tovább. S eljött végül 1949. január 5-e. Kik szervezték a tüntetést? Nem kellett ott szervezni semmit. Jöttek az emberek maguktól, a fiatalok is, az öregek is. Kérdezték, mit segítsenek. Piacnap volt. Igen sok ember kíváncsiságból is odatévedt, de a hívek is nagyon sokan voltak. Úgy körülbelül 30 ember volt a parókián, többszázan, talán négyszázan is a kertben, de már akkor az utcán és a templomban is sokan. Legalább ezer ember ott volt délelôtt. Akik a kertben szorongtak, azok együtt is imádkoztak. Akadtak persze olyanok is, akik azt sem tudták, mirôl van szó. Legtöbben azonban azért jöttek, hogy megvédjék a papot. Ennyire szerették a két papot? Nagy Tibort különösen szerette mindenki. Annyira imádták, mert ô afféle szociális beállítottságú kispap volt, segített, akin csak tudott. Sok idôt töltött együtt a fiatalokkal, hiszen ô maga is fiatal volt még. Népszerű volt a faluban, nagyon sajnáltuk volna, ha elmegy. Hát, a plébános úrról mit is mondhatnék? Ô olykor túl sok beszédű volt az itteniek számára. Nagyon elmélyülten, nagyon elgondolkodva tudott prédikálni és imádkozni, s ez a kovácsházi hívek számára néha körülményesnek, fárasztónak tűnhetett. Amikor aztán bántani kezdték, egyszeriben nagyon szerette mindenki. Mindenki odaállt melléje, mert hiszen azért mégiscsak ô volt a mi egyetlen papunk. Nem engedjük el. Megszoktuk már, mondtuk magunkban, megszerettük. Nagy volt a falu és keresztények lakták. Mindenki Marycz Gyôzô mellé állt, hogy ne vigyék el, hogy megmaradjon nekünk. Dehát a nemzeti bizottság is a falu nevében hívta volna tárgyalni és űzte volna el. Nem ment el a tárgyalásra és nem írt alá semmit. Én errôl akkor nem tudtam, csak utóbb hallottam, hogy így történt. Elôre el volt döntve, hogy el kell hagynia a falut. Ki akarták vezettetni és akkor a Palcsi odarohant, megállt az ajtóban és azt kiáltotta, hogy ,,márpedig csak a testemen keresztül!'' Így juthatott idô arra, hogy az öreget átvezessék, s a kertek alatt a templomba vigyék. Szinte lopva? Úgy-úgy. Az asszonyok körülvették, a férfiak talán föl is emelték és igyekeztek vele a templomba. Ott aztán kitette az öreg a szentséget, s ezzel ugyebár elérte, hogy nem nyúlhattak addig hozzá a rendôrök. A szentségimádást nem lehet megzavarni. Ennyi eszük azért valahonnan volt a rendôröknek is. Éjfél után végül Szegedrôl kihozatták a püspökségrôl azt a tisztelendô atyát, aki korábban Kovácsházán dolgozott. Ôt is nagyon szerettük, bíztunk benne. Azért hívták, hogy talán ô majd hatni tud az emberekre. Azt adták ki neki, hogy küldje haza az embereket. A részletekrôl, az összefüggésekrôl szerintem nem tudott. Jött vele más pap is Szegedrôl, akit mi nem ismertünk. Beszéltek mind. Mit mondtak? Hogy senkinek nem lesz semmi baja, menjünk csak haza nyugodtan. Hát, addig, amíg a templomban voltunk, nem is volt bántódása senkinek. Amint kilépett valaki, azonnal. Szét lettünk osztva, osztályozva rögtön. Te erre mégy, te arra -- mondták mindjárt az ajtónál, a kerten belül. A helyiek ismerték az egész társaságot. Egy részét kiengedték a kiskapun, mondván: ti mehettek haza. A másik társaságot meg mindjárt bevitték a rendôrségre. aztán teherautókra és még azon éjjel Szegedre. Apámat ott rögtön a helyszínen elválasztották tôlünk. Én ott döbbentem rá, hogy Istenem, nagy baj van, most akkor futás hazafelé. A bátyám otthon aludt. Anyám is otthon volt, mondtam neki, gyerünk, mert édesapát elvitték. Elindultunk fölfelé a rendôrségre. S egyszercsak hallom, hogy jönnek és beszélnek. Mondom: Szűz Mária, ezek értünk jönnek. Azt mondja anyám csöndesen: gyere lányom, menjünk vissza. Visszamentünk. Elmehettem volna a bátyámmal együtt a kertek alatt. De nem. Inkább megvártuk otthon, hogy elvigyenek minket. Tereltek szép sorjában. Két fiút hoztak még velünk, Nagy Sándort és egy másikat, a neve most nem jut eszembe. Aztán bezörgettek még ide meg oda, s mire a rendôrségre értünk, nyolcan voltunk összeszedve az utca egyik oldaláról. Bevitték tehát azokat is, akik nem is voltak ott a templomban, avagy akik már korábban hazamentek és lefeküdtek. Fölrakták a teherautóra például azokat is, akik a Priskin-féle vendéglôben szórakoztak aznap éjjel. Egyiket-másikat úgy ahogy volt, kiskabátban kapták el és tuszkolták föl a teherautóra. Januárban. A szokásosnál ugyan enyhébb idô volt, de mégis úgy kellett körbefognunk ôket, hogy meg ne fagyjanak ott a szélben fönn a platón. Mindegy volt ezeknek, hogy kit miért és hogyan visznek be. Beértünk hajnalban Szegedre. Utánunk aztán hozták másnap éjjel a következô csoportot. Kiengedni meg igencsak egyszerre engedtek ki mindannyiónkat: vasárnap vagy hétfôn. Addig visszatértek még egy párszor Kovácsházára, hoztak egy-egy újabb szállítmányt, de azok már nem voltak annyira fontosak, mint mi, a kulákok, a mindenféle listán rajta lévôk. Kérdeztek valamit? Hogy Amerikát, Angliát hallgattuk-e a néprádión. Hogy mit tudunk errôl. Hát mit? Semmit! Nem juthatott el amerikai hír oda, abba a faluba, mikor csak a községházáról jött a hangszóró. Tudták azok, mit engednek hallani, mégis arra voltak kíváncsiak, nem hallottunk-e mást. A papokról szinte nem is kérdeztek. Nem érdekelte az már ôket. Arról se faggatóztak, hogy mi történt szerdán, hogy ki mit mondott. Úgy látszik, csak a megfélemlítés volt a céljuk a mi bevitelünkkel, meg akarták mutatni, hogy ki az úr. Amerikáról mit tudok? Angliáról mit tudok? Ezt kérdezték tôlem is sokszor. Mondtam, hogy semmit. De biztosan hallottam valamit. Nem hallottam, mondtam. Azért csak megkérdezték még egyszer. Nôk hányan voltak benn? Hatan. A plébános szakácsnôje, Ilonka is ott volt. Bent volt Nagy Károlyné, Bodóczkiné, s a két Gál-lány: Gál Rózsi és a húga, Gál Magda, aki még fiatalabb volt tôlünk, olyan tizenöt év körüli. Ôt is otthonról hozták be, hogy miért, nem tudom. A nôket is megverték? Így talán nem mondanám. Gál Rózsit körbelökdösték. Innen is, onnan is meglökdösték, dobálták egymás közt, de nem verték meg. Engem sem bántottak. Amennyit kérdeztek, annyit válaszoltam. Se többet, se kevesebbet. Ilyen helyen -- ha sokat beszél az ember, az se jó, ha keveset, az se. A legszörnyűbb az volt, hogy majdnem két napig egyfolytában álltunk. Elindultunk Kovácsházáról, s álltunk a teherautón végig. Szegeden bekísértek, s ott álltunk a fallal szemben másnap estig. Úgy, hogy se vizet, se mást nem kaptunk, s el se mozdulhattunk, meg se támaszkodhattunk. Gondolhatja, hogy még a fiatalok se bírták fegyelmezetten. A férfiakat megverték. Mindegyiket. A talpukat fôleg. A bátyámat is úgy hoztuk haza, hogy kikerekedett a talpa, nem tudott rendesen ráállni egy darabig. Szegény Palcsi gyereken azóta is sokat töröm a fejem. Miért verték agyon? Azért kapott ki ennyire, töprengek magamban, mert olyan arca volt neki, mint például Huszti Péternek, a színésznek. Egy kis ironikus mosoly volt az arcán. Nem tehetett róla, így született. Az apjától örökölte, az is ilyen férfi volt. Talán ezért verték agyon. Mert akármit kérdeztek tôle, közben látták az arcát és már elôre tudni vélték a feleletet, mielôtt megszólalt volna. Valószínűleg ez dühítette fel ôket. Magukkal aláírattak valami vallomás-félét? Nem írtunk alá semmit. Úgy tudom, senki a kovácsháziak közül. Az ávósok jegyzeteltek a hátunk mögött szorgalmasan. Hogy mit, azt nem tudhattuk meg. Jegyzôkönyvet nem kaptunk, nem is mutattak. Hét ember tanúvallomását mégis fölküldték Budapestre. Lehet, hogy azt sem ôk írták alá. Nem tudom elképzelni, hogy bárki elárulta volna a földijeit. Azt sokkal inkább elhiszem, hogy a szegedi ávósok szépen aláírták helyettük. Hogyan szabadultak? Vasárnap délelôtt végül szélnek eresztettek bennünket. Ettünk valamit a vasúti restiben és hazautaztunk. Az egész falu még sokáig errôl az esetrôl beszélt. Suttogva persze, óvatosan. Egyikünk se merte az orrát kidugni, mert abban a pillanatban minket elvittek volna véglegesen és eltűntünk volna nyomtalanul. Egyikônknek sem hiányzott, hogy a családját is elveszítse. Tudtuk, hogy ez a tét. A Palcsi temetése volt az egyetlen nagy, néma alkalom. Arra még a szomszéd faluból is sokan átjöttek. A két papról aztán nem tudtunk semmit. Csak a munkával foglalkoztunk azon a nyáron -- és azóta is. El- jártunk még a templomba, de utána mindig siettünk hazafelé. Iparkodott az ember elfelejteni az egészet, hogy tudjon élni. Felidézgessem magamban? Mire megyek most már vele? Hadd kérdezzek még valamit. Szegeden, az ávéhás tisztek között láttak-e mezôkovácsházit? Akik minket kihallgattak, azok mind ismeretlenek voltak, nyilván szegediek. Csak egyet láttunk kovácsházit, a hajdani boltos fiát. Három fia volt annak a boltosnak, közülük az egyik ott dolgozott. Kis alacsony férfi volt. Mikor álltunk sorban a falnál, egyszercsak bejött telefonálni. Mondja, mért pont abba a szobába kellett bejönnie? Hogy megmutassa, hogy ô ott van? Nem szólt hozzánk semmit, csak végigmért bennünket komótosan. Megismert minket, azt láttuk rajta, de nem szólalt meg. Minden szobába bement valamilyen ürüggyel és körülnézett. IV. A véletlen úgy hozza, hogy Fülöp Béláék tanyájára családostul érkezünk. Örülnek a gyerekzsivajnak. Nekik is éppen itthon van a felnôtt fiuk Budapestrôl. Amíg a gyerekek játszanak a szabadban, addig mi a konyhában beszélgetünk. Az asszony unokaöccse volt Kovalcsik Pál, akit a szegedi ávón halálra kínoztak. Érthetô, hogy négy és fél évtized múltán sem tudnak könnyek és indulatok nélkül emlékezni a történtekre. Alig kell kérdezni ôket, egymástól veszik át a szót. Bizonyára sokszor fölidézték már magukban azokat a januári napokat. Fülöp Béláné: Este mise volt, én is ott voltam a templomban, mint máskor. Most ott maradtunk éjszaka is, hiszen kihirdették, hogy szentségimádás lesz. Nagyon szépen beszélt Marycz Gyôzô atya. Arról, hogy értsük meg egymást. Hogy a testvéri arcunkat mutassuk egymásnak. Dehát ezt már hiába mondta. Fülöp Béla: Elôbb kezdôdött a baj. Onnan, hogy Budácsik Jánost meglökdösték. Már délelôtt, amikor mentek Kanásznéval meg Dudaszeg Pállal a paphoz küldöttségbe, annyi ember volt ott kívül-belül a parókia mellett. Letördelték a léckerítést, kiszedték a deszkakerítésnek a szegélyét és azokkal a karókkal, botokkal meglegyintették mindegyiket. Az asszonyok meg a kosaraikkal taszították ôket oldalba. Ennek ellenére mégis bementek a kapun, hiába mondták nekik, hogy maguk menjenek innen, nem engedjük elvitetni a papot. Amíg benn tárgyaltak, csak gyűlt a tömeg, és mire kifelé jöttek, hát rengeteg ember volt már akkor ottan. Rúgták, csípték ôket, ahol érték, úgy emlékszem, egy-két tojást is dobtak feléjük. Végül mégis el tudtak menni, áthaladtak a tömegen, s a pap ott maradhatott benn az épületben, háborítatlanul. Így jött el az este, s a szentségimádás. Hogy közben mi történt, mirôl tárgyaltak, azt én nem tudom. Estére már szinte az egész falu ott volt. Úgy tíz-tizenegy óra tájban érkezett meg az ávéhás erôsítés. Két teherautóval vagy hárommal jöttek. Ezt látván Marycz Gyôzô is mondta, hogy térjen ki-ki haza, míg bántódása nem lesz. Fülöp Béláné: Fölment aztán egy idegen pap a szószékre. Ô mondta, hogy hagyjuk el a templomot, szépen menjen mindenki haza. Hanem hát ahogy megyünk kifelé, a férfiakat szedték ki közülünk így oldalra. Éjszaka volt, nem sokat láttunk hirtelen az egészbôl. Azt kiabálták, hogy a nôk mehetnek haza. Elmentünk, de tele voltunk aggodalommal. A férfiakat elvitték, kit gyalog átkísértek a rendôrségre, kit meg mindjárt a teherautóra segítettek. Palcsiért csak aztán jöttek el. Palcsi otthon volt, ô nem is volt ott a templomban. Otthon keresték vagy két napra rá. Hogy miért, azt nem tudta senki. Fülöp Béla: Nekem két bátyámat is elvitték. Az idôsebbik bátyámnak a fiát és a lányát elvitték. Az egyik bátyámat is nagyon megverték, hamarosan meg is halt. Fülöp Béláné: Aznap délben mondtuk szegény Palcsinak, hogy ne jöjjön. Öcsém, mondtam, mert a bátyámnak a fia volt, terád nagyon ki van rúgva ez a Dudaszeg, ne gyere most a templomba. Hát nem is volt ott. Két napra rá mégis elvitték Szegedre. Félig halva hozták haza. Odaültem mellé, nekem mutatta, hogy néz ki. Mondta is: nénje, nézd meg a hátam. Vastagon csupa fekete daganat volt az egész háta. Mondta, hogy egy szék alá tették a fejit, s ráültek. Úgy vágta neki a szék a nyakát. Mutatta azt is. Meg ugráltak rajta csizmában, azt is elmondta. Teljesen össze volt törve. Elvitték aztán a Renneczeder doktor úrhoz, onnan meg kórházba. Az édesapja intézte a gyógykezelést. Dehát nem tudtak vele mit tenni ott sem, haza is hozták. Pár napig élt még itthon. Tönkretették. Fülöp Béla: Azokat nem keresi senki? Kik csinálták ezt? Hol vannak azok az ávósok? Szegény gyerek, teljesen vétlen volt abban, ami akkor történt. Agyonverték azért, mert hitt, mert templomba járt. Fülöp Béláné: Szegedrôl is késôbb hozták haza, ôt külön, egyedül. A többiek már mind itthon voltak. Ott ültem szegény Palcsi mellett az ágya szélén és virrasztottam, de mindhiába. Vizelet is csak vér jött tôle már, annyira szét volt verve. A háta csupa fekete daganat volt. Vesebaj, azt írták a papírokra. Hát mit mondjanak, elég baj volt az. Úgy ugráltak rajta ketten, az egyik le, a másik föl. Na te, most imádkozzál, kiabálták neki. Teljesen agyontaposták az egész belsô részét. Fülöp Béla: Nagyon sokan voltak a temetésen, megsiratta mindenki a faluban, még az utolsó cigány is. Az ávósok félrehúzódtak. Egyre vélekszem, hogy ott mászkált közel. Nézegette a koszorúkat a folyosón, hogy mi van a szalagokra írva, sorra fölemelte mindegyiket. No erre az egyre emlékszem máig. Ez idegen volt, ezt nyilván küldték oda. Fülöp Béláné: Arra gondoltunk, hogy ez az egész csak Dudaszeg Pali bosszúja volt. Hogy mért haragudott rá? Mert vallásos gyerek volt korábban, s aztán meg, ahogy fordult a világ, elment valamilyen pártegyletbe, s ekkor a Palcsi a szemére vetette, hogy ,,ejnye, de megváltoztál''. Na, ezen ô nagyon megsértôdött, azt mondta, majd gondom lesz rád. Csak ennyit felelt Palcsinak. Igen nagy legény volt. Könnyen megváltozott. Fülöp Béla: Az is lehet, hogy valamelyik Bárdos gyerek keze volt a dologban. Az apjuk itt volt boltos Mezôkovácsházán. Három fia volt, s az egyik közülük aztán ávós tiszt lett. Tudom, mert a bátyám felismerte késôbb. Fülöp Béláné: Akármit írnak már, úgyse segítenek mirajtunk. Palcsit már nem adja vissza soha senki. V. Mit sem ért volna a fáradozásom, ha nem kopogtattam volna néhány hajdani államvédelmi tiszt ajtaján is. ,,Kérjetek és megadatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetônek megnyittatik'' -- mondja az Ige (Lukács 11.9-10). Négy és fél évtized azonban nagy távolság egy ember életében. Van, aki be sem tud már futni ekkora távot. A történelem lépcsôin föl-le hajszolva különösen nehéz. Megsínyli a szív, a tüdô, a máj, az agy. Az idô könyörtelenül kirostálta a valahai verôlegényeket, rendôröket, nyomozótiszteket. S aki életben maradt és csöngetésemre ajtót nyitott, az sem emlékszik már semmire. Tatai István, a Szegedi Osztály akkori vezetôje 1979-ben elhunyt. Az ô neve egyébként megtalálható volt már 1944-ben a m.kir. Belügyminisztérium Állambiztonsági Zsebkönyvében is, mint ,,kommunista bűntettesé''. 1946-ban alhadnagyként kezdte belügyi szolgálatát. 1948- tól 1953-ig vezette az ÁVH Szegedi Osztályát, ahonnan ôrnagyi rangban távozott Budapestre. 1961-ben, 52 éves korában került nyugállományba. Vkrös Lajos, az 1949. január 10-i összefoglaló jelentés szerzôje is már tíz esztendeje halott. Ô 1949-ben az operatív vonal részlegvezetôje volt a Szegedi Osztályon. Késôbb Székesfehérváron oktatta a leendô állambiztonsági tiszteket, majd a határôrségnél dolgozott. Az egyik hajdani ügyirat szerzôjét, a boltosfia-ávós Bárdos Miklóst budapesti belvárosi lakásában sikerült fölkeresnem. Készségesen fogadott, láthatóan örült, hogy én is arról a vidékrôl, Békésbôl-Csanádból származom, ahonnan ô. Elmondtam, milyen ügyben keresem. Nagy érdeklôdéssel hallgatta. Mint mondta, szívesen segítene, de errôl a történetrôl most hall elôször. Nahát, hogy mik meg nem történtek Mezôkovácsházán. Pedig azóta többször is járt ott, vannak kedves ismerôsei, sôt barátai a faluban, csodálkozik, hogy eddig szóba se került köztük az eset. Nem lehetett az olyan nagy ügy, ha így elfelejtették az emberek. Szépen megvoltak ott egymással a különbözô vallásúak mindig. Mutatom az egyik szegedi papírt, Ökrös Lajos jelentésének másolatát. Olvassa, meg-megpihen egy-egy mondatnál, majdnem mosolyog, azt mondja: ,,lehet''. Lehet, hogy így volt, nem tudom. Nem voltam ott. Nem tudtam az egészrôl. Arról sem, hogy bevitték a kovácsháziakat. Tudja, engem nem sokra becsültek az ávéhánál, 1952 nyarán el is bocsátottak. Csalódottan köszönök el. Megígéri, felhív, ha eszébe jut valami. Nem hívott, nem jutott eszébe semmi azóta sem. A másik egykori ávéhásnak, akit egy dunántúli kisvárosban találtam meg, szívesebben elhiszem, hogy nem emlékszik. Pályakezdô volt még Szegeden 1948--49-ben és nem is maradt sokáig a testületnél. Küldözgették ide-oda Csongrád megyében, elsôsorban a vasutat kellett szemmel tartania. Felettesei nevére sem emlékszik, amikor mondom a neveket, akkor kezd derengeni valami. Fizikai dolgozóként ment nyugdíjba. Remeg a keze. Megiszunk egy-egy piros nagyfröccsöt, azután félszegen elbúcsúzunk egymástól. Ô még marad ott, ahol beszélgettünk. ======================================================================== Dr. Németh Alajos naplójából Dr. Németh Alajos soproni hittanárt 1948. június 8-án tartóztatta le az Államvédelmi Hatóság. A vád ellene az volt, hogy elôzô nap részt vett az iskolák államosítása elleni tiltakozó felvonuláson. Sopronból a budadéli internáló táborba vitték, majd onnan Kistarcsára, így együtt raboskodott a két elhurcolt mezôkovácsházi pappal és Drégelyi Béla tanítóval is. Dr. Németh Alajos 1950. február 25-én szabadult. Fogsága idején naplót vezetett. Mint írja, a bôröndje alját beborító csomagolópapírra kezdett titokban jegyzetelni, majd folytatta WC-papír darabokra, egyéb papírfoszlányokra. Naplója és visszaemlékezése 1991-ben jelent meg Papok a rács mögött (1948--1950) címmel a Szent István Társulat kiadásában. Az alábbiakban ebbôl a könyvbôl idézzük fel mindazokat a részeket, amelyek a mezôkovácsházi papok és a velük sorsközösséget vállaló tanító szenvedéseirôl adnak hírt. 1949. január 10. Két új pappal szaporodtunk. Marycz Gyôzô esperes, Mezôkovácsházáról és káplánja, Nagy Tibor, háromesztendôs pap, léptek néhány nappal ezelôtt a ,,kálvária'' útjára. Az esperes alig tud lábra állni, csonttá soványodott káplánja ápolgatja, kötözgeti, fáslizza megkínzott, dagadt lábait. Marycz sokat szenvedett az Andrássy út 60-ban. Verték, rugdalták, lépcsôn fel-lefuttatták, s ha elesett, kacagtak rajta. Alig mer beszélni, amikor kérdezzük, hogy bántották-e. Szenvedését még csak fokozza, hogy kövér ember, ami az ávós legényeknek is kapóra jött. Jobban gúnyt űzhettek belôle. Káplánját nem bántották. Megható szeretettel gondozza, ápolja principálisát. Éjjel aludni sem tud szegény esperes a kiállott izgalmaktól, szenvedésektôl és a rémképektôl, melyek az Andrássy út 60-nal kapcsolatban vissza- visszatérnek emlékezetébe. Szókimondó, bátor ember, ahogy értesültünk. Népe vallásos, szereti, ragaszkodik hozzá. Az iskolák államosításával kapcsolatban melléje állt. Mikor megjelent az ávó, hogy elhurcolja 54 éves esperesüket, aki káplánjával együtt a templomban tartózkodott, a nép kivonult, betódult a templomba, mások körülvették azt. A hangulat pattanásig feszült volt. Hiába szólítgatták fel az embereket, hogy térjenek otthonaikba, azok nem tágítottak. Még éjjel sem. Esperesüket védték, s fenyegetôztek arra az esetre, ha a rendôrség kezet mer emelni rá. A rendôrség felkérte a káplánt közvetítôként. Az ki-be járt a templomba, csitította a népet és kérte, hogy menjenek házaikba. Végre hajlandók voltak távozni a templomból és környékérôl, miután a rendôrség megígérte, hogy sem az esperesnek, sem a káplánjának nem lesz bántódása. Mikor a nép nyugodtan hajtotta fejét nyugovóra abban a hiszemben, hogy másnap esperesüket és káplánjukat látják majd az oltár elôtt, az ávó autóba ültette mind a kettôt, s az Andrássy útra cipelte. Most boldogok, hogy már köztünk vannak. Itt nyugodtabban várhatják sorsuk fordulását, mint az Andrássy úton. Január 13. (A papi szoba 19 lakója nyolc napra fogdába került, mert egyikük holmijában leveskockát találtak.) A padló feketéllik a kosztól. A bejárattal szemben a ,,kisszükség- edény'', az egyetlen ,,bútordarab''. Vashordó és fedôje van. Persze, a fedô nem zár légmentesen, s az illatok szabadon áradnak ki belôle. De legalább van fedôje... Minden huszonnégy órában kell kiönteni a lépcsôfeljáratnál lévô illemhelyen. Az ablakok magasan vannak. Keskenyek, de hosszúak. Ha ki akarnánk nézni, valamelyik bajtárs hátára kellene állni. De nem tanácsos, mert ha észreveszik, sötét zárka és talán ,,vas'' jár érte. Ruhánkat csak a mocskos padlón tudjuk elhelyezni, mert még a falban sincs egyetlen szeg sem, amelyre akaszthatnánk. (...) Éjszakára nem vetkôzünk le, többen még sapkánkat is fejünkön tartjuk, minden ruhadarabot magunkra terítünk, csak orrunk, szemünk, szánk látszik ki a takarók alól, mégis érezzük a hideget. Pedig egymást is melegítjük, hisz zsúfolva vagyunk. Marycz és káplánja már nem férnek el nappal a ,,rendes'' sorokban, csak éjszakára sikerül behúzódniok a falak mentén északi és déli irányban elhelyezkedô bajtársak közé. (...) Éhesek vagyunk. Sóvárogva gondolunk a három deci keserű feketére, savanyú káposztára, üres paradicsomlevesre és a 15 dkg kenyérre. Ez napi kosztunk. A kenyeret délután kapjuk meg. Legtöbben azonnal megesszük. Az aznapi savanyúkáposzta-vacsorához, a másnapi feketéhez és paradicsomleves-ebédhez persze megint jó volna kenyér -- de ha nincs. Mindössze ketten-hárman voltak elég erôsek ahhoz, hogy a 15 dkg kenyeret három részre osszák, hogy jusson belôle a feketéhez, meg a többi folyadékhoz is. Január 23. Kitakarítottuk a 46-os szobát, illetôleg szobákat. Egyiknek a folyosóra nyíló vasajtaját lezártuk, megpucoltuk az ablakokat, felsúroltuk a padlót, elôre beosztottuk mindenkinek a fekvôhelyét, aztán beköltöztünk. A szobák nem nagyok. Összesen húszan vagyunk egyelôre. Elég kényelmesen tudunk elhelyezkedni. (14 pap, 2 kispap, 4 civil -- Dr. Legény, Kozma Gyôzô, Szabadi Márton, s egy kántortanító Mezôkovácsházáról, Maryczék falujából. Ez utóbbi is megszenvedett egyházáért az Andrássy út 60-ban.) Február 14. Marycz esperesnek nagyon magas a vérnyomása. Ma a tolonckórházba vitték. Este ,,hipis'' (razzia) kések és egyéb ,,tiltott'' dolgok után ezredünkben. Mindent jól eldugott a papi szoba, így nálunk nem történt baj. Március 5. Marycz esperes visszajött a tolonckórházból. Magas vérnyomásával kapcsolatban azt válaszolta a kórház cinikus és szívtelen fôorvosa, hogy ,,végeredményben egyszer úgyis meg kell halni''. A zsidó fôorvos -- úgy látszik -- elérkezettnek találja az idôt arra, hogy a vele kapcsolatba kerülô keresztényeken álljon bosszút a zsidókon valaha a történelemben elkövetett minden gyalázatért. E célra kapóra jönnek az internáltak, akik -- a rendszer többi vezetôje szerint is -- többnyire ,,fasiszták''. Ez a vélemény magatartásának is meghatározója. Április 22. Ma Singer Ferenc, Csanádpalota káplánja érkezett szobánkba. Kanadában élô nôvéréhez akart kimenni, mivel idehaza sokat kellemetlenkedtek neki a kommunisták. A határon elfogták. Egy ideig a szombathelyi ávó ôrizte. Rossz bôrben van, de jó hangulatban. Mindenki így tér hozzánk az ávó különféle szanatóriumai után. Egyszer, 1945-ben már internálták Singert, de akkor -- mint mondja -- kijárhattak a táborból, s nem tartott sokáig az ,,üldözés''. Marycz esperessel különösen melegen köszöntik egymást, mivel Singer valamikor káplánja volt. Szeptember 28. Marycz esperes megint kórházba került magas vérnyomása miatt. Állandóan életveszélyben van, a rendszer nem kegyelmez neki. Miért is engednék haza? Hisz a tolonckórház zsidó orvosa szerint ,,egyszer úgyis meg kell halnia''. Október 19. Fábián Jánost a Markóba viszik büntetése letöltésére. Helyette Nagy Tibort választjuk meg szobaparancsnoknak. Október 20. Marycz esperest visszahozzák a tolonckórházból. Október 21. Marycz esperest vissza kell szállítani a tolonckórházba. Vérnyomása 280. De miért is nem engedik szabadon ezt a beteg embert? Miért akarják, hogy itt pusztuljon el? Vajon mit tud ártani a ,,demokráciának'', ha hívei közt imádkozhatik? A gonoszság nem ismer határt... December 4. Megint amnesztiáról beszélnek. Állítólag Sztálin születésnapja a nagy esemény dátuma. Többszáz internáltról szól a hír. Van, aki hiszi, van, aki nem. Emiatt vitákra kerül a sor a papi szobában. Neheztelnek azokra, akik kételkedni mernek a hír valódiságában. 1950. február 17. Marycz esperes újra visszatért a tolonckórházból anélkül, hogy reménye volna szabadulásra. ======================================================================== Intézkedést nem igényel Jó hír: összeroskadhat a test és elnyomorodhat a lélek, de az ember élete mégis a föltámadt Megváltó dicsôségét hirdeti. Jó hír: többszázezres tömeget vonultat fel parádéján az istentagadók pártja, de az emberek hazatérnek és amikor senki se hallja, Istenhez imádkoznak. Jó hír: kötelezô tanfolyamokon tanulják a dialektikus materializmust, de Isten mégse hagyja el ôket, megérzik szeretetét egy váratlan pillanatban. Jó hír: van remény a szabadulásra még a legkiszolgáltatottabb helyzetbôl is. Jó hír, hogy élni kell, s hogy mi, magyarok is élni akarunk. Egymásra nézünk és a földön fekvôt fölsegítjük. Tiltják? Akkor úgy, hogy senki se lássa. Magunkon is ugyanezzel a mozdulattal segítünk. A kereszténység egyik legszebb gondolata, hogy nem Isten közeledik a megigazulthoz, hanem a megigazult ember lép közelebb Istenhez, azaz sikerül felfognia olyan isteni hatásokat, amelyeket korábban nem tudott volna megérezni. A kárhozottak is tapasztalják Isten jelenlétét, de csak erôs hatalmát és igazságos ítéleteit sejthetik meg életük során. Amikor egy- egy kudarc, egy-egy hétköznapi bosszúság alkalmával feddô vagy számonkérô szókkal illetik, netán káromolják -- akkor is éppen keresik Istent. Nem kivétel ez alól még az a társunk sem, aki fejét dacosan fölvetvén, szinte gyűlölettel vágja szemünkbe: ,,nincs isten, nincs semmi más a világon, csak a mocskos anyag, amelybôl vétettünk és amelybe majd belerohadunk''. Ez az ember ugyanis szintén Istent keresi. Keresi, de nem találja, ezért kiváltképp szüksége volna a szeretetünkre és a segítségünkre. A mi szégyenünk, ha gyanakodva fogadjuk, ha féltjük tôle a magunk hitét. Jó hír: a társadalmat irányító politikusok sem állnak belülrôl csupa sűrű elhivatottságérzetbôl. Ha önmagukat választják is egyetlen követendô értéknek, eljön a perc, melyben rádöbbennek, hogy mégsem tudták függetleníteni magukat Isten akaratától. Jó hír, hogy minden korszaknak vége szakad egyszer és az ok nélkül bebörtönzött páriákat szabadon bocsátják. Bocsánatot a fogvatartók nem kérnek ugyan, sôt rendszerint kihirdetik, hogy eme ünnepélyes pillanatban ôk bocsátják meg nagylelkűen és kollektívan valahai áldozataik minden gyöngeségét. A kapuk azonban kinyílnak, s a szabadulók hálásak lehetnek. 1949 tavaszától Marycz Gyôzô esperes, Nagy Tibor káplán és Drégelyi Béla tanító életében egyhangú hetek, hónapok következtek. Az Andrássy út 60-ból elôször a budadéli internáló táborba kerültek, majd onnan -- többszáz sorstársukkal együtt -- marhavagonban átköltöztették ôket Kistarcsára. Ôk lefogytak ugyan, de közben szépen híztak az Államvédelmi Hatóság vizsgálati dossziéi ,,Drégelyi Béla és társai'' ügyében. A rendôrhatósági ôrizet alá helyezés (vagyis közkeletű szóval: az internálás) kiszabott ideje olykor le-lejárt, de elsô fokon Décsi Gyula alosztályvezetô, majd másodfokon a Décsi-Balassa-Kopácsi triumvirátus mindig meghosszabbította azt. Elôre elkészített űrlapjaik voltak a fellebbezés elutasítására, csak a személyi adatokat kellett belegépelni, ment minden, mint a karikacsapás. Az ÁVH ekkor már igazi szocialista nagyüzem volt. Porszem nem kerülhetett a gépezetbe. Az indoklással nem kínlódtak különösebben. Hatásos érveik voltak készenlétben. Például ,,az eljárás alá vont személy szabadon hagyása súlyos veszélyt jelentene köztársaságunk rendjére'', avagy ,,veszélyes lenne a demokratikus rend és a közbiztonság nyugalma szempontjából''. Kihallgatásokra ekkor már nem került sor, a tényállás az ÁVH szaktekintélyei számára bizonyára kellôen tisztázott volt, de nem veszôdtek azzal sem, hogy a vizsgálatot lezárják és a gyanúsítottakat átadják az ügyészségnek. Hadd töltsék csak idejüket, hadd múljon -- hátha teljesen elmúlik -- az életük. Így történhetett meg, ami egy jogállamban képtelenség lenne, hogy két gyanúsított mindörökre gyanúsított maradt. Marycz Gyôzô és Nagy Tibor soha nem jutott az evilági ítélôszékig, ahol mezôkovácsházi tetteiket a Magyar Népköztársaság törvényeire fölesküdött bírák mérlegelhették volna. Ellenük a vizsgálat jogi értelemben soha le nem zárult, szabadulásuk ellenére sem, s ha az ÁVH idôközben meg nem szűnt (át nem alakult) volna, akkor tán még ma is folyna. Drégelyi Bélát is csak szabadulása után idézték be és állították bíróság elé Mezôhegyesen, ahol az ÁVH-nál tett vallomásaikból már ismert Kanász Jánosné, Budácsik János és Kaposvári József iskolaigazgató tanúskodtak ellene. Szépen iktatva kerültek dossziéba azok az esedezô kérvények, levelek, táviratok is, amelyeket a szenvedôk hozzátartozói vagy jogi képviselôi küldtek a belügyi szervekhez, leggyakrabban mindjárt Kádár János belügyminiszterhez. Egyéb intézkedésre nem került sor, a címzett nem szállt le népéhez, aligha olvasta el a küldeményeket. Marycz Gyôzô nevében valakik ügyvédet is fogadtak, Dr. Sólyom Fekete Vilmost, aki mindent megtett az idôs, betegeskedô pap szabadon bocsátása érdekében. Mezôkovácsházáról például beszerezte Renneczeder Lajos községi orvos igazolását és csatolta kérvényeihez. Választ persze soha nem kapott. 1949. június 17-én a plébános legkisebbik testvére, Marycz Mária is könyörgô levelet intézett Kádár János belügyminiszterhez. Bátyja azokban a napokban éppen életveszélyes állapotban feküdt a rabkórházban, magas vérnyomással és szívproblémákkal. Marycz Mária lerótta a kérvényhez szükséges 6 forint illetéket (ennyiért lehetett akkoriban egyoldalú levelezést folytatni a belügyminiszterrel) és az alábbiakat írta: ,,Belügyminiszter úr! Alulírott, azzal a kéréssel fordulok a Belügyminiszter Úrhoz, hogy testvérem, Marycz Gyôzô, Csanád megyében lévô mezôkovácsházi esperes-plébánost, aki jelenleg internálva van 1949. január 6-a óta, szabadlábra helyezni szíveskedjék. Kérésem támogatására elôadom a következôket: Internálása óta már két ízben részesült kórházi ápolásban szívbajjal és 260-as vérnyomással, mely betegséggel 1945 óta állandó kezelés alatt állt és áll jelenleg is. Mivel életveszéles állapota napról napra súlyosbodik, melyhez hozzájárul magas életkora is, kérjük szabadlábra helyezését. Ezen kérésemet azzal is indokolom, hogy internálása helyén már 6 hónapot töltött. Így az ellene felhozott vádaknak megfelelô büntetés mértékét teljes fokban betöltötte. Ezen indokok után nyomatékkal fűzöm hozzá, hogy szabadsága visszanyerése esetén fent említett állomáshelyére vissza nem tér. A Tolna megyei Szedres községben élô testvéréhez költözik. Ismételten kérem Belügyminiszter Úr jóindulatú elbírálását és fivérem szabadlábra helyezését. Maradok teljes tisztelettel: Marycz Mária'' Lám, Marycz Gyôzô atya hat hónap után végül mégis föladta a kilátástalan harcot. Állomáshelyére vissza nem tér. Mezôkovácsháza plébánosa ô már soha többé nem lesz. A pásztor nem akarta elhagyni juhait, hiszen ha elhagyná, csak béres lenne a neve, de elűzték és most már csupán egy kis békességre vágyik. Nyolc testvére van, az ô oltalmukban szeretne megpihenni. Ami a belügyminisztert és az ô erôszakszervezetét illeti, jóindulatban hiány mutatkozott ugyan, de bizonyos fajta ,,elbírálásra'' mégis sor került. Szedres község plébánosát, Marycz Elemért koholt vádak alapján letartóztatták és két év börtönbüntetésre ítélték, mert a templom építése során állítólag lopott köveket is felhasznált. Drégelyi Béla ügyében az internálás többszöri meghosszabbításán kívül más intézkedésekre is mód nyílhatott. Állami tanító lévén, ô alkalmasabb páciens volt arra, hogy kipróbálják rajta a korszak különféle közigazgatási mesterfogásait. 1949. május 18-án például Dr. Bárd Károly elôadó intézkedett, hogy a Vallás- és Közoktatási Minisztérium nevezettet a tanítói állás alól függessze fel. Az ÁVH vélhetôleg igen sajnálta, hogy nem épült még be eléggé az egyházakba, tehát a papokat nem forgathatja ki papi mivoltukból. Tatai István ôrnagy Szegedrôl háromhavonta szorgalmasan írta a javaslatokat, miszerint Drégelyi Bélának az elôzô lakóhelyére való visszatérése a közrend szempontjából veszélyes, ezért szíveskedjenek ôt továbbra is ôrizetben tartani. Pedig, ha tudta volna, hogy Drégelyi Béla sem akar már visszatérni Mezôkovácsházára soha többé! Neki is az édestestvére, Drégelyi Erzsébet írt kérvényt Dunaalmásról. ,,Én nem tudom, tisztán nem látom, hogy öcsém lényegében miben vétkezett, mert érdeklôdésemre választ nem kaptam, csupán annyit, hogy papi befolyás vezette helytelen útra. Én ebbôl nem ítélhetek, bűnét föl nem mérhetem, egyetlen fillérem nincs, amivel ügyének utána járhatnék. Én nem fogadhatok drága, fondorlatos ügyvédet, a bíróságot sem befolyásolhatom, de kérek, -- szabadságot és megbocsájtást kérek egy megtévedt embernek, a testvéremnek, az egyetlennek, aki él -- és bízom a Demokrácia mindig megmutatkozó nagylelkűségében, s ezért a mihamarabb szabadságot hozó könyörületes, megbocsájtó ítéletért esedezem'' -- írta, majd levelét azzal zárta, hogy ,,én nem fogom ôt el-engedni Mezôkovácsházára soha''. A nagybetűs Demokráciának azonban (melyet akkoriban úgy istenítettek, mint manapság a Liberalizmust) nem esett meg a szíve a testvéri szereteten. A levél hátoldalára ennyit írtak: ,,Intézkedést nem igényel. Irattár.'' ======================================================================== 776 nap után Nagy Tibor segédlelkész 27 éves volt, amikor letartóztatták. Ôt az eredeti tervek szerint nem is kívánta eltávolítani Mezôkovácsházáról a Nemzeti Bizottság, ô ,,megfelelt'' volna Budácsikéknak is. Hogy azon az éjjelen mégis magukkal vitték az ávósok, azt csak a benne lévô emberi értékeknek köszönheti. Szerette és sajnálta plébánosát. Úgy gondolta, hogy az idôsödô, nehezen mozgó papnak szüksége lehet még a segítségére. Önként beszállt az autóba, mert nem sejtette, hogy ez az utazás évekig fog tartani. Honnan is tudhatta volna még akkor, hogy az Államvédelmi Hatóság vádpontokat tud szerkeszteni és tanúkat tud szerezni -- aki ellen csak akar! Nagy Tibor nagyon szerette szüleit, akiknek ô volt az egyetlen támasza és reménysége. A szülôk Budapesten éltek és mindent megtettek fiuk kiszabadításáért. Ôk is írtak kérvényeket, fogadtak ügyvédet, bizonyítani igyekeztek, hogy gyermekük nem szervezett semmiféle tömegtüntetést, sôt a demokráciához igen lojálisan viszonyulva próbálta elsimítani az ellentéteket. Érveik világosak és logikusak voltak, mégis süket fülekre találtak. Elôször Nagy János fordult Kádár Jánoshoz. Három súlyos vádpont alól szerette volna tisztázni a fiát. Az elsô vádpont, hogy Nagy Tibor tevékeny szervezôje volt a Mezôkovácsházán lezajlott tömegtüntetésnek. ,,Ebben fiamnak semmi része nem volt'' -- írja az édesapa, majd hozzáteszi: ,,A tanúk állítása szerint azon a napon piacnap lévén sok vidéki tartózkodott a községben, akik a hír hallatára, hogy a papot el akarják vinni, kíváncsiságból gyűltek össze.'' Második vádpont, hogy a káplán elmulasztotta befolyását a tömeghangulat lecsillapítására érvényesíteni. Az édesapa válasza: ,,Ezzel szemben tanúk tömege igazolja, hogy fiam az összegyűlt tömeget szétoszlásra és békés hazatérésre hívta fel, ezen felhívásait többször megismételte és megnyugtatta a tömeget, hogy senkit nem akarnak elvinni, nyugodtan menjenek haza.'' Harmadik vádpont, hogy Nagy Tibor tolmácsolta a plébános lázító tartalmú feltételeit az intézkedô hatósági közegek felé és ezzel megnehezítette a tömeg szétoszlatását. Édesapja a belügyminiszterhez írt levélben erre a vádra így reagál: ,,Ezzel szemben tanúk bizonyítják azt a tényt, hogy fiam több ízben járt a Hatóságnál a béke és rend megôrzése tárgyában és ennek folyományakánt elvitele nem volt tervbe véve. Akik az esemény leforgását elejétôl végig átélték, egyhangúlag kijelentik, hogy fiamat, Nagy Tibort nem akarták elvinni. Fiam sajátkezű vallomása szerint: ťaz én közreműködésem Kovácsházán semmi sem volt, a gazdával kapcsolatban kerültem ideŤ. Szem és fültanúk egyhangúlag igazolják, hogy fiam az öreg, beteges gazdáját kísérte el, a nép megnyugtatására, azon gondolattal, hogy a kihallgatásról visszatérve megnyugtathatja a tömeget. A visszatérés helyett fiam is az internáló táborba került, nyilván téves intézkedés alapján, teljesen ártatlanul.'' Az érvek hatástalanok maradnak, az ÁVH -- ha már egyszer letartóztatott valakit -- következetesen ragaszkodik tévedéséhez. Levelet ír -- írógéppel -- maga Nagy Tibor is az ÁVH mezôkovácsházi kirendeltségéhez. Három kéréssel fordul a címzetthez. Fölemlíti, hogy 1944-ben embereket mentett meg a haláltól, s ennek alapján most, a népi demokráciában ,,bizonyos szeretetre és megértésre'' tarthatna számot. Kéri, hogy szerezzék be és csatolják az iratokhoz a Nemzeti Bizottságnak azt a határozatát, amely kimondta: ô maradhat a községben. Kéri, hogy hallgassák ki Budácsik Jánost, akivel -- a nép lecsillapítása érdekében -- közös nyilatkozat-tervezetet készített és azt a plébánossal aláíratta. Végezetül kéri, hogy hallgassák ki annak a jelenetnek szemtanúit, amidôn plébánosát autóba ültették, s akkor ô maga kérte, hogy elkísérhesse. Válasz nem érkezik, a levelet a dossziéba fűzik. Az édesapa ír Mezôkovácsháza elsô emberének, Budácsik Jánosnak is. Tôle egy kockás füzetlapon a következô felvilágosítást kapja (betű szerint idézzük): ,,K. elvtársam! A hozám intézet soraira válaszolva mint fiának Nagy Tibornak itteni lelkézsnek szereplésérôl csak anyit irhatok hogy általanoságba meg voltak vele elégedve. amit bizonyit a nemzeti bizotság jan.4 én felvet jegyzô könyve hogy csak a Maryicz Gyôzô eltávolítását mondja ki. A továbi szereplésérôl nem tudok aminek fojtán a kedves fija mostani hejzetébe került. Maradok elvtársi üdv. Mezôkovácsháza, 1949.III.19. szabadság Budácsik János'' Nem hozza el a várva várt szabadulást az sem, hogy Nagy Tibor ügyvédje, Dr. Móra Zoltán hivatalos nyilatkozatokat és bizonyítékokat szerez be arról, hogy védence 1944--45-ben valóban óvta az üldözöttek életét, papi talárját felhasználva, saját élete kockáztatásával hozott ki embereket a gettóból, mentett meg a biztos halált jelentô deportálástól. Az érintettek okirattal igazolják mindezt. Az ügyvéd is lényeglátó módon érvel: ,,Nagy Tibor édesanyja zsidó származású. Egész bizonyos, hogy az üldözés éveiben anyja és anyja hozzátartozói sok szenvedésen mentek keresztül. Az ilyen ember csak undorral és borzalommal gondol vissza erre a korszakra és még akkor is, ha egyben- másban talán eltérne a felfogása a népi demokrácia szemléletétôl, elválaszthatatlanul össze van forrva azzal az irányzattal, amely az emberség és a haladás jelszavát tűzte ki zászlajára. Ez természettörvény.'' Végül -- már 1950 augusztusában -- tollat ragad az édesanya is. Tisztában van a tényleges hatalmi viszonyokkal, mert Rákosi Mátyás miniszterelnökhelyetteshez fordul. ,,Egy fájdalmas szívű édesanya kéri gyermekét vissza, ki már 19 hónapja szenved az internáló táborban. Fiam, Nagy Tibor, született Pécs, 1921. jún. 8-án, Mezôkovácsházán volt segédlelkész, kit nem személy szerint vittek el, és az utolsó pillanatig a legdemokratikusabb szellemben végezte teendôit, nagyon sok esetben segédkezett a pártnak és mindenkor a legnagyobb elismeréssel voltak iránta. Azonban 1949. jan. 5-én plébánosát távozásra szólították fel, ugyanakkor fiamat a párt plébánosa helyettesítésével bízta meg, amit ô készségesen vállalt. Plébánosa idôsebb, beteges ember, s mivel fiam azt hitte, hogy Szegedre püspöki kihallgatásra viszik a plébánost, eltávozása utolsó pillanatában azt mondta, hogy elkísérem, így ôt is a rendôrségi autóba ültették és attól az idôtôl fogva fiam is a kistarcsai internáló táborban szenved. Fiam 1944-ben számtalan zsidó egyént hozott ki a gettóból és élete veszélyeztetésével mentette meg ôket az életnek. Személye ellen soha semmi kifogás nem merült fel, ezért nagyon kérem Miniszterelnökhelyettes Urat, segítsen rajtunk, bánatos szülôkön, kiknek ez a fia volt egyedüli támaszuk, s ô rajta is, ha szabadul, ismét a demokrácia hű embere lehessen. Családunk teljesen népi származású, gyermekkorunk óta dolgozók vagyunk. Még két leány gyermekünk van, a nagyobbik elvégezte a műszaki rajz tanfolyamot, hogy hasznos munkájával az 5 éves terv megvalósításához hozzájárulhasson. Kisebbik leányom iskolai tanuló, úttörô rajparancsnok. Mindezek elmondását szükségesnek tartottam ahhoz, hogy Miniszterelnökhelyettes Úr jóindulatú segítségét nem méltatlanokra fordítja. Ismerve nemes, jóságos szívét, tudom, hogy kérésem meghallgatásra talál, és oly rég nélkülözött jó fiamat mihamarabb viszontlátjuk. Kérésem ismétlése mellett vagyok teljes tisztelettel: Nagy Jánosné, sz. Mandl Ilona.'' Csodák csodája, a Rákosi-titkárság nem marad érzéketlen és mozdulatlan. A levelet a Belügyminisztérium MDP szervezetéhez továbbítják az alábbi instrukcióval: ,,Kérjük az Elvtársakat, hogy a kérelmet alaposan vizsgálják ki és a szükséges intézkedéseket tegyék meg, melyrôl értesítsék a nevezettet. Kérjük válaszukat az eredményrôl, illetve a megtett intézkedésükrôl az eredeti beadvány visszaküldésével együtt.'' A Belügyminisztérium (pontosabban az ÁVH) azonban, úgy tűnik, hajthatatlan. Sem az MDP Központi Vezetôségét, sem az aggódó Nagy családot nem értesítik. További hat hónapot kell még várni arra, hogy a Nagy Tibor iratait tartalmazó dossziéba bekerüljön az utolsó cédula is. F e l j e g y z é s Budapest, 1951. február 19-én N a g y T i b o r (Pécs,1921.a:Mandl Ilona, rom.kat. pap foglalkozású) internáltat felsôbb utasításra a mai napon szabadon bocsájtottam. Garami Zoltán áv.fhdgy. 776 nap után. Igaz, ekkor már Drégelyi Béla tanító is kiszabadult, sôt bíróság elé állt Mezôhegyesen, de büntetését letudták az internáló táborban töltött évekkel. Csak Marycz Gyôzô maradt fogoly, egészen 1952 karácsonyáig. ======================================================================== ,,Erôsen fasiszta beállítottságú'' Miközben 1952 nyarán a magyar csapat diadalt diadalra halmozott a helsinki olimpián, itthon egy 23 éves, ambíciózus államvédelmi tiszt, Csaplár Vilmos alhadnagy vette kezébe Marycz Gyôzô sorsát. Elôször gondosan újraolvasta és átértékelte a Mezôkovácsházán és Szegeden felvett tanúvallomásokat, majd hivatalos kivonatokat készített, kiemelve a plébánosra leginkább terhelô mondatokat, hogy a kollégáinak késôbb ne kelljen a fölösleges szövegrészek elolvasásával bíbelôdniük. Tájékozódott arról is, hogy Drégelyi Béla és Nagy Tibor már szabadultak. Az eljárás lefolytatása érdekében illetékes helyen fölvetette nevezett személyek esetleges újbóli letartóztatásának ötletét. Kiment Kistarcsára, ahol az internáló tábor erre a célra elkülönített helyiségében 1952. július 25-én kihallgatta Marycz Gyôzôt. Alaposabb munkát végzett, mint elôdei, tisztázni kívánta a gyanúsított múltjának minden állomását, így származását, neveltetését, iskolai tanulmányait. Munkája eredményeként az alábbi vallomást sikerült aláíratnia Marycz Gyôzôvel: ,,Feltett kérdésekre az alábbiakat adom elô: Értelmiségi családból származom. Apám néptanító volt. Kilencen vagyunk testvérek, ebbôl 3 apáca, 2 pap, 2 tanító, a többi egyéb pályán. 1939-ben helyeztek Mezôkovácsházára plébánosnak. Itt működtem egész 1949. január 7-ig, amíg internálva lettem. Gyanúsítást megértettem, bűnösnek nem érzem magam. Mindszenty volt hercegprímás, püspöki kar által kibocsátott körleveleket minden esetben felolvastam. Tagadom, hogy Mindszenty politikáját magamévá tettem. A mezôkovácsházi Nemzeti Bizottság 1949. január 4-én átnyújtotta azon határozatát, hogy 1949. január 5-én 10 óráig hagyjam el Mezôkovácsházát, mivel nem vagyok a nép barátja. A határozatot magamra nézve semmisnek tekintettem. A határozatban közölték, hogyha a megjelölt idôben nem hagyom el Mezôkovácsházát, el fognak vezettetni. Mezôkovácsháza lakosai tudomást szereztek a határozat ilyen irányú szövegérôl és úgyszólván az egész Mezôkovácsháza megjelent védelmemre, amikor a Nemzeti Bizottság elnökét január 5-én 10 óra tájt meglátták a plébániára bejönni. Tagadom azt, hogy demokrácia ellenes kijelentéseket vagy izgatást követtem el, amely fokozta a tüntetést mellettem. Tagadom, hogy a tömeg felszólítása után azért mentem át a templomba, ahová a hívôk is követtek, hogy biztosítsam magam, hogy ne tudjanak elvinni és biztosítsam a tömeg szimpátiáját. Tagadom, hogy a szegedi kapitányságról egy rendôrtiszt amikor felszólított, hogy a tömeget oszlassam szét, én ahhoz ragaszkodtam, hogy ezt csak úgy teszem, ha a Nemzeti Bizottság a hozott határozatot visszavonja és ad egy nyilatkozatot, hogy nem fognak engem ôrizetbe venni, nem kényszerítenek arra, hogy a községet elhagyjam. Ezen kívül kértem, hogy a Nemzeti Bizottság, a járási fôjegyzô, a községi elöljáróság és a rendôrség kiküldöttei nyilvánosság elôtt fejezzék ki sajnálkozásukat a történtekért. Nagy Tibor káplán a fenti kívánságomat ismertette a jelenlevô tömeggel, kik helyeselték azt. Beismerem, hogy a templomban levô tömeg azért ôrizett engem, hogy a hatósági közegek a községbôl ne tudjanak elvinni. Csak éjfél után hagytam el a templomot, mikor Szegedrôl megérkezett Havas püspöki titkár és az ô felszólítására a tömeg szétoszlott. Mást az üggyel kapcsolatban elôadni nem kívánok, vallomásomat az igazságnak megfelelôen, minden kényszerítô eszköz alkalmazása nélkül tettem meg. A jegyzôkönyvet felolvasás után helybenhagyólag aláírtam. Marycz Gyôzô gyanúsított Felvette: Csaplár Vilmos áv. alhadnagy A fiatal, feltörekvô nyomozótiszt valószínűleg elégedett volt. Ez a jegyzôkönyv ugyanis több ponton eltért az 1949. január 7-én, az Andrássy út 60-ban, az ott szokásos módszerekkel felvett vallomástól. Kész az ítélet, legalábbis ÁVH-s értelemben: a gyanúsított oly elvetemült, hogy félre akarja vezetni a Szervet. A Szerv persze nem hagyja magát, le fogja leplezni a bűnöst, aki nem érzi bűnösnek magát. Csaplár Vilmos 1952. augusztus 4-én elkészítette az Összefoglaló jelentést, melyben ismerteti a személyi adatokat, az 1949-es eseményeket, majd így folytatja: ,,Marycz a kihallgatás során igyekezett mindent letagadni, de bűnösségét bizonyítja az 1949. január 7-én felvett gyanúsított jegyzôkönyv, Drégelyi Béla 1949. január 10-én felvett jegyzôkönyve és 5 db. tanúvallomási jegyzôkönyv, amelybôl hivatalos kivonatot készítettünk. Tábori hálózati anyag nincs róla. A felülvizsgálat során megállapítottuk, hogy igyekezett mindent letagadni, vagyis kitérô választ adni. Erôsen fasiszta beállítottságú. Magas vérnyomása miatt észlelhetô nála bizonyos fokú zavartság. A fentiek alapján Marycz Gyôzô internáltat javasoljuk az Államügyészségnek átadni.'' A csaplári jelentést egyetértôleg aláírta még Galambos László fôhadnagy és Turcsán József ôrnagy. Az átadásra csak 1952. november 17-én került sor. Büntetô eljárásra azonban nem jutott idô, mert Marycz Gyôzôt 1952. december 21-én, Sztálin elvtárs születésnapja alkalmából, 1347 napi fogság után, váratlanul és érthetetlenül szabadon engedték. A szocializmust építô magyar állam biztonsága, sôt Rákosi Mátyás egészsége sem rendült meg attól, hogy egy olyan személy, akit Csaplár Vilmos alhadnagy erôsen fasiszta beállítottságúnak tart, visszanyerte szabadságát és testvéreihez menekült. ======================================================================== Látogatóban Drégelyi Bélánál Drégelyi Béla tanító nyomára az állambiztonsági szervek évtizedek múltán sem csituló ,,gondosságának'' köszönhetôen bukkantam. Ôt ugyanis a kommunista rendszer politikai rendôrsége annyira közveszélyes egyénnek tartotta, hogy még az 1960-as években is rendszeresen ellenôriztette magatartását. Hálózati személyeken, társadalmi és hivatalos kapcsolatokon keresztül informálódtak róla és jelentéseket készítettek viselkedésérôl, kijelentéseirôl. A ,,Drégelyi Béla és társai'' feliratú dossziéban ott lapult egy- egy másolat a lakcímváltozást bejelentô űrlapokból is. Így tudhattam meg, hogy Béla bácsi az utolsó ellenôrzés alkalmával Pétervásárán tanított. Tárcsáztam az általános iskola számát, ahol az igazgatóhelyettes nagy szeretettel emlékezett volt kollégájára. Elmondta azt is, hogy Béla bácsi most egy távoli nyugdíjas otthonban él. Levelet írtam, amelyre néhány napon belül választ kaptam, sôt Béla bácsi fiatalosan kijött elébem az állomásra. Csak a visszaúton kellett megállnunk egyszer-kétszer, pihenésképpen. Béla bácsi minden iratot megôrzött, amihez hozzájuthatott kálváriájával kapcsolatban. A nyugdíjas otthon ebédlôjében ültünk le beszélgetni. Béla bácsi mikor került Mezôkovácsházára? 1939 februárjában. Tíz évvel korábban, mint ahogy aztán végül elvittek onnét. Tudja, én olyan zenészféle ember voltam. Nem voltam kántor, csak hát értettem egy kicsit a zenéhez és szívesen vezettem karéneket, ahol persze tanítottam az egyházi énekeket is. Mondják, hogy szép erôs hangja volt Béla bácsinak. Volt, elmúlt. A hangomból is adódott, hogy megkért az esperes úr, a bérmálásra segítsek fölkészíteni a gyerekeket, hadd tudjanak tisztán néhány bérmálási éneket. Összehívtam egy terembe a legnagyobbakat, vagyis a felsôbb osztályosokat és tele torokból kezdtünk énekelni. Elôkészítettem ôket, ahogyan az korábban is mindig megszokott volt. Ez már 1947-ben vagy 1948-ban lehetett. Szemben volt az iskolával a rendôrkapitányság. Nem is sejtettem, hogy ebbôl a közelségbôl még nagy baj lehet. Egyszer azonban beállított egy hadnagy a tanterembe és csak annyit mondott kimérten, szinte szótagolva: reméli az alezredes úr, hogy ez nem provokáció. Mondtam, hogy kérem, dehogyis provokáció, nekem ilyesmi eszembe se jutott. Becsukattam az ablakokat és a másik oldalon kinyittattam az ajtót az udvar felé és úgy folytattuk az éneket. A teli tüdôbôl való énekléshez tiszta levegô kell. Szóval már ekkor volt egy rossz pontom. A másik rossz pontot úgy szereztem, hogy rám akarták bízni a tornaegylet elnöki tisztségét, de én nem vállaltam el. Harmadik rossz pontom volt, hogy az egyik tantestületi ülésen (ötvenketten voltunk, sok kedves kolléga, nagy tantestület) -- nem azért könnyezem, mintha sírnék -- azt mondták, hogy vállaljam el az úttörôcsapat vezetését. Hát ezt pedig már egyszerűen megtagadtam. Talán az is rossz pontnak számított, hogy gyakran látták a plébánián. Én tényleg átjártam Marycz Gyôzô esperes úrhoz, mert jól sakkozott. Hetenként kétszer leültünk és játszottunk néhány partit, ez így ment akkoriban már két-három éve. Sakkozgattunk, elbeszélgettünk egymással. Mikor aztán 1949 január elején azok az ominózus dolgok történtek, ô átüzent nekem, hiszen nem messze laktam tôle. Azt üzente, hogy menjek át, mert ôt zaklatják. Átmentem. Akkor mondta nekem, de ez már úgy 3-án vagy 4-én történt, talán inkább 4-én, hogy Budácsik János járt nála egy küldöttség élén és bizonyos dolgokat alá akart vele íratni. Mindszenty József bíboros úr ellen kellett volna nyilatkozatot tennie. Hazaárulónak nevezni, elítélni a bíboros urat. Ô azonban ezt megtagadta. Engem pedig arra kért, hogy maradjak ott vele, ne legyen egyedül a házban. Félt egyedül? Igen, attól félt, hogy rátörnek és erôszakkal elviszik. Én szívesen ott maradtam vele egész nap és éjszakára is. Láttam, hogy ez megnyugtatja. Másnap délelôtt aztán megint jött a küldöttség és mondták, hogy az esperes urat el akarják távolítani a faluból. Ki volt ez a Budácsik János? Egy cipész, csak annyit tudok mondani. Ôt választották meg a mezôkovácsházi nemzeti bizottság elnökévé. Ez akkor annyit jelentett, mintha tanácselnök lenne, vagy manapság polgármester. A Budácsik-vezette küldöttség véletlenül éppen a piacnap délelôttjén kereste fel a plébános urat. Ezt akarom éppen mondani, mert itt van ám a kutya elásva! Valószínűleg Budácsik Jánosnak az emberei mentek ki elôször a piacra és kiabálták, hogy gyertek, gyertek, viszik a papot, viszik a papot. Hát igen, erre csakugyan összecsôdült a nép, de nem az a fajta elégedettség lett belôle, amit Budácsikék akartak. Nyolc rendôr is volt pedig már akkor kivezényelve. Hanem mi történt? Bizony olyasmi, amire egyáltalán nem számítottak! Marycz esperes úr egyszer csak elkezdte imádkozni a rózsafüzért. És az emberek, többszázan, akik a piacról átjöttek, meghallották ezt. S akkor ott mindnyájan, ahol voltak -- a porban, a földön, benn a plébánián, az irodában, a folyosón, az ablak elôtt vagy künn a kertben -- mind az emberek letérdeltek és imádkoztak. Hát csak ez volt az én revolverem. Az imádság. Mert késôbb aztán mindegyre azt kérdezte tôlem a nyomozást vezetô tiszt Szegeden, hogy ,,revolver volt nálad? revolver volt nálad?''. Szóval a nép elkezdett imádkozni, a nyolc rendôr meg csak állt tehetetlenül, nem tudták, hogy is foghatnának hozzá ahhoz, amiért jöttek. Nem tudták így elvinni a papot. Késôbb az esperes úr emelt hangon azt mondta: -- Krisztusban kedves híveim, menjünk át a templomba, ott biztonságban vagyunk! Körül is vették ôt szépen, fôleg az asszonyok, mert úgy gondolták, hogy ôellenük úgysem mernek nagyon durván föllépni. Közben Budácsik János elsietett, megint intézkednivalója akadt odaát, nem tudom, hogy mindjárt a rendôrségen-e, avagy elôbb csak a Nemzeti Bizottságnál. S itt volt a nagy baj -- és ennyi év múltán is be kell vallani, hogy ezt sajnos tényleg a nép csinálta --, hogy mikor Budácsik János a plébániáról távozott, akkor az utcán megdobálták ôt tojással. Megdobálták. Dehát, tessék elhinni nekem, kérem, hogy én errôl sem tehetek, én errôl is csak késôbb tudtam, én ezt bentrôl az irodából nem láthattam. Budácsik tehát ilyen méltatlan körülmények között távozott. Mi akkor átmentünk a templomba és ott voltunk egészen késô délutánig. Énekeltünk és imádkoztunk. Estére már zsúfolásig megtelt az épület. Az asszonyok voltak többségben, de jöttek a férfiak és a fiatalok is szép számban. Ott voltunk éjfélig. Végül aztán megérkeztek Makóról, majd Szegedrôl az ávósok. Több autóval, több ütemben. Voltak tán százan is. Kik hívták ôket? Nem tudom, kinek a hívására jöttek. Mindenesetre hoztak magukkal egy igen magas rangú egyházi méltóságot, akit rávettek arra, hogy a szószékrôl beszéljen az ô nevükben. Mit mondott ez az egyházi személyiség? Ô a szószékrôl azt mondta a templomban összegyűlt mezôkovácsháziaknak, hogy Magyarországon a béke most már végre megszületett az egyház és az állam között, menjenek nyugodtan haza, térjenek vissza az otthonaikba, menjenek Isten hírével. Bizony, többször is el kellett mondania, hogy menjenek, menjenek, mert a nép eleinte nem akart ám elmozdulni. Sokáig tartott, mire az emberek végül mégis engedtek a szónak. Az is beletelt legalább egy órába, mire a karhatalom útjukra bocsájtotta ôket. Ahogy hallottam késôbb, ez úgy történt, hogy amikor a háromnegyed részük kitódult a kapun a térre, ott már felsorakozott nagyon sok autó, nem tudom mennyi, talán 14 vagy 16 teherautó is, amelyekkel rendôröket hoztak a környezô városokból. A sok autó mind ráirányította reflektorait a templomkapura és aztán ennél a fénynél vették lajstromba az embereket. Aki vonakodott, azt gumibottal lökdösték, noszogatták. Akik a templomban akartak maradni, azokat föltuszkolták a teherautókra és elvitték egyenesen Szegedre. A papokat, tehát az esperes urat és a káplánt valahogy külön, ôket talán mindjárt az Andrássy út 60-ba. Ennek részleteirôl azonban már nem tudok, nem voltam szemtanúja. Én ezt a legutolsó idôszakot átaludtam, hiszen akkor már második éjszakája le sem hunytam a szemem. A plébániát nem kutatták át az ávósok? Dehogynem! Rám is rámtörték az ajtót, ott feküdtem a plébános úr külön szobájában, de akkor még azt hitték rólam, hogy csak valamilyen cseléd, afféle háztartási alkalmazott lehetek. Arra riadtam fel, hogy nagy dérrel-dúrral egyenruhások jöttek be, rám világítottak lámpával, aztán elmentek. Az ajtót puskatussal törték be és hallottam azt is, hogy az irodában törtek-zúztak. Reggel aztán láthattam, micsoda pusztítást végeztek, még a könyveket is lesöpörték a polcról. Én azonban akkor éjszaka még mindig nem értettem a helyzetet, álmos is voltam, aludtam tovább. Reggel öt óra elôtt aztán fölébredtem az ébresztôóra csörgésére. Összeszedtem magam és átmentem a templomba, mert úgy volt, hogy reggel ötkor megint szentségimádás lesz. Átmentem, ekkor már január hatodika volt. Vízkereszt korábban ünnep volt, éppen csak abban az évben, 1949- ben nyilvánították munkanappá. Igen, de Mezôkovácsházán a reggeli harangszó még akkor is szépen szólhatott. Soha nem fogom elfelejteni. Hiába múlt el annyi esztendeje, néha még ma is álmodom errôl. Mentem lassan a járdán és láttam, hogy épp jön kifelé a harangozó a templomból. Nem volt még akkor villanyvilágítás, a sötétben kellett botorkálnunk. Mondom neki, amikor melléje érek: Gál bácsi, maga az? Azt mondja erre Gál bácsi, egészen közel hajolva hozzám: tanító úr, azonnal tűnjön el, mert magát keresik. Egyedül már csak magát. A többieket már mind elvitték. Hát én erre aztán mindjárt kaptam magam és elmentem az egyik barátomhoz, aki elôzô délután azt mondta, ha valami baj lesz, csak keressem meg. Balda Györgyhöz mentem, aki kovács volt, három vagy négy gyermekes családapa. Be akartam kopogtatni hozzá, még ebben a kora reggeli sötétségben, de szerencsétlenségemre összetévesztettem a házat, a mellette lévônek kapuján kopogtattam, s az pedig valami baloldali pártember háza volt. Ott is azért becsületesen jártak el velem, ezt ôszintén el kell mondani. Kijött egy nôszemély, én mondtam, hogy a Baldáékhoz akarok menni. Rám nézett és azt felelte: hát ôk itt a szomszédban laknak, el tetszett téveszteni, de csak tessék inkább gyorsan bejönni hozzánk az udvarba. Csak egy ilyen nádkerítés választotta el a két udvart egymástól, odajött, széthúzta a nádat és azt mondta: tessék itt átbújni. Így jutottam el Baldáékhoz, ahol megpihentem volna, de kisvártatva kerestek a rendôrök. Mikor bejöttek, sikerült elbújnom, így hát ekkor elmentek dolgukvégezetlenül. Balda aztán úgy vitt ki a földekre engem, hogy kalapot és kabátot cseréltünk. Én fölvettem az ô parasztkabátját, ô meg fölvette az én fekete kalapomat meg a kabátomat. Kint a földeken egy kukoricakupacban elbújtatott. Ott kuksoltam egy jó darab ideig mozdulatlanul. Késôbb kijött a bátyja, hozott egy nagy juhászköpenyt, az belülrôl jó vastag volt, mondta, hogy abba feküdjek bele. Hoztak enni is, de én nem ettem egy falatot se. A rendôrök kutyákkal kerestettek, de nem találtak meg. Volt ott nagyon sok kukoricakupac, talán százötven is, és én jól bent voltam a közepén a sornak. Nem találtak meg, hiába kerestek. Közben aztán este megint kijött a Balda János, a kovács bátyja, s azt mondta: Béluskám, most már indulj el, menjél Szôreg felé, mert mi is bajba kerülünk. Megtudták, hogy mi hoztunk ki a határba és mi bújtattunk el. Valaki mégis észrevette, valaki mégis bejelentette. Akárhogy térülünk-fordulunk, elôbb-utóbb rajtunk fognak keresni téged. Akkor sokáig tétováztam, tépelôdtem magamban, nem tudtam, hogy hová menjek, mit csináljak. Szôreg felé minek menjek? Hát a Titóhoz menjek? Ott se jobb... Végül aztán úgy határoztam, nem volna szép, ha bajba keríteném a Balda családot. Föladtam hát magam a rendôrségen. Bementem szépen a kovácsházi rendôrségre, igen. Úgy akartam bejutni, hogy ne tudják meg elôre, ne vegyék észre, akik keresnek, hiszen akkor azt is megtudhatták volna, honnan jövök. A magam baját már el is feledtem addigra. Minden erômmel csak arra törekedtem, nehogy bajt hozzak mások fejére. Volt arra, ott künn a falu vége felé egy János nevű szabó, aki sántított a jobb lábára és a kalapját is begyűrve hordta, nem úgy, mint mi. No, gondoltam magamban, most egy kicsit én leszek a Jancsi. Begyűrtem a kalapom és elkezdtem sántítani, úgy mentem, ahogy ô. Egyszer csak átordítanak nekem a másik oldalról: -- Ej, te Jancsi, a fene egyen meg, hát hogy kerülsz ide, az elôbb még a Hangya elôtt voltál! Nem feleltem, csak mentem tovább. Bementem egyenesen a Vörös Balog nevű tiszthez. Elmasíroztam három szakasz rendôr orra elôtt, akik ott sorakoztak az udvaron, már talán a visszaindulásra készülôdve. Elmentem elôttük, nem is sejtették, hogy én vagyok az, akit hiába kerestek. Fölmentem a Vöröshöz és jelentkeztem, hogy itt vagyok. Kaptam tôle mindjárt egy nagy pofont és azt mondta: egy! Ezzel kezdôdött. Utána leültetett egy székre, hogy írjak vallomást a Mindszenty ellen és írjam le a tegnap történteket. Hát én kezdtem leírni, így: ,,Vallomást kellett volna tennie az esperes úrnak a Mindszenty hercegprímás úr ellen'', de mikor odaért a tollam, hogy Mindszenty hercegprímás úr, abbahagyatta az írást. Intett a mögötte álló másik ávósnak, mire átvittek egy másik szobába. Abban a teremben többen álltak, volt ott egy puska is, nem géppisztoly, csak puska, erre jól emlékszem. S akkor ott egy katona, igen, egy katonaruhás ember terpeszben elém állt és jobb kézzel szaporán ütötte-verte az arcom bal felét. Adott vagy 25--30 pofont, akkorákat, hogy rögtön cipóra dagadt a képem. Utána már láttam, hogy itt nem lehet Mindszenty hercegprímás urat írni, ezeknek Mindszentyt kell írni, hát akkor úgy fejeztem be a mondatot, hogy ,,Mindszenty ellen, de ô ezt megtagadta''. Ezzel aztán a vallomástételem jegyzôkönyvbe vétele akkor abba is maradt. Megjött Tatai százados, bemutatkozott, átvette az ügyet és mindjárt lezáratott a börtönbe, alulra a kovácsházi rendôrkapitányság fogdájába. Másnap reggel az ügyeletes rendôr a kérésemre kiengedett mosdani az udvar közepére, ott megmosakodhattam félmeztelenül. Éppen akkor jött befelé a Tatai százados és rettenetesen letolta a rendôrt, hogy hogy engedhette ki maga, ilyen ôrült, meg olyan ôrült, ezt a rabot, hát ez egy közveszélyes bűnözô. És akkor azonnal bezavartak megint az egyesbe. Ott kellett lennem egyedül estig. Este aztán jött a meseautó, fölszálltam, de az is lehet, hogy föllöktek rá. Azon már voltak többen, így összeszedett emberek, de mind más községekbôl, mert nem ismertem ôket. Mezôkovácsházáról ezen az autón egy se volt, vagy legalábbis én nem ismertem rá senkire. Elég az hozzá, hogy bevittek minket a szegedi ávóra. Ott aztán odaállítottak egy nagy ablaküveghez, egy ilyen nagy szimpla ablaküveghez. Akkor hallottam bentrôl a szobákból a vonyításokat, de elôször nem tudtam, mi ez. Késôbb aztán megtudtam. Közben ugyanis jobbról-balról szólították és elvitték mellôlem az embereket. Néha oldalra sandítottam és láttam, hogy botokkal méregettek bennünket. Hallottam azt is, ahogy járkáltak a hátunk mögött. Egyszer aztán rám került a sor, de addigra már a botokból megértettem, hogy miért az a nagy vonyítás. Bementem, vagyis bekísértek egy szobába, s ott a Tatai kezdett vallatni. Lapozgatta az iratokat, kérdezgette az adataimat, aztán hirtelen felpattant az asztal mögül. -- Na akkor, cipôt levetni, mezítlábra! -- kiáltotta és rettenetes talpalást adott gumibottal. Nem tudom, tetszik-e tudni, hogy akkor a gumibotnak az elsô háromnegyed részében ólomgolyó volt beöntve. Hogy fájdalmasabb legyen az ütés. Hát én elhatároztam, hogy ha a fene megesz, akkor sem fogok szólni, de már a nyolcadik ütésnél nem bírtam ki. Akkor már kezdtem én is jajgatni. A nyolcadiknál. Rettentô dühös volt rám, azt hitte, hogy én vagyok a szervezô, az elvetemült bűnözô, a mezôkovácsházi ellenforradalmár, vagy nem is tudom micsoda, csupán azért, mert a pappal együtt voltam. Mikor már nem bírtam a lábamat tartani, akkor odébb rúgott és vssze-vissza ütött-vágott a gumibottal, ahol csak ért. Én meg csak feküdtem a földön. Végül aztán annyira belefáradt, hogy nem bírta már a verést, abba kellett hagynia. A fogdmegek jöttek, hogy felváltsák, de azt mondta, nem ad át nekik, ezt a mocskos embert ô akarja ellátni. Leült az asztalhoz és tovább lapozgatta az irataimat. Talált is egyet, amin nagyon meglepôdött. Hát az miféle irat volt? Tetszik tudni, akkor 1948 végén sokaknak kiküldték egyszerűen, kérés nélkül a kommunista párttagkönyvet. Fontos volt nekik, hogy gyorsan növekedjen a létszám. Akik utoljára az egyesülés elôtt bemenekültünk még a szocdembe, mert máshová akkor már nem lehetett, azok mind megkaptuk kitöltve a kompártkönyvet is. Négy hónapra elôre beragasztott bélyeggel. Hát én a tagdíjat akkor sem, de azóta sem fizettem ki. A mai napig sem. Sôt, azt hiszem, ezzel már örök életemre tartozni fogok nekik. Ez a Tatai meg amint ott kotorászott, egyszercsak megtalálta a párttagkönyvet a tárcámban és azt mondja: -- Te hülye, hát hagyod magad itt agyba-fôbe veretni és neked párttagkönyved van? Nem szóltam semmit, hiszen kezdettôl fogva egy büdös vasat nem fizettem, nem is jártam el soha a pártba. Hallgattam hát, de erre ô megint nekem jött. A zoknit, amit lehúztam a lábamról, azt már korábban is a jobbkezembe kellett szorítanom. Ekkor megint azt kiáltotta, hogy ,,jobbkézbe!'' és elkezdte a talpamat verni. S amikor én, hát hiába minden igyekezet, nem bírtam tovább ordítás nélkül, akkor Tatai azt mondta: ,,zoknit a pofába, zoknit a pofába!''. Nekem pedig a zoknimat bele kellett gyűrnöm a számba és ô vert tovább. Amikor már nem bírtam tartani magam és leestem a földre, ott rugdosott és ütött. Innen nem tudom tovább. Nem emlékszem a részletekre. Végül egy magánzárkában találtam magamat. Nem is kékre, lilára meg sárgára, hanem feketére verve. Feketére. Mikor aztán jobban lettem, akkor mindig bevittek vallatásra. Egy nap, esetleg másfél nap telt el általában két ilyen vallomástétel között. Kérdeztek is valamit? Azt akarták mindenáron kiszedni belôlem, hogy Mindszentyrôl mit mondott a mezôkovácsházi pap. Hogy szólt-e valamit mellette vagy ellene. Hát most már maga is tudja, Marycz esperes úr csak azt mondta, hogy ô bizony nem hiszi, hogy Mindszenty hercegprímás eladja az országot. Meg azt is mondta még, hogy helyt fog állni és inkább vértanú lesz, de a híveit el nem hagyja, nem megy el a szolgálati helyérôl és évtizedek múltán örülni fog ez a falu, ha lesz egy vértanú papja. Értettem én már, hogy mit akarnak hallani, hogy mit kellene nekik elmondanom. Valami összeesküvés-félét szerettek volna leleplezni. Csakhogy én mégsem tudtam egyébrôl szólni, mint amit láttam és tapasztaltam. Az igazság kevés volt nekik... amikor éntôlem egyre csak azt hallották, vertek. Nekem meg sehogyan sem fordult hazugságra a nyelvem. Így ment ez négy-öt napig Szegeden. Végül egyik éjszaka kivittek megbilincselve, két felfegyverzett rendôr kíséretében az állomásra. Ott mentünk végig az aluljárón át a vágányokhoz, bámultak ránk az emberek, mert néhány kései járókelô volt még akkor is, és én nagyon szégyelltem magam. Vonattal utaztunk Budapestre, a két rendôr ott ült mellettem jobbról és balról. Meg voltam bilincselve. Annyit azért megtettek, hogy amikor már elhagytunk nyolc-tíz állomást, levették rólam a bilincset és megkérdezték, akarok-e enni valamit. Én már akkor nagyon éhes voltam, hát mondtam, hogy igen. Rendeltek nekem a mozgóárustól szalámis zsömlét és egy kisfröccsöt is megitattak velem. Nyugodtan mondhatom, hogy részvéttel viseltettek irántam. Vécére is kiengedtek, s nagy szerencsém volt, hogy ezt a lépést megtettem, ugyanis ahogy benyúltam a fekete kabátom zsebébe a vécén, hát az énekkar névsora akadt a kezembe. Néhány héttel korábban, még 1948 ôszén írtam le egy papírra az énekkarosokat. Ha ezt nálam megtalálják, azt hiszik, hogy végre megvan, amit kerestek, az összeesküvés résztvevôinek összeírása, és én ugyan hiába mondanám, hogy ez csak az énekkar névsora, megint bajt hoznék mások fejére. Hiába mondtam volna, hogy hasonlítsák össze a naplóba fölvett nevekkel, mit törôdtek volna ôk azzal. No, ezt a listát azonnal eltüntettem. Visszakísértek a helyünkre, ismét rámcsatolták a bilincset és hamarosan megérkeztünk. Budapesten majdnem leestem a villamosról, mert megbilincselve nagyon nehéz felszállni, úgyhogy puskatussal nyomott föl a kocsiba az egyik rendôr. Bevittek az Andrássy út 60-ba, ahol sokáig kellett menni mindenféle folyosókon és alagutakon át. Hosszú bolyongás után végül leültettek egy padra, egy ajtó elé. Mellettem már ott ültek többen, különbözô ügyekben várakoztak. Hajnali négy óra volt, de az emberek mozgásából úgy tűnt, hogy az Andrássy út 60-ban ez is a szokásos hivatali idô része. Láttam egy másik, az enyémhez hasonló kalapos, fekete kabátos embert, aki termetre és életkorra is hasonlított rám. Ô is nagyon letörtnek látszott, valószínűleg én is. Érdekes jelenet volt, amikor összetévesztettek minket. Hozzám jöttek és azt mondták: kérem, a maga ügye rendezôdött, elmehet szabadon. Csak utána vették észre, hogy nem rólam van szó, hanem arról az emberrôl. Valaki felhívta a figyelmet a tévedésre és akkor aztán engem bevittek egy irodába. Bent rögtön meg is kérdezték, hogy mért csináltam ezt. Mondtam, nem tehetek róla. Ellenôrizték az adataimat és elvittek egy cellába. Éppen Mindszenty József cellája alatt voltam az Andrássy út pincéjében, ezt közölték is velem. Reggel arra szólítottak fel, hogy vegyem le a bakancsomról a sarokvasat. Nem tudtam levenni, mert olyan erôsen bele volt építve. Biztosan veszélyesnek találták, mert lefeszítették ôk maguk. Amikor rám parancsoltak, hogy vessem le a cipômet, azt hittem, megint kezdôdik a vallatás. Ám csak annyi történt, hogy cipôfűzôt, nadrágcsatot, pertlit, gombokat, mindent elvettek tôlem, amit veszélyesnek gondoltak. Nem tudom, meddig voltam ott. Enni alig adtak. Egy este végül jónéhány foglyot, köztük engem is, kivezényeltek az udvarra. Fölsorakoztattak bennünket és várni kellett. Lehettünk talán húszan vagy harmincan is. Az elôrébb állók különféle élelmiszereket kezdtek adogatni hátrafelé a sorban. A szóbeszéd szerint ott volt egy Dénes nevezetű gróf és a családja, akik bokrosok akartak lenni, azaz meg akartak lógni Magyarországról, de elkapták ôket, s a gróf az élelmiszerét szétosztotta köztünk. Mindenki örült az adománynak, hiszen igen kiéheztetett emberek álltak ott akkor. Persze vigyáztunk a viselkedésünkre, mert jobbról-balról mindig ott sétáltak körülöttünk a davaj-gitáros ôrök. Ha közel jöttek, akkor nem mert enni senki, meg se mozdult a szánkban a falat. Kis idô múltán végül felültettek bennünket egy autóra és elvittek az úgynevezett Károly Király Laktanyába, a Sas-hegy alá. A budadéli internáló táborba. Igen, ez volt az a tábor. Manapság már emlegetni meri az is, aki a lakója volt. Ott azután elôször a szűrôbe vittek, ahol fertôtlenítették a ruhámat, alaposan megnyírtak és felvettek az internáltak listájára. Be is osztottak az egyik ezredhez, de néhány nap múlva felbukkant a káplán, Nagy Tibor. Az egyik séta alkalmával meglátott és szólt, menjek a papi szobába. Valahogy hamarosan el is intézte, hogy oda kerüljek. Körülbelül harmincan éltek ott akkor, zömmel papok, de volt ott más civil is, jutott nekem is hely. Ott volt Marycz Gyôzô is. Ott volt, igen, szinte már agyonverve. Nagyon-nagyon rossz állapotban. Többször is elvitték a rabkórházba, aztán visszahozták, de alig javult valamicskét az állapota. Nekünk ott szomorú egyhangúságban teltek-múltak a hónapjaink. Mielôtt letelt volna, mindig gondosan meghosszabbították az internálási határozatot, mert közérdeket sértene, ha kiszabadulnánk. Németh Alajos könyvébôl tudom, hogy a budadéli táborból az internáltakat 1949 áprilisában átköltöztették Kistarcsára. Úgy vittek át minket, hogy köröskörül voltunk véve rendôrökkel. Minden sorhoz jutott rendôr, elöl is, oldalt is, annyira tartottak a szökéstôl az út során. ,,Aki szökni próbál, agyonlôjük!'' -- ezt így nyíltan meg is mondták az induláskor. Kivittek a pályaudvarra és ott fölraktak minket marhavagonokba. Negyven-ötven embert is összezsúfoltak egy kocsiba. Jöttek-mentek ott a sínek közt civilek is, akik kérdezgették, kik vagyunk, hová megyünk, mit kérünk, hogyan segítsenek rajtunk. Beszélni azonban nem lehetett. Mi senkihez sem szólhattunk. Meg volt tiltva. Egyikônk végül mutatta némán. S akkor megértették. Kistarcsán Marycz Gyôzô egyre rosszabbul lett. Gyakran elvitték a Mosonyi úti rabkórházba. Néhány napig vagy hétig ott volt, aztán visszahozták. Csak késôbb tudtam meg tôle, hogy azt mondta neki az orvos: ,,ne izgulj, úgyis meg kell dögleni egyszer''. Béla bácsi mikor és hogyan szabadult Kistarcsáról? Tizenöt hónap után szabadultam, de ma sem tudom, hogy minek az eredményeképpen. Éppen szabadulás volt, vagyis tudtuk elôre, hogy kiengednek egy csomó rabot. Jött is a napos fölolvasni a névsort. Engem azonban nem olvastak fel. Majd már amikor a szabadulók kimentek a törzs elé, hogy könyveljék ôket, csak akkor szólítottak engem. Már lemondtam magamban a szabadulásról, amikor egyszercsak meghallottam a nevem. Elindultam hát én is. Pénzem nem volt, pedig az internálás idején faüzemben dolgoztunk és mondták is, hogy majd kapunk érte pénzt. Hát én legalább annyira számítottam, amennyi az útiköltségre elég lesz, de semmit sem adtak. Csak úgy kihajtottak bennünket a kapun. Hónom alá szorítottam a pokrócba összecsomagolt holmimat és kimentem az állomásra. Valahogy végül bejutottam a Keleti pályaudvarra, onnan pedig, mivel Nagy Tibor olyan kedves volt, megadta a szülei címét, elmentem hozzájuk, a Kacsa utca 21-be. Bemutatkoztam, hogy ki vagyok, szeretettel fogadtak. Közben egy másik családnak is vittem üzenetet a fogvatartott hozzátartozójukról. Nagy Tiboréktól táviratoztam Dunaalmásra, a sógoromékhoz, hogy küldjenek pénzt útiköltségre. Küldtek is, így jutottam el végül hozzájuk. Az államvédelmisek zaklatták még? Egy hétig talán ha békén hagytak. Sôt, már azonnal rendôri felügyelet alá kerültem, REF-es lettem. Még Nagyéktól vissza kellett mennem, Soós alezredesnél kellett jelentkeznem a II. kerületi kapitányságon. Azt mondta, ezentúl ôhozzá tartozom, s hogyha megváltozom és ezentúl jól viselkedem, akkor minden rendben lesz. Hamarosan megjött a bírósági idézés is. Igen. A dunaalmási kôtelepen dolgoztam, amikor jött egy idézés, hogy 1950. május 15-ére egyedüli vádlottként menjek el a tárgyalásra Mezôhegyesre. Ugyanis Mezôkovácsházán, mint késôbb megtudtam, nem merték megrendezni a tárgyalást, mert féltek a nép felzúdulásától. Az is lehet, jobbnak látták, ha többé be se teszem a lábam Mezôkovácsházára. Én persze nem tudtam másképp megoldani, mint hogy mégis odautaztam, ott töltöttem egy éjszakát és másnap reggel mentem Mezôhegyesre. Ott volt aztán fölsorakoztatva ellenem három tanú: Kanászné, Budácsik, Kaposvári. Sokan ültek a közönség soraiban is, de hogy kik, azt nem tudom, mert én elöl kaptam helyet, mint vádlott. Elôtte az ügyvédem magához kéretett és összetett kézzel könyörgött, bármit hallok, ne mondjak ellent, mondjak mindenre igent, ne mondjam soha azt, hogy nem. Külön a lelkemre kötötte, hogy ha megkérdezik, bűnösnek érzem-e magam, akkor azt feleljem, hogy igen. Sikerült? Amikor végül a bíró fennhangon megkérdezte tôlem: ,,bűnösnek érzi- e magát?'', nem tudtam azt mondani, hogy igen. Elszorult a szívem, nem tudtam azt mondani. Azt akartam mondani, hogy csak részben, mert a dolog másik része az volt, hogy ôk rendelték át a népet a piacról és csinálták a felhajtást. Ôk csinálták az egészet, mert ôk kiabálták, mint a rikkancs, hogy viszik a papot, viszik a papot, gyertek, viszik a papot. Csak annyit mondtam a bíróság elôtt: részben érzem bűnösnek magam. Folytattam volna, de az ügyvéd közbevágott, átvette a szót és elkezdett a távol lévô papok ellen beszélni. Nagyon szégyelltem magam, mert én ôt erre nem kértem meg. Az ügyvéd beszédének köszönhetôen végül mégis csak egy év börtönbüntetést kaptam, amit az internálással kitöltöttnek vettek. Amikor aztán megkönnyebbülten kijöttünk a folyosóra, látom, ott ül Kanászné a padon. Megálltam és a szemébe néztem. Rám nézett ô is és azt mondta: ,,Tanító úr, szél ellen nem lehet pesálni!''. Így szólt. Hát én nem válaszoltam neki semmit, még csak annyit se mondtam, hogy Kanászné... Egyetlen hang se jött ki a torkomon. Visszautaztam Dunaalmásra és fölvettem ismét a munkát. A kôtelepen? Igen, elôször a kôtelepen dolgoztam, mert más munkát úgyse kaphattam volna. Látta volna csak a két karomat akkoriban! A robbantott kövek éle mindig felvágta az ember bôrét. Késôbb aztán voltam én, ahogy mondani szoktam, szódáslótól matrózig minden. Szódásló? Egy szikvizes fogadott fel. Volt neki egy kétkerekű tragacsa, azt húztam. Öntöttem is a szódát, hordtam is házakhoz, húztam-vontam a kordét naponta többször is végig az utcákon. A szódáslóság után kerültem figuránsnak a gyôri folyammérnökséghez. Nagyon le voltam már robbanva és ki voltam éhezve. Akkor egyszer ... egyszer majdnem sárgarépát loptam. Igen. Csornán már majdnem ott tartottam, hogy lopok egy szál sárgarépát. Ott keringtem a zöldséges bolt elôtt és az járt a fejemben, hogy kérek vagy lopok egy szál sárgarépát. Nem mertem. Se innen, se onnan nem volt se koszt, se pénz. Kértem, hogy adjanak elôleget, de nem adtak. Késôbb átkerültem Budapestre, a Duna gôzhajózáshoz. Fölvettek, mert volt egy nyugdíjas hajóskapitány barátunk, ô segített rajtam. Szinteztem a Duna jobb partját Gyôrtôl Esztergomig és helyettesítôként is megálltam a helyem. Szólt is a fônök: fölveszünk technikusnak, add be a kérvényedet! Péntek volt, beadtam. Hétfô reggel aztán lógó orral vár. Mi van? -- kérdem tôle. Egy papírt mutat: ,,Drégelyi Bélát állambiztonsági okokból azonnal el kell távolítani a Dunáról''. Hagyd el a hajót, mondta, mert még én is bajba kerülök miattad, déli tizenkettôkor jönnek ellenôrizni. Szót fogadtam, de kíváncsi voltam, jönnek-e. Összeszedtem a motyómat, kimentem a partra és körülbelül ötven méterre a hajótól leültem. Hát egyszercsak látom, hogy motorcsónakkal jön a vízirendôrség és mint a kalózok, másznak föl a hajó másik oldalán. Kiabálnak a kapitánynak, hogy hol a Drégelyi, hol a Drégelyi?! Hát mutatja nekik, hogy ott van, kint a parton. Sokáig nem kaptam állást ezután. Végül a postához kerültem, a sógorom postamester volt, ô föl mert venni külterületi kézbesítônek, s vagy négy esztendeig jártam a tanyavilágot, a majorokat minden nap. Ezt a munkát is megszerettem. Azt se bántam, hogy igen fárasztó volt menni mindig, hóban-fagyban is ugyanazon az úton. Késôbb bekerültem Tatabányára csomagraktárosnak. Onnan vettek vissza a tanügyhöz, 1956. szeptember elsejével. Kineveztek Naszály községbe tanítónak. Kaptam egy harmadik osztályt. Szépen följebbvittem ôket negyedikbe. A felsô tagozatosok számára meg én vezettem az énekkart. Annyira örültem, annyira boldog voltam... Az októberi forradalom idején is? Akkor én eltűntem. A rádiót se hallgattam. Senkihez se mertem szólni politikáról, mert nagyon örültem, hogy végre megint a gyerekekkel foglalkozom, nem tömetik a zoknimat a számba, és úgy élhetek, ahogy szeretnék. Naszály után Ivádon és Pétervásárán tanítottam még. S így el is telt lassan a maradék életem. A mezôkovácsháziakkal találkozott még? Ritkán jártam én arra azután már. Renneczeder doktor úrral találkoztam egyszer. S még valakivel beszéltem, a nevét sajnos nem tudom, amikor nagyanyám sírjához mentem. Ô volt az egyetlen, aki szóba hozta az 1949-ben történteket. Egyszer Nagy Tibor fôtisztelendô úrral is összefutottam a Ferenciek terén, a bolt elôtt. Kedvesen megszólított: -- Nem Drégelyi tanár úrhoz van szerencsém? -- De igen -- feleltem. -- Én pedig Nagy Tibor vagyok -- mondta erre. Tôle tudtam meg, hogy Marycz Gyôzô plébános úr él és Makón van a testvéreinél. El is indultam hozzá, de mire meglátogattam volna, nem találtam életben. Csak a sírját találtam meg. Az öccse, Marycz János még élt. Egy-két sakkpartit vele is lejátszottam vígasztalásképpen. Az állambiztonsági szervek figyelô tekintetét nem vette észre a szabadulása után, az ötvenes-hatvanas években? Úgy látszik, észrevétlenek tudtak maradni. Bár nem is volt semmi különös titka az életemnek, amit félteni kellett volna. Még a sógoroméknál, Dunaalmáson laktam, amikor diszkréten megszólított valaki: ,,Tanító úr, tegnap itt volt Soós alezredes Budapestrôl és kérdezte, hogy viselkedik ez a Drégelyi. Kérem, én megmondtam az igazat, hogy itt tetszik tolni mindig a szódáskocsit. Alkalmazkodik a demokráciához? -- kérdezte. Alkalmazkodik, feleltem, tolja a szódáskocsit.'' ======================================================================== Látogatóban Marycz Máriánál Hejce festôi környezetben fekvô parányi község a Zempléni-hegység nyugati peremén. A közelében magasodó Boldogkôvár a XIV. században épült. Késôbb Hunyadi János, majd Szapolyai János birtokában volt, de Balassi Bálint, a költô is élt a falai között. Hejcén a Fellner Jakab tervei alapján 1774-ben építtetett egykori püspöki kastély ma a Római Katolikus Egyház szeretetotthona. Szociális otthon működött az épületben a korábbi rendszer idején is. Nevezetes hely volt: a Rákosi-Kádár diktatúra szívesen száműzte ide a számára kellemetlen egyházi személyiségeket. Így például itt kényszerült élni 1953-tól 1967-ig Pétery József váci püspök, 1957-tôl 1965-ig Badalik Bertalan veszprémi püspök. Marycz Mária fürgén, mosolyogva siet elébem. Zongoraórát tartott, egy helybéli fiúcskát muzsikálni tanít. Az ember szinte el se hinné, hogy már nyolcvan éves elmúlt. Kérdezi, vannak-e gyermekeim, s már szalad is, intézkedik, hogy a nôvérek szedjenek a kertben egy doboz málnát, amit küldeni szeretne nekik. Az ôseink egészen 1778-ig, s még elôbb is mind-mind Magyarország északkeleti részén, a Felvidéken születtek, s húnytak el. Évszázadok óta itt telt az életünk. Nagyapácskánk egy lengyel faluban született, mely közel volt annak idején a magyar határhoz. Boldogkôváralján keresztelték. Visszatértem a családom szülôföldjére, amikor a hejcei otthonba jöttem. (Teleírt füzeteket vesz elô, melyekbe gondosan lejegyezte életének minden fontos eseményét. Ám a füzetekbe végül mégsem kell belepillantania, fejbôl mondja a születési és halálozási dátumokat.) Édesapácskánk fenn a Szepességben, Lôcsén született, 1865. október 28-án. Tanító volt. Meghalt 1919. január 31-én este 10-kor Pesten a kórházban. Ott is van eltemetve. Mamácskánk, Marycz Endréné, született Strebeovszky Anna 1873. október 3-án született. Meghalt 1943. november 19-én este 7 órakor Makón, a családi házunkban és onnan lett eltemetve a makói temetôbe. Kilencen voltunk testvérek, s mára már csak én maradtam itt ezen a világon. Felsorolom: Gyôzô, Endre, Irma, János, Emil, Elemér, Matild, Pál. Végül a legkisebbik én, Mária. Gyôzô bátyánk volt a legidôsebb, ô 1894. június 26-án született. Ôt követte Endre, s azután sorban a többiek. Három pap, három apáca és három tanító. Pályájukat mind maguk választották. A szüleink csak az életükkel mutatták a példát. Engedelmes gyermekek voltunk mind. Jó utat választottunk. Nézze csak, ezt a szócikket Gyôzô bátyánk írta egy almanachba az édesapjáról. Marycz Endre Lôcsén, Szepes vármegyében született 1865-ben. Oklevelét a Kassai Tanítóképzô Intézetben szerezte meg. Pályáját Perbenyiken kezdte meg, innen Tusnádra, majd Makóra került, melynek állami iskolája volt utolsó működési helye, ahol áldásos pedagógiai működése közben 1919-ben érte halála. A magyarosítás terén kifejtett értékes munkásságáért felsôbb hatósága elismerésében részesült. Mindenkor a köz érdekeinek önzetlen szolgálata vezette munkásságában. Perbenyiken fogyasztási szövetkezetet és hitelszövetkezetet szervezett és vezetett, hogy ezzel is a nép javát szolgálja. A Makói Lapok hasábjain igen sok, nagy felkészültségre valló társadalmi és gazdasági irányú cikke látott napvilágot. Tevékeny tagja és egyik vezetô egyénisége volt a Csanád Vármegyei Általános és Járásköri Tanító Egyesületnek és minden kulturális és egyházi intézménynek. Mailáth grófnak hűséges és értékes munkatársa volt. Gyermekei közül három fia pap, három leánygyermeke apáca, két fia pedig felekezeti tanító. Néhai apósa, Strebeovszky Izaiás köztiszteletben álló római katolikus tanító volt. Gyôzô bátyánkat már 1919-ben is elfogták és börtönbe vetették rövid idôre. Csak káplán volt még akkor, de a hívei kiszabadították. Pénzt adtak össze érte és kiváltották. Ô kétszer is megszenvedett a Jóistenért. Németül, latinul és görögül beszélt. Nagytudású ember volt. Egyik ismerôsének, Sulyok Zoltánnak a 4758 kötetes könyvtárát is ô rendezte el, ô foglalta jegyzékbe 1920-ban Csanádapácán. Neki magának is nagyon sok könyve volt, nem is tudom, hová lett az a sok szép könyv. Egyházi, irodalmi, történelmi művek sorakoztak a szekrényekben. 1949-ben eltűntek mind. Mária nôvér! Ugye emlékszik arra a napra, amikor megtudta, hogy Gyôzô bátyjával mi történt Mezôkovácsházán? Jaj, borzasztó volt meghallani, hogy elfogták. Klotildligeten voltam, akkor még nem nem oszlatták fel a zárdákat. Jaj, úgy sírtam, a fal felé fordulva órákig. Azóta is elered a könnyem, ha rágondolok. Endre bátyám, akit mi a családban Bandikának hívtunk, ô juttatta el a hírt hozzám. Néhány napig Endre bátyámat is fogva tartották akkor Mezôkovácsházán. Bevitték a rendôrségre és vallatták, csak azért, mert éppen látogatóban volt a bátyjánál. Tanítási szünet volt ugyanis, téli szünet, azért látogatta meg. Ôt is lázadónak nevezték. Nyolc hétig aztán semmi hír nem jött Gyôzô bátyánk felôl. Pedig én, aki legközelebb laktam akkor Budapesthez, minden héten mentem érdeklôdni. Mentem a Belügyminisztériumba, mentem mindenüvé, hová csak lehetett. Mondtam nekik: nem csinált az én bátyám semmi rosszat, engedjék szabadon. Nem mondták meg, hogy hol van. Egyszer végül valaki annyit mondott, hogy a Mosonyi úti rabkórházban van. Oda is elmentem, de a portás azt mondta, hogy nincs ott. Hetekig kerestem így, mire úgy nyolc hét után értesítettek egy lapon, hogy ,,testvérét meglátogathatja''. Szaladtam hozzá. Nagysokára hozták. Ketten is kísérték, támogatták. Leültették egy székre, hogy megpihenjen. Azután egy perc múlva a rácshoz engedték. A kezét hátul kellett összekulcsolnia és nekem is ugyanúgy. Egymásra néztünk, beszélgettünk. Kiabálva kellett beszélni, mert alig értettük egymás hangját. Kérdezte, hogy a gyülekezetével mi van, mert gondolta, hogy veszélyben vannak. Akkor már tudtam, ezért elmondhattam neki, hogy egy fiúcska meghalt. Tudomásul vette. Errôl többet nem lehetett beszélni, mert az ôrök körülöttünk sétáltak. Drága Gyôzô bátya, egyszer mégis közelebb szólított a szemével. Odasúgta: -- Mária, mondd meg a testvéreinknek, hogy ha meghalok, tudniuk kell, miért haltam meg. Borzasztóan megkínoztak. Csak nézett rám azután, és -- férfi létére -- némán könnyezni kezdett. Soha nem fogom elfelejteni, amíg élek. Mindannyiszor keservesen megsiratom. Most is. Azt gondolta az én drága Gyôzô bátyám, hogy soha nem jön haza. Ott fog meghalni, mert nem engedik haza. Istennek hála, mégsem így történt. Tudja, az irgalmas nôvéreknek akkor még megengedték, hogy a zárdájukban Budán kimossák a fogságba esett papok szennyes ruháit. Engedélyt kaptak, minden héten bemehettek az internáló táborokba és vissza is vihették a tiszta holmit. Hát egyszer üzenetet kaptunk a zárdából, hogy a Marycz nôvérekkel szeretnének beszélni. Hivatott minket Klára nôvér és megmutatta, hogy új ruhadarabokat kaptak mosásra, bizonyára az lehet a bátyánké. Csupa gennyes, véres volt az ing is, az alsónemű is. Mi ebbôl tudtuk, hogy sokat szenvedhetett, hogy csupa seb lehet a teste. Egészséges férfi volt pedig, nem volt gondja a betegségekkel. Kistarcsán azonban nagyon beteg lett, többet volt a rabkórházban, mint a táborban. Minden hónapban bementem és kérvényeztem a Belügyminisztériumban, hogy engedjék haza, mert nagyon beteg. Választ se kaptam, legfeljebb azt mondták, hogy ugyan már, tíz évig is elélhet még a bátyám. Hát ebben az egyben, ha úgy vesszük igazuk lett. Sokat fáradoztunk Gyôzô bátyánkért, mert amikor csak lehetett, télen-nyáron jártunk hozzá beszélôre. Mikor még Klotildligeten voltam 1950-ig, s Irmuska nôvérem meg Gödöllôn, addig gyakrabban tudtunk találkozni. Ô is jött, én is mentem mindig, nem hagytuk el a bátyánkat, hanem szenvedtünk, vezekeltünk vele, ha nem is tudtuk, hogy mit véthetett. Minden hónapban egyszer volt beszélô, s ha engedték, vittünk neki csomagot is. Lenke néni, a tartományfônöknô két jégert adott, hogy vigyük be neki. Be is vittük, átadtuk, de nem kapta meg. Pedig finom, meleg holmi volt. Egyszer a látogatókat is bevezényelték Kistarcsán az udvarra. Kiállt a táborparancsnok és úgy ordítozott, hogy szinte mind reszkettünk félelmünkben. Hogy mit ordított, nem tudom már, valami utasítások lehettek a látogatás rendjérôl. Az internáltak Dreifusznak, azaz Háromlábúnak hívták maguk közt ezt a parancsnokot, mert két mankóval járt. Nagyon kegyetlen embernek látszott, a rokkantsága ellenére. Mária nôvér! Két bátyjától, Gyôzôtôl és Endrétôl is hallhatta, mi történt 1949. január elsô napjaiban Mezôkovácsházán. Bizonyára sokat beszélgettek errôl. Jöttek a községi vezetôk, a nemzeti bizottság vezetôi, hogy a plébánossal beszéljenek. Megálltak az irodában és áthívatták, mert még a templomban volt. Jött sietve. Közölték, hogy határozatot hoztak, melyben felszólítják Marycz Gyôzôt, hogy hagyja el a falut, mivel nem kívánatos, hogy a falu népét továbbra is vezesse. Nem kell oda pap. Ô azt felelte, hogy a püspök ide helyezte, s nem hagyhatja el a híveit a püspök engedélye nélkül. Egész nap tartott ez a tárgyalás. A piacról is mind a hívek a plébániához sereglettek, mert érezték, hogy baj van. Már az udvaron se fértek el, annyian betódultak a vita hírére. Nem hagyták a plébánosukat. Mind többen vették körül az épületet. Egyébként is népes gyülekezete volt ott Gyôzô bátyánknak, de most estefelé soha nem látott számban jöttek a templomba az asszonyok és a férfiak, sôt még gyermekek is. Bandika mesélte el így, mert, mint mondottam, ô is ott volt éppen. Sötétedéskor a férfiak körülvették Gyôzô bátyánkat, így fejezték ki, hogy nem engedik a papjukat elvitetni. Inkább ôk vitték át a vállukon a templomba. Ott is szorosan körülvették, úgy kezdte el a szentmisét. A hívek egészen késôig ott maradtak, imádkoztak, litániáztak. Akik pedig el akarták fogni a plébánost, azok körülvették a plébániát és a templomot, s a vezetôik meg elbújtak a sekrestyében. Rengeteg katona vagy rendôr jött Szegedrôl és talán Makóról, nem is tudom. Ávéhások voltak. Egyenruhások, de hogy kik és honnan, azt akkor még nem lehetett tudni. Jöttek, hogy rendet csináljanak, de a gyülekezet nem engedett, hanem kitartott a plébános mellett. Gyôzô bátyánk kérlelte a híveket, hogy menjenek haza, nyugodjanak meg. A községi vezetôk, meg a máshonnan jött nyomozó tisztek mind ott lapultak a sekrestyében. Ott volt Szegedrôl a püspök úr titkára, Havas Géza is, mert a rendôrök a püspöknél is jártak és fenyegetôztek, hogy nagy baj lesz. A püspök írt egy cédulát és elküldte Havas Géza urat, hogy adja át azt a plébánosnak. Amikor az éjféli mise befejezôdött, Havas Géza titkár úr hívta a bátyánkat, hogy átadja a püspök úr üzenetét. És ahogy belépett a sekrestyébe, rögtön megfogták az ávósok. Megragadták, hátracsavarták mind a két karját és elvitték. Dzsippel vitték Szegedre. Ott letépték a papi ruháját és rabruhába öltöztették át. Káplánját, Nagy Tibort is elvitték. Jaj, róla épp beszélni szerettem volna! Gyôzô bátyánk mindig nagy szeretettel emlegette. Újmisés volt akkor, 1949-ben a kedves káplán. Aznap délután éppen a filiában misézett. Onnan jött hazafelé, amikor hallotta, hogy merre fordultak az események. Nem torpant meg, hanem ment egyenesen a plébániára, hiába tartóztatták a hívek. A dzsiphez érve azt mondta, hogy nem hagyja el a plébánosát, hanem ô is elmegy oda, ahová Gyôzô bátyánkat viszik. Szegeden elkülönítették ôket és másnap már vitték is mindkettôt Budapestre, az Andrássy út 60-ba. A kihallgatások alkalmával egyik este valahogyan mégis sikerült rövid idôre egymás mellé kerülniük. Akkor Gyôzô bátyánk odasúgta Nagy Tibornak, hogy ,,mindent írjon alá, mindent valljon be, ahogyan mondják neki, úgy''. Hát ezért maradhatott ép ember. Ôrá még sokáig szüksége van az egyháznak, a népnek, hiszen ô még fiatal -- így gondolta a bátyám. S úgy is lett, a fiatalember szót fogadott. Jól tette, hogy mégis életben maradt. Nagyon sokat dolgozott azután a hívekért, az egyházáért, a népért. Így lett püspöki titkár is, taníthatott és segíthetett, ahol tudott. Egész fiatal fiúcska volt még 1949-ben. Szót fogadott a testvéremnek, aki meg akarta óvni ôt a megkínzatástól. Ôt is halálra kínozták volna, esetleg teljesen agyonütik, ha ellenszegül. Mária nôvér! Kérem, mesélje el azt is, amikor 1952 karácsonyán Gyôzô bátyja kiszabadult és hazaérkezett! Nem karácsonykor, hanem 1952. december 21-én, Sztálin születésnapja alkalmából engedték ki. S mi ezt nem is sejtettük. Óh, hogy ez milyen meglepetés volt! Elôször Nagy Tiborékhoz ment a Kacsa utca 21-be, mert hiszen hát hová menjen Budapesten. Mi már akkor Kétegyházán éltünk Jancsika bátyám plébániáján. Nagy Tiboréktól táviratozta meg Gyôzô bátyánk, hogy kiszabadult és nemsokára érkezik, várjuk az állomáson. Errôl mi nem tudtunk, mert nem kaptuk meg idejében a táviratot. Szerencsére együtt szabadult vele Singer Ferenc tisztelendô úr, aki Elekre jött haza, így Kétegyházáig együtt utazhattak. Gyôzô bátyánk leszállt, Singer tisztelendô úr tovább ment egy állomással. Nem sejthette, hogy Marycz Gyôzôt nem várja senki, különben ô is leszállt volna, ahogy azután el is mondta nekünk. Két kilométert kellett gyalogolnia, hogy a plébániáig érjen. Támolyogva jött, ahogy késôbb elmondta. Az út egyik oldalától a másikig támolygott és amiatt aggódott, hogy ha valaki látja, most azt gondolja magában, ott megy egy részeg. Ez december 25-én délután négy óra körül volt, amikor már sötétedett. Végre odaért hozzánk, de zárva találta az ajtót. Igen, mert három órakor litánia volt és a fárasztó ünnep után éppen szándékoztunk lepihenni. Én még a kúthoz mentem egy kanna vízért. Már kezdem a kereket csavarni, amikor hallok egy halk, vékony hangot: -- Mária! Elképedtem: mi lehet az? Nem mozdultam. S ekkor megint a halk, elhaló hang: -- Mária! Felkaptam a fejem: mintha Gyôzô bátyám hangját hallanám. Hogy lehet ez, hiszen Kistarcsán van?! S ekkor ismét csak megszólalt: -- Mária! Jaj, szaladtam be Jancsikához, mindent odahagyva, lélekszakadva. Olyan, mintha Gyôzô bátyám hangját hallanám, de nem az, nem lehet az. Nem hittük, csak mondtuk: Gyôzô itt, hát az nem lehet, de itt van mégis. Csak nézett ránk mozdulatlanul, de nagy szeretettel. Nem találtuk a kulcsot izgalmunkban, a nagykaput nyitottuk ki, azon jött be. Az elôszobába kísértük és ott kiabáltuk újra, hogy Gyôzô bátyánk, Gyôzô bátyánk... és elkezdtünk sírni, hullottak a könnyeink örömünkben. -- Ne sírjatok, Irmuska, Matildka, Mária! Menjünk a templomba! -- ezt mondta Gyôzô bátyánk. S mentünk is mindjárt. Hálát adtunk, Te Deumot imádkoztunk és ô áldozott is. Jancsika megáldoztatta. Azután hazajöttünk, boldogan vezettük át a parkon. S mondtuk neki, hogy nem kaptunk táviratot, pedig küldött. És másnap, késve megérkezett a távirat. Az ebédlôben ültettük le, de elôször csak egy pohár teát és kevés kenyeret adtunk neki, nem mertük megvendégelni, hirtelen jóllakatni. Ott volt pedig az asztalon a karácsonyi étel, de féltünk, hogy megárt neki. Beszélgettünk. Ekkor mondta el, hogy mi történt vele, hogyan fogták el, s hogyan bántak vele azóta. Igen, ott az asztalnál kezdtünk beszélgetni és mondta el a szenvedéseit. Csak akkor egyszer. Talán akkor sem mindent, csak azt, ami az ajkára kívánkozott. Körülbelül egy óra hosszat beszélt még akkor. Dobálták, ütötték-verték, gyalázták. A dobhártyája kilyukadt, a fogsora összetört. A talpát gumibottal verték. Mindez még az Andrássy út 60-ban történt. ,,Akarod látni Mindszentyt?'' -- kiáltottak rá. ,,Itt van a szomszédban, akarod látni? Gyere!'' -- S ha megmozdult, ha csak egyet is lépett volna, már ütötték. ,,Nem akarom látni'' -- nyögte aztán, de erre is csak ütés volt a válasz. Inkább nem mondott késôbb semmit. Megtanultam hallgatni, mondta nekünk. Üvöltöttek rá, hogy álljon vigyázzba, szaladgáljon föl-le a lépcsôn. Mindig gyorsabban föl-le, amíg össze nem esett. Lökdösték hárman egymáshoz egy szűk irodában. A talpverés volt a legborzasztóbb, azt mondta. Így íratták vele alá azt a vallomását is, amely egyáltalán nem volt igaz, például az állt benne, hogy tömegtüntetést szervezett, hogy nem engedte a híveket gyűlésre. Egyszer meg eléje tettek egy ívet, hogy ,,nesze, itt van Mindszenty halálos ítélete, ezt írd alá!''. Olyan kínzásokat élt át, hogy elájult, s ha magához tért, újrakezdték. Már az internáló táborban volt, amikor ott is maga elé kérette egy nyomozó és eléje rakta a Mindszenty-perrôl szóló újságcikket a Szabad Népbôl és neki fel kellett azt olvasnia hangosan. S mikor ezt elmondta nekünk, mikor így egy órácskát beszélgettünk, hirtelen rosszul lett, elváltozott az arca színe és elvesztette az eszméletét. Lefektettük a sezlonra. Magához tért, de azt hitte, reggelig meghal. Azt mondta az aranyos Gyôzô bátyánk: boldog vagyok, hogy köztetek halok meg. Hála a mi jó Istenünknek, nem halt meg, hanem élt még jó tíz évig velünk. Minden gondja a miénk volt attól fogva. Ápoltuk tíz évig, mint egy pólyás gyereket. Mosdattuk, etettük, minden kívánságát teljesítettük. Csak feküdt vagy üldögélt és nagyon kevés szava volt. -- Mért nem szabadít meg az Úr? -- kérdezgette. Ha jobban érezte magát, eleinte még misézni is tudott, litániát is tartott, sôt rövidke beszédet is mondott. Egyszer Jancsikát is helyettesítette, amikor elutazott egy napra. Ez azonban csak pillanatnyi fellángolás volt, mert mindig rosszabb lett az állapota. Ott volt nálunk egy rokon kisfiú, a négyéves Robika, aki szépen ministrált, nagyon tudta már a mise menetét. S amikor a mi drága Gyôzô bátyánk misézett, ô segített neki, ô súgta oda, hogy mi következik. Jancsika aztán szólt a püspök úrnak és felmentették a misézés alól. Sôt, a breviárium alól is felmentették, mert akkor már semmit sem tudott tenni. Rózsafüzért imádkoztunk vele. Jancsikával pedig minden nap öltöztettük, mosdattuk és vele voltunk lélekben is. Olyan nyugodt volt. Egy szónyi panasz el nem hagyta az ajkát soha. Minden úgy volt jó, ahogy adtuk, ahogy csináltuk. Nem válogatott az ételben sem. Végtelenül szerény, igénytelen és jóságos volt. 1959-ig éltünk Kétegyházán, akkor költöztünk Makóra, a családi házunkba. Makón Gyôzô bátyánk már nagyon beteg volt. Keltettük, mosdattuk, öltöztettük, etettük, itattuk. Minden jó volt neki, mert köztünk lehetett. Olyan jól esett, amikor szelíd mosollyal elfogadta, amit adtunk neki. Ha kérdeztük, jó-e így, csak bólintott és szeretettel nézett ránk. A karosszékben üldögélt nyugodtan. Mindent megtettünk, amirôl úgy gondoltuk, hogy kedvére van. Elemér bátyánk Bécsbôl szerzett egy tolókocsit, azzal gyakran kivittük a kertbe. Jól érezte magát, élvezte a napsütést. Sôt, Elemérnek az ezüstmiséjére is elvittük Óföldeákra. Betoltuk tolókocsival a szentélybe és ott hallgatta a szentmisét. Elemér kézvezetôje Jancsika volt, így mind a három paptestvér ott volt egymás mellett. S ott álltunk mi is, a három lánytestvér, akik szerzetesnôk voltunk: egy miasszonyunk iskolanôvér és két angol- kisasszony. Ott állt két tanító bátyám is. Egyetlen öcsénk hiányzott, mert ô Kanadában volt. Tehát nyolc testvér együtt volt, mint régen. Drága szüleink nélkül immár. Egyszer Makón a püspök atya is meglátogatta Gyôzôt. A bérmáláson voltak, akkor jöttek el. Jaj, mekkora hatalmas autóval jöttek a püspök atyáék meglátogatni ôt. Ott ült a karosszékben és nézte ôket. A püspök atya meg a többi atyák is beszélgettek, de ô csak hallgatott és nézte ôket. Amikor elmentek, megkérdeztem tôle: -- mért nem beszéltél a püspök atyával? Azt felelte: mindent értettem, de nem tudtam volna felelni. -- Örültél, hogy itt volt? -- kérdeztem. -- Igen, örültem. -- felelte. Megszólalni azonban nem mert. Félt, hogy nem sikerül dadogás nélkül válaszolnia. Akkoriban már nem hagyhattuk hosszabb ideig magára. A testvérek mindegyike egyre gyakrabban jött haza segíteni. A helybéli borbély is eljött minden héten, hogy megborotválja. Az oltári szentséget pedig Bányai János fôtisztelendô úr hozta naponta. A kedves atya nagyon komoly volt, mindig komolyan áldoztatta, pedig szeretettel jött hozzá. Szépen, tudatosan áldozott Gyôzô bátyánk. Egyszer aztán, ez már úgy 1962 karácsonya után lehetett, éppen én is akkor értem haza, amikor a tisztelendô úr jött. Odamentem a bátyánk ágyához, jött utánam az atya, s ahogy közeledett és nyújtotta feléje az ostyát, Gyôzô bátyánk rémült tekintettel fordította el a fejét, s nem akart áldozni. Jaj, mondom, az Úrjézus van itt, az atya hozta. Nemet intett, de aztán mégis visszafordult és szinte félve nyitotta ki a száját. Megáldozott és az Úrjézus megnyugtatta végül. S mikor elment az atya, Irmuska megkérdezte: Gyôzô bátyánk, miért nem akartál áldozni? -- Jaj, olyan sötét volt, oly komoran nézett, úgy láttam, hogy a gonosz lélek van ott, s nagyon megijedtem tôle -- felelte. Megnyugtattuk akkor, ahogy tudtuk. Másnap pedig, amint megérkezett a szent áldozással az atya, Irmuska már kint a folyosón várta és megkérte arra, hogy mosolyogjon. Attól kezdve kedves mosollyal az arcán lépett oda hozzá és többé nem is volt semmi baj. Csak az volt mégis a baj, hogy Gyôzô bátyánk egyre betegebb lett. Már felülni is nehezen tudott a borotváláshoz. Bányai János fôtisztelendô úr még a legutolsó napon, 1963. január 11-én is eljött meglátogatni, áldást is adott, azután elment. Irmuska meg én ott énekeltünk, imádkoztunk az ágyánál. Gyôzô bátyánk is velünk imádkozott. Irmuska sokat énekelt neki, s ô dúdolta vele a dalokat. Aztán Gyôzô bátyánk mindenkit megáldott. -- Megáldod Jancsikát? - - kérdezte Irmuska. Hangosan mondta, hogy ,,Megáldom''. És felemelte áldást adón a kezét. S ugyanígy megáldotta sorra a többi testvérét is. Aztán Irmuska folytatta: -- A mezôkovácsháziakat? -- Megáldom! -- A kommunistákat? -- Megáldom! -- A Szentatyát? -- Megáldom! -- Mind a híveidet? -- Megáldom! -- Akiket megkereszteltél? -- Megáldom! -- Akiket eltemettél? -- Megáldom! -- Az összes híveidet, akiket az Isten rád bízott? -- Megáldom! -- Paptestvéreidet? -- Megáldom! Irmuska már-már kifogyott a felsorolásból és a mi Gyôzô bátyánk mind hangosabban mondta, hogy ,,megáldom''. S aztán felemelkedett félig a párnáról és nagyon hangosan, szinte kiabálva mondta: ,,Jézusom, szeretlek!'' Sóhajtott egyet, lehajtotta a fejét balra. Irmuska karjára hajolt némán és végül kiadta áldott lelkét. Megszűnt dobogni vértanú szíve. Én fogtam a jobb csuklóját. Még lüktetett az ere. Még csak meg sem rezdült a keze a halál pillanatában, oly nyugodtan szállt át a lelke az örökkévalóságba. Az újvárosi templomban volt fölravatalozva. Gyönyörű volt az arca, egészen megfiatalodott. Megnyugodott szépen a ravatalon. A nagytemplom tele volt, január 14-én is, abban a hideg télben. s kint a temetôben is rengetegen várták. Mezôkovácsházáról is eljöttek a hívei elbúcsúzni. Sok pap is jött, mert tudták, kihez jönnek. A búcsúbeszédet a káplánja mondta, aki elment a plébánosa után a börtönbe, mert oda is követni akarta híven. A püspök atya csak a megbízottját küldte el a temetésre. Sajnos abban az idôben még politikai szempontból egyáltalán nem mertek olyasféle temetésre eljönni, mint amilyen az övé volt. Az ô lelkére akkor még nyíltan nem lehetett gondjuk. Megértem ezt. Nehéz volt megszokni Gyôzô bátyánk nélkül. Hiányzott. Most is hiányzik. Nagyon. Azt mondta egyszer, hogy ott állt a kovácsházi keresztúton és megpróbált jó irányt mutatni a vándorló lelkeknek. Mária nôvér! Köszönöm, hogy megismerhettem és köszönöm, amit elmondott. ======================================================================== Utószó Jóságos Uram! Dícséret és köszönet illet Téged azért, hogy életemet e történet megismeréséhez, majd kezemet e könyv összeállításához vezetted. Hálás vagyok Neked, mert világosan értésemre adtad: itt vagy velünk, látod szenvedéseinket és megbocsátod a vétkeinket. Jól tudod, Uram, hogy számomra egy új élet kései kezdetét is jelentette ez a könyv. A kezdetét, mert ezer esztendônyi munka sem ellensúlyozná a nekem szánt idôbôl elpocsékolt évtizedeket. Nem feledtetné ifjúságom szégyenletes becsvágyait, a verseket, a léhaságot, az irígységet, a jóra való restséget, a keresztutakon való tétovázást. Ha majd egyszer én is ama nagy fényességre ébredek és elhangzik szelíden a kérdés, hogy mit cselekedtem az életemmel, bizony szégyellni fogom magam. Te azonban, Uram, megbocsátasz. Marycz Gyôzô atya és testvérei, valamint Drégelyi Béla tanító úr példájából okulva talán egy kicsivel közelebb kerültem a lényegedhez. Kérlek, adj hát nékik és minden hajdani hívüknek, tanítványuknak örök békét és üdvösséget. És kérlek, hogy mind a ma élô embereket, úgy Mezôkovácsházán, mint bárhol szerte a világban, vezéreld vissza a szeretethez. Hiszen Te az embert szeretetbôl teremtetted. Hiszen Te magad is a Szeretet vagy. Lásd meg, hogy 45 évvel 1949 véres vízkeresztje után milyen sokan állnak megint a kovácsházi keresztúton, nem tudván eldönteni, merre induljanak: Heródest válasszák-e, avagy a Gyermeket. Segítsd ôket, Uram, jó irányba! Pestszentlôrinc, 1994. január 6. Szokolay Zoltán ======================================================================== Képek A program tartalmazza a könyv képanyagát fekete-fehér változatban, alacsony, képernyô felbontásban. A program csak 256 színű képernyôbeállítás mellett tudja a képeket hitelesen mutatni, ha ennél kevesebb szín van definiálva, a képek torzítva jelennek meg. Ebben az esetben állítsa át a képernyôt legalább 256 színre és indítsa újra a programot. Kattinston a kép számára vagy a kép leírására, hogy lássa azt! 1. Marycz Gyôzô 1931-ben 2. A kilenc testvér köszönti édesanyjukat születésnapján. A képen jobbról a második Marycz Gyôzô. 3. A Marycz testvérek édesanyjuk sírjánál 1943 novemberében. A képen balról az elsô Marycz Gyôzô. 4. Marycz Gyôzô 5. Mária és Irmuska 1963 januárjában, szeretett bátyjuk temetése után 6. Drégelyi Béla 1958-ban, amikor újra taníthatott