Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t
továbbadja. Köszönjük.
========================================================================
A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban,
a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában!

A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus
formában terjeszti Isten Igéjét.


A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása
------------------------------------------------

Célkitűzés
----------
     A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy
mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus
egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka
támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást
és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését,
terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen
rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi
intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot.

Állomány
--------
     Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi
és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás
(többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai
dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák,
szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok,
imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás-
könyvek, lexikonok, stb.

Irányítás, központ
------------------
Központ:  St. Stephen's Magyar R.C. Church
          223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA
              (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent
              István Magyar Római Katolikus egyházközség)

Levelezés: Felsôvályi Ákos
           322 Sylvan Road
           Bloomfield, NJ, 07003, USA
           Tel: (973) 338-4736
           Fax: (973) 778-4263
           e-mail: felso@home.com

A Könyvtár használata, a könyvek formája
----------------------------------------
Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges
könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki
a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A
hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját
személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv
pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek
Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a
könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a
kikölcsönzött könyveket visszaadni!

     A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre:
1.   formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást
     (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára
     és
2.   a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának
     keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé
     mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy
     gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol
     azután szabadon alakíthatók).

A Könyvtárban található file-ok neve
------------------------------------
     Minden kiadvány négyféle file formában található meg a
Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó''
formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden
help file-hoz tartozik egy ikon file.
     Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a
verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének
kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát:
     txt: text file,
     zpt: sűrített text file,
     hlp: help file,
     zph: sűrített help file és
     ico: a Help file-hoz tartozó icon file.

     Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'')
négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH;
az ikon file pedig: VASKAL01.ICO.

     A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP
2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a
file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A
file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell
visszaállítani eredeti formájába. (Például a  "PKUNZIP  VASKAL01.ZPH"
utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.)

A file-ok felhasználási módjai
------------------------------
Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô
kétféle felhasználási mód lehetséges.

1. A text file felhasználása
Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó
betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése,
szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk
nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható),
akkor ebbôl a text file-ból könnyen  elô tudjuk állítani a nyomdakész
változatot.
     Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik,
     ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a
     formálást elkezdenünk.
     A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô
     idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két
     egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára
     vonatkozó megkötéseket késôbb).
     Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok
     választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést
     tartalmazza a Könyvtárról.
Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez
természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra.

2. A,,súgó'' file felhasználása
Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé
a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok
formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.)

     Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg
elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol''
gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a
szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste]
paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a
Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes
szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a
,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a
fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A
kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad]
viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát.

     A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a
,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg
formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg
betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra,
betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a
szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt
formátumot, és utána nyomtassunk.

     Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket
kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a
lépéseket).
1.   A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a
     VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk
     ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett
     letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor
     letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01"
     utasítással.)
2.   Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben
     kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű
     programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk
     végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután
     válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a
     menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be:
          Megnevezés:    Vasárnapi Kalauz
          Parancssor:    WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP
          Munkakönyvtár: C:\PAZMANY
     Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a
     C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t.

Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul,
és olvashatjuk a könyvet.

A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása:
A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és
,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt
gépeljük be:
          Megnevezés:    Pázmány Péter E-Könyvtár
Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt.

Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni?
-------------------------------------
     A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból
(lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a
postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük
el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak
megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség
megtérítésére.

A Könyvtár használatának jogi kérdései
--------------------------------------
     Az általános elvek a következôk:
1.   A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy
tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják
fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát:

     ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a
     magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.''

2.   Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is
ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a
kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár
fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül
egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a
Könyvtárat.

3.   Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy
kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás
feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára
átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira
használjuk föl.

Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak,
mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az
állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de
kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű
korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek
elektronikus változatáról szóló fejezetet!)

Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni?
----------------------------------------------------
     Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre
kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az
önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk.
      Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az
egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen
támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már
használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne.

Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni?

     A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való
bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással),
automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az
önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk:

1.   Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem
     esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár
     számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a
     Központtal.
2.   Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni.
     Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár
     állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról.
3.   A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással
     elkészítik a nyers szöveget.
4.   A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a
     könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô-
     formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai
     beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor
     az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie.
5.   Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka
     legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg
     helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó
     megállapodásokat (lásd a következô részt).
6.   A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak.
7.   A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet
     behelyezi a Könyvtár állományába.

Megkötések a szöveg formájára
-----------------------------
     Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket
tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy
semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a
billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A
szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani:
1.   Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt.
2.   Betűtípus: Arial, 10 pontos.
3.   Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül,
     felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül,
     gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül,
     idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként
     egyaránt).
4.   Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz
     1.27 cm távolságra kell  egymástól beállítani).
5.   Semmilyan más formálási kód nem megengedett.
6.   Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások
     száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file
     legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve.

Érdeklôdés/Javaslat
-------------------
     A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az
önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a
következô címeken lehet tájékoztatót kapni:

1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church
          223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA

2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net

3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek
                                          vagy
                                          http://www.piar.hu/pazmany

Minôség -- állandó javítás
--------------------------
     A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és
újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két
karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden
tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A
levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új,
javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a
szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és
javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a
Könyvtárba, a régit töröljük.
     Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos
észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét
hálásan köszönjük.

A könyvtár mottója egy szentírási idézet
----------------------------------------
     Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem,
hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!
Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak
megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17)
========================================================================
========================================================================
Boros László
A köztünk élô Isten

Az egzisztenciális találkozás útjai


Az eredeti német munka címe:
Der anwesende Gott
Wege zu einer existenziellen Begegnung


A fordítást a 6. kiadás nyomán
Engelmann Gabriella végezte.


Egyházi jóváhagyással.



Tartalomjegyzék
========================================================================
Tartalomjegyzék


A könyv elektronikus változata

Bevezetés
A szeretet
Az alázat
A beszéd
Az irgalom
Az idegenség
A megbánás
A hit
A remény
A kísértés
A hallgatás
Jegyzetek
========================================================================
A könyv elektronikus változata


  Ez a program az azonos című könyv második magyar kiadásának
elektronikus változata. A könyv 1970-ben jelent meg a Prugg Verlag
kiadásában. Az elektronikus változat a Jézus Társasága magyarországi
tartományfônökének az engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori
célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet
használni. Minden más szerzôi jog a Jézus Társasága Magyarországi
Tartományáé. A könyv szövegének a forrása a szegedi Dugonics András
Piarista Gimnázium honlapja: http://server.dugonics-szeged.sulinet.hu
/irodalom/vallas/boros.
========================================================================
Bevezetés


  Ez a könyv olyan emberekhez szól, akik -- bármilyen okból --
,istentávolban' élnek. Lehetnek emberek, akiknek maga az ,Isten' szó is
üres, tartalmatlan lett. Lehetnek keresôk, akik keservesen szenvednek,
mert nem találnak utat ahhoz, akiben a beteljesedést sejtik. Végül
lehetnek keresztények is, akik egy rettenetes pillanatban felfedezték,
hogy Isten nem áll többé létük középpontjában, hogy életük felszínessé,
igazi mélység nélkülivé, egzisztenciálisan ,istentelenné' vált. Bár
bölcseleti mű, nem tételez föl semmiféle filozófiai szakképzettséget.
Csak a ,nyugtalan szívet'. Csak saját elégtelenségünk és az
egzisztenciális útjavesztettség megtapasztalását. Viszont ôrizkedjenek
ettôl a könyvtôl azok az emberek, akik elégedettek önmagukkal. Nem
nekik íródott.
  Mindjárt kezdetben szeretnénk az olvasót megnyugtatni: nem
istenbizonyítékokat fogunk itt fölsorolni. Ennek az írásnak a szándéka
lényegesen szerényebb. Korunk élettapasztalatából kiindulva, amely az
egzisztenciális-perszonális gondolkozásban bölcseleti kifejezést is
teremtett magának, utakat akar törni Istenhez. Nem arról van tehát szó,
hogy régi istenbizonyítékokat újakkal helyettesítsük. Utakat törni
Istenhez nem szükségképpen jelent annyit, mint istenbizonyítékokat
kidolgozni. Az ,út' logikailag és szillogisztikailag alig felbontható
valóság, tehát tulajdonképpen nem bizonyíték. Sokkal inkább az emberi
lét ôsszimbóluma. Kiindulást jelent, erôfeszítést, akadályt, keresést
és hazatérést. Az Istenhez vezetô utak eszerint nem annyira gondolati
gyakorlatok, mint inkább egzisztenciális ,begyakorlások'; személyes
megvalósítást igényelnek, és csakis a megvalósulásban válnak érthetôvé.
Tulajdonképpen csak akkor lesznek ,utak', amikor valaki személyesen,
magányosan, döntéseket hozva végigvándorol rajtuk.
  Írásunk tíz fejezetében valami olyasmibe kezdünk, ami elsô pillanatra
talán idegennek tűnik: az ember Jézus egzisztenciájának filozófiai
kutatásába. Szeretnénk megkockáztatni azt, hogy az emberi gondolkodás
fogalmaiba ,szorítsuk be' Jézus alakját. Meg akarjuk mutatni: volt egy
ember, aki nemcsak tökéletesebben és emberibben, hanem alapvetôen
másként élt, mint mi mindannyian. Konkrét, történelmileg ellenôrizhetô
létben lett nyilvánvalóvá, amit mi mindenek legmélyén sejtünk, ami
közelebb van hozzánk, mint mi magunk: Isten. Az ,Isten' kifejezés ne
zavarjon ebben a vonatkozásban. Egyenlôre csak a lét legvégsô mélyét
akarjuk megjelölni vele. Ebben az értelemben szinte senki sem
istentagadó vagy hitetlen. Mert csak elenyészô kevesen mondják: a
létnek nincs mélysége, csupán felület. A végsô mélység, a legbensôbb
bensôség, tökéletesen megvalósult egy távoli tájról, Názáretbôl való
fiatalemberben. Hallatlan nagy állítás! Mert tudjuk: közülünk még soha
senki nem mérte meg a legvégsô mélységet. Ha valakinek mégis sikerült,
annak egész másként kellett élnie, mint az emberek általában. Hogy
megmutassuk: Jézusban megnyílt minden lét végsô bensôsége, elôször is
úgy kell néznünk rá, mintha csak ember és semmi más nem lett volna. De
ez a próbálkozásunk -- Jézust úgy megérteni, amilyenek mi valamennyien
vagyunk -- hajótörést fog szenvedni. Ennek a könyvnek minden
elmélkedése abba a különös és megrázó élménybe fog torkollni, amirôl
Pál beszél: ,,Tönkreteszem a bölcsek bölcsességét. Megsemmisítem az
eszesek eszét.'' Csak ezt az egyet akarjuk tehát ebben az írásban
megmutatni: hogy emberi fogalmaink a názáreti Jézusban kudarcot
vallanak, és hogy miképpen történik ez.[1]
  Amikor azt tapasztaljuk, hogy filozófiánk Jézus alakjával
kapcsolatban meghiúsul, az Egész-mással, miden valóságnak végsô
Mélyével találkozunk. Az emberi veszôdés meghiúsulása -- Jézus konkrét
valósága mögött, vagy sokkal inkább az által -- az isteninek a körét
nyitja meg nekünk. Az egyes próbálkozások gyújtópontjában kirajzolódik
a megfoghatatlan, az emberileg el nem érhetô. És ebben éljük át azt a
bizonyos egzisztenciális megrendülést, amely szemtôl-szembe állít
minket Istennel. Az emberi értelem nagy megdöbbenéssel veszi tudomásul,
hogy minden Jézushoz vezetô útja a megfoghatatlanba, Istenbe torkollik.
Ahhoz azonban, hogy Istent ilyen módon megélje, a mai embernek
valószínűleg legnagyobbrészt el kell felejtenie azt, amit hallott róla,
-- talán még a nevét is, hogy ráeszméljen a megfoghatatlan titokra,
amely e név mögött rejlik.
  De nem szeretnénk az olvasó várakozását túlfeszíteni. Kísérletünk
egyes fejezetei önmagukban nem adnak elégséges, kétségtelen
biztonságot. összefüggésük, konvergenciájuk, meggyôzô erejük azonban
olyan bizonyosságot szül, amely fölülmúlja az egyes ismeretek
biztonsági fokát.[2] Ebbôl kiviláglik, hogy vizsgálódásunk logikája nem
,elôrehaladó', hanem ,bekerítô'. A gondolatmenet tulajdonképpen nem
magában a könyvben halad tovább, hanem az olvasóban, azáltal, hogy az
egyes kísérleteket összeveti, ,egybelátja', személyes döntéssé alakítja
át, és így személyes elhatározásában áttör Jézus végsô valóságához --
Istenhez. Megkérjük tehát az olvasót, vegye szemügyre az egyes
utalásokat, hogy -- valódi együtt-filozofálás során eljusson az
egzisztenciális szintézishez, a rész-szempontok személyes küzdelemmel
kivívott összeillesztéséhez. Az egyes részeket ennek érdekében át kell
elmélkedni, és ezért legföljebb (más olvasók számára: legalább)
egyhetes idôközben olvasni. Írásunk meditációi nem kidolgozott tételt
adnak elô. Új gondolkodási lehetôséget akarnak nyitni, új utat törni a
teodicea számára. A felvázolt gondolatmenetek ,papíron' nem
befejezhetôk. Csak akkor zárulnak le, amikor az olvasóban -- aki
ezáltal társszerzôvé válik -- megélt életmagatartásba formálódnak át.
  Tömören megfogalmazva: a következô kísérletek csak azt akarják
megmutatni, hogy emberi gondolkodásunk fogalmai kudarcot vallanak Jézus
valóságán, és hogy éppen gondolkodásunk hajótörése által válik Jézus az
Istenhez vezetô egzisztenciális úttá.
  Nem exegéta szaktudós munkája ezek a vázlatok, bár a szerzô igyekszik
lehetôleg pontosan igazodni Jézusnak az újszövetségi forrásokban
megrajzolt alakjához. Azonban az egész munka során az a meggyôzôdés
vezette és erôsítette, hogy Jézus személye az evangéliumban még a
legegyszerűbb ember számára is hozzáférhetô. Hiszen Jézus szokásos
környezete az egyszerű emberek, a szegények és szorongatottak köre
volt. Tulajdonképpen ilyen kísérleteket csak egy hosszú, csendes, Jézus
szemlélésének szentelt élet végén lenne szabad írásba foglalni. Ha
tehát tökéletlenek, sôt felületesek, akkor valószínű hogy a szerzô túl
korán merészelt munkához fogni, ezért kéri az olvasót: legyen
türelemmel és elnézéssel.
  Ezekben az elmélkedésekben egyszerű kérdéseket tárgyalunk meg. Így
például: hogyan beszélt Jézus; hogyan valósított meg olyan mély emberi
magatartásokat, mint amit mi szeretetnek, alázatnak és
könyörületességnek nevezünk; miért nem mutatott megbánást; miért nem
emberi módra (azaz a sötétségbe hatolva) hitt és remélt; miért
hallgatott; miért volt ,idegen' az emberi lét szférájában. Minden egyes
kérdésnél át fogjuk élni: ô annyira más volt (másként szeretett,
beszélt, másként volt alázatos és könyörületes, és így tovább), hogy
lénye szétrobbantotta a csupán-emberi határait. Nekünk, a huszadik
század embereinek nem könnyű Jézusnak ezt a tôlünk különbözô voltát
megélni. Ezerszer ,elismételték' és ,megbeszélték' szavait,
példabeszédeit és cselekedeteit, úgyhogy sokszor már nem is világít
belénk tulajdonképpen lényegük. Jézusról való ismereteink messzemenôen
sablonossá, élettelenné és merevvé váltak.
  Jézusról kialakult klisé-képünknek vajmi kevés köze van az
újszövetségi forrásokban ábrázolt alakhoz. Aki ma pontosan akarja látni
Jézust, annak szoktatnia kell szemét; át kell élnie, ahogy az emberi
gondolkodás nála állandóan határba ütközik. Minden lépés elvész az
érthetetlenben, a megfoghatatlanban, amely minden gondolatot felülmúl.
Lassan kirajzolódnak lényének vonásai. És valamennyi a felfoghatatlanba
torkollik[3]. Ha a mai ember a názáreti Jézus valódi lényét akarja
megragadni, sok szokást kell lehántania magáról: a ,pontatlan
olvasást', amely Jézus egzisztenciáját elôregyártott szkémák szerint
próbálja megérteni, a ,begyakorlott beszédet', amely klisészerű
felfogásával Jézus sajátos létmódját inkább eltakarja, mint felfedi, az
,édes üdvözítô' elrajzolt képét, amely sokszor érzelgôsen ábrázolja ôt
és titkát szentimentális középszerűséggé szürkíti. Minden valótlant,
kicsinosítottat és megszokottat félre kell tennie, míg végre megérzi,
milyen nyugtalanító és titokzatos volt alapjában véve Jézus léte.
Jézust manapság sokféle okból nem tudjuk ,látni' vagy ,hallani'. Ezt
azonban nem lehet könyvbôl megtanulni, mert a gondolkodás és az
egzisztencia radikális átállítását tételezi fel.
  A mai ember ,istenidegenségét' nagyon is értelmezhetjük az isteni
gondviselés művének. Valószínűleg nem más, mint ,Isten növekedése' az
emberiség szellemében. Korunk lelki szituációja rokonságban van az
emmauszi tanítványok hangulatával. Jézus két tanítványa elhagyta a
vacsorateremben összegyűlt testvéreit. Egyszerűen nem bírták már
tovább. Pontot tettek az ügyre és, bár sebzett szívvel, visszatértek az
úgynevezett ,valósághoz'. Azt remélték, hogy Jézus kinyilatkoztatja
magát mint Isten, megszabadítja Izraelt, kiűzi a rómaiakat, felállítja
Isten uralmát, leleplezi a képmutatást, felfedi a papok kétértelmű
tevékenységét, megszünteti a külsôségek szatócskodását, szétszakítja az
írástudók pókháló-szövevényeit és a szabad, valódi hit útját egyengeti.
Mindebbôl látszólag semmi sem következett be. Jézust legyôzték.
Ismerjük ennek a szomorúan szép történetnek a végét. Az Úr csatlakozott
a két tanítványhoz. Sokáig mellettük ment és beszélgetett velük. ,,De
azok nem ismerték fel''. Csak a végén, egy jelentéktelen mozdulatnál
,,nyílt meg a szemük''. Ma is mellettünk jár egy Ismeretlen, --
mimellettünk, akik elveszítettük elfogulatlan biztonságunkat, meguntuk
a kicsiny és kicsinyes Istent. És ez az ismeretlen az Úr. Mindenütt,
ahol az emberek ôszinte, becsületes akarattal valami tiszta felé
törekszenek, mellettük megy az Úr; talán ismeretlenül, de ,itt' van. A
keresztények ne mennydörögjék le ezeket a ,Krisztus-tanítványokat'
megnemértett követelésekkel és érthetetlen mondatokkal. Talán tôlünk
távoznak el, tôlünk, akik az utolsó vacsora termében összegyűltünk.
Mégis mellettük megy az Úr, akkor is, ha útjuk rossz irányba vezet. A
keresztényeknek inkább egy jó szót kellene szólniok hozzájuk, önzetlen
magatartást tanúsítaniuk velük szemben, hogy megnyíljék szemük és --
mint az emmauszi tanítványok, ,,lángoló szívvel'' -- felismerjék, hogy
az Úr velük van.
  Ebben a szellemben készült ez a könyv. A szerzô nagyon jól tudja,
hogy emberré lett Istene nem pompás és hatalmat sugárzó fényben jelent
meg, hogy feltámadása után mindig feltűnés nélkül mutatkozott: mint
éhes ember, mint kertész, mint vándor, mint egyszerű férfi a tóparton;
mindig belülrôl tartva kifelé. Azt is tudja, hogy Istent sokszor ott
kereste, ahol nem volt, s nem ismerte fel, mikor mellette ment. Ezért
mutathatja meg talán jobban ,hitetlen testvéreinek', hogy Krisztus, a
jelentéktelen vándor velük van. Megkéri mindazokat, akik szívükön
hordják ezt az ,ügyet', legyenek elnézéssel iránta, hogyha ez a könyv
nem egészen elégíti ki várakozásukat.
========================================================================
A szeretet


  A szeretet minden ember központi titka. Ebben az elsô fejezetben
megpróbáljuk bemutatni, hogyan valósította meg a názáreti Jézus azt az
emberi magatartást, amelyben az ember igazán önmaga lesz, és amelyet
szeretetnek nevezünk. Ki fog tűnni: Jézus annyira ,másként' szeretett,
mint minden más ember, hogy lehetetlen csupán mint embert megérteni.
  Az élet kenyerérôl szóló beszédében (Jn 6,25-28) Jézus kifejezte azt
az akaratát, hogy konkrét, testi-lelki létét mint új élet-principiumot
és mint táplálékot adja oda. A táplálék ebben az összefüggésben annyit
jelent, mint szoros és bensôséges személyes egyesülés a hit és szeretet
által. Jézus személye legyen az ember számára a tápláló és életadó erô:
az a ,Te', akinek szeretettel igent mondtunk és bensôleg felvettük
magunkba. Személyes kapcsolatban egészen belôle éljen a hívô. Jézus ezt
a roppant követelést vonakodott emberi tekintetbôl legyöngíteni.
,,Ettôl fogva több tanítványa visszahúzódott tôle és már nem járt
vele'' (Jn 6,66). Sôt még megerôsítette követelését az eucharisztia
végrendeleti alapításával, a szentáldozás parancsa által (Mt 26, 2&28;
Mk 14, 22-24; Lk 22,19-20; 1 Kor 11, 23-26).
  Jézus e cselekedetének teljes értelmét nem tudjuk felmérni filozófiai
vizsgálódással. Ezért tegyük zárójelbe azt a kérdést, létre tud-e jönni
ilyen egyesülés (kommunikáció és kommunió), és ha igen, miként. Ez a
teológia kérdése. Filozófiailag minket itt Jézus lelki magatartása
foglalkoztat, amely ennek a követelésnek az alapja. Kérdésünk így
hangzik: Akarhat-e egy ember egyáltalán ilyesmit? Kimondhatja-e ember:
,,Úgy szeretlek téged, hogy azt kívánom, bárcsak mint táplálékból,
egészen belôlem élnél? Lehet-e ilyet emberileg kívánni, sôt követelni?
Vegyük fontolóra ezt a kérdést''[4].
  Romano Guardini értékes útmutatást ad nekünk erre vonatkozólag:
,,Krisztusból éljen a hívô, sôt még ,egye is ôt'. Az ô lénye tehát az
örök élet szubsztanciája. Micsoda tudata ez a lényegiségnek! És micsoda
tudata a tisztaságnak! Ha megkérdeznénk egy szeretô embert: ,,Oda
akarod-e adni annak, aki neked drága, azt, amid van?'' -- minden
további nélkül beleegyeznék. ,,Fel akarod magad érte áldozni?'' -- Erre
is, szeretetének mértéke szerint, igennel felelne. ,,Akarod-e, hogy
téged, a te konkrét létedet, mint élete táplálékát felvegye magába?'' -
- Itt meg kellene hôkölnie. Igazán nagylelkű emberrôl beszélünk, aki
sem gyávaságot, sem önzést nem ismer; éppen az ilyennek jutna
szükségképpen eszébe a kérdés: ,,Olyan vagyok-e én, hogy szabad
magammal betöltenem azt, akit annyira szeretek?'' Nem érezné-e ebben a
pillanatban bensejének minden ziláltságát, gonoszságát,
tisztátalanságát, nem védekeznék-e az ellen, hogy mindez átkerüljön a
másikba? Nem félne-e attól, hogy méreggé válik számára? Jézus azonban
azt mondja: ,,Ha nem eszitek az én testemet és nem isszátok az én
véremet, nem lesz élet tibennetek''[5].
  Ez az utalás még jobban kiélezte kérdésünket: Képes-e egy ember --
aki igazán és éretten szeret -- kimondani és akarni azt, amit Jézus az
élet kenyerérôl szóló beszédében és az eucharisztia alapításakor
kimondott és akart? És megfordítva: lehet-e Jézust, ha tényleg szeret
és mégis világosan kimondja és akarja ezt, pusztán embernek tekinteni?
Mégegyszer: kérdésfeltevésünk nem az eucharisztia alapításának
teológiai igazságát akarja lemérni. Itt csak azt kérdezzük: egy szeretô
ember egyáltalán kívánhat-e és követelhet-e komolyan ilyesmit? A
felelet kétszeres megfontolást feltételez: elôször is az emberi
szeretet fogalmát kell tisztáznunk, aztán meg kell vizsgálnunk, tényleg
szeretett-e Jézus. Elmélkedésünk elsô lépése, az elsô megfontolás tehát
az emberi szeretet fenomenológiai megvilágítása[6].
  Az emberi szeretetrôl nem is olyan könnyű tiszta és egyértelmű képet
rajzolni. Már csak azért is igen nehéz, mert a szeretet nagyon közel
áll szívünkhöz. És a legközelebbi a legnehezebben látható. Ráadásul
megjelenési képe rendkívül sokoldalú, és végül is a legkülönbözôbb
magyarázatokat teszi lehetôvé. Itt csak az segít, ha az ember teljes
egyszerűséggel halad elôre és megkérdezi: alapjában véve mi történik
ott, ahol szeretnek? Pontosabban: Mit akar a szeretô ember szeretetével
-- szeretettudatának minden sötétsége és zavarossága ellenére?
  A szeretet jelenségében az elsô meglepetés az a különös
tisztázatlanság, hogy valaki miért éppen ezt az embert szereti. Adva
van két ember, mindegyik önmagában zárt egész. Különbözô
elôfeltételekbôl nôttek ki, más sorsot hordoznak, más hivatásban élnek
és bensôleg is különbözôek. Kettejük között a más-jelleg az uralkodó.
De hirtelen valami új jelenik meg: a szeretet lényegi egysége. Hogy
történt ez az átmenet? Valószínűleg egyik sem tudna rá válaszolni.
Talán beszélgettek egymással; alkalmasint jelentéktelen dolgokról. És
egyszercsak ott volt ,ez a valami'. Azelôtt ,egymás mellett', vagy
egyszerűen ,együtt' voltak. Most ,egymással' vannak. Hogyan történt
mindez? Valami külsô tulajdonságon múlott? A másiknak a hangján, külsô
megjelenésén, emberi melegségén? Bizonyára azon is, de nemcsak azon.
Hiszen mások, pusztán külsôleg nézve, kellemesebbek, vonzóbbak és
szebbek. A külsô megjelenés is belejátszik: közelebb viszi egymáshoz az
embereket. De a szeretet lényegét nem tudja megteremteni. Min múlott
tehát? Talán inkább a másiknak lelki tulajdonságain, nagylelkűségén,
belsô báján, érdekes beszédén, vagy megkapó hallgatásán? De mások
intelligensebbek, nagylelkűbbek, érdekesebbek és megkapóbbak. Mindezek
ellenére ez az ember éppen ezt a ,másikat' szereti, éspedig úgy, ahogy
van. És szeretni fogja akkor is, hogyha egy baleset tönkreteszi
szépségét, akkor is, ha súlyos betegség vagy szerencsétlenség
megsemmisíti emlékezôtehetségét, intelligenciáját, beszámíthatóságát.
Szeretni fogja akkor is, ha rossz lesz és bűntettet követ el. Sôt
szeretete így talán még nagyobb lesz, tisztább, feltétlenebb,
ragaszkodóbb. Mi hát a szeretet tulajdonképpeni alapja?
  A mondottakból világos: a tulajdonságok felszínén történô
pszichológiai indokolással nem lehet megfelelni erre a kérdésre. A
szeretet nyilvánvalóan a létnek nem egy részterületét fogja át, hanem a
szeretett lény létének egészét. A szeretetben azt a végsôt ragadja meg
az ember, amit semmiképpen sem lehet ismertetôjelekbôl,
tulajdonságokból és tevékenységekbôl összeállítani. Igaz, sokszor
fölsorolnak ilyen okokat, hogy a szeretet ,motivációját'
megmagyarázzák. Mivel a lényegét nem tudjuk megragadni, okokat
keresünk, és más lelki megmozdulások hasonlóságára akarjuk elképzelni.
De amíg egy személyi kapcsolat a tulajdonságok felszínén marad,
nevezhetjük szimpátiának, csodálatnak, tiszteletnek, vagy akármi
másnak, ám soha nem fogja megilletni ez a megnevezés: ,szeretet'.
Összegezhetjük a szeretett lény különbözô tulajdonságai iránt érzett
minden vonzódásunkat, az összegbôl sohasem adódik ki valódi ,szeretet'.
A szeretetben nyilvánvalóan áttörjük a tulajdonságok felületét és
elérjük azt a helyet, ahol a személy mint személy létezik. Nincs más
felelet kérdésünkre: Ez az ember azért szereti a másik személyt, mert
az ,ô'; keresi annak ,én'-jét, éppen azt keresi benne, amiben sajátos,
egyedülálló személy. Szeretni annyit jelent, mint kimondani: jó, hogy
te -- Te vagy. Igen, jó. Miért? Gazdagabb lesz ezzel a szeretô ember,
kiegészül, elônyökhöz jut; talán gyorsabban fog elôrehaladni
karrierjében? Nem, nem errôl van szó. Nem ilyen módon jó az, hogy a
másik van. Hát akkor hogyan? Azért jó annak, aki szeret, hogy a másik
van, mert megmutathatja neki önmagát, úgy amint van, mert az nem akar
tôle semmit, mert szabadon hagyja? Ez sem lényege a szeretetnek. Nem
kap tôle semmi tárgyszerűt, semmi ,dolgot': saját magát kapja benne.
Mielôtt elkezdett szeretni, mintegy nem volt ,saját maga'. Csak éppen
,volt', azok szerint a szerepek szerint, amelyeket játszania kellett a
világ és saját maga elôtt. Amióta azonban szeret, azóta van. Szeret, és
ezért van. És a másik személy ugyanezt tapasztalja vele kapcsolatban. Ô
is azóta ,ô maga', teljes biztonságban, amióta egymást szeretik.
Felbecsülhetetlen ennek jelentôsége: az egyik megkapja magát a
másiktól, kölcsönös ajándékként. Mindketten annyiban ,vannak',
amennyiben ,egymással', a ,Mi' létközösségében vannak. Létük neve
,együtt-lét', ,egymással-lét'.
  Szeretetrôl tehát csak akkor van szó, amikor két személy létszerűen
kimondja: ,,mi''. Ebben a ,mi'-ben végleges elkötelezettség jut
kifejezésre: én ,veled' akarok lenni és azt szeretném, hogy te is
,velem' légy. Ettôl a pillanattól hozzád tartozom és ,rendelkezésedre'
állok. Mostantól kezdve soha többé nem leszel egyedül; ha távoli terek
választanak is el egymástól, ha akár a halál szakít is széjjel, én
,veled' maradok. Rendelkezz mindennel, ami az enyém, és ami vagyok. És
én is tudom, hogy mindig benned maradok, és személyem kezedben
biztosabb helyen van, mint a sajátomban.
  A szeretetnek ebben a létszerű ,mi' szavában az ember lénye új teret
kap. Az egész világ mélységi dimenziót. Ez az új tér nincs egyszerűen
,adva'. A szabad önátadás funkciójaként jön létre. Abból a
magatartásból és törekvésbôl ered, hogy nem akarjuk a másik személyt
birtokba venni, tárgyként kezelni. A ,tehetetlenség' jegyében valósul
meg a szeretet. Lemond minden megragadásról és kényesen kerül minden
erôszakos törekvést, ami a másikat rabszolgává akarná tenni.
Ellenkezôleg: ô akar adni. És amit felkínál, az nem ez vagy az, hanem
,ô saját maga'; alapjában véve nem a testét vagy tulajdonságait,
tehetségeit, gazdagságát adja ajándékul, vagy más valamit, ,amije van',
hanem a személyiség leglényegét: én-jét. Ebben a tiszta ajándékozásban
azután az ember megajándékozottá válik. A másik ugyanúgy adja és
feltárja magát, és ez kegyelem. Mindkettô felismeri, hogy ezt a
megajándékozottságot, amelyben a másik legsajátosabb önmagát tárja fel
neki sohasem tudja megszolgálni. És ez adja a szeretet lényét és
csodálatosságát. Amit itt ajándékozunk, az a legmélyén mindig az
ajándékozó maga. Minden más ajándék, amelyet az ember a szeretetben
kaphat, ennek az önátadásnak a fényében fürdik. A szeretet
tulajdonképpeni ajándékozása nem a bírás és a birtoklás szintjén, hanem
a lét magaslatán történik. A másiknak a léte közeledik felénk ajándékok
alakjában, bármilyen kicsinyek is azok; a szeretet megdicsôíti ezeket
az ajándékokat és a személyes együttlét eszközeit teremti belôlük; az
önmagát adó szeretet ajándékai hullámokként áradnak felénk a szeretett
személybôl. Ezért tapasztalja a szeretô még a legjelentéktelenebb
szeretet-találkozásban is az örömet és a léttér megvilágosodását. Ez az
öröm, ez a fény a szeretet kísérôjelensége, és egyben megnyilvánulása
annak, hogy a szeretô ember közeljutott minden lét ôsi eredetéhez.
  Ezzel megérintettük a szeretet végsô lényegét. Úgy tűnik: amit a
szeretet jelent, az felülmúl minden egzisztenciális megvalósulást.
Benne elébevágunk a lét egészének, a végleges beteljesülésnek. Így a
szeretet jellemzôje a fölülemelkedés. Végsô célja lényegesen több, mint
mindaz, amit ,most' megvalósíthat. Odaadás egy véges létezônek: ez már
maga is fölülemelkedés a körülhatárolton, valami feltétlenre céloz. Az
odaadás szeretetmozgása csak akkor lehetséges és érthetô, ha már eleve
az egy, abszolút és feltétlen létre, mint saját beteljesedésének és
fennállásának feltétlen feltételére irányul. Az ember szeretetében egy
minden feltételesen túli feltétlent keres, a minden végsôn túli
Végtelent[7].
  A szeretet odaadásában elôször is véges egzisztenciánk boldogító
igazolását éljük meg. A ,te' szeretetében úgy érezzük: olyan világban
élünk, amely elérkezett önmaga kibontakozásáig. A világgal való
kapcsolataink, még a legközelebbiek, az unalomig ismertek is,
megváltoznak a is szeretet fényében; sok esetben az az érzésünk, mintha
elôször élnénk át; a régi új értelmet kap. Ez a szeretet egyik oldala:
,,Amo (et amor), ergo sum'', szeretek (és szeretnek), tehát vagyok; sôt
annyiban vagyok ,én', amennyiben szeretek és szeretnek. Ugyanakkor
saját létünk megerôsödésén túl kibontakozik a szeretet másik oldala: az
az alapvetô követelés, hogy túllépjen a maga konkrét megvalósításán.
Szeretetvágyunk bensô szükségszerűséggel túlszárnyalja a konkrét
alakot, amelyet szeretetünknek adtunk. Soha nincs vége. Maga a nyelv a
,szeretet' szóval valami statikusat és ugyanakkor dinamikusat jelöl.
Philipp Lersch ezt így magyarázza: ,,Ez nem véletlen, és semmiesetre
sem a nyelv fantáziahiányán alapszik, hanem azon a tényen... hogy a
szeretet lényege szerint sohasem ér véget, és még a beteljesülésben is
mint törekvés él''[8].
  A szeretet élménye egyértelműen ezt a dialektikát mutatja: nem tudunk
megbirkózni azzal az emberrel, akit szeretünk, és a világgal, amelyben
él. Hallgassuk a költôket: szétrobbantják tapasztalataik világát,
hasonlatokat keresnek, ellentétekhez folyamodnak, a mindenség minden
eleme után nyúlnak, hogy leírják a szeretett ,Te' személyét és az ô
szeretetében felragyogó világot. Egy harmadik sokszor nem érti, mi
olyan különös azon az emberen, ha a szeretô kedvéért hallgat is errôl.
A szeretett lény különlegessége ez: Amint a mindenség, a világ
felmérhetetlen térsége korlátlan és tele van titkokkal, ugyanúgy
megfoghatatlan az az ember is, akit szeretünk; nem azért, mintha
sajátmagában véve olyan gazdag lenne, hanem azért, mert számunkra több,
mint a valóságban. Jelenlevô lénye elôfutár; véges-befejezetlen
életében transzcendens többlet tárul fel[9]. Ezzel egyúttal azt
állítjuk, hogy a szeretett lény ,dinamikusan határtalan' a szeretetben,
és megértünk még egy új kijelentést: határtalanul szeretlek téged,
ezért határtalanná kell válnod. Vagyis az emberi szeretet minden
mozzanatába belezárjuk a halhatatlanságot, feltételezzük vele, igent
mondunk rá[10].
  A szeretetnek ez a nagysága azonban egyúttal fenyegetettsége is. A
teremtmény véges törékenységében, mulandó lényében a szeretet révén a
végtelenbe való törekvésünk ,tárgyává' válik. Olyan követelmény ez,
amelyet egy ember sem tud igazán beteljesíteni. Szükségszerűen
csalódást kell okoznia a feléje áradó szeretetnek, és metafizikai
lényegében nem is bírhatja ki az ilyen szeretetet. A szeretetnek ezt a
csalódását kibírni és mégis kitartani benne, megélni a szeretett lény
határait és mégis kimondani a szeretet legjellegzetesebb szavát:
,határtalan vagy' -- ez az emberi szív legnagyobb tette. A neve hűség.
És ezt meg kell tennie egészen a halálig, -- hiszen ez a hűség lényege.
Ez a követelés a szívnek szorongás, az érzelemvilágnak sötét
összevisszaság, -- különösen ha a viszontszeretet elmaradása
kegyetlenül érezteti velünk, hogy a szeretett lény nem emelkedik arra a
magaslatra, amivé lehetne és kellene lennie. Minden igazán szeretô szív
átszenvedte ezt a fájdalmas tapasztalatot. Azért megpróbálja, naponta
új meg új küzdelemben, az evidens tapasztalat meggyôzô ereje ellenére
(határolt vagy), mindennap, sôt minden órában hűségesen mindig újból
megépíteni szeretetét (és mondani: határtalan vagy). Ha az, aki szeret,
elmulasztja szívének ezt a folyvást megújuló legyôzését,
megtörténhetik, hogy azt az embert, akit egyszer valóban és
becsületesen szeretett, hirtelen nem látja többé. Éveken, évtizedeken
át elmegy mellette (a legjobb esetben udvarias érdektelenséggel),
anélkül, hogy észrevenné tehetetlen pillantásait, esdeklô könyörgését.
Valódi szeretet csak a hűségben valósul meg: csak a halálig kitartó
közösségben.
  A szeretetnek itt vázlatosan megrajzolt alakja lényegében megvalósul
mindenütt, ahol komolyan és ôszintén szeretnek. Bár sokszor nem
fejezôdik ki tisztán az emberi egzisztencia ziláltságában, mégis ott él
a szeretô ember szándéka mélyén. Nem minden, amit itt a szeretet
titkáról kipuhatolni próbáltunk, tartozik közvetlen
bizonyításmenetünkhöz. De meg kellett említenünk, hogy meglássuk a
szeretet lényegét. Szeretet annyit jelent, mint létcsere. Az egyik
ember léte a másik ,létanyagából' épül fel. A szeretônek magába kell
szívnia a szeretett lényt egészen, belôle kell élnie. És ez olyan
folyamat, ami nemcsak a pszichológia síkján játszódik le. Aki szeret,
annak a léte metafizikailag ,együtt-levés'; a szeretett személy a
szeretô létének ontológiai társmegalapítója. És itt, egy végsô
fenyegetés láttán, az emberi szeretet új követelése áll elô: csak azt
adni a szeretett lénynek, ami saját létünkben tiszta és világos. A
szeretet által a szeretô ember éleslátó lesz: nagyon mélyére lát saját
egzisztenciájának. Látja romlottságát, önzését, hatalomvágyát,
gyengeségét, léte szűkösségét, szíve restségét és a legmélyén a
gonoszat. Teljes felelôsségtudattal kell magát megkérdeznie, nem ad-e
át az önajándékozásban a másiknak valamit saját lényének
romlottságából. Annál jobban fél, mert hiszen mélységesen szereti a
másikat, és nem akarja saját romlottságával megfertôzni vagy
megmérgezni. A szeretett Te legyen mindig tiszta és fénylô; növekedjék
benne állandóan mindaz, ami színtiszta. Az ember, ha szeret,
természetesen továbbra is kitart önmaga ajándékozásában, a teremtô
hűségben. De az önátadás tartózkodóbb lesz, és állandó megtisztulásra
szorul. Csak a tisztát, a méltót, a létet építôt szabad átadnia a
másiknak. Ezzel eljutottunk az emberi szeretet fenomenológiai
megvilágításában oda, ahol fel kell tennünk ismét a kezdeti kérdést
teljes élességében: Szabad-e az embernek, ha mélyen, ôszintén és
éretten szeret, kívánni és akarni, hogy a másik egészen belôle táplálja
életét?
  Tegyük félre azt a kérdést, lehetséges-e ezt a kívánságot ténylegesen
megvalósítani, és ha igen, hogyan. Minket csak az ilyen akarás
egzisztenciális lehetôsége érdekel. Szabad-e egy embernek azt kívánnia,
hogy ilyen kapcsolat álljon fenn közte és a másik között, akit szeret?
Azt feleljük: Egyetlen igazán szeretô ember sem merészelné ezt
megtenni. De Jézus nyugodtan mondta ki ezt a szót és kötelezte
mindazokat, akik szeretik, hogy felvegyék magukba életét, és belôle
éljenek. Azt akarta, hogy barátai belsô táplálékává váljék egész léte,
minden érzésével, gondolatával, kívánságával, belátásával és érzelmével
együtt. Tehát éppen azt kívánta és követelte, amirôl az emberi szeretet
általunk adott fenomenológiai megvilágításából kiderült, hogy bensôleg
lehetetlen. Talán nem is gondolkodott mindezen, hanem pillanatnyi
megzavarodottság ösztönzésébôl cselekedett? Sok tanítványa elhagyta ôt
Kafarnaumban az élet kenyerérôl szóló beszéde után. Hagyta ôket
elmenni, de nem vont vissza egy szót sem. Sôt halála elôtt, az utolsó
vacsorán ezt a követelést szentségi szférába emelte. Tehát nagyon is
tudna kellett, mit csinál. Aki megvizsgálja a János-evangélium hatodik
fejezetében lévô, az élet kenyerérôl szóló beszédet, nem tud
megszabadulni attól a benyomástól, hogy itt tiszta tudatú ember beszél,
olyan ember, aki elôtt nem titok beszédének és cselekvésének hallatlan
volta. Így csak két lehetôség marad ennek a názáreti embernek a
megértésére: vagy olyan mélységesen gyűlölte barátait, hogy ilyesmit
tett, és akkor csak ember, rossz ember, vagy pedig szerette ,övéit',
éretten és bensôségesen, és akkor végtelenül több, mint pusztán ember.
Így eljutunk a második kérdés megválaszolásáig: Valóban szeretett-e
Jézus?
  Ehhez most fel kell vázolnunk néhány vonással Jézusnak azt a bensô
beállítottságát, amelyet Pál ,emberszeretetnek' nevez (Tit 3, 4), és
amely valóban nagy és szelíd szeretet volt. Az evangéliumok keveset
beszélnek érzésekrôl. Ezért mindenekelôtt meg kell próbálnunk ecsetelni
a Jézust körülvevô megélt atmoszférát. Az élet legegyszerűbb
történéseiben nyilvánul meg a szív érzülete. Jézus egyszerű
cselekedeteiben rátalálunk a szeretet mélységére és valódiságára, s ez
mindenképpen kizárja (csupán elméletileg felállított) elsô
lehetôségünket.
  Jézus találkozása tanítványaival nagyon egyszerűen történt.
Keresztelô Szent János két tanítványa utánament és megkérdezte:
,,Mester, hol lakol?'' És nála maradtak egy esti beszélgetésre (Jn 1,35-
39). Péter és András Jézus egyetlen szavára elhagyott mindent (Mt 4,18-
20). Zebedeus két fia ugyanígy követte ôt (Mt 4,21-22). A nép étlen-
szomjan vele ment a sivatagba. Ezeknél az eseményeknél nagy emberi
vonzóerônek kellett Jézusból kisugároznia. Ezekbôl a véletlen
találkozásokból alakult ki lassan körülötte egy közösség. Az elsô
rokonszenv lassanként mélyebb magatartásnak adott helyet. Útjaik mindig
sűrűbben keresztezôdtek. A farizeusokkal vívott elsô harcok mind
szorosabban összekovácsolták a kis csoportot. Hosszú elôkészítés után
és mégis váratlanul jött aztán a szeretetbe való áttörés: ,,Ezután
fölment a hegyre és magához hívta azokat, akiket kiválasztott. Azok
csatlakoztak hozzá. Tizenkettôt választott ki, hogy vele legyenek és
hogy igehirdetésre küld e ôket. (Mk 3,13-14; lásd még Mt 10,1-4; Lk
6,12-16.) Ez volt az együttlét kezdete, a létegység kezdete a
szeretetben. És valóban ettôl kezdve Jézus barátainak hívta ezeket az
embereket: ,,Nektek, barátaimnak mondom... (Lk 12,4). A személyeknek az
az ,egymásbanléte', az a ,kicserélhetôsége' következett be, amely csak
a szeretetben lehetséges: ,,Aki titeket befogad, engem fogad be'' (Mt
10,40). ,,Aki titeket hallgat, engem hallgat. Aki titeket megvet, engem
vet meg'' (Lk 10, 60). Még az áruló sem volt kivétel: Jézus még a végén
is ,,barátom''-nak szólította (Mt 26,50).
  A kis csoportban a bensôség különös atmoszférája valósult meg. Jézus
megnyílik: ,,Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem
tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent
tudtul adtam nektek...'' (Jn 15,15). Tanítványai hallottak tôle egyedül
átélt élményeirôl, mint például a pusztai kísértésrôl, vagy bizonyos
négyszemközt, mondjuk Nikodémussal folytatott beszélgetésekrôl. Jézus
azt akarta, hogy barátai egészen megértsék, és ezért, mint például nagy
búcsúbeszédében a legbensejét szolgáltatta ki nekik. Szenvedésének nem
a legkisebbike volt az, amire Lukács -- kissé fájdalmasan utal: ,,ôk
azonban mit sem értettek ebbôl'' (Lk 18,34). De errôl más
összefüggésben beszélünk behatóbban. Jézusnak ez a szeretô magatartása
azonban nem volt tolakodó, inkább diszkrét. Nem akarta senkire
ráerôszakolni barátságát. A tanítványok feleletének valóban szabadnak,
azaz a szeretet válaszának kellett lennie. Ha ez nem következett be,
Jézus nem tartotta ôket vissza (Jn 6,67). De mindig bízott benne, hogy
nála maradnak; sôt kifejezetten könyörgött nekik: ,,Halálosan szomorú a
lelkem. Várjatok itt és virrasszatok velem'' (Mt 26,38).
  Ez a szeretet Jézus számára a végsô értelmet, legfôbb értéket
jelentette. Ezért mindent kész volt föláldozni. Barátjának, Lázárnak
nôvérei egyszer üzenetet küldtek neki: ,,Uram, akit szeretsz, beteg.''
Jézus erre életét veszélyeztetve ment Júdeába, mert ,,szerette Máriát
és nôvérét és Lázárt''. Miután tanítványai hiába próbálták
visszatartani vele mentek: ,,Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt''
És mikor Jézus ,sírva' és ,mélyen megindulva' a sír elôtt állt, a
zsidók így szóltak: ,,Nézzétek, mennyire szerette ôt'' (Jn 11,1-44). --
Jézus számára övéinek szeretete többet jelentett, mint a halál.
Elfogatásánál még kérte a katonákat: ,,Ha tehát engem kerestek,
engedjétek el ezeket'' (Jn 18,8). Mindvégig abban a tudatban élt, hogy
szeretete a halálát fogja okozni: ,,Nagyobb szeretete senkinek sincs
annál, aki életét adja barátaiért'' (Jn 15,13). De ezt az áldozatot
mint a szeretet szabad ajándékát fogta fel: ,,Senki sem veszi el tôlem
életemet, önként adom oda'' (Jn 10,18).
  Jézus ezen ,emberbaráti lényétôl' megérintve, lassan kialakul
körülötte a szeretô barátok köre. Voltak köztük nôk is: Mária, Márta,
az asszony az alabástromedénnyel, a szamáriai asszony és sokan mások.
,Szent asszonyok' csoportja kísérte vándorlásain, és gondoskodott a kis
közösségrôl. Ezek az asszonyok kitartottak mellette mindvégig. Voltak
olyan barátai is, akik nem jártak vele állandóan, de ô gyakran betért
hozzájuk. Vele volt még a nyilvánosan megbélyegzettek számottevô
csoportja is, akiket az evangélium ,vámosoknak és bűnösöknek' nevez. Az
embernek az a különös benyomása, hogy éppen ezek voltak Jézus iránt a
legtöbb megértéssel és szeretettel. Miattuk támadták meg az uralkodó
nézet képviselôi (,,Ez a bűnösökkel társalog és velük eszik'' Lk 15,2).
De soha nem hagyta magát ezáltal megtéveszteni. Amikor túlságosan
veszélyessé vált helyzete, visszahúzódott barátaival olyan vidékekre,
ahol a hatalmasok nem tudták elérni: ,,Keresztülvándoroltak Galileán.
De nem akarta, hogy valaki is megtudja, mert tanítványait akarta
oktatni'' (Mk 9,30).
  A barátok kis körében védett biztonságban érezte magát: távol azoktól
az emberektôl, akik állandóan leselkedtek rá, rosszindulatú kérdéseket
intéztek hozzá, szavait kiforgatták, följelentették a hatóságoknál;
távol attól a néptôl, amely nem volt képes fölmérni küldetését a maga
tisztaságában, és egyre jobban megzavarodott vele kapcsolatban. Megható
látnunk, milyen türelemmel -- ez nagyon nagy szeretet jele -- próbálta
ezeket a nehéz felfogású embereket, akiket barátságába fogadott,
iletének titkaiba beavatni. Egész apró kis esetek -- mint például egy
kisgyermek az ölében -- elegendôk voltak ahhoz, hogy megértesse velük
küldetésének valamelyik lényeges mozzanatát. Megtanította ôket arra is,
hogyan imádkozzanak, és amikor lelke túlcsordult, saját maga is
imádkozott elôttük, például a hetvenkettô visszatérésekor, a Lázár
házában történtek után, a búcsúbeszédnél. Nagy szelídség uralkodott
körülötte, de ebben nem volt semmi kicsinyes, negédes és édeskés.
Szeretete tudott kemény és éles lenni; bosszús lett, amikor tanítványai
a gyermekeket távol akarták tartani tôle (Mk 10,13-14); nem nézhette,
hogy irigykedtek másokra (Lk 9,49-50), vagy az elsôbbségért vetélkedtek
egymással (Mk 10,35-45); egyenesen düh ragadta el, amikor Jakab és
János a barátságtalan szamaritánusokat égbôl alászálló tűzzel akarta
jobb belátásra bírni: ,,Nem tudjátok, milyen lelkület van bennetek (Lk
9,55); tudott acélkeményen megtagadni és visszautasítani, mint például
Pétert: ,,Távozz tôlem, Sátán'' (Mt 16,23). Ez az éles magatartás
azonban nem más, mint a nagy szeretet tisztasága és egyenesvonalúsága,
annak a léleknek kristályossága, amely nem gubódzik be egoizmusba, s
éppen ezért tudja nyugodtan és gyógyítóan kimondani az igazságot, akkor
is, ha kemény.
  Ez a szeretet egyúttal tele volt gyöngédséggel. A bélpoklos Simon
házában védelmébe vette tanítványaival szemben Máriát: ,,Miért
bántjátok ezt az asszonyt? Hiszen jót tett velem'' (Mt 26,10).
Vonzódott a gyöngékhez és elhagyatottakhoz: ,,Látta a nagy tömeget.
Megesett a szíve rajtuk, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli
juhok'' (Mk 6, 34); meg akarta menteni az elveszetteket, azért nagyon
gyengéden beszélt hozzájuk: ,,Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne
vétkezzél'' (Jn 8,11); nem tudta nézni milyen visszautasítóan és
gôgösen kezelte a szegény bűnbánó bűnös nôt egy hidegszívű és lelkileg
vak társaság (Lk 7,36-50). Ilyen pillanatokban Jézus szeretete
finomságában és elôkelô tartózkodásában mutatkozott meg.
  A halál rettentô fenyegetése elôtt, az utolsó vacsorán, amelyet
,,vágyva vágyott'' barátaival elkölteni (Lk 22,15), Jézus szeretete
hihetetlen hatalommal tört ki szóban és cselekedetben. Már sejtette,
hogy utoljára van együtt barátaival. Még egyszer ,,be akarta nekik
bizonyítani szeretetét'' (Jn 13,1). Egész magatartását egy végsô
üzenetben foglalta össze, s ez az egyetlen követelés mindannak a
kifejezése volt, amit a szép és nehéz, ünnepekbôl és köznapokból álló
hónapokban együtt éltek át: ,,Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok
veletek... Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én
szerettelek titeket úgy szeressétek egymást ti is. Arról ismerje meg
mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egy más
iránt'' (Jn 13,33-35). Azt mondta, nem akarja, hogy a tanítványok szíve
megijedjen (Jn 14,1); titokzatos vigaszt ígért Lelke által (Jn 14,15-
17); nagy békességet hirdetett nekik (Jn 14, 27) és többször ismételte
a szeretet parancsát (Jn 15,10. 12. 17). Mintha elfelejtkezett volna
saját sorsáról, megpróbálta feloldani barátainak zavarát,
megkönnyíteni, bánattal tele szívüket'' (Jn 16, 6), és apró
figyelmességekkel bizonyította be nekik szeretetét. Ez volt az
eucharisztiának, Jézus vigasztaló, ajándékozó, önfeledt szeretete
legnagyobb beteljesülésének atmoszférája.
  Egy-két vonással felvázoltuk Jézus emberi szeretetének képét. Ezek az
utalások semmiképpen sem kimerítôek. Csak vázlatosan akartuk Jézus
alakját megrajzolni. Ennek az életnek végsô alapstruktúrája a szeretet
volt. Mindenen uralkodott, átjárt és egyesített mindent. Jézus életének
alapvetô aktusa volt.
  Ha ez így van, akkor emberi megértôképességünknek kudarcot kell
vallania a názáreti Jézusnál. Kidolgoztuk az alternatívát: Ha Jézus azt
kívánta, amit az élet kenyerérôl szóló beszédben és az Oltáriszentség
alapításakor kimondott, akkor vagy emberileg gyűlölnie kellett
barátait, vagy ha éppen ellenkezôleg, bensôségesen és szabadon szerette
ôket (és mégis kitartott az Oltáriszentség követelése mellett), akkor
képtelenség ôt csak-emberi fogalmakba befogni, azaz akkor alapvetôen
más volt, mint csak-ember. Jézus szeretetérôl szóló fejtegetéseink
alapján elesik az elsô lehetôség. Így Jézus létformájában magasabb
értelmű összefüggés tárul fel: emberi létén áttör az Egész-Más, az
emberileg már fel nem fogható ,túlvilági' szeretet.
========================================================================
Az alázat


  Miután egy konkrét példán bemutattuk az elsô utat Krisztuson
keresztül Istenhez, talán hasznos lenne, ha mégegyszer összefoglalnánk
módszerünket. Azon fáradozunk hogy Jézus történelmi valóságát pusztán
emberileg, azaz filozófiai megértésünk eszközeivel felfogjuk. Ezért
minden alkalommal elôször az emberi létezés egyik alapfogalmát
dolgozzuk ki, és mindaddig szélesítjük ezt, amíg végül megmutatja az
emberlét határát. A második részben aztán megpróbáljuk ezt az
alapfogalmat Jézusra alkalmazni. A kísérlet meghiúsul. Jézus alakja
túlnô az emberileg fölfoghatón.
  Ez alkalommal egy másik oldalról szeretnénk átélni a pusztán emberi
Jézus-megértés meghiúsulását. Meg akarjuk mutatni, hol vannak a határai
az emberileg megvalósítható alázatnak, és azt, hogy Jézus
létmegvalósulásában áttörte ezeket a határokat. Az emberi alázatot a
feltétlenségnek olyan magas fokán valósította meg, amelyet mi
embereképpen alázatunk lényegébôl kifolyólag -- sohasem tudunk elérni.
Bizonyításunk elsô lépése az emberi alázat fogalma.
  Nem könnyű manapság alázatról beszélni. Ez a szó, mint pozitív
értékmegjelölés majdnem teljesen eltűnt szóhasználatunkból. A mai
embernek sokszor méltatlan engedékenységet, rosszfajta függôséget,
szolgai érzületet, gyengeségre valló magatartást, vagy még rosszabbat
jelent. Hogy a valódi alázatnak mindehhez semmi köze, az abból
következik, hogy az alázat pozitív erény, pontosabban a szeretetnek egy
különleges minôsége. Az alázat fenomenológiai megvilágításával
elmélkedésünket közvetlenül a megelôzô szeretet-analízishez kapcsoljuk.
Alázat és szeretet lényegesen összetartozik. Azt állíthatná az ember,
hogy az alázat a végsô tisztaságig emelkedett szeretet, mintegy a
szeretet csúcsa. Az alázat a szeretetnek az a végsô ereje, amely
képessé teszi az önzetlenségre.
  Az önzetlenség az emberi önkialakulás útja. Az ember annyiban találja
meg valódi lényét, amennyiben odaadja magát. Csak akkor ôrzi meg saját
magát és éri el beteljesedését, ha habozás nélkül ajándékozza magát, és
létét, amelynek nem ura -- mások rendelkezésére bocsátja. Csak akkor
tudja magát megtartani, ha önzésének mohó szorítását lazítja, ha nem
kapaszkodik saját magába. Az ember léte létszerűen extázisra épül: csak
úgy találja meg saját magát, ha kiszolgáltatja létét. Minél inkább
ragaszkodik saját magához, annál kevésbé ,önmaga'. Saját énjébe zárva
üresnek és ígéretnélkülinek találja magát.
  Milyen az a lét, amely nem tart többé ,kifelé önmagából'? Az ember
visszahúzódott saját énjébe, a magányosságba, az elhagyatottságba, a
könyörtelen egyedüllétbe. A maga sötét ürességében futkos körben, holt
párbeszédet folytat önmagával, amelyet senki nem hallgat. Visszautasít
minden segítséget, senkinek nem akar bajáról panaszkodni.
Elhagyatottan, egyedül maradva önmagával kell kibírnia saját magát. Az
ilyen ember ,saját-arc-nélkülivé' válik. Elveszti személyes helyi
értékét a létben. Ez már mind arra utal, hogy az ember önzetlenség
nélkül nem is ember. A bennünk rejlô ember összetörik, ha többé már nem
ajándékozza magát, ha nem ,önmagából kifelé' él, azaz ha nem alázatos.
Még pontosabban szeretnénk ezt megmutatni. Annak az embernek, aki nem
tudja magát alázatban elveszíteni, üres lesz a léte. Ez rögtön meg is
mutatkozik sok tünetben:
  Igazolatlanság. A szeretetben úgy érezzük, hogy létünk egyedülálló és
fontos. Létközpontunk úgy világít, mint a felénk áradó szeretet
gyújtópontja. Ha az ember alapvetôen lemond a viszontszeretetrôl, azaz
többé nem teszi ki magát neki, akkor lassan elveszti saját
létközpontját. Nem tudja többé megtapasztalni, hogy ezen a földön
valakinek legalábbis egy embernek) ô a ,minden', helyettesíthetetlen,
pótolhatatlan és lényének legbensejéig feltétlenül ,elismert'. Ezáltal
hagyja, hogy elsatnyuljon lénye. Arc- és lényegnélküli lesz. Többé már
nincs az ,emberekkel', csak az emberek ,között'. És ebben a puszta
,egymás-között-levésben' elveszti személyiségét, különbözôségét és
kifejezettségét. Jellegzetes arculat nélkül a szeretetben elismert és
megerôsített lét nélkül lényegnélkülinek, senkinek érzi magát. Innen
van ideges mohósága önigazolás, siker, ingerek, benyomások és gazdagság
után. Beleveti magát az önfeledtségbe, éppen azért, mert nem akarja
feledni magát. Kiszolgáltatja létét a
  középszerűségnek. Az önzetlenség nélküli ember hétköznapivá és
banálissá lesz. Lemond a létnek arról az egyedülállóságáról, amelyet
csak az önzetlen szeretet tud ajándékozni. Ezért törekszik az ilyen
ember arra, hogy csak azt hagyja érvényesülni, ami neki elérhetô, azaz
mindent le akar fékezni, ami a szabad személyi kapcsolat egyedülálló és
kikényszeríthetetlen jellegét adja. Így olyan világ alakul ki
körülötte, amelyben minden létszerű elsôbbségi helyzet lehetetlen.
Mindent, ami eredeti, ami ajándék, irigyen félredob. Mindent, ami a
szív harca árán születik, könnyen kezelhetôvel, meghódíthatóval,
bírhatóval helyettesít. Az élet titka elveszíti életformáló hatalmát.
Bekövetkezik a világnak az a nyomorúságos állapota, amelyet jól
ismerünk mindannyian; minden ismert, megszokott, felfogható,
felbecsülhetô; lehetetlenné vált bármi gyökeresen-új, és ha mégis
elôfordulna, lényegtelennek vagy komolytalannak nyilvánítják. Így
alakul ki a
  sekélyesség. Az ilyen életben sehol sem tárul föl igazi mélység. A
megrázót elfátyolozzák, betakarják. Az élet ellaposodik. Ami voltunk és
ami még a jövôben lehetünk, az akármelyik más emberrel ugyanúgy
megtörténhetnék. Tisztán személyes történetünket bárki más éppenúgy
átélheti. Manapság messzemenôleg olyan világban élünk amelyet az önzés
formált. Ezért éled föl bennünk mindig újból a vágy, hogy eljussunk
ahhoz, ami mélységesen jelentôs, ami egyedülálló, ami ajándékba kapott,
ami zsákmányként el nem ragadható. Kétségbeesetten próbáljuk az
önzéstôl letarolt, felszínes életünket felszakítani. Ezen túl az önzés
még
  profanizálódást is jelent. Az olyan életben, ahol az önzetlen
szeretet ajándéka már nem képvisel létértéket, eltűnik az egyszeriség
titka. Az önzô lét masszív, egyértelmű, manipulálható, közismert és
kézzelfogható lesz. Az élet közhellyé válik. Csak az önzetlen
szeretetben jövünk rá arra, hogy egy lény több lehet, mint a
megjelenése. ,,Csak az ilyen lét viselhetô el tartósan. Csak az a lény
lehet huzamosan kedves nekünk, amelyben ott rejlik a titok. Amiben
nincs titok, azt nem lehet szeretni; az ilyen legföljebb dolog lehetne,
amellyel rendelkezünk, nem személy, akire föltekinthetnénk... A
szeretet maga nemcsak birtoklásra és feltárásra törekszik, hanem éppen
olyan erôsen tiszteletre és azért leplezettségre is. Mindenütt, ahol az
ember a különlegeset, értékeset és szentet tiszteli, elválaszt és
elkülönít; elvonja a megszenteltet a nyilvánosság szeme elôl; elrejti
szentélyének cellájába, egy szent térség félhomályába, kiragadja a
szokásos történelem köznapiságából valami csodálatos legendával,
hagyja, hogy titkok lengjék körül. Mert csak ahol titok van, ott van
mélység''[11]. Ha lezárjuk a titokhoz vezetô utat és a másik lény
létköz lésének elébehelyezzük a sajátunkat, akkor a világ kapcsolat- és
titoknélküli lesz. De egy titoktalan világban a szavak elvesztik
értelmüket. Nem hozzák többé közel a dolgokat, inkább eltávolítják
tôlünk a világot; betakarják a lényeget. A szavak nem fakadnak többé a
szívbôl; nem képesek a dolgokat a sötétségbôl kiszakítani és az emberek
világosságába vezetni. Lényegnélküli fecsegés, semmire-sem-jó szavak
áradata keletkezik. Továbbá az önzô embernek lényegszerűen
  nyugtalanságot kell tapasztalnia. Miután az önmagára vonatkoztatott
lét elértéktelenítette világát, nincs többé tere csodálatra, álmélkodó
elidôzésre, nem tudja átadni magát valami jelentôsnek, hogy az
megragadja. Hétköznapja megállás nélküli keserű hajsza. De bármilyen
sok dolgot hajszol is, mindenütt csak ugyanazt a jelentôségnélkülit
találja. Ez az oka a nagy elégedetlenségnek, nyugtalanságnak,
izgatottságnak, kíváncsiságnak, állhatatlanságnak és szétszórtságnak.
Az alázat nélküli ember mindenütt szeretne lenni és sehol sincsen:
nincs világának semmi olyan értéke, amelyért megérné magáravállalni egy
sorsot. Sorsnélküliség azonban egyúttal bensô
  kimerültséget is jelent. Az önzés embere külsôleg mindig
tehermentesített. Nincs helye merészségre, áldozatkészségre,
helytállásra, felelôsségre. Mindezek a cselekedetek eltávolítanák saját
magától, szétrobbantanák magábazárkózottságának körét. Életében majdnem
teljesen hiányzik mindaz, ami kiharcolt, megszenvedett, fáradságosan
kivitelezett. Bágyadtszívű, rest, lendületnélküli, fáradt és érzéketlen
lesz. Az a könnyedség hiányzik életébôl, ami csak a nem saját magára
tekintô szívbôl fakadhat, olyan szívbôl, amely nem számol és nem
méricskél, hanem habozás nélkül ajándékozza magát. Az önzô élete lassan
borús és kicsinyes lesz. Hiányzik belôle minden nagyság. Ebbôl kitűnik:
aki tehermentesíti magát, elfárad; aki azonban a lényegszerű felelôsség
terhét szabadon magára veszi, könnyű és fiatal lesz.
  Az emberi önzésnek és száraz levélként összezsugorodott világának ez
az elemzése hatásosan megmutatja, hogy a magáratalált lét önzetlenséget
jelent. Ez az önzetlenségre való tudatos ráállás az alázat. Alázatos az
az ember, aki azonosítja magát igazi önmagával, azaz önzetlenségével.
Ezért nevezzük alkalomadtán az alázatot igazságnak is: benne igaz a
lét. Az önzetlenül elismert másikban egyúttal saját magára talál az
ember. Az érett alázatú ember a világ hatalmasai, azaz a lényegnélküli
emberek szemében mindig ,kicsinek' fog látszani. Takarékosan bánik
szavaival figyelmes gondolkodásában, óvatos ítéletében, egyszerű, sôt
szűkös életmódjában, és minden élettel szemben tisztelettudó. Sokak
elôtt ez a magatartás a gyengeség jelének fog tűnni. De nem az. Akinek
érzéke van az emberi nagyság iránt, hamarosan észreveszi, hogy itt
valami nagy dolog van készülôben. Elôször azokban keletkezik nagyság,
akiket az alázatos elismer: Az alázatos ember teret ad a másiknak,
elismeri lényét és sajátos mivoltát, naggyá teszi azáltal, hogy
vonakodik önállítása eszközévé lealacsonyítani. Így az elôtt a
paradoxon elôtt állunk, hogy az alázat végeredményben az a forrás,
amelybôl másoknak új erô árad. Az alázat szabadon választott
tehetetlenség minden olyan területen ahol a saját elônyünkrôl vagy
önállításról van szó. Olyan hatalom, amely létünket igazolja,
érinthetetlennek és szentnek tiszteli, olyannyira, hogy vissza kell
vonulni elôtte. Az igazi alázat tehát alkotó erô. Csak a nagy, önmagát
csupán ajándékozni vágyó szeretet, amely nem a viszontszeretettel méri
magát, amely ,kezét az eke szarvára teszi' és nem néz többé vissza --
csak az ilyen szeretet emelheti fel a másikat, válthatja meg
nyomorúságától és adományozhatja neki a lét új szintjét. De az alázat,
a szeretetnek ez a végsô beteljesülése felemeli magát az alázatosat is.
Ilyen magatartást csak olyasvalaki valósíthat meg, aki
elpusztíthatatlan biztonságban gyökeredzik. Talán ez a biztonság nincs
meg elôzetesen, inkább akkor keletkezik, amikor az alázat magatartását
felveszi az ember. Bensô összeszedettség ez, erôszakot nem ismerô
középpontban; tiszta, ,tudattalan' szabadság, amely a lét törékeny
nagyságát hozza létre. Törékeny ez a nagyság, és csak lélekben
felismerhetô. A közvetlen hasznosság szemében haszontalan, és a szó
legelôkelôbb értelmében valóban az is: nem a saját hasznával törôdik és
nem fogható sikerekre irányul. Így fogadja az alázatos ember azt a
boldogító ajándékot, amelyet embertársának maradéktalanul elismert
mivolta adni képes. Fénylôvé vált, lelki lét ez. Alapja az alázat.
  Mivel minden lét beteljesülés és megvilágosulás után vágyódik, a
világ minden részébôl kiáltva hívják önzetlen odaadásunkat és
alázatunkat. Ha nem halljuk meg ezt a kiáltást, létünkben
alacsonyabbrendűek leszünk. Ezt a középponti kudarcot Gabriel Marcel
,,refus de l'invocation''-nak, a felszólítás visszautasításának nevezi.
Viszont fordítva: ha alázatos odaadásunkat ismételten véghezvisszük, ha
mindig meghallgatjuk a szegény teremtmények alázatunkhoz szóló
felszólítását, akkor növekszik létünk szellemi potenciája, növekszik a
lét iránti felfogóképességünk. Odaadás és a fogékonyság növekvése a
szellemi életben szorosan összetartozik: az alázat két egymásba
átalakuló fázisa. Sajátos szellemi lényegünk nem más, mint odaadásból
fakadó fogékonyság. Alkotónak lenni alapjában véve annyit jelent, mint
befogadni tudni. Az alázatban az ember több lesz, mint amennyi volt. Az
odaadás megnyitja a létet az ajándékoknak. önmagát adni -- befogadni --
és ismét önmagát adni: ez mintegy a szellem lélegzése. Ezen alapszik az
ember szellemi nagysága. Ez tehát az önelhagyás magatartásában teljesül
be, hétköznapok egyszerű szolgálatának mozdulataiban. Szellemi
vonatkozásban az utolsó hely a legelôkelôbb. Az alázat magatartásából
új, ,lényegi' világ sarjad, amely másként valós, mint az önzésnek,
,lényegnélküliségnek' elôzôleg ábrázolt világa.
  Az alázat azonban, ez a létteremtô szeretet, emberi létünkben
bensôleg határolt. Alázat az a vallomás is, hogy nem ,birtokoljuk' az
alázatot. ,,Mindenki elmarad egy kicsit feladatul kapott emberléte
mögött... Szakadék tátong bennünk az eszme és a létezés között, életünk
folyásának terve és tényleges életünk között... Mindig elidegenedettek
maradunk ,önmagunkkal' szemben, sohasem leszünk egészen egyek és
meghittek énünk mélyével''[12]. Ezt látni és magunkra venni: ez is
alázat. Fogékonyságunk túlságosan gyönge ahhoz, hogy megtartsa a létet,
mielôtt még a halál mélységes alázatát átszenvedte volna. Alázatunknak
alázatossága ez. Benne képtelenek vagyunk nyomorúságunkat mindvégig
átszenvedni, képtelenek vagyunk a végsô tehetetlenségre, az alázatra.
  Alázatunk számunkra beteljesíthetetlen. Mert teljes, létszerűen
megvalósított önkiszolgáltatásban állna. Ezáltal azonban
felfüggesztenénk saját létünket és nem lennénk többé, azaz nem tudnánk
magunkat többé ajándékozni. Ez azt mutatja, hogy az emberben van egy
végsô határ, amelyen túl alázata nem képes nyúlni: véges lényének
határa. Csak akkor tudná magát teljesen elajándékozni, ha magában
hordaná önmaga alapját, ha egészen ,önálló' lenne létében, nem pedig
mástól származó. Mi azonban mindenütt ,leszármazottak' vagyunk.
Kényszerítve vagyunk a létre. Az élet minden megmozdulása elôtt a lét
ôsdinamikája él bennünk. Soha nem tudunk egészen ,mögéje' kerülni
cselekedeteinknek. Feladat vagyunk önmagunknak, elkerülhetetlenül,
ellenállhatatlanul, sorsszerűen. ,Sorsszerű kényszerűség' bennünk a
létösztön. Sehol sem tud elmenekülni elôle az ember. A kényszerítés
akarata ellenére is megtörténik. Sôt még a kitérés, az ellenszegülés is
ennek az ösztönnek a műve lenne. Maga a ,semmit-tenni-akarás' is
akarás. Éppen ez mutatja, hogy sehol sem tudjuk önmagunkat teljesen
kézbefogni, és ebbôl kifolyólag sehol sem tudjuk magunkat teljesen
elajándékozni. Az ember nem önmagáé, tehát nem tud tökéletes ajándék
lenni. Mástól eredô létünk (ontikai) természete a tökéletes alázattal
szembeni (ontológiai) tehetetlenségben fejezôdik ki. Az emberi alázat
jellege mindig a beteljesítendô feladaté, sohasem a megvalósult lété.
Az alázatért való küszködés: próbálkozás annak tökéletesítésére, ami
soha nem válhatik tökéletessé. Csak a halálban ,vétetnék el magától' az
ember -- feltéve hogy állapotát tudatosan át tudná élni -- annyira
létszerűen, hogy képes lenne tökéletesen alázatos lenni, azaz a
tökéletes létet elérni, teljesen elveszítve önmagát[13]. Halálunk elôtt
tehát emberi alázatunk mindig csak töredékszerű, meghasonlott,
tehetetlen és szétesett. Emberi alázatunk végsô mélysége eszerint abban
áll, hogy alázatosan elfogadjuk: képtelenek vagyunk az alázatra, és
mégis törekszünk a tökéletes alázat megvalósítására. Amit az alázat
akar tôlünk, az beteljesíthetetlen. Hogy azonban mégis tovább
próbálkozunk vele, az a tökéletes emberi alázat. Majdnem teljesen
lehetetlen szabatosan szavakba foglalni a szellemi valóságnak ezeket a
végsô vonatkozásait. Aki azonban már megpróbált alázatos lenni, és bár
nem sikerült neki, mégsem mondott le róla, az meg fogja érteni, mire
gondolunk. Alapjában véve errôl az egyszerű tapasztalatról van szó: már
megvalósított alázatunk mindig feladat marad, felhívás a még nagyobb
alázatra; csak amikor elkezdjük elajándékozni magunkat, akkor vesszük
észre, hogy még majdnem semmit sem adtunk oda, mindenesetre nem létünk
sajátos mivoltát.
  Most meg szeretnénk mutatni, hogy Jézus az alázatot olyan tökéletesen
valósította meg, amire mi határolt embervoltunk miatt képtelenek
vagyunk. Természetesen nem tudjuk ezt Jézus életében történt egyes
,nagy eseményekkel' bizonyítani (különben is az ilyen ,nagy',
napfényrejutott alázat alapjában véve már nem lenne alázat). Csak
alázatosan megélt létének egészen finom összefüggéseibôl tudjuk
kiérezni. Hiszen a bevezetésben utaltunk ara, hogy itt nem
,bizonyítékokról', hanem egzisztenciális ,begyakorlásokról' van szó. Ha
elfogulatlanul átlapozzuk az írásokat, amelyek Krisztusról hírt adnak,
akaratlanul is felmerül a kérdés: hát ,nagy' ember volt ez? Megjelenése
elôször nincs ránk semmi rendkívüli hatással. Más vallásalapítóknál
gyakran egész közvetlenül olyan nagysággal találkozunk, amely megmozgat
minket. Az evangéliumban viszont sokáig keresgélhetünk, míg
észrevesszük, miben rejlik Jézus egyéniségének voltaképpeni
ereje''[14].
  Amint azonban ezt az elsô nehézséget legyôztük, a ,jelentéktelenség
látszatát' áttörtük, valami hatalmas világlik fel Jézusban. Ha --
türelmes és csöndes érintkezésben az evangéliummal -- elmerülünk Jézus
feltűnést nem keltô magatartásába, ellenállhatatlanul erôt vesz rajtunk
a belátás: Ez az ember nem volt önmagáé; egy magát folyvást életre
átváltó szabadságból kifolyólag életét alapvetôen egészen ,magából
kifelé tartva' valósította meg. Ezt az ,önmagából kilépést' nevezte
,,az Atya akaratának''. Ennek a gondolatnak a tartalmát nem akarjuk
most közelebbrôl vizsgálni. Nekünk itt az a fontos, hogy mi ennek a
valóságnak formai rendeltetése: Jézus egzisztenciális életmenetére való
kihatása. Ez a názáreti ember teljességgel szabad volt önmagától.
Semmije sem volt.
  Kis, jelentéktelen mondatokban, amelyek fölött könnyen elsiklik a
felületes olvasás, bizonygatja szüntelenül a János evangélium Jézus
,magától való mentességét'. Ez mindenekelôtt a feltétlen engedelmesség
jellegét ölti (,,én mindenkor azt teszem, ami neki kedves'' Jn 8,29),de
nem lehet egészen befoglalni az engedelmesség fogalmába. Nem olyan
alávetése volt önmagának, amelynek fel kellett vergôdnie az önkény
állapotából a tudatos alávetettségig. Jézus kezdettôl fogva, minden
cselekedetében túl volt saját magán: ,,önmagamtól semmit sem teszek''
(Jn 8,28). Ez az ,Atyánál-lét' kölcsönös bennlakozásként ment végbe:
,,Az Atya által élek'' (Jn 6,57). ,,Az Atya, aki bennem van,
véghezviszi művét'' (Jn 14,10). -- ,,Én és az Atya egy vagyunk'' (Jn
10,30). Mégegyszer hangsúlyozzuk: itt nem e mondatok teológiai
állítását akarjuk felmérni. Csak úgy kell ôket érteni egyelôre, mint
Jézus egzisztenciális jellegére való utalásokat. Egész életének az
,Atyánál-élés' bemutatásának kellett lennie: ,,Hogy megtudja a világ,
hogy szeretem az Atyát és úgy cselekszem, amint meghagyta nekem az
Atya'' (Jn 14,31). Jézus úgy fogta fel egzisztenciáját, mint az Atyától
való küldetést: ,,Nem azért szálltam le a mennybôl, hogy a magam
akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem'' (Jn
6,38). Tanítása nem tôle származott: ,,Nem magamtól beszéltem, hanem az
Atya, aki küldött engem, ô parancsolta meg, mit mondjak és mit
hirdessek'' (Jn 12,50). Háttérbe vonult saját művei mögött. Azt akarta,
hogy azok csakis az Atyát hirdessék: ,,Ha nem cselekszem Atyám tetteit,
ne higgyetek nekem'' (Jn 10,37). Minden barátját bevonta ebbe az
alapvetô viszonyba. Ezek az emberek mintegy konkrét sűrűsödési pontjai
voltak ennek a viszonynak: ,,Mindenki, akit nekem az Atya ad, hozzám
jön'' (Jn 6,37). ,,Senki sem tud hozzám jönni, ha az Atya, aki küldött
engem, nem vonzza'' (Jn 6,44). ,,Amint engem szeret az Atya, úgy
szeretlek én is titeket'' (Jn 15,9). Teljes odaadása: halála is
életének erre a nagy mozzanatára vonatkozott: ,,Azért szeret engem az
Atya, mert odaadom életemet'' (Jn 10,7). A halál, amelyben az ember
végképp elvétetik önmagától, az ô szemében ennek az alapvetô aktusnak
beteljesülése volt: ,,Ne ürítsem ki a kelyhet, melyet az Atya adott
nekem?'' (Jn 18,11) Így Jézus utolsó felkiáltása halálakor mintegy
egzisztenciájának sűrített kifejezése volt: ,,Jézus akkor hangosan
fölkiáltott: ,Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet'. Ezekkel a szavakkal
kilehelte lelkét'' (Lk 23,46). Sokáig tudnánk még sorolni ezeket a
rövid, de Jézus bensô beállítottságát mélyen kinyilvánító mondatokat.
De a mondottakból már eléggé kitűnik: Jézus nem élt magába zárkózva;
minden, amit cselekedett, mástól származott; ezért a titokzatosan
Másért dolgozott és szenvedett; egzisztenciája egészen csöndes és
figyelô volt; a felfogott üzenet irányította esetrôl-esetre; létének
eleven ereje volt ez, mely hatékonnyá vált minden új helyzetben; Jézus
olyan ember volt, aki egészen elragadtatott valami másba, és abban élt.
  Jézus e központi magatartásával (amit János belehelyezett egy átfogó
teológiai látásba) találkozunk a szinoptikusoknál is. Olyan embert
ábrázolnak, aki egész egzisztenciájában ,igénybevett' volt, aki egészen
,a testvérnél' élt. Nem erôltetik ránk látásukat, sôt szinte naivul
számolnak be errôl, a szándéktalanság hamisítatlan akcentusával.
Érdemes egyszer megfigyelni a szinoptikusoknál, hogyan állt Jézus az
idôvel, mit jelentett az számára. Az idô kinyilvánítja az ember
bensejét: Az ,önmagához-tartozás' jele az, ha az ember rendelkezik
idejével, önhatalmúlag osztja be. Az élet ritmusa mondhatni az a pont,
ahol egy élet ,önállósága' leginkább foghatóvá válik. Jézusnál az a
benyomásunk, hogy nem volt saját ideje. Egész egzisztenciája meg volt
fosztva az önrendelkezéstôl. Állandóan mások pillanatnyilag
megnyilvánuló szükségletei vették igénybe. Ideje nem volt a sajátja.
Különösen Márk tudja mesterkéletlen szemléletességgel ábrázolni Jézus
életének ezt az oldalát: ,,Napnyugta után, mikor már beesteledett,
mindenféle beteget és ördögtôl megszállottat vittek hozzá. Az egész
város ott tolongott az ajtó elôtt. Sok, mindenféle betegségben szenvedô
embert gyógyított meg... Hajnal felé, amikor még sötét volt, fölkelt és
kiment egy magányos helyre, hogy ott imádkozzék. Simon és társai utána
mentek. Amikor megtalálták, így szóltak hozzá: ,,Mindenki téged keres
,, De ô így szólt hozzájuk: ,,Tovább kell mennünk a szomszédos
helységekbe, hogy ott is hirdessem az igét'' (Mk 1,32-38). Néha annyira
igénybevették az emberek, hogy még enni sem volt ideje: ,,Az apostolok
visszatértek Jézushoz és elbeszélték neki mindazt, amit tettek és
tanítottak. Erre így szólt: ,Jöjjetek félre egy magányos helyre és
pihenjétek ki magatokat egy kicsit'. Olyan sokan jöttek-mentek ugyanis,
hogy enni sem maradt idejük'' (Mk 6,30-31). A legjelentôsebb ezzel
kapcsolatban az, hogy Jézus sohasem volt ,ideges', soha nem érezte úgy,
hogy ,nem hagyják békében', és bár ideje teljesen igénybe volt véve,
mégsem lett soha türelmetlen; sohasem volt ,elfoglalt', nem számolta az
elveszített pillanatokat. Állandóan összeszedettségben maradt a
szakadatlan ,nem-sajátmagáért-élés' során. Úgy tűnik, mintha itt az
emberi pszichológia teljesen felfordulna.
  Az egész Újszövetség egyik csúcspontja az a hely, ahol Lukács a
vérfolyásos asszony meggyógyításáról számol be, Az eset három síkon
játszódik le. Jézust nagy néptömeg vette körül és sóvárogva nyúltak
feléje. De ennek a tömegnek nem volt valódi bensôséges kapcsolata vele.
Mindezt elviselte, egyszerűen, csendesen és türelmesen. A néptömegben
volt azonban egy jelentéktelen, beteg asszony, aki tizenkét év óta
vérzésben szenvedett. Nem merte zavarni Jézust, csak egyszerűen
megérintette köntöse szélét. Ugyanekkor valami más is történt. A
zsinagóga elöljárója, Jairus könyörgött neki: ,,Akkor jött egy Jairus
nevű férfi, a zsinagóga feje, és Jézus lába elé borulva kérte, menjen
vele házába, mert egyetlen, tizenkétéves leánya halálán volt''' Jézus
mélyen meghatódott az apa baján és követte Jairust. Azonban hirtelen
megállt. Figyelme egészen a szegény asszonyra irányult, aki meg sem
merte szólítani, hanem csak köntöse bojtját érintette. Úgy idôzött
mellette, mintha a türelmetlenül, sôt kétségbeesetten várakozó apát
egészen elfeledte volna. Közben jött a hír: ,,Leányod meghalt. Ne
fáraszd tovább a mestert'' Jézus azonban nyugodtan és higgadtan odament
az elôször síró, panaszkodó, késôbb nevetô tömeg közé és visszaadta a
leányt apjának (Lk 8,40-56). Hallatlan bensô drámaisággal teli
eseménysor ,bármi értelmezésnél jobban mutatja, mennyire fenntartás
nélkül fogékony volt Jézus az idegen léttel szemben.
  Az az ember benyomása, mintha Jézusnak nem is lett volna saját
magához ragaszkodó énje. Hallgatta az embereket. Volt benne egy tér,
amelybe a másik beléphetett. Benseje hallgatott, nem tolakodott elôre,
szabad volt saját magától. Nem akart az embereknél semmit sem ,elérni';
nyílt volt a másik sajátos énjének; lemondott minden lelki
magántulajdonról, nem tartotta magát fontosnak, eloldódott saját
énjétôl, bensejébe hagyta áradni mások baját, nem akarta az embereket
saját céljaira felhasználni. Senki sem volt számára jelentéktelen.
Mindenkit meghallgatott, mindenkit magához engedett: a szegényeket, a
betegeket, a szorongatottakat, a tolakodókat, a gyermekeket, az
asszonyokat, a művelteket. Hogy az ember ilyen önzetlen tudjon lenni,
ahhoz valóban létteljességet kell magában hordania, amely nem
emésztôdik fel, amelyet mintegy mindenfelé el lehet vesztegetni. Olyan
lét ez, amelynek nincs szüksége külsô támogatásra.
  Jézusnak ez az önzetlensége az evangéliumban elsôsorban a ,szelídség'
alakjában jelenik meg. Nemcsak Jézus szellemi fizionómiájának lényeges
vonása volt ez, hanem egyenesen küldetésének magva. Minél tovább
foglalkozik az ember Jézus alakjával, minél többször hagyja személyének
hatalmát magára hatni, annál lenyűgözôbben bontakozik ki a szemlélôdô
elôtt egy már szinte nyugtalanító szelídség képe. A gyengédség külsô
megnyilvánulásai mögött (ahogy például a bűnösöket megvédelmezte az
úgynevezett igazaktól: Lk 5,31; 15,1-7; 18, 9-14, -- vagy a
kisgyerekeket az apostoloktól: Mk 10,14, -- vagy Máriát Mártától: Lk
10,41 -- és Júdástól: Jn 12,7 -- és egyáltalán, ahogy a szelídséget
mint követésének alapfeltételét állította oda) bensô szabadság és
mindent átfogó lelki béke húzódott meg[15]. Ez az ember annyira szabad
volt, hogy semmi szüksége ellentétre és ellenségeskedésre, hogy
ezáltal, mint nálunk szokás, kigyulladjon benne a szabadság iránti
lelkesedés. Egészen utánozhatatlan belátásként zúdul ránk Jézus elôtt:
ez az ember egészen, lényébôl kifolyólag ellenséges lelkület nélküli. -
- Ezért is volt képes arra, hogy teljesen nyílt, maradéktalanul feltárt
legyen. Szelídsége átható nyíltság volt. Ezáltal teremtett
környezetében igazságot. De olyan igazságot, amelynek érintése nagyon-
nagyon gyengéd. Jézus erôteljes, ellenségeskedés nélküli és egészen
nyílt szelídsége alapjában véve ,anyai' magatartás volt minden léttel
szemben. Viselkedésében elejétôl kezdve lemondott arról, hogy bármi
létnek is bántalmat okozzon. Ez azonban csak negatív meghatározás,
amely nem foglalja magába Jézus pozitív magatartását. Ez majdnem
kifejezhetetlen. Lehetséges azonban, hogy erre utal Jézus lényegének
egyik legelsô megjelölése, amelyet Péter a néphez intézett elsô
prédikációjában, az Apostolok Cselekedeteinek harmadik fejezetében
használt. Péter Jézust -- még közvetlenül hatalmas jelenlétének hatása
alatt -- ,,archegosz tész zóész''-nak, az élet fejedelmének nevezi
(ApCsel 3,15). Ennek az apostolnak benyomása szerint Jézus életereje
gyengéd, finomérzésű és a szó legszorosabb értelmében ,árt-atlan'.
  Jézus életében nem találunk sehol fellengzôsséget vagy
túlfeszítettséget. Sehol nem akarta sajátos lényét annyira
felragyogtatni, hogy lenyűgözzön. Jézusnak ezt a lényeges vonását Máté
már teológiailag értelmezve fejezte ki[16] a megkísértés történetében.
Ha ennek az elbeszélésnek teológiai megszerkesztettsége mögött az
ábrázolás rejtett szándékát és ezáltal az eredeti benyomást fürkésszük,
a következô eredményre jutunk: Jézus életében olyan magatartást vett
fel, amely alapjában véve szokatlanul erôs lemondás volt mindenféle
önmegdicsôítésrôl. Az evangélista a kísértések negatívuma által
megnyitja nekünk Jézus személyének lényegét. Így Jézus megkísértésének
története elvezet bennünket ennek az embernek tulajdonképpeni
gondolkodásmódjához, aki semmi más nem akart lenni világa számára, mint
egy jelentéktelen, ismeretlen zsidó a föld legtávolabbi tájáról. Inkább
akart éhezni, mintsem önmagáért csodát tenni; inkább a nemeslelkűek
szívét akarta megragadni, mint egy bűvészmutatvány, a templompárkányról
való aláereszkedés által a tömegnek kinyilvánítani magát; inkább a
jogfosztottaknak, a sorsukban fenyegetetteknek, Izrael szegényeinek
sorsát akarta megosztani, mintsem saját létének gazdagsága által a
világ szemét elvakítani. Emögött az elbeszélés mögött megsejtjük azt a
benyomást, amelyet Jézus embertársaiban keltett: önmaga radikális
kiüresítésében élt (Mt 4,1-11). Ez volt Jézus életének tulajdonképpeni
titka.
  Ez a titok, amely elôször olyan emberien hat ránk, Jézus isteni
valóságához vezet. Jézusban nyilvánvalóan nem volt szakadék az
önkiüresítés követelménye és annak megvalósítása között. Éppen azt
valósította meg, amire egy ember sem képes: tökéletesen beteljesítette
saját alázatát. Ez azonban azt jelenti, hogy a létben olyan helye volt,
amely saját létezése mögött fekszik; teljesen el tudta magát
ajándékozni, mert létében nem mástól származott; egészen saját kezében
tartotta magát. Ezt pedig véges létezô nem tudja megtenni, a végesség
lényegébôl, azaz a ,leszármazottságból' kifolyólag. Jézus önkiüresítése
túl van az emberileg, sôt egyáltalán teremtményileg beteljesíthetô
alázat határán. Ezeken a titokzatos összefüggéseken gondolkodva tört
elôre Pál Jézus isteni létéig. Felfedte a kapcsolatot az istenség és
Jézus radikális alázata között. A kettô lényegileg összetartozik: ,,ô
isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlôségét olyan
dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem szolgai alakot fölvéve
kiüresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve
olyan volt, mint ember; megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig,
mégpedig a kereszthalálig'' (Fil 2,6-8).
========================================================================
A beszéd


  Ebben a harmadik fejezetben azt próbáljuk megmutatni, hogy a názáreti
Jézus lényegileg ,másként' beszélt, mint az emberek. Erre a tényre
Blaise Pascal hívta fel figyelmünket a ,Pensées' egy homályos és kevés
figyelemre méltatott feljegyzésében. A 799. töredék rejtélyes
rövidséggel mondja: ,,A kézműves gazdagságról beszél, a prokurátor
háborúról, királyságról, stb. De a gazdag jól beszél a gazdagságról, a
király hűvösen beszél egy nagy ajándékról, melyet éppen adományozott,
és Isten jól beszél Istenrôl.''[17]
  Etienne Périer, Pascal unokaöccse errôl a következôket írta a
,Pensées' 1669-ben megjelent elôszavában: ,,Ebben a töredékben nagyon
szép gondolat rejlik. De csak kevesen tudják meglátni, mivel kifejezése
nagyon tökéletlen és homályosan, igen kurtán van felvázolva. Nagyon
nehéz lenne a gondolatot ilyen kusza és homályos kifejezési formában
felismerni, ha nem hallottuk volna annyiszor az ô (Pascal) szájából.
Ezt a gondolatot kb. a következôképpen kellene kifejteni: Pascal sok
egyéni megjegyzést tett a Szentírás és fôleg az Evangélium stílusára.
Olyan szépségeket talált benne, amelyeket addig senki sem vett észre.
Megcsodálta többek között azt a hűvösséget, amellyel Jézus Krisztus a
legnagyobb és legszebb dolgokról beszélt: az Isten országáról, a
szentek dicsôségérôl a mennyben, a pokol kínjairól. Jézus Krisztus nem
tárgyalt ezekrôl hosszadalmasan, mint az egyházatyák és mások, akik
ezekrôl a dolgokról írtak. Pascal gyakran mondta: ennek oka igazából
az, hogy azok a dolgok, amelyek nekünk valóban végtelenül nagyok és
fönségesek, Jézus Krisztusnak egyáltalán nem ilyenek. Ezért nem kell
csodálkoznunk, ha bámulat és csodálat nélkül beszél róluk. Nem is kell
nagy összehasonlításokat tennünk ahhoz, hogy belássuk ezt. Milyen
egyszerűen és különösebb hűhó nélkül beszél a generális egy fontos
támaszpont bevételérôl, egy nagy harci cselekmény szerencsés
kimenetelérôl! És a király teljes hidegvérrel említ egy 15-20 milliós
összeget, amelyrôl a magánember vagy kézműves nagy túlzással beszélne.
Ez az a gondolat, amely ennek a töredéknek szavaiban mintegy bezárva
rejlik. Jóhiszemű és a szellemiek iránt fogékony embereknek ez a
megfontolás, más hasonlókkal összekapcsolva, kétségtelenül Jézus
Krisztus istenségének bizonyítékaként szolgálhatna[18]. Ebben a
szövegben kifejezôdik harmadik kísérletünk egész gondolatmenete. Az
elsô részben azt akarjuk megmutatni, hogyan megy végbe a teremtményi
beszéd, és aztán a második részben azt, hogy Jézus széttöri a
teremtményi beszéd lényegében adott határait.
  A személy legbensô körei csak a beszédben nyílnak meg. Ahhoz, hogy
egy embert helyesen megismerhessünk, meg kell hallgatnunk. A hallgatás,
a meghallgatni-tudás nagy művészet, csak kevés ember képes rá. A
,megértés' nagy vonalakban a következôképpen megy végbe: Egy személy
felé elôször egy sor olyan feltevéssel közeledünk, amelyek emberlétének
csak legáltalánosabb vonásait tartalmazzák. A párbeszédes kapcsolatban
aztán ez az általános keret különbözô jellemvonásokkal töltôdik ki. A
személyi arculat rajza mindig élesebb lesz, mindaddig, míg az egyes
vonások egymásmellé sorolásának folyamata végetér, és a személy
látásának, a ,megértésnek' ad helyet. Ebben az ember ,egzisztenciális
középpontját' ragadjuk meg, ahol minden fizikai, lelki, értelmi,
akarati és érzelmi tulajdonság feloldhatatlan egységbe fonódik, amelyen
a személy egyszerisége alapszik. Ebben a megismerési folyamatban a
beszédnek lényeges szerepe van.
  Mit veszünk észre például, ha egy ember saját magáról beszél? Elôször
kétségtelenül azt halljuk, amit mond. Közli velünk, mit tapasztalt, mit
gondolt el vagy élt át, min ment keresztül örömben és fájdalomban. Ezt
közvetlen személyes megnyilvánulásnak nevezzük: itt maga a személy a
szóbeli közlés ,tárgya'. De nemcsak azt halljuk, mit mond el saját
magáról ez az ember, hanem azt is: hogyan mondja. Szóhasználat, ritmus,
hangsúly, taglejtés, arckifejezés és hasonlók csodálatosan sokat
árulnak el egy személyrôl. A beszédnek ez a ,hogyan'-ja az a pont, ahol
az ember talán még jobban feltárja legrejtettebb énjét. Nem is
szükséges, hogy feltétlenül saját maga legyen a beszédtéma, akkor is
szeretetre gyúlhatunk egy személy iránt a hanglejtésen vagy egy
különleges szóhasználaton keresztül -- nem a szó vagy a hanglejtés
miatt, hanem mert abban legbensejét ajándékozta nekünk. Ez a közvetett
személyes megnyilvánulás lehetôvé teszi, hogy eljussunk olyan emberek
bensôséges megértéséig, akik kifejezetten sohasem beszéltek nekünk
önmagukról. Ez a közvetett önközlés személymegértésünk legfontosabb
forrása.
  Ha már a közönséges dolgokról való beszéd ,hogyan'-ja is meglepôen
sokat fejez ki egy emberrôl, akkor az Istenrôl való beszéd ,hogyan'-ja
egyenesen az emberi személy kulcsa. ,Istennek' most csak az ember
legvégsô és feltétlen ügyét nevezzük, amely az emberi létnek nemcsak
egy részterületét foglalja magába, hanem a személyes lét teljességét:
itt teljesen összeszedi és egészen kézbeveszi önmagát az ember. Ha
tehát egy ember ,Istenrôl' beszél, világossá válik személyének
metafizikai helyzete.
  ,Hogyan' beszél azonban az ember Istenrôl? E kérdés megválaszolásánál
nem az átlagember beszédét akarjuk bizonyítási alapul venni. A
hétköznap embere silányan beszél: még a legnagyobb és legfenségesebb is
gyakran kicsi és homályos lesz szájában. Azoknak az embereknek a
beszédét kellene megfigyelnünk, akikben az emberi szellem legvégsô és
legnemesebb lehetôségei valósultak meg. Igaza volt Henri Bergsonnak,
amikor a keresztény misztikusokra vonatkozóan a ,,robustesse
intellectuelle'' kifejezést alkotta meg[19]. Az ô szellemi
tapasztalataik kétségkívül a legnemesebbek és legmagasabbak közül
valók, amiket emberi szellem valaha is átélt. Ôk tudnák megmutatni
nekünk, hogyan tud beszélni Istenrôl egy valóban erôteljes szellem.
Útjaik nagyon különbözôek voltak, és mégis közösek. A misztikus lét
alapja egy olyan forma, amelyet minden keresztény misztikusnál
megtalálunk. Úgy tűnik, a ,misztikussá levés' kezdete abban áll, hogy
az ember ,megszabadul' önmagától; megtörik a lét önmaga felé
visszahajló íve; az ember tudatára ébred az isteni jelenlétnek és
maradéktalanul átadja neki magát. Amilyen mértékben a lét túlad magán,
olyan mértékben növekszik Isten. A legmagasabb önátadásban egyesül a
lélek Istennel. Ezt az állapotot a misztikusok különbözô módon írják
le. Egyesek tárgyilagosan, szűkszavúan, mások ujjongva és képszerűen.
Egy azonban biztosra vehetô: A szellemi jelenségek megítélésének minden
szabálya szerint az emberi szellem ebben az állapotban éri el
legmagasabb beteljesedését. És mégis ugyanakkor valami ijesztô
történik: Minél behatóbban tapasztalja meg a misztikus Istent, annál
idegenebb lesz tapasztalatának. A legnagyobb immanencia radikális
transzcendenciát ,eredményez'. Isten misztikus ,leleplezôdése' az
áthatolhatatlan ,elrejtôzés' formáját ölti fel. Miközben belép a
misztikus észlelhetôség területére, utolérhetetlen visszavonultságba
tűnik el. A misztikus szelleme a talajtalanban, megfoghatatlanban és
elbágyasztóban lebeg. Megsemmisítôen közelít Isten a lélekhez. Minél
közelebb jön, annál elviselhetetlenebb lesz távolsága. Ez a lélek sötét
éjének tapasztalata. Az ember elveszettnek érzi benne magát. Isten
kárhozattá lesz. De a ,lélek elpusztításának' ebben a folyamatában
valami olyan megy végbe, ami a sötétséget határtalan bizalommá
változtatja. A sötétség túláradásában feltör a fény túláradása. Aki
Istent így veszíti el, megnyer mindent. Isten a misztikus
tapasztalatban mint sötétség jelenik meg, mert ô a fény túláradó
bôsége; mint halál, mert ô az élet túláradó bôsége; mint fenyegetés,
mert ô a szeretet túláradó bôsége. Ez a kereszt vakító sötétsége, az
Istentôl való elhagyatottság boldog istenközelsége. Isten sötétje
fényentúli fényének rejtjele. Így valósul meg az a nagy tény, amelyben
a misztikusok a misztikus lét végsô eksztázisát próbálják értelmezni: a
lélek jegyessé-válása, azaz az ember önmagává-válása az összeszedett
odaadásban, magáratalálása önmaga elvesztése által, végsô beteljesedése
önmagától való megfosztottságában. A lélek mint menyasszony szemléli
Istent[20].
  Az ,Isten-megérzés' ilyen idôtlen pillanatai után a misztikusok
visszatérnek az emberi hétköznapisághoz és beszélni kezdenek misztikus
tapasztalataik Istenérôl. Szent Ágoston azt mondja: ,,Aztán
felsóhajtottunk, és visszatértünk ajkunk beszédéhez, oda, ahol kezdôdik
és végzôdik a szó.''[21] Valami figyelemreméltó történik itt.
Színtelennek és semmitmondónak tűnik nekik minden, amit csak mondani
tudnak legbensôbb megtapasztalásuk Istenérôl. Bár a legszebb neveket
keresik ki számára, de ha egyszer megnevezni merészelték, mindjárt ezer
szót küldenek utána, hogy mintegy visszavonják ezt a merészséget.
Dadogni kezdenek. Szájuk mindjobban bezárul. Végül is szent némaságban
csöndesülnek el. Nazianzi Gergely tökéletesen fejezi ki a misztikus
tehetetlenségét, aki gyötrôdve próbál méltó istennevet találni:
  ,,Ó, te mindenen túli! Nemde ez minden, amit rólad mondani lehet?
Melyik himnusz nyelve hozzád illô? Semmi szó nem fejez ki téged. Mibe
fogóddzék a szellem? Hisz te minden értelmet fölülmúlsz. Kimondhatatlan
vagy; mert minden, amit ki lehet mondani, belôled származott. Minden
lény, akár beszél, akár néma, mind téged hirdet. Minden lény, akár
gondolkodik, akár nem, megdicsôít téged. A mindenség vágyódása, a
mindenség sóhaja mind hozzád száll föl. Minden, ami csak van, tehozzád
imádkozik, s hozzád küldi minden lény, melyet világod elgondol,
némaságának himnuszát. Minden, ami megmarad, általad marad meg. Általad
tartós a mindenség mozgása. Az összes lény célja te vagy. Te vagy
minden egyes lény. És mégsem vagy egyik sem közülük. Összességük sem
vagy. Téged illet minden név. De minek nevezzelek téged? Téged, akit
nem lehet megnevezni! Milyen égi szellem tud egyszer áthatolni a ködön,
amely az eget elrejti? Légy irgalmas! Ó, te mindenen túli! Nemde ez
minden, amit rólad mondani lehet?''[22]
  Tauler ,titokzatos sötétségrôl' beszél, amely megvakítja a lélek
minden érzékét és képességét. Ennek eredménye az, hogy a misztikus nem
tudja megmondani, mit tapasztalt az Istennel való egyesülés
állapotában[23]. Ruysbroeck ezzel szemben ,elképzelhetetlen fényrôl'
számol be, amely a lelket elvakítja és megfosztja képeitôl[24]. A
legjelentôsebb megfogalmazásokat azonban Ágostonnál, a misztikus
teológia atyamesterénél találjuk a misztikusok dadogásáról: ,,Akármit
gondol is az ember, semmi teremtett sem hasonló ahhoz, aki mindent
teremtett. Isten kimondhatatlan. Könnyebben tudjuk megmondani, mi nem,
mint hogy mi''[25]. ,,Mit mondjunk tehát Istenrôl? Mert ha valamit
mondani akarsz és már szavakba foglaltad, akkor az nem Isten. Ha fel
tudtad ôt fogni, akkor Isten helyett valami mást fogtál fel.
Semmiesetre sem az, amit te felfogtál. Hogy akarod tehát kimondani azt,
amit nem fogtál fel?''[26] ,,Mindent lehet Istenrôl mondani, de semmit
sem mondunk róla, ami méltó lenne hozzá. Semmi sem olyan mélyreható,
mint ez az ínség. Illô nevet keresel, és nem találod. Mégis megpróbálod
Istent valahogy megjelölni, és mindent megtalálsz.''[27] ,,Istent még
csak kimondhatatlannak sem lehet nevezni, mert még ezzel is mondunk
valamit. Így küszködünk a szavakkal: Amit nem lehet kimondani, az
kimondhatatlan, és amit legalább kimondhatatlannak nevezhetünk, az
végülis nem kimondhatatlan többé. Ezért jobb, ha elhallgatunk.''[28] Az
egyház kifejezetten vallja Istennek ezt a kimondhatatlanságát:
,,Hiszünk a felmérhetetlen és végtelen, változatlan és felfoghatatlan,
megfoghatatlan és megnevezhetetlen Istenben''[29]. Az elsô vatikáni
zsinat tanúskodik a ,,mérhetetlen és felfoghatatlan Isten'' mellett...
,,aki kimondhatatlanul fölötte áll mindennek, ami rajta kívül van és
elgondolható''[30].
  Istennek ez a kimondhatatlansága róla tett kijelentéseink különös
dialektikáját idézi elô. A szellem Istenre célzó dinamizmusa egy
konkrét kijelentés-összefüggésben kényszerül megvalósulni, különben
meghatározhatatlan és a szellem számára is végrehajthatatlan marad.
Ugyanakkor azonban az a veszély fenyeget, hogy az egész Istenrôl
kialakított kijelentés-rendszer mozdulatlan tárgyi szerkezetté
sűrűsödik és a kijelentés elnyeli az Istenre célzó szándékot. Ezért
kell nemet mondani a már kialakított kijelentés-rendszerre, amennyiben
az Istenre vonatkozik. Ez a tagadás föl szeretné adni Istenrôl tett
tartalmi kijelentéseinket és istenfogalmunkat állandó lebegésben akarja
tartani. Ezáltal a szellemet szüntelen önellentmondásba hozza. A
kijelentés és a kijelentés megtagadása közötti dialektikus mozgásban a
szellem túlemelkedik önmagán: Azáltal, hogy megéljük és átszenvedjük
Istenrôl tett kijelentéseink elégtelenségét, megnyílik ezeknek a
kijelentéseinknek mélyebb értelme. Csak az ilyen felülemelkedésben
gyűjti össze a szellem a már kimondott dolgok gyümölcsét és valósítja
meg tulajdonképpeni alapmozgását a minden kijelentés- viszonylatból
kiemelt Isten irányában. De eljön ismét a pillanat, amelyben ez a már
elmélyült kijelentés kezd újból szilárdulni, átláthatatlanná válni.
Ekkor feltétlenül új tagadó mozgásnak kell megindulnia. A szellem ismét
átszenvedi a kijelentés, tagadás és felülemelkedés dialektikus
folyamatát. Isten a véges szellem számára a ,,mindig nagyobbodó
Isten''. Máskülönben nem Isten. A véges szellem csak lebegô és önmagát
feloldó folyamatban tudja felfogni a mindig nagyobbodó Istent[31].
  Úgy tűnik tehát, hogy a dadogás, a tagadások és ellentétek halmozása
az ember legválasztékosabb beszéde Istenrôl. Istenképeink világosan
mutatják, hogy kell ezt érteni. Fény és sötétség, az ég magassága és a
szakadék mélysége, virágzó élet és kiégett sivatag, apa és gyermek,
király és koldus: mind egyformán alkalmas Isten megnevezésére[32]. Ez
egy általános emberi, sôt általános teremtményi jelenségre utal: Úgy
tűnik, az ember ,Isten megtapasztalásában' éri el a lét szélét és
határvonalát. Minden véges lénynek, még a tiszta szellemnek is kell,
hogy meglegyen ,Isten megtapasztalása' során ez a határélménye. A
végesség lényegével együtt jár, hogy a véges lénynek megvan a határa,
aminél végetér; a végtelennek mindig e határ túloldalán kell állnia,
vagyis ,egészen más'-nak kell lennie. Az ,egészen más' ott kezdôdik,
ahol mi bevégzôdünk. Vele mindig csak erôink végén, létünk legkülsô
szélén tudunk találkozni. Ahol már nem marad semmi a teremtménybôl, ott
kezdôdik az ,egészen-más' tiszta alakjában. A misztikus
istentapasztalat teoretikusai a létnek ezt a végsô helyét ,a lélek
alapjának', ,lélekszikrának'', ,a szellem csúcsának' nevezik. Ilyen
kifejezésekkel csak azt világítjuk meg, hogy Isten megtapasztalásában
az élô lét legkülsô határát érjük el, azt a helyet, ahol a létnek
valóban ,vége van'. Ha már most a véges szellemnek ez a határélménye
beszédben fejezôdik ki, akkor keletkezik az Istenrôl való dadogás. Ez
csak a teremtményi törékenységélmény átültetése a beszéd
törékenységébe. Az Istenrôl való dadogás tehát annak a kifejezése, hogy
egy embernek bensôséges istentapasztalata van és tudja, mirôl beszél.
Senkisem beszél jól Istenrôl. Senki, még a tiszta szellem sem tud
folyékonyan beszélni Istenrôl.
  Minden Istenrôl tett kijelentés végén azonban a hallgatás áll. A
véges szellem szótlanul omlik bele a kifürkész hetetlen,
megnevezhetetlen és távoli Isten karjaiba. Ez a hallgatás Istenrôl nem
valami negatív dolog, nemcsak egyszerű ,nem-beszélés', hanem valami
teljesen pozitív, ôseredeti; általa vesz részt az ember az egyedüli
Kezdetnélküliben. El kell hallgatnia a lélekben minden bizonytalannak,
véletlennek, a múlt minden emlékének és a jövô minden nyugtalanságának.
A Bölcsesség könyve írja le a teremtménynek ezt az Istennel való
találkozását: ,,Mély némaság borult mindenre, az éj elérte pályáján
útja közepét: ekkor leszállt, Uram, az égbôl, királyi trónusodról a Te
mindenható szavad'' (Bölcs. 18,14-15). Ebben a hallgatásban él a minden
kimondhatót teljesen felülmúló utalás a végtelenre. Tudatos osztozás ez
minden teremtmény Isten elôtti némaságában. Mikor az ember hallgatással
veszi körül a kimondhatatlant, még világítóbb lesz annak nagysága.
Minden életben eljön egyszer az idô, amikor el kell feledni a szavakat,
félretenni a neveket, megfordítani a tükröket, földileg megvakulni és
beleereszkedni a némaság veszélyes kalandjába. Csak akkor vesszük észre
igazán, milyen kicsinyesen, felületesen és jelentéktelenül, mily
semmitmondóan beszélünk sokszor Istenrôl. Hallgatás és dadogás a véges
szellem lényegi magatartása Isten elôtt. Azt jelzi, hogy az emberben a
Feltétlen jutott hatalomra.
  Az Istenrôl szóló emberi beszéd e rövid elemzése után ismét Jézus
alakjához fordulhatunk. Hogyan beszélt a názáreti Jézus Istenrôl? Jézus
beszédjének ,hogyan'- ja radikális ellentétben áll minden
töredékességgel, görcsösséggel, minden dadogással. Istenrôl való
beszéde töretlen természetességgel forrásozott egy bensôséges
istentapasztalat mélyébôl. Úgy beszélt, mint akinek kifejezésmódja
sohasem változott: beszédében semmi sem érezhetô abból az
átalakulásból, ami a misztikusokat jellemzi az Istennel való
egyesüléshez való áttörésük elôtt, illetôleg után. Majdnem teljesen
lehetetlen mindezt tanulmányunk keretein belül megmutatni. A példákat
tetszés szerint lehetne szaporítani; semmiképp sem lesz kimerítô az
ábrázolás. Tulajdonképpen ebbôl a szempontból is újból figyelmesen át
kellene olvasni az evangéliumot, hogy felvillanjon Jézus beszédének
csodálatos egyszerűsége. Megpróbálunk mégis néhány utalást adni. Így
legalább érvelésünk értelmének iránya tisztázódik.
  Elôször talán azt kellene megjegyeznünk, hogy Jézus nem siette el
igehirdetését. Gondoljuk csak meg a következôket: Legföljebb négy éve
volt csak munkálkodására fa minimális feltevés szerint nem egészen két
ive)[33]. És egyáltalán nem is ,használta ki' ezt az idôt. Hosszú
órákat töltött el magányos imában vagy vándorlásokban, vagy egyszerűen
barátai körében. Élete nem annak a nyugtalanságnak, türelmetlenségnek
és féktelenségnek jegyében folyt le, mint azoké, akik a megvilágosodott
magányból visszatérve Istenrôl szerzett tudásukat szétviszik az emberek
közé. Életének alapmagatartása a higgadtság volt. Igehirdetése nem volt
hajszolt és támadó, valójában nem is merész és nem is félelmetes --
csak teljesen higgadt. Jézus perében világosan érvényesült ez a roppant
higgadtság: Jézus nem a valláshirdetôk nagyszerű pátoszával harcolt, és
vereségében sem mutatott semmi kétségbeesést. Ez ismét csak higgadtság:
mintha ez az ember nem is a mi emberi szituációnkat osztotta volna meg.
  Ha igehirdetését stilisztikai-formai szempontból vizsgáljuk, rögtön
feltűnnek a példabeszédek. Példázatokban be szélt; ez volt Istenrôl
való beszédének tipikus módja. Az Evangéliumban több mint hetven
parabolát találunk Jézustól. Egyesek, jóllehet minden valószínűség
szerint hitelesek, nincsenek az evangéliumokban följegyezve[34]. Az
Isten megtapasztalása nyilvánvalóan nem szolgáltatta ki Jézus lelkét a
képnélküliségnek. Sôt ellenkezôleg. Számára a világ átlátszó lett. Mint
Isten hasonmása tárult fel elôtte. De a világnak ez az Istenre irányuló
áttetszôsége Jézus számára csöndes, nyugodt és tökéletesen pátosztalan
folyamat volt. Az élet legegyszerűbb eseményeit választotta ki ezekben
a példázatokban. ,,Minden Istenrôl és Isten országáról beszél neki: az
ég madarai és a mezô virágai, a zúgó víz és a fakó villám, az érô szôlô
és az eltévedt juh, a kovászt dagasztó asszony és az éjjeli tolvaj,
királyok és rabszolgák, gyermekek és koldusok, katonák, cédák, bérlôk,
papok, pásztorok és kereskedôk. A valóság tarka telije, a természet és
az élet gazdagsága, minden beszélni, zengeni és csengeni kezd. Minden
látható szóvá lesz, amely által a láthatatlan Isten beszél az emberhez.
Így lesz látható a láthatatlan és hallható a hallhatatlan. A
hasonlíthatatlan megnyilvánul a hasonlatban[35]. Ez a példázatokban
való beszéd Jézusnál egészen nyugodt és tisztult volt. Töretlen
természetességgel használta ôket és nem azért, mert beszédében küzdött
a kifejezésért, s veszôdséges útján valami kézzelfoghatónak
biztonságába akart visszahúzódni. Példabeszédei a hallgatónak, nem
pedig a beszélônek szolgálatában álltak: Jézus, amikor akarta, enélkül
is világossá tudta tenni kinyilatkoztatását: ,,Most nyíltan beszélsz és
minden hasonlat nélkül'' (Jn 16,29). Jézus szavai erôteljes
higgadtsággal fakadtak egy olyan személyi középpontból, amely az
Istennel való közösségtôl nem robbant szét, hanem nyugodtabb, világhoz
közelibb, egyszerűbb és összpontosultabb lett. A példázatok nyelve
valami megrázót nyilvánít ki nekünk: itt valaki egyszerűen és jól
beszél Istenrôl.
  Azok a szavak, amelyeket Jézus a csodatételeknél mondott, különös
figyelemre méltók. Minden idôk csodatevôinek beszéde hatalmas pátosszal
teljes. De ez csak egy mélyebb folyamat kifejezése: A csodatevô, aki
maga sokszor gyarló ember, egzisztenciájának legszélére merészkedik,
hogy onnan, az azon-túllévô birodalmából földöntúli erôket hívjon elô.
Azt most hagyjuk függôben, hogy magát a csodát miként kell megítélni és
megmagyarázni[36]. Számunkra most csak a folyamat lelki struktúrája
érdekes. Íme egy példa arra, hogyan beszél a csodatevô általában. Illés
próféta tűzcsodájánál így imádkozik: ,,Uram, Ábrahám, Izsák és Jákob
Istene, nyilatkoztasd ki ma, hogy te vagy Izrael Istene, és én a te
szolgád, és hogy a te parancsodra cselekszem mindezt. Hallgass meg,
Uram, hallgass meg, hogy megismerje a nép: te vagy, Uram, az igaz Isten
is ismét megtérítsed szívüket'' (Kir 18,36-37). Ez a drámai beszéd
tökéletesen megfelel a szokatlan cselekmény belsô logikájának. Jézus
csodatevô szavai azonban egészen másként hangzanak. Itt egy ember olyan
egyszerűen és biztosan beszélt, mintha ô lenne a legfôbb tekintély:
,,Fogd az ágyadat és menj haza'' (Mk 2,11); vagy: ,,Lányka, mondom
neked, kelj föl'' (Mk 5,41); és ismét: ,,Akarom, tisztulj, meg!'' (Mk
1,41). Ez a beszéd egyértelműen mutatja: Ez az ember nem valósította
meg csodatetteiben a földöntúli szférájába való betörésnek föntebb
említett struktúráját, hanem már kezdettôl fogva ebben a szférában
állt, különben nem tudott volna ilyen megrázó higgadtsággal beszélni.
  Ugyanezt az egyszerűséget, higgadtságot, sôt magátólértetôdést
látjuk, ha Jézus Istenhez beszél. Biztos, egyszerű, mondhatni szűken
mért szavakat használt. Imái így hangzottak: ,,Atyám, hálát adok neked,
hogy meghallgattál'' (Jn 11,41); ,,Atyám, ha lehetséges, múljék el
tôlem ez a kehely. De ne amint én akarom, hanem amint Te'' (Mt 26,39);
,,Atyám, akarom, hogy akiket nekem adtál, mindig velem legyenek'' (Jn
17,24). Ez az ember elfogulatlanul állt Isten elôtt; nyíltan és
fesztelenül beszélt Atyjával; olyan természetességgel, mint akinek
öröklött joga van rá, hogy ott legyen és beszéljen vele, mint aki
félelem nélkül tud Isten arcába nézni és nem elôírt beszédmóddal kell
hozzá közelednie. Szabadon és örömmel állt Isten elôtt. Ennek a
názáreti embernek Istennel folytatott beszéde egy új imamód nyílt
létterét teremtette meg, a szó új hatalmasságát. Ebbôl a hatalomból
érezhettek meg valamit azok az emberek, akik csodálkoztak Jézuson,
,,mert szavának hatalma volt'' (Lk 4,32).
  Tanításából is az egyszerű természetességnek ugyanez a hatalma áradt.
Hallgatói emiatt megrendültek, vagy olykor bosszankodtak is.
Nyilvánvalóan mély aránytalanság uralkodott külsô megjelenése, egyszerű
származása és hatalmat sugárzó beszéde között: ,,A helybelieket
tanította a zsinagógában. Azok meglepôdve kérdezgették: ,Honnan van
ennek a bölcsessége és csodatevô ereje? Nem az ács fia ez? Anyja nem
Mária? Testvérei nem Jakab, József, Simon és Júdás? És nôvérei, ugye
azok is itt élnek köztünk? Honnan van hát mindez?' -- és
megbotránkoztak benne'' (Mt 13,54-60). Tanításában olyan újfajta
biztonság nyilvánult meg, amelyet hallgatói még soha nem észleltek:
,,Ezzel Jézus befejezte beszédét. A nép álmélkodott tanításán, mert úgy
tanított, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók'' (Mt
7,28-29). A szónak ez a hatalma nyugtalanította ellenségeit: ,,Mikor a
fôpapok és az írástudók értesültek errôl, azon tanakodtak, hogyan
tegyék el ôt láb alól. Féltek ugyanis tôle, mert az egész nép
lelkesedett tanításáért'' (Mk 11,16). Megpróbálták e hatalom eredetét
kimutatni: ,,Miféle hatalommal teszed ezeket? Ki adta neked a hatalmat
ehhez?'' (Mt 21,23).
  Aki már próbált valaha egy kétségektôl gyötört vagy megzavarodott
embernek az élet legmélyebb kérdéseiben felvilágosítást adni,
megrendülten áll ez elôtt a fiatal ember elôtt, aki olyan egyszerűen
tudott beszélni az embernek Istennel való kapcsolatáról, az Atya
rejtett határozatairól, az isteni élet titkairól. Az a gondolat kísérti
az embert, hogy talán nem is tudja, mirôl beszél, hogy állításai
gyanútlanok és ô maga határtalanul naiv. De mindez nem áll. Egyetlenegy
gyanútlan-naiv ember sem tudja nekünk ilyen találó biztossággal
megmondani, mi a jó, miben áll a tökéletesség, mi az Isten országának
lényege, mi az összefüggés idôbeli cselekvés és örök jutalom között, ki
boldog és ki nem, hogyan értelmezze az ember Isten jóságát, irgalmát,
is így tovább. Nem akarjuk itt a példákat szaporítani. Egy egész
újszövetségi teológiát lehetne felvázolni velük. De ez semmiképpen nem
célunk. Csak arra akarunk rámutatni, hogy ilyen egyszerűség az ,isteni
dolgokban' a belsô élet hallatlan tökéletességét követeli meg. Olyan
megismerés mutatkozik be itt, amely Istennel való meghittség, olyan
bölcsesség, amely a valóságot szakadatlanul Istenbôl kiindulva, ôbenne
és hozzá való viszonyában tekinti. Beszédének szűkszavúsága a lét
legvégsô egyszerűségéig emelkedett. Egész különös elevenség van ebben,
mélységes konnaturalitás az Abszolúttal. Létrokonságból származó tudás
ez az isteni dolgokról: ez itatta át minden egyes felismerését, és
ebbôl kifolyólag beszédét is. Végül is olyan Isten iránti odaadásnak
kell emögött lennie, amely az istenit pozitív mivoltában az emberek
közelébe hozza, és amelyben egy ember az Abszolútnak hasonmása lesz,
tehát végsô elemzésben csak mély rokonság, egyesülés lehet Istennel.
  Ezzel azonban elemzésünkben eljutunk ahhoz a ponthoz, amelynél Jézus
életének belsô logikája szétfeszíti emberi kategóriáink keretét.
Láttuk, miként szolgáltatja ki az Istennel való egyesülés az emberi
lelket a képnélküliségnek, az ürességnek, miként pusztítja el
úgyszólván a lét erôit, hogyan válik sivataggá a lélek egész vidéke, és
hogy ez a pusztulás az ember Istenrôl szóló beszédét összezavarja,
töredékessé és dadogóvá teszi. Itt azonban olyan ember áll elôttünk,
aki annak ellenére, hogy mélységesen tudatában van Istennel való
egyesülésének, nem mutatja semmi jelét az Abszolút elôtti teremtményi
töredékességének Emberi, sôt általános teremtményi pszichológiánk
eszközei Jézus létének magyarázatában felmondják a szolgálatot.
  Mert hogyan tud egy érett ember, aki becsületesen éli embervoltát,
más embereket létének hatalmával így nyugtalanítani, anélkül, hogy
saját maga is belülrôl nyugtalan lenne? Hogyan tud egy ember, aki még
soha nem tört át a végsô titokhoz fájdalmas keresés, megrázkódtatások,
átalakulások és vereségek árán, más embereket elvezetni ehhez a
titokhoz? Hogyan tud egy ember a végsô igazságokról ugyanazzal a
világossággal, bensôséggel és nyugalommal beszélni tevékenységének elsô
napjától az utolsóig? Honnét vesz egy ember erôt ahhoz, hogy más
emberek üdvösségének útját meghatározza, számukra örök sors legyen? Aki
már egyszer megkísérelt más ember egzisztenciájában szavával
világosságot teremteni, másoknak utat mutatni, keresô és szenvedô
emberek segítségére lenni a lét sötét és kusza birodalmában, az tudja,
mennyi bensô nyugtalansággal, aggodalommal és bizonytalansággal jár
mindez. Hogy milyen mélyen részesül az ember annak szenvedésében és
ínségében, akinek segíteni akar, azt csak azok tudják megmondani, akik
egyszer egész szívükbôl nyújtották ezt a segítséget. Minden
valószínűség szerint hallgatni fognak róla, de bizonyára fáradság
nélkül megértik, mit jelent az, amit itt olyan fáradságosan
körülírtunk. Ezek a segítôkész emberek gyakran éppen akkor nem találják
az igazi szavakat, amikor a másiknak leginkább szüksége lenne rájuk. Az
ilyen tapasztalatokat bizonyára át kell szenvedni; bensôségesen meg
kell élni, amint a másik szüksége torkunkat szinte fojtogatja, amint
elhatalmasodik rajtunk a kétségbeesés egy olyan ember láttán, aki
könyörögve vár segítségünkre, és ezt a segítséget éppen most nem tudjuk
megadni neki, mert nem találunk hozzá szavakat. Ha az ember ilyen
pillanatokban Jézusra gondol, aki a szenvedôket néhány egyszerű szóval
meg tudta szabadítani bajuktól, aki nyugodtan meg tudta mondani, hogyan
találhatjuk meg létünk ziláltságából a fény felé vezetô utat, aki
teremtményi létünknek az Abszolúttal szembeni fenyegetettségét, szinte
halálthozó ínségét ,higgadtan' bírta ki, akkor éli meg, hogy ez a
názáreti ember végtelenül több volt, mint mi vagyunk; benne olyasmi
uralkodott, amit mi sohasem tudunk elérni. Ô nyugodtan és jól beszélt
Istenrôl nekünk szegény embereknek, mert ô maga volt az Isten. Így
értjük meg azon emberek szavának mély értelmét, akiket a fôpapok és
írástudók megbíztak Krisztus tôrbecsalásával és megbízóikhoz
visszatérve azt mondták: ,,Ember így még nem beszélt!'' (Jn 7,46)
  Azok a gondolatok, amelyekre itt utalunk, átvezetnek a következô
elmélkedéshez. Most feltesszük a kérdést: hogyan valósította meg Jézus
életében az irgalmasságot, ezt a talán legnehezebb és az emberi
szeretet erejét a leginkább elhasználó magatartást.
========================================================================
Az irgalom


  Az irgalom az emberi szív egyik legnagyobb cselekedete. Forrása a
szeretet. Ha a szeretet egy emberben igazán ,mély' lett, azaz egész
testi- lelki létét birtokába vette, akkor egyúttal kiszolgáltatta a
szenvedésnek. Meglepô gyorsan veszik észre az emberek a szív
önzetlenségét és nyíltságát. Az önzetlen szeretetnél segítséget és
fôleg emberi meleget keresnek: az éhesek táplálékot, a szomjasok italt,
a mezítelenek ruházatot, az idegenek hazát, a rabok kiváltást, a
betegek támaszt, a haldoklók segítséget, az igazságtalanok türelmet, a
tudatlanok tanítást, a szomorúak vigasztalást és minden ember, élôk és
holtak, imát. Általában így nevezik meg az irgalmasság hét
cselekedetét. Bennük láthatóvá válik egzisztenciánk minden ínsége[37].
  Ezt a nyomorúságot magunkra venni szenvedéssel, néha
elviselhetetlenül nehéz szenvedéssel jár. Mások ínsége jobban felôröl
minket, mint a saját szenvedésünk. Létünket jobban veszélyezteti mások
gyengesége, mint a saját magunké. A szenvedô ember tehetetlensége néha
túlságosan nagy. Fájdalomszántotta arccal jön hozzánk valaki, és mi
tehetetlenül állunk vele szemben, anélkül, hogy segíteni tudnánk. Hátra
van még ekkor az irgalmasság legvégsô cselekedete, amelyet nem lehet
egyszerűen a többi hét mellé állítani, mert ez maga minden irgalomnak
alapja: ha a fájdalom valóban mélyre hatol, sokszor nem lehet másként
segíteni, mint hogy az ember egyszerűen ,együttszenved' a másikkal. Az
egyetlen, amit még tenni lehet: szélesre tárni a szívet, hagyni, hadd
áradjon bele a más fajdalma, és kitartani ebben az együttszenvedésben
mindaddig, míg a szenvedô megkönnyebbültnek érzi magát, mert egy
szeretô szív együtt viseli vele kínját. Aki azt hiszi, könnyű kitartani
a szeretetben eddig a keserű végig, vagyis a szeretetet legsajátosabb
cselekedetünkké tenni, annak még nincs fogalma az emberi szeretet
legmélyérôl. Szeretnénk most elôször fenomenológiailag megvilágítani az
irgalom lényegi alkatát, és azután a második részben felfedezni a
názáreti Jézusban ezt az irgalmat. Eközben felragyog majd elôttünk
Jézus teljesen más-volta.
  Az ,irgalom' szó, mint mindazok, amelyek valami végsôre utalnak,
vallási eredetű. Ezért nagyon hasznos, ha visszanyúlunk gyökereihez és
feltesszük a kérdést: milyen emberi tapasztalatok sűrűsödtek össze a
különbözô szóalakzatokban a vallástörténet évezredei alatt. A héberben
elég gyakran használták az irgalomra a ,rahamim' kifejezést. Ez a szó
nyilvánvalóan az anyaölt jelent ,rehem' többes száma. ,Rahamim' tehát
azt az összetartozást jelöli, amely az anyaság birodalmában terem:
összetartozás egy tehetetlen lénnyel, akinek élete teljesen tôlünk
függ. Arra az érzésre utal, amelyet az anya érez teste gyümölcsével
szemben, tehát olyan szeretetre, amely lényegileg gyengéd. Melegség,
közellét, bizalmasság, létközösség: ilyen fogalmak járnak együtt ezzel
a szóval. A késô zsidó és ôskeresztény irodalom görög szövegeiben
sokszor használják a bensôbôl fakadó irgalmasságra a ,splagchna'
szóképet, amely a test belsejét, a zsigereket jelenti. Ebben a szóban
hasonló jelentés csillog, mint a héber ,rahamim'- ban. A ,splagchna' az
egész emberi személyiséget jelöli, a legmélyebb meghatottság és
megragadottság állapotában. Pálnál ugyanez a szó az embernek azt a
képességét jelenti, amellyel saját magát át tudja engedni a szeretet
elragadtatásának, vagy egyszerűen a szeretô embert[38]. A latin szó:
,misericordia' és annak germán tükörfordítása: ,Barmherzigkeit', az
irgalom megjelölésére egy kissé különbözô képet, a szívét használja.
,Irgalmas szívű' az, akinek ,szíve van' a másik baja, nyomorúsága és
ínsége iránt. Az összemberiség ôsszava: a ,szív', a személy legôsibb és
legbensô központját jelöli, a lénynek végsô egységét, forrását
mindannak, ami az ember és amit cselekszik. A ,szív' tehát nemcsak a
konkrét ember összfoglalata, hanem cselekvésének, egzisztenciális
alapmagatartásának eredete is. Az ember érzületét jelzi: hogyan
vélekedik egyáltalában más emberekrôl, az életrôl és a létrôl. Eszerint
tehát ,irgalmas' az, aki személyének ezt a legbensô középpontját
kitárja a másik fájdalmának és nyomorának -- és ezt az egzisztenciális
nyíltságot mint maradandó érzületet hűségesen megvalósítja.
  Már ezekbôl a gyér utalásokból is az emberi irgalom három lényeges
tulajdonsága mutatkozik meg. Az irgalom (elôször) a szeretet képessége
arra, hogy a másik baja bensôleg megragadjon minket; (másodszor) az a
készség, hogy a szenvedô lénnyel létegységre lépjünk és (harmadszor) az
az akarat, hogy a szenvedôvel ebben a létegységben tevékeny hűségben
kitartsunk. Próbáljuk meg az irgalomnak ezt a három tulajdonságát a
megadott sorrendben röviden kommentálni.
  Az irgalom a szeretet képessége arra, hogy a másik baja bensôleg
megragadjon minket. Az emberi szeretet mélyén lényegként lakozik valami
bensôség; ebbôl kiindulva találkozunk a tehetetlennel, ebben
visszhangzanak mintegy a szenvedôk segélykiáltásai. A más fájdalma
saját lényünkben ott érint minket, ahol az ,lényegivé' lesz, azaz
legôsibb középpontjában. Ha az önzetlen szeretet szemével nézünk az
emberekre, akikkel találkozunk, akkor hétköznapi biztonságuk álarca
mögött leleplezik valódi arcukat. Elhatalmasodik fölöttünk minden ember
minden fájdalmának megsejtése; megérezzük életük mélyén a súlyos
gondot, a csalódást, a keserűséget; összetörtségüket és kicsinységüket
hordják magukban, és valami halk, csodálkozó sírást, azoknak a
gyermekeknek sírását, akik nem tudják felfogni, hogy az ember fájdalmat
okozhat nekik. Az ilyen pillanatokban hirtelen ijedség támad reánk: Mi
lenne akkor, ha ezek az emberek ránk akarnák rakni terhüket; ha a mi
kezünkön akarnák magukat felhúzni sötét mélységeikbôl! Ezt nem bírnánk
elviselni, tönkremennénk bele. Hiszen micsoda szörnyű terhet
képviselnek az emberek! És milyen rémes veszélynek teszi ki magát
szeretetével az ember! A szeretet boldogtalansága az, hogy magával
ragad minket minden szenvedés. Itt megsejtjük Louis Aragon híres
költeményének mélyen emberi értelmét: ,,Il n 'y a pas d'amour heureux''
(nincs boldog szeretet). Nem létezhetik boldog szeretet olyan világban,
ahol a szeretetnek és a szenvedésnek együtt kell élnie, hiszen a
szeretetnek lényegénél fogva készen kell lennie arra, hogy megragadja a
másik szenvedése. A szeretô szívnek barát minden idegen, kitaszított és
hazátlan. A görög nyelv világosan kifejezésre juttatja ezeket a
titokzatos összefüggéseket: ,xenos' jelentése egyszerre ,az idegen' és
,a barát'. Az emberek iránti igazi szeretetet mérhetetlenül
felháborítja a szenvedés és minden, ami szenvedést okoz: az embernek
ember általi kizsákmányolása, az az állapot, amelyben saját maguktól
elidegenített, nyomorult sorsban tartott embereket megfosztanak igazi
valójuktól, sôt még álmaiktól is. A szeretet ismeri a szent haragot:
haragszunk a szenvedésre és arra, ami szenvedést okoz..
  Az irgalom készség arra, hogy a szenvedô lénnyel létegységre lépjünk.
Saját létünkben mintegy szakadás keletkezik a szeretet által.
Felrobbantja önmagunk határát és engedi, hogy a másik belépjen bensô
szféránkba. A másik ember a szeretetben énemmé lesz. így az ô baja is
saját létemmé válik. Saját nyomorúságom mellett az ô törékenységét is
viselnem kell. Minden ütés, amely ôt éri, az én szívemet is találja. Ez
a legalapvetôbb segítség, amelyet a szeretô ember a szenvedônek
nyújtani tud: magára vállalja a létközösséget vele, és ezzel az idegen
szenvedés minden ínségét. A másik sikertelenségét, betegségét
fáradtságát, mindent elszíntelenítô kedvetlenségét, a ránehezedô
gondokat, a veszôdést, amely kiüresíti. A szeretô ember egyesül
mindazzal, ami a szenvedôben a szenvedés hatására történik.
Szorongatottságával, kiúttalanságával és a sötétséggel, amely létére
borul. Bizonytalanságával, elhagyatottságával, sôt tompultságával,
megzavarodottságával. Belsô feloszlásával: azzal az állapottal,
amelyben már nem tudja az ember, hová forduljon; a lét legbenseje
szinte csupasz és védtelen lesz; a világnak eddig oly biztos
vonatkozásai meglazulnak; a kétségbeesés tompa kiáltással térdre rogy;
az ember a pillanat sodrásába és a szétszórtságba menekül, hogy
megszabaduljon saját magától; nagy erôvel érvényesül létünk
szívszorongató szűkössége, határoltsága, gyöngeségei és hibái, és a lét
ereje szinte megtörik. A szenvedésnek ezt az állapotát a szeretô ember
sokszor teszi saját szituációjává. Sôt sokszor úgy tűnik, mintha a
szeretônek még többet kellene viselnie a fájdalomból, mint magának a
szenvedônek, mivel ô világos öntudattal szenved, míg a másik, a
szenvedéstôl már elfásulva és szinte érzéketlenné válva, csak elvisel.
A szeretô ember sokszor éppen az alatt szenved, amit a másik már meg
sem tud érezni. Csak késôbb fedezi fel a másik, hogy mit tűrtünk el
érte, hogy feldúlta lelkünket és mintegy kiszolgáltatott a halálnak.
Ezeket az összefüggéseket különösen szépen ábrázolja Gertrud von Le
Fort csodálatos regényében: ,Der Kranz der Engel' (Az angyalok
koszorúja). Veronika kedvesének, Enzionak egész Istentôl való
elhagyatottságát átszenvedi, míg az utóbbi ezt már nem is érzi. ,,Egész
bensô emberségemnek pusztulása zúdult rám feltartóztathatatlanul. Mint
értéktelenné vált pénz darab olyan silánynak tűnt hirtelen bensô
birtokom minden kincse. Keresztény hitemet szörnyűségesen tehetetlennek
éreztem; átéltem névtelen egyedüllétét, sôt elveszettségét, és
mindenütt ennek az egyedüllétnek és elveszettségnek bebizonyosodását
láttam.... Úgy éreztem, mintha idegen szívet hordanék keblemben,
amelyen sem Istennek, sem magamnak nincs hatalma: ki voltam
szolgáltatva ennek az idegen szívnek... Olyan volt ez, mintha most
minden, de minden ellenállás nélkül belém hatolhatna. Éreztem, ahogy
személyem határai mindinkább roskataggá lettek. Bensômben mindenütt
hasadékok nyíltak, már semmi sem maradt bennem szilárd. Úgy tűnt,
mintha létem csupa apró darabkára törne szét, puszta észrevételek
halmazának láttam magam, mintha nem lennék egyéb, mint egy számomra
idegen és ellenséges világnak mezítelen, védtelen tükre... Mintha
megszámlálhatatlan felbomlott lény hangtalan áradata töltene be és
borítana el mindent. A világ mintegy eloldódott az embertôl, vad,
névtelen erôk szédítô játéka velem... Ledôltek személyiségemnek utolsó
védôbástyái, a gonosz hatalmak gátlás nélkül törtek rám és testem-
lelkem egyformán pusztulásba rántották. Természetes, hogy az orvosok
tehetetlenek voltak -- hogyan is menthetett volna meg emberkéz? Hiszen
már nem ott voltam, ahol embernek még hatalma van; az ember uralmának
vége szakadt... Hallottam, amint mind közelebb hullámzott a tűz lángja
és moraja. Senki sem tartóztatta föl -- senki nem tudta föltartóztatni,
mert már nem volt ember a földön. Már csak a végsô, borzasztó
egyedüllét volt''[39]. Ennek a nagy költeménynek egyedülálló szépsége
talán éppen abban rejlik, hogy azt a legvégsôt és legkeserűbbet mutatja
meg nekünk, amit egy szeretô a szeretett lényért magára tud venni:
Veronika Enzioval létegységre lép, magába engedi hatolni annak sötét
zavartságát, ô maga szenvedi végig szenvedését, és így megváltja
mintegy saját akarata ellenére. Az emberi irgalmasságnak hallatlan
csúcspontját festi meg ez a költemény.
  Az irgalom az az akarat, hogy a szenvedôvel való létegységben
tevékeny hűséggel kitartsunk. Csak az imént ábrázolt létegység teszi
lehetôvé a vigasztalást. Az a beteglátogató, aki csak ,kívülrôl'
vígasztal, azaz a betegnek épületes és sztereotip beszédeket tart, még
súlyosabbá teheti a beteg állapotát, lázadásra és ellenállásra
ingerelheti. A beteg az ilyen vigaszt sokszor gúnynak érzi: ,,Azért
mondod ezt nekem, mert el sem tudod képzelni, milyen rettenetesen
szenvedek, mert fájdalmam nem a tiéd. Csak akkor lenne jogod
vigasztalásomra, ha úgy szenvednél, mint én, vagy ha legalább velem
együtt tudnál szenvedni'' A szenvedô vigasztalójának tehát elôször
magává a szenvedôvé kell válnia[40]. És ha ekkor mondja a vigasz
szavait, akkor azok már nem kívülrôl jönnek, hanem ,belülrôl'. A
vigasztaló beszédet csak igazi létegység alapján lehet elviselni. Akkor
nem egyszerűen ,a szenvedés'-rôl beszél az ember, hanem ,a te
szenvedésed'-rôl, amely kölcsönös szeretetünk által ,az én
szenvedésemmé' lett. És egyáltalán sokszor elég már az, ha a szeretô
ember a szenvedôre tekint, megfogja kezét, vagy csak mellette marad,
tolakodás nélkül és egyszerűen. Jelenlétében nyomorúságom nem emésztô
többé; új támasztékot találok a létben, átváltozik a világ körülöttem;
sorsom hirtelen más lett, nem vagyok többé bezárva kiúttalan helyzetem
szűk határai közé; új világot teremtett számomra, igen, új életre
támasztott, annak ellenére, hogy állapotomban talán nem is változott
semmi. Ez ,teremtô jelenlét', ebben valósul meg az igazi vigasz. Aki
azonban ilyen módon mer vigasztalni, annak vállalnia kell odaadásának
következményeit: azt, hogy teremtô jelenlétét mindig megismétli, vagyis
megköti azt a kemény és magát létünket felemésztô emberi kapcsolatot,
amelyet hűségnek hívnak. Nem vállaltuk magunkra a más szenvedését, ha
csak egyszer hordoztuk vele együtt. Ha mégis így cselekszünk, akkor nem
vigasztaljuk meg, hanem becsapjuk és csak növeljük kínját. A szenvedés
csupán az életben való idôbeli kiterjedése által lesz valódi. Csak
akkor kezd hatni egész romboló erejével, akkor kezd benyomulni a
létezés mélységeibe, megmérgezni az élet forrásait és szétmorzsolni az
egzisztencia minden rostját. Az embernek ezt a lassú felbomlását
megélni vele együtt, és közben mindig újonnan teremtô jelenlétet
ajándékozni neki: bizonyára ez az irgalom legkeményebb követelménye.
Megtenni ezt, akkor is, ha már belsô lendületünk nem ragad magával, a
legvégsô fáradtság és kedvetlenség állapotában, akkor is, ha lelkünk
mélyén lassan undor gyülemlik fel, ha létünk a szeretet állandó
erôfeszítése miatt mindjobban elszíntelenedik, ha szívünk elbágyad,
mivel a szenvedô már nem képes a viszontszeretetre és életünket
sértésekkel mérgezi, sôt lassan tönkreteszi, -- mindezt már nem teremtô
jelenlétnek hanem ,teremtô hűségnek', az irgalmasság teljességének
hívják. Ez a hűség végtelenül túlhaladja az elôírhatóság határát. Nagy
türelmet, végsô önzetlenséget, tévedhetetlen szeretetet és
mindenekelôtt csendes, szelíd alázatot követel. A leghűségesebb szívek
egyúttal a legalázatosabbak. Elajándékozzák saját létüket, egészen
addig, míg végül nem marad szinte semmijük.
  Az emberi könyörület e sietôsen felvázolt formája az irgalmasság
legvégsô követelését mutatja meg nekünk. Eddig nem mondtuk ki ezt, bár
már mindenütt utaltunk rá. Az irgalom sajátos jegye az, hogy abszolút.
Lényegénél fogva mindig a lehetôség határáig kell elmennie. Mindig az
emberi szenvedés tökéletes megszüntetését célozza. A szeretô ember
semmi körülmények között sem akarja, hogy a szeretett lény szenvedjen.
Nem tud beletörôdni ebbe. Nem szabad, hogy tönkremenjen az az ember,
akit én szeretek. Hiszen a szeretet nem más, mint a szeretett lény
föltétlen igenlése, mindazzal a lehetôséggel együtt, amit magába zár. A
szeretet kimondja a szót: Légy! Bontakoztass ki mindent, amit léted
jelent; légy szebb, dicsôbb, hatalmasabb, mint amilyen már vagy; egy
világ vagy számomra, nélküled nekem a világ nem lenne világ; te örökre
megmaradsz. Pusztuljak el én, ha úgy hozza a sors, de te élj, örökké!
Ez a szeretet valódi szava. Gabriel Marcel színdarabjában: ,Le mort de
demain', ezt a mondatot mondja ki az egyik szereplô: ,,Aimer, c'est
dire: Toi, tu ne mourras pas''. Az emberi szeretet minden
cselekedetében magába foglalja, föltételezi és igenli a
halhatatlanságot, akár kifejezetten tudjuk ezt, akár nem[41]. Ez az a
pont, ahol a szeretet eléri végsô feltétlenségét. A szeretett lénynek
ebbôl a feltétlen igenlésébôl folynak az irgalom egyes cselekedetei.
Mindent meg akarok akadályozni, ami a szeretett lény örök megmaradását
kérdésessé tehetné. Az emberi segítés lehetôségeiben természetesen
vannak fokozatok. De még ott is, ahol embererô már nem tud segítséget
nyújtani, érvényes marad a segíteniakarás feltétlensége, sôt itt éri el
végsô mélységét. Aki valaha -- ha csak egyetlen egyszer is -- átélte
egy ember kétségbeesését a szeretett lény szenvedése miatt, például egy
anyáét gyermekének halálos ágya mellett, az elôtt közvetlen
evidenciával világosodnak meg a mondottak.
  Véleményünk szerint ez az irgalom lényege az emberi tapasztalat
szférájában. Most még az a feladatunk, hogy az emberi irgalom fogalmát
Jézusra alkalmazzuk. Ha ezt megtesszük, valami különös történik.
Elôször úgy tűnik, hogy az emberi irgalom imént kapott képe Jézus
alakjában is megtalálható. Igen, ô irgalommal teljes volt. Sôt irgalma
döbbenetessé fokozódott. A csoda jelensége mutatkozott nála. így
segítési lehetôsége határtalanná tágult. Hogy honnan voltak ilyen erôi,
azzal itt még ne foglalkozzunk. A csoda jelensége, amelyet máshol is,
például e ószövetség óriási vallásos alakjaiban is megfigyelhetünk, itt
csak annyiban érdekel minket, amennyiben az emberi személy
segítôerôinek lényeges fokozódását jelenti[42]. A második -- különös és
megfoghatatlan -- dolog azonban ez: Annak ellenére, hogy lényegesen
fokozott segítô erôi voltak, mégis határt szabott segítésének. Ezt a
jelenséget az emberi irgalom lényegébôl kiindulva nem lehet megérteni.
Ez az ember, a názáreti Jézus, nyilvánvalóan oly erôkkel rendelkezett,
hogy meg tudta volna szüntetni azoknak a tehetetlen embereknek
szenvedését, akiket szeretett. Ezt a lehetôséget azonban -- néhány,
viszonylag kevés esettôl eltekintve -- nem használta ki. Ezt emberileg
talán egyedül abból értenénk meg, hogy nem is volt igazán irgalmas.
Mivel azonban ezt az ellentmondó tények láttán nem állíthatjuk, tisztán
emberi megértésre irányuló kísérletünk meghiúsul. Bizonyítási
eljárásunk két pontja tehát: elôször: Jézus valóban tele volt
irgalommal; másodszor: mégsem használta ki teljesen a rendelkezésére
álló segítési lehetôségeket. Ez a két tény, egymással szembeállítva, a
Jézus teljes másfajtaságára mutató leghatásosabb utalások közé
tartozik.
  Valóban tele volt irgalommal. Jézus irgalmának megmutatkozása világos
körvonalú és könnyen megközelíthetô. Már az elôzô elmélkedésekben
megállapítottuk, hogy Jézus legigazibb egzisztencia- megnyilvánulása a
nagy, önmagát elfelejtô, önmagából kilépô szeretet volt. Nyilván nem a
már elmondottak megismétlésérôl van itt szó. Új irányba akarjuk Jézus
egzisztenciájának megvilágítását tovább vezetni: megmutatni, milyen
jelentôsége és súlya volt ebben az életben az emberi szenvedésnek.
  Jézus az emberek szenvedését nagyon is komolyan vette. Nem kerülte ki
a szenvedôk kiáltásait. Egzisztenciája szinte védtelenül ki volt
szolgáltatva a másik embertôl beléáradó szenvedésnek. Nem zárkózott el;
bensôleg egyesült a gyámoltalanokkal. Szeretete sebezhetô volt. Jézus
alázatos, szerény és békés volt. Életét azoknak szentelte, akik létüket
fáradozásban és elnyomás alatt kénytelenek tölteni: ,,Jöjjetek hozzám
mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve: én felüdítelek
titeket. Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tôlem, mert szelíd
vagyok és alázatosszívű, -- és nyugalmat találtok lelketeknek. Az én
igám édes, az én terhem könnyű'' (Mt 11,28-30). A kicsikhez,
alacsonysorsúakhoz, szegényekhez és alázatosakhoz jött, mennyországot
hirdetett nekik, megtiltotta nekik a kicsinyek lebecsülését, testvéreik
sanyargatását (Mt 18, 1-35). A názáreti zsinagógában a következô
szavakat olvasta fel Izaiásból, és ezeket magára vonatkoztatta, sôt
önmagában beteljesültnek tekintette: ,,Az Úr lelke rajtam: ô kent fel
engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, ô küldött engem, hogy
szabadulást hirdessek a raboknak, és a vakoknak megvilágosodást, hogy
szabadulást vigyek az elnyomottaknak, hirdessem az Úr kegyelmének
esztendejét'' (Lk 4,18-19). ,,Azután összetekerte az írást, visszaadta
a szolgának és leült. A zsinagógában minden szem rászegezôdött. Akkor
megszólalt ,Ma beteljesedett az írás, amit az imént hallottatok' ''(Lk
4, 20-21). Máté Izaiás más, nem kevésbé jellemzô szavait vonatkoztatja
rá: ,,Nem vitatkozik s nem kiabál, szavát sem hallják a tereken. A
megroppant nádat nem töri el, a füstölgô mécsbelet nem oltja ki, míg
csak gyôzelemre nem viszi az igazságot'' (Mt 12,19-21). Azoknak, akiket
Keresztelô János hozzá küldött, hogy tudakozódjanak küldetése után, ezt
válaszolta: ,,Menjetek, jelentsétek Jánosnak, amit láttatok és
hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak,
süketek hallanak, halottak föltámadnak, a szegények pedig hallgatják az
evangélium hirdetését'' (Lk 7, 22). A bűnösök, mindazok, akik a vétek
terhe alatt görnyednek, ,,barátot'' találtak benne (Lk 7,34). ,,Ezután
kiment. Odakinn látott egy Lévi nevű vámost a vámnál. ,Kövess engem!' -
- szólította meg. Az fölkelt és mindenét elhagyva csatlakozott hozzá.
Lévi otthon nagy lakomát adott tiszteletére. Sok vámos és más ember
telepedett asztalhoz vele. A farizeusok és írástudók zúgolódtak emiatt.
,Miért esztek-isztok vámosokkal és bűnösökkel?' -- kérdezték
tanítványaitól. Jézus felelt meg nekik: ,Nem az egészségeseknek kell az
orvos, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam,
hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek' '' (Lk 5,27-32). És mindezt nem
programszerűen, hanem csendes magátólértetôdéssel tette. Azokhoz
fordult, akik kiúttalanságban, agyondolgozottan, létbizonytalanságban
és az elnyomás igája alatt éltek, akik senkinek nem jelentettek semmit,
akiket a legkeményebb sors arra ítélt, hogy minden gondjukkal-bajukkal
nyomtalanul eltűnjenek ebbôl a világból. Ilyen emberekhez társult, az
,anavim'-hoz, Jahve szegényeihez, akiknek leggyönyörűbb énekét saját
édesanyja énekelte: ,,Magasztalja lelkem az Urat, és ujjongjon szívem
üdvözítô Istenemben. Hiszen tekintetre méltatta alázatos szolgáló
leányát. Mily nagy dolgot művelt velem ô, a Hatalmas és a Szent!
Irgalma az istenfélôkre száll nemzedékrôl nemzedékre... Fölemeli az
alázatosakat. Éhezôket tölt be minden jóval'' (Lk 1,46-53). Azokhoz
vonzódott, akiknek életüket kemény sikertelenségben kellett
eltölteniük, akiknek egyedüli gazdagsága Isten volt[43]. És azokhoz,
akik azt hitték, már Istentôl sem várhatnak segítséget: a bensôleg
betegekhez, a bűnösökhöz.
  Ez a szorongatotthoz való lehajlás azonban nála nem futó érzelmi
megnyilvánulás, hanem Istenrôl és az üdvösségrôl szóló tanításának
központi tartalma volt. Istennek irgalommal teljes szíve van. Ezt a
szívet nem azok töltik el örömmel, akik ,igaznak' tartják magukat,
hanem a bűnös, aki megtér: olyan, mint az elveszett és megtalált
bárány, vagy mint a drachma, amelyet az asszony hosszú keresés után
ismét meglel (Lk 15,1-7 és 8-10). Isten az apa, aki elveszett fiát
kémleli és amint messzirôl közeledni látja, sietve elébe megy, nyakába
borul és megcsókolja (Lk 15,20). Olyan az Úr, mint a szôlôművelô, aki
még a terméketlen fügefának is idôt hagy, és türelemmel várja, hogy
végre gyümölcsöt hozzon (Lk 13,6-9).
  Követôitôl ezt kívánta Jézus: ,,Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is
irgalmas'' (Lk 6, 36). Az irgalmasság lényeges feltétele annak az
országnak, amelyet alapítani akart; mert csak az irgalmasok kaphatnak
Istentôl irgalmasságot (Mt 5,7). Megismételte Ozeás próféta nagyszerű
követelését: ,,Irgalmasságot akarok és nem áldozatot''' (Mt 9,13;
12,7). Ennek az irgalmasságnak gyöngédnek kell lennie. Hozzon közel
engem ahhoz a nyomorult emberhez, akit utamon találok, tegye ôt
,felebarátommá', mint ahogy felebarátjává lett a szamaritánusnak az a
szegény ember, akit a rablók a jerikói úton megtámadtak,
levetkôztettek, sebesre vertek és félholtan otthagytak (Lk 10,30-37).
Részvéttel kell lennem adósaim iránt (Mt 18,23-35), és egyedül irgalmam
mértéke szerint ítélnek majd fölöttem, aszerint az irgalom szerint,
amelyet -- talán tudtomon kívül -- a szenvedô testvéren keresztül
magával Jézussal gyakoroltam (Mt 25,31-46). Jézus kinyilatkoztatása
tehát mindig az irgalom körül forgott. Ezzel mutatta meg, mennyire
meghatotta a szenvedôk és a szegények szüksége.
  Lukács megragadó élmény nyomán ábrázolja ezt. Egy napon Jézus a Naim
nevű kis helységbe ment. Amint a városkapu közelébe ért, éppen egy
halottat vittek ki, egyetlen fiát anyjának, aki özvegyasszony volt. Sok
földije kísérte. Amint Jézus megpillantotta az asszonyt, mély részvét
ragadta meg. Így szólt hozzá: Ne sírj! A halottvivôk megálltak.
Odalépett, megérintette a ravatalt és így szólt: Ifjú, mondom neked,
kelj föl! ,,Erre a halott felült és beszélni kezdett. ô pedig
visszaadta anyjának.'' (Lk 7,11- 15.) Megrázó esemény, amelyet a nép
így is fogott fel. Lukács kifejezetten ezt mondja: ,,Félelem szállta
meg mindnyájukat'' (Lk 7,16). És mégis egészen az irgalom emberi
struktúrája szerint épül fel. Semmi sem érzôdik benne idegennek. Az
anya fájdalma Jézust közvetlenül szíven találta és a szeretetnek azt a
mély meghatottságát ('splagchna') ébresztette benne, amely a tehetetlen
emberrel való közvetlen közösség feltétele. Ebbôl a bensô
megindultságból fakadt aztán rögtön a segítség. Jézus alkalmazta
csodatévô hatalmát, feltámasztotta a holtat és visszaadta anyjának. Ha
ilyen hatalommal rendelkeznénk mi is, ugyanígy viselkedtünk volna.
  János ábrázoló művészetének segítségével talán még bensôségesebben
éljük meg Jézus irgalmát. Az evangelista megmutatja, hogy bolygatta meg
Jézus érzelemvilágának egész mélyét barátjának, Lázárnak halála. János
irt ahhoz, hogy egy-két kis megjegyzéssel egész lelkiállapotot fessen
le. Mikor Jézus Lázár nôvérét, Máriát sírni látta, ,,lelke
felháborodott''', vagyis az az érzés fogta el, amit a bensôségesen
szeretô ember érez, amikor látnia kell, hogyan szenvednek a szeretett
lények, hogyan pusztulnak el: düh a fájdalommal és annak megsemmisítô
hatalmával szemben. Egyúttal ,,mélyen megindult'', mondja János, azaz
belsô hullámzásba jutott, elfogta a részvét és az irgalom. A sírhoz
vezetô úton elkezdett ,sírni'. Aztán megint a szenvedés elleni harag
ragadta el: ,,Jézus eközben, bensejében újból felháborodva, a sírhoz
ment''. Végül kitört belôle az irgalomnak minden megrázkódtatása és
,,hangos szóval'' kiáltotta bele az élet szavát a sírba (Jn 11,33-34).
Itt ismét Jézus szeretetének sebzettsége rajzolódik ki. A folyamat
lényegében ugyanaz, mint az elôbb. A segítségül használt eszközök
szokatlanok; az irgalom bensô felépítése azonban egészen emberi. Még
sok gyógyítását lehetne bemutatni ezekbôl a beszámolókból; mindenütt az
irgalomnak ugyanaz a formája lépne elôtérbe: Jézus érzô embernek
bizonyul.
  Valóban nagy az, ami itt megmutatkozik, de nem több, mint ,emberileg
nagy'. Jézus személyiségének másfajtasága mindebbôl még nem következik.
Másként áll a helyzet, ha ellenkezô irányban kérdezünk és már nem
csodatevô irgalmának eseteit szemléljük, hanem fölvetjük a kérdést:
miért tett olyan kevés csodát? Bizonyításunk menetének ez a második
lépése. Jézus nem használta ki teljesen a rendelkezésére álló segítési
lehetôségeket. Most nem azokra az esetekre gondolunk, ahol bensô
lehetetlenség miatt nem tudott segíteni. A csoda értelme lényeges
kapcsolatban van a hittel. Csodát tenni egy hitetlennel annyit
jelentene, mint a csoda bensô értékét tönkretenni. A csoda és a hit
kapcsolata világosan kitűnik az evangélium sok csoda-beszámolójából,
így például a jerikói vaknak (Lk 18,35-33), vagy a kafarnaumi tiszt
szolgájának meggyógyításából (Lk 7, 1-10). Hiszen magától értetôdik,
hogy a világunkba kívülrôl betörô erô külsô vonatkozástól kap jelentést
(vagyis a földöntúlinak ,jele'). Ugyanezt találjuk az ószövetség és a
kereszténység csodatevôinél. Ez a korlátozás azonban nem érinti az
irgalom belsô szerkezetét.
  Ami azonban nagyon is érinti: Krisztusban óriási méreteket öltenek a
segítés erôi. Nyilvánvalóan olyan erôszférába tört át, amelybôl
elsöpörhette volna embertársainak minden szenvedését, vagy legalábbis
azokét, akik hittek, vagy hittek volna benne. Bizonyára sok szenvedô
részesülhetett volna még minden további nélkül csodatevô segítségében,
amely oly hatalmasan buzgott elô tiszta irgalmából. Az evangélium
beszámolóiban nem annyira az csodálatos, sôt megrázó, hogy Jézus
csodákat művelt, hanem hogy ezeknek a csodáknak a száma oly csekély,
szinte elenyészô volt. Ha más ember rendelkezett volna ilyen nagy
csodatevô erôkkel, lehetetlen lett volna, hogy ne vesse be mindenütt
ezeket az erôket. Nem a saját megdicsôítésére, hanem mert az irgalom
lényeges tulajdonsága a segítés feltétlen követelménye. Az irgalom csak
ott állhat meg, ahol a segítség minden lehetôsége teljesen kimerült,
ahol minden erô csôdöt mond. Ha az evangélium egy olyan irgalommal
teljes emberrôl beszélne, aki csak ember és semmi más, akkor az ezer
csoda könyve lenne[44].
  Az evangéliumok figyelmes átolvasásakor arra a végkövetkeztetésre
jutunk, hogy Jézus nem is tartotta olyan fontosnak saját csodatevô
hatalmát. Nem akart csodákkal feltűnni. Csendesen és feltűnés nélkül
akarta az emberek szívéhez közelvinni üzenetét. Természetesen csodákat
is tett; de semmiesetre sem összpontosította tevékenységét a
csodatevésre. Csodáit, mondhatnánk, csak úgy ,mellékesen' tette, hogy
feltörje egy-egy emberszív zárát és bensô csodát vigyen véghez
benne[45]. Beteszda fürdôjének öt csarnokában -- minô János
kifejezetten hangsúlyozza -- ,,számos'' beteg feküdt: vakok, bénák,
sorvadásosak. Jézus átment közöttük és csak egyetlen egyet gyógyított
meg, a legszegényebbet és legelhagyatottabbat, aki már 38 éve viselte
betegségét és ,,nem volt embere'' (Jn 5,1-16). Képtelenségnek tűnik
számunkra ez az együttes: igazi irgalom, rendkívüli segítô hatalom, és
ennek kihasználatlanul hagyása. Ez egzisztenciálisan nem járhat együtt
olyan emberben, aki csak ember. Ennek az embernek viselkedési módja a
tisztán emberi megokolás eszközeivel nem magyarázható -- ez minden,
amit megállapíthatunk. Jézus alakja ez alkalommal is túlmutat emberi
megértésünk kategóriáin.
  Az emberi szív számára mindez érthetetlen. Ezt nagyon hatásosan
bizonyítja a pszichológiailag oly élethű rész a Lukács- evangéliumban a
názáreti Jézus elsô (és valószínűleg utolsó) fellépésérôl ott, ,,ahol
nevelkedett'' (Lk 4,16-30). A zsinagógában a már ismert ,prófétának'
alkalmat adtak az isteni ige hirdetésére. Minden felnôtt izraelita
férfinak szabad volt felolvasnia a szentírást a zsinagógában és
magyarázatot fűznie hozzá. Ebben az esetben -- úgy látszik -- vége volt
már a törvény felolvasásának. Jézusnak egy Izaiás-tekercset nyújtottak
át. Jézus a 61. fejezetbôl az Úr felkentjérôl szóló részt olvasta fel
és magára vonatkoztatta az egész jövendölést. Tanulságos, hogy ettôl
még nem tört ki botrány. Sôt ellenkezôleg: ,,Mindnyájan igazat adtak
neki és meglepôdtek a magasztos igéken, amelyek ajkáról fakadtak.''
Lelke gyengéd szépsége, kedvessége megragadta hallgatóit. A prófétai
ige az elôbb a felkent csodatetteirôl beszélt. ô ezt magára
vonatkoztatta. És ô valóban -- gondolták a názáreti emberek --,az után
ítélve, amiket máshol, nevezetesen Kafarnaumban végbevitt, nagy
csodatevô. Most hát könnyítse meg szenvedésünket. Ez az ô otthona;
sokakat ismer közülünk és velünk nôtt fel. Sorsunk mélyen meg kell hogy
rendítse. Már megmutatta, hogy tele van irgalommal. Miért nem irgalmas
éppen miirántunk? A názáreti emberek úgy látszik arról álmodoztak, hogy
falujuk csodaországgá változik. Egy csapásra megszűnik fáradozásuk,
ínségük és szenvedésük. -- Jézus megsejtette gondolataikat: ,,ô azonban
így folytatta: ,Bizonyára ezt a közmondást fogjátok nekem szegezni:
Orvos, gyógyítsd tenmagadat! Tedd idehaza is azt, amit hallomásunk
szerint Kafarnaumban tettél!' Jézus válasza világos ,nem' volt.
Magatartását két ószövetségi példával okolta meg. Ennek a megokolásnak
értelme: a csodák nem az emberekért vannak. Ott kell történnie a
csodatevésnek, ahova Isten a prófétát ,küldi'. ,,Ennek hallatára
esztelen harag szállta meg mindnyájukat a zsinagógában. Fölugráltak és
kiűzték a városból. Fölvitték a hegy tetejére, ahol városuk épült, hogy
onnan letaszítsák. ô azonban áthaladt közöttük és elment''.
  A názáreti emberek zendülése az ember Jézus miatti emberi
kétségbeesés kifejezése. Mindenkit, aki csak-embernek tekinti ôt,
megkörnyékez ez a kísértés. Olyan ember áll itt, aki emberfölötti
erôket hordoz magában és mégsem akar a tehetetleneknek segíteni, annak
ellenére, hogy már bebizonyította irgalommal teljes voltát. Sôt minden
hivatkozás Isten utasítására üres mentegetôzésként hangzik. Egyetlenegy
magyarázat marad, de erre a názáreti emberek nem voltak hajlandók: a
hit lásd Mt 5, 58; Mk 6, 5-6), mégpedig az istenségében való hit. Mert
ha ô egyszerre ember és Isten, akkor megnyílik elôttünk a megértés
lehetôsége. Az Istenember a mi megváltónk. De mint megváltónak nem az a
feladata, hogy elvegye szenvedésünket, bármennyire szívesen is tenné,
hanem neki kell azt átszenvednie, hogy megszentelôdjék és mindnyájunk
számára a megváltás eszközévé váljék. A megváltás nem varázslás, hanem
új lehetôség megnyitása, éppen ott, ahol az emberinek vége; egy új
dimenzió feltárása, nem pedig a kemény valóság megszüntetése. Maradjon
csak meg az emberi, minden sötétségével: ebbe a sötétségbe érkezik
aztán a megváltás hívó szava, felhívás, hogy keserű létünket másként
éljük, más alapokból és más ígéretekbôl kiindulva. Ez a megváltás.
Minden más mágia volna. Nem szabad azonban itt becsapni magunkat. Ezt
kibírni még az Istenembernek is szívettépô volt. Micsoda iszonyú
feszültséget kellett kiállania: egyfelôl irgalma ellenállhatatlanul a
segítésre hajtotta, másfelôl viszont -- éppen isteni feladata által --
kötve volt a keze. Jézus élete lelki vértanúság volt. Nagy mélység
tárul itt fel elôttünk, s minél tovább nézünk bele, annál hatalmasabban
ragad meg a szent borzongás Jézus elôtt.
========================================================================
Az idegenség


  Ötödiknek szeretnénk taglalni az ember állapotát a világban.
,Világnak' nevezzük a léthez való egész viszonyunkat, úgy, amint azt a
konkrét ember megéli: folyamatokat, eseményeket, intézményeket,
dolgokat, állapotokat és be folyásokat. Ebben a szövevényben az ember
,jelen' van. Egzisztenciája mindig az ,e-világban-létezés'. Kérdésünk
így hangzik: Milyen módon teljesíti be az ember ezt a ,jelenlétet' a
világban? Hogyan éli meg saját magát a világhoz való vonatkozásában? A
keresztény világnézet az embert ,homo viator'-nak, vándorló és hazátlan
zarándoknak nevezi[46]. Ezt azt jelenti: Az ember lényének döntô
mélységű szintjén idegen ebben a világban. Kíséreljük meg közelebbrôl
megtárgyalni az emberi létnek ezt az egzisztenciális tulajdonságát, és
Jézus létét ezzel vonatkozásba hozni. Látni fogjuk, hogy a názáreti
Jézus mélységesebben és feltétlenebbül, sôt tökéletesen ,másként' volt
idegen a világban, mint minden más ember.
  Mindenekelôtt gondoljuk meg, mit jelent az ember idegensége a
világban. Olykor valami különleges történik az emberi életben: Az ember
futólag belenéz egy tükörbe és hirtelen elfordítja tekintetét; majd
ismét visszanéz, hogy meggyôzôdjék, jól látta-e: egy idegen, egy
ismeretlen néz vissza a tükörbôl. Ilyen pillanatokban borzongás fogja
el. Ki ez az ember? Ki ez az idegen? Ilyenféle lehet a halál pillanata.
Akkor hirtelen abbamarad az életben minden színészkedés, mindenféle
tettetés. Váratlanul, kíméletlen leplezetlenségben áll maga elôtt az
ember. Mindaz, amit élete során oly fáradságosan felépített, kiharcolt,
kivívott és megszeretett, mindez egyszerűen eltűnt, nem ér már semmit.
A szerepeket, amelyeket játszott, -- nemcsak a világ, hanem sajátmaga
elôtt is, -- immár eljátszotta. Ott áll névtelenül, védelem és oltalom
nélkül, szemben az utolsó, félelmetes kérdéssel: Ki vagyok én? És akkor
elragadja a magány örvénye, a kérlelhetetlen egyedüllét. Elért a
világnak legtávolabbi szélére, és még segítségért sem tud kiáltani.
Ájult és tanácstalan, tehetetlen, mint a gyermek, akit sötét szobába
zártak és ottfelejtettek. Szürke ködbe, hallgatag messzeségbe zuhant.
Közel és távol, beláthatatlan messzire sehol egy lélek. Végtelen
távolivá vált minden. Nincs többé otthona, kívül került mindenen. Az
ember idegenné lett ebben a világban, a dolgokkal és eseményekkel
szemben. És mindenekelôtt saját magának vált idegenné. Sôt gyakran
érezhetünk valami hasonlót egy jókedvű társaság kellôs közepén is.
Jólöltözött, fecsegô és mosolygó emberek között pánik ragad meg: Kik
ezek az emberek? Mit akarnak egyáltalán tôlem? Minek vagyok én itt
voltaképpen? Ki vagyok én? Irodalmilag tökéletes kifejezést adott ennek
az egzisztenciális megdöbbenésnek Paul Claudel a ,Tete d'Or' második
változatának kezdôsoraiban: ,,Itt vagyok! Tudatlanul és feldúltan!
Idegen ember ismeretlen dolgok között. Szívem tele mélabúval. Semmit
sem tudok, semmire sem vagyok képes többé. Mit mondjak? Mit tegyek?
Mire használjam ezeket a kezeket, melyek oly tehetetlenül lógnak le? És
mire ezeket a lábakat, amelyek mintegy álomban hordoznak?''
  Szeretnénk ennek a tapasztalatnak jelentését a benyomások és érzelmek
kuszaságából kiemelni és napvilágra hozni a mögötte álló
mélységstruktúrát. Az említett pillanatokban kétségkívül idegenné válik
számunkra a világ. De miért? Mert saját magunk számára lettünk
idegenek. Elidegenedtünk saját magunktól, ezért éltük meg
,jelenlétünket' a világban idegenség és hontalanság gyanánt. De miért
tudunk egyáltalán elidegenedni saját magunktól? A válasz: mert mindig
is idegenek voltunk magunknak. Ezt az önmagunktól való idegenséget
három irányban akarjuk megvizsgálni.
  Elôször: Az ember idegen saját maga számára akaratában. Bensôleg
megosztott és megtört. Vágyaiban mindig megelôzi és sehol sem tudja
utolérni saját magát. Saját énje, igazi valója mindig elfut elôle.
Vágyai a megfoghatatlanba torkollnak. Az ember akaratával mindig valami
lényegileg ,többre', sôt ,másra' törekszik, mint amit ténylegesen meg
tud valósítani. Cselekvésében a végtelenbe céloz, bár az, amit
konkréten el szeretne érni, mindig valami véges. Egyre újabb
ígéretföldje tárul fel elôtte. Almainak lendülete folyvást a
mérhetetlenbe viszi. Mindig túl sokat akar és mindig túl keveset
valósít meg. Mértéktelennek és egyúttal erôtlennek lenni annyit jelent,
mint embernek lenni. Sôt az emberlétnek a következô meghatározást
lehetne adni: mindig újabb csalódásra született mértéktelenség. Az
ember nem ér föl saját magával. Mindig alulmarad. Sôt: szinte csak
akkor ember, ha állandóan csôdöt mond azzal szemben, ami legbensôbb
lényében lenni szeretne. Kezdettôl fogva mértéktelen követelései vannak
az élettel szemben; de ugyanakkor nem elég erôs ahhoz, hogy ezeket a
követeléseket legalább részben megvalósítsa. Akaratunk és vágyunk
mintegy ki van feszítve a mérhetetlen igények és a nevetséges
megvalósulás végletei között. Tehát az akarásban sohasem vagyunk ,saját
magunk', idegenek vagyunk legsajátosabb lényegünktôl.
  Másodszor: Az ember idegen saját maga számára megismerésében. A
megismerés sincs még birtokában. Fáradságos és hosszadalmas küzdelemben
szerez meg a valóságról egynéhány ismeretet, ami megengedi, hogy a
hétköznapok világában valamelyest kiismerje magát. Egyúttal azonban
sejti, hogy a belátásnak kifürkészhetetlen mélységei tárulnak fel
elôtte. Mindenütt valami mélyebbet, rejtettet vesz észre. De sohasem
tudja felismerésével megragadni ezt az igazi valóságot, amelyrôl úgy
véli, mélységesen boldogítaná. Igaz, néha szeme láttára csodálatosan
átváltozik a világ. A valóságot hirtelen szellemének belsô szemével
nézi. Énjének legbensô mélyérôl egy fénysugár megtalálja a kifelé
vezetô utat, és szétárad a világ fölött, úgy, hogy az már nem a dolgok
és események zűrzavarának, hanem ôseredeti egységnek, rágondolásunk
áhítatos ajándékának tűnik. Ezekben a pillanatokban még a
legközönségesebb dolgok is örök szépség vízióját közvetíthetik hozzánk.
Ha azonban az ember jobban odanézne, meg akarna bizonyosodni, kézbe
venni a meglátottat, nem találja többé meg ezt a csodálatos
átváltozást. Miközben mintegy csodálta a drágakövet, lecsukódott a
fedél. És most csak bámul a szelencére, amely az értékes követ
rejtette. Olyan ez, mint az álom: Kinyújtjuk kezünket valami látható
tárgy után, és semmit sem tapintunk. Ami elôzôleg még ott volt,
hirtelen elillan, szinte szétolvad. Az Igazi mindig visszahúzódik utána
nyúló kezünkbôl. Felvillan egy pillanatra és nyomban eltűnik. Az
embernek csak a hétköznapi marad, és azt annál szürkébbnek és
kegyetlenebbnek látja, minél fénylôbben sejtette meg elôzôleg a világ
titkát[47].
  Harmadszor: Az ember idegen saját maga számára idôbeliségében. Idejét
sem tudja teljesen élni. Az emberi élet tartama nem folytatólagos
létezés. Mindig csak egy pillanatra lép be a létbe, és az állandóan
cserbenhagyja. Múltunk, az, ami voltunk, leválik rólunk. Az idôben élve
állandóan kileheljük saját létünket. Szakadatlanul létürességet
teremtünk magunknak. Sehol sincs maradásunk. Ezáltal válik lehetôvé,
hogy életünket ,továbbéljük', vágyainkat ,továbbkívánjuk'. Párává
válunk, múlttá leszünk, hogy ismét ,újjá lehessünk'. Szüntelen belép
lényünkbe valami új, egy pillanatig ott marad és eltávozik.
Feloldódunk, és csak ilyen oldott állapotban tudunk élni.
Egzisztenciánk mintegy számtalan létvillámra hasadt. A mindenkori
jelen, az itt és most adott ,idôbeli kiterjedés' azonban nem elegendô
ahhoz, hogy lényünk egész gazdagságát kibontakoztathassuk benne.
Mintegy be vagyunk szorítva és nincs elég helyünk a léthez. Ezért akar
az ember több létet, azaz konkrétan több idôt. Elôre ront, bele a
jövôbe, hogy jóvátegye az elvesztettet. Így aztán mindig csak horzsolja
a mindenkori pillanatot, amelyben valóban élhetne, életét is szinte
csak horzsolja, nem éli valójában. Élete sehol sem tud kibontakozni.
Lénye nem képes osztatlan jelenné válni. Nincs hatalmunkban megélni a
pillanat teljességét. Az emberrôl nem áll, hogy ,van', állandóan csak
,lesz'. Csak akkor tudja megvalósítani azt, ami valójában ô, ha a
jövôbe rohan. Ám miközben ezt teszi, nem éli létét, hanem minden
pillanatban idegenné válik saját magának[48].
  Összefoglalva ezt mondhatnánk: Az ember saját magától ,távollevô';
maga vonja el magát saját lététôl; csak távollétében birtokolja magát;
mindenütt kívül kerül saját lényén, nem nyújt önmagának hazát. Annak a
lénynek az állapota ez, amelyrôl még nem mondhatjuk, hogy ,van'. Az
ember legigazibb egzisztenciális tapasztalata eszerint erôtlenségének
és megtörtségének élménye. Olyan lendülettel veti bele magát saját
cselekedeteibe, hogy már túlhaladottak lesznek, mielôtt még befejezte
volna ôket. Állandó ,lemaradásban' élünk. Minden tettben, amelyet mint
emberi lények véghezviszünk, határtalan nyugtalanság feszül. Ez a
nyugtalanság nemcsak ,több' akaratbeteljesedést, ismeretet és létet
akar -- azt is; de e mögött és legmélyében valami tökéletesen ,mást',
azt, ami minden elérhetô fölött van.
  Az ember saját magában lényegileg hontalan. Ezért nem tud otthonra
találni. Nem olyan ebben a világban, mint az állat, amely kötöttségében
beletartozik és otthonos benne. Rilke azt mondja:

  Nem értünk egyet. Ösztön, mint a vándor-
  madarat, nem visz. Késve-maradozva
  kapunk föl egy-egy szélre hirtelen
  s hullunk megint le részvétlen tavakra.
  Nyílást, hervadást egyformán tudunk.
  Bár oroszlánok járnak valahol még,
  s míg pompáznak, nem ismernek hanyatlást...[49]

  Hatásos szembeállítás. Az állat a világban otthon van. Mi nem
vagyunk, mert kimagaslunk a világból. ,,Úgy teszünk, mint a beteg
vándormadarak, amelyeknek ösztöne nem dolgozik megbízhatóan. ,Késve-
maradozva' repülnek el; a tél sarkukra lép, és késô már ahhoz, hogy
szerencsésen érkezhessenek meg. Így olyan szelekkel kell
megkockáztatniuk útjukat, amelyek nem kedvezôek nekik; azokra kell
erônek erejével ,felkapniuk', amelyek nem akarják vinni ôket; és ha
megpihennek, olyan tavakra ereszkednek, amelyek már befagytak és nem
fogadják be ôket... Éppen így teszünk mi is: Ha cselekszünk életünk
folyása közben már elhagyott minket, és amit teszünk, túlságosan késôn
történik. Nincs már összhangban a világgal, hanem ,ráerôszakolja'
magát; ellentmondást és zavart kelt... Pedig vannak oroszlánok, amelyek
hatalmasan saját maguk tudnak lenni! ,Valahol járnak': a kifejezés
határozatlansága által az alak valami titokzatosan-hatalmas jelleget
kap. Ezek az oroszlánok, ,míg pompásak' vagyis erôteljes korukban, ,nem
ismernek hanyatlást'. Vagy erejük teljében vannak és akkor csak azt
érzik -- vagy betegek lesznek és meghalnak, és akkor csak ezt''[50]. Az
ember hontalan és kitaszított ebben a világban. Ez tehetetlensége és
egyúttal méltósága is. A világ nem tudja eltölteni. Kimagaslik a
világból, más, mint a világ.
  Az ember idegen saját magának. Ebbôl a sajátmaga iránti idegenségbôl
származik környezete iránti idegensége. Hogyan is viszonylik a környezô
világhoz és a többi emberhez? Ez is idegen nekünk? Hogyan van jelen az
ember a többi ember között? Ezt a kérdést nem könnyű megválaszolni. Az
emberi lét rétegekben él. Mintegy valami végsô magból ,épül ki'. Egy
emberrel való találkozás különbözô egzisztenciális síkokon játszódhatik
le. És mégis valahogy minden emberi találkozásban mindig része van a
személy lényegi magjának is, akkor is, ha a találkozás csak nagyon
felületes síkon történik. Persze gyengébben, rejtettebben és
homályosabban mutatkozik ez meg, ha a találkozás síkja távol esik az
egzisztencia középpontjától. Azonban minden síkon mindig jelen van az
egész személy, ha csak úgy is, mint a fény van ott tükrözôdéseiben. A
modern mélylélektan megmutatta, hogyan tör elô szüntelenül a személy
benseje minden cselekményben, minden megnyilvánulásban, a létnek szinte
alig észlelhet8 pórusain keresztül.
  Tudjuk továbbá, hogy sokszor találkoznak olyan emberek, akiknek
személyisége különbözô mélységű. Mit értünk a ,személyiség mélységének'
fogalmán? Azt a metafizikai helyet, ahol az illetô tényleg ,saját
maga', ahová tulajdonképpeni létaktusát helyezi. Különbözô emberekben
különbözô mélységű személyközpont van. Ez változhat személyrôl-
személyre. A pszichológia úgy kutatja a személy tulajdonképpeni
középpontját, hogy keresi például a kedély, az átélés, a lelkiismeret
és a gondolkodás bensôségi fokát; ilyesféle kérdésekkel: Milyen erôsen
reagál az illetô személy intenzívebb szellemi értékekre (szeretet,
hűség, becsület)? Milyen mértékben tudják ,megragadni' emberek,
események, dolgok? Megéli-e az összetartozást és az elkötelezettséget?
Milyen okokat sorol fel, ha életét meg akarja magyarázni? Az ilyen
kérdések megmutatják, milyen mértékben hajolnak valakinél a lelki
folyamatok a bensôség felé, és hol helyezkedik el személyközpontjuk.
  Mi történik tehát, ha különbözôen mély személyközpontú emberek
egymással találkoznak? Az idegenség érzése támad bennük. A mélyebben
fekvô személyközpont nem talál visszhangra a másik személyben. Ilyen
találkozást sokszor élünk át. Ezek a ,mélységkülönbségek' okolják meg a
nagy személyiségek magányosságát. Az igazán nagyokat rendszerint
félreismerik vagy félreértik. Köztük és környezô világuk között sajátos
idegenség uralkodik. Minél hatalmasabb, azaz minél bensôségesebb az
ember, annál mélyebbrôl találkozik az emberekkel, és annál nehezebben
tudják megérteni ôt a hétköznapiak, a felületesek. Figyelemreméltó és
vizsgálódásunk számára nagy jelentôségű tény a következô: Ez az
idegenség, ez a mélységkülönbség sohasem lehet abszolút: Magának az
emberlétnek bensô logikája minden emberit rokonná tesz. Minden emberi,
ha még oly mély és bensôséges is, roskatag, szegényes, megtört, sôt
alapvetô nyomorúsággal terhelt marad.
  A filozófusok világosan látták ezt. Szent Ágoston azt mondja, hogy
minden emberi csak gazdag szegénység (,,copiosa egestas''). Pascal azt
állítja, hogy az ember állapota nemes nyomor (,,grandeur- misére'').
Jólesik tudni, hogy mindnyájan egyformák vagyunk valamiben, ti. abban,
hogy nyomorultnak érezzük magunkat. Minél nagyobb az ember, annál
jobban átéli nyomorúságát. Pascal azt mondja a ,Pensées' 397.
töredékében: ,,Az ember nagysága abban nagy, hogy felismeri nyomorát.
Egy fa nem ismeri fel nyomorát. Tehát boldogtalan az ember, ha
boldogtalannak ismeri magát. De nagy az ember, ha felismeri
boldogtalanságát'' A 398. töredékben ez áll: ,,Mindez a nyomorúság
éppen nagyságát bizonyítja. Nagy úrnak, trónfosztott királynak
nyomora'' Végül a terjedelmes 72. töredékben (,disproportion de
l'homme', az ember aránytalansága): ,,Végre is mi az ember a
természetben? A végtelenhez képest semmi, a semmihez képest minden, --
középen a semmi és a minden között, végtelenül messze attól, hogy
felfogja a szélsô pontokat. A dolgok eleje és vége leküzdhetetlenül el
van rejtve elôle egy áthatolhatatlan titok mélyén. Egyaránt képtelen a
semmit látni, amelybôl vétetett és a végtelent, amely elnyeli. Mi más
marad tehát számára, mint hogy örök kétségbeesésben kísérje szemmel a
dolgok közepébôl felcsillanó sugárka fényt...'' Ezek a belátások bensô
rokonságba hozzák az embereket, mégpedig nyomorúságuk alapján, annak
alapján, amit egyrészt önmagunktól, másrészt a világtól való
idegenségnek mondtunk. Minden ember elveszetten bolyong lényének
titokzatos mélységében, és szegény a világban. Ez teszi az egész
emberiséget bensôleg rokonná. Ebben minden ember egyforma. A személyek
közötti különbség sohasem lehet olyan nagy, hogy ez a bensô hasonlóság
a megtörtségben és a roskatagságban megszűnnék.
  Minden ember középszerű. Nem fekete, nem is fehér, hanem szürke.
Lényének még legkisebb részecskéi is fénybôl és sötétségbôl állnak
össze. Legkisebb részecskéiben is talál az ember még valamit a fénybôl,
és van bennük valami, amit sötét, aljas, nevetséges vagy rossz.
Egyszerre nagy és nyomorúságos az ember. Ha valami nagy dolog
megvalósítására törekszik, az torz, zavaros és kicsiny lesz keze alatt.
De fordítva is lehet mondani: Mindenben, amit cselekszik, átdereng
valahol a nagynak távoli fénye. Mindig van benne valami jószándékból
fakadó. Tehát minden ember rokonlényegű. Egyik sem lehet a másiknak
teljesen idegen. Mindegyik szürke.
  Ezáltal ismét az emberi lét egyik alapvetô fogalmát dolgoztuk ki: az
emberek egyenlôségét a gyarlóságban. Senki közülünk nem idegen teljesen
a másiknak. Mindnyájan bensôleg megtörtek vagyunk, elidegenedettek
önmagunktól és hontalanok a világban. De éppen ebben vagyunk rokonok
mindnyájan. A bibliai létértelmezés, különösen Pál (János azonban nem)
ezt az általunk filozófiailag kidolgozott valóságot a ,test' szóval
jelöli. A ,test' az ember egzisztenciális állapotát fejezi ki. Ez a szó
az egész emberre, testére és lelkére érvényes. A bibliai
kinyilatkoztatás azt mondja az embernek: Test vagy; törékeny,
tartásnélküli, bomlásra szánt; egész lényedben gyenge és roskatag. A
test az egész ember személyiségét jelenti, amennyiben ki van
szolgáltatva a saját-arc-nélküliségnek, az áttekinthetetlenségnek,
amennyiben életében mindig ,elmegy' az igazi mellett, és zsákmánya az
idegenségnek és önmagától való elidegenedésnek, sôt amennyiben
radikálisan különbözik Istentôl. Testünk és lelkünk szerint mindnyájan
,test' vagyunk.
  Próbáljuk meg az emberi létmódnak ezt az így kidolgozott fogalmát a
názáreti Jézusra alkalmazni és kérdezzük meg, hogyan volt ô ,jelen'
ebben a világban. Jézusnak az emberek közötti idegenségét fogjuk
megvizsgálni. Mi magunk között mindnyájan rokonok vagyunk; Jézus
mindegyikünk számára idegen volt. Ez minden, amit ebben a második
részben szeretnénk megmutatni. A legkifejezôbben Pál fogalmazta meg
Jézusnak ezt a lényegi különbségét minden embertôl, amikor ezt mondja:
,,Az Úr ugyanis lélek'' (2 Kor 3,17). Ez azt jelenti, hogy egészen más,
mint mi mind, akik ,test' vagyunk. A ,lélek' ebben a kifejezésben ismét
nem a testtôl való különbözôséget jelenti. ,Lélek' a bibliai
szóhasználatban olyasmit jelent, mint ,fénylô lét': hatékony hatalom,
megvilágító fény, teremtô erô, zúgó szél, adakozó élet, szent
elevenség, a valóság végsô intenzitása. Pál számára Jézus egész testi-
lelki egzisztenciája ,lélek' volt. Ebben Jézus ,egészen más' volt, mint
mi mindnyájan. Mindegyikünk számára idegen volt. Hasonló
alaptapasztalat beszél (különbözô kifejezésmóddal) a János-
evangéliumból. János Jézus alakját az ,átmenés' fogalmában ragadja meg.
Ismeretlen dicsôségbôl jôve, felragyogott Jézus élete, majd ismét
eltűnt az ismeretlenségben. Megjelenésével szétválás és választás
történt. Senki sem igaz az ô színe elôtt. A világ ítélete elkezdôdött.
A kusza lét szétvált eredet, hatalmak és gondolkodásirányzatok szerint.
Jézussal valami olyan ôserô lépett életünkbe, amely szétrobbantotta az
összes eddigi formákat. Az ember benne egyenesen félelmetes arányúvá
nôtt. Nála lehullottak a ,test' korlátai. Úgy ment a világon keresztül,
minô villámfény cikáz át a sötétségen. De a sötétség ,nem fogta föl'
(Jn 1,5). Jézus egzisztenciája mind Pál, mind János tapasztalata
szerint óriás robbanás volt a mi sötétségnek, bomlásnak és
arctalanságnak kiszolgáltatott világunkban. Megkíséreljük majd
konkrétan kimutatni Jézusnak ezt a más-voltát és idegenségét.
  Jézus elôtt el volt zárva a világ. Idegen volt az emberek között.
Mindenütt olyan embereket látunk körülötte, akik nem értették meg, sôt
nem is akarták megérteni, irigy és féltékeny embereket. Csapdákat
állítottak neki és várták, hogy beleessék. Gonosztevônek bélyegezték.
Azt állították, hogy a sátán tevékenykedik rajta keresztül.
Felsorakoztatták ellene az egész zsidó hagyományt, tilalomlistákat,
törvényeket, szokásokat és iskolák közötti vitákat. Megkísérelték, hogy
ellentmondásba hozzák az állammal. Ezt a názáreti fiatalembert valami
félelmetes ellenségeskedés vette körül. Miért utasították vissza az
emberek ennyire tompultan ezt a fénylô jóságú és szelíd irgalmasságú
prófétát?
  E kérdés megválaszolásában -- koncentrikus körökben haladva elôre --
elôször legközelebbi környezetét, hozzátartozóinak világát akarjuk
szemügyre venni. Jézus soktagú, messzeágazó nemzetségben élt. Az egész
országban elszórva, mindenütt voltak rokonai, délen fôképpen József
rokoni köre, északon pedig Mária hozzátartozói. Mindenütt serény és
mozgalmas családi élet volt Jézus körül. Csodálatos azonban, hogy
tulajdonképpen milyen idegenül álltak vele szemben ezek az emberek. Nem
ritkán találunk náluk ingerült érzékenységet és tompa zárkózottságot
Jézus iránt. Egy eset szűkszavú felvázolása Márknál megrázó módon
mutatja ezt. ,,Mihelyt hazaértek, ismét nagy tömeg gyűlt össze, úgyhogy
még evésre sem volt idejük. Amikor övéi ezt meghallották, elindultak,
hogy erôvel magukkal vigyék, mert az volt róla a szóbeszéd, hogy
elvesztette az eszét'' (Mk 3,20- 21). Azért akarták ezek az emberek
beszámíthatatlannak nyilvánítani Jézust, hogy így megvédjék az
üldözésektôl? Lehetséges. Mindenesetre tanúságot tettek arról, hogy nem
értettek meg semmit tulajdonképpeni szándékából. Ez a szakadékszerű
idegenség, amely Jézust rokonaitól elválasztotta, még nyomatékosabban
mutatkozik meg egy másik helyzetben. A zsidók sátorosünnepe közeledett
is Jézus rokonai Jeruzsálembe akartak menni. Gúnyolódva és kihívóan így
szóltak hozzá: ,,Menj csak el innen Júdeába, hogy (ottani) tanítványaid
is lássák cselekedeteidet. Senki sem cselekszik titokban, ha azt
akarja, hogy tudomást szerezzenek róla. -- Testvérei sem hittek ugyanis
benne. -- Jézus így felelt: ,Az én idôm még nem jött el, nektek az idô
mindig megfelelô. Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl'' (Jn
7, 2- 7). Ezekben a szavakban maga Jézus mondta ki a közte és a
rokonok, sôt egyáltalán az emberek között tátongó mélységes
különbséget: Ti otthon vagytok az emberek világában, ti mindnyájan
rokonok vagytok, mindnyájan az emberlét azonos logikája szerint
cselekedtek; így tehát a többi ember nem tagadhatja meg teljesen
léteteket, azaz nem gyűlölhet benneteket. De én más vagyok, engem
gyűlöl a világ, nem tartozom az emberek közösségébe, idegen vagyok
köztetek.
  Ha az ember próbálja még közelebbrôl megérteni Jézus idegenségét az
emberi világban, akkor a tanítványok szűkebb körében kell megfigyelnie.
Idegensége ott még világosabbá válik. Nagyon nehéz lehetett Jézusnak
ezeket a tanítványokat, akik mindent csak félig értettek meg, szavait
kiforgatták vagy a kicsinyességbe húzták le, mindenüvé magával cipelni
és emellett még egy alattomos árulót is állandóan maga mellett tudni.
Kafarnaumban, az élet kenyerérôl szóló beszéde után a legtöbben
elfordultak tôle. Csak egy kis kör maradt vissza vele. Az embernek az a
benyomása, hogy még ezek sem azért tartottak ki mellette, mintha
megértették és lényét bensôleg befogadták volna, hanem mert nem tudták,
hova mehetnének: ,,Uram, kihez menjünk?'' (Jn 6,68.) Jézus halála elôtt
a tizenkettô kíséretében Jeruzsálembe ment és útközben így beszélt
hozzájuk: ,,Most fölmegyünk Jeruzsálembe. Ott a fôpapok és az írástudók
kezébe adják az Emberfiát, Azok halálra ítélik és kiszolgáltatják a
pogányoknak, hogy kigúnyolják, megostorozzák és megfeszítsék''' (Mt
20,18-19). Az ember azt várná, hogy a tanítványok megvigasztalták
mesterüket szomorúságában, lehangoltságában és halálsejtelmében: Nem!
Azzal voltak elfoglalva, hogy a legjobb helyet biztosítsák maguknak az
eljövendô birodalomban. Zebedeus fiai, János és Jakab nagyon ravaszak
akartak lenni. Becsvágyó anyjukat tolták elôtérbe: ,,Akkor odajött
Zebedeus fiainak anyja, fiaival együtt, és leborult elôtte, hogy kérjen
valamit. ,Mit akarsz?'' -- kérdezte. Ô így felelt: ,Intézd úgy, hogy
két fiam közül az egyik jobbodon, a másik balodon üljön országodban' ''
(Mt 20,20-21). Ezek voltak Jézus tanítványai. Aludni fognak, miközben
Jézus az olajfák hegyén halálfélelemben tart ki és verítéke
vércseppekként pereg a földre (Lk 22,44). Az egyik közülük ,,kimegy az
éjszakába'' (Jn 13,30), hogy elárulja ôt. A másik esküvel fogja
megtagadni. És a többi mind elmenekül az utolsó órában, kivéve Jánost.
Az is cserbenhagyja elôször, de aztán bűnbánóan visszatér és kitart. Ha
az ember figyelmesen olvassa Jézus szenvedéstörténetét, kínozni fogja,
hogy ezek az emberek egyáltalán nem is értették meg ôt és csak kusza
zavart, tehetetlen tompaságot kapott tôlük. Jézus mellett ezek a
tanítványok olyan nyomorúságosnak és kiesinek, vagy mondhatnánk: olyan
,emberinek' hatnak. A tanítványok utolsó, legutolsó szava Urukhoz, a
mennybemenetel hegyén, a végsô elváláskor így hangzott: ,,Uram, tehát
mostanában állítod helyre Izrael országát?'' (Csel 1,6).
  Nyilván senkivel sem tartozott össze Jézus bensôleg jobban, mint
anyjával, Máriával. De sehol sem válik világosabbá az emberek világában
való alapvetô idegensége, mint a vele való viszonyban. Az evangélium öt
mondatot jegyzett fel, amelyet Jézus anyjának mondott. Ezeket különbözô
módon lehet magyarázni. De minden becsületes értelmezésben világosan
látható Jézus részérôl valami különös visszautasító magatartás. Egy
szentírástudósnak sem szabad legyengíteni ezeket a szavakat,
bármennyire is ,máriás érzelmű'. A gyermek Jézus Jeruzsálemben
szemrehányóan válaszolta: ,,Miért kerestetek?'' (Lk 2,49). Máriának és
Józsefnek joga volt ôt keresni. Még csak gyermek volt. Lukács hozzáfűz
egy mondatot, amely nagyon fontos ebben az összefüggésben: ,,De ôk nem
értették, hogy mit akart ezzel mondani'' (Lk 2,50). A második mondatot
Jézus a kánai menyegzôn mondta: ,,Asszony, mi dolgom veled? Még nem
jött el az én órám'' (Jn 2,4). A harmadik kijelentést Márknál találjuk:
,,Anyja és rokonai jöttek. Kint maradtak és hívatták ôt, mert nagy
tömeg vette körül. Amikor jelentették neki: ,Anyád és rokonaid kint
vannak és beszélni szeretnének veled', ô így válaszolt: ,Ki az én anyám
és kik az én testvéreim?' Majd végignézve a körülötte ülôkön, így
kiáltott: ,Ezek az én anyám és testvéreim. Aki teljesíti Isten
akaratát, az az én testvérem, nôvérem és anyám' '' (Mk 3,31-35). A
negyedik mondatot Lukácsnál olvassuk. Az eset ábrázolása lélektani
mestermű. Jézus a tömegben állt és beszélt. Éppen azokat a jelentôs
szavakat mondta el, amelyek Istennek és a sátánnak az emberi lélekben
folyó küzdelmérôl szóltak. A hallgatóság között asszonyok is voltak. És
az asszonyok gyakran hajlamosak arra, hogy ne azt figyeljék, amit mond
az ember, hanem azt, ahogyan mondja: csüggjenek ajkán, elragadtatva
személyiségének hatalmától, hangjának csengésétôl. És szokásuk az is,
hogy az ember szavába vágjanak, talán intuitív, de pillanatnyilag
zavaró megjegyzésekkel. Az egyik hirtelen így kiáltott: ,,Boldog a méh,
mely téged hordozott, és az emlô, melyet szoptál'' (Lk 11,27). És Jézus
válaszolta: ,,Az a boldog, aki hallgatja Isten igéjét'' (Lk 11,28).
Végül az utolsó, borzalmas, de a lét keresztény értelmezése
tekintetében mégis oly vigasztaló kijelentés, amelyet János jegyzett
fel. Krisztus a kereszten függött. A megfeszítettnek joga volt a
keresztrôl még végintézkedéseket tenni. Jézus élt ezzel a joggal és
Máriát János védelmébe ajánlotta. De milyen rettenetesen hangozhatott
Mária fülében e végsô gyengédségnek a szava: ,,Asszony, íme a te fiad''
(Jn 19,26). E1 kell fogadnunk ezeket a szavakat úgy, ahogy vannak,
ahogy a konkrét szituációból, amelyben születtek, hozzánk szólnak. Az
idegenségnek, az eltávolodásnak a szavai; olyan szavalt, amelyek
szakadékot és örvényt teremtenek. Jézus Máriának is idegen volt. És
talán ebben állt Mária nagysága, hogy elviselte: ,idegennek' volt az
anyja. Hogy átölelte ezt az idegenséget, hogy minden alkalommal hitben
emelkedett fel érthetetlen és meg nem értett fiához. És milyen egyedül
érezhette magát ez a fiatalember, aki még az anyjánál sem tudta
teljesen ,otthon' találni magát, s lényében olyan mélységet hordozott,
ahol minden földi és emberi nyom nélkül elmaradt, ahol minden
,anyátlan' volt! Egyedül állt a világon, a teremtés legkeskenyebb
fokán, beleemelkedve az ,egészen más'-ba.
  Képzeljük csak egyszer el, mit jelent az, ha itt van egy ember, tele
mély buzgalommal mindenki üdvösségéért; tele tiszta szeretettel, készen
arra, hogy megnyissa magát, hogy ajándékozzon, hogy segítsen. És most
eljön, beszél egyik emberrel is, a másikkal is -- itt bizalmatlanságra,
amott értetlenségre, kinevetésre vagy ellenségeskedésre talál. De hisz
így történt Jézussal. Csakhogy ez egészen másképpen volt rossz,
istenien rettenetes! Jézus Istenbôl származó igazságot hordozott
magában. Benne az üdvösség mérhetetlen ereje buzgott, hisz ezt tudta
mondani: ,Jöjjetek mind hozzám, fel akarlak benneteket üdíteni.' Ô
látta, hogyan áll a világ és az emberek, és hatalma volt a nyomort
kiemelni sarkaiból. De mindenütt sötét falba ütközött. Szörnyű volt ez
a szenvedés. De a legszörnyűbb az volt, hogy még fokozatosan sem
hagyott alább; hogy a sötétség nem világosodott meg és nem nyílt meg az
elzárkózottság. Hanem még keményebb, sötétebb, ellenségesebb lett
minden, egészen a ,sötétség hatalmának órájáig' ''[51]
  Sôt! A végnél még mélyebben belemarkolt ez a magány lelkébe. A
kitaszítottság végsô keservébôl így kiáltott fel a kereszten: ,,Én
Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?'' (Mt 27,46; Mk 15,34). Ha
az ember feltenné a kérdést, melyik a legbiztosabban valódi hely az
egész evangéliumban, azt kellene válaszolni: Jézusnak ez a kiáltása.
Egy ember sem mert volna az ôskeresztény közösségben ilyen mondatot
kitalálni. És most ott függött Jézus, rászögezve a keresztre, a
legsötétebb idegenségben és elhagyatottságban. Még Istene, Atyja --
ahogy hívni szokta sem volt már közel hozzá. Visszahúzódott. Valami
könyörtelen történt ebben az órában ott a kereszten, amit még csak nem
is sejtünk, nem hogy meg tudnánk magyarázni. És ugyanakkor kinyilvánult
ennek a názáreti prófétának egész földöntúli nagysága és merészsége.
Kicsivé tette magát; halálában mégegyszer egészen gyermekké lett,
belevetette magát teljesen a sötétségbe. Nem engedte el Istenét, aki
látszólag elhagyta ôt. Az esti imát mondta el, abban a formában, ahogy
gyermekkorában tanulta: ,,Abba, kezedbe ajánlom lelkemet.'' Anyja, aki
a kereszt alatt állt, hallotta ezeket a szavakat, amelyekre ô tanította
valaha. Jézus legborzalmasabb távollétében ismét közel kertült
anyjához. ,,Ezekkel a szavakkal kilehelte lelkét'' (Lk 23,46).
  Hogyan lehetne ezt a názáreti embert emberileg megérteni?
Vizsgálódásunk elején kifejtettük, hogy az ember, emberi lényébôl
kifolyólag, sohasem lehet teljesen idegen embertársai között. Bár
mindenki idegen saját magának és ezért hontalan a világban, de éppen
ebben rokonok mindnyájan: Sohasem lehet olyan nagy a személyek közötti
különbség, hogy ez a bensô egyenlôség a törékenységben megszűnnék.
Minden esetben bensô rokonságot fog fölfedezni egyik ember a másikban.
Idegenségük sohasem lehet feltétlen, abszolút. És most itt állunk a
názáreti Jézus elôtt, aki minden ember iránt idegen volt. Nemcsak
ellenségeivel, hanem barátaival, sôt még anyjával szemben is. Emberi
megértésünk csôdöt mond és szemléletünknek ismét hajótörést kell
szenvednie Jézuson. Ez az ember több volt, alapvetôen több, sôt valami
egészen más, mint csak ember.
  Jézus e másságának és idegenségének egyetlen lehetô magyarázatát
abban a roppant, de egyedül logikus állításban találjuk: ô Isten volt.
Mássága nem az emberlétrôl való lemondás volt, nem is visszautasítás.
Hiszen egész lényében világító emberiesség nyilvánult meg. De ennél
többnek kellett lennie. Éppen emberségének ez a világító mivolta tette
számunkra idegenné. Ôbenne fénylett a lét. Velünk ilyesmi sohasem
történik meg. Tanítványai megrázó módon tapasztalták ezt a
fénnyéválást, Jézus létének ezt az intenzitását, a létnek ezt a
dicsôségbe való átváltozását. Tapasztalataik éppen azt mutatják, amit
ebben az elmélkedésben fáradságosan és sok szóval érthetôvé akartunk
tenni: Jézus idegensége nem negatív vonása lényének, hanem valami
tökéletesen pozitív dolog, az istenség átragyogása egy emberi lényen.
Jézus megdicsôülése a magas hegyen (amelyet a hagyomány hamisan a Tábor
hegyének tart) nyilvánvalóvá teszi azt, amire utalunk: ,,Jézus maga
mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és egyedül ôket vitte
föl egy magas hegyre. Ott színében elváltozott elôttük. Arca ragyogott,
mint a nap, ruhája pedig fehér lett, mint a fény... Péter erre így
szólt Jézushoz: ,Uram, jó, hogy itt vagyunk! Akarod, hogy kunyhókat
építsünk itt?''... Szavai közben fényes felhô takarta el ôket és a
felhôbôl szózat hallatszott ,Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem
telik, ôt hallgassátok!' Ennek hallatára a tanítványok arcra borultak
és igen megijedtek. De Jézus hozzájuk lépett és megérintette ôket:
,Keljetek föl, ne féljetek!' '' (Mt 17,1-5; Mk 9,2-8; Lk 9,28-36). És
aztán János megdöbbentô látomása: ,,Én, János, testvéretek és társatok
Jézusban, az üldöztetésben, az Isten országában és Jézus türelmes
várásában, a Patmosz nevű szigeten voltam Isten igéje és Jézus tanúsága
miatt. Az Úr napján elragadtatásba estem. Hátam mögött harsonáéhoz
hasonló nagy szózatot hallottam... Erre megfordultam, hogy lássam a
szózatot, mely hozzám szólt. Amint megfordultam, hét arany
gyertyatartót láttam, a hét arany gyertyatartó között pedig az ember
fiához hasonlót. Bokáig érô ruhába volt öltözve, mellén aranyövvel
övezve. Feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme mint a
lobogó tűz, lába mint a kemencében izzó sárgaréz, hangja mint a nagy
vizek zúgása. Jobbjában hét csillagot tartott, szájából kétélű, hegyes
kard tört el Ô, arca pedig olyan volt, mint a teljes fényében ragyogó
nap. Láttára holtként rogytam lába elé. De ô rám tette jobbját és így
szólt: ,Ne félj! Én vagyok az Elsô és az Utolsó, s az Élô: halott
voltam, de most örökkön-örökké élek' ''(Jel 1, 9-18).
========================================================================
A megbánás


  A következô három fejezetben az emberi valóságot idôbeli
,kiterjedése' szempontjából vizsgáljuk és feltesszük a kérdést: hogyan
élt a názáreti Jézus az idôbeliségben. Az ember nincs reménytelenül
kiszolgáltatva az idô sodró áramának. Tud a múltról, jelenrôl és
jövôrôl. Képes a szellemi ,megállj'-ra, arra, hogy állva maradjon és
múltja vagy jövôje felé forduljon. Léte nem merül ki abban, hogy
sodorják, hajtják. Ami megtörtént, szellemileg átformálódik benne; az
ember beleviszi saját múltját a jövôbe. De a múltnak ez a ,hordozása'
nem automatikus folyamat. Az embernek el kell döntenie, mit hordoz
magában tovább. Ez a saját múltjára vonatkozó döntés sokszor negatív
lesz. Újból és újból nemet kell mondania kialakult létére. És nagysága
nagyrészt abban áll, hogy erre képes. A jelen fejezetben a múltnak
ezzel a megtagadásával foglalkozunk.
  Az emberiség nagy vallásos alakjainak életük folyamán múltjukat
keservesen felül kellett vizsgálniuk. Megbánás és megtérés utáni
kiáltás hangzik az egész ószövetségben. Az újszövetség is a
mássálevésre, az egész személy átformálására való felszólítással
kezdôdik. Mindebben az emberi nagyság egyik lényeges jegye mutatkozik
meg: Igazi emberi lét mindig a ,megbánásban' valósul meg, vagyis
azáltal, hogy elszakítjuk magunkat saját bűnös múltunktól, és saját
létünkön belül szétválasztjuk a jót és a rosszat. A názáreti Jézusnál
azonban nem találunk megbánást. Sohasem vitte véghez életében lényének
kínzó megfordítását, nem tért meg. És mégis ,nagy ember' volt. Mindez
felfoghatatlanná teszi számunkra. Ezt az egyszerű gondolatot szeretnénk
a jelen fejezetben kibontani.
  Az elsô részben azt akarjuk megmutatni, hogy az emberi személy csak a
bánatban lesz tökéletessé. A ,személyi múlt' fölötti úrrálevés három
lépcsôjét kell itt megvizsgálnunk. Talán ezekkel a szokásos fogalmakkal
jelölhetnénk ôket: ,sajnálat', ,megszégyenülés' és ,megbánás'[52].
  Elôször: a ,sajnálat'. Az ember saját cselekedeteibôl teremti
önmagát. Minden jó vagy gonosz ,mű' után mássá lett. Múltja tovább él
benne és vagy támaszt ad életének, vagy megmérgezi jelenét. Ugyanakkor
azonban figyelembe kell vennünk, hogy az ember ,többrétűen' áll a
létben, s így az idôbeliségben. Mindegyik rétege más intenzitással
,idôbeli'.
  A biológiai lét körében az ember idôbelisége nem szabad. Az emberi
egyedet lényének e legalsó síkján a benne összesűrűsödô biológiai
szféra összessége (a bioszféra) formálja. Az ember tehát olyan múltat
hordoz magában, amely évmilliárdok sötétségébe nyúlik vissza. Mélyen
bele van ágyazva az ,emberelôtti' élet történetébe. Lelki életének
körében (amely a maga részérôl szintén sokrétűen épül fel) a múlt már
nem hat olyan masszívan, hanem finomabb, bonyolultabb törvényszerűségek
szerint. Az egyszer megélt dolog átváltozik benne. Kedvezôtlen élmények
például a lelkiélet beteges zavaraként, félelemként, gátlásként vagy
neurózisként jelentkeznek. De a pszichikumnak ebben a középrétegében
nemcsak személyes tapasztalatok élnek tovább, hanem az emberiség
ôsélményei, sôt valószínűleg még azoké a magasan fejlett élôlényeké is,
amelyekkel pszichikai életünk származástörténeti kapcsolatban van
(pszichoszféra). Végül az újkori filozófia feltárt még egy harmadik
szférát is az emberi individuumban, az ún. ,objektív szellem' körét. Az
,objektív szellem' a szellemi életnek szubjektumtól független alapja.
Az egyes ember már eleve bele van helyezve a gondolkozás, értékelés,
választás közösségébe, aszerint a történelmileg kialakult
kultúrközösség szerint, amelyben él. Ez a közösség pedig a maga
részérôl bele van ágyazva az egész emberiség közös tudatába
(nooszféra). Így az egyedi ember ma még nem egészen megállapítható
módon belegyökerezik az élet, az állatvilág és az egész emberiség
múltjába. Ezt az egész ,múltat' magában hordozza. Ebbe az alapba
gyökerezve egzisztál. Mindezeken a síkokon ,megkötött' és soha nem tud
teljesen megszabadulni a múlt befolyásaitól. De annál szabadabb lesz,
minél jobban a személyesbe emelkedik benne az élet.
  Az egyedi ember legsajátosabb része személyi lénye. Itt az ember
teljesen önmagának végsô, legrejtettebb rétegére van utalva. Ha csak
valami biológiai, pszichikai és kulturális szülemény lenne, nem lenne
számára menekvés a múlt kényszere elôl. Sohasem tudná kivonni önmagát
annak hatása alól, hogy ,lett'. Nem lenne menekülés a múlt elôl. De
lényének személyi valóságával az ember múltja fölött áll. Képes
ítélkezni maga fölött, eltávolodni önmagától, saját maga ellen
fordulni. Lényének ebben a legigazibb szférájában tehát az ember meg
tudja magát szabadon ,teremteni' saját múltjából. Meg is tagadhatja
,lett-létét' és sajnálhatja múltját. Mit jelent azonban valamit
,sajnálni'? Az elsô pillanatban egyszerű ,megállapításnak' tűnik:
Szabadon választott múltam más is lehetett volna, s jobb lenne, ha
másmilyen lett volna. Nem haszontalan az ilyen ,megállapítás'? Hisz az
ember úgysem tudja meg-nem-történtté tenni múltját. Ami megtörtént,
eltörölhetetlen. És mégis nagyon hasznos belsô megmozdulás a sajnálat.
Annak jele, hogy az ember el tud magától távolodni, hogy elégedetlen
tud lenni saját magával, hogy ,több' létrejött valójánál. A sajnálat
ezt fejezi ki: ,,Tudok a saját nyomoromról; magamban hordozom a jobb
utáni vágyat; fáj nekem, hogy nem lettem másmilyen.'' A sajnálattal
kezd az ember valóban ember lenni, visszatérni ahhoz a
bensôségességhez, ahol ,saját maga', és azért mintegy ítélkezni tud
saját maga fölött.
  Másodszor: a ,megszégyenülés'. Ha az ember egyedül, elkülönülve,
embertársai nélkül élne a világban, akkor a sajnálat lenne az elrontott
múlt egyetlen lehetséges és jogos ,feloldása'. A szégyen azonban
tudtunkra adja, hogy létünk lényegileg együtt-lét. Bár szégyellheti
magát valaki ,saját maga elôtt' is, a szégyenérzés mégis csak azokkal
kapcsolatban értelmes igazán, akikkel szeretetben összetartozunk. A
szégyenkezésben a következôket fejezzük ki: ,,Így, amilyenné lettem,
nem ajándékozhatom magam azoknak, akiket szeretek; ,többnek' és
,másnak' kellene lennem ahhoz, hogy ,kendôzetlenül' mutathassam magam;
rendeltetésemnél fogva fénynek kellene lennem mások számára, de nem
vagyok az, mert elrontottam lényem fényszerűségét, mert a magam
hibájából sötétséget hordozok magamban.'' Igaz, az emberi szeretet
annyira hatalmas, hogy a szeretô ember nincs tehetetlenül
kiszolgáltatva megszégyenülésének. A szeretetben ,adhatja' magát úgy,
amilyen, amilyenné lett. önátadása azonban mindig önlegyôzéssel
történik és ezért ,szégyenlôs' tartózkodás kíséri: ,,Úgy ajándékozom
magam neked, ahogy vagyok, de közben szégyent érzek és remélem, hogy az
a kis fény, amelyet még talán magamban hordozok, megvilágít téged egy
kicsit, és hogy lényemmel nem homályosítalak el téged'' A
,megszégyenült önátadásnak' ez a magatartása nagy szeretetet fejez ki a
másik személy javára. Az alázatos önzetlenség magatartása ez.
  Péter és Júdás árulása itt paradigmatikus jelentésű. Ezek az emberek
megpróbáltak úrrá lenni megszégyenítô múltjukon. Júdás ,,aztán elment
és fölakasztotta magát'' (Mt 27,5). Ezzel bűnös múltjának a végleges
bűnösség jelentését adta. Azáltal, hogy véget vetett életének,
meggátolta, hogy Jézus ellen elkövetett árulása más értelmet kapjon.
Árulása soha többé nem lehetett más, mint árulás. Ez természetesen nem
ítélet örök sorsa fölött, hanem csak számunkra hozzáférhetô földi
egzisztenciájának értelmezése. Egész másképp volt Péterrel, aki
,,kiment és keserves sírásra fakadt'' (Mt 26,75). Számára árulása -- ez
a kétségkívül elvetendô és gonosz cselekmény -- állomássá lett élete
keresztútján, amely végül mégis végleges boldogsághoz és a szentségben
való beteljesedéshez vezette. Nincs még egy példa, amely egyértelműbben
mutathatná meg, hogy a múlt ,plasztikus' anyag, és egészen más
értékelést kaphat, föltéve, hogy az ember mindennek ellenére ismét kezd
feltárulni a szeretetben, azaz kimondja: ,,Te tudod, hogy szeretlek''
(Jn 21,15.16.17). A bűnös cselekményt és a bennelakozó jelentést szét
lehet választani. Az ember képes múltjának egészen új jelentést adni,
és így teljesen átváltoztatni ezt a múltat.
  A múltnak tulajdonképpeni átváltozása azonban nem képes a
megszégyenülésben megtörténni. A megszégyenülést bele kell vonni a
szeretetbe, amely saját megtört létünket új odaadássá változtatja. Ha
azonban az ember elássa magát szégyenkezésébe, egész léte megfúlhat. A
puszta szégyen képes az embert ,hideg közömbösségbe' kergetni: ,,Most
végképp el vagyok veszve; mélyebbre már nem eshetem; számomra nincs
többé kiút; ezentúl akadálytalanul tehetek rosszat.'' Az ilyen
szégyenkezés, ,,mely mosolygó arc mögött is megbújhat, elpusztítja a
tudattalant, lehetetlenné teszi az egzisztencia egységét és
megakadályozza a személyiség mélyének felszínre törését... Ritka eset,
hogy ne törnék szét az ilyen legbensejében meghasadt lélek''[53].
  Máskor a napról-napra élésbe és a szétszórtságba menekül az ember az
elviselhetetlen bensô szégyen elôl. Akkor aztán már nem tud
világosságot teremteni önmagában. Bensejének igazsága felbomlik. Vad
értelmetlenség markolja meg a lelket. Az egzisztencia a kapcsolat-
nélküliség pusztaságává válik. Elhatalmasodik a bizonytalanság és a
zavar. Az ember nem lát többé irányító fényeket, sôt különös módon nem
is akarja már látni ôket. A világ biztos vonatkozásai fellazulnak.
Mindenütt homály uralkodik. Kérdések merülnek fel, amelyekre nem is
akar megoldást, félelmek, amelyek mintegy hipnotizálják az egész létet.
Az egész világ félhomályba borul, ami meghamisít mindent és rosszabb,
mint a sötétség. Ez az állapot a nemakarás és a nemtudás különös
szövevénye. Akármit tesz is az ember, minden egyformán rossznak tűnik.
Nem tudja többé, hová forduljon. Csak nagyon nagy és szelíd szeretet
képes az ilyen embert megszabadítani szégyenkezésétôl és lelkiismereti
kínjaitól. Nagyon sokszor csak úgy lehet segítem, hogy mellé állunk
ennek az embernek, -- csöndben, megértôen, hosszan, -- míg észre nem
veszi, hogy nincs magányosan kiszolgáltatva szégyenkezésének, hanem a
szeretet által átváltoztathatja megváltó bánattá.
  Harmadszor: a ,megbánás'. A bűnös múlttól való igazi és végleges
megszabadulás csak a szeretetben történhetik meg. Az embernek hallania
kell a megváltó szót: ,,Szeretlek, mindennek ellenére'' Erre a
szeretetre feleletül tudja kimondani: ,,Nem vagyok méltó
szeretetedre.'' Így megy végbe a megváltás. Mert itt ébred tudatára az
ember annak, hogy létének valami végsô és legmélyebb rétege el tudta
vonni magát a gonosz hatalmából, az a legbensô réteg, amely most
kimondja: ,,Nem vagyok méltó.'' Ennek a belátásnak fényénél tehát
felismerhetô, mi volt tulajdonképpen múltjában rossz. Megkezdheti
magában a nagy szétválasztást jó és rossz között. De ez a szétválasztás
mindig mély fájdalmat jelent. Saját létrejött énje széthasad. Ami
rossz, azt kiveti magából. összedôl egy világ. De a régi énnek romjain
új, fénylô világ keletkezik. Új jövô válik lehetôvé, kiutak bontakoznak
ki. Természetesen a múlt, amennyiben rossz volt, nem szűnik meg
továbbműködni az emberi lét alsó, elsôsorban pszichikai rétegeiben. De
a személyes lét körében, ahol az ember valóban ,saját maga', minden
megváltozik. És még annak értelme és jelentése is más lesz, ami a
gonosz múltból szinte kitörölhetetlenül belevésôdött lelkivilágunkba.
Az ember képes arra, hogy ,lett-létét' más ígéretek tudatában élje. Így
a megbánásban egzisztenciális jófelé-fordulás megy végbe.
  Ebbôl érthetô, hogy a megbánás miért az egyik legnagyobb
történelemformáló hatalom. ,,Sem a jó, sem a rossz nem marad az emberbe
zárva. Továbbhat más emberekre, jobbá vagy rosszabbá teszi ôket, és
azoknak ismét befolyásuk van másokra. Az ilyen hatás határai
végeláthatatlanok, tehát felelôsségünk határai is azok. A történelem
azonban ebbôl a jóban és rosszban való emberi összefonódásból
származik... A bánat és a vezeklés folyvást megszabadítja a szívet és
az ember beállítottságát a gonosztól, és így megakadályozza, hogy az a
történelem folyamán összegyűljön, megszaporodjék és mindent elpusztító
hatalommá váljék. A bánat így történelmi hatalom, amely a történést
folyvást visszakormányozza a jóhoz. Mindenesetre nem szembetűnô
hatalom. Nem közvetlenül látható módon hat; nem kiabál hangosan a
világtörténelem piacán. Nem külsô berendezéseket és politikai
alkotmányokat javít meg. De azon a ponton érvényesül, ahonnét minden
külsô dolog származik... Aki bánat és vezeklés által létét folyvást a
jó felé tereli vissza, aki kiirtja magából és hatástalanná teszi a
gonoszat... az a megôrzendôt elválasztja a pusztító és mérgezô
hatásoktól.''[54] Már Max Scheler utalt a bánat világtörténelmi
erejére. Megakasztja a gonosz okszerűségét. Széttépi a szerencsétlen
összefüggéseket és új kezdetet indít. A bánatban az ember megújítja
legmélyebb létalapját, kimossa belôle a mérget, és így más emberként
fordul új jövô felé[55].
  Természetesen a bűnös múlt hatásai továbbra is érzékelhetôk maradnak
az emberi egzisztencia nem-szabad részeiben. Bensejében azonban már
mássá lett a bűnbánó ember. Létének ebbôl a központjából kell a
megújulásnak továbbterjednie az egzisztencia többi területére. A
szokások és érzelmek lassan engednek az új beállítottságnak. Mind
ritkábbak lesznek a gyűlölet, ellenszenv és rosszakarat pusztító
indulatai. Lépésrôl-lépésre kialakul a bűnbánó emberben az a titokzatos
tulajdonság, amely lényét világítóvá teszi: a jóság. A bánat folyvást
támadja a bűnös múltat, felfedi és lemetszi a gonosz legfinomabb
gyökereit is. Mintegy elrekeszti a világban a gonosz forrásait. --
Ennek a lassú érésnek a végén a szelíd ember áll, akibôl a jónak
gyógyító erôi áradnak világunkba.
  A szentek, akikbôl hallatlan intenzitással sugárzik sötétségünkbe a
jóság, egész életüket bűnbánatban töltötték. Ebben a bánat új lényegi
tulajdonsága nyilvánul meg: Lényegébôl kifolyólag sohasem ér véget a
földi lét ideje alatt. Minél tisztábbak és tökéletesebbek lettek ezek
az emberek, annál méltatlanabbnak érezték magukat, annál inkább
felfogták a bűnbánat szükségességét. Lelkiismeretük folyvást finomult.
A legkisebb hiba is árulásnak tűnt szemükben. Mind határozottabban
tudatára ébredtek annak is, hogy kegyelembôl kapták tisztaságukat és
tökéletességüket: nem az ô érdemük az, amivé lettek. A kegyelem nélkül
semmi sem lennének. Minél több kegyelmet kap valaki, annál világosabban
látja esendôségét. De a kegyelem mindig veszélyt is jelent, nyomasztó
felelôsséget. Minél magasabbra hágunk, annál veszedelmesebb lesz a
zuhanás. A legtöbb kegyelemmel megajándékozott lelkek egyúttal a
legnagyobb veszélyben is forognak. A legaljasabb bűnöket nem a
,bűnösök' követik el, hanem a tökéletesek. Aki megértette ezeket az
összefüggéseket, az nem csodálkozik többé azon, amit a szentek
elvetemültségükrôl mondanak, és azon, hogy miért éltek halálukig
bűnbánatban. Eszerint a bűnbánat a nagysághoz vezetô igazi út. Jelzi
azt, hogy a lélek még friss, fogékony az új, más és jobb iránt, ki
tudja magát vonni az állandóan reá leselkedô gonosz hatalmából, s
folyvást újrakezdeni. Így a bánat a lét útján az igazi ôröm és
könnyedség feltétele; a szellem fiatalsága, vidámsága és
alakíthatósága. Aki negatív tulajdonságot lát benne, az még nem fogta
föl lényegét. A világ benne ébred a sötétbôl a fényre, benne újul meg
és lesz szellemivé.
  A szegények legszegényebbjei azok, akik már nem tudnak bűnbánatot
érezni. Bennük a világ ismét sötétségbe merül. Egyrészt olyan emberek
ezek, akik teljesen és véglegesen azonosították magukat gonosz
múltjukkal. Ez a ,kárhozat': az én ,megkövesedése', a megátalkodottság.
Ebben az emberben megreked a világ szellemi energiája. Az ilyen
egzisztencia nem ismer igazi, szabad jövôt. Mert nincs benne már
egyetlenegy terület sem, ahol ellenszegülhetne a gonosz múltnak. A
gonosz szakadatlanul gonoszat szül benne. Minden sötét, nehéz,
áthatolhatatlan lesz, benne és körülötte. A világ megáll benne,
alattomos nyugalomban marad. Semmi új nem történhetik már az ilyen
létben, mindig csak a régi, amit ô maga is gyűlöl. Hogy vannak-e
valóban (tapasztalatunk körében) ilyen emberek, nem tudjuk megmondani.
-- Másrészt találkozunk néha olyanokkal, akik nem gonoszságból, hanem
létük valami különleges gyöngeségébôl kifolyólag nem képesek bánatot
érezni, egyszerűen nincs többé erejük ellenszegülni múltjuknak. Az
ilyen emberekben összetört az élet elevensége, a személyes felelôsség
alapja. Nem tudnak önmagukkal szembenézni, mindenre kifogást találnak.
Maga a lét is kicsinnyé és nyomorúságossá lesz bennük. Még arra sem
képesek, hogy gonoszak legyenek. Az ilyenek szorulnak rá leginkább
segítségünkre. Szeretô velüklétünkre van szükségük, hogy más emberekbôl
erô áradjon beléjük, hogy ismét emberként élhessenek, tehát olyan
lényként, amely képes megbánást érezni és vezekelni. Csak nagyon nagy,
önzetlen szeretet tudja ezeket az embereket ismét életre kelteni.
  Fordítsuk most tekintetünket a názáreti Jézusra. Sehol sem találunk a
róla szóló írásokban még csak halvány utalást sem arra nézve, hogy
bánatot érzett volna. Jézus nem ismerte a bánat indulatát. Igaz,
dicsérte a vámost, aki ,,megállt hátul és szemét sem merte fölemelni az
égre, hanem mellét verte a szavakkal: ,Istenem, légy irgalmas hozzám
bűnöshöz' ''(Lk 18,13). Ezzel a bűnbánó emberrel kapcsolatban
megfogalmazta annak a szellemi valódiságnak lényegét, amely
összefoglalja egész fenomenológiai vizsgálatunkat a bánatról:
,,Mindazt, aki fölmagasztalja magát, megalázzák, aki pedig megalázza
magát, azt fölmagasztalják'' (Lk 18,14). Ennek ellenére az ô szájából
sohasem hallottunk egyetlen egy bűnvallomást sem. Élete egyenesvonalú
világosságban folyt le, megfordulás és magatartásváltoztatás nélkül.
Mint Keresztelô János (Mk 1, 4), a názáreti Jézus is ,megtérést'
követelt az emberektôl, vagyis az egész bensô ember olyan
megváltozását, amely képessé teszi a világba betörô új kegyelem
befogadására. ,,János fogságba jutása után Jézus Galileába ment, és
hirdetni kezdte Isten országának evangéliumát. Ezt hangoztatta: ,,Az
idô betelt: közel van az Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az
üdvösség jóhírében'' (Mk 1,14-15). Egyszer a következôképpen fogalmazta
meg egész életfeladatát: ,,Azért jöttem, hogy a bűnösöket megtérésre
szólítsam'' (Lk 5,32). Küldetése megdöbbentô kinyilatkoztatást
tartalmazott, amely a bánatot egyenest ,a mennybe' emeli és kozmikus
dimenziókkal ruházza fel: ,,Mondom nektek: jobban örülnek a mennyben
egy megtérô bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak, akinek nincs
szüksége megtérésre... Éppen így örülnek majd Isten angyalai egyetlen
megtérô bűnösnek'' (Lk 15,9-10). Jézus kijelentésében a
,kilencvenkilenc igaz' kifejezés ,stilisztikai fordulat': nincsenek
igazak, mindenki bűnös: ,,A világosság a világba jött, de az emberek
jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert gonoszak
voltak tetteik'' (Jn 3,19). Ezért valósággal könyörgött övéinek:
maradjanak éberek szellemileg: ,,Vigyázzatok, virrasszatok és
imádkozzatok!'' (Mk 13,33). ,,Amit nektek mondok, mindenkinek mondom:
Virrasszatok!'' (Mk 13,37). ,,Virrasszatok tehát szüntelenül és
imádkozzatok, hogy megállhassatok az Emberfia elôtt'' (Lk 21,36).
Tanítványai szüntelenül ismételték az éberség parancsát: ,,Legyetek hát
okosak és ügyeljetek arra, hogy helyesen imádkozzatok... óvatosak és
éberek legyetek. Ellenségtek, az ördög, mint ordító oroszlán jár
körül... Tudjátok, hogy testvéreiteket szerte a világban ugyanez a
szenvedés éri'' (1Pét 4,7; 5,8- 9). Jézus oly emberi volt mindenben:
sírt, fáradt és lehangolt volt, átérezte a harag és a részvét
indulatait; félelem árasztotta el lelkét. De egyben sohasem bizonyult
,embernek': a bűnben és az azt követô bánatban. ,,ô bűnt nem követett
el, s a szájában hamis szót nem találtak. Mikor szidalmazták, a
szidalmat nem viszonozta, amikor szenvedett, nem fenyegetôzött, hanem
mindent az igazságos bíróra hagyott. Vétkeinket testén fölvitte a
keresztfára, hogy meghaljunk a bűnnek és igaz életet éljünk. Ti az ô
sajgó sebei által gyógyultatok meg: olyanok voltatok ugyanis, mint a
tévelygô juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és
gondozójához'' (1Pét 2,22-25).
  Olyan emberrel állunk itt szemben, aki ellenfeleinek szemébe tudta
mondani: ,,Ki vádolhat közületek bűnrôl engem?'' (Jn 8,46). Ezt merte
állítani, annak ellenére, hogy állandóan mindenki szeme elôtt volt és
nem maradhatott semmi titokban abból, amit mondott vagy cselekedett:
,,Én nyíltan beszéltem az emberek elôtt... Titokban semmit sem
mondtam'' (Jn 18,20). Ezt az átlátszóan tiszta magatartást alig lehetne
jobban leírni, mint ellenségei szavaival, akik egyszer így szóltak
hozzá: ,,Tudjuk, hogy igazmondó vagy, isten útját az igazsághoz híven
tanítod és nem mások szerint igazodol, mert nem vezet emberi tekintet''
(Mt 22,16; Mk 12,14; Lk 20, 21).
  De ez nem jelenti azt, hogy nem tudta, mi a bűn. Nem azért nem talált
magában bűnt, mert vak volt vele szemben. Ebbôl a fiatal názáreti
prófétából hiányzott minden rajongás és szentimentalizmus. A János-
evangéliumban van egy szörnyű mondat, amely kíméletlen ítéletet mond
minden emberi fölött: ,,De Jézus nem bízott bennük, mert ismerte
mindnyájukat, és nem szorult rá, hogy bárki is felvilágosítsa az
emberrôl. Tudta ô, mi lakik az emberben'' (Jn 2,24-25). Tekintete elôtt
kitárult az ember legbensôbb világa. A Lukács-evangéliumban ez áll: ,,ô
atlátott gondolataikon'' (Lk 6,8). Felismerte az emberben az árulót:
,,Jézus kezdettôl fogva tudta, kik azok, akik nem hisznek és ki fogja
ôt elárulni'' (Jn 6,64). ,,Tudta ugyanis, ki árulja el'' (Jn 13,11).
Azt is tudta, mi származik az ember szívébôl: ,,A szívbôl erednek
ugyanis a rossz gondolatok és tervek, gyíkosság, házasságtörés,
paráznaság, lopás, hamis tanúság, káromlás'' (Mt 15,19). Nem ringatta
magát illúziókba, tisztában volt azzal, milyen világban hirdeti
üzenetét, hová küldte barátait: ,,Úgy küldelek titeket, mint bárányokat
a farkasok közé'' (Lk 10,3). A gyűlölet az, amely mintegy felfal minden
nagyot és emelkedettet e világban (Jn 3,20; 8, 37; 15, 22k). Jézus mint
fény állt ebben a sötét világban. Lénye az egész világot igaztalanná
tette. Úgy tűnik, hajótörést szenvedett a sötétség falán, amely
körülvette. János szándékosan jegyzi meg, hogy Jézus elárulásakor
minden elsötétült: ,,Éjszaka volt'' (Jn 13,30). És Jézus maga mondta
elfogatásakor: ,,Ez most a ti órátok és a sötétség hatalma'' (Lk 22, 53
).
  Ezzel eljutunk Jézusnak ahhoz a titokzatos tulajdonságához, amely
Jánosnál a fény szimbólumában jut kifejezésre. A lét fénylôvé vált
ebben az emberben. Vakító világosságban állt a világ elôtt; de az nem
tudta meglátni, mert vak volt. Az evangéliumban különös jelentôsége van
a vakok meggyógyításának. Maga Jézus a következôképpen fejezte ki ezt:
,,Amíg e világban vagyok, világossága vagyok a világnak'' (Jn 9,5). És
másutt: ,,Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár
sötétben, hanem övé lesz az élet világossága'' (Jn 8,12). Ismét: ,,Én
világosságul jöttem e világra, hogy aki bennem hisz, ne maradjon
sötétségben'' (Jn 12,46). Lényünk benne érte el azt a fénylô
világosságot, amelyrôl a tanítványok a megdicsôülés hegyén
felejthetetlen benyomást szereztek: ,,Arca ragyogott, mint a nap,
ruhája pedig fehér lett, mint a fény'' (Mt 17, 2; Mk 9, 3; Lk 9, 29).
Pál azt mondta róla: ,,A sötétségbôl fény sugárzott föl... és
fölragyogott Krisztus arcán'' (2 Kor 4,6). Ebben az emberben nem tört
meg az élet. Elég saját szívünkbe nézni ahhoz, hogy megtudjuk, mit
jelent ez. Jézus tüzes viharként tört be világunkba. ,,Kivágnak és
tűzre vetnek minden fát, amely jó gyümölcsöt nem terem'' (Mt 3,10).
Emésztô tűzôn kellett átmenni ahhoz, hogy vele lehessen az ember. A
Keresztelô a következô szavakkal hirdette eljövetelét: ,,Én a bűnbánat
jeléül csak vízzel keresztellek titeket. De az, aki utánam jön,
hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy saruit hordozzam. ô
Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. Szórólapáttal
kezében kitakarítja szérűjét és csűrbe gyűjti búzáját, a pelyvát pedig
olthatatlan tűzben elégeti'' (Mt 3,11-12). Jézus pedig azt mondta
magáról: ,,Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön: mennyire
szeretném, hogy már égjen!'' (Lk 12, 49).
  És ugyanakkor mégsem volt ,kemény' ember, sem vakbuzgó, sem
kárhozatot hirdetô fanatikus. Sem olyan türelmetlenkedô, mint azok,
akik állandóan ítéletet tartanak az egész világ fölött, s inkább
másokat vádolnak igazságtalansággal, semmint magukat ismerjék el
igaztalannak. Az az ország, amelyet fel akart építeni, a jóság és a
megbocsátás uralma, a szeretet bensô birodalma volt. Nem a zsidó
szabadságharcosok, a zelóták ,bandavezére' volt. Vonakodott elismerni
az ellenállás jogosságát a császárral szemben (Mt 22,15-21). A
,mennydörgés fiai'-nak (Mk 3,17) féktelen magatartását élesen elítélte:
,,Követeket küldött maga elôtt. Azok útközben betértek a szamaritánusok
egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De nem fogadták be....
Ennek láttára tanítványai, Jakab és János fölháborodtak: ,Uram, hívjunk
le rájuk tüzet az égbôl, hogy föleméssze ôket?'' De ô megfordult és
szigorúan megtiltotta nekik'' (Lk 9,52- 55). Elfogatásánál nem állt
karddal a kezében, s megtiltotta, hogy erôszakkal védelmezzék (Mt 26,51-
54). Semmi körülmények között sem akart bandavezérként feltűnni: ,,Mint
valami lator ellen, úgy vonultatok ki kardokkal és dorongokkal, hogy
elfogjatok! Pedig naponta ott ültem a templomban és tanítottam'' (Mt
26,55). Intette tanítványait: sose haragudjanak testvéreikre, hanem
hagyják ott az oltáron ajándékukat és béküljenek ki elôbb testvérükkel,
szeressék ellenségeiket és imádkozzanak üldözôikért (Mt 5,20-48). A
szegények, szomorkodók, szelídek, éhezôk, irgalmasszívűek, békeszeretôk
és üldözöttek boldogságáról beszélt (Mt 5,3- 12). Aki ,követôje', az
szeresse ellenségeit, tegyen jót azokkal, akik gyűlölik, áldja
káromlóit, imádkozzék rágalmazóiért, ne ítéljen, ne ítélkezzék, engedje
el az adósságot. csak így lesz a Fölséges gyermekévé, aki szelíd a
hálátlanokkal és gonoszokkal szemben (Lk 6,27-38). Pál utánozhatatlanul
festi le Jézus igaz barátjának bensô fizionómiáját és azon keresztül
közvetve magának Jézusnak alakját: ,,Testvérek, Isten irgalmára kérlek
titeket:... Ne szabjátok magatok ehhez a világhoz... Rosszért rosszal
senkinek se fizessetek. Törekedjetek a jóra az emberek elôtt is.
Amennyiben rajtatok múlik, lehetôleg éljetek minden emberrel
békességben. Bosszút ne álljatok, szeretteim... Sôt ha ellenséged
éhezik, adj neki enni; ha szomjazik, adj neki inni... Ne gyôzzön rajtad
a rossz, te gyôzd le jóval a rosszat'' (Róm 12,1-21 ). Talán még
hatásosabban szól ugyanerrôl az alapmagatartásról az elsô korintusi
levél: ,,A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem
féltékeny, nem kérkedik, nem gôgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a
magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a
gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent eltűr, mindent
elhisz, mindent remél, mindent elvisel'' (1Kor 13,4-7). Jézus
egzisztenciájával, annak szelíd fényével érte el az emberekben a
szellemnek ezt a hatalmas áttörését, azzal, amit Pál egy másik helyen
,jóságnak és emberszeretetnek' nevez: ,,Hiszen egykor mi magunk is
oktalanok, hitetlenek és tévelygôk voltunk, mindenféle vágynak és
gyönyörnek éltünk, gonoszságunkban és irigykedésünkben utálatra méltóak
voltunk és gyűlöltük egymást. Mikor azonban megjelent üdvözítô Istenünk
jósága és emberszeretete, megmentett minket... a megújulással'' (Tit
3,3-5 ).
  Ennek a Titushoz szóló levélnek kijelentése összefoglalja egész
elmélkedésünket. Bensô állapotunkat ábrázolja, amelyben mint emberek
élünk: ,gyűlöletre méltóan és tele gyűlölettel egymás iránt'. És akkor
ebbe a sötét világba eljött valaki, aki egészen más volt mint mi:
,jóságos és emberszeretô'. Jósága és emberszeretete által tett
bennünket igaztalanná és lényünket mintegy kettéhasította. Így tette
lehetôvé, hogy le tudjuk vetni múltunkat. Ez megmentés, megváltás. Új
jövô nyílt meg számunkra, a ,megújulás'.
  Csak most tudjuk helyesen megadni vizsgálódásunk ,lelki
beállítottságát'. Sok szót ejtettünk bűnrôl, sötétségrôl és
gyűlöletrôl. Ha Jézusról beszélünk, minderrôl is beszélnünk kell, hogy
alakja, fénylô lénye igazán kiemelkedjék az emberi sötétség hátterébôl.
Azonban mindenestül helytelen lenne túlbecsülni magunkban a bűn és a
rossz hatalmát. A názáreti Jézus ilyet nem tett. Bár utálta a bűnt, de
,a bűnösök barátja' volt. Nem ítélte el a bűnöst. A megbánás legkisebb
jele is megindította. A bűnbánó és meg nem átalkodott embert
egyszeriben szívébe zárta. Az embert megbánása, nem pedig bűne szerint
ítélte meg. Nem elkárhoztatni, megkeményíteni akarta az embereket, vagy
bezárni ôket gonoszságukba, hanem megváltani, azaz a szeretet és a
jóság új lehetôségét nyitni meg nekik. Minden emberszív határtalan
értékű volt számára, a bűnösöké is. Lukács evangéliuma különösen
törekszik arra, hogy Jézusnak ezt a lényeges tulajdonságát kiemelje.
Jézus szerette a ,szegényeket' (Lk 4,18; 7, 22). ,Barátja' volt a
bűnösöknek (Lk 7,34). Meglátogatta ôket és szívélyes közvetlenséggel
volt velük együtt (Lk 5, 27; 30; 15, Lk; 19, 7). Minden embert
szeretett és mindenkinek megnyitotta az üdvösséget (Lk 3,6). Ha tehát
Jézusból embergyűlölôt akarnánk csinálni, ez annyit jelentene, hogy
tökéletesen félreértettük. Az embereknek csak egyetlenegy fajtáját
utálta: nem a bűnösöket, hanem azokat, akik nem akartak megnyílni a
világosságnak (Mk 3,29; Mt 12,31-32; Lk 12,10). Csak egyetlenegy
emberfajtával: az önteltekkel szemben volt tehetetlen: ,,Az
elbizakodottakhoz, akik magukat igaznak tartották és másokat
megvetettek, ezt a példabeszédet intézte: Két ember fölment a
templomba, hogy imádkozzék, egy farizeus és egy vámos. A farizeus emelt
fôvel így imádkozott magában: ,Hálát adok neked Isten, hogy nem vagyok
olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, házasságtörô, mint ez a vámos
is. Hetenként kétszer böjtölök, tizedet adok mindenbôl, amim van.' A
vámos pedig megállt hátul és szemét sem merte fölemelni az égre, hanem
mellét verte e szavakkal: ,Istenem, légy irgalmas hozzám bűnöshöz.'
Mondom nektek: Ez megigazulva ment haza, az nem'' (Lk 18, 9-13 ).
  Igaz, Jézus emberfölöttit, teljesíthetetlent követelt: lelki
szegénységet, ellenségszeretetet, szelídséget, olyan tökéletességet,
mint az Atyáé; mégsem az volt döntô számára, hogy az embernek sikerült-
e mindez. Nem merev parancsok voltak ezek, hanem élô követelmény és
hatékony erô. Új távlatok nyíltak meg, ezeknek kell nekiindulni és
elôre haladni (célparancsok). Új világnak kellene megszületnie, amely
felülmúlja minden sejtésünket és lehetôségünket, amellyel szemben
mindig kicsik maradunk, amelyhez bűnbánattal mindig ,meg kell térnünk'.
Jézus küldetése nem gyengeségünk elítélése volt, hanem az emberi
kicsiség felszabadítása valami nagyobbra.
  Összefoglalóan ezt mondhatnánk: Mindig csak ott terem meg az igazi
emberi, ahol az ember felülvizsgálja múltját és elválasztja benne a jót
a rossztól, a tökéleteset a tökéletlentôl. Ha valamilyen okból ez nem
történik meg, akkor a lét silány, sötét és rossz lesz. Megbánás nélkül
nem lehetséges ígéretes jövô. A názáreti Jézusnál sehol nem találjuk
meg a múltnak ezt a fájdalmas felülvizsgálását. Életét a megbánás
minden indulata nélkül töltötte el. Emberileg tekintve tehát kemény,
sötét és erkölcsileg elkorcsosult embernek kellett volna lennie. De
éppen ez nem volt. Lénye szelíd volt, fénylô és minden jó számára
nyílt: Az egyetlen elfogadható végkövetkeztetés tehát: Nem ismerte a
bűnbánatot, mert nem volt rá szüksége. Nem volt benne semmi olyan, ami
nem állt volna helyt a jó fényénél megvizsgálva. Tehát alapvetôen más
volt, mint mi mindnyájan. Vagyis ez alkalommal is meghiúsul
próbálkozásunk. Csak-emberi módon nem tudjuk megérteni ezt az embert.
========================================================================
A hit


  Az elôzô fejezetben a következôket fejtettük ki: Az ember lényének
legbensô magjában, személyi létében szabad, ezért képes alakítani
önmagát; idôbelileg kialakult lényében választani tud jó és rossz
között; a múlt nem szilárd tömbként él tovább benne; az ember képes
,megújulni', azaz múltjából csak azt továbbvinni a jövôbe, ami abban
értékes és jövôtígérô volt. Ez a bensô megújulás mindig a bánatban
történik, saját múltunknak a jó fényénél végbemenô fájdalmas
felülvizsgálatában. Így a bűnbánat igazi, reménykedô, vidám és fiatalos
embervoltunk feltétele. A jelen a megbánásban átformált múlt és a
reménységgel kecsegtetô jövô között áll. A teremtményi lét ,mozgásban
van' ebben a tartamban, amelyet mint idôt érzékelünk. A múltból, amely
már nincs, a jövôbe torkollik, amely még nincs. Ami elmúlt, csak
hatásaiban vagy az emlékezetben él tovább, egyébként sehol sincs,
semmivé lett, ,nincs többé'. Az eljövendô még hiányzik, tehát szintén
nincs sehol: semmi, ,még nincs'. Ami valójában ,van', az a jelen: ez a
pillanat, egy létsugár két semmi: a múlt és a jövô között. így ,lüktet'
az idôbeli lét ,elôre': semmibôl a semmibe. A létnek pillanatnyi
lángja. Kérdésünk a következô: Hogyan áll az ember ebben a jelenben,
hogyan lesz úrrá fölötte? A felelet: mint hívô.
  Azt szeretnénk megmutatni ebben a fejezetben, hogy valódi emberlét
mindig csak a hitben teremtôdik meg. Az ember a jelen fölött csak a
hitben tud emberileg úrrá lenni. A hit lényegi módon
,személyelômozdító' aktus. Nélküle arctalanságba zuhan vissza az ember
jelene. Ki fogjuk fejteni aztán (a második részben), hogy a názáreti
Jézus hite -- noha az emberlét benne fénylô autenticitást ért el nem az
egzisztenciálisan bizonytalan, sötét és megtámadható birodalmába nyúlt.
Ebben az értelemben nem volt hívô. Így emberlétét olyan módon élte,
amely nekünk embereknek teljességgel fölfoghatatlan.
  Hit nélkül nincs igazi emberség. Ez a megállapítás elôször talán
kissé idegen nekünk, mert hozzászoktunk az emberiség két csoportra
osztásához: hivôk és hitetlenek. Te hát minden hitetlen megtört,
,korcs' ember lenne? Ezt senki sem állíthatja. Sokszor találkozunk
úgynevezett hitetlenekben olyan emberi melegséggel és jósággal, ami
megszégyenít bennünket. Ebben a mondatban: ,,hit nélkül nincs valódi
emberség'', nem tematikusan kifejtett, specifikus tartalmára nézve már
megmagyarázott hitrôl van szó. A ,hit' ebben a mondatban inkább azt a
legtitkosabb, sokszor más tudatmegmozdulások mögé rejtôzô bensô
magatartást jelöli, amelyrôl Paul Tillich beszél: ,,A hit:
megragadottság attól, amihez feltétlen közünk van''[56]. Ez a hit
szükséges a valódi emberséghez.
  A hit megragadottság attól, amihez feltétlen közünk van. Ebben a
meghatározásban kifejezôdik a hívô magatartás egzisztenciális volta és
megélt szubjektivitása. Közelebbrôl nincs megjelölve, mi ez a
,feltétlen', milyen név illeti meg. Valami végsô, feltétlen ügy
egzisztenciánknak nemcsak egyik vagy másik részterületét, hanem
személyi létünk egészét igényli. Ez a hit tehát személyi életünk
központjában megy végbe. Magába foglalja az összes létstruktúrát és
ezért az ember legszemélyibb cselekedete. Benne bensôleg megragadja
magát létünk, egészen önmaga lesz, teljesen összpontosul. Az egész
személynek a hit aktusában való összpontosítása az önátadás szándékával
történik. Összeszedi magát az ember, teljesen kézbeveszi önmagát, hogy
maradéktalanul elajándékozhassa. Az ember csak azáltal éli meg igazi
mivoltát, hogy teljesen ,elengedi' magát, odaadja létét; csak így érti
meg: élete még nem ,zárult le', van még valami, amiért érdemes élni.
Akármi is az: szerelem, barátság, szolgálat, felfedezés, munka, párt,
életmű, kert. A ,feltétlen', a ,minket igénybe vevô' ezerféleképpen tud
átváltozni, sok álarc mögött megbújni. Fontos azonban, hogy az ember
olyan valóságnak adja át magát, amelyet itt és most ,nagynak' és
,fontosnak' él meg, nagyobbnak és fontosabbnak önmagánál. A hitben ezt
fejezzük ki: ,,Valamiért élek; nem vagyok teljesen bezárva kis
önmagamba; el tudom magam ajándékozni; érdemes magamat elajándékozni,
odaadni, elengedni; jelenemnek, ennek a létben való rövid
tartózkodásnak értelme van, amely felülmúlja egzisztenciám konkrét-
fogható elemeit.'' E nélkül a magatartás nélkül nincs valódi emberlét.
  Ebben a magatartásban ugyanis sokkal több rejlik, mint elsô
pillantásra látszik, vagy mint amit az illetô éppen kiolvas belôle. Az
az átélt meggyôzôdés van benne, hogy az ember jelene még nem valósítja
meg mindazt, amit életének meg kellene és amit meg is tudna valósítani.
A jelen nem befejezés, nem lezárás. Inkább ,elindulás' valami nagyobb
beteljesedés felé. Az ember több, mint éppen megélt, futó jelene. Hogy
teljesen meg tudjon valósulni, újabb merész lépésre kell rászánnia
magát az idôben: Igazi mivolta a jövôben rejlik. Az ember még nem
,birtokolja' önmagát. Valami nagyobb közeledik hozzá, s át kell adnia
magát neki, mert az feltétlenül hívja. Így okoz a hit ,szakadást' az
egzisztenciában. A lét megnyílik. A jövô lehetségessé és követelménnyé
válik. A jelen pillanat nem mérték, nem mindent lezáró valóság. A jelen
nem beteljesedés, ha összevetjük azzal, ami az ember ,feladatává' lesz,
ami ,hozzá szól'. Még nem következett el a mindent betöltô pillanat,
amelyben talán egyszer ,megállhatnánk'. A jelen pillanat még üres. A
pillanatnak ez az üressége azt a nagyerejű ösztönt eredményezi az
emberben, hogy kitörjön az itt és most megélt pillanatból, felrobbantsa
a ,már-megvalósított' silány szűkösségét. Létrejön a vágy, ez a megélt
elégtelenség. Az ember rájön, hogy silány létébôl állandóan valami új,
még soha-nem-volt akar elôtörni, hogy benne még fiatalság lakozik,
amely beteljesülésre vár. Nem szabad, hogy az ember ,megvalósultnak',
vagy ,befejezettnek' élje meg magát, különben megmerevedik benne az
élet. Fel kell törnie a jelent, különben nincs jövôje. A jelent azonban
csak valami olyan törheti fel, ami felülmúlja, és a benne élô embert
feltétlen igénnyel hatalmába keríti. Nos, éppen ezt neveztük ,hitnek'.
Így a hit az élet lehetôvé tétele. Az az ember, aki ,tovább-él', hisz;
meg van gyôzôdve arról, hogy valami nagyobb várja, hogy még nem jutott
el a véghez.
  Ebben az ,ôshitben' az a meggyôzôdés is él, hogy az ember nem a saját
,igazsága', hanem elôtte áll az igazság. És nem is a saját ,élete',
mert hogy élni tudjon, fel kell adnia önmagát, hagynia kell, hogy
valami nagyobb szóljon hozzá. Saját ,útja' sem lehet: akkor jut el
önmagához, ha ,megszabadul' magától és átadja magát valami nagyobbnak.
Emberlétében torznak kellene tehát lennie annak az embernek, aki azt
mondja magáról: ,,Én vagyok az út, igazság és élet'', kivéve ha benne
lakoznék maga a jelenfölötti nagyság.
  Ennek a hitnek, amelyet úgy is meghatározhatnánk, mint a léttel
szembeni ,,ôsbizalom''[57], egyik lényegi tulajdonsága a
,kétségbevonhatóság', ,megtámadhatóság', ,sötétség'[58]. Ha hiszünk,
valami ,másban' bízunk, olyasmiben, ami ellenôrzésünkön lényege szerint
kívül esik, ami fölött nincs hatalmunk. Ez mindig bizonytalansággal
jár. A hit hatása az, hogy ,nem önmagunkban állunk' többé, hanem valami
,más', valami ,nagyobb' felé nehézkedünk, ami tehát lényege szerint
fölülmúlja életszféránk konkrét összetevôit. Ami azonban túlemelkedik
rajtunk és a ,már megvalósított'-on, az bebizonyíthatatlan, éppen
azért, mert minden megvalósított, vagyis bizonyító erejű fölött áll. A
hit tehát lényegileg mindig csak úgy valósul meg, mint a magában a
hitben adott ,kétely' leküzdése. Tehát a kétely nem a szellem (mintegy
perverz) kinövése, hanem magában a hitben lakozó, mindig jelenlevô és
mindig leküzdendô adottság. Mindenütt, ahol hit valósul meg, megnyílnak
a kétkedés lehetséges szakadékai. Hitünk mindig valami távollevô utáni
kutatás. Így tökéletesen érthetô, hogy Ágoston a ,hit kezeirôl' beszél,
amelyek a sötétben tapogatóznak[59]. Valóban nem könnyű ,élni',
,beleemelkedni' valami önmagunknál nagyobba. Az érett ember nem azért
hisz, mert hinni könnyebb, hanem annak ellenére, hogy nehezebb.
  A hit megfosztja jelen pillanatunkat a beteljesedéstôl és mégis
egyúttal titokzatos módon megajándékozza vele. Elidegenedünk magunktól,
nem vagyunk többé önmagunké. A tökéletesség terén mindig elôbbre
lépnénk, mint ahol tartunk, és ,hitt' egészünket csak töredékekben,
tartós állandóság nélkül tudjuk biztosítani. Mintegy árnyékszerűvé
leszünk a hitben. Amit kiharcoltunk, felbomlik. Széthull a keservesen
felépített valóság. ,Valótlanná' válik saját énünk. Már nem vagyunk ,mi
magunk', állandóan csak ,elébe megyünk' valóságunknak. Így olyanok
vagyunk, mint a történetbeli férfi, aki tükörbe tekint és nem lát benne
arcot. Azért nem tudjuk ,megtartani' magunkat, mert hiszünk, azaz mert
valami nagyobb felé növekszünk. Állandóan fölülemelkedünk saját
jelenlegi formánkon. Vágyaink szüntelen túlszárnyalják szívünket. Az,
ami feltétlenségével igényt tart ránk, ugyanakkor el is tűnik rejtett
más-voltának határozatlanságába[60]. Sôt mi több: a hit életünk
végtelen kínjává válhat. Senki nem éli meg olyan fájdalmasan életének
felszíni értelmetlenségét, mint az, aki hisz a végsô, mindent fölülmúló
beteljesedésben. A hit egzisztenciánkba mindig ,üreget váj', mivel egy
eljövendô beteljesülés ígérete. Semmi sem tud olyan fájdalmat okozni,
de ugyanakkor semmi sem esik olyan jól nekünk, mint a hit.
  Az igazán hivôk gyakran érezték a hitnek ezt a ,szemrehányó
elkeseredését'. Sôt az ôszinte keresztények ki is mondták.
Bepanaszolták Istenüket Istenük elôtt. Istent, aki kicsalogat minket
végtelenségébe, és ismét visszavet teremtményi szűkösségünkbe. Aki
fölséges szabadságot ígér nekünk, és egyúttal elkeserít
hívôtársainknak, az ô gyakran kötekedô, kicsinyes és okvetetlenkedô
szolgáinak szűkkeblűségével és tilalmaival. Kötelez minket, hogy
beszéljünk hozzá. És ha felemeljük hozzá szavunkat, akkor hallgat és
nem ad feleletet. Úgy látszik, mintha Isten kapui az örök közöny
pecsétjével lennének lezárva. Vele való viszonyunk lidérces álomnak
tűnik: Valami elérhetetlen felé futunk -- minél jobban szaladunk, annál
jobban megnyúlik lábunk elôtt az út. Istenünk mindig jelen van, csak
éppen akkor nem, amikor a legkeserűbben szükségünk lenne rá. Az
események úgy peregnek le, mintha könyörgô kérésünk nem találna
meghallgatásra. A viszontagságok nem szűnnek meg, a sors árnyékában
születettek árnyékban maradnak, a tehetetlenek nem részesülnek tartós
megkönnyebbülésben, az elkeseredettek várhatják a vigaszt. Látnunk
kell, hogyan hányja-veti a kín, félelem, rémület és kétségbeesés
tengere azokat az embereket, akiket szívbôl szeretünk, akikért hívôn
imádkozunk[61]. A ,hitnek ezt a keserűségét' a keresztény ember sokszor
csak ,tudninem-akaró' szeretetben képes leküzdeni, Isten elôtti végsô
elnémulásban. Akkor kérdés nélkül veti magát a kikutathatatlan,
elgondolhatatlan és kiszámíthatatlan karjaiba, a hallgató Isten
karjaiba. Szent a szívnek ez a már nem panaszkodó, hanem magát
hallgatásra kényszerítô önlegyôzése. Benne csúcsosodik ki a hívô lét és
válik a lázadást megrohamozó bizalommá. Ez a legtökéletesebb ajándék,
amelyet az ,Istent megunt' és csalódott ember Istenének ajándékozni
képes. Elképzelhetetlen lenne a hit végsô beteljesedése anélkül, hogy
ne hányódnék így a biztonság és a kétség, a meghitt otthoniasság és a
lázadás között. Ha a hívô odaadásban kitartva egészen addig a pontig
zuhanunk, ahol mind a meghittség, mind a lázadás egzisztenciális
hatásait a legfájóbban tapasztaljuk, akkor eljutunk valamihez, ami se
nem meghittség, se nem lázadás, hanem figyelô, megértéssel átjárt
hallgatás, s akkor jön létre, ha maga Isten zárja le szeretetével kérdô
ajkunk.
  Olyan embernek, aki hitét becsületesen és igazságban éli, nincs semmi
oka rá, hogy rejtegesse maga elôtt hitének ezt a lényegi
veszélyeztetettségét. Karl Rahner nagyon nyomatékosan mutatott rá erre.
A hívô egyúttal mindig kérdezô, keresô, megkísértett és keserűséggel
teli lélek is. Hívôk vagyunk, mindazzal a nehézséggel, sötétséggel,
kockázattal, kísértéssel és mindig-újra-kiverekedéssel együtt, amit a
,hit' szó magába zár. Ne színleljük tehát a hit szilárdságát és
derűjét, ha nincs meg bennünk. Annak kell csak úgy cselekednie, mintha
legyôzhetetlen, megtámadhatatlan, kínos kétségektôl mentes lenne,
akinek semmi mása, mint saját maga és a maga ereje. Éppen a valóban
erôs hitnek nincs szüksége erre. Mert az felfogja, hogy egyedül Isten a
megmentô. Soha nem adatik nekünk meg úgy a hit, hogy ne kellene nap
mint nap kísértések között imádkozva kikönyörögnünk. Ha ezt alázatosan
bevalljuk, azzal elismerjük a ,,még nagyobb Istent''[62].
  Így tehát a hit annyit jelent, mint ,,behatolni egy folyton növekvô
titokba''[63]. A mindennapos biztonság világában azonban a titok mindig
,gyönge' és ,idegen'. Az igazi értéktan egyik legfontosabb alaptételét
fogalmazza meg ez a mondat: Minél magasabb rangú egy érték, annál
,gyöngébb' a közvetlen világban. Úgy tűnik, mintha a legmagasabb és
legszentebb egyúttal a ,legkiskorúbb' lenne a hét köznapinak és a
megszokottnak szférájában. A legnemesebben a legkönnyebb nevetni, a
legszentebbet a legkönnyebb átkozni, a jót lehet a legkönnyebben
megcsalni és a hitben lehet a legkönnyebben kételkedni. Túl könnyű
megtéveszteni a nagyot. Hisz oly tehetetlen világunkban! De ez a tett
megbosszulja magát, éppen azért, mert túl könnyű. Az elôtt az ember
elôtt azonban, aki nap mint nap új erôfeszítés árán ajándékozza magát a
titoknak, jelenvalóvá válik a titok. Az ilyen ember alapvetôen új
magatartást valósít meg a valósággal szemben: Másként látja, másként
gondolja el, másként ítéli meg -- a hit szemszögébôl. Hívô cselekvése
megváltoztatja a világ helyzetét. Kész arra, hogy hitével az
ismeretlenbe lendülve éljen. Ezek az emberek ,szabaddá' teszik a
titkot. Bennük már nem torzul el a nagyság emberi hamisság, erôszak és
kicsinyesség hatására, hanem akadálytalanul árad a világba, felragyog
egy emberi életben. Így a valódi, megszenvedett hitben kinyilatkoztatás
jön létre. Egy konkrét emberi életben láthatóvá lesz a láthatatlan.
Tanúja lesz az ember a ,más'-nak, a világunkat túlszárnyalónak. A
hétköznap sűrűsége ,átlátszóvá' lesz.
  A hit, amelyrôl itt olyan sok szóval tárgyalunk, alapjában véve
egészen egyszerű, és éppen ezért nehezen megmagyarázható valóság. Semmi
más, mint a szellem bensô lendülete, a lélek képessége arra, hogy
kitörjön a ,már megvalósított'-nak, a jelennek szűkösségébôl. De éppen
ezért van állandó veszélyben. Mindenekelôtt attól, hogy az ember
megelégszik saját magával és elért állapotával: azokkal a dolgokkal,
eseményekkel, emberekkel és kivívott sikerekkel, amelyeket mintegy
összegyűjt lelkében. Annyira ,tele tudja tömni' bensejét, kedélyét és
szívét sikereivel, hogy semmi másnak nem marad hely. Ekkor már nem érzi
szükségét annak, hogy legyen valami ,több', valami, ami eddig még nem
volt. Ha a szerzett javak túlsúlyra jutnak az életben, ha kezdik
kielégíteni az embert, akkor szétesik a hit. A szenvedélyek is
veszélyeztethetik. Alulról törnek föl, betöltik a szellemet, birtokba
vesznek minden talpalatnyi helyet. Elhal a törekvés a nagy, a még
elérendô után. A fáradtság is kiüresítheti a hitet. Ilyenkor azt mondja
magának az ember: ,,Túl kicsi vagyok és az is maradok mindig; számomra
nincs többé ígéret; fáradoztam, de nem jutok elôbbre; mindig ugyanaz a
kicsinyes környezet vesz körül; nincs többé számomra szépsége és színe
a létnek'' Kedvetlenség és üresség vesz erôt lelkén, olyan üresség,
amely ,csak üres', de nem szül vágyat. Elhatalmasodik rajta
tökéletlenségének érzése és az a benyomás, hogy úgyis mindig csôdöt
mond. Mire jó hát az a gondolat, hogy van számomra és a világ számára
valami nagyobb? Minek még a hit?... Küszködhetik az ember olyan
kérdésekkel is, amelyek a hitet bensôleg megmérgezik. Hogyan engedhet
meg ennyi kínt az irgalmasszívű Isten? Hogy képes végignézni mindezt a
borzalmat, igazságtalanságot és gonoszságot? Ha tényleg volna Isten,
akkor nem lenne így. ,,És így szövôdnek és dolgoznak tovább a kérdések
az emberben, nyugtalanítják, megrendítik elsô biztonságát. Olyan erôssé
válhatnak, hogy egész hite meginog és bolondnak tűnik saját maga elôtt,
ha kitart mellette A gyôzelem azonban abban áll, hogy az ember
kiverekszi magát a bölcsességig és a hűségig. Odaállítja a
tökéletlenség minden tapasztalata fölé a törekvés ,mégis'-ét. Minden
kudarc fölé a kitartás ,azértis'-ét. Minden csalódásban hivatkozik a
minden mögött rejlô végsô értelemre''[64]
  Összefoglalva: Megkíséreltük feltárni minden emberi létnek azt a
lényegi valóságát, amelyet ,ôshitnek' nevezhetünk. Olyan emberekben is
élhet ez, akik nem tudnak kifejezetten Istenrôl. A valódi emberség
lehetôségének feltétele, az a pont, ahol betörhet az emberi létbe
minden jellegzetes hívô magatartás-fajta, így például a ,keresztény'
hit. Ha nem léteznék az emberi létben ez az ,ôshit', akkor nem lenne
lehetôség arra sem, hogy Isten az emberhez beszélhessen és az ember
meghallja ôt. Az ,ôshit' nem más, mint jelenünk ajtajának alapvetô
felpattanása. Másként kifejezve: az ,ôshit' okozza, hogy az ember nem
te kinti magát befejezettnek, hogy át tudja magát adni valami
nagyobbnak, ami föltétlen igényt tart rá. ,,A hit megragadottság attól,
amihez feltétlen közünk van'' A feltétlent azonban, éppen azért, mert
feltétlen, nem lehet ,átfogni'. De ez azt jelenti, hogy minden
bizonyíthatóság horizontján, minden ,már megvalósítotton' túl
található. Felülmúlja a pillanat minden lehetôségét. Ezért a közvetlen
evidencia világában nem is ,bizonyítható'. Megtámadható,
kétségbevonható és sötét, mindig újra meg kell szerezni. Soha nem lehet
,felmutatni', azaz lényegileg mindig titokban és rejtekben van. Ezért a
hit lényegi tartozékai: kérdés, keresés, nyugtalanság és kísértettség.
A hit csak mint leküzdött kétség létezik. E nélkül a gyôzelmes küzdelem
nélkül azonban nincs valódi emberlét. Nélküle magába zárkózik az ember,
kicsiny lesz, jelenét befejezésnek tekinti, belevész a megszerzettbe, a
megszokottba, az unalomig ismertbe. Életében nincs többé újság, nincs
erô vagy igazi öröm, nincs bizonytalanság és merészség. Hit nélkül
elkorcsosul az emberi lét. Embervoltunkat a bizonytalanságban kell
megvalósítani.
  Elmélkedô tekintetünket most a názáreti Jézus felé szeretnénk
fordítani. Ô nem élt a sötétségbe hatolva, és mégis fénylô emberlétet
valósított meg. Meg kell itt mutatnunk, hogy sohasem gyötörte
bizonytalanság, kétség vagy sötétség. De ez még nem elég. Ki kell
dolgoznunk ennek a tulajdonságnak pozitív oldalát, azt, ami
lehetetlenné tette nála a bizonytalanságot, kétséget és sötétséget. Ez
a pozitívum annyit jelent hogy ,biztosan' állt az életben. Ilyen
emberileg nem létezhetik. És mégis így volt. Eszerint több volt, sôt
alapvetôen más, mint ,csak ember'. Valami olyat jelentett ki önmagáról
amit egy embernek sem szabad magáról kimondania: ,,Én vagyok az út, az
igazság és az élet'' (Jn 14,6). Ennek a mondatnak átelmélkedése alapján
szeretnénk megmutatni, hogy a názáreti Jézus egészen másként állt a
létben, mint mi valamennyien, mint az emberek egyáltalán.
  Elôször: ,,Én vagyok az út.'' Olyan ember áll elôttünk, aki azt meri
mondani: ,,Én, az én kézzelfogható létem, megvalósított lényem, én
vagyok a ti utatok'' Nem azt mondta: ,,Megtaláltam az utat'', hanem:
,,Én vagyok az út''. Állíthat ilyet ember? Hiszen ,útnak lenni' annyi,
mint hogy az ô élete a mi sorsunk. A zsidó hagyományban akkoriban még
élt a szemita nomádok összes tapasztalata. Egy nomád számára az ,út
,sorsot' jelentett. Mert ha nem találta meg a sivatagban, akkor
elveszett. Víz csak ott volt, ahol az utak vezettek. Mondhatja-e egyik
ember a másiknak: ,,Annyira az utad vagyok, hogy ha nem találsz meg, el
vagy veszve?'' Lehet egy ember a másik számára ennyire lényeges és
fontos? Nem, senki sem ,nélkülözhetetlen' ennyire. Senki, mert egyetlen
ember sem mondhatja: ,,Annyira biztonságban vagyok, hogy csak ,biztosra
mehettek', ha ,engem követtek' ''
  De éppen ezt mondta nekünk a názáreti Jézus. Keresztelô János a
következôképpen határozta meg Jézus küldetését: ,,A pusztában kiáltónak
ez a szava: Készítsétek elô az Úr útját! Egyengessétek ösvényeit!
Töltsenek föl minden völgyet, minden hegyet és halmot hordjanak le, ami
egyenetlen, legyen egyenes, ami göröngyös, legyen sima úttá, s meglátja
majd minden ember az Isten üdvösségét'' (Lk 3,4-6). Egy ember lenne hát
üdvösségünk ,megalapozása', ,útja'? Jézus pontosan ezt kívánta tôlünk.
A zsidókhoz írt levél ezt mondja róla: ,,Hozzátartozik annak
nagyságához, akiért és aki által minden lett, hogy számos fiát
dicsôségre vezesse'' (Zsid 2,10). És ezt is: ,,Fussuk meg kitartással
az elôttünk lévô küzdôteret, Jézusra szegezve tekintetünket'' (Zsid
12,2). Jézus megparancsolta az embereknek, hogy kövessék: ,,Mikor a
galileai tenger mellett járt, látott két testvért, Simont, aki másik
nevén Péter, és testvérét, Andrást. Halászok voltak és hálót vetettek a
vízbe. Így szólt hozzájuk: ,Jöjjetek utánam! Én emberhalászokká teszlek
titeket' '' (Mt 4,18-19). Ugyanúgy: ,,Egy másikat felszólított: ,Kövess
engem!' ,Uram, felelte ez, engedd meg, hadd temessem el elôbb atyámat'
Így válaszolt neki: ,Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat' ''
(Lk 9,59-60). És ismét: ,,Jézus így szólt hozzájuk: ,,Már csak rövid
ideig van nálatok a világosság. Járjatok a világosságban, amíg a
tiétek, különben elborít titeket a sötétség!'' (Jn 12,35). Ahhoz, hogy
vele menjenek, azaz hogy ô legyen útjuk, nem volt elegendô ,jó
embernek' tartani ôt és elfogadni tanácsait; mindent el kellett hagyni
érte: ,,Jézus nagy sokaságot látott maga körül, meghagyta tehát, hogy
keljenek át a túlsó partra. Akkor egy írástudó lépett hozzá és így
szólt: ,Mester követlek téged, bárhová mégy' Jézus figyelmeztette: ,A
rókának odúja van, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs
hová lehajtsa a fejét' Egy másik tanítványa kérte: ,Uram, engedd meg,
hogy elôbb elmenjek és eltemessem atyámat.' Jézus azonban így felelt:
,Kövess engem és hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat' '' (Mt
8,18-22). Ismét: ,,Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem,
nem méltó hozzám. Aki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, nem
méltó hozzám. Aki föl nem veszi keresztjét s nem követ engem, nem méltó
hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem
elveszíti életét, megtalálja azt'' (Mt 10,39-39). Egy másik helyen:
,,Ezután így szólt tanítványaihoz: ,Ha valaki utánam akar jönni, le
kell mondania önmagáról' '' (Mt 16,24). Oda kell vele menni ahová az
ember nem akar, ahová soha nem gondolta: ,, ,Bizony, bizony, mondom
neked: Mikor fiatalabb voltál, magad övezted föl magadat és oda mentél,
ahova akartál. De majd ha megöregszel, kiterjeszted kezedet és más övez
fel téged, aztán oda visz, ahová nem akarod. E szavakkal jelezte,
milyen halállal fogja megdicsôíteni Istent. Majd hozzáfűzte: ,Kövess
engem' '' (Jn 21,18-19). Micsoda ember az, aki ilyet tud kívánni
embertársától? Nem tapasztalta még sohasem saját egzisztenciájának
bizonytalanságát, veszélyeztetettségét?
  A názáreti Jézus ,pásztornak' nevezte magát. Nekünk talán
lényegtelennek és szegényesnek tűnik a pásztor foglalkozása; de abban a
régi idôben tisztelték és megbecsülték ôket. A királyok egyik régi címe
is ez volt: ,pásztor'. Magát Istent is megnevezték ezzel a címmel. És
most Jézus azt mondta magáról, hogy ô az emberek pásztora, azoknak a
személyes lényeknek pásztora, akikben a lét önállóságra jut, azaz a lét
pásztora. ,,Bizony, bizony mondom nektek: aki nem az ajtón megy be a
juhok aklába, hanem máshonnan mászik be az tolvaj és rabló. Aki az
ajtón megy be, az a juhok pásztora. Annak kinyit az ôr, és a juhok
megismerik hangját. Idegen után nem mennek hanem elfutnak elôle, mert
az idegen hangját nem ismerik.'' Jézus ezt a példabeszédet mondta
nekik, de ôk nem értették, hogy mit akart vele mondani. Jézus
továbbfolytatta: ,,Bizony, bizony mondom nektek: A juhok számára én
vagyok az ajtó. Mindannyian, akik elôttem jöttek, tolvajok és rablók.
Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam
keresztül megy be, üdvözül, ki-bejár és legelôre talál. A tolvaj csak
azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy
életük legyen és bôségben legyen'' (Jn 10,1-10). Bámulatraméltó
kijelentés! Jézus a lét ôrzôje, a szabadság kapuja; hangja minden
létezô számára meghitten csengett; ô volt az élet, a túláradó bôség;
más mindenki tolvaj és rabló volt; az emberek követték; ismerték
hangját. Ki merészelné közülünk ezeket a szavakat kimondani?
  Másodszor: ,,Én vagyok az igazság''. A názáreti Jézus nemcsak azt
mondta, hogy életünk útja, hanem ,igazság'-nak nevezte magát. A bibliai
szóhasználatban az ,igazság' többet jelent, mint a gondolat vagy a szó
egyszerű megegyezése a valósággal. ,Igaz' az, ami ,szolid', ami méltó
bizalmunkra, amire építhetünk, amit nem lehet megrendíteni, ami a
létben ,biztosan' áll. Ha tehát Jézus azt mondja: ,,Én vagyok az
igazság'', akkor azt is mondja: ,,Én, kézzelfogható létemben,
megrendíthetetlen, biztos vagyok'' ,,Lényetek ,ámen'-je vagyok.'' Az
,aman' ige, amelybôl liturgiai ,ámen'-ünk származik, az ,igazság'
(,emet') szónak a gyökere.
  A János-evangélium ezt mondja Jézusról: ,,A kegyelem és az igazság
Jézus Krisztussal jött a világra'' (Jn 1,19). Roppant állítás. János
nyilvánvalóan mindent felülmúló szilárdságként és biztonságként élte
meg Jézus egzisztenciáját. Jézus olyan ember volt, -- mondja nekünk
János -- aki az igazságot ,mondta'. Lénye tehát egzisztenciálisan
átlátszó és egyszerű volt. Az igazságnak olyan ereje működött benne,
amely csak akkor keletkezik, ha az ember nemcsak hogy ,nem hazudik',
hanem ,megvilágítja' lényével a többi embert. Egy emberben itt az
igazság egész hatalma tornyosul, mozdíthatatlan, világító és égô
igazságé, amely mégis szeretet és önzetlenség. Ez az igazság mások élô
lelkiismerete. Jézusra lehetett számítani. Ez a János evangélium egyik
folytonosan visszatérô motívuma. ,,Telve volt kegyelemmel és
igazsággal'' (Jn 1,14). Igen jelentôs e két szó összekapcsolása:
,igazság' és ,kegyelem'. A kegyelem ,kharisz'. Ez a szó nemcsak
,ajándékot', hanem bájt, szépséget és mindenekelôtt kedvességet jelent.
Jézus igazsága tehát lényegileg ,szép' igazság volt, szeretetet
kiváltó, szívreható, enyhe, szelíd és jóságos. Nem könnyű kifejezni,
mit is akar ez a legmélyén jelenteni. Talán így mondhatnánk: Jézusban
az igazság fény volt, mely izzóvá tette arcát, és mégsem volt más, mint
a szív számára beszédessé vált jóság. Aki az igazság barátja volt,
barátra talált Jézusban. ,,Én arra születtem és azért jöttem e világra,
hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki igazságból való,
hallgat szavamra'' (Jn 18,39).
  Egy másik fogalom erre az ,egzisztenciális igazságra' az ,erô'. Jézus
az apostolok számára az volt, ,,aki megerôsít bennünket'' (Fil 4,13).
,,Az Úrhoz méltóan élni'' -- Pál számára ez annyit jelentett, mint
,,bôséges erôt meríteni hatalmából'' (Kol 1,10-11). Az ,igazság'
egyúttal ,bôség' is. Micsoda ember lehetett az, akirôl azt állíthatták:
,,Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség'' (Kol
1,19), akirôl valaki szívének egész túláradásával mondhatta: ,,Biztos
vagyok ugyanis abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem
fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendôk, sem hatalmasságok, sem
magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket
Isten szeretetétôl, mely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van'' (Róm
8,38-39). Ilyen ember elôtt ,össze kell törnie' minden teremtett
valóságnak: ,,Ezért Isten fölmagasztalta és minden mást fölülmúló nevet
adott neki: Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön
és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse: Jézus Krisztus az Úr''' (Fil
2,9-11). Ez a létté vált igazság, amely egyúttal szilárdság, erô és
bôség, következésképp ,öröm' is volt. A tanítványok Jézust valóban mint
az örömet élték meg. Jézus a teremtés öröme volt. Lukács ezt mondja
róla: ,,Azon a vidéken pásztorok tanyáztak kinn a szabadban és éjszaka
ôrizték a nyájukat. Egyszerre csak ott állt elôttük az Úr angyala és az
Úr dicsôsége beragyogta ôket. Nagyon megijedtek. De az angyal
bátorította ôket: ,Ne féljetek! Nagy örömet hirdetek nektek és az egész
népnek: Ma született az Üdvözítô' '' (Lk 2, 8- 11). Az, aki ôt hirdeti,
,,ujjong az örömtôl'' (Lk 1,14). Anyját örömre szólították fel:
,,Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van'' (Lk 1,28).
,Üdvözlégy' annyi mint ,khaire', azaz ,örvendj'. Mária ,dalt' énekelt,
amikor hirdette, hogy ,anyja lett'. Az ének így kezdôdik: ,,Magasztalja
lelkem az Urat, és ujjongjon szívem üdvözítô Istenemben'' (Lk 1,46-47).
Maga Jézus ,az' örömnek tekinti saját magát: ,,A farizeusok és
írástudók zúgolódtak. ,Miért esztek-isztok vámosokkal és bűnösökkel?' -
- kérdezték tanítványaitól. Jézus felelt meg nekik: ,Nem az
egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem,
hogy az igazakat hívjam megtérésre, hanem a bűnösöket' Akkor szemére
vetették: ,János tanítványai gyakran böjtölnek és sokat imádkoznak, a
farizeusok tanítványai is, de a tieid csak esznek-isznak.' Jézus így
felelt: ,Csak nem foghatjátok böjtre a násznépet, amíg vele a
vôlegény?' '' (Lk 5,30-34). Valami alapvetôen ,új' dolog a világban a
biztonság, erô, bôség és öröm. Jézus ezért az újdonság megvalósulásának
tekintette magát. Lénye szétrobbantotta mindazt, ami ,lett': ,,Senki
sem tesz ócska ruhára nyers szövetbôl foltot, mert a ruha ép részét is
eltépi és még nagyobb szakadás támad. Új bort sem töltenek régi
tömlôbe, különben kiszakadnak a tömlôk, a bor kiömlik és a tömlôk is
tönkremennek. Az új bor új tömlôbe való, akkor mindkettô megmarad'' (Mt
9,16-17). Aki Jézussal tart, annak szíve ,,napról-napra megújul'' (2Kor
4,16).
  Ez a ,létben való szilárdság' a názáreti Jézusban élô hatalom volt,
amelynek a teremtés engedelmeskedett. ,,Aztán fölkelt, parancsolt a
szélvésznek és a víznek, mire nagy csend lett. Az emberek pedig
elámulva mondták: ,Ugyan ki ez, hogy még a szélvész és a víz is
engedelmeskedik neki?' '' (Mt 8,27). ,,Jézus a vízen járva feléjük
közeledett. Amint meglátták a tanítványok, hogy a vízen jár, rémülten
kiáltották: ,Kísértet!' -- és félelmükben össze-vissza kiabáltak. De
Jézus mindjárt megszólította ôket: ,Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!'
'' (Mt 14, 25-27). ,Szilárdságot teremtô hatalmát' minden teremtményit
felülmúlónak tekintette: ,,Mondom azonban nektek: Látni fogjátok
egykor, hogy az Emberfia ott ül a Mindenható jobbján és eljön az ég
felhôin'' (Mt 26, 64).
  Harmadszor: ,,Én vagyok az élet''. És még azt is mondta magáról, hogy
ô az ,élet'. ,,Benne élet volt, és az élet volt az emberek
világossága'' (Jn 1,4). ,,Amint az Atyának élete van önmagában, úgy
adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában, és hatalmat adott neki,
hogy ítéletet tartson'' (Jn 5,26-27). ,,A tolvaj csak azért jön, hogy
lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és
bôségben legyen'' (Jn 10,10). Azt is mondta magáról: ,,Én vagyok a
föltámadás és az élet'' (Jn 11,25). ,,Aki abból a vízbôl iszik, amelyet
én adok, nem szomjazik soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök
életre szökô vízforrás lesz benne'' (Jn 4,14). És ismét: ,,Én vagyok az
élet kenyere'' (Jn 6, 27-58), ,,a világ világossága'' (Jn 8,12). ,,Aki
bennem hisz, élni fog'' (Jn 11,25). ,,Aki hisz a Fiúban, az örökké él.
De aki nem hisz a Fiúnak, nem látja meg az életet'' (Jn 3,36). A
tanítványok Jézussal kapcsolatos egzisztenciális tapasztalatukat egy
roppant megjelölésben foglalták össze: Jézus ,,az élet szerzôje'' volt
(ApCsel 3,15). Aki róla beszél, beszéljen az életrôl: ,,Ekkor fölkelt a
fôpap és egész kísérete... és féltékenységtôl eltelve lefogatták az
apostolokat és ôrizetbe vették ôket. Az Úr angyala azonban éjjel
kinyitotta a börtön ajtaját, kivezette ôket és így szólt hozzájuk:
,Menjetek, álljatok ki és hirdessétek a népnek a templomban az életrôl
szóló egész örömhírt'' (ApCsel 5,17-20).
  Így fénylett ebben a csöndes, szelíd názáreti fiatalemberben az a
valami, amit kortársai ,dicsôségnek' neveztek. ,Dicsôség' a bibliai
nyelven annyit jelent, mint a lét súlya, érték, fenség, hatalom, a
lényeg fénylôvé válása, a valóság dinamikája. A tanítványok Jézust a
,,dicsôség Urá''-nak nevezték (1Kor 2,8). Azt mondták róla: ,,E végsô
korszakban Isten Fia által szólt hozzánk. ôt rendelte a mindenség
örökösévé, hiszen általa teremtette a világot is. Dicsôségének
kisugárzása s lényegének képmása ô, aki hathatós szavával fönntartja a
mindenséget'' (Zsid 1,2-3). És ismét: ,,A sötétségbôl fény támadt.
Felsugárzott a mi szívünkben. Fölragyogott -- Isten dicsôsége -- Jézus
Krisztus arcán (2 Kor 4,6). Az egész teremtés a ,,megdicsôülésre'' vár
(Róm 8,19-23), amelyet ez az ember ajándékozott nekünk. És Jézus
egyszer az egész világot meg fogja világítani: ,,A városnak nincs
szüksége sem napvilágra, sem holdsugárra: Isten dicsôsége világítja
meg, fénye pedig a Bárány. Világosságában járnak majd a nemzetek'' (Jel
21,23-24).
  Álljon itt ennek az egész elmélkedésnek lezárásaként egy egyszerű
megállapítás: Jézus nem ,hitt', nem élt a sötétségbe hatolva. Hogy
értsük meg ezt emberileg? Megállapítottuk, hogy az ember természeténél
fogva keresô lény, olyan valaki, akinek meg kell nyílnia a hitben
valami nagyobb felé. Itt elsôsorban nem az a döntô, hogyan nevezi
hitének ,tárgyát', vagy egyáltalán nevet tud-e adni neki. Az a fontos,
és az igazi emberléthez feltétlenül szükséges, hogy az ember ne
tekintse magát ,befejezettnek', ne gondolja, hogy ,biztosan áll' saját
létében. Emberi valódiságát tehát csak a hitben szerzi meg, az pedig
lényegénél fogva kétségbevonható, tehát mindig újból ki kell küzdeni.
Mindenki, aki befejezettnek tekinti magát és biztonságban ringatózik,
lemond az emberi nagyságról. A názáreti Jézusnál nem találjuk meg a
hívô létnek ezt a struktúráját. Másoktól mindig és nyomatékosan hitet
követelt. A hit szerinte minden üdvösség lehetôségének feltétele volt.
Saját maga azonban soha nem ,kutatott' valami nagyobb után, soha nem
bolyongott sötétségben. ,Ismerte' a mindenestül-nagyot és
felülmúlhatatlant. ô ,tudott' és ,látott'. Mégpedig az elsô naptól az
utolsóig ugyanolyan világossággal. Magáról és az Atyával való
viszonyáról így beszélt: ,,Én ismerem, hiszen tôle jövök'' (Jn 9,29).
,,De én ismerem. Ha azt mondanám, hogy nem ismerem: hazug lennék'' (Jn
8, 55). ,,Mindaz, aki hallgat az Atyára és tanul tôle, hozzám jön. Nem
mintha az Atyát látta volna valaki. Csak aki Istentôl van, az látta az
Atyát'' (Jn 6,45-46). Azt mondta: arról beszél, amit tud és arról
tanúskodik, amit lát (Jn 3,11). Egzisztenciája tökéletesen
felülemelkedett a keresésen, tévelygésen, sötétségen. Soha nem élte meg
azt az összetörést és elnémulást a titok elôtt, amirôl a legnagyobb
szentek adnak hírt nekünk, s egy Aquinói Tamás tett tanúbizonyságot,
midôn élete végén kijelentette: ,,Úgy tűnik most, hogy minden, amit
írtam: szalma''. Ehelyett Jézus azt a roppant kijelentést tette,
amelyet egyetlenegy, a saját sötétségét jól ismerô ember sem merne
valaha is a szájára venni: ,,Tudom, honnan jöttem és hová megyek'' (Jn
8,14). A názáreti Jézussal tehát valami teljesen más tört be
világunkba, amit mindenki, aki ôt ismerte és szerette, véglegességnek,
biztonságnak, világosságnak, befejezésnek és végnek élt meg,
,igazságnak, útnak és életnek'. Mindez nem lehet olyasvalaki, aki ,csak
ember'.
========================================================================
A remény


  Ez az elmélkedés az elôzô fejezet gondolatait szeretné
továbbfejtegetni. Ott bemutattuk, hogy igazi emberlét csak a hitben
válik lehetôvé. A ,hit' fogalma számunkra nem olyasvalamit jelentett,
ami tartalmára nézve már kidolgozott, artikulált, hanem a lélek ôs-
mozdulatát, a lét feltárulását valami nagyobb felé. Ez az ,ôshit' élhet
olyan emberben is, aki ,hitetlennek' nevezi magát. Ezúttal a reményrôl
lesz szó, mégpedig ismét nem valami ,tematizált' reményrôl, hanem csak
,a szív nyugtalanságáról', amelynek erejében az ember bizalommal lép a
jövôbe, és annyi várakozással, ami ,kifutja'. ,Ôsreménynek' szeretnénk
ezt elnevezni. Ez a remény nem más, mint a lélek rejtett ,hajtóereje',
a szellemnek a még el nem ért nagyságra való bízó lendületvétele és
felajzottsága, tehát az, amit a régiek ,extensio animi ad magna' névvel
illettek[65]. Ebben az érôelemben a remény szorosan összefügg a hittel.
A hit feltöri a jelen ajtaját, nem hagyja, hogy az ember önmagában
otthonra találjon'', tehát egyáltalán lehetôvé teszi a ,nagyobb jövôbe'
való elôretörést. A reményben már most a hit ezt a jövôbe vezetô lépést
meg is meri tenni. Így érthetôvé válik az is, miért hat tovább, sôt még
erôsödik a reményben is a hit minden ,bizonytalansága',
,kétségbevonhatósága' és ,sötétsége'. A reményhez lényegileg
hozzátartozik, hogy valami, mégpedig az, amit be kell teljesítenünk,
,még nincs', hogy még mindig, nyugtalan szívvel kell keresnie az
embernek az igazit. A názáreti Jézusnál azonban sehol sem találjuk meg
ezt a nyugtalan, valami másra váró ,fürkészést'. Ebben az értelemben
életét emberi remény nélkül töltötte el. Ezt elmélkedésünk második
részében fogjuk megmutatni.
  Az elsô részben azt kell kifejtenünk, hogy az ember csak a reményben
lesz teljesen emberré. Az emberi remény fenomenológiai megvilágításánál
elsôsorban a marxista Ernst Bloch elemzéseire támaszkodunk, ahogyan
azokat jelentôs művében, ,A reménység elvé'-ben (Das Prinzip Hoffnung)
találjuk. Meglátásait természetesen tovább kell fejlesztenünk, s
nézeteit alkotó módon továbbvinnünk[66]
  A hit úgyszólván feltépi az ember egzisztenciáját. Elôidézi bennünk
azt, hogy megnyílunk valami nagyobb felé. Ezen a nyíláson keresztül
kiárad egzisztenciánk a jövôbe. A hit által ,megnyitott' létnek
kockáztatnia kell egy újabb lépést elôre. Pillanatnyi életünk még
sötét. Az emberi öntudat a jövôre irányul. Az éppen ,megélt' a
legkevésbé ,megélhetô'. A világítótorony lábánál nincs fény.
Gyökerénél, pontszerű közvetlenségében a világ még sötét. Az
elkövetkezendônek, a jövôbelinek azonban megvan az a távolsága, amelyre
az öntudat sugarának szüksége van, hogy bevilágíthassa. ,Élni' tehát
mindig valami másnak az elôízét jelenti. Ebbôl az a különös tény is
megvilágosodik, hogy egy ember sincs igazán jelen, nem ,él' valójában.
Mi még nem ,vagyunk', tulajdonképpeni létünknek csak vázlatai vagyunk.
,Élni' azt kellene hogy jelentse: ,jelen lenni'; a napot, a pillanatot
megélni a legegyszerűbb, legalapvetôbb értelemben. De mivel voltaképpen
még nem vagyunk, nem is vagyunk ,jelen', nem élünk valóságosan.
Pillanatunk még ,üres' és ,sötét'. Ezt az ,üreget' szeretnénk a jövôvel
kitölteni. Az ember lényegileg elégedetlen már elért helyzetével. Szebb
jövô után éhezik, tökéletesebb létre vágyódik. ,Éhség' itt annyit
jelent, mint ,megélt elégtelenség', ,éber álom', ,kívánság' és fôleg:
,vágyakozás', minden embernek ez az egyetlen ôszinte állapota. Minden
vágy a jövôre vonatkozik. Nemet foglal magában a meglevôre és igent az
eljövendôre. Így alakul át az ,éhség' a nélkülözés börtönének
robbantóerejévé. És éppen ezen a helyen képzôdik valami, ami a vágyban
élôt egy jobb élet célja felé lendíti: az éber álmok. Minden álom ,jobb
életrôl' szól. A ,várakozás' nem akar elaludni bennünk. Az ember
kívánságokat gondol ki magának és rengeteg -- ha nem is mindig a
legjobb és legtartósabb -- anyagot talál sajátmagában hozzájuk. Az
állat ilyesmit nem ismer. Az ember mintegy kevésbé ,sűrű', annak
ellenére, hogy a növényhez vagy az állathoz viszonyítva sokkal
intenzívebben él. Az emberben valami ,űr' maradt, sôt éppen benne
keletkezett a lét ürege. Ebben vándorolnak az álmok. Nem alszik el
benne a ,jobb-sorsotakarás'.
  Talán kényelmesebb volna elfelejteni a vágyakozást. De kívánságaink
nem szűnnek: mindig új alakot öltenek. Az embernek eszébe sem jut vágy
nélkül élni. Lénye ,elôresejtô', afelé tart, ami ,még nincs itt'. Így
merülnek föl bennünk folyvást még soha-nem-létezett dolgok. Arról
álmodunk, hogy vágyaink valóra válhatnak, sôt egyszer csakugyan valóra
is válnak. Ahogy a szólás mondja: ,éjjel-nappal' (tehát nemcsak éjjel)
álmodunk róluk. Most ezekrôl a jövô-tükrözô, ,éber álmokról' lesz szó.
  Az ember ki szeretne lépni saját magából. Már mint gyermek álmokból
táplálkozik. A mesék világában él. De vegyük csak szemügyre az egyszerű
mesét: észrevesszük, hogy alapjában véve kísérlet egy ,más világba'
való bejutásra. A mesében a teremtô termékenység világmindenségét
sejtjük meg, olyan állapotot, amelyben az élet örökre boldog
biztonságban van. A rideg szikla a pusztaságban máris csodálatos vár, s
elég a varázslat egyetlen lehellete, hogy azzá váljék, ami mindig is
volt. Amikor az óra tizenkettôt üt, hintóvá válik a tök. A ,terülj
asztalkám' szava soha nem sejtett ínyencségeket varázsol elô, ételekkel
dúsan megrakott asztalkát, amilyet egy vendéglôs sem tudott volna
elôteremteni, nagy pohár vörös borral. A királylányt egyetlen csókkal
föl lehet ébreszteni halálos álmából. A hét fekete holló le tudja vetni
fekete tollát. Hamupipôke elhagyhatja a konyhát. A szeretet olyan erôs,
hogy a halottakat új életre tudja támasztani. És végül mindig
kristálypalota száll le az égbôl, az lesz végleges lakásunk. Hiszen a
mesében mindnyájan királyi származásúak vagyunk.
  A gyermek, hogy kitöltse ürességét, mindennek utánakap, majd ismét
elhajít mindent; nyugtalan, kíváncsi, és nem is tudja, mire. Oda
kívánkozik, ahol ,élénkebb' az élet. Kalauz vagy cukrász akar lenni. Ez
lehet még csak valami! Ebben a korban olyanok az állatok, a dolgok és a
bélyegek, mint a kagylók, amelyekben a tenger morajlik, ha elég közel
tartjuk a fülünkhöz. Az ifjú aztán sokszor kitör, nemesebb életformát
kerget, mint adott esetben az apáé, óriás tettekre kész.
  A kívánkozás késôbb sem múlik el. Az idôsödô ösztön azonban
közelebbre céloz; jobban kiismeri magát. De nem úgy, hogy elfogadná az
életet olyannak, amilyenné lett. A lényeg még mindig ugyanúgy hiányzik;
tehát nem szűnik meg az álom. Minden képzelôdés nem nekifutás-e annak,
hogy mások legyünk, -- ha csak megálmodott alakok átélésében is? Vagy
gondoljunk a bennünk lakozó ,állhatatlanságra', arra a hajlamunkra,
hogy ,változtassunk': házat ruhát, országot, foglalkozást.
Mindenekelôtt ruhát: kicsinosítjuk a kis meglévôt, vagy kifordítjuk. A
kiagyusztálást hamar megtanuljuk. Senki sem tud kibújni a bôrébôl. De
könnyen bújunk bele egy újba. A friss ing reggelente úgy fekszik
elôttünk kiterítve, mint az ifjú nap. Egy új kabát a múltat fedi be.
Vagy gondoljunk természeti élményeinkre. Alkalomadtán ráeszmélünk
földünk csodálatosságára; mintegy belemerülünk és a lét soha nem
sejtett bôségét éljük meg. Ezt érezzük a tenger hullámaiban, az erdôk
zúgásában, a síkság végtelenségében, a hegyek magaslatán. Ugyanez
rejlik a ,nagy élmény utáni törekvésünkben', abban a kívánságban, hogy
változtassunk megszokott állapotunkon és valami újat, soha nem
sejtettet tapasztaljunk meg. Talán ezért utaznak az emberek olyan
sokat. Hisz minden utazás jövendôvel terhes, kifürkészhetetlen
boldogság felé vezet. Vagy az a törekvés, amellyel az ember saját magán
dolgozik, képzi és gyakorolja magát: mindebben az a sokszor csak
homályosan érzett vágy hajtja, hogy túljusson önmagán, mássá legyen.
Ehhez hasonlóan a reménynek még számos más ,tükrözôdését' lehetne
fölfedezni az emberi öntudatban, egészen a legfurcsább megjelenési
formákig: mint például a vásári bódékig, ahol mélyen leszállított
árakkal kecsegtet a remény, ahol az ember valamivel ,hitegeti' magát,
elképzel valamit, ami még nincs, brutális szemléletben, vulgáris
háttérben; a bűnügyi és rémregényekig, amelyekben hosszú utazásokat
tehetünk teljes idegenséggel beborított tájakon -- sötét folyosó,
lépcsô, éjszaka, temetô, csapóajtók, rejtekhelyek, gótikus szobák,
túlságosan élénk szemű ijesztô festmények -- és eközben még csak a
karosszéket sem kell elhagynunk; sôt egészen a legolcsóbb szórakozásig,
a ,happy-end' filmekig, reményeink kábítószereiig. Ha ezek jól vannak
meggyártva, bizony még a legelmésebb embert is hatalmukba kerítik. És
ha a film egészen áttetszôen az emberi álmok irányába tart, a nézô az
éber álom birodalmába lép: Vágyaink világa leszáll a földszintre.
Fontos, hogy még az emberi banalitást is átvilágítsuk filozófiailag,
éspedig két okból. Elsôsorban: mert boldoggá tehet minket, ha a
legjelentéktelenebb adottságokban is az örök méltóság tükrözôdését
fedezzük fel. És azért is, mert egy kijelentés általánosabb érvényűvé
lesz, ha a legegyszerűbb hétköznapi adottságokból is kihámozzuk az
illetô dolgot. Ha ,még' ezekben a legegyszerűbb összefüggésekben is
megtaláljuk az emberi lét jegyeit, akkor biztos, hogy az emberi létben
mindenütt megtalálhatjuk.
  Valóban elpusztíthatatlan ösztön munkálkodik az emberben és hajtja a
,jó vég' felé. Nem szorítkozik ez a tömeg hiszékenységére. A ,szebb
jövô reménye' kitéphetetlenül gyökerezik az emberi boldogság-ösztönben.
Világosan ez az igazi emberi alkotás motorja.
  Minden művészi alkotás ,új teremtés'. A művész felveszi magába a
,világ' jelenségeit, majd -- átalakítva és megváltoztatva --
visszavetíti ôket a világba. Ezáltal ,új világ' keletkezik, amely ugyan
valamiképpen a régibôl születik, megtartja annak elemeit, de nem lehet
egyszerűen azonosítani vele. A művészet magyarázólag, értelemadóan
avatkozik bele a jelenségek sokértelmű világába. Nem ábrázol vagy
tükröz, hanem sokkal inkább átváltoztatja a valóságot és új
létállapotot ad neki. A művészileg teremtett ,új világ'-nak megvannak a
saját törvényei, a saját élettere, amelyben másként viselkedtünk, mint
különben; más viszonyban van az élettel: itt másként szerethetünk,
remélhetünk, ismerhetünk meg, vágyakozhatunk és lélegezhetünk, mint a
,régi világban'. A művész valami újat hozott elô a világból, annak
legmélyebb rejtekébôl.
  A festônek és költônek közös vonása az álom a szebb jövôrôl:
mindkettô új tökéletességet akar adni világunknak azáltal, hogy a
dolgokat teljesebben ábrázolja és szebben mondja ki, mint amilyenek ma
még. El szeretnék tüntetni a világ ,sikerületlenségét' és így
elôvételezik a belsôleg fényessé vált világ jövendô állapotát. A
valóban nagy és alkotó táncosok is az emberiség jövô álmait élik
művészetükben. Táncukban olyasmit utánoznak, ami hétköz napunkban még
nincs meg. Mintegy kitáncolják szebb mozdulatok és feloldottabb test
utáni vágyakozásunkat saját ,táncos valóságukban'. Tökéletes mozgásuk
képében a tökéletes élet elevenül meg. Fra Angelico még az ég angyalait
és szentjeit is ,táncolva' festette meg. Ôrök mozgás rezeg bennük még
akkor is, ha látszólag állnak. Úgy tűnik azonban, hogy az igazi, jövôt
ígérô remény kitörését az ember legföljebb a zenében képes hosszabban
elviselni. Ki látta meg valaha tökéletesebben az ember feloldottságát,
mint Mozart, álmodozó mesezenéjében? Amit saját alkotásmódjáról ír,
tisztára olyan, mintha azt írná le mikor az emberiség ,jövôbe álmodja'
magát: ,,Ez hevíti most a lelkemet, mindig nagyobb lesz benne, mindig
széle sebben és világosabban teregetem ki, és a dolog a fejemben már
valóban majdnem kész, ha hosszú is, úgyhogy át tudom tekinteni egy
pillantással, mint egy szép képet, vagy egy csinos embert, és
képzeletben hallom is, nem egymásután, mint ahogy majd következnie
kell, hanem mindent egyszerre.''
  Még a valóság kemény legyôzôi, a technikusok is ,jövôálmodók'-nak
mutatkoznak. Minden nagy technikusnak az a vágya, hogy feltárja a
világot és teljesen alávesse az emberiségnek, olyan világot teremtsen,
amely az embernek szabad kibontakozást enged. Az építészek is mindig
tökéletes jövôrôl álmodnak. Építményeikkel a világmindenséget akarják
megszelídíteni, otthont akarnak számunkra teremteni ebben a fenyegetô
és barátságtalan világban. Ezek az ,elôre-megépített otthonok'. Minden
nagy építész álma a tökéletesen otthonná vált univerzum, és benne a
teljes-magává kivirult humánum. A nagy hódítók és felfedezôk is azért
keltek útra, hogy az emberiségnek új világot tárjanak fel. Elindultak
az ígéretek világába, ahol van még valami új. Az ismeretlen mindig mint
valami szebb és hódításraméltó csalogatta az embert. És még ma is
csábít bennünket. Az orvosok is mindig a tökéletes testrôl álmodoztak.
Nem csupán a betegséget akarták megszüntetni, hanem fel akarták
frissíteni, át akarták formálni és új erôkkel akarták felszerelni egész
testi mivoltunkat. A szociális igazságosság gondolkodói, Platontól
Marxig, több mint kétezer év óta olyan világ alapjait tervezték meg,
ahol soha többé nem zsákmányolja ki ember az embert, hanem olyan
állapot uralkodik, mint Brecht írja le a ,Háromgarasos regény'-ben:
,,Az aljasság elveszítette dicsôségét, a hasznos hírhedt lett, a
butaság elvesztette elôjogait, a durvasággal nem csináltak többé
üzletet ,,' Végül a filozófusok, a föld e legvakmerôbb álmodozói,
sohasem érezték magukat egészen jó1 mostani világunkban. Hiszen a
filozófia ,bölcsesség-kutatás', azaz annak a keresése, amivel valójában
egyikünk sem rendelkezik. Ezért elôzték meg mindig a filozófusok
korukat, társadalmukat, szellemi korszakukat. A lét szellemmel átjárt
eldorádójába álmodták magukat. A legkülönbözôbb megfogalmazásokban és
gondolatrendszerekben fejezték ki a mindnyájunkban élô reményt, annak
reményét, hogy végképp megszabadulunk a gonosz hatalmától; a szabadság,
a bizakodás, a végleges beteljesedés reményét, azét a világét, amelyben
a tökéletesség második természetünkké válik.
  A legvégsô, amire az emberek a remény mindezen tükrözôdésében
törekszenek: az ,otthon'. Minden ábránd, bűvészkedés, utópia,
gondolatrendszer és művészet homályos mélyén ez rejlik. E megcélzott
valóságnak szimbóluma a ,beteljesült pillanat'. A nyugtalan
skolasztikus Abélard mondta: ,,Terminus est illa civitas, ubi non
praevenit rem desiderium, nec desiderio minus est praemium.'' -- ,,A
végcél az a város, ahol a vágy nem elôzi meg a valóságot és a jutalom
sem csekélyebb a vágynál.''
  Tehát a bennünk élô világ tele van valamire való adottsággal, valami
felé tartó törekvéssel, valaminek lappangásával. Ezért a várakozás, a
remény alapvonása az emberi valóságnak. A lényeg nem az, ami ,lény
lett', vagyis tény lett. Ellenkezôleg: lényegünk még a frontvonalba
esik. Az ember igazi-maga még ,maga elôtt' terül el, ,feladata' saját
magának. Az ember: remény. Inkább megálmodott jövôjébôl, mintsem
múltjából kell megérteni. Sajnos azonban mai lélekgyógyászatunk
bizonyos irányai alkalomadtán elfelejtik ezt. A lelkibeteg embernek
talán inkább új, ígéretekkel teli jövôt kellene feltárni, semmint
állandóan visszahúzni akarni saját, gyakran szennyes múltjához. Sôt
össze lehet törni a lelket, ha bezárjuk az elmúltba, ha múltjából
ítélve fogjuk fel. Az ember lényegesen több, mint múltja és jelene. A
természet a bensô görcs és ,ellaposodás' ellen az egyik leghatalmasabb
gyógyító eszközt bocsátotta az ember rendelkezésére abban, hogy
állandóan álmodhatik a jövôrôl. Az ember tulajdonképpeni ,genezise' még
mindig folyamatban van. Jövôje hívja ki szükségképpen arra, hogy ember
legyen. ,,A reményeknek és követelményeknek nagyobbaknak kell lenniük a
lehetôségeknél, ha a valóságot rá akarjuk kényszeríteni, hogy
kihasználjuk a benne rejlô összes lehetôséget és felbuzogtassuk minden
rejtett forrását.''[67] Napjainkig a kereszténység volt az az irány,
amely halálos komolyan vette az ,álmodozó embert'. A végsô beteljesedés
túlcsorduló ígéretét a legnagyszerűbben a keresztény életfelfogás Szent
Pál-fogalmazta alapelvében találjuk: ,,Szem nem látta, fül nem
hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik
szeretik ôt'' (1Kor 2,9). Az egész kereszténységet -- Karl Rahner egyik
kijelentésének módosításával ebbe a formulába foglalhatnók össze: A
reményben Isten annyira felülmúlja az emberi vágyakozást, hogy az
emberiségnek még legvadabb és legmerészebb álmai is kishitűségnek,
majdnem állatias tompaságnak tűnnek[68]. Csupán ebbôl az egy
szempontból tekintve is a kereszténység lenne az a vallás, amely az
emberlét bensô felépítésének a legjobban megfelel. Ezért érzik magukat
a keresztények minden reménnyel szolidárisnak. Testvért látnak
mindenkiben, aki a remény nyelvén beszél. A keresztény ember halk
mosollyal tud bolyongani az emberek között -- akik a hétköz napok apró
ábrándjaiban, a vásári zsivajban, az álruhában és kolportázsban, az
utópiákban és vágyálmokban (művészet és filozófia idôtlen idôk óta
létrehozott alkotásaiban) egyetlen nagy álmukat vetítik ki -- és arra
gondolhat: ezek az emberek lelkük legmélyén keresztények és sokszor
tudtukon kívül feltámadásról és mennybemenetelrôl, egy teljesen ,ép'
világról, a mennyrôl álmodoznak. A mennyország gondolata a
legradikálisabb és legközpontibb remény hagyatéka. Mindannak, amit az
emberiség valaha is remélt, a mennyország a legintenzívebb értelmi
központja.
  Tehát az ember vágyakozásával és igyekezetével állandóan a
,parttalanba' tart. Valami nagy, természetévé vált ,szerénytelenség'
hajtja mindenütt. Minél tisztábban remél valaki, annál inkább ember.
Mégis figyelembe kell venni Paschasius Radbertus csodálatosan találó
mondatát: ,,A szent félelem ôrzi a remény magas ormát''[69]. És az
ószövetségben egyszerűen és egyúttal magasztosan ez áll: ,,Bizakodnak
az Úrban, akik félnek tôle'' (Zsolt 113,11). Az ember reménye a
félelembe torkollik. A félelem, a bizonytalanság emlékezteti arra, hogy
az emberi lét ugyan beteljesülésre van alkotva, beteljesülés felé tart
-- és amiben beteljesedik, az a legelgondolhatóbb, sôt minden
gondolkodást felülmúló lét --, de állandóan veszélyezteti a semmi
közelsége[70]. A remény mindig ,megfiatalodás'. A ,reménykedô ember'
mindig ,fiatal'. ,,Fiatalnak lenni, ez a remény oka. Mert a
fiatalságnak sok a jövôje és kevés a múltja'' mondja Aquinói Tamás[71].
Egyedül a remény képes közölni az emberrel azt a feszültséget, amely
egyszerre oldott és feszes, azt a könnyedséget és erôsszívű
frissességet, azt a rugalmas örvendezést és higgadt bátorságot,
amelynek egyszerű neve: ,ifjúság'. Azonban éppen ,fiatalságunk' van
állandóan veszélynek kitéve. Még nem ,vagyunk' fiatalok; folyvást
fiatalabbak leszünk, ha remélünk. A remény és az álom lényege rokon:
beleálmodjuk magunkat fiatalságunkba. De az álmok mindig ,valótlanok' -
- vagy legalábbis annak látszanak. Ezért a fiatalság örökké feladat. Az
embernek folytonosan le kell küzdenie ,felnôttségét', amennyiben az
eltompulást, megkeményedést, elfásultságot, önfejűséget és
,belenyugvást' jelent. Fiatallá lenni: ez a ,megújulás' belsô
folyamata. Az embernek személyi valósága komolyságával, szíve
egyszerűségével kell elengednie és bevetnie magát. A gyermekek
játszanak néha így, ha nem figyeli ôket senki. De minket mindig
,figyelnek' és állandóan veszélyeztet a hétköznapiság. Álmaink
bizonytalanok. Képtelenek vagyunk messzire kitekinteni, megérezni az
igazit, és hagyni, hadd ivódjék belénk. ,Vándorok' vagyunk. Saját
létünk még nem talált magára. Csak a reményben közeledünk feléje, és el
is veszíthetjük. Aki nem fél a lét elveszítésétôl, annak nincs reménye;
akinek pedig nincs reménye, abban az emberlét ,reménytelenné', azaz
kicsinnyé és kétségbeesetté lett.
  Ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol emberi valóságunkat
összehasonlíthatjuk a názáreti Jézussal. Jézus igazi, izzó emberséget
valósított meg a sötétben és bizonytalanban elôretapogatózó remény
nélkül. Ô tehát ízig-vérig emberi is volt, emberlétét azonban az
emberileg adott dimenziókon kívül valósította meg. Egész lényével egy
mondatot mondott ki, -- ezt ugyan az Újszövetségben sehol sem találjuk
meg kifejezetten, de lényének valódi magvára vonatkozik: ,,Alapjában
véve mindnyájan rólam álmodtatok'' Egy embernek sem lehet és szabad
ilyet kijelentenie, ha csak ember.
  Egy fiatal názáreti kézműves állt a zsidók elôtt, akirôl a falubeliek
azt mondhatták: ,,Nem az ács fia ez? Anyja nem Mária? Testvérei nem
Jakab, József, Simon és Júdás? És nôvérei, ugye azok is itt élnek
köztünk?'' (Mt 13,55-56). ô pedig így szólt: ,, ,Tudom, hogy Ábrahám
fiai vagytok, mégis életemre törtök, mert beszédem nem fog rajtatok. Én
azt mondom, amit Atyámnál láttam, ti pedig tegyétek, amit a ti
atyátoktól hallottatok.' Azok azt felelték: ,A mi atyánk Ábrahám'...
Jézus így válaszolt: ,Bizony, bizony mondom nektek: Aki tanításomat
megtartja, halált nem lát sohasem.' A zsidók erre azt mondták: ,Most
látjuk, hogy ördögöd van. Ábrahám meghalt, a próféták is, és te azt
mondod: Aki tanításomat megtartja, halált nem ízlel sohasem. Nagyobb
vagy talán Ábrahám atyánknál, aki meghalt? A próféták is meghaltak.
Minek képzeled magadat?' Jézus így válaszolt: ,...Ábrahám, a ti atyátok
ujjongott, hogy láthatja napomat. Látta és örvendezett.' A zsidók erre
így szóltak hozzá: ,Még ötven esztendôs sem vagy, és láttad Ábrahámot?'
Jézus így válaszolt: ,Bizony, bizony mondom nektek: mielôtt Ábrahám
lett volna, ,én vagyok' Ekkor köveket ragadtak, hogy megkövezzék'' (Jn
8,37-59).
  Tökéletesen érthetô ezeknek az embereknek a felindulása. A zsidó nép
megélte történelme során az ember lényegi kivonulását' saját magából. A
,kivonulás' (Exodus) történelmi létének alapalakzata volt. A zsidó nép
mint nép az emberiség nagy reménykedô magatartását a legtisztább
formában élte át. E magatartás ôsképe Ábrahám volt. ,,Hittel
engedelmeskedett Ábrahám a hívásnak, hogy kiköltözzék arra a vidékre,
amelyet örökségül kellett kapnia. Kivándorolt, anélkül hogy tudta
volna, hová megy'' (Zsid 11,8). Ábrahámnak és törzsének kivonulása a
kaldeai Urból valószínűleg nem sokban különbözött akkoriban a többi
nomád törzs kivándorlásától errôl a szűkösen termô vidékrôl. Ábrahámban
azonban a kivándorlás nomád tette a vallásos egzisztencia ôsképévé
szellemült át. Benne egyetemes kaland kezdôdött: az ember
újrafelemelkedése Istenhez. Ezért hívják Ábrahámot ,minden hívôk
atyjának', vagyis azon emberek atyjának, akik egzisztenciájukat
,kiteszik' valami nagyobbnak. Ábrahám elindult, ,,anélkül, hogy tudta
volna, hova megy''. Valami közeledett hozzá, nagyobb mindennél, amit
eddig megélt. szólt hozzá és hatalmába kerítette. Egyáltalán nem volt
akadály, hogy ez az ember primitív, nyers és tompa észjárású volt és
etikai magatartása igen sok hiányosságot mutatott. Felismerte, hogy ,ki
kell lépnie magából'. Ez az az egzisztencia, amelyet a remény határoz
meg. Létének ezt az alapstruktúráját a lyoni Irenaeus így fogalmazta
meg: ,,Ábrahámban az ember megtanulta követni Isten szavát''. Ábrahám
kitartott a sötétségben. Minden ,elôtte' volt még. A zsidókhoz írt
levél azt mondja róla, hogy ,,mint idegen sátorban lakott'' és ,,várva
várta az ígéretet, azt a szilárd alapokra épülô várost, melynek
építômestere és megalapozója Isten'' (Zsid 11,9-10). Ez az ember a
reményre építette fel egész egzisztenciáját. ô volt a nagy ,megnyitott'
az ,eljövendô' felé, ami azonban neki éppenséggel ,még eljövendô' volt.
Léte ,tisztára vázlatos egzisztencia', ,magába az ígéretbe' való
bevonulás volt. Izrael története nem volt más, mint Ábrahám
egzisztenciális magatartásának végrehajtása, ,várakozás valami
nagyobbra'. Ebbôl világossá válik, hogy Jézusnak ez a kijelentése:
Ábrahám ,örült neki', egy zsidó számára nem jelenthetett mást, mint:
,,Velem véget ér minden keresés; én vagyok a beteljesülés''.
  Jézus valóban beteljesülésként állította oda magát kortársainak.
Fülöp ilyen tudósítást ad róla: ,,Megtaláltuk azt, akirôl Mózes
törvényében és a prófétáknál szó van: a názáreti Jézust, József fiát''
(Jn 1,45). Tanítványai Jézus halála után fogták fel, hogy benne a
végleges beteljesedés tört be: ,,Tanítványai eleinte nem értették, mi
történt, de mikor Jézus megdicsôült, eszükbe jutott, hogy meg volt róla
írva, úgy amint végbement'' (Jn 12,16). Maga Jézus ,beteljesedésnek'
tekintette saját magát és egészen tudatosan akarta megvalósítani
mindazt, ami Izrael írásaiban a ,beteljesítôrôl' állt: ,,Jézus tudta,
hogy minden beteljesedett már. Ezért, hogy az írás a végsôkig valóra
váljék, így szólt: ,Szomjazom!' '' (Jn 19, 28). Lukács az emmauszi
tanítványokról szóló elbeszélésében leírja, hogyan hozta meg Jézus
életükbe a végsô beteljesedést: Miközben így beszélgettek és
tanakodtak, Jézus közeledett és csatlakozott hozzájuk. De szemük el
volt takarva, úgyhogy nem ismerték föl... Azt mondták neki: ,Ami a
názáreti Jézust illeti, az szóban és tettben nagyhatású próféta volt
Isten és az egész nép elôtt. Fôpapjaink és elöljáróink halálra ítélték
és keresztre feszítették. Mi azt reméltük, hogy ô fogja megváltani
Izraelt. De ma már harmadnapja annak, hogy ez történt'... Erre ô így
szólt: ,Ti oktalanok, milyen nehezen hiszitek mindazt, amit a próféták
jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy
bemehessen a dicsôségbe?' Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétánál
megmagyarázta, ami az írásokban róla szól'' (Lk 24,15-27). Az
ôskeresztény hithirdetésnek is ez volt az alapszerkezete: Krisztus
mindannak a beteljesülése, ami után az emberiség mindig vágyakozott.
,,Akkor egy etióp udvari ember haladt el az úton, az etiópok
királynôjének magasrangú tisztje, fôkincstárosa. -- Jeruzsálemben volt
imádkozni. Visszatértében kocsiján ülve Izaiás prófétát olvasgatta...
Amikor Fülöp közelébe ért, meghallotta, hogy a prófétát olvassa.
Megkérdezte tôle: ,Ugyan bizony megérted-e, amit olvasol?' ,Hogyan is
érthetném, viszonozta az, hacsak valaki meg nem magyarázza?' Meg is
kérte Fülöpöt, hogy szálljon föl és üljön melléje... Erre Fülöp
beszélni kezdett és Izaiásnak ebbôl a szakaszából kiindulva Jézust
hirdette neki. Amint így tovább haladtak az úton, egy tóhoz jutottak.
Az udvarnok fölkiáltott: ,Nézd csak, itt víz van: mi gátol meg abban,
hogy megkeresztelkedjem?' S ezzel meg állította a kocsit. Fülöp és az
udvarnok együtt bement a vízbe, s Fülöp megkeresztelte ôt'' (Csel 8,27-
38). Jézus lényünk beteljesülése: ez volt az apostoli igehirdetés
alapvetô állítása. Vagy amint Pál egy pregnáns mondatban összefoglalja:
,,... az Igen valósult meg benne. Minden ígéret megtalálta benne igen-
jét, s ezért az Ámen van itt általa'' (2 Kor 1,19-20). Jézus lényünk
Ámenje volt. Ebben a vonatkozásban tanulságos, hogy tudatosan vezette
be számos kijelentését Ámennel, Igennel (magyarban ,bizony'-nyal ):
,,Bizony mondom nektek...'': ezt a szólásmódot mind a négy evangéliumon
keresztül hallhatjuk (Mt 5,18, 18,3... ). Jánosnál, aki Jézus
,beteljesítô szerepét' száműzetése alatt, magányos meditációiban még
jobban felfogta, még nyomatékosabban beszél Jézus, kétszeres ,bizony'-
nyal: ,,Bizony, bizony mondom nektek....'' (Jn 1, 51, 5,19...).
  Az apostolok Jézusban olyasvalamit tapasztaltak meg, amit ember
sohasem tud megvalósítani: a ,teljességet', a ,beteljesülést'. Pál azt
mondja róla: ,,Úgy tetszett Istennek, hogy benne lakjék az egész
teljesség'' (Kol 1,19). Benne érte el tökéletességét a szellemiség, az
emberi valódiság: ,,Benne rejlik a tudomány és a bölcsesség minden
kincse''' (Kol 2, 3). Lénye minden létezô fölött áll: ,,Ezért Isten
fölmagasztalta és minden mást fölülmúló nevet adott neki: Jézus nevére
hajoljon meg minden térd'' (Fil 2,9-10). Érte érdemes mindent
elfelejteni. ô a teljesség, az ígéret, az álmok álma, a vágyak vágya:
,,Felejtem ami mögöttem van, s az elôttem lévô után rugaszkodom. Futok
a kitűzött cél felé, annak az égi hivatásnak jutalmáért, amelyre Isten
hívott meg Krisztus Jézus által'' (Fil 2,13-14). Pál minden írásában
kifejezésre jut Jézusnak ez a ,túláradása'. Legfôképpen a rómaiakhoz és
filippiekhez írt leveleinek lírai részeiben: ,,... Ujjongva örvendünk
az Istenben Urunk Jézus Krisztus által, aki megszerezte nekünk a
kiengesztelôdést'' (Róm 5,11). ,,Ki szakíthat el minket Krisztus
szeretetétôl? Nyomor vagy szükség, üldöztetés vagy éhínség,
ruhátlanság, életveszély vagy hóhérkard?'' (Róm 8,35). ,,Mekkora a
mélysége Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának!'' (Róm
11,33). ,,Minden nyelv hirdesse: Jézus Krisztus az Úr!'' (Fil 2,11). A
beteljesülés ajándéka, ez a minden ajándékot felülmúló végsô ajándék a
,,kegyelem'', azaz ,kharisz', lényünk szeretetteljes megáldása. ,,A
kegyelem Jézus Krisztussal jött a világra'' (Jn 1,17). Jézus a
véglegességet nyilatkoztatta ki nekünk: ,,Istent senki sem látta. Az
Egyedüli, az isteni Fiú, aki az Atya szívén nyugszik, ô hozott róla
hírt'' (Jn 1,18). Jézusban ismertük fel hogy Isten -- haragján,
veszélyességén, emésztô lényén túl -- Szeretet: ,,Isten szeretete abban
nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy
általa éljünk. A szeretet ebben mutatkozik meg: Nem mi szerettük
Istent, hanem ô szeretett minket, és elküldte Fiát'' (1 Jn 4,9-10).
Jézusban ,,megjelent Istennek minden emberre üdvöt árasztó kegyelme''
(Tit 2,11), ,,... megjelent üdvözítô Istenünk jósága és
emberszeretete'' (Tit 3,4).
  Jézus saját konkrét létét úgy állította be, mint minden emberi sors
végleges, soha többé túl nem szárnyalható ,végpontját.' ,,Én az Alfa és
Omega vagyok, az elsô és az utolsó, a kezdet és a vég'' -- mondja az Úr
a Titkos Jelenésekben (Jel 22,13). Ez a kijelentés nem valami késôbbi
teológiai átértelmezése Jézus emberi valósának. Inkább mélységesen meg
van alapozva abban, amit a tanítványok magában Jézusban észleltek.
Jézus személyi lénye számukra minden emberinek megítélése: ,,Isten a
világba küldte Fiát... Aki nem hisz benne, azt már elítélte... Az
ítélet ez: A világosság a világba jött'' (Jn 3,17-19). Jézusban az
,ország' (az a valóság, amely egy nép, és abban az egész emberiség
álmainak és vágyainak értelmi központja volt, és amelyben mintegy
csomóba futott össze a jövô minden reménye) már kezdetét vette: ,,De ha
én Isten lelkével űzök ördögöt, akkor elérkezett hozzátok Isten
országa. Hogyan is törhet be valaki az erôs ember házába, s rabolhatja
el a holmiját, ha elôbb meg nem kötözi?'' (Mt 12,2&29). Az ország és
Jézus személye az apostoli igehirdetésben egy egészet alkotott: ,,...
Fülöp az Isten országának örömhírét és Jézus Krisztus nevét hirdette
nekik'' -- áll az Apostolok Cselekedeteiben (8,12). A keletieknek a név
nem az ember konvencionális, külsôséges megjelölése volt. A
világmindenségben elfoglalt helyzetét jelölte meg, legbensôbb valóságát
fejezte ki. Ez viszont azt jelenti, hogy a tanítványok Jézus személyi
valóságában az Isten országát látták. Ezért tökéletesen érthetô, hogy
,,az ország hirdetése'' lassan átadta helyét ,Jézus neve' hirdetésének,
felváltotta azt. ,,Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni''
(Lk 24,47). Péternek Kornéliuszhoz intézett szavai ebben az
összefüggésben különösen sokatmondók: ,,Péter így szólt: Ti tudjátok,
hogy mi történt Galileától kezdve egész Judeában a János által
hirdetett keresztség után. A názáreti Jézusra gondolok... ô ahol csak
megfordult, jót tett... Halottaiból való föltámadása után vele együtt
ettünk-ittunk. ô megparancsolta nekünk: hirdessük a népnek és
bizonyítsuk, hogy ô az, akit Isten elevenek és holtak bírájává rendelt.
Valamennyi próféta tanúságot tesz róla, hogy mindaz, aki hisz benne,
általa elnyeri bűnei bocsánatát''' (Csel 10,34-43).
  Jézus a ,beteljesedés', ,minden teljesíthetônek teljesülése';
valahogy így lehetne visszaadni a tanítványok tapasztalatát. Ô az, aki
,nem múlik el', hanem ,megmarad'': ,,Íme én veletek vagyok mindennap, a
világ végéig'' (Mt 28,20). Benne valósult meg minden ígéret
maradéktalan beteljesedése: ,,Én pedig elküldöm rátok Atyám megígért
ajándékát'' (Lk 24,49). övé ,,minden hatalom mennyben és földön'' (Mt
28,18). Mindaz, ami ,,ellene van'', ,,zsámolyul kerül lába alá''' (Zsid
10,13). Minden vágy benne sűrűsödik össze, a kitart várakozás minden
türelmetlensége hozzá száll föl és kifejezésre talál ebben a fohászban:
,,Jöjj el!'' (Jel 22,17). A keresztény ne akarjon ,,másról tudni csak
Jézus Krisztusról''' (1 Kor 2,2). Általa vannak ,,e világ fejedelmei
pusztulásra ítélve'' (1 Kor 2,6). ô ,,megfosztotta hatalmától a
halált... s így szabadította meg azokat, akik különben a halál
félelmébôl egész életükön át rabszolgasorban sínylôdtek volna'' (Zsid
2,14-15). ,,Hiszen tudjuk, hogy a halottaiból föltámadt Krisztus többé
nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta... Ezért így tekintsétek
ti is magatokat'' (Róm 6,9-11). Jézusban ,minden számvetés maradék
nélkül megvan', ô lényünk ,nincs tovább'-ja: ô az ember. ,,Ítél a szív
gondolatairól és érzületérôl. Elôtte teremtmény láthatatlan nem marad,
szemében minden födetlen és nyílt. Neki tartozunk számadással'' (Zsid
4,12- 13). Jézus helye minden hely ,fölött' van. Minden idô ,nyílt'
elôtte: ,,Lépjünk tehát bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmat
nyerjünk és kegyelmet találjunk a kellô idôben''' (Zsid 4,16).
  Minél tovább gondolkodnak az apostolok a názáreti Jézusról, annál
inkább megnövekszik alakja, egészen addig, míg mindenen túl kimagaslik,
a tér, az idô, a történelem és a világ fölé. Különösen János ,Titkos
Jelenéseiben' nô roppant nagyra Jézus alakja. Itt már lehull minden
földi korlát. Jézus istenien szabad, úr és uralkodó. A ,názáreti Jézus'-
ból ,Úr Krisztus' lett, aki örökké él, akiben már semmi sem véletlen
vagy elmúló. Ugyanez játszódik le Pál leveleiben, különösen a
kolosszeiekhez és az efezusiakhoz írottakban, amelyek az úgynevezett
,börtönlevelek' csoportjához tartoznak. Pál abban az idôben vizsgálati
fogságban volt, minden valószínűség szerint Rómában. A kényszerű
nyugalom a többéves fogság alatt, és lényének az érett évekbôl származó
letisztulása tekintetét, jobban mint azelôtt, a titok mélysége felé
irányította. Cellájának elzártságában, minden oldalról való
korlátozottságában és megfélemlítettségében született meg szellemében a
világmindenségnek Krisztus felôli értelmezése. Lelke a mindenség
méreteibe tágult, amelynek végsô titka a názáreti Jézus. Az
átszellemült, feltámadt Úr betölti az egész világot, mindenütt jelen
van, a lét minden vonatkozásában. A keresztények közössége, az
,ekklesia' az ô teste. A pneumatikus Úr testszerűen magában hordja az
összes keresztényt, egyetlenegy létben egyesíti ôket. Azáltal, hogy
fölülemelkedett a földi ,helyhez és idôhöz- kötöttségen', el tudja érni
minden kor és minden égöv embereit, feltámadt testének testi tagjaivá
teheti ôket, felveheti magába, közölheti magát velük, áthathatja és
átformálhatja ôket. Magában hordja az egész Istenbe kapcsolódó
emberiséget. Ezenfelül lénye átfogja az egész világot. A világmindenség
a megdicsôült Úr formáló és uralkodó hatalma alá került.
  Az efezusiakhoz írt levél kijelentése szerint Krisztusban van
összefoglalva a mindenség: ,,Isten tudtunkra adta ugyanis jóságos
tetszése szerint akaratának titkát amellyel elhatározta, hogy az idôk
teljességével Krisztusban mint fôben foglaljon össze mindent, ami
mennyben és földön van'' (Ef 1,9-10). Az egész világmindenség -- így
olvassuk a kolosszeiekhez szóló levél kezdetén -- a feltámadt Úrban áll
fenn: ,,Benne van megváltásunk, bűneink bocsánata. ô a láthatatlan
Isten képmása, minden teremtmény elsôszülöttje. Benne teremtett mindent
a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, trónusokat
uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte
teremtett. ô elôbb van mindennél, s minden benne áll fönn'' (Kol 1,14-
17). Jézus a világmindenséget színültig ,betöltötte' (Ef 4,10). A
mindenségnek végsô konvergenciapontja a feltámadott Úr. Ezért nevezte
késôbb az egyház -- a Vulgata-fordításnak egy ószövetségi szavára
támaszkodva -- az ,örök halmok kívánságának', ami annyit jelent, mint
,a teremtés vágya'. És ,minden szív' -- vagyis az emberiség minden álma
és vágya -- ,középpontjának'. Mindez nem ,teológiai költemény', hanem
annak kibontása és fogalmi tagolása, amit a názáreti Jézus életében
kijelentett magáról és amit embertársai számára élményszerűen
képviselt. Mindez már benne van abban a kis mondatban, amit Jézus
keresztelô Jánosnak mondott: ,,...teljesítsük mindazt, ami igazságos'''
(Mt 3,14), és abban a titokzatos cselekedetben, amelyrôl János értesít:
,,Jézus így szólt: ,Beteljesedett'. Aztán lehajtotta fejét'' (Jn 19,
30).
  Összefoglalásként ezt lehet és kell mondani: Az ember sajátos lényét
önmagából való kilépéssel, lényének keresô és épp ezért félelemmel telt
,felvázolásával' teljesíti be a jövôbe tartva. Nem lehet önmagának vége
és beteljesedése, különben lénye gyengül és a lét maga ,megromlik'
benne. A názáreti Jézusban mégis olyan emberrel találkozunk, aki fénylô
emberségben áll elôttünk és egyúttal minden emberi, sôt minden létezô
dolog beteljesedéseként és végeként állítja oda magát, sôt mások is így
élik át ôt. Ezáltal szétrobbantja az emberileg elgondolhatónak fogalmi
kereteit. Ô valami alapvetôen más volt, mint ,csak-ember'.
========================================================================
A kísértés


  [A szerzô ebben a fejezetben ismételten különbséget tesz ,Anfechtung'
és ,Versuchung' között. A régebbi német nyelvben az elôbbi is kísértést
jelentett. Miután a magyarban nem áll rendelkezésünkre két ilyen
kifejezés, megközelítô szót kellett használnunk.]

  Az utolsó három fejezet az idôbeli egzisztencia egyik alapdimenzióját
próbálta feltárni: az ember még nem ,otthonos' saját lényében; hogy a
rábízott emberlétet megvalósítsa, múltjában szét kell választania a jót
és a rosszat (megbánás), jelenét meg kell nyitnia valami nagyobb felé
(hit), és olyan jövô felé kell tartania, amely beteljesedést ígér neki
(remény). Ami egzisztenciánkban valóban maradandó, az nincs kezdettôl
fogva ,megadva'. Csak a szabad önrendelkezésben, a ,magunk
megszülésében' jön létre. Az ember ,szubsztancialitása' nem annyira
kezdet, mint inkább vég. Azáltal ,áll fenn', hogy szabadságával
,véglegesíti' önmagát. Az igazi emberlét feladat[72], ,bontakozó lét'.
A megvalósítás szüntelenül lemarad a követelés mögött. Egész lényünkben
mindenütt állandó eltérést találunk a vágy és a mű között. Még nem
,vagyunk'. Szakadatlan újra kell magunkat ,teremtenünk' megbánásban,
hitben és reményben. A tulajdonképpeni feladat tehát nem az, hogy
,szállj magadba', hanem ,lépj ki magadból', ,légy több'. Az
egzisztencia ,zsenialitása' így abban áll, hogy tudjuk odaadni'
magunkat. Csak ezáltal teremtôdik az emberben nagy, maradandó és
érvényes[73]. Állandóan meg kell újítanunk mindent, ami bennünk van.
Csak így keletkezhetik ,lényegi emberség'. Dióhéjban ez az eredménye a
három utolsó vizsgálódásnak.
  Ezzel viszont azt is kijelentettük, hogy az emberi autenticitás
állandó veszélyben forog. Még nem ,hódítottuk meg' saját lényünket. E1
tudjuk veszíteni önmagunkat. Az emberi egzisztencia lényege szerint
,ingadozó'. Sajátmagunk ,megteremtése' a bizonytalanságnak, az
elveszítés lehetôségének szférájában megy végbe, a ,kísértés' körében.
E fejezet elsô részében meg szeretnénk állapítani, hogy lényünk csak a
leküzdött kísértésben tudja megteremteni saját magát. A második részben
aztán azt kell majd megmagyaráznunk, hogy a názáreti Jézus élete
folyamán kísérthetetlennek bizonyult és ezzel áttörte
embermegértésünket.
  Nehéz dolog ma a kísértésrôl beszélni. Azt a hatalmas egzisztenciális
folyamatot, amelyet ,kísértésnek' nevezünk, manapság sokszor észre sem
veszik, vagy a brutális érzékiség kicsinyes, banális és unalmas
tünetének értelmezik. Sokszor az a benyomásunk, hogy a mai ember úgy
gondolja: minél ,testhezkötöttebb' egy lény, annál inkább érzi magát
kitéve a kísértés szférájának. Valójában azonban éppen az ellenkezôje
igaz. Minél jobban kötve van egy lény testi mivoltához, annál kevésbé
,szabad', s ennek következtében annál kevésbé van kitéve igazi
kísértésnek. És megfordítva: minél magasabb létfokon áll egy lény, azaz
minél szellemibb, szabadabb, annál inkább van veszélyeztetve igazisága.
Ennek a szabadság által kell megteremtôdnie benne. De minél szabadabb
egy lény, annál ,összeszedettebb' a szabadsága, annál inkább csôdöt
mondhat szabad önrendelkezésében. Ha tehát az emberi kísértés igazi
lényegét és fô formáit akarjuk megérteni, akkor azoktól az emberektôl
kell tanulnunk, akik eljutottak az emberi autenticitás legvégsô
határáig: a szentektôl. Az ô harcaikból ismerhetjük meg egzisztenciánk
valóban veszélyeztetett pontjait. Az emberi kísértés lényege ott van,
ahol a szenteket érte kísértés.
  Elôször azonban egy fontos megkülönböztetést kell tennünk. Az, amit
általában ,kísértésnek' neveznek, két lényegesen különbözô jelenséget
tartalmaz. Ezeket világosan el kell választanunk egymástól, ha meg
akarjuk valamennyire érteni a ,bensô élet' folyamatait. Az elsô
jelenséget egyszerűen ,próbának' nevezhetjük. Csak a második jelenség
számára kellene fenntartani a ,kísértés' megnevezést.
  A ,próba' nem más, mint a szívnek az a ,próbáratétele', amirôl a
zsoltárok oly gyakran szólnak. A 138. zsoltárban ezek a rendkívüli
teremtményi merészségrôl tanúskodó szavak állnak: ,,Vizsgálj meg Isten
és ismerd meg szívemet, -- próbára vess, lásd hogyan érezek. -- És
lásd, hogy nem a bűnök útja von, -- és vezess engem az Ôsi úton!''
(Zsolt 138,23-24. Sík Sándor ford.) A szívnek ez a megpróbáltatása
szerfölött fájdalmas folyamat. Nagy elhagyatottság ragadja meg ebben az
állapotban a szentek lelkét; az ,Istennel való egység', lelkük
,átérzett' ereje, mintegy megtört. Krízisek lépnek fel, amelyekben a
szellem végsô döntések elé kerül. Ezekben a krízisekben kell
megmutatkoznia, hogy az ember szíve valóban Isten felé hajlik-e. A
döntô azonban ebben a megtámadott állapotban az, hogy a ,próbatétel'
egész folyamata a világosság és a meglátott értelmes összefüggés
terében játszódik le. Kiutakat látunk és elôrevonszoljuk magunkat. Az
újrakezdés útja nyitva áll. Maguk a próbák az a láthatatlan út, ahol az
ember végigvándorol, hogy ,tovább' jusson. Ebben a fáradozásban
sűrűsödik össze az összes teremtmény nagy törekvése. A szellemiség felé
való menetelés fáradságos és fájdalmas eksztázis az elleniünk álló
világon keresztül. A ,kereszt' ebben az értelemben a szellemi létben
való kiválasztás elve. Az élet mint megerôltetés teljesedik be. A próba
szívettépô ,magát-elôre- küzdés', ,elôre-törekvés'. De ez minden élet
uralkodó törvénye. Ami ezután a megerôltetés után az emberbôl megmarad,
az benne a legértékesebb. Az 56. zsoltár így ír a szenvedô, bolyongó,
éjjeleit a legmélyebb lelki szorongatottságban töltô emberrôl: Isten
,,összegyűjtötte könnyeit korsajába'' (Zsolt 56,9).
  Egészen másképp van a tulajdonképpeni ,kísértés'-nél, bár a
különbséget nehéz szavakba foglalni. Minél mélyebb dolgokról beszélünk,
annál nagyobb a veszély, hogy meghamisítjuk Ôket. Talán így lehetne
megfogalmazni a különbséget a ,próba' és a ,kísértés' között: Az elôzô
az életnek csupán már fennálló értelmi összefüggéseit teszi próbára;
benne mutatkozik meg, helytáll-e a lét struktúrája túlfeszítés,
túlterhelés esetén. A kísértésben viszont mintegy semmivé lesz
,nyilvánítva' a teljes egzisztencia: az ember egész eddigi élete
,lényegtelennek' tűnik; valami újat kell elérni; az ember ,kiélte
magát'; eddigi létsíkján valami ,peremhez' jut; ha még tovább akar
élni, magasabbra kell emelkednie, de nem megközelítés és átmenet, hanem
elhatározás és ugrás által; fölfelé nem vezet ,út'; a különbözô
egzisztencia-síkok között szakadék tátong, amelyet csak végsô
merészséggel lehet átugrani. Ebben a merészségben az egész
egzisztencia, minden, amit elért és felépített, minden értékvonatkozás
és minden meggyôzôdés döntés elé kerül; nincs többé kiút, csak a
,sötétbe ugrás'; az ember legsajátosabb lényege az, amit ebben az
ugrásban át tud menteni magából a másik partra. A legegyszerűbb képlet
formájában: a kiállt támadás által ,elôbbre' jut az élet, a kiállt
kísértés által ,följebb' kerül. így a próba és a kísértés elsôrangú
szellemi események, az önmagunkká-levés lehetôségének feltételei.
Egyúttal azonban egzisztenciánk legvégsô veszély-jelenségei is.
  Milyen pontokon érte mármost kísértés azokat az embereket, akikben
emberi egzisztenciánk fénylô megvalósulásra jutott, és akiket ,szentek'-
nek nevezünk? Az Ô tapasztalataikból szeretnénk ,kiolvasni' általános
emberi veszélyeztettségünk belsô struktúráját, és így a ,kísértés
metafizikáját' felvázolni.
  A szentek gyakran beszélnek egy olyan kísértésrôl, amely teljes
egzisztenciájukat lázadásba hozta és végsô döntések elé állította ôket:
a ,gazdagság utáni mohó vágy'-ról. Ez a banális kifejezés egy átfogóbb
valóság rövidített formája. ,A gazdagság utáni mohó vágyat' magunkban
hordozni nem jelent szükségképpen anyagi javak utáni törekvést. Valami
fontosabbat, alapvetôbbet tartalmaz: azt, hogy ,az egész valóságot, de
mindenekelôtt Istent és az ô kegyelmét a manipulálhatóság hatáskörébe
akarjuk vonni'. ,A gazdagság utáni mohó vágy' ebben az értelemben
emberlétünknek elsô, minden szent dolgot veszélyeztetô és legalapvetôbb
kísértése. A szentek akarata, ami ôket szentté teszi, arra irányul,
hogy Istent magukban hordozzák és másokhoz vigyék. Ez szentség és
kísértés egyszerre. Kísértés, mert ezáltal az ember Istent hatalmába
akarja keríteni. Isten mindig kisiklik az ember markából, mégpedig
éppen amikor azt hinné, hogy már-már megragadta. ,Istent kényszeríteni
akarni'- ez ennek a kísértésnek lényege: úgy fogva tartani, ahogy
szeretnénk, hogy a mienk legyen; ôt és kegyelmét szabályokba,
rendszerekbe és módszerekbe befogni; azt akarni, hogy közelségével,
szavával, kinyilatkoztatásával mindig rendelkezhessünk és állandóan
érezhessük vigaszát, fényét, melegét, közvetlen kegyelmét. így akarják
sokszor még a szentek is az Isten országát ,hálójukba fogni'. Ebbôl a
kísértésbôl keletkeznek az emberi istenkeresés bűvészmutatványai: a
vallásosság tervszerűtlenül sziporkázó felfokozása, a fanatikus kultusz
üzem csalóka sokrétűsége, a vallásos gyakorlatok, elképzelések és
érzelmek bizarr alakulása, a kereszténység fanatikus és türelmetlen
kiélezése. így csúszik le a szent élet a lényegtelenbe. De Isten nem
hagyja magát kényszeríteni készülôdéseink halmozása, imádságunk
szavainak szaporítása vagy hosszas töprengéseink által. A szentség
tulajdonképpeni tevékenysége: a készség, a kitartás, a várakozás, az
ajtók megnyitása, a karok kitárása. Ezt azonban a szent csak a
kísértésben tanulja meg. Isten annak ajándékozza magát, akinek akarja.
Az embernek utat kell készíteni neki. Dombokat lehordani és völgyeket
feltölteni. Hogy Isten rátér-e ezekre az elôkészített utakra, hogy
bemegy-e az ember ajtaján, hogy megengedi-e az ölelést, az csakis tôle
függ, azt rá kell az embernek bízni. Ebben az elsô kísértésben a szent
valami titokzatosat tanul meg: Isten közelségét megtapasztalni annyit
jelent, mint közelségét rejtettségként megélni; tulajdonképpeni ,itt-
létét' csak ,ki-vonulásakor' fogjuk fel. így magafelfedése egyúttal
áthatolhatatlan elrejtôzés, jelenléte fájó távollét. Még legközelebbi
közelségében is mindig távol van, sôt távolsága közellétével még csak
fokozódik. Isten tehát ott és akkor adja jelenlétét, ahol és amikor
akarja. Tisztán kegyelembôl, tisztára ,ingyen'. A rómaiakhoz írt
levélben az ember istenviszonyának ezt a dimenzióját így fejezi ki Pál:
,,Azon könyörülök, akin akarok, és kegyelmes vagyok aziránt, aki iránt
nekem tetszik. Tehát nem azon múlik, aki erôlködik, vagy aki törtet,
hanem az irgalmas Istenen'' (Róm 9,15-16). Az emberi egzisztenciának ez
a teljesmértékű ráutaltsága Isten személyes, minden ,miért'-tôl mentes
szabadságára a 126. zsoltárban jutott lenyűgözô kifejezésre: ,,Hogyha
az Úr nem építi a házat -- aki építi, hasztalanul fárad. -- Hogyha az
Úr nem ôrzi meg a várost: -- az éjjeli ôr haszontalan virraszt. --
Hasztalan nektek hajnal elôtt kelni, -- késô éjjelig dolog mellett
ülni,- Akik kemény munkával esztek kenyeret: -- álmában is bôséggel ád
az Úr annak, akit szeret.'' (Zsolt 126,1-2. Sík Sándor ford.) Az ,Isten-
esemény' olyasvalami, ami az embert megrohanja és hatalmába ejti. Mit
sem használ az embernek, ha akár tengernyi szánalmat, megbánást,
aggályt, önmarcangolást és nyugtalanságot forgat a fejében. Mindez nem
képes ,kényszeríteni' az Istent. Az ember nem keresheti Istent úgy,
mint egy tárgyat, amit véletlenül rossz helyre tett, de ha jól
eltesszük, mindig ,kéznél' van. Isten az, akit lényegébôl kifolyólag
mindig csak keresni lehet és soha végleg megtalálni. A ,megtalált
Isten' nem Isten. Újdonság és ,kierôszakolhatatlanság' Isten lényeges
meghatározói. A valódi Isten mindig alapvetôen ,új'. Lényével nem lehet
,rendelkezni', azaz nem lehet a ,gazdagság utáni mohó vágy' ,tárgyává'
tenni.
  A szenteknek ebben a tapasztalatában egzisztenciánk metafizikai
magyarázata rejlik. Igazi lényünket ott kell keresnünk, ahol szabadság,
juttatás, ajándékozás történik, azaz a szabad személyi kapcsolatok
szférájában, vagyis azon a területen, ahol a lét kezdi elvonni magát a
birtoklás, rendelkezés és kényszeríthetés világából. Pontosan az
igazit, azt, amiben lényegien emberek vagyunk, nem birtokolhatjuk,
hanem mint ajándékot kell megkapnunk. Emberlétünknek elsô lényeges
kísértése abban áll, hogy a személyest -- bármi legyen is az: barátság,
szeretet, tisztelet, összetartozás, egyáltalán mindaz, amit egy másik
személy ad -- nem szabad mivolta szerint, hanem birtokként akarjuk
,kezelni'. Ha ez a kísértés legyôzi az embert, akkor tönkreteszi saját
magát és létfelépítô kapcsolatait: dologivá vált, lényegtelen,
összetört világ jelenik meg körülötte, az, amit Gabriel Marcel így
nevez ,le monde cassé'. Ezzel szemben ha az ember lemond arról, hogy a
másikat saját céljaira ,használja', hogy ,sajátmaga gyarapításának'
eszközévé alacsonyítsa le, akkor új, tiszta, lényegi világ teremtôdik
körülötte, a szelídség, a szabad adás, a kímélet, a tapintat, a
békesség és a türelem létvonatkozása. Az ilyen ember lénye annak
bizonyítékává válik, hogy van még valami más is, mint amit
kikényszeríthetünk, meghódíthatunk és hatalmunk alá vethetünk. A
személyes és mind személyesebbé váló világ a ,gazdagság utáni mohó
vágy' mindennap új leküzdésébôl keletkezik.
  A szentek a maguk sokszor együgyű, de a lényegre célzó nyelvén
második alapkísértésüknek ,a világ hiú dicsôségét' nevezik. Ez a
kifejezés átment a jámborság szókincsébe, és sokszor csak úgy
meggondolás nélkül mondjuk ki, pedig mély egzisztenciális tapasztalatra
vonatkozik. Isten a szentek számára világunkban sokszor nem eléggé
,fénylô'. Azt szeretnék, ha szebb, hatalmasabb, ,csodálatosabb' lenne.
Miért nem mutatja meg világosabban hatalmát? Miért kell Isten
barátjának ugyanúgy szenvednie, mint ellenségeinek? Miért nem kíméli
meg ôket a villámtól, fergetegtôl, pestistôl, éhségtôl és háborútól és
mindattól, aminek ezek a képek szimbólumai? Isten türelme
elviselhetetlen! Megjár minden kanyargós ösvényt, ami csak teremtésében
lehetséges; végeérhetetlen tekervényes vonalakat és köröket húz,
amelyek látszólag mindig ugyanarra a pontra vezetnek vissza. Semmit nem
rövidít meg. Idôt hagy magának. Pazarolja az idôt, idôrabló kerülôket
tesz, ellenlábasokat enged fellépni. úgy tűnik, mintha eltékozolná a
legértékesebbet. Félig kész műveket figyelmetlenül félretesz és
rombadôlni hagy. Mindent folyton elölrôl kezd. ,Kiábrándító' Isten ô.
Művei, világkormányzása, csodái, egyháza, igazsága és
kinyilatkoztatása, mindez végtelen messze van attól a világosságtól és
megbízhatóságtól, amit az ember Istentôl el szeretne várni. Olyan
Isten, aki a bűnös várost, Ninivét nem pusztítja el, de Jónás kis
bokrát hagyja kiszáradni. A gonoszokat, eretnekeket és a bűnösöket
szelíden kezeli, sôt istápolja és kíméli. Mily sokszor jelenik meg az
istenség mint kicsinység, hiányosság, szegényesség és üresség! Az Isten
nem ,bír' a világgal! ,,Felfoghatatlanul nagy az a türelem, amit Isten
szentjeitôl elvár. Nem csoda, hogy ez... legtitkosabb kísértésük: a
türelmetlenség kísértése; hogy Istent magukkal rántsák, rövidítsék
útjait, meggyorsítsák Isten kezét, kormányozzák, mérjék és felmérjék
Isten szemét, sôt szeretetét; hogy Istennel szemben erôszakot
alkalmazzanak... Milyen nagy dolgot követel az Úr tôlünk: hogy
gyermeklépéseinket az ô nagy lépéseihez illesszük, rohanásunkat
hozzászoktassuk az ô lassú járásához, hogy túl hangos szavaink
letompuljanak Isten leghalkabb szaváig, sôt örök hallgatásáig''[74].
  Az emberi szellem egyik leghatalmasabb kísértése: csalódni abban, ami
a legdrágább nekünk, amivel igazi valónk ajándékozott meg, amit
mindenkorra megszerettünk. Ennek a kísértésnek legkézenfekvôbb oka az,
hogy minél személyesebb és anyagtalanabb az érték, annál inkább veszít
hatóerejébôl a hétköznapi élet embere számára. Nincs meg benne a
materiális valóság fogható nyilvánvalósága, mintegy sűrű ,jelenléte'.
Az ember azt szeretné, hogy amit ô ,fénylônek' tapasztalt, az mindenki
másnak is valahogy csodaképpen fényeskedjék. Nem bírja elviselni, hogy
ami neki szép, az nem mindenkinek szép. És így kezd el kételkedni
abban, ami legkedvesebb neki: anyjában, feleségében, barátjában,
Istenében. Ha ezt a kísértést leküzdi valaki, észreveszi, hogy az
igazit nem lehet bebizonyítani, hanem olyan mértékben nô, amilyen
mértékben tisztul odaadásunk. Nem szabad elvárni a legkedvesebbtôl,
hogy mindenkinek kedves legyen, és a legdicsôbbtôl, hogy mindenki
számára dicsô legyen. Van az emberi egzisztenciában egy végsô mélység,
ahol az ajándék egészen egyéni lesz, csak egyszer és csak erre az
egyetlenegy emberre érvényes. A ,világ hiú dicsôségének' kísértését
leküzdve, szellemileg elmélyül körülöttünk a világ, feltárja lényeges
dimenzióit, a mindenki által felfogható felület mögött. Minden
elôretörésünknek a szellemi világba ezen a kísértésen kell átjutnia.
  Végül (harmadszor) a ,féktelen gôgöt' nevezték meg a szentek utolsó
alapkísértésükként. Ha az ember kiállta a ,gazdagság utáni mohó vágy'
és a ,világ hiú dicsôsége' kísértését, szelleme érzôbb, világosabb és
,tágabb' lesz. Kitágulnak létének határai. A létnek azt a magasságát
éri el, amely egyúttal a világnak is magaslata. A kedély fénylô
szakadék felett lebeg. Ebben a pillanatban az egész világ kicsinek és
nyomorúságosnak tűnik. A szellem a másba nyúlik fel, az ismeretlenbe,
túl minden világin. ,Istennel rokonnak' érzi magát abban a félelmetes
értelemben, hogy úgy érzi magát, mintha Istenné vált volna. Hatalmas
erôérzet és uralkodó nagyság ébred benne. A világnak és saját énjének
ezekrôl a magaslatairól kell a szentnek visszatérnie a ,kis emberek'
nyomorúságos életébe, a ,hétköznap jámborságába', ahová Isten hívja; a
hosszú órákba és napokba, amelyek tele vannak mindennel, csak Istennel
nem. Így tör be az éjszaka a szent lelkébe. Csalódott, és ez az üresség
érzésévé válik. Az értelem elhomályosul, az akarat összeomlik, az emlék
üressé lesz és a szív nehéz, tele keserűséggel: bensôleg megtört az
ember. A szentek ezt az állapotot maradéktalan odaadással küzdik le.
Szótlanul, értelmetlenül, kifosztva, lelkük éjét vak szemmel szemlélve
térdelnek érthetetlen Istenük elôtt. Felkeresik testvéreiket a
hétköznap önzetlen, önfeledt szolgálatában. Belemennek Isten
kifürkészhetetlen akaratába. És ekkor valami alapvetô történik, ami az
emberi szentség határát jelenti: a szent kész feladni örök boldogságát
és készségesen elébe sietni a kárhozatnak, ha ez Isten akarata. Ezt a
magatartást találjuk Sziénai Katalinnál, Folignói Angélánál, Szalézi
Ferencnél. Sôt Loyolai Ignáctól sem esik távol ez a gondolat. Túl
kényelmes lenne mindezt mint abszurdumot, ,per impossibile' feltevést
félretenni. A tiszta szeretet szívbeli gyakorlatai ezek. így nô Isten
az ember életében az öndicsôítés és a ,féktelen gôg' kísértésének
leküzdése által.
  A szentek ebben is az igazi emberség útmutatói. Maradandó nagyság
mindig a saját nagyságunk elfeledésében és mellôzésében, a gôg
leküzdésében bontakozik ki. A nagyság azokban az emberekben keres
hajlékot magának, akik tudják, hogy semmik, akik egy szép napon
megunják magukat, saját dicsôségüket. Szoros, felbonthatatlan, létszerű
kapcsolat áll fenn a nagyságról való lemondás és az igazi emberi
nagyság, vagy más névvel kifejezve az áldozat és az öröm között. Éppoly
ellentmondásnak tűnik ez, mint ami abban a pillanatban történik, mikor
egy anya gyermekének életet ad. Hogy áldozat és öröm összetartozik,
hogy az ember csak adással gazdagodik, hogy le kell mondanunk, ha
valóban nagyok akarunk lenni, -- ez olyan igazság, amit
megtapasztalunk, de bizonyítani nem lehet. Az embermivolt végsô
alapjainak ez a ,bebizonyíthatatlansága' létünk leghatalmasabb
kísértése. Csak az életünk végéig kiállt kísértés hozza meg a
tapasztalatot és ezáltal a belátást: aki naggyá teszi magát, azt
megalázzák, és aki megalázza magát, azt felmagasztalják. Szinte
lehetetlen a szív világának e legfinomabb vonatkozásait találó
szavakkal kifejezni. Mária éneke, az igazi emberségnek ez a himnusza,
értette a módját: ,,Nagyszerű dolgokat művel karja erejével: Szétszórja
a szívük szándékában gôgösködôket. Uralkodókat taszít le trónjukról, de
fölemeli az alázatosakat. Éhezôket tölt be minden jóval, de üres kézzel
bocsátja el a gazdagokat'' (Lk 1,51-53).
  Ezzel ismét az ember lényegi mivoltának egyik alapfogalmát dolgoztuk
ki: igazi emberség mindig a leküzdött kísértésben, a ,gazdagság utáni
mohó vágy', a világ hiú dicsôsége' és a ,féktelen gôg' kísértésével
való fájdalmas megbirkózásban teljesedik ki. A nem-igaziság
támadásainak leküzdésében lesz lényünk ,lényegi'. Most feltehetjük a
kérdést, vajon a názáreti Jézus is a kísértés által lett-e nagy. Éppen
ennél a pontnál mond csôdöt nála embermegértésünk. Jézus nem a
kísértésben lett tökéletes.
  Vizsgálódásunk folyamán már utaltunk arra, hogy Krisztus ún.
,megkísértésének' története Jézus érzületének az evangelisták által már
teológiailag megszerkesztett értelmezése volt[75]. Ott, a pusztában,
hosszas böjtölés után került sor arra az üdvtörténeti méretű harcra
amelyben Jézus lénye legtisztább formájában jelent meg. Máté errôl a
hatalmas eseményrôl így számol be: ,,Akkor a lélek a pusztába vitte
Jézust, hogy megkísértse az ördög. Negyven nap és negyven éjjel
böjtölt, és végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértô és így szólt:
,Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek kenyérré váljanak' Erre
azt felelte: ,írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden
igével, amely Isten ajkáról való' (5Móz 8,3). Az ördög ezután a
Szentvárosba, a templomépület párkányára állította. ,Ha Isten Fia vagy,
mondta vesd le magadat! írva van: Angyalainak parancsolt felôled.
Tenyerükön fognak hordozni téged, hogy kôbe ne üssed lábadat' Jézus így
felelt: Írva van az is: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!' (5Móz 6,16).
Végül egy igen magas hegyre vitte ôt az ördög és megmutatta neki a
világ valamennyi országát és azok gazdagságát. ,Mindezt neked adom,
mondta, ha leborulva imádsz engem' Jézus elutasította: ,Takarodj,
sátán! írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!' (5Móz
6,13). Akkor otthagyta ôt az ördög, angyalok jöttek és szolgáltak
neki'' (Mt 4,1-11 ).
  Ha minden elôítélet nélkül olvassuk ezt a szöveget, elôször is
feltűnik, hogy itt tulajdonképpen nem is történik ,kísértés'. Nehéz
megmondani, milyen megmozdulásokat okoztak ezek az események Jézus
lelkében. Semmiképpen sem voltak a ,kísértés' felindulásai, mert annak
lényegi formája a belsô harc. A megkísértés mindig bensôleg hasadt,
meghasonlott lélekben történik. Jézusnál azonban nem így volt. Valami
hatalmas mutatkozik meg itt: A kísértés csak kívülrôl érinti és mintegy
lepattan róla. Nem ébred benne semmiféle vágyakozás. Semmit sem kell
leküzdenie. A kísértés egyszerűen lesiklik róla, nem talál visszhangra
lelkében. A döntés egy pillanatra sem kérdéses. A kísértôt fölényesen
elhárítja. Mintha csak azt a célt szolgálná a kísértés, hogy világosan
megmutassa: Jézusnak nem is volt kísértése; hogy kinyilvánítsa: lénye
mentes volt minden bensô meghasonlástól és hasadástól. Ha ennek a
szűkszavú beszámolónak segítségével megkíséreljük kifürkészni Jézus
higgadt magatartásának belsô felépítését, akkor a kísértések
negatívumán át megsejtjük azt a pozitívumot ami benne minden
kísértéssel szemben mintegy el volt zárva: szívét, legbensô érzületét.
így vezet a ,kísértés' története Jézus szívéhez.
  A három kísértés titokzatos összefüggésben van egymással. Amint ezt
Jézus feleletei világosan mutatják, mély kapcsolatban állnak Izrael
történetével. A feleletek idézetek a Deuteronomiumból, Mózes ötödik
könyvébôl, amely visszapillantás a nép egész pusztai vándorlására és
elmélkedve értelmezi az ott tapasztaltakat és a kapott törvényeket.
Ezáltal kap Jézus megkísértésének története üdvtörténeti dimenziókat.
  Az elsô kísértést Jézus a Deuteronomium nyolcadik fejezetének
szavával utasítja vissza: ,,Nemcsak kenyérrel él az ember'' (5Móz 8,3).
Ott Izrael pusztai ,morgolódására' történik célzás: ,,Ekkor morgott
Izrael egész gyülekezete Mózes és Áron ellen. Így szóltak az izraeliták
hozzájuk: ,Bárcsak meghaltunk volna Egyiptom földjén az Úr keze által,
midôn a húsosfazekak mellett ültünk és bôségben volt kenyerünk! Mert ti
kivezettetek minket ebbe a pusztába, hogy éhenhaljon az egész nép' ''
(2Móz 16,2-3). Erre a zúgolódásra táplálta Isten a népet mannával, hogy
megtanulja Izrael: nemcsak kenyérrel él az ember. Ha már most Jézus ezt
a mondást idézi, ez azt jelenti: Izrael népe, Isten fia, nem állta ki a
kísértést; Jézus azonban leküzdötte ugyanazt a kísértést; ô tehát új és
hatalmasabb értelemben Izrael, Isten fia, aki nem okoz csalódást
Istennek.
  Mi tehát ennek az elsô ,kísértésnek' az értelme? Hosszas böjt után
éhes lesz Jézus. A kísértô azt akarja, hogy a köveket kenyérré
változtassa, hogy tehát ,földöntúli hatalmát' mintegy ,dologivá tegye',
Istent kényszerítse. Tehát ugyanaz a helyzet, mint amit elmélkedésünk
elsô részében ,gazdagság utáni mohó vágy'-nak neveztünk. Az a tiszta,
tökéletesen egyértelmű ,nem', amit Jézus mintegy odavág a kísértônek,
összefoglalja egész magatartását az élettel szemben.
  Jézus sehol, életének egyetlen pillanatában sem rántotta le a szentet
a manipulálhatóság hatáskörébe. Sohasem kötötte össze az istenit a
pillanatnyi érdekkel. Nem akart azért csodát tenni, hogy fizikai
éhségét csillapítsa mert Istent minden pillanatnyi érdek fölé helyezte.
Számára Isten kisugárzási középpont volt, minden bensôségen belüli
bensôség. Létalap, amelybôl titkon forrásoznak a formáló és átalakító
erôk. Nem akarta az istenit ,lényegteleníteni' azáltal, hogy
,használja'. ,,Pilátus így szólt hozzá: ,Tehát király vagy te?' Jézus
azt felelte: ,Igen király vagyok. Én arra születtem és azért jöttem a
világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról''' (Jn 18,37). ,,Az én
országom azonban nem e világból való. Ha e világból volna országom,
harcra kelnének szolgáim, hogy a zsidók kezére ne kerüljek. De az én
országom nem innen való'' (Jn 18,36). Jézus egy bensô ,országot' akart
felépíteni: ,Mikor az emberek látták, hogy Jézus csodát művelt,
beszélni kezdtek róla egymás közt: ,Bizonyosan ez a Próféta, akinek el
kell jönnie' Mikor Jézus észrevette, hogy megindulnak feléje, hogy
erôszakkal királlyá tegyék, visszavonult a hegyre, egészen egyedül''
(Jn 6,14-15).
  Márk evangéliuma olyan eseményrôl ír, amely megsejteti velünk Jézus
viszonyát a ,gazdagsághoz', azaz a ,bensôség külsôséggé válásához':
,,Akkor egy leprás jött hozzá, térdre borult elôtte és kérlelte: ,Ha
akarod, megtisztíthatsz engem.' Könyörületre indulva feléje nyújtotta a
kezét, megérintette és így szólt hozzá: ,Akarom, tisztulj meg!' Erre
azonnal elhagyta a lepra és megtisztult. De mindjárt ezzel a szigorú
meghagyással küldte el: ,Nézd, ne szólj senkinek semmit!'... ô azonban
alighogy kiment, hangosan kezdte híresztelni és terjeszteni a
történteket, úgyhogy Jézus már nem mehetett nyilvánosan a városba.
Inkább távoli, magányos helyeken tartózkodott'' (Mk 1,40-45). Ugyanezt
vehetjük észre más gyógyításoknál is: ,,Volt ott a zsinagógában egy
tisztátalan lélektôl megszállt ember, aki így kiáltozott: ,Mit akarsz
velünk, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket! Tudom ki
vagy, az Isten szentje' De Jézus ráparancsolt: ,Hallgass!' '' (Mk 1,23-
25). ,,A tisztátalan lelkektôl megszállottak pedig, amint meglátták,
leborultak elôtte és így kiáltoztak: ,Te vagy az Isten fia!' ô azonban
szigorúan meghagyta nekik, hogy ne mondják el, hogy kicsoda'' (Mk 3, II-
12). ,,Megfogta a gyermek kezét és így szólt hozzá: ,Kislány, mondom
neked, kelj föl!' A kislány azonnal fölkelt és járni kezdett.
Tizenkétéves volt. A jelenlevôk szinte magukon kívül voltak a nagy
csodálkozástól. De Ô szigorúan meghagyta nekik, hogy senki meg ne tudja
a dolgot. Aztán szólt, hogy adjanak neki enni'' (Mk 5,41-43). ,,Ott egy
süketnémát vittek hozzá és kérték hogy tegye rá a kezét. Föltekintve az
égre, fohászkodott és így szólt: ,Nyílj meg!' Tüstént meg is nyílt a
füle, megoldódott a nyelve és érthetôen beszélt. Megparancsolta, hogy
ezt senkinek se mondják el. De minél szigorúbban tiltotta nekik, annál
inkább hirdették'' (Mk 7,32-36). ,,Közben Betszaidába érkeztek. Ott egy
vakot vezettek hozzá és kérték, hogy érintse meg... Szemére tette
kezét, mire az tisztán kezdett látni és meggyógyult, hogy távolról is
élesen látott mindent. Aztán hazaküldte, de meghagyta neki: ,Ne menj be
a faluba!' '' (Mk 8,22-26). Ugyanez ismétlôdik meg az apostolokkal
szemben: ,,Ekkor megkérdezte ôket: ,Hát ti kinek tartotok engem?' Mire
Péter így válaszolt: ,Te vagy a Messiás.' Akkor szigorúan
megparancsolta nekik hogy ezt senkinek se mondják el róla'' (Mk 8,29-
30). Vagy másutt: ,,A hegyrôl lejövet Jézus meghagyta nekik, hogy
senkinek se szóljanak a látomásról, amíg az Emberfia halottaiból föl
nem támad'' (Mk 9,9).
  ,Csöndben' akart lenni, ,a rejtekben' tevékenykedni: ,,Amit sötétben
mondok nektek, mondjátok el fényes nappal, és amit fülbesúgva hallotok,
hirdessétek a háztetôrôl'' (Mt 10,27). Mi más ennek a szerénységnek a
titka, mint szigorú lemondás minden ,gazdagság utáni mohó vágyról', a
nagynak minden ,lealacsonyításáról' a ,kicsinyes-hasznos'-ba? Az igazán
nagynak a szerénységben ,a visszavonultságban' a bensôségességben kell
hatnia. Ez volt Jézus magatartása, egészen sajátos tanítása: ,,Hasonlít
a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet fog az ember és
szántóföldjébe vet. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnô,
nagyobb minden veteménynél'' (Mt 13,31-33). ,,Hasonlít a mennyek
országa a kovászhoz, amelyet fog az asszony és három véka lisztbe
vegyít úgy, hogy az egész megkovászosodik'' (Mt 13,33). ,,Hasonlít a
mennyek országa a szántóföldön elásott kincshez. Egy ember megtalálja a
kincset, de titokban tartja. Aztán nagy örömében fogja magát, eladja
mindenét, amije csak van, és megveszi a szántóföldet'' (Mt 13,44).
Erôszaknélküli, földöntúli erôtôl hordozott szelídség szól ezekbôl a
szavakból, éppen ellenkezôje annak, amit a ,gazdagság utáni mohó
vágynak' neveztünk. Jézus egzisztenciája teljesen kívül esett
emberlétünknek ezen az elsô, alapvetô kísértésén.
  A második kisértést Jézus a Deuteronomium következô szavával
utasította el: ,,Ne kísértsd Uradat, Istenedet'' (5Móz 6,16). A
pusztában Izrael népe ,civakodott' Istennel. Hogy nem volt vizük, ezt
bizonyítéknak vették, hogy Isten nem áll Mózes mögött. A nép azt
akarta, hogy Isten hatalmasabban, fénylôbben legyen köztük. Rá akarta
kényszeríteni Istenre azt a feltételt, amellyel hajlandók hinni
vezetésében. Mindez benne volt a nép dacos szavában: ,Köztünk van az
Úr, vagy nem?'' (2Móz 17,7). Erre Isten Mózes keze által vizet
fakasztott egy sziklából. Éppen itt van a kísértés. Az ember azt
akarja, hogy Isten ,nagyszerű' legyen; a ,világ hiú dicsôsége' szerinti
Istent szeretne. És a kísértô arra akarta csábítani Jézust, hogy
csodával ereszkedjék alá a templom csúcsáról az emberek nyüzsgésébe,
akik uralkodóról álmodoztak. Valami különleges, feltűnô és csodálatos
módon kellett volna Jézusnak kinyilvánítania magát. De ô ezt a
kísértést élesen elutasította. És egész életén keresztül elutasította.
Izrael prófétái a nép várakozását gazdag és csodálatos képekkel
táplálták. Izaiás így tanította a zsidókat imádkozni: ,,Harmatozzátok
egek az igazat. Felhôk, esôzzétek ôt'' (Iz 45,8). Malakiásnál arról
volt szó, hogy hirtelen jön el az Úr és a templomban fog megjelenni
(Mal 3,1). Ezek a dicsôség képei. Az ember pedig túl könnyen összeköti
a nagyot a szokatlannal. Jézusnak ,pompásabban' kellett volna
kifejeznie messiási voltát. ,,Ha valóban Isten fia vagy, miért nem
mutatod meg világosabban és feltűnôbben hatalmadat?'' A legkülönbözôbb
változatokban egész életén át hallotta ezt a szemrehányást. ,,A
gonosz... nemzedék jelt kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás
prófétáét'' (Mt 12,39), azaz a megalázás jelét, ami azonban alapjában
véve a felmagasztalásé. Ó hitetlen és romlott nemzedék! Meddig kell még
veletek maradnom? Meddig tűrjelek titeket?'' (Mt 17,17). Jézus
egzisztenciájában valami olyan vonás érvényesült, amit mi emberek
sohasem sejthettünk, nem is gyaníthattunk, ami elôször szörnyűségnek,
szégyenteljes esztelenségnek tűnik: kész volt rá, hogy kicsi,
ismeretlen és jelentéktelen legyen. A kisdedeknek és a gyámolításra
szorulóknak akarta magát kinyilvánítani. ,,Abban az idôben Jézus így
szólt: ,Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted
ezeket a bölcsek és okosak elôtt, és a kisdedeknek jelentetted ki' ''
(Mt 11,25). ,,Bizony mondom nektek: Ha meg nem változtok és olyanok nem
lesztek, mint a gyermek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát
kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek
országában'' (Mt 18,3-4). Jézus egész élete az elképzelhetô
legegyértelműbb visszautasítás volt a ,világ hiú dicsôségé'-nek minden
kísértésére. És éppen ez vitte ôt a keresztre, legtisztább
szimbólumaként annak, hogy a nagyság csak a radikális kicsinnyé-
levésben igazolódik.
  Ezzel elérkeztünk a harmadik kísértéshez, a ,féktelen gôg'
kísértéséhez. Izrael életében ez a bálványimádás kísértésének formáját
öltötte. Jézus válasza így hangzik: ,,Uradat, Istenedet imádd és csak
neki szolgálj.'' Ha tovább olvassuk a Deuteronomium szövegét,
felismerjük e válasznak közvetlen értelmét: ,,Ne szaladjatok más
istenek, a titeket körülvevô népek istenei után'' (5Móz 6,14). Mi alig
tudjuk megérteni, miképp lehetett Izraelnek a bálványimádás reális
kísértéssé. De ha meggondoljuk, hogy Kánaánban termékenységi
kultuszokról volt szó, tehát olyan kultuszokról, amelyek jó termést és
így gazdagságot garantáltak, akkor mélyebbre látunk ennek a kísértésnek
lényegébe: Az ember annak az istennek szolgál, aki jobban érvényre
juttatja saját létünket, aki többet ad. Jézusról egyszerűen lepattan ez
a kísértés, nem is idéz elô benne semmi indulatot, amelyet fájdalmasan
és erôszakkal kellett volna leküzdenie. Nyilvánvaló, hogy ragyogó
evidenciával látta: a világuralomhoz vezetô legrövidebb út a
szegénység, az alázat és a kereszt útja. Ezért nem volt sohasem
kérdéses számára a döntés.
  Jézus tudatosan ment bele a kiúttalan helyzetbe, a védtelenségbe, a
kiszolgáltatottságba. Senkitôl sem tagadott meg semmit. Egzisztenciája
ez volt: ,,Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik
titeket gyűlölnek, áldjátok átkozóitokat és imádkozzatok
rágalmazóitokért. Ha megütik a jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is.
Ha elveszik a köpenyedet, add oda a köntösödet is. Ha kérnek tôled,
adj, és ha elveszik, ami a tiéd, ne követeld vissza'' (Lk 6,27-30). Pál
a következôképpen ábrázolja Jézus barátjának lelkületét, és ezáltal
magáét Jézusét: ,,A szeretet hosszantűrô, a szeretet barátságos, nem
irigy, nem dicsekszik, nem fuvalkodik fel'' (1Kor 13,4). Jézus ,szelíd'
és ,irgalmas' volt. ,Békeszerzô' volt. Ezért tudta kimondani ezeket a
félelmetesen csodálatos mondatokat: ,,Boldogok a szelídek: övék lesz a
föld... Boldogok az irgalmasok: majd nekik is irgalmaznak... Boldogok a
békességszerzôk: ôk Isten fiai'' (Mt 5,5-9). Pál ugyanezt a magatartást
a következôképpen fejezi ki: ,,Azt mondom tehát testvérek: Az idô
rövid. Ezért, akinek valamije van, éljen úgy, mintha nem volna; aki
sír, mintha nem sírna... s aki érintkezik ezzel a világgal, mintha nem
érintkeznék vele'' (1 Kor 7,29-31). Lukács evangélista ezt jegyezte
fel: ,,A meghívottaknak Jézus példabeszédet mondott, mert észrevette,
hogyan válogatják a fôhelyeket. ,Mikor lakodalomba hívnak, mondta, ne
ülj az elsô helyre...' Akkor a házigazdához fordult: ,Mikor ebédet vagy
vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, testvéreidet, se rokonaidat és
gazdag szomszédaidat. Különben ôk is meghívnak és visszaadják neked.
Amikor lakomát adsz, hívd meg inkább a koldusokat, bénákat, sántákat és
vakokat. Boldog leszel, mert nem tudják viszonozni neked! De majd
visszafizetik az igazak föltámadásakor' '' (Lk 14,7-14). A dicsôség a
tudatosan választott és alázatosan megvalósított szegénységbôl terem.
Ez Jézus tanításának és egzisztenciájának összfoglalata. Kifejezésre
jut ez abban a hatalmas heroldkiáltásban, amely mind Lukácsnál, mind
Máténál a nyolc boldogság elején áll: ,,Boldogok a lelki szegények,
mert övék a mennyek országa'' (Mt 5,3; Lk 6,20).
  Jézus mentes volt mindattól, ami a mi lényünket próbákon, harcokon és
kísértéseken keresztül a tökéletességhez vezeti. Egy kísértés sem ért
igazán közelébe. Emberi volt; de emberségét nem lehet ,emberileg'
megérteni.
========================================================================
A hallgatás


  Míg az elôzô fejezetekben Jézus emberi valóságát ,emberien' próbáltuk
megérteni és eközben elsôsorban arra figyeltünk, amit mondott és tett,
ebben a befejezô elmélkedésben figyelmünket hallgatására szeretnénk
fordítani. ,Jézus hallgatásának' jelentôségére Antiochiai Ignác
apostoli atya, Péter második utóda az antiochiai püspöki székben utalt
elsôként. Az efezusiakhoz írt levelében ez a mondat áll: ,,Aki Krisztus
szavát bírja, hallja az ô hallgatását is''[76]. Az a kijelentése pedig,
amelyre egész elmélkedésünket föl szeretnénk építeni, a magnéziaiakhoz
írt levelében található. Ebben Jézust ,,a hallgatásból keletkezett
Igé''-nek nevezi[77]. Jézus hallgatag ember volt, de nem egyszerűen
úgy, amint más jóságos, elmélyült emberek hallgatagok tudnak lenni.
Mintha egész lénye a hallgatásból tört volna elô. Ebben nyilvánul meg
tökéletesen ,más-volta', sôt isteni mivolta.
  Elôször azzal akarunk számot vetni, hogy mi lényegünknél fogva
mennyire képtelenek vagyunk a csendre, hogy azután a második részben
Jézus hallgatását állítsuk magunk elé. A mi csendességünk leküzdött
zaj. Jézus beszéde leküzdött csendesség volt.
  Az emberi lény egy ,magaslat' irányában épül fel. Az ember a világ
anyagából keletkezik. Bensô élete azokból az ingerekbôl és hatásokból
táplálkozik, amelyek az érzékszerveken keresztül jutnak el az
idegrendszerbe, hogy ott az ingerfeldolgozás igen komplikált folyamatán
keresztül átalakuljanak érzéki észrevételekké. ,,Nihil est in
intellectu, quod non erat prius in sensu.'' A középkori skolasztikának
ez a mondása egyértelműen fejezi ki egzisztenciánknak az érzékekre való
egész ráutaltságát: mindannak, amit lelkünkben hordozunk, elôbb --
valamilyen formában -- érzékletes megtapasztalásként kellett odajutnia.
Tehát az ember lényegébôl kifolyólag rá van utalva a világra. Bensejét
a dolgok sokaságából kell ,összegyűjtenie'. Lénye ,az alapból
kiindulóan fejlôdô természet' (ez a skolasztikusok ,substantia
potentialis'-a). Annyira bele van ágyazva a világba, hogy csak nagy
egzisztenciális megerôltetés árán sikerül ,kivonnia' magát belôle.
Létének ez a ,kiemelése' vagy ,összeszedése' nem más, mint ,önmagának
elkülönítése', távolságtartás, határvonal-húzás. Lényünk a világ
,zajából', sokrétűségébôl visszahúzódik saját magához, lényegileg
,saját magává' lesz. Ebben a világiasságból való ,visszavonulásban'
keletkezik az ,öntudat'. Tehát azt figyeljük meg, hogy az ember
egzisztencialiter a dolgok, személyek és hatások ,lármájából'
származik. Igen, ontológiailag ebbôl a ,zajból' kell magához térnie,
bele kell elôször merülnie a világ sokrétűségébe ahhoz, hogy legyen
benne egyáltalán valami tartalmas. Különben ,üres' lenne, mint egy
íratlan papírlap. Az öntudat szikrája csak a sokrétű világgal való
találkozásból pattan ki. Az embernek a létszerű hallgatáshoz vezetô
útja tehát tulajdonképpen mindig ,visszavonulás'. A visszavonulásban
,összeszűkül' az emberi lét. Így keletkeznek a lélekben a világ
,képei'. Közben érzéki tapasztalatainkat darabokra szedjük,
szerkezetileg rendezzük, újból összeállítjuk, összekapcsoljuk,
kiemeljük közvetlen összefüggéseibôl, újjáalakítjuk. A világ a képeken
át csöndesebb és lényegre- központosítottabb lesz az emberi lélekben.
  A képekben a világ elveszti ,világiasságát', belénk hatol lényünkké
lesz; szinte belénk ,ássa' magát, vérünkké változik. Egyesülnek a
jelentések. Értelemmel terhes formák keletkeznek, amelyek a sokrétű és
sokértelmű valóságot összeolvasztják és átlátszóvá teszik valami más
felé. A legellentétesebb érzéki tapasztalatok olvadhatnak össze ezekben
az értelmi formákban. Így a világ egymással birkózó ellentétei
ellenállhatatlanul saját magukon túlra utalnak. Soroljunk fel néhány
,lényeges képet'!
  A világ fényeinek és színeinek számtalan változatából keletkezik
bennünk az egyetlen ,fény' képe, amelyben a fénylôt, melegítôt,
megvilágosítót és izzót ragadjuk meg. Ebben a képben megérti az ember,
hova kell mennie. A ,sötétség' képében megismerjük, hogy van titok,
bolyongás, felfoghatatlanság; elkezdjük létünket a ,még-fel-nem-ismert'
szempontjából értelmezni. A ,magasság' képe megsejteti velünk, hogy van
valami, ami mindent felülmúl, beárnyékol, mindenen elhatalmasodik, s
megfoghatatlanságát csak az emberi szellem legnagyobb megerôltetése
árán lehet kifürkészni. A ,mélység' képe közel hozza lelkünkhöz a
rejtettet, az örvénylôt és bensôségeset. A ,tavasz' képében sokszor azt
sejti meg az ember, ami a tavaszi mámor legvégsô mélyén ujjong,
valamit, ami minden fiatalságnál fiatalabb, az ,örök tavaszt', az ,örök
fiatalságot'. A ,nyár' mint kép a telített bôséget érezteti meg velünk,
a gyümölcs érésének nehéz illatát, az ,örök delet', valamit, ami árad,
és soha ki nem apad. Az ,ôsz' képében azt tapasztaljuk meg, ami
elérhetetlen magasságban, hűvös magányban minden keletkezést és
elmúlást túlél. És végül a ,tél' képében megértjük, hogy az élet el tud
rejtôzni, hogy sokszor elnémul, befelé hallgatózik, bensôségbe
csendesedik, vár. Mindezekben a képekben áttetszôvé válik a világ
valami más felé. Ez a ,más' még nem ,volt adva' az érzéki
tapasztalatokban, annak ellenére, hogy azokból ,fejlesztjük ki'[78]. Ez
különben egyértelműen bizonyítja, hogy már magukat az érzéki
tapasztalatokat is átjárta egy magasabb elv, a szellem.
  Még sok más olyan kép van lelkünkben, amely egy lépéssel közelebb
visz a ,még ismeretlenhez', az ,eddig-még-nem-tapasztalthoz': a
,vándorlás', az ,út', a ,sivatag', a ,leleplezés', a ,gyermekség', az
,atyaság', a ,szeretett nô', a ,megmentô', a ,koldus', az ,ittasság',
az ,ünnepi lakoma', az ,esküvô' és sok más. E képek közül sok már
ôsrégi. De az emberi tudatban mindig új képek keletkeznek. Gondoljunk
csak arra a képre, amely nélkül meg sem érthetnénk az emberiség újkori
szellemtörténetét, a ,Tánc a Bastille romjain' képére[79]. A fontos és
jelentôs, az egyedül-szükséges, mintegy a ,még-értelem-nélküli'
sokrétűségébôl merül fel. Ezekben a képekben már a világ lényegi
,elnémulása' megy végbe. De még mindig ,zajt' jelentenek: sokrétűek,
feszültség van köztük; egyik a másikat fejleszti vissza, ha hagyjuk,
hogy teljesen érvényesüljenek. Van azonban egy fontos tulajdonságuk:
mind egyértelműen ,érzelmileg hangsúlyozottak'. Érzelmi
hangsúlyozottságuk által még jobban átalakulnak emberi valósággá.
Ellentétességük csökken; ,jelentékenyebbek', azaz ,csöndesebbek'
lesznek.
  A hangulatban (amelyet természetesen nem szabad összetéveszteni az
,érzelemmel') beáll az ember kifinomult ,egyetértése' a valósággal. Az
ember szinte hangszerré válik, amelyen, ha jól van ,hangolva', az egész
világ ,játszhat'. A hangulatok mintegy a világ ,harmadik hatványát'
jelentik (az érzéki tapasztalatok és a képek után). Új, fokozott,
lényegesebb egység keletkezik a hangulatokban ember és világ között.
Heidegger erôsen hangsúlyozta a ,hangulati egységet belsô és külsô
világ között': ,,A hangulat sem ,kívülrôl', sem ,belülrôl' nem jön,
hanem a világban-létezés módjaként magából ebbôl a létezésbôl
születik... A hangoltság nem elsôsorban lelki vonatkozás, nem is belsô
állapot, amely aztán rejtélyes módon kiárad belôlünk és megszínezi a
dolgokat és személyeket... Egzisztenciális alapfajtája ez a világ,
együttlétezés és egzisztencia egyformán-eredeti feltártságának''[80].
Ha a hangulatok sokaságát megpróbáljuk áttekinteni, akkor elôször is
két nagy csoport válik külön: a vidám és a szomorú, vagy egy kicsit
határozatlanabbul és mégis pontosabban kifejezve, az emelkedett és a
nyomott hangulatok csoportja. A pontos kutatásnak mindkét oldalon meg
kellene különböztetnie a hangulatok különbözô formáit. Az emelkedett
hangulatok közé tartozik a bolondozás, dévajkodás, vidámság, jókedv,
derű, és a boldogság különbözô formái, egészen az ,üdvözült érzésig' és
annak kifinomult mimikai kifejezésmódjáig, az alig észrevehetô, néma
,mosolyig'. A nyomott hangulatok ennek megfelelô sorozatát a
következôképpen lehetne megjelölni: levertség, kedvetlenség,
csüggedtség, szomorúság, bosszankodás, mérgesség és ingerültség,
egészen a boldogtalanság különbözô formáiig, a gondig és bajig, a
gyászig, aggodalomig és kétségbeesésig. A hangulatoknak ez a nagyon
hiányos rendszerezése is mutatja már, hogy bennük lényegesen lecsökken
a képek sokfélesége és ,belenémul' az ember bensôségességébe. Sokszor
mondják, és joggal, hogy nem szabad túlságosan ráhagyatkoznunk
hangulatainkra; azok kelleténél jobban alá vannak vetve a pillanatnak.
Ebben nagy életbölcsesség nyilvánul meg. És mégis: a hangulatok egy
átfogóbb valóság alapját adják, amelyet ,érték-élménynek' nevezhetnénk.
Az ember úgy érzi, hogy huzamosan, hosszabb idôn át, mindig ugyanazok a
dolgok, ugyanazok az elhatározások teszik boldoggá vagy boldogtalanná.
Bár meghúzódhatik az elôtérben lévô elégedettség mögött valami nagy
csalódás, de az ember elég hamar megtanulja megkülönböztetni a talmi
holmit az aranytól. A hangulatok világából halkan emelkedik ki az
értékek világa, az az értékskála, amelyhez az ember a világot,
embertársait és saját magát méri: az értékek rangsora[81].
  Lassan különbséget tesz az ember a különbözô alkatú és fajtájú
értékek, ösztönértékek, érzéki értékek, életértékek, szociális,
pszichológiai, lelki, szellemi és vallási értékek között. Könnyű
belátni, hogy az értékek lényegi tartalmuk szerint az értékskálán
alacsonyabb vagy magasabb osztályban foglalnak helyet. Az ember pedig
mindinkább annak az elérésére törekszik, ami valódi boldogságot és
nemcsak felszínes megelégedést ad, azaz a magasabb értékek után.
  Az emberi intelligencia konkrét genezisében az ismeretet valószínűleg
megelôzi a boldogság-ösztön. Ha boldogabbak akarunk lenni, ismernünk
kell a boldogságot. Így válik az ember egzisztenciálisan, konkrét
létbeteljesítése szerint, a boldogság-ösztön által ,intelligenssé',
,létbelátóvá'. Az érzéki tapasztalatok, a képek, a hangulatok és az
értékmegítélések az emberben értelemmé összpontosulnak, ,némulnak'. Az
értelem az ,áttetszôségnek', a ,lét átláthatóságának' képessége.
  A ,lét átláthatóságá'-ra való képességünk gyakorlása új, a világ
világiasságától elvont ,világot' nyit meg nekünk. A valóság lényegi
törvényeit ismerteti meg velünk, segít ezeket visszavinni legtitkosabb
alakjukra, és így uralmunk alá keríteni. De a ,világon való uralkodás'
a megismerô szellemnek nem egyetlen, még csak nem is legmagasabb
tevékenysége. A világ megélt áttetszôségével összefüggôen belsô
szükségszerűséggel új létvonatkozást tervez meg az emberi elme: a
kultúrát. A világ meglevô adottságaiból más valóságot hoz létre,
amelyben ,kötetlenebbül', szabadabban élhet, mint a ,világi' világban:
létünk új ,terét' teremti meg. ,,E térnek más a felépítése, mint a
közvetlen valóságé. Nemcsak hogy pontosabb, szebb, mélyebb, elevenebb,
mint a hétköznapi lét, hanem van még egy sajátos tulajdonsága is:
nyíltak benne a dolgok és az ember is... Ebben a térben a dolgok olyan
közel állnak egymáshoz és az ember hozzájuk, ahogyan ez a közvetlen
világban nem fordul elô''[82]. De minden világ-legyôzésnél és minden
kultúrateremtésnél magasabbra és hatalmasabbra emelkedik az ember
szellemébôl a valóban egységet teremtô erô: a szeretet. A szeretet
szellemi képessége teszi lehetôvé, hogy a lények valóban és ne csak
képletesen ,eggyé legyenek'. Ez a szellem tulajdonképpeni csúcspontja,
amelyet végelemzésben ,az egyesülés képességének' kell neveznünk. Az
ember a szeretetben a tökéletes odaadás által tökéletesen ,össze tudja
szedni magát'. A szeretet magaslatain azután végleges ,csend'
uralkodik, összpontosított jelenlét. Ilyenformán épül ki az emberi lét
,fölfelé', miközben mindig csendesebb, mindig lényegibb lesz.
  Ez az egész világ végül az emberi lélekben négy nagy és nagyszerű
értelmi központtá összpontosul. Ezeket az emberlét leglényegesebb
eszméinek tekinthetjük[83]: A ,világmindenség', a világ átfogó eszméje,
a ,lélek', az emberlét tulajdonképpeni lényege, ,Isten', minden ,más'
után való vágyódásunk célja, és végül a ,Te', a ,szeretet alanyának'
összfoglalata, annak legszemélyesebb megnevezése, amiért élni valóban
érdemes. A végsô egységet, az emberi lét leglényegibb csöndjét tehát
csak olyasvalami által lehet megvalósítani, ami (vagyis inkább: aki)
egyesíti magában mindezt a négy értelem-tartalmat, tehát egyszerre
,világmindenség', ,lélek', ,Isten' és ,Te'. Így tör fel az emberi
szellembôl, amint az érzékelhetôbôl kiindulva mindjobban összpontosul,
bensô kényszerűséggel az ,Istenember' eszméje. Az ,Istenember', mivel
mint ,Isten' minden világvonatkozás fölött áll, be tudja tölteni az
egész ,világmindenséget'; mivel ember, tökéletesen meg tudja valósítani
,lelkünket', legbensôbb bensôségünket; és mint végtelen és
kimeríthetetlen valóság, minden egyes ember számára a legszemélyesebb
,Te' lehet. Így ,szűkül össze' az emberi lét az ,Istenemberben', így
találja meg benne legsajátosabb beteljesülését. Az ember egész
egzisztenciális fejlôdése az ,Istenemberre' összpontosul, -- nem is
lehet elgondolni nélküle. Ô lényünk legigazibb ,célpontja', az emberi
valóság létszerű ,ómegája'. Az emberré lett Isten hozzátartozik
emberlétünk lényegéhez[84]. Valóságunk egész felépítése az Ô
szempontjából van megtervezve: az emberi valóság felépítése, amelyben
összpontosul és öntudatra ébred a világ. Így válik a kolosszeiekhez írt
levél mondata: ,,benne teremtett mindent'' (Kol 1,16), minden belátás
központi felismerésévé. Hasonlóképpen a hitvallás mondata: ,,értünk
emberekért leszállott a mennybôl''. Nem fejezi-e ki ez a mondat, hogy
az ,Istenember' egyszerűen az emberlét lehetôségének feltétele?[85]
  Az emberi valóságnak ezt az egzisztenciális ,beszűkülését' a csendbe
tömör, de létünk lényegi felépítését kifejezô formában fejezi ki egy
történet, az a beszámoló, amelyet Aurelius Augustinus ,Vallomásainak'
kilencedik fejezetében írt le, és amelynek mi a ,Látomás a tiberisi
Ostiánál' nevet adtuk. Ez a szöveg, amely anyának és fiának közös
élményét írja le -- ,,ascensus mentis ad Deum'' (a lélek felszállása
Istenhez) -- a bensô élet azon kisszámú írásos tanúsága közé tartozik,
amelyek szerint meg lehetne alkotni a lét mércéjét. Nekünk most elég,
ha a beszámoló központi részét idézzük[86]:
  ,,Mikor már közel volt a nap, hogy távoznia kellett ebbôl az életbôl,
úgy történt, hogy mindketten, ô meg én, egyedül álltunk az ablaknak
támaszkodva. Látni lehetett onnan a ház belsô udvarát, amelyben
laktunk, ott a tiberisi Ostiában, ahol a tülekedésbôl visszahúzódva ki
akartuk pihenni a hosszú út fáradalmait az átkelés elôtt. Magányos
társalgásunk szerfölött kedves volt. Kérdezgettük egymást, milyen lesz
vajon egyszer a szentek örök élete. Fokról-fokra keresztülvándoroltuk
az egész testi világot, bensôleg meggondolva, megbeszélve és
megcsodálva műveidet. Így jutottunk el szellemünkhöz, de átléptünk azon
is, hogy végülis elérjük a kimeríthetetlen termékenység birodalmát. És
ahogy így beszéltünk és az igazság után vágyódtunk, könnyedén
megérintettük azt szívünk teljes dobbanásával. Ekkor felsóhajtottunk és
visszatértünk ajkunk beszédéhez, oda, ahol születik és elhal a
szó''[87].
  Valódi ,megtapasztalás' mindig a ,tülekedéstôl' való visszahúzódásban
megy végbe. A szellem ôs-valódi magatartása -- amint Hérakleitosz
mondja -- ,a dolgok igazságára való figyelés', távolság-tartás a
lényegtelennek, a félségnek, a középszerűségnek és a fecsegésnek
tülekedésétôl. Csöndben, csodálkozó, tágranyílt szemmel kellene a lét
tájain bolyongani. Az ,igaziság' bôsége csak annak az embernek tárul
fel, aki megvalósítja a mindent beborító csöndet, másképpen kifejezve:
aki lényegi magatartásává tett az egész lét iránt valami gyengéd,
tartózkodó udvariasságot. Ezt az elôkelô magatartást, amelyet annyira
elveszített a tülekedés és fecsegés embere, ezt nevezte J. H. Newman ,a
gentleman tudományának', a ,gentleman' szónak azt az értelmet adva,
amelyet a ,The Idea of a University' c. esszéjében fejtett ki: olyan
ember, aki semmilyen lénnyel szemben sem erôszakos vagy bántó[88]. Az
ilyen ,csendes feloldottságban' megnyílik az ember elôtt a valóság.
Csend és visszavonultság (pontosabban: tartózkodás) szabadítja fel a
dolgokat igazi létük felé. Belülrôl csillantják meg a dolgokat. Ezért
érvényes az ,igaziság' emberére az ószövetség utalása: ,,Olvaszd össze
aranyad és ezüstöd és csinálj belôle mérleget szavaidnak'' (Sir 28,29).
Nekünk a fecsegés embereinek ismét bensô szükségletté válik a
hallgatás. Ha egyszer végre egészen csend lenne; ha elhallgatna minden
bizonytalan, véletlen és sokrétű; ha megszűnnék a zaj, amit érzékeink
okoznak: akkor talán végig lehetne gondolni a valóságot és osztatlan
szívvel lehetne szeretni[89].
  Aki hallani akarja az igazit, annak számára egyszer el kell némulnia
minden hangnak. A csend azonban nem csupán a beszéd hiányát jelenti.
Nem negatívum. hanem ô maga ,valami'. Az elrejtett élet mélye, telje,
nyugodt áradása. Minden igazi és nagy dolog csendben nô. Hallgatás
nélkül elhibázzuk a valóságot, nem mérjük fel a lét mélységét. Mélyen
igaz, amit az éleslátó Kierkegaard egyszer így fejezett ki: ,,A csöndes
emberek az egyetlen kis kereszténység, ami még megmaradt nekünk''. Ami
lesz, csöndben lesz. ,,És akkor is, ha egy másik ember felé fordulunk,
legyen bátorságunk hozzá, hogy néha ne fecsegjünk, hanem egyszerűen
éber lényünkkel jelen legyünk a másiknál, a másikért. Kell, hogy megint
legyen érzékünk a lélekkel betöltött jelenlét harsogó beszédére.''[90]
,,Együtt lenni, és hallani az óraütéseket'' -- így nevezték ezt
egyszerűen és kifejezôen. Hiszen nem véletlen, hogy éppen az emelkedett
emberség köreiben különös kötelességként gyakorolják a hallgatás
művészetét. Az összes kolostori szabály megköveteli a hallgatás
különleges gyakorlatait. Mert csak a hallgatásban kezd a lélek
felfigyelni valami nagyobbra. A csönd tele van nagysággal és
igazisággal. Ami fontos, a szív mélyén beszél. Tartózkodva kopogtat a
lélek kapuján. Hangját rendesen alig hallani. Egyszer ôszintén körül
kellene nézni magunk körül (de legfôképpen magunkba tekintenünk), az
emberekre a villamoson, a szegény kifestett lányra az írógép mögött, a
túlhajszolt háziasszonyra és a maga körül kétségbeesetten szétcsapó
férfira: hol árad itt még rejtett élet, hol található itt még csend?
  A csend nem nô magától az emberi létben. A csend feladat. Éppen ma
van szükség rá, hogy megint elôszedjünk a múltból egy porlepte szót, az
,összeszedettség' fogalmát. Az összeszedettség az egység gyôzelme a
lélek mélyén. Az ,összeszedett' ember csak hosszas fáradozás végén
születik meg, a begyakorlott gondolattársítások gépezetébôl való
kitöréssel, a lélekbe válogatás nélkül befogadott sokrétűség
elhagyásával. Ez a lényegi csönd leginkább csak hosszú és sok
megpróbáltatáson átment élet végén jön létre. Ha van köztünk egy ilyen
,csöndes aggastyán', akkor a lét új lehetôségét érezzük magunkban, nagy
boldogságot és gazdagságot. Ezek az emberek a legmélyebb alapig
jutottak és felszabadították ott a lényegest, azt, ami nem függ
semmilyen külsô körülménytôl, ami mindig és mindenütt, örömben és
bánatban egyaránt jelen van. Egyszerűen és természetesen hordják
magukban a boldogságot, és ez a boldogság mindenkié. Bôkezűen adnak
belôle azoknak, akikkel találkoznak. Egész különös erô árad az ilyen
,csöndes aggastyánokból', a szellemi ,átlátszóság' ereje, a szelídség.
Nagy szerencsétlenség, majdnemhogy tragikus adottság és messzemenô
következményekkel jár, ha egy korban sok ugyan az ,öreg' ember, de
kevés az ,aggastyán'. Nehogy azt gondolják: egy fiatal férfi olyan
dolgokról ír itt, amelyekrôl nem lehet igazi tapasztalata, szeretnénk
idézni egy olyan ember szavait, aki maga is elôrehaladott korban írta
ezeket a sorokat azokról az ,öreg emberek'-rôl, akik nem ,aggastyánok':
,,Higgadtságot és békét várunk tôlük, ôk ezzel szemben furcsák,
idegesek és pedánsak, örökös terhei türelmes rokonaiknak, akik
gondozzák ôket. Ahelyett, hogy belenyugodnának a lassú eltávolodásba...
a beszélgetés urai akarnak lenni és mindenképpen hallgatóságot
toborozni fiatalkori históriácskáik és anekdotáik számára. Ahelyett,
hogy az embereket és dolgokat elnézôen ítélnék meg, -- ezt várná az
ember egy hosszú élet tapasztalatától, -- tele vannak meggyökeresedett
elôítéletekkel, és szenvedélyes kritikusok azokkal szemben, akiket nem
szívlelnek. Érzékenyek és aggodalmasan vigyáznak elôjogaik megvédésére.
Pedig azt gondolná az ember, mit is jelenthet már nekik az ilyen
semmiség. Elmúlt teljesítményekkel dicsekszenek, holott alázatosakká
kellene hogy tegye ôket az ítélet közeledése. Mohón élvezik azt a pár
örömöt, ami még megmaradt számukra, holott el kellene már távolodniok a
föld élvezeteitôl.''[91] Ezek a sorok tulajdonképpen nem az öregeket
akarják kritizálni, hiszen ôk sokszor nem tudnak másként tenni, --
hanem mindnyájunkat, akik oly képtelenek vagyunk arra, hogy
elébemenjünk a lényeges csöndnek.
  Az ember lényegileg a zajból jön. A csönd megbízatás számára --
sokszor elérhetetlen, vagy csak hosszú fáradozás végén elért cél. Az
egész lényét betöltô lármából kell átküzdenie magát a csöndbe. Bensô
fejlôdésének ez a vonala. A názáreti Jézusnál radikálisan megfordulnak
ezek az emberi lényünk alapját alkotó viszonyok. Jézus a csöndbôl jött
és a szóhoz kellett magát ,átküzdenie'.
  Jézus csöndje olyan valóság, amely az evangélium olvasásakor minden
szóból és minden cselekedetbôl felénk árad, amelyet egész lényünkkel
érzünk, de mégis (vagy éppen ezért) csak nehezen lehet szavakba
foglalni. Jézus körül nem volt lárma; legsajátosabb cselekvése nem
külsô események nagy felhajtásával ment végbe. Hatalma halk volt és
ippen ezért oly erôs. Sokáig, harminc évig hallgatott: ,,Akkor hazatért
velük Názáretbe és engedelmeskedett nekik'' (Lk 2,51). A hallgatás
bôségébôl lépett az emberek közé, türelmesen várt, alázatosan és
csendesen, míg elérkezett az órája. Egyetlenegy szó jellemzi az
evangéliumi Jézust, és fejezi ki lényeges magatartását: ,praeia'. Ezt a
szót csak nagyon pontatlanul lehet visszaadni a mi nyelvünkön.
Általában a ,gyengédség', ,szelídség' és ,békesség' szavakat használják
fordítására. Valójában azonban egyúttal ,alázat', ,szerénység' és
mindenekelôtt ,higgadtság'. Ezt a megjelölést arra az emberre is
használják, aki nyugodtan, halkan és békésen beszél. Ez az a szó, amely
a nyolc boldogságban az alázatosakkal kapcsolatban visszatér (Mt 5,5).
Jelentôs továbbá az is, hogy Jézus éppen azokat a messiási
jövendöléseket vonatkoztatta magára, amelyekben a Messiás szelídsége és
csendessége volt kiemelve: ,,Így kellett beteljesednie Izaiás próféta
jövendölésének: Nem vitatkozik s nem kiabál, szavát sem hallják az
utcákon'' (Mt 12,17-19). Csak azért beszélt az emberekhez, hogy
,,békességük legyen benne'' (Jn 16,33). Jézus nem olyan ember volt, aki
kiabál. ,,Nézd, királyod jön hozzád, szerényen, szamárháton, teherhordó
állat csikaján'' (Mt 21,5). ,,Útjuk közben beértek egy faluba. Egy
Márta nevű asszony házába fogadta ôket. Ennek nôvére, Mária, leült az
Úr lábához és hallgatta szavait. Márta ellenben sürgött-forgott a sok
házi dologban. Egyszercsak odalépett és így szólt: ,Uram, nem törôdöl
vele, hogy nôvérem egyedül hagy szolgálni? Szólj neki, hogy segítsen.'
Az Úr azonban így felelt: ,Márta, Márta! Sokmindennel törôdöl,
sokminden nyugtalanít. Pedig csak egy szükséges. Mária a legjobb részt
választotta. Nem is veszti el soha' ''(Lk 10,38-42).
  Jézus szívében mindig a csöndeseké volt az elsôbbség. Az ô szemében a
szeretet fontosabb, mint a teljesítmény, a tisztaság fontosabb, mint a
siker, az érzület fontosabb, mint a mű, a hallgatás fontosabb, mint a
beszéd. Életének legfontosabb döntései mindig ,félreesô helyeken', a
,csöndben' történtek. ,,Hajnal felé, amikor még sötét volt, fölkelt és
kiment egy magányos helyre, hogy ott imádkozzék'' (Mk 1,35). ,,Ezután
nyomban fölszólította tanítványait, hogy szálljanak bárkába és keljenek
át a túlsó partra, Betszaidába, amíg ô hazaküldi a tömeget. Miután
elbúcsúzott tôlük, fölment egy hegyre, hogy imádkozzék'' (Mk 6,45-46).
Jézus magányos imádkozása Lukács evangéliumának vissza-visszatérô
motívuma: ,,Mikor a nép keresztelkedni ment, Jézus is
megkeresztelkedett. Miközben imádkozott, megnyílt az ég'' (Lk 3,21-22).
,,Híre egyre jobban elterjedt. A nép nagy tömegben tódult hozzá, hogy
hallgassa és betegségeibôl gyógyulást nyerjen. Ô azonban inkább
magányos helyekre vonult vissza, hogy imádkozzék'' (Lk 5,15-16).
,,Azokban a napokban fölment egy hegyre, hogy imádkozzék. Az egész
éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait
és kiválasztott közülük tizenkettôt, akiket apostoloknak nevezett'' (Lk
6,12-13). ,,Mikor egyszer egyedül imádkozott és csak tanítványai voltak
vele, megkérdezte ôket: ,Kinek tartanak engem az emberek?''' (Lk 9,18).
,,E szavai után mintegy nyolc napra kiválasztotta Pétert, Jánost és
Jakabot és fölment velük egy hegyre imádkozni. Imádság közben arcának
színe elváltozott, ruhája pedig fehéren ragyogott'' (Lk 9,28-29).
,,Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott. Mikor befejezte,
egyik tanítványa kérte: ,Uram, taníts meg minket imádkozni' ''(Lk
11,1). ,,Ezután kiment és szokása szerint az Olajfák hegyére tartott.
Tanítványai követték. Mikor odaért, így szólt hozzájuk: ,Imádkozzatok,
hogy kísértésbe ne essetek.' Aztán mintegy kôhajításnyira továbbment és
térdre borulva így imádkozott: ,Atyám, ha lehetséges, vedd el tôlem ezt
a kelyhet! De ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd.' Akkor
megjelent egy angyal a mennybôl és megerôsítette. Majd halálfélelem
vett erôt rajta és még állhatatosabban imádkozott. Verejtéke, mint
megannyi vércsepp hullott a földre. Aztán felkelt imádságából és
tanítványaihoz ment, de a szomorúságtól kimerülve, alva találta ôket''
(Lk 22,39-45). Jézus külsô tevékenységét egészen körülvette a csönd.
Nem nagyon érdekelték a harcok, pártok, szervezetek és intézmények. És
éppen ebben mutatkozott erôsnek. Életében nem volt meg a nagyszerűség
pátosza. Jézus lénye a legvégsôkig készséges nyugalom, csöndesség volt.
Hogy jobban megértsük Jézus lényegi csöndjét, ki szeretnénk ragadni
életébôl három eseményt. Ezek hallgatásának három alapvetô oldalát
állítják elénk.
  Hallgatása (elôször) ,megvizsgálás' volt. ,,Jézus kiment az Olajfák
hegyére. Kora reggel ismét megjelent a templomban. A nép mind köréje
sereglett, ô pedig leült és tanította ôket. Az írástudók és farizeusok
akkor egy házasságtörésen ért asszonyt hoztak oda és elébe állították.
,Mester, mondták, ezt az asszonyt éppen most érték házasságtörésen.
Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyent meg kell kövezni. Te
mit mondasz?' Jézus lehajolt és ujjával írni kezdett a földön. További
faggatásukra fölegyenesedett és így szólt hozzájuk: ,Aki bűn nélkül van
közületek, az vesse rá az elsô követ!' Aztán újra lehajolt és tovább
írt a földön. Ennek hallatára azok egymásután eltávoztak, kezdve az
idôsebbeken, úgyhogy Jézus egyedül maradt az elôtte álló asszonnyal.
Jézus akkor fölegyenesedett: ,Asszony, szólt hozzá, hol vannak a
vádlóid? Senki sem ítélt el téged?' ,Senki Uram!' -- felelte az. Mire
Jézus így szólt: ,Én sem ítéllek el. Menj és többé ne vétkezzél!''' (Jn
8,1-11). Itt Jézus csöndje megmozgatta a szíveket: az önteltek szívében
szégyen, a bűnösökében megtérés született. Senki fölött nem hangzott el
ítélet, mégis mindenkit latra vetett. Nem űzött játékot az igazsággal,
a bűn bűn maradt; de az önteltség sem kapott támogatást. A szelídség
mindig igazság. A szelídek hallgatása lehetôvé teszi, hogy kitörjön
szívünkbôl az igazság. Ahhoz azonban, hogy így tudjon hallgatni,
hatalmas lelki csöndnek kellett beborítania a názáreti fiatal próféta
egész lényét.
  Jézus hallgatása (másodsorban) ,tudás' volt. Jézus tekintete mélyen
behatolt az emberi egzisztenciába. Ezért tudta, mikor és hogyan kell
hallgatnia. ,,Az emberek, akik ôrizték, csúfot űztek belôle és
bántalmazták. Szemét bekötötték, arculütötték és így gúnyolták: ,Találd
el, ki ütött meg?' Aztán mindenféle szidalommal illették'' (Lk 22,63-
65; Mt 26,67-68; Mk 14,65). Jézus hallgatott. Nem is volt itt mit
mondani. Hallgatása elég felelet volt. Pilátus sok kérdésére sem
válaszolt Jézus: ,,Pilátus erre újra megkérdezte: ,Nem válaszolsz
semmit?'... De Jézus nem válaszolt többé. Ez meglepte Pilátust'' (Mk
15,4-5). Heródes sem kapott feleletet Jézustól: ,,Jézus láttára Heródes
igen megörült. Már régóta szerette volna ôt látni, mert sokat hallott
róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz szeme láttára. Hosszasan
faggatta, de ô feleletre sem méltatta. Odajöttek a fôpapok és az
írástudók is és szüntelenül vádolták. Heródes akkor udvarával együtt
gúnyt űzött belôle, csúfságból fehér ruhába öltöztette, aztán
visszaküldte Pilátushoz. Aznap Heródes és Pilátus jó barátok lettek,
elôbb ugyanis haragban voltak'' (Lk 23,8-12). Gúnyolódók, hazugok és
megvetôk számára nem volt Jézusnak mondanivalója. Ellenben azoknak az
embereknek, akiknek a szívébôl kicsordul a szenvedés, mindig mondott
valamit, akkor is, ha azok nem is merték megszólítani, csak csendesen
megérintették köntösének szegélyét. De ahol csupán hamisság,
közönségesség, önteltség és keménység uralkodott, ott nem tudott mit
mondani, nem is volt szabad szólnia, mert ezek az emberek nem voltak
jóakaratúak az élettel és a léttel szemben. Még Júdáshoz is szólt egy
szót. De a hóhéroknak, Pilátusnak és fôként Heródesnek nem mondott
semmit. Végig kell egyszer elmélkedve olvasni a passióról szóló
beszámolókat, hogy megragadjon minket, milyen sajátságosan csendes és
összeszedett volt szenvedésében. A bíró elôtt, a tomboló nép elôtt
higgadtan állt, csodálatos hallgatásba burkolózva. A gyűlölet viharai,
a tombolás és a lárma nem hatoltak be lelkébe. Puszta jelenléte,
lényének összeszedett ereje által több volt, mint mindazok, akik
kiabáltak, akik -- mint Lukács mondja -- ,,nagy szóáradattal kérdéseket
intéztek hozzá''. Egy tudó ember a vakok között. Emögött a hallgatás
mögött áll csak igazán a valódi, a nagy, a csodálatos. Gazdagság és
boldogság ez, még a szenvedésben is. összeszedett jelenlét, szent
készség, bensôséges nyugalom. Mi köze azokhoz, akik becstelenek, akik
igaznak tartják magukat, akik minden fölött ítélkezni akarnak, akik
soha nem tapasztalták a kétségbeesést, a néma szenvedést? Mit mondhat
nekik? Semmit! És ezért nem is mond semmit. Szabad folyást engedett az
eseményeknek. Sosem volt ,patetikus' szenvedésében, nem adott megrázó
válaszokat; semmi sem hozta ki nyugalmából. Ezek az emberek saját
magukat vetették el, nem ôt. Csel és erôszak: ehhez Jézusnak semmi köze
sem volt. De hogy minderrôl tudomása volt és mindehhez hallgatni
tudott, éppen ez múl felül minden emberit.
  Jézus hallgatása (harmadszor) ,könyörület' volt. Hallgatott, mikor
Péter megtagadta. ,,Akkor elfogták és a fôpap házába kísérték. Péter
messzirôl követte. Ott az udvar közepén tüzet raktak és körülülték.
Péter is közéjük ült. Egy cselédlány meglátta, hogy ott ül a tűznél,
szemügyre vette és megjegyezte: ,Ez is vele volt'. De ô tagadta:
,Asszony, nem ismerem ôt!' Röviddel ezután meglátta ôt egy másik: ,Te
is közéjük tartozol', szólt rá. ,Ember, tagadta Péter, nem tartozom
közéjük!' Alig telt el egy óra, ismét bizonygatta valaki: ,De bizony,
ez is vele volt, hiszen galileai.' ,Ember, tagadta Péter újra, nem
tudom mit beszélsz!' Még beszélt, máris megszólalt a kakas. Az Úr erre
megfordult és rátekintett Péterre. Péter akkor visszaemlékezett, hogyan
mondta az Úr: ,Mielôtt ma a kakas szól, háromszor fogsz megtagadni
engem.' Kiment és keserves sírásra fakadt'' (Lk 22,54-62; Mt 26,69-75;
Mk 14,66-72; Jn 18,25- 27). Lukács, az irgalom evangélistája,
kifejezetten megemlíti: ,,Az Úr erre megfordult és rátekintett
Péterre''. Péter megtagadta ôt. Azt mondta: ,,Nem ismerem ezt az
embert!'' Igen, így mondta: ,,ezt az embert''. És Jézus egy hallgatag
pillantást vetett rá. Erre Péter kiment és keservesen sírt. Kíméletes
hallgatás volt ez. Azt mondta: Szád most borzalmasan szól, de én tudom,
hogy szíved másképp beszél; mi kettônknek nincs szükségünk nagy
szavakra, semmilyen szóra. Jézus ebben a hallgatag pillantásban sokkal
közelebb volt szegény Péterhez, mint amilyen közel tudta volna vinni
hozzá akármennyi szava. Ez a tekintet irgalom volt, mint ahogy Jézus
egész élete tévedhetetlen, egész a kereszthalálig beteljesített irgalom
volt.
  Nem Isten hallgatása volt-e ez? Annak a hallgatása, aki végtelen
magasan fölöttünk van, és éppen ezért mindegyikünkhöz végtelen közel
áll! Ha Jézus Isten, akkor meg tudjuk érteni hallgatag egzisztenciáját.
Mert Isten a hallgatásból jön. ,,Akármi történjék is ezen a világon,
semmi vihar, tombolás és semmi lárma nem hatol be Isten bensô életébe.
Szülessék bár vagy múljék el egy világ, az isteni élet bensô
tengereinek hullámjárása emiatt nem változik. Oly gazdag és nagy az
Isten, hogy elôtte nem jöhet számításba semmi teremtmény, semmi
szenvedés, semmi vétek, semmi bűn, semmi sötétség, de semmi jó sem, ha
ô maga nem akarja pillantására méltatni. Hogy ezt megteszi, ez
tulajdonképpen a csoda. Istennek nem annyira a hallgatása csodálatos és
megfoghatatlan, mint a beszélni-tudása. Hogy Isten egy szót tud hozzánk
szólni, egy jó szót, hogy egy teremtményt barátjául fogad, egy parányi
teremtményt szívére ölel, ô, a nagy, a végtelen: ez tulajdonképpen a
csoda, a megfoghatatlan''[92]. És ezt a ,jó szót' a názáreti Jézus
által mondta nekünk, a hallgató Istenemberen keresztül, aki életünk
beteljesülése, aki nélkül mi teremtmények és bűnösök sötétben és
elzárkózottságban bolyonganánk, mint a pásztor nélküli juhok. Olyan
ember magaslik fel elôttünk, aki hatalmas beszédében és még hatalmasabb
hallgatásában, a második isteni személy, a fölfoghatatlan Isten, aki
szenvedô emberré lett, végtelen messze és egyúttal végtelen közel,
csendesen és hallgatagon, és mégis meghitten mindannyiunk számára; aki
megközelíthetetlen fényben lakozik és mégis jóságos és irgalmas. A
megfeszített Úrban egészen felismerjük magunkat, a feltámadottban van
reményünk. Ilyen a mi Istenünk. ôt imádjuk: sírunk és ujjongunk az
elôtt, aki minket teremtett és megváltott, a hallgató Jézus elôtt,
minden jóság Ura elôtt.

  Krisztus felé vezetô tíz utat dolgoztunk fel és imádkoztunk át.
Tízszer egymásután tapasztaltuk meg emberi fáradozásunk csôdjét. Közben
a végtelenbe nôtt elôttünk Jézus alakja. Megrendülve állunk elôtte. A
keresztény élet Jézus Krisztus személyi valóságából épül fel. Ezért a
keresztény embernek állandó, mindennapi kapcsolatban kellene lennie az
evangélium Jézusával. Ha ezt megteszi, akkor saját maga is még más,
egyéni utakat talál hozzá. Ezek lesznek számára a leghatásosabbak.
Jézusban Isten mint kedvesség és kellem mutatkozott meg. Halk
érintésünkre feltárul Krisztus alakja az evangéliumban. Miközben
szeretetteljes kapcsolatban találkozunk vele, magát Istent érintjük
meg.
========================================================================
Jegyzetek


Bevezetés
 1.  Az itt elôadott gondolatmenetek elsô vázlata Wege zu Christus.
     Gedanken zu einer philosophischen Christusbegegnung címen jelent
     meg (Orientierung, 22, 1958, 1skk, 25skk, 52skk). -- A
     ,hajótörés'-nek e vizsgálódásokban alkalmazott módszerére R.
     GUARDINI hívta fel figyelmünket: ,,Már többször érintettük azt a
     kérdést: van-e Jézus-pszichológia. A válasz mindig ugyanaz volt:
     Ha pszichológia azt jelenti, ami az embernél lehetséges, ti. hogy
     lényének képét a keletkezés és az alkat meghatározott
     elôfeltételeibôl megoldjuk, akkor Jézussal kapcsolatban nincs
     ilyesmi, mert benne valami olyan van, ami túlesik minden
     megoldhatón. Nála mindig csak egyet tehetünk: nézni, megmutatni,
     hogyan hiúsul meg az emberi értelmezés azon a Máson. Ezt azonban
     megtehetjük... Olyan vonásokból, mint pl. az, hogy képes a
     csodára, de sohasem használja ezt arra, hogy kijusson léte
     rémületes szűkösségébôl, összeállna egy valóságos ,Jézus-
     pszichológia'. Nem egy fogalomból indulna ki ez, mondjuk az
     Istenemberébôl, -- hanem a valóságból: megfigyelne, megértene, de
     éppen ezen az úton torkollanék a megfoghatatlanba. Helyesen és
     pontosan megmutatni ezt a lépést a megértettbôl az érthetetlenbe
     -- ez lenne Jézus pszichológiája'' (Der Herr. Betrachtungen über
     die Person und das Leben Jesu Christi. Werkbund-Verlag, Würzburg,
     1951[8], 533; l. még IXsk, 16, 361sk.) Guardini más írásaiban is
     visszatér ugyanez a gondolat: Jesus Christus. Sein Bild in den
     Schriften des Neuen Testamentes (Werkbund Verlag, Würzburg, 1940,
     17-18); Die menschliche Wirklichkeit des Herrn. Beiträge zu einer
     Psychologie Jesu (Werkbund-Verlag, Würzburg, 1958).
 2.  A konvergencia módszerének kiemelkedô ismeretelméleti
     megalapozását találjuk AUGUST BRUNNERnél; l. fôleg
     Erkenntnistheorie (Bachem, Köln, 1946; ,Das Kriterium der
     Konvergenz', 77skk); Die Grundfragen der Philosophie (Herder,
     Freiburg i. Br., 1949[3], 26, 37, 177sk). --- J. H. NEWMAN
     bíboros An Essay in Aid of a Grammar of Assent (legújabb német
     kiadása: Entwurf einer Zustimmungslehre. Matthias Grünewald-
     Verlag, Mainz, 1961) c. művében a ,convergent evidence' fogalmán
     olyan ismeretek körét értette, amelyek mind sugárszerűen
     ugyanarra a középpontra utalnak, és megmutatta, hogy a
     konvergenciabizonyíték nem csekély szerepet játszik az
     istenmegismerés kérdésében. -- Newman nézetei meglepô
     megerôsítést kaptak XII. PIUS 1942. okt. 1-én, a Rota Romana
     üléseinek megnyitásán tartott allocutiojában: ,,Erkölcsi
     bizonyosság néha csak nagyszámú utalás és bizonyítás nyomán
     adódik, amelyek egyenként, önmagukban nézve nem tudnak valódi
     bizonyosságot szülni. Csak összefüggésükben (suo complexu)
     megragadva akadályozzák meg, hogy egészséges ítéletű emberben
     kétely keletkezzék: talán az ellenkezôje igaz. De ilyen
     gondolkodásmódnál semmiképpen sem a puszta valószínűségtôl a
     bizonyosságba való átmenetrôl van szó... Sokkal inkább a szellem
     olyan állapotáról, amelyben fölismerjük, hogy mindezeknek az
     állításoknak és bizonyító elemeknek végsô alapja egy közös
     forrásban kell hogy legyen, és mind abból származnak, ez pedig az
     objektív igazság és a valóság'' -- Az egész kérdéshez vö. F. M.
     WILLAM, Kardinal John Henry Newman und die kirchliche
     Lehrtradition (Orientierung, 22, 1958, 61sk).
 3.  A kereszténység lényegi magva Jézus Krisztus személye.
     Kereszténynek lenni annyit jelent, hogy az ô személye áll
     élményeink központjában, eleven érintkezésben vagyunk ôvele. Ha
     tehát a kereszténység lényege a Krisztus személyével való
     bensôséges viszony, viszont számunkra Krisztus alakja
     messzemenôleg klisévé vált, akkor életünkben a kereszténység
     lényegét fenyegeti veszély. Különösen szellemileg éber laikus
     körökben juttatják ma mind világosabban kifejezésre ezt a
     nyugtalanságot. Példaként F. LEIST, Moses, Sokrates, Jesus. Um
     die Begegnung mit der biblischen und antiken Welt (Knecht-Verlag,
     Carolusdruckerei, Frankfurt a. M., 1959) c. könyvét idéznénk:
     ,,Nem tűnik-e minekünk is valótlannak ez az ember, Jézus? Sokszor
     csak alig fogható érzés ez, de magas falként zárja el az utat
     tôlünk feléje, vagy ôtôle mihozzánk... Olyan sokat beszéltek
     össze errôl a Jézusról... Mit tud az átlagember nyugaton a
     bibliáról? A forrásokkal való hiányos érintkezésnek az a
     következménye, hogy élettelen klisé alakul ki valami Jézusról
     vagy Krisztusról, amelynek vajmi kevés köze van az Írásokban
     megjelenô átfogó alakhoz. Ismeretekrôl beszélve nem a kritikailag
     megrostált, beemlézett tananyagot értjük... Ezért képes a klisé
     olyan szívósan megmaradni; hozzá még állandóan támogatja a giccs
     és az olcsó irodalom... Az a Jézus, akit így aztán még meglátunk,
     szánalmasan hat, túlságosan hasonlít a gipszfigurákra... Mindig
     újból meg kell járnunk oda-vissza azt a magasfeszültségű utat,
     aki Jézus Krisztus, sohasem meríthetjük ki. Minden alkalommal új
     vonás mutatkozhatik meg lényében. Sosem érünk végére, mindig
     olyan határokhoz érünk, ahol a gondolkodás megfeneklik...
     Kirajzolódnak lényének egyes vonásai, de belevesznek az
     érthetetlenbe. Semmit sem lehet besorozni, és ,lélegzetállító'
     feszültség mutatja a foghatatlant, amely felülhalad minden
     gondolatot... Krisztus lényére vonatkozó sok kutatás és
     kérdezôsködés után egyszer át kell élnünk, milyen az, mikor a
     gondolatok szilánkokra törnek. Azon a határon, ahol megértésünk
     és felfogásunk hajótörést szenved, de mégis tudjuk: nem állhatunk
     meg többé, itt nyílik meg szemünk: egy múló pillanatra elôttünk
     áll Jézus lénye, Krisztusé, aki minden megismerhetôt
     felülhalad.'' (15-16, 278-280, 429-430.) -- Az olvasó hamarosan
     észre fogja venni, hogy kísérletünkben szándékosan mindig csak
     ,Jézusról' van szó, sohasem ,Krisztusról'. Az egyes fejezetek
     mindig a történelem ,Názáreti Jézus'-ánál kezdôdnek és a titokba,
     ,Krisztus'-ba vesznek. Természetesen írásunkban a ,Jézus'-tól
     ,Krisztus'-hoz való átmenet nem az exegetikai kutatás síkján
     történik, hanem az egzisztenciális találkozásén. A modern
     exegézis oldaláról való kiegészítésre lásd F. MUSSNER, Der
     historische Jesus und der Christus des Glaubens (Biblische
     Zeitschrift NF I, 1957, 224-252; lásd fôleg a 2. jegyzetet, 255.
     o., irodalommegjelölés). Lehetne még forgatni a Der historische
     Jesus und der kerygmatische Christus c. jelentôs gyűjteményt
     (kiadó: H. RISTOW és K. MATTHIAE, Evang. Verlagsanstalt, Berlin,
     1961). -- L. még P. BIEHL, Zur Frage nach dem historischen Jesus
     (Theologische Rundschau, 24, 1956/57, 54skk); R. BULTMANN, Das
     Verhältnis des urchristlichen Christuskerygmas zum historischen
     Jesus (a ,,Der historische Jesus und der kerygmatische Christus''
     c. kötetben, 233skk); E. FUCHS, Zur Frage nach dem historischen
     Jesus (Mohr, Tübingen, 1960); H. D. KNIGGE, Glaube und
     historischen Jesus (Una Sancta, 17, 1962, 6skk); W. G. KÜMMEL,
     Das Problem des historischen Jesus in der gegenmvärtigen
     Diskussion (Deutsches Pfarrerblatt, 61, 1961, 573skk); X. LÉON-
     DUFOUR, Jésus-Christ et l'historien (Bull. du Comité des Etudes,
     35, 1961, 342skk); J. M. ROBINSON, Kerygma und historischer Jesus
     (Zwingli-Verlag, Zürich, 1960); A. VÖGTLE, Vom verkündigenden
     Jesus zum verkündigten Christus (Der christliche Sonntag, 1963,
     53skk, 69skk, 77skk, 133skk, 143skk, 165skk, 189skk, 199skk,
     269sk, 301skk, 325skk, 369skk. -- A cikksorozat e könyv nyomása
     közben folytatódik.)

A szeretet
 4.  A ,kommunió -- kommunikáció' problémájához l. H. R. SCHLETTE,
     Kommunikation und Sakrament. Theologische Deutung der geistlichen
     Kommmunion (Herder, Freiburg i. Br., 1960, Quaestiones Disputatae
     8).
 5.  R. GUARDINI, Die Offenbarung. Ihr Wesen und ihre Formen (Werkbund-
     Verlag, Würzburg, 1940, 107-108).
 6.  Az itt felvázolt gondolatmenetek elmélyítéséül ajánljuk: A.
     BRUNNER, La personne incarnée. Etude sur la phénoménologie et la
     philosophie existentialiste (Beauchesne, Paris, 1947); Vom
     christlichen Leben. Gesammelte Aufsätze (Echter-Verlag Würzburg
     1962; l. fôleg ,Vom We sen und von der Würde der Liebe' 285skk);
     C. CIRNELIMA, Der personale Glaube (Rauch Innsbruck, 1959); E.
     CORETH, Metaphysik (Tyrolia, Innsbruck, 1961; l. fôleg 542skk);
     J. DE FINANCE, Essai sur l'agir humain, Editions Montaigne,
     Paris, 1958; Livre de Vie, 39); G. MARCEL: nézeteinek legjobb
     összefoglalása R. TROISFONTAINES, De l'ezistence ŕ l'etre
     (Nauwelaerts, Louvain -- Vrin Paris 1953 2k; l. különösen:,Aimer,
     c'est etre' 29skk 2.k.); E. MOUNIER, l. C. MOIX: La pensée
     d'Emmmanuel Mounier (Editions du Seuil, Paris, 1960; fôleg
     119skk); M. NÉDONCELLE, La réciprocité des consciences. Essai sur
     la nature de la personne (Aubier, Paris, 1946); E. WALTER, Wesen
     und Macht der Liebe (Lambertus-Verlag, Freiburg i. Br., 1955). --
     A szeretetnek az újszövetségi üzenetben elfoglalt középponti
     helyérôl l.: H. U. v BALTHASAR, Glaubhaft ist nur die Liebe
     (Johannes-Verlag, Einsiedeln, 1963); C. SPICQ, Agapé dans le
     Nouveau Testament I--III (Paris Gabalda, 1958/1959); Die
     Nächstenliebe in der Bibel (Benziger, Einsiedeln 1961; Biblische
     Beiträge, NF 3); V. WARNACH, Agape. Die Liebe als Grundmotiv der
     neutestamentlichen Theologie (Patmos-Verlag, Düsseldorf, 1951).
 7.  Az emberi szeretetnek azt a dialektikáját, amelyre itt célzunk,
     behatóbban tárgyaltuk Entwurf einer philosophischen Eschatologie
     (I) c. cikkünkben (Orientierung, 25, 1961, 252skk).
 8.  Ph. LERSCH, Aufbau der Person (Barth, München, 1954[6], 224sk ).
 9.  E tapasztalat sok költôi kifejezôje közül E. VAUGHot idézzük.
     Brideshead Revisited c. művében vannak a következô mondatok:
     ,,Szeretetünk talán mindig csak célzás és szimbólum; hegy, sok
     láthatatlan gerinccel; ajtók, amelyek mintegy álomban megnyílnak,
     csak hogy mögöttük még egy szônyegsáv és egy másik ajtó tűnjék
     elô; talán mi, te meg én, elô-képek vagyunk, és ez a szomorúság,
     amely olykor közénk ereszkedik abból a csalódásból fakad, amely
     kutatás közben ér bennünket; mindegyikünk arra törekszik, hogy a
     másik által keresztüljusson és végül kijusson, s itt-ott sietô
     pillantást vet az árnyékra, amely egy-két lépéssel mindig
     elôttünk settenkedik a sarokban.'' (Német kiadás: Wiedersehen mit
     Brideshead. Claassen, Hamburg, 1955, 285.)
10.  G. MARCEL annak a kevés filozófusnak egyike, akik az emberi
     szeretetet erre a végsô metafizikai háttérre való tekintettel
     kutatták. Megállapításainak összefoglaló leírása a Présence et
     Immortalité c. írás. (Flammarion, Paris 1959, 179skk. -- Német
     kiadás: Gegenwart und Unsterblichkeit. Knecht, Frankfurt a. M.,
     1961, 285skk.) -- Vö. Die Welt beginnt heute c. cikkünket
     (Orientierung, 24, 1960, 142skk).

Az alázat
11.  H. U. v. BALTHASAR, Wahrheit (Benziger, Einsiedeln, 1949, 236-
     237). -- Az emberi sajátarcúság elvesztésérôl szóló elemzésünkhöz
     vö. M. HEIDEGGER, Sein und Zeit (Niemeyer, Tübingen, 1953[7], 126-
     130 és fôleg 166-180).
12.  J. B. METZ, Armut im Geiste (Ars Sacra, J. Müller, München, 1962,
     56).
13.  Lásd könyvünket: Mysterium Mortis. Der Mensch in der letzten
     Entscheidung (Walter-Verlag, Olten, 1963[2]).
14.  R. THIBAUT csaknem elfelejtett könyvében: Le sens de l'Homme-Dieu
     (Editions Universitaires, Bruxelles -- Desclée de Brouwer, Paris,
     1946[2]) igen megkapóan mutatta meg Jézus ,jelentéktelenségét'. -
     - A názáreti Jézusban a hatalmas a feltűnés nélküli fátyla alatt
     rejtôzik. Nagyon jellemzô, hogy AURELIUS AUGUSTINUS, nyugatnak ez
     a talán legnagyobb vallásos zsenije, évekig nem tudott elvergôdni
     Jézus rejtett nagyságáig (l. Confessiones VII. 20, 26).
     Önvallomása döntô fontosságú számunkra: Nagy vallási fogékonyság
     is oka lehet annak, miért tudja valaki csak nehezen felismerni
     Krisztus valódi arcát. Ugyanerrôl a tapasztalatról számol be H.
     DE LUBAC, La rencontre du buddhisme et de l'occident (Aubier,
     Paris, 1952, 280sk) c. könyvében. Nem annyira az
     általános,vallásellenesség' támadásaival kell a kereszténységnek
     a legsúlyosabb küzdelmet vívnia, hanem inkább a ,vallásos szív'
     ,lázadásával'. Ha lényünk legjobb része lázad fel Jézus Krisztus
     ellen, ha legtisztább indulataink csalódnak benne: ez a
     legnagyobb kísértés, amelyet Krisztus, a ,botránykô' okozhat
     nekünk. A felháborodás lehetôsége annál nagyobb lesz, minél
     jobban kifinomul az emberiség vallásos érzékenysége. Sok jel vall
     arra hogy az emberiség nemcsak hogy nem veszíti el vallási
     fogékonyságát, hanem ez még jobban fejlôdik benne (l. Chr DAWSON,
     Enquiries into Religion and Culture. Sheed & Ward, London, 1933,
     69-94). Ha csakugyan így van, akkor az emberiség hamarosan elérné
     azt a pontot, amelyen a szellemek legveszedelmesebb,vitája'
     zajlik le Krisztussal. A kereszténységnek nem annyira a
     vallástalanság támadásaitól kell tartania. Sokkal veszélyesebb
     számunkra azok lázadása, akik a legtisztább szándékkal fordulnak
     Jézus, a magát elfátyolozó, jelentéktelen Isten ellen.
15.  Néhány alapvetô szöveg a keresztény szelídség kérdésérôl: Mt 5,
     20-48; Lk 6, 29-38; Mt 5,1-12; Lk 6, 20-23; Róm 12,16-21; 1 Kor
     13,1-13. L cikkünket: Berufung zur Milde (Orientierung, 24, 1960,
     181skk).
16.  Lásd M. BRÄNDLE szentírás-teológiai írását: Theologie der
     Versuchung Jesu (Der große Entschluß 15 1959, 292skk). --
     Kiegészítésül: Handbuch theologischer Grundbegriffe II. (kiadó:
     H. Fries Kösel, München, 1963, 780skk); R. SCHNACKENBURG, Der
     Sinn der Versuchung Jesu (Theologische Quartalschrift, 132, 1952,
     297skk); H. SCHÜRMANN, Das Gebet des Herrn. Aus der Verkündigung
     Jesu (Herder, Freiburg i. Br., 1958); H. SEESEMANN, Peira
     (Theologisches Wörterbuch zum Neuen Testament, VI, 1959, 23skk;
     I. különösen az irodalmat; H. VOGELS, Die Versuchungen Jesu
     (Biblische Zeitschrift, 17, 1926, 238skk).

A beszéd
17.  Pensées de Blaise Pascal (Ed. L. Brunschvicq, Hachette, Paris,
     1904, 3. k. Fragm. 799, 273. o.).
18.  Uo. 1. k., CXCII-III.
19.  H. BERGSON a keresztény misztikusokban ,,szolid intellektuális
     egészséget'' lát. Ennek ismertetôjegyei: ,,Megnyilvánulása a
     cselekvô kedv, a körülményekhez való alkalmazkodás, újra meg
     újra, hajlékonysággal összekötött szilárdság, a lehetségesnek és
     a lehetetlennek profetikus megkülönböztetése, a bonyodalmakon
     úrrá váló egyszerűség szelleme, s végül jó természetfölötti
     érzék. Nem pontosan ezt találjuk-e azokban a misztikusokban,
     akikrôl beszélünk? És nem éppen ôk adhatnának-e alapot az
     intellektuális robusztusság meghatározásához?'' Les deux sources
     de la morale et de la religion (Presses Universitaires de France,
     Edition du Centenaire, Paris, 1959, 1169).
20.  Bámulatosan mélyreható filozófiával foglalkozik G. MOREL sokat
     vitatott könyve: Le sens de l'existence selon S. Jean de la Croix
     (Problématique, 1960; Logique, 1960; Symbolique, 1961. -- Aubier,
     Paris) a misztikus megtapasztalásnak ezzel a szerkezetével. A
     könyv kísérlet arra, hogy az ember lényét a következô
     feltételezésbôl határozza meg: az ember csak a misztikában éri el
     rendeltetését és valósítja meg önmagát. (,,A misztikus élet
     magának az emberi lényegnek megvalósítása'' III. 29.) A misztikus
     tapasztalat alapfeszültségét G. Morel így határozza meg: ,,Isten
     immanenciája az emberben a tiszta transzcendencia látószögébôl
     felfogva bizonyos értelemben megsemmisíti magát, éppenúgy, mint
     ahogy a transzcendencia fogalma viszont túlhalad önmagán'' (II.
     179.) Innét kiindulva istenviszonyunk egész dialektikáját meg
     lehetne mutatni. L. errôl: C. V. TRUHLAR, Antinomiae vitae
     spiritualis (Gregoriana, Róma, 1958); R. A. KNOX, Christliches
     Schwärmertum. Ein Beitrag zur Religionsgeschichte. (Hegner, Köln-
     Olten, 1957; l. különösen a keresztény misztika paradox alkatáról
     szóló fejtegetést: 227-236). -- Mi magunk is megkíséreltük
     egyszer felvázolni a misztika dialektikus szerkezetét (hat
     antinómiában és hét paradoxonban): Weisungen für Weise
     (Orientierung, 24, 1960, 25skk).
21.  Confessiones IX. 10; 25.
22.  PG 37 508A.
23.  D. Johannis Thauleri clarissimi theologi piissimae tam de
     tempore, quam de Sanctis homiliae (Quentel, Coloniae 1553; Sermo
     I. in Dominicam post octavam Epiphaniae, 114, columna 1).
24.  Oeuvres de Ruysbroeck l'Admirable (kiadták a Saint Paul de
     Wisques-i bencések, Bruxelles, 1912, I. k. 140-141).
25.  Enarrationes in Psalmos 85; 12 (PL 37 1090).
26.  Sermo 52, 6; 16 (PL 38 360).
27.  In Johannis Evang. Tract. CXXIV 13; 5 (CSEL 36 133).
28.  De doctrina christiana I, 6; 6 (PL 34 21).
29.  Lateranense IV. Def. contra Albigenses (Denzinger 428).
30.  Vaticanum I. Const. dogmatica de fide Catholica. Cap. I. De Deo
     rerum omnium creatore (Denzinger 1782).
31.  Lásd errôl cikkünket: ,Ich glaube, hilf meinen Unglauben!'
     Reflexionen über die dialektische Struktur des ungläubigen
     Glaubens (Der große Entschluß, 16, 1961, 444skk, 500skk, fôleg
     448sk).
32.  ,,Így például megnevezzük ôt a fénybôl kiindulva: mint aki
     önmagában világos és minden mást megvilágító, izzó és melegítô --
     de a fény ellentétébôl is: mint aki eleven éjszaka, rejtegetô,
     titokzatos, teremtô sötétség. Egy másik kép a világos, tiszta,
     mindent átfogó és tevékenységével irányító égnek tágasságából
     származik; eszerint Isten a fénylô fölség, a magasban uralkodó --
     de ellenképébôl is, a rejtett, mélybe nyúló, csendes, hallgatag
     barlangból: eszerint ô az, aki a világ és a szív közepében lakik,
     s onnét tartja a létezôt a semmi fölött. Isten képei a szív, a
     szellem és a lélek gazdagsága, az, ami túláradó, virágzó,
     gyümölcsöt hozó -- de a sivatag, az üresség, a mozdulatlan, a
     magányos is. Isten képe az atya, aki nemz és ajándékoz -- de a
     gyermek is, aki kezdôdik, gyarapodik, örökséget kap, jövôje van.
     A király, aki dicsôséges, gazdag, bátor, híres -- de a szegény is
     a kiszolgáltatottság és az üres kezek fönségével... és így
     tovább. Ezek a képek a lét ôsi alapjaiból származnak és egy-egy
     tekintetet nyitnak Istenre.'' R. GUARDINI, Die Offenbarung. Ihr
     Wesen und ihre Folgen. (Werkbund-Verlag, Würzburg, 1940, 37.)
33.  ,,Jézus nyilvános tevékenysége, amelyrôl a szinoptikusok (a Péter-
     formulák mintája szerint) tudósítanak, a Keresztelô elfogatása
     után kezdôdik (Mk 1,14) és kb. másfél évig tart: Mk 2,23-ban
     tavasz van ( = aratásidô), Mk 14,1-ben ismét tavasz van (= a
     halál pászkaünnepe). A negyedik evangélium kb. négyéves idôszakot
     tárgyal (öt pászkaünnep között), amelynek a Keresztelô elfogatása
     éppen közepére esik. Jn 1,29. 41skk-ben a pászka idôszaka a
     feltételezett helyzet. Jn 2,13.23-ban a második pászkaünneprôl
     hallunk. Jn 3,24-ben a Keresztelô még tevékenykedik. 4,35-ben tél
     van. A harmadik pászkaünnepet nem említi. Jn 5,1-ben ôsz van,
     sátoros ünnep Jn 5, 35-ben a Keresztelô már nem tevékenykedik. Jn
     6,4-ben a negyedik pászkaünnep áll küszöbön. Jn 7,2-ben újból ôsz
     van, 10,22-ben megint tél, templomszentelés ünnepe. Jn 11,55-ben
     az ötödik pászkaünneprôl hallunk, Jézus halálának pászkájáról.
     Látjuk: lehetetlen a János evangélium kronológiai rajzát a
     szinoptikusok ábrázolásának szűk keretei közt elhelyezni. A
     szinoptikus keretet viszont be lehet építeni a jánosi
     környezetbe. Ez (nagyon sok más okkal együtt) a jánosi kronológia
     igaza mellett szól. Jézus mintegy négy évig működött, elôször a
     Keresztelô árnyékában, azután teljes önállósággal, majd északon,
     majd délen, Jeruzsálemben és másutt. A szinoptikusok Jézusnak a
     Keresztelô idejében kifejtett működését elhagyják és csupán
     tevékenységének utolsó és döntô idôszakáról beszélnek, amely csak
     a Keresztelô elfogatása után kezdôdik. A negyedik evangélista
     kijavítja és kiegészíti a szinoptikus ábrázolást és Jézus
     tevékenységének egész idôszakát tárgyalja, a Keresztelô idejére
     esô korai szakaszt és a befejezô fôszakaszt.'' E. STAUFFER,
     Jesus. Gestalt und Geschichte (Francke-Verlag, Bern, 1957, 16-
     17).
34.  Ilyen szövegek legterjedelmesebb gyűjteménye: A. RENSCH, Agrapha,
     Außerkanonische Schriftfragmente (Texte und Untersuchungen, NF
     15. k. 3/4 füzet, Leipzig, 1906[2]). A kritikai agrapha-kutatás
     legutóbbi eredményeit J. JEREMIAS művében találjuk: Unbekannte
     Jesusworte (Beiträge zur Förderung christlicher Theologie. 45 j.
     2. f. Gütersloh, 1951) Ezeket az eredményeket H. KÖSTER cikke:
     Die außerkanonischen Herrenworte (Zeitschrift für die
     neutestamentliche Wissenschaft 48, 1927 220skk) részben még
     megszorította. A Felsôegyiptomban talált ún. ,Tamás-evangélium'
     (Jézus 114 mondásának gyűjteménye) 1945-ös kritikai kiadása újra
     fölélesztette a vitát ezekrôl a ,szétszórt krisztusi szavakról':
     Evangelium nach Thomas. Koptischer Text herausgegeben und
     übersetzt von A. Guillaumont, H.-Ch. Puech, G. Quispel, W. Till
     und Yassah Abd al Masih (E. Brill, Leiden 1959; l. az irodalmat,
     VI-VII). Vö. még: J. DORESSE L'Evangile selon Thomas (Plon Paris,
     1959); W. C. van UNNIK, Evangelien aus dem Nilsand (Scheffler,
     Frankfurt a. M., 1960: l. fôleg J. B BAUER cikkét: Echte
     Jesusworte. 108skk): O. CULLMANN, Das Thomas-Evangelium und seine
     Bedeutung für die Erforschung der kanonischen Evangelien
     (Kirchenblatt für die reformierte Schweiz, 116, 1960, 306skk) --
     Lásd M. BRÄNDLE tanulságos cikksorozatát is: Die bisher
     unbekannten Jesusworte; Der Apostel Thomas; Legendärer Autor;
     Evangelium nach Thomas; Echte und unechte Jesusworte; Paralelle
     Jesusworte; Abwandlung von Jesusworten (Christliche Kultur, 25,
     1961, Nr. 41, 42, 43, 44, 45, 46).
35.  R. GUTZWILLER, Die Gleichnisse des Herrn (Benziger, Einsiedeln,
     1960, 11).
36.  Alkalmasint a legjelentôsebb monográfia a csodák kérdésérôl L
     MONDER könyve: Theologie des Wunders (Herder, Freiburg i. Br.,
     1961).

Az irgalom
37.  Vö. Die Werke der Barmherzigkeit. Mit Beiträgen von J M. Bauer,
     J. Bernhart, A. Goes J. Chr. Hampe, K. Ihlenfeld, O. Karrer, W.
     Kramp L Rinser, E. Chaper, R. Schneider, J. M. Wehner (Herder,
     Freiburg i. Br., 1962).
38.  L. H. KÖSTER, Splagchnon (Theologisches Wörterbuch zum Neuen
     Testament VII, 1962, 548skk) és R. BULTMANN, Eleos (uo. II, 1935
     474skk). Sok meglepô áttekintést tartalmaz J. GUILLET könyve:
     Leitgedanken der Bibel (Räber, Luzern, 1954; l. fôleg 54 skk).
39.  G. von LE FORT Der Kranz der Engel (Benziger, Einsiedeln, 1947,
     304-306, 320-321).
40.  L. G. MARCEL, Journal métaphysique (Gallimard, Paris, 1927, 178sk
     229); Etre et avoir (Aubier, Paris, 1935, 160); Du refus ŕ
     l'invocation (Gallimard, Paris, 1940, 102skk).
41.  ,,Hogy meggyôzôdjünk a halhatatlanságról, szeretni kell'' -- ez
     R. TROISFONTAINES szeretetrôl és hűségrôl szóló megfontolásainak
     végkövetkeztetése Je ne meurs pas... c könyvében (Editions
     Universitaires, Paris, 1960, 31skk) Gondolatmenete rokon G.
     MARCELével; vö. Journal métaphysique (Gallimard, Paris, 1927,
     133); Etre et avoir (Aubier, Paris, 1935, 104sk, 198skk);
     Position et approches concrétes du mystére ontologique (megjelent
     a Le monde cassé c. kötet függelékéül, Desclée, 1933,
     újranyomatva brosúraként Nauwelaerts, Louvain, 1949; l. 298skk);
     Du refus ŕ l'invocation (Gallimard, Paris, 1940, 138); Homo
     Viator (Aubier, Paris, 1945, 205, 209skk); Le mystére de l'etre
     II: Foi et réalité (Aubier, Paris, 1951, 62sk, 154, 157, 187sk);
     Présence et immortalité (Flammarion, Paris, 1959, 181skk).
42.  Érvelésünk tehát nem akar Jézus csodatévô tevékenységébôl
     istenségére következtetni, vagyis nem a szokásos apologetikus
     bizonyítások útját járja. Az ilyen bizonyításmenet alapvetôen
     lehetséges ugyan, de nehezebb és kényesebb, mint általában
     vélnék. Gondoljuk csak meg egy pillanatra Jézus csodáinak kettôs
     értelmezési lehetôségét: ,,Teológiailag Jézus csodatévô
     tevékenységének történeti bebizonyításával még semmit sem
     ,bizonyítottunk be'. Jézus csodái jelek, amelyek semmit sem
     tudnak vagy nem akarnak bebizonyítani -- amint maga Jézus is
     Isten jele, nem pedig bizonyítéka, inkább olyan jel, amelynek
     ellene mondanak (Lk 2,34). Jézus csodái nem ellentmondást-nem-
     tűrôek. A szemtanú is megtámadhatja ôket, félreismerheti, rosszul
     értelmezheti, elzárkózhatik elôlük és megátalkodhatik,
     kárhoztathatja ôket mint botrányt és istenkáromlást, nem annak
     ellenére, hanem éppen azért, mert Jézus itt úgy cselekszik, mint
     maga Isten. Mert van démoni Imitatio Dei is. Ezért nem
     jelentéktelen az, ahogyan zsidó ellenfelei értelmezték Jézus
     csodáit, -- bár föntebb elôször nem foglalkoztunk ezzel, -- ezért
     tartozik hozzá ez is Jézus csodáinak történetéhez akár az árnyék
     a fényhez. Jézus csodái mindenütt krízist idéztek elô, hit és
     hitetlenség elválását. A hit így szól: Ecce Deus. A hitetlenség
     ezt mondja: Ecce Satanas. Éppen ez az a kettôs reagálás Jézus
     csodáira az a kettôs értelmezése Jézus alakjának, amirôl az
     evangéliumok mindig újból tudósítanak.'' E. STAUFFER, Jesus.
     Gestalt und Geschichte. (Francke, Bern, 1957, 20.) Túlzott
     megfogalmazása ellenére Stauffer ezen állítása lényegében
     helytálló. Ezért mi figyelmünket kevésbé irányítottuk Jézus
     csodáinak tényére, hanem inkább ,hogyan'-jukra. Nem azt
     kérdeztük: hogyan volt lehetséges, hogy Jézus csodákat tett,
     hanem fordítva: miért tett viszonylag oly ritkán csodát? Annak
     puszta ténye, hogy Jézus csodákat tett, még ellenségei elôtt is
     megdönthetetlenül szilárd volt. A szanhedrin teológusbizottságot
     küldött Galileába, amely a helyszínen vizsgálta meg a
     csodakérdést. Ez arra a szakértôi eredményre jutott: Az ördög
     teljhatalmával tesz csodákat -- de csodákat tesz (Mk 3, 22: vö.
     Mt 9, 34; Jn 8, 48). Hisz éppen csodái miatt tartották
     népcsábítónak és fogták el (Jn 11, 47-48: l. még Jn 7, 12). Még
     Jézus ellenségei sem tagadhatták hát csodatévô működését. De
     éppen erre kell fölfigyelnünk. Nem Jézus csodái puszta tényének
     elismerése vezet el bennünket ,Krisztushoz', hanem a ,hogyan'-
     nak, csodái jelentôségének értelmezése.
43.  Az egész kérdéshez vö. J G. GOURBILLON, Der Gott der Armen im
     Alten und Neuen Testament (Patmos, Düsseldorf, 1961).
44.  Jelentôsek ebben az összefüggésben L. MONDEN fejtegetései ,a
     csodatevô Jézusról'. Különösen hangsúlyozza Jézus csodáinak
     csendes tartózkodását, szerénységét, csodatevô működésének azt a
     tulajdonságát, amelyet Tertullianus mint ,tacita potestas'-t,
     ,hallgatag hatalmat' ír le: Theologie des Wunders (Herder,
     Freiburg i. Br., 1961, 103-125; l. fôleg 111-117).
45.  ,,Amit a mi Urunk Jézus Krisztus testileg végbevitt, arról azt
     akarta, hogy szellemileg értsük. Mert nem a csodáért tett
     csodát'' (AUGUSTINUS, Sermo 98,3; PL 38,592) ,,Azért játszódott
     le ez érzékeink elôtt, hogy szellemünk épülhessen rajta. Szemünk
     elôtt történt, hogy értelmünk foglalkozzék vele, hogy csodálattal
     vegyük észre a láthatatlan Istent látható műveiben, és a hitre
     ébredve s a hit által megtisztulva láthatatlan módon kívánkozzunk
     látni ôt, akit a látható dolgok által mint láthatatlant
     megismerni tanultunk'' (AUGUSTINUS, In Johannis Evangelium 24,1;
     PL 35, 1593). ,,Ô (a fôtiszt) azért jött, hogy szolgája testi
     gyógyulását esdje ki, és mikor elment, ô maga fogadta be Isten
     országát'' (JOHANNES CHRYSOSTOMUS, Comm. in Mt 8,5-13; PG
     57,338). ,Más az, amit a csodák mint hatalmas cselekedetek
     nyilatkoztatnak ki, és az, amit mint a hit misztériumai mondanak
     nekünk.'' (GREGORIUS MAGNUS, Homil. in Evangelia I, 2; PL
     76,1082). Az a tény, hogy a szentatyák ennek az elvnek
     alkalmazásánál gyakran szubjektív szimbolikába esnek, nem
     változtat az elv értékén.

Az idegenség
46.  Lásd Pilgerstand c. kis cikkünket (Lexikon für Theologie und
     Kirche, VIII B., Herder, Freiburg i. Br., 1963, 507-508); J.
     PIEPER, Bemerkungen über den ,status viatoris' (Catholica, 4,
     1935, 15-20).
47.  Meditationen über Tod, Gericht, Fegfeuer, Himmel und Auferstehung
     c. cikkünkben (Lebendiges Zeugnis, 1963 május, 3-26)
     megkíséreltük mélyebben kielemezni az emberi egzisztálás
     ideiglenességének ezt a dimenzióját.
48.  AURELIUS AUGUSTINUS sok helyen ír az ember idegenségérôl: Ps. 55,
     9 -- PL 36, 652; Serm. 47,1.1 PL 38, 295; Ps. 49, 22 -- PL 36,
     579; Ps. 102, 6 -- PL 37,1320; Ps.100,12 -- PL 37,1292; Serm. 47;
     14, 23 -- PL 38, 312; Ps. 53, 5 -- PL 36, 624; Ps. 38, 7 -- PL
     36,1292; Serm. 47; 14, 23 -- PL 38, 312; Ps. 53, 5 -- PL 36, 624;
     Ps. 38, 7 -- PL 36, 419; Serrm. 124; 2, 2 -- PL 38, 687; Serm.
     331,1 -- PL 38,1459; Serm. 125,1 -- PL 38, 698; Conf. XI 29; 39 -
     - BT 292; Ps. 121, 6 -- PL 37,1262; Ps. 121, 8 -- PL 37,1624;
     Civ. 13,10 -- CCL 48, 392; Conf. IV 10,15 -- BT 65; Ps. 127,15 --
     PL 37,1686; Ps. 147, 5 -- PL 37,1917; Ps. 139,11 -- PL 37,1809).
49.  R. M. RILKE, Duinói elégiák (Insel-Verlag, Zweigstelle Wiesbaden,
     1951, 17: A negyedik elégia. Szövegünket Rónay György
     fordította.) -- Vö. ehhez H. KREUTZ, Rilkes Duineser Elegien (C.
     H. Beck'sche Verlagsbuchhandlung, München, 1950, 59-60).
50.  R. GUARDINI, Rainer Maria Rilkes Deutung des Daseins (Kösel,
     München, 1953, 139-140).
51.  R. GUARDINI, Jesus Christus. Geistliches Wort (Werkbund-Verlag,
     Würzburg, 1957, 64).

A megbánás
52.  Lásd L. JERPHAGNON, Philosophie du repentir (Nouvelle Revue
     Théologique, 91, 1959, 392- 399).
53.  M. NÉDONCELLE, De la Fidélité (Aubier, Paris, 1953, 169-170).
54.  A. BRUNNER, Reue als geschichtliche Macht (Stimmen der Zeit, 88,
     1963, 427, 430), lásd még: Reue und Vergebung (Geist und Leben,
     25, 1952, 98-106).
55.  M. SCHELER, Reue und Wiedergeburt, a ,Vom Ewigen im Menschen' c.
     kötetben (Ö. M. 5. Francke-Verlag, Bern, 19544).

A hit
56.  P. TILLICH, Dynamics of Faith (Allen & Unwin, London, 1957,
     1skk); németül: Wesen und Wandel des Glaubens (Ullstein Berlin,
     1961 9skk). -- Itt érintenünk kell egy fontos kérdést. Annak az
     állításunknak értelme, hogy Krisztus nem emberien hitt csak ez: ô
     az emberi bizonytalanságot és veszélyeztetettséget másképpen élte
     meg, mint mi; az ô egzisztenciája ,megvilágított' volt; ô nem a
     sötétbe és bizonytalanba tartva élt. Ezzel az állítással nem
     döntjük el azt a kérdést vajon Krisztus egyáltalán nem ,hitt'-e.
     R. GUARDINI például minden hitfolyamatot elhárít Krisztusnál:
     ,,Így például Jézus a legnyomatékosabban mondja, hogy a hit maga
     a keresztény vallásos magatartás: de ha meghagyjuk a szó
     értelmét, akkor látjuk, hogy Jézus magatartásában az ún.,hit'
     sehol sem fordul elô, pedig a legelevenebb és legaprólékosabb
     viszonyban van azzal, akit ,Atyjának' nevez.'' (Jesus Christus.
     Sein Bild in den Schriften des Neuen Testamentes. Werkbund-
     Verlag, Würzburg, 1940, 17). -- Másrészt meg kell engednünk, hogy
     Krisztusnak az evangéliumokban ecsetelt tudata egy kérdô, tanuló,
     meglepett, bensôleg megrendült embernek a tudata volt, sôt
     olyané, akit Istentôl való halálos elhagyottság kerített
     hatalmába. Mindaz arra indít, hogy Krisztust mint ,a hit
     szerzôjét és beteljesítôjét' szemléljük, abban az értelemben,
     hogy a hitben elôttünk járt, a legsúlyosabb támadások közt
     megôrizte azt és ezzel a legmagasabb tökéletesség fokára emelte
     (Zsid 12,2). -- Még ha Krisztus tudatában ,hitet' veszünk is föl,
     akkor is érvényben marad bizonyításunk: Krisztus egészen
     másképpen élte ,hitét': ,világosan', ,közvetlenül' és
     ,veszélyezetlenül': hitében megvolt a,fényszerűségnek' az a
     jellege, ami a mienkben nincs. -- Persze ezzel még nem oldottuk
     meg azt a dogmatikai kérdést, hogyan egyeztethetô össze
     Krisztusnál a ,hit' a ,közvetlen istenszemlélettel'. Ez a kérdés
     azonban nem különbözik lényegesen a krisztológia problémájától:
     hogyan létezhetett Krisztusban a földön egyszerre a
     zarándokállapot és Isten közvetlen bírása (simul viator et
     comprehensor). K. RAHNER (Dogmatische Erwägungen über das Wissen
     und Selbstbewußtsein Christi. Schriften zur Theologie V,
     Benziger, Einsiedeln, 1962, 222-245) és E. GUTWENGER (Bewußtsein
     und Wissen Christi. Rauch, Innsbruck, 1960) vizsgálódásai után,
     úgy tetszik, nem lenne nehéz erre a kérdésre válaszolni. Ugyanez
     áll különben a következô fejezet problémájára, a remény kérdésére
     is.
57.  Az ,ôsbizalom' kifejezést arra a hitre, amirôl itt szó van A.
     RÖPER alkotta meg izgalmas könyvében: Die anonymen Christen
     (Matthias-Grünewald- Verlag, Mainz, 1963; vö. 86. o.).
58.  Lásd ehhez a kérdéshez cikkünket: ,Ich glaube, hilf meinem
     Unglauben!' (Der große Entschluß, 16,1961; 444-449; 500-503).
59.  In Joh. tr. 48 (PL 35,1745). -- L. még: J. MOUROUX, Ich glaube an
     dich. Die personale Struktur des Glaubens. (Johannes-Verlag,
     Einsiedeln, 1951[2], fôleg 29-35).
60.  Megkapó gondolkodói szigorral tárgyalta G. SIEWERTH: Das Sein als
     Gleichnis Gottes c. művében (Kerle-Verlag, Heidelberg, 1958)
     léttapasztalatunk alapvetô kettôsségét. Isten minden létszerű
     aktusban közelébe lép az emberi szellemnek, és ugyanakkor
     visszavonul transzcendens távoliságába. A szellem
     istenvonatkozása ,,távolságon át történô közeledésben'' valósul
     meg. A transzcendálás minden egyes lépése még mélyebben tárja fel
     a különbség szakadékát. Az ,istentávolságon át valósuló
     istenközelség'-nek ez az alapstruktúrája az emberi szellemben
     metafizikai elôfeltétele a hit dialektikájának, úgy amint
     megpróbáltuk leírni.
61.  Egyenesen klasszikussá vált leírása ennek a hitben bennelakozó
     ,szent lázadás'-nak PETER LIPPERT megrendítô könyve: Der Mensch
     Job redet mit Gott (Verlag Ars Sacra, Josef Müller, München,
     1934).
62.  K. RAHNER, Der Glaube des Piesters heute (Orientierung, 26, 1962,
     215skk, 227skk).
63.  ,,Mert így illik ez: Neki (Istennek) kell mindenek fölött a
     legnagyobbnak lenni... és nemcsak ezen a világon, hanem az
     eljövendôben is, hogy Isten mindig a Tanító maradjon, az ember
     pedig mindig mint tanítvány tanuljon Istentôl. Az apostol azt is
     mondja, hogy ha minden más meg is semmisül ez a három még mindig
     megmarad: hit, remény és szeretet. Mert mindenkor rendíthetetlen
     marad tanítónkba vetett hitünk, aki megadja nekünk azt a
     bizonyosságot, hogy ô az egyedül igaz Isten, mindenkor igazán
     szeretjük ôt, mert ô az egyetlen Atya, és mindenkor remélhetünk
     is abban, hogy ismét valamivel többet ajándékoz nekünk és többet
     tanulhatunk tôle, mert ô jó és gazdagsága kimeríthetetlen,
     országa vég nélküli és tudásának kincse határtalan'' (LYONI
     IRENAEUS, Adversus Haereses II 28, 3). -- Lásd még H. U. v.
     BALTHASAR, Theologie der Geschichte (Johannes-Verlag, Einsiedeln,
     19502, 19-22), mindenekelôtt azonban K. RAHNER, Über den Begriff
     des Geheimnisses in der katholischen Theologie (Schriften zur
     Theologie IV, Benziger, Einsiedeln, 1960, 51-99) -- Ha az, amit
     hiszünk, mindig nagyobb, mint a mi már megvalósult jelenünk,
     akkor ez a befelé-tartás a titokba soha nem érhet véget. Ameddig
     megmarad a hit, megmarad az örök elôrehatolás is, megmarad a
     mindig újra átélhetô és mindig mélyebben betölthetô jelen. Hogy
     magát a mennyországot sem szabad megmerevedésnek felfogni, az
     következik Isten mérhetetlenségébôl. Ha ugyanis Isten radikális
     értelemben mérhetetlen, akkor vele-létünket a mennyben úgy kell
     érteni, mint szüntelen belenövekedést, befelé tartást a
     tökéletesedésbe. Tehát a mennyben is az örök megújulás állapota
     áll elôttünk, olyan megújulásé, amely egyre istenibbé formál át
     bennünket. Isten a mennyben teljesen be fogja tölteni lényünket.
     De maga ez a betöltés annyira ki fogja azt tágítani, hogy a
     következô pillanatban még jobban betölthet. Így minden
     beteljesedés új kezdet is. A végleg megtalált Isten nem Isten.
     Ágoston stílusában kifejezve: Földi életünkben keressük Istent,
     hogy megtaláljuk; az örök boldogságban keressük, miután
     megtaláltuk; azért rejtôzött el, hogy keressük és megtaláljuk;
     azért mérhetetlen, hogy keressük, miután megtaláltuk. --
     Mondhatunk-e ennél nagyobbat az emberrôl?
64.  R. GUARDINI Glaubenserkenntnis (Herder, Freiburg i. Br., 1963,
     Herder- Bücherei, 141, 101-104).

A remény
65.  ,,Respondeo dicendum quod magnanimitas ex suo nomine importat
     quamdam extensionem animi ad magna'' (AQUINÓI TAMÁS, Summa
     theologica, IIa, IIae, 129, 1).
66.  E. BLOCH, Das Prinzip Hoffnung (Suhrkamp-Verlag, Frankfurt a. M.,
     1959 2k.); Tübinger Einleitung in die Philosophie I (Edition
     Suhrkamp 11, Frankfurt a. M., 1963). -- Lásd még cikkünket:
     Begriffene Hoffnung (Orientierung, 25, 1961, 40-44).
67.  LESZEK KOLAKOWSKI, Der Mensch ohne Alternative. Von der
     Möglichkeit und Unmöglichkeit, Marxist zu sein (Piper, München,
     1960, 134).
68.  K RAHNER, Kleines Kirchenjahr (Verlag Ars Sacra, München, 1963,
     97).
69.  PASCHASIUS RADBERTUS, De fide, spe et caritate 2, 7.
70.  Vö. még ehhez J. PIEPER Über die Hoffnung (Hegner-Bücherei, Summa-
     Verlag, Olten, 1948[4]).
71.  AQUINÓI TAMÁS, Summa theologica Ia, IIae, 40, 6.

A kísértés
     A szerzô ebben a fejezetben ismételten különbséget tesz
     ,Anfechtung' és ,Versuchung' között. A régebbi német nyelvben az
     elôbbi is kísértést jelentett. Miután a magyarban nem áll
     rendelkezésünkre két ilyen kifejezés, megközelíthetô szót kellett
     használnunk.

72.  L. ehhez J. B. METZ igen tanulságos vizsgálódásait: Christliche
     Anthropozentrik. Über die Denkform des Thomas von Aquin (Kösel,
     München, 1963; különösen 41-95, de fôleg 64-67).
73.  Amit SCHILLER elvont idealizmusával és általunk nem teljesen
     osztható természetrajongásával Columbus-költeményében kimondott,
     az végsô soron az ember sajátos valójának pontos leírása:
     ,,Immer, immer nach West! Dort muß die Küste sich zeigen.
     Traue dem leitenden Gott und folge dem schweigenden Weltmeer!
     Wär sie noch nicht, sie stieg jetzt aus den Fluten empor.
     Mit dem Genius steht die Natur im ewigen Bunde:
     Was der eine verspricht, leistet die andre gewiß''
74.  Lásd megfontolásainkhoz P. LIPPERT cikkét, amelyben a szerzô a
     ,szent egzisztencia' minden ínségét el tudta mondani: Die
     Versuchungen der Heiligen (Stimmen der Zeit, 130, 1936, 145-152.
     Idézet: 152).
75.  Lásd 16. megjegyzést. -- ,,A kísértések történetének
     alapjelentése tehát: megmutatni, hogy Jézus valóban Isten fia,
     aszerint a kijelentés szerint, amelyet a keresztség percében
     tett; de ugyanakkor megmutatni hogy nem akart olyan lenni,
     amilyennek kortársai áltálában elvárták; hűséges maradt az
     Istentôl rábízott misszióhoz bármilyen csábítóknak is tűnhettek
     az evilági messianizmus eszméi; felismerte itt a Sátán
     sugallatát. Ez a lap így mint az evangélium egyik teológiai
     csúcsa, a keresztény messianizmus sűrített tanítása jelenik meg
     elôttünk'' (J. DUPONT, L'Arriére-fond biblique du récit des
     tentations de Jésus. -- New Testament Studies, Cambridge, 3 1957,
     287-304. Idézet: 304). -- Szeretnénk, ha az olvasó ezt a
     kifejezést: ,,az evangelisták által már teológiailag
     megszerkesztett értelmezés'', Dupont módján értené: A megkísértés
     története többet tartalmaz, mint Jézus életének egy (külsô vagy
     belsô) eseményérôl szóló egyszerű tudósítást. Ezen túlmenôen
     üdvtörténeti helyzetének értelmezése.

A hallgatás
76.  ,,Aki Krisztus szavát bírja, az valóban hallhatja hallgatását is,
     hogy tökéletes legyen, hogy az ô szavával hasson és az ô
     hallgatásáról ismerjék meg'' (ANTIOCHIAI IGNÁC, Levél az
     efezusiakhoz 15,2).
77.  ANTIOCHIAI IGNÁC, Levél a magnéziaiakhoz 8,2.
78.  E. PRZYWARA, Gott. Fünf Vorträge über das religionsphilosophische
     Problem, 1926 (Religionsphilosophische Schriften. Johannes-
     Verlag, Einsiedeln, 1962, 245-372; szöveg: 272-273 ).
79.  E. BLOCH, Tübinger Einleitung in die Philosophie (Edition
     Suhrkamp, 11, Frankfurt a. M., 1963, 132skk).
80.  M. HEIDEGGER, Sein und Zeit (M. Niemeyer, Tübingen, 1953[7], 136-
     137). -- Lásd errôl: O. FR. BOLLINOW, Das Wesen der Stimmungen
     (Klostermann, Frankfurt a. M., 1956[3]).
81.  L. errôl K. RAHNER, Die Ignatianische Logik der existentiellen
     Erkenntnis. Über einige theologische Probleme in den Wahlregeln
     der Exerzitien des heiligen Ignatius (Ignatius von Loyola. Seine
     geistliche Gestalt und sein Vermächtnis. Echter-Verlag,
     Würzburg,1956, 343-405).
82.  R. GUARDINI, Über das Wesen des Kunstwerks (Wunderlich, Tübingen
     und Stuttgart, 1952[4], 35-36).
83.  Az egészhez vö. IMMANUEL KANT, Kritik der reinen Vernunft. (Az
     eszme meghatározásáról: B 377, B 378, B 379 B 384; az eszmék
     levezetésérôl: B 379, B 391; az eszmék regulatív funkciójának
     kérdésérôl: B 672; irányt adnak a gondolkodásnak: B 380;
     rendszerbe foglalják: B 380; feladatok elé állítják: B 384, B
     380; a kutatást a feltétlenre irányítják: B 384, B 391, B 394;
     összefüggést teremtenek a gondolkodásban: B 672, B 675; a teremtô
     értelem termékei: B 701, B 353, B 354). Az ideákról szóló tanában
     Kant egy jelentôs tényre irányította figyelmünket: az értelem
     dinamizmusára. Kant zseniális intuícióját a keresztény filozófia
     számára mindenekelôtt J. MARÉCHAL aknázta ki Le point de départ
     de la métaphysique c. művében (1-5. k. Editions du Museum
     Lessianum, Louvain; Alcan, Paris, 1922/26; l. különösen V. füzet:
     Le thomisme devant la philosophie critique). Az a kísérlet, hogy
     a transzcendentális filozófia és a perszonalizmus között
     kapcsolatot teremtsünk, arra kényszerített, hogy a ,,Te''
     fogalmát (a személyes lét feltételét, minden személyes viszony
     foglalatát) is felvegyük az ideák sorába. Csak így vált lehetôvé
     az ,Istenember' fogalmának, mint minden lét és gondolkodás
     feltétlen feltételének filozófiai felvázolása.
84.  RUDOLF KASSNER, a homályos, ezoterikus és sokaknak nehezen
     hozzáférhetô filozófus, különbözô esszékben, különösen azonban
     utolsó írásában: Der Gottmensch und die Weltseele (Eugen Rentsch-
     Verlag, Zürich-Erlenbach, 1960) kimutatta, hogy az embert nem
     lehet minden dolog mértékének tekinteni, mert emberségünk nyitott
     a végtelen tökéletesedés felé. Az embernek önmagában ,,nincs
     lezárása''. Hogy ,,mozgásban tartsuk'', a célnak ,,végtelenül
     messze és ugyanakkor végtelenül közel kell lennie''. Ez a
     ,végtelenül messze' és ,végtelenül közel' az ,Istenember'. Benne
     Isten nem egyszerűen emberivé változik, hanem megnyitja az
     emberit az isteninek, megteremti a végtelen nyitottság
     lehetôségének feltételét. ,,Most a végtelen éppen olyan távol
     van, mint amilyen közel, végtelenül közel és messze.'' ,,A külsô,
     érinthetô, fogható világból az örökbe hatolhatunk elôre.''
     Mostantól kezdve mindenütt vég van, de a vég állandóan kezdet:
     ,,Mi mást jelent az idôk közepe és teljessége, mint hogy a
     kezdetben mindig ott a vég, mint hogy kezdet és vég mindig
     összeesik.''
85.  Ugyanakkor azonban az ,Istenember' emberileg elérhetetlen, tehát
     lényegileg ajándék, kegyelem, amit sohasem lehet kikövetelni.
     Ennek ellenére embervoltunk benne válik tökéletessé. Eszerint
     embervoltunk tökéletessé válása tiszta kegyelem. A ,szükségesnek
     és egyúttal elérhetetlennek' ezt a dimenzióját M. BLONDEL roppant
     élesen juttatta kifejezésre: ,,A filozófia, amikor követni akarja
     az emberi cselekvés teljes kifejlôdését, odajut, hogy a
     természetfölöttit egyszerre nélkülözhetetlennek és emberileg
     hozzáférhetetlennek látja.'' (H. BOUILLARD: Blondel et le
     Christianisme. Editions du Seuil, Paris, 1961, 67; vö. a
     következô oldalakat is).
86.  E szöveg átfogóbb értelmezése: L. BOROS, Was heißt Philosophieren
     (Orientierung, 25, 1961, 136-141).
87.  Confessiones IX,10; 23-24 (PL 32, 773-774).
88.  Vö. J. H. NEWMAN, The Idea of a University (London, 1852, 208-
     211).
89.  ,,Wenn es nur einmal so ganz stille wäre.
     Wenn das Zufällige und Ungefähre
     verstummte und das nachbarliche Lachen,
     wenn das Geräusch, das meine Sinne machen,
     mich nicht so sehr verhinderte am Wachen:
     Dann könnte ich in einem tausendfachen
     Gedanken bis an deinen Rand dich denken
     und dich besitzen (nur ein Lächeln lang),
     um dich an alles Leben zu verschenken
     wie einen Dank.
     (R. M. RILKE, Das Stundenbuch I, Das Buch vom mönchischen Leben,
     1899.)
90.  R. EGENTER, Schweigen und Wort (Stimmen der Zeit, 140, 1947,
     199).
91.  R. KNOX, Semper agens, semper quietus (Seelsorger-Verlag, Herder,
     Wien, 1961, 156-157).
92.  P. LIPPERT, Unseres leidenden Herrn Reden und Schweigen vor den
     Menschen (Herder, Freiburg i. Br., 1938, 296-297).

A Szentírásból vett idézetekben a Békés-Dalos-féle római fordítás
szövegét használtuk. Ahol azonban a szerzô árnyalatilag eltérô
kifejezéseket alkalmazott, ott a német szöveghez alkalmazkodtunk.