Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Menyhay Imre Adalékok Káin ,,esti meséjéhez'' Ezt a könyvet az energia azon különleges minôségének a tiszteletére írtam, amely az energiából atomot, ebbôl molekulát és ebbôl szerves életet hozott létre; amely az evolúció során eljutott odáig, hogy rádöbbent magára és kimondta ,,ÉN VAGYOK"; amelynek a vágyakozása feltételezhetôen az, hogy az ÉN VAGYOK valóban legyen, ura legyen magának, és amelyet a különbözô kultúrák más-más névvel illetnek, amit a mi kultúrkörünkben Istennek is szoktak nevezni. Szakmai lektorok: Herczeg János Szretykó György Utószó: Balázs Judit Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetô idézetek 1. A könyv mondanivalója és a fogalmak tisztázása A liberális demokrácia és a liberális progresszivizmus A könyv tudományos és ideológiai jellege Az emberiség és az emberközpontúság A mércék Egy példa erejéig Gonoszok-e a kapitalisták? Mammonizmus, monetarizmus és a monetáris elem A szocializáció és az alapbeállítódás Gazdaságpszichológia, viselkedéstudományok és gazdaságpedagógia Az adósságrendezés és a csapda Hegel, Fukuyama, Soros Globalizáció, nemzeti érdek és az állam Globalizáció, gazdasági racionalizmus és önazonosítás Globalizáció és kommunista nemzetköziség A globalizáció ára. Kultúraimport és az új vallás Jövôalternatíva 2. Elméleti alapok és a szemlélet módja 2.1. Stagnáció és innováció 2.2. Innováció és fejlôdés 2.3. Kreativitás és ideológia 2.4. Visszafejlôdés? 2.4.1. Öngyilkosság és elmefogyatkozás 2.4.2. Az óvatos Káin 2.4.3. Egyetemleges elismerés és visszafejlôdés? 2.4.4. Egyetemleges elismerés és globalizáció 2.4.5. A visszavágó civilizáció 2.5. A konzisztens és az inkonzisztens fejlôdés vázlata 2.5.1. Differenciálódás és integráció 2.5.2. Természeti törvények és társadalmi mechanizmusok 2.5.2.1. Szelekció és társadalmi felelôsség 2.5.2.2. Szaporulat és ökológiai egyensúly 2.5.2.2.1. Ökológiai egyensúly és kultúra 2.5.2.2.2. A túlnépesedés 2.5.3. Társadalmi célegyeztetés 2.5.4. Szociális szerep és önmegvalósítás 2.5.5. Konfliktuskezelés 2.5.6. A csere elvének érvényesülése 2.5.7. Inkonzisztens fejlôdés mint a befejezetlen teremtés jele 3. Társadalmi és gazdasági rendszerek 3.1. Teoretikus társadalmi és gazdasági rendszerek 3.2. A második világháború után megvalósított társadalmi és gazdasági rendszerek 3.2.1. Az USA és a Szovjetunió 3.2.2. A szociális piacgazdaság 3.2.3. A planifikáció 3.2.4. A hatvanas évek társadalmi és gazdasági rendszerei 3.2.5. A monetarizmus ,,gyôzelme'' 3.2.6. Hát errôl van szó... 3.2.7. A szociális piacgazdaság továbbfejlesztése mint alternatíva 3.2.8. Lopakodó pénzügyi válság 3.2.9. Az állam felelôssége és a globalizált monetarizmus 3.2.9.1. Elméleti alapok és történelmi tények 3.2.9.2. Az állami felelôsség 3.3. A szociális piacgazdaság és a harmadik út. Tények és vélemények 3.3.1. A harmadik út mint sajátos magyar út. Vélemények 3.3.2. Magyar élet mint sajátos magyar út 3.3.3. A hányadik út? 3.3.4. A kereszténység és a baloldal 3.3.5. Keresztény és baloldali humanizmus kontra monetarizmus 3.3.6. Szükségletek és az önmegvalósítás 3.3.7. Az ördögi kör 3.3.8. A sajátos magyar viszonyok aktualitása. Vélemények 4. A liberális progresszivizmus monetáris változata 4.1. A liberális progresszivizmus öröksége 4.1.1. A megvadult demokratizálás. A baloldal és a tôke 4.1.2. Kultúraimport és gazdasági rend 4.1.2.1. A gyorsan étkezô Európa és ami vele jár ... 4.1.2.2. Az árulkodó filmek 4.1.2.3. Az ember ambivalens jellege 4.1.2.4. A szabadság szabados értelmezése 4.1.3. Liberális progresszivizmus kontra monetarizmus 4.1.4. Az inkonzisztens társadalom 4.1.4.1. A gigantizmus és a monetarizmus 4.1.4.2. A globális társadalom 4.1.4.2.1. A jóból is megárt a sok 4.1.4.2.2. Az önazonosítás zsákutcája 4.1.4.2.3. Planetáris tudat és önazonosítás 4.1.4.3. A neurotikus és pszichotikus társadalom 4.1.4.4. A kibernetikus társadalom 4.1.4.5. A tömeg- és az anonim társadalom 4.2. A monetarizmus blöffje 4.2.1. A munkanélküliség 4.2.1.1. A monetáris és a nemzeti érdek 4.2.1.2. Munkanélküliség és gazdasági növekedés 4.2.1.3. Politikai vakság vagy tudatos reménykeltés? 4.2.1.4. A tölcsértaktika 4.2.1.5. A munkahelyteremtés munkaellenes stratégiája 4.2.1.6. Munkanélküliség és tôkerentabilitás 4.2.2. A csôdhalmaz 4.2.3. Az állam gyámság alatt 4.2.3.1. Rendszerváltás bekötött szemmel 4.2.3.2. A háttérszervezet 4.2.3.3. Milton Friedman 4.2.3.4. Friedrich A. von Hayek 4.2.3.5. A kiszolgáltatott Európa 5. A gazdasági etika társadalmi és kulturális háttere 5.1. A norma és a viselkedési minta. A homo oeconomicus és a kétarcú homo moralis 5.2. A szociális szerep és az intézmény 5.3. Kultúra az intézmények függvényében 5.4. Társadalom és kultúra 5.4.1. Behatolási pont: viselkedési minta 5.4.2. Behatolási pont: szociális szerep 5.4.3. Behatolási pont: intézmény 5.4.4. Behatolási pont: kultúra 5.4.4.1. Asszimiláció és gazdagítás 5.4.4.2. A kultúra érzékenysége 5.4.5. Behatolási pont: konszenzus 5.5. Beállítódás, lelkiismeret és gazdasági etika 5.5.1. Amivel számolni kell ... 5.5.2. A csali-etika 5.5.3. Ábel és a ,,Torture Trail'' 5.5.4. Az agresszió és a birtoklás az örömszerzés szolgálatában 6. Társadalmi célegyeztetés és konzisztencia 6.1. A kényszer és az ellenkényszer 6.2. A monetáris diktatúra módszere 6.3. Egy alternatíva szeplôkkel 6.4. A piaci mechanizmusok és a célegyeztetés. A tragikus-logikus paradoxon 6.4.1. A piaci mechanizmusok struktúrája és szisztémája 6.4.2. A piaci mechanizmusok és az alapbeállítódás 6.4.3. Fukuyama és az alapbeállítódás 6.5. Piaci formák és célegyeztetés 6.6. Piaci mechanizmusok, szociális piacgazdaság és monetarizmus 6.7. Monetarizmus, kommunizmus és kereszténység 6.8. Monetarimus és fasizmus 6.9. Társadalmi mechanizmusok és célegyeztetés 6.9.1. A társadalom- és gazdaságtudományok ideológiai jellege 6.9.2. A piaci mechanizmusok elégtelensége 6.9.3. Az ember, a társadalmi mechanizmusok, a szocializáció és a kulturális értékek piacosítása 6.9.3.1. Az ember piacosítása 6.9.3.2. A társadalmi mechanizmusok piacosítása 6.9.3.3. A szocializáció piacosítása 6.9.3.4. A kultúra piacosítása 6.9.4. Differenciálódás és társadalmi cél-összeférhetôség 6.9.4.1. Homeosztázis, ökológia és differenciálódás 6.9.4.2. A differenciálódás egyetemes jellege és az altruizmus 6.9.4.3. Kultúra, differenciálódás és pszichikus háttér 6.9.4.4. A differenciálódást behatároló tényezôk 6.9.4.5. Differenciálódás és rablás 6.9.4.5.1. A rablás relativizálása 6.9.4.5.2. A rablás mint erkölcs 6.9.4.5.3. A rablás mint tudomány 6.9.4.5.4. Kirabolom és továbbállok ... 6.9.4.5.5. Monetarizmus és rablás 6.9.4.5.6. Monetarizmus, rablás és Kelet-Európa. A rabszolgaság modern változata 6.9.4.5.7. Rablás, korrupció és maffia 6.10. Szociális szerepkonfliktus, önmegvalósítás és a kultúra változása 6.10.1. A belenyugvás 6.10.2. Beállítódás- és személyiségváltozás 6.10.2.1. A balanszmodell 6.10.2.2. A disszonanciateória és a munkanélküliség 6.10.3. A ,,kerek'' kultúrától a ,,szögletesig'' 6.10.3.1. A Kék Duna-keringô és az ordítozó ideál 6.10.3.2. A sebességváltó és a szabad akarat 6.10.3.3. Csigabiga gyere ki ... 6.10.4. Szociális szerepek a monetarizmus zsákutcájában 6.11. Szociális szerepzavar és célösszeférhetôség 6.11.1. A tekintélyellenesség blöffje 6.11.2. A piros könyvecske kísértése 6.11.3. A nemek szociális szerepzavara 6.11.4. Monetarizmus és az állami szerepzavar 6.11.5. Nem csak a fejtôl büdösödik a hal ... 6.11.5.1. Elméleti alapok 6.11.5.2. A politikus tükrében a polgár 6.11.6. ... de a fejtôl is büdösödik 6.11.7. Hatalommegosztás és az állami szerep 6.11.8. Állami szerep, nyilvánosság és az emberi jóság 6.11.8.1. Az emberi jóság 6.11.8.2. A nyilvánosság 6.11.9. Az inkonzisztens szabályozás 6.11.9.1. Az inkonzisztens szabályozás magyar változata 6.11.9.2. Az inkonzisztens szabályozás nemzetközi változata 6.11.10. A domináns gazdasági intézménybôl adódó szerep-zavarok 7. Konfliktus, célkonfliktus, káosz 7.1. A kétélű konfliktus és a káosz 7.2. A hasznos konfliktus és az ôsi hajtóerôk 7.3. Az összeegyeztethetetlen célkonfliktus 7.4. A társadalom polarizálódása és az ökölbe szorult kéz 7.4.1. Adatok és adalékok 7.4.2. Az új világrend társadalmi tagolása 7.5. A monetarizmus csôdje 7.5.1. Fukuyama meséje 7.5.2. A monetarizmus csôdjének okai. Összefoglalás 7.5.2.1. A fogyasztói szerepkör kizárása 7.5.2.2. A munkalehetôség és a gazdasági növekedés összekapcsolása 7.5.2.3. Munkanéküliség és csôdhalmaz 7.5.2.4. Innovációs kényszer és személyiség 7.5.2.5. A forgalomba kerülhetô pénzmennyiség behatároltsága 7.5.2.6. Az államadósságok csapdája 7.5.2.7. Leszerelés, hadiipar, sakk-matt 7.5.2.8. A vezetôi képességek nélküli vezetô és a szétzilált kultúra 8. Kiút a káoszból 8.1. A bebetonozott monetarizmus és az eredményélményen alapuló tanulás 8.2. Az állami szerep vállalása 8.2.1. A társadalom és a kultúra sajátosságai és a koordináló tényezô 8.2.2. A társadalmi és gazdasági változások alapszabálya 8.2.3. A koordináló intézmény 8.2.3.1. Célegyeztetés és a visszajelzések kiértékelése 8.2.3.2. Az intézkedések elvei 8.2.3.2.1. Beláthatóság, méltányosság és a szakszervezetek 8.2.3.2.2. Szól a szám, fájjon a fejem? 8.2.3.2.3. Újraelosztás és méltányosság 8.2.4. Konzisztens asszociációs ajánlat 8.2.5. Határozott fellépés 8.2.5.1. Az ártatlan szélhámos 8.2.5.2. A pehelysúlyú úthenger ... 8.2.5.3. A falra hányt borsó 8.2.5.4. Még viccnek is rossz 8.2.5.5. Használati utasítás a csôbombához 8.2.5.6. A ,,felesleges'' embertömegek kiirtásának szolgálatában 8.2.5.7. Az iratok és tárgyak jogsértô viselkedése 9. A bunkó nem polgár ... Utószó -- Balázs Judit Jegyzetek Irodalom A Szerzôrôl ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1998-ban az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg az ISBN 963 05 7458 6 azonosítóval. Az elektronikus változat a szerzô és a kiadó engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más jog a szerzô tulajdonában van. A szerzôt bemutató fejezet tartalmazza a szerzô fényképét, amely csak 256 színű képernyôbeállítás mellett jelenik meg torzítás nélkül. Ha ennél kevesebb szín van definiálva, állítsa át a képernyôt legalább 256 színre és indítsa újra a programot. ======================================================================== Bevezetô idézetek ,,...Az a véleményem, hogy a politikai elitnek új típusú gondolkodást kell elsajátítania... A bunkó nem polgár ... A művelt polgár teremtôdik, de ehhez a feltételeket a politika teremti meg ... Én azt gondolom, hogy akkor teremtjük csak meg igazán, ha az oktatás-politikát olyan irányba visszük, hogy ott ne csak a vagyonosok gyerekei juthassanak színvonalas oktatáshoz ... A társadalmi demokratizmus legnagyobb emeltyűje az iskola és a kultúra lehet... Én úgy látom, hogy nekünk itt, ennek a 15 milliónyi magyarnak és ennek a 10 millió magyar állampolgárnak azon kell törni a fejét, hogy fogunk mi elhelyezkedni, és miként akarjuk megélni ezt a XXI. századot ... Itt van például az anyanyelv kérdése. Nem fognak Karakószörcsögön 20 év múlva angolul érettségizni? Kinek az Európája lesz ez a XXI. század? A nagy nyelvek, az angol, német, spanyol? Mi lesz velünk, kis népekkel, a szlovák, magyar, a román nyelvi kultúrával?''[1] (Glatz Ferenc) ,,Az 1960-as évek elején ... Nyugaton abszolút tekintélynek számító KEYNES mára jócskán ‘kiment a divatból’, helyette a monetarizmus vált uralkodó irányzattá, én azonban hűséges maradtam a keynesianizmushoz, nem hiszem, hogy a teljesen szabadjára hagyott piac minden gazdasági problémát megold és az optimumhoz vezet el, ezért szükségesnek tartom adott esetben az állam gazdaságpolitikai szerepvállalását.''[2] (Andorka Rudolf) ,,A tôkés társaságok szabadságjogait képviselô libertariánizmus bajnokai kitörô örömmel fogadták a szovjet birodalom 1989-es széthullását. Mindezt a szabad piac gyôzelmének tekintették, és mintegy a történelem részérôl hozzájuk intézett fölszólításként értelmezték a saját ügyük elômozdítására. Francis FUKUYAMA kijelentette, hogy az emberiség hosszú evolúciós folyamata a csúcspontjához érkezett -- ez pedig nem más, mint az egyetemes, globális fogyasztói társadalom megvalósulása. Állítása szerint ez jelenti a történelem végét.''[3] (David C. Korten) ,,...a vallásról, hazafiságról és a népek etikai értékitéleteinek és szokásainak összeségérôl (vagyis tágabb értelemben vett kultúrájáról) mindig is az volt a vélemény, hogy hátráltatja a sikeres demokratikus politikai intézmények és a szabad piacgazdaságok létrehozását.''[4] (Francis Fukuyama) A liberalizmus ,,ellene van mindennek, ami az emberi érzés magasabbrendü megnyilvánulásait (vallás, haza, házasság stb.) hirdeti, minden közösség szétrombolását vallja, hogy uralkodását keményebben megvalósíthassa.''[5] (Gidai Erzsébet) ,,Mennyivel jobb lenne, ha ma, e történelmi sorsfordulón egy sokkal optimistább képet vetíthetnél elénk, hiszen, ez volna méltó iletművedhez. Bár azt irhatnám, hogy az emberiség már eléggé felnôtt ahhoz, hogy az értelmetlen pusztítás helyett FUKUYAMA ‘történelem vége’ jövendölését tudná valóra váltani.''[6] (Balázs Judit) ======================================================================== 1. A könyv mondanivalója és a fogalmak tisztázása A liberális demokrácia és a liberális progresszivizmus Francis FUKUYAMA az evolúciós fejlôdés csúcspontját az egyetemes, globális fogyasztói társadalom megvalósulásában, az egyéni érdekű piaci mechanizmusokon nyugvó kapitalista társadalmi és gazdasági rend kiterebélyesedésében látja. FUKUYAMA ezt a társadalmi és gazdasági berendezkedést liberális demokráciának nevezi és kijelenti, köztudott, hogy a vallás, a hazafiság és a kultúra ezzel a társadalmi és gazdasági renddel összeférhetetlen.[7] Ekörül forog a könyv mondanivalója. Mi liberális demokrácia helyett a hatvanas években nyugaton használatossá vált liberális progresszivizmus elnevezést használjuk inkább, amelyre Nyugat-Európában a monetáris gazdaságpolitika felépült. A liberális progresszivizmus elnevezés jól kifejezi azt a meggyôzôdést, amely FUKUYAMA fejtegetéseit is jellemzi, miszerint a liberális demokráciák a progresszivitás -- a fejlôdés -- csúcsához érkeztek, olyannyira, hogy ennél tökéletesebb társadalmi és gazdasági berendezkedés már nem is lehet. Arról azonban szó sincs, hogy ez a kulturális értékek szétzilálását bevezetô és mozgalommá szélesedett irányzat valóban haladó lenne. A könyv tudományos és ideológiai jellege Szó sincs arról, hogy fejtegetéseinket szentírásnak kell venni. A könyv egyik lényeges mondandója éppen az, hogy nem érdemes felesküdni egyetlen ideológia tudományos jellegére sem, mert egyetlen társadalmi és gazdasági rend ideológiája -- filozófiája -- sem volt tudományos; a monetarizmus sem az, a szociális piacgazdaság sem volt az, és ami elôttünk mint jövô lebeg, az sem lehet az. A gazdaságtudományok mindig is erkölcsi alapokról indultak. Minden ellenkezô állítás és az olyan vélekedés, amely tendenciális történelmi fejlôdésrôl beszél, azt kívánja bizonyítani, hogy a liberális demokrácia olyan tökéletes, hogy a történelem végét jelentheti, Káin ,,esti meséjének'' színvonalán érvel. Remélhetôleg a könyvnek sikerül ráébresztenie, hogy a humán tudományokban -- ideértve a társadalom- és gazdaságtudományokat is --, bár vannak empirikus részismereteink, ezek azonban egy ideológia, egy megbízható társadalmi és gazdasági világkép megalkotásához korántsem elegendôk, ezért az ember e tekintetben mindig feltételezésekre volt utalva.[8] Ez alól e könyv sem kivétel, amelyet az olvasó a kezében tart. Feltételezések nem alkalmasak megdönthetetlen örök igazságok meghirdetésére; nem jogosítanak fel senkit arra, különösen egy kutatót nem, hogy a tudomány nevében olyan hitvallásra ragadtassa magát, amiért késôbb -- esetleg halála után -- szégyenkeznie kellene. A humán tudományok tudományos jellegét a rendelkezésre álló hiányos empíria csorbítja. A humán tudományok objektumainak: az embernek, az emberi társadalomnak, a kultúrának, a társadalmi és gazdasági mechanizmusoknak a vizsgálata, a fejlôdés mai szintjén teljes mértékben -- úgy, hogy a komplexitások hiánytalanul megragadhatók legyenek --, egyszerűen lehetetlen. Ezt betetézik az észlelési és értelmezési nehézségek, valamint a konszenzuskészség, amely akkor is normák meghatározására ösztönöz, ha a kritériumok ehhez a legmesszebbmenôkig hiányoznak. Ezt a hiányosságot a monetarizmust védelmezôk nem veszik figyelembe, sôt azt állítják, hogy a liberális társadalmi meghatározás helyett a modernitás fogalma találóbban fejezi ki a liberalizmust és ennek monetáris változatát. Ez a törekvés ködösítésre épül, történetesen arra, hogy tudományos köntösbe burkolja azt, ami nem az, ugyanis e felfogás szerint mindig az modern, ami aktuális, azaz a mindenkori uralkodó réteg idôbeni utolsó konszenzusa a jóról és a rosszról. Az ilyen jellegű okoskodások szerint azt is mondhatnánk, hogy modern mindig az, ami divatos. Mi azonban arra kérdezünk rá, hogy az, ami ma divatos -- modern --, mennyiben felel meg az általunk emberközpontúnak tartott követelményeknek. Az emberiség és az emberközpontúság A könyvet uraló emberközpontú szemlélet is feltételesen emberközpontú, hiszen más erkölcsűek emberközpontúságon mást érthetnek, mint mi. Az is igaz, hogy az ideológiák -- még a legkegyetlenebbek is - - mindig az emberiségre való hivatkozással léptek fel, s ha mi is az emberiségre hivatkozunk, természetesen kitesszük magunkat annak a nem megalapozatlan vádnak, hogy az emberiség érdekképviselete mögött különleges saját érdekek érvényesítése húzódik/húzódhat meg, amelynek célja más érdekek korlátozása. Valóban így is van. A társadalmi cél- összeférhetôség megteremtésének szükségessége a könyv egyik fô mondanivalója. A cél-összeférhetôséget csak úgy lehet megvalósítani, ha a hátrányos helyzetűek helyzete javul. A javulás azonban csakis a különösen elônyös helyzetűek érdekeinek korlátozásával érhetô el. Akinek semmije nincs, az a nincstelenek felemelkedéséhez nem tud hozzájárulni. Mások érdekeinek korlátozása azonban nem jelentheti ezeknek az érdekeknek olyan mértékű figyelmen kívül hagyását, mint ahogy ez a korlátlan kapitalizmusban a hátrányos helyzetűekkel szemben tapasztalható; nem jelentheti a tôkeérdek teljes kizárását sem, hanem csupán olyan mértékű mederbe terelését, hogy a tôkeérdek a hátrányos helyzetűek létjogosultságát ne zárhassa ki. Ha úgy vesszük, hogy a társadalmi cél-összeférhetôség megteremtése az egész emberiség problémája, akkor az emberiség érdekére hivatkozva is felléphetünk -- sok neves tudós nyomában (Erich FROMM, Konrad LORENZ, John Maynard KEYNES, Al GORE stb. -- lásd az idézeteket), akik úgy vélték, hogy az a fejlôdési irány, amelyen az emberiség halad, az emberiség vesztéhez vezet. Ezek szerint ezekre a kiválóságokra is érvényes, hogy az emberiségre való hivatkozás mögött különleges, saját szemszögükbôl fontos érdekek érvényesítése húzódhat/húzódik meg, amelynek célja más érdekek korlátozása. De nagy a különbség az emberiségre való hivatkozás és egy emberközpontú társadalom és gazdaság megteremtése érdekében felhozott érvek felsorakoztatása között.[9] Bár az emberiséget érintô problémák sem hiányozhatnak ebbôl a könyvbôl, a fô téma nem ez, hanem egy emberközpontú társadalmi és gazdasági rend érdekében kifejtett elmefuttatások, amelyeknek a lényege, hogy a gazdasági racionalitás nem elégséges egy emberközpontú társadalom felépítéséhez, hiszen az ember nem csak racionálisan gondolkodó lény, hanem irracionálisan érzô ember is. Képtelenség egy társadalomban az értékeket kizárólag a piaci mechanizmusok kétségtelenül logikus -- racionális -- elve alapján mérni. A szemléletváltozás alapjait csakis hosszú távú nevelési célok megváltoztatásával, a szocializáció személyiséget formáló erejének segítségével lehet befolyásolni és lépésrôl lépésre megvalósítani. Mégis, aki érveléseiben az emberiség érdekeire hivatkozik, az kiteszi magát annak, hogy egy olyan általánosított érdekvédelemért száll síkra, amelyen belül a legkülönbözôbb ellentétes érdekek ütköznek, ezért egy ilyen jellegű ideológia értelmezés (interpretáció) nélkül valóban csak hamis lehet. Az sem tagadható, hogy a társadalmi rétegek érdekei csak egymással ütközve és a mindenkori hatalom gyakorlóinak érdekeivel szemben követelik érvényesülésüket. Világos, hogy itt egy komplex jelenségrôl van szó, amelyben a saját érdekek úgy tűnhetnek fel, mintha az emberiség érdekei lennének -- vagy valóban azok. Az igazságot egyetlen lektor vagy kritikus sem döntheti el, különösen akkor nem, ha bírálatáért nem meri vállalni a felelôsséget és az anonimitás ködébôl érvel. A döntés annak a szuverén olvasónak a joga, akinek érdekében e könyv megszületett. Látni fogjuk, hogy az érdekellentét -- a konfliktus -- fontos a társadalom számára, mert ez a fejlôdés motorja. Viszont a konfliktuskezelés alapszabálya szerint nem kezelt vagy nem konzisztensen kezelt konfliktusok -- érdekellentétek -- a megsemmisülés, a felbomlás és az anarchia csíráit hordozzák magukban (lásd az orosz forradalmat vagy akár az albán példát). Ha az emberiség érdekvédelme a cél, akkor a kibékíthetetlen érdekellentétek feloldására, a társadalmi cél-összeférhetôség megteremtésére kell törekedni. A társadalmi cél-összeférhetôség problémája megoldatlan. Nyilván ez készteti SOROS Györgyöt arra, hogy leszögezze: ,,Én, aki nemzetközi pénzpiacokon szereztem vagyonomat, ma attól félek, hogy a szabadversenyes kapitalizmus korlátlan terjedése és a piaci értékek behatolása az élet valamennyi szférájába nyitott és demokratikus társadalmunk jövôjét fenyegeti''.[10] SOROS aggodalma fedi KEYNES aggodalmát, miszerint a szociális piacgazdaság feladata, hogy mérsékelje legalább az összeférhetetlen társadalmi érdekellentéteket, ,,hogy elkerüljük a meglévô gazdasági formák mindenestül való megsemmisítését''.[11] Ebben az értelemben hivatkozik SZENT-GYÖRGYI Albert is az emberiségre -- a szocializációt tekintve számunkra különlegesen értékes módon --, amikor leszögezi, hogy ,,az emberiség jövôje a neveléstôl függ, attól a programozó rendszertôl, amely tetszés szerint változtatható''.[12] Ugyancsak ebben az értelemben írja FROMM, hogy ,,helyesen élni többé nemcsak etikai vagy vallásos parancsteljesítést jelent. A történelemben elôször függ az emberiség fizikai túlélése az egyén gyökeres lelki megváltozásától''.[13] KRAY István szerint ,,a társadalom stabilitása nem lesz visszaállítható, amíg az emberiség nem fog kiépíteni tudatosan egy olyan új társadalmi rendet, amely nem ideológiákra támaszkodik, hanem a tudományos humanizmus kísérletileg igazolható megállapításaira''.[14] Ezért ír Konrad LORENZ neurotikus tömegôrületrôl, amely az emberiség megsemmisítésével fenyeget;[15] ezért teszi fel más helyen a kérdést, vajon mit lehet a súlyos veszélyeknek kitett emberiség érdekében tenni, hogy pusztulását el lehessen kerülni.[16] És ezért írja Albert SCHWEITZER, hogy ,,a kultúra megsemmisítése folyamatban van'',[17] ami FUKUYAMÁnak a kultúrát illetô megállapításait ismerve nem lephet meg. A mércék Az a kérdés, hogy milyen alapon léphettek fel évszázadunk kiváló gondolkodói az emberiség érdekében? Azért, mert van egy olyan mérce, amellyel megítélhetô, hogy valamely technikai vagy kulturális innováció milyen mértékben szolgálta az embert és milyen mértékben nem. Ez a mérce azt dönti el, hogy egy innováció milyen mértékben járult hozzá a befejezetlen teremtés ember által való befejezéséhez, vagy milyen mértékben távolította el az embert ettôl a céltól. És mérhetô az is, hogy milyen mértékben járult hozzá egy innováció az önmegvalósításhoz, az önbizalom kifejlôdéséhez, az Énerôképzéshez. Például goromba, lelketlen nevelési stílus gyengíti az Ént -- az önmegvalósítást --, mert a problémák elfojtását eredményezi, félelem és neurózis forrása lehet; a laissez-faire -- szabados nevelés -- is gyengíti az Ént, mert nem kondicionálja (nem erôsíti fel) a mások kívánságával szembeni frusztrációs toleranciát (a csalódások elviselését), az örömszerzés ösztönének szabad folyást enged, és ezért társadalomellenes. Az arany középút kelthet jogosan reményt az iránt, hogy az Én erôsödik, védekezési készenléte csökken, frusztrációs toleranciája növekszik és fokozottan képes a Te, a Mi és a Min keresztül a Ti felé fordulni -- azaz hozzá tud járulni a befejezetlen teremtés befejezéséhez. Lehetetlen egy kultúra minden viselkedési mintáját sorra venni, és következtetni arra, hogy milyen mértékben járulnak hozzá a szociokulturális értéktételezések a befejezetlen teremtés befejezéséhez. De ez nem is lényeges. Elég, ha egy kultúra alapbeállítódását ismerjük. Ez lehet jóindulatú, emberséges, képviselheti az arany középutat, de lehet parancsolóan erôszakos vagy éppen közömbös. Egy társadalom alapbeállítódását az elôbb említett nevelési stílusok tükrözik vissza a legérzékenyebben. Az alapbeállítódás viszont a kultúra egészét és az ezzel szorosan összefüggô társadalmi és gazdasági rendet -- beleértve természetesen a gazdasági etikát -- jellemzi. A kulturális alapbeállítódás tehát a vezetési és nevelési stílusokon és a gazdasági etikán keresztül is érzékenyen mutatja, hogy egy társadalom mennyiben járul, mennyiben járulhat hozzá a befejezetlen teremtés befejezéséhez, és mennyiben gátolhatja, mennyiben szolgálja az ember önmegvalósítását és mennyiben akadályozza. Ha tehát társadalmi és gazdasági rendrôl és emberközpontúságról van szó, akkor arról a vezetési és nevelési stílusról -- arról a szocializáció során a legérzékenyebben megnyilvánuló alapbeállítódásról -- is szó van, amely a kultúrára és a gazdasági etikára jellemzô. Ez húzódik meg -- és nem más -- az emberiségre való hivatkozás mögött. Persze ennek megértéséhez valamivel több kell, mint racionális közgazdasági gondolkodás. Egy példa erejéig Az elmondottakon túlmenôen meggondolandó, hogy aki egy emberközpontú társadalomért és gazdaságért száll síkra, annak valahol szükségszerűen el kell távolodnia az általánosításoktól, az általános emberiségvédelem paneljétôl, és meg kell mondani, mit tart emberközpontúnak, és miért, illetve mit nem, és miért. Semmi esetre sem emberközpontú például a szocializáció során továbbadott olyan jellegű alapbeállítódás, amely azt szuggerálja, hogy a piaci szemlélet -- a pénz, az üzlet, az egyéni érdeken alapuló magatartás -- az élet minden megnyilvánulásában erkölcsileg indokolt. Ez a beállítódás jellemzô az Egyesült Államok kultúrájára. Feltűnt, hogy ott az emberek kevésbé panaszkodnak arról, hogy betegek, nem azt mondják el, hogy mi a bajuk, hanem sokkal inkább úgy fogalmaznak, hogy betegségüket a felmerülô költségek nagyságrendjéhez viszonyítják. Egy eredményesen szocializált polgár, aki betegségének súlyosságát kívánja aláhúzni, ezt úgy teszi, hogy a betegség folyamán elszenvedett jövedelemkiesésnek vagy a költségek nagyságrendjének ecsetelésébe kezd. Így például szó lehet ötezer dolláros kórházi ápolást igénylô kezelésrôl, tízezer dolláros operációról stb.[18] Gonoszok-e a kapitalisták? Gonosz kapitalistákról, akik a társadalmat tudatosan a tönk szélére sodorták, nem lehet szó, hiszen a társadalmi és gazdasági rendek kialakulása ugyan az emberektôl és értékítéleteiktôl függ, de az értékítéletek kialakulását -- a konszenzuson keresztül meghatározott jónak és rossznak a jellegét -- mindig is az adott körülmények befolyásolták. Természetesen érvényes ez a liberális demokráciának -- a liberálisnak és progresszívnak tartott társadalmi rendnek a monetáris változatára is. Ez a tény azonban semmi esetre sem jelenti az ember felelôsségének kiiktatását mindazért, ami a világgal és magával az emberrel történik, hiszen az utólag felismert tévutakat az ember mindenkor képes új konszenzussal ellensúlyozni. Nem azért van, ami van, mert valaki vagy valakik elhatározták, hogy restriktív (visszafogó) gazdasági intézkedésekkel a ,,kisembert'' meg kell fojtani, hanem sokkal inkább azért, mert ezeket az intézkedéseket a társadalmi és gazdasági fejlôdés lehetôvé tette, sôt magával hozta, annál is inkább, mert a fejlôdési tendenciák a döntéshozók számára elônyösnek tűntek. A történelem nem más, mint az effajta döntések sorozata. Káin nem most született, és nem valamikor az ókorban halt meg. Káin a befejezetlen teremtésben fogant, élt és él, amelynek lényege, hogy az állatvilágból magunkkal hozott egoizmus, agresszió és bekebelezô törtetés (birtoklás, szerzésvágy) nem fejlôdött vissza. Ezek azok a tényezôk, amelyek Káint éltették, éltetik, a szocializáció során karakterét tendenciálisan befolyásolják, és amelyek emberséges korlátozó erkölcs hiányában társadalmi és gazdasági méltánytalanságokhoz vezettek/vezetnek, és amelyek kiélezôdése kibékíthetetlen társadalmi célkonfliktusok forrása. Mammonizmus, monetarizmus és a monetáris elem ,,Nem szolgálhattok Istennek is, Mammonnak is.'' Máté 6; 24 A Káin-erkölcs alapja tehát az ember nem eléggé megnemesített, állati szintű hajtóerejében van, ami az örömszerzés elvén alapszik, és amelynek magjában az egoizmus, az agresszió és a bekebelezés (birtoklás, szerzésvágy) áll. A nagy világvallások eredeti feladata éppen az ezekbôl a hajtóerôkbôl összeállt Káin-erkölcs megfékezése, mederbe terelése, nemesítése, amelyet ugyancsak ebbe az irányba ható állami szerepvállalásnak kellene kiegészítenie. Egy liberális progresszív társadalom- és gazdaságpolitikát követô állam egyre jobban feladja ezt a szerepét. A mammonizmus BAKOS Ferenc Idegen szavak szótára szerint pénzimádatot, féktelen vagyonszerzési vágyat jelent. A mammonizmusba belefér minden eddigi társadalmi és gazdasági rend alapbeállítódása, de a mammonizmus tetôpontját kétségtelenül a monetarizmussal jelzett -- nem a pénzimádatra és nem a vagyonszerzésre alapozott, de tendenciálisan és erôteljesen ebbe az irányba ható -- gazdaságfilozófia következményeként érte el. Természetesen értelemszerűen vonatkozik ez a mammonizmus mindkét elemére, a vagyonszerzésre és a pénzfetisizmusra (a pénzimádatra) is. Monetarizmuson azt érjük, azt érthetjük, amit a mammonizmus magával hozott. Ez a rendszer látszólagosan a személyi és gazdasági szabadságért száll síkra, de struktúrájában egyre inkább egy monolitikus tömbre -- egyetlen pénzrendszerre -- épít, amelyen belül természetesen az a réteg uralkodik, amelyiknek pénze van és azok, akik valamilyen jogosítvány alapján pénz felett rendelkezni képesek. A pénz jelentôségének a monetarizmus viszonyai közötti erôteljes felértékelését nevezzük monetáris elemnek. A mammonizmus pénzfetisizmusa a pénz kialakulásától kezdve szerepet játszott mind a személyiség formálásában, mind a társadalom alakításban, de ez az elem -- az, hogy mindennek ára van, hogy tendenciálisan mindent pénzzel mérünk -- a monetáris gazdaságfilozófia következményeként erôsödött fel annyira, hogy a pénz önállósult, önálló gazdasági és hatalmi tényezôvé vált. A ,,pénztermelô'' folyamatok a reálfolyamatoktól (a termeléstôl) elszakadtak, és önálló, önmagát újratermelô mechanizmussá váltak. Ez a monetarizmus monetáris elemének lényege. A mammonizmus a közvetlen csere elvének feladása -- feladhatósága -- révén erôsödött azzá, amit ma ezen értünk. Addig, amíg a közvetlen csere -- az áru áruért-elv -- érvényesült (érvényesülhetett), a cserélt áruk használati értéke -- hasznosíthatósága -- formálta a tudatot, és ez a tudat határozta meg az áruk értékének becslését. A termelôeszközök és a termelési viszonyok fejlôdésével a közvetlen cserét felváltotta a közvetett csere, a cserefolyamat két részre szakadt, az áru áruért közé beékelte magát a pénz, és fokozatosan kialakította az emberben azt a tudatot, hogy a pénz minden, a pénz az, amiért mindent meg lehet vásárolni, a pénz befolyást és hatalmat jelent. A mammonizmus a piaci mechanizmusok hajtóereje. A Káin-erkölcs elvét a magyar közmondás találóan fejezi ki: ,,Minden szentnek maga felé hajlik a keze'', ami magában még nem is lenne baj, ha lenne olyan erô, amely képes lenne ezt az alapelvet mederbe terelni. Ilyen erô csak két formában létezik: az egyik a külsô, törvényi korlátozás, a másik pedig a belsô, a lelkiismeret. Ha liberálisnak nevezett alapbeállítódás uralja el a társadalmat, amely az állam korlátozó és a hátrányos helyzetűek védelmét szolgáló szerepét megkérdôjelezi, sôt kizárja, és egyben egy FUKUYAMA ízlésű, szétzilált kultúrával szocializál, akkor elvész mindkét erô, amely képes lenne az egyéni érdeket keretek közé szorítani. Nincs ez ma sem másként, mint a korábbi társadalmi és gazdasági rendszerekben. Akiknek a társadalmi és gazdasági helyzete egy-egy korban elônyös, azok mindig is tudják, hogy nekik mi elônyös, és ezért az emberi magatartás a mammonizmus követésének elve alapján általában és tendenciálisan a Káin-jellegű erkölcs irányába mozdul el. És Káin mindig nagyon értett ahhoz, hogyan kell hatásosan megmagyarázni elônyös helyzetébôl adódó magatartását. Ezt a pszichológiában racionalizálásnak nevezzük. A szociális piacgazdaságban is -- az egyetlen olyanban, amely tudatosan megkísérelte a társadalmi méltánytalanságokat kiküszöbölni -- a befejezetlen teremtés következménye -- a mammonizmus -- lépett közbe és hozta ezt a rendszert lehetetlen helyzetbe. Az organizált tömegek egoizmusa, szerzési vágya és agresszív követelése -- a mindig többet és többet elv -- kifacsarta az államot, mint egy citromot. Ez volt az a történelmi pillanat, amelyet a nagytôke képviselôi a maguk javára ki tudtak használni, mert hiszen a mammonizmus alól ez a réteg sem kivétel. A világ gyökeresen megváltozott. A technikai újítások soha nem látott sora olyan termelési módot hozott létre, amely a munkaerôt -- az embert -- helyettesíti, a tôke hatalmát növeli, és a hatalommal való élés és visszaélés -- a mammonizmus -- lehetôségeinek sorát nyitja meg a tôke elôtt, s ez betetôzi a magából a társadalmi és gazdasági rendszerbôl -- a piaci mechanizmusok elégtelenségébôl -- adódó súlyos erkölcsi, szellemi és testi károkat okozó következményeket. Az a remény, hogy Káin erkölcse javul, és az ember igyekszik majd a befejezetlen teremtést saját erejébôl elôremozdítani, nem bizonyult jogosnak. Ellenkezôleg: az ember szabad akaratát érvényesítve felszabadította önmagában azokat az ôsi hajtóerôket -- az egoizmust, az agressziót és a szerzési vágyat --, amelyeket azelôtt a lelkiismeret, a szokások, a tágabb értelemben vett kultúra még kordában tudott tartani, és amirôl FUKUYAMA és a mögötte álló tôkés érdekeltségű körök azt állítják, hogy útban van ... A szocializáció és az alapbeállítódás A mindenkori társadalmi és gazdasági rendszerek a tévedhetetlenség igényével lépnek fel. Minden társadalmi és gazdasági rend ideológiája szerint az éppen aktuális társadalmi és gazdasági rend az optimális. Mi -- mint már leszögeztük -- más utat választunk. Abból indulunk ki, hogy a szocializáció nem alkalmas arra, hogy a kulturális értéktételezésekbôl adódó valamennyi viselkedési mintát továbbadja, de arra mindenesetre képes, hogy a kultúra alapbeállítódását bensôségessé tegye. Ezt egy magát megnevezni nem akaró lektor úgy fejezte ki, hogy ,,a jelenlegi ún. liberális társadalomszervezôdési rend mögötti tôkeérdek mára már az iskolás korú gyerekek számára is világos'', ezért felesleges azzal a témával foglalkozni, amelynek elemzésébe belekezdtünk. Ha ennek a lektornak az állítását közelebbrôl megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy igaz: mára már az iskolás korú gyerekek számára is világos, hogy a liberális progresszivizmus monetáris változata szülte társadalmi berendezkedés mögött tôkeérdek áll. Csupán a következtetés nem állja meg a helyét, -- mert a tôkeérdek érvényesülésébe nem kell feltétlen beletörôdni, különösen a tudomány tárgyilagosságára való hivatkozással nem, hiszen a gazdaságtudományok soha nem voltak erkölcsmentesek; -- és mert az iskolás gyerekek elôtt nemcsak világos, hogy a mai liberális társadalmi berendezkedésben a tôkeérdek érvényesül, hanem maguk is a mammonista alapbeállítódás szerint cselekednek, aszerint, amirôl az a hallgatólagos vagy nyílt ,,hivatalos'' vélemény (konszenzus), hogy ez a dolgok rendje. A szocializáció ebben az irányban halad. A liberális alapbeállítódás -- a szabadosság -- mára már valóban a kisiskolások magatartását is befolyásolja. Közismert, hogy elemisták helyenként bandákba tömörülve ,,szedik el'' a gyengébbek márkás ,,cuccait'' és hogy terrorizálják a pedagógusokat.[19] Vannak ugyan tiltott magatartások, de az alapbeállítódás azt sugallja, hogy egy kis ügyeskedéssel ezeket is érvényre lehet juttatni. SITERI Éva a ZSARU magazinban hívja fel a figyelmet arra a fiatalok körében elhatalmasodó erkölcsi szétziláltságra, amely mögött a piaci mechanizmusok mindenbôl üzletet csinálni kívánó általános beállítódása áll, és amely ,,kifizetôdik'': Laci ,,ha jól megy minden, háromszáz forintot kaphat egy egész napi kemény munkáért. Ezzel szemben -- röpke félóra alatt -- ötszáz forintot kereshet, ha bérbe adja magát ... Hogy mit lehet itt tenni, az egyelôre kérdés. De az már bizonyos, hogy az ilyen jellegű bűncselekmények visszaszorítása nem lehet kizárólag a rendôrség feladata.'' Hát persze, hogy nem, s tegyük hozzá: ezek az állapotok a liberális társadalom- és gazdaságpolitika egyenes következményei, annak a következményei, hogy az állam hagyományos szerepét feladta -- kénytelen volt feladni. SITERI Éva így folytatja: ,,Csorgó nyálú férfiak bámulják a peep- és live show-k-ban rángatódzó sztriptízes leányzókat ... Tizenéves gyerekek saját ,érzékszerveiket’ gyömöszölgetve lesik a pornók pornóját, ahogy elnyűtt asszonyok nyüszítve vonaglanak kimerült férfitesteken. Mazochisták, szadisták, homoszexuálisok, leszbikusok kéjelegnek megállás nélkül orálisan, análisan, néha banálisan. Az emberiség élô egyenes adásban imitálja az élvezeteket. Megôrült ez a világ, és ennek hatalmas ára van: megállíthatatlanul nô az érzelmileg és fizikailag megnyomorított gyermekek száma nemcsak az egyes országokban, hanem nálunk is.''[20] Ez az eredménye annak a liberális progresszív társadalmi berendezkedésnek, amelyrôl FUKUYAMA azt állítja, hogy ez legjobban a kultúra, a vallás és hazafiasság magatartást kanalizáló hatása nélkül érvényesülhet. Gazdaságpszichológia, viselkedéstudományok és gazdaságpedagógia A szocializációnak van egy gyermekkori intenzív szakasza, de a szocializáció ezzel még nem ér véget. A szocializáció lényege, hogy az egyént társadalomképessé tegye. Ez az igény a felnôtté válással nem veszti érvényét. A társadalom változik, valamilyen fokú és szintű alkalmazkodás szükséglete állandó jelleggel érvényben marad. Lényegében arról van szó, hogy az ember megtanuljon társadalomképesen viselkedni, és hogy ezt a viselkedést képes legyen a követelményeknek -- változó szociális szerepének és a szociális szerepekkel szemben támasztott változó társadalmi elvárásoknak -- megfelelni. Itt máris kidomborodik a viselkedéstudomány jelentôsége. Ez az oka annak, hogy a pszichológia és a gazdaság összefonódásából adódó gazdaságpszichológiai szemlélet többé- kevésbé elvesztette aktualitását, mielôtt kifejlôdhetett volna. A viselkedéstudomány -- már amennyire a feltételezéseket a tudományhoz lehet sorolni -- vette át a nem is olyan régen még nagyon divatosnak tűnô gazdaságpszichológia szerepét. A viselkedéstudomány sokkal összetettebb, mint a gazdaságpszichológia, mert túlmegy a gazdaság és a pszichológia összefonódásából adódó szemléleten. Az új, viselekedéstudományi szemlélet abból indul ki, hogy a gazdasági viselkedés az általános társadalmi viselkedéstôl elválaszthatatlan -- más szóval, hogy a kultúra, a szociokulturális értéktételezések és a gazdasági etika között kölcsönhatások érvényesülnek, amelyek mögött a már tárgyalt kulturális alapbeállítódás húzódik meg, és hogy ez az alapbeállítódás zömében és intenzitásában a fiatalkori szocializációban alakul ki, de nem ,,légüres'' térben, hanem egy szociális dimenzióban, amely a szociokulturális értékeket -- a jót és a rosszat, a szépet és a csúnyát -- konszenzussal határozza meg. Ezzel a viselkedéstudományok köre -- és ennek gazdasági vonatkozása is -- a pszichológián túlmenôen megkívánja a szociológia, a nevelés-, a politikai és a jogtudományok viselkedést befolyásoló tényezôinek figyelembevételét -- sôt ebben még a genetika is szerepet kell hogy kapjon, már amennyire az öröklött tényezôk a viselkedést befolyásolják/befolyásolhatják.[21] Így jutottunk el a viselkedéstudományok gazdasági vonatkozásaihoz, amelyek a szocializáció döntô jelentôségére való tekintettel a gazdaságpedagógia átértékelését kell hogy magukkal hozzák olyan értelemben, hogy a gazdasági tantárgyak didaktikáján túlmenôen fokozottan súlyt kell fektetni a szocializáció, a kultúra és a gazdasági etika kölcsönhatásaira és ezeknek az ismereteknek a hasznosítására. Az adósságrendezés és a csapda A civilizált országok jó része adóssághegyek közé ásta be magát. Az érintett kormányoknak az adósághegyek lassan még azt sem engedik meg, hogy délidôben fejük felett a napot megpillantsák, pedig egy kis napsugárra, egy kis reményre azon felül szükség lenne, hogy a politikusok megígérik, majd jobb lesz, és rendszeresen megköszönik a néptôl követelt és behajtott áldozatvállalást, amelynek haszonélvezôje végsô soron a nemzetközi nagytôke. (Ugye, ezt már az iskolás korú gyerekek is tudják.) Az az érv, hogy azért kell takarékoskodni, mert nincs elég pénz, tarthatatlan. A pénzkibocsátásnak ugyanis megvannak a szigorú szabályai. Pénzt nem lehet határtalan mértékben kibocsátani. Világviszonylatban érvényes, hogy a forgalomban lévô pénzmennyiség korlátozott. Olyan, mint egy torta. A lényeg az, hogy minél nagyobb darabot vág ki valaki magának, annál kevesebb marad belôle másnak. Ha tehát azt halljuk, hogy pénzbôl pénzt lehet csinálni, akkor nem az történik, hogy újabb pénzmennyiség kerül forgalomba, hanem az, hogy a meglévô pénzmennyiségbôl lett egy további összeg kihasítva, amit elvontak a kollektív célokra fordíthatóságból. Így a pénz egy része, amely bérekre, útépítésekre, kórházak fenntartására, oktatásra és nevelésre, kommunális intézmények fenntartására stb. még megmaradt, egyre nagyobb mértékben a tôkéhez vándorol, és ellehetetleníti a felsorolt funkciókat. A pénzhiányra való hivatkozás tehát nem egyéb, mint Káin erkölcsi alapjaiból táplálkozó magyarázat, amely elkerüli a lényeget. A lakosság áldozatvállalásainak eredménye -- végeredményben a pénz -- is oda áramlik, ahol már amúgy is annyi van belôle, hogy nem tudnak mit kezdeni vele. Ott, ahol szükség lenne rá, hiányzik, és a problémák egyre halmozódnak. A pénzhiányt betetôzi a munkanélküliség, a bűnözés megnövekedése és valamely korlátozó erkölcsösség nyomasztó hiánya. Alulról a szűnni nem akaró tiltakozások, felülrôl és kívülrôl a nemzetközi pénzügyi körök diktátumai ôrlik fel a politikusok idegeit. A civilizált országok kormányainak döntô többsége nem a maga ura, hanem a monetarizmus körülményei közepette felerôsödött mammonizmus érdekeinek végrehajtója. A politikusoknak tudniuk kell, és tudják is, hogy kényszerpályán vannak, és hogy ideje lenne ezt hangosabban kimondani, mint eddig. Ez a dolog egyik oldala. A másik, hogy ha ezt hangosabban kimondanák, akkor nem lenne lehetôség arra, hogy elhitessék: holnap vagy ekkor meg akkor majd jobb lesz. Lehet. De addig, amíg hatásos adósságrendezésre nem kerül sor, amíg csupán a kamatok fizetésére fordított összegek olyan terheket rónak egy országra, hogy a gazdasági fellendülés lehetetlenné válik, mindaddig, amíg a kormányzat -- nemcsak a magyar, de ez is -- kizárólag a piaci mechanizmusokra bízza az ország sorsát, lényeges javulás aligha várható. Ha a külföldi adósságtól eltekintünk és csak a belföldit nézzük, láthatóvá válik, hogy a költségvetési hiányt nagy részben a privatizációs bevételekbôl fedezték/fedezik. Az Államadósságkezelô Központ összeállítása alapján (MNB évkönyvek) 1995-ben a központi költségvetés konszolidálatlan belföldi bruttó adósságának elsôdleges egyenlege 219 milliárd forint; ezt még szebbé teszik a privatizációs bevételek 150 milliárd forintos nagyságrendben, így jutunk el egy 369 milliárdos pozitív egyenleghez, amellyel szemben 503 milliárdos kamatkiadás áll. A hiány még így is 134 milliárd forint. Ha a privatizációs bevételek megszűnnek, a negatív egyenleg drasztikus növekedésével kell számolni, ugyanakkor a külföldi adósság problémája megoldatlan marad. Ebbôl a nemzetközi gyakorlat alapján arra lehet következtetni, hogy a hiányt további kollektív érdekek feladásával kísérlik majd meg pótolni. Illúzió azt gondolni, hogy a monetáris érdekeltségű körök a mammonizmus alapján mindaddig, amíg személyes hátrányukra nem érzékelik a piaci mechanizmusok zsákutcáját -- hasonlóan ahhoz, ahogyan a piaci mechanizmusok teljes kizárásának a zsákutcáját az államkapitalizmusban érzékelték -- maguktól bármit is érdek nélkül tenni fognak, különösen egy kis nemzet megsegítése érdekében,[22] hiszen ezt még az EU tagállamai sem várhatják el. Szolgáljon tanulságul az osztrák gazdaságügyi miniszter, FARNLEITNER 1996. szeptember 12-én az osztrák televízió 2-es csatornáján a 22 órai hírekben kisugárzott állásfoglalása, amelyben az Európai Unió fejlôdô régióinak fejlesztési programját csapdának nevezte. A rendszer ugyanis úgy működik, hogy a tagállamoknak az Unió költségeihez való hozzájárulását az általuk igénybe vett támogatások nagyságrendje szerint róják ki. A miniszter szerint, bár a Burgenland fejlesztésére kiadott összeg 30%-át közvetlenül az Uniótól kapták, lényeges hányada a támogatások igénybevételébôl adódó megemelt tagsági díjon keresztül közvetve Ausztriát terheli, s ráadásul Ausztriának a 30%-os EU-hozzájárulást 70%- kal ki kellett egészítenie. A miniszter szerint a jövôben az ezen az alapon történô támogatásról le kell mondani. Ausztria jobban jár, ha kevésbé fejlett vidékeit Európa nélkül, önerôbôl fejleszti. A monetarizmus mammonizmusa erôsen egyoldalúan a tôke érdekeit képviseli. Ebben a rendszerben azok az intézmények és alkalmazottaik, akik pénzügyletekkel foglalkoznak, különleges elônyöket élveznek, ezért irdekük, hogy a fennálló rendszer ne változzék -- úgy, mint ahogy ez a történelem folyamán mindig is szabály volt. Ez viszont lehetetlenné teszi, hogy az eladósodottak valamikor is visszanyerjék függetlenségüket. A monetáris körök olyan nemzetközi politikai és gazdasági befolyással rendelkeznek, amelyek kizárnak minden lényeges javulást a hátrányos helyzetűek számára. Ezen a tényen mit sem változtat az az érvelés, hogy a jelenlegi ellenzékiek sorából is egynéhányan a nemzetközi nagytôkét szolgáló intézmények alkalmazottjai. Egy alkalmazott azt teszi, amit elvárnak tôle. Hegel, Fukuyama, Soros FUKUYAMA is és SOROS György is HEGELre hivatkozik. Amíg FUKUYAMA számára az fontos, hogy állítólag a liberális demokráciák képesek a legjobban az egyetemleges elismerést kiváltani, addig SOROS HEGEL filozófiájából azt emeli ki, hogy ,,egyes civilizációk az ôket létrehozó princípiumok (elvek) beteges eltúlzása, felnagyítása következtében hullnak szét.'' Míg FUKUYAMA igaza könnyen cáfolható, SOROS észrevétele annál figyelemre méltóbb. Valóban megfigyelhetô ez a társadalmi magatartás. A Szovjetunió széthullásának oka a kommunista elv eltúlzásában, a piaci mechanizmusok, az egyéni érdek kizárásában és a kollektivizmus istenítésében fedezhetô fel. A kapitalista rendszer viszont túlzásba viszi az egyéni érdek képviseletét, hagyja, hogy a piaci értékek -- mint ahogy ezt SOROS kifejezte -- az élet minden területére behatoljanak. A kollektív érdekek érvényesülése viszont elvész az egyéni érdekek útvesztôjében. A Reform című független politikai hetilap 1997. május 20-i számában találóan taglalja ezt az állapotot a veszélyes hulladékokkal kapcsolatban Privát haszon, kollektív kár címmel. Ezzel a mértéktelenséggel a korlátlan tôkés rendszer maga alatt is vágja a fát, mert egyrészt nem lehet tudni, hogy az egyre élesebbé váló társadalmi érdekellentétek hová fajulnak, másrészt a tôke magához ragadja a vásárlóerôt, azaz keresletellenes. Ezzel a magatartással a piaci mechanizmusok egyik fogaskerekét kapcsolja ki, amely a piaci mechanizmusok amúgy is elégtelen szabályzó erejét -- a kapitalista gazdálkodás ütôerét -- bénítja le.[23] Ebbôl a szemszögbôl vizsgálódva okkal aggódhatunk az emberiség jövôjéért. A pénzgyűjtés jó lehet szenvedélynek, de nem alkalmas a társadalom és a gazdaság alakítására. Ez az egyik oka annak, hogy a liberális progresszivizmus és ennek monetáris változata nem lehet a társadalmi és gazdasági fejlôdés vége, olyan értelemben meg különösen nem, ahogy ezt FUKUYAMA látni szeretné, miszerint ennél tökéletesebb társadalmi és gazdasági berendezkedés már nem is lehet. Az említett ok kiegészül számos olyan indokkal, amelyek FUKUYAMA állítása ellen szólnak. Ezekrôl a tanulmány során részletesen szó lesz. Az erôteljesen beindult folyamat, amely fedi a FUKUYAMA kinyilatkoztatásában rejlô követelés megvalósítását, miszerint a vallások, a nemzeti öntudat és a kultúrák a piacgazdaság és a demokratikus intézmények útjában állnak, máris mélyre ható és tragikus átalakulásokkal járt. Mi lesz ebbôl egynéhány év vagy egynéhány évtized múlva, ha a józan ész nem kerekedik felül? Globalizáció, nemzeti érdek és az állam A monetarizmusban a kormányokra nehezedô nyomás nem speciálisan magyar jellegű, de megoldása Magyarországon a magyar, más országokban az ottani viszonyok figyelembevételét követeli. A magyar viszonyok figyelembevétele nem jelenthet mást, mint a magyar érdekek képviseletét a nemzetközi nagytôke érdekeivel szemben, amelyrôl már az iskolás gyerekek is tudják, hogy létezik, és amellyel FUKUYAMA szerint a sajátos magyar -- vagy akármilyen -- kultúra és minden korlátozást jelentô társadalmi erô, minden vallás és haza -- a tágabb értelemben vett otthon -- becsülése összeegyeztethetetlen. A sajátos magyar érdekek képviselete nem jelenthet mást, mint a sajátos magyar társadalmi és gazdasági fejlôdésbôl adódó tények figyelembevételét. Példának okáért helytelen volt a határokat a rendszerváltás után minden átmenet nélkül megnyitni, és a gyengébb belgazdaságot az erôsebb nyugati gazdaságnak kiszolgáltatni; helytelen volt a jól működô szövetkezeteket szétzilálni, helytelen volt és helytelen a kollektív szükségleteket kielégítô és hagyományosan közkézben lévô vállalatokat és intézményeket privatizálni. Nem felel meg a magyar érdekeknek az olyan nemzetközi alapszerzôdések megkötése sem, amelyek nem teremtik meg a környezô országokban még el nem idegenített -- csángósított -- magyarság fennmaradásának feltételeit, azaz nem szorgalmazzák legalább olyan autonómiák létrehozását, amilyet Ausztriának sikerült Dél-Tirol esetében elérni. Ausztria annyiban nemzetibb, mint bármely más hasonló helyzetű ország, amilyen mértékben képes volt határain kívül rekedt volt polgárainak és leszármazottaiknak az érdekeit képviselni. A nemzeti érdekek figyelembevétele csakis azokkal a körökkel való szövetkezésekre épülhet, amelyek a szociális piacgazdaság filozófiáját nem adták fel, és annak továbbfejlesztésétôl remélik az egyre élesebbé váló társadalmi cél-összeférhetetlenség feloldását és a társadalmi és gazdasági körülmények javulását. Egyedül, elszigetelten nem fognak menni a dolgok. A globális társadalom abból az elgondolásból vonzó lehet, hogy egy egységes világrendben egységes szociokulturális értéktételezések alapján élô emberiség megszabadulhatna a háborús ôrület és az etnikai villongások másságellenes és egyben önellenes terhétôl. Az egységes világrendet szimpatikussá teszi az a tény, hogy a népesség keveredése következtében ma a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig egy ,,tiszta'' nemzeti állam megteremtésének még csak a gondolata sem merülhet fel. Ebbôl következik, hogy az állam és a nemzet fogalmának szükségszerűen változnia kellett -- de nem művi alapon. Állam vagy az államiság kötelékében élô nemzeten ma nem faji tömörülést értünk -- mert ez lehetetlen --, hanem inkább egy olyan egybekovácsolt közösséget, amelyet valamilyen ,,közös nevezô'' -- közös nyelv, közös múlt, közös tradíció, közös kultúra és közös érdek -- tartanak össze. Az az érv, miszerint az állam könnyen egy kiváltságos vezetô réteg uszályába kerülhet, érvényes a globális társadalom korporációira (szervezeteire) is, mert a differenciálódás elkerülhetetlen. A megoldás tehát nem az állam, a nemzet, a vallás és a kultúra szétzilálásában keresendô, hanem az állami szervezet hatékony ellenôrzésében. Minél kisebb és átláthatóbb az állami -- formális -- társadalmi szervezet, annál hatékonyabb az ellenôrzés; minél nagyobb, minél globálisabb, annál átláthatatlanabb és annál veszélyesebb. A megoldás nem valamely rendszer terebélyesedésében, hanem a regionális szisztémák sokszínűségében van. A gazdasági világbirodalom eszméje utópisztikus, és nem szolgálja az embert, helyesebben az elônyös társadalmi helyzetűek érdekeit szolgálja. Az állam fogalma nem szükségszerűen egyezik azzal az elképzeléssel, ami belénk rögzôdött; minél kisebb egy állam, illetve minél több valódi autonómia létezik egy államon belül, annál jobban lehet számolni azzal, hogy a társadalmi érdekellentétek tűrhetô határokon belül maradnak. Ennek oka abban keresendô, hogy a társadalmi szervezôdések dimenziójának csökkenésével az anonimitás lehetôsége csökken, a személyes ismeretség és a személyes kapcsolatok a formális szervezôdéssel járó elhidegülést és érzéketlenséget másokkal szemben lényegesen mérsékelhetik. KONRÁD György találóan állapítja meg: ,,Haladás: az autonómiák gyarapodása. Minden egyéb meghatározás: kapitalista vagy kommunista metafizika. Ellenideológia: Nyugat nem a Kelet alternatívája, a Kelet nem a Nyugat alternatívája''.[24] Ez egyben a szociális piacgazdaság továbbfejlesztésének, a harmadik vagy akárhanyadik útnak -- a két véglet: a korlátlan kapitalizmus és a kommunizmus közötti útnak -- a jelzôje. Nem a bürokratikus jellegű területi tagolásban, hanem a kollektív öntudat normatív erejében rejlik az emberközpontú társadalomalakítás alternatívája. A kultúrákat és a területi szubkultúrákat nem szétzúzni, hanem erôsíteni kell: a nyírségiek, az alföldiek, a kisalföldiek, a gyôriek, a soproniak, a dunántúliak, a kunságiak és a többiek sokkal jobban tudják, hogy mi szolgálja érdekeiket, és sokkal hatékonyabban hajlandók hozzájuk közelálló célok megvalósításához saját erôbôl hozzájárulni, mint tôlük távolabb álló, akármilyen jellegű, náluknál nagyobb és globálisabb szemléletű szervezôdés kényszerein belül. Minél nagyobb egy kollektíva, annál nagyobb az elidegenedés foka, és minél nagyobb az elidegenedés foka, annál gyengébb az elkötelezettség. Minél kisebb az elkötelezettség, annál gyengébb a szociális beágyazottság, a szociális érzelmi védettség és az ezzel járó pszichikus és testi egészség. Az állam fogalmát a következôkben a fenti értelemben használjuk. Az állam tehát egy polgári, a helyi érdekeket képviselô informális szervezôdés, ami csak akkor lehet eredményes, ha formális szervezetbe - - autonómiába -- megy át, ha szervein keresztül jogának és kötelességének tartja a társadalmi kapcsolatok szabályozását, a magatartásminták begyakorlását és természetessé válását, valamint ha van hatalma és eszköze ahhoz, hogy a szabályok betartásáról gondoskodjék. Globalizáció, gazdasági racionalizmus és önazonosítás A globalizáció alapja a gazdasági racionalizmus. A tagolás alapja ebben az esetben nem a tradíciókon nyugvó és bensôségessé vált, valamint az önazonosításra alkalmas értékek, hanem az érzelmi kötöttséget mellôzô, száraz egyéni érdekek, amelyek nem képesek szociális érzelmi védettséget nyújtani, pedig ez az ember pszichikus egészségének alapja, aminek a hiánya pszichoszomatikus szervi működési zavarok és szervi megbetegedések drasztikus növekedésével jár. Errôl Erich FROMM így ír: ,,Ahhoz, hogy az emberek valaha is szabadok lehessenek és felhagyhassanak azzal, hogy az ipart patologikus méreteket öltô fogyasztással táplálják, a gazdasági rendszer gyökeres változására van szükség: véget kell vetni a jelenlegi helyzetnek, amelyben egészséges gazdaság csak az ember betegsége révén lehetséges.''[25] A globális társadalomban rejlô ellentmondás aligha szolgálhatja az önazonosítás függvényű önmegvalósítást. A globális társadalom korporációkba való szervezkedésének az alapja a gazdasági racionalizmus, az egyéni érdek, viszont azok a tényezôk, amelyeknek a művi korporációkat össze kellene tartaniuk, egészen más jellegűek.[26] Ezek a kollektív érdekek sajátos változatai, azaz érzelmi alapú és belsô elkötelezettséget sugalló azonosságok -- irracionális kulturális és érzelmi tényezôk --, amelyek szétzilálásuk után tragikusan hiányozni fognak, és máris hiányoznak. Az állam és a nemzet szintjét elhagyni egy hatalmas közösség megalkotásának és ennek művi testületekbe való tagolásának a javára, mai ismereteink birtokában, önellenes vállalkozás, ésszerűtlen, s jól érzékelteti az ember irracionális oldalát. Az ember ésszerűen kíván cselekedni, de irracionális oldalával nem számol, ezért irracionálisan cselekszik. Az irracionális -- érzelmi alapú -- elemek az emberi léttôl elválaszthatatlanok. Ebbôl adódik, hogy a magatartást formáló beállítódást meghatározó szociokulturális értéktételezések akkor racionálisak, ha az ember racionális és irracionális oldalát egyaránt figyelembe veszik. Az egyéni érdeket egyoldalúan képviselô piaci mechanizmusok célja a gazdasági racionalizmus globális érvényre juttatása az össztársadalomban, ezért irracionális. Globalizáció és kommunista nemzetköziség A globális társadalom elve kísértetiesen emlékeztet a ,,világ proletárjai egyesüljetek'' elvére. Ez a kívánság képtelennek bizonyult. Paradox, hogy a globális társadalom eszméje tipikusan intellektuális- monopolisztikus kapitalista jellegű, míg a globalizáló ,,világ proletárjai egyesüljetek''-elv baloldali. Az ellentét csupán látszólagos. Itt egyszerűen az történt, hogy a hatvanas években Nyugaton divatossá vált baloldali mozgalom -- amely magát liberálisnak és progresszívnak nevezte -- olyan jellegű elemeit, amelyek a monetáris körök korlátlan uralmát szolgálni képesek, a liberálisan demokratikusnak nevezett ideológia magáévá tette -- vagy éppen fordítva: a liberális progresszivizmus baloldalisága mögött meghúzódó ,,világ proletárjai egyesüljetek''-elv könnyen leszármaztatható a globális társadalom nemzetköziségébôl. A baloldal és a liberális demokrácia egybefonódása nemcsak a nemzetköziség tekintetében feltűnô, hanem a vallások megszüntetésének törekvésében is. FUKUYAMA liberális demokráciájának és a marxizmusnak is a vallás van útban.[27] A globális társadalom megvalósításának a malmára hajtja a vizet a közös Európa megteremtésének gondolata, annak ellenére, hogy a prominens európai politikusoknak valószínűleg eszükbe sem jut a vallás, a nemzeti öntudat vagy a társadalmakra jellemzô kultúra szándékos szétzilálása. A globalizáció ára. Kultúraimport és az új vallás A klasszikus európai kultúra nem hív elô negatív képzettársításokat, sôt, elvileg lehetôvé tenné az európaisággal való önazonosítást minden más kultúrával szemben -- különösen az amerikai, nem éppen pozitív irzelmeket ébresztô, szabados kultúrától való elhatárolódáson keresztül, ha az amerikai szabadosság, az európai baloldalisággal szövetkezve nem bontotta volna már meg az európai kultúra alapjait. Így minden közeledés Európához tendenciálisan közelebb viszi a társuló államokat az amerikai szabados kultúrához és a globális társadalomhoz. Ennek ellenére vannak az Európai Uniónak is igen pozitív aspektusai, amelyek lehetôvé teszik az országok, a nemzetek közötti ellentétek felszámolását, enyhíthetik az szélsôséges (etnocentrikus) beállítódásokat és a vallási fanatizmust. Ezzel Európa az emberiség éretté válását segíthetné elô. Az a kérdés, milyen árat kell a pozitívumokért fizetni? A vallások, a nemzeti öntudat és a kultúra szétzilálása nem old meg semmit, mert helyettük adni kell valamit, ami megintcsak a valahová tartozás, egy vallás, egy kultúra lehet. Milyen az a vallás, milyen az a hovatartozás és milyen az a kultúra, amelyet a liberális progresszivizmus monetáris változata kínál? A hovatartozás: a világpolgár nem észleli, nem látja át létének kereteit, a határok elmosódnak, nincs mibe megkapaszkodnia, az orientálás céljából rendelkezésre álló fogalom túl általános. A kultúra szétzilálása során szétesik a még jól átlátható családi kötelék is, amely az egészséges testi-lelki fejlôdés elôfeltétele. A család a szociális érzelmi védettséget nyilván már most sem tudja kielégítôen nyújtani. A konkurenciaharc általános beállítódássá válik, és benne elsikkadnak az egymást segítô készségek, a másokra való hagyatkozhatás biztonsága, amelyet az általános társadalmi atomizálás tetéz be. Az ember gyökértelenné válik. A vallást illetôen: világos, hogy a világ legkülönbözôbb vallásaiban fellelhetô dogmák mind nem lehetnek igazak, és hogy a vallások nem minden esetben segítették és segítik elô optimálisan a teremtés befejezését -- pedig ez lenne az elôkelô feladatuk. Biztos azonban az is, hogy az embernek van valami sajátos vallási igénye, mert érzi a függôségét egy eredeti erôtôl, amely tudatának és akaratának közbejátszása nélkül ebbe a világba helyezte. A vallások iránti igény érzelmi -- emocionális -- alapon nyugszik, tehát irracionális -- mint az eredet maga. Az emocionális indíték pedig minden ideológia kezdete: ,,Az ideológiák megalkotásának kezdetén mindig egy emóció állott; ezt követte az idea és végül a cselekedet. Ez az ideológiák utáni emocionális éhség az elsôdleges téma az intellektualitás történetében'' -- állapítja meg FEUER.[28] A vallás minden kultúrában valamilyen formában jelen van, és az emberi léttôl elválaszthatatlan. Ha az embertôl elvesszük a vallásos hitet, más formában -- esetleg károsabban -- megjelenik újra. Íme a példa: ,,A vallás eltűnése része volt a kommunista ideológiának. Feltehetô, ... nem tűnt fel, hogy önmaguk teremtettek egy új vallást. Ehhez néhány érdekes párhuzam kínálkozik. Az egyházi dogmákban való hitet felváltotta a kommunista ideológiában való hit. A Biblia helyett MARX, ENGELS, LENIN, SZTÁLIN művei és ,MAO mondásai’ léptek. A misét a pártgyűlések helyettesítették, a gyónást a nyilvánosság elôtti önkritika, a körmeneteket a felvonulások, a bérmálást a pártba való felvétel. A lelkészek szerepét a pártfunkcionáriusok vették át, és hozzájuk hasonló karizmával rendelkeztek. Képzésük szemináriumokon történt. A ,,hitetleneket’ kizárták az egyházból és az inkvizíció áldozatává tették. Hasonló állapotok uralkodtak a kelet-európai kommunista pártokban. A kritikusan gondolkodó párttagokat és azokat, akikrôl feltételezhetô volt a kritikus gondolkodás, a rendszeresen ismétlôdô pártrevíziók során kizárták a pártból. Közülük sokakat meggyilkoltak. Isten helyébe vezetô személyiségek léptek. Ôket már életükben kvázi vallási kultusszal (személyi kultusz) övezték.''[29] A liberális progresszivizmus monetáris változata is új vallást ad -- erkölcsi korlátozás helyett a szabadosságot, amely az örömszerzés hajtóerejének korlátlan követésén nyugszik. Az istenhit helyét a mammonizmus, ezen belül -- a monetarizmus alapbeállítódásának megfelelôen -- különösen a pénzfetisizmus váltotta fel. A kultúraváltozást az intézményrendszeren belüli dominálás eltolódása is visszatükrözi. A második világháború után a kommunista párt és a gazdasági intézmények és ezeken belül a bányászat és a nehézipar vették át az egyházak domináns szerepét. A rendszerváltás után a kommunista párt megszűnt, és a domináns szerep a gazdasági intézményeken belül eltolódott a monetáris intézmények javára. Természetes, hogy ezzel a domináns intézményekben tevékenykedôk szociális szerepe is felértékelôdött, ami megmutatkozik akkor is, ha fizetésüket a más intézményekben dolgozókéval összevetjük. Az új vallás normái érzékenyen megváltoztatták a hivatalos vagy félhivatalos vagy éppen az informális normákat, illetve viselkedési mintákat. A szeretet elvének helyét a felettes Énben -- nem mintha azelôtt sikerült volna maradéktalanul megvalósítani -- a hivatalos ideológián keresztül is elfoglalta a piaci mechanizmusokat mozgató egyéni érdek. A kommunizmus kollektivizmusából a liberalizmus individualizmusának mértéktelen elôtérbe helyezése folytán nyilván nem maradt meg még annyi sem, amennyi a legfontosabb kollektív érdekek védelmére elegendô lenne. A könyörület elvét -- nem mintha ezt az elvet teljes sikerrel alkalmazták volna -- leváltja a konkurenciaharcban most már erénnyé magasztosult könyörtelenség. Az idôsek tisztelete nem erkölcsi norma többé. Nincs olyan tekintély, amely tiszteletet érdemelne. A magántulajdon szent, de nem annyira, hogy ha egyéni elônyökrôl van szó, akkor a legtágabb értelemben vett rablás szalonképessé ne válhasson. Azzá is vált, legalábbis abban az értelemben, hogy a rablást megszoktuk, és így a rablás a szociokulturális értéktételezések -- a kultúra -- szerves részévé vált. Jövôalternatíva Egy jövendô új társadalmi és gazdasági rendszer elkerülhetetlen, ami biztos, hogy nem lehet sem államkapitalizmus, sem korlátlan piacgazdaság, de a keresletet adóssághalmozással serkentô szociális piacgazdaság sem. A kínálkozó alternatívák különleges méltatását elhanyagolhatjuk. Mivel sok választási lehetôség nincs. Akárminek is nevezzük a jövô társadalmi és gazdasági rendszerét, sajátos magyar, román, szlovák, harmadik útnak vagy negyediknek vagy akárhányadiknak, az elnevezés jobbára csak hasztalan szôrszálhasogatás és tudományos okoskodás eredménye lehet. A lényeg marad. A jövô társadalmi és gazdasági rendszerének egyesítenie kell a szocializmus és a korlátlan kapitalizmus elônyeit, és meg kell találnia a megoldást, hogyan lehet a mindkét rendszerben rejlô elégtelenségeket maximálisan korlátozni. Erre a szociális piacgazdaság továbbfejlesztése mutatkozik a legalkalmasabbnak, mert ez a rendszer volt a történelem során az egyedüli, amely programjában a kollektív és az egyéni érdekek közötti egyensúlyt tűzte ki célul. Magyarországon a lehetôségek adta magyar sajátosságoknak megfelelôen, más országokban az adott ország sajátosságainak és kultúrájának figyelembevételével kell ezt a célt elérni és nem pedig valamely világmegváltó gazdasági ideológia receptje alapján. Magyarország nem szigetelheti el magát attól, amit a világ globálisan követ, de munkálkodhat egy olyan modell megteremtésén, amely megfordítja a vesztébe rohanó emberiség önellenes fejlôdési tendenciáját, és amihez mások is szívesen csatlakoznának. Korlátozás nélkül, úgy, ahogy ezt a liberalizmust és individualizmust félreértelmezôk megálmodták, nem fognak a dolgok jobbra fordulni. Akármilyen társadalmi és gazdasági rendrôl is legyen szó, a korlátozás -- ott és olyan mértékben, ahol és amennyire a kollektív érdekek a korlátozást megkövetelik -- elengedhetetlen. Ezt a célt a kultúra változása nélkül, valamilyen korlátozó erkölcs nélkül lehetetlen elérni. Az új erkölcsnek be kell magát fészkelnie a felettes Énbe, hogy onnan irányítsa az egyén magatartását. Az oktatásnál és a nevelésnél kell tehát kezdeni.[30] Mire ebbôl a megközelítésbôl átütô erejű változás várható, emberöltôkbe telhet -- de valamikor el kell kezdeni. Annál is inkább, mert az új erkölcsi alapok megfogalmazása (konszenzusa), illetve a szükséges asszociációs ajánlatok rendelkezésre bocsátása és egy autonóm szervezôdés (,,állam'') határozott fellépése után egynéhány évvel már lényeges javulás várható az önmagát szervezni tudó egyéniség kialakulásában. Ez mindenképpen jótékony hatást gyakorolna a további kulturális értéktételezésekre és a gazdasági etikára. Hogy úgy mondjam, az elsô lökés hiányzik. Ez lenne ma a legfontosabb állami -- autonóm közületi - - feladat. Konzisztens nevelési célok megvalósításához fokozott közületi -- állami -- támogatásra van szükség. A pénz viszont egyre koncentráltabban kamat vagy kamatos kamat formájában a tôkéhez vándorol, ott elképzelhetetlen méretekben gyűlik, és lehetetlenné teszi azoknak a kollektív-állami szerepeknek a megvalósítását, amelyek nélkül egészséges társadalmi és gazdasági fejlôdés lehetetlen. Ha csak abban az illúzióban nem élünk, hogy a privát szféra jótékonykodása elegendô a kollektív célok elérésére. A jövô társadalmi és gazdasági rendszere nem lehet más, mint valahol a két véglet, az államkapitalizmus és a korlátlan piaci mechanizmusokon alapuló kapitalizmus közötti szervezôdés. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk a szót, akár-hogyan is nevezzük az intra-uterin (a születés elôtti) állapotban lévô gyermeket, akárhogyan is ágálnak egynéhányan a szociális piacgazdaság -- a harmadik út, sajátos magyar út -- elnevezés ellen, lényegében senki nem tud okosabbat mondani, mint hogy ebbôl kell kiindulni. Ha jobbra és balra is szakadék van, akkor nem marad más hátra, mint a hegylánc tetején valahogyan továbbjutni. A homo sapiens aligha tehet mást, mint hogy igénybe vett önelnevezésének jogosságára rászolgál, és elkezd gondolkodni, kiszűri az eddigi társadalmi és gazdasági rendszerekbôl azt, ami hasznosítható, és megkíséreli ezek szintézisét megteremteni. Ennek a feladatnak a megvalósítása során mindenféleképpen óvatosságra van szükség, még akkor is, ha a részismeretek bombabiztosnak mutatkoznak. Ennek egyszerű oka van: a homo sapiens homo oeconomicus oldala mindig is a homo moralisszal összefonódva mutatkozott be. A homo moralisnak pedig két arca van: az egyikkel mosolyog, és azt mutatja, hogy csak a jót akarja. A másik arc nem mutat semmit, de a mögötte meghúzódó szürkeállomány már azt fontolgatja, hogyan tud az adott helyzetbôl magának elônyt szerezni. A mammonizmus mindig megteszi a magáét. Ha a mammonizmust és a kétarcúságot erôs monetáris hatalommal rendelkezô társadalmi és gazdasági ideológia is támogatja, amely az önérdek érvényesülését nemcsak hogy nem kívánja mederbe terelni, hanem formálisan még alá is támasztja, mondván, hogy a korlátlan önérdekű piaci mechanizmusok az ,,igaziak'', akkor mi az, ami az embert arra késztethetné, hogy individuális érdekeit a kollektív érdekekkel összehangolja? Káin erkölcse biztos, hogy nem. Amikor az Úr megkérdezte Káint: ,,Hol van a testvéred, Ábel?'', Káin megpróbálta az Úr jogos gyanúját eloszlatni, és így válaszolt: ,,Nem tudom; talán ôrzôje vagyok testvéremnek?''. Pedig arról szó sem volt, hogy ôrzôje legyen. De legalább ne ölte volna meg. ======================================================================== 2. Elméleti alapok és a szemlélet módja A témával kapcsolatban a következô fogalmakat kell tisztáznunk: stagnáció, innováció, fejlôdés, tévfejlôdés és visszafejlôdés. 2.1. Stagnáció és innováció Stagnációról akkor beszélünk, ha a társadalmi és gazdasági innovációs készség pang. A középkor tespedtsége az innovációk ellen ható kulturális értéktételezésekben keresendô. Ennek lényege a tradíció görcsös nagyrabecsülése és minden nonkonformista megnyilatkozás csírájában való elfojtása volt. Az elfojtás a neurózisok egyik legelterjedtebb formája és oka. Ha tehát a tradíciók megbecsülésének szükségességérôl beszélünk, akkor látnunk kell a benne rejlô buktatót is. Az innováció -- az új megjelenése -- a fejlôdés alapja. Hogy az új milyen mértékben szolgálja a fejlôdést, illetve hogy szoros értelemben véve fejlôdést vagy inkább dekadenciát hoz magával, az nagy mértékben a kreativitástól függ. A kreativitásnak három elôfeltétele van: a konformizmus, a deviancia (nonkonformizmus) és a patológia (neurotikus érzékenység).[31] A konformizmus a tradíciók megbecsülését, a deviancia az ettôl való eltérés tendenciáját, a patogén (beteges) elem az ingerekkel szembeni fokozott érzékenységet fejezi ki. Innovációk során a deviancia a megszokottól való eltérést hozza magával, amit a neurotikus érzékenység és az ezzel összefüggô fokozott fantázia kelt szárnyra, amit viszont a konformizmus mérsékel. Ahhoz, hogy az innovációk során fellépô konfliktusokban a káosz minimális vagy éppen elkerülhetô legyen, ideális, ha az innováció a tradícióból indul ki. Ideális azért, mert a viszonyítási alap nélküli -- tradíciók nélküli -- innováció könnyen túlzásokhoz vezet, és mert könnyen kisiklik az érvényes szociokulturális értékek mérséklô hatása alól, könnyen káoszba torkollhat. A káosz ugyan fejlôdéshez vezethet, a benne rejlô kiszámíthatatlan tendenciák kitisztulhatnak, és egy magasabb organizációs szinten megteremthetik a fejlôdést jelentô újat, de a káosznak a személyt és a társadalmat károsító szertelensége a konfliktusok kibékíthetetlen ellentmondásait is magával hozhatja. A kibékíthetetlen ellentmondások csak tragikus események sorozatával, forradalmi úton oldhatók fel. Ezen alapszik többek között a kommunista forradalmi út és a szociáldemokrácia által képviselt parlamentáris fejlôdés közötti különbség is. A konformitás mérséklô hatása a parlamentáris fejlôdés útját egyengeti. A konformizmus lehetôvé teszi az elhajlás mértékének érzékelését. Ez a fejlôdés jellegének szempontjából döntô, mert csak a meglévôtôl való eltérés érzékelése képes mérsékletre inteni. A mértékletesség a fejlôdés alapvetô követelménye, mert hiánya forradalmi változások csíráját hordja magában, ami pusztításon keresztül igyekszik változásokat elérni. 2.2. Innováció és fejlôdés ,,Nincs miért tagadnunk, hogy van valóságalapja a haladásnak, de az a felfogás, amely biztosra veszi a haladást, már módosításra szorul.''[32] José Ortega y Gasset Innováción az új megjelenését érjük. Hogy az új fejlôdést -- haladást -- jelent-e vagy sem, azt csak következményeibôl tudjuk megnyugtató bizonyossággal megítélni. Persze, ideológiákat és a bennük rejlô ,,örök igazságokat'' igyekeznek már jó elôre -- mielôtt az innováció következményeit megismerhetnénk -- tudományos színezetben és ennek megfelelô politikai háttérrel érvényre juttatni, mintha kizárólagosan csak ezek lennének az ember boldogulásához vezetô út biztosítékai. Ezt az intoleráns megrögzöttséget sokszor még akkor is fenntartják, amikor már az innováció következményeibôl egyértelműen kiderült, hogy bár valamilyen érdekközösséget igen, de más, fontosabb szempontú érdekeket nem szolgál. Ilyen például a nyugati, a liberális progresszivizmussal megfertôzött szabados nevelési rendszer, amely már a szociális piacgazdaságtól való inkonzisztens elhajlás indoklását is szolgálta, s miután tragikus következményei nyilvánvalóvá váltak, a monetarizmus jelszava alatt tovább bomlasztja a társadalmat és ássa alá a valamelyest még szabályzó erejű kulturális értékeket. Ha azt mondjuk, hogy egy emberközpontú szemléletben akkor tekintünk valamely innovációt fejlôdésnek, ha az embert szolgálja, akkor szem elôtt kell tartanunk, amit errôl az elsô fejezetben mondottunk, hogy a mérce az lehet, mennyiben járul, mennyiben járulhat hozzá az innováció a befejezetlen teremtés befejezéséhez és mennyiben gátolhatja -- mennyiben szolgálja az ember önmegvalósítását és mennyiben akadályozza. Tény, hogy az új, az újszerű mindig valakinek vagy valakiknek jó. A kérdés csupán az, hogy kinek, kiknek és milyen mértékben az, hogy a jó kevés kiváltságos helyzetűt hozott-e még jobb helyzetbe és a hátrányos helyzetűeket még rosszabba, vagy pedig a cél-összeegyeztethetôség érdekében mérsékelte az amúgy is elkerülhetetlen differenciálódást. Egy olyan innováció, amely a differenciálódásnak nem szab határt, és ezzel társadalmi szinten az integrációt lehetetlenné teszi, a mi terminológiánk szerint nem fedi a fejlôdéssel -- haladással -- szemben támasztott követelményeket. RAFFALT kiterjesztette az integráció fogalmát az ellentétek személyiségbe való integrációjára. A társadalmi egyensúly felé hajló fejlôdés csak akkor lehetséges, ha az ellentétes érdekek és célok már a személyiségbe a tolerancia jegyében és a mások helyzetébe való beleélés képességének fejlesztésén keresztül épülnek be.[33] 2.3. Kreativitás és ideológia Az innováció jelenségével kapcsolatban érdemes felfigyelni arra, hogy az ideológiák mindegyike kizárólagos jelleggel kívánja az emberiséget szolgálni. Ebbe a hibába nekünk nem szabad beleesni. Ha valaki jobb alternatívát kínál az általunk javasolt középút helyett, akkor el kell fogadni. Ha a jelen munka legalább motivál más alternatívák kidolgozására, akkor nem volt hiábavaló a megírása. Az intolerancia mint fekete gyászszalag húzódik végig a történelmen. Sajnálatos ennek a beszűkült, ego- és etnocentrikus jellegű beállítódásnak a megjelenése a kereszténységben, amely az európai kultúrát -- a szociokulturális értékrendet és az ezzel összefonódott gazdasági etikát -- jelentôs mértékben befolyásolta. Ez a befolyásolás a kreativitás három elôfeltételébôl (konformizmus -- deviancia -- patológia) egyoldalúan a konformizmusra építôt támasztotta alá. A liberális progresszivizmus és késôbbi változata ennek ellenkezôjébe csapott át. Ezek a szociokulturális valóságot már szabados alapelvek legalizálásával oly mértékben átformálták, hogy a kultúra mérséklô szerepe -- a konformizmus -- elveszett. Az új kultúra már nem kíván mérsékelni. Ellenkezôleg. Formálisan sok minden szabadossá vált, s ha formálisan nem is, de tendenciálisan egyre inkább minden szabadossá válik. A cél -- ami felé FUKUYAMA hajlik --, hogy az ember a személyiségében rejlô kielégítetlenségeket úgy élje ki, hogy az normálisnak és természetesnek tűnjék; hogy azt az érzést ébressze, az Én ,,oké'', mert szabados cselekedeteivel nem tér el az informális normáktól, s ha a formális normáktól el is tér, annak szabadosságra serkentô tendenciáit (az alapbeállítódásban) nem sérti. Ez a beállítódás a kiélésre épít, ami nem lehet egy rendezett világ alapja. A kiélés az ösztönök szabad érvényesülésén nyugszik, és nem tűr sem korlátozást, sem önkorlátozást. Ez a magatartás érzelmi elszegényedéshez vezet.[34] Egyik társadalmi és gazdasági rend sem és a liberális progresszivizmus monetáris változata sem képes a Felettes Én szerepét a személyiségben megváltoztatni, de a tartalmát, az értéktételezéseket igen. Ez utóbbi is arra ösztökéli az embert, hogy a normától ne térjen el, de ez már azt jelenti: ne térj el attól az elvtôl, hogy megtehetsz mindent, ami örömet szerez és mégis a legnagyobb individuális haszonnal vagy éppen a lehetô legelnézôbb büntetéssel jár. Így jutunk el a káoszhoz, amelyben jó lenne a kereszténység korlátozó, a kreativitáshoz elengedhetetlen konformizmusából egy mérséklô adag. 2.4. Visszafejlôdés? 2.4.1. Öngyilkosság és elmefogyatkozás ,,Azokban az okokban, amelyek a mai emberiség megsemmisítésével fenyegetnek, nyilvánvalóan felismerhetôek egy neurotikus tömegôrület ismertetôjegyei.''[35] Konrad Lorenz AGÓCS József éleslátással tapint rá arra az önmegsemmisítésbe torkolló -- Konrad LORENZ által tömegôrületnek nevezett -- magatartásra, amely kimeríti a visszafejlôdés fogalmát: ,,Az emberi populációk nem az <<állatvilágból>> <> -- állapítja meg --, hanem az élelmi hálózatokból törtek ki, az élelmi hálózatokkal fordultak szembe. Ezeket nem <<átalakították>>, <> létfeltételeik <> során, hanem rövid távú jólétre törekedve vírus módjára fölélték, megsemmisítették ôket, a helyükre telepedtek, az élelmi hálózatok regenerációs folyamatait, az immunreakciókat (a <>, <>, <> megjelenését) kizárni igyekeztek. Ez nem fejlôdés, evolúció, elôrehaladás, magasabbrendűvé válás, az értelem megjelenése az emberre nézve, a többihez viszonyítva, hanem éppen az ellenkezôje: az élelmi hálózatok rövidre zárása, visszafejlesztése, élettelenítés, ellenműködés, negatív szelekció, degradáció, értelmetlen vagdalkozás, vngyilkosság, elmefogyatkozás, az önfenntartóképesség megszüntetése emberre és bioszférára nézve egyaránt.''[36] 2.4.2. Az óvatos Káin Konrad LORENZ felteszi a kérdést, hogy vajon mivel tudna a tudomány hozzájárulni ahhoz, hogy ,,a súlyos veszélyeknek kitett emberiség ... meg tudjon menekülni?'' Aztán azzal a szemrehányással foglalkozik, miszerint a tudomány nem boldogságot, hanem szerencsétlenséget hozott az emberiségre. LORENZ arra a következtetésre jut, hogy nem a tudományban van a baj, ,,hanem abban -- legalábbis napjainkig --, hogy kevés hatalmat adott kezünkbe önmagunkkal szemben.''[37] LORENZ kitétele, hogy ,,legalábbis napjainkig'' világosan rámutat arra a tézisünkre, hogy a befejezetlen teremtés ember által való befejezésében rejlik a jövô záloga. Erkölcs nélkül nincs egészséges társadalom, egészséges gazdaság és nincs jövô. Ha a technika negatív hatásairól szó esik, akkor a modern Káinok rögtön azzal érvelnek, hogy hát ugyan kérem, azt nem kívánhatja senki, hogy visszatérjünk az ôskorba. Rendszerint megjelenik a címkézés is: ha valamit is fel mersz hozni a technika ellen, fejlôdésellenes vagy -- vagy még rosszabb. Szó sincs arról, hogy vissza kell térnünk az ôskorba. Csupán arról van szó, hogy a technika fejlôdésével párhuzamosan gondolni kell az ember erkölcsi fejlôdésére is. Az egyéni érdeken nyugvó piaci mechanizmusok semmi esetre sem alkalmasak ennek a célnak az elérésére, mert az egyéni érdek elôtérbe helyezése tendenciálisan olyan mértékben korlátozásellenes, amilyen mértékben a korlátozás az egyéni érdek érvényesülését kívánja mederbe terelni. Mederbe terelés nélkül elvész a kollektív érdekek képviseletének lehetôsége. A szabadpiaci gazdálkodásnak azért van útjában a kultúra, mert a kultúrából fakadó viselkedési minták reaktívak, azaz bizonyos ingerek meghatározott viselkedést váltanak ki. A piaci mechanizmusok pedig a kulturális kötöttséget nem igénylik. Ellenkezôleg. Az egyéni érdeken nyugvó piaci mechanizmusok arra késztetnek, hogy az ember meghatározott viselkedési mintának ne kötelezze el magát, hanem sokkal inkább kötetlenül mindig aszerint cselekedjen, ami elônyös és élvezettel jár. Ebbôl a szempontból kell megítélni a technikai fetisizmust. Látnunk kell, hogy még az emberközpontú technikai fejlôdésnek is van határa. A határ ott van, -- ahol az embernek a technika fejlôdése mögött messze visszamaradt erkölcse nem képes az értelmébôl fakadó technikát az egyetemes élet szolgálatába állítani, -- ahol a technika életellenessé válik: munkahelyeket, fajokat, pótolhatatlan természeti kincseket semmisít meg, -- és ahol a technika fejlesztését a társadalmilag és gazdaságilag hátrányos helyzetűekkel fizettetik meg akkor is, ha a hátrányos helyzetűekre nehezedô terhek vagy az elesettség már a létüket fenyegeti. FUKUYAMA is beáll a sorba, és a technikával szembeni fenntartásokat annak befagyasztásával, mi több, a technika visszafejlesztésével azonosítja. Az ôsember életkörülményeihez való visszatéréssel mumuskodik; oda térnénk vissza, ahol az ember megint ,,arcának verejtékével túrja a földet'', meg hogy ,,nélkülözni kellene a növekvô gazdaság fényét és dinamizmusát, és a természethez sem térnénk vissza''.[38] Az a kérdés, hogy vajon nem az a társadalmi réteg lesz-e egyre nagyobb, amely a technika szédületes térhódításával ellentétben már ma is nélkülözni kényszerül a növekvô gazdaság dinamizmusát és fényét? A világvárosokban és körülöttük a nyomortanyákon egyre szűkebb lesz a hely azok számára, akik a jólét és a luxus fényének árnyékában, csatornákban és pályaudvarok mocskos padlóján kénytelenek a körülöttük csillogó és villogó kihívásokat lenyelni. Jellemzô FUKUYAMÁra, hogy általában nagyon óvatos, igyekszik minden aspektust figyelembe venni. A módszer könnyen átlátható: rávilágít egy problémára, súlyosnak nevezi, aztán a megoldás alól kibújik. Nézzük meg ezt közelebbrôl. ,,A technika befagyasztása a mai fejlett országok máris magas szintjén valószínűleg nem a megfelelô megoldás a vészesen közelgô ökológiai válság szempontjából ...'' FUKUYAMA látja a problémát, de nem a mérséklést ajánlja, hanem a ,,kutyaharapást szôrével kell gyógyítani'' elvet: ,,a környezet védelme korántsem követeli meg, hogy szakítsunk a modern technikával, és az általa teremtett gazdasági világgal, sôt hosszabb távon esetleg épp ezt a világot követeli meg mint elôfeltételt.''[39] Minek az elôfeltételét? Annak a vészesen közeledô ökológiai válságnak az elôfeltételét, amelyet egynéhány sorral elôtte kilátásba helyezett? És mi indokolná, hogy éppen a technika határtalan fejlôdése oldja meg esetleg -- mint ahogy ezt kifejezte -- esetleg (!) az ökológiai összeomlást? És ha nem? Mi ez? Orosz rulett? FUKUYAMA felteszi a technika fejlôdésével és a gazdasági növekedéssel kapcsolatban felesleges kérdést: ,,... itt alapelvekrôl van szó -- arról, vajon társadalmunk javai, <> valóban jók-e és kielégítik-e <>, vagy vajon van-e, elvben, az elégedettségnek egy magasabb formája ...?''[40] Szerinte nincs. A liberális demokrácia a társadalmi fejlôdés csúcsa. Szerintünk van. Az egyoldalú önérdek feladása az egyéni és kollektív érdekek összehangolásának javára. 2.4.3. Egyetemleges elismerés és visszafejlôdés? A visszafejlôdés oda vezet, ahol az ember már volt. Visszafejlôdésrôl beszélni akkor lenne jogos, ha a technika teljes bevetésével vívott háborúkban csupán olyan károk keletkezhetnének, amelyek egy bunkó, egy kôbalta vagy egy nyíl rombolását és roncsolását nem haladnák meg. A konszenzuson múlik, hogy az ember milyen eszközöket választ az egyén, a csoport vagy a társadalom önazonosítási szükségletének kielégítésére, arra, hogy elhatárolja magát és csoportját, és a különbségek érzékelésével jusson el az Én, az öntudat, és a Mi, a csoporttudat szociális érzelmi védettséget nyújtó élményéhez. Az önazonosítási szükségletbôl adódó önelhatárolódásokban tapasztalható túlkapások a megnemesített, állati szintű egoizmusból, agresszióból és birtoklásvágyból -- a mammonizmus alkotóelemeibôl -- fakadnak. Ezeket az alapvetô hajtóerôket az önazonosítás pszichikus szükséglete fokozza, s mivel az Énerô fejlesztésére -- a személyiség fejlesztésére -- különösen a monetarizmus nem fektet súlyt, az Én vnszervezési képessége -- frusztrációs toleranciája (csalódásokat elviselô képessége) -- nem elégséges ahhoz, hogy a konfliktusok kiélezését mérsékelni tudja. Ellenkezôleg: a monetarizmus viszonyai között egyre elterjedtebbé váló gyenge énű ember egyre inkább a másoktól kapott önkéntes vagy kicsikart elismerésben keresi azt, ami lényébôl hiányzik -- az önbizalmat. Ennek legelterjedtebb módja a feltűnési viszketegség és a szenzációhajhászás. Itt látható ismételten FUKUYAMA alapvetô tévedése, amennyiben a liberális demokrácia elônyét abban látja, hogy a leginkább képes mindenkinek az egyetemleges elismerést megadni -- ami nyilván nem igaz --, és ráadásul a hangsúly nem is a megadáson van. A cél sokkal inkább a személyiség fejlesztése, az Én erôsítése, hogy az Én önazonosítási szükséglete mérséklôdjék, nem pedig az, hogy a gyenge énű ember fokozott elismerési igénye kielégüljön. FUKUYAMA állítása már abból a szempontból sem helytálló, hogy a liberális demokrácia mindenkinek a legnagyobb általános elismerést nyújtja, hiszen a társadalmilag és gazdaságilag hátrányos helyzetűeket kizárja a társadalomból -- leírja ôket. Hol van itt az általános jellegű elismerés és fejlôdés? 2.4.4. Egyetemleges elismerés és globalizáció Az önazonosításhoz szükséges elhatárolódások a lelki élet szisztémájából adódnak. A lelki élet szisztémája különösen a személyiségformálás legérzékenyebb idôszakában, a gyermekkori szocializáció során érzékelteti, hogy az önazonosítás csakis korlátozáson keresztül, az individuális és a kollektív érdekek összeférhetôségének kondicionálásán keresztül lehetséges. Ha a szociokulturális értékrendben az individualizmus és a kollektivizmus közötti viszony nem kiegyensúlyozott, akkor ezt mindenképpen a személyiség és ezen keresztül a társadalom sínyli meg. Az ember alapvetô hajtóerôkkel jön a világra. Ezeknek a hajtóerôknek az összességét FREUD Es-nek (magyarul Ez-nek vagy Az-nak) nevezte. Az Es -- az Ez vagy Az -- semleges hajtóerô, amelynek célja, hogy az életet fenntartsa. A természet az élet fenntartását nem bízta az élôlények értelmére -- az ember értelmére sem: a szexualitás öröme gondoskodik a faj, az éhség csillapítása közben fellépô élvezet pedig az egyed fenntartásáról. Az örömszerzés elve -- hajtóereje -- tehát eszköz és nem cél. A viselkedéstudomány szempontjából egy társadalom mindenesetre tévúton halad, ha az örömszerzés hajtóerejét -- az eszközt -- céllá magasztosítja. Napjainkban a reklámok az örömszerzésre való ösztökéléssel manipulálnak. Ezzel máris nyilvánvalóvá válik, hogyan is állunk a gazdasági etika minôségével és a szociokulturális értékrend alapbeállítódásával. Az örömszerzés hajtóereje mellett FREUD szerint létezik az úgynevezett halál felé sodródás hajtóereje, amely az elmúlásba vezet. FREUD ezt úgy értelmezi, hogy minden az eredetéhez törekszik. Az élô anyag az élettelenbôl képzôdött, világos, hogy oda törekszik vissza.[41] A halál felé sodródás FREUD szerint destruktív erô, amely az önmegsemmisítésbe vezet. Ez a magatartás nem csak individuális sorsokra jellemzô. A társadalomban és a gazdaságban is fellelhetô ez az alapvetôen destruktív erô, amikor is az agresszió az örömszerzés eszközévé válik, történetesen amikor egy társadalom tagjai fokozottan a törés, zúzás, tombolás és rombolás megjelenítésében és/vagy kiélésében lelik örömüket. Ebbôl az aspektusból kiindulva azt kell mondanunk, hogy a halálban -- az önellenességben és az önmegsemmisítésben -- is fellelhetô az örömszerzés hajtóereje. Erre a következô sorokban még részletesebben kitérünk. FREUD elmélete Trieblehre, azaz hajtóerôtan néven ismert. A magyarban használt ösztönelmélet kifejezés helytelen, mert ösztönön nem általános hajtóerôt értünk, hanem egy komplex viselkedési mintát, amelyet egy egész szervezet produkál (például a madarak költési viselkedésmintája). A freudi hajtóerôk mögött további hajtóerôk húzódnak meg, amelyek még általánosabbak, mint a szexualitás és az éhség: az agresszió, az egoizmus és a bekebelezés (szerzés, birtoklás). Ami a halál felé sodródás hajtóerejét illeti, FREUDnál ebben is megtalálható az örömszerzés elve és megtalálhatók az elv mögött meghúzódó általános hajtóerôk is, az agresszió, az egoizmus és a bekebelezés (birtoklás, szerzés). A szexualitás aktív idôszaka után az élô szervezet anorganikus eredete és a benne rejlô tehetetlenség tendenciálisan eluralja az élô szervezetet, és az önérdekűen (egoisztikusan) az eredeti állapotnak megfelelô megnyugvásra, elmúlásra törekszik; az agresszió -- amely már eredetileg is önellenes elemeket tartalmaz -- egyre jobban önagresszióba megy át, és a halálban bekebelezi önmagát. Az Es mögött meghúzódó általános hajtóerôk a gazdasági tevékenység alapjai is: az agresszió -- a rámenôsség -- a gazdasági cél (minden cél) és tevékenység alapja; az egoizmus az önérdekű piaci mechanizmusok mozgatója; a bekebelezés, szerzés és birtoklás a profitszerzés reményében folyó befektetések hajtóereje. Ezeknek a hajtóerôknek a ,,kielégülése'' is örömmel jár. A szocializáció -- az emberré válás -- célja a nyers hajtóerôk megnemesítése: az agressziónak az akarat és nem az akaratosság irányába kellene fejlôdnie; az egoizmust az altruizmusnak -- az emberbaráti beállítódásnak --, a kollektív érdekekkel szembeni érzékenységnek kellene kiegészítenie és a birtoklást a lét egy mélyen gyökerezô önérzékelésének és szelídségnek kellene felváltania. Nem mindegy, hogy a gazdaság hajtóereje milyen jellegű ... Egészséges személyiség és egészséges társadalom csak akkor lehetséges, ha az örömszerzés ösztönét a szocializáció során fokozatosan a realitás elve egészíti ki.[42] A társadalom feladata lenne az egyedet a realitás elve felé terelni -- úgy korlátozni, hogy a korlátozást egyre jobban a felettes Én -- a lelkiismeret -- vegye át. A társadalom feladata tehát nem abban rejlik, hogy az embert annyira felszabadítsa, hogy képtelen legyen az örömszerzés elvét a realitás elvével kiegészíteni. A társadalom feladata, hogy a születés pillanatában kizárólag az örömszerzés elvén nyugvó élet törekvéseivel mértékkel és óvatosan, de határozottan szembehelyezkedjen, és ráterelje az egyed figyelmét mások, a társadalom, a kollektíva, a család érdekeire és kívánságaira. Ezek a kívánságok és követelmények -- normák -- a kultúra viselkedési mintáiban nyilvánulnak meg. A cél tehát, hogy az ember, korlátozás révén, megtanuljon a kultúra értékei szerint viselkedni. A szocializáció során fellépô társadalmi korlátok ráterelik az új élet -- a személy -- figyelmét a mások kívánságaira, a Te, a Ti fogalmára, és ehhez viszonyulva döbben rá arra, hogy ÉN VAGYOK. Az Én tehát csak a Te és a Ti függvényében az, ami. Az Én egy szociális dimenzióba beágyazva az, ami, és ez magával hozza a Mi-érzést és a Mi viszonyát a Ti-hez. Ahogy az Én csak a Te függvényében az, ami, ugyanúgy a Mi is csak a Te függvényében létezhet. A Te, a Ti és a Mi tehát az önazonosítás elengedhetetlen feltételei. Ha egy társadalom errôl megfeledkezik, önmagát adja fel, illetve önmagát zilálja szét. A szocializáció során kialakul -- ha kialakul -- az Én és a Te közötti különbség és elhatárolás -- de egyben a tolerancia is. A szocializáció során fellépô követelményekkel párhuzamosan kialakul az Én magjában a felettes Én és ebben az Én-ideál, ami eredményes szocializáció után a kultúra tükörképe. A felettes Én tartalma tehát a kulturális értéktételezésekbôl származik, a megvalósításhoz szükséges erô -- agresszió, akarat -- az Es-bôl jön. Az Én és a felettes Én között kölcsönhatás érvényesül: az Én a felettes Én normáit követi, a felettes Én pedig arra ösztökél, amit az Én bensôségessé tett. A lelki élet szisztémájából adódó önazonosítási szükséglet három szintű elhatárolásban és társadalmi viszonyokban jelentkezik. Ezek az Én és a Te, az Én és a Mi, a Mi és a Ti közötti viszonyok, amelyek nem csak az önazonosítás szempontjából fontosak, mert hiszen itt -- mint már leszögeztük -- alapvetô társadalmi viszonyokról van szó, amelyek a kulturális alapbeállítódást határozzák meg. Ez a vezetési-nevelési stílusoktól a gazdasági etikáig minden személyközi -- társadalmi -- viszonyra rányomja bélyegét. A társadalmi és gazdasági viszonyok minôségének alakulásáról, a kultúra emberközpontúságáról vagy ennek ellenkezôjérôl van itt szó. Nézzük meg a lelki élet szisztémájából adódó szinteket egy kissé közelebbrôl. Az Én és a Te közötti különbségek átélése a személyes Énerô kifejlôdésének elengedhetetlen elôfeltétele, mert az Én csak a Te viszonyában az, ami. Az Én-fejlôdés alapja mások kívánságának -- a Te kívánságának -- észlelése és elfogadása -- amely a saját kívánságok háttérbe helyezésének -- frusztrációs tolerancia -- begyakorlásán (kondicionálásán) keresztül érvényesül. A korlátlan piaci mechanizmusok éppen az ellenkezô irányban hatnak. Az Én és a Te közötti viszony alakulása határozza meg az Én Mi-hez való viszonyát, az individuális és a kollektív érdekek összeegyeztethetôségének pszichikus lehetôségét. A liberális progresszivizmus monetáris változatában visszatért korlátlan kapitalizmus a tôke érdekein nyugszik, amely nem képes kielégítô módon a kollektív érdekeknek megfelelni, mert az egyéni érdek túltengése következtében ezt nem is akarja/akarhatja. Az Én és a Te közötti viszony meghatározza a Mi és a Ti közötti viszonyt is. Ebbôl a viszonyból fakad a csoport-, az állami, a nemzeti és az etnikai öntudat. Ideális esetben ezek keretein belül végbemegy az az integrációba torkolló differenciálódás, amely a személyes öntudatot -- az Énerô kifejlôdését -- teszi lehetôvé. A monetarizmus köntösében visszatért korlátlan kapitalizmusnak nem érdeke a mai evolúciós szinten még a pszichikus higiénia elôfeltételeként számon tartott önazonosítási szükségletek kielégítése sem, mert ezek az elôfeltételek nem a tôke érdekeinek -- a tôke szabad aramlásának és szabad profitszerzésének -- jegyében osztják fel a világot, hanem kulturális sajátosságok, vallási meggyôzôdések és a haza, a tágabb vagy szűkebb értelemben vett otthon alapján. A globalizáció, a különbségek egy szintre hozása az, ami a tôke szabad áramlásának és profitszerzési lehetôségeinek szinte korlátlan teret enged. Ha az egy szintre hozást úgy lehetne értelmezni, hogy a társadalmi célok összeegyeztetésére irányul, hogy a különösen elônyös és különösen hátrányos helyzetűek közötti különbségek csökkentése a cél, akkor még el is lehetne fogadni. A globális társadalom felé vezetô úton az imént tárgyalt alapvetô elhatárolások fokozatosan eltűnnek az egységesített fogyasztásra beállított társadalmi és gazdasági rendszerben. Mint ismeretes, ezt FUKUYAMA azzal indokolta, hogy a demokratikus intézmények és a szabadpiaci gazdálkodás -- értsd egy egységes (globalizált) fogyasztói társadalom -- útjában a kultúrák színessége, a vallások hite és a hazaszeretetben rejlô érzelmi kötôdések állnak. FUKUYAMA fatálisan téved, amikor azt állítja, hogy a liberális demokráciák képesek az általános elismerés szükségletét a legjobban kielégíteni. Valójában az ember önazonosítási szükségletének legelemibb feltételeit sem képes ez a rendszer biztosítani. Ennek súlyos következményei már a második világháború utáni idôszakban érezhetôvé váltak, amikor a liberális progresszivizmus -- még hivatalos monetáris ideológia nélkül -- már a hatvanas évek elején meghirdette az autoritás elleni harcot -- elég lett volna ennek józan mérséklése -- és lerombolta azt az autoritást, aminek elvesztése során maga is gyökértelenné vált. A szociális érzelmi védettség fokozatos elvesztése aztán megtette a magáét: a tradicionális szociális dimenziókban gyökerét vesztett ember elkezdte keresni máshol azt a társadalmi bizonyosságot, ami nélkül nem lehet élni. És meg is találta azokban a korábban marginálisnak nevezett közösségekben -- a társadalom szélén található csoportosulásokban --, szektákban, a bűnözô vagy a hozzájuk közelálló szervezôdésekben, galerikben, a diszkók zűrzavarában, megtalálta a menedéket a felejtésben alkohol és kábítószerek segítségével, az elgyengült Én látszat-erôsítésében, a feltűnési viszketegség kiélésében, a bátorság kétes viselkedési mintáinak fitogtatásában, az értelmetlen tombolásban és rombolásban és még sok minden másban ... Aztán jött a liberális progresszivizmusra felépített extrém pénzközpontúságra alapított monetáris szemlélet. Ez aztán tovább szentesítette a beindult folyamat helyességét -- törvényességét. Összefoglalva leszögezhetjük, hogy a liberális demokrácia az imént tárgyalt szemszögbôl nézve sem tekinthetô fejlôdésnek. Ellenkezôleg -- visszafejlôdést jelent arra a szintre, ahonnan az ember elindult, és megkísérelte kultúráján keresztül önmagát korlátozni. A kultúra szétzilálása az önkorlátozás feladását jelenti, amire egy korlátlan piacgazdaságban nincs szükség. Hátráltatja azoknak a demokratikusnak nevezett intézményeknek a létrejöttét és működését, amelyek célja, hogy a tôke szabad áramlását és a vele járó lehetô legmagasabb profitot hozza anélkül, hogy a kollektív érdekek képviseletét kielégítôen megszervezné. A lelki élet szisztémájából adódó törvényszerűségeket az 1. ábra foglalja össze. {kép} 1. ábra 2.4.5 A visszavágó civilizáció ,,A természetes ösztönök már nem, a kultúra és a tudás még nem működik hatékonyan, és ebben a köztes állapotban nagy a kockázat.''[43] Losonczi Ágnes ,,A globális környezeti válság, mint ahogy mi ezt Tennessee-ben mondjuk, éppoly valódi, mint az esô, és én nem tudom elviselni a gondolatot, hogy tönkretett Földet és jövôt hagyjak gyermekeimre.''[44] Al Gore Az önazonosítási szükséglet tehát három szinten adott. A társadalomnak nincs meg a lehetôsége adottságokat konszenzussal megsemmisíteni, de azt megteheti, hogy konszenzussal ennek a szükségletnek a kielégítési módozatait ésszerűen meghatározza -- miután mindent megtett az önazonosítási szükséglet mérséklése érdekében.[45] Az önazonosítási szükséglet kielégítésére megfelelnének sportversenyek és a legkülönbözôbb vetélkedôk is. Az önazonosítási szükséglet kielégítéshez való ilyen jellegű hozzáállás óriási fejlôdést jelentene, annak ellenére -- már szinte hallom --, hogy a haditechnika fejlesztésébôl származó innovációkat polgári célokra is jól fel lehet használni. Köztudott, hogy például az eredetileg hadi célokat szolgáló világűrkutatás sok olyan terméket fejlesztett ki, amelyet az ember kényelmének megteremtése érdekében jól lehet hasznosítani. Ezzel kapcsolatban COUSTEAU kapitány megállapítása jut eszembe, aki a Muraro- sziget korallzátonyainak és az ott lakók életkörülményeinek vizsgálata során megállapította, hogy a civilizáció kényelmet adó elônyei vissza fognak vágni. A kényelem fenntartásáért az ember sokszor létének veszélyeztetését is elfogadja, mert a kényelem itt és most szerez örömet, a veszély pedig idôben eltolódik.[46] Korántsem biztos, hogy egy New York-i luxusszálló kényelmei több emberit tudnak nyújtani, mint az ôserdô lombjai alatt virágzó élet sokszínűsége. Korántsem biztos, hogy egy milliomos luxustól túltengô környezetében boldogabb, mint az a bennszülött, akit a civilizáció még nem taszított ki az ôserdô gondoskodó karjaiból. Ezt meggyôzôen bizonyítja EIBL-EIBESFELDT biológus és humán etológus, aki több éves távollét után 1986-ban ismét meglátogatta a G/wi ôserdô lakóit központi Zalahariban. Az egykori boldog közösséget a civilizációtól megrontott és elhanyagolt állapotban találta: szakadt, piszkos ruhák, gondozatlanság, alkoholizmus, egy vizesgödör körül letargikusan kukorica-, cukor- és sörszállítmányra várakozó emberek. Ezt a kultúrát adja a nyugati civilizáció az érintetlen kultúráknak: ôket pedig szétzúzza. EIBL-EIBESFELDT az USA-t ,,Kulturknacker''-nak (,,kultúrafeltörô''- nek) nevezi. Példának felhozza Nyugat-Új-Guineát, ahol az USA a jótékonyság leple alatt Indonéziát és lakosságát ,,függôségi helyzetbe táplálta''.[47] SPIELMANN József Betegség, orvoslás, társadalom -- Az orvosi szociológia vázlata című könyvében rámutat, hogy ,,az idült degeneratív ártalmak és más krónikus betegségek növekedését a biológiai tényezôk mellett az iparosodás, a városiasodás, a tudományos-technikai forradalom ... negatív velejárói ... befolyásolták''.[48] Ha gazdaságról, gazdálkodásról és emberközpontúságról beszélünk, akkor a szakemberek intése mellett nem mehetünk el érzéketlenül, és nem tarthatunk minden innovációt fejlôdésnek. Nem egyszerű megítélni, mikor jelent az innováció fejlôdést, és mikor nem: a dinamit nem csak halált hozott, de sokban megkönnyítette az ember munkáját. Mutatis mutandis érvényes ez az atom felfedezésére is. Köztudott, hogy a sugárzás ellenôrzött alkalmazásával lehetôség nyílott daganatos megbetegedések gyógyítására. Ebbôl a szempontból a dinamit vagy az atom felfedezését nem nevezhetjük sem tév-, sem visszafejlôdésnek. Általánosítva azt mondhatjuk, hogy a társadalomban számtalan folyamat zajlik le egy idôben, amelyek közül némelyek csupán innovációt, esetleg hóbortos divatot, mások fejlôdést, megint mások tév- vagy visszafejlôdést jelentenek, és mondhatjuk, hogy a lezajló folyamatok között vannak olyanok is, amelyeknek az emberre nézve hasznos, de egy idôben káros hatásai is nyilvánvalóvá válnak. A felmerült értelmezési nehézségek indokolják általános érvényű, a fejlôdést pontosabban megközelítô fogalmak bevezetését. Ezért beszélünk konzisztens és inkonzisztens fejlôdésrôl. 2.5. A konzisztens és az inkonzisztens fejlôdés vázlata Ebben a fejezetben a konzisztens és az inkonzisztens fejlôdést tekintjük át. A cél, hogy a két fogalom tisztázódjék, mielôtt a késôbbiekben ezekrôl, a konzisztens és az inkonzisztens fejlôdés tényezôirôl, a gondolatmenetbôl adódó sorrendben a mindenkori témának megfelelôen ismételten szó lesz. Konzisztens fejlôdésrôl akkor beszélhetünk, ha a társadalmi és gazdasági innovációk következményeibôl (utólag) kiderül, hogy a fejlôdés során -- az elkerülhetetlen differenciálódás folyamatosan integrációval zárult; -- a természeti törvények és a társadalmi mechanizmusok összjátékából adódó szükségszerűségek nem sérültek meg; -- a társadalmi célok összeegyeztethetôségét el lehetett érni, ennek következményeként -- a társadalmi szerepek megvalósíthatók voltak, és ezzel lehetôség nyílt az önmegvalósításra, -- ami azt jelenti, hogy a konfliktusokat kielégítôen kezelni lehetett -- és hogy a csere elve a rablás elvével szemben érvényesülni tudott. Ha a felsorolt követelmények nem valósultak meg, akkor a társadalmi és a gazdasági fejlôdés inkonzisztens. Mivel a felsorolt követelmények teljesen nem valósíthatók meg, inkonzisztens fejlôdéssel mindenképpen számolni kell. Ennek oka fôleg a társadalom és a kultúra szisztémájában és ezek érzékenységében keresendô. Errôl késôbb részletesen szó lesz. Az inkonzisztens fejlôdés elkerülhetetlensége szükségessé tesz valamilyen formális organizációt -- állami szerepet betöltô autonómiát --, amelynek feladata, hogy formálisan szembehelyezkedjen az inkonzisztenciával. Ismételjük meg: államon minden olyan demokratikusan létrejött közületi szervezôdést -- önkormányzatot -- értünk, amelynek joga van szabályozni, korlátozni, valamint joga és kötelessége a szabályok betartásáról gondoskodni, a közigazgatás, a közbiztonság és az igazságszolgáltatás feladatait ellátni. Ezeket a feladatokat egy kötetlen, a jóindulaton nyugvó privát szféra nem képes kielégítôen ellátni, ha csak a privát informális szervezôdés nem vesz fel formális jelleget, azaz, ha nem veszi igénybe az autonómiával járó szabályozási jogokat, és ezeket egyben nem tekinti kötelességének. A társadalmi célegyeztetés feladatát aligha lehet informális úton megvalósítani, mert -- informális célegyeztetés során az erôsebb joga fokozottabban érvényesül, mint ahogy ez formális organizációk esetében várható, ha a társadalmi cél-egyeztetés törvényes alapon nyugszik; -- informális ,,gondoskodás'' esetében szinte elkerülhetetlen annak a beállítódásnak a fokozott érvényesülése, miszerint a differenciálódást a természeti törvényeknek megfelelôen a természetes kiválasztódásra, a piaci mechanizmusokra, az erôsebb érvényesülésének jogára kell bízni; -- és mert informális gondoskodás esetében a nyilvánosság erkölcsi háttere és a benne rejlô magatartást formáló erô nagymértékben elvész. Az inkonzisztens jellegnek társadalmi szinten megvannak a sajátságos ismertetôjegyei. Ilyenek például a halálozási arányszám, az alkoholizmus, a rosszultápláltság, a túltápláltság terjedése, a fegyelmezetlenség, a rombolás és tombolás elterjedtsége, a mozgáshiány, a munkanélküliség, a pszichoszomatikus szervi működési zavarok és megbetegedések gyakorisága, a társadalmi differenciálódás mértéke és minden olyan jelenség, ami az ember és a társadalom testi-lelki egészségi állapotát tükrözi vissza. Ismételten felhívjuk a figyelmet arra, hogy a felsorolt feltételek lényegét most csupán áttekintjük. A részletes tárgyalásra a késôbbi fejezetekben témák szerint kerül sor, a formállogikai követelményekkel szemben a funkcionális logika érvényesülését részesítjük elônyben. 2.5.1. Differenciálódás és integráció A differenciálódás elkerülhetetlen. A differenciálódás már az állatvilágban is a strukturáltság -- a szociális dimenzió -- megteremtésének mechanizmusa, amely a rangsor kialakulása után szabad pályán az egyedek integrációját teszi lehetôvé.[49] A differenciálódás kizárása vagy erôltetése -- de már csupán a szabadjára engedése is -- megnehezíti vagy éppen lehetetlenné teszi a szociális integrációt. Amíg a szocializmusban az integrációt -- a kollektivizmust -- kötelezô házi feladatnak tekintették,[50] addig a klasszikus kapitalizmus -- a liberális progresszivizmus és ennek monetáris változata is -- az individualizmusra, a liberalizmusra és a demokráciára hivatkozva a differenciálódás szélsôséges fokozásával a társadalom atomizálását eredményezi, miközben ellentmondásba keveredik önnönmagával: egyrészt a differenciálódás szabadjára engedésével -- sôt ideológiai alátámasztásával -- a társadalmat áthidalhatatlanul megosztja, másrészt azonban a tekintély lerombolásán és egy globális társadalom felé való igyekezeten keresztül az egyenlôség és minden ember integrációs lehetôségének illúzióját ébresztgeti. A differenciálódás teremti meg a társadalom struktúráját és egyben az integ-ráció lehetôségét. Ahogyan a differenciálódás szertelensége növekszik, olyan mértékben kerülnek társadalmi rétegek egy szintre, és olyan mértékben csökken az integráció lehetôsége egy társadalmi rétegen belül is. A feleslegessé váltak rétegén belül az emberek hozzávetôlegesen az elszegényedés olyan fokára kerültek, ahol a különbségek -- az integráció elôfeltétele -- aligha érzékelhetôk. Az elszegényedés legalsóbb régióiban az emberek egyszintű szegénységben -- szinte differenciálhatatlan globalizációban -- eredménytelenül keresik önmagukat. Bizonyos, hogy egy munkanélkülinek, megélhetési problémája mellett, a társadalmi beágyazottság elvesztése jelenti a legnagyobb problémát, ami nem csak a munkahely elvesztésén keresztül jut érvényre, hanem a családon belül a feleslegessé válás képzetén keresztül is. A globalizálással felerôsödô szabad versenyes kapitalista elv is erôsödik, és ezzel párhuzamosan nô a munkanélküliség és a feleslegessé váló emberek tömege. A differenciálódás határtalanságának növelésével csökken az integráció lehetôsége. A társadalmi mechanizmusok pillérei közül az integráció feladata lenne, hogy a differenciálódásnak valahol véget vessen, és hogy a társadalmi beágyazottság érzetét, a szociális érzelmi védettséget biztosítsa. A szociális érzelmi védettség döntô hatással van az Énminôségre, ami viszont a frusztrációs tolerancia, a védekezési készenlét és az agresszió mértékét lényegesen befolyásolja. Mindez kihat a társadalomra és a gazdaságra, a gazdaságosságra, az egészségügy ráfordításaira, summa summarum a társadalom testi-lelki egészségének minôségére. Az egyre erôsödô elszegényedést az ENSZ 1996 júniusában Isztambulban tartott Világvárosok Konferenciája is tárgyalta. Errôl a Magyar Rádió 1996. június 16-án tartott összefoglaló beszámolót. Kiderül, hogy hová vezet, ha az állam lemond konzisztens szerepérôl, vagy nem veszi komolyan: elképzelhetetlen nyomorban hatvanmillió ember él bádogvárosokban a nagyvárosok szélén, akik elhagyták vidéki lakhelyeiket, mert ott semmi lehetôségük nincs a túlélésre. A kommentátor véleménye szerint a világvárosok szélén legalább a szemétbôl kikereshetik azt, amivel tovább tengethetik életüket. Az ember azt gondolhatná, hogy a civilizált-jóléti Európában az ilyen jellegű problémát ,,csak'' az utcán, a pályaudvarokon, aluljárókban és más idôjárástól védett helyeken tanyázó hajléktalanok testesítik meg -- akiket az ember naponta lát. Aztán 1996. október 25-én híreiben közli a BBC, hogy Európában 3 millió hajléktalan van, és 15 millió ember él zsúfolt szükséglakásokban. A világvárosok neonfényei bevilágítják az égboltozatot, amelynek sötét árnyékában is születnek emberek, mert senki nem törôdik kielégítôen ezzel a problémával. Ezeknek az embereknek a világban felgyülemlett pénz, arany és ékszer készletei mellett sem jut egy asztal, egy szék, egy pohár víz és egy darab kenyér. MOBUTUt, Zaire diktátorát a felkelôk szorongatják, de azzal vigasztalhatja magát, hogy anyagi gondja nem lesz. MOBUTU vagyonát 33 milliárd osztrák schillingre becsülik, amit az ország szegényeibôl préselt ki, jórészt a bányászat révén. És máris sikerrel árulják a felkelôk a kezükre került terület bányászati jogát. Amerikai-kanadai multik máris megszerezték a világ egyik legnagyobb rézben gazdag területének bányajogát; a bánya beindításához szükséges hatmilliárd dollár befektetés négyszáz milliárd dollár nyereséggel kecsegtet. Európában sem rózsásak a viszonyok. Az átlagos életkor 76 év. A hajléktalanok átlagos életkora 44 év. Az Osztrák Caritas elnöke 1996. október 31-én a monetáris megszorító intézkedésekkel kapcsolatban a politikusok szemére vetette, hogy egyre jobban az elszegényedés irányába terelik a társadalmat és hogy ez elsôsorban a társadalmilag hátrányos helyzetűeket sújtja. A szociális segélybôl élôk száma emelkedik; 200 000 gyermek él ma Ausztriában a létminimum alatt. És a Magyar Televízió tanácsát nem lehet nem meghallani, hogy a szülôk naponta vegyenek gyerekeiknek legalább egy paradicsomot vagy egy almát. Ha erre nem telik, vásároljanak legalább savanyú káposztát. Az UNICEF firenzei kutatóközpontjának vizsgálatai szerint a gyermekek a rendszerváltás nagy vesztesei közé tartoznak.[51] Amíg Szabolcsban az almát nem lehet eladni, Budapesten nincs belôle annyi, hogy a szegényebb rétegek gyerekeik számára meg tudnák vásárolni. Többek között ez is világosan mutatja -- ,,ami mára már az iskolás korú gyerekek számára is világos, hogy az e fajta társadalom szervezôdési rendben a tôkeérdek, hol jobban, hol rosszabbul képes megfelelni a nem-tôke érdekeinek.''[52] De hát ezt ,,mára már'' nemcsak minden iskolás korú gyerek tudja, hanem már régen ismert tény. Magam is tanultam már az ötvenes évek elején, hogy Brazíliában a tôkeérdeknek megfelelôen a tengerbe öntötték a kávét, hogy a kínálatot mesterségesen visszaszorítsák, és hogy ezzel az árszínvonalat tartani tudják. Különben ez sem lephet meg, hiszen MARX a tôkeérdek sajátosságait már régen megfogalmazta. KEYNES is a tôkeérdek ellensúlyozására építette fel filozófiáját. Ez a korlátlan szabad versenyes kapitalizmus valódi arca és altruizmusa, nem az, amirôl FUKUYAMA mesél. 2.5.2. Természeti törvények és társadalmi mechanizmusok Az integráció megvalósulásának a lehetôsége a társadalom stabilitásának kulcskérdése.[53] Ez az aspektus világosan kifejezi, hogyan is értelmezendô a konzisztencia, és miért hangsúlyoztuk, hogy a konzisztencia nemcsak a természeti törvényekhez és a társadalmi mechanizmusokhoz való szolgai alkalmazkodást jelenti, hanem kimondottan a természeti törvények és a társadalmi mechanizmusok összjátékából adódó követelményekhez való alkalmazkodást. A hangsúly az összjátékon van. Vannak ugyanis természeti törvények, amelyek a társadalmi mechanizmusoknak ellentmondani látszanak, vagy inkább fordítva.[54] Nézzük meg ezt közelebbrôl. 2.5.2.1. Szelekció és társadalmi felelôsség A darwinizmus szerint a természetben a mutáció és a szelekció érvényesül. A mutáció során spontán vagy inger által kiváltott gyors változás következik be az öröklött tulajdonságok karakterében; a szelekció a korlátlan biológiai differenciálódáson alapszik. Az életképesebb túléli a viszontagságokat, a kevésbé életképes elpusztul.[55] Ez az a természeti törvény, amelynek a társadalomban és a gazdaságban való korlátlan érvényességérôl FUKUYAMA regél: a konkurenciaharcról és következményeinek igazságáról. FUKUYAMA ezzel egyértelműen a nemzetközi tôke érdekeit szolgálja. A társadalmi mechanizmusok egy emberre szabott társadalomban a szelekcióval szemben -- a korlátlan differenciálódással szemben -- hatnak, ha még hatnak. Hogy hatnak vagy nem, hogy mennyiben hatnak és mennyiben nem, azt a különösen elônyös helyzetűek konszenzusa -- szociokulturális értéktételezése -- határozza meg.[56] Tehát nem lehet csodálkozni azon, hogy FUKUYAMÁt a vallás és a nemzeti öntudat mellett leginkább a szociokulturális értéktételezések -- ,,a tágabb értelemben vett kultúra'' -- zavarja legjobban a liberális demokrácia felé haladó úton. A kultúra -- nem a különösen elônyös helyzetűek, hanem a népi többség kultúrája -- ugyanis saját konszenzusa alapján nem tenné lehetôvé a tôkeérdek rendkívüli érvényesülését. FUKUYAMA abból indul ki, hogy a társadalmi és gazdasági mechanizmusok mint természeti törvények működnek: ,,A természet fokozatos meghódítása -- állapítja meg FUKUYAMA --, amely a tudományos módszer kifejlesztésével vált lehetôvé a XVI. és XVII. században, szigorú szabályok alapján ment végbe, s ezeket a szabályokat nem az ember, hanem a természet és a természet törvényei határozták meg.''[57] Íme itt van a tudományos köntös, amelybe be lehet bújni, amely lehetôvé teszi a felelôsség alól való kibújást, és amely ignorálja a gazdaságtudományok mindenkori erkölcsi jellegét. FUKUYAMA olyan alaptételbôl indul ki, amelyrôl minden átlagos képességű, szakmailag tájékozott egyetemi hallgató legalább a második- harmadik szemeszter után tudja, hogy képtelenség. A könyörtelen differenciálódás a nyers erôszakon és egoizmuson alapszik, amit az állatvilágból hoztunk magunkkal. Az állatnak nincs kultúrája. Az embernek van. Az ember az állattól annyiban különbözik, amennyiben kultúráján keresztül képes az állatvilágból kiemelkedni. Ehhez olyan képességek állnak rendelkezésére, amelyek az állatból hiányoznak: a belátás, az akarat, a hit és a humor. Könnyebb az állat szintjére süllyedni, mint onnan felemelkedni, mert a felemelkedéshez önmegvalósításra -- a teremtés ember által való befejezésére -- az önorganizációs képesség kifejlesztésére van szükség, ami önuralmat, önkorlátozást és áldozatvállalást követel. Sokkal könnyebb az ilyen jellegű törekvések helyett egyszerűen arra hivatkozni, hogy a természetben az állatoknál is így mennek a dolgok. Amirôl FUKUYAMA azt állítja, hogy a természet meghódítása, nem volt egyéb, mint a természettel való goromba szembeszállás, a természet kirablása, ami napjainkban a profit szolgálatában még otrombábban és ostobábban folyik, mint valaha. FUKUYAMA még tovább merészkedik: ,,Ezenfelül úgy látszik, hogy a modern természettudomány logikájának egyedül a kapitalizmus felel meg mint általános fejlôdési irány.''[58] Ez a kizárólagos igény veszélyes, mert fanatizmuson alapszik. A korlátlan kapitalizmus tehát fanatikusan nem akar korlátozásról hallani. Világos, mert bármilyen korlátozás a piaci mechanizmusok ellen hatna. A vallás is azért van útban, mert korlátoz -- amennyiben a szeretet és a könyörület elve a kíméletlen konkurenciaharccal és ennek következményeivel összeegyeztethetetlen; a nemzeti öntudat is azért van ztban, mert korlátoz, amennyiben egy nemzet -- illetve az a közösség, amit ma nemzet alatt érthetünk -- saját érdekeit és a nemzetköziség ürügye alatt nem egy szuperhatalmat vagy a nagytôkét kívánja szolgálni; a kultúra is azért van útban, mert korlátoz -- mert a viselkedési minták reaktívak, és az ingerek mindig ugyanazt a viselkedési mintát váltják ki, azaz nem engedik a nagytôke érdekeit a hagyományok, értsd, a nemzeti sajátosságok kárára érvényesülni.[59] A jelenleg még fennálló korlátozásból a tôke szempontjából a legegyszerűbben és a leghasznosabban a munkanélkülivé vált tömegek leírásával, az elcsürhésedés folyamatának ,,laissez faire'' kezelésével lehet kitörni. A hagyományok gerincét az elcsürhésedéssel járó körülmények, különösen az alkoholizmus és a kábítószerezés töri meg. A korlátozás, fôként az önkorlátozás összeegyeztethetetlen a liberális demokráciával. Márpedig a jövô társadalma csak akkor lehet életképes, ha a korlátozások szükségességét elismeri: a szabados magatartás, a népesedés, a termelés és a fogyasztás korlátozása elkerülhetetlen.[60] Egy demokratikus -- de nem szabadosan demokratikus -- állam vagy ehhez hasonló központi szervezet feladata kell hogy legyen ezeknek a korlátozásoknak a társadalom bevonásával való kidolgozása, széles tömegekkel való elfogadtatása és megvalósítása. Az csak mese, hogy formális szervezet nélkül mennek a dolgok a legjobban. De elôször meg kell kísérelni, amennyire lehet, a nemzetközi nagytôke diktatúráját mérsékelni. Ha a forradalmi utat el akarjuk kerülni, mindenképpen a nagytôke önkorlátozó belátására és akaratára van szükség. A forradalmi út egy országot tönkretehet, mert a globális társadalomból egy ország aligha tud egyedül kitörni. Viszont az is igaz, hogy a végsô elkeseredettségbôl adódó magatartások nem racionálisan jönnek létre, hanem irracionálisan, érzelmi alapon. A tôke és a politikai hatalom jól tenné, ha ennek a gyülemlô irracionális potenciának az okait szüntetnék meg, és nem az okozatok ellen akárhogyan fellépôk magatartásainak következményeit hangsúlyoznák. Ezzel kapcsolatban SZRETYKÓ György találóan különbséget tesz tudományos és belügyi -- vagy államrendôrségi -- logikának nevezett gondolkodásmód között: a tudományos logika az ok és az okozat függvényében gondolkodik; a belügyi logika az okozat legyűrését, megszüntetését, hatástalanítását veszi célba ahelyett, hogy az ok érdekelné.[61] A nagytôke számára is elônyös lehetne, ha a korlátozások bevezetésével -- elsôsorban saját érdekeinek korlátozásával -- lényegesen hozzájárulna az elkerülhetetlennek mutatkozó társadalmi célok összeegyeztetéséhez, mielôtt elveszít mindent, amit az eredeti tôkefelhalmozás kezdetétôl kezdve vagy újra meg újra ,,összegyűjtött''. A társadalmi mechanizmusok egy emberközpontú társadalomban a természeti törvények által meghatározott differenciálódás ellen hatnak, ha ezt egy ezzel ellentétes konszenzus nem gátolja meg. Hatnak, ha a konszenzus az individualizmusra hivatkozva nem rögzíti, hogy mindenki kizárólagosan saját sorsáért felelôs; ha HOBBES klasszikussá vált állítása: ,,homo homini lupus'' (ember embernek farkasa) a kulturális értéktételezések szabályzó ereje nélkül szó szerint érvényesül, és szabad embernek azt nevezzük, ,,akit semmi sem gátol abban, hogy amit ésszel és erôvel megtehet, azt saját akaratából meg is tegye'';[62] ha a liberalizmusra hivatkozva a konszenzus nem azt követeli, hogy majdhogynem mindent szabad, amit nem, sajnáljuk ugyan, ha megtörténik, de nem avatkozhatunk be, vagy ha igen, akkor nincs elég hatalmunk, pénzünk, emberünk és egyebek ahhoz, hogy hathatósabban tudjunk fellépni. Lásd bűnözés és kábítószerezés, munkanélküliség és sok más jelenség, amelyek kiváltságosan a klasszikus kapitalizmusra és monetarista változatára jellemzôek. Az ilyen és hasonló jelenségek megfelelnek a manchesterizmus és a monetarizmus korlátlan szabad versenyen nyugvó alapelveinek -- a piaci mechanizmusok korlátlan érvényesülésének --, ami természetszerűleg nem marad, nem maradhat a gazdaság korlátain belül. A szociokulturális értéktételezések befolyásolják a gazdasági etikát és fordítva. Amikor egy monetarista elveket valló liberális állam arra hivatkozik, hogy a kollektív feladatok ellátására nincs pénz, igazat állít, de arról, hogy mibôl ered a pénzhiány, nem esik szó. Pedig ez lenne a lényeg. Errôl a 3.2.8. Lopakodó pénzügyi válság és a 3.2.9. Az állam felelôssége című fejezetekben lesz szó. 2.5.2.2. Szaporulat és ökológiai egyensúly ,,A bolygó ökológiai terének teljes kihasználtsága -- az ebbôl adódó feladatok --, a fenyegetô népességszaporulat, ezzel szemben a Föld fogyó, illetve stagnálni látszó élelmiszertermelô képessége, az emberi tevékenységek katasztrofális következményei azonnali orvoslást kívánnak a fenntartható életmódra való áttéréssel.''[63] Részlet a Worldwatch Institute jelentésébôl (1994) 2.5.2.2.1. Ökológiai egyensúly és kultúra A kultúra faladata, hogy segítségével a természet által az ösztönök fogságából kiszabadult ember magát korlátozza. Ha ezt nem teszi, akkor a kultúra elveszti létjogosultságát. És pontosan ez az, amit a liberális progresszivizmus monetáris változata maradéktalanul el akar érni, és amit FUKUYAMA a dolgok lényegi megítéléséhez nélkülözhetetlen információk hiányában szinte naiv jóhiszeműséggel világgá kürtölt. Márpedig korlátozások nélkül, az ökológiai egyensúlyra hagyatkozva -- úgy, ahogy ez az állatvilágban törvényszerű -- nem fognak menni a dolgok. Mint láttuk, emberre szabott társadalomban a társadalmi mechanizmusok konszenzus alapján a gyengébbeket (csupán) kirívó méltánytalanságok ellen védik, és ezzel a természetben érvényes szelekció törvénye ellen hatnak -- ha a kultúra ezt lehetôvé teszi. Hasonló a helyzet az emberi és az állati szaporulat területén, de amíg egy állatfaj szaporulatát szabad pályán az ökológiai egyensúly szabályozza, addig az ember, kultúrája segítségével, az ökológiai egyensúlyt hatályon kívül helyezi. ,,Az élôvilág felállított hipotéziseit (az új mutációkat) működése közben a valósághoz hasonlítja, és amelyik annak nem felel meg, azt kiselejtezi. Az emberi gondolkodás viszont a valóságot hasonlítja a hipotézisekhez, és amennyiben az nem felel meg neki, nem egyezik meg fogalmainkkal, ítéleteinkkel és következtetéseinkkel, akkor azt a társadalmi gyakorlat során selejtezi vagy átalakítja'' -- állapítja meg AGÓCS József.[64] Paradoxon: a mindenkori uralkodó réteg mai szemmel méltánytalan elônyeit mindig is kiharcolta, de felelôsnek érezte magát a társadalmilag és gazdaságilag hátrányos helyzetűekért, ezért a természetes szelekciót hatályon kívül helyezte -- viszont olykor a háborúkban a nemzetek színe-javát, a legéletképesebb géneket pusztította el úgy, hogy elôtte a szaporulatot tudatosan növelte, hogy legyen mit pusztítani. A tudatos szaporulatnövelés a fasizmus és a szocializmus jól átgondolt szociálpolitikai intézkedéseinek szerves része volt. Az Úr szava, hogy szaporodjatok és népesítsétek be a világot, így nem értelmezhetô. A szaporulatnövekedés a kapitalista szemléletnek is kedvezett, hiszen a technika fejlesztése során elôállt munkaerô-felesleget még a népességnövekedés is gerjesztette, így a munkaerôpiacon a kínálat lényegesen alacsonyabb kereslettel került szembe. Ez az aránytalanság tette lehetôvé a termelékenység hatalmas méretű növekedéséhez viszonyítva a munkabérek befagyasztását és a munkanélküliség rémétôl való félelem növekedését. Ezek együttesen növelték a tôkével szembeni kiszolgáltatottságot. A monetarizmuson alapuló korlátlan kapitalizmus a hátrányos helyzetűek védelmét -- ha egyáltalán érdemesnek tartja -- úgy értelmezi, hogy a hátrányos helyzetűeket és mindazokat, akiknek nem jut munka vagy valamilyen okból a termelési folyamatból kiestek -- marginalizálódtak -- egyszerűen le kell írni: pusztuljatok betegségben, alultápláltságban, pusztítsátok magatokat alkohollal, kábítószerrel, pusztítsátok egymást gyilkolással és bandaháborúkkal.[65] Az ember halmozottan fordult szembe a természettel, halmozottan ,,módosította'' a természeti törvényeket ahelyett, hogy kultúrájának és konszenzuskészségének segítségével a természetet konzisztens módon szolgálatába állította volna -- vagy még inkább konzisztens módon alkalmazkodott volna a természethez. ,,Az ember agya nem arra alakult ki, hogy az igazságot keresse -- állapítja meg SZENT-GYÖRGYI Albert --, hanem azért, hogy élelem, biztonság és hasonló dolgok után kutasson vele; hogy felismerje az elônyös helyzeteket, hogy segítse az embert az életben maradásban ... A primitív társadalmakban valóban ez volt az agy szerepe. A szofisztikus társadalmakban azonban az agynak új szerepköre fejlôdött ki: az, hogy hangzatos indokokat találjon szükségleteinek és vágyainak igazolására. Ezt a feladatot agyunk már olyan villámgyorsan végzi, hogy azzal áltathatjuk magunkat: tetteinkben valóságos indokok vezérelnek.''[66] Az ember értelme segítségével konzisztens módon is képes hatni a természeti törvényekkel szemben úgy, hogy a kiiktathatatlan természeti törvények kényszerét emberségessé teszi. Az emberségesség semmi esetre sem jelentheti azt, hogy az ôserdô szabályait az emberi társadalomban adaptálás nélkül érvényesülni hagyjuk, mint ahogy ezt a piaci mechanizmusok szabadjára engedésével a korlátlan kapitalizmus teszi. A társadalomnak van erkölcse, kultúrája, az ôserdônek csak könyörtelen szabályai vannak az erôsebb jogán. ,,A természet mindig ,ott van’. Önmagát tartja fenn -- állapítja meg ORTEGA. -- Benne, a vadonban büntetlenül lehetünk vadak. Sôt, ha akarunk, vadak maradhatunk és legfeljebb annyit kockáztatunk, hogy megjelennek olyan lények, akik nem vadak.''[67] A társadalmi célegyeztetéssel összeférhetetlen, hogy a szelekciót a háború és a nyomor pusztítására bízzuk. Mindkét esetben nem negatív, hanem vegyes, sôt pozitív szelekció megy végbe. Azt, amit szabad pályán az ökológiai egyensúly biztosít -- a szaporulat korlátozását --, a társadalomban az embernek kell kultúrájával és nem háborúkkal és nem embertömegek leírásával és az elcsürhésedés folyamatának fokozásával ellensúlyozni. Nem a kultúra megszüntetésére, hanem a kultúra erôsítésére van szükség. FUKUYAMA álláspontja tarthatatlan. 2.5.2.2.2. A túlnépesedés Kínában egy városi család egy gyerek után kap családi pótlékot. Több gyermek esetében családi pótlék nem jár. Vidéki családok két gyermek után kapnak családi pótlékot; itt a második gyermek után a családi pótlék csak akkor jogos, ha az elsô gyermek leány volt. Ez a szabály nem kényszerrel és paranccsal, nem büntetéssel operál, hanem nem jutalmazza azt, aki a kollektív érdekeket és a józan belátást sérti. A társadalmi mechanizmusok és a természeti törvények tehát nem minden esetben fedik egymást, és még jó is, hogy az embernek a kultúrán keresztül megadatott a konzisztens szabályozás lehetôsége is. De a konzisztens szabályozás is inkonzisztenssé válik egy globális gazdasági világbirodalom keretein belül. Konzisztens szabályozás csakis a helyi, a nemzeti vagy táji sajátosságoknak megfelelô kereteken belül lehetséges; minden autonómiának meg kell adni a lehetôséget, hogy saját szaporodási stratégiáját maga szabja meg. Ennek igen egyszerű oka van: a helyi, nemzeti vagy táji sajátosságoknak megfelelô szabályozások következményeit is a helyi, nemzeti vagy táji közösségek érzékelik, ezért közvetlenül érdekeltek abban is, hogy a tévfejlôdéseket a legrövidebb úton és a leghatásosabban korrigálják. Ez a sikerélményen alapuló nem tudatos tanulási mechanizmus lényege, amit minden kezdô pedagógus, pszichológus és szociológus (remélhetôleg) ismer, és ami talán ma már az általános műveltség ismeretei közé tartozik. Egy globalizált társadalomban a sikerélményen alapuló tanulási mechanizmus nem érvényesül, mert a helyi, nemzeti és táji sajátosságokból adódó tévfejlôdések a döntéshozók számára nem érzékelhetôk. A sajátos helyi érdekek és az intézkedések következményei elvesznek a globalizált tömegek anonimitásában. Ami Kínában jó lehet, az nem biztos, hogy máshol is ugyanolyan jó. Például Európa lakossága 2010-ig globálisan egymillióval csökkenni fog, mégpedig úgy, hogy az elcsürhésedett szubkultúrák magasabb szaporodási tempója aligha változik: az európai népességcsökkenés ellenére a világ népessége progresszívan tovább növekszik. 1993-ban a világ népességét 5,5 milliárdra lehetett becsülni. Az ENSZ szerint a világ népessége 2050-re a 7,8 és 12,5 milliárd közötti nagyságrendet fogja elérni. Ezzel kapcsolatban ANDORKA Rudolf megállapítja: ,,A népességnövekedésnek a második világháború utáni felgyorsulását érzékelteti, hogy korábban 123 év alatt nôtt a világ népessége egy milliárdról kétmilliárdra, majd 33 év alatt kétmilliárdról hárommilliárdra, a következô egymilliárdos növekedések 14, majd 13 év alatt következtek be, most pedig az 1987. évi ötmilliárd után várhatóan már 1998-ban eléri a hatmilliárdot.''[68] A túlnépesedéssel kapcsolatban figyelemre méltó a pápa állásfoglalása. A pápa az ENSZ 1996 novemberében tartott római konferenciáján hangsúlyozta, hogy a születéskorlátozás összeegyeztethetetlen az egyház felfogásával, de a szaporodás sem lehet végtelen.[69] Persze, hogy nem, hiszen a konferencia célja éppen az volt, hogy lehetôségeket keressen a 800 milliós nagyságrendben éhezô emberiség problémájának enyhítésére. A pápa számára is világos, hogy itt valamit tenni kell -- korlátozni kell --, de az egyház szabályainak megfelelôen. Arra, hogy ezeket a szabályokat a nyomortanyák lakói mlyen mértékben képesek megismeri és betartani, egyelôre nincsen megnyugtató válasz. Meggondolandók a következôk: -- Köztudott, hogy a termelési folyamatból kiesettek és a társadalmi és gazdasági szempontból hátrányos helyzetűek, az elcsürhésedett vagy az elcsürhésedés irányába haladók szaporulata aránytalanul nagyobb, mint a tehetôsebbeké. -- A szaporulat és a felelôsségérzet a gyermekekkel szemben nem a gyermekek számának arányában növekszik. Ez a tény a kultúra -- ebben az esetben sokkal inkább a szubkultúra -- függvénye, amely a gyermekekre nézve még kedvezôtlenebb lehet, mint az anyakultúra. -- Ha az elcsürhésedett tömeg erôsen fokozott ,,természetes'' szaporulatát a társadalom még azzal is elômozdítja, hogy minden gyermek után családi pótlékot fizet, akkor az elcsürhésedett és alacsonyabb szintű néprétegek szaporulatát segíti elô, amelyeket aztán sorsukra hagy, illetve minden szaporulatot a nyomorban csupán családi pótlék fizetésével jutalmaz,[70] ahelyett, hogy a gazdaság befolyásolásán keresztül munkát adna, és a helyi viszonyoknak megfelelôen a szaporulat mérséklésére vagy felgyorsítására ösztönözne -- ha ez indokolt. A szaporulatnövekedés például akkor lehet indokolt, ha a szaporulat visszaesése -- fôleg a fogamzásgátló szerek elterjedése következtében -- az iskolák elnéptelenedéséhez és a nyugdíjellátottság elbizonytalanodásához vezet. -- A szokványos családtámogatási politikával sokszor a munkaképes családtagok érdektelenné válnak abban, hogy munka után nézzenek, mert a családi pótlékokból jut arra, hogy alkohol- és cigarettafogyasztásukat fedezzék. Ami a létfenntartásból hiányzik, azt esetleg mások károsításával lehet fedezni. -- Nem kell sok fantázia annak a megjósolásához, hogy azok a társadalmak, amelyekben az elcsürhésedés tendenciája érvényesül, hová jutnak egynéhány évtized múlva: kielégítô állami befolyás nélkül, ,,laissez faire'' nemtörôdömséggel, illetve a ,,nagylelkűen'' odadobott családi pótlékokkal nem old meg a társadalom semmit. Ellenkezôleg: a liberálisnak hitt társadalom saját csapdájába esik. Ugyanis az elcsürhésedett népesség aránytalanul magasabb szaporulata elveszi a demokratikus társadalom magasabb szintű szavazóbázisát, és fokozatosan eltolja az alacsonyabb szintű szubkultúra szavazóbázisának javára. A többi fantázia kérdése. Biztosat elôre nem lehet tudni. Minden lehetséges. 2.5.3. Társadalmi célegyeztetés A fejlôdés akkor konzisztens, ha az innovációk a társadalmi és gazdasági célok összeegyeztethetôségének az irányába terelik a társadalmat és a gazdaságot, amelyek során különös jelentôséget kapnak a gazdasági etika pillérei, az Én és a Te, az Én és a Mi és a Mi és a Ti közötti viszony. Az Én és a Te közötti viszonyt leghívebben az élni és élni hagyni mondás fejezi ki. Ennek az elvnek a hordereje akkor válik láthatóvá, ha meggondoljuk, hogy az Én csak a Te viszonyában az, ami; ereje, frusztrációs toleranciája jórészt attól függ, milyen mértékben ismeri el a másikat -- a másságot, és milyen mértékben hajlamos arra, hogy idegenimádatával önmagát csonkítsa. Az Én és a Mi közötti viszony az individualizmust és a kollektivizmust kell, hogy áthidalja. Egyik szélsôség sem szolgálja az embert: az individualizmusra -- az egyéni érdekek érvényesülésére -- éppen úgy szükség van, mint a kollektivizmusra -- a közös érdekek képviseletére. A kettô együtt érvényesül a leggyümölcsöztethetôbben. A Mi és a Ti közötti viszony a nemzeti öntudat és a nemzetköziség között közvetít, és kísérli meg azokat az együttműködési lehetôségeket felkutatni, amelyek mindkét kollektíva számára elônyösek. 2.5.4. Szociális szerep és önmegvalósítás A társadalmi célok összeegyeztethetôsége akkor valósul meg, ha az elôzô fejezetben felsorolt társadalmi kapcsolatok kiegyensúlyozottak, mert ebben az esetben a konzisztencia dominál. Ha az egyensúly fennáll, akkor az intézményesített szociális szerepek hordozói szociális szerepük megvalósítása során nem ütköznek olyan akadályokba, amelyek lényegbevágóan gátolnák vagy éppen megakadályoznák a szociális szerepek gyakorlását és ezzel az önmegvalósítást. Ha az egyensúly felé hajló tendencia adott, akkor a szociális szerepek hordozói más szociális szerepek hordozóival szemben nem kerülnek erôsen hátrányos helyzetbe. Ezeknek a követelményeknek egy szociokulturális rendszer akkor nem tud megfelelni, ha a természeti törvények és a társadalmi mechanizmusok összjátékából adódó követelményeket gorombán sért. Minél inkább nem tud megfelelni, annál inkább konfliktusokkal terhelt a társadalom, annál nagyobb súlyt kell fektetni a konfliktusok konzisztens kezelésére. 2.5.5. Konfliktuskezelés Százszázalékos konzisztencia aligha létezik. Más terminológiával kifejezve, konfliktusok, sôt, esetenként még a káosz is a társadalmi stabilitást szolgálhatja, ha a társadalmi stabilitás megteremtésének önfenntartó mechanizmusa idôben érvényesül, azaz ha az interakcióban van olyan, aki képes az úgynevezett mártír-szerepet magára vállalni. Ugyanis a negatív emocionális akciók és reakciók sora olyannyira felerôsödik, hogy az, aki elsôként engedékenységet tanúsít, aki az elsô bizalmat ébresztô lépést teszi, bizonyos lehet abban, hogy az interakciós partnerek nem fogják példáját követni. Az interakciós partnerek csak azután követik a mártírszerep vállalóját, miután ez az interakciós partnerek ellenséges magatartása ellenére is kitart döntése mellett, és pozitív emocionalitását tartósan kifejezésre juttatja. A pozitív emocionális megnyilatkozások száma mindenesetre felül kell hogy múlja azoknak a negatív emocionális magatartásoknak a számát, amelyek a konfliktust felerôsítették. Ez a konfliktus- és a feszültségkezelés empirikus alapszabálya.[71] Ahhoz, hogy valaki a konfliktusok megoldásához szükséges mártírszerepet magára tudja vállalni, erôs, magas frusztrációs toleranciával rendelkezô Énre van szüksége, pontosan arra, amelyet a szabadpiaci gazdaság körülményei társadalmi szinten lehetetlenné tesznek. A konkurenciaharcra, az egymás lehetetlenné tételére felépített társadalmi és gazdasági beállítódás nemcsak hogy kizárja egy valamiféle mártírszerep vállalását, hanem a mártírszerep vállalása egyenesen a gazdasági és sokszor a fizikai öngyilkosság tényét meríti ki. 2.5.6. A csere elvének érvényesülése Ha a társadalmi egyensúly megbomlik, ha nem áll helyre, akkor a gazdasági etikát képviselô társadalmi viszonyokban az egoizmus és az altruizmus, valamint az egoizmus és a kollektivizmus közötti viszony romlik meg. Ha a csere elve nem érvényesül, ha helyét a rablás foglalja el, akkor az Én és a Te, az Én és a Mi és a Mi és a Ti közötti viszonyok eltorzulnak: minden variációban az Én kerül olyan meghatározó szerepbe, hogy az Én érvényesülési törekvésén kívül minden más lehetôség kizárt. Elöljáróban leszögezhetjük, hogy az inkonzisztens állami szabályozás a rablást szinte kötelezô etikai gyakorlattá teheti anélkül, hogy a szabályozás színezete ebbe az irányba mutatna, vagy hogy a szabályzásokban általában a rablás gyanúja felmerülhetne. HERCZEG János éleslátással mutat rá erre: ,,A gazdaságban működô külföldi érdekeltségű cégek és belföldi vállalkozások között a gazdaság és piac természetébôl eredôen szorosabb vagy lazább üzleti kapcsolatok alakulnak ki ... Így elképzelhetetlen egy olyan gazdasági környezet és feltételrendszer, amelyben a külföldi befektetések prosperálnak (virágzanak), a belföldi vállalkozások zöme a létért, a fennmaradásért küzd. Így nagy valószínűséggel, ha a magyar gazdasági környezet és a gazdaságpolitika a belföldi befektetôk, vállalkozók számára nem vállalkozóbarát, hanem folyamatosan defenzív, védekezô magatartásra kényszeríti ôket, a külföldi befektetések lanyhulásával, hosszabb távon a vállalkozások stagnálásával (pangásával), eredménycsökkenéssel lehet számolni. Ennek kivédésére a külföldi befektetôk arra kényszerülnek, hogy a gazdaság elsôdleges elônyeit maximálisan kihasználják (olcsó munkaerô), és az ebbôl származó esetleges extraprofitot ne Magyarországon realizálják, illetve forgassák vissza befektetéseikbe.''[72] 2.5.7. Inkonzisztens fejlôdés mint a befejezetlen teremtés jele Az inkonzisztens fejlôdési tendenciák egyik oka abban rejlik, hogy az ember lineárisan gondolkodik egy nem lineáris világban[73] vagy a mi terminológiánk szerint abban, hogy az ember racionálisan gondolkodik, és ezzel ember voltának irracionális elemeit kizárja, ami súlyosan visszaüt.[74] Nyilván arról van szó, hogy az evolúció a gondolkodás biológiai alapfeltételeit megteremtette ugyan, de sem ez, sem az ember hiányos igyekezete még nem tette lehetôvé azt a gondolkodási módot, amely az emberiség égetô problémáinak megoldásához vezethetne. ,,A Homo sapiens név sem jelent definíciót -- írja AGÓCS József --, hiszen sokkal inkább az ellenkezôje igaz: a bölcsesség, a gondolkodás még csak rejtett, ezután kialakuló képességünk. Ha az ember bölcs lenne, s gondolkodna, nem lenne ennyi baj, válság, katasztrófa, nem lennénk életveszélyben. Akkor tudnánk, mekkora bajban vagyunk.''[75] A mi terminológiánk szerint ez így hangzik: az inkonzisztencia egyik lényeges oka, hogy az embert és a társadalmat a végleteket képviselô ideológiák szinte állandó jelleggel egyoldalúan -- ,,lineárisan'' -- állítják be. Ha nem is ezzel a szándékkal, de annál megrendítôbb pontossággal mutat rá KOVÁCS Attila az egyéni érdeken nyugvó piaci mechanizmusok szélsôségeibôl adódó magatartások és a befejezetlen teremtés közötti összefüggésekre: ,,A védelem az embernek -- és minden élôlénynek -- ösztönös reflexiója az életben maradás, valamint az uralkodás, vagyis a hatalom megszerzése érdekében. Ha ez igaz, akkor a Homo sapiens vajon miért tette tönkre környezetét ...? A kérdés ma már nem költôi, hanem egyértelműen megválaszolható. Az ok: az emberi tudás és az ennek eredményeképpen kialakult termelési, technológiai kultúrák gyors és napjainkban beláthatatlan fejlôdése, amelyet a gazdaság, vagyis az egyénnek a meggazdagodási, hatalmi vágya indukál.''[76] Hogyan is állunk azzal a ,,mesével'', amely a tudás fájáról való evésben látja az emberiség ,,bűnbeesésének'' okát? ======================================================================== 3. Társadalmi és gazdasági rendszerek A társadalmi és gazdasági rendszereket hagyományosan rabszolgaságra, feudalizmusra, kapitalizmusra, szocializmusra szokás tagolni. Elemzésünk szempontjából ettôl a megszokott tagolástól valamelyest eltérünk. Ennek oka abban keresendô, hogy az egyes társadalmi és gazdasági rendszereken belül is léteznek különbözô irányzatok, amelyek vizsgálódásaink során jelentôsek lehetnek. Így például a feudalizmus körülményei között ismeretes a kameralizmus és a merkantilizmus korszakalkotó jelenléte; a kapitalizmuson belül nem lényegtelen, hogy kapitalizmuson államkapitalizmust, az Adam SMITH nevéhez fűzôdô klasszikus kapitalizmust, a kapitalizmus imperialista vagy monetarista fokozatát értjük. A szocializmuson belül is léteznek különbségek, árnyalatok, amelyek lényegesek lehetnek, ezért nem mindegy, hogy szocializmuson a nyugati szociáldemokrácia szocializmusát vagy a kommunista ideológiában honos szocializmust értjük, amely csupán a kommunizmus felé való haladás egy állomásaként értelmezendô. A társadalmi és gazdasági rendszerek fejlôdésérôl, a marxi forradalomelméletrôl, a termelôerôk és a termelési viszonyok közötti ellenmondások szerepérôl itt ne essék szó, hiszen elemzésünk szempontjából ezek többé-kevésbé jelentéktelenek. Számunkra sokkal érdekesebb az a tény, hogy az optimális társadalmi és gazdasági rendrôl alkotott kép idôrôl idôre irracionálisan változott. Az irracionalitás mindenekelôtt abban nyilvánult meg, hogy a gazdasági örök igazságoknak tűnô elvi kinyilatkoztatások -- a szociális piacgazdaság filozófiáját kivéve -- a merkantilizmusból kiindulva az állam szerepét illetôen a mindenkori elôzô ideológia ellenkezôjébe csaptak át. A merkantilizmust az a felfogás jellemzi, hogy a gazdaságnak az államot kell szolgálnia; a klasszikus kapitalizmus az állam szerepét már kiiktatja; a kommunista ideológia elvben visszatér a merkantilista felfogáshoz, hogy a gazdaságnak az államot kell szolgálnia. Ez elvben akkor is igaz, ha a kommunista ideológia proletárdiktatúrán nyugvó államfogalma és a merkantilista abszolutisztikus állam fogalma között szakadék tátong. A kommunizmus bukása után megint az a felfogás vált hangadóvá, hogy az államnak fel kell adnia a gazdaságot befolyásoló szerepét, és le kell mondania arról a szerepérôl is, amelynek feladata a társadalmi célegyeztetésrôl való gondoskodás lenne. Ez az irányzat a monetarizmussal való képzettársítást hívja elô. A monetarizmus tehát lényegében nem egyéb, mint visszatérés a klasszikus (manchester) kapitalizmusban ismertté vált társadalmi cél-összeférhetetlenség körülményeihez. A szociális piacgazdaság volt az egyedüli, amely filozófiájában mindkét elvet igyekezett figyelembe venni. Felmerül a kérdés, hogy mi a helyes, mit tarthatunk igaznak, ha a társadalmi és a gazdasági alapbeállítódás egyik végletbôl ismételten a másikba csaphatott át. Ennek ellenére a maga idejében minden társadalmi és gazdasági rend a tévedhetetlenség igényével lépett fel. Márpedig egy komplexitáson nyugvó tudományág -- mint amilyen a társadalom- és gazdaságtudomány -- már csak a komplexitására való tekintettel sem tarthat igényt a tévedhetetlenségre. A komplexitás egyidejű áttekinthetetlenségében rejlik a jövôkutatás buktatója is, amennyiben a komplexitás növekedésével egyre nehezebbé válik az elôrejelzések megbízhatóságának garantálása.[77] Mint már elvben leszögeztük, a társadalmi és gazdasági rendszereket sokféle szempontból lehet csoportosítani és vizsgálni. Az elôbbiekben bemutatott szemléletet kiegészíthetjük egy másikkal, ami ugyancsak eltér a tradicionális felosztástól. A mi szempontunkból célszerű teoretikus és a második világháború után megvalósított társadalmi és gazdasági rendszerekbôl kiindulni. 3.1. Teoretikus társadalmi és gazdasági rendszerek Teoretikusan két társadalmi és gazdasági rendszer képzelhetô el -- a szélsôségek rendszerei. Az egyik oldalon találhatjuk azt a teoretikus társadalmi és gazdasági rendszert, amelynek az alapja a centralizáció, a másikon azt, amelynek az alapja a decentralizáció. A centralizált társadalmi rend a gazdaságban a következô fogalmakat realizálja: államkapitalizmus, totális állami irányítás, tervgazdálkodás, kollektivizmus, determináltság, társadalmi és gazdasági differenciálódás erôszakos akadályozása a társadalmi mechanizmusok törvényszerűségével szemben. A kollektivizmus eltussolja a munkanélküliséget. A munkanélküliség a vállalatokon belül érvényesül. A decentralizált társadalmi berendezkedés a gazdaságot az ellenkezô irányba tereli. Ez a következô fogalmak érvényesülésén alapszik: manchester- vagy klasszikus kapitalizmus, szabad vagy korlátlan piacgazdaság, individualizmus, ,,liberalizmus'', szabadosság, a társadalmi és gazdasági differenciálódás társadalmi mechanizmusainak szabadjára engedése. A decentralizáció a gazdaságot egymástól elszigetelt gazdasági egységekre bontja, azaz egy terv helyett sok egyéni terv létezik, amelyek csak annyiban tudnak érvényesülni, amennyiben a piaci mechanizmusok ezeket lehetetlenné nem teszik. Az individualizmus a kollektív érdekeket háttérbe szorítja, mert kizárólag az egyéni érdeken nyugvó piaci mechanizmusok határozzák meg a gazdasági tevékenységet. Az egyéni érdekek követése a társadalom atomizálásához vezet. Amit a centralizált gazdaság kényszerrel próbál visszatartani -- az egoizmus burjánzását --, az a korlátlan piacgazdaságban erénnyé magasztosul. A decentralizált piacgazdaságban a munkanélküliség megoldhatatlan problémává növekszik. Az emberek nagy része -- mindazok, akik nem hoznak hasznot -- feleslegessé válik. A fô gond, hogyan szabaduljon meg a társadalom ezektôl az embertömegektôl. A teoretikus társadalmi és gazdasági rendszerek szembeállítása jól kifejezi az erkölcsi beállítódások lényegét. A teoretikus társadalmi és gazdasági rendek egyike sem valósult meg ,,tiszta'' formában. A teoretikus társadalmi és gazdasági rendektôl megkülönböztetjük a megvalósultakat. 3.2. A második világháború után megvalósított társadalmi és gazdasági rendszerek 3.2.1. Az USA és a Szovjetunió Még a Szovjetunióban is volt az egyednek egy olyan minimális szabad társadalmi és gazdasági tere -- gondoljunk itt a szabad háztáji gazdálkodásra --, ami miatt a szovjet gazdaság nem azonosítható teljes mértékben a centralisztikus tervgazdálkodással. Az USA gazdasága ugyan a korlátlan piacgazdasághoz közel áll, de nem azonos vele. Itt is vannak csekély mértékű korlátozások, amelyek különösen a Távol-Kelettel és Európával szembeni gazdasági védekezés szándékát testesítik meg. A szovjet modell a centralisztikus, az USA modellje a decentralisztikus teoretikus társadalmi és gazdasági rendhez közelít. Az USA tradicionális liberalizmusával és óriási mértékű tôkekoncentrációjával gazdaságilag a világ élvonalába került, viszont társadalmi problémái is ehhez mérten alakultak. A szovjet típusú szocializmusban az individualizmus, a liberalizmus és a demokrácia elvben kollektivizmussá, munkásdiktatúrává és szocializmussá alakult. Valójában a kollektivizmus csak eszköz volt arra, hogy az individualizmus minden jelét, az egyéni gondolkodást és kezdeményezést a kollektivizmus jelszavával csírájában elfojtsák, hogy senkinek eszébe ne jusson kitáncolni a sorból. A munkásdiktatúráról kiderült, hogy egy szűk pártkáderkör adminisztratív diktatúrája, a szocializmus pedig az emberi természet és a társadalmi mechanizmusok törvényei szerint elveszett a hivatalosan megtiltott társadalmi differenciálódás megújult fellobbanásában. A szovjet és a USA-modell között található még két, a középutat képviselô teoretikus irányzat, a szociális piacgazdaság és a planifikáció. A gyakorlatban ezek sem valósultak meg teljes mértékben. 3.2.2. A szociális piacgazdaság ,,Az állam funkcióinak megnövekedése, amelyet a fogyasztási hajlandóságnak és a beruházás indítékainak összehangolása megkövetel, az individualizmusba való szörnyű beavatkozásnak tűnhet egy 19. századbeli újságíró vagy egy amerikai pénzember szemében. Én azonban védelmezem, egyrészt ez az egyetlen járható út arra, hogy elkerüljük a meglévô gazdasági formák mindenestül való megsemmisítését, másrészt mert ez az elôfeltétele az egyéni kezdeményezés eredményes érvényesülésének.''[78] John Maynard Keynes A szociális piacgazdaság teoretikusan egyesíti a centralisztikus és a decentralisztikus társadalmi és gazdasági rendek elônyeit, és megkísérli hátrányaikat maximálisan kiküszöbölni. A decentralisztikus elem -- az egyéni érdeken nyugvó piaci mechanizmusok -- képezi a gazdaság hajtóerejét, a centralisztikus elem garantálja a szociális biztonságot és gondoskodik arról, hogy a differenciálódás során kialakult egyenlôtlenségek ne hozzanak létre olyan frusztrált tömegeket, amelyek végül is a társadalom és önmaguk ellen fordulhatnának. Az önellenesség neurotikus tendenciákat takar. Az elképzelés az volt, hogy konjunkturális idôszakokban az állam fokozott bevételeibôl tôkét képez, és ezt a recesszió (a konjunktúra visszaesése) beköszöntével befekteti. A befektetés fellendíti a gazdaságot. Egyetlen tôkeinjekció képes a gazdaságot hosszabb idôre felélénkíteni; a tôkebefektetés multiplikátor effektust hoz magával, azaz élénkítô hatása idôben kitolódik és megsokszorozódik. A szociális piacgazdaság elvét nem sikerült megvalósítani. Anélkül, hogy az USA gazdaságát szociális piacgazdaságnak nevezhetnénk, elvben az USA sem tesz egyebet, mint hogy recessziók idején felerôsíti gazdasági és szociális tevékenységét; ekkor ,,megnövekszik a beruházásserkentés'' és ,,ekkor tölti fel az állam a kutatási alapokat, hiszen a kilábalás, a versenyképesség fokozása elsôrendű politikai kérdés is'' -- állapítja meg BALÁZS Judit.[79] VERESS József is felhívja a figyelmet arra, hogy ,,az USA-tól Japánig, Németországtól Franciaországig az állam és a kormány kézjegyei nagyon is észrevehetôk a gazdaságban.''[80] A 6.11.9. Az inkonzisztens szabályozás című fejezetben mutatjuk be ezeknek a napjainkban tapasztalható monetáris állami szabályozásoknak nem kielégítô jellegét. A szociális piacgazdaság alapelvének helyessége vitathatatlan, hiszen más alternatíva valahol a piaci mechanizmusok szabad érvényesülése és a centralisztikusan irányított gazdaság között aligha létezik; vagy a két szélsôség vagy az arany középút. A szociális piacgazdaságot nyugaton a mammonizmus járatta le. Az organizált tömegek -- a munkaadók éppen úgy, mint a munkavállalók -- a konjunktúra idején kipréselték az államból mindazt, amit félre kellett volna tennie, hogy a recesszió beköszöntésével invesztálni tudjon.[81] Az állam üres kézzel nézett a beköszöntô krízisek elé, s nem volt más megoldás, mint kölcsönökbôl finanszírozni a szükséges beruházási injekciókat. Ennek négy lényeges negatív utóhatása volt: -- Az állam eladósodott. -- Az állam már a szociális piacgazdaság eltorzulásának idôszakában monetáris függôségi helyzetbe került. -- A liberális progresszivizmus talajában gyökerezô állami engedékenység következtében a tömegeknek kiosztott ,,választási cukorkák'' felélénkítették a keresletet, és kétségtelen inflációs tendenciákat hoztak magukkal -- ezek azonban messze elmaradtak a monetáris rendszerben tapasztalható inflációs tendenciáktól. -- A gazdaság túlfűtöttségére és az inflációs tendenciára hivatkozva nagyszabású kultúraimportba beágyazva kivették az állam kezébôl a gazdaság befolyásolásának a szerepét és egyben a szuverén politikai döntés jogát. Teoretikusan dönthetnek ugyan, de pénz hiányában rá vannak kényszerítve, hogy azt tegyék, amit a monetáris érdekek kívánnak. A szociális piacgazdaságot a volt Nugat-Németország valósította meg a leghitelesebben. Az egyesített Németország még napjainkban is -- legalábbis programatikusan -- határozottan ragaszkodik a szociális piacgazdaság elveihez. Persze elônyösebb lett volna annak idején a mértékletesség, amely talán idôben a szociális piacgazdaság továbbfejlesztését tette volna lehetôvé. 3.2.3. A planifikáció A planifikáció tulajdonképpen a keynesi szociális piacgazdaság francia változata. Köztudott, hogy a franciák hangsúlyozottan külön utakon kívántak járni. Nyilván ezzel szándékozták a második világháború során erôsen megcsorbult pozitív önképet helyreállítani. Itt és ebben a vonatkozásban alkalmazható FUKUYAMA HEGELtôl átvett önbecslésre és az elismerés szükségletére alapozott elmélete. A sajátságos francia út hangsúlyozása különösen a Charles de Gaulle- érák alatt érvényesült. Az Európai Unió elôtérbe helyezésével a tendencia lényegesen enyhült. Annak idején azonban, amikor Németország a szociális piacgazdaság útjára lépett, a franciák igyekezete arra összpontosult, hogy a saját utat, a francia utat válasszák. A szociális piacgazdaság elnevezést gondosan elkerülték, de ügyeltek arra, hogy magukat az amerikanizmustól is elhatárolják. A planifikációt egy tervezô iroda (Commissariat Général du Plan) bonyolította le. Ez az intézmény nagyobb vállalkozók és szakszervezetek, valamint szakemberek segítségével gazdasági szektorokra lebontott termelési és beruházási terveket készített. Ezek a tervek a vállalatok számára nem voltak kötelezôk, de -- a szociális piacgazdaság elve alapján -- az állam megkísérelte adókedvezményekkel, kedvezô beruházási hitelekkel, exporttámogatással és hasonló intézkedésekkel a terv érvényesülését elôsegíteni. A planifikáció elônye megegyezik a szociális piacgazdaság elônyével - - a franciák kulturális sajátosságainak érvényesülése mellett. A planifikáció lehetôvé tette a koordinációt a nemzetgazdasági és egyéni célok között anélkül, hogy az államnak erôszak alkalmazásával be kellett volna avatkoznia. Ezzel is bebizonyosodott, hogy az individualizmus és a kollektivizmus, az egyéni és a kollektív érdekek egymás mellett megférnek, ha az állam funkcióit -- szociális szerepét - - komolyan veszi --, ha komolyan veheti. Más országok is -- kiváltképpen a volt francia gyarmatok -- eredményesen alkalmazták a planifikációt, de Franciaországnak sikerült a teória követelményeit a leghívebben megvalósítani. Megállapíthatjuk, hogy a társadalmi és gazdasági berendezkedésnek legalább négy modernnek tartott teoretikus lehetôsége van. A korlátlan piacgazdaság és a centralisztikus tervgazdálkodás képviselik a két végletet; a további kettô -- a szociális piacgazdaság és a planifikáció -- a középútra vezetnek. A megvalósult gazdasági rendszerek típusait az USA, a volt Szovjetunió, a volt Nyugat-Németország és Franciaország társadalmi és gazdasági berendezkedései képviselik. 3.2.4. A hatvanas évek társadalmi és gazdasági rendszerei A 2. ábra a második világháború utáni idôszak megvalósult társadalmi és gazdasági rendszereit a teoretikus társadalmi és gazdasági rendszerekhez viszonyítva mutatja be. {kép} 2. ábra 3.2.5. A monetarizmus ,,gyôzelme'' ,,A marxista államkapitalista rendszer, mint egy kártyavár, összeomlott. Most a liberális kapitalista rendszer is az összeomlás szélén áll. Korunk legkiválóbb és legismertebb szociológusai az 1970-es évek elejétôl kezdve, a sötét éjszakában, a szakadék szélén, lámpa nélkül rohanó autóhoz hasonlítják a nyugati társadalmat.''[82] Kray István A világ a második világháború utáni idôszakhoz viszonyítva a hetvenes évek közepétôl totálisan megváltozott. A szociális piacgazdaság szociális beállítódása meghaladta azt a toleranciát, amelyet a nagytôke még hajlandó volt támogatni és a rendszert kölcsönökkel életben tartani. A planifikáció ugyanazokból az okokból vesztette el meggyôzô erejét, mint a szociális piacgazdaság; a szovjet típusú centralisztikus tervgazdálkodás is életképtelennek bizonyult. A legerôsebb háttérrel -- tôkével és az ösztönök korlátlan kiélését támogató, ,,vonzó'' értékrenddel -- rendelkezô rendszer, a liberális progresszivizmus monetáris változata eluralta a világot. Ennek következményei -- kevésbé az adósságleépítés terhei miatt -- beláthatatlanok. A kultúra -- valamilyen korlátozó erkölcs -- hiánya az, amely félelmetesen növekvô mértékével az emberiség tragédiájához vezethet. Az angolszász eredetű liberális demokráciának vagy monetarizmusnak nevezett társadalmi és gazdasági berendezkedés elárasztotta a világot, az a berendezkedés, amelyrôl NÉMETH László 1943-ban szinte profetikusan azt mondta, hogy ,,az angolszász jellegű kapitalizmusnak a bevezetése vagy visszahozása a magyarság részesedését a nemzeti vagyonban szinte órák alatt megcsappantná.''[83] Arról a monetarizmusról van szó, amelyrôl a nemzetközi szaktekintély, a világgazdaság egyik legkiválóbb ismerôje, BALÁZS Judit a következôképpen vélekedik: ,,A ,szabályozást’ kizárólagosan a monetáris szférán keresztül biztosítani kívánó stabilizációs politika ma egyre inkább értelmetlennek látszik, miután a világgazdaság számos területén új megoldatlan problémák, a gazdaságban gyökeredzô konfliktusveszélyek születtek, amelyek feloldására a jelenlegi gazdaságpolitika eszköztára nem alkalmas. Sôt a gazdaságok, válasza’ a reálszféra és a monetáris szféra fokozódó eltávolodása egymástól újabb gazdaságdestabilizáló tényezôként jelenik meg. Ez a jelenség természeténél fogva elsôsorban a világgazdaságban gyengébb pozíciókat elfoglaló országok esetében érvényesül, hiszen ôk tudnak kevésbé reagálni a világgazdasági környezet változásaira, s így a világgazdasági illeszkedés helyett alkalmazkodási készségük csökken: valójában egy nemzetközi méretű újraelosztás valósul meg a gyengébben fejlett országok kárára.''[84] A 3. ábra a hetvenes évek közepétôl bekövetkezett változások méreteit kívánja bemutatni, amely igazán az elôzô ábrához való viszonyításon keresztül érvényesülhet. A ,,világ proletárjai egyesüljetek'' elve kudarcot vallott; a nagytôkétôl való függôség egynéhány évtized alatt képes volt a tôke uralmát nemzetközi szinten megteremteni. {kép} 3. ábra A monetarizmus terjeszkedése nem jelenti ennek a társadalmi és gazdasági rendszernek a fölényét; semmi köze ahhoz a felsôbbrendűséghez, amirôl FUKUYAMA ír. A tôke kizárólagos világuralma, a globális társadalom megvalósítása a cél. Az a tény, hogy a többség a monetáris etikát követi, korántsem jelenti, hogy a többség etikusan cselekszik. A többség magatartása csupán azt fejezi ki, hogy az erôsebb jogán alkotott konszenzussal a szociális piacgazdaságot elmarasztaló belátások és beállítódások irvénybe léptek anélkül, hogy ez a gazdasági viselkedés etikus jellegérôl valamit is elárulna.[85] Az etika jellege csak mércék, viszonyítási alapok megfogalmazása után, analitikusan mutatható ki. A mi elemzésünkben a mércét a 2.5. A konzisztens és az inkonzisztens fejlôdés vázlata című fejezetben fogalmaztuk meg. Eszerint például a csere elvének felrúgása a rablás javára és az integrációt kizáró differenciálódás az etikátlan magatartások közé tartozik. FUKUYAMA meg van gyôzôdve arról, hogy a liberális demokrácia ,,sorra legyôzte ideológia vetélytársait: az öröklôdô monarchiát, a fasizmust és legutóbb a kommunizmust.''[86] Érdekes, hogy ebbôl a felsorolásból - - véletlenül, szándékosan vagy tájékozatlanságból? -- a szociális piacgazdaság kimaradt. Pedig erre megy ki a játék: melyik a jobb, melyik a fejlettebb, melyik hoz több megbecsülést, melyik szolgálja jobban az emberi méltóságot, melyik erôsíti jobban az Ént és fejleszti ki jobban a frusztrációs toleranciát, a csalódások elviselésének a képességét, amelynek növekedésével arányosan növekszik az Énerô és csökken az elismerésre való törekvés elszántsága, a társadalmi bajok okozója -- a liberális demokrácia felel meg jobban ennek a célnak vagy a szociális piacgazdaság teremtette körülmények, azaz a liberális demokráciának nevezett korlátlan kapitalizmus és a szocializmus közötti arany középút? BESZTERI Béla nincs egyedül azzal a véleményével, hogy a kommunizmus bukása nem a liberális demokrácia gyôzelmének következménye.[87] Ebben az értelemben állapítja meg David C. KORTEN, hogy ,,a marxizmusra épült szocializmus nemtelen halállal múlt ki''.[88] A kommunizmus bukását az ideológia kivitelezése során megnyilvánult ellentmondások és funkcionális elégtelenségek okozták, s ehhez a liberális demokráciának semmi köze. Azért, mert egy belül rothadt alma szétesik, nem az a körte felelôs, amely belül ugyancsak rohad. BESZTERI Béla leszögezi: ,,Minthogy a világ szerves egész, a szovjet világbirodalom szétesése nem hozta el a Nyugaton a gyôzelem biztos tudatában elképzelt örömteli jövôt a nyugati féltekén sem.'' Ugyanis ,,a gazdaság egésze, a termelési mód jutott válságba. Ennek a válságnak egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása, hogy hatalmas munkanélküli tömeget hozott létre. A munkanélküliek reménytelenül magas száma, eltérôen a klasszikus kapitalizmustól, nem elsôsorban a fogyasztás visszaesése következtében elôállt átmeneti termeléskiesés következménye, hanem az új típusú termelési mód, a tömeges automatizáció és a termelési szerkezet átalakítása miatt ment végbe. Félô, hogy a fejlett és az iparilag fejlôdô társadalmakban jelentôs részük sohasem lesz képes ismét állandó munkát találni ... A szovjet birodalom bukása tehát nem a Nyugat diadala volt, hanem a modern ipari tömegtársadalmak globális válságának kezdete, a technológia diktálta világrend egyensúlyvesztése, amire rövidesen még súlyosabb és kevésbé békés földcsuszamlások követnek.''[89] Ezeknek a kevésbé békés földcsuszamlásoknak az okáról 1997. január 7-én Bernd MARTIN professzor, társadalomkutató az Osztrák Televízióban úgy nyilatkozott, hogy az elkövetkezendô idôkben egyre nagyobb munkanélküliséggel kell számolni, mert a politikai akarat a munkanélküliség problémájának megoldásához hiányzik. A termelési mód válsága azt jelenti, hogy az automatizálás, azaz a gépesítés karaktere változott meg; a mikroelektronika forradalmasította a racionalizálási lehetôségeket. GIDAI Erzsébet és GALGÓCZI Béla becslések alapján kifejtik, hogy a mikroelektronika alkalmazása következtében ,,már a második évben nagyobb a megtakarítás, mint a költség, a harmadik évben már jelentôs a nyereség'' -- de utána következik a visszavágás: ,,Mindez csak munkaerôfelszabadítás esetén következik be''.[90] Azaz a mikroelektronika fejlesztése -- mint minden rentabilitást növelô beruházás -- tôkeérdek. De az is tôkeérdek, hogy a beruházás után a termelékenység növelésével párhuzamosan a feleslegessé vált munkavállalókat leépítsék. BALÁZS Judit sem látja a nyugati társadalmi és gazdasági berendezkedésben azt az ideált, ami a jövô biztosítéka lehetne. FUKUYAMA gondolatmenetébôl kiindulva leszögezi, hogy a Nyugat ,,kohéziós (összetartó) erejét ... a másik tömbbel való szembeállása erôsítette''. Ez az összetartó erô a szovjet blokk összeomlásával megszűnt és ,,a konfrontációt nem a várt kooperáció, hanem a rivalizálás váltotta fel ...''[91] A liberális demokrácia pszichológiai és szociológiai vonatkozásai még figyelemre méltóbbak, mint a gazdasági aspektusok. A liberális demokrácia elterjedése és szinte egyeduralma arra is visszavezethetô, hogy az emberek a könnyebb utat, az örömszerzés korlátok nélküli útját választják, és hogy senki sem figyel fel a szinte már elcsépelt figyelmeztetés komolyságára: ,,A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz -- sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet -- kevesen vannak, akik megtalálják.''[92] Akinek az idézet nem szimpatikus, annak itt a lényeg tudományos megfogalmazásban: A félreértelmezett liberális elvek lehetôvé teszik a gyenge énű személyiségben rejlô elégtelenségek kiélését úgy, hogy az önkép ne sérüljön, mert a kulturális értéktételezéseket és a formális törvényeket a gyenge Én követelményeihez igazítják. Ez valóban az emberiség tragédiája: a teremtés ember által való befejezésérôl való lemondás. 3.2.6. Hát errôl van szó ... VERESS József egy közgazdász-politikus fellépését a bűnözés és a korrupció ellen enyhe iróniával méltatja és a következô mondattal zárja: ,,Nem tudom persze, hogy állította-e valaki, hogy a piacgazdaság, különösen annak hajnala, egyenlô az alkimisták gyülekezetével, illetve látott-e már valaki olyat, hogy nem a tűzhöz közelebb állók sütötték elôször pecsenyéjüket?''[93] VERESS József egy alapigazságra világított rá, a mammonizmus lényegére. Viselkedéstudományi szemszögbôl nem fér hozzá kétség, hogy akik közel állnak a tűzhöz, azok sütik meg pecsenyéjüket elôször. A monetarizmusban érvényesülô rablástól a korábbi társadalmi és gazdasági rendszerek sem voltak mentesek, ezek azonban a mai monetáris manipulációk jelentôségét messze nem érték el. Például a feudális nemesség abszolutisztikus államba való integrálódásának legelterjedtebb formája is monetáris jellegű volt, és a rablásnak nyitott szabad utat. Ennek lényege, hogy magánszemély közhivatalnoki állást vásárolhatott, ,,aztán az engedélyezett elôjogokkal vagy korrupcióval (díjazásrendszerrel) kárpótolhatta magát a hűbéri invesztitúra egyfajta monetarizált karikatúrájában.''[94] VERESS Józsefnek tehát igaza van, de nem mond olyat, ami már régen ne lenne ismert. A mammonizmus romboló hatására már Jézus is rámutatott. Senki nem állította, hogy a piacgazdaság egyenlô az alkimisták gyülekezetével vagy valamely jótékonysági intézménnyel, mert hiszen nem is állíthatta. A manchester-kapitalizmusnak a hátrányos helyzetűek számára embertelen körülményeket teremtô gyakorlata MARX és ENGELS jóvoltából és más hiteles források alapján még élénken él emlékezetünkben. Jól tudjuk, hogy az USA állammá válásának útját is vérfürdô, az indiánok irtása, földjük elrablása és az egyéni érdek burjánzása kísérte. Néhai miniszterelnökünk, ANTALL József is felhívta ezeknek az állapotoknak az elkerülhetetlenségére a figyelmet -- ha kapitalizmust akarunk. Vélte, a rablás, különösen egy átalakulási folyamatban, nem szenzáció. Ha az amerikai milliomosok ôseinek vagyonszerzési módszereire fény derülne -- állapította meg ANTALL József --, aligha lennének az utódok büszkék rá.[95] VERESS Józsefnek tehát mindenképpen igaza van. Errôl szól ennek a munkának a 6.4. fejezete a tragikusan logikus paradoxonról, amelybôl kiderül annak az esetleges tévhitnek a paradox jellege, miszerint az egyéni érdeken nyugvó piaci mechanizmusok képesek a társadalmi cél- összeférhetôséget biztosítani, képesek harmóniához vezetni -- mert a kapitalizmus nem alkimisták gyülekezete és nem Caritas. Most ne magyarországi, hanem világviszonylatban gondolkodjunk, mert hiszen a jelenlegi magyar kormány sem jókedvébôl nem fektet súlyt -- nem fektethet kielégítôen súlyt -- a kollektív érdekek képviseletére, mert antiszociális, hanem azért, mert az államnak nem telik többre. Ez 1996. november elején az 1997-es költségvetés parlamenti vitája alkalmából világosan kifejezésre jutott, amikor KOHL kancellárhoz hasonlóan a kormány a szociális támogatási rendszer fenntartása mellett foglalt állást azzal a behatárolással, hogy mértékét a monetáris lehetôségek szabják meg. A pénz nem azok kezében összpontosult/összpontosul, akiknek a célja a kollektív érdekek képviselete. A pénzhiány kollektív célok megvalósítására világszerte krónikussá vált. A társadalmi és a gazdasági problémák okai tehát nemzetköziek, köztudottak, ismertek. Hát errôl van szó, arról, hogy a piaci mechanizmusok nem képesek ezeket korlátozni, mederbe terelni. Nagyon igaz az is, hogy nemhogy nem állította senki, hogy az, ami ránk zúdul, egyenlô az alkimisták gyülekezetével vagy valamiféle jótékonysági intézménnyel, ellenkezôleg, ha nem is mindenki, de a tájékozottak, beavatottak, akik valamit is számítottak, tudták és ki is mondták, hogy mi következik, és mégis ... Vagy inkább mégse? Korlátozni csak a felettes Énben integrált kultúra korlátozó erkölcsi normái vagy ezek hiányában csak az állam képesek. Ha mindkét tényezô kiiktatódik, akkor a társadalom a vadon szabályai szerint kezd élni és ott vagyunk, ahol ma. Hát ugye errôl van szó ... 3.2.7. A szociális piacgazdaság továbbfejlesztése mint alternatíva ,,Kelet-Európában a piacgazdaság bevezetése nagy reményeket ébresztett az általános jólétre. Bár ez, fôként hosszú távon, megfelel a valóságnak, fontos a korlátok ismerete is, hogy ne kizárólag a piaci tényezôk határozzák meg a jobb élet kialakítását. Lényeges, hogy a szocializmus néhány valóban pozitív elvét megtartsák, ne vessenek el válogatás nélkül minden ideált.''[96] Részlet a Római Klub beszámolójából Ma a monetarista körök nem vásárolnak állást, hanem a megszorultaknak kölcsönöket folyósítanak, és ,,örökre'' elkötelezik ôket. Az elkötelezettségbôl adódó függôség állandósulása lehetôvé teszi a tôke parazitává válását, amit betetéz, hogy ma pénzbôl monetáris manipulációkkal több pénzt lehet ,,csinálni'', mint termeléssel.[97] Az a jogfelfogás, hogy a pénz korlátlanul -- a tôkekoncentráció és tôkegyarapodás felsô határának megszabása nélkül -- pénzt teremthet, veszélyezteti a jövôt. A monetáris szükséglet, a monetáris intézményektôl való függôség az élet minden területén érzékenyen tapasztalható. A tôkebefektetési igény különösen a fejletlen országok és a volt népi demokráciák számára olyan reménytelen függôségi helyzetet teremtett, amelybôl egy ország elszigetelten aligha tud kitörni. A pénzhiány az, ami ma az államhatalom gyakorlását és a lehetôségeket meghatározza. Ha más nem, ez a közös sors lehetne az az erô, amely közép-európai összefogást eredményezhetne. De ez még korántsem jelenti a Mi-tudat, a nemzettudat feladását, különösen azért nem, mert a nemzet ma már nem lehet ,,leszármazási'' fogalom, amely elválaszt, sokkal inkább olyan fogalom, amely a különbözôségen keresztül az önazonosságot erôsíti. Ha egy globalizált világ, egy globalizált Közép-Európa vagy Európa érdekében a nemzettudatot fel kell adni, akkor az Én önazonosítási lehetôségének kereteit adjuk föl, s ennek következményei már ma is erôsen érezhetôk. Ha viszont nem szükséges és nem is kívánatos a nemzettudatot feladni, akkor ennek is következményei vannak: figyelembe kell venni a nemzeti sajátosságokat és a nemzeti érdekeket -- már amennyire a monetáris körök ezt egyáltalán lehetôvé teszik; ha nem, akkor ezt nagyon hangosan és érthetôen ki kell mondani. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a második világháború után megvalósított társadalmi és gazdasági rendszerek egyike sem volt képes a társadalmi és gazdasági problémákat megoldani. A megoldatlan problémák végül is a mai rendszerhez vezettek, amelyben a társadalmi és a gazdasági modellek általános válsága erôteljesen érzékelhetô.[98] ,,Ma a magyar gazdaságpolitikában sem a keynesi, sem a monetáris út tisztán nem járható'' -- állapítja meg VERESS József.[99] Az azonban tagadhatatlan, hogy fejlesztésre, egy jövômodell kialakítására az arany középutat képviselô szociális picgazdaság mutatkozik a legalkalmasabbnak. Ennek elmulasztásáért az államot még kényszerhelyzetére való tekintettel sem lehet felelôssége alól felmenteni. 3.2.8. Lopakodó pénzügyi válság Ilyen címszó alatt foglalkozik BALÁZS Judit a tôkepiac integrációjának és globalizációjának problémájával. Nézzük meg közelebbrôl.[100] A világgazdaságban várható fejlôdés szempontjából kiemelkedô szerepe van a rövid lejáratú tôkemozgásnak. Azt pedig a spekulatív tôke uralja. A kisbefektetôk idôszaka lejárt. Az intézményi befektetôk, bankok és multinacionális cégek uralják a tôkepiacot. Különösen jelentôs, hogy a multinacionális vállalatok átmenetileg felszabadult tôkéjüket és igénybe nem vett hiteleiket (is) rövid lejáratú ügyletekben kamatoztatják. Ennek oka, hogy a pénzpiaci befektetések magasabb hozamot biztosítanak, mint a termelô tevékenység. Ez hűen tükrözi a monetáris intézmények és tevékenységek társadalmat uraló státuszát. A termelô tevékenység finanszírozási nehézségei tehát nagy részben arra is visszavezethetôk, hogy a monetáris ügyletek magasabb tôkerentabilitást biztosítanak, mint a reálgazdaság. Hozzátehetjük, hogy alapvetôen a legelemibb állami feladatok elláthatatlansága is jórészt a tôke rentabilitása körüli méltánytalanságokból adódik, amire a késôbbiekben részleteiben fény fog derülni. Pénz van, csak nem ott, ahol égetôen szükség lenne rá. ,,A rövid lejáratú pénzmozgások terén érhetô leginkább tetten, hogy a pénzpiacok liberalizációja és globalizációja milyen jelentôs mértékben felelôs a reálgazdaság finanszírozási nehézségeiért. A ,forró’ pénzek állománya a világgazdaságban összesen forgó likvid tôkék egyre nagyobb hányadát teszi ki, s nagyobb jövedelmezôségükkel forrásokat vonnak el a nemzetgazdaságok, a világgazdaság finanszírozásától'' -- szögezi le BALÁZS Judit, aztán hozzáfűzi, hogy vannak politikai elgondolások arra nézve, hogyan lehetne a monetáris manipulációkat visszaszorítani, de ,,a rövid távú haszonra törekvô ,forró’ pénzek ... a legkülönbözôbb formákat alkalmazzák: részvényekkel, értékpapírokkal, nyersanyagvásárlási opciókkal, nyersanyagtôzsdei árkülönbségekkel, különbözô névleges kereskedelmi és ingatlanügyletekkel, határidôs ügyletekkel, derivatívákkal spekulálnak. Az elkövetkezendô néhány évben tehát éppen elég teret találnak maguknak ahhoz, hogy megfoghatatlanok legyenek.''[101] Szakértôkre hivatkozva BALÁZS Judit a spekulatív tôkemozgást napi 6-- 7 ezer milliárd dollárra teszi. Ennek a fantasztikus összegnek egy része ,,akár többször is cikázhat a különbözô kontinensek értékpiacai és árutôzsdéi között.''[102] BALÁZS Judit elemzése során levonja a végkövetkeztetéseket: a világ pénzrendszerében a katasztrófa veszélye a globalizációból adódik, abból, hogy a világ pénzrendszere elektronikusan működik, úgyhogy a spekulációkhoz szükséges információk pillanatokon belül eljutnak azokhoz, akik az ügyleteket lebonyolítják; továbbá azért, ,,mert a játékban részt vevô pénzmennyiség olyan mértékben megnôtt, hogy pusztán a volumen miatt már szinte átláthatatlan'', és mert a ,,pénzvilág önállósította magát a ,reálszférától’, a termeléstôl'',[103] valamint azért, mert a ,,pénz önmagát gerjeszti, lecsapja a reálszférát, befullasztja az exportot, lelassítja a GDP-t. Mindebbôl világosan elôrevetíthetô, hogy nem átmeneti válságról van szó, hanem egy új világkorszakról''.[104] A monetarizmus nem sok jóval kecsegteti az emberiséget, de képviselôi és az állami szervek megpróbálják elhitetni, hogy holnap majd jobb lesz ... Kinek? 3.2.9. Az állam felelôssége és a globalizált monetarizmus 3.2.9.1. Elméleti alapok és történelmi tények Nézzük meg a monetáris befolyás figyelembevételével azt a felelôsséget, amelyet az államnak a mindenkori társadalmi és gazdasági berendezkedéstôl függetlenül vállalnia kell. Abból indulunk ki, hogy a forgalomban lévô pénzmennyiséget nem lehet tetszés szerint növelni. A klasszikus alapszabály az, hogy a forgalomban lévô pénzmennyiségnek kettôs fedezettel kell rendelkeznie: egy intézmény által kibocsátott pénzmennyiség a kibocsátó intézmény mérlegében a passzív oldalon található, tehát adósságként szerepel. A passzíva nem lehet nagyobb, mint az aktíva. A kibocsátott pénzmennyiséget a kibocsátó intézmény aktíváinak fedezni kell. Ez a fedezet I. A fedezet I. önmagában a pénz vásárlóerejének megtartására nem elegendô. A gazdaságnak kell biztosítani, hogy a kibocsátott pénzmennyiséget a piacon árura lehessen cserélni. A kibocsátott pénzmennyiségnek a piaci kínálat értékével hozzávetôlegesen meg kell egyeznie. A kínálat értéke a fedezet II. Ha a kibocsátott pénzmennyiséget 100 egységnek vesszük, akkor a fedezet I. és II. értékének is 100--100 egységnek kell lennie. Lásd a 4. ábrát. {kép} 4. ábra Ha a pénz teljes értékű, azaz nemesfémbôl készül, és névértéke megegyezik az érmékbe bedolgozott nemesfém forgalmi értékével, akkor a pénzkibocsátó intézmény aktíváját, magát az árut bocsátja rendelkezésre a piaci tranzakciók lebonyolítására; az intézményen belül a kibocsátott pénz fedezete értelmetlenné válik. Ez volt a helyzet az Osztrák--Magyar Monarchiában még az 1900-as századforduló után is. Voltak ugyan önmagukban értéktelen bankjegyek is forgalomban, de ezeket mindenkor be lehetett váltani aranyérmékre, árura. Az elsô világháború után az aranyfedezeten nyugvó pénznem elve nem változott, csupán az aranyra való beválthatóság lehetôsége szűnt meg. Amilyen mértékben a forgalomban lévô pénz névértéke nem felel meg forgalmi értéknek, olyan mértékben válik szükségessé a kibocsátott pénz I. számú fedezete, még akkor is, ha maga a pénz már nem váltható be árupénzre. A fedezet I. lehet nemesfém vagy olyan valuta és deviza, amelynek az I. fedezete nemesfém vagy más érték. Fedezet I. elvben lehet minden aktíva, amellyel a kibocsátó intézet a mérlegében szereplô, a pénzkibocsátással vállalt passzívájáért hitelesen felelni képes, így például állami kincs, ékszerek, gyémánt és egyebek is. A fedezet I. egyrészt arra szolgál, hogy a pénzbe vetett bizalmat fenntartsa és arra, hogy ha a piacon a kibocsátott pénzmennyiséget árukínálat hiányában csak behozatallal lehet biztosítani, akkor legyen mibôl -- a fedezet I.-bôl -- az importált áruk ellenértékét kifizetni. Névértéken aluli pénz tartósan nem alkalmas adósság törlesztésre. Ha egy társadalom többet fogyaszt, mint amit termel, hamarosan feléli az I. fedezetet, és pénzneme a legkisebb piaci egyensúlyvesztésre érzékenyen fog reagálni. Ha pénzmennyiségrôl, pénzvolumenrôl beszélünk és arról, hogy a kibocsátott pénzmennyiségnek -- ami a keresletet képviseli -- a kínálattal hozzávetôlegesen egybe kell esnie, akkor szem elôtt kell tartanunk, hogy pénznek számítanak mindazok a nem készpénzfizetési módok is, amelyek egy modern társadalomban pénzt helyettesítenek. Ilyenek a csekk, a váltó, a számla és a komputerpénz. A pénz forgási sebessége is lényeges szerepet játszik abban, hogy milyen mennyiségben szabad pénzt kibocsátani. Nagyobb sebesség kevesebb pénzt igényel, kisebb forgási sebesség többet. Modellszerűen kifejezve, mindaddig amíg egy áruegységre ugyanazon pénzmennyiség esik, mint eredetileg, a pénznem stabil marad. Példánkban az eredeti állapot 100/100 = 1; azaz egy áruegység egy pénzegységbe kerül. Ha a pénzmennyiség 120-ra növekszik, és a kínálat nem változik, akkor 120/100 lesz az arány; egy áruegység 1,20-ba fog kerülni. Ebben az esetben inflációról beszélünk. Fordított esetben, ha a kínálat növekszik és a pénzmennyiség nem változik, akkor 100/120 lesz az arány, és egy áruegység ára 0,83-ra fog csökkenni. Defláció lép fel -- az infláció ellenkezôje. A második világháború végleg véget vetett az aranykornak, mert a világ pénzszükségletének növekedésével a világ aranytermelése nem volt képes lépést tartani. KEYNES az aranyhiány problémájának a megoldását egy új nemzetközi pénznem létrehozásában látta. Ez lett volna a bancor. KEYNES elképzelése szerint a bancor értéke már nem kötôdik a meglévô aranykészlet értékéhez; az aranyhoz való kötôdés csupán elszámolási alap, hogy a nemzeti valuták közötti elszámolást biztosítani lehessen. A bancor-kibocsátás értéknagysága a Nemzetközi Valutaalap Igazgatótanácsának kompetenciájába tartozott volna. Ennek lett volna a feladata a kibocsátott bancor-értéket a mindenkori fedezet II.- höz igazítani, a forgalomban lévô bancor értékét növelni vagy csökkenteni úgy, hogy az infláció elkerülhetô legyen. Ebben a rendszerben a fedezet I. jelentôsége ugyan megcsappan, de nem vész el: a nemzeti pénznemek I. fedezetét az aranytermelés elégtelensége miatt amúgy sem lehetett teljes mértékben biztosítani, de fönnállt a lehetôség, hogy olyan idegen pénznemeket -- valutát -- fedezet I.-ként használjanak fel, amelyek mögött jórészt nemesfém áll. Az Amerikai Egyesült Államok, liberálisnak vélt tradícióihoz híven, 1944-ben a Nemzetközi Valutaalap Bretton Woods-i konferenciáján megtorpedózta KEYNES bancor-tervét. Ehelyett a második világháború egyik gyôzteseként és mint a világ vezetô hatalma kötelezte magát arra, hogy a dollárt korlátozás nélkül aranyra cseréli -- mint ahogy az aranykorszak fénykorában a bankjegyeket kibocsátó bankok tették. Ezzel az USA a világ bankárjává vált: a dollár fixen kötôdött egy bizonyos mennyiségű aranyhoz, a többi pénznemek kötôdtek a dollárhoz. Ezért az átmeneti presztízsnyereségért az USA nagy árat fizetett, aranytartalékai erôsen megcsappantak. Végül is 1971-ben kénytelen volt a dollár aranyra való átváltási kötelezettségét felmondani, de ekkor már érvényben volt a nagy elôrelátással 1969-ben módosított új Nemzetközi Valutaalap Szabályzat, amely kénytelen volt KEYNES elképzelései alapján létrehozni a Valutaalap saját pénzegységét, ami tulajdonképpen lehívási jog (SDR -- Special Drawing Right, azaz Rendkívüli Lehívási Jog). Ennek lényege, hogy a Nemzetközi Valutaalap Igazgatótanácsa ötévenként korrigálja a világ pénzmennyiségének értékét -- azaz ennek értékét a fedezet II.-höz igazítja -- úgy, hogy ne merüljenek fel likvidiciós nehézségek, és egyben az infláció is elkerülhetô legyen. A dollár--arany-korszak lezárása -- tehát 1971 -- óta a valuta- és devizaárfolyamok a szabadpiaci mechanizmusok kereslet-kínálat szabálya alapján alakulnak -- ,,lebegnek''. Adam SMITH klasszikus kapitalizmusa a monetáris szektorba is azzal a reménnyel tért vissza, hogy a piaci mechanizmusok majd megteremtik az összhangot. A piaci mechanizmusokra való hagyatkozás -- a ,,már önmagukban is hamis elképzelések világviszonylatokra való kivetítése olyan globális gazdasági szerkezetet hozott létre, amelynek a gazdasági hanyatlásra való hajlam szerves részét képezi. Ezt már ex ante (elôre) lehetett látni, most pedig több mint húsz sanyarú esztendô után, ex post (utólagosan, a tapasztalatok alapján) is bizonyíthatjuk'' -- szögezi le SZABÓ PELSÔCZI Miklós.[105] 3.2.9.2. Az állami felelôsség Ha állami felelôsségrôl beszélünk, akkor különbséget kell tennünk az állam mint olyan és egyes meghatározott államok felelôssége között. Az állam mint olyan ugyan ki van szolgáltatva a monetáris köröknek, de megvan a lehetôsége -- az államok összefogásán keresztül, konszenzus segítségével --, hogy együttes erôvel lépjen fel a monetáris diktatúrával szemben. Ennek a diktatúrának a lényege az elôbbiekben tárgyalt pénznem-mérleg és piaci egyensúly sajátosságából adódik. Már leszögeztük, hogy a forgalomban lévô pénzmennyiség tetszés szerint nem növelhetô, sem egy államon belül, sem világviszonylatban. És itt válik a monetáris diktatúrának és a monetáris társadalom- és gazdaságpolitikának a veszélyessége, a tisztességtelensége, méltánytalansága és hosszú távon tarthatatlansága nyilvánvalóvá. Mivel a forgalomban lévô, illetve a forgalomba bocsátható pénzmennyiség nem növelhetô tetszés szerint, a pénzvolumen világviszonylatban adott. Az adott pénzmennyiségen kell tehát osztoznia az államnak, a monetáris köröknek és másoknak. A torta nagysága adott. Arról van szó, hogy ki milyen nagy szeletet kap belôle. Ebbôl adódnak a következô képtelenségek, amelyeket az állam -- ha még állam, egy közösség védelmi szerve -- aligha szentesíthet: 1. A tôkekoncentráció nemcsak azt jelenti, hogy kevesek kezén egyre nagyobb tôke halmozódik fel, hanem azt is, hogy a forgalomba hozható pénzmennyiség keretein belül minél nagyobb a tôkegyarapodás a nem- állami szektorban, annál kevesebb jut az államnak közösségi célokra. 2. Ha a tôke remélt profitját nem éri el, elvándorol. Ha elvándorol, viszi magával azt a pénzt, ami a polgárok rendezett életvitelét és a klasszikus állami feladatokat biztosítani képes lenne. Az átlagpolgár és az állam kénytelen megelégedni azzal, ami marad. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ebbôl képtelenség általánosan emberséges megélhetést nyújtani és az állam szociális feladatait ellátni. 3. A spekulációs tôke nagyobb profitot hoz, mint az aktív tôke. A spekulációs ügyletek által lekötött tôkét többlet pénzkibocsátással konzisztensen nem lehet pótolni, a pénzhiányt nem lehet megszüntetni. Amilyen mértékben növekszik a spekulációs tôke, olyan mértékben csökken a kollektív érdekek megvalósítására szükséges befektetések nagyságrendje, és annál nagyobb az általános elszegényedés. Gazdaságilag kevésbé fejlett országok modernizációs lehetôsége ezen az alapon kizárt. Márpedig bármennyire is igaz, hogy végtelen gazdasági növekedés egy véges világban lehetetlen, az elmaradt országok csakis a gazdaság élénkítésétôl várhatják fellendülésüket és a fejlett országokhoz való felzárkózásukat.[106] 4. Tarthatatlan, hogy pénzzel, felsô határ megszabása nélkül, pénzt lehet keresni. Azon az alapon, hogy ha valakinek pénze van, a forgalomban lévô behatárolt pénzmennyiségbôl, korlátlan mértékben még több pénzt lehessen igénybe venni, elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy a pénz a pénzhez vándorol, és attól el, aki amúgy is pénzhiányban szenved és fennmaradásáért küzd. Más szóval: a meglévô tortából ki lehet vágni egy további darabot azon a címen, hogy valaki másnak már úgyis az átlagnál jóval nagyobb szelet jutott. Minél nagyobb a tôkehozam címén munka nélkül kivágott szelet, annál kevesebb marad azoknak, akik dolgoznak vagy dolgoznának, annál nagyobb a nyomor és annál kevesebb jut az államnak arra, hogy szociális feladatait el tudja látni. A világ pénzmennyiségének tôke formájában való koncentrációját és a világ pénzmennyiségének kollektív feladatokra még megmaradt tendenciális csökkenését kívánja az 5. ábra érzékeltetni. {kép} 5. ábra Egyes államok elszigetelten aligha képesek a monetáris kiszolgáltatottság ellen fellépni, mert a nemzetközi monetáris érdekösszefonódások és az érvényes jog, valamint az emögött álló hatósági tekintély, ezt meghiúsítja. A globalizáció és a jogharmonizáció során egyre nehezebb kitörni ebbôl a kötöttségbôl. Az állam felelôssége abból adódik, hogy megvan a lehetôsége a monetáris kötöttségbôl nemzetközi összefogással és törvényes szabályozással való kitörésnek. Az állam azért is felelôs, ha nem azonnal cselekszik, mert idôvel, a globalizált világrendben már aligha lesz valakinek is lehetôsége annak érdekében tenni bármit, hogy a nagytôke globálisan mindent magához ragadó és mindent ellenôrzô ölelésébôl kitörjön. Az egyes államok felelôsségét sem lehet teljesen kizárni, hiszen nem mindegy, hogy egy kormány feltételek nélkül hajlik-e meg a monetáris diktatúra elôtt, vagy megpróbálja a nemzeti érdekeket érvényesíteni. Nem mindegy, hogy egy állam milyen mértékben hagyja, hogy ,,legjobbjait(?)'' bankigazgatói állások kilátásba helyezésével a nemzeti érdekekkel ellentétben a monetáris körök a maguk oldalára állítsák. 3.3. A szociális piacgazdaság és a harmadik út. Tények és vélemények A szociális piacgazdaság középút a liberalizmus és a kollektivizmus között, amely ideális esetben megkísérli a két végletbôl származó hátrányokat maximálisan kiküszöbölni és elônyeiket egyesíteni. A planifikáció a szociális piacgazdaság francia változata volt; a harmadik út a szociális piacgazdaság magyar változatának tekinthetô, amely természetesen -- úgy, mint a szociális piacgazdaság maga -- csupán a középút útjelzôjéül szolgálhat, és továbbfejlesztésre, a mai körülményekhez való igazításra szorul. KONRÁD György még a szocialistának nevezett rendszer fennállásának idején szellemesen fogalmazta meg a harmadik -- vagy akárhanyadik -- út szükségességének lényegét: ,,A mai két társadalom közül az ipari világban az egyiknek a vezérelve a profit, a másiknak a bürokratikus hatalom. Mindkét elv nevében lehet milliók elpusztítására fölkészülni, de egyik sem ad jó közérzetet. Propagandájában mindkettô erkölcsi érvekkel színészkedik, de egyik sem cselekszik ezek alapján.''[107] A mértékletesség, az arany középút követése nem tipikusan mai probléma, hiszen mögötte a mammonizmus húzódik meg. A francia forradalom fô problémája is a mértékletesség szem elôl vesztése volt. MONTESQUIEU a szélsôségeket a demokrácia megromlásának nevezte.[108] A harmadik út, ami az egyéni érdeket (a piaci mechanizmusokon keresztül) és a kollektív érdeket (az állami szerepvállaláson keresztül) egyesíti és a szélsôségeket igyekszik elkerülni, megegyezik a KEYNES által megfogalmazott szociális piacgazdaság elvével. Ennek az elvnek a helyességét már LENIN is felismerte, amikor rájött, hogy az egyéni érdek kiiktatása lebénítja a gazdaságot -- még a városok élelemellátását sem volt képes a szovjet rendszer biztosítani. Erre LENIN 1921-ben bevezette az új gazdaság politikát, a NEPet. Ez lehetôvé tette a szövetkezetekbe bekényszerített parasztság háztáji gazdálkodását; a mezôgazdasági termékek megjelentek a nagyvárosok piacain. Ebben az idôben, 1921. május 31-én, a New York Times közölte a szenzációt: ,,LENIN elismeri a szovjet csôdöt. Moszkvai jelentés szerint LENIN azt mondta, hogy a kapitalizmust szabadon kell engedni.''[109] Pedig errôl szó sem volt. Csupán a harmadik út döbbenetes igazságára derült fény, arra, hogy egyik véglet sem alkalmas konzisztens társadalomalakításra. A harmadik út érvényességét bizonyítja a második világháború utáni magyar agrárpolitikában történt változások hatékonysága is. A kényszerű szövetkezetesítés után óriásit zuhant az életszínvonal. Végül is, a háztáji gazdálkodás bevezetése -- hasonlóan mint ezt LENIN 1921-ben tette -- olyannyira fellendítette a mezôgazdaságot, hogy ,,a világ élvonalába került''.[110] Ezzel szemben LENTNER Csaba rámutat arra, hogy ma tragikus képet mutat a mezôgazdaság állapota, mert a rendszerváltás utáni politikai indítású intézkedésekkel a sajátos magyar viszonyokat nem vették figyelembe: ,,Az újnak a régi szerves bázisán kellett volna létrejönnie -- agrármúltunk erre reális predesztináltságot jelentett --, a mezôgazdasági nagyüzemek és a háztáji gazdaságok eredménye szimbiózisán, a vegyes tulajdonú agrár piacgazdaság kiteljesítésén keresztül.''[111] POKOL Béla jó példákkal támasztotta alá a harmadik -- a közép -- út aktualitását. Ezek világosan kifejezik a szociális piacgazdaságban a szociális és a piaci mechanizmusokon nyugvó egyéni érdekek összeférhetôségét és hatékonyságát. ,,Egy sor esetben az állam finanszíroz ugyan egyes társadalmi szférákat -- esetleg teljesen ingyenessé teszi szolgáltatásait, vagy legalábbis szociálisan támogatott alacsonyabb árat szab --, ám ez még nem öli meg az adott társadalmi szférák egymás közötti versengését és a hatékonytalan számára -- akit elkerülnek az igénybe vevôk -- a pusztulás veszélyét.'' Példaként említi POKOL Béla az egészségügyet, amelynek keretén belül a polgárok a piaci mechanizmusok hatására a jobb minôségű szolgáltatókat veszik igénybe, ezek fejlôdnek, profitot hoznak, a gyengébbek elsorvadnak. Értelemszerűen ugyanez vonatkozik a felsôoktatásra. Itt az lenne fontos, hogy ne a monopolizált egyetemek emésszék fel az állami milliárdokat, hanem ,,egymással és a magánegyetemekkel konkurenciára kényszerítve ezeket, a diákok normatívan meghatározott tandíjtámogatásként kapják meg ...''[112] POKOL Béla gondolatmenetét azzal zárja, hogy ,,van út tehát az állam és a piac között, és ez az út az elsô idôben még biztosabban megcélozható az itthoni körülmények között''.[113] KARSAI Gábor A populisták, a kormány és a liberálisok című cikkében ismerteti azokat a fogalmakat, amelyekkel a magyarországi pártok gazdaságpolitikájukat realizálni kívánják. Köztük: nemzetépítô állam, nemzeti utas, ökoszociális piacgazdaság, harmadik út. Akárhogyan is nevezzük, populistának vagy másnak, a lényeg, hogy ne legyen szélsôséges. Gazdasági rendek ideológiái sohasem voltak tudományosak, ezért a populista elnevezésért igazán nem neheztelhetünk. Minden társadalmi és gazdasági berendezkedés morális beállítódás, értéktételezés és konszenzus függvénye. S ha már a tudománynak álcázott ideológiák egyike sem volt képes egy emberközpontú társadalmi és gazdasági rendet felépíteni, akkor legalább induljunk ki abból, ami feltételezhetôen az embert jobban szolgálhatná, mint az eddigi szélsôségek. A szélsôségek alternatívája csakis az arany középút lehet, minthogy ezt maga a szerzô, KARSAI is kiemeli: a kormányt a két végletet képviselôk oldaláról ért ,,kritika nem azt jelenti, hogy a kormány gazdaságpolitikája éppen jó irányba halad az arany középúton''.[114] Mivel a szerzô is az arany középút mellett foglal állást, nemigen értem a populista szó használatának indokoltságát, hiszen az e címszóval jelzett (megbélyegzett?) gazdasági irányzatok éppen valamilyen mérsékletes középút megvalósításában látják a jövô zálogát. A populista kifejezés azt sugallja, hogy van egy nem populista, feltételezésektôl mentes, objektív és tudományos problémamegoldás is -- és így ez valóban populista benyomáskeltés lenne. A Nyugatnak szándékában volt a keynesi szociális piacgazdaság elveit megvalósítani. Akkori sikertelensége nem jelenti azt, hogy a mai körülményekhez való igazítása és következetes megvalósítása nem vezethet sikerhez. Biztos, hogy a végletek alternatívája csak a középút lehet, meg kell találni oda az utat. A harmadik út nem egyéb, mint a szociális piacgazdaság magyar változata -- szociális elemektôl áthatott picgazdaság alkalmazása a magyar viszonyokra. De fordítva is érvényes: a harmadik út elve a szociális piacgazdaságban -- továbbfejlesztésében -- keresendô.[115] 3.3.1. A harmadik út mint sajátos magyar út. Vélemények A harmadik út magyar változatának fogalma SZABÓ Dezsôhöz, NÉMETH Lászlóhoz, GOMBOS Gyulához, BÍRÓ Zoltánhoz és PÜSKI Sándorhoz fűzôdik, akiknek a munkásságát a háború elôtti és alatti józan írónemzedék nagy része és az egyházak -- különösen a református egyház -- támogatta. GOMBOS Gyula A harmadik út című könyvében kifejti, hogy vannak, akik a harmadik út elnevezést Wilhelm Röpkétôl származtatják, de ez nem felel meg a valóságnak.[116] ,,Röpke munkája némi filozófiával kevert gazdasági fejtegetés volt -- írja GOMBOS Gyula --, s ami politikai elemzés szövôdött bele, az utat keresett a szabadságot magának értelmezô klasszikus kapitalizmus és a kollektivizmus között.''[117] Valóban: Wilhelm Röpke kereste az utat a klasszikus kapitalizmus és a kommunizmus között -- pontosan azt és úgy, ahogy ezt KEYNES tette, a politika, a gazdaság és a filozófia összefonódása alapján és nyilván KEYNES szociális piacgazdaság-elméletének befolyása alatt. PÜSKI Sándor a harmadik út eszenciáját a szocializmus magyar viszonyokra való alkalmazásában látja. Ez a szocializmus lényegét tekintve nagyon is megfelel a KEYNES-féle szociális piacgazdaság alapelvének, amely a piaci mechanizmusok mederbe terelt érvényesülését tűzte ki célul, és ami kimondottan szociális beállítódású. PÜSKI ezt az elvet az 1993-as szárszói beszédében világosan kifejtette. Ha azoknak a céloknak a részletes felsorolásából, amit a harmadik út tűzött ki maga elé, csupán egyetlen programpontot tartunk szem elôtt, már akkor is tömören elénk tárul KEYNES szociális piacgazdaságának magyar változata: PÜSKI ,,közepesen maximalizált szabad magánvállalkozás''-ról beszélt, tehát a piacgazdaság és a szocializmus elônyeinek egyesítésérôl: individualizmus szükséges, de nem határtalanul, a kollektív érdekek semmibevétele árán.[118] ,,Általánosan vallottuk -- állapította meg PÜSKI Sándor --, hogy a szocializmusnak az emberiség mai történelmébôl ki nem rekeszthetô nagy gondolatait magunk akartuk magunk körülményeire, testünkre-lelkünkre szabni.'' A szocializmus és a piacgazdaság elônyeinek az egyesítése különben a rendszerváltás egyik lényeges célja volt, ami PÜSKI Sándor szerint úgy alakult, hogy ,,a magyar társadalom ma -- okkal is, ok nélkül is -- rosszabbul érzi magát, mint tíz évvel ezelôtt.''[119] PÜSKI Sándor világos állásfoglalásán túlmenôen nem értem GOMBOS Gyula idegenkedését a kapitalizmus és kollektivizmus közötti útkereséssel kapcsolatban, mert hiszen mint az olvasó látni fogja, a lényeget tekintve GOMBOS Gyula sem ír másról, mint útkeresésrôl a szélsôséges kapitalizmus és a szocializmus között. Igaz, a harmadik út a társadalmi célegyeztetés programatikus meghirdetésénél tovább ment, és konkrét programmal állt elô, amelynek aspektusai ma is jótékonyak lehetnek. Ha a programot közelebbrôl -- elfogultság nélkül -- megnézzük, világosan láthatóvá válik az arany középutat képviselô jellege. GOMBOS Gyula írja, hogy a harmadik út értelmi szerzôje SZABÓ Dezsô volt. SZABÓ Dezsô programját négy pontban foglalja össze: 1. radikális földreform, .2. a közoktatás átszervezése, 3. új népképviseleti rendszer, 4. politikai konföderáció a német és az orosz befolyás ellen. A földreform programjából egyértelműen kiviláglik a szociális piacgazdaság középutas jellege, a differenciálódás elkerülhetetlenségének és a társadalmi különbségeknek az elismerése -- de nem határok nélkül: SZABÓ Dezsô csupán az 500 holdon felüli földbirtokot kívánta felosztani, ami véleményem szerint messze van a GOMBOS Gyula által kifejtett radikalizmustól. SZABÓ Dezsô a magántulajdont nem kívánta megszüntetni. A bankot, az ipart, a kereskedelmet szövetkezeti rendszerré kívánta átszervezni. A földnélkülieket a Dunántúlra és a határ mentére kívánta telepíteni, ,,hogy a magyarság az ország területét nagyobb hézag nélkül magántulajdonként egészében birtokolja''. A földosztás mechanikus megvalósításán túl akart lépni: nem elégséges a földet felosztani, hanem gondoskodni kell arról is, hogy a földműves ,,a szükséges beruházásokhoz -- lakóház, felszerelés, állat, vetômag -- megfelelô feltételekkel hitelt kapjon''.[120] Ez a programpont aktuálisabb, mint valaha.[121] A közoktatás átszervezése során meg kellett volna teremteni a tehetséges paraszt és munkás fiatalok ingyenes vagy majdnem ingyenes tanulási lehetôségét, hogy a társadalmilag és gazdaságilag hátrányos helyzetűek ki tudjanak törni nyomorúságos helyzetükbôl. Ez a követelés is aktuálisabb, mint valaha. SZABÓ Dezsô követelte az állam és az egyház szétválasztását és mindkét intézmény függetlenségét. Az új népképviseleti rendszer célja a politikai pártok kikapcsolása volt. A földrajzi, néprajzi, termelési viszonyokat figyelembe véve, az országot kerületekre kellett volna osztani, amelyeken belül a lakosság foglalkozási ágak szerint szervezné meg önmagát. Ezek a szervezetek politikailag választási kollégiumok, gazdaságilag pedig szövetkezetek lettek volna. A választási kollégiumok feladata, hogy képviselôket küldjön a helyi ügyekben illetékes kerületi parlamentekbe, ezek aztán saját körükbôl delegáltak volna képviselôket az országos parlamentbe. A újnak gondolt népképviseleti rendszer szépséghibája, hogy nem új és nem magyar eredetű. Ausztria ezt a harmincas években Ständestaat címszó alatt valósította meg, ami az osztrák történelem egyik legvitatottabb idôszaka. A konföderáció ,,fôbb elemei: közös katonai védelem, egyetértésben irányított külpolitika, gazdasági együttműködés'' Németország és Oroszország kizárásával, hogy a közép-európai népek ne válhassanak a két hatalom zsákmányává. GOMBOS Gyula ezután NÉMETH László szerepét taglalja. Rámutat arra, hogy NÉMETH László a Tanúban kidolgozta a maga reformprogramját, amelyben szerinte semmi számottevô új elem nincs. NÉMETH László ,,csupán'' ,,hozzáadta a maga jellegzetes többletét: a minôség eszméjét'', a minôségszocializmus igényességét.[122] És máris ott vagyunk az új ember megszületésének a kívánságánál, az új emberénél, amelyet sem a kereszténység, sem a kommunizmus nem voltak képesek megteremteni, mert nem gondoskodtak az olyan asszociációs feltételekrôl, amelyekkel az új ember számára a kívánalmaknak megfelelô reaktív viselkedési mintákat lehetett volna képezni. Ez a szempont is aktuálisabb, mint valaha: egy olyan asszociációs ajánlattal, amely azt sugallja, hogy a fogyasztás, a birtoklás, a feltűnési viszketegség, az agresszió, a rombolás, a tombolás, az ordítozás, a sikongatás, a homoszexualitás, a pornográfia, a más legyôzése, az élvezetek hajszolása a jó -- egy ilyen asszociációs ajánlattal hiába várunk az új ember megszületésére. A felsorolt társadalmi jelenségek nem az önmegvalósítást, nem az önorganizációs képesség fejlesztését, hanem az öntévesztést, az önorganizációs képesség szétesését szolgálják. SZABÓ Dezsô tehát megfogalmazta a harmadik út jellegzetességeit, NÉMETH László hozzáadta a minôségi elemet és ,,prófétai erôvel fejezte ki majdnem minden hallgatója véleményét és aggodalmát'' az 1943-as szárszói beszédében.[123] PÜSKI Sándor teremtette meg azt az intellektuális-szervezettségi hátteret és nyilvánosságot, amelyben SZABÓ Dezsô és NÉMETH László gondolatvezetései mások igyekezetével egyetemben érvényre juthattak. 3.3.2. Magyar élet mint sajátos magyar út A harmincas években a magyar út a hárommillió szegény, fôleg föld nélküli paraszt útja volt. PÜSKI Sándor ennek a társadalmi rétegnek a közvetlen közelébôl tornászta föl magát jogi doktorrá. Származásánál és neveltetésénél fogva át tudta élni a vidék elesettségét, és mint mozgalmi ember igyekezett ezt a nyomorúságos magyar életet emberségesebbé tenni. Hogy ezeknek a törekvéseknek a központjában a parasztság állt, az a körülményekre való tekintettel természetes. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a népi mozgalom csak a parasztság gondjait vállalta magára, és még kevésbé érvényes a szárszói szellemi örökségre. A népi mozgalomban -- a szárszói táborozásokon -- ott találhatók a munkásképviselôk is és mindazok, akik az élet árnyékos oldalán voltak. De nem csak ezek, hiszen SZABÓ Dezsô egy új népképviseleti rendszer bevezetésén keresztül, a politikai pártok mellôzésével, többek között a más foglalkozási ágak és a polgárság képviselôit is be kívánta vonni az új népképviseleti rendszerbe. Ezen túlmenôen NÉMETH László abban reménykedett, hogy az értelmiség lesz a magyar társadalom gerince -- legalábbis ezt kívánta. A népi mozgalom támogatói között megtalálhatók a magyar középosztály és a polgárság képviselôi is, így GYÖRFFY István professzor, SZEKERES János, MESTER Miklós országgyűlési képviselô, a GAMMA gyár tulajdonosai, a JUHÁSZ fivérek és még sokan mások. PÜSKI Sándor a népinek nevezett mozgalom szolgálatába állította könyvkiadóját, amelyet szerény körülmények között épített fel. Igyekezett minél több író minél több munkáját kiadni, ami nem egy esetben -- különösen a kezdeti idôkben -- anyagi nehézségekbe sodorta a kiadót.[124] Nézzük az elôzményeket. PÜSKI Sándor 1930-ban iratkozott be a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen jogi karára. Tanulmányai során jogi jegyzetek szerkesztésével és kiadásával foglalkozott. A vállalkozás 1938-ra már mint Magyar Élet kiadó ismert, a népi írókat szolgáló intézménnyé nôtte ki magát. Mivel alig ismert, kezdô népi írók műveivel a hivatásos könyvkereskedelem nemigen foglalkozott, PÜSKI a terjesztést könyvbarát körök szervezésétôl remélte. Ebbôl a bázisból fejlôdött ki az az intellektuális, irodalmi, vallási és politikai háttér, amely képes volt arra, hogy NÉMETH László 1943-as szárszói beszédének tartalmát befogadja, és mondanivalóját teljes horderejével átélje. A Kálvin téri Soli Deo Gloria Református Diákegyesület a húszas években kezdte el vallásos jellegű nyári nevelôkonferenciáit Szárszón. A 30-as években a PÜSKI Magyar Élet kiadóján keresztül beindult ,,népi mozgalom hatására mind több irodalmi és nemzetpolitikai elem került bele ezekbe a táborozásokba''.[125] Az 1942-es táborozáson már a református szellem teljes mértékben a nemzet és a kereszténység szolgálatában állt. Részt vett a táborozáson a Katolikus Népfôiskola (KALOT) két jezsuita képviselôje is, KERKAY Jenô és NAGY Töhötöm. 1943-ban a háborús és zilált társadalmi viszonyok a református egyházi fôhatóságot óvatosságra intették. PÜSKI vállalta a tábor megrendezését. A rendezvényt kiadójának nevével -- ,,Magyar Élet Tábor'' -- fémjelezte. Ezen a táborozáson fogalmazta meg NÉMETH László a harmadik út szükségességét és egyben annak sajátos magyar vonatkozásait. ,,Aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie -- mondta a sápadt arcú NÉMETH László hangsúlyosan --, hogy süllyedt, bennszülött’-té ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában ... Állami életét idegenek vezetik: ha vannak is vérébôl való nagyjai, azok csak maharadzsák; gazdaságilag kizsákmányolják; idegen kultúrák selejtje ellen nincs védelme, erkölcsében és testében nyomorodóban van ... Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most feláll valaki és azt kérdezi: Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké? Ez a harmadik oldal.''[126] PÜSKI Sándor a harmadik utat így jellemzi: ,,Az idevágó jelszavainkból csak példaképp lássunk egynéhányat: földosztás, Kertmagyarország, az agrárolló megszüntetése, munkás-igazgatás, részvény és nyereségrészesedés, szövetkezés, közepesen maximált szabad magánvállalkozás, az iskolai, iskolán kívüli és szakoktatás kiterjesztése, társadalmi önigazgatási formák, szabadság, általános titkos választás, többpártrendszer. Ez különböztet meg bennünket a jobboldaltól, akik többé vagy kevésbé azt értették a magyarság védelmén, hogy az uralkodó rétegeket minél kevesebb veszteséggel mentsék át a jövôbe, és ennek érdekében még a nem magyar tôkésekkel, birtokosokkal és fullajtárjaikkal is kiegyeztek; de ez különböztet meg bennünket a baloldaltól is, akik azt értették haladáson, hogy a kereskedôk, iparosok, szabad foglalkozásúak, hivatalnokok, s jó esetben még a szakmunkások akadályoztatás nélkül fejleszthessék állásaikat, de azzal, hogy a kis- és törpebirtokos parasztság miképp boldogul a kis földjeivel és az ,agrárolló’-val, és hogy a még nagyobb számú falusi szegénységnek: a föld nélküli parasztnak, a tanulatlan vagy éppen csak betanított ipari munkásnak és a mindenféle segédmunkásnak mije van ,hév’ lelkén kívül, mit jelent számunkra a ,magyarság’, a ,nemzet’, a ,kultúra’, vagy akár a ,civilizáció’, nem sokat törôdtek. Így voltunk mi a harmadik oldal, így próbáltuk a harmadik utat.''[127] 3.3.3. A hányadik út? Az ideológiák a következô szélsôségeken alapulnak: racionalizmus és irracionalizmus, materializmus és idealizmus, liberalizmus és autokratizmus, kollektivizmus és individualizmus, diktatúra és ,,laissez faire'' magatartás, az egyik oldalon a merkantilizmus és államkapitalizmus, a másikon szabadversenyes kapitalizmus és ennek monetarista változata és így tovább. Ahová tekint az ember, hiányzik az arany középútra utaló beállítódás. A harmadik út elnevezés -- számomra érthetetlen okokból -- nem mindig talál szimpátiára. KOVÁCS Géza a Modernizáció és szociális biztonság című munkájában nagy körültekintéssel mutat rá az ezzel kapcsolatos nézetekre.[128] Érdekes és szinte paradox ezekben, hogy az, aminek szükségszerűen a jelenlegi társadalmi és gazdasági rendszert le kell váltani, ha az emberiség határtalannak tűnô ,,bifurkációs tendenciáit'' túl akarja élni, a harmadik út szükségessége, nem ezen a néven szerepel. Van, aki arról ábrándozik, hogy valami teljesen újat kell létrehozni, mintha ez a megálmodott új nem az a bizonyos harmadik út lenne a vad kapitalizmus individualizmusa és a kommunizmus, személyiséget semmibe vevô kollektivizmusa között. Mindenesetre a mammonizmusra gondolva nem okos dolog az emberiség globálisan elégtelen altruizmusára hagyatkozni, sokkal inkább szükséges az individualizmus tiszteletben tartása mellett a hátrányos helyzetűek -- a kollektív érdekek -- védelmét intézményesíteni. Az intézmény csak valamilyen államszerű kollektív demokratikus szervezôdés lehet -- egy formális önkormányzat --, amely a nyilvánosság és áttekinthetôség erejére támaszkodva igyekszik az egyéni érdekeket a közös érdekekkel egyeztetni. A globális társadalom áttekinthetetlenségével és gigantomániájával képtelen ezt a feladatot ellátni. A harmadik út nem utópia, ha ezen az arany középútra való törekvést irtjük. Az elnevezés mellékes. Lehet idegenkedni tôle, ez azonban a lényegen mit sem változtat. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk a szót, aligha lehetséges valami emberibben más, mint a következôk: megszelídített kapitalizmus; megszelídített kommunizmus; a demokrácia által korlátozott diktatúra (törvényi korlátozás); a határokat nem ismerô demokrácia illúzióját behatároló diktatúra (törvényi korlátozás); az individualizmus által fellazított kollektivizmus, kommunizmus; a szocializmussal emberségesebbé váló kapitalizmus; a kapitalizmus által fellendített szocializmus; a kollektivizmus által behatárolt individualizmus, liberalizmus, kapitalizmus, monetarizmus; az irracionális által melegebbé, bensôségesebbé váló racionalizmus; a racionalizmus által reálisabbá váló irracionalizmus, miszticizmus, transzcendentalizmus. Akármilyen fogalmakkal közelítjük meg a társadalmi és gazdasági problémákat, ugyanahhoz a szükséges középúthoz érkezünk, amelyet Nyugaton a szociális piacgazdaság, Franciaországban a sajátos francia út -- a planifikáció --, Magyarországon a sajátos magyar vagy harmadik út testesít meg. Ezeket az elveket kell a kornak és a körülményeknek megfelelôen továbbfejleszteni, kipróbálni, aztán megint fejleszteni, amíg olyan nem lesz, amilyennek egy emberközpontú szemléletben lennie kell. 3.3.4. A kereszténység és a baloldal Igaz, hogy a harmadik útból egy emberközpontú szemléletben a pozitív baloldali értékeket -- amelyek mélyen keresztény értékek is -- nem lehet kihagyni, de a vallásellenességet feltétlen. A vallás és a szabad vallásgyakorlat minden ember elidegeníthetetlen joga azonfelül, hogy a vallás szükséglete kultúrák fölötti -- minden kultúrában megtalálható. A pozitív baloldali értékek összefonódása a kereszténységgel tradíciókon nyugszik.[129] Ezek a tradíciók jó szolgálatot tehetnek a jövô akárhogyan nevezett, de mindenesetre az arany középutat képviselô társadalmi és gazdasági rendjének felépítése során. PÜSKI Sándor népi írók mozgalma is, amelyben a baloldali elem lényeges szerepet játszott -- a szárszói táborozások -- a kereszténységre támaszkodva, a Kálvin téri Református Diákegyesület és a Református Egyház támogatásával kelt életre. De a katolikus egyháztól sem állnak távol a mérsékelt baloldali elemek. 1931-ben XI. PIUS pápa ,,Quadragesimo Anno'' című enciklikájában leszögezte: ,,A XIX. század vége felé, az új gazdasági rendszer és a gyáripar rohamos fejlôdése olyan helyzetet teremtettek majdnem az egész világon, hogy az emberiség két osztályra oszlott. Az egyik -- a kevés számú -- úgyszólván minden elônyt élvezett, míg a másik -- a munkások beláthatatlan tömegeit magában foglaló munkásosztály -- szörnyű nyomorúságban tengôdött és hasztalan igyekezett az ôt fojtogató szegénységbôl szabadulni ... A jó pásztor az emberiség nagy részét siratja és a munkások ügyét, akiket a mi korunk kiszolgáltatott a munkaadók embertelenségének és korlátlan nyereségvágyának.'' XI. PIUS enciklikáját szervesen kiegészíti II. JÁNOS pápa feltűnést keltett véleménye, hogy ,,a kelet-európai államok vesztesi lehetnek a két Európa közeledésének, mert Nyugattól eltérôen azok a [keleti] népek még meg tudták ôrizni emberi dimenziójukat.''[130] Azaz még a szélsôséges kommunizmusban is vannak olyan baloldali értékek, amelyek képesek a teremtés ember által való befejezéséhez hozzájárulni. Míg Nyugat-Európa a liberális progresszivizmusban lerombolta az autoritást és az önkorlátozást, míg Nyugat-Európa felesküdött az egyéni érdek és a ,,kövesd a pénzt'' elvére, addig a kommunizmus diktatúrája, ha sok kárt okozott is, a fegyelem nem éppen ideális, de mégis visszatartó és kényszerbôl szerénységre nevelô hatása valami pozitívummal is járt. Annál nagyobb napjainkban a szocializmusban felgyülemlett ingertorlódások minden korlátot lehengerlô levezetése az élet minden területén. Más egyházi tisztségviselôk is szót emeltek a munkásság érdekében. HEGYI Béla rámutat erre a Hitek, választások című könyvének ,,Giesswein és Prohászka 1919-ben'' című fejezetében.[131] KOHL német kereszténydemokrata kancellár és MARTENS, az Európai Unió kereszténydemokrata frakciójának vezetôje is világosan állást foglalt a pozitív szociális értékek mellett. KOHL a szociális piacgazdaság fenntartásának szükségességérôl nyilatkozik, MARTENS pedig a munkához való jog (!) biztosítását követeli. Ezt írja: ,,A dolgozók biztonságát és egészségügyi védelmét, a munkához való jogát és a munkafeltételeket, valamint a társadalombiztosítást és a szociális biztonságot'', vitathatatlan társadalmi feladatnak kell tekinteni.[132] 1996. szeptember 2- án, amikor HORN Gyula aláírta a Bajorországtól kapott 500 millió márkás hitelrôl szóló szerzôdést, a bajor fél hangsúlyozta, hogy a hitelt a szociális piacgazdaság kiépítésének céljából folyósítják.[133] Lech WALFSA mint szakszervezeti vezetô képviseli a pozitív baloldali értékeket és bensôséges kapcsolatai a katolikus egyházzal arra engednek következtetni, hogy a baloldali értékek és a szocializmus emberközpontúsága a keresztény etikával összeegyeztethetôk. Már hogyne lennének összeegyeztethetôk, mikor mindkét irányzat mély szociális és humánus elgondolásból indul ki: a kereszténység abból, hogy szeresd felebarátodat mint önmagadat -- ami megvalósításra vagy legalábbis megközelítésre vár, és összeegyeztethetetlen a differenciálódás mai mértékével. De nemcsak ezzel, hanem összeegyeztethetetlen a szabados, minden korlátozást elutasító, a vallást, a családot, a tradicionális kulturális értékeket, az idôsek tiszteletét, a tekintély minden formáját semmibe vevô, a homoszexualitást, a pornográfiát, a prostitúciót, a kábítószerezést, a rablást, a bűnözést és a kizsákmányolást magával hozó, a társadalmat és a kultúrát szétziláló liberális progresszivizmussal és ennek monetáris változatával is. A liberális progresszivizmus monetáris változatának nemcsak a gyakorlata, hanem ideológiája sem kedvez a bensôséges vallásosságnak, de a pszichikus higiéniának sem: a birtoklás istenítése kizárja a létezés elôfeltételeit. Jézus ezt úgy fogalmazta meg, hogy ,,könnyebb egy tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába''.[134] Aki inkább Erich FROMMot kedveli, annak ajánlhatjuk Birtokolni vagy létezni? című könyvét.[135] A marxizmus is egy új, altruista embertípusra számít, amely legjobb képességei szerint dolgozik, de a termelt javakból csak annyit vesz igénybe, amennyit mérsékelt létfenntartási szükséglete indokol. Ez az embertípus nem született meg. Pontosabban: a meg nem született embertípus erkölcsisége altruizmusával és egész személyiségével lényegét illetôen megegyezik a keresztény embertípus erkölcsi beállítódásával. Mondhatjuk, hogy a kereszténység és a marxizmus eszményei az etikát és az altruizmust illetôen megegyeznek, és nagyobb esélyük van az ideált együtt megközelíteni, mint külön-külön vagy egymással rivalizálva. A materializmus és az idealizmus filozófiai ellentétei ugyan feloldhatatlanok, de a belôlük fakadó humánus aspektusok megegyeznek. Ez a megegyezés tette lehetôvé azt a keresztény szocializmust, amelynek hagyományait az elôbbiekben érintettük. Érdemes ezzel kapcsolatban a Magyar Püspöki Kar Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevelére felhívni a figyelmet, amelynek már a címébôl is kiderül, hogy ebben a Püspöki Kar a társadalmi cél- összeegyeztetésért száll síkra. 3.3.5. Keresztény és baloldali humanizmus kontra monetarizmus A világ legtekintélyesebb és legszimpatikusabb politikusai közé tartozó Helmut KOHL a monetáris körülmények nyomása ellenére még mindig kitart a szociális piacgazdaság alapelvei mellett, akkor is, ha ennek jelenlegi megvalósítása monetáris akadályokba ütközik. KOHL Wielfried MARTENS európai beszédeinek gyűjteményes kiadásához írt elôszavában hangsúlyozza: ,,Földrészünkön ma mindinkább érvényesülnek alapértékeink és közös meggyôzôdéseink az ember szabadságáról és méltóságáról, az emberi jogokról, a demokráciáról és a szociális piacgazdaságról.''[136] Nem fér kétség ahhoz, hogy KOHL a szociális piacgazdaságot tartja minden hiányossága mellett a ma megvalósítható legtökéletesebb társadalmi és gazdasági berendezkedésnek. Ezt bizonyítja, hogy Németország a takarékossági program során csupán 0,4%-kal csökkentette a szociális kiadásokat, míg a tradicionális jóléti államok, mint például Svédország kénytelen volt drasztikusan megnyirbálni szociális terheit. Annak ellenére, hogy Németország a takarékossági programok lázában mértékletes, a szakszervezetek mégis elégedetlenek. Elégedetlenségüket azzal indokolják, hogy a takarékosságból adódó terheket ne a hátrányos helyzetűekkel fizettessék meg. Bár KOHL a szociális piacgazdaság elveihez a jövôben is ragaszkodik, nem biztos, hogy meg is tudja ôket valósítani. A buktató az, hogy Németország is a gazdasági növekedéstôl teszi függôvé szociális szerepének vállalhatóságát. Ha ugyanis az 1997-re elôirányzott 2,5%-os gazdasági növekedés nem valósul meg -- ma már tudjuk, hogy nem --, akkor további -- de ekkor már érzékenyebb -- szociális leépítésre kell hogy sor kerüljön --, ha csak nem akarja az állam a szociális kiadásokat kölcsönökbôl finanszírozni, ami a tôkétôl való még nagyobb függôséget hozná magával. Németország sem volt képes a termelési modellválsággal küzdô világrendbôl kilépni és a gazdaság növekedésével kielégítô intézkedéseket hozni a munkanélküliség enyhítése érdekében. Ez a fennálló társadalmi és gazdasági rendszeren belül nyilván lehetetlen. A szociális piacgazdaság elvének fenntarthatóságát nem okos a gazdasági növekedéstôl függôvé tenni. A gazdasági növekedés ugyanis rövid távon sem biztos, hosszú távon pedig kizárt. Állandósított gazdasági növekedés egy véges világban lehetetlen. Itt a beállítódás gyökeres változására van szükség. Wielfried MARTENS sem marad le KOHL mögött: ,,Akár a szemünk fényére, úgy kell vigyáznunk a szociális biztonság európai modelljére, bár nem tagadjuk, képessé kell tennünk arra, hogy eleget tegyen a kor kívánalmainak, vagy pedig föl kell újítanunk.'' A kérdés csupán az, hogy -- mennyiben van ebbe a monetáris köröknek beleszólása és hogy milyen mértékben hajlandók ezek a körök összeharácsolt tôkéjükbôl erre a célra áldozni -- és ezen túlmenôen kiváltságos társadalmi és gazdasági helyzetüket a köz javára tartósan mérsékelni, valamint -- milyen mértékben hajlandó az állam szociális szerepének vállalásán keresztül a társadalmi és gazdasági problémákat komplex módon megoldani. Ugyanis hiába minden erôlködés, akármilyen rétegtôl akármilyen mértékben követel az állam valamit is, ha a népesedés és az igények nem alkalmazkodnak az adottságokhoz. Nincs olyan vagyon és gazdagság, nincsenek olyan természeti kincsek, amelyek egyszer el ne fogynának, ha az egyensúly a rendelkezésre bocsátható javak és az igények között nem teremthetô meg. Mindenesetre MARTENS és politikai programját osztó társai részérôl a jóindulat nem hiányzik. A kérdés, mit lehet megvalósítani és mit nem, s hogy mit szólnak az elképzelésekhez azok a körök, amelyek a cél megvalósíthatósága érdekében a legtöbbet tehetnék.[137] MARTENS rámutat arra, hogy az Európai Gazdasági Közösség országaiban a bruttó nemzeti össztermék (GDP) 30%-a kerül újraelosztásra, Nagy- Britanniában és Írországban 25%, az Egyesült Államokban 20% és Japánban 15%.[138] A számok beszélnek, a mese marad a gyerekeknek: minél inkább érvényesül a monetarizmus, annál kisebb a hajlandóság az újraelosztásra. Ezzel kapcsolatban számos további kérdés vetôdik fel: a szokványos európai 30%-os újraelosztási átlagból mennyit vesznek igénybe a munkanélküli segélyek? És mennyire lenne szükség azoknak az emberséges eltartására, akiket már mint munkanélkülit nem tartanak számon? Elegendô-e ez az összeg a szegénység és a nyomor megszüntetésére, hiszen ha elegendô lenne, akkor MARTENS nem mondta volna ki: ,,Tekintettel az Európai Közösség 40 millió szegényére, több mint 15 millió munkanélkülijére és számos fejletlen régiójára, a közösségi Európának csak akkor van értelme, ha egyszerre gazdasági és szociális természetű.''[139] Lám, 1990-ben -- amikor MARTENS ezt nyilatkozta -- Európának ,,csak'' 15 millió munkanélküli okozott fejfájást; 1996-ban már jóval húszmillió fölötti ez a szám! Ügyelni kell arra, hogy az ember ne veszítse el hitelét. Ismét nyilvánvaló, hogy bizonyos esetekben feltétlenül kedvezôbb, ha a mesét meghagyjuk a gyermekek számára. A korlátlan kapitalizmus képtelen a munkanélküliség felszámolására. Ha képes, akkor csak a társadalom nevelési, erkölcsi, jogi és gazdasági átalakításának segítségével -- de akkor már a középúton vagyunk ... A gyökeres társadalmi és gazdasági átalakulás szükségességét mutatják a következôk: mi van akkor, ha mondjuk az újraelosztást sikerül olyan mértékben megvalósítani, hogy mindenkinek -- a munkanélkülinek is -- jut emberséges megélhetés? A munkanélküliség réme a jelenlegi nevelési, erkölcsi, jogi és gazdasági körülmények között ebben az esetben is tovább -- és mindig intenzívebben -- fog kísérteni, amíg pszichikai problémáit meg nem oldják. Ugyanis nem csak kenyérrel él az ember. A kardinális kérdés, hogy a munkanélküliségbôl adódó tétlenség mellett a fizikai lét teljes biztonsága elegendô-e a szociális szerep- és önmegvalósításhoz? Hiszen nem úgy hangzik az Aquinói Szent Tamás szerint fölállított követelmény, hogy imádkozzál és dolgozzál? Nem a szociális szerep és ezzel összekötve az önmegvalósítás lenne a lét célja? Hogy az ember rádöbbenjen önmagára, hogy megtalálja a helyét a társadalomban, hogy integrálódjon, hogy hasznosnak érezze magát? Nézzük meg ezt közelebbrôl. 3.3.6. Szükségletek és az önmegvalósítás A szükségletek hierarchiájában az önmegvalósítás a csúcson található. Ez azt jelenti, hogy önmegvalósításra csak akkor kerülhet sor, ha az ,,alsóbbrendű'' szükségletek már kielégítést nyertek. Ezek sorrendje: egzisztenciális szükséglet (physiological needs), biztonsági szükséglet (safety needs), szociális szükséglet (social needs), a pozitív önkép szükséglete (ego needs) és végül az önmegvalósítás szükséglete (needs for self-actualization).[140] ANDORKA Rudolf E. ALLARD finn szociológusra hivatkozva írja, hogy ez utóbbi, MASLOW szükségletelméletét továbbfejlesztve, az emberi szükségleteknek és a jólétnek a következô szintjeit különbözteti meg: ,,1. a birtoklást, 2. a szeretetet és 3. a létezést. Birtokláson az emberi élet külsô feltételeit, mint az étkezés, lakás stb., a szereteten az emberi kapcsolatok iránti igényt, a létezésen pedig az elidegenedés ellentétét, az egyéni élet értelmének érzését értette. A birtoklás szintjét méri az életszínvonal, a szeretet és a létezés szintjét pedig az élet minôsége.''[141] Konzekvenciák: 1. Életszínvonal és életminôség nem azonosak. Az életszínvonal emelése, olyan szintre való emelése, amely az önmegvalósítást lehetôvé teszi, indokolja a birtoklást, sôt kötelezi az embert a birtoklásra. Annak ellenére, hogy egy ilyen jellegű birtoklás feltétlenül szükséges és a lét szempontjából is elengedhetetlen, a birtoklásnak ez a formája -- semmilyen jellegű birtoklás -- nem azonos a létezéssel. Az életszínvonal a birtoklás szintjén van és jellege racionális; a lét viszont a birtoklás ellentéte és az irracionális szintjét érinti.[142] 2. Az életminôséget az emberré válás, az élet értelmének megértése, a lét élménye és ennek a személyközi kapcsolatokban való kifejezésre juttatása, a jóindulatú beállítódás határozza meg. Az életminôség az életszínvonalra épül. Nyomorban elôször az életszínvonal emelésének a szükséglete, a birtoklás jelentkezik és csak ennek kielégítése után a létezés élményének szükséglete. Ez az oka annak, hogy bár egy véges világban végtelen gazdasági növekedés lehetetlen, a gazdaságilag elmaradt országoknak elôször gazdaságukat kell rendbehozni és az életszínvonalat annyira emelni, hogy a szükségletérzet az önmegvalósítás felé fordulhasson. A monetarizmus már az elsô legalapvetôbb szükségletnél, az egzisztenciális szükségletnél kihúzza az elszegényedett rétegek alól a talajt, és leszorítja ôket az önmegvalósításhoz vezetô útról. A további szükségletek kielégítése már az elsô -- a legalapvetôbb -- fizikai szükséglet kizárása alapján lehetetlenné válik. De ezen túlmenôen is komoly hiányosságok merülnek fel: a biztonság szükségletét a szociális juttatások drasztikus leépítése és a közbiztonság tragikus romlása teszi lehetetlenné; a szociális szükséglet, a szociál- emocionális érzelmi védettség szükséglete elvész a korlátlan differenciálódás, a munkanélküliség, a család és a társadalom atomizálása során; a pozitív önkép szükséglete a szétzilált kultúrában torzókhoz vezet, bunkókat termel ki magából, akik goromba, faragatlan külsôségekkel próbálják az önképet, az Én értékét mindenáron javítani és bizonyítani; az önmegvalósítás, a lelki, szellemi és testi erôk gyarapítása és a kreativitás pedig madárijesztôk csúfondáros jelképeként vegetál valahol az emberiség józanabb rétegének képzeletében. 3.3.7. Az ördögi kör Ördögi körrel állunk szemben. Az önmegvalósítást gátolja a társadalmi és gazdasági rend; az önmagát meg nem valósító ember alkotja a társadalmat. Ebbôl nehéz lesz kitörni, s ha igen, csak úgy, hogy magunk mögött hagyjuk a monetáris társadalmi és gazdasági berendezkedést. Ahogyan a monetarizmus zsákutcájának végéhez közeledünk, úgy válik a harmadik, a negyedik vagy akárhanyadik, populistának vagy nem populistának nevezett arany középút szükségessége egyre nyilvánvalóbbá. 3.3.8. A sajátos magyar viszonyok aktualitása. Vélemények Mielôtt bármit is mondanánk errôl, elöljáróban le kell szögezni, illetve meg kell ismételni: a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig a nemzetek keveredése következtében lehetetlen egy szoros értelemben vett, a leszármazáson nyugvó nemzeti állam megteremtése. Ez azonban nem azt jelenti, hogy egy földrajzi-táj jellegű és történelmi tradíciókban gyökeredzô hazához és ettôl elválaszthatatlan kultúrához -- a sajátságosan magyar vagy általában akármilyen hazához -- való ragaszkodás és érzelmi kötôdés a kozmopolita globalizációval szemben jelentôségét veszti. A határok légiesítésének csak akkor van értelme, ha ennek elônyeit az érintettek értékelni is tudják. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, sajátságos önálló létbe beágyazott autonómiákra van szükség a vegyes nemzetiségű államokon belül, amelyek önazonosítási lehetôségük valóra válása után képesek más népekkel megbékélni. Ha az önazonosítási lehetôség egy autonómián belül más autonómiákhoz viszonyítva nem valósul meg, a határok légiesítése magában még nem fogja megoldani az önazonosítási szükségletbôl eredô problémákat. Ezt értjük sajátos magyar vagy éppen sajátos román, sajátos szlovák vagy akármilyen jól átlátható és átélhetô önazonosításra alkalmas közösségi fogalmon. A rendszerváltás elôtt ismét szalonképessé vált a nemzeti sajátosság elismerése. KÁDÁR János erre építette fel a Nyugaton gulyáskommunizmusként emlegetett relatív jólétet. Igaz, hogy kölcsönök álltak mögötte, de ezek jó része a volt Szovjetunióba és a megszorult népi demokratikus testvérországokba folyt el. A saját szavai szerint (önéletrajz) ,,szabálytalan értelmiségi'' voltában is ,,munkás mentalitású'' NYERS Rezsô is kiszállt a nemzetköziség csónakjából és elôtérbe helyezte a ,,gazdasági és szocialista nemzettudatot''. ,,Hazánkban a társadalmi haladás ügyében munkálkodni annyit jelent napjainkban -- állapítja meg NYERS Rezsô --, mint összekapcsolni az általános szocialista elveket a sajátos nemzeti célokkal annak tudatában, hogy egyiket sem tudjuk a másik elhanyagolásával érvényesíteni.''[143] KUPA Mihály SZABÓ Ivánnal és BÉKESI Lászlóval közösen tartott tájékoztatóján 1996. szeptember 26-án a Duna Televízióban -- talán nem is tudatosan -- úgy határozta meg a sajátos magyar utat, hogy hát eddig akárki jött kérelemmel, követeléssel és igénnyel, azt kérdezgetés nélkül aláírtuk. Eddig mindig csak arról volt szó, hogy mások mit akarnak tôlünk. Az, hogy mi mit várunk el másoktól, aligha került olyan súllyal kifejezésre, hogy azt komolyan lehetne venni. Márpedig egy hosszú távú nemzeti koncepcióban a kétoldalúság érvényesülése elengedhetetlen. Hát errôl van szó. A magyar érdekek képviseletérôl, arról, amit NÉMETH László szárszói beszédében kifejezésre juttatott, azokról a sajátosságokról, sajátos körülményekrôl, földrajzi fekvésrôl, történelmi háttérrôl, a gazdasági lehetôségek sajátosságáról és az emberek sajátságos beállítódásáról, amelyek a magyarországi viszonyokra jellemzôek. Az 1996. október 15-i parlamenti ülésen SZALAI Gábor SZDSZ-képviselô elmondta, hogy eladóként fellépô magyar vállalkozók, akik az árut csak akkor bocsátják rendelkezésre, ha a vevô a postai befizetôcsekk másolatát faxon elküldi, egyre gyakrabban pórul járnak. A vevô -- a rabló -- befizeti a vételárat, azonnal elküldi faxon a bizonylat másolatát, aztán visszamegy a pénztárhoz és visszakéri a pénzt. KOVÁCS Kálmán államtitkár elmagyarázta, hogy a nemzetközi postai szabályok szerint a küldemény mindaddig a feladó tulajdonában marad, amíg a címzett át nem veszi, ezért jogában van a feladványt a postától visszakövetelni. SZALAI Gábor erre megállapította, hogy nyilván a nemzetközi szabály nem alkalmazható magyar viszonyokra, mert a magyaroknak sok minden eszébe jut, ami másoknak aligha. Ez is, az ilyen jellegű furfangosság is megfelel a sajátos magyar körülményeknek. HERCZEG János a sajátos magyar út létjogosultságát -- sôt elengedhetetlenségét -- hangsúlyozza. Más kultúrákhoz való viszonyításból indul ki: ,,Németországban ... a német feltételeknek megfelelô német management kell, Amerikában amerikai, Magyarországon a magyar management lehet eredményes.''[144] SZRETYKÓ György A harmadik út mint a magyar társadalom alternatívája című tanulmányában rámutat a magyar sajátosságokból adódó lehetôségekre és szükségszerűségekre a mezôgazdaságban, a szociálpolitikában, az oktatásban, a kultúrában, a tudományban, a politikai intézményrendszerben és a külpolitikában.[145] SZRETYKÓ György hangsúlyozza azt is, hogy a harmadik út továbbfejlesztéséhez vannak már -- NÉMETH László Kertmagyarország-- minôségszocializmus programján túlmenôen is -- aktuális és a magyar sajátosságok figyelembevételére alapozott emberközpontú modellelemek, amelyeket a jövô gazdaságának alakításában figyelembe kell venni.[146] Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a nyolcvanas évek végén, amikor a rendszerváltás elodázhatatlanná vált, az ezzel kapcsolatos eredeti elképzelések is egy harmadik út körvonalait vetítették elénk. Ez az út is az egyéni és a kollektív érdekek közötti egyensúlyteremtés megközelítését tűzte ki célul. VERES Pál Új tendenciák, szükséges változások a gazdaság és politika viszonyában Magyarországon című tanulmányában briliáns következetességgel képviseli a középút gondolatát. Különleges érdeme, hogy nézeteit nem kívánja megdönthetetlen tudományos színezetben feltüntetni, mert hiszen nem is lehet. Társadalmi és gazdasági rendszerek mindig is erkölcsi irtéktételezéseken nyugodtak: ,,Vállalom -- írja VERES Pál -- mint egyéni emberi és kutatói pártosságom megnyilvánulását, hogy én a közösségi tulajdon dominanciájának, a tulajdon közösségi vonatkozásainak megôrzési lehetôségeit keresem és preferálom, és nem vetem el ezt a szükségszerűséget mindaddig, amíg a tények és a logika erre nem kényszerítenek. Teszem mindezt az egyéni tulajdon létjogosultságának elismerésével, a közösségi tulajdonon belül az egyéni mozzanat, a szubjektum növekvô szerepének hangsúlyozásával.''[147] ======================================================================== 4. A liberális progresszivizmus monetáris változata 4.1. A liberális progresszivizmus öröksége 4.1.1. A megvadult demokratizálás. A baloldal és a tôke Európában az állam már a hatvanas években jelezte, hogy a demokrácia alapelvét, a hatalommegosztást fenn kívánja tartani, de azt is, hogy a hatalommegosztásból adódó szerepeit nem veszi komolyan. Ez például Németországban abban nyilvánult meg, hogy a kormány kezdetben sem a megvadult tekintélyellenes mozgalommal, sem az amerikai szellemű kulturális átalakulásokkal nem értett egyet, de nem is tett ellene semmit. Maradjunk Németország példájánál. Ott a második világháború után a kulturális átalakulásoknak két periódusa figyelhetô meg. ,,Az elsô periódus. Húsz éven keresztül, 1945-tôl 1965-ig megtörtént a morál általános elértéktelenedése egy általános átnevelési folyamatban -- állapítja meg Ernst ANRICH --, amit a kormányok magukévá tettek anélkül, hogy a CDU (kereszténydemokrata párt), az FDP (a szabad demokrata párt), és az SPD (a szociáldemokrata párt) ebbe az irányba elkötelezte volna magát.''[148] ,,Második periódus. Úgy 1967 körül a morál általános elértéktelenedésébôl kiindulva lépett fel a szélsôséges baloldali parlamenten kívüli oppozíció a Német Szociáldemokrata Párt nagytôkés tagjainak elôzetes hatalmi és anyagi támogatásának segítségével ... Például az elsô uszító pornólapot az 1960/61-es évben a frankfurti városi tanács szociáldemokrata képviselôje, BÄRMEIER adta ki saját kiadóján, a BÄRMEIER és NICKEL kiadóvállalaton keresztül, 120 000 példányban, mégpedig Undergrund -- Das Deutsche (!) Schülermagazin címmel ... (A lapot tehát úgy adták ki, hogy az a német (!) diákmagazin!) Ez robbantotta ki a német diákok és egyetemi hallgatók szövetségének felkelését. A radikális követelések között található a demokratizálás, a tekintélyellenes nevelés, a kényszerek alóli felszabadítás, az eddigi oktatási rendszer felszámolása és a marxizmus kötelezô tantárgykénti bevezetése.''[149] Azzal, hogy a német kormány a tragikus átalakulásokat tűrte, az állam szereptévesztése még korántsem zárult le. Amikor 1969-ben a szociáldemokraták átvették a központi hatalmat, elérkezni látták azt a történelmi pillanatot, amely lehetôvé tette a marxizmus tanításának parlamentáris úton való megvalósítását, és amelytôl egyben a német és a nemzetközi nagytôke a kultúra szétzilálását és uralmának megszilárdítását remélte. FUKUYAMA hitvallásának gyökerei a kultúra szétzilálását illetôen tehát nem mai keletűek. A baloldal és a tôke összefonódása nem csak Németországra jellemzô. GOMBOS Gyula kifejti, hogy a magyar polgári baloldalnak a célja a gazdasági liberalizmus volt: ,,Legyen a gazdaság szabadsága minél nagyobb s az állam ellenôrzése és beavatkozása minél kisebb. Látjuk, ez a XIX. századi kapitalizmus elméleti alapjainak felel meg, s nyilvánvalóan, különösen nálunk a nagytôke szolgálatát jelenti elsôsorban. El kell fogadnunk, mivel mindvégig állítottuk, hogy az ôskapitalizmus effajta képviselete a pártvezérek, munkatársaik és szavazóik eszmei meggyôzôdésébôl fakadt; ám ugyanakkor szemet sem hunyhatunk afölött, hogy a polgári baloldal egész működéséhez (szervezés, választás, az egyesületek és a sajtó fenntartása stb.) szükséges pénz csaknem kizárólag a nagytôke különbözô intézményeinek kasszájából került ki. Errôl ma már hozzáférhetô okmányok tanúskodnak. Így a polgári baloldal végsô soron a nagytôke egyik érdekvédelmi szerve volt. És kitartottja.''[150] Az ifjúság, a német szociáldemokrata nagytôkések támogatásával a kínai kultúrforradalom mintájára 1969-re már befejezte a német kulturális forradalmat. Így nem volt mást tenni, mint legalizálni azt, ami történt. ,,Semmi esetre sem állítható -- írja ANRICH --, hogy a német központi kormány és a szociáldemokraták által vezetett tartományi kormányok a megvadult demokratizálási folyamatokat a legkülönbözôbb intézményekben fékezték volna. Ellenkezôleg: utólagosan formális jogi alapokra helyezték a magát befészkelô strukturális forradalmat, annak ellenére, hogy ezeket kisebbségek erôszakolták ki, és az érvényes jogra hivatkozással nem hajlandók a megkaparintott hatalmat kiadni a kezükbôl.''[151] A német példa ragadósnak mutatkozott, illetve a nemzetközi nagytôke valamennyi fronton támadásba lendült, és már a hatvanas évek elején erôsen érezhetô volt, hogy a nagytôke a kultúra szétzilálására törekszik. Ebben az idôben már José ORTEGA y GASSET felhívta a figyelmet arra, hogy ,,a fiatalságot zsarolásra használják fel. Valójában az egyetemes zsarolás korát éljük, ami két egymást kiegészítô fintor alakjában jelenik meg: az erôszakos zsarolás és a tréfálkodó zsarolás formájában. Egyikkel is, másikkal is mindig egy a cél: az alsóbbrendű, a közönséges ember úgy érezze, hogy mentesülhet mindennemű alárendeltségtôl.''[152] A társadalom strukturálatlansága felé mutató tendencia félreérthetetlenül kicseng ebbôl az idézetbôl -- a kultúra szétzilálása egy globalizált társadalom megvalósítása érdekében. Egyben rámutat a FUKUYAMA által hangsúlyozott egyetemleges elismerésre, miszerint a liberális demokráciák képesek a leghatékonyabban az ember természetében rejlô elismerési igényt kielégíteni -- mindennemű alárendeltség elutasításán, a kultúra, a nemzeti öntudat és a vallási korlátozások szétzilálásán keresztül. A szabadság, demokrácia, individualizmus és liberalizmus jelszava mögött nem nehéz a szinte ördögi szándékot felismerni, ami a sátánizmus felé vezetô utat egyengette, és amely ma valóban a társadalmi valóság szerves részévé vált. Il est interdit d’interdire! -- Tilos a tiltás! -- Ez volt a párizsi diákforradalom szlogenje 1968-ban. Az állam egyre jobban megtanult nem tiltani, nem szabályozni: laissez faire! laissez passer! Hadd menjen minden a maga útján! Ez volt a liberális progresszivizmus jelszava, amely a kultúra szétzilálásán keresztül szabad utat adott a nemzetközi nagytôke uralmának. A nyugat-európai fejleményekkel egy idôben a hatvanas évek kezdetétôl a nyolcvanas évek közepéig Magyarországon is végbement a liberalizálódási folyamat. Ám amíg ez Nyugaton az állam szerepének kétségbevonásával brutális körülmények között zajlott, addig Magyarországon a diktatúra mérsékelte a szélsôséges magatartásminták ,,járványos'' elterjedését.[153] Annál intenzívebb társadalmi változást okozott az egyik napról a másikra berobbant szabadosság és a monetarizmus korlátlan kapitalizmust szülô társadalmi rendje. 4.1.2. Kultúraimport és gazdasági rend ,,A kultúra önmegsemmisítése folyamatban van.''[154] Albert Schweitzer 4.1.2.1. A gyorsan étkezô Európa és ami vele jár ... A liberális progresszivizmus és az abba beépülô monetarizmus térhódítása mögött nyilván az Amerikával szembeni politikai elkötelezettség volt irányadó. A lezserül a falnak támaszkodó és szvinget táncoló amerikai katonák nem csak a rágógumit, Coca-Colát és penicillint hozták magukkal, hanem az amerikai társadalomra az államok megalakulása óta jellemzô, a szabadosság felé hajló kultúrát is. Tragikus, hogy a szabadosságnak az európai kultúrára gyakorolt romboló hatását még olyan kiváló európai politikusok is, mint Wilfried MARTENS mélyen alábecsülik. Ezt világosan tükrözik a következô sorok ,,Értékközösség'' címszóval: ,,... kiindulva ... az egymástól annyira eltérô helyzetekbôl, immár fél évszázada egyértelmű közeledés folyik a két földrész között. Bár fôként Európa az, amelyik Amerikától nem sokban különbözô társadalmi modell megvalósítására törekszik. És nem csupán az életformára gondolok, a farmerre meg a gyorsétkezdékre, hanem a jazzre, erre a kimondottan amerikai muzsikára és a mozira is (beleértve a Dallas-t) ...''[155] Wilfried MARTENSt feltehetôen az Európa és az Egyesült Államok közötti kapcsolatról tartott kollokvium indította arra, hogy ott ilyen kijelentést tegyen. Igaz, hogy MARTENS az amerikai alkotmányból idéz és erre is hivatkozik, de az is igaz, hogy a papír türelmes. MARTENS másutt leszögezi: ,,Elvégre súlyos tévedés folyton az összhangra törekedni. Az összhang összemossa a dolgokat, minden mélyebb megegyezés nélkül. Márpedig könnyű e tévedésbe esni, ha a gyakorlati műveletek szemszögébôl nézzük a dolgokat.''[156] A gyakorlat viszont az összhangra törekszik. Itt van például a tipikusan ,,liberális'' falfirkálás, ami az USA-ból importált kultúra terméke. Az összhang abban nyilvánul meg, hogy többek között a falfirkálás is az USA és Európa hétköznapi jelenségei közé tartozik. Az USA-ban életminôség néven beindult mozgalom a nyolcvanas évektôl kezdôdôen általában fellépett a korábban jelentéktelennek kezelt kihágások ellen is, és megkísérelte az elhajlókat az utcáról eltüntetni -- bezárni. Idehaza még nem tartunk itt. Az USA a krónikus pénzhiányra való tekintettel azelôtt elhanyagolta a börtönök építését, ezért a bíróságok csupán felfüggesztett ítéleteket hoztak. Aztán a börtönök építése beindult. Facit: a munkanélküli, az integrációból kizárt és elcsürhésedett tömegek leírása úgy is végbemehet, hogy ezeket ,,kivonják a forgalomból''. Bizonyosan jobb, mint a laissez-faire nemtörôdömség és átmenetileg szükséges is, ha a köz védelme másként nem valósítható meg. Kétséges azonban, hogy külsô kényszer és korlátozás képes egy konzisztens társadalom felépítését biztosítani, ha a belsô elkötelezettség, a lelkiismeret nem közvetít olyan értékeket, amelyek akkor is hatnak, ha az ellenôrzés, a kényszer még vagy már nem érvényesül. A piaci mechanizmusok korlátlan egyéni érdekű alapbeállítódása és a pénz istenítésének trendje mellett a börtönök építése hosszú távon nem kielégítô megoldás. Megoldást csak a monetarizmusnak és erkölcsének -- kultúrájának -- leváltása hozhat. 4.1.2.2. Az árulkodó filmek A film -- a film szelleme -- a témaválasztásban éppen úgy, mint a szerepek ka.rakterében, rámutat azokra a szociokulturális értékekre, amelyek valamely kultúrát jellemeznek. A televíziót az amerikai filmek szinte lehengerelték. Hemzsegnek bennük a korrupt rendôrök, politikusok és managerek. Gyilkosság, brutalitás nélkül már nem is gyártanak filmet. Erre van igény, és ezt az igényt éleszti a filmipar. Nyilván az amerikaiak már megszokták a korrupciót és a bűnözést, már megtanulták, hogyan lehet és kell korrupt rendôrökkel, politikusokkal, gyilkosokkal, homoszexuálisokkal és becstelen tisztviselôkkel együtt élni. Az amerikai polgárok már számolnak ezekkel a jelenségekkel. Ezek már a kultúrkincs szerves részei. És mindenütt, ahová ez a kultúra betört, egyre inkább számolni kell velük. Az elmondottakból következik, hogy egy szélsôségesen liberális állam szabályzó szerepét még a rendfenntartás, a közigazgatás és a közbiztonság területén sem képes ellátni. Ez a tendencia egyre jobban érvényesül Magyarországon is. Ami a közbiztonságot illeti: ennek a feladatnak az ellátását egyre nagyobb mértékben amerikai módra a privát érdekeltségű ,,biztonsági'' cégekre bízza az állam. Magyarországon is lehetôvé válik, hogy a rendôrségrôl ittasságot bizonyító akták és géppisztolyok egyszerűen eltűnjenek.[157] Rendôrkapitányokat és helyetteseiket egyik napról a másikra váltanak le -- tulajdonképpen miért is? Ezek a jelenségek az amerikai társadalomban már megszokottak. Az, hogy bennünket is elárasztanak, nem véletlen. Ez a félreértelmezett liberalizmus -- a szabadosság -- egyenes következménye. Hogy ez mennyire így van, azt KUNCZE Gábor belügyminiszter a Magyar Televízió 1997. május 9-i híradásában is közvetített beszámolójában úgy fejezte ki, hogy Magyarország közbiztonsága sem rosszabb, mint a nyugati országoké. Hogy ott a lakosság jobban viseli a bűnözés elharapózását, mint Magyarországon, az arra vezethetô vissza, hogy Nyugaton a bűnözés rohamos terjedése egynéhány évtized alatt zajlott le. Annak a folyamatnak az eredménye, ami Nyugaton évtizedek alatt a bűnözés területén történt, Magyarországra a rendszerváltás után átmenet nélkül tört be. A lakosságot szinte sokkolta az egyik napról a másikra bekövetkezett változás. A bűnözés rohamos terjedése a liberális progresszivizmus velejárója, ami a monetarizmus körülményei között óriási méreteket ölt, különösen a szervezett gazdasági bűnözés területén. Kétségtelen tehát, hogy a liberális progresszivizmus monetáris változata a bűnözésnek kedvez, sôt a bűnözés erkölcsi alapjait gerjeszti. A bűnözés jelenlegi mértékét tehát a jelenlegi társadalmi és gazdasági berendezkedés gyökeres megváltoztatásán keresztül kell megcélozni, alapja csakis a szocializáció szerepének és intézményeinek minden más intézménnyel szembeni felértékelése lehet. Az amerikai filmekben gyakoriak az olyan jellegű történetek, amelyekben a fôhôs valamilyen privát alapon működô egyesület nevében és költségére próbálja a ,,jót'' megvédeni, mert az állami hatalom rendfenntartó szerve, a rendôrség vagy képtelen feladatát ellátni, vagy éppen korrupt. A bűnügyek rendezése a privát szférában zajlik. Ilyen például az a Knight Rider-sorozat, amelyben a fôhôs egy ,,Kit''-nek nevezett beszélô autó segítségével veti be magát a ,,rendcsinálásba''. Ilyen továbbá az A-Team című sorozat is, amelyben egy Hannibál nevezetű volt katonatiszt privát alapon létrehozott baráti szövetsége a hátrányos helyzetűek védelmében kopasztja meg a bűnözôket, míg a rendôrség csak botladozik meg ügyetlenkedik és azokat üldözi, akik a jót védik -- Hannibált és társait. Ilyen például a Superman sorozat, amelyben a jót védô szuperférfi bíborpalástban, minden segédeszköz nélkül száguld ég és föld között, alkalomadtán áttöri a hangsebességet is, hogy az ugyancsak szupererôvel rendelkezô riválisát megakadályozza a gonosztevésben. Ebben az esetben az állam már a látóhatáron sem fedezhetô fel. MacGyver is egy sorozat szuperférfia, aki privát alapon a legcsodálatosabb technikai megoldásokkal szabadul ki azokból a csapdákból, amelyeket a gonoszok állítanak, hogy az emberiség jótevôjét cselekedeteiben gátolják. A példákat csak az állami szociális szerep elsikkadásának illusztrálására említjük, ugyanis ezek a filmek fontos szerepet tölthetnek be a pszichikus higiénia szempontjából, mert a mai ember ingerszegénységét látszanak kompenzálni, feltéve ha terjesztésüket nem viszik túlzásba. Másrészt az ezekben a filmekben megelevenedô viselkedési minták nemcsak arra alkalmasak, hogy az egyénre és a társadalomra káros magatartások természetességét példaként bemutassák, hanem arra is, hogy a gyengébbeket védelmezôk fondorlataival azonosítsa magát az ember, és a jó védelmére ösztönözzön, de arra is, hogy az ötleteket a bűnözés megkönnyítésére használja. A felsorolt filmsorozatok pozitív oldalának figyelembevétele mellett is érvényes, hogy a filmek tartalma a legelemibb állami szabályozás elhanyagolásáról tanúskodik és arról, hogy az ember ambivalens természetére való hivatkozás nem indokolhatja azokat a pszichikus és társadalmi károkat, amelyeket a filmek adta képzettársítások okoznak. 4.1.2.3. Az ember ambivalens jellege ,,Az a tény, hogy eddig fôleg társadalomról beszéltünk, nem jelenti azt, hogy az egyén fel van mentve, mert csak passzív szemlélôje a vele történteknek. Felelôs minden olyan esetben, ahol része volt a döntésben, ahol tudása, ismerete és beleszólása van abba, ami létrejött.''[158] Losonczi Ágnes Ami a kultúrát és az életformát illeti: az amerikai kultúrában az ember természetében rejlô ambivalens (ellentmondásos) viselkedési tendenciák egyoldalú érvényesülése figyelhetô meg. Az ambivalencia lényege, hogy az ember kerüli és egyben keresi a feszültséget, a szenzációt, az agressziót és ezek következményeit. Az Európába importált amerikai kultúrában az ambivalencia egyensúlya erôsen eltolódik a szabadosság irányába, amelynek uszályába Magyarország is belekerült.[159] A feszültség keresésének és levezetésének vannak kulturáltabb formái is, mint az ôrjöngés, zúzás, törés, rombolás, tombolás, gyilkolás és egyebek. Ilyen a vetélkedések minden formája, beleértve a sportot is és a kreativitás minden módját. A feszültség kerülése az amerikai liberális kultúrában azonban már számításba sem jöhet. Sikongató tinédzserek vöröstollas legyezôikkel hadonászva buzdítják a tömeget az ôrjöngésre. Ôrjöngenek a rockkoncertek résztvevôi; vannak, akik eszméletüket vesztik. Az ingerek torlódása elôször élénkítôen hat. Ha a szervezet már képtelen az ingereket feldogozni, akkor felmondja a szolgálatot. Ennek a beállítódásnak hagyományai vannak Amerikában. Itt már nemcsak a civilizációval járó ingerszegénység játszik szerepet az ingerkeresésben, hanem sokkal inkább a hajtóerôk szabadon bocsátásán keresztül majdhogynem kizárólagos jelleggel érvényesülô örömszerzés elve, ami lényegénél fogva elutasít minden korlátozást, amely mint alapvetô beállítódás és magatartásminta a szociokulturális értékrendbe a legnagyobb természetességgel épült be.[160] 4.1.2.4. A szabadság szabados értelmezése A szabadosság, mindenfajta korlátozás elvi elutasítása kezdettôl fogva áthatotta az amerikai kultúrát. A vadnyugat ökölszabályai, a nagyvárosok gengszterbandái, a maffia virágzása és a Klu-Klux-Klan terrorja, a homoszexualitás, a szekták, a kábítószerezés, a bűnözés, a szex-, horror- és a brutális akciósfilmek divatja világosan jelzi az amerikai kultúra szabados jellegét. Mindezekbôl az amerikai állam szerepmegvalósításának elhanyagolása világlik ki. Ennek tükrében nem lehet csodálkozni azon, hogy a monetarizmus szabadelvűsége az Amerikai Egyesült Államokban mindig is erôsen jelen volt. Ez az oka annak, hogy a felvilágosodás liberalizmusa az amerikaival összeegyeztethetetlen. Friedrich A. von HAYEK -- a monetáris ideológia egyik Nobel-díjas atyja -- rávilágít erre: ,,Liberalizmuson egy kívánatos politikai rend koncepcióját értem, amely elôször Angliában az ,Old Wighs’, a XVII. végétôl kezdve a ,Gladstone’-ig, a XIX. század végéig fejlôdött ki. Ennek az irányzatnak a tipikus képviselôi David Hume, Adam Smith, Edmund Burke, T. B. Macaulay és Lord Acton. A személyi szabadság a törvényesség alapján elôször a (az amerikai) kontinensen fejlôdött mozgalommá, és ez lett az amerikai politikai tradíció alapja ...'' ,,Ezt a liberalizmust élesen el kell választani a kontinentális európai tradíciótól, mert azt is ,liberálisnak’ nevezik, annak ellenére, hogy a kontinentál-európai liberalizmusban az amerikai felfogás szerinti liberalizmus egy közvetlenül leszármazott (einen direkten Abkömmling) változata is megtalálható. Bár a kontinentális Európa megpróbálta elôször az amerikai liberalizmust lemásolni és értelmezni, de végül is megmaradt a konstruktív racionális gondolkodás szelleménél, ami Franciaországban volt igen elterjedt, és ezért az amerikai liberalizmust nem tudta megvalósítani. Ez ahhoz vezetett, hogy ahelyett, hogy a kormányzó hatalom korlátozását követelték volna, a többségen alapuló hatalmat ideállá magasztosították.''[161] Hogy az európaiak az amerikai értelemben vett liberalizmust nem tudták megvalósítani, az az 1960-as évek közepe táján, amikor HAYEK az idézett sorokat írta, még aktuális volt. Ebben az idôszakban José ORTEGA y GASSET is úgy vélte, hogy azt az állítást, miszerint Európa amerikanizálódott, csupán udvariasságból lehet elfogadni. ,,Európa nem amerikanizálódott. Még nem érte onnan nagyobb hatás'' -- állapítja meg ORTEGA.[162] Ebben az idôszakban -- a hatvanas évek elején -- Európa még csupán a liberális progresszivizmus hínárjában vergôdött. Az amerikai katonák és a velük beáramló nyegle és tekintélyellenes beállítódás, valamint a baloldaliságban is jelenlévô tekintélyelv- ellenesség hamar egymásra találtak. HAYEK megjegyzése, miszerint az európaiak ,,ahelyett, hogy a kormányzó hatalom korlátozását követelték volna, a többségen alapuló hatalmat ideállá magasztosították'', bizonyára sokat mond. Ugyan mi más lehetne a demokrácia alapja, mint a többségi döntés, még akkor is, ha korántsem biztos, hogy a többségnek igaza van? A nagytôke diktátumai, amelyek kényszerhelyzetet teremtenek és a fennálló jogrendszer alapján aligha tesznek mást lehetôvé, mint a monetarizmus elôtti meghajlást? A hatvanas évek elején, a tekintélyellenes mozgalmak beindulása után az államhatalom lejáratása és zsarolása a szociális piacgazdaság végét vetítette elénk. Nyilván ezek a jelenségek késztették ORTEGÁt annak a leszögezésére, hogy a szabadság eszménye ma már nem csak a törvényekben, hanem az emberek szíve mélyén is gyökeredzik és ennek mindenki részese, ,,függetlenül attól, hogy milyen elveket -- akár reakciós elveket -- vall, vagyis függetlenül attól, hogy az adott egyén ostorozza azokat az intézményeket, ahol az említett jogokat szentesítik.''[163] A könyvnek, amelybôl az ORTEGA-idézetek származnak, az a hiányossága, hogy a kiadó nem tartotta fontosnak a történelmi összefüggésekre felhívni a figyelmet, és így esetleg azt a benyomást keltheti, hogy mindaz, amit ORTEGA a hatvanas évek elején írt, kiegészítés nélkül ma is érvényes. Pedig a monetarizmusnak a liberális progresszivizmusra gyakorolt hatását nem lehet figyelmen kívül hagyni. Így például, amit ORTEGA a nivellálódásról írt a vagyonnal, a kultúrával, a társadalmi osztályokkal és a nemekkel kapcsolatban, az ugyan elvben ma is igaz, de már a monetarizmus ideológiai követelményeinek figyelembevételével. Ma a vagyon nivellálódása mögött a társadalom két rétegre szakadása, a nyomorgók és a luxusban élôk ellentéte húzódik meg. A nivellálódás a luxusban élôk rétegén belül a MARX által elôre jelzett tôkekoncentrációban nyilvánul meg; a nagyon gazdag rétegek életstílusa alig különbözik egymástól -- a nivellálódás nyilvánvaló. A hátrányos helyzetűek nivellálódása is folyik abban az irányban, hogy egyre növekszik azoknak a száma, akiknek az élet fenntartásához szükséges legelemibb javak beszerzése is problémát jelent. Amikor ORTEGA az idézett sorokat írta, akkor a nivellálódás célja az elônyös és hátrányos társadalmi és gazdasági helyzetűek közötti óriási különbségek mérséklése volt. Ma a nivellálódás a kettészakadt társadalmi rétegeken belül folyik, és a globális társadalom kialakulásának szolgálatában áll. Amirôl MARTENS beszélt, hogy fôként Európa törekszik az amerikai társadalmi modell megvalósítására, a monetarizmus világuralmával beteljesedett. Az importált amerikai kultúra elárasztotta Európát és a világot; megszületett a globalizált ,,homo coca coleus'', amely ,,sikerfilmjeivel'' szuggerálja az effajta embertípus magasabbrendűségét és sikerességét. Ez az az embertípus, amely ellenszolgáltatás nélkül hajlandó lett volna a ,,nemzeti ereklyeként'' tisztelt Széchenyi Lánchidat 1996 decemberére karácsonyi díszbe öltöztetni és az amúgy is sokak számára szinte tolakodásnak tetszô reklámhadjáratának céljaira felhasználni. Ez a kultúra a keresztény vagy bármely más, az ember korlátlan ösztönkiélését mérséklô erkölccsel összeegyeztethetetlen. Márpedig a polgári és keresztény szellemű pártok politikája -- MARTENS egy közülük -- nem ezt tűzte ki célul. ,,A politika önmagában véve csak eszköz. Nélkülözhetetlen eszköz a nálánál mindig nemesebb cél eléréséhez. Ami nem is lehet más, mint maga az ember'' -- állapítja meg GICZY György.[164] Ami a monetarizmus térhódítását illeti, érdekes jelenség, hogy Németország lassan beadja a derekát, de még vonakodik. Mint ahogy már bemutattuk, KOHL kancellár még mindig a szociális piacgazdaság lényeges elveinek megvalósítása mellett foglal állást. A nyugat-európai államok ,,laissez-faire'' magatartása az amerikai kulturális befolyással szemben arra is visszavezethetô, hogy a második világháború körülményei között sínylôdô lakosságra a szabadosság jótékony hatást gyakorolt. Az emberek a háború befejezésével fellélegeztek és kritika nélkül vetették be magukat az élvezeteket ígérô új társadalmi rendbe. Az államot abban az idôben a fejleményekért aligha lehet teljes mértékben elmarasztalni, hiszen senki sem tudta, senki sem láthatta, hová fognak vezetni a megvadult demokratizálási folyamatok. Ma már más a helyzet. Szemléltetés céljából elég belelapozni a Mai Nap 1996. július 30-i számába, hogy megtudjuk, mi is az az amerikanizmus: ,,Kiküldött munkatársunk, Jánosy Károly jelenti. Távol a város zajától. Kissé elegünk van az atlanti ôrületbôl. Biztonság ide vagy oda, az elsô pillanatok rémületén túljutottunk, ideje lenne tenni a dolgunkat. Csakhogy elég nehezen lehet. A szabadság állítólagos hazájában -- ahol az emberi jogok szerves része, hogy gazdag fegyverarzenált tarthassunk a nachtkaszlinkban -- percenként belenéznek a táskánkba.'' Hát ez a liberális progresszivizmus monetáris változatának valódi arca, amelyrôl egybôl lehullik a rászáradt festék és púder, ha az ember arra kényszerül, hogy vele éljen. Lapozzunk tovább az újságban: ,,Itt van Amerika -- Fridinek'' -- ez a cikk címe. És a szöveg: ,, -- Nôi név a postaládán -- Tolmácsfiúval utazik. Vajon kit visz magával? ... Kis hazánk tévésztárja egyébként nem egyedül vágott neki a nagyvilágnak, hanem egy tizennyolc éves fiú társaságában, akit tolmácsnak szerzôdtetett ...'' Igen, ez valóban megfelel az amerikai életstílusnak és kultúrának. Kis hazánk tévésztárja hamar megtanulta, mi a dörgés, mit lehet, és hogy majdnem mindent lehet ... Vagy talán mindent, csak meg kell találni a módját. 4.1.3. Liberális progresszivizmus kontra monetarizmus A liberális progresszivizmus és a monetarizmus jól kiegészítik egymást, bár egymás ellen is fordulnak. Hogy ez hogyan működik, azt 1996. július 4-én a Magyar Rádió Tizenhat óra című adásában a rádió egyik munkatársnôje ragyogóan bemutatta. Arról volt szó, hogy az M1-es autópálya egy szakaszán útjavítás miatt a két irányba haladó forgalmat az egyik irányba haladó oldalon bonyolítják le. Elôzni tilos. S mégis, egynéhány nap alatt nyolcan haltak meg ezen a szakaszon elôzés miatt. A rádió munkatársnôje utánajárt a dolgoknak, és kérdéseket tett fel különbözô személyeknek, akiktôl a balesetek okainak felderítését várta. A beszélgetések során kristálytisztán megnyilatkozott a liberális progresszív elem és ezzel homlokegyenest szemben a monetáris elem. A liberális progresszív elem a jogállamiság szabados jellegét húzza alá, amely sokszor megfordítja a szerepeket: a jogsértôbôl áldozatot csinál és az áldozatot magára hagyja. A jogállamiság ezzel Káin ,,esti meséjének'' színvonalára süllyed. A rádió munkatársnôje abba az irányba terelte a beszélgetést, hogy hát itt a rendôrség meg az építtetô a hibás. A pszichikus manipuláció szaga csapta meg az ember orrát az éteren át. Egy szó sem esett arról, hogy ugye ezeket a baleseteket valakik szükségszerűen okozták, valakiknek a korlátozásokat meg kellett szegni. Mert ugye az nem lehet mentség, hogy ritkák az elôzni tilos táblák, s ezért történtek a balesetek. Valahogy mégiscsak furcsa, hogy valaki az elôzni tilos jelzéssel egyetemben hagyja magát elterelni, és aztán háromszáz méterrel odébb elfelejti, hogy hol, milyen helyzetben van, rálép a gázpedálra, elôz és frontális összeütközést okoz. Ez az ellenvetés attól a megszólítottól származik, aki rátapintott a lényegre. Ez a gondolkodó emberismerô azt is mondta, hogy itt nem a táblákon múlnak a dolgok, hanem az emberek türelmetlenségén és azon, hogy másokra nincsenek tekintettel. Nagyon hasonlít az ebben az esetben megnyilvánuló szabadosság az ausztriai körülményekre. Ott a rádió elpanaszolta, hogy a közlekedôk nem hajlandók a közületi járműveknek az elsôbbséget megadni. Felismerhetô ebben a liberális progresszivizmus azon méltánytalan beállítódása is, hogy a bűnözôket kizárólag mint pszichikus betegeket kívánja kezelni. Teszi ezt úgy, hogy a társadalmat károsító magatartások negatív utóhatását, a szenvedô alanyokkal való törôdést a privát szféra hatáskörébe utalja. Felismerhetô ebben a ,,liberalizmusban'' a nyugati liberális progresszivizmus azon pimasz állítása is, hogy tehetségtelen diák nincsen, csak tehetségtelen pedagógus. A rádió munkatársnôje jogosan az illetékesek szemére vetette, hogy nagyobb gonddal a balesetek elkerülhetôk lettek volna, például azzal, hogy dupla választóvonalat húznak, és fényvisszaverô bójákkal látják el ôket, amelyeknek akadály jellege visszatarthat az elôzéstôl. A rádió munkatársnôje helyesen érzékelte, hogy az ember a szabadosság burjánzásának kultúrájában nem hagyatkozhat arra, hogy mások a szabályokat be fogják tartani. Ezzel szemben az építtetô képviselôje azzal védekezett, hogy egy ilyen jellegű óvintézkedés az elterelés költségeit egy és félmillió forinttal megemelné. És itt ugrott be a monetáris elem: a rádió munkatársnôje feltette a kérdést, hogy hát hogyan is van ez? Nyolc emberélet másfélmillió forintért? 4.1.4. Az inkonzisztens társadalom A társadalmak jellegét több szempontból lehet vizsgálni. HIDEG Éva, KAPPÉTER István és NOVÁKY Erzsébet az oktatás és szakképzés jövômodelljeit illetôen megkülönböztetnek például információs, duálisan informalizált, plurálisan informalizált fenntartható társadalmat, valamint az igazságos verseny és az interaktív szükségletek társadalmát.[165] Minket a társadalmi modellek konzisztenciája érdekel. A gigantizmus, a globális, neurotikus, pszichotikus, kibernetikus, tömeg- és anonim társadalom elnevezések az inkonzisztens jelleget domborítják ki. A fenntartható társadalom a konzisztens oldalon van. A fenntartható társadalom feltételeinek tárgyalására a társadalmi célösszeegyeztethetôségen, valamint a szociális szerep- és önmegvalósítás tárgyalásán túlmenôen az állami szerep, az egoizmus és az altruizmus kérdésének tárgyalásakor kerül sor. Elöljáróban anynyit, hogy a szociális piacgazdaság és annak magyar változatozta, a harmadik út továbbfejlesztése mutatkozik a legkedvezôbbnek egy fenntartható társadalom megvalósítására.[166] Az oktatás és szakképzés jövômodelljével kapcsolatban hasznos lehet leszögezni, hogy ennek a modellnek mindenekelôtt konzisztensnek kellene lennie. Ez azt jelenti, hogy a társadalom legfontosabb feladata a személyiségformálás, és hogy minden jellegű szakképzésnek egy megerôsödött és valamilyen korlátozó erkölcsiségre kell felépülnie. Ez a szakképzés krédója -- annak a munkának az alapján, amelyet az olvasó a kezében tart. A szakképzés mottójává kell válnia, hogy nem az ember van a gazdaságért, hanem fordítva. Mindaddig, amíg ez a cél nem valósul meg - - bármilyen jövômodell legyen is az --, célt téveszt. A mi szempontunkból igen értékes a szakképzés jövômodelljeivel kapcsolatban idézett mű megállapítása, miszerint az adatbegyűjtés során szinte minden válaszadó ,,az állami szerepvállalás és annak változása mellett foglalt állást. Kétharmaduk szerint az lenne kívánatos, ha növekedne az állami szerepvállalás a szakképzésben, egyharmaduk szerint viszont csak a koordinálásra és a befolyásolásra kellene szorítkoznia.''[167] Ennél nem kívánhatunk egyértelműbb állásfoglalást a liberális progresszivizmus monetáris változatának sugallatai ellen, ami az államot szereptévesztésre és a szerepvállalás megtagadására ösztönzi. 4.1.4.1. A gigantizmus és a monetarizmus A második világháború után -- különösen a monetarizmus elôretörésének következményeként -- fantasztikus méreteket öltött a MARX által elôrejelzett tôkekoncentráció és a gigantikus projektek elôtérbe helyezése. Ez a trend a keleti szocialistának nevezett blokkban is irányelvként érvényesült.[168] A szuper- és gigászi gazdaságtanok idôszakában élünk. A gazdasági rendek ideológiája kontinenseket ölel fel, és egy kaptafára, egy mintára próbálja a különbözô kulturális elôfeltételekkel rendelkezô társadalmak összes problémáit megoldani -- monetáris eszközökkel. Ez elsô hallásra valahogy érthetô, hiszen általában pénzért mindenhol mindent meg lehet kapni. Ha csak a kultúra, a vallás vagy a nemzeti érdek bele nem szól. Ezért hangsúlyozza FUKUYAMA, hogy a hazafiasság, a vallás és a kultúra a piacgazdaság útjában áll. A gigantománia legalább három szempontból érezteti hatását. Ezek: a gigantikus komplexitások áttekinthetetlensége, a társadalmi célok összeegyeztethetôségének elégtelensége, a tömegkommunikációs médiában végbemenô tôkekoncentráció, ami a liberális progresszivizmussal és a monetarizmussal való hathatós szembehelyezkedésnek az egyik legnagyobb akadálya. Jól ismerjük a történelembôl, hogy áttekinthetetlenné vált birodalmak összeomlanak. Ebbôl már levonhatjuk a következtetést, hogy minél nagyobb egy társadalmi szövetség, annál megközelíthetetlenebbek lesznek azok a mérvadó központi szervek, amelyek a dolgok természetében rejlô okokból képtelenek a helyi, regionális viszonyokat figyelembe venni. Márpedig minden régiónak megvannak a sajátosságai, igényei és lehetôségei, amelyek a gigantománia következtében nem tudnak érvényesülni. Ez ellen látszanak hatni azok a nemzeti mozgalmak, amelyek nagy birodalmak feloszlásához és amelyek napjainkban államszövetségek széteséséhez és kis államok létrejöttéhez vezettek. A gigantománia társadalma kényszerhelyzetben van, ugyanis az államszövetségekbe és tömbökbe való tömörülés monetáris szempontból szükségesnek látszik, hogy a tôke szabadon áramolhasson mindig oda, ahol a legnagyobb profit kecsegtet. Kétségtelen, hogy a gigantikus társadalmi tömörüléseknek is megvan a jó oldala, ha más nem, az, hogy a határok légiesednek, és a háborús veszély csökken. Viszont egy ilyen társadalomból nehéz, ha nem éppen lehetetlen kitörni. S minél jobban ellehetetlenedik a kitörés, annál kisebbnek kell lenni annak a szaporodási mutatónak amelyet az emberiség egyáltalán megengedhet magának, ha csak további feleslegessé váló tömegeket nem akar szülni, mert a nemzetközi tôke, immáron egy formálisan törvényesített nemzetközi politikai hatalommal a háta mögött feltehetôen még kevésbé lesz hajlandó a közjóért áldozni. Feltehetôen formálisan is magához ragadja a fegyveres erôk irányítását. Ezzel a lépéssel ,,örökre'' bebetonozza a nomenklatúra elônyös helyzetét. A világra kiterjedô önkényuralom nem csak utópisztikus filmek témája lehet. Íme az elôjelek: a Kossuth-rádióban 1997. március 16-án délelôtt (9 óra 20) arról volt szó, hogy az Európai Unió feladata, hogy az albán káosz továbbgyűrűzését megakadályozza. Kihangsúlyozták, hogy a NATO-ba való belépés után a káosztól nem kell tartani. Ez mindenesetre pozitív is lehet. A kérdés csupán az, hogy mi van akkor, ha a munkanélküliek egyre növekvô tábora és a nagyvárosok körüli nyomortanyákon vegetálók megelégelik a korlátlan társadalmi differenciálódás embertelenségét és fel találnak lázadni. Világos, hogy a káosz ebben az esetben sem kerülhetô el, és ebben az esetben is az érvényes jog alapján, ha szükséges, fegyveresen is fel kell lépni. Így aztán a társadalmi érdek-összeférhetetlenség mindaddig fennáll, amíg a piaci mechanizmusok egyik fogaskereke -- a kereslet -- teljesen ki nem esik, és le nem bénítja a társadalmi és gazdasági életet. A gigantomániával összefüggô tôkekoncentráció súlyos gazdasági és társadalmi problémák forrásává vált. A ,,nagy hal megeszi a kis halat'' marxi tétele számos vállalkozás csôdjét jelentette. A csôdbe jutott vállalatok a munkanélküliség növekedéséhez lényegesen hozzájárulnak, és ráadásul kiesnek a közteherviselésbôl. A közületek, a társadalombiztosítás és az állam -- polgáraival együtt -- húzzák a rövidebbet. Ha úgy tetszik, a monetarizmustól megfertôzött állam akarata, hogy tipikus kollektív feladatait ellássa, egyre csökken ugyan, de az eladósodáson túlmenôen tovább csökkennek az állam lehetôségei is, hiszen elsôsorban az állam esik el a konkurenciaharcban csôdbe ment vállalatok közteherviselésétôl. A gigantománia öncélú lett, és a gigászi profitorientált gazdaság túlnövi azokat az embert szolgáló célokat, amelyeket a társadalomnak állandó jelleggel szem elôtt kellene tartani. Ernst F. SCHUMACHER német közgazdász ezt a problémát már jó harminc évvel ezelôtt látta. A kicsi szép. Tanulmányok egy emberközpontú közgazdaságtanról című munkájában meggyôzô érvelésekkel foglalt állást a gigantománia ellen és egy emberközpontú gazdaság kialakítása mellett.[169] A monetáris gigantomániában érvelô társadalmak legnagyobb problémája a társadalmi célok összeférhetetlenségében keresendô. Egy társadalom nem engedheti meg magának -- ha fenn akar maradni --, hogy a társadalmi célok legalább egymás mellett meg ne férjenek. A társadalmi célok összeegyeztethetôségét -- minden hiányossága mellett -- a szociális piacgazdaság érte el a történelem során a leghitelesebben. A monetarizmus képtelen ennek a célnak a megvalósítására, mert az állam az egyéni érdekek mederbe terelésének szerepérôl lemondott. Márpedig az egyéni érdek képtelen nem egyéni érdek alapján érvényesülni. Az egyéni érdek szabadjára engedése lehetetlenné teszi a társadalmi célok összeegyeztethetôségét, mert a monetarizmusban a kiszolgáltatott, a munkanélküliség rémével megfélemlített munkavállalók és általában a hátrányos helyzetűek érdekvédelmét a szakszervezetek képtelenek hathatósan ellátni -- képtelenek, mert munka iránt nincs kereslet. Az ebbôl a helyzetbôl adódó feladatoknak a megoldását privát jótékonysági intézmények jóindulatára és teljesítôképességére bízni azon társadalmi öngyilkossági kísérletek közé sorolható, amelyeket a világháborúk, az atomrobbantások, a fajok kiirtása és egyebek jelentettek az emberiség számára.[170] Az a remény, hogy a monetarizmus öngyilkossági kísérlete is sikertelen marad, csak akkor válhat valóra, ha a politikusok nemzetközi szinten egyezségre jutnak a tekintetben, hogy a liberális progresszivizmus és ennek monetáris változata az emberiség létét veszélyezteti, és megtalálják a tôke korlátok közé szorításának konzisztens módját; valamint akkor, ha ezt a törekvést a tömegkommunikációs média támogatja, ha felhagy a társadalom szétzilálása irányába ható kondicionálásokkal -- a nem tudatos szinten rögzôdô destruktív beállítódások képzésével a reklámban és a szórakoztatónak nevezett műsorokban, és olyan asszociációs ajánlatokkal árasztja el a társadalmat, amelyek konstruktív-reaktív viselkedési minták kialakításához elengedhetetlenek. Egy példával illusztrálva: nem szabadna lehetôséget adni arra, hogy olyan ingereket, olyan képzettársítási ajánlatokat közvetítsenek, mint például a Pepsi Cola reklámban elôforduló ,,bonts formát'' felszólítás és az ehhez kötôdô coolnak meg ,,bulisnak'' beállított zagyva és összekuszált képsorok. A ,,bonts formát'' felszólításhoz kötött képzettársítási ajánlat azt a beállítódást erôsíti, hogy a sorból szélsôségesen kitáncolni jó -- hiszen nemcsak a felszólítás, hanem az azzal egybekötött zagyva képsorok is ezt sugallják. Ez és a hasonló asszociációs ajánlatok közvetlenül függnek össze a társadalom atomizálásával, az individualizmus beteges elterjedésével, a mindenáron feltűnési viszketegséggel való társadalmi méretű fertôzöttséggel, az erkölccsel és a gazdasági etikával. A tömegkommunikációs médiának arra kellene törekednie, hogy az ilyen jellegű asszociációs ajánlatok helyett olyan státusszimbólumokat erôsítsenek, amelyek a társadalom működôképességét, stabilitását és a társadalmi célok összeegyeztethetôségét szolgálják. Világos, hogy mindaddig, amíg az egyoldalú profitorientáltság határozza meg a társadalmi és gazdasági viselkedést, addig itt lényeges változás nem várható. Lényeges változást csak egy új társadalmi és gazdasági rend hozhat, ami nemzetközi politikai konszenzus nélkül lehetetlen, ha a forradalmi utat kirekesztjük -- márpedig nem lenne a legszerencsésebb ezt nem kirekeszteni. Viszont a tömegkommunikációs média támogatása nélkül egy esetleges konstruktív nemzetközi politikai konszenzus csak üres szó marad. Márpedig a jelenleg érvényes jogrend alapján egy esetleges politikai konszenzus is eredménytelenségre van ítélve, mert a gigantománia -- a tôkekoncentráció -- a tömegkommunikációs médiában is ijesztô méreteket öltött. A profitorientált gigantikus tömegkommunikációs média nagy valószínűséggel nem támogatna olyan törekvéseket, amelyek saját érdekei ellen fordulnak. A magyar televízió 1996. augusztus 1-jén az Objektív című adásában foglalkozott a médiakoncentráció problémájával. A digitális televízió bevezetésének kapcsán szóba került, hogy Németországban csupán két nagy cégnek lenne meg a lehetôsége arra, hogy a digitális adások közvetítését és vételét megvalósítsák. A két mamutcég megegyezett abban, hogy együtt lépnek fel. (Íme, feltűnik a monetáris világkormány felé vezetô út ösvénye!) Egy német politikus aggodalmát fejezte ki, mondván, hogy Németországban is olyan jellegű tömegkommunikációs koncentráció van folyamatban, mint amilyet BERLUSCONI Olaszországban hozott létre. A digitalizálással egy idôben nyújtott óriási programválasztási lehetôség és az, hogy a nézô maga határozhatja meg egy film végkifejletét vagy hogy milyen szemszögbôl kíván egy autóversenyt követni, különdíj fizetése ellenében válik lehetôvé -- mint minden, ami eddig közjó volt, mert hiszen a közületektôl a tôke elvonja a pénzt, de a költségeket valakinek fedeznie kell -- a tôke nem népjóléti intézmény. A politikus aggódott azért -- sajnos, csupán aggódott --, hogy mindez hová fejlôdhet: kilátás van arra, hogy egy sportrendezvényt csak azok nézhetnek, akik meg tudják fizetni, meg arra is, hogy csak olyan filmeket közvetítenek, amelyeket Hollywoodban gyártottak. A monetarista tôkekoncentráció állami mederbe terelés nélkül minden területen megteszi a tôle telhetôt, s ami tôle telik, az a profitorientált magatartás. 4.1.4.2. A globális társadalom ,,Halló itt a korlátlan szabadság..Az Interneten ...'' MATÁV (plakát) Globális társadalom alatt a földkerekséget átfogó társadalmat értjük. A földkerekség társadalma kimondottan pozitív jellegű lehetne, hiszen elvben kizárja a háborút, szolidaritásra serkent, és az emberiség egyetemleges felelôsségét ébresztgeti mindazért, ami a Földön és a Földdel -- a természettel -- történik. A kérdés, miért illeti akkor a Római Klub a globális társadalmat a ,,barátságtalan'' jelzôvel? A Római Klub a kérdésre azonnal választ is ad. A globális társadalom azért barátságtalan, mert ,,homályos távlatok'', a ,,brutális verseny'' és a ,,munkanélküliség réme'' kötôdik a globalizálódás folyamatához. Ugyanezt a hangot üti meg Hans- Peter MARTIN és Harald SCHUMANN a Die Globalisierungsfalle (A globalizáció csapdája) című könyvében, amely olyan témákat vet fel, mint Billardspiel auf dem Weltfinanzmarkt (Biliárdozás a világ pénzpiacán) és Renditejagd mit Lichtgeschwindigkeit (Fénysebességgel folyó profitvadászat).[171] A könyv alcíme is sokat elárul: Der Angriff auf Demokratie und Wohlstand (Támadás a demokrácia és a jólét ellen). A globalizáció nem a planetáris tudat, nem az egyetemleges emberiség felelôsségének ébreszgetése, nem az Én és a Mi önazonosítási szükségletének fenntarthatósága, nem a Te és a Ti felé való fordulás, nem a szolidaritás és áldozatvállalás, nem az egyetemleges önkorlátozás és nem a természet védelme érdekében tör utat magának, hanem egy társadalmilag és gazdaságilag elônyös helyzetű réteg elônyeinek növelése, a pénzgyűjtés szenvedélyének kielégítése, a differenciálódás kiélezése és az integráció ellehetetlenítése érdekében érvel. Az önérdeket szabadon -- korlátlanul -- érvényesítô piaci mechanizmusok óriási veszélyt jelentenek: a globalizáció során kialakuló világrendben a társadalmilag és gazdaságilag elônyös helyzetűek méltánytalan uralma még fokozódhat; már ma is másodrendű emberekként kezelik ôket; a feleslegessé vált embertömegeket máris ,,leírja'' a tôke; ez a trend könnyen átcsaphat egy tervszerűen végrehajtott emberszelekcióba. A veszélye reális alapokon nyugszik: egyrészt a tôke politikai hatalma, másrészt ugyancsak a tôkétôl függô géntechnika fejlôdése beláthatatlan következményekkel járhat a hátrányos helyzetűek számára. 1997 elején bejárta a világot a hír, hogy a géntechnika segítségével (párzás nélkül, klónozással) lemásoltak egy bárányt. Ugyanebben az idôben közölte a német televízió, hogy Angliában kidolgoztak egy számítógépes programot, amely egy beteg adatainak betáplálása után jelzi, érdemes-e tovább kezelni. Németországban három kórházban tesztelik a programot, de hangsúlyozzák, hogy nem fogják alkalmazni. Az ilyen jellegű biztosítékok azonban nagyon gyenge lábon állnak. Tanulságul szolgáljon a Toblerone csokoládéval kapcsolatban kirobbant botrány. A gyártó cég azt állította, hogy csokoládéjában a lecitint nem génmanipulált szójababból készítik. A közelmúltban megtalálták a génmanipulált élelmiszerek kimutatásának módját, és rájöttek, hogy a cég állítása nem felel meg a valóságnak. A forgalomba hozott Toblerone csokoládérudakat a közvélemény nyomására bezúzták. 4.1.4.2.1. A jóból is megárt a sok ,,A liberalizmus bomlasztja a társadalmat, alapjaiban támadja a hagyományos (és tekintélyelvű) közösségi formákat, a családok, egyházak, nemzetek létezésének alapjait, s elvei egy nemzetek feletti fogyasztói és egységes információs globális társadalom vágyát vagy rémképét szolgálják.''[172] Gidai Erzsébet Francis FUKUYAMA szinte naiv készséggel vagy talán érzéketlen ôszinteséggel igazolja GIDAI Erzsébet megállapítását: ,,... a vallásról, a hazafiasságról és a népek etikai értékítéleteinek és szokásainak az összességérôl (vagyis tágabb értelemben vett kultúrájáról) mindig is az volt a vélemény, hogy hátráltatja a sikeres demokratikus politikai intézmények és a szabad piacgazdaságok létrehozását'' -- írja FUKUYAMA.[173] FUKUYAMA igaza abból a szempontból nem kétséges, hogy a vallások, a hazafiság és a kulturális értéktételezések valóban akadályozzák a demokratikus intézmények és a szabad piacgazdaságok létrehozását. Ennek oka, hogy a vallások, a hazafiság és a kultúra korlátozó reaktív viselkedési mintákon nyugszanak; az ingerek mindig ugyanazt a külsô és belsô viselkedést váltják ki; mások viselkedése maximálisan elôreláthatóvá válik; az elôrelátható viselkedést a behatárolt és átlátható társadalmak tagjaiktól meg is követelik, be is tartatják; ezzel a szociális bizonyosság, biztonság és a szociális érzelmi védettség ugyan maximális mértékben adott, de a normatív nyomás tendenciáiban a tehetség, a tudomány és a művészet kibontakozása ellen hat -- mint ahogy ezt a 2.3. fejezetben a kreativitás vizsgálata során láthattuk. Ez a kötöttség a szabadpiaci mechanizmusok ,,tedd, ami neked hasznos'' elvének szabadosságával összeegyeztethetetlen, általában kizár minden innovációt és ezzel minden társadalmi fejlôdést is, mert a viselkedési minták szolga módra való ismételgetése nem tartalmaz fejlôdési tendenciát. Középkori társadalmi tespedtségre emlékeztetnek ezek a körülmények. FUKUYAMÁnak tehát ilyen értelemben igaza van. A probléma nem itt van. A probléma ott van, hogy a liberális szabadelvűség is reaktív viselkedési mintákat hív elô; a viselkedést itt is ingerek váltják ki szolga módra. Ebbôl a szempontból tehát a liberalizmusból elôny nem származik, de a hátránya annál kézenfekvôbb. A szabados viselkedési minták már nem képesek a társadalmi bizonyosságot és a szociális érzelmi védettséget nyújtani, mert az ingerekre adott reakció az ôsi hajtóerôk örömszerzésre való törekvésének pillanatnyi hangulati és egyéb tényezôi érvényesülésétôl függ. Nincs társadalmilag elkötelezô viselkedés és nincs elkötelezô kultúra; a tehetségek, a tudomány és a művészet kibontakozását normatív nyomás nem akadályozza -- olyannyira nem, hogy a tehetségek, a tudomány és a művészet könnyen az ember ellen fordulhatnak és fordultak is. Erre utal a dekadenssé vált művészet, a technika istenítése, a racionalitás és a maximálni akarás trendje, a természet kirablása és elszennyezése, amelyek mind a szabadossá, korlátlanná vált magatartási tendenciákra vezethetôk vissza. A globális társadalom valamikor a pluralizmus elvénél kezdôdött -- ami ellen nem lehet ellenvetés, hiszen a tolerancián nyugodott. A pluralizmus lehetôséget adott arra, hogy a szubkultúrák megjelenjenek. Ezek határtalan elszaporodása és az anyakultúrától való mind nagyobb mértékű eltávolodása és eldurvulása jellemezte a kultúra további szétesését, így a reaktív viselkedési minták szolgai jellege egy globalizált liberális demokráciában már csak egyetlen elvi kötöttséget tartalmaz, az örömszerzés hajtóerejének korlátlan követését, amelyrôl elôre sohasem lehet tudni, hová vezet, ha csak azt nem tekintjük bizonyosságnak, hogy a magatartás mindenképpen a cselekvô egyén vélt önérdekeit fogja szolgálni. A liberális demokratikus állam nem szabaddá, hanem szabadossá tette az embert. A kultúra szétzilálása, az egyéni érdeken és az indulatokon alapuló kiszámíthatatlan viselkedés nem biztosítják a szociális dimenzióba való beágyazottságot, a szociális érzelmi védettséget, ami az Ént képes lenne erôsíteni. Márpedig az Énerô kulcsszerepet játszik az ember testi-lelki egészsége szempontjából. Ilyen körülmények között már nem arról van szó, hogy a vallás, a hazafiság és a kultúra az innováció útjában áll, hanem arról, hogy a liberális-monetáris innováció embert károsító jellege miatt több korlátozást, ha úgy tetszik, több vallást, több hazafiságot és egyáltalán a saját kultúra tiszteletét igényelné. A jóból is megárt a sok. Az arany középút valóban aranyat ér. 4.1.4.2.2. Az önazonosítás zsákutcája Az ember társas lény: az Én csak a Te viszonyában a Mi és a Ti figyelembevételével az, ami. Tendenciálisan integrációba torkolló társadalmi és gazdasági differenciálódási folyamatok hozzák létre azt a relatíve stabil struktúrát a Miben a Tihez viszonyítva, amelyben mindenkinek elvitathatatlan szociális szerepek jutnak és amelyben az Én szociális érzelmi védettségén keresztül erôsödhet. A liberális demokrácia törekvése a globális társadalom felé éppen ezt a pszichikumban és a társadalmi mechanizmusokban gyökerezô strukturális szükségletet veszi semmibe azon keresztül, hogy egy monetárisan orientált világ monolitikus tömbbé kovácsolódik, amelyben egyetlen fô kritérium határozza meg az önazonosítás lehetôségét: a pénz fölötti rendelkezés joga. Vannak, akiknek van pénzük és vannak olyanok, akiknek nincs. Immanuel KANT rámutatott arra, hogy a világbéke irányában tett lépéseknek nem szabad egy egységes világállamba torkollni. KANT úgy látta, hogy a nyelv, a vallás, az etnikum a természet választó stratégiái, amelyek lehetôvé teszik az önazonosítást. Ezért egy esetleges világimpérium önkényuralom nélkül nem tartható fenn. Valóban, a pszichikum sajátosságai és a társadalmi mechanizmusok igazolják ezt a feltevést. A témával kapcsolatban Irenäus EIBL-EIBESFELDT felhívja a figyelmet arra, hogy az UNESCO a történelmi kultúrák sokszínűségének védelmét elidegeníthetetlen feladatának tekinti.[174] Nyomatékosan kijelenti azt is, hogy az emberiség mint absztrakt fogalom kétségtelenül értékes impulzusokat jelent a nevelés számára, de ,,az embernek nem szabad a realitást elveszteni szem elôl. Az emberiség mint egység nem létezik. Bár az etnikumok keresztezhetôk, de természetes egységekként csak mint egymástól önmagukat elhatároló népesség léteznek.''[175] Az etnikumok békés együttélése csak akkor lehetséges, ha mindegyikük saját élettérrel rendelkezik, és saját sorsát, életformáját és szaporodási stratégiáját önmaga határozhatja meg. Abban a pillanatban, amikor különbözô etnikumok saját kultúrával, tehát asszimiláció nélkül egy települési területen jól érzékelhetô elhatárolások nélkül keverednek, a másság a saját kultúrában rejlô ,,igazságokat'' -- amelyek az önazonosítást és a szociális érzelmi védettséget biztosítják -- rendítik meg már csupán azzal, hogy nyilvánvalóvá teszik, lám, viselkedni, a dolgokhoz viszonyulni másként is lehet. Ezt a pszichikumban és a társadalmi mechanizmusokban rögzôdött törvényszerűséget az állatvilágból hoztuk magunkkal: Jane GOODALL megfigyelte, hogy az általa éveken keresztül tanulmányozott majomközösségben egy gyermekbénulásban szenvedô csimpánzt, amelynek a járása a betegség folytán erôsen eltért a többiekétôl, a csoport gorombán bántalmazott, és végül ki is közösített. Hasonlóan viselkednek iskolás gyermekek, akik kövér, dadogó és esetleg vörös hajú társaik ellen is fordulnak. Mindaddig, amíg egyik etnikum a másikat nem nyomja el, az etnikumok közötti együttműködés kerül elôtérbe. A másság csak akkor válhat a kultúrák színes sorában elismert sajátossággá, ha az egy és ugyanazon kulturális értékeket valló emberek nem érzik úgy, hogy más kultúrák az övékét veszélyeztetik -- vagy ennek ,,jogosságát'' kétségbe vonják. Csak a félelem tehet egy kultúrát veszélyessé -- a félelem attól, hogy az emberek kultúrájuk elvesztése során egyben elvesztik önazonosságuk gyökereit. Ebben az esetben a másság iránti barátságos és kíváncsi érdeklôdés könnyen a népirtás ôrületébe csaphat át. Tájjellegben gyökerezô azonosságok is képesek egy multinacionális államot összetartani, ha egyik etnikum sem igyekszik a másik fölött uralkodni. A demokratikusnak tartott többségi politikai választási elv ebben az esetben célt téveszt. Az emberek ugyanis elismerik a hierarchikus rendet, de csak annyiban, amennyiben ez a rend nem etnikai dominanciát jelent, amíg egy etnikum nem lép fel azzal az igénnyel, hogy értékesebb, mint a többi, és nem vesz fel irányító szerepet.[176] A globális társadalomhoz vezetô utat a tekintély lerombolása és az ezzel szorosan egybefonódó szociális szerepzavarok jellemzik. Ez utóbbiak a hagyományos társadalmi kötelékek szétzilálására utalnak. A globalizáció a család szétzilálásánál kezdôdik, amelyre a szülôi szerepvállalással szemben a gazdasági szerepek felértékelôdése jellemzô, és valahol a társadalmi osztályok, a vallási és a kulturális értékek felszámolásánál végzôdik.[177] Alapvetôen két globális társadalmi réteg áll egymással szemben: azok, akik a fennálló jogrendszer alapján többet fogyasztanak, mint amennyit fogyaszthatnának, és azok, akik kevesebbet. Azok, akik többet fogyasztanak, egyre inkább függôségi helyzetbe kerülnek a kevesebbet fogyasztókkal szemben. A társadalom széthullik. A jövôkutatók a társadalom atomizálódásáról beszélnek. A globális társadalomban csak a társadalmilag szélsôségesen elônyös és hátrányos helyzetűek között egyre nagyobbá váló különbségek képezik azt az egyetemleges struktúrát, amelybe az ember besorolhatná magát és amelyben gyökeret verhetne. Ez azonban nem történik meg. Egyrészt a társadalmilag és gazdaságilag különösen hátrányos helyzetűek sok esetben képtelenek mélyen az emberi méltóság alatti társadalmi besorolást tartósan elfogadni, másrészt ha el is fogadják, a társadalmilag és gazdaságilag hátrányos helyzetűek közösségében a nyomor annyira általános, hogy szinte strukturálatlan, ezért az önbesorolás lehetôségei az egy szintre hozott nyomor keretein belül igencsak korlátozottak. A társadalmilag és gazdaságilag különösen elônyös helyzetűek számára is problematikussá válik az integráció. Egyrészt azért, mert azon a szinten, ahol élnek, az életstílus, az életvitel, a luxus aligha enged meg egyértelmű önbesorolást; másrészt ezek a körök a piac önérdekű mechanizmusainak megfelelôen minden integrációs tendenciát újabb elônyök szerzése céljából azonnal feltörnek, így a differenciálódás tendenciája állandósul. És ott, ahol a differenciálódás a társadalmi célok összeegyeztethetetlensége folytán nem torkollik integrációba, a társadalom maga alatt vágja a fát. A globális társadalom tehát egyre intenzívebben elzárja az integrálódás és ezzel az önazonosítás lehetôségeit. Ennek tragikus következményei vannak. Ezekre maga FUKUYAMA mutat rá anélkül, hogy rádöbbenne, mi húzódik meg a jelenségek mögött. ,,Ahhoz, hogy a liberális demokrácia működôképes legyen -- írja FUKUYAMA --, polgárainak irracionális módon büszkének kell lenniük demokratikus intézményeire.'' Azok a közösségek azonban, amelyekre az emberek gyakran büszkék, ,,vallásokra, etnikumokra vagy más olyan elismerési formákra épülnek, amelyek nem ütik meg az egyetemes elismerésnek, a liberális állam alapelvének mértékét'' -- panaszolja FUKUYAMA.[178] A dolog igen egyszerű: az az egyetemleges elismerés, amit a liberális demokráciák nyújtani tudnak, nem felel meg az emberi szükségletek minôségének. Az emberek inkább informális és kevésbé formális, inkább irracionális, azaz érzelmi és kevésbé racionális, azaz értelmi elismerésre, inkább melegségre, mint hideg tárgyilagosságra vágynak. Nem véletlen, hogy a nemzeti államok sora született meg az utóbbi idôben, hogy a szekták, informális és bűnözô szervezetek száma és jelentôsége egyre növekszik, és hogy a vallási korlátokat szabó iszlám befolyása egyre erôsödik, a szabados életstílusra reagálva. Ha egy társadalmi és gazdasági rend tisztviselôi tudatlanságból vagy érdekektôl hajtva a szociális érzelmi védettséget kívánják ellehetetleníteni, akkor a szándékolt eredményesség megfordításának a törvénye alapján azoknak az ellenállása, akik a tradicionális értékek alapján szocializálódtak, addig növekszik, ameddig az új, a liberális kultúranélküliség olyannyira természetessé nem válik, hogy az eredeti anyakultúrától való eltérés már fel sem tűnik. A szociális érzelmi védettség szükséglete azonban marad. Ha ennek ellenére a megváltozott kultúrában nem lehet számítani rá, akkor jobbik esetben önként választott vallási és etnikai csoportok, tragikus esetekben fiatal, garázdálkodó bandák és bűnözô szervezetek, általában szubkultúrák védôszárnyai alatt keresik az emberek azt a szociális érzelmi védettséget és társadalmi bizonyosságot, amelyet egy liberális, progresszívnak nevezett monetáris állam a polgáraitól megtagad. A liberális demokráciák a szekták, szektaszerű fanatizált közösségek és bűnözô hátterű informális csoportok felé terelik a társadalom struktúráit -- az integrációt nem kizáró differenciálódás helyett. 4.1.4.2.3. Planetáris tudat és önazonosítás 1996. október 25-én Budapesten megszületett a planetáris tudat kiáltványa. Célja a Föld mai problémáinak megoldása. A planetáris tudat kiáltványa nem új, hiszen a Római Klub is hasonló célkitűzésekkel alakult és szerzett magának tekintélyt. A planetáris tudatnak a globális társadalomhoz semmi köze. Hangsúlyozottan elismeri a nemzeti tudat jogosságát, amely a planetáris tudat mellett jelentôségének csökkenése nélkül kell hogy érvényesüljön. AGÓCS József, a Soproni Egyetem munkatársa más címszó alatt, de lényegében már a planetáris tudat kiáltványa elôtt megfogalmazta a planetáris tudat eszméjét. Fontosságára való tekintettel nézzük meg azt az önazonosítási rangsort, amelyet be kell tartanunk ahhoz, hogy a befejezetlen teremtés befejezéséhez hozzájárulhassunk, hogy -- AGÓCS szavaival -- azáltal válhassunk élôlényekké, ,,hogy tudatunkkal (elménkkel, eszünkkel, értelmünkkel) magunkon kezdünk el uralkodni ahelyett, hogy tudatunkat ösztöneink erôsítésére használva másokon uralkodnánk ... Önmagunk azonosítását ennek megfelelôen szigorúan rangsorolnunk kell: 1. Élôlény mivoltunk. Ennek elôfeltétele a bioszféra-éltetô tevékenység. 2. Emberi mivoltunk. Ennek feltétele az önmagunkon való uralkodás képessége és gyakorlata. 3. Szakképzettség. Az élethez szükséges módszerek és eszközök ismerete (a Joker szerep). 4. A konkrét hely (bioszféra- és ökoszisztéma-egyed, társadalom) mint haza, amely jelenleg nem létezik, de kialakítandó vagy regenerálandó a jelenlegi munkahelyek és lakóhelyek átalakításával. 5. Származásunk, amely etnikai, nyelvi és egyéb genetikai jellegzetességekben nyilvánul meg. 6. Életkori, nemi, egészségi állapotunk szerinti azonosítás.''[179] Az 1. és 2. pont az emberré válást, a személyiségformálást helyezi a törekvések középpontjába, azt, ami a liberális progresszivizmus monetáris változatában az egyéni érdek és az örömszerzés hajtóerejének feltétel nélküli követésén keresztül ellehetetlenül. A szakképzés helyesen a 3. pontban a már kifejlett személyiségre épül, így az Ént csak akkor terheli le, amikor annak teherbíró képessége, frusztrációs toleranciája kialakult. Ezzel szemben a liberális progresszivizmus monetáris változata a szakképzést helyezi elôtérbe, és követeli, hogy a nevelést a gazdaság igényeinek és érdekeinek szolgálatába állítsák. A 4. és 5. helyre AGÓCS azt az önazonosítási lehetôséget sorolja, amit mi a nemzet fogalma helyett úgy fogalmaztunk meg, hogy ,,sajátos magyar .... a földrajzi sajátosságokból és történelmi tradíciókból -- a kultúrából -- táplálkozó ragaszkodás és érzelmi kötôdés a tágabb értelemben vett otthonhoz -- a hazához''. AGÓCS véleményével tökéletesen egyet lehet érteni, hiszen azt, amit az 1. és 2. pontban mint önazonosulási lehetôséget kínál, mi a személyiségformálás elôtérbe helyezésén keresztül mindig is nyomatékosan a társadalom legfontosabb feladatának tekintettük. 4.1.4.3. A neurotikus és pszichotikus társadalom ,,A betegség teszi az embert gyógyíthatóvá.''[180] Thorwald Dethlefsen -- Rüdiger Dahlke A globális társadalom neurotikus társadalom, mert a neurózis valamennyi jellegzetessége megtalálható a társadalmi valóságban, és mert ez a valóság szüli a neurotikus tüneteket. A neurózis eszenciája a realitástól való eltávolodás. A neurózis a pszichózistól abban különbözik, hogy egy neurotikus képes lenne a valóságot felismerni, de elzárja magát a valóságtól; egy pszichotikus ezzel szemben nem képes a realitást felismerni. A pszichotikus beteg felépíti saját művi valóságát, amelyben hisz és amelynek foglya. A mai társadalom egyre inkább a súlyos realitásoktól való eltávolodás folyamatába lépett, ezért a neurotikus társadalom karaktere egyre inkább egy pszichotikus társadalom ismertetôjegyeit veszi fel. Nyilván ilyen értelemben szögezi le a Római Klub beszámolójában, hogy ,,egy skizofrén világ felé haladunk''.[181] A skizofrénia a pszichózis egyik legismertebb és legelterjedtebb formája. A valóságtól való elidegenedésrôl FREUD ezt írja: Az ember neurózis esetén a realitás egy részét elkerüli, pszichózis esetén átformálja, átalakítja. A realitás átalakításában ,,egy meneküléssel kitöltött fázist aktív átalakítási idôszak követ, míg a neurózisnál a kezdeti engedelmességet menekülés váltja fel. Másként kifejezve: a neurózis nem vonja a realitást kétségbe, csak nem akar tudni róla. A pszichózis azonban tagadja a realitást, és megpróbálja helyettesíteni.''[182] Egy neurotikus vagy inkább már pszichotikus társadalomban a realitásoktól való eltávolodás megnyilvánulásai oly számosak, hogy aligha lehet ôket hiánytalanul felsorolni. A realitástól való eltávolodást egynéhány példával illusztráljuk. Realitástól való eltávolodással állunk szemben akkor, ha azt hisszük, hogy az egyéni érdeken nyugvó piaci mechanizmusok képesek a társadalom egyensúlyához, az emberiség boldogulásához vezetni, különösen akkor, ha az ellenkezôje történelmi perspektívában is szembetűnôen mást bizonyít. Az a tény, hogy ma pénzzel több pénzt lehet ,,csinálni'', mint bármivel, elködösíti azt a másik tényt, hogy felosztani, fogyasztani csak a megtermelt javakat lehet. Ha pénz szül pénzt, a ,,szüleményt'' csak el lehet venni abból a pénzmennyiségbôl, amelynek kibocsáthatósága világviszonylatban behatárolt keretek között mozog. A neurózisra az önellenesség jellemzô. Az alkoholizmus, a kábítószerezés és az öngyilkosság a társadalmi valóság szerves részévé vált. Az örömszerzés elvének korlátlan érvényesülése a totális kiélésen keresztül érzelmi elszegényedéshez vezetett. A természet kirablásával, elszennyezôdésével, a társadalmi és gazdasági differenciálódás korlátlanságával a kereslet teljes beszűkülése idô kérdése. A kereslet teljes beszűkülésével a pénz elértéktelendik, és a csôd a különösen elônyös helyzetűeket is magával rántja. A realitásoktól való goromba eltávolodással és az önellenesség legszembetűnôbb formáival állunk szemben. A neurózis jellemzôi az akaratosság, az erôszakos rámenôsség, a gyors meggazdagodás igénye, a rablás, a türelmetlenség, az alacsony frusztrációs tolerancia, a sietség, a manager-betegségek és a pszichoszomatikus megbetegedések -- tehát a mai társadalmak jellegzetes gondjai. A neurózis lényege a gyenge Én körül forog: a gyenge Én okozza a neurotikus tüneteket, és a tünetek elleni kilátástalan harc gyengíti az Ént. Az Én arra van ítélve, hogy megmagyarázhatatlan, nyugtalanító és kínzó érzéseit sakkban tartsa. Minél jobban globalizálódik a társadalom, annál intenzívebbé válik az általános Én-gyengeség, mert az önazonosításhoz elengedhetetlen átlátható társadalmi struktúra, a szociális dimenzió, amely az Én szociális érzelmi védettségét biztosítani tudná, elvész a globalizáció átláthatatlan általánosságában. 4.1.4.4. A kibernetikus társadalom A kibernetikus társadalomról írja André DANZIN, a Római Klub tagja, hogy ,,a hirtelen megnôtt komplexitás kivetett bennünket egy, a logika számára megközelíthetô társadalmi rendszerbôl, és belökött egy olyan társadalmi szervezetbe, amelyet a kibernetikus reakciók uralnak''.[183] A kibernetikus rendszer a már tárgyalt gigantománia egyik megjelenési formája. A legfejlettebb kibernetikus rendszer, a Földet globalizáló információs rendszer nemcsak hogy kivetett bennünket a logika számára még elérhetô struktúrából, hanem egy olyan világot átfogó kibernetikus rendszerbe tagolt be bennünket, amelynek sebezhetôsége felmérhetetlen károkat okozhat. Közismert, hogy képes ,,egy számítógépvírus villámgyorsan megfertôzni hatalmas rendszereket, és tudatában vagyunk annak, hogy egy szakértô szabotôr reménytelenül tönkreteheti az egész nemzetközi bankhálózatot''.[184] A kibernetikus társadalomnak van még egy lényeges aspektusa, amit Erich FROMM a marketing karakter kibernetikus vallásának nevezett. Ennek alapja a racionalitás istenítése az érzelemvilág elszegényedésének a terhére. FROMM arról ír, hogy ez a kibernetikus vallás egy mélyen pogány vallás, amelyet nehéz jellemezni, ,,mert a meglétére csupán cselekedetek, illetve elmulasztások alapján következtethetünk ... A gépet istenséggé emeltük és magunk is istenek leszünk, amikor szolgáljuk ... Az ember a legnagyobb tehetetlenségének pillanatában azt hiteti el magával: a tudománynak és a technikának köszönhetôen mindenható.''[185] . 4.1.4.5. A tömeg- és az anonim társadalom Háborúkban az ember ember elleni küzdelem sem tartozott az embert felemelô jelenségek közé, de a közvetlen szembenállás, a vérfürdô közvetlensége feltehetôen mérsékelte az anonimitásból is adódó közömbösséget. Ma, a kibernetikus társadalom hadviselô eszközei nagymértékben lehetôvé teszik az öldöklést kiváltók anonimitását és a közömbösség elhatalmasodását. A vállalkozó a kapitalizmus kialakulásának kezdetén is saját érdekeit -- a profitot -- látta célként maga elôtt, de munkavállalóival való közvetlen kapcsolatai csökkentették az anonimitásnak az aszociális jellegét, amely képes a legelemibb emberi együttérzést közömbösíteni. A részvénytársaságok kialakulásával a tôke elvált a tôkés személyétôl, a profitszerzés a részvénytársaságok szerveinek kezébe került. Ez a körülmény az anonimitásból származó részvétlenséget fokozta. A multinacionális vállalatok tôkéjének működési helye is gyakran különbözött a tôkések lakhelyétôl. A tôke profitra koncentrált tevékenységének következményeit, különösen a természettel szemben elkövetett garázdálkodásait, bár nem lehetett nem látni, de a felelôsség elôl az anonimitás védelme mögé jól el lehetett bújni. Irenäus EIBL-EIBESFELDT kifejti, hogy az anonim társadalomban az emberek kerülik mások tekintetét. Ezt nagyon könnyű bizonyítani: elég egy postahivatal elé kísérleti személyt állítani, akinek más feladata nincs, mint hogy megkíséreljen a postára belépôkkel testbeszéddel, mosollyal kontaktust teremteni. Bizonyítható, hogy minél nagyobb a város, a kontaktusteremtés készsége úgy csökken, az anonimitás igénye úgy növekszik. Ebben az aspektusban is megmutatkozik a pszichikus érzéketlenség elhatalmasodásának a veszélye, amely a növekvô globalizálással egyre aktuálisabb lesz. A kontaktus kerülése azzal jár, hogy az emberek a nyilvánosság elôtt kerülnek minden érzelmi megnyilvánulást, kivéve, ha ezt erôs agresszív indulatok vezérlik. Irenäus EIBL-EIBESFELDT az érzelmi megnyilvánulások kerülését azzal magyarázza, hogy a tömegtársadalomban elveszett ember önvédelemi készsége erôsödik, viszont a kontaktusfelvétel megnyitja az utat a kommunikáció kiszélesedése felé, és ezzel a sebezhetôség lehetôsége növekszik. Nyilván, az anonim társadalom a tömegtársadalomban magányossá váló ember érzelmi elszegényedésének egyenes következménye.[186] 4.2. A monetarizmus blöffje A monetarizmus az USA és Anglia tradicionális társadalmi és gazdasági rendszere. Elsôsorban monetáris eszközökkel, kizárólag az egyéni érdeken alapuló piaci mechanizmusokra támaszkodva kívánja társadalmát és gazdaságát fenntartani. A korlátlan egyéni érdeken alapuló piaci mechanizmusok és az erre felépített monetáris szemlélet tragikus következményekkel jár, ezért józan ésszel elképzelhetetlen az ehhez a társadalmi és gazdasági rendszerhez való ragaszkodás. Winston S. CHURCHILL szerint -- márpedig neki tudnia kell -- a második világháború kitörésének egyik lényeges oka az a szellemi vakság, amelyet a piaci mechanizmusok önzôsége idéz elô. Winston S. CHURCHILL leszögezi, ,,hogy a saint-germaini és a trianoni békeszerzôdés elemeire szabdalta szét az Osztrák-Magyar Monarchiát. A Római Szent Birodalomnak ez az utolsó megtestesítôje népek sokaságát fogta össze évszázadokon át közös fedél alá; olyan népeknek nyújtott kereskedelmi elônyöket és biztonságot, amelyek közül korunkban egynek sem volt elegendô szilárdsága és életereje, hogy egymagában szembeszálljon a feléledô Németországgal vagy Oroszországgal. Valamennyien el akartak szakadni a szövetségi vagy császári rendszertôl, és ezeknek a törekvésnek a támogatását a gyôztesek liberális politikának hitték.'' Pedig ez csupán ,,a gyôztesek dühérôl tett tanúbizonyságot, és még valamirôl: a gyôztes népek nem értették meg, hogy nincs az a vesztes nemzet vagy közösség, amely egy modern háború költségeivel felérô hadisarcra volna kötelezhetô'' ... A versailles-i békeszerzôdés ,,gazdasági elôírásai olyan rosszindulatúak és ostobák voltak, hogy életképtelenségükhöz nem is férhet kétség ... Németország csak azért fizette meg, azért tudta megfizetni a késôbb mégiscsak kicsikart jóvátételt, mert az Egyesült Államok számlálatlanul kölcsönzött pénzt az európaiaknak, kiváltképp pedig a németeknek ... A történelem késôbb megmutatta, milyen eszeveszettek voltak ezek a pénzügyi tranzakciók. Kétszeres istenkísértésnek bizonyultak: egyaránt részük volt a háborús veszedelem és a ,gazdasági forgószél’ felidézésében. ... A brit beruházók ... a magas kamatláb vonzóerejének bűvöletében szintén bekapcsolódtak a játszmába. ... Szomorú, kusza történet ez, fôszereplôje, az emberi ostobaság, hatalmas energiákat és nagy találékonyságot volt képes szolgálatába állítani'' -- állapítja meg CHURCHILL.[187] Ez után a tanulságos és elsô kézbôl kapott hiteles információ után, amely a monetáris beállítódás képtelenségét világosan elénk tárta, nézzük meg a napjainkban magát államvallássá kinôtt monetáris ideológia központi dogmáját, miszerint minél kevesebb az állami beavatkozás és minél szabadabban hatnak a piaci mechanizmusok, annál jobban és annál gyorsabban oldódnak meg a gazdasági problémák. Ez nyilván nem fedi a valóságot, mert a pszichikum törvényszerűségei és a társadalmi mechanizmusok természete ennek az elképzelésnek ellentmondanak. A klasszikus kapitalizmus története és a hetvenes évektôl kezdôdôen feléledt monetarizmus következményei világosan kifejezésre juttatják a vadkapitalizmus istenítésérôl regélô állítások lehetetlenségét. Rendszeres tanulmány nélkül is világos, hogy a monetarizmusban jelentkezô problémák nem akarnak megoldódni. A monetarizmusnak a hetvenes évek közepétôl kezdôdôen lett volna elég ideje a problémákat megoldani -- azokat is, amelyek azelôtt nem jelentkeztek. Egy emberközpontú társadalom szempontjából a monetarizmus nem oldott meg semmit, ha csak azt nem tekintjük megoldásnak, hogy véget vetett az állami adóság növekedésének, ami különben sem egyezik KEYNES elképzeléseivel. A monetarizmus azonban ideológiájából adódóan is sok olyan problémát zúdított a társadalomra, amelyek egy emberközpontú szemlélet számára elfogadhatatlanok. A hetvenes évek közepétôl -- a monetarizmus Nyugat-Európába való betörésének idôpontjától -- csak halmozódtak a problémák, ahelyett, hogy a szociális piacgazdaság félremagyarázásából adódó problémák megoldódtak volna. 4.2.1. A munkanélküliség ,,Annak a gazdasági rendnek, amelyben élünk, fô hibája, hogy nem tud teljes foglalkoztatást biztosítani; továbbá, hogy önkényes és igazságtalan benne a jövedelem elosztása. A magam részérôl azt hiszem, hogy társadalmilag és lélektanilag indokolt a jövedelmek és a vagyon jelentôs egyenlôtlensége, de nem olyan mérvű aránytalansága, amilyen ma tapasztalható.''[188] John Maynard Keynes 4.2.1.1. A monetáris és a nemzeti érdek A monetarizmusnak lett volna elég ideje a munkanélküliség problémáját megoldani, azt, amit a második világháború után a hiányosan megvalósított szociális piacgazdaság nem ismert. Legalább olyan mértékben mérsékelhette volna, hogy ne váljon az emberiség kardinális problémájává. ,,A munkanélküliség a 90-es évek elsô harmadára rekordszintet ért el Nyugat-Európában: az átlagos munkanélküliségi ráta meghaladja a 11%-ot. 1993 végére 36 millió munkanélkülivel számoltak az OECD országokban, és e tendencia rövid távon nem látszik sem megfordíthatónak, sem megállíthatónak'' -- állapítja meg BALÁZS Judit.[189] Magyarországon a munkanélküliség 1996 júliusában 10,8% volt. Budapesten 5,7%, kedvezôtlen infrastruktúrával rendelkezô vidékeken jóval több; Beregszász környékén 11,7%. 494 500 pályakezdôbôl 80 700 maradt állás nélkül. A 45. életév betöltése után nagyon nehéz állást kapni.[190] Ausztriában az építôiparban 1996 júliusában -- már a szezon közepén - - a munkanélküliség katasztrofális méreteket öltött -- hangzott el a televízió esti hírközlésében. Bemutatták azt a táblát is, amelyet a POOR-Részvénytársaság kiakasztott. Ezen több nyelven az állt, hogy nincs munka. Ausztriában 1996-ra 30 000-rel több munkanélkülire számítottak, mint 1995-ben volt, és 1997-ben a munkanélküliek száma további 25--30 000 fôvel fog növekedni. 1996- ban a munkanélküliség átlaga 7,3% körül volt, de kihangsúlyozták, hogy 1997-re rekordértékekkel kell számolni. 1997-ben a munkanélküliség elôreláthatólag 7,7%-ra fog emelkedni. Ausztriában vannak olyan tagállamok, amelyekben a munkanélküliség különösen súlyos. Alsó-Ausztriában például két szövôgyár felszámolása után minden ötödik ember munkanélkülivé vált. Németországban a munkanélküliek száma 1996 márciusában négymillió volt. Ugyanebben az idôszakban az Amerikai Egyesült Államokban is katasztrofális méreteket öltött a munkanélküliség. Például az AT&T multinacionális cég tömegével bocsátotta el munkatársait. A munkásképviselôk az osztrák televízió 1996 márciusában sugárzott adásában úgy nyilatkoztak, hogy nem egészen értik a dolgot, hiszen a vállalat nyereséges. Azt sem értik, hogy a vállalat gyártási programjában szereplô telefonkészülékeket, amelyeket az USA-ban is forgalmaznak, miért nem az USA-ban gyártják. A munkások által érthetetlennek tartott probléma mintha Magyarországon is ismert lenne: a tôke érdeke a helyi, nemzeti érdek elôtt érvényesül. Ezért hadakozik a monetarizmus a nemzeti öntudat, a vallás és a kultúra ellen. Amit az amerikai munkavállalók nem értettek, az a vadkapitalizmus lényege: egy cég ott termeltet, ahol a legnagyobb haszon kecsegtet; az olcsó munkaerôt kínáló országokban, és ott, ahol ingyen lehet kapni valamit, telket a letelepüléshez és adókedvezményt. Az adókedvezmény különben tartósan csökkenti az önkormányzatok és kommunális vállalkozásaik bevételeit. Az ebbôl származó bevételkiesést a legkönnyebben a bérbôl és nyugdíjból élôkön lehet behozni, mert ezeknek a jövedelmét központilag ellenôrizni lehet. 4.2.1.2. Munkanélküliség és gazdasági növekedés A gazdasági növekedés ideológiája is végeredményben munkanélküliséget szül, mert a többlettermelés nem a munkaerôigény növelésére épül, hanem technikai innovációra. A FOURASTIÉ által ébresztett remény, hogy a harmadik szektor (a szolgáltatások szektora) a technikai fejlesztés következtében felszabadult munkaerôt foglalkoztatni tudja, nem vált be.[191] Az osztrák tömegkommunikációs média híradásaiban állandóan közli a valóság megközelítéséhez szükséges adatok halmazát. Az Osztrák Televízió például 1996. június 27-i híradásában arról panaszkodott, hogy a munkanélküliség problémáját a közeljövôben nem lehet megoldani. Megszólaltatták a neves Dr. WALTERSKIRCHEN gazdasági kutatót, aki kifejtette, hogy enyhülés csak akkor lehetséges, ha a gazdasági növekedés üteme legalább 2,5%, de inkább 3% fölé emelkedik. A gazdasági növekedés Ausztriában azonban tartósan ez alatt van, 1,5% és 1,7% között mozog. A közeljövôben nem lehet azzal számolni, hogy ezek az értékek lényegesen változnának. Németországnak ugyanez a problémája. Mint ahogy kifejtettük, a német kormány a szociális piacgazdasághoz való ragaszkodásának jeléül a szociális kiadásokat csupán 0,4%-kal csökkentette, ha viszont a gazdasági növekedés a remélt szintet nem éri el, a drasztikus szociális leépítés elkerülhetetlen. Mit várhat ezek után Magyarország, ahol ráadásul az 1996. szeptember 20-i esti televíziós hírekben közölték, hogy a folyó évre 1%-os növekedés várható 25%-os infláció mellett? S mit várhat akkor, ha a NATO-hoz csatlakozik? Az ország védelmi potenciáljának növekedése a NATO-hoz való csatlakozáson keresztül még korántsem oldja meg a legégetôbb problémákat. A mi szempontunkból az a lényeges, hogy milyen mértékben fogja a csatlakozás az amúgy is erôsen leromlott életminôséget tovább rontani, és hogy a csatlakozás hogyan fog kihatni az ország amúgy is elvesztett függetlenségére. Az ország adósságszolgálata évi másfél milliárdos nagyságrendben máris a lakosság szegényebb rétegeit sújtja a legkíméletlenebbül. Mi lesz itt, ha a NATO-csatlakozás költsége is ránk szakad? A Világgazdaság 1997. február .21-i számában a NATO-bôvítés olcsóbbá tételének lehetôségét csillantja fel. Eszerint ,,10--13 milliárd dollár lehet a valószínűsíthetô új tagok (Csehország, Lengyelország és Magyarország) hozzájárulása hadseregük és katonai infrastruktúrájuk fejlesztésén, ,NATO-kompatibilissé’ alakításán keresztül''. A piaci mechanizmusok érvényesülése az élet minden területén nem kecsegtet semmi jóval. Valószínűleg az ország arra kényszerül, hogy a Nyugat elavult, de kompatibilis hadianyagát hitelre megvásárolja, aminek a kamatait megint csak az ország nyakába fogják varrni. Ezzel a Nyugat több legyet üt egy csapásra: .1. megszabadul ócskavaskészletének nagy részétôl, 2. rövid idôre fel tudja lendíteni hadiiparát és csökkenteni lesz képes a munkanélküliség növekedésének ütemét, 3. modernizálni tudja hadseregét, 4. Magyarország gazdasági és politikai függôségét fokozottabbá lehet tenni, és a rendszerváltással ismét hatalomra került nomenklatúra a hatalom megôrzése céljából már a nagytôke érdekeit védô globalizált kozmopolita rendfenntartók védelmére fog tudni támaszkodni. A munkanélküliség problémájának a megoldása már csak azért is lehetetlen, mert a rendszer a munkahelyek biztosítását a gazdasági növekedéstôl teszi függôvé, attól, amit egy véges világban nem lehet sem mennyiségileg, sem idôben határok nélkül fokozni. Milyen jelzôkkel lehet illetni azt a politikai, társadalmi és gazdasági rendszert, amely a munka biztosítását és ezzel az emberséges létet ahhoz köti, amirôl köztudott, hogy hosszasan nem tartható fenn? 4.2.1.3. Politikai vakság vagy tudatos reménykeltés? A nyugat-európai országok 1996 elején konferenciát tartottak arról, hogyan lehetne enyhíteni a munkanélküliséget, és hathatós intézkedéseket helyeztek kilátásba. KOHL kancellár kijelentette: ,,Der Untergang des Abendlandes findet nicht statt.'' (,,Nyugat megsemmisülésébôl nem lesz semmi''). Ha ez a veszély nem lenne kézzelfogható közelségben, vajon miért kell akkor hangsúlyozni, hogy nem lesz belôle semmi? Nyilván KEYNESnek igaza volt, amikor valamennyi társadalmi és gazdasági rend ,,mindenestôl'' való megsemmisítésének veszélyére hívta fel a figyelmet, ha a középút mérséklô hatása nem érvényesül idôben.[192] Hogy KOHL kancellár optimisztikus hozzáállása mennyire indokolt és mennyire nem, azt talán saját pártjának osztrák testvérpártja érzékelteti a legjobban. Az Osztrák Néppárt lapja, a Steirische Wochenpost 1996. június 13-i számának elsô oldalán vezércikk közli: ,,Steierer-VP startet Soforthilfe gegen Lehrlingskollaps'' (A Steierországi Néppárt azonnali segítséget nyújt az iparitanuló- kollapszusra). Amíg KOHL kancellár a munkanélküliség elleni harc eredményességében -- legalábbis kifelé -- rendíthetetlenül bízik, addig testvérpártja indokoltnak tartja a fiatalokat legjobban sújtó munkanélküliség problémáját egyenesen kollapszusnak nevezni. KOHL kancellárnak és társainak meglehet -- ami KOHLt illeti, szinte biztosan -- jóindulatú, de naiv elképzeléseire naponta rácáfolnak a világ tömegkommunikációs médiái. Paradox, hogy a remény magjait szétszórók egyben a munkanélküliség komolyságát is látják. Nyilvánvaló, hogy a remény fenntartásával az elkeseredés lehetséges következményeit kívánják megelôzni -- vagy elodázni. Ahányszor a politikusok nagy része ezzel kapcsolatban valamit is mond, az az ember érzése, hogy most ébredtek fel, és álmaikat ecsetelik. VOCKENHUBER osztrák parlamenti képviselô szerint az álmok ecsetelése nemcsak politikusokra jellemzô, hanem az olyan áltudományos kutatóintézetekre is, amelyek közel állnak a kormánykörökhöz és megbízások elnyerése érdekében azt szajkózzák, amit elvárnak tôlük. A képviselô az 1997. április 13-án sugárzott Zur Sache című kerekasztal-beszélgetés során nyilatkozta ezt, és leszögezte, hogy a prognózisok akkor helyesek, ha az ember a pozitív elôjelet habozás nélkül negatívra cseréli. Mint ahogy már tárgyaltuk, Németország is abból indult ki, hogy a gazdasági elôrejelzések helyesek, és magas gazdasági növekedésre számított, ezért a szociális kiadásokat csupán 0,4%-kal csökkentették. Ez aztán alaposan visszavágott: 1997. február 6-át már egy nappal késôbb, február 7-én mint fekete csütörtököt emlegette a német média: 1997. február 6-án közölték, hogy Németországban a munkanélküliség 4 000 000-ról 4 800 000-re növekedett. Rekordértéket ért el, meghaladta a 12%-ot. Az ECU létrehozása veszélyeztetett. Sôt elhangzott az is, hogy a munkanélküliségre nem lehet egy közös Európát felépíteni és hogy a maastrichti konferencián megfogalmazott elvek alapján az Európai Egyesült Államok megteremtése csakis torzó lehet. Ennek a megértéséhez a következô tények ismerete szükséges. A maastrichti konferencia idôszakában hivatalban lévô nyugatnémet külügyminiszter, H.D. GENSCHER javasolta, vegyék fel az alapelvek közé a munkanélküliség megszüntetésére irányuló intézkedések szükségességét, de ez nem talált megértésre. Miután azonban 1997-ben Franciaországban és Angliában a konzervatív kormányok elveszítették a választásokat, a helyükre lépô baloldali politikusok ígéretükhöz híven követelték, Európa szögezze le, hogy a monetáris elvek mellett a munkanélküliség megszüntetésére irányuló intézkedések is fô helyet foglalnak el a közös európai politikában. Ismét nyomatékosan szóba került, hogy az euro bevezetésére programszerűen 1999. január 1-jei hatállyal nem kerülhet sor -- sôt, hogy az európai egyesülés folyamata zsákutcába került. Állami beavatkozásra, állami intervencióra ugyanis sem pénzhiány miatt, sem a pénzhiány okait ködösítô ideológiai okokból, nem kerülhetett sor, viszont az angol és francia baloldal együttműködésére csak akkor lehetett számítani, ha a munkanélküliség megszüntetésére irányuló törekvéseket az Európai Unió alapelvei közé felveszik. A sorsdöntô megbeszélésekre 1997 júniusában Amszterdamban került sor. Itt a munkanélküliség megszüntetésére irányuló törekvéseket a tagállamok alapelvként ismerték el. Az angol és francia politikusok nyugodtan térhettek haza, mert ígéretüket beváltották. A dolog úgy fest, mintha minden rendben lenne. Viszont ez a látszat a dolgok lényegén aligha változtat, nem változtat azon, hogy az elv megvalósításához szükséges eszközök, a pénz hiányzik. A munkanélküliség megszüntetésére irányuló alapelv csupán programatikus jellegű. Lényegében nem történt más, mint hogy a munkanélküliség megszüntetésének feladatát az Europäische Investitionsbank hatáskörébe utalták, mondván, ennek a feladata legyen a kis- és középvállalatok fejlesztése, azon vállalatoké, amelyek munkahelyeket teremtenek, mert a nemzetközi nagyvállalatoktól munkahelyteremtést aligha lehet kielégítô módon elvárni. Az utóbbiak az automatizáláson keresztül kívánják a profitot növelni, az automatizálás pedig munkahely-helyettesítéssel jár. Ez a belátás mindenesetre pozitívan értékelendô még akkor is, ha a munkanélküliség súlyosságán aligha képes valamit is enyhíteni. Mielôtt ezt közelebbrôl megnéznénk, érdemes felfigyelni arra, hogy az alapelvet alátámasztó indoklásban -- ami a kis- és közepes vállalatok jelentôségét illeti -- a gigantománia elleni állásfoglaláson túlmenôen egy lényeges szociális-piaci elem húzódik meg, amely a Szabó--Németh--Püski-féle sajátos magyar út vagy harmadik út programjára is emlékeztet. Ez a program többek között a kis- és közepes vállalatok fejlesztését és a földbirtok nagyságának ötszáz holddal való behatárolását tűzte ki célul. A munkanélküliség megszüntetésére törekvô elv szépséghibája, hogy kimondásával Európa egy tipikus állami feladatot -- mint már említettük -- az Europäische Investitionsbankra bízott, azaz a bankszféra monetáris érdekeltségének hatáskörébe utalt anélkül, hogy a tagállamoknak pénzeszközöket kellene rendelkezésre bocsátani. De hát ez nem lephet meg, hiszen az euro kibocsátásával párhuzamosan egy Európai Központi Pénzintézetre is szükség lesz. A kormányoknak a központi banknak olyan jogokat kell átengedniük, amelyek eddig egy szuverén állam jellemzôi voltak és amelyek mellett az Europäische Investitionsbankra átruházott feladat és jogkör eltörpül. Az alapelv további szépséghibája, hogy ma a vállalati csôdök korszakát éljük, és nincs egy olyan autoritás, amely képes lenne a kölcsönökkel támogatott kis- és középvállalatokat a nemzetközi nagyvállalatok konkurenciájától, a bankok profitéhségétôl és a drámai keresletcsökkenés következményeitôl megóvni. 1997 júliusában kiderült, hogy még a kistigris országok közé tartozó Dél-Korea sem mentes gigantikus csôdöktôl, és egyben további bizonyítást nyert a tény, hogy még a nemzetközi nagytôke vállalkozásait is csôd veszélyezteti, ha az érintett tôkés csoportok jelentôs hitelfelvételre szorulnak. Dél-Korea és egyben a világ egyik legnagyobb autógyára, a MAZDA céggel együttműködô KIA cég jelentett csôdöt, mert nem volt képes a felvett hiteleket törleszteni. Az, hogy a munkanélküliség leküzdésének szükségét felvették az alapelvek közé, korántsem változtatta meg a szabadpiaci mechanizmusok korlátlan érvényesülését és ennek következményeit. Egy olyan elv került európai szinten érvényre, amelyet Magyarországon a rendszerváltás után már kipróbáltak. Az eredmény ismert. A buzgón alapított új vállalatok tömege ment és megy csôdbe. Óriási adóssághalmazt okoz ez a monetáris csapda. A buzdításnak Magyarországon ma már vidéken aligha van hitele, hogy mondjuk libatenyésztéssel -- libamájjal és tollal -- a mindennapit meg lehet keresni. Sok szülô még föl sem ocsúdott a sokkból, amikor megtudta, hogy gyermeke csôdbe ment, és a vállalkozására felvett kölcsön visszafizetésére mint kezes köteles. Ha nem fizeti legalább a kamatokat, elárverezik a betáblázott házát. 4.2.1.4. A tölcsértaktika A tölcsértaktika célja a munkanélküliség mutatójának meghamisítása, amely felfordított tölcsér módján működik: a kifolyó van felül és a kiszélesedô, tölcséres rész alul. A munkanélküliség mutatójában csak a nyilvántartott munkanélküliek szerepelnek, a felül lévô szűkület szimbolizálja ôket. Ezen a szűk nyíláson keresztül kerülnek be a munkanélküliek a süllyesztôbe, amelynek kerete lefelé haladva egyre szélesedik. A felfordított tölcsér alján eltűnik a nyomorban az a tömeg, amelyet a monetarizmus egyszerűen leír. A munkanélküliek statisztikájának meghamisítására kifinomult taktikák állnak rendelkezésre. Bevált például, hogy az iskolájukat befejezô polgárokat továbbképzésre, a munkanélkülieket átképzésre küldik, és ezeket nem számítják a munkanélküliek közé. A tartósan munkanélkülieket is kiveszik a nyilvántartásból. Magyarországon 1996 elsô felében 11%-os munkanéküliség mellett a regisztrált munkanélküliség ,,csupán'' 5,7% volt. CLINTON elnök 1996. augusztus 23-án aláírta azt a törvényt, amely szerint szociális segély az USA-ban egy polgár számára összesen csak öt évig folyósítható, és egyszeri alkalommal egyfolytában legföljebb két éven keresztül. Hogy mi történik a munkanélkülivé vált lecsúszott tömeggel, az nem érdekel komolyabban senkit. Az új szabályozás a korhely réteg kiszűrésére alkalmas, de nem veszi figyelembe, hogy a korhely réteggel együtt az elcsürhésedés útvesztôjébe kerül az a réteg is, amelynek önhibáján kívül nem jut munka. 4.2.1.5. A munkahelyteremtés munkaellenes stratégiája Hivatalos verzió szerint a nyolcvanas években az USA-ban huszonnégymillió új munkahelyet létesítettek, és Európának is volt ereje kilencmillió új munkahely megteremtésére. A munkanélküliség mégis a korlátlan kapitalizmus központi problémája maradt. Nézzük meg az okokat közelebbrôl! 1. Az új munkahelyek teremtésével párhuzamosan az automatizálás és a csôdök felszaporodása nyilvánvalóan több munkahelyet semmisített meg, mint amennyit új munkahelyek létesítésével pótolni lehetett. A kibernetikára épített termelési kapacitásnövekedés sem képes a világ népességének szükségleteit kielégíteni, egyrészt mert a népesség robbanásszerűen növekszik, másrészt mert azok, akiknek nem jut munka -- akiket a társadalom nem képes integrálni -- nem rendelkeznek kielégítô jövedelemmel, ezért a termelt javakból sokan még megközelítôen sem képesek részesedni emberhez méltó mértékben. 2. Az új munkahelyek teremtése egy goromba szépséghibán nyugszik: a munkahelyteremtés munkaellenes stratégiáján. Ennek lényege, hogy a számszerű munkahelyteremtés mögött valójában nem új munkahelyek állnak. A számszerűen jelentkezô munkahelyeket munkabérek csökkentésével érték el. A jelszó ma Nyugaton úgy hangzik, hogy a munkát meg kell osztani. Kevesebb munka, kevesebb bér! 1995-ben Ausztriában 4000-en dolgoztak rövidített műszakban; már 1996 elsô felében ez a szám több mint a kétszeresére, 8500 fôre emelkedett. Ugyanezt mutatja azoknak a vállalatoknak a száma, amelyek rövidített munkaidôt voltak kénytelenek bevezetni. Ezek száma 1995-ben 38 volt, 1996 elsô felében már 67.[193] 4.2.1.6. Munkanélküliség és tôkerentabilitás A munkahelyteremtés munkaellenes stratégiája a vadkapitalizmus ideológiájában gyökerezik; elméleti alapja a tôkerentabilitásból adódik. A tôke hozamát a vadkapitalizmusban mindenképpen biztosítani kell, máskülönben leáll az élet. Ezt az ellehetetlenült állapotot súlyosbítja, hogy a monetáris körök az állam kezébôl minden eszközt kivettek, amelyekkel a tôke kizárólagos érdekeit ellensúlyozni lehetne. A tôke rentabilitásának képlete: tôkehozam osztva a befektetett tôke egy százalékával. Az így nyert százalékpont mutatja a tôke rentabilitását, a profit nagyságrendjét. Ha ez a tôke szempontjából nem kielégítô, a tôke egyszerűen kivonul az adott tevékenységi területrôl és oda vándorol, ahol nagyobb a haszon. Mint ahogy már rámutattunk, a monetarizmusban monetáris spekulációval jóval nagyobb tôkerentabilitást lehet elérni, mint termeléssel, így a társadalom kényszerű érdeke, hogy a termelésben még aktív tôke rentabilitását megteremtse -- többek között telekajándákozással és adókedvezménnyel. Nyilván ebbôl az áldatlan állapotból kiindulva állapítja meg KÖVESI Ervin találóan, hogy ,,a kórházmenedzsment nem tud többet fordítani a kórházakra, mert a biztosító ezt nem fedezi. A biztosító azért nem ad többet, mert deficites, nem folynak be a járulékok, s az egészségügyi finanszírozás egyre többe kerül. Az állam sem ad, mert a gazdaság állapota ezt nem teszi lehetôvé, s mert akinek lenne mibôl, az nem adózik.''[194] Az osztrák Semperit cég nem azért vándorolt el, mert nem volt nyereséges, hanem azért, mert máshol olcsóbb munkaerôvel és kisebb adóterhekkel a nyerségét növelni tudta. Alig három évvel a liberális nemzetközi kereskedelemrôl szóló egyezmény aláírása után a Renault autógyár elbocsátott munkásai reggel ötkor szállnak vonatra, hogy Párizsban tüntethessenek a gyár bezárása ellen -- eredménytelenül. A Renault autógyár sem azért zárt be és bocsátotta el munkásait, mert nem volt nyereséges. A nagyobb profitszerzési lehetôség vitte el a gyárat máshová. A magyarországi tapasztalatok is világosan mutatják, hogy a nemzetközi nagytôkének nem lehet hinni. Sorozatban fordult elô, hogy a tôkerentabilitás indoklásával a háttérben egyszerűen leállították a felvásárolt gyárakat, raktárnak használják fel a helyiségeket. A sok eset közül emlékezzünk az Almásfüzitôi Timföldgyár és dolgozói sorsára, akik nemcsak jövedelem, hanem energiaellátás szempontjából is a gyártól függtek. A privatizációs szerzôdést felrúgták, a gyárat bezárták és elbocsátották a dolgozókat. Ráadásul beszüntették a lakótelep energiaellátását. Senki nem kérdezte, mi lesz a sorsa ezeknek az embereknek; senki nem törôdött azzal, hogy anyák melegvíz hiányában még mosdatni sem tudták gyermekeiket. A Krupp és Thyssen cégek egyesítését célzó törekvések mögött is a magasabb profitra való törekvés húzódik meg. Ez a folyamat is elbocsátásokkal jár együtt. Minél globálisabb lesz a világ, annál nagyobb lesz az élet fenntartásához szükséges tôkétôl való függôség és ezzel párhuzamosan a fegyveres erôk kozmopolita jellege is, amely nyilván a hatalmon lévôk érdekvédelmét betonozza be, és igyekszik elejét venni minden olyan törekvésnek, amely a tôke egyeduralmának jogosságát kétségbe vonhatná, többek között azt a gyakorlatot, hogy a munkanélkülieket feleslegesnek tekintik és megpróbálnak tôlük a lehetô legolcsóbban megszabadulni. Miután az állami befolyást sikerült kiiktatni, a tôke világviszonylatban az élet fenntarthatóságának elôfeltételeit ragadta magához. Az élet fenntarthatóságának kapitalista alapelvei a korlátlan piacgazdaságban tehát: 1. A tôke rentabilitását mindenképpen biztosítani kell. 2. Ha az aktív tôkét a konkurencia arra kényszeríti, hogy versenyképességét technikai fejlesztéssel érje el, és ha a fejlesztés költségei a tôkehozamot csökkentik, akkor a profitkiesést a munkabér csökkentésével kell pótolni: általában foglalkoztatás- csökkentéssel, az embert a technika helyettesíti; konkrétan -- egyrészt elbocsátásokkal és felvételi korlátozásokkal -- és a munkában lévôk bérének befagyasztásával, illetve csökkentésével -- keresletcsökkentéssel, ami azonban szükségszerűen a monetarizmus ellehetetlenedéséhez vezet. 4.2.2. A csôdhalmaz A munkanélküliséget ,,páratlan csôdhullám kíséri'' -- állapítja meg BALÁZS Judit. De fordítva is igaz: a csôdhullámot a munkanélküliség növelése kíséri. ,,1993-ban 230 ezer csôdöt regisztráltak, aminek több mint a felét azok az országok szenvedték el, amelyek a monetarista gazdaságpolitikát a legszigorúbban alkalmazták; Nagy-Britannia 63 000 és Franciaország 66 000 csôdöt mondhat magáénak.''[195] A tôke koncentrációja egy szűk réteg kezében és a tôke átcsoportosítása a magasabb profitot hozó spekulációs ügyletek területére krónikus pénzhiányt eredményezett ott, ahol a tôke jelenléte az élet fenntartásához elengedhetetlen lenne. Ehhez járul a nagytôke egoizmusa és agresszív fellépése, amely nem kíméli még a gyengébb tôkét sem. MARXnak igaza volt, amikor azt állította, hogy a nagy hal megeszi a kis halat. A csôdök áldozatai nemcsak azok a tôkések, akiket az erôsebbek tesznek tönkre, hanem az általuk foglalkoztatottak is. Természetesen az állam és az önkormányzatok sem maradnak érintetlenek, mert a tönkrement vállalatok és dolgozóik adózásától esnek el, továbbá közismert, hogy a multinacionális vállalatok a legkülönbözôbb átcsoportosításokkal az adózás alól ki tudnak bújni. A krónikus pénzhiányra és általában a monetáris politika következményeire derült fény az önkormányzati szövetség elnöke és az önkormányzati államtitkár beszélgetése során az MTV Tízórai című adásában 1996. július 30-án: 38 csôdveszélyeztetett községrôl volt szó, és arról, hogy Magyarországon 1997-re névlegesen 6%-kal növelték az önkormányzatok támogatását, amivel szemben 20%-os infláció áll. Az államtitkár azt mondta: ,,rossz elôérzetem van''. A magyarországi helyzet nem tartozik a szenzációk közé. Ez a monetáris politika következménye. New York pénze is olyannyira elfogyott, hogy a város nem volt képes a szemételtakarítás költségeit fedezni. Az Amerikai Egyesült Államok pénz szűkében idôlegesen nem volt képes közintézetek jó részét üzemeltetni. ,,Tengernyi nyomor és szegénység, fegyverkereskedelem, bénító adósságok a fejlôdô világban, az USA óriási deficitje, 3000 milliárd dolláros adóssághalmaza, terjedô spekuláció, erôszak és korrupció'' -- így jellemzi a Római Klub a monetáris társadalmat.[196] Az USA -- a monetarizmus ôshazája -- és adósságtömege mutatja azt az alternatívát, amely egy sokkal szegényebb és sokkal fejletlenebb országra vár, ha a monetarizmus útjára tér. A monetáris berendezkedésű államok adóssághalmaza is mutatja a szociális piacgazdaság ellen felhozott érvek kétszínűségét, miszerint a monetarizmus bevezetése azért szükséges, mert a szociális piacgazdaság inflációt szül és mert eladósodáshoz vezet. Az USA adósságtömegére mondhatjuk, hogy a monetarizmus elterjedése egy tragikus tévedésen alapszik. Ezt mutatja az is, hogy Japánban -- ahol a magántôke és az aszkétikus munkaerkölcs a legerôsebb -- az egy fôre esô államadósság világviszonylatban a legmagasabb: 1988-ban elérte a kétszáznegyvenkilencezer schillinget és 1993-ra kétszázkilencvenháromezer schillingre növekedett. Összehasonlításul az egy fôre esô osztrák államadósság -- tehát a csecsemôtôl az aggastyánig -- az ezerötszáz-milliárd schillinges (1 500 000 000 000) összállamadóságból száznyolcvanötezer schillinget tesz ki.[197] A fantasztikus száznyolcvanezer schillinges egy fôre esô osztrák államadósság súlyát akkor érzékeljük igazán, ha tudjuk, hogy ez az összeg hozzávetôlegesen egy egyszerű osztrák polgár egyévi keresetének felel meg. Ez viszont azt jelenti, hogy Ausztria államadósságának visszafizetéséhez a még dolgozó és munkanélkülivé nem vált polgárok többéves jövedelmére lenne szükség. Ez az abszurdum világosan mutatja, hogyan kerülhet egy relatív jólétnek örvendô ország is monetáris függôségi helyzetbe. A Semperit leépítése kapcsán szóba került Ausztria idegenforgalmának problémája is. A Wörti-tó környéke pang. A hitelekbôl modernizált szállodák a rövid szezonra való tekintettel kénytelenek voltak megkísérelni magas árakkal két hónap alatt legalább annyit megkeresni, ami az éves költségeket fedezi. A német törzsvendégek elmaradtak. Az eladósodott szállodákat kiárusítják, és a szezonmunkások tömege marad munka nélkül. A Wienerwald Restaurant-lánc szédületes fejlôdés után kénytelen volt beismerni, ,,túlvállalkozta magát''. A bécsi Dr. MACULAN rövid idô alatt multinacionális vállalattá fejlesztette építési vállalatát. Dr. MACULAN két-három évvel ezelôtt Ausztria legeredményesebb vállalkozójának számított. Eredményességének elismeréséért magas kitüntetést kapott, de 1996 márciusában már bejelentette fizetésképtelenségét, miután a bankok a további hiteleket megtagadták. A szakértôi körök véleménye szerint csak átmeneti nehézségrôl volt szó. Ugyanis a cég hatalmas méretű vállalkozásai a kontinensen túlra is kiterjedtek, s a jelen pillanatban szükséges tôkebefektetések az építkezések elôrehaladásával bôven meg fognak térülni. Sokak számára érthetetlen a bankok állásfoglalása. Húszezer ember munkahelye került veszélybe. Ugyancsak 1996 márciusában jelentették be a holland Fokker repülôgyár csôdjét, amely a tekintélyes Daimler Benz csoport érdekeltségéhez tartozik. 1600 ember vált munkanélkülivé. A bremeni hajógyár csôdjét 1996 tizenkettedik hetében jelentették be. Az illetékesek katasztrófának minôsítették a bankok hitelfolyósításának beszüntetését, mert ebben az esetben is csak átmeneti nehézségekrôl van szó. Katasztrofális ez a csôd azért is, mert ez a gyár a környék egyik legjelentôsebb munkát adó vállalata, s ha nem tud többé munkát adni, az egész környék válságba kerül. A gyár csôdje magával rántotta mindazokat a vállalatokat és kisiparosokat, kôműveseket, tetôfedôket, lakatosokat stb., akik a munkanélkülivé váltaknak valamilyen munkát végeztek, és akikkel szemben a munkanélküliek fizetôképtelenné váltak. Szemléltetésül feltehetôen ez is elég. 4.2.3. Az állam gyámság alatt Ha a magatartást szabályzó tényezôk elvesznek, amelyek az egoizmust, az agressziót és a birtoklási vágyat korlátozni képesek lennének, akkor a társadalom elindul a vadon szabályai szerinti kultúra -- a kultúranélküliség -- felé. Olyan korlátozó hatalom, amely képes lenne az ilyen jellegű folyamatokat ellensúlyozni, csak két formában létezhet: az egyik a külsô hatalom: az állami korlátozás és befolyás, a másik a kultúra által a felettes Énbe kondicionált erkölcsi gátlás. Ha az állam a gazdaság befolyásolásától visszahúzódik -- ha rá van kényszerítve, hogy visszahúzódjon -- és a privát befolyás alatt álló monetáris manipulációkra bízza a gazdaságot és polgárainak sorsát, és ha ezzel párhuzamosan az a beállítódás válik a kultúra normájává, hogy mindent szabad és lehet -- még két páncélos nehézgépfegyverét is el lehet lopni[198] -- akkor nincs olyan hatalom, ami az egoizmust, az agresszív fellépést, a birtoklási vágyat általában és különösen a gazdaságban korlátozni tudná. Ebben az esetben az állam azok kezébe adja a gazdaság monetáris eszközökkel történô irányítását, akik a háttérben nagyon is jól tudják, mi szolgálja egyéni érdekeiket és mi nem. Az állam hatalmának megnyirbálására a második világháború után akkor került sor, amikor kiderült, hogy az állam nem képes a szociális piacgazdaság elveit következetesen érvényesíteni. Ennek oka a politikai és gazdasági hatalom általános összefonódása. A legjellemzôbb erre a korszakra az ausztriai tradíció, miszerint a Szakszervezeti Szövetség elnöke a országház elnöki tisztségét is betöltötte; valamint a ,,Paritätische Kommission'' elnevezésű tanács, amely a belügyminiszter elnökletével az érdekképviseleti szerveket hozta össze a tárgyalóasztalnál, ahol az érdekeket -- a társadalmi célokat -- egyeztették. Az érdekképviseleti szervek hatalmas vagyonra tettek szert, ami hatalmukat és magabiztosságukat a szociális jellegű követelések során növelte. Az államhatalom és az érdekképviseleti szervek összefonódásán keresztül az a nézet uralkodott el, hogy az állam majd a kölcsönökbôl fedezi a hiányt. Az állam az mindenki, az állam az közös. Az egyén számára viszont elônyösebb a saját érdekének elôtérbe helyezése. Formálisan ez utóbbinak kívánt a monetarizmus véget vetni. A valódi cél nem ez volt. Az állam gyámság alá helyezése nem ,,újkori'' törekvés. 4.2.3.1. Rendszerváltás bekötött szemmel ,,A tulajdonreform kérdései a nemzeti kerekasztal tárgyalásokon: Egyrészt a politikai egyeztetésekbôl a nagy tömegek véleménye kimaradt. Másrészt a gazdasági kérdésekben semmiféle elôremutató változás nem történt. A korábbi kormányzat továbbra is sodródott az eseményekkel, a választások utáni új kormányzat elôször a hatalmát kívánta stabilizálni, s ezt követôen kerülhet sor jelentôsebb gazdasági átalakulásra. Addig azonban a már nagy ütemben megindult torz tulajdonosi átalakulás nagyobb kárt okozhat, mint hasznot.''[199] Gidai Erzsébet (1990) KRAY István a rendszerváltást bekötött szemmel lezajlott tragikus folyamatnak tekinti, amely nem volt képes a történelmi tényeket figyelembe venni, nem volt képes az egyéni és a kollektív érdekeket egymással összekapcsolni, sokkal inkább kiszolgáltatta az országot a nagytôke érdekeinek. Azt írja, hogy a nagytôkének a XVIII. század végén kapóra jött Adam SMITH gazdaságfilozófiája. Az 1970-es években ugyanezt a célt szolgálta Friedrich von HAYEK elmélete, amely nem egyéb, mint Adam SMITH klasszikus kapitalizmusának újjáélesztése. KRAY betekintést nyújt HAYEK és KEYNES -- a szociális piacgazdaság filozófiájának megalkotója -- közötti évtizedekre visszamenô rivalizálásába. HAYEK és KEYNES -- az oxfordi egyetem tanárai -- már a negyvenes években ellentétbe kerültek egymással: HAYEK 1947-ben megkísérelte egy KEYNES elleni front létrehozását egy tudományosnak minôsített csoport megalakításával, amelynek célja a szélsôségesen liberális gazdasági elvek népszerűsítése volt. Ez a mozgalom kapóra jött a nagytôkének. Amikor az 1970-es években a nagytôke véget kívánt vetni a keresletet ösztönzô szociális piacgazdaságnak, megértek a feltételek, amelyek egy ilyen jellegű gyökeres változás kivitelezéséhez szükségesek: egyrészt az eladósodott állam függôségi helyzetbe került a nagytôkével szemben, másrészt a tudományos színezet is biztosítva volt, amelyet Nobel-díjjal jutalmaztak és -- nem utolsósorban -- rendelkezésre állt egy szervezet, amelyet csak fel kellett fejleszteni. Ez a HAYEK által KEYNES ellen 1947-ben alapított és a svájci Mont-Pčlerin nevű faluban működô szervezet a nemzetközi nagytôke támogatásával szinte egyik napról a másikra megerôsödött, és fenntartások nélkül kiszolgálta a monetáris törekvéseket. A szervezetnek 1980-ban már 400 tagja volt, elnöke egy megszállott liberális ideológus, az angol Lord Harris. KRAY Guy SORMAN könyvére (La Solution Liberale [A liberális megoldás] Párizs, 1984) hivatkozik, aki kifecsegte a szervezet működési elveit. A tagok állandó kapcsolatban vannak egymással, évenként egyszer zárt ajtók mögött találkoznak, és csak válogatott újságírókat engednek be. A tagok közös ismertetôjegye egy nyakkendô, amelyet Adam SMITH képmása díszít. Ehhez további kommentár nem szükséges. SORMAN feladatukat abban látja, hogy befolyásolják a pártokat és kormányokat. A cél, hogy ezeknek eszükbe se jusson egy szociális problémákra érzékeny államhatalom megteremtése. A tudományosnak álcázott társaság nem végez kutatómunkát, sokkal inkább gyors eredmények elérésére törekszik. Röplapokat szerkesztenek és jelszavakat gyártanak. Kész törvényjavaslatokkal állnak elô, újságcikkeket és parlamenti beszédeket fogalmaznak, amelyeket sietô politikusoknak nyomnak a kezébe.[200] Hogy a törvényjavaslatokon, beszédeken és újságcikkeken kívül van-e még valami a borítékokban, azt nem lehet tudni. S ha van, vajon mi lehet az? 4.2.3.2. A háttérszervezet Pat ROBERTSON Benjamin DISRAELI angol miniszterelnökre hivatkozik, aki azt írta, hogy ,,a világot teljesen más személyiségek irányítják, mint ahogy azok képzelik, akik nem látnak a színfalak mögé''. Mint ahogy erre az elôzôekben rámutattunk, Winston S. CHURCHILL is élesen bírálta a monetáris háttérszervezet tragikus tevékenységét, amely a második világháború kitörésének egyik lényeges oka volt. Eszeveszettnek és kétszeres istenkísértésnek nevezi.[201] Pat ROBERTSON kifejti, hogy történetírók jobbára csak királyok, elnökök, miniszterelnökök, miniszterek és kormánytagok tetteit méltatják, valójában azonban a hatalom birtokosainak személyét meghatározó hatalom a háttérben munkálkodik. Akad ugyan közöttük olyan is, akinek van ,,a nyilvánosság számára kialakított arca'' is. De nem ez a lényeg: ezek a figurák felmérhetetlen anyagi eszközökkel rendelkeznek, együttes fellépésüktôl ,,uralkodók rettegnek, és kormányokat képesek megbuktatni -- nemzetgazdaságukkal egyetemben''.[202] Amikor a 90-es magyarországi választások után kiderült, hogy az SZDSZ és a FIDESZ kimaradnak a kormányból, a Magyar Nemzeti Bank betétállománya egy hét alatt a felére csökkent. Véletlen? ,,E háttérszervezet látható otthona -- írja Pat ROBERTSON -- a New York-i Pratt House, a Park Avenue és a Hatvannyolcadik utca sarkán ... a Külkapcsolatok Tanácsának fôhadiszállása. Innen ágazik szerte számos erôközpontja irányába. Csak néhány példa: az USA külügyminisztériuma, pénzügyminisztériuma, Federal Reserve Board, Export-Import Bank, Rockefeller-alapítvány, a Rockefeller család, Rockefeller Brothers Fund, Ford-alapítvány, Carnegie- alapítvány, Chase Manhattan Bank, First National City Bank, J.P. Morgan and Company, Harvard Egyetem, Columbiai Egyetem, Chicago Egyetem, a Washington Post, a New Yorker Times, a Los Angeles Times és számtalan nemzetközi vállalat, beruházási bank, magánalapítvány és médiatársaság Amerikában, Angliában és az európai kontinensen ... A kormány politikájában a háttérszervezet befolyása leginkább a Külkapcsolatok Tanácsán (CFR) és kiadványán, a Foreign Affairsen keresztül jut kifejezésre ... A háttérszervezet hatalma nem kérdéses. 1940 óta egy személy (James Brynes, Dél-Karolina volt kormányzója) kivételével minden USA külügyminiszter CFR-tag volt, minden amerikai honvédelmi miniszter ... CFR-tag volt. Az alábbiakban közlöm a listát ... A CIA, a megalapítása óta eltelt idôben részben CFR-ellenôrzés alatt működött, kezdve Allen Dullesszal, a CFR alapító tagjával és testvérével, John Foster Dullesszal, aki szintén CFR alapító tag, majd késôbb Eisenhower elnöksége idején külügyminiszter lett.''[203] Ez az az új világ, amelybe belesodródtunk... 4.2.3.3. Milton Friedman A monetarizmus egyik atyja, Milton FRIEDMAN, 1976-ban lett Nobel- díjas. Az állam szerepének megítélését a Kapitalismus und Freiheit című munkájában KENNEDY elnöki beiktatásával kapcsolatos hitvallása tükrözi vissza a leghívebben. KENNEDY beszédébôl idéz egy mondatot: ,,Ne azt kérdezzétek, mit tud országotok értetek tenni -- kérdezzétek, mit tudtok ti tenni országotokért!'' FRIEDMAN az állam gyámság alá helyezését a következôkkel juttatja kifejezésre: ,,Egy szabad polgár nem kérdezi, hogy országa mi hasznosat tud számára tenni, de azt sem, mit tud ô maga országa hasznára tenni. Egy szabad polgár kérdése sokkal inkább így hangzik: ,Mit tudok én polgártársaimmal, a kormány segítségével, elérni?’ -- egyéni kötelezettségem teljesítésében, egyéni céljaim elérésében, és mindenekelôtt az egyéni szabadság megteremtése érdekében.'' Ez az alapbeállítódás sok mindent megmagyarázhat KENNEDY elnök meggyilkolásával kapcsolatban. FRIEDMAN számára csak egyéni érdekek léteznek, közösek nem. Az idézet folytatásában az állam gyámság alá helyezésének dogmája tovább élezôdik: ,,A feltett kérdés még egy következôvel kötôdik össze. Meg tudjuk-e akadályozni, hogy a kormány, amelyet mi hoztunk létre, szörnyeteggé váljon, mint egy ,Frankenstein’, amely végül is a szabadságot eltörli, holott megóvása érdekében juttattuk a kormányt hatalomra.''[204] FRIEDMAN tehát abból indul ki, hogy az államból szörnyeteg is lehet. Milyen igaz! De vajon mennyire igaz és indokolt ezért az államot az állami funkciók gyakorlásától általánosan megfosztani? Mennyiben játszik ebben a szinte beteges félelemben szerepet a neurózis és mennyiben a monetáris körök kiszolgálásának nem tudatos, kevésbé tudatos vagy éppen tudatos szándéka? Ezek itt a kardinális kérdések, amelyekre aligha lehet biztos választ adni. De ez nem is annyira lényeges. A lényeg az, hogy FRIEDMAN az állam szerepét a piaci mechanizmusok kiszolgálására korlátozza, amikor állítja: az állam feladata, hogy ,,a piacon a szabad konkurenciáról gondoskodjon'', s mi több, az államot meg kell zabolázni: ,,Amikor mi a gazdaságban és minden más vonatkozásban elsôsorban a privát alapon vállalkozó szellemre hagyatkozunk önkéntes együttműködés keretén belül -- írja FRIEDMAN --, biztosak lehetünk abban, hogy a privát szektor a zabola, amit az állami szektor nyakába akasztunk ...''[205] Ez a hitvallás a monetáris köröknek jogosan megért egy Nobel-díjat. A klasszikus liberalizmus eszméitôl való eltávolodás mértékét tükrözné vissza az iménti idézet, ha FRIEDMANnak nem lenne az amerikai ízlésnek -- kultúrának -- megfelelô elképzelése a szabadságról. Szerinte nem annak kell zabolázni, ami a neoindividualisták liberalizmusában még féken tartó erônek számított. Nemcsak HOBBES Leviatánjában.[206] Amikor FRIEDMAN ,,a gazdaságban és minden más téren elsôsorban a privát alapon vállalkozó szellemre'' hivatkozik, nagyon sokat elárul abból, hogy mi is járhatott a fejében, amikor ezeket a sorokat írta. A ,,minden más téren'' mögött egy igen lényeges aspektus búvik meg. A klasszikus liberalizmus képviselôi ugyanis a korlátlan szabadságot csak gazdasági vonalon követelték. Az indok az volt, hogy a gazdaságnak megvannak a szabályzó mechanizmusai, de az emberi együttélést nem lehet megoldani korlátozó hatalom nélkül, ami természetszerűleg csak az állam lehet, a neoindividualisták pedig hangsúlyozták a belsô korlátozó erôk -- a lelkiismeretben gyökerezô normák -- szükségességét, mert ezek magasabb rendűek, mint az állami korlátozások. FRIEDMAN a ,,minden más téren'' kifejezéssel kiterjeszti a piaci mechanizmusok állítólagos optimális önszabályzó erejét a társadalom egészére. Idetartozik az állam, az állami szerep, a társadalmi mechanizmusok, a viselkedési minták, a szociális szerepek -- a korlátlan differenciálódással az élen --, maga az ember és az erkölcs piacosítása. 4.2.3.4. Friedrich A. von Hayek HAYEK a Nobel-díjat 1974-ben kapta. A Nobel-díj odaítélésénél a Svéd Nemzeti Bank lényeges szerepet játszik. A svéd bankkörökhöz vezetô monetáris szálakat HAYEK a Geldtheorie und Konjunkturtheorie című könyvében közelíti meg. Figyelemre méltó, hogy a bankok népszerűsítését állami feladatként állítja be: ,,Az Egyesült Államokban .a jelentôs haladás arra vezethetô vissza, hogy a konjunkturális ingadozások okainak felderítésén és a konjunktúrapolitika módszerein túlmenôen a törvényhozók hosszú idô óta, az utolsó években pedig különösen a bankok reklámozásáról gondoskodtak.''[207] Ez a megállapítása az 1976 elôtti idôszakra vonatkozik. A magyar bankok konszolidálására költött milliárdok azonban már a kilencvenes évek gyakorlatát tükrözik. HAYEK felfogása az állami szereprôl tehát úgy értelmezendô, hogy az állam ne avatkozzon be a gazdaságba, csak akkor, ha a bankok népszerűségérôl, azaz a privát monetáris érdekek támogatásáról van szó. Az egyéni szabadságot a legszélsôségesebben értelmezi. Ezt a Die Ursachen der ständigen Gefährdung der Freiheit, azaz ,,A szabadság állandó veszélyeztetésének okai'' című munkájában fogalmazta meg legélesebben. Már az elemzés címe óvatosságra int. A szabadság állandó veszélyeztetését feltételezni megfelel a jól ismert szovjet típusú társadalmi neurózisnak, amelynek következtében állandó éberségre intettek az ellenséggel szemben -- még a falevél rezdülésében is gyanúsat láttak; félelmükben rendszeres párttisztogatásokhoz folyamodtak, rettegésük a határ hermetikus lezárásához vezetett, és vélt vagy valódi nem-elvtársaikat kivégezték. ,,Minden valamelyes szakértelemmel rendelkezô személy számára világos, hogy az ilyen jellegű állandósult magatartás neurotikus félelmet takar. Ennek megfelelô HAYEK szabadságfogalmának értelmezése is, és ebben rejlik különleges veszélyessége -- azon túlmenôen, hogy sem pszichológiai, sem szociológiai, sem pedagógiai szempontból nem felel meg ismereteinknek.''[208] Nézzük meg ezt közelebbrôl: ,,... Az egyéni szabadság követelése elsôsorban azon a belátáson alapszik -- állítja HAYEK --, hogy tudásunk elkerülhetetlenül véges. Arra törekszünk, hogy az egyént lehetôleg minden kényszertôl megóvjuk, hogy különleges, esetenként egyedülálló ismereteit és képességét a legjobban használni tudja. A szabadság célja tehát, hogy valaminek, aminek a dolog természetében rejlô elôreláthatatlanság a lényege, szabad érvényesülést engedjünk: nem tudhatjuk, hogy az egyed a szabadságát hogyan fogja használni, ezért olyan fontos, hogy a szabadság mindenki számára biztosítva legyen, sôt annál fontosabb s elôreláthatatlanabb, hogy a szabadsággal élni tudunk-e.''[209] HAYEK fanatikus szabadosságával egyenesen a társadalmi bizonyosság ellen fordul. A társadalmi bizonyosság kollektív szabályozó szerve az államiság valamilyen formája. Ha ezt valamely beteges szabadossággal kétségbe vonjuk, akkor az állam a beteges individuális szabadosság gyámsága alá kerül. HAYEK szabadságfogalma az Énerô elôfeltételeit semmisíti meg: a szociális dimenzió lényegét, a szociális érzelmi védettséget, a társadalmi biztonságot és bizonyosságot, ami éppen a mások ingerekre adott válaszainak jövôbeni kiszámíthatóságára épül, arra a nem tudatos, de annál mélyebben gyökerezô bizonyosságra, hogy rendezett világban élünk. Ennek szinte törvényszerű következménye a neurotikus megbetegedések járványos terjedése. 4.2.3.5. A kiszolgáltatott Európa A pénzügyi körök által gyámság alá helyezett állam elvesztette szuverenitását. A rendszerváltás forgatókönyvét is monetáris körök megbízottjai írták. A magyar politikusok Canossa-járásai a Világbankhoz és a Valutaalappal való tárgyalások is ebbe az irányba mutatnak. Nem eléggé hangsúlyosan, de mégis elhangzott már egynéhányszor, hogy az ország kényszerpályán van. Nemcsak az ország, hanem az egész világ. Természetesen Európa sem kivétel. Európa kiszolgáltatottságát a következôk illusztrálják. Az ARBÔ-nek, Ausztria tekintélyes autóklubjának Freie Fahrt című lapjában cikk jelent meg az autócégek európai árpolitikájáról. Érthetetlen -- írja a lap --, hogy ,,miért 30%-kal drágább egy Ford Scorpio nálunk (Ausztriában) mint Luxemburgban, egy VW-Vento 26%-kal drágább, mint Franciaországban, egy Cinquencento 18%-kal drágább, mint Belgiumban. A lista élén a Subaru Legacy áll. Ez Ausztriában, és ez már fantasztikus, 53,6%-kal drágább, mint Hollandiában.'' A lap levonja a következtetéseket: ,,A kereskedelem elhallgat két tényt: Ausztria a stabil pénznemmel rendelkezô országok között is a magas árak szigete. Az ausztriai Presse Agenturával szemben úgy nyilatkozott az illetékes EU-hivatal szóvivôje, hogy Brüsszelnek nem lehet érdekeke, hogy a nagy hatalmú autócégekkel konfliktusokba keveredjen: ,Ezek Európában mégiscsak a legtöbb munkahelyet biztosító cégek közé tartoznak.’''[210] ======================================================================== 5. A gazdasági etika társadalmi és kulturális háttere ,,A 18. századi kapitalizmus lépésrôl lépésre radikális változást vitt véghez: a gazdasági viselkedés elválasztódott az etikától és az emberi értékektôl...E gazdasági rendszer fejlôdését többé nem az a kérdés határozta meg: Mi jó az ember számára, hanem ez: Mi jó a rendszer növekedése számára?''[211] Erich Fromm 5.1. A norma és a viselkedési minta. A homo oeconomicus és a kétarcú homo moralis A külsô viselkedési minták -- a paradigmák -- és a belsôk -- az axiómák -- konszenzus eredményei, egy és ugyanazon kultúra két oldalát világítják meg. Esetenként a külsôk a belsôkkel megegyezhetnek, de éppen úgy elôfordul ennek az ellenkezôje is. Az axiómák beállítódásokon alapuló, közvetlenül nem észlelhetô viselkedési minták, amelyek ingerekre, az adott kultúrának megfelelôen, mint természetesnek átélt gondolkodási módok és érzelmi reakciók jelentkeznek.[212] A beállítódás a társadalmi biztonság forrása. A társadalmi biztonság szempontjából felesleges egy hivatásos katonát megkérdezni, hogy mit tart az ölésrôl háborúk idején. Felesleges egy hívôt arról faggatni, hogyan vélekedik a szeplôtelen fogantatásról és hogy mit is ért azon, hogy szeplôtelen. Felesleges egy mohamedán fundamentalistát megkérdezni, hogy mi a véleménye a nôk egyenjogúságáról, és felesleges azt figyelni, hogy vajon elengedi-e a lányát kibontott hajjal, miniszoknyában egy diszkóba. Felesleges egy pénzembert arról faggatni, hogy mi a véleménye a szociális piacgazdaságról. Ha azonban egy pénzembertôl azt kérdezzük, hogyan viszonyul a profitszerzéshez és a társadalmi és gazdasági differenciálódás mértékéhez, akkor valószínű, hogy a homo oeconomicus a homo moralis kétarcúságával mutatkozik be. Nagy valószínűséggel -- már csak saját Énjének védelmében, önképének pozitív megôrzése érdekében is -- esetleg olyan dolgokat hallhatunk tôle, hogy egy szociáldemokrata pártvezér karrierjének a csúcsán is zavarba jönne a kellemes meglepetéstôl. Itt, az ilyen esetben nem az mérvadó, hogy valaki hogyan nyilatkozik. A belsô beállítódást sokkal inkább a mindennapokban jelentkezô viselkedés mutatja. Mondhatjuk, hogy a normák az ember érzelmi világában és gondolkodásmódjában -- beállítódásában -- keresendôk, amelyek a viselkedési mintákban jutnak kifejezésre. A kultúra alapelemei tehát a viselkedési minták. A külsô viselkedési minták kifejezhetik a belsôket, és többnyire ki is fejezik, ha az ember nem érzi, hogy figyelik, vagy ha nem kerül olyan helyzetbe, amelyben feltételezheti, hogy valami mást várnak el tôle, mint amit érez és gondol. Ebben a jellegben benne van az egyéni és egyben a társadalmi viselkedés aspektusa is, hiszen a viselkedési minták társadalmi elvárásokon nyugszanak, de attól individuálisan el is térhetnek -- különösen egy plurális társadalomban, ahol könnyen szubkulturális elvárások befolyása érvényesülhet.[213] Amikor az ember belsô beállítódása alapján érez és gondolkodik, akkor ebben szerepet játszik az a társadalmi elvárás, ami érzelmeit és gondolkodásmódját formálta. Ha ez kiegészül azzal a beállítódással, miszerint valódi gondolkodásmódját és érzelmeit kifelé nem illik mutatni, akkor emögött is társadalmi elvárás húzódik meg, ami megeleveníti a társadalmi erkölcs kétarcúságát. A kétarcúság megnyilvánulhat abban, hogy kifelé hangzatos szociális szólamok érvényesülnek, de a gyakorlat egészen mást mutat. A viselkedési minták megelevenítésére nézzük meg egy anya magatartását. A magatartás számos mozzanatból tevôdik össze: a szoptatás módja, hogy az anya ezt nyilvánosan teszi, illetve teheti vagy nem, a szoptatás idôbeosztása, hogy kétóránként vagy ritkábban vagy csak akkor szoptat, ha a csecsemô éhes, ha sír. Nem mindegy, hogy egyáltalán szoptat-e az anya, vagy éppen az a szokás (értéktételezés), hogy a természetes csecsemôtáplálás csupán másodrendű. A nôi szépség megôrzése fontosabb a csecsemô természetes táplálásánál. Az anya viselkedési mintái oly sokrétűek, hogy aligha lehet ennek minden mozzanatát felsorolni. Idetartoznak még többek között a tisztálkodás mozzanatai, amelyeket nagymértékben a tisztálkodáshoz szükséges kulturális és anyagi természetű civilizációs elôfeltételek mértéke is befolyásol; idetartozik, hogy az anya a gyermeket a hátán hordja vagy babakocsiban tolja. 5.2. A szociális szerep és az intézmény A viselkedési minták célszerű, egymásra vonatkoztatott, egymást szervesen kiegészítô sora képezi a szociális szerepet. Az anya viselkedési mintáinál maradva mondhatjuk, hogy ezek összessége adja az anya szociális szerepét. Minden embernek annyi szociális szerepe van, ahány csoportban -- formális vagy informális organizációban -- részt vesz, de ott is egyszerre több szerep torlódik egymásra. Az anya a családban ideális esetben megpróbál megfelelni a feleséggel, a szeretôvel, az élettárssal, a baráttal szemben támasztott társadalmi elvárásoknak. Az anya a munkahelyen munkatárs, de barátnô is; vásárlás közben alkalmazkodik a vásárló szerepéhez, az utcán, a villamoson igyekszik megfelelni a közlekedôkkel szemben támasztott elvárásoknak stb. Az egymásra vonatkoztatott, egymást szervesen kiegészítô szociális szerepek alkotják az intézményt. Az intézmény tartósan valamilyen célt követ. A cél valamilyen szükséglet szabályozott kielégítése.[214] Az anya, az apa és a gyermek szociális szerepeinek összefonódása adja a család intézményét. Vannak kulturális, vallási, gazdasági és más intézmények és olyanok, amelyek a szabadidô kitöltését szolgálják. Egy intézményen belül léteznek alintézmények. A kulturális intézményeken belül ismerünk például oktatási, művészeti és sportintézményeket; az oktatási intézmények magukban foglalják az alapképzés, a középiskolák intézményeit és a felsôoktatási intézmények összességét. Maga az egyetem is intézmény, amely a rektor, a dékán, a tanár, az egyetemi hallgató, a portás, a takarítónô szerepét és más szociális szerepeket foglal össze, amelyek mindegyike társadalmi elvárásokon nyugszik, mint az intézmény maga. 5.3. Kultúra az intézmények függvényében Az intézmények összessége képezi a kultúrát, amely meghatározza a szocio-kulturális -- a társadalmi -- valóságot, amelyben a társadalom tagjai a kultúrspecifikus jó és rossz fogalma szerint viselkednek. Mivel az intézmények a kultúrával közvetlenül összefüggnek, kiemelt szerepük van valamely kultúra sajátosságait illetôen. Egy kultúrán belül az intézmények szerepe és fontossága nem egyenrangú. Minden társadalomban van egy vagy egynéhány olyan intézmény, amely az egész kultúrára rányomja a bélyegét. Ez úgy érvényesül, hogy az ezekben az intézményekben gyakorolt szociális szerepek és az ezekkel összekapcsolt hatalom, rang (presztízs), befolyás és jövedelem valamely társadalmon belül más intézmények szociális szerepeihez viszonyítva túlsúlyúak. Ez a túlsúly az, ami meghatározza a kultúra jellegét. Spártában például az oktatás és nevelés intézménye volt az, amely a kultúrára rányomta a bélyegét. Diktatúrákban az uralkodó párt intézménye és a fegyveres erôk intézménye a legfontosabb. A középkorban az egyházi intézmények túlsúlyos befolyása formálta a kultúrát. Ma a gazdasági intézmények elôjogainak idôszakában élünk, amikor is minden társadalmi mozzanatban azt a kérdést teszik fel, hogy vajon az hogyan felel meg a gazdasági érdekeknek, amelyek mindig valakinek vagy valakiknek az érdekei. A monetarizmusban a gazdasági intézményeken belül a monetáris intézmények és ezek szociális szerepei a legfontosabbak. Ennek megfelelôen a pénz, a pénz uralma és mindazok befolyása határozza meg a kulturális értéktételezéseket, akiknek pénzük van, vagy pénz felett rendelkeznek. 5.4. Társadalom és kultúra A kultúra egy társadalom erkölcsi rendje. A szociokulturális értéktételezések két oldala, a viselkedési minta és a norma, itt is, makroszinten is kifejezésre jut. Más szóval, a szociokulturális értéktételezések makroszintű oldalai a kultúra és a társadalom. A társadalom konszenzussal teremti meg normatív struktúráit, és a normák viselkedési mintákban jutnak kifejezésre. Ezzel a kör bezárul. A társadalom, a kultúra és alkotóelemeik tehát zárt rendszert képeznek, amelynek jól érzékelhetô sajátosságai vannak. Mielôtt azonban ebbe az irányba tovább lépnénk, nézzük meg a társadalom és a kultúra alkotóelemeinek, egymástól való függésének szisztémáját a 6. ábrán. {kép} 6. ábra A viselkedést illetôen a társadalom és a kultúra alkotóelemeinek bármelyikébôl kiindulhatunk. Bármelyik irányban követjük a rendszer útját, a kiindulóponthoz jutunk vissza. Ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy ha a kultúra és a társadalom bármely alkotóelemében értékváltozás történik, ez végighúzódik a szisztéma egészén, szükségszerűen érinti a kultúra egészét és az egész társadalmat, meghatározza a gazdasági etika értéktételezéseit és a gazdasági viselkedést. 5.4.1. Behatolási pont: viselkedési minta Kezdjük egy nagyon egyszerű, lényegében ártalmatlan viselkedési mintával, a rágógumizással. Az amerikai katonák a második világháború után lényegesen hozzájárultak ennek a viselkedési mintának az elterjedéséhez. Ami azelôtt illetlenség volt, az ma már a kultúra szerves része. Ha valaki ideges, és jók a fogai, vagy csupán élvezetet akar szerezni magának, rágógumi után nyúl. Sokszor még az utcán szolgálatot teljesítô rendôr is rágógumit forgat a szájában. Egy fiatal aligha érdemesíti a szüleit, tanítóit, a felnôtteket vagy éppen a magakorabelit arra, hogy kivegye szájából a rágót, ha beszél velük. Ha kiveszi, akkor az asztallap alá ragasztja vagy eldobja, mások meg belelépnek. Már az is elôfordult, hogy egy egyetem liftkabinjának a tetejérôl a hallgatók letépték a tapétát és helyét rágógumi- köpedékeikkel díszítették. S mi több, a kultúra változása lehetôvé tette, hogy a rágógumizásból egészségügyet csináljanak, mondván, a rágógumi a fogszuvasodás hathatós ellenszere. Ez rámutat arra is, hogyan fonódik össze a kultúra változása a gazdasági érdekek képviseletével. Ami azelôtt konszenzussal szentesített határtalan illetlenség volt, az ma jól jövedelmezô egészségvédelem, legalábbis addig, amíg esetleg káros hatása ki nem derül. Ez sem kizárt, hiszen számos olyan termékrôl derült ki utólag, hogy az emberre káros, amelyet korábban -- de még késôbb is -- dicsôítettek a reklámok. Az egyik legszembetűnôbb eset az OBE egészségügyi tamponé volt. Kiderült, hogy halálos baktériumtenyészet keletkezését is segítheti, és hogy különösen éjszakai használata veszélyes. A felvilágosító adás után sem szüntették be a reklámozást, amely különösen az éjszakai használat hasznosságát hangsúlyozza: ,,Ennél nincs meglepetés reggel!'' -- állítja a reklám. 5.4.2. Behatolási pont: szociális szerep A szociális szerepek szintjén a változások gigantikusak. Fantasztikus gyorsasággal változtak meg például a lelkészek, a munkások, a vállalkozók, a házasságon kívül születettek, a szülôk és mások szociális szerepei -- a szerepek elônyére vagy hátrányára. Ezt az eltolódást példaképtípusok tekintetében történt változások is világosan tükrözik. Az ordítozó, mindenáron feltűnni akaró, magát megjátszó, magát állatiasnak, ámokfutónak, bulimániásnak és egyebeknek büszkén valló típusok szociális szerepe felértékelôdött azokkal szemben, akik pozitív személyiségformáló magatartást tanúsítanak. Ez a beállítódás rányomta a bélyegét az intézményekre és az egész kultúrára -- természetesen a gazdaságra is. 5.4.3. Behatolási pont: intézmény A kultúra az intézmények függvényében című fejezetben már kiemeltük, hogy minden kultúrában van egy vagy több olyan intézmény, amely a kultúra alapbeállítódását meghatározza és a társadalmat uralja. Különösen a hetvenes évek közepétôl a gazdaság és ezen belül a monetáris intézmények, valamint az ezekhez kötôdô szociális szerepek erôsen felértékelôdtek. Amilyen mértékben ez a felértékelôdés végbement, hozzávetôlegesen olyan mértékben értékelôdtek le más intézmények és az ezekhez kötôdô szociális szerepek, így például a család és a házasság intézménye; leértékelôdött az oktatási, nevelési és egyházi intézmények sora, velük mindazon intézmények, amelyek valamilyen formában fegyelmet követelnek vagy célul tűzték ki, hogy az ember az állati szintrôl továbblépjen és kudarcokkal, de kísérelje meg önmagát megvalósítani. Az önmegvalósításhoz szükséges magatartások önfegyelmet igényelnek, és nem okvetlen szereznek örömet. Az örömet szerzô dolgok felértékelôdtek. Ezek közé tartoznak a szabadidô intézményei, amelyek már a szórakozás fogalmának átértékelésén keresztül lényegüket illetôen is erôsen megváltoztak. A buli és mindaz, amit ez alatt ma értenek. A sportcirkusz -- mint ahogy ezt az osztrákok találóan nevezik. A sport intézményei sem követelnek a sportrajongóktól mást, mint hogy szidják a bírót, a sportolót, vagy hogy örüljenek a gyôzelemnek, amelyet mint saját teljesítményüket élnek meg.[215] Különösen vonatkozik ez a labdarúgásra. Ezt illusztrálja a következô eset. 1994. március 19-én sugározta az Osztrák Televízió a Zeit am Spieß című adását, amelyekben többek között az osztrák labdarúgók teljesítményeit méltatták. Egy játékos különösen kiérdemelte a sajtó dicséretét. Errôl a sportolóról azt írták, hogy Ausztria -- az egész ország -- ,,liegt vor den Füßen des Spielers'', azaz, az egész ország a játékos lába elôtt hever. Ezt már a műsorvezetô sem állta meg szó nélkül. Megjegyezte, hogy hát mit lehet itt tenni? Manapság egy labdarúgó többet ér, mint tíz tudós együttesen. Egy formális jogszabály is befolyásolhatja és befolyásolja is az egész kultúrát. Ha például olyan jogszabályok születnek, amelyeket az emberek méltánytalannak ítélnek, akkor nagyon könnyen elôfordulhat, hogy az adócsalások a szociokulturális értéktételezésekben elôkelô helyre kerülnek.[216] Ez persze nem azt jelenti, hogy az adórendszer feltétlenül igazságtalan, hiszen a kollektív ráfordításokat az államnak valahonnan elô kell teremtenie, s az adóztatás még mindig jobb, mint az adóssághalmozás, feltéve, ha a szocializáció során a polgárok megtanultak áldozatokat vállalni, és ha az adóztatás nem elsôsorban a kisvállalkozókat, a munkavállalókat és a nyugdíjasokat terheli, csupán azért, mert ezeket lehet a legkönnyebben ,,megfogni''.[217] 5.4.4. Behatolási pont: kultúra Ezt a kérdést a 4.1.2. Kultúraimport és gazdasági rend című fejezetben már érintettük. Alapjában arról van szó, hogy az egészséges Én-fejlôdéshez -- egyéni és társadalmi szinten -- jól érzékelhetô másság jelenléte elengedhetetlen. A másságot a kulturális sajátosságok biztosítják. 5.4.4.1. Asszimiláció és gazdagítás Ha a leigázott népek átvették a gyôztesek kultúráját, asszimilálódtak, akkor identitásuk megszűnt létezni; de mivel átvették a gyôztesek kultúráját, eredeti kultúrájuk helyett kaptak egy újat. A kultúra -- az új is -- a szocializáció során rögzôdik. Magyar fiúkból is lehetett kiváló janicsárokat nevelni, és minden kultúrát be lehet olvasztani egy másikba, s mi több, kultúrák találkozási pontjain megfigyelhetô két vagy több kultúrából származó értéktételezések összeolvadása is, amelyek mindegyike önmagában kevesebb, mint a megtermékenyítô gazdagabb kultúra. Egy területileg behatárolt földrajzi egységen belül az ilyen jellegű folyamatok nem tartoznak a ritkaságok közé. Gazdagítani azonban csak azt lehet, ami van, azt, ami nem adta föl magát, vagy amit még nem ziláltak szét. A kultúrákba való behatolás akkor válik problematikussá, ha átláthatatlan globalizáláshoz vezet, különösen akkor, ha a terjeszkedô kultúrának az alapja a liberális progresszivizmuson nyugvó befolyás, az embernek és erkölcsének piacosítása. Ez kétszeresen rombolja szét az ember pszichikus egészségét: egyrészt elveszi az önazonosításhoz szükséges kulturális értéktételezések kereteit és élményét, másrészt nem gazdagít, hanem azt a beállítódást sugallja, hogy az egyéni érdek alapján mindent szabad. Így általános értékké válik a mások kárára való érvényesülés. Valószínűleg sokak számára nem kis meglepetés volt, amikor a MTV hírt adott az 1996-os romániai választási kampányról, amelynek során nyilvánvalóvá vált a homo coca coleus kultúrájának Romániába való betörése. Romániában a választási kampányban a tipikus amerikai show- jelleg erôsen kifejezésre jutott; tollbokrétáikkal hadonászó (sikongató) leánysereg bemutatta, hogyan érvényesülhet egy idegen életforma több ezer kilométerrel távolabb a gyökereitôl. 5.4.4.2. A kultúra érzékenysége Abból indultunk ki, hogy a társadalom és a kultúra szisztémájába bármelyik alkotóelemén keresztül be lehet hatolni, és ezért annyi behatolási pont van, ahány elembôl a társadalom és a kultúra felépül. Egy kultúrába való behatolás alapja a konszenzus, akkor is, ha a konszenzust a kényszer csikarja ki. Egy ilyen kényszerhelyzetbôl adódott például az a konszenzus, amely a honfoglalás után a kereszténység felvételéhez vezetett. A konszenzus teszi lehetôvé az idegen kultúra érvényesülését. Még egynéhány évvel ezelôtt tudományos igazság volt, hogy a kultúra változásokkal szemben stabil.[218] Az 1970-es évek közepétôl végbement elképesztô gyökeres kulturális változások mutatták, hogy a kultúra stabilitása csak bizonyos körülmények között érvényes. A kultúra változása akkor rohamos, ha a kultúra és a társadalom alkotóelemeibe egyszerre több behatolási ponton keresztül kerülnek be új értékek, és különösen akkor, ha az állam nem kívánja saját kultúrája viselkedési mintáinak státuszát fenntartani, ha e tekintetben a törvényhozó szervek konszenzusa adott és a tömegkommunikációs médiák hozzáadják a magukét. Ezek a feltételek teszik lehetôvé idegen kultúrák rohamos adaptálását. A saját kulturális értékek széthullanak, megváltoznak. A kultúra és a társadalom rendszere érzékeny instrumentárium. A kultúra eredeti faladata a szociális érzelmi védettség biztosítása, ami mások viselkedésének kiszámíthatóságát teszi lehetôvé. Változásokkal szembeni érzékenységénél fogva azonban -- ha az ismertetett feltételek adottak -- könnyen a társadalom szétzilálásnak forrásává válik. A hetvenes évektôl kezdôdôen az európai kultúra összeomlását és egy új kultúra adaptálását a következô okok gyorsították fel: 1. A kultúra és társadalom szisztémáján belül minden behatolási ponton keresztül új értékek áramlottak be. 2. A beáramló értékek egy és ugyanazon beállítódáson nyugodtak, ezért erejük meghatványozódott. 3. A behatoló értékek egy és ugyanazon idegen kultúrának elemei voltak, ami világszerte amerikanizmus néven ismert. 4. Az európai szociális piacgazdaság túlfűtöttsége, az államok eladósodása és az infláció jó indokok voltak arra, hogy a pénzügyi körök befolyásukat növeljék. Az államok eladósodásán keresztül a monetáris függôségi helyzetbe kerültekkel szemben az elônyös helyzetűek költséges asszociációs ajánlatok tömegével olyan kultúrát terjesztettek, amely az egyéni érdeken nyugvó piaci mechanizmusok érvényesülését maximálisan biztosítani képes. 5. Az emberközpontú szociális piacgazdaság ellenpólusául a monetarizmus ajánlkozott a legmeggyôzôbben. A monetarizmus mellett szólt az USA tekintélye és az, hogy ott a szociális piacgazdaság sohasem érvényesült. Az USA társadalmi és gazdasági rendszere eredetileg is monetáris alapokon nyugodott. A feltevés az volt, hogy ha az USA képes volt monetáris rendszerével a világ élvonalába kerülni, akkor a monetarizmus csak elônyös lehet. Hogy kinek és kiknek elônyös, és hogy ezért egy emberközpontú szemlélet szemszögébôl milyen árat kellett fizetni, azt nem kérdezte senki. 5.4.5. Behatolási pont: konszenzus Az amerikanizmus szabadossága az európai baloldali liberális progresszivizmus szabadosságát nem hogy nem veszélyeztette, hanem egyenesen alátámasztotta. Ezen túlmenôen az amerikanizmus szabadosságát a második világháború örömtelenségébôl kiszabadulni kívánó tömegek konszenzusa is támogatta. Az állam nem tartotta kötelességének saját kulturális értékeinek megôrzését. Ellenkezôleg: a minden társadalmi szinten behatoló amerikanizmus értékeit formális törvényekkel támasztotta alá, mert ezek a liberális progresszivizmus szabadosságával a politikai koncepciókba beleillettek, illetve a hatalmon maradás lehetôségét növelték. Így az új kultúra széles informális és formális konszenzuson (törvényes alapokon) nyugszik. Ez az a mai európai kultúra és az ennek megfelelô gazdasági etika, amely még Európának és a világnak sok gondot fog okozni. 5.5. Beállítódás, lelkiismeret és gazdasági etika A gazdaság intézményében is érvényes az a szisztéma, ami a kultúra és a társadalom alkotóelemeire érvényes. A fogalmak változnak ugyan, de a lényeg, a szociokulturális értéktételezések döntô szerepe (a tudománnyal szemben is), aligha változik. Ezt a 7. ábra szemlélteti. {kép} 7. ábra Itt is nyilvánvalóvá válik, hogy az emberi viselkedést a gazdaságon belül is a kultúra befolyásolja, a kultúrát pedig az emberi viselkedés határozza meg. A kulturális értékek meghatározásában sokszor a véletlenen alapuló asszociáció játszik szerepet; a véletlen az, ami a társadalmi jót és rosszat életre kelti. De természetesen nem konszenzus nélkül. A konszenzus a gazdasági etika alapja is. A homo oeconomicus morális oldalának a kultúrától való függôsége jut itt ismételten kifejezésre. A homo moralis erkölcsi értékeinek döntô szerepe van a társadalom és a gazdaság alakulásában egy társadalmon belül, amely lényegesen befolyásolja az általános életminôséget. Ha a belsô tartás, az Én önorganizációs képessége és készsége csökken, a szociális intelligencia (empátia, frusztrációs tolerancia) fokozatosan elcsökevényesedik, és megrontja a gazdasági etikát is. A kollektív érdekekkel szembeni érzéketlenség akár határtalanná is kiterebélyesedhet. Mindennemű és minden irányú ezzel kapcsolatos folyamat pedig a szocializáció függvénye; a szocializációt viszont lényegesen befolyásolják a kulturális értéktételezések és természetesen a gazdasági etika viselkedési mintái is. A kapitalizmus kialakulása során a kulturális értéktételezéseket erôsen befolyásolta a gazdasági etika gyakorlata, olyannyira, hogy a pedagógia is a gazdasági életben bevett normákra építette fel az oktatást és a nevelést. A szocializáció a kapitalizmusban a gazdaság érdekeinek szolgálatára épült fel, a felnôttek viselkedési mintáira, holott -- BREZINKA szavaival -- ,,a felnôttek viselkedési mintái, éppen úgy, mint a kulturális innovációk, más szabályoknak vannak alávetve, mint a nevelés''.[219] Ezzel a kör bezárul, úgy tetszik, az ember ki van szolgáltatva a véletlennek, valamint a társadalmi és gazdasági mechanizmusoknak. Ez igaz, amíg az ember determináltságának ellenére rendelkezésére álló szabadságát nem érvényesíti, és konszenzus által nem alkot új és konzisztensebb normákat. A beállítódás egy kultúra alaptételezése. A beállítódás a mindennapokban jelentkezô etikai magatartásokon keresztül jut kifejezésre. Az erkölcsi normák lényegét az a tudat határozza meg, hogy az embernek aktív (,,termelôi'') vagy passzív (,,fogyasztói'') gazdasági tevékenységeinek során mi mindennel kell számolnia. A gazdasági etika gyakorlata -- tehát nem a verbális nyilatkozatok sorozata -- az, ami a kultúra eszenciáját képezi. A kultúra döntôen befolyásolja a gazdasági etikát, és ez visszahat a kultúrára. A gazdasági etika annyiban játszik döntô szerepet a kultúrában, amennyiben a társadalom a kollektív feladatok megvalósíthatóságának lehetôségét a gazdasági érdekektôl és az ebbôl adódó gazdasági etikától teszi függôvé. 5.5.1. Amivel számolni kell ... A monetarizmusban a gazdasági etika alapja a cél szentesíti az eszközt elve, amelyet a kereszténység is elutasít. Egy kultúra alapbeállítódása rányomja bélyegét mindazokra a viselkedési mintákra, amelyeket egy társadalom megvalósít. Ez alól az egyházak sem képeznek kivételt; ez legkésôbb akkor vált nyilvánvalóvá, amikor kiderült, hogy vallásos körökben milyen méreteket öltött a liberális progresszivizmus szabadossága: egy evangélikus pap Bécsben összeadott egy leszbikus párt. Állítólag katolikus papok is adtak már össze homoszexuálisokat, csak nem verik az eseteket dobra. Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy a szánhúzó világbajnok -- akinek a példakép szerepét kellene betöltenie -- a cél szentesíti az eszközt elvének alkalmazásával érte el eredményeit. Kutyáit hónapokon keresztül olyan szűk ketrecekben tartotta, hogy jóformán moccanni sem tudtak. A feltorlódott ingerek a kutyáknak szabadon bocsátásuk után szinte szárnyakat adtak. A liberális progresszivizmus monetáris ideológiájának megfelelôen a társadalmi beállítódás a szabadpiaci verseny hajtóerején, az egoizmuson, agresszión és birtokláson nyugszik. A piaci mechanizmusok hajtóereje olyannyira a konkurenciaharcot helyezi a gazdasági tevékenység középpontjába, hogy ott személyes és emberi érvek meghatározó módon aligha érvényesülhetnek. Erre utal a mondás, hogy a barátság az barátság, az üzlet az üzlet; azaz a lelkiismeretünk a baráttal szemben érvényesül, de ha ez -- a barát -- az üzletfél szerepében lép fel, akkor a személyes kapcsolatban esetleg még érvényes erkölcsi korlátozások érvényüket vesztik. Így vész el az emberrel vele született társadalmi lelkiismeret[220] jó része is. Amilyen mértékben a kollektív lelkiismeret elvész, olyan mértékben vész el az individuális lelkiismeret. Amilyen mértékben az individuális lelkiismeret elvész, olyan mértékben számol a társadalom azokkal a viselkedési mintákkal, amelyek azelôtt nem jelentettek általános veszélyt. A rablás a szociokulturális értékrend szerves részévé -- természetessé -- vált. Ez azt jelenti, hogy az emberek számolnak vele. Az emberek természetesnek veszik, hogy ajtóikat vaspántokkal, rácsokkal, különleges lakatokkal, hajlékukat biztonsági berendezésekkel, vagyonukat biztonsági ôrökkel védik, nem utolsó sorban azért, mert az állam ezt a feladatát nem látja el kielégítôen. Ha ellátná, nem lenne szükség ezekre a rablás elleni privát jellegű védekezési módszerekre. Ma már senki sem lepôdik meg azon, ha valaki azzal az indokkal hord övtáskát, hogy azt nem lehet kitépni az ember kezébôl. Az csak természetes, hogy ellopott autókat féláron vissza is lehet vásárolni. Azon már senki sem lepôdik meg, hogy határátkelôhelyeken a kamionosokat meg lehet zsarolni, azaz fenyegetésekkel ki lehet rabolni ôket. A Magyar Rádió 1996 júniusában közölte, hogy ha egy kamionos egy örömlánnyal csupán szóba áll, rögtön megjelenik a ,,fiúja'', a vagány, és megfenyegeti a férfit: ha nem fizet, ezt vagy azt letörik a kocsijáról. Ma már az emberek számolnak azzal, hogy építkezések alkalmával ,,kispórolják'' a betonból az anyagot, az elôirányzott szigetelést nem építik be, vagy egy autószerviz alkalmával a gyári normaárat számolják fel, de a karbantartást az elôirányzott idô töredéke alatt egyszerűen ,,összecsapják''. Az embernek a legrosszabbal, egészségének és életének veszélyeztetésével is számolni kell. Senki sem lehet biztos abban, hogy egy maffiaháborúban nem lesz robbantás vagy lövöldözés áldozata. Számolni kell azzal is, hogy éppen azok betegítik meg az embert halálosan, akiktôl az egészség helyreállítását joggal el lehetne várni. Számolni kell azzal, hogy az ember nyereségvágyból bármilyen súlyos fertôzés áldozatává válhat. 1996. március 20-án közölte a BBC, hogy a japán kormány kártérítést fizet mindazoknak, akik vérátömlesztés vagy vérbôl készült orvosságok szedése következtében AIDS vírussal fertôzôdtek. A japán kormány bocsánatot kért, amiért elodázták a szükséges intézkedéseket. Bocsánatot kértek a japán Zöldkereszt Gyógyszergyár képviselôi is, mert fertôzô gyógyszereket forgalmaztak azután is, miután nyilvánvaló vált a fertôzés lehetôsége. Az RTL 1996. március 22-i adásában hírt adott arról, hogy Angliában felütötte a fejét a kergekór (BSE). A kergekórra jellegzetes tünetekben ekkor már egynéhány ember életét vesztette. Anglia gazdasági érdekekre való tekintettel eltussolta a kór kitörését. A BSE az RTL állítása szerint veszélyesebb, mint az AIDS. Tipikusan monetáris jellegű esettel állunk szemben: 1997 januárjában a BSE felütötte fejét Németországban is. A vizsgálatok kiderítették, hogy hamis papírokkal a behozatali tilalom ellenére szállítmányok érkeztek Németországba. A Steirische Wochenpost 1996. június 13-i számában óvatosságra int a rovarirtószerek használatában, mert ,,ezek korántsem olyan veszélytelenek, mint ahogy a gyártó cégek elhitetni igyekeznek''.[221] Hasonló a helyzet egy izzadásgátló szer reklámozásával kapcsolatban is. Az izzadás teljes megszüntetése mirigy-megbetegedéshez vezet. A profitszerzés szempontjából azonban ez nem indok az önmérsékletre. Metilalkoholból gyártott erôs italok fogyasztása miatt sokan megvakultak. A reklámokban a koleszterinszegény étkezést ajánlják, és állást foglalnak a hormonokkal táplált állatok húsának a fogyasztása ellen. Ugyanakkor a konzervipar hajlamos ezeket gyártmányaiba bedolgozni, és alacsonyabb áron a piacra dobni. Közben reklámmal az elônyös helyzetűek számára magasabb áron új minôségi kategóriát teremtenek. Az 1996. szeptember 4-i Help TV-adást a következô szöveggel vezették be: ,,Neves atléták videón bemutatott fitness-gyakorlatok segítségével ideális alakot ígérnek. Öt ilyen kazettát megvizsgáltunk: nem mind váltja be az ígéretet, van olyan is, amely egészségkárosító.'' 5.5.2. A csali-etika A gazdasági etika elôszeretettel búvik meg a rablás kifinomult formái mögött; szívesen teremtenek csalétekkel olyan függôségi helyzetet, amely állandó keresletet és magas profitot biztosít. Nézzük meg ezt a csali-etikát egynéhány példa erejéig közelebbrôl! A hatvanas években a bankok csalogatták az embereket, nyissanak számlát, munkabérüket és nyugdíjukat ne vegyék fel készpénzben, hanem utaltassák át. A bankszolgáltatások ingyenesek voltak. A kilencvenes évekre a bankokkal való együttműködés a lakosság körében természetessé vált. Már nincs szükség csalogatásra. Ebben a tudatban a bankok megengedhették maguknak, hogy szolgáltatásaikért -- minden sor könyvelésért, minden átutalásért stb. -- térítést igényeljenek. Általános gyakorlat, hogy az alkatrészek ára nincs arányban a késztermék árával. Nyilván a késztermék mérsékeltebb ára csaliként szolgál, s ha már az ember megvásárolja, kénytelen az aránytalanul magas alkatrészárakat megfizetni -- vagy rászánja magát, hogy újat vegyen. Egynéhány példa: Egy Philips háromkéses borotva ára 900 schilling körül van. Ha valaki az .életlenné vált borotvakéseket ki akarja cseréltetni, 600 schillinget kell fizetnie érte. A textilzsákos porszívók eltűntek a piacról. Egy 800 schillinges porszívóhoz öt papír szűrôbetét 119 schillingbe kerül. Egy Epson LQ-570 típusú nyomtatót Ausztriában már 6000 schillingen alul lehet kapni. Ha a nyomtatófej elromlik, 3000 schillingbe kerül az új -- munkadíj nélkül. A Monika fitness-studió nagy televíziós reklámhadjárattal ajánlotta masszírozógépeit. Kiderült, hogy a reklámban bemutatott kétsebességes készülék csak csalétkül szolgált. Az elsô szériában eladott készülékek megfeleltek a követelményeknek, különösen annak, hogy a gép alacsonyabb sebességnél is elegendô erôt volt képes kifejteni. A siker után olyan készülékeket dobtak piacra, amelyek alacsonyabb sebességnél erôtlennek bizonyultak. A ,,turpisságra'' akkor derült fény, amikor egy vevô az elsô sikeres vásárlás után még egy készüléket rendelt, és ez már nem volt képes azt a teljesítményt nyújtani, mint az elsô. A reklamáció alkalmával az olaszul beszélô fônök azzal érvelt, hogy alacsonyabb sebességnél nem szabad a készüléket ,,méltánytalanul'' leterhelni. A dolog akkor vált különösen kényessé, amikor a két készülék közül az egyik meghibásodott, és a csere után kiderült, hogy az új készülék azt sem teljesíti, amit elôdei teljesítettek. Persze, hogy nem, hiszen a gyengébb teljesítményű gép mindössze 4,6 kg súlyú volt, a nagyobb teljesítményű pedig kereken 6 kg. Az 1,4 kg differencia a jóval gyengébb elekromotorból adódott. Németországban 1996 elején mozgalom indult a Telecom cég ellen. Miután a cég a piacon domináns szerephez jutott, erôsen megemelte a telefondíjakat. Hasonló fejlemények figyelhetôk meg Magyarországon is: a Westel szinte ajándékba adta a mobil telefonkészülékeket (kereskedelmi ár kb. 30 000 forint), amelyeknek az évi minimális üzemeltetési költsége viszont 40 000 forint körül van és ezt a telefonkészülékek ,,odaajándékozásakor'' számlázták. A legalacsonyabb üzemeltetési költséget a cég állandó bevételként könyvelheti el, a legtöbb esetben mindaddig, amíg a ,,boldog'' új telefontulajdonos él. A konkurencia szűkülésével együtt lehetôvé válik a telefondíjak megemelése is -- úgy, mint Németországban. A csali-etika különlegesen elvetemült formájával ismerkedtem meg Ausztriában. 1996. szeptember 9. és 11. között egy reklámprospektust dobott be a postás a levélszekrényekbe. A nyomtatványon 9 ezüstszínű kocka látható, mellette a következô szöveg: ,,Dörzsölje le az ezüstszínű kockák takarórétegét, és nyerjen szeptember 13-án vagy 14-én egy Mazda 323 F 1,5i Safety-t. Játékleírás: Dörzsölje le két kockának a takarórétegét. Ha a 13-as vagy a 14-es szám jelenik meg vagy a két szám összege 13 vagy 14, akkor nyerhet egy Mazda 323 F 1,5i Safety-t'' és még sok minden mást. Csak el kell látni a nyomtatványt a személyi adataival ,,és -- eltalálta -- 13-án vagy 14-én személyesen le kell adni egy Mazda-képviseletnél.'' A vastag betűkkel kiemelt figyelmeztetés ellenére vettem a bátorságot és ledörzsöltem minden kocka takarórétegét, lemondva a kecsegtetô nyeremények reményérôl, és így volt alkalmam meggyôzôdni arról, amit már a szabadpiaci gazdálkodásban a gazdasági etikával kapcsolatban szerzett tapasztalataim alapján amúgy is sejtettem. Íme a számok sora, amely a kilenc fedôréteg ledörzsölése után elém tárult: 13. 7. 6. 7. 14. 7. 7. 7. 13. Szegény hiszékeny emberek -- idôsek --, akiket a remény messze esô vidékekrôl is a cég székhelyére hajtott, aligha jöttek rá az ízléstelen és kiméletlen turpisságra. 5.5.3. Ábel és a ,,Torture Trail'' Az Osztrák Televízió kettes adása 1996. augusztus 24-én 0.05 kezdettel sugározta a ,,Torture Trail -- das Geschäft mit der Tortur. Handel mit Waffen und Folterinstrumenten in Großbritannien'' című adását. Amire ebben az adásban fény derült, az a korlátlan piaci mechanizmusok diktálta cinizmus angolos hidegvérrel megvalósított magasiskolájának tekinthetô. Az adásból kiderült, hogy Nagy-Britannia törvényesen betiltotta a kínzásra alkalmas eszközök gyártását, de azokat a cégeket, amelyek alkalmasak elektromos gumibotok és pajzsok gyártására, privatizálták. Ha valaki mégis ,,rászánná magát'' a tiltott eszközök gyártására, az állam mondhatja, hogy mosom kezeimet, nekem semmi közöm az egészhez. Egy elszánt újságíró egy külföldi üzletfélnek álcázott színes bôrű munkatársával, rejtett kamerával és magnóval elindult felderítô útjára. A gazdasági maffia segítségével, a politikával való összefonódásával -- Margaret THATCHER és John MAJOR neve is felmerült -- a legalitás és illegalitás bonyolult összefonódásával hatalmas mennyiségű és értékű elektromos gumibot, pajzs és kínzó bilincs került exportra angol magáncégek, a DTI és az ICL közreműködésével. Szóba került a NOVA-cég által gyártott kínzóeszközök sora is. Megszólaltattak egy angol állampolgárt, akit Szaúd-Arábiában csuktak le, mert alkoholt fogyasztott. Ez ráismert arra az angol HIATT és Co. cég által gyártott kínzásra használt bilincsre, amivel ôt és ugyancsak alkoholfogyasztásért letartóztatott szaúdi állampolgár társát kínozták. A kínzás után a szaúdi állampolgárt lefejezték. Szaúd-Arábia kormánya 8000 elektromos gumibotot vásárolt közvetlenül a Royal Ordnance-tôl.[222] Értékes információkat sikerült Philip MORRIS úrból kicsalni, aki a Royal Ordinance hivatalos munkatársaként tárgyalt az álvállalkozókkal. Rajta keresztül lehetett bejutni a londoni COPEX fegyverkiállításra is, ahol évenként a legújabb fegyvertechnikát mutatják be meghívott és ellenôrzött üzletemberek és kormányok képviselôi elôtt. A rejtett kamerát sikerült a kiállításra becsempészni és felvételeket készíteni. Többek között filmre vették a törökországi és iráni rendôrség képviselôit, akiknek hivatalosan semmi keresnivalójuk nem lett volna ott, mert állami kiviteli tilalom alá esnek országaik. Philip MORRIS úr kifecsegte, hogy tevékenységérôl a politikai körök tudnak, tud róla a Royal Police is, amely maga is szívesen igénybe veszi a már magáncégek által továbbfejlesztett kínzóeszközöket. Ezeknek az írországi zavargások kapcsán egyre jelentôsebb a szerepük, állította MORRIS úr. Kiderült, hogy tömegesen exportáltak kínzóeszközöket Iránba, Törökországba, Szaúd-Arábiába és minden olyan országba, ahol a nemzetközi szervezetek a kínzóeszközök bevetését az elterjedtségük miatt már képtelenek követni. Ide tartoznak többek között Izrael, Dél- Afrika, Argentína, Venezuela és Peru. Izgalmas jelleget ölt a tény, hogy a világszerte körözött ABU-NIDAL német közvetítéssel szerezte be fegyvereit. A pekingi vérengzések utáni megtorló intézkedések és vallatások során is Angliából származó kínzóeszközöket használt a kínai államrendôrség -- és, az ember szinte képtelen higgadtan tudomásul venni -- a kínaiak megvásárolták az elektromos gumibotok gyártásának jogát. Egy évvel késôbb már licenc alapján maguk gyártották ôket. Az elektromos gumibotokról tudni kell, hogy 40 000 voltos ütésekkel négy-öt perc alatt a legellenállóbb embernél is eszméletvesztéssel járó összeomlást okoznak. Megtudhattuk az adás során, hogy Angliában ma már a korlátlan piaci mechanizmusok ösztökélése és egyeduralma alapján a hivatalos állításokkal szemben 120 000 voltos gumibotokat is gyártanak és árusítanak mindazoknak, akik meg tudják fizetni. Az egyik ügynök arra a kérdésre, hogy ha már a 40 000 voltos gumibotok használata súlyos következményekkel jár, akkor mi lehet a 120 000 voltos gumibotok célja, úgy válaszolt, hogy a cél a foglyok feltűnô sérülések nélküli megölése. Káin szeret alapos munkát végezni. Felmerül az izgalmas kérdés, hogy miben rejlik a különbség a kommunista jellegű államterrorizmus és a korlátlan szabadpiaci mechanizmusok diktálta embertelenség között? ,,Fizikai kínzásokkal kellett a kommunista mozgalomban a hatalmuk tetôpontján állókat néhány héten belül véres hústömeggé változtatni és emberi méltóságuktól, valamint életcéljuk tartalmától megfosztani. Gumibotokkal és puskatussal verték ôket, kiszakították a körmüket, kényszerítették ôket, hogy a padlóról a kiszórt sót felnyalják, belevizeltek a szájukba, beállították ôket vízzel teli fürdôkádba és elektromos áramot vezettek bele; nem hagyták ôket aludni, ülni, ketrecbe zárták ôket, ahol csak kuporogni lehetett ...'' -- állapítja meg Georg Hermann HODOS.[223] Miután a vállalkozónak álcázott angol újságírónak és színes bôrű társának sikerült Philip MORRIS úr közvetítésével 4 000 000 font összegű szállítási szerzôdést kötni, a szerzôdés, számos hivatalos levél és fax, valamint a filmfelvételek és a magnóra vett beszélgetések birtokában a nyilvánossághoz fordultak. Az illetékesek reakciója az volt, hogy Philip MORRIS urat azonnali hatállyal elbocsátották. Ezt azzal indokolták, hogy MORRIS úr a hivatalos fórumok beleegyezése nélkül folytatta tevékenységét, és úgy tettek, mintha a bizonyítékok sora nem létezne. 5.5.4. Az agresszió és a birtoklás az örömszerzés szolgálatában Az Ön igényeivel mi is változunk. Budapest Bank Rt. (plakát) A lelkiismeret hiánya az agresszió kiélésének kedvez. A kiélésre épített gazdasági etika jelenléte könnyen tetten érhetô: az ajánlat reklámozása kiélésre buzdít, sôt azt sugallja, hogy akkor vagy valaki, akkor van tekintélyed, ha megteszed, amit kívánsz -- és kívánd azt, amit a reklám státusszimbólumként szuggerál. A lelkiismeret beszűkülése, illetve hiánya nem szorítkozik a reklámra, de a reklám jól kifejezi és erôsíti is a lelkiismerettel kapcsolatos hiányosságokat: kôvel dobáltak meg egy gyorsvonatot Kelenvölgy és Budaörs között. A tettesek valószínűleg bulizó fiatalok voltak. Az esetnek halálos áldozata is volt. 1996 márciusában a német SAT1 TV-adó hírt adott arról, hogy a német A- 24-es autóút 42 km-es szakaszán valaki rendszeresen rálô az úton haladó járművekre. Elôfordult, hogy horgonyt akasztottak autóutak fölötti hidakra és úgy lógatták le, hogy a járművek belerohanjanak. A Roncsfilmet éveken át nagy sikerrel adta a budapesti METRO mozi. A liberális progresszivizmus gyermeke nem ok nélkül rajongott a Roncsfilmért. Ebben a filmben az agresszió kimondottan az örömszerzést szolgálja, mert minden, ami állítólag csak lecsúszott egzisztenciákra jellemzô: agresszív kitörések, hátbaszúrás, roncsolás, rombolás és miegyéb, vidámságra és kacagásra késztette a liberális progresszivizmus gyermekét. Bulizók jó heccnek tartják, hogy a közutakon leemelik a csatorna fedlapokat, mire az autó a lyukba belerohan. Az, hogy a pillanatnyi örömszerzés -- elôny -- csekély ,,haszon'' reményében is emberélet kioltására ösztönöz, jellemzi a személyiség alakulását napjainkban, és tükrözi a gazdasági etika alapbeállítódását is. Vasúti berendezésekbôl ellopják az akkumulátort, pedig tudják, hogy a lopásból származó elôny nincs arányban a tett katasztrofális következményeivel. De hiszen ez nem is lehet másként, ha az egész társadalom a vágyak, indulatok korlátlan kiélésére alapozott piaci mechanizmusok áradatával úszik, ha ezt az alapbeállítódást szuggerálják a filmek, a televízió, a reklám és minden, ami körülöttünk történik, és nincs olyan erô, amely a felszabadított ôsi hajtóerôket mederbe terelni akarná, és erre képes is lenne. A tôkének kiszolgáltatott állam azt teszi, amit elvárnak tôle, és a tôke azt várja el, hogy az emberek ösztöneiket kövessék korlátozások nélkül. Ennek nyomós oka van: igazolja a tôke szabados magatartását, és az ösztöneit kiélô embernek mindent el lehet adni, amirôl elhiszi, hogy amit kínálnak neki, azzal ,,több lesz''. Valóban ,,több'' is lesz olyan értelemben, hogy gyenge Énje valamilyen Én-erôt helyettesítô támaszra tesz szert, amit a birtoklással ,,képzettársított'' társadalmi státusz biztosít. Ilyen értelemben igaza van FUKUYAMÁnak: a liberális demokráciák képesek legjobban azt az általános elismerést biztosítani, amelyre egy személyiségében szétzilált embernek szüksége van. ======================================================================== 6. Társadalmi célegyeztetés és konzisztencia 6.1. A kényszer és az ellenkényszer Egy liberális demokratikus államban a társadalmi célok összeférhetetlensége abból adódik, hogy az állam két tűz közé szorult. Az állam kényszerpályán van, az érvényes jog alapján a monetáris körök diktátumait hajtja végre. Az ellenkényszer abban keresendô, hogy az állam konzisztens szabályzó szerepe nem ideológia kérdése, hanem a társadalmi mechanizmusokból adódó szükséglet, amely természeti törvény erejével -- kényszerével -- lép fel. Más szóval: a monetáris oldalról az államra nehezedô kényszer meghiúsítja a szükséges állami szerepvállalást, amelyet viszont a társadalmi mechanizmusok és az ember pszichikumában rejlô törvényszerűségek egyre nyilvánvalóbban követelnek. Ez a kényszer és az ellenkényszer lényege. A kényszer komolyságára utal, hogy a nemzetközi nagytôke az egyre nyomasztóbbá váló társadalmi szétziláltság ellenére -- ami egyre világosabban jelzi az államhatalom vákuumát -- képes megtartani hatalmát és képes az államot gyámság alatt tartani. Pedig ma aligha van olyan felelôsségének tudatában érvelô politikus, aki ne látná, hogy a liberális progresszivizmus monetáris változata egy emberközpontú szemlélet számára tarthatatlan. Talcott PARSONS viselkedésteóriája szerint akkor konzisztens egy fejlôdés, ha a társadalom és a kultúra, illetve a gazdaság és a gazdaságetika alkotóelemei közötti kölcsönhatás az egyensúly felé halad. ,,Ha egy normatív (társadalmi, gazdasági) szisztéma konzisztens akar lenni -- állapítja meg PARSONS --, akkor azonfelül, hogy tagjai bár meglehetôsen tág határokon belül, különbözô célokat tűznek ki maguk elé, ezeknek a céloknak a megvalósítása során nem léphetnek fel olyan viselkedési minták, amelyek egymás létjogosultságát kizárják. Egy normarendszer, amely valamely interakció stabilitását hathatósan kívánja szolgálni, kénytelen a rendszeren belül egymásra ható elemek által követendô célokat is meghatározni, legalábbis annyiban, hogy a célok összeegyeztethetôsége ne legyen kizárt.''[224] Emeljük ki és pontosítsuk: a társadalom és a gazdaság stabilitása és életképessége szempontjából a társadalmi és gazdasági célok összeegyeztethetôségét biztosítani kell. Az összeegyeztethetôség magától nem áll elô. Természetszerűen nem gondoskodhat róla más, mint az állam. Ebben az értelemben fogalmazta meg KEYNES a szociális piacgazdaság elveit, és ennek alapján volt képes Nyugat a második világháború okozta nyomorból kitörni. Ebben a szellemben követeli ma GIDAI Erzsébet a ,,menedzser állam'' megvalósítását.[225] A társadalomban a cél-összeférhetôség megvalósítható, ha az állam nem helyezkedik arra az álláspontra, hogy a társadalmi és a piaci mechanizmusok majd megteszik a magukét. Ezek valóban megteszik a magukét, úgy, hogy a cél-összeegyeztetés a társadalmon belül egyre nehezebbé és végül lehetetlenné válik. Az ellehetetlenítés irányának ugródeszkája a közérdekű intézmények és vállalatok privatizációja. Ezzel a legelemibb kollektív érdekek szolgálata a privát szféra önérdekű gazdasági tevékenységével kerül függôségbe. Egy emberközpontú szemlélet alapján semmi sem indokolja közérdekű intézmények privatizációját, különösen nem külföldi tulajdonba adását. Az 1956-os forradalom nem irányozta elô a közérdekű intézmények és vállalatok privatizációját. A legnyomósabb ok, amely ennek megakadályozása mellett szól, az a társadalmi (minimális) cél- összeférhetôség megteremtése.[226] Képtelenség autóutak koncesszióját 30 évre bérbe adni és a belföldi forgalmat lebénítani, mikor az állam sokkal kedvezôbb feltételek mellett kapott kölcsönökbôl jóval alacsonyabb használati díj ellenében képes lett volna ugyanazt nyújtani, amit a koncessziót megkapott magántársaságok. De hát a méltánytalanság és az érthetetlen jelenségek nem újak a monetarizmus mocsarában: Ausztriában is felmerült a kérdés, hogy miért Chicagóban nyomtatták az autóutak használati díjának kifizetését bizonyító címkéket, mikor ezeket jóval olcsóbban és feltételezhetôen konfliktusmentesebben Ausztriában is beszerezhették volna. Elhibázottnak kell minôsíteni minden olyan újítást, amely közérdekű intézmények privatizálásával kíván egy monetarista gazdasági ideológiadivat képviselôinél jó pontot szerezni. GIDAI Erzsébet ebben a szellemben hívja fel a figyelmet arra, hogy szükség van ,,az állam koordinációs, rásegítô szerepének'' megvalósítására, amely ,,egy a nemzeti sajátosságokhoz illeszkedô, hagyományokat tisztelô'' gazdasági rendszernek felel meg.[227] A társadalmi célösszeférhetôség ellehetetlenítését fejezi ki a Szocialista Internacionálé New York-i kongresszusán elfogadott határozat, miszerint ,,a nyolcvanas évek elejétôl világviszonylatban egy szélsôségesen liberális gazdasági modell terjedt el, amely a szabadpiaci elveket szentírásként kezeli, tekintet nélkül társadalmi következményeikre. Tizenöt év tapasztalatai alapján azonban mára már világossá vált, hogy a liberális koncepció nem tudta ígéreteit teljesíteni, és soha nem tapasztalt egyensúlyvesztéshez és széles körű igazságtalanságokhoz vezetett. Kiemelhetô az egyenlôtlenség és a szegénység, amely a fejlett és a fejlôdô országokat egyaránt sújtja, továbbá a jelentôs gazdasági visszaesés, valamint a gazdagok és szegények közötti növekvô szakadék a kelet-európai országokban.'' 6.2. A monetáris diktatúra módszere Különleges figyelmet érdemel az elôbb idézett határozat megállapítása, miszerint az egyensúlyvesztés eddig még soha nem tapasztalt méreteket öltött. Ebbôl következik, hogy az eddigi forradalmakat -- legalábbis a szövegbôl levonható következtetések alapján -- a mainál csekélyebb mértékű egyensúlyvesztés is képes volt kirobbantani. Világos, hogy a soha nem tapasztalt egyensúlyvesztést és az ezt kiváltó társadalmi és gazdasági rendet csak diktatórikus módszerekkel lehet fenntartani, de ez nem feltétlenül párosul politikai elnyomással. A gazdasági kiszolgáltatottság minden formája idesorolandó. A történelemben a célösszeegyeztetést rendszerint forradalmi úton próbálták megközelíteni. A monetarizmus a homo moralis kétarcúságára építi hatalmát és ennek segítségével próbálja a célösszeegyeztetés szükségességét elodázni. A monetarizmus ideológiájának igazolása és hatalmának stabilizálása érdekében az egyik oldalon beveti a liberális progresszivizmustól átvett hangzatos szólamokat a demokráciáról, a liberalizmusról és az individualizmusról; kisajátítja magának ezeket a fogalmakat, és egyben céljainak megfelelôen félre is magyarázza ôket, hogy aztán formális törvényekkel tudja legalizálni. Ez az oka a liberális gazdaságpolitika, a liberális szociálpolitika, a liberális iskolapolitika és sok más liberálisnak nevezett áramlat törvényes jellegének és annak, hogy az Európához való felzárkózás leple alatt és a jogharmonizálás ürügyén a monetarizmus uralma egyre nagyobb lesz. A monetarizmus diktatúrája napjainkban a társadalmilag és gazdaságilag hátrányos helyzetűek kiszolgáltatottságából adódik; az ellentétek további növekedésével párhuzamosan a mélyen elkeseredett tömegek sakkban tartása azonban könnyen felveheti a diktatúrákra jellemzô formális ismertetôjegyeket is. Ez azonban korántsem szükségszerű, mert a társadalmat és a gazdaságot közvetlenül vagy közvetve kézben tartó pénzügyi körök rendelkeznek azokkal az eszközökkel -- pénzzel és befolyással --, amivel mindazt meg lehet vásárolni vagy ki lehet csikarni, ami a ,,forradalmasodás'' ellen hat. Nézzük meg ezt közelebbrôl. Nem újdonság, hogy a politika, a gazdaság és a bűnözés ma szorosan egybefonódik. Ez a három együtt -- a politika -- nem mindig a hivatalos, hanem a háttérben érvelô politika -- a gazdaság -- az illegális gazdaság -- és a bűnözés arra törekszik, hogy valódi célösszeegyeztetés helyett a hátrányos helyzetűeket semlegesítse: a munkanélküliek tömegét elôször munkanélküli segélyekkel hallgattatja el, s ha ez megszűnik, kiiktatja ôket a társadalomból -- ,,leírja'' ôket úgy, hogy ellenálló és önorganizációs képességük, Én-erejük megtörik. A hivatalos közleményekben feltüntetett adatok a munkanélküliekrôl csupán a jéghegy csúcsa, az egy éven túli, már nem regisztrált munkanélkülieket nem veszi figyelembe. Az alkoholizmus, a kábítószerezés, a bűnözés olyan jelenségek, amelyek elsôsorban a társadalomból kiiktatott tömegeket ragadják magukkal. Elsôsorban. Az Osztrák Televízió 1996. szeptember 5-én 22.30 kezdettel sugárzott adása ,,Ha a gyermekek az alkoholhoz nyúlnak'' címmel fényt derített azokra a társadalmat és a családot szétziláló körülményekre, amelyek a gyermek-alkoholizmushoz vezettek. A Tele -- az osztrák televíziós magazin -- ezt így kommentálja: ,,A németek világbajnokok az alkoholfogyasztásban. 2,5 millió polgár alkoholista. Egyáltalán nem kerül nyilvánosságra, hogy ,a mindennapok kábítószere’ bevonult a gyerekszobákba. A film megkísérli az érintettekkel való beszélgetés alapján a növekvô gyermekalkoholizmus okát felderíteni.'' Ugyan a gyermekalkoholizmusra nem érvényes, de a munkanélküliek elcsürhésedésére annál inkább, hogy társadalmi lecsúszásuk kimondatlanul is azt sugallja -- szinte a levegôben van --, hogy lám, ezekkel a züllött emberekkel nem érdemes foglalkozni. Akik még nem vesztették el munkájukat, félnek, hogy elveszthetik, ezért hathatós ellenállásra képtelenek. Az idôseket és a nyugdíjasokat aligha veszi valaki is komolyan. Hacsak nem szavazatok szerzésérôl van szó. A nevelésben elhatalmasodó szabados tendencia, a falfirkálás, a tekintély aláásása, az idôsebbekkel szembeni tiszteletlenség és sok más mindennapossá vált jelenség kétségtelenül a liberális progresszivizmus eredménye, s ezek a monetarizmus malmára hajtják a vizet. Hogy csak egy példát említsünk: köztudott, hogy a kábítószerezés különösen a fiatalok körében terjed. A kábítószerkereskedelem óriási profitot hoz. Az orosz bankrendszer az orosz nemzeti jövedelem felét a nemzetközi kábítószer- maffia profitjának tisztára mosásával keresi meg. A módszer alkalmazásának gyakorisága növekvô tendenciát mutat. Mostanában egyre gyakrabban hallani, hogy a kábítószermentes társadalom vágya csupán illúzió. Ez annyiban igaz, amennyiben az ember ellentmondásos természete a kulturális értékek keretein belül mindig is kereste és egyben elkerülni is igyekezett a feszültségeket, a félelmet és az idegeket borzoló jelenségeket. Ha a civilizáció elveszi az embertôl a mindennapok küzdelmeit és feszültségeit, akkor az ember a keresésükre indul, vagy elkábítva magát menekül a valóság elôl. Ha mindezek mellett a kultúra kanalizációja elvész, akkor az ember ambivalens természete katasztrofális következményekkel jár. Azt is egyre gyakrabban lehet hallani, hogy egy plurális társadalomban -- milyen szépen hangzik -- hozzá kell szoknunk a bűnözéshez. Jellemzô, hogy a közelmúltban olyan börtönt avattak Németországban, amelynek a színvonala egy luxusszállodáéval vetekszik. Közismert, hogy a multinacionális vállalatok megvásárolják a kutatókat.[228] A nemzetközi tôkének így fokozott lehetôsége nyílik -- tudományos színezettel -- az állami szervek hatékonyabb befolyásolására, mint ahogy ezt a monetáris eszköztár lehetôvé tenné, illetve lehetôség nyílik, a tudományra való hivatkozással a tôke érdekének megfelelô intézkedéseket megtenni. 6.3. Egy alternatíva szeplôkkel Jelentésében a Római Klub a szociokulturális értékek elvesztésében látja a társadalmi elemek célösszeegyeztethetôségének problémáját, s megállapítja, hogy ,,számolnunk kell az olyan értékek eltűnésével, melyek korábban összefogták a társadalmat, tagjai között összhangot teremtettek. Egyes helyeken ez a vallásba és az etnikai értékekbe, máshol a politikai rendszerekbe és annak irányítóiba vetett hit elvesztésének következménye.''[229] Tehát annak a következménye, amit FUKUYAMA a liberális demokráciának nevezett szabados társadalmi torzó megvalósítása érdekében elengedhetetlennek tart. Az osztrák ,,szociális partnerség'' elve megmutatja, milyen úton lehetne a társadalmi célegyeztethetôség problémáját megoldani. Ausztria bemutatta, hogyan kellene a szociális piacgazdaság keretein belül ,,egymásra ható szisztémaelemek által követendô célokat meghatározni, legalább annyiban, hogy a célok összeegyeztethetôsége ne legyen kizárt''. De ehhez politikai akarat is kell. Valószínű, hogy a politikai akarat a monetáris kényszer nélkül érvényesülne is, mert a szabályozási ellenkényszer -- feltételezhetjük -- a 20. század végén emberibbnek mutatkozik, mint a tôke érdekeit egyoldalúan szolgáló kényszer. A szociális partnerség elve alapján vezették be Ausztriában a paritásos bizottság -- Paritätische Kommission -- működését. Ennek keretein belül tárgyalások útján, a belügyminiszter elnökletével, az érdekképviseletek szervezetei kötöttek egymással kompromisszumot. A célegyeztetésnek az volt az ára -- a szeplôje --, hogy majdhogynem kizárólag az állam terhére történt. A munkavállalók szociális juttatások sorát követelték vagy éppen a jó fiú szerepében tetszelgô allam osztogatta ezeket választási ,,cukorkákként'', miközben a tôke állami szubvenciókat, üzemek létesítésére ingyen telket és egyebeket préselt ki az államból (közületekbôl) azzal az ürüggyel, hogy munkahelyet teremt. Az állam vállán összegyűlt terheket végül is tartósan nem lehetett állami bevételekbôl finanszírozni. Az állam eladósodott és függôségi helyzetbe került a monetáris körökkel szemben, amelyek azt állították, hogy a szociális piacgazdaság életképtelen, pedig -- mint többnyire jó dolgok esetében -- megfelelô nevelés hiányában ,,csupán'' az elvet nem valósították meg következetesen. A politikusok magatartása mögött a hatalmon maradás, illetve a hatalom megszerzésének igénye húzódott meg. A szociális partnerség elvének elsikkadása is mutatja, hogy bárhol is nyúlunk a ránk nehezedô problémák megoldásához, ott kötünk ki, hogy egy új társadalom felépítését a nevelésnél, egy konzisztensebb szocializációnál kell kezdeni. A szociális piacgazdaság a társadalmi célegyeztetés intézményesítésével társadalom- és viselkedéstudományos szempontból is a helyes úton járt. Ezt az utat kellene hiányosságainak kiküszöbölésével tovább fejleszteni és nem azon töprengeni, hogy ez most egy harmadik út vagy valami más, mert ez mind a kettô, a harmadik út is meg valami más is, mint ami volt, amit negyedik vagy ötödik vagy akárhányadik útnak is felfoghatunk. Az ilyen jellegű ,,rágódások'' hasonlítanak az éhen halt ember esetéhez, aki a tojás meg a tyúk láttán azon kezdett el töprengeni, hogy melyik volt elôbb, ahelyett hogy a tojásokat megsütötte volna. De nem a tyúkot. 6.4. A piaci mechanizmusok és a célegyeztetés. A tragikus-logikus paradoxon Adam SMITH idealizmusa és naivitása még érthetô volt, hiszen akkor még nem hagytuk magunk mögött a manchester-kapitalizmust és nem ismertük sem a liberális progresszivizmust, sem annak monetáris változatát. De azért a gyanú felmerülhetett volna, hogy a dolgok valahogy még sincsenek rendben, ha azt állítják, hogy az emberi önzés képes harmóniát teremteni. De hát nyilván a piaci mechanizmusok formális logikája annak idején eloszlatott minden kétséget. SMITH ezt világosan kifejezi: ,,Akármelyik árösszetevôre jutna kevesebb a természetes rátánál, az érdekeltek nyomban megéreznék a veszteséget és azonnal annyi földet, munkát, illetve tôkét vonnának el az érintett foglalkozási ágtól, hogy a felhozatal hamarosan nem lenne több annál, mint ami a tényleges kereslet kielégítésére éppen elegendô. Ennélfogva a piaci ár csakhamar elérné a természetes ár szintjét, legalábbis ott, ahol teljes szabadság uralkodik.''[230] A hangsúly a teljes szabadságon van, amit nem korlátoz semmi. Ezzel SMITH nem állított kevesebbet, mint hogy egy liberális, szabadversenyes kapitalizmusban a harmónia uralkodik, azaz a társadalmi célok összeférhetôsége automatikusan újra meg újra helyreáll. A harmóniát a piaci mechanizmusok garantálják: ,,A piaci felhozatal minden áru esetében mintegy magától értôdôen a tényleges kereslethez alkalmazkodik'' -- szögezi le.[231] A harmónia, a piaci struktúrákon belüli egyensúly tehát SMITH szerint minden átmeneti összhangzavar után automatikusan helyreáll. Ezen állítása miatt SMITH elméletét gyakran harmóniatannak is nevezik, az ismertebb klasszikus nemzetgazdaság elnevezés mellett. Adam SMITH harmóniatana nem egyéb, mint egy tragikusan logikus paradoxon. A kereslet, kínálat, ár és termelés közötti összefüggések megnyerô logikája csalhatatlanságot sugall. A paradox jelleg a kritikátlan hitben -- tévhitben -- nyilvánul meg, hogy az egyéni érdek egyáltalán egyensúly és harmónia forrása lehet -- kivéve, ha a túlzottan egoisztikus magatartásokból származó hátrányok -- az állam által szabott korlátok -- közvetlenül érezhetôen a remélt elônyöket túlszárnyalják. Valahol erôsen sántít FUKUYAMA érvelése, aki a ,,homo sapiens nevű állatfaj''-ról[232] egyszer azt írja, hogy sikerült a liberális demokráciát, az altruizmus felülmúlhatatlan paradicsomát megteremtenie, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy az USA-ban anyagi áldozatokat nem kímélve a testi fogyatékosoknak lehetôvé tették a középületekbe való bejutást,[233] máshol pedig a liberális demokráciák társadalmi problémáira utal, de rögtön elbagatellizálja ôket, mondván, hogy csupán ,,abból származnak, hogy nem kielégítôen alkalmazzák a szabadság és az egyenlôség ikerelveit, amelyeken a modern demokrácia alapszik, nem pedig abból, hogy maguk az elvek hibásak.''[234] Mintha nem mindig az elvek nem kielégítô megvalósítása lett volna a társadalmi és gazdasági torzók oka. De hát itt többrôl van szó, mint nem kielégítô alkalmazásról, mert maga az elv egyoldalúan a féktelen egyéni érdekre épít. FUKUYAMA nyilván hiányos szociológiai és pszichológiai ismertekbôl indult ki: maga az elv tarthatatlan, mert az embernek ugyanúgy szüksége van szabadságra, mint korlátozásra -- belsôre sokkal intenzívebben mint külsôre, de ha a belsô, a lelkiismeret korlátozása elvész, akkor a társadalmi célegyeztetés érdekében fokozottan a külsô korlátozásnak kell átvenni a szabályzó szerepet. Feltehetôen FUKUYAMA, homályosan ugyan, de látja a korlátlan piaci mechanizmusok társadalmat romboló hatását, valószínűleg látja a munka és hajlék nélkül maradtak nyomorát, és szinte lehetetlen, hogy ne látná az egyéni érdeken alapuló piaci mechanizmusok követelte gazdaságos -- értsd kizárólag profitorientált -- magatartások elharapózását a kollektív érdekekkel szemben. Ma, amikor a korlátlan piacgazdaság következményei ismertek, szinte az ôrültséggel határosnak tűnik az az elképzelés, hogy a piaci mechanizmusokat mozgató egoizmus képes a társadalomban harmóniát teremteni. A piaci mechanizmusok harmóniát teremtô képességét csak a laikusokkal lehet elhitetni, meg azokkal, akiknek nem marad más hátra, mint ebben hinni, vagy éppen azért hisznek benne, mert egyéni érdekeik ezt kívánják. 6.4.1. A piaci mechanizmusok struktúrája és szisztémája A piaci struktúrákat a kínálat, a kereslet, az ár és a termelés képezi. A szisztéma igen egyszerűen, az egyéni érdeknek megfelelôen működik. Induljunk ki a kínálatból (de kiindulhatnánk a piaci mechanizmusok bármelyik elemébôl): ha a kínálat növekszik, ehhez viszonyítva a kereslet csökken; ha a kereslet viszonylagosan csökken, az ár is csökkenni fog; ha az ár csökken, akkor nem érdemes termelni; ha a termelés csökken, csökken a kínálat; ha a kínálat csökken, ehhez viszonyítva növekszik a kereslet; ha a kereslet viszonylagosan növekszik, emelkedik az ár, és így tovább. Lásd a 8. ábrát. {kép} 8. ábra Az ábra mutatja a pici mechanizmusok elemeinek egymáshoz való viszonyát. Ennek az a sajátossága, hogy a piaci mechanizmusok a gazdasági tevékenységet az egyéni érdeknek megfelelôen szabályozzák, teljesen hiányzik belôle a kollektív érdekek és a hátrányos helyzetűek képviselete, ha csak valamely központi hatalom nem juttatja érvényre. Ha érvényre juttatja, akkor már nem piacgazdaságról beszélünk, hanem sokkal inkább szociális piacgazdaságról, vagy szélsôséges esetben centralisztikus államkapitalizmusról.[235] 6.4.2. A piaci mechanizmusok és az alapbeállítódás A szabad piaci mechanizmusok befolyásolják az ember alapbeállítódását. Ez abban nyilvánul meg, hogy a pszichikumban rejlô alapbeállítódás erkölcse érzékenyen eltolódik az Én-központúság irányába, ami amúgy is az ember egyik alapvetô tulajdonsága. Az Én- központúság nem azonos az Én-erôvel. Ellenkezôleg: minél erôsebb az Én, annál erôteljesebben képes önmagától el, a Te irányába tekinteni; minél öncentrikusabb az Én, annál gyengébb és annál képtelenebb erre. Hasznos ehhez a következôket tudni. Az Én-központúságban -- az egoizmusban -- a természet bölcs gondoskodása mutatkozik meg. Az egoizmus eredeti célja belátható. A kultúra megjelenése elôtt a nem tudatos vagy kevésbé tudatos egyedközpontúság segítette az élôlény azon törekvését, hogy a természet viszontagságai közepette életét és a faját védje és fenntartsa. Az egyedközpontúság elve még ma is érvényes -- ez táplálja a szélsôséges liberalizmus individualizmusát, ami a társadalom atomizálódásához vezet. Az egyed- vagy énközpontúság permanens fizikai és pszichikai védekezési készenlétben nyilvánul meg. A pszichikum kialakulása során ugyanis a fizikai védekezési készenlét egyre inkább pszichikai védekezési formákba ment át anélkül, hogy a fizikai megszűnt volna. Ez az összetett védekezési készenlét az ego-defense -- az én-védekezô -- mechanizmusokban nyilvánul meg.[236] A társadalom feladata lenne ezt a komplex védekezési készenlétet a lehetô legalacsonyabb szinten tartani. Az emberközpontú szemlélet számára képtelenség ezt az ember természetében rejlô védekezési készséget és készenlétet a piaci mechanizmusok egoizmusával és agresszív rámenôsségével erôsíteni. 6.4.3. Fukuyama és az alapbeállítódás FUKUYAMA alapvetése két pilléren nyugszik. Az egyik a thümosz, a másik az irányzatos történelem. ,,A thümosz a lélek elismerést követelô része.''[237] Sokan azonban nem elégszenek meg azzal, hogy elismerést kapnak, hanem ,,azt szeretnék, hogy különbnek tartsák ôket másoknál''. Ezt a jelenséget megalothümia névvel ruházza fel a szerzô. ,,A megalothümia munkál a zsarnokban, aki lerohan és leigáz egy szomszéd népet, hogy elismertesse vele felsôbbségét, és a zongoraművészben, aki arra törekszik, hogy Beethoven legkiválóbb tolmácsolójának ismerjék el. Ellentéte az izothümia, a másokkal való egyenlôség elismerésének a vágya. A megalothümia és az izothümia az elismerés vágyának az a két megnyilvánulása, amelynek figyelembevételével megérthetjük a modernségbe való történelmi átmenetet'' -- írja FUKUYAMA.[238] A modernségen a liberális demokratikus berendezkedést, a monetarizmust érti. Az elismerés vágyának FUKUYAMA által felvázolt két formája nem magyaráz meg semmit, legfeljebb azt, hogy egy olyan társadalmi és gazdasági rend megteremtése a cél, amelyben az elismerés két formája kielégül és nem módosul. Ezt maga FUKUYAMA állítja. Kétségtelen, hogy a német, angol, francia és görög filozófusokra való hivatkozással felépített gondolatmenetében az elismerésre való vágy jelentôsége a társadalmi folyamatokat illetôen vitathatatlan, de az is, hogy az elismerés vágya a pszichológiában és a szociológiában sokkal közelebb áll hozzánk, mint hogy görög műszavakkal kellene az olvasók elôtt fejtegetéseinek tudományos jellegét hangsúlyozni. Az elismerés utáni vágyat a pszichológiában és a szociológiában a pozitív önkép, jó benyomáskeltés, státusz, befolyás, hatalom és hasonló fogalmak jelölik. Nem kétséges, hogy az elismerés utáni vágy, sôt az azt lényegesen meghaladó hatalomvágy a történelem folyamán mint hajtóerô döntô jelentôségű volt, és még ma is az. De ebbôl nem az következik, hogy ezt az alapvetô hajtóerôt, amely szorosan összefügg az agresszióval, az egoizmussal és a birtoklási vággyal, úgy kell erejétôl megfosztani, hogy elôbbiek kielégüljenek. Az elismerés utáni vágy a teremtés természetes következménye, mögötte az az alapvetô hajtóerô áll, amely az energiából atomot, ebbôl molekulát és ebbôl szerves életet hozott létre, amely az evolúció során eljutott odáig, hogy rádöbbent magára: ÉN VAGYOK. Ez az a pont, ahol az elismerési vágy okát és egyben célját, valamint jövôjének kívánatos alakulását megérthetjük, és nem pedig az, amit FUKUYAMA állít. Minél bizonyosabb az, hogy én vagyok, annál kevésbé vagyok ráutalva arra, hogy mások elismerjenek, és hogy bizonygatnom kelljen: valóban vagyok. Az Én minôsége döntô szerepet játszik abban, hogy az ember milyen mértékben érzi szükségét annak, hogy bizonyosságot szerezzen önmagáról. A gyenge Én szükséglete nagyobb, az erôs Én szükséglete kisebb. Az a tény, hogy a társadalmakban létezik az elismerés utáni vágy, arra mutat, hogy az Én-fejlôdés evolúciós folyamata még befejezetlen -- az embernek lenne a feladata ezt a befejezetlen érési folyamatot a konszenzus adta minden lehetôséggel elômozdítani. Itt alapjaiban inog meg FUKUYAMA elismerésre felépített fejlôdési elve, amely szerint a liberális demokrácia elérte már a felülmúlhatatlan társadalmi és gazdasági tökéletességet -- olyannyira, hogy továbbfejlôdés már nem is lehetséges. Nem csoda, hogy az USA-ban és a többi monetáris társadalmakban ,,hozsanna zeng'', hogy ,,gyôztünk! gyôztünk!'', mint ahogy ezt kritikusa, Pierre BRUCKNER írja, de hozzá is teszi, hogy FUKUYAMA állítása ,,azért csábító, mert irreális''. A FUKUYAMA által újjáélesztett irányzatos történelemelméletnek a monetarizmus érdekei szerinti magyarázata szétmállik. Feltehetôen ezt FUKUYAMA is érzékeli, mert itt-ott nagyon óvatosan fogalmaz: csupán ,,úgy látszik -- írja --, mintha az <> a liberális demokrácia irányába haladna.''[239] A HEGEL--MARX féle irányzatos történelem megengedi a következtetést, hogy az ôsközösségbôl kiindulva a rabszolgaság társadalmi és gazdasági berendezkedésén, a feudalizmuson át, a kapitalizmuson keresztül eljussunk az emberi boldogságot megvalósító társadalmi-gazdasági rendig. Az alacsonyabb rendűtôl elindulva egyre tökéletesebb társadalmi és gazdasági rendhez érkezünk. Végül is eljutunk a legtökéletesebb társadalmi és gazdasági berendezkedéshez. MARX szerint a kommunizmus a történelemnek olyan értelemben a vége, hogy a legfejlettebb társadalmi és gazdasági rendet testesíti meg -- nála jobb nem is lehet. FUKUYAMA szerint a liberális demokrácia az, ,,amelybe minden nép minden tapasztalata beletartozik'' -- itt már szó sincs feltételes módról vagy arról, hogy esetleg csak úgy tűnhet, mintha ... Viselkedéstudományi szemlélet alapján az Én-erôbôl kiindulva merôben más kép tárul elénk, mint amilyet FUKUYAMA és munkaadó elvtársai látni szeretnének: csak az a gazdasági és társadalmi rend lehet a legfejlettebb és az képezheti a történelem adott értelmezésű végét, amely olyan szociokulturális értékrendet teremt, konszenzus révén, amely az önmegvalósítást, az Én-erôt annyira fokozza, hogy az evolúciós éretlenségbôl származó elismerési, érvényesülési, hatalmi, önbizonyossági vágy csökkenhet, nem pedig az, amely az elismerési, sôt hatalmi vágyat kielégíti; nem az, amelyrôl FUKUYAMA azt írja, hogy ,,amikor úgy döntünk, hogy liberális demokráciában kívánunk élni, nem csupán az a tény lebeg szemünk elôtt, hogy ez szabaddá és lehetôvé teszi számunkra a pénzszerzést és lelkünk vágyakozó részének kielégítését. A lényegesebb és végsô soron megnyugtatóbb, hogy ez bizonyítja méltóságunk elismerését. Liberális demokráciában az élet az anyagi bôség potenciális útja, de abban is eligazít, hogyan érhetjük el egyik legkevésbé sem anyagi célunkat: szabadságunk elismerését. A liberális demokrácia úgy értékel bennünket, ahogy mi értékeljük magunkat. Lelkünknek ilyenformán mind a vágyakozó, mind a thümotikus része kielégül.'' Hát éppen ez az: a kielégülésnek méltánytalan az ára, mert a kielégülés a hátrányos helyzetűek rovására megy. A hátrányos helyzetűek méltóságának elismerésére irányuló igénnyel kapcsolatban a monetáris körök és kiszolgálóik úgy tesznek, mintha ez nem is létezne. Közben nem veszik észre, hogy valójában azoknak az ilyen irányú szükséglete sem elégül ki igazán, akik ezt anyagi helyzetük alapján remélik, mert a piaci mechanizmusok általában bekényszerítik az embert a végtelennek mutatkozó elônyök szüntelen hajszolásába. A menedzserbetegség aztán megteszi a magáét. Igaz, a liberális demokrácia úgy értékel bennünket, ahogyan mi értékeljük magunkat. Ez az értékelés messzemenôn nem kielégítô, mert az Én-minôsége nem kielégítô, és az egyéni érdekek korlátlan hajszolásán keresztül minôsége nem is javulhat. Minél jobban követi az individuum egyéni érdekeit, annál jobban elszigetelôdik, annál jobban atomizálódik a társadalom, annál jobban elvész a szociális érzelmi védettség, mert a társadalmi differenciálódás nem zárulhat integrációval; az egyéni érdekek az integrációs folyamatokat újabb és újabb elônyök szerzésének reményében szüntelenül feltörik. A társadalmi integráció közvetíthetné az Énnek azt a bizonyosságot, hogy rendezett világban él, és egyre kevésbé van mások elismerésére ráutalva. A liberális demokráciában ennek az ellenkezôje figyelhetô meg. FUKUYAMA állítása, miszerint a szabadság elismerése legkevésbé sem anyagi jellegű cél, tarthatatlan: minél gyengébb az Én, annál inkább nem szabad, hanem szabados kíván lenni, annál jobban erôsödik önvédelmi készenléte, és annál inkább igyekszik a személyiségében rejlô bizonytalanságot anyagi javak nyújtotta biztonsággal, hatalommal és befolyással helyettesíteni. Az anyagi javak bôségével rendelkezôk egy liberális társadalomban szinte szükségszerűen olyan önvédô mechanizmusokhoz folyamodnak, amelyekhez a legkönnyebben hozzáférnek, és ezek között mindenekelôtt az anyagi javak gyarapítása szerepel. Anyagi javak fitogtatása, szolgák és tisztviselôk megvásárlása, anyagi javakkal elérhetô hatalom gyakorlása, korrupció és feltűnési viszketegség: feltűnô sportautó, egy Mercedes, nyilvánosság elôtti feltűnést keltô telefonbeszélgetések, színes haj, fülbe, orrba, szájszélbe fűzött karikák, az ,,individualitást'' kihangsúlyozó harsány öltözékek és egyebek szolgálják az Én- gyengeségbôl fakadó magatartásmintákat. Minél gyengébb az Én, annál nagyobb a felsorolt Én-erôt helyettesítô módszerek alkalmazására való hajlam, már amennyire ezt az anyagi javak fölötti rendelkezés lehetôvé teszi. A liberális progresszivizmus fantasztikus gyakorisággal szüli a felsorolt viselkedési mintákat ahelyett, hogy a személyiség fejlôdése érdekében valami érdemlegeset tenne. A nevelés csak a társadalmi célok peremén létezik hozzá nem értô politikusok gazdasági racionalizmuson alapuló liberális elképzeléseiben. Azoknak a társadalmi integrációból kizárt tömegeknek, amelyeknek nem jut munka és elismerés -- amire FUKUYAMA állandó jelleggel hivatkozik - - nem adatnak meg azok az önképet javító és Én-erôt helyettesítô eszközök sem, amelyek az elônyös helyzetűeknek megadatnak, így végsô kiútként Énjüket a disszonancia-teóriának megfelelôen az adott körülményekhez kénytelenek igazítani. Az elcsürhésedés folyamata elkerülhetetlen. 6.5. Piaci formák és célegyeztetés A piaci mechanizmusok alapelve csak a nyílt, teljes értékű piaci viszonyok között -- a polipol viszonyai között -- érvényesül ,,optimálisan''. A polipolban az ajánlat (a kínálat, a felhozatal, az eladók) sokaságával szemben a kereslet (az érdeklôdôk, a vevôk) sokasága áll. A tömeges kínálati és keresleti viszonyok között a piac nem áttekinthetô. Túltermelés, a kínálat ezzel járó ajánlatgyarapodása és ennek kihatásai az árra és a termelésre csak utólag derülnek ki, éppen úgy, mint ennek a fordítottja, mutatis mutandis. A polipoltól eltérô piaci viszonyok között a piaci mechanizmusok ugyan eltorzulnak, de általános érvényük megmarad, az egoizmus mint a gazdaság hajtóereje nem veszti el érvényességét. Kétoldalú oligopol esetében csekély kínálat áll csekély kereslettel szemben. Van azonban kereslet és kínálat orientált oligopol is. Kétoldalú monopol esetében potenciális kínálat áll potenciális kereslettel szemben. De van kínálatmonopol és keresletmonopol, és léteznek a felsorolt piaci formáknak egyéb variációi is. Ezek mindegyike speciálisan, az adott piacforma sajátosságainak megfelelôen, befolyásolja a mindenképpen érvényes piaci mechanizmusokon keresztül az árképzôdést és a termelést, csupán az eredmény más, mint polipol esetében lenne. Az önérdek elve még az egyoldalú monopol esetében is érvényes. Például a kínálati monopol esetében is, amikor csupán egyetlen ajánlótól lehetséges egy árut beszerezni, érvényesülnek a piaci mechanizmusok. A monopol tulajdonos esetleg gondolhatja, hogy monopolhelyzetében korlátlanul emelheti az árat, ami azonban koránt sincs így: egyrészt, minél magasabb az ár, annál kevesebbet lehet eladni az áruból, másrészt a vevôkör megkísérli a monopol által ajánlott javakat más, hasonló jellegű javakkal helyettesíteni. Ha ez sikertelen, és létfenntartó javakról van szó, egy bizonyos árszint után a lehetséges vevôkör a vásárlóerô hiányában ugyan szükségébe akár bele is pusztulhat, de ebben az esetben magával rántja a monopoltulajdonost is. A társadalmi célok összeegyeztethetôsége tehát a gazdaságban elônyös helyzetűek számára is létfontosságú, mert elônyük tartósan csak a társadalmi célok minimális konszenzusa mellett tartható fenn. A teljesség kedvéért a 9. ábra foglalja össze azokat a lehetséges piaci formákat, amelyek módosítanak, de nem változtatnak az emberi önzésen alapuló piaci mechanizmusok lényegén. {kép} 9. ábra 6.6. Piaci mechanizmusok, szociális piacgazdaság és monetarizmus ,,Amikor a keynesizmus fénykorát élte, ... akkor csaknem teljes a foglalkoztatottság és alacsony az inflációs ráta ... Tévedés az, hogy a pénzkínálat szabályozásával meg lehet határozni a makrogazdasági folyamatokat, ahogyan ezt FRIEDMAN állította. Éppen fordított a helyzet, a makrogazdasági folyamatok határozzák meg a pénzkínálatot.''[240] Gidai Erzsébet A szociális piacgazdaság relatív túlfűtöttségét az állami befolyással elért kereslet.növelés okozta. Magas munkabérek élénkítették a keresletet, az árak mérsékelten emelkedtek ugyan, de érdemes volt termelni és a termelt javakat el is lehetett adni. A gazdaság relatív túlfűtöttsége volt az, amibe a monetaristák belekötöttek, mondván, hogy inflációra nem lehet a gazdaságot felépíteni. Már akkor, amikor ezt állították, szembe kellett volna szállni velük, hiszen sem az amerikai, sem az angol monetarizmus nem volt képes még saját inflációját sem megállítani. Az USA dollár árfolyama az ötvenes évek végétôl napjainkig 25 osztrák schillingrôl 10-re, az angol font 75-rôl 12-re zuhant. Ezzel egy idôben az osztrák schilling is lényegesen vesztett értékébôl. Elképzelhetô, hol állna ma az osztrák schilling, ha a második világháború után az ország azonnal átvette volna a monetáris berendezkedést. A szociális piacgazdasággal -- minden hibája ellenére - - nyilván kedvezôbben szállt ki Ausztria a monetáris játszmából, mint a tradicionális monetáris országok. Ha az infláció gyakorlatban se így, se úgy nem kerülhetô el, akkor egy emberközpontú szemlélet alapján inkább a magas béreken alapuló túlfűtött piacgazdaság helyezendô elônybe. Ez minden hiányossága mellett is összehasonlíthatatlanul több pozitív elemet tartalmaz, mint a liberális gazdaság. Az infláció megszüntetése mint cél és indoklás a szociális piacgazdasággal szemben tehát nem egyéb, mint egy hátborzongató és az almatlanságot tartósító esti mese gondterhelt felnôtteknek, ami különösen a kelet-európai országok polgárait érinti. Az MTV többek között 1996. július 30-án a Tízórai adásában foglalkozott a Magyarországon bevezetett csúszó infláció következményeivel az önkormányzatok nehéz anyagi helyzete kapcsán. Az önkormányzati szövetség elnöke beszélgetett az önkormányzati államtitkárral. Kiderült, hogy Magyarországon 38 csôdveszélyeztetett község van. Arról azonban nem volt szó, hogy ez nem speciálisan magyar jelenség, hanem sokkal inkább a monetarizmus egyenes következménye. Köztudott, hogy New York pénze is olyannyira elfogyott, hogy nem voltak képesek a szemételtakarítás költségeit fedezni. Köztudott, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak elfogyott a pénze, és nem volt képes a közintézetek jó részét üzemeltetni. Így van ez az USA-ban is, ha a pénz azoknak a kezében összpontosul, akik nem olyan mértékben használják az emberiség javára, mint ahogy egy emberközpontú szemléletben szükséges lenne. A monetarizmus betegsége a krónikus pénzhiány ott, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Az önkormányzatokra jórészt olyan kiadások nehezednek, amelyekre a fedezetet a csúszó infláció bevezetése folytán nem tudták betervezni. Befejezetlen beruházások, amelyeket kedvezô hitelekkel kezdtek el, az infláció következtében ma befejezhetetlenül állnak. Az önkormányzatok nem tudták elôre betervezni a közalkalmazottak fizetési táblázatának bevezetése folytán elôállt új helyzetet sem; nem tudhatták, hogy az ebbôl adódó többletkiadások 4,5%-át az önkormányzatoknak kell fedezni. Magyarországon 1997-re névlegesen 6%-kal növelték az önkormányzatok támogatását, amikor az infláció jóval 20% fölött van. Erre az államtitkár: ,,Rossz elôérzetem van.'' Lehet is ... A pénz uralkodik, az egyéni érdek vezet. És ez nem magyar érdek, ez nem nemzeti érdek, ez nem többségi érdek, de kisebbségi érdek sem, mert teljesen hiányzik belôle a kollektív érdek figyelembevétele. A monetarizmus megfordította a szociális piacgazdaság keresletnövelésre összpontosuló politikáját. Ez mértékkel jó hatású lehetett volna. A monetarizmus azonban átesett a ló másik oldalára. A verseny által kikényszerített technikai innovációk költségei a profitot elôször tendenciálisan csökkentik. Ezt a tôke alacsony munkabérekkel és elbocsátásokkal próbálja behozni. A növekvô termeléssel egy idôben a feleslegessé váltak és az alacsony munkabérért dolgozók vásárlóereje csökken, a kereslet csökken, viszont a technikai innovációk segítségével egyre növekedô termelés nehezen realizálható. A piaci mechanizmusok szerint az áraknak csökkenniük kellene, viszont az értékesítési nehézségekbôl származó profitkiesést a tôke -- önérdekűen -- árnöveléssel vagy az árszínvonal tartásával és munkabér- megtakarításokkal igyekszik behozni. Jó példa erre a Wörti-tó környéki szállodák csôdsorozata. Ezek a szállodák a konkurenciaharc folytán kénytelenek voltak modernizálni. A rövid két hónapos szezonban kellett volna a bankkölcsönök éves tôke-törlesztését és a kölcsön kamatait megkeresni. Ezt áremeléssel, munkaerô-megtakarítással -- a szolgáltatások minôségének csökkentésével -- próbálták elérni. A törzsvendégek elmaradtak. Hasonló a helyzet a mezôgazdasági termékekkel kapcsolatban is, csakhogy ott áremeléssel még csak kísérletezni sem lehet, mert a mezôgazdasági termékek jó része eladhatatlan. Szabolcsban az alma a termelô nyakán marad, s ha részben értékesíteni tudja, a ráfordításaihoz mérten méltánytalan árat kap érte, viszont Budapesten a szegényebbek részére elérhetetlen áron kerül a boltokba. A liberális piaci mechanizmusok lehetôvé teszik, hogy a keresletet mesterségesen -- indokolatlan áremeléssel és az árukínálat mesterséges csökkentésével, sôt az áruk megsemmisítésével -- tartsák fenn. A mezôgazdaságot a rendszerváltás után szinte tervszerűen tették tönkre, nyilván az Európai Unióhoz való mielôbbi csatlakozhatóság reményében. Ugyanis a nyugat-európai mezôgazdasági túltermelésbôl adódó problémák miatt az EU-ba felvett országok csatlakozási tárgyalásai elhúzódtak. Feltehetôen a magyar politika ezt az akadályt kívánta megelôzni. A magyar mezôgazdaság fô problémája, hogy a ,,földtulajdon elválik a vállalkozástól''. Visszatértünk a Horthy-idôszak gyakorlatához: a paraszt nem a saját, hanem a mások földjén gazdálkodik. A másik nagy probléma a krónikus tôkehiány. A mezôgazdasági hitelekbôl adódó ,,kamat és tôketörlesztés kényszere sok esetben a termelés álló- és forgóalapjainak feléléséhez vezetett'' -- állapítja meg LENTNER Csaba.[241] Az önérdekű piaci mechanizmusok formális logikai helyessége korántsem teszi lehetôvé egyértelmű elôrejelzések felállítását, mert az egyéni érdek számtalan vonatkozásban és formában nyilvánulhat meg. Csupán egy biztos: a mai jogfelfogás alapján a tôke hozamát biztosítani kell, mert ha nem, akkor ez így vagy úgy megtalálja a módját, hogy a profitkiesést behozza. Ha a profit csökken, a termelô (aktív) tôke könnyen elvándorol oda, ahol nagyobb a hozama, ahol a nyersanyag olcsón vásárolható, ahol a munkabér alacsony, ahol az adózás kedvezô, vagy kivonul a termelésbôl és spekulációval szerzi meg azt, amit magáénak és jogosnak tekint. Így lehetséges, hogy a profit csökkenése végül is árszínvonal-emelkedéshez -- inflációhoz -- és végsô esetben -- a bankok kíméletlen kölcsönbehajtási gyakorlata folytán -- ahhoz a fantasztikus csôdhullámhoz vezet, amely ma világviszonylatban jelentôs problémát okoz. A nagy hal megeszi a kis halat, a tôkekoncentráció erôsödik, a gazdaság egy jelentôs része, a tôkeszegényebb vállalkozások -- általában a hátrányos helyzetűek -- együtt mennek tönkre, a gazdasági maffia magához ragadja a hatalmat és kiszipolyozza a társadalomból mindazt, amit a legális monetarizmus idô hiányában még nem ragadott magához. Ez a folyamat addig tarthat, amíg azoknak a száma, akiknek valamit is el lehetne adni vagy akiktôl valamit is el lehetne rabolni, annyira megcsappan, hogy már nem is érdemes termelni. Az önmegsemmisítés legostobább formájával állunk szemben. 6.7. Monetarizmus, kommunizmus és kereszténység Ha a kommunizmusról azt állítjuk, hogy az elv helyes, csupán az alkalmazása nem, akkor ez az állítás még mindig helytállóbb, mint FUKUYAMA modern liberális demokráciája, hiszen a kommunizmus elvileg a szeretet, a szolidaritás, a kollektív érdekek védelmére épül, s ezért emberibb, mint a piaci mechanizmusok elve -- emberibb, mint az egymást a nyeregbôl kiütô rivalizálás elve, amely ráadásul úgy kíván ,,kiütni'', hogy a konkurens többé ne tudjon lábra állni, hogy többé ne akadályozza a gyôztes egyéni érdekeinek érvényesülését. A kommunizmus elve akkor is emberibb, mint a monetarizmus, ha érvényesülni hagyjuk FUKUYAMA állítását, miszerint NIETZSCHE mélyreható pszichológiai megfigyeléseit ,,elfogadhatjuk anélkül, hogy szakítanunk kellene a keresztény-liberális hagyománnyal, amelyben élünk.''[242] Nézzük meg ennek az okát közelebbrôl. FUKUYAMA szerint a liberális demokrácia keresztény -- csak hát egy kicsit liberális. Milyen kereszténység az olyan, amely megengedi magának, hogy Jézus szenvedésébôl gúnyt űzzön, amely a vérzô Krisztus kezébe demizsont nyom, amely alsóneműben táncoló apácákat visz filmre, amely szilveszterkor (Osztrák Televízió 1995/96) víz alatti homoszexuális jelenetekkel szórakoztatja a nézôket, és amely megengedi magának a homoszexuális párok esketését? Milyen kereszténység az, amely a szekták végtelen sorát hozza létre, és a liberalizmust annyira gerjeszti, hogy a sátánizmus szellemi megalapozottsága nôhet ki belôle? FUKUYAMA szerint ez a liberális kereszténység. A kommunizmus elve tisztességesebb, mint a liberális progresszivizmus monetáris változatának az elve, mert a materializmus nem hagy kétséget afelôl, hogy istentagadó és vallásellenes, s ezzel a szándékolt eredményesség megfordításának a törvénye alapján az embereket a templomokba tereli. A liberális progresszivizmus monetáris változata azonban alattomosan zilálja szét a kultúrát, a hagyományokat, az erkölcsöt, a családot, a vallást és mindent, amit a kereszténység nagyra becsül, ezért nem is igen lehet védekezni ellene. Úgy tesz, mintha val.lásos lenne -- liberálisan vallásos, közben csupán a pénzt imádja. De ha a liberális demokrácia vallásos beállítódású, csupán egy kicsit liberális, akkor mire való kijelenteni, hogy ,,a vallásról (is) mindig az volt a vélemény, hogy hátráltatja a sikeres demokratikus politikai intézményeket és a szabad piacgazdaságok létrehozását''? Igaza van II. János Pál pápának, amikor azt állítja, hogy a kelet- európai államok a két Európa közeledésének vesztesei lehetnek, mert a nyugat-európai államoktól eltérôen még meg tudták ôrizni emberi mivoltukat.[243] Azaz, még a szélsôséges kommunizmusban is vannak olyan baloldali értékek, amelyek képesek a teremtés ember által való befejezéséhez hozzájárulni. Míg Nyugat-Európa a liberális progresszivizmusban lerombolta a tekintélyt és eltörölte az önkorlátozást, míg Nyugat-Európa felesküdött az egyéni érdek és a ,,kövesd a pénzt'' elvére, addig a kommunizmus diktatúrája, ha sok kárt okozott is, a fegyelem nem éppen ideális, de mégis visszatartó, és kényszerbôl szerénységre nevelô hatása némi pozitívummal is járt. Annál nagyobb napjainkban a szocializmusban felgyülemlett ingertorlódások minden korlátot ledöntô levezetése az élet minden területén. Így valószínűleg hiányoznak a pápának a legújabb információk, miszerint a liberális progresszivizmus monetáris változata a rendszerváltás után mára már kiölte az emberek jelentôs hányadából mindazt, amit a ,,szocializmus építése'' közben még fenntartásokkal pozitívnak lehetett ítélni. Abban az idôben még tele voltak a templomok ... 6.8. Monetarizmus és fasizmus A monetarizmus nyilván nem kíván a fasizmussal közös tálból cseresznyézni. FUKUYAMA hangsúlyozza, hogy a liberális demokrácia a fasizmussal szemben is eredményes volt. A történelemben megfigyelhetô, hogy a mindenkori uralkodó osztály a társadalmilag és gazdaságilag hátrányos helyzetűeket kizsákmányolta ugyan, de ezért valamilyen védelmet, biztonságot, megélhetést nyújtott cserébe. A mindenkori uralkodó osztály azért, amit adott, mindig méltánytalanul többet vett igénybe, mint ami mai szemmel egy emberközpontú szemlélet alapján méltányos lett volna. Erre a késôbbiekben, a csere és a rablás jelenségének a vizsgálata során, még visszatérünk. A rabszolgaságban a rabszolgát a családba való integrálás óvta, de ezért az élete felett való rendelkezést kellett urának cserébe átengednie. A feudalizmusban a földesúr -- a nemesek -- feladata volt a földművesek védelme. A földművesnek vállalni kellett a földhöz és a földesúrhoz való kötöttséget, az anyagi és munkával járó szolgáltatásokat és azokat az elôjogokat, amelyeket a nemesek igénybe vettek. A kapitalizmusban vette kezdetét az az irányzat, hogy az uralkodó osztály -- elvonatkoztatva a tôke -- az individualizmusból, liberalizmusból és demokráciából összeállt ideológia alapján nem kívánt többé gondoskodni a hátrányos helyzetűekrôl, sorsukat átengedte az egyéni érdek által vezérelt piaci mechanizmusok kíméletlen érvényesülésének és a privát szféra jóindulatának. A tôke csak azokról gondoskodott, akiket a profitot hozó munkafolyamatba be tudott vonni, és csak olyan mértékben, amennyire a munkaerô mint áru újratermelésében érdekelve volt. A monetarizmusban újraéledt a korlátlan kapitalizmus. Ez a rendszer ,,továbbfejlesztette'' a manchester-kapitalizmust, a társadalmilag és gazdaságilag hátrányos helyzetűekrôl már nem hogy nem kíván gondoskodni, hanem mint feleslegessé vált tömegeket kezeli, és egyenesen ,,leírja'' ôket. A monetarizmus képes kontinenseket ,,leírni''. Afrika jó példa erre. A fasizmus lényegét három pontban lehet összefoglalni: 1. a feleslegesnek ítélt embertömegeket egyszerűen leírta; 2. a feleslegességet az állítólagos faji alsóbbrendűség határozta meg, amelybôl a megbélyegezettek önerôbôl képtelenek voltak kitörni; 3. a ,,leírás'' úgy történt, hogy a ,,leírtakat'' fizikailag megsemmisítették. A monetarizmus lényegét is három pontban össze lehet foglalni: 1. a fölöslegessé vált tömegeket ,,leírja''; 2. feleslegessé azok a tömegek válnak, amelyeknek nem jut munka, akik a korra vagy betegségre való tekintettel a gazdasági folyamatból kiesnek, akik társadalmilag és gazdaságilag hátrányos helyzetükbôl önerôbôl képtelenek kitörni; 3. a ,,leírás'' ,,hivatalosan'' ugyan nem tűzi ki a feleslegessé váltak fizikai megsemmisítését ideológiai célul, de végeredményben azt veszi célba: a fizikai megsemmisítést. A elpusztítást a monetáris érdekek ,,humánusan'', nem gázkamrákkal és nem sortűzzel oldják meg -- de olykor azzal is --, hanem hagyják a feleslegessé vált tömegeket nyomorúságukban elcsürhésedni; hagyják, hogy a körülmények pusztítsák soraikat: a nyomortanyák járványokat szülô higiéniája, a patkányok által terjesztett betegségek, a hajléktalanok téli meghűléses betegségei, a pályaudvarok köpetekkel teli szennye, a betegbiztosítás és -ellátás hiánya, a gyengén és rosszul tápláltak szervezetének csökkenô ellenállóképessége, a felnövekvôk nevelésének elhanyagolása, a könnyű kézzel egymást gyilkoló bandák háborúja, a társadalmi kitaszítottságból fakadó elbizonytalanodás és depresszió, az öngyilkosság, az alkoholizmus, a kábítószerezés és sok minden más, többek között a következôk. A monetarizmus erkölcsének fasiszta jellegét kénytelen volt CLINTON elnök beismerni még akkor is, ha a fasiszta szót sem ô, sem a hírt közlô újságírók nem használták. A Kossuth-rádió hírmondója is tartózkodott -- az 1997. június 17-én közölt déli hírekben -- a fasiszta szó használatától, pedig hát ami történt és amiért CLINTON elnök a fekete bôrű amerikai polgároktól bocsánatot kért, az egyértelműen a faji megkülönböztetésen alapuló fasizmus tényét meríti ki. Ismertté vált ugyanis, hogy az USA-ban négereket használtak orvosi kísérletekre anélkül, hogy gyógyításukról gondoskodtak volna. Kiderült az is, hogy sok néger bôrszínére való tekintettel nem kapott katonai kitüntetést. 1997. július 25-én fény derült arra is, hogy az iráni háborúban százezer amerikai katona érintkezett ideggázzal, ennek súlyos egészségi következményeit iráni tüneteknek nevezték el. Az amerikai kormány mindeddig tagadta, hogy a tömeges megbetegedések a háború következményei lennének, nyilván mert ki akart bújni a károsultak eltartásával és rehabilitációjával kapcsolatos költségviselés terhe alól. Az amerikai kormány magatartásával az eset monetáris vonatkozása került elôtérbe, és százezer ember egészsége, ezek és hozzátartozóik boldogulása törpült másodrendűvé. Ebbôl adódóan az emberi kapcsolatokban megjelenô kiszolgáltatottság, illetve elôny a társadalmi célösszeférhetôséget a fasizmus fondorlatos ideológiai alapvetésére emlékeztetôen sérti, akkor is, ha csupán százezer ember életérôl, egészségérôl, ezek és hozzátartozóik boldogulásáról van szó. 6.9. Társadalmi mechanizmusok és célegyeztetés A társadalmi célok összeegyeztethetôsége a társadalmi mechanizmusok alapján -- magától -- nem jön létre. Ennek bizonyítására a következô tények alkalmasak. 6.9.1. A társadalom- és gazdaságtudományok ideológiai jellege ,,Meg kell próbálni valamilyen új irányba vinni -- ha ezt a kifejezést használja -- a dolgokat, mind a tudományt, mind a közéletet.''[244] Glatz Ferenc A társadalmi célegyeztetést megnehezíti az a tény, hogy a célegyeztetés állami szerepét aligha lehet kizárólag tudományosan megközelíteni, mert a gazdaságtudományok mindig is erkölcsi ítéleteken nyugodtak és nyugszanak ma is. Kenneth E. BOULDING Közgazdaságtudomány mint erkölcstan című munkájában még tovább megy: ,,... vannak bizonyos látens ösztöneink, amelyek a szexualitásra, a tulajdonra vagy a politikára vonatkozó késôbbi preferenciáink kialakulásához vezetnek, de az emberi preferenciáknak a legnagyobb részét egy mutációs-szelekciós jellegű tanulási folyamat során sajátítjuk el.'' Így ,,nincs és nem is volt a fenti értelemben vett etikai szemlélettôl mentes tudomány.''[245] .Hogy mennyire igaza van, mutatja, hogy az ember fejlôdése során, újabb és újabb ismeretek birtokában ismételten arra kényszerült, hogy megdönthetetlennek látszó világképét megváltoztassa. HEGEDÜS T. András 1991. november 21-én a Bécsi Közgazdaságtudományi Egyetem filozófiai tanszékén tartott elôadást A gazdaságtudomány mint erkölcstan címmel. Gondolatmenetének elején leszögezi, hogy a tudományok összefonódnak az erkölcsi és etnikai értékítéletekkel, társadalmi normákkal és beállítódásokkal. ,,Ezért nem okoz problémát, hogy BOULDING ismert nézetét elfogadjuk: ,Economics as a Moral Science’.'' HEGEDÜS T. András BOULDING nyomán rávilágít arra, hogy a nemzetgazdaságtan megalkotója, Adam SMITH Professor der Sittenlehre (az erkölcstan tanára) volt, és hogy VEBLEN könyvének már a címe is ,,Theory of Leisure Class'' (A munkakerülô osztály elmélete) erkölcsi felháborodást tükröz.[246] Hozzátehetjük, hogy MARX és ENGELS munkásságát is erôsen uralták erkölcsi elemek. Ez nem véletlen, hiszen munkásságuk motivációja a manchester-kapi.talizmus embertelenségeinek feltárása és megszüntetése volt. A leninizmusban is hemzsegnek az erkölcsi állásfoglalásokból fakadó tézisek. HAYEK és FRIEDMAN is mint gazdaságfilozófusok váltak ismertté. Az ô nevükhöz kötôdô monetarista filozófia is tele van erkölcsi aspektusokkal, így például a liberalizmus individuális, társadalmi és gazdasági vonatkozásainak értékelésével, a francia forradalom liberalizmusának elvetésével, az állam szerepének le- és a bankok szerepének felértékelésével stb. ANDORKA Rudolf sem tesz egyebet, amikor kifejti, hogy miben hisz és miben nem: ,,nem hiszem, hogy a teljesen szabadjára hagyott piac minden gazdasági problémát megold''.[247] VARGA Károly is félreérthetetlenül mutatja be a társadalom- és gazdaságtudományok területén uralkodó nézetek stabilizáló erejét, a hitet, amikor ezt írja: ,,A korszerű elméletek már nem hisznek ebben'', mármint a Lewin-iskola tanaiban, a tekintélyelvű -- demokratikus -- laissez-faire sémájában.[248] Mi sem teszünk egyebet, amikor a társadalmat és a gazdaságot emberközpontúnak tartott szemszögbôl vizsgáljuk; más erkölcsűek azonban könnyen más következtetésekre juthatnak, mint mi, ha számukra az emberközpontúság mást jelent, mint számunkra. KEYNES erkölcsi beállítottsága is világosan kifejezésre jut, amikor a jelentôs jövedelemkülönbségeket indokoltnak tartja, de hozzáteszi, hogy nem ,,ilyen'' mértékben.[249] Még csak félreértés sem lehetséges: az elônyös helyzetű monetáris körök kirablása és az egyenlôsdi, a differenciálódás és az egyéni érdek totális művi kizárása a társadalomból ugyanoda vezetne, ahová a kommunizmus egyenlôsdije vezetett. A bolsevik jellegű forradalomból aligha kérhet valaki is még egy adagot -- ha csak a monetáris körök ezt ki nem váltják. 6.9.2. A piaci mechanizmusok elégtelensége ,,A piaci szemlélet önmagában nem képes a közös tulajdonban lévô erôforrásokat vagy a hosszú távú közös érdekek problémáit kezelni. A kormánynak a közös érdekek védelmében bizonyos korlátozásokat kell bevezetnie.''[250] A Római Klub Tanácsának beszámolójából Már láttuk, hogy a piaci mechanizmusok önmaguktól nem képesek a társadalmi célösszeférhetôséget megteremteni. Az egyensúly megbomlásának egyik oka, hogy a piaci mechanizmusok a társadalmi és gazdasági folyamatokba csak utólag a piacon, a következmények nyilvánvalóvá válása után és azoknak az egyéni érdekre gyakorolt hatásán keresztül engednek betekinteni, amikor már a társadalmi és gazdasági egyensúly felborult vagy az egyensúlytalanság megbomlott. A piaci mechanizmusok arra sem alkalmasak, hogy a bekövetkezett társadalmi és gazdasági egyensúlyvesztést konzisztensen helyrebillentsék. Ennek oka, hogy a kedvezôtlen irányba eltolódott egyensúlyt az egyéni érdek drasztikusan a másik véglet irányába lendíti. A lendület iránya ugyan az egyensúly felé tendál, de a lendület hevessége, orientációs lehetôség hiányában, az egyensúly szélsôséges felborulásához vezet. Hogy a társadalmat és a gazdaságot kizárólag piacosítással konzisztensebbé lehet tenni, éppen olyan tévhit, mint az, hogy a társadalmi fejlôdést hathatósan meg lehet tervezni. Az elôbbi a monetarizmus képtelensége, az utóbbi a marxizmus-leninizmus ,,tudományosságának'' tragikus következménye volt. Ez nem jelenti azt, hogy a marxizmus-leninizmus minden aspektusa tudománytalan, éppen úgy a monetarizmus egynéhány aspektusa sem. Igaza van a monetarizmusnak abban, hogy az államot nem lehet a végtelenségig kiszipolyozni, hogy a ,,forgalomban lévô'' pénzmennyiség a (pénzszurrogátumokat is beleértve) a keresletet képviseli, és hogy a pénzmennyiség szabályozásával inflációt vagy deflációt lehet elôhívni. A baj mindig azzal van, hogy az ember egynéhány részletigazságból kiindulva elkezd teljes igazságokat, ideológiákat gyártani. Ezek során a végletekben való gondolkodás lép elôtérbe, az arany középút igazsága -- a piaci mechanizmusok következményeihez hasonlóan -- elsikkad az igazságkeresés lendületében. 6.9.3. Az ember, a társadalmi mechanizmusok, a szocializáció és a kulturális értékek piacosítása ,,Én, aki a nemzetközi pénzpiacokon szereztem vagyonomat, ma attól félek, hogy a szabadversenyes kapitalizmus korlátlan terjedése és a piaci értékek behatolása az élet valamennyi szférájába a nyitott és demokratikus társadalmunk jövôjét fenyegeti. A nyílt társadalom fô ellensége ma már nem a kommunizmus, hanem a kapitalizmus fenyegetése.''[251] Soros György 6.9.3.1. Az ember piacosítása A természetes ár három tényezôbôl tevôdik össze: a munkának, a tôkehasználatnak és a földhasználatnak az értékébôl. ,,A munka árának munkabér a neve, a tôkéjét maga felhasználó vagy befektetô személynek a tôkébôl eredô jövedelmét profitnak nevezzük ... A kizárólag a földbôl eredô jövedelem a járadék'' -- szögezi le SMITH, miután elöljáróban kijelenti, hogy ,,senkinek sem lehet más, a sajátját képezô jövedelemforrása, mint amit a munkája, a tôkéje vagy a földje jelent.'' Ezzel a munkát, a nincstelen munkást magát is, a munkabér mértékén keresztül az önérdek által hajtott piaci mechanizmusok, a kereslet és a kínálat függvényévé teszi. Ebbôl indult ki a lavina. KONRÁD György Dragománjának találkozása egy magyar örömlánnyal Hollandiában a prostitúciót már nem csak a nôi test áruba bocsátására vonatkoztatja: ,,Én a fenekemet adom el, te meg a fejedet'' -- mondja az örömlány.[252] A fej, a tudás és a tudást hordozó ember piacosítása élesen megmutatkozott egy oktató esetében, akit egy intézet állományába vett. Egy jó ideig fizetését úgy folyósították, hogy kutatómunkájára az intézetben nem tartottak igényt, mert elôdjének nyugdíjazását meg kellett várni. Az állománybavételre idô elôtt azért volt szükség, hogy a fiatal kutató ne menjen máshova. Kiderült, hogy miközben fizetését teljesítmény nélkül fölvette, más intézmények felé is kacsingatott. Amikor az idô elérkezett, hogy a kutatómunkát az intézetben formálisan is fel kellett volna vennie, újabb követelésekkel lépett fel, mondván, hogy a piaci keresletnek megfelelôen ô többet ér, azért az árnak és az elôlegnek magasabbnak kell lenni. Akárcsak a labdarúgók esetében.[253] Erich FROMM az ember piacosítását találóan jellemzi: ,,A marketing- karakter célja a tökéletes alkalmazkodás, hogy a személyiségpiac minden körülménye közepette kívánatos legyen. Az ilyen típusú embernek nincsen énje sem (mint a 19. századi embernek), amelyhez tarthatná magát, ami az övé, ami nem változik. A modern társadalom ,identitásválsága’ arra vezethetô vissza, hogy tagjai önmagukat vesztett eszközökké lettek, akiknek az identitása óriáskonszernekhez vagy más roppant hivatali apparátusokhoz való tartozásukon nyugszik.''[254] 6.9.3.2. A társadalmi mechanizmusok piacosítása A társadalmi mechanizmusok piacosítása azt jelenti, hogy az állam a hátrányos helyzetűek védelmét kiszolgáltatja a piaci mechanizmusoknak - - a privát szféra egyéni érdekeinek. Például egy idevágó tervezet szerint a nyugdíjjárulékok egyharmadát privát biztosító cégeknek kell befizetni anélkül, hogy az állam a privát biztosítóknak befizetett járulékokért felelôsséget vállalna. Ez világosan kifejezi a közérdeknek, az idôsek védelmének szakaszos átruházását a privát biztosítókra anélkül, hogy az állam törôdne azzal, hogy a privát biztosítók valóban képesek-e kötelezettségvállalásukat beváltani. Mindenesetre az USA-ban kétezer olyan esetre derült fény, amikor is vállalatok privát nyugdíjpénztárát érzéketlenül megdézsmálták.[255] Az RTL 1997 elején ismertette azt a tanulmányt, amelybôl kiderült, hogy Németországban a privát nyugdíjképzés érdekében folytatott reklámhadjárat megalapozottsága igen gyenge lábon áll, mert a német biztosítók közül csak kevesen vannak olyanok, akik a vállalt kötelezettség teljesíthetôsége érdekében megfelelô tôkével rendelkeznek. A társadalmi mechanizmusok piacosítása azt jelenti, hogy a legalapvetôbb társadalmi mechanizmust, az integrációval záruló differenciálódást a monetarizmus az egyéni érdeken nyugvó piaci mechanizmusoknak szolgáltatja ki; a differenciálódás lezárása lehetetlenné válik. Minden tendencia az integráció irányában általános társadalmi ellenállásba ütközik: az elônyös helyzetűek újabb elônyök kiharcolásának reményében újra meg újra feltörik az integrációs tendenciákat; a hátrányos helyzetűek pedig mély elégedetlenségükre való tekintettel nem képesek és nem is akarnak azon a méltánytalan szinten integrálódni, amelyre a monetarizmus taszította ôket. Kivéve talán a már rezignált hajléktalanokat és narkósokat. Ez az oka annak, hogy a monetáris körök nem érdekeltek abban, hogy az elcsürhésedett tömegeket kiemeljék áldatlan helyzetükbôl; ez az oka annak, hogy a monetarista berendezkedésnek nem érdeke az egészségügy és a szociális támogatási rendszer fenntartása, nem csak azért nem, mert ez ma a monetáris hatalom áldozatvállalása nélkül aligha lehetséges, hanem ezen túlmenôen azért sem, mert amúgy sem tudják, hogyan szabadulhatnának meg a monetáris szempontból hasznot nem hozó, feleslegessé vált tömegektôl. Az integráció feltétele, hogy a társadalom strukturált legyen. Márpedig napjainkban a társadalmi mechanizmusok piacosítása következtében az elszegényedés olyan szintű, hogy a társadalmilag és gazdaságilag különösen hátrányos helyzetűek egyedei közötti különbség összemosódik. Minden egyed hozzávetôlegesen az elszegényedés olyan fokára került, ahol a különbségek -- az integráció elôfeltétele -- aligha érzékelhetôk. 6.9.3.3. A szocializáció piacosítása ,,Nem igaz, hogy ,ép testben ép lélek’. Ki lehet a lelket irtani úgy, hogy maga a test épségben marad'' -- állapítja meg FEKETE Gyula.[256] Ez az épség azonban csupán látszólagos. Korunkat a pszichoszomatikus betegségek jellemzik. Paradox módon a második világháború után a háború szörnyűségei által elôhívott pszichoszomatikus megbetegedések száma a duplájára emelkedett. A tendencia még mindig ,,növekvôben van''.[257] Mivel ebben az esetben nem közvetlenül észlelhetô gazdasági érdekekrôl és ,,látványos'' megbetegedésekrôl van szó, a pszichoszomatika által jelzett társadalmi és gazdasági tévfejlôdés aligha kap jelentôségének megfelelô szerepet a társadalmi és gazdasági fejlôdés megítélésében. A lélek kiirtása már az elemi iskolák padjaiban kezdôdik. Közismert, hogy a gyermek természetes kíváncsisága, tettrekészsége, kreativitása a felnôttek gazdasági racionalizmusán nyugvó követelmények következtében az iskolapadokban fokozatosan elvész. A test és a lélek kölcsönhatásai folytán a test már kisiskolás korban megsérül. A piaci mechanizmusok elvének megfelelôen már serdülôkorban megtanulja az ember a konkurensekben való gondolkodást, anélkül, hogy valaki is felfigyelne arra, tulajdonképpen mi is történik az elemi iskolák padjaitól fel egészen a felsôoktatási intézményekig. Az iskola, az oktatási és nevelési intézmények a kapitalizmus fejlôdése során egyre jobban a konkurenciaharcra való kiképzés színhelyévé váltak. ,,Annak ellenére, hogy az iskola majdhogynem kimeríthetetlen szimbolikusan jutalmazó, motiváló eszközökkel rendelkezik, hogy társadalmi funkciójának meg tudjon felelni -- állapítja meg Friedrich THIEMANN --, a jutalmak lehetôségeit be kell határolnia. Úgy kell tennie, mintha ebbôl csak egy meghatározott mennyiség állna rendelkezésére. A tanulókat rangsorolja. Ez az iskolai jutalmak mennyiségét mesterségesen leszűkíti, ezért egy osztályt alattomos módon a konkurencia színhelyévé tesz. Mert a tanulók rangsorolásával szükségszerűen a rangsor végére is kerülnek egyesek, kudarcot vallottak, és paradox helyzet áll elô, amennyiben minden diák csoportban tanul, de eredményeit kénytelen másokhoz viszonyítva és mások rovására elérni.''[258] Kísértetiesen hasonlít ez a kínálatnak ahhoz a mesterséges leszűkítéséhez, amit az áru megsemmisítésével érnek el azért, hogy az árszintet tartani tudják. A felsôoktatásban a konkurenciaharc kiélezôdik, ha arról van szó, hogy ki kerül egyetemre, és kinek kell fôiskolai diplomával beérni. Az egyetemi hallgatók egymást segítô készsége erôsen csökkent. Ma már alig fordul elô, hogy valaki megoldott feladatát továbbadja másolásra. Nem okos dolog a konkurenseket támogatni. Ha mégis elôfordul, hogy valaki segít, valószínű, hogy az, akinek segítettek, nem adja tovább a megoldást, hanem inkább széttépi.[259] Félreértések elkerülése végett hozzá kell fűzni, hogy az elsôdleges nevelési cél mindenképpen a segítési szándék erôsítése lenne; a csalás meghiúsítása nem a diák, hanem a tanár feladata. 6.9.3.4. A kultúra piacosítása Az ember a piaci struktúrák malomkövei közt ôrlôdik. Ez napjainkban nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a reklám mindent, ami emberi és tiszteletre méltó lenne, a piaci mechanizmusok szolgálatába állít; nemcsak abban, hogy az ezekre utaló fogalmakat a gazdaság élénkítésére használják fel; nemcsak oly módon, hogy a korlátlan kapitalizmusban a szexualitás, az önbizalom, a társadalmi státusz, a szülôi szeretet, a gyermek iránti vonzalom, a fiatalság, a férfiasság, a nôiesség és sok minden más, mind-mind csak annyiban jelentôs, amennyiben valamilyen áruval való képzettársításon keresztül a forgalmat és a profitot növelni képes, hanem sokkal inkább abban is megnyilvánul, hogy szinte lépten-nyomon az ember áruba bocsátásának visszataszító módjaiba botlunk. Közismert, hogy a prostitúciót mint az egyik legôsibb foglalkozást tartják számon és hogy a metresz intézménye nem csak a francia udvar ízlését tükrözi. De az, ami mondjuk a nyugati határ és Budapest között az út mentén a prostitúció tekintetében zajlik, messze meghaladja a tisztességet, azt, amit egy fegyelmezettségre -- önorganizációra -- és kulturált magatartásra nevelt polgár még tolerálni képes. Akkor is, ha esetleg alkalomadtán a higéniára nem sokat adó, megbotránkozó polgár is szívesen igénybe venné ezeket a szolgáltatásokat, a piaci mechanizmusok ilyen jellegű burjánzásának máris súlyos társadalmi és kulturális következményei vannak. A prostitúció hagyományaira való tekintettel sem veszthetjük szem elôl a hagyományos prostitúció és a prostitúció jelenlegi megjelenési formája közötti különbséget: a prostitúció a nagy nyilvánosság elôtt zajlik, és ez a szemérem -- a nemesebb gátlások -- csökkenésével jár. A diszkréciónak és a nyilvánosságnak is megvannak a jól megalapozott társadalmi funkciói, amelyek semmi esetre sem indokolják -- pedig megtörtént --, hogy valaki a szükségét fényes nappal a Kálvin téri templom árnyékában végezze el. Itt tehát nemcsak a prostitúcióról van szó, hanem azoknak a magatartásformák a természetessé válásáról -- a szociokulturális értékrendbe való alattomos beépülésérôl --, amelyek az egyednek a társadalomba való beágyazottságát kérdôjelezik meg, azt az érzést, hogy rendezett világban élünk. A klasszikus kapitalizmusban a gyermek maga is áruvá válik. A manchester-kapitalizmusban gyerekeket dolgoztattak napi 12 órán át egy vekni kenyérért. Manapság a tömegkommunikációs médiák közlése szerint a gyermeki test is áruvá vált. Különösen az utóbbi idôben sokat hallottunk a gyermekprostitúcióról és elterjedésérôl. Belgiumban miniszterek is a gyermekprostitúció közelébe kerültek. Magyarországra is átterjedt a trend. Állami beavatkozásra van szükség![260] A gyermekprostitúcióra és gyermekpornográfiára való kényszerítés is egyre gyakoribb jelenséggé válik. Ausztriában most elôször -- 1996 augusztusában -- esik szó arról, hogy a Die Möwe nevezetű privát szervezet tevékenysége nem elégséges ahhoz, hogy a növekvô gyermekprostitúciót és -pornográfiát meg lehessen fékezni. Ez állami feladat. Az ember piacosítása még a magzatra is kiterjed. A Mai Nap 1996. június .21-i számában a Magzatcsempészek című cikkben olvasható: ,,Terhes magyar nôk utaznak az Egyesült Államokba, ott megszülik, majd örökbefogadásra otthagyják gyermeküket -- tudósít a bécsi Kurier című lap. A szóban forgó hölgyek közvetítôkön keresztül repülôjegyet kapnak Amerikába, s ott egy kórházban anélkül szülik meg gyermeküket, hogy találkoznának az örökbe fogadó szülôkkel. Egy angol nyelvű lemondólevél aláírása után 1000 dollárral gazdagabban, de gyerek nélkül térnek vissza Magyarországra -- áll a cikkben.'' A Magyar Rádió 1996. július 4-én foglalkozott a magzatkereskedelemmel, megtudhattuk, hogy a kereskedô egy gyermek eladásáért 80 000 dollárt kap! Július 4-én közölte a Magyar Rádió, hogy a magzatkereskedelmet a Közegészségügyi Intézet telefaxán bonyolították le. Az eset mutatja, hogy milyen mértékben vált a monetarizmusban a magzat is áruvá, és hogy ezt az állam a hátrányos helyzetűek támogatásának feladásával lényegesen elômozdította. Valószínű, hogy azoknak a gyermekeknek, akiket gazdag amerikai családok örökbe fogadnak, jobb sorsuk lehet, mint anyjuknál, aki éhezik és nem képes gyermekét szoptatni.[261] HERCZOG Márta szociológus 1996. augusztus 6-án az MTV reggeli adásában elmondta, hogy Magyarországon 50%-on felül vannak a nemkívánatos fogamzások. Hollandiában a nemkívánatos fogamzásokat felvilágosító munkával 4% alá csökkentették. Magyarországon több mint háromezer csecsemôt gondoznak otthonokban, de nem azért, mert örökbe akarják adni, hanem azért, mert az anyák éheznek, és nem tudják szoptatni ôket. Állami támogatás nélkül ezt a problémát nem lehet megoldani. Tekintsünk el egy pillanatra a magzatkereskedelem ,,tárgyától''. Egy magzat ára nyolcvanezer dollár. Ebbôl -- ha már üzletrôl van szó -- az anyának csupán egy parányi töredék jut. Pontosan az ismétlôdik meg itt, mint Angolában -- vagy bárhol a korlátlan piaci mechanizmusok égisze alatt --, ahol a gyémántkeresôk jóformán a mindennapi kenyérért törik magukat, s az óriási hasznot a kereskedôk teszik zsebre. Minél magasabb szintre kerül a gyémánt, annál nagyobb a haszon. Már azok a bennszülött kereskedôk, akik a gyémántot elsôként kaparintják meg, naponta 2--3000 dollárt keresnek. Így van ez elvben mondjuk a nyírségi almával vagy bármilyen mezôgazdasági termékkel is. A termelô alig kap érte valamit, de a fogyasztóhoz már olyan borsos áron kerül, hogy sokan nem tudják megfizetni. A sperma is áruvá vált. A spermabank már olyan természetes jelenség, mint a harmincas években a szatócsüzlet, ahová az ember átugrott egy kiló krumpliért. De még ennél is messzebb megy a monetarizmus civilizációja: az RTL július 31-én hírül adta, hogy Angliában 3300 megtermékenyített és mélyhűtött magzatot pusztítanak el, mert ezeket öt éven túl már nem gazdaságos tárolni. A megtermékenyített magzatokat felolvasztják, leöntik benzinnel és meggyújtják. Amit nem lehet értékesíteni, az elveszti áru jellegét és feleslegessé válik. 6.9.4. Differenciálódás és társadalmi cél-összeférhetôség 6.9.4.1. Homeosztázis, ökológia és differenciálódás A természet egyensúlyra törekszik. Az ember viszont szabad akaratával képes saját biológiai szervezete, a természet és a társadalom egyensúlyát felborítani. Az élô szervezeten belül és kívül -- a környezetben -- elôállt változások szükségessé teszik a körülményekhez való folyamatos alkalmazkodást. Ezt teszi lehetôvé az a természeti (biológiai) törvény, amelyet homeosztázisként ismerünk. A homeosztázis törvénye alapján képesek például valamely károsodás után egy szerven belül épségben maradt sejtek az elhalt sejtek funkcióit átvenni. Ugyanez a törvény érvényesül, amikor élôlények alkatukat és színüket a környezet hatására és ahhoz alkalmazkodva alakítják ki. A természet bölcs gondoskodása nyilvánul meg ebben a jelenségben -- nem azé az élôlényé, amely alkalmazkodik. Az ökológia az élôlénynek és környezetének a viszonyával foglalkozik. Az ökológiai egyensúly azt jelenti, hogy az élôlény és környezete -- valamely faj és a többi fajok -- közötti egyensúly az élôlény homeosztázisán keresztül folyamatosan helyreáll. A korlátlan piacgazdaság tragédiája abban keresendô, hogy a logikusnak látszó piaci mechanizmusok nem a homeosztázis és az ökológiai egyensúly törvényének megfelelôen működnek, mert a növények és az állatok egoizmusának, agresszivitásának és differenciálódásának megvan a természet által megszabott határa, az embert azonban a természet a magatartás determináltságából szabadon bocsátotta, és ezzel az egoizmus, az agresszió és a differenciálódás korlátozását magára az emberre bízta. A kecskére a káposztát. ,,Az erdôk roncsait a bioszféra szemével nézve ez a folyamat a haldoklás, a földi Élet végóráinak a megnyilvánulása ... Erdész szemmel a kór oka néhány erdészeti vezetô önzése, karrier- és pozícióféltése'' -- állapítják meg AGÓCS József és MOLNÁR Géza, a Soproni Egyetem Növénytani Tanszékének munkatársai.[262] A homeosztázis és az ökológiai egyensúly az emberi társadalomban szükséges társadalmi célösszeegyeztetésnek felel meg, ami munkánk állandó témája. A természetben az egyensúly ösztönös folyamat eredménye. Amit a természetben, szabad pályán az ösztön lehetôvé tesz, az komplex emberi társadalomban a visszájára fordul, ha a kultúra korlátozó szerepe elvész. A kultúra megszüntetésérôl ábrándozó FUKUYAMA nyilván rossz lóra tett. A magatartás szabályzásához szükséges képességeket a természet adja. Ezek az értelem és a konszenzuskészség, amelyeket az embernek használnia kellene ahhoz, hogy a természet tendenciózus követelményének meg tudjon felelni. Amíg egy állat a szükségleteit nyers agresszióval, karmaival és fogazatával elégíti ki, addig az ember ugyanezt az értelmével kiötlött módszerek és technikai eszközök segítségével -- gazdaságának bevetésével -- éri el, miközben a tudatos szintjére áttételezett agresszió és egoizmus lehetôséget ad arra, hogy a célon -- a szoros értelemben vett szükséglet-kielégítésen -- messze túlmenôen bánjon a természettel, amelybôl él, és ezzel szembeforduljon hosszú távú önérdekeivel is. Az ember szükséglet-kielégítésének lendületében nem veszi észre, hogy maga alatt vágja a fát, vagy ha igen, a lendületet tápláló önérdek ereje tovább hajszolja immáron önmaga ellen. Az Én képes a szükségletérzetet és kielégítését döntôen befolyásolni. Ha a kultúra ennek nem szab határt, a szabados önérdekű szélsôségek uralma elkerülhetetlen. FUKUYAMA nyilván hiányos információk alapján vállalkozott annak megírására, amit le mert írni. Az ember az állattal szemben képes megmagyarázni legabszurdabb viselkedési mintáit is, tehát azokat, amelyek megmagyarázására az állatnak hipotetikusan sem lenne szüksége. A korlátlan társadalmi differenciálódásra is talál az ember magyarázatot és okot. Magyarázat és ok: a természet rendje; a természetes szelekció; a harmóniatan, az individualizmus, a liberalizmus és a demokrácia nevében. 6.9.4.2. A differenciálódás egyetemes jellege és az altruizmus A homeosztázis és az ökológia törvénye a természetben közvetlenül törekszik egyensúlyra; egy fajon belül az emberi társadalomban pedig közvetve, a differenciálódáson keresztül -- a társadalmi rangsor kialakításával. A társadalmi egyensúly akkor tekinthetô konzisztensnek, ha a differenciálódás tendenciálisan az integrációt szolgálja. Az integráció azt jelenti, hogy a társadalom az egyedek szociális szerepeit konszenzussal biztosítja, amely magában foglalja a fölé- és alárendelt struktúrák vitathatatlanságát. Az integrációs tendenciák elcsitítják a jobb pozíciókért folyó harcot; a társadalmi rend a megnyugvás, a belenyugvás -- az egyensúly felé hajlik. A korlátlan kapitalizmusban nemcsak a társadalmi cél- összeférhetetlenség hat az integrációval szemben, hanem a gazdasági etika is kiélezi az amúgy is súlyos érdekellentéteket. Ez abban nyilvánul meg, hogy a gazdasági etika nem átallja az általános, korlátlan igényeket szuggerálni, ami aztán jóval nagyobb szükségletérzetet kondicionál, mint amelyet a hátrányos helyzetűek kielégíteni képesek. Ez a növekvô bűnözés egyik lényeges oka, ami megintcsak az integráció ellen hat. Ezzel szemben csak egy integráció felé hajló társadalmi differenciálódás képes a társadalom stabilitását -- pszichikus szükségleten alapuló társadalmi áttekinthetôséget és biztonságot -- létrehozni. Ez a szociális dimenzió lényege, ami a szociális érzelmi védettséget adja. Egyben a testi-lelki egészség egyik lényeges elôfeltétele is. A differenciálódás konfliktusokkal teli frusztráló folyamat. A társadalmi célok összeférhetôsége felé haladó tendencia az, ami elviselhetôvé teszi a differenciálódásból adódó csalódásokat, és segíti a folyamatot integrációvá válni. Amikor tehát a korlátlan kapitalizmus társadalmi differenciálódását bíráljuk, akkor nem arról van szó, hogy ugyanabba a hibába essünk, amibe a kommunista ideológia esett, amikor a differenciálódást megtiltani igyekezett. A differenciálódást nem lehet kiiktatni. Ebben rejlik egyetemes jellege.[263] A differenciálódás egyetemes jellegére utal, hogy minden társadalomban fellelhetô, hogy konszenzussal sem lehet kizárni, és hogy az állatvilágban is megvan az elôképe. (Lásd a 2.5.1. fejezetet is: Differenciálódás és integráció.) A differenciálódást az utópisztikus közösségalapításoknak sem sikerült elkerülni. Kizárása a kommunizmust építô országokban is sikertelen maradt. Errôl számol be Milován ĐILAS Az új osztály című könyvében.[264] Az állatvilágban a differenciálódást olyan fogalmak elevenítik meg, mint a harapási rend, megtermékenyítési ,,elôjogok'', vagy például a csirkeudvarban a csípési sorrend.[265] Az altruizmus csak akkor érvényesülhet, ha a differenciálódás tendenciáiban integrációval zárul. Mindaddig, amíg a jobb pozíciókért harc folyik, a harc hevében az altruista tendenciák elsikkadnak. Ez a konkurenciaharcot állandósító piaci mechanizmusok tragédiája is. Az a tény, hogy az integráció az altruizmus érvényesülésének elôfeltétele, és hogy ez az állatvilágban is érvényesül, az emberi társadalomra elmarasztaló lehet. Az emberi társadalom altruizmusának ugyanis jóval az állatvilágban fellelhetô altruizmus fölött kellene állnia. A kör ezzel bezárul: az emberi társadalomban az integrációnak összehasonlíthatatlanul nagyobb jelentôsége van mint az állatvilágban. És pont az integráció -- az altruizmus elôfeltétele -- az, amit a piaci mechanizmusokon alapuló kapitalizmus fokozatosan, de biztosan ellehetetlenít. 6.9.4.3. Kultúra, differenciálódás és pszichikus háttér Az emberré válás kezdetén az ember alá volt vetve az ökológiai egyensúly törvényének és szükségleteit az örömszerzés elve alapján elégítette ki. Amikor az evolúció az emberré válást arra a pontra segítette, hogy az ok és okozati összefüggések felismerhetôvé váltak, az ember kényszerrel találta magát szemben, ami korlátozást követelt: az örömszerzés elvének korlátozását a realitással szemben. Az ember arra kényszerült, hogy meghatározza, milyen szükségletek milyen intenzitással és milyen módon elégíthetôk ki. A realitáshoz való alkalmazkodás szükségességének felismerése -- ha véletlen tapasztalatok alapján kondicionált viselkedési minták formájában is -- de mégis arra késztette az embert, hogy másokkal összefogva konszenzuson keresztül meghatározza, hogy az embernek mi ,,jó'' és mi ,,rossz'', mi ,,elônyös'' és mi nem. Ezzel a kultúra vált az ember viselkedésének szabályzójává, ami korlátozta az örömszerzés elvének érvényesülését. Az ember elvesztette ugyan a kultúra által korlátozott szabadságának egy részét, de megnyerte vele a közösség adta biztonságot, bizonyosságot és érzelmi védettséget. Az ember tehát a szükségességen és a korlátozáson keresztül találta meg az utat a realitáshoz és önmagához, mert a realitás, a szükséges felismerése volt az, ami figyelmét a ,,Más-mint-Én''-re terelte, aminek viszonyában az Én egyáltalán átélhetôvé vált. Ezért van a realitás felismerésének az ember testi-lelki egészségének szempontjából döntô jelentôsége.[266] A realitás elve az emberré válás folyamatában az élvezetszerzés ellen hatott. Mivel az élvezetszerzés az ember természetében gyökerezik, nemcsak nem lehet, hanem a pszichikus higiénia szempontjából nem is szabad az életbôl teljesen kizárni, de annál inkább szükséges korlátozni és mederbe terelni. A korlátozás és a mederbe terelés azért szükséges, mert az ember az élvezeteket, az örömszerzés elvét magától, a kollektív érdekek nyomatékos hangsúlyozása nélkül általában aligha képes feladni, ezért a társadalmi valóság könnyen oda fajulhat, hogy a differenciálódás mértéke nem ismer határt. A monetarizmus a differenciálódás határtalanságát valósítja meg és ezzel lényegében azt, hogy az ember van a gazdaságért és nem fordítva. A monetarizmus ezzel megfordítja a dolgok lényegében rejlô kauzalitásokat: az ok és okozati összefüggéseket. A szükséglet kielégítése lenne a gazdaság célja és nem pedig egy még csak körvonalaiban sem behatárolt egyéni érdekbôl fakadó pénzgyűjtés; a gazdaság célja a sokrétű motivációkból adódó szükségletek kielégítése, nem pedig kiváltságosan egyetlen alapvetô hajtóerô érvényesítése azon keresztül, hogy a szükséglet kielégítésének indokoltságát minden esetben az örömszerzésre való alkalmasságból vezeti le. Az örömszerzés alapvetô hajtóerô, amely arra szolgál, hogy az ember legfontosabb szükségleteit örömmel elégítse ki. Ezzel a természet bölcsen a faj és az egyed fenntartását nem bízta a tudatra, hanem sokkal inkább arra, hogy az ember örömszerzés végett gondoskodjon a faj és az egyed fenntartásáról. A szükséglet kielégítése közben fellépô öröm jutalom -- az életrôl való gondoskodás jutalma. Az öröm tehát nem cél, hanem eszköz. A monetarizmus az örömszerzés hajtóerejébôl, az eszközbôl célt kreál, egy jól jövedelmezô önálló szükségletet, amit félreérthetetlenül többek között ez a reklám fejez ki: ,,Mon Chéri! Halmozza az élvezeteket''. A társadalmi (szociokulturális) valóság mellett, amirôl az elôzôekben szó volt, különbözô nézôpontokból vizsgálódva beszélhetünk még objektív, szubjektív, anyagi, pszichikus valóságról is. A realitás felismerésének következtében létrejött korlátozások valamely társadalomra jellemzô összessége a kultúra. FREUD hangsúlyozta, hogy a pszichikus valóság az ember számára jelentôsebb, mint az anyagi valóság.[267] A pszichikus valóság határozza meg a társadalmi valóságot; a károsodott pszichikum a neurotikus társadalmat és annak neurotikus kultúráját határozza meg. A valóságtól való eltérést mi inkonzisztensnek nevezzük, mércéje az, hogy mennyiben távolodott el az ember a természeti törvények és a társadalmi mechanizmusok összhatásából adódó szükségességektôl -- realitásoktól. Ott, ahol a realitás elve nem működik, az ember pszichikus károsodása elkerülhetetlen. A pszichikus károsodásra az egoizmus határtalansága jellemzô, mert emögött gyenge Én húzódik meg, amely agresszív törtetéssel igyekszik gyengeségét kiegyensúlyozni. A korlátlan differenciálódás az Én gyengeségét jelzi. A realitás elvéhez az ember korlátozáson keresztül jutott el. Ha FUKUYAMA elképzelésének megfelelôen a kultúrát megsemmisítjük, mert a korlátlan piacgazdaság megvalósításának útjában áll, akkor a realitás elvét adjuk fel, és visszatérünk abba az ôsállapotba -- a kultúranélküliség állapotába --, amibôl az ember kitört, hogy emberré válásának útját egyengesse. 6.9.4.4. A differenciálódást behatároló tényezôk A korlátlan differenciálódás ellen a következô tényezôk jöhetnek számításba: 1. a szociális érzelmi védettség igénye, 2. az altruizmus, 3. az individuális lelkiismeret, 4. a jóra való törekvés, amely az öröklött kollektív lelkiismeretben gyökerezik, 5. valamint az állami szabályozás. Vegyük sorra ezeket a tényezôket. A szociális érzelmi védettség igénye oly erôs, hogy az emberek sok mindent képesek feláldozni érte -- de annyit nyilván nem, amennyit a monetarizmus követel. A monetarizmus ugyanis -- figyelembe véve, hogy a 21. század küszöbén vagyunk -- túl sokat követel; követeli, törôdj bele, hogy nincs munka, nincs kielégítô orvosi ellátás, hogy nincs pénz a legszükségesebb kollektív feladatok ellátására; számolj azzal, hogy gyermeked homokos vagy narkós lesz, meg azzal, hogy összefirkálják lakóházadat, hogy kirabolnak, hogy megzsarolnak, hogy fényes nappal megölnek, ellopják az autódat, majd visszavásárolhatod -- ha van pénzed. Ha nincs, akkor alul maradsz. A monetarizmus gyakorlatilag elvárja, hogy elégedj meg azzal, ha megcsodálhatod a gazdagság mesébe illô luxusát, csillogását-villogását. A szociális érzelmi védettség ezen az alapon kizárt. A szociális érzelmi védettség szükséglete a differenciálódás mérséklése szempontjából semmilyen téren nem jöhet számításba: a szociális dimenzióból való kitaszítással párhuzamosan kifejlôdô gyenge Énerô nem képes beletörôdni sorsába, hacsak fel nem adja magát; a kitaszítók gyenge Énje -- hiszen ez is gyenge, mert vagyonszerzésben keresi azt a bizonyosságot, ami személyiségébôl hiányzik -- éppen a féktelen differenciálódásban látja emelkedésének és erejének, befolyásának, hatalmának zálogát. A gyenge Én mögött meghúzódó alacsony frusztrációs tolerancia az egyik oldalon csak élezi az elégedetlenség fokát, és ellenséges érzületet gerjeszt, a másik oldalon meghiúsítja azt az áldozatvállalási képességet és készséget, ami véget vethetne az embertelen differenciálódásnak. Így jutunk el a következô tényezôhöz, az altruizmus elôfeltételéhez, az erôs Énhez. Az erôs Én frusztrációs toleranciája -- a csalódásokat elviselni tudó képessége -- magas.[268] Ha viszont az Én a szociális érzelmi védettség hiányában nem erôsödik, hanem gyengül, és ezzel párhuzamosan a csalódások mértéke is növekszik, akkor az altruizmus mint a differenciálódást mérsékelô tényezô kiesik. A felettes Én -- az individuális lelkiismeret -- tartalma nagy vonalakban egy kultúra értékeit tükrözi vissza. Ha a kultúra a piaci mechanizmusok értéktételezéseit veszi át -- mint ahogy már átvette -- akkor: -- szabadjára engedi az agressziót -- ami a gazdaságban a vállalkozások alapvetô ,,rámenôsségében'' is megnyilvánul, -- nagyra értékeli az egyéni érdeket -- a profit lesz a legfôbb társadalmi cél, -- a birtoklás státusszimbólummá válik. A piaci mechanizmusok olyan jellegű kulturális értéktételezésekkel ,,dúsítják'' fel a lelkiismeretet, amelyek a differenciálódást fokozzák és nem pedig mérséklik. Így már a lelkiismeret sem szabályozó tényezô. A jóra való törekvés minden emberben megvan. Mindenki legalább jónak akar látszani. Arról most ne essék részletesen szó, hogy mi mindent lehet a jó fogalmával társítani. Valamely szubkultúrában társulhat hozzá például az is, hogy valaki milyen ,,ügyes'' zsebtolvaj, vagy éppen milyen könyörtelenül képes gyilkolni meg rabolni. A konszenzus képes ezeket a fogalmakat pozitív erkölcsi rangra emelni. Mindettôl függetlenül létezik olyasmi, mint öröklött kollektív lelkiismeret. Ez a legbiztosabb jele annak, hogy az Ôserô -- az önmagát szervezô energia minôsége és nem maga az energia -- eredetében ugyan irracionálisan semleges (semleges és mégsem, mert magában hordja az ellentmondások lehetôségét is, ami az atomban megjelenik), de már a relativitás szintjén az ésszerű döntések és a jó felé törekszik. Azonban a belátás és a jóra való hajlam megvalósításához szükséges többleterô valahogy kimaradt a teremtésbôl. Ezt a többleterôt az embernek kellene kifejleszteni. Ha nem, körülményeibe, amelyeket maga teremt, belepusztul. A többleterôt az örömszerzés ösztönének liberális kiélése nem képes megadni, mert ehhez nem szükséges semmi erôkifejtés. Csak az önmegtartóztatás képes erre, az a korlátozás, amit a kultúra lényege ad. Ha FUKUYAMA elképzelése szerint a kultúrát sikerül teljes mértékben kiiktatni, akkor azt iktatjuk ki, ami a befejezetlen teremtés befejezéséhez szükséges többleterôt lenne képes nyújtani. Tény, hogy az ember sokszor nem az esze szerint cselekszik és hogy jóra való törekvése többnyire a látszatnál marad. Pedig a jóra való törekvés -- mint jeleztük -- az öröklött társadalmi lelkiismeretben fogant. Nézzük meg ezt közelebbrôl. Joseph H. FICHTER, a Chicagói Egyetem tanára ezt írja: ,,Egy társadalomkutató nem foglalkozik megváltoztathatatlan, abszolút szociális értékekkel. Amennyiben ilyenek léteznek, ezek analizálása a filozófusok, teológusok és etikusok feladata... A szociokulturális értékítéletek flexibilitását és megváltoztathatóságát mi sem mutatja jobban, mint a különbözô kultúrák, az egy kultúrán belüli változások a történelem folyamán, mi több, a szubkultúrák egy társadalmon belül, tájak és társadalmi osztályok szerint ... (azonban) bizonyítható, hogy minden társadalomban megvan a konszenzuskészség, amely alapvetô szociális értékeket hoz létre ... Ha az alapvetô szociális értékeket (,,die letzten Werte'') társadalmak szerint különbözôen is értékelik és alkalmazzák, mégis minden társadalom tiltja a vérfertôzést, gyilkosságot, istengyalázást, hazugságot és a lopást. Minden társadalom nagyra értékeli a hűséget, a barátságot, a szeretetet és az igazságosságot. Ez a tény rávilágít arra, hogy nemcsak pszichikus egység létezik az emberek között a gondolkodás és akarás alapvetô hasonlóságai révén, hanem létezik egy minimális egyöntetűség a szociális lelkiismeretet illetôen is.''[269] A szociális lelkiismeret lehetne az emberiség közös erkölcsének alapja, amely szinte kínálja magát, hogy az ember önazonosítási szükségletébôl adódó ragaszkodását a saját kultúrájához a kollektív lelkiismeret szintjén gyökereiben közös nevezôre hozza. Ezt a világerkölcsöt megalapozó folyamatot a meglévô kultúrák szétzúzásával nem lehet elérni, mert a szétzúzással maga a korlátozás szükségességének konszenzusa semmisül meg, amire már nemcsak a kollektív lelkiismeret alapján, hanem semmilyen alapon nem lehet korlátozást felépíteni. A kollektív lelkiismeretben öröklött általános morális tendenciákat semmivé teszik a konkrét és az örömszerzés ösztönét korlátok nélkül felszabadító kulturális értéktételezések és a gazdasági etika módszerei (szuggesztív reklámok!). A viselkedési minták reaktív jellege a kollektív lelkiismeret sugallatait ellehetetleníti, mert a szabados viselkedési minták mögött meghúzódó ingerek mindig egy és ugyanazon -- a kollektív lelkiismerettel összeegyeztethetetlen -- magatartásmintákat váltanak ki.[270] Az állami korlátozás lenne még alkalmas a differenciálódás mérséklésére, ha az állam a monetáris érdekek szószólójaként nem azt vallaná, hogy neki ugyan semmi köze a dologhoz ... 6.9.4.5. Differenciálódás és rablás Még annak a társadalomból ki nem zárható differenciálódásnak is megvan a határa, amelynek alapja az egyéni tehetség és szorgalom. Ez természetesen jóval erôteljesebben vonatkozik arra a differenciálódásra, amely rablás alapján jön létre -- ha csak a rablást konszezussal nem emelik pozitív erkölcsi rangra, és ezért nem illik a nevén nevezni. 6.9.4.5.1. A rablás relativizálása Amikor a csere elve leváltotta a rablás és zsákmányolás elvét, akkor ez a gazdasági beállítódásváltozás a szociokulturális értékrend egészének változásával együtt zajlott le, és kétségtelenül a fejlôdést szolgálta. Jogos a kérdés, hogy minek nevezzük azt a folyamatot, amelyben ez a fejlôdési irány az ellenkezôjébe csap át, és a csere elvét egyre jobban megint a rablás, zsákmányolás és kizsákmányolás váltja fel? Nem mintha a történelem során csupán egyetlen olyan idôszak is lett volna, amelyben tisztán a csere elve érvényesült volna. Itt csupán a csere és a rablás jelenségének relativizálásáról lehet szó korszakok és körülmények szerint. A relativizálás lényege, hogy a rablás jelenségét ma, a 20. század végén másként kellene megítélni, mint mondjuk az ôsmagyarok rabló hadjáratait vagy a kereszteshadjáratok rabló jellegét. Továbbá relativizálás szükséges a tekintetben is, hogy a rablás békében, a nagy nyilvánosság elôtt, az állam kimondott vagy hallgatólagos hozzájárulásával megy végbe, vagy háborús körülmények között. 6.9.4.5.2. A rablás mint erkölcs A társadalmi és gazdasági rendek mindenkori uralkodó osztályai -- a mi terminológiánk szerint a szociális szerepükben felértékelt intézmények és egyedek -- a hátrányos helyzetűeket mindig valahogyan elnyomták és kizsákmányolták. Ennek ellenére ideológiájukban a történelmi kornak és körülményeknek megfelelôen mindig jelen volt a csere elve is. ,,Csupán'' az önkéntesség és a cserélt javak egyenértékűsége torzult el kisebb vagy nagyobb mértékben. Eltorzult, mert eltorzulhatott; eltorzulhatott, mert a kölcsönös, egyenértékű elônyök tiszteletben tartása hiányzott a cserefolyamatokból. A mindenkori uralkodó osztály a csere folyamán mindig védelmet, biztonságot, megélhetést nyújtott a hátrányos helyzetűeknek, és cserébe ezért mindig méltánytalanul többet vett igénybe mint amit hajlandó volt adni. Itt jól látható a cserefolyamat szinte állandósult eltorzulása, ami az elôbb említett kölcsönös, egyenértékű elônyök tiszteletben tartásának hiányából adódott és adódik. Megismételjük: a rabszolgaságban a rabszolgát a családba való integrálás óvta, de ezért a rabszolgának az élete felett való rendelkezést kellett urának cserébe átengednie. A feudalizmusban a földesúr -- a nemesség -- feladata volt a földművesek védelme, cserébe a földmunkásnak a földhöz és a földesúrhoz való kötöttséget kellett vállalnia, és anyagi munkával járó szolgáltatásokat, valamint elôjogokat -- mint az elsô éjszaka jogát -- kellett adnia. A kapitalizmusban kezdôdött el az a tendencia, hogy az uralkodó osztály -- elvonatkoztatva a tôke -- az individualizmusból és a liberalizmusból álló ideológia alapján nem kívánt többé gondoskodni a hátrányos helyzetűekrôl, sorsukat átengedte az egyéni érdek által vezérelt piaci mechanizmusok kíméletlen érvényesülésének. A tôke csak azokról gondoskodott, akiket a munkafolyamatba be tudott vonni és csak olyan mértékben, amennyire a munkaerô mint áru újratermelésében érdekelve volt. A szociális piacgazdaság elveit tekintve a legalkalmasabb lett volna egy emberközpontúan értelmezett társadalmi és gazdasági kiegyensúlyozottság megteremtésére, ha a szélsô baloldalnak a tôkével való szövetsége alapján az amerikai szabadosságtól megfertôzve át nem esett volna a ló másik oldalára. A monetarizmus visszatért a klasszikus kapitalizmus elvéhez, és ezzel végérvényesen feladta a hátrányos helyzetűek méltányos támogatását, ami a legôsibb közösségekben is -- még ha a mindenkori kultúra mai szemmel hátborzongató értéktételezése szerint is -- a morál legelemibb követelménye volt. A monetarizmus a pénzgyűjtés szenvedélyétôl hajtva mulasztásra ösztökéli az államot, sôt kényszeríti arra, hogy szerepét ne töltse be, hogy ne szabályozzon konzisztensen, sokkal inkább bízza a társadalom sorsát az egoizmuson alapuló piaci mechanizmusokra s mi több, a piacosított társadalmi mechanizmusokra. Ezt a beállítódást súlyosbítja az a tény, hogy ez az állapot a 20. század végére esik, amikor az anyagi javak szűkösségérôl lokálisan igen, de világviszonylatban aligha eshet többé szó, különösen ami az élelmezést illeti -- ha már a luxusjavak újraelosztását gyengébb idegzetű monetaristákra való tekintettel ki is hagyjuk az összképbôl. Ma már az elemi iskolákban arról tanulnak a diákok, hogy az ôstermeléshez tartozó ágakban a fejlett országokban a túltermelés jelenti a legnagyobb problémát. Viszont ahhoz, hogy az árakat magasan tudják tartani, korlátozzák a termelést, így a gabonatermelést is, vagy éppen a kínálat csökkentése érdekében a tengerbe öntik a megtermelt nyerskávét. És mégis, a lépten-nyomon tapasztalható bôség, pazarlás, súlyponttévesztés és fontossági sorrendtévesztések ellenére a monetarizmus feladta a hátrányos helyzetűek tradicionális védelmét. A monetarizmussal járó rablás aspektusának a becsempészése a társadalmi valóságba minden eddigi ideologizált rablástól abban különbözik, hogy a történelmi társadalmakban a rablás az ideológiák szerves része volt. Nem kerteltek, hanem kimondták: az csak természetes, hogy a rabszolga az életével adós; mi sem természetesebb, mint hogy a földmunkás a földesúr törvényeinek és bíráskodásának aláveti magát; az csak természetes, hogy a munka áru, s hogy mindennek, az embernek is ára van. Ezzel szemben a liberális progresszivizmus monetáris változatának ideológiájából dôlnek a legfennköltebb szólamok az individualizmusról -- az ember értékérôl --, a liberalizmusról, a szabadságról és a demokráciáról, közben alattomosan aláássák az ember szabad akaratát: egyrészt a szabadosan cselekvô ember nem szabad,[271] mert nem ura önmagának, elveszti önorganizációs képességét, másrészt a hátrányos helyzetűek a munkalehetôség erôs beszűkülésén keresztül olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, hogy képtelenek szabad akaratukat érvényre juttatni. Annak ellenére, hogy a kapitalizmus és a monetarizmus olyan, amilyen, van erkölcse, mert nem létezhet társadalom kulturális értéktételezések nélkül. Ez az erkölcs a szabadosság burjánzására való tekintettel csakis a szabadosság, azaz az erkölcstelenség erkölcse lehet. Nem véletlen, hogy ebben az erkölcstelen erkölcsben burjánzik a rablás, a zsákmányolás és a kizsákmányolás anélkül, hogy az állam érdemlegesen képes lenne valamit is tenni ellene. A palackból kiszabadított szellemet aligha lehet az állam krónikus pénzhiányára való tekintettel csupán rábeszéléssel arra késztetni, hogy legyen olyan szíves és hagyja abba a rablást, ami neki gyors és könnyű pénzt hoz a konyhára. 6.9.4.5.3. A rablás mint tudomány ,,A közgazdasági gondolkodás, bár elôszeretettel tünteti fel magát a gazdasági problémák megoldójának, nem kis részben maga is felelôs a problémák megjelenéséért. Hogy úgy mondjam, a gazdasági élet problémáit jelentôs mértékben maga a közgazdaságtan hozza létre, illetve okozza.''[272] Magyari Beck István A monetarizmus a pénzgyűjtést, a tôkefelhalmozást, a zsákmányolást, kizsákmányolást -- amelyek a rablás fogalomköréhez állnak közel, és sokszor nyíltan ki is merítik, a gazdaság követelményeire való hivatkozással tudományos és nem ideológiai (erkölcsi) színezetben tünteti fel, mert ha ez utóbbit tenné, kidomborítaná a monetarizmus erkölcsének erkölcstelen jellegét. Amirôl a monetarizmusban szó van, az csupa tudomány, racionális gazdaságtudomány. Olyan fogalmak repkednek, mint tôke, a tôke hozama, a kölcsön meg a kamatai, további kölcsönök feltételei, kamatfizetési képesség, a hitelképesség megôrzése, gazdaságosság, ennek vagy annak a rentabilitása, matematikai levezetések alapján felvázolt fejlôdés, ami hasznos lehet gazdasági összefüggések felvázolására, meg lehet jó agytorna is, de több nem -- különösen nem megdönthetetlen és minden problémát megoldó, tudományosnak beállított elmélet. Már láttuk, hogy sem a kapitalizmus, sem a szocializmus -- de még a szociális piacgazdaság sem nyugodott megbízható tudományos alapokon, és a monetarizmus sem nyugszik azon. A tudományosság hangsúlyozása Káin ,,esti meséjének'' színvonalát tükrözi: Nobel-díjat osztogatni a rablás elôfeltételeit megteremtô -- a rablást visszahozó -- monetarizmus filozófiájáért az intellektuális ízléstelenségek közé tartozik. Hogy a monetarizmus gazdaságtudományossága mennyire gyenge lábon áll, láttuk akkor is, amikor arról volt szó, hogy a monetaristák a szociális piacgazdaság ellen az inflációs veszélyt hozták fel, amit a monetarizmus sem tudott kiküszöbölni. Az infláció nem speciálisan kelet- európai jelenség, hanem nyilvánvalóan a korlátlan kapitalizmus velejárója, mint a munkanélküliség, hiszen ellenkezô esetben a monetáris Nugat-Európában, de különösen az angolszász országokban az infláció fogalmának ismeretlennek kellene lennie. Nyilvánvaló, hogy a szociális piacgazdaságban mutatkozó inflációs tendenciára való hivatkozás a monetaristáknak csupán ürügyül szolgált, hogy a világot a tôke egyre nagyobb befolyása alá vonják. A kétes értékű tudományosságot tükrözi az a tény, hogy a Nobel-díj odaítélésében a bankkörök a Svéd Nemzeti Bankon keresztül lényeges szerepet játszanak. Ebben a tudományosságban nem esik szó arról, hogy a megszületett ember akarata ellenére, egy természeti törvény alapján jön a világra, s hogy megszülethetett, az nemcsak a szexualitásnak köszönhetô, hanem annak is, hogy az individualizmus és a liberalizmus tiszteletben tartásával még nem jött létre olyan konszenzus, miszerint a)csak annyi ember szülessen, amennyinek a kapzsiság határtalan kielégítése mellett létfeltételeit emberi módon biztosítani lehet, vagy b)a kapzsiságnak ott a határa, ahol a megszületett emberek emberséges léte veszélybe kerül. Tömören: nem tudományról, hanem konszenzusról van szó, amely képes a kollektív és az egyéni érdekeket és célokat konzisztens módon összehangolni és a rablást keretek közé szorítani. A társadalmi szabályozás így vagy úgy, a két alaptétel egyikével vagy kombinációjukkal elkerülhetetlen, feltéve, ha a társadalmak -- KEYNES szavaival -- nem akarnak mindenestôl megsemmisülni. Szabályozás korlátozás nélkül lehetetlen. Vajon akkor miért foglal állást FUKUYAMA a kultúra ellen? Bingó! 6.9.4.5.4. Kirabolom és továbbállok ... A rablásra való általános beállítódás egyik jellegzetességét LÁZÁR István a szentesi és a szentlôrinci iskolakísérletekkel kapcsolatban ,,kirabolom és továbbállok'' kifejezéssel találóan fejezte ki. Ennek a beállítódásnak a következményeivel találkozunk, ha Isztria kopár hegyei elénk tárulnak, s már halljuk is, hogy Magyarországon a privatizált erdôk új tulajdonosai igen iparkodnak fakitermeléssel gyorsan meggazdagodni. Az ôserdôk kiirtása a bennszülöttek kiirtásával vagy lehetetlenné tételével is a rablás szolgálatában állott és áll ma is. A világ tengeröbleiben egyre jobban fogy a hal. Vannak olyan öblök, ahol a halászok tintahal, rák és más tengeri állatok kifogásával tartják fenn magukat, mert a nagyüzemi halászatra ipari üzemekké átalakított hajókolosszusok két hajó között acéldróttal kifeszített hálókkal rövid idô alatt zsákmányul ejtik azokat a halakat, amelyek a hagyományos halászat kereteinek tiszteletben tartása mellett a bennszülött lakosság számára évszázadokon keresztül a megélhetés alapjai voltak. A halászok a nagytôke érdekeivel szemben tehetetlenek, és nem látszik, hogy mi módon lehetne a rablásnak véget vetni, mert az állam maga -- bevételeinek növelése céljából -- adja bérbe a szuverenitásához tartozó vizeket. A példák távolról sem képesek a valóságot megközelíteni. A ,,kirabolom és továbbállok'' elve különösen a természet kirablásánál érvényesül, amit az eredményszámítás palástol. Ennek lényege abban rejlik, hogy a gazdasági ideológiáktól és szokásoktól elvakítva sem a vállalati nyereséget, sem a nemzeti jövedelmet nem terheljük meg a környezetkárosodás helyrehozatalának és a felhasznált természeti kincsek újratermelésének hosszú távon felmerülô költségeivel -- annak ellenére, hogy ilyen mutatókat az elmélet már ismer. Mind üzemgazdasági, mind nemzetgazdasági szinten csak valamely üzemet vagy a népgazdaságot érintô rövid távon felmerülô ráfordításokat kalkulálják költségként. Ez a gyakorlat a realitástól és az eredményszámítás korrektségétôl való goromba eltávolodást tükröz. Ha az eredményszámításnál minden tényezôt korrektül figyelembe vennénk, kiderülne, hogy gazdagságunk jórészt a természettel szemben elkövetett rablógazdálkodás eredménye. Ezt úgy is lehetne mondani, hogy halálosan gazdagra kalkuláljuk magunkat.[273] Rablás nem feltétlenül csak az, hogy valaki egy öreg trafikost, egy járókelôt vagy egy pénztárt kirabol. A korlátlan kapitalizmus erkölcsének erkölcstelensége ismer olyan intézményesített módszereket, amelyek ugyan a rablással rokonságban vannak, és kétségtelenül legalább a lopás és becsapás tényét kimerítik, mégsem számítanak annak. Íme egy példa: az osztrák Landfrischkäse (vidéki friss sajt) dobozának az alja erôsen befelé domborodik, ami csak fogyasztás közben derül ki. Nyilván ezzel a módszerrel -- az indokoltnál nagyobb csomagolással -- kíván a gyártó kedvezôbb értékesítési lehetôséghez jutni úgy, hogy egy meghatározott összegért kevesebbet ad, mint amit a csomagolás nagyságával ígér. A Magyarországon is forgalmazott GARLI nevű fokhagymás kenôsajtnál fordított a helyzet. Itt a doboz teteje le van ragasztva. Ennek a ragasztott külsô fedôlapnak az eltávolítása után műanyag fedôlapra bukkan az ember, ami jóval mélyebbre süllyed a doboz szélénél, és úgy van kiképezve, hogy a közepébôl kiálló csücsköt fogantyúnak vélje az ember. A Magyar Rádió délelôtti magazinjában 1996. július 10-én a Velencei- tó gondjairól és jövôjérôl volt szó. A beszélgetés vezetôje feltette a kérdést, hogy mi garantálja a tó jövôjét. Az egyik megkérdezett úgy vélte, hogy ,,rendet kell tenni az emberek fejében''. SINGER Ferenc, a tó egyik kiváló veterán gondozója azt mondta, hogy a tó jövôjét azoknak kell képviselni, akik ott élnek, mert azoktól a vállalkozóktól, akik ,,nyáron idejönnek rabolni'', nem várható semmi jó. Szociológusok alátámasztják SINGER Ferenc megállapítását: ,,A potenciális vállalkozókra vonatkozó felmérésünkbôl kiderült, hogy a vállalkozó kedvű városi embereket legerôsebben a kiskereskedelem vonzza, csaknem minden ötödik (18%) ezt választaná. Ebben nagy arányt képviselnek azok, akik a nálunk talán leginkább elterjedt meggazdagodási sztereotípiákra gondolnak: kis befektetést igénylô, gyors meggazdagodást hozó üzletekre, például butikokra.''[274] Tanulságos az MTV-nek az az adása is, amelybôl kiderült: a rendszerváltás után a rablásra beállított idegenforgalom azt eredményezte, hogy Korfu szigetén a nyári szabadság a magyaroknak kedvezôbb, mint mondjuk a Balatonon. Az egyéni érdeken alapuló piaci mechanizmusok felelôsek azért, hogy a pszichikumban a csere elvével szemben a zsákmányolás, kizsákmányolás és rablás elve erôsödik. Mint láttuk, a rablás nemcsak a bűnözésre vonatkozik, hanem magában foglalja a gazdaság és a gazdálkodás során tapasztalható magatartásmintákat is, amelyek a csere elvét sértik, de megtalálható az élet minden területén, ott, ahol a méltánytalan elônyszerzés informálisan vagy formálisan érvényt szerzett magának. A gazdasági etika és a kultúra összefonódását eleveníti meg HERNÁDI Miklós Válni veszélyes című munkájában, amelyben adatokkal bizonyítja, hogy a ,,kirabolom és továbbállok'' elve még a házasságok felbontásánál is érvényesül: ,,Kevesebb ... az olyan nô, aki szó nélkül tűri rossz házasságát, de kevesebb az olyan nô is, aki ne rúgná fel habozás nélkül átlagosan jó vagy rossz házasságát, és ne ragadná meg a haszonszerzés kényelmes és biztos, szinte tálcán, sôt futószalagon felkínált lehetôségeit. Kétszeri-háromszori, ésszel lebonyolított válásával komoly vagyonra is szert tehet, ha a válásokkal meggyarapodott javait (hiszen már az elsôvel is saját lakásra tett szert) rendre megôrzi, és meg is toldja.''[275] 6.9.4.5.5. Monetarizmus és rablás A monetarizmus formálisan ugyan fellép a rablás ellen, de ugyanakkor megteremti a rablás formális és informális feltételeit. A formális feltételeket az egyéni érdeket megtestesítô piaci mechanizmusok törvényesítésén keresztül érték el úgy, hogy a piaci mechanizmusok érvényesülése elôl minden korlátot eltávolítottak. A piaci mechanizmusok és a tulajdonjog sajátos értelmezése képezi a formális feltételek magját. Nem a magántulajdonnal van a baj, hanem azzal, hogy növekedése akkor is törvényes, ha már a létalapot is elveszi azoktól, akik amúgy is a létminimumra vannak utalva. Pat ROBERTSON a monetáris intézményesített rablás alapelvét így jellemzi: ,,A vagyonnövekedés ... nagy titka a kamatos kamat, amelyet Rotschild báró ,a világ nyolcadik csodájának’ nevezett. Ha lehet pénzt csinálni a semmibôl, add hát ki kamatra! Képzeld csak el, mennyivel nagyobb vagyonra tudsz szert tenni, ha a pénzt nem fizetik neked vissza, hanem hagyod, hogy évrôl évre kamatozzon. A kamatos kamatra kiadott pénz az ún. hetvenkettes szabálynak megfelelôen duplázódik. A megduplázódáshoz szükséges évek számát úgy nyerjük, hogy a hetvenkettôt elosztjuk az alkalmazható kamatláb számértékével. Évi 10%-os kamat mellett 1 millió dolláros kölcsönbôl 7,2 év alatt 2 millió, 14,4 év alatt 4 millió, 21,6 év alatt 8 millió, 28,8 év alatt 16 millió és 36 év alatt 32 millió dollár lesz. Azaz 36 év alatt, 10%-os kamat esetén a vagyon 3200%-os növekedésen megy keresztül. Idôvel azok, akik képesek ilyen összegeket kölcsönözni, minden képzeletet felülmúló módon meggazdagszanak, a kölcsönvevôk viszont teljesen elszegényednek.''[276] Az ilyen jellegű gazdasági etikának a rendbetételét valahol valakinek (valakiknek) el kell kezdeni. Ha másként nem megy, újra meg újra bele kell fogni. A rablás informális feltételei a kulturális dekadencia elharapózásán keresztül valósulnak meg. Az informális beállítódás nem ütközik állami ellenállásba, ha csak azt nem vesszük figyelembe, hogy az állami bevételeket az adócsalások és korrupciós esetek lényegesen csökkentik, és hogy az állam ezt ,,nem veszi jó néven''. Az állam görcsösen, de elégtelen eszközökkel lép fel az ilyen jelenségek ellen. Ezek az erôfeszítések eredménytelenségre vannak ítélve, mert az intézkedések nem az okra, hanem az okozatra koncentrálnak: az adócsalást veszik célba ahelyett, hogy az ellenôrzô intézkedésekkel párhuzamosan és hosszú távon a társadalmi és gazdasági rendszer által legalizált, az egyéni érdeket mindenek fölé helyezô pici mechanizmusok erkölcsét vennék revízió alá. A liberálisnak nevezett társadalmi és gazdasági berendezkedés a csalásra, rablásra, zsákmányolásra és kizsákmányolására van beállítva. Korrupció, méltánytalan fizetések és végkielégítések és nem utolsósorban a sikerpénzek aranykorát éljük. Hogyan is juthatnak az állami szervek arra a következtetésre, hogy valaki majd jószántából hajlandó lesz tisztességesnek lenni, mikor a tisztesség a konkurenciaharcban az egzisztenciát veszélyeztetheti. Bűnbakokat lehet találni és fognak is találni, de az egész társadalmat költséges ellenôrzéssel kézben tartani aligha lehet -- ha a belsô elkötelezettség hiányzik. A liberális individualista csak önmagát nézi, szereti és helyezi elôtérbe. A megromlott kultúra, a demoralizálás, a zavarosban való halászás, az elcsürhésedés, a kábítószerezés, a butítás és a tömegekkel való manipuláció már a monetarizmus megszokott hétköznapi jelenségei közé tartoznak, amelyek a rablás minden elképzelhetô és elképzelhetetlen formáját szinte percrôl percre szülik: rájöttek például, hogyan lehet hamis telekkönyvi kivonatokkal kölcsönt felvenni, és utána úgy eltűnni, hogy az embernek még nyoma se maradjon; rájöttek, hogyan lehet hamis telekkönyvi kivonatokkal a gyanútlan polgár feje fölül eladni a házát, lakását, nyaralóját; rájöttek, hogy nemcsak idôs trafikosokat lehet kirabolni, hanem szép számmal azokat is, akik telefonkártyát akarnak venni, csak össze kell gyűjteni a lejártakat, és úgy tenni, mintha még érvényesek lennének. Rájöttek, hogy házakat támogatással fel lehet építeni, azután le is lehet bontani ôket, és az anyagot jó áron el lehet adni. A liberális progresszivizmus monetáris változatának alapbeállítódása ellen az egyetlen ellenszer: a monetáris társadalmi és gazdasági rend felszámolása. A rablás egy speciális formájára a Magyar Rádió 1996. július 4-én hívta fel a figyelmet: a Diana nevű hajszárító műanyag teste megolvad; a Panasional nevű hajszárítók, Diverze húsdarálók és szendvicssütôk könnyen súlyos kimenetelű áramütéses balesetekhez vezethetnek; a Fantázia nevű olajsütôben valóban nagy fantázia van, mert szinte csak arra gyártották, hogy az olaj fellobbanjon benne. Ezeket a készülékeket nyilván kizárólag az intézményesített rablás informális kihatásainak szabadossága alapján gyártották. Az MTV 1996. július 25-én közölte, hogy az év elsô felében hárommilliárdos jövedékcsalást fedeztek fel. Erre bevezetik a hologramos zárjegyet. A pénzügyôr azonban úgy nyilatkozott, hogy nincs olyan, amit ne lehetne hamisítani. A nemzetközi maffia és a rendelkezésükre álló pénz, hatalom és technikai eszközök elôtt nincs lehetetlen. Hongkongban mindent hamisítani lehet. A hamisítványokat megéri onnan beszerezni, mert 1 kamion szállítmánya így is 16 millió forint nyereséget hoz. Ugyanezen a napon mutatta be a televízió azt a filmet, amelyet a tolvajok tudta nélkül vettek fel: mozdonyvezetôk nyílt terepen motoros szivattyúval szívatták le a dízelolajat a mozdonyokból és a százforintos hivatalos ár helyett harminc forintért adták. Egy éjjeliôr 140 000 forint értékben adott el árut a vállalat raktárából és -- dicsérjük meg érte? -- még csak nem is tagadta. A vállalat egyik teherautóvezetôje, aki szállítások alkalmával pénzbeszedéssel is meg volt bízva, azt állította, hogy a napi bevételt elvesztette. Miután az esetet jegyzôkönyvezték, másnap megjelent és hozott magával 50 000 forintot, mondván, hogy ezt megtalálta (?). Az illusztrációként felhozott példák célja, hogy bemutassuk, mennyire természetes ma a lopás és a rablás. Az elkövetôk azért nem is igen igyekeznek tettüket palástolni, ha csupán egynéhány százezer forintról van szó, mert tudják, hogy a feljelentés a károsítottnak csak bosszúságot okoz, hiszen a bíróságok túlterheltek, a börtönök túlzsúfoltak, és a törvény ,,liberális''. A Magyar Rádió 1996 júliusában közölte, hogy ,,az igazságszolgáltatás válságban van''. Egyszerűen nincs pénz több bíró és bírósági munkatárs alkalmazására. Vannak olyan akták, amelyekbe a bíró még bele se nézett, pedig már nyolc hónappal ezelôtt beadták. Az igazságszolgáltatás monetáris okból való kiiktatása a rablásra való hajlandóságot gerjeszti. A bűnözés rohamos terjedése és az igazságszolgáltatás válsága között nem nehéz az összefüggéseket észrevenni. A monetarizmusban a rablás mint viselkedési minta a szociokulturális értéktételezések szerves része. A szocializmus építése során elhatalmasodott elv, hogy ami mindenkié, az senkié, és ezért szabadon elvihetô, a monetarizmusban olyan természetességgel épült be, hogy szinte észre se vettük. A rablás Nyugaton is érvényesül, de a volt népi demokratikus államokban elhatalmasodott lopások a rendszerváltás elôtti gyakorlatra épülve felülmúlnak minden nyugati változatot. A rablásnak ezt a formáját szervesen kiegészíti az a rablás, amelyet az egzisztenciálisan ellehetetlenített rétegek megélhetésük érdekében követnek el. A rablás fogalma a levegôben van. Üzleti körökben gyakran hallja az ember, hogy rablók között csak rablók képesek megélni. A rabláshoz a legrafináltabb technikai eszközök állnak rendelkezésre: a ,,túlfejlesztett'' civilizáció nyújtotta technika lehetôségei. Egy rendôr véleménye szerint egy autó feltörése pillanatok alatt történik. A banda tagjai között állandó rádiókapcsolat áll fenn, s ha egyszer egy autót elloptak, az néhány órán belül elhagyja az országot. Képtelenség, hogy a rendôrségen elôfordulhasson: ittasságot bizonyító vérampullák tűnnek el, mint ahogy ezt a Magyar Rádió 1996. július 12-én déli híreiben közre adta. Képtelenség, hogy a rendôrségrôl hat géppisztoly eltűnjön, és a nyomravezetônek jutalmat ajánljanak fel -- mint ahogy ezt a Magyar Rádió 1997. január 6-án közölte. Ennél találóbban aligha tükrözheti vissza valami is a monetarizmusban uralkodó erkölcsi viszonyokat. Képtelenség privát ôrzô-védô vállalkozásokra bízni azt a feladatot, amit az államnak kellene ellátnia. 6.9.4.5.6. Monetarizmus, rablás és Kelet-Európa. A rabszolgaság modern változata ,,A <> vállalatok kifosztása ... A kiszipolyozó befektetôk egy speciális fajtáját alkotják a <>, akik a már bevezetett vállalatok megkaparintásából élnek ... Majdnem 2000 olyan esetet tártak fel, amelyekben az új tulajdonosok összességében 21 milliárd dollárt loptak ki a vállalatok nyugdíjalapjából úgy, hogy <> nyilvánították, annak érdekében, hogy ebbôl fizessék vissza a hiteleiket.''[277] David C. Korten A Rotschild báró által ,,a világ nyolcadik csodájának'' nevezett kamatos kamat, amivel a semmibôl pénzt lehet csinálni, napjainkban különösen a kelet-európai államokat sújtja, de a fejlettebb nyugati államok hátrányos helyzetű rétegei sem kérnek belôle. Az RTL német televízió 1996. november 28-án hírt adott a Németországban zajló tüntetésekrôl, amelyek az egészségellátás ellehetetlenítése ellen irányultak. A megszólaltatott országgyűlési képviselônô úgy nyilatkozott, hogy Németországban amerikanizálódás folyik, amibôl ôk nem kérnek. A monetáris körök azonban nem kérdezik, hogy kérnek-e belôle vagy sem. Rotschild báró tudta, hogy a tôkének mi a jó, amikor azt állította, hogy az nem baj, ha az adós nem képes az adósságot visszafizetni, mert a fizetésképtelenség a kölcsönvevôt az érvényes jogfelfogás segítségével a kölcsönadó modern rabszolgájává teszi. KUPA Mihály 1996. szeptember 26-án a Duna televízióban úgy nyilatkozott, hogy az Európai Uniós tagság megvalósítása elôtt nem tanácsos az adósságrendezés kérdésével elôállni, mert hát hogy néz az ki, hogy ,,odamegyünk'' és azt mondjuk, szeretnénk, de hát ,,egy kicsit sáros a fülünk''. Viszont GIDAI Erzsébet leszögezi: ,,Gyakran hangzik el érvként a MNB vezetôitôl: ha nem fizeti az ország az adósságtörlesztést, és könnyítést, netalán elengedést kér, akkor nem tudjuk az importtöbbletet finanszírozni, nô a munkanélküliség, nô a költségvetés hiánya, elszabadul az infláció, csökken a termelés, visszaesik az export, megszűnik a működô tôke beáramlása stb. Ezzel szemben mit mondanak a nemzetközi adatok? A Világbank mutatói szerint az adósságelengedésben részesült országok piaci hitelképességi minôsítése 30%-kal javult, az adósságot fizetô Magyarországé 30%-kal romlott.''[278] Bizonyosan igaz, hogy az ár ellen nagyon nehéz úszni. Viszont ha már semmi esetre sem érdemes azzal foglalkozni, megkíséreljünk-e a Dunán árral szemben Passauig felúszni, az még nem jelenti azt, hogy meg ne kíséreljük a folyamot itt helyben átúszni. Nem tűnik bölcs dolognak, a jó fiú szerepében tetszelegve, az árral a Fekete-tengerbe sodródni. Az Egyesült Európához való csatlakozás különösen Magyarország számára a határok légiesítésének következtében elônyös lehet. A szomszédos országok csatlakozásával a Kárpát-medencében szétszórt magyarság elszigeteltsége szűnne meg. A háborús veszély kiküszöbölése Európában felbecsülhetetlen értékeket hozhatna magával. Más vonatkozásban azonban hátrányos lehet. A monetarizmus terjedésére tekintettel felmerül a kérdés, hogy milyen mértékben képes Németország és Franciaország kitartani a szociális piacgazdaság elve mellett, és milyen mértékben fog még a jogharmonizáció következtében amúgy is amerikanizálódott dekadens kultúra továbbra is széthullani; valamint tisztázni kellene, hogy milyen mértékben járul hozzá a közös Európa gondolata a világ globalizációs folyamatának megvalósításához, és mennyiben betonozza be a nemzetközi monetáris körök és a hazai nomenklatúra átmentett hatalmát a megváltozott körülmények között. Végül is az óvatosság nem árt. Nehogy a csatlakozás után ébredjünk rá, hogy az Európai Unión belüli támogatási rendszer -- amitôl a hivatalos vélemény szerint fellendülésünket remélhetjük -- egy nagy csapda, mint ahogy ezt maga az osztrák gazdaságügyi miniszter, FARNLEITNER 1996 szeptemberében nevezte.[279] A kérdés továbbá az, hogy a mai körülmények között kell-e Magyarország Európának és ha kell, akkor nem csak azért kell-e, amiért eddig is: piacnak. Nem utolsósorban tisztázni kellene, hogy meddig kell Magyarországnak várnia arra, hogy az Európai Unióba bejusson; meddig kell és lehet még a nyomort fokozni vagy éppen stabilizálni, és meddig lehet tehetetlenül tudomásul venni, hogy kis elemisták kifordulnak a padból, mert nincs pénzük arra, hogy vegyenek maguknak tejet meg kiflit.[280] GIDAI Erzsébet hangsúlyozza, hogy az adósságot ,,mielôbb nemzetközi szinten szükséges rendezni''. Fontos a rendezés nemzetközi jellegének hangsúlyozása, mert maga a probléma nemzetközi, mint ahogy a monetáris diktatúra is nemzetközi. Egy kis ország erôszakkal való kitörése a törvényes nemzetközi rendbôl kiszámíthatatlan következményeket vonhatna maga után. A nemzetközi rendezés azért is fontos, mert minél több kisbetétes áll végsô soron egy államkölcsön mögött, annál nehezebb egy adósság akármilyen jellegű rendezése, ha nincs olyan segítô, aki átvállalná a kamatfizetési kötelezettségeket.[281] Egy emberközpontú szemlélet szerint nem lehet cél, hogy azoknak a megtakarításoknak a gyümölcsét vegyék el a kisbetétesektôl, amelyekkel esetleg öregségükrôl elôre gondoskodtak. Viszont ha másért nem, önérdekbôl -- hisz különben maga a kapitalista rendszer kerül veszélybe -- a nagytôkének a törvényesített rablási módszerekkel összeharácsolt monetáris eszközökbôl a kamatfizetésitési kötelezettséget a kisbetétesek felé át kellene vállalnia. A pénzgyűjtés zsákutcájában a pénz idôvel amúgy is elértéktelenedik. Egyedi adósságátrendezés is hozhat átmeneti enyhülést, de csak az adósság teljes elengedése járhat tartós eredménnyel. Ezt világosan mutatja Lengyelország esete: az 1994 márciusáig eltelt elsô szakaszban a tartozások 30%-át engedték el úgy, hogy eltekintettek az esedékes kamattörlesztés négyötödétôl, a tôketörlesztést pedig a hároméves idôszak utánra halasztották. A második, 20%-os csökkentést pedig úgy hajtották végre, hogy a hitelezô kormányok választhattak: adósságot vagy adósságszolgálatot csökkentenek. A kormányok az adósságszolgálatot választották. ,,Ez azt jelenti, hogy a nagy garral beharangozott adósságcsökkentés csak átmeneti enyhet ad: az 1991--93-as idôszakban évi 2 milliárd dolláros évi kamattörlesztés a tôketörlesztés <> 2004 és 2008 között már 3,4 milliárd dollárra fog duzzadni.'' Varsó a kereskedelmi bankokkal is kiegyezett, és 50%-os engedményt kapott. Lengyelország ,,1989 negyedik negyedévében függesztette föl a törlesztést a bankoknak, amelyek eddig is sikerrel préselték ki a pénzt Lengyelországból. Az enyhítés által érintett 13 milliárd dolláros adósságállományból már 7,1 milliárd dollár volt az elmaradt törlesztés és ebbôl 3,4 milliárd a kifizetetlen, ezért tôkésített kamat.''[282] Nyilván a monetáris körök hamarabb kaphatók adósságátrendezésre, mint az adósság elengedésére. Az adósságtörlesztés hosszabb idôre szóló felfüggesztése világosan mutatja, hogy a nagytôke képes a halasztás idejére, tehát éveken át a kisbetétesekkel szembeni kamatfizetési kötelezettségeket átvállalni. Ha viszont képes rá, ha huzamosabb ideig képes rá, akkor csak hajlandóság kérdése, hogy állandó jelleggel átvállalja. Hogy ennek az elgondolásnak a megvalósításához a nagytôke mennyiben hajlandó hozzájárulni, azt az ezzel kapcsolatos tárgyalások képesek kideríteni. De ehhez a politikai akaratnak is jelen kell lennie. A monetarizmus ugyanis igyekszik a tudományos színezetű rablást mindenképpen fenntartani, tehát nem hozza tálcán a lehetséges megoldásokat. 6.9.4.5.7. Rablás, korrupció és maffia ,,Teljes romlás: nincsen az országban hűség és szeretet, az Urat sem ismerik többé. Mindenütt átok és hazugság, gyilkosság és lopás, házasságtörés és erôszak, szüntelen vérontás. Ezért öltözött gyászba az ország, elcsüggedt minden lakója; a mezô vadjai, az ég madarai, a tenger halai is, mind elpusztulnak.''[283] Ozeás 4; 2--3 ,,Az új döghalál: az erôszak és a bűnözés egy másik kategóriája a pénzszerzési céllal elkövetett bűntetteké, klasszikus példa erre a maffia. Az elmúlt években egyre veszélyesebb lett a maffia és a hasonló szervezetek által kitűnôen irányított folyamatos kábítószer-kereskedelem, amely óriási hatalmával és terrorista módszereivel már a kormányokat is támogatja.''[284] A Római Klub Tanácsának beszámolójából A bevezetô két idézetbôl kiviláglik, hogy a technika fejlôdésével az erkölcs nem tartott lépést. A befejezetlen teremtés befejezéséhez az ember nyilván nem volt hajlandó hathatósan hozzájárulni. Nézzük meg ezt részletesebben. Egy vállalkozó tárgyal egy ügyvezetôvel. A tárgyalás végén az ügyvezetô feláll, és kikíséri a vállalkozót. A vállalkozó megjegyzi, hogy megbízás esetén természetesen a hálapénz nem fog elmaradni, mert hát élni és élni hagyni ... Erre az ügyvezetô: ,,Hát akkor jöjjön vissza, beszéljük meg részletesen. Mondja, mennyiért vállalná el?'' A vállalkozó gondolkodik, s úgy véli, nyolcszázezerbôl kijönne. De hát be kell kalkulálni a hálapénzt is: ,,Egymillió hatszázezerbe '' -- mondja a vállalkozó. Erre az ügyvezetô: ,,Tudja mit, jöjjön vissza holnapután, és akkor lerendezzük.'' A vállalkozó a megbeszélt idôpontban megjelenik az ügyvezetônél és valóban ,,lerendezik a dolgot''. Az ügyvezetô ajánlata megdöbbentô: a vállalkozónak hatmillió forintot ajánl fel a munka elvégzéséért, feltéve, ha a vállalkozó hajlandó az egymillió hatszázezren felüli összeget megfelezni. Egy másik eset. Ha a vállalkozó nem jelenik meg havonta egyszer a megszokott idôpontban, hogy kifizesse a havi hálapénzt, akkor már jön a telefon, hogy legyen szíves, menjen oda, mert alá kell írni valamit. A fizetésképtelenség mögött gyakran elôre kitervezett spekuláció -- rablási szándék -- húzódik meg. A legjobb üzlet korlátolt felelôsségű társaságot alapítani, egy ideig tevékenykedni, de csak a valóban halaszthatatlan számlákat kifizetni. A túlliberalizált gazdaságban lehetôség van arra, hogy a felgyülemlett adóssághegyeket a vállalkozók egy idô után ne fizessék ki. A kft-tulajdonosok csak a bevitt tôkével felelnek. Hagytam, hogy felvilágosítsanak: csupán érteni kell, hogyan veszi ki az ember a bevétel jelentôs részét, és hova fekteti be, mielôtt még a csôdeljárás beindul. A befektetett tôke sokszorosára lehet ily módon szert tenni, még akkor is, ha az illegálisan kivett összegek egy részét másokkal meg kell osztani. A befektetett tôkét nyugodtan ott lehet hagyni a hitelezôknek. Az adóhivatal, a társadalombiztosítási intézetek és a hitelezôk marakodjanak rajta. Ez - - a rablás -- a monetarizmus gazdasági etikája, amelyet a monetáris rendszer termel ki magából, és amely a rendszerváltás pillanatában jó talajra talált a kollektív javakat szorgalmasan dézsmáló szocialista ember magatartásában. Az állam mint a társadalom formális képviselôje elkerülhetetlenül érintkezik a rablás jelenségével. A monetarizmus és a korrupció ikertestvérek. Az USAban -- a monetarizmus ,,szülôhazájában'' -- a lobbyzás annyira természetessé vált, hogy a lobby fogalma szótáraikban is fellelhetô: ,,lobbyzmus [anglat]: az Amerikai Egyesült Államokban szokásos <>, azaz a képviselôk megvesztegetése és befolyásolása a törvényhozáson kívüli körök által; ennek érdekében a képviselôház folyosóján, elôcsarnokában [ang lobby] keresik fel ôket.''[285] Tehát még az sem szükséges, hogy a megvesztegetôk diszkréten, otthonaikban keressék fel a törvényhozó testület megvesztegethetô tagjait. A lobbyzás itt már intézményesített, azaz a kultúra szerves része. Csak arra kell vigyázni, hogy a választók fülébe ne jusson -- hogy egy szemfüles újságíró ne csináljon jól jövedelmezô szenzációt belôle. Ez az erkölcs, a kultúra importja következtében, Magyarországnak is példaképül szolgál.[286] Az ÁPV-RT 300 millió Ft honoráriumot fizetett ki, amelynek indokoltságát szeptemberben tárgyalta a parlament. A Tocsik-milliók továbbra is élénken foglalkoztatják a közvéleményt. Kétségtelen, hogy ezek és a hasonló esetek a kulturális értéktételezésekben rejlô informális alapbeállítódást -- a rablást mint erkölcsöt -- fejezik ki, ami nem marad, nem maradhat informális jellegű, sokkal inkább, szinte észrevétlenül és tendenciálisan, formálissá -- legálissá, törvényessé - - válik, legalábbis olyan mértékben, hogy hivatalosan nem illik nagy ügyet csinálni belôle. A Duna-TV kerekasztal beszélgetése során 1996. november 29-én hangzott el az a megállapítás, hogy a sikerdíjak címén kifizetett összegek nagyságrendje megfelel annak a megtakarításnak, amelyet a Bokros-csomag a felsôoktatási intézményekkel kapcsolatos megszorító intézkedésekkel elvont a felsôoktatástól. A monetarizmus nyilván olyan állapotokat szül, amelyek mellett érzelmileg sem lehet közömbösen elmenni. A lobbyzás elterjedésével paradox helyzet állt elô. Nézzük meg közelebbrôl. A társadalmi egyensúly megbomlásának forrása többek között az, hogy az állam korlátozó és mederbe terelô szerepét a monetáris érdekekre való tekintettel nem vállalja, azonban hovatovább odajutunk, hogy szinte örülni kell annak, ha az állam visszavonul, mert egyre inkább attól kell tartani, hogy az állami szervek és a maffia közötti nemzetközi kapcsolatok tekintetében inkább az rejt veszélyt magában, ha az állam szerepe megnô. Nyilván sakk-matt szituációval állunk szemben, ami tragédiasorozatok kiváltó oka is lehet. Egyre több korrupciós eset válik ismertté, amelyekben a maffia szerepe mind jelentôsebb lesz. Az ismertté vált botrányok valószínű csupán a jéghegy csúcsát mutatják. Egy 1996 tavaszán nyilvánosságra hozott korrupciós ügy Indiában száz politikust érintett, köztük a miniszterelnököt. A korrupciót leleplezô újságírónak bármit megadtak volna, hogy hallgasson. De ô inkább pártot alapított, egy anti-korrupciós pártot. Ez hosszabb távon jobb üzletnek bizonyult -- állapította meg a hírmondó. Andreotti, az ,,olaszok atyja'', aki többször is kormányt alapított, a maffiával való együttműködés és gyilkossági parancs kiadásának vádjával kellett, hogy bíróság elé álljon. 1996 szeptemberében Brüsszel került maffia jellegű botrányok középpontjába. Egy politikus meggyilkolására vetélytársa kerített bérgyilkosokat. Ezek az elôre kifizetett vérdíjjal leléptek. Ezután Szicíliából kerítettek embereket, akik elvégezték a piszkos munkát.[287] A gyilkosság a 20. század végén nyilván még mindig a politikai ,,megoldások'' eszközeként szerepel, ami megint csak azt mutatja, hogy a technika fejlôdésével az erkölcs fejlôdése nem tartott lépést. Brüsszeli politikai körök a sátánista gyilkosságok és a gyermekprostitúció felgöngyölítése során is erôsen kompromittálták magukat. Pierre BEREGOVOY, mielôtt 1992-ben miniszterelnök lett, programjában harcot hirdetett a korrupció ellen. Néhány hónap után kiderült, hogy pénzügyi köröktôl kamatmentes kölcsönt vett fel lakásvásárlásra. A kölcsönadó egymilliót adott, a kapott információk révén viszont hétmilliót keresett. MITTERRAND azzal próbálta elsimítani a dolgot, hogy közölte, a kormánypártnak csupán 28 pénzügyi botrány van a füle mögött, míg az ellenzék máris 30 ilyennel ,,dicsekedhet''. 1993 elején Franciaországban ötvennyolc korrupciós per volt folyamatban. Olaszországban több mint 700 volt politikus ellen folyt hasonló bírósági eljárás.[288] Bírók, ügyvédek, ügyészek ülnek ma Nyugaton a vádlottak padján. Megvesztegetések, korrupciós esetek vannak napirenden, amelyekrôl szinte naponta tájékoztat a média. Az utóbbi idôben többek között India és Görögország politikusai kerültek a nemzetközi maffiával kapcsolatban a közérdeklôdés középpontjába. 1996. július 12-én Bécsben a maffia fényes nappal kivégzett egy grúz állampolgárt, aki a volt szovjet külügyminiszter és mostani grúz államelnök, SEVARNADZE rokona volt. A kivégzett egy bécsi hotelban lakott, és élénk üzleti kapcsolatokat tartott fenn osztrák, grúz és orosz építési vállalatokkal. Az Osztrák Rádió és Televízió kommentárjában hangsúlyozta, hogy a kivégzett nem tartozott a maffia legfelsô vezetéséhez, de bizonyosan tudomása volt olyan dolgokról, amelyek a legfelsôbb maffiaköröket veszélyeztethették volna. Hogy a kivégzés kapcsolatban áll-e az óriási MACULAN építôvállalat csôdjével vagy sem, azt nem lehet tudni. Tény, hogy MACULAN a volt Szovjetunió területén is széles körű vállalkozásokba bocsátkozott, és a kivégzés napjaiban még folyt ellene a csôdeljárás. Döbbenetes, hogy egynéhány nappal a bécsi kivégzés után Jörg HAIDER a nagy nyilvánosság elôtt VRANITZKY kancellárt -- aki maga is bank- vezérigazgató volt és a legmagasabb szintű bankkörökben otthonosan mozog -- a maffiával hozta kapcsolatba. Az Osztrák Televízió egyes csatornáján augusztus 25-én a 21 óra 50 perces kezdettel sugárzott adásban ,,Anders gefragt. Rudolf Nagiller im Gespräch mit Jörg Haider'' a politikus arra szólította fel Rudolf NAGILLERt, hogy a legközelebbi beszélgetés alkalmával kérdezze meg a kancellárt, mit keresett annak a szállodának a megnyitásán, amely magas rangú maffiavezetôk számára épült. A TV-beszámoló hírt adott arról is, hogy a modern maffia keretein belül szorosan összefonódnak a politikai, gazdasági és a szervezett bűnözés érdekei. Az orosz maffia a Szovjetunió megszűnése után a világ legbefolyásosabb szervezetévé nôtte ki magát. Mint már említettük, az FBI véleménye szerint az orosz bankok az illegális jövedelmek ,,pénzmosodájává'' lettek, s ma az orosz bruttó nemzeti jövedelem 50%- át hozzák a konyhára. És ez növekedô tendenciát mutat. Azt is megtudhattuk, hogy JELCIN biztonsági szakembere újra meghirdette a harcot a maffia ellen, de egyben óvott attól a hiedelemtôl, hogy gyors is lényeges változást lehetne várni, mert ,,lépten-nyomon (in allen Ecken) ellenállásba ütközik az ember''. A maffia, a gigantikus monetáris tranzakciók lebonyolítói és a politikai hatalom közötti szoros kapcsolatok egyben érthetôvé teszik, miért nyilatkozott JELCIN biztonsági embere úgy, hogy lépten-nyomon ellenállásba ütközik az ember. A Római Klub világszerte gyűjtött általános tapasztalatai is ezt tükrözik. Az Auto VW-Audi Kundeninformation című folyóirat 1996. évi 2. számában cikket közöl az alkatrészeket hamisító nemzetközi maffia tevékenységérôl, amelybôl a gazdasági maffia különlegesen elítélendô profitmohósága derül ki. A maffia tevékenységében az autók biztonsága nem játszik szerepet: ,,A <>-alkatrészekkel az a probléma, hogy különösen a biztonságot igénylô alkatrészek, például a fékpofák életveszélyesek. Más autógyártó cégek hamisítókat körözô alkalmazottjai Angliában olyan fékbetétekre is bukkantak, amelyeket csirkeürülékbôl és olyan kormánykerekekre, amelyeket puhafémbôl gyártottak.[289] Magyarország is a maffiaháború színterévé vált. 1996. november 1-jén Budapesten is fényes nappal végeztek egy férfival, aki alvilági körökben mozgott. Elôtte robbanássorozat rázta meg a fôvárost. November folyamán még néhány leszámolásra sor került, és bomba robbant a Klauzál téren és a Rákóczi úton. A maffia magyarországi elterjedésére jellemzô annak az üzletembernek az esete, aki kedvezô áron kívánta eladni luxus Mercedesét, de széles ismeretségi körében nem talált rá vevôt. Az ok figyelemre méltó: ma sok tisztességtelen és képzettség nélküli maffiózó -- szuperbunkó -- Mercedesszel próbálja pótolni azt, ami személyiségébôl hiányzik. A vállalkozó barátai még a látszatát is kerülték annak, hogy bármiféle kapcsolatba kerüljenek ezekkel a körökkel. Szerencse, hogy ilyen réteg is van. Még egy érdekes magyar vonatkozás: 1997. május elején a Magyar Televízió közölte, hogy Magyarországon 300 000 bejegyzett cég van. Ebbôl 30--35 000 nem végez gazdasági tevékenységet, hacsak a pénzmosást és az illegális tevékenységet nem számítjuk annak. A kérdés már nem is igazán kérdés, hogy szükség van-e állami beavatkozásra az egyéni érdekek fékentartása végett, vagy nincs, és hogy a liberalizmus félremagyarázása a monetarizmus címszó alatt a gazdasági etika szempontjából megfelel-e egy emberközpontú szemlélet igényeinek. 1996. július 11-én sugározta az Osztrák Televízió a Der Richter von Marseille című filmet, ami hiteles események sorozatát mutatta be. A történet egy marseille-i bíró meggyilkolásával zárult, aki megkísérelt egy maffiózót ártalmatlanná tenni. A rendôrség és a maffiózó ügyvédje egy húron pendültek. A maffiózó ügyvédje elôre jelezte a bírónak, hogy végezni fognak vele, és feltette a bírónak a kérdést, hogy tudja-e, miért fogja ô, a bíró, a rövidebbet húzni és rögtön felelt is rá: ,,Mert ön egyedül van. Az ember soha ne maradjon egyedül!'' 6.10. Szociális szerepkonfliktus, önmegvalósítás és a kultúra változása ,,Minél mélyebbre ások a globális környezeti válság gyökereit keresve, annál biztosabb vagyok abban, hogy az külsô megnyilvánulása egy belsô, jobb szó híján szellemi válságnak.''[290] Al Gore A szociális szerepek megvalósíthatóságának az oldaláról vizsgálva elmondhatjuk, hogy akit a munkahelyén bekényszerítettek egy pártba és a párt érdekeire hivatkozva kénytelen volt szociális szerepét meggyôzôdése ellenére a párt érdekeinek megfelelôen átalakítani, az nagy valószínűséggel a szerepkonfliktusból adódó feszültségeket nem volt képes családjától, illetve baráti körétôl távol tartani, s így az eltolt agresszió törvénye szerint eltorzultak az ezekben az informális szervezetekben szokványos szerepmegvalósítások is. Értelemszerűen vonatkozik ez természetesen más jelenségekre is, amelyek a szociális szerep és ezzel az önmegvalósítás útjában álltak és állnak. Egy ilyen igen súlyos, talán a legsúlyosabb jelenség a munkanélküliség, amelyet sem a szocializmus, sem a szabadversenyes kapitalizmus nem tudott megoldani. A népi demokratikus szocializmusra a vállalaton belüli, a szabadversenyes kapitalizmusra a vállalaton kívüli munkanélküliség jellemzô. A vállalaton kívüli munkanélküliség azért súlyosabb, mint a vállalaton belüli, mert a vállalaton kívüli munkanélküliség a szociális beágyazottságot, a szociális érzelmi védettséget alapjaiban ingatja meg. A szociális szerepek megvalósításának és az ezzel kapcsolatos önmegvalósítás lehetôségeinek a csökkenésével a társadalmi bizonyosság érzete elenyészik, az önkép megcsorbul, ami számos és jelentôs pszichikai sérülést okozhat és okoz is. Egy férfi az apa és a férj szerepében esetleg türelmetlenebbé, a vásárló szerepében esetleg kötözködôvé, az autóvezetô szerepében veszélyesen rámenôssé válhat. Egy pedagógus, aki azon törte a fejét, hogy melyik tanítványa vagy kollégája állhat összeköttetésben a titkosrendôrséggel, vagy az, amelyik ma nem tudja, mibôl tartsa el a családját, és gondterhelten áll az osztály elé, pedig az lenne a feladata, hogy optimizmusával, a társadalomba vetett bizalmával magával ragadja és formálja növendékeit -- a szociális szerep és az önmegvalósítás lényegét tekintve ugyanazzal a szociális szerepzavarral szembesül.[291] A liberális progresszivizmus -- a tekintélyellenes nevelés ,,felfedezôje'' -- a gyermekekben Nyugaton olyan iskola- és pedagógusellenes beállítódásokat hozott magával, amelyek önmagukban elegendôk ahhoz, hogy a pedagógus optimizmusa erôsen mérséklôdjön. A szociális szerep megvalósítása és az önmegvalósítás ellehetetlenítése a monetáris társadalomban az élet minden területén észlelhetô. A budapesti Bártfai utcai Fogorvosi Rendelôintézetben 1995/96 telén a következô történt: egy 22 éves, kimondottan szépnek mondható hölgy kijelentette, nem tudja vállalni azokat a költségeket, amelyek egyik elsô fogának rendbetételéhez szükségesek, és kérte, hogy húzzák ki a fogát. A fogorvos kollégáit is segítségül hívta, hogy eltérítse a hölgyet szándékától. Az orvosok együttes erôvel elérték, hogy a hölgy elállt a szándékától; a fogát ideiglenesen rendbehozták, olyannyira, hogy végleges rendbehozatala egy késôbbi idôpontban nem kizárt. A fogorvosi rendelôben lezajlott esetben ,,csupán'' egy fiatal hölgy egyik elsô, jól látható foga került veszélybe, és az ember elsôsorban esztétikai szempontból érzi érintve magát, idôs emberek esetében azonban sokkal több forog kockán, sokszor az élet maga. 1996. június 14-én az Osztrák Televízió kettes adója a 22 órai hírekben közölte, hogy a bécsi központi szívkatéteres rendelô, amelyet a modern orvostudomány szívinfarktusok azonnali hathatós kezelésében elengedhetetlenül szükségesnek tekint, csak délelôtt üzemel. A monetáris berendezkedés elvonta az üzemeltetéshez szükséges fedezetet. A kommentátor ironikusan hozzáfűzte: aki infarktust akar kapni, az intézze úgy a dolgát, hogy az délelôttre essék. Íme egy másik példa egy más jellegű intézményben, ahol a társadalmi gondoskodás egyre nyilvánvalóbbá váló hiánya a szerepmegvalósítást tragikusan hátráltatja, mi több, esetenként lehetetlenné teszi. Ezt jól szemlélteti a rendôr szerepének elbizonytalanodása. Általános a panasz, hogy a rendôr kezét a liberalizmusra való hivatkozással úgy megkötik, hogy a bűnözôkkel szemben nem képes hathatósan fellépni, illetve egy olyan liberálisnak és nyíltnak nevezett társadalomban kénytelen megkísérelni szociális szerepét megvalósítani, amely a bűnözésnek kedvez. Tarthatatlan az a vélemény, hogy a szocialistának nevezett rendszeren belül az embereknek elegük lett a kollektivizmusból -- mint ahogy ezt egy szociológus a Duna-TV 1996. november 28-i kerekasztal-beszélgetésében megfogalmazta --, ezért az individualizmus, a liberalizmus elôretörésével megteremtette a sajátságosan szuverén egyént, és ez a szabadság természetesen magas árat követel -- a bűnözés elterjedését. Ha ezt a sajátosan szuverén egyént a kollektivizmussal szembeni megundorodás tenyésztette ki, akkor mi az a tényezô, amely az USA-ban ezt a sajátságosan szuverén egyént kitenyésztette, hiszen ott a szocializmus kollektivizmusa szóba se jöhetett? Miért van az, hogy amerikai városok egyes részeiben besötétedés után nem tanácsos az utcára kimenni, hogy turistaattrakcióként mutogatják a részegek és narkósok utcáját, ahol csak autóbusszal lehet közlekedni? De még így is elôfordul, hogy kényszermegállások alkalmával megtámadják az autóbuszt. Ezt nyilván nem a szocializmus kötelezô kollektivizmusa hozta létre, hanem egy rothadó társadalmi és gazdasági rend. Szociológusunk nyilván nem lehet büszke a sajátságosan szuverén egyén elméletére. Különösen akkor nem, ha meggondoljuk, hogy -- különben nem új -- elmélete hiányos tájékozottságra utal. Ugyanis a sajátságosan szuverén egyén szuverenitása nem lehet végtelen; a kölcsönös jogoknak és kötelezettségeknek ki kell egészíteniük egymást. Ez és csakis ez biztosíthatja a társadalom elemei közötti egyensúlyt. Az egyensúly elôfeltétele, hogy a sajátságosan szuverén egyén ismerje szuverenitásának határát, azaz korlátozva legyen. Már többször visszatértünk rá: a korlátozásnak csak két módja van. Csak valamely belsô vagy külsô kényszer képes korlátozni. A belsô -- a lelkiismeret - - értékesebb, mint a külsô, mert ellenôrzés hiányában is kötelez. Minél gyengébb a belsô elkötelezettség, annál súlyosabb az állam felelôssége azért, hogy a belsô elkötelezettség elôfeltételeit a nevelésre és oktatásra fordított ráfordításokkal növelje, és amíg a belsô elkötelezettség meg nem valósul, polgárait a terrortól megóvja.[292] A magán ôrzô-védô társaságok egy emberközpontú szemlélet számára nem oldanak meg semmit, mert nem védik a hátrányos helyzetűeket sem a bűnözés, sem a monetáris körök kapzsisága ellen. A hátrányos helyzetűeknek messzemenôen nem adatott meg az az anyagi lehetôség, hogy testôrökkel kísértessék magukat. Természetes, hogy a rendôrség túlkapásait nem lehet jóváhagyni. De ha a rendôrgyilkosságok és a rendôrséggel szembeni méltánytalanságok egy rendôrt -- még ha ijedtében is -- elhamarkodott cselekedetre ösztökélnek, a félreértelmezett liberalizmusnak a bűnözést fokozottan lehetôvé tevô körülményeit mindenféleképpen indokolt figyelembe venni. Nézzük meg, mit is értünk azon, hogy konzisztens társadalmi és gazdasági fej.lôdésrôl csak akkor beszélhetünk, ha az intézményesített szociális szerepek hordozói más szociális szerepek hordozóival szemben nem kerülnek gorombán hátrányos helyzetbe. Maradjunk a rendôr példájánál. Amikor egy bírságoló rendôrt megkérdez a megállított autóvezetô -- a bunkó --, hogy mennyit keres és a bírság összegét gúnyosan megtoldja egy nagy címletű bankjeggyel, mondván, hogy ezzel kívánja a rendôrség nyugdíjintézetét támogatni, akkor és hasonló esetben joggal érezhetjük magunkat inkonzisztens társadalomban, amelyben az intézményesített szociális szerepek bizonyos hordozói más szociális szerepek hordozóival szemben gorombán hátrányos helyzetbe kerültek, s ennek gazdasági vonzatát lehetetlen nem látni. Nyilvánvaló, hogy a leírt eset -- amely nem a fantázia szüleménye -- bizonyos szociális szerepek fel- és bizonyos szociális szerepek leértékelését fejezik ki. A fel- és a leértékelés ilyen fokú elfajulása mögött bizonnyal a szociokulturális értékrend egyensúlyának oly mértékű felborulása áll, amely nem elszigetelt jelenség, hiszen a megbírságolt autóvezetô azzal a bizonyossággal lépett fel, hogy viselkedése -- amennyiben a rendôrség nyugdíjintézetét kívánja szolgálni -- nem büntethetô. A liberalizmus félremagyarázása mint társadalmi és gazdasági jelenség rányomja a bélyegét a hétköznapok gyakorlatára is. A megbírságolt autóvezetô fellépésében még egy igen lényeges, a viselkedést alapvetô tendenciáiban meghatározó vonás érzékelhetô. Az a bizonyosság , hogy lényegében nagy baj nem történhet, ha a sértésnek szánt összeget a rendôrök nyugdíjintézetének felajánlja, kétszeresen is bebiztosított alapból táplálkozott. Az egyik a liberalizmus félremagyarázhatóságába vetett hit, a másik a megbírságolt kiváltságos monetáris helyzete. A liberalizmus félremagyarázásába vetett hit annyiban érvényesült, amennyiben a megbírságolt meg volt gyôzôdve arról, hogy egy ,,jó'' ügyvéd bevonásával a nyugdíjasokat segítô szándékát el tudja hitetni, és ezért nem büntethetô. S ha egy rendôrjogász mégis büntethetônek merné minôsíteni -- az autóvezetô feltételezhetô logikája szerint --, akkor a monetáris elônye veszi el a következmények büntetés jellegét, hiszen anyagi helyzeténél fogva minden számításba jövô pénzbüntetést képes a mellényzsebébôl kifizetni. Itt van, itt válik szinte kézzelfoghatóvá, hogy a ,,jövedelemkülönbségek felszámolása'' alatt mit ért, mit érthet GIDAI Erzsébet.[293] Ausztriában is gondot okoz, hogy az autóvezetôk nem adják meg az elsôbbséget más járműveknek, amelyek a szabályok alapján elônyt élveznének. A rádió kommentátora szerint mindaddig, amíg elszigetelt jelenségrôl van szó, lehet büntetni, és ki lehet kényszeríteni a szabály betartását. Ha azonban az autóvezetôk többsége nem tartja be az elôírásokat, akkor a rendôrség tehetetlen. ,,Egy ilyen jellegű, a kötetlenségre alapuló intézményesítés önellenes, tehát irracionális, mert a közlekedésben minden résztvevô elveszi mindenkitôl -- saját magától is -- a társadalmi bizonyosságot.''[294] De olyan értelemben vissza is adja, hogy az ember bizonyos lehet abban: a közlekedés szabályait illetôen aligha számíthat valakire. Ez az alapbeállítódás is tökéletesen fedi a korlátlan piacgazdaságban érvényesülô konkurenciaharc alapelvét. A leírtak alapján a rendôrök, a mentôk, a tűzoltók bensôségessé vált szociális szerepüket és önmagukat képtelenek megvalósítani. A kiút nem kecsegtet semmi jóval. Az érintetteknek két lehetôségük van: az egyik a belenyugvás, a másik a beállítódás- és egyben személyiségváltozás. Nézzük meg ezeket a lehetôségeket közelebbrôl. 6.10.1. A belenyugvás A belenyugvás ma hozzátartozik a társadalmi viselkedéshez. Egy TV kerekasztal-beszélgetésen 1996 szeptemberében DEMSZKY Gábor fôpolgármester sajnálatát fejezte ki, hogy a bűnözés különösen a fôvárosra összpontosul. A felmérések mutatják, hogy az emberek 46%-a attól fél a legjobban, hogy bűnözés áldozatává lehet. A bűnözéstôl való félelem nagyobb, mint a munkanélküliségtôl vagy bármi mástól való félelem. Budapesten évenként 140 000 bűncselekményt követnek el -- azaz egynéhány év alatt a bűnözés minden budapesti lakost, legalábbis minden budapesti családot érint. A társadalmi és gazdasági helyzetet illetôen bűnözést gerjesztô társadalmi és gazdasági körülményekrôl esett szó. Hogy ez mennyire igaz, mutatja az országgyűlés elnökének, GÁL Zoltánnak az 1996. december 5-i TV-hírekben közölt megállapítása, miszerint a rendszerváltás még a szemetelésre is kedvezôtlenül hatott. A szándékos vagyonrongálásokról, falfirkákról nem is szólva. A falfirkákkal szemben kialakult érzéktelenséget mutatja, hogy 1996. június 18-án a Calypso rádióadó 14 és 15 óra között a falfirkák bölcsességeivel szórakoztatta hallgatóit. Figyelemre méltó, hogy a rádión keresztül a közvéleményt formáló személy belátása csupán a legkönnyebben hozzáférhetô ,,művelôdési ajánlatig'', a falfirkákban felfedezni vélt bölcsességek méltatásáig jutott el. Budapesten 1996 elején nemzetközi rendôrkonferencia volt. Ez alkalommal egy magas rangú magyar rendôrtiszt, nyilván a konferencia konszenzusának eredményét, a televízióban úgy fejezte ki, hogy tudomásul kell venni: egy nyílt társadalomban növekszik a bűnözés. Ez megegyezik a Duna-TV 1996. november 28-i kerekasztal-beszélgetésében szereplô, már említett szociológus belenyugvó kijelentésével, miszerint a szabadságnak a bűnözés növekedése az ára. A szociológus nyilván elfelejtette hozzátenni, hogy egy monetáris társadalomban csak mondják, hogy a bűnözés a szabadság ára. Sokkal inkább igaz, hogy a bűnözés a monetáris társadalom szabadosságának a következménye. Egy olyan társadalomban, amelyben nem az egyéni érdeken alapuló piaci mechanizmusok -- nem az egymás lehetetlenné tételére alapozott törekvések -- képezik az alapbeállítódást, amelyek a zsákmányolásnak, kizsákmányolásnak és a rablásnak nyitnak szabad utat, más szociokulturális értékek határozzák meg a jót és a rosszat. Egy ilyen társadalomban bizonyosan nem tekintik a bűnözést a fejlôdés természetes következményének. A belenyugvás ki tudja hányadik nagy lépés egy feltételezhetôen még nagyobb méretű szociokulturális szétziláltság felé. 6.10.2. Beállítódás- és személyiségváltozás Szerepkonfliktusok enyhítésének megvannak a szabályai. Ezek a törvényszerűségek képesek megvilágítani, hogy mi játszódik le abban a rendôrben, pedagógusban vagy orvosban vagy bármely más egyénben, aki szociális szerepeinek gyakorlása közben önmagával kerül ellentétbe. A megállapítások érvényesek -- mutatis mutandis -- intézményekre és az intézmények intézményeire, az államra és az államszövetségre is. 6.10.2.1. A balanszmodell Amit itt bemutatunk, az a balanszmodellek legegyszerűbb változata. Csupán három tényezôbôl indul ki: A, B és X tényezôkbôl, ezért ABX- modellnek is nevezik. Azért választjuk ezt a legegyszerűbb modellt, mert a lényeget kevés szóval világosan képes bemutatni. Az ABX-modellben A és B személyeket jelez, X egy objektum, amelyhez minkét személy valahogyan viszonyul. A viszonyulásuk lehetôségeibôl adódnak olyan egyszerű struktúrák, amelyek nem ellentmondásosak és olyanok amelyek ellentmondásosak. A nem ellentmondásos struktúrákat kiegyensúlyozott, konzisztens, az ellentmondásos struktúrákat kiegyensúlyozatlan vagy inkonzisztens struktúráknak nevezzük. A 10. ábra négy konzisztens és négy inkonzisztens struktúrát mutat be; a folytonosság érdekében a rendôrpéldánál maradunk. Az elsô négy eset konzisztens: Elsô eset: A és B rendôrök barátok (+). X objektum a bűnözést jelképezi. Mindketten a bűnözés ellen vannak (--)(--). Második eset: A és B rendôrök nem barátok (--). A a bűnözés ellen van (+), B nem (--). Harmadik eset: A és B rendôrök nem barátok (--). B a bűnözés ellen van (+), A nem (--). Negyedik eset: A és B rendôrök barátok (+), és mindketten hagyják magukat a bűnözôktôl megvesztegetni (+) (+). A négy inkonzisztens eset: Elsô eset: A és B nem barátok (--), de mindketten hagyják magukat a bűnözôktôl megvesztegetni (+) (+). Második eset: A és B rendôrök barátok (+), A a bűnözés ellen van (+), de B nem (--) Harmadik eset: A és B rendôrök barátok (+), B a bűnözés ellen van (+), de A nem (--). Negyedik eset: A és B nem barátok (--), de mindketten a bűnözés ellen vannak (--) (--). {kép} 10. ábra A balanszmodell magyarázatul szolgálhat arra, hogy miért is harapózott el annyira az amerikai filmekben a korrupt rendôrök megjelentetése. Feltehetôen ebben a jelenségben lényeges szerepet játszanak az amerikai szabadosságon nyugvó kultúra, az abból adódó szerepkonfliktusok és a balanszmodell inkonzisztens változatai, amelyek a beállítódásokat társadalomellenes irányba terelik. 6.10.2.2. A disszonanciateória és a munkanélküliség A balanszmodell logikája axiomatikus -- magyarázatra nem szorul --, komplex társadalmi jelenségek ábrázolására kevésbé alkalmas, de arra igen, hogy FESTINGER disszonanciateóriájának alapjául szolgáljon. A balanszmodell kiegyensúlyozatlan -- inkonzisztens -- rendszerének megfelelôen fogalmazta meg FESTINGER azt a szisztémát, amelyet komplex disszonancia ural. Ebben megtalálhatók a kognitív elemek (kognitív disszonancia) éppen úgy, mint a beállítódások, pszichikus folyamatok és állapotok antagonizmusai is. Az antagonisztikus elemek feszültségekhez, konfliktusokhoz vezetnek, amelyek tendenciájukban az ellentmondások feloldása felé törekednek. Az ellentmondások feloldásának egyik lehetôsége, hogy a meglévô ellentmondásos szisztéma további beállítódásokkal és kognitív (tudatos) tartalmakkal egészül ki, amelyek a meglévô disszonanciát bagatellizálják, jelentôségét lekicsinyítik vagy arra utalnak, hogy az ellentmondás csupán formai jellegű. A másik lehetôség, hogy a disszonancia beállítódásváltozáshoz -- személyiségváltozáshoz -- vezet,[295] és ezzel ott vagyunk a beállítódásváltozásokon keresztül alattomosan végbemenô kultúraváltozás jelenségénél. A 11. ábra segítségével nézzük meg azt a társadalmi folyamatot, amely a kulturális változások mögött húzódik meg. A munkanélküliségbôl indulunk ki, abból, amit a liberális progresszivizmus monetáris változata sem képes kiküszöbölni, mert ez csak monetáris áldozatokkal lenne lehetséges, és tartósan is csak akkor, ha az állam konzisztens intézkedésekkel hajlandó lenne a túlnépesedés -- ott, ahol ez aktuális --, a termelés és a fogyasztás problémáit felvállalni. A nyilvánvalóvá váló összefüggések egyértelműen mutatják, hogy a társadalommal való radikális szembehelyezkedés, a bűnözés növekedése, a kábítószerezés és a szekták terjedése nem a szabadság ára, hanem egy embertelen társadalmi és gazdasági rendszer szükségszerű következménye. Lásd a 11. ábrát. Kulturális beállítódásokon azokat a tartósan pozitív és negatív érzelmi reakciókat értjük, amelyek a társadalmi valóság értéktételezései alapján beidegzôdnek -- képzettársításokon keresztül kondicionálódnak. A beállítódások a viselkedési mintákban jutnak kifejezésre, és ezek tendenciáikban testesítik meg a kultúra alapértékeit. A monetarista társadalmi és gazdasági rendszerben a munkanélküliség kapcsán két társadalmi beállítódás ütközik: az egyik a társadalom beállítódása a munkanélküliekkel szemben, a másik a munkanélküli viszonya önmagához és a társadalmi beállítódáshoz. {kép} 11. ábra A társadalmi beállítódást a munkanélkülivel szemben a gyanú jellemzi; a gyanú, hogy a munkanélküli a társadalmi ellehetetlenülést és kitaszítottságot testesíti meg, akitôl óvakodni kell. A társadalom fenntartások nélkül nem képes a munkanélkülit elfogadni. Az ok abban keresendô, hogy a társadalmi fenntartások tartós munkanélküliség esetében valóban indokoltaknak bizonyulnak; a társadalmi lecsúszás többnyire be is következik. A munkanélküli pszichikus problémája az, hogy hogyan hidalja át a munkanélküliséggel járó társadalmi elôítéleteket és a feleslegessé válás érzetét azzal az önképpel, amelyet még a neurotikus is -- különösen az -- pozitívnak kíván látni. Ez alól még a bűnözô sem kivétel. A bűnözô saját szubkultúrájának értékei szerint, de méri magát. A disszonanciateória arra keres választ, hogyan képes egy ellentmondásokba keveredett ember az ellentmondásokkal megküzdeni, milyen lehetôségei vannak a feloldásukra, és milyen mértékben taszítják az embert az ellentmondások a társadalomra is káros szubkultúrák hínárjába. A munkanélküli negatív sztereotípiájával -- kliséjével -- a munkanélküli pozitív önkép-igénye áll szemben. A disszonancia csökkentésének kísérlete újabb két beállítódás korlátaiba ütközik, amelyeket a munkanélkülinek a társadalommal és a munkanélküliséggel szembeni beállítódásai testesítenek meg. Tragikus, hogy a munkanélküli -- bármely lehetséges utat választja is -- ön- és társadalomellenessége elkerülhetetlen. Az egyik lehetôség, hogy a munkanélküli a munkanélküliséggel kapcsolatos negatív társadalmi beállítódást nem fogadja el. Ha nem fogadja el, akkor a munkanélküliség számára ,,jó dolog'' lesz, ami az egyik napról a másikra való ,,könynyelmű'' vegetálását -- nyomorúságos életét -- igazolni képes. Ez a beállítódás-változás nem maradhat következmények nélkül, mert hiszen a munkanélküli beállítódásának változása mit sem változtat a társadalom beállítódásán, azon, hogy a munkanélküliség rossz dolog. A társadalom és a munkanélküli szükségszerűen ellenségekké válnak, éspedig olyan mértékben és tempóban, amilyen mértékben és gyorsasággal a munkanélküli, az elcsürhésedésen keresztül, szokott társadalmi szerepeibôl kiesik. A kiesés igazolja a társadalom fenntartásait a munkanélkülivel szemben. A munkanélkülinek módjában van még a munkanélküliséget mint elkerülhetetlen rosszat elfogadni, és egyben a társadalom fenntartásait is akceptálni. Egy ilyen jellegű személyiségváltozás a rossz -- a bűnözés -- elfogadhatósága felé tereli az embert. A harmadik lehetôség sem kecsegtet semmi jóval. Ha a munkanélküli a .munkanélküliségét elutasítja, és ennek ellenére a társadalmat elfogadja, akkor ezt csak úgy képes elviselni, ha racionalizál, ha megmagyarázza magatartását, vagy ha elűzi a valóságot. A racionalizálás a szekták felé egyengeti az utat, a valóság elűzése pedig az alkoholizmuson és a kábítószerezésen keresztül valósul meg. Aki eddig nem döbbent rá, hogy a bűnözés növekedése -- a falfirkálástól a rablásig és gyilkosságig -- az alkoholizmus, a kábítószerezés és a szekták terjedése nem a szabadság ára, hanem a szabadosságé; aki nem ismeri fel a felsorolt körülményekben a liberális progresszivizmus monetáris változatára jellemzô ismertetôjegyeket, az jobban teszi, ha hasznosabb elfoglaltság után néz, és ennek a könyvnek a tanulmányozására nem fecsérli tovább az idejét. 6.10.3. A ,,kerek'' kultúrától a ,,szögletesig'' Az inkonzisztens struktúrák a személyiségben feszültséget idéznek elô, és egyben az ellentmondások csökkentésére késztetnek. E folyamatban észrevétlenül megváltozik a beállítódás és a személyiség. Ha a szerepkonfliktusok során adódó feszültségek, folyamatosan és állandó jelleggel mindig csak csekély mértékben módosítják a viselkedést, végül is gyökeres változás áll be a beállítódás által elvben irányított viselkedésekben, amelyek mind több és több embert mind nagyobb és nagyobb mértékben kényszerítenek viselkedésükben olyan szerepértelmezés kialakítására, amely eredeti meggyôzôdésükkel és beállítódásukkal összeférhetetlen. Végeredményben a kultúra változik meg.[296] Lehet a kerekbôl egy szép napon, a személyiségben végbemenô apró változásokon keresztül szögletes. Lásd a 12. ábrát. {kép} 12. ábra A ,,kerek kultúra'' ,,kerek viselkedéseket'' (V) hív elô. A kultúra változása alattomos módon lassan és folyamatosan kényszerű beállítódás- és személyiségváltozás során következik be. Így válhat a ,,kerek kultúra'' végül is ,,szögletessé''. 6.10.3.1. A Kék Duna-keringô és az ordítozó ideál A harmincas években az emberek az olyan táncokat kedvelték (tangó, keringô, foxtrott), amelyek jellegzetessége a dallam és a harmonikus ritmus. Az ilyen jellegű táncok általában képesek a kiegyensúlyozottság megteremtésére mind a személyiségben, mind a társadalomban. Ezt alátámasztja az a tudományos tény, hogy zeneterápiával pszichikus zavarokat eredményesen lehet kezelni.[297] De amilyen pozitív eredményeket lehet ezzel módszerrel elérni, ugyanolyan mértékűek azok a személyiséget és egészséget romboló következmények, amelyek akkor állnak elô, ha a zene jellege az emberi pszichét a szétszórtság irányába kondicionálja. A kulturális változások erôteljesen ebbe az irányba mozdultak el. A klasszikus táncok lehetôvé tették a másik nemhez való közeledés kifinomultabb formáját, a testi kontaktust, a partner melegségének, a haj és a bôr illatának érzékelését. Egy-egy táncdélután vagy bál elôtti izgalom, a várakozás, a váratlan események sejtése, a titkos remények romantikája és a lámpaláz segítették, hogy az ember ambivalens természetének korlátok között engedjen, de megkövetelték az önorganizációt, az önuralmat is, ami nélkül kultúra nem létezhet. A kötöttségek olyan jellegűek voltak, amelyek egy egészségesebb személyiség és általában elviselhetôbb emberek közti kapcsolatok kialakítása szempontjából kedvezôek. Ilyen volt például a megjelenés rendezettsége, a higiénia, a nemek közötti különbségek kidomborítása, az öltözék, a hajviselet, a mozgás, a tartózkodás, az udvariasság, a táncra való felkérés és lekérés intézményesítése és még sok minden más. Természetes, hogy az önorganizációra felépített kultúra is hordoz inkonzisztens tendenciákat; ilyen kultúra is neurotikus tüneteket hívhat elô akkor, ha a kora gyermekkori neveléstôl kezdôdôen a frusztrációs tolerancia kifejlôdésére -- a csalódás elviselésének képességére -- nem fektetnek súlyt. A Kék Duna-keringô kultúrájában a problémák feldolgozása helyett az elfojtás érvényesült, az ordítozók és feltűnési viszketegségben szenvedôk kultúrájában a kiélés. A problémák feldolgozásának a kultúrája még várat magára. A második világháború után alig észrevehetôen minden eldurvult. A boogi-woogi, a rock-and-roll, a swing csak bevezetôül szolgált ahhoz az irányzathoz -- a nyílt tánchoz --, amely a kiélés következményeként a nemek egymással szembeni érdektelenségét egyre intenzívebben fejezte ki. A szabadosság elhatalmasodása lehetôvé tette, hogy a párok kiéljék azt a szexuális hajtóerôt, amely a tartózkodó közeledés, az udvariasság, a jó benyomáskeltés mögött meghúzódott. A táncparketten megjelentek az unalmasan rágógumit majszoló kiélt és nárcisztikus (önszeretô) típusok, amelyek a távolba meredve partnerüket figyelembe se igen vették. Az udvariasság és elôzékenység eltűnt a fiatalok kultúrájából, s amit Józsika nem tanul meg, azt Jóska aligha. A nemek közötti különbség kidomborítása elvesztette jelentôségét. A férfiak hosszú hajjal és fülbevalóval, a nôk rövid hajjal és nadrágban mutatkoznak, s ez jellemzôvé vált. A liberális progresszivizmus irányzata minden különbség eltörlését tűzte ki célul, útban a globális társadalom felé. A nemek közötti, a biológiai különbségekbôl adódó szociális szerepek megvalósíthatósága ezzel lehetetlenné vált. S máris ott vagyunk a káosz küszöbén. A diszkókban egyre hangosabb lett a zenebona, és egyre gyakoribb a sztriptíz mint szenzációkeltô vonzóerô. Amikor ez már unalmassá vált, elkezdôdtek az iszapos sárban egymással küzdô szépségek pankrációi. Amikor már ezt is megunták, jött ugyanez nagyon testes nôkkel, akiket elôszeretettel a népi demokratikus államokból importáltak Nyugatra. Elkezdôdött a telefonfülkék rongálása, aztán a falfirkálás USA módra, s vele egyetemben a lopott autók visszavásárlásának intézményesítése. Az állam tehetetlensége egyre nyilvánvalóbbá vált. A kulturális dekadencia során elbizonytalanodott társadalom lehetôvé tette, hogy a társadalom sajátos erejének kikiáltott homoszexuálisok erkölcsi mozgalma megjelenjen a nyilvánosság elôtt. Elôször csak szerényen, aztán egyre hangosabban és követelôzôbben. Az ENSZ 1996 júniusában Isztambulban tartotta a Világvárosok Konferenciáját. A Magyar Rádió 1996. június 16-án tartott összefoglaló beszámolót róla. Ebben elhangzott, hogy -- a világvárosok problémáján túlmenôen -- a kanadai küldöttség javasolta: az ENSZ ismerje el a homoszexualitást és a homoszexuális párok családjellegét annak ellenére, hogy ez nem tartozott a konferencia témájához. Úgy látszik, a ferde hajlamúaknak nagyon sietôs, hogy a társadalom a betegségükbôl fakadó viselkedési mintákat a szociokulturális értékek sorába felvegye.[298] Távirati stílusban tovább: az Európa Tanács napirendre tűzi a homoszexuálisok házasságának kérdését. A pápa még tiltakozik. Az amerikai hadseregben a hadügyminiszter megkísérli a homoszexualitás betiltását, ezért lemondásra kényszerül. A gazdaság követi a homoszexualitás igényét. Például divatbemutatókon az ô igényeiket is messzemenôn figyelembe veszik. A beteges hajlam a szociokulturális értékrend szerves részévé válik.[299] Megjelenik a sátánizmus, és ,,feltűnô, hogy a teológiai disputa -- bár hagyományos vallások hivatása lenne -- lomhán vagy sehogyan sem reagál a sátánizmusra; ... a sátánizmus nem tünete kultúránk egyes elszigetelt vagy átmeneti beteges vonásainak, ,patomechanizmusainak’, hanem alapvetô jellegzetességeit fejezi ki.''[300] Az egyházak lomha magatartását mutatja -- mint ahogy már megjegyeztük --, hogy az Osztrák Televízió 1996. augusztus 31-én elhangzott hírei szerint egy evangélikus pap Bécsben összeadott egy leszbikus párt. A pap bűne: nem tartotta titokban az esketést, mint ahogy ezt állítólag két katolikus pap tette.[301] Isten áldása rájuk és nyilván a sátánizmusra is, amelynek két tizenéves áldozatát 1996 augusztus közepén temették Brüsszelben. A sátánizmus tizenhét további áldozatát e sorok írása közben még keresik. 6.10.3.2. A sebességváltó és a szabad akarat A liberális progresszivizmus monetáris változatának gazdasági etikája -- amely tükrözi a kultúrát -- a szabadságot egy autóreklámban így fejezi ki: ,,Ez a ritmus, ez az erô, ez a szabadság, amit a kezében tart (mármint az autó, a kormánykerék és a sebességváltó), ez a szabad akarat!'' A kultúrára jellemzô alapbeállítódásban bekövetkezett változás óriási: nem is olyan rég még szabad akarat azt jelentette, hogy az ember, mielôtt cselekszik, gondolkodik és aszerint dönt.[302] A gondolkodáshoz magas frusztrációs tolerancia szükséges, ami lehetôvé teszi, hogy az ember egy ingerre ne azonnal reagáljon, hanem az inger és a reakció közé szünetet iktasson be. Ez a szünet veszi el a viselkedés reaktív jellegét. A szünetben pillanatok alatt végbemennek azok a képzettársítási folyamatok, amelyek mérlegelik az alternatívák lehetséges következményeit, és ennek alapján születik a döntés. A szabad akarat gyakorlása mindenképpen erôs Ént igényel. A reklám már számol azzal, hogy a címzettek nem képesek az inger -- a reklám csábítása -- és a reakció -- a vásárlás -- közé gondolkodási szünetet iktatni, hanem a kecsegtetô ajánlattól elragadtatva, a szabad akarat és a szabadság torzójának odaígérésétôl vezetve, azonnal birtokolni kívánják a járművet, mert a képzettársítás alkalmas a személyiségbôl nyilván hiányzó szabadság és szabad akarat pótlására. Ne gondolkodj, hanem vásárolj! Ez a kizárólag a piaci mechanizmusok korlátlan érvényesülésére épített társadalom krédója. Íme egy klasszikusnak nevezhetô példa. A Hekki című, 807 000 példányban megjelenô fogyasztók lapjában (IV. évfolyam, 12. szám, 1997. május 26.) a következô hirdetés jelent meg: ,,Cseréljünk Suzukit! Ön hozza a régit, mi adunk egy újat!'' És utána kiemelten: ,,NE GONDOLKOZZON! JÖJJÖN!'' A szabadságra hivatkozó korlátlan kapitalizmus a reaktív viselkedési mintákon nyugszik, és ebben a tekintetben nem különbözik másfajta diktatúráktól. A kommunista diktatúrában sem volt erény a gondolkodás. Ellenkezôleg. Például a Sopron környéki termelôszövetkezetesítést a következô jelszóval hajtották végre: ,,A gondolkodást hagyja másra, lépjen be a Haladásba!'' 6.10.3.3. Csigabiga gyere ki ... MCCLELLAND vizsgálatai szerint a gazdasági fejlôdés azokban a társadalmakban feltűnô (a villamosenergia-termelésen keresztül mérve), amelyekben a felnôttek gyermekkori tan- és mesekönyveiben a cselekvésre, aktivitásra vonatkozó kifejezések gyakoriak. Az ellenpróba ezt az összefüggést megerôsíti.[303] Többek között ez is bizonyítja, hogy a kulturális alapbeállítódás és az ebbôl táplálkozó gazdasági eredményesség és etika a gyermekkorban rögzôdik: a csigabiga gyere ki, ég a házad ideki, kapsz tejet vajat, holnapra is marad gyermekdalt napjainkban -- több mint hatvan év után -- a következô szöveggel hallottam ismét: ,,Csigabiga told ki a szarvadat, ha nem tolod ki, összetöröm házadat.'' A ,,gyere ki'' még szelíd, az indoklás még jóindulatú, óvó-védô, mert szegénynek ég a háza -- meneküljön ... Az alapbeállítódás még adakozó, még kerek -- még nincs szöglete, ami sérthetne. Az új beállítódásban a faragatlan parancs: ,,told ki'' a hangadó, és a szándék már nem védô, hanem törô, zúzó, agresszív. FUKUYAMA és társai! Csak így tovább! 6.10.4. Szociális szerepek a monetarizmus zsákutcájában PARSONS leszögezi, hogy kevésbé a célok, a szándéknyilatkozatok fontosak, inkább a magatartás, a valós viselkedés. ,,A konzisztencia nem csak attól függ -- állapítja meg --, hogy a szociális elemek céljai mennyiben összeegyeztethetôk: azoktól a viselkedési módoktól is függ, amelyeket a szociokulturális elemek céljaik megvalósítása közben a környezetükkel és az egy szisztémán belüli egységek irányában gyakorolnak.''[304] Nyilván a kétarcú társadalmi és gazdasági erkölcs veszélyére hívja fel itt PARSONS a figyelmet, amikor az emberközpontú verbális nyilatkozatok nem fedik a társadalmi valóság gyakorlatát. Az erkölcs kettôs arculata abból is adódhat, hogy egy személytôl egyidejűleg két olyan szerep megvalósítását várják el, ami gyakorlatilag nem megvalósítható. Ilyen esetekben is érvényben marad a verbális szándéknyilatkozat, aminek azonban a gyakorlatban nincs látszata. Egy ilyen esetet ismertet COHEN Abweichung und Kontrolle (Normatív elhajlások és ellenôrzés) című munkájában. Írja, hogy az USA- ban az iskolaigazgatókat egymással összeférhetetlennek látszó elvárások terhelik. Egyrészt elvárják tôlük, hogy befolyásos személyiségeken keresztül gondoskodjanak a pedagógusok fizetésének kedvezô alakulásáról, másrészt, hogy az igazgatókat barátságon alapuló kapcsolatok fűzzék a kollégáikhoz. Jellemzô az amerikai liberalizmus lényegére, miszerint a pedagógusok fizetésének nagyságát a privát kapcsolatok minôségétôl teszik függôvé: COHEN, SEEMANN 26 településen elvégzett vizsgálataira hivatkozva megállapítja, hogy ,,rendszerint azok az igazgatók voltak képesek magasabb díjazást kiharcolni, akiknek jó kapcsolataik voltak a magasabb társadalmi rétegekben, ugyanakkor a kollégáktól tisztes távolságot tartottak.''[305] Mit jelenthet a tisztes távolság? Ebben keresendô az általános elismerés, amely FUKUYAMA szerint optimálisan a liberalizmus keretein belül valósítható meg? A szociális szerepkonfliktusokkal többek között William J. GOODE is behatóan foglalkozott.[306] GOODE társadalomelméletét társadalmi szerepstressz elméletnek nevezi, és abból indul ki, hogy a szociális szerepek minden körülmények között, egy konzisztens társadalomban is, valamikor, valahogyan konfliktusokhoz vezetnek. Idôrôl idôre minden ember szükségét érezheti annak, hogy valamely szociális szerephálón belül az egy bizonyos szociális szereppel kapcsolatos terheket csökkentse. GOODE elmélete nyilván FREUD elméletére támaszkodik. FREUD abból indul ki, hogy a szociális szerepek kényszerébôl való idôszakos kiszabadulás lehetôsége a pszichikus egészség egyik fontos tényezôje. Ez azt jelenti, hogy a felettes Én ideálja -- a szociális szerepek megvalósításának ideálja -- idônként visszahúzódik. A visszahúzódás lehetôségét a kultúrák intézményesítik: ilyenek az ókori Rómában ünnepként tisztelt szaturnáliák és a napjainkban szokásos farsangi mulatságok és karneválok. ,,A tilalmak periodikus felfüggesztése és az Én-ideál visszavonása nagyszerű ünnepet jelent az Én számára, ami megengedi, hogy az Én magát megint úgy lássa, mint ahogy valószínűleg látni szeretné'' -- írja FREUD.[307] GOODE túlmegy a szerepkényszer intézményesített csökkenthetôségének lehetôségén. Azt taglalja, hogy az egyednek is megvan az individuális lehetôsége, hogy a szociális szerepkonfliktusokat csökkentse. Ennek a jól érzékelhetô módszereit, technikáit GOODE a saját szociális szerepekkel való manipulációk technikájának nevezi. GOODE munkája különösen értékes számunkra. Ha ugyanis ennek alapján kiderül, hogy a szerepkonfliktusok napjainkban a GOODE által megnevezett individuális módozatokkal aligha csökkenthetôk, aligha csökkenthetôk lényegesen, vagy egyáltalán nem csökkenthetôk, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy magával a társadalmi és gazdasági renddel alapvetôen nincs rendben valami. A saját szociális szerepekkel való manipulációk technikája GOODE szerint: a ködösítés (porhintés), az átruházás, a lemondás, a szerepbôvítés és az elzárkózás. Ködösítésen azt az individuális képességet értjük, amely lehetôvé teszi, hogy az ember másokkal szemben olyan követelményekkel lépjen fel, amelyeket a maga számára nem tart kötelezônek. A porhintés lényege abban keresendô, hogy valaki valamely szociális szerepét terhesnek találja, és a szerepébôl adódó kötelességek teljesítését másoktól követeli. Ezt úgy teszi, hogy a feladatok halaszthatatlan jellegére hivatkozik anélkül, hogy megmondaná, ô maga mit tehetne ennek érdekében. Ezzel azt a benyomást kelti, hogy természetesen ô maga is mindent meg fog tenni. Ezen túlmenôen a ködösítés folyamán alkalmazott indoklások olyan jellegűek, hogy egy jóérzésű ember aligha tud elzárkózni. Például katasztrófák, balesetek, betegségek, mulasztások miatti lehetséges károk nagysága és ehhez hasonlók, úgyhogy az érintettek úgy érzik, azonnal cselekedniük kell; így aztán a ködösítés többnyire nem tűnik fel. Átruházás alkalmával különös konfliktusokkal járó szociális szerepeket ruháznak át. ,,Ha valamely világiasságtól áthatott viselkedés egy vallási közösség magasztos jellegének ellentmondani látszik, akkor lehetséges, hogy ezt a feladatot vezetô beosztású világiakra ruházzák át'' -- állapítja meg GOODE.[308] A szociális szereprôl való lemondás azt jelenti, hogy a lemondó kilép a gondot okozó szociális szerephálóból. Ez a megoldás problematikus, mert minél formálisabb egy szervezet, annál nehezebb a kilépés belôle. Az is könnyen elôfordulhat, hogy a kilépés a szociális érzelmi védettséget és egyben a megélhetés lehetôségét semmisítené meg. Lehetséges az is, hogy valaki szociális szerephálójának bôvítése útján keres kibúvókat, hogy magát tehermentesítse. Bôvítés esetében az érintett arra hivatkozik, hogy bizonyos elvárásoknak azért nem tud megfelelni, mert ezenkívül még ez meg az vár rá. Ha valaki egy bizonyos feladat végrehajtásától meg akar szabadulni, akkor ez a módszer átmenetileg eredményes lehet, de idôvel a szerepkonfliktusok halmozódásához vezet, ,,mert aki szociális szerephálójába új szerepeket fűz, az valamikor a jövôben kötelességeinek teljesítésében erôtlenné válik'' -- szögezi le GOODE.[309] Elzárkózás alkalmával olyan stratégiához folyamodik az érintett, amely lehetôvé teszi a kötelességteljesítés kiiktatását. Például egy professzor -- legalábbis Nyugaton -- arra hivatkozva szabadságoltathatja magát, hogy tudományos mű megírásán fáradozik. Az elzárkózás stratégiáját alkalmazza az a vezetô beosztású személy is, aki titkárnôt vesz fel, és csak azon keresztül elérhetô. Megállapíthatjuk, hogy a szociális szerepkonfliktusok enyhítésének a technikái azokban az esetekben, amelyekbôl mi gondolatmenetünk során kiindultunk, aligha alkalmazhatók. Egy rendôr, akit pökhendi módon megszégyenítenek, és aki a bűnözéssel szemben nem kapja meg azt a támogatást, amit már csak közérdekbôl is meg kellene hogy kapjon; az orvos, aki pszichikusan elviselhetetlennek érzi, hogy betegeit nem tudja ellátni; az a munkanélküli, aki elveszti szociális érzelmi védettségét, az a pedagógus vagy bárki, aki azon töri a fejét, hogy mibôl tartja el családját, aligha tudja szociális szerepét és önmagát megvalósítani akármelyik szociális szerepstressz technikát kívánná is alkalmazni. Ezek a technikák jórészt csupán informális kapcsolatokban alkalmazhatók, vagy olyan körülmények között, amikor a politikai vagy gazdasági kiszolgáltatottság mértéke még bizonyos játékteret enged a manipulációk számára. A félelem, hogy könnyen rájöhetnek a turpisságra, visszatarthat sok embert az e fajta próbálkozásoktól, mert mi van akkor, ha valaki ködösítéssel próbálja szociális szerepkonfliktusát csökkenteni, viszont a munkanélküliség folytán attól kell tartania, hogy sokan már csak arra várnak, hogy szerepét -- konfliktusaival együtt -- átvehessék; vagy ha valaki átruházással kívánja terhesnek talált szociális szerepét megkönnyíteni, mások viszont már épp arra várnak, hogy pozícióik erôsítése céljából minél több kompetenciát ragadjanak magukhoz; vagy mi van akkor, ha valaki szociális szerephálójának bôvítésével próbálkozik, és közben észrevétlenül ,,kötelességeinek teljesítésében erôtlenné válik'' -- ezért szerepeit teljesen elveszti; vagy mi van akkor, ha valaki szociális szerepének gyakorlásától indoklásokkal elzárkózik, sokan viszont csupán arra várnak, hogy elzárkózás nélkül jussanak hozzá ahhoz a szociális szerephez, amelyet más terhesnek talál; vagy mi van akkor, ha valaki szociális szerepérôl való lemondással próbál szerepterhein könnyíteni -- kilátásba helyezi a munkahelyérôl való kilépést, közben attól fél, hogy felmondanak neki. Ezt a konkurenciaharcon nyugvó szerepkényszert nevezzük zsákutcának. 6.11. Szociális szerepzavar és célösszeférhetôség A globális társadalom fogalma találóan fejezi ki a szerepkonfliktusok, a szerepzavarok és a szerep-egybeolvadások során kialakult zűrzavaros és átláthatatlan társadalom körvonalait. A szerepkonfliktusoktól el kell határolni a szerepzavart. Szerepzavar akkor áll elô, ha egy személy olyan viselkedési minta megvalósítását tűzi ki célul, amely egy tôle idegen személy szerepének betöltésére igen, de saját szerepének megvalósítására egyáltalán nem alkalmas. VOLTAIRE találóan mutatja be a szerepzavarok lényegét: ,,Minden embernek jogában áll, hogy tökéletesen egyenlônek tartsa magát a többi emberrel, de ebbôl nem következik, hogy egy bíboros szakácsa parancsolja meg urának, hogy fôzze meg a vacsoráját.''[310] Az idézet érzékelteti, hogy a szerepzavar nem új jelenség, de mondhatjuk, hogy ma nem csak a rák, az AIDS és a kibernetika korszakában élünk, hanem a szerepzavarok fénykorában is. 6.11.1. A tekintélyellenesség blöffje A tekintélyellenes mozgalom képviselôi eredetileg azt hangoztatták, hogy a cél ,,csupán'' a formális tekintély lerombolása, semmi esetre sem a személyes tekintély eltörlése. A szakember számára már a mozgalom elindításának pillanatában világosnak kellett lenni, hogy a kitűzött cél az eredeti elképzelések szerint nem valósítható meg. A társadalmi mechanizmusok alapján az elképzelés azért megvalósíthatatlan, mert minden formális tekintély egy szociális szerepbôl adódik. Ha a formális tekintélyt leromboljuk, akkor a szociális szerep is sérül. Ha a szociális szerep sérül, sérül az intézmény, a kultúra és a társadalom. A gyakorlatban például fiatalok sora azt képzeli, a felnôttek, különösen az idôsebbek a gyerekek, és ôk maguk a felnôttek, akiknek tisztelet jár. Ezért aztán sokszor eszükbe sem jut, hogy a villamoson helyüket idôsebbeknek és várandósoknak átadják. Idôsek otthonában, de még kórházakban is az idôs, magukkal tehetetlen embereket a fiatalabb ápolók -- mint a gyerekeket szokták -- gyakran letegezik. Paradox, hogy annak idején -- a hatvanas években -- a liberális progreszszivizmus ,,jeles'' vezetôi között szinte státusszimbólum volt, hogy minden valamire való ,,forradalmár'' fiatal szociológiát és pszichológiát, no meg marxizmus--leninizmust tanuljon. Nem mintha a marxizmus tanulása megvetendô lenne. De itt most nem tanulásról, hanem a társadalom destruktív szétzilálásáról van szó. Ha a forradalmár ifjak annak idején elôszeretettel pszichológiát meg szociológiát tanultak, akkor tisztában kellett hogy legyenek a társadalmi mechanizmusokkal. Mert ugye matematikát sem lehet az alapműveletek ismerete nélkül művelni. Vagy talán mégis? 6.11.2. A piros könyvecske kísértése A hatvanas években Nyugaton valóságos hadjáratot indított a parlamenten kívüli oppozíció a tekintély -- a szülôk és a pedagógusok - - ellen. A mozgalom ideológiai alapját Ausztriában a ,,piros könyvecskében'' (,,Das rote Buch'') fektették le, amelyben a pedagógusokat vérig sértették és magalázták. Minden diákot a pedagógusok elleni harcra szólítottak fel. Jellemzô a már beidegzôdött szociális szerepzavarokra, hogy 1994. január 24-én az Osztrák Rádió ,,Frauen-Magazin'' című adásában bejelentették egy új diáktájékoztató megjelenését, amelyet a szakszervezeti tanács adott ki. Hangsúlyozták, hogy ez a kiadvány nem hasonlítható össze a hatvanas évek piros könyvecskéjével. Az adás alkalmával felolvasott szemelvényekbôl az derült ki, hogy a liberális progresszív vívmányok helyesek ugyan, de a jövôben a pedagógusok és diákok között a partneri viszonyra kell fektetni a hangsúlyt. Ezzel kapcsolatban két kérdést kell tisztáznunk. Az egyik: ha az Osztrák Szakszervezetek Szövetségének az az érzése, hogy ki kell hangsúlyozni: a mostani tájékoztató nem hasonlítható össze a hatvanas évek piros könyvecskéjével, akkor nyilvánvalóan szégyelli az akkor történteket. Miért? A másik kérdés: mit jelentsen a partneri viszony pedagógusok és diákok között? A demagógia és a tudományellenesség nyilvánvaló: partneri viszonyhoz a társadalmi mechanizmusok alapján egyenrangú szociális szerepek szükségesek. Partneri viszony lehet kollégák, szomszédok, klubtagok és barátok között. Egy felnôtt és egy gyermek között, akinek éppen eszébe jut egy rozsdás szöget a zongorába verni vagy éppen ebéd elôtt egy tábla csokoládét elfogyasztani, már nem. Egy diák, aki a partnerság gondolatával élve nem hajlandó a diák szerepét vállalni, hanem csak a partnerét, az már nem diák. A diák szociális szerepe ismeretek szerzése és személyiségének fejlesztése a pedagógus segítségével és nem fordítva, de még csak nem is egyenrangúan. ,,Ostobának születünk, ítélôképességre van szükségünk. Mindazt, amit születésünkkor nélkülözünk, s mire nagykorunkban szükségünk van, a nevelés adja meg nekünk'' -- állapítja meg ROUSSEAU.[311] 6.11.3. A nemek szociális szerepzavara ,,Egy nagyon erôs testorientált fitness-hullám, amely például a nôk bodybuilding divatján keresztül érvényesül, a brutalitás új formáját hozza magával. Ha ehhez hozzávesszük a bizonyos nôi körökben divatosnak talált , S/M-kultuszt’, a szado- mazochizmust, akkor a kép még ijesztôbbé válik.''[312] Rüdiger Lutz A nemek szociális szerepzavaráról már a homoszexualitással kapcsolatban szó volt. A homoszexualitással kapcsolatos súlyos szerepzavar tárgyalásától itt eltekinthetünk. Egy házasságban lehetnek partneri viszonyok, kellene is, hogy legyenek, ha mindkét fél hajlandó a nemhez kötôdô biológiailag rögzített szociális szerepeket is vállalni. Egy férfi borostás arca nem képes azt a szociális érzelmi védettséget adni, mint egy anyai emlô, amely meleg, sima, képes könnyen emészthetô táplálékot adni, és fel tudja ébreszteni a gyermekben a világgal szembeni bizalmat. Csak a bizalom ébreszgetésén keresztül vezet az út reménység, a pozitív gondolkodás és a hit felé.[313] A liberális progresszív társadalompolitikával megfertôzött nôi mozgalmak az egyenjogúságot nem ebben a partneri értelemben alkalmazzák. ,,Jól alkalmazkodni jó orientációs pontokhoz lehet, ma viszont kezdenek öszszemosódni a szerepek'' -- állapítja meg HEGEDÜS T. András, s aztán a nemek közötti szerepváltozások elônyét és hátrányát taglalja.[314] Alapvetôen igaza van, amikor arról ír, hogy a lányoktól két egymással összeegyeztethetetlen szerepet várnak el: hogy jól tanuljanak, tehát szellemileg zárkózzanak fel a másik nemhez, másrészt, hogy ,,jó teljesítmény mellett maradjanak meg az alárendelt nôi szerepkörben. Ezért sok lány ide is, oda is teljesít, mindkét elvárásnak meg akar felelni, és végül esetleg csak középszerű lesz.'' HEGEDÜS T. András nagyon is jól tudja -- hivatkozom a Bécsi Közgazdaságtudományi Egyetemen tartott elôadására -- hogy a humán tudományokban sok tudományosnak tekintett tétel feltételezésen és erkölcsi beállítódáson nyugszik. Ha nôi szereprôl beszélünk, akkor két különbözô dolgot kell egymástól elválasztani: a nô polgári szerepét és biológiailag kötött szerepeit. Hogy melyik szerepnek milyen jelentôséget tulajdonítunk, az kulturális értéktételezések függvénye. Világos: nevezhetjük a nô biológiai kötöttségébôl származó szerepeket is alárendeltnek, de egy más szociokulturális szemszögbôl nézve például az anyaság szerepének a vállalása semmiképpen nem nevezhetô alárendelt szerepkörnek, inkább a legnemesebbnek. Ezt HEGEDÜS T. András is jól látja, hiszen másként nem mrta volna, hogy a karriert ,,a nôi szerep teljesítése sínyli meg'', azonban a differenciálatlan általánosítás, hogy ,,jó teljesítmény mellett maradjanak meg az alárendelt nôi szerepkörben'', sajnálatos félreértéshez vezethet. A nemek szociális szerepzavaraiból származó pszichikus zavarok tragikus következményeire dr. POLAY Erika egy esettanulmányban világít rá: ,,A páciensnô, miután elhagyta a szülôi házat, szakmájában nagyon sikeres lett. Lekicsinylôen nézett a férfikollégákra, <>. A fallikus rivalitás viselkedésében is félreérthetetlen, és tünetében, a járászavarban is megjelenik. Míg a <> az inceszt vágyat, a <> a fallikus rivalitást fejezi ki. Jelentése <>.''[315] Csak rajta! 6.11.4. Monetarizmus és az állami szerepzavar A szerepzavar jelensége a 20. században kétségtelenül a liberális progresszivizmusban hágott tetôpontjára. A liberális progresszivizmusba beépülô monetarizmusnak nem volt érdeke a szerepzavarok ellen fellépni, mert hiszen a monetarizmus is alapvetô szerepzavaron nyugszik. Ennek lényege az, hogy nem az zabolázik, akinek zabolázni kellene, hanem az, aki zabolázás alatt azt érti, hogy mindazokat meg kell zabolázni -- el kell lehetetleníteni -- , akik a monetáris körök egyéni érdekeit sértik vagy gazdaságilag nem hasznosak. Ezt az alapelvet a monetarizmus egyik Nobel-díjas atyja, FRIEDMAN nagyon világosan kifejezésre juttatta. Ismételjük meg a már idézett sorokat: ,,Amikor mi a gazdaságban és minden más vonatkozásban elsôsorban a privát alapon vállalkozó szellemre, egy önkéntes együttműködés keretén belül hagyatkozunk, biztosak lehetünk abban, hogy a privát szektor a zabola, amit az állami szektor nyakába akasztunk ...''[316] Amíg ebbôl az egyre jobban elszegényedô társadalomnak és az államnak elege nem lesz ... 6.11.5. Nem csak a fejtôl büdösödik a hal ... A fej, az mindig a vezetô -- elemzésünk szempontjából a politikus. Aki ,,fönt'' van, és akinek hatalma van. Már amennyire -- ha monetarizmusról van szó. Amikor az elemzés során vezetôrôl beszélünk, a legtágabb értelemben olyan személyekre gondolunk, akik a politikában olyan jellegű hatalomra vagy legalábbis befolyásra tesznek szert, hogy az átlagos állampolgári jogoknál több joggal rendelkeznek. 6.11.5.1. Elméleti alapok ,,Együtt kell alkalmaznunk a legkülönbözôbb eltérô, nemritkán egymással mozgalmi harcban álló irányzatok elemeit. ... A legkiválóbbak mindig világosan látták, hogy saját megközelítésük az igazságnak csak egyik oldalát tárja fel.''[317] Kappéter István A vezetés jelenségét több szemszögbôl lehet vizsgálni. A négy legismertebb iskola szerint a következô elméleteket különböztetjük meg: a személyiség-, a szituáció-, a tömeg- és a csoportdinamikai elméletet. A személyiségelmélet a vezetôképességet a vezetô személyiségében rejlô tulajdonságokon keresztül próbálja megérteni. Ilyenek az intelligencia, a szociális empátia, az érzelemvilág, a meggyôzôképesség és sok minden más. A személyiségelmélet legismertebb képviselôje Max WEBER, aki a vezetôképességet a személyiség karizmájából és nem mindennapiságából vezeti le. Bizonyára nem lehet ezt az aspektust kizárni.[318] A szituációelmélet azt a történelmi tényt látja a vezetés szempontjából döntônek, hogy kritikus idôkben a körülmények adta szükségbôl születnek azok a vezetôk, akik a problémamegoldás felé törnek, és akiket követnek. Ezt az álláspontot sem lehet kizárni, hiszen a magyar történelem során is találkozhatunk számos ilyen esettel. A szituációelmélet egyik ismert képviselôje Wilhelm BERNSDORF. Hasonló álláspontot képvisel többek között Kurt DAMS.[319] A tömegelmélet lényegét talán C. G. Jung fogalmazta meg a legélesebben: ,,Egy nagy társaság, amely csupa kiváló emberbôl tevôdik össze, erkölcsi és értelmi szempontból olyan, mint egy buta, erôszakos állat.'' LEBON hasonlóan nyilatkozik, csak nem ilyen sarkítva.[320] A tömegelmélet szerint a tömeg egy névtelen és strukturálatlan többség, amelynek kollektív magatartása kiszámíthatatlan, a benne kialakult spontán hangulat, tehát nem normák alapján cselekszik, vezetésre nem alkalmas, és nem is tart rá igényt. Ha a vezetô feltűnik, a tömeg anarchikus, kaotikus jellege megszűnik, és megjelenik a szervezettség, amely formális vagy informális jellegű lehet. A tömegelmélet legismertebb képviselôi José ORTEGA y GASSET, és G. LEBON.[321] A csoportdinamikus szemlélet lényegét Georg Gaspar HOMANS fogalmazta meg maradandóan. Az általa felállított szabályt ,,Homanssche Regel''- ként, (,,Homansi szabály''-ként) emlegetik. Ez kimondja, hogy ,,egy vezetô annyiban nyer befolyást, amennyiben csoportja szabályainak szigorúbban veti alá magát, mint a csoport többi tagja. A vezetô csoportjának nem a legszabadabb, hanem a legkevésbé szabad személyisége.''[322] MÉREI Ferenc gyermeklélektani vizsgálatai is a csoportdinamikus szemléletet támasztják alá: egy nagyon határozott fellépésű gyermek utasításait, aki éppen egy új csoportba került, csak azután követték a játszócsoport tagjai, miután azt parancsolta, amit a csoport tagjai maguktól is tettek volna.[323] A csoportdinamikus szemlélet meghatározó szerepet játszik a vezetéselméletben annak ellenére, hogy a többi szemléletben rejlô igazságok is nyilvánvalóak. A csoportdinamikus szemlélet nyugati követôi igen élesen bírálják a tömegelméletet és képviselôit. A tömegelmélet ellen legélesebben Peter R. HOFSTÄTTER lépett fel, aki MÉREIre is hivatkozik.[324] Az elméletetek közötti ellentétek jól érzékeltetik azt a bizonytalanságot a humán tudományokban, amelyet a tudományos feltételezések diktálnak és alkalmasak A társadalom- és gazdaságtudományok ideológiai jellege címmel tárgyalt fejezet alátámasztására (6.9.1.). Ha az egyes elméleteket szemügyre vesszük, mindegyikben található valami igazság. Illúzió minden kollektíváról feltételezni, hogy csoportdinamikus erôvel, konszenzus révén normákat képes megszabni, és vezetést igényel. Egy labdarúgómérkôzésen ôrjöngô, alig strukturált tömeg nagyon távol esik egy strukturált informális csoporttól, például egy családtól vagy baráti körtôl, amelyekben csoportdinamikai elvek alapján -- a képességek egyesítése során -- olyan elônyök származnak, amelyek nem az egyén teljesítményei, hanem ezen túlmenôen a kollektíváé. Ilyen például a fizikai erô egyesítésével lehetôvé váló magasabb teljesítmény, a keresés és megtalálás megkönnyítése és nem utolsósorban a normaképzés, a vélemények összesítése konszenzussal. Ugyanezt a normatív szerepet tölti be az állami törvényhozás formális úton, amelynek a feladata nem szabadna hogy más legyen, mint ami az informális normaképzésé, az ugyanis, hogy az egyedek célkitűzéseit a kollektív érdekekkel összhangba hozza. Ha az informális kollektívák Mi-érzése, csoport- vagy nemzettudata elvész, ha a társadalom növekvô atomizálódásával az egyén a szociális dimenzióban való beágyazottságát elveszti, akkor egyben elvész a csoportdinamikai erô, és a fejvesztett, a tájékozódását, az erkölcsi érzékét elvesztett tömeg jelenik meg a porondon. Ettôl óvott D. RIESMAN már 1950-ben, amikor ,,die einsame Masse'' -- az elárvult, magányos tömeg problémáját felvetette.[325] 6.11.5.2. A politikus tükrében a polgár ,,A nemzetet vezetni kell s a vezetésre a nemzetnek az elitje hivatott. Az ,elit’ nem jelenti a különösebben tanultakat, vagy a fôvárosban lakókat. ... Az elit az erkölcsnek az elitje, a tudásé, a feladat elitje ...''[326] Teleki Pál Azt mondják, hogy a fejtôl büdösödik a hal. De az is igaz, hogy ha egy szélsôségesen önzô politikus -- tisztelet a kivételnek -- a tükörbe néz -- ha még belenéz --, azt a polgárt látja maga elôtt, amelyik a polgárba belesulykolt piaci mechanizmusok erkölcse alapján gyorsan meg akar gazdagodni, amely a ,,kövesd a pénzt'' elvet vallja. A szerepzavarok korszaka jelzi, hogy valami nincs rendben a fejjel. A következtetés logikus, hiszen mi lehetne más, ami a szerepzavarok elhatalmasodását lehetôvé teszi, vagy éppen elôidézi, ha nem a fej, értsd, az állam politikusai. A következtetést nem lehet teljes egészében elutasítani, de ilyen kategorikusan nem lehet ,,mindent'' az állam és tisztviselôi nyakába varrni. Az állam és polgárai között kölcsönhatások érvényesülnek, mi több, a szociális szerepek állami és polgári szinten -- az állami tisztségviselôk kettôs szerepe: tisztségviselôk és polgárok -- valahol összeolvadnak és valahol szétválnak. A tisztségviselôk kifejezést a legtágabb értelemben használjuk, beleértve a politikusokat és mindazokat, akik az államrendszerben valamilyen hatalmi pozíciót töltenek be. Az állami tisztségviselôk is állampolgárok, ezért nem feltételezhetô, hogy az állami szervek lényegesen más szociokulturális értékeket vallanának, mint más polgárok, habár két egymással ellentétes szociális szerepvállalás körvonalai is láthatóvá válnak. Ezek egyik oldalát Erich FROMM, a másik oldalát Alexander KING és Bertrand SCHNEIDER, a Római Klub tagjai fogalmazták meg. FROMM többször és határozottan elítéli az államot, helyesebben a politikusokat, akik a közjó helyett elsôsorban saját érdekeiket tartják szem elôtt. Arra való tekintettel, hogy az állami tisztségviselôk polgárok is, viselkedésük a szerep-összeolvadásból adódóan -- a szükséges értelemszerű változtatásokkal -- visszatükrözi a társadalom egészének erkölcsét: ,,A választások nem egyebek, mint feszültségekkel teli melodrámák, amelyek a jelöltek reményeit és ambícióit szolgálják és nem a tényeken alapuló szükséges tennivalókat'' -- állapítja meg FROMM.[327] Másutt: ,,A magánéletben csak egy ôrült maradna tétlen teljes egzisztenciájának fenyegetettségében, a közjóért felelôsek ezzel szemben gyakorlatilag semmit sem tesznek, és azok, akik megbízták ôket, rájuk hagyják ezt.''[328] Ami a politikusok közjó iránti érzéketlenségét illeti, lényeges, hogy nem csak a politikusok érzéketlenek. A politikusok részérôl tapasztalható közömbösség valahol párosul az individualizmus és a liberalizmus túlfűtöttségével, a szűnni nem akaró társadalmi atomizálódással, az egyéni érdek burjánzásával, ami természetesen a polgárokat is érzéketlenné teszi a közjóval szemben; más oldalról a polgárok közjó iránti közömbössége kifejezésre jut, amikor politikusok elsôsorban egyéni érdekeiket és ambícióikat tartják szem elôtt. A Római Klub szerint elôfordul, hogy a politikusok látják a tennivalókat és hajlandók lennének lépni, de nagyon ,,nehéz, mivel sok esetben a közvélemény nem fogadja el ezeket a megoldásokat''.[329] Nyilván azért nem, mert a társadalom már a piaci mechanizmusok önérdekű elvének alapján érez, gondolkodik és cselekszik. Ezért hangsúlyozta FROMM, hogy az ember gyökeres lelki változása nélkül lényeges változásokra nem lehet számítani. Az ember lelkiéletének megváltoztatása pedig céltudatos állami irányítás nélkül lehetetlen, különösen akkor, ha az állam nincs szerepének és feladatának tudatában. 6.11.6. ... de a fejtôl is büdösödik KRAY István panaszolja, hogy gyakran volt az ,,a kínos benyomása, hogy egy minden eddiginél vészteljesebb korfordulóban, sokszor informálatlan emberek vállalkoztak az ország sorsának irányítására.''[330] Annak ellenére, hogy a csoportdinamikai elmélet minden más tapasztalatot ignorál, tény, hogy léteztek olyan kiváló egyéniségek, akik a jövôt egyéni elképzeléseik alapján képesek voltak döntôen befolyásolni. Ilyen volt SZÉCHENYI, KENNEDY, MANDELA, GANDHI vagy a tudomány területén például EDISON, EINSTEIN, FREUD, KEPLER, GALILEI és mások, akik a világképet egy csapásra megváltoztatták. Ilyen egyéniségek szükségesebbek ma, mint valaha. KELLERMAYER Miklós, a Pécsi Orvostudományi Egyetem rektorhelyettese írja: ,,Ma Magyarországon mindenekelôtt magas erkölcsű, nagy tudású, tudományos gondolkodású emberek sokaságára van szükség! De valójában az egész emberiségnek is egyre nagyobb szüksége van igazi tudósokra.''[331] A politikus legfontosabb feladata ma, hogy ne ússzon az árral.[332] A monetarizmus elterjedése még nem jelenti azt, hogy egy emberközpontú szemlélet szemszögébôl a monetáris társadalmi és gazdasági berendezkedés ideális, és a monetáris elvet kritikátlanul át kell venni. A feltétlen engedelmesség az erôsebbnek nem biztos, hogy nagyobb megbecsülést hoz. A függôség diktátumát pedig szépítgetés nélkül állandó jelleggel hangsúlyozni kell, hogy az emberek, önpusztító módon, ne érezzék a tapasztalatok és az áldozatvállalásokkal párhuzamosan beígért javulás közötti ellentmondásokat. Ehhez mindenesetre olyan egyéniségekre van szükség, akik világosan látják, mi történt a világban az elmúlt évtizedekben, és mit várhatunk ettôl a világtól, még akkor is, ha a mi világunk csupán Európát jelenti. A jövôért való felelôsség három szintű. Az egyént, az államot és bizonyára globálisan az államot és polgárait terheli. Ebben a hármasságban azonban biztos, hogy az államnak van a legnagyobb felelôssége és lehetôsége, hogy a kormányt a nemzet érdekeinek megfelelô irányba fordítsa -- hogy kormányozzon, mert az a feladata. Vagy legalábbis kísérelje meg a kormányzást. Ez nem jelentheti azt, hogy ami kívülrôl jön, arra mindig csak igennel válaszoljon. Egy politikusnak meg kell tanulnia nemet mondani. Nem csak a polgárokkal szemben. 6.11.7. Hatalommegosztás és az állami szerep Eddigi fejtegetéseink során láttuk, milyen fontos szerepe van annak, hogy egy társadalomban a társadalmi intézmények céljai és a társadalmi intézményeken belül a szociális szerepekben megnyilvánuló célok legalábbis ne legyenek egymással összeférhetetlenek. Ha összeférhetetlenek, akkor annak súlyos következményei vannak. A következmények elôidézôje globálisan ugyan a társadalom egésze, de az államnak különleges szerep jut. Az állam ugyan a fogaskerekek egyike csupán, de nélküle az egész szisztéma leáll. Most nem arról van szó, hogy a szociokulturális értékrend mennyiben befolyásolja és hozza egymás közelébe az állami és polgári szerepek szintjén érvényesülô elvárásokat, hanem arról, hogy van-e olyan általános érvényű elv az állammal szemben, amelybôl következtethetünk arra, hogy mit lehetne és kellene az államtól elvárni és mit nem. Az állam szerepéhez akkor férhetünk hozzá a legkézenfekvôbben, ha szemügyre vesszük az általánosan elfogadott hatalommegosztás elvét. Ennek modern változatát John LOCKE fogalmazta meg, s MONTESQUIEU fejlesztette tovább. LOCKE szerint egyedül a tapasztalat az, amely ismeretek szerzésére alkalmas. Ezzel a nézetével egyike volt azoknak, akik lerakták az empirizmus elvének alapjait, amelyek kiváltságosan vonatkoznak az állam szerepére is. A tapasztalat ,,az egyetlen út, amelyet fel tudok fedezni arra, hogy a dolgok ideái az értelembe kerüljenek'' -- írja LOCKE.[333] LOCKE stílusa korának megfelelô, ezért a következô idézethez hozzá kell fűznünk, hogy hit alatt LOCKE a tapasztalatok alapján nyert bizonyosságot érti. A hitrôl pedig így vélekedik: nem egyéb ,,mint határozott helyeslés az elme részérôl. Ez pedig, ha kellôen szabályozzuk -- és ez kötelességünk -- nem irányulhat semmire jó megokolás nélkül, tehát nem lehet észellenes.''[334] LOCKE megelégszik az észellenes kifejezéssel, azaz észbontó jelenségek nála nem jöhettek számításba, pedig a 17. század végén se mentek úgy a dolgok, hogy ezt a kifejezést jogosan el lehetett volna kerülni. De hagyjuk ezt. A LOCKE-idézetbôl emeljük ki a lényeget: 1. Az ésszerűség legyen a viselkedés alapja. 2. A viselkedés szükségszerűen ésszerű, ha szabályozzuk. 3. A viselkedés szabályozása kötelességünk. Ebbôl következik: 1. Ha a viselkedést nem szabályozzuk, akkor nem lehet ésszerű. 2. Ha nem szabályozzuk, nem teljesítjük kötelességünket. 3. Mai nyelvezettel: ha az állam nem szabályozza intézményei és azon belül az intézményesített szociális szerepek összeférhetôségét, akkor nem cselekszik ésszerűen, és nem teljesíti kötelességét. LOCKE elképzelései az állam szerepérôl -- ami a hatalommegosztáson keresztül válik nyilvánvalóvá -- MONTESQUIEU ,,A törvények szellemérôl'' írott munkájában találtak végleges formára.[335] A hatalommegosztás elve kimondja, hogy a törvényhozást el kell választani a törvények végrehajtóinak kompetenciájától, és a végrehajtáson belül is el kell választani az igazságszolgáltatást a közigazgatástól. A hatalommegosztás elvét ma már Európában egyetlen demokratikus államrend sem vonja kétségbe.[336] Az államtól senki nem idegenítheti el a törvényhozásban, az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban játszandó szerepét, kivéve, ha az állam erre nem tart igényt. Ha viszont nem tart rá igényt, akkor nem tetszeleghet abban a hitben, hogy kötelességét teljesíti. Ha kötelességét nem teljesíti, szerepét nem vállalja vagy csak hiányosan vállalja, akkor állhat és áll is elô az a helyzet, hogy egy társadalmon belül a társadalmi rendszer elemei olyan célokat fognak egyéni érdekeik alapján követni, amelyek egymással nem hogy nem férnek össze, hanem gorombán ellent is mondhatnak és ellent is mondanak egymásnak. Itt nincs lehetôség a kibúvásra, arra, hogy az állam szociokulturális értéktételezésekre hivatkozva vagy nem hivatkozva nem teljesíti, vagy csak hiányosan teljesíti a célok koordinálásának feladatait. Itt nem lehet mellébeszélni: vagy koordinálja az állam (vagy államközösség) az intézmények céljait és ezeken belül a szociális szerepekkel szemben támasztott elvárásokat kielégítô módon, vagy nem. Ha nem, akkor a társadalom működése, a társadalom stabilitása kerül veszélybe, a társadalom beteg. Ha az állam azért nem tudja szerepét ellátni, mert nem szuverén, akkor legfôbb ideje, hogy visszaszerezze tekintélyét és önállóságát. Miután a monetarizmus egy globális társadalomban univerzális világvallássá vált, nem könnyű feladat a fennálló jogrendszer alapján az elvesztett függetlenséget visszaszerezni. Biztos, hogy egy kis állam ebbe az irányba csak másokkal való szövetkezés útján képes a legkisebb kockázattal lépni. De mindenhogyan lépni kell.[337] 6.11.8. Állami szerep, nyilvánosság és az emberi jóság ,,Lehetséges, hogy a kormányokat a közvélemény nyomása és a józan érvelés rákényszeríti a megfelelô lépésekre. Ez ismét példa arra, hogy a nép hatalmára szükség van.''[338] A Római Klub Tanácsának beszámolójából 6.11.8.1. Az emberi jóság ,,Az ember nem ajándékozza oda unokáinak jövôjét, még humánus okokból sem. Aki a világot átöleli, és a hozzá legközelebb állóról elfeledkezik, nem cselekszik emberségesen, akkor sem, ha ebben a jóságos szerepben jól esik tetszelegni.''[339] Irenäus Eibl-Eibesfeldt Nemzedékek nôttek fel annak a tanításnak az illúziójában, ,,hogy az ember természeténél fogva kedves és jószívű'' -- mint ahogy ezt Donald HEBB állítja.[340] A dolog pikantériája, hogy éppen a szigorúan behaviorisztikus beállítódású egyén megy el empirikus tények mellett, amelyek veleje már az Ószövetségben kifejezésre jut: ,,Aztán így szólt az Úristen: ,Lám az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat.’''[341] Nem az áll itt, hogy az ember jó vagy rossz, hanem az, hogy az ember ismeri a jót és a rosszat. A jó és a rossz ismerete csak a négydimenziós léten és az ember cselekedetein keresztül válhat nyilvánvalóvá. Az abszolútum nem az alternatívák világa. Konrad LORENZ hitelesen dokumentálja, hogy a természetben tapasztalható agressziónak semmi köze a rosszhoz. Az agresszió gonosz jellege mese, amelyet mozivásznak dzsungelfilmjei elevenítenek meg. ,,Egy kutya ábrázata -- írja LORENZ --, amikor szenvedélyes vadászás közben egy nyúlra veti magát, ugyan.olyan élénk örömteli vonásokat mutat, mint gazdájának köszöntése közben, vagy ha várakozással néz valamilyen esemény elé. Sok kiváló felvétel bizonyítja, hogy az oroszlán arcán sem lehet ádáz vonásokat felfedezni drámai pillanatokban, közvetlenül az ugrás elôtt.''[342] Az agresszió és a hozzá kapcsolódó egoizmus és birtoklásvágy tehát eredetében semleges. Hogy ezeket egy társadalom hogyan értékeli, és hogy érvényesülésüknek a társadalom milyen teret hagy, azt a kultúra dönti el. Ha egy kultúra az eredeti semleges hajtóerôket normává magasztosítja, és mások lehetetlenné tételére épít, akkor ez a jó. Ennek viszont következményei vannak: az, amit az ember általában rossznak tart, az agresszió, egoizmus és a rablás lesz a jó, a viselkedési tendenciák ebben az irányban felerôsödnek. Ennek oka abban rejlik, hogy az ember önmaga és mások elôtt jó akar lenni. Tehát a semleges hajtóerôk érvényessége mellett beindult az evolúcióban egy folyamat, ami már értékel, és ismeri a jót. Ha viszont az lesz a jó, amirôl az öröklött kollektív lelkiismeret[343] alapján azt gondolja az ember, hogy rossz -- az agresszió, az egoizmus és a rablás -- akkor a kollektív lelkiismeret sugallatai elvesznek, és az ember hatványozottan az eredetükben semleges hajtóerôknek fog engedelmeskedni. A semleges hajtóerôk mindenhogyan gátolják a teremtés ember által való befejezését, mert két szinten hatnak, és ezek lényege nem egyezik meg: az evolúcióban a semleges hajtóerôk az élet és a faj fenntartását szolgálják. Az emberi társadalomban a kultúra korlátozása nélkül azonban a semleges hajtóerôk kiélésén keresztül egy biológiai atombomba órája ketyeg az ember agyában.[344] A semleges hajtóerôk gondot okozó voltát ismerjük a mindennapi élet gyarlóságaiból a történelem kezdete óta. Az agytekervények, a gyóntatószékek és a pszichiáterrendelôk ôrzik azokat a titkokat, amelyekrôl a nyilvánosság elôtt nem beszélünk -- és a háborúk, népirtások és kegyetlenségek tanúskodnak a semleges hajtóerôk kiélésének következményeirôl. Albert K. COHEN írja: ,,Emberek, akik aberránsan (elhajlóan) cselekszenek, és akiket gonosztevôknek vagy bűnözôknek nevezünk ... nem az alvilág sötét kisebbségébôl kerülnek ki ... A kérdôíveket 1698 megkérdezett töltötte ki, közöttük 678 nô, akik lényegében New York egyik városrészében éltek. A megkérdezettek 99%-a vallott be egy vagy több bűntényt. Azon bűntények százalékos megoszlását, amelyek bizonyosan nem csak a fiatalokra érvényes büntetôtörvénykönyv szabályait sértik, a következô oldalon hozzuk.''[345] Mindezeken túlmenôen tudomásul kell venni, hogy neurotikus társadalomban élünk, és hogy az emberiségnek közel 1%-a pszichotikus. A neurózis és a pszichózis a realitástól való elidegenedéssel jár vagy annak a következménye. Ráadásul a pszichotikus elidegenedése a realitástól olyan mértékű, az ilyen személy érzelmileg annyira üres, hogy indulataitól vezetve mindenre képes. Korlátozások és mederbe terelés nélkül nem fognak menni a dolgok ... 1996. szeptember 22-én a Magyar Televízióban a környezetvédelmi miniszter a tisztasági nap alkalmából úgy nyilatkozott, hogy a helyes út az, ha az emberek maguk teremtenek maguk körül rendet, és a rendteremtést nem az elidegenedett államra bízzák. Közben diákok is szóhoz jutottak, akik utak mentén és a parkokban szemetet gyűjtöttek. Az egyik megkérdezett fiú arra kérdésre, hogy mit tennél azzal, aki eldobálja a szemetet, azt válaszolta: megbüntetném. De hát ki az, aki büntessen, visszatartson, mederbe tereljen? Csak nem a fiúcska maga? Vagy talán mégiscsak szükség van arra az ,,elidegenedett'' államra, amelynek nem feltétlenül kell az elidegenedett ,,Leviatán'' -- HOBBES szerint szörny[346] -- szerepébe átesni? Lehetséges, hogy a fiúcskának több érzéke van a realitáshoz, mint egy miniszternek? 6.11.8.2. A nyilvánosság ,,Az állami vállalatok részleges átalakulása kapcsán olyan biztosítékok megteremtése szükséges, amelyek megóvják a közvagyont. Ennek egyik eszköze a nyilvánosság.''[347] Gidai Erzsébet (1990) Egy állam rendelkezik -- minden korrupció vagy éppen diktatúra ellenére -- a legnagyobb nyilvánossággal, amelynek társadalmat formáló ereje van. Mindaz, ami egy államban történik, kényszerűen a nagy nyilvánosság elôtt zajlik le, akkor is, ha a fehérrôl azt állítják, hogy fekete. Minél nagyobb a méltánytalanság, annál hatásosabb a társadalmi összefogás a méltánytalanság ellen, akkor is, ha az állam diktatórikus módszereket alkalmaz. Egy demokratikus -- nem szabados -- rendszerben pedig a nyilvánosság ereje, a közfelháborodás képes egy politikai irányzatot vagy egy politikust lehetetlenné tenni. Christian GASSER -- svájci egyetemi tanár -- ezt találóan úgy jellemezte, hogy ,,embereket egynéhányszor lehet bolondnak nézni; lehetséges egynéhány embert állandóan bolondnak nézni; de nem lehet minden embert állandóan bolondnak nézni''.[348] Ez az elv érvényesül minden felháborodásban, tüntetésben és forradalmi megmozdulásban. Nézzük meg közelebbrôl, hogy mi az, ami a nyilvánosságban rejlô társadalmat formáló erôt adja. A nyilvánosság társadalmat formáló erôi közül a legfontosabb az a tulajdonság, amely a jóra ösztönöz. Minden ember jó akar lenni, helyesebben, minden ember esendôsége ellenére jónak akar tűnni maga és mások elôtt. Ez az oka annak, hogy az önkép és a presztízs a pszichológiában és a szociológiában a legjelentôsebb fogalmak közé tartozik. A jóra való törekvés az evolúció során kialakult újabb agyrétegek törekvésének tudható be, míg a legrégebbiek az örömszerzés motivációjától hajtva minden örömtelenségre féktelen agresszióval reagálnak. Az ellentmondás nyilvánvaló: a törzstörténeti fejlôdés olyan struktúrákat hozott létre az agyban, amelyek a jóra való törekvést követelik, viszont a törzstörténeti fejlôdés korai szakaszaiban a faj és az egyed fenntartásához elengedhetetlen semleges hajtóerôk az agresszió és egoizmus, és az ezeket a hajtóerôket hordozó kisagy nem fejlôdött vissza, így az ember, hogy úgy mondjam, állandóan két tűz közé szorul. A jelek arra engednek következtetni, hogy a jóra való törekvés törzstörténeti fejlôdése még nem tekinthetô lezártnak, mert az egoizmusra, agresszióra és a .birtoklásra ösztönzés még meghaladja a jóra való hajlamot. Ez magában elég súlyos indok arra, hogy ma még nem lehet józan ésszel az állam szabályzó szerepérôl lemondani. A nagy nyilvánosság elôtt a jóra való hajlam vagy legalábbis annak a látszata mindenképpen fennmarad, hiszen ki az, aki nem akar jó lenni. Ez a szabályzó erô a nagy nyilvánosság háttérbe szorulásával erôsen csökkenhet és csökken is. A magán szféra, a jótékonysági intézményekkel és ôrzô-védô vállalkozásokkal egyetemben, a nagy nyilvánosság megkerülésével érvényesül ... A magánszféra a közvetlen egyéni érdekeltség pozitív hajtóerején túlmenôen állami korlátozás hiányában csak az egoizmus túltengésének mellékzöngéjével képes ellátni akármilyen jellegű korlátozó feladatát. A tragédia abban is keresendô, hogy közbiztonságra csak azok számíthatnak, akik az Amerikai Egyesült Államok mintájára, a szaporodó ,,Securitas'' nem éppen olcsó szolgáltatásait igénybe tudják venni. És akik ezt igénybe tudják venni, azok egyben hajlamosak kiválni a társadalomból, már amennyire ezt a gazdasági érdekeik megengedik. A jobb módúak kerítéssel körülzárt és szekuritákkal ôrzött településekre, gettókba húzódnak vissza. E körülmény csak olaj a tűzre, az amúgy is szinte feltartóztathatatlanul a társadalom atomizálódása felé vezetô úton, növeli a társadalom szétzilálását és a visszamaradottak elégedetlenségét, mert ezek, a kiváltságosokkal ellentétben, kiszolgáltatva érzik magukat a bűnözésnek. 6.11.9. Az inkonzisztens szabályozás Vannak jelenségek, amelyek alapján utólag arra lehet következtetni, hogy az állam szabályzó szerepét nem tölti be oly módon, ahogy ezt tôle a hatalommegosztás elvének alapján el lehetne várni. Az állam nyilvánvalóan akkor nem tölti be szabályzó szerepét, ha például a bűnözés, a korrupció, a gazdasági visszaélések és botrányok, a kábítószerezés, az alkoholizmus, a pszichoszomatikus megbetegedések, a halálozási arányszám, az analfabétizmus, a hajléktalanok és a munkanélküliek száma, az egészségügyi, oktatási és nevelési mutatók és azok, amelyek a társadalmi és gazdasági differenciálódás mértéktelen jellegét mutatják, kedvezôtlenek. Tehát az össztársadalmi szempont a lényeges, nem pedig az, hogy mondjuk, van egy társadalmi réteg, amely számára a célok és a szerepek szabályozásának elhanyagolása kedvezô. Egy adott társadalmi és gazdasági rend mindig valakinek, valakiknek kedvez. A kérdés, kinek, kiknek és a társadalom mekkora hányadának. Tagadhatatlan, hogy az állam egy monetáris társadalmi-gazdasági berendezkedésben is szabályoz, de hiányosan vagy nem eléggé konzisztensen. ,,A mai liberális-monetáris gazdaságpolitikai felfogás szerint -- állapítja meg GIDAI Erzsébet -- a verseny tisztességére kell ügyelni, ezért árszabályozás helyett a versenyszabályozásra helyezik a hangsúlyt.''[349] A versenyszabályozás gyakorlatát jól érzékelteti az 1996. május második felében nyilvánosságra hozott eset, miszerint egy ismert céget pénzbírságra ítéltek, mert a villamosokon elhelyezett hirdetésein azt állította, hogy ô kínálja a legnagyobb választékot. Ezt a cég nem tudta bizonyítani. GIDAI Erzsébet megállapításához, hogy az állam csupán versenyszabályozással foglalkozik, hozzá kell fűzni, hogy ez az állami beállítódás csak programatikus értékű, mert az állam megfosztotta és megfosztja magát mindazon lehetôségektôl, amelyekkel a kitűzött célt -- a versenyszabályozást -- hathatósan ellenôrizni és visszaéléseket szankcionálni tudják. Az állam krónikus pénzhiányában elszegényíti és bomlasztja azokat az intézményeket, amelyek ennek a feladatnak az ellátására lennének hivatva. Az állam nem képes a tisztességes versenyt sem garantálni. A Fôvám téri vásárcsarnokban például 1996. augusztus elején árultak ,,mézédes'' felirattal olyan szôlôt, amely külsôre valóban édes görög importszôlônek volt vélhetô. Vásárlás után derült ki, hogy mézédességrôl szó sincs. Az utánjárás során kiderült, hogy magyar szôlôrôl van szó, amelynek az érési ideje augusztus végére tehetô. De akkor már kilónként csak száz forint alatt lehet eladni, augusztus elején, primôráruként jóval többért. Vagy itt van egy másik eset, a Steffl-plakát az ,,extrákkal''! Ezen a feltűnô plakáton azt akarták elhitetni, hogy a Steffl-sör különleges minôségét az ,,extrák'' képezik. Az ,,alapfelszereltség: (kiszerelés lenne helyes) színezett üveg, 500 köbcentiméter hengerűrtartalom, alumíniumkupak.'' Etikai szempontból durva becsapási szándékról és tisztességtelen konkurenciáról van szó, hiszen a felsorolt ,,alapfelszereltség'' nem kizárólag a Steffl-sör kiszerelésében jelenik meg. Tudomásom szerint a hagyományos sörmárkák zömét félliteres, 500 köbcentiméteres hengerűrtartalmú kiszerelésben, alumíniumkupakkal és színezett üvegben forgalmazzák. Kimondottan arcátlanságnak tűnik a félliteres üveget 500 köbcentiméteres hengerűrtartalmúnak nevezni, nyilván azért, hogy a gyanútlan és sietô polgár ehhez valami különleges minôséget társítson. Felmerül a kérdés: mi köze van a felsorolt alapfelszereltségnek a sör minôségéhez, ahhoz a minôséghez, amely ezt a márkát a többi fölé helyezhetné? Ez a kérdés felmerül továbbá akkor is, ha az ember a plakát alján elhelyezett szövegig eljut: ,,Extrák: vonzó nyeremények, a fôdíj egy Alfa Romeo!'' Felmerül továbbá a kérdés, hogy a Steffl-plakát nem sérti-e a tisztességes konkurenciát? Vagy inkább arról van szó, hogy ahol nincs perelô, ott nincs bíró? Perelni és nyerni pedig nem utolsósorban pénz és türelem kérdése. A példák illusztrálják, hogy az állam szabályoz ugyan, de nem ott és nem úgy, ahogy ezt egy emberközpontú szemlélet megkövetelné. Még saját célkitűzését -- a konkurencia tisztességét -- sem képes hathatósan biztosítani, mert a társadalmat a piaci mechanizmusoknak megfelelôen a privát alapon működô egyéni érdekeknek engedi át. 6.11.9.1. Az inkonzisztens szabályozás magyar változata A Kossuth-adó 1996. szeptember 12-én délelôtt sugárzott adásában felvetôdött a kérdés, hogy miért kerül egy út taxival az Operától a Gellért térig 2500 forintba, és miért a Várból Csepelre 24 000 forintba. A taxisok sok esetben rablóárakat szabnak. A félreértelmezett liberalizmus szinte ordít: árszabályozás nincs. A pénzügyminisztérium arra az álláspontra helyezkedik, hogy ha az élelmiszerek árát nem szabályozzák, akkor miért pont a taxidíjakat? A kamarai törvény megszületett ugyan, de nem ad lehetôséget még arra sem, hogy a taxisok egy etikai bizottság elôtt maguk között rendezzék a rablásszámba menô magatartást. A rádióadás végén lakonikusan megfogalmazódott: jobb híján nem marad más hátra, mint az, hogy kellemetlen meglepetések elkerülése végett kofa módra ki kell alkudni a viteldíjat elôre, még mielôtt a taxis a motort beindítaná. Ezt és ilyen vagy hasonló jellegű szabályozást értünk inkonzisztens szabályozáson. A példa jól érzékelteti, hogy a háborgás: az állam mást sem tesz, mint szabályoz, nem egészen jogos. A kérdés nem úgy hangzik, hogy az állam szabályoz-e vagy sem, hanem hogy eléggé konzisztensen szabályoz vagy sem. Mindenki szem- és fültanúja lehetett 1996. május 3-án a földművelésügyi miniszter televíziós interjújának. Ebbôl is kiderült, hogy az állam nem tétlenkedik. Akörül forgott a beszélgetés, hogy a kukorica világpiaci ára jelen pillanatban magas, de az állam a saját gazdaság védelmében csak korlátozott mennyiségben ad kiviteli engedélyt. Szemfüles vállalkozók -- a szabadjára engedett piaci mechanizmusoknak megfelelôen egyéni érdekeiket szem elôtt tartva -- megkísérelik a szabályozást úgy kijátszani, hogy darálva próbálják a kukoricát az országból kivinni, mondván, a tilalom a kukoricadarát nem érinti. Ha erre azt mondanánk, hogy ebben az esetben a szabályozás nem kielégítô, és ezért az állam nem tölti be szabályzó szerepét, akkor ezzel eljátszanánk annak a lehetôségét, hogy ezt ott hangsúlyozzuk, ahol még lényegesebb. A földművelési miniszter távlatokban való gondolkodása mindenesetre pozitívan értékelendô. Rámutatott, hogy ha a kukorica nemzetközi ára hosszú távon magas marad, akkor a kollektív érdeket nézve nagyobb kiviteli keret jogos és a nemzetgazdaság számára elônyös. Ha azonban az országnak magasabb áron kell kukoricát külföldrôl behozni, mint amennyiért értékesítették, akkor ez a nemzetgazdaságnak kárt okoz. Arra a kérdésre, hogy lehet-e itt igazságot tenni, azt válaszolta a miniszter, hogy ,,nem lehet, de kell''. És ami nagyon lényeges: ,,Nem mi irányítjuk a gabonatermelést!'' Akkor nem kérdezték meg ôt, de most mi feltehetjük a kérdést, hogy hát akkor ki? Akárki vagy akárkik is azok, akik a gabonatermelést irányítják, vagy mondjuk inkább úgy, akármilyen erôk (a piaci mechanizmusok) irányítják is a gabonatermelést, jogos az a követelés, hogy az állam úgy szabályozzon, hogy az semmi esetre se legyen az ember -- a társadalom -- kárára. Márpedig ha nem lehet, de mégis igazságot kell tenni, aminek a kimenetele már elôre bizonytalan, akkor ebbôl következik, hogy akármilyen döntés valamilyen formában, pozitívan vagy negatívan, a társadalmat érinteni fogja. Ez a rendszer a társadalmat veti a piaci mechanizmusok által diktált kényszer jellegű kockázatvállalás alá. A mi terminológiánk szerint végzetes szerepzavarral állunk szemben, amely egy tipikus gazdasági szerepbe kényszeríti be a társadalmat anélkül, hogy valaki is törôdne vele, hogy a társadalom akarja ezt vagy nem. Felmerül a kérdés, hogy e tekintetben mennyiben különbözik a korlátlan piacgazdaság a szocialistának nevezett államkapitalizmus gyakorlatától? A gabonakivitel kérdése napirenden maradt. 1996. május 23-án LAKOS László földművelési miniszter úgy nyilatkozott, hogy Európa korlátozza a gabonatermelést, ezért magasak a gabonaárak. A földművelési miniszter leszögezte továbbá, hogy a tonnánkénti tizennyolc- és húszezer forint közötti gabonaárak tisztességes hasznot biztosítanak, és ,,a lakosság és az állattenyésztés érdekében nem fogjuk megengedni, hogy a magas nemzetközi gabonaárak a belföldi árakat felverjék'', aztán hozzáfűzte, hogy ,,kivitel esetében 40--50%-kal magasabb árat tudnának elérni a termelôk, de egy évvel ezelôtt még azt követelték, hogy támogatást kapjanak.'' Mielôtt tovább megyünk, álljunk meg egy közbevetés erejéig: 1996 nyarán telekürtölték az országot, hogy ôszre a megemelkedett takarmányárakra való tekintettel a húsárakat (mégiscsak) felemelik ... Tehát: a gabona- és a takarmánytermelést Európában tudatosan visszaszorítják, ezzel tudatosan keresletet teremtenek, hogy többek között felemelhessék a hús árát. Akik eddig is csirke-farhátat, csirkenyakat meg lábat vettek -- ha néhanapján megengedhették maguknak, hogy egyáltalán húst egyenek --, a jövôben még ettôl a lehetôségtôl is fokozatosan elesnek. A példa mutatja, hogy mit ér egy miniszter ígérete, ha a monetáris érdekek mást kívánnak, mint amit egy miniszter akar. Térjünk vissza a földművelésügyi miniszter interjújához, és nézzük meg még egyszer egészen közelrôl, hogy tulajdonképpen mit is mondott? Azt mondta, hogy a piacgazdaságot a piaci mechanizmusok alapvetô hajtóereje, az egoizmus tereli. Az egyéni érdek tartja mozgásban a gazdaságot, s ha az állam nem korlátoz, akkor veszélyben a lakosság élelmiszerellátása. Hát errôl van szó. Azt is mondta, hogy Európa korlátozza a gabonatermelést, hogy az árakat relatíve magasan lehessen tartani. Tehát lenne kapacitás bôven, lehetne kenyere mindenkinek alacsony áron. Lehetne többet termelni, feltehetôen még annyit is, hogy a harmadik világ nyomorultjainak -- a saját hajléktalanjainkról, éhezôinkrôl és a kukázókról nem is szólva -- kenyeret lehetne adni, meg talán még húst is bôven. De mégsem. A piaci mechanizmusok önérdek alapján való befolyásolása fontosabb, mint az ember, az embertárs, akit felebarátnak szoktak nevezni. És errôl a társadalmi és gazdasági berendezkedésrôl állítja FUKUYAMA, hogy keresztény -- igaz, hogy hozzáteszi: (egy kicsit) liberálisan keresztény, így hát még sincs mit nagyon a szemére vetni. Világos, hogy a gazdaság nem jótékonysági intézmény, de az is világos, hogy itt valami nincs rendben, s hogy az altruizmus elterjedésének lehetôségei egy embertelen ideológia folytán tartósan megsérültek. Kétségtelen, hogy állami szabályozás és korlátozás létezik a monetáris társadalmi és gazdasági rendben is, csupán ezek a korlátozások vagy nem lényegbe vágóak, vagy nem kielégítôek. Attól, hogy a kukoricakivitelt szabályozzák, attól, hogy egy céget pénzbírságra ítélnek, még nem szűnik meg az infláció, nem javul a közbiztonság, az egészségügyi ellátás, nem oldódnak meg a munkanélküliség, a kábítószerezés, a homoszexualitás, a kukázók, a hajléktalanok, az oktatás és a nevelés égetô problémái. De mindezeken túlmenôen -- annak ellenére, hogy a felsorolt jelenségek nem elhanyagolhatók -- társadalmi szinten a példaként felhozott szabályozások következményeikben nem érintik lényegbevágóan az erkölcsöt, a szociokulturális értékrendet magát, nem változtatnak a gazdasági etikán lényegesen. Pedig itt kellene elkezdeni! A szocializációnál, a nevelésnél, a pedagógusok szociális szerepének felértékelésénél. Ez lenne a konzisztencia alapja és csúcsa. 1996 májusának második hetében BÁNÓ András a televízió Objektív című adásában elmondta, hogy a népjóléti miniszter -- az egész társadalmat beárnyékoló Bokros-csomag terhei mellett -- azért nem tudta megvetetni kedvenc autóját tízmillió forintért, mert a pályázati feltételekben kedvenc autójának maximális hosszát öt méterben állapították meg. Közben modellváltozás történt, s az új modell már hosszabb volt, mint öt méter ... Néhány héttel késôbb HORN Gyula villaépítése került a nyilvánosság és az .ellenzék kereszttüzébe. Számomra nyilvánvaló, hogy egy hosszú évtizedeken keresztül magas állami és pártfunkciókat betöltô személy, mint HORN Gyula, .már régen megkereshette és összegyűjthette azt az anyagi fedezetet, amely villája felépítéséhez szükséges. A problémát egy MDF képviselô úgy fogalmazta meg, hogy építhet HORN, de miniszterelnöksége alatt nemhogy nem százmillióért, hanem még száz forintért sem, különösen akkor nem, ha az ország lakosságának nagy része megélhetési nehézségekkel küzd. Az arányok és az idôpont megválasztása nem a legszerencsésebb. Mindenesetre úgy látszik, .hogy az újgazdagok fantasztikus anyagi teljesítôképességét jobban elviseli a társadalom, mint egy politikus ,,dínomdánomját''. Talán azért van ez így, mert a politikus a nyilvánosság középpontjában van, a közvagyont magához ragadó -- rabló -- egyedek pedig a nagy nyilvánosság megkerülésével jutottak .óriási vagyonokhoz. De hát ez a rendszerváltás után nem jelentett erkölcsi problémát, hiszen a néhai magyar miniszterelnök úgy nyilatkozott, hogy sok nagy tiszteletben álló amerikai vállalkozó sem lenne büszke nagyapjára, ha kiderülne, hogy... Az elhatalmasodó bűnözésre való tekintettel 1996. november 19-én a parlamenti képviselôk sürgették a büntetô törvénykönyv módosítását. Az igazságügyi miniszter azt mondta, hogy kevésbé a jogszabályozás hiányosságával van a baj, sokkal inkább a bűnözés tömeges megjelenésével. Mi ezt úgy fejezzük ki, hogy a bűnözés magatartásmintává nôtte ki magát, és ezzel máris egy erôs szubkultúra szerves részévé vált, ami egyértelműen a gyökereiben megváltozott anyakultúra alapbeállítódását nem éppen kedvezôen módosítja. Egy kereszténydemokrata képviselô felszólalásában hangsúlyozta, hogy a bűnözés a nyugati jóléti társadalmakból özönlött be, és hogy ez nyilván az életszínvonal velejárója. Mi úgy mondanánk, hogy a társadalmi és gazdasági rend velejárója, ami ellen törvényesen, határozottan fel kell lépni. Tehát bármennyire is pozitív a képviselô szándéka, mégis elmegy a dolgok lényege mellett. Nézzük meg ezt közelebbrôl. Kétfajta bűnözést különböztetünk meg. Az egyik a munkanélküliségbôl adódó bűnözés, a megélhetési bűnözés, a másik -- a szervezett bűnözés - - a szabadpiaci mechanizmusok felfokozásának és a jóléti államok liberális progresszív jogalkotásának eredménye. Egy konzisztens szemléletben kevésbé a bűnözés közvetlen leküzdése a lényeges -- bár ez sem elhanyagolható, a polgárok védelme érdekében erre is szükség van --, hanem sokkal inkább a bűnözés okainak megszüntetése. Nézzük meg ezt is közelebbrôl. A megélhetési bűnözés a munkanélküliségbôl fakad. A munkanélküliséget a korlátlan kapitalista rendszer szüli. A szervezett bűnözés részben a liberális progresszivizmus félreértelmezett individualizmusán nyugszik -- a liberális jogfelfogáson --, amely jó szolgálatot tesz a monetáris célok elérése érdekében, mert ha elvben nem minden lehetséges, ha valahol korlátok érzékelhetôk, akkor ezek az egyéni érdek szabad érvényesülését is megkérdôjelezhetik. Ez az aggodalom érzékelhetô FUKUYAMA kijelentésében is, amely minden korlátozó tényezôt, a hazafiasságot, a vallást és a kultúrát a szabadpiaci gazdálkodás fékjének tekint. Másrészt a szervezett bűnözés nagyon jól beleillik a monetáris gazdasági etikába, miszerint a rablás minden változata -- a legalsóbb társadalmi rétegektôl a legfelsôbbekig -- valamilyen formában jelen van. A rablás általános jelensége lehet legális, mint a reklámok manipulációja mögött rejlô gyors profitszerzési szándék, a már elfogadott üzleti fogások, a csupán 99,99 pénzegységbe kerülô áru, a kölcsönvevôt ,,örökre'' elkötelezô kamatterhek, az indokoltnál jóval nagyobb csomagolás, a Coca Cola aranyláz ébresztésén keresztül keletkezô extraprofit, a bankigazgatók fantasztikus végkielégítései és hasonló jelenségek. A rablás általános és legális jelenségeit szervesen kiegészítik a majdhogynem legális szokások, amelyek csak akkor válnak illegálissá, ha fény derül rájuk, mint például a Tocsik-ügy. Ettôl már csak egy lépés a szervezett bűnözésig, amely mögött gyakran a legfelsôbb körök érdekei állnak. Közismert a politika, a gazdaság és a bűnözés szoros kapcsolata világszerte. Ha a bűnözés akármelyik formáját vizsgáljuk, láthatjuk, hogy ezek a társadalmi és gazdasági rendbôl szükségszerűen fakadnak. Az orvoslás átmenetileg lehet ugyan az ok tüneteinek leküzdése -- és kell is, hogy az legyen --, konzisztens szabályozást azonban csak a társadalmi és gazdasági rend megváltoztatására irányuló törvények és a nevelés, a szocializáció alapos reformja hozhat. 6.11.9.2. Az inkonzisztens szabályozás nemzetközi változata Az állam korlátozó szerepének elhanyagolását jelzik azok a fantasztikus vagyonok, amelyek világviszonylatban egynéhány család kezében összpontosultak. Az isteneknek tekintett fáraók kora lejárt: TUTANHAMON koporsója 1110,4 kg aranyból készült, és a múmia mellett 143 mesébe illô ékszert találtak. Hány ember verejtéke és vére tapad ehhez a mesés gazdagsághoz? Az Osztrák Televízió 1996. július 4-én Schilling címmel sugárzott adásából a következôket tudhattuk meg: az adóellenôrök száma olyan kevés, hogy lehetetlen a gigantikus méretű adócsalások zömét felderíteni. Az adóellenôrök fônökének véleménye szerint Bécsben sokan milliomosok lettek azáltal, hogy csalással adót igényeltek vissza. A riporter kérdésére, hogy mégis mennyi ezeknek a száma, a magas rangú tisztviselô óvatosan úgy nyilatkozott, hogy számuk néhány százra tehetô. Paradox, hogy vidéken annyi adóellenôr van, hogy két-három évenként minden kisvállalkozó sorra kerül. A legkisebb szabálytalanságok esetében húsba vágó büntetéseket szabnak ki. Ezzel szemben nagyobb városokban azokat a vállalatokat már nem is ellenôrzik, ahol az adó- utánfizetés összege a 700 000 schillinget elôreláthatólag nem éri el. Az illegális vagyonhalmozással -- a rablással -- csökkennek az állami bevételek. Ismételjük meg. Lenne itt pénz, csak nagyon nem méltányosan van elosztva. És monetarista körülmények között semmi sem garantálja, hogy a jövôben ez az állapot változni fog. Egy bécsi pénzintézet kirablása alkalmával feltörték a bank bérelt páncélfiókjait is, amelyekbôl nagy értékű ékszerek mellett hatalmas pénzösszegeket raboltak el. A rablók az ékszerekkel és a pénz nagy részével kézre kerültek ugyan, de az összekeveredett ékszerek és pénzösszegek tulajdonosait nem lehet kideríteni, mert senki nem tart rájuk igényt. Nyilván a homo oeconomicus tisztességtelen jövedelmeit takarja ez a névtelenség. A homo moralis pedig tudja, hogy vaj van a fején. A jelzett televíziós adásban összehasonlításul a német viszonyok vizsgálatára is sor került. Németországban az adócsalásokból felhalmozott vagyon összege és az állam károsítása átszámolva évente egynéhány billió schillinget tesz ki. (Egy billió = 1 000 000 000 000.). Kézenfekvô a kérdés, hogy ha így állnak a dolgok, akkor az állam Ausztriában éppúgy, mint Németországban, miért nem lép fel a köz érdekében határozottabban és hatékonyabban a közpénz rablása ellen, miért hivatkozik mindig a liberalizmusra és az individualizmusra, miért bízza a hajléktalanok ,,gondozását'' magánintézmények jóindulatára, miért tűri a kukázást, miért hagyja a hátrányos helyzetűeket tengôdni, és miért hivatkozik arra, hogy nincs elég pénz? Azok, akik a kérdések megválaszolására hivatottak lennének, fel sem teszik a kérdéseket, mert rögtön kiderülne, hogy lenne elég pénz az aránytalanságok enyhítésére, legalábbis élelmezésre és elszállásolásra, ha az állam nem költekezne ott, ahol takarékoskodni kellene, és ha határozottan behajtaná azt, ami neki jár. Politikusnak meg sem kellett szólalnia a televíziós adásban, a kézenfekvô kérdések lényege válaszra talált. Kiderült ugyanis a következô turpisság, ami a harmóniatant, értsd a klasszikus korlátlan kapitalizmus tanát esti horrormesévé alakítja át. Egy idevágó könyv szerzôje az egyik német tagállam elnökének kinyilatkoztatására hivatkozott -- amelynek fültanúja volt --, miszerint a tagállamok nem lehetnek érdekeltek sem abban, hogy szigorúan vegyék az adóbehajtást, sem abban, hogy gondoskodjanak hatékonyabb adóbehajtásról, de abban sem, hogy a fekete munkát megszüntessék, mert akkor a tôke elvándorol az adóparadicsomok országaiba. Íme a magyar változat, ami egyben bizonyítja, hogy a felvázolt probléma nem speciálisan német vagy magyar vagy akármilyen nemzeti jellegű, hanem a monetarizmus velejárója -- mint a munkanélküliség és a kultúra szétzilálása. 1996. július 30. MTV Tízórai-adás: az önkormányzati szövetség elnöke elmondja, hogy a verseny a kisebb önkormányzatokat hamar a csôd szélére sodorhatja. Minden helyi önkormányzat igyekszik területén vállalatokat meghonosítani. A tôke meg oda vándorol, ahol nagyobb a haszna. Ha egy helyi önkormányzat adókedvezményt ígér vagy telket ajándékoz a letelepüléshez, akkor van rá esélye, hogy a tôkét saját területéhez kösse. A helyi önkormányzatok a piaci mechanizmusoknak megfelelôen túllicitálják egymást. A tôke jól jár, tovább gyarapszik, a helyi vnkormányzat azonban többnyire üres kézzel száll ki a versengésbôl. Az elpazarolt vagyon vagy jog tartósan a tôkéhez -- magánkézbe -- vándorol. A leírtakból adódik, hogy tendenciálisan a hiányzó állami, önkormányzati, közületi bevételeket fokozottan a ,,kisemberekre'' halmozott terhekkel próbálják pótolni. A különösen elônyös helyzetűek kacsalábon forgó kastélyok sorát építik, jachtokkal parádéznak a Riviérán, bérelt és saját páncélszekrényeikben rejtik el az összeharácsolt vagyon jó részét, mert az Európai Unió követeli a névtelen bankbetétek megszüntetését. Ma Európában nyílt számlákon tisztességtelen úton szerzett nagy pénzeket tartani nem ajánlatos. Az egyik oldalon követelni, a másik oldalon ezt megtorpedózni vagy legalábbis hatástalanná tenni -- ez az a kétarcúság, ez az a tudathasadásos jelleg, amirôl a Római Klub jelentésében az Egy skizofrén világ felé című fejezetben olvashatunk.[350] Az Osztrák Televízió 1996. augusztus 24-i híradásában közölte, hogy az osztrák kórházakban a privát betegek után a fôorvosok díjazást kapnak, annak ellenére, hogy nem ôk maguk kezelik a betegeket, hanem beosztottjaik. Az Osztrák Néppárt egy inkonzisztens javaslattal igyekezett megoldani a problémát; javasolta, hogy a rendezést bízzák azoknak a fôorvosoknak az emberséges jóindulatára, akik évente a jelzett címen fejenként 15 millió schilling körüli összegeket vágnak zsebre. A TV-hírek szerint a szisztéma az önkéntesség alapján nem működik. Itt is megmutatkozik, hogy az egyéni érdek korlátozásához állami szabályozásra van szükség. A Täglich alles című folyóirat egyik kiadványában a következôket olvashatjuk: ,,Vranitzky 1981. február 1-tôl 1984. október 10-ig a Länderbanknál volt vezérigazgató. Ezért havonta 260 000 schilling fizetést kapott. 44 havi szolgálat után felmondott, de értékálló nyugdíjat kötött ki magának havi 180 000 schilling nagyságrendben, ráadásul évente 16 havi nyugdíjat , ha a nyugdíjkorhatárt eléri. Az értékállóságot figyelembe véve ez jelenleg 312 000 schillinget tesz ki.'' Ez az összeg idôközben több mint 320 000 schillingre emelkedett. A volt tudományos miniszter, Dr. FISCHER nyugdíja napjainkban 221 000 schilling, az államelnöknek, Dr. KLESTILnek 316 000 schilling nyugdíj jár. Így megyünk mindig feljebb és feljebb a differenciálódás létráján, és eljutunk ahhoz a mérhetetlen gazdagsághoz, amely lehetôvé tette, hogy DIANA hercegnô válása során CHARLES hercegtôl hatalmas összeget kasszírozzon végkielégítés címén, és hogy ezenfelül igényt tarthatott évente mesébe illô összegű tartásdíjra is. Ezzel szemben aligha tudja valaki is megmondani, hogy mit keres havonta egy ROCKEFELLER vagy mondjuk SUZUKI úr, vagy mit keresnek a maffiavezérek. Ha ez kiderülne, lehet, hogy VRANITZKY és politikus társai elbújnának szégyenletükben. De az is lehet, hogy nem, hiszen ONASSIS és más hasonló kaliberű milliárdosok mesés gazdagsága közismert. Lehet, hogy VRANITZKY és társainak viszonya a milliárdosok dínomdánomjához olyan, mint a kukázó viszonya VRANITZKY és társainak luxus életmódjához. Ezzel kapcsolatban aligha lehet a helyes kifejezéseket megtalálni, hiszen elképzelhetetlen azoknak a vagyonoknak mértéke, amelyeket a nyomor árnyékában a homo oeconomicus tudományos okoskodásának egyike sem indokolhat. 6.11.10. A domináns gazdasági intézménybôl adódó szerepzavarok Ha az a cél, hogy az egyéni és a kollektív érdekek közötti egyensúlyt megteremtsük, akkor elkerülhetetlen, hogy az állam konzisztensen szabályozzon, ellenôrizzen, büntessen és ott, ahol a kollektív érdekek ezt kívánják, mérsékelt haszonnal vagy nonprofit alapon gazdálkodjon. Az államnak nem szabad kiadni a kezébôl legalább az energia- és az egészségügyi ellátást, a társadalombiztosítást, az oktatást, a postát, a közutak feletti rendelkezés jogát, a rendfenntartás és a biztonság szerveit, a Nemzeti Bankot és minden olyan intézményt, ami nemzeti vagyon, közérték és kollektív érdekeket szolgál. Ez nem jelenti azt, hogy az állam ne adjon működési engedélyt egyházi és privát közületi vállalkozások alapítására, de semmi esetre sem méltányos, ha ,,felségjogot'' ad ki a kezébôl. Ha ezt kiadja, az egyéni érdekek korlátlan érvényesülésén keresztül a társadalmi egyensúly felborul. Itt van az Európához való csatlakozás egyik égetô problémája. Nyugat a szélsôséges privatizáció irányába mozdult el. 1993. február 13-án a Steirische Wochenpost arról ír, hogy az osztrák iskolák nemsokára privát intézmények támogatásáért lesznek kénytelenek versengeni -- koldulni. Nézzük meg egy másik osztrák példán, hogy mit jelent, mondjuk, a posta privatizálása. Az Osztrák Televízió 1-es programján a 19.30-as hírekben közölték, hogy a posta 9000 alkalmazottat fog elbocsátani. A kommentátor hozzáfűzte, hogy a leépítés után a részvényesek 2000-ben már 20%-os osztaléknak örülhetnek. Hogy az elbocsátott 9000 embernek mi lesz a sorsa, arról nem esett szó. Az állam feladata, hogy ne csak az intézményeken belüli szociális szerepek kiegyensúlyozottságáról gondoskodjon, hanem az intézményei közötti egyensúlyról is. Ha egy intézmény -- mondjuk a gazdaság intézménye -- a többihez viszonyítva a legfontosabb, akkor minden más intézmény megkíséreli azokat az alapvetô viselkedési mintákat megvalósítani, amelyek a gazdaságban tapasztalhatók. A nem gazdasági intézmények a szerepmásolási taktikán keresztül kísérelik meg a gazdaság intézményéhez és az ezzel járó elônyökhöz való felzárkózást. Ez aztán a szerepzavarok tömegét hozza magával, mert mondjuk az egészségügyet vagy az oktatás és a nevelés intézményét nem lehet gazdasági viselkedési mintákra építeni. Ezek jellege nem felel meg a nevezett intézmények szerepének. Márpedig ha a viselkedési minták ezekben a gazdaságéhoz alkalmazkodnak, akkor szükségszerűen megváltozik az intézmények eredeti célja, a szerepkonfliktusok és - zavarok sokasodnak. Ha az oktatás és a nevelés intézményeiben eluralkodik a gazdaságra jellemzô racionalizmus és a teljesítménykényszer, akkor ezek nem tudják a nevelési és oktatási feladatokat konzisztens módon ellátni, mert két szerepzavar torlódik egy.másra: egyrészt a gazdaságra alapvetôen jellemzô viselkedési mintákat alkalmazzák az oktatás és a nevelés intézményében, másrészt -- mint ahogy ezt az 5.5. fejezetben kifejtettük -- a felnôttek viselkedési mintáit alkalmazzák serdülôkre. Márpedig a felnôttek viselkedési mintái, éppen úgy, mint a kulturális innovációk, más szabályoknak vannak alávetve, mint a nevelés.[351] Egy intézmény eredeti tipikus viselkedési mintái egy másik intézményben tragédiák sorozatához vezethetnek és vezetnek is. A nevelési és oktatási intézményekre vonatkoztatva például ez azt jelenti, hogy a gazdaságra és a felnôttekre jellemzô viselkedési minták alkalmazása a nevelésben a serdülôk éretlen Énjét terheli le idô elôtt úgy, hogy annak fejlôdése szükségszerűen károsodik. Teszik ezt a gyakorlatban azzal az indoklással, hogy az ifjúságot gyakorlatiasságra kell nevelni. Ennek a mércéje pedig az, hogy mennyiben felelnek meg az oktatási és nevelési célok a gazdaság érdekeinek és kevésbé az, hogy mennyiben a társadalmi érdekeknek egy emberközpontú szemléletben.[352] A gyakorlatiasság elvétôl elvakítva azt a nevelési célt, amely az ember lényének értéket és állhatatosságot tudna adni, messzemenôn nem értük el. Erre engednek következtetni azok a viselkedési minták, amelyeket már az ifjúság jelentôs része is a legnagyobb természetességgel valósít meg, és amelyek mögött kemény gazdasági érdekek húzódnak meg. Nézzünk meg egy ilyen esetet. Az Osztrák Televízió fiataloknak szóló adásában tizenéves kislányokat léptettek fel. A ,,dal'' refrénje, amit ordítoztak: ,,Ich empfinde dich Scheiße!'' azaz finoman kifejezve ,,ürüléknek érezlek!'' Sután lépkednek a kislányok a dal ütemére, és ismételgetik azt, amit profitra éhes üzletemberek a szájukba adtak. De hát ezt már majdhogynem megszoktuk, hiszen a legordenárébb kifejezésekkel vannak tele ,,kultúrtermékeink'', köztük bizonyosan a filmgyártás jár az élen. A német szórakoztató bűnügyi filmek egyik hôse, Schimansky aligha képes ilyen kifejezések nélkül valamit is megfogalmazni. A kultúra rohamosan változik. Az állam nyilvánvalóan nem veszi komolyan a szabályozási szerepét, ha az ifjúság sorozatosan vagyonrongálással szórakoztathatja magát, ha a feltűnési viszketegség, a butaság, az erôszak, az ordítozás és hôzöngés a szociokulturális értékrendbe vitathatatlanul beépülhettek, és ott egyre inkább szerepzavarokat idézhetnek elô. A tények azt is mutatják, hogy az állam sokszor úgy szabályoz, hogy még a meglévô szabályokat se kelljen vagy lehessen betartani. Íme egy ilyen eset. Megkésve, 1995. január 20-án terjesztette be a bécsi ,,Sicherheitsdirektion'' (Közbiztonsági igazgatóság) a parlamentnek az 1992-es évrôl szóló beszámolóját. A beszámoló tragikus képet festett az osztrák közbiztonságról. Dr. PAVLIK-PETRE képviselôasszony, aki bíró, erôsen bírálta a kormány közbiztonsági politikáját. A közbiztonságért a félreértelmezett liberalizmusra való hivatkozással megalkotott törvényes rend felelôs -- állapította meg a képviselôasszony. Ezek a törvények a bűnözés hathatós leküzdését lehetetlenné teszik. Kivették a hatalmat azoknak a kezébôl, akik a bűnözést meggátolni lennének hivatva. A rendôrök és bűnügyi nyomozók hatáskörét annyira megnyirbálták, hogy sok esetben a körülményes jogi helyzetre való tekintettel képtelenek hathatósan fellépni.[353] A liberalizmus a tôke szabad áramlásának érdekében nem tűr korlátozást. Viszont a korlátozás feloldását nem lehet csak a tôke vonatkozásában megvalósítani, hiszen itt sokkal többrôl van szó: alapbeállítódásról, ha úgy tetszik életfilozófiáról. A korlátozás feloldása, a kötelezô szabályok liberalizálása a tôke számára a kívánt eredményt -- a profitnövekedést -- ugyan biztosítja, de az egyéni érdekek után rohanó emberben az agresszió, az egoizmus és a szerzési vágy felszabadítását is eredményezi, amelynek a bűnözés a velejárója. ======================================================================== 7. Konfliktus, célkonfliktus, káosz ,,A rendszerváltás elsô szakaszában a taktikus politikusokra, civódó típusú emberekre volt szükség, most jöjjenek azok, akik tudnak távlatosan gondolkodni politikában, tudományban, kultúrában.''[354] Glatz Ferenc 7.1. A kétélű konfliktus és a káosz Elemzésünk során rámutattunk arra, hogy teljes egészében konzisztens társadalmi és gazdasági rendszer aligha lehetséges. Ezzel kifejezésre juttattuk, hogy a konfliktus sem küszöbölhetô ki. Az inkonzisztenciát és a konfliktusokat illetôen két nézet áll szemben egymással. Az egyik nézet, hogy a konfliktusokat és a feszültségeket nem lehet a társadalomtól távol tartani, de ha lehetne, sem lenne ideális, mert a konfliktusmentesség nem tartalmaz fejlôdési tendenciákat. Ez vitathatatlan. Társadalmak nyilván képesek az inkonzisztenciát valahogy feldolgozni, ezért nem is kell különösebben törôdni vele. Ez a beállítódás már a monetarizmusra jellemzô. FUKUYAMA bemutatta, hogyan kell társadalmi problémákat bagatellizálni. DAHRENDORF jogosan óvatosságra int. Ugyanis a konfliktusok pozitív jellegének és annak a hangsúlyozása, hogy a társadalom deviáns jellegű zavaró körülményeket is képes ,,megemészteni'', veszélyes lehet. Az inkonzisztencia és a konfliktusok bagatellizálása azt a hiedelmet ébresztheti, hogy az egyensúly helyreállása törvényszerű, és hogy ez mindig érvényes. Az ilyen jellegű beállítódás elveszi a lehetôséget, hogy társadalmi konfliktusok okainak vizsgálatába bocsátkozzunk, és hogy ezeket súlyuknak megfelelôen kezeljük. A kiélezett inkonzisztencia és a sorozatos normasértések komoly veszélyt jelentenek a társadalom számára.[355] Az inkonzisztencia és a konfliktusok bagatellizálásában nem nehéz Adam SMITH harmóniatanát felfedezni, amely azt állítja, hogy a piaci mechanizmusokon keresztül az egyéni érdek képes a társadalmi és gazdasági egyensúlyt biztosítani -- ha az állam távoltartja magát a problémák megoldásától. DAHRENDORF intésének figyelembevétele mellett érvényesek a következôk: igaz, az inkonzisztenciát a társadalomból aligha lehet kizárni. Az is igaz, hogy ha lehetne, sem lenne optimális, mert a konfliktus -- a nonkonformista magatartás -- a fejlôdés motorja és a kreativitás egyik alkotóeleme -- de csak az egyik.[356] A konfliktus csak akkor válik tragikussá, ha a konfliktus- és feszültségkezelés empirikus alapszabályából adódó társadalmi mechanizmusokat nem alkalmazzuk idôben. Errôl a 2.5.5. Konfliktuskezelés című fejezetben esett szó.[357] A konfliktus- és feszültségkezelés empirikus alapszabályának figyelembevételével mondhatjuk, hogy a konfliktus, sôt az abból adódó káosz sem okvetlenül negatív jelenség. ,,A kaotikus viselkedés nem különleges állapot, hanem az életnek éppen olyan inherens része, mint a rend és a koherens állapot.''[358] Ez nem lephet meg, hiszen BALES csoportdinamikai vizsgálatainak eredményei is mutatják, hogy a konfliktus az emberi lét velejárója és hogy -- ismételjük meg -- a konfliktusok csak abban az esetben válnak egzisztenciális veszéllyé, ha a káoszba torkollanak és a káosz adott körülményei nem vezetnek egy magasabb organizációs szintre. A konfliktusokra és kiélezett formájukra, a káoszra a bifurkáció jellemzô. A bifurkáció kettéhasadást jelent. Ha a bifurkáció önfelerôsítô mechanizmusát nem gátolja semmi, akkor a bifurkációk végtelennek tűnô, újra meg újra ismétlôdô sora végül is a személyiség és a társadalom totális szétesésébe, szétzilálásába, önmegsemmisítésébe torkollik. A bifurkáció jelensége a pszichikumban a személyiséghasadáshoz (szkizofréniához), a kultúrában a szubkultúrák áttekinthetetlen, sokszor hátborzongató és gorombán inkonzisztens változataihoz, a társadalomban az atomizálódáshoz vezethet és vezet. Az államon kívül aligha van olyan tényezô, amely képes lenne a bifurkáció öngerjesztô tulajdonsága ellen hatni. Ha az állam ráadásul arra az álláspontra helyezkedik, hogy ,,semmi köze az egészhez'', akkor nagy a veszélye annak, hogy a bifurkáció nem vagy csak erôsen késleltetve vezet egy magasabb organizációs szintre -- vagy csak olyan áldozatok árán, amelyek az állam konzisztens szerepvállalásán keresztül elkerülhetôk lennének. Az új, stabil állapothoz az út a politikai akarat mellett csak erôs Énen keresztül vezethet. Konzisztens konfliktuskezelésre csak egy önmagát szervezni tudó Én alkalmas, amely képes a konfliktus- és feszültségkezelés alapszabályában megfogalmazott mártírszerepet magára vállalni. Az állam szerepének jelentôsége tehát mindenekelôtt abban keresendô, hogy azokat, akiknek az önorganizációs képessége a káoszból való kivezetésre nem alkalmas, konzisztensen meggátolja a káosz fokozásában. Ilyen értelemben kaotikus körülmények között erôs Énre és határozott fellépésű államra van szükség, hogy a bifurkációt a lehetô legkisebb áldozatok árán túl lehessen élni. Az állam ezt a feladatát csak akkor tudja megvalósítani, ha az állami funkciókat erôs Énű és megfelelô szaktudással rendelkezô személyiségek töltik be, akik hajlandók a tudományban rendelkezésre álló szerény ismereteiket hasznosítani. Ilyen értelemben mondta GLATZ Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, hogy ,,az Akadémia elkészítette a magyar tudományról szóló beszámolóját a Parlament számára, én ezt a beszámolót arra használtam ki, hogy a politikai pártoknak felkínáljam, faggassanak bennünket a tudomány használható értelmérôl''.[359] 7.2. A hasznos konfliktus és az ôsi hajtóerôk A konfliktus, sôt, a jelzett feltételek mellett ennek kaotikus változata sem reménytelen. Nem ok nélkül nevezi KOLLÁTH Zoltán a káoszt hasznosnak.[360] A konfliktus hasznos szerepet játszik az Én-fejlôdésben, mert az Én kiválása az Es-bôl egy konfliktusokkal telített folyamatban megy végbe, úgy, hogy a gyermek figyelmét a felnôttek -- mások -- kívánságára, a Te irányába tereli. Az Én csak a Te fogalmához viszonyítva az, ami. A gyermeknek meg kell tanulnia, hogy rajta kívül még másoknak is lehetnek és vannak kívánságaik. Ezzel a gyermek lényét átható örömszerzés elve kerül háttérbe, és a realitás felismerésének a képessége alakul ki, feltéve, hogy a nevelés konzisztens. John DEWEY a gondolkodásról írt könyvében rámutat, hogy a konfliktus a gondolkodás ,,csalétke'', amely provokálja megfigyelési képességünket, fejleszti értelmünket, és találékonnyá tesz bennünket.[361] A konfliktusok pozitív szerepe társadalmi szinten is jelentôs. Az intézmények közötti szerep- és célkonfliktusok ugyanis nemcsak veszélyesek, hanem a társadalmi és gazdasági stagnálás ellen is hatnak. Ez az oka annak, hogy a célösszeegyeztetés problémájának a tárgyalása közben ,,csupán'' gorombán ellentmondásos rendszerekrôl volt szó, olyanokról, amelyekben a szisztémaelemek céljai egymásnak feloldhatatlanul ellentmondanak. A célkonfliktusok és a mögöttük meghúzódó érdekkonfliktusok megóvják a társadalmat és a gazdaságot a megmerevedéstôl. A legtágabb értelemben vett konfliktusok az innovációt segítik. Konfliktusok és káosz gyakran bábáskodnak az új születésénél. Ezt mutatja az addig még soha nem tapasztalt gazdasági és műszaki innováció is, amelynek kezdete egybeesik a konfliktusokkal teli kapitalista rendszer kezdetével és a stagnáló feudális rendszer szétesésével. Köztudott, hogy a megmerevedett feudális rendszer nagymértékben kiküszöbölte a versenyt, és ezzel sok olyan konfliktust is meggátolt, amelyek viszont a fejlôdéshez elengedhetetlenek.[362] A konfliktusoknak a társadalmat és a gazdaságot élénkítô szerepére utalnak a kôolajtermelô és -felhasználó országok között kirobbant ellentétek a hetvenes években. Ez a konfliktus bírta rá az ipari országokat arra, hogy energiaellátásukról jó elôre gondoskodjanak és hogy alternatívák kidolgozását kezdeményezzék. Annak idején az USA és a Szovjetunió közötti verseny a világűr meghódításáért ugyancsak olyan innovációs sorozatot indított el, amely addig példa nélkül állt a történelemben. Ha ezeknek az újításoknak nem is mindegyike vagy nem is minden aspektusa felel meg az emberközpontú fejlôdés kritériumainak, az embert szolgáló fejlôdési tendenciák megléte kétségtelen. Azok a vonások, amelyek nem ebbe az irányba mutatnak! , lényegében azért problematikusak, mert a világ.űrkutatásba befektetett milliárdokkal -- akárcsak a fegyverkezés költségeivel -- lényegesen fel lehetett volna oldani a Földünkön felgyülemlett cél- és szerepkonfliktusok sokaságát. Ez akkor vált volna lehetôvé, ha társadalmi szinten az Én erôsebb lenne, mint amilyen és ha a felettes Én normarendszere -- ami a szociokulturális értékrend tükörképe -- több emberit és kevesebb állatit, azaz kevesebb, a nyers hajtóerôkre támaszkodó magatartásmódot tartalmazna. ,,Az Úr így szólt Káinhoz: ... Ha helyesen cselekszel, miért nem emeled fel a fejed? De ha nem helyesen cselekszel, nem bűn van-e az ajtó elôtt, mint leselkedô állat, amely hatalmában akar keríteni, s amelyen uralkodnod kell?''[363] Még nem tartunk itt. 7.3. Az összeegyeztethetetlen célkonfliktus FUKUYAMA felteszi a kérdést, hogy lehet-e a társadalmi rend megítélése során abból kiindulni, hogy az emberek elégedettek-e vagy sem. Arra a következtetésre jut, ami amúgy is közismert, hogy a differenciálódás elkerülhetetlensége miatt valamilyen okból minden ember elégedetlen.[364] A társadalom működôképességének szempontjából az elégedetlenség alárendelt jelentôségű -- éppen azért, mert a differenciálódás elkerülhetetlen. Sokkal jelentôsebb az a kérdés, hogy az elégedetlenség alapjait képezô célkonfliktusok olyan jellegűek-e, hogy kompromisszumokkal és integrációval le lehet zárni ôket vagy nem. A monetarizmus célkonfliktusai kibékíthetetlenek. Az észak és dél, a nyomornegyedek és a világvárosok pazarló luxusa, a hajléktalanok és a luxuspaloták, a munkanélküliek és dúsgazdagok -- és még sorolhatnánk -- közötti célkonfliktusok a monetarizmus gyakorlata alapján áthidalhatatlanok. Márpedig ezeket a súlyos célkonfliktusokat nem lehet tartósítani; kevesek elônyszerzésének határtalanságával a döntô többség létjogosultságának semmibevétele áll szemben. Ezt nem lehet elsimítgatni; ezen csak gyökeresen lehet változtatni. A társadalomnak valamilyen irányban el kell mozdulnia: vagy reformok, vagy önmegsemmisítés. 7.4. A társadalom polarizálódása és az ökölbe szorult kéz ,,A szegényedés az elnyomottság csíráját hordja magában, s az elszegényedést rabság követi.''[365] Wesselényi Miklós 7.4.1. Adatok és adalékok A világ polarizálódását a világ globális jövedelemelosztásában történt dramatikus változások tükrözik vissza: 1960-ban a világ lakosságának 20%-a élvezte a világ globális jövedelmének 70%-át; 1989- ben ez az elônyös helyzetű réteg a világ globális jövedelmének már 82,7%-át birtokolta. Ha a hátrányos helyzetűek részesedését vizsgáljuk, ugyanez a tragikus polarizálás tárul elénk. A világ legszegényebb 20%-os rétegének 1960- ban a világ globális jövedelmébôl csupán 2,3% jutott, és az emberiség képes volt még ezt a nyomorszintű részesedést is a szégyenletes 1,4%-ra csökkenteni. 1960-ban a leggazdagabbak és a legszegényebbek aránya 30:1; a szociális piacgazdaság fénykorában -- a hatvanas években -- 1970-re ez 32:1-re romlott. A monetarizmus világviszonylatban való bevezetése után a hetvenes és nyolcvanas években ez az arányszám már tragikusan eltolódott a hátrányos helyzetűek kárára: 1970-rôl 1980-ra 32:1-rôl 45:1-re és 1980- ról 1989-re 45:1-rôl 59:1-re. Az alábbi táblázat mutatja a világ globális jövedelemelosztását.[366] A világ globális jövedelmébôl való részesedés Év Leggazdagabb Legszegényebb 20%-os Gazdagok és részesedése szegények aránya 1960 70,2% 2,3% 30 : 1 1970 73,9% 2,3% 32 : 1 1980 76,3% 1,7% 45 : 1 1989 82,7% 1,4% 59 : 1 Az 1980-as évek elején a létminimum alatt élôk száma Magyarországon körülbelül egymillióra tehetô. Ez a lakosság 10%-a. ANDORKA Rudolf KOLOSI Tamás becslésére hivatkozva megállapítja, hogy 1992-re a létminimum alatt élôk aránya 22%-ra, 1993-ra 24%-ra és 1994-re 32%-ra emelkedett. Ma ez a százalékarány a monetáris politika következtében jóval magasabbra tehetô.[367] Egy ismert osztrák profi teniszezô apjának a perét 1996 augusztusában tárgyalta egy osztrák bíróság. A sportolónô apja, mint lányának menedzsere állt a bíróság elôtt, mert nemzetközi manipulációkkal 103 millió schilling adóval károsította meg az osztrák államot. A kárt ugyan már megtérítette -- kifizette a mellényzsebébôl --, de a csalás büntetôjogi eljárása ekkor még nem zárult le. Milyen jövedelemmel rendelkezik ez a sportoló, ha a 103 millió schillinges adóhátralék létrejöhetett? És milyen mesébe illô gazdagságot mondhat magáénak a világ mondjuk 400 leggazdagabb családja? Al GORE Mérlegen a Föld című könyvében közöl egy fényképet egy bangladesi kisfiúról, alatta a következô szöveggel: ,,Az ilyen éhezô gyermeknek, mint ennek a bangladesi kisfiúnak is, felpuffad a hasa, mert súlyos fehérjehiány miatt folyadék gyűlik fel benne a szervek degenerálódása közben. Átlagosan napi .37 000 öt évnél fiatalabb gyermek pusztul el éhezés és könnyen megelôzhetô betegség következtében.''[368] Említettük, hogy a gazdaságtudomány mindig is az erkölcs oldaláról közelítette meg a gazdálkodás problémáját. Mi is ezt tesszük. Emlékszem egy olyan plakátra, amelyen nem volt más, csak egy ökölbe szorított kéz. 1996. november 1-jén az MTV Objektív című adásában bemutatták, hogyan élnek Magyarországon a hajléktalanok barlangokban. Évtizedek múltán ekkor jutott eszembe az elôbb említett plakát, amivel annak idején nem tudtam mit kezdeni. Ugyanebben az évben december 8-án emlékeztem újra erre a plakátra, amikor az RTL bemutatta, hogyan élnek a hajléktalanok Münchenben. 7.4.2. Az új világrend társadalmi tagolása A társadalom hagyományos társadalmi osztályokra való felosztása a monetáris világrendben nem látszik célszerűnek. A világ a globalizáció következményeként két érdekszférára bomlott. Az egyik érdekszférához azok tartoznak, akik a fennálló jogrend alapján többet fogyasztanak, mint amit fogyaszthatnának, a másikba azok, akik kevesebbet fogyasztanak, mint amennyit fogyaszthatnának. A társadalom osztályokra való tagolása ma azért nem aktuális, mert mindkét érdekszférában megtalálhatók minden társadalmi osztály és réteg egyedei, és fellelhetôk a legkülönbözôbb intézmények is. Mind a két szférában képviselve vannak a személyek, családok, vállalatok, kulturális, sport- és más intézmények, mind a két szférában jelen vannak államok, államközösségek (az eladósodott ENSZ!) és még bankok is (bankcsôdök sorozata Európában!). Arról van szó, hogy azok, akik a fennálló jogrend alapján többet fogyasztanak, mint amit fogyaszthatnának, függôségi helyzetbe kerülnek azokkal szemben, akik kevesebbet fogyasztanak -- és gazdagodásuk következtében arányaiban egyre kevesebbet fognak fogyasztani, mint amit fogyaszthatnának. A függôségi helyzet -- elméletileg -- eltarthat az idôk végezetéig, ha a társadalmi és gazdasági berendezkedés nem változik. A szegények szegényebbek és a gazdagok gazdagabbak lesznek.[369] Végül is mit fognak kezdeni az egyre gazdagodó egyedek és kollektívák a felgyülemlett vagyonukkal, és hogyan fognak azok a tömegek elszegényedésükhöz viszonyulni, akik egyre inkább feleslegessé válnak? Az egyik lehetséges jövôképet MAGYARI BECK így jellemzi: ,,Egy szép napon átlépjük a mágikus 50%-os határt, miáltal a lakosok többsége szó (de nem szándéka) szerint ingyenélôvé válik. Bekövetkezik az, ami a császárkori Rómában a dolgok mindennapos rendje volt, hogy tudniillik, <> lebzseléssel és sűrűn ismétlôdô vezérválasztásokkal tölti jobb sorsra érdemes idejét. Az úgynevezett demokrácia csak cifra lótakaró lesz a demagógusok által mozgatott, csürhévé züllött ! társadalomban.''[370] Gyakorlatilag a tôke kizsigerelô szerepe nem tarthat örökké, mert a rendszer magában hordja felbomlásának csíráit, amirôl a következôkben lesz szó. 7.5. A monetarizmus csôdje 7.5.1. Fukuyama meséje Francis FUKUYAMA megállapítja: ,,Semmi kétség: a jelenkori demokráciák számos súlyos problémával küszködnek, a kábítószerezéstôl és a hajléktalanok ügyétôl a környezetkárosításon és a bűnözésen át a fogyasztói társadalom felszínességéig.'' Francis FUKUYAMA mesél: ,,Ezek a problémák azonban a liberális elvek alapján megoldhatóknak látszanak, és nem annyira súlyosak, hogy szükségképp a társadalomnak mint egésznek az összeomlásához vezetnének, ahogy a kommunizmus összeomlott a nyolcvanas években.''[371] Ha Hófehérke nem is olyan szeplôtlen, mint amilyennek FUKUYAMA látni szeretné, de azért annyira nem romlott, hogy ne lehetne belôle valami pozitívat kihozni, ha a thümosz ... Nézzük meg ezt közelebbrôl. A liberalizmuson alapuló monetarizmus csôdje akkor nem szükségszerű, ha a FUKUYAMA által a társadalmi mechanizmusok hajtóerejeként központba helyezett thümosz -- a lélek elismerést követelô része -- a társadalmilag és gazdaságilag hátrányos helyzetűekre is kiterjed, nemcsak az elônyös helyzetűek között érvényesül; akkor, ha a társadalmi cél-összeférhetetlenség feloldódik, ha a társadalmat uraló szélsôségesen elônyös helyzetűek a szélsôségesen hátrányos helyzetűeket emberszámba veszik és mind anyagilag, mind erkölcsileg integrálják ôket. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a társadalom elveszítse liberális monetáris jellegét, mert a thümosz csak az altruizmuson -- semmi esetre sem a piaci mechanizmusokat mozgató egyéni érdeken -- keresztül képes érvényesülni. Itt aztán két lehetôség van: vagy az emberek válnak szentekké és szétosztják vagyonaikat, vagy az állam olyan törvényes ösztönzô intézkedéseket hoz, amelyek a kollektív érdekek érvényesülését lehetôvé teszik, méltánytalanul senkit nem sújtanak, szoros értelemben nem büntetnek, hanem egyszerűen elveszik a társadalomra káros viselkedés eredményélményét. A kondicionált (reaktív) viselkedési minták ebben az esetben is, éppen úgy, mint a kultúra megromlása esetében, a kultúra szerves részévé válnak. Az itt kifejtett álláspontot a thümosz általános érvényesítésével kapcsolatban FUKUYAMA baloldali kritikának minôsíti.[372] Az is: nem materialista kommunista, de keresztény vagy humanista, vagy szocialista kritika. De végeredményben mindegy, hogy minek nevezzük. A tényeken ez nem változtat. 7.5.2. A monetarizmus csôdjének okai. Összefoglalás A monetarizmus csôdjének okairól -- mindig más és más vonatkozásban - - többször is szó volt. Az elemzés megérett arra, hogy ezeket az okokat összefoglaljuk. 7.5.2.1. A fogyasztói szerepkör kizárása A monetarizmus szisztematikusan kizárja a fogyasztói szerepkört, és ezzel saját sírját ássa meg. Azok, akik a fennálló jogrend alapján többet fogyasztanak, mint amit fogyaszthatnának, elszegényednek. Munkanélküli és szociális segélybôl, s ezek megszűnése után kéregetésbôl és kukázásból nem lehet hatékony keresletet fenntartani. A szociális piacgazdaságban a magas bérek túlfűtötték a keresletet, és ezzel járatták le a rendszer hitelességét. A monetarizmus átesett a ló túloldalára. 7.5.2.2. A munkalehetôség és a gazdasági növekedés összekapcsolása A korlátlan kapitalista rendszer a munkanélküliség csökkenését a gazdasági növekedéshez kapcsolja, tehát attól teszi függôvé, 1. amit a kapitalizmusra jellemzô konjunkturális szakaszokra való tekintettel még optimális fejlôdés esetén is csak ,,szezonálisan'', a konjunktúra idejére lehetne elérni, 2. ami egy véges világban véges forrásokkal lehetetlen és ami 3. -- kivéve a ,,kistigris'' országokat -- világszerte optimális esetben sem éri el a 2,5, de inkább 3 %-ot. Ez a gazdasági növekedés okvetlen szükséges lenne ahhoz, hogy az adott körülmények között a munkanélküliséget stabilizálni lehessen. Ez alatt pedig a munkanélküliség állandó növekedésével kell számolni. 7.5.2.3. Munkanéküliség és csôdhalmaz A munkanélküliséget és a vele járó keresletcsökkenést felerôsíti a vállalati csôdök során utcára került tömegek keresletkiesése is. Ezen túlmenôen nem kis gondot okoznak azok a terhek, amelyeket a feleslegessé vált tömegek átmeneti ellátása jelent. A vállalati csôdök sora rendíti meg szinte állandó jelleggel a monetárisan gazdálkodó, helyesebben nem gazdálkodó, hanem vakon az önérdek után rohanó társadalmakat. Mindaddig, amíg valamilyen még meglévô tartalékokból a kiesést pótolni lehet -- amíg van, aki segítsen -- meg lehet hosszabbítani a rendszer fennmaradását, de egyszer a tartalékoknak is vége. Amíg ez be nem következik, illúziókeltéssel, hogy majd jobb lesz, el lehet odázni a problémák megoldását -- a rendszerváltást. 7.5.2.4. Innovációs kényszer és személyiség A konkurenciaharc rákényszeríti a tôkést arra, hogy a technikai innovációból ne maradjon ki -- hogy újdonságaival elsôként lépjen a piacra. A kutatások és fejlesztések tôkebefektetéssel járnak. A befektetések hozama csak késôbb jelentkezik. Ha a remélt hozam nem éri el a tôke általános rentabilitását, akkor a tôke az egyéni érdeken alapuló piaci mechanizmusok alapján munkabér-csökkentéssel vagy munkabér- befagyasztással pótolja a rentabilitásból származó hiányt. Ez is a kereslet rovására megy. Viszont a technikai innováció nagyobb termékkibocsátást tesz lehetôvé. A kereslet és a kínálat diszharmóniája a monetarizmus csôdjének elkerülhetetlenségét jelzi. A kínálat túltengését a reklámok keresletre való csábítással igyekeznek kiegyensúlyozni. Ezeket a csábításokat a hátrányos helyzetűek képtelenek legális eszközökkel és módszerekkel követni. Ezen a ponton keresendô a bűnözés terjedésének egyik oka. Az innovációk az automatizálás felé haladnak, ezért folyamatosan munkaerô szabadul fel. Esetleges új munkahelyek teremtése nem képes a megszűnt munkahelyeket teljesen pótolni. Ráadásul az új munkahelyek is a meglévô munkalehetôségek elosztása alapján jönnek létre: ,,kevesebb munkáért kevesebb bért''. Ez ismét keresletcsökkenést eredményez. A technika fejlesztésének is megvannak az emberre szabott határai. Nemcsak arról van szó, hogy a technika elveszi az embertôl a munkát, hanem arról is, hogy elveszi a szociális érzelmi védettséget, ami az Én- erô, a személyiségképzéshez elengedhetetlen feltétel, és elveszi az emberek többségétôl a kreativitás élményét is. A szakértôk világa az átlagember számára átláthatatlan, rejtélyes és elbizonytalanító. A technika fejlesztése a személyiségformálás elhanyagolása mellett bizonyosan nem járul hozzá a befejezetlen teremtés befejezéséhez. 7.5.2.5. A forgalomba kerülhetô pénzmennyiség behatároltsága Ami a forrásokra érvényes, mutatis mutandis érvényes arra a pénzmennyiségre is, amely egy nemzetgazdaságon belül és világviszonylatban is forgalomba kerülhet. A pénzkibocsáthatóságnak megvannak a szigorú szabályai. A világ pénzmennyisége behatárolt értékrendet képvisel. A monetáris elv, hogy pénzbôl pénzt lehet csinálni, nem azt jelenti, hogy az eredeti állapothoz mérten automatikusan több pénz kerül forgalomba, hanem azt, hogy a meglévôbôl egy bizonyos mennyiséget ismét magához von a tôke -- és annyival kevesebb marad bérek, nyugdíjak, egészségügy, oktatás, közbiztonság stb. céljaira. Ebben rejlik az állam és a lakosság pénzhiányának lényege. Minél nagyobb pénzmennyiséget von magához a tôke, annál nagyobb lesz a hatalma, befolyása és azoknak a függôsége, akiknek egyre kevesebb pénz jut. Ennek két tragikus következménye van: 1. Világos, hogy a forgalomba kerülhetô pénzmennyiségbôl a tôke ugyan ismételten magához vonhat összegeket -- de csak addig, amíg van mibôl. A csôd legkésôbb akkor következik be, amikor a tôke olyan pénzmennyiséget von magához, hogy a rendezett élet fenntartása világviszonylatban lehetetlenné válik. De ekkor már a tôke kezében összpontosult pénzmennyiség is értékét veszti. 2. A forgalomban lévô pénzmennyiség a keresletet képviseli. Amilyen mértékben ez a tôkéhez vándorol, olyan mértékben szűkül be a kereslet, mígnem a piaci mechanizmusok egyik fogaskereke -- a kereslet -- kiesik, és a rendszer lebénul. 7.5.2.6. Az államadósságok csapdája GIDAI Erzsébet kifejti, hogy az adósságcsapdából való kitörés csak akkor járhatna eredménnyel, ha két célt egyszerre lehetne megvalósítani: 1. cél a fizetési mérleg javítása, azaz az adósság csökkentése; 2. cél a gazdaság szerkezetének átalakítása. De ehhez pénz kellene. A pénz pedig kamat és esetleg tôkevisszafizetés formájában oda vándorol, ahol már eddig is több volt belôle, mint amennyi tisztességes és méltányos. Ezt a kettôs célt egyszerre még nem tudta elérni egyetlen ország sem. Ha valamilyen csoda folytán sikerülne egy országnak a kettôs célt egyidejűleg megvalósítani, máris a következô korlátba ütközne: ,,Egy- egy ország esetében mindig elképzelhetô például a kamatfizetéshez, esetleg tôketörlesztéshez szükséges kereskedelmi aktívum elérése. Az összes ország esetében azonban a külkereskedelem egy nulla összegű játék: amennyivel az egyik országcsoport többet exportál, a másiknak ugyanannyival többet kell importálnia. Jelenleg nagy nettó importôr egyedül csak az Egyesült Államok, de az így keletkezett hiányt Japán és Németország nagymértékű aktívuma fedezi. A többi ország kínosan ügyel arra, hogy ne alakuljon ki nagyobb hiány a külkereskedelemben. Így bár egy-egy ország néhány milliárdos aktívumát mindig lehet realizálni, az eladósodott országok évi százmilliárdra rugó kamatkötelezettsége exporttöbblettel egyszerűen nem realizálható.''[373] Azaz: hiába történne csoda, hiába lenne képes egy ország egy idôben adósságot törleszteni és gazdaságát is fejleszteni, hiába tudna többet termelni, mint ma, nem lenne, aki termékeit felvásárolná. Nincs piac, nincs befogadóképesség, így a hitelezôknek nem is érdekük, hogy az adósságot kifizettessék. Nekik mindenképpen kedvezôbb egy aranytojást tojó tyúk, amely alól rendszeresen és állandóan ki tudják szedni a tojásokat. Az adós államok számára ez egyenlô az öngyilkossággal. De a hitelezôk számára is önellenes: a Valutaalap által diktált visszafogó, mindent privatizáló és mindent leépítô intézkedések során a munkanélküliség a fejlett országokban már csak azért is növekszik, mert a fejlôdô ország! ok, de még a felzárkózni szándékozó országok piacosítása sem képes a fejlett országok terméktöbbletét felvásárolni. GIDAI Erzsébet rámutat arra, hogy Nagy-Britanniában a fejlôdô országokba irányuló export visszaesése miatt közvetlenül kb. 200 ezer, közvetve pedig mintegy 250 ezer ember vesztette el munkahelyét.[374] Nem csak az államra, hanem általában érvényes: az állandósult kamatterhek irracionálisak, mert állandósult tôkekivonást jelentenek. Tôkekivonással pedig nem lehet sem egy mikro- sem egy makrogazdaságot fellendíteni. Az állandósult kamatterhek logikája sántít. Az állandósult kamatterhekkel szemben a kölcsönök értékének megfelelô számú és nagyságrendű befektetés áll -- ha a kölcsönt egyáltalán beruházásra fordították --, tehát korántsem egy idôtálló tartós befektetési folyamat. Egy összegben és idôben behatárolt befektetés az erôs konkurenciára való tekintettel gyakran nem képes az állandósult tôkeelvonást kompenzálni. Ezt bizonyítja a nyugati csôdhalmaz, amirôl szinte naponta érkeznek a hírek. A kölcsönökbôl finanszírozott befektetések hozama állandó jelleggel jelentôs mértékben a kamatok fizetésére fordítódik. Ha a kölcsönt nem beruházásokra használták, akkor rosszhiszeműség áll fenn a kölcsönadók részérôl, mert a kölcsönzéskor már tudták, hogy képtelenség a kölcsönt visszafizetni. 7.5.2.7. Leszerelés, hadiipar, sakk-matt A kizárólag a piaci mechanizmusokra való hagyatkozás elzárja a konzisztens megoldásokhoz vezetô utat. A leszerelés abból a szempontból is problémát okoz, hogy a leszerelôk munkába állítása a máris nyomasztó munkanélküliségre való tekintettel aligha lehetséges. A leszerelôk lényeges jövedelemcsökkenése a kereslet beszűkülését eredményezi. (Hasonlóan kétélű a helyzet, mint a nyugdíjkorhatár felemelése esetén, mert ezzel is a fiatalok elhelyezkedésének esélyeit csökkentik.) A Római Klub jelentése szerint nem sikerült az inflációt megállítani, és nem sikerült a hadiipart polgári termelésre átállítani.[375] A sakk-matt helyzet: ha továbbra sem sikerül a hadiipart polgári termelésre átállítani, akkor a háború veszélyének tudatával kell élnünk. Ha sikerül átállítani, akkor tovább növekszik a polgári termelés és ezzel a kínálat is. A leszerelt katonák jövedelemkiesése azonban tovább csökkenti a kereslet volumenét, a fogyasztói szerepkör beszűkülését, és így egyre közelebb kerülünk a ,,nincs tovább'' állapot bekövetkezéséhez. 7.5.2.8. A vezetôi képességek nélküli vezetô és a szétzilált kultúra Az Amerikai Egyesült Államok a világ vezetô állama, ennek ellenére az eladósodott államok közé tartozik. Ennek tükrében paradox és álszent az indoklás, amit a szociális piacgazdaság életképtelenségére felhoztak, miszerint inflációt szül, és hogy az állam eladósodik. A hírekbôl tudjuk, hogy az USA már olyan helyzetbe is került, hogy nem tudta alkalmazottainak bérét kifizetni, s hogy pénzhiány miatt közintézeteket napokra be kellett zárni. Az ellentmondás kibékíthetetlen: egyrészt a világ az USA-tól várja a segítséget katonailag és gazdaságilag, az USA pedig ki van szolgáltatva saját pénzügyi köreinek és Japán kénye-kedvének. Valóban Japán az, amely Mexikót kisegítette húszmilliárd dollárral, mert az USA saját erejébôl nem lett volna képes erre. ,,Japán minden hónapban biztosítja az USA költségvetési hiányát fedezô alap jelentôs részét azzal, hogy havonta tízmilliárd dollárért vásárol fel kincstárjegyeket.'' Ez lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy ,,1985-tôl 1987-ig Japán teljes kintlevôsége 19 600 milliárd dollárról 43 700 milliárd dollárra nôtt.'' A kérdés, hogy valójában mit ér ez a kintlevôség? Fedezet hiányában semmit; elszámolandó é! rték, nem több. Arra jó, hogy Japán bemutassa, ,,megengedheti'' magának, hogy a világ legeladósodottabb állama legyen, hiszen követelése messzemenôn fedezi adósságát. A baj ott kezdôdik, hogy Japán fantasztikus követelése az USA-val szemben valószínűleg soha nem lesz realizálható. A pénzügyi egyensúly fellegvára szaharai futóhomokra épült. Az ,,Österreichische Postsparkasse'' által az Osztrák Pénzügyminisztérium számára elkészített és 1995 júliusában nyilvánosságra hozott jelentés 46. oldalán található összehasonlító táblázat alapján a rekordot a japán államadósságok tartják: az egy fôre esô államadósság már 1988-ban elérte a 249 000 schillinget és 1993-ra 293 000 schillingre növekedett. Ezen túlmenôen a ,,Bank of Japan mint a világgazdaság egyik meghatározója, becslések szerint 1986 januárja és 1987 júniusa között 57 milliárd dollárt költött arra, hogy fékezze a dollár gyengülését. Ráadásul Japán évi 10 milliárd dollárral a fejlesztési támogatás legjelentôsebb hozzájárulója és a második legnagyobb az olyan sokoldalú intézmények fenntartói közt, mint a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap.''[376] Itt érdemes egy pillanatra elgondolkodni. Végül is mi lett az USA szabadosságának és monetáris politikájának az eredménye azonkívül, hogy a dollár állandó közbelépésre szorul, hogy az állam reménytelenül eladósodott, hogy a dollár árfolyama a hatvanas évek elejéhez viszonyítva több mint 50%-kal csökkent, hogy a munkanélküliség, kábítószerezés, bűnözés, a megoldatlan kisebbségi problémák, a gettó, a korrupció, a prostitúció, a homoszexualitás és egyéb alantas jelenségek az USA-t erkölcsileg lehetetlen helyzetbe hozták. FUKUYAMA gyôzelmi himnusza a liberális demokráciáról mese, amit elôször el kell hinni, hogy az ember komolyan vegye. Az USA valójában megszégyenült helyzetbe került Japánnal szemben, egy olyan társadalommal szemben, amelyben a hagyományos szociokulturális értékrend összeegyeztethetetlen a szabadosság elvével és ahol a nevelésre és a képzésre a legnagyobb hangsúlyt fektetik. ,,Japán és Délkelet-Ázsia huszonötször többet fordít az alap- és középfokú oktatásra, mint a világ más államai átlagosan.'' Ilyen körülmények között érthetôvé válik Japán gazdasági fellendülése. ,,Ma egy közepes japán diák többet tud matematikából, mint az amerikai diákok 99%- a.''[377] ======================================================================== 8. Kiút a káoszból 8.1. A bebetonozott monetarizmus és az eredményélményen alapuló tanulás ,,Hogy boldogabbá tesz-e, ha egy új társadalomtudomány lép a természettudományok prioritásának helyébe, lehetetlen megjósolni. Ha igen, akkor talán még van esélyünk a túlélésre, de csak akkor, ha sok kitűnô, tanult és vállalkozó szellemű ember érzi személyes kihívásnak az emberi szellem új próbatételét -- és ha átérzik, ezúttal nem az a cél, hogy a természet felett uralkodjunk, hanem a technika és az irracionális társadalmi erôk és intézmények fölött, amelyek nemcsak a nyugati társadalom, hanem az emberiség fennmaradását veszélyeztetik.''[378] Erich Fromm Lenne a földön elég tennivaló, ha az individualizmus, a liberalizmus és a demokrácia félremagyarázása nem állna a konzisztens állami befolyásolás útjában, és ha nem merülne fel az a lehetôség, hogy a hatalmat gyakorlók maguk is a ,,tisztába tétel áldozatául eshetnének''. Ehhez járul Európában a liberális progresszivizmus immáron majdhogynem négy évtizedes gyakorlata, amelyet a liberális progresszivizmus monetarista változata tetézett be. Beállítódás változására kevés az esély. Az Amerikai Egyesült Államok a liberális progresszivitás szabados ,,kultúrtermékeivel'', életformájával elárasztotta a világot. A liberális progresszivizmus monetáris változata olyannyira bebetonozta magát, hogy mértékadó képviselôi jószántukból aligha fogják feladni a nekik jelen pillanatban még elônyös társadalmi és gazdasági rendet. A kérdés az, hogy van-e, lesz-e ebben az általános társadalmi berendezkedésben olyan erô, olyan személyiség, intézmény, olyan mozgalom, amely a média segítségével képes a társadalom józanabb tagjait nemzetközileg mozgósítani, és az innovációk sorát konzisztens irányba elindítani. Ha nincs, akkor is van még némi remény. A káosz -- ha egy magasabb organizációs szinthez vezet -- kitisztul. Ennek a folyamatnak megvannak a lehetôségei és sajátosságai. Nézzük meg közelebbrôl. Ha a katasztrófák felé sodródó társadalmi és gazdasági folyamatok sora a kondicionált viselkedési minták negatív utóhatásait olyannyira fokozza, hogy következményeik elviselhetetlenné válnak, akkor az eredményélményen alapuló tanulási mechanizmusok feltételezhetôen magatartásváltozásra fognak kényszeríteni. De ez önmagában még mindig nem elégséges. Nézzük meg ezt is közelebbrôl. A negatív jelenségek fokozódása, a nyomor, a munkanélküliség, a bűnözés, az intézményesített rablás, a homoszexualitás, a prostitúció, a kábítószerezés, a falfirkálás, a természet agóniája és más hasonló jelenségek már ma is súlyosak, és mégsem mozdul el a társadalom a konzisztens változás irányába. Az elmozduláshoz nyilvánvalóan az szükséges, hogy ne csak a széles tömegek, hanem sokkal inkább a hatalmon lévô kiváltságos helyzetűek is érzékeljék a liberális- monetáris viselkedési minták katasztrófába torkolló negatív utóhatásait. Mindaddig, amíg a katasztrófák bekövetkezésének lehetôségei és következményei a mértékadó monetáris körök számára valahol a jövôben lebegnek, és úgy tűnik, egyelôre még mennek a dolgok, addig ezen az alapon aligha lehet változásra számítani. Ma még az a kilátás sem vezet konzisztens változásokhoz -- mert a magatartások következményei az elônyös helyzetűek számára még nem elég fájdalmasak - -, hogy a luxusjavak egyre nagyobb, de egyre szűkebb körű koncentrációjával a kiváltságosok magukat olyan gettóba zárják, amely egyrészt a társadalmi beágyazottság hiányában életképtelenné válik, másrészt nincs olyan privát alapon működô biztonsági szolgálat, amely képes lenne a gettót az elkeseredett tömegek ellen megvédeni. 8.2. Az állami szerep vállalása ,,A legfôbb érték az ember. Eközben azonban a gazdasági számításokban nem emberi, hanem csakis anyagi értékek szerepelnek ... Ebbe belefér az is, hogy ha egy rezsim pl. a politikai érdekeket éppen többre tartja a gazdaságinál, akkor ennek oltárán gazdaságilag ésszerűtlenül anyagi értékeket áldoz - - meg az is, hogy ha a rezsim történetesen gazdasági tűzoltással foglalkozik, akkor emberi értékeket szórjanak a tűzre, hogy fészkét eltömítsék.''[379] Garai László Az állami szerepvállalás központjában az ember egyéni és kollektív érvényesülése -- egyéni és társadalmi önmegvalósítása -- kell hogy álljon. Az állam szerepvállalásának lényege olyan szabályok alkotása és betartatása, amelyek lehetôvé teszik, hogy az egyéni érdekek a kollektív érdekek és a kollektív érdekek az egyéni érdekek létjogosultságát ne zárják ki. Az állami szerepvállalás nem vonatkozhat csupán a gazdaság befolyásolására. Ezzel párhuzamosan az embert szellemileg és erkölcsileg is életképessé kell tenni. A hangsúly a nevelésen és képzésen, az ember erkölcsi és szellemi színvonalának az emelésén van, mert csakis ez képes a társadalmat és a gazdaságot tartósan fellendíteni. Természetesen GLATZ Ferenc megállapítása elemzésünk végén is érvényes: ,,A társadalmi demokratizmus legnagyobb emeltyűje az iskola és a kultúra lehet ...'' Az elemzésbôl remélhetôleg kiderült, hogy végtelen gazdasági növekedés egy véges világban nem lehetséges, és hogy nem okos dolog a munkanélküliség problémájának megoldását a gazdasági növekedéstôl függôvé tenni -- attól, ami hosszú távon nem megvalósítható. Népesség-, termelés- és fogyasztáskorlátozás nélkül a jövô társadalma elképzelhetetlen. Mégis, a sajátos magyar viszonyoknak megfelelôen elôször a Nyugathoz való felzárkózást kell az államnak szerepvállalásában biztosítani, amit a gazdaság befolyásolásával párhuzamosan a képzésnél és a személyiségformálásnál kell kezdeni. GLATZ Ferenc megállapítása ebben a vonatkozásban is érvényes: a gazdasági fellendülés legnagyobb emeltyűje az iskola és a kultúra lehet. Ezt a feladatot az állam válláról nem tudja levenni senki. Ha ugyanis a nevelés és képzés kizárólag a privát szféra kezébe kerül, akkor elvesznek azok az anyagilag hátrányos helyzetbôl induló tehetségek, akik a költségeket képtelenek fedezni, és a kollektív és egyéni érdekek közötti egyensúly súlyosan megsérül. Tanulságul szolgáljon GLATZ Ferenc nyilatkozata, amelyben hangsúlyozta: ,,Ha a mai oktatási rendszerbe lépnék én ma be az öcsémmel, akkor valószínű belôlünk nem lett volna értelmiségi, vagy nem is lenne értelmiségi.''[380] Ami a kultúrát illeti, szükséges még egyszer rámutatni, hogy valamilyen erkölcsi korlátozás nélkül a szabadosság nem vezethet sem az egyén, sem a társadalom boldogulásához. A korlátozás pedig csak két oldalról jöhet: vagy a lelkiismeret korlátoz, vagy az állam; azonban a lelkiismeret állami befolyás nélkül a nevelés és oktatás felkarolása nélkül magától nem fog megvalósulni. Ez az a pont, ahol ZÉTÉNYI Zsolt jogosan kijelenti, nem hisz abban, ,,hogy a gazdasági javulás a magyarság lelki egészségének egyszerűen automatikus elôfeltételét jelenti és a lelki gyógyulás önmagától, gyorsan bekövetkezik''.[381] Persze hogy nem, mert a gazdasági fellendülés az embertôl függ -- de az embert a gazdasági körülmények is azzá teszik, ami. Az államnak két irányban kell elôretörni, ha eredményes akar lenni -- ha van rá pénze. Itt helyén való A kényszer és az ellen.kényszer című fejezetre utalni. Az állami szerepvállalás jelentôségét a korlátozó kultúra megôrzésével, illetve újraélesztésével kapcsolatban Wolfgang SMITZ professzor, volt osztrák pénzügyminiszter megállapításai hasznosak lehetnek. SMITZ egyik tanulmányában rámutat a vallások és az állam szabályzó szerepének különbségére: a vallás az erkölcsösség maximumát követeli; az államnak azonban figyelembe kell vennie polgárainak sokszínű jellemvonásait, és számolni kell a legsúlyosabb elhajlásokkal is, de ,,ha a politika csupán a minimális erkölcsöt tekinti általános erkölcsnek, akkor a minimális erkölcs súlyos ignorálásával is számolnia kell. Ebben az esetben a szervezett bűnözés bizonyos körülmények között rémálom szintű kormányozhatatlanságba torkollhat.''[382] 8.2.1. A társadalom és a kultúra sajátosságai és a koordináló tényezô ,,A közgazdász a múltra vonatkozó adatokat vagy tagadja, vagy kísérletet tesz felhasználása körülményeinek megteremtésére. Magamat az utóbbiak közé sorolom.''[383] Berend Iván A kultúra mindig valamely társadalom kultúrája. A társadalom konszenzussal teremti meg normatív struktúráit, és a normák viselkedési mintákban jutnak kifejezésre. A szociokulturális értéktételezések két oldala, a viselkedési minta és a norma makroszinten a társadalom és a kultúra poláris párosulásában nyilvánul meg. Ez a tény a társadalom és a kultúra zárt rendszerére utal. A zárt rendszernek jól érzékelhetô sajátosságai vannak. A társadalom és a kultúra sajátosságait a Társadalom és kultúra című fejezetben tárgyaltuk. Ebbôl kiderült, hogy a társadalom és a kultúra alkotóelemeinek bármelyikébôl indulunk is ki és ha a rendszer útját bármely irányba követjük, a kiindulóponthoz jutunk vissza. Ha a kultúra és a társadalom bármely alkotóelemében értékváltozás történik, az végighúzódik a rendszer egészén -- szükségszerűen érinti a kultúra és a társadalom egészét, s a társadalmi beállítódáson keresztül meghatározza a gazdasági etika alapvonásait; ez azt is jelenti, hogy a társadalom és a kultúra építményének minden eleme, a norma, a viselkedési minta, a szociális szerep és az intézmények mindegyike innovációk befogadására alkalmas, s így a társadalom és a kultúra építményébe és ezen építmény lényegének megváltoztatásába több ponton be lehet hatolni. Ez a társadalomban és kultúrájában való változások kiszámíthatatlanságára, a társadalom és a kultúraváltozásokkal szembeni érzékenységére utal. Ez az alapvetô tény betetôzi azokat a bizonytalanságokat, amelyek a társadalmi és gazdasági fejlôdés bizonytalanságából adódóan amúgy is elkerülhetetlenek. Ilyenek a bizonytalanságot okozó tényezôk, például a konszenzuskészség, amely akkor is örök igazságokban való gondolkodás felé terel, ha ehhez a feltételek hiányoznak; ilyen az ember erôs irracionális oldala, az érzelemvilág, a létállapot és az intuíció, valamint a szándékolt eredményesség megfordításának a törvénye; ilyen a véletlen asszociációk szerepe a viselkedési minták képzésében; ilyenek az észlelési és értelmezési nehézségek, amelyek erôsen hozzájárulnak ahhoz, hogy a mai evolúciós szinten élô ember különösen a humán tudományokban, a makroszintű összefüggések vizsgálata során képtelen a világról hiánytalan képet alkotni.[384] A felsorolt nehézségek ellenére valahogyan mégis meg kell kísérelni, hogy a társadalom és a gazdaság hozzávetôlegesen konzisztensen fejlôdjön, azaz, hogy a társadalmi célok ne mondjanak egymásnak ellent kibékíthetetlenül. A konzisztencia magától nem jön létre, szükség van koordináló tényezôre. Mi azt állítjuk -- a manchester-kapitalizmus és a monetarizmus gyakorlata bizonyítja --, hogy az ember mai evolúciós szintjén az elengedhetetlen koordináló tényezô az állam. Az állam az, amely szerepének tudatában az egyéni és a kollektív érdekek közötti koordinációt a relatíve legkisebb kockázattal képes megvalósítani. Mint ahogy ezt már a 2.5. fejezetben kifejtettük, államon minden olyan -- akármilyen szempont szerint demokratikusan létrejött -- területi- közületi szervezôdést értünk, amelynek joga van szabályozni, korlátozni, valamint joga és kötelessége a szabályok betartásáról gondoskodni, a közigazgatás, a közbiztonság és az igazságszolgáltatás feladatait egy eredményélményen alapuló rendszerben ellátni.[385] A monetáris felfogás Adam SMITH harmóniatanára támaszkodva azt állítja, hogy a piaci mechanizmusok azok a tényezôk, amelyek harmóniáról, egyensúlyról és konzisztenciáról gondoskodnak. Nézzük meg ezt az állítást ebben az összefüggésben még egyszer: a piaci mechanizmusok racionálisnak látszanak, de nem képesek egy racionális gazdasági viselkedés elôfeltételeit megteremteni. A piaci mechanizmusok erôsítik a társadalom és a gazdaság sajátosságaiból adódó tendenciákat, miszerint csak utólag, a fejlôdés következményeibôl lehet következtetni annak konzisztens vagy inkonzisztens jellegére. A piaci mechanizmusokból csak utólag lehet megítélni, hogy egy gazdasági tevékenység mennyire volt konzisztens és mennyire nem, amikor már a gazdasági folyamatok során kialakult gazdasági etika értéktételezései a szociokulturális értékrendbe befolytak és a társadalmat érzékenyen formálták. Továbbá: ha az inkonzisztenciára utólag fény derül, akkor mi az a tényezô, amely konzisztens irányba tereli a fejlôdést? ! Azok a piaci mechanizmusok, amelyek az inkonzisztenciát elôidézték -- az önérdek? Világos, hogy szükség van egy olyan tényezôre, amely az önérdek szabályzó erején valamelyest túlmutat, még akkor is, ha ez a tényezô sem lehet mentes az önérdekű viselkedéstôl --, mert emberek képviselik. Még mindig jobb valamilyen korlátozás, mint az eredeti hajtóerôk, az egoizmus, az agresszió és a szerzési szenvedély elburjánzása. Ezzel kapcsolatban bizonyosan érdemes ismételten Wolfgang SMITZ professzor intésére ügyelni. Fontosságára való tekintettel ismételjük meg: ,,ha a politika csupán a minimális erkölcsöt tekinti általános erkölcsnek, akkor a minimális erkölcs súlyos ignorálásával is számolni kell. Ebben az esetben a szervezett bűnözés bizonyos körülmények között rémálom szintű kormányozhatatlanságba torkollhat.''[386] 8.2.2. A társadalmi és gazdasági változások alapszabálya A társadalom és a kultúra legeredetibb és talán a legtragikusabb sajátossága, hogy nincs olyan társadalmi mechanizmus, amit egy elôre megtervezett társadalmi fejlôdés érdekében megnyugtató bizonyossággal be lehetne vetni. Ez volt a tervgazdálkodás csôdjének az oka. A társadalom és a kultúra rendszerében a változások a társadalom és a kultúra alkotóelemeinek mindegyikén keresztül oly irracionálisan, kiszámíthatatlanul mennek végbe, hogy százszázalékos bizonyossággal majdhogynem lehetetlen ezek kihatásait még rendezett körülmények között is megfogalmazni. Minél liberálisabb -- pluralisztikusabb -- egy társadalom, annál erôteljesebbek a jövôt illetô bizonytalanságok.[387] A bizonytalanság a káosz kialakulásának intenzitásával párhuzamosan növekszik, és olykor zavarba hozza a legjelesebb jövôkutatókat is. Ilyen helyzetben a jövôkutatók fokozottan az alternatívákban való gondolkodásra vannak utalva.[388] Az elôzôekben ismertetett okok majdhogynem lehetetlenné teszik a társadalom és a gazdaság konzisztensnek ítélt fejlôdésének megtervezését, és érintik a humán tudományok egészét különösen akkor, ha makroszintű összefüggések felismerése a cél. Ez is közrejátszik abban, hogy a gazdaságtudomány makroszinten inkább az ideológiák függvénye, mint megbízható ismeretekre épített elmélet. Azok az okok, amelyek a társadalmi és gazdasági fejlôdés biztos megtervezése ellen hatnak, oly számosak és súlyosak, hogy azt kell mondanunk: a társadalmat és a gazdaságot többé-kevésbé olyan innovációk jellemzik, amelyek változásokhoz vezetnek. A társadalom és a gazdaság valahogyan ,,mindig'' ,,fejlôdik'', hogy milyen irányba, hogy konzisztensen vagy kevésbé, azt csak utólag, az innovációk következményeibôl tudjuk kisebb vagy nagyobb valószínűséggel megfogalmazni. A konzisztens fejlôdés egyik további feltétele tehát, hogy a konzisztensnek ítélt és kijelölt társadalmi és gazdasági célok meghatározása után az oda vezetô út mutatóit állandó jelleggel figyelemmel kell kísérni és korrigálni kell. Ennek a feladatnak a konzisztens jellege akkor biztosított, ha abból indulunk ki, hogy a kitűzött célok ugyan a társadalmi mechanizmusokban rejlô instabilitás ellenére is megvalósulhatnak, ha a véletlenek sorozata ezt lehetôvé teszi, de ez nem törvényszerű. Törvényszerű az, hogy a társadalom és a gazdaság változik, valahogyan, valamilyen irányban fejlôdik, és hogy ez a fejlôdés állandó ellenôrzést és korrekciókat igényel, s hogy nincsenek optimális döntések, de biztos, hogy bizonyos alternatívák kedvezôbbek, mint mások.[389] Tévfejlôdésrôl csak akkor jogos beszélni, ha nincs meg a hajlandóság vagy a lehetôség egy olyan irányú fejlôdést utólag korrigálni, amelyrôl utólag kiderül, hogy durván inkonzisztens. Az emberi pszichikum feltehetôen hárommillió évvel ezelôtt alakult ki, ezzel szemben például a szárnyasok mögött ötvenmillió év evolúció áll az egymásra halmozott és genetikailag rögzített tapasztalatok sokaságával és a természet által rögzített magatartásmintákkal. Az embert a természet kiszabadította a viselkedési determinációból; az ember maga teremti meg viselkedési mintáit, amelyeket az ôsi hajtóerôk szinte észrevétlenül befolyásolnak. Az emberi pszichikum nem változik olyan gyorsan, hogy az örömszerzés elvén és a védekezési készenléten keresztül érvényesülô agresszió, egoizmus és birtoklási vágy hárommillió év alatt -- máról holnapra vagy inkább egyik másodpercrôl a másikra -- elveszítse erejét. Ezért ezeknek a társadalmat és gazdaságot formáló -- az egyéni érdeknek megfelelôen formáló -- befolyásával állandóan számolni kell. Szükséges tehát a kitűzött társadalmi és gazdasági célok állandó ellenôrzése és utólagos korrekciója. Hogy mirôl van itt szó, azt a szociális piacgazdaság elve, az állandó állami intervenció mutatja, amelynek célja, hogy felismert tévfejlôdéseket korrigáljon. A 3.3. fejezetben, a Szociális piacgazdaság és a harmadik út, tények és vélemények címmel rámutattunk arra, hogy LENIN a teljes kollektivizálás után döbbent rá, hogy hová vezet az egyéni érdek kizárása a gazdaságból, és hogy nem átallta ezt a tévedését utólag, a következmények ismeretében korrigálni, amikor 1921-ben bevezette a NEP- et. Az egyéni érdekeket már figyelembe vevô új gazdaságpolitika eredményes volt, a parasztok megjelentek a városok piacain, és ellátták a nagyvárosokat élelemmel. SZTÁLIN ennek az ellenkezôjét tette. Körülvette magát hízelgôkkel, akiktôl elvárta, hogy a szocializmus építésében elért eredményeket dicsôítsék. A gazdaságban és a társadalomban végbemenô valós folyamatokat eltussolták. A média a szocializmus gyôzelmérôl, az életszínvonal emelkedésérôl adott hírt, így nem is volt hivatalos ok a tévfejlôdésen utólagos felismerések alapján változtatni. A 13. ábra szemlélteti egy konzisztensebb fejlôdés módszerét, amely eleve tévfejlôdésekkel számol és lényege az innovációk állandó jellegű figyelemmel kísérése és korrekciója. A vertikális nyíl a konzisztensnek ítélt fejlôdési alternatívát jelzi, a körülötte kanyargó vonal a valós fejlôdést, amely egyben a kitűzött céloktól való eltérést kívánja érzékeltetni. A horizontális nyilak azokat az intézkedéseket jelzik, amelyek a cél elérése érdekében szükségesnek mutatkoznak. Lásd a 13. ábrát. {kép} 13. ábra A koordinációs feladat megvalósítása érdekében az államon belül olyan intézményre van szükség, amelynek feladata az innovációk állandó jellegű figyelemmel kísérése és az orvoslás módjainak gyors és hathatós kidolgozása. Persze egy ilyen intézmény csak akkor lehet eredményes, ha a politikai akarat a társadalom szürkeállományát igénybe veszi, s egy emberközpontú szemlélet alapján dönt és biztosítja a tömegkommunikáció támogatását -- ha van rá pénz. A társadalmi célok összeegyeztethetôségét tehát egy olyan politikai akarat képzésénél kell kezdeni, amely döntései elôtt hajlandó a társadalom szürkeállományát igénybe venni, és képes a tömegkommunikációs média hathatós részének állami kézben maradását -- kézbevételét --, valamint a forgalomban lévô pénzmennyiség elosztásánál a kollektív érdekek figyelembevételét biztosítani. Ennek a célnak a megvalósítására a monetarizmus alkalmatlan. A cél tehát nem lehet más, mint a monetáris köröket kiszolgáló liberális demokráciának nevezett állami és gazdasági torzó kiiktatása, a polgári demokrácia megvalósítása a szociális piacgazdaság továbbfejlesztésén keresztül, azaz egy demokratikus -- nem szabados -- állam és intézményrendszer megteremtése. 8.2.3. A koordináló intézmény Akármelyik oldalról is közelítjük meg a társadalmi és a gazdasági fejlôdést, egy intézmény létrehozása, amely a társadalmi és gazdasági újításokat figyelemmel kíséri, és amely a társadalom legkiválóbbjainak tanácsait figyelembe veszi, igen hasznos lehet. Nem lenne szerencsés ezt az intézményt tervhivatalnak tekinteni, már csak azért sem, mert ennek a jellege egészen más lenne, mint a tervhivatalé volt. A koordináló intézmény feladata lenne 1. a feltehetô konzisztens fejlôdési irány meghatározása, amely a társadalmi célok összeférhetôségén nyugszik 2. az innovációk figyelemmel kísérése 3. és a fejlôdési céltól való eltérések korrigálásához szükséges intézkedések kidolgozása. Nézzük meg ezt közelebbrôl. 8.2.3.1. Célegyeztetés és a visszajelzések kiértékelése SZRETYKÓ György úgy véli, hogy ,,a jelenlegi helyzetbôl való kilábalást az jelenthetné, ha az oktatás, a tudomány, a kultúra és a tömegkommunikációs eszközök területén egyensúly alakulna ki a népi, vallási és liberális értékek közvetítése között''.[390] Valóban ez az, amirôl szó van: a társadalmi célok összeegyeztetésérôl, amely nem adhat egyik célnak sem olyan meghatározó szerepet, hogy a többi elsikkadjon. A társadalmi célok egyeztetése kvázi tervezési feladat, mert egy szoros értelemben vett tervtôl elvárja az ember, hogy az meg is valósuljon. Abból nem indulhatunk ki, hogy a társadalmi célegyeztetések során kívánatosnak ítélt fejlôdés meg is fog valósulni. A célkitűzés -- a tervezés -- csupán arra jó, hogy az leképzelésektôl való eltérést érzékelni és értékelni tudjuk. A feltehetô konzisztens fejlôdés meghatározásának és egyben a társadalmi célok összeegyeztetésének két módja képzelhetô el. Az egyik a pozitív, a másik a negatív behatároló módszer. A pozitív módszer azt sorolja fel, ami kívánatos lenne. A negatív azt, ami nem kívánatos, például nem kívánatos a nyomor, a kéregetés, a kukázás, a hajléktalanság, a munkanélküliség, a bűnözés, a rablás, a homoszexualitás és a prostitúció intézményesítése, a kábítószerezés, a természet kirablása és agóniája, és nem kívánatos a rombolás, tombolás, falfirkálás. A kiértékelés alapján szükségesnek mutatkozó intézkedések sokasága és sokszínűsége elemzésünk szempontjából többé-kevésbé mellékes. Elengedhetetlen azonban rámutatni azokra az elvekre, amelyek konzisztens módon lehetôvé tudnák tenni a szükséges változásokat. 8.2.3.2. Az intézkedések elvei 8.2.3.2.1. Beláthatóság, méltányosság és a szakszervezetek Elôször is az intézkedéseknek olyanoknak kell lenniük, hogy egy átlagos intelligenciával rendelkezô ember számára átláthatók és méltányosak legyenek. A takarékosságnak a jövôben általában nagyobb jelentôsége lesz, mint eddig volt. A népességszaporodás, a termelés és a fogyasztás korlátozása nélkül a jövô társadalma aligha tud boldogulni. A takarékossághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az állam maga is takarékoskodjon. A Német Televízióban 1996 júniusában hírt adtak arról, hogy a német szakszervezetek a német kormány takarékossági programja ellen tüntettek. A riporter megkérdezett egy asszonyt, nem gondolja-e, hogy a takarékosság rendjén van, mert az állam nem bírja a terheket. Erre az asszony azt válaszolta, hogy ,,engem ez egy cseppet sem érdekel! Az állam kezdje el a takarékosságot azoknál, akiktôl van mit elvenni!'' Hát igen. Azoktól, akik a gyógyszertárban feszült figyelemmel kutatják át pénztárcájukat és többször is átszámolják pénzüket, hátha mégis van belôle annyi, hogy gyógyszerüket ki tudják váltani, feltételezhetôen már nem lehetne mit elvenni. És mégis. Vagy itt van egy másik tanulságos eset: 1997. szeptember 14-én beszállt Békésszentandráson egy idôs asszony a Budapestre tartó autóbuszba, és nem volt annyi pénze -- száz forintja --, hogy csomagját a busz csomagtartójába el tudja helyeztetni. Végül is jótékonysági alapon oldódott meg a dolog. 1996. június 27-én az Osztrák Televízió 1-es programján, a 19.30-as hírekben többek között az osztrák parlament munkája is szóba került. Az egyik képviselô -- OFNER úr -- bírálta a kormány programját. Szerinte a nyugdíjasokra aránytalanul nagyobb terheket ró a takarékossági program, mint más társadalmi rétegekre, annak ellenére, hogy a kancellár a választások elôtt mást ígért. Ez a magatartás érthetô is lenne, hiszen az idôsek ellenállása természetszerűleg jóval kisebb, mint mondjuk a mindig is kiváltságos vasutasok szakszervezetének átütô ereje. Az osztrák kancellár visszautasította OFNER úr kritikáját, de a kommentátor -- egy hölgy -- hozzáfűzte, hogy bizony itt bajok vannak, mert a politikusok jövedelmét takarékossági okokból megnyirbálják ugyan, de olyan költség- és reprezentációs átalányokkal egészítik ki, amelyek lehetôvé teszik, hogy többet keressenek, mint a takarékossági program elôtt. Néhány nappal késôbb kirobbant a botrány. A liberálisnak mondott párt elnöke -- Dr. HAIDER -- július 2-án nyilatkozott a televízióban. Szerinte a politikusok úgy kívánják a takarékossági programból a rájuk vonatkozó rendelkezéseket értelmezni, hogy megvalósulása után 30%-os többletjövedelemhez jussanak. Erre az osztrák kancellár úgy nyilatkozott, hogy a politikusokra vonatkozó takarékossági csomagot felül kell vizsgálni. Akárhogyan is van, tény, hogy a kancellár -- ha utólag is -- a felülvizsgálat mellett foglalt állást. Az eset mutatja a ,,minden szentnek maga felé hajlik a keze'' igazságát, amely még egy demokratikus ellenzékkel rendelkezô rendszerben is érvényesül, és még inkább érvényesülne, ha nem lennének kellemetlen különcök, akik szinte állandó jelleggel darázsfészket piszkálnak meg. A Täglich alles című folyóirat egyik kiadványa, amely az osztrák nyugdíjrendszerrel foglalkozik, a következôket írja: ,,A nyugdíjintézetekben hemzsegnek az olyan funkcionáriusok, akik politikai támogatók segítségével kerültek vezetô pozíciókba, s itt a jövedelmük az alapfizetésen felül hatalmas összegű <> és <> egészül ki ... A nyugdíjintézetek igazgatóinak évi fizetése és költségtérítése stb. 131 millió schillinggel terheli a nyugdíjintézetek költségvetését. A nyugdíjintézetek adminisztratív költségei, tehát az akták kezelése, a nyugdíjak kifizetése 8000 millió schillingbe kerül. Egy vezérigazgató fizetése havi 138 000 schilling, egy alacsony beosztású alkalmazotté a 63 768 schillinget is elérheti ... Azokra, akik a nyugdíjintézeteknek dolgoznak, nem vonatkozik a nyugdíjintézetek nyugdíjaira érvényes nyugdíjkorlátozás. Aki nyugdíjba megy, az a legkülönbözôbb pótlékokkal feldúsított fizetésének 80%-át kapja nyugdíjként, de a pótlékok ezt az elvet meghiúsítják, hiszen például a <> pótlék 12%-ot, a <> 116%-ot hozhat a konyhára. A nyugdíjintézetek valóságos paradicsom azok számára, akik nyugdíjainkat kezelik.'' ,,Egy alkalmazott számára elérhetô legmagasabb havi nyugdíjat a képviselôk és miniszterek 24 000 schillingre korlátozták. Önmaguk számára a legmagasabb nyugdíjhatár 150 000 schilling. Így hat alkalmazott kaphatja azt a nyugdíjat, amelyet egy politikus.'' Ilyen körülmények között a belátás ébreszgetése aligha lehet eredményes, mint ahogy ezt a tüntetôk nyilatkozatai is világosan kifejezték. 1996. június 27-én -- az Osztrák Televízió 22 órai kezdettel hírt adott arról, hogy a német szakszervezetek megint az utcára mentek, hogy elégedetlenségüket kifejezzék. Ez alkalommal több tüntetôt is megszólaltattak a riporterek. A válaszok megint úgy hangzottak, hogy a takarékoskodás ellen a tüntetôknek nincs kifogásuk, de ezt ott kellene elkezdeni, ahol elsôsorban indokolt, azoknál, akik ,,in Saus und Braus leben'' (akik csupa dínomdánomban élnek). Meg olyasmiket mondtak, hogy ,,wir müssen langsam rabiater werden'' (lassan agresszívabbnak kell lennünk). Nyilván, a német szakszervezetek nehezen szokják meg a liberális progresszivizmus szociális piacgazdaságában szerzett elôjogaik eelveszítését. Csakhogy akkor, amikor a szervezett tömegeknek a liberális progresszivizmusra hivatkozva eltorzították a keynesi piacgazdaság teóriáját, és elkezdtek maguk is dínomdánomozni, akkor csak az állammal álltak szemben. Az állami szervek képviselôit nem volt nehéz befolyásolni, hiszen az, hogy ôk tovább dínomdánomozhatnak-e vagy sem, a választásokon dôlt el. Ha megnyerik a választásokat, akkor van dínomdánom, ha elveszítik, nincs tovább ... Ma gyökeresen megváltozott körülmények között kell a szakszervezeteknek helyt állni. A liberális progresszivizmus már nem az állammal szövetkezik, nem az állam és a szakszervezetek malmára hajtja a vizet, hanem a nemzetközi nagytôke malmára. A szakszervezetek ezt a különbséget lassan kénytelenek tudomásul venni, mint ahogy ezt a következô eset is érzékelteti. 1996 szeptemberében az Osztrák Szakszervezeti Szövetség vesztesként került ki a McDonald céggel folytatott érdekképviseleti vitából. Egy ilyen, a szakszervezeteket elmarasztaló eset a hatvanas években, amikor a szakszervezetek.képviselôi az államhatalom képviseletében is szerepet kaptak, elképzelhetetlen volt. McDonald nem volt hajlandó egy európai munkavállaló tanács megalakulásához hozzájárulni, amelyet az Osztrák Szakszervezeti Szövetség azzal az indokkal kívánt létrehozni, hogy a McDonald gátlástalanul kizsákmányolja fiatal munkavállalóit, és nem tartja be a törvényeket. A szakszervezetek nehezen szoknak hozzá a monetáris igényekhez való alkalmazkodáshoz, mert hiszen nem is ez lenne a feladatuk. Valójában ahhoz, ami a monetáris körülményekkel jár, nem is lehet hozzászokni: NAGY Izabella 1997. január 18-i szombat délelôtti rádióadásából megtudhattuk, hogy a törvénytelenül foglalkoztatott munkavállalók meg azok, akik munkájuk után nem kaptak bért, hiába perelnek. Évek után, mire tárgyalásra kerül a sor, a vállalat többnyire már csôdbe ment, vagy nincs írásos bizonyíték. Kinek higgyen a bíróság? Viszont ha a perelô munkavállaló nem nyeri meg a pert, a költségeket neki kell fizetni. Ez esetenként 200--300 ezer forintot tesz ki, ezért nemigen mer perelni senki. Ráadásul a liberális kormány! meg kívánja szüntetni a munkaügyi bíróságokat. Ez betetôzi a munkavállaló és a szakszervezetek teljes kiszolgáltatottságát. Megtudhattuk azt is, hogy vállalkozók ôrzô-védô privát rendôrsége arra is képes, hogy megbízatásra szakszervezeti vezetôket félholtra verjen. Hát ilyen egy önmagát pusztító társadalom erkölcsi ellehetetlenülése. A szociális piacgazdaságnak nevezett torzóban is voltak a dínomdánomnak különbözô fokozatai, amelyek a szakszervezetekét messze túlszárnyalták, csak ez akkor nem tűnt fel, mert a kalácsból maguk is jó darabot ki tudtak kanyarintani. Ma azonban a politikusok nem szövetkezhetnek a szakszervezetekkel, mert nem azoktól, hanem a nemzetközi nagytôke kívánságaitól s mi több, feltételeitôl függnek. Úgy is mondhatnánk, hogy a dínomdánom a nemzetközi nagytôke számára mindig is biztosítva volt; a politikusoknak a szociális piacgazdaság eltorzított idôszakában a szakszervezetekkel való szövetkezés jelentette a dínomdánomot, ma pedig a nemzetközi nagytôke diktátumainak végrehajtása. Sokszor azzal az illúzióval hajtják végre a politikusok a nemzetközi nagytôke követeléseit, hogy ôk szükségszerű folyamat nemes célját szolgálják. Erre csak azt lehet mondani, hogy van ebben valami, de valójában mégse igazán. A tüntetôk kijelentései, hogy nekik lassan agresszívabbnak kell lenniük, mit sem változtat a német kormány politikáján. Politika és pénz együtt hatalmasabb, mint bármely hatalom. A dínomdánomból csak a bérbôl és fizetésbôl élôk és a nyugdíjasok estek ki. Dr. VOCKENHUBER osztrák országgyűlési képviselô 1996. augusztus elején az Osztrák Televízióban kijelentette, hogy Európa elhatározta, a hátrányos helyzetűekkel fizetteti meg az egyesülés és az új pénznem, az ECU költségeit. A politikusok és a monetáris körök errôl mélyen hallgatnak. Nem szól szám, nem fáj fejem ... 8.2.3.2.2. Szól a szám, fájjon a fejem? Dr. VOCKENHUBER osztrák országgyűlési képviselô megállapítása, miszerint Európa elhatározta, hogy a hátrányos helyzetűekkel fizetteti meg a az egyesülés és az új pénznem, az ECU költségeit, nem meglepô, hiszen itt csupán a monetarizmus egyik alapelvének alkalmazásáról van szó. A monetarizmusban mindent lehet, csak a tôke hozamát nem szabad csökkenteni. Az alábbiakban nézzük meg ezt az elvet. A monetarizmusban a méltánytalanság értelmezése a piaci mechanizmusok önérdekűségébôl adódik. Ez az elv -- beállítódás -- a hátrányos helyzetűek pszichikumába is befészkelte magát. A hátrányos helyzetűeknek azonban nincs lehetôségük az önérdekű beállítódást gazdasági téren érvényesíteni, hacsak ezt illegális rablással meg nem kísérelik. Viszont az elônyös helyzetűeknél fordítva van: a bankok márványpalotáinak az árát és alkalmazottainak az átlagnál jóval magasabb bérét, az igazgatók és vezetô tisztviselôk mesébe illô díjazásait és végkielégítéseit, a sikerdíjakat, a csôdhalmazból származó veszteségeket, a technikai innováció költségeit, a televíziós reklámok fantasztikus költségeit és minden más ráfordítást legálisan áthárít a tôke a bérbôl és nyugdíjból élôkre, s ha netalántán az áthárítás a nagytôkét érintené, az ezeket a terheket nem is érzi. Ha igen, akkor kiesik a játszmából, többnyire csôd a vége, ami a hátrányos helyzetűeket tömegesen érinti, de a tôkét is, mert a munkanélkülivé vált tömegek kereslete csökken. A határtalannak tűnô technikai innovációnak és gazdasági növekedésnek tehát itt is kirajzolódik a határa -- ott, ahol a határtalannak tűnô gazdasági növekedés és technikai innováció költségeit a tôke nem saját nyereségének rovására, hanem a széles tömegek jövedelmének csökkentése árán hozza be. Nézzük a példát: Leegyszerűsített példánkban az ár az önköltségbôl, a nyereségbôl és a közterhekbôl tevôdik össze. Az önköltség két fôtételbôl áll, az anyagi és személyi költségekbôl - - a bérbôl. Az anyagi költségek is magukban foglalják az elôzô értékalkotó gazdasági folyamatok során felmerült személyi költségeket. Ennek a figyelembevétele azonban feleslegesen túlbonyolítaná a gondolatmenetet. A nyereség összetevô elemeit (vállalkozói bért, személyi adókat, kalkulációs bérleti költséget, kalkulációs értékcsökkenési leírásokat, a tôkehozamot és egyebeket) itt nem vesszük figyelembe, mert nem is lényeges. Az elv a fontos, amely alapján a szisztéma működik. Példánkban feltételezzük, hogy a közterhek és az anyagköltségek növekednek. A 14. ábra három fázist mutat be: az elsô a kiindulás állapotát ábrázolja, a második a bekövetkezett változásokat, a harmadik a monetáris elv érvényesülésének következményét. {kép} 14. ábra 8.2.3.2.3. Újraelosztás és méltányosság A társadalmi és gazdasági polarizálás mindaddig tisztességesnek és ezen túlmenôen ésszerűnek tekinthetô, amíg a felgyülemlô tôke (és javak) egy méltányos része tendenciálisan, valamilyen formában visszafolyik oda, ahonnan származik, azaz a társadalom egészébe, akkor is, ha azon vitatkozni lehet, hogy mi a méltányos.[391] A munkanélküliség égetô problémájától eltekintve az újraelosztás méltánytalanságát ott lehet a legkönnyebben megragadni, ahol éget: mindenesetre méltánytalan, ha egy rendôrt alacsony fizetése nem motiválja arra, hogy életét a közbiztonságért kockára tegye; méltánytalan, ha egy pedagógus fizetése olyan alacsony, hogy megélhetési gondokkal küzd, s ez eltereli a figyelmét nevelési feladatainak ellátásáról; méltánytalan, ha egy bankigazgató titkárnôje annyit keres, mint egy országgyűlési képviselô és egy banki takarítónô többet, mint egy pedagógus; méltánytalan, hogy egy nyugdíjas képtelen télen fűteni, hogy egészségügyi ellátása nem kielégítô; méltánytalan a kukázás, a hajléktalanság jelensége és még sok más. A tôke és a javak visszaáramlásának mértékét két követelmény határozza meg: a)a tôke és a luxus egyoldalú koncentrációja és gyarapodása nem szabad, hogy olyan méreteket öltsön, ami aztán a piaci mechanizmusok hatékonyságát megbénítja; b)olyan mértékben folyjon vissza a tôkésített vagy javakba fektetett nyereség a társadalom egészébe, hogy a társadalom alkotóelemeinek a cél-összeférhetôsége ne legyen kizárt. A tôkegyarapodás egy részének tendenciális visszaáramlását a társadalom egészébe egyrészt az újraelosztáson, az adó- és az állami támogatások rendszerén és ennek önkéntes változatán keresztül lehet biztosítani. Az önkéntes visszaáramlás bevált gyakorlata, magánalapítványok formájában, az adózás rendszerébe sorolandó, mert ezt hathatósan csak adókedvezményekkel lehet fenntartani. Ne essék félreértés: a magánalapítványoknak csupán olyan jellege van, mint az utóételnek. Kiegészítésnek jó, ha valaki az oktatást vagy mondjuk az egészségügyet támogatja, ha valaki a hajléktalanoknak meleg teát kínál és éjszakai szállást ad, de a tartalmas fôételt, az állami gondoskodást korántsem képes az adakozási készség helyettesíteni. A közjót magánszemélyek jóindulatának kiszolgáltatni, nem tartozik a felelôsségteljes magatartások körébe. Legalábbis a mi nézôpontunkból nem. A tôke -- a tôkésített vagy kirívó luxusra felhasznált nyereség -- egy része úgy folyhatna vissza a legkönnyebben a társadalomba, ha munkahely teremtésére használnák, ha az állam által intézményesített konszenzus kimondaná, hogy tudománynak minden olyan társadalmi, gazdasági és technikai megoldás számít, amely nem iktatja ki az embert a munkafolyamatból. 8.2.4. Konzisztens asszociációs ajánlat ,,Nemes törekvéseink során nem árt elgondolkodni azon, hogy meddig menjünk el a tökéletesség megkövetelésben, s egyáltalán milyen elvárások legyenek egy jobb demokráciában az állampolgárokkal szemben, s milyenné formálódjon jellemük. Gustave LeBon szerint a jellem nevelése sokkal fontosabb, mint az értelemé, mivel távolinak látszik az a nap, amikor az értelem fogja vezetni a népet. Önmagát ismernie az embereknek mindenkor nehezebb volt, mint másokat ismernie.''[392] Dobó Andor Diktatúrák sebezhetô pontja, hogy a szándékolt eredményesség megfordításának a törvénye alapján a kényszer a kívánt belsô elkötelezettség helyett ennek ellenkezôjét váltja ki. A szándékolt eredményesség megfordításának a törvénye akkor is érvényesül, ha az állam polgárainak jót akar. Az embert nem lehet akarata ellenére boldoggá tenni. A társadalom és a gazdaság befolyásolásának konzisztens módja csak a belátások ébresztgetése és a megfelelô konzisztens asszociációs feltételek biztosítása lehet. Más alternatíva ugyanis nem áll rendelkezésre. Igaza van LÁZÁR Istvánnak, amikor a szentlôrinci és szentesi iskolakísérlet kapcsán azt írja, hogy ,,nem elôre elképzelt, tehát absztrahált-uniformizált személyiségtípus -- amúgy is reménytelen! -- kialakítása a cél, hanem olyan személyiségek kibontakoztatása, akik az adott társadalomban képesek lehetnek maximálisan boldogulni, miközben bátrak és felkészültek e társadalmat továbbfejleszteni.''[393] Mégis, valahogy az idézet nem tükrözi vissza könyve szellemét -- hiszen nem véletlen LÁZÁR részérôl az ,,erkölcsi tôkeképzés'' fontosságának a hangsúlyozása.[394] A maximális boldogulás ellen nem lehet semmit felhozni, ha maximális boldoguláson az egyéni és a kollektív boldogulást értjük. Az sem mindegy, hogy olyan uniformizálásról van-e szó, amely mások viselkedésének kiszámíthatóságát teszi lehetôvé, ami egyben a szociális érzelmi védettség és az egészséges Én-erô feltétele, vagy olyanról, ami a diktatúrák velejárója. A reaktív -- kondicionált -- viselkedési minta mindenféleképpen uniformizál, mert hiszen ezen nyugszik a társadalmi bizonyosság, mások viselkedésének kiszámíthatósága, a társadalom működôképességének az alapja, olyan értelemben is, hogy szükséges még a legmerészebb innovációk során is ebbôl -- a saját -- kulturális alapból kiindulni. A kultúra alapjai a viselkedési minták, amelyeket asszociációs ajánlatok kondicionálnak -- erôsítenek fel annyira, hogy a viselkedés automatikussá válik. A viselkedési minták reaktívak, azaz hasonló ingerek hasonló viselkedési mintákat váltanak ki. A belátások ébresztgetése mellett a kondicionált viselkedési mintákban rejlik a társadalom és a gazdaság tartós és eredményes befolyásolhatóságának esélye és nem az ember jóságába, felsôbbrendűségébe vetett hitben. Az emberi jóságnak és felsôbbrendűségnek csak a biológiai elôfeltételeit adta útravalóul a természet. Ahogyan az ember a teremtést befejezi, vagy ahogyan ezt ignorálja -- amilyen viselkedési mintákat kondicionál -- olyan lesz a kultúrája, és olyanná válik maga is. SZENT-GYÖRGYI Albert errôl úgy vélekedik, hogy ,,amit mi nevelésnek nevezünk, az nem egyéb, mint az agy programozása abban az idôszakban, amelyben még formálható. Az emberiség jövôje a neveléstôl függ, attól a programozórendszertôl, mely tetszés szerint változtatható.''[395] LINDLEY és MOYER kísérleti eredményeibôl idézünk: ,,Az ember kondicionálhatósága általánosan öröklött képesség, ami alvás közben éppen úgy érvényesül, mint éberen, miközben az a személy, aki kondicionálódik, tudomást sem szerez arról, hogy mi történik vele. Kondicionált reakciók akkor is fellépnek, ha a kísérleti személy tudja, hogy ezek nem indokoltak. Kísérleti személyek, akik arra voltak kondicionálva, hogy ujjukat egy akusztikus jelre, ami elektromos áramütéssel együttesen jelent meg, felemeljék, felemelték ujjukat csupán a fényjelre, elektromos áramütés kimaradása után is, akkor is, ha megparancsolták, hogy ezt ne tegyék.''[396]! A kondicionálás megváltoztatja az agyműködést, és képes új embert teremteni: ,,Az agykéreg vizuális zónájával összekötött elektród nem érzékel semmiféle hatást egy akusztikus jelre. Klasszikus kondicionálás után, amely során a hang fényjellel asszociálódott, képes volt a hang egyedül azt az EEG-reakciót az agykéreg vizuális zónájában elôidézni, amit azelôtt csak a fényjel tudott''[397] -- ez a tudomány mai állása. Ebben az aspektusban van a jövô záloga és nem abban az elvben, hogy tedd, amihez kedved van, ami neked elônyös, és nem a reménységben, hogy majd az egyéni alapon működô emberi jóság fog megoldani minden problémát. A problémák megoldása állami feladat, amelyet az állam a tömegkommunikációs média támogatása nélkül nem képes megoldani, mert döntô mértékben a média az asszociációs ajánlatok hordozója. Íme egy eset. Egy televíziós reklámban négykerék meghajtású, kétszáz lóerôs terepjáró száguld a sivatagon át. A rohanó kolosszus homokot felkavarva kondenzcsíkhoz hasonló porfelhôt hagy maga után, s közben hallani a benne ülô férfi monológját. Azt mondja, hogy mindig mindenki akart tôle valamit, az anyját is beleértve. De a leglényegesebb, hogy a felesége is kívánt tôle valamit, mégpedig, hogy maradjon vele és a családjával. Erre a száguldó mély, férfias basszusával leszögezi: ,,De én a szabadságot választottam!''. Értsd, egy olyan járművet vásárolt, amelynek felesleges lóerôit utakon nem tudja kihasználni. Olyan autót vásárolt, amelybe a források egyre szűkösebb voltára való tekintettel pazarlás számba menô mennyiségű nyersanyagot dolgoztak be, amely feleslegesen eszi a benzint, és feleslegesen szennyezi a környezetet, ha mással nem, azzal biztos, hogy elhasználódása után gondot okoz a roncs további sorsa. Milyen asszociációs ajánlatokat nyújt a gyártó cég a televízió segítségével? 1. A családot cserbenhagyni férfiasságot és szabadságot jelent. 2. A szabadság elérhetô, ha a szabadságot szeretô férfi a gyártó cég autóját vásárolja, és azzal ,,lelép''. 3. Igénykeltés a nézô anyagi helyzetére való tekintet nélkül. Hajtsd magad, s ha így nem megy, lopj és rabolj, szerezd meg annak a járműnek a magasabb árát, amit aztán úgyse tudsz kihasználni, hacsak valóban nem vonulsz a sivatagba. 4. Pazarolj nyersanyagot és energiát! Vagy itt van egy másik példa: két doboz mosópor van az asztalon. Az egyik márkás mosópor, a másik felirat nélküli dobozban van, ami kétszer akkora, mint a márkás mosópor doboza. Egy háziasszonyt megkérdeznek: melyiket választja? A háziasszony gondolkodás nélkül, mosolyogva a márkás mosópor után nyúl, és határozottan azt mondja, hogy ezt! Mert ez jobb! Amit egy mosóporral meg lehet csinálni, azt elvben meg lehet mindennel csinálni. Íme egy példa. Egy helyiség egyik felében vonzó, fiatal nô ül karosszékben egy aranyos kislánnyal az ölében. Az asztalon virág. A helység másik felében egy doboz cigaretta fekete lepellel leborított koporsón, füstfelhôben. Arra a kérdésre, hogy melyiket választja, a fiatalember kinyújtja a karját a vonzó hölgy és a gyermek felé.[398] Az asszociációs ajánlatok tartalma az, ami meghatározza, hogy a magatartás tendeciálisan milyen irányban rögzôdik. Asszociációs ajánlatok nem csak negatív irányban hatnak. Tragikus, hogy a negatív elôjelűekkel operál a gazdaság. A pozitív elôjelűek is lehetségesek lennének, ha lenne, aki finanszírozza. Ma az állam egyik legfontosabb feladata lenne, hogy pozitív asszociációs ajánlatról gondoskodjon, még akkor is, ha a liberális felfogás szerint ebben az esetben manipulációról van szó. Érdekes, hogy a manipuláció vádja nem merül fel akkor, ha a legostobább reklámok az emberi magatartást a legsúlyosabb inkonzisztens magatartások felé terelik. Érdemes ezzel kapcsolatban David C. KORTEN professzort idézni: vannak nagyvállalatok, amelyek ,,azt javasolják, hogy az állami iskolákat nyereséges alapon működtessék. Megdöbbentô és ijesztô az a lehetôség, hogy azzal lehet nyereségre szert tenni, ha a marketing az iskolát az új tömegkommunikációs eszközök egyik részpiacává teszi, és ezt vállalati imázsépítésre, a fiatal és fogékony agyakra irányuló ideológiai agymosásra használja ki.''[399] 8.2.5. Határozott fellépés Elöljáróban le kell szögezni, hogy a határozott fellépés nem egyenlô a diktatúrával. Ezt GIDAI Erzsébet professzor a Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottságának IV. konferenciáján félreérthetetlenül megfogalmazta: ,,A gazdasági leépülés, a szociális bizonytalanság fokozódásával egyre erôteljesebb az igény a ,rendcsinálás’ iránt. Számolni kell az alternatívák között egy diktatórikus alapokon nyugvó gazdaságpolitika veszélyével is, amely az <> irányítását jelenti. Ez lehet, hogy átmenetileg politikai rendet teremthet, de a gazdaság modernizációját nem képes megoldani, mindenekelôtt egy esetleges történelmi visszarendezôdésbôl fakadó súlyos konfliktusok miatt.'' [400] A határozott fellépés azt jelenti, hogy nem okos dolog az agresszió minden jelét radikálisan elnyomni. De az ember ne hagyja sodorni magát, sokkal inkább szükséges az agresszióra még idôben határozottan reagálni. ,,Ebben az esetben elegendô egy határozott utasítás: <> Ha azonban a határozott fellépés elmarad, akkor az agresszió olyannyira felerôsödik, hogy végül is csak drasztikus ellenintézkedések útján lehet a helyzetet ismét uralni. Ha az amerikaiak erélyesen tiltakoztak volna, amikor az irániak zászlajukat elégették, akkor nem ejtették volna túszul az amerikai diplomatákat'' - - állapítja meg Irenäus EIBL-EIBESFELDT.[401] A belátás ébresztgetése, az inkonzisztens viselkedési minták dekondicionálása (= extinkciója = kioltása) és egyidejűleg konzisztensebb viselkedési minták kondicionálása erôsen elôsegítheti egy új embertípus megszületését. Ennek az embertípusnak a megszületéséhez mindenképpen szükség van az állam határozott fellépésére.[402] Az állami szerep jelentôsége már csak azért sem hanyagolható el, mert a belátásra való hagyatkozás nem mindenkit képes konzisztens viselkedésre késztetni, és mert a dekondicionálással párhuzamosan kívánatos konzisztensebb viselkedési minták kondicionálása hosszadalmas folyamat. A kollektív érdekek, a szociális biztonság és a szociális érzelmi védettség azonban azonnali rendezettséget követel. A félremagyarázott individualizmus, liberalizmus és demokrácia szinte arra kényszeríti az embert, hogy forgassa a szájában, mielôtt kimondja: tekintély gyakorlása nélkül nem lehet a társadalmat és a gazdaságot konzisztensen befolyásolni. Ebben a szellemben szögezi le jelentésében a Római Klub, hogy ,,a demokrácia nem csodaszer. Nem tud mindent megoldani, és nincs tudatában korlátainak. Ezekkel a tényekkel nyíltan szembe kell nézni, ha szentségtörésnek hangzik is.''[403] A társadalom befolyásolása a neveléshez hasonlóan nem egyszerű feladat. Mint már leszögeztük, a diktatúra a vak kényszer, a szándékolt eredményesség megfordításának a törvénye alapján az ellenkezô irányba tereli a társadalmat, ahogy ezt a diktátorok szeretnék; a liberális progresszivizmus pedig az ösztönök kiélésére, kívánságok követésére épít, tehát elvbôl elmaradnak azok a negatív utóélmények, amelyek káros viselkedések megismétlése ellen hathatnának. A negatív utóélmények nem bosszúra épített megtorlások, hanem a viselkedés természetes következményei, amelyek elveszik a negatív magatartások eredményélményét. A liberalizmus túlzott engedékenységével megsérti a kondicionáláson alapuló tanulás e1sô legelemibb szabályát. Ez a jogállam fogalmát rossz viccnek is beillô paradoxonná alacsonyítja le. Íme a liberális jogállam meséjének gyakorlata. 8.2.5.1. Az ártatlan szélhámos 1996. szeptember 26-án FRIDERIKUSZ Sándor interjút készített ZEMPLÉNYI Györggyel, a Magyar Úszószövetség volt elnökével, akit az Nemzetközi Rendôrség szélhámosságok elkövetése miatt körözött. Már ZEMPLÉNYI szédületes karrierje is az abszurdumok közé tartozik, hiszen büntetett elôéletű lévén még egy nem negatív értelemben vett liberális társadalomban sem lett volna szabad megtörténnie, hogy a Magyar Úszószövetség elnöki posztjára kerüljön. Nyilván az összeköttetések meg miegyebek erôsebbnek bizonyultak, mint a józan ész és a tisztesség. ZEMPLÉNYI intelligensen válaszolta meg FRIDERIKUSZ kérdéseit, aki nyilván szenzációhajhászás céljából lehetôvé tette, hogy a kérdezett kérdéssel fejezze be a beszélgetést. Ebben az esetben is nyilvánvalóvá vált az a szerepzavar, ami a liberális progresszivizmust jellemzi, és ami ennek a munkának egyik sarkalatos pontja. A kérdezettbôl kérdezô lett. ZEMPLÉNYI feltette a kérdést, hogy úgy néz ki ô, mint egy bűnözô? FRIDERIKUSZ itt egy nagyon hatásos állóképpel fejezte be az adást azt sugallván, hogy itt egy szegény beteg emberrôl van szó, aki nem tett egyebet, mint néha-néha huncutságból és jótékonysági célra el-elvett a rossz emberektôl valamicskét. Ezt a benyomást FRIDERIKUSZ azzal is alátámasztotta, hogy kijelentette: az ügy folytatása a bíróság feladata, aztán sokat sejtôen hozzátette, hogy ,,ha egyáltalán lesz belôle valami''. Valami mégis csak lett: 1996. október 6-án megtudtuk az MTV-bôl, hogy ZEMPLÉNYIrôl könyv jelent meg, amiért a szemfüles -- támogatóinak segítségével -- tízmilliót kasszírozott. Megtudtuk azt is, hogy ZEMPLÉNYI szélhámosságainak filmjogát készül eladni, és hogy ennek ügyében máris komoly tárgyalások folynak. Az ügy kapcsán szóhoz jutott egy médiakutató, aki ecsetelte a média piacosításából eredô tragikomédiának is beillô helyzetek lehetetlenségét. Az információból szórakoztatóipar lett -- állapította meg --, és ennek következtében a magyar információ az űrkutya szerepét játssza el egy operettben, amelyben ,,hülyeségekkel etetik az embereket''! . 8.2.5.2. A pehelysúlyú úthenger ... 1996. szeptember 29-én a MTV híradásában bemutatták, hogyan semmisíti meg a rendôrség úthengerrel az elkobzott, hamisított videokazettákat, amelyek újra meg újra megjelennek a piacon, és sok kárt okoznak a gazdaságnak, az államnak, viszont fantasztikus profithoz juttatják a nemzetközi kábítószer- és fegyverkereskedelemmel foglalkozó maffiát. A kommentátor leszögezte, hogy a rendôrakciók eredménytelensége azzal is indokolható, hogy több százmilliós kár esetében a büntetés csupán legfeljebb százezer forintot tesz ki. Íme az állam, mint ,,pehelysúlyú úthenger''... 8.2.5.3. A falra hányt borsó 1996. augusztus 14-én egy üzleti lopás alkalmával igazoltattak három magyart, két ,,hölgyet'' és egy férfit egy ausztriai kisvárosban. Az egyik pápai lakosú ,,hölgyrôl'' kiderült, hogy 1996. május 21-én kitiltották Ausztria területérôl, mert ugyanebben a városban az úgymond ,,legôsibb ipart'' űzte munkavállalási és tartózkodási engedély nélkül. A ,,hölgy'' útlevelébe bepecsételték a kitiltást. Idehaza kiváltott egy új útlevelet, és mint aki jól végezte dolgát, augusztusban már megint kint ,,tevékenykedett'' mindaddig, amíg a rendôrség le nem fülelte. A ,,hölgy'' kihallgatásával, a jegyzôkönyvezéssel és a hivatalos papírok kiállításával három tisztviselô foglalkozott három órán keresztül anélkül, hogy a ,,hölgy'' ellentmondásaiból valami értelmeset megtudhattak volna. Miután a ,,hölgy'' új útlevelébe megint bepecsételték az Ausztria területérôl való kitiltást, beültették egy hivatalos gépjárműbe, és két rendôr udvariasan levitte a ,,hölgyet'' a Klingenbach nevű határátkelôhelyre. Még a csomagját is kicipelték abból az épületbôl, ahol a ,,hölgy'' el volt szállásolva. Az egyik kísérô rendôr megjegyezte, hogy különösen az osztrák takarékossági csomagra való tekintettel ez az egész felesleges pénzkidobás -- mert a hölgy Klingenbachnál elhagyja ugyan Ausztriát, de bizonyosan egy másik átkelôhelyen vagy két átkelôhely között rögvest visszajön. De lehet, hogy azt fogja a magyar hatóságoknak mondani, hogy ellopták vagy elvesztette az útlevelét, megint kér egy újat, amelyben a kitiltás már nem szerepel. Ezzel aztán akármelyik határátkelôhelyen bármikor visszatérhet Ausztriába, és maradhat akár élete végig is, ha nem igazoltatják. Különben is -- vélte a rendôr --, az eljárást a ,,hölggyel'' szemben és minden hasonló esetben barátságos meghívásnak is lehet tekinteni, felszólításnak arra, hogy a kitoloncolt ismét visszatérjen. Az egész költséges cirkusz falra hányt borsó ... 8.2.5.4. Még viccnek is rossz A televízió 1996. szeptember 20-án este sugárzott híreibôl megtudhattuk, hogy egy privát szervezésű nem profi autóverseny indul, amit közutakon, forgalom lezárás nélkül bonyolítanak le. Különbözô városok érintésével kell a kiindulóponthoz visszatérni. A televízió közölte: elôre látható, hogy a versenyzôk a megengedett sebességet nem fogják betartani, mert hiszen mindenki elsô akar lenni, ezért a rendôrség megpróbálta a rendezôket szándékukról lebeszélni. Még viccnek is rossz... 8.2.5.5. Használati utasítás a csôbombához A monetarizmus a munkanélküliségbôl adódó elcsürhésedésen túlmenôen, a kultúra céltudatos szétrombolásán és a társadalom szétzilálásán túlmenôen, egyszerűen a tömegkommunikációs média vaksága, tájékozatlansága, nyereségre való törekvése miatt asszociációs ajánlataival szinte szüli és tippjeivel be is mutatja a bűnözés lehetséges módozatait, anélkül, hogy az állam a félremagyarázott liberalizmusra, individualizmusra és demokráciára hivatkozva okot találna a beavatkozásra. A monetarizmusban a jogállamiság a bűnözés megtanítására való joggal kéz a kézben halad a társadalmi és gazdasági romlás útján. A Mai Nap 1996. július 30-i számában olvashatjuk. ,,Csôbomba: minden kapható. Az Atlantai Olimpiai Parkban robbant csôbombához hasonlót bárki elô tud állítani Magyarországon is, állítja a szakember. A hozzávalók szabadon beszerezhetôk az üzletekben, csak némi kémikus véna, pénz és megszállottság szükséges hozzá ... Sajnos meglehetôsen könnyű manapság csôbombát készíteni. A tévé McGyver sorozata szabályos technológiai leírást is adott hozzá ... Detonátort is szabadon vásárolhat mindenki. Elég csak a zenélô üdvözlôkártyára utalnunk ...'' Köszönjük a tippet! 8.2.5.6. A ,,felesleges'' embertömegek kiirtásának szolgálatában 1997. április 6-án a Kossuth rádió déli adásában hírül adta, hogy nagyszabású kábítószerbarlangot sikerült a rendôrségnek felfedezni. A kábítószerbanda egy diszkóban működött. A Rendôrakadémia hallgatói estétôl hajnalig figyelték a diszkóban a kábítószer-kereskedôket és ügyfeleiket, amikor is a rendôrség lefülelte ôket. Ez eddig rendben is lenne. Az a hír azonban mindenképpen elgondolkoztató, hogy a diszkotéka bezárásához ürügyre volt szükség. A rádió hírül adta, hogy a rendôrség magával vitte a tűzoltókat és az adóhivatal képviselôit, abban a reményben, hogy azok majd találnak valamilyen szabálytalanságot -- indokot -- az éjjeli szórakozóhely bezárására, mert maga az a tény, hogy a kábítószer-kereskedôk paradicsoma, nem elegendô ok a bezárásra. A liberális jogalkotás különleges ízlésérôl számolt be a Kossuth adó 1997. március 3-án a Napközben című adásában, délelôtt 10 és 11 óra között. Szóhoz juttattak egy orvost, aki elmondta, nem tud egyetérteni azzal a félreértelmezett szabadsággal, amelyet a liberálisnak nevezett jogállam gyakorol. Elmondta, hogy a rendszerváltás elôtt a tüdôszűrô vizsgálat mindenki számára kötelezô volt, és ha valakirôl kiderült, hogy beteg, akkor természetesen kezeltetnie kellett magát. A rendszerváltás után minden megváltozott. Ma nem lehet senkit kötelezni arra, hogy szűrôvizsgálaton vegyen részt, s ha valakirôl kiderül, hogy tüdôbeteg, nincs lehetôség arra, hogy a beteget kezeljék, ha az ezt nem akarja -- sôt, az orvos még betegállományba se veheti. Az orvos azzal zárta mondanivalóját, hogy ezek a beteg emberek családjukban és munkahelyükön potenciális veszélyt jelentenek mások számára. 8.2.5.7. Az iratok és tárgyak jogsértô viselkedése A Mai Nap 1996. július 30-án közölte, hogy a magzatkereskedelem amerikai lebonyolítói, a GÁTI házaspár ellen vádat emeltek. ,,A védôügyvéd szerint a házaspárnál végzett rendôrségi házkutatások szabályellenesek voltak, így a lefoglalt iratok és tárgyak nem terjeszthetôk bizonyítékként a bíróság elé.'' Ha valódiak ezek az iratok és tárgyak, akkor miért nem? Annak, hogy az eljárás során jogsértés történt -- anélkül, hogy ennek a jogszabálynak a konzisztens jellegére kitérnénk --, mi köze van a lefoglalt iratok és tárgyak bizonyító erejéhez? A jogsértés azokra vonatkozik, akik elkövették. Csak nem a lefoglalt iratok és tárgyak viselkedtek jogsértô módon? ======================================================================== 9. A bunkó nem polgár ... ,,A test világa a szem. Ha szemed ép, egész tested világos. De ha a szemed rossz, egész testedre sötétség borul. Ha tehát a világosság, amely benned van, sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?'' Máté 6; 22--23. A képzés személyiségalakítás nélkül automatikusan nem szabadítja meg a társadalmat a bunkótól, amelynek személyiségében túltengenek a mammonizmusra alapozott agresszív, egoisztikus és szerzésvágyon nyugvó magatartásminták. Ha a kultúra nem ad erkölcsi alapot, ha nem biztosít belsô elkötelezettséget, akkor a bunkó megjelenik az egyetem kapujában, és már a belépésénél megmutatja, hogy mi lakik benne. Egy egyetemi hallgató az egyetem automatikusan záródó kapujába egyszerűen belerúgott, és úgy tartóztatta föl, hogy az orra elôtt be ne csapódjon, ahelyett, hogy a kezét használta volna. Végezetül egy eset, amely a kultúra, a gazdaság és a szocializáció közötti szoros kapcsolatokat eleveníti meg. 1996. május 24-én pénteken délután az egyik egyetemen vizsgák voltak gazdaságpszichológiából. A vizsgák csoportokban zajlottak. A vizsgáztató ügyelt arra, hogy egy csoport a vizsgák lefolyása alatt együtt maradjon, és hogy mindenki kövesse a többiek felkészülését, így a névsor alapján nem nehéz azokat a hallgatókat megnevezni, akik abban a csoportban vizsgáztak, amelyben Káin szellemi neveltje bunkó mivoltát kiteregette. Ez korántsem jelenti, hogy ebbôl az esetbôl általánosítani kell. Csupán azt érzékelteti, hogy vigyázat, már ilyen is van. Az egyik hallgató feladata az volt, hogy ismertesse FREUD ösztönelméletét, és térjen ki a halálösztönnel kapcsolatos önellenes emberi magatartásmódokra, valamint mutassa be ennek individuális, társadalmi és gazdasági aspektusait. A hallgató azt mondta, hogy önellenes a magatartása, ha a villamoson helyét egy idôsebbnek átadja. A vizsgáztató ellenvetéseire a hallgató nagy lendülettel elmondta Káin erkölcsi szintű monológját, amelynek lényege, hogy igenis! Ha idôseknek átadná a helyét a villamoson, ez önellenes lenne, mert hát némelyek még ezt el is várják a fiataloktól! Olyan követelôzôen néznek rájuk ... Így nyilatkozott egy másodéves gazdaságtudományi tanulmányait végzô egyetemi hallgató, aki a piaci mechanizmusok egyoldalúan önérdekű szellemében nevelkedett, és aki elôreláthatólag néhány év múlva felelôs társadalmi, gazdasági és politikai pozíciót fog betölteni. Hát igen. Ábelt nem csak bunkóval lehet eltenni láb alól ... Ezt a bunkó bunkó nélkül is megteheti ... ======================================================================== Utószó Az ezredfordulót megelôzô évtized a világgazdaság számára a lelassulás jegyében indult. A növekedési problémák mögött azonban alapvetôen nem konjunkturális tényezôk, hanem súlyos modellválság húzódik meg, ami egyaránt érinti -- bár más-más megjelenési formában -- a világgazdaság nagy erôcentrumait. A világ vezetô hatalma, az Egyesült Államok szembesülése a modellválsággal jelentôs részben nem-gazdasági tényezôkre vezethetô vissza. A monetarizmus alkonya része ennek a folyamatnak, a közgazdaság-tudományt ,,kemény tudományként'' értékelô eszmevilág válságának, melyet hosszú ideig úgy tartottak, hogy a ,,puha tudományok'' mint a történelem, a politika, a szociológia vagy akár a pszichológia egyáltalán nem befolyásolnak. Valójában éppen az utóbbiak növekvô fontosságának a felismerése a modellválság egyik bizonyítéka. Ebben a helyzetben a korábbi évtizedek gazdaságfilozófiáját és gyakorlatát is uraló monetarizmus ugyanis nem kínál kiutat. Éppen ellenkezôleg, a válságba jutott országok már nem a monetáris ellenforradalmat kiváltó infláció visszaszorításában látják a fô veszélyt, hanem a rendkívül lassú vagy a rendkívül kedvezôtlen gazdasági mutatókban és az ehhez szorosan társuló két számjegyű munkanélküliségben. Mindkettônek -- legalábbis részben -- éppen az alkalmazott monetarista terápia volt a kiváltója. A monetarizmus megszületése a Philips-görbe bírálatához kötôdik. Ismert Milton FRIEDMAN ,,A monetáris politika szerepérôl'' tartott híres elôadása az Amerikai Közgazdasági Társaság 1967. évi vándorgyűlésén. Hallgatósága ez alkalommal új fogalommal ismerkedett meg, a munkanélküliség természetes rátájának fogalmával, amely a konjunkturális hatások [munkaerô-kereslet változása] ellenére megmaradó, fel nem szívódó munkanélküliek arányát fejezi ki. Napjainkra azonban a munkanélküliség[1] már nemcsak tartós, állandósult állapottá merevedett, hanem kezelhetetlenné is vált. Hiszen még a világgazdaság hosszú stagnáló idôszakát felváltó átmeneti konjunkturális ciklusnak[2] értékelt idôszak is a két számjegyű munkanélküliségi ráta jegyében fogant, sôt tartósult. Természetesen az ismert aktív munkaerôpiaci eszközök alkalmazásával kezelhetôvé válna a munkanélküliség, azonban nem igazán ez a cél. A ,,munkanélküliség természetes rátája'' koncepció implicit módon ugyan, de világosan tartalmazza, hogy a munkaerôpiaci rugalmatlanság döntôen intézményi okokra vezethetô vissza, azaz a munkavállalók -- szubjektív okoktól eltekintve -- azért is vonakodnak attól, hogy alacsonyabb bérszinten munkát vállaljanak, mert ebben a szakszervezetek, a kollektív szerzôdések vagy akár a minimális béreket elôíró törvényhozás akadályozhatja ôket. Ez a kettôsség azonban elvezet a gazdaság monetáris szabályzásán alapuló társadalmak belsô ellentmondásainak megérlelôdéséhez, hiszen míg a pénzszabályozáson alapuló gazdaságfilozófia az egyén teljes szabadságát, individualista világszemléletének kibontakoztatását hirdeti, addig az egyén, az individuum kettôs szorítású kényszerpályára terelôdött: a korlátlan szabadságot a szegénység köti gúzsba, mialatt látszólagosan a közös érdek védelmében a világszegénység rohamos terjedését, a munkaerôérték devalválódását gyorsítja fel. A visszacsatolás az egyén számára csak egyfajta lehet: identitásvesztés, az értékrend erodálása. Az egyén korlátlan szabadságát valójában az a rendszer határolja be, amelynek a szülötte, a pénzszabályozáson alapuló rendszer, amely éppen belsô lényegébôl adódóan mindent pénzzel akar mérni az árak közvetítése révén. A monetarizmus nemcsak a reálszféra és a pénzügyi szféra kívánatos egyensúlyát bontja meg a pénztôke javára, hanem minden egyéb, létünk más dimenziói is másod- vagy sokadrendűek számára, s ezzel éppen az emberiség egészének és az egyénnek is a sorskérdéseit: mindnyájunk létalapját, egészségét, oktatását, kultúráját figyelmen kívül hagyja. Hogyan kerülhetett azonban a pénz és a pénztôke ebbe a kitüntetett szerepbe? S várhatóan miért nô még mindig a fontossága paradox módon azzal párhuzamosan, hogy a világgazdaság biztonsága felett lebegô idôzített bomba, a ,,financial buble'', a pénzügyi buborék egyre nô, s egyre ijesztôbben vetíti elôre a világméretű pénzügyi összeomlás veszélyét. A jelenség csak látszólag ellentmondásos, miután pontosan levezethetô jelenünk nagy kihívásából, az információáramlás forradalmából. A kor, amelyben élünk, az informatikai társadalom a tôke legmozgékonyabb formájának kedvez, sôt kínál különleges elônyöket. Az információs robbanás ugyanakkor még alig hozott átütô változást a világgazdaság motorjának működésében, a nemzetközi kereskedelemben vagy a működôtôke-áramlás irányában, intenzitásában. S milyen lassan hozta magával a termelési eljárások és ismeretek diffúzióját, mialatt a forró pénzeknek olyan felgyorsult mozgását idézte elô, amely minden eddigi idôszakénál jobban értékelte fel az azonnal mobilizálható pénzügyi eszközök szerepét, egyidejűleg mértéktelenül felerôsítve a rendszernek az egyensúlyt megbontó képességét. Az egyensúly megbomlása vagy potenciális veszélyeztetettsége ugyanakkor az új idôk, az új viszonyok kihívásának megfelelôen már egy-két számítógépes utasításra valós veszéllyé válhat, és egy csapásra rokkanttá tehet már kialakult piacgazdaságokat, menet közben veszélybe sodorva az egész globális rendszert. Ezek a folyamatok pedig minden nem pénzügyi, s ezért árral nem rendelkezô, vagy a valódi értéket csak korlátozottan kifejezô tevékenységet létalapjaiban ingattak meg. A nem-egyensúlyi helyzetben pedig mindenki saját érdekei szerint, tehát más-más irányban keresi az egyensúlyt, mialatt a társadalom az értékrend felbomlásához, egyéni szerepvesztéshez, szereptévesztéshez, identitászavarhoz jut el. S a jelenség társadalmi méretekben történô elterjedése a humán szférát kiszámíthatatlanná teszi/tette, a tôke-- munka, munkaadó--munkavállaló kapcsolatot alapjaiban megrengette. A monetarizmus rendkívüli társadalmi állapotra reagál, és mint ilyen, maga is rendkívüli társadalmi állapot: a kapitalizmus immanens szervezôdési elvének túlfeszítése. Hiszen a tôke reakciója eleddig csak a saját rendszerének eszkalálásában nyilvánult meg, míg a munka oldaláról a nem várt válaszlépések -- a munkamorál romlása, a társadalmi szolidaritás eltűnése -- sora következett. A monetarizmus a gazdaságok makroviszonyaiban bekövetkezett drámai egyensúlyhiányt a mikroviszonyok szintjén kísérli meg helyreállítani, politikájából azonban alapvetôen hiányzik a makroösszefüggések rendszerben történô kezelése, s éppen ezért a megoldásokat a rendszeren kívül keresi. Mindezzel alapjaiban rombolja szét az állam és az egyén viszonyát, a vezetôk és vezetettek/kiszolgáltatottak kapcsolatát. Hiszen ki hinné el egy beszűkülô piac és drámai módon visszaesett lakossági fogyasztás mellett, hogy minden bajok forrása a ,,túlfogyasztás''. Vagy mennyire hitelromboló, amikor a monetáris gazdaságpolitika eszköztárával mesterségesen megteremtett költségvetési hiány fedezésére a kormányzat ,,valós'' piacgazdasági eszközökhöz nyúl, és lefaragja az egészségügy, az oktatás kiadásait. A piaci értékek az élet minden szférájába behatoltak. Ami önmagában még nem is igazából a bajok nyitja, hiszen ha a piac értékítélete nem a valós értékek eliminálásán vagy jobb esetben eltorzulásán és az ahhoz rendelt árakon érvényesülne, ha létünk minden tényleges értéke is számokkal kifejezhetô lenne, a piac értékítélete akár abszolút mérce is lehetne. De miután nem így van, s a monetarizmus ennek ellenére az árak közvetítése révén mindent pénzzel kíván mérni, óhatatlanul az emberiség legdöntôbb sorskérdéseit hagyja figyelmen kívül. Vagy ami még rosszabb, a saját rendszerén belül ,,piacosítja''. A monetarizmus hatásai már áttevôdtek a szociális szférának azon dimenzióiba, ahol az emberiség létalapját, egészségét, oktatását, kultúráját fenyegetik. A monetarizmus válságban van. De a monetarizmus esetleges ,,megszűntével'' a válság nem múlik el, miután a válság természete lett más, értékrendválsággá, viselkedésnorma-válsággá érlelôdött. A sajátsága azonban éppen abban rejlik, hogy ellentétben a korábbi idôszakok válságával, döntôen kapitalizmusellenes, holott éppen az a rendszer hívta életre, amelyik kapitalizmust teremtett, de nem rendelt hozzá értékrendet: a hagyományos (polgári) értékrendet, ahol már megvolt, lerombolta, s ahol ki kellett volna alakulnia, ott csírájában elfojtotta. Elmúlt történelmi korokban a válságjellemzôk, de a válságmegoldások is rendszer-immanensek voltak, míg a monetarizmus válsága szinte kizárja, hogy ,,belsô'' módszerekkel megoldható, sôt a rendszeren kívül is kezelhetô legyen. Hiszen ha a világgazdasági polarizációt, Földünk szegény régióinak reménytelen leszakadását tekintjük, kitűnik, hogy a világ egyre tehetetlenebbül áll az ebbôl eredô válságjelenségekkel szemben. II. János Pál pápa a ,,Centesimus Annus''[3] kezdetű enciklikájában már a 90-es évek elején megfogalmazta azokat a veszélyeket, amelyekkel korunk szembesül. A haszonelvűség kizárólagosságán alapuló társadalmak létjogosultságát, sôt mindenhatóságát tagadva így ír: ,,A profit szabályozó szerepet tölt be ... de nem kizárólagos ... itt ugyanis más emberi és erkölcsi tényezôket is számításba kell venni.'' Az enciklika 36. pontjában már azokra a veszélyekre hívja fel a figyelmet .,,... melyek a fejlettebb gazdasági rendszeren belül születtek, és amelyek azok sajátos jellemzôihez kötôdnek ... az ember javát szolgáló közszolgáltatások minôsége, a széles értelemben vett környezet, az élet minôsége került válságba.''[4] Alig néhány évvel késôbb a Magyar Katolikus Püspöki Kar a hívekhez intézett körlevelében[5] már így fogalmaz: ,,A társadalom alig tekinti értéknek a jövôt és a jövôért cselekvést: az egyéni és a közösségi élethez szükséges értékek elvesztették a hitelüket, vonzásukat. Általánossá vált -- a növekvô szegénység közepette is -- a fogyasztói társadalmi szemlélet.'' A monetarizmus körüli ,,válságviták'' nem újkeletűek. Mára azonban ezek a viták túlnônek magán a rendszeren. A monetarizmus ma még csak elméleti síkon lett kegyvesztett -- jóllehet nemzetgazdaságok példájának sora tanúskodik e gazdaságpolitika csôdjérôl --, de elôrevetíti árnyékát az ellenôrizhetetlenné vált hatalom végzete, azé a hatalomé, amely nemcsak a neki kiszolgáltatottakat, de hosszú távon vnnön létezését is aláássa. S éppen a kiszolgáltatottság természetrajzából adódik, hogy a rendszer bástyáin ütött rések nem akkor fenyegettek/fenyegetnek a ledôlés veszélyeivel, amikor a legsúlyosabb gazdasági csapásokat mérik rájuk, hanem amikor a rendszer válsággerjesztô gépezete túlnô a gazdaság méretein, s olyan társadalomlélektani konfliktust idéz elô, amely most már végérvényesen megkérdôjelezi a rendszer fenntarthatóságát. A monetarista gazdaságfilozófia doktrínává kövesedett elméletének alapjai napjainkra ledôltek. Létét a monetarizmus ma már csupán annak köszönheti, hogy nincsen más, vele szemben bevezethetô, alkalmazható alternatívája. A világgazdaság elméleti síkon hatalmas deficittel küzd, koncepcionális vákuummal szembesül. A pénzcsinálás monetarista filozófiájával szembeni reális gazdaságpolitikai alternatíva ma még nem született meg. Az azonban mindenki számára világos, hogy a pénz gerjesztette pszeudo-pénzvilág hatalma véges. A pénzteremtés önmagában, a reálfolyamatok fedezete nélkül elvezetett ugyan a világ pénzügyi újrafelosztásához, de pontosan a pénz egyeduralma fogja elemi erôvel kikényszeríteni a tudomány, a technológiák, a valós tôkeáramlás, a külkapcsolatok, az államok szervezetének és intézményi rendszerének megváltozását. Egy olyan paradigmaváltást, amely mögött a létalap paradigmaváltása húzódik meg. De pontosan e másodlagos! nak tűnô paradigmaváltás igénye feszíti szét a tűnô monetarizmus gazdasági béklyóit, mint ahogy a korábbi korszakokban is a gazdaságok nem az önmagukban érlelôdött túlélési szindróma miatt adták át helyüket újabb és újabb társadalmi-gazdasági formációknak, hanem a szellemi és társadalmi szövedék eróziója nyit majd utat egy ma még csak kontúrjaiban kirajzolódó jövônek. MENYHAY Imre magyar és német nyelven megjelent nagy léptékű írásainak sorában a Káin ,,esti meséje'' nemcsak kiemelkedô jelentôségű, hanem bízvást állítható, hogy eddigi munkásságának csúcsát jelenti. Munkájának különös aktualitást ad, hogy olyan történelmi idôszakban lát napvilágot, amikor sajátos módon már a nemzetközi nagytôke részérôl is támadások érik a liberál-monetarista gazdaságfilozófiát, de nem a gazdaságpolitika alapjait kérdôjelezik meg, hanem a ,,puha tudomány oldaláról'' közelítik meg a kérdést, hiányos diagnózist állítanak fel, terápia nélkül. A cél minden bizonnyal a rendszer ,,átmentése'', holott Menyhay Imre elemzésébôl egyértelműen kitűnik, hogy azok a mélyreható változások, amelyek a pénzszabályozáson alapuló gazdaságpolitika szociális hatásaiban lemérhetô társadalmi-egyéni válságot idéztek elô, rendszer-immanens módon nem kezelhetôk. Balázs Judit Sopron, 1997. március 8. ____________________ 1 Terjedelmi okok miatt a munkanélküliség kérdését globálisan kezeljük, nem téve különbséget a világ egyes régióiban megjelenô munkanélküliség eltérô okai között. 2 A szerzô nem ért egyet azzal a megállapítással, miszerint az 1994-es évvel beköszöntött világgazdasági növekedés a hagyományos konjunkturális ciklus felmenô ágban lévô szakaszaként értékelhetô. Nem rendelhetôk hozzá ugyanis azok az ismérvek, melyek a klasszikus konjunktúra-ciklusok jellemzôi. Így jelen esetben semminemű jel nem utal éppen a munkanélküliség csökkenésére, ami a hagyományos konjunktúra-elmélet alapkritériuma. 3 Szent István Társulat, Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1991. 54. o. 4 Ibid., 55. o. 5 Igazságosabb és testvérisesebb világot! A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a hívekhez és minden jóakaratú emberhez a magyar társadalomról. Budapest, 1996. 57. o. ======================================================================== Jegyzetek 1 Interjú a Magyar Tudományos Akadémia elnökével. TV1. 1996. december 13. 06.00. Nap-kelte. 2 ANDORKA Rudolf: Intellektuális önéletrajz. In: Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek, 1996. 8. o. 3 KORTEN, David C: Tôkés társaságok világuralma. Budapest, 1996. 103. o. 4 FUKUYAMA, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, 1994. 16. o. 5 GIDAI Erzsébet: Gazdasági túlélésünk esélyei és az adósság ára. Budapest, 1996. 7. o. 6 BALÁZS Judit: Gedanken über die Zukunft Europas und die Illusion der Sicherheit. In: Dem Humanismus verpflichtet. Zur Aktualität pazifistischen Engagements. Festschrift für Karlheinz Koppe. Münster, 1994. (181--189) 181. o. 7 FUKUYAMA, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, 1994. 16. o.: ,,... a vallásról, hazafiságról és a népek etikai értékítéleteinek és szokásainak összességérôl (vagyis tágabb értelemben vett kultúrájáról) mindig is az volt a vélemény, hogy hátráltatja a sikeres demokratikus politikai intézmények és a szabad piacgazdaságok létrehozását.'' 8 GAÁL Zoltán -- KOVÁCS Zoltán: Kémiai technológiai rendszerek megbízhatósága I. Veszprémi Egyetem, XLIII. évf. 2. szám. Még a kémiai technológiai rendszerek megbízhatóságát jelzô fogalom sem tisztázott, pedig az ember jogosan feltételezhetné, hogy a kémiai technológia tekintetében ma már nem merülhetnek fel nyitott kérdések. Erre cáfol rá GAÁL Zoltán és KOVÁCS Zoltán. 9 VARGA Károly: A műszaki kultúra fejlesztésének gazdaságpszichológiai vonatkozásai. Ipargazdasági Intézet. Budapest, 1991. 5. o.: ,,Most, amikor egy csomó hihetônek érzett kalkuláció értelmetlenségnek bizonyult, volna tényleg szükségünk arra, hogy visszatérjünk az emberhez...'' Vö.: RÖPKE, Wilhelm: Civitas humana, emberséges társadalom -- emberséges gazdaság. Budapest, 1996. 10 Magyar Hírlap, Gazetta, LIDOVÉ NOVINI és SME közös havi melléklete, 1997. január 25., szombat. 11 KEYNES, John Maynard: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Budapest, 1965. 404. o. 12 SZENT-GYÖRGYI Albert: Az ôrült majom. In: SZENT-GYÖRGYI Albert: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1988. (251--282) 268. o. 13 FROMM, Erich: Birtokolni vagy létezni? Egy új társadalom alapvetése. Budapest, 1994. .22. o. 14 KRAY István: Rendszerváltás bekötött szemmel. Földindulás a világpolitikában. Budapest, 1993. (Összefoglaló) 15 LORENZ, Konrad: Vorwort. FRANKL, Viktor E.: Der Mensch vor der Frage nach dem Sinn. München -- Zürich, 1979. IX. o. 16 LORENZ, Konrad: Die Hoffnung auf Einsicht in das Wirken der Natur. In: Die Hoffnungen unserer Zeit. Das Heidelberger Studio. 27. Sendefolge. München, 1963. 143. o. 17 SCHWEITZER, Albert: Verfall und Wiederaufbau der Kultur. In: Gesammelte Werke. 2. kötet. Zürich, 1973. 24. o. 18 BALÁZS Judit észrevétele 19 Kurír, napilap, 1994. május 5. Vö.: MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében, Budapest, 1996. 194--198. o. 20 SITERI Éva riportja: Csiróka és a fiúk. Zsaru -- Rendôrségi Magazin, III. évf. 19. szám, 1994. május 12. 26. o. 21 MENYHAY Imre: Vezetés, nevelés neurózis. Társadalmi valóságok, szükségletek és szükségletkielégítés. Budapest, 1994. Az öröklött feltételek. 121. o.-tól. 22 Vö.: MAGYARI BECK István: A közgazdaságon innen és túl. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat. 1992/6. 21. o.: ,,Közép-Európa felvirágzása jelentené Európa felvirágzását, de ez olyan félelmetes rivalitást jelentene a mai vezetô gazdasági hatalmaknak, amelyhez képest a japán verseny majdnem elhanyagolható lenne.'' Vö.: SZRETYKÓ György: A harmadik út, mint a magyar társadalom alternatívája. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. (670--683) 671. o.: ,,Az EGK-nak és az USA-nak nem fűzôdik különösebb érdeke ahhoz, hogy a közép-kelet-európai országok gazdaságilag dinamikusan fejlôdjenek, hiszen ezzel terheik mértékét és egyúttal a konkurenciát gyarapítanák.'' Vö.: SZRETYKÓ György: Társadalmi kihívások -- magyar válaszok. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat. 1993/5. (92- -121) 103. o.: ,,A történelmi tapasztalatok ... mutatják, hogy a nagyhatalmak semmit sem tesznek önzetlenül, hanem cselekedeteiket mindig stratégiai és taktikai, s végsô soron pénzügyi érdekek határozzák meg.'' Vö.: MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. 128. o.: ,,A kérdés úgy hangzik, hogy hajlandók vagyunk-e a kelet-európai országokat egy hathatós gazdasági segítséggel talpra állítani, úgy, mint a második világháború után ezt az amerikaiak a Marshall-segély keretében tették. A válasz egyértelműen nemleges, hiszen a kelet- európai államok mielôbbi talpra állása Nyugatnak a kelet-európai alacsony munkabérekre való tekintettel óriási gazdasági konkurenciát jelentene. Gondoljunk itt elsôsorban az annak idején megsegített Németország mai gazdasági fölényére.'' Vö.: SOROSt a Frankfurter Allgemeine Zeitung kvázi kigúnyolta, mert ô egy újabb ,,Marshall-segélyt'' a kelet-európai országok számára hathatós eszköznek nevezett. Vö.: HERCZEG János: A privatizáció egyik formája a külföldi érdekeltségű vállalat. Stratégiák, hatások, ellentmondások. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat. 1993/3. (83- -102) 101. o.: ,,Az elavult termelô-berendezések, a nyomott bérek következtében elôállott dolgozói motiválatlanság, a cég munkásainak és alkalmazottainak kiszolgáltatottsága (amely érdekképviseletek hiányában fokozottan érvényesül), a mesterségesen, anyavállalati segédlettel létrehozott gazdálkodási veszteségek (feltehetôen az a külföldi anyavállalat egyik stratégiai alapeleme) nem a magyar gazdaság hôn áhított fellendülését szolgálják.'' 23 Vö.: NAGY Pongrác: A kormány inflációellenes és adósságkezelési politikája. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat. 1992. IV--V. (5--41). Különös figyelmet érdemelnek a kereslet- visszafogó politika következményeirôl közölt adatok a 6. oldalon. Vö.: SZRETYKÓ György: A gazdasági és politikai rendszerváltás deformációja Közép-Európában. Magyar Fórum. IV. 79--82. o. 24 KONRÁD György: Antipolitika. Az autonómia kísértése. Budapest, 1989. 111. o. 25 FROMM, Erich: Birtokolni vagy létezni? Budapest, 1994. 174. o. 26 RINGEL Ervin: Selbstschädigung durch Neurose. Psychotherapeutische Wege der Selbstverwirklichung. Wien -- Freiburg -- Basel, 1978. 27 Vö.: SCRUTON, Roger: Mi a konzervativizmus? Budapest, 1995. 44. o.: ,,A keresztény hit nietzschei és marxi magyarázata összeegyeztethetetlen egymással ... Vonzerejét mindkét filozófia a ,hit aláásásának’ köszönheti -- mindkettô azt sugallja, hogy megszabadítja a világot a hittôl, a misztériumoktól, az illúzióktól; végre színrôl színre láthatjuk a ,pôre valóságot’ és benne magunkat, mint a felszabadult világ kitisztult fejű urait.'' 28 Vö.: FEUER, Lewis S: Die autoritäre Vermessenheit. Ideologen im Dilemma. Wien -- Graz -- Köln, 1978. 99. o. 29 MENYHAY Imre: Vezetés, nevelés, neurózis. Társadalmi valóságok, szükségletek és szükségletkielégítés. Budapest, 1994. 27. o. 30 Vö.: ZÉTÉNYI Zsolt: A hatalom felelôssége. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. (268--272) 269. o. Vö.: MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. Különösen: Öncsonkítás nem alkalmas nevelésre. 191. o.-tól. 31 MAGYARI BECK István: Tehetség mint meghasonlás. Budapest, 1988. 112. o. 32 ORTEGA Y GASSET, José: A tömegek lázadása. Budapest, 1995. 72. o. 33 RAFFALT, Reinhard: Abendländische Kultur und Christentum. Essay. München -- Zürich, 1981. 19. o. 34 FREUD, Sigmund: Ansätze zu einer Theorie der Angstneurose. In: Gesammelte Werke. Imago- Gesamtausgabe. 1946--1952, I. kötet. 341. o.: A neuraszténia és a félelemneurózis szimptómái közötti különbséget a következô címszavakkal lehet kifejezni: érzelmek feltorlódása -- érzelmi elszegényedés. 35 LORENZ, Konrad: Vorwort. FRANKL, Viktor E.: Der Mensch vor der Frage nach dem Sinn. München -- Zürich, 1979. IX. o. 36 AGÓCS József: Gondolkodásunk alapjai. I. kötet. Sopron, 1996. 9. o. 37 LORENZ, Konrad: Die Hoffnung auf Einsicht in das Wirken der Natur. In: Die Hoffnungen unserer Zeit. Das Heidelberger Studio. 27. Sendefolge. München, 1963. 143. o. 38 FUKUYAMA, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, 1994. 134--135. o. 39 FUKUYAMA, Francis: i. m. 135. o. 40 FUKUYAMA, Francis: i. m. 208. o. 41 FREUD, Sigmund: Jenseits des Lustprinzips. In: Gesammelte Werke. Imago-Gesamtausgabe, London, 1946--1952. XIII. kötet, 40. o. 42 FREUD, Sigmund: Formulierungen über zwei Prinzipien des psychischen Gesehens. In: Gesammelte Werke. Imago-Gesamtausgabe, London, 1946--1952. VIII. kötet, 23. o. 43 LOSONCZI Ágnes: Ártó-védô társadalom. Budapest, 1989. 311. o. 44 GORE, Al: Mérlegen a Föld. Ökológia és az emberi lélek. Budapest, 1993. 35. o. 45 Vö.: ANDORKA Rudolf: Szociálpolitika -- humánpolitika. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 389. o.: ,,Az anómiák csökkentése, egy új társadalmi érték- és normakonszenzus megteremtése látszik ma a legégetôbb, de egyben a legnehezebb feladatnak.'' 46 Vö.: LOSONCZI Ágnes: Ártó-védô társadalom. Budapest, 1989. 69. o.: ,,Közhelyszinten .ismert, hogy a civilizáció védelme ártalommá fordul, az éhezés átcsap ,nagy zabálásba’, .hogy a lakáshoz való jutás elégtételének öröme mekkora árat fizettet, hogy általában az életért való küzdelem eszközei megeszik olykor magát az életet, amit szolgálniuk kellett volna.'' 47 EIBL-EIBESFELDT, Irenäus: Der Mensch -- Das riskierte Wesen. Zur Naturgeschichte menschlicher Unvernunft. München 1988. 184--185. o. 48 SPIELMANN József: Betegség, orvoslás, társadalom. Az orvosi szociológia vázlata. Budapest, 1984. 144. o. 49 Lásd a 6.9.4.2. A differenciálódás egyetemes jellege és az altruizmus. 50 Vö.: JELZIN, Boris: Aufzeichnungen eines Unbequemen. München, 1990. 197. o.: ,,Az embernek semmi sem a sajátja ebben a rendszerben. Sztálinnak sikerült elérni, hogy harcostársainak még feleségeikhez sem maradt joguk. Sztálin elvehette tôlük asszonyaikat is, mint Kalinyinét és Molotovét, s meg sem mertek mukkanni.'' 51 Vö.: ANDORKA Rudolf: Szegénység. In: Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek, 1996. 110. o.: ,,Nagyon súlyosan problematikusnak látjuk a magyar társadalom jövôje szempontjából azt a tényt, hogy gyermekeink jelentôs része gyermekkorának legalább egy részében szegény körülmények között nevelkedik fel. Ez táplálkozásuktól az iskolai elômenetelükig életük legkülönfélébb oldalait befolyásolhatja nagyon károsan.'' 52 Egy ,,liberális'' vallású lektor véleménye, aki bírálatát írásban, de név és aláírás nélkül küldte el. 53 Vö.: KELEMEN József: Emberközpontú társadalomért. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 379--381. o. 54 MENYHAY Imre: Vezetés, nevelés, neurózis. Társadalmi valóságok, szükségletek és szükségletkielégítés. Budapest, 1994. 4. o. 55 Vö.: DARWIN, Charles: A fajok eredete. Budapest, 1955. Vö.: DARWIN, Charles: Az ember származása. Budapest, 1963. Vö.: ALTNER, Günter (kiadó): Darwinismus. Die Geschichte einer Theorie. Darmstadt, 1981. 56 Vö.: KOPÁTSY Sándor: Van kiút! Budapest, 1995. 177. o.: ,,Arra a történelem egyértelmű példákat adott, hogy a liberális gazdaságpolitikának a mindenkire, erôsekre és gyengékre egyformán érvényes gazdasági játékszabályai csak az erôseknek kedveznek, a felzárkózni akarók számára járhatatlan utat jelent.'' 57 FUKUYAMA, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, 1994. 9. o. 58 FUKUYAMA, Francis: i. m. 9. o. 59 Vö.: MENYHAY Imre: Vezetés, nevelés, neurózis. Társadalmi valóságok, szükségletek és szükségletkielégítés. Budapest, 1994. 68--69. o.: aktív és reaktív viselkedési minta. 60 BROWN, Lester R: Szembesülve a bizonytalan élelmiszerhelyzettel. In: BROWN, Lester R. és társszerzôk: A világ helyzete 1994. Worldwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezetô folyamatról. Budapest, é.n. (177--198) 188. o.: ,,Ha Kína gazdasága a tervezett mértékben bôvül, és népessége az elôrejelzéseknek megfelelôen növekszik, gabonaszükséglete valószínűleg továbbra is meredeken nôni fog, és importja 2015-re meghaladja a világon jelenleg exportálható gabonamennyiséget.'' 61 Személyes beszélgetés alkalmával megfogalmazott tézis. 62 HOBBES, Thomas: Leviatán. Budapest, 1970. 180. o. 63 BROWN, Lester R. és társszerzôk: A világ helyzete 1994. Worldwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezetô folyamatról. Budapest, é.n. Részlet az elôszóból. 64 AGÓCS József: Gondolkodásunk alapjai. I. kötet. Sopron, 1996. 122. o. 65 Vö.: LEVENDEL László: A humanista orvoslás. Budapest, 1988. 117. o.: ,,Egyre több szó esett a fogyasztói szemlélet csömörérôl, dekadenciájáról, az elidegenedésrôl és az elmagányosodásról, a végletes individualizmus demoralizáló hatásáról. Mindez korábban a filozófia, az irodalom, például az egzisztencialista irodalom síkján jelentkezett. Most viszont társadalmi programként egyre erôsödött az igény az élet anyagi ellátottságán túlmutató minôségének javítására. És itt megtorpant az egészségszolgáltató orvosipar. De ugyanígy lebénult maradt a modern, technicista, kuratív medicina az emberiséget foglalkoztató ol! yan problémákkal szemben, mint a világ népesedési változása, a demográfiai robbanás.'' 66 SZENT-GYÖRGYI Albert: Az ôrült majom. In: SZENT-GYÖRGYI Albert: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1988. (251--282) 265. o. 67 ORTEGA y GASSET, José : A tömegek lázadása. Budapest, 1995. 82. o. 68 ANDORKA Rudolf: Népesedési problémák -- világméretekben, Európában és Magyarországon. In: Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek, 1996. (88--103) 89. o. 69 MTV-hírek. 1996. november 14. 70 Vö.: MIKLÓS Árpád: A politikusok felelôssége. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 481. o.: Ha a munkanélküliség ellen a politika nem talál hathatós ellenszert, ,,akkor törvényszerű, hogy a már kialakult korhely rétegek száma még jobban megnô, és észre kell venni, hogy Magyarországon egy jelentôs csoport berendezkedett egy lumpenéletre. Ami alatt azt értem, hogy van 10 gyereke, megkapja a családi pótlékot, azt megissza, a gyerekeket az utca neveli.'' 71 BALES, Robert: Das Problem des Gleichgewichtes in kleinen Gruppen. In: HARTMANN, H. (szerkesztô): Moderne amerikanische Soziologie. Stuttgart, 1967. (311--330). 72 HERCZEG János: Külföldi érdekeltségű cégek stratégiája és managementje. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. II. kötet. Budapest, 1994. (397--403) 403. o. 73 NOVÁKY Erzsébet: Jövôkutatás és káosz. Magyar Tudomány, 1993. No. 4. és NOVÁKY Erzsébet: Bevezetés a káosz témakörébe. In: NOVÁKY Erzsébet (szerkesztô): Káosz és jövôkutatás. Budapest, 1995. 12. o. 74 MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. 56--64. o. 75 AGÓCS József: Gondolkodásunk alapjai. I. kötet. Sopron, 1996. 4. o. 76 KOVÁCS Attila: Védelem -- gazdaság -- információ. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. II. kötet. Budapest, 1994. (523--532) 523. o. 77 Vö.: KOZMA Ferenc: Külgazdasági prognózisok stratégiai felhasználása. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. I. kötet. Budapest, 1994. (157- -168) 159. o.: ,,Minél komplexebb az elôrelátási szükséglet -- vagyis minél sokoldalúbb prognózis-rendszer szükségeltetik a gazdaságpolitika körvonalainak megrajzolásához, és minél fontosabb a jövôbeni tendenciák konstellációja az egyes folyamatok tendenciáihoz képest, annál meredekebben zuhan a prognózisok helyességének valószínűsége az elôrelátási idô hosszának függ! vényében''. 78 KEYNES, John Maynard: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Budapest, 1965. 404. o. 79 BALÁZS Judit: Gazdaság -- biztonság: paradoxon? Sopron, 1996. 64. o. Vö.: BALÁZS Judit: A gazdasági biztonságról. Budapest, 1997. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest. Védelmi Tanulmányok. 80 VERESS József: A hazai közgazdaság-tudomány jövôje elé. In: Gazdaságpolitika. Egyedül nem megy. Budapest, 1995. (63--65) 64. o; elôször: Közgazdasági Szemle, 1994/9 81 Vö.: PORTISCH, Hugo: Wohin Österreich? In: CA-aktuell. Dezember 1995/I. Perspektiven aus der Retrospektive. (1. o.) Sozialgeschenke und die politische Macht. (2. o.) 82 KRAY István: Rendszerváltás bekötött szemmel. Földindulás a világpolitikában. Budapest, 1993. (Összefoglaló). Vö.: Még SOROS György is kételkedik a monetarizmus gyôzelmében. ,,Nekem jelen pillanatban a legfontosabb feladatom -- nyilatkozta SOROS --, hogy átgondoljam a dolgokat, mert a problémák megváltoztak. Ma már nemcsak ennek a térségnek a krízisére gondolok, hanem a nyitott társadalmak krízisére is. Úgy érzem, hogy a mi társadalmunk, Európában és Amerikában, egy nagyon mély morális krízisben van, és ez az, ami engem nagyon foglalkoztat.'' Forrás: SOROS-riport a Magyar Televízióban, 1994. október 26-án. Riporterek: BÖJTE István és FISCHER István, Kommentátor: BODOR Pál, készült a Kreatív Média Műhelyében. A szöveget BODOR Pál bocsátotta rendelkezésre. 83 NÉMETH László: Második szárszói beszéd (1943). In: Sorskérdések. Budapest, 1989. (725--738) 733. o. 84 BALÁZS Judit: Az IMF zsákutca: a stabilizációs politikák tapasztalatai. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat. 1993. V. (122--141) 122--123. o. 85 PRUZAN, Peter -- THYSSEN, Ole: Konfliktus és konszenzus: az etika mint közös értékhorizont a stratégiai tervezésben. In: KINDLER József -- ZSOLNAI László (szerkesztôk): Etika a gazdaságban. Budapest, 1993. (135--168) 144. o.: ,,Az erkölcsi többség nem feltétlenül etikus. A legitimitás és legalitás közötti szakadék társadalmi kifejezôdései a demokratikus szavazási szabályok, amelyek célja a konfliktusok eljárási módokra, nem pedig a tartalomra alapozott megoldása.'' 86 FUKUYAMA, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, 1994. 87 BESZTERI Béla: Merre tart a világ az államszocializmus összeomlása után? Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat. 1994/4. 100--114. o. 88 KORTEN, David C.: Tôkés társaságok világuralma. (Szerkesztô: KINDLER József) Budapest, 1996. 104. o. 89 BESZTERI Béla: Merre tart a világ az államszocializmus összeomlása után? Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1994/4, (100--114) 102--103. o. 90 GIDAI Erzsébet -- GALGÓCZI Béla: A műszaki fejlôdés jellege, gazdaságstratégiai összefüggései nemzetközi viszonylatban. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1990/VII. (5--19) 12. o. 91 BALÁZS Judit: A történelem vége vagy új szakasza? Társadalom és Gazdaság. Társadalomtudományi folyóirat, 1994/4, (116--138) 117. o. 92 BIBLIA. Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás. Szent István Társulat, Budapest, 1992. Máté 6, 13--14. 93 VERESS József: Gazdaság és politika nem mindenki Szárszója után. In: Gazdaságpolitika. Egyedül nem megy. Budapest, 1995. (21--23) 23. o.; elôször Figyelô, 1993. szeptember 2. 94 ANDERSON, Perry: Az abszolutista állam. Budapest, 1989. 35. o. 95 Vö.: HERCZEG János: A hazai privatizáció nyertesei és vesztesei. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1995/2. (31- -43) 31. o.: ,,Való igaz, hogy az elmúlt koalíciós kormány nagy lehetôségeket szalasztott el a magyar gazdaság stabilizálásában. Ebbe éppen úgy beletartozik az adósság kezelése, mint a privatizációs folyamat gyors végrehajtása, de lehetne folytatni a 40 év alatt kialakult társadalmi berendezkedés határozott lebontásának elmulasztásával.'' 96 KING, Alexander és SCHNEIDER, Bertrand: Az elsô globális forradalom. A Római Klub Tanácsának beszámolója a Világunk húsz évvel A növekedés korlátai megjelenése után. Domián Péter kiadásában, Statiqum 1995. 22, 23. o. 97 BALÁZS Judit: Gazdaság -- biztonság: paradoxon? Sopron, 1996. 64. o.-tól. Vö.: BALÁZS Judit: A gazdasági biztonságról. Budapest, 1997. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest. Védelmi Tanulmányok. 98 Vö.: BALÁZS Judit: Gazdaság -- biztonság: paradoxon? Sopron, 1996. 61. o.: ,,A világot valójában modell-válság hatja át.'' Vö.: BALÁZS Judit: A gazdasági biztonságról. Budapest, 1997. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest. Védelmi Tanulmányok. Vö.: BALÁZS Judit: Gazdaság -- biztonság -- közép-kelet-európai dilemmák. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. I. kötet. Budapest, 1994. (196- -207) 198. o.: ,,Sem a restriktív monetarizmus, sem a kereslet ilénkítését célzó keynesianizmus nem tudott a megváltozott világgazdasági körülmények között újat nyújtani.'' 99 VERESS József: Gazdaság és politika nem mindenki Szárszója után. In: Gazdaságpolitika. Egyedül nem megy. Budapest, 1995. (21--23) 22. o.; elôször Figyelô, 1993. szeptember 2. 100 BALÁZS Judit: Gazdaság -- biztonság: paradoxon? Sopron, 1996. 64. o.-tól. Vö.: BALÁZS Judit: A gazdasági biztonságról. Budapest, 1997. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest. Védelmi Tanulmányok. 101 BALÁZS Judit: i. m. 65. o. 102 BALÁZS Judit: i. m. 66. o. 103 BALÁZS Judit: i. m. 68. o. 104 BALÁZS Judit: i. m. 66. o. 105 SZABÓ PELSÔCZI Miklós: A magyar és globális gazdaságpolitika új kilátásai. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. I. kötet. Budapest, 1994. (113- -130) 116. o. 106 Vö.: KOVÁCS Géza: Növekedés és modernizáció. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. I. kötet. Budapest, 1994. (169--176) 171. o.: ,,Meggyôzôdésem, hogy Magyarország mint <> térség, tartósan nem mondhat le a gazdasági növekedésrôl, sôt annak élénkítésérôl sem. Ugyanakkor a gazdasági növekedés élénkítését nálunk is fokozott mértékben össze kell kapcsolni a modernizációval.'' Ezzel szemben: Vö.: MEADOWS, Dennis: Die Grenzen des Wachstums. Stuttgart, 1990. Vö.: MEADOWS, Dennis: Die neuen Grenzen des Wachstums. Stuttgart, 1992. Vö.: EIBL-EIBESFELDT, Irenäus: Der Mensch -- Das riskierte Wesen. Zur Naturgeschichte menschlicher Unvernunft. München 1988. 42. o.: ,,Egy és ugyanabban a betegségben szenved minden gazdasági rendszer -- állapítja meg EIBL-EIBESFELDT --, a Kelet éppen úgy, mint a Nyugat. A gazdasági eredményt itt is meg ott is a mennyiség növekedésével mérik: az a lényeg, hogy mindig több és több millió tonna acélt termeljenek, hogy mindig több és több autót gyártsanak, és hogy a fogyasztás állandóan növekedjék. A politikusok és a gazdasági rendszerek a gazdasági növekedés ideológiájára hagyatkoznak. Közben mindenki jól tudja, hogy a további gazdasági növekedés tönkretesz bennünket, hogy ! a környezetet elszennyezi, hogy a soha nem pótlódó forrásokat feléli, és hogy katasztrófához vezet. A legegyszerűbb kamatos kamatszámítás világossá teszi, hogy évi csupán 1%-os növekedés 72 év alatt a kiindulás idôpontjában 100%-nak vett termelést megduplázza.'' 107 KONRÁD György: Antipolitika. Az autonómia kísértése. Budapest, 1989. 10. o. 108 MONTESQUIEU, Charles de: A törvények szellemérôl. I. kötet. Budapest, 1962, Ötödik könyv, II. fejezet, 169. o. 109 ROBERTSON, Pat alapján: Az új világrend. Budapest, 1993. 94. o. 110 Vö.: PÜSKI Sándor: Szárszó a népi mozgalomban. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 20--21. o.; ,,hogy a parasztokat megbékítsék és jobb munkára fogják -- állapítja meg PÜSKI Sándor --, családonként 1 kat. hold földet háztáji művelésre visszaadtak ... (és) részben szabad piacosítással, részben szerzôdéssel biztosított felvásárlással a szövetkezetek gazdálkodását is jobban ráhagyták a helyiek szorgalmára és ügyeskedésére. Az eredmény: 15 év alatt a magyar mezôgazdaság a világ élvonalába került.'' Vö.: KAPPÉTER István: Van harmadik út. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 479. o.: ,,...Van kiút, a harmadik út, a minôség forradalma, amit ha megismer, elfogad és megvalósít a magyar nép, a világ élvonalába juthat.'' 111 LENTNER Csaba: Agrárjövônk dilemmái történelmi utunk tükrében. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. I. kötet. Budapest, 1994. (273--284) 280. o. Vö.: LENTNER Csaba: A magyar mezôgazdaság finanszírozási kérdései napjainkban. In: Mezôgazdaságtól a vidékfejlesztésig. (A Pécsi JATE 1995-ben tartott konferencia elôadásanyagának kötete.) Pécs, 1995. (89--97) Vö.: SZRETYKÓ György: Merre tart Magyarország? In: Tények és tanácsok. A Társadalomkutató Intézet információs lapja. 1993. II. évfolyam, 1--2 szám: ,,A politikai intézményrendszerünkben a nyugati minták másolása helyett sokkal inkább hangsúlyt kellene fordítani a magyar társadalom szerves fejlôdésébôl adódó politikai tagoltság artikulálására.'' 112 POKOL Béla: Média hatalom. Budapest, 1995. 74. o. 113 POKOL Béla: i. m. 76. o. 114 Vö.: KARSAI Gábor: A populisták, a kormány és a liberálisok. Közgazdasági Szemle, XLI. évf. 1994. (285--297) 285. o. 115 Lásd 111. jegyzet. 116 RÖPKE, Wilhelm: A harmadik út. Budapest, 1943. 117 GOMBOS Gyula: A harmadik út. Püski. Budapest, 1990. 6. o. 118 PÜSKI Sándor: Szárszó a népi mozgalomban. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 15. o. 119 PÜSKI Sándor: i. m. 21. o. 120 GOMBOS Gyula: A harmadik út. Püski. Budapest, 1990. 8. o. 121 LENTNER Csaba: Agrárfinanszírozás: múlt és jövô. In: Bank end Tôzsde. Pénzügyi folyóirat. 1995. december 8. 20. o.: A mezôgazdasági hitelekbôl adódó ,,kamat- és tôketörlesztés kényszere sok esetben a termelés álló- és forgóalapjainak feléléséhez vezetett.'' 122 GOMBOS Gyula: A harmadik út. Püski. Budapest, 1990. 9. o. 123 PÜSKI Sándor: Szárszó a népi mozgalomban. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 16. o. 124 GOMBOS Gyula: A harmadik út. Püski. Budapest, 1990. 116--117. o. 125 PÜSKI Sándor: Szárszó a népi mozgalomban. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 13. o. 126 NÉMETH László elôadása. Szárszó. 1943. Püski. Budapest, 1993. (39- -52) 39. o. Vö.: NÉMETH László: Második szárszói beszéd. In: Sorskérdések. Budapest, 1989. 725. o. Az idézet pontok utáni része egy hozzászólás után hangzott el és az elôzôekben felsorolt irodalomban nem szerepel. Ez a részlet található: Szárszó 1943. Elôzményei, jegyzôkönyve és utóélete. Budapest, 1983. NÉMETH László elôadása. (214--226) 225. o. és GOMBOS Gyula: A harmadik út. Püski. Budapest, 1990. 135. o. valamint SZRETYKÓ György: A harmadik út mint a magyar társadalom alternatívája. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szársz! ói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. (670--683) 670. o. 127 PÜSKI Sándor: Szárszó a népi mozgalomban. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 14. o. 128 KOVÁCS Géza: Modernizáció és szociális biztonság. Budapest, 1995. 29. o. 129 Vö.: HEGYI Béla: Hitek, választások. Budapest, 1981. 134. o.: ,,Lehet, hogy a marxisták sok mindenben tévednek, de hogy a történelem elképzelhetetlen nélkülük, az szinte bizonyos.'' Vö.: ROTTER, Hans: Christliches Handeln. Seine Begründung und Eigenart. Graz -- Wien -- Köln, 1977. 130 KOVÁCS Géza: Modernizáció és szociális biztonság. Budapest, 1995. 29. o. 131 HEGYI Béla: Hitek, választások. Budapest, 1981. 149--181. o. 132 MARTENS, Wilfried: Az egyik és a másik Európa. Európai beszédek. 1990--1994. Püski. Budapest, 1996. 61. o. 133 TV-hírek, 1996. szeptember 2. 134 Máté, 19, 24. 135 FROMM, Erich: Birtokolni vagy létezni? Budapest, 1994. 136 KOHL, Helmuth: Elôszó Wilfried MARTENS: Az egyik és a másik Európa című könyvéhez. Budapest, 1996. 8. o. 137 Vö.: BUONARROTI, Philippe: Összeesküvés az egyenlôségért. Budapest, 1987. Könyvébôl kiderül, hogy már a francia forradalom idején ismert volt a pozitív értelemben vett erkölcsösség, de az erkölcstelenség is. 19. o.: ,,Miközben a nagyravágyás, irigység, kapzsiság és az újítások meggondolatlan szeretete sajnálatos harcok táplálója volt az emberek között, ... lassan kialakult a polgároknak egy olyan osztálya, amely gyökeresen eltérô elvektôl vezéreltetve szintén lényeges politikai változást kívánt, de olyan változást, mely ellentétes a polgárság körében dúló zavargások haszonlesô kiváltóinak elképzeléseivel 'e9s vágyaival.'' 138 MARTENS, Wilfried: Az egyik és a másik Európa. Európai beszédek, 1990--1994. Püski. Budapest, 1996. 180. o. 139 MARTENS, Wilfried: i. m. 61. o. 140 MASLOW, Abraham H.: Motivation and Personality. New York -- Evanston -- London, 1970. Vö.: DOUGLAS, Gregor: Der Mensch im Unternehmen. Düsseldorf -- Wien, 1970. 50-52. o. Vö.: LIPSET, Seymour Martin: Homo politicus. Budapest, 1988. 271. o.: A szerzô kiemeli, hogy a ,,szavazói magatartás kutatói az alábbi szükségleteket tartják központi jelentôségűnek: 1. A jövedelem biztonság szükséglete ... 2. A kielégítô munka szükséglete -- vagyis az olyan munkáé, amely lehetôséget kínál az önkontrollra és az önkifejezésre és amely mentes az önkényes fennhatóságtól. 3. A státuszszükséglet, vagyis az illetô emberi értékeinek a társadalmi elismerése iránti igény, illetve a lefokozó diszkrimináció hiánya a társadalmi kapcsolatokban.'' 141 ANDORKA Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Budapest, AULA, 1990. 473. o. 142 FROMM, Erich: Birtokolni vagy létezni? Budapest, 1994. 143 NYERS Rezsô: Útkeresés -- reformok. Budapest, 1988. 110. o. 144 HERCZEG János: A privatizáció egyik formája a külföldi érdekeltségű vállalat. Stratégiák, hatások, ellentmondások. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, .1993/3. (83--102) 93. o. 145 SZRETYKÓ György: A harmadik út mint a magyar társadalom alternatívája. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 670--683. o. 146 SZRETYKÓ György: Utószó. In: MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. 230. o.: A szerzô a követekezô emberközpontú modelleket hozza fel példának: ,,KRAY István kísérleti ember- és társadalomelmélete, KISS Károly ezredvégi Kertmagyaroroszág koncepciója, a Gépipari Tudományos Egyesület Gyôri Szervezetének programtervezete, de ezek teljes körű, minden területre kiterjedô rendszerszemléletű, komplex kidolgozása még várat magára.'' 147 VERES Pál: Új tendenciák, szükséges változások a gazdaság és politika viszonyában Magyarországon. Budapest, 1988. 21. o. 148 ANRICH, Ernst: Der Sozialismus der Linken. Nicht Fortschritt, sondern Rückschritt und volle Zerstörung. Rosenheim, 1972. 32. o. 149 ANRICH, Ernst: i. m. 32. o. 150 GOMBOS Gyula: A harmadik út. Püski. Budapest, 1990. 38--39. o. 151 ANRICH Ernst: Der Sozialismus der Linken. Nicht Fortschritt, sondern Rückschritt und volle Zerstörung. Rosenheim, 1972. 31. o. 152 ORTEGA y GASSET, José: A tömegek lázadása. Budapest, 1995. 188. o. 153 RÁCZ József: Ifjúsági szubkultúrák és fiatalkori ,,devianciák''. Budapest, 1989. 41. o.: ,,Az 1980-as évek során kialakult, egyneműként prezentált, generációs alapon szervezôdô ifjúsági kultúra önálló szocializációs szerepre tett szert és differenciálódott.'' 154 SCHWEITZER, Albert: Verfall und Wiederaufbau der Kultur. In: Gesammelte Werke. 2. kötet. Zürich, 1973. 24. o. 155 MARTENS, Wilfried: Az egyik és a másik Európa. Európai beszédek. 1990--1994. Püski. Budapest, 1996. 6. o. Vö.: SURJÁN László: Segítsük a családokat! In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 152. o.: ,,Nem az egyetemes kultúra befogadása a baj, sôt ez igencsak kívánatos, de befogadni csak akkor lehet, ha van hová befogadni. Nemzeti kultúra művelése és terjesztése az egyetemes kultúrához való csatlakozás feltétele.'' Vö.: GIDAI Erzsébet: Fordulat a gazdaságpolitikában. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 419. o.: ,,...A nemzeti sajátosságoktól idegen gazdaságirányítási modelleket erôltette a politikai hatalom az országra.'' (rendszerváltás elôtt és után) 156 MARTENS, Wilfried: Az egyik és a másik Európa. Európai beszédek, 1990--1994. Püski. Budapest, 1996. 159. o. 157 Hírek, 1997, január 6. 158 LOSONCZI Ágnes: Ártó-védô társadalom. Budapest, 1989. 310. o. 159 Vö.: MAGYARI BECK István: Szempontok a gazdaságpszichológiához. Budapest, 1990. 29. o.: ,,Nálunk a kölcsönös elônyök biztosítása helyett két motívum uralja az emberi kapcsolatokat: a hatalom vágya és az ezt komplementer módon visszatükrözô elkeseredett szabadság-törekvések.'' 160 Vö.: LOSONCZI Ágnes: Ártó-védô társadalom. Budapest, 1989. 69. o.: Az emberek ,,nem találják meg spontán módon az életfenntartás olyan építô módját, amelyik épségben tart. Annyira művi ez a világ, annyira eltér a természet ritmusától, a <>, annyi mesterséges kötöttség alakítja át állandóan az életet, felgyorsítva a cselekedeteket és átformálva az idôt és teret, hogy a művi világ nem csak elfojtotta, fel is mentette azokat a természetes reagálási módokat, reflexeket és válaszokat, amelyek az emberi lét kialakulásának hosszú ideje során kiépültek.'' Vö.: HEBB, Donald O.: A pszichológia alapkérdései. Budapest, 1995. 248. o.: ,,A <> olyan védelmet jelentô üvegbúra, amely az ember társas viselkedését és fizikai környezetét olyanná alakítja, amellyel a társadalom felnôtt tagjainak sikerül magukat azoktól az izgalmaktól elszigetelniük, amelyek különben igen gyakoriak lennének...ezek a dolgok -- legalábbis a társadalmi fejlettségnek mai szintjén -- nem luxust, hanem nélkülözhetetlen igényt jelentenek.'' Ilyen fogalmazásban HEBB állítása tarthatatlan. Az ingerszegénység tény. De ezt, mint ahogy egynéhány sorral korábban HEBB maga is kifejti, más kulturálisan elfogadott viselkedé! ssel is el lehet érni -- nem feltétlen szükséges, hogy a brutalitás, az együgyűség és a szenzációhajhászás befészkelje magát a szociokulturális valóságba. Ehhez: Vö.: LOSONCZI Ágnes: Ártó-védô társadalom. Budapest, 1989, 310. o.: ,,Az a tény, hogy eddig fôleg társadalomról beszéltünk, nem jelenti azt, hogy az egyén fel van mentve, mert csak passzív szemlélôje a vele történteknek. Felelôs minden olyan esetben, ahol része volt a döntésben, ahol tudása, ismerete és beleszólása van abba, ami létrejött.'' 161 HAYEK, von Friedrich A.: Grundsätze einer liberalen Gesellschaftsordnung. In: Jahrbuch für Ordnung von Wirtschaft und Gesellschaft. 12. kötet. Düsseldorf -- München, 1967. 11. o. 162 ORTEGA y GASSET, José: A tömegek lázadása. Budapest, 1995. 20. o. 163 ORTEGA y GASSET, José: i. m. 17. o. 164 GICZY György: Elôszó a magyar kiadáshoz. MARTENS, Wilfried: Az egyik és a másik Európa. Európai beszédek, 1990--1994. Püski. Budapest, 1996. 6. o. 165 HIDEG Éva -- KAPPÉTER István -- NOVÁKY Erzsébet: Válaszúton a szakképzés. Budapest, 1995. 6--16. o. 166 Vö.: BROWN, Lester R. és társszerzôk: A világ helyzete 1994. Worldwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezetô folyamatról. Budapest, é.n. 167 HIDEG Éva -- KAPPÉTER István -- NOVÁKY Erzsébet: Válaszúton a szakképzés. Budapest, 1995. 40. o. 168 LENTNER Csaba: Agrárjövônk dilemmái történelmi utunk tükrében. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. I. kötet. Budapest, 1994. (273--284) 280. o.: ,,A gigantomániás szemlélet jegyében tovább folytatódtak a termelôszövetkezetek egyesülései a termelôerôk jobb hasznosítására hivatkozva.'' 169 SCHUMACHER, Ernst F.: A kicsi szép. Tanulmányok egy emberközpontú közgazdaságtanról. Budapest, 1991. 170 KOULOUKAKOS, Konstantin: Kampf dem Lärm. In: Freie Fahrt. Klubjournal des Arbö. 1996. 06. 9--10. o.: Professor Hans Peter LENZ, a Bécsi Műszaki Egyetem tanára hangsúlyozza, hogy még egy olyan egyszerűnek látszó probléma, mint az utcai lárma leküzdése sem lehetséges állami szabályozás nélkül. Ausztriában évente átlagosan 180 ember hal meg utcai zsivaj okozta szívinfarktusban. 171 KING, Alexander és SCHNEIDER, Bertrand: Az elsô globális forradalom. A Római Klub Tanácsának beszámolója a Világunk húsz évvel A növekedés korlátai megjelenése után. Domián Péter kiadásában, Statiqum 1995. 75--76. o. MARTIN, Hans-Peter -- SCHUMANN, Harald: Die Globalisierungfalle. Der Angriff auf Demokratie und Wohlstand. Reinbek bei Hamburg 1997. 63. és 74. o. 172 GIDAI Erzsébet: Gazdasági túlélésünk esélyei és az adósság ára. Budapest, 1996. 7. o. Vö.: SZRETYKÓ György: Gazdasági túlélésünk esélyei. (Recenzió) Valóság, 9. 107-113. o. 173 FUKUYAMA, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, 1994. 16. o. 174 EIBL-EIBESFELDT, Irenäus: Der Mensch -- Das riskierte Wesen. Zur Naturgeschichte menschlicher Unvernunft. München, 1988. 197. o. 175 EIBL-EIBESFELDT, Irenäus: i. m. 197. o. 176 EIBL-EIBESFELDT, Irenäus: i. m. 198. o. 177 Vö.: ELMER István: Privatizáltak bennünket. Beszélgetés GIDAI Erzsébettel. Új Ember, 1996. november 17. 6. o.: ,,Lassan nem létezik egészséges középosztály. Az örökös bizonytalanság pedig felôrli az emberek tartását, idegrendszerét, megbillenti a lelki egyensúlyt.'' 178 FUKUYAMA, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, 1994. 16--17. o. 179 AGÓCS József: Gondolkodásunk alapjai. I. kötet. Sopron, 1996. 48. o. 180 DETHLEFSEN, Thorwald -- DAHLKE, Rüdiger: Krankheit als Weg. München, 1983. 85. o. Vö.: FRANKL Viktor E.: Theorie und Therapie von Neurosen. München, 1975. 181 KING, Alexander és SCHNEIDER, Bertrand: Az elsô globális forradalom. A Római Klub Tanácsának beszámolója a Világunk húsz évvel A növekedés korlátai megjelenése után. Domián Péter kiadásában. Statiqum 1995. 77. o. 182 FREUD, Sigmund: Realitätsverlust bei Neurose und Psychose. In: FREUD, Sigmund: Gesammelte Werke. Imago- Gesamtausgabe, London, 1946--1952. Band XIII. 365. o. 183 KING, Alexander és SCHNEIDER, Bertrand: Az elsô globális forradalom. A Római Klub Tanácsának beszámolója. Világunk húsz évvel A növekedés korlátai megjelenése után. Domián Péter kiadásában. Statiqum 1995. 114. o. 184 KING, Alexander és SCHNEIDER, Bertrand: i. m. 40. o. 185 FROMM, Erich: Birtokolni vagy létezni? Budapest, 1994. 152. o. 186 EIBL-EIBESFELDT, Irenäus: Der Mensch -- Das riskierte Wesen. Zur Naturgeschichte menschlicher Unvernunft. München, 1988. 119. o. 187 CHURCHILL, Winston S.: A második világháború. I. kötet, Budapest, 1989. 11--14. o. Vö.: KEYNES, John Maynard: A békeszerzôdés gazdasági következményei. Budapest, 1991. 188 KEYNES, John Maynard: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Budapest, 1965. 396 -- 397. o. 189 BALÁZS Judit: Gazdaság -- biztonság: paradoxon? Sopron, 1996. 62. o. Vö.: BALÁZS Judit: A gazdasági biztonságról. Budapest, 1997. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest. Védelmi Tanulmányok. 190 MTV, 1996. augusztus 6. 191 JERMANN: Bildungswesen, Arbeitsmarkt und Wirtschaftswachstum. Bern, 1972. 192 KEYNES, John Maynard: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Budapest, 1965. 404. o. 193 Az Osztrák TV 1996 augusztus 4-i, 22 órai adásának közlése alapján. 194 Vö.: BALÁZS Judit: Gazdaság -- biztonság: paradoxon? Sopron, 1996. 64--66. o. Vö.: 3.2.8. és 3.2.9. fejezetekkel. Vö.: BALÁZS Judit: A gazdasági biztonságról. Budapest, 1997. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest. Védelmi Tanulmányok. KÖVESI Ervin: Orvosi etika és gazdaságosság -- összefüggés vagy ellentmondás? Valóság, 1996/9. (26--29) 26. o. 195 BALÁZS Judit: i. m. 1996. 63. o. 196 KING, Alexander és SCHNEIDER, Bertrand: Az elsô globális forradalom. A Római Klub Tanácsának beszámolója a Világunk húsz évvel A növekedés korlátai megjelenése után. Domián Péter kiadásában. Statiqum 1995. 114. o. 197 Az Österreichische Postsparkasse (Az Osztrák Takarékpénztár) által az Osztrák Pénzügyminisztérium számára elkészített és 1995 júliusában nyilvánosságra hozott jelentés alapján. 198 A Kossuth-rádió hírközleménye 1996. június 29-én. 199 GIDAI Erzsébet: Tulajdonreform kérdései a nemzeti kerekasztal tárgyalásokon. In: Tulajdonviszonyok -- tulajdonjog. Budapest, 1990. (7--11) 11. o. 200 KRAY István: Rendszerváltás bekötött szemmel. Földindulás a világpolitikában. Budapest, 1993. 140--141. o. 201 CHURCHILL, Winston S.: A második világháború. I. kötet. Budapest, 1989. 11--14. o. 202 ROBERTSON, Pat: Az új világrend. Budapest, 1993. 107. o. 203 ROBERTSON, Pat: i. m. 1993. 108--111. o. 204 FRIEDMAN, Milton: Kapitalismus und Freiheit. München, 1976. 19-- 20. o. 205 FRIEDMAN, Milton: i. m. 19--20. o. 206 HOBBES, Thomas: Leviatán. Budapest, 1979. Vö.: DESCARTES: Az igazság kutatása a természetes világosság által. Válogatott filozófiai művek. Budapest, 1980. DESCARTES: Szabályok az értelem vezetésére. Válogatott filozófiai művek. Budapest, 1980. LOCKE, John: Értekezés az emberi értelemrôl. I. és II. kötet. Budapest, 1979. LOCKE, John: Levél a vallási türelemrôl. Budapest, 1973. VOLTAIRE: Filozófiai Ábécé. Budapest, 1983. ROUSSEAU, Jean-Jacques: Az emberek közötti különbségek. Budapest, 1905. ROUSSEAU, Jean-Jacques: A társadalmi szerzôdés. Paris, 1955. MONTESQUIEU, Charles de: A törvények szellemérôl. I. és II. kötet. Budapest, 1962. 207 HAYEK von, Friedrich A.: Geldtheorie und Konjunkturtheorie. Salzburg, 1976. 144. o. 208 MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. 117. o. 209 HAYEK von, Friedrich A.: Die Ursachen der ständigen Gefährdung der Freiheit. In: Jahrbuch für die Ordnung von Wirtschaft und Gesellschaft. 12. Bd., Düsseldorf -- München, 1961. (103--109) 103. o. 210 Der Preiskrieg. Freie Fahrt. Das Klubjournal des Arbö. Nr. 9. Szeptember 1995. 9-10. o. 211 FROMM, Erich: Birtokolni vagy létezni? Egy új társadalom alapvetése. Budapest, 1994. .19. o. 212 Vö.: HEGEDÜS T. András -- FORRAY R. Katalin: Az újjáépítés gyermekei -- a konszolidáció gyermekei. Budapest, 1989. 131--132. o.: A jelenséget briliáns meggyôzô erôvel és kutató létükre magas irodalmi szinten HEGEDÜS T. András és FORRAY R. Katalin a nyolcvanas évek végén a következôképpen fogalmazták meg: ,,Negyvenévesek lettünk, mire kialakult, illetve észrevettük, hogy van beleszólásunk az intézmények stabilitásába (bár néha késve) és a vezetôk személyébe, stílusába -- habár csak mikrokozmoszunk keretein belül. Ezeket a tanulsá! gokat bízvást tarthatjuk pozitívumnak, de az árnyék, a negatívum az, hogy nem beleszülettünk az értékek szétzúzásába, hanem átéltük, nem beleszülettünk családi, szomszédsági, rokonsági szervezetek széthullásába, hanem szenvedô alanyai voltunk, hogy mostani jó helyzetünkért azzal is fizettünk, hogy köpönyegforgatás, az árulás, a cserbenhagyás a mi számunkra immár nem társadalmi (és elitélendô) jelenség, hanem természeti erô, úgy kell tudomásul venni, mint ahogy a vajaskenyér mindig a vajas felére esik az új szônyegen.'' Ez a rendíthetetlen meggyôzôdés testesíti meg a viselkedési minták normatív jellegét. A külsô, a közvetlenül tapasztalható viselkedésekbôl, pontosabban az azok során jelentkezô viselkedési mintákból következtethetünk a belsôkre, a beállítódásokra. Ez a behaviorisztikus pszichológia alapállása, amely az introspektiv -- a befelé nézô -- pszichológiának a létjogosultságát nem ismeri el. Vö.: HEBB, Donald O.: A pszichológia alapkérdései. Budapest, 1995. 14. o.: HEBB a behaviorisztikus szemlélet elkötelezettjeként a szubjektív pszichológiának nevezett analitikus pszichológiát a szubjektivitásra és G. HUMPHREYra, valamint E. G. BORINGra való hivatkozással ellehetetleníti. HEBB írja, hogy ,,az introspekció, a befelé tekintés nem létezik''. Vö.: LÉNÁRD Ferenc: A lélektan útjai. Budapest, 1989. 143--149. o. LÉNÁRD az inrospekciós lélektan (Würzburgi Iskola) tárgyalása során FREUDot még csak meg sem említi. FREUDra elôször a 207. oldalon tér ki. Itt mint a pszichoanalízis megalapítóját nevezi meg, aki nem a pszichikusan egészséges, hanem pszichikusan beteg ember szimptómáiból indult ki. FREUDot a 213--220 oldalon méltatja, de nem mint az introspekciós szemlélet képviselôjét, hanem mint a tudattalan (?) lélektan megalapítóját -- az akaratlagos felejtés, az elfojtás lélektanának alapítóját. A magyarban berögzôdött tud! attalan kifejezés nem fedi azt, amit ki kellene hogy fejezzen, illetve félreértésekre ad okot, mert hiszen úgy is értelmezhetô, hogy itt azoknak a lélektanáról van szó, akik tudattalanok -- akiknek tudata elveszett vagy buták. Helyes: A nem tudatos szint lélektana. Vö.: Erich FROMM egynéhány sorban lehetetlenné teszi a behaviorisztikus szemlélet kizárólagos jogosságnak igényét. FROMM, Erich: Birtokolni vagy létezni? Budapest, 1994. 100. o.: ,,Ha jóságosnak tetszem, jóságom csupán álarc, amely mögé kizsákmányoló szándékomat rejtem; ha bátornak tűnök, s valóságban azonban csupán öntelt vagy talán egyszerűen életunt vagyok; ha úgy tetszik, hogy szeretem a hazámat, miközben de facto saját önzô érdekeimet segítem elô -- akkor a külsô látszat, azaz a külsô viselkedésem az engem motiváló valós erôkkel élesen ellentmondásban áll. A viselkedésem nincs öszhangban a karakteremmel. A karakterstruktúrám, a viselkedésem valóságos motivációja nincs összhangban a karakteremmel. A karakterstruktúrám, a viselkedésem valós motivációja valóságos létemet jeleníti meg. Viselkedésem részben valóban létem reflexiója, rendszerint azonban olyan álarc, amelyet célom elérése érdekében viselek. A behaviorista viselkedéstudomány úgy foglalkozik ezzel a maszkkal, mintha az megbízható, tudományos tény lenne; a valós megismerés ezzel szemben a belsô realitásra összpontosít, amely általában sem tudatosan, sem közvetlenül nem figyelhetô meg. A létezésnek ez az <<álarctalanítása>>, <> (Demaskierung), amint ECKHART nevezi, központi szerepet játszik SPINOZA és MARX gondolkodásába! n és FREUD egyik alapvetô felfedezése.'' 213 COHEN K. Albert: Abweichung und Kontrolle. München, 1968. Az elvárásokkal kapcsolatban lásd különösen a 31. oldalt. 214 Az intézmény fogalma érvényes lehet a csoportok fogalmára is, mert hiszen ezekben is a tartósan egymásra vonatkoztatott szerepek állnak a középpontban, és ezek is célok megvalósításán fáradoznak. Ez a család esetében is nyilvánvaló, hiszen a család nemcsak intézmény, hanem informális csoport is. Vö.: WÖSSNER, Jakobus: Soziologie. Einführung und Grundlegung. Wien -- Köln -- Graz, 1970. 100. Viszont egy sor intézményben az egymásra vonatkoztatott szociális szerepek nem olyan szembetűnôek, mint a család vagy egy oktatási intézmény esetében, például a jobbkézszabály vagy éppen standarizálások esetében. Vö.: SZABÓ Katalin: Az elsôbbségadástól a számítógép- billentyűzetig. Intézmények, konvenciók, közgazdaságtan. Közgazdasági Szemle, XLI. évfolyam, 1994. április. (298--312) 301. o.: ,,Az intézmény formális szabályok és informális kötöttségek ... amelyek magukba foglalják betartásuk kényszerét is.'' Ez a meghatározás általános érvényű. A kötöttségek viszont személyekhez kötôdnek -- személyeket köteleznek meghatározott magatartások betartására. Az eközben megvalósított komplex magatartás fedi a szociális szerepek fogalmát. 215 MENYHAY Imre: Vezetés, nevelés, neurózis. Társadalmi valóságok, szükségletek és szükségletkielégítés. Budapest, 1994. 99. o. 216 Vö.: RICARDO D.: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei. Budapest, 1991. 217 A Mai Nap 1996. július 30-i számából egy idézet. Az ,,Elmondhatod mindenkinek. Tartozik-e ön közüzemi díjjal?'' című rovatban PETRI Sándorné, gyors- és gépíró így nyilatkozott: ,,A legszívesebben tartoznék, csak gyáva vagyok. Nem úgy a szomszédom. A fiatalember már tavaly szeptember óta nem fizet a gázfogyasztásért. Csak szórakozik, és szerintem teljesen igaza van.'' 218 Vö.: KOZMA Ferenc: Gondolatok Európáról és az európaiasságról. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1992/1--2. (5--70) 17--18. o.: ,,... a kultúra, az emberiség teljes információ- és reflex-öröksége lévén, nem egynéhány év vagy évtized terméke, hanem igen mély gyökerű: mikrononként változik magától, és csak milliméterenként változtatható következetesen, türelmes, tudatos tevékenységgel. Ez a lakosság egész kultúrájára vonatkozik: egyes elemek persze szélvész sebességgel születhetnek és tűnnek el: ezek azonban a kultúra felületi szférájában mozognak.'' 219 BREZINKA, Wolfgang: Erziehung als Lebenshilfe. Wien, 1971. 164. o. 220 FICHTER, Joseph H.: Grundzüge der Soziologie. Wien -- New York, 1969. 186. o. 221 Steirische Wochenpost, 1996. június 13. 12. o. 222 1996. augusztus 26-án levélben kértem az Osztrák Televíziót, hogy definiálják a Royal Ordnance fogalmát. Ez ugyanis egy fegyvergyártást felügyelô szerv, egy minisztérium, egy minisztérium osztálya vagy a hadsereg egyik részlege is lehet. Az Osztrák Televízió válaszában közölte, hogy forduljak ebben az ügyben közvetlenül a filmet gyártó céghez. Ezt az információt továbbadom: TVF (Television and Film Production), 375 City Road, GB-London EC1 V1 NA Fax: 044/171/ 833/ 2185 223 HODOS, Georg Hermann: Schauprozesse. Stalinistische Säuberungsprozesse in Europa 1948--1954. Frankfurt am Main, 1988. 12--13. o. 224 PARSONS, Talcott: Einige Grundzüge der allgemeinen Theorie des Handelns. In: HARTMANN, Heinz (szerkesztô): Moderne Amerikanische Soziologie. Hrsg. Stuttgart, 1967. (153--172) 157. o. Vö.: MENYHAY, Emmerich: Pädagogische Innovation im Lichte der allgemeinen Theorie des Handelns von Talcott Parsons. In: MENYHAY, Emmerich: Kreativinnovatives Denken und pädagogische Einsichten, az Aspekte pädagogischer Innovation című tudományos sorozat 16. kötete. Frankfurt am Main -- Bern -- New York -- Paris, 1990. 119- -122. o. Vö.: BIDLINGMAIER, Johannes: Zielkonflikte und Zielkompromisse im unternehmerischen Entscheidungsprozeß. Studienreihe Betrieb und Markt. XI. kötet. Wiesbaden, 1968. 64. o.: ,,Egy vállalat szociálökonómiai szisztémájában két vagy több funkcióhordózó azzal a várakozással lép együttesen fel, hogy az egyes funkcióhordozók célkompromisszumos összefogásán keresztül céljaik jobban realizálhatók, mintha egyedül lépnének fel.'' Vö.: SZRETYKÓ György: A politikai kultúra szerepe az érdekegyeztetésben. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1992/3. 32--42. o. 225 GIDAI Erzsébet: Gazdasági túlélésünk esélyei és az adósság ára. Budapest, 1996. 66. o. 226 Vö.: LENTNER Csaba: Privatizálás elôtt a Magyar Nemzeti Banknál? Magyar Fórum, 1996. október 17. 8--9. o.: LENTNER Csaba felhívta a figyelmet arra, hogy a jelek szerint feltételezhetô a Magyar Nemzeti Bank privatizálásnak elôkészítése -- amerikai mintára. ,,Gazdaságtörténeti tény, hogy a Magyar Nemzeti Bank a Horthy- idôszak alatt is magántársaság volt. Az Amerikai Federal Reserve Bank sem állami, hanem magánbankok tulajdonában áll.'' 227 GIDAI Erzsébet: Gazdasági túlélésünk esélyei és az adósság ára. Budapest, 1996. 66. o. 228 Vö.: FEKETE Gyula: Sorskérdés: megmaradás. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 187. o.: ,,Abortusz. A forradalom óta 6--7 millió a nyilvántartásban szereplôk és nem szereplôk száma együtt. Találkoztam ugyan olyan tudományosnak álcázott véleménnyel, hogy 6- -7 milliónyi megindult életnek a kioltása ,,nem befolyásolja a népesség alakulását''. El is tettem gyűjteményembe, a tudományosnak feltálalt sületlenségek közé.'' 229 KING, Alexander és SCHNEIDER, Bertrand: Az elsô globális forradalom. A Római Klub Tanácsának beszámolója a Világunk húsz évvel A növekedés korlátai megjelenése után. Domián Péter kiadásában. Statiqum, 1995. 23. o. 230 SMITH, Adam: A nemzetek gazdasága, e gazdaság természetének és okainak vizsgálata. Budapest, 1959. I. kötet. 111. o. 231 SMITH, Adam: i. m. 106. o. 232 FUKUYAMA, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, 1994. 44. o. 233 FUKUYAMA, Francis: i. m. 420. o. 234 FUKUYAMA, Francis: i. m. 5. o. 235 Vö.: ĐILAS, Milován: Az új osztály. Zürich -- Stuttgart -- Wien, 1958. 88. o.: A szovjet rendszer államkapitalista jellegét ĐILAS találóan fogalmazta meg: ,,Mint minden kommunista diktátor, Sztálin is tisztában volt azzal, hogy a legkisebb eltérés a párt ideológiai alapelvétôl, az új osztály monopolisztikus rendszerétôl, a nemzeti vagyon feletti kizárólagos tulajdonjog elvétôl, vagy akár a párt-oligarchia totalitárius hatalomgyakorlásától, elôbb utóbb saját bukásához vezetne.'' 236 FREUD, Anna: Das Ich und die Abwehrmechanismen. Wien, 1936. 237 FUKUYAMA, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, 1994. 15. o. 238 FUKUYAMA, Francis: i. m. 266. o. 239 FUKUYAMA, Francis: i. m. 88. o. 240 GIDAI Erzsébet: A gazdaságirányítás alternatív útjai és nemzetközi feltételei. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1994/2--3. (5--34) 6. o. 241 LENTNER Csaba: Agrárfinanszírozás: múlt és jövô. Bank end Tôzsde. Pénzügyi folyóirat, 1995. december 8. 20. o. 242 FUKUYAMA, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, 1994. 445--446. o. 243 KOVÁCS Géza: Modernizáció és szociális biztonság. Budapest, 1995. 29. o. 244 Interjú a Magyar Tudományos Akadémia elnökével. TV1. 1996. december 13. 06.00. Nap-kelte. 245 BOULDING, Kenneth E.: Közgazdaságtudomány mint erkölcstan. In: KINDLER József -- ZSOLNAI László (szerkesztôk): Etika a gazdaságban. Budapest, 1993. (65--83) 67. o. 246 HEGEDÜS T. András: Die Wirtschaftswissenschaft als Sittenlehre. 1991. november 21-én a Bécsi Közgazdaságtudományi Egyetem filozófiai tanszékén elhangzott elôadás kézirata. 247 ANDORKA Rudolf: Intellektuális önéletrajz. In: Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek, 1996. 8. o. 248 VARGA Károly: Az emberi és szervezeti erôforrás fejlesztése. Budapest, 1988. 172. o. 249 KEYNES, John Maynard: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Budapest, 1965. 396--397. o. 250 KING, Alexander és SCHNEIDER, Bertrand: Az elsô globális forradalom. A Római Klub Tanácsának beszámolója a Világunk húsz évvel A növekedés korlátai megjelenése után. Domián Péter kiadásában, Statiqum 1995. 157. o. 251 SOROS György, Magyar Hírlap, 1997. január 25. 252 KONRÁD György: EGENDA, 1. Kerti mulatság. Budapest, 1989. 355. o. 253 Vö.: GARAI László: Quo vadis tovaris. A modernizáció útjáról és a rajta vándorló emberrôl. Budapest, 1995. I. kötet. ,,Pazaroljunk jobban!'' 80. oldaltól: ,,4200 magyar tudós dolgozik külföldön. Még örülni is kell annak, hogy az 1985-ös adatok szerint a magyar állam nem költ többet a nevelésre és oktatásra, mint fejenként 607 ezer forintot. Vélhetnôk: 4200 tudós, ha nem tér vissza Magyarországra, még így is magával visz agysejtjeibe beépítve két és félmilliárd forintot. S akkor a tudósok csak egy részét teszik ki annak a tömegnek, amely diplomájával külföldre vándorol ...'' 254 FROMM, Erich: Birtokolni vagy létezni? Budapest, 1994. 148. o. 255 KORTEN, David C.: Tôkés társaságok világuralma. Budapest, 1996. 256 FEKETE Gyula: Sorskérdés: megmaradás! In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 189. o. 257 Vö.: CSÁSZÁR Gyula Dr.: Elôszó. In: Dr. CSÁSZÁR Gyula (szerkesztô): Pszichoszomatika a gyakorlatban. Budapest, 1989. 7. o.: ,,A pszichoszomatikus eredetű kórállapotok, tünetegyüttesek száma növekedôben van.'' Vö.: HOFFMANN Artúr: Szív és érrendszer. In: Dr. CSÁSZÁR Gyula (szerkesztô): Pszichoszomatika a gyakorlatban. Budapest, 1989. 84. o.: ,,A szervi szívbetegségek mellett olyan kórképek is elkülöníthetôk, amelyek hátterében a vegetatív idegrendszer megváltozott reakciókészsége áll.'' 85. o.: ,,A második világháborút követôen szinte megkétszerezôdött a funkcionális szívbetegségek száma a háborús évekhez képest.'' 258 THIEMANN, Friedrich: Schulszenen. Vom Herrschen und vom Leiden. Frankfurt am Main, 1985. 75. o. Másutt rámutat vö.: THIEMANN, Friedrich: Kritische Untersuchungsbeurteilung. München, 1979. 70. o.: Az iskolában ,,nyomatékos egzisztenciális veszélyt jelent, hogy a tárgyiasított személyi tulajdonságokat a konkurensek ellen kell bevetni, akik ugyanúgy realizálni akarják magukat, mint mindenki.'' Továbbá Vö.: THIEMANN, Friedrich: Schulszenen. Frankfurt am Main, 1985. 94. o. Vö.: NEUHÄUSLER, Anton: Autoritär, antiautoritär, humanitär. München, 1972. 58. o.: ,,Az ember tanul írni, olvasni, számolni és jártasságra tesz szert, fogyasztja a tananyagot, mert a <>, hatalom a mindenki nindenki elleni harcban -- akkor is, ha ez udvariassággal álcázott vagy intellektualitással helyettesített formákat ölt.'' Továbbá Vö.: MENYHAY, E. E.: Gibt es die ideale Pädagogik? Kritik der pädagogischen Praxis unter besonderer Berücksichtigung der Leistungsbeurteilung und der Kunsterziehung. Frankfurt am Main -- Bern -- New York -- Paris, 1989. 25. o.-tól. 259 Vö.: MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. 176. o. 260 SITERI Éva: Csiróka és a fiúk. Zsaru -- Rendôrségi Magazin. III. évf. 19. szám. 1994. május 12. 26. o. 261 Vö.: FROMM szerint ,,az emberiség mintegy fele alul- vagy hibásan táplált; évente 10--20 millió ember hal éhen.'' In: FROMM, Erich: Birtokolni vagy létezni? Budapest, 1994. 165. o. 262 AGÓCS József -- MOLNÁR Géza (Szerkesztô és felelôs kiadó: Bartha Dénes): TILIA -- Erdôéltetés. Sopron, 1996. 124. o. 263 MENYHAY Imre: Vezetés, nevelés, neurózis. Társadalmi valóságok, szükségletek és szükségletkielégítés. Budapest, 1994. 26--28. o. MENYHAY Emmerich: Führung, Erziehung, Neurose. Wien -- München -- Bern, 1985. 264 ĐILAS, Milován: Az új osztály. Zürich -- Stuttgart -- Wien, 1958. 265 Vö.: SCHJELDERUP-EBE, Thorleif: Beiträge zur Sozialpsychologie des Haushunnes. In: Zeitschrift für Psychologie und Physiologie der Sinnesorgane. 1922. 225--252. o. Vö.: LAWICK-GOODALL, van Jane: Az ember árnyékában. Budapest 1980. 10. fejezet: Hierarchia. 138--158. o. Vö.: ALVERDES, F.: Tiersoziologie. Leipzig, 1925. Vö.: PORTMANN, Adolf: Das Tier als soziales Wesen. Zürich, 1953. Vö.: PORTMANN, Adolf: Das soziale Leben der Tiere. Reinbeck bei Hamburg, 1960. 266 FREUD, Sigmund: Formulierungen über zwei Principien des psychischen Geschehens. .In: FREUD, Sigmund: Gesammelte Werke. Imago-Gesamtausgabe, 1946--1952. Band VIII. 23. o. FREUD, Sigmund: Realitätsverlust bei Neurose und Psychose. In: FREUD, Sigmund: Gesammelte Werke. Imago-Gesamtausgabe, London, 1946--1952. Band XIII. 365. o. FREUD, Sigmund: Zur Einführung des Narzismus. In: FREUD, Sigmund: Gesammelte Werke. Imago-Gesamtausgabe. London, 1946--1952. Band X. 163. o. 267 FREUD, Sigmund: Selbstdarstellung. In: FREUD, Sigmund: Gesammelte Werke. Imago-Gesamtausgabe. London, 1946--1952. Band XIV. 59. o. 268 Vö.: HERNÁDI MIKLÓS: Válni veszélyes. Budapest, 1988. 42. o.: Konfliktusoknál a legnehezebb az ellenfél megbecsülése, ,,mert akaraterôt, magunkon való túlemelkedést kíván. Hiszen az ember önszeretete folyton azt sugallja: nem lehet becsülni azt az embert, aki nem átall rátámadni a világ legjobb lényére, énrám!'' 269 FICHTER, Joseph H.: Grundzüge der Soziologie. Wien -- New York, 1969. 186. o. 270 MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. 89. és 129. o. Vö.: BERELSON, Bernhard -- STEINER, Gary A.: Menschliches Verhalten, Grundlegende Ergebnisse empirischer Forschung. Band I. Forschungsmethoden/Individuelle Aspekte. Weinheim -- Berlin -- Basel, 1971. 98--99. o. 271 MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. 15. 272 MAGYARI BECK István: A közgazdaságon innen és túl. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1992/6. 12. o. 273 MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. 129. o. 274 KUCZI Tibor -- LENGYEL György -- NAGY Beáta -- VAJDA Ágnes: Vállalkozók és potenciális vállalkozók. Az önállósodás esélyei. Szociológia, 1991/2--3. sz. 39. o. 275 HERNÁDI MIKLÓS: Válni veszélyes. Budapest, 1988. 45. o. 276 ROBERTSON, Pat: Az új világrend. Budapest, 1993. 134. o. 277 KORTEN, David C.: Tôkés társaságok világuralma. Budapest, 1996. 254--256. o. 278 GIDAI Erzsébet: Gazdasági túlélésünk esélyei és az adósság ára. Budapest, 1996. 27. o. hivatkozással: Nagy Pongrác: Mi lesz velünk? Gazdaság és Társadalom, 1995/3--4. szám. 279 Lásd 1. fejezet. A könyv célja. 280 MTV, Tízórai-adás 281 Vö.: MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. 133. o. 282 HVG. Gazdasági, politikai hírmagazin, XVII. évf. 7. (821) szám. 1995. február 18. 10. o.: Adósságlecke. 283 BIBLIA. Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás. Szent István Társulat, Budapest, 1992. Ozeás 4; 2--3. 284 KING, Alexander és SCHNEIDER, Bertrand: Az elsô globális forradalom. A Római Klub Tanácsának beszámolója a Világunk húsz évvel A növekedés korlátai megjelenése után. Domián Péter kiadásában. Statiqum 1995. 24. o. 285 BAKOS Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest, 1989. 286 Vö.: POZSGAY Imre: Valahol utat tévesztettünk. Pozsgay Imre a pártok ôszinteségérôl, a gazdasági lobbyról -- és a nép hangulatáról. Magyar Nemzet, 1992. december 28. .7. o. 287 Vö.: MEYSELS, Lucian O.: Morde machen Geschichte. Politische Gewaltakte im 20. Jahrhundert. München, 1985. 7. o.: ,,A politikai gyilkosság olyan régi, mint a világtörténelem. Legalábbis az írott történelem. A Szentírás dicsôíti a balkezes bírót, Ehudot, aki az Izrael törzseit elnyomó moabita királyt, Eglont a sátrában meg tudta ölni, mert az a fegyverét jobb oldalán hordta, és ezért a fegyvert nem vették észre'' és így tovább ... 288 Az utolsó két bekezdésben szereplô adatok KRAY István: Rendszerváltás bekötött szemmel. Földindulás a világpolitikában. Budapest, 1993. 208. o. 289 Auto VW-Audi Kundeninformation, 16. o. 290 GORE, Al: Mérlegen a Föld. Ökológia és az emberi lélek. Budapest, 1993. 257. o. 291 KELEMEN, László: Pedagógiai pszichológia. Budapest, 1988. 162. o.: A gyermek megértése és szeretete még sok más pedagógus jellemvonást is hoz magával. Ilyen pl. ,,a tisztelet és bizalom a fejlôdô gyermek iránt, az optimizmus.'' 292 Vö.: ANDORKA Rudolf: Társadalmi változások és társadalmi problémák. 1940--1990. Statisztikai Szemle, 1992/4--5. 305. o.: ,,A modernizáció sikere nemcsak a szűk értelemben vett gazdasági tényezôktôl függ, hanem mellettük a társadalmi együttműködésnek és a konfliktusok megoldásának képességétôl is, másrészt egy olyan érték- és normarendszer széles körű elfogadottságától, amely a piaci gazdaság és a politikai demokrácia feltételei között hatékonyan cselekedni tudó embertípus elterjedését segíti elô.'' 293 GIDAI Erzsébet: Gazdasági túlélésünk esélyei és az adósság ára. Budapest, 1996. 69. o. 294 MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. 64. o. 295 Vö.: MALEWSKI: Verhalten und Interaktion, 1967. 296 Vö.: NOVÁKY Erzsébet: Jövôkutatás kaotikus körülmények között. In: NOVÁKY Erzsébet (szerkesztô): Káosz és jövôkutatás. 1995. 15. o.: ,,A káosz jelensége azon érhetô tetten, hogy a rendszert érô kis változások jelentôs változásokkal járnak: a rendszert kibillentik adott állapotából, és egymástól lényegesen eltérô, követhetetlen új állapotokba vezérlik.'' 297 Vö.: BÜHLER Charlotte: Psychologie im leben unserer Zeit. München -- Zürich, 1962. 498. o.: ,,A páciens nemcsak hallja a muzsikát, hanem hangrezgésen keresztül érzékeli is...'' Ezt azzal érik el, hogy a hangszórót a hasfal ,,Plexus solaris'' részére helyezik. 298 Vö.: MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. 18. 87. 138. o. 299 Vö.: MORRIS Desmond: A csupasz majom. Budapest, 1989. 65--66. o.: ,,Magában a szexuális álközösülésben biológiailag semmi kivetnivaló nincsen ... de a kialakult homoszexuális párkötelék a fajfenntartás szemszögébôl természetellenes ... (és) nyomtalanul eltűnik, ha jelentkezik a biológiailag szabályos inger, a másik nem valamelyik tagja.'' Vö.: FREUD, Sigmund: Zur Einführung des Narzismus. In: FREUD, Sigmund: Gesammelte Werke. Imago-Gesamtausgabe. London, 1945-- 1952. Band X. 154. o.: A regresszió pszichikus visszatérést jelent egy korábbi fejlôdési fokra, arra is, amelyben a szexuális kapcsolódás rögzôdik. ,,Az embernek eredetileg két rögzôdési lehetôsége van -- írja FREUD --, vagy magát tekinti szexuális célnak, vagy az anyáskodó asszony ideálját.'' Konzisztens -- normális -- fejlôdés során az ember a gondoskodó asszony sziluettje mögött meghúzódó ideált választja. A homoszexuálisok ,,a késôbbi szexuális célt nem az anyában rejlô példakép alapján választják, h! anem saját személyüket tekintik annak. Ezek nyilvánvalóan sajátmagukban keresik a szexuális célt.'' Vö.: FREUD, i.m.: 140. o.: Megjegyzi, hogy ebben az esetben nem történik egyéb, minthogy ,,a külvilág felé irányuló libidó visszahúzódik és a saját Én felé fordul.'' Ezt FREUD narcizmusnak, és azokat a neurózisokat és pszichózisokat, amelyek mögött az ismertetett libidópozíció húzódik meg, narcisztikus neurózisoknak és pszichózisnak nevezi. A homoszexualitás tehát patologikus, beteges jelenség, amit úgy is kell kezelni, mint betegséget. 300 MAGYARI BECK István: Dilettáns hipotézisek a sátánizmusról. Új Pedagógiai Szemle, 91/12. 46--47. o. 301 Vö.: BISER, Eugen: Glaubensprognose. Orientierung in postsäkularistischer Zeit. Graz -- Wien -- Köln, 1991. A hit alakulásának prognózisában az effajta lehetôség még csak tendenciáiban sem merült fel. 302 Vö.: DEWEY, John: Wie wir denken. Zürich, 1951. DEWEY gondos részletességgel tárgyalja a gondolkodás folyamatát. Az inger és a reakció közé beiktatott szünetnek a gondolkodással kapcsolatban döntô jelentôséget tulajdonit. 303 MCCLELLEND, David C. M. : Die Leistungsgesellschaft. Psychologische Analyse der Voraussetzungen wirtschaftlicher Entwicklung. Stuttgart -- Berlin -- Köln -- Mainz, 1966. 304 PARSONS, Talcott: Einige Grundzüge der allgemeinen Theorie des Handelns. In: Hartmann, H. (szerkesztô és kiadó): Moderne amerikanische Soziologie. Stuttgart, 1967. 157. o. Vö.: MENYHAY, Emmerich: Pädagogische Innovation im Lichte der Theorie des sozialen Handelns von Talcott Parsons. In: Kreativinnovatives Denken und pädagogische Einsichten, az Aspekte pädagogischer Innovation című tudományos sorozat 16. kötete. Frankfurt am Main -- Bern -- New York -- Paris, 1990. 149--151. o. 305 COHEN, K. Albert: Abweichung und Kontrolle. München 1968. 33. o. Vö.: ASCHAUER, Erika: Führung. Stuttgart, 1970. 29. o.: ASCHAUER Erika rámutat, hogy az ilyen elvárások azért vezetnek szerepkonfliktusokhoz, mert egy csoporttagtól két olyan dolgot várnak el, ami csoportdinamikai szempontból ellentmondásos: ,,Az egyik, hogy a csoport céljait maximálisan képviselje, ugyanakkor jó barát is legyen.'' 306 GOODE, William J.: Eine Theorie des Rollenstreß. In: HARTMANN, H. (szerkesztô): Moderne amerikanische Soziologie. Stuttgart, 1967. 268--286. o. Vö.: MENYHAY, Emmerich: Pädagogische Innovation aus der Sicht der Theorie des Rollenstreß von William J. GOODE. In: MENYHAY, Emmerich: Kreativinnovatives Denken und pädagogische Einsichten. Frankfurt am Main -- Bern -- New York, 1990. 141--148. o. 307 FREUD, Sigmund: Massenpsychologie und Ich-Analyse. In: FREUD Sigmund: Gesammelte Werke. Imago-Gesamtausgabe. London, 1946-- 1952. XIII. kötet. 147. o. 308 GOODE, William J.: Eine Theorie des Rollenstreß. In: HARTMANN, H. (szerkesztô): Moderne amerikanische Soziologie. Stuttgart, 1967. 273. o. 309 GOODE, William J.: i. m. 274. o. 310 VOLTAIRE: Filozófiai ábécé. Budapest, 1983. 202. o. 311 ROUSSEAU, Jean-Jacques: Emil vagy a nevelésrôl. Budapest, 1965. 12. o. Vö.: MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. 125--125. o. 312 LUTZ, Rüdiger: Die sanfte Wende. Aufbruch ins ökologische Zeitalter. München, 1984. Fluktuation der Geschlechtrollen. 109. o. 313 Vö.: ERIKSON, Erik: Einsicht und Verantwortung. Die Rolle des Ethischen in der Psychoanalyse. Frankfurt am Main, 1971. 100. o.: ,,A remény keletkezése az új lénynek bizalomkeltô anyai személlyel való elsô találkozásához fűzôdik, aki a felemeléssel, a meleg és megnyugtató átöleléssel járó kontaktus iránti szükségletére válaszol, s ez a személy bocsát olyan élelmet a rendelkezésére, amely élvezettel fogyasztható és könnyen emészthetô.'' 314 Vö.: HEGEDÜS T. András: A nevelôvé válás. Budapest, 1988. 55. o. 315 Dr. POLAY Erika: III. Hystéria. In: BUDA Béla -- FÜREDI János (szerkesztôk): A neurósis változó arca. Budapest, 1989. 76. o. 316 FRIEDMAN, Milton: Kapitalismus und Freiheit. München, 1976. 19-- 20. o. 317 KAPPÉTER István: A káosz és az ember. In: Káosz és jövôkutatás. Szerkesztette: NOVÁKY Erzsébet. Budapest, 1995. 86. o. 318 WEBER, Max: Wirtschaft und Gesellschaft -- Grundriss der verstehenden Soziologie. 1. Halbband. Tübingen, 1956. 14. o. Vö.: MAYNZ, Renate: Webers Idealtypus der Bürokratie. In: MAYNZ, Renate (kiadó): Bürokratische Organisation. Köln -- Berlin, 1968. 27--35. o. 319 BERNSDORF, Wilhelm: Führung. In: BERNSDORF, Wilhelm (kiadó): Wörterbuch der Soziologie. Stuttgart, 1969. 313--319. o. Vö.: DAMS, Kurt: Über die Führung. München -- Basel, 1963. 320 HOFSTÄTTER, Peter R.: Gruppendynamik. Hamburg, 1968. 9. o., hivatkozva: Jung. C. G.: Psychologische Betrachtungen. Eine Auslese aus den Schriften. Hrsg.: Jacobi. Zürich, 1945. 321 ORTEGA y GASSET, José: A tömegek lázadása. Budapest, 1995. Német kiadás: Der Aufstand der Massen. Hamburg, 1956. Vö.: LEBON, G.: Psychologie der Massen. Kröners Taschenausgabe. 322 HOMANS, Georg Gaspar: Theorie der sozialen Gruppe. Köln -- Opladen, 1960. 315. o. Vö.: GEIGER, Theodor: Führung. In: Handwörterbuch der Soziologie. Stuttgart, 1959. (136 --141) 138. o.: ,,A vezetô a kollektív akarat (konszenzus) tekintetében csoportjának nem dirigense (parancsolója), hanem exponense (képviselôje).'' 323 MÉREI Ferenc: Az együttes élmény. In: Szemelvények a gyermeklélektan tárgykörébôl. Közművelôdési ismeretek 8. 68--71.o. MÉREI Ferenc: Közösségek rejtett hálózata. Budapest, 1971. 26--29. o. 324 HOFSTÄTTER, Peter R.: Gruppendynamik. Hamburg, 1968. (MÉREI a 135. oldalon.) HOFSTÄTTER, Peter R.: Sozialpsychologie. Berlin, 1970. 325 RIESMAN, D.: Die einsame Masse. Berlin, 1956. 326 TELEKI Pál: Az igazi tisztviselô. Budapest, 1941. 7. o. 327 FROMM, Erich: Haben oder Sein. München, 1980. 175. o. 328 FROMM, Erich: Birtokolni vagy létezni? Budapest, 1994. 22. o. 329 KING, Alexander és SCHNEIDER, Bertrand: Az elsô globális forradalom. A Római Klub Tanácsának beszámolója a Világunk húsz évvel A növekedés korlátai megjelenése után. Domián Péter kiadásában. Statiqum 1995. 115. o. 330 KRAY István: Rendszerváltás bekötött szemmel. Földindulás a világpolitikában. Budapest, 1993. 199. o. 331 KELLERMAYER MIKLÓS: Elmulasztott reformkor. Budapest, 1995. 45. o. 332 Vö.: EIBL-EIBESFELDT, Irenäus: Der Mensch -- Das riskierte Wesen. Zur Naturgeschichte menschlicher Unvernunft. München, 1988. 117. o.: ,,... hajlamosak vagyunk az áramlattal úszni, anélkül, hogy kritikusan megvizsgálnánk, vajon a többség ésszerűen cselekszik- e.'' 333 LOCKE, John: Értekezés az emberi értelemrôl. I. kötet. Budapest, 1979. 52. o. 334 LOCKE, John: Értekezés az emberi értelemrôl. II. kötet, Budapest, 1979. 306. o. 335 MONTESQUIEU, Charles de: A törvények szellemérôl. I. és II. kötet. Budapest, 1962. 336 Vö.: KOVÁCS István Dr. -- Dr. KISS Barnabás -- Dr.TÓTH Károly -- Dr. HEGEDÜS Éva: Nyugat-Európa legújabb alkotmányai. Budapest, 1990. 337 Nemzeti olvasókönyv. Közreadja Lukácsy Sándor. Budapest, 1988. 117. o. Széchenyi szavai szerint: ,,Jaj azon nemzetnek ... amely nemzeti géniuszát elárulja és meggyilkolja, mert ha ezt cselekszi ... akkor elôbb-utóbb, de minden bizonnyal az elaljasodás szurkaiba süllyed és abba örökre eltemeti magát.'' 338 KING, Alexander és SCHNEIDER, Bertrand: Az elsô globális forradalom. A Római Klub Tanácsának beszámolója a Világunk húsz évvel A növekedés korlátai megjelenése után. Domián Péter kiadásában. Statiqum, 1995. 23. o. 339 EIBL-EIBESFELDT, Irenäus: Der Mensch -- Das riskierte Wesen. Zur Naturgeschichte menschlicher Unvernunft. München, 1988. 198 o. 340 HEBB, Donald O.: A pszichológia alapkérdései. Budapest, 1995. 14. o. 341 BIBLIA. Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás. Szent István Társulat, Budapest, 1992. Teremtés Könyve. 3; 22. 342 LORENZ, Konrad: Das sogenannte Böse Zur Naturgeschichte der Aggression. Wien -- München, 1974. 32. o. 343 Lásd: 6.9.4.4. A differenciálódást behatároló tényezôk. 344 GIDAI Erzsébet: Elôszó MENYHAY Imre: Vezetés, nevelés, neurózis -- társadalmi valóságok, szükségletek és szükségletkielégítés című könyvéhez. GIDAI Erzsébet R. TAYLOR Biológiai pokolgép című munkájára hivatkozva világít rá a semleges hajtóerôk romboló hatására a társadalomban, ha a korlátozás elvész. 345 COHEN K. Albert: Abweichung und Kontrolle. München, 1968. 48. o. 346 HOBBES: Leviatán. Budapest, 1970. 347 GIDAI Erzsébet: A tulajdonreform kérdései a nemzeti kerekasztal tárgyalásokon. In: Tulajdonviszonyok -- tulajdonjog. Budapest, 1990. (7--11) 8. o. 348 GASSER, Christian: Unternehmensführung im Strukturwandel. Krise der Dynamik. Düsseldorf -- Wien, 1972. 82. o. 349 GIDAI Erzsébet: Gazdasági túlélésünk esélyei és az adósság ára. Budapest, 1996. 68. o. 350 KING, Alexander és SCHNEIDER, Bertrand: Az elsô globális forradalom. A Római Klub Tanácsának beszámolója a Világunk húsz évvel A növekedés korlátai megjelenése után. Domián Péter kiadásában. Statiqum 1995. 77. o. 351 BREZINKA, Wolfgang: Erziehung als Lebenshilfe. Wien, 1971. 164. o. 352 Vö.: HUMBOLDT, Wilhelm: Gesammelte Schriften. Hrsg. Königliche Akademie der Wissenschaften. Berlin, 1903. Band I. 144. o.: ,,Az általános személyiségképzést, amennyire csak lehet, mindenütt a polgári viszonyokhoz igazított képzés elé kell helyezni.'' Vö.: HUMBOLDT, Wilhelm: i. m. 283. o.: ,,Minden nevelésre irányuló aktivitás középpontjában ... az embernek kell állnia, anélkül, hogy ezeknek az aktivitásoknak valamelyike szándékozna mást elérni, mint hogy a személyiség erejét növelje, és hogy az ember lényének értékeket és állhatatosságot adjon.'' 353 MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. 124. o. 354 Interjú a Magyar Tudományos Akadémia elnökével. TV1. 1996. december 13. 06.00. Nap-kelte. 355 DAHRENDORF, Ralf: Struktur und Funktion. In: Kölner Zeitschrift für Soziologie, VII. 1955. 491--519. o., különösen 511. o.-tól. DAHRENDORF, Ralf: Soziale Klassen und Klassenkonflikt. Stuttgart, 1957. 115. és 118. o. és szórványosan másutt is. DAHRENDORF, Ralf: Gesellschaft und Freiheit. Zur soziologischen Analyse der Gegenwart. München, 1961. 85--111. o. DAHRENDORF, Ralf: Über den Ursprung der Ungleichheit unter den Menschen. Tübingen, 1961. 26. o.-tól. 356 Vö.: 2.3. Kreativitás és ideológia. 357 BALES, Robert F: Das Problem des Gleichgewichtes in kleinen Gruppen. In: HARTMANN, H. (szerkesztô): Moderne amerikanische Soziologie. Stuttgart, 1967. 311--330. o. Vö.: MENYHAY Emmerich: Pädagogische Auswertung der Interaktionsanalyse von Robert R. BALES. In: MENYHAY, Emmerich: Kreativinnovatives Denken und pädagogische Einsichten. Frankfurt am Main -- Bern -- New York -- Paris, 1990. 159--169. o. MENYHAY Imre: Vezetés, nevelés, neurózis. Társadalmi valóságok, szükségletek és szükségletkielégítés. Budapest, 1995. 21., 25. és 34. o. Vö.: KAHN, Hermann: Spiel mit der Vernichtungsspirale. Berlin, 1966. 358 NOVÁKY Erzsébet: Bevezetés a káosz témakörébe. In: NOVÁKY Erzsébet (szerkesztô): Káosz és jövôkutatás. Budapest, 1995, 12. o. Vö.: NOVÁKY Erzsébet: Káosz, konfliktus, elôrejelezhetôség. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. I. kötet. Budapest, 1994. (26--38) 26. o. 359 Interjú a Magyar Tudományos Akadémia elnökével. TV1. 1996. december 13. 06:00. Nap-kelte. 360 KOLLÁTH Zoltán: A hasznos káosz. Magyar Tudomány, 1993. No. 11. Vö.: CORCORÁN, E: A káosz rendezése, Tudomány, 1991. No. 10. 361 DEWEY, John: Wie wir Denken. Zürich, 1951. 362 COSER, Levis: Sozialer Konflikt und die Theorie des sozialen Wandels. In: HARTMANN, H. (szerkesztô): Moderne amerikanische Soziologie. Stuttgart, 1967. (385--396) 387. o. 363 BIBLIA. Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás. Szent István Társulat kiadása. Budapest, 1992. Teremtés Könyve, 4; 6--7. 364 FUKUYAMA, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, 1994. 208. o. 365 WESSELÉNYI MIKLÓS (1831). Nemzeti olvasókönyv. Közreadja LUKÁCSY Sándor. Budapest, 1988. 182. o. 366 POSTEL, Sandra: Fenntartóképesség. A Föld alaptôkéje. In: BROWN, Lester R. és társszerzôk: A világ helyzete 1994. Budapest, é.n. (1- -19) 3. o. 367 ANDORKA Rudolf: Szegénység. In: Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek, 1996. .108. o. 368 GORE, Al: Mérlegen a Föld. Ökológia és az emberi lélek. Budapest, 1993. 257. o. 369 1996. május 16-án a Nap-kelte című adásban, miután részletesen bemutatták azokat a világ minden táján elôfordult kegyetlenségeket, amelyek a Hágai Nemzetközi Bíróság Hatáskörébe tartoznának, az a kijelentés hangzott el, hogy a gazdag országok egyre gazdagabbak és a szegények egyre szegényebbek lesznek. 370 MAGYARI BECK István: Közgazdaságon innen és túl. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1992/6, 16. o. 371 FUKUYAMA, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, 1994. 19. o. 372 FUKUYAMA, Francis: i.m. 20. o.: ,,...akiket nem vesznek emberszámba, akiken átnéznek.'' 373 GIDAI Erzsébet: Gazdasági túlélésünk esélyei és az adósság ára. Budapest, 1996. 25. o. elôször: GIDAI Erzsébet: A magyar eladósodási folyamat jellemzôi és kiváltó okai. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat. 1994/4. 23--25. o. 374 GIDAI Erzsébet: Gazdasági túlélésünk esélyei és az adósság ára. Budapest, 1996. 25. o. 375 KING, Alexander és SCHNEIDER, Bertrand: Az elsô globális forradalom. A Római Klub Tanácsának beszámolója a Világunk húsz évvel A növekedés korlátai megjelenése után. Domián Péter kiadásában, Statiqum 1995. 91. o. 376 KING, Alexander ... i. m. 48. o. 377 BESZTERI Béla: Merre tart a világ az államszocializmus összeomlása után? Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 108. o. Hivatkozva Norman MACREA közgazdászra. 378 FROMM, Erich: Birtokolni vagy létezni? Egy új társadalom alapvetése. Budapest, 1994. .173. o. és FROMM Erich: Haben oder Sein. Die seelischen Grundlagen einer neuen Gesellschaft. München, 1980. 168. o. 379 GARAI László: Quo vadis tovaris? A modernizáció útjáról és a rajta vándorló emberrôl..I. kötet. Budapest, 1995. 82. o. 380 Interjú a Magyar Tudományos Akadémia elnökével. TV1. 1996. december 13. 06.00. Nap-kelte. 381 Vö.: ZÉTÉNYI Zsolt: A hatalom felelôssége. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 269. o. Vö.: MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. Különösen: Öncsonkítás nem alkalmas nevelésre. 191. o.-tól. 382 SMITZ, Wolfgang: Hat der Westen eine Wirtschafts- und Sozialordnung? Kézirat. 11--12. o. Vö.: LENTNER Csaba: Ki fizeti (meg) a privatizációt? A Soproni Egyetemen tartott Privatizációs Konferencia (1995) elôadás anyagából. 2. o.; továbbá: LENTNER Csaba: Gazdaság és társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1996/3/4.: Súlyosan esik a latba, hogy ,,az eredeti tôkefelhalmozás alvállalkozókon keresztüli, de központi kormányzati akaratra kivitelezett módszere utólag mint sok esetben kiderült, törvénytelen módszerek megtűrésével, de minimum erkölcsileg tisztességtelen eszközök igénybevételével történt'' ... és ezek ,,több száz évre is akár megalapozhatják az ország gazdaságpolitikáját meghatározó tulajdonosi viszonyokat'' -- állapítja meg LENTNER Csaba. 383 BEREND Iván: Társadalmi hatások a gazdasági növekedésben. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. II. kötet. Budapest, 1994. (313--324) 313. o. 384 MENYHAY Imre: Vezetés, nevelés, neurózis. Társadalmi valóságok, szükségletek és szükségletkielégítés. Budapest, 1994. MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. 385 Az eredményélményen alapuló rendszer az államot tendenciálisan optimális döntések irányába kondicionálja. Ezt a rendszert KOROMPAI Attila öntanuló rendszerként említi. Vö.: KOROMPAI Attila: Speciális térségek regionális fejlesztési stratégiái. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. II. kötet. Budapest, 1994. (613--622) 622. o. 386 SMITZ, Wolfgang: Hat der Westen eine Wirtschafts- und Sozialordnung? Kézirat. 11--12. o. 387 KING, Alexander és SCHNEIDER, Bertrand: Az elsô globális forradalom. A Római Klub Tanácsának beszámolója a Világunk húsz évvel A növekedés korlátai megjelenése után. Domián Péter kiadásában, Statiqum 1995. XVI. o.: ,,A harmincas években F. D. Roosevelt amerikai elnök megbízta szakértôit, hogy készítsenek egy tanulmányt a jövendô technológiákról. A megjelentetett tanulmány igen hatásos, sôt lenyűgözô volt. Csupán egy hibája volt; nem jósolta meg a televízió, sem a műanyagok megjelenését, nem említette sem az óriás repülôgépeket, sem a lézersugarakat, de még a golyóstoll feltalálását sem! (Giesbert, 1990)'' Vö.: HIDEG Éva -- KOROMPAI Attila -- KOVÁCS Géza -- NOVÁKY Erzsébet: Jövôkutatás. Budapest, 1992. A jövôkutatással szembeni ellenérvek. 28. o.-tól. 388 Vö.: GIDAI Erzsébet: Jövôalternatívák. Budapest, 1990. Vö.: GIDAI Erzsébet: A jövôkutatás szerepe a döntési folyamatban. Alternatív utak Magyarország fejlôdésében. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. I. kötet. Budapest, 1994. 11--17. o. Vö.: MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. 8. o. 389 Vö.: KOVÁCS Géza: Jövôproblémák és oktatás. Új Pedagógiai Szemle, 1993/6. 53. o. Vö.: MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. 8. o. 390 Vö.: SZRETYKÓ György: A harmadik út mint a magyar társadalom alternatívája. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 679. o. 391 SURJÁN László: Segítsük a családokat! In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 151. o.: ,,... gondoskodni kell az esélyegyenlôségrôl és a nemzeti tulajdonosi réteg támogatásáról'' -- jelentette ki SURJÁN László. Vö.: LENTNER Csaba: Magyar bankok! Mi lesz veletek? ... avagy konszolidáció alulnézetben. Magyar Fórum, 1995. október 26. 16. o.: ,,... legkevesebb 1 millió munkaképes magyar állampolgár munkanélküliként -- regisztráltan vagy regisztrálatlanul -- létalapját veszítve saját hazájában feleslegessé vált ...'' 392 DOBÓ Andor: Tanulmányok a demokrácia elmélete és gyakorlata körébôl. (Szerkesztô: PAÁL László.) Budapest, 1994. 16. o. 393 LÁZÁR István: Reformkor? Budapest, 1987. 56. o. 394 LÁZÁR István: i. m. 57. o. 395 SZENT-GYÖRGYI Albert: Válogatott tanulmányok. Az ôrült majom. Budapest, 1988. 268. o. 396 In: BERELSON -- STEINER: Menschliches Verhalten. Band 1. Weinheim -- Berlin -- Basel, 1971. 93. o. 397 BERELSON -- STEINER: Menschliches Verhalten. Band 1. Weinheim -- Berlin -- Basel, 1971. 117. o. 398 MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. 213. o. 399 KORTEN, David C.: Tôkés társaságok világuralma. Budapest, 1996. 191. o. 400 GIDAI Erzsébet: A jövôkutatás szerepe a döntési folyamatban. Alternatív utak Magyarország fejlôdésében. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. I. kötet. Budapest, 1994. (11--17) 17. o. 401 EIBL-EIBESFELDT, Irenäus: Der Mensch -- Das riskierte Wesen. Zur Naturgeschichte menschlicher Unvernunft. München, 1988. 214. o. 402 Vö.: FROMM, Erich: Birtokolni vagy létezni? Budapest, 1994. 174. o.: ,,Ez nem történhet egyik napról a másikra, vagy valamilyen rendelet útján sem, hanem hosszú nevelési folyamatra van szükség, amelyben a kormányzatnak fontos szerepet kell játszania.'' 403 KING, Alexander és SCHNEIDER, Bertrand: Az elsô globális forradalom. A Római Klub Tanácsának beszámolója a Világunk húsz évvel A növekedés korlátai megjelenése után. Domián Péter kiadásában. Statiqum, 1995. 68. o. ======================================================================== Irodalom -- A -- AGÓCS József: Gondolkodásunk alapjai. I. kötet. Sopron, 1996. AGÓCS József -- MOLNÁR Géza (Szerkesztô és felelôs kiadó: Bartha Dénes): TILIA -- Erdôéltetés. Sopron, 1996. 124 o. ALTNER, Günter (kiadó): Darwinismus. Die Geschichte einer Theorie. Darmstadt, 1981. ALVERDES, F: Tiersoziologie. Leipzig, 1925. ANDERSON, Perry: Az abszolutista állam. Budapest, 1989. ANDORKA Rudolf: Társadalmi változások és társadalmi problémák. 1940-- 1990. Statisztikai Szemle, 1992/4--5. ANDORKA Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Budapest, AULA, 1990. ANDORKA Rudolf: Szegénység. In: Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek, 1996. ANDORKA Rudolf: Intellektuális önéletrajz. In: Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek, .1996. ANDORKA Rudolf: Szociálpolitika -- humánpolitika. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. ANDORKA Rudolf: Népesedési Problémák -- világméretekben, Európában és Magyarországon. In: Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek, 1996. 88--103. o. ANRICH, Ernst: Der Sozialismus der Linken. Nicht Fortschritt, sondern Rückschritt und volle Zerstörung. Rosenheim, 1972. ASCHAUER, Erika: Führung. Stuttgart, 1970. -- B -- BAKOS Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest, 1989. BALÁZS Judit: Gedanken über die Zukunft Europas und die Illusion der Sicherheit. In: Dem Humanismus verpflichtet. Zur Aktualität pazifistischen Engagements. Festschrift für Karlheinz Koppe. Münster, 1994. 181--189. o. BALÁZS Judit: A történelem vége vagy új szakasza? Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1994/4. 116--138. o. BALÁZS Judit: Gazdaság -- biztonság: paradoxon? Sopron, 1996. BALÁZS Judit: A gazdasági biztonságról. Budapest, 1997. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest. Védelmi Tanulmányok. BALÁZS Judit: Az IMF zsákutca: a stabilizációs politikák tapasztalatai. Gazdaság és Társadalom. Társadalmtudományi folyóirat, 1993. V. 122- -141. o. BALÁZS Judit: Gazdaság -- biztonság -- közép-kelet-európai dilemmák. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. I. kötet. Budapest, 1994. 196--207. o. BALES, Robert: Das Problem des Gleichgewichtes in kleinen Gruppen. In: HARTMANN, H. (szerkesztô): Moderne amerikanische Soziologie. Stuttgart, 1967. 311--330. o. BERELSON, Bernhard és STEINER, Gary A.: Menschliches Verhalten, Grundlegende Ergebnisse empirischer Forschung. Band I. Forschungsmethoden/Individuelle Aspekte. Weinheim -- Berlin -- Basel, 1971. BEREND Iván: Társadalmi hatások a gazdasági növekedésben. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. II. kötet. Budapest, 1994. 313--324. o. BERNSDORF, Wilhelm: Führung. In: BERNSDORF, Wilhelm (kiadó): Wörterbuch der Soziologie. Stuttgart, 1969. BESZTERI Béla: Merre tart a világ az államszocializmus összeomlása után? Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1994/4. 100--114. o. BIDLINGMAIER, Johannes: Zielkonflikte und Zielkompromisse im unternehmerishen Entscheidungsprozeß. Studienreihe Betrieb und Markt. XI. kötet. Wiesbaden, 1968. BÍRÓ Zoltán: Saját út. Budapest, 1989. BISER, Eugen: Glaubensprognose. Orientierung in postsäkularistischer Zeit. Graz -- Wien -- Köln, 1991. BOULDING, Kenneth E.: Közgazdaságtudomány mint erkölcstan. In: KINDLER József -- ZSOLNAI László (szerkesztôk): Etika a gazdaságban. Budapest, 1993. 65--83. o. BREZINKA, Wolfgang: Erziehung als Lebenshilfe. Wien, 1971. BROWN, Lester R.: Szembesülve a bizonytalan élelmiszerhelyzettel. In: BROWN, Lester R. és társszerzôk: A világ helyzete 1994. Worldwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezetô folyamatról. Budapest, é.n. BUONARROTI, Philippe: Összeesküvés az egyenlôségért. Budapest, 1987. BÜHLER, Charlotte: Psychologie im Leben unserer Zeit. München -- Zürich, 1962. -- C -- CHURCHILL, Winston S.: A második világháború. I. kötet. Budapest, 1989. COHEN, K. Albert: Abweichung und Kontrolle. München, 1968. CORCORÁN, E.: A káosz rendezése, Tudomány, 1991, No. 10. COSER, Levis: Sozialer Konflikt und die Theorie des sozialen Wandels. In: HARTMANN, H. (szerkesztô): Moderne amerikanische Soziologie. Stuttgart, 1967. 385--396. o. CSÁSZÁR Gyula Dr.: Elôszó. In: Dr. CSÁSZÁR Gyula (szerkesztô): Pszichszomatika a gyakorlatban. Budapest, 1989. CSEPELI György: Csoporttudat-nemzettudat. Esszék, tanulmányok. Budapest, 1987. CSONDORNÉ Dr. SCHÜLLER Gabriella, Dr. KIS Géza, FOGARASI Mihály, CSERNYIKNÉ dr.POTH Ágnes, ÁCS Jánosné, TARI Katalin: Pszichológiai ismeretek. Rendôrtiszti Fôiskola Pszichológiai Tanszék, Budapest, 1996. -- D -- DAHRENDORF, Ralf: Struktur und Funktion. In: Kölner Zeitschrift für Soziologie, VII. (1955). 491--519. o. DAHRENDORF, Ralf: Soziale Klassen und Klassenkonflikt. Stuttgart, 1957. DAHRENDORF, Ralf: Gesellschaft und Freiheit. Zur soziologischen Analyse der Gegenwart. München, 1961. DAHRENDORF, Ralf: Über den Ursprung der Ungleichheit unter den Menschen. Tübingen, 1961. DAMS, Kurt: Über die Führung. München -- Basel, 1963. DARWIN, Charles: A fajok eredete. Budapest, 1955. DARWIN, Charles: Az ember származása. Budapest, 1963. DESCARTES: Az igazság kutatása a természetes világosság által. Válogatott filozófiai művek. Budapest, 1980. DESCARTES: Szabályok az értelem vezetésére. Válogatott filozófiai művek. Budapest, 1980. DETHLEFSEN, Thorwald -- DAHLKE, Rüdiger: Krankheit als Weg. München, 1983. DEWEY, John: Wie wir denken. Zürich, 1951. ĐILAS, Milován: Az új osztály. Zürich -- Stuttgart -- Wien, 1958. DOBÓ Andor: Tanulmányok a demokrácia elmélete és gyakorlata körébôl. (Szerkesztô: PAÁL László.) Budapest, 1994. DOUGLES, Gregor: Der Mensch im Unternehmen. Düsseldorf -- Wien, 1970. -- E -- EIBL-EIBESFELDT, Irenäus: Der Mensch -- Das riskierte Wesen. Zur Naturgeschichte menschlicher Unvernunft. München, 1988. ELMER István: Privatizáltak bennünket. Beszélgetés GIDAI Erzsébettel. Új Ember, 1996. november 17. 6. o. ERIKSON, Erik: Einsicht und Verantwortung. Die Rolle des Ethischen in der Psychoanalyse. Frankfurt am Main, 1971. -- F -- FEKETE Gyula: Sorskérdés: megmaradás. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. FEUER, Lewis S.: Die autoritäre Vermessenheit. Ideologen im Dilemma. Wien -- Graz -- Köln, 1978. FICHTER, Joseph H.: Grundzüge der Soziologie. Wien -- New York, 1969. FORRAY R. Katalin -- HEGEDÜS T. András: Az újjáépítés gyermekei -- a konszolidáció gyermekei. Budapest, 1989. FRANKL, Viktor E.: Theorie und Therapie von Neurosen. München, 1975. FREUD, Anna: Das Ich und die Abwehrmechanismen. Wien, 1936. FREUD, Sigmund: Ansätze zu einer Theorie der Angstneurose. In: Gesammelte Werke. Imago- Gesamtausgabe. 1946--1952. Band I. FREUD, Sigmund: Formulierungen über zwei Principien des psychischen Geschehens. In: FREUD, Sigmund: Gesammelte Werke. Imago- Gesamtausgabe, 1946--1952. Band VIII. FREUD, Sigmund: Realitätsverlust bei Neurose und Psychose. In: FREUD, Sigmund: Gesammelte Werke. Imago-Gesamtausgabe, London, 1946-- 1952. Band XIII. FREUD, Sigmund: Zur Einführung des Narzismus. In: FREUD, Sigmund: Gesammelte Werke. Imago-Gesamtausgabe. London, 1946--1952. Band X. FREUD, Sigmund: Selbstdarstellung. In: FREUD, Sigmund: Gesammelte Werke. Imago-Gesamtausgabe. London, 1946--1952. Band XIV. FREUD, Sigmund: Massenpsychologie und Ich-Analyse. In: FREUD Sigmund: Gesammelte Werke. Imago-Gesamtausgabe. London, 1946--1952. XIII. kötet. FRIEDMAN, Milton: Kapitalismus und Freiheit. München, 1976. FROMM, Erich: Birtokolni vagy létezni? Budapest, 1994. FROMM, Erich: Haben oder Sein. München, 1980. FUCHS, Theodor: Vom Götterstreit zum Kampf der Ideologien. Menschengeschichte im Spiegel des Krieges. Stuttgart, 1987. FUKUYAMA, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, 1994. -- G -- GAÁL Zoltán -- KOVÁCS Zoltán: Kémiai technológiai rendszerek megbízhatósága. I. Veszprémi Egyetem, XLIII. évf. 2. szám. GALGÓCZI Béla -- GIDAI Erzsébet: A műszaki fejlôdés jellege, gazdaságstratégiai összefüggései nemzetközi viszonylatban. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, .1990/7. 5- -19. o. GARAI László: Quo vadis tovaris. A modernizáció útjáról és a rajta vándorló emberrôl. Budapest, 1995. GASSER, Christian: Unternehmensführung im Strukturwandel. Krise der Dynamik. Düsseldorf -- Wien, 1972. GEIGER, Theodor: Führung. In: Handwörterbuch der Soziologie. Stuttgart, 1959. GICZY György: Elôszó a magyar kiadáshoz. MARTENS, Wilfried: Az egyik és a másik Európa. Európai beszédek, 1990--1994. Püski. Budapest, 1996. GIDAI Erzsébet: Jövôalternatívák. Budapest, 1990. GIDAI Erzsébet: A magyar eladósodási folyamat jellemzôi és kiváltó okai. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1994/4. 23--25. o. GIDAI Erzsébet: Gazdasági túlélésünk esélyei és az adósság ára. Budapest, 1996. GIDAI Erzsébet: Fordulat a gazdaságpolitikában. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. GIDAI Erzsébet: A jövôkutatás szerepe a döntési folyamatban. Alternatív utak Magyarország fejlôdésében. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. I. kötet. Budapest, 1994. 11--17. o. GIDAI Erzsébet: Tulajdonreform kérdései a nemzeti kerekasztal tárgyalásokon. In: Tulajdonviszonyok -- tulajdonjog. Budapest, 1990. 7--11. o. GIDAI Erzsébet: A gazdaságirányítás alternatív útjai és nemzetközi feltételei. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1994/2--3. 5--34. o. GIDAI Erzsébet: Elôszó MENYHAY Imre Vezetés, nevelés, neurózis. Társadalmi valóságok, szükségletek és szükségletkielégítés című könyvéhez. Budapest, 1994. GIDAI Erzsébet -- GALGÓCZI Béla: A műszaki fejlôdés jellege, gazdaságstratégiai összefüggései nemzetközi viszonylatban. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, .1990/7. 5- -19. o. GOMBOS Gyula: A harmadik út. Püski. Budapest, 1990. GOODE, William J.: Eine Theorie des Rollenstreß. In: Hartmann, Heinz (kiadó): Moderne Amerikanische Soziologie. Stuttgart, 1967. 268-- 286. o. GORE, Al: Mérlegen a Föld. Ökológia és az emberi lélek. Budapest, 1993. -- H -- HAYEK, von Friedrich A.: Grundsätze einer liberalen Gesellschaftsordnung. In: Jahrbuch für Ordnung von Wirtschaft und Gesellschaft, 12. kötet. Düsseldorf -- München, 1967. HAYEK, von Friedrich A.: Geldtheorie und Konjunkturtheorie. Salzburg, 1976. HAYEK, von Friedrich A.: Die Ursachen der ständigen Gefährdung der Freiheit. In: Jahrbuch für die Ordnung von Wirtschaft und Gesellschaft. 12. Bd. Düsseldorf -- München, 1961. HEBB, Donald O.: A pszichológia alapkérdései. Budapest, 1995. HEGEDÜS T. András: Die Wirtschaftswissenschaft als Sittenlehre. 1991 november 21-én a Bécsi Közgazdaságtudományi Egyetem filozófiai tanszékén elhangzott elôadás kézirata. HEGEDÜS T. András: A nevelôvé válás. Budapest, 1988. HEGEDÜS T. András -- FORRAY R. Katalin: Az újjáépítés gyermekei -- a konszolidáció gyermekei. Budapest, 1989. HEGYI Béla: Hitek, választások. Budapest, 1981. HERCZEG János: A privatizáció egyik formája a külföldi érdekeltségű vállalat. Stratégiák, hatások, ellentmondások. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1993/3. .83--102. o. HERCZEG János: Külföldi érdekeltségű cégek stratégiája és managementje. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. II. kötet. Budapest, 1994. 397 -- 403. o. HERCZEG János: A hazai privatizáció nyertesei és vesztesei. Társadalom és Gazdaság. Társadalomtudományi folyóirat, 1995/2. 31--43. o. HERNÁDI MIKLÓS: Válni veszélyes. Budapest, 1988. HIDEG Éva -- KAPPÉTER István -- NOVÁKY Erzsébet: Válaszúton a szakképzés. Budapest, 1995. HIDEG Éva -- KOROMPAI Attila -- KOVÁCS Géza -- NOVÁKY Erzsébet: Jövôkutatás. Budapest, 1992. (A jövôkutatással szembeni ellenérvek.) HOBBES, Thomas: Leviatán. Budapest, 1970. HODOS, Georg Hermann: Schauprozesse. Stalinistische Säuberungsprozesse in Europa 1948--1954. Frankfurt am Main, 1988. HOFFMANN Artúr Dr.: Szív és érrendszer. In: Dr. CSÁSZÁR Gyula (szerkesztô): Pszichoszomatika a gyakorlatban. Budapest, 1989. HOFSTÄTTER, Peter R.: Gruppendynamik. Hamburg, 1968. HOFSTÄTTER, Peter R.: Sozialpsychologie. Berlin, 1970. HOMANS, Georg Gaspar: Theorie der sozialen Gruppe. Köln -- Opladen, 1960. HUMBOLDT, Wilhelm: Gesammelte Schriften. Hrsg. Königliche Akademie der Wissenschaften. Berlin, 1903. Band I. -- J -- JELZIN, Boris: Aufzeichnungen eines Unbequemen. München, 1990. JERMANN: Bildungswesen, Arbeitsmarkt und Wirschaftswachstum. Bern, 1972. -- K -- KAHN, Hermann: Spiel mit der Vernichtungsspirale. Berlin, 1966. KAPPÉTER István -- HIDEG Éva -- NOVÁKY Erzsébet: Válaszúton a szakképzés. Budapest, .1995. KAPPÉTER István: Van harmadik út. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. KAPPÉTER István: A káosz és az ember. In: Káosz és jövôkutatás. Szeresztette: NOVÁKY Erzsébet. Budapest, 1995. KARSAI Gábor: A populisták, a kormány és a liberálisok. Közgazdasági Szemle, XLI. évf. 1994. 285--297. o. KELLERMAYER MIKLÓS: Elmulasztott reformkor. Budapest, 1995. KELEMEN László: Pedagógiai pszichológia. Budapest, 1988. KELEMEN József: Emberközpontú társadalomért. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. KEYNES, John Maynard: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Budapest, 1965. KEYNES, John Maynard: A békeszerzôdés gazdasági következményei. Budapest, 1991. KING, Alexander és SCHNEIDER, Bertrand: Az elsô globális forradalom. A Római Klub Tanácsának beszámolója. Világunk húsz évvel A növekedés korlátai megjelenése után. Domián Péter kiadásában, Statiqum 1995. KIRÁLY István: Szembesülés SZABÓ Dezsôvel. In: Útkeresések. Budapest, 1989. 215--391. o. KOLLÁTH Zoltán: A hasznos káosz. Magyar Tudomány, 1993. No. 11. KONRÁD György: Antipolitika. Az autonómia kisértése. Budapest, 1989. KOPÁTSY Sándor: Van kiút! Budapest, 1995. KOROMPAI Attila: Speciális térségek regionális fejlesztési stratégiái. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. II. kötet. Budapest, 1994. 613--622. o. KORTEN, David C.: Tôkés társaságok világuralma. (Szerkesztô: KINDLER József.) Budapest, .1996. KOULOUKAKOS, Konstantin: Kampf dem Lärm. In: Freie Fahrt. Klubjournal des Arbö. 1996. 06. KOVÁCS Attila: Védelem -- gazdaság -- Információ. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. II. kötet. Budapest, 1994. 523--532. o. KOVÁCS Géza: Növekedés és modernizáció. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. I. kötet. Budapest, 1994. 169--176. o. KOVÁCS Géza: Modernizáció és szociális biztonság. Budapest, 1995. KOVÁCS Géza: Jövôproblémák és oktatás. Új Pedagógiai Szemle, 1993/6. KOVÁCS István Dr. -- Dr. KISS Barnabás -- Dr. TÓTH Károly -- Dr. HEGEDÜS Éva: Nyugat-Európa legújabb alkotmányai. Budapest, 1990. KOVÁCS Zoltán -- GAÁL Zoltán: Kémiai technológiai rendszerek megbízhatósága I. Veszprémi Egyetem, XLIII. évf. 2. szám. KOZMA Ferenc: Külgazdasági prognózisok stratégiai felhasználása. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. I. kötet. Budapest, 1994. 157--168. o. KOZMA Ferenc: Gondolatok Európáról és az európaiasságról. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1992/1--2. 5--70. o. KÖVESI Ervin: Orvosi etika és gazdaságosság -- összefüggés vagy ellentmondás? Valóság, 96/9. 26--29. o. KRAY István: Rendszerváltás bekötött szemmel. Földindulás a világpolitikában. Budapest, 1993. KUCZI Tibor -- LENGYEL György -- NAGY Beáta -- VAJDA Ágnes: Vállalkozók és potenciális vállalkozók. Az önállósodás esélyei. Szociológia, 1991/2- -3. sz. -- L -- LAWICK-GOODALL, van Jane: Az ember árnyékában. Budapest, 1980. LÁZÁR István: Reformkor? Budapest, 1987. LEBON, G.: Psychologie der Massen. Kröners Taschenausgabe. LENTNER Csaba: Agrárjövônk dilemmái történelmi utunk tükrében. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. I. kötet. Budapest, 1994. 273--284. o. LENTNER Csaba: Magyar bankok! Mi lesz veletek? ... avagy konszolidáció alulnézetben. Magyar Fórum, 1995. október 26. LENTNER Csaba: A magyar mezôgazdaság finanszírozási kérdései napjainkban. In: Mezôgazdaságtól a vidékfejlesztésig. (A Pécsi JATE-n tartott konferencia elôadásanyagának kötete.) Pécs, 1995. 89--97. o. LENTNER Csaba: Agrárfinanszírozás: múlt és jövô. Bank end Tôzsde. Pénzügyi folyóirat, 1995. december 8. 20. o. LENTNER Csaba: Privatizálás elôtt a Magyar Nemzeti Banknál? Magyar Fórum, 1996. október 17. LENTNER Csaba: Ki fizeti (meg) a privatizációt? A Soproni Egyetemen tartott Privatizációs Konferencia (1995) elôadás anyagából. 2. o. LENTNER Csaba: Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1996/3--4. LEVENDEL László: A humanista orvoslás. Budapest, 1988. LÉNÁRD Ferenc: A lélektan útjai. Budapest, 1989. LIPSET, Seymour Martin: Homo politicus. Budapest, 1988. LOCKE, John: Értekezés az emberi értelemrôl. I. és II. kötet. Budapest, 1979. LOCKE, John: Levél a vallási türelemrôl. Budapest, 1973. LORENZ, Konrad: Vorwort. FRANKL Viktor E.: Der Mensch vor der Frage nach dem Sinn. München -- Zürich, 1979. LORENZ, Konrad: Die Hoffnung auf Einsicht in das Wirken der Natur. In: Die Hoffnungen unserer Zeit. Das Heidelberger Studio, 27. Sendefolge. München, 1963. LORENZ, Konrad: Das sogenannte Böse Zur Naturgeschichte der Aggression. Wien -- München, 1974. LORENZ, KONRÁD: Die acht Todsünden der zivilisierten Menschheit. München, 1973. LOSONCZI Ágnes: Ártó-védô társadalom. Budapest, 1989. LUTZ, Rüdiger: Die sanfte Wende. Aufbruch ins ökologische Zeitalter. München, 1984. -- M -- MAGYARI BECK István: A közgazdaságon innen és túl. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1992/6. MAGYARI BECK István: Tehetség mint meghasonlás. Budapest, 1988. MAGYARI BECK István: Szempontok a gazdaságpszichológiához. Budapest, 1990. MAGYARI BECK István: Dilettáns hipotézisek a sátánizmusról. Új Pedagógiai Szemle, 91/12. MALEWSKI: Verhalten und Interaktion. 1967 MARTENS, Wilfried: Az egyik és a másik Európa. Európai beszédek. 1990-- 1994. Püski. Budapest, 1996. MARTIN, Hans-Peter -- SCHUMANN, Harald: Die Globalisierungfalle. Der Angriff auf Demokratie und Wohlstand. Reinbek bei Hamburg, 1997. MASLOW, Abraham H: Motivation and Personality. New York -- Evanston -- London, 1970. MAYNZ, Renate: Webers Idealtypus der Bürokratie. In: MAYNZ, Renate (kiadó): Bürokratische Organisation. Köln -- Berlin, 1968. MCCLELLEND, David C. M.: Die Leistungsgesellschaft. Psychologische Analyse der Voraussetzungen wirtschaftlicher Entwicklung. Stuttgart -- Berlin -- Köln -- Mainz, 1966. MEADOWS, Dennis: Die Grenzen des Wachstums. Stuttgart, 1990. MEADOWS, Dennis: Die neuen Grenzen des Wachstums. Stuttgart, 1992 MENYHAY Imre: A gazdaságpszichológia fejlesztése és képzése Magyarországon. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1993/1--2. 47--66. o. MENYHAY Imre: Vezetés, nevelés, neurózis. Társadalmi valóságok, szükségletek és szükségletkielégítés. Budapest, 1994. MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. MENYHAY, Emmerich: Führung, Erziehung, Neurose. Wien -- München -- Bern, 1985. MENYHAY, Emmerich: Interdependenzen zwischen dynamischem Denken und der Innovation pädagogischer Wirkungssysteme. In: Kreativinnovatives Denken und pädagogische Einsichten, az Aspekte pädagogischer Innovation című tudományos sorozat 16. kötete. Frankfurt am Main - - Bern -- New York -- Paris, 1990. MENYHAY, Emmerich: Pädagogische Innovation aus der Sicht der Theorie des Rollenstreß von William J. GOODE. In: MENYHAY, Emmerich: Kreativinnovatives Denken und pädagogische Einsichten. Frankfurt am Main -- Bern -- New York, 1990. MENYHAY, Emmerich: Pädagogische Innovation im Lichte der allgemeinen Theorie des Handelns von Talcott PARSONS. In: MENYHAY, Emmerich: Kreativinnovatives Denken und pädagogische Einsichten, az Aspekte pädagogischer Innovation című tudományos sorozat 16. kötete. Frankfurt am Main -- Bern -- New York -- Paris, 1990. MENYHAY, Emmerich: Pädagogische Auswertung der Interaktionsanalyse von Robert R. BALES. In: MENYHAY, Emmerich: Kreativinnovatives Denken und pädagogische Einsichten. Frankfurt am Main -- Bern -- New York -- Paris, 1990. MENYHAY, E. E.: Gibt es die ideale Pädagogik? Kritik der pädagogischen Praxis unter besonderer Berücksichtigung der Leistungsbeurteilung und der Kunsterziehung. Frankfurt am Main -- Bern -- New York -- Paris, 1989. MEYSELS, Lucian O.: Morde machen Geschichte. Politische Gewaltakte im 20. Jahrhundert. München, 1985. MÉREI Ferenc: Az együttes élmény. In: Szemelvények a gyermeklélektan tárgykörébôl. Közművelôdési ismeretek 8. 68--71. o. MÉREI Ferenc: Közösségek rejtett hálózata. Budapest, 1971. 26--29. o. MIKLÓS Árpád: A politikusok felelôsége. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. MOLNÁR Géza -- AGÓCS József (Szerkesztô és felelôs kiadó: Bartha Dénes): TILIA -- Erdôéltetés. Sopron, 1996. 124. o. MONTESQUIEU, Charles de: A törvények szellemérôl. I. és II. kötet, Budapest, 1962. MORRIS, Desmond: A csupasz majom. Budapest, 1989. -- N -- NAGY Pongrác: A kormány inflációellenes és adósságkezelési politikája. Gazdaság és Társadalom. Társadalmtudományi folyóirat, 1992. IV--V. 5--41. o. NEUHÄUSLER, Anton: Autoritär, antiautoritär, humanitär. München, 1972. NÉMETH László: Második szárszói beszéd (1943). In: Sorskérdések. Budapest, 1989. 725--738. o. NÉMETH László elôadása. Szárszó 1943. Püski. Budapest, 1993. 39--52. o. NOVÁKY Erzsébet: Jövôkutatás kaotikus körülmények között. In: NOVÁKY Erzsébet (szerkesztô): Káosz és jövôkutatás. 1995. NOVÁKY Erzsébet: Jövôkutatás és káosz. Magyar Tudomány, 1993. No. 4. NOVÁKY Erzsébet: Bevezetés a káosz témakörébe. In: NOVÁKY Erzsébet (szerkesztô): Káosz és jövôkutatás. Budapest, 1995. NOVÁKY Erzsébet -- HIDEG Éva -- KAPPÉTER István: Válaszúton a szakképzés. Budapest, 1995. NYERS Rezsô: Útkeresés -- reformok. Budapest, 1988. -- O -- ORTEGA y GASSET, José: A tömegek lázadása. Budapest, 1995. -- P -- PARSONS, Talcott: Einige Grundzüge der allgemeinen Theorie des Handelns. In: HARTMANN, H. (szerkesztô): Moderne amerikanische Soziologie. Stuttgart, 1967. 153--172. o. POKOL Béla: Média hatalom. Budapest, 1995. PORTISCH, Hugo: Wohin Österreich? In: CA-aktuell. Dezember 1995/I. -- Perspektiven aus der Retrospektive (1. o.); Sozialgeschenke und die politische Macht (2. o.) PORTMANN, Adolf: Das Tier als soziales Wesen. Zürich, 1953. PORTMANN, Adolf: Das soziale Leben der Tiere. Reinbeck bei Hamburg, 1960. POSTEL, Sandra: Fenntartóképesség. A Föld alaptôkéje. In: BROWN, Lester R. és társszerzôk: A világ helyzete 1994. Budapest, é.n. 1--19. o. POZSGAY Imre: Valahol utat tévesztettünk. Pozsgay Imre a pártok ôszinteségérôl, a gazdasági lobbyról -- és a nép hangulatáról. Magyar Nemzet, 1992. december 28. PRUZAN, Peter -- THYSSEN, Ole: Konfliktus és Konszenzus: az etika mint közös értékhorizont a stratégiai tervezésben. In: KINDLER József - - ZSOLNAI László (szerkesztôk): Etika a gazdaságban. Budapest, 1993. 135--168. o. PÜSKI Sándor: Szárszó a népi mozgalomban. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. -- R -- RAFFALT, Reinhard: Abendländische Kultur und Christentum. Essay. München -- Zürich, 1981. RÁCZ József: Ifjúsági szubkultúrák és fiatalkori ,,devianciák''. Budapest, 1989. RICARDO, D.: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei. Budapest, 1991. RIESMAN, D.: Die einsame Masse. Berlin, 1956. RINGEL, Ervin: Selbstschädigung durch Neurose. Psychotherapeutische Wege der Selbstverwirklichung. Wien -- Freiburg -- Basel, 1978. ROBERTSON, Pat alapján: Az új világrend. Budapest, 1993. ROTTER, Hans: Christliches Handeln. Seine Begründung und Eigenart. Graz -- Wien -- Köln, 1977. ROUSSEAU, Jean-Jacques: Az emberek közötti különbségek. Budapest, 1905. ROUSSEAU, Jean-Jacques: A társadalmi szerzôdés. Paris, 1955. ROUSSEAU, Jean-Jacques: Emil vagy a nevelésrôl. Budapest, 1965. RÖPKE, Wilhelm: A harmadik út. Budapest, 1943 RÖPKE, Wilhelm: Civitas humana, emberséges társadalom -- emberséges gazdaság. Budapest, 1996. -- S -- SCHJELDERUP-EBE, Thorleif: Beiträge zur Sozialpsychologie des Haushunnes. Zeitschrift für Psychologie und Physiologie der Sinnesorgane, 1922. 225--252. o. SCHUMACHER, Ernst F: A kicsi szép. Tanulmányok egy emberközpontú közgazdaságtanról. Budapest, 1991. SCHWEITZER, Albert: Verfall und Wiederaufbau der Kultur. In: Gesammelte Werke. 2. kötet. Zürich, 1973. SCRUTON, Roger: Mi a konzervativizmus? Budapest, 1995. SMITH, Adam: A nemzetek gazdasága, e gazdaság természetének és okainak vizsgálata. Budapest, 1959. SMITZ, Wolfgang: Hat der Westen eine Wirtschafts- und Sozialordnung? Kézirat. SOROS György: A kapitalista fenyegetés. Magyar Hírlap, 1997. január 25. SPIELMANN József: Betegség, orvoslás, társadalom. Az orvosi szociológia vázlata. Budapest, 1984. SURJÁN László: Segítsük a családokat! In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. -- SZ -- SZABÓ Dezsô: Az egész látóhatár. I. kötet. Püski. Budapest, 1991. SZABÓ Dezsô: A magyar Káosz. Püski. Budapest, 1991. SZABÓ Katalin: Az elsôbbségadástól a számítógép-billentyűzetig. Intézmények, konvenciók, közgazdaságtan. Közgazdasági Szemle, XLI. évf. 1994. április. 298--312. o. SZABÓ PELSÔCZI Miklós: A magyar és globális gazdaságpolitika új kilátásai. In: Magyarország a XXI. század küszöbén. A Magyar Tudományos Akadémia Jövôkutatási Bizottsága. A IV. Magyar Jövôkutatási Konferencia elôadásai. I. kötet. Budapest, 1994. 113- -130. o. SZENT-GYÖRGYI Albert: Az ôrült majom. In: SZENT-GYÖRGYI Albert: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1988. 251--282. o. SZRETYKÓ György: A harmadik út mint a magyar társadalom alternatívája. In: Szárszó ’93. .Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 670--683. o. SZRETYKÓ György: A politikai kultúra szerepe az érdekegyeztetésben. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1992/3. 32- -42. o. SZRETYKÓ György: Társadalmi kihívások -- magyar válaszok. Gazdaság és Társadalom. Társadalomtudományi folyóirat, 1993/5. 92--121. o. SZRETYKÓ György: A gazdasági és politikai rendszerváltás deformációja Közép-Európában. Magyar Fórum, IV. 79--82. o. SZRETYKÓ György: Merre tart Magyarország? In: Tények és tanácsok. A társadalomkutató Intézet információs lapja, 1993. II. évf. 1--2. sz. SZRETYKÓ György: Utószó. In: MENYHAY Imre: Voltunk, megvolnánk -- leszünk? Nevelés ideológiák kereszttüzében. Budapest, 1996. SZRETYKÓ György: Gazdasági túlélésünk esélyei. (Recenzió) Valóság, 9. 107--113. o. -- T -- TELEKI Pál: Az igazi tisztviselô. Budapest, 1941. THIEMANN, Friedrich: Schulszenen. Vom Herrschen und vom Leiden. Frankfurt am Main, 1985. THIEMANN, Friedrich: Kritische Untersuchungsbeurteilung. München, 1979. THIEMANN, Friedrich: Schulszenen. Frankfurt am Main, 1985. -- V -- VARGA Károly: A műszaki kultúra fejlesztésének gazdaságpszichológiai vonatkozásai. Ipargazdasági Intézet. Budapest, 1991. VARGA Károly: Az emberi és szervezeti erôforrás fejlesztése. Budapest, 1988. VERESS József: A hazai közgazdaságtudomány jövôje elé. In: Gazdaságpolitika. Egyedül nem megy. Budapest, 1995. (63 -- 65. o.) Elôször: Közgazdasági Szemle, 1994/9. VERESS József: Gazdaság és politika nem mindenki Szárszója után. In: Gazdaságpolitika. Egyedül nem megy. Budapest, 1995. 21--23. o. Elôször: Figyelô, 1993. szeptember 2. VERES Pál: Új tendenciák, szükséges változások a gazdaság és politika viszonyában Magyarországon. Budapest, 1988. VOLTAIRE: Filozófiai ábécé. Budapest, 1983. -- W -- WEBER, Max: Wirtschaft und Gesellschaft -- Grundriß der verstehenden Soziologie. 1. Halbband. Tübingen, 1956. WÖSSNER, Jakobus: Soziologie. Einführung und Grundlegung. Wien -- Köln -- Graz, 1970. -- Z -- ZÉTÉNYI Zsolt: A hatalom felelôssége. In: Szárszó ’93. Az 1993. évi Szárszói Tábor Elôadás- és Megbeszéléssorozata. Püski. Budapest, 1993. 268--272. o. ____________________ Interjú a Magyar Tudományos Akadémia elnökével. TV1. 1996. december 13. 06.00. Nap-kelte. BIBLIA. Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás. Szent István Társulat, Budapest, 1992. Szárszó 1943. Elôzményei, jegyzôkönyve és utóélete. Budapest, 1983. NÉMETH László elôadása. 214--226. o. Az Österreichische Postsparkasse (az Osztrák Takarékpénztár) által az Osztrák Pénzügyminisztérium számára elkészített és 1995 júliusában nyilvánosságra hozott jelentés. Der Preiskrieg. Freie Fahrt. Das Klubjournal des Arbö. Nr. 9. Szeptember 1995. 9--10. o. A Mai Nap 1996. július 30-i száma. Steirische Wochenpost 1996 június 13-i száma. SITERI Éva: Csiróka és a fiúk. Zsaru -- Rendôrségi Magazin, III. évf. 19. sz. 1994. május 12. HVG. Gazdasági, politikai hírmagazin. XVII. évf. 7. (821.) sz. 1995. február 18. Nemzeti olvasókönyv. Közreadja LUKÁCSY Sándor. Budapest, 1988. ======================================================================== A Szerzôrôl Menyhay Imre professzor (dr. habil. szül. 1931, Budafok) felsôfokú tanulmányait a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen végezte, diplomás közgazdász tanár és egyetemi doktor (pedagógia). 1956-ban a Soproni Napló alapítója és szerkesztôségi tagja. Újságírói tevékenysége miatt Ausztriába menekül. Bécsben magiszteri fokozatot szerez gazdaságpedagógiából, Grazban üzemgazdaságtanból és ugyanitt tudományos doktori fokozatot gazdaságszociológiából (PhD). Igazságügyi gazdasági szakértô, pedagógus, középiskolai igazgató, tanulmányi fôtanácsos, az ausztriai Montán-Egyetemen tanít, és egy társadalmi, kulturális és gazdasági hetilap rovatvezetôje. Több mint hétszáz társadalomkritikai cikket, egyetemi jegyzetet és könyveket írt. Az utóbbiak a bécsi Maudrich Orvostudományi Kiadó és professzor Schöler, a Klagenfurti Egyetem Rektora által gondozott tudományos sorozatban jelennek meg. A könyvek elôszavai neves külföldi professzorok tollából származnak (Walter Schöler, Herbert Kraus, a grazi egyetem tanszékvezetô tanára, az Osztrák Vezetôképzô Akadémia tudományos igazgatója, professzor Hans Gärtner, az Eichstätti Katolikus Egyetem Pedagógia Tanszékének vezetôje). Menyhay professzor 1990 után munkásságának súlypontját Magyarországra helyezi, rendszeresen elôadásokat tart a Veszprémi Egyetemen (1991- 1994), a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen (1991-1996), a Budapesti Gazdasági Fôiskola KVIF-Karán (1991-tôl) és a Soproni, illetve a Nyugat-Magyarországi Egyetemen (1996-tól). Menyhay professzor Ausztriában a Große Ehrenzeichen für besondere Verdienste um das Land Steiermak kitüntetést kapta, a rendszerváltás utáni magyarországi munkásságát a Magyar Felsôoktatásért Plakett és a Széchenyi Emlékérem odaítélésével honorálták. Menyhay professzornak eddig öt magyar nyelvű könyve jelent meg: a Vezetés, nevelés, neurózis (Társadalmi valóságok, szükségletek és szükséglet-kielégítés) című könyve az Aula-kiadónál (BKE), a Voltunk, megvolnánk, leszünk? (Nevelés ideológiák kereszttüzében) a Püski Kiadónál, az Adalékok Káin ,,esti meséjéhez'' (Gazdaság és szocializáció a jelenkori liberális társadalomban) és a Gazdálkodás, Vállalkozás, Etika (Társadalomelméleti gazdaságszociológia alapvetése és alkalmazása) című könyvei az Akadémiai Kiadónál jelentek meg, a Bevezetés az általános szociológiába (A társadalomelmélet alapvetô kérdései) című könyve pedig a Nyugat-Magyarországi Egyetem köteteként vált ismertté. Hatodik magyarnyelvű könyve Homo oeconomicus és a befejezetlen teremtés (Analitikus gazdaságpszichológia alapvetése és alkalmazása) címmel az Akadémiai Kiadó gondozásában kiadás alatt van. Menyhay Imre: Adalékok Káin ,,esti meséjéhez''